V. E.

Schwab

VISSZAVÁGÓ

Visszavágó

Fumax
2021
 1
Anyunak, Hollynak és Miriamnak,
a legerősebb nőknek, akiket ismerek

"Ha bosszúra készülsz,

két sírt áss – az egyiket magadnak."
Douglas Horton
 1
GENEZIS
 HAT HÉTTEL KORÁBBAN
MERIT KERTVÁROSA

MARCELLA a halálának éjszakáján a férje kedvenc vacsoráját készítette.

Nem azért, mert különleges alkalom volt, hanem mert nem volt az –
sokan úgy tartják, hogy a szerelem titka a spontaneitás. Marcella nem tudta,
hogy egyáltalán hisz-e ebben, de kész volt kipróbálni magát egy otthon
főzött vacsorával. Semmi túlságosan bonyolult – egy jó steak borskéregben,
lassú tűzön sült édesburgonya, egy üveg merlot.
De elmúlt este hat, és Marcus még nem ért haza.
Marcella a sütőbe tette az ételt, hogy melegen tartsa, majd ellenőrizte a
rúzsát az előszobatükörben. Kibontotta hosszú fekete haját a laza kontyból,
majd újra felkötötte, kiszabadított néhány incselkedő hajszálat, és
lesimította a ruháját. Az emberek azt mondták rá, hogy természetes szépség,
de a természettől nem tellett ennyire. Igazság szerint Marcella a hét hat
napján napi két órát töltött az edzőteremben, feszesítve, szálkásítva és
nyújtva minden karcsú izmot sudár, száznyolcvan centis alakján, és sosem
lépett ki a hálószobából anélkül, hogy gondosan sminkelt volna. Nem volt
könnyű, de Marcus Andover Riggins – ismertebb nevén Marc, a Cápa, Tony
Hutch jobbkeze – feleségének lenni sem az.
Nem volt könnyű – de megérte.
Az anyja azt mondogatta, elment horgászni, és valahogy kifogott egy
nagy fehér cápát. Ám az anyja nem értette, hogy Marcella a zsákmánynak
megfelelően csalizta fel a horgot. És pontosan azt fogta, amit akart.
Cseresznyevörös magas sarkúja végigkopogott a fapadlón, majd hangját
elnyelte a selyemszőnyeg, miközben Marcella befejezte a terítést, és
meggyújtotta mind a huszonnégy vékony gyertyát az ajtót keretező két vas
gyertyatartóban.
Marcus utálta őket, de Marcella most az egyszer nem törődött vele.
Szerette a gyertyatartókat, a hosszú törzsüket és elágazó karjaikat – francia
kastélyokban látni ilyesmit. Fényűzőnek érződött tőlük a lakás. Mintha nem
újonnan gazdagodtak volna meg, hanem ebbe születtek volna.
Megnézte az időt – már hét óra –, de ellenállt a késztetésnek, hogy
telefonáljon. A leggyorsabban úgy lehet kioltani egy lángot, ha elfojtja az
ember. Ráadásul, ha Marcus elfoglalt, akkor mindig a munka az első.
Marcella töltött magának egy pohár bort, és háttal nekidőlt a pultnak:
elképzelte, ahogy Marcus erős keze valakinek a torka köré fonódik. Egy víz
alá nyomott fej, egy oldalra reccsenő állkapocs. Egyszer véres kézzel jött
haza, és azonnal keféltek egyet a márványszigeten. Marcus fegyvere még a
tokjában volt, a markolat acélja pedig keményen a nő bordáinak nyomódott.
Az emberek azt hitték, Marcella a munkája ellenére szereti a férjét. Pedig
az igazság az, hogy a munkája miatt szerette.
Ám a hét órából nyolc lett, a nyolc közeledett a kilenchez, Marcella
izgatottsága pedig lassan bosszankodásba fordult, és mire az ajtó végül
kinyílt, a bosszankodás haraggá szilárdult.
– Bocs, drágám!
A férfi hangja mindig megváltozott, ha ivott, vontatott, lusta motyogássá
lassult. Csak ez árulta el. Sosem botladozott vagy tántorgott, a keze sosem
remegett. Nem, Marcus Rigginst ennél keményebb fából faragták – de ettől
még megvoltak a maga hibái.
– Semmi gond – felelte Marcella, de közben ott volt a hangjában az az
utálatos él. A konyha felé indult, de Marcus elkapta a csuklóját, és olyan
erősen maga felé rántotta, hogy a nő elveszítette az egyensúlyát. Átkarolta,
és Marcella felnézett az arcára.
Igaz, hogy a férje csípője szélesedett egy kicsit, miközben az övé csak
keskenyebb lett, hogy az a gyönyörű úszótest minden eltelt évvel kissé
puffadtabbá vált, de nyárbarna haja nem ritkult, és szeme még mindig dacos
kékesszürke volt, mint a pala vagy a sötét víz. Marcus mindig jól nézett ki,
habár abban már Marcella nem volt biztos, hogy a méretre szabott öltönyök
tették-e, vagy az, ahogyan mozgott: mintha elvárná, hogy a világ kitérjen az
útjából. Általában kitért.
– Gyönyörű vagy – suttogta, és a nő érezte, ahogy Marcus kiéhezetten a
csípőjéhez nyomja magát. De Marcellának most nem volt kedve hozzá.
Körmeivel végigsimított a férfi borostás orcáján.
– Éhes vagy, szívem?
– Mint mindig – motyogta a férfi a nyakába.
– Helyes – felelte Marcella, miközben ellépett tőle, és lesimította a
szoknyáját. – Kész a vacsora.
EGY csepp vörösbor gördült le a felemelt pohár oldalán a fehér asztalterítő
felé, akár az izzadság. Marcella túlságosan teletöltötte, ügyetlen lett
elromlott hangulatától. Marcus látszólag nem vette észre a foltot. Mintha
semmit sem vett volna észre.
– A gyönyörű feleségemre.
Marcus sosem imádkozott étkezés előtt, de a megismerkedésük éjszakája
óta mindig mondott pohárköszöntőt. Nem számított, hogy húszfős
közönsége volt, vagy kettesben ettek. Marcella az első randijukon édesnek
találta, de manapság a gesztus üresnek tűnt, színészkedésnek. Amit arra
találtak ki, hogy elbűvöljön, ahelyett hogy őszintén elbűvölő lett volna. De
a férfi sosem mulasztotta el a pohárköszöntőt, és ez talán a szerelem jele
volt. Vagy azé, hogy Marcus egyszerűen a szokásai rabja.
Marcella felemelte a poharát.
– Az elegáns férjemre – felelte gépiesen.
A pohár pereme félúton járt a szájához, amikor észrevette a foltot Marcus
kézelőjén. Először azt hitte, csak vér, de túl világos volt, túl rózsaszín.
Rúzs.
Hirtelen eszébe jutott a többi feleséggel folytatott összes beszélgetése.
Kezd már elkalandozni a tekintete?
Karbantartod a dorongját?
Minden férfi rohadék.
Marcust lefoglalta, hogy felvágja a steakjét, és a biztosításról hadováljon,
de Marcella már nem figyelt oda rá. Lelki szemei előtt látta, ahogy férje
végigsimít hüvelykjével egy rúzsfoltos szájon, amely résnyire nyílik
érintése alatt.
Ujjai megfeszültek a borospoháron. Forróság öntötte el, a gyomra mégis
hideg súllyal telt meg.
– Mekkora klisé – mondta.
Marcus nem hagyta abba a rágást.
– Tessék?
– Az ingujjad.
A férfi tekintete bágyadtan a rózsaszín folt felé vándorolt. Még arra sem
vette a fáradságot, hogy meglepettséget színleljen.
– Biztos a tiéd – felelte, mintha Marcella valaha is viselte volna ezt az
árnyalatot, valami ennyire ragacsosat és nyálasat…
– Ki az?
– Komolyan, Marce…
 – Ki az? – kérdezte Marcella, összeszorítva tökéletes fogait.
Marcus végre abbahagyta az evést, és hátradőlt a székében, a feleségére
szegezte kék tekintetét.
– Senki.
– Aha, szóval egy szellemmel kefélsz?
A férfi a szemét forgatta, egyértelműen fárasztotta a téma, ami ironikus,
mert általában lubickolt mindenben, ami róla szólt.
– Marcella, nem áll jól a féltékenység.
– Tizenkét év, Marcus. Tizenkettő. És eddig tudtad a gatyádban tartani a
farkad?
Meglepetés suhant át a férfi arcán, és az igazság pofonként érte Marcellát
– nyilván nem először csalta meg. Csak most először bukott le.
– Mióta? – kérdezte jegesen.
– Engedd el, Marce.
Engedd el – mintha a hűtlenség olyan lenne, mint a borospohár a
kezében, valami, amit csak úgy fel lehet venni, majd ugyanolyan könnyen
lerakni.
Nem maga az árulás zavarta – sok mindent meg tudott bocsátani annak
érdekében, hogy megőrizze az életet, amit felépített –, hanem a többi nő
pillantása, amelyben mindig az irigységet látta, az első feleségek sztoikus
figyelmeztetése, a rándulás a mosolygó szájsarkában, a felismerés, hogy
mind tudták, régóta tudták, ki tudja, mióta, ő viszont nem.
Engedd el.
Marcella letette a borospoharat, majd felvette a steakkést. Ennek láttán a
férjének volt pofája gúnyosan felröhögni. Mintha nem tudná, hogyan kell
bánni vele. Mintha nem hallgatta volna végig a történeteit, nem könyörgött
volna további részletekért. Mintha Marcus nem magyarázott volna részegen
folyton a munkájáról. És Marcella nem gyakorolt volna egy párnán. Egy
zacskó liszten. Egy steaken.
Marcus felvonta az egyik szemöldökét.
– Mire készülsz? – kérdezte leereszkedő hangon.
Milyen ostobának láthatta, ahogy tökéletesen manikűrözött körmökkel
szorongatja a kés monogramos markolatát.
– Cicám – búgta Marcus, és a szó hallatán Marcella dühbe gurult.
Cicám. Szivi. Édes. Annyi idő után a férje tényleg így gondolt rá? Mint
valami magatehetetlen, törékeny, gyenge dolog, valami, ami csak dísznek
van, egy üvegfigura, amit arra terveztek, hogy csillogjon és villogjon meg
jól mutasson egy polcon?
Amikor Marcella nem engedett, Marcus tekintete elsötétült.
– Ne fogd rám azt a kést, csak ha használni is akarod.
Talán Marcella tényleg üvegből volt.
De az üveg is csak addig törékeny, amíg el nem törik.
Utána már éles.
– Marcella…
Előrelendült, izgatottan látta, hogy férjének szeme kissé elkerekedik a
meglepetéstől, a whiskey-je kiömlik, ahogy hátrahőköl. De Marcella kése
alig ért hozzá a selyem nyakkendőjéhez, Marcus máris szájba vágta. Vér
öntötte el a nyelvét, a nő tekintete elhomályosult a könnyektől,
nekitántorodott a tölgyfa asztalnak, nyomában megzörrentek a
porcelántányérok.
A kés még mindig nála volt, de Marcus megragadta a csuklóját, és olyan
keményen az asztalhoz szorította, hogy a csontjai megroppantak.
A férfi volt már vele durva, de az mindig a pillanat hevében történt,
valamiféle kimondatlan alku jegyében, és mindig Marcella adott rá
engedélyt.
Ez most más volt.
Marcus száz kiló nyers erő, olyasvalaki, aki azzal keresi a kenyerét, hogy
dolgokat tör össze. És embereket. Csettintett a nyelvével, mintha
nevetségesnek találná Marcellát. Aki bolhából csinál elefántot. Mintha
miatta kellett volna ezt tennie. Megkefélnie egy másik nőt. Lerombolnia
mindent, aminek a felépítésén Marcella olyan keményen dolgozott.
– Ó, Marce, mindig úgy fel tudsz húzni.
– Engedj el – sziszegte a nő.
Marcus közel hajolt hozzá, beletúrt a hajába, és két tenyere közé fogta az
arcát.
– Csak ha jól viselkedsz.
Mosolygott. Mosolygott, mintha ez is csak játék lenne.
Marcella vért köpött az arcába.
Férje hosszú, elgyötört sóhajjal elengedte. Aztán nekivágta a fejét az
asztalnak.
Marcella előtt hirtelen fehérbe borult a világ. Nem emlékezett a
zuhanásra, de amikor visszatért a látása, a selyemszőnyegen találta magát a
szék mellett, lüktető koponyával. Próbált felállni, de a szoba vészesen
ingatag volt. Hányás tódult a torkába, mire hasra fordult, és okádott.
– Annyiban kellett volna hagynod – mondta Marcus.
Vér csorgott a nő egyik szemébe, vörösre festve az étkezőt, miközben
férje megmarkolta a legközelebbi gyertyatartót.
– Mindig utáltam ezeket – mondta, majd megtaszította a gyertyatartót.
A láng belekapott a selyemfüggönybe, majd a gyertyatartó a padlóra
zuhant.
Marcella négykézlábra állt. Úgy érezte, mintha víz alatt lenne. Lassú, túl
lassú.
Marcus az ajtóban állt, és őt nézte. Csak nézte.
Egy steakkés csillogott a fapadlón. Marcella megpróbált felállni az
elnehezült levegőben. Már majdnem sikerült neki, amikor hátulról ütés érte.
Marcus felborította a második gyertyatartót. Csattanva földet ért, vaskarjai a
földhöz szegezték a nőt.
A tűz nyugtalanító gyorsasággal terjedt. A függönyről egy tócsa kiöntött
whiskey-re ugrott, onnan az asztalterítőre és a szőnyegre. Máris ott volt
mindenütt.
Marcus hangja a ködön keresztül.
– Jók voltunk együtt, Marce.
A szemét pöcsfej. Mintha ebből bármi az ő ötlete lett volna, az ő érdeme.
– Nélkülem semmi vagy – mondta ki a nő bizonytalanul a szavakat. – Én
raktalak össze, Marcus. – Nekifeszült a gyertyatartónak. Az meg se
moccant. – Szét is szedhetlek.
– Az emberek mindenféléket beszélnek a haláluk előtt, szívem. Mondj
újat.
Forróság töltötte meg a helyiséget, Marcella tüdejét, a fejét. Köhögött, de
nem kapott levegőt.
– Tönkre foglak tenni.
Nem érkezett válasz.
– Hallasz, Marcus?
Semmi, csak csend.
– Tönkre foglak tenni!
Addig üvöltötte a szavakat, mígnem a torka már égett, a füst elborította a
hangját és mindent a szeme előtt, de a szavak még akkor is visszhangoztak
a fejében, utolsó nevetése követte le, le a sötétségbe.
Tönkre foglak tenni.
 Tönkre foglak.
Tönkre…

PERRY Carson rendőrtiszt úgy egy órája elakadt a Radical Raid

huszonhetedik pályáján, ám ekkor meghallotta egy beindított motor hangját.
Épp időben nézett fel, hogy megpillantsa Marcus Riggins elegáns fekete
szedánját, ahogy kifordul a kúria kocsifelhajtójának szürke félköréből.
Végigszáguldott az úton, jó harminccal a kertvárosban kijelölt
sebességhatár felett, de Perry nem járőrkocsiban ült, és még ha abban is ült
volna, nem azért töltötte az elmúlt három hetet ebben a szarkupacban zsíros
gyorskaját zabálva, hogy egy kihágás miatt kapja el Rigginst.
Nem, a meriti rendőrségnek valami komolyabb kellett – és nem csak
Marchoz, a Cápához. Hanem az egész bűnözőtengerhez.
Perry hátradőlt a kopott bőrülésen, és visszatért a játékához, épp
megcsinálta a huszonhetedik pályát, amikor megérezte a füstszagot.
Biztos valamelyik seggfej engedély nélkül tüzet rakott a medencéje
mellett. Kinézett az ablakon – késő volt, fél tizenegy, ilyen távol Merittől az
égbolt tintafekete, és a füst nem ütött el a sötétségtől.
A tűz viszont igen.
A rendőr kiszállt a kocsiból, és átvágott az utcán, ekkorra a lángok
felcsaptak a Riggins-kúria utcára néző ablakaiban. Mire elérte a bejárati
ajtót, jelentette a központnak. Az ajtó nyitva volt – hála az égnek –, Perry
belökte, fejben máris a jelentését fogalmazta. Azt fogja írni, résnyire nyitva
volt, ő pedig segélykiáltást hallott, habár igazság szerint az égő fa
recsegésén és az előszobát elborító lángok lobogásán kívül semmi sem
jutott el a füléig.
– Rendőrség! – kiáltotta a füstben. – Van itt valaki?
Látta Marcella Rigginst hazaérni, de nem látta távozni. A szedán gyorsan
hajtott, de nem annyira gyorsan, hogy kétségei legyenek: az utasülésen nem
ült senki.
Perry beleköhögött az ingujjába. A távolban máris felharsantak a
szirénák. Tudta, hogy ki kellene mennie és várnia a szabadban, ahol a
levegő tiszta, hűvös és biztonságos.
De ekkor befordult a sarkon, és meglátta a ruhaállvány méretű fémspirál
alá szorult testet. A gyertyák mind elolvadtak, de Perry felismerte, hogy egy
gyertyatartó az. Egyáltalán ki tart manapság gyertyatartót?
A szárához nyúlt, majd visszarántotta a kezét – túl forró volt ahhoz, hogy
megfogja. Magában káromkodott. A fémkarok már átégették Marcella
ruháját, a bőre sebes és vörös, ahol hozzáértek, de a nő nem üvöltött, nem
sikoltozott.
Mozdulatlan volt. A szeme csukva, vér borította a feje oldalát,
hozzátapasztva sötét haját a fejbőréhez. A férfi kitapintotta a pulzusát, és
érezte, hogy gyengén verdes, majd mintha eltűnt volna az érintése alatt. A
tűz egyre forróbbá vált. A füst egyre sűrűbbé.
– Basszus basszus basszus – motyogta Perry a helyiséget fürkészve,
miközben odakint szirénák sivítottak. Egy korsó víz borult az
asztalkendőre, amitől az nem fogott tüzet. A keze köré tekerte a rongyot, és
megragadta a gyertyatartót. A nedves anyag sziszegett, és a hő az ujjai felé
áradt, miközben Perry minden erejével nekifeszült a vasrúdnak. Felemelte,
és ledobta Marcelláról, miközben hangok töltötték be az előszobát.
Tűzoltók rontottak be a házba.
– Ide! – zihálta Perry a füsttől fuldokolva.
Két tűzoltó tört át a füstön, mielőtt a mennyezett megreccsent, és
lezuhant egy csillár. Széttört az ebédlőasztalon, amely lángokat okádva
kettéhasadt, és a következő pillanatban Perry érezte, hogy kifelé vonszolják
a helyiségből, kifelé a lángoló kúriából, ki a hűvös éjszakába.
Szorosan mögötte egy másik tűzoltó a vállán átvetett Marcellával.
Odakint tűzoltókocsik parkoltak ferdén az ápolt gyepen, és mentőautók
fényei villogtak a szürke felhajtón.
A házat ellepték a lángok, Perry keze pedig lüktetett, a tüdeje égett, de
fikarcnyit sem törődött vele. Ott helyben csak az érdekelte, hogy
megmentette Marcella Riggins életét. Marcelláét, aki mindig villantott egy
halovány mosolyt és szemtelenül integetett nekik, akárhányszor a rendőrök
követték. Marcelláét, aki soha, de soha nem nyomta volna fel bűnöző férjét.
De a fején lévő sebből, az égő házból és férje sietős távozásából ítélve jó
esély van rá, hogy változott az álláspontja. És Perry nem akarta
elvesztegetni a lehetőséget.
A tömlők vízsugarakat lövelltek a lángokra, miközben Perry köhögött és
köpködött, de elhúzódott az oxigénmaszktól, amikor két mentős egy
hordágyra tette Marcellát.
– Nem lélegzik – mondta az egyikük, miközben felvágta a nő ruháját.
Perry a mentősök után kocogott.
 – Nincs pulzusa – mondta a másik, miközben elkezdte a szívmasszázst.
– Akkor hozzák vissza! – kiáltotta Perry, és bevetette magát a
mentőautóba. Nem állíthat egy hullát a tanúk padjára.
– Véroxigénszint csökken – mondta az első mentős, miközben
oxigénmaszkot csatolt Marcella orrára és szájára. A nő testhőmérséklete túl
magas volt, és a mentős elővett egy adag hűtőtasakot, kibontotta, majd a
halántékára, a nyakára, csuklójára tette őket. Az utolsót odaadta Perrynek,
aki kelletlenül elfogadta.
Marcella szívverése jelent meg egy kis képernyőn, határozott vonal,
egyenletes és mozdulatlan.
A mentő elindult, a lángoló épület gyorsan zsugorodott az ablakban.
Perry három hetet töltött a ház előtt. Három éven keresztül próbálta elkapni
Tony Hutch bandáját. A sors tálcán nyújtotta neki a tökéletes tanút, és kutya
legyen, ha harc nélkül elengedi.
Egy harmadik mentős megpróbálta ellátni Perry összeégett kezét, de ő
elhúzódott tőle.
– Vele foglalkozzanak – utasította.
A szirénák belehasítottak az éjszakába, miközben a mentősök dolgoztak,
próbálták rávenni a nő tüdejét, hogy lélegezzen, a szívét, hogy verjen.
Próbáltak életet csiholni a hamvakból.
De nem ment.
Marcella ernyedten és élettelenül hevert, Perry reményei pedig kezdtek
elszivárogni és elhalni.
Aztán a szívmasszázs két mozdulata között Marcella pulzusának
borzalmasan egyenes vonala remegve meglódult, és végre pityegni kezdett.
 1
FELTÁMADÁS
 I
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
HALLOWAY

– NEM kérdem még egyszer – mondta Victor Vale, miközben a szerelő

kúszva hátrált a garázs padlóján. Visszavonulót fújt, mintha számítana az a
pár méter. Victor lassan, határozottan követte, nézte, ahogy a férfi sarokba
szorítja magát.
Jack Linden negyvenhárom éves volt, délutáni borostával, gépzsírral a
körmei alatt és a dolgok megjavításának képességével.
– Már mondtam – felelte Linden, idegesen ugrott egyet, ahogy a háta
nekiütközött egy félkész motornak. – Nem tudom megcsinálni…
– Ne hazudj – figyelmeztette Victor.
Megfeszítette ujjait a fegyver markolatán, és a levegő megtelt
elektromossággal.
Linden megremegett, visszafojtott egy sikolyt.
– Nem hazudok! – kiáltotta. – Autókat javítok. Motorokat rakok össze.
Nem embereket. Az autókkal könnyű bánni. Csavarok, pöckök meg
benzintömlők. Az emberekben ennél sokkal több van.
Victor nem hitt neki. Sosem hitt ebben. Az emberek talán összetettebbek,
kifinomultabbak, de alapvetően gépek. Dolgok, amik vagy működnek, vagy
nem, lerobbannak, és megjavítják őket. Meg lehet javítani őket.
Lehunyta a szemét, felmérte magában az elektromos töltést. Már ott volt
az izmaiban, átjárta a csontjait, megtöltötte a mellüregét. Az érzés
kellemetlen volt, de nem annyira kellemetlen, mint amilyen akkor lesz, ha
tetőzik.
– Esküszöm – mondta Linden. – Segítenék, ha tudnék. – De Victor
hallotta, hogy mozgolódik. Hallotta, ahogy a keze nekiütközik a padlón
szétszórt szerszámoknak. – Higgy nekem… – folytatta, miközben ujjai egy
fémtárgy köré fonódtak.
– Hiszek – felelte Victor, és a szeme abban a pillanatban pattant fel, hogy
Linden egy csavarkulccsal a kezében rávetette magát. De félúton az
autószerelő teste lelassult, mintha hirtelen légellenállásba ütközött volna,
Victor pedig felemelte a fegyvert, és fejbe lőtte.
 A szerelő a földre zuhant, a lövés visszhangzott a garázsban,
visszaverődött a betonról és az acélról.
Milyen kár, gondolta Victor, miközben vértócsa terjedt a padlón.
Eltette a fegyvert, és indulni készült, de három lépés után hirtelen
élességgel megrohanta a fájdalom első hulláma. Megtántorodott,
megtámaszkodott az egyik autó karosszériáján, miközben a fájdalom a
mellkasába hasított.
Öt évvel korábban csak el kellett volna magában fordítania egy
kapcsolót, leállítania az idegek energiaellátását, megszabadulni minden
érzéstől.
De most nem szabadulhatott.
Az idegei sercegtek, a fájdalom felfelé tört, akár egy felcsavart tárcsa. A
levegő zúgott az elektromosságtól, az égők villogtak a feje felett, miközben
Victor erőt vett magán, a holttesttől és a garázs hátsó részétől a széles
fémajtók felé fordult. Próbált a tünetekre koncentrálni, tényekre redukálni
őket, statisztikákra, mérhető mennyiségekre…
Az elektromosság végigfutott rajta, Victor megremegett, elővett a
kabátjából egy fekete fogsorvédőt, és benyomta a fogai közé, épp azelőtt,
hogy az egyik térde kibicsaklott alóla, és ő összerogyott a rohamtól.
Victor küzdött – mindig küzdött –, de másodpercekkel később már a
hátán feküdt, izmai görcsbe rándultak, ahogy az elektromosság elérte
tetőpontját, a szíve meglódult, ritmustalanul vert…
Majd Victor meghalt.
 II
ÖT ÉVVEL KORÁBBAN
MERITI TEMETŐ

VICTOR kinyitotta a szemét, mire hideg levegő, temetői föld és Sydney

szőke haja fogadta, amely köré glóriát vont a hold.
Victor első halála erőszakos volt, a világ egy hideg fémasztalra
korlátozódott, az élete nem volt több egy elektromos töltetnél és egy fel- és
egyre felfelé tekeredő tárcsánál, elektromosság égette minden idegszálát,
mígnem megtört, átszakadt, lezuhant a súlyos, cseppfolyós semmibe. A
haldoklás végtelennek tűnt, de maga a halál gyors volt, egyetlen
visszatartott lélegzetvételnyi idő, az összes levegőt és energiát kipréselte a
tüdejéből, hogy egy pillanatra rá újra felbukkanjon a sötét vízből, miközben
minden sejtje üvöltött.
A második halála furcsább volt. Nélkülözte az elektromos töltést és a
gyötrelmes fájdalmat – utóbbit jóval a vége előtt lekapcsolta. Csak egy
terjedő vértócsa a térde alatt, a nyomás a bordái közt, ahol Eli belédöfte a
kését, és a világ sötétbe borult, miközben ő elvesztette lába alól a talajt, és
olyan gyengéden csúszott át a halálba, mintha csak elaludna.
Aztán a semmi. Az idő egyetlen rezzenéstelen másodperc. Egy akkord
tökéletes csend. Végtelen. Majd megzavarták. Akár egy tavat a beledobott
kavics.
És itt volt. Lélegzett. Élt.
Victor felült, és Sydney átölelte a kis karjával, majd egy elnyújtott
pillanatig így ültek, a feltámasztott hulla és a koporsón térdelő kislány.
– Sikerült? – kérdezte a lány, és Victor tudta, hogy nem maga a
feltámadás érdekli. Sydney sosem támasztott fel következmények nélkül
egy RK-t. Visszatérnek, de hibásan, az erejük kicsorbult, széttöredezett.
Victor gyengéden kitapogatta erejének vonalait, felfeslett szálakat keresett,
szakadásokat az elektromos töltésben, de nem érezte, hogy bármi változott
volna. Sértetlen. Teljes.
Lehengerlő élmény volt.
– Igen – felelte. – Sikerült.
 Mitch tűnt fel a sír mellett, kopaszra borotvált koponyáján verejték
csillogott, tetovált alkarja koszos az ásástól.
– Hé! – A fűbe dobta az ásót, és kisegítette Sydney-t, majd Victort a
gödörből.
Dol üdvözlés gyanánt az oldalának vetette magát, a kutya hatalmas feje
néma köszöntésként pihent meg a tenyere alatt.
Csapatuk utolsó tagja egy sírkőnek támaszkodott. Dominic ránézésre egy
elgyötört drogosnak tűnt, bármit is vett be, hogy enyhítsen krónikus
fájdalmán, pupillái kitágultak tőle. Victor érezte a férfi megviselt idegeit,
szakadoztak és szikráztak, akár egy zárlatos áramkör.
Alkut kötöttek: a volt katona segítsége cserébe azért, hogy Victor elveszi
a fájdalmát. Victor távollétében Dominic egyértelműen nem bírta tartani az
egyezség rá eső részét. Most Victor kinyúlt felé, és lekapcsolta a férfi
fájdalmát, akár egy égőt. A férfi azonnal hátradőlt, a feszültsége
elszivárgott, akár a verejték az arcán.
Victor fogta az ásót, és a katona felé nyújtotta.
– Állj fel!
Dominic engedelmeskedett, megropogtatta a nyakát, és talpra állt, majd
négyen elkezdték betemetni Victor sírját.

KÉT nap.
Ennyi ideig volt Victor halott.
Nyugtalanító időtartam. Elég hosszú a bomlás kezdeti stádiumához. A
többiek Dominic lakásán húzták meg magukat, két férfi, egy kislány és egy
kutya, arra várva, hogy eltemessék a holttestét.
– Nem nagy – mondta most Dominic, ahogy kinyitotta a bejárati ajtót. És
tényleg nem volt az: szűkös és zsúfolt egyszobás egy szebb napokat is látott
kanapéval, egy betonerkéllyel és egy mosatlan edényekkel elárasztott
konyhával –, de átmeneti megoldást nyújtott egy nagyobb problémára, és
Victor nem volt olyan állapotban, hogy a jövőbe tekintsen, miközben a sír
földje még mindig ott volt a nadrágján, és érezte szájában a halál ízét.
Ráfért egy zuhany.
Dom átvezette a szűk és sötét hálószobán, az egyetlen könyvespolcon
kitüntetések hevertek és lefelé fordított fényképek, az ablakpárkányon túl
sok üres üveg.
 A katona felkapott egy tiszta, zenekarlogós hosszú ujjú pólót. Victor
felvonta a szemöldökét.
– Nincs másik fekete ruhám – magyarázkodott Dominic.
Felkapcsolta a villanyt a fürdőszobában, majd távozott, magára hagyva
Victort.
Victor levetkőzött, lerázta magáról a ruhákat, amelyekben eltemették – a
ruhákat, amelyeket nem ismert fel, amelyeket nem ő vásárolt –, és a
meztelen mellkasát és karját vizsgálva megállt a fürdőszobatükör előtt.
Nem hiányoztak róla a sebhelyek – bővében volt sebeknek –, de egyiket
sem a Falcon Price-i éjszakán szerezte. Fegyverlövések visszhangoztak az
elméjében, befejezetlen falakról pattantak vissza, a betonpadló úszott a
vérben. Egy része az ő vére volt. A java Elié. Emlékezett az összes aznap
éjjel ejtett sebre – a sekély bemetszésekre a hasán, a csuklójába vágó
pengeéles drótra, Eli késére, ahogy a bordái közé hatol –, de nem hagytak
nyomot.
Sydney képessége valóban figyelemre méltó.
Victor megnyitotta a zuhanyt, és beállt a forró víz alá, hogy lemossa
bőréről a halált. A képességét próbálgatta, befelé figyelt, mint évekkel
ezelőtt, amikor először volt börtönben. A magánzárkában, mivel senki
máson nem tudta kipróbálni új képességét, Victor a saját testét használta
kísérleti alanynak, megtanult mindent, amit megtanulhatott a fájdalom
határairól, az idegek kifinomult hálózatáról. Most összeszedte magát, és
elfordította elméjében a tárcsát, először lefelé, amíg semmit sem érzett,
majd fel, amíg minden egyes vízcsepp a bőrén késszúrásnak érződött.
Összeszorította a fogát a fájdalom ellen, és visszaállította a tárcsát eredeti
helyzetébe. Behunyta a szemét, nekitámasztotta fejét a falicsempének, és
elmosolyodott. Eli visszhangzott a fejében.
Nem győzhetsz.
Pedig győzött.

A LAKÁSBAN csend volt. Dominic kiállt a keskeny erkélyre, cigarettát

pöfékelt. Sydney összegömbölyödött a kanapén, gondosan összehajtogatta
magát, akár egy darab papírt, mellette a padlón pedig a kutya, Dol nyugtatta
pofáját a lány kezén. Mitch az asztalnál ült, újra és újra megkevert egy pakli
kártyát.
 Victor végignézett rajtuk.
Még mindig elkószált teremtményeket gyűjt maga köré.
– És most? – kérdezte Mitch.
Két rövid szó.
Két szótag, amelyek sosem hangzottak ennyire súlyosnak. Az elmúlt tíz
évben Victor a bosszúra koncentrált. Sosem akarta igazán, hogy
beteljesüljön, de elérte a célját – Eli egy cellában rohadt –, ő pedig még
mindig itt volt. Még mindig élt. A bosszú mindent felemésztett. A hiányától
Victor nyugtalan lett, kielégületlen.
És most?
Itt hagyhatná őket. Eltűnhetne. Ez a legokosabb húzás: egy csapat, főleg,
ha olyan furcsa, mint ez, messze feltűnőbb, mint a magányos alakok. De
Victor képessége lehetővé tette, hogy eltérítse a körülötte lévők figyelmét,
hogy hasson az idegszálaikra, amit ők irtózásként érzékelnek: kifinomult,
elvont, de hatékony módszer. És amennyire Stell tudta, Victor Vale meghalt,
és eltemették.
Hat éve ismerte Mitchet.
Hat napja ismerte Sydney-t.
Hat órája ismerte Dominicet.
Mindegyikük béklyó volt a bokája körül. Jobb, ha megszabadul tőlük,
hátrahagyja őket.
Akkor indulás, gondolta. A lába nem mozdult az ajtó felé.
Dominic nem jelentett problémát. Nemrég találkoztak – szövetségüket a
szükség és a körülmények kovácsolták.
Sydney már más kérdés. A lány az ő felelőssége. Victor tette azzá,
amikor megölte Serenát. Ez nem érzelgősség, hanem egy egyszerű tranzitív
egyenlet. Átviszünk egy tényezőt az egyik oldalról a másikra.
És Mitch? Mitch el van átkozva, ezt ő maga mondta. Victor nélkül csak
idő kérdése, mielőtt a nagydarab fickó megint a börtönben köt ki.
Valószínűleg ugyanabban, amelyikből megszöktek. Victor miatt. És bár alig
egy hete ismerték egymást, Victor biztos volt benne, hogy Mitch nem
hagyná magára Sydney-t. Sydney a maga részéről, szintén úgy tűnt, eléggé
ragaszkodik hozzá.
És aztán persze ott volt Eli problémája.
Letartóztatták, de még élt. Utóbbira Victor nem tudott hatással lenni,
tekintve Eli öngyógyító képességét. De ha egyszer kiszabadul…
 – Victor! – kiáltotta Mitch, mintha észrevette volna, merre járnak a
gondolatai.
– Elmegyünk.
Mitch bólintott, hiába próbálta meg palástolni egyértelmű
megkönnyebbülését. Mindig nyitott könyv volt, még a börtönben is. Sydney
nyújtózkodott a kanapén. A másik oldalára fordult, jégkék tekintete rátalált
Victorra a sötétben. Victor látta rajta, hogy eddig sem aludt.
– Hová megyünk? – kérdezte a lány.
– Nem tudom – felelte Victor. – De itt nem maradhatunk.
Dominic visszajött azt erkélyről, a huzat hideg levegőt és füstöt hozott
magával.
– Elmentek? – kérdezte az arcán átsuhanó pánikkal. – És mi lesz az
egyezségünkkel?
– A távolság nem probléma – felelte Victor. Ez nem volt teljesen igaz: ha
Dominic hatótávolságon kívülre kerül, Victor nem lesz képes módosítani a
fájdalomküszöböt, amit beállított. De a hatása megmarad. – Az
egyezségünk mindaddig érvényes – mondta –, amíg nekem dolgozol.
Dom habozás nélkül bólintott.
– Kívánságod parancs.
Victor Mitchhez fordult.
– Szerezz nekünk egy új kocsit – mondta. – Hajnalra itt akarom hagyni
Meritet.
És lőn.
Két órával később, ahogy az első fények végigszelték az égboltot, Mitch
megjelent egy fekete szedánnal. Dom összefont karral állt az ajtóban, és
figyelte, ahogy Sydney, nyomában Dollal, beül a kocsiba. Victor az
anyósülést foglalta el.
– Biztos jól vagy? – kérdezte Mitch.
Victor lenézett a kezére, megmozgatta az ujjait, és érezte az energia
csiklandozását a bőre alatt. Még erősebbnek is érezte magát. Az ereje
makulátlan volt, tiszta, koncentrált.
– Soha jobban.
 III
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
HALLOWAY

VICTOR megremegett, és a hideg betonpadlón visszatért az életbe.

Néhány gyötrelmes másodpercig elméje üres volt, gondolatai szétszórtak.
Mintha épp elmúlt volna egy erős drog hatása. Levegőért kapkodva kereste
a logikát, a rendet, átpörgetve töredezett érzékeit – a réz ízét, a gázolaj ízét,
az utcai lámpák tompa derengését a repedt ablakokon túl –, mígnem végre
megértette, mi veszi körül.
Az autószerelő műhelye.
Jack Linden holtteste, leejtett szerszámokkal keretezett sötét tömeg.
Victor kivette a szájából a fogsorvédőt, majd felült, és lassú
mozdulatokkal előhúzta a mobiltelefont a kabátzsebéből. Mitch ellátta egy
hevenyészett túlterhelésvédővel. Az apró alkatrész kiégett, de maga a
készülék biztonságos volt. Visszakapcsolta.
Egyetlen üzenet érkezett, Dominictól.
3 perc, 49 másodperc.
Ennyi ideig volt halott.
Victor halkan káromkodott.
Sok. Túl sok.
A halál veszélyes. Minden, oxigén és vérkeringés nélkül töltött
másodperc exponenciálisan több kárt okoz. A szervek órákig stabilak
maradnak, de az agy sérülékeny. Az egyéntől és a trauma természetétől
függően a legtöbb orvos az agysérülés küszöbét négy percben határozta
meg, mások ötben, nagy ritkán hatban. Victornak nem állt szándékában
kikísérletezni a felső határt.
De nem engedhette meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja a baljós
görbét.
Egyre gyakrabban halt meg. A halálok tovább tartottak. És a sérülések…
lenézett, elektromos égésnyomokat látott a betonon, a feje felett szétrobbant
égők üvegszilánkjait.
Victor felállt, megtámaszkodott a legközelebbi autón, amíg a helyiség
már nem forgott vele. Legalábbis egyelőre a zúgás elmúlt, és kegyes csend
vette át a helyét, amelyet szinte azonnal megtört a rövid, elakadó
csengőhang.
Mitch.
Victor nyelt egyet, vér ízét érezte a szájában.
– Megtaláltad Lindent?
– Meg. – Victor hátranézett a holttestre. – De nem jött be. Kezdd el
keresni a következőt.
 IV
ÖT ÉVVEL KORÁBBAN
PERSHING

A ZÚGÁS két héttel a feltámadása után kezdődött.

Eleinte elhanyagolható volt – halk zümmögés, olyan enyhe fülzúgás,
hogy Victor először egy utolsókat rúgó villanykörtének tulajdonította, egy
autó motorjának, egy televízió zajának szobákkal arrébb. De nem múlt el.
Majdnem egy hónappal később azon kapta magát, hogy körülnéz a hotel
előterében, és fülelve keresi a hang forrását.
– Mi az? – kérdezte Sydney.
– Te is hallod?
Sydney zavartan vonta össze a szemöldökét.
– Micsodát?
Victornak leesett, hogy a lány nem a zaj forrásáról, hanem az ő
zavartságáról érdeklődött. Megrázta a fejét.
– Semmit – felelte, és visszafordult a pulthoz.
– Mr. Stockbridge – szólította meg a nő Victort –, úgy látom, velünk
marad a következő három éjszakára. Isten hozta a Plaza Hotelben.
Sosem maradtak sokáig, városról városra jártak, néha hoteleket
választottak, máskor bérlakásokat. Sosem utaztak egyenes vonalban, nem
volt rendszer abban, meddig vagy hol szállnak meg.
– Hogyan óhajt fizetni?
Victor elővett egy bankjegyköteget a zsebéből.
– Készpénzben.
A pénz nem jelentett gondot – Mitch szerint nem több, mint egyesek és
nullák sorozata, digitális érmék egy kitalált bankban. A kedvenc új hobbija
az volt, hogy minimális összegeket csippentett le, cseppeket a tengerben,
több száz bankszámlán gyűjtve a bevételt. Ahelyett, hogy nem hagyott
volna hátra nyomokat, túl sokat hagyott ahhoz, hogy kövessék. Az
eredmény tágas szobák, plüsságyak, és tér, olyasmi, ami után Victor a
börtönben sóvárgott.
A hang magasabbra kúszott.
 – Jól vagy? – kérdezte őt fürkészve Syd. A temető óta fürkészte, górcső
alá vette minden gesztusát, minden lépését, mintha bármelyik pillanatban
hamuként hullhatna darabokra.
– Jól vagyok – hazudta Victor.
De a zaj a lifthez is követte. Követte fel a szobába, az elegáns
lakosztályba két hálószobával és egy kanapéval. Követte lefekvéshez és
ébredéshez, finom módosulásokkal, hangból átváltva hangba és érzésbe.
Enyhe szúrás a végtagjaiban. Nem egészen fájdalom, hanem valami sokkal
kellemetlenebb. És kitartó. Nem hagyott neki békét, hangosodott, erősödött,
amíg egy dührohamban Victor kikapcsolta az áramköreit, nulláig, az
érzéketlenségig tekerte a tárcsát. A szúró érzés elmúlt, de a zúgás csak halk
és távoli háttérzajjá gyengült. Valami, amit szinte figyelmen kívül bírt
hagyni.
Szinte.
Leült az ágy szélére, lázasnak érezte magát, betegnek. Mikor volt utoljára
beteg? Nem is emlékszik rá. De az érzés minden perccel rosszabbodott,
mígnem Victor felült, átvágott a lakosztályon, és felvette a kabátját.
– Hová mész? – kérdezte Sydney, a kanapén kucorogva egy könyvvel.
– Szívok egy kis friss levegőt – felelte Victor, és már ki is lépett az ajtón.
Félúton járt a lifthez, amikor belényilallt.
Fájdalom.
A semmiből tört rá, éles, akár a mellkasába döfött kés. Levegőért kapott,
és megtámaszkodott a falon, küzdött, hogy talpon maradjon, miközben
újabb hullám futott végig rajta, hirtelen, erőszakosan és felfoghatatlanul. A
tárcsa még mindig le volt csavarva, az idegei még mindig elnémítva, de
mintha nem számított volna. Valami felülírta az áramköreit, az erejét, az
akaratát.
A fények ragyogtak a feje felett, glóriába vonták, miközben a látása
elhomályosult. A folyosó bizonytalanná vált. Victor erejét megfeszítve
elment a lift mellett a lépcsőhöz. Alig jutott el az ajtóig, testét újra átjárta a
fájdalom, összecsuklott, keményen nekicsapódott a betonnak. Próbált
felállni, de az izmai görcsöltek, a szíve meglódult, majd elzuhant a
lépcsőfordulóban.
Összeszorította a fogát, ahogy a fájdalom végighasított rajta, évek óta
nem érzett hasonlót. Tíz éve. A labor, a szíj a fogai közt, a fémasztal hidege,
az elektromosság kínzó fájdalma, ahogy tűzbe vonta az idegeit, beletépett
az izmaiba, megállította a szívét.
 Mozgásban kell maradnia.
De nem bírt felállni. Nem bírt beszélni. Nem bírt lélegezni. Egy
láthatatlan kéz felcsavarta a tárcsát, fel, fel és fel, amíg megkegyelmezve
végre minden elsötétült.

VICTOR a lépcsősor aljában tért magához.

Először megkönnyebbülést érzett – megkönnyebbülést, hogy a világ
végre elcsendesedett, elmúlt a pokoli zúgás. Utána Mitch kezét, ahogy a
vállát rázogatja. Victor az oldalára fordult, és epét, vért meg rossz
emlékeket okádott a lépcső tövébe.
Sötét volt, az égő kiégett a feje felett, és Victor épphogy ki bírta venni a
megkönnyebbülést Mitch arcán.
– Jézusom – mondta Mitch hátratántorodva. – Nem vettél levegőt. Nem
volt pulzusod. Azt hittem, meghaltál.
– Szerintem meghaltam – felelte Victor a száját törölgetve.
– Hogy érted? – kérdezett vissza Mitch. – Mi történt?
Victor lassan megrázta a fejét.
– Nem tudom. – Victor számára nem volt kellemes érzés a tudatlanság, és
végképp nem olyasmi, amit szívesen bevallott. Felállt, megtámaszkodott a
lépcső falán. Ostobaság volt lekapcsolni az érzékeit. Figyelemmel kellett
volna kísérnie a tünetek alakulását. Megmérni a tetőpontjaikat. Tudnia
kellett volna azt, amire Sydney ráérzett: hogy valami megrepedt, talán el is
tört benne.
– Victor – kezdte Mitch.
– Hogy találtál rám?
Mitch feltartotta a mobiltelefonját.
– Dominic. Kiborulva felhívott, azt mondta, visszavetted, hogy olyan,
mint korábban, hogy meghaltál. Próbáltalak hívni, de nem vetted fel. A
lifthez indultam, amikor észrevettem, hogy nem égnek a lámpák a
lépcsőknél. – Megrázta a fejét. – Rossz érzésem támadt…
A telefon újra megcsördült. Victor kikapta Mitch kezéből, és felvette.
– Dominic.
– Nem teheted ezt velem – förmedt rá a volt katona. – Megállapodtunk.
– Nem volt szándékos – felelte Victor, de Dominic beszélt tovább.
 – Az egyik percben kutya bajom, a következőben már négykézláb
vagyok, hogy el ne ájuljak. Derült égből, nincs bennem anyag, ami
elnyomná a fájdalmat, el sem tudod képzelni, milyen…
– Hidd el, el tudom – felelte Victor, fejét a betonfalnak támasztva. – De
most már jól vagy?
Akadozó lélegzetvétel.
– Igen. Visszatértem.
– Meddig tartott?
– Mi? Nem tudom. Nem az időn járt az eszem.
Victor sóhajtott, lehunyta a szemét.
– Legközelebb figyelj oda rá.
– Legközelebb?
Victor letette. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Mitch rámered.
– Előfordult ezelőtt is?
Ezelőtt. Victor tudta, mire gondol. Mielőtt az életét derékba törte az
éjszaka a laborban. Azelőtt ember volt. Utána RK lett. Most a feltámadása a
választóvonal. Azelőtt RK. Utána… ez. Tehát Sydney műve volt. Ez volt az
óhatatlan hiba a lány erejében, és a törés a sajátjában. Victor egyáltalán nem
úszta meg. Csak nem vett róla tudomást.
Mitch káromkodott, végigsimított a fején.
– Meg kell mondanunk neki.
– Nem.
– Rá fog jönni.
– Nem – felelte Victor. – Még nem.
– Akkor mikor?
Amikor Victor megérti, mi történik, és hogyan hozhatja helyre. Amikor
lesz egy terve, egy megoldása a probléma mellé.
– Majd ha számít – felelte.
Mitch legyőzötten leengedte a vállát.
– Lehet, hogy nem fordul elő többet – mondta Victor.
– Lehet – felelte Mitch.
Egyikük sem hitte el.
 V
NÉGY ÉS FÉL ÉVVEL KORÁBBAN
FULTON

MEGINT megtörtént.
És megint.
Három epizód alig hat hónapon belül, a köztük eltelt idő egyre rövidebb, a
halál árnyalatnyit tovább tart. Mitch győzködte, hogy keressen fel egy
szakembert. Ő találta dr. Adam Portert: zömök, karvalyképű férfi, akit az
ország egyik legjobb ideggyógyászának tartanak.
Victor sosem szívelte az orvosokat.
Nem azért akart orvos lenni, hogy betegeken segítsen. A tudás vonzotta
az orvostudomány területére, a hatalom, az irányítás. Ő akart lenni a kéz,
amely a szikét tartja, nem pedig a hús alatta.
Most Porter irodájában ült, munkaidő után, a zúgás a fejében épp csak
kezdett átszűrődni a végtagjaiba. Tudta, hogy kockázatos addig várni, amíg
az epizód eléri a metasztázist, de a pontos diagnózis a tünetek bemutatását
igényelte.
Lenézett a betegeknek szánt kérdőívre. A tüneteket meg tudja adni, de a
részletek veszélyesek. Anélkül, hogy kezébe vette volna a tollat,
visszacsúsztatta a papírt az asztalon.
Az orvos sóhajtott.
– Mr. Martin, komoly jutalékot fizetett a szolgálataimért. Javaslom, hogy
használja ki.
– A titoktartásért fizettem.
Porter a fejét csóválta.
– Rendben – fonta össze az ujjait. – Mi a panasza?
– Nem tudom pontosan megmondani – felelte Victor. – Rohamaim
vannak.
– Milyen jellegű rohamai?
– Idegrendszeri eredetűek – felelte, súrolva a határt elhallgatás és
hazugság között. – Zajként, zúgásként kezdődik a fejemben. Addig
erősödik, amíg már egészen a csontjaimban érzem a rezgést. Mint egy
elektromos töltést.
 – És utána?
Meghalok, gondolta Victor.
– Elájulok – felelte.
A doktor összevonta a szemöldökét.
– Ez mióta tart?
– Öt hónapja.
– Érte bármilyen sérülés?
Igen.
– Nem tudok róla.
– Változások az életmódjában?
– Nincs.
– Végtaggyengeség?
– Nincs.
– Allergia?
– Nincs.
– Észrevett bármilyen kiváltó okot? A migrént kiválthatja koffein,
okozhat rohamokat a fény, a stressz, a…
– Nem érdekel, mi váltja ki. – Victor kezdte elveszíteni a türelmét. –
Csak tudni akarom, mi történik velem, és hogyan hozható helyre.
Az orvos előrehajolt.
– Rendben. Csináljunk néhány tesztet.

VICTOR figyelte a képernyőn futó vonalakat, kicsúcsosodtak, akár a

rezgések egy földrengés előtt. Porter egy tucat elektródát csatlakoztatott a
fejbőréhez, és most az EEG-t szemrevételezte mellette, miközben egyre
inkább ráncolta a homlokát.
– Mi az? – kérdezte Victor.
Az orvos a fejét csóválta.
– Az aktivitás szintje rendellenes, de a mintázat nem utal epilepsziára.
Látja, milyen közel vannak egymáshoz a vonalak? – Megütögette a
képernyőt. – Az idegsejtek aktiváltsági foka alapján mintha az
ingerületvezetés megsokszorozódott volna… túl sok elektromos töltés.
Victor megnézte a vonalakat. Lehet, hogy érzékcsalódás, de a vonalak a
képernyőn mintha egyszerre emelkedtek és süllyedtek volna a hanggal a
fejében, a csúcsok ritmikusan együtt növekedtek a zúgással a bőre alatt.
 Porter kikapcsolta a programot.
– Többre van szükségem – mondta, miközben eltávolította az
elektródákat Victor fejéről. – Nézzünk egy MRI-t.
A terem üres volt, eltekintve a szkennertől a közepén és a mozgatható
asztallaptól, amelyet be lehetett csúsztatni az alagútszerű gépezetbe. Victor
lassú mozdulatokkal felfeküdt az asztalra, fejét egy lapos támlára tette.
Megpillantott egy rácsozatot, amelyet Porter lecsukott, bezárva ezzel
Victort. Pulzusa felgyorsult, ahogy az asztal megmozdult, és a terem eltűnt
a szeme elől, helyét átvette a gép túlságosan is közeli mennyezete az arca
előtt.
Hallotta, ahogy az orvos kimegy, a becsukódó ajtó kattanását, majd a
hangja elvékonyodva tért vissza a távbeszélőn keresztül.
– Ne mozogjon!
Egy teljes percig semmi sem történt. Aztán mély kopogás rezgett végig a
szerkezeten, halk basszus, amely elnyomta a zúgást a fejében. Elnyomott
mindent.
A gép kattogott és berregett, Victor próbálta számolni a másodperceket,
hogy valahogy mérje az időt, de folyton elvesztette a fonalat. Múltak a
percek, és egyre többet vittek magukkal az önuralmából. A zúgás immár
átjárta a csontjait, a fájdalom első döfései – fájdalom, amelyet nem bír
elfojtani – végigszikráztak a bőrén.
– Állítsa le a tesztet – mondta, szavait elnyelte a gép.
Porter hangja felelt a távbeszélőn keresztül.
– Majdnem megvagyunk.
Victor erőnek erejével próbált egyenletesen lélegezni, de mindhiába. A
szíve kalapált. Homályosan látott. A borzalmas elektromos zúgás
hangosodott.
– Állítsa…
Az elektromosság vakító fényességgel véghasított Victoron. Ujjai az
asztal szélét markolták, izmai üvöltöttek, ahogy az első hullám végigfutott
rajta. Angie-t látta maga előtt, ahogy áll a kapcsolótábla mellett.
– Légy vele tisztában – kezdte, miközben érzékelőket kezdett el rögzíteni a
mellkasán –, hogy ezt soha, de soha nem fogom megbocsátani neked.
Riasztók visítottak.
A szkenner nyikorgott, rázkódott, majd megállt.
Porter valahol a gép túloldalán volt, mély, sürgető hangon beszélt. Az
asztal elkezdett visszahúzódni. Victor a fejét tartó szíjakat markolta. Érezte,
hogy engednek. Fel kell állnia. Fel kell…
Újra elöntötte az elektromosság, olyan erővel, hogy a terem darabokra
hasadt – vér a szájában, szabálytalan szívverés, Porter, egy ceruzalámpa
fehérbe borítja világot, elfojtott sikoly –, majd a fájdalom mindent eltörölt.

VICTOR magához tért a vizsgálóasztalon.

Az MRI fényei nem világítottak, a nyílást égésnyomok szőtték át. Felült,
szédült, miközben kezdte újra élesen látni a világot. Porter néhány méterrel
arrébb hevert, kicsavarodott testtel, mintha görcs tört volna rá. Victornak
nem kellett kitapintania a pulzusát vagy érzékelnie a férfi üres idegeit, hogy
megállapítsa: halott.
Egy emlék, máskor, egy másik laborban. Angie teste, ugyanilyen
természetellenesen kicsavarodva.
Bassza meg.
Victor felállt, végignézett a helyiségen. A hullán. A pusztításon.
Most, hogy az érzékei elcsitultak, nyugalmat érzett, gondolatai újra
kitisztultak. Mint a vihar utáni csend. Egy kis béke, amíg erőt gyűjt az
ítéletidő. Csak idő kérdése – ezért számított minden szótlan másodperc.
Porter keze mellett egy fecskendő hevert a padlón, még mindig rajta volt
a kupak. Victor zsebre vágta, és kiment a folyosóra, ahol a kabátját hagyta.
Abban a pillanatban vette elő a mobilját, hogy megérkezett Dominic
üzenete.
1 perc, 32 másodperc.
Victor nagy levegőt vett, hogy összeszedje magát, és körülnézett az üres
irodákban.
Visszakövette az útját a vizsgálószobába, összeszedett minden leletet és
nyomtatványt Porter tesztjeiből. Az orvos irodájában törölte az időpontot, a
digitális adatokat, letépte a lapot, amelyre az orvos jegyzetelt, és a
biztonság kedvéért az alatta lévőt is, szisztematikusan törölt minden
nyomot, ami arra utalt, hogy valaha is az épületben járt.
Minden nyomot, eltekintve a holttesttől.
Azzal nem tudott mit kezdeni, hacsak fel nem gyújtja a helyet – fontolóra
vette ezt a lehetőséget is, de letett róla. A tűz önfejű dolog,
kiszámíthatatlan. Jobb, ha hagyja, hogy annak nézzen ki, ami volt –
szívroham, egy szörnyű baleset.
 Victor felvette a kabátját, és távozott.
A hotel lakosztályában Sydney és Mitch elnyúlt a kanapén, egy régi
filmet néztek. Dol a lábuknál heverészett. Amikor belépett, Victor tekintete
találkozott Mitchével, aki kérdőn felvonta a szemöldökét, amire Victor
apró, szinte észrevehetetlen fejcsóválással felelt.
Sydney azonnal felült.
– Hol voltál?
– Jártam egyet – felelte Victor.
Syd a szemöldökét ráncolta. Az elmúlt néhány hétben a pillantása
színtiszta aggodalomból valami szkeptikusabbra váltott.
– Órákon át?
– Évekig voltam bezárva – felelte Victor, miközben töltött magának egy
italt. – Ilyenkor az ember nem tud megülni a fenekén.
– Én sem tudok – felelte Sydney. – Ezért talált ki Mitch egy
kártyajátékot. – Mitchhez fordult. – Victornak miért nem kell játszania?
Victor felvonta a szemöldökét, és belekortyolt az italába.
– Mik a szabályok?
Sydney felvette a paklit az asztalról.
– Ha számos lapot húzol, akkor bent kell maradnod, és tanulnod valamit,
de ha figurás lapot, kimehetsz. Leginkább parkba vagy moziba, de még
mindig jobb, mint a négy fal között.
Victor Mitchre pillantott, de az csak vállat vont, felállt, és elindult a
fürdőszobába.
– Próbáld ki – nyújtotta felé Syd a paklit. Victor végignézett a lányon,
majd felemelte a kezét, de ahelyett, hogy húzott volna, kisöpörte a kártyákat
Syd tenyeréből, szétszórva azokat a padlón.
– Hé! – kiáltott Sydney, miközben Victor letérdelt, és számba vette a
lehetőségeit. – Ez csalás!
– Sosem állítottam, hogy tisztán játszom. – Felvette a képpel fölfelé
heverő pikk ászt. – Tessék – nyújtotta a lánynak a lapot. – Tartsd az
ingujjadban.
Sydney egy elnyújtott pillanatig méregette a lapot, majd felkapta, épp
mielőtt Mitch visszatért. A férfi tekintete cikázott kettőjük között.
– Miben mesterkedtek?
– Semmiben – vágta rá Syd habozás nélkül. – Csak Victor húzza az
agyam.
Zavarba ejtő volt, milyen könnyen hazudott.
 Syd visszatért a kanapéra, Dol felmászott mellé, Victor pedig kiment az
erkélyre.
Néhány perccel később az ajtó kinyílt mögötte, és Mitch csatlakozott
hozzá.
– Na? – kérdezte. – Mit mondott Porter?
– Nem tudott megoldással szolgálni – felelte Victor.
– Akkor keresünk valaki mást – mondta Mitch.
Victor bólintott.
– Mondd meg Sydnek, hogy reggel indulunk. – Mitch visszament a
szobába, Victor pedig letette az italát a korlátra. Elővette a fecskendőt a
zsebéből, és elolvasta rajta a címkét. Lorazepam. Antiepileptikum.
Diagnózisban reménykedett, gyógymódban, de addig is legalább tüneti
kezelést talált.

– ÁLTALÁBAN nem fogadok betegeket rendelési idő után.

Victor a fiatal doktornővel szemben ült az asztal túloldalán. A nő karcsú
volt és sötét hajú, tekintete szigorú a szemüvege mögött. De függetlenül az
érdeklődésétől és a gyanakvásától, Capstone-ban praktizált, egy erős
kormánykötődésekkel bíró városban, egy olyan helyen, ahol a titoktartás
kiemelten fontos, és a diszkréció elengedhetetlen. Ahol a fecsegés
karrierekbe vagy akár életekbe kerülhet.
Victor átcsúsztatta a pénzt az asztalon.
– Köszönöm, hogy velem kivételt tesz.
A nő elfogadta a pénzt, és átfutotta a néhány sort, amit Victor kitöltött a
betegfelvételi lapon.
– Miben segíthetek… Mr. Lassiter?
Victor a koponyájában erősödő zaj ellenére próbált koncentrálni,
miközben a nő feltette ugyanazokat a kérdéseket, ő pedig ugyanúgy
válaszolt rájuk. Elmondta a tüneteket – a zúgást, a fájdalmat, a görcsöket,
az ájulásokat –, de kihagyta, amit ki lehetett, hazudott, ahol arra volt
szükség. Az orvos hallgatott, tolla sercegett a jegyzettömbjén gondolkodás
közben.
– Lehet epilepszia, myasthenia gravis, disztónia… az idegrendszeri
betegségeket olykor nehéz azonosítani, ha azonos tüneteket mutatnak.
Kérek néhány vizsgálatot…
 – Ne – vágott közbe Victor.
A nő felnézett a jegyzeteiből.
– Anélkül, hogy pontosan tudnánk…
– Már kivizsgáltak – mondta Victor. – Nem hozott… egyértelmű
eredményt. Azért vagyok itt, mert tudni szeretném, mit írna fel.
Dr. Clayton kihúzta magát a székében.
– Nem írok fel gyógyszert diagnózis nélkül, és nem állítok fel diagnózist
meggyőző bizonyítékok nélkül. Ne vegye magára, Mr. Lassiter, de az adott
szava kevés.
Victor kifújta a levegőt. Előredőlt. És egyúttal nyomást gyakorolt a nőre.
Nem fizikailag, hanem az érzékeivel, épp csak a fájdalomküszöb alatt.
Enyhe kellemetlenség, ugyanaz, amivel eltereli magától az idegeneket,
amely lehetővé teszi, hogy észrevétlenül átvágjon a tömegen. De Clayton
nem úszhatta meg ilyen könnyen, és a kellemetlenséget valóban
fenyegetésként érzékelte. Egy üss vagy fuss reakciót kiváltó ingernek,
egyszerű és állatias, préda a ragadozó előtt.
– Sok megvehető orvos van ebben a városban – mondta Victor –, de a
receptírási hajlandóságuk fordítottan arányos a szakértelmükkel. Ezért
jöttem ide. Önhöz.
Clayton nyelt egyet.
– A téves diagnózis – kezdte határozottan – és a téves gyógyszeres
kezelés többet árt, mint használ.
– Vállalom a kockázatot – felelte Victor.
Az orvos bizonytalanul rövidet sóhajtott. A fejét csóválta, mintha a
gondolatait akarná rendbe rakni.
– Felírok magának egy epilepszia elleni gyógyszert és egy bétablokkolót
– mondta, letépve a jegyzetlapot. – Bármi erősebbért alá kell vetnie magát a
vizsgálatnak.
Victor elvette a lapot, és felállt.
– Köszönöm, doktornő.
Két órával később a tenyerébe rázta a tablettákat, és folyadék nélkül
lenyelte őket.
Hamarosan érezte, hogy a szíve lelassul, a zúgás elhalkul, és arra
gondolt, hogy talán talált egy megoldást. Két hétig jobban érezte magát.
Aztán megint meghalt.
 VI
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
HALLOWAY

VICTOR késésben volt, és ezt jól tudta.

Linden tovább tartott, mint számított rá – meg kellett várnia, hogy
kiürüljön a garázs, meg kellett várnia, hogy kettesben maradjanak. És utána
természetesen várni a halált, amelyről tudta, hogy el fog jönni, túlesni rajta,
így nem viszi magával a házba, ahol az elmúlt kilenc napot töltötték.
Bérlakás volt, még egy a rövid távra kiadott helyek közül, ahová be lehet
költözni egy napra, egy hétre, egy hónapra.
Sydney azt mondta, azért választotta, mert otthonnak néz ki.
Amikor Victor belépett, olvadt sajt szaga és tévéből harsogó robbanás
zaja fogadta. Sydney a kanapé karfáján ült, pattogatott kukoricát dobált
Dolnak, míg Mitch a konyhapultnál állt, és gyertyákat rendezgetett egy
csokoládétorta tetején.
A jelenet rendkívül… normális volt.
A kutya vette észre először, farka oda-vissza csúszkált a fapadlón.
Mitchcsel találkozott a tekintetük, aggodalmasan ráncolta a homlokát, de
Victor csak legyintett.
Syd hátrapillantott a válla felett.
– Hé!
Öt év múltán Sydney Clarke többnyire ugyanúgy festett. Még mindig
alacsony és sovány, arca kerek és a szeme nagy, mint aznap, amikor
találkoztak az út mentén. A különbségek nagy része felszínes volt: a
szivárványszínű leggingsét lecserélte feketére, kis fehér csillagokkal,
megszokott szőke kontyát rendre parókák alá rejtette, a haja pedig olyan
gyakran változott, mint a hangulata. Ma este szomorúkék volt, ugyanolyan
színű, mint a szeme.
Más szempontból viszont Sydney ugyanannyit változott, mint
bármelyikük. A hanghordozása, rezzenéstelen tekintete, ahogy arcokat
vágott – ezt a modoros szokást egyértelműen azért vette fel, hogy
idősebbnek tűnjön, mivel a kora ránézésre nem volt egyértelmű. A teste
alapján még gyerek volt. A hozzáállása alapján igazi tinédzser.
 Most csak ránézett Victor üres kezére, és a férfi látta kérdő tekintetében a
gyanakvást, hogy elfelejtette.
– Boldog születésnapot, Sydney – mondta Victor.
Különös, hogy Syd születésnapja egybeesik érkezésével Victor életébe.
Az évek nemcsak a korát jelezték, hanem az együtt töltött időt is. A velük
töltött időt.
– Meggyújthatom a gyertyákat? – kérdezte Mitch.
Victor a fejét rázta.
– Pillanat, átöltözöm – felelte, és kisurrant a folyosóra.
Becsukta az ajtót maga mögött, lekapcsolva hagyta a villanyt, amíg
átvágott a hálószobán. A bútorok nem igazán illettek hozzá: a kék-fehér
díszpárnák, az idilli festmény az egyik falon, a polcon a tartalmuk helyett
dekorációnak kiválasztott könyvek. Utóbbiaknak legalább hasznát tudta
venni. Egy szép kivitelezésű történelemkönyv feküdt kinyitva, közepén egy
fekete filctollal. Jelenleg a bal oldali lap teljesen feketére volt satírozva, a
jobb oldali az utolsó sorig, mintha Victor keresett volna egy szót, amit még
nem talált meg.
Kibújt a kabátjából, és az ingujját felgyűrve a fürdőszobába ment.
Megnyitotta a csapot, vizet lögybölt az arcára, a csap zubogása
összemosódott a koponyájában máris újrakezdődő zúgással. Manapság a
csendet percekben mérte, nem napokban.
Beletúrt szőke hajába, és végigmérte a tükörképét, kék ragadozószemét a
beesett arcában.
Lefogyott.
Mindig is sovány volt, de most, ha megemelte az állát, a szemöldöke és
az arccsontja visszaverte a fényt, árnyékokat vetett az állkapcsa mentén, a
mélyedésben a nyaka alján.
Gyógyszeres tégelyek sorakoztak a mosdó túloldalán. Megfogta a
legközelebb esőt, és egy Valiumot rázott a tenyerébe.
Victor sosem lelkesedett a drogokért.
Persze a menekülés lehetősége bírt némi vonzerővel, de nem tudta
túltenni magát a kontroll elvesztésén. Amikor először vásárolt kábítószert,
még Locklandben, még csak nem is betépni akart. Csak véget vetni az
életének, hogy valami jobbként térhessen vissza.
Micsoda irónia, gondolta Victor, miközben folyadék nélkül lenyelte a
tablettát.
 VII
NÉGY ÉVVEL KORÁBBAN
DRESDEN

VICTOR nem sűrűn járt sztriptízbárba.

Sosem értette, mi vonzza be a vendégeiket – nem izgatták az olajosan
vonagló félmeztelen testek –, de nem is a műsor miatt jött az Üvegtoronyba.
Egy bizonyos személyt keresett.
Miközben a félhomályos klubot fürkészte, és próbálta nem belélegezni a
parfüm, a füst és az izzadság szagát, egy manikűrözött kéz táncolt végig a
lapockája mentén.
– Szia, szivi – mondta a negédes hang. Victor oldalra sandított, sötét
szempárt látott és egy élénkvörös szájat. – Fogadjunk, hogy mosolyt
varázsolunk az arcodra.
Victor kételkedett benne. Sok mindenre vágyott – hatalomra, bosszúra,
kontrollra –, de a szex sosem tartozott közéjük. Még Angie-vel sem…
persze, vágyott rá, vágyott a figyelmére, az odaadására, még a szerelmére
is. Victor törődött volna vele, talált volna rá módot, hogy a kedvére tegyen
– és ebben talán meglelte volna a saját örömét is –, de számára ez sosem a
szexről szólt.
A táncos végigmérte Victort, lehetséges, hogy érdektelenségét
bizalmatlanságnak vette, esetleg azt feltételezte, hogy vágyai kevésbé nőies
helyekre irányulnak.
Victor lesöpörte magáról a kezét.
– Malcolm Jonest keresem. – Önjelölt vállalkozó, akinek a tiltott dolgok
a szakterülete. Fegyverek. Szex. Narkó.
A táncos sóhajtott, és egy vörös ajtóra mutatott a klubhelyiség
hátuljában.
– Odalent.
Victor elindult az ajtó felé, és már majdnem odaért, amikor nekiütközött
egy alacsony, szőke nőnek, aki magas, dallamos hangon rebegett
bocsánatkérést, miközben Victor felé nyúlt, nehogy elessen. Találkozott a
tekintetük, és valami átsuhant a lány arcán, futó érdeklődés – Victor azt
mondta volna, felismerés, de meg volt róla győződve, hogy sosem
találkoztak. Elhúzódott a lánytól, és az is elhúzódott tőle, majd beleolvadt a
tömegbe, miközben Victor elérte az ajtót.
Az ajtó becsapódott a háta mögött, kitakarva a klubot a látóteréből.
Megmozgatta az ujjait, miközben lement egy beton lépcsősoron az épület
mélyébe. A legalsó folyosó szűk volt, a falakat feketére festették, és a
levegő sűrű volt az állott szivarfüsttől. Nevetés szűrődött ki a folyosó végi
helyiségből, de Victor útját elállta egy szűk fekete pólót viselő, megtermett
fickó.
– Hova-hova?
– Oda – felelte Victor.
A férfi végigmérte.
– Drogosnak nézel ki.
– Mondták már – emelte fel a karját Victor, felkínálkozva a motozásra.
A férfi felülről lefelé végigtapogatta, majd átengedte.
Malcolm Jones drága öltönyben ült egy nagy asztal mögött, a könyökénél
csillogó ezüstfegyver hevert egy halom bankjegyen. Rajta kívül három férfi
üldögélt különféle bútorokon: az egyik a falra szerelt laptévét nézte, egy
másik a telefonján játszott, a harmadik a csík kokaint figyelte, amelyet
Jones elrendezett az asztalon.
Egyik sem zavartatta magát különösebben Victor érkezése miatt.
Csak Jones vette a fáradságot, hogy felnézzen. Nem számított már
fiatalnak, de éhes ragadozótekintete volt, ami a feltörekvő emberek sajátja.
– Te ki vagy?
– Új vevő – felelte Victor egyszerűen.
– Hol hallottál rólam?
– Terjednek a hírek.
Jones erre illegette magát, egyértelműen tetszett neki bimbózó
hírhedtségének gondolata. Az üres szék felé intett az asztal túloldalán.
– Mi kéne?
Victor leült a székbe.
– Anyag.
Jones végigmérte.
– Ránézésre azt hittem volna, fegyver. Pontosan micsoda? Heroin?
Koksz?
Victor megrázta a fejét.
– Gyógyszer.
 – Aha, ez esetben – Jones intett, mire egyik embere felállt, és kinyitott
egy szekrényt, benne egy sor műanyag gyógyszeres tégellyel.
– Van oxy, fentanyl, benzó, addy… – szavalta Jones, miközben a másik
fickó sorban kirakta az üvegeket az asztalra.
Victor számba vette a lehetőségeit, azon tűnődött, hol kezdje.
Egyre gyakoribbak a rohamok, és semmi sem vált be. Próbált lemondani
az erejéről, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a roham afféle
akkumulátor, amely a használattól töltődik fel. Amikor ez kudarcot vallott,
Victor taktikát váltott, és próbálta még többet használni az erejét, abból
kiindulva, hogy ez egy olyan töltés, amit le lehet meríteni. De ez a
megközelítés ugyanahhoz az eredményhez vezetett: a zúgás megint
hangosabb lett, megint az egész testében érezte, és ő megint meghalt.
Victor szemügyre vette a tablettakínálatot.
Képes volt pontosan felmérni az elektromos töltés erősödését, de sehogy
sem bírta megváltoztatni.
Tudományos szempontból ez pokoli volt.
Pszichológiai szempontból még rosszabb.
Magát a fájdalmat egy darabig el tudta téríteni, de a fájdalom az
idegrendszernek csak az egyik vetülete. És az ópiumszármazékoknak is
csak az egyik vonatkozása. Szupresszánsok voltak, amelyeket arra
terveztek, hogy ne csak a fájdalmat, de az érzékelést is, a szívritmust, az
öntudatot is tompítsák – ha az egyik fajta nem elég, akkor egy
gyógyszerkoktélra lesz szüksége.
– Elviszem.
– Melyiket?
– Mindet.
Jones hűvösen elmosolyodott.
– Lassítsunk, öreg. Vevőnként egy üveg… nem adhatom oda neked az
egész készletemet. Mire észbe kapok, már a sarkon árulod háromszoros
áron…
– Nem vagyok viszonteladó.
– Akkor nincs is szükséged sokra – felelte Jones szigorú mosollyal. –
Nos, az ár…
– Azt mondtam, elviszem – hajolt előre Victor –, egy szót sem szóltam
árról.
Jones minden vidámságot nélkülöző, vadállati hangon felnevetett, amihez
csatlakozott embereinek kórusa.
 – Ha ki akarsz rabolni, legalább fegyvert hozhattál volna.
– Hoztam – felelte Victor, és kinyújtotta maga elé a karját. Lassan, mint
egy bűvésztrükkben, behajlította három ujját, csak a hüvelykje és a
mutatóujja maradt kinyújtva.
– Látod? – kérdezte, Jonesra irányítva az ujját.
Jones jókedve elillant.
– Te valami…
– Bumm.
Nem hallatszott lövés – nem volt sem fülsértő visszhang, sem elhasznált
töltényhüvely vagy füst –, de Jones teli torokból felüvöltött, és a padlóra
zuhant, mint akit eltaláltak.
A másik három férfi a fegyveréért nyúlt, de a sokktól lassan mozogtak, és
mire lőhettek volna, Victor mindannyiukat elintézte. Semmi tárcsa. Semmi
finomkodás. Csak nyers erő. A hely a fájdalmon túl, ahol az idegek
elszakadnak, a biztosítékok kiégnek.
A férfiak marionettfiguraként zuhantak a padlóra, mint aminek elvágták a
zsinórját, de Jones még mindig magánál volt. A mellkasára szorította a
kezét, magából kikelve kereste a lőtt sebet, a vér nedvességét, valami
sérülést, ami egyezik azzal, amit az idegvégződései súgnak neki.
– Mi a fasz… mi a fasz… – motyogta vadul cikázó tekintettel.
Victor megtanulta, hogy a fájdalom kihozza az állatot az emberekből.
Összeszedte a tablettákat, a zacskókat és tégelyeket egy fekete bőr
aktatáskába dobálta, amelyet az asztal oldalának támasztva talált. Jones a
padlón vonaglott, majd új erőre kapott, figyelme az asztalon csillogó
fémdarab felé fordult. Érte lódult volna, mire Victor ujjai megrándultak, és
Jones eszméletlenül vágódott neki a távolabbi falnak.
Victor elvette előle a pisztolyt, a tenyerében latolgatta a súlyát. Sosem
volt különösebben oda a lőfegyverekért, a képessége miatt nem volt rájuk
szüksége. De a jelenlegi állapotában hasznos lehet, ha tart magánál
valami… extrát. Ráadásul mindig jól jön valami, aminek a puszta látványa
elterelheti a figyelmet.
A kabátzsebébe csúsztatta a fegyvert, és becsukta az aktatáskát.
– Öröm önökkel üzletelni – mondta a néma helyiségnek, majd sarkon
fordult, és távozott.
 MINDEKÖZBEN…

JUNE megigazította a copfját, és átlibbent a bársonyfüggönyön a privát

tánctérre. Harold Shelton már ott várta, a combjához dörzsölte rózsaszín
kezét izgalmában.
– Hiányoztál, Jeannie.
Jeannie beteget jelentett ételmérgezés miatt.
June csak kölcsönvette a testét.
– Mennyire hiányoztam? – kérdezte, próbált lágyan, érzékien beszélni. A
beszédhang nem volt tökéletes, sosem az. Végül is a hang abból állt össze,
amit a természet és a neveltetés adott, a biológia és a kultúra. June el tudta
kapni a hangszínt – ez a testtel járt –, de az eredeti kiejtése a könnyed
dallamosságával mindig átütött rajta. Nem mintha Harold észrevette volna.
Túlságosan lekötötte, hogy Jeannie mellét bámulja a kék-fehér
pomponlányjelmez alatt.
June-nak nem ez volt a stílusa, de nem is kellett annak lennie.
Az számított, hogy Haroldnak bejön.
Lassan körbejárta, rózsaszín körmeivel végigsimított a férfi vállán.
Ahogy az ujjai hozzáértek a bőréhez, villanásokat látott az életéből – nem
mindent, csak azokat a részleteket, amelyek nyomot hagytak. Hagyta őket
átsuhanni az elméjén anélkül, hogy megragadtak volna. Tudta, hogy sosem
fogja kölcsönvenni a férfi testét, ezért nem is szorul rá többre.
Hatold elkapta a csuklóját, és az ölébe rántotta a nőt.
– Ismered a szabályokat, Harold – mondta June, miközben kiszabadította
magát.
A klub szabályai egyszerűek voltak. Mindent a szemnek, semmit a
kéznek. Kezeket az öledbe. A térdedre. A segged alá. Mindegy, hova, csak
ne a lányra.
– Ne húzd az agyam, bazmeg – morogta a férfi bosszúsan és felizgulva.
Hátradöntötte a fejét, szeme üveges, lehelete savanyú. – Ezé’ fizetek?
June a férfi mögé lépett, hátulról átkarolta.
– Te nem érinthetsz meg engem – duruzsolta, annyira közel hajolva, hogy
ajka súrolta a férfi fülét –, de én megérinthetlek téged.
Harold nem vette észre a drótot a kezében, csak amikor az már a torka
köré tekeredett.
 Ekkor megpróbált küzdeni, de a függönyök vastagok, a zene pedig
hangos, és minél hevesebben küzd valaki, annál hamarabb kifogy a
levegőből.
June mindig szerette a fojtózsinórt. Gyors, hatékony, kézzelfogható.
Harold túl sok energiát vesztegetett el azzal, hogy a drótot karmolászta a
lány arca helyett. Nem mintha számított volna.
– Nem személyes ügy, Harold – mondta June, miközben a férfi a padlón
dobolt a lábával, és próbálta kiszabadítani magát.
June nem hazudott – Harold nem volt rajta a listáján. Ez színtiszta üzlet.
A férfi élettelenül előredőlt, vékony nyálcsík lógott nyitott szájából.
June kihúzta magát, rövidet sóhajtott, és elrakta a drótot. A tenyerét
nézegette, amely nem az ő tenyere volt. Vékony, mély vonalak látszottak
rajta, ahol a drót belevágott. June nem érezte, de tudta, hogy az igazi
Jeannie ezekkel a véraláfutásokkal és a velük járó fájdalommal fog
felébredni.
Bocs, Jeannie, gondolta, miközben átlépett a függönyön, és behúzta
maga mögött. Harold sokat költött. Kifizetett egy órát Jeannie tinikirálynő-
műsorából, így tehát June-nak maradt bő ötven perce, hogy a lehető
legmesszebb kerüljön a hullától.
Ahogy elindult a folyosón, a véraláfutásokat dörzsölte a kezén. Legalább
Jeannie lakótársai otthon voltak – lesz alibije. Senki sem látta June-t
bemenni Haroldhoz, és senki sem látta kijönni sem, úgyhogy csak annyit
kell tennie…
– Jeannie – szólította meg valaki a háta mögött, túlságon is közelről –, te
dolgozol?
June halkan káromkodott, és megfordult. És mindeközben átöltözött –
négy éven át gyűjtött mindenkit, akit megérintett, ami bőséges ruhatárral
járt, így egy szempillantás alatt levetette Jeannie-t, és kiválasztott valaki
mást, egy másik szőkét, ugyanolyan árnyalatú hajjal, ugyanolyan
testalkattal, de kisebb mellel és kerek arccal, rövid kék ruhában.
Az alakváltás igazi művészet volt, és a kidobó zavartan pislogott, de June
tapasztalatból tudta, hogy amikor az emberek nem értenek valamit,
képtelenek kitartani az álláspontjuk mellett. Láttam átváltozni. Szerintem
láttam átváltozni. Nem láthattam átváltozni, mert nem láttam. A szem
megbízhatatlan. Az elme gyarló.
– Hölgyem, ide csak táncosok és kuncsaftok léphetnek be.
 – Nem kukkolni akarok – mondta June, és hagyta, hogy az akcentusa
gazdagon és teljes pompájában gördüljön le a nyelvéről. – Csak a mosdót
keresem.
Max a jobb oldali ajtó felé biccentett.
– Vissza, amerről jött, és át a klubon.
– Köszi! – mondta June, és megtoldotta egy kacsintással.
Egyenletes, lezser léptekkel vágott át a klubon. Már csak egy zuhanyra
vágyott. A sztriptízbárok ilyenek. A kéj és a verejték szaga, olcsó italoké és
mocskos bankjegyeké, olyan sűrűn, hogy az ember a bőrére tapadva
magával vitte az otthonába. Érzékcsalódás volt – elvégre June nem érzett
semmit, szagokat és ízeket sem. Ilyen egy kölcsönvett test.
Félúton járt, amikor nekiütközött egy vékony, szőke, tiszta feketébe
öltözött férfinak. Nem ritka egy ilyen helyen, ahol üzletemberek és
agglegények csorgatják egymás mellett a nyálukat, de June összerezzent az
érintéstől – amikor súrolta a férfi karját, nem látott… semmit. Sem
részleteket, sem emlékeket.
A férfi észre sem vette, máris továbbment. Eltűnt egy piros ajtó mögött a
klub hátuljában, és June erőt vett magán, hogy továbbmenjen, habár úgy
érezte, az egész világ remegve megáll körülötte.
Ennek mennyi a valószínűsége?
Csekély, ezzel tisztában volt, de nem zéró. Pár évvel korábban találkozott
egy másikkal, egy fiatal fickóval, aki egy nyári éjszakán elment mellette az
utcán, pontosabban nekiment – June felszegte az állát, a férfi leszegte a
fejét. Amikor egymáshoz értek, ugyanígy elöntötte a hideg, ugyanez a
feketeség ott, ahol az emlékeknek kellett volna lenniük. Hónapokat töltött
azzal, hogy minden egyes érintésével külsőket és alakokat vett át, ami után
az információhiány felkavaró és nyugtalanító volt. June ekkor még nem
tudta, ez mit jelent – lehet, hogy a másikban van valami hiba, lehet, hogy
benne, lehet, hogy ennek így kell lennie, és az is, hogy rendellenesség –,
mígnem követte a fickót, és látta, ahogy végigsimít egy autó
motorháztetőjén. Hallotta, ahogy a motor hirtelen felzúg az érintése
nyomán, és rájött, hogy a férfi más.
Nem úgy más, mint ő, de még így is mérföldekre a normalitástól.
Ezután elkezdte keresni őket.
June, aki sosem rajongott az alkalmi kapcsolatokért, a kéretlen
érintésekért, most minden alkalmat megragadott, hogy ujjakon simítson
végig, puszikat adjon, keresse azokat a megfoghatatlan sötét foltokat. Nem
talált másikat.
Mostanáig.
Behúzódott egy oszlop mögé, levetette a szőke lány alakját, és felöltötte
egy felejthető arcú férfiét. A bárpultnál rendelt magának egy italt, és várta,
hogy az idegen újra felbukkanjon.
Tíz perccel később meg is jelent, kezében egy fekete aktatáskával.
Kisurrant a sötétségbe.
June pedig követte.

AZ UTCÁK nem voltak üresek, de annyira zsúfoltak sem, hogy elrejtsék,

ha követ valakit. Ahányszor csak kilépett az utcai lámpák fényéből, alakot
váltott.
Mit tenne June, ha a feketébe öltözött férfi észrevenné?
Mit tenne, ha nem venné észre?
Nem tudta, miért követi a férfit, vagy mihez kezd, ha megáll. Egy zsigeri
megérzés vezette, vagy csak a kíváncsiság? Nem mindig tudta a kettőt
megkülönböztetni egymástól. Azelőtt…
De June nem szeretett arra gondolni, mi volt azelőtt. Nem akart, nem
hiányzott neki. Lehet, hogy nem maradt halott, de a halála ettől még igazi
volt. Nincs értelme felfeszegetni a koporsót.
June: természetesen ez sem az igazi neve volt. Azt eltemette a többivel
együtt.
Csak az akcentusát tartotta meg. A megtartás erős kifejezés – a makacs
szokás nem akart elmúlni. Az otthon töredéke egy távoli világban. Zöld és
szürke emlékek, szirteké és az óceáné…
Valószínűleg levethette volna, levakarhatta volna magáról az összes többi
dologgal együtt, ami önmagává tette. De nem maradt neki más. Az utolsó
szál.
Érzelgős, korholta magát, miközben megszaporázta lépteit.
Végül June nem változott át többet, egyszerűen követte az idegent.
Különös volt, ahogy a többi ember enyhén kikerülte, távol tartotta magát
tőle.
Látták, ezt abból meg tudta állapítani, ahogy mozogtak, kitértek az
útjából. De valójában nem vették észre.
 Mint a mágnesek, gondolta June. Mindenki azt hiszi, a mágnesek
vonzzák egymást, pedig ha megfordítod őket, taszítani fogják. Rengeteg
időt tölthetsz azzal, hogy megpróbálod összepréselni őket, és amikor már
majdnem sikerül, akkor csúsznak el egymás mellett.
Azon gondolkodott, talán ez a férfi ilyen hatással van az őt körülvevő
világra, hogy ez a képességéből fakad.
Bárhogy is legyen, ő nem érezte.
De persze ő nem érzett semmit.
Ki vagy te?, tűnődött, bosszantotta a férfi megfoghatatlansága. June-t
megrontotta az ereje, az általa megszerzett, könnyen jött tudás. Nem mintha
már mindent látott volna – az rövid úton végtelen tébolyba vezetne –, de
épp eleget. Neveket. Korokat. Emlékeket is, de csak azokat, amelyek
nyomot hagytak.
Egy megannyi apró darabra szétbontott személyiség.
Lehangoló volt, hogy ezt most megvonták tőle.
A férfi megállt egy társasház előtt. A forgóajtón keresztül belépett az
előtérbe, June pedig behúzódott az épület ereszének árnyékába, és figyelte,
ahogy a férfi beszáll a liftbe, figyelte, ahogy a kijelző felszámol a
kilencedik emeletig, majd megáll.
Elgondolkodva rágta a száját.
Elkésett.
De annyira talán mégsem.
Fejben átpörgette a ruhatárát. A postához talán már túl késő van, de a
futárhoz talán nem. Egy fiatal nőt választott – kevésbé fenyegető, főleg
éjszaka –, tengerészkék biciklisruhában, felkapott egy kézbesítetlen
borítékot az előcsarnokból, és megnyomta a hívás gombot a liften.
A kilencediken négy ajtó volt.
Négy lehetőség.
Az első ajtóhoz nyomta a fülét, és egy üres lakás síri csendjét hallotta.
Ugyanezt a másodiknál.
A harmadiknál lépteket hallott, bekopogott, de amikor az ajtó kinyílt,
nem a feketébe öltözött férfi üdvözölte, hanem egy kislány, oldalán egy
nagy testű kutyával.
A lány kis termetű volt, világosszőke haj és jégkék szempár. A látványa
váratlanul érte June-t. Tizenkettő lehetett, talán tizenhárom. Mint Madeline.
Madeline az azelőtthöz tartozott – azelőtt, amikor June-nak volt családja,
szülei, testvérei, egy idősebb és három fiatalabb, a legfiatalabb ugyanilyen
vörösesszőke fürtökkel…
– Segíthetek? – kérdezte a lány.
June arra gondolt, hogy biztosan rossz helyen jár. Megrázta a fejét, és
hátrálni kezdett.
– Ki az? – kérdezte egy kedves hang, egy nagydarab fickó tetovált
alkarral és barátságos mosollyal.
– Küldeménye érkezett – mondta a lány. A csomagért nyúlt, ujjai
majdnem súrolták June-ét, amikor feltűnt az idegen.
– Sydney – mondta a feketébe öltözött férfi –, mondtam, hogy ne nyiss
ajtót senkinek.
A lány visszament a lakásba, sarkában a nagy kutyával, a férfi pedig
közelebb lépett, a szeme hidegebb, sötétebb kék, és lenézett a csomagra.
– Téves cím – mondta, és becsukta az ajtót az orra előtt.
June állt a folyosón, és zakatoltak a gondolatai.
Arra számított, hogy egyedül találja.
Az ilyeneknek, mint ők, az ilyeneknek egyedül kellene lenniük.
A másik kettő vajon ember, a nagydarab fickó és a kislány? Vagy nekik is
vannak képességeik?
Másnap visszajött. Az ajtóhoz szorította a fülét, és… nem hallott semmit.
Letérdelt a zár elé, és pár másodperccel később az ajtó kitárult. A lakás üres
volt. Semmi nyoma a kislánynak, a kutyának, a nagydarab fickónak vagy az
idegennek.
Egyszerűen… köddé váltak.
 VIII
HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN
CAPITAL CITY

MEGINT megtörtént. És megint. És megint.

Victor megtámaszkodott a konyhaszekrényen, kipakolva előtte a
Malcolm Jones készletéből származó tabletták, az állandó zúgás magas
sivításba váltott a koponyájában. Olyasmit keresett a címkéken, amit még
nem próbált – oxikodon, morfin, fentanil –, de már mind megvolt. Az
összes variáció, az összes kombináció, és nem használtak. Egyik sem.
Elfojtott egy frusztrált mordulást, és lesöpörte a nyitott tégelyeket a
pultról. Tabletták zúdultak a padlóra, miközben Victor átviharzott a lakáson.
El kell mennie innen, mielőtt a töltés eléri a tetőpontját.
– Hová mész? – kérdezte Sydney, miközben Victor átvágott a helyiségen.
– A szabadba – mondta összeszorított szájjal.
– De csak most értél vissza. És este mozizunk. Azt mondtad, nézed
velünk.
Mitch a lány vállára tette a kezét.
– Szerintem nem lesz sokáig távol.
Sydney elnézett közöttük, mintha látná az elhallgatásokat, a
hazugságokat, a teret, ahonnét kikaparták azt igazságot.
– Mi folyik itt?
Victor levette a kabátját az akasztóról.
– Kell egy kis friss levegő. – A töltés már szétáradt körülötte, energia
sercegett a levegőben és a végtagjaiban. Dol felnyüszített. Mitch
összerándult. De Sydney nem hátrált.
– Odakint esik – ellenkezett.
– Nem vagyok cukorból.
De Sydney máris a saját kabátjáért nyúlt.
– Oké, akkor veled megyek.
– Sydney…
De a lány Victor előtt ért az ajtóhoz.
– Tűnj az utamból – sziszegte Victor összeszorított fogai közül.
– Nem – vágott vissza a lány, apró testével eltorlaszolva a fa ajtókeretet.
 – Mozgás – mondta Victor, hangjában szokatlan kétségbeeséssel.
De Sydney kitartott.
– Addig nem, amíg el nem mondod, mi folyik itt. Tudom, hogy titkolsz
valamit. Tudom, hogy hazudsz, és ez nem igazságos. Megérdemlem,
hogy…
– Mozgás! – utasította Victor. És ekkor anélkül, hogy belegondolt volna
(az erősödő töltés, a pergő másodpercek, a menekülés utáni vágy kiszorított
mindent), Victor megragadta Sydney-t, és megtaszította, de nem az
idegvégződéseit, hanem az egész testét. A lány oldalra tántorodott, mint akit
megütöttek, Victor pedig ellépett mellette az ajtó felé.
Már majdnem elérte, amikor lecsapott a roham.
Victor megtántorodott, a falnak támaszkodott, halk nyögés szűrődött ki
összeszorított foga közül.
Sydney négykézláb állt mellette, de amikor Victor elvesztette az
egyensúlyát, minden harag eltűnt az arcáról, és félelem vette át a helyét.
– Mi az? Mi a baj?
Victor lehajtotta a fejét, küszködve próbált levegőt venni.
– Vidd… innen…
Mitch végre odaért, elvonszolta Sydney-t, távolabb Victortól.
– Mi történik vele? – szipogta a lány a férfi szorításával küzdve.
Victor kinyitotta az ajtót, és sikerült tennie egyetlen lépést, mielőtt a
fájdalom szökőárként elborította, és ő elesett.
Sydney-t látta utoljára, ahogy a lány kiszabadítja magát Mitch karjából,
és odasiet hozzá.
Majd a halál mindent eltörölt.

– SYDNEY?
Victor nehézkesen levegőért kapott.
– Sydney, hallasz engem?
Mitch hangja volt, halk, könyörgő szavak.
Victor felült, és meglátta a padlón térdeplő férfit, ahogy Sydney apró
teste fölé görnyed. A lány a hátán feküdt, fakó haja szétterült a feje körül,
bőre porcelán, teste pedig mozdulatlan. Mitch megrázta a vállát, a
mellkasához szorította a fülét.
 És ekkor Victor felült, a szoba ingott a talpa alatt. Nehéznek érezte a
fejét, a gondolatait lassúnak, mint mindig egy roham után, és a fájdalomig
élesítve az idegszálait feltekerte a saját tárcsáját. Szüksége volt rá, hogy
kitisztítsa a fejét.
– Menj arrébb! – mondta, miközben letérdelt a lány mellé.
– Csinálj valamit! – kérte Mitch.
Sydney bőre hideg volt – de végül is mindig hideg. Victor kitapintotta a
pulzusát, és néhány semmivel sem kecsegtető gyötrelmes másodperc után
megérezte a lány szívének gyenge verdesését. Dobogásnak is kevés volt. A
légzése ugyanígy lelassult.
Victor a lány mellkasára tette a tenyerét. Az idegszálaihoz nyúlt, és
amilyen gyengéden csak lehetséges, megpróbálta feltekerni a tárcsát. Nem
nagyon, csak hogy reakciót váltson ki.
– Ébredj – mondta.
Semmi sem történt.
Egy kicsivel feljebb tekerte.
Ébredj.
Semmi. A lány még mindig hideg volt, még mindig mozdulatlan.
Victor megragadta a vállát.
– Sydney, ébredj! – parancsolta, áramütést küldve Sydney apró testébe.
A lány levegőért kapott, szeme felpattant, majd köhögve az oldalára
fordult. Mitch odasietett, hogy megnyugtassa, Victor pedig hátrahanyatlott,
hátát nekivetette az ajtónak, szíve kalapált a mellkasában.
De amikor Sydney-nek sikerült felülni, elnézett Mitch mellett Victorra,
szeme tágra nyílt, de nem a haragtól, hanem a szomorúságtól. Victor le
tudta olvasni a kérdést az arcáról. Ugyanez zakatolt a saját fejében is.
Mit tettem!

VICTOR az erkélyen ült, és nézte, ahogy havazik, hófehér pelyhek a

feketeségben.
Majd megfagyott. Felvehetett volna egy kabátot, lekapcsolhatta volna az
érzőidegeit, elnémítva a hideget, eltörölhetett volna minden érzést. Ehelyett
kiélvezte a fagyot, nézte a lehelete pamacsait az éjszakában,
belekapaszkodott a rövid ideig tartó csendbe.
 A fények visszatértek, de Victor nem bírta rávenni magát, hogy
bemenjen, képtelen volt elviselni Sydney arckifejezését. Vagy Mitchét.
Elmehetne.
El kellene mennie.
A távolság rajta nem segít, de őket talán megvédi.
Az ajtó kinyílt a háta mögött, és hallotta Sydney könnyű lépteit, ahogy a
lány kijött az erkélyre. Leült mellé a székbe, a térdét felhúzta a mellkasáig.
Pár percig egyikük sem szólalt meg.
Valamikor Victor megígérte Sydney-nek, hogy senki sem bánthatja –
mert ő fogja előbb bántani őket.
Megszegte az ígéretét.
A kezét nézte, felidézte az iménti pillanatot, amikor ellökte Sydet az
útjából. Nem ért hozzá a lány érzőidegeihez, legalábbis nem tekerte feljebb
a tárcsát. De így is elmozdította. Victor felállt a székéből, végiggondolta, mi
következik ebből. Félúton járt az ajtó felé, amikor Sydney végül megtörte a
csendet.
– Fáj? – kérdezte.
– Most nem – felelte Victor, kikerülve a kérdést.
– De amikor megtörténik – erősködött Sydney. – Olyankor fáj?
Victor sóhajtott, párát fújt a levegőbe.
– Igen.
– Meddig? – kérdezte a lány. – Mennyire rossz? Mit érzel, amikor…
– Sydney.
– Tudni akarom. – A lány hangja elakadt. – Tudnom kell.
– Miért?
– Mert az én hibám. Mert én tettem ezt veled. – Victor megrázta a fejét,
de Sydney közbevágott. – Áruld el! Áruld el az igazat! Végig hazudtál
nekem, az a legkevesebb, hogy elmondod, milyen érzés.
– Olyan, mint meghalni.
Sydney lélegzete elakadt, mintha megütötték volna. Victor sóhajtott, és
az erkély széléhez lépett, a korlát csúszós a jégtől. Végigsimított rajta, a
hideg belemart az ujjaiba.
– Elmeséltem már, hogyan szereztem a képességemet?
Syd a fejét rázta, a szőke lófarok jobbra-balra lengett. Victor tudta, hogy
még nem mesélte. Egyszer beszélt neki az utolsó gondolatairól, de semmi
többről. Nem a bizalmon vagy a bizalmatlanságon múlt, hanem az egyszerű
tényen, hogy mindketten maguk mögött hagyták a múltjukat, amelyben
kevés olyan dolog volt, amire emlékezni akartak, és sok olyan, amire nem.
– A legtöbb RK baleset révén jött létre – mondta, a hóra szegezve
tekintetét. – De Eli és én mások voltunk. Elhatároztuk, hogy találunk rá
módot, hogyan befolyásoljuk az átváltozást. Történetesen ezt felettébb
nehéz kivitelezni. Szándékosan meghalni, és irányított körülmények közt
feltámadni. Rájönni, hogyan vess véget az életednek, miközben nem
engeded el teljesen, és mindezt úgy, hogy ne váljon a tested
használhatatlanná. Ráadásul kell egy módszer, ami kellőképpen megfosztja
az alanyt az önuralmától, eléggé ahhoz, hogy féljen, mert a félelem és az
adrenalin által kiváltott kémiai reakciókra van szükség a testi átváltozás
beindításához. – Victor hátrahajtotta a fejét, és az eget fürkészte. – Nem ez
volt az első kísérletem – mondta halkan. – Egyszer már próbáltam, de
kudarcot vallottam. A túladagolás, mint kiderült, túl sok önuralommal jár,
és túl kevés félelemmel. Úgyhogy nekifutottam még egyszer. Eli már
sikerrel járt, és én elszántan utol akartam érni. Megrendeztem egy olyan
helyzetet, ahol nem tudtam visszanyerni az irányítást. Egy olyat, ahol nem
volt semmi a félelmen kívül. És a fájdalmon kívül.
– Hogyan? – suttogta Sydney.
Victor lehunyta a szemét, és Angie-t látta maga előtt, egyik kezével a
kapcsolótáblán.
– Rávettem valakit, hogy kínozzon meg.
Syd felszisszent a háta mögött. Victor tovább beszélt.
– Egy acélasztalhoz szíjaztak, és áramot kötöttek rám. Volt egy tárcsa, a
fájdalom erősödött, ahogy elforgatták, és azt mondtam, addig ne hagyják
abba, amíg a szívem fel nem adja. – Victor a jeges korlátra szorította a
kezét. – Mindenkinek vannak elképzelései a fájdalomról. Azt hiszik, tudják,
mi az, milyen érzés, pedig csak egy gondolat. Nagyon más, amikor
konkréttá válik. – Visszafordult a lány felé. – Szóval, ha azt kérdezed,
milyen érzés, amikor rám tör egy roham… olyan, mint újra meghalni.
Mintha valaki feltekerné bennem a tárcsát, amíg meg nem török.
Sydney arca elfehéredett.
– Én tettem – mondta halkan, ujjait a térdére szorítva. – Én tettem ezt
veled.
Victor odalépett Sydney székéhez, és letérdelt elé.
– Sydney, miattad vagyok életben – mondta határozottan. Könnyek
gördültek le a lány arcán. Victor kinyúlt, és megérintette a vállát. –
Megmentettél.
A lány belenézett vörössel átszőtt jégkék szemébe.
– De elrontva.
– Nem – kezdte, majd elhallgatott. Egy gondolat villant be az elméjébe.
Egy gondolat első szikrája, fényes, de sérülékeny. Óvta törékeny melegét,
próbálta erősebbé tenni, és ahogy felszította, rájött…
Hogy rossz helyen keresgélt. A hétköznapi megoldások között.
Pedig ő, Victor nem hétköznapi. Ami vele történt, az nem hétköznapi.
Egy RK tette tönkre a képességét.
Egy RK kell hozzá, hogy megjavítsa.
 IX
KÉT ÉVVEL KORÁBBAN
DÉL-BROUGHTON

BÁMULATOS, mi mindent csúfolnak zenének.

Victor a bárpultnak támaszkodott, miközben zajongás bömbölt a
színpadról, ahol egy csapat férfi csapkodta kézzel a hangszerét. A jó oldala
az volt, hogy elnyomták a koponyájában erősödő zúgást. A rossz, hogy
belefájdult a feje.
– Hé! – kiáltotta a pultos. – Iszik valamit?
Victor visszafordult a pult felé. A pult mögötti férfi felé.
Will Connelly 190 centi volt szögletes állkapoccsal, hirtelenfekete hajjal
és egy feltételezhető RK összes ismertetőjelével.
Victor elvégezte a háttérmunkát, megkérte Mitchet, hogy építse újra a
keresőmátrixot, ugyanazt, amellyel Eli és a rendőrség kutatta fel az RK-kat,
ugyanazt, amely révén rátalált Dominicre.
Két hónapjába telt, hogy kövessék az első nyomot – egy nő délen, aki az
öregedést képes visszafordítani, a sérüléseket viszont nem –, újabb három
hónapba megtalálni a másodikat – egy férfi, aki szét tudta szedni és újra
összerakni a tárgyakat, de sajnos ez a képesség nem hatott élő dolgokra.
Önmagában sem könnyű egy RK nyomára akadni.
Különlegeseket találni, akik gyógyító erővel bírnak, még nehezebb.
A legutóbbi nyom elvezetett Will Connellyhez, aki alig két nappal a
balesete után saját felelősségre távozott a kórházból. Az orvosok szóhoz
sem jutottak.
Ez gyógyítóképességre utalt.
A kérdés inkább az volt, hogy Victort meg tudja-e gyógyítani.
– Nos? – kérdezte Connelly, átkiabálva a zenét.
– Glen Ardoch! – kiáltotta vissza Victor, a hátsó falon álló üveg felé
biccentve. Üres volt.
– Hozok fel – mondta Connelly, kijelölt egy másik kiszolgálót, és átbújt a
pult alatt. Victor várt egy pillanatot, majd a nyomába eredt, követte a férfit a
folyosón. Connelly keze a raktár nyitott ajtaján volt, amikor Victor utolérte.
– Inkább mást szeretnék rendelni.
 A pultos megpördült, mire Victor erősen megtaszította, és Connelly
legurult a lépcsőn.
Nem volt magas lépcsősor, de lent fémhordókból emelt falban végződött,
és a pultos olyan hangosan csapódott nekik, ami feltűnő lett volna, ha a
zenekar nem süvölt odafent.
Victor lement utána, sokkal kényelmesebb tempóban szedve a fokokat,
miközben a férfi a könyökét szorongatva felegyenesedett.
– Eltörted a karomat, baszki!
– Nos – kezdte Victor –, akkor szerintem gyógyítsd meg.
Connelly arckifejezése megváltozott.
– Mi? Miről be…
Victor intett egyet az ujjával, és a pultos megtántorodott, elharapva egy
sikolyt.
Nem kellett csendben tartania. A fenti klubból áradó basszus elég hangos
volt, hogy egy gyilkosság zajait is elnyomja.
– Oké! – kapott levegőért Connelly. – Oké.
Victor engedett a szorításán, és a pultos felegyenesedett. Vett néhány
mély levegőt, hogy összeszedje magát, majd az egész teste megremegett, a
mozdulat olyan jelentéktelen és gyors volt, hogy inkább tűnt rezgésnek,
mint reszketésnek. Mintha visszatekerte volna. Egy töredékmásodperc, és
lezserül lógatta a karját maga mellett, arcáról eltűnt a fájdalom.
– Helyes – mondta Victor. – Akkor most engem gyógyíts meg.
Connelly arca eltorzult zavarában.
– Nem tudlak.
Victor megfeszítette a testét, és a férfi visszatántorodott a ládákra és a
hordókra.
– Nem… nem megy… – zihálta. – Szerinted… ha tudnék másokon
segíteni… nem tenném? Baszki… én lennék a messiás! Nem ebben a
szarfészekben húznám az igát.
Ez jogos érv volt.
– Csak rajtam működik.
Bassza meg, gondolta Victor, közvetlenül azelőtt, hogy megszólalt a
telefonja. Elővette a mobilt a zsebéből, és meglátta Dominic nevét a
kijelzőn.
Domét, aki csak akkor hívta, ha baj van.
Felvette.
– Mi az?
 – Rossz hírek – mondta a volt katona.
A raktárban Connelly lekapott egy üveget a mögötte lévő polcról, és
meglódult vele Victor felé. Vagyis meg akart lódulni. De Victor felemelte a
kezét, és Connelly egész teste mintha kőfalnak ütközött volna, ahogy Victor
elkapta az idegszálait, és lecövekelte őket. Aznap éjszaka óta gyakorolt,
hogy félrelökte az útjából Sydney-t. Rájött, hogy a fájdalom és a mozgás
ugyanúgy a kontroll vetületei. Fájdalmat okozni valakinek egyszerű volt;
megállítani nehezebb – de Victor kezdett ráérezni.
– Folytasd – mondta Domnak.
– Oké, szóval sokan, akik leszerelnek a seregtől, a magánszektorban
helyezkednek el. Biztonságiak. Különleges erők. Bérelhető verőemberek.
Egy része legális, egy része nem. De ha valaki készen áll és alkalmas rá,
egy bizonyos területen mindig akad meló.
Connelly még mindig Victor szorítása ellen küzdött, belevitte az egész
testsúlyát, mintha szkandereznének. Mintha ez izmok, és nem akaratok
csatája lenne.
– Szóval iszogattam egy régi katona haverommal – folytatta Dom –,
vagyis ő whiskey-t ivott, én szódát…
– A lényegre – sürgette Victor, térdre kényszerítve a pultost.
– Oké, bocs. Szóval mesélt erről az új álláslehetőségről. Nem verik nagy
dobra, nem írják ki nyilvánosan, nincsenek újsághirdetések vagy netes
posztok, szájról szájra terjed. Nincsenek részletek. Csak egy név. Ami
igazából egy betűsor. RKON.
Victor összevonta a szemöldökét.
– RKON?
Connelly üvölteni próbált, de Victor szorosan összezárta az állkapcsát.
– Igen, RKON – mondta Dom. Mint RendKívüli Obszerváció és
Neutralizáció.
Victor mozdulatlanná dermedt.
– Egy börtön.
– Vagy valami olyasmi. Őröket keresnek, de tiszteket is képeznek, hogy a
hozzánk hasonlókra vadásszanak.
Victor magában emésztette az információt.
– Mit hallottál még a barátodtól?
– Nem sokat. De kaptam tőle egy névjegykártyát. Szupertitkos
baszakodás. Az egyik oldalán ezek a betűk, a másikon egy név és egy
telefonszám. Semmi más.
 – Kinek a neve? – kérdezte Victor, habár volt egy olyan érzése, hogy már
tudja a választ.
– Joseph Stell igazgató.
Stell. A név mintha lehorzsolta volna a bőrét. A zsaru, aki elsőként ért
oda Locklandben Angie halála után: miatta töltött négy évet
magánzárkában, és további hatot rendes cellában, ugyanaz a férfi, aki egy
évtizeddel később megtalálta Elit Meritben, csak hogy Serena Clarke
bűbája a hatása alá vonja. Stell olyan volt, mint egy buldog – ha valamire
egyszer ráharapott, nem eresztette el. Most meg ez. Egy RK-kra vadászó
szervezet.
– Gondoltam, tudni akarsz róla – mondta Dominic.
– Jól gondoltad – ezzel Victor letette.
A rohadt életbe, gondolta a fejét csóválva. Victor Vale meghalt, és
eltemették a meriti temetőben, de csak egy sugallaton múlik… a pokolba is,
a hullákat ezernyi okból kiáshatják. És ő egy üres koporsót hagyott hátra.
Egy nyomot, amin elindulhatnak. Nem túl szembetűnőt, de arra elég, hogy
baj lehessen belőle. Innentől meddig tartana, hogy az RKON észbe kapjon?
Hogy a nyomára akadjon?
– Eressz el! – morogta Connelly összeszorított fogai közül.
– Rendben – felelte Victor, és elengedte. A pultos megtántorodott,
elvesztette az egyensúlyát a hirtelen jött szabadságtól, majd amikor már
majdnem felállt, Victor előhúzta a fegyverét, és fejbe lőtte.
A zene odafent tovább dühöngött, töretlenül és zavartalanul.

– ÖT mályvacukor – mondta Sydney a konyhapulton ülve. Ezen az estén

hirtelenlila volt a haja.
– Az túl sok – felelte Mitch a tűzhelynél.
– Legyen három – vágta rá Syd.
– Mit gondolsz négyről?
– Nem szeretem a páros számokat… hé, Victor! – Syd szórakozottan
lóbálta a lábát. – Mitch forró csokit csinál.
– Milyen házias – mondta Victor, miközben kibújt a kabátjából. Nem
kérdezték az estéjéről vagy Connellyről, de érezte a feszültséget a
levegőben, akár egy kifeszített zsinórt. Hallgatása a témáról elegendő válasz
volt.
 Elkapta Mitch tekintetét.
– Deríts ki nekem mindent az RKON-ról.
– Az micsoda? – kérdezte Mitch.
– Egy probléma.
Victor továbbadta a Dominictól kapott információkat, közben látta,
ahogy Sydney elsápad, Mitch arca pedig meglepettségből átvált
aggodalomba. Amikor befejezte, a szobája felé indult.
– Kezdjetek pakolni.
– Hová megyünk? – kérdezte Syd.
– Fulton. Capstone. Dresden. Capital City…
Mitch összevonta a szemöldökét.
– Ezeken a helyeken már jártunk.
– Tudom – felelte Victor. – Visszamegyünk. El kell tüntetnünk a
nyomokat.
Árnyék suhant át Sydney arcán.
– Meg fogod ölni őket. Az összes embert, akivel találkoztál…
– Nincs más választásom – felelte Victor egyszerűen.
– De igen, van – fonta össze maga előtt a karját Sydney. – Miért kell…
– Néhányan tudnak róla, milyen állapotban vagyok. Néhányan az
erőmről is. És mind látták az arcomat. Innentől egyáltalán nem hagyhatunk
nyomokat, ami azt jelenti, mielőtt továbblépnénk, vissza kell mennünk.
Egy rakás hulla, vagy egy rakás szemtanú – ezek közül kellett
választaniuk. Egyik lehetőség sem volt ideális, de a hullák legalább nem
tesznek vallomást. Victor megoldása logikus volt, de Sydney nem akarta
elfogadni.
– Ha megölöd az összes RK-t, akivel találkozol – kezdte –, akkor
mennyivel vagy jobb, mint Eli?
Victor fogai összekoccantak. Letérdelt, hogy egy vonalba kerüljön a
tekintetük.
– Én sem örülök neki, Sydney, de ha az RKON megtalálja őket, egy
lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy minket is megtaláljanak. Ezt
szeretnéd?
– Nem, de…
– Tudod, mit fognak csinálni? Először megölik Dolt, aztán fognak téged,
engem és Mitchet, és soha többé nem látunk napfényt, de egymást sem. –
Sydney szeme elkerekedett, de Victor folytatta. – Ha szerencséd van,
ketrecbe zárnak. Egyedül. Ha nincs, kísérletezni kezdenek rajtad…
 – Victor – szólt rá Mitch, de csak közelebb lépett. Sydney ökölbe
szorított kézzel rámeredt. Mitch letérdelt hozzá, hogy a szemébe nézhessen.
– Szerinted úgy viselkedem, mint Eli? Szerinted istent játszom?
Rendben, Sydney, akkor rád bízom. Akkor döntsd el te, most azonnal, ki
maradjon életben. Ők, vagy mi.
Könnyek ültek meg a lány szempilláján. Nem nézett fel a férfira, az
ingének elejére meredt, miközben szája mozgott, röviden és hangtalanul.
– Hogy mondtad?
Ezúttal hallotta.
– Mi.
 X
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
HALLOWAY

VICTOR megtámaszkodott a mosdókagylón, várta, hogy hasson a

gyógyszer, azon tűnődve, hogy ez jelen pillanatban talán csak placebohatás.
Nem is gyógyszer, hanem inkább hamis reménykedés. Nyugalomért. Időért.
Kontrollért.
Eltolta magát a pulttól, és visszatért a hálószobába az öltözőszekrényhez,
rajta az alacsony újsághalomhoz, amelynek tetejéről Jack Linden arca
meredt rá. Fekete sávok csíkozták a profilt, sorról sorra eltörölve, amíg csak
két szó maradt belőle. Tizenegy betű minden elegancia nélkül szétszórva az
oldalon.
GYÓGYÍTS MEG
Victor egy elnyújtott pillanatig a szavakra meredt, majd galacsinba
gyűrte a papírt, és eldobta.
Kezdtek kifogyni a követhető nyomokból.
Ő maga pedig az időből.
3 perc, 49 másodperc.
– Victor! – kiáltotta Syd türelmetlenül.
Felegyenesedett.
– Jövök! – kiáltott vissza, miközben kivett egy kis kék dobozt a legfelső
fiókból.
A nappaliban sötét volt.
Sydney a dohányzóasztal mellett térdelt, ahol egy ajándékokból épített
kis oltár várta a torta mellett. Tizennyolc gyertya égett a tetején, mind
színes szikrákat vetett. Mitch összefonta maga előtt a karját, elégedettnek
tűnt.
– Kívánj valamit! – mondta.
Syd tekintete előbb a tortáról Mitchre siklott, majd megállapodott
Victoron.
Árnyék suhant át az arcán, közvetlenül azelőtt, hogy elfújta a gyertyákat.
TIZENNYOLC gyertya – Sydney rácsodálkozott a számra, miközben
párhuzamosan elrendezte őket a félig megevett torta mellett. Tizennyolc.
Dol megpróbált lenyalni egy darabka csokoládébevonatot az asztalról, mire
Victor arrébb lökte az orrát, miközben Mitch átnyújtotta Sydnek az első
ajándékot. A lány elvette a dobozt, ravaszkás mosollyal megrázta, majd
letépte róla a csomagolópapírt, és előhúzott belőle egy piros bomberdzsekit.
Egy bolt kirakatában látta meg pár várossal korábban, és megállt
megcsodálni, milyen menőn néz ki a sudár próbababán, a test S alakú íve, a
mély oldalzsebekben csípőre tett kezével.
Azt viszont nem árulta el, hogy legalább annyira vágyott a próbababa
alakjára, mint a rajta lévő ruhadarabra. Neki a kabát túl nagy volt: az ujja jó
tizenöt centivel hosszabb a karjánál.
– Sajnálom – mondta Mitch. – Ez volt a legkisebb méret.
Syd magára erőltetett egy mosolyt.
– Semmi baj – mondta. – Majd belenövök.
Feltételezte, hogy így lesz. Előbb-utóbb.
Mitch átnyújtotta neki a második dobozt, egy csomagot a visszatérítési
címben Merittel. Dominic. Hiányzott Sydney-nek: Victor folyton beszélt
vele telefonon, de valójában egyikük sem találkozott vele, amióta elhagyták
Meritet. Az volt az egyetlen város, ahová sosem mentek vissza.
Túl sok sötét titok, gondolta Sidney.
Most megtántorodott Dominic ajándékdobozának súlyától. Egy pár
acélbetétes katonai bakancs volt benne, a talpa hét centi vastag. Syd a
padlóra tette, és befűzte. Amikor felállt, megkérte Mitchet, álljon meg vele
szemben, hogy lássa, milyen magas. A szegycsontjáig ért a hasa helyett, és
a férfi játékosan belekócolt a parókájába.
Végül Victor odanyújtotta neki a kis kék dobozt.
– Ne rázogasd – figyelmeztette.
Syd letérdelt az asztalnál, és visszafojtott lélegzettel leemelte a doboz
tetejét.
Abban bársonytakarón egy apró, elpusztult madár csontváza hevert. Nem
voltak tollai, sem bőre vagy izmai: csak három tucat elvékonyodott csont
tökéletesen elrendezve a keskeny kék szöveten.
Mitch elborzadt a látványától, de Syd felállt, miközben úgy szorította
magához a dobozt, akár egy titkot.
– Köszönöm – mondta mosolyogva. – Tökéletes.
 XI
ÖT ÉVVEL KORÁBBAN
MERIT

VICTOR halálának éjszakáján Sydney nem tudott aludni.

Dominic bevett egy marék gyógyszert, leöblítette whiskey-vel, majd
elnyúlt a kanapén, és csak percek kérdése volt, hogy Mitch, véresen,
összeverve és ezer mérfölddel arrébb elmerüljön saját rapszodikus
szendergésében.
De Syd a lábánál Dollal felült, és Victor holttestére gondolt a
hullaházban, Serena összeégett testére a Falcon Price-i foghíjtelken,
mígnem végül teljesen letett az alvásról, felvette a bakancsát, és kiosont.
Már majdnem hajnalodott, amikor elért a Falcon Price építkezéshez. Az
éjszaka legsötétebb ideje, szokta volt mondani Serena. Amikor előbújnak a
szörnyek és a szellemek.
Az építkezés területét rendőrségi szalaggal vonták körbe.
Sydney összehúzta magát, és átsurrant a deszkakerítésen a kavicsos
telekre. A rendőrség eltűnt, a zaj és a fények eltűntek, az éjszaka káoszából
nem maradt más, mint számozott jelzőtáblák, száradó vér és egy fehér
műanyag sátor.
A sátorban Serena testével. Ami maradt belőle. A tűz forró volt – elég
forró ahhoz, hogy nővérét nagyrészt megfeketedett bőrré és törékeny
csontokká változtassa. Syd tudta, hogy a tűz már kialudt, de ahogy benyúlt
az elszenesedett maradványok közé, egy része még mindig arra számított,
hogy a csontok megégetik. De hiányzott a hő, hiányzott a melegség,
hiányzott az élet ígérete. A csontok fele már elporladt, a maradék azzal
fenyegetett, hogy a legkisebb érintésre összeomlik, de néhol pár darab
egyben maradt.
Sydney ásni kezdett.
Csak egy emléket akart, valamit, ami a nővérére emlékezteti, egy
darabot, amit megtarthat. Csak amikor könyékig járt a szénné égetett
halomban, akkor jött rá, mit csinál.
Próbálja visszahozni Serenát.
SYDNEY haldokolni kezdett, de csak álmában.
A rémálmok akkor kezdődtek, amikor elhagyták Meritet. Minden áldott
éjszaka lehunyta a szemét, és a befagyott tónál találta magát, amely három
évvel korábban megrepedt, beszakadt, elnyelte őt és a nővérét.
Álmában Serena árnyék volt a távoli parton, összefonta maga előtt a
karját, várt és figyelt, de Syd még sosem ment ki egyedül a jégre. Elsőnek
nem. Dol a közelében maradt, a fagyott földet nyalogatta, míg Dom, Mitch
és Victor lazán körbeállta.
A távolban egy széles vállú, melegbarna hajú férfi közeledett feléjük a
tavon, léptei könnyűek voltak, mosolya barátságos.
Eli, aki nem öregedett, nem változott, nem halt meg.
Eli, akitől úgy állt fel az összes szőrszál a tarkóján, ahogyan a hidegtől
soha.
– Semmi baj, kölyök – mondta Dom.
– Itt vagyunk – mondta Mitch.
– Nem hagyom, hogy bántson – mondta Victor.
Lényegében mind hazudtak.
Nem szándékosan, hanem mert nem tudták állni a szavukat.
A tó olyan hangot hallatott, mint amikor ágak törnek egy erdőben. A jég
repedezni kezdett a lábuknál.
– Vissza! – kiáltotta Sydney, és nem tudta, hogy hozzájuk beszél vagy
Elihoz, de nem is számított. Senki sem figyelt rá.
Eli átvágott a tavon, értük jött, érte. A jég sértetlen és tömör maradt a
talpa alatt, de Syd minden egyes lépéssel elvesztette valamelyiküket.
Egy lépés.
A tó beszakadt Dominic alatt.
Egy lépés.
Mitch süllyedt, mint a kő.
Egy lépés.
Dol egy csattanással alámerült.
Egy lépés.
Victor elsüllyedt.
Egy lépés.
Egyesével mind megfulladtak.
Egy lépés.
 És ő magára maradt.
Elijal.
– Szia, Sydney – mondta.
Néha kés volt nála.
Néha pisztoly.
Néha kötél.
De Sydney keze mindig üres volt.
Küzdeni akart, kitartani, szembeszállni a szörnyeteggel, de a teste mindig
elárulta. Bakancsa a part felé fordult, csúszott és csúszkált futás közben.
Néha majdnem sikerült neki.
Néha a közelében sem járt.
De bármit is tett, az álom mindig ugyanúgy végződött.
 XII
NÉGY ÉVVEL KORÁBBAN
DRESDEN

SYD levegőért kapva felült.

A repedő jég hangjára ébredt fel, a sercegésre és pattogásra, ahogy egy tó
megadja magát. Eltartott egy pillanatig, mire rájött, hogy a hangok nem az
álmából jöttek vele, hanem a konyhából származtak.
A feltört tojások hangja.
A szalonna sercegése és pattogása a serpenyőben.
Sydney szülei sosem készítettek reggelit. Étel mindig akadt – legalábbis
mindig hagytak rá pénzt egy befőttesüvegben a mosogató mellett –, de
hiányoztak a családi étkezések: ez azt igényelte volna, hogy mindannyian
egy időben tartózkodjanak otthon, és – szemben a filmekkel – soha senki
nem ébredt a reggeli illatára, sem karácsonykor, sem születésnapokon, és
végképp nem tetszőleges keddeken.
Akárhányszor Sydney a szalonna sercegésére vagy a kenyérpirító
kattanására ébredt, tudta, hogy Serena otthon van. A nővére mindig csinált
reggelit, valóságos lakomát, túlságosan is sokat kettőjüknek.
– Éhes vagy, álomszuszék? – kérdezte mindig, miközben töltött neki egy
pohár gyümölcslevet.
Egy kótyagos pillanatra, mielőtt élesen látta volna a szoba részleteit,
Sydney majdnem kiugrott az ágyból, hogy elkapja nővérét a konyhában.
A szíve szaporábban vert. De aztán meglátta a lakás szokatlan falait, a
piros bádogdobozt egy idegen éjjeliszekrényen, benne Serena Clarke összes
földi maradványával, és Sydney szembesült a valósággal.
Dol halkan nyüszített az ágy mellett, egyértelműen őrlődött a Syd iránti
hűsége és az étel iránti kutyavonzalma között.
– Éhes vagy, álomszuszék? – kérdezte halkan Syd, miközben megvakarta
a kutyát a füle között. Dol megkönnyebbülten vakkantott, majd sarkon
fordult, és az orrával kinyitotta az ajtót. Sydney követte a lakásba. Bérelték,
a tizenegyedik volt, amelyben megszálltak, az ötödik városban. Kellemes
hely volt – mindig kellemes helyeken szálltak meg. Csaknem hat hónapja
voltak úton a törvény elől menekülve, és Syd még mindig lélegzet-
visszafojtva járt-kelt, félig-meddig arra számítva, hogy Victor el fogja
küldeni. Végül is sosem mondta, hogy a történtek után Sydney velük
maradhat. De azt sem, hogy menjen el, és Syd sosem kérte, hogy kiadja az
útját.
Mitch a konyhában volt, reggelit csinált.
– Hé, kölyök – mondta. Mitch volt az egyetlen, aki így szólította. – Kérsz
enni?
Addigra két tányéron elosztotta a tojásokat, hármat magának és egyet a
lánynak (de Syd mindig megkapta a szalonna felét).
Felvett egy csíkot a tányérjáról, elfelezte Dollal, és körbenézett a
bérlakásban.
Ez nem egészen honvágy volt.
Nem a szülei hiányoztak neki. Tudta, hogy emiatt rosszul kellene éreznie
magát, de az az igazság, hogy már nem sokkal az eltűnésük után úgy érezte,
elvesztette őket: az első emlékei tömött bőröndökről és hosszú távra felvett
felvigyázókról szóltak, az utolsók két, szülő alakú árnyékról, akik a balesete
után magára hagyják a kórházban.
Most sokkal inkább érezte, hogy van családja, mint az anyjával és az
apjával.
– Hol van Victor?
– Ööö… – Mitch arcára kiült az a bizonyos nézés, az az óvatos
kifejezéstelenség, amikor a felnőttek meg akarnak győzni valakit, hogy
minden rendben. Mindig azt feltételezik, ha valamiről nem beszélnek neked,
akkor nem tudsz róla. De ez tévedés.
Serena azt hajtogatja, bárkiről megállapítja, mikor hazudik, a
kimondatlan dolgok alapján, amik ott voltak az elnehezült levegőben, mint
a nyomás vihar előtt.
Lehet, hogy Sydney nem ismerte Victor hazugságának mértékét, de a
hamissága így is jelen volt, ott lógott a levegőben.
– Jár egyet – mondta Mitch. – Biztos vagyok benne, hogy hamar
visszajön.
Sydney tudta, hogy Mitch is hazudik.
A férfi félretolta az üres tányérját.
– Oké – mondta, és elővette a kártyapakliját. – Húzz.
Ezt játszották a Merit utáni első néhány nap óta, amikor az, hogy meg
kellett húzniuk magukat, nekifeszült a késztetésnek, hogy kimenjenek, és
Victor távollétei miatt Syd és Mitch sok időt töltött együtt (a szelíd
természetű volt fegyencnek pedig nyilvánvalóan fogalma sem volt róla,
mihez kezdjen egy tizenhárom évessel, aki képes feltámasztani a
halottakat).
– Mit csinálnál – kezdte –, ha most…
Függőben hagyta a kérdést.
Sydney tudta, hogy az otthonára gondol, de ehelyett azt mondta:
– Ha most Brightonban lennék? Valószínűleg suliban ülnék.
– Szeretted a sulit?
Sydney vállat vont.
– Szerettem tanulni.
Mitch felderült.
– Én is. De sosem maradtam sokáig egy helyen. Nevelőszülők, meg
ilyenek. Úgyhogy nem foglalkoztam sokat az iskolával… viszont nincs is rá
szükséged a tanuláshoz. Én is taníthatlak…
– Tényleg?
Mitch kissé elpirult.
– Hát, sok mindent nem tudok. De talán tanulhatnánk együtt. – Ezen a
ponton vette elő a paklit a zsebéből. – Mit gondolsz erről: ha kőr, akkor
irodalom. Ha treff, akkor természettudomány. Ha káró, akkor történelem.
Ha pikk, akkor matek. Kezdetnek megteszi.
– És ha figurás lap? – kérdezte Syd.
Mitch cinkosan rámosolygott.
– Ha figurás, akkor elmegyünk itthonról.
Sydney visszafojtotta a lélegzetét, és választott egy kártyát középről,
remélve, hogy király vagy királynő lesz.
Kihúzta a treff hatost.
– Legközelebb talán szerencséd lesz – mondta Mitch, és maga elé vette a
laptopját. – Oké, lássuk, milyen kísérleteket tudunk megcsinálni itt a
konyhában…
Már félig elkészültek egy házilag gyártott lávalámpával, amikor kinyílt
az ajtó, és belépett Victor. Fáradtnak tűnt, az arca feszült, mintha fájdalmai
lennének. Sydney érezte, hogy a levegő elnehezül.
– Éhes vagy? – kérdezte Mitch, de Victor csak legyintett, és leült egy
székbe a konyhaasztalnál. Elővette a tabletjét, és szórakozottan böngészni
kezdte. Mitch odatett egy csésze kávét a könyökéhez.
Sydney felült a konyhapultra, és szemügyre vette Victort.
 Akárhányszor felélesztett egy állatot vagy egy embert, mindig úgy
csinálta, hogy elképzelt egy sötétségben lebegő szálat. Elképzelte, ahogy
megragadja ezt a szálat, és maga felé húzza, vissza a fény felé. De amikor
végzett, sosem engedte el igazán. Valójában nem tudta, hogyan kell. Érezte
most, amikor Victor otthon volt, és akkor is, amikor a várost járta, mindegy,
Victor milyen messze volt tőle, mintha az energiája, a feszültsége
megrezegtette volna a láthatatlan köteléket, amíg a remegés el nem ért
Sydney-hez.
És így, még nyomott hangulat nélkül is, abból, ahogy Mitch Victorra
nézett, ahogy Victor nem nézett őrá, a lány tudta, hogy valami nincs
rendben.
– Mi az, Sydney? – kérdezte Victor anélkül, hogy felnézett volna.
Csak válaszolj őszintén, gondolta a lány. Csak áruld el az igazat.
– Biztosan jól vagy? – kérdezte.
Victor hidegkék tekintettel felnézett, pillantása találkozott a lányéval.
A szája mosolyra rándult, mint olyankor, ha hazudik.
– Soha jobban.
 XIII
HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN
CAPITAL CITY

SYDNEY megkerülte a fatörzset, napfény játszott a bőrén.

Figurás lapot húzott – a káró királynőt –, de az idő olyan kellemes volt,
hogy kijátszotta volna a pikket is, amelyet Victor csúsztatott oda neki, csak
hogy kijusson a lakásból.
Victor.
Lelki szemei előtt látta, ahogy nekirogy az ajtónak, látta, ahogy elfojt egy
sikolyt, miközben a teste magzatpózban hever a padlón. Fájdalmat is érzett,
valami egyenesen belehasított a mellkasába, aztán a sötétség, de nem ez a
része nyomasztotta.
Hanem Victor. A fájdalma. A haldoklása.
Mert ez Sydney hibája volt.
Victor számított rá, és ő cserben hagyta.
Rosszul hozta vissza.
Hibásan.
Ez volt a titok. A hazugság.
„Olyan, mint meghalni.”
Sydney séta közben a mohás talajra szegezte a tekintetét. Ha bárki
meglátta, azt hihette, virágot szed, de kora tavasz volt, amikor a kismadarak
kiugranak a fészekből, azt remélve, hogy most repülni fognak. Nem
mindegyiknek sikerült, és Sydney mindig olyasmiket keresett, amiket
feltámaszthat. Alanyokat, amelyeken gyakorolhat.
Azt már tudta, hogyan nyúljon be egy testbe, és húzza vissza az életbe.
És ha az a dolog már régóta halott? Ha a test nem teljes? Mennyinek kell
meglennie, hogy ráleljen a szálra? Mennyire kevés elegendő?
Dol a közeli fűben szaglászott, a mező túloldalán Mitch dőlt egy
lankának, egyik térdén kinyitva egy megviselt könyv, az orrán
napszemüveg.
Capital Cityben voltak, amely olyan dimbes-dombos, mint amekkora
lapály csak Fulton volt, ahol parkoknál csak felhőkarcolókból akadt több.
 Sydney szeretett itt lenni. Azt kívánta, bárcsak maradhatnának. Tudta,
hogy nem fognak.
Csak azért voltak itt, mert Victor keresett valakit. Még egy RK-t. Valakit,
aki helyrehozhatja, amit Sydney elrontott.
Valami reccsent a talpa alatt.
Lenézett, és meglátta egy fiatal pinty összezúzott tetemét. A madár már
ott lehetett egy ideje, elég régóta ahhoz, hogy apró teste belesüppedjen a
mohába. Elég régóta ahhoz, hogy a tollai kihulljanak, az egyik szárnya
leváljon, a törékeny csontok pedig tojáshéjként roppanjanak össze Syd
cipője alatt.
Syd térdre ereszkedett, a madártetem fölé hajolt.
Az egyik, amit megtanult, hogy miként leheljen életet egy holttestbe. A
másik, hogy miként építse újjá magát a testet. Csak egy dobása van –
Sydney ezt a maga kárán tanulta meg, amikor a szálak szertefoszlottak és a
csontok hamuvá hullottak az érintése nyomán –, de kizárólag gyakorlással
erősödhet meg. És Sydney meg akart erősödni – meg kellett erősödnie –,
ezért gyengéden összezárta ujjait a madár maradványai körül, lehunyta a
szemét, és kinyúlt érte.
Hideg futott végig rajta, miközben a sötétségben kereste a szálat, a
fonalat, egy csillanásnyi fényt. Ott volt valahol, de olyan haloványan, hogy
nem látta, még nem. Ehelyett a megérzéseit kellett követnie. A tüdeje
belesajdult, de nyújtózkodott tovább, tudta, hogy már majdnem,
majdnem…
Érezte, ahogy a madár megremeg a markában.
Verdesés, akár a pulzus.
Aztán…
Sydney szeme felpattant, gyenge, hűs szellőt érzett az ajkán, ahogy a
madár bizonytalanul szárnyra kapott, és csapkodva felemelkedett a fa ágai
közé.
Syd a sarkára ült, és remegve sóhajtott.
– Nahát, ez nem semmi volt.
Felkapta a fejét, és egy másodpercre – csak egy másodpercre – mintha
szellemet látott volna. Világosszőke haj és jégkék szempár, szédítő mosoly
a szív alakú arcon.
De nem Serena volt az.
Közelről a lánynak magasabb arccsontja volt, mint a nővérének,
szélesebb álla, a szemében komisz fény táncolt. Dol kicsit összehúzta
magát, kivillantotta a fogait, de amikor az idegen feléje nyújtotta a kezét,
óvatosan megszaglászta, majd megnyugodott.
– Jó kutya – mondta a lány, aki nem Serena volt. Dallamosan beszélt,
afféle zene volt a hangjában. Felpillantott Sydney-re. – Megijesztettelek?
– Nem – nyögte ki elszoruló torokkal. – Csak… eszembe jutott rólad
valaki.
Az idegen sóvárogva elvigyorodott.
– Remélem, kedves valaki. – Felmutatott a faágakra. – Láttam, mint
csináltál a madárral.
Sydney szíve szaporábban vert.
– Nem csináltam vele semmit.
A lány könnyed, légies hangon felnevetett. Aztán megkerülte a fa törzsét.
Amikor feltűnt a másik oldalon, már valaki más volt. Csak egy másodperc
telt el, egy lépésnyi idő, de a szőke lány eltűnt, és Sydney immár Mitch
ismerős arcát látta maga előtt.
– Nagy ez a világ, kölök – mondta. – Nem csak neked vannak
adottságaid.
Sydney tudta, hogy valójában nem Mitch az. Nem azért, mert az igazi
Mitch még mindig a rét másik végében olvasott, hanem az akcentus miatt,
amely most is átjárta a hangját.
Az idegen lépett egyet felé, és eközben a teste átalakult. Mitch eltűnt, és
a helyén egy parasztszoknyát viselő nyurga fiatal nő jelent meg, aki zilált
kontyba fogta laza szőke fürtjeit.
A lány végignézett magán.
– Ez a kedvencem – jegyezte meg az orra alatt.
– Hogy csináltad? – kérdezte Syd.
Az idegen felvonta a szemöldökét.
– Én nem csináltam semmit – ismételte Syd szavait. – Látod? Hát nem
butaság hazudni, amikor mindketten tisztában vagyunk az igazsággal?
Sydney nyelt egyet.
– RK vagy.
– RK?
– RendKívüli. Így hívnak minket.
A lány elmélázott.
– RendKívüli. Jól hangzik. – Derűsen csacsogva lepillantott a földre. –
Tessék – vett fel egy apró madárkoponyát a fűből. – Te már láttad az én
trükköm. Most mutasd meg megint a tiédet.
 Sydney elvette a koponyát, amely nem volt nagyobb egy gyűrűnél. Nem
volt törött, nem volt rajta külsérelmi nyom, de így sem elég.
– Nem megy – adta vissza a koponyát.. – Túl sok hiányzik belőle.
– Syd! – kiáltott oda Mitch.
Az idegen előhúzott egy összehajtott könyvjelzőt a farzsebéből és egy
golyóstollat a hajfürtjei mögül. Leírt valamit a könyvjelzőre, majd
odanyújtotta Sydnek.
– Ha esetleg barátra lenne szükséged. – Közelebb hajolt. – Mi, csajok
tartsunk össze – toldotta meg egy kacsintással.
Mitch megint Sydney-t szólította.
– Jobb, ha mész – mondta az idegen. – Nem szeretném, ha a nagydarab
fickó aggódni kezdene. – Végisimított Dol pofáján. – Vigyázz a lányunkra –
mondta a kutyának.
– Viszlát – mondta Syd.
– Úgy lesz.
Mitch bevárta a rét túlsó oldalán.
– Kivel beszélgettél? – kérdezte.
Sydney vállat vont.
– Csak valami csaj – felelte, amikor rájött, hogy nem kérdezte meg a
nevét. Hátranézett, és meglátta az idegent egy fának dőlve, kezében a fény
felé tartott kis madárkoponyával.
Aznap éjjel Sydney bevitte a számot a telefonjába.
Másnap írt egy üzenetet a lánynak.
Elfelejtettem mondani, hogy Sydney-nek hívnak.
Visszafojtott lélegzettel várt.
A válasz pár másodperccel később érkezett.
Örülök, hogy megismertelek, írta.
June vagyok.
 XIV
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
HALLOWAY

SYD épp segített Mitchnek elrakni a tortát, amikor érezte, hogy a telefon
rezeg a farzsebében.
Bocsánatot kért, besurrant a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót,
majd elolvasta az üzenetet.

June: Boldog szülinapot, Syd, xoxo

Syd elmosolyodott.

June: Kaptál valami jót?

Syd elküldött neki egy fényképet a bomberdzsekiről.

Syd: Túl nagy.

June: A jó öreg retró sosem megy ki a divatból ;)

Sydney a ruhásszekrény tükre felé fordult, és megnézte benne magát.

Tizennyolc.
Hivatalosan felnőtt, habár nem látszik rajta.
Végignézett a bakancson. A kék haján. A bomberdzsekijén – tényleg túl
nagy volt. Hány év múlva nő bele? Tíz? Húsz?

Victor úgy vélte, Sydney öregedésének – a hiányának – ahhoz lehet köze,

ahogyan meghalt, a jeges vízhez, amely megfagyasztotta a végtagjait, és
megállította a szívverését. Ennyi idő múltán az életjelei még mindig
gyengék, a bőre hideg. Mindenki más változott – Victor évről évre
soványabb és szikárabb lett, a szarkalábak Mitch szeme körül, Dol őszülő
pofaszőre.
Csak mintha Sydney maradt volna ugyanolyan.
 És Eli, gondolta borzongva. De Elinak vége. És le kell állnia vele, hogy
felidézi, hogy körülötte járnak a gondolatai.
Leült az ágy szélére.

Syd: Hol vagy?

June: Most értem Meritbe.

Sydney pulzusa gyorsabban vert.

Syd: Tényleg? Meddig maradsz?

June: Csak egy meló. Átutazóban.
Syd: Bárcsak ott lehetnék veled.
June: Megoldható ;)

De mindketten tudták, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Sydney nem hagyta volna itt Victort, Victor pedig azon az állásponton
volt, hogy Merit – és az összes titka – már a múlté.
 XV
KÉT ÉVVEL KORÁBBAN
SOUTH BROUGHTON

A DÖGLÖTT egér Sydney asztalán hevert, összegömbölyödve egy

virágmintás mosogatórongyon.
Nyilván egy macska kapta el: darabok hiányoztak belőle, a felénél
valamivel több maradt belőle, de az egésznél kevesebb. Késő nyár volt, és
Syd kitámasztotta az ablakot, hogy ne álljon meg odabent a szag.
Dol az ablakpárkányon nyugtatta a fejét, a tűzoltólétra felől érkező
levegőt szaglászta, amíg Sydney dolgozott. Többször előfordult, hogy
feltámasztott egy kisállatot, és az csak kiszaladt az ujjai közül át a lakásba,
majd bevette magát a kanapé alá vagy egy szekrény mögé.
Több alkalommal hívta Mitchet, hogy segítsen kiszedni. Victornak
feltűnt, hogy gyakorol, még biztatta is, de hozott egy szabályt: Sydney nem
tarthat meg egyetlen feltámasztott állatot sem. Szabadon kell engednie őket.
Vagy megszabadulni tőlük. (Dol volt természetesen az egyedüli kivétel.)
A folyosón kinyílt egy ajtó, majd becsukódott, és a kutya hegyezni
kezdte a fülét.
Victor hazaért.
Sydney visszafojtott lélegzettel hallgatózott, remélte, hogy jó híreket
szűrhet le Victor hangszínéből vagy Mitch reakciójából. De másodperceken
belül tudta, hogy ez megint zsákutca volt.
A mellkasa elszorult, és Sydney visszafordult a döglött egérhez,
tenyerébe fogta az apró, szőrös tetemet. A hátizsákja az ágyon hevert az
asztal mellett, rajta a kis piros bádogdoboz. Sydney rápillantott, szinte már
babonásan – mintha sót dobna a háta mögé, vagy lekopogná a fán –, majd
lehunyta a szemét, és kinyúlt. Túl a tetemen, a sötétségbe, kereste a szálat.
Másodpercről másodpercre a hideg felkúszott az ujjain, átterjedt a csuklóján
túlra, fel a könyöke felé.
És ekkor végre a szál hozzáért az ujjaihoz, és valami megrándult a
tenyerében.
Sydney levegőért kapott, pislogott, az egér pedig egészben volt, élt,
kiszaladt a kezéből, át az asztalon.
 A lány utánavetette magát, és elkapta a kis rágcsálót, kirakta a
tűzoltólétrára, majd becsukta az ablakot, mielőtt az egér visszajöhetett
volna. Izgatottan a folyosó felé indult, hogy elmondja Victornak és
Mitchnek, mit ért el, akármilyen kis lépés is volt.
De félúton lassított, megállt, visszatartotta valami Mitch hangjában.
– …tényleg szükséges?
– Megfontolt döntés volt – mondta Victor hidegen. Átmeneti csend. A
pohárban megzörrenő jég hangja. – Szerinted én élvezem a gyilkolást?
– Nem… nem tudom… szerintem néha a könnyebb utat választod a
helyes út helyett.
Halk, gúnyos horkantás.
– Ha még mindig azon rugózol, ami Serenával történt…
Sydney lélegzete elakadt a név hallatán. Három éve egyikük sem mondta
ki.
– Lett volna más megoldás – mondta Mitch.
– Nem volt – morogta Victor –, és ezt te is tudod, hiába teszel úgy,
mintha nem így lenne.
Sydney a szájára szorította a kezét.
– Tegyél csak meg az éjszaka főgonoszának, Mitch. Mosd csak a
kezeidet. De ne tegyél úgy, mintha Serena ártatlan lett volna, vagy a
körülmények áldozata. Az ellenségünk volt, egy fegyver, és a megölése
nemcsak okos és könnyű dolog volt, hanem helyénvaló is.
Victor léptei kopogtak a fapadlón, ahogy végigment az előszobán.
Sydney visszahúzódott a szobájába. Az ablakhoz ment és kinyitotta,
kilépett a tűzlétrára. A fémkorlátra könyökölt, próbált úgy tenni, mintha
álmodozva nézné a várost, nem pedig úgy ökölbe szorítaná a kezét, hogy az
belesajdult.
De Victor még csak le sem lassított, ahogy elhaladt az ajtaja előtt.
Sydney térdre ereszkedett, miután Victor távolabb ért, a rácsoknak
támasztotta a fejét.
Rátört egy emlék arról az éjszakáról. Serena hangja csengett a fülében,
ahogy azt mondja, ne fusson, ahogy a saját elméje kiürült, végtagjai
elernyedtek a parancsra. A hideg parkoló és a fejének nyomott fegyver. A
hosszú hallgatás, majd a nővére utasítása – hogy menjen, keressen egy
biztonságos helyet. Ám a biztonság Sydney számára nem egy helyet, hanem
egy személyt jelentett.
De Victor…
 A lelke mélyén mindig is tudta.
Tudnia kellett.
Úgy érezte, mindjárt elüvölti magát. Ehelyett otthagyta őket. Kettesével
szedve a fokokat lemászott a tűzlépcsőn, az sem érdekelte, hogy a léptei
csattognak, ahogy emeletről emeletre száguld lefelé.
Leért az utcára, és ment tovább.
Egy háztömb, három, öt… nem tudta, hová tart, csak azt, hogy nem
fordulhat vissza. Nem bír Victor szemébe nézni.
Elővette a farzsebéből a mobilját, és June-t tárcsázta. Már majdnem egy
éve írogattak egymásnak, apró megjegyzéseket és anekdotákat osztottak
meg arról, hogy hol vannak, mit csinálnak, de Syd sosem hívta fel.
A telefon kicsöngött, és csöngött és csöngött.
De senki sem vette fel.
Sydney lassított a léptein, a sokk első hulláma valami súlyosabbra váltott.
Körülnézett. Egy keskeny utcában járt, nem egészen sikátor, de nem is
rendes utca. Egyesek szerint a városok nem alszanak, hanem
elcsendesednek. És elsötétednek.
Fordulj vissza, mondta a hang a fejében, de Victor hangjának tűnt,
úgyhogy Sydney ment tovább.
Ami hiba volt.
A hibák nem mindig nagyok vagy szembetűnők. Néha egész egyszerűek.
Jelentéktelenek. A döntés, hogy megy tovább. Balra fordul jobb helyett.
Még néhány lépés a rossz irányba.
Újra June-t próbálta hívni, amikor meglátta őket: két férfi. Az egyik
fekete bőrkabátot viselt, a másik egy kendőt a nyakán.
Sydney megállt, tétovázott, hogy visszaforduljon, ami azt is jelentené,
hogy a két férfi a háta mögé kerül, vagy megy tovább előre, ami azzal jár,
hogy karnyújtásnyira halad el mellettük. Először nem vették észre, vagy
legalábbis úgy tettek, mintha nem vennék, de most ránéztek, és
elmosolyodtak.
A férfiak nem látszottak veszélyesnek, nem úgy, mint a filmekben,
amiket Mitchcsel néztek, de Syd tudta, hogy ez semmit sem jelent –
mindenki, aki valaha ártott neki, veszélytelennek tűnt. Minél tovább egy
helyben maradt, annál inkább érezte, ahogy az ártalmasság körüllengi őket,
akár az olcsó kölni. Valami, amit kiszagolhat és megízlelhet.
– Hé, kislány! – indult meg felé az egyik. – Eltévedtél?
– Nem – felelte Sydney. – És nem vagyok kislány.
 – Más idők járnak – mondta a másik. – Korán érnek.
Sydney nem tudta, hogy értek a közelébe ilyen gyorsan, de ahogy
megfordult, és elindult visszafelé, egy kéz elkapta a gallérját. A bőrkabátos
fickó háttal magához rántotta, egyik karjával átfogta a vállát.
– Na, ne legyél udvariatlan!
– Eressz el! – csattant fel Syd, de a férfi túl erősen szorította, amitől alig
kapott levegőt, gondolkodni sem bírt. Valami keményet érzett a bordáján, és
rájött, hogy egy pisztoly az. Tekergett a férfi szorításában, próbálta
megszerezni.
– Óvatosan – lépett közelebb a másik. – Tüzes a kislány.
Sydney próbált a fickó felé rúgni, de az hátraugrott, és a mutatóujját
ingatta előtte. Sydney keze súrolta a fegyvert, de nem tudta megragadni.
Érezte az első férfi forró, savanyú leheletét az arcában.
– Gyere, szórakozzunk egy kicsit!
Syd a tarkójával belefejelt a férfi orrába – legalábbis megpróbálta, de a
feje csak a férfi állát érte el. De még így is csontot ért, hallotta egy fog
reccsenését, és máris kiszabadult, négykézlábra esett, ahogy a férfi
hátrahőkölt a derékszíján himbálózó fegyverrel. Syd a fegyverért nyúlt,
ujjai rászorultak a markolatára, mire a másik férfi megragadta a bokáját, és
hátrahúzta.
Az aszfalt feltépte a könyökét és lehorzsolta a lábszárát, ahogy átfordult,
és a férfi szívére szegezve felemelte a fegyvert.
– Eressz el! – morogta.
– Bassza meg – szitkozódott a kendős, de a másik rávigyorgott, a
szájából folyt a vér.
– Az nagyon nagy mordály egy ilyen kicsi lánynak.
– Eressz el.
– Tudod egyáltalán, hogy kell használni?
– Igen. – Ahogy kimondta, meghúzta a ravaszt, és felkészült a
visszarúgásra, a dörejre.
De nem történt semmi.
A férfi kurta, ugató hangon felnevetett, és kiütötte kezéből a fegyvert. Az
messzire csúszott a földön.
– Kis ribanc – emelte fel a lábát a fickó, mintha Sydney csak egy bogár
lett volna, amit széttaposhat. Keményen rálépett. Pontosabban rálépett
volna, de a lába megakadt félúton, majd a férfi eldőlt, egyetlen iszonyatos
hang szökött ki összeszorított fogai közül. Egy pillanattal később a második
fickó is remegő végtagokkal elzuhant, miközben a hideg ellen felhajtott
gallérral Victor sétált oda hozzájuk.
Döbbenettel vegyes megkönnyebbülés öntötte el Sydney-t.
– Mit keresel itt?
A két férfi a földön némán szenvedve vonaglott, vér szivárgott az
orrukból, és a hajszálerek elpattantak a szemükben.
Victor lehajolt, hogy fölvegye az eldobott fegyvert.
– Egy kis hála jólesne.
Sydney bizonytalanul talpra állt, kezdett feltörni benne a harag
– Követtél.
– Nehogy már neked álljon feljebb, Sydney. Kiszöktél.
– Így döntöttem. Nem vagyok fogoly.
– Gyerek vagy, és megígértem, hogy megvédelek…
– Az ígéret, amit nem tudsz betartani, az csak egy újabb hazugság –
csattant fel Syd. Elege volt belőle, hogy mindenki hazudik.
Mitch hazudott, amikor azt mondta neki, hogy Victor jól van. Eli
hazudott, amikor azt mondta, nem fogja bántani. Serena hazudott, amikor
azt mondta, sosem fogja magára hagyni. És Victor minden áldott nap
hazudott a visszatérése óta.
– Nem szorulok rá a segítségedre – mondta Sydney. – Magamon akarok
segíteni.
Victor a fegyver súlyát latolgatta a kezében.
– Rendben – nyújtotta oda Sydney-nek. – Az első lépés, hogy
kibiztosítod.
Sydney elvette a fegyvert, meglepte a súlya. Nehezebb volt, mint
számított rá. Könnyebb, mint számított rá. A hüvelykujja a pecekre csúszott
az oldalán.
– Ha szeretnéd – fordult vissza Victor az utca bejárata felé –,
megtanítalak lőni.
Sydney még nem állt rá készen, hogy Victor elsétáljon.
– Victor! – kiáltott utána a fegyvert szorongatva. – Te tetted?
Victor lassított, majd megállt. Visszafordult.
– Micsodát?
Sydney állta a tekintetét.
– Te ölted meg Serenát?
Victor csak sóhajtott. A kérdés nem érte meglepetésként, mégsem
válaszolt. Sydney felemelte a pisztolyt, a mellkasára szegezte.
 – Te tetted?
– Szerinted?
Sydney szorosabban markolta a fegyvert.
– Mondd ki!
Victor lassan, határozott léptekkel megindult felé.
– Figyelmeztettelek, amikor találkoztunk, hogy nem vagyok jó ember.
– Mondd ki! – követelte Syd.
Victor karnyújtásnyira volt tőle, csak a bordájának nyomódó fegyver
állította meg. Lenézett a lányra.
– Igen, én öltem meg Serenát.
Fájtak a szavai, de ez tompa fájdalom volt. Nem szúrt seb vagy
alámerülés a jeges vízbe, csak a valóra vált félelem átható sajgása, a
gyanúé, amely igaznak bizonyult.
– Miért? Miért tetted?
– Labilis volt és kiszámíthatatlan, veszélyt jelentett mindenkire maga
körül.
Victor úgy beszélt Serenáról, mindenről, mintha csak együtthatók
lennének egy egyenletben.
De Serena nem együttható volt. Nem egy megoldatlan probléma.
– A nővérem volt.
– Téged is megölt volna.
– Nem – suttogta Sydney.
– Ha nem végzek vele, a rendőrök még mindig az irányítása alatt
állnának. Elit sosem kapták volna el. Még mindig szabadlábon lenne.
Sydney megborzongott, a fegyver megremegett a kezében.
– Miért égetted el a testét?
– Nem kockáztathattam, hogy visszahozd. – Victor a pisztoly felé nyúlt.
Lazán megfogta a csövét, ahhoz nem elég szorosan, hogy megakadályozza,
ha Sydney meghúzná a ravaszt, csak annyira, hogy egyenesben tartsa a
fegyvert. – Ezt akarod? Ha megölsz, azzal nem hozod vissza. Nagyobb
biztonságban éreznéd magad, ha halott lennék? Gondolkozz, Sydney.
Mindannyiunknak együtt kell élnünk a döntéseinkkel.
Sydney megremegett.
Aztán elengedte a fegyvert.
Victor elkapta, mielőtt a földre esett volna. Kivette belőle a tárat, és
letérdelt, hogy egy magasságban legyen a szeme Sydney-ével.
 – Nézz rám – mondta hidegen, a kezébe fogva Sydney állát. – Amikor
legközelebb fegyvert fogsz valakire, légy készen meghúzni a ravaszt.
Felállt, lerakta a fegyvert egy közeli ládára, majd elsétált.
Sydney maga köré fonta a karját, és térdre ereszkedett a járdán.
Nem tudta, meddig ült ott, amikor a telefonja végül megszólalt. Remegő
kézzel kihúzta a zsebéből, és felvette.
– Szia, kölök! – mondta June elfúló hangon. – Bocs, most végeztem egy
melóval. Mizu?

TÍZ perccel később Sydney egy étkezdében ült – egy éjjel is nyitva tartóban
–, és egy csésze fekete teát szorongatott.
June ötlete volt.
A szék Syddel szemben üres volt, de ha a teára szegezte a tekintetét, és a
mobiltelefonjára fülelt, el tudta képzelni, ahogy a másik lány vele szemben
ül a fülkében. Egy másik étkezde hangjai egy másik városban – az elkészült
és felszolgálható rendelést jelző csengő, a cukrot elkeverő kanál hangja egy
csészében – halk zajfüggönyt alkottak a vonalban.
– Azt mondtad, dolgoztál – csevegett Syd. – Mivel foglalkozol?
Csend a vonal túlvégén.
– Tényleg tudni akarod?
– Aha.
– Embereket ölök.
Sydney nyelt egyet.
– Rossz embereket?
– Persze. Többnyire.
– Szereted a munkád?
Halk hang, valahol a sóhaj és a nevetés között.
– Mit gondolnál rólam, ha azt mondanám, igen?
Syd felnézett az üres fülkére.
– Hogy legalább őszinte vagy.
– Mi történt ma este? – kérdezte June. – Meséld el.
És Sydney elmesélte. Ömlöttek belőle a szavak. El sem hitte, milyen
könnyű volt June-nal beszélni, milyen jó érzés annyi titok után megosztani
az igazság egy részét. Még sosem érezte magát ilyen felszabadultnak
valakivel, Serena halála óta nem. Olyan volt, mint a víz alól felbukkanva
végre levegőt venni.
Attól, hogy June-nal beszélgetett, normálisnak érezte magát.
Mesélt neki Victorról és Mitchről. A nővéréről, a napról, amikor
megfulladtak, arról, ahogyan visszatértek, ő lassan, Serena hirtelen. Mesélt
neki Serena képességeiről és Eliról.
– Ő is olyan, mint mi? – kérdezte June.
– Nem – mordult fel Sydney. – Nagy levegőt vett. – Vagyis ő is RK. De
nem olyan, mint mi. Szerinte rosszak vagyunk. Szerinte nem lenne szabad
léteznünk. Ezért elkezdett legyilkolni minket. Több tucat embert ölt meg,
mire Victor megállította. – Sydney hangja suttogássá halkult. – A
nővérem… ő és Eli…
De ez nem mind Serena hibája volt.
A nővére már rég elveszett, amikor Eli rátalált.
Sydney is, de őt Victor találta meg.
Nem Serena hibája, hogy ő a vadászt kapta, a húga pedig a farkast.
– Tudom, mi történt Serenával – mondta June.
Sydney mozdulatlanná dermedt a székében.
– Mi?
Sóhaj.
– Ahhoz, hogy valakinek használjam az arcát – mondta June –, meg kell
érintenem. És amikor megteszem, látok dolgokat. Nem mindent… nincs
hely a fejemben ennyi haszontalan emléknek… csak részleteket arról, hogy
mi tette őket azzá, amik, a legfontosabbakat. Szeretet, gyűlölet, a fontos
pillanatok. Mitchnek… megérintettem a karját a parkban, közvetlenül
azelőtt, hogy mi találkoztunk… és láttam, ahogy egy tűz előtt áll. Egy lány
holtteste volt a lángokban. De csak megbánást éreztem rajta.
Sydney lehunyta a szemét, nagyot nyelt.
– Nem Mitch ölte meg Serenát, hanem Victor.
– Miért tette? – kérdezte June.
Sydney remegve sóhajtott.
– A nővérem irányítani tudta az embereket. Föléjük bírt kerekedni. Rá
tudta őket venni bármire, csak azzal, hogy kimondta. Erős volt, nagy erejű.
De… olyan volt, mint Eli. Azt hitte, a magunkfajták elvesztek. Elromlottak.
– Talán igaza volt – mondta June.
– Hogy mondhatod…
 – Hallgass ide – folytatta June. – Lehet, hogy el lettünk rontva. De újra
összeraktuk magunkat. Életben maradtunk. Ez tesz minket erőssé. Ami
pedig a családot illeti… a véred mindig a családod lesz, de a családodnak
nem kell a vérednek lennie.
Sydney üresnek és kimerültnek érezte magát.
– És te? – kérdezte. – Neked van családod?
Hosszas csend.
– Nincs – mondta June. – Már nincs.
– Mi történt velük? Meghaltak?
– Nem – mondta June. – Én viszont igen. – Hosszú szünet. – Tudod, fel
sem ismernének.
– De te először önmagad voltál. Nem tudnál egyszerűen…
visszaváltozni?
– Ez bonyolult. A képességem – mondta June lassan – sebezhetetlenné
tesz. De csak addig, amíg valaki más vagyok. – Habozott. – Eltemettem
valakit. És a családom is. Sírom nem volt, de attól még eltávoztam. És
ennek így is kell maradnia. Amikor visszajöttem, úgy döntöttem, hogy
többé senki sem bánthat. Feladtam mindent és mindenkit… ezért cserébe.
Sydney összevonta a szemöldökét.
– Megérte?
Hosszas csend, majd June azt mondta:
– Igen. – Az asztalon elmozdított kávésbögre hangja. – De mint
mondtam, nem minden családtagodnak kell a vérednek lennie, ugye? Néha
újakat kell találnunk. Néha szerencsénk van, és ők találnak meg minket.
Sydney a teájára meredt.
– Tényleg nagyon örülök, hogy megismertük egymást.
– Én is.
Pár percig egyikük sem szólalt meg, étkezdéik háttérzaja összemosódott
a távolban. June halkan dúdolt, és Syd azt kívánta, bárcsak tényleg ott lenne
vele az asztal túloldalán.
Lehunyta a szemét.
– Hé, June!
– Tessék.
A hangja remegett.
– Nem tudom, mihez kezdjek.
– Otthagyhatnád őket.
 Gondolt már rá. Annyira belefáradt az állandó költözésbe, abba, hogy
egy hátizsákból él, hogy újabb és újabb nyomokat követnek, de mindig
zsákutcába jutnak. Elege van Victor szenvedésének látványából, a tudatból,
hogy az ő hibája volt. De pont ezért nem tudta otthagyni őket. Victor
megölte Serenát, igen, de Sydney meg őt öli meg. Újra és újra. Nem
hagyhatja magára. Ahogy Mitchet sem. Ők a családja. Ennyi maradt neki –
befogadták, reményt adtak neki.
– Syd?
– Nem megy.
– Hát jó – mondta June, és Sydney hallotta az érmék koppanását az
asztalon, és ahogy June hátratolja a székét. – Szerintem akkor menj haza.
 XVI
EGY ÉVVEL KORÁBBAN
EDGEFIELD

TÚL meleg volt halloweenhez.

Egy egyetemi városban voltak valahol délen, a levegő még mindig
ragadós, az utcák teli buliba tartó tizenévesekkel, és Sydney úgy döntött,
elmegy szórakozni.
Megállt a fürdőszobatükör előtt, megigazította rövid sötétbarna copfját,
felkente a legsötétebb rúzst, amit talált, és feketével kihúzta mindkét
szemét. De minél idősebbnek próbált kinézni, annál nevetségesebnek érezte
magát. Lekapta magáról a parókát, visszaroskadt az ágyra.
Fogta a telefonját, és elolvasta June legutóbbi üzeneteit.

June: Akkor menj.

Syd: Nem lehet.
June: Ki mondja?
June: 17 vagy.
June: El tudod dönteni, mit akarsz.
June: Nem akadályozhatnak meg benne.

Syd felállt, és újra hozzáfogott.

Előző nap Mitchcsel elment egy jelmezboltba, és talált egy sablonos
anime iskoláslány-összeállítást. Ha nem nézhet ki idősebbnek, talán jó lesz
olyasvalakinek, aki próbál fiatalnak tűnni.
Megfésülte szőke haját, felvette a rakott szoknyát, és megigazította a
nyakkendőjét. Betette a fegyvert – manapság sehová sem ment nélküle –
egy kis hátizsákba, majd átvonult a lakáson.
Victor ült a konyhaasztalnál, profilokat tanulmányozott. Dol a lábánál
aludt. Mitch egyetemi focimeccset nézett a kanapén.
Felült, amikor meglátta a lányt.
– Beöltöztél.
– Aha – felelte Syd, és elindult az ajtó felé. – Megyek bulizni.
Mitch összefonta a karját.
 – Egyedül nem mész sehova. – Már elő is vette a kártyapaklit a
farzsebéből. Sydney a puszta látványától haragra gerjedt.
– Ez nem valami hülye játék. Ez az életem.
– Sydney – mondta Mitch, a hangjában szokatlan határozottsággal.
– Ne kezelj úgy, mint egy gyereket!
– Akkor ne viselkedj úgy, mint egy gyerek – szólt közbe Victor anélkül,
hogy felnézett volna.
Mitch a fejét csóválta.
– Mi ütött beléd?
– Semmi – csattant fel Sydney. – Csak elegem van a bezártságból.
– Hadd menjen – mondta Victor. – Belefájdul a fejem.
– Ezzel nem segítesz – förmedt rá Mitch.
– Tud vigyázni magára. – Tekintete találkozott Sydney-ével. – Nem igaz,
Syd? – A lány felhorgadt a kihívó hangsúlyon. – Na – mondta gúnyosan
Victor –, akkor mire vársz?
Sydney kiviharzott, és becsapta maga mögött az ajtót. Meg sem állt, amíg
le nem ért az utcára, ahol lerogyott a lépcsőre.
Mi ütött beléd?
Nem tudta – de azt tudta, hogy nem bír ki még egy percet a lakásban.
Abban a cellában. Abban a látszatéletben. Nem csak a hőség, az állandó
költözés vagy amiatt, hogy végig kell néznie, miként fogy el Victor
életereje, akár egy gyertya. Csak egy éjszakára normálisnak akarta érezni
magát. Embernek.
Autó húzott el mellette, egy tini hajolt ki az ablakán, arcán vicsorgó
csontvázvigyorral. Lányok nevettek túl rövid szoknyájukban és túl magas
sarkú cipőjükben tántorogva. Az utca túloldalán egy csapat farkasmaszkot
viselő fickó hátravetette a fejét, és üvöltött.
Sydney felállt, és elment a sarokig, ahol egy telefonpóznára
felragasztottak egy tucat szórólapot, amelyek bulikat reklámoztak
klubokban és kollégiumokban. Szörnybál!, hirdette az egyik. Sikolyorgia,
ígérte egy másik, a betűkből vér csöpögött. Hősök és Gonosztevők, hirdette
egy harmadik. Alatta zárójelben a figyelmeztetés: A szárnysegédeket hagyd
otthon. Sydney levette az oszlopról az utolsó szórólapot, és útnak indult.

MÁR az utcán hallotta a zenét.

 A dübörgő basszus kiszűrődött a bejárati ajtón, ahol egy köpenyt viselő
srác smárolt egy szarvas maszkot viselő lánnyal. Mögöttük a házat
megtöltötték a stroboszkóp fényei, a szaggatott villanások követték a zenét,
amitől mintha az egész hely mozgott volna.
A nővérének való buli volt. Olyan emberekkel, akiket könnyedén az ujja
köré csavart volna. Ez volt Serena. Már a képessége előtt hozzászokott,
hogy ő irányít. Serena nem alkalmazkodott a világhoz. Elérte, hogy a világ
alkalmazkodjon hozzá.
De ahogy Sydney felment a lépcsőn, az elszántsága megfogyatkozott.
Rég volt egyszerre ilyen sok ember között, azóta nem, hogy meglátogatta
Serenát a főiskolán. Közvetlenül azelőtt, hogy minden félresiklott.
Syd lehunyta a szemét, és látta a nővérét, ahogy az ajtófélfának
támaszkodik.
Jól megnőttél.
Érezte magán Serena karjának súlyát.
Hadd mutassalak be Elinak.
A hűvös üdítőt a kezében.
Megbízhatsz benne.
A fegyver dörrenését az erdőben.
– Kavaii.
Syd körülnézett, és meglátott a veranda korlátján egy sötét bőrű lányt
gladiátorszandálban, aki hosszú lábát lóbálva cigizett.
– Vagy ez csibi? – folytatta Syd jelmeze felé biccentve. – Mindig
elfelejtem…
A lány cigarettával kínálta, és Sydney érte nyúlt, hogy elfogadja. Még
sosem gyújtott rá, de látta, Serena hogyan csinálja.
A trükk az, hogy a szádban tartsd a füstöt, így ni.
A cigaretta vége vörösen felizzott, Serena az ujjain számolta, egy, kettő,
három, majd kifújta a tökéletes fehér füstpamacsot. Most Sydney megtette
ugyanezt.
A füst forrón és csípősen betöltötte a száját. Facsarta az orrát, kaparta a
torkát, és Syd gyorsan kifújta, mielőtt köhögni kezdett.
Szédült, de az idegei kezdtek megnyugodni.
Visszaadta a cigarettát, és bement a buliba.
A ház tömve volt diákokkal. Táncoltak, kiabáltak, mozogtak,
terpeszkedtek. Túl sokan. Túl sok inger. Érezte, hogy meglökik, könyékkel,
vállal, köpenyekkel, szárnyakkal, elsodorta a mozgás és a testek tengere.
 Hátrált, próbált kijutni a hullámok közül, mire összeütközött egy fekete
szemmaszkot viselő férfival. A szíve nagyot dobbant. Eli. Syd a hátizsákja
felé nyúlt – de nem Eli volt az. Nyilván nem. Ez a fiú túl alacsony volt, túl
széles, a hangja túl magas, miközben elfurakodott mellette, odaszólva a
barátainak a zsúfolt szobán keresztül.
Sydney már épp kezdte elengedni magát, amikor valaki elkapta a
csuklóját.
Megpördült, és meglátott egy magas srácot fémsisakban és a testére
feszülő spandexben.
– Hogy jutottál be? – A srác egyszerre emelte fel a hangját és Syd karját.
– Ki hozta ide a húgát?
Sydney arca elvörösödött, ahogy mindenki felé fordult.
– Nem vagyok kisgyerek – mordult fel, miközben kiszabadította magát.
– Aha, persze, hagyjuk már – taszigálta a bejárat felé a srác.
Mit nem adott volna Sydney abban a pillanatban Victor képességéért a
sajátja helyett.
A főiskolás srác átlökte a küszöbön.
– Lejmolj cukorkát máshol!
Sydney égő arccal állt a tornácon, miközben a buli mögötte tovább
tombolt, és egyre többen indultak meg az ösvényen a ház felé.
Könnyek készültek lecsordulni az arcán. Visszafojtotta őket.
– Hé, jól vagy? – kérdezte egy köpenyes srác, aki letérdelt mellé. –
Felhívjak neked valakit…
– Kopj le – mondta Sydney, ahogy égő arccal lement a lépcsőn.
Nem mehet haza – még nem. És arra sem bírta rávenni magát, hogy írjon
June-nak, úgyhogy még egy órán keresztül egyedül csavargott a városban,
miközben végre enyhült a ragadós hőség, és megcsappant a jelmezes
tömeg. A kezében fogta a hátizsákját, a cipzár résnyire nyitva, a pisztoly
elérhető távolságban, ha bárki bepróbálkozna.
Senki sem próbálkozott be.
Amikor végül visszament a lakásba, már nem égett a villany.
Levette a cipőjét, hallotta a kanapén megmozduló test halk neszét, és
Mitchre számítva megfordult.
De Victor nyúlt el a kanapén, egyik karjával a szeme előtt, mellkasa az
alvás lassú, egyenletes ritmusában süllyedt és emelkedett.
Dol ébren feküdt mellette a padlón, szeme csillogott a sötétben, farkával
halkan dobolt Sydney érkezésére.
 A lány átvágott a lakáson, mire a kutya felállt és követte, végig a
közlekedőn a szobájába, majd hívás nélkül felmászott az ágyába. Syd
finoman becsukta az ajtót, és nekivetette a hátát.
Pár perccel később hallotta a bútorok halk zörejét, a hangot, ahogy Victor
feláll, puha léptekkel elmegy az ajtaja előtt, és becsukja a sajátját.
Nem aludt, döbbent rá Sydney.
Victor azt várta, hogy hazajöjjön.
 XVII
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
HALLOWAY

KÉSŐRE járt, de Sydney még nem érezte magát fáradtnak – túl sok cukor a
vérében, túl sok gondolat a fejében –, ráadásul ki kellett várnia a
születésnapját.
Hagyomány volt.
Egy emlék, akár egy töredék – ahogy Syd próbál ébren maradni,
miközben a percek tovább kattognak éjfél felé. A bordáit böködő Serena,
akárhányszor elbóbiskol.
Gyerünk, Syd. Már majdnem ott vagy. Balszerencsét hoz, ha elalszol. Kelj
fel, és táncolj velem!
Sydney a fejét rázta, próbált megszabadulni a nővére hangjától. Lassan
körbefordult a tükör előtt, hagyta, hogy kék haja lobogjon az arca körül,
majd levette a parókát, és kikapcsolta alatta a csatokat. A természetes haja –
világosszőke, egyenes szálú függöny – kiszabadult, leért majdnem a válláig.
Megint meglátta a tükörképét, de ezúttal csak a szeme sarkából.
Néha, ha kicsit hunyorított, szinte majdnem, majdnem valaki mást látott a
tükörben.
Valakit élesebb arccsontokkal, teltebb ajakkal, ravasz mosolyra húzott
szájjal. A nővére szellemét. Egy visszhangot. De aztán az illúzió
elhalványult, Sydney újra tisztán látott, és csak egy lány állt előtte, aki
beöltözőset játszik.

LEVETTE a piros bomberdzsekit, és kifűzte az acélbetétes bakancsát, majd

Victor ajándéka felé fordult. Felemelte a kék dobozt, és elvitte a
kisasztalhoz a szobában. Dol a padlóról figyelte, ahogy óvatosan leemeli a
doboz fedelét, és szemügyre veszi a tartalmát. A madár apró csontváza
hibátlan volt, hiánytalan. Mintha egy természettudományi múzeumból
származott volna: Victort ismerve valószínűleg onnan is származott.
 Syd leült, elgondolkodva végigsimított a madár szárnyán, és eltűnődött,
mennyi idős lehet. Már megtanulta, hogy minél régebb óta halott valami,
annál nehezebb visszahozni. És minél kevesebb maradt belőle, annál
törékenyebb az élete. Annál valószínűbb, hogy összeomlik, megtörik, és
amikor ez megtörténik, akkor örökre eltűnik. Nincs második esély.
Semmi, amibe kapaszkodni lehetne.
Sydney a piros bádogdobozra pillantott az ágy mellett. Aztán fogott egy
csipeszt, és elkezdte eltávolítani a csontokat, darabonként eltörölve a
madarat, amíg csak pár töredék maradt. A hosszú csont az egyik szárny
végén. Egy darab a gerincből. Az egyik láb sarka.
Syd nagy levegőt vett, behunyta a szemét, rátette a kezét a részleges
csontvázra.
Aztán kinyúlt érte.
Először nem érzett a tenyere alatt semmit a csontokon kívül. De
elképzelte, ahogy távolabb nyúl, mélyebbre, túl a madáron, a dobozon és az
asztalon, bele a hideg, kietlen űrbe.
A tüdeje sajogni kezdett. Hideg futott végig az ujjain, fel a karján, éles és
csípős, és amikor kifújta a levegőt, érezte a hideg leheletet az ajkán, akár a
ködöt. Távoli, halovány fény táncolt csukott szemhéja mögött, és mintha az
ujjai megérintettek volna valamit, a szál halovány sejtelmét. Syd
gyengéden, óvatosan meghúzta. Lehunyva tartotta a szemét, de érezte,
ahogy az apró csontváz elkezd újra összeállni, az izmok hullámzását, a bőrt,
a bátortalan tollakat.
Majdnem…
Ám ekkor kicsit túl erősen rántotta meg.
A fonál eltűnt.
A gyenge fény kialudt a szemhéja mögött.
Sydney pislogott, visszahúzta a kezét, és látta a madár maradványait,
törékeny csontvázát már nem lehet megjavítani. A csontok – amelyeket oly
gondosan elrendezett a bársonyon – széthasadtak és eltörtek, a halom,
amelyet félretett, beszakadt, összeomlott a saját súlya alatt.
Még mindig nem volt elég erős.
Még mindig nem állt készen.
Amikor meg akarta érinteni a csontokat, azok elporladtak, csak egy
hamuszerű sáv maradt a kék bársonybélésen, egy halom por az asztalán.
Tönkretettem, gondolta Sydney, miközben a szemétbe söpörte a
maradványokat.
 XVIII
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
MERIT KÖZPONTI KÓRHÁZ

TÖNKRE foglak tenni.

Tönkre foglak…
Tönkre…
Marcella kinyitotta a szemét.
Steril neonfények köszöntötték, a letakarított felületek fertőtlenítőillata és
a kórházi lepedők papírszerű szövete. Tudta, hogy nem lenne szabad itt
lennie, nem lenne szabad élnie. De a pulzusa vert, hullámzó zöld vonalként
a feje melletti gépen, annak kérlelhetetlen bizonyítéka, hogy mégis él. Nagy
levegőt vett, majd összegörnyedt. A tüdeje fájt és a torka kapart, a
koponyája a vénáiba adagolt jó minőségű fájdalomcsillapítók ellenére is
lüktetett.
Marcella az ujjait és a lábujjait próbálgatta, higgadt kimértséggel és
magára kényszerített döbbenetes összeszedettséggel óvatosan egyik oldalról
a másikra döntötte a fejét. Rég megtanulta elzárni az érzéseit, a tudata
mélyére száműzte a kényelmetleneket és kellemetleneket, akár a régi
ruhákat egy sötét szekrénybe.
Ujjaival végigsimított az ágyneműn, és próbált felülni, de a legkisebb
mozdulatnak is saját teste állta útját – összezúzott és eltört bordái, megégett
és felhólyagzott bőre. Marcella azt is megtanulta, hogyan fogadja el a
különböző szúrásokat, kínokat és perzseléseket, amelyek külsejének
karbantartásával jártak együtt.
De ez a fájdalom maga mögé utasította a kisebb kozmetikai
beavatkozásokat, az önként vállalt kellemetlenségeket.
Ez a fájdalom beköltözött a bőre alá, a csontjaiba, folyékony tűzként
áramlott a vérében és a végtagjaiban. De ahelyett, hogy elhúzódott volna
tőle, Marcella a fájdalomra kezdett koncentrálni.
Volt egyszer egy jógatanára, aki az elmét egy házhoz hasonlította.
Marcella akkor csak pofákat vágott rá, de most elképzelte, ahogy szobáról
szobára jár, és lekapcsolja a villanyokat. Itt a félelem, lekapcs. Itt a pánik,
lekapcs. Itt a zavarodottság, lekapcs.
 Itt a fájdalom.
Itt a harag.
Itt a férje, az a hűtlen fasz.
Itt van, ahogy a férje az asztalba veri a fejét.
Itt a karja, ahogy lesöpri a gyertyákat.
Itt a saját hangja, ahogy elcsuklik, a füsttel megtelő tüdeje.
Itt a férje háta, ahogy az elsétál, és sorsára hagyja.
Ezt a villanyt égve hagyta. Elámult rajta, ahogy egyre fényesebben
világított a fejében, a bőrén hullámzó melegségen, amit árasztott. Ujjai az
ágyrácsra szorultak. Megpuhult a tenyere alatt, a sima fém elrozsdált, vörös
folt terjedt az acélon. Mire Marcella észrevette és elrántotta a kezét, alkar
hosszúságú szakaszt pusztított el, amely pikkelyekben hullott az ágyba.
Értetlenül meredt rá.
A kezéről a fémre nézett, majd vissza, érezte, ahogy a hő még mindig
szivárog a bőréből. Megragadta a vékony kórházi ágyneműt, de az is
széthullott, a szövet lélegzetvételnyi idő alatt rohadt el, csak hamuréteg
maradt a nyomában.
Marcella most már mindkét kezét felemelte, nem megadás, hanem ámulat
gyanánt, az arca felé fordította a tenyerét, magyarázatot keresett, valami
lényegi változást, de csak a saját tönkretett manikűrjét látta, az ismerős, kéz
alakú zöld zúzódást a csuklója körül, és egy fehér kórházi karkötőt, amelyre
rossz nevet írtak: Melinda Pierce.
Marcella összevonta a szemöldökét. A többi részlet stimmelt – felismerte
a korát, a születési dátumát –, de mintha valaki álnéven vitte volna fel a
rendszerbe. Vagyis nem akarják, hogy Marcus megtudja, itt van. Vagy hogy
életben van. Észszerű döntés, gondolta, figyelembe véve az este
fejleményeit. Vagy már másnap volt? Összefolytak a dolgok.
A sebek elég frissnek tűntek.
Az ágynemű nélkül látta a lábán végigfutó kötéseket, fel egészen a
hasáig, körbe a vállán, a gyertyatartó beleégett lenyomatát…
Megszólalt egy rendőrségi adóvevő, az éles statikus zúgás
megkülönböztette a tucatnyi másik kórházi zajtól. Marcella az ajtó felé
fordult. Az csukva volt, de az üvegablakon keresztül meglátott egy
egyenruhás rendőrt.
Lassan sikerült kimásznia az ágyból, annak ellenére, hogy mindenféle
kábelek és zsinórok kötötték össze az orvosi műszerekkel. Az infúziós
állvány felé nyúlt, de eszébe jutott az elrozsdált acéldarab és a szétfoszló
lepedő. Habozott, viszont újra hűvösnek érezte a tenyerét, és amikor ujjai a
műanyag vezeték köré kulcsolódtak, nem történt semmi borzalmas.
Óvatosan kivette a vezetéket, majd ügyelve rá, nehogy elmozdítsa a
kardiográfot, hátranyúlt, és inkább a konnektorból húzta ki a csatlakozót.
A gépek elhallgattak, képernyőjük elsötétült.
Marcellán lazán lógott a kórházi köntöse, ami érzékeny bőre
szempontjából szerencsés dolog volt, ugyanakkor hátrány is: nem szökhet
meg egy szál lepedőben.
Steril fehér ruhásszekrény állt a sarokban, ő pedig odament hozzá,
minden megalapozottság nélkül abban reménykedve, hogy megtalálja a
ruháit, a kézitáskáját és a kulcsait, de a szekrény természetesen üres volt.
Az ajtó mögül mogorva hangot hallott.
– …még mindig nem tért magához… nem, nem került be a hírekbe…
már hívtam a tanúvédelmet…
Marcella gúnyosan elvigyorodott. Tanúvédelem. Nem azért tervezte meg
az életét, épített jövőt a semmiből, hogy aztán bujkálással töltse. Francokat
fog eltűnni a férje elől. Megfordult, szemügyre vette a helyiséget, de nem
volt benne semmi, csak egy ajtó, és egy ablak, amely legalább öt emelet
magasból nézett Meritre.
Egy szoba, egy ajtó. Egy ablak.
És két fal.
Marcella az ágyával szemközti falat választotta, rátapasztotta a fülét, de
nem hallott semmit – csak a kórházi műszerek egyenletes pityegését.
A vakolatra tette az ujjait, alig ért hozzá.
Semmi sem történt.
Marcella lassan a falnak nyomta a tenyerét. Semmi. A kezére meredt,
körmei felrepedtek, ahol ujjai elkeseredetten belevájtak a selyemszálas
szőnyegbe, a fapadlót kaparták…
A keze gyenge fényt kezdett árasztani. Marcella nézte, ahogy a fal az
ujjai alatt eltorzul, elrohad, a gipszkarton enged, mintha a nedvesség, a
gravitáció vagy az idő elbánt volna vele, mígnem széles lyuk nyílt a két
szoba között, elég nagy ahhoz, hogy átlépjen rajta.
Marcella ezután rácsodálkozott a kezére, a pusztításra, amelyet véghez
vitt. Tehát nem az erőn múlik, hanem az érzéseken.
Remek.
Rengeteg érzése volt.
 Visszaszívta az erőt a mellkasába, akár a levegőt. Odabent tovább égett,
nem úgy, mint egy kanóc, inkább őrlángként. Kitartóan és várakozón.
Marcella átlépett a leomlott falon keresztül a következő kórterembe.
A helyiségbe vezető ajtó résnyire nyitva volt, és az ágyban fekvő nő – a
csiptetős tábla alapján Alice Tolensky – tíz centivel alacsonyabb volt
Marcellánál, és jó tizenöt kilóval nehezebb.
A ruhái egy kicsi, kórházi ruhásszekrényben lógtak.
Marcella fintorgott, ahogy végignézett a belebújós papucsokon, a
fodrokon a virágmintás blúz gallérján, a gumis derekú farmeron.
De szegény ember vízzel főz. Marcella hálás volt a bő farmerért, amikor
felvette. Elakadt a lélegzete, ahogy az anyag súrolta a kötéseit, majd újra a
szekrény felé fordult.
Egy bőrtáskakoppintás hevert a polcon. Marcella átnézte a tartalmát, és
talált benne száz dollárt meg egy szemüveget.
Teljesen felöltözött, kontyba tűzte a haját a tarkóján, felvette a
szemüveget, és kilépett a folyosóra. Az ajtaja előtt álló zsaru a kötést
piszkálgatta a kezén. Nem nézett fel, amikor Marcella megfordult, és
távozott.
Egy sor taxi várakozott a kórház előtt.
Marcella beült a legközelebb esőbe.
– Hova? – morogta a sofőr.
– A Heightshoz. – Most először szólalt meg, a hangja reszelős volt a
füsttől, valamelyest mélyebb, és megvolt benne az a buja, rekedtes él,
amelyre oly sok feltörekvő sztárocska vágyott. – A Grandra.
A kocsi elindult, és Marcella hátradőlt a bőrülésen.
Nyomás alatt mindig jól teljesített.
Más nők megengedhették maguknak, hogy pánikba essenek, de egy
maffiózó feleségének szüksége volt bizonyos fokú tartásra. Ami azt
jelentette, hogy megőrizte a nyugalmát. Vagy legalábbis ezt színlelte.
Jelen pillanatban Marcella nem érezte úgy, hogy bármit is színlelne. Nem
volt benne sem félelem, sem kétely. Nem forgott vele a világ. Nem érezte
elveszettnek magát. Sőt az út, amelyre rálépett, kikövezettnek tűnt és
nyílegyenesnek, a végét pedig egyetlen vakító lámpa világította meg.
És annak fényében ott állt Marcus Andover Riggins.
 2
KINYILATKOZTATÁS
 I
TIZENNÉGY ÉVVEL KORÁBBAN
MERITI EGYETEM

MINDENKI seggrészeg volt.

Marcella a konyhapulton ült, cipősarka szórakozottan kopogott az alsó
szekrényen, miközben nézte az előtte eltámolygó vendégeket, akik
kilötyögtették az italukat, és kiabáltak, hogy hallják őket. A házat
megtöltötte a zene, az emberek, az áporodott alkohol és olcsó kölni szaga,
egy kollégiumi buli összes béna kelléke. A barátai beszélték rá, hogy jöjjön
el, azzal a gyenge érveléssel, hogy a diákok ezt szokták csinálni, lesz
ingyensör és jó pasik, jó buli lesz.
Ugyanezek a lányok elvesztek valahol az embertömegben. Olykor
Marcella azt hitte, meglátott egy ismerős szőke kontyot vagy egy magasra
kötött barna lófarkat. De így is több tucat volt belőlük. Sablonfőiskolások.
Jobban érdekli őket, hogy beolvadjanak, mint az, hogy kitűnjenek.
Marcella Renee Morgan nem szórakozott jól.
Egy üveg sört dédelgetett, és unatkozott: untatta a zene és a fiúk, akik
néha odacsapódtak hozzá flörtölni, aztán duzzogva elviharzottak, amikor
lepattintotta őket. Unta, hogy azt mondják neki, milyen szép, aztán
lekurvázzák. Gyönyörű, aztán fapina. Bombanő, aztán szűzkurva.
Marcella mindig is csinos volt. Olyan csinos, hogy az emberek nem
tudták nem észrevenni. Világoskék szem és koromfekete haj, szív alakú arc
egy modell karcsú, letisztult vonalain. Az apja azt mondta neki, sosem kell
majd dolgoznia. Az anyja azt, hogy kétszer olyan keményen kell majd.
Bizonyos értelemben mindkettőjüknek igaza volt.
Az emberek a testét látták meg először.
Általában nem is láttak meg belőle többet.
– Azt hiszed, jobb vagy nálam? – zagyvába az előbb egy részeg felsőbb
éves.
Marcella egyenesen ránézett a tompa tekintetű fiúra, és egyszerűen azt
felelte:
– Igen.
– Ribanc – motyogta a srác, és elviharzott. Tipikus.
 Marcella megígérte a barátainak, hogy csak egy italra marad.
Megdöntötte az üveget, hogy végre megigya a sörét.
– Látom, találtál valami rendeset – mondta egy mély hang, dús, enyhe
déli akcentussal.
Felnézett, a fickó háttal nekidőlt a konyhaszigetnek. Marcella nem
értette, mire gondol, mire a fickó a műanyag poharával intett a kezében
tartott palack felé. A nő a hűtőre mutatott. A srác odalépett hozzá, és kivett
még két üveget. Kinyitotta őket a pult peremén, és az egyiket odanyújtotta
Marcellának.
Ő elfogadta, az üveg szája felett végigmérte a férfit.
Szeme sötétkék volt, haja napszítta, meleg árnyalat a szőke és a barna
között. A legtöbb srác a buliban még nem szabadult meg a babahájtól, még
mindig nedves ruhaként lógott rajtuk a középiskola, de az ő fekete pólója
feszült erős vállán, állkapcsa pedig éles vonalú volt, apró mélyedéssel az
állán.
– Marcus – vetette oda a fickó bemutatkozás gyanánt. Marcella tudta,
kicsoda. Látta már a campuson, de Alice mondta neki, hogy Marcus
Riggins zűrös figura. Nem azért, mert gyönyörű. Nem azért, mert gazdag.
Nem ilyen unalmas okból. Nem, Marcus egyetlen egyszerű, fenséges okból
zűrös: a családja benne van a maffiában. Alice ezt úgy mondta, mintha
valami rossz lenne, ami miatt le kéne fújni az egészet, de Marcellának csak
felkeltette az érdeklődését.
– Marcella – felelte, szétnyitva, majd újra keresztbe téve a lábát.
A férfi elmosolyodott.
– Marcus és Marcella – emelte fel a poharát. – Összeillő pár.
Valaki felhangosította a zenét, és Marcus következő szavait elnyomta a
basszus.
– Mit mondtál? – kiabálta túl Marcella a dalt, és kihasználta a
lehetőséget, hogy megszüntesse köztük a távolságot. Oldalra húzta a lábát,
mire Marcus alma- és vászonillatúan közelebb lépett hozzá, tisztán és
ropogósan, üdvözítő változásként a renyhe, részeg testek ragacsos, tapadós
mocska után.
Marcus letette a sörét a pultra, közvetlenül Marcella karja mellé, a hideg
üveg súrolta a könyökét, amibe kicsit beleborzongott. Álmatag mosoly
suhant át Marcus arcán.
Közelebb hajolt a nőhöz, mintha egy titkot árulna el.
– Gyere velem.
 Hátrébb lépett, magával vitte a vászon illatát és a hirtelen felhevültséget.
Nem emelte le Marcellát a pultról, de ő úgy érezte, Marcus maga után
húzza, ahogy elfordult, és átvágott a tömegen. Marcella követte, át a bulin,
fel a lépcsőn, végig a folyosón egy hálószoba ajtajáig.
– Itt vagy még? – pillantott hátra a férfi.
Az ajtó egy olyan szobába nyílt, amely elütött a kollégium többi részétől.
A szennyes egy kosárban, az asztal tiszta, az ágy bevetve, csak a takarón
heverő könyvhalom utalt rendetlenségre.
Marcella megállt az ajtóban, kivárta, mi lesz Marcus következő lépése.
Hogy ő jön oda hozzá, vagy neki kell odamennie a fiúhoz.
Ehelyett Marcus az ablakhoz ment, feltolta az üveget, és kilépett a
tetőteraszra. Őszi fuvallat söpört végig a szobán, ahogy Marcella követte,
útközben ledobva a magas sarkúját.
Marcus a kezét nyújtotta felé, és átsegítette az ablakon. A város elnyúlt
odalent, a sötét épületek, az égbolt, fényük akár a csillagok. Merit éjszaka
mindig nagyobbnak tűnt.
Marcus belekortyolt a sörébe.
– Jobb?
Marcella elmosolyodott.
– Jobb.
A lenti, elviselhetetlenül hangos zene most csak néma lüktetés volt a háta
mögött.
Marcus nekidőlt a fakorlátnak.
– Idevalósi vagy?
– Környékbeli – felelte a lány. – Te?
– Itt születtem, és itt nőttem fel. Mit tanulsz?
– Kereskedelmet – felelte kurtán Marcella. Mindig utálta a fecserészést,
mert olyan gyakran érezte kötelezőnek, csak zaj, üres szavak, hogy kitöltsék
az üres teret. – Miért hoztál fel ide?
– Nem én hoztalak fel – felelte Marcus színlelt ártatlansággal. – Te jöttél
utánam.
– Mert megkértél – felelte a nő, de rájött, hogy ilyesmi nem hangzott el.
Nem volt kérés Marcus hangjában, csak egy egyszerű parancs.
– El akartál menni – mondta Marcus. – Azt pedig nem szerettem volna.
Marcella végigmérte.
– Megszoktad, hogy megkapod, amit akarsz?
Halovány, éles mosoly.
 – Szerintem mindketten megszoktuk. – Viszonozta a nő elnyújtott
pillantását. – Marcella, a kereskedelmi főiskolás. Mi akarsz lenni?
Marcella megforgatta a sörét.
– Főnök.
Marcus felnevetett. Lágy, ziháló hang.
– Nem viccnek szántam.
– Nem is gondoltam.
– Miért nem?
– Mert – felelte Marcus, csökkentve kettőjük között a távolságot –
tényleg összeillő pár vagyunk. – Egy szélfuvallat, elég csípős ahhoz, hogy a
nő beleborzongjon.
– Jobb, ha bemegyünk – mondta Marcus, és elhúzódott tőle.
Átlépett az ablakon, és a kezét nyújtotta. De ezúttal nem vezette a lányt.
– Csak utánad – mutatott a hálószobaajtóra. Résnyire még mindig nyitva
volt, zene és nevetés áradt fel a lenti buliból. De amikor Marcella elérte az
ajtót, tétovázott, ujjai megpihentek a fán. Elképzelte Marcust pár méterrel
maga mögött, zsebre dugott kézzel, ahogy várja, hogy mit fog tenni.
Marcella becsukta az ajtót.
A zár halk kattanással a helyére ugrott, és Marcus ott termett, mintha
megidézte volna, a szája súrolta a lány tarkóját. Keze tollpuhán
végigsimított a vállán, a csípőjén. A lányt elöntötte a forróság a leheletnyi
érintéstől.
– Ne óvatoskodj – mondta a lány, időben megfordulva, hogy száját
Marcuséhoz érintse. Marcus hozzányomta magát, háttal nekiszorította a
fának. Marcella körme a karjába vájt, ahogy Marcus kigombolta az ingét.
Fogai végigkarcolták a vállát, miközben Marcella is levette a saját felsőjét.
A szobában elszabadult a pokol, ruhákat dobáltak szét, feldöntöttek egy
széket, egy lámpát, lesöpörték a könyveket, ahogy Marcus az ágyra dobta a
nőt.
Tökéletesek voltak együtt.
Összeillő pár.
 II
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
MERIT BELVÁROSA

A TAXI megállt a Heights, a fakó kőtorony előtt a város szívében. Marcella

készpénzzel fizetett a sofőrnek, majd kiszállt, végtagjait minden lépéssel
elöntötte a tompa fájdalom.
Amikor először tudomást szerzett a titkos lakásról – egy rohadt banki
kimutatáson –, a legrosszabbat feltételezte, de Marcus azt állította, hogy
tisztán praktikus okokat szolgál. Egy búvóhely. Még ahhoz is ragaszkodott,
hogy elhozza ide, és felvágjon vele, milyen alapos munkát végzett –
Marcella kedvenc egyedi márkái a szekrényben, kedvenc kávéja a
konyhaszekrényben, kedvenc samponja a zuhanyzóban.
És Marcella képes volt hinni neki.
Megoldotta, hogy a közös titkuk legyen, ne csak a sajátja. Néha Marcella
felhívta, azt állítva, hogy vészhelyzet van, Marcus pedig komoran
megparancsolta neki, hogy találkozzanak a búvóhelyen, amikor pedig a
férfi megérkezett, ő ott várt rá, és nem viselt mást, csak egy gondosan a
teste köré tekert aranyszalagot, masnival a végén.
Most a csicsás rózsaszín rúzs képe fájdalmasan égetett Marcella
elméjében.
Hogy lehetett ilyen ostoba.
A portás felállt a recepciónál, hogy üdvözölje.
– Mrs. Riggins – mondta Ainsley meglepett arccal. Gyorsan a ruhájára
pillantott, amely nem az ő mérete, a gallérja és a hajtókája alól kikandikáló
kötésekre, ám a Heights lakói nemcsak az egész falas ablakokért, de a
diszkrécióért is fizettek. (Marcellának eszébe jutott, Ainsley vajon hányszor
élt ugyanezzel a diszkrécióval a férje érdekében.)
– Minden… rendben? – tapogatózott.
Marcella elutasítóan legyintett.
– Hosszú történet. – Majd egy pillanattal később hozzátette: – Marcus
nincs itt, ugye?
– Nincs, hölgyem – felelte Ainsley komoran.
– Helyes – mondta Marcella. – Sajnos otthon felejtettem a kulcsaimat.
 Ainsley buzgón bólintott, és megkerülte a pultot, hogy hívja a liftet.
Amikor az ajtó kinyílt, belépett a nő után. Az emelkedő liftben Marcella a
homlokát dörgölte, mintha csak fáradt lenne, és megkérdezte a dátumot.
A portás megmondta neki, és Marcella megdermedt.
Majdnem két hétig volt kórházban.
De ez nem számított, most nem. Az számított, hogy péntek este van.
Pontosan tudta, hol találja Marcust.
A lift megállt. Ainsley követte Marcellát a tizennegyedik emeletre,
kinyitotta a krémszínű ajtót, és jó éjszakát kívánt.
Marcella megvárta, amíg a férfi elmegy, majd belépett, és felkapcsolta a
villanyt.
– Drágám, megjöttem! – búgta az üres lakásnak. Éreznie kellett volna
valamit – pillanatnyi keserűséget vagy megbánást –, de csak a fájdalmat
érezte a bőrén és alatta a harag duzzadó áradatát, amikor pedig az egyik
borospohárért nyúlt a pulton, az eltorzult az érintése nyomán, és homokká
változott. Homokszemek ezrei zuhogtak Marcella világító ujjai között a
padlóra.
Lenézett, az üveg maradványaitól poros lett a keze. A különös fény máris
visszahúzódott a bőre alá, és amikor fogott egy másik tiszta poharat, az
épen maradt.
Egy hűs üveg chardonnay állt a hűtőben, és Marcella töltött magának egy
italt, bekapcsolta a híreket – alig várta, hogy megtudja, miről maradt le –,
majd felcsavarta a hangerőt, és a hálószoba felé indult.
Marcus egyik inge hevert az ágyon… a sajátjával együtt. A pohár a
kezében azzal fenyegetett, hogy megadja magát, ezért Marcella lerakta. A
gardrób ajtaja tárva-nyitva, Marcus sötét öltönyei szegélyezték az egyik
falat, míg a többit mindenféle luxusruhák, blúzok és magas sarkú cipők
foglalták el.
Marcella visszanézett a ruhákra még mindig szerető ölelésben egymás
mellett az ágyon, és érezte, hogy forró gőzként felcsap benne a harag.
Végigsimított ragyogó ujjaival a férje oldalán a gardróbban, és nézte, ahogy
a ruhák megfakulnak és elrohadnak az érintése nyomán. Pamut, selyem és
gyapjú, mind elfonnyadt és lehullott az akasztókról, porrá omlottak, mielőtt
elérték a padlót.
A pokol haragja semmiség, gondolta, ahogy leporolta a tenyerét.
Marcella elégedetten – nem, nem elégedetten, közel sem elégedetten, de
pillanatnyilag lecsillapodva – fogta az italát, és átment a luxusfürdőszobába,
ahol letette a poharat a márvány mosdókagyló peremére, és elkezdte
lehámozni magáról a ronda lopott ruhákat. Addig vetkőzött, amíg már nem
viselt mást, csak kötszert. A steril fehér kötések közel sem voltak annyira
csábítók, mint az aranyszalagok, de mintha ugyanazt az utat követték volna
a lábán, a hasán, a karján.
Megbélyegezték. Csúfot űztek belőle.
A keze megrándult a hirtelen késztetéstől, hogy kinyúljon, és elpusztítson
valamit, mindegy, mi az. Ehelyett csak állt, és nézte a tükörképét, minden
szögből az összes hibáját, megjegyezte őket, és várta, hogy a haragja
elmúljon – ne eltűnjön, csak visszahúzódjon, mint a macska karma. Ha ez
az új ereje átmeneti, olyasmi, aminek korlátai vannak, nem akarta
túlfeszíteni a húrt. Élesen volt szüksége a karmaira.
A kórházban kapott fájdalomcsillapítók hatása kezdett elmúlni, és a feje
zúgott, így Marcella előhalászott két Vicodint a mosdókagyló alatti
vésztartalékából, leöblítette a chardonnay maradékával, majd készülődni
kezdett.
 III
NYOLC ÉVVEL KORÁBBAN
FELSŐVÁROS

A TELEFON csak csengett, csengett és csengett.

– Ne vedd fel – mondta a fel-alá járkáló Marcus. Egy sötét nyakkendő
lógott lazán, megkötetlenül a nyakában.
– Drágám – mondta az ágy szélén ülő Marcella –, tudtad, hogy hívni
fognak.
Marcus napok, hetek óta tűkön ült, arra várva, hogy a telefon
megcsördüljön. Mindketten tudták, ki lesz az: Antony Edward Hutch, a
meriti bűnszindikátus négy fejének egyike és Jack Riggins régi jótevője.
Marcus végül természetesen elmondta Marcellának, mivel foglalkozik az
apja. Hogy számukra a család szó nemcsak a vért jelentette – hanem egy
szakmát. Akkor közölte vele, amikor végzősök voltak a főiskolán,
mélységesen elcsigázottnak tűnt, miközben kimondta, és Marcella az ebéd
felénél megértette, hogy Marcus próbál szakítani vele.
– Ez olyan, mint papnak állni? – kérdezte, miközben belekortyolt a
borába. – Cölibátust fogadsz?
– Mi? Nem… – felelte Marcus zavarodottan.
– Akkor miért nem oldjuk meg együtt?
Marcus a fejét csóválta.
– Próbállak megvédeni.
– Az nem jutott eszedbe, hogy meg tudom védeni magam?
– Ez nem olyan, mint a filmekben, Marcella. Amit a családom csinál, az
véres és brutális. Ebben a világban, az én világomban, embereket bántunk.
Emberek halnak meg.
Marcella pislogott. Lerakta a poharát. Közelebb hajolt.
– Minden világban emberek halnak meg. Nem megyek sehova.
Két héttel később Marcus megkérte a kezét.
Marcella megigazította a gyémántot az ujján, miközben a telefon
abbahagyta a csengést.
Néhány másodperccel később megint rákezdett.
– Nem veszem fel.
 – Akkor ne vedd.
– Nincs más választásom – csattant fel Marcus, és beletúrt napszítta
hajába.
Marcella felállt, és megfogta a kezét.
– Hát… – tartotta fel kettőjük között – én nem látok zsinórokat.
Marcus lerázta magáról a kezét.
– Fogalmad sincs róla, milyen, amikor mások döntik el, ki vagy, hogy mi
lesz belőled.
Marcella megállta, hogy ne vágjon pofákat. Persze hogy tudta. Az
emberek ránéztek, és nagyon sok mindent feltételeztek róla. Hogy a szép
arc üres fejet jelent, hogy egy olyan lány, mint ő, csak a könnyű életet
keresi, hogy megelégszik a luxussal a hatalom helyett – mintha az ember
nem akarhatná mindkettőt.
A saját anyja mondta neki, hogy ne érje be kevesebbel, sose adja magát
ár alatt. (A pontos kifejezés inkább: ne adja magát olcsón. Vagy áron alul.)
De Marcella nem adta magát sem olcsón, sem áron alul. Marcus Rigginst
választotta. Marcus pedig ezt fogja választani.
A telefon tovább csengett.
– Vedd fel.
– Ha felveszem, azzal vállalom a melót. Ha vállalom a melót, benne
vagyok. Onnan nincs kiszállás.
Marcella megfogta a vállát, megszakítva a férfi ingamozgását. Marcus
elbizonytalanodott, levegőért kapott, ahogy a lány az ujjai közé tekerte a
selyem nyakkendőt, és maga felé húzta. Valami villant Marcus szemében,
harag, félelem, erőszak, és Marcella tudta, hogy el tudja végezni a melót, jól
el tudja végezni. Marcus nem volt gyenge, nem volt puhány. Egyszerűen
makacs. Ezért volt szüksége őrá. Mert ahol ő csapdát látott, Marcella
lehetőséget.
– Mi akarsz lenni? – kérdezte tőle. Marcus ugyanezt a kérdést tette fel
aznap éjszaka, amikor megismerkedtek. A kérdést, amit Marcus maga
sosem válaszolt meg.
Most sötét szemével a lányra nézett.
– Több akarok lenni.
– Akkor legyél több. Az – fordult a telefon felé – csak egy ajtó. A befelé
vezető út. – Végighúzta körmeit Marcus arcán. – Több akarsz lenni,
Marcus? Bizonyítsd be. Vedd fel a telefont, és menj be a rohadt ajtón.
 A csengés abbamaradt, és a csendben Marcella hallotta saját szaporán
verő pulzusát és Marcus bizonytalan zihálását. A pillanat feszültsége
elnyúlt, majd kiengedett. Egymásnak csapódtak, Marcus megcsókolta,
erősen és mélyen, egyik keze máris a lány lába közé siklott, a másikkal
elhúzta a körmöket az arcáról. Megfordította, az ágy fölé döntötte.
Marcus máris kemény volt.
Marcella máris nedves.
A lány elnyomott egy diadalmas, gyönyörittas sóhajt, ahogy Marcus
hozzányomta magát – beléhatolt –, ujjai összegyűrték az ágyneműt,
tekintete a telefonra siklott az ágy mellett.
És amikor az csörögni kezdett, Marcus felvette.
 IV
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
A HEIGHTS

MARCELLA vágyott egy forró zuhanyra, de amint a víz hozzáért, égő

fájdalmat érzett a bőrén, ezért megelégedett egy nedves ruhával és a
fürdőszobai mosdóból vett langyos vízzel.
A hajvégei menthetetlenül töredezettek voltak, úgyhogy fogta a
legélesebb ollót, amit talált, és elkezdte levágni. Amikor végzett, a fekete
fürtök a válla felett értek véget. Vastag tincs hullott a szemöldökére, elrejtve
a friss sebet a bal halántékánál, és keretbe fogva az arcát.
Az arca, amely csodás módon megúszta a legrosszabbat a dulakodásban
és a tűzben. Kifestette a szempilláját, és friss vörös réteget vitt fel az ajkára.
Minden mozdulatát fájdalom követte – az érzékeny bőr minden húzódása és
feszülése a férje nevére emlékeztette –, de Marcella elméje mindvégig…
csendes maradt. Rezzenéstelen. Selyemszalagok kötélcsomók helyett.
Visszatért a gardróbhoz, könnyedén végigfuttatta ujjait a ruhatárát alkotó
ruhaszimfónián. Egy kicsi, bosszúszomjas része olyat akart választani, ami
keveset takar, amiben látszanak a sérülései, de ennél azért több esze volt. A
gyengeséget legjobb, ha elrejti az ember. Végül egy elegáns fekete nadrágot
választott, egy selyemblúzt, amelyet karcsú alakjára húzott, és egy pár
fekete tűsarkú cipőt, vékony krómsarka akár a pillangókés.
Épp a második cipőjét csatolta be, amikor meghallotta a bemondó
hangját a szomszéd szobában.
– Új fejlemények a Brighton luxusnegyedében múlt héten kiütött lakástűz
ügyében…
Épp időben lépett ki a folyosóra, hogy meglássa a saját arcát a
képernyőn.
– …amelyben életét vesztette Marcella Renee Riggins…
Szóval igaza volt. A rendőrség nyilvánvalóan azt akarta, hogy Marcus
halottnak higgye. Valószínűleg csak ezért volt életben még mindig. Fogta a
távirányítót, és felhangosította a tévét, miközben a kamera kívülről mutatta
szénné égett, füstölgő házukat.
 – A szakértők még nem állapították meg a tűz okát, de balesetet
gyanítanak.
Marcella szorosabban fogta a távirányítót, ahogy a kamera Marcusra
vágott, aki a gyász szobraként a hajába túrt.
– A férj, Marcus Riggins bevallotta a rendőrségnek, hogy veszekedtek
aznap este, és a felesége hajlamos volt a dührohamokra, de határozottan
tagadta, hogy a nő gyújtotta volna a tüzet, mondván, Marcellának sosem
voltak erőszakos vagy pusztító hajlamai…
A távirányító porrá omlott Marcella kezében, az elemek szétfolytak, a
műanyag eltorzult és megolvadt.
Hagyta lehullani ujjairól a mocskot, és elindult megkeresni a férjét.
 V
HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN
MERIT BELVÁROSA

MARCELLA mindig is szerette a National épületét. Igazi teljesítmény

üvegből és acélból, harmincemeletes prizma a város szívében. Mohón
magának akarta, akár egy gyémántot: Tony Hutch tulajdona volt az egész, a
márvány előcsarnoktól egészen a tetőkertekig, ahol a fogadásait tartotta.
Kart karba öltve léptek be a bejárati ajtón, Marcus méretre szabott fekete
öltönyben, Marcella aranyszínű ruhában. Az előcsarnokban észrevett egy
ott lézengő civil ruhás zsarut, és játékosan rákacsintott. A fél meriti
rendőrség Hutch zsebében volt. A másik fele nem bírt elég közel kerülni
hozzá, hogy bármit is tehessen.
A lift belsejét fényesre polírozták, és ahogy emelkedett, Marcella
nekidőlt Marcusnak, és végigmérte a tükörképüket. Imádta, ahogy együtt
kinéznek. Imádta a férfi erős állkapcsát és durva kezét, imádta acélszürke
szemét, és ahogy a nevét nyögte. Cinkosok voltak. A tökéletes pár.
– Üdv, szépfiú – mondta, elkapva a férfi tekintetét.
Marcus elmosolyodott.
– Helló, szépségem.
Igen, szerette a férjét.
Valószínűleg jobban, mint kellett volna.
A lift ajtaja kinyílt, és egy fényekkel, zenével és nevetéssel teli tetőkert
fogadta őket. Hutch mindig tudta, hogyan kell bulit rendezni.
Fátyolszerű sátortetők és díszpárnákkal megrakott kanapék, alacsony
aranyozott üvegasztalok, a pincérek pezsgőspoharakkal és partifalatkákkal
járják a tömeget, de Marcella tekintetét leginkább a mögötte elterülő város
vonzotta. A kilátás hihetetlen, a National elég magas volt, hogy szinte egész
Meritet belássák.
Marcus átvezette a nyüzsgő tömegen.
Útközben érezte magán az összes férfi tekintetét, a nők fele kitért az
útjából. Marcella ruhája – amely ezer halovány aranypikkelyből készült –
lekövette testének minden domborulatát, és minden lépésénél megcsillant.
A magas sarkúja és a körme világos aranyszínű, fekete hajában hozzáillő
hálóval, amelybe apró fehérarany gyöngyöket szőttek végig a feltornyozva
csillogó frizuráján. Csak a szeme színe ütött el, világoskék a fekete
szempillák keretében, és a szája, amelyet bíborvörösre festett.
Marcus mondta neki, hogy öltözzön ki.
– Mi értelme gyönyörű dolgokat birtokolni, ha nem mutogatod őket?
Most elvezette a tető közepéig, a padlóba ágyazott márványcsillaghoz,
ahol maga a főnök tartott meghallgatást.
Antony Hutch.
Egész vonzó férfi volt – szikár és erős, melegbarna hajjal és állandó nyári
lebarnultsággal –, de volt benne valami, amitől Marcella hátán felállt a szőr.
– Tony, a feleségemet, Marcellát már ismered.
Ahogy felé fordult, Hutch érdeklődése olyan volt, akár egy nyirkos kéz a
csupasz bőrén.
– Atyaég, Marc – szólalt meg –, van rajta figyelmeztető címke?
– Nincs – vágott vissza Marcella.
De Hutch csak mosolygott.
– Komolyan, hogy is felejthetnék el egy ilyen szépséget?
Közelebb lépett.
– Marc jól bánik veled? Szólj, ha bármire szükséged van.
– Miért? – kérdezte Marcella gúnyos mosollyal. – Feleséget keresel?
Hutch kuncogva széttárta a karját.
– Sajnos jobb szeretem felszedni a lányokat, mint kitartani mellettük.
– Ez csak annyit jelent, hogy még nem találtad meg az igazit.
Hutch felnevetett, és Marcus felé fordult.
– Tartsd meg ezt a csajt.
Marcus átkarolta Marcella csípőjét, és csókot nyomott a halántékára.
– Én is így gondoltam.
De a testével máris elfordult tőle, és amint a férfiak üzletről kezdtek el
beszélgetni, Marcella lassan kiszorult a körből.
– A déli negyedek felé akarunk terjeszkedni.
– A területszerzés mindig veszélyes.
– Caprese sokat akar, de nem bírja a farka.
– Elegánsabban is ki tudjátok szorítani – vetette fel Marcella. –
Foglaljátok el körülötte a háztömböket. Nem nyílt támadás, így nem lesz
oka visszavágni, de az üzenet egyértelmű.
A társalgás elhalt. A férfiak elhallgattak.
Egy fájdalmas pillanat múltán Marcus egyszerűen elmosolyodott.
 – Feleségem, a kereskedelmi főiskolás – mondta udvariasan.
Marcella érezte, hogy elpirul, miközben a férfiak összenevettek. Hutch
ránézett, az ő nevetése bágyadt volt, és üres.
– Marcella, bizonyára untatunk. Gyanítom, jobban éreznéd magad a többi
feleséggel.
A válasz már majdnem kiszaladt Marcella száján, de Marcus
félbeszakította.
– Menj, Marce – puszilta meg az arcát. – Hagyd beszélgetni a férfiakat.
El akarta kapni az állát, belemélyeszteni a körmeit, amíg vér serken a
nyomukban. Ehelyett elmosolyodott. Arcára öltötte a derűs nyugalom
maszkját. Csak a megjelenés számít.
– Természetesen – mondta. – Magatokra hagylak, fiúk.
Elfordult tőlük, elvett egy pezsgőspoharat egy elhaladó pincértől, olyan
szorosan fogta az üveget, hogy az ujjai belefájdultak. Érezte, hogy a
tekintetükkel követik a tetőkerten keresztül.
– Mi értelme gyönyörű dolgokat birtokolni, ha nem mutogatod őket?
Akkor még nem esett le neki, hogy Marcus tárgyként hivatkozott rá. A
megjegyzés úgy siklott le róla, akár egy selyem hálóing, csinosan és
súlytalanul, de…
– Marcella! – kiáltotta egy nő ismerős, dallamos hangon. A cipősarka
lehetett vagy tizenöt centi magas, valószínűleg ezért ült le, és tartott
fogadóórát sötétvörös ruhában. Ez volt a tökéletes szín, Grace szőke volt és
gyönyörű, a ruha pedig feltűnő, akár a vér a bőrön.
– Kitették a szűröd? – kérdezte Theresa, aki ugyancsak ült, és egy nagy
pohár italt kortyolgatott.
– Ugyan már – felelte Marcella –, halálra untattak.
– Folyton szakmáznak – mondta Bethany, zörgött a karperece, ahogy
gesztikulált. Őt nem az eszéért szeretik, gondolta Marcella már nem először.
– Királyoknak hiszik magukat – mondta Grace –, de mi vagyunk a
hatalom a trón mögött.
Csilingelő nevetés hangzott fel a közelben.
A tetőkert egy másik sarkában egy másik nőcsoport verődött össze,
magasabb sarkú cipőkben és rövidebb ruhákban. A barátnők. A második és
harmadik feleségek. A szeretők. Újabb modellek, ahogy Grace mondaná.
– Hogy van Marcus? – kérdezte Bethany. – Remélem, rövid pórázon
tartod.
– Ó – kortyolt bele a pezsgőjébe –, sosem csalna meg.
 – Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte Theresa.
Marcella és Marcus tekintete találkozott a tető két végéből.
– Mert – emelte fel Marcella a poharát – tudja, hogy előbb ölném meg.

– ÉLVEZTED az estét? – kérdezte később Marcella, amikor kocsival

elindultak a fogadásról.
Marcus teli volt energiával.
– Tony tud bulit tartani. Tar-tony. – Nevetett a saját szóviccén. Marcella
nem nevetett vele. – Megkedvelt, látom rajta. Azt mondta, reggel felhív.
Valami újjal. Valami nagy dolog miatt. – Magához vonta a nőt. – Igazad
volt.
– Mindig igazam van – felelte Marcella elgondolkodva, miközben kifelé
nézett az ablakon. – Töltsük a városban a ma estét.
– Jó ötlet – mondta Marcus. Kopogott a térelválasztó üvegen, megadta a
heightsi lakás címét, és közölte a sofőrrel, hogy húzzon bele. Majd
hátradőlt, hozzápréselve magát Marcellához. – Le sem bírták venni rólad a
szemüket. Nem hibáztatom őket. Én sem bírnám.
– Ne itt – felelte Marcella, próbált egy kis humort erőltetni a hangjába. –
Tönkreteszed a ruhámat.
– Le van szarva a ruha – lihegte a fülébe. – Kívánlak.
De Marcella eltolta magától.
– Mi a baj? – kérdezte Marcus.
Marcella rásandított.
– Feleségem, a kereskedelmi főiskolás.
Marcus a szemét forgatta.
– Marce.
– Hagyd beszélgetni a férfiakat?
– Ne már…
– Hülyét csináltál belőlem.
Marcus olyan hangot adott ki, ami túlságosan is nevetésre emlékeztetett.
– Nem érzed, hogy túlreagálod?
Marcella a fogát csikorgatta.
– Nagy szerencséd, hogy nem ott helyben reagáltam túl.
Marcus elkedvetlenedett.
– Ez nem vet rád jó fényt, Marce.
 A kocsi lehúzódott a Heights előtt, és Marcella ellenállt a késztetésnek,
hogy kirontson belőle. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt, elsimított az
aranypikkelyeket a ruháján, miközben várta, hogy Marcus megkerülje az
autót.
– Jó estét – mondta a portás. – Jól érezték magukat?
– Pompásan – felelte Marcella, ahogy fürgén belépett a liftbe, nyomában
Marcusszal. A férfi megvárta, amíg becsukódik a liftajtó, majd a fejét
csóválva felsóhajtott.
– Tudod, milyenek ezek a fickók – motyogta. – Régi vágásúak. Régi
pénz. Régi értékek. Te akartad. Te akartad, hogy ezt csináljam.
– De nem nélkülem – csattant fel Marcella. – Azt akartam, hogy együtt
csináljuk. – Marcus próbált közbevágni, de a nő nem hagyta. – Nem egy
kurva kabát vagyok, Marcus. Nem adhatsz le a bejáratnál.
A lift megállt, és Marcella kilépett a folyosóra, cipősarka kopogott a
márványpadlón. Odaért az ajtójukhoz, de Marcus elkapta a kezét, és
nekiszorította a fának. Egy átlagos estén Marcellát felizgatta volna a
hirtelen erődemonstráció, nekifeszítette volna a testét. De most nem volt
hozzá kedve.
Hagyd beszélgetni a férfiakat.
– Marcella.
A nevetés. Az atyáskodó mosolyok.
– Marcella – mondta Marcus, maga felé húzva az arcát. Egymásba
fúródott a tekintetük. És aztán meglátta (vagy talán csak meg akarta látni),
túl a kifejezéstelen, sötét kékségen. Egy pillanatra látta azt a Marcust, akit
megismert, aki fiatal, kiéhezett, és végtelenül szerelmes belé. A Marcus, aki
akarta őt, akinek szüksége volt rá.
Érezte magán a férfi leheletét, ahogy az beszélt hozzá.
– Bárhová megyek, te is jössz. Együtt vagyunk benne. Lépésről lépésre.
Marcella hinni akart neki, szüksége volt rá, hogy higgyen ebben, mert
nem bírta elengedni, nem akarta elveszíteni mindazzal együtt, amit
felépített.
Képtelenek megérteni.
Mi vagyunk a hatalom a trón mögött.
Marcella közel hajolt hozzá, hosszan, lassan és mélyen megcsókolta.
– Bizonyítsd be – mondta, és bevezette a férfit a lakásba.
 VI
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
MERIT KERTVÁROSA

MARCUS Andover Riggins mindig is a szokásai rabja volt.

Reggel egy presszókávé, egy whiskey lefekvés előtt. Minden hétfőn
reggeli után egy masszázs, minden szerdán ebédidőben pár leúszott hossz,
és minden péntek este, ha esik, ha fúj, alkonyattól pirkadatig póker. Hetente
összeültek négyen-öten Tony Hutch bandájából Sam McGuire-nél, mivel
Sam egyedülálló volt, legalábbis nem volt házas. Mondhatni váltogatta
őket, egy új lány minden héten, de egyik mellett sem tartott ki.
Samé jó lakás volt – mint mindannyiuké –, de megvolt az a rossz
szokása, hogy nyitva hagyta az ajtót ahelyett, hogy kulcsot adott volna az
alkalmi barátnőjének. Marcella egy tucatszor figyelmeztette: akár egy
idegen is besétálhat, de Sam csak mosolygott, és azt felelte, nincs az a
fickó, aki csak úgy besétál valakihez Tony Hutch bandájából.
Az lehet, de Marcella Riggins nem fickó volt.
Bement a lakásba.
A hátsó ajtó a konyhába nyílt, ahol Marcella egy lányt talált előredőlve,
fara a levegőben, feje a fagyasztóban, miközben jeget keresett. Túlságosan
is magas sarkú cipőben tántorgott, karperece zörögve ütközött a hűtőnek, de
Marcellának először a ruhája tűnt fel. Sötétkék selyem, rövid fodros
szoknyarésszel – ugyanez lógott több mint egy évig Marcella saját
gardróbjában a Heightsban.
A lány felegyenesedett, és megfordult, szája tökéletes rózsaszín kört
formált.
Bethany.
Bethany, akinek kétszer annyi csöcse van, mint agysejtje.
Bethany, akivel akárhányszor összefutottak, Marcus után érdeklődött.
Bethany, aki azzal a gyémánt fülbevalóval, a lopott ruhában, amely
természetesen nem volt lopott, mert a belvárosi lakást az ő részére is
fenntartották, úgy festett, mint Marcella olcsó koppintása.
A lány szeme elkerekedett.
– Marcella?
 – Mindig tudtad – kérdezte egyszer Marcustól, miközben kigombolt egy
vérfoltos inget –, hogy megvan benned, ami a gyilkoláshoz kell?
– Nem, csak amikor már kezemben tartottam a fegyvert – felelte a férfi. –
Azt hittem, nehéz lesz, de abban a pillanatban mi sem volt könnyebb.
Igaza volt.
Ugyanakkor, mint kiderült, alapvető különbség van a tárgyak és az
emberek elpusztítása között.
Az emberek sikoltanak.
Vagy legalábbis megpróbálják. Bethany egyértelműen megpróbálta
volna, ha Marcella eleve nem a torkánál fogva kapja el, és mállasztja szét a
hangszálait még azelőtt, hogy egy rövid, hasztalan sóhajon kívül bármi
kiszökhetett volna a száján.
De a férfiak a szomszéd helyiségben még így is meghallhatták volna, ha
nem nevetnek olyan hangosan.
Nem tartott sokáig.
Az egyik másodpercben Bethany szája tökéletes O betűt formált a
meglepetéstől, a következőben pufók bőre megfonnyadt, arca halálfejszerű
vigyorba torzult, amely mögött hamar láthatóvá vált a koponyacsont, majd
az is hamuvá vált, és a konyhapadlóra hullott minden, ami Bethanyból
maradt.
Hamar túlestek rajta – Marcellának alig volt ideje kiélvezni a tettét, vagy
belegondolni, mi mindent érzett, vagy akár eltűnődni az érzések feltűnő
hiányán.
Annyira könnyű volt.
És mintha minden szét akart volna esni.
Erről valószínűleg valami törvény is létezett.
A rend utat enged a káosznak.
Marcella egy mosogatóronggyal letörölte a port az ujjáról, miközben
újabb öblös nevetés zengett végig a házon.
– Bébi, hol van már az az ital?
Marcella követte a hangot végig a rövid folyosón, amely összekötötte a
konyhát a kis dolgozószobával, ahol a férfiak kártyáztak.
– Hol a faszban van az italom? – bődült el Marcus, nyikorogva hátratolva
a székét. Talpon volt, amikor Marcella belépett.
– Üdv, srácok.
Marcusnak nem kellett színlelnie a meglepetést, hiszen halottnak hitte.
Az arcából kifutott minden szín – hogy is szokták mondani, ó, igen, mintha
kísértetet látott volna. A másik négy férfi az alkoholos bódulatban
hunyorgott a szivarfüstön keresztül.
– Marce? – szólalt meg a férje döbbent hangon.
Ó, mennyire meg akarta ölni, mégpedig puszta kézzel, viszont állt köztük
egy asztal, és Marcus nem mozdult, gyanakvással vegyes aggodalommal
nézett rá, Marcella pedig tudta, mit kell tennie. Sírni kezdett. Könnyű volt:
csupán az életére kellett gondolnia, amiért olyan keményen dolgozott, és
lángok martalékává vált.
– Annyira aggódtam – kezdte elakadó lélegzettel. – Felébredtem a
kórházban, és nem voltál ott. A rendőrök azt mondták, tűz ütött ki, és azt
hittem, attól féltem, nem árulnák el, ha bajod esett. Hogy nem mondanának
el semmit.
Marcus arckifejezése megváltozott, hirtelen bizonytalanná vált. Lépett
felé egyet.
– Azt hittem, meghaltál. – Erőltetett dadogás, az érzelmek paródiája. – A
rendőrök nem engedték, hogy meglátogassalak… azt hittem, talán… mire
emlékszel, szivi?
Megint a becézgetés.
Marcella a fejét rázta.
– Emlékszem, hogy vacsorát csináltam. Utána minden összemosódik.
Észrevette a remény csillanását Marcus szemében – ámulatot, hogy meg
fogja úszni, hogy egy seggel ülhet meg két lovat: megöli a feleségét, aztán
visszakapja.
De ahelyett, hogy odament volna Marcellához, visszaült a székére.
– Mire hazaértem – mondta –, már kiértek a tűzoltók, a ház lángokban
állt. Nem engedtek be. – Összegörnyedt, mintha újra átélné a traumát. A
gyászt. Mintha tíz perccel korábban nem pókerezés közben várta volna a
szeretőjét, Marcella egykori barátját, hogy behozza az italát.
Marcella odalépett a férjéhez, megkerülte a székét, és hátulról átkarolta a
vállát.
– Annyira örülök…
Marcus megfogta a nő kezét, és a csuklójára nyomta az ajkát.
– Jól vagyok, szivi.
Marcella a férfi gallérjába fúrta az arcát. Érezte, hogy Marcus tényleg
elengedi magát, az izmai ellazulnak, ahogy rájött, hogy megúszta.
– Fiúk – szólalt meg Marcus –, a partinak vége.
A többiek fészkelődtek, készültek felállni.
 – Ne – suttogta Marcella negédes hangon. – Maradjatok. Ez nem fog
sokáig tartani.
Marcus a homlokát ráncolva hátradöntötte a fejét.
Marcella elmosolyodott.
– Sosem az a fajta voltál, aki a múlton rágódik, Marcus. Ezt szerettem
benned, hogy a dolgok csak úgy lepattantak rólad.
Felemelt egy üres poharat az asztalról.
– A férjemre – mondta, közvetlenül azelőtt, hogy a romlás vörös fényt
árasztva szétterjedt az ujjaiban. Az üveg megolvadt, homok hullott a
pókerasztalra. Döbbent zúgolódás futott körbe, majd Marcus előrelendült,
mintha fel akarna állni, de Marcella nem szándékozott elengedni.
– Jók voltunk együtt – suttogta a férfi fülébe, ahogy forrón felcsapott
benne a fájdalom és a gyűlölet.
Utat engedett neki.
A férje történetek százait mesélte neki arról, hogyan halnak meg a
férfiak. A végén egyik sem tartotta a száját. A végén mind könyörgött és
esküdözött, szipogott és sikoltozott.
Marcus sem volt kivétel.
Nem tartott sokáig – nem azért, mert hirtelen megesett a szíve a férjén,
hanem mert Marcella egyszerűen nem uralta eléggé a képességét ahhoz,
hogy visszafogja az erejét. Tényleg szerette volna kiélvezni. Örült volna a
lehetőségnek, ha az emlékezetébe vésheti Marcus elszörnyedt
arckifejezését, de minő borzalom, épp az tűnt el először.
Meg kellett elégednie a többi férfi arcára kiülő döbbenettel és iszonyattal.
Persze ez sem tartott túl sokáig.
Ketten közülük – Sam, nyilván, és egy másik fickó, akit nem ismert –
felpattantak a székről.
Marcella sóhajtott, a férje maradványai összeomlottak, ahogy félrelökte
őket, és elkapta Sam ingujját.
– Máris mész? – kérdezte az ujjait megtöltő romlással. Sam
megtántorodott, a teste széttört, mielőtt elérte volna a padlót. A másik kést
rántott egy rejtett kabátzsebből, de amikor Marcella felé lendült, a nő egyik
világító kezével megragadta a pengét. A kés elrozsdált és széthullott, a
romlás egy szempillantás alatt végigfutott a fémen, a markolaton, majd a
férfi karján. A férfi felüvöltött, és elhúzódott Marcellától, de a romlás máris
futótűzként borította el, a teste darabjaira hullott, miközben próbált
menekülni.
 Az utolsó két férfi ülve maradt a kártyaasztalnál, kezük a magasban,
arcuk merev. Marcellára egész életében vágyakozva, sóvárogva néztek a
férfiak. De ez más volt.
Félelem.
És jó érzés volt.
Elfoglalta a férje helyét, leült a még mindig meleg hamvak közé. Egy
kendővel letörölt egy hamucsíkot a pókerasztalról.
– Nos? – kérdezte egy hosszúra nyúlt pillanat után. – Osszatok nekem is.
 VII
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
KELET-MERIT

FIATALKORÁBAN Dominic Rusher egyáltalán nem bírta a korán kelést.

De a seregben megtanították rá, hogy kurvára akkor kelsz fel, amikor
hallod a jelzést, és a balesete óta amúgy is nehezen bírt aludni, úgyhogy
Dom reggel fél ötkor az ébresztőóra harmadik csörgésére már talpon volt.
Lezuhanyozott, letörölte a párát a fürdőszobatükörről, és meglátta a
tükörképét.
Az öt év jót tett neki. Eltűnt róla az állandó szenvedés elgyötört
arckifejezése, a férfi vonásai, aki újra meg újra gyógyszerekkel próbálja
kezelni magát.
Egy katona állt a helyén, szikár izmok feszültek a széles vállon, lebarnult
kar, erős és egyenes hát, haja oldalt rövidre nyírva, felül hátrasimítva.
Ő is összekapta magát.
Kitüntetései a falon sorakoztak, nem felelőtlenül üres piásüvegek nyakára
akasztva. Mellettük a röntgenképek lógtak. Minden fémlemez és rúd, tű és
csavar, minden, amivel próbálták újra összerakni Dominicet, fehéren
világított az izmok és bőr háttere előtt.
A hely tiszta volt.
És Dom is.
Nem ivott egy kortyot sem, és nem lőtt egy adagot sem, amióta
kihantolták Victort – bárcsak azt mondhatná, hogy találkozásuk éjszakája
óta, amikor Victor eltörölte a fájdalmát, de a rohadék fogta magát és
meghalt, enyhülés nélkül magára hagyva Domot a mindent elborító
fájdalomban. Emlékezni sem akart arra a két sötét éjszakára, de az
önuralma azóta nem ingott meg.
Még akkor sem, amikor Victor kidőlt, és újra rátört a fájdalom. Dom
összeszorított foggal viselte, a rohamokra emlékeztetőként, az enyhülésre
ajándékként tekintett.
Elvégre lehetne rosszabb is.
Volt is rosszabb.
 Dom letolt egy csésze túl forró kávét és egy tányér túl folyós tojást,
felkapta a dzsekijét, leakasztotta a bukósisakját az ajtóról, és kilépett a kora
hajnali szürkületbe.
A verdája a szokásos helyén áll – egyszerű fekete motorkerékpár, semmi
kirívó, mégis olyasmi, amire fiatalkora óta vágyott, és sosem engedhetett
meg magának. Letörölte az ülésről a harmatot, majd átvetette rajta a lábát,
sebességbe tette, és egy pillanatig kiélvezte a halk zúgást indulás előtt.
Végighajtott az üres utcákon, miközben Merit ébredezett körülötte. Ilyen
korán a legtöbb közlekedési lámpa zöld utat adott neki, és Dom tíz perc
alatt kijutott a városból. Merit mindkét oldalon lassan elfogyott, majd átadta
helyét az üres mezőknek. A nap felkelt Dom háta mögött, miközben a
motor üvöltött alatta, a szél csapkodta a sisakját, és tizenöt percre teljesen
szabadnak érezte magát.
Indexelt és lassított, lefordult a motorral egy jelöletlen útra. Öt perccel
később Dom átment egy nyitott kapun, lelassítva, miközben az épület
kibontakozott előtte.
Kívülről nem volt rajta semmi érdekes. Talán egy kórház. Vagy egy
feldolgozóüzem. Jellegtelen alakzatban egymás mellé pakolt fehér
épülettömbök. Olyan hely, amely mellett elhajt az ember anélkül, hogy
jobban megnézné, hacsak nem tudja, mi az.
De ha tudja, akkor máris baljóslatúbbnak érzi.
Dominic leparkolt és leszállt a nyeregből, felment a lépcsőn a bejárathoz.
Az ajtók egy makulátlan fehér előcsarnokra nyíltak, amely szinte szűziesen
steril volt. Mindkét oldalon egy tiszt állt, az egyik egy röntgent kezelt, a
másik egy szkennert.
– Protéziseim vannak – emlékeztette őket Dom az oldalára mutatva.
A fickó bólintott, a képernyőn koppintgatott, miközben Dominic a tálcára
tette a telefonját, a kulcsát, a kabátját és a sisakját. Belépett a gépbe, várta a
fehér fénysávot, hogy felülről lefelé és lentről fölfelé letapogassa, majd ő
átvehesse a holmijait a kapu túloldalán. A megszokásból fakadó
könnyedséggel végezte a teendőit. Bámulatos, ahogy az emlékezetbe vésett
cselekvések hétköznapi rutinná válnak.
Az öltöző jobbra az első helyiség volt. Dom lerakta a kabátját és a
sisakját egy polcra, majd felvette a fekete, magas gallérú és hosszú ujjú
egyeningét. Megmosta az arcát, lesimította a haját, és megtapogatta a
zsebét, hogy megvan-e még a belépőkártyája.
 A folyosó végén és két emelettel feljebb benyitott az irányítóterembe, és
megmutatta a rangidős tisztnek a belépőkártyája fényképes oldalát, amelyen
holografikus részletességgel volt látható az arca, közvetlenül az RKON
felirat alatt.
– Dominic Rusher – mondta könnyed mosollyal –, szolgálatra
jelentkezem.
 VIII
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
MERIT KERTVÁROSA

STELL átbújt a bűntény helyszínét jelző sárga szalag alatt.

Nem mutatta meg a jelvényét – nem volt rá szükség. A helyszínen
mindenki az RKON-nak dolgozott. Neki.
Holtz ügynök állt a hátsó ajtónál.
– Uram – mondta lelkesen, túl élénk hangon ehhez a korai órához.
– Ki jelentette? – kérdezte Stell.
– Egy irgalmas szamaritánus hívta a zsarukat. A zsaruk hívtak minket.
– Ennyire nyilvánvaló?
– Bizony – felelte Holtz, miközben nyitva tartotta az ajtót.
Rios ügynök már a konyhában volt. Magas, napbarnított és szúrós
tekintetű, Stell helyettese csaknem négy éven át. A konyhapultnak dőlt,
maga előtt összefont karral nézett egy technikusi fotót egy halom…
valamiről… a csempepadlón. Egy hatalmas gyémánt csillogott a mocsok
közepén.
– Ugyanaz a profil, mint a kórházban? – kérdezte Stell.
– Úgy fest – felelte Rios. – Marcella Riggins. Harminckét éves. Az
elmúlt tizenhárom napot kómában töltötte, miután a férje felgyújtotta a
házukat vele együtt. Érthető, hogy beleőrült.
– Az őrület érthető – mondta Stell. – A gyilkosság már gondot jelent.
Körülnézett.
– Hány halottunk van?
Rios kihúzta magát.
– Feltehetően négy. Elég nehéz megmondani. – A konyhapadlóra
mutatott. – Egy – számolta, majd megfordult, és végigvezette Stallt a
folyosón át a szobába, amelyben egy pókerasztal és borzalmas látvány
fogadta. – Kettő – biccentett a padlón heverő maradványok felé. – Három –
mutatott egy csak távolról embernek tűnő, elsorvadt alakra. – És négy –
mutatott a porhalomra, amely az egyik szék támláját lepte be, és az asztalra
is jutott belőle. – A pokol haragja semmiség…
Stell megszámolta a székeket.
 – Túlélők?
– Ha vannak is, nem mentek a rendőrségre. A ház Sam McGuire
tulajdona. Joggal feltételezzük, hogy… itt van valahol.
Holtz füttyentett az ajtóból.
– Látott már ilyet?
Stell végiggondolta. Sok mindent látott, amióta másfél évtizeddel ezelőtt
tudomást szerzett az RK-król. Vale a fájdalomszabályozó képességével,
Cardale az öngyógyító képességével, Clark az agykontrolljával – és ők csak
a kezdetet jelentették. A jéghegy csúcsai. Látott RK-kat, akik képesek
eltorzítani az időt, átmenni a falakon, felgyújtani magukat, kővé változni.
De ez, be kellett látnia, valóban újdonság.
Beletúrt a mocsokba a filcen.
– Mi ez? Hamu?
– Amennyire meg tudjuk állapítani – felelte Rios –, Marcus Riggins az.
Ami maradt belőle. Vagy talán ez ő. Vagy ez.
– Értem – felelte Stell, és lesöpörte a hamut a kezéről. – Állítsa össze a
jelentést, vegyen nyilvántartásba mindent. Mindent a kórházból, mindent
innen. Fotókat és pontos adatokat akarok minden hulláról, helyiségről,
minden részletet, még ha nem is tűnik fontosnak. Megy a dossziéba.
Holtz úgy emelte fel a kezét, akár egy iskolás. Lehetetlen volt elfelejteni,
hogy ő az új fiú.
– Kinek készül a dosszié?
– Az elemzőnknek – mondta Stell. De tudta, milyen beszéd fekszik az
ügynököknek és a technikusoknak. – Hívhatod a vadászkopónak is…
– Hát… – nézett körbe Holtz. – Nem lenne egyszerűbb a kopót hozni a
helyszínre, nem pedig az egész helyszínt elvinni a kopónak?
– Lehet – mondta Stell –, de a póráza nem ér el ilyen messzire.

AZ RKON cellablokkjainak fényei egyszerre gyulladtak fel.

Eli Eleven kinyitotta a szemét, felnézett a cella tükrös mennyezetére, és
megpillantotta – saját magát. Mint mindig. Tiszta bőr, barna haj, erős áll,
annak a fiúnak másolata, aki Locklandben volt. Osztályelső
medikushallgató, messze a legígéretesebb. Mintha a jégfürdő nemcsak a
szívét állította volna meg, de magát az időt is megfagyasztotta volna.
 Tizenöt év, és bár az arca és a teste változatlan maradt, Eli más módokon
korosodott. Az elméje élesebb lett, keményebb. Levetkőzte ifjúkori
ideáljait. Önmagáról. Istenről. De ezek nem olyan változások voltak,
amelyek látszottak a tükröződő üvegben.
Eli felállt a priccsről, nyújtózkodott, és mezítláb átvágott a magánzárkán,
amely csaknem öt éven át jelentette világának határait. A mosdóhoz ment,
hideg vizet fröcskölt az arcára, majd odalépett a végig mappákkal
megrakott alacsony polchoz a falnál. Minden dosszié bézs színű volt,
átlagos, eltekintve egytől – egy vastag fekete akta a sor végén, elején egy
névvel. Az ő nevével. Eli azt sosem vette le – nem szorult rá –, fejből tudta
a tartalmát. Ehelyett ujjai végigtáncoltak a mappák gerincén, mígnem
megállapodtak egyen, amely feltűnően vastagabb volt a többinél, és
eltekintve egy egyszerű fekete X-től, jelöletlen.
Egyike a pár nyitott ügynek. Afféle hobbiprojekt.
A Vadász.
Eli leült az asztalhoz a cellája közepén, és kinyitotta a mappát, a régebbi
gyilkosságokról szóló jelentéseket átugorva a legfrissebbhez lapozott.
Az RK neve Jack Linden volt. Autószerelő háromszáz mérföldre Merittől
nyugatra. Linden nem akadt fenn az RKON algoritmusán, a Vadász
figyelmét viszont nyilvánvalóan nem kerülte el. A helyszíni fotó a hátán
fekvő RK-t ábrázolta, szerszámok halmai között. Közvetlen közelről lőtték
fejbe. Eli szórakozottan végigsimított ujjával a bemeneti nyíláson.
A közelben felszisszent egy nyomáskiegyenlítő, és pár másodperccel
később Eli cellájának fala áttetszővé vált, tömör fehérből üveggé. Egy őszes
fekete hajú, vállas férfi állt a túloldalon, kezében egy újabb akta, és mint
mindig, egy bögre kávé. Az elmúlt tizenöt év Elion nem látszott meg,
Stellen viszont rajta hagyta a nyomát.
A férfi a bézs mappa felé biccentett Eli kezében.
– Van új elmélete?
Eli hagyta becsukódni a mappát.
– Nincs – mondta, miközben félretolta az aktát, és felállt a székéből. –
Mit tehetek önért, igazgató?
– Itt egy új ügy – mondta Stell, és lerakta az aktát és a bögrét az
üvegszálas rekeszbe. – Érdekel a véleménye.
Eli odament a térelválasztóhoz, és mindkét ajándékot elfogadta.
– Marcella Riggins – olvasta fel hangosan, miközben visszatért a
székéhez, és lassan hosszút kortyolt az italából.
 Elinak nem volt szüksége kávéra, ahogy ételre vagy alvásra sem, de
néhány szokás pszichológiai jellegű. A gőzölgő bögre egy kis
változatosságot hozott statikus világába. Egy engedmény, egy kellék, amely
ha csak egy pillanatra is, de lehetővé tette, hogy úgy tegyen, mintha még
mindig ember lenne.
Eli félrerakta a kávét, és elkezdte átlapozni a fájlt. Kevés volt – mindig
kevés –, de ennél többet sosem kapott. Egy halom papír és Stell
megfigyelőkészsége. Lapról lapra átnézte, átfutotta a bizonyítékokat, az ügy
utóhatását, majd megállt egy emberi maradványokat ábrázoló fényképnél,
amelyen egy gyémánt csillogott a hamuban. Félretolta a mappát, és
felnézett Stellre.
– Rendben – szólalt meg Eli –, kezdhetjük?
 IX
ÖT ÉVVEL KORÁBBAN
MEGHATÁROZATLAN HELYSZÍN

MINDEN összemosódott azután, hogy Eli megölte Victort.

Először a káosz. A piros és kék fények, a szirénák, a Falcon Price-
építkezésre berontó rendőrök, és a szörnyű felismerés, hogy nem az ő
oldalán állnak.
Aztán a bilincsek, olyan szorosak, hogy belevájtak Eli csuklójába, és a
fekete csuklya, amely elnyelte Victor holttestének és a vériszamós betonnak
a látványát, eltompította a hangokat, a parancsokat és ajtócsapódásokat,
eltörölt mindent, kivéve Eli saját lélegzetvételének zaját és szívének
kalapálását.
Égesd el a hullát. Égesd el a hullát. Égesd el a hullát.
Aztán jött a cella – inkább betondoboz, mint szoba –, és Eli addig verte
öklével az ajtót, mígnem az ujjai eltörtek és meggyógyultak, eltörtek és
meggyógyultak, aminek egyetlen bizonyítéka az acélon szétkent vér
maradt.
Aztán végül jött a labor.
Kezek szorították le Elit, hideg acél a hátában, és olyan szorosan
meghúzott szíjak, hogy belevágtak a bőrébe, fakó, steril falak és túlságosan
éles fények, meg a fertőtlenítő vegyszerszaga.
Az egész közepén egy fehérbe öltözött férfi állt, arca lebegett Eli arca
felett. Mélyen ülő sötét szempár a fekete szemüveg mögött. Épp
gumikesztyűt húzott.
– A nevem – szólalt meg a férfi – dr. Haverty.
Beszéd közben választott egy szikét.
– Üdvözlöm a laboromban.
Közelebb hajolt.
– Jól ki fogunk jönni egymással.
És ekkor vágni kezdett. Boncolás – így hívják, amikor az alany már
elhunyt. Élveboncolás – így pedig akkor, ha még él. De mi van akkor, ha
nem bír meghalni?
Azt hogy hívják?
 Eli hite megingott abban a teremben.
Ott rátalált a pokolra.
És Isten csak azáltal adott jelt magáról, hogy bármit is tett Haverty, Eli
nem halt meg.
Akár tetszett neki, akár nem.

HAVERTY laborjában megszűnt az idő.

Eli azt hitte, ismeri a fájdalmat, de számára a fájdalom éles és múlandó
dologgá vált, futó kellemetlenséggé. A doktor keze között állandósult.
– A regenerációja valóban figyelemre méltó – fogta meg a szikét az orvos
vérfoltos kesztyűben. – Megkeressük a határait?
Nem vagy áldott, mondta egyszer Victor. Csak egy tudományos kísérlet.
Ezek a szavak jutottak Eli eszébe.
És Victor.
Eli látta őt a laborban, nézte, ahogy Haverty háta mögött megkerüli az
asztalt, eltűnik, és visszatér Eli látómezejébe, a doktor bemetszéseit
szemrevételezi.
– Talán a pokolban vagy.
Te nem hiszel a pokolban, gondolta Eli.
Victor szája sarka megrándult.
– Te viszont igen.
Eli minden éjjel a priccsére zuhant, remegett és émelygett az acélasztalra
szegezve töltött óráktól.
És minden reggel újrakezdődött.
Eli képességének egyetlen hibája volt – és tíz évvel azután, hogy Victor
először felfedezte, Haverty is rájött. Szervezete a regeneráció ellenére nem
bírta kilökni magából az idegen tárgyakat; ha elég aprók voltak,
körbegyógyulta őket. Ha elég nagyok – egy kés, egy fűrész, egy fogó –, a
teste egyáltalán nem is gyógyult meg.
Amikor dr. Haverty először kivágta Eli szívét, ő arra gondolt, hogy talán
végre meghal. A doktor felemelte a szívet, hogy Eli lássa, mielőtt teljesen
kivágja, és egy töredékmásodpercre Eli pulzusa bizonytalanná vált, megállt,
a műszerek süvöltöttek. De mire Haverty lerakta a szervet a steril tálcára,
máris egy új szív dobogott Eli nyitott mellkasában.
Az orvos egyetlen szót sóhajtott.
 – Rendkívüli.

A LEGROSSZABB az volt benne, gondolta Eli, hogy dr. Haverty szeretett

beszélni.
Fenntartotta a kötetlen társalgást, miközben fűrészelt és darabolt, fúrt és
tört. Különösen ámulatba ejtették Eli sebhelyei, az egymást metsző brutális
vonalak a fiú hátán. Az egyedüli sebek, amelyek nem halványultak el.
– Meséljen róluk – mondta a doktor, miközben tűt döfött Eli gerincébe.
– Harminckettő van belőlük – mondta, ahogy belefúrt Eli csontjaiba.
– Megszámoltam – mondta, ahogy felnyitotta Eli mellkasát.
– Szóljon hozzám, Eli. Boldogan meghallgatom.
De Eli akkor sem lett volna képes megszólalni, ha meg akar. Minden
erejére szüksége volt, hogy ne üvöltsön.
 X
HUSZONÖT ÉVVEL KORÁBBAN
AZ ELSŐ OTTHON

EGYSZER réges-régen, amikor a sebek a hátán még frissek voltak, Eli azt
mondta magának, hogy szárnyakat növeszt.
Végtére is az anyja angyalnak tartotta, habár az apja szerint az ördög
bujkált benne. Eli sosem tett semmit, amiből ezt a következtetést vonhatta
volna le, de a lelkipásztor azt állította, látja az árnyékot a fiú szemében. És
akárhányszor megpillantotta, karon fogta Elit, és bevitte a deszkaburkolatú
házuk mellett álló magánkápolnába.
Eli régen szerette a kis kápolnát – nagyon szép ablaka volt, csupa piros,
kék meg zöld festett üveg, és kelet felé nézett, így visszaverte a reggeli
napfényt. A padló kőből készült – hideg volt Eli meztelen talpa alatt, még
nyáron is –, és a terem közepén magasodott egy fémkereszt egyenesen az
alapzatba állítva. Eli emlékszik, milyen erőszakosnak érezte, ahogy a
kereszt átszakítja és széttöri a padlót, mintha szörnyen magasról dobták
volna le.
Amikor az apja először meglátta az árnyékot, egyik kezét Eli vállán
tartotta séta közben, a másikban pedig egy összetekert bőrszíjat fogott. Eli
anyja egy törölközőt csavargatva nézte, ahogy távoznak.
– John – mondta egyetlenegyszer, de Eli apja nem nézett vissza, nem állt
meg, amíg át nem vágtak a keskeny gyepen, és be nem csukódott mögöttük
a kápolna ajtaja.
Cardale lelkész azt mondta Elinak, hogy menjen oda a kereszthez, és
fogja meg a vízszintes rudat. A fiú először nemet mondott, szipogott,
könyörgött, próbált bocsánatot kérni, bármit is tett. De ez nem segített. Apja
odakötözte Eli kezét, és még jobban megverte az ellenkezéséért.
Eli kilencéves volt.
Aznap éjjel az anyja ellátta a dühös ostorcsapásokat a hátán, és azt
mondta neki, hogy erősnek kell lennie. Hogy az Úr próbára teszi őket, és az
apja is. Ingujja felcsúszott, ahogy hűvös ruhacsíkokat tett fiának sérült
vállára, és Eli pont meglátta a régi sebek nyomait a karja külső oldalán,
miközben anyja azt mondta, rendbe fog jönni, és azt, hogy majd jobb lesz.
 És egy időre mindig jobb is lett.
Eli mindent megtett, hogy jó legyen, tiszteletre méltó. Hogy elkerülje
dühös apja tekintetét.
De a nyugalom sosem tartott sokáig. Idővel a lelkész újra megpillantotta
az ördögöt a fiában, és visszaterelte Elit a kápolnába. Olykor hónapok teltek
el a verések között. Olykor napok. Olykor Eli arra gondolt, hogy rászolgált.
Még rá is fért. Odalépett a kereszthez, a hideg fém köré fonta ujjait, és
imádkozott – eleinte nem az Úrhoz, hanem az apjához. Imádkozott, hogy a
lelkész ne lássa, amit látott, miközben új tollakat hasít fia hátának megtépett
szárnyaira.
Eli megtanult nem üvölteni, de szeme elhomályosult a könnyektől, a
festett üveg színei összemosódtak, amíg már csak a fényt látta. Legalább
annyira kapaszkodott a fénybe, mint az acélkeresztbe az ujjai alatt.
Eli nem tudta, mi romlott el benne, de meg akart gyógyulni.
Megváltásra vágyott.
 XI
NÉGY ÉVVEL KORÁBBAN
RKON – LABORSZÁRNY

STELL az öklével megkocogtatta a pultot.

– Beszélni akarok az egyik kísérleti alannyal – mondta. – Eli Cardale.
– Sajnálom, uram, tesztelésen van.
Stell összeráncolta a homlokát.
– Megint?
Most jött el harmadjára Elihoz, és harmadjára hajtják el.
Elsőre hihető volt a kifogás. Másodjára kínos. Harmadjára nyilvánvaló
hazugság. Eddig nem használta ki a rangját, de csak azért, mert nem vágyott
az ezzel járó fejfájásra és rossz hírnévre. Az RKON még mindig új
vállalkozás volt, az ő vállalkozása – annyira új, hogy az épületüket még be
sem fejezték –, egyúttal az ő felelőssége is, és Stell a zsigereiben érezte,
hogy valami nincs rendben. Szúró kellemetlenség, akár a gyomorfekély.
– Legutóbb is ezt mondta.
A nő – Stell nem tudta, hogy orvos, tudós vagy titkárnő – lebiggyesztette
az ajkát.
– Ez kutatólabor, uram. Gyakran előfordul tesztelés…
– Akkor nem bánja, ha a mostani alkalmat megszakítom.
A nő még mélyebben ráncolta a homlokát.
– Egy olyan beteg esetében, mint Mr. Eleven…
– Cardale – javította ki Stell. Az Eleven felvett név volt, nagyzoló és
arrogáns (és némiképp látnoki). Az igazi neve Eliot – Eli Cardale.
– Egy olyan beteg esetében, mint Mr. Cardale – helyesbített a nő – a
tesztelés roppant előkészületeket igényel. Egy vizsgálat idő előtti
befejezésével az RKON erőforrásait pazarolnánk.
– Ezzel viszont az én időmet pazarolják. – Megdörzsölte az orrnyergét. –
Figyelemmel kísérem a vizsgálatot, amíg befejezik.
Árnyék suhant át a nő arcán.
– Talán inkább megvárhatná itt…
Ezzel Stell nyugtalansága iszonyatba fordult.
– Vigyen oda hozzá. Azonnal.
 XII
HUSZONHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN
AZ ELSŐ OTTHON

ELI a tornác lépcsőjén ült, és felnézett az égre.

Gyönyörű éjszaka volt, a piros és kék fények villódzása megfestette a
házat, a gyepet, a kápolnát. A mentőautó és a halottkém furgonja a füvön
parkolt. Az egyik felesleges volt, a másik várakozott.
Eli egy megviselt Bibliát szorított a mellkasához, miközben a rendőrök és
a mentősök égitestekként keringtek körülötte, közel hozzá, de meg sosem
érintették.
– A srác sokkot kapott – mondta egy rendőr.
Eli szerint ez nem volt igaz. Nem érezte, hogy bármi felzaklatta volna.
Csak nyugalmat érzett. Talán ez a sokk. Tovább várta, hogy elmúljon, az
egyenletes zúgás a koponyájában utat engedjen az iszonyatnak, a
szomorúságnak. De ez nem következett be.
– Megértem. Múlt hónapban az anyját vesztette el. Most meg ez.
Elvesztette. Milyen furcsa szó. Elveszíteni annyi, mint rossz helyre tenni
valamit, amit talán vissza lehet szerezni. Ő nem elvesztette az anyját.
Elvégre ő maga találta meg. Ahogy a fürdőkádban hevert. A víztől
rózsaszínre színeződött fehér ruhában lebegett, felfelé fordított tenyérrel,
mintha az Úrhoz fohászkodna, az alkarja csuklótól könyékig felhasítva.
Nem, nem vesztette el.
Hanem az anyja hagyta el őt.
Magára hagyta a fiát, csapdába esve egy házban John Cardale lelkésszel.
Egy mentősnő Eli vállára tette a kezét, amitől a fiú összerándult, részben
az érintés okozta meglepetéstől, részben amiatt, hogy a legutóbbi
véraláfutások még mindig frissek voltak az inge alatt. A nő mondott
valamit. Eli nem figyelt rá. Néhány másodperccel később kitolták a
holttestet. A mentős próbálta eltakarni Eli elől a látványt, de nem volt ott
látnivaló, csak egy fekete hullazsák. Tisztává tett halál. Rendezett. Steril.
Eli lehunyta a szemét, és felidézte apja képét, ahogy összetörve hever a
lépcső alján. Sekély vértócska terjedt a lelkész feje körül, akár a glória, csak
éppen a félhomályos alagsorban a vér feketének tűnt. Szeme könnyes volt,
szája kinyílt és becsukódott.
Mi dolga lett volna odalent az apjának?
Eli sosem fogja megtudni. Kinyitotta a szemét, és elkezdte szórakozottan
lapozgatni a könyvet.
– Hány éves vagy? – kérdezte a mentős.
Eli nyelt egyet.
– Tizenkettő.
– Tudod, ki a legközelebbi hozzátartozód?
Eli a fejét rázta. Volt valahol egy nagynénje. Talán egy unokabátyja. De
sosem találkozott velük. Ekkora volt számára a világ. Az apja temploma. A
gyülekezet. Volt még egy telefonpózna, gondolta, a távközlési hálózat,
amelyet arra használtak, hogy hírét vigyék, ha valahol ünnepelnek, valaki
megszületett – vagy meghalt.
A nő ellépett mellőle, és beszélt a két rendőrrel. Hangja halk volt, de Eli
elkapta szavainak egy részét: – A fiúnak nincs semmije.
De a nő újfent tévedett.
Elinak nem volt anyja, apja vagy otthona, de a hite megmaradt.
Nem a hátán lévő sebek vagy Cardale lelkész kevésbé testi jellegű
igehirdetései miatt. Nem, Elinak amiatt volt hite, amit akkor érzett, amikor
lelökte az apját az alagsor lépcsőjén. Amikor a lelkész feje nekiütközött az
alagsor padlójának a lépcső tövében. Amikor végre nem mozdult többé.
Ebben a pillanatban Eli békét érzett. Mintha a világ egy kis szelete a
helyére került volna.
Valaki – valami – vezette Eli kezét. Bátorságot adott neki, hogy rátegye
tenyerét apja hátára, és megtaszítsa.
A lelkész nagyon gyorsan zuhant, labdaként pattogott le a régi falépcsőn,
majd rongybabaként földet ért a tövében.
Eli lassan, megfontolt léptekkel követte, miközben elővette a telefonját a
zsebéből. De nem tárcsázott, nem nyomta meg a hívás gombot.
Ehelyett leült a legalsó lépcsőfokra, biztos távolságban a vértől, és a
kezében tartott telefonnal várt.
Várta, hogy az apja mellkasa mozdulatlanná váljon, hogy a vértócsa ne
terjedjen tovább, hogy a lelkész tekintete üressé és fénytelenné legyen.
Ekkor eszébe jutott apjának egyik szentbeszéde.
Azok, akik nem hisznek a lélekben, még egyet sem láttak eltávozni.
Igaza volt, gondolta Eli, végre tárcsázva a 911-et.
 Tényleg megváltozik valami.
– Ne aggódj – mondta a mentős, ahogy visszatért a tornácra. – Találunk
majd neked helyet. – Letérdelt elé, egyértelműen azzal a célzattal, hogy Eli
úgy érezze, egyenlő félként beszél vele. – Tudom, hogy ijesztő – mondta a
nő, habár nem volt az. – De elárulok neked valamit, ami nekem mindig
segít, amikor úgy érzem, nem bírom tovább. Minden vég egy új kezdet. –
Felállt. – Gyere, menjünk.
Eli felállt, és lement vele a tornác lépcsőjén.
Még mindig arra várt, hogy elmúljon a nyugalomérzet, de nem múlt el.
Még akkor sem, amikor elvitték a háztól. Akkor sem, amikor felültették
egy használaton kívüli mentőautó szélére. Akkor sem, amikor elhajtottak
vele. Eli csak egyszer, egyetlenegyszer nézett vissza a házra, a kápolnára,
majd megfordult, és előreszegezte a tekintetét.
Minden vég egy új kezdet.
 XIII
NÉGY ÉVVEL KORÁBBAN
RKON – LABORSZÁRNY

STELL belépett a megfigyelőhelyiségbe, még időben, hogy megpillantson

egy fehér orvosi köpenyt viselő férfit, ahogy felnyitja Cardale mellkasát. A
tesztalanyt egy acélasztalhoz szíjazták, a sebész pedig valamiféle fűrészt
használt, meg egy sor kapcsot és fémtűt, Eli pedig nem csupán életben volt,
de eszméleténél is.
Maszk fedte az RK orrát és száját, egy cső kötötte össze a géppel a feje
mögött, de az bármivel is látta el Elit, láthatólag nem sokat használt neki. A
fájdalom megmutatkozott minden izmában, egész teste nekifeszült a
béklyóknak, a bőre a csuklóján és a bokáján elfehéredett. Fejét szíj
szorította az acélasztalhoz, eltakarva előle saját boncolásának látványát,
habár Stell kételkedett benne, hogy látnia kellene ahhoz, hogy tudja, mi
történik vele. Verejtékcseppek gördültek le az arcáról a hajába, miközben a
sebész kiszélesítette a vágást a mellkasán.
Stell nem tudta, mire számítson, de ez meglepte.
Ahogy a sebész befejezte az alany szegycsontjának fűrészelését, és
visszatűzte a bőrt, Cardale halkan és fojtottan felnyögött a maszk alatt. Vér
csorgott nyitott mellkasából, iszamóssá tette a fémasztalt, amelynek pereme
túl alacsony volt ahhoz, hogy útját állja a szüntelen áradatnak. Vörös
csermelyek folytak le az asztal szélén, és csöpögtek a padlóra.
Stellnek felfordult a gyomra.
– Figyelemre méltó, nemde?
Megfordult, és meglátott egy átlagos kinézetű férfit, amint elrak egy pár
vériszamós kesztyűt. Kerek szemüvege mögött a doktor mélyen ülő
tekintete élénk volt, pupillája kitágult a felfedezés örömétől.
– Mi a francot művel? – kérdezte Stell.
– Tanulok – felelte a doktor.
– Ez kínzás.
– Kutatómunka.
– Miközben eszméleténél van.
 – Szükségképpen – felelte a doktor türelmes mosollyal. – Mr. Cardale
öngyógyító képessége mellett az altatás hasznavehetetlen.
– És a maszk?
– Ó – felelte a doktor –, az egyik zseniális ötletem. Tudja, az altatás nem
használ, de ettől még a testfunkcióit lelassíthatjuk egy kicsit. A maszk egy
oxigénelvonó rendszer része. Huszonöt százalékosra csökkenti a
belélegezhető levegőt. Teljesen lefoglalja az öngyógyító képességét, hogy
kijavítsa a sejtek kiéheztetésével okozott kárt, így mi nyerünk egy kis időt,
mielőtt a test többi része meggyógyul.
Stell Eli mellkasára meredt, amely küszködve süllyedt és emelkedett.
Szinte látta a szívét.
– Még sosem találkoztunk olyan RK-val, mint Mr. Cardale – folytatta a
doktor. – A képessége forradalmasíthatja az orvostudományt, ha
megtaláljuk a módját, hogy a javunkra fordítsuk.
– Az RK-k képességeit nem tudjuk a javunkra fordítani – mondta Stell. –
Nem vihetők át egyik emberről a másikra.
– Mégis – folytatta a doktor –, ha meg tudnánk érteni…
– Elég – felelte Stell, aki le sem bírta venni a szemét Eli feltrancsírozott
testéről. – Mondja meg nekik, hogy fejezzék be.
A doktor összevonta a szemöldökét.
– Ha kivesszük a kapcsokat, meggyógyul, és utána kezdhetjük elölről.
Határorozottan ragaszkodom hozzá…
– Mi a neve?
– Haverty.
– Nos, dr. Haverty, én Stell igazgató vagyok, és hivatalosan lezártnak
nyilvánítom ezt a kísérletet. Állítsa le őket, különben búcsút mondhat az
állásának.
Haverty arcáról leolvadt a beteg mosoly. Levette a mikrofont a
megfigyelőszoba faláról, és bekapcsolta.
– Fejezzék be a tesztet – utasította a teremben lévő sebészeket.
Emberei tétováztak.
– Azt mondtam, fejezzék be – ismételte meg Haverty kurtán.
A sebészek módszeresen eltávolították a különféle tűket és kapcsokat Eli
mellkasüregéből. Amint elvették őket, a feszültség az RK testében enyhülni
kezdett. Háta a fémasztalhoz simult, öklét kiengedte, a szín visszatért a
végtagjaiba, ahogy a teste újra összerakta magát. Bordák kattantak a
helyükre. Bőr gyógyult be és forrt össze. Az arcán kisimultak a vonások. És
a légzése, amely még mindig elgyötört volt (rajta hagyták a maszkot),
kezdett egyenletessé válni.
Az egyetlen nyoma, hogy valami borzalmas történt, az asztalon és a
padlón összegyűlt vérmennyiség volt.
– Most boldog? – morogta Haverty.
– A legkevésbé sem – mondta Stell, miközben kiviharzott a
megfigyelőhelyiségből. – És maga, dr. Haverty, ki van rúgva.

– TÁMASSZA a fejét a falnak, és dugja át a kezét a nyíláson.

Eli engedelmeskedett, kitapintva a nyílást az üvegszálas falon. Egy foltos
fekete falon kívül semmit sem látott, mivel a katonák ma reggel csuklyát
húztak a fejére, és kivonszolták a betoncellájából. Tudta, még mielőtt
eljöttek volna érte, hogy valami nincs rendben – vagy ha rendben is van,
egyértelműen megváltozott. Haverty a szokásai rabja volt, és bár Elinak
nem volt tökéletes az időérzéke, ahhoz azért elég kifinomult, hogy tudja, a
legutóbbi vizsgálat túl hirtelen ért véget.
Megtalálta a nyílást az üvegszálas falon, afféle keskeny rekeszt, és
lerakta a csuklóját a szélére. Valaki beljebb rántotta a kezét, de pillanatokkal
később levették róla a bilincset.
– Lépjen hátra hármat.
Eli hátrált, arra számított, hogy újabb falnak ütközik, de csak üres teret
talált.
– Emelje fel a kezét, és vegye le a csuklyát.
Eli engedelmeskedett, és megrohanta a hely hirtelen fényessége. De –
szemben a műtő steril mennyezeti lámpáival – a fények élesek voltak és
tiszták, vakító ragyogás nélkül. Egy üvegszálas fallal szemben állt, amelyet
lyukakkal láttak el, és a szűk rekesszel, amelybe a kezét tette. A másik
oldalon három katona állt tetőtől talpig rohamfelszerelésben, az arcukat
elrejtette a sisakjuk. Kettő botot szorongatott – a halk zümmögésből és a
halovány kék fénypászmákból ítélve elektromos ösztökét. A harmadik
összetekerte a levett bilincset.
– Mit keresek itt? – kérdezte Eli, de a katonák nem feleltek. Egyszerűen
hátat fordítottak neki és távoztak, lépteik visszhangoztak a nyomukban.
Valahol kinyílt egy ajtó, bezárult, kiegyenlítette a nyomást, és eközben
eltűnt az üvegszálas fal mögötti világ, ami másodpercekkel korábban
átlátszó volt, most átlátszatlanná vált.
Eli megfordult, és felmérte új környezetét.
A cella alig valamivel volt tágasabb egy irodafülkénél, de a különböző
felületekhez szíjazva töltött hónapok után egy kriptaszerűségbe zárva Eli
már azért is hálát adott, hogy mozoghat. Végigment a falak mentén,
megszámolta a lépéseit, számba vette a cella jellegzetességeit, és
megfigyelte a jellegtelenségét.
Négy kamerát vett észre a mennyezetbe ágyazva. Ablak nem volt, és
látható ajtó sem (hallotta, ahogy az üvegszálas térelválasztó visszahúzódik a
padlóba, majd újra felemelkedik mögötte), csak egy priccs, egy asztal egy
székkel, egy sarok, benne vécével, mosdóval és zuhanyzóval. Egy kizárólag
szürke pamutból álló ruhatár hevert egy falra szerelt polcon.
Victor szelleme végigsimított az összehajtott ruhákon.
– És az angyal a purgatóriumra cseréli a poklot – mélázott a fantom.
Eli nem tudta, mi ez a hely, csak azt, hogy nem volt leszíjazva, nem
vágták fel, és ez már javulás. Levette a ruháját, és belépett a zuhany alá,
kiélvezte a szabadságot, hogy megnyithatja és elzárhatja a vizet, lemoshatja
magáról a denaturált alkohol, a vér és a fertőtlenítőszer szagát, arra
számítva, hogy a víz majd az egyévnyi megkínzatás mocskától sűrűn csorog
el a lába mellett. De Haverty mindig pedáns volt. Minden reggel és este
slaggal lemosta Elit, így nem maradt rajta más nyom, csak a sebhelyek,
amelyek nem látszottak.
Eli leült a priccsre, nekidöntötte hátát a falnak, és várt.
 XIV
HUSZONHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN
A MÁSODIK OTTHON

A TELEFONPÓZNA működött.
Eli aznap éjjel egy ruhákkal teli hátizsákkal és abban a tudatban érkezett
Russóék házához, hogy ott-tartózkodása átmeneti lesz. Egy hely, ahol
megvárhatja, amíg a hatóságok eljutnak egy élő hozzátartozóhoz, aki
hajlandó eljönni érte.
Mrs. Russo köntöst viselve üdvözölte az ajtóban. Későre járt, és a Russo
gyerekek – öten voltak, hatévestől tizenöt évesig – már aludtak. Mrs. Russo
elvette Eli táskáját, és mutatta neki az utat befelé. A ház meleg volt és
otthonosan kellemes, a felületek és a peremek simára koptatva.
– Szegénykém – motyogta Mrs. Russo az orra alatt, ahogy bevezette Elit
a konyhába. Intett neki az asztal felé, hogy üljön le, majd tovább motyogott,
inkább magának, mint a fiúnak. A hangok, amiket kiadott, nagyon
különböztek Eli anyjának hangjától, akinek elsuttogott szavaiba mindig
enyhe reménytelenség vegyült. Angyalom, angyalom, jónak kell lenned,
fényességnek.
Eli leült egy rozoga konyhaszékre, és lenézett a kezére, még mindig
várta, hogy rátörjön a sokk, vagy épp elmúljon, ha azt akarja. Mrs. Russo
egy gőzölgő bögrét rakott elé, és Eli a tenyere közé fogta. Forró volt –
kellemetlenül forró –, de nem húzta el a kezét. A fájdalom ismerős volt,
szinte örült neki.
És most?, gondolta Eli.
Minden vég egy új kezdet.
Mrs. Russo leült vele szemben. Kinyújtotta a kezét, és a fiú kezére tette.
Eli összerándult az érintéstől, próbált elhúzódni, de a nő határozottan fogta.
– Biztosan fáj – mondta, és ez így is volt: Eli kezét égette a bögre, de
tudta, hogy a nő valami mélyebb, súlyosabb fájdalomra gondol, ami viszont
hiányzott belőle. Ha érzett bármit is, az megkönnyebbülés volt, évek óta
először.
– Az Úr mindenkire csak annyit ró, amennyit elbír – folytatta a nő. Eli az
apró aranykeresztre koncentrált, amely a nyakában lógott.
 – De a mi dolgunk értelmet lelni a szenvedésben.
A szenvedés értelme.
– Gyere – ütögette meg a kezét. – Csinálok neked helyet a kanapén.

ELI sosem volt jó alvó.

Minden éjszaka felét azzal töltötte, hogy hallgatta, ahogy az apja mozog
az ajtó előtt, akár a farkas a ház mögötti erdőben. Egy ragadozó, amely túl
közel portyázik. De Russóék otthona csendes volt, nyugodt, és Eli ébren
feküdt, azon tűnődve, hogy nyolc ember egy fedél alatt hogyan foglalhat
kevesebb helyet, mint kettő.
A nyugalom nem tartott sokáig.
Egy ponton Eli bizonyára elbóbiskolt, mert hangos nevetés riasztotta fel,
meg reggeli fények és egy nagy zöld szempár, amely a kanapé széléről
figyelte. Ott ült a legfiatalabb Russo lány, és érdeklődéssel vegyes
gyanakvással meredt rá.
Hirtelen négy hangos alak rontott be a helyiségbe. Szombat volt, és a
Russo gyerekek máris tomboltak. Eli ideje nagy részét azzal töltötte, hogy
próbált kitérni az útjukból, de nem volt könnyű egy ilyen zsúfolt házban.
– Nyomi – mondta az egyik fiú, aki nekiütközött a lépcsőn.
– Meddig maradsz? – kérdezte egy másik.
– Ne legyél keresztényietlen – figyelmeztette Mr. Russo.
– A hideg futkos tőle a hátamon – mondta a legidősebb fiú.
– Mi bajod van? – kérdezte a legfiatalabb lány.
– Semmi – felelte Eli, habár nem volt benne biztos, hogy ez igaz.
– Akkor viselkedj normálisan – utasította a lány, mintha ez olyan
egyszerű lenne.
– Az milyen? – kérdezett vissza Eli, mire a lány halk, dühös hangot
hallatott, és elviharzott.
Eli várta, hogy valaki érte jöjjön, felvegye, és elvigye innen – habár nem
tudta, hova vihetnék –, de a nap eltelt, leszállt a sötétség, ő pedig még
mindig itt volt. Csak az első éjszakát töltötte egyedül. Utána a fiúk
szobájában szállásolták el, egy tartalék matracon az egyik sarokban. Eli
feküdt, bosszús irigységgel hallgatta, ahogy a többi fiú alszik, túlérzékeny
idegei nem engedték pihenni ennyi mocorgással körülvéve.
 Végül felkelt és lement a földszintre, remélte, hogy szerezhet magának
néhány értékes nyugodt órát a kanapén.
Mr. és Mrs. Russo a konyhában volt, és Eli hallotta, ahogy beszélgetnek.
– Valami nincs rendben azzal fiúval.
Eli lélegzet-visszafojtva megállt a folyosón.
– Túl csendes.
Mrs. Russo felsóhajtott.
– Sok mindenen ment keresztül, Alan. Össze fogja szedni magát.
Eli visszament a fiúk szobájába, visszafeküdt az ágyába. A sötétben
ismételte a szavakat.
Csendes. Nyomi. Para.
Össze fogja szedni magát.
Viselkedj normálisan.
Eli nem tudta, mi az a normális, vagy honnan lehet felismerni. Viszont
azzal töltötte az életét, hogy az apja hangulatváltozásait és az anyja szótlan
időszakait figyelte, ahogy a levegő megváltozott a lakásban, akár az ég
vihar előtt. Most arra figyelt, ahogy a Russo fiúk keménykedtek, és
felismerte a vékony határt humor és agresszió között.
Megfigyelte a magabiztosságot, amellyel a legidősebb – egy tizenhat
éves fiú – mozgott a fiatalabb testvérei között. Megfigyelte a jámbor
ártatlanságot, amelyet a legfiatalabb öltött magára, hogy elérje, amit akar.
Megfigyelte, ahogy az arcuk olyan érzelmek pantomimjává torzul, mint a
bosszankodás, az undor és a harag. De mindenekelőtt megfigyelte az
örömüket. Ahogy a szemük felragyogott jókedvükben, nevetésük változatos
hangzását, a tucatnyi módot, ahogy a mosolyuk örömük pontos
természetétől függően ragyogott vagy ellágyult.
Eli eddig nem tudott róla, hogy ennyiféle boldogság létezik, főleg azt
nem, hogy ennyi módon ki lehet fejezni.
De vizsgálódásának vége szakadt, amikor a Russóéknál töltött két hét
után megint elszakadt otthonától, és egy másik családnál helyezték el egy
másik házban.
Viselkedj normálisan, mondta a Russo lány.
És így Eli újra megpróbálta. Tiszta lappal kezdte. Nem volt tökéletes
utánzat, de nem állt messze tőle. De ez már haladás volt. A gyerekek ebben
az új házban is csúfolták, de a gúnynevek megváltoztak.
A félénk, csendes, nyomi helyét átvette a fura, érdekes, komoly.
Hamarosan jött egy újabb család, és egy újabb lehetőség.
 Egy újabb lehetőség újra kitalálni magát, módosítani, igazítani a
színjátékon.
Eli úgy tesztelte ezt a családokon, mintha azok a közönsége lennének, és
arra használta a visszajelzéseiket, az azonnali, állandó visszajelzéseket,
hogy csiszolja az előadását.
Lassan a furcsa, érdekes, komoly tovább finomodott, és elbűvölő,
figyelmes, okos lett belőle.
Aztán valami más változott meg.
Egy újabb autó állt meg a ház előtt, és magukkal vitték, de ezúttal nem
apja gyülekezetéből rakták ki valakinél.
Ezúttal egy családhoz vitték.

AZ ÖTÖDIK OTTHON

PATRICK Cardale nem hitt Istenben.

John elidegenedett unokaöccse volt, egy halott nagynéni fia, akivel Eli
sosem találkozott. Patrick a helyi főiskolán tanított, és feleségül vett egy
Lisa nevű festőt. Nem volt gyerekük. Senki, akit Eli utánozhatna. Hiányzott
a normalitás függönye, és a zaj, amely mögött elbújhat.
Eli velük szemben ült a kanapén. Lelkes közönség. Szólófellépés.
– Hány éves vagy? – kérdezte Patrick. – Tizenkettő?
– Majdnem tizenhárom – mondta Eli. Több mint hat hónap telt el Cardale
lelkész balesete óta.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – mondta Patrick, kezével a térde
között.
Lisa a vállára tette a kezét.
– Őszinték leszünk veled, nem volt könnyű döntés.
Patrick fészkelődött.
– Tudom, hogy nem hétköznapi módon neveltek. És azt is tudom, hogy
én ezt nem adhatom meg neked. Johnnal nem voltunk egy hullámhosszon.
– Én sem – mondta Eli.
Rájött, hogy kényelmetlen helyzetbe hozta őket, úgyhogy elmosolyodott.
Nem szélesen, csak annyira, hogy Patrick tudja, semmi gond.
– Gyere – állt fel Lisa. – Megmutatom a szobádat.
 Eli felállt, hogy kövesse.
– Keresünk neked egy felekezetet – tette hozzá, ahogy végigvezette a fiút
a folyosón. – Ha ez fontos neked.
De Elinak nem volt szüksége felekezetre. Nem azért, mert hátat fordított
Istennek, hanem mert a felekezet volt az egyetlen hely, ahol sosem érezte a
jelenlétét. Nem, Isten ott állt vele a pincébe vezető lépcső tetején. Megadta
neki ezeket a családokat, hogy tanuljon tőlük. Idevezette, ebbe a házba,
ehhez a párhoz, az új esélyhez.
Elértek a szobájához, amely kényelmes volt, és tiszta. Kétszemélyes ágy,
egy szekrény, egy asztal. Két bekeretezett kép lógott a falon az asztal felett,
anatómiai rajzok, az egyik egy kézről, a másik egy emberi szív diagramja.
Eli megállt előttük, tanulmányozta a vonalakat, megdöbbentette az
összetettségük, az eleganciájuk.
– Leveheted őket, ha nem tetszenek – mondta Lisa. – Csinálj helyet a
sajátjaidnak. Rakj fel posztereket, vagy amit a korodbeli fiúk szoktak.
Eli a nőre nézett.
– Meddig maradok?
Lisa szeme elkerekedett a meglepetéstől. Arca nyitott könyv volt – az
emberek gyakran használták ezt a szófordulatot. Eli sosem értette meg
igazán, amíg nem látta Lisát.
– Ameddig szeretnél. Most már ez az otthonod.
Eli nem tudta, erre mit feleljen. Eddig napról napra élt, hétről hétre, ami
persze nem igazán élet volt. Most ott nyújtózott előtte a jövője, amelyet
hónapokban, években mérnek.
Eli elmosolyodott, és ezúttal szinte természetesnek hatott.
 XV
NÉGY ÉVVEL KORÁBBAN
RKON

STELL leült az irodai székébe, és várta a hívást.

Az irodáját, mint az RKON többi részét, tiszta vonalak alkották,
visszafogottan és minimalistán. Három lapos képernyő alkotott félkört az
asztala felett, és a négyzetrácsosan a falra szerelt monitorok élőben
közvetítettek az összes folyosóról, belépési pontról és cellából.
Az RKON cellái a legkorszerűbb üvegszálas fülkék voltak, mind egy
külön betonhangár közepén állt. A képernyők többsége még mindig sötét
volt, mintha félkész szárnyakban helyezték volna el őket, vagy üres
fogdákra néztek volna, de a középsőn Eli járta be cellájának határait, ahogy
egy oroszlán sétál fel-alá a ketrecében.
Nehéz belegondolni, hogy mindez sosem jött volna létre Eliot Cardale
nélkül.
Eli Eleven nélkül.
Stell felvett egy fekete névjegykártyát, és szórakozottan forgatta az ujjai
között. A fényvisszaverő dombornyomással láthatatlanul ráírt RKON szó
csak akkor jelent meg, ha megcsillant rajta a fény.
Az RKON Stell ötlete volt, de először csak körvonalazatlan javaslatként,
amelyet a története ihletett Vale-lel és Cardale-lel, mindaz, amit
megakadályozott, és mindaz, amit nem sikerült elérnie. A tény, hogy tíz
évvel ezelőtt börtönbe záratta Victort és elengedte Elit, és a döntése miatt –
hogy nem látott tovább az orránál, megvezette egy egyszerű álca –
harminckilenc ember halt meg. Ez kísértette. Nyomasztotta.
Lennie kell rá módnak, hogy felkutassák az RK-kat, hogy kordában
tartsák őket. Egy napon talán felhasználják. Az RK-k veszélyesek, igen,
némelyik katasztrófával fenyegetően az, de mi van, ha a tévelygők és
tébolyultak között ott vannak azok, akiken lehet segíteni, célt adni nekik,
meggyógyítani őket? Ha a halál nem megváltoztatja egy ember
személyiségét, csak felerősíti?
Ezen logika alapján egy sebesült katona még mindig szolgálni akarna.
 Ez volt a fókuszpont, Stell elképzelésének origója. Egy világ, ahol a
képzett RK-k segíthetnek megállítani a bűnt, nem pedig elkövetnék. És ahol
a többi RK-t kordában tudnák tartani, megakadályozni, hogy több
törvénysértést kövessenek el.
Rövid, éles csengés jelezte a bejövő hívást.
A képernyőkből kirakott félkör felfénylett Stell asztalán.
Stell intett az ujjával, fogadta a hívást, és másodpercekkel később egy
tárgyalóterem jelent meg előtte, öt komor alak ült egy hosszú faasztal körül.
Az igazgatótanács.
Három férfi és két nő, mind sötét öltönyben vagy kosztümben – a
kormány- és magánügynökségek bevett egyenruhájában. Úgy festettek,
mint egymás homályos másolatai. Ugyanaz a sötét haj, ugyanaz a keskeny
szempár, ugyanaz a kifejezéstelen arc.
– Igazgató – mondta egy szénfeketébe öltözött férfi –, megmagyarázná,
miért távolított el egy értékes tesztalanyt a laboratóriumból, és rúgta ki az
egyik legígéretesebb, és tegyük hozzá, legértékesebb kutatónkat?
– Felboncolt egy RK-t.
Az ezt követő csend nem feszült volt, hanem épp hogy üres. A tanács
tagjai úgy meredtek rá, mintha nem válaszolt volna a kérdésre. Mintha nem
értenék a problémát.
– Ha jól tudom – ropogtatta meg Stell az ujjait –, én vezetem ezt az
intézményt. A személyi változások már nem tartoznak a hatáskörömbe?
– Dehogynem, igazgató – mondta a nő tengerészkékben. – Testközelből
ismeri a terepmunka elvárásait és kihívásait. Ugyanakkor…
– Az RKON talán a maga művelete – vágott közbe a férfi feketében –, de
mi finanszírozzuk.
– És szponzorként – mondta a férfi szénfeketében – tudnunk kell, hogy a
pénzünk jó helyre megy. Nemzetbiztonsági érdek.
Az utolsó mondat akár egy lépcsőházi gondolat. Mintha az öltönybe bújt
öt farkas nem a profitra hajtana.
– Haverty módszerei talán kifogásolhatók – mondta a nő
tengerészkékben –, de a kutatása ígéretes volt. És a maga RK-ja a
képessége révén egyedülálló módon alkalmas volt arra, hogy alávesse
magát ennek a kutatásnak. Maga viszont megfosztott minket a tudóstól és a
tesztalanytól is.
– Beszéljünk az RK-ról – kapcsolódott be egy új hang, egy feketébe
öltözött nőé. – Eliot Cardale, más néven Eli Eleven. Mit tett vele?
 – Áthelyeztük egy cellába a fogvatartási részlegben.
– Mi célból?
– Hogy fogva tartsuk – felelte Stell. – Eli Cardale közel negyven
emberrel végzett.
Egy szürkébe öltözött férfi előredőlt.
– Szinte mind RK-k voltak, nemdebár?
– Ez változtat bármin?
A férfi legyintett az ellenvetésre.
– Egyszerűen arra gondolok, hogy az RK-ja egy téren már bizonyított.
– Képes RK-kat ölni.
– Képes felkutatni őket.
– Nem ez a szervezete célja? – kérdezte a nő tengerészkékben. – Hogy
felkutassa és megfékezze az RK-kat, mielőtt kárt okozhatnának?
– De igen – szűrte Stell összeszorított fogai között.
– Akkor – mondta a feketébe öltözött férfi – szerintem ezt használja ki.

A FÉNYEK kialudtak és újra felgyúltak, Eli pedig még mindig egyedül

volt.
Eltelt egy éjszaka, és senki sem jött érte. Senki sem rángatta ki a
cellájából. Azon gondolkodott, vajon ilyennek érezte-e Victor a börtönben
töltött időt a letartóztatása után. A végtelen várakozást. Teljesen egyedül.
Eli előredőlt, könyöke a térdén. Összefonta az ujjait, de imádkozás
helyett a távolabbi falra meredt az ujjpercei felett, és fülelt, minden
érzékszervével jeleket keresett. Csak a zárt tér letompított csendjét találta.
– Csak ülsz és vársz? – gúnyolta megint az őt kísértő Victor. – Micsoda
önelégültség.
Eli felállt, és az üvegszálas térelválasztóhoz ment, a bütykeivel
megkocogtatta, majd az anyagot próbálgatva rányomta a tenyerét.
– Biztosíthatlak róla – szólalt meg egy ismerős hang –, hogy a cella
erősebb, mint amilyennek kinéz.
A fal áttetszővé vált, mint amikor hirtelen ledobják a függönyt egy
ablakról, és az üveg túloldalán ott állt Joseph Stell. Eli utoljára a Falcon
Price-építkezésen látta a rendőrt, Victor holtteste fölé magasodott,
miközben egy SWAT-osztag elvonszolta Elit.
– Biztos úr – mondta.
 – Ami azt illeti, most már igazgató.
– Gratulálok – mondta Eli hűvösen. – Minek az igazgatója?
Stell felemelte a kezét.
– Ezé a helyé. Az új otthonáé. – A RendKívüli Obszerváció és
Neutralizáció hivatalé. – Odalépett az üveghez. – Lássa be, komoly
előrelépés a korábbi életkörülményeihez képest.
– És mint igazgató, gondolom, azokért is maga volt felelős.
Stell arca elkomorult.
– Nem tájékoztattak kellőképpen a laboratórium módszereiről. Nem
engedélyeztem volna. Amint tudomást szereztem róla, kihoztuk onnan, és
felfüggesztettük a kísérletekkel foglalkozó részleget. Ha ez vigasztalja,
Havertyt úgyszintén.
– Vigasz… – visszhangozta Eli, széttárva ujjait az üvegszálas anyagon.
– Figyelmeztetem – mondta Stell –, ha megpróbálja megütni bármelyik
falat, megszólal egy riasztó, és a felület áram alá kerül. Ha másodszor is
megpróbálja, nos, mindketten tudjuk, hogy nem öli meg, de fájni fog.
Eli leengedte a kezét.
– Milyen alapos.
– Egyszer már alábecsültem, Mr. Cardale. Nem szeretném, ha még
egyszer előfordulna.
– Sosem jelentettem veszélyt magára, Stell igazgató. Nem lenne jobb, ha
az energiáját és az erőforrásait azokra az RK-kra fordítaná, akik az
átlagembereket fenyegetik?
Stell szája komor mosolyba rándult.
– Harminckilenc embert ölt meg. Ennyiről tudunk. Maga egy
tömeggyilkos.
A valódi szám közelebb volt az ötvenhez, de ezt Eli nem kötötte az
orrára. Ehelyett megfordult, és végignézett a celláján.
– És mivel érdemeltem ki ilyen vendéglátást?
Stell elővett egy egyszerű borítékot, és átcsúsztatta az üvegszálas fal
résén. Eli visszafordult, elvette és átlapozta. Egy profil volt, hasonló
azokhoz, amiket a meriti rendőrség készített Eli iránymutatásának
megfelelően.
– Maga bizonyítottan egyedülálló képességekkel bír – mondta Stell. –
Azért hozattam ide, hogy segítsen más RK-k felkutatásában és
elfogásában…
Eli felnevetett, halkan és vidámság nélkül.
 – Ha azt akarja, hogy segítsek RK-kra vadászni – mosolyodott el
gúnyosan, ledobva a mappát az asztalra –, akkor nem kellett volna egy
cellába zárnia.
– Magával ellentétben mi utolsó lehetőségként tekintünk a kivégzésre.
– Félmegoldások.
– Humánus megoldások.
– A megtestesült képmutatás. – Eli a fejét csóválta. – Amit maga csinál,
amit az RKON csinál, nem több, mint a munkám halovány másolata. Akkor
miért én vagyok bezárva? – Olyan közel lépett, amennyire csak az
üvegszálas fal engedte. – Megkérdőjelezheti a módszereimet, Stell.
Megkérdőjelezheti az indítékaimat. De bolond, ha azt hiszi, hogy maga nem
ugyanezt csinálja. Az egyetlen különbség köztünk, hogy maga naivan
ragaszkodik hozzá, hogy megőrizzünk valamit, amiről én tudom, hogy el
kellene pusztítani. El akarja játszani, hogy az RK-kat könyörületes dolog
élve elkapni. És miért? Hogy nyugodtabban aludjon, mert nem tapad vér a
kezéhez? Vagy hogy gyarapítsa a gyűjteményét, és istent játszhasson? Mert
én egyszer istent játszottam, és nem lett jó vége. – Hátrébb lépett. – Tíz évet
töltöttem azzal, hogy próbáltam jóvátenni, helyrehozni a kárt. Igen,
rengeteg RK-t megöltem, de nem kegyetlenség, vérszomj vagy megvetés
vezetett. Azért tettem, hogy megvédjem az embereket, az élő, ártatlan
embereket a szörnyektől, amelyeket a sötétben találtam.
– Biztos benne, hogy mind szörnyetegek? – kérdezett vissza Stell.
– Igen – felelte teljes meggyőződéssel Eli. Volt idő, amikor azt hitte, ő a
kivétel. Ma már okosabb volt ennél. – Lehet, hogy kívülről az RK-k
embernek tűnnek, de nem úgy gondolkodnak vagy viselkednek, mint ők.
Victor számba vette volna az összes tünetet – a következmények
korlátozott belátása, a megbánás hiánya, énközpontúság, a viselkedés és a
megjelenés feltűnőbbé válása –, de Eli csak annyit mondott:
– Nincs lelkük. – A fejét csóválta. – RK-kat akar menteni? Mentse meg
őket maguktól. Juttassa őket a föld alá, ahová valók. Hacsak nem ez a terve,
nem áll szándékomban segíteni.
Válaszul Stell egy újabb mappát rakott a köztük lévő nyílásba, ezúttal
egy feketét.
Eli az aktára pillantott.
– Nem hallotta, mit mondtam?
– Ez nem egy újabb dosszié – mondta Stell. – Ez a maga másik
lehetősége.
 Eli lepillantott a saját nevére, amelyet az akta elejére nyomtattak. Nem
nyúlt érte, nem volt rá szüksége – tudta, mi az. Mit jelent.
– Gondolkodjon rajta egy napot – mondta Stell. – Holnap visszajövök a
válaszáért.
Távozott, és a fal újra átlátszatlan lett mögötte, újra sírkamrává
változtatva a cellát. Eli a fogát csikorgatta. Aztán felkapta a fekete mappát a
tálcáról, és elvitte az asztalhoz, ahol már várta a vékony dosszié.
Leült, és kinyitotta a mappát. Legfelül egy röntgenkép volt, fekete-fehér,
látszólag ártalmatlan. Továbblapozott, és meglátott egy MRI-t, a test
pirosan, kéken és zölden világított. Aztán lapozott még egyet, és elszorult a
torka az első fénykép látványától.
Egy férfi mellkasa – az ő mellkasa – fémkapcsokkal szétfeszítve, hogy
látsszanak a bordák, a tüdő, a dobogó szív.
Minden orvostanhallgató végzett boncolást. Eli elsőévesen több tucatot
csinált, félrehajtotta és kitűzte a kisállatok bőrét, hogy megvizsgálhassa
alatta a szerveket. A fényképek a fekete mappában erre emlékeztették. Az
egyetlen különbség természetesen, hogy ő életben volt.
Maga a fájdalom elmúlt, de az emléke bevéste magát az idegeibe,
visszhangzott a csontjaiban.
Le akarta söpörni a mappát az asztalról, darabokra tépni, de tudta, hogy
figyelik – látta a mennyezetbe épített kamerákat, elképzelte, ahogy Stell
önelégült arckifejezéssel áll valami irányítóteremben. Úgyhogy Eli ülve
maradt, és átlapozta a borzalmas, felkavaró jelentés minden oldalát,
szemügyre vett minden fényképet, minden diagramot, minden odafirkantott
jegyzetet, a kínzás minden klinikai aprólékossággal leírt részletét, a fejébe
véste a fekete mappát, hogy soha többé ne kelljen belenéznie.
Nem vagy áldott vagy isteni, nem nyomja a vállad semmilyen teher. Csak
egy tudományos kísérlet vagy.
Talán Victornak igaza volt.
Talán Eli ugyanolyan roncs, ugyanolyan elátkozott, mint az összes többi
RK. Az is igaz, hogy nem érezte azt a jelenlétet aznap éjjel, amikor megölte
Victort. Nem érzett semmi békéhez hasonlót.
De ez nem mentette fel a feladata alól.
Még mindig volt célja. Kötelessége. Hogy megmentsen másokat, még ha
magát nem is tudja.
 XVI
HÚSZ ÉVVEL KORÁBBAN
AZ ÖTÖDIK OTTHON

ELI végigfuttatta ujját a könyv borítóján.

Vaskos volt és nehéz, minden egyes lapja az emberi test csodáit és
varázslatos mivoltát részletezte.
– Arra gondoltam, vehetnénk jegyet a meccsre – mondta Patrick –, de
Lisa ragaszkodott hozzá…
– Tökéletes – felelte Eli.
– Látod? – vágott közbe Lisa, a vállával megbökve Patrickot. – Orvos
akar lenni. Fiatalon kell elkezdeni.
– Lelkészi hivatás helyett orvostudomány – álmélkodott Patrick. – John
forog a sírjában.
Eli felnevetett, tökéletesen begyakorolt, könnyed hangon. Az igazság az,
hogy nem érzett ilyen éles különbséget a két út között. Látta az Urat aznap,
amikor megérkezett, látta a rajzokban a falon; megint látta a könyv lapjain,
a tökéletesen illeszkedő csontokban, az idegrendszer hihetetlen
bonyolultságában, az agyban – a szikrában, amely, mint a hit, emberré tesz
egy testet.
Patrick a fejét csóválta.
– Milyen tizenöt éves fiú örül jobban egy könyvnek…
– Saját kocsit kellett volna kérnem? – kérdezte Eli sanda mosollyal.
Patrick a vállára csapott. Ekkoriban Eli már nem rándult össze tőle.
Figyelme visszatért az anatómia-tankönyvhöz. Lehet, hogy az
érdeklődése nem volt szigorú értelemben véve normális, de ennyi
különcséget megengedhetett magának.
Tizenöt éves korára a magának kidolgozott személyiség szinte
tökéletessé vált. Az érkezése utáni napon Patrick és Lisa beíratta az
iskolába, és Eli a saját kárán tanulta meg, hogy a normalitásról szóló hat
hónapos gyorstalpalón épp csak az alapjait ismerte meg mindannak, amire a
túléléshez szüksége van. De az iskola nagy volt, Eli pedig gyorsan tanult, és
hamarosan nemcsak az rögzült róla, hogy elbűvölő, céltudatos és okos,
hanem az is, hogy egyúttal jóképű, barátságos és sportos. Kijárt az atlétikai
pályára. Kiválóan teljesített az órákon. Győztes mosolya volt, és sokat
nevetett, miközben senki sem tudott a sebekről a hátán vagy az árnyakról a
múltjában. Senki sem tudta, hogy az egész színjáték, és mindebből semmi
sem belülről fakad.

LISA nevetése harangszóként zengett végig a házon.

Eli még a fülhallgatójából szóló komolyzenén keresztül is a hallotta,
miközben a kémiaháziját csinálta. Pár másodperccel később Patrick
kopogott az ajtófélfán, és Eli megállította a zenét.
– Elmentek?
– Aha – felelte Patrick. – Az előadás hétkor kezdődik, nem akarunk
elkésni. Ne szakadj meg a munkában.
– Bagoly mondja.
– Hé, a kutatások azt mutatják, a változatosság jót tesz a fajfenntartásnak.
– Gyere már! – kiáltott fel hozzájuk Lisa.
– Hagytam pénzt a konyhapulton – mondta Patrick. – Legalább rendelj
pizzát. Lopj el egy sört a hűtőből.
– Úgy lesz – felelte Eli elgondolkodva, miközben máris újraindította a
zenét.
Patrick mondott még valamit, de Eli nem hallotta a zongoraversenytől.
Kilenckor befejezte a háziját, és a konyhapultnál megette a maradékokat.
Tízkor elment kocogni. Tizenegykor lefeküdt aludni.
És tizenöt perccel később megcsördült a telefonja, ismeretlen szám hívta,
és ismeretlen hang szólt bele.
– Eliot Cardale? – kérdezte a férfi.
Mozdulatlanságot érzett a mellkasában. Nem olyat, mint akkor, amikor
lelökte az apját a lépcsőn. Nem, ez hidegebb volt, súlyosabb. Az a teher,
amit akkor érzett, amikor megtalálta az anyját a fürdőkádban. Az
elcsigázottság, amelytől kőként zuhant a kápolna padlójára.
– Sajnos – folytatta a férfi – baleset történt.

ELI azon gondolkodott, talán ez a sokk. Egy vékony műanyagból készült

széken ült, mellette egy szociális munkás, az orvos vele szemben egy
árnyékként magasodó rendőrtiszttel. A rendőrök kijöttek a házukhoz.
Kocsival elvitték a kórházba, habár nem volt ott semmi látni- vagy
tennivaló. Holtan érkeztek. A halál beállt a becsapódáskor, mondta az
orvos.
– Sajnálom, fiam – mondta a rendőr.
Az Úr mindenkire csak annyit ró, amennyit elbír.
Eli összefonta az ujjait, lehajtotta a fejét.
De a mi dolgunk értelmet lelni a szenvedésben.
– A sofőr nem élte túl – folytatta rendőr. – A toxikológia még nem
készült el, de ittasságra gyanakszunk.
– Hogyan haltak meg?
Elinak túl későn esett le, hogy nem a megfelelő kérdést tette fel. Az orvos
arca elkomorult.
– Sajnálom – tette hozzá gyorsan Eli. – Nem úgy… csak… sebésznek
készülök, egy napon életeket akarok menteni. Csak… meg akarom érteni. –
Ökölbe szorította a kezét. – Ha nem mondja meg, aludni sem bírok majd,
mert ezen gondolkodom. Inkább tudni szeretném.
Az orvos sóhajtott.
– Patricknél nyaktörés következett be a második és harmadik csigolyában
– felelte, megérintve a csontokat saját nyakának felső részén. – Lisa súlyos
agyrázkódást szenvedett, ami koponyaűri vérömlenyhez vezetett. A halál
mindkét esetben szinte azonnal beállt.
Eli örült, hogy nem szenvedtek.
– Értem. Köszönöm.
– Nem neveztek meg gondviselőt – mondta a szociális munkás. – Tudsz
valakit, akinél maradhatnál? Amíg elrendezzük a dolgokat.
– Igen – hazudta Eli, miközben elővette a telefonját. – Felhívom egy
barátomat.
Eli felállt, és tett pár lépést a folyosón, de nem vette a fáradságot, hogy
tárcsázzon. Ezúttal nem volt telefonpózna. És a színlelés is értelmét
vesztette. Eli népszerű volt, sokan kedvelték, de mindig ügyelt rá, hogy
tartson egy bizonyos távolságot. Valaki túl közel jön, és feltűnhet neki a
megtévesztő külső, a visszafogott, de állandó törekvés a színlelésre. Jobb
barátok nélkül barátságosnak lenni.
Eli visszament a szociális munkáshoz és a rendőrhöz. Az orvos távozott.
– El kell hoznom pár dolgot otthonról – mondta. – Ki tud ott tenni?
 Bement a házba, fülelte, ahogy a járőrkocsi elhúz, majd becsukta az ajtót.
Több hosszú másodpercig állt a sötét folyosón.
Aztán megfordult, és ököllel a falba vágott.
Fájdalom hasított végig a kezén, fel a karján, ő pedig újra meg újra a
falba vágott, amíg a bütykei fel nem hasadtak, amíg vér nem csorgott a
csuklóján, és ki nem fogyott belőle a szusz.
Lába kifutott alóla, és Eli a padlóra roskadt.
Mindazok után, ami történt, újra egyedül volt.
Az Úr mindenkire csak annyit ró, amennyit elbír.
Azt mondta magának, létezik egy terv, még ha nem is látja. Van értelme a
szenvedésnek. Lenézett a véres kezére.
Ostoba, gondolta.
Nehéz lesz elrejteni a kikerülhetetlen szociális munkások elől, az
iskolában, az ezernyi szempár elől, amelyek készek lecsapni minden
ballépésére, minden következetlenségre a személyiségében.
Eli felállt, és a fürdőszobába ment, leöblítette felhasadt kezét a
mosdóban, majd higgadt szabatossággal és magabiztos ujjakkal bekötötte a
kezét.
Szembenézett magával a tükörben, erőt véve magán rendezte arcvonásait.
Aztán bement a szobájába, és pakolni kezdett.

TIZENKILENC ÉVVEL KORÁBBAN

A HATODIK ÉS UTOLSÓ OTTHON

– ÍME.
Eli kezében egy doboz könyvvel állt az ajtóban. A szoba egyszerű volt és
üres, eltekintve egy ablaktól, egy keskeny ágytól és egy asztaltól.
– Tudom, kissé szűkös – mondta a főbérlő, aki ragaszkodott hozzá, hogy
Maggie-nek szólítsa. – De az ablaktábla kétrétegű, és a zuhanyzóban a
folyosó végén forró a víz. – Végigmérte Elit. – Borzasztó fiatal vagy, hogy
egyedül élj, nem?
– Önállósodtam – magyarázta Eli.
Ez volt a legkönnyebb út. Már majdnem tizenhat volt. Nem sokan
akarnak befogadni egy tizenéves fiút, és Eli nem kívánt állami gondozásba
kerülni. A szülei meghaltak. Patrick és Lisa meghalt. Előbbiek csak sebeket
hagytak rá, de utóbbiak némi pénzmagot is – nem sokat, de arra eleget,
hogy fedezze a megélhetéssel kapcsolatos kiadásait, így koncentrálhat arra,
hogy befejezze a középiskolát. Bejusson egy jó egyetemre.
– Köszönöm – mondta, ahogy átlépte a küszöböt.
– Nincs mit, Eliot. Szólj, ha bármire szükséged van.
A fapadló nyikorgott a nő talpa alatt, ahogy elbaktatott, és nyikorgott Elié
alatt, miközben letette a dobozt az asztalra, és kicsomagolt, takaros halomba
rendezve a tankönyveit.
– Annyira sajnáljuk – mondta az igazgató.
– Vannak tanácsadóink – tette hozzá a diákönkormányzat vezetője.
– Szólj, ha bármiben tudunk segíteni – visszhangozták a tanárok.
– Kérem – könyörgött Eli minden alkalommal –, ne mondják el senkinek.
A normalitás törékeny dolog, még a legjobb szándékkal is oly könnyű
kifordítani magából.
És így, annak álcája alatt, hogy békében akar gyászolni, titokban
tartották.
Eli kicsomagolta az utolsó két könyvet: a megviselt Bibliát és az
anatómia-tankönyvet. Félretette a Szentírást, leült egy székbe, és közelebb
húzta a tankönyvet.
De a mi dolgunk értelmet lelni a szenvedésben.
Kinyitotta a súlyos kötetet, és addig lapozott, amíg meg nem találta a
rajzokat a fejről, a nyakról, az agy csipkés ornamentikájáról, a finoman
megmunkált gerincoszlopról.
Értelmet lelni…
Jegyzetelni kezdett.
 XVII
NÉGY ÉVVEL KORÁBBAN
RKON

AMIKOR Stell másnap visszatért, Eli fel sem nézett.

Az akta fölé hajolt, amelyet épp tanulmányozott, ezzel töltötte az éjszaka
jelentős részét.
– Látom, az együttműködés mellett döntött.
Eli alacsony stószba rendezte a papírokat.
– Szükségem van egy számítógépre – mondta.
– Az ki van zárva – felelte Stell.
Eli felállt a székből, és az üvegszálas térelválasztóhoz vitte a dossziét.
– Hónapokat töltöttem a célpontjaim utáni kutatással. Hogy
megbizonyosodjak a képességeikről. Kövessem a mozgásukat. – Hagyta,
hogy az akta kihulljon az ujjai közül, papír szállingózott a padlóra. – Azt
várja tőlem, hogy ugyanezt a munkát végezzem egy betondobozban, ahol
nem férek hozzá semmihez a legalapvetőbb információkon túl. Ez –
mutatott a lábánál heverő lapokra – kevés.
– Ennyink van.
– Akkor nem végeztek elég jó munkát! – csattant fel Eli. Visszafordult a
padlón heverő fényképhez. – Tabitha Dahl – mondta a papírt fürkészve. –
Tizenkilenc éves. Főiskolai sportoló, fiatal, társaságkedvelő, aktív,
kalandvágyó. Túrázás közben súlyos szívritmuszavar lép fel nála egy
allergiás reakció miatt. A barátjának sikerül újraélesztenie. Eljut a kórházba.
Aztán nyoma vész. A szülők két hete jelentették az eltűnését. – Eli
felnézett. – Hová mehetett? Hogyan juthatott oda? Miért nincs itt semmi a
barátjáról, akivel túrázott? Mi járt a fejében, és hogyan érezte magát
közvetlenül a baleset után?
– Hogyan kellene szert tennünk ezekre az információkra? – kérdezte
Stell.
Eli égnek emelte a kezét.
– Tizenkilenc éves. Kezdjék a közösségi médiával. Törjék fel az
üzeneteket, amiket a barátainak küldött. Jussanak be az életébe. Jussanak be
a fejébe. Egy RK nemcsak a kataklizma terméke. Hanem azé a személyé is,
aki korábban volt. A körülményeké, egyben a pszichéjéé. Segíthetek
megtalálni Tabitha Dahlt. A megfelelő információk alapján jó eséllyel a
képességét is meg tudom tippelni, de nem öt papírdarabból.
Ezt hosszas csend követte. Eli türelmesen várta, hogy Stell megszólaljon.
Meg is szólalt.
– Szerzek magának egy számítógépet – mondta. – De a hozzáférése
korlátozott lesz, és a rendszert klónozzuk. Látni fogok mindent, amire
rákeres, abban a pillanatban, hogy rákeresett. Amint átlépi a hatáskörét,
nem csak a kiváltságait veszíti el. Értjük egymást?
– Tehetnék többet is a tanácsadás mellett – mondta Eli, miközben
letérdelt, hogy összeszedje a papírokat. – Ha kiengednének…
– Mr. Cardale – mondta Stell –, szeretnék valamit egyértelművé tenni.
Segíthet nekünk a cellájából, vagy egy laborból, de soha, soha nem jut ki
újra ebből a létesítményből.
Eli felegyenesedett, de az igazgató máris távozott.
 XVIII
TIZENHÉT ÉVVEL KORÁBBAN
HAVERFORD FŐISKOLA

ELI átvágott a campuson, gallérját felhajtotta az ősz hidege ellen.

A Haverford jó iskola volt – nem a legjobb, de egyértelműen a legjobb,
amit megengedhetett magának, és elég közel feküdt a szállásához, hogy
bejárjon. Emellett hatalmas volt, egy kisvároshoz mérhető népességgel, és
akkora campusszal, hogy Eli két hónap után még mindig fedezett fel új
épületeket.
Talán ezért nem vette észre hamarabb a kápolnát.
Vagy talán eddig a fák egyszerűen elrejtették, vörös és aranyszínű levelek
takarták el a klasszicista vonalakat, az egyszerű tornyot, a meredek fehér
tetőt.
Eli lassított a léptein, ahogy meglátta, de nem fordult meg. A vonzás
enyhe volt, viszont kitartó, és hagyta, hogy a lépcső felé húzza.
Évek óta nem járt templomban, azóta nem, hogy Isten sokkal…
közvetlenebbé vált.
Most, hogy belépett az ajtón, először a festett üveget pillantotta meg.
Piros, kék és zöld fény táncolt a padlón. És ott, az ablak előtt, egy
kőkereszt. A tenyere bizseregni kezdett. Eli lehunyta a szemét, elfojtotta
egy mély hang emlékét, a bőrszíj suhogását.
– Csodálatos, nem? – kérdezte egy légies hang.
Eli pislantott és oldalra sandított, ahol meglátott egy lányt. Karcsú és
csinos, nagy barna szempárral és mézszőke hajjal.
– Sosem voltam vallásos – folytatta a lány –, de imádom, ahogy ezek az
épületek kinéznek. Te nem?
– Nem igazán értek az épületekhez – mondta Eli fanyar mosollyal –,
viszont mindig is vallásos voltam.
A lány a fejét csóválva lebiggyesztette a száját.
– Ó, jaj, akkor mégsem illünk össze. – A színlelt búslakodást mosoly
törte meg az arcán. – Bocs, nem akartalak félbeszakítani, csak szomorúnak
tűntél.
 – Tényleg? – Eli bizonyára hibázott, és hagyta, hogy láthatóvá váljon az
igazság. De egy pillanat alatt összeszedte magát, és teljes erőbedobással a
lánynak szentelte figyelmét és begyakorolt sármját. – Engem
szemrevételeztél az épület helyett?
Fény táncolt a lány szemében.
– Megy egyszerre mindkettő. – Kinyújtotta a kezét. – Charlotte vagyok.
Eli elmosolyodott.
– Eli. – A harangok megkondultak körülöttük, és Eli kinyújtotta a kezét.
– Ebédeltél már?

ELŐZŐ héten Maggie tűnt fel Eli szobájának ajtajában, csípőjéhez szorítva
egy kosár szennyest.
– Péntek este van, Eliot.
– És?
– Itt ülsz, és matekot tanulsz.
– Biológiát – javította ki Eli.
Maggie a fejét csóválta.
– Csak a munka, és semmi móka, nem normális egy korodbeli fiútól.
A szó. Normális. Önszabályozásának középvonala.
Eli felnézett a házijából.
– Mit kellene csinálnom? – kérdezte egyik szemöldökét felvonva, hogy
leplezze a kérdés komolyságát.
– Menj bulizni! – mondta Maggie. – Igyál olcsó sört! Hozz rossz
döntéseket! Randizz csinos lányokkal!
Eli hátradőlt a székében.
– A csinos lányok rossz döntésnek számítanak, vagy ez két külön dolog?
Maggie pofákat vágva távozott, Eli pedig visszatért a dolgozatához, de
megfogadta a tanácsokat. Elment két főiskolai bulira, magára öltött egy
bágyadt mosolyt, és borzalmas sört kortyolgatott (ami őszintén szólva
tényleg rossz döntésnek tűnt).
De most már itt volt neki Charlotte.
Egy párkapcsolat, mint Eli megtanulta, a normalitás egyezményes jele. A
társadalom jóváhagyó pecsétje. Charlotte Sheltonnal járni kiváltképp olyan
volt, mint egy aranypecsét. Régi, gazdag családból származott, fel sem tűnt
neki, hogy ez mennyire meghatározza az egész lényét.
 Vidám volt, csinos és elkényeztetett – kollégiumban lakott, de csak azért,
mert meg akarta élni az igazi egyetemi éveket. Nem mintha ez a hitelesség
iránti vágy túlmutatott volna a kétszemélyes ágyon és a közös folyosón.
Charlotte egyszer jött el Eli szállására, egyetlenegyszer, mert ő maga
ragaszkodott hozzá. Tudta, hogy a fiú árva (a szó mintha erős védelmező
ösztönt gerjesztett volna benne), de a pőre igazság nem volt ennyire
romantikus. Eli látta rajta az együttérzésnek maszkírozott szánalmat.
– Nem a vagyonodért szeretlek – fejtegette a lány. – Az enyém elég
mindkettőnknek.
De ezután nem közös életet éltek – Charlotte egyszerűen behúzta Elit a
sajátjába.
A fiú pedig hagyta.
Könnyű volt.
Egyszerű.
A lány imádta őt.
Eli pedig élvezte a figyelmet.
Charlotte szerette azt mondogatni, hogy ők a tökéletes pár. Eli tudta,
hogy ez nem igaz, de csak ő látta a hibás illesztéseket, a kitöltetlen tereket.
– Hogy festek? – kérdezte a lány, ahogy másodévben felmentek a lépcsőn
a szülei házához (kúriájához) hálaadásra.
– Lehengerlően – mondta Eli reflexből, kacsintva mellé egyet. Charlotte
megigazította a fiú nyakkendőjét. Beletúrt sötét hajába, Eli pedig hagyta
neki, megsimította a lány állát, és felemelte az arcát, hogy megcsókolja.
– Ne izgulj – suttogta Charlotte.
Eli nem izgult.
Kinyílt az ajtó, és ahogy Eli megfordult, valahol egy komornyikra
számított, egy bús képű öregemberre frakkban, de ehelyett Charlotte
elegáns, idősebb változatával találta szemben magát.
– Bizonyára te vagy Eli – mondta a nő derűsen, miközben feltűnt a háta
mögött egy sovány, mogorva férfi jól szabott öltönyben.
– Köszönöm a meghívást – mondta Eli, és maga elé tartotta a pitét.
– Ez csak természetes – felelte Mrs. Shelton kedvesen. – Amikor
Charlotte mondta, hogy nincs programod, ragaszkodtunk hozzá.
– Ráadásul – pillantott Mr. Shelton Charlotte-ra – épp ideje, hogy
megismerjük a fiút, akivel a lányunk randevúzik. – Charlotte és az anyja
kart karba öltve beljebb léptek az előszobában.
 – Eli – szólalt meg Mr. Shelton, és a vállára tette a kezét –,
körbevezethetlek, amíg a hölgyek beszélgetnek.
Ez nem kérdés volt.
– Persze – felelte Eli, egy lépéssel lemaradva a férfi mögött, aki mutatta
az utat egy dupla ajtón át a félreeső dolgozószobába.
– Valójában ez az egyetlen igazán fontos hely a házban.
Kinyitott egy szekrényt, és töltött magának egy italt.
– Értem, miért kedvel téged Charlotte – mondta az asztalnak dőlve. –
Mindig gyengéi voltak a rászorulók. Főleg a jóképűek.
Eli megdermedt, könnyed tartása hajszálnyival merevebbé vált.
– Uram, ha azt hiszi, hogy a pénz vagy a státus miatt vagyok Charlotte-
tal…
– Az igazság nem számít, Mr. Cardale, csak a látszat. És kívülről ez nem
mutat jól. Utánanéztem magának. Mennyi tragédia… amit emelt fővel visel.
Csodálom érte, hogy ilyen messzire jutott, de ez nem változtat a tényen,
hogy sáros lábbal beszennyezi az otthonom.
Eli foga összekoccant.
– A múltunkon nem változtathatunk – mondta. – Csak a jövőnkön.
Charlotte apja elmosolyodott.
– Szép megfogalmazás. És én pontosan ezt ajánlom. Egy fényes jövőt,
csak nem a lányommal. Láttam a jegyeit. Maga okos fiatalember, Eliot. És
Charlotte szerint ambiciózus. Orvos szeretne lenni. Haverford tisztességes
főiskola, de nem a legjobb. Be tudom juttatni más helyekre. Jobb iskolákba.
Feltételezem, nem engedheti meg őket magának.
Elinak leesett az álla. Épp meg akarták vesztegetni.
Mr. Shelton eltolta magát az asztaltól.
– Tudom, hogy fontos magának a lányom. A francba, talán még szereti
is…
De Eli nem szerette Charlotte-ot.
Ha Mr. Shelton jobban átlátott volna az embereken – vagy Eli nem
nehezítette volna meg annyira, hogy átlássanak rajta –, megpillanthatta
volna az egyszerű igazságot. Hogy Elit nem kell győzködni. Hogy Charlotte
Shelton számára mindig is egy eszköz volt. Egy közlekedési eszköz, amivel
felfelé haladhat a világban. Amit az apja ajánlott, ha tényleg ezt ajánlotta,
az igazi lehetőség volt egy jelentőségteljes változásra, nagy nyereség egy
kisebb veszteségért.
Ám ezután egy kifinomult manőver következett.
 – Mr. Shelton – kezdett bele Eli, nehezen elfojtott ellenkezésbe rendezve
arcvonásait. – Mi a lányával…
A férfi feltartotta a kezét.
– Mielőtt kijátssza a feddhetetlen-kártyát, és közli, hogy magát nem lehet
megvenni, ne feledje, hogy mindketten nagyon fiatalok, a szerelem pedig
illékony dolog, és bármit is érez Charlotte iránt, az igazinak tűnhet, de nem
fog sokáig tartani.
Eli kifújta a levegőt, és lenézett, mintha szégyellné magát. Megjátszott
lemondás ült ki az arcára.
– Mit óhajt tőlem, uram?
– Ma este? Semmit. Élvezze a vacsorát. Pár napon belül? Zárja le az
ügyet. Válasszon egy jobb iskolát. Chestert vagy Locklandet. Iratkozzon át.
A tandíj nem jelent majd problémát.
– Fiúk! – kiáltott Mrs. Shelton a konyhából. – Kész a pulyka!
Mr. Shelton Eli vállára csapott.
– Gyere – mondta vidáman. – Éhen halok.
– Apu – szólt oda Charlotte, amikor találkoztak az ebédlőben. – Nagyon
megkínoztad?
– Csak egy kicsit.
Mr. Shelton puszit nyomott a lánya arcára.
– Az a dolgom, hogy megtanítsam neki félni az Úr nevét, bárkit is hozol
az otthonomba.
Charlotte meleg barna tekintettel Eli felé fordult.
– Remélem, nem volt túl kemény veled.
Eli halkan felnevetett, és a fejét rázta.
– A legkevésbé sem.
Helyet foglaltak, az asztalt körüllengte a könnyed társalgás – milyen
sokat beszéltek, és milyen keveset mondtak –, miközben tányérokat és
tálakat adogattak egymásnak.
És ahogy Eli Charlotte-tal visszasétált éjszaka a kocsijához, a lány
belékarolt.
– Minden oké?
Eli a bejárat felé pillantott, ahonnét Mr. Shelton őket nézte.
– Persze – csókolta meg a lány halántékát. – Minden tökéletes.
 XIX
KÉT ÉVVEL KORÁBBAN
RKON

ELI végigfuttatta ujjait a polcon, ahol a régi ügyek aktáit tartotta. Saját
fekete mappája piszokfoltként ült a sor végén, egy írásjel, amelyet úgy
igazítottak, hogy illeszkedjen a terebélyesedő mondathoz. Tizenkilenc RK
felkutatva, levadászva, elfogva kevesebb mint két év alatt. Nem rossz,
figyelembe véve Eli korlátait.
Ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa a régi mappákat, azt mondta
Stellnek, hogy a korábbi munkák információkkal szolgálhatnak a jövőbeni
ügyekhez.
Ez csak részben volt igaz – valóban léteztek mintázatok az RK-k között,
közös jellemzők, ugyanaz az árnyék vetült a különböző arcokra. De a teljes
igazság egyszerűbb volt: Elit megelégedéssel töltötték el ezek az
emléktárgyak. Nem annyira, mint az RK-k torka köré fonni a kezét, érezni a
gyengülő pulzust és mozdulatlanságot az ujjai alatt. De a régi megnyugvás
visszhangja még mindig elválaszthatatlan volt a lezárt ügyektől, a kellemes
érzéstől, hogy ami kisiklott, az helyre lett hozva.
Volt még egy vetülete a gyűjteménynek, a komor igazság, amely pőrén
megmutatkozott a mappák puszta számában.
– Mit tettünk? – motyogta magában Eli.
De erre Victor válaszolt.
– Miből gondolod, hogy tettünk bármit is?
Felnézett, és meglátta az üvegszálas falnak dőlő sovány szőke szellemet.
– Az RK-k száma – intett Eli a polc felé – megsokszorozódott az elmúlt
tíz évben. És ha rajtunk múlt? Ha mi téptük fel a világ szövetét? Ha mi
lendítettünk mozgásba valamit?
Victor a szemét forgatta.
– Nem vagyunk istenek, Eli.
– De Istent játszottunk.
– És ha Isten is istent játszik? – Victor eltolta magát a faltól. – Ha az RK-
k az ő tervének részei? Ha ezeknek az embereknek, akiknek a
lemészárlásával töltötted az életed, úgy kell visszatérniük, ahogy
visszatértek? Ha te magad próbáltad meg meghiúsítani az imádott felsőbb
hatalom tervét?
– Sosem jutott eszedbe, hogy talán a mi hibánk?
Victor hátradöntötte a fejét.
– Áruld el, istenkáromlás, vagy egyszerű önhittség magadnak
tulajdonítani az Úr munkáját?
Eli a fejét rázta.
– Sosem értetted.
Lépések hallatszottak a közelben.
A fal áttetszővé vált.
– Kivel beszélgetett? – kérdezte Stell.
– Magammal – motyogta Eli, egy legyintéssel eltüntetve Victor
szellemét, akár egy füstpamacsot. – Sokat gondolkodtam azon az
elektrokinetikus kamaszon… – Felnézett. Stell terepmunkához öltözött,
széles vállán golyóálló fekete öltözet feszült.
– Hogy ment az elfogás? – kérdezte Eli, hangjában nagyrészt visszafogva
a megvetést. Két hetet töltött az RK utáni kutatással – Helen Andreas,
negyvenegy éves, képes egyetlen érintéssel szétszedni és összerakni a
szerkezeteket. Eli annyi információval látta el az RKON ügynökeit,
amennyi csak helyzetének korlátaihoz képest lehetséges volt.
– Rosszul – felelte Stell sötéten. – Andreas már nem élt, amikor
odaértünk.
Eli összevonta a szemöldökét. Az RK-k, tekintve pusztító hajlamaikat,
ritkán választották az öngyilkosságot. Túl erős volt bennük az önfenntartó
ösztön.
– Baleset?
– Nem valószínű – mondta Stell, és egy fényképet tartott az üvegszálas
ablakhoz. A képen Andreas a földön hevert, alatta tócsába gyűlt a vér, és
egy apró sötét kör fúrta át a homlokát.
– Érdekes – mondta Eli. – Bármi nyom?
– Semmi… – Stell habozott. Valamit elhallgatott előle. Eli kivárt. Egy
hosszúra nyúlt pillanat után végül Stell folytatta. – Ez nem elszigetelt eset.
Két hónappal korábban egy másik feltételezhető RK-t találtak ugyanilyen
állapotban egy klub alagsorában. – Stell mindkét lapot átdugta a nyíláson. –
Will Connelly. Még zajlik az átvilágítása, nincs elég információnk, hogy
leírjuk képességének pontos jellemzőit, és meghatározzuk, mennyire
élvezzen prioritást, de azt gyanítottuk, hogy gyógyító erővel bír.
Nyilvánvalóan nem olyan erős képességgel, mint a magáé, de hasonlóval.
Kezdetben azt feltételeztük, hogy halála elszigetelt eset, rossz emberekkel
kezdett, például tartozott valakinek. Viszont…
– Az első véletlen, a második egybeesés – mondta Eli. – Adjunk hozzá
egy harmadikat, és kapunk egy mintázatot. – Felnézett a papírjából. – A
fegyver?
– Regisztrálatlan.
– A ballisztikai adatokat mindenképp vegyék nyilvántartásba. Ha valaki
tényleg RK-kra vadászik, csak idő kérdése, hogy újra lecsapjon. Sőt –
folytatta Eli –, szedjen össze minden gyilkosságot, ahol a módszer
megegyezik az elmúlt… – Eli elgondolkodott – …három évből.
– Három? Szokatlanul pontos szám.
Valóban az. Három év: Eli ennyi ideje volt az RKON-nál. Ilyen sokáig
nem végezte a feladatát. Arról tudott volna, ha lett volna egy másik vadász
a ténykedése idején.
Ami azt jelenti, hogy valaki a helyébe lépett.
 XX
TIZENHAT ÉVVEL KORÁBBAN
LOCKLAND EGYETEM

ELI nagyjából egy héttel a tavaszi félév kezdete előtt érkezett Locklandbe.
Nem akármilyen iskolát választott: ha Charlotte apja állja a cechet, akkor
Eli nem fog spórolni a költségeken. Locklandé volt az egyik legjobb helyre
rangsorolt program az országban. Most átvágott a meghitt campuson, és
gyönyörködött az előtte elnyúló békés gyepben. Még egy bő hét volt a
tanítás kezdetéig, és a hely fényűzően üres volt.
De Eli szíve elszorult, amikor elérte a kollégiumot. Egyfős szobában
reménykedett, de nem azt talált: két asztal, köztük középen egy ablak. Az
egyik ágy üresen állt. A másikon egy sovány alak nyúlt el, egyik karja a
feje mögött, a másikkal egy könyvet tartott.
Eli közeledésének hangjára leengedte a könyvet, és mögötte feltűnt egy
beesett arc, kék ragadozószemekkel és vékony szálú szőke hajjal.
– Bizonyára te vagy Eliot.
– Eli – javította ki, és lerakta a hátizsákját a padlóra.
A másik fiú levetette a lábát az ágyról, és felállt. Pár centivel magasabb
volt Elinál, teste csupa éles kiszögellés.
– Victor – mondta, zsebre dugva a kezét. – Vale.
Eli elmosolyodott.
– Ilyen névvel elmehetnél szuperhősnek.
Victor végigmutatott magán. Fekete farmert és fekete pólót viselt.
– El tudsz képzelni sztreccsnaciban? – Kék szeme Eli egyetlen bőröndje
felé villant, és a tetején nyugvó dobozra. – Nincs sok cuccod.
Eli Victor térfele irányába biccentett.
– Korán jöttél.
Victor vállat vont.
– A családból is megárt a sok.
Eli nem tudta, erre mit válaszoljon, ezért inkább hallgatott. A csend
elhúzódott köztük, majd Victor farkas módjára felszegte az állát, és azt
kérdezte:
– Éhes vagy?
VICTOR a villájára szúrt még egy darab brokkolit.
– Szóval, mit tanulsz?
Egy nagy étkezdében ültek a campuson, az éttermek a fal mentén mind
egy-egy gasztrokultúrát foglaltak magukban.
– Orvostanhallgató vagyok – felelte Eli.
– Te is? – Victor a villájára szúrt egy marhahúscsíkot. – És miért érdekel
a terület? – Elira villantotta a szemét, és Eli… leleplezve érezte magát.
Nyugtalanító volt, ahogy a fakó tekintet rámeredt. Nem kíváncsian, inkább
áthatóan.
Eli lenézett a saját ételére.
– Amiért a legtöbbeket – felelte. – Talán éreztem az elhivatást. Te?
– Testhezállónak tűnt – felelte Victor. – Mindig jó voltam matekból és
természettudományokból, bármit le lehet fordítani egyenletekre, okokra és
következményekre, önálló, független tényezőkre.
Eli tésztát tekert a villájára.
– De az orvostudomány túlmutat az önálló tényezőkön. Az élet nem egy
egyenlet. Egy ember sokkal több, mint részeinek összessége.
– Tényleg? – kérdezte Victor. Arckifejezése rezzenéstelen volt, hangja
érzelemmentes.
Őrjítő: Eli annyira hozzászokott, hogy képes lefegyverezni az embereket,
rávenni őket, hogy érzelmi végszavakkal lássák el, amikre az előadását
építheti.
De Victornak nem állt szándékában belemenni a játékba.
– Igen – erősködött Eli. – Maguk a részek, az izom, a szervek, a csont, a
vér egy testet alkotnak, nem pedig egy embert. Az isteni szikra, a lélek
nélkül mindez nem több húsnál.
Victor elítélően csettintett a nyelvével.
– Szóval vallásos vagy.
– Hiszek Istenben – mondta határozottan Eli.
– Nos – tolta el a tányérját Victor. – Te élhetsz a mennyországban. Én a
földi hívságokat választom.
Egy lány tűnt fel, és leült a Victor melletti székre.
– Na, mi van itt?
Nyilvánvaló megszokásból fakadó könnyedséggel beletúrt Victor szőke
hajába. Érdekes. Eli szemében Victor nem olyannak tűnt, aki örül az
alkalmi érintéseknek, de nem húzódott el a lánytól, hanem megjutalmazta
egy unott mosollyal.
– Angie – mondta Victor –, ő Eli.
A lány rámosolygott, és Eli egy nap felé fordított tükörnek érezte magát,
megkönnyebbülten, hogy végre van fény, amit visszaverhet.
– Épp Isten helyét vitattuk meg az orvostudományban – mondta Victor. –
Beszállsz?
– Kihagyom. – Elvett egy darab brokkolit Victor tányérjáról.
– Udvariatlanság ételt lopni.
– Mindig ott hagyod. Nem mondták a szüleid, hogy a zöldséget meg kell
enni?
– Nem – felelte Victor szelíden. – Azt mondták, csatlakozzam rá a
legbelső pszichémre, és ismerjem fel a lehetőségeimben rejlő igazságokat.
A zöldségek nem igazán jöttek fel.
Angie cinkos mosolyt villantott Eli felé.
– Victor szülei önsegítő guruk.
– A szüleim – mondta Victor – kontárok.
Angie felnevetett, halk, szeretetteljes hangon.
– Néha olyan nyomi vagy.
– Csak néha? – kérdezte Victor. – Akkor még gyakorolnom kell. – Elira
villantotta kék szemét. – A normalitás túlértékelt.
Eli megfeszült – apró, belső szorítás, amely nem jutott el az arcáig. A
normalitás túlértékelt. Mondja olyasvalaki, akinek sosem kellett keményen
dolgoznia érte. Akinek nem volt szüksége normalitásra a túléléshez.
Victor megköszörülte a torkát.
– Angie a legfényesebb csillag a villamosmérnöki karon.
A lány pofákat vágott.
– Victort nem hatja meg a dicséret, de ő a legjobb az orvostanhallgatók
között.
– Mert te még nem tudsz róla – mondta Victor komolyan –, hogy Eli
személyében kihívóm akadt.
Angie újsütetű érdeklődéssel mérte végig a fiút.
– Tényleg?
Eli elmosolyodott.
– Igyekszem.
 XXI
KÉT ÉVVEL KORÁBBAN
RKON

– IGAZA volt – mondta Stell.

Eli felállt a priccséről.
– Nem hangzik túl csalódottnak.
– Fogtuk a kivégzés jellegű gyilkosságokat, majd megfuttattuk őket a
rendszerünkben, hátha bármelyik bír RK-jegyekkel. – Stell átdugott egy
lapot a falon lévő nyíláson. – Íme Justin Gladwell.
Eli elvette a papírt, lenézett a szűkszavú profilra, egy harmincas éveiben
járó férfiéra kétnapos borostával.
– Majdnem egy éve lőtték agyon. Képessége ismeretlen. Arról sem
tudtunk, hogy a világon van.
– Nem bírja velük tartani a lépést – mondta Eli, miközben elrendezte a
négy profilt az asztalán. Justin Gladwell. Will Connelly. Helen Andreas. –
Gratulálok. Úgy fest, van egy új vadászuk.
– Magának pedig – mondta Stell – egy utánzója.
Eli felmordult. Nem vette jó néven, hogy a helyébe léptek.
– Nem – mondta, ahogy végignézett a hullákon. – Én személyre szabott
halálban részesítettem volna őket. Hogy… organikusnak tűnjön. Az
elkövetőt… – az ujjával dobolt az asztalon – …valami más érdekli.
– Hogy érti ezt?
– Úgy, hogy a gyilkos nyilvánvalóan elkerülhetetlennek tartja a
kivégzéseket, de kétlem, hogy ez lenne az egyetlen célja.
– Mihamarabb meg kell találnunk ezt az embert – mondta Stell.
– Szóval vadásszak a vadászra.
Stell felvont a szemöldökét.
– Ez problémát jelent?
– Épp ellenkezőleg – felelte Eli. – Már hiányzott egy igazi kihívás.
Összefonta maga előtt a karját, és a képeket tanulmányozta.
– Egy dolog biztos.
– Micsoda?
– A vadász egy RK.
 Stell ledermedt.
– Honnan tudja?
– Az túlzás, hogy tudom – mondta Eli. – Csak spekulálok. De mik az
esélyei annak, hogy egy átlagember az ellenállás legkisebb nyoma nélkül
kivégezzen három RK-t? – Az üvegszálas ablakhoz tartotta Gladwell
fényképét. – Mindhárom esetben egyetlen precízen kivitelezett fejlövés
közvetlen közelről. Olyan szintű pontossággal, ami két dolgot jelenthet: az
elkövető tapasztalt lövész, vagy az áldozatok nem álltak ellen. A
vérnyomok arra utalnak, hogy eszméletüknél és talpon voltak, amikor
lelőtték őket. Ami azt jelenti, hogy csak álltak ott. Sok átlagembert ismer,
aki képes meggyőzni vagy rávenni valakit, hogy önként menjen a halálba?
Eli nem várt válaszra. A fejét csóválta, a képeket tanulmányozta,
zakatoltak a gondolatai. Egy hét. Két hónap. Kilenc hónap.
– Ezek a gyilkosságok időben távol esnek egymástól – tűnődött. – Ami
arra utal, hogy a vadász vagy nehezen találja meg az RK-kat, vagy nem az
összes érdekli.
– Arra gondol, hogy bizonyos személyeket keres?
– Vagy bizonyos képességeket.
– Van ötlete?
Eli piramist formált az ujjaiból.
Egy RK képességeinek meghatározása lehetetlen feladat a halál beállta
után. A képességek szigorúan személyre szabottak, nemcsak arról
árulkodnak, hogyan halt meg egy RK, de az okról is, amiért élni akart.
Találgathat, de Eli utált találgatni. Veszélyes, és nem hatékony. A művelt
találgatás attól még találgatás, nem helyettesítheti az első kézből származó
tudást. Ugyanaz a halálközeli élmény – alámerülés egy befagyott tóba – két
végletesen eltérő képességet eredményezett. Az emberek egyedülállóak. A
pszichológia személyre szabott. A trükk az, hogy a homályos alakzatokra
kell figyelni. Koncentrálj a körvonalakra, a legtágabb kritériumokra, és
gyűjts össze belőlük annyit, hogy rátalálj a mintázatra, kirajzolódjon a kép.
– Kérek mindent erről a háromról – mondta Eli, végigsimítva a
fényképeken. – Lehet, hogy halottak, de ez nem jelenti azt, hogy nem
képesek felfedni a titkaikat.
Eli a dobozra mutatott Stell lábánál.
– Azok mik?
Stell a cipőjével meglökte a dobozt.
 – Ezek – mondta – kivégzés jellegű gyilkosságok, amelyek megfelelnek a
vadász módszerének, de az áldozat nem RK.
Emberek. Hát persze. Nem jutott eszébe, hogy a vadász talán nem
szorítkozik kizárólag RK-kra. De csak azért, mert ő maga csak velük
foglalkozott. Micsoda elhamarkodott feltételezés.
– Megnézhetem?
A doboz túl nagy volt az üvegszálas rekeszbe, úgyhogy Stellnek
egyenként kellett átadogatnia a lapokat.
– Mi jár a fejében? – kérdezte Stell, ahogy Eli lerakta a papírhalmot az
asztalra.
A pontok jártak a fejében, mozogtak, miközben megpróbálta összekötni
őket.
– Lennie kell egy mintázatnak – mondta. – Még nem találtam meg, de
meglesz.
 XXII
TIZENÖT ÉVVEL KORÁBBAN
LOCKLAND EGYETEM

– EGY porszem világot jelent…

Mennydörgés zengett a távolban, a felhők kékbe öltöztek. Másodév eleje
volt, és kicsomagolás után felmentek a tetőre, hogy megnézzék az érkező
vihart.
– …s egy szál vadvirág az eget – folytatta Eli.
Felemelte a tenyerét, amíg úgy nem tűnt, mintha közvetlenül a villámlás
alatt pihenne.
– …fogd föl tenyeredben a végtelent… {1}
– Most komolyan, Eli – szólalt meg Victor a hevenyészett teraszon
szétszórt egyik összecsukható széken ülve. – Kímélj meg a Szentírástól.
Eli leengedte a kezét.
– Ez nem a Biblia – mondta mogorván. – Hanem Blake. Olvass többet. –
Elvette az üveg skót whiskey-t Victortól. – De attól még igaza van. Nem árt
teremtőt látni a teremtés mögött.
– Ilyenkor szokott az ember a tudományhoz fordulni.
Eli a fejét rázta. Victor nem értette – sosem fogja megérteni –, hogy ez
nem hit helyett tudomány kérdése. A kettő szétválaszthatatlan.
Eli óvatosan belekortyolt az elcsent üvegbe, és leült a másik székbe,
miközben a vihar egyre közelebb ért. Ez volt az első éjszakájuk újra a
campuson, az első este közös lakásukban. Victor azzal töltötte a nyarat,
hogy próbálta kerülni a szüleit valami távoli családi nyaraláson, miközben
belevetette magát a szerves kémiába. Eli Locklandben töltötte a nyarat,
Lyne professzornál gyakornokoskodott. A barátjára sandított, aki előredőlt
ültében, a térdére könyökölt, szemmel láthatóan megbabonázta a távoli
villámlás.
Victor kezdetben nehéz helyzet elé állította. Eli Cardale személyisége,
amelyet az elmúlt évtizedben oly gondosan felépített, aligha talált értő
közönségre új szobatársa személyében. Nem volt szükség a határozott
mosolyra, a kellemre, a begyakorolt lazaságra. Értelmetlenek lettek, amikor
Victor ennyire érdektelenül viseltetett irántuk. Nem, az érdektelenség rossz
szó rá – Victor figyelme állandó volt, tűéles –, de minél elbűvölőbb próbált
lenni Eli, Victor annál kevésbé reagált rá. Sőt, egyértelműen bosszantotta az
igyekvése. Mintha tudta volna, hogy ez csak ennyi. Igyekvés. Kirakat. Eli
azon kapta magát, hogy megszabadul a felesleges cicomától, és csak a
legalapvetőbb jegyeire szűkíti a személyiségét.
És amikor ezt megtette, Victor kedvesebbé vált.
Úgy fordult Eli felé, akár egy tükör felé. Hasonló a hasonlóhoz.
Megijesztette és lelkesedéssel töltötte el Elit, hogy látják, és ő is látja
önmaga tükörképét. Nem teljesen önmagát – még mindig nagyon
különbözőek voltak –, de volt bennük valami elemi közös pont, ugyanaz az
értékes fémmag csillant meg a kőszikla felszíne alatt.
A villámlás kék vérerekkel szőtte át az eget a háztető felett, és
másodpercekkel később a világ körülöttük szédítő erővel megrázkódott. Eli
érezte a remegést a csontjaiban. Imádta a viharokat – kicsinek érezte magát
tőlük, egyetlen öltésnek egy hatalmas mintában, egyetlen csepp víznek a
zuhatagban.
Pillanatokkal később esni kezdett.
Másodperceken belül a szitálást zuhogás váltotta fel.
– Bassza meg – morogta Victor, ahogy felpattant a székéből.
A tetőajtó felé kocogott.
Eli felállt, de nem ment utána. Pillanatok alatt teljesen átázott.
– Jössz? – kiáltott Victor az esőben.
– Menj előre – mondta Eli, a zivatar elnyomta a hangját. Hátradöntötte a
fejét, és hagyta, hogy elnyelje a vihar.
Egy órával később Eli mezítláb átvágott a lakáson, esővíz csöpögött a
nyomában.
Victor ajtaja csukva volt, a villany lekapcsolva.
Miután elért a saját szobájába, Eli levetette az átázott ruháit, és leült a
székébe, miközben az ablakain túl enyhült a vihar.
Hajnali kettő: másnap kezdődik a tanítás, de így sem bírt elaludni.
A mobiltelefonja az asztalon hevert, néhány üzenet Angie-től, de Elinak
nem volt kedve hozzá, és amúgy is, a lány valószínűleg már alszik. Beletúrt
a vizes hajába, hátrasimította, majd beindította a számítógépet.
Valami szöget ütött a fejébe odakint a tetőn. A villám képe a tenyerén. Eli
a nyár jó részét azzal töltötte, hogy az emberi test elektromágnesességét
tanulmányozta. Az élet szó szerinti és metaforikus szikráját. Most, ahogy
ezekben a kimerült hajnali órákban sodródott az elsötétített szobában, ahol a
laptop mesterséges fénye nem hagyta elaludni, de nem is volt teljesen éber,
a billentyűzet fölé emelte ujjait, és keresni kezdett.
Hogy mit, azt pontosan ő sem tudta.
Képernyőképek, lapok, oldalak váltották egymást. Eli figyelme cikkek,
tanulmányok és fórumok között kalandozott, elveszetten, akár egy álomban.
Próbálta megtalálni a vezérfonalat. Néhány héttel korábban, egy másik
álmatlan éjszakán rátalált egy elméletre. Az elmúlt hónapban gyökeret vert
benne, elszívta a figyelmét.
Még mindig nem tudta, miért kattintott rá az első linkre. Victor a
tétlenségből fakadó kíváncsiságot vagy a kimerültséget okolta volna, de Eli
számára kísértetiesen ismerős volt ez a hipnotikus állapot. Egy kéz pihen a
sajátján. Egy áldás. Egy lökés.
Az elmélet, amelyet felfedezett, ezt állította: a hirtelen, extrém trauma
kataklizmatikus, akár visszafordíthatatlan változáshoz vezethet a fizikai
jellemzőkben és adottságokban. Hogy a halálközeli élmény esetében az
embereket újra lehet drótozni, újra lehet alkotni.
Legjobb esetben is áltudomány.
De az áltudomány nem automatikusan téves. Csak egy elmélet, amelyet
nem bizonyítottak megfelelően. És ha lehetséges? Elvégre az emberek
külső kényszer hatására gyakran tesznek rendkívüli dolgokat. Állítólagos
emberfeletti erőkifejtések, átmenetileg feljavult képességek. Valóban olyan
nagy ez az ugrás? Történhet valami ebben az élet és halál közti pillanatban,
az alagútban sötétség és fény között? Őrültség elhinni? Vagy önhittség nem
hinni benne?
Az oldal betöltött, és Eli szíve hevesebben vert, ahogy a feliratra meredt
a képernyő felső részén.
RendKívüli.
 XXIII
MÁSFÉL ÉVVEL KORÁBBAN
RKON

ELI a cella padlóján térdelt, előtte egy tucat lap szétterítve. Leszűkítette az
irdatlan gyilkosságmennyiséget harmincra. Aztán húszra. És most, a végén
hatnál tart.
Malcolm Jones. Theodore Goslin. Ian Hausbender. Amy Tao. Alice
Clayton. Ethan Barrymore.
Három drogdíler, két orvos és egy gyógyszerész.
Átcsúsztatta az első három lapot a nyíláson.
– Futtassa le ezeken a ballisztikai vizsgálatot, és vesse össze a kivégzett
RK-kkal.
Stell átlapozta a papírokat.
– Több száz, bandákhoz és a kartellekhez kötődő gyilkosság van ebben a
halomban. Miért ezt a hármat?
– Egy mágus nem fedi fel a trükkjeit – mondta Eli szelíden.
– Maga nem mágus, hanem gyilkos.
Eli sóhajtott.
– Ha akarnám, se tudnám elfelejteni. – A jókora papírhalom felé
biccentett, amelyből kiválogatta a hat nevet. – Abban egész pontosan
százhét, bandákhoz és a kartellekhez kötődő gyilkosság van.
Nyolcvanhármat kizárhatunk, mert nem követik a közvetlen közelről leadott
fejlövés kivégzési módszerét. A maradék huszonnégyből tizennégy illegális
fegyverkereskedelem miatt szerepel a nyilvántartásban, tíz gyógyászati
készítmények miatt. Tekintve, hogy a célpontja ugyanazt a pisztolyt
használta minden egyes kivégzéshez, feltételezem, nem fegyvert akart
szerezni. Tovább szűkíthetjük a listát, mert Jones, Goslin és Hausbender
kivégzése érintett más áldozatokat is, ez pedig amellett, hogy erősíti az
elméletemet, miszerint a keresett férfi természetfeletti képességével
befolyásolja az áldozatait, a többszörös mintavételt is okafogyottá teszi az
egyes helyszínekről, vagyis kizárhatunk még hármat az eredeti tízből.
– Biztos benne, hogy férfi?
 – Semmiben sem vagyok biztos – felelte Eli –, de valószínűbb a férfi
gyilkos. A női gyilkosok ritkábbak, és általában testközelibb módszereket
részesítenek előnyben.
– Maga szerint dílerekre vadászik? – kérdezte Stell.
Eli a fejét rázta.
– Szerekre. – Felvette a többi profilt a padlóról. – Az elméletem az, hogy
a gyilkos vagy függő, vagy nagyon beteg. Amivel helyben is volnánk. Amy
Tao, Alice Clayton és Ethan Barrymore. Az első kettő orvos, a harmadik
gyógyszerész.
Stell fel-alá járkált az üvegszálas fal túloldalán.
– És a halott RK-k? Nekik mi a jelentőségük?
– Kitartok a feltételezésem mellett, hogy a vadászunk továbbra is
bizonyos adottságokat keres. Andreas pusztító erővel bírt, ugyanakkor
helyre is állított dolgokat. Connelly képes volt gyógyulni.
– Ami alátámasztja az elméletét, hogy a gyilkos beteg.
Elinak feltűnt Stell hangjában a nehezteléssel vegyes tisztelet.
– Ez még mindig csak elmélet – tiltakozott. – Kezdjük a ballisztikai
vizsgálattal.

AZ EREDMÉNYEK két nappal később érkeztek meg.

Alice Clayton és Malcolm Jones.
Egy orvos és egy drogdíler a három halott RK mellé.
Eli előtt kezdett összeállni a kép, de valami még mindig hiányzott.
Folyton visszatért a fegyverhez.
A vadász módszeres volt, precíz – tudnia kellett, hogy a kivégzés
stílusának váltogatása segített volna elfedni a nyomait. És mégis kitartott
egyetlen technika mellett. Léteztek okok, amelyek miatt egyesek
ragaszkodtak egy adott mintázathoz: néha aláírásnak szánták, máskor
kényelem vagy szabatosság motiválta, de a mostani esetekben Eli úgy
érezte, hogy a gyilkos nem akarta bemocskolni a kezét. A fejlövés rideg,
hatékony és távoli. Ugyanakkor tiszta. Steril. Nem kell túl közel menni az
áldozathoz, így nem jár azzal a kockázattal, hogy biológiai információ
marad a helyszínen. A gyilkos választott fegyvere a mintázat hátulütői
ellenére arra utalt, hogy fontosabb számára fenntartani saját névtelenségét,
mint elrejteni a hullákat. Amiből viszont az következik, hogy a gyilkos
DNS-e már benne van a rendszerben.
Egy RK, akiről a hatóságok már tudnak.
Eli pulzusa felgyorsult, ahogy a részletek a helyükre kattantak az
elméjében.
Őrültség volt. Irracionális. Megfontolatlan. De Eli megint enyhe taszítást
érzett a hátán, amely a bekapcsolt számítógép felé terelte, majd keresni
kezdett a furcsa és váratlan halálesetek között a praktizáló orvosok körében.
A következő negyvennyolc álmatlan órát azzal töltötte, hogy átfésült
minden adatbázist, gyászjelentést és újsághírt. Tudta, hogy ugrásokkal
halad lépések helyett, de a talaj sima és lejtős volt a talpa alatt. Úgyhogy
ahelyett hogy fékezett volna, hagyta, hogy a gravitáció tegye a dolgát.
És végül talált egy gyászjelentést. Dr. Adam Porterről. Vezető
ideggyógyász, akit órákkal munkaidő után holtan találtak a
magánrendelőjében. A halottkém jelentése szerint szívroham végzett vele,
de nem az asztalánál, vagy úton a kocsijához, vagy otthona biztonságában.
Nem, a testet a kórház linóleumpadlóján találták meg, egy füstölgő, kiégett
MRI mellett.
Szörnyű baleset.
Nagy erejű áramütés.
Az aznap esti betegek nyilvántartása hiányzott, takaros lyuk egy szoros
beosztásban, de Eli a körvonalai alapján is képes volt értelmezni.
Felismerte ezt az alakzatot.
Már látta korábban.
Angie teste, kitekeredve a locklandi labor padlóján, háta ívbe hajlik, szája
nyitva, életének utolsó másodperceit halhatatlanná tette a fájdalom.
Szívroham, mondták.
Szörnyű baleset.
Nagy erejű áramütés.
És mindkettő origójában egy RK, aki ért a vadászathoz, és képes hatással
lenni áldozatainak testére. Valaki, aki már benne van a rendszerben – mert
halottnak kellene lennie.
– Megöltelek – motyogta Eli.
Victor újra feltűnt, mintha megidézte volna. Hidegkék szempár és ravasz
mosoly.
– Valóban.
– Akkor hogyan?
 – Tényleg nem tudod?
Eli összeszorította a fogát.
Sydney Clarke.
Serena ragaszkodott hozzá, hogy maga szabaduljon meg a húgától. Az
elszántsága nyilvánvalóan megingott. Sydney még mindig életben volt.
A lány, akinek megvolt az a rossz szokása, hogy visszahozta az
embereket. És az RK-kat hibásan. Eli a saját szemével látta, amikor Sydney
feltámasztotta az egyik első áldozatát, úgy küldte vissza hozzá, akár egy
törött játékszert, kezében egy üzenettel Victortól.
Szereztem egy barátot.
Eli most felállt, és felnézett a legközelebbi kamerába.
– Stell? – kérdezte előbb halkan, majd hangosabban.
Távolságtartó hang válaszolt a távbeszélőn keresztül.
– Az igazgató jelenleg nem elérhető.
– Mikor jön vissza? – kérdezte Eli, de a hang nem válaszolt.
Eli dühbe gurult. Találkoznia kellett Stell-lel, a szemébe nézni, és
megkérdezni, hogy lehetett olyan hülye, hogy nem égette el a testet.
Körbenézett, olyasmit keresve, amivel magára vonhatja az igazgató
figyelmét.
De minden le volt csavarozva. Kivéve persze őt magát. Ököllel az
üvegszálas falba csapott.
Halk zúgás hallatszott, ahogy a falak megteltek elektromossággal.
– Ápolt – parancsolta a test nélküli hang. – Fejezze be.
Eli nem hagyta abba. Másodjára is az üvegszálas falba vágott. Megszólalt
a riasztó, és egy pillanattal később elektromosság hasított végig Eli karján,
aki ettől hátratántorodott, és pulzusa egyetlen ütem erejéig kiesett a
ritmusból, mielőtt újra magára talált. Harmadjára is elindult a fal felé, de
mielőtt az ökle elérhette volna, a fények kialudtak, és Eli körül minden
sötétbe borult.
Az érzékmegvonás olyan hirtelen volt, a sötétség olyan teljes, hogy Eli
úgy érezte, mintha zuhanna. Kinyúlt, hogy megtámaszkodjon, de
megtántorodott, másodperceken át tapogatózott egy fémszék után, majd
leült várakozni.
Miért nem égette el a testet?
Miért nem…
De ahogy Eli ült a sötétben, magában újra meg újra végigpörgetve a
kérdést, érezte, hogy a láthatatlan kéz, amely oly sokáig terelte, most
visszahúzza. Ha átadja Victort Stellnek, az RKON-nak, akkor élve kapják
el. Bezárják egy cellába. Nem. Eli nem tűri és nem is tűrheti a
félmegoldásokat. Victor túl veszélyes, le kell számolni vele, és Stell egyszer
már kudarcot vallott.
Másodjára nem bízhatja rá a feladatot.
A fények felgyúltak, a szemközti fal áttetszővé vált, és az igazgató
rontott be a látóterébe méretre szabott fekete öltönyben, a nyakába vetett
nyakkendővel.
– Mi a franc? – kérdezte Stell. – Remélem, egy ilyen mutatvány után
valami eget rengetővel áll elő.
Eli csak egy másodpercre bizonytalanodott el, majd felegyenesedett,
kitartva a terve mellett.
– Valójában – felelte hidegen – holtvágányra futottam.
Ezzel nem hazudott.
Gyanakvás suhant át Stell arcán.
– Az elmúlt hetének fényében ez igen meglepő. Úgy tűnt, mintha
haladna.
Eli magában káromkodott. Annyira megdöbbentette a felfedezés, annyira
várta a szembesítést, és annyira meghökkentette a saját visszatáncolása,
hogy nem vette figyelembe annak következményeit, ha meggondolja magát.
A hátulütőket. A törést a mintázatban.
– Hol esett szét? – faggatta Stell.
– Nem esett szét – felelte Eli. – Csak kifogytam a nyomokból.
– Akkor mi a faszomért hívott ide? – csattant fel az igazgató.
Eli hibázott. Ez ritkán, de főként Victorral kapcsolatban fordult elő.
Victor rendelkezett a nyugtalanító képességgel, hogy a bőre alá férkőzzön,
megzavarja a koncentrációját. Most viszont Elinak kellett megzavarnia
Stellt, valahogy más irányba terelni a figyelmét, kioltani a gyanakvását…
valami könnyebben kezelhetőbe fordítani. Például haragba – az olyan
hangos érzelem.
– Azt hiszem – szólalt meg Eli, annyi maró gúnyt sűrítve a hangjába,
amennyit csak bírt –, látni akartam, hogyan reagálna. Most már tudom.
Stell rámeredt, szája tárva a meglepetéstől. És ahogy várható volt,
elöntötte a harag.
– Azt akarja, hogy visszaküldjem a laborba?
– Ez a fenyegetés kezd unalmassá válni.
Stell hátrahőkölt, mintha megütötték volna.
 – Valóban? – kérdezte komoran. – Hadd frissítsem fel az emlékeit.
Eli megfeszült, ahogy Stell a szájához emelte a karóráját, és egy rejtett
adóvevőbe beszélt, túl halkan ahhoz, hogy ő is hallja.
– Várjon – kezdte Eli, de félbeszakította a fémes nyikorgás a feje felett.
Négy apró szórófej bukkant elő a mennyezetből a cella elülső részén. Jeges
víz zuhogott le, másodpercek alatt eláztatta Elit.
Eli hátrálni kezdett, de Stell hangja megállította.
– Ne merészeljen visszavonulót fújni!
Eli kitartott.
– Rendben. – Lenézett a kezére, majd vissza Stellre. – Nem vagyok
cukorból.
– Tudom – mondta az igazgató komoran.
Eli alig hallotta a zúgást a víz hangja mögött. Későn jött rá, mi történik,
még lépett egyet az üvegszálas fal felé, majd megrázta az áram. Mindent
átjárt. Belemart a lábába, végighasított a mellkasán, lángra lobbantva
minden idegvégződését. Eli négykézlábra zuhant, ahogy átjárta a vízzel
belévezetett elektromosság. Elég volt ahhoz, hogy leterítsen egy kisebb
állatot, de Eli az öngyógyító képessége miatt öntudatánál maradt,
beledermedve egy áram általi kivégzésbe.
Állkapcsa megfeszült, halk, állati hang szűrődött ki a fogai közül.
Stell sarkon fordult, és elviharzott, kezével szinte lemondóan legyintett.
A fal átlátszatlan fehérré változott, és borzalmasan lassan telő
másodpercekkel később az elektromosság végre elhalt. Eli az oldalára
zuhant a csúszós padlón, miközben a szórófejek lassítottak, majd
kikapcsoltak.
Ziháló mellkassal a hátára fordult.
Aztán lassan felállt és az asztalhoz ment, leült a számítógép előtti székbe.
Mivel a rendszerét Stell klónozta, az igazgató képes lehet kideríteni
mindent, ha a sorok között nem is tud olvasni, a fő csapásirányt
megláthatja.
Eli elkezdett lekérdezni más haláleseteket, más halálozási okokat, más
nyomokat. Nem tudja eltüntetni a keresést, amely elvezette Adam
Porterhez, a hiányzó láncszemhez, de abban megakadályozhatta Stellt, hogy
kövesse a gondolatmenetét. Minden újabb kereséssel szétzilálta
gondolatainak fonalát, egy olyan útvonalat járt be, amelyet korábban már
elvetett. Szerencsére ez a saját kudarca miatt érzett frusztrációnak fog tűnni,
felbőszült igazságkeresésnek.
 De ahogy ujjai szálltak a billentyűzet felett, létrehozva a félrevezető
nyomok és zsákutcák kusza hálóját, saját gondolatai besoroltak egyetlen
egyértelmű irányba.
Victort magának akarja.
 XXIV
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
RKON

ELI majdnem egy órát töltött azzal, hogy Stellt hallgatta, ahogy új
célpontjáról, Marcella Renee Rigginsről magyarázott, aki
maffiózófeleségből lett gyilkossá. Átlapozta az aktát, miközben az igazgató
beszélt, félretette az újságkivágást és az RKON által kiadott fedősztorit,
ehelyett a kórházban készült helyszíni fotókra koncentrált – az ágyra a
rozsdás ráccsal, a tönkrement ágyneműre és a még döbbenetesebb lyukra a
kórterem falában.
– …majdnem meghalt egy tűzben, és úgy tűnik, eléget mindent és
mindenkit, akihez csak hozzáér…
– Nem elégeti őket – lapozta át Eli a fotókat.
– Az a kupac hamu másról árulkodik.
Eli végigfuttatta ujját a lyukon a falban, majd a helyszínen készült közeli
fotóhoz lapozott a törmelékről a konyhapadlón.
Felállt, és az üvegszálas falhoz nyomta a fényképet.
– Látja? A gyémánt széleit.
Stell hunyorgott.
– Koszosnak tűnik. Nem meglepő, tekintve, hogy egy kupac emberi
maradványban hever.
– Az nem kosz. Hanem grafit.
– Elvesztettem a fonalat.
Nyilván.
– Marcella nem elégeti, hanem elkorhasztja a dolgokat. Ha hőt használna,
rendkívüli hideggel szembe lehetne szállni vele. De egy ilyen korrozív
képesség esetében jobban jár, ha megöli.
Stell összefonta maga előtt a karját.
– Ez az egyetlen javaslata?
– Ebben az esetben kétségkívül a legjobb javaslat – mondta Eli. Látott
már olyan képességet, mint Marcelláé. Nyers, pusztító, nem ismer
határokat. Nincs helye a világban ekkora hatalomnak. Káoszba borítana
mindent, amíg le nem kapcsolják. – Tudja a szén felezési idejét?
 – Fejből? – kérdezett vissza Stell.
– Közel hatezer év. Maga szerint meddig tartott megölnie a gyémánt
tulajdonosát? Mibe telik neki átütni bármilyen páncélt, amit az emberei
viselnek?
– Nem ez lesz az első alkalom, hogy az ügynökeink érintésalapú
képességgel bíró személlyel kerülnek szembe.
– Tegyük fel, hogy elkapják. Van egyáltalán arra alkalmas cellájuk, hogy
olyasvalakit tartson fogva, aki ilyen erőkkel bír?
– Minden képességnek megvannak a korlátai…
– Hallgasson rám…
– Nem érdekel a véleménye – vágott közbe Stell. – Már ismerem a
filozófiáját, Eli. Ha magán múlna, az RKON sosem mentene meg senkit.
– Részben miattam sikerült megmenteniük a legutóbbi huszonkét RK-t.
Úgyhogy vegye komolyan, amikor azt mondom, hogy valaki, aki ekkora
erővel bír, nem maradhat életben.
– Ismeri a szabályzatot.
– Tudom, hogy abban a hitben ringatja magát, miszerint minden RK
megérdemli, hogy megmentsék, de ez nem így van.
– Nem vagyunk élet-halál urai – vágta rá Stell. – Nem ítéljük el az RK-
kat szembesítés nélkül.
– Most maga az, akinek a filozófiája elhomályosítja az ítélőképességét.
– Marcellának felkínáljuk ugyanazt a lehetőséget, amit minden RK-nak,
akivel találkozunk: hogy önként jöjjön. Ha visszautasítja, és a terepen lévő
csapat nem tudja biztonságosan…
– Biztonságosan? – horkant fel Eli. – Ez a nő egyetlen érintéssel hamuvá
változtatja az embereket. Elrohasztja a fémet és a követ. Magának
fontosabb az RK-k élete az emberekénél? Öngyilkos küldetésre küldi az
ügynökeit, hogy táplálja a büszkeségét…
– Állítsa le magát – mondta Stell.
Eli összeszorított fogai közt fújta ki a levegőt.
– Ha most nem öli meg, azt fogja kívánni, bárcsak megtette volna.
Stell indulni készült.
– Ha nincs más javaslata…
– Küldjön engem.
Stell hátrapillantott rá, felvonta sűrű szemöldökét.
– Hogy mondta?
 – Más lehetőséget keres? Olyat, amely nem jár ártatlan emberek
halálával? – Eli széttárta a karját. – A képességeink kiegészítik egymást. Ő
pusztít. Én gyógyulok. Van benne valami kozmikus elegancia, nem
gondolja?
– És ha az ő ereje gyorsabb? – kérdezte Stell.
Eli leengedte a karját.
– Akkor meghalok – mondta egyszerűen.
Valamikor régen hitt abban, hogy azért maradt életben, mert az Úr így
akarta. Hogy sebezhetetlen, mert az Úrnak célja van vele. Manapság Eli
nem tudta, miben hisz, de még mindig reménykedett, elszántan,
kétségbeesetten, hogy van oka a létezésének.
Stell komoran elmosolyodott.
– Értékelem az ajánlatát, Mr. Cardale. De nem engedem ki ilyen
könnyen.
A fal átlátszatlanná vált, eltakarta az igazgatót a szeme elől. Eli
felsóhajtott, és az ágyához ment. Leült a priccsére, könyöke a térdén, ujjai
összefonva, feje lehajtva. Mintha imádkozna.
Természetesen nem számított rá, hogy Stell igent mond.
De elültette a magot. Látta, ahogy gyökeret ver Stell gondolataiban.
Már csak egyszerűen meg kell várnia, hogy kihajtson.
 XXV
NÉGY ÉVVEL KORÁBBAN
RKON – LABORSZÁRNY

THOMAS Havertynek nagyratörő elképzelései voltak.

Úgyhogy egyáltalán nem lepődött meg, amikor Stell megfosztotta az
állásától az RKON-nál. Nem lepődött meg, amikor a biztonságiak
kikísérték a laborból, elvették a belépőkártyáját, az aktáit, ropogós fehér
köpenyét. Oly sok zsenit állítottak parkolópályára korlátolt bolondok.
Tudósokat, akiket elítéltek, mielőtt ünnepelni kezdték őket. Isteneket, akiket
megfeszítettek, mielőtt imádták volna őket.
– Erre, Mr. Haverty – mondta a fekete öltönyt viselő katona.
– Doktor – javította ki, ahogy széttárt karral átlépett a szkenneren, és
hagyta, hogy letapogassák a ruháját, a bőrét, a csontvázát, mindezt azért,
hogy meggyőződjenek róla, nem lopott el semmit a laborból. Mintha ő ilyen
átlátszó, ilyen ostoba dologra vetemedne.
Kikísérték egészen a parkolóig, és átkutatták a kocsiját is, majd
visszaadták a kulcsait, és jelezték a biztonságiaknak, hogy kiengedhetik. A
kapu komor véglegességgel csukódott be mögötte.
Haverty huszonnégy mérföldet vezetett Merit külvárosáig, egy kis
lakáshoz a város déli oldalán. Bement, lerakta a kulcsokat a megszokott
tálcájukba, levette a kabátját és a cipőjét, majd feltűrte az ingujját.
Mr. Cardale vérének néhány cseppje még mindig csuklójának belső
oldalán száradt, ahol nem védte a gumikesztyű. Haverty egy pillanatig
nézegette a pettyeket, a különös mintázatot, amely olyan, akár egy alig
ismert csillagkép, egy felfedezésre váró konstelláció.
Feltartott csuklóval az irodájába ment. Ablaktalan helyiség, steril és
fehér, mintákkal megrakott hűtőpolcok szegélyezték, vérrel teli ampullák,
apró üvegcsék, bennük tucatnyi különféle gyógyszerrel, megannyi kézzel
lemásolt jegyzetekkel megtömött mappa.
Nem, Haverty nem volt olyan ostoba, hogy a távozásakor lopjon az
RKON-tól. Ehelyett megtette minden egyes nap. Darabonként lopta el a
kutatását. Egyetlen minta. Egy tárgylemez. Egy ampulla. Az összes elhozott
tárgy olyan apró, hogy hivatkozhasson véletlenre, ha rajtakapják.
Szórakozottságra. A türelem valóban a legnagyobb erény. A haladás
megtorpanó léptekkel érhető el, egyszerre csak eggyel.
Minden este – vagy reggel –, amikor hazaért, Haverty fogott egy
jegyzettömböt, és szóról szóra újra leírta a jegyzeteket, amelyeket
szentélyében készített az RKON bázisán.
Az emberek, akik megelőzték a korukat, természetükből fakadóan
mindig kívülállók voltak.
Ebben Haverty sem különbözött. Stell nem látta be – ahogy az RKON
sem –, de ő tudta, hogy a cél szentesíti az eszközt. Megmutatja nekik.
Feltöri a RendKívüliek kódját, örökre megváltoztatja a tudományt, és akkor
majd visszafogadják. Imádni fogják.
Átvágott a laboron, és elővett egy kis üveglapkát a legfelső fiókból, mellé
egy szikét, amellyel óvatosan a lapkára kaparta Eliot Cardale rászáradt
barnásvörös vérét.
Olyan sok tennivalója volt még.
 XXVI
NÉGY HÉTTEL KORÁBBAN
DÉL-MERIT

NICK Folsetti leült a padra az öltözőszekrények mellett, és elkezdte

letekerni kezéről a bandázst. Végigfuttatta nyelvét a szája belső oldalán –
még mindig érezte a vér ízét ellenfele ütése nyomán.
A szalag maradéka is lejött, és Nick megmozgatta az ujjait, nézte a bőrét,
ahogy bütykei megfeszülnek és megkeményednek, akár a kő. Persze nem
kő volt, semmi ilyesmi. Inkább mintha az összes puhaság távozott volna
belőle. Megszabadult minden gyengeségtől. Újra átmozgatta a kezét, ujjaiba
hirtelen visszatért a szín, ahogy visszalágyultak hússá és csonttá.
Nick csak testének egyes részeit tudta megkeményíteni – kéz, bordák,
comb, állkapocs –, és még így is koncentrálnia kellett.
De ez akkor is nagy szám.
Hallotta a pletykákat a katonákról, akik olyanokat kerestek, mint ő.
Leereszkedett az internetes nyúlüregbe, az első pár napban előásott mindent
a RendKívüliekről, mígnem rájött, hogy ezzel valószínűleg felhívja magára
a figyelmet, és inkább áttért az inkognitó módra és a nyilvános
számítógépekre.
RKON – ez volt a nevük. Továbbra is olyannak képzelte el őket, mint a
meghívottak a tévéműsorokban, akik hisznek a szellemekben, szörnyekben
és földönkívüliekben. Nick sosem volt hiszékeny, nem igazán hitte el, hogy
ezek a vadászok valóban léteznek.
Viszont amíg hat hónappal ezelőtt ki nem engedték a kórházból, és át
nem ütött az öklével egy falat, miközben csak a falnak lett baja, abban sem
hitt, hogy léteznek olyan emberek, mint ő.
A bukméker Tavish fogai közt egy friss fogpiszkálóval füttyentett neki az
ajtóból.
– A méretedhez képest jó nagyot ütsz. – Az állával a folyosó, a terem, a
ring felé intett. – Vannak ennél jobb helyek is, tudod?
– Menjek el? – kérdezte Nick.
– Nem ezt mondtam – felelte Tavish, áthelyezve a fogpiszkálót a
szájában. – Úgy értettem, ha bármikor nagyban akarsz játszani, segíthetek
neked… részesedésért.
– Nem akarok több figyelmet – felelte Nick. – Csak több pénzt.
– Ahogy akarod. – A boríték ívben szelte a levegőt, és mellette landolt a
padon. Nem volt túl vastag, de lenyomozhatatlan, és bőven elég, hogy
kihúzza vele a következő bunyóig. Nicknek nem is volt többre szüksége.
– Találkozunk három nap múlva – mondta Tavish, és eltűnt a folyosón.
Nick az ujjával végigpörgette a pénzt, aztán a kabátjába dugta, és elindult
kifelé.
Az utcai lámpa az ajtó felett megint megbolondult, a sikátort elborítják a
kusza árnyékok, az a fajta, ami ilyen késő este trükközik az ember
szemével.
Nick cigarettára gyújtott, vörös hegye táncolt előtte a sötétben.
Durva buli ment az egyik közeli raktárban, a klub basszusának súlyos
lüktetése kiáradt az utcára. Nick a saját szívverését sem hallotta a
dübörgéstől, de főleg nem a háta mögötti lépteket.
Addig nem sejtette, hogy van ott valaki, amíg a fájdalom hirtelen az
oldalába nem hasított. Váratlanul érte, egy pillanatig arra gondolt,
meglőtték, de amikor lenézett, meglátta a bordái közül kiálló rövid
fémnyilat. Az üres ampullát.
Szédelegve megfordult, egy zsarura számított, egy kemény fiúra, vagy
akár egy RKON-katonára, de csak egyetlen alacsony, kopaszodó férfi állt
előtte, kerek szemüvegben és fehér orvosi köpenyben.
Ezt látta utoljára, mielőtt a látása elhomályosult, lába kibicsaklott alóla,
és minden elsötétült.

NICK egy fémhelyiségben tért magához – lehet szállítmányozó konténer

vagy raktár, nem bírta megállapítani. Látása kiélesedett és elhomályosult, a
feje lüktetett. Visszatértek az emlékei. A nyíl. Az ampulla.
Próbált mozogni, és érezte béklyóinak szorítását a csuklóján és a
bokáján, a nejlonlepedő zörgését a feje alatt.
Nick megfeszítette a testét, megkeményítette a csuklóját, de mindhiába.
A tömörség nem ugyanaz, mint az erő. Strapabíró béklyói voltak. Nem
pattantak el. Küzdött, az asztalhoz csapkodta magát, mígnem valaki
csettintett a nyelvével.
 – Milyen gyorsan visszafejlődünk – mondta egy hang a feje mögött. – Az
emberek abban a pillanatban állatokká válnak, hogy ketrecbe zárják őket.
Nick tekergett, a nyakát nyújtogatta, és meglátta egy fehér köpeny szélét.
– Nézze el nekem a laborom állapotát – mondta a hang. – Tudom, hogy
nem ideális, de a tudomány nem hódolhat be az esztétikának.
– Ki a faszom vagy te? – kérdezte Nick, elszántan nekifeszülve
kötelékeinek.
A fehér köpeny megközelítette az asztalt, és egy férfi tűnt fel benne.
Sovány. Kopaszodó. Kerek szemüveg és mélyen ülő, palaszürke szempár.
– A nevem – mondta a férfi, megigazítva a műanyag kesztyűjét – dr.
Haverty.
Valami megcsillant a kezében, vékony, ezüstszínű és éles. Egy szike.
– Ígérem, hogy ami ezután történik, a haladást szolgálja.
A férfi előrehajolt, Nick bal szeme fölé tette a pengét. A hegye
tökéletesen fókuszba került, elég közel ahhoz, hogy súrolja a szempilláit,
miközben a doktor elmosódott fehér folttá vált mögötte.
Nick a fogát csikorgatta, próbált visszahúzódni, el a szike útjából, de nem
tudott hová menekülni, ezért minden erejével arra koncentrált, hogy
megkeményítse a bal szemét. A szike a jégbe ütköző fém koppanásával
pihent meg rajta.
Mosoly ült ki a doktor elmosódott arcára.
– Csodálatos.
A szike eltűnt, és a doktor kilépett Nick látómezejéből. Hallotta az áttúrt
orvosi eszközök zörgését, majd Haverty újra megjelent, kezében egy
fecskendővel, abban pedig élénk kék színű, sűrű folyadékkal.
– Mit akar? – könyörgött Nick, ahogy a tű eltűnt a szeme elől.
Másodpercekkel később fájdalom hasított a koponyája tövébe. Hideg
áradt szét a végtagjaiban.
– Hogy mit akarok? – visszhangozta Haverty, miközben Nick reszketett,
remegett és rángatózott. – Amit minden tudósember. Tanulni.
 3
FELEMELKEDÉS
 I
HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN
RKON

– ÉS TE, Rush?
Dominic pislogott. Egy asztalnál ült a kantin felső szintjén, Holtz az
egyik oldalán, Bara a másikon. Miután megszerezte Domnak a munkát,
Holtz a közelében maradt, segített neki beilleszkedni. Vidám szőke srác –
Dom önkéntelenül is ilyennek látta, habár Holtz egy évvel idősebb volt nála
– ravasz mosollyal és szüntelen jókedvvel, együtt szolgáltak két
kiküldetésen, mielőtt Dom rálépett egy rögtönzött pokolgépre, és
nyugalmazták. Bara jelenléte ellenére kellemes volt együtt tölteni a
műszakváltás közti szünetet.
Rios egyedül ült egy asztallal arrébb, mint mindig, tányérja mellett egy
nyitott könyv. Akárhányszor egy katona túl közel ment el mellette, a nő
szúrósan ránézett, az pedig eloldalgott.
– Mi van velem? – kérdezte Dom.
– Ha RK lennél – kérdezte Bara, szájában egy falat szendviccsel –, mi
lenne a képességed?
Ártalmatlan kérdés volt, és tekintve a helyszínt, elkerülhetetlen is. De
Dom szája így is kiszáradt.
– Nem… nem tudom.
– Ugyan már – erősködött Bara. – Ne mondd, hogy még nem
gondolkodtál rajta.
– Én röntgenszemet akartam – mondta Holtz. – Vagy repülni. Vagy hogy
át tudjam változtatni a kocsimat másik kocsivá, akárhányszor megunom.
Rios felnézett az asztalától.
– Bámulatos az észjárásod – jegyezte meg.
Holtz felderült, mintha ez bók lett volna.
– De – folytatta – ha elolvastad volna a kiértékeléseket, akkor tudnád,
hogy egy RK erejét meghatározza a halálközeli élmény jellege és a
lelkiállapot az incidens idején. Szóval áruld el – fordult meg a székében –,
miféle balesettől lesz olyan képességed, amivel megváltoztathatod a kocsid
modelljét?
 Holtz viccesen összevonta a szemöldökét, mintha tényleg próbálna
rájönni, de Bara egyértelműen unatkozott.
– És te, Rios? – vágott vissza. – A te erőd mi lenne?
Rios visszatért a könyvéhez.
– Megelégednék azzal, hogy csendet tudjak varázsolni.
Holtz idegesen felnevetett.
Dominic végighordozta tekintetét a csoporton.
Nem számított rá, hogy könnyebb lesz – nem akarta, hogy az legyen –,
de könnyebb lett. Ez a lényeg, csodálatos, mi mindent megszokik az ember,
hogyan válik a különös hétköznapivá, a rendkívüli normálissá. Miután
otthagyta a sereget, hiányzott neki a bajtársiasság, a közös hang. A francba,
hiányoztak neki az egyenruhák, a parancsok, a napi rutin.
Amik felett Dominic sosem bírt napirendre térni, azok az RKON cellái
voltak. Vagy inkább az emberek, akiket bennük tartottak.
Az intézmény makulátlan fehér falaihoz hozzászokott – kusza labirintus,
amelyet a gépies izommemória átlátható szakaszokká tett –, de a hely
feladata mindig feszélyezni fogja. Ha Dom bármikor elfelejtené az épület
igazi célját, elég lenne átnéznie a biztonsági felvételeket, végigkattintani a
három tucat cella képein.
Alkalmanként, amikor Dom a napi feladatokat kapta, bejárta ezeket a
cellákat, kihordta az ételt, hallgatta az RK-kat az üveg mögött, ahogy
könyörögnek neki, hogy engedje ki őket. Néha, amikor a kiértékelést kapta,
le kellett ülnie velük szemben – a rabok a cellájukban és az embernek
álcázott Dominic –, majd az életükről, a halálukról, az emlékeikről, a
gondolataikról faggatnia őket. Úgy kellett tennie, mintha nem értené, mire
gondolnak, amikor az utolsó pillanataikról beszélnek, az elszánt
gondolatokról, amelyek követték a sötétbe és visszahúzták őket.
Az asztal túloldalán Holtz és Bara még mindig hipotetikus képességekkel
dobálózott, Rios pedig visszatért a könyvéhez, de Dominic csak bámulta az
ételét, mert hirtelen elment az étvágya.
 II
KÉT ÉVVEL KORÁBBAN
DOMINIC LAKÁSA

A NÉVJEGYKÁRTYÁT forgatta, miközben Victorra várt, hogy

visszahívja.
A négy betű fekete tintáján megcsillant a fény.
RKON.
Tíz perccel később a telefon végre megcsördült.
– Vállald el a munkát.
Dominic megdermedt.
– Komolyan? – De a beálló csend alapján biztos lehetett benne, hogy
vállalnia kell. – Ezek a fickók vadásznak ránk. Elkapnak minket. Megölnek
minket. És azt akarod, hogy nekik dolgozzak?
– Megvan hozzá a háttered, a képesítésed…
– És ha kiszúrják, hogy RK vagyok?
Kurta, türelmetlen sóhaj.
– Képes vagy kilépni az időből, Dominic. Ha te nem tudod elkerülni,
hogy elkapjanak…
– Az időből ki tudok lépni – mondta Dominic –, de a falakon nem tudok
átmenni. Zárakat nem tudok kinyitni. – Dom beletúrt a hajába. – Tisztelettel
mondom…
– Ez a fordulat általában egy nemet előz meg – jegyezte meg Victor
hűvösen.
– Amire kérsz…
– Ez nem kérés.
Victor száz mérfölddel távolabb volt, de Dominic így is összerezzent a
fenyegetéstől. Mindenért Victornak tartozott, és ezzel mindketten tisztában
voltak.
– Rendben.
Victor letette, Dom pedig sokáig meredt a telefonra, mielőtt
megfordította a névjegykártyát, és tárcsázott.
FEKETE furgon jött érte hajnalban.
Dominic az útpadkán várta, figyelte, ahogy egy férfi utcai ruhában kilép
belőle, és kinyitja a hátsó ajtót. Dom erőt vett magán, hogy elinduljon.
Léptei lassúak voltak, teste küzdött az ellenállásával.
Nem akarta ezt csinálni. Minden, önmagát védő idegszála azt súgta, hogy
ne. Nem tudta, Victor mit tervez, vagy hány lépéssel jár előrébb. Dom
magában olyannak látta Victort, mint aki úgy éli az életét, mintha az egész
világ egyetlen nagy sakkjátszma lenne. Megérinti az embereket, és azt
mondja: „Te gyalog leszel, te huszár, te bástya.”
Dom zsörtölődött egy kicsit a gondolaton, de végül is a seregben
megtanulta, hogy ne tegyen fel kérdéseket. Hogy bízzon a parancsokban,
ahogy megérkeznek, abban a tudatban, hogy nem látja a teljes képet. A
háborúhoz mindkét embertípusra szükség van – akik hosszú távra
terveznek, és azokra is, akik rövidre.
Victor volt az előbbi.
Dominic az utóbbi.
Ettől nem vált a gyalogjává.
Csak jó katonává.
Rávette magát, hogy elinduljon a furgon felé. De mielőtt beülhetett
volna, a férfi elé tartott egy cipzáras tasakot.
– Telefon, óra, bármi, ami távközlésre alkalmas, és nincs a testébe
ültetve.
Dominicnak óvatosnak kellett lennie: csak maroknyi szám volt a
telefonjában, mindegyik álnéven. Victor volt a Nagyfőnök, Mitch a
Nagyember, Syd pedig Picirém – de így is ideges bizsergést érzett, ahogy a
táska eltűnt a szeme elől, és őt beterelték a furgonba.
Nem volt üres.
Négy másik ember – három férfi és egy nő – ült benne, háttal az
ablaktalan fémfalaknak. Dom leült, az ajtók becsapódtak, és a furgon
elindult. Senki sem szólalt meg, de látta rajtuk, hogy a többiek is katonák –
vagy volt katonák –, a vállukból, rövidre nyírt vagy szorosan felkötött
hajukból, arcuk rezzenéstelenségéből. Az egyiknek műkarja volt –
kifinomult biotechnológiai szerkezet könyéktől lefelé –, és Dom figyelte,
ahogy a férfi gépujjai szórakozottan dobolnak a lábán.
Felvettek még valakit – egy fiatal fekete nőt –, majd az út megváltozott a
kocsikerekek alatt, a külvilágot elnyomta a motor hangja, ahogy a furgon
gyorsított.
 Dom karrierjének felét ilyen konvojokban töltötte, amelyek egyik
bázisról szállították a másikra.
Az egyik férfi meg akarta nézni az időt, mire eszébe jutott, hogy
elkobozták az óráját. Dominicot nem zavarta – tudott várni.

AZ IDŐ furcsán haladt Dom számára.

Pontosabban ő haladt furcsán az időben.
Papíron harminchárom éves volt, de öregebbnek érezte magát – és úgy
vélte, bizonyos értelemben az is volt. Dom ki tudott lépni az időfolyamból,
ahol az egész világ egy szürke árnyalatokkal megfestett képpé vált, köztes
sötétséggé, sehollá, ahol ő volt az egyetlen mozgó dolog.
Sosem számolt utána, de úgy sejtette, valószínűleg heteket – ha nem
hónapokat – töltött a túloldalon, miközben a saját idővonala megnyúlt,
elvesztette az alakját.
Egyszer kísérlet gyanánt belépett az árnyak közé, és ott maradt, arra volt
kíváncsi, meddig bírja az időn kívül. Mintha a lélegzetét tartotta volna
vissza, ugyanakkor mégsem: a köztes térben volt oxigén, ugyanakkor teher,
nyomás is, olyan nyomás, amely korábban majdnem megtörte, amely alatt
minden lépés fájdalommal járt. Olyan nyomás, amely most visszahúzta,
kihívás, de semmiképp sem leküzdhetetlen.
Azóta minden reggel és este Dominic időt töltött az időn kívül. Néha
csak a lakása körül sétált, néha pedig messzebb merészkedett, a telő
másodpercek helyett a bejárt területet mérve.

AHOGY a furgon lassított, Dom figyelme visszatért a fémpadhoz, az

elsötétített belső térhez, a többi várakozó emberhez.
Pár perccel később végül megálltak. Az ajtók kinyíltak, és kiterelték őket
a sima aszfaltra. Dominic hunyorgott, szédelgett a hirtelen reggeli fényben.
Egy épület előtt álltak, amely bizonyára az RKON lehetett.
Kívülről… ártalmatlannak tűnt. Jellegtelennek. Volt egy kerítés, de
szögesdrót vagy látható lövészállások nélkül.
A csoport elérte a bejárati ajtót, és az a légzsilip szisszenésével nyílt ki
előttük. A fogadótér – ha lehet annak hívni – elegáns volt és tágas, de a
bejárat és az előcsarnok között volt egy ellenőrző pont. Egyenként mind a
hatukat név szerint szólították, és arra utasították, hogy ürítsék ki a
zsebeiket, és lépjenek be a szkennerbe.
Klinberg. Matthews. Linfield.
Dominic pulzusa felgyorsult.
Bara. Plinetti.
Victor azt mondta, nem tudnák bezárva tartani, de ő maga nem volt erről
meggyőződve. Ezeknek az embereknek abból áll a munkája, hogy elkapják
az olyanokat, mint ő. A technikai felszerelésüket nyilván a feladatnak
megfelelően módosították. És ha rájöttek, hogyan lehet megkülönböztetni
az embereket az RK-któl? Ha felismerik az olyanokat, mint ő?
– Rusher – szólalt meg egy tiszt, előreterelve Dominicet. Dom halkan
sóhajtott, és belépett a szkennerbe.
Hibajelzés – csengetés – visszhangzott végig az előtéren.
Dom hátralépett, ki a szkennerből, lélekben felkészülve rá, hogy
kinyílnak a falak, és feketébe öltözött katonák özönlik el a helyiséget.
Készen állt kilépni a világból az árnyak közé, feladni az identitását, a
névtelenségét, az egész szarságot, és szembenézni Victor dühével, de a tiszt
csak a szemét forgatta.
– Implantok?
– Mi? – kérdezte Dominic kábán.
– Fém. A testében. Nyilatkoznia kell róla, mielőtt belép.
A katona fürgén új parancsokat gépelt be.
– Rendben. Menjen.
Dom rászánta magát, hogy újra belépjen, közben azért imádkozott, hogy
a szkenner ne észlelje rajta a pánikot.
– Ne mozduljon.
Mintha lefénymásolnák. Erős fehér fényből álló sáv tapogatta le felülről
lefelé és vissza.
– Lépjen előre.
Dominic engedelmeskedett, miközben küzdött, hogy legyőzze a
végtagjait rázó remegést.
Egy másik fickó – Bara – a vállára csapott.
– Rendesen be vagy feszülve, haver.
Dom kipréselt magából egy ideges nevetést.
– Nem bírom a hirtelen zajokat – felelte. – A pokolgép hibája.
 – Pech, haver. – A szorítása enyhült. – De szépen összeraktak. Dom
bólintott.
– Elég szépen.
Bevezették őket egy terembe, ahol nem voltak székek, nem lehetett
leülni, minden kényelem hiányzott belőle. Csak a csupasz falak és az üres
padló. Az ajtó becsapódott mögöttük. Majd bezárult.
– Szerintetek ez egy teszt? – kérdezte harminc perc múltán Plinetti, az
egyik nő.
– Ha az, akkor jó szar – mondta a padlón elnyúló Matthews. – Egy fehér
doboznál több kell, hogy megszívassanak.
Dom hátradőlt, vállát nekivetette a falnak.
– Jólesne egy kávé – ásított Bara.
Megszólalt az utolsó fickó, Klinberg.
– Hé – kérdezte, rájátszva a suttogásra –, láttál már olyan izét?
– Milyen izét? – kérdezett vissza a másik nő. Linfield.
– Tudod. Amiket itt tartanak.
Azt mondta, amiket. Nem akiket. Dom ellenállt a késztetésnek, hogy
kijavítsa, miközben az ajtó kinyílt, és belépett egy katonanő. Magas volt és
sovány, világosbarna bőrrel és rövid fekete hajjal. Az újoncok többsége
talpra ugrott – a vigyázzállásról nehéz leszokni –, de a fickó lassan, szinte
lustán tápászkodott fel a padlóról.
– Rios ügynök vagyok – mondta a katona –, és én tartom a mai
eligazítást. – Hosszában végigment a helyiségen. – Néhányuk bizonyára
elgondolkodott rajta, mivel foglalkozunk itt. Az RKON-t három részleg
alkotja: Fogva tartás, Megfigyelés és Semlegesítés. A fogva tartáshoz
beosztott csapatok feladata az RK-k helyének meghatározása, felkutatása és
elfogása. Az említett RK megfigyelése ezen a bázison zajlik.
Klinberg felemelte a kezét.
– Melyik csapat öli meg őket?
Dominic mellkasa elszorult, de Rios arckifejezése nem változott.
– A semlegesítés a végső megoldás, és az ezt végző csapatok olyanokból
állnak, akik más részlegeknél már bizonyítottak. Bizton állíthatom,
Klinberg, hogy a közeljövőben nem fog RK-kat ölni. Jelezze, ha ez
elriasztja, mert akkor a zavaró jelenléte nélkül beszélhetek a többi öt
jelöltnek.
Klinbergnek volt annyi esze, hogy befogja.
 – Mielőtt belevágnánk – folytatta Rios –, alá fognak írni egy titoktartási
szerződést. Ha megszegik, nem tartóztatják le magukat. Nem is perelik be.
– Komoran elmosolyodott. – Egyszerűen eltűnnek.
Körbeadtak egy tabletet, és egyenként a képernyőre nyomták a
hüvelykujjukat. Amint a táblagép visszaért Rioshoz, a katona folytatta:
– A legtöbbjük már hallotta az RK kifejezést. És a legtöbbjük
valószínűleg szkeptikus. A leggyorsabban szemléltetés útján szoktathatjuk
le magukat a kétkedésről.
Az ajtó kinyílt a háta mögött.
– Kövessenek!

– KÉRJÜK, a kezüket tartsák a járművön belül – suttogta Klinberg, ahogy

kiléptek a folyosóra.
Emlékezz erre a helyre, gondolta Dominic, ahogy beállt a sorba.
Emlékezz mindenre. De a folyosó fehér labirintus volt, steril, egyforma és
átláthatatlan. Átmentek több ajtón, mind zárva, Rios ügynöknek a
belépőkártyájával kellett kinyitnia őket.
– Hé – suttogta Bara. – Úgy hallottam, tartanak itt egy gyilkost. Amelyik
vagy száz RK-t kinyírt. Szerinted igaz?
Dom nem felelt. Eli tényleg valahol az épületben van?
Rios ügynök megérintett egy távbeszélőt a vállán.
– Nyolcas cella, státusz?
– Ingerlékeny – felelte valaki a vonal másik végén.
Rios szája komor mosolyra húzódott.
– Tökéletes.
Beterelte őket az utolsó ajtón, és Dominic érezte, hogy a szívverése
meglódul. Egy hangárba érkeztek, amely a középen álló magányos cellától
eltekintve üres volt. Az üvegszálas kockában pedig egy nő, akár egy
szentjánosbogár egy befőttesüvegben.
A padló közepén térdelt, valamiféle kezeslábast viselt, a szövet
tükörsima, mintha bevonták volna valamivel.
– Tabitha – szólalt meg Rios ügynök rezzenéstelen hangon.
– Engedjen ki!
Az újoncok körbeállták a kockát, mintha a nő afféle műalkotás lett volna,
vagy egy különleges faj képviselője, valami, amit minden irányból meg kell
tekinteni.
Matthew még az ujjperceivel meg is kocogtatta az üveget, mintha
állatkertben lenne.
– Ne etesd az állatokat – motyogta az orra alatt.
Dominicnek felfordult a gyomra.
A rab felállt.
– Engedj ki!
– Kérd szépen – felelte Rios.
A fogoly ragyogni kezdett, a fény a bőre alól áradt, sötétvöröses
narancsszín, akár a forró fém.
– Engedj ki! – sikoltotta recsegő hangon.
És ekkor lángra lobbant.
Tűznyelvek nyalogatták a bőrét, tetőtől talpig elborították, a haja kék-
fehér fénykörben égnek állt, akár a gyufa hegye.
Több újonc hátrahőkölt. Egyikük eltakarta a száját. Mások ámultan
nézték. Meglepettség. Félelem.
Dominic döbbenetet színlelt, de a félelme valódi volt. Figyelmeztetőn
felkúszott a végtagjain a jól ismert zsigeri megérzés, amely azt mondja,
rossz, rossz, rossz – mint egy másodperccel azelőtt, hogy rálépett a
rögtönzött pokolgépre, egy pillanattal azelőtt, hogy az élete örökre
megváltozott. Félelem, amelyet nem annyira a lángoló nő váltott ki, hanem
a cella, amelyben tartották, a hőség, amely még csak át sem hatolt harminc
centi vastag üvegszálas táblán.
Rios megnyomott egy gombot a falon, és szórófejek kapcsoltak be a
cellában, amit a kioltott tűz sziszegése követett. A kocka megtelt gőzzel, és
amikor a vizet elzárták és eloszlott a fehér füst, a rab magába roskadva ült a
cella közepén, bőrig ázva és levegőért kapkodva.
– Rendben – mondta Rios –, a bemutatónak vége. – Az újoncok felé
fordult. – Kérdés van?

A NAP végén a fekete furgon várta őket.

Visszafelé a városba a többi újonc cseverészett, felszínesen beszélgetett,
de Dom lehunyta a szemét, és a légzésére összpontosított.
A „szemléltetést” egy interjú követte, a kiképzési protokoll részletezése,
valamint pszichológiai kiértékelés: az összes eljárást olyan földhözragadt,
olyan hétköznapi módon vitték végig, amiből egyértelmű volt, hogy úgy
tervezték őket, hogy a jelöltek elfeledkezzenek róla, milyen rendhagyó az
RKON célja.
De Dominic nem bírta elfelejteni. Még mindig felkavarta a lángoló nő
látványa, és meg volt róla győződve, hogy nem jut ki a titka lelepleződése
nélkül, ezért meglepődött – és gyanakodott –, amikor a végén Rios közölte
vele, hogy jelentkezzen másnap további kiképzésre.
Dom lehunyta a szemét, miközben a furgon száguldott tovább.
Egyenként megálltak, és az otthonuk előtt kirakták a többieket.
Egyenként, amíg már csak ő maradt, miközben a furgon ajtaja
becsapódott, ő pedig odabent egyes-egyedül. Újult erővel tört rá a pánik.
Biztos volt benne, hogy az autópályát érzi a gumik alatt, biztos volt benne,
hogy visszaviszik az RKON-hoz, a saját üvegszálas kockájába.
– Rusher.
Dominic felnézett, és rájött, hogy a furgon üresben jár, a hátsó ajtó
nyitva, látszik a lakása az alkonyi fényeken túl. A katona átnyújtotta neki a
cipzáras tasakot, benne a telefonjával, Dom pedig kiszállt, de ahogy felment
a lépcsőn, és belépett a lakásba, nem bírt szabadulni az érzéstől, hogy
figyelik.
Egy ismeretlen autó állt az utcában. Dom bekapcsolta a tévét, visszatért
az ablakhoz – a kocsi még mindig ott volt, járó motorral. Átöltözött
edzőruhába, nagy levegőt vett, és kilépett az időből.
A világ elnémult, súlyos lett és szürke, minden hang és mozgás
elszivárgott a helyiségből. Dom a bejárathoz ment, küzdött a megdermedt
idő ellenállásával.
Visszatérve oda, ahol minden lépés fájdalom, Dom korábban nem bírt pár
másodpercnél többet tölteni ezen a súlyos, sötét helyen. De több hónapos
edzés után a végtagjai és a tüdeje magabiztosan – ha nem is könnyen –
küzdött az ellenállással.
Lement a lépcsőn, léptei most hangtalanok ott, ahol eddig
visszhangoztak. Át a bejáraton, és ki az útpadkára. Megállt az ismeretlen
autó mellett, és lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye az alakot a
sofőrülésen, aki félig a füléhez emelte a mobiltelefonját. A férfi ránézésre
volt katonának tűnt, és a mellette lévő ülésen heverő dossziéra Dominic
nevét nyomtatták.
Hátrapillantott, vissza a lakása felé, a tévé fényfoltként derengett a
függönyök mögött. Majd megfordult, és két háztömböt sétált a legközelebbi
metróhoz. Félúton lefelé a lépcsőn kilépett az árnyak közül, vissza ebbe a
világba, vissza a fénybe, a színekbe és az időbe, majd elvegyült az esti
ingázók között.

– FIGYELIK a házam – mondta, amikor Victor felvette a telefont. Egy kis

parkban kocogott, gyorsan, egyenletesen szedte a levegőt. – Ez a minimum
– felelte Victor közömbösen.
Dom sétára lassított.
– Miért csinálom ezt?
– Mert a tudatlanság csak akkor boldogít, ha szeretnéd, hogy elkapjanak.
Ezzel Victor letette.
Dominic másnap visszatért az RKON-hoz a fekete furgonban, és azt vette
észre, hogy az eredeti csoport hatról öt főre csökkent. Klinberg hiányzott. A
harmadik napra Matthews is eltűnt. Rios gyakorlatokkal és tesztekkel
vezette a kiképzést, Dom pedig pontosan azt tette, amit mondtak neki.
Próbálta üresen tartani a fejét és az arckifejezését. És így is arra számított,
hogy kirakják.
Azt akarta, hogy kirakják.
A harmadik napon visszafelé tartott a furgonhoz, amikor Rios
megállította.
– Stell igazgató váltani akar magával pár szót.
Dominic megdermedt. Sosem találkozott a fickóval, de a híre eljutott
hozzá. Tudta, hogy ő volt a nyomozó, aki börtönbe küldte Victort még
egyetemista korában. Aki Meritig követte Elit. És persze aki elindította az
RKON-t.
Fuss, javasolta egy hang Dom fejében.
Riosra nézett a bázis bejáratánál, a tolóajtók szisszenve csukódtak.
Fuss, mielőtt bezárulnak.
De ha elfut, azzal vége. Megismernék a személyazonosságát, lelepleznék
az álcáját. Aztán bujkálhatna tovább.
Örökre.
Erőt vett magán, hogy beálljon a sorba.
Rios bevezette egy irodába egy hosszú fehér folyosó végén. Egyszer
kopogott, mire az ajtó kinyílt.
 Stell igazgató egy magas támlájú székben ült egy széles acélasztal
túloldalán. Fekete haja kezdett ezüstbe fordulni, arcvonásai szögletesek, a
tabletjére meredt.
– Mr. Rusher. Üljön le, kérem.
– Uram.
Dominic leült.
Az ajtó egy kattanással becsukódott mögötte.
– Valami régóta nyugtalanít – mondta Stell anélül, hogy felnézett volna. –
Felejtett már el valamit anélkül, hogy emlékezne rá, mi az? Az elme gonosz
kis játéka. Összezavarja az embert. Mint egy viszketés, amit nem tud
megvakarni. – Stell lerakta a táblagépet, és Dominic látta, hogy a saját arca
néz vissza rá a képernyőről. A fénykép nem a beléptetőkapuval készült, és
nem is a folyosói kamerák felvétele volt. Nem, ez a fotó többéves volt,
abból az időből, amikor a seregben szolgált. – A neve – folytatta Stell. –
Tudtam, hogy hallottam már valahol, de nem emlékeztem, hol. –
Megfordította a tabletet, és áttolta az acélasztalon. – Tudja, mi ez?
Dominic a képernyőt fürkészte. A fénykép mellett valamiféle profil volt
alapvető adatokkal – kora, születési dátuma, anyja neve –, néhány részlettel
az életéről – címe, iskolái stb. –, de akadt benne egy hiba.
A középső neve helyén Eliston állt.
A valódi középső neve Alexander volt.
– Hallott már Eli Elevenről? – kérdezte Stell.
Dom megmerevedett, a megfelelő választ kereste, a megfelelő mértékű
tájékozottsággal. Az ügy benne volt a hírekben, de pontosan hogyan, és
milyen részletei? Csak egyszer találkozott Elijal, és csak egy pillanatra, arra
a lélegzetvételnyi időre, amíg bement a Falcon Price-építkezésre, és kihozta
Sydney-t – meg a kutyáját.
– A sorozatgyilkos? – próbálkozott Dom.
Stell bólintott.
– Eliot Cardale, a sajtóban Eli Eleven, az egyik legveszélyesebb
RendKívüli. Csaknem negyven emberrel végzett, és rövid ideig a meriti
rendőrség adatbázisait használta, sőt, magukat a rendőröket is, hogy
létrehozza a célpontok listáját azoknak a profiljaiból, akiket RK-nak vélt.
Ez – mondta kimérten Stell – az egyik olyan profil.
Egyszer, amikor a tengerentúlon járt, Dominic belépett egy helyiségbe,
ahol talált egy élesített bombát. Nem olyat, mint a rögtönzött pokolgép,
amire rálépett. Nem, ott esélye sem volt, hogy felkészüljön a robbanásra. Ez
a bomba akkora volt, mint egy acéldob, és az egész helyet csapdákkal
szerelték fel körülötte. Eszébe jutott, hogy lenézett, és alig pár centivel a bal
csizmája előtt meglátta az elsütőzsinórt.
Mindennél jobban menekülni akart, a lehető legmesszebbre, de nem
tudta, hol lehet a többi drót, vagy egyáltalán, hogy jutott el ilyen messzire
anélkül, hogy hozzájuk ért volna. Óvatosan kellett kihátrálnia, egyik
gyötrelmes lépés a másik után.
És újra itt volt, bizonytalan talajjal a lába alatt: egy rossz lépés, és
minden felrobban.
– Azt kérdezi tőlem, RK vagyok-e?
Stell rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá.
– Nem áll módunkban eldönteni, hogy minden személy, akit Eli célba
vett…
– A véremet, a húsomat és a csontjaimat adtam ezért az országért.
Mindenemet odaadtam. Majdnem meghaltam érte. És nem kaptam cserébe
semmilyen különleges képességet. Bár kaptam volna, de ehelyett egy test
jutott tele pótalkatrészekkel és rengeteg fájdalommal, mégis itt vagyok, még
mindig teszem, ami tőlem telik, mert biztonságban akarom tudni az
embereket. Szóval, ha nem akar felvenni, az a maga dolga. De legyen
mersze ennél jobb indoklással előállni… uram.
Dominic elfúló lélegzettel hátradőlt, remélte, hogy a kifakadása elég volt
ahhoz, hogy meggyőzze a férfit.
Hosszúra nyúlt csend. Végül Stell bólintott, és azt mondta:
– Értesíteni fogjuk.
Engedélyt kapott a távozásra, így Dom felállt a székéből, és elhagyta az
irodát. Bement a férfimosdóba a folyosó túloldalán, be egy fülke
biztonságába, majd mindent kiokádott a gyomrából.
 III
HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN
RKON

BARA az asztalra csapott, és felállt.

– Utálok kutyafuttában enni – mondta –, de küldetésem van.
– Ne már – mondta Holtz –, te megkaptad az engedélyt a terepmunkára?
– Rioshoz fordult. – Mi történt? Hetek óta kérvényezem, hogy helyezzenek
át a fogvatartási részleghez.
Bara végigsimított az egyenruháján.
– Mert olyan értékes vagyok.
Rios felhorkant.
– Mert itt teljesen hasznavehetetlen vagy.
Bara a szívére tette a kezét, mintha megsebezték volna, majd
visszavágott.
– És te?
– Mi van velem?
– Te nem mész terepmunkára? – A nő szürke, rezzenéstelen szemmel
állta a tekintetét.
– Valakinek arra is ügyelnie kell, hogy a szörnyek ne szabaduljanak ki.
Dom meglepődött. Két éve volt itt, és látott pár kísérletet – az egyik RK-
nak sikerült lyukat ütnie az üvegszálas falon, egy másik eltépte a béklyóit
egy orvosi rutinvizsgálaton –, de konkrét szökésről eddig nem hallott.
– Volt olyan RK, amelyik kijutott?
Rios szájsarka megrándult.
– Az RKON-ból nem jutnak ki az emberek, Rusher. Azután nem, hogy
bezártuk őket.
Emberek. Rios volt az egyetlen a katonák közt, aki emberként hivatkozott
az RK-kra.
– Kire vadászol? – kérdezte Holtz, aki egyértelműen belenyugodott, hogy
a másodvonalba szorult.
– Valami őrült feleségre – mondta Bara. – Lyukat éget a cuccokba.
Megtalálta a férje titkos lakását a Heightsnál.
Holtz – aki falta a nőket – a fejét csóválta.
 – Sose becsülj alá egy dühös nőt.
– Sose becsülj alá egy nőt – egészítette ki Rios.
Bara vállat vont.
– Persze, persze. Kössetek fogadást. Gúnyolódjatok csak. De ha
bevágtam egy cellába, utána ti fizetitek a piámat.

MINDEKÖZBEN MERITBEN…

JUNE lehunyta a szemét, és hallgatta, ahogy kopog az eső a fekete

esernyőjén.
Azt kívánta, bárcsak egy mezőn lenne valahol, széttárt karral várná a
vihart, ehelyett egy elegáns nagyvárosi felhőkarcoló előtt állt a
járdaszegélyen.
Közel tíz percig várt, mire valaki végre kilépett a forgóajtón, és amilyen a
szerencséje, a fickó pocakos volt rosszul szabott öltönyben, ötórai
borostával és a kopaszodó foltokra fésült frizurával.
June felsóhajtott. Szegény ember vízzel főz, gondolta. Elindult az épület
felé, a sarkon menet közben megérintette a fickót. Egy apró érintés – az a
fajta, amelyik fel sem tűnik egy esős nap nyirkos tülekedésében –, és máris
minden megvan, ami kell. A férfi megy tovább a dolgára, és ő is a sajátjára.
Nem vette a fáradságot, hogy átváltozzon, amíg el nem érte a Heights
bejáratát.
Egy idősebb férfi ült a recepciósasztal mögött az előtérben.
– Itt felejtett valamit, Mr. Gosterly?
June kurtán felmordult, és azt motyogta:
– Nyilván.
A liftajtó kinyílt, és mire becsukódott mögötte, a tükörkép a csillogó
fémen újra az övé volt. Pontosabban nem az övé. Hanem azé, akiként reggel
kezdte. Fodros, hosszú szoknya és könyékig feltűrt bőrkabát, ravasz
mosoly, és a haja, amely laza barna fürtökben hullott alá. A metrón szerezte,
mintha csak a ruhaboltban vásárolgatna. Ez volt az egyik kedvence.
Ahogy a lift elindult felfelé, June elővette a telefonját, és írt Sydnek.
Hosszú másodpercekig semmi. Aztán három pont jelent meg a lány neve
mellett, azt mutatva, hogy gépel.
June figyelte, nyugtalanul várta a választ.
Ha Sydney-ről volt szó, nehezen viselte a várakozást.
 IV
HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN
CAPITAL CITY

JUNE-NAK egy teljes évébe telt újra rájuk találnia, és amikor sikerült, az a
puszta véletlenen múlt. Szinte már sorsszerű volt.
A gond az, hogy June nem hisz a sorsban. Legalábbis nem akart hinni
benne, mert a sors azt jelenti, hogy minden okkal történik, és túl sok olyan
dolog volt, amiről azt kívánta, bárcsak ne történt volna meg. Ráadásul
nehéz hinni egy felsőbb hatalomban vagy egy nagy tervben, amikor valaki
emberek gyilkolásából él.
Ám ekkor a sors – vagy szerencse, vagy bármi is volt az – közbeszólt, és
tálcán nyújtotta át neki Sydney-t.
Egy éven át kereste a feketébe öltözött férfit, sikertelenül, és ekkor,
ezerötszáz mérföldre Dresdentől, ahol először találkoztak, June átvágott egy
parkon egy meló felé, és megint meglátta a szőke lányt.
Eltelt egy év, de képtelen, tagadhatatlan módon tényleg ő volt az. Abban
a korban járt – láthatólag még mindig –, amikor a változások mintha egyik
napról a másikra történnének. A test centikkel megnő, kidomborodik, de a
lány ugyanúgy nézett ki. Pontosan ugyanúgy. Ugyanaz a szőke copf és
jégkék szempár, ugyanaz a sovány testalkat, ugyanaz a fekete kutya
várakozott árnyékként az oldalán.
June a parkot fürkészte: nem látta nyomát a feketébe öltözött férfinak, de
a másikat kiszúrta a fűben ülve; tetoválások borították az alkarját, és egy
nyitott könyv hevert a térdén. Rózsaszín villanást látott a közelben, egy
gazdátlan frizbit. Felvette, megforgatta az ujjai között, és a férfi feje felé
lendítette a műanyag tányért.
Halk koppanással telibe találta, majd June életvidám fiatal barna csajként
odakocogott hozzá; csupa bocsánatkérés és napfény.
– Semmi gond – mondta a férfi a tarkóját masszírozva. – Egy frizbinél
több kell, hogy kiüssön.
Visszaadta, és amikor ujjaik súrolták egymást, a férfi élete filmként
pergett le June előtt. Olyan nyitott volt, olyan emberi. Mitch Turner.
Negyvenhárom éves. Nevelőotthonok, lehorzsolt térdek, véres öklök egy
utcai bunyóban. Számítógép-képernyők és csikorgó autógumik. Bilincsek,
egy börtöncella és egy étkező, egy férfi házilag barkácsolt késsel, fojtott
fenyegetőzés, aztán June meglátott egy ismerős arcot.
És hála Mitchnek, most már nevet is tudott társítani mellé.
Victor Vale.
Mitch gondolataiban a férfi sovány volt, de még nem ösztövér, kopott
börtönszürkét viselt a testhezálló fekete ruhák helyett. Egy kézmozdulat, és
a fenyegetőző másik férfi üvöltve esett össze. Ez a találkozás fordulópont
volt Mitch gondolataiban – onnantól kezdve Victor kék szeme és fakó haja
egyetlen emlékéből sem hiányzott. Aztán rátaláltak a lányra. Sydney-re,
véresen és esőtől ázva egy bő kabátban, Sydney-re, aki nem ember volt.
Sydney-re, akiről Mitch nem tudta, mihez kezdjen, hogyan bánjon vele.
Sydney, és most egy újfajta félelem.
A félelem a veszteségtől.
És elrejtve mindezek között, akár egy könyvbe csúsztatott papírdarab,
egy utolsó emlék. Egy másik szőke lány. Egy elégetett holttest. Egy
megbánással teli döntés.
– Bocs – hallotta magát megint June, miközben a férfi emlékei pörögtek
a fejében. – Borzalmasan célzok.
– Rá se ránts – mondta Mitch kedvességet, melegséget árasztva.
Mosolyogva visszafeküdt a fűbe a könyvével. June visszamosolygott rá
és elköszönt, figyelme máris a lány felé terelődött a fa alatt.

Ismeretlen szám: Elfelejtettem mondani.

Ismeretlen szám: Sydney-nek hívnak.

June a tenyerében tartotta a telefont. Persze már tudta a lány nevét, de így
jobb, hogy ő árulta el. June azt szerette, ha a maguk természetességével
alakulnak a dolgok, még akkor is, ha a kezdéshez rá kell segíteni.
Örülök, hogy megismertelek, Sydney, írta válaszul. June vagyok.
Helyes, gondolta mosolyogva.
Most már lehetnek igazi barátok.
 V
HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN
A HEIGHTS

A LIFT csendült egyet, ahogy elérte a tizennegyedik emeletet, June pedig

kilépett a folyosóra, és odament a krémszínű ajtóhoz. Félig-meddig arra
számított, hogy talál egy tartalék kulcsot az ajtókereten vagy a lábtörlő alatt,
de nem talált semmit. Sebaj. Elővett két vékony fémdarabot, és fél perccel
később már be is jutott.
Marcella Riggins lakása nagyjából olyan volt, amilyenre számított:
bőrkanapé, fehér plüss-szőnyeg, réz gyertyatartók, csak pénz, semmi lélek.
De még így is akadt benne pár meglepő finomság. A hálószoba ajtajából
hiányzó jókora fadarab, az égett papírra emlékeztető korhadt vonal, amely a
pusztítás útjáról árulkodott. Az apró, csillogó üvegdarabok a pulton és
szétszórva a padlón. De June először a lemezjátszót nézte meg alaposabban.
Az a fajta volt, amit a gazdagok dísznek vesznek, nem pedig azért, hogy
használják. Viszont nekitámasztottak néhány lemezt, még ha csak mutatóba
is, és June átlapozta azokat, amíg a tű sercegésére szomjazva nem talált
valami lelkesítőt.
Zene töltötte be a lakást.
June lehunyta a szemét, és kicsit ringatózott.
A dal a nyárra emlékeztette. Nevetésre és pezsgőre, a hűvös csobbanásra
a medence vizében, a tornác függönyeire, erős kezekre, és az arcát horzsoló
palaköves ösvényre…
A dal csikorogva megállt, ahogy June levette a lemezről a tűt.
A múlt az múlt.
Meghalt, és eltemették.
Végigment a hálószobán, szórakozottan végigsimított a szekrényben
hagyott ruhákon – egy részük áldozatul esett Marcella haragjának. Rezgett a
mobiltelefonja.

Syd: Annyira unatkozom.

Syd: Bárcsak ott lehetnék.
 June visszaírt.

June: Megoldható.
Syd: Nem lehet.

A szavak itt már megszokásból jöttek, hiába tudták mindketten, hogy a

végcél nem igazán kivitelezhető.
Elvégre June lehetett bárki, míg Sydney nyilvánvalóan csak önmaga. A
változatlanságából fakadóan feltűnő. Sydney jelenléte lenullázná June saját
előnyét. És persze ott volt a többiek problémája – Mitch, és ami még
fontosabb, Victor. June először nem igazán látta át a kapcsolatuk jellegét,
illetve Sydney kötődésének mértékét, de Sydney végül megtört, és
elmondott neki mindent.

EZ TAVALY ősszel történt, az egyik késő éjszakai telefonbeszélgetésük

során; mindketten egy háztetőn ültek, városok választották el őket, de
ugyanaz az égbolt volt felettük. Syd fáradt volt – belefáradt, hogy egy
hátizsákból él, belefáradt, hogy sosem állapodnak meg, belefáradt, hogy
nem élhet normális életet.
June persze elgondolkodott rajta, miért költöznek ennyit – igen sokáig azt
feltételezte, hogy a törvény elől menekülnek. De tudta, hogy többről van
szó, és megvárta, hogy Syd a bizalmába avassa.
Aznap éjjel elég fáradt volt ahhoz, hogy elmondja az igazat.
– Victor olyasvalakit keres, aki segíthet rajta.
– Miben?
– Beteg. – Hosszú szünet. – Megbetegítettem.
– Hogyan tudtad te megbetegíteni?
– Azt hittem, meg tudom menteni. Megpróbáltam, de nem vált be. Nem
úgy, ahogy kellett volna.
June ekkor habozott. Már látta, ahogy Sydney kisállatokat ment meg,
tudta, mit jelent a közbeavatkozása.
– Feltámasztottad. Victort?
A válasz alig volt több suttogásnál.
– Igen. Már korábban is hoztam vissza embereket… – Még mindig
nagyon halkan folytatta: – De nehezebb, ha olyanok, mint mi. Sokkal
mélyebbre kell nyúlni a sötétségbe. Azt hittem, elkaptam minden szálat, de
szakadozott volt, darabok mindenfelé, biztos kihagytam egyet, és most… az
ereje nem működik jól.
Az utolsó szavai, akár egy rés a pajzson, lehetőséget adtak June-nak,
hogy feltegye a kérdést, amely azóta nyomasztotta, hogy a karja összeért a
feketébe öltözött férfiéval. Az erejének rejtélye – Mitch elméjében egy
pillanatra látott valamit, homályos körvonalakat, valamennyit
kikövetkeztetett a nagydarab fickó félelméből, meg abból az óvatosságból,
ahogyan Sydney beszélt, és ezek alapján Victor többre képes kocsik
beindításánál meg csukott szemmel megoldott feladványoknál.
– Mi Victor képessége? – tette fel a kérdés, miközben a kislány
hallhatóan nyelt egyet.
– Fájdalmat okoz.
June kissé megborzongott.
– Sydney – mondta lassan. – Téged bántott valaha?
– Nem. – Majd hozzátette: – Szándékosan nem.
A harag pengeként hasított June-ba, vele együtt a komor elszántság, hogy
kiszabadítsa Sydney-t Victor szorításából.
Eddig nem járt sikerrel.
De ez nem akadályozza meg abban, hogy újra megpróbálja.
– Ha bármikor el akarnál jönni…
De June mindig tudta a választ, mielőtt az megérkezett volna.

JUNE sóhajtott. Sydney még mindig magát hibáztatta Victor állapota miatt,
és amíg rá nem jön, hogy válassza el a lányt az árnyékától, Syd újra
ugyanezzel a két szóval fog válaszolni neki.
June eltette a telefont, és figyelmét újra az előtte álló feladat és Marcella
Riggins problémája felé fordította. Levett egy bekeretezett fényképet az
öltözőszekrényről. A nő vitán felül jó bőr volt. Fekete haj, halovány bőr,
hosszú végtagok. Úgy csinos, hogy más nem is számít vele kapcsolatban.
Valamikor June is ilyen csinos volt.
Túlértékelt dolog.
Az ágyra dobta a fényképet, és az ablakhoz ment, hogy őrködve várja
Marcellát.
Ehelyett egy üresben járó fekete furgont vett észre a sikátor bejáratánál.
 Ez nem lesz jó.
Másodszor is felöltötte Mr. Gosterly alakját, és lement a földszintre.
Ahogy átlépett a forgóajtón, levetette Mr. Gosterlyt valami még kevésbé
testhezállóért – középkorú férfi, nyúzott a túl sok álmatlan éjszakától. A
hajléktalan fickó megtántorodott, mintha részeg lenne, majd
megtámaszkodott az üresben járó furgon motorháztetőjén. Aztán anélkül,
hogy felnézett volna, elkezdte kicsatolni kopott nadrágszíját, és a járműre
célozva könnyített magán.
Ajtó nyílt, majd becsapódott.
– Hé! – kiáltotta valaki, hátulról megragadva June kölcsönvett testét.
June megfordult, és nekitántorodott a katonának, mintha elvesztette volna
az egyensúlyát, miközben takaros kattanással egy rugós kés pengéje pattant
ki az ujjai közül. Belevágta a kést a katona torkába, majd leengedte a testet
a sikátor falának tövében.
Egynek annyi.
Mennyi maradt?

EKÖZBEN A VÁROS MÁSIK VÉGÉBEN…

MARCELLA a Le Soleil kerthelyiségében ült lattét kortyolgatva, miközben

eső csöpögött a ponyvatetőről, és idegenek százai mentek el mellette fekete
esernyőjük alatt.
Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy figyelik. Ahhoz persze már
hozzászokott, hogy az emberek észreveszik, de ez más érzés volt.
Tolakodóbb. És mégsem volt nyilvánvaló forrása.
Aggodalma ellenére Marcella nem álcázta magát – a lapítás nem az ő
stílusa. De tett engedményeket egy visszafogottabb megjelenés irányába:
fekete haját egyszerű lófarokban kötötte fel, megszokott tűsarkúját pedig
sokkal praktikusabb magas sarkú fekete csizmára cserélte. Frissen
aranyszínűre festett körmével dobolt a kávéscsésze oldalán, miközben a
metróállomást figyelte az utca túloldalán. Fejben feltérképezte a megállót,
elképzelte a lifteket, amelyek egy, majd két szinttel lentebb viszik, és a
fehér csempés fal mentén sorakozó tárolószekrények előtt nyílnak.
 A kérdéses páncélszekrény a Merit különböző részein található öt széf
egyike volt. Marcella találta ki, hogy vészhelyzet esetére rakjanak félre a
tartalékaikból. Bár kétségkívül sosem gondolta volna, hogy szüksége lesz
rá.
Felharsant egy sziréna, Marcella ujjai megfeszültek a kávéscsészéjén,
miközben a járőrkocsi befordult egy közeli sarkon. De a jármű lassítás
nélkül elhúzott mellette, mire Marcella felsóhajtott, és a szájához emelte a
lattét.
Különös: a Marcusszal való leszámolása óta eltelt napokban pattanásig
feszültek az idegei, arra számított, hogy a zsaruk bármelyik pillanatban
feltűnhetnek. Nem volt ostoba. Tudta, hogy ők tartották titokban, hogy
életben maradt. Tudta, hogy a távozása a kórházból a legkevésbé sem volt
elegáns. És még így sem kerültek elő, sem azért, hogy megöljék, sem azért,
hogy bevigyék.
Eltűnődött rajta, mit fog tenni, ha ez bekövetkezik.
– Még valamit? – kérdezte a pincér.
Marcella felmosolygott rá a napszemüvege mögül.
– Csak a számlát.
Fizetett és felállt, közben kissé összerezzent – az égései gyógyultak, de a
bőre még mindig érzékeny volt és feszült, minden egyes mozdulattól
fájdalom hasított belé. Hasznos emlékeztető volt Marcus bűnére, és gyors
megoldás új erejének megidézésére, ha szüksége lenne rá.
Marcella átvágott az utcán, és lement az állomásra.
Elment a szekrényekig, megkereste a számot – megismerkedésük napja
–, majd a számzáron megadta a kódot, amelyet Marcus használni szokott.
Nem nyílt ki.
Másodszor is próbálkozott, majd felsóhajtott.
Újra és újra csalódnia kellett a férjében.
Marcella az ujjai közé fogta a zárat, és nézte, ahogy elrozsdál, a fém
szétmállik a tenyerében. Az ajtó kitárult, és Marcella kiemelt a rekeszből
egy stílusos fekete-arany női táskát. Kicipzárazta, és szemügyre vette az
összesen ötvenezer dollárnyi pénzköteget.
Persze nem elég, de kezdésnek megteszi.
De mihez?, kérdezte magától.
Az igazság az, hogy Marcella nem tudta, most mihez kezdjen. Hova
menjen. Kivé váljon. Marcus biztos támaszból teher lett, hátráltató tényező.
Kivette a táskát, visszament az utcára, és leintett egy taxit.
 – Hova? – kérdezte a sofőr, miközben a nő beült a hátsó ülésre.
Marcella hátradőlt, és keresztbe tette a lábát.
– A Heightshoz.
A város elsuhant mellette, meglehetősen ártalmatlanul, de amikor
Marcella tíz perccel később kiszállt a taxiból, megint érezte a bizsergést,
mintha szemek merednének a tarkójára.
– Mrs. Riggins – üdvözölte Ainsley, a Heights portása. A hangja
határozott volt, de a szemét nem vette le Marcelláról, aggodalmas arccal
figyelte, ahogy a nő átvág az előcsarnokon. Túl mereven állt, túl
mozdulatlanul, túl keményen próbált nyugodtnak tűnni.
Basszus, gondolta Marcella, miközben higgadtan belépett a liftbe. Ahogy
az elindult felfelé, kicipzárazta a fekete-arany táskát, benyúlt a pénz alá,
ujjai egy pisztoly ismerős markolatára kulcsolódtak.
Elővette a fegyvert, megcsodálta az elegáns krómozást, miközben
begyakorolt könnyedséggel kivette a tárat, ellenőrizte a töltényeket, és
kibiztosította a pisztolyt.
Olyan, mint magas sarkút hordani, gondolta, ahogy hátrahúzta a szánt.
Gyakorlás kérdése.
 VI
KÉT ÉVVEL KORÁBBAN
MERITI LŐTÉR

SZÜLETÉSNAPJA volt, és kibérelték az egész helyet.

Marcella választhatott volna éttermet, múzeumot, mozit – amit csak akart
–, és Marcus megtalálta volna a módját, hogy az övé legyen egy éjszakára.
Meglepődött, amikor felesége a lőteret választotta.
Mindig is meg akart tanulni lőni.
Magas sarkúja kopogott a linóleumon, az éles neonfény beragyogta a
fegyvertárolók sorát.
Marcus kirakott egy tucat kézifegyvert a pultra, Marcella pedig
végigsimított a különböző modelleken. Tarot-kártyákra emlékeztették.
Fiatal korában elment egy vándorcirkuszba, besurrant egy kis sátorba, hogy
megtudja a jövőjét. Egy idős nő – megtestesült mesebeli misztikus banya –
kártyát vetett, és azt mondta neki, ne gondolkodjon, csak vegye ki azt a
lapot, amelyik kinyúlik felé.
Az érmék királynőjét húzta.
A jövendőmondó közölte vele, hogy ez a nagyravágyás szimbóluma.
– A hatalom – mondta a nő – azoké, akik elveszik.
Marcella ujjai egy elegáns króm Beretta köré fonódtak.
– Legyen ez – mondta mosolyogva.
Marcus fogott egy doboz lőszert, és átvezette a nőt a lőtérre.
Fogott egy céltáblát – egy körökkel díszített teljes emberi sziluettet –, és
a dróthoz rögzítette. Megnyomott egy gombot, és a céltábla távolodni
kezdett, öt, tíz, tizenöt méterre, majd megállt, és felfüggesztve várakozott.
Marcus megmutatta Marcellának, hogyan tárazza be – hónapokig tart
majd neki megtanulni, hogyan ne törje le közben a körmét –, és átnyújtotta
neki a pisztolyt. Nehéznek érződött a kezében. Halálosnak.
– Amit a kezedben tartasz – mondta Marcus –, az egy fegyver.
Egyetlenegy feladata van, mégpedig az ölés.
Marcus úgy fordította Marcellát, hogy a céltábla felé nézzen, és egész
testével átkarolta, akár egy kabát, teste követte a nő vonalait. A mellkasa a
vállán. A karja a karja mentén, keze leköveti a nő kezét a fegyver körül.
Marcella érezte, hogy a férfi felizgult, miközben hozzápréselte magát, de a
lőteret nem csak valami perverz helyszín gyanánt választotta egy szülinapi
dugáshoz. Később az is belefér, de Marcella előbb tanulni akart.
A férje vállának döntötte a fejét.
– Drágám – suttogta –, menj távolabb.
Marcus elhúzódott tőle, Marcella pedig a céltáblára összpontosított,
célzott, és tüzelt.
A lövés végigdördült a betontermen. Marcella szíve szaporábban vert az
izgalomtól. Keze lüktetett a fegyver rúgásától.
A papír céltábla jobb vállán takaros lyuk szakadt.
– Nem rossz – mondta Marcus –, ha egy amatőrre lősz.
Kivette a fegyvert a nő kezéből.
– A gond az – mondta, miközben mintegy mellékesen kivette a tárat –,
hogy a legtöbb profi golyóálló mellényt visel. – Ellenőrizte a golyókat. –
Ha mellkason lövöd őket, neked annyi. – Gyors, erőszakos mozdulattal
helyére csúsztatta a tárat. Keze ugyanazokkal a rövid, hatékony
simításokkal dolgozott a fegyveren, amikkel a nőn szokott. A gyakorlással
megszerzett magabiztosság.
Marcus felemelte a fegyvert, egy pillanatig célzott, majd gyors
egymásutánban kétszer tüzelt. A keze alig mozdult meg, és a becsapódások
helyét nem centik, hanem csaknem fél méter választotta el egymástól. Az
első a lábán találta el a céltáblát. A második takaros lyukat ütött a kivágott
alak szeme közé.
– Miért vesződsz az első lövéssel – kérdezte Marcella –, ha tudod, hogy
kezdhetnéd a másodikkal?
A férje elmosolyodott.
– Mert az én munkámban, drágám, a célpontok nem állnak egy helyben.
És a legtöbbször fegyver van náluk. Élesben sokkal nehezebb pontosnak
lenni. Az első lövés kibillenti. A második végez vele.
Marcella lebiggyesztette az ajkát.
– Macerásan hangzik.
– A halál macerás.
Marcella visszavette a fegyvert, elhelyezkedett a céltáblával szemben, és
megint tüzelt. A lövés centikkel a fej mellett tépte fel a papírt.
– Mellé – mondta Marcus, mintha nem lett volna nyilvánvaló.
Marcella a nyakát tekergette, kifújta a levegőt, és a papír céltáblába
ürítette a tár maradékát. Néhány lövése elvétette, de pár kilyukasztotta a
papírfejet és a papírmellkast, a hasat és az ágyékot.
– Tessék – mondta, miközben letette a fegyvert. – Szerintem kipurcant.
Egy pillanattal később Marcus szája már az övén volt, összegabalyodó
lábfejük körül szétgurultak az üres töltényhüvelyek, miközben a férfi
felemelte és falnak döntötte Marcellát. A szex rövid volt és durva, körmei
végigkarmolták a férfit az inge alatt, de Marcella figyelme folyton a szétlőtt
céltábla felé kalandozott, amely árnyékként lógott Marcus háta mögött.
Marcella nem lőtt többet aznap éjjel. De egyedül hétről hétre visszajárt a
lőtérre, amíg meg nem tanult tökéletesen célozni.
 VII
HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN
A HEIGHTS

A LIFTAJTÓ kinyílt, Marcella pedig egyik kezét a táskába rejtett

pisztolyon nyugtatva kilépett rajta. A szeme sarkából megpillantott egy
férfit, aki lezseren sétált felé. Elég ártalmatlannak tűnt, pulóvert viselt
farmerrel, de a nadrág szára alól fekete katonai bakancs látszott ki.
– Marcella Riggins? – kérdezte a férfi, továbbra is lassan közelítve felé.
Marcella a férfi felé fordult.
– Ismerjük egymást?
– Nem, asszonyom – mosolygott a férfi. – De reméltem, hogy tudunk
beszélni.
– Miről?
A mosoly az arcára dermedt.
– Arról, mi történt tegnap éjjel.
– Mi történt… – visszhangozta a nő, mintha az emlékei közt kutakodna.
– Arra gondol, amikor a férjem megpróbálta rám gyújtani a házat? Vagy
amikor puszta kézzel olvasztottam szét az arcát?
A férfi arckifejezése határozott és szenvtelen maradt. Lassított, de nem
állt meg, minden lépése csökkentette a távot közöttük.
– Szerintem maradjon ott, ahol van… – Marcella elővette a fegyvert a
táskájából, nem teljesen, csak hogy a férfi láthassa a fényezett krómot a cső
felső részén.
– Ugyan már – emelte fel a kezét a férfi, mintha Marcella egy vadállat
lenne, valami, amit karámba kell terelni. – Bizonyára nem akar jelenetet
rendezni.
Marcella felszegte az állát.
– Miből gondolja?
Előkapta a fegyvert, és tüzelt.
Az első lövés a férfi térdét találta el.
A férfi levegőért kapott, megrogyott, és mielőtt a bokájához rögzített
fegyverért nyúlhatott volna, Marcella beleeresztett egy második golyót a
fejébe.
 A férfi összeesett, vér mocskolta a futószőnyeget.
Marcella túl későn hallotta meg a lépteket a háta mögött, de épp időben
vette észre a sötét alakot, egy katonát tetőtől talpig fekete taktikai
felszerelésben. Épp időben, hogy lássa, ahogy az elektromosság statikus
sercegéssel szikrát vet egy bot végén. Marcella keze a magasba lendült, és
abban a pillanatban kapta el a fegyvert, hogy az súrolta a vállát. Hirtelen
éles fájdalom hasított végig rajta, de ő még szorosabban fogta a botot, ujjai
vörösen ragyogtak. A különös fény egészen a csuklójáig elborította,
tökéletes tükörképeként az elektromos boton, majd az azt tartó kézen
terjedő rothadásnak.
Támadója eleresztette, és a karját szorongatva egy kiáltással
hátratántorodott, Marcella pedig a mellkasába rúgva a padlóra küldte. Fölé
térdelt, ujjai összezárultak a katona sisakja előtt.
– Gyere, drága – mondta –, hadd lássam az arcodat.
A sisak eltorzult, megadta magát, mígnem Marcella le tudta tépni az
arcvédőt.
Fájdalomtól eltorzult vonásokkal egy nő nézett vissza rá.
Marcella csettintett a nyelvével.
– Láttam már szebbet – mondta, és keze a nő csupasz nyaka köré szorult,
elnyomva a sikolyt, miközben ellenfele elsorvadt.
Aztán meghallotta a hátrahúzott fegyverszán fémes kattanását. Marcella
felnézett, és meglátott egy harmadik katonát, aki máris a fejére szegezte a
fegyverét. A saját pisztolya több méterre hevert tőle, akkor ejtette el,
amikor megmarkolta a botot.
– Álljon fel – utasította a katona.
Marcella végigmérte.
A katona annyira Marcellára koncentrált, hogy nem vette észre a mögötte
mozgó alakot, amíg az ki nem nyúlt, és a nyaka köré nem fonta a karját.
Az alak – egy férfi egy nehézsúlyú bokszoló testalkatával – hátrarántotta
a katonát, mire annak elsült a fegyvere, és egy acélnyíl súrolta Marcella
arcát, majd a falba fúródott a feje mellett.
A katonának nem volt alkalma még egyszer lőni. A másik férfi
megragadta az álarcát, és oldalra rántotta, hangos reccsenéssel eltörve a
nyakát. Amikor elengedte, a katona teste a padlóra rogyott.
Marcella nem vesztegette az időt. Máris talpon volt, a fegyver újra a
kezében, és rászegezte a férfira, aki ettől sem zavartatta magát.
 – Óvatosan – mondta a férfi öblös, dallamos hangon. – Ha lelősz, azzal
meggyilkolsz egy kertvárosi huszonhárom évest, aki imádja az anyukáját.
– Ki vagy te? – kérdezte Marcella.
– Hát, ez kicsit bonyolult.
És ekkor Marcella szeme láttára a férfi alakot váltott. Hullámzás futott
végig rajta, eltűnt, és egy fiatal nő vette át a helyét kibomló barna fürtökkel.
– Szólíthatsz June-nak. – Marcella szúrósan ránézett, mire a nő kinevette
a meglepettségét. – Ugye nem hitted, hogy csak te vagy különleges? –
Maga előtt összefont karral lenézett a három holttestre. – Ezeket nem kéne
így itt hagyni, bárki megtalálhatja őket. – Letérdelt, és ezzel egy időben újra
a bokszolóvá változott, miközben az egyik hulla válla alá nyúlt.
Marcella őszinte döbbenettel nézett le rá.
June türelmetlenül felpillantott.
– Segítenél?

MARCELLA az arcára nyomta a törölközőt, a pisztolya a mosdó peremén

egyensúlyozott. A vékony sebből még mindig szivárgott a vér. Megnézte
magát a fürdőszobatükörben, és elégedetlenül felszisszent.
A vágás be fog gyógyulni, de tönkretett egy teljesen jó inget.
– Ki vagy te? – szólt hátra a nappaliba, ahol az alakváltó épp megmotozta
a katonák holttestét.
– Már megmondtam! – kiáltott vissza June dallamos hangon.
– Nem – felelte Marcella –, valójában nem mondtad meg.
Félredobta a rongyot, és kezébe fogta a fegyvert, visszament a nappaliba.
A hullák egymás mellett hevertek, az utolsó – amelyiknek hiányzott a fél
koponyája – bemocskolta a fényezett padlóját.
A halál macerás.
– Ne finnyáskodj – olvasott az arcáról June. – Kétlem, hogy ezek után itt
akarnál maradni.
– Kibaszott zsaruk – motyogta Marcella.
– Ezek nem zsaruk – mondta June. – Rosszabbak.
Letépett egy kis fekete felvarrót az egyik egyenruha válláról, és Marcella
elé tartotta.
– Ők egész pontosan az RKON.
 Marcella felvonta a szemöldökét. Maga a felvarró jelöletlen volt,
eltekintve egy halovány fekete X-től a szöveten.
– Tudnom kellene, mi ez?
June felállt.
– Nem ártana – mondta, miközben nyújtózkodott. – Azt jelenti,
RendKívüli-Obszerváció és -Neutralizáció. RendKívüli, RK: ezek mi
vagyunk. Ők pedig semlegesítenek minket. – A cipőorrával arrébb lökött
egy holttestet. – A cápák akkor jönnek, ha nagy hullámokat vetsz.
Szerencséje, hogy megtaláltam, Miss Riggins.
Marcella feltartotta a félig tönkrement sisakot. Lefelé fordította, kirázta
belőle a hamut.
– Hogyan találtak rám?
– Ó. Bethany.
Marcella a homlokát ráncolta hajdani barátjának emlékére. Megboldogult
férjének megboldogult szeretője.
– Bethany.
– Bögyös kis maca, ekkora mellel.
– Ismerem.
– Sokat járt a szája. Nagyon sokat. Marcusról, és a helyről, amit neki
tartogatott.
Marcella észre sem vette, mennyire szorítja a sisakot, amíg az darabokra
nem hullott a világító kezében.
– És te? – kérdezte, miközben leporolta a tenyerét. – A férjemet keresed?
– Hát, ő eléggé meghalt. Tettél róla. – June füttyentett. – Nem semmi
képességed van.
– Ha te azt tudnád.
– Annyit tudok, hogy bementél egy szobába, ahol öt férfi kártyázott egy
asztal körül, és mire kijöttél, kettő hamuvá vált, egy golyót kapott a fejébe,
a maradék kettő meg összevissza beszél. – June cinkosan elmosolyodott. –
Legközelebb talán mindet meg kéne ölnöd. Nem szerencsések a szószátyár
túlélők. Látod, Marcella – lépett közelebb –, a baj az, hogy a férfiak egyike,
akiket aznap este megöltél, az enyém volt.
– Részvétem – mondta Marcella szenvtelenül.
June legyintett.
– Nekem kellett volna megölnöm. És az én szakmámban rossz fényt vet
az emberre, ha elhappolják előle a vérdíjat.
Marcella felvonta a szemöldökét.
 – Te nő létedre bérgyilkos vagy?
– Hagyjuk ezt a dumát! Sokfélék vagyunk. De igen, bérgyilkosként
dolgozom. És úgy látom, jössz nekem egy hullával.
Marcella összefonta maga előtt a karját.
– Hát így állunk.
– Így.
– Van konkrét jelölted?
– Ami azt illeti, szerintem ismered. Antony Hutch.
Marcella felhorgadt a név hallatán. Egy tetőkerti fogadás, Hutch
vizenyős, elkalandozó tekintete, atyáskodó mosolya.
June folytatta.
– Van vele egy lezáratlan ügyem, személyes jellegű. Nehéz elkapni a
fickót. De tudod, azt hallottam, keres téged.
Marcella nem lepődött meg. Végtére is szétcsapott az emberei között.
– Azt akarod, hogy megöljem Antony Hutchot?
June arca elkomorult.
– Nem. Csak juttass elég közel hozzá, hogy beköszönhessek neki.
Onnantól részemről egálban vagyunk. Ehhez mit szólsz?
– Megoldható lenne – mondta Marcella, a lábához ütögetve a fegyvert. –
Vagy egyszerűen meg is ölhetlek.
– Akár – vágott vissza June fanyar mosollyal –, de azzal nem engem
ölnél meg.
Marcella szemöldöke felszaladt a homlokán.
– Hogy érted ezt?
– Nehéz elmagyarázni – felelte June. – Egyszerűbb megmutatni. Ez a kis
beöltözős játékom, ez semmiség. De ha Tony Hutch közelébe juttatsz, ott
meglátod, igazából mire vagyok képes.
Szemmel láthatóan felkeltette Marcella érdeklődését.
– Rendben.
– Pompás – vágta rá June váratlan, szédítő mosollyal. Az ablakhoz lépett.
– Addig is, szerintem el kéne tűnnünk innen. Csak idő kérdése, hogy több
katonát küldjenek.
– Igazad lehet… – Marcella végignézett a padlón heverő holttesteken. –
De udvariatlanság lenne szó nélkül távozni.
– A KURVA életbe – motyogta Stell.
Az előcsarnokban már eljött az egyik helyszín mellett, ahol a portás –
egy Richard Ainsley nevű idősebb férfi – felvágott torokkal, előreroskadva
ült a székében.
És a helyszín a tizennegyedik emeleten szintén sok mindenről árulkodott.
Hamu csíkozta a folyosói szőnyeget, és finom vérpermet fröcskölte össze
a padlót és a falat. Stell kihúzott egy nyilat a szomszéd falából.
Minden küzdelemre utalt, de hulláknak nyoma sincs.
– Uram – szólította meg Holtz –, ezt látnia kell.
Stell kikerülte a sötét foltokat, és a nyitott ajtón keresztül belépett
Marcella lakásába.
Két technikus biztosította a helyszínt, bezacskózva és nyilvántartásba
véve, amit csak tudtak, de ahogy kitértek az útjából, Stell meglátta, Holtz
miért hívta be.
Ha most nem öli meg, azt fogja kívánni, bárcsak megtette volna.
Marcella Riggins nem próbálta elrejteni a művét. Épp ellenkezőleg,
közszemlére tette. A három ügynök holtteste – ami maradt belőlük – a
padlón hevert, végtagjaik nyugtalanító tablóba rendezve.
A nem lát, nem hall, nem beszél halálos változata.
Az első katona, akinek hiányzott egy darab a koponyájából, a fülére
tapasztotta a tenyerét. A második, akinek eltörték a nyakát, a szemére
szorította kesztyűs kezét. A harmadiknak, aki alig volt több porladó
csontoknál a taktikai öltözetben, az egész feje hiányzott.
Az üveg dohányzóasztalon pedig egyetlen tönkretett sisak díszelgett.
Mibe telik neki átütni bármilyen páncélt, amit az emberei viselnek?
Stell megvizsgálta a sisakot, és talált alatta egy összehajtott papírdarabot.
A papíron, elegáns, ívelt betűkkel egyetlen sor állt.

Ne állj az utamba.

Stell megmasszírozta az orrnyergét.

– Hol volt a többi ügynök?
Hatot osztott be a küldetésre. Hat ügynököt egyetlen RK-hoz. Elégnek
kellett volna lennie. Bőven elégnek.
– Egyiküket megtaláltuk a szállító jármű mellett – mondta Holtz. – Még
kettőt a sikátorban. – Azt nem kellett hozzátennie, hogy holtan. A szavait
követő hallgatás elegendő volt.
 – A halál oka? – kérdezte Stell.
– Egy sem olvadt szét, ha ez a kérdés. Egyiküknek eltörték a nyakát. A
másikkal a torkába és a hasába döfött penge végzett. Lehetséges –
gondolkodott el a fiatal ügynök –, hogy Marcella nem egyedül tette?
– Bármi lehetséges – mondta Stell. Viszont nem volt értelme. Eddig
Marcella Riggins előnyben részesítette a puszta kezét vagy a lőfegyvert, de
a négy utánaküldött katonával változatosabb módokon végeztek.
Stell körülnézett.
– Mondja, hogy be van kamerázva az épület.
– Zárt hálózat a nyilvános terekben – felelte az egyik technikus. – Valaki
törölte a fájlokat, de egyértelműen kapkodott. Az előcsarnok és a folyosó
felvételeit valószínűleg meg tudjuk szerezni.
– Helyes – mondta Stell. – Küldje át, amint megvan.
– És most? – kérdezte Holtz.
Stell a fogát csikorgatva távozott.
 VIII
HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN
RKON

ELI átlapozta Marcella aktáját. A cella másik végében Victor zsebre dugott
kézzel a falnak dőlt.
Eli sokáig azt hitte, Victor kísérti őt – de most, tudván, hogy életben van,
már azzal is tisztában volt, hogy a fantom nem több, mint képzeletének
kivetülése. Csipetnyi téboly. Mindent megtett, hogy figyelmen kívül hagyja.
Léptek hallatszottak a fal túloldaláról. Eli hallás után megállapította,
hogy Stell az. És azt is, hogy az RKON igazgatója dühös.
A fal áttetszővé vált, de Eli a munkájába temetkezve lehajtva tartotta a
fejét.
– Úgy sejtem – mondta szenvtelenül –, hogy a bevetés átütő siker volt.
– Tudja, hogy nem.
– Hányan haltak meg?
Hosszú, súlyos csend.
– Mindannyian.
– Micsoda pazarlás – csukta be maga előtt az aktát Eli. – Mind a
szabályzat miatt.
– Most bizonyára boldog.
Eli felállt a székéből.
– Hiszi vagy sem, igazgató, nem szolgál örömömre az ártatlan életek
elvesztése. – Kivette a legújabb fényképeket a rekeszből, ahová Stell betette
őket. – Csak remélni tudom, hogy készen áll a megfelelő döntésre.
Eli átlapozta a Heightsban készült felvételeket.
– Nem finomkodik a hölgy, igaz?
Stell felmordult.
Eli átnézte a többi fényképet és jegyzetet, fejben rekonstruálva a
küzdelmet.
Két dolog viszonylag hamar feltűnt neki. Egy: Marcella vonzódik a
színpadiassághoz.
Kettő: nem egyedül dolgozott.
 Ott volt az időzítés nyilvánvaló problémája, és persze a gyilkosságok
módszere, de Eli számára a legárulkodóbb bizonyíték ennél kifinomultabb
volt: a gesztusok, az esztétika kérdése. A helyszín a tizennegyedik emeleten
nagyszabású volt, borzalmas, színpadias; a gyilkosságok a szállítófurgonnál
egyszerűek, brutálisak és hatékonyak.
Az egyik egy díva.
A másik egy képzett gyilkos.
Nyilvánvalóan Marcella volt az előbbi, de ki lehetett a másik? Egy
szövetséges? Egy kolléga? Vagy egyszerűen valaki, akinek érdeke fűződik
hozzá?
– Nem egyedül dolgozik – gondolkodott hangosan.
– Szóval maga is egyetért – mondta Stell.
Persze csak feltételezés volt, de hamarosan megerősítették a Heightsből
érkező biztonsági felvételek. Eli letöltötte a fájlokat a számítógépre, Stell
pedig a tabletjére, majd szótlanul nézték közösen, ahogy Marcella kivégzi
az első két ügynököt. Eli komor elégedettséggel pillantotta meg a másik
alakot, egy nagydarab férfit, aki elroppantotta a harmadik ügynök nyakát.
Majd ott, a szeme láttára a férfi nővé változott.
Két képkocka között történt a váltás, olyan hirtelen, hogy képhibának
tűnt. De egyáltalán nem az volt. Hanem egy RK.
Így ránézésre egy alakváltó. Alattomos képesség, az ilyeneknek a
legnehezebb a nyomára akadni.
– A kurva anyját – motyogta Stell.
– Remélem, nem ragaszkodik hozzá, hogy a szabályzatnak megfelelően
kesztyűs kézzel bánjunk vele is.
– Nem – felelte Stell komoran. – Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy
egyikük sem hajlandó együttműködni. Ennek megfelelően kell terveznünk.
– Egy vagy kettő, teljesen mindegy – mondta Eli. – Lehet, hogy nem
emberek, de attól még halandók. Találja meg őket. Ölje meg őket. És zárja
le ezt az ügyet.
– Mintha ez olyan egyszerű lenne.
Eli vállat vont. Egyszerű, elméletben. Maga a kivitelezés messze
nagyobb kihívás. Minden önuralmára szüksége volt, de nem javasolta még
egyszer a saját közreműködését. A magot még olyan frissen ültette, a
gyökerei olyan sérülékenyek. Ráadásul tudta, mi lesz Stell következő lépése
– maga javasolta neki. Egy mesterlövész biztos távolból, patyolattiszta
kivégzés. Ha jól megy, nem kell több ártatlannak meghalnia. Persze ha jól
menne, őt sem kellene kiengedniük.
Eli megfeszült. Ez a kéz a saját kezén, a finom nyomás, amely előretolja,
visszahúzza – olyan sokáig hitte róla, hogy Isten az, de a kétség lassú,
alattomos erő, amely elkoptatja a szilárd dolgokat. Továbbra is mindennél
jobban hinni akart, tudta, hogy bizonyítékot követelni, jeleket kérni nem
egyenlő a hittel… de valamire szüksége volt.
És így azt mondta magának, ha az Úr úgy akarja… ha a küldetés
kudarcot vall… ha ennek így kell lennie…
És ha nem? Ha valóban magára maradt?
Nem – látta a lehetőséget, és megragadta. Most pedig várnia kell.
Hinnie kell.
– Tudja, mit kell tennie – mondta.
Stell bólintott.
– Előbb újra a nyomukra kell akadnunk.
– Az nem lesz nehéz – mondta Eli. – Marcella nem olyannak tűnik, mint
aki elfutna a harc elől.
 IX
HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN
BELVÁROS

MARCELLA acél cipősarka végigkopogott a National épületének

előcsarnokán.
June egy lépéssel lemaradva követte, lépteit lehalkította
gladiátorszandálja. Új jelmezt öltött – így hívta őket –, ezúttal cingár lány
vállig érő fekete hajjal és nagy sötét szempárral, nyurga lába hosszan kilóg
a fehér rövidnadrágból. Ránézésre alig tűnt tizenhatnak, és amikor Marcella
rákérdezett, June egyszerűen annyit felelt:
– Úgy hallottam, a zsengéket szereti.
– Tudok segíteni? – kérdezte a férfi a pult mögött.
Marcella feltolta a napszemüvegét a hajába, teljesen megmutatva kék
szemét és hosszú szempilláját.
– Nagyon remélem – mondta érzéki hangon.
Már rég megtanulta, hogyan tegye a bábjaivá a férfiakat.
Egyszerű volt, nem kellett hozzá különleges képesség.
Mosolygott, és a férfi az asztal mögött visszamosolygott rá.
Előrehajolt, és a férfi is előrehajolt hozzá.
– Tonyhoz jöttünk.
Marcella nem foglalt időpontot, de June-nak igaza volt: Hutch már
kereste, a kártyaparti óta egy tucat hangüzenetet hagyott a mobilján. Fél
perccel később már úton voltak az emeletre.
June nekidőlt a felvonó falának. Gyanúsan hallgatott, szája komor
vonallá préselődött. Korábbi jó kedélye eltűnt, tekintete nyugtalanul
cikázott a felvonó gombjai, a saját tükörképe és a mennyezet aranyszegélye
között.
A lift csendült egyet, és az ajtók egy elegánsan berendezett előcsarnokra
nyíltak, amelyben két, sötét öltönyt viselő férfi állt, fegyvertokjuk kilátszott
személyre szabott zakójuk alól. Mögöttük tejüveges ajtók vezettek a tetőtéri
lakásba.
– Uraim – lépett oda hozzájuk Marcella.
 A ruhája nem volt alkalmas fegyverek rejtegetésére, de az egyik öltönyös
így is ragaszkodott hozzá, hogy végigtapogassa, keze hosszan időzött a
csípőjén és a melle alatt. Amikor a másik fickó kinyúlt, hogy megmotozza
June-t, a lány felhorkant, mire Marcella megköszörülte a torkát.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt tiltja a törvény.
Az öltönyös morgolódott, de kitért azt útjukból, egyértelműen érezte,
hogy nem éri meg vitatkozni. Beütötte a kódot a falon lévő panelbe, majd a
tejüveges ajtók kinyíltak. A tér mögötte inkább tűnt nappalinak, mintsem
irodának. Széles fehér kanapék és alacsony üveg dohányzóasztalok,
italosüvegek elrendezve a tálalón.
Tony Hutch egy fényes fekete asztal mögött ült, újságot olvasott, a város
ragyogott a háta mögött a padlótól a plafonig érő ablakban. Az üveg mögött
a palakővel lerakott tornácot csillámló kék medence követte, gőz szállt fel a
fűtött felület és a hűvös tavaszi levegő találkozásánál.
Tony felnézett az újságjából, és elmosolyodott.
Állítólag egyesek képesek rátelepedni a másik emberre, és ez talán igaz
is volt, mert Marcella akárhányszor látta Tonyt, úgy érezte, le kell vakarnia
a bőréről.
A férfi felállt, megkerülte az asztalt, és széttárta a karját.
– Marcella, ha a szépség bűn lenne… – nyújtotta felé a kezét.
– Akkor én vezetném ezt a várost, nem pedig te – felelte Marcella
szenvtelenül.
Tony felnevetett, habár a figyelme oldalra kalandozott.
– Ő pedig ki lenne?
– Az unokahúgom, J…
– Jessica – vágott közbe June, miközben kinyújtotta a kezét,
akcentusából csak halk él maradt a hangjában.
Tony fogadta a kézfogást, tekintete elkalandozott a lányon.
– A szépség nyilvánvalóan családi vonás – mondta, miközben csókot
lehelt a lány kézfejére. Lehajtott fejjel nem vette észre, hogy June szeme
résnyire szűkül. Marcella újra eltűnődött, mit érthetett a lány személyes ügy
alatt.
A két öltönyös az üvegajtónál álldogált, kezüket a fegyverükön tartva, de
Tony intett nekik, hogy távozhatnak.
– Menjetek, fiúk – kacsintott. – Azt hiszem, elbírok velük.
Bámulatos, gondolta Marcella. Hutch bizonyára látta a művét a
pókerpartin, és mégis úgy kezeli, mint egy dísztárgyat, egy szemrevaló, de
hatalom nélküli csecsebecsét.
Hány férfinak kell még hamuvá válnia, mielőtt egy elkezdi komolyan
venni?
A biztonságiak távoztak, és Tony az italpult felé fordult.
– Üljetek csak le – intett a két szék felé az asztala előtt. – Hozhatok inni
valamit a lányoknak?
Nem várta meg a választ, csak elkezdett jeget pakolni a kristály
vizespoharakba.
Marcella leült egy székbe, de June nyughatatlanul járkált a lakosztályban,
és a műtárgyakat nézegette. Marcella Tony felé fordult.
– Tudtál Bethanyről?
Tony csettintett a nyelvével.
– Ja, hogy arról – legyintett. – Nézd, én mondtam Marcnak, hogy dobja
ki, de tudod, milyenek a férfiak. Nem tudják megkülönböztetni a szívüket a
farkuktól… úgy értem, hányszor próbáltalak elcsábítani a férjed mellől,
aztán mégsem ezért vagy itt.
– Miért vagyok itt, Tony?
A férfi visszatért a székéhez.
– Mert van annyi magadhoz való eszed, hogy gyere, amikor hívnak.
Azért vagy itt, hogy segíts megértenem, mi a faszom folyik itt, mert kurva
sok őrült baromságról hallok, és mindössze annyit tudok, hogy a három
legjobb emberem halott, a maradék kettőnek meg az a hülye ötlete támadt,
hogy te ölted meg őket.
– Mert így történt.
Tony felnevetett, de minden vidámság nélkül.
– Nincs most kedvem játszadozni, Marce. Tudok róla, hogy Marcusszal
összekaptatok…
– Összekaptunk? – vágott közbe Marcella. – Beleverte a fejemet egy
asztalba. Odaszögelt húsz kiló vas alá, aztán rám gyújtotta a házat.
– És mégis itt vagy, épen és egészségesen, miközben a legjobb emberem
egy halom por Sam McGuire padlóján. Szóval légy szíves világosíts fel, mi
történt. – Nem tette hozzá, hogy különben, csak hátradőlt. – Nézd, velem
lehet beszélni. Segíthetünk egymáson.
Marcella szája megrándult.
– Hogyan akarsz nekem segíteni?
– Mindig túl jó voltál Marcusnak. Én megadhatom neked azt az életet,
amit megérdemelsz. Ami kijár neked… – az a nyálkás mosoly –, ha szépen
kéred.
Kérd szépen.
Viselkedj szépen.
Marcella már kurvára belefáradt a szépségbe.
A szoba másik felében June kurta, gúnyos nevetést hallatott.
A mosoly leolvadt Tony arcáról.
– Mi olyan vicces, kislány?
June feléjük fordult.
– Egyszer már kértelek szépen, Tony – mondta érzelemmentesen. – Nem
számított.
Tony szeme összeszűkült.
– Ismerjük egymást?
June az üres szék támlájára könyökölt, és lebiggyesztette az ajkát.
– Ó, Tony. – Ezúttal beszéd közben teljesen szabadjára engedte markáns,
negédes akcentusát. – Hát nem ismersz fel?
A férfi arcából kifutott a vér.
– Nem…
Marcella nem tudta eldönteni, hogy ez döbbenet vagy tagadás, de a férfi
egyik kezével az asztal legfelső fiókjához nyúlt.
– Tényleg nem? – June kihúzta magát, és közben a tinilány eltűnt, helyét
Tony Hutch tökéletes másolata vette át. – És most?
Marcella figyelte, ahogy az asztal mögötti Tony Hutch előrántja a
fegyvert a legfelső fiókból, és gyors egymásutánban háromszor mellkason
lövi June-t.
June lenézett a felsőjén hirtelen és élénk színnel kifakadó vérre, de nem
kiáltott fel, nem esett össze, csak elmosolyodott. Az asztal mögött az igazi
Hutch levegőért kapott, és a mellkasára szorította a kezét, ahol három
tökéletes lyuk jelent meg, miközben vér ömlött le a felsőtestén.
– Hogy is mondtad? – kérdezte June, miközben az asztal fölé hajolt. – Ó,
igen… ne ellenkezz, cukorfalat. Tudom, hogy keményen szereted.
Hutch csuklott egyet, még egyet, majd a teste összerándult, és elernyedt.
Amikor a férfi meghalt, June mintha elvesztette volna az irányítást az
ereje felett.
Tony képmása úgy hullott le róla, mint a kinőtt ruhák, és egy pillanatra
Marcella meglátott valaki mást – egy lányt eperszőke fürtökkel,
mogyoróbarna szemmel és csillagfelhőre emlékeztető szeplőkkel az orrán –,
de ez csak egy másodpercig tartott, aztán June visszatért a sovány, sötét
hajú tiniként, akinek alakjában megérkezett az irodába.
Marcella ámulva nézte végig, ahogy felfogta a June erejében rejlő igazi
lehetőséget.
A lány nem csak egy tükör vagy egy alakváltó.
Hanem egy élő vudu baba.
Marcella elvigyorodott, ahogy a tejüveges ajtók kitárultak, és kezükben
fegyverrel berontott a két őr.
June megpördült, és többé már nem tinilány volt, hanem a tökéletes
másolata a férfinak, aki próbálta megmotozni. A testőr ráemelte a fegyverét,
de elbizonytalanodott önmaga látványától, és pillanatnyi habozását
kihasználva June felkapott egy papírvágó kést az asztalról, és beledöfte a
saját kezébe. Ami a testőr keze volt.
A férfi levegőért kapott, és elejtette a fegyvert, miközben vér ömlött az
ujjai közül. A második őr megtántorodott – a halott Hutch látványától, és
attól, hogy hirtelen egyszerre két helyen látja a társát –, Marcella pedig
kihasználta a lehetőséget, hogy elvegye a fegyvert Tony asztaláról, és fejbe
lője.
A testőr ólomsúlyként zuhant a földre. A másik próbálta felkapni elejtett
fegyverét, de Marcella ért oda előbb, és cipősarkával a padlóhoz szegezte a
férfi sérült kezét.
– Te őrült ribanc – motyogta, mire Marcella lehajolt, és a szájára tette a
kezét.
– Nem illik így beszélni egy hölggyel – mondta, miközben a férfi bőrébe
fúrta a körmét. A bőr elsorvadt a szorításában, lehámlott, és feltűnt alatta a
csont, amely recsegve elvékonyodott, mígnem a legapróbb nyomástól is
szilánkokra tört.
Marcella felegyenesedett, leporolta a tenyerét. Halkan káromkodott.
Berepedt a körme.
June halkan, elismerően füttyentett.
– Hát, ez jó móka volt. – A kanapén ült, kislányosan lóbálva a lábát.
Talpra ugrott, és elindult az üvegajtó felé, amelyet most vér pettyezett.
– Gyere – mondta, ahogy elment Tony tálalópultja mellett. – Kell egy
rendes ital.
 X
HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN
KELET-MERIT

MARCELLA járt elég bárban, de manapság a legtöbb helyen csillogó

festett üveg volt és bőrüléses fülkék – de minimum egy étlap.
A Palesidesben repedt ablakok voltak, faszékek és egy mocskos tábla.
Nem arról van szó, hogy Marcella nem ismerte ezt a világot – az olcsó
szeszből kevert fanyar koktélok és a költőpénzből fizetett számlák világát –,
de nem véletlenül hagyta hátra. June viszont mintha otthon érezte volna
magát a ragacsos pulton könyökölve. Megint önmaga volt – nem az a lány,
akit Marcella rövid időre megpillantott Hutch irodájában, vagy az a June,
akinek odafelé menet az alakját viselte, hanem a barna hajú, hosszú fodros
szoknyás lány, akivel a Heightsben találkoztak.
June rendelt magának egy dupla whiskey-t, Marcellának pedig egy
martinit, amiről kiderült, hogy tiszta, ízesítetlen vodka. Ami jelenleg a
legkevésbé sem zavarta. Állt a pultnál az italát kortyolgatva.
– Basszus, ülj már le – fordult meg June a székében. – És ne fintorogj. –
Felemelte a poharát. – A jól végzett munkára.
Marcella vonakodva felült a székre, és a pohara mögül figyelte June-t.
Teli volt kérdésekkel. Két héttel ezelőtt Marcella egy gyönyörű,
nagyravágyó, de kissé unatkozó feleség volt, akinek fogalma sem volt róla,
hogy léteznek olyan emberek, mint June. Most özvegy, aki képes bármit
elpusztítani, amihez hozzáér, és a képességeivel nincs egyedül.
– Bárkivé át tudsz változni? – kérdezte June.
– Akit megérintek – felelte a lány. – Ha még él. És ha ember.
– Hogy működik?
– Nem tudom. Te hogy égeted el élve az embereket?
– Nem azt csinálom. Ez nem égés. Sokkal inkább… – a kezében tartott
italt nézegette – …romlás. Korhadás. Rozsda. Az üveg homokká változik.
Az emberek darabjaikra hullanak.
– Milyen érzés?
Mint a tűz, gondolta Marcella, de ez nem egészen pontos. Eszébe jutott,
milyen volt, amikor Marcus szétmállott a karjában. Az egyszerű, szinte
elegáns mód, ahogy szétesett. Volt valami nyers az erejében. Valami
határtalan. Ezt el is mondta.
– Mindennek vannak határai – felelte June. – Majd rájössz, a tiéd hol
húzódik.
A lány tekintete elsötétült, és Marcellának eszébe jutott a kihagyás a
különböző alakjai között, a rövid pillantás, amit arra a másik valakire
vethetett.
– Érezted? – kérdezte. – Amikor meglőttek.
June felvonta a szemöldökét.
– Nem érzek semmit.
– Az jó lehet.
June elgondolkodva hümmögött, majd feltett egy nagyon másféle
kérdést.
– Emlékszel az utolsó gondolataidra?
És az a furcsa, hogy Marcella emlékezett.
Marcella, aki mindig elfelejtette az álmait, aki alig tudott fejben tartani
egy telefonszámot vagy egy szófordulatot, aki ezernyi dühös dolgot
mondott a vita hevében, és sosem emlékezett egyikre sem – ezt mintha el
sem bírta volna felejteni. A szavak visszhangoztak a koponyájában.
– Tönkre foglak tenni – idézte fel halkan. Szinte átszellemülten.
És most valahogy képes lett rá.
Mintha a képességét saját félelmetes akaraterejével kovácsolta volna,
megedzette a fájdalmon, a haragon és a megrögzött vágyon, hogy a férje
megfizessen.
És így önkéntelenül eltűnődött: miféle élet – miféle halál – hoz létre
olyan képességet, mint June-é? Amikor rákérdezett, a lány elhallgatott, és
abban a hallgatásban Marcella érezte, ahogy a June saját belső tüzének
lángjaiba mered.
– Az utolsó gondolatom? – mondta ki végül. – Hogy túl fogom élni. És
hogy soha többé senki sem tud majd bántani.
Marcella felemelte a poharát.
– És így is lett. Ráadásul az lehetsz, aki csak lenni akarsz.
– Kivéve önmagamat. – Nem volt önsajnálat June hangjában, csak
szenvtelen humor. – Szemét egy dolog az irónia.
– Mint a karma. – Marcella a poharát forgatta az ujjai közt. – Te már
ismered a történetemet – mondta. – A tiéd micsoda?
– Magánügy – mondta June kurtán.
 – Ugyan már – erősködött Marcella.
June felvonta az egyik szemöldökét.
– Oké, bocs, ha azt hitted, ez olyan csajos este, ahol leisszuk magunkat,
és összemelegszünk. Inkább kihagyom.
Marcella körülnézett.
– Akkor mit keresünk itt?
– Ünneplünk – felelte June, lehúzva az italát, és jelezte, hogy kér még
egyet, majd elővett egy darab összetekert papírdarabot a zsebéből. Marcella
először cigarettának nézte, de amikor June széthajtogatta, rájött, hogy egy
lista.
Négy név sűrű macskakaparással.
Hármat már kihúztak róla.
És legalul – Antony Hutch.
Miközben Marcella figyelte, June elvett egy tollat a pult széléről, és
áthúzta a nevet.
– Nos, ez kész – mondta, félig-meddig magának. És ezzel June őrült
csillogással a szemében visszatért, megfordult a székében, és keresztbe tette
a karját a pulton. – Mi a következő lépés?
Marcella belenézett az üres poharába.
– Azt hiszem – mondta lassan –, átveszem a maffia vezetését.
June felhorkant az itala felett.
– Pazar.
De Marcella nem viccelt.
Csak azért elégedett meg egy hellyel a férje oldalán, mert az asztal mellé
senki sem hívta.
De elege volt abból, hogy beérje kevesebbel.
Marcus szerint a hatalom azt illeti, akié a legnagyobb fegyver. Marcella
Tony Hutch maradványaira gondolt, ahogy összemocskolják a fehér
szőnyeget.
– Szerinted mennyien vagyunk?
– RK-k? – June habozott. – Ki tudja? Talán többen, mint gondolnád.
Nem igazán reklámozzuk magunkat.
– De te meg tudod találni őket.
A pohár félúton járt June szájához. Most megállt.
– Tessék?
– A képességeddel – folytatta Marcella. – Azt mondtad, ha megérintesz
valakit, fel tudod venni az alakját, de csak akkor, ha ember. Ez nem azt
jelenti, hogy meg tudod állapítani, ha valaki nem az?
June mosolya elhalványult, majd kétszer olyan lelkesen tért vissza.
– Vág az eszed!
– Mondták már.
June nyújtózkodott a bárszékén.
– Persze, meg tudom állapítani. Miért? Még több hozzánk hasonlót
akarsz megkeresni?
– Lehet.
– Minek? – June rásandított. – Próbálod kiiktatni a konkurenciát?
– Aligha. – Marcella megitta az italát, letette az üres poharat, és
körbesimított a peremén az aranyszínű körmével. – Ha egy férfi ránéz
valakire, aki hatalommal bír, csak fenyegetést lát benne, egy útjában álló
akadályt. Nincs elég eszük ahhoz, hogy a maga valójában értékeljék a
hatalmat.
– Éspedig? – kérdezte June.
– Lehetőségként. – Marcella ujjai a pohár pereme köré szorultak.
– Az én képességem – mondta, ahogy a keze vörösen felragyogott –
fegyver. – Miközben beszélt, az üveg homokká változott, és kipergett az
ujjai közül. – De miért elégedjek meg egy fegyverrel, amikor lehet egy
egész arzenálom?
– Mert az arzenál feltűnő – mondta June.
Marcella szája megrándult.
– Lehet, hogy jobb is úgy. Miért kellene bárkinek rejtegetnie olyan
képességeket, mint a miénk? A korábbi életemnek vége. Nem kapom
vissza. Akkor inkább építek egy újat. Egy jobbat. Ahol nem kell gyengének
tettetnem magam ahhoz, hogy életben maradjak.
June elgondolkodva rágta a szája szélét. És ekkor, választ találva a
kérdésre, amelyen tűnődött, a lány felpattant.
– Gyere!
Marcella nem tudta, hogy June a hirtelen támadt, ragadós lelkesedése
miatt, vagy mert egyszerűen úgysem volt hová mennie, de lelépett a
bárszékről.
– Hová megyünk? – kérdezte.
June a szemében komisz csillogással nézett vissza rá.
– Kedvem támadt egy kis zenéhez.
HA a Palisades szemétdomb volt, a Marina még rosszabb. Egy föld alatti
bunker, félig bár, félig lepukkant jazzklub, amelynek minden felülete
ragadt. Kicsi, kerek asztalok, körülöttük rozoga székekkel, amelyeknek fele
üres. Alacsony színpad a hátsó fal mentén, néhány hangszertől és egy
mikrofonállványtól eltekintve szintén üresen.
June ledobta magát egy székbe, és a vele szemben állóra mutatott.
– Mit keresünk itt? – kérdezte Marcella, miután gyanakodva szétnézett.
– Drága – mondta June drámai hangon. – Meg kell tanulnod beolvadni. –
És ahogy ezt kimondta, átváltozott, levetette a bohém barna lány alakját, és
felvette egy idősebb fekete férfiét, aki kifakult inget viselt, és az ujját
könyékig feltűrte.
Marcella megdermedt. Félhomály volt, de annyira azért nem.
Körülnézett.
– Ez nem volt épp visszafogott.
June az öregember füstös hangján kuncogott.
– Azt hittem, befejeztük a bujkálást. – Lemondóan legyintett a félig üres
klubra. – Az emberek rengeteg mindent látnak, és felét sem hiszik el. – Az
öregember hátradőlt a székével, a szék első lábai felemelkedtek a padlóról,
és a férfi arca eltűnt a klub sötét árnyékai közt. Amikor a szék újra
előredőlt, June újra egyik szokásos énjét viselte, kiengedett barna
hajhullámai az arcába hullottak.
– Nem ülsz le?
Marcella leereszkedett a faszékre, miközben June folytatta.
– Az igazat megvallva nem a zene miatt hoztalak ide. Nem elsősorban.
De ha érdekel a többi RK, lehet, hogy találtam neked egy kincset érőt.
Kivette a zsebéből a telefonját, átpörgette az üzeneteit, majd Marcella elé
tartotta a készüléket.
Egyetlen név állt a képernyőn: Jonathan Richard Royce.
– Ki ez? – kérdezte Marcella.
– Szaxofonos – mondta June –, és nem is rossz. Vagyis nem volt rossz,
amíg rá nem szokott a heroinra. Adósságba verte magát Jack Capresénél.
Caprese, gondolta Marcella. Ezt a nevet ismerte. Meriten négy ember
osztozott: Hutch, Kolhoff, Mellis és Caprese. Hutché volt a legnagyobb
darab, de Caprese többre éhezett, és volt is mivel elmarnia. Az étvágya
pedig korlátlan.
– Nem tudott leszokni – folytatta June –, viszont pénze sem volt anyagra.
Úgyhogy Caprese emberei megkeresték, hogy kiegyenlítsék a számlát.
Hogy eltörjék pár ujját. Csak éppen Jonathan felesége is otthon volt. A nő
fegyvert rántott, és az egész balul sült el. A feleség meghalt. A
zárójelentések szerint Royce is. Legalábbis pár percre. De végül túlélte.
Úgyhogy Caprese még több embert küldött rá, és azok is holtan végezték.
Most senki sem akarja magára vállalni az elszúrt gyilkosságot, de azt sem,
hogy híre menjen a kudarcnak, így még mindig hidegre akarják tenni
Royce-ot. Úgyhogy kiszervezik.
– Megkerestek téged.
June elmosolyodott.
– Igen, megkerestek. De nem bírtam megölni.
Marcella felvonta a szemöldökét.
– Miért, megsajnáltad?
– Aligha – mondta June. – Úgy értem, elég komolyan próbáltam
megölni. De nem ment.
 XI
HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN
MERITI VÁROSHATÁR

JONATHAN Royce-nak egy jó öltönye volt, és az is lötyögött rajta.

Valamikor jól állt neki – amikor tizenöt kilóval többet nyomott –, de most
lötyögött és összegyűrődött rajta, mintha épp le akarna csúszni róla. Mint a
jegygyűrűje, amit csak a két törött ujjperce tartott a kezén. Jonathan sosem
volt nagydarab, de manapság csont és bőr, kialvatlan és alultáplált. Micsoda
irónia: úgy nézett ki, akár egy függő, habár Claire halála óta letette az
anyagot.
Élt vele mindenki, akit ismert – a drog és a zene kéz a kézben járnak, ez
alól a jazzszíntér sem kivétel.
De a heroin akkor is úgy üt, mint semmi más.
Nem a kokain hullámvasútja vagy a jó fű ellazult nemtörődömsége,
hanem álomszerű hullámzás, örömteli út kifelé az ember életéből és
gondolataiból, nyáréjszakai úszás az óceán csupasz seggű szabadságában –
eleinte. Jonathan tudta, hogy közeleg a függőség, nézte, ahogy árhullámként
növekszik, de már elázott, és nem bírta magát kivonszolni a partra.
És mint dagály idején egy mélyből feltörő áramlat, jött, és elmosott
mindent.
Pénzt. Örömet. Biztonságot. Ép elmét.
Az ár napról napra kicsit magasabb. A víz napról napra kicsit mélyebb.
Napról napra kicsit távolabb a parttól. Így könnyen elsodorhatja az ember.
Csak annyit kell tennie, hogy nem úszik tovább.
Jonathan a nyaka köré vetette a nyakkendőt, a csomóval ügyetlenkedett,
sajogtak az ujjai.
Csaknem egy éve történt, és még mindig mindennap fájtak az ízületei.
Meg sem lepődött, amikor aznap éjjel Caprese emberei eljöttek hozzá.
Addigra már be volt állva. Claire elment szórakozni a barátaival,
Jonathannek pedig nem volt pénze, ők is tudták, ő is tudta, aztán jött a
kalapács meg a keze… és ekkor belépett Claire, jött Claire, felsikoltott, jött
Claire, fegyvert rántott – honnan szerezte? –, aztán a zaj, a fájdalom és a
sötétség.
 Jonathannek ezután el kellett volna hagynia Meritet.
Abban a pillanatban le kellett volna lépnie, amikor megérkezett a
kórterembe két törött kézzel, meg három golyóval a hasában és a
mellkasában. De Claire vére még mindig az övével keveredett a
konyhapadlón, és egyszerűen nem bírta rávenni magát a távozásra.
Értelmetlennek látta, hogy Claire meghalt, ő pedig életben maradt – Claire
nem ezt érdemelte, nem szolgált rá, hogy múlt idő legyen, lábjegyzet valaki
más történetében –, és Jonathannek az a különös, de lerázhatatlan gondolata
támadt, hogy ő sem élte túl. Hogy egy szellem ahhoz a helyhez láncolva,
ahol megtörtént, odakötve, amíg valami szörnyűség pontot nem tesz az ügy
végére. Úgyhogy maradt, az az egyetlen jó öltönye volt rajta, amit Claire
temetésén viselt, lehamuzta, miközben sorra szívta a cigarettákat egy olcsó
hotelszobában a temetés után, várta Caprese embereit, hogy rátaláljanak, és
befejezzék, amit elkezdtek.
Vicces, de addig az éjszakáig, amíg Caprese emberei el nem jöttek érte,
Jonathan nem ölt meg senkit.
Azt hitte, nehezebb lesz.
Nehezebbnek kellett volna lennie, lehetetlennek, tekintve az emberek és a
leadott lövések számát, de annyi lehetetlen dolog volt aznap. A kék-fehér
ragyogás, akár egy pajzs, amelyről lepattannak a golyók.
A zaj és az erőszak kakofóniája, amelynek végeztével Jonathan egyedül
állt a hullák között.
Sértetlenül.
Érintetlenül.
Filozofikusabb pillanataiban Jonathan arra gondolt, Claire volt az, ő
vigyázott rá. De mazochisztikus pillanataiban, amelyekből messze több
volt, tudta, hogy ez büntetés, az univerzum gúnyolódik rajta amiatt, amit
nem bírt megtenni.
Hetet ütött az óra, és Jonathan megkötötte kopott nyakkendőjét. Belebújt
a kabátjába, felvette a szaxofonos táskáját, és munkába indult.
Séta közben a lehelete párállott az arca előtt, Meritnek ez a része máris
sötét volt, az utcai lámpák nem sok vizet zavartak. Innen fél mérföld volt a
Marina, Meritnek egy olyan része, amelyet a térképen Zöld Sétánynak
hívtak, ami megint csak kissé ironikus, mert kő és aszfalt alkotta, ameddig
csak a szem ellát.
A Zöld Sétány Szelleme.
Ez volt ő. A férfi, aki nem tud meghalni.
 Aki már…
– Hé – mordult rá valaki. – Ide a pénzed!
Jonathan nem hallotta, hogy valaki közeledik, nem igazán figyelt oda. A
hátába nyomott fegyver csövét viszont érezte, egyetlen ideges döfés, és
amikor megfordult, egy kissrác állt vele szemben, tizenhat lehetett, és
mindkét kezével szorongatta a pisztolyt, akár egy ütőt.
– Menj haza.
– Te süket vagy, vagy hülye? – mordult fel a srác. – Nem látod a
pisztolyt? Azt mondtam, ide a pénzt, bazmeg!
– Különben?
– Különben lelőlek, bazmeg!
Jonathan hátradöntötte a fejét, felnézett az égre.
– Hát lőj le.
Az esetek felében nincs merszük meghúzni a ravaszt. Ennek a srácnak
volt mersze. Nem mintha számított volna. A fegyver elsült, és a levegő
szikrát vetett Jonathan körül, mint a kovakő. Claire ölelő karját érezte,
ahogy a nő azt súgja a fülébe, még nem jött el az ideje, még nem ő jön. A
golyó lepattant róla, elrepült a sötétbe.
– Mi a fasz? – mondta a srác.
– Szállj ki, amíg lehet – figyelmeztette Jonathan, közvetlenül azelőtt,
hogy a srác a fejébe eresztette a tárat. Hét lövés, amiből hat ártalmatlanul
lepattant a sötétben, szikrázott az aszfalton, betört egy ablakot.
De az utolsó golyó visszafelé pattant, és térden találta a srácot, aki
üvöltve esett össze.
Jonathan felsóhajtott, és átlépett a vonagló alakon, miközben az órájára
nézett.
Elkésik a munkából.

A MARINÁBAN fél ház volt.

Mindig fél ház. Jonathan a legtöbb vendéget felismerte, akik tényleg
eljöttek, de valami eltért a szokásostól. Ezt abban a pillanatban tudta, hogy
megérkezett, mintha a levegő megtelt volna hóval. A két nő miatt a klub
hátuljában: az egyik mintha egy katalógusból lépett volna elő, vörös száj és
fényes fekete haj, a másik fiatalabb, barna fürtökből álló sörénnyel és
veszélyes mosollyal.
 Őt nézték az egész műsor alatt.
Valamikor régen talán vonzotta az efféle figyelmet, de ez akkoriban volt,
amikor jobban bánt a kezével, amikor az öltönyt mintha ráöntötték volna,
amikor sokat mosolygott, általában azért, mert már eleve be volt tépve.
Jonathannek máshol járt az esze – lenyomta a műsort, szenvedély helyett
megszokásból találta el a hangokat, majd lagymatag taps és erős önundor
kíséretében a pulthoz ment.
– Szódavizet – mondta, ahogy felült egy bárszékre. Még mindig érezte
magán a tekintetüket. Olykor Caprese küldött valakit, hogy újra
megpróbálja, de sosem jártak sikerrel. Ez a két nő nem úgy nézett ki, mint
általában Caprese gyilkosai, de talán épp ez volt a lényeg. Egy
másodperccel azelőtt hallotta meg a cipősarkak takaros kopogását, hogy
valaki megtapogatta a vállát.
– Mr. Royce. – A nő hangja kellemes volt, elegáns és füstízű.
A barna felült egy bárszékre.
– Johnny haver – mondta, és volt valami az akcentusában, valami
ismerős, mintha már találkoztak volna, de Jonathan biztos volt benne, hogy
még sosem látta az arcát.
– Ha Caprese küldött titeket…
– Caprese – mondta a sötét hajú nő a nevet ízlelgetve. – Ő ölte meg a
feleségedet, ugye?
Jonathan hallgatott.
– És mégis – folytatta a nő –, Jack Caprese még mindig életben van. Úgy
hallottam, jól megy neki. Míg te ebben a szarfészekben pazarlod el a
tehetséged.
– Hé – szólt közbe a másik nő. – Én bírom ezt a helyet.
– Kik vagytok? – kérdezte Jonathan.
– June – mondta a barna.
– Marcella – mondta a fekete hajú szépség. – De a magunkfajták
esetében az igazi kérdés nem a kicsoda, hanem a micsoda.
A nő a bárpulthoz nyomta egyik aranyszínű körmét, az ujja Jonathan
szeme láttára vörösen felragyogott, mire a fa eltorzult és korhadni kezdett
alatta, ahogy lyukat vájt belé. A barna hajú – June – egy söralátétet
csúsztatott a lyukra, csak éppen már nem barna hajú volt. Hanem Chris, a
Palisades pultosa, habár Chris még mindig a pult túloldalán volt, háttal
nekik fényesített egy koktélos poharat. Mire megfordult, a lány is
visszaváltozott.
 Jonathan szája kiszáradt.
Olyan képességeik voltak, mint az ő ragyogása. De a ragyogás adomány.
Átok. A sajátja. Nem volna szabad másoknak is vele lenni a saját poklában.
– Mit akartok? – kérdezte alig hallhatóan.
– Mi is épp ezt a kérdést akartuk feltenni neked – felelte a gyönyörű nő.
Jonathan a szódájára meredt. Vissza akarta kapni az életét. De már nem
volt élete, többé már nem. A halálra vágyott, de attól is megfosztották.
Aznap éjjel, amikor Caprese emberei mind meghaltak, Jonathan pedig
életben maradt, amikor a szoba elnémult és elsötétült, a világ pedig kiürült,
ő a fejéhez emelte a fegyvert, és meghúzta a ravaszt, és ennek le kellett
volna zárnia az ügyet, de nem zárta le, mert megint megjelent a ragyogás,
tetszik vagy sem, amiről eszébe jutott Claire, hogy milyen dühös lenne rá,
hogy eldobja magától a második lehetőségét. És attól, hogy eszébe jutott
Claire, megint be akarta lőni magát, kilebegni a tengerre.
De a ragyogás nem engedte.
Jonathan azt mondta magának, hogy nem próbálja meg újra.
Nem okoz csalódást Claire-nek.
De a ragyogást használni olyan volt, mint egy egészen újfajta narkó. Egy
félelmetes emlékeztető, hogy még mindig életben van.
June a homlokát ráncolta, mintha olvasna Jonathan gondolataiban.
Marcella viszont mosolygott.
– Miért ülsz itt duzzogva – kérdezte –, amikor visszaüthetnél azoknak,
akik ártottak neked?
Pedig visszaütött – megölte az embereket, akik megölték Claire-t, és
azokat is, akik érte jöttek, és mindenki mást, akit Caprese küldött.
Mindenkit… kivéve…
– Capresét – motyogta Jonathan.
Ezért nem hagyta a ragyogás jobblétre szenderülni?
Ezért nem juthat el Claire-hez?
– Segíthetek elkapni – mondta Marcella. Közelebb hajolt hozzá, elég
közel ahhoz, hogy Jonathan érezze a parfümjét. – Hallottam a kis
képességedről, de szeretnék többet megtudni róla. – Odanyúlt hozzá, és a
karjára tette az ujjait. Egyszerű gesztus volt, szinte kedves, amíg a tenyere
vörösen fel nem izzott. A ragyogás megvillant Jonathan bőrén, mire a nő a
kezét nézegetve elhúzódott tőle. – Hm – mondta, mintha nem az imént
próbálta volna elkorhasztani a férfit. – Hogy csinálod?
 – Én nem csinálok semmit – mondta Jonathan keserűen. – Egyszerűen
megtörténik. Valaki megpróbál ártani nekem, vagy akár én próbálok ártani
magamnak, mire megjelenik. Pajzsot von körém.
– Mázlista – mondta June, háttal nekidőlve a pultnak.
Marcella halkan, elégedetlenül hümmögött.
– Nem értem, ebből nekem mi hasznom lehet.
Jonathan a poharába meredt.
– Megoszthatom veletek.
Marcella összevonta kék szemét.
– Hogy érted?
Jonathan a fejét csóválta. A ragyogás így űzött gúnyt belőle. Innen tudta,
hogy egyáltalán nem adomány, hanem átok, egy sekély vágás; ahhoz nem
elég mély, hogy megölje, de ahhoz igen, hogy fájdalmat okozzon. Csak
Claire-t akarta megvédeni, de kudarcot vallott. Most, hogy végre
megtehetné, már túl késő. Claire már elment.
– Jonathan – folytatta Marcella.
– Képes vagyok mást is megvédeni – vallotta be –, amíg látom.
Marcella elmosolyodott. Szédítő mosoly volt, az a fajta, amire vissza
akar mosolyogni az ember, habár nem akadt benne semmi szívderítő.
– Nos, ebben az esetben – mondta Marcella – beszéljünk a bosszúról.
 XII
HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN
VALAHOL BRENTHAVEN KÖRNYÉKÉN

VICTOR léptei recsegtek az aljnövényzetben.

Már majdnem bealkonyodott, az égbolt erőszakos árnyalatokat öltött
körülötte, miközben átvágott az erdőn. Olykor távoli fegyverlövések törték
meg a csendet, ahogy a természetvédelmi területen vadászok lőtték ki a
prédájukat, mielőtt a fény végleg kihunyna.
Victor is vadászott. Egy nagydarab, sárga mellényes férfit követett; a
feltűnő szín kiemelte a szürke és zöld foltok közül. A fák ritkásan nőttek,
körülöttük mezők mindenfelé. Pár mérföldre délre egy kis faház, az emberi
élet egyetlen nyoma.
Jelenlegi öltözéke ellenére Ian Campbellt nehéz volt megtalálni.
A balesete után kámforrá vált, teljesen eltűnt, mintha meghalt volna.
Majdnem teljesen.
De manapság kizárt, hogy az ember ne hagyjon hátra nyomokat.
Mitchnek hónapokba telt, hogy nyomára akadjon ennek az RK-nak. De
sikerült neki. Mert tudta, ugyanúgy, mint Victor, hogy kezdenek kifogyni a
lehetőségekből. A papírhalom pár maradék lappá silányult, és ahogy a
nyomok fogytak, úgy hosszabbodtak Victor halálai, gyűltek a másodpercek,
mígnem azzal fenyegettek, hogy elérik a halál szakadékának szélét, átlépik
az orvosilag megállapított határt, ahonnét nincs visszatérés.
Halk bőgés hívta fel Victor figyelmét Campbell érdeklődésének
valószínűsíthető célpontjára.
Egy sebesült szarvas hevert az aljnövényzetben, oldalát feltépték a
sörétszemek. Victor lassított, egy közeli fa árnyékából figyelt, miközben
Campbell gyengéd hangokat hallatva leguggolt a sérült szarvashoz, és az
állat oldalára tette a kezét.
És ekkor a sörétszemek Victor szeme láttára emelkedtek ki az izomból és
a bőrből, majd legurultak az állat oldalán a fűbe.
Victor lélegzete elakadt.
Annyira hozzászokott már a csalódáshoz – hogy újabb és újabb RK-kat
kutat fel, csak hogy kiderüljön, a képességeik használhatatlanok, vagy ami
még rosszabb, érdektelenek –, hogy váratlanul érte Campbell erejének
látványa. A gondolat, hogy végre talált valakit, aki segíthet rajta.
A szarvas bizonytalanul lábra állt, majd sértetlenül elkocogott a fák
között.
Campbell nézte, ahogy távozik, Victor pedig Campbellt figyelte.
– Helyénvaló – kérdezte Victor, megtörve a csendet – visszaengedni a
vadat a nagyvilágba, csak hogy újra lelőjék?
Campbell, becsületére legyen mondva, nem ijedt meg. Kihúzta magát, a
farmerébe törölte a kezét.
– A vadászok ellen nem tehetek semmit, de sosem hagynék sorsára egy
szenvedő élőlényt.
Victor érzelemmentes hangon felnevetett.
– Akkor bizonyára nincs kifogásod ellene, hogy segíts rajtam.
Campbell arckifejezése elkomorult.
– Az állatok ártatlanok – magyarázta. – Az emberekkel nem ez a helyzet.
A legtöbbjük, akikkel találkoztam, nem érdemelt segítséget.
Victorban felcsapott a harag – mintha Elit hallaná. Ujjai megrándultak, a
levegő megtelt zúgással, de meglepetésére Campbell közelebb lépett hozzá.
– Miben szenved?
Victor tétovázott, bizonytalan volt, felelhet-e egy ilyen egyszerű kérdésre
a maga bonyolult válaszával. Végül azt mondta:
– Halandóság.
Campbell hosszasan végigmérte.
– Rendben. Megnézem, mit tehetek.
Victor szíve megdobbant, nem egy újabb rohamtól, hanem a reménytől.
Ami olyan ritka volt, hogy már el is felejtette, milyen érzés. Arra készült,
hogy erőszakot kell alkalmaznia.
– Vannak határok – folytatta Campbell. – A természetet nem tudom
megállítani. Nem tudom megváltoztatni az útját. A halált nem tudom meg
nem történtté tenni, de az erőszaktételt visszacsinálhatom.
– Akkor – mondta Victor, akinek halálait vér és fájdalom fémjelezte – ez
testhezálló feladat.
Campbell feléje nyúlt, és Victor, aki sosem rajongott az emberi érintésért,
erőt vett magán, hogy ne mozduljon, amíg az RK a vállára teszi a kezét.
Campbell lehunyta a szemét, Victor pedig várt. Várta, hogy elmúljon a
zúgás a fejében, várta, hogy enyhüljön idegeinek sercegése, és végre
megálljon a ketyegő óra…
 De semmi sem történt.
Egy hosszú, üres másodperc után Campbell keze lehullott róla, és Victor
tudta, hogy megint zsákutcába jutott. Pedig látta Campbell erejét.
Működhetett volna. Működnie kellett volna.
– Sajnálom – szabadkozott a férfi a fejét csóválva –, nem tudok segíteni.
– Miért nem? – horkant fel Victor.
Most először Campbell elhátrált tőle.
– Komolyan beszéltem: azt bírom meggyógyítani, akin valaki más tett
erőszakot. De bármi is történt veled, bármi is gyötör, azt magadnak
köszönheted.
Victorba pengeként hasított a harag, hirtelen és mélyen. Keze ökölbe
szorult, mire Campbell hátratántorodott az aljnövényzetben, és fájdalmas
nyögés szakadt ki a torkából.
– Állj fel – utasította Victor, miközben felemelte a kezét, talpra
kényszerítve Campbellt. – Gyógyíts meg!
– Nem megy! – kiáltott fel Campbell. – Már mondtam, csak az
ártatlanokat tudom meggyógyítani. Te nem vagy áldozat.
– Ki vagy te, hogy ítélkezz felettem? – mordult fel Victor.
– Senki – felelte Campbell. – Az erő maga ítél. Sajnálom. Én…
Victor egy mordulással arrébb lökte. Lelki szemei előtt már látta a saját
halálát – nem a legutóbbit, nem azt, amikor Eli végzett vele, hanem a
legelsőt, a locklandi laborban, amikor felmászott az asztalra, a hideg
acélnak nyomta meztelen hátát, úgy idézte meg a halált, akár egy démont,
egy szolgát, mintha leadna egy rendelést.
Az erdőben Campbell újra talpra küzdötte magát.
Victor részben arra számított, hogy az RK menekülni fog, de az nem
futott.
Sötétség szállt le körülöttük, de Victor még a fénytelen rengetegben is
látta az őszinte szomorúságot a másik RK szemében. Átsuhant az agyán,
hogy futni hagyja, de ha ő rátalált, akkor csak idő kérdése, hogy az RKON
mikor akad a nyomára. Napról napra messzebbre ér a kezük.
– Sajnálom – ismételte Campbell.
– Én is – vette elő a fegyverét Victor.
A lövések végigvisszhangoztak az erdőn.
A test a földre zuhant, Victor pedig felsóhajtott, és a legközelebbi fának
vetette a hátát, a zúgás a fejében hangosabb volt, mint eddig bármikor.
Lehunyta a szemét, hirtelen elmondhatatlan fáradtság tört rá.
 Ha megölöd az összes RK-t, akivel találkozol, akkor mennyivel vagy jobb,
mint Eli!
Bármi is történt veled, bármi is gyötör, azt magadnak köszönheted.
A mobiltelefonja törte meg a csendet. Victor kinyitotta a szemét, és talpra
állva fogadta a hívást.
– Dominic. – A háttérből hallotta egy kocsma árulkodó hangjait. – Híreid
vannak?
– Van egy új RK – mondta Dom. – Elég merész. Marcella Rigginsnek
hívják.
– Használható nyom? – kérdezte Victor, miközben elindult visszafelé.
– Nem – felelte Dom. – Az ereje egyértelműen pusztító jellegű.
Victor felsóhajtott.
– Akkor mi közöm hozzá?
– Gondoltam, tudni akarsz róla. Nagy feltűnést keltett.
– Helyes – vágta rá Victor kurtán. – Akkor az RKON vesztegetheti rá az
idejét, ahelyett, hogy rám vadászna.
Persze Dominicnek hála már tudott róla, hogy a nyomában vannak.
Pontosabban a nyomában vannak valakinek. És határozott elképzelése volt
róla, ki vezeti a hajszát.
Victort elöntötte az undor, de nem lepődött meg, amikor megtudta, hogy
Stell Eli Elevent használja. Újra munkába állította. Elinak jó érzéke volt
hozzá, hogy visszataláljon a színpad közepére, és Stell már korábban is
bedőlt a sármjának. Victor eltűnődött rajta, vajon az RKON miért nem jutott
közelebb hozzá. Nem azért, mert az ölebüknek nem tűnt fel a keze nyoma a
gyilkosságokban, hanem mert éppen hogy feltűnt neki.
Annyira tipikus Eli, ez az álszent, önelégült vágy, hogy maga vegye a
kezébe a dolgokat.
És a hurok mégsem szorult napról napra. Victor gyanakvása nőttön-nőtt.
Ami Marcella Rigginst illeti, legyen reflektorfényben, amíg csak bírja.
Az RK-kra vonatkozik egyfajta természetes szelekció. A legtöbbnek van
annyi esze, hogy meghúzza magát az árnyékban, de amikor a figyelem
iránti igény elnyomta az önvédelmi ösztönt, a mérleg általában egyensúlyba
állt.
És az olyanok, mint Marcella, sosem húzzák sokáig.
 XIII
HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN
MERIT HATÁRÁBAN

ESŐ ömlött a raktár tetejéről, az egyenletesen csöpögő víz elnyomta

Marcella cipősarkának kopogását a betonpadlón. A régi konzervgyár a
város külterületén állt, oszlopok, acélgerendák és egy korhadt tető alkotta
üres váz egy semleges területnek kijelölt telken.
A hangjuk kiszűrődött az épület csontjai közül.
– …a saját irodájában…
– …ki fogja megoldani…
– …csak egy nő…
– …kizárt, hogy egyedül dolgozzon…
– Miért szeretik a férfiak ennyire ezeket a helyeket? – mélázott Marcella,
elég hangosan ahhoz, hogy elhallatsszon odáig, ahol meglátta a három
főnököt. – Esküszöm, mindig a leglehangolóbb helyeket választjátok a
találkozókhoz.
A férfiak feléje fordultak. Joe Kolhoff. Bob Mellis. Jack Caprese. Kicsit
arra számított, hogy egy kerek asztal körül találja őket, Merit önjelölt
lovagjait, de ehelyett összezsúfolódtak egy sivár, víztől csöpögő placc
kellős közepén.
Hihetetlen, gondolta. A férje egy kupac hamu, Tony az asztalánál halt
meg, de még így sem veszik rá a fáradságot, hogy pisztolyt rántsanak. A
semleges terület megkövetelte, hogy a főnökök ne hozzanak magukkal
fegyvert, de biztos, hogy valójában senki sem ment el egy ilyen találkozóra
legalább egy tűzfegyver nélkül.
– A hangulata miatt? – tűnődött Marcella, miközben feléjük tartott. –
Vagy azért szeretitek, mert hasonlít rátok? Divatjamúlt. Elavult. Eljárt
felette az idő. Mennyi régi épület van ebben a városban – folytatta,
miközben végighúzta a körmét egy betonoszlopon. – Örült pénzeket
vesztegetnek tatarozásokra és felújításokra. Néha jobb egyszerűen
lerombolni az egészet, és tiszta lappal kezdeni, nem gondoljátok?
– A valamikori megboldogult Marcella Riggins – gúnyolódott Kolhoff. –
Van bőr a képeden…
 – Ó, szeretem azt hinni, hogy a bőröm csoda szép.
– Ha némi eszed is lenne hozzá – mondta Mellis –, elmenekültél volna.
– Ebben a cipőben? – pillantott le Marcella az acélsarkaira. – És
kihagyjam ezt a pompás találkozót?
– Te nem kaptál meghívót – csattant fel Kolhoff.
– Mit is mondhatnék? Éreztem, hogy engem emlegettek.
– Hogy találtál ránk? – kérdezte Caprese.
Marcella az oszlopok között sétált, körmét végighúzva a betonon.
– A férjem szerette azt mondogatni, hogy a tudás lehet, hogy hatalom, de
pénzen mindkettőt meg lehet venni. – Leengedte a kezét. – Kiderült, hogy
Hutch pár embere kész átállni egy előléptetésért cserébe.
– Kamu – sziszegte Caprese. – A család nem vált oldalt.
Marcella a szemét forgatta.
– Ez a szép a ti családjaitokban – húzta végig a kezét még egy oszlopon
–, hogy csak a csúcson lévőknek családok. Ha lejjebb nézel a családfán,
találsz egy rakat embert, akiket nem igazán érdekel, ki a főnök, amíg
megfizetik. – Tekintete a raktár falán túlra kalandozott, a telekre, ahol fél
tucat fekete kocsi parkolt járó motorral. – Vajon hány ember csap le a
lehetőségre, hogy nekem dolgozhasson, amint ti már nem lesztek?
Kolhoff dühbe gurult. Mellis előhúzott egy kést a farzsebéből, és lezserül
kinyitotta. Caprese végre elővett egy pisztolyt.
– Mindig is arcátlan ribanc voltál – szegezte rá a fegyver csövét –, de
nyilvánvalóan ostoba is vagy, ha egyedül idejöttél.
Marcella folytatta útját az oszlopok között, nem zavartatta magát a
fegyverektől.
– Ki mondta, hogy egyedül jöttem?
Ahogy Jonathan előlépett, alkalmi cipője ritmikusan kopogott a betonon.
Úgy mozgott, mintha transzban lenne, sötét tekintetét Capresére szegezte,
miközben egyenesen felé tartott. A maffiafőnök meghúzta a ravaszt, és a
golyó kék-fehér villanással megakadt Jonathan előtt a levegőben, majd
gellert kapva szikrát vetett a betonpadlón.
– Mi a fasz… – horkant fel Caprese, majd tüzelt, és újra tüzelt.
Jonathan egyre közelebb ért hozzá, a golyók elkerülték, mígnem az egyik
lepattant róla, és egyenesen térden találta Capresét. A férfi levegőért kapott,
és a lábát szorongatva összerogyott.
Jonathan egy szót sem szólt. Egyszerűen elővette a fegyverét, megcélozta
a térdeplő maffiafőnök fejét, és tüzelt.
 Kolhoff és Mellis ledermedt, tágra nyílt szemmel nézték, ahogy Caprese
élettelenül a hideg földre rogy.
Marcella csettintett a nyelvével, nekinyomva a tenyerét az utolsó
oszlopnak.
– Ha lenne egy kis eszetek – mondta, miközben vörös fény sugárzott a
kezéből –, elfutottatok volna.
A beton megadta magát a tenyere alatt, és ezzel együtt a többi oszlop is
remegve megingott, ahogy meggyengítette őket futó érintésével. Az épület
mély hangon felnyögött, az oszlopok megroggyantak, a tető pedig
behorpadt, és beszakadt.
Mellis és Kolhoff most már futott, de mindhiába. June ekkorra bezárta az
ajtókat. Hatalmas kődarab zuhant le, egyenesen Marcella felé.
A nő figyelte az útját, végtagjai bizseregtek az izgatottságtól és
félelemtől.
– Jonathan – mondta, de a férfi máris odanézett, és a levegő Marcella
körül kék-fehér fénnyel ragyogott fel a törmelék becsapódása előtt. Az
épületdarabok széttörtek az erőtéren, és lecsúsztak róla, ártalmatlanul
potyogtak a nő körül.
Marcellának eszébe jutott, amikor először látott épületbontást. Az első
robaj mellett a visszafogott elegancia maradt meg benne leginkább, ahogy
az egész behemót álmatagon megrogyott, magába omolva nem is tégla- és
acéltömegre emlékeztetett, inkább elrontott szufléra. Ebből a szögből nézve
kétségkívül kevésbé volt békés látvány, és még kevésbé visszafogott.
De Marcella ugyanúgy élvezte.
Élvezte a férfiak sikolyait, az elgörbülő fémet és a meghasadó köveket,
miközben az egész világ beleremegett, majd az épület porba hullott
körülöttük, maga alá temetve Kolhoffot, Mellist és Capresét, három további
férfit, aki az útjában állt.
A pusztítás után maradt romok körbefogták Marcellát és Jonathant,
sértetlenül hagyva, bár elbarikádozva őket. Bezárva. De most már semmi
sem állhatott az útjába. Marcella a legközelebbi betontömbre tette az ujjait,
és megtaszította, az egész keze bíborvörösen ragyogott, az ádáz fény
tűzként terjedt a karján.
A beton engedett, megrepedt, széthasadt, az akadály ledőlt, az út szabad
lett.
Marcella még nem feszegette képességének határait. Már ha voltak
egyáltalán határai. A pusztítás olyan könnyen jött.
 Kilépett az összedőlt épületből, Jonathan árnyékként követte.
June elkerekedett szemmel várta a romok szélén.
– Ez nem volt valami elegáns.
Marcella csak mosolygott.
– Az eleganciát néha túlértékelik.
June a várakozó fekete kocsikból kiáradó öltönyös férfiak felé intett.
– És mit mondunk a felmentő seregnek?
Marcella végignézett a férfiakon.
– Hogy megérkezett a meriti maffia új vezetése.

MARCELLA ledobta magát a krémszínű bőrkanapéra, nevetés tört fel

belőle.
– Látnod kellett volna az arcukat, June…
A város elnyúlt a padlótól a plafonig érő ablakon túl, megcsillantak rajta
a nap utolsó fénysugarai.
Marcella mindig is a Nationalben akart lakni.
Most, hogy már itt volt, Hutch luxuslakása átmeneti állomásnak tűnt úton
a nagyobb, jobb dolgok felé. De még így is kellemes volt. Főleg most, hogy
feltakarították a vért. Pár makacs folt maradt, de Marcellát nem zavarták.
Nem, arra emlékeztették, mit tett. Hogy mire képes. Hogy ellenfeleiből csak
foltok maradnak a lábai előtt.
Az állandó személyzet úgy tudta, hogy Tony Hutch üdülni ment, ami
gyakran előfordult.
Mindig számtalan szenvedélynek hódolt, megszokta, hogy tekintettel
vannak a magánéletére.
Jonathan szellemként járta a folyosót, de June itt maradt, most épp a
kanapé karfáján ült.
– Tudod – kezdte –, egy hulla nem jár nagy feltűnéssel. A gond az,
amikor megszaporodnak. A maffiózók nem igazán szokták felhívni a
zsarukat, ha valaki kipurcan, de te mintha direkt feszítenéd a húrt.
Elfelejtetted, mit mondtam az RKON-ról?
– Eggyel több ok, hogy keressük a feltűnést.
June összefonta maga előtt a karját.
– Ezt hogy érted?
Marcella szórakozottan egy fekete hajtincset tekert az ujja köré.
 – Amikor az emberek meghúzzák magukat a sötétben, könnyebb őket
eltüntetni. – Felült. – Most döntöttem össze egy egész épületet. Te azzá
változol, akivé csak akarsz. Jonathan pedig érinthetetlenné tehet minket.
Nem egyszerűen lenyűgözőek vagyunk, hanem sebezhetetlenek. Bátran
keltsünk feltűnést.
June a fejét csóválta.
– Ha életben akarunk maradni…
– De én nem életben maradni akarok – jegyezte meg fitymálóan
Marcella. – Hanem feltörni. És elhiheted, még csak most kezdek belejönni.
A lány a szemét forgatta.
– És most? Csapsz magadnak egy bazi nagy bulit?
Marcella lassan elmosolyodott. Nem is olyan rossz ötlet.
– Ne – nyögött fel June. – Ne, csak vicceltem…
Fegyver dördült a másik szobában.
– Kurva életbe – sziszegte Marcella, és talpra állt.
June követte, és együtt rátaláltak Jonathanra az egyik hálószobában, a
pisztoly ernyedten lógott az ujjai között, a távolabbi falon egy lyuk, ahol a
gellert kapott lövés becsapódott.
– Mit művelsz? – kérdezte Marcella.
– Nem vált be – motyogta Jonathan. – Azt hittem, be fog. Most, hogy
Caprese halott…
– Sajnálom, Johnny – vigasztalta June –, úgy tűnik, még maradt
tennivalód.
Jonathan az ágyra rogyott, a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Én csak… – hebegte, mindkét kezével a fegyvert szorongatva – Claire-
rel akartam lenni….
Marcella felsóhajtott, és elvette tőle a fegyvert. A férfi búskomorsága
hazavágta a jókedvét.
– Gyere – mondta, és sarkon fordult. – Mindannyiunkra ráfér egy ital.
Nem nézett hátra, de hallotta, ahogy Jonathan feltápászkodik az ágyról,
és követi őket a nappaliba.
June nyugtalan hangulatban volt, lépésenként váltogatta az alakját. Egy
öregasszony tetovált alkarral. Egy fiatal fekete férfi testre szabott
öltönyben. Csinos huszonéves fehér miniruhában.
– Megfájdul tőled a fejem – förmedt rá Marcella.
June ledobta magát a kanapéra, és új alakot vett fel. Nem Marcellává
változott – arra nem volt képes –, de egyértelműen valami olyasmit keresett.
Porcelánfehér bőr, hosszú, fekete haj és felejthetetlen lábak. Az arca túl
széles volt, a szeme kék helyett zöld. Tekintete követte Marcellát a falat
szegélyező tálalóhoz, ahol a ritka, drága whiskyket tartották.
Lerakta a fegyvert a kristálypultra, és töltött Jonathannek pár ujjnyi sötét
és erős italt. Jég nélkül.
– Lemaradtál egy jó kis beszédről – mondta June. – Csajszikámnak nagy
tervei vannak.
Marcella nem reagált June kekeckedésére. Átnyújtotta Jonathannek az
italt.
– Így van. Te pedig egyértelműen része vagy a terveimnek. – Marcella
June-hoz fordult, és egy pohárral kínálta.
– És te, June?
Nem az ital felől érdeklődött, és ezt mindketten tudták.
A másik RK a fejét rázta, de mosolygott, játékos, szinte veszélyes
csillogással a szemében.
– Már elmondtam, mit gondolok. Csináld, amit szeretnél. Végül is ha az
RKON az ajtón dörömböl, nem engem fognak elkapni.
June elfogadta az italt, és Marcella feltartotta a sajátját.
– Igyunk a nagyobb, jobb…
Az ablak betört a hátuk mögött.
Ha Jonathan másfelé néz, a golyó Marcella hátát találta volna el. Ehelyett
fénycsóvát vetve gellert kapott, majd gyors egymásutánban három másik
követte, lövések fütyültek a levegőben.
Az egyik June-t találta el. Megtántorodott, elzuhant, közben levedlette az
alakját. Egy másodpercre, alig egy töredékmásodpercre Marcella újra
meglátta a lány igazi külsejét – a gesztenyebarna hajat, a szeplőket, a
szeplős sávot –, majd ez a valaki is eltűnt, és egy idegen vette át a helyét,
aki elhúzódott a tűzvonalból.
– Én megmondtam… – kezdte June.
– Ennek nem most van itt az ideje – förmedt rá Marcella, ahogy a
közelben álló italosüveg üvegszilánkokra robbant szét. – Tartsd rajtam a
szemed – parancsolta Jonathannek. Majd megfordult, lerakta a whiskey-jét,
és felvette a fegyverét.
A lövések folytatódtak, tűzeső, amely kékre színezte a levegőt, miközben
Jonathan erőtere minden lövést visszavert. Marcella óvatos, kiszámított
kecsességgel mozgott, erőt véve magán, hogy meg se rezzenjen a mészárlás
közepette. Üdítő volt a tudat, hogy az élete ebben a pillanatban nem a saját
kezében van. A tudat, ha Jonathan másfelé néz, a védőpajzs leomlik, és őt
eltalálják.
De az embernek néha hinnie kell egy kicsit.
Marcella keresztülvonult a luxuslakáson az összetört egész falas
ablakhoz, az üveg recés pereme szájként tátongott. Megérintette a szélét, és
a szilánkok maradéka is elporladt, hideg éjszakai légáramlat kapta fel és
söpörte el a kristályokat, miközben Marcella átlépett az üres ablakon,
cipősarka alatt üveg, homok és törmelék ropogott.
Ezért – gondolta az erkélyen – nem rejtőzöl el.
Ezért – gondolta, ahogy felemelte a fegyverét – hagyod, hogy lássák az
erődet.
Marcella áthunyorgott Jonathan ragyogásának villódzásán és szikráin,
próbálta megtalálni az orvlövész puskáját jelző fénypontokat, majd tüzelt,
újra és újra, az éjszakába eresztve a tárat.
 XIV
KÉT HÉTTEL KORÁBBAN
WHITTON BELVÁROSA

SYDNEY végigsimított az apró csontokon.

Dol a vízelvezetőben találta aznap a madarat, ha lehet egyáltalán
madárnak hívni – tollak és inak eltorzult kupaca, egyetlen tönkrement
szárny. Szánalmas kiindulópont volt, és az sem tett jót neki, hogy Dol
szájából kellett kifeszegetni, most pedig szomorúan hevert egy kopott
törlőrongyon Syd ágyán. Dol a takarón megtámasztott pofával figyelte.
Valahol az ajtó mögött Mitch vacsorát készített, és egy régi dalt dúdolt.
Mindegyikőjüknek megvolt a maga módszere a stressz, a félelem, a
reménykedés ellen. Sydney a madár felé fordult.
– Mit gondolsz? – kérdezte Dolt.
A kutya fújtatott, még mindig az elorzott zsákmánya miatt duzzogott.
Sydney megvakarta az állat fülét – minél közelebb volt hozzá, annál
erősebben érezte a szálakat, amelyek összekötik őket, és annál könnyebben
emlékeztette rá az ujjait, mit kell keresniük.
Sydney nagy levegőt vett, a piros fémdobozra pillantott az ágya mellett,
majd lehunyta a szemét. Tapogatózott maga előtt, a szánalmas
maradványokra tette a kezét, és kinyúlt.
Olyan érzés volt, mint egy hosszú zuhanás.
Olyan érzés volt, mint az üresség és a hideg.
Olyan érzés volt, mintha örökké tartana – aztán Syd észrevette a fény
halovány derengését, egy tekergőző szálat. Nem, nem egy szál volt. Egy
tucat hajszálvékony fonál, szétszórt darabok a gondolatait betöltő
sötétségben. Halakként úsztak lelki szemei előtt, sebesen elhúzódtak az
érintése elől, és Sydney tüdeje sajogni kezdett, de nem adta fel. Lassan,
aprólékosan összegyűjtötte a fonaldarabokat, elképzelte, ahogy összeölti a
szétfoszlott szálakat. Megköti őket.
Órákba telt. Napokba. Évekbe.
És csak egy szempillantásba.
Ahogy megkötötte az utolsó csomót, a szál felragyogott, lüketett, verdeső
tollakká változott a tenyerében.
 Sydney szeme felpattant, amikor a madár megmozdult az ujjai alatt.
Hang szakadt ki a torkából, félig nevetés, félig szipogás, a győzelem és a
döbbenet keveréke, amit elnyomtak a dühös szárnycsapkodások és egy
felettébb meglepett galamb rikoltozása, amely próbált megszökni Syd
szorításából.
A bütykeit csipkedte, mire Sydney elengedte – amatőr hiba volt, mert a
madár szárnyra kelt a szűk szobában, szabadságot keresve pattant vissza a
lámpatestről és az ablakról. Dol ide-oda kapkodta a fejét, mintha feldobott
almákat próbálna elkapni.
Sydney az ablakhoz ugrott és kinyitotta, mire a madár szürke tollak
forgatagában kimenekült az éjszakába.
Syd ámulva meredt utána.
Megcsinálta.
Egy madár volt, nem ember, de így is pár megviselt csontból sikerült
felépítenie egy élőlényt. Visszahozta az életbe.
Pillanatokon belül a szoba másik felében termett, és lefeszegette a piros
fémdoboz tetejét. A dobozban Serena Clarke utolsó – kizárólagos –
maradványai hevertek egy darab ruhába csomagolva. Sydney értük nyúlt, a
szíve kalapált – majd a lány megdermedt.
Keze megállt a maradványok felett.
És ha ez nem elég?
Egy madár nem ugyanaz, mint egy ember. Ha megpróbálja, de kudarcot
vall, sosem lesz még egy lehetősége.
Ha megpróbálja, és kudarcot vall… de mi mást tehetne? Serena többi
része hamuvá vált, szétszórva egy városban több száz mérföldre innen.
Számít egyáltalán?
Sydney sosem gondolkodott el rajta, hogy a hol talán legalább annyira
számít, mint a mit, de most, ahogy visszatette a fedőt a dobozra, eszébe
jutott. A szellemek ahhoz a helyhez vannak láncolva, ahol meghaltak. Nem
hitt a szellemekben, de valamiben hinnie kellett – abban a fényfonálban,
ami a legközelebb áll ahhoz, hogy léleknek nevezhesse. Ha maradt valami
Serenából a dobozban lévő csontokon kívül, ott kell lennie.
Sydney-nek csak várnia kell.
 XV
KÉT HÉTTEL KORÁBBAN
CAPSTONE

STELL gépe hajnalban ért földet. Nem értette, miért nem elegendő egy
videókonferencia, de a tanács ragaszkodott a személyes megjelenéshez, és
mivel bármi más nyílt ellenszegülés lett volna, Stellnek nem maradt más
választása, csak az utazás.
Távollétének idejére szigorú instrukciókkal látta el Riost. Távolléte során
nem foganatosítható semmiféle eljárás. Nem adhatnak ki vagy hajthatnak
végre olyan parancsot, amely nem kifejezetten tőle érkezett.
Egy lázadás végképp nem hiányzott neki.
Most egy jellegtelen tárgyalóasztal felett meredt öt jellegtelen arcra
jellegtelen öltönyökben. Gyanította, hogy mire elhagyja a helyiséget,
egyiküket sem ismerné fel, ha felsorakoztatnák előtte, tömegben pedig
végképp nem.
– Előbb egy RK elfogásában vallott kudarcot – mondta a feketébe
öltözött nő –, most pedig a kiiktatásában.
– Jó nagy zűrt csinált – tette hozzá a szürkébe öltözött férfit.
– Már korábban is volt dolgunk nehéz RK-kkal – védekezett Stell. – Csak
idő kérdése…
– Csak idő kérdése – vágott a szavába a feketébe öltözött férfi –, hogy az
RKON és a holdudvara reflektorfénybe kerüljön.
– A csapatommal minden eszközt bevetünk – mondta Stell.
– Ez nem teljesen fedi a valóságot – mondta a feketébe öltözött férfi. –
Azért hívattuk ide, mert úgy véljük, személyes részrehajlása meggátolta
abban, hogy felhasználjon minden, rendelkezésére álló eszközt.
– Részrehajlás? – kérdezett vissza Stell.
– Nem tagadjuk – tette hozzá a tengerészkékbe öltözött nő –, hogy
meghatározó részt vállalt ennek a szervezetnek a kialakításában…
– Kialakításában? Én hoztam létre az RKON-t. Tőlem kapták az első
információkat, amiből kiderült, mekkora fenyegetéssel is állunk szemben…
a francba is, többüket az RK-k puszta létéről is győzködnöm kellett.
A szénfeketét viselő férfi megköszörülte a torkát.
 – Nem a hozzájárulását szeretnénk elvitatni.
A szürkébe öltözött férfi előrehajolt.
– Tisztában vagyunk vele, hogy érzelmileg erősen kötődik a szervezet
korai elképzeléseihez.
– Éppen ezért – mondta a nő feketében – nem képes objektíven megítélni
jelenlegi szükségleteit.
– A szubjektivitásom hasznot hoz – mondta Stell. – Itt nem futószalagon
gyártott fegyverekkel dolgozunk. Rajtam kívül mintha senki sem látná,
hogy emberekkel van dolgunk.
– Érvelhetünk amellett – mondta a szénfeketébe öltözött férfi –, hogy
mindkét megállapítás helytálló.
Stell a fejét csóválta. Mindig ide lyukadnak ki – a pénzhez és a
hatalomhoz, és hogy a tanácsnak mindkettő kellene. Ha megkapják, amit
akarnak, az összes elfogott RK-t fegyverré alakítják. Lehetőség szerint
egyszer használatossá.
– Marcella Riggins csúfot űz az RKON-ból és magából – mondta a nő
tengerészkékben. – Azt állítja, mindent megtesz, ami módjában áll,
felhasználja az összes rendelkezésére álló eszközt, mégis megelégszik
alacsony hatékonyságú fegyverekkel, amikor van egy tökéletes jelöltje a
feladatra.
Fájdalmas tisztasággal értette meg.
Eli.
– Az alacsony hatékonyságú fegyvereken legalább van biztonsági zár. Eli
Cardale-on nincs. Nem engedélyezem, hogy terepen bevessék.
A szénfeketébe öltözött férfi előredőlt.
– Személy szerint maga is támogatta az ilyen irányú felhasználást.
– Ez más helyzet – tiltakozott Stell. – Eli nem egy hajdani katona. Hanem
tömeggyilkos.
– Egy tömeggyilkos, aki több mint négy éven át együttműködött.
Stell a fejét rázta.
– Maguk nem ismerik úgy, mint én.
– És ezzel vissza is tértünk az objektivitás kérdéséhez – mondta a nő
tengerészkékben.
– A rálátás nem ugyanaz, mint a részrehajlás – csattant fel Stell. – Azt
hiszik, most problémás a helyzet, de ez eltörpül majd amellett, ami akkor
történik, ha szabadon engedjük.
 – Ki beszél itt szabadon engedésről? – kérdezte a feketébe öltözött férfi.
– Léteznek megelőző intézkedések. A nyilvántartás szerint nyomkövetőket
ültettünk be…
– Nem az a probléma, hogy szem elől tévesztjük Elit. Hanem az, hogy
mit tesz, mielőtt újra rátalálunk. Nem tudjuk az irányításunk alatt tartani.
Erre a szürkébe öltözött férfi elővett egy aktatáskát.
– Ezt észben tartva – tette az asztalra a táskát –, íme egy tartósabb
megoldás.
A csatok kinyíltak, feltárva a fekete bélésen egy sima acélgyűrűt. Amikor
Stell belenyúlt a táskába, észrevette, hogy a gyűrű valójában két egymásba
illesztett karika. Illeszték futott végig mindkét gyűrűn, így az egyesített
nyakörvet sarokpánttal lehetett nyitni és zárni.
– Haverty módszerei egyértelműen kifogásolhatók voltak – mondta a
feketébe öltözött nő –, ám ez esetben hasznosak is. Kezdeti kutatásai
Cardale általában vett öngyógyító képességét térképezték fel. A második
sorozat a gyógyulás mértékét vizsgálta… és a korlátait.
A nyakörv alatti bélésbe mélyedve egy apró távirányító hevert: lapos,
akár egy bankkártya, és feleolyan széles, sötét, sima felületén egyetlen
gombbal.
– Haverty felfedezett egy határt. Cardale teste képes elnyelni bármit, ami
kisebb mondjuk egy tablettánál. A teste bármilyen nagyobb idegen tárgyat
kilök magából. Ám ha nem képes kilökni a tárgyat, meggyógyulni sem bír.
Stell Elira gondolt, ébren a műtőasztalon, mellkasa szétfeszítve,
miközben Haverty dolgozott rajta.
– Hónapokon át zajlott a munka ezen a projekten. Gyerünk, próbálja ki.
Stell megnyomta a homorú gombot, mire a nyakörv belső gyűrűje
összecsukódott, önmagára zárult a szegélynél, és így a fémkarika immár
veszedelmes tüskét formált.
– Úgy tervezték – magyarázta a feketébe öltözött férfit –, hogy a
negyedik és az ötödik csigolya között átszakítsa az emberi gerincoszlopot.
Egy átlagember esetében egy ilyen sérülés visszafordíthatatlan bénuláshoz
vezetne. Cardale állapotának köszönhetően a hatása nyilvánvalóan átmeneti
lenne, de ugyanolyan hatékony.
– Ez természetesen csak egy javaslat – a tengerészkéket viselő nő
pengeélesen rámosolygott. – Elvégre továbbra is maga az RKON
igazgatója.
 Stell visszatette a nyakörvet a táskába, egymásnak feszült a tanács
logikája és a gyomrát kitöltő ólomsúly.
– De hangsúlyosan arra kérjük, hogy bánjon el ezzel az RK-val, és
lehetőleg minél hamarabb. Minden lehetséges eszközt bevetve.

ÚJRA MERITBEN

STELL lakáskulcsa mindig beleszorult a zárba.

Tudta, hogy meg kellene javíttatnia, de nem töltött otthon sok időt.
Háromból egy éjszaka aludt a saját ágyában. Többnyire az RKON
kantinjában étkezett. Nem is értette, mi vette rá, hogy a reptérről a városba
hajtson az RKON helyett, fel sem fogta, mit csinál, amíg félúton nem járt.
De a gondolatait még mindig kitöltötte a megbeszélés a tanáccsal, és a
repülőn elfogyasztott két whiskey-től sem látott tisztábban, úgyhogy arra
jutott, hogy nem akar belépni azon az ajtón, amíg nem tudja pontosan,
mihez kezd.
Marcellával.
Elijal.
Stell levette a kabátját. Cigarettára gyújtott, mielőtt egyáltalán lerakta
volna az acél aktatáskát a konyhaasztalra. Elcsúsztatta a csatokat.
A sima fém nyakörv ott hevert a bársonyágyán.
Nem használja ki a rendelkezésére álló eszközöket.
Igaza volt a tanácsnak?
Küldjön engem.
Stell leült egy székbe.
Soha nem jut ki újra ebből a cellából.
Tényleg hagyta, hogy a múlt elhomályosítsa az ítélőképességét?
Vagy csak az ösztöneire hallgatott?
Megdörzsölte a szemét. Nagyot szívott a cigarettájából, a tüdeje megtelt
füsttel. A nyakörv megcsillant a táskában. Az RKON megoldása – nem az
övé. Még nem.
Csörgött a mobilja. Anélkül vette fel, hogy a kijelzőre nézett volna.
– Halló!
 Riosra számított vagy a tanács egyik tagjára, de a hang a vonal másik
végén kellemes volt, és kihívó.
– Joseph – üdvözölte kedvesen, akár egy régi jó barát.
Stell a homlokát ráncolta, elnyomta a cigarettáját.
– Ki az?
– Tényleg nem tudja?
– Ismerjük egymást?
– Felteszem, igen. Miután az emberei annyi időt töltöttek vele, hogy rám
lövöldözzenek.
Stell ujjai alig észrevehetően a telefonra szorultak.
Marcella Riggins.
– Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy esetleg valami baja van
velem.
– Hogy szerezte meg ezt a számot?
Hallotta a hangján, hogy a nő mosolyog.
– Kezd fárasztani, hogy az ügynökeit kell gyilkolnom. Maga nem fáradt
bele a temetésekbe? – Meg sem várta a választ. – Talán – folytatta –
kereshetnénk egy kifinomultabb megoldást…
– A legtöbb RK csak egy esélyt kap – mondta Stell. – Maga kap egy
másodikat. Adja meg magát, és…
Halk nevetés.
– Ugyan, Joseph – korholta a nő. – Miért tennék ilyet?
– Szóval csak azért hívott, hogy gúnyolódjon.
– A legkevésbé sem.
– Akkor miért?
– Arra gondoltam – búgta a nő érzéki hangon –, talán ihatnánk egyet.
Ez végre váratlanul érte Stellt.
– Mi célból? – kérdezte. – Hogy megpróbálhasson megölni?
– Annak mi értelme lenne? Ha holtan akarnám látni, már nem élne. Maga
szerint csak a számát tudom? Azt kell mondjam, a lakberendezési ízlése
menthetetlenül unalmas.
Stell felkapta a fejét.
– Persze – folytatta a nő – nem igazán tölt otthon sok időt, ugye?
Stell egy szót sem szólt, csak megfordult, a hátát a falnak nyomta, szemét
pedig az ablakra szegezte.
– Csak pár fénykép – folytatta a nőt –, két nővér, feltételezem az alapján,
ahogy magára néznek.
 – Értem a célzást – sziszegte Stell az összeszorított fogai között.
– A Canica bárban leszek hét körül. Ne kelljen egyedül innom.
Mielőtt Stell válaszolhatott volna, a nő lerakta.
Stell nekivetette a hátát a falnak, forgott vele a szoba. Nem mehet. Nem
lenne szabad mennie. Marcella egy célpont, ellenség, akivel leszámolnia
kell, nem egyezkednie.
De valamit tennie kell.
Az acél aktatáskáról a kezében tartott telefonra nézett.
Halkan elkáromkodta magát, és felkapta a kabátját.
 XVI
KÉT HÉTTEL KORÁBBAN
MERIT BELVÁROSA

EGYES nők éveket töltenek azzal, hogy terveket szövögetnek az

esküvőjükről.
Marcella egy évtizedet töltött azzal, hogy terveket szövögetett az
erőszakos hatalomátvételről.
Persze mindig azt feltételezte, hogy Marcus lesz a frontvonalban, de így
sokkal kielégítőbb.
Mivel tisztán és egyszerűen megszabadult a meriti maffia négy
vezetőjétől, és az oldalakat elborította a káosz – amelyet pletykák és
szemtanúk beszámolói szítottak –, a többség máris próbálta biztos helyen
megvetni a lábát. Oly sokan álltak készen a szolgálatra.
Lesznek összezördülések, de azokra Marcella felkészült; kész
megszabadulni azoktól, akik továbbra is hatalomra törnek, és kész lefizetni
a hivatalnokokat, akik az útjába állnának.
Ott volt mindemellett az RKON ügye, de Marcellának erre is volt terve.
Nekivetette a hátát az ablaknak, és végignézett a helyiségen. Jonathan
egy fotelben fényezte a szaxofonját. June a kanapé karfáján ült, a telefonján
játszott. Mivel Hutch lakosztálya a Nationalben romba dőlt, átköltöztek egy
felsővárosi luxuslakásba az Első és a White utca sarkán. Olyanba, amelynek
az ablakai tükröződő üvegből készültek.
Egyszer lehet valakit hülyére venni, gondolta Marcella, amikor kopogtak.
Jonathan nyitott ajtót, és ahogy félreállt, megjelent egy jól öltözött férfi
selyemöltönyben.
– Oliver! – mosolyodott el Marcella, és mosolya még szélesebbre váltott,
amikor meglátta az előszobát betöltő ruhaállványt. A lakástűz és a heightsi
incidens miatt vészes gyorsasággal új ruhatárra volt szüksége.
– Francba, Marce – szólalt meg Oliver –, nem semmi biztonsági
szolgálatod van odalent. Kívül-belül megmotoztak.
– Bocs, sűrű hét volt.
– Bocs, hogy túlóvatoskodom – szólalt meg June –, de ez ki a fasz?
– Oliver – felelte Marcella vidáman. – A stylistom.
 June rekedt nevetésben tört ki.
– Baszod, mindkettőnket próbálnak megölni, és neked van rá időd, hogy
lecseréld a ruhatáradat?
Oliver elhúzta a száját.
– Úgy veszem ki a szavaidból, nem hiszel a megjelenés erejében.
– Igen? – June leugrott a kanapé hátuljáról. Elindult Oliver felé,
miközben minden lépésnél alakot váltott. – Kifejtenéd ezt nekem
részletesebben?
Oliver teljesen mozdulatlanná dermedt.
– Ő pedig – mondta Marcella szenvtelenül – June.
A férfi tekintete bizonytalanul visszasiklott a nőre.
– Ööö, hallottam… Marcusról. A francba, rólad is hallottam. Nagyon
furákat beszélnek.
– Bármit is hallottál – mondta June –, veheted készpénznek.
Marcella Jonathan felé intett, aki ott állt a kopott öltönyében.
– Ollie, elhoztad, amit kértem?
Válaszul Oliver levett egy ruhatartó zsákot az állványról, és kicipzárazta
annyira, hogy látsszon az elegáns fekete öltöny. Marcella kikapta Oliver
kezéből.
– Ajándék – mondta, Jonathan felé nyújtva a táskát.
– Én nem kapok semmit? – kérdezte June.
– Neked már teli a gardróbod – felelte Marcella. A hálószoba felé fordult.
– Gyere, lássuk, mit hoztál.
Mire elkezdte kibontani a ruhatartó zsákot, Oliver arcába is visszatért a
szín.
– Kissé meglepett, hogy felhívtál – mondta, majd gyorsan hozzátette: –
de persze örültem neki. Mindig te voltál a kedvenc próbababám.
Marcella levett pár blúzt az állványról, miközben Oliver elkezdte
kiteríteni a ruhákat az ágyra. Egy pillanatra a látvány átfedésbe került a nő
elméjében egy másik képpel: otthagyott ruhák a gyűrött ágyneműkön.
Marcella lerakta a kezében tartott blúzt, mielőtt tönkretette volna.
– Kitettél magadért – mondta, ahogy tekintete végigsiklott a felhozatalon.
Egy csipkefelső fekete bőrszegéllyel. Bíborvörös blézer szögletes vállal és
tömött csuklórésszel. Egy mély nyakú fekete ruha keleti selyemövvel. Egy
sor tökéletes tűsarkú cipő.
Felemelte az egyiket. Vakítóan csillogott a fényezéstől. Marcella szinte
látta benne a tükörképét. Vörös ajak és fekete haj képe verődött vissza a
fémes bevonaton, tükörképe eltorzult, mintha tüzet fogott volna.
Oliver hátat fordított neki, amíg Marcella levetkőzött, és felvett egy rövid
vörös ruhát, amely egyenes vonalban ért véget a lapockái mentén.
Végignézett magán a hálószoba egész alakos tükrében, tekintete
elgondolkodva végigsiklott az égésnyomokon a bal kulcscsontja mentén,
jobb alkarjának belső oldalán, egyik sápadt combjának felső részén.
Gyógyultak, a bőr rózsaszínből ezüstszínűbe fordult.
– Gyönyörűen áll rajtad – mondta Oliver Marcella háta mögött. A nő épp
időben kapta el a tekintetét a saját tükörképétől, hogy lássa, amint a férfi
keskeny pengéjű rugós kést vesz elő a táskájából. Marcella meg se rezzent.
– Felhúznád a cipzárt? – kérte fesztelenül.
– Persze. – Oliver elindult felé, és Marcella megvárta, amíg csaknem
karnyújtásnyira a közelébe ért, majd hirtelen megfordult. A férfi feléje
vágott, de Marcella megragadta a fegyvert, a tenyere már vörösen izzott. A
penge szétmorzsolódott, mielőtt akár csak megkarcolhatta volna a bőrét.
– Milyen kár – mondta, miközben a másik kezét Oliver torka köré fonta.
– Olyan jó ízlésed volt.
A férfinak sikerült kipréselnie magából egy elhaló sikolyt, mielőtt a bőr
és az izom átadta helyét a csontoknak, majd a hamunak és a semminek.
– Atyaég – mondta az ajtóban megjelenő June. Végignézett a helyszínen.
– Hát, ezt kapod, ha stylistod van. Oliver maradványai felé biccentett. – Van
bárki, aki nem akar megölni?
– Úgy fest, ez szakmai ártalom.
– Hát úgy. És mit gondolsz, mennyi időbe telik, mire a barátaink az
RKON-nál újra bepróbálkoznak?
Marcella hátat fordított a tükörnek, és lepöccintett egy szem hamut a
ruhája szegélyéről. A tükörképére nézett, és elmosolyodott.
– Miattuk ne aggódj.
 XVII
KÉT HÉTTEL KORÁBBAN
CANICA BÁR

HOSSZÚKÁS csillár fodrozódott a mennyezeten, lágy fénybe vonva a

kristály-, márvány- és a tiszta lenvászon felületeket.
Stell megigazította a nyakkendőjét, hálát adott, hogy még mindig a
capstone-i megbeszéléshez felvett ruháját viseli.
– Van asztalfoglalása, uram? – kérdezte a főpincér.
– Találkozom valakivel – mondta Stell kimérten. – Korán érkeztem, de…
– Megvárhatja a bárpultnál – felelte a főpincér egy üvegből és tölgyből
készült boltozat felé biccentve.
Stell jóval fentebbi polcról rendelt whiskey-t, mint a megszokott márkája,
és végignézett a vendégeken – Merit leghatalmasabb és legprominensebb
polgárai. A kerületi ügyész. A polgármester felesége. Cégvezetők és
politikusok, illetve több élsportoló.
Marcellát azonnal kiszúrta, amint megérkezett.
Még a Canica félhomályában is lehetetlen volt nem észrevenni.
Vörös ruhát viselt – nem volt éppenséggel visszafogott, de a
visszafogottság eleve nem az ő stílusa. Hullámos fekete haj keretezte az
arcát. Rúzsa ugyanolyan árnyalatú volt, mint a ruhája, szeme lehengerlően
kék.
Stell persze látott róla fényképeket.
Érzékelte, hogy mások is a nő felé fordulnak, ahogy az odament az
étterem közepén álló asztalhoz. Stell felvette a poharát a bárpultról, és
követte.
Amikor a nő meglátta, mosoly törte meg szájának éles vonalát.
– Joseph – kezdte, fegyverként nekiszegezve a keresztnevét. – Annyira
örülök, hogy eljöttél.
Füstös, kedves hangon szólalt meg.
– Miss Riggins – ült le Stell a nővel szemben.
– Morgan – javította ki Marcella, miközben egy pohár vörösbort tettek a
könyökéhez. – Tekintettel a történtekre, nem érzem úgy, hogy
ragaszkodnom kellene a férjem nevéhez. De kérem, szólítson Marcellának.
 Kecses magabiztossággal beszélt, egyik aranyszínű körme a pohár
peremével játszott, és Stell rájött, hogy nem a szépsége volt az, amit a fotók
képtelenek voltak visszaadni. Hanem valami más.
Valami, amit látott már korábban.
Victor Vale-ben. Eli Elevenben.
A hatalom egy ritka fajtáját. A veszélyes akaraterőt.
Aki ekkora erővel bír, nem maradhat életben.
Hirtelen megértette Eli álláspontját, a makacs eltökéltséget a
kinyilatkoztatása mögött. Stell keze a fegyvertokja felé mozdult.
Ha most nem öli meg, azt fogja kívánni, bárcsak megtette volna.
Ujjai megérintették a biztosító kart.
De Marcella csak felnevetett.
– Ugyan már, Joseph. Bizonyára feltűnt, hogy a fegyverekkel semmire
sem mész ellenem.
Stell nyilván látta a felvételeket: Marcella a lerombolt erkélyen, a
mesterlövész golyói a levegőről pattannak le körülötte. Ugyancsak látta a
fényképet a sötét öltönyt viselő sovány férfiról. Arról, ébredt rá, aki most
pár asztallal arrébb ült, az étterem gyenge fényei ellenére is
napszemüvegben. A férfi válla, arcának állása arra utalt, hogy egyenesen
őket nézi.
Még egy RK, tippelt Stell.
– Ne is törődj Jonathannel – mondta Marcella. – Nem arról van szó, hogy
nem bízom benned, Joseph – tette hozzá szeretetteljesen –, de hát még csak
most ismerkedünk.
Újabb whiskey jelent meg Stell könyökénél. Nem emlékezett rá, hogy
befejezte volna az előzőt, de a pohara üres volt. Felemelte az italt,
belekortyolt, majd ledermedt, amikor felismerte az ízét.
Ezt a márkát tartotta otthon. Azt, amelyikből csak akkor töltött, ha meg
akart ünnepelni valamit.
Marcella sokat tudóan elmosolyodott. Szétnyitotta hosszú lábát, majd
újra keresztbe tette, cipőjének magas sarka késként csillogott Stell
látómezőjének határán.
– Áruld el – mondta a nő, a borospoharat forgatva az ujjai között. –
Körülvették a helyet?
– Nem – felelte Stell. – Hiszed vagy sem, nem szeretném, ha kiderülne,
hogy egy asztalhoz ültem egy terroristával.
Marcella lebiggyesztette az ajkát.
 – Kemény szavaknál több kell, hogy megsebezz, Joseph.
Úgy használta a nevét, mintha Stell lett volna a borospohár az ujjai
között, valami, amivel játszadozhat.
– Találkozni akartál – kezdte a férfi tömören. – Áruld el, miért.
– Az RKON miatt – vágta rá a nő.
– Mi van vele?
– Mintha azért venne minket célba, amik vagyunk, nem pedig azért, akik.
Ez a fajta válogatás nélküli letámadás minimum rövidlátó. – Marcella
hátradőlt a székében – Miért legyünk ellenségek, amikor lehetnénk
szövetségesek is?
– Szövetségesek – visszhangozta Stell. – Mégis, mit kaphatnék én tőled?
Huncut, bíborvörös mosoly.
– Mit akarsz? Kevesebb erőszakot? Biztonságosabb utcákat? A szervezett
bűnözés igencsak elszabadult az utóbbi időben.
Stell felvonta a szemöldökét.
– Azt hiszed, meg tudod változtatni a maffia módszereit?
Marcella mosolya felragyogott.
– Nem hallottad? Most már én vagyok a maffia. – A körmeivel kopogott
a vászon asztalterítőn. – Nem, te természetbeni juttatásokat akarsz, ugye?
Egy sokkal értékesebb valutát… mondjuk RK-kat?
– Átadnád a sajátjaidat?
– A sajátjaimat? – mordult Marcella. – Kik ők nekem? – Stell újra
elnézett mellette a sötét öltönyt viselő férfira. Marcella leolvasta az
arckifejezését. – Sajnos June és Jonathan nem eladó. Ők az enyémek. De
bizonyára vannak olyanok, akiknek sikerült elmenekülni előled.
Stell tétovázott. Persze, néhány RK-t nehezebb elkapni, mint a többit, de
csak egy bizonyult eddig lehetetlennek.
– Van egy RK – mondta lassan –, aki mintha a saját fajtájára vadászna. –
Nem részletezte, nem osztotta meg Eli aprólékos elméletét a vadász
motivációjáról. – Eddig hetükkel végzett.
Marcella szeme színlelt meglepetéssel kerekedett el.
– Nem ez lenne a munkád?
– Nem engedélyezek szükségtelen gyilkolást – felelte Stell. –
Függetlenül attól, hogy az áldozat ember, vagy sem.
– Ő, valakinek elvei vannak.
– Kizárólag az elveim miatt egyeztem bele ebbe a találkozóba.
Belefáradtam, hogy jó katonákat kell eltemetnem.
 – És mert nem jöttél rá, hogyan állíthatnál meg – mondta Marcella. Stell
nyelt egyet, de a nő csak legyintett. – Ez az utolsó szalmaszál. Mi másért
ülnél le egy terroristával?
– Akarsz tűzszünetet, vagy sem? – kérdezte Stell összeszorított szájjal.
Marcella a borát nézegette.
– Ez az RK… sötétben kell tapogatóznom, vagy kapok valami
kiindulópontot?
Stell elővett egy jegyzettömböt a zsebéből, és felírt rá egy listát. Letépte
a lapot.
– A legutóbbi öt város, ahol a gyilkos lecsapott – magyarázta,
átcsúsztatva a papírt az asztalon.
Marcella anélkül tette a táskájába, hogy elolvasta volna.
– Megnézem, mit tehetek.
– Két heted van rá – folytatta Stell.
Arra elég, hogy Marcella eredményeket mutasson fel, de arra nem, hogy
húzza az időt. Csak részben volt igaza: ez nem az utolsó szalmaszál.
Stellnek lett volna rá módja, hogy megállítsa. De nem úgy akarta
megoldani. Két hét alatt van ideje gondolkodni, tervezni, és ha nem talál
másik lehetőséget, eldöntheti, melyik a rosszabb: Marcellát szabadon
engedni, vagy Elit.
– Két hét – tűnődött Marcella.
– Ennyi időt nyersz a megegyezéssel. Ha átadod nekem a gyilkost, akkor
talán továbbra is megtaláljuk a közös hangot. Ha kudarcot vallasz, attól
tartok, nem leszel elég értékes ahhoz az RKON-nak, hogy továbbra is
szabadlábon maradj.
– Egy férfi, aki tudja, mit akar – mondta Marcella macskaszerű
mosollyal.
– Van még egy feltétel: ne vond magadra a figyelmet.
– Az nehéz lesz – gúnyolódott Marcella.
– Akkor ne vond magadra a figyelmet az erőddel – tisztázta Stell. – Ne
legyen több nyilvános bemutató. Ne legyen több nagy demonstráció. Senki
sem szeretné, hogy összeomoljon ez a város.
– Az sajnálatos lenne – mondta Marcella kacéran. – Megtalálom a
célpontodat, Joseph. És cserébe te tartsd távol magad az ügyeimtől, és állj
félre az utamból. – Felemelte a poharát. – Megegyeztünk?
 XVIII
KÉT HÉTTEL KORÁBBAN
RKON

ELI újra és újra megnézte a felvételeket.

A küldetésnek a Nationalben simán kellett volna mennie, de mint
kiderült, Marcella Rigginsszel kapcsolatban semmi sem megy simán.
– Miért nem ünnepelsz? – kérdezte Victor szelleme. – Nem ezt akartad?
Eli nem felelt. A helyszínről készült felvételekre koncentrált, kockáról
kockára léptette a biztonsági kamera felvételeit, nézte, ahogy az üveg
széttörik, és a golyó – amelynek Marcella tarkóját kellett volna eltalálnia –
gellert kap, és szikrázva lepattan egy láthatatlan pajzsról.
Eli itt megállította a felvételt, elgondolkodva dobolt ujjaival az asztalon.
Szinte nullával egyenlő a valószínűsége, hogy egy RK-nak több
képessége legyen. Gyaníthatóan ez a konkrét képesség egy harmadik, még
azonosítatlan RK sajátja, azé, aki a szoba hátsó részének árnyékai közt
húzta meg magát.
Három, együtt dolgozó RK – ez már önmagában szokatlan. A nagy
többségük magányos, vagy jobb híján, vagy önként vállalva az
elszigetelődést. Kevesen kerestek fel hozzájuk hasonlókat, de még ritkább,
hogy meg is találták őket.
– Mi is megtaláltuk egymást – jegyezte meg Victor.
Ez igaz. Eli és Victor ugyanarra a következtetésre jutott – együtt
erősebbek, helyzeti előnnyel jár, ha összerakják az egymást kiegészítő
képességeiket.
Nos, Marcella is egyértelműen rájött erre.
Beletekert a videóba, és nézte, ahogy a nő a golyózáporban kilép az
erkélyre. Nézte, ahogy minden egyes lövés gellert kap. Nézte, ahogy a nő
hozzávetőleg az orvlövész irányába emelte a fegyverét.
Volt valami pimasz ebben a gesztusban…
Az RK-k menekültek.
Az RK-k elbújtak.
Az RK-k esetleg akkor veszik fel a kesztyűt, ha sarokba szorítják őket.
De ilyet nem csinálnak.
 Nem tartanak bemutatót.
Nem használják az erejüket ilyen nyilvánvaló élvezettel.
Az RK-k természetüktől fogva sérültek, meggondolatlanok a hiánytól, az
ürességtől, a tudattól, hogy az életüknek vége. Ez hajtja őket, hogy
lopjanak, romboljanak, önpusztításba meneküljenek.
De Marcella nem önmagát pusztította.
Páváskodott. Csalogatta őket. Provokált, hogy még nagyobb
erőbedobással újra megpróbálják.
Elintézte a férjét – ami értelmezhető volt egyfajta bosszúként. Lezárás.
De utána elintézte a konkurenciát is. Ez nem jellemző valakire, akinek nincs
vesztenivalója. Nem, ez olyasvalakire jellemző, akinek van mit nyernie. Ez
ambíció volt. És az ambíció és a hatalom nagyon veszélyes párosítás.
Mit tenne, ha hagynák szabadon garázdálkodni?
A fantom a fejében nem tévedett – egy jelet kért, hogy szükség van rá,
hogy igaza van.
Nem engedhető meg, hogy Marcella ugyanígy folytassa.
És hamarosan Stell rá fog jönni, ha még nem tette, hogy Eli az egyetlen,
aki elbír vele.
Lépések hallatszottak az üvegszálas fal mögül, mire Eli felnézett a
képernyőről, és Stell megjelent a fal túloldalán.
– Hát itt van – állt fel Eli. – Átnéztem a felvételeket a kudarcot vallott
kivégzésről, és nyilvánvalóan a helyzethez igazított megközelítésre lesz
szükségünk, főként tekintve, hogy… – Eli elharapta a mondatot, ahogy Stell
egy új ügy aktáját tette a tálcára.
– Ez mi?
– Rajtaütöttünk egy feltételezhető RK-n Merittől két órára déli irányban.
Eli összevonta a szemöldökét.
– És Marcella?
– Nem ő az egyetlen, akinek a nyomában vagyunk.
– De ő a legveszélyesebb – mondta Eli. – És az elmúlt három napban
még kettőt maga köré gyűjtött. Mihez fogunk kezdeni…
– Nem fogunk kezdeni semmit – felelte Stell röviden. – Az a feladata,
hogy elemezze az aktákat, amiket tőlem kap. Vagy talán elfelejtette, hogy
az RKON markában van?
Eli összeszorította a fogát.
– Három RK összedolgozik Meritben, és maga figyelmen kívül hagyja
őket?
 – Nem hagyok figyelmen kívül semmit – vágott vissza Stell. – De nem
engedhetünk meg magunknak egy kudarcba fulladó újabb akciót. Marcellát
és a társait óvatosan kell kezelni. Két hetet kap, hogy kidolgozza a
helyzethez igazított megközelítést, amiről beszélt.
Eli felszisszent.
– Miért pont két hét?
Stell habozott:
– Mert – mondta lassan – ennyi időt adtam neki, hogy bizonyítsa,
hasznos a számunkra.
Eli hátrahőkölt.
– Alkut kötött vele? Egy RK-val?
– A világ nem fekete-fehér – érvelt Stell. – Néha vannak más lehetőségek
is.
– És hol az én lehetőségem? – csattant fel Eli. – A labor vagy a cella, én
ezt a két választást kaptam.
– Maga megölt negyven embert.
– És ő eddig hányat ölt meg? Hány életet fog tönkretenni, mire maga
elérkezettnek látja az időt, hogy leszámoljon vele? – Stell nem válaszolt. –
Hogy lehet ennyire ostoba?
– Ne feledje, hogy hol a helye – figyelmeztette Stell.
– Miért? – kérdezte Eli. – Árulja el, miért kötött vele alkut!
De Eli tudta a választ. Persze hogy tudta. Stell képes elmenni eddig, csak
hogy ebben a ketrecben tartsa, bezárva, az irányítása alatt.
– Hogy értette – sziszegte összeszorította fogakkal –, amikor azt mondta,
hasznos?
Stell megköszörülte a torkát.
– Marcella kapott tőlem egy feladatot. Egy esélyt, hogy sikerrel járjon
ott, ahol maga kudarcot vallott.
Eli megdermedt. A nyitott akta. A megoldatlan ügy. Victor.
– A vadász az enyém – mordult fel.
– Volt rá két éve – felelte Stell. – Talán itt az ideje a friss nézőpontnak.
Eli fel sem fogta, hogy közelebb ment az üvegszálas falhoz, amíg bele
nem vágott az öklével.
Ezúttal a mozdulat nem volt kiszámított. Színtiszta haragból tette, egy
olyan pillanatban, amikor az erőszakos érzések erőszakos tettekbe
fordultak. Fájdalom hasított belé, és a fal figyelmeztetően felzúgott, de Eli
már el is vette a kezét.
 Stell szája komor mosolyra rándult.
– Most hagyom dolgozni.
Eli nézte, ahogy az igazgató távozik, és a fal kifehéredik, majd
megfordult, nekivetette a hátát, és lecsúszott a padlóra.
Ennyit a türelemről, a finom nyomásgyakorlásról. A föld megrengett
alatta, azzal fenyegetett, hogy széthasad. Egyetlen rossz lépés, és beszakad,
ő pedig lemondhat Victorról és Marcelláról egyaránt, velük együtt az
igazságról, a lezárásról és minden reményéről a szabadságra. Lehet, hogy
máris túl késő.
Szemügyre vette a kézfejét, ahol egyetlen vérfolt szennyezte a bütykeit.
– Hány embernek kell még meghalnia a büszkesége miatt? – mélázott
Victor.
Eli felnézett, és megint látta maga mellett a fantomot.
Megrázta a fejét.
– Stell inkább hagyja lángba borulni a várost, mintsem bevallja, hogy egy
oldalon állunk.
Victor úgy meredt a falra, mintha még mindig átlátszó lenne.
– Nem tudja, milyen türelmes vagy – felelte. – Nem ismer úgy téged,
mint én.
Eli letörölte a vért a kezéről.
– Nem – suttogta. – Úgy senki sem ismer.
 XIX
KÉT HÉTTEL KORÁBBAN
AZ ELSŐ ÉS A WHITE UTCA SARKÁN

JUNE halkan fütyörészett, miközben a kezéről mosta a vért.

Marcella a vörös ruhájában elviharzott a luxuslakásból, Jonathan
árnyékként követte. Nem mondta, hová megy vagy mikor jön vissza, nem
kérte June-t, hogy menjen vele, ami részéről rendben is volt. Lehet, hogy
Jonathan egy öleb, de June inkább szeretett egyedül dolgozni.
Ami azért nem azt jelentette, hogy szeretett egyedül lenni. Túl nagy
csend, túl sok tér. De a tétlen kezek az ördög játékszerei – ezért kötött ki
June könyékig valaki más vérében.
Több mint egy hete nem vállalt új munkát. Nem szorult rá. Mivel Hutch
volt az utolsó név a saját listáján, Marcella pedig összeállított egy névsort
az akadékoskodókból, ahogy ő hívta őket – egyesek hajlamosak voltak rossz
szemmel nézni gyors felemelkedését –, úgyhogy June, akárhányszor csak
elunta magát, elindult, és kihúzott párat közülük.
Marcellát nem zavarta.
Egyes emberek gyufák, egy kis fény, és semmi hő. Mások pedig kohók,
csupa hő, de kevés fény. És szökőévente jött egy máglya, valaki olyan forró
és fényes, hogy nem lehet a közelében maradni anélkül, hogy meg ne
égetne.
Ha valaki, akkor Marcella máglya volt.
Persze végül a máglyák is kialszanak, a saját hamvaik oltják ki őket. De
mindeközben June önkéntelenül is csodálta a másik nő nagyravágyását, és
be kellett vallania magának, hogy élvezte.
Egyedül Sydney halk nevetését hiányolta, a derűs mosolyt…
Elzárta a vizet, megtörölte a kezét, és szembenézett magával a tükörben.
Nem. Nem önmagával. Nem a saját mogyoróbarna szempárjával. Nem a
saját vörös hajával. Nem a saját szeplőivel.
De egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy ezt az alakot veszi fel –
hullámos, barna haj, zöld szem, éles áll. Különös érzés volt olyan sokáig
ragaszkodni egy archoz, hogy mások már emlékeznek rá.
 Megérte?, kérdezte tőle Sydney, amikor bevallotta neki, hogy lemondott
az arcáról, az életéről, önmagáról. És megérte, meg, de ez nem tántorította
el June-t attól, hogy vágyjon a másik ember szemében megcsillanó
felismerésre. A kellemes érzésre, hogy látják és megismerik.
Manapság bárki lehetne, milliónyi öltözék áll a rendelkezésére, de
próbált nem túlságosan kötődni egyikhez sem. Végül is az emberek
meghalnak, és amikor ez bekövetkezik, az alakjuk eltűnik a ruhatárából.
(Néha az sem tűnik fel neki, hogy meghaltak, amíg el nem kezdi keresni
őket.)
Csak egy alak lesz ott biztosan, az, amelyet sosem fog felölteni.
June meghallotta, hogy nyílik az ajtó, amit Marcella cipősarkának
jellegzetes kopogása követett a márványpadlón. June elindult felé, útközben
elment Jonathan mellett, aki a szájában egy cigarettával az erkélyre tartott.
Marcella kibújt fehér ballonkabátjából.
– Merre jártál? – kérdezte June a falnak dőlve.
– Kapcsolatokat építettem – mondta Marcella. Elővett a táskájából egy
darab összehajtott papírt. – Mivel értesz az emberek felkutatásához…
– Emberek gyilkolásához értek – javította ki June. – Megtalálni őket csak
előfeltétel.
– Nos, van számodra egy feladatom. – Marcella átnyújtotta a
papírdarabot. – Tudtál róla, hogy valaki RK-kat gyilkol?
– Hogyne – vette el June az összehajtott lapot. – RKON-nak hívják.
Marcella folytatta.
– Egy RK-ról beszélek. Valaki olyan, mint mi, hozzánk hasonlókat
gyilkol. Amit elég zavarba ejtőnek tartok.
June széthajtotta a papírt, tekintete végigfutott a listán.

Fulton.
Dresden.
Dél-Broughton.
Brenthaven.
Halloway.

Mozdulatlanná dermedt, a felismerés lüktetve betöltötte a mellkasát.

– Ez mi?
– Az RK legutóbbi öt gyilkosságának helyszíne.
 June nem nézett a telefonjára, de tudta, ha ezt tenné, ha megnyitná a
Sydney-től kapott üzeneteket, ugyanezeket a helyeket látná felsorolva, mind
válaszul June visszatérő kérdésére.
Merre jársz mostanában?
Azért akarta tudni, mert a világ nagy, mert az ő felelőssége volt
megvédeni Sydney-t. Újra elolvasta a listát.
Szóval Victor ezzel foglalatoskodott. Ezért voltak ők hárman mindig
úton. De June kételkedett benne, hogy Victor csupán egy hóhér. Kételkedett
benne, hogy ilyen egyszerű lenne.
Olyasvalakit keres, aki segíthet rajta.
Talán ez megfelelt a valóságnak. Talán Victor alapos volt. Eltüntette
maga után a nyomokat. Ami logikus, hiszen halottnak kellene lennie.
– Tisztázzunk valamit – vágta zsebre a listát June –, van egy RK, aki RK-
kat öl. Te pedig meg akarod találni.
– Az RKON akarja megtalálni – javította ki Marcella. – És a segítségemet
kérik.
June kurtán, humortalanul felnevetett.
– Ezt értetted az alatt, hogy kapcsolatokat építesz?
– Pontosan – felelte Marcella. – Megmondtam, hogy elbánok velük. De
adnom kell a srácoknak valamit, vagy téged, vagy Jonathant, vagy ezt. –
Marcella a márványpult fölé hajolt. – Két hetet kaptam, hogy megtaláljam
az RK-gyilkost.
– És utána?
– Ó – mélázott Marcella, követve az ereket a kőben. – Gondolom, Stell
igazgató úgy dönt, hogy túl sok velem a baj.
– Nem úgy tűnik, mintha aggódnál.
Marcella kihúzta magát.
– Alábecsülte, mire vagyok képes két hét alatt. Ezalatt, felteszem,
megtaláljuk ezt az RK-t.
June gondolatai zakatoltak, de könnyed kedélyességgel beszélt tovább.
– Mit akarsz csinálni vele?
– Még nem döntöttem el.
 XX
MÁSFÉL HÉTTEL KORÁBBAN
WHITTON BELVÁROSA

JUNE úton a kocsijához írt Sydney-nek, majd addig járatta üresben az

autót, amíg meg nem látta a három pontot, amelyek a válasz közeledtét
jelezték.

Syd: Whittonban.

June bepötyögte a helyet a GPS-be, majd elindult, amikor a térkép

megjelent a kijelzőn.
Onnan már könnyű megtalálni őket.
Milyen a kilátás?, kérdezte. Meséld el, mit látsz.
Milyen egyszerű kérdés. A beköszönés az évek során megszokássá vált;
jelentéktelen, látszólag ártalmatlan kérdéseket tesz fel, hogy csökkentse
kettőjük között a távolságot. June hamarosan megtudta, hogy Sydney,
Victor és Mitch egy jellegtelen lakóépületben szállt meg, egy
kilencemeletes kőtömb egy ugyanilyenekkel teli utcán, ahol az egyetlen
felüdülés a kis park a sarkon és a hotel élénk színű zászlói az utca
túloldalán.
June másnap bejelentkezett ugyanebbe a hotelbe, és várt. Várta a
bizonyítékot, hogy Victor az RK-gyilkos, hogy ő az, akit Stell keres, akiről
Marcella megígérte, hogy megtalálja.
Három napon keresztül várt.
Victor jött és ment, egy állandó, nyughatatlan erő, lassú köröket róva a
kisvárosban, June pedig távolról követte, fényképeket készítve a
telefonjával. De Victor egyelőre nem lépett semmit. June kezdett
nyugtalanná válni.
De legalább nem volt az egész időpocsékolás. Végre látta Sydet – azt
persze nem hagyta, hogy a lány is meglássa, arra később is lesz alkalom –,
de amikor követte őt és Mitchet egy moziba, leült közvetlenül mögöttük, és
eljátszotta magában, hogy együtt érkeztek, mint egy család.
Kellemes volt.
 De June leginkább várt.
Utált várni.
Most éppen a hotel előtti járdán járt fel-alá öregembernek öltözve, ujjai
között cigarettával.
Olykor felnézett, várta, hogy kinyíljon az erkélyajtó négy emelettel
feljebb és két ajtóval arrébb, várta, hogy Syd kilépjen a délutáni napsütésbe.
Pár perccel később meg is érkezett.
Az ismerős szőke lófarok megcsillant a fényben, ahogy a lány kilépett az
erkélyre. June elmosolyodott – panaszáradata ellenére Sydney kezdett
felnőni. A változások aprók voltak, ez tény, de June elég jól ismerte az
embereket ahhoz, hogy feltűnjön neki az ilyesmi, még akkor is, ha nem
annyira a magasság és a testsúly volt a lényeg, hanem a tartás és a kiállás.
Syd valamikor a tizenhatodik születésnapja környékén mesélt neki az
öregedése problémájáról. A hideg tette – legalábbis ez volt Victor elmélete
–, hogy a kihűlés, amit elszenvedett, lelassított benne mindent. Syd
panaszkodott, hogy ha ilyen tempóban haladnak a dolgok, a kamaszkora
örökké fog tartani. De June rámutatott, hogy ez igaz a húszas éveire is, és a
saját tapasztalata alapján azok a legjobbak. Syd ekkor elhallgatott, a csend
elnyúlt a városok között.
– És mire betöltöm a harmincat – mondta –, mindenki, akit ismerek,
halott lesz. Kivéve Elit.
Eli. Sydney mintha félt volna hangosan kimondani a nevet, nehogy
valamiféleképpen megidézze a tulajdonosát.
– És te? – kérdezte Syd hirtelen támadt kíváncsisággal. – Te öregszel?
June habozott. Vetett egy pillantást a ruhatára leghátuljában lévő
öltözetére, arra az alakra, amelyet sosem vett fel. Tökéletesen
mozdulatlanul lógott, rátelepedett a kihasználatlanság, de ettől még kár lett
volna tagadni.
– Igen.
Most figyelte Sydney-t, ahogy az leül az erkélyen a székre, a telefonja
fölé hajol, miközben felrakja a lábát a nagy fekete kutyára, aki ettől nem
zavartatta magát.
Pár másodperccel később June mobilja halkan pittyent.

Syd: Még mindig Meritben vagy?

 June oldalra vetette a fejét, hogy gyönyörködjön a meleg kék égboltban,
majd hazudott.

June: Igen. Esik az eső. Remélem, ott jobb az idő.

Az utcára néző bejárat kinyílt, és egy kísérteties férfi lépett ki rajta,

tenyerével védve szemét a naptól. June három éve látta utoljára Victor Vale-
t. Nem nézett ki jól. Arca megviselt szikla, mély üregekkel. És ahogy
mozgott – mintha egy zsinór végén lenne, amely annyira feszül, hogy a
legkisebb erőfeszítéstől elszakadhat.
Fájdalmat okoz. Ezt Sydney mondta.
De June három napja figyelte, és attól eltekintve, hogy az idegenek
kitértek az útjából, egyszer sem látta, hogy használta volna a képességét.
Nem nézett ki különösebben erősnek.
Beteg. Az én hibám.
Victor elindult az utcán, June elnyomta a cigarettáját, és követte,
útközben elvegyülve egy kisebb csapat járókelő között. Minden
kereszteződésnél néhányan leváltak, újabbak csatlakoztak, és mindeközben
June Victoron tartotta a szemét. Szellemként mozgott a városban, elhagyta
napfényes központját a lerobbantabb környékekért, mígnem megérkezett a
Brickworksnek hívott kerületbe.
A Brickworksöt alkotó háztömböket négy zömök, téglából emelt
raktárépület szegélyezte, akár a tartópillérek vagy afféle irányjelzők, köztük
pedig bárok, fogadóirodák, sztriptízbárok és még sötétebb ügyletek
hálózata.
Nem volt szükség határra vagy kerítésre, hogy látsszon, hol érnek véget a
jó környékek, és hol kezdődnek a rosszak. June eleget élt mindkettőben,
hogy érzésre meg tudja állapítani. Az átmenet új acélból régi kőbe. A dupla
falú ablakoktól a repedezett üvegig. A fényezés lekopott, és sosem festették
újra. A legutóbbi törött italosüveg maradványaitól csillogó útpadkák.
A Brickworks még csak nem is próbált méltóságteljesnek tűnni.
Kevés helyről sugárzik fényes nappal is ennyire a rossz híre, és
figyelembe véve a törvénytelen üzletek tekintélyes számát, June úgy vélte,
a helyi rendőrség is megkapta a kenőpénzét, hogy szemet hunyjon. Mire
June átlépte a kerület jól ismert határait, felvette egy csont és bőr, tetovált
alkatú öreg motoros alakját.
 Nem ez volt az első alkalom, hogy csavargásai során Victor – és vele
együtt June – a városnak ezen a részén lyukadt ki. A férfi nyilvánvalóan
keresett valakit. De a kusza épületek és a nappali fény miatt nehéz volt
közvetlen közelről követni. June lemaradt mögötte, és amikor Victor szőke
feje eltűnt egy ajtó mögött egy kocsma hátuljában, a lány taktikát
változtatott, visszatért az utcára, és addig körözött, amíg nem talált egy félig
elrozsdált, bizonytalanul rögzített tűzlétrát.
June felküzdötte magát a legközelebbi raktár tetejére, bakancsa
megcsúszott a kátrányon, miközben a közelben egy ajtó hangos csattanással
kinyílt. Épp időben vágott át a tetőn, hogy meglásson egy férfit, amint
káromkodásokat motyogva háttal egy halom üres ládának csapódik.
Pár másodperccel később Victort is megpillantotta.
A férfi felállt, megindult Victor felé, majd összegörnyedt, mintha
megütötték volna.
Victor rideg hangja füstként gomolygott.
– Még egyszer megkérdezem…
A férfi mondott valamit, de túl halkan ahhoz, hogy June a tetőn ki tudja
venni a szavait. Victor viszont egyértelműen hallotta azokat. Egyetlen
felfelé irányuló legyintéssel talpra kényszerítette a férfit, majd fejbe lőtte.
A hangtompító enyhített a fegyver erős visszarúgásán, de a hatásán nem.
Vér fröccsent a téglákra, és a férfi élettelenül a földre rogyott. Egy
másodperccel később mintha valami Victorban is megzuhant volna. Addig
összeszedett testtartása elbizonytalanodott, majd egy kicsit megingott, és
háttal nekirogyott a falnak. Beletúrt világos hajába, nekivetette fejét a
tégláknak, és felnézett.
June visszafojtott lélegzettel hőkölt hátra, valamiféle jelét várta annak,
hogy Victor észrevette. De a férfi a távolba tévedt. A lány hallotta lassú,
egyenletes lépteit, és mire újra le mert nézni a tető pereme felett, Victor
befordult egy sarkon, és eltűnt.

JUNE a Brickworks szélén talált rá újra, miközben Marcella számát

tárcsázta, és fél háztömbbel lemaradva követte.
Tétovázott, mielőtt megnyomta a hívás gombot; nem azért, mert
váratlanul kételyei támadtak, hanem mert a szavai súlyos
következményekkel járnak majd, nem csak Victorra nézve. Azzal, hogy
rászabadítja az RKON-t, Sydney-t is veszélybe sodorja.
De June ott lesz. Megvédi bármi áron.
A telefon kicsöngött, és Marcella felvette.
– Nos?
June végigmérte a feketébe öltözött férfit.
– A neve Victor Vale.
– Ez gyors volt – felelte Marcella. – És biztos vagy benne, hogy őt
keresik?
– Teljesen.
– És az ereje?
– Fájdalom – felelte June.
Szinte hallotta, ahogy Marcella elmosolyodik.
– Érdekes. Egyedül van?
– Igen – mondta June. – Amennyire tudom.
Nem kellett megerőltetnie magát. A hazudozást megkönnyíti, ha
beleszokik az ember.
Ráadásul Sydney az övé volt, és June nem döntötte még el, hogy akar-e
osztozni rajta. Ha el tudja juttatni a lányt Meritbe, akkor talán. Ha Marcella
sikerrel jár, ha eljön az idő, amikor az RK-knak nem kell rejtőzniük vagy
menekülniük. Tudta, hogy Sydney belefáradt a menekülésbe. Mindaddig
Marcellának nem kell tudnia a lányról. Még nem.
– Itt maradok. Szemmel tartom a dolgokat. Nem szeretném, ha Victor
meglépne. – Őszintén szólva nem zavarta volna, ha az RKON elkapja
Victort, de nem hagyhatta, hogy Sydney belesétáljon ugyanebbe a
csapdába. – Hacsak nincs szükséged rám – tette hozzá.
– Nincs – felelte Marcella. – Egy darabig még kibírjuk a sziporkáid
nélkül.
– Tudom, hogy hiányzom – mondta June. – Merit szobrot emelt már a
tiszteletedre?
Marcella csak nevetett.
– Még nem, de ami késik, nem múlik.
És June csakugyan nem tudta megállapítani, hogy ez vicc volt-e.
MIKÖZBEN June követte a hazafelé tartó Victort, eljátszott a gondolattal,
hogy ott helyben megöli.
Tudta, hogy nem lenne szabad, de az ötlet csábító volt. Bizonyára
egyszerűsítené a helyzetet. És abban is eléggé biztos volt, hogy meg tudná
oldani a gyilkosságot – a fájdalom nem jelent problémát, bár az
megnehezítheti, hogy Victor képes átvenni az irányítást a teste felett. De
még így is, June szerette a kihívásokat. Úgy forgatta gondolatban az ötletet
séta közben, akár egy pillangókést. Végtére is Marcella át akarta adni
Victort az RKON-nak. Nem lenne könyörületesebb ehelyett végezni vele?
Az csak bónusz, hogy Victor megölésével Sydney megszabadulna…
megszabadulna a bűntudatától és a kötődésétől.
June még mindig ezen rágódott, amikor a háztömb felénél Victor
megtántorodott.
Járása megváltozott, elvesztette egyenletes lendületét. June látta, hogy
megtorpan, majd újra elindul, sietősebben.
June megszaporázta a lépteit, de amikor Victor elérte a kereszteződést, a
lámpa zöldre váltott, tumultus alakult ki, egy taxi túlságosan elöl állt meg,
autódudák harsogtak, és emberek siettek, és ebben a pillanatban June szem
elől tévesztette.
Visszakanyarodva káromkodott.
Nem maradhatott le tőle annyira.
Hová mehetett?
Nem volt a főúton, ami azt jelentette, besurrant egy mellékutcába. June
benézett egy utcába, aztán még egybe, a harmadik bejáratánál járt, amikor
meglátta Victort, amint egy falnak támaszkodva előregörnyed. Elindult a
férfi felé, közben felvette egy jellegtelen barna hajú, középkorú nő
ártalmatlan és felejthető alakját, már épp meg akarta szólítani, hogy
megkérdezze, jól van-e, amikor Victor összeesett.
Ezzel egy időben a levegő hullámokat vetett körülötte, és egy pillanattal
később valami egy kamion erejével csapódott June-nak. Mint egy kamion,
amely légáramlatból áll acél helyett.
June hátrahőkölt, legutóbbi alakja lefoszlott róla, mire a járdára zuhant.
Ha bárki más lett volna, az erőhatás biztosan megöli.
És még így is megérezte. Nem magát a lökést, hanem azt, hogy a tarkója
a földnek ütközik. A fájdalom késként hasított végig a koponyáján, majd
June felült. Ujjain vér csillogott, és elakadt a lélegzete, nem a vér
látványától, hanem a karjáétól, az ismerős, szeplőkkel pettyezett sápadt
bőrtől.
Önmaga volt. Sebezhető. Leleplezett.
– Bassza meg. – June talpra állt, levetette a testet, a sajátját, és felvett egy
másikat, remegve a megkönnyebbüléstől, ahogy a fájdalom igazi alakjának
minden maradékával együtt elillant.
Aztán eszébe jutott Victor.
Mozdulatlanul nekiroskadt a sikátor falának. Feje a mellkasára billent.
Beteg, mondta Sydney. Megbetegítettem.
De a test a földön nem egyszerűen beteg volt. Hanem halott. Pulzus
nélkül, szín nélkül, életjelek nélkül.
Bámulatos – azok után, mennyi időt töltött vele June, hogy lebeszélje
magát a meggyilkolásáról, fogta magát, és meghalt.
Legalábbis June azt hitte, hogy meghalt. Egyértelműen halottnak tűnt.
Óvatosan elindult a holttest felé.
Leguggolt, megérintette a vállát, és ekkor valami végigfutott az ujjain és
az elméjén. Emlékek. Nem mind, nem is maroknyi, csak egyetlenegy. Egy
labor. Egy vörös hajú lány. Egy áramütés. Egy sikoly. Úgy hasított végig
rajta, akár az áramütés, egyetlen villanás, rövid, váratlan, élénk, aztán vége.
June elkapta a kezét, a fejét rázta, majd elővette a fegyverét, és csövét a
férfi homlokához nyomta. Akár halott, akár nem, tehet róla, hogy így
maradjon. Annyira megkönnyítette. Talán a sors végre June-ra mosolyog.
A hüvelykjével kibiztosította a fegyvert, ujja a ravaszon pihent.
Majd megállt.
Tucatnyi okot fel tudott hozni, miért tegyen róla, hogy Victor halott
maradjon, és csak egyet, hogy miért hagyja életben.
Sydney.
Ez az egyetlen, amit Sydney sosem bocsátana meg, ha rájönne. Ráadásul
June nem így akarta ellopni a lányt. El akarta nyerni, tiszta játszmában.
Egyszer azt mondta Sydney-nek, hogy az embereknek maguknak kellene
családot választaniuk, és komolyan is gondolta.
June azt akarta, hogy Sydney kiválassza.
Leengedte a fegyvert. Épp visszacsúsztatta a kabátjába, amikor
váratlanul, hihetetlen módon Victor megmozdult.
June majdnem összecsinálta magát.
Manapság kevés dolog bírta meglepni, de Victor Vale látványa, ahogy
remegve visszatér az életbe, elég volt, hogy halálra rémissze. Victor ujja
megrándult, szemmel láthatóan némi elektromosság futott végig a bőrén,
majd mellkasa megemelkedett, miközben nagy levegőt vett, kinyitotta a
szemét, és felnézett.
– Jesszusom – mondta June, egyik kezével kalapáló szívéhez kapva –, azt
hittem, meghalt!
Egy pillanatra Victor a nagyon részegek és a reménytelenül elveszettek
üres tekintetével nézett vissza rá. Majd egy villanással, mint a felpattanó
szikra, a fény visszatért a tekintetébe.
Ha meg is lepte, hogy a földön ülve találta magát, nem mutatta ki.
Mondani kezdett valamit, majd megállt, és egy kis fekete tárgyat vett ki a
fogai közül. Egy fogsorvédőt. June rájött, hogy bármi is történt az imént,
nem az első eset.
Victor hideg és tiszta tekintettel nézett rá.
– Ismerem magát? – kérdezte, és nem volt kábaság a hangjában, sem
zavartság, csak figyelem.
– Nem hinném – vágta rá June, sebesen kigondolva a megfelelő választ,
és megkönnyebbülve, hogy egy másik, ártalmatlannak tűnő alakot öltött fel,
a fekete hajú lányét, akit Hutch irodájában is használt. – Csak erre jártam,
és láttam, hogy a földön hever. Hívjak mentőt?
– Ne – mondta Victor halkan, miközben felállt.
– Nem akarom megbántani, uram, de pár perccel ezelőtt nem festett túl
jól.
– Beteg vagyok.
Francokat, gondolta June. A rohamait hívhatja betegségnek. De amit az
előbb látott, az a halál volt.
– Már jól vagyok – folytatta Victor.
Ez a része igaznak tűnt. Bármi is tört rá, már elmúlt. Az előtte álló férfi
az önuralom mintaképe volt. Megfordult, visszaindult az utca felé.
June gond nélkül tarkón lőhette volna, ugyanakkor különös
bizonyosságot érzett: ha most a fegyveréért nyúl, nem lenne ideje meghúzni
a ravaszt.
A levegő zúgott az energiától, ami nem June-ból áradt. A teste mellett
tartotta a kezét, miközben magában káromkodva nézte a távozó Victort.
Meg kellett volna ölnie, amikor megvolt rá a lehetősége.
 XXI
EGY HÉTTEL KORÁBBAN
WHITTON BELVÁROSA

SYDNEY Clarke egyre erősebb lett.

Az első óta három további madarat támasztott fel, mindet egyre kevesebb
maradvány használatával.
Épp szabadon engedte legutóbbi sikerét, amikor meghallotta, hogy
becsukódik a bejárati ajtó.
Victor hazaért.
Sydney még nem osztotta meg vele a sikereit – tudta, hogy büszke lenne,
látni akarta, hogy büszkén néz rá –, de nem akarta elrontani. Nem akarta,
hogy Victor ránézzen, és felismerje a motivációt a fejlődése mögött, az
okot, amiért ennyire vágyik rá.
Victor túl könnyen átlátott a szitán.
Sydney becsukta az ablakot, és elindult a hálószobaajtó felé, de félúton a
léptei lelassultak, a torka elszorult.
A két hang az ajtón túl fojtott volt, de jól kivehető.
Victoré, halk és határozott.
– Nem volt megfelelő.
Mitch tétova válasza.
– Ő volt az utolsó.
Valami összeszorult Sydney mellkasában.
Az utolsó.
A szegycsontjára tette a kezét, mintha nem akarná, hogy kiessen. Rájött,
mi az, ami kicsúszott az ujjai közül. A remény.
– Értem. – Victor csak ennyit mondott.
Mintha csak enyhe hátráltató tényező lenne, nem pedig halálos ítélet.
Sydney nekidöntötte a fejét a hálószobaajtónak, már el is feledkezett a
legutóbbi sikeréről. Megvárta, míg odakint minden elcsendesedik. Aztán
kilépett a folyosóra.
Victor szobájának ajtaja csukva volt, Mitch sötét alakja a teraszon,
lehajtott fejjel könyökölt a korláton.
 A konyhában egy galacsinba gyűrt papírdarab hevert legfelül a
szemetesben. Sydney széthajtogatta, elsimította a pulton.
Victor utolsó RK-profilja.
Az utolsó nyoma.
A lapot szinte csak fekete sávok alkották, amelyeket csak tizenegy elszórt
betű szakított meg.
GYÓGYÍTS MEG
Sydney-nek elakadt a lélegzete. Lelki szemei előtt a tó felszíne beszakadt
Victor alatt.
 XXII
EGY HÉTTEL KORÁBBAN
MERIT BELVÁROSA

AZ ELSŐ hét végére Stell már tudta, hogy szörnyű hibát követett el.
Tudta, amikor meglátta a káoszt a Broadwayen. Tudta, amikor kihívták
az összeomlott épülethez a Kilencedik utcában. És biztosan tudta, amikor
belépett a Continental báltermébe.
Arcán gázmaszkkal átvágott a tágas téren. A bálterem mennyezete magas
volt és díszes, olyan hely, ahol vezető beosztásúak és nagy hatalmú
családok is előszeretettel rendeztek fogadásokat. Stell feltételezte, hogy
előző este is ez történt. Elvégre az asztalok még mindig fel voltak állítva, a
szalagok még mindig kísérteties táncot jártak a levegőben.
Csak az emberek hiányoztak.
Nem, nem hiányoztak. Vékony hamuréteg borított mindent. Ennyi
maradt a Continental esti vendégkönyvének negyvenegy tételéből.
Mondani sem kell, hogy a látvány kicsapta a meriti rendőrség
fosviharjelzőjét.
Stell eleget látott – visszament az előcsarnokba, tárcsázás közben levette
az arcáról a maszkot.
Két kicsöngéssel később Marcella kedves hangja üdvözölte.
– Elárulnád – sziszegte Stell –, mi az isten ez itt előttem?
– Ötletem sincs.
– Akkor majd én megmondom – csattant fel Stell. – A bálterem előtt
állok a Continentalban. Mintha egy kibaszott hóvihar csapott volna le.
– Nagyon érdekes.
– Melyik részét nem értetted annak, hogy húzd meg magad?
– Hát – felelte a nő szemérmesen –, nem írtam bele a nevem a hamuba.
Stell megdörgölte az orrnyergét.
– Eléggé megnehezíted, hogy szemet hunyjak felette.
– A bűnözési ráta csökken, ahogy megígértem.
– Nem – felelte Stell. – Csak beállt egy szintre. – Lehalkította a hangját,
ahogy az előtérben járkált fel-alá. – Mondd, hogy kapok tőled mást is ezen
az ocsmány bemutatón kívül. Lehetőleg olyasmit, ami megfelel a közös
érdekünknek.
Marcella felsóhajtott.
– Olyan ünneprontó vagy. Gondoltam, ünneplés gyanánt ebédelhetnénk
egyet, de mivel nyilvánvalóan elfoglalt vagy, a közepébe vágok, és
elárulom most. Megtaláltam az RK-gyilkosodat.
Stell ledermedt.
– Most is veled van?
– Nincs – felelte Marcella. – De ne aggódj. Az üzlet az üzlet. És még
mindig van egy hetem.
– Marcella…
– Átküldök egy fényképet. Csak hogy felkeltsem az étvágyadat.
 XXIII
EGY HÉTTEL KORÁBBAN
RKON

EZ OKOS húzás volt a nőtől, gondolta Eli.

Elnyúlt a priccsén, a mennyezeti tükörben nézte a képmását, miközben
úgy forgatta magában a problémát, akár egy érmét az ujjai között.
A stratégia és a szerencse valamiféle kombinációjának köszönhetően
Marcellának sikerült maga mellé állítania két erőt, akik kiegészítik. Eli
fejben felsorakoztatta őket.
A pusztító. Az alakváltó. Az erőtér.
Közelre. Távolra. És a maradékra a kettő között. Amíg együtt vannak,
szinte lehetetlen áttörni a képességeiken.
De ha megtalálja a módját, hogy szétválasszák őket, Marcella ugyanúgy
meghal, mint bárki más.
Léptek hallatszottak az üveg mögül, és egy másodperccel később a fal
áttetszővé vált, felfedve a paprikavörös Stellt.
– Tudott róla?
Eli pislogott, és felült.
– Nem vagyok mindentudó, igazgató. Pontosítsa a kérdést, ha kérhetem.
Stell egy papírt nyomott a válaszfalra. Egy nyomtatott lapot. Egy
fényképet. Eli felállt az ágyról, és az üveghez lépett. Megdermedt, amikor
meglátta az arcot a fényképen. Az a beesett, profilból nézve sólyomszerű
arc, álla súrolja ballonkabátja gallérját. Nem egy jó fotó, nem éles fotó, de
Eli bárhol felismerné.
Victor Vale.
– Két év – mondta Stell. – Ennyi ideje volt, hogy a nyomára akadjon, és
Marcella kevesebb mint két hét alatt ezzel állt elő. Maga elhallgatta. Tudott
róla.
De ahogy a képre meredt, Eli rájött, hogy igazából nem tudta. Vágyott rá,
hogy igaza legyen, hogy biztos lehessen benne, de mindig ott volt az a
repedés, a kétely határvonala. De ez a törés most beforrt, elsimult, elég
megbízhatóan ahhoz, hogy elbírja az igazság súlyát.
– Gondolom, nem égette el a testet.
 – Az isten verje meg, Eli – förmedt rá Stell. A fejét csóválta. – Hogy
történhetett?
– Victor sosem szeretett halott maradni.
– Hogyan? – kérdezte Stell.
– Serena kishúga azzal a kellemetlen képességgel van megáldva, hogy
feltámassza a holtakat.
– Sydney Clarke? Ő szerepel a maga által megöltek listáján.
– Gyakorlatban – felelte Eli – Serenának kellett volna elintéznie.
Nyilvánvalóan berezelt.
Még valami, amit saját kezűleg kell elintéznie.
Eli elszakította tekintetét a fényképtől.
– Mihez kezd vele?
– Megtalálom. Mindketten kapnak egy cellát, amiben megrohadhatnak.
– Nagyszerű – felelte Eli szenvtelenül. – Lehetünk szomszédok.
– Ez nem vicc, bassza meg – csattant fel Stell. – A sok rizsa az
együttműködésről. Tudtam, hogy szélhámos. Tudtam, hogy nem lehet
megbízni magában.
– Az ég szerelmére – mordult fel Eli. – Hány kifogást keres még, hogy
igazolja a saját makacsságát?
– Szabadon jár-kel, embereket és RK-kat gyilkol, maga pedig tudott róla.
– Gyanítottam…
– És egy szót sem szólt róla.
– Nem égette el a hullát! – bódult el Eli. – Kinyírtam, maga meg hagyta
visszajönni! Victor Vale további létezése és az összes haláleset azóta, ezek a
maga kudarcai, nem az enyémek. Igen, elhallgattam a gyanakvásomat, mert
reméltem, hogy tévedek, hogy nem lehetett ennyire ostoba, nem követett el
ilyen katasztrofális hibát. Ha pedig mégis így történt, a figyelmeztetéseim
úgyis süket fülekre találtak volna. Victort akarja? Legyen. Segítek újra
elkapni.
Az alacsony polchoz ment, levette a vadász mappáját az ügyek aktáinak
sorából.
– Hacsak nem hagyja inkább, hogy továbbra is Marcella ugráltassa.
Ledobta a mappát az üres tálcára.
– Biztos vagyok benne, hogy amint rájön, milyen értékes Victor, megkéri
majd az árát.
Stell egy szót sem szólt, arckifejezése egy kőfal silány másolata volt,
miközben lassan az aktáért nyúlt. De Eli persze még így is látott minden
repedést azon a kőfalon.
– A tanácsomat az utolsó oldalon találja.
Stell szótlanul átfutotta az instrukciókat, majd felnézett.
– Maga szerint ez beválhat?
– Én így kapnám el – mondta őszintén Eli.
Stell indulni készült, de Eli utánaszólt.
– Nézzen a szemembe, és mondja ki, hogy amikor megtalálja Victort,
egyszer és mindenkorra végez vele.
Stell a szemébe nézett.
– Azt teszem, amit jónak látok.
– Mi mást is tehetne – replikázott Eli ragadozó vigyorral.
És én is így teszek.
 XXIV
KÉT NAPPAL KORÁBBAN
WHITTON BELVÁROSA

SYDNEY újra a jégen volt.

Minden irányba elnyúlt körülötte. Nem látta a partot, nem látott semmit,
csak a befagyott tavat maga előtt, maga mögött, saját leheletének
párafelhőjét.
– Hahó! – kiáltotta.
Hangja visszhangzott a tó felett.
A jég megreccsent közvetlenül mögötte, és ő megperdült, arra számított,
hogy Elijal találja szemben magát.
De nem volt ott senki.
Aztán valahonnan a távolból egy hang.
Nem a jég recsegése. Rövid, éles hang.
Sydney felült.
Nem emlékezett rá, mikor aludt el, de összekucorodva találta magát a
kanapén, Dollal a lábánál, az ablakon beszűrődtek a reggeli fényei.
Az éles hang újra felharsant, és Syd a telefonját keresve körülnézett,
majd rájött, hogy a hang Mitch számítógépéből jön. A laptop az asztalon
pár méterre tőle viharjelzőként villogott.
Sydney egy gombnyomással felélesztette a gépet.
Feljött Mitch fekete zárolási képernyője, és Syd beütötte a jelszót –
benedición. Kódok mátrixa jelent meg a kijelzőn, jóval bonyolultabb az
alapoknál, amiket Mitch megtanított a lánynak. De Syd figyelme a
képernyő sarkára irányult, ahol egy kis ikon ugrált fel-le.
Eredmények (1).
Sydney az ikonra kattintott, és egy új ablak ugrott fel.
Elakadt a lélegzete. Felismerte az oldal formátumát a lapról, amit
összegyűrve talált a szemetesben. Egy profil. Méltóságteljes, sötét bőrű
férfi nézett vissza rá rövidre nyírt fehér szakállal egy profi fényképről.
Ellis Dumont. Ötvenhét éves. Sebész, aki tavaly balesetet szenvedett.
Nem hagyta hátra a régi életét: talán épp ezért nem bukkant fel a
rendszerben. Nem bírt elég ismertetőjeggyel. És most jön a fontos rész.
Amióta újra munkába állt, a betegeinek gyógyulási aránya
megsokszorozódott. Újságcikkekhez vezető linkek, cikkek, amelyek azért
méltatják, hogy szinte jóstehetséggel ismeri fel a rendellenességeket.
Legörgetett az oldalon, amíg meg nem találta Dumont jelenlegi
tartózkodási helyét.
Meriti Központi Kórház.
Sydney felpattant, és végigsietett a folyosón. Mitch szobájából
kiszűrődött a zuhany halk zubogása. Victor ajtaja résnyire nyitva volt,
mögötte sötétség. Syd épphogy ki tudta venni testének körvonalait az
ágyban, háttal neki.
Az első és egyetlen alkalom, amikor felébresztette, egy rémálom
alkalmával volt, és Victor lángra lobbantotta, mint egy karácsonyfát. A
fájdalom órákon át visszhangzott az idegeiben.
Tudta, hogy valószínűleg nem fordul elő még egyszer, de még így is
nehezére esett rávennie magát, hogy elinduljon felé. Összességében
feleslegesen félt.
– Nem alszom – mondta Victor halkan.
Felült, és összevont szemmel Sydney felé fordult.
– Mi az?
Sydney szíve a torkában dobogott.
– Valamit látnod kell.
A kanapé karfáján ülve nézte végig, ahogy Victor kifejezéstelen arccal,
alaposan szemügyre veszi a profilt. Azt kívánta, bárcsak tudna olvasni a
gondolataiban. A francba is, az is elég lenne, ha az arcáról tudna olvasni.
Mitch jelent meg az ajtóban egy vállára vetett nagy törölközővel.
– Miről maradtam le?
– Kezdjetek pakolni – állt fel Victor. – Indulunk Meritbe.
 XXV
KÉT NAPPAL KORÁBBAN
AZ ELSŐ ÉS A WHITE SARKA

MARCELLA hátradőlt a székében, és a kilátásban gyönyörködött.

A város elnyúlt az egész falas ablakon túl, akár egy szőnyeg a lába előtt.
Valamikor egy kollégium tetején állt, és azt hitte, beláthatja egész
Meritet. De az csak pár kicsi háztömb volt, a többit eltakarták a magasabb
épületek. Ez volt az igazi kilátás. Ez volt az ő városa.
Visszafordult az asztalhoz, ahol a lapok várták.
Imádni való selyemdobozban érkeztek – száz makulátlan fehér meghívó,
mindegyik elején egy elegáns, aranyszínű, dombornyomott M.
Kivette az egyiket a dobozból, és kinyitotta.
A szöveget cikornyás fekete betűkkel írták rá, szélén arany
dombornyomással.

Marcella Morgan és partnerei

számítanak megjelenésére
Merit legrendkívülibb vállalkozásának exkluzív bejelentésén.
A város jövője most kezdődik.

A Régi Bíróság
E hó 23., péntek, 18:00
A meghívó két főre szól.
Marcella mosolyogva forgatta ujjai között a lapot.
És most? – kérdezte June. – Csapsz magadnak egy bazi nagy bulit?
Marcella tudta, hogy a lány csak viccelt, de találkozásuk éjszakáján Stell
rosszul tartotta a kártyáit, és Marcella meglátta a kezében az egyik figurás
lapját.
Ne legyen több nagy kiállás. Senki sem szeretné, hogy összeomoljon ez a
város…
 Persze Stell valójában nem a várost védte. Hanem az RKON-t. Igen, a
nyilvánosság rosszat tenne az üzletének.
Ezért Marcellától pontosan ezt fogja kapni.
Elege volt abból, hogy mások szabályai szerint játszik. Elég a
bujkálásból. Ha a sötétben élsz, sötétben halsz meg. De lépj ki a fényre, és
máris sokkal nehezebb lesz téged eltüntetni.
És Marcella Renee Morgannek esze ágában sem volt eltűnni.
 XXVI
KÉT NAPPAL KORÁBBAN
ÚTON

MITCHELL Turnernek rossz előérzete támadt.

Olykor rátört, ahogy másokra a migrén vagy a déjà vu.
Néha tompa volt, megfoghatatlan, egy rossz érzés, amely lassan, de
feltartóztathatatlanul rátelepedett, akár az éjszaka. Máskor hirtelen volt és
éles, mint az oldalába nyilalló fájdalom. Mitch nem tudta, honnan erednek
az érzések, azt viszont igen, hogy hallgasson rájuk.
A rossz előérzet a balszerencsére figyelmeztetett.
És Mitch egész életében balszerencsés volt.
A balszerencse miatt kapták el pont őt.
A balszerencse miatt kötött ki börtönben.
A balszerencse miatt akadt össze Victorral – habár akkor ezt nem látta
balszerencsének.
Olyan volt, akár egy gumiszalag. Mitch csak egy darabig juthatott el,
mielőtt a láthatatlan kéz megmozdult, és visszarántotta a bajba. Mások
mindig meglepődnek, amikor rossz dolgok történnek. Amikor a jó
dolgoknak vége szakad. Ő nem. Amikor Mitchre rátör a balsejtelem, akkor
hallgat rá.
Elővigyázatos lesz. Egyik szemét életének sérülékeny dolgain tartja.
A visszapillantó tükörbe nézett, és meglátta a piros bomberdzsekijében
összekucorodott Sydney-t, bakancsos lába átvetve Dolon. A lány rózsaszín
parókát viselt, a mesterséges hajszálak a szemébe lógtak. Lopva az
anyósülésen ülő Victorra nézett, aki kirévedt az ablakon, arca
kifürkészhetetlenebb, mint valaha.
Merit tűnt fel előttük a távolban.
– Végül mindig visszatérünk ugyanoda – szólalt meg Victor. Hűvös kék
pillantással oldalra sandított. – Jobb lenne, ha továbbállnál.
Mitch zavartan ráncolta a homlokát.
– Akkor is, ha kudarcot vallok – tette hozzá Victor halkan –, és akkor is,
ha sikerül. Viseld gondját Sydnek, és…
– Nem megyünk sehova – húzta ki magát Sydney a hátsó ülésen.
 Victor felsóhajtott.
– Nekem kellett volna elmennem – motyogta.
A rossz előérzet árnyékként járt Mitch nyomában. Mióta követte?
Napok? Hetek? Hónapok? Vele volt a Falcon Price-i éjszaka óta, amikor
elégette Serena holttestét? Vagy csak az egyszerű tényről volt szó, hogy
Mitch szerencséjének esetében csak idő kérdése, mikor fogy el?
– Milyen messze van még? – kérdezte Sydney a hátsó ülésen.
Mitch torka kiszáradt, ahogy válaszolt.
– Már majdnem ott vagyunk.

BASSZA meg.
June elaludt, arra ébredt, hogy szemébe süt a már magasan járó nap. Ezért is
részesítette előnyben a gyilkolást a megfigyeléssel szemben – azt a saját
menetrendje szerint csinálhatja az ember.
Kipattant az ágyból, az ablakhoz tántorgott, és a lakásokat kémlelte az
utca túloldalán. Sydnek nyoma sem volt az erkélyen. Sem Victornak vagy
Mitchnek a benti helyiségekben. Napokon át árnyékként jártak a lakásban,
heverésztek, hordták a kutyát sétálni.
Mostanra a függönyöket behúzták, és a hely kihaltnak tűnt.
June káromkodva felöltözött.
Átkelt az úton, épp akkor ért az ajtóhoz, amikor valaki kilépett rajta. Nem
nézték meg alaposabban – miért tették volna? Csak egy tizenhárom éves,
nyakigláb, ártalmatlan kissrác. June felszökkent a lépcsőn, újra alakot
váltott, mielőtt elérte a negyedik emeleti lépcsőfordulót, készen arra, hogy
szavazatokat gyűjtő főiskolásnak adja ki magát.
Kopogott az ajtajukon, de senki sem nyitotta ki.
A fához nyomta a fülét, megint káromkodott a síri csendben, majd elővett
pár keskeny tolvajkulcsot, és beengedte magát.
Az ajtó kitárult.
A lakás üres volt.
Szörnyű déjà vu – egy másik város, egy másik elhagyott hely, egy
haszontalan kereséssel töltött teljes év –, de June erőt vett magán. Sydney
már nem csak egy idegen volt. Ismerték egymást. Bíztak egymásban. June
visszament a hotelszobájába, és megkönnyebbült sóhajjal felemelte a
telefont az ágy melletti asztalról.
 Sydney máris írt.

Syd: Sosem találod ki, hová tartunk.

June már azelőtt tudta a választ, hogy elolvasta volna a következő

üzenetet.
Meritbe.
Öt perccel később már úton volt, bő hússzal a sebességhatár fölött hajtott
a nyomukban Merit felé. Útközben felhívta Marcellát.
– Elindult – mondta, ügyelve rá, nehogy többes számot használjon. – És
Meritbe tart.
– Érdekes, vajon honnét vette az ötletet.
– Nem tőled?
– Nem. – Marcella kissé bosszúsnak hangzott. – De így még jobb. Tégy
róla, hogy biztonságban ideérjen. Tárt karokkal várjuk.
June a homlokát ráncolta, miközben kikerült egy nyerges vontatót.
– Azt hittem, átadod az RKON-nak.
– Sosem állítottam ilyet – felelte Marcella csípősen. – Azt mondtam, még
nem döntöttem el. És továbbra sem. Tudod, szeretem nyitva tartani a
lehetőségeimet, és be kell valljam, Stell reakciója Victor Vale hírére
felkeltette az érdeklődésemet. Kicsit utánanéztem, és ez a Vale elég érdekes
eset. Hasznos eszköz lehet belőle. Vagy nem. De biztosan nem adom át az
RKON-nak, amíg nem találkoztam vele.
Sosem hagyna kárba veszni egy fegyvert, gondolta June.
– Ki tudja – mélázott Marcella –, talán rugalmasnak bizonyul.
June-nak sok minden eszébe jutott Victorról, de a rugalmasság nem
tartozott közéjük. Inkább tűnt olyannak, aki nem alkuszik, hideg füst
Marcella tüzéhez képest. De az ellentétek okkal vonzották egymást. Olyan
nagy baj lenne? June mindig arra készült, hogy ki kell feszegetnie Sydet
Victor markából, de talán mégsem lesz rá szükség. Talán csatlakozik
hozzájuk, három RK-ból öt lesz. Szép szám, nem? Öt. Az már majdnem
egy család.
Marcella tovább beszélt.
– Vedd fel vele a kapcsolatot. Szervezz meg egy találkozót az új
barátunkkal. Átküldöm a részleteket. Ja, és June!
– Igen?
– Valaki meggyőzte Victort, hogy jöjjön Meritbe, és nem én voltam az.
 – Az RKON-ra tippelek.
– Igazad lehet. Nyilvánvalóan nem hagyhatjuk, hogy ők kapják el előbb.
Szóval próbáld nem szem elől veszíteni.
June megint káromkodott, majd gázt adott.
 4
ÍTÉLETNAP
 I
EGY NAPPAL KORÁBBAN
MERIT

A KINGSLEY-ÉPÜLET pengeként döfte át a város feletti égboltot.

De Victor nem a modern esztétika miatt választotta a helyet. A föld alatti
parkolás miatt esett rá a választása, ami mérsékelte a lelepleződés veszélyét
– egy borotvált fejű, tetovált férfi, egy hatalmas fekete kutya és egy
alacsony szőke gyerek mindig feltűnő lesz, még egy olyan városban is, mint
Merit –, a zárt láncú biztonsági kamerahálózat miatt, amit Mitch feltör, mire
kicsomagolnak, illetve – Sydney legnagyobb örömére – a tetőkert miatt.
Mitch lerakta a bőröndjeiket az ajtóban.
– Ne szokjatok hozzá – mondta Victor. – Nem maradunk sokáig.
Mitchnek és Sydney-nek vele sem kellett volna jönnie, de Victor rég
letett róla, hogy megpróbálja lebeszélni őket. A kötődés zavarba ejtő dolog,
ártalmas, mint a gyom.
Hátra kellett volna hagynia őket még azelőtt, hogy gyökeret vert.
– Visszajövök – fordult az ajtó felé.
Sydney megfogta a karját.
– Légy óvatos – mondta.
De kínos, gondolta Victor, habár közben megsimogatta a lány fejét.
– Az óvatosság nem más, mint kiszámított kockázatvállalás – felelte. – És
abban nagyon jó vagyok.
Victor elhúzódott Sydney-től, rávéve arra, hogy elengedje, és távozott,
anélkül, hogy visszanézett volna.
A lifttel lement a földszintre, és kilépett az utcára, egyedül a délutáni
napsütésben, majd az órájára nézett. Épphogy elmúlt három. Mitch szerint a
doktor műszakja a meriti kórházban ötkor ér véget. Victor várni fog rá.
Ellis Dumont.
Egy spirituálisabb alkat isteni közbeavatkozásnak tekintette volna az RK
hirtelen felbukkanását, de Victort sosem hatotta meg a sors, a hit pedig még
kevésbé. Dumont felbukkanása a mátrixban gyanúsan kényelmes volt, az
pedig, hogy Meritben találtak rá, újabb figyelmeztető jel.
Nem, Dumont vagy ajándék, vagy csapda.
 Victor hajlott rá, hogy inkább utóbbi.
De nem engedhette meg magának, hogy feltegye rá az életét.
A legutóbbi rohama átlépte a négyperces küszöböt. Visszajött, de tudta,
hogy veszélyes játékot játszik. Hatalmas tétek, borzalmas esélyekkel.
Orosz rulett, csak éppen egy golyó tisztább munkát végezne.
Ez is eszébe jutott, egy gyors, tiszta halál. Persze nem öngyilkosság –
hanem újraindítás. De ez magával hozott még egy együtthatót, egy újabb
kockázati tényezőt. Ha megint, ténylegesen meghalna, képes lenne Sydney
újra visszahozni? És ha igen, mennyi ereje maradna? Mennyi maradna
önmagából?
Négy háztömbbel később Victor befordult a sarkon, és a fotocellás ajtón
keresztül belépett egy edzőterembe. Szívesebben ült volna le egy
kocsmában, de Dominic Rusher öt éve nem ivott, és egy szórakozott
pillanatában Victor beleegyezett, hogy inkább itt találkozzanak.
Mindig is gyűlölte az edzőtermeket.
Az iskolában kerülte a sportokat, a börtönben kerülte a kondit, más
módon szerette karbantartani az erejét. Valamikor szeretett úszni. A
megnyugtató ismétlés, a kimért légzés és a tény, hogy a testtömeg nincs
hatással a teljesítményre.
Most, ahogy átvágott a megtermett, verejtékezők, súlyt emelgetők között,
élénken emlékezett, miként nézte az úszni próbáló focistákat, akik úgy
rontottak neki a medencének, mintha nyers erővel félreállíthatnák. A sodrás
ellenük dolgozott. Süllyedtek, mint a kő. Levegőért kapkodva köpködtek.
Legyőzte őket valami olyan egyszerű és természetes dolog, mint a víz.
Dominic az öltözőben várta.
Elsőre Victor alig ismerte fel a volt katonát. Ha az elmúlt öt év
megviselte Victort, akkor Domra épp ellenkező hatással bírt. A változás
döbbenetes volt – legalább annyira, mint Victor saját átváltozása.
Dominic szeme elkerekedett.
– Victor. Te…
– Igen, szarul nézek ki, tudok róla. – Nekivetette a hátát az
öltözőszekrényeknek. – Milyen a meló?
Dom a fejét vakarta.
– Mindent összevetve nem rossz. De emlékszel az RK-ra, akiről
meséltem? Aki nagy felhajtást csinál?
– Marcella. – Victor nem szándékosan jegyezte meg a nevet, de volt a
nőben valami, ami miatt megragadt benne. – Meddig húzta?
 Dom megrázta a fejét.
– Még nem kapták el.
– Tényleg? – Victor őszintén le volt nyűgözve.
– De ami igazán érdekes – folytatta Dom –, hogy mintha nem is
próbálkoznának. És nem mondhatjuk, hogy a nő lapítana. Megölte hat
ügynökünket, kilőtt egy mesterlövészt, a francba is, mindennap csinál
valamit. De az utasítás az, hogy ne tegyünk semmit. – Lehalkította a
hangját. – Itt valami bűzlik. Nem tudom, micsoda. Nyilván nem az én
hatásköröm.
– És Eli? – érdeklődött Victor.
– Még mindig a tömlöcében. – Dom idegesen rápillantott. – Egyelőre.
Victor tekintete összeszűkült.
– Hogy érted ezt?
– Csak pletyka – folytatta Dom –, de pár fejes nyilvánvalóan úgy
gondolja, hogy aktívabb szerepet kellene vállalnia.
– Ekkora hülyeséget nem csinálnának.
Viszont az emberek folyton csinálnak hülyeségeket. És Eli szinte bárkit
el tud bűvölni.
– Bármi más? – kérdezte.
Dominic habozott, a nyakát dörzsölte.
– Rosszabbodik.
– Észrevettem – felelte Victor szenvtelenül.
– Tegnap Holtz talált rám, teleokádtam egy szekrényt. Múlt héten
hidegrázást kaptam egy kiképzésen. Azt mondtam, másnaposság,
poszttraumás stressz, ami eszembe jutott, de kezdek kifogyni a
hazugságokból.
Én meg az életekből, gondolta Victor, ahogy eltolta magát az
öltözőszekrényektől.
– Sok szerencsét – szólt utána Dom, ahogy távozott.
De Victornak nem szerencsére volt szüksége.
Hanem orvosra.

SYDNEY kilépett a napra a Kingsley-épület tetőkertjében.

Derült volt az ég, de a levegő még mindig hideg. A tó jutott róla eszébe,
a tizenharmadik születésnapja, a jégréteg a kiolvadt vízen. Ujjai a
mobiltelefon köré szorultak. Az üzenet kipakolás közben érkezett, három
rövid szó, ideges lett tőlük.

June: Hívj fel. Most.

Sydney felhívta.
Kicsöngött, kicsöngött, és amikor June végre felvette, Syd csak zenét
hallott, torzan és hangosan. June dallamos hangja csendült fel mellé, azt
mondta neki, hogy tartsa, és egy másodperccel később a zene elhallgatott,
és halk motorzúgás vette át a helyét.
– Sydney – mondta June magas és tiszta hangon. – Már hiányoztál.
– Helló – mondta Syd. – Most értünk Meritbe. Mi folyik itt? Itt vagy?
– Visszafelé tartok – felelte June. – Volt egy kis dolgom a városon kívül.
Nézd – folytatta –, kérni szeretnék tőled valamit.
Feszültség volt June hangjában, olyan sürgető feszültség, amilyet Syd
addig még nem hallott tőle.
– Micsodát? – kérdezte.
Elharapott sóhaj, akár a fehérzaj a vonalban.
– El kell árulnod, hol van Victor.
A szavak kövekként ülték meg Sydney gyomrát.
– Mi?
– Figyelj ide – folytatta June. – Victor bajban van. Néhány nagyon
veszélyes ember Meritben tudja, hogy itt van, és őt keresik. Tényleg
biztonságban akarom tudni, és meg is tudom oldani, de segítened kell.
Biztonság. Syd gondolatai megakadtak a szónál. Ha Victor bajban van –
de miért lenne bajban, és June honnan tud róla? Ki volt a nyomában? Az
RKON?
Meg akarta kérdezni, de June letorkolta.
June, aki a hangját sem emelte fel soha.
– Bízol bennem?
Bízott. Bízni akart. De…
– Hol van, Sydney?
A lány nyelt egyet.
– A Meriti Központi Kórházban.
 II
EGY NAPPAL KORÁBBAN
MERITI KÖZPONTI KÓRHÁZ

TIZENHÉT perccel múlt öt.

Victor nekidőlt Dumont szürke szedánjának a kórház parkolójában, és
átgörgette Dom üzeneteit, miközben az orvosra várt. A zúgás a
koponyájában mintha felerősödött volna, ahogy átfutotta a legutóbbi időket.
5 perc, 39 másodperc.
3 perc, 52 másodperc.
3 perc, 56 másodperc.
4, perc, 4 másodperc.
A lépcsőház garázsba vezető ajtaja csattanva kinyílt.
Victor felpillantott, és meglátta Dumontot, sötét bőr, ősz haj, a tabletje
fölé hajolt, miközben a kocsija felé tartott. Az ő irányába.
Victor nem mozdult, egyszerűen megvárta, hogy az orvos odaérjen
hozzá.
– Dr. Dumont?
A férfi a szemöldökét ráncolva felnézett. Victor mintha meglátott volna
valamit az arcán. Nem egészen meglepetést, inkább félelmet.
– Tudok segíteni?
Victor az ujjait tornáztatva végigmérte.
– Nagyon remélem.
Dumont körbenézett a parkolóban.
– Mára végeztem, de foglalhat időpontot…
Victornak nem volt erre ideje: megragadta az orvos idegvégződéseit, és
csavart rajtuk egyet. Dumont döbbent kiáltással görnyedt előre. A
mellkasához kapott, verejték ütközött ki a szemöldöke mentén.
Miután nyomatékosította a szándékait, Victor elengedte.
Dumont nekirogyott az autójának.
– Maga… RK.
– Mint maga – felelte Victor.
– Csak én nem bántok senkit.
– Nem? Akkor hogyan működik a képessége?
 Dumont remegve sóhajtott.
– Látom… hol sérültek meg az emberek. Látom, hogyan rakhatom össze
őket.
Victort elöntötte a megkönnyebbülés. Végre egy ígéretes irány.
– Helyes – lépett oda az orvoshoz. – Mutassa meg.
Dumont a fejét rázta. Victor épp megint meg akarta ragadni az orvos
idegeit, amikor a lépcsőház ajtaja kinyílt, és kisebb csapat nővér lépett ki
rajta, heves beszélgetésbe merülve. Egy autó pittyent a közelben. Victor
félrehúzódott, hogy ne lássák meg.
– Ne itt – motyogta Dumont.
– Akkor hol? – kérdezte Victor.
Az orvos a kórház felé biccentett.
– Az irodám a hetedik…
– Nem – ellenkezett Victor. – Túl sokan láthatnak. Túl sok az ajtó.
Dumont a homlokát dörgölte.
– Az ötödiket felújítják. Üresnek kell lennie. Ennél jobbat nem tudok.
Victor tétovázott, de a zúgás a fejében kezdett átterjedni a végtagjaira.
Kifut az időből.
– Rendben, vezessen.

MINDEKÖZBEN A VÁROS MÁSIK VÉGÉBEN…

SYDNEY próbálta felhívni Victort, de mindig a hangposta vette fel. Mit

értett June az alatt, hogy Victor bajban van?
Óvatosak voltak. Mindig óvatosak voltak.
Bízol bennem, vagy sem?
Akkor és ott Sydney bízott benne. Remélte, hogy nem követ el hibát.
Lépteket hallott a háta mögül. Ösztönösen a fegyveréért nyúlt, amelyet
most a kabátja alá rejtve hordott, hüvelykujja máris a biztonsági pecken.
De aztán felismerte a súlyos lépteket, és odafordulva meglátta a
tetőkerten át felé tartó Mitchet.
– Hát itt vagy – mondta a férfi vidáman.
Syd levette a kezét a fegyverről.
 – Hahó. Csak gyönyörködöm a kilátásban. – Próbált könnyednek
hangzani, de a világ még mindig forgott vele, és attól tartott, hogy ez ki fog
ülni az arcára, úgyhogy inkább hátat fordított Mitchnek. – Hát nem furcsa?
Hogy változnak a városok. Épületek nőnek ki a földből, aztán ledőlnek,
egyformának tűnnek, ugyanakkor különbözőnek.
– Mint te – mondta Mitch, és belekócolt a lány rózsaszín parókájába. A
gesztus könnyed volt, laza, de feszültség áradt a férfi hangjából és a rájuk
telepedő csendből is. Syd gondolatai Victoron jártak, de tudta, hogy
Mitchnek viszont a nővére jár a fejében.
Sosem beszéltek arról, valójában mi történt Serenával. Túl korai lett
volna, egyben túl késő. A seb begyógyult, amennyire tudott.
De most újra Meritben voltak, a távolban ott csillogott az elkészült
Falcon Price-épület, a levegő elnehezült a kimondatlan dolgoktól.
– Hé, Syd – kezdte Mitch, de a lány a szavába vágott.
– Kívántad azt valaha, bárcsak RK lehetnél?
Mitch a szemöldökét ráncolta, váratlanul érte a kérdés. Nem válaszolt
azonnal. Erre mindig ügyelt, megválogatta a szavait, mielőtt megszólalt.
– Emlékszem, amikor megismertem Victort – mondta végül. – A fickók
odabent nem hagytak békén, ő pedig egyszerűen… – Mitch elhúzta a
levegőben a kezét. – Őt nézve olyan könnyűnek tűnt. Gondolom, neki az is
volt. De amikor láttam, attól… kicsinek éreztem magam.
Syd felnevetett.
– Te vagy a legnagyobb fickó, akit ismerek.
Mitch szomorkásan elmosolyodott.
– Néha olyan érzés, mintha bunyóznék, de nekem csak a kezem van,
miközben a másik fickó késsel jön. De a késes fickó végül össze fog akadni
valakivel, akinek pisztolya van. És a pisztolyos valakivel, akinek bombája.
Az az igazság, Syd, hogy mindig lesz valaki, aki erősebb nálad. Így
működik a világ. – Felnézett a csillogó felhőkarcolóra. – Nem számít, hogy
ember ember ellen, ember RK ellen vagy RK RK ellen. Teszed, amire képes
vagy. Küzdesz, győzöl, aztán egyszer csak veszítesz.
Sydney nyelt egyet, és visszafordult a látóhatár felé.
– Hallottál Victorról? – kérdezte, próbált könnyednek hangzani. Mitch a
fejét rázta.
– Még nem. De ne aggódj. – A lány vállára tette a kezét. – Tud vigyázni
magára.
 MERITI KÖZPONTI KÓRHÁZ

LÉPTEIK visszhangoztak a lépcsőn.

– Egész pontosan mi történik a rohamok tetőpontján? – kérdezte Dumont.
– Idegkárosodás. Izom-összehúzódás – sorolta Victor a tüneteket. –
Pitvarfibrilláció. Szívleállás. Halál.
Dumont rápillantott.
– Halál?
Victor bólintott.
– Tudja, hányszor halt meg? Két-három esetről beszélünk, egy tucatról…
– Százharminckétszer.
Az orvosnak leesett az álla.
– Ez… lehetetlen.
Victor szenvtelenül végigmérte.
– Biztosíthatom, hogy számoltam.
– De a szervezetét érő puszta megterhelés. – Dumont a fejét csóválta. –
Nem lenne szabad életben lennie.
– Épp ez a bökkenő, nem igaz?
– Tapasztalt érzékszervi károsodást?
Victor habozott.
– Rövid tájékozódási zavart közvetlenül utána. És egyre tovább tart.
– Kész csoda, hogy még képes kerek mondatokban beszélni.
Csoda. Victor mindig is gyűlölte a szót.
Elérték a negyedik emeletet, és Dumont kinyitott egy dupla ajtót.
Megnyomott egy kapcsolót, mire felgyúlt a villany, eleinte bizonytalan
hullámokban, amelyek megvilágították a korábban valóban felszedett és
újra lerakott széles padlót. Műanyag fóliák lógtak hevenyészett függönyök
gyanánt, a műszereket fehér, vízhatlan ponyva fedte, és egy pillanatra
Victor újra a félkész Falcon Price-ban érezte magát, miközben
beszédhangok verődtek vissza a betonról.
– Erre van néhány vizsgálószoba – mondta Dumont, de Victor nem
mozdult.
– Itt pont jó lesz.
 Egy zsúfolt terület közepén álltak. Victor jobban örült volna, ha tisztán
rálát a kijáratokra, de a fóliák eltakarták őket.
Dumont lerakta a holmiját, és levette a kabátját.
– Mennyi ideje RK? – kérdezte Victor.
– Két éve – felelte az orvos.
Két éve. És csak most tűnt fel a keresőmátrixban.
– Tessék, foglaljon helyet – mutatott Dumont egy székre. Victor állva
maradt.
– Áruljon el valamit, doktor úr. Mi volt az utolsó gondolata a halála előtt?
– Az utolsó gondolatom? – ismételte Dumont töprengve. – A családomra
gondoltam… hogy mennyire hiányozni fognak… hogy mennyire nem
akarom itt hagyni őket… – Akadozott a válasza, mintha nehezen jutna
eszébe. Persze lehet, hogy csak ideges volt, de Victort egy olyan színészre
emlékeztette, aki elfelejtette a szövegét.
– És az a képessége, hogy emberek betegségeit diagnosztizálja?
Nem állt össze.
Egy RK halálközeli élményét nagyon erősen áthatják az utolsó
pillanataik, az élni akarásuk, de a végső, elkeseredett kívánságaik is.
Dumont utolsó másodperceinek, utolsó gondolatainak formálniuk kellett
volna a képességét, ehelyett…
Az orvos idegesen elmosolyodott.
– Azt hittem, én fogom diagnosztizálni magát.
Victor viszonozta a mosolyt.
– Igen, persze. Lásson hozzá.
Ám Dumont tétovázott, az ingzsebét tapogatta.
– Valami baj van? – kérdezte Victor, ujjai a tokjában lévő fegyvere felé
kalandoztak.
– Nincs nálam a szemüvegem. – Dumont elfordult tőle. – Biztosan lent
hagytam. Csak lemegyek, és…
De Victor már mögötte is termett.
Nem engedhette meg magának, hogy az erejét használja – a fájdalom
zajjal jár, a zaj pedig magára vonja a figyelmet –, így Victor megelégedett
azzal, hogy a doktor gerincének tövéhez nyomta a fegyvert, szabad kezét
pedig a szájára tapasztotta.
– Az a baj a hagyományos fegyverekkel – súgta az orvos fülébe –, hogy
visszafordíthatatlan sérüléseket okoznak. Ha megnyikkan, sosem fog újra
járni. Megértette?
 Dumont bólintott.
– Maga nem RK, ugye?
Kurta fejmozdulat: nem.
– Arra várnak, hogy jelt adjon?
Az orvos megrázta a fejét, és próbált beszélni, szavai alig hallatszottak
Victor tenyere mögül. Victor elvette a kezét, és az orvos megismételte.
– Már itt vannak.
Mintegy végszóra, Victor meghallotta az ajtócsapódások és a léptek zaját.
– Sajnálom – folytatta Dumont. – Embereik vannak az otthonomnál.
Figyelik a családomat. Azt mondták, ha…
Victor félbeszakította.
– A motivációja lényegtelen. Csak az érdekel, hogy jutok ki. –
Kibiztosította a fegyvert. – A kijáratok. Merre találom?
– Van egy a teherliftnél, ahol a többi nem áll meg, két lépcsőházzal
arrébb.
És persze ott volt az útvonal, amelyen jöttek, a legrövidebb – és a
legkevesebb fedezékkel.
Bakancsok csoszogtak a linóleumon valahol a közelben, az éles
mennyezeti lámpák árnyékokat vetettek a műanyag fóliákra. Victornak
szüksége volt rá, hogy lássa a célpontjait. De nem kellett tisztán látnia őket.
Kinyúlt a legközelebbi árnyék felé, az pedig ordítva összeroskadt, ezzel
lemondva a meglepetés erejéről, majd lövések dördültek, és a negyedik
emeletet elborította a káosz.

VICTOR tett egy csuklómozdulatot, és mielőtt lekapcsolták a fényeket,

további két katona zuhant el üvöltve. Egy másodperccel később meghallotta
egy fémpecek árulkodó kattanását, a szisszenést, majd gránátok gurultak
felé a földön, füsttel töltve meg a levegőt.
– Tartsa vissza a lélegzetét – utasította Dumontot, és a falhoz rántotta,
miközben távcsövek rajzoltak vörös fénypontokat a kavargó fehérségben. A
füst marta Victor szemét, kikezdte az érzékeit, ráadásul sistergő energia
áradt a végtagjaiba: figyelmeztetés.
Még ne, gondolta. Még ne.
A teherlift egy mordulással kinyílt, és Victor még épp meglátta egy
fegyver csövét, egy fekete páncél első körvonalait és a katonai bakancsokat.
Oldalra húzódott, elengedte a túszát, elhajolt a katonák tűzvonalából.
Dumont felemelte a kezét, miközben Victor elérte a lépcsőházat.
– Ne lőjenek! – kiáltotta köhögve az orvos, ahogy a füst megtöltötte a
tüdejét.
A katonák elfurakodtak mellette, Victor pedig bevette magát a
lépcsőházba, és elindult lefelé.
Még több lépés hallatszott lentről, de most már Victor volt magasabban.
Mire az első katona meglátta, Victor már elkapta az idegszálait. Teljesen
feltekerte a tárcsát, és a katonák úgy zuhantak el, mint a bábok zsinórok
nélkül.
Victor kikerülte a testüket, és folytatta az útját lefelé. Majdnem elérte a
második emeleti lépcsőfordulót, amikor rátört az első görcs.
Egy pillanatra azt hitte, meglőtték.
Aztán elborzadva ébredt rá, hogy kifutott az időből. Végighasított rajta az
elektromosság, lángra lobbantva az idegszálait, ő pedig lehajtotta a fejét, és
megtámaszkodott a korláton, mielőtt továbbvonszolta magát.
Leért a földszintre, és épp kinyitotta az ajtót, amikor megpillantott egy
felemelt fegyverrel felé tartó katonát. Mielőtt Victor erőt gyűjthetett vagy
arra koncentrálhatott volna, hogy leterítse, valaki más megtette helyette.
Meglátott egy hangtompítót, majd ezt három tompa pukkanás követte,
ahogy a fegyver elsült közvetlenül a katona feje mellett. A sisakot nem bírta
átszakítani, de váratlanul érte, és fél másodperccel később előlépett a
lövész: egy doktornő. Egyenesen rátaposott a katona karjára, majd szinte
elegánsan kést döfött a sisak alá.
A katona élettelenül zuhant a földre, majd a doktornő Victor felé fordult.
– Ne csak állj ott – sziszegte furcsa módon ismerős hangon. Lépések
hallatszottak felettük és alattuk. – Keress egy másik kijáratot!
Victornak lettek volna kérdései, de ideje nem volt feltenni őket.
Megfordult, és ment tovább a lépcsőn a kórház alsó szintjei felé. Egy
ajtópáron keresztül kiért egy üres folyosóra, amelynek végén a felirat apró,
gúnyos betűkkel jelezte a hullaházat. Mögötte viszont – egy kijáratot jelző
tábla. Félúton rátört a következő görcs, és Victor megtántorodott, egyik
válla keményen nekiütközött a betonfalnak. A térde megrogyott, és ő a
földre zuhant.
Próbált felállni, ám az ajtók kivágódtak mögötte.
– Maradjon a földön! – utasította a katona, miközben Victor a padlóra
rogyott.
 – Elkaptuk – mondta egy másik hang.
– Megvan – mondta egy harmadik.
Nem bírt felállni, nem bírt menekülni. De egy fegyvere még volt. Az
elektromosság erősödött, a tárcsa még feljebb kúszott, Victor pedig
kitartotta, amíg csak bírta, az életéért kapaszkodott, minden egyes
töredezett, gyötrelmes másodpercbe, mígnem megpillantotta a bakancsokat.
És ekkor kiengedte.
Hagyta, hogy a fájdalom egyetlen utolsó hullámban végigsöpörjön rajta,
és elmosson mindent.

VICTOR sötétben tért magához.

Látása egy pillanatra elhomályosult és újra kiélesedett, mielőtt végleg
kitisztult. Egy hordágyon feküdt, a mennyezet sokkal alacsonyabban a
kelleténél. Victor ellenőrizte a végtagjait, arra számított, hogy kikötve
találja magát, de nem volt semmi a bokáján vagy a csuklóján. Próbált
felülni, mire fájdalom hasított a mellkasába. Két bordáját töröttnek érezte,
de így is kapott levegőt.
– Elkezdtem az újraélesztést – mondta valaki –, de aggódtam, hogy
többet árt, mint használ.
Victor elfordította a fejét, és meglátta az alakot a sötétben.
Dumont.
Az orvos pár méterrel arrébb ült egy padon, félig elrejtették az árnyékok.
Victor körülnézett, és rájött, hogy egy mentőautó hátuljában fekszik.
Töredékesen emlékezett a rohama előtti pillanatokra, szakadozott
képkockákként, de nem magyarázták meg, hogyan jutott ide az alagsorból.
– Megtaláltam – mondta kérdés nélkül az orvos – a halottasház előtt.
Pontosabban előbb a katonákat láttam meg.
– Nem adott át az RKON-nak – állapította meg Victor. – Miért nem?
Dumont a kezét nézte.
– Megölhetett volna a negyediken. De nem tette.
Nem könyörületesség volt. Egyszerűen nem lett volna értelme.
– És a katonák? – kérdezte Victor.
– Ők már halottak voltak.
– Én is.
Dumont bólintott.
 – A gyógyászat teli van bekalkulált kockázatokkal és
töredékmásodpercek alatt hozott döntésekkel. Én is hoztam egyet.
– Otthagyhatott volna.
– Lehet, hogy nem vagyok RendKívüli – felelte Dumont –, orvos viszont
igen. És esküt tettem.
Sziréna harsant fel a közelben, mire Victor megfeszült, de csak egy másik
mentőautó volt, ahogy elindult az állomásról. A mentőállomás…
– Még mindig a kórházban vagyunk? – kérdezte Victor.
– Nyilvánvalóan – felelte Dumont. – Azt mondtam, segítek életben
maradni, nem azt, hogy segítek megszökni. Őszintén szólva kétlem, hogy
bármelyikre is van esélye.
Victor a homlokát ráncolta, a zsebét tapogatva kereste a telefonját.
– Meddig voltam eszméletlen?
– Közel négy és fél percig.
Victor halkan káromkodott. Nem csoda, hogy az orvos nem hajtott el.
– Végezhetnék pár tesztet – folytatta Dumont, elővéve egy ceruzalámpát
–, hogy megbizonyosodjunk róla, a kognitív funkciói…
– Nem szükséges – mondta Victor. Dumont most már semmit sem tehet
érte, semmit, aminek lenne haszna. És bár négy és fél perc túl sok ahhoz,
hogy az ember holtan töltse, arra nem volt elég, hogy az RKON csapata
elmenjen. Még mindig a helyszínen lehetnek. Mennyi időbe telik, amíg még
többen csatlakoznak hozzájuk?
Victor a mentőautó eleje felé bólintott.
– Feltételezem, tud vezetni.
Dumont habozott.
– Tudok, de…
– Üljön a kormányhoz.
Dumont nem mozdult.
Victornak nem volt kedve megkínozni, úgyhogy inkább a logikát vetette
be.
– Azt mondta, figyelik a családját. Ha most visszamegy, tudni fogják,
hogy segített nekem megszökni.
Dumont összevonta a szemöldökét.
– És ha vezetem a kocsiját, attól kevésbé leszek a bűntársa?
– Maga nem a bűntársam – mondta Victor, miközben elővett két
gyorskötözőt egy szerszámos dobozból –, hanem a túszom. Odakötözhetem
a kormányhoz most is, vagy később. Magán múlik.
 Az orvos szótlanul beült a kormány mellé. Victor elfoglalta az utasülést.
Bekapcsolta a szirénát.
– Hová megyünk? – kérdezte Dumont.
Victor megfontolta a választ.
– Van egy buszpályaudvar a város déli szélén. Induljon.
Dumont a gázra taposott, és a mentőautó elindult az állomásról. Pár
háztömb után Victor lekapcsolta a szirénát és a fényeket. Hátradőlt az
ülésben, az ujjait tornáztatta.
Érezte, hogy az orvos olykor lopva rápillant.
– Az utat figyelje – mondta Victor.
Tíz perccel később megpillantották a pályaudvart, és Victor egy üres
járdaszakaszra mutatott.
– Oda – mondta.
Ahogy Dumont elkezdte az út mellé kormányozni a mentőt, Victor
megragadta a kormányt és rántott rajta egyet, felkényszerítve a járművet az
útpadkára.
– Ne feledje, hogy pánikba van esve. – Mielőtt Dumont ellenkezhetett
volna, Victor a kormányhoz kötözte a kezét. – Van magánál telefon? –
Dumont a zsebe felé biccentett.
Victor kivette a telefont a doktor zsebéből, és kidobta az ablakon.
– Megvagyunk – mondta, ahogy kiszállt a mentőből.
Most már lépéselőnyben volt.
 III
ELŐZŐ NAP
RKON

STELL összefont karral megállt a képernyők fala előtt, nézte, ahogy az

egész szétesik. Beszédhangok recsegtek a hangszóróból az asztalán.
– A célpont eltűnt!
– Sérültek!
– Területet lezárni!
Micsoda istenverte katasztrófa, gondolta Stell, ahogy leült a székébe.
Eli kelepcéje bevált, de a saját ügynökei kudarcot vallottak. Hárman
közülük meghaltak – kettőnek az alagsorban dőlt a vér az orrából és a
füléből, egynek pedig elvágták a torkát a földszinten –, a többi pedig
kurvára hasznavehetetlen.
Akkor is, ha Victor átlátott a szitán, és akkor is, ha egyszerűen talált
kiutat, egy dolog biztos: nem egyedül tette.
Több ügynökét egy férfi ápoló lőtte meg, egy recepciós és egy doktornő
– de Stellnek az volt az érzése, hogy mind ugyanaz a személy. Az egyik
embere visszalőtt, és a vállán találta el az orvost. Ugyanebben a pillanatban,
a kórház másik felében a leírásnak pontosan megfelelő orvos vérezve
összeesett, miközben műtéthez mosakodott be.
Ott járt az alakváltó – Marcella alakváltója.
És segített Victornak megszökni.
Stell felvette a telefonját, és tárcsázott.
– Joseph – szólalt meg a behízelgő hang.
– Hol van Victor Vale? – szűrte Stell összeszorított fogai között.
– Te csaltál.
– Ez nem valami játék. Beleegyezett, hogy elkapja. Ehelyett maga miatt
van még mindig szabadlábon. Mikor szándékozik teljesíteni az alku magára
eső részét?
Marcella sóhajtott.
– A férfiak mindig olyan türelmetlenek. Talán azért, mert életük során
mindig azonnal megkapják, amit akarnak. Néha, Joseph, várni kell.
– Meddig?
 – Holnapig – felelte Marcella. – A fogadásig.
Stell mellkasa elszorult.
– Milyen fogadásig?
– Nem kaptad meg a meghívómat? – Egy halom levél hevert elfeledetten
Stell asztalának sarkán. Elkezdte áttúrni a paksamétát. – Arra gondoltam,
megtartom Victort, amíg…
Stell megtalálta a lapot, makulátlan fehér, aranyszínű dombornyomott M-
mel az elején. Nem volt rajta bélyeg. Valaki személyesen kézbesítette. Stell
feltörte a pecsétet.
– Így biztosan nem zavarnád a köreimet – folytatta Marcella –, viszont
azt sem szeretném, ha lemaradnál a műsorról…
Marcella Morgan és partnerei…
Stell elolvasta a meghívót, majd még egyszer – nem hitt a szemének.
Nem akarta elhinni.
…Merit legrendkívülibb vállalkozásának…
– Ez épp az ellentéte annak, hogy meghúzza magát – morogta.
– Mit mondhatnék? Sosem a visszafogottságomról voltam híres.
– Megegyeztünk valamiben.
– Meg – mondta Marcella. – Két hétben. Mindketten tudjuk, hogy utána
nem tartott volna sokáig. De értékeltem a tűzszünetet. Időt nyertem rá, hogy
kinyomtassam a meghívóimat.
– Marcella…
De a nő máris letette.
Stell lesöpört egy bögrét az asztaláról. A bögre széttört, fekete
kávécseppek pettyezték a padlót.
Pillanatokon belül ott termett Rios.
– Uram? – kérdezte, végignézve a törött bögrén, a meghívó keresése
közben szétszórt lapokon, a makulátlan fehér meghívón összegyűrve az
igazgató kezében.
Stell hátradőlt a székében, Eli hangját hallotta a fejében..
Alkut kötött vele?
Aki ekkora erővel bír, nem maradhat életben.
Küldjön engem.
Stell tekintete a tanácstól kapott vékony, ezüstszürke aktatáskára siklott,
benne a nyakörvvel.
Rios ügynök még mindig szótlanul várakozott.
Stell felállt.
 – Állítson össze holnapra egy csapatot az átszállításhoz.
Rios felvonta a szemöldökét.
– Melyik fogolyhoz?
– Cardale-hez.

STELL a priccse szélén ülve találta Elit, összefont ujjakkal és lehajtott

fejjel, mintha imádkozna.
Vagy egyszerűen várakozna.
Stell közeledtének hangjára Eli lassan felemelte a fejét.
– Igazgató. A kelepcém meghozta az eredményt?
Stell tétovázott.
– Egyelőre nem – hazudta. Semmi sem indokolta, hogy Eli tudomást
szerezzen Vale szökéséről, arra viszont tucatnyi érv létezett, miért tartsa
tudatlanságban. Főként azt tekintetbe véve, mire készül. – Gondolkodott
Marcella problémáján?
Eli felállt.
– A helyzetértékelésem nem változott.
– Nem az ítélete érdekel – felelte Stell. – Hanem a módszere. Hogyan
szabadulna meg tőle?
– Hogy én hogyan tenném?
– Meggyőződése, hogy maga rendelkezik a legmegfelelőbb
adottságokkal a feladathoz.
Halovány mosoly.
– Valóban.
– Hadd tisztázzak valamit – mondta Stell. – Nem bízom magában.
– Nem is kell – felelte Eli.
Stell a fejét csóválta. Hogy juthatott ez eszébe?
– Még mindig nem tudjuk, hogy egyáltalán maga elbír-e Marcellával.
Eli komoran elmosolyodott.
– Haverty egy évet töltött azzal, hogy megtalálja az öngyógyító
képességem határait. Nem járt sikerrel.
– Nem a képessége az egyetlen probléma – ellenkezett Stell. – Elvégre
Marcella nem egyedül dolgozik.
– Én sem – mutatott Eli a cellára és az RKON-ra. – Nem három RK
meggyilkolása a nehéz. Hanem egy helyre terelni, majd elválasztani őket
egymástól, hogy ne dolgozhassanak össze. Oldja ezt meg, és az ügynökei
elintézhetik a másik két RK-t, amíg én gondoskodom Marcelláról.
Biztosíthatom, a megfelelő körülmények között bőven ártalmatlanná lehet
tenni őket.
Körülmények.
Stell átcsúsztatta Marcella meghívóját az üvegszálas fal nyílásán.
– Ez megfelelő lehet?
Eli elvette a lapot, tekintete végigsiklott a szavakon.
– Igen – felelte. – Az lehet.
 IV
ELŐZŐ ÉJSZAKA
MERIT

VICTOR vágyott egy italra.

Észrevett egy alacsony, komor, jellegtelen és felejthető épületcsoportot,
benne egy kocsmával, és elindult az utcán, előhúzva zsebéből a telefonját.
Mitch a második csörgésre felvette.
– Kezdtünk aggódni. Hogy ment Dumonttal?
– Csapda volt – mondta Victor érzelemmentesen. – Csak egy ember.
Mitch káromkodott.
– RKON?
– Pontosan. Megléptem, de nem kockáztatom, hogy visszavezessem őket
a Kingsley-hez.
– Ő az? – szólt közbe Syd a háttérből. – Mi történt?
– Elmenjünk? – kérdezte Mitch.
Igen, gondolta Victor. De nem tehetik. Most nem. A mozgással csak
magukra vonnák az RKON figyelmét. Csapdát állítottak a kórházban, csak
rá vártak. Elő kellett csalniuk Victort, ami azt jelenti, hogy megtalálni nem
bírták. Viszont nem biztos, hogy később sem találnának rá. Vajon tudnak
már Sydney-ről? És ha őt találják meg helyette?
– Maradjatok a lakásban. Senkinek ne nyissatok ajtót. Ne engedjetek be
senkit. Hívjatok fel, ha bármi szokatlant észrevesztek odakint.
– És te? – kérdezte Mitch.
De erre a kérdésre Victornak még nem volt válasza, úgyhogy letette a
telefont, és belépett a kocsmába. Egy késdobáló volt, gyér világítással és
félig üresen. Rendelt egy whiskey-t, és leült egy fülkébe a hátsó fal mentén,
ahonnét várakozás közben szemmel tarthatta a kocsma egyetlen bejáratát és
a maroknyi vendéget.
Victor zsebre vágott egy megviselt könyvet a mentő középkonzoljáról,
most pedig egy fekete filctollal együtt elővette, és hagyta, hogy a könyv
megtört gerince mentén kinyíljon a kezében.
Régi szokások. A filc egyenes utat vágott, áthúzta feketével az első, majd
a második sort. Victor érezte, hogy minden törléssel, minden tömör fekete
sávvá alakított szövegrésszel lassul a pulzusa. Mindig az első szót a
legnehezebb megtalálni. Olykor egy konkrét szót keresett, és kitörölte a
szöveget körülötte, de legtöbbször, habár még magának is utálta bevallani,
mindez nem annyira fizikai, inkább metafizikai tevékenységnek tűnt.
Hagyta a tollat végigsiklani az oldalon, kereste a szót, amely
megállíthatja. Áthúzta a büszkeséget, a bukást, a változást, majd megállt a
találjnál. Filctolla átugrott egy magányos határozatlan névelőt két sorral
később, majd haladt tovább az oldalon, amíg el nem ért egy megoldásig.
Victor kezdett kifutni az időből és a nyomokból, de nem adta fel.
Sydney, Mitch, Dominic – mind úgy tettek, mintha a megadás egy
kockázati tényező, egy lehetőség lenne. Pedig nem volt az. Victor egy része
azt kívánta, bárcsak feladhatná, kiszállhatna a harcból, de az nem ő lett
volna. A makacs élni akarás, személyiségének az a jellemzője, amely eleve
RK-vá tette, most megakadályozta, hogy beletörődjön. Hogy belássa a
vereséget.
De bármi is történt veled, bármi is gyötör, azt magadnak köszönheted.
Ezt Campbell vágta a fejéhez. És az RK-nak igaza volt. Victor mindig
ura volt a sorsának. Ő feküdt fel az acélasztalra. Ő vette rá Angie-t, hogy
fordítsa el a kapcsolót. Kiprovokálta Elitól, hogy megölje, tudván, hogy
Sydney vissza fogja hozni.
Minden történést eltervezett, minden lépése a saját döntésén alapult.
Ha létezik kiút, meg fogja találni.
Ha nem létezik, majd csinál egyet.
A kocsma egyetlen ajtaja kivágódott, és pár pillanattal később Victor
beszédhangot hallott, a szavai elvesztek a tömegben, de az akcentust ezer
közül is felismerné.
Felnézett.
Egy alacsony, barna hajú nő rókaszerű vonásokkal áthajolt a pulton. Még
sosem látta ezt az embert, de Victor tudta, hogy ő az – a nő a
sztriptízbárból. Meg az irgalmas szamaritánus a sikátorból. És persze
legutóbb a doktor, aki segített neki megszökni az RKON elől. Victor nem
csak az akcentusát ismerte fel. Hanem a pillantását – valójában azt, ami a
pillantása mögött rejlik –, a komisz mosolyt, amely beragyogta az arcát. Ha
egyáltalán az ő arca volt.
Ők mind ugyanaz az RK – ez nyilvánvaló.
Figyelte, ahogy az alakváltó az italával a kezében elindul felé.
– Szabad ez a hely? – Megint az a dallamos hang.
 – Attól függ – mondta Victor. – Az Üvegtoronynál… ott találkoztunk
először?
Fanyar mosoly jelent meg a rókaarcon.
– Ott.
– De nem utoljára.
– Nem – mondta az RK, ahogy leült a székre vele szemben. – Nem
utoljára.
Victor a pohara köré fonta az ujját.
– Ki vagy te?
– Gondolj rám úgy, mint egy őrangyalra. Szólíthatsz June-nak.
– Ez az igazi neved?
– Ó – mondta June sóvárogva –, az „igazi” az én esetemben elég zavaros
kérdés.
A nő előredőlt, és közben átváltozott. Nem volt fordulópont, sem átmenet
– a barna lány eltűnt, és egy szív alakú arc jelent meg a helyén eperszőke
fürtökkel és sötétkék szempárral.
– Hogy tetszik? – kérdezte June, mintha egy új ruháról kérné ki a
véleményét, nem pedig annak az egyetlen lánynak a torz képmásáról, akit
Victor valaha szeretett.
– Változtasd meg – mondta Victor feszülten.
– Aú – duzzogott June –, de hát csak neked választottam.
– Változtasd meg – parancsolta Victor.
A kék szemű lány állta a tekintetét, ez kihívás volt, provokáció. Victor
felvette a kesztyűt. Ujjai megrándultak, ahogy megragadta a lány
idegszálait, elfordította a kapcsolót a mellkasában – de ha a nő érzett is
fájdalmat, az nem ütközött ki az arcán. Az ereje valamiféleképpen
megvédte.
– Bocsesz – mondta June halovány mosollyal. – Engem nem tudsz
bántani.
Enyhe hangsúly az első szón.
Victor előrehajolt.
– Nem is szorulok rá.
Lerakta tenyerét a megviselt faasztalra, a székhez szegezve a lány testét.
Halovány ránc jelent meg June szemei közt, az egyedüli nyoma annak,
hogy küzdött Victor szorítása ellen.
– Számtalan ideg van az emberi testben – magyarázta Victor. – A
fájdalom csak az egyik lehetséges jelzésük. Egyetlen hangszer egy
szimfóniában.
A lány gúnyos mosolyra húzta a száját.
– De meddig tudsz tartani? Egy óráig? Egy napig? Amíg megint meg
nem halsz? Azon gondolkodom, vajon melyikünk adja fel hamarabb?
Patthelyzet.
Victor elengedte.
June sóhajtott, a nyakát mozgatta. Eközben az eperszőke lány eltűnt, és
átvette helyét a korábbi barna hajú.
– Tessék. Most jobb?
– Miért követtél? – kérdezte Victor.
– Érdekeim fűződnek hozzá – felelte June. – És nem csak nekem. Van
egy RK a városban, aki nagyon szeretne megismerkedni veled. Talán már
hallottál róla.
Marcella Riggins.
Az RK, aki jelenleg a saját játszótereként kezeli Meritet. Az, aki minden
eshetőség ellenére még nem égett ki.
– Értem – mondta Victor lassan. – Tehát te csak a hírhozó vagy.
Rosszallás suhant át June arcán.
– Aligha.
– És – folytatta Victor – miért akarnék találkozni Marcellával?
June vállat vont.
– Kíváncsiságból? Mert nincs semmi vesztenivalód. Vagy talán…
Sydney miatt.
Victor arckifejezése elkomorult.
– Ezt fenyegetésnek szántad?
– Nem – felelte June, és a hangjában ezúttal nem volt ravaszság, sem
rosszindulat. Az arckifejezése nyílt volt, őszinte. Nem váltott arcot, de a
különbség ugyanolyan döbbenetes. – Fontos nekem az a lány.
– Nem is ismered.
– Mindenkinek megvannak a titkai, Victor. Még a drága Sydünknek is.
Szerinted hogyan találtam ma rád a kórházban? Syd vigyáz rád, ezt
viszonoznod kellene. Tudom, hogy beteg vagy. Láttalak meghalni. És
mindketten tudjuk, hogy Sydney előtt hosszú élet áll. Mi lesz, ha már nem
leszel itt, hogy megvédd? – June komolysága szertefoszlott, újra felváltotta
a gúnyosan elhúzott száj, a ravasz csillogás a tekintetében. – Nagy erejű
lány a mi Sydünk. Szövetségesek kellenek neki, amikor te már nem leszel,
és mindketten tudjuk, hogy az első jelöltjét már megölted.
 Victor lenézett az italára.
– Ez lenne Marcella? Egy szövetséges?
– Marcella – mondta June nyomatékosan – nagy erővel bír.
– Pontosan miben áll az ereje?
– Gyere, győződj meg róla a saját szemeddel.
June elvette a megviselt könyvet és a tollat.
– Holnap – mondta, miközben felírta a részleteket a belső borítóra. – És
csak hogy tudd – tette hozzá, miközben felállt –, Marcella csak egyszer
kínál fel egy lehetőséget. – Visszalökte a könyvet Victornak. – Ne fecséreld
el.
 V
ELŐZŐ ÉJSZAKA
AZ ELSŐ ÉS A WHITE SARKA

JUNE halkan dúdolt, miközben a lift emelkedett.

Amikor elérte a legfelső emeletet, két, sötét öltönyt viselő férfit talált a
luxuslakás ajtajánál állva. Újak voltak, és az egyik volt olyan ostoba, hogy
megpróbálja megállítani, ahogy elment mellette.
– Hova, hova?
June lenézett a kézre a vállán. Mire újra felnézett a férfira, már az ő
alakját viselte az első szőrös ujjperctől az utolsó pattanáskráterig.
– Ahová kedvem tartja – felelte, az akcentusa a férfi mély hangját is
áthatotta.
A biztonsági úgy rántotta el a kezét, mintha megégett volna.
– S-sajnálom – mondta őszinte félelemmel az arcán. Ez… ez üdvös
fejlemény volt. June kapott már meglepettséget, döbbenetet, egyszer-kétszer
ámulatot is, de olyan egyszerű dolgot sosem, mint a félelem. Azt nem
tudták, kicsoda, azt viszont igen, hogy micsoda. Egy RK. És egyértelműen
összefosták magukat tőle.
Talán Marcellának igaza volt. Talán nem az RK-knak kellene bujkálniuk.
– Semmi gond – mondta June vidáman, visszaváltozva a barna hajú
lánnyá. – A legjobbakkal is előfordul.
A biztonságiak buzgón kinyitották előtte az ajtót, June pedig belépett a
luxuslakásba, egy kissé elcsodálkozva rajta, milyen különös és kellemes
érzés a visszatérés.
Tényleg kellene nekünk egy kutya, gondolta. Valami, ami üdvözöl, amikor
hazaérsz.
Elért a nyitott nappaliba, ahol a szemére szorítva a tenyerét Jonathan
gubbasztott egy bőrkanapén.
– Johnny haver, miért vagy így elkenődve? – June lassított, ahogy
meglátta a nagy vörösesbarna foltot a padlón. – Nahát, ez új.
– Igen – nézett fel Jonathan –, elfoglalta magát.
– Azt látom. És hol van ma este rettenthetetlen vezérünk?
 Jonathan nem válaszolt, nem volt rá szükség. Marcella hangja szűrődött
ki az irodájából.
– Miért akarnék virágot?
– Liliomok – felelte egy férfihang. – Úgy gondoltam, elegáns díszei
lennének az eseménynek.
– Én leszek az esemény elegáns dísze.
– Attól tartok, ha nem tesszük valamivel barátságosabbá a helyet,
szörnyen kopár lesz.
– Ez egy új korszak kezdete, bassza meg – csattant fel Marcella –, nem
szülinapi csajbuli. Vidd ezeket a szemem elől!
A férfi tétovázott.
– …ha biztos benne…
June hallotta a cipősarkak árulkodó kopogását a márványon.
– Nos, lehet, hogy igaza van… – Mozgás hallatszott, ziháló levegővétel,
és June épp időben lépett be az ajtón, hogy lássa a férfit széthullani
Marcella szorításában.
– Ó, hogy hiányzott – mondta June kedvesen, miközben a férfi
maradványai a padlóra hullottak. Lenézett a porhalomra, amelyet csak pár
rongyos selyemcafat és egy ezüst mandzsettagomb díszített. Marcella egyre
forróbban, egyre hevesebben égett, és amennyire June meg tudta állapítani,
még mindig nem érte el a határait.
Marcella háttal nekidőlt az asztalának, fogott egy rongyot, és
megtörölgette a kezét.
– Mindig utáltam ismételni magam. – Felnézett. – Neked nem az új
jövevényre kellene vigyáznod?
– Eleget dadusgattam mára – mondta June. – Átadtam az üzeneted.
– És?
– Kiszámíthatatlan, de szerintem el fog jönni.
– Nagyon remélem – felelte Marcella. – Örülök, hogy időben visszaértél.
– Időben mihez?
Marcella átnyújtott neki egy meghívót.
June elvette, megfordította, tekintete végigfutott a lapon. Döbbenten és
álmélkodva ingatta a fejét.
– Úristen, Marcella, mondták már, hogy teljesen elment az eszed?
Marcella lebiggyesztette az ajkát.
– Többször is. Ez olyan sértés, amit a férfiak imádnak nagyravágyó nők
fejéhez vágni. De ne felejtsd el, June, hogy ez a te ötleted volt.
 – Te is tudod, hogy vicceltem – June ledobta a lapot. – Hány embernek
küldted el?
Marcella az ujjain számolta össze.
– A polgármesternek, a rendőrfőnöknek, a kerületi ügyésznek, az RKON
igazgatójának. – Legyintett. – És pár száznak ezen pompás város
leghatalmasabb, vagy hát hajdan leghatalmasabb emberei közül.
June hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Nagyon rossz ötlet ekkora feltűnést kelteni. Céltáblát raksz a hátunkra.
– Egy már van rajta. Nem tűnt fel? Így vagy úgy, de eljönnek értünk, és
ha bujkálunk, June, soha senki sem fogja megtudni, hogy a világon
vagyunk. Úgyhogy hadd lássanak. Hadd lássák, mire vagyunk képesek. –
Marcella elmosolyodott, azzal a sugárzó, csábos mosollyal. – Valld be,
June. Egy részed ki akar állni a fénybe. Nincs több menekülés. Nincs több
bujkálás.
Marcella nem értette, hogy June mindig rejtőzködni fog. Egy dologban
viszont igaza volt.
Az emberek próbálták legyűrni June-t. Próbálták megtörni. Próbálták
elérni, hogy kicsinek érezze magát.
Talán itt az ideje, hogy felfogják, ők maguk milyen kicsik. June sosem
lehet önmaga, sosem lehet az, aki volt, de valaki lehet. Megmutathatja
magát.
És ha az RKON eljön érte, őt akkor sem tudják elkapni.
Mindezek után csak egy kérdés maradt.
Mit vegyen fel?
 VI
AZ UTOLSÓ REGGEL
MERIT

SYDNEY négykézlábra zuhant a jégen.

Menekülni próbált, de Eli megragadta a kabátja gallérját, és
visszarántotta.
– Gyere, Sydney. Fejezzük be, amit elkezdtünk.
Sydney levegőért kapva felült. Nem emlékezett rá, mikor aludt el. A
legtöbb éjszakáját nyugtalan forgolódással töltötte. Nem a Kingsley miatt –
volt rá öt éve, hogy megszokja a furcsa új helyeket, hanem Victor, vagy
inkább Victor távolléte miatt.
A lakás rossznak, túlságosan üresnek érződött nélküle.
Victor a maga módján betöltötte a teret, és még amikor szellemként
kezdett el jönni-menni, akkor sem ment el örökre. Mindig ott volt a szál,
amely összekötötte Sydney-vel, akárhányszor sokáig maradt ki, a lány
feküdt az ágyában, és érezte a szálat kitekeredni a kezében, majd
visszatekeredni, ahogy Victor hazaért.
De előző éjjel nem jött haza.
Dumont csapda volt, és Victort majdnem elkapták vele. Megmenekült, és
nem jön vissza, amíg biztonságos nem lesz. Megmenekült – és Sydney
tudta, hogy valaki segített neki. Megint megnézte a telefonját, látta az előző
éjszakai üzeneteket.

Syd: köszönöm
June: nincs mit ;)

Sydney felállt, és kiment a szobájából, Mitchet az asztalnál találta, két

drótot tekert össze, és beillesztette őket egy kis fekete dobozba. A lány
mindig elámult rajta, hogy azok a lapátkezek milyen precíz munkára
képesek.
– Mi az? – kérdezte.
Mitch elmosolyodott.
 – Csak elővigyázatosság – tartotta fel a szerkezetet. Sydnek beugrott,
hogy már látta korábban, vagy ezt, vagy valami ehhez hasonlót, az ajtók
sarkában szúrta ki, akárhányszor Mitchcsel és Victorral otthonosdit
játszottak.
– Hallottál felőle?
Mitch bólintott.
– Ma reggel. Amint visszaér, elmegyünk.
Sydney mellkasa elszorult. Nem hagyhatta el Meritet. Még nem. Mielőtt
nem próbálja meg…
Visszabújt a szobájába, és felöltözött, felvette a bakancsot és a
bomberdzsekit, majd az öltözőszekrényhez ment, ahol elrejtette a kis piros
bádogdobozt. Mélyen a zsebébe dugta, és visszaindult a lakásba, a bejárati
ajtó felé.
– Gyere, Dol! – kiáltotta.
A kutya lustán felkapta a fejét.
– Syd – mondta Mitch –, idebent kell maradnunk.
– Neki viszont sétálnia kell – ellenkezett Sydney.
Dol a maga részéről nem tűnt lelkesnek.
– Már voltunk a tetőn – mondta Mitch. – Az épületkertész nem lesz
boldog, de be kell érnünk ennyivel. Sajnálom, kölyök. Én sem szeretek a
négy fal között lenni, de nem biztonságos…
Sydney a fejét rázta.
– Ha az RKON tudná, hogy itt vagyunk, már eljöttek volna értünk. Mitch
sóhajtott.
– Lehet. De nem akarok kockáztatni.
Határozottság áradt a szavaiból, makacs eltökéltség. Sydney
elgondolkodva harapdálta az ajkát. Mitch korábban sosem akadályozta
meg, hogy elmenjen, fizikailag nem. Elgondolkodott, vajon megtenné-e.
Nem akarta belekényszeríteni. Sóhajtott, kibújt a kabátjából.
– Oké.
Mitch kiengedett, egyértelműen megkönnyebbült.
– Rendben. Csinálok reggelit. Éhes vagy?
Syd elmosolyodott.
– Mikor nem? – kérdezett vissza. – De előtte lezuhanyozom.
Mitch már a konyhában volt, begyújtotta a tűzhelyet, miközben Syd
kisurrant az előszobába, és újra felvette a kabátját. Elment a fürdőszoba
előtt, egyenesen Mitch szobájába, kinyitotta az ablakot, miközben Dol
beügetett mögötte a helyiségbe.
– Marad! – suttogta Sydney.
A kutya kinyitotta a száját, mintha ugatni akarna, de csak a nyelvét
lógatta.
– Jó kutya – mondta Syd, átlendítve a lábát az ablakpárkányon. –
Vigyázz Mitchre!
Syd készült lemászni a tűzlétrán, ám egy pillanatra megállt, és elővette a
kártyalapot, amit mindig magánál tartott – azt, amit Victor réges-régen vett
ki a leesett pakliból, és titokban a kezébe csúsztatta.
A pikk királyt.
Most már megviselt volt, sarkai megtörtek a farzsebekben töltött öt évtől,
vaskos gyűrődés futott végig a közepén.
A játékukban a figurás lapok a szabadságot jelentették.
Syd azt mondta magának, ezzel nem szegi meg a szabályokat – de ha
mégis, akkor sem ő az egyetlen.
A padlóra dobta a lapot, és behúzta maga mögött az ablakot.
 VII
AZ UTOLSÓ REGGEL
MERIT BELVÁROSA

VICTOR állt az utcán, kezében kinyitva a lopott puha fedeles könyv.

Nem sokkal éjfél utánig maradt a bárban, majd bejelentkezett egy közeli
hotelbe, abba a fajtába, amely egyértelműen nem kívánta magára vonni a
rendőrség figyelmét. Pár nyugtalanító óra után a nyikorgó ágyrugókon
megint felkelt, és harmincnégy háztömböt sétált Merit ébredező szívén
keresztül a címig, amelyet June lefirkantott a megviselt borító belsejére.
Alexander Place 12, 12:00.
Pont egy galéria volt. Hatalmas üvegablakok néztek a járdára, futólag be
lehetett látni rajtuk a festményekre. Már majdnem dél volt, és Victor még
nem döntötte el, hogy bemegy-e.
Mérlegelte a lehetőséget és June szavait.
Lehet, hogy ez is csak csapda. Vagy egy lehetőség. De a merő
kíváncsiság így is hajtotta előre. Kíváncsi volt az RK-ra, aki kisiklott az
RKON hálójából. A nőre, aki kitartott, ahelyett, hogy elfutott volna.
Átkelt az úttesten, felment a három kis lépcsőn, majd belépett a White
Hall galériába.
Nagyobb volt, mint amekkorának az utcáról tűnt – tágas, üres termek
sorozata, amelyeket boltívek kötöttek össze. Absztrakt festmények
díszítették a falakat, színes foltok a fehér háttér előtt. Fekete ruhájában
Victor egy tintafoltnak érezte magát. Tökéletes, hogy átsurranjon az utcai
tömegen, de sokkal szembetűnőbb ilyen kopár környezetben. Úgyhogy nem
erőltette magát, hogy próbáljon beolvadni, nem tett úgy, mintha a
műalkotásokat csodálná, egyszerűen elindult, hogy megkeresse Marcellát.
Maroknyi ember állt elszórtan a termekben, de egyikük sem igazi
látogató volt. Victor fegyvertokokat látott meg a testhezálló öltönyök alatt,
a kézitáskák nyitott szájában nyugvó ujjakat. Felbérelt keményfiúk,
gondolta, azon tűnődve, vajon June köztük rejtőzik-e. Nem szúrt ki senkit
June-ra utaló jelekkel.
Marcellát viszont megtalálta.
 A legnagyobb galériában volt, épp a másik irányba nézett, fekete haja
feltornyozva, selyemblúza mélyen a lapockája alatt ért véget. De még így is
tudta, hogy ő az. Nem azért, mert látott róla fényképeket, hanem mert egy
ragadozó lezser kecsességével állt ott. Victor már megszokta, hogy ő a
legerősebb ember a helyiségben, egyszerre volt ismerős és nyugtalanító
valaki máson látni ugyanezt a magabiztosságot.
Voltak mások is rajtuk kívül.
Két festmény között egy sovány, fekete öltönyös férfi támaszkodott a
falnak. Sötét haját hátrafésülte, szemét napszemüveg védte. A fehér falak
természetellenesen világossá tették a galériát, de annyira azért nem, hogy
indokolja a napszemüveget – vagyis a viselet más célt szolgált.
– Sosem értettem a magas művészetet – merengett Marcella elég
hangosan ahhoz, hogy Victor tudja, neki szánja. – Több száz galériában
jártam, képek ezreit néztem meg, vártam, hogy megszálljon az ihlet,
megszeppenjek vagy elöntsön az áhítat, de kizárólag unalmat éreztem.
Miközben Victor figyelte, a nő egyik aranyszínűre festett körmét a
festmény felületére nyomta. Marcella érintése nyomán a vászon elrothadt és
szétfoszlott, darabokban potyogott a padlóra.
– Ne aggódj – fordult meg egyik fém tűsarkán. – Enyém az épület, na
meg minden és mindenki, ami benne van. – Felvonta az egyik szemöldökét.
– Kivéve persze téged. – Felületesen végigmérte Victort. – Szereti a
képzőművészetet, Mr. Vale? A férjem szerette. Mindig odáig volt a
gyönyörű dolgokért. – Marcella felszegte az állát. – Szerinted gyönyörű
vagyok?
Victor végigmérte – a nyúlánk végtagokat, a vörös ajkat, a sűrű fekete
szempillával keretezett kék szempárt. A nőről a festmény maradványaira
pillantott a galéria padlóján, majd vissza a nőre.
– Szerintem nagy hatalmú vagy.
Marcella elmosolyodott, egyértelműen elégedett volt a válasszal.
Victor villanásnyi mozgást érzékelt maga mögött, mire hátrapillantott, és
meglátott egy kecskeszakállas, ravasz mosolyú férfit belépni a helyiségbe.
– Azt hiszem, June-t már ismered – mondta Marcella. – Valamelyik
alakjában.
A férfi kacsintott, szemében ott ült az árulkodó csillogás.
– Ő pedig Jonathan – folytatta Marcella, ujjaival a falnak támaszkodó
sovány fickó felé intve. Jonathan egy apró biccentéstől eltekintve nem vett
róla tudomást.
 – Szóval – kezdte Victor – műtárgyak helyett RK-kat gyűjtesz.
Marcella vörös ajka mosolyra húzódott.
– Tudod, mi akartam lenni, ha nagy leszek?
– Elnök?
A nő még szélesebben mosolygott.
– Nagy hatalmú. – Cipősarka kopogott a márványon, ahogy odament
Victorhoz. – Ha belegondolsz, valójában mindenki erre vágyik. Valamikor
régen a hatalom a vérvonaltól függött: ez volt a vér kora. Aztán a pénz
határozta meg: az arany kora. De szerintem eljött egy új korszak ideje. A
hatalom kora.
– Hadd találjam ki – mondta Victor. – Aki nincs veled, az ellened van.
Marcella ciccegett.
– Micsoda végletes gondolkodás. Esküszöm, a férfiakat annyira leköti,
hogy ellenségeket keressenek, hogy ritkán jut eszükbe barátokat szerezni. –
Megrázta a fejét. – Miért ne dolgozhatnánk össze?
– Egyedül dolgozom.
Marcella sokat tudóan felvonta az egyik szemöldökét.
– Nos, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez nem igaz.
Victor szeme összeszűkült, de nem szólt semmit. Marcella nyilvánvalóan
jól érezte magát a középpontban.
– Pénzzel a megfelelő kezekben sok mindenhez hozzá lehet jutni.
Tudáshoz. Rálátáshoz. Például Eli Eleven aktáihoz a meriti rendőrséggel
töltött idejéből. Serena Clarke-kal nem semmi párt alkottak, de szerintem te
jobb üzletet kötöttél a húgával, Sydney-vel.
Victor megőrizte a hidegvérét, de a terem másik végében June
megdermedt, a szín kifutott az arcából.
– Marcella…
De a nő feltartotta az egyik kezét, aranyszínű körmei megcsillantak a
fényben.
– Hallottam a te képességedről is – folytatta. – A saját szememmel
akarom látni.
– Bemutatót akarsz?
A nő szája megrándult.
– Hívd, aminek akarod. Én már megmutattam az enyémet. Jonathanét is.
Ami azt illeti, June-ét is. Szerintem csak így igazságos…
Victort nem kellett tovább győzködni. Megmozgatta az ujjait a sovány,
öltönyös férfi irányába, arra számított, hogy azonnal előregörnyed –
ehelyett meglepetten látta, hogy a levegő a férfi körül kékesfehéren, szinte
elektromos sercegéssel felvillan. És ezen kívül semmi sem történt. Victor
érezte a másik férfi idegszálait, ugyanúgy a helyükön voltak, mint mielőtt
megpróbált hatással lenni rájuk. De abban a pillanatban mintha jött volna
egy rövidzárlat, mint amikor a villám megpróbál valami földelt dologba
csapni.
Egy erőtér.
Marcella elmosolyodott.
– Jaj, sajnálom, elfelejtettem szólni, hogy Jonathantól el a kezekkel. – A
nő körülnézett. – Segítene valaki?
Alig emelte fel a hangját, de a terem máris elkezdett megtelni. Beözönlött
a hat ember, akik mellett Victor eljött az imént.
– Megjutalmazom, aki térdre viszi ezt a fickót.
Egy pillanatig senki sem mozdult.
Aztán mind egyszerre.
Egy megtermett férfi Victor felé lódult, aki elkapta az idegeit, és erősen
megcsavarta. A fickó üvöltve rogyott össze, miközben Victor a mögötte
közelítő másik kettőt is földre vitte, majd egy nő felé fordult, aki kést
rántott.
Egy karmesteri ujjmozdulat, és a nő is összeesett.
Az ötödik az oldalára dőlt, magzatpózba húzódva a fájdalomtól, míg a
hatodik próbált a fegyveréért nyúlni – Victor kiterítve a márványhoz
kényszerítette a kezét, és tovább tekerte felfelé a tárcsákat, amíg mind a
hatan görcsökben vonaglottak a padlón.
Marcella szemébe nézett, várta, hogy a nő azt mondja, elég, utasítja,
hogy fejezze be. Várta, hogy kényelmetlenség jelét lássa rajta. De Marcella
csak kék, rezzenéstelen tekintettel nézte a kibontakozó jelenetet.
Addig Serenára emlékeztette Victort, aki elvárta, hogy a világ
meghajoljon az akarata előtt. De ebben a pillanatban Elit juttatta eszébe. A
megszállott fényt a szemében, a felgyűlt energiát, az elszántságot. Eleget
látott.
Marcella ellen fordította az erejét. Ez sem finom ráhatás volt, hanem
hirtelen lórúgás, elég erős, hogy szétszaggassa az idegeket és padlóra
vigyen valakit. Marcellának ott helyben össze kellett volna esnie, élettelen
tömegként omlania a márványpadlóra. Ehelyett meglepetten sóhajtott, majd
Jonathan alig észrevehetően rápillantott.
 A levegő nyomban sercegni kezdett, a tér Marcella körül megtelt
ugyanazzal a kékesfehér ragyogással, mint ami Jonathant védte
pillanatokkal korábban.
Victor rájött, hogy hibázott. Marcella sokkal jobban hasonlít Elira, mint
hitte. Hihetetlen magabiztossága a sebezhetetlenségből fakadó arrogancia
volt. Habár ezt a sebezhetetlenséget kölcsönbe kapta.
Victor kiengedte szorításából a többieket a helyiségben, és a padlón
hagyta őket, ahol levegőért kapkodtak.
Marcella lebiggyesztette az ajkát, és a pajzs villogva kikapcsolt.
– Nem túl sportszerű.
– Elnézést – felelte Victor szenvtelenül. – Azt hiszem, elragadott a hév. –
Lenézett a padlón heverő nőkre és férfiakra. – Gondolom, elbuktam a
teszten.
– Ó, azt nem mondanám. A bemutatód… megvilágosító erejű volt.
Marcella elővett egy makulátlan fehér borítékot.
June elvette a lapot, és átnyújtotta Victornak.
– Mi ez? – kérdezte.
– Meghívó.
Egy pillanatig csak álltak egymással szemben, egyikük sem mert hátat
fordítani a másiknak.
Végül Marcella elmosolyodott.
– Magadtól is kitalálsz. De remélem, hogy még találkozunk.
Victor semmire sem vágyott kevésbé, de volt egy olyan érzése, hogy így
lesz.

– NOS – mondta Marcella, figyelve, ahogy Victor távozik. – Így már

tisztábban látok.
June egy szót sem szólt, amióta Marcella felhozta Sydney-t, nem bízott
magában.
– Szerinted hasznunkra lehet?
– Kétségkívül – mondta Marcella, miközben elővette a telefonját.
– Kövessem?
– Nem szükséges – ütött be Marcella egy számot. – Eleget láttam. –
Valaki felvette, és Marcella azt mondta: – A Kingsley-ben szállt meg, a
Tizenötödik utcában. Most éppen nyugat felé tart az Alexanderen. Jó
vadászatot, Joseph.
June-nak görcsbe ugrott a gyomra.
Honnan tudta Marcella máris, hol szálltak meg? Hogy Sydney hol szállt
meg? Marcella kifejezéstelen tekintettel ránézett:
– Ugye nem hitted, hogy csak te vagy képben?
June nyelt egyet.
– Victorral azt csinálsz, amit akarsz, de Sydney-nek ehhez semmi köze.
– Talán nem lenne – mondta Marcella csípősen –, ha elmesélted volna az
igazat az erejéről, ahelyett, hogy megtartottad magadnak.
Intett az ajtó felé, hogy June távozhat.
– De gyerünk. Lássuk, odaérsz-e előttük.
 VIII
AZ UTOLSÓ REGGEL
A KINGSLEY

– SYDNEY! – kiáltotta Mitch, miközben megfordította a grillezett sajtot a

serpenyőben.
A lány nem felelt.
A rossz előérzet, amely útban Merit felé tört rá, általános szorongásból
elkezdett valami konkréttá kristályosodni. Mint egy betegség első
bizonytalan jelei, amelyek hirtelen influenzává élesednek.
– Sydney! – kiáltotta megint, levéve a serpenyőt a tűzhelyről, hogy a
reggeli ne égjen oda. Elindult a fürdőszoba felé, lassított, amikor észrevette,
hogy az ajtaja nyitva van. Syd szobájának ajtaja is.
És a sajátjáé is.
Mitch megpillantott egy szórakozottan csapkodó fekete farkat az ajtó
belső oldalán, és rálelt a hálószoba padlóján elnyúlt Dolra, ahogy az ablakra
meredve rágcsál egy darab papírt.
Mitch letérdelt, kifeszegette a papírt a kutya ernyedt szájából, majd
megdermedt a korona és az arckép láttán. Egy figurás lap volt.
A pikk király.
Mitch felpattant, máris Sydney mobilját hívta. Kicsöngött, kicsöngött és
kicsöngött, de senki sem vette fel. Mitch káromkodott, és már majdnem az
ágyra dobta a telefont, amikor az megszólalt a kezében.
Felvette, imádkozott, hogy Syd legyen az.
– Pakolj – utasította Victor. – Elmegyünk.
Mitch nyugtalanul felnyögött.
– Mi az? – kérdezte Victor.
– Sydney – válaszolta Mitch. – Nincs itt.
Victor felszisszent.
– Hol van?
– Nem tudom. Épp reggelit csináltam, és…
Victor a szavába vágott.
– Keresd meg.
SYDNEY felfelé nézve állt az útpadkán.
Öt éve a Falcon Price még csak építkezés volt, deszkakerítéssel körülvett
beton és vasbeton. Most csillogó üveg- és acéltoronyként magasodott a lány
fölé. Az aznap éjjel elkövetett összes bűn bizonyítékát friss beton,
gipszkarton, vakolat rejti el.
Nem tudta, mire számítson. Milyen érzésre. Egy szellemre? A nővére
kísértetére? De most, hogy már itt volt, szinte látta, ahogy Serena pofákat
vág a gondolatra.
Syd letérdelt, benyúlt a táskájába a titokért, amelyet oly sokáig magánál
hordott. Levette a piros bádogdoboz tetejét, széthajtotta a ruhabélést. Öt éve
először Syd hagyta, hogy ujjai megsimítsák a kormos csontszilánkokat. Az
ujjízületet. A bordadarabot. A csípőcsont csomóját. Ennyi maradt Serena
Clarke-ból. Ennyi, azon kívül, ami még a telken maradt.
Syd kipakolta és elrendezte a csontokat a ruhadarabon, kihagyott egy kis
helyet a hiányzó daraboknak, képzeletbeli vonalakat húzott ott, ahol további
csontoknak kellett volna lenniük.
Remegve nagy levegőt vett, és már készült a maradványokra tenni a
kezét, amikor megcsördült a telefonja, a magas hang megtörte a csendet.
Hogy lehet ilyen hülye? Ki kellett volna kapcsolnia. Ha már hozzáfogott
volna, ha a keze és az elméje túlnyúlt volna a csontokon, amikor meghallja
a telefoncsörgést, elvesztette volna a szálat, elszúrta volna az egyetlen
esélyét. Tönkretett volna mindent.
Elővette a telefont a zsebéből, és meglátta Mitch nevét felvillanni a
kijelzőn. Sydney kikapcsolta a telefont, és újra nővérének csontjai felé
fordult.
 IX
AZ UTOLSÓ DÉLUTÁN
RKON

– HOGY érted, hogy szállítási protokoll?

Dominic az öltözőben volt, épp az egyeningét gombolta be, amikor Holtz
ragyogó arccal berontott. Végre a terepen kapott feladatot. Pontosabban
szállítást.
– Kiengedik Stell vadászkopóját – mondta.
Dom mellkasa elszorult.
– Mi?
– Eli Cardale-t. Kiengedik a ketrecéből, hogy elkapja az őrült
maffiózófeleséget, aki megölte Barát.
Dom máris talpon volt.
– Azt nem tehetik.
– Pedig megteszik – felelte Holtz.
– Mikor?
– Most. Megjöttek a parancsok az igazgatótól. Személyesen akarta
intézni, de valami nagy művelet zajlik a városban, még egy RK, és Stell
elviharzott. Mielőtt elment, azt mondta, fogjunk hozzá az átszállításhoz.
Ám Dom nem tudott túllépni a korábbi szavakon.
– Egy másik RK?
– Aha – mondta Holtz, miközben leemelt a falról egy matt fekete
golyóálló páncélt. – A rejtélyes fickó, aki más RK-kat gyilkol.
Dom szája kiszáradt.
– Ki gondolta volna – mélázott Holtz. – Milyen izgalmas nap!
Holtz magára csatolta a páncélt, és indulni készült, de Dominic elkapta a
karját.
– Várj.
A másik katona homlokráncolva lenézett Domnak az ingujjára szoruló
kezére. Mit mondhatna neki? Mit tehetne? Nem képes leállítani a küldetést
– a legtöbb, amit tehet, ha figyelmezteti Victort.
Dom erőt vett magán, és elengedte a férfit.
– Csak vigyázz magadra – mondta. – Nehogy úgy járj, mint Bara.
 Holtz rávillantotta azt a derűs, letörölhetetlen mosolyát, és távozott.
Dominic tízig számolt, majd húszig, várta, hogy Holtz léptei elhaljanak,
mígnem magára maradt a szívdobogásával. Aztán kiment az öltözőből,
jobbra fordult, majd elindult Stell irodája és az egyetlen telefon felé az
épületben.
Kihúzta magát, lezseren lépdelt, de minden lépéssel még tovább jutott
egy úton, amin nem fordulhat vissza. Megállt az igazgató irodájának ajtaja
előtt. Az utolsó esély, hogy visszaforduljon.
Dom kinyitotta az ajtót, és belépett.

VICTOR tudta, hogy követik.

Érezte lépteinek súlyát, figyelmük teherként nyomasztotta. Először azt
hitte, June az, vagy Marcella egyik ember testőre, de a léptek gyorsultak, és
egyvalaki hangjából kettő lett. Victor egy másik hangforrásra kezdett
gyanakodni. Egyenesen visszafelé tartott a Kingsley-be. Most lefordult
balra, átvágott Merit belvárosi éttermeinek és kávézóinak zsúfolt utcáján.
A telefonja rezgett a zsebében.
Nem ismerte fel a számot, de felvette, anélkül, hogy lassított volna.
– A nyomodban vannak – mondta Dominic halk, sürgető hangon.
– Ja – felelte Victor. – Kösz, hogy szóltál előre.
– Van rosszabb – mondta Dom. – Kiengedik Elit.
A szavak késként döftek Victor bordái közé.
– Hogy elkapjon engem?
– Nem – felelte Dom. – Azt hiszem, valójában Marcellát akarják elkapni.
Victor halkan szitkozódott.
– Azt nem hagyhatod.
– Mégis hogyan kéne megállítanom?
– Találd ki – mondta Victor, és letette.
Szinte érezte, ahogy a sarkában lihegnek. Valahol becsapódott egy
kocsiajtó.
Átvágott az utcán, és bement egy közeli parkba, futóösvények tekergőző
hálózata, nyílt füves területek, tömve emberekkel a déli napsütésben. Nem
nézett hátra. Nem tudta kiszűrni az üldözőit a tömegből, még nem. A
zsúfoltság nekik dolgozott, de elérheti, hogy neki is hasznára váljon.
Victor gyorsított, hagyta, hogy léptei kissé sietősnek tűnjenek.
 Kapjatok el.
Hallotta a gyorsuló lépteket, egyértelműen arra számítottak, hogy futni
kezd. Ehelyett Victor megfordult.
Visszafelé indult el a zsúfolt ösvényen, az ellenkező irányba, arra
kényszerítve az üldözőit, hogy vagy megálljának és visszavonulót fújjanak,
vagy fenntartsák az illúziót azzal, hogy még mindig felé tartanak.
Senki sem állt meg.
Senki sem vonult vissza.
Az emberek általában kikerülték Victort, a figyelmük úgy nyílt szét
körülötte, mint a víz egy kő körül. De most, a kocogók, sétálók és andalgó
csoportok között, egyvalaki még mindig egyenesen őt nézte.
A férfi fiatal volt és civil ruhát viselt, de egy katona tartásával bírt, és
abban a pillanatban, hogy találkozott a tekintetük, feszültség suhant át az
arcán. Fegyvert rántott, de abban a pillanatban Victor legyintett az ujjaival,
egyetlen komisz rántás egy láthatatlan szálon, és a férfi térdre zuhant az
ösvényen, a pisztoly kicsúszott a kezéből. Victor ment tovább, ahogy a
tömeg megfordult, részben a férfi üvöltése miatti aggodalomtól, részben a
fegyver baljós látványa miatt a park járdáján.
Kitört a káosz, és ebben a káoszban Victor balra indult, rátért egy másik
ösvényre, a park utca felőli oldalát célozva meg. Félúton egy második alak
sietett felé, egy nő rövidre nyírt sötét hajjal.
Nem rántott fegyvert, de egyik kezét a fülénél tartotta, és a szája mozgott.
Egy biciklis csoport fordult be a sarkon, mire Victor átvágott előttük az
ösvényen, egy váratlan, suhanó barikád, amellyel elég időt nyert, hogy
belépjen két kocsi közé, és megszökjön a parkból.
Gyorsan mozgott, át a forgalmon és be egy mellékutcába,
másodpercekkel később pedig egy jelöletlen furgon befordult a sarkon az
utca másik végén. Kinyúlt a kormány mögött ülő férfi felé, feltekerte a
tárcsát, mire a sofőr elvesztette az uralmát a furgon felett, és az kifarolt,
majd nekicsapódott egy tűzcsapnak. Victor újabb lépéseket és rádiózajt
hallott. Lement a legközelebbi metrómegállóba, kikerülte a forgókeresztet,
a lépcsőn kettesével szedte a fokokat, miközben a szerelvény beállt odalent
az állomásra.
Elment a platform legvégére, de ahelyett, hogy beszállt volna,
megkerülte a gyalogosoknak szánt útakadályt, belépett az alagút nyílásába,
nekisimult a falnak, miközben megszólalt a jelzés, és a metró ajtaja
sziszegve becsukódott.
 Egy férfi épp akkor ért a platformra, amikor a szerelvény elindult.
Victor az alagútban maradt, a vagonokat csípőre tett kézzel fürkésző,
őszes férfit figyelte.
Stell.
Victor még öt év múltán is azonnal felismerte. Nézte, ahogy a hajdani
nyomozó megfordul, és végre felrohan vissza a lépcsőn.
Victor tudta, hogy meg kellene próbálnia újra visszajutnia a Kingsley-be,
de előbb jobb lenne váltania pár szót az RKON igazgatójával.
Befutott a következő szerelvény, és Victor Stell nyomába eredt,
elvegyülve az összepréselődő testek között.
 X
AZ UTOLSÓ DÉLUTÁN
RKON

DOM Stell képernyőkből kirakott falára meredt.

Fel van adva a lecke.
Gondolatai úgy pörögtek, mint a sárban ragadt kerekek, egy biztos pontot
kerestek, figyelme az asztalról az ajtón át a kamerák képeinek
négyzetrácsára siklott a távolabbi falon. Fent a jobb oldalon három katona
vonult teljes felszerelésben egy fehér folyosón. Egy másik ablakban Eli
Cardale ismerős alakja ülve várakozott.
Bassza meg.
Dom a három képernyő felé fordult Stell asztalán. Fogalma sem volt,
hogyan kell számítógépeket feltörni.
Azt viszont tudta, kit kell megkérdeznie.
Mitch a második csengésre vette fel.
– Ki az?
– Mitch, Dominic vagyok.
Mozgolódás hangjai.
– Most nem alkalmas.
Léptek a folyosón Stell irodája előtt. Dom a mellkasához szorította a
mobilt, és visszatartotta a lélegzetét. Amikor a léptek elhaltak, felemelte a
telefont, és hadarni kezdett.
– Bocs, de Victor utasításait követem.
– Mint mi mindannyian.
– Fel kell törnöm egy számítógépet.
Egy behúzott cipzár fémes hangja.
– Mifélét?
– RKON-félét.
A vonal elhallgatott, Dom feltételezte, hogy Mitch gondolkodik, majd
meghallotta egy felnyitott laptop kattanását, és a bootolás hangját.
– Milyen a titkosítás?
– Fogalmam sincs – pötyögött a számítógépen. – Jelszót kér.
Mitch elfojtott nevetésre emlékeztető hangot hallatott.
 – Kormányzati. Oké. Csináld pontosan azt, amit mondok…
Elkezdett idegen nyelven beszélni – legalábbis annak hangzott –, de Dom
azt tette, amit mondott, és három gyötrelmes perccel később egy zöld
BELÉPÉS ENGEDÉLYEZVE felirat jelent meg a képernyőn.
Dom letette a telefont, megnyitotta a mappák rácsait, mindet egy
cellaszámmal jelölték meg. Az RKON összes számítógépén volt egy ilyen
mappa. És mind az 1. cellával kezdődött.
De Stell számítógépén volt még egy lehetőség – a 0. cella.
Dom megnyitotta a meghajtót, és a képernyőn feltűnt Eli Eleven – Eliot
Cardale –, egy asztalnál ülve a cellája közepén, miközben egy fekete
mappát lapozgatott. Ahogy Dom beütötte a kódokat, a figyelme beszűkült,
mint amikor a terepen jár. Mintha lelassult volna az idő. A képernyő és a
parancsok kivételével eltűnt minden, csak az elmosódott ujjai maradtak a
billentyűzet felett.
Egy második ablak tűnt fel a cellablokkok irányítópaneljeivel, a
világításon és a hőmérsékleten kívül ez felügyelte a biztonsági szintet, a
vészhelyzetet és a teljes lezárást.
Dominic azt nem tudja megakadályozni, hogy kiengedjék Elit, viszont
lelassíthatja őket. Épp készült beütni a Mitchtől kapott kódokat, és lezárni
az egész cellát, amikor valaki megköszörülte a torkát a háta mögött.
Dom megpördült, és meglátta Rios ügynök elégedetlen arckifejezését.
Nem volt ideje elgondolkodni azon, hogyan került oda, és arra sem, hogy
kilépjen az időből az árnyékok biztonságába, mert Rios egy elektromos
ösztökét nyomott a mellkasához, és Dom előtt minden elfehéredett.

ELI kezdett nyugtalanná válni.

Végignézte a fekete mappa képeit még egyszer utoljára, miközben Stellre
várt.
Az igazgató elég egyértelművé tette a tervet: Elit őrök kíséretében
elszállítják az intézményből, majd a küldetés végeztével visszahozzák a
cellájába. Ha bármilyen formában ellenszegül, a cella helyett a laborba
kerül, ahol hátralévő napjait élveboncolással töltheti.
Ez volt Stell terve.
Elinak is megvolt a magáé.
 Lépteket hallott a fal mögül, mire félretette az aktát és felállt, szokás
szerint Stellre számított. Ehelyett amikor a fal áttetszővé vált, feketébe
öltözött RKON-osztagot pillantott meg, tagjait arcra simuló, szoros
maszkok takarták. Még a felhajtott arcvédővel is csak a szemük látszott ki.
Egy zöld szempár, egy kék és egy barna.
– Micsoda felhajtás – motyogta a Zöld Szemű, miközben végigmérte. –
Egyáltalán nem tűnik veszélyesnek.
– Ugyan – vágott át Eli a cellán –, vannak nálam sokkal veszélyesebb
RK-k.
– De ők hány embert is öltek meg? – kérdezte a Kék Szemű. – Gondolom,
kevesebbet, mint te.
Eli vállat vont.
– Attól függ.
– Mitől? – kérdezte a Barna Szemű, a hangjából ítélve egy nő.
– Attól, hogy embernek tartod-e az RK-kat.
– Elég – mondta a Kék Szemű a térelválasztóhoz lépve. – Induljunk.
Eli nem mozdult.
– Hol van Stell igazgató?
– Elfoglalt.
Eli kételkedett benne, hogy Stell átengedne egy ilyen nagy odafigyelést
igénylő feladatot – hacsak közbe nem jött valami igazán sürgős.
Vagy személyes.
Lehetséges, hogy Stell már megtalálta Victort?
Idegenek az éjszakában, gondolta Eli komoran. De most nem engedhette
meg magának, hogy Victor Vale miatt aggódjon.
– Fegyenc – utasította a Kék Szemű. – Lépjen a térelválasztóhoz, és
dugja át a kezét a nyíláson.
Eli engedelmeskedett, érezte, hogy nehéz fémbilincsek zárulnak a
csuklójára.
– Most forduljon meg, tegye a hátát a nyíláshoz, és térdeljen le.
Eli habozott. Ez nem felelt meg a protokollnak. Óvatosan
engedelmeskedett, arra számított, hogy sötét csuklyát húznak a fejére, de
ehelyett hideg fémet érzett a nyaka körül. Megfeszült, ellenállt a
késztetésnek, hogy elhúzódjon, miközben a fém a nyaka köré zárult.
– A vadászkopó kap egy nyakörvet – mondta a Kék Szemű.
Eli felállt, végigsimított a fémpánton.
– Mi ez?
 A Barna Szemű feltartott egy keskeny távirányítót.
– Nem gondoltad, hogy elengedünk póráz nélkül…
A nő megnyomott egy gombot, Eli fülsértő sípolást hallott, afféle
figyelmeztető dallamot, majd fájdalom hasított a nyakába. Minden
elfehéredett előtte, teste megadta magát.
– És padlót is fogott – mondta a Kék Szemű, ahogy Eli elzuhant.
Eli nem bírt megmozdulni, nem érzett semmit a gerincébe fúródott
fémtövisen kívül.
– Gyere, Samson – mondta a Zöld Szemű –, tartanunk kell a
menetrendet.
Újra felhangzott a dallam, és a fémtüske visszahúzódott. Eli levegőért
kapott, mellkasa emelkedett és süllyedt, miközben a gerince meggyógyult,
és újra érezte a végtagjait. Négykézlábra állt, majd talpra emelkedett.
Egyedül a padlón maradt kis vértócsa emlékeztette rá, hogy mit tettek vele.
Barna Szemű a távirányítóval integetett neki.
– Ha szökni próbálsz, ha megpróbálsz megtámadni minket, de akár csak
felbosszantasz, elintézünk.
Eli a vékony távirányítót fürkészte a katona kezében, és azon tűnődött,
vajon több van-e belőle.
– Miért tennék ilyet? Egy oldalon állunk.
– Aha, persze – mondta a Zöld Szemű, és egy csuklyát dugott át a
nyíláson. – Vedd fel.
Elit vakon, megbilincselve ajtókon és folyosókon vezették keresztül,
mindkét karját egy-egy katona fogta. Úgy érezte, a padló a talpa alatt
betonból linóleumra, majd aszfaltra vált. A levegő megváltozott, szellő
simogatta a bőrét, és azt kívánta, bárcsak ne lenne rajta a csuklya, bárcsak
láthatná az eget, beszívhatná a friss levegőt. De lesz erre is alkalma. Pár
méter után megálltak, megfordították Elit, úgy manővereztek, hogy háttal
érkezzen egy furgon fémoldalához.
Ajtók nyíltak, és félig-meddig berángatták egy furgon hátuljába, kicsit túl
durva mozdulattal ültették le az egyik fal menti acélülésre. Leszíjazták a
lábát és a mellkasát. A kezét a térde közt az üléshez bilincselték. A katonák
beszálltak, és becsapták az ajtókat, majd a furgon motorja felzúgott, és
elhagyták az RKON területét.
Eli mosolygott a csuklya alatt.
Megbilincselték, és nyakörvet tettek rá – de egy lépéssel közelebb járt a
szabadsághoz.
 XI
AZ UTOLSÓ DÉLUTÁN
A FALCON PRICE

PÁR évvel ezelőtt Mitch a mágnesességre tanította Sydney-t.

Egy egész napot töltöttek a hatásaik vizsgálatával, a vonzással és
taszítással. Syd mindig is vonzásként gondolt a mágnesességre, ám
döbbenten fedezte fel a taszítóerejüket. Még egy apró, lapos lemez is
hatalmas erőt képes kifejteni a másik ellenében.
Most ugyanezt a taszítást érezte, ahogy ujjait nővérének csontjai felett
tartotta.
Próbálta rávenni magát, hogy leengedje a kezét, miközben valami a
szívében visszatartotta.
Miért nem képes rá?
Meg kell próbálnia visszahozni Serenát.
Ő a nővére.
A család nem mindig a vérről szól.
Ezt June mondta, aki sosem árulta el őt. June, aki megvédte Victort. De
June nem Serena.
És most, hogy az RKON a sarkukban van, Serena segíthet rajtuk. Serena
bármire képes. Bármire rá tudja venni az embereket.
Eleve hátborzongató képesség – de mennyire lenne hátborzongató, ha
Serena rosszul jönne vissza? Hogy festene egy ilyen erő széttöredezetten,
sérülten?
Sydney sokáig azt hitte, a kudarctól fél. Attól, hogy elvéti, a szálak
kicsúsznak a kezéből, velük együtt az egyetlen lehetősége is Serena
feltámasztására.
De minél tovább meredt nővére csontjaira, annál inkább megértette, hogy
legalább ennyire fél attól, hogy sikerrel jár.
Miért várt ilyen sokáig? Tényleg azért, mert azt hitte, hogy itt kell
megtörténnie? Hogy a kapcsolat ott lesz a legerősebb, ahol először
megszakadt?
Vagy azért, mert ezzel ürügyet talált az időhúzásra?
Mert Sydney félt újra találkozni a nővérével.
 Mert nem állt rá készen, hogy szembenézzen Serenával.
Mert nem volt benne biztos, hogy bár képes rá, valóban jó ötlet
visszahozni a nővérét.
Könnyek homályosították el a látását.
Hirtelen rájött, hogy a rémálmaiban sosem Serena mentette meg. Ott volt
a befagyott folyó partján, várt, figyelte, ahogy Eli követi Sydet a jégen.
Ahogy legyűri a fagyos talajra. Ahogy a torka köré fonja a karját.
Nem Serena húzta meg a ravaszt aznap éjjel.
De nem akadályozta meg Elit abban, hogy megtegye.
Sydney-nek hiányzott a nővére, de az a változata, aki szerette és
védelmezte, aki mellett biztonságban érezte magát, és tudta, hogy megértik.
És az a Serena a jégtől halt meg, nem a tűzről.
Sydney ujjai végül megpihentek Serena csontjain. De nem nyúlt túl
rajtuk, nem kereste a sötétben lógó szálat. Egyszerűen csak
visszacsomagolta őket a ruhadarabba, majd visszatette a piros
bádogdobozba.
Remegő lábbal állt talpra.
Mélyen a zsebébe dugta a dobozt, hallotta a fémen megcsikorduló fémet,
ahogy megpihent a fegyver mellett. A másik zsebében ujjai rátaláltak a
mobiltelefonjára. Elővette, miközben elhagyta a Falcon Price környékét, és
visszaindult a Kingsley-be, nézte, ahogy a mobil újraindul a kezében.
Hirtelen megtorpant.
Túl sok nem fogadott hívás.
Néhány Victortól.
Aztán egy tucat Mitchtől. És üzenetek tömege June-tól. Sydney futni
kezdett.

PRÓBÁLTA felhívni Mitchet, de rögtön hangpostára kapcsolt.

Próbálta felhívni Victort, de senki sem vette fel.
Végül June fogadta a hívását.
– Sydney.
– Mi folyik itt? – kérdezte a lány.
– Hol vagy? – kérdezte June elfúló hangon.
– Kaptam egy rakat nem fogadott hívást – lassított sétára Syd és nem
tudok elérni senkit, és…
 – Hol vagy? – ismételte June.
– Úton a Kingsley-be.
– Ne – mondta June. – Oda nem mehetsz vissza.
– Muszáj.
– Túl késő.
Túl késő. Ezt hogy értette?
– Csak maradj ott, ahol vagy, és érted megyek, Sydney. Ide hallgass…
– Sajnálom – mondta Syd közvetlenül azelőtt, hogy letette. Huszonöt
percébe telt elsétálni a Falcon Price-ig. Onnan tíz perc alatt ért haza. Végre
meglátta a Kingsley-t, egy háztömbbel lentebb az utca túloldalán. Syd
hirtelen megállt, és észrevett két járó motorú fekete furgont, az egyiket a
sarkon a bejárat közelében, a másikat a parkolóház bejáratánál. Nem volt
rajtuk megkülönböztető jelzés, de áradt valami baljós a sötétített üvegből,
az ablaktalan ajtókból.
Kezek fogták át a vállát.
Egy kéz szorult a szájára.
Sydney megpróbált kiszabadulni, sikoltani, majd egy ismerős hangot
hallott.
– Ne ellenkezz, én vagyok az!
A karok elengedték, és megfordulva Syd meglátta June-t, pontosabban az
egyik változatát, barna fürtökkel és átható zöld szempárral. Sydney
megkönnyebbülten ellazult, ám June figyelme hirtelen másfelé fordult,
észrevett valamit Syd válla felett.
– Gyere! – szorította meg a lány kezét.
Syd ellenállt.
– Nem hagyhatom itt őket.
– Így nem tudod megmenti őket. Mit fogsz csinálni? Rájuk töröd az
ajtót? Gondolkozz! Ha most bemész, csak elfogatod magad az RKON-nal,
és használsz azzal bárkinek is?
June-nak igaza volt, és Syd utálta miatta. Utálta, hogy a képessége nem
elég arra, hogy megvédje őket.
– Kell egy terv – mondta June. – Úgyhogy kitalálunk egyet, megígérem.
– Megszorította Sydney kezét. – Gyere.
Ezúttal Syd hagyta, hogy magával vigye.
CSEPEREGNI kezdett az eső, miközben Victor követte Stellt Merit
belvárosának utcáin.
Fizetés nélkül elvett egy fekete esernyőt egy sarki árustól, majd eltűnt
alatta, egy a több tucat szétnyíló sötét folt között. Fél háztömbbel előtte a
nyomozó megállt egy fekete furgon és egy szedán mellett, és egyeztetett
egy csapat ázott utcai ruhát viselő katonával, mozdulataik és tartásuk
tönkretett bármiféle értelmes álcát.
Victor a közelben maradt, meghúzta magát a buszmegállóban
összeverődött tömegben. Nézte, ahogy Stell a frusztráció mintaképeként
beletúr őszülő fekete hajába. Nézte, ahogy int a katonáknak, akik
visszaszálltak a járműveikbe, miközben maga Stell gyalogosan kelt útra.
Victor elindult mögötte.
Stell tíz, tizenöt percig gyalogolt, majd betért egy lakóépületbe. Victor
épp akkor kapta el a bejárati ajtót, amikor a lift becsukódott. Nézte, ahogy
emelkedik egy, majd két emeletet, végül megáll.
Victor inkább a lépcsőt használta, épp akkor ért fel, amikor Stell
kinyitotta a bejárati ajtót, látta, ahogy a férfi megfeszül, észleli a másik
jelenlétét, és rádöbben, hogy nincs egyedül.
Stell megfordult, előhúzta a szolgálati fegyverét, majd meglátta Victort,
és ledermedt.
Victor elmosolyodott.
– Üdv, nyomozó.
Stell határozottan rászegezte a fegyvert.
– Rég láttuk egymást.
– Meglep, hogy ennyi ideig tartott.
– Mentségemre szóljon – szabadkozott Stell –, hogy halottnak hittem.
– Hinni a templomban kell – közölte Victor szenvtelenül. – Nehéz
megszabadulni tőlünk, RK-któl. – A fegyver felé biccentett. – De ha már itt
tartunk, attól megszabadulhatna.
Stell a fejét rázta, szorosabban markolta a fegyvert.
– Azt nem tehetem.
Victor megropogtatta az ujjait.
– Biztos benne? – Széttárta az ujjait, mire villámgyors döbbenet suhant át
Stell arcán, amikor a saját tenyere szétnyílt, és a fegyver a földre esett.
– Nem csak maga lépett szintet – mondta Victor, ahogy elindult a
nyomozó felé. Stellnek elakadt a lélegzete, ahogy próbált elhátrálni, de nem
bírt. – A fájdalom konkrét, de viszonylag egyszerű – folytatta Victor. – Nos,
egy test mozgatása, finomhangolása már precizitást igényel, bizonyos
idegek tüzelését, konkrét zsinórok meghúzását. Mint egy marionett.
– Mit akar? – sziszegte Stell.
Nem akarok még egyszer meghalni, gondolta Victor.
De ebben Stell nem segíthet neki.
– Hogy tartsa Elit a rohadt ketrecében.
Meglepetés suhant át a nyomozó arcán.
– Ebbe nincs beleszólása.
– Hogy lehet ennyire ostoba? – morogta Victor.
– Teszem, amit tennem kell, de biztosan nem vagyok köteles…
Victor keze ökölbe szorult, mire Stell előregörnyedt a fájdalomtól.
Megtámaszkodott a falon, felszisszent, majd egy pillanattal később minden
ajtó kinyílt a folyosón, és katonák özönlöttek be felemelt fegyverrel.
– Élve akarom – parancsolta Stell.
Óvatlanság, korholta magát Victor. A zsaru saját magát használta
csalinak, ő pedig belesétált a csapdába.
– Mindig szívesebben volt ragadozó, mint préda – állapította meg Stell.
Victor foga összekoccant.
– Ezt Elitól tanulta?
– Ne nézzen már le ennyire. Nem csak maguk képesek észrevenni egy
mintázatot.
– És most mi lesz? – kérdezte Victor, miközben próbálta érzékelni a
körülötte lévőket. Mennyi erejét kell használnia ahhoz, hogy földre vigye
azokat, akiket nem lát?
– Nos – mondta Stell –, most velünk jön. Nem kell elfajulnia a
helyzetnek. Térdeljen le…
Victor nem várta meg, hogy befejezze a mondatot. Minden erejével
kinyúlt. Ketten a háta mögött a padlóra zuhantak, egy másik a látótere
peremén rogyott össze.
Aztán Stell mellkason lőtte.
Victor megtántorodott, a bordáihoz kapott. De nem látott vért, csak egy
mélyen beléfúródott vörös nyilat. Az ampulla máris kiürült. Bármi is az,
erős volt – Victor kicsavarta magából a nyilat, de a végtagjai azonnal
zsibbadni kezdtek.
Feltekerte a tárcsát a saját idegein, a fájdalomba kapaszkodott, hogy újra
koncentrálni tudjon.
 Még két katonát vitt földre, mielőtt egy második lövés találta el az
oldalát. A harmadik a lábát érte, érezte, hogy kicsúszik alóla a talaj. Próbált
megtámaszkodni a falnál, de a lába kirogyott alóla, látása kihagyott, majd
elhomályosult. Látta a berajzó katonákat, aztán…
…minden elsötétült.
 XII
AZ UTOLSÓ DÉLUTÁN
A VÁROS MÁSIK VÉGÉBEN

HÁROM sarokra a Kingsley-től June instant kakaót készített, míg Sydney

egy jellegtelen hotelágy szélén ült. Odakint eleredt az eső. Syd megint
Victort próbálta hívni, de a telefonja ki volt kapcsolva, ugyanúgy, mint
Mitché. Még Dominic számával is próbálkozott, de azt sem vette fel senki.
June elmondott neki mindent – az RKON alakulatát, a küldetésüket, hogy
elkapják őt és Victort, az egyszerű tényt, hogy gyorsan kellett döntenie,
tudván, hogy csak egyiküket lesz ideje elérni. Annyira aggódott – és mire a
Kingsley-hez ért, az RKON katonái már ott voltak.
Ami azt jelenti, hogy Mitch…
June mintha olvasott volna Syd gondolataiban.
– A nagyfiú tud vigyázni magára – mondta a kezében két bögrével –, de
ha mégsem, miben tudtál volna neki segíteni? Ne vedd magadra, Syd, de az
erőd nem védte volna meg, csak téged is elkaptak volna, amit Mitch sem
akarhat. – Elhallgatott. – Idd meg, remegsz.
Sydney a forró bögre köré fonta az ujjait. June leült egy közeli székbe.
Annyira furcsa volt újra látni. Három éve ismeri a másik lány hangját a
telefonján keresztül, de csak egyszer látta June arcát, és persze az sem az
övé volt. És az sem, amit most viselt.
Sydney ivott egy nagy, forró kortyot, nemcsak a hőtől rándult össze, de a
cukortól is – June túlságosan is édesre csinálta.
– Igazából hogy nézel ki? – kérdezte a gőzölgő italt fújva.
June rákacsintott.
– Bocs, kölyök, a lányoknak is vannak titkaik.
Syd lenézett a kakaóra, és a fejét csóválta.
– Most mihez kezdek?
– Kezdünk – mondta June. – Kitalálunk valamit. Közösen átvészeljük.
Meghúzzuk magunkat, amíg vége nem lesz…
– Amíg vége nem lesz minek? – kérdezte Sydney. – Nem ülhetek itt,
amikor Mitch és Victor bajban van.
June előrehajolt, Syd bakancsára tette a kezét.
 – Nem csak ők tudnak téged megvédeni.
– Ez nem a megvédésről szól – húzódott el tőle Syd. – Ők a családom.
June megdermedt, de Sydney máris talpon volt, az ágy mellett hagyva a
félig kiürült bögrét.
June elkaphatta volna, de nem tette. Egyszerűen nézte, ahogy távozik.
Sydney már majdnem az ajtóhoz ért, a kilincsért nyúlt, amely mintha
elsodródott volna a keze elől. A padló is megdőlt. És hirtelen Syd talpon
maradni is alig bírt.
Szorosan lehunyta a szemét, de ettől csak rosszabb lett. Amikor újra
kinyitotta, ott volt June, felé nyúlt, hogy segítsen neki.
– Semmi gond – mondta halk, dallamos hanghordozással. – Semmi baj.
Pedig volt baj.
Syd meg akarta kérdezni, mi folyik itt, de a nyelve mintha ólomból lett
volna, és amikor próbált elhúzódni, szédülve megtántorodott.
– Meg fogod érteni – mondta June –, amikor ennek az egésznek vége,
meg fogod…
Sydney látása elhomályosult, és June a karjaiba fogta, miközben
összeesett.

AZ ÚT rázkódott Eli talpa alatt, ahogy a szállítófurgon Merit felé tartott.

Öt perccel indulás után levették róla a csuklyát, lecserélve a ruhaanyag
sötét, szövött belső terét a furgon sötét, ablaktalan belső terére. Nem nagy
javulás, de kétségkívül előrelépés.
A barna szemű katona Elitól jobbra ült a padon. A másik kettő vele
szemben. Szótlanul utaztak. Eli elméjének egyik részével próbálta nyomon
követni a távolságot, míg a másikkal átpörgette a tervet, amit kapott,
Marcella és választott szövetségeseinek problémáján törve a fejét.
Érezte, hogy Barna Szemű rámered.
– Kérdésed van? – kérdezte Eli.
– Próbálok rájönni, hogy nyírt ki egy ilyen fickó, mint te, harminckilenc
embert.
Eli felvonta az egyik szemöldökét.
– Nem lehet megölni azt, ami már eleve halott. Csak eltakarítani.
– Ez rád is vonatkozik?
 Eli végiggondolta. Túl sokáig tekintette önmagát a kivételnek, amely
erősíti a szabályt. Ma már több esze van. És mégis megkapta ezt a
különleges képességet. Egy emlék jutott eszébe – térdel a padlón, újra és
újra felvágja az ereit, hogy lássa, hányszor kell próbálkoznia, hogy az Úr
hagyja meghalni.
– Végeznék magammal, ha tudnék.
– Jó dolog lehet – mondta Zöld Szemű – megölhetetlennek lenni.
Egy másik emlék – fekszik az asztalon, a szíve Haverty kezében.
Eli nem szólt semmit.
Pár perccel később a furgon megállt egy forgalmas utcán – Eli hallotta a
zajt, mielőtt kinyílt a hátsó ajtó, és beszállt Stell személyesen.
– Briggs – biccentett oda a nőnek. – Samson. Holtz. Minden rendben?
– Igen, uram – felelték kórusban.
– Merre járt? – kérdezte Eli.
– Hiszi, vagy sem – felelte Stell –, nem maga a legfontosabb.
Ezzel oda akart szúrni neki, de Eli le tudta olvasni az igazságot az
igazgató arcáról.
Victor.
A furgon hajtott még néhány saroknyit, majd leparkolt egy sikátorban,
ahol a három katona kiszállt – Stell viszont nem. Elihoz fordult.
– Előremegyek biztosítani a helyiséget. Egy percen belül maga meg én
kiszállunk ebből a furgonból, és bemegyünk. Ha jelenetet rendez, a nyakörv
csak az első problémája lesz.
Eli feltartotta megbilincselt csuklóját.
– Ha kerülni akarja a feltűnést, ezeket talán le kellene venni.
Stell előrehajolt, de csak hogy egy kabátot dobjon Eli kinyújtott kezére,
elrejtve a tekintetek elől. Eli sóhajtott, és követte az igazgatót ki a
furgonból. Felnézett a darabka égboltra, és öt éve először beszívta a friss
levegőt.
Stell Eli vállára tette a kezét, és ott tartotta, miközben átvágtak a kocsik
között a hotel előtt.
– Ne feledje a parancsait – mondta Stell, ahogy beléptek az ajtón, és
átvágtak az előtéren a liftekhez.
A katonák a negyediken várták.
Kettő a folyosón, egy még mindig a szobát ellenőrizte.
Levették a sisakjukat, hogy beolvadjanak, három fiatal, jó külsejű katonát
fedve fel. Egy nő a harmincas évei elején, zömök, erős és sztoikus. Egy
fiatal férfi, jóképű és szőke, nem lehet több harmincnál, az ilyeneket
szokták megválasztani az iskolában a Legszerethetőbb Srácoknak. Egy
másik férfi, széles állú és pökhendi, a diákszervezetek tagjaira emlékeztette
Elit, akiket annyira gyűlölt az egyetemen, az a fajta, aki a fejével roppant
össze egy sörösdobozt, mintha egy ilyen mutatványra büszkének kellene
lenni.
Odabent Stell végre levette Eliról a bilincset.
Eli megdörgölte a csuklóját – nem volt elzsibbadva, és nem is fájt, de
nehéz volt leszokni róla, a késztetésről és az apró gesztusokról, amelyek
hétköznapivá teszik az embereket. Emberré. Eli végigmérte a szobát.
Elegáns hotellakosztály volt, egy nagy ággyal és két nagy ablakkal. Egy
ruhatartó zsák lógott a fürdőszobaajtó belső oldalán, egy másik az ágyon
hevert. Egy szék állt az egyik ablak alatt, a másiknál egy alacsony asztal,
amit egy toll és egy jegyzettömb díszített.
Eli elindult felé.
– Ne közelítsen az ablakhoz, fegyenc.
Eli elengedte a füle mellett, letette a kezét az asztalra.
– Az ablak miatt vagyunk itt. – Ujjai a toll köré kulcsolódtak. – A kilátás
miatt.
Áthajolt az asztal felett, és kinézett a Régi Bíróság épületére az utca
túloldalán.
Milyen tökéletes választás, gondolta. Végül is egy bíróság az ítélethozatal
helye. Az igazságszolgáltatásé.
Felegyenesedett, becsúsztatta a tollat a ruhaujjába, és elindult a
fürdőszoba felé.
– Mégis hova megy? – kérdezte Zöld Szemű.
– Lezuhanyozom – mondta Eli. – Szalonképesnek kell lennem.
A katonák Stellre néztek, aki egy elnyújtott pillanatig Elira meredt, majd
bólintott.
– Ellenőrizzék – adta ki az utasítást.
Eli megvárta, amíg a katonák biztosítják a fürdőt, megbizonyosodva róla,
hogy nem juthat ki belőle, eltávolítva mindent, ami akár minimális eséllyel
használható fegyverként. Mintha ma nem maga Eli lenne a fegyver.
Amikor a katonák végeztek, leakasztotta a ruhatartó zsákot a
fürdőszobaajtóról, és belépett. Épp becsukta volna, amikor az egyik katona
megfogta az ajtót.
– Hagyja nyitva!
 – Ahogy akarod.
A rend kedvéért szemérmesen harminc centire nyitva hagyta.
Felakasztotta a kölcsönöltönyt, és megnyitotta a zuhanyt.
Háttal az ajtónak kihúzta a lopott tollat az RKON-tól kapott kabátja
ujjából, és a fogai közt tartotta, amíg levette a ruháit, és ledobta a lába köré.
Belépett a zuhany alá, a tejüveg ajtó becsukódott mögötte. Végigsimított
az acél nyakörv felületén, gyenge pontot keresett, egy vájatot vagy kapcsot.
De nem talált. Eli bosszankodva felszisszent.
Így a nyakörvnek várnia kell.
Kivette a szájából a lopott tollat, és a zubogó víz háttérzajában kettétörte.
Aligha volt tökéletes, de ennél jobb kést nem tud szerezni.
Lehunyta a szemét, és felidézte a fekete mappa oldalait. Alaposan
tanulmányozta azokat, emlékezetébe véste a Haverty kísérletei mellé csatolt
fényképeket és szkenneket. A jelentés gyomorforgató volt, de
megvilágosító erejű.
Eli először egy alkarjáról készült képen fedezte fel az árnyékot; azt hitte,
karcolás, irányjelzés, amilyeneket a röntgenleleteken szoktak használni. De
aztán az MRI-n megint feltűnt. Egy apró fém négyszög, távolról
négyzetrácsra emlékeztet.
És pontosan tudta, mi az.
Ugyanezt a jelet találta a gerince alsó részéről készült szkennen. És a bal
csípőjén. A tarkóján. A bordái között. Az undor vérként buggyant fel benne,
ahogy rájött, akárhányszor Haverty felvágta, szétfeszítette vagy kiszögelte,
egy nyomkövetőt hagyott benne. Mind elég apró volt ahhoz, hogy a teste
ahelyett, hogy kilökte volna magából a tárgyakat, egyszerűen
meggyógyuljon körülöttük.
Ideje volt kiszedni mindet.
Eli az alkarjához emelte a hevenyészett szikét, és lenyomta. A bőre
felhasadt, azonnal vér buggyant a recés él mentén, és egy régi hang
megjegyezte a fejében, hogy a hő és a pára véralvadásgátlóként működik,
majd ugyanaz a hang emlékeztette arra is, hogy az öngyógyító képessége
mellett mindez lényegtelen.
Összeszorította a fogát, ahogy mélyebbre vágott a műanyaggal.
Haverty sosem bajlódott sekély vágásokkal. Ha felnyitotta Elit, akkor a
csontig hasította. A zuhany zubogása elnyomta volna a fájdalomkiáltását,
de Eli egy hangot sem adott ki.
 Mégis, ahogy az ujjai csúszkáltak, és vére eltűnt a lefolyóban, Eli érezte
magában a pánik maradékát. Haverty ténykedése csak ezt a nyomot hagyta
rajta. Láthatatlan, de álnok.
Végül a nyomkövető kijött, sötét fémdarab vérmocskos ujjai között. Eli
bizonytalan sóhajjal lerakta a szappantartóba.
Egy megvan.
Maradt négy.

A KINGSLEY

MITCH a másik oldalára fordult, és a fapadlóra köpte szájából a vért.

Egyik szeme annyira bedagadt, hogy nem látott vele, törött orrán
keresztül pedig nem kapott levegőt, de legalább életben volt. Képes volt
mozogni. Gondolkodni.
Egyelőre be kell érnie ennyivel.
A lakás kiürült. A katonák elmentek.
Hátrahagyták Mitchet.
Ember.
Ez az egy szó – verdikt, ítélet – mentette meg az életét. Az RKON
katonáinak sem ideje, sem energiája nem volt arra, hogy a céljaik
szempontjából ilyen mellékes valakivel foglalkozzanak.
Mitch nyögve négykézlábra állt. Homályosan emlékezett a mozgásra,
ahogy próbált eszméleténél maradni, miközben a katonák beszéltek.
Elkaptuk.
Eltartott egy darabig, mire a szavak leülepedtek Mitch lehorzsolt fejében.
Victor.
Tétován talpra állt és körülnézett, felmérte a felforgatott lakást, a
vérfoltos padlót, a közelben heverő kutyát.
– Bocs, haver – motyogta, azt kívánva, bárcsak többet tehetne Dolért. De
most már csak Sydney segíthet rajta, és Mitchnek fogalma sem volt, merre
lehet a lány. Megállt a vérontás közepén, őrlődött, hogy várjon-e a lányra,
vagy elinduljon megkeresni Victort, és egy pillanatra a két erő mintha
fájdalmasan szétfeszítette volna.
 De nincs lehetősége mindkettőre, és ezzel tisztában is volt, úgyhogy
feltette magának a kérdést: mit tenne Victor? Mit tenne Syd? És mivel a
válasz mindkét oldalról ugyanaz volt, így már tudta.
Mennie kell.
A kérdés az, hogy hova.
A katonák elvették a laptopját, ő pedig összetörte az elsődleges mobilját,
de Mitch leguggolt – ami ugyanolyan fájdalmasnak bizonyult, mint felállni
–, és kitapogatta a kanapé peremét, majd előhúzott egy apró fekete dobozt
és egy rácsatlakoztatott eldobható okostelefont.
A komornyikja.
A régi fekete-fehér filmekben, amiket mindig annyira szeretett, egy jó
komornyikot csak akkor lehet látni és hallani, ha szükség van rá. De mégis
mindig ott voltak, ártalmatlanul meghúzódva a háttérben, és mintha mindig
tudták volna, mi folyik a házban.
Mitch szerkezete mögött ugyanez az elképzelés állt.
Bekapcsolta a telefont, és nézte, ahogy beérkeznek a nyomon követett
katonák adatai. Hívások. Üzenetek. Helyadatok.
Három telefon. És mind ugyanazon a helyen.
Megvagytok.
Egész életében alábecsülték Mitchet. Egyszer ránéztek a termetére, a
méretére, tetovált karjára és borotvált fejére, majd kapásból ítélkeztek:
lassú, ostoba, mihaszna.
Az RKON is alábecsülte.
Mitch körülnézett, és megtalálta a kártyalapot, amelyet Sydney hagyott
hátra.
Instrukciókat firkantott a hátuljára, majd lerakta a kártyát a kutya
mozdulatlan teteme mellé.
– Bocs, haver – mondta megint.
Ezzel felvette a kabátját, fogta a kulcsait, és elindult megkeresni Victort.
 XIII
AZ UTOLSÓ DÉLUTÁN
RKON

VICTOR kinyitotta a szemét, de csak önmaga nézett vissza rá.

Vékony végtagjai, betegesen sápadt bőre, fekete ruhája tükröződött a
fényes mennyezeten. Egy keskeny priccsen hevert egy négyzet alakú
helyiség egyik fala mentén, könnyen felismerhető, hogy valamiféle cella.
A pánik tűként döfött a bőre alá. Négy évet töltött egy ilyen helyen –
nem, nem pont ilyenben, nem ennyire okosban, nem ennyire fejlettben –, de
ugyanilyen üresben. Élve eltemették egy magánzárkában, és nap mint nap
megesküdött, ha kiszabadul, soha többé nem hagyja magát csapdába ejteni.
A mellkasához emelte a kezét, és érezte a zúzódást a bordái között, ahol
az első nyíl a csontot súrolva beléfúródott. Felült, várt egy pillanatot, hogy
elmúljon a rátörő szédülés, majd felállt. A cellában nem volt óra, fogalma
sem volt, mióta lehetett eszméletlen, csak képességének állandó zúgása
erősödött percről percre.
Victor körülnézett, és ellenállt a késztetésnek, hogy felkiáltson;
megijesztette a gondolat, hogy senki sem felel neki, egyedül a saját
visszhangja válaszol majd neki. Ehelyett felmérte a környezetét.
A falak, amelyeket eredetileg kőnek hitt, valójában műanyagból vagy
üvegszálas lapból készültek. Enyhe elektromosságot érzett áramlani bennük
– kétségkívül a szökéstől akarja elvenni a kedvét.
Felnézett, kamerákat keresett a mennyezeten, mire egy ismerős hang
szakította félbe, és töltötte meg a cellát.
– Mr. Vale – mondta Stell. – Annyi idő után ugyanott lyukadtunk ki,
ahonnan indultunk. A különbség viszont az, hogy ezúttal nem fogják
kiengedni.
– Ebben nem lennék olyan biztos – felelte Victor, erőlködve, hogy
továbbra is élesen csengjen a hangja. – De be kell valljam, ez nem túl
kellemes.
– Mert ez nem valami játék. Maga gyilkos, szökött fegyenc, ez pedig egy
börtön.
– A tárgyalásom hova lett?
 – Eljátszotta a lehetőséget.
– És Eli?
– Vele más célunk van.
– Átveri magát – horkant fel Victor. – És mire rájön, hogyan, már túl
késő lesz.
Stell nem harapott rá a csalira, hallgatott. Victor türelme fogytán volt, és
az ideje is. Felnézett a kamerákra.
Lehet, hogy egy ketrecben volt, de felkészült a lehetőségre.
Hagyott magának egy kulcsot.
A kérdés, hogy hol van Dominic Rusher.

DOM megrántotta az RKON-nál rendszeresített acélbilincset, de az

asztalhoz rögzítették.
Három éven át attól rettegett, hogy az egyik cellájukban ébred. Ehelyett
egy kihallgatóteremben ébredt.
Egy fémszékben ült egy fémasztalhoz bilincselve, és egyedül volt, az
egyetlen ajtó egyértelműen bezárva, az irányítópanelt a falon határozott
vörös vonal jelezte.
Beléhasított a pánik, és Domnak emlékeztetnie kellett rá magát, hogy
nem tudják, hogy ő egy RK.
Még nem.
És ez maradjon is így, ameddig csak lehet.
Valóban csapdába esett – kívül tud kerülni az időn, aminek rohadtul
semmi hasznát nem veszi, mert még idő nélkül is kurvára egy asztalhoz
lenne láncolva. És utána még jobban megszívná, mert abban a pillanatban,
hogy visszalép a valóságba, látszana az elcsúszás, a rés aközött, ahol
korábban volt, és ahol most van. Talán csak egy döccenésnek, bénázásnak,
hibának tűnne. De az ilyen helyeken, mint az RKON, nincsenek hibák, és
mindenki, aki kamerán keresztül látja, tudná, hogy ez mit jelent. Hogy ő
micsoda.
Úgyhogy Dom várt, fejben mérte az időt, tűnődött, hol lehet most Eli,
remélte, hogy legalább Victornak sikerült megszöknie.
Végre a kapcsolótábla pirosról zöldre váltott.
Az ajtó kinyílt, és két katona lépett be.
 Dom egy barátságos arcban reménykedett, de ehelyett megint Riost
kapta, mellé a Hancock nevű keménykötésű, érzéketlen katonát. Dom
zsugorodó szabadságának utolsó maradványaira meredve nézte a bezáruló
ajtót Rios mögött, majd a számok a kapcsolótáblán újra pirosba borultak.
Kurva életbe.
Rios az asztalhoz lépett, és letett egy aktát. Dom aktáját. Átfutotta a
lapok felső részét, gemkapcsokat és hasonlókat keresett, bármit, amit Dom
esetleg használhat.
– Rusher ügynök – kezdte Rios –, elárulná, mit keresett az igazgató
irodájában?
Dom kihasználta azt a kevés ébren töltött idejét. Felkészült az effajta
kihallgatásra.
– Megpróbáltam megakadályozni egy gyilkos szökését.
Rios felvonta az egyik szemöldökét.
– Ezt hogy tervezte?
Dom előredőlt.
– Hallott már Eli Elevenről? Eliot Cardale-ről, vagy hogy hívják? Tudja,
mit tett?
– Olvastam az aktáját – felelte Rios. – És a magáét is.
– Akkor tudja, hogy az egyik célpontja voltam. Még mindig nem tudom,
miért… de halottnak kellene lennem. Az is lennék, ha Eli elkap. Úgyhogy
amikor meghallottam, hogy Stell az intézeten kívülre akarja szállítani, nem
engedhettem, nem hagyhattam, hogy az az elmebeteg újra rászabaduljon
Meritre.
– Ezt nem maga dönti el, katona.
– Akkor rúgjon ki.
– Ezt meg nem én döntöm el – válaszolt Rios. – Addig itt tartjuk, amíg az
igazgató visszatér, és döntést hoz.
Rios beszéd közben átlapozta az aktát, és Dom megpillantott egy
gemkapcsot pont azelőtt, hogy Hancock adóvevője megszólalt. A halk
rádiózaj elnyomta a szavakat, de az egyik kiugrott.
Vale.
Dom próbálta elrejteni arcáról a felismerést, ahogy Hancock a füléhez
emelte az adóvevőt.
Vale… felébredt…
– Mindaddig – folytatta Rios – azt javaslom…
 – Hogy jutott be Stell irodájába? – kérdezte Dom, másfelé terelve a
beszélgetést. Rios felnézett, árnyék suhant át az arcán. Dom folytatta. –
Csak egy ajtó van, én pedig vele szemben álltam. Maga viszont mögöttem
jelent meg.
Rios összehúzta a szemét.
– Hancock – mondta –, hívja Stellt. Kérdezze meg, mi legyen a
következő lépésünk.
Dominic tényleg kíváncsi volt Rios válaszára, de a kijutás még jobban
érdekelte. Megvárta, amíg Hancock lehúzza a belépőkártyáját, majd a vonal
zöldre váltott, és az ajtó egy kattanással kinyílt.
– Most pedig, Rusher ügynök – folytatta a nő –, besz…
Esélye sem volt befejezni. Dominic nagy levegőt vett, mint egy úszó
alámerülés előtt, majd hirtelen hátrafelé mozdult, a világ szétvált körülötte,
ő pedig kicsúszott az időből az árnyékba.
A terem tökéletesen mozdulatlanná dermedt, a szürke árnyalataival
készült festménnyé: Rios dermedten, kifürkészhetetlen arckifejezéssel,
Hancock félúton az ajtó felé. Dominic még mindig az asztalhoz bilincselve.
Felállt, maga felé húzta az összekapcsozott lapokat, és elkezdte
lefeszegetni a fémdarabot. Leszedte a kapcsot, majd felállt, és beillesztette a
vékony rudat a bilincs nyelve és a zárszerkezet közé. Több próbálkozásába
telt, az árnyak nedves gyapjúként nehezedtek a végtagjaira, és piros seb
jelent meg Dominic csuklóján az állandó nyomástól, de végül a zár
engedett. Kinyitotta a bilincset, a másik felével is megismételte a
gyötrelmes eljárást, és kiszabadult.
Rios csuklójára kattintotta a bilincset, majd Hancock dermedt karja alatt
átbújva kiment a folyosóra. A levegő ránehezedett, akár az óceáni áramlat,
miközben elindult a legközelebbi irányítóterem felé. Egyetlen másik katona
volt bent, egy Linfield nevű ügynöknő nyújtózkodás közben megdermedve
egy konzol előtt. Mielőtt visszatért az időbe, Dominic kivette a nő övéből
az ösztökét, és a tarkójához nyomta.
Kékesfehér villanás, az elektromosság sercegése, majd Linfield
előrerogyott. Dom félretolta a széket, és keresni kezdett, ujjai gyorsan
mozogtak a billentyűk felett.
Nem volt sok ideje. Minden másodperc, amit Dom a valódi világban
töltött, egy leleplezett másodperc volt, egy másodperc, amikor
rajtakaphatják, elfoghatják, egy másodperc, amikor megszólalhat a riasztó,
a katonák akadálytalanul száguldhatnak felé. És mégis, mindennek ellenére
a világ beszűkült gépelés közben, a szíve kalapált, de a pulzusa erős,
egyenletes maradt. Mindig jól teljesített nyomás alatt.
Nem volt ideje találgatni, melyik cellában tartják Victort, úgyhogy a
leggyorsabb lehetőséget választotta.
Kinyitotta mindet.

AZ EGYIK percben Victor fel-alá sétált a néma, üres cella fogságában, a

következőben pedig a világot elárasztotta a mozgás és a hangok. Egy
riasztó élesen felsüvített, miközben a cella legtávolabbi fala elindult lefelé,
az átlátszatlan üvegszálas felület visszahúzódott a padlóba.
Fények villództak fehéren a feje felett, de ahelyett, hogy lezárta volna
magát, az intézmény mondhatni kinyílt. Szétesett. Victor minden irányból a
nyíló zárak és ajtók fémes zörejét hallotta.
Épp ideje volt.
Kilépett a cellájából, és egy még nagyobb második teremben találta
magát, amely műanyag helyett betonból épült. Akkora lehetett, mint egy
kisebb repülőgéphangár – addig keringett benne, amíg meg nem találta az
ajtót. Az ajtó kinyílt Victor érintésétől, és feltárult mögötte egy fehér
folyosó.
Tett három lépést, majd minden, amit Dominic elért, hirtelen a visszájára
fordult.
Ajtók csapódtak, zárak zárultak, szirénák hallgattak el, és amikor újra
rákezdtek, a fények immár nem fehérek voltak, hanem artériás
sötétvörösek, mint egy perverz Simon mondja játékban.
De Victor nem állt meg.
Akkor sem, amikor golyózápor visszhangzott egy közeli folyosón, akkor
sem, amikor csizmák kopogtak a csúszós linóleumon, akkor sem, amikor
fehér gázfelhők áradtak be a feje felett a szellőzőnyílásokból.
Egy válaszfal zárult be előtte a folyosó túlsó végén, mire Victor
hátrahőkölt, visszafojtott lélegzettel befordult egy sarkon, majd szemtől
szemben találta magát két, sisakot viselő, felfegyverzett RKON-katonával.
Elkapta az idegszálaikat, mire a fegyvereik rászegeződtek, de elkésett –
ujjuk egy pillanattal azelőtt érte el a ravaszt, hogy az ereje hathatott volna
rájuk.
 Lövések dördültek, fegyverek ropogtak, és Victor oldalra vetette magát,
de a szűk folyosón nem tudott hová menekülni.
Egy golyó – ezúttal nem altatólövedék, hanem vékony, hegyes acél –
súrolta az oldalát közvetlenül azelőtt, hogy az erejével kiütötte a kezükből a
fegyvereket. Ám Victor saját szorítása is gyengült, és ebben az üres
másodpercben célra tartották a fegyvereket, újra a fejére, a szívére
szegezték azokat.
A katonák tüzeltek, a folyosót megtöltötte az éles fegyverropogás, és
Victor felkészült a golyók becsapódására.
De nem találták el.
Ehelyett valaki átkarolta a vállát, és Dominic pajzsként fordult Victor elé,
miközben mindkettőjüket visszahúzta a sötétségbe.
A világ hirtelen teljes, tökéletes mozdulatlanságba dermedt.
Ugyanott álltak, ugyanazon a folyosón, de minden erőszak és sebesség
eltűnt, helyüket átvette a csend és a nyugalom. A közeledő katonák az időbe
dermedve álltak, a golyók mozgásvonalakat hasítottak mozdulatlanul
felfüggesztve a levegőben.
Victor párszor levegőért kapott, hogy összeszedje magát, de amikor
beszélni próbált, egy hangot sem bírt kipréselni magából. Az árnyékok
üressége nemcsak a színeket és a fényt nyelte el, de a hangokat is.
Dominic arca komor álarc volt fél méterre Victorétól, miközben a katona
keze megszorult a ruhaujján, és a fejével intette a szótlan parancsot.
Gyere velem!
 XIV
AZ UTOLSÓ ESTE
AZ ELSŐ ÉS A WHITE SARKA

MARCELLA újra úgy döntött, aranyat fog viselni.

Rég volt már a fordulópontot jelentő éjszaka a National tetején, amikor
nemcsak a férjétől szabadult meg, de első ruhájának cikornyás
dekadenciájától is, amelyet lecserélt a fehér és aranyszínű selyem fényes
ragyogására.
Úgy követte a teste alakját, akár a folyékony fém, felemelkedett a
nyakánál és leereszkedett a lapockái között, majd összeért a gerince
tövénél.
Gyönyörű feleségemnek.
Bizonyos megvilágításban a tejszerű szövet a második bőrének tűnt, a
lágy derengés beleivódott a húsába, őt magát is arannyá változtatva.
Mi értelme gyönyörű dolgokat birtokolni, ha nem mutogatod őket?
Marcella a füle mögé simította egyik hajfürtjét, imádta, ahogy az arany
fülbevaló szinte folyadékként lecsorog a cimpájáról. Egyik csuklóján
karpánt. A körmeit egyforma színűre festette.
Ha a szépség bűn lenne…
Fehér-arany gyöngyökből álló háló fedte a haját, akár egy csillagfelhő.
Van rajta figyelmeztető címke?
Cipősarka keskeny, akár a penge, és ugyanolyan éles.
Feleségem, a kereskedelmi főiskolás.
Az egyedüli színfolt határozott kék szeme volt és ajkának élénk,
vérszomjas vöröse.
Bizonyára nem akar jelenetet rendezni.
A tükörhöz emelte a kezét.
Mindig is arcátlan ribanc voltál.
Az üveg ezüstszínűvé vált az érintése nyomán, foltokban feketére égett,
akár egy filmszalag, az erózió terjedt, és elnyelte az aranyszínű ruhát, a kék
szempárt, a tökéletes mosolyra húzódó vörös ajkat.
Jonathan a falnak támaszkodott, a pisztolyával játszadozott, kivette és
újra betette a tárat, mint ahogy Marcus szokta kattogtatni a tollát, amikor
nyugtalan volt.
Katt, katt. Katt, katt. Katt, katt.
– Fejezd be – utasította Marcella, ahogy feléje fordult. – Hogy festek?
Jonathan hosszasan végigmérte.
– Veszélyesen.
Marcella elmosolyodott.
– Gyere, húzd fel a cipzáram.
Jonathan visszacsúsztatta a fegyvert a tokjába.
– A ruhádon nincs cipzár.
Marcella a cipőjére mutatott. A férfi odalépett hozzá és letérdelt,
Marcella pedig a felkínált térdére tette az egyik lábát.
– Bármi is történjék ma este – mondta, felemelve a férfi állát –, tartsd
rajtam a szemed.

SYDNEY egy üres fürdőkádban tért magához.

Egyik oldalára fordulva összekucorodott, egy nagy takaróba bugyolálva a
mély fehér kádban, és egy pillanatig azt sem tudta, hol van.
Aztán szakadozottan visszaemlékezett.
A Kingsley. A hotel és a bögre túl édes csokoládé.
Sydney felállt, a feje hasogatott attól, amit June az italába tett – és hálás
volt érte, hogy nem ivott belőle többet. Kimászott a kádból, megpróbálta
kinyitni a fürdőszobaajtót, de a kilincset csak pár centire tudta lenyomni.
Kopogott, aztán dörömbölt. Vállal meglökte az ajtót, és érezte az
ellenállást, de nem egy zárét, hanem a túloldalnak támasztott másik tárgyét.
Megfordult, felmérte az apró, ablaktalan helyiséget, és meglátta a
mosdókagylón hagyott üzenetet.

Mindent elmagyarázok, ha túl vagyunk rajta.

Csak bízz bennem.
J

Érezte, hogy megremeg, de nem a félelemtől, hanem a haragtól. Bízni

benned? June bedrogozta. Bezárta egy hotel fürdőszobájába. Syd eddig azt
hitte, June nem olyan, mint a többiek, hogy barátként, testvérként, egyenlő
félként tekint rá. De hiába beszélt annyit bizalomról, függetlenségről, arról,
hogy Sydney-nek meg kell hoznia a saját döntéseit, mégis ezt tette vele.
Ki kell jutnia innen.
Meg kell találnia Victort, és meg kell mentenie Mitchet.
A telefonjáért nyúlt, aztán eszébe jutott, hogy a dohányzóasztalon hagyta.
De a bomberdzsekije egyik zsebében megérezte a kis fémdobozt Serena
csontjaival, a másikban pedig a pisztoly hűvös acélját. June nyilvánvalóan
nem motozta meg. Végül mégiscsak egy naiv gyerekként kezelte.
Syd elővette a fegyvert, megmozgatta ujjait a markolaton, miközben a
kilincsre célzott, majd jobban átgondolta, és a túloldali sarokvasakra
irányította a csövet.
A lövés fülsüketítőn visszhangzott a csempe és a márvány között, a
kemény felületek felerősítve verték vissza.
Sydney még kétszer tüzelt, majd teljes súlyával megint nekivetette magát
az ajtónak, érezte, hogy a sarokvasak eltörnek, a fa leszakad róluk.
És Sydney kijutott.
 XV
AZ UTOLSÓ ESTE
RKON

A FEHÉR folyosók különös tablót alkottak.

Katonák térdeltek a sarkokon és dermedtek meg mozgás közben. Egy
lángoló nő, a lángok a közeledő katonák felé csaptak. Egy férfi térdelt a
padlón, a karját épp hátracsavarták. A vészjelzők vörös fénye gázfelhőkről
verődött vissza.
És az állóképek között Dom és Victor kifelé tartott az RKON-ból. Lassú
volt, gyötrelmesen lassú, a levegő vízként nehezedett a lábukra és a
kezükre, Victor vakon kapaszkodott Dom ruhaujjába – és bizonyos
értelemben tényleg vak volt, nem látta át a labirintust.
És ekkor Dom összeesett.
Minden figyelmeztetés nélkül. Meg sem tántorodott előtte.
Egyszerűen a földre zuhant.
Victor is letérdelt – vagy ez, vagy elengedi –, de ahogy Dom háttal a
falnak zuhant, Victor meglátta az egyenruhájának elejét, fekete alapon
fekete, ami nedvesen csillog.
A golyók takaros, érmeméretű lyukakat ütöttek.
A lövöldözés a folyosón. Abban a rövid pillanatban, amikor Dom
kivágódott az árnyékok közül, és mielőtt elkapta volna Victort…
– Ostoba – motyogta Victor hangtalanul.
A sebre nyomta a kezét, érezte a vértől átázott inget. El sem tudta
képzelni, hogyan maradhatott Dominic ilyen sokáig talpon.
Dom rázkódott, mintha fázna, úgyhogy Victor lekapcsolta az
idegvégződéseit, és azt mondta:
– Állj fel.
Ám Dominic nem hallotta.
– Állj fel – formálta újra a szavakat.
Ezúttal Dominic megpróbálta, felemelkedett néhány centit, majd
visszarogyott a padlóra. A szája mozgott, szavai elvesztek, de Victor értette.
Sajnálom.
 – Sajnálom – mondta a volt katona, és Victor rájött, hogy ezúttal hallja a
hangját. Az árnyékok összeomlottak körülöttük, a színek és az élet
visszaszivárgott a repedések között. Victor megfeszült, szorosabban fogta
Dominic karját. De nem az ő szorítása gyengült. Hanem Dominicé.
– Tarts ki – mondta Victor, ám Dom feje oldalra billent, és a színtelen,
hangtalan időn kívüli tér visszaomlott a káoszba és a zajba, a gázba és a
fegyverropogásba.
Victor tenyere csúszós volt a vértől, amely sávokban mocskolta a padlót,
és feltűnő morzsaösvényként kanyargott mögöttük, hirtelenvörösen a steril
fehér felületek között.
Victor elkezdte talpra húzni Dominicet, de a hajdani katona most már
holtsúly volt, bőre viaszos szürke, szeme nyitva, de már nem lát semmit.
Victor elengedte, visszatámasztotta a testet a fal mellé, ahogy a katonák
befordultak a sarkon.
Ezúttal Victor mozdult először.
Nem habozott, nem számolt, csak nyers, brutális erővel lecsapott.
A katonák vízbe dobott kőként hullottak alá.
Victor átlépett ernyedt testük felett.
Meglátta az intézet bejáratát: egyetlen hosszú, üres folyosó választotta el
a szabadságtól.
És ekkor egy katona lépett ki előtte a falból.
Nem volt fotocellás ajtó, sem rejtett folyosó. A nő egyenesen a falból
érkezett, mint egy nyitott ajtóból. Megállt Victor előtt, arcvédő nélkül, éles,
komor tekintettel és egyik kezében elektromos ösztökével.
Egy RK, aki az RKON-nak dolgozik.
Victornak meglepődni sem volt ideje.
A katona feléje lendült, kék fények sercegtek a bot végén. Victor
hátraugrott, miközben a nő idegszálai felé nyúlt, de mielőtt megragadhatta
volna azokat, a nő oldalra lépett, és megint eltűnt a falban.
Egy pillanattal később Victor mögött termett.
Victor megpördült, elkapta a nő csuklóját, mielőtt az elektromos bot a
csupasz bőréhez ért volna.
– Sok veled a baj – mondta, szavait elnyelte a szirénák visítása.
Megmarkolta a nő idegeit, mire az fájdalmasan levegőért kapott, de nem
esett össze. Ehelyett a bakancsával Victor sérült oldalába rúgott.
Victor fájdalmasan a fehér padlóra zuhant, és a nő már rajta is volt – vagy
rajta lett volna, ha Victor keze az utolsó pillanatban nem csap fel, hogy
megállítsa.
A katona küzdött Victor szorítása ellen, még akkor is, amikor Victor arra
kényszerítette a kezét, hogy maga ellen fordítsa az ösztökét. A nő szeme
összeszűkült a koncentrálástól, akaratereje összecsapott Victoréval, de Eli
szabad volt, Sydney pedig eltűnt, és ez a két tény tántoríthatatlanná tette a
férfit.
Megmozgatta az egyik kezét, a saját mellkasa felé húzta, és a mozdulatot
tükrözve a katona a saját mellkasához nyomta az ösztökét.
Kék fény, elektromos sercegés, és az RK eszméletlenül esett össze.
Victor felállt, a nő testét megkerülve elindult a széles üvegajtó felé. Ám az
nem nyílt ki.
Nem volt kiút.

MITCH nem tudta, mihez kezdjen.

A kocsija járó motorral állt száz méterre az RKON-épületegyüttes magas
fémkapujától, miközben az eső szemerkélésből zuhogásba váltott.
Ült a kormány mögött, a komornyik kis fekete dobozát állítgatta, hogy
feltörje a kapu frekvenciáját, ne pedig jeleket kövessen. Ezzel közelebb
juthatna az épülethez, de arra a problémára nem jelentene megoldást,
hogyan jusson be, vagy hogyan hozza ki Victort. Vagy egyáltalán hol kezdje
keresni.
Egy őr állt a biztonsági bódéban a kapu túloldalán, és ki tudja, hányan
vannak még az épületben, rohadtul nem elég egy okostelefon és egy
hekkelő kütyü ahhoz, hogy feltörje egy olyan hely védelmét, mint az
RKON. Ami azt jelentette, hogy nyers erőt kell használnia a bejutáshoz.
Még mindig a fejét törte a legjobbat keresve a számtalan rossz ötlet
között, amikor az eső enyhült, épp annyira, hogy meglássa az épület
bejáratát – és közvetlenül mögötte a jellegzetes alakot.
Victor.
Mitch megnyomta a gombot a fekete dobozon, és az RKON kapuja
elkezdett kinyílni. Beindította a motort és gázt adott, az abroncsok
kipörögtek az esőben, ahogy áthajtott a kapun, egyenesen az RKON felé.
Victor épp akkor ugrott félre az útjából, hogy Mitch a kocsival áttörte a
bejáratot. A megerősített üveg nem tört össze, viszont benyomódott,
megroggyant, és amikor Mitch hátramenetbe tette a kocsit, Victor szét tudta
feszíteni az ajtót, és kibújni rajta.
Beült az anyósülésre, Mitch lába máris a gázon.
A katona az őrtoronyból feléjük rohant, de Victor csak legyintett, mintha
az őr csak egy bogár lenne, apró kellemetlenség, és a férfi összerogyott.
Mitch kocsija, elején a szétroncsolódott fémmel, átgurult a nyitott kapun,
és elhajtott.
Belenézett a visszapillantó tükörbe – senki sem követte őket, még nem.
Victorra sandított.
– Az nagyon sok vér.
– A java Dominicé – felelte Victor komoran.
Mitch összezavarodott. Nem akart rákérdezni. Nem igazán volt rá
szükség. Az egyetlen válasz, ami számított, Victor tekintetében volt, ahogy
kerülte az övét.
– Hol van Sydney? – kérdezte.
– Nem tudom.
– Tegyél ki – mondta Victor –, aztán keresd meg, és tűnjetek el ebből az
átkozott városból.
– Hol tegyelek ki?
Victor elővette a meghívót a farzsebéből. Gyűrött volt és vérfoltos, de az
aranybetűk tiszták maradtak az elején.
– A Régi Bíróságnál.
 XVI
AZ UTOLSÓ ESTE
MERIT BELVÁROSA

AZ ESŐ végre alábbhagyott, mire Marcella kilépett a lakásból.

Három kocsi parkolt járó motorral előtte az útpadkán, egy elegáns fekete
limuzin, mellette két városi terepjáróval. A biztonságiak megkerülték a
kocsikat, négy férfi makulátlan fekete öltönyben, magasba tartott
esernyőkkel takarták magukat.
Marcella semmit sem bízott a véletlenre.
Stell kezdhetett elkeseredetté válni, és az elkeseredett férfiak
meggondolatlanságokat tesznek.
Elérték a szedánt, és Jonathan kinyitotta előtte az ajtót. Amikor nem
önsajnálatban dagonyázik, igazi úriember tud lenni.
Marcella beült a hátsó ülésre, és észrevette, hogy nincs egyedül. Egy
napbarnított, elegáns férfi ült vele szemben világosszürke öltönyben.
Kimeredt az ablakon, és látványosan duzzogott.
– Nos? – kérdezte Marcella. – Megtaláltad a lányt?
A férfi bólintott, és az ismerős dallammal a hangjában megszólalt.
– Nem sokon múlt, de megtaláltam.
– Helyes – vágta rá Marcella. – Hozd el nekem, ha ezzel végeztünk.
June félrepillantott kölcsönvett szemével, de határozott hangon válaszolt.
– Természetesen.
Jonathan szállt be a másik oldalon. Marcellának nem okozott gondot,
hogy ennyi arc mögött látja June-t, a férfi viszont kicsit megrezzent az
idegen láttán.
– Johnny haver – búgta June –, engedd el magad, a tékozló RK visszatért
a csapatba.
Marcella végigmérte June-t.
– Ez lenne a jelmezed?
A férfi szája fanyar mosolyba rándult.
– Túl csinos vagyok? – Ezzel eltűnt, egyenes, magas arccsontja helyén
egy kampós orrú, hajléktalan öregasszony jelent meg. – Most jobb?
 Marcella a szemét forgatta, örült, hogy June-nak végre visszatért a
humora.
– Biztosan találsz valami arany középutat.
June színpadiasan felsóhajtott, és egy középkorú férfivá változott ápolt
bajusszal, és vonzó, de kissé felejthető vonásokkal.
– Most jobb?
– Sokkal – felelte Marcella.
June alaposan megnézte a nőt.
– Úgy festesz, mint Hófehérke, aki megölte a királynőt, és ellopta a
tükröt.
Marcella hűvösen elmosolyodott.
– Ezt bóknak veszem.
June hátradőlt az ülésben.
– Ahogy érzed.

ELI hátrasimította a haját, és begombolta az ingét.

A törött toll maradványait lehúzta a vécén. A nyomkövetőket a zakója
zsebébe dugta.
Jó érzés volt újra a valódi világ ruháit viselni, még ha alkalmi öltözetet is.
Több száz különféle jelmezt öltött fel a munkája érdekében. Már csak egy
fegyver hiányzott, egy kés, egy drótdarab. De képes lesz rá puszta kézzel is.
Nyilván nem először csinálja.
Éppen a nyakkendőjét kötötte, amikor felbolydulást hallott a
fürdőszobaajtó túloldaláról, rádiózaj keveredett Stell mogorva hangjával.
Eli kioldotta a csomót és újra nekilátott, a lehető leglassabban kötötte
hallgatózás közben.
– Nem… az isten verje meg… ki volt az? Nem… nem térünk el a
tervtől…
Eli megvárta, amíg egyértelművé nem vált, hogy nincs már mit
kifülelnie, majd kilépett a fürdőből. Stell paprikavörös volt. Sosem ment
neki a pókerarc. És egyetlen ember képes ekkora felzúdulást okozni.
Victor.
– Minden oké? – kérdezte Eli.
– Csak koncentráljon a feladatára – utasította Stell, majd felvette a
zakóját, és beletúrt őszülő fekete hajába. Napról napra őszebb, gondolta Eli.
Egyeseknek nem való ez a munka.
Nem csak Eli öltözött ki.
A nő most fekete selyem egyrészes ruhát viselt, ami inkább illett a
kifutóra, mint egy ügynökhöz a terepen.
A fiatal szőkén még mindig az egyenruhája volt, de a szögletes állú
katona fekete zakót vett fel a nyakánál kigombolt patyolatfehér inggel.
– A meghívó két főre szól.
Stell válaszul elővett még egy meghívót.
– Másolat? – gondolkodott Eli hangosan. Ha az, akkor hibátlan.
– Nem – válaszolta Stell. – Ezt Marcella a kerületi ügyésznek küldte.
Szerencsénkre ő nincs a városban. – Átadta a tartalék meghívót a
katonanőnek. – Holtz – biccentett oda a szőkének –, kint marad.
– Mindig én húzom a rövidebbet – motyogta a katona. Stell az órájára
nézett.
– Itt az idő.

A FEKETE furgon eltűnt, mire Sydney visszaért a Kingsley-hez.

A lakás ajtaját betörve találta, résnyire nyitva, mire elővette a fegyverét,
és mindkét kezével tartva belépett.
Először a vért vette észre. Az előszobából kivezető nagy cseppeket, majd
egy kisebb tócsát a fapadlón, amely szétkenődött egy kézlenyomat mentén.
Aztán a tetemet.
Dol.
Syd a kutyához sietett, letérdelt mozdulatlan teste mellé. Lesöpörte a
kártyalapot a mellkasáról, beletúrt a bundájába. Lehunyta a szemét, és
kinyúlt, érezte, ahogy a kutya életének szálai eltáncolnak az ujjai elől,
kicsúsznak a markából. Minden alkalommal nehezebb. Minden alkalommal
mélyebbre kell nyúlnia. És miközben Sydney dolgozott, szörnyen fájdalmas
hideg hasított belé, aztán érezte, ahogy összerándul a tüdeje, a lélegzete
elakad, végül megragadta a szálat, és visszahozta Dolt az életbe. Még
egyszer.
A kutya mellkasa megemelkedett, Syd pedig levegőért kapva leült.
A pikk király felé fordult, amely most arccal lefelé hevert, hátulján Mitch
bolhabetűivel.
Elmentem megkeresni Victort.
 Syd felállt, és vele együtt Dol is, lerázva magáról a halált, mint az
esőcseppeket. Úgy dörgölőzött a lányhoz, mintha azt kérdezné, most mi
lesz.
Syd körülnézett. Nem volt nála telefon.
Fogalma sem volt, hová mentek a többiek.
Valamije viszont volt – a láthatatlan kapocs közte és azok között, akiket
visszahozott.
Nem tudta, hogy ennyi elég lesz-e, de meg kellett próbálnia. Lehunyta a
szemét, és kinyúlt egy másik szál felé. Érezte, hogy megfeszül az ujjai
között.
– Gyere – mondta Dolnak, kikerülve a vért.
Amikor leért az utcára, Syd megállt, újra lehunyta a szemét. Érezte, hogy
a világ enyhén balra billen körülötte. Mintha azt mondaná, erre. Syd
elindult.

– GYORSABBAN – mondta Victor, miközben próbált nem tudomást venni

koponyájában a zúgásról, a gyűlő töltés első figyelmeztető jeléről.
Ki kell várnia a sorát. Muszáj lesz neki.
– Miért? – kérdezte Mitch, ennek ellenére gyorsított Merit felé. – Miért a
zűrzavar irányába megyünk, miért nem távolabb tőle?
Victor talált egy tekercs papírtörlőt a hátsó ülésen, és a felületi sebre
nyomta a bordái között.
– Ott lesz Eli.
– Egy okkal több, hogy a másik irányba menjünk. Az idők végéig
kerülgethetitek egymást, de ez csak egyféleképpen érhet véget, és ott nem te
nyersz.
– Kösz a bizalmat – mondta Victor szenvtelenül.
Mitch a fejét csóválta.
– Te meg a bosszúd…
De ez nem a bosszúról szólt.
Bármi is történt veled, bármi is gyötör, azt magadnak köszönheted.
Campbellnek igaza volt. Victornak vállalnia kell a felelősséget.
Önmagáért. És a szörnyetegért, amelyet a világra segített. Eliért.
– Így akarsz bemenni? – kérdezte Mitch.
Victor megfordította a lapot a kezében.
 – Van meghívóm.
De amikor végignézett magán, rájött, hogy Mitchnek igaza van.
Valahol Stell folyosója és a cellában ébredés között elvesztette a kedvenc
ballonkabátját. Fekete pólóján keskeny vágás éktelenkedett. Mindent
megtett, hogy egy üveg vízzel lemossa a vért a kezéről, de az még mindig a
körmei alatt sötétlett.
Nem volt sem fegyvere, sem terve.
Csak a tudat – a bizonyosság –, hogy Eli szökni próbál majd, amint
lehetősége nyílik rá.
És Victor ott lesz, hogy megállítsa.
 XVII
AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA
A RÉGI BÍRÓSÁG

ELI belépett a nagy előcsarnokba, hajából csöpögött az esővíz.

A hely már megtelt emberekkel, nők és férfiak estélyi ruhában. Olybá
tűnt, Merit színe-java egy helyen. A két katonát már korábban beengedték,
több emberrel Eli előtt, és ők azonnal beolvadtak a tömegbe.
Eli és Stell a bejárathoz lépett, majd megállította őket két biztonsági őr
kézi fémdetektorokkal.
– Rendfenntartó szervek – mondta Stell gorombán, megmutatva a
fegyverét.
– Elnézést, uram – felelte az őr –, az eseményre senki sem hozhat be
fegyvert.
Micsoda irónia, gondolta Eli, miközben széttárta a karját, és elhúzták a
teste mellett a detektort. Meg se pittyent. Stell vonakodva leadta a
fegyverét. Elmentek egy ruhatár előtt, ahol Eli kibújt a kabátjából, és
átnyújtotta a ruhatárosnak, figyelve a távolodó nyomkövetőket. Egyedül a
nyakörv maradt probléma, de miközben kilépett a zuhany alól, és felvette az
öltönyét, Eli kiötölt egy tervet.
Megérkeztek a bíróság előcsarnokába, egy oszlopokkal szegélyezett,
kupolával fedett kör alakú terembe. Eli a nyakát nyújtogatta, az épületet
csodálta. A klasszikus építészet díszpéldánya volt: magas mennyezet és
üres terek, egyszerre elegáns és zord.
Minden oszlopból kovácsoltvas gyertyatartók ágaskodtak, akár a
fémbokréták. A Justicia kezében tartott mérleget idéző nagy ezüsttálak
sorakoztak a kifényesített márványasztalokon, amelyek mintha egyenesen a
padlóból nőttek volna ki. Az átriumra néző kilátóterasz futott körbe a
kupola aljánál, a csarnok közepén pedig egy márványalapzaton maga
Justitia bronzszobra tornyosult csaknem két emelet magasan.
Még nyoma sem volt Marcellának, de ez nem lepte meg Elit. Sejteni
előre, hogy nagy belépőt tervez. Jonathan, tippelte, a közelében lesz, June-t
viszont lehetetlen észrevenni, legalábbis amíg nem tesz valamit.
 Kiszúrta a két RKON-katonát, ahogy a sűrűsödő tömegben végezték
lassú biztonsági ellenőrzésüket.
A folyosót megtöltötte a nevetés, a fény gyenge, a levegő csillogott a
pezsgőspoharaktól, az ékszerektől és az összezsúfolódott emberektől.
Kívülállók. Mozgó részletek. Zavaró tényezők.
Stell a vállánál termett.
– Ha eljön az ideje – kérdezte Eli –, ki tudja juttatni a kívülállókat?
– Megteszek minden tőlem telhetőt. Lehet, hogy nehéz lesz magunkra
vonni a figyelmüket.
Eli elgondolkodva végignézett a helyiségen. Az ablakok magasak voltak
és keskenyek, használhatatlanok, a tömeg sűrű… de ez a javukra is válhat.
A pánik fertőző. Mint a dominók, csak annyit kell tenni, hogy felborítja az
elsőt.
– Rögtön jövök.
Stell megfogta a vállát.
– Hová megy?
– Szerzek magának egy fegyvert. – Eli Marcella biztonsági emberei felé
biccentett, mind testhezálló fekete öltönyt viseltek. – Nem tűnt fel? A
vendégek nem tarthatnak maguknál fegyvert, de ez az ő embereire
nyilvánvalóan nem vonatkozik.
Stell nem eresztette el.
– Előbb-utóbb – mondta Eli higgadtan – el kell engednie a pórázomat.
Az igazgató egy elnyújtott, súlyos pillanatig rámeredt, végül elvette a
kezét. Eli megfordult, és átvágott a tömegen, az egyik biztonsági őr
nyomában, miközben az letért a mosdóba vezető folyosóra. Eli követte,
figyelte, ahogy az őr eltűnik egy fülkében, megvárta, amíg a másik férfi a
mosdónál befejezi a kézmosást, és távozik. Bezárta a reteszt a férfi után, és
elindult a fülke ajtaja felé.
Az ajtó kinyílt, és Eli az őr mellkasába rúgott, amitől az háttal
nekivágódott a falnak. Elkapta a nyakkendőjénél fogva, mielőtt a földre
zuhanhatott volt, kivette a tokjából az őr fegyverét, és szorosan a férfi
mellkasához nyomta, hogy elfojtsa a lövések hangját.
Leengedte a testet a vécéülőkére.
Rég volt már, hogy embert ölt. De a megbocsátás várhat.
Visszatért Stellhez, és átadta az igazgatónak a lopott fegyvert, könnyedén
és feltűnésmentesen, mintha csak barátok ráznának kezet.
 Stell leplezetlen meglepettséggel nézett rá. Mindketten tudták, hogy
Elinál volt a fegyver, az ő ujja volt közelebb a ravaszhoz. De megfordította
a kezében, a markolatot kínálva Stellnek a csöve helyett.
Némi habozás után Stell elfogadta a pisztolyt, majd Eli megfordult, és
levett egy pohár pezsgőt egy elhaladó tálcáról. Akár még élvezheti is a
fogadást.

– UTOLSÓ lehetőség, hogy meggondoljuk magunkat – motyogta June. –

Vagy első lehetőség utolsó gondolatokra.
Eső kopogott a limuzin tetején, ahogy az megállt a Régi Bíróság épülete
előtt.
– Ne lógasd az orrod – bíztatta Marcella. – Bulizunk.
– Ez őrültség – vágott vissza June.
Marcella szája megrándult.
– De legalább van benne rendszer.
Nyilván hazardírozás volt. Rizikó. Kockázatos játék.
De régen azt mondogatta Marcusnak, a világ azoké, akik nem ijednek
meg egykönnyen.
Kockázat nélkül nincs nyereség.
És ha Marcella terve dugába dől, nos, akkor magával viszi az egész
rohadt várost.
Amikor kilépett a kocsiból, újra feltűntek a széles esernyők, és elkísérték
a Régi Bíróság várakozó bronzajtajáig.
Odabentről Marcella hallotta a kristálypoharakban zörgő jeget, a lelkes
tömeg dallamos duruzsolását. A kifényesített fémre tette a tenyerét,
széttárta ujjait a felületen, aranykörmei csillogtak, ahogy June és Jonathan
elfoglalta mögötte a helyét.
Marcella elmosolyodott.
– Színpadra.

MITCH kocsija fékcsikorgással megállt a Régi Bíróság előtt. Fájdalom

hasított Victor oldalába, ahogy kiszállt, de a csontjaiban gyűlő roham miatt
nem merte lecsavarni az érzékelését.
 – Victor… – kezdte Mitch.
Victor hátranézett.
– Ne feledd, amit mondtam. Keresd meg Sydney-t, és menjetek el.
Victor felment a rövid kőlépcsőn, kinyitotta a bronzajtót, szabad kezét a
lehető leglezserebben a bordáján tartotta. Átnyújtotta a meghívóját az
öltönyös biztonsági őrnek, aki tétovázott a krémszínű papíron lévő vérfolt
miatt.
Victoria nézett, aki hűvösen visszanézett rá, addig terhelve a férfi
idegszálait, amíg a kényelmetlenség egyértelműen kiütközött az arcán.
A biztonsági átengedte.
Victor az átrium felé indult, majd megtorpant a ruhatár láttán.
Végignézett a leadott kabátokon és sálakon, majd tekintete megállapodott
egy fekete gyapjú ballonkabáton, magas gallérral és fekete bőrszegélyekkel.
Victor intett a ruhatárosnak.
– Elvesztettem a jegyemet – mondta –, de szeretném elkérni a kabátomat.
– A ballon felé bólintott.
A kölyök – aki tényleg nem volt több gyereknél – elbizonytalanodott.
– S-sajnálom… nem adhatok ki kabátot igazolt jogosultság nélkül.
Victor bezárta a fiú száját, lecövekelte egy helyben, és a ruhatáros szeme
elkerekedett a meglepetéstől, a zavarodottságtól, az iszonyattól.
– Eltörhetem a csontjaidat, és egy ujjamat sem kell megmozdítanom
hozzá – mondta rezzenéstelen hangon. – Szeretnéd kipróbálni?
A kölyök orrlyukai kitágultak a pániktól, miközben a fejét rázta.
Victor kiengedte a szorításából, és a ruhatáros levegőért kapva
hátratántorodott, majd remegve levette a ballonkabátot az akasztóról.
Victor belebújt a kabátba. Kitapogatta a zsebeit, és talált egy
húszdollárost.
– Kösz – mondta, és beledugta a pénzt az alacsony befőttesüvegbe.
Az előcsarnok zsúfolásig megtelt emberekkel és zajjal. Victor lassan
megkerülte a termet, a szélén maradva, miközben a tömeget fürkészve utat
vágott magának a vendégek között.
És ekkor, a csarnok túloldalán a tömegben meglátott egy ismerős arcot.
Egy olyan arcot, amely tizenöt év alatt mit sem változott.
Eli.
Egy pillanatra a gála mintha elhalványult volna a háttérben, a részletek és
a hangok visszaszorultak, csak egyvalaki állt ott élesen.
 Victor észre sem vette, hogy a lába megindult, mígnem egy kéz
visszarántotta, oldalvást behúzta a legközelebbi márványoszlop mögé.
Máris a támadója idegszálai felé nyúlt, amikor meglátta a férfi széles vállán
tekergő ismerős tetoválásokat.
– Mondtam, hogy menj el – sziszegte Victor, de aztán észrevette a ravasz
csillogást Mitch pillantásában, szájának furcsa állását, az ismerős dallamot
Mitch fesztelen hellója mögött.
]une.
– Vedd le rólam a kezed – utasította Victor.
June nem engedte el.
– Meg kell állítanod.
– Nem Marcella miatt vagyok itt.
– Pedig miatta kellene. Szemet vetett Sydney-re.
– A te hibád.
– Nem – tiltakozott June. – Sosem mondtam el neki. De tud róla, és most
őt akarja. És abból, amit láttam, Marcella…
Mintegy végszóra a tömeg szétvált, és aranyló alak ereszkedett le a
kőemelvényen a terem közepén.
Victor kiszabadult June szorításából, Elit kereste, de a férfi eltűnt. Bassza
meg. A tömeget fürkészte, a sötét öltönyök tengerét, mire észrevette a
mozgást. A legtöbben mozdulatlanul álltak, az érkező Marcellára szegezték
a tekintetüket. Eli cápaként vágott át köztük, ugyanolyan élesen
koncentrálva.
Victor együtt haladt Elijal, ugyanolyan vonalban tartottak az emelvény és
az aranyszínbe öltözött nő felé.
És ekkor végre Eli észrevette.
Hideg, sötét tekintete lesiklott Marcelláról, és megállapodott Victoron.
Meglepetés suhant át az arcán, majd eltűnt, komor mosoly vette át a helyét,
ahogy egy fegyver csöve nyomódott Victor gerincének tövéhez, és
meghallotta Stell morózus hangját.
– Itt álljon meg, Mr. Vale.

MARCELLA az egész életét rivaldafényben töltötte, de ma este végre úgy

érezte, hogy látják is.
 Minden szempár rászegeződött, ahogy fellépett az emelvényre, minden
szempár kíváncsi és élénk, várták a leleplezést, mert tudták, hogy ennél is
többet kínál. Többet szépségnél, többet csáberőnél. Akár tudatában voltak,
akár nem, azért jöttek, hogy hatalmat lássanak.
Amikor Marcella megszólalt, hangját továbbvitte, felerősítette a
márványterem és a tömeg mozdulatlansága, az emberek felfelé néztek, akár
a napfényre éhes virágok.
– Nagy örömömre szolgál – mondta –, hogy csatlakoztak hozzám ma
este.
Beszéd közben lassan megkerülte az emelvényt, élvezte, hogy magával
ragadja az összegyűlt közönséget, Merit leghatalmasabb embereit –
legalábbis ők annak hitték magukat.
– Tudom, hogy a meghívás kissé rejtélyes volt, de ígérhetem, a legjobb
dolgok megérik a várakozást, és amit kínálok, azt szerencsésebb
megmutatni, mint beszélni róla…

JUNE kettesével szedte a fokokat.

Levetette Mitch testes alakját egy soványabbért, és megszaporázott
léptekkel felment az átriumra és az embertömegre néző erkélyre. Középen
Marcella lassan megkerülte a szobrot.
June meglátta az árnyékban megbúvó Jonathant, ahogy a műsort nézi. A
kovácsoltvas korláton könyökölt, minden figyelmével Marcella ragyogó
alakja felé fordult.
– Néhányuknak pénze van – csendült fel Marcella hangja –, néhányuknak
pedig befolyása. Néhányuk beleszületett a hatalomba, mások a semmiből
építették fel. De mind azért vannak itt, mert befolyásosak. Jogászok,
újságírók, üzletemberek, rendőrök. Maguk vezetik ezt a várost. Maguk
formálják. Maguk védelmezik.
– Látod azt a férfit? – kérdezte June, a világosszőke fejre mutatva, ahogy
átvágott a tömegen.
– Victor Vale – felelte Jonathan érzelemmentesen.
– Aha.
Ha Victor nem segít önként, akkor June majd erővel ráveszi. Olyasvalaki
volt, akinek első a túlélés. Mint nekik mindannyiuknak.
– Ha túl közel jut Marcellához – mondta –, lődd le.
 Jonathan előhúzta a pisztolyát a zakója alatti tokjából, a szemét le sem
vette Marcelláról.
– Ne öld meg – tette hozzá June. – Hacsak nem elkerülhetetlen. Marcella
élve akarja.
Jonathan vállat vont. Az önelégültsége mindig bosszantotta June-t, de
most örült neki, hogy a férfi nem tett fel neki kérdéseket.
– Kösz, Johnny haver – mondta, és elindult vissza le a lépcsőn.

– STELL – Victor a fogát csikorgatta, ahogy a galéria másik felében Eli

folytatta lassú, módszeres útját az emelvényhez, ahol Marcella még mindig
a közönséghez beszélt.
– Értik, miért fontos a hatalom – folytatta Marcella. – Amit nem értenek,
hogy a hatalomról való elképzeléseik felett eljárt az idő.
Stell Victor hátába nyomta a fegyvert.
– Nem hagyom, hogy az utunkba álljon.
– Valóban? – Victor a tömeget fürkészte.
– Ezért vagyok itt – folytatta Marcella. – Hogy felnyissam a szemüket.
Eli már majdnem elérte az emelvényt, amikor Marcella keze
felemelkedett, és megpihent a szobor bronzköpenyén.
– Megmutatom maguknak, mi az igazi hatalom…
Victor véletlenszerűen kiválasztott egy férfit, és megcsavarta az
idegszálait.
Sikoly hasított a levegőbe, és egy pillanatra elnyomta Marcella hangját, a
tömeg figyelme elterelődött. Ugyanebben a pillanatban Victor megpördült,
a könyökével belevágott Stell halántékába.
Stell pisztolya elsült, de Victor időben kitért a golyó útjából, és elszántan
az emelvény, Marcella és Eli felé tartott. A lövés hangjára a sűrű tömeg
pánikban tört ki. A vendégek szétszaladtak, az embertömeg eszét vesztve
tülekedett a legközelebbi kijárat felé. Csak Victor és Eli haladt még mindig
befelé, a terem közepe és az ott álló aranyló figura felé.
Victor már majdnem odaért, amikor újabb lövés dördült, a padló
szikrázott, és a golyó fél méterre tőle a márványba csapódott. Felnézett, és
meglátta Jonathant az erkélyen, épp időben felismerte az RK-t, ahogy az
felkészült egy második lövésre.
 A golyó Victor vállát találta el, forró, fehér fájdalom öntötte el, azonnal
vér fakadt a nyomában.
Káromkodott, Jonathan idegszálai felé nyúlt, mielőtt a férfi harmadjára is
lőhetett volna.
Elkapta őket, elfordította a tárcsát, ugyanúgy, mint a galériában, és
ugyanúgy, mint akkor, Jonathan erőtere kékesfehér fénnyel felragyogott,
azonnal védőburokba vonva. Victor érezte, hogy gyengül a szorítása, de
ezúttal nem eresztette el.
Minden tárgynak van egy töréspontja a szakítószilárdsága határán.
Fejts ki elég erőt, és eltörnek.
 XVIII
AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA
A RÉGI BÍRÓSÁG

VICTOR Vale éveken át élt Eli gondolataiban. Először szellemként, aztán

fantomként. De Eli most ráébredt, hogy mindkettő menthetetlenül
elhibázott volt, riválisának olyan verziói, amelyek változatlanul
borostyánban ragadtak – mint ő maga. Az igazi Victoron rajta hagyta
nyomát az elmúlt öt év, talán még több is, megviseltnek, betegnek látszott –
pont, ahogy Eli gyanította. Mindegy.
Helyrehozza a dolgokat.
De az első Marcella.
A nő lelépett a szobor mellől, arca nem félelemtől, hanem haragtól
torzult el, miközben egyenesen elindult Eli felé.
– Te merészeltél félbeszakítani?
– Elnézést kérek – felelte Eli –, de alig vártam, hogy találkozzunk.
– Ezt még megbánod – mordult fel Marcella, kartávolságon belülre
lépve.
Eli kinyúlt, hogy megragadja, de kékesfehér fény villant fel köztük,
eltaszítva a kezét. Őt ellökte, de a nőt nem. Marcella belépett karjának
ölelésébe, és az arcához emelte az ujjait.
– Tényleg el kellett volna szaladnod a többiekkel – mondta vörösen izzó
kézzel.
Fájdalom hasított Eli arcába, hullámzó gyötrelem, ahogy a bőre
feloldódott, felfedve a fogait és az állkapocscsontját. De még a rothadás
terjedése közben is érezte, hogy az izmai és a bőre begyógyul a nyomában.
Az élvezet eltűnt Marcella tekintetéből, meglepetés és döbbenet vette át a
helyét.
– Miért futnék el? – kérdezte Eli, miközben az arcbőre összeforrt. – Azért
jöttem, hogy megöljelek.
Marcella hirtelen elbizonytalanodva hátrahőkölt.
Elinak hiányzott ez a látvány: az arckifejezésük a haláluk előtt. Ahogy a
mérleg megremeg és megrázkódik, mielőtt újra egyensúlyba állt. Mintha az
RK-k tudták volna, hogy tévedésben élnek, hogy amit életnek tekintenek,
azt lopták. Hogy ideje elengedni.
Fegyver dördült a közelében, majd még egyszer, és másodpercekkel
később a levegő a magasban kékesfehéren, energiától sercegve felragyogott.
Victor felszegett állal követte Eli tekintetét, és meglátta Jonathant a vihar
szívében. Victor széttárta a kezét, a levegő megtelt elektromossággal, és az
odafenti RK eltűnt a szemük elől.
Marcella arcára kiült a félelemmel vegyes meglepetés.
Elinak volt egy elmélete. Úgy döntött, kipróbálja.
Amíg Jonathan elfoglalt volt, kinyújtotta a karját, és Marcella torka köré
fonta a kezét.
Most nem fénylett fel, nem rázta meg az erőtér, csak a puha, fehér bőr
maradt az ujjai alatt.
Marcella keze felemelkedett, belevájt Eli karjába, öltönyének ujja
sebesen foszlani kezdett. Alatta szétnyílt és összeforrt a bőre, majd újra
szétnyílt.
De Eli nem eresztette el.
A galéria másik felében Stell a katonáival próbálta kiterelni a pánikba
esett tömeget, míg a szobor másik oldalán Victor továbbra is minden
erejével Jonathanra támadt, mintha az RK csak egy áramkör lenne, amelyet
túl lehet terhelni és kiégetni.
Különös belegondolni, hogy bizonyos értelemben újra együtt dolgoznak.
Mint a régi szép időkben – vagy talán ilyenek is lehettek volna.
Szinte költői, gondolta Eli, közvetlenül egybe, hogy meglátta az RKON
egy katonáját Victor háta mögött.
– Ne! – kiáltotta.
De senki sem hallotta, vagy nem törődött vele. A katona odaért
Victorhoz, a karjával átfogta a nyakát, hátrarántotta, ezzel elterelve a
figyelmét.
Jonathan erőterének kékesfehér fénye eltűnt, majd egy másodperccel
később újra megjelent, ezúttal védelmezőn körülfogva Marcellát.
Mennydörgésszerű robaj hallatszott, erős reccsenés, majd valami
hátralökte Elit. Fájdalom hasított a hátába, ahogy nekiütközött a
legközelebbi oszlopnak, és pár méterrel arrébb földet ért. De nem a padlóra
zuhant. Lenézett, és meglátta az egyik gyertyatartó fémkarját kiállni a
mellkasából.
 Összeszorított foggal próbálta feltolni magát, lehúzni a testét a vasrúdról.
Marcella a torkát masszírozva elindult felé.
– Bizonyára te vagy Eli Eleven – mondta rekedten. – Az RK-k rettegett
hóhéra. Be kell valljam – tette a kezét Eli hasára csalódást okoztál.
Marcella lentebb nyomta Elit a rúdon, a fém végigkarcolta a zsigereit,
ahogy a háta elérte az oszlopot.
Eli felnyögött.
– Nem úgy tűnik, mintha gyógyulnál – mondta Marcella, feltartva egyik
vérmocskos tenyerét. – Még mindig meg akarsz ölni?
– Igen – sziszegte Eli, fogai közül vér szivárgott.
Marcella csettintett a nyelvével.
– Férfiak.
Belevájta a körmeit Eli sérült hasába. Fájdalom lobbant Eli testében,
ahogy a bőr- és izomrétegek foszlottak le róla, szervei sorvadtak el, ő pedig
elkezdett meghalni.

ELI fulladozó sikolya végigzengett a márványcsarnokon, miközben Victort

a padlóra lökték.
– Amit nem látsz, annak nem tudsz fájdalmat okozni – mondta az
RKON-katona a háta mögött, ami szigorú értelemben nem volt helytálló.
Főleg úgy nem, ha elég ostoba ahhoz, hogy a nyaka köré fonja a karját.
A katona felkiáltott, mintha a karja eltört volna. Kétségkívül így is érezte.
És amint a végtag elernyedt Victor nyaka körül, ő talpra állt, a katona felé
fordult, majd gyakorlott, kurta kézmozdulattal elintézte a fickót.
A katona eszméletlenül a márványra rogyott, és Victor figyelme újra Eli
felé fordult, aki felnyársalva lógott egy fémállványon pár méterrel a padló
felett.
Lövések visszhangoztak az épületben. Stell mintha rájött volna, hogy
Jonathan különleges képessége azt igényli, lássa a célpontját, és most az
fenti erkélyen álló RK-ra ürítette a fegyverét. Kékesfehér fények villantak,
de aztán Stell fegyvere kiürült tárral kattant egyet, mire Jonathan
visszavágott, saját golyóinak záporát zúdítva rájuk, arra kényszerítve
Victort és Stellt, hogy lebukjanak egy közeli oszlop mögé.
Victor őszintén őrlődött.
Ha lekapcsolja Jonathant, Eli képes lehet megölni Marcellát.
 Ha nem teszi, Marcella képes lehet megölni Elit – akinek a halálára
régóta vágyott.
Viszont magának akarta.
Végül a döntést meghozták helyette: nem Eli, nem is Marcella, hanem
June.
A lány, aki újra Mitch alakját viselve feltűnt előtte, és a nagydarab fickó
fejéhez tette a fegyvert.
– Szépen kértelek, de nem hallgattál rám.
June a ravaszhoz illesztette az ujját.
– Öld meg Marcellát, különben vége.
June mindene, a határozott kéztartásától rezzenéstelen tekintetéig azt
mondta Victornak, hogy képes lenne lelőni Mitchet, csak hogy
nyomatékosítsa az elhangzottakat, és megkapja, amit akar.
– Ha ennek vége – mondta Victor –, elbeszélgetünk egymással.
Ezzel megkerülte az oszlopot, és máris Jonathan idegei felé nyúlt. A
pajzs újultan csapott fel, kéken, fehéren és dacosan, Victor bőrére kiült a
verejték. Sosem támadott ekkora töltéssel egyetlen emberre, és a saját
idegei a puszta erőfeszítéstől sercegtek és zúgtak, azzal fenyegetve, hogy
egyszer és mindenkorra kiégnek.
Ám végül az erőtér repedezni kezdett.

ELI látása elhomályosult, ahogy Marcella karmai mélyebbre vájtak, de még

így is látta a villanást az erkélyen a nő háta mögött.
Eli szája mozgott, mintha könyörögne, és amikor Marcella közelebb
hajolt hozzá, a férfi teljes erőből lefejelte. Jonathan védelme nélkül az ütés
célba talált, és Marcella az arcát fogva hátratántorodott. Megpördült, és
meglátta Jonathan repedező pajzsát. Elindult a termen át Victor felé, az
oszlopra nyársalva hagyva Elit.
A kovácsoltvas rúd még mindig kiállt belőle, habár Marcella félig
elkorhasztotta – a gyomrával együtt. Eli ököllel az elrozsdált fémre csapott,
mire az összeomlott. Talpra állt az oszlop előtt, és lehúzta magát a rúd
tövéről, majd a földre roskadt. A hasa vériszamós darált hús volt, de mivel a
fémrúd már nem volt benne, a seb máris gyógyult. Szervek zárultak be,
szövet forrt össze tiszta, sértetlen hússá.
 Fülsértő reccsenés hallatszott, amikor Jonathan erőtere végül darabokra
tört. Az RK átbukott a korláton, és lezuhant, a kőre hulló holtsúly tompa
puffanásával csapódott a padlóba.
Victor megtántorodott, majd fél térdre ereszkedett, zihált a
megerőltetéstől. Nem látta, hogy Marcella egyre gyorsabb léptekkel
megindul felé, miközben a keze ragyogni kezd.
Eli érte el a nőt hamarabb, átfogta a vállát, és magához szorította.
– Komolyan – horkant fel a nő –, érts már a szép szóból.
Ereje felragyogott, gyorsan és forrón, és Eli előtt elfehéredett a világ,
ahogy erejük egymásnak feszült.
A laborban Haverty megmérte Eli felépülésének sebességét, ámult azon,
hogy sosem lassul le, olyan, akár egy elem, amely képtelen lemerülni. Ám
Haverty egyik tesztje sem tette annyira próbára Eli testét, mint most
Marcella képessége.
A nő hátradöntötte a fejét Eli vállára.
– Most már jól szórakozol?
Maga a levegő is hullámokat vetett a nő akaraterejétől.
Marcella ereje többé már nem csak a kezéből áradt. Sugárzott körülöttük,
eltorzította a legközelebbi asztalt, hajszálrepedéseket küldött az
elvékonyodott márványba a talpuk alatt. Felemésztette a férfi öltönyét és a
nő ruháját, olvasztott, pusztított, eltörölt mindent, már csak egy kisebb
halom hamuban álltak a megviselt padlón, Eli karja – amely folyamatosan
változott bőrből izommá, majd csonttá és vissza – nekiszorítva Marcella
meztelen mellkasának.
– Ha a jólneveltségemre játszol – mondta Eli –, szólok, hogy nagyon
kevés maradt belőle.
Eli a nőhöz préselte magát, lehajtott fejjel egy különös, szinte szerető
ölelésben, miközben az acél nyakörv végre rozsdásodni kezdett a nyaka
körül, és lehullott róla.
Eli mosolygott a gyötrelem közepette: megszabadult utolsó láncaitól is.
Alattuk a padló most már kezdte megadni magát. Eli még szorosabban
fogta a nőt, teste üvöltött tiltakozásul.
– Ötven RK-t öltem meg – sziszegte –, és te közelében sem jársz a
legerősebbnek.
Marcella ereje szétszóródott a levegőben. A bronzszobor tíz méterrel
arrébb rozsdállani kezdett, majd összedőlt. Az oszlopok bizonytalanul
meginogtak, és az egész épület törékenyen megremegett, a márvány a lábuk
alatt lassan elfogyott, ugyanúgy, mint Eli teste, rétegről rétegre. Olvadó
jégként vékonyodott alattuk, előbb áttetszővé, majd átlátszóvá vált.
– Úgy fest – mondta Marcella – egyenlő felek vagyunk.
– Nem – mondta Eli, miközben a padló repedezett, és széthasadt. – Te
még így is meg tudsz halni.
Eli dobbantott a lábával a törékeny márványon, és az beszakadt alattuk.

VICTOR már majdnem felállt, egyik kezét a sérült vállára szorította,

amikor a padló beszakadt. Hátratántorodott, bakancsa szilárd talajt keresett,
ahogy a becsapódás ereje végighullámzott az épületen.
Csak akkor látta, mekkora pusztítást végzett, amikor a hullám elvonult.
Mint egy befelé irányuló robbanás, egy összeroppanás.
Az egyik pillanatban Marcella és Eli összekapaszkodott, elborította őket
a fény a csarnok közepén, a következőben eltűntek, meteorként zuhantak
alá a márványpadlóban. Az összeomlás ereje láncreakciót indított el. A
falak megremegtek. Az oszlopok megrogytak. Az üvegkupola megrepedt,
és darabokra tört.
A lyuk hatalmas volt, hét, vagy talán tíz méter mély a tömör kőpadlóban.
June-nak nem látta nyomát, de Stellt észrevette a közelben, az
eszméletlen nyomozó egyik lába beszorult egy törött oszlop alá.
Az épület nem remegett tovább. Victor odalépett a lyuk széléhez, és
lenézett. Marcella elnyúlt a hasadék fenekén, végtagjai szétterültek a törött
köveken, fekete haja kibomlott, és feje rossz szögbe fordult.
A törmelék megmozdult, majd Eli bizonytalanul talpra állt mellette,
meztelenül és véresen, törött csontjai összeforrtak, miközben felállt.
Lenézett Marcella holttestére, és keresztet vetett, majd felemelte a fejét, és a
beszakadt padlón át felnézett.
Tekintete találkozott Victoréval, és egy pillanatig egyikük sem mozdult.
Fuss, gondolta Victor, és szinte látta a választ Eli görnyedt alakjában.
Kapj el.
Egy kődarab kilazult Eli meztelen lába mellett, leszánkázott a
törmelékhalmon, mire mindketten mozgásba lendültek.
Eli megpördült, mászni kezdett a romokon, miközben Victor megfordult,
és egy másik lefelé vezető utat keresett. A legközelebbi lépcső összeomlott,
a lift nem reagált. Végül talált egy lépcsőt, és kettesével, hármasával,
négyesével szedve a fokokat leszáguldott az alsó szintre a romhalmazhoz és
Marcella Morgan maradványaihoz.
De mire leért, Eli kámforrá vált.
 XIX
AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA
A RÉGI BÍRÓSÁG

AZ ÉPÜLET romhalmaz volt, még mindig mozgó és megállapodó

kőhalom, miközben Eli kimászott a romok közül. Por és üveg zuhogott le
körülötte, ő pedig felfeszítette az ajtót, talált hátul egy épen maradt
lépcsőházat, és elindult. Az ajtó a lépcső tetején egy parkolóházba nyílt.
Szirénák visítottak a közelben, Eli meztelenül a mellékutca felé tartott a
betonon.
Nehéz volt otthagyni Victort.
Lesz még alkalma elkapni, de először távol kell kerülnie a bíróság
épületétől – és az RKON-tól.
– Elnézést, uram – szólította meg egy biztonsági őr –, nem…
Eli ököllel állkapcson vágta a férfit.
A férfi eldőlt, mint egy zsák krumpli, majd Eli levetkőztette, felvette a
lopott egyenruhát, kikerülte a parkoló sorompóját, és elindult a sikátorba.
Öt éve tartóztatták le, és ennél is régebben szorult rá utoljára, hogy
elrejtőzzön. Bámulatos, milyen gyorsan visszatér az elme a régi
megoldásokhoz. Eli nyugalmat érzett, hogy ura a helyzetnek, megnyugtató
egymásutániságban pipálta ki az ötleteit.
Most már csak…
Fájdalom hasított az oldalába.
Eli összerándult, és lenézett: egy nyíl állt ki a bordái közül. Kirántotta
magából, és a fény felé tartotta, hunyorogva meredt az ampullában a vibráló
kék folyadék maradványaira. Különös borzongás futott végig rajta. A
mellkasa elszorult.
Lassú, egyenletes lépteket hallott maga mögött, és amikor megfordult,
egy kísértettel találta szembe magát.
Egy szörnyeteggel.
Az ördöggel fehér orvosi köpenyben, kerek szemüveg mögül leső,
mélyen ülő szempárral.
Dr. Haverty.
 Eli szája kiszáradt. Eszébe jutottak a vériszamós acélasztalok, érezte a
kezeket felnyitott mellkasában, de a torkába tóduló hányás ellenére erőt vett
magán, hogy kitartson.
– Annyi együtt töltött idő után – mondta, miközben eldobta a nyilat –
tényleg azt hiszi, hogy ez beválhat?
Haverty felszegte az állát, szemüvege csillogott.
– Derítsük ki.
Az orvos rászegezte a fegyvert, és a második nyilat Eli mellkasába lőtte.
Eli lenézett, a neonszínű folyadékra számított, de az ampulla tartalma
ezúttal áttetsző volt. Kitépte magából a lövedéket.
– Nem szoktam aludni – mondta, miközben eldobta –, csak álmodni. És
gyakran álmodtam arról, hogy megölöm magát.
Elindult Haverty felé, de félúton a térde kirogyott alóla. Összecsuklott,
mintha elaludt volna. Forgott vele a világ, és Eli négykézlábra zuhant az
utcán, végtagjai hirtelen elnehezültek, szédült.
Ez baj.
Nagyon nagy baj.
Most már a hátán feküdt, dr. Haverty letérdelt mellé, kitapintotta a
pulzusát. Eli próbálta kiszabadítani magát, de a teste nem
engedelmeskedett.
És ekkor, tizenhárom év után először, Eli Eleven elájult.

VICTOR felsietett a lépcsőn a parkolóházba, az acélajtó becsapódott

mögötte. A válla még mindig vérzett, követhető ösvényt hagyott a betonon.
Ráadásul a zúgás szétterjedt a végtagjaiban, a hang süvítéssé magasodott a
koponyájában. Kezdett kifutni az időből.
Végignézett a parkolón – Eli vajon szerzett egy autót, vagy gyalog indult
el? Nem látott üres parkolóhelyet, itt, az utcaszinten nem, és annak csekély
a valószínűsége, hogy Eli értékes másodperceket vesztegetett a felsőbb
szinteken.
Szóval gyalog.
Elindult a kijárat felé, és meglátta a földön heverő biztonsági őr testét a
fülkének támasztva. Zoknira és alsónadrágra vetkőztették. Victor ellépett
mellette, ki a mellékutcába.
 Túl sok sikátor, Eli túl sokfelé mehetett, és akárhányszor Victor rosszul
dönt, azzal Eli előnyét növeli.
Valami megcsillant a közelben a földön, Victor letérdelt, hogy felvegye.
Egy nyugtatólövedék.
Felnézett, és észrevett odafent két biztonsági kamerát.
Kitapogatta a lopott kabát zsebét, és megkönnyebbülésére talált egy
mobiltelefont. Beütötte Mitch számát, remélve, hogy a férfi ezúttal nem
engedelmeskedett az utasításának.
Kicsöngött kétszer, háromszor, majd Mitch felvette.
– A bíróság összedől! Mi az isten történik?
– Hol vagy? – kérdezte Victor.
Pár másodperc tétovázás.
– Úgy kétsaroknyira.
Victor megkönnyebbült ennek hallatán.
– Még mindig nem találtam meg Sydney-t.
– Nos, mivel még mindig itt vagy – nézett fel Victor a biztonsági
kamerákra –, valamit fel kéne törnöd nekem.

STELL a fogát csikorgatta, miközben Holtz és Briggs segített neki

kiszabadítani a lábát a romok alól.
Valamije eltört, ezt jól tudta, de szerencséje volt. Samson testét mélyen
maguk alá temették a romok, a padló több mint fele rászakadt. És az épület
többi része sem tűnt valami stabilnak.
– Úton van egy másik mentő is – mondta Briggs a közeledő szirénák
hangjára.
Holtz kordában tartotta a tömeget, mindent megtett, hogy visszatartsa az
incidensre vonatkozó információkat a civilektől. De most gyors
egymásutánban érkeztek a mentőcsapatok, a kinti tömeg pedig kíváncsi
volt; túlságosan megszokták, hogy megkapják, amit akarnak, válaszokat
követeltek, magyarázatot, jelentéseket a károkról.
Stell gondolatai zakatoltak, de csak pár perce volt biztosítani a helyszínt.
Marcella Morgan holtteste mélyen odalent hevert a törött márványon,
saját pusztító erejének testamentumaként.
A romos padló legtávolabbi szélén ott hevert a második RK – Jonathan –,
egyik keze mint egy rongybabáé lógott le a szakadék peremén.
 June-nak semmi nyoma.
Victornak sem.
Elinak sem.
– Használják a nyomkövetőket.
– Már próbáltam – felelte Briggs komoran.
Az egyik kezében Eli kabátját nyújtotta Stell felé, a másikban az öt apró
nyomkövetőt.
Stell gyomra elszorult.
– Nem ez a legrosszabb – mondta Holtz, megmutatva Eli nyakörvének
rozsdás, törött, hasznavehetetlen maradványait.
Stell kiütötte Holtz kezéből a darabokat, és azok a romos padlóra
hullottak.
– Hívják minden emberünket – adta ki a parancsot –, és keressék meg
Cardale-t.
 XX
AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA
MEGHATÁROZATLAN HELYSZÍN

ELINAK először a szag tűnt fel.

Egy labor fertőtlenítőszaga, de alatta valami gyomorforgatóan édes. Mint
a rothadás. Vagy a kloroform. A többi érzéke is visszatért, észrevett egy
túlságosan fényes lámpát. Fénytelen acélt. Mintha a feje pamutból lett
volna, gondolatai pedig szirupból. Nem emlékezett, milyen érzés részegnek
lenni – olyan régen volt, hogy bármi hatott rá –, de úgy vélte, valószínűleg
sokkal kellemesebb. Ez az émelygés kiszáradt szájjal, hasogató koponyával
nem volt az.
Megpróbált felülni.
Nem bírt.
Egy láda tetején feküdt egy műanyag lepedőn, csuklóját gyorskötözővel
rögzítették a lécekhez. Egy szíj futott a szájában, a ládához szorította a fejét.
Tapogatózott, keresett valamit, bármit, de csak műanyagot talált.
– Tudom, nem olyan szép, mint a régi laborom – mondta Haverty, ahogy
megjelent a szeme előtt –, de be kell érnünk ezzel. Szükség törvényt bont. –
Az orvos kilépett Eli látóteréből, de nem hagyta abba a beszédet. – Még
mindig vannak barátaim az RKON-nál, és amikor szóltak, hogy kiengedik,
nos, nem tudom, hisz-e a sorsban, Mr. Cardale – Eli hallotta a fémtálcán
pakolászott orvosi eszközök zaját –, de bizonyára látja a költészetet újbóli
találkozásunkban. Elvégre magának köszönhetem az áttörésem. Úgy
helyénvaló, ha maga lesz az első igazi tesztalanyom.
Haverty újra feltűnt, egy fecskendőt tartott Eli elé. Ugyanaz a vibráló kék
folyadék táncolt benne.
– Ez, mint kitalálhatta, egy képességsemlegesítő.
Haverty Eli mellkasához emelte a pengét, és lenyomta. A bőr széthasadt,
vér buggyant elő, de amikor Haverty elvette a kést, Eli vérzett tovább. A
fájdalom sem tűnt el, maradt a tompa lüktetés, mígnem Eli érezte, hogy a
seb lassan elkezd bezárulni.
– Ó, értem – mélázott Haverty. – Hibáztam a kezdeti túl alacsony
dózissal. A legutóbbi alanynak túl sokat adtam túl gyorsan, mire ő…
egyszerűen szétesett. De látja, ezért maga a tökéletes jelölt egy ilyen
kísérlethez. – Haverty felemelte a fecskendőt. – Mindig is az volt. – Eli
nyakába döfte a tűt.
Fájdalmas volt, mintha jeges víz áradt volna a vénáiba. De a
legkülönösebb nem a fájdalomérzet volt. Hanem a rátörő emlék: a recsegő
jéggel megtöltött fürdőkád. Sápadt ujjak vonalat húznak a fagyos vízben. A
rádióból szóló zene.
Victor Vale, ahogy a mosdónak támaszkodik.
Készen állsz?
– Nos – szólalt meg Haverty, visszarántva Elit a jelenbe –, fussunk neki
még egyszer.
 XXI
AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA
RAKTÁRNEGYED

VICTOR megállt a jellegtelen szürke épület előtt. Raktár volt.

Légkondicionált, szoba méretű tárolók egyemeletes kockája, ahol az
emberek bútorokat, műtárgyakat vagy régi ruhákkal teli dobozokat hagytak.
Ide vezette Mitch ténykedése a kamerán, de ez bőven elég volt.
Mitch szerint volt egy másik férfi. Szemüveges, fehér kabátban. Magával
vonszolta az eszméletlen Elit.
Nem állt össze. Eli átalakulásának éjszakáján Victor végignézte, hogy Eli
a sárga földig leissza magát, de az ital cseppet sem ártott neki.
A halála után semmi sem.
Victor átvágott a földszinti folyosóhálózaton, a zár nélküli, felhúzható
ajtókat fürkészte. A válla már nem vérzett, de még mindig fájt – nem
enyhített a fájdalmon, szüksége volt a tüzelő idegvégződéseire, főleg a
végtagjaiban növekvő töltéssel, amely azzal fenyegetett, hogy kirobban.
Ismeretlen férfihangot hallott az egyik bal oldali tárolóból. Letérdelt, az
acélajtó alá csúsztatta az ujjait, miközben a férfi fesztelenül cseverészett
tovább. Felemelte az ajtót ötven centire, majd egy méterre, visszatartotta a
lélegzetét, közben készült az elkerülhetetlen zörejre és csattanásra. De a
hang az ajtó mögött folytatta a beszédet, vélhetően nem vette észre.
Victor átbújt a felhúzható ajtó alatt, majd felegyenesedett.
Azonnal megcsapta a szag, enyhén kellemetlen, és túlságosan édes.
Vegyszer. De azonnal elfeledkezett a szagról, amikor felfogta, mit lát.
Egy orvosi eszközökkel teli tálcát, egy férfit fehér köpenyben és
vérmocskos kesztyűben, háttal neki, miközben egy házilag tákolt asztal fölé
hajol.
Az asztalhoz szíjazva pedig ott volt Eli.
Egy tucat felszíni sebből vér csorgott az oldalán.
Nem gyógyult.
Victor megköszörülte a torkát.
Az orvos nem ugrott hátra, egyáltalán nem tűnt meglepettnek Victor
láttán.
 Csak lerakta a szikét, és megfordult, felfedve vékony arcát és a kerek
szemüvege mögötti mélyen ülő szemét.
– Maga bizonyára Mr. Vale.
– És maga ki az ördög?
– A nevem – mondta a férfi –, dr. Haverty. Jöjjön, üljön… – Victor keze
ökölbe szorult. Az orvosnak össze kellett volna rogynia, üvöltve zuhanni a
padlóra. Legalább megtántorodhatott volna, levegőért kapva a fájdalomtól.
De egyiket sem tette. Az orvos csak elmosolyodott. – …le – fejezte be.
Victor nem értette. A férfi egy újabb RK, valaki, akit érinthetetlenné tett
a képessége? De nem – Victor érezte June idegvégződéseit, még akkor is,
ha hatni nem bírt rájuk. Ez más volt. Amikor kinyúlt az orvos felé, Victor
nem érzett semmi. Nem érzékelte az idegeit. És hirtelen Victor rájött, hogy
a sajátjait sem érzi.
A készülődő roham, a szörnyű energia, amely másodpercekkel korábban
szét akart áradni benne, most eltűnt.
A teste… egy testnek érződött.
Tehetetlen súly. Ügyetlen izmok. Semmi több.
– Ez volna a gáz – magyarázta az orvos. – Figyelemre méltó, ugye?
Szigorú értelemben véve természetesen nem gáz, hanem a sűrített,
levegőben terjedő változata a képességsemlegesítő szérumnak, amelyet
most Mr. Cardale-en tesztelek.
Victor mozgást vett észre az orvos válla felett, de továbbra is Havertyre
koncentrált. Ha az orvos megfordul, feltűnhetett volna neki, hogy Eli kinyúl
az ujjával, kitapogatja az asztal szélét… látta volna, hogy rátalál a szikére,
amelyet Haverty oly ostoba módon letett. De Haverty Victorra szegezte a
tekintetét, és így nem vette észre, hogy Eli kiszabadul.
– Olvastam az aktáját – folytatta az orvos. – Mindent tudok a bámulatos
erejéről. A saját szememmel is szívesen megnézném, de mint láthatja, egy
másik…
Haverty végre megfordult, hogy Elira mutasson az asztalon, de Eli már
nem feküdt ott. Talpon volt, szike villant a neonfényben.
Eli lecsapott, a penge a levegőbe, majd az orvos torkába hasított.
Haverty hátratántorodott, a nyakát szorongatta, de Eli mindig jól bánt a
késsel. A szike gyorsan és mélyre hatolt, átvágva a nyaki vénát és a
légcsövet, az orvos pedig térdre esett, tátogott, akár a hal, miközben a
betonon tócsába gyűlt alatta a vér.
– Be nem állt a szája – mondta Eli sommásan.
 Victor nagyon is tudatában volt az Eli kezében tartott pengének, és annak
is, hogy ő maga fegyvertelen. Szeme a sebészeti eszközökkel teli tálcára
siklott, még több szike, egy csontfűrész, egy csipesz.
Eli Haverty hátára tette a talpát, és ellökte az orvost.
– Égjen a pokol tüzében. – Sötét tekintettel felpillantott. – Victor. –
Szünet. – Halottnak kellett volna maradnod.
– Kihevertem.
Komor mosoly suhant át Eli arcán.
– Azt kell mondjam, nem nézel ki túl jól. – Ujjai a szike köré fonódtak. –
De ne aggódj, segítek rajtad…
Victor az orvosi eszközökkel teli tálca felé lendült, de Eli félrelökte azt.
Orvosi eszközök szóródtak szét a padlón, de mielőtt Victor bármelyiket
megragadhatta volna, Eli elkapta deréktájt, és durván a padlóra rántotta,
majd a szikével Victor sérült válla felé csapott. Victor az utolsó pillanatban
ütötte félre Eli karját, és a penge szikrákat vetve végigkarcolta a padlót.
Mivel Eli nem bírt gyógyulni, Victor pedig nem volt képes fájdalmat
okozni, végre egyenlő helyzetből indultak.
Ami egyáltalán nem volt egyenlő helyzet.
Eli testalkata olyan volt, akár egy huszonkét éves hátvédé.
Victoré egy ösztövér, haldokló harmincöt évesé.
Eli egy szempillantás alatt Victor torkára szorította a könyökét, akinek
minden erejét össze kellett szednie, hogy feltartsa az egyik kezet, amelyik le
akarja döfni, és a másikat, amelyik össze akarja toppantani a nyelőcsövét.
– Mindig itt kötünk ki, nem igaz? – kérdezte Eli. – Kettőnknél. Annál,
amit tettünk.
Victor a térdével Eli sérült hasába rúgott, és Eli oldalra gördült. Victor
bizonytalanul talpra állt, cipője csúszkált Haverty vérében. Megragadta az
egyik leesett orvosi eszközt, egy hosszú, vékony kést, miközben Eli újra
rávetette magát. Victor hátrált egy lépést, és kirúgta Eli térdét. Eli a szikét
tartó kezével megtámaszkodott a padlón, mire Victor rátaposott a
bakancsával, a pengével együtt a padlóhoz szorítva, miközben a saját
késével ellenfele mellkasa felé csapott.
Ám Eli épp időben emelte fel a karját, és a szike mélyen Victor
csuklójába fúródott, majd átdöfte. Victor teli torokból felüvöltött, de amikor
próbált szabadulni, Eli satuba fogta a kezével, és megcsavarta. Victor
elvesztette az egyensúlyát, és elzuhant. Eli rajta termett, most már nála volt
a szike. Lecsapott, Victor felemelte a kezét, és elkapta Eli csuklóját, a
vérmocskos penge megállt kettőjük között.
Eli Victor fölé hajolt, teljes súlyával a pengére nehezedett. Victor karja
megremegett az erőfeszítéstől, de apránként visszaszorult, mígnem a penge
felhasította torkán a bőrt.

LEHETSÉGES, hogy minden vég egy új kezdet, de minden kezdetnek

véget is kell érnie.
Eli Eleven tisztában volt ezzel, ahogy régi barátja, Victor Vale fölé hajolt.
Megviselten, vérezve, megtörten, rászolgálva a halálra. Megváltás neki,
ha végez vele.
– Eljön az én időm is – mondta, ahogy a szike hegye felhasította Victor
bőrét. – De előbb a tiéd. És gondoskodom róla…
Hirtelen fülsértő hang dörrent az acélhelyiségben.
Eli szorítása elernyedt, ahogy a tüzes fájdalom a hátába hasított – át a
bőrön, az izmokon, még mélyebbre.
Victor mozdulatlanul hevert alatta, zihált, de még élt, és Eli folytatni
akarta, amit elkezdett, ám a kés kiesett az ujjai közül. Nem érezte. Nem
érzett semmit, csak a fájdalmat a mellkasában.
Lenézett, és széles vörös foltot látott terjedni a mellkasán.
Lélegzete elakadt, réz íze töltötte meg a száját, majd újra háton fekve
találta magát a sötét locklandi lakásban, ahogy egy vértócsában hever,
csíkokban felhasítja a karját, és arra kéri az Urat, hogy árulja el, miért nem
veszi el tőle az erejét, amikor neki már nincs rá szüksége.
Majd ahogy felnézett a nyílásról a mellkasán, meglátta a lány ismerős
szőke haját és jégkék szemét a fegyver csöve mögött.
Serena?
Ám ekkor Eli zuhanni kezdett…
És nem érte el a padlót.
 XXII
AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA
BIZTONSÁGBAN

SYDNEY még mindig a fegyvert szorongatva állt a tároló bejáratánál.

Dol idegesen fel-alá járkálva nyüszített mögötte, de Sydney továbbra is
Elira szegezte a fegyvert, várta, hogy felálljon, hogy ellene forduljon, hogy
a fejét csóválja a pisztoly, a megállítására tett hiábavaló kísérlete láttán.
Eli nem állt fel.
Victor viszont igen. Talpra küzdötte magát, és egyik kezével a sekély
nyaksebén szólalt meg:
– Meghalt.
A szó hamisnak, elképzelhetetlennek hangzott. Mintha sem Victor, sem
Sydney nem hitte volna el.
Eli örök. Egy halhatatlan kísértet, egy szörnyeteg, aki minden
rémálmában követi Sydney-t, minden évben, addig zaklatja, amíg nem
marad senki, aki mögé bújhatna, amíg már nincs hová menekülnie.
Eli Eleven nem halhat meg.
Nem tud meghalni.
Mégis ott hevert a földön – élettelenül. Syd még két golyót eresztett a
hátába, csak a biztonság kedvéért. Aztán Victor ott termett, kivette a
fegyvert kifehéredett ujjperceinek szorításából, majd lassan, határozott
hangon megismételte:
– Meghalt.
Sydney elszakította tekintetét Eli holttestétől, és végigmérte Victort. A
nyakából folyó vérpatakot. A lőtt sebet a vállán. A bordáira szorított karját.
– Megsérültél.
– Igen – felelte Victor. – De élek.
Kocsiajtók csapódtak a közelben, és Victor megfeszült.
– Az RKON – motyogta, és Sydney elé lépett, miközben léptek
dübörögtek a folyosón. De Dol csak várt és figyelt, és amikor az ajtó
teljesen felemelkedett, nem katonák, hanem Mitch tűnt fel mögötte.
Belesápadt, ahogy végignézett a tárolón, a hevenyészett műtőasztalon, a
holttesteken a padlón, Victor sérülésein, és a fegyveren Sydney kezében.
 – Az RKON nem sokkal van lemaradva mögöttem – mondta. – El kell
húznunk. Most.
Sydney elindult, de Victor nem követte. A lány megrángatta a karját, de
azonnal megbánta, amint meglátta a fájdalmat a férfi arcán, és rájött, hogy a
sok vérből mennyi lehet az övé.
– Tudsz járni? – kérdezte.
– Menjetek előre – felelte Victor összeszorított szájjal.
– Nem – vágta rá Sydney. – Nem válunk szét.
Victor megfordult, és a fájdalomtól eltorzult arccal letérdelt a lány elé.
– Valamit meg kell tennem. – Sydney máris a fejét rázta, de Victor az
arcára tette a kezét, olyan szokatlan, olyan kedves mozdulattal, hogy a lány
azonnal megdermedt.
– Syd, nézz rám.
Találkozott a tekintetük. A szempár, amely annyi minden után még
mindig a családot, biztonságot, otthont jelentette számára.
– Ezt meg kell tennem. De találkozunk, amint végeztem.
– Hol?
– Ahol először rád találtam.
A helyszín beégett Syd emlékei közé. Az autópálya-szakasz a városon
kívül. A jelzőtábla, amelyen az áll: MERIT – 23 MÉRFÖLD.
– Éjfélkor találkozunk.
– Megígéred?
Victor állta a tekintetét.
– Megígérem.
Sydney tudta, hogy hazudik.
Mindig tudta, mikor hazudik.
És azt is, hogy nem képes megállítani. Nem fogja megállítani. Úgyhogy
bólintott, és Mitch nyomában elindult kifelé.

VICTORNAK nem volt sok ideje.

Megvárta, amíg Mitch és Syd eltűnik, aztán visszament a tárolóba.
Minden erejét összeszedve koncentrált, miközben, kikerülve Eli testét,
végigvonszolta magát a helyiségen.
Olyan volt, akár egy mágnes, állandóan vonzotta a tekintetét, de Victor
erőt vett magán, hogy ne álljon meg, és ne nézzen rá. Nem akart
szembenézni vele, mit jelent, hogy Eli Cardale tényleg, valóban halott.
Beleszédült a gondolatba. Egy ellensúly, amitől végre megszabadult.
Egy eltörölt ellentétes, de vele egyenrangú erő.
Victor inkább Haverty orvosi felszerelése felé fordult, és munkához
látott.
 EXODUS
UTÁNA
STELL LAKÁSA

VICTOR végigsimított a telefonján.

23:45.
Tizenöt perc éjfélig, és ő nem kifelé tartott a városból.
Hátradőlt a kopott karosszékben, feltekerte a tárcsát a saját
idegvégződésein, hogy ellenőrizze az erejüket. Haverty szérumának hatása
pár órája elmúlt – mint amikor egy végtagból kimegy a zsibbadás, az
idegvégződések zsibonganak, mielőtt végre újra megnyugodnának.
De Victornak erejével együtt a zúgás, a statikus sercegés is visszatért a
fejébe. Egy újabb roham kezdete. De csak a kezdete. Ez volt a furcsa –
mielőtt belépett a raktárba, a végtagjai zsibongtak, percekre attól, hogy az
energia erőt vegyen rajta. Amikor Haverty széruma elnyomta az erejét,
elnyomta a rohamot is. Újraindított valamit mélyen Victor
idegrendszerében.
Elővett egy ampullát a kabátzsebéből – a hat egyikét, amelyeket Haverty
tárolójából szedett össze. A tartalma még az üres lakás sötétjében is vibráló
kék fényt árasztott.
A folyadék szélsőséges megoldás, ugyanakkor előrelépést jelent.
Észnél kell lennie – akárhányszor használja a szérumot, átmeneti
sebezhetőségre cseréli a halált, egy képességek nélküli időszakra –, de
máris készített jegyzeteket, pontosabban terveket.
Feltehetően a megfelelő adagolással megtalálja az egyensúlyt. És egy
feltételezés máris sokkal több volt, mint bármi, amire az elmúlt, hosszúra
nyúlt időszakban építhetett.
 A telefonja világítani kezdett – lenémította, de még így is élénken
villogott, ismerős számmal a kijelzőjén.
Sydney.
Victor nem vette fel.
Nézte a kijelzőt, amíg az újra elsötétült, majd a zsebébe csúsztatta a
készüléket, miközben lépéseket hallott az ajtó mögül. Pár másodperccel
később kulcs zördült a zárban, majd Stell sántikált elő begipszelt lábbal.
Egy tálba dobta a kulcsát, nem vesződött azzal, hogy felkapcsolja a villanyt,
elkacsázott a konyháig, és töltött magának egy italt.
A pohár félúton járt az RK igazgatójának szájához, amikor amaz rájött,
hogy nincs egyedül.
Lerakta az italt.
– Victor.
Becsületére legyen mondva, Stell nem habozott, azonnal fegyvert rántott,
és Victor fejére szegezte. Legalábbis így tervezte, csak Victor megállította a
kezét.
Stell arca eltorzult, küzdött a láthatatlan súly ellen az ujjai körül. Ám az
akaraterők csatájában Victor mindig erősebb volt.
Victor felemelte a kezét, elfordította, és mint egy báb, Stell vele együtt
mozdult, most már a saját fejéhez szorította a fegyvert.
– Nem kell így végződnie – mondta Stell.
– Kétszer zárt ketrecbe. Nem szándékozom harmadjára is megengedni.
– És mit ér el vele, ha megöl? – csattant fel Stell. – Nem fogja
megállítani az RKON fejlődését. A kezdeményezés túlnőtt rajtam, és
mindennap növekszik.
– Tudom – felelte Victor, és a ravaszhoz vezette Stell ujját.
– Az istenit, figyeljen ide! Ha megöl, maga lesz az RKON első számú
ellensége, az elsődleges célpont. Sosem fogják feladni a vadászatot.
Victor komoran elmosolyodott.
– Tudom.
Ökölbe szorította a kezét.
Lövés dördült, majd Victor leengedte a kezét maga mellé, Stell pedig a
padlóra rogyott.
Mély levegőt vett, összeszedte magát.
Aztán előhúzott egy papírdarabot a zsebéből. Egy oldalt a kopott
papírfedeles könyvből, négy szó kivételével minden sor lesatírozva.
Kapj el, ha tudsz.
 Victor nem csukta be az ajtót maga mögött.
Ahogy kilépett a sötétbe, elővette zsebéből a telefonját.
Megint rezgett, Sydney neve fehér sáv a fekete háttér előtt. Victor
kikapcsolta a telefont, és a legközelebbi szemetesbe ejtette.
Majd felhajtotta a gallérját, és elsétált.
 II
UTÁNA
MERIT KÜLTERÜLETE

SYDNEY a füléhez szorította a telefont, hallgatta, ahogy a csengőhangot

felváltja a csend, az automata hangposta, a hosszú sípolás.
Tizenöt perccel múlt éjfél, és nyoma sem volt Victornak. A kocsi motorja
járt a sötétben közvetlenül a tábla mögött – MERIT – 23 MÉRFÖLD –,
Mitch feszülten a vezetőülésben, Dol kihajolva a hátsó ablakon.
Sydney fel-alá járkált a füves leállósávban, és utoljára próbálta felhívni
Victort.
Rögtön a hangposta vette fel.
Sydney letette, és azon kapta magát, hogy készül üzenetet írni June-nak –
majd eszébe jutott, hogy nála már nem a saját telefonja van. Ami azt
jelentette, Syd nem tudja a számát. És ha tudná is…
A farzsebébe dugta az eldobható telefont. Hallotta, ahogy nyílik a kocsi
ajtaja, és a közeledő Mitch súlyos lépteit a fűben.
– Hé, kölyök – mondta. A hangja olyan kedves volt, mintha félne
megmondani neki az igazságot. De Syd már tudta: Victor elment. Meritet
kémlelte a látóhatáron, a zsebébe dugta a kezét, egyikkel kitapogatta
nővérének csontjait, a másikkal a fegyvert.
– Ideje indulni – mondta, és visszament a kocsihoz.
Mitch beindította a motort, ráfordult az autópályára. Az út elnyúlt
előttük, lapos, egyenletes és végtelen, szinte mint a befagyott tó felszíne
aznap éjjel.
Sydney ellenállt a késztetésnek, hogy újra visszanézzen.
Lehet, hogy Victor elment, de még mindig megvolt a szál, amely
összekötötte az életüket. Egyszer már elvezette hozzá Sydney-t, és újra el
fogja.
Nem számít, milyen sokáig vagy milyen távol kell keresnie.
Előbb-utóbb meg fogja találni.
Ideje van rá bőven.
 III
UTÁNA
RKON

HOLTZ megborzongott; nem a holttest láttán az acélasztalon, hanem a

hidegtől.
Kurva hideg volt a tárolóban.
– Most már nem vagy olyan kemény legény – motyogta Briggs
ködpamacsokat lehelve.
És igaza volt.
Ahogy ott hevert a hideg fehér fényben, Eliot Cardale… fiatalnak tűnt. A
kor csak a szemében tükröződött, amely üres volt, akár egy cápáé. De a
szeme most csukva volt, és Cardale nem annyira sorozatgyilkos RK-nak
tűnt, inkább Holtz kisöccsének.
Holtz sokat gondolkodott a szakadékon test és holttest között, ahol egy
ember többé nem valaki, hanem valami. Eliot Cardale továbbra is embernek
tűnt, a döbbenetesen sápadt bőre és a még mindig csillogó lövésnyomok
ellenére – apró, sötét körök szakadozott széllel.
Senki sem tudta, hogyan volt képes Haverty emberré tenni Elit – vagy
legalábbis halandóvá. Ahogy azt sem tudták, ki lőtte le, vagy ki ölte meg az
RKON volt tudósát – habár úgy tűnt, mindenki azt feltételezte, hogy Victor
Vale tette.
– Holtz – csattant fel Briggs –, befagy a seggem, te meg a hullával
romantikázol.
– Bocs – szabadkozott Holtz, a hidegben látszott a lehelete –,
elgondolkodtam.
– Nos, ne gondolkozz tovább, inkább segíts bepakolni ezt az izét.
Együtt átmanővereztek Cardale testével a hűtőházba, amely lényegében
csak mély fiókok végtelen sora volt az RKON épületének alagsorában,
azzal a feladattal, hogy meghatározatlan ideig tárolja az elhunyt RK-k
maradványait.
– Egy kész – mondta a csiptetős táblájára jegyzetelve –, még egy van
hátra.
 Holtz a másik holttestre pillantott, amely türelmesen várt a saját
acéllapján.
Rusher.
Holtz, ameddig csak elkerülhető volt, igyekezett nem ránézni régi
barátjára.
Nemcsak a lőtt sebek miatt, amelyek élénk emlékeztető gyanánt kilógtak
a régi hegek közül, hanem mert nem hitt a szemének – Dominic annyi
mindent túlélt. Négy éven át szolgáltak együtt, és vállt vállnak vetve
dolgoztak itt további három évig.
És mindezen idő alatt Holtznak fogalma sem volt róla, micsoda Rusher.
Rios mindig azt mondta neki, hogy ne legyenek előítéletei, az RK-kat nem
olyan könnyű felismerni, mint egy kacsát: nem úgy járnak, és nem úgy
hápognak, de attól még lehetnek azok.
De akkor is.
– Őrület, nem? – motyogta. – Ha belegondol az ember, hányan lehetnek a
világban. És itt. Az biztos, ha RK lennék, ez az utolsó hely, ahol elbújnék.
Briggs nem figyelt rá.
Nem tudta hibáztatni érte.
Az RKON-ban kihirdették a vészhelyzetet. Elég gyorsan lezárták a
helyet, de így is elveszítettek négy RK-t, a katonák harmada a
gyengélkedőn, öten meghaltak. A gálaküldetés teljes katasztrófába torkollt.
Az RKON első megölhetetlen RK-ja meghalt, feltehetően saját volt
alkalmazottuknak köszönhetően, és az igazgató arra sem vette a fáradságot,
hogy ma munkába jöjjön.
Holtz nagyon vágyott egy italra.
Briggs bezárta a hűtőház ajtaját, és visszamentek a felső szintre.
Holtz lehúzta a belépőkártyáját, és kiment, hálásan, hogy a műszakja
végre véget ért.
A kocsija a parkoló dolgozóknak fenntartott részében várakozott. Kecses
sárga sportkocsi volt, az a fajta, amely állatias eleganciával bírt. Nem
egyszerűen gurult, hanem portyázott, morgott, búgott és dorombolt, és bár
az RKON többi katonája imádta csesztetni miatta, Holtz kevés dologra
vágyott, amióta kilépett a seregből – gyors kocsikra és csinos lányokra –, de
csak az egyikért volt hajlandó fizetni.
Beült a kormány mögé, kellemesen megtúráztatta a motort, miközben
feltekerte a fűtést, még mindig próbált megszabadulni a hűtőház hidegétől,
az elmúlt huszonnégy óra sokkjának maradékától. Ahogy áthajtott a kapun,
Holtz felhangosította a rádiót, próbálta elnyomni a murvás felhajtó
ropogását. A fejét csóválta – biztos volt benne, hogy az RKON
megengedhetné magának, hogy leaszfaltozzák a magánútjukat, de
nyilvánvalóan nem akartak bátorítani semmilyen forgalmat. Egy civil
számára a zúzott kő egyértelmű jelzés, hogy rossz úton jár.
Habár egyesek nem vették a lapot – mint ez a seggfej, gondolta Holtz,
ahogy kinézett az útra.
Egy autó parkolt az út mellett, lapos, fekete kupé, világító féklámpával és
felnyitott motorháztetővel.
Holtz lassított, elgondolkodott rajta, hogy talán jelentenie kellene, de
aztán meglátta a lányt. A motor fölé hajolt, és amikor Holtz melléje ért, a
homlokát vakarva felegyenesedett. Szőke haj. Vörös száj. Testhezálló
farmer.
Holtz letekerte az ablakot.
– Ez magánterület – mondta. – Sajnos itt nem állhat meg.
– Nem is akartam – felelte a lány –, csak ez a hülye izé fogta magát, és
kipurcant.
Holtznak feltűnt az akcentus, a dallamos hanglejtés. Te jó ég, de szerette
az akcentusokat.
– És persze – rúgott bele a lány az egyik abroncsba – dunsztom sincs a
kocsikról.
Holtz szemügyre vette a lapos fekete bestiát.
– Ez komoly verda olyasvalakinek, akinek dunsztja sincs.
A lány ezen elmosolyodott, szédítő, gödröcskés mosollyal.
– Mit mondhatnék? – mondta dallamos hangon. – A szép dolgok a
gyengém. – Félresimította a haját a nyakából. – Szerinted tudsz segíteni?
Holtznak sem volt sok dunsztja az autókról, de ezt nem szándékozott
bevallani. Kiszállt, feltűrte az ingujját, és odalépett a motorhoz. A kamu
bombákra emlékeztette, amiket az alapkiképzésen kellett semlegesíteniük.
Böködte, piszkálgatta, hümmögött az orra alatt, miközben a lány nyári
napfénytől illatozva állt mellette. Aztán csodás módon az ujjai rátaláltak
egy csőre, és Holtz rájött, hogy egyszerűen kicsúszott a helyéről.
Visszadugta.
– Most próbáld meg – mondta, és egy pillanattal később a kupé motorja
zúgva életre kelt. A lány örömteli hangot hallatott.
Holtz diadalmasan lecsukta a motorháztetőt.
 – Én hősöm – mondta a lány gunyoros komolysággal, de őszinte
vonzódással. A tárcájáért nyúlt. – Tessék, hadd fizessem ki…
– Szükségtelen – felelte Holtz.
– Kihúztál a bajból – erősködött a lány. – Valahogy biztosan
viszonozhatom.
Holtz tétovázott. A lány túl dögös volt hozzá, de bassza meg.
– Hadd hívjalak meg egy italra.
Felkészült az elkerülhetetlen válaszra, meg sem lepődött, amikor a lány
megrázta a fejét.
– Nem – felelte –, az úgy nem lesz jó. De én meghívhatlak téged.
Holtz vigyorgott, mint egy agyalágyult.
Ott rögtön elment volna vele, otthagyták volna a fekete kupét a magánút
szélén, és elvitte volna a lányt, ahová csak akarja, de a lány szabadkozott,
hogy borzalmas késésben van a lerobbant kocsi miatt, és megkérdezte, hogy
Holtznak egy másik nap megfelelne-e.
Holnap este?
Holtz rábólintott.
A lány tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét.
– Van telefonod?
Holtz odaadta neki a telefonját, kissé elpirult, amikor a lány ujjai az
övéin időztek, érintése tollpuha, de mint az áramütés. A lány beírta a nevét
és a számát a telefonkönyvébe, majd visszaadta a készüléket.
– Akkor holnap? – kérdezte a kocsi felé fordulva.
– Holnap… – Holtz lenézett a bejegyzésre a telefonjában. – April.
A lány visszanézett rá sűrű szempillája mögül, és kacsintott, majd Holtz
beszállt a sárga sportkocsijába, és elhajtott, a visszapillantó tükörben még
mindig a dicsfénybe vont Aprilt nézte. Várta, hogy a lány eltűnjön, de nem
tette. Az élet néha olyan furcsa és olyan csodálatos.
És holnap randíja lesz.

JUNE nézte a távolban zsugorodó sárga autót.

Marha, gondolta, miközben elindult az úton, ezúttal gyalog. Mire elérte
az RKON kapuját, minden ízében úgy festett, mint a huszonhét éves
Benjamin Holtz a megfigyelési és fogvatartási részlegtől. Imádta az öccsét,
utálta a mostohaapját, és még mindig rémálmai voltak attól, amit a
tengerentúlon látott.
– Mi az? – kérdezte a biztonsági őr, kilépve a fülkéből.
– Lerobbant a rohadt kocsi – motyogta June, igyekezett utánozni Holtz
északkeleti akcentusát.
– Haha – mondta a biztonsági őr –, így jársz, ha csak a külcsínt nézed.
– Ja, ja – felelte June.
– Neked egy jó középkategóriás szedán kéne…
– Csak engedj be, hogy hozhassak egy furgont meg pár kábelt, aztán
mehessek tovább a dolgomra.
A kapu kinyílt, és June belépett. Mint a karikacsapás. Gyalog átvágott az
udvaron, és füttyentett egyet a bejárat előtt. Mintha valaki kocsival beléjük
hajtott volna. Odabent egy katona felnézett valamiféle ellenőrző pontnál.
– Máris visszajöttél? – állt fel a férfi.
– Itt hagytam valahol a tárcámat.
– Anélkül nem jutsz messzire.
– Nekem mondod?
A mellékes csevegés művészeti ág, az egyik olyan dolog, amitől az
emberek átsiklanak a részletek felett. Ha elhallgatsz, rögtön azon kezdenek
gondolkodni, miért. De ha hagyod őket beszélni a semmiről, a szemük se
rebben.
– Tudod a menetrendet – mondta a katona.
June nem ismerte. Ez határozottan az olyan apróságok körébe esett,
amiket ritkán tudott meg egy érintésből. Találomra belépett a szkennerbe, és
várt.
– Ne már, Holtz – panaszkodott a katona. – Az agyamra mész. Karokat
felemelni.
June a szemét forgatta, de széttárta a karját. Mintha egy fénymásolóban
állt volna, fehér fénysugár, amely tetőtől talpig végigsiklott rajta, majd
csendült egyet.
– Tiszta.
June egy lezser ujjmozdulattal tisztelgett neki, majd elindult a folyosón.
Találnia kell egy számítógépet. Nem lehet nehéz, egy ilyen puccos
épületben, de minden folyosó ugyanolyan volt. Egyforma, szabványos. És
minden egyforma folyosót még több egyforma ajtó szegélyezett, szinte
mind jelöletlen, és June minél beljebb merészkedik a labirintusba, annál
tovább tart majd kisétálnia. Úgyhogy a legegyszerűbb megoldás mellett
döntött, és a legközelebbi ajtó felé vette az irányt. Félúton járt, amikor az
ajtó kinyílt. Egy katonanő lépett ki rajta, ránézett Holtzra, és pofákat vágott.
– Itt felejtettél valamit?
– Nyilván – felelte June. Nem gyorsított a léptein, de amaz elkapta az
ajtót, mielőtt az becsukódott volna. Besurrant, és egy kis teremben találta
magát négy számítógépkonzollal. Csak az egyik volt foglalt.
– Végre – mondta a katona. – Egy órája hugyoznom kell…
June felé fordult, de a lány az egyik karjával máris átfogta a nyakát. A
székhez szorította, megakadályozta, hogy beszélni, kiáltani tudjon. A férfi
háta ívbe görbült, miközben küzdött June szorítása ellen, az ütései
ügyetlenek voltak a sokktól és a hirtelen oxigénhiánytól. De Benjamin
Holtz nem volt puhány alak, és June maga is jelentős mennyiségű emberrel
végzett már. A katonának sikerült megragadnia egy tollat, és June combjába
döfnie, de az természetesen nem az ő combja volt.
Bocs, Ben, gondolta a lány, ahogy még jobban szorította a katonát.
A katona hamarosan feladta a harcot. Elernyedt, June pedig elengedte,
elgurítva a széket az útból, hogy odaférjen a számítógéphez.
Dúdolt, miközben a billentyűzet fölé emelte a kezét.
Kénytelen kalapot emelni az RKON előtt. Felettébb felhasználóbarát a
rendszerük, és fél perccel később megtalálta a fájlt, amit keresett –
ÁLNEVE: JUNE. Átfutotta, kíváncsi volt, mit tudtak összeszedni róla –
nem sokat. De így is megérte benéznie.
– Viszlát – suttogta, miközben törölte a fájlt és önmagát a rendszerből.
Azon az úton távozott, amelyen érkezett.
Követte az eredeti útvonalát végig a folyosón, át a biztonságiakon és a
kapun, vissza a várakozó fekete kupéhoz. Kinyitotta az ajtót, és mire beült a
kormány mögé, újra önmaga volt. Nem a hosszú lábú barna vagy a sovány
tini, vagy valamelyik a tucatnyi arc közül, amelyeket mostanában viselt,
hanem a tündérszerű lány eperszőke fürtökkel és szeplős orcával.
Egy pillanatig csak üldögélt ebben a testben, lélegzett a saját tüdejével,
látott a saját szemével. Csak hogy felidézze, milyen érzés. És amikor
beindította a motort, valami biztonságosabbat vett fel. Olyasvalakit, akit
nem néznek meg alaposabban. Aki elvész a tömegben.
June a visszapillantó tükörbe nézett, ellenőrizte az új arcát, majd
elhajtott.
 BÓNUSZ NOVELLA
KÖZÖS NEVEZŐ
NÉGY ÉVVEL KORÁBBAN
EGY ROMBA DŐLT VÁROSBAN

RUTINFELADAT volt.
Legalábbis amennyire a hadszíntér kellős közepére indított küldetések
lehetnek rutinfeladatok.
Rios megigazította a repeszálló mellényét, elhúzta a závárt a karabélyán,
miközben csapatának többi tagja jelentkezett a távbeszélőn keresztül.
– Fallon a helyén.
– Mendez a helyén.
– Jackson a helyén.
A hangjuk túl hangosnak tűnt, az éjszaka viszont túl csendesnek. A
bombázás pár órával korábban ért véget, és most a csapatát beküldték. Nem
azért, hogy eltávolítsák a civileket vagy kövessék a visszavonuló lázadókat,
hanem hogy rajtaüssenek az egyik nagyobb házon, egy közismert
terroristafészken, és megszerezzék, amit meg lehet. Fegyvereket.
Információt.
– Rios – mondta – a helyén.
A helye ez esetben az épület bejárata mellett volt. A ház két emelet
magas, és az egyhetes bombázás ellenére többnyire még mindig sértetlen.
Sértetlen, de nem üres. Egy drón aznap észrevette az evakuáló felkelőket.
A távcső a karabélyán utat vágott a sötétségben, miközben Rios belökte
az ajtót, hallotta a másik három katona egyforma lépteit, ahogy előre
meghatározott útvonalon haladnak keresztül a házon.
 Nekivágott a földszintnek, szobáról szobára járt, a sisakjára szerelt
kamera rögzítette a falakra ragasztott térképek maradványait, az alacsony
faasztalon hagyott iratokat. Majdnem végigért az útvonalán, amikor
meghallotta.
Sivítás.
Belehasított a levegőbe, egyre hangosabban és hangosabban. Rios tudta,
mit jelent ez a hang, mind tudták.
– A földre! – kiáltotta abban a pillanatban, hogy a bomba becsapódott.
A világ megrázkódott körülötte, a lökéshullám oldalra csapta Riost, a
füle csengett. A hátára fordult – a robbanás levitte az épület legfelső
szintjét, a földszintre zúdította az első emelet maradványait.
Egyenesen Riosra.
Talpra állt, miközben a plafon leszakadt, kő és fa potyogott körülötte.
Beugrott egy asztal alá, érezte, ahogy a fa megreped, majd megadja magát,
a kőtörmelék a padlóhoz préseli. Egy elnyújtott másodpercig minden
lehullott körülötte.
Aztán elállt.
Rios próbált megmozdulni, de nem bírt. Az arcvédője megrepedt,
végtagjai beszorultak az asztal, az asztal pedig a romok alá. Bordái
nekifeszültek a mellkasát érő nyomásnak. Próbált levegőt venni, de a
levegő merő por és törmelék volt, amitől köhögni és fulladozni kezdett.
Mintha vízbe fúlna. A füle nem csengett tovább, fehérzaj vette át a helyét.
– Fallon, vétel! – zihálta.
Semmi.
– Jackson!
Semmi.
– Mendez!
Semmi.
Az épület recsegett. Rázkódott. Ki kell jutnia. Ki kell szabadulnia,
mielőtt az egész leomlik. De nem bírt megmozdulni. Nem kapott levegőt.
Törött arcvédőjén keresztül látta, ahogy a törmelék megmozdul, a kövek
elcsúsznak egymáson, miközben az épület meginog körülötte. Rios
szorosan lehunyta a szemét, és megfeszült – neki az asztalnak, a
törmeléknek, a köveknek, akaratával mozgásra akarta bírni őket, könyörgött
nekik, hogy eresszék el. Próbálkozott utolsó lélegzetvételével, utolsó
erejével. Nem volt elég. A kövek nem mozdultak. Az asztal nem mozdult.
A tüdeje üvöltött, és bár a fájdalom enyhült, és úgy érezte, kezdi elveszíteni
az eszméletét.
Érezte, hogy rázárul a sötétség.
És ekkor…
Rios zuhant.
Másfél, három méter – elég keményen csapódott a fölbe, hogy még a
sokkon és kábulaton keresztül is megérezze. A padló bizonyára megadta
magát alatta. Felemelte a karját, várta a lezúduló törmeléket, de nem történt
semmi, és amikor Rios felnézett, a mennyezet odafent tömör volt. Akkor ő
hogy került ide? És hol van az az itt? Körbefordult, és rájött, hogy a
pincében van.
– Állj fel! – mondta magának.
Felállt, majdnem összeesett a fájdalomtól, de most már talpon volt, nem
fog visszafeküdni. Minden erejét összeszedve elment a falépcsőig a
helyiség szélén, felvonszolta magát az ajtóhoz, és megtaszította.
Mozdult egy centit, majd beragadt, beszorította a törmelék. Rios
felhorkant, nekivetette magát az ajtónak. Legalábbis neki akarta vetni. De
sérült teste ahelyett, hogy a fához ért volna, összebicsaklott, és ő
négykézláb találta magát egy alacsony törmelékhalmon.
– Mi a f…
Kiáltások hallatszottak, mire Rios felegyenesedett, remélve, hogy
meglátja Jacksont, Mendezt vagy Fallont, de a hangok az épület mögül
érkeztek. Visszakiabált, rekedten, a megerőltetéstől sajgó tüdővel.
Két napba telt eltakarítani a romokat. Jackson és Mendez meghalt. Fallon
életben volt, de még mindig eszméletlen. Rios pedig – Rios a saját lábán
távozott. Megviselten, megtörten, de élve.
A baj az, hogy nem tudta, hogyan sikerült.

NOS, a szó szoros értelmében Rios nem a saját lábán távozott.

Agyrázkódás. Öt törött borda. Hét fáradásos csonttörés. Fájt neki a
mozgás, fájt a levegővétel, fájt a gondolkodás, úgyhogy próbálta kerülni
mindhármat. Valószínűleg ezért telt neki pár napba, hogy rájöjjön, valami
nincs rendben. Nem vele – erre elég gyorsan rájött –, hanem a kórházzal.
Légi úton szállították egy katonai kórházba – legalábbis annak hitte a
helyet. De amint a legerősebb fájdalomcsillapítók hatása elmúlt, és
magához tért, rájött, hogy ez nyilvánvalóan magánegészségügy. Túl sok
orvos, túl kevés beteg.
Hazudnom kellett volna, gondolta.
– A földszinten volt – kérdezte az őrmestere –, hogyan jutott ki?
Rios nem volt magánál a fájdalomtól és a bénító sokktól, de mindennek
ellenére felmerült benne, hogy inkább hazudik valamit, tudván, hogy
milyen őrültségnek hangzik a válasz. De mindig szarul hazudott, és nem
számított, hogy hisznek-e neki – mert meg tudta mutatni nekik.
Legalábbis ez volt a terv.
Nem tudhatta előre, hogy megint működni fog-e, bármi is legyen az, nem
tudta, hogyan kapcsolja ki és be, hogyan utasítson arra egy felületet, hogy
szilárd legyen, vagy engedje át magán – de nem is kellett. Bármi is volt az –
ösztönösen jött.
Úgyhogy megmutatta az őrmesterének, átdugta a kezét a legközelebbi
dzsip oldalán, miközben a fickó szeme elkerekedett, az álla leesett.
Innentől nem sokra emlékezett.
– Rios tizedes.
Felnézett, és meglátta az ajtóban álló férfit. Őszülő fekete haja volt, és
fáradt tekintete.
– Én vagyok ennek az intézménynek az igazgatója – mondta a férfi. – A
nevem Joseph Stell.
Rios küszködve felült.
Olyan szorosan bekötötték a bordáit, hogy úgy érezte, mintha egy épület
nyomná.
– Kérem – mondta Stell –, ne erőltesse meg magát. – Körülnézett, de
nem voltak látogatóknak kitett székek, úgyhogy megállt az ágy mellett. –
Nagy szerencséje volt, katona.
– Mindenki ezt mondja.
A férfi mindentudóan rápillantott.
– Maga szerint többről van szó szerencsénél?
Rios nem felelt. Nyomatékos kérdés volt. Stell nem cseverészni akart.
Tudta. Tudott arról, amiről a feljebbvalójának beszélt, amit megmutatott
neki.
– Tudja, hol van? – folytatta Stell.
– Tudom, hogy ez nem átlagos kórház – felelte Rios. Stell nem tagadott.
Egyszerűen bólintott, és körülnézett.
– Ez a hely olyanoknak épült, mint maga.
 – Katonáknak?
– RK-knak.
Úgy ejtette ki a szót, mintha jelentett volna valamit. Riosnak nem
mondott semmit. Stellnek feltűnhetett, hogy zavarban van, mert folytatta.
– A hatalom fegyver, tizedes. Maga tudja, milyen veszélyes lehet. Az én
dolgom gondoskodni róla, hogy az efféle fegyverek ne ártsanak senkinek.
Rios a fejét rázta.
– Nézze, csak a munkámat végeztem. Nem tudom, mi történt… mi
történt velem… de örülök, hogy így alakult. Megmentette az életem.
Erősebbé tett. Úgyhogy küldjön vissza, és hagyja, hogy…
– Azt nem tehetem – szakította félbe Stell.
– Itt akar tartani? – kérdezte Rios.
– Nem tudom, hogy képesek lennénk-e rá – vallotta be Stell. – Ami még
fontosabb, nem tudom, szükséges-e. Azt remélem, Rios tizedes, hogy meg
tudunk egyezni. Ez meglehetősen feltérképezetlen terület. Tudja, maga az
első RK, aki önként feladta magát.
– Mi mást kellett volna tennem?
– A legtöbben a maga helyzetében menekülőre fogják.
– Miért? – kérdezte Rios. – Nem vagyok bűnöző. – A fájdalom ellenére
kihúzta magát. – Soha életemben nem futamodtam meg a harc elől. És most
adjam fel? Adjam meg magam? Csak mert életben maradtam? Nem. Kizárt.
Meglepetésére Stell elmosolyodott.
– Igaza van. Az adottsága erősebbé teszi. Általa… képes lesz egészen
más szintű veszélyekkel szembeszállni. Ha továbbra is a hazáját akarja
szolgálni…
– Mindig csak erre vágytam – vágott közbe Rios.
– Akkor – mondta Stell – megtaláljuk a módját.
{1}
Kálnoky László fordítása
 A mű eredeti címe:
Victoria Schwab: Vengeful
Copyright © 2018 by Victoria Schwab
All rights reserved.

Fordította: Sepsi László

Szerkesztő: Németh Vladimir
Korrektor: Friedrich Zoltán
Tördelő és műszaki szerkesztő: Hársfai László

Borítórajz: Tóth Zoltán

Fumax Kft., 2021

Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője

Facebook-oldalunk:
www.facebook.com/fumaxkiado

Készült a Korrekt Nyomdaipari Kft.-nél

(www.korrektnyomda.hu)

Felelős vezető: Barkó Imre ügyvezető igazgató

ISBN 978-963-470-198-9

Minden jog fenntartva.