Vad Vidék 1.

C. J. BOX
Embervadászat

Sorozat Könyvek Kiadó

Budapest, 2011

2
 Eredeti cím
C. J. Box: Open Season
A Joe Pickett Novel
Fordította:
Kállai Tibor
Borítóterv My way
Copyright © 2001 by C. J. Box
All rights reserved
ISBN 978 963 8942 19 7

3
Mollynak, Beckynek és Roxanne-nek, de főként Laurie-
nak – aki az én támaszom, társam, első számú olvasóm
és szerelmem. Köszönet továbbá Andy Whechelnek és
Martba Busshkónak is, akik nélkül ez a könyv nem
születhetett volna meg.

4
 ELŐSZÓ

AMIKOR EGY NAGY ÁTÜTŐ EREJŰ lövedék eleven húsba

csapódik, annak jellegzetes hangja van – páú-hupp! –,
amelyet messziről is föl lehet ismerni. Nem olyan ez, mint a
visszhang, az elhalkuló rezonancia vagy az elfütyülő
mellélövés üres zúgása. A szinte böffenő csattanás
végighullámzik a tájon, de aztán hirtelen elhal, mintha
visszarántanák. A becsapódás tompa és erős, mint amikor
felmorajlik az ég. Aki hallja, jó ideig nem felejti el.
Amikor Joe Pickett wyomingi vadőr meghallotta ezt a
hangot, éppen egy kétméteres jávorszarvas-kerítés építésén
szorgoskodott egy birtok szénakazlai körül. Fölkapta a fejét, a
harapófogó is megállt a kezében. Aztán hátralépett, lehajtotta
a fejét, és figyelt. Becsúsztatta a farzsebébe a fogót, levette a
szalmakalapját, és megtörülte a homlokát. Érezte, hogy szép
vörös vadőringe a mellére tapad, és hogy a gerincén megindul
lefelé egy forró, kövér izzadságcsepp a farmerjába.
Várt. Az évek alatt megtanulta, hogy az embert a
szabadban könnyen becsaphatják a hangok. Egy éles, távoli
csattanás lehet például puskalövés, de okozhatja akár egy
megroppanó fa is, egy elpattanó ág, egy befagyott tócsa
beszakadása egy tehén patája alatt, vagy éppen egy motor
utórobbanása. „Ne hidd el, hogy puskalövés, amíg nem követi
a második" – ez a vadon egyik alapszabálya. Ezt persze a jó
orvvadászok is ismerik, ezért igyekeznek nagyon pontosan
célozni.
Joe erősen bizakodott, hogy most nem fog hallani
második lövést. A kerítés még félig sem készült el, s ha valaki
errefelé lövöldöz, akkor azt neki kötelessége kivizsgálni. Joe
csak egy hete látott hozzá ehhez a munkához, de máris
reménytelenül le volt maradva, mert rengeteg tennivalója
halmozódott föl, mióta legendás elődje, Vern Dunnegan
5
három hónapja nyugdíjba ment. Az állam feladata volt a
szarvascsordák távol tartása a magántulajdonban lévő
legelőkről, és Joe íróasztalán már majdnem kétujjnyi
vastagon álltak a megrendelések szarvaskerítés építésére. Ha
reggeltől estig csak ezzel foglalkozna, akkor sem igen
készülhetne el az összes kerítéssel a vadászidény kezdetéig.
Abban semmi különös nincs, ha az év bármelyik napján,
akár éjjel, akár nappal eldördül egy puska a wyomingi Twelve
Sleep megyében. Errefelé mindenki hord fegyvert. Lehet,
hogy egy gazda lő rá egy prérifarkasra, vagy a városból
ruccannak ki fiatalok, hogy valódi célpontokon lőjék be a
puska irányzékát.
Páú-hupp!
Joe északnyugatra, a második lövés irányába kapta a
tekintetét, a hegység lábánál emelkedő dombok felé, ahol az
erdő leért a tűző napon kéken ragyogó zsályacserje bozótig. A
hang messziről, jó három-öt mérföldről érkezett.
Maxine, Joe nyolcéves, sárga szőrű labradorja szintén
hallotta, és azonnal fölpattant a zöld kisteherautó
árnyékából. Tudta, hogy mindjárt indulnak dolgozni. Joe
kinyitotta neki a „Wyomingi Vad- és Halőrség" lógóval
díszített ajtót az utasoldalon, és a kutya beugrott a helyére.
Mielőtt becsukta volna az ajtót, Joe az ülés mögötti tokból
kivette a távcsöves 270-es Winchesterét, és fölrakta a hátsó
ablakban lévő tartóra. Fegyveröve összetekerve ott hevert a
kocsi padlóján; ezt fölvette és fölcsatolta. A szolgálati
szabályzat előírta, hogy oldalfegyvert állandóan viselnie kell,
de Joe nem szeretett így vezetni, mert a nehéz revolver
nyomta és böködte a derekát.
Mialatt beszállt a kocsiba, két újabb lövés hallatszott gyors
egymásutánban. Az első belefulladt a magas fű és a bozótok
sűrűjébe. A második viszont megint egyértelmű találat volt.
Vagyis már legalább két állatot terítettek le, talán hármat is.
Joe négykerék-meghajtásba kapcsolta a kocsit, és
6
megindult fölfelé, olyan gyorsan, ahogyan a felborulás
veszélye nélkül még tehette. Errefelé még dűlőutak sem
voltak, ezért a bal oldali kerekeket a tehenek által kitaposott
ösvényen tartotta, a jobb oldaliak pedig a hol térd-, hol
derékmagasságú zsályán gázoltak át. Maxine előrehajolt
egészen a szélvédőig, s két nagy mancsával jól kitámasztotta
magát az erősen bukdácsoló kocsi műszerfalán. Kilógó,
hosszú nyelve ide-oda himbálódzott, kutyanyállal fröcskölve
le a műszerfalat.
– Készülj! – szólt oda a kutyának Joe, bár maga sem
tudta, mire kellene készülni.
Hánykolódva robogtak a gazos, úttalan utakon, és a négy
kerék önállósulva mart bele a száraz, köves talajba, s vert föl
maga után hatalmas porfelhőt. Joe az út nagy részén alig
tudta megtartani a nagy erővel jobbra-balra rángatódzó
kormányt. Végül elértek egy kényelmesebb, nem annyira
hepehupás, bozótos emelkedőt. Joe érezte, hogy kiszáradt a
szája, meg azt is, hogy fél.

A VADŐR KINT A TEREPEN nemigen találkozik fegyvertelen

emberekkel. A vadászoknak természetesen van golyós vagy
sörétes puskájuk, de még pisztolyuk is. A kirándulók,
kempingezők és horgászok általában szintén visznek
magukkal ilyesmit. Még a nyílpuskás vadászok borotvaéles
hegyű nyílvesszője is könnyedén átüti az efféle közönséges
kisteherautó ajtaját. Csak hát ilyenek inkább vadászidényben
járkálnak. Most viszont javában tart a nyár, hol van még az az
idény? Állatokra ilyenkor csak orvvadászok vagy
marhatolvajok lövöldöznek – akik amúgy elég veszélyesek
lehetnek, ha tetten érik őket.
Joe Pickett fölbukdácsolt az alacsony dombtetőre, és
gyorsan fölmérte a terepet: három jól megtermett
fülesszarvas-bika ott feküdt leterítve a nyereghajlatban, a
domb túloldalán. A torkukat már el is vágták, hogy
7
kivérezzenek, de még nem kezdték el kibelezni őket. Pólót,
farmert és baseballsapkát viselő, szakállas férfi trónolt
lovagló ülésben a legnagyobbikon. Nagydarab, erős
testalkatú, izmos karú és mellkasú ember volt. „A
BOLDOGSÁG EGY NAGY RAKÁS MELEG SZAR", hirdette
pólóján a felirat. Legalább húsz kilóval volt nehezebb Joe-nál,
de nem tűnt fenyegetőnek, inkább csak meg volt zavarodva
most, hogy így lebukott. A kezében tartott késről csöpögött a
vér. Puskáját egy körülbelül tizenöt méterre lévő, magas
zsályacserjének támasztotta. Pisztolya nem volt. Kocsiját, egy
ütött-kopott, háromnegyed tonnás kisteherautót a túloldali
lejtőn faroltatta be a fák közé.
Odasandított Joe kocsijára, és leesett az álla. – Ó, hogy az
a...! – mondta, elég hangosan ahhoz, hogy Joe a motorzúgás
ellenére is meghallja.
Joe gyorsan legurult a lejtőn, és a kocsival a puska mellett
állt meg, hogy a vadorzó ne tudjon odaugrani érte. Joe szólt a
kutyának, hogy maradjon; ő maga kiszállt, és odaballagott a
szarvason üldögélő férfihoz.
– Kérem, dobja el a kését! – mondta, s közben szemügyre
vette az orvvadászt és zsákmányát. A férfi oldalra, a fűbe
hajította a kést. Joe nem húzta elő a revolverét. Ezt csak
ritkán tartotta szükségesnek, és ha mégis megtette, akkor
sem hihette, hogy képes lesz bármit is eltalálni vele.
Hírhedten rossz pisztolylövő volt ugyanis, bármilyen távon,
osztályában az utolsók utolsója.
– Egy kicsit elsiette a dolgot, uram. A szarvasidény
kezdetéig még négy hónap van hátra – mondta Joe.
Fölismerte a férfit: Ote Keeley volt az, egy helyi hivatásos
vadász és bolttulajdonos. Látta az íróasztalán a fényképét és a
kereskedői engedély megszerzéséhez szükséges kérvényét a
legelső munkanapján.
Ote nagyot sóhajtott. – Csak egy kis hús a konyhára, vadőr
úr. Vagyunk még páran, tudja, akiknek el kell tartaniuk egy
8
családot is. – Ote erős déli akcentussal beszélt, de azt nem
tudta kitalálni Joe, hogy melyik államból jöhetett.
Leguggolt a szarvasbika mellé, és végigsimogatta ujjaival
az agancsok puha, bársonyos bevonatát.
– Csak azt nem értem, hogy ha a hűtőládát akarja
megtölteni, akkor miért a csorda legszebb trófeáit lőtte ki? –
Keményen nézett Ote Keeley szemébe. – Egy húsvadász
örülne egy-két kövér, csámpás tehénnek is.
Joe jól tudta, hogy az úgynevezett bársonyos
szarvasagancsra óriási a kereslet a feketepiacon. Egy ekkora
agancs több ezer dollárt ér Ázsiában, ahol gyógyító erőt
tulajdonítanak neki, és porrá őrölve potencianövelő szerként
árusítják.
– Kénytelen vagyok följelenteni magát. A neve, ugye, Ote
Keeley?
A férfi jól láthatóan meglepődött. És fülig vörösödött.
– Maga most szórakozik velem? – kérdezte viszonylag
szalonképes megfogalmazással, mintha el akarná kerülni a
hatóság sértegetéséért járó, újabb büntetőcédulát
Joe fölállt, előhúzta a farzsebéből a büntetőcédulás
tömböt, és kinyitotta. – Nincs kedvem szórakozni.
A férfi fölállt, és Joe felé lépett. – Hé! Én ismerem magát!
Maga a legújabb vadőr. Igaz?
Joe bólintott, és elkezdte kitölteni a büntető cédulát.
– Hallottam már magáról – folytatta Ote. – Mindenki
hallott. Maga az a fafejű, aki letartóztatta a wyomingi
kormányzót, mert engedély nélkül horgászott. Igaz?
Joe érezte, hogy kezd egy kicsit melege lenni.
– Nem tudtam, hogy ő a kormányzó – motyogta, de rájött,
hogy nem kellett volna mondania semmit. Magyarázkodni,
itt?
Ote Keeley elröhögte magát, és a combját csapkodta
jókedvében.
– Nem tudta, ki a kormányzó! – ismételte gúnyosan. –
9
Gratulálok! Én viszont az újságban olvastam a dologról. Mint
mindenki. A zöldfülű erdőkerülő letartóztatta Budd
kormányzót.
Ote aztán abbahagyta a nevetést. – Hé! Maga tényleg föl
akar jelenteni engem? – kérdezte komolyan. – Én hivatásos
vadász vagyok. Nem fogom tudni eltartani a családo-mát, ha
bevonják az engedélyemet. És most nem viccelek. Nem
találhatnánk valami más megoldást?
Joe fölnézett Ote Keeley-re. – Én sem viccelek. Kérem a
vezetői engedélyét!
Ote Keeley mintha csak most fogta volna föl, hogy
tulajdonképpen miről van szó. Joe nem is értette a férfi
elképesztő ostobaságát. A szeme sarkából látta, amint Ote a
letámasztott puskájára sandít.
– Wyomingban több az állat, mint az ember – köpött
egyet Ote. – Ezek a dögök sem fognak hiányozni senkinek.
Abban a csordában majdnem harmincan voltak. Vern
Dunnegan nem kavarta volna itt a szart ilyen semmiség
miatt.
– De én nem Vern Dunnegan vagyok – mondta erre Joe,
és igyekezett leplezni az elődjéről és mesteréről hallottak
miatti meglepődését.
– Hát, azt látom – vetette oda Ote Keeley gúnyos
biggyesztéssel, és odanyújtotta Joe-nak a farzsebéből
előhúzott tárcáját. Joe el akarta venni, de ebben a pillanatban
Ote megragadta és oldalra rántotta a karját. Joe
megtántorodott, s mire visszanyerte az egyensúlyát, Ote már
ki is kapta az övén lévő tokból a revolverét.
Pár másodpercig dermedten bámultak egymásra,
kölcsönös meglepődéssel, aztán Ote lassan fölemelte és
szinte belenyomta Joe arcába a revolvert.
– Hoppá! Lám csak, mi történt! – szólalt meg Ote, kissé
maga is megijedve.
– Azt ajánlom, adja vissza a fegyveremet – mondta erre
10
Joe, és érezte, hogy egy kicsit remeg a szája széle. Most már
tényleg félt. – Adja vissza, és akkor lezártuk az ügyet!
Ote Keeley erre szép lassan felhúzta a revolver kakasát.
Joe látta, ahogy elfordul a henger. A töltényűrök sötét
mélyéről szürke ólomkúpok meredtek rá. Feketén tátongott
az innen óriásinak látszó csőszáj. Ote a másik kezével is
megmarkolta a fegyvert, mint aki pontosan akar célozni.
– Most aztán tényleg benne vagyunk a szarban, mi? –
mondta Ote, de inkább csak magának, nem a vadőrnek.
Joe a kislányaira gondolt, Sheridanre és Lucyra, akik most
otthon vannak, s valószínűleg játszanak hátul az udvarban.
És a feleségére is gondolt, Marybethre, aki mindig is tartott
attól, hogy ővele egyszer valami ilyesmi fog történni.
Joe ezután már egész tudatával és lényével csak arra az
egyszerű kérdésre koncentrált, hogy vajon nyitott vagy
csukott szemmel fog-e meghalni.

11
 I. RÉSZ

TÉNYEK, CÉLOK ÉS INTÉZKEDÉSEK

(b) Célok. – A törvény célja, hogy eszközt biztosítson az olyan ökoszisztémák
védelmére, melyektől veszélyeztetett, illetve fenyegetett fajok függenek, hogy
programot fogalmazzon mega veszélyeztetett, illetve fenyegetett fajok
megőrzésére, és hogy lépéseket tegyen a jelen szakasz további bekezdéseiben
felsorolt szerződések és egyezmények céljainak elérésére.
(A veszélyeztetett fajokról szóló 1973-as törvény 1982. évi módosítása;
kinyomtatva a szenátusi természetvédelmi és közmunkabizottság részére. Az
Egyesült Államok Kormányzati Nyomtató Irodája, Washington, 1983.)

12
 1. FEJEZET

JOE ÉLETBEN MARADT, de ezzel most különösebben nem

büszkélkedett. Már ősz volt, palaszürke és hideg vasárnap
reggel. Éppen palacsintát sütött a kislányainak, amikor
először hallott a szörnyetegről, amely lejött a hegyekből, és az
éjszaka megpróbált behatolni a házba.
A hétéves Sheridan a bizalmasának, a plüssmacijának
mesélte el ezt az álmát. Fennhangon. A hároméves Lucy
rémülten hallgatta. Ment a tévé is, bár az ősrégi parabola-
antenna megint csak ócska, elmosódott képet tudott
produkálni.
Sheridan szerint a szörnyeteg a ház mögötti, sötét és
meredek szorosban jött le a hegyekből este, nagyon későn. Ő
a függönyrésen át figyelte, mert az ablak csak pár arasznyira
van az ő fekhelyétől, az emeletes ágytól. Ő mindig is sejtette,
hogy abból a szakadékból egyszer még elő fog jönni egy
szörnyeteg, és bár egy kicsit most meg volt ijedve, azt azért
büszkén állapította meg, hogy igaza volt. Odakint sötét volt,
csak a holdfény szűrődött át a nyárfa kiszáradt levelein, A
szörnyeteg szöszmötölt egy darabig a hátsó kapuval, de aztán
csak ki tudta nyitni a reteszt, és átbotorkált (valahogy úgy;
ahogy a múmiák tántorognak a régi filmekben) az udvaron a
hátsó ajtóhoz. A szeme és a foga sárgán villogott. Sheridan
egész teste beleborzongott, amikor a szörnyeteg odafordította
a fejét, és mintha egyenesen őt nézte volna, de aztán eltűnt
valamerre. Szőrös volt, és fényes, mintha leöntötték volna
valamivel. Gallyak és levelek ragadtak a szőrére. A kezében
pedig valami nagy, fehér zsákot vagy dobozt lóbált.
– Sheridan! – kiáltott oda Joe. – Hagyd már ezt abba! Elég
volt ebből a szörnyetegből! – Azért is zavarta őt most annyira
ez az álom, mert a részletei nagyon is valószerűek voltak.
Sheridan általában fantasztikusabb dolgokról szokott
13
álmodni: beszélő állatkákról, repülő különös tárgyakról,
effélékről. – Még jól megijeszted a húgodat.
– Én már meg vagyok ijedve – jelentette be Lucy, a szájáig
fölhúzva a takarót.
– Aztán az az ember lassan átment az udvaron, ki a kapun,
a farakás felé, ahol bezuhant a sötét árnyékba. És még most
is odakint van – fejezte be Sheridan a történetet, és
jelentőségteljesen nézett a húgára, a nagyobb hatás kedvéért.
– Hagyd már abba, Sheridan! – lépettbe a szobába
ingerülten Joe, a palacsintaszedő falapáttal a kezében. Azt az
elnyűtt frottír fürdőköpenyt viselte, amelyet még tíz éve, a
nászútjukon vásároltak Marybethszel a Jackson Hole-nál,
valami turkálóban. Közelebb csoszogott a három számmal
nagyobb mamuszában. – Most meg azt mondtad, hogy ember
volt! Nem pedig szörnyeteg. Embert mondtál...
Sheridan tágra nyílt szemmel, kissé dacosan nézett föl. –
Lehet, hogy inkább ember volt. És lehet, hogy nem is volt
álom.

JOE HALLOTTA, hogy odakint a kavicsos Bighorn úton nagy

sebességgel elrobog egy autó. De mire odaért a nappali
panorámaablakához, és elhúzta a kifakult függönyt, a kocsi
már messze járt. Már csak a fölvert, lustán kavargó porfelhőt
lehetett látni.
Ez az ablak a ház előtti, még zöldellő, műanyag játékokkal
teleszórt udvarra nézett. A nemrég festett fehér kerítés
párhuzamosan futott a kavicsos úttal. Távolabb, az úton túl,
fűzfákkal benőtt völgy terült el, amelyben hódvárakkal el-
eltorlaszolt hat ágra szakadt és kissé lelassult a Twelve Sleep
folyó. Pangó tócsák, förtelmes szúnyogtenyésztelepek is
borították ezt a terepet, amelyen túl a folyó megint
lendületesen rohant tovább, s vágott át Saddlestring
kisvárosán. Följebb hullámosra gyűrődött föl a völgy felszíne,
majd hirtelen emelkedő kezdődött, és a táj fölé magasodott a
14
meredek Wolf-hegy, a Twelve Sleep hegység egyik csúcsa.
Elöl a Wolffal, hátul pedig az előhegyekkel és a
hegyszorossal, a várostól tizenhárom kilométerre lévő
házában a Pickett család mély és hosszúra nyúló árnyékok
között élte az életét.
Nyílt a kapu, és Marybethszel a nyomában berontott rajta
Maxine. Marybeth arca egészen kipirult, vagy a csípős, friss
levegőtől, vagy a hosszú kutyasétáltatástól. Joe nem tudta,
mitől, de mintha egy kicsit bosszús is lett volna. Téli
sétálóruháját viselte, a könnyű túrabakancsot, terepszínű
nadrágot, anorákot és gyapjúsapkát. Most már nagyon
kidomborodó hasán megfeszült az anorák.
– Jó hideg van odakint – húzta le a fejéről a sapkát
Marybeth. Szőke haja leomlott a vállára. – Láttad azt az
autót, amely eltépett itt az előbb? Barnum seriff kocsija volt,
és a hegyek felé száguldott.
– Barnumé? – lepődött meg Joe.
– A kutyád pedig teljesen megbolondult, amikor jöttünk
vissza a házba. Az előbb majdnem kitépte a karomat, annyira
húzott. – Lecsatolta a nyakörvet. A kutya odaügetett a
vizestáljához, és mohón lefetyelni kezdett.
Joe elgondolkodott. És ehhez megint olyan buta képet
vágott, amely kicsit már idegesítette Marybetht. Ilyenkor
attól tartott, hogy együgyűnek gondolják majd a férjét.
Ugyanezt a nem túl értelmes arckifejezést lehetett látni azon
a fotón is, amelyet az Associated Press jelentetett meg Joe-
ról, amikor még kezdőként letartóztatott egy magas férfit, aki
engedély nélkül horgászott, és akiről kiderült, hogy ő
Wyoming állam új kormányzója.
– Hová akart menni a kutya?
– Hátulra – felelte Marybeth. – A farakáshoz.
Joe megfordult. Sheridan és Lucy szótlanul bámult rá a
reggelizőasztal mellől. Lucy aztán elfordította a tekintetét, és
folytatta az evést. Sheridan viszont állta a nézését, majd
15
diadalmasan intett a fejével.
– Jobb lesz, ha magaddal viszed a pisztolyodat!
Joe magára erőltetett egy vigyort. – Te ne szólj bele!
Inkább csak egyél!
– Miről van szó? – kérdezte Marybeth.
– Vérszomjas szörnyetegekről! – élénkült meg a kislány.
– Ott van egy vérszívó szörnyeteg a farakásnál!
Hirtelen motorzúgás hallatszott, a Bighornon autók
közeledtek Saddlestring felől. S Marybeth mintha kitalálta
volna Joe gondolatát. – Itt valami történt. Csak azt nem
értem, miért nem telefonált ide senki.
Joe fölvette a kagylót, hogy működik-e. Azonnal ott volt a
tárcsahang. Lehetett volna telefonálni...
– Talán azért, mert még új fiú vagy. Errefelé az emberek
még nem szoktak hozzá, hogy már nem Vern Dunnegan van
itt – mondta Marybeth. És Joe is tudta, hogy abban a
pillanatban megbánta, ahogy kimondta.
– Papa, talán a szörnyeteg miatt jönnek? – kérdezte
Sheridan, szinte mentegetődző hangsúllyal.

JOE FÖLCSATOLTA a fürdőköpenyére a fegyverövét, a fejébe

nyomta a fekete cowboykalapját, és kilépett a hátsó tornácra.
Kissé meglepődött, hogy már most, kora ősszel ennyire
hűvös van. De a hideg csak akkor futott végig a hátán igazán,
amikor letekintve meglátta a mamuszai körül a nagy
alvadtvér-foltokat. Előhúzta a revolverét, és megnézte a
hengert, meg van-e töltve, Azután hátranézett.
Az ebédlő ablakában, mint valami képkeretben, ott állt a
két kislány, mögöttük pedig, kissé oldalt, Marybeth. Három
gyönyörű, karcsú, szőke nő, a nőiesség különböző fejlődési
stádiumában. Zöld szemükkel és csodálkozó arckifejezéssel
őt bámulták. Joe tudta, hogy most mennyire hülyén nézhet
ki. De azt nem tudhatta, hogy a lányok is látják-e azt, amit ő:
a vérfoltokat az udvart átszelő régi betonjárdán, és amott azt
16
a lenyomódott foltot a fagyott füvön. Mintha ott hempergett
volna valaki vagy valami. Vagy itt tanyázott volna az éjjel egy
nagy testű állat, mondjuk egy szarvas... Teljesen le volt
nyomódva a fű és a reá hullott falevelek is.
Joe a revolvert két kézzel maga elé tartva kikerült egy kis
fenyőfát, és kiment a rozoga kerítés nyitott kapuján a farakás
felé.
Aztán elakadt a lélegzete is, és önkéntelenül hátralépett.
Szinte dübörgőit a fülében a saját szívverése.
Az összehajigált fahasábokon egy nagydarab, szakállas
ember hevert. Két nagy tenyere a hasán, az egyik lába
föltámasztva egy rönkre. A feje egy másik rönkön nyugodott;
a szája épp csak annyira volt nyitva, hogy látni lehessen sárga
fogát. Akár a kukoricaszemek a csutkán... A szeme sem volt
teljesen lecsukva, de a szemgolyói nem csillogtak nedvesen,
hanem mintha száraz, fénytelen, gyűrött celofán borította
volna őket. Hosszú haja és dús szakálla tele volt beleragadt
vércsomókkal. Farmert és vastag, bézs színű düftininget
viselt – ezeken is széles vércsíkok éktelenkedtek. Ote Keeley
volt ez az ember, és nagyon is halottnak látszott.
Joe óvatosan megtapintotta Ote húsos, sápadt karját. A
bőre hideg és kemény volt. A haján és a ruháján lévő
vérfoltoktól meg a viaszsárga színétől eltekintve úgy nézett
ki, mintha csak elnyúlt volna itt nagy kényelmesen, akárcsak
otthon, a foteljában. Csak egy doboz sör hiányzott a jobb keze
mellől. Meg előle egy tévé, amelyen a rögbimeccset nézhetné.
A bal kezében viszont egy nyitott tetejű, kis műanyag
hűtődobozt tartott. Joe letérdelt, és belenézett. Ital nem volt
benne, csak néhány szem apró bogyó. Valami állati ürülék. És
az edény belső fala össze volt karistolva. Az ide zárt kis állat
kétségbeesetten kaparta a falat, és próbált kiszabadulni, ami
aztán sikerült is neki.
Joe fölállt, és ekkor vette észre a karám mellett álló szép
pej lovat. Fel volt nyergelve, a kantár lefelé lógott a
17
zablájáról. Látszott rajta, hogy keményen meghajszolták. Egy
kicsit bele is soványodott, a nyeregheveder meglazult rajta, s
a nyereg lecsúszott a hátáról, majdnem egészen a hasa alá.
Joe csak bámulta Ote élettelen arcát, és eszébe jutott az a
júniusi nap, amikor ez az ember a saját revolverét fogta rá, az
arcába célozva, és fölhúzta a kakast. És bár Ote akkor
meggondolta magát, s egy teátrális sóhajtással megpörgette
az ujján, amúgy cowboyosan a stukkert, majd vissza is adta,
Joe ettől a pillanattól már nem volt a régi. Akkor arra
számított, hogy meg fog halni, amire tulajdonképpen rá is
szolgált, mivel ostobán hagyta, hogy lefegyverezzék.
Csakhogy nem halt meg. Eltette a fegyverét, s közben
annyira remegett a keze, hogy a revolver csöve csak úgy
kopogott a tok peremén. A lábából is annyira kiszállt minden
erő, hogy a kocsijának kellett támaszkodnia, különben
összerogyott volna. Ote pedig egyszerűen csak nézte őt,
töprengő arckifejezéssel. Joe reszketeg macskakaparással,
szó nélkül kitöltötte az idézést orvvadászat miatt, és
átnyújtotta a papírt Ote Keeley-nek. Az átvette, és
olvasatlanul zsebre gyűrte.
– Én nem mondom el senkinek, hogy mi történt itt, ha
maga sem szól róla – mondta Ote.
Joe nem fogadta el az ajánlatot, de nem is tartóztatta le a
férfit. Az egyezség így is létrejött: Ote hallgatása, cserébe Joe
életéért és karrierjéért. Olyan egyezség volt ez, amelyen aztán
Joe sokat gyötrődött, általában késő éjszaka. Ote elvett tőle
valamit, amit már sohasem szerezhet vissza. Tulajdonképpen
mégiscsak megölte egy kicsit, és Joe gyűlölte őt ezért. De
nem beszélt erről a kínos esetről senkinek, csak a
feleségének. A dolog akkor kezdett igazán kellemetlenné
válni, amikor mégis híre ment az incidensnek.
Történt ugyanis, hogy egy szép nyári napon Ote alaposan
berúgott, és a kocsmában elhencegett a hőstettével. A
szégyenletes hír, miszerint az új vadőrt könnyedén le tudta
18
fegyverezni egy helyi vadász, villámgyorsan elterjedt.
Csámcsogott rajta a környék népe, és még a Saddlestring
Roundup hetilap „Azt beszélik" című pletykarovatában is
megjelent. Errefelé nagyon kedvelik az ilyen történeteket. Ki
is színezik, tovább is kerekítik őket. A legújabb változat már
úgy szólt, hogy Joe jól összeszarta magát félelmében, és
térden állva könyörgött a fegyveréért. A hírek eljutottak a
cheyenne-i vadászati főfelügyelő fülébe is, és Joe-t
berendelte emiatt kihallgatásra. Joe elmesélte, hogy
valójában mi és hogyan történt. De hiába. A felügyelő
megrovásban részesítette, s ez most már örökre ott marad az
ő személyi dossziéjában. És lehet, hogy jön még egy hatósági
vizsgálat is...
Ote Keeley-nek két hét múlva kellett volna megjelennie a
bíróság előtt az orvvadászati ügyének tárgyalásán. De hát oda
ő már nem mehet el.
Joe eddig csak a temetőben, felravatalozva látott halottat,
így nem. Ote Keeley volt az első. S ennek az embernek a
halott arcán nem volt semmi életszerű. Nem látszott rajta
boldogság, zavar, szomorúság vagy fájdalom. A már órák óta
élettelenné dermedt arcról nem lehetett leolvasni, hogy Ote
mit gondolt vagy érzett, amikor meghalt. Joe erős késztetést
érzett, hogy odanyúljon, s lezárja Ote szemét, és becsukja a
száját. Hogy legalább úgy nézzen ki, mintha aludna. Joe elég
sok halott nagyvadat látott már – de itt csak a
mozdulatlanság és a sós vérszag volt ugyanaz. A halott állatok
látványa a körülményektől függően különféle érzelmeket
váltott ki belőle a teljes közömbösségtől a sajnálaton át a
lelkiismeretlen vadászok iránti csöndes megvetésig. Ez most
teljesen más helyzet volt: ez a holttest egy emberé, s Joe-nak
az is eszébe jutott, hogy éppenséggel ő is heverhetne most itt.
Magára parancsolt, hogy ne bámulja már tovább.
Fölállt Ezek szerint mégiscsak járt itt egy szörnyeteg. Egy
rémalak.
19
 Valami zajt hallott. Megfordult. A hátsó ajtó éppen
becsapódott, s a betonlapokon, hálóingben, Sheridan
szökdécselt feléje, hogy megnézze, mit talált.
– Mész vissza rögtön!? – kiáltott rá Joe akkora indulattal,
hogy a kislány szó nélkül sarkon fordult, és meztelen talpával
azonnal betrappolt az ajtón túlra.
Joe odabent a házban, a telefonhoz menet elmondta
Marybethnek, ki az a halott odakinn a farakáson.

20
 2. FEJEZET

A MEGY EI SERIFF, Bud Barnum természetesen nem volt benn,

amikor Joe fölhívta a saddlestringi központot. És a
helyettese, McLanahan sem, közölte a diszpécser, ez a Wendy
nevezetű, láncdohányos pletykafészek. Mindketten kimentek
ugyanis ma délelőtt egy riasztásra az Erdészeti Szolgálat
egyik hegyi táborába.
– A táborozok ugyanis bejelentették, hogy az éjszaka egy
sebesült férfi haladt át a táborukon. Lóháton – magyarázta
Wendy. – Azt mondták, hogy a gyanúsított pont a táboron
lovagolt át fegyverrel hadonászva és a táborozókat
fenyegetve.
Joe már ismerte ezt a nőt. Wendy szerette az ilyen
helyzeteket, szeretett az események középpontjában lenni,
szeretett mesélni róluk, és nagyon szeretett fontoskodni.
– Riasztottam a seriff hivatalában mindenkit, de még a
két mentős rohamkocsit is ma reggel hét óra tizenkét
perckor, hogy intézkedjenek – folytatta.
– Kapott személyleírást arról a sebesült lovasról? –
kérdezte Joe.
Wendy előkotorta a legépelt jelentést. – A harmincas évei
végén járó, szakállas férfi, inge véres – olvasta a telefonba. –
Nagytermetű. A szemtanúk szerint zavaros a tekintete. Ja, és
volt nála valamilyen műanyag hűtődoboz vagy termosz.
Joe hátrahajolt a székében, és kinézett a bejárat melletti
kis szobából, vagyis az ő „irodájából". A két kislány még
mindig ott állt a hátsó ablak előtt, s nézegetett kifelé. Az
anyjuk ott járkált mögöttük, és egy zacskóból ropit vagy
chipset kínálgatva próbálta elterelni a figyelmüket az
odakinti világról. A kutyát is így szokta becsalogatni a házba,
megcsörget neki egy kis száraztápot...
– És engem miért nem hívtak föl? – kérdezte Joe
21
higgadtan. – Itt lakom a Bighorn úton.
Wendy hallgatott egy darabig. – Eszembe sem jutott –
bökte ki végül.
Joe-nak viszont most eszébe jutott, amit Marybeth
mondott neki Vern Dunneganről, de nem szólt semmit.
– És Barnum seriff sem szólt – tette hozzá szabadkozva a
nő.
– Az a sebesült, ott a lovon, az egyik kezében fegyverrel
hadonászott, a másik kezében meg valami műanyag izét
lóbált? – kérdezte Joe. – Akkor hogyan tudta irányítani a
lovát?
– Én csak azt tudom, ami itt áll a jelentésben – szívott
egyet jól hallhatóan a cigarettájából a nő. – Ezt mondták a
táborozók. Nem idevalósiak, más államból jöttek. Talán
Massachusettsből, Bostonból, vagy valami ilyesmi. – Ezt úgy
adta elő, mintha magyarázat volna bármire is.
– Melyik az a tábor?
– Itt az áll, hogy a Crazy Woman pataknál.
A Crazy Woman-i volt az Amerikai Erdészeti Szolgálat
legújabb táborhelye a Bighorn út mentén. Általában a
hegyekbe továbbinduló kirándulók és túralovasok vették
igénybe alaptáborként.
– Magának van most rádió-összeköttetése Barnum
seriffel? – kérdezte Joe.
– Azt hiszem, igen.
– Akkor lenne szíves tájékoztatni őt, hogy a táborban az a
sebesült lovas Ote Keeley volt? S hogy az illető most itt hever
holtan, a házam mögött, egy farakáson?
Joe hallotta, hogy a nőre rájön a köhögés, majd megpróbál
megint normálisan lélegezni.
– Elismételné ezt? – krákogta végül nagy nehezen.

JOE LETETTE A TELEFONT, és elindult a hátsó ajtó felé.

– Csak nem akarsz megint odamenni? – suttogta
22
Sheridan.
– Csak egy pillanatra – válaszolta Joe, magára erőltetett
nyugalommal.
Becsukta maga mögött az ajtót, és lassan indult el Ote
Keeley holtteste felé. Közben a szemével végigpásztázta az
udvart, a vérfoltos járdát, a farakást és a hegyszoros kijáratát
a ház mögött. Világos képet akart szerezni az egész helyzetről,
még mielőtt a seriff és a helyettese ideér. Nem akart ismét
bajba keveredni.
Leguggolt a hűtődoboz mellé, és a köntöse zsebéből
előhúzott két üres borítékot és egy ceruzát. Aztán a ceruza
radíros végével belekotort néhány ürülékszemcsét a
hűtődobozból az egyik borítékba. Leragasztotta, eltette. Majd
beküldi a központba, hogy vizsgálják meg. Aztán a másik
borítékba is belepöckölt pár szemet. Eltette azt is. A többivel
meg foglalkozzon majd a seriff.
Aztán visszament a házba, és fölvette a hétköznapi
egyenruháját: farmernadrág és piros, nyakig gombolt
düftining, karján a villásszarvú antilopos emblémával. A
mellzseb fölött pedig a névkártya, rajta az, hogy „VADŐR",
alatta pedig a J. PICKETT".
Amikor visszaért a földszintre, a két kislány a
szellemképes tévét nézte, Marybeth pedig a koszos
edényekkel teli asztalnál ült. Nagy csésze kávét szorongatott
a két tenyerében, és elbámult valahová a semmibe.
Lassan emelte föl a tekintetét.
– Nem lesz semmi baj – mondta Joe, mosolyt erőltetve
magára. Aztán azt javasolta, hogy Marybeth szedje össze a
gyerekeket meg a szükséges cuccokat, és menjen el velük
Saddlestringbe. Szánjanak meg valami motelban pár napra,
amíg ez az egész itt elintéződik, és kitakarítják a hátsó udvart.
Mert nem lenne szerencsés, ha a kislányok is látnák a
halottat... Sheridannek már így is elég rémséges álmai
vannak.
23
 – És ki fogja fizetni a motelszámlát? – kérdezte halkan
Marybeth, hogy a gyerekek ne hallják. – Talán az állam,
költségtérítésként?
– Miért? Mi talán nem tudjuk kifizetni? – kérdezett vissza
Joe hitetlenkedve. Marybeth a fejét ingatta. Ő vezette a
családi könyvelést, és pontosan tudta, hogy mire nem telik
abból a kis fizetésből, pláne így, a hónap vége felé. Kész csőd
lenne most egy ilyen „kirándulás". Joe érezte, hogy
elvörösödik. Akkor... Akkor talán elmehetnének valakihez,
pár napra? De rájött, hogy ez sem jöhet szóba. Volt már
ugyan néhány ismerősük a városban, de hát annyira még
nem voltak jóban velük, hogy ekkora szívességet kérhessenek
tőlük.
– És a hitelkártya? – kérdezte.
– Azon már alig van valami – sóhajtott Marybeth. –
Legföljebb egy-két napra tudnánk elmenni.
Joe érezte, hogy indul fölfelé a nyakán az újabb hőhullám.
– Sajnálom, drágám – dadogta. Fejébe nyomta a poros
fekete kalapját, és kiment várni a seriffet.

24
 3. FEJEZET

MIUTÁN A RENDŐRÖK mindent lemértek, megjelöltek és

lefényképeztek, körbekerítették az egész farakást sárga,
„bűnügyi helyszín" feliratú szalaggal, és elővettek egy
hullazsákot.
Joe kívül posztolt, háttal az ablaknak, hogy odabentről
senki ne láthassa, amint Ote Keeley-t belerakják a
hullazsákba. S ahogyan belehajtogatják hullamerev
végtagjait, hogy föl lehessen húzni a zsák cipzárját... Ote
igencsak testes ember volt, s a zsák lelógó középső része
végigsúrolta a fagyott füvet, ahogy a rendőrök átvonszolták őt
az udvaron és a ház oldala mellett, ki a rohamkocsihoz.
A „bűnügyi helyszínre" Barnum seriff érkezett ki elsőnek,
és pattogós hangon utasította Joe-t, hogy mutassa meg neki
Ote Keeley holttestét. Barnum az életkora ellenére még
fiatalosan és fürgén mozgott, meg valami sajátos, merev
eleganciával. Halványkék szeme volt, s fakó, papírvékony, itt-
ott petyhüdt arcbőre. Joe figyelte, ahogy az a halványkék
szempár módszeresen végigpásztázza a helyszínt.
Joe fölkészült, hogy mindenféle kérdéseket tesznek majd
föl neki. De nem tettek. Tájékoztatta Barnumot, hogy az állati
ürülékből gyűjtött mintákat, amelyeket el lehet majd küldeni
a központba. A seriff azonban csak legyintett erre is.
– Hát, ez csakugyan Ote Keeley – állapította meg Barnum.
– Ír majd róla jelentést? – Joe bólintott, hogy igen. És ennyi.
Se kérdések, se jegyzőkönyv. Joe kissé meglepődött, és
nagyon fölöslegesnek érezte magát.
Joe aztán a ház mellől figyelte, ahogy seriff a kocsiban az
egyik kezével a szája elé tartja a mikrofont, a másik kezével
pedig gesztikulál. Idegesen... Joe egy idő után rájött, hogy
Barnumot igencsak bosszanthatja valaki vagy valami. Ő maga
is így volt ezzel, csak igyekezett leplezni.
25
 Bement a házba. A felesége ott ült a kanapén, és aggódva
nézett rá.
– Elvitték? – Nem akarta kimondani Ote nevét.
Joe megnyugtatta, hogy el.
Marybeth feltűnően sápadt volt, s valahogyan meg is
keményedett az arca. Kidomborodó hasán összekulcsolta a
kezét, és öntudatlanul gyűrögette. Joe emlékezett ezekre a
mozdulatokra azokból az időkből, amikor az asszony még
Sheridannel, majd Lucyval volt terhes. Olyankor jött elő ez a
kézgyűrögetés, amikor Marybeth nagyon aggódott valamiért.
Most is úgy tartotta a két kezét a hasán, mintha valamilyen
rossztól akarná megvédeni még meg nem született
gyermekét. Joe tudta, hogy Marybeth jó anya, aki nagy
gonddal és odafigyeléssel neveli a gyerekeit. És nehezen
viseli, ha a külvilág eseményei földúlják az általa oly
gondosan megteremtett és védelmezett családi békét.
– Ez volt az a fazon, aki elvette tőled a fegyvert? –
derengett Marybethnek valami. – Találkoztam a feleségével a
nőgyógyásznál. Ő is legalább az ötödik hónapban van már.
– Savanyú képet vágott. – Van egy gyerekük, Sheridanhez
hasonló korú, meg talán egy kisebb is. Szegények...
Joe nagyot sóhajtott, és töltött egy csésze kávét, hogy
majd kivigye a kocsihoz a seriffnek.
– Csak azt nem értem, hogy ennek miért éppen itt kellett
történnie! Miért nálunk? – fakadt ki Marybeth. – Tudom,
hogy előfordulnak ilyen dolgok, nem is ritkán, de ennek az
embernek miért kellett idejönnie? Pont a mi házunkba?
Nem a mi házunk, gondolta Joe magában. Szolgálati ház.
Wyoming állam tulajdona. Mi csak lakunk benne. De nem
mondott semmit, csak sóhajtott egyet, és kivitte a kávét a
seriffnek. – Mindjárt jövök! – szólt még vissza az ajtóból.
Barnum éppen befejezte a beszélgetést, és mérgesen
nyomta vissza a mikrofont a műszerfalon lévő tartójába. A
feléje nyújtott kávét szó nélkül vette el.
26
 – Egyelőre annyit lehet tudni, hogy Keeley két másik
túravezetővel ment a hegyekbe jávorszarvast becserkészni, és
csütörtökön táboroztak le – sorolta egy szuszra Barnum, csak
úgy maga elé, rá sem nézve Joe-ra. – Van arra egy hivatásos
vadásztábor. Úgy volt, hogy csak holnap jönnek vissza, ezért
aztán senkinek nem is tűnt föl a távollétük.
– Ki a másik kettő?
– Kyle Lensegrav és Calvin Mendes – válaszolta Barnum,
a tekintetét végre Joe-ra emelve. – Ismeri őket?
Joe bólintott. – Párszor összefutottam már velük. A
nevük, az Ote Keeley-ével együtt fölbukkant egy orvvadász
társasággal kapcsolatban. De tetten érni még senki nem tudta
őket. – Joe a Stockman kocsmában egyszer már sörözött is
ezzel a két emberrel. Harmincas éveik közepén járó fickók,
afféle bumburnyák „hegyi emberek". Lensegrav magas és
sovány, csapzott, szőke szakállas; kampós orrán vastag
szemüveget visel. Mendes köpcös kis ember, fekete szemű,
megnyerő mosolyú. Joe valahol azt is hallotta, hogy Mendes
és Ote Keeley együtt voltak katonák, és mindketten részt
vettek a Sivatagi Vihar fedőnevű, első iraki hadjáratban.
– Hát, ezt a két embert, Lensegravot és Mendest azóta
sem látta senki – folytatta Barnum. – Nekem az a gyanúm,
hogy most ész nélkül igyekeznek kifelé az államból, mert
valamilyen, egyelőre ismeretlen okból kétszer is belelőttek a
barátjuk, Ote Keeley mellkasába.
– Az is lehet, hogy még mindig fönt vannak a hegyen –
vetette föl Joe.
– Ja – bólogatott Barnum, összecsücsörítve a száját. – Az
is lehet. Már értesítettük az egész államban az autópálya-
rendőrséget, hogy keressék őket. Csak az a baj, hogy nem
tudjuk, milyen kocsijuk van. Keeley kisteherautója és
lószállító pótkocsija ott van fönt a Crazy Womannél, ahol
hagyták őket. Megpróbáljuk kideríteni, hogy volt-e
valamelyiküknek saját kocsija is.
27
 Joe hümmögve bólogatott. Pár pillanatra kínos csönd állt
be.
Barnum seriff 24 éve vezette a hivatalát, és már ő maga is
valóságos intézménynek számított. Nem nagyon kellett
vetélytársakkal megküzdenie az újraválasztások idején, de ha
mégis, akkor mindig hetven százaléknál több szavazatot
kapott. Benne volt mindenben, a civilszervezetektől kezdve az
iskolai futball- és kosárlabda-bajnokságok levezényléséig.
Mindenkit ismert a megyében, s őt is ismerte és tisztelte
mindenki. Nélküle vagy a tudta nélkül nemigen zajlott le
semmi. Az évek folyamán számtalan érdekes történet és
pletyka főhősévé vált. És bizonyos dolgai már-már
legendaként keringtek a nép ajkán. Egyszer például habozás
nélkül egy 357-es Magnum-golyót küldött annak a lapáttal
rátámadni készülő mezeimunka-vezetőnek a szeme közé, aki
ugyanazzal a lapáttal nemrég verte agyon a saját anyját, a
testvérét és egy mexikói napszámost Lefényképezte a
teheneket, amelyeket állítólag szivar alakú repülő
szerkezetekkel érkező földönkívüliek csonkítottak meg.
Letartóztatott egy baszk származású birkapásztort, és
elkobozta tőle a teherautóján szállított, Maria nevű,
rózsaszínűre festett bárányt. Egyszer pedig egymaga
visszafordulásra kényszerített két tucat Pokol Angyalát a dél-
dakotai Sturgis felé vezető sztrádán – kiállt a motorosok elé
az út közepére, kezében egy beindított, hatvancentis
láncfűrésszel.
– Azért fölhívhattak volna engem ma reggel – jegyezte
meg Joe váratlanul. – Végül is én mindenki másnál közelebb
voltam a helyszínhez.
Barnum kortyolt egyet a kávéjából, majd úgy mérte végig
Joe-t, mintha most látná először.
– Hát, ebben igaza van – dünnyögte. Kortyolt megint. –
Nem ez az Ote Keeley vette el magától a fegyvert, miközben
az idézést írta neki?
28
 – De, ő volt az – mondta Joe, és érezte, hogy elvörösödik.
– Furcsa, hogy éppen ide jött.
Joe csak bólintott.
– Lehet, hogy megtetszett neki a maga fegyvere, és el
akarta venni megint – vigyorgott gonoszul Barnum, jelezve,
hogy ezt afféle tréfás megjegyzésnek szánja. Ravasz róka volt
az öreg, efelől nem lehetett semmi kétség. Joe még alig
ismerte őt, a seriff viszont máris rátapintott az ő gyönge
pontjára. Joe némi habozás után megkérdezte tőle, nem
akarja-e átkutatni azt a jávorszarvasvadász-tábort.
– Hát persze. De most én is meg vagyok lőve – vágott
egyet az öklével a seriff a műszerfalra. – Az a tábor fönt van a
francban, a hegyek között, oda kocsival nem lehet eljutni. Út
nincs. A helikopterünket meg elkérte az Erdészeti Szolgálat,
mert szükségük van rá a Medicine Bow-i erdőtűz oltásánál.
Legkorábban holnap este kapjuk vissza. A lovasaim pedig
mind kint vannak a hegyekben, mert már mindenki készül a
vadászidényre. – Szomorúan nézett Joe-ra. – Abba a táborba
most csak gyalog lehetne eljutni, de én nem vagyok egy
turistatípus.
Joe elgondolkodott egy pillanatra. – Ismerek valakit, aki
tudja, hol van az a jávorszarvas-tábor, nekem pedig van két
lovam.
Barnum kezdett volna akadékoskodni, de aztán leállította
magát.
– Hát, jó... Ha már így, önként elvállalja. Mikor tudna
indulni?
Joe megdörgölte az állát. – Ma délután. Még meg kell
néznem az utánfutómat, aztán meg összepakolnom, de
legkésőbb kettő vagy három körül mindenképpen
elindulhatok.
– Vigye magával el az egyik helyettesemet, McLanahant.
Odaszólok neki rádión, hogy emelje meg azt az ellustult
valagát, fogja a nyergét meg néhány nehézfegyvert, és jöjjön
29
ki ide. Lehet, hogy maguk ott belefutnak valami disznóságba,
ezért azt szeretném, ha a maguk oldalán lenne a nagyobb
tűzerő.
Barnum fölvette a mikrofont, de nem szólt azonnal bele.
– Ki az, aki tudja, hogy hol van a vadásztábor? – kérdezte.
– Wacey Hedeman.
– Wacey Hedeman? – füttyentett Barnum. – Bejelentette,
hogy megpályázza a posztomat a következő választáson. Az a
sunyi csirkefogó?
Joe csak a vállát vonogatta. Wacey a szomszédos körzet
vadőre volt, de Vern távozása után és Joe megérkezése előtt
egy ideig járőrözött Twelve Sleep területén is. És már
régebben föltérképezte az összes legális hivatásosvadász-
tábort a Crazy Woman vízgyűjtő területén.
– Hogy a fene enné meg! – fakadt ki hirtelen Barnum. –
Utálom, ha ilyen cowboyosdi lesz a dolgokból!
Káromkodott még egy nagyot, aztán elfordult, és beszólt a
diszpécserének.

WACEY NEM VETTE FÖL A TELEFONT az otthoni irodájában, és

rádión sem lehetett őt elérni, de Joe-nak eszébe jutott, hol
lehet még. Mielőtt beült a kocsijába, hogy fölkutassa őt,
elbúcsúzott a feleségétől és a kislányoktól. Lucyt alig tudta
levakarni a nyakáról.
A gyerek nehezen viselte, ha az apja bármilyen okból
elmegy hazulról, s ezzel a csimpaszkodással próbálta
kifejezni a tiltakozását. Lucy nagyon kicsi volt még, de sokkal
okosabb a koránál: ő ugyanis egyszerűen és készen átvette a
nővérétől, amit az hosszú évek keserves munkájával
sajátított el. Joe ezért titkos szövetségesének is tekintette
Lucyt az élénk képzeletű Sheridan egyre erőteljesebben
jelentkező kiskamaszos szeszélyei elleni küzdelmében.
Mindkét kislány teljes értetlenséggel és nemtetszéssel
fogadta, hogy pár napra el kell hagyniuk a házat. Marybeth
30
próbálta győzködni őket, hogy milyen jó buli lesz motelban
megszállni, de a kislányok egyáltalán nem lelkesedtek az
ötletért.
Joe még visszafordult az ajtóból. Sheridan mereven
figyelte.
– Minden rendben van, drágám? – kérdezte Joe.
– Igen, papa.
– Ha legközelebb látsz egy szörnyeteget, már hinni fogok
neked.
– Kösz, papa.
– Nem felejtetted el, hogy ki jön hozzánk holnap este? –
kérdezte Marybeth.
Joe-nak már teljesen kiment a fejéből ez a dolog azok
után, ami ma délelőtt itt történt.
– Az anyád.
– Igen, az anyám – bólogatott Marybeth. Ezért aztán
addigra mi is visszajövünk ide. És reméljük, hogy addigra
hazaérsz te is.
Joe elvigyorodott.

31
 4. FEJEZET

MIKÖZBEN AZ ANY JA a holmit pakolta egy bőröndbe a

hálószobában, Sheridan pontosan azt tette, amit megtiltottak
neki: odament bámészkodni az ebédlő ablakához, Előtte
azonban még ellenőrizte, hogy a húga tényleg a tévét nézi-e.
Mert Lucy bizony szerette beárulni a nővérét...
Az apja által Barnum seriffként emlegetett ember ott állt
az udvaron a farakásnál, mellette ugyanolyan egyenruhában
egy másik férfi, aki fiatalabb volt Barnumnál, de azért ő is
elég öreg, körülbelül annyira, mintáz apja. A seriff háttal állt
a farakásnak, a hegyek felé mutogatott, és beszélt. Kinyújtott
kezével hol a hegyek felé integetett, hol ki az útra, és a
fiatalabbik férfi követte a tekintetével ezeket a mozdulatokat.
Sheridan nem hallotta, hogy odakint mit mondanak. A seriff
egyszer csak megindult a farakástól a ház felé. Lépegetett,
aztán megállt az ablak előtt. Sheridan annyira meg volt
ijedve, hogy mozdulni sem mert. A seriff aztán hátrakiáltotta,
hogy hány lépés volt a távolság. Mielőtt visszafordult volna,
odanézett az ablakra, és rávigyorgott a kislányra. Mintha azt
mondta volna, hogy „ne bámészkodj itt, gyermekem".
Sheridan nem is tudta, hogy kedveli-e ezt a Barnum seriffet.
Nem tetszett neki az a fakó szeme. Nem szerette a
cigarettáját sem, és most még az ablaküvegen keresztül is
érezte a seriffegyenruha büdös cigiszagát.
Miközben Barnum visszasétált a farakáshoz, Sheridan
arra gondolt, hogy mégis mennyire furcsa ez az egész.
Ahogyan megtörtént Miképpen lehetséges, hogy az ő „túl
élénk fantáziájában" [ezt a mama szokta mondogatni] az éjjel
megszületett rémalak ma reggelre valóságossá vált? Hogyan
keveredhetett így össze az ő álomvilága a való világgal? Most
már a felnőttek is beleléptek ebbe az álomvilágba?
Eltűnődött ezen, és különös, kicsit talán ijesztő gondolata
32
támadt: mi van akkor, ha neki annyira erős a képzelőereje,
hogy az álmaival valóságossá tudja varázsolni a dolgokat és
az eseményeket?
De aztán eldöntötte, hogy ez mégsem lehet így. Mert ha
így volna, akkor ő az álmaival ennél sokkal jobb dolgokat
varázsolna elő. Például egy kis állatkát. Egy igazi, saját házi
kedvencet.
Barnum seriff elővette az ingzsebéből a doboz cigarettát,
megrázta, és egy szálat belepöckölt a szájába. Ügyes
mutatvány volt, Sheridannek nagyon tetszett. Ilyet azelőtt
még sohasem látott. A seriff kollégája pedig máris
odanyújtotta a kezét, és tüzet adott. A seriff feje körül fehér
füstgomolyagok kezdtek terjengeni.
Sheridan mindezt szemüvegen át figyelte. És sajnálta,
hogy az éjszaka nem volt rajta a szemüveg, mert akkor
jobban megfigyelhette volna annak az embernek az arcát,
ahogy ránézett. Ha tisztán látta volna a részleteket, akkor
maga is azt gondolta volna, hogy nem csupán képzeli az
egészet. És átrohant volna a szülei szobájába, hogy szóljon
nekik. De így azt hitte, hogy csak rosszat álmodott
mindenféle rémalakokról, akik lejönnek ide a hegyekből.
Sheridan nagyon örült, hogy a szemüvegével végre nagyon
jól lát, de annak már egyáltalán nem, hogy ő az egyetlen
szemüveges gyerek az osztályban. Ráadásul akkor volt rajta
először, amikor újonnan érkezett meg a Twelve Sleep elemi
iskolába. Sohasem felejti, milyen magasnak érezte magát,
amikor lefelé tekintett, s hogy már a puszta járkálás is milyen
bizonytalan volt számára. A táblát és a reá írt szavakat olyan
élesen látta, hogy szinte belefájdult a szeme. Nehezítette a
helyzetét az is, hogy a sok gonoszkodó lány őt is besorolta a
„vidéki" kategóriába, vagyis a városon kívül lakó iskolások
csoportjába. Azért is furcsán néztek rá, mert ő már
folyékonyan tudott olvasni, és egy csomó verset tudott
kívülről, miközben a többiek még a betűk felismerésével és a
33
szótagolással kínlódtak. Na és mindennek a tetejébe még
szemüveges is!
Arról meg aztán nem is beszélve, hogy ki az ő apja: az új
vadőr! Nem akárki egy olyan településen, ahol gyakorlatilag
mindenki vadászik. És azt már a kisiskolások is fölfogták,
hogy ennek az új gyereknek az apja akkora nagy ember, hogy
bárkit börtönbe csukathat. Úgyhogy eltelt már két hét az
iskola kezdete óta, de szegény Sheridannek a második
elemiben még mindig egyetlen barátnője sem volt.
Egyetlen barátai az állatok voltak. És tényleg csak voltak.
Mert egy idő után mindegyik eltűnt. Amikor elveszett a
macskája, Jasmine, akkor Sheridan nagyon kétségbeesett.
Sírt és imádkozott, hogy jöjjön haza, de a cica soha többé
nem került elő. Sheridan aztán a szüleinek kezdett
könyörögni, hogy vegyenek neki valamilyen másik,
szerethető állatkát, de azt a választ kapta, hogy majd akkor,
ha egy kicsit nagyobb lesz. És még azt is mondták, hogy a
legjobb lenne neki néhány aranyhal akváriumban, vagy egy
díszpinty kalitkában – vagyis valami olyan állat, amelyik nem
tud kiszökni a házból, és elbóklászni hátúira, a vadonba.
Egyszer véletlenül kihallgatta, amit az apja a prérifarkasokról
mesélt az anyjának, s a hallottakból arra a következtetésre
jutott, hogy Jasmine-t is valószínűleg ilyenek ették meg.
Mint korábban a kiskutyáját is. Sheridan nagyon szerette
ezeket az állatkáit, de neki valami másra lett volna szüksége.
Olyan kis kedvencre, amelyet pátyolgatni, szeretgetni lehet.
Leginkább egy olyan titkos állatkára vágyott, amelyről nem
tudnak sem a szülei, sem azok a ronda és gonosz
osztálytársnői. De még a prérifarkasok sem. És amely csak az
övé. Amelyet szerethet, s amelyik őt is szereti és elfogadja
olyannak, amilyen: magányos kislánynak, akinek a folytonos
költözések miatt nincsenek barátai, és akinek van egy
kishúga, aki borzasztóan imádnivaló, ráadásul hamarosan
lesz még egy kistestvére is, úgyhogy a szüleinek őrá,
34
Sheridanre már nem is marad idejük és szeretetük. S ez talán
már örökre így is marad...
Ebben a pillanatban észrevett valamit odakint, ami
visszahozta őt az ábrándozásaiból ebbe a világba. Valami
megmozdult a farakásban. Valami sárgásbarna élőlény villant
el a fahasábok legalsó sora alatt, és surrant be ott lenn a
rönkök közé, egy sötét résbe.
Barnum és helyettese még mindig beszélgetett, háttal a
sövénynek és a farakásnak. Az az élőlény vagy micsoda,
mögöttük suhant el, tőlük alig egy-két méterre, de ők nem
vették észre. Oda sem fordultak. És most már hiába is
fordulnának. Most már Sheridan sem látott semmit. Vajon
mi lehetett az? Ürge? Nem, annál jóval nagyobb. Mormota?
Az sem, mert sokkal dagadtabb és tohonyább. Sheridan ilyen
állattal még nem találkozott, pedig jól ismerte annak az
udvarnak minden apró szegletét. Még azt is tudta, hol van a
mezei egér fészke; egyszer megnézte az egy halomban
vonagló, rózsaszínű, még vak egérporontyokat is. De ez az
állat, ez a valami hosszú és karcsú volt, s olyan fürgén
mozgott, akár a villám.
Sheridannek elakadt a lélegzete, amikor meghallotta, hogy
az anyja a háta mögött, ingerült hangon, őt szólítja.
Összerezzent, megfordult. De az anyja őt nézte, szigorú
tekintettel, s nem odakint az udvart vagy a farakást. Sheridan
szó nélkül hagyta, hogy az anyja megragadja a kezét, és
szintén egyetlen szó nélkül elrángassa őt az ablaktól, át a
házon, ki a kocsihoz.
Az anyja aztán kifarolt velük az udvarról, s miközben Lucy
valami értelmetlen szövegű dalt énekelt, ő visszafelé nézett a
hátsó ablakon, s figyelte, amint egyre zsugorodik a házuk.
Amikor fölértek a város felé vezető úton az első dombtetőre,
az a szép kis ház már csak akkorának tűnt, mint egy
gyufásdoboz.
Sheridan arra gondolt, hogy a gyufásdoboz ház mögött ott
35
van az a farakás is. S abban a farakásban valami, amivel a
képzelete ajándékozta meg őt.

36
 II. RÉSZ
A VESZÉLYEZTETETT, ILLETVE FENYEGETETT FAJOK
MEGHATÁROZÁSA
4. SZAKASZ: (a) Általános rendelkezések -(1) A miniszter a (b) bekezdésben
foglaltak szerint rendeletben határozza meg, hogy egy faj veszélyeztetett,
illetve fenyegetett fajnak minősül-e az alábbi tényezők valamelyike miatt:
[(l)] (A) élőhelyének vagy elterjedtségének elpusztítása, átalakítása, vagy
korlátozása;
[(2)] (B) az élőhely túlzott mértékű hasznosítása kereskedelmi [sportolási],
rekreációs, tudományos vagy oktatási célokra;
[(3)] (C) járványos betegség vagy ragadozók károkozása;
[[4]] (D) nem megfelelő szabályozási mechanizmusok;
vagy [(5)] [Ej egyéb természeti vagy emberi tényezők befolyásolják
fennmaradását.

(A veszélyeztetett fajokról szóló törvény 1982. évi módosítása)

37
 5. FEJEZET

ÖSSZEVISSZA ÖTVENÖT VADŐR VOLT Wyoming államban: elit

társaság. Joe Pickett és Wacey is ebbe tartozott. Wacey
vadvilág-menedzselésből diplomázott, s közben
bikalovaglással keresett egy kis pénzt a nyári rodeókon. Joe
három évvel később végzett természetierőforrás-menedzselés
szakon. Mindketten a szövetségi állam douglasi közigazgatási
főiskoláján végeztek, aztán mindketten átestek különféle
írásbeli és szóbeli vizsgákon és személyiségteszteken is.
Aztán az egyik Jeffrey City, a másik pedig Gillette körzetben
lett gyakornok, hogy végül megkapják a vadőri
kinevezésüket. Ezzel körülbelül kétezer-kétszáz dollárt
kerestek havonta.
Ahogy Joe nyomta a gázt a kétsávos autóúton, útban az
Eagle Mountain Klub felé, egyre csak az járt az eszében, hogy
ez a délelőtt jól feldúlta az egész életüket. Ote Keeley
leereszkedett a hegyekből, és valósággal belelovagolt a
Pickett család szokásos vasárnapi békéjébe. Pedig ezek a
vasárnapok mindenhová elkísérték őket, amint egyik helyről
a másikra költöztek az államon belül. Szép és nyugodt volt a
vasárnapjuk már a dél-wyomingi Baggsben is, aztán
Saddlestringben, ahol a híres-nevezetes Vern Dunnegan
vadőr volt a főnök, majd Buffalóban, ahol Joe először kapta
meg a tényleges vadőri kinevezését. Hat különböző állami
házban laktak mindezek alatt, öt különböző településen.
Mindegyik ház – s főként ez a mostani – kicsi volt, és
szegényes. Odafönt a magas hivatalokban nagyon ügyeltek,
hogy az adófizetőknek ne támadhassanak olyan képzeteik,
miszerint a vadászengedélyekből beszedett pénzekből
fényűző házak épülnek az állami alkalmazottak számára.
Pickették háza egy kis hegyszoros kijáratánál épült; a telken
volt még egy istálló, egy karám és egy külön álló garázs is. Itt
38
folytatták tehát a Saddlestringből hozott mindennapi
életüket, miután Vern hirtelen nyugállományba vonult, és
Joe megkapta azt a munkakört, amelyre a legjobban vágyott a
környéken, s amelyet ő is és a felesége is a legjobban
szeretett.
Joe kis híján lecsúszott erről az állásról. Pedig maga Vern
ajánlotta be őt, és a kapcsolatai révén azt is elintézte, hogy a
központban maga az igazgató fogadja Joe-t egy állásinterjúra.
Erre mondta aztán Marybeth is, hogy elkövették „életük
egyik leghülyébb baklövését". Joe rosszul írta föl a naptárába
az igazgatóval esedékes találkozás dátumát, s így egyszerűen
lemaradt róla. Hát, igen... Ha Joe csinált valami marhaságot,
akkor az mindig valami látványos balhé volt, és mindig rajta
röhögött a fél világ. Az igazgató dühöngött, hogy a bolondját
járatják vele, és csak Vern újabb közbenjárásának volt
köszönhető, hogy Joe-val később mégis szóba álltak a
központban, s így végül megkaphatta az állást.
Aztán Marybeth és Joe is észrevette, hogy ez a ház
mennyivel nagyobbnak tűnt, amikor még Vern és a felesége
lakott benne. Amikor Joe még csak Vern beosztottja volt, s
Marybethszel csak vendégségbe jártak oda. Kellemes
délutánok voltak ezek: kinn ültek az árnyas hátsó udvaron, s
iszogatták a koktélokat, miközben Vern grillezte a húsokat, s
a mindenkihez mindig kedves, mosolygós felesége, Georgia
(gyermekük nem volt) keverte az italokat és a friss salátákat.
A ház akkor szinte még elegánsnak is tűnt. Joe is és
Marybeth is irigyelte Vernéket. Hát, igen... Akkor még olyan
fényesnek tűnt a jövő. Csak akkor még nem volt meg a két
gyerek és a kutya, velük együtt kissé már szűkösnek látszott
ugyanaz a három hálószobás ház. Alig négy hónap múlva már
úgy érezték, mintha összement volna. Ha pedig jön az újabb
baba, akkor még néhány számmal szűkebb lesz. Ráadásul
minden olyan ócska és rozoga benne. Hát, igen... Az állami
szolgálati házak igazán nem az örökkévalóságnak épültek.
39
 Joe sejtette, hogy most legalább három hónapig ez lesz az
utolsó vasárnap, amikor szép nyugodtan készíthet reggelit a
gyerekeinek, és elolvashatja az újságot. Csütörtökön
kezdődik ugyanis Wyoming állam Twelve Sleep megyéjében a
nagyvadak vadászidénye. Először az antilopoké, aztán a
gímszarvasoké, majd a közönséges jávorszarvasoké, végül a
kanadaiaké. Joe ilyenkor nap nap után a mezőket és a
hegyeket járja, őrszolgálatban. Még az iskolában is tartanak
ilyenkor „jávorszarvas-szünetet", mert a gyerekek nagy része
úgyis elmegy a szüleivel a hegyekbe.
A vadászat napkelte előtt kezdődik, ezért Joe is ilyen
korán kezdi a napját. A vadászok a törvény szerint
naplemente után legföljebb még fél óráig lövöldözhetnek. Joe
pedig ott lesz közöttük kint a terepen jóval ezután is, hogy
ellenőrizze az engedélyeket és igazolványokat, meg a vad
szakszerű és kíméletes leterítését. Szóval, hogy odafigyeljen
minden esetleges törvény- és szabálysértésre, de még arra is,
hogy illetéktelenek ne mászkáljanak a magánterületeken.
Wyoming szövetségi államban az emberek a saját
tulajdonuknak tekintették az elejthető vadállatokat is, s
ennek megfelelő komolysággal álltak hozzá a vadászathoz.
Joe ugyanilyen komolyan tette a saját dolgát.
Most folyton Sheridan szavai jártak az eszében: „Jobb
lesz, ha magaddal viszed a pisztolyodat!" Még most is
idegesítette ez a megjegyzés. A gyerek nyilván minden este,
ahogy a házba belépett, látta a derékszíján a tokban a
fegyvert. A 270-es Winchester puska is állandóan ott volt a
zöld szolgálati Ford ablakában a fegyvertartón. A gyerekek
tudták, hogy a papa foglalkozásához hozzátartozik a
fegyverviselés. De korábban még egyiküknek sem jutott
eszébe, hogy neki esetleg valamire vagy valakire rá is kellene
lőnie. Talán nem is fogták még föl, hogy mivel jár együtt az ő
foglalkozása. Sheridannek egy elejtett megjegyzése szerint „a
papának az a munkája, hogy védje az állatokat". Joe-nak
40
tetszett ez a megfogalmazás, még ha csak részben volt is igaz.
Most lassítania kellett, mert az úton néhány villásszarvú
antilop akart átszaladni. Joe nézte, ahogy átbújnak a
szögesdrótkerítés alatt, és futnak tovább a dombok és Wacey
Hedeman körzete felé.
A gyakorlati kiképzést mindketten Vern Dunnegantől
kapták meg. És Vern mindenkinek csak „a legjobb fiaimként"
emlegette őket. Körzeteik határosak voltak egymással, így
aztán Wacey és Joe – a saddlestringi és a basini körzet vadőre
– gyakran dolgozott együtt. Akadtak közös feladataik, meg
hát a mindennapi ellenőrzés és portyázás... Együtt építettek
kerítést a szénatárolók köré, használták egymás lovait és
motoros szánjait, megosztották egymássál a tapasztalataikat,
s ha erősítésre volt szükségük, akkor is legelőbb egymást
hívták föl. Sok-sok napfelkeltét töltöttek el együtt, mikor
melyiküknek a kocsijában, úgyhogy Joe lassanként elég jól
kiismerte ezt a Wacey-t. Szinte már barátok is lettek. Joe
kedvelte Wacey-t, bár valamiképpen idegenkedett is tőle. Ő
nagyon otthonosan mozgott ezen az egész vidéken, és nagyon
jóban volt mind a farmerekkel, mind az orvvadászokkal.
Mivel azelőtt rodeós cowboy-ként dolgozott, a behízelgő
modorával és mosolyával mindenütt meg tudta kedveltetni
magát. Joe is szimpatikusnak tartotta, sőt még Marybeth is,
bár ő egyszer azt a meghökkentő kijelentést tette, hogy nem
bízik meg Wacey-ben.
Joe-nak is voltak már olyan tapasztalatai Wacey-vel,
amelyek Marybeth véleményét támasztották alá, de most
ezeket megtartotta magának.

JOE LEKANY ARODOTT AZ ÚTRÓL az Eagle Mountain Klub

nevű exkluzív üdülőközpont bejáratához. A fehér
deszkaburkolatú portásfülkéből kilépett az egyenruhás őr, és
intett neki, hogy mehet. A kovácsoltvas kapuszárnyak halk
zúgással kezdtek kitárulni. De ahogy Joe indított volna, az őr
41
hirtelen odaugrott a kocsijához, és benézett az ablakon.
Az ötvenes éveinek a végén járhatott az ember; az
egyenruha megfeszült a sörhasán.
– Összetévesztettem magát valakivel, és azért intettem,
hogy mehet – lihegte, és lehajolt, hogy jobban belenézhessen
az autóba.
– Nyilván azt hitte, hogy Wacey Hedeman vagyok –
mosolygott Joe. – Ő is ilyen kocsival jár. De én most éppen
ővele szeretnék találkozni.
Az őr bizalmatlanul méregette Joe-t. – Járt már maga
korábban is itt?
– Egyszer. Wacey-vel – válaszolta Joe nyugodtan. – Most
pedig legyen szíves beengedni. Gyilkosság történt
Saddlestring közelében, ezért sürgősen beszélnem kell
Wacey-vel. És a segítségét kérnem...
Az őr hátralépett egyet, de csak pár másodpercnyi habozás
után intett, hogy mehet. A visszapillantóból aztán Joe látta,
hogy a figura, abban a szép egyenruhájában, terpeszállásban
kiáll az út közepére, és a zubbonya zsebéből előhúzott
noteszbe följegyzi az autó rendszámát.
Az Eagle Mountain Klub luxuslétesítmény volt egy
dombtetőn, szép kilátással a Big Horn folyóra. S ahogy Wacey
elmondta, itt kétszázötvenezer dollár volt az éves tagdíj. Neki
majd tízévi fizetése. És csak az léphetett be, akit egy tag
meghívott. Ilyenből mindig összesen kétszázötven volt. Újat
csak akkor vettek fel, ha valaki meghalt, kilépett, vagy
többségi szavazattal kizárták valamiért. Joe tudtával az
utóbbi eset csak kétszer fordult elő. Egyszer egy híres
televíziós hitszónokkal, aki egy vodkásüveg nyakával
„evangelizálta" meg a házvezetőnőjét, majd jól bele is taposta
szegényt egy iszapos halastóba; aztán egy veterán űrhajóssal,
aki a holdkomp bronz szobadíszmásolatával verte szét a
felesége fejét. A klubnak hatalmas, a Bighorn-hegyekig nyúló
golfpályái voltak, továbbá saját pisztrángkeltetője, lőtere,
42
leszállópályája, valamint hatvanmillió dollárt érő házai,
amelyek akkor épültek, amikor még egymillió is
szemérmetlenül nagy összegnek számított erre a célra. És a
tagok az exkluzivitásra, a magánéletükre vigyáztak a
legjobban, A szövetségi államban csak kevesen tudtak az
Eagle Mountain Klub létezéséről, amelyet már megközelíteni
sem volt könnyű. Több mint háromszáz kilométerre esett a
legközelebbi nagyobbacska várostól, a montanai Billingstől, a
legközelebbi millióstól, Denvertől pedig nyolcszázra.
Az Eagle Mountain Klub most, így ősszel, elég kihalt volt
már. Ahogy hajtott befelé, Joe alig látott autókat vagy
golfkocsikat. Télen csak kevesen tartózkodtak itt, s a tagok
nagy része már kiköltözött. Joe lassan gördült végig a
gyönyörűen nyírt pázsitok között kanyargó úton. Körben,
szinte karnyújtásnyira, a Bighorn hegyei magasodtak, s az
embernek az volt az érzése, hogy ez a világ közepe. Egy titkos
oázis a wyomingi hegyek között, e sivár, aszályos környéken,
ahol a fű is csak azért nő, mert éjjel-nappal locsolják, s ahová
az ételt is négycsillagos éttermekből szállítják a
klubtagoknak. Joe tökéletesen idegennek érezte magát ezen a
helyen, és azt is tudta, hogy éppen ilyennek szánták. Harminc
évvel ezelőtti létesítésekor a klub mintegy előfutára volt
annak az újabb divatnak, hogy a gazdag hírességek kisebb-
nagyobb birtokokat vásárolnak maguknak a Sziklás-
hegységben.
Az itteni lakóházak távolabb álltak az autóúttól, s a
legtöbbjük fák mögött rejtőzött. Útjelző táblák nem voltak; az
egyes házakhoz a behajtóutakat a járdába beágyazott
réztáblák jelölték, rajtuk a tulajdonos vezetéknevével. Joe
ezeket a táblákat figyelte, s amikor meglátta a Kensinger
nevet, bekanyarodott.
Wacey sáros, piszkoszöld Ford kisteherautója ott állt a
masszív, emeletes faház oldalánál, csak úgy keresztben a
parkolóhelyeket jelző fölfestéseken. Joe leparkolt mellette, és
43
kiszállt. A nagy csöndben furcsán visszhangoztak a léptei.
Bekopogtatott az ajtón.
A széles tölgyfa ajtó hirtelen lendülettel tárult ki. Ott állt
Wacey, és elég elnyűtt képpel hunyorgott Joe-ra. Az egykori
bikalovas még most is kisportolt alkatú volt; száját
rajzfilmekbe illő, vastag, gesztenyebarna, cowboyos bajusz
takarta. Ott állt Joe előtt, egy szál vadőringben.
– Vetkőzz le, és gyere beljebb! – suttogta. – Beszállhatsz,
ha akarsz... – És sanda mosoly jelent mega szája sarkában.
Odabentről kikiabált egy nő, hogy mi történt, ki jött ide.
– Csak egy kollégám a saddlestringi körzetből – szólt
hátra Wacey. – Joe Pickett. Mindjárt jövök.
Wacey mögött valahol a félhomályban Joe csak azt látta,
hogy gyorsan átszalad valahonnan valahová egy igen fehér és
pucér nő. Lehetett hallani a mezítelen talpak puha surranását
a márványpadlón.
Wacey suttogva tájékoztatta a saddlestringi kollégáját: – Ő
Aimee Kensinger. És a férfiak közül legjobban a vadőröket
kedveli!
Joe kényszeredetten elmosolyodott. Furcsa szerzet ez a
Wacey. Egyszer már előadta neki, hogy ez az Aimee a
Kensinger Communications vezérigazgatójának, Donald
Kensingernek a dögös és „levadászható" felesége. És Wacey
az utóbbi időben feltűnően sokszor fordult meg az Eagle
Mountain Klubban. Persze mindig akkor, amikor a férj éppen
elutazott valahová üzleti tárgyalásra.
Wacey kilépett a verandára, s hagyta, hogy az ajtó lazán
becsukódjon mögötte.
– Mi történt? – kérdezte. – Éppen benne voltunk
valaminek a kellős közepében.
Joe sejtette, hogy minek. Nem nézett oda, de így is látta,
ahogy a kolléga inge, ott lent, lassanként nem áll már ki
annyira, de azért elég egyértelműen gyűrött és maszatos.
– Hát... tényleg... – dadogta Wacey, amikor észlelte, hogy
44
hová nem néz Joe. – Ez a nő nagyon föl tudja cukkolni az
embert, főleg ha már elszokott az ilyesmitől.
Joe ezek után elmesélte Wacey-nek, hogy mi történt
délelőtt. És tisztázta, hogy Wacey valóban tudja-e, merre van
Ote Keeley jávorszarvas-tábora odakint, valahol a Twelve
Sleep-csatorna mentén. Megemlítette a hűtőládikát is, erre
Wacey szemében mintha fölcsillant volna valami érdeklődés.
– Ote Keeley? Ez volt az a pasas...
– Ez! – vágott közbe Joe.
– Mikor kellene indulnunk?
– Most rögtön – közölte szárazon Joe. – Azonnal.
– Akkor előbb föl kell hívnom Arlene-t – vakarta meg ott
lent az inge alatt valamijét Wacey. Arlene a felesége volt.
– Fölhívhatod majd a kocsiból is.
Wacey képén kezdett elterülni az a sunyi, de behízelgő
mosoly. Kacsintott egyet, és a hüvelykujjával hátramutatott a
becsukott ajtó mögé. – Ez a nő pénzeli az én pályázatomat a
seriffi állásra – suttogta megint, bizalmas hangon. – És ami a
szexet illeti, nagyon szeret mindent kipróbálni. Ma reggel
például teljesen leborotválta magát. Voltál már olyan csajjal,
aki simára borotválta magát odalenn? Hátborzongató.
Mintha kislány volna, miközben nyilvánvalóan mégsem az.
Mert duzzadtak és szép nagyok azok az ajkak odalent, de az
ember ezt nem is veszi észre, csak már akkor, ha le van
borotválva a szőr.
Joe bólogatott, de nagyon kínos volt számára ez a téma.
Nyílt az ajtó, s Aimee Kensinger lépett ki vastag, puha,
fehér frottírköntösben.
Joe köszönt neki. Egyszer már összefutott ezzel a nővel
egy múzeumnak rendezett jótékonysági esten, amelyre
Marybeth vitte el őt. Joe sejtette, hogy a nő nem emlékszik
őrá. Akkor nem is egyenruhában volt.
– Helló, hadnagy! – köszönt vissza érzéki, búgó hangon a
nő. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Aimee Kensinger a férfit
45
látja és üdvözli benne, a saját nőiességével tisztában lévő nő
fölényével és öntudatával. Joe meg volt hatva – és kívánta is
őt.
Aimee Kensinger szép kerek, mosolygós arcát sötét,
harangszerű frizura keretezte. Mezítláb álldogált a kőpadlón,
a lábszára tökéletesen szőrtelenítve volt. Smink nélküli arca
még mindig piros volt, nyilván attól, amit Wacey-vel eddig
csináltak.
– Ne is próbálkozz vele, babám – tolta kicsit arrább őt
Wacey. – Pickett úr nős ember.
– Te is az vagy – biggyesztett a nő.
– Joe egészen más eset – legyintett Wacey, mintha nem
értené a célzást.
– Boldog ember – mondta Aimee. Joe nem tudta, hogy
vajon komolyan gondolja-e.

46
 6. FEJEZET

A CRAZY WOMAN PATAKNÁL lévő táborhelyen fölállított

parancsnoki hadállásponton hamarosan tökéletes lett a
zűrzavar. Ote Keeley meggyilkolása és a fölfegyverzett
tettesek által fölvert tábor lehetősége az egész völgyet
felbolydította. Odakint kisebb tömeg gyűlt össze. Eljöttek a
saddlestringi nyugdíjas rendőrök, az önkéntes tűzoltó
egyletének ráérő tagjai, a polgármester, a Saddlestring
Roundup című hetilap főszerkesztője, de még a világháborús
veteránklub idős tisztjei is, a koreai háború korából származó
M-l-es karabélyokkal fölfegyverkezve. Kéthely-béli
túlélőmániás alak is megjelent, a vállukon speciálisan
átalakított, kínai Szimonov-puskákkal, övükön
kézigránátokkal. Barnum seriffet nem idegesítette ez a
sokadalom, sőt nagyon is otthonosan mozgott benne.
Rögtönzött irodáját egy erős ponyvájú, tízszemélyes katonai
sátorban rendezte be, hivatali íróasztala egy közönséges kis
kártyaasztal lett. Valaki (Joe sejtése szerint az egyik koreai
veterán) azt mondta róla, hogy amikor leül az asztalához és
rágyújt, pont úgy néz ki, mint az amerikai polgárháború híres
tábornoka, Ulysses Grant az 1862-es shilohi ütközet előtt.
Barnumnak persze tetszett ez az észrevétel, s utóbb lépten-
nyomon mesélgette mindenkinek.
Joe Pickett és Wacey Hedeman lóháton érkezett. Kezet
ráztak mindenkivel, és várták McLanahan seriffhelyettes
megérkezését. Joe a hatéves, Lizzie nevű pej kancájával jött.
Mindenki úgy tekintett rájuk, mintha csak a helyi
futballcsapat híres csatárai lennének. Barátságosan hátba
veregették őket. És többen is velük akartak tartani.
Aztán megérkezett McLanahan is – úgy fölfegyverkezve,
mint aki kisebb háborúba indul. A magával hozott felszerelés
jó is lett volna, ha ők hárman sík mezőn akartak volna
47
offenzívát indítani, négykerék-meghajtású terepjárókkal és
csapatszállító járművekkel. Ez azonban a nemzeti parknak
épp az a része volt, ahol szándékosan nem építettek ki utakat,
s amelyet csak gyalog vagy lóháton lehetett megközelíteni.
McLanahan bepakolt a terepjárójába és utánfutójába
többmázsányi katonai sátrat, hálózsákot, egy palackos
gáztűzhelyt, egy csomó takarót, fazekat, serpenyőt, tányért,
poharat és evőeszközt – ez a láda önmagában is majd egy
mázsát nyomott. És persze rádió adóvevőt is. Az utánfutó
hátulja pedig tele volt fegyverekkel. Joe arra gondolt, hogy ez
a szerencsétlen kirámolhatta a seriff hivatalában az egész
fegyverszobát. Volt itt minden: éjjellátó távcsővel fölszerelt,
nagy tűzerejű mesterlövészpuskák, páncéltörő lőszerrel
betárazott félautomata karabélyok, két darab MAC-10-es
géppisztoly, M-16-os automata puskák, és rövid csövű,
félautomata puskák is. – Még jó, hogy egy csatahajót nem
hozatott ki ide ez a Barnum! –jegyezte meg gúnyosan Wacey,
s elég hangosan ahhoz is, hogy a körülötte állók meghallják.
Néhányan elnevették magukat. – Nézz körül! – súgta aztán
Joe-nak. – Mint valami szedett-vedett népfelkelő
bandérium...
Barnum arra utasította a három lovast, hogy vigyenek
magukkal annyit, amennyit csak bírnak. McLanahan
kipakolta a szállítmányt, Joe és Wacey meg értetlenül
bámultak egymásra. Barnum egyértelművé tette, hogy ezt az
akciót ő, a megyei seriff fogja irányítani, ő lesz itt a
parancsnok, a két vad- és halőr pedig az ő alárendeltjeként
fog tevékenykedni. Ezen a két vad- és halőr, a körülményekre
tekintettel, nem is nagyon csodálkozott. Barnum „melegen
ajánlotta" nekik, hogy alaposabban fegyverkezzenek föl.
Oldalfegyverük már volt Joe-nak az éles helyzetben még soha
el nem sütött, ám az Ote Keeley által egyszer már elvett
Smith & Wesson 357-es Magnum revolvere, Wacey-nek pedig
a kilencmilliméteres félautomata Berettája. Wacey végül
48
beleegyezett, hogy fegyvertokban még egy karabélyt is
fölszíjazzanak a nyerge mellé. Aztán mindketten beálltak
segíteni McLanahannek, ennek a kisfiús kinézetű tartalékos
tisztnek, és pakolták föl a serpenyőket meg a többi cuccot a
málhás lovakra, hogy végre elindulhassanak föl a hegyekbe.
Barnum pofákat vágott, amikor meglátta, hogy Joe nem a
megyei seriff arzenáljából választ magának valami
„komolyabb" fegyvert, hanem megelégszik a saját Remington
Wingmaster 12-es vadászpuskájával, amelyik köztudottan
elsősorban madárlövő fegyver. Barnum azt mondta, hogy ha
már puska, akkor választhatott volna egy jó kis rövid csövűt
az utánfutóról. Joe erre azt válaszolta, hogy ő már
kamaszkora óta járkál ezzel a vadászpuskával, és nagyon jól
elvan vele. Joe híresen jó lövő volt, ha szárnyasokra, az
aljnövényzetből felröppenő vagy kiugró vadakra, netán
korongokra kellett tüzelni, az álló célpontokat viszont furcsa
módon szinte mindig elvétette. Ha volt ideje célozni, akkor
mellétalált. Többször is megbukott a pisztolyos lövészeten, és
csak nagy nehezen tudta teljesíteni a minimális szintet.
Három fácánt simán le tudott szedni a magasból, de a lőtéren
a támadó gengsztert ábrázoló lőlapfigurát alig találta el.
Barnum végül arra beszélte rá, hogy a fácánlövő puskát
legalább durva őzsöréttel tárazza be, mert „azzal egy házat is
rendesen szét lehet lőni". Joe kicsit furcsának találta, hogy
gyerekkori kedves puskáját, amellyel eddig csak fácánt,
siketfajdot és hasonlókat lőtt, most emberölésre is alkalmas
lőszerrel kell megtöltenie, de nem szólt semmit.
Végrehajtotta az utasítást, és még a nyeregtáska egyik
rekeszébe is belerakott néhány maréknyit ebből a durva
töltényből.
Barnum félrevonta őket, miközben McLanahan
seriffhelyettes ládáira várakoztak.
– Na, fiúk, találjátok ki, hogy ki lesz az, aki még idejön
végignézni ezt a nagy rodeót! – Joe és Wacey értetlenül
49
bámultak egymásra, és csak a vállukat vonogatták.
– Vern Dunnegan! – vigyorgott diadalmasan Barnum, és
megveregette a két vadőr vállát – A ti atyamesteretek.
Nemrég küldött üzenetet, hogy kijön.
– Minek? – kérdezte meglepődve Joe. Wacey csak
legyintett.
– Nyilván hallgatta a rádiót, és onnan értesült a
történtekről – vonogatta most Barnum is a vállát. – Úgyhogy
ne lepődjetek majd meg, ha ideér. Az egész völgyet éber
tekintetek fogják figyelni, de minket meg még Vern
Dunnegan is figyel majd! – Hangjából kiérződött némi
szarkazmus.
Joe és Wacey fölpakolt a lovakra mindent, amit csak
tudtak. A többi holmit és az egész szedett-vedett társaságot,
Barnummal együtt, otthagyták, és elindultak a hegyi
ösvényen. Még nem kanyarodtak be az erdőbe, amikor
hallották, hogy Barnum seriff két rozoga koreai veterán
társaságában a rádióba kiabálja, hogy hol van már az a
helikopter, amelyet beígértek neki.

– MILY EN MESSZE VAGY UNK? – kérdezte Joe Wacey-től,

ahogy a lovak szép nyugodtan bandukoltak egy nyárfáson
keresztül. Joe már tudta, hogy egy ilyen sűrű erdőben, eny-
nyire úttalan utakon jobb egyszerűen a lovára bíznia magát.
Lizzie úgyis jobban tudja, merre kell menni. És különben is,
jobbra meg előtte, pár méterre tőle, ott haladt Wacey a
lépésre fogott palominójával.
– Pár órányira – dünnyögte vissza Wacey.
– Hát, éppen ettől tartottam én is. Hogy nem érünk oda
idejében.
Hedeman bólintott. Valóban nem sok esély van arra, hogy
még világosban elérjék azt a szarvasvadász-tábort. Pedig az
volt az eredeti céljuk.
Errefelé már sűrű volt az aljnövényzet, és nemcsak az öreg
50
fákat kellett kerülgetniük, hanem a karvastagságú
csemetéket is. A haladást megnehezítették a mindent
elborító, citromsárga avarszőnyeg alatt kanyargó, göcsörtös,
fekete gyökerek.
– És ott van mögöttünk a magyarázat – morogta Wacey.
Itt bent az erdőben mélységes csönd honol, s a nagyrészt
csupasz ágak megszűrik a fényt is, és az ember egy idő után
jól hallhatja az utána jövő zaját is. McLanahan seriffhelyettes
a legsűrűbb részeket megkerülve igyekezett utánuk. Ő annyi
ládát és ponyvazsákot kötött föl a lovára, hogy azokkal a
bozótosban nem tudott volna előrehaladni, mert egyszerűen
nem fért volna el a fák és bokrok között. Joe és Wacey, ha
hátranéztek, néha látták is, amint kínlódik ezen a nehéz
terepen. Joe némi kárörömmel gondolt arra, hogy ez a
seriffhelyettes még nála is rosszabb lovas.
– Ha megkapom a kinevezésemet, még azelőtt kirúgom,
hogy megcsináltatnám a névjegykártyámat – sóhajtott
Wacey, visszapillantva a lejtőn, McLanahan felé. Joe nem
válaszolt semmit. Értették egymást a nélkül is.

A HEGY NY EREG OLDALÁBAN, egy borókafenyővel övezett

tisztáson bevárták McLanahant. Itt kisebb-nagyobb hófoltok
is voltak már; a reggeli hóesésből maradtak meg. Hosszú
árnyékokkal csíkozták be őket a vékony fatörzsek. Körülvett
mindent és mindenkit az őszi erdő színorgiája, az élénksárga,
barna, halványzöld és rozsdavörös levélszőnyeg. S a lenyugvó
nap fényében még intenzívebbé váltak, szinte felizzottak ezek
a színek.
Joe-nak az elmúlt órák érdekes kontrasztjai jártak a
fejében. A Crazy Womannél egy csomó ember még ámulva és
tisztelettel nézett föl rá, s ő egy erős, nagyhatalmú csapat
tagjának tekinthette magát. Itt viszont, a Bighorn-hegység
csöndes, besötétedő vadonjában, alig fél órával később már
nagyon kicsinek és jelentéktelennek érezte magát.
51
 – Holnap rettenetes izomlázam lesz! – ordított utánuk
McLanahan, amikor a közelükbe ért.
Joe észrevette, hogy Wacey hirtelen áthelyezi a
súlypontját a nyeregben. Ismerős tünete ez az idegességnek
és bosszankodásnak.
– Ha valakit üldözünk, vagy be akarunk cserkészni, akkor
nem szoktunk az erdőben így ordibálni – sziszegte oda
McLanahannek Wacey. – Ez egy régi jó indián taktika.
Tudhatnád, ha olvastál valaha is indiános könyveket. Abból a
feltételezésből kell ugyanis kiindulnunk, hogy akiket
keresünk, azoknak is van fülük. A fejük két oldalán.
McLanahan jól láthatóan bepipult ettől a kioktatástól, és
akart is valamit válaszolni rá, de aztán visszafogta magát. Már
tudta, hogy Wacey-vel nem érdemes vitatkozni.
– Te csak vánszorogsz itt, lassan jössz, amikor már amúgy
is késésben vagyunk – folytatta Wacey, még mindig igen
halkan. – Ha így haladunk, sötétben kell odabotorkálnunk.
Idelent kell majd éjszakáznunk, és csak hajnalban mehetünk
föl a vadásztáborhoz megnézni, hogy elkaphatunk-e ott még
bárkit is.
McLanahan összeszorította a száját, de a szeme idegesen
villogott. Joe egészen megsajnálta. A késedelmes indulást
nagyrészt a seriffhelyettes számlájára lehetett írni, aki
azonban szerette volna megmagyarázni a bizonyítványát.
– Nem az én hibám, hogy csak most indultunk el –
mondta halkan. – Barnum száztételes listát diktált le nekem,
hogy mi mindent kell ide kihozni.
– Ki a fenét érdekel? – fordult el Wacey, és gyorsabb
haladásra biztatta a lovát.
– Nem kell ezen idegeskedni – vigasztalta Joe McLana-
hant. – A lényeg az, hogy most már haladjunk.
– De akkor ez miért mond nekem ilyeneket? – kérdezte
McLanahan, s remegett közben az alsó ajka. – Hogy lehet
ilyeneket mondani?
52
 Ne siránkozz már, az isten szerelmére! gondolta magában
Joe. De ő sem szólt már többet, a lovacska meg csak baktatott
vele tovább. Otthagyta McLanahant, hadd szedje össze magát,
s azon kezdett gondolkodni, mi lehet Wacey-vel. Valahogy túl
idegesnek tűnik. Joe abban reménykedett, hogy ennek az
akciónak a sikere vagy kudarca nem fogja befolyásolni a
jövőben Barnum seriff posztjának a megpályázását.
KIKÖTÖTTÉK LOVAIKAT az elemlámpák fluoreszkáló
fényénél, s egy nagy gránitszikla tövében kiteregették a
hálózsákjaikat. Wacey azt mondta, hogy már túl közel vannak
a vadászok táborhelyéhez, ezért szó sem lehet arról, hogy
tüzet gyújtsanak.
Marybeth készített vagy fél tucat sonkás szendvicset;
ezeket majszolgatták most a sötétben. McLanahan
körbeadott egy üveg Jim Beam bourbont, amelytől egy kicsit
jobb lett Wacey hangulata. Legalábbis átmenetileg.
– Lemaradtam a fiam ma esti futballedzéséről – szólalt
meg váratlanul McLanahan. – Én vagyok a védőjátékosok
edzője.
– Neked már ekkora fiad van? – kérdezte Joe. Ilyen
fiatalon, gondolta magában...
– Nos, az az igazság, hogy nem is az én fiam – mondta
kissé röstelkedve McLanahan. – Hanem a menyasszonyomé.
Tudjátok, együtt élünk. Ő már többször is elvált. Jócskán
idősebb is nálam.
– Á!
Wacey az orrát húzta. – Hogy jön ez most ide?
– Ez az első edzés, amelyet kihagytam – folytatta
McLanahan. – A Twelve Sleep a Buffalóval játszik pénteken.
Az első hazai meccs.
– A rettegett Buffalo Bison, a mi ősellenségünk! –
jegyezte meg Wacey kissé szarkasztikusán. – De mi lenne, ha
elővennéd a rádiódat, és tájékoztatnád Barnumot, hogy most
hol vagyunk és mit csinálunk? Azok odalent most mind azt
53
találgatják, mi lehet velünk. Szólni kéne nekik, hogy majd
csak holnap megyünk tovább a táborhoz, még napkelte előtt.
McLanahan bólintott, és elment, hogy beletúrjon az egyik
ládájába.
– Jesszusom... – sóhajtott nagyot Wacey, amikor a
seriffhelyettes arrább ment. – Ez a pasas két jó ember helyét
foglalja a posztján.
– Ne idegesítsd magad miatta – mondta Joe.
Wacey mordult egyet, és nagyot harapott a szendvicsébe.
– Csak arra lennék kíváncsi, hogy mi volt abban a
hűtődobozban, amelyet Ote cipelt magával.
– Aha.
– Valaminek csak kellett lennie – folytatta Wacey. – Bár
nem hiszem, hogy a végeredmény szempontjából ez bármit is
számítana.
Joe bólintott. Végiggondolta, hogy a Crazy Woman és a
házuk között milyen tanyák vannak, ahová Ote Keeley
betérhetett volna segítségért.
– Nyilván volt valami oka annak, hogy éppen hozzánk jött
– mondta Joe. – Csak fogalmam sincs, mi lehetett az.
– El akarod küldeni azt a hűtődobozt és a benne talált
ürülékszemcséket Cheyenne-be, hogy vizsgálják meg?
– Igen.
– Akkor majd talán kiderül.
– Talán kiderül – ismételte Joe.
– De az is lehet, hogy sohasem derül ki, vagy hogy semmi
jelentősége nincs. Lehet, hogy egyetlen ember tudna erre a
kérdésre válaszolni, az a szegény, halott Ote.
– Lehet, hogy Ote néhány hideg sört akart vinni neked –
mondta a sötétben közeledő McLanahan. – Talán az volt a
hűtődobozban. Talán azt gondolta, hogy isztok egy kicsit, és
megbocsátotok egymásnak, és...
– Bocsáss meg, McLanahan – szólt közbe Wacey. – Tudtál
beszélni Barnummal?
54
 McLanahan erre előadta, hogy igen, beszélt Barnum
seriffel, és közölte vele a tartózkodási helyüket. S hogy
Barnumnak sikerült intézkednie a helikopter ügyében is. Az
legkorábban holnap délután jöhet vissza Saddlestring-be. A
másik két vadászról, Kyle Lensegravról és Calvin Mendesről
pedig egyelőre nincs semmi hír.
– És találjátok ki, hogy ki van még ott a parancsnoki
táborban! – folytatta McLanahan lelkesen. Még a fény is
megcsillant a fogazatán.
Semmi válasz.
– Hát Vern Dunnegan! – a seriffhelyettesnek izgatottan
csengett a hangja.
Joe észrevette, hogy Wacey figyeli az ő reakcióját. De neki
a szeme sem rebbent.
– Vern azt mondta, hogy „Legyetek óvatosak, fiúk. Hogy
büszke lehessek rátok."
– És Barnum mit mondott? – kérdezte Joe.
– Azt, hogy „El ne basszátok, és ne csesszetek ki velem" –
nevetett McLanahan.
Vern, akárcsak Barnum, valóságos legenda volt. Időtlen
idők óta a legnépszerűbb és legbefolyásosabb vadőr a
környéken, s ráadásul a lakóközösségnek is oszlopos tagja. Az
a fajta ember, aki minden délelőtt tíz órakor a városi
tanácstagokkal kávézik az Alpine kávézóban, s aki kőkemény
volt az orvvadászokkal és a szabályok megsértőivel. De azt is
lehetett tudni róla, hogy néhány helybelinek elintézett ezt-
azt, s olyan is akadt, akit futni hagyott. Közalkalmazott volt, a
szövetségi állam tisztviselője, de szeretett inkább
vállalkozóként gondolkodni és viselkedni. Büszkén
mondogatta, hogy 31 évi tapasztalat van a háta mögött. És
mindenhez volt valami köze vagy érdekeltsége a városban – a
helyi fogyasztói laphoz, a videobolthoz, a
parabolaantennákhoz és a helyi rádióállomáshoz is. Minden
buliban volt valami részesedése, és mindig akadt egy-két
55
üzlettársa. S ilyen-olyan okokból idővel mindegyik üzlettársa
elhagyta a várost, és Verné lett az érintett cég. Amelyet
hamarosan eladott, és lépett tovább, keresni az újabb boltot.
Egyesek jó üzletembernek tartották. Mások, a többség
viszont egyszerűen kapzsinak és telhetetlennek, aki
szisztematikusan kifoszt minden vállalkozást, míg aztán az
üzletfelei megundorodva és megfélemlítve el nem
menekülnek még a környékről is. Vernnek bizony volt némi
sötét árnyéka, ahogy Marybeth is mondta. Vern felügyelte
Wacey és Joe tevékenységét, és tanítgatta őket a terepmunka
bizonyos fortélyaira. Nála jobban senki sem ismerte a
vadorzók és a szabálytalankodók módszereit és eszközeit – és
úgy általában a kint a természetben járkáló emberek viselt
dolgait.
Ez a „sötét árnyék" lehet a magyarázat arra is, hogy Joe-t
miért nem értesítették reggel a Crazy Woman-i
vadásztáborban történt incidensről. Vern fél éve vonult
vissza, és beállt egy nagy energiavállalathoz; ő lett ott a „helyi
ügyek menedzsere", de hogy ez egészen pontosan mit jelent,
azt senki sem tudta. A jól értesültek azt pletykálták, hogy így,
menedzserként több mint háromszor annyit keres, mint
vadőrként.
MEGTANÁCSKOZTÁK A HELY ZETET, és megtervezték a
továbbiakat. Ezek szerint még napkelte előtt fogják
megközelíteni három irányból a szarvas vadászok
táborhelyét. Tulajdonképpen bekerítik őket. Wacey azt
mondta, hogy ő majd kézjelekkel irányítja Joe-t és
McLanahant. Ha bárkit találnak a táborban, azt a lehető
leggyorsabban közrefogják és lefegyverzik.
– Nem tudjuk, hogy ennek a két alaknak van-e bármi köze
Ote lelövéséhez – mondta Wacey. – Lehet, hogy Ote egyedül
ment el ebből a táborból, és később keveredett bajba, hogy
aztán egész éjszaka meneküljön erdőn-mezőn át, és meg se
álljon Pickették házáig. Lehet, hogy az a két alak még nem is
56
tudja, hogy Ote hová ment, vagy mi történt vele.
– Másfelől viszont... – szólt közbe McLanahan, s lerítt róla
a lelkesedés, hogy végre talán ő is részese lehet valami fontos
akciónak.
– Másfelől viszont – vette vissza a szót Wacey – az is
lehet, hogy ezek itt jól berúgtak, összevesztek,
összeverekedtek, és így kapott a jó öreg Ote néhány lövést.
Vagyis föl kell készülnünk a legrosszabbakra is.
– De ha ezek sárosak ebben a dologban, akkor nem
valószínű, hogy még mindig itt dekkolnának – mondta Joe. –
Akkor nyilván leléptek még az éjszaka, és mostanra már
valahol Montanában lehetnek.

JOE BELEBÚJT A HÁLÓZSÁKJÁBA, de nem tudott elaludni.

Sejtette, hogy a társai sem tudnak. Fényesen ragyogtak a
csillagok, és idekint sokkal hidegebb volt, mint amilyenre
számított. A saját leheletét is látta a csillagfényben.
A revolvere ott hevert a keze ügyében, a hálózsák mellett,
s néha oda is nyúlt a sötétben, hogy megtapogassa a
markolatát.
A kislányaira gondolt. Most még csak fél tíz volt, de
idekinn valahogy öregebbnek tűnt az éjszaka. A két gyerek
nyilván ágyban van már, de valószínűleg nem alszanak még.
Sok új élmény és benyomás érhette őket abban a motelban.
Sheridan talán olvas, vagy beszélget a macijával. Beszélgetett
annak idején a cicájával is, előtte pedig a kutyussal. Marybeth
valószínűleg mesét olvas Lucynak, vagy egyszerűen csak ott
ül mellette, és dédelgeti, amíg a kicsi elalszik. És az is biztos,
hogy Sheridan megint kinéz a motelszoba ablakán, hogy nem
járkálnak-e arrafelé is éjszakai szörnyetegek.
Joe eltűnődött, hogy ez az incidens vajon milyen hatással
lesz a gyerekekre. Különösen Sheridanre. Mert egy dolog
rémekről fantáziálni, és teljesen más valóban látni is őket.
Ote váratlan megjelenése jócskán megkavarta a dolgokat, és
57
Joe tudta, hogy most Marybeth is töri a fejét az okokon és a
lehetséges magyarázatokon. A kis család nyugalmát
mindenesetre alaposan földúlta. Ote vérének nyomai, azok a
vérfoltok még hónapokig megmaradnak az udvari járdán – az
emlékeikben pedig örökké. Vajon miféle tisztítószerrel lehet
az alvadt vér maradékait lesikálni a betonlapokról? Hogyan
fog majd Lucy emlékezni erre a napra? Félénkebb és
gyanakvóbb lesz ezek után? Sheridan pedig talán azon
gondolkodik, hogy meg tudják-e őt védeni a különféle
veszedelmektől a szülei, de főként az apja. Joe most kezdett
rájönni megint, hogy mennyire fontos és komoly dolog is az
apa és a gyermekei közötti viszony. A kislányok nyilván azt
várják tőle, a világ legtermészetesebb módján, hogy erős
legyen. Olyan ember, aki mindentől meg tudja őket védeni.
Bátor és hatalmas... Eszébe jutott az is, hogy Sheridan vajon
hány éves koráig fog ebben az értelemben fölnézni rá. Aztán
meg Lucy. És mennyire lesz majd fájdalmas az a felismerés,
hogy az ő apjuk mégsem a legerősebb ember a világon.
Joe Pickettnek két szenvedélye volt. Az egyik a családja, a
másik a munkája. Mindent megtett, hogy ezt a kettőt
elválassza egymástól, de ezen a reggelen Ote Keeley alaposan
egymásba csúsztatta őket. Joe pedig mostantól kezdve
másként tekintett mindkettőre, s amit látott, az bizony eléggé
nyugtalanította. Marybeth tulajdonképpen sohasem
panaszkodott, hogy milyen életet kell neki élnie, amióta
hozzáment ehhez a Joe Pickett nevű vadőrhöz. De hogy nem
elégedett mindennel, azt elárulták az időnkénti sóhajtozásai
és végtelenül szomorú elmerengései, amelyeket ő maga talán
nem is vett észre, Joe viszont igen. Marybeth akár önálló
karriert is csinálhatott volna – okos és csinos nő volt –, de
miután feleségül ment Joe-hoz már főiskolás korában, ennek
az önálló karriernek lőttek. Megszülettek a gyerekek, és jött a
folytonos költözködés az egyik állomáshelyről, az egyik
lerobbant szolgálati házból a másikba. Kétségtelen, hogy
58
azelőtt ezt sem ő, sem az egyébként szintén törekvő anyja
nem így képzelte. Pedig Marybeth megérdemelne bizonyos
normális életszínvonalat, de legalább egy saját, évtizedekig
megmaradó családi házat; Joe viszont egyiket sem tudta
megadni. Joe maga is sokat szenvedett ettől, sokat rágta-
emésztette magát titokban. Amikor az asszony a régi főiskolai
barátnőivel beszélgetett telefonon, azokkal, akik most már
utazgatnak a világban, üzleti vállalkozásokat vezetnek, s
magániskolába járatják a gyerekeiket, nos, az ilyen
telefonbeszélgetések után hetekig nyomott hangulatban
járkált a házban, még ha ezt soha nem tette is szóvá. Joe
imádta a munkáját, hiszen vidéki gyerek volt, s mindig is
odakint, a természetben élt, de az valósággal fejbe verte,
amikor ma megtudta, hogy az olyan „luxust" sem nagyon
engedhetik meg maguknak, mint például a pár napos
tartózkodás egy városi motelban. Most és itt is élvezte a hegyi
környezetet, de ezen az érzésén most felülkerekedett a
lelkifurdalása. Hitte, hogy fontos munkát végez, és jól is látja
el, de most rádöbbent: ez messze nem elegendő ahhoz, hogy
a gyerekei valaha is egyetemre járhassanak majd, vagy hogy a
feleségét valaha is elvihesse egy igazi nyaralásra.
Joe a másik oldalára fordult, s próbált kényelmesebben
elhelyezkedni. Igyekezett másfelé terelni a gondolatait, de
nem sikerült. Megpróbálta elképzelni, hogy vajon mit
gondolna Marybeth, ha most látná őt, ezen az
embervadászaton, a keze ügyében revolverrel, a két, szintén
állig fölfegyverzett, alvó kollégája társaságában. Kamaszkori
álmodozásai válnak most valóra: a jófiúk üldözik a
rosszfiúkat. Tulajdonképpen kellemes izgalom töltötte el, ha
ez eszébe jutott. S nyilván ezért sem tudott most csak úgy
elaludni. De hogy a feleségének mit tudna elmagyarázni a
mostani helyzetéből és érzéseiből, azt már nem tudta.
Marybeth nyilván nem értene ebből semmit.
Eltűnődött azon is, hogy Marybeth – az ő karrierjének
59
támogatója, aki soha nem értette, hogy ő miért tartja oly
nagyra Vernt (vagy éppen Wacey-t) – mit szólna most, ha
megtudná, hogy Vern ismét megjelent Saddlestringben.
Megpróbálta tisztázni magában, hogy mit is érez Vern iránt.
Ez az ember rendes volt vele, és beajánlotta vadőrnek
Saddlestringbe. S az már nem Vern hibája volt, hogy sokak
szerint nem éppen a legalkalmasabb embert sikerült
megtalálnia.
Joe csak gyötrődött ezeken a dolgokon, de semmiféle
megnyugtató következtetésre nem tudott jutni.
Felkönyökölt, s a halvány csillagfényben látta, amint
McLanahan föltápászkodik, s elmegy egy fa mögé, könnyíteni
magán. Ezek szerint a seriffhelyettes szemére sem jön álom...
Bámulta a szikrázóan fehér csillagokat. Rengeteg volt
belőlük, s helyenként vattacukorszerű, nagy foltokban
sűrűsödtek össze. És ebben a csöndes csillagbámulásban Joe
mégiscsak eljutott arra a következtetésre, hogy ha változtatni
akar a maga és a családja életén, akkor először is neki
magának kell megváltoznia… Marybeth és a kislányok a
mostaninál sokkal jobb életet érdemelnek. De hogy ezt
megadhassa nekik, föl kell adnia azt a másik dolgot, amelyet
annyira imád.
Csak előbb, persze, még el kell intézni ezt az ügyet. Az ő
hátsó udvarában talált halott ember és az innen pár
kilométerre lévő vadásztábor ügyét.
Wacey békésen horkolt. Nyilván kimerítette őt a mai nap.
Joe irigyelte őt, hogy ilyen jól tud aludni itt is, most is.

60
 7. FEJEZET

REGGEL HATKOR SZÉP CSÖNDBEN összetekerték a hálózsákjaikat,

fölnyergeitek, és elindultak Wacey után, át egy gerincen,
majd le a patakvölgybe, ahol a táborhely volt. Reggelire valót
egyikük sem hozott magával.
Joe fölébredt már, de egy kicsit még kába volt. Hiába
próbálta bedumálni magának, hogy igenis kialudta magát, ez
valahogy nem sikerült. Már csak azért sem, mert nagyon jól
emlékezett az egész éjszakai gyötrődésre és forgolódásra, a
kellemetlen félálomban végigszenvedett órákra, az
összefüggéstelen képzelődésre és elhomályosuló
álomképekre.
Most egy lovasösvényen haladtak a táborhely felé. Még
elég sötét volt, és néha alig lehetett kivenni Wacey kopottas
farmerdzsekijét. McLanahan seriffhelyettes Joe mögött
baktatott. Amióta fölébredtek, egyetlen szót sem szólt még
senki.
Elérkeztek csavart tűjű fenyők egy kis csoportjához. Itt
megálltak, leszálltak a nyeregből. Kikötötték a lovaikat, s
Wacey mindegyik elé odaszórt egy kis zabot, hogy lefoglalják
magukat, és ne nyugtalankodjanak. Ők aztán gyalog
folytatták útjukat a táborhely felé. Még körülbelül egy óra
volt napkeltéig; az arcukat is csípte a hideg, hegyi levegő. Az
éjszaka barátságtalanul hidegre lehűlt légtömegek még csak
most kezdtek oszladozni a fák között és a hegyoldalakon.
Nem egészen fél óra alatt már ott is voltak a tábornál.
Hirtelen tárult eléjük a látvány: a sátrak kékesszürke
derengése a fák és a fű sötét foltjai között. Wacey azonnal
leguggolt s úgy kezdett figyelni. Joe és McLanahan követte a
példáját. A sátrak felől nem lehetett észrevenni őket.
Alacsony, körülbelül egy méter magas, természetes
bozótsövény mögé húzódtak be.
61
 Wacey odahajolt a társaihoz, és suttogva adta ki az
utasítást. McLanahan kerüljön balról, Joe jobbról. Ő maga
egyenesen lopakodik tovább az ösvényen, és majd elrejtőzik a
tábor peremén lévő gránittömb mögött. S ha már
mindhárman találtak maguknak olyan leshelyet, ahonnan
beláthatják a tábort, megvárják, amíg kivilágosodik. Akkor
Wacey majd odakiabál, és felszólítja a táborozókat, hogy
tarkóra tett kézzel jöjjenek elő. S ha csak ő beszél,
magyarázta, akkor a táborozók nem fogják tudni, hogy
hányan vannak a támadóik. Joe-nak imponált Wacey-nek ez
a parancsnoki hozzáállása, és talán még az indiánregényeken
kifejlődött taktikai érzéke. Természetes és magától értődő
módon tudott dirigálni, és persze jól ismerheti a terepet is,
hiszen térkép és iránytű nélkül talált el ide a vadásztáborba.
Joe erről az oldaláról még nem is ismerte a kollégáját.
– Láttátok a lovakat? – kérdezte suttogva Wacey. – Ott
van kettő a karámban.
Joe a fejét rázta. Ő túl gyorsan guggolt le ahhoz, hogy lett
volna ideje nézelődni. Csak a sátrakat vette észre.
– Valaki, egy vagy több ember, ezek szerint mindenképpen
tartózkodik ebben a táborban – magyarázta tovább suttogva
Wacey. – Azok a lovak valószínűleg hamarabb észrevesznek
bennünket, mint a gazdáik, ezért mindig lelapulva,
észrevétlenül és takarásban mozogjatok!
McLanahan nagyot sóhajtott, szinte már hörgött is a
végén, és a hüvelykujjával öntudatlanul matatott a puskája
tusán. Ideges volt, és talán félt is. Az arcáról rég lehervadt az
a lelkes ragyogás, amely még tegnap sugárzott róla, amikor
még csak úgy beleélte magát a reá váró nagy kalandba. Most
viszont eljött a cselekvés órája. Izgult szegény. Joe
megértéssel pislogott feléje.

JOE MÉLY EN MEGGÖRNY EDVE osont a fák között a tábor jobb

széle felé. A vadászpuskáját a talajjal párhuzamosan tartotta,
62
egyébként pedig nagyon örült, hogy magával hozta ezt a
puskát. Elért egy hatalmas, kidőlt fenyőfához; a törzs
takarásában aztán előrelopakodott a hatalmas
gyökérkoszorúig. Itt már óvatosan fölegyenesedhetett, és
rendesen is megszemlélhette a tábort.
Három sátor állt ott félkörben, bejáratukkal a tűzrakó hely
felé fordulva. Állandó sátrak voltak ezek, belül kályhával, és
valószínűleg deszkapadlóval is. Látszottak a tetejükön
kinyúló, fekete kályhacsövek. A tűzrakó helytől pár méterre
hasított rönkökből összeeszkábált, masszív asztal állt,
körülötte üldögélésre alkalmas tuskókkal. Itt eszegetnek-
iszogatnak hát a szarvasvadászok, gondolta magában Joe. S
bámulják esténként a pattogó tüzet...
A sátrak körül a földet keményre taposták a hosszú évek
óta idejáró vadászok csizmái és a lovak patái. A kihűlt hamu
fölött egy kampóvason kormos kávéskanna lógott. De azt
nem lehetett innen megállapítani, hogy utoljára mikor főztek
itt kávét vagy bármi mást.
A sátrak mögött, éppen átellenben a tábor bejáratával, ott
volt a nyúzóhely. Egymás mellett álló fákra jó magasan
keresztgerendákat drótoztak, s ezekre lehetett fölaggatni
nyúzáshoz és kibelezéshez a szarvasokat és őzeket.
Rozsdásodott az egyik mellett egy méretes csörlő is; Joe
ránézésre úgy saccolta, hogy két-három mázsás állatokat is a
magasba lehet húzni vele. Joe innen már látta a lovak hosszú,
vékony szálfákból épített karámját is.
Csend és nyugalom honolt a táborban. Csak egy kicsi, a
Crazy Woman felé igyekvő csermely zúgott-csobogott halkan.
Furcsa volt ez a csönd. Nem hangzott fel a mókusok
jellegzetes riasztójelzése, amellyel a behatoló idegenekre
szokták figyelmeztetni egymást, és még a lovak sem vették
észre őket, különben már nyerítettek volna. Joe rápillantott
az órájára, és várt. A hajnali, enyhébb szellő már kezdett
szelíden lehullámzani a hegyoldalakról. Tiszta volt a reggel,
63
nemsokára napfényben fürdik majd ez a tábor is.
Joe a fenekével kényelmesen rátámaszkodott a kidőlt
fatörzsre, és megpróbálta elképzelni, kik lehetnek bent a
sátrakban, és most éppen mit csinálnak. S amint ilyesmin
tűnődött, hirtelen megmozdult valami.
Elkezdett reszketni a legközelebbi sátor egyik oldalfala.
Joe beillesztette az égnek meredező gyökerek közé, és a sátor
felé fordította a puskáját. Bele is nézett a célkeresztbe.
Megint megremegett a ponyva, aztán egy erősebb rándítás
következett. Joe erősen figyelte a sátor oldalát is, hogy mi a
fene mozoghat ott, és a sátor bejáratát is, hátha kilép rajta
valaki. Visszafojtotta a lélegzetét. Valami torokhangú, halk
mordulás hallatszott. Joe körülnézett, hogy hol lehet Wacey
vagy McLanahan, de nem látta őket sehol. Pedig jó lett volna
jelezni nekik is ezt a furcsa mozgolódást. Megint a sátrat
kezdte figyelni, és kibiztosította a puskáját. Úgy kalapált a
szíve, hogy attól alig hallotta már a kicsi patak csobogását is.
Nemsokára jó nagy dudor jelent meg a ponyván, két-
arasznyira a földtől, és lassan végigment a sátorfal egész
hosszában. Joe ennek a dudornak a közepére célzott most a
puskájával. Eszébe jutott, hogy mindig elhibázza az álló
célpontokat, s ettől a gondolattól csak még idegesebb lett.
Soha életében nem volt még ilyen helyzetben. Vajon mi
fog történni, és arra ő hogyan fog reagálni?
Aztán valami hihetetlen dolog történt. Joe azt hitte, nem
jól lát: mind erőteljesebb lökdösődés és rángatódzás után
elvált a talajtól a kidudorodó sátorponyva, és előbújt alóla egy
fekete-fehér csíkos... kerékpárnyereg, vagy mi. Beletelt jó pár
másodpercbe, mire Joe fölfogta, mi az, mert addigra
kipréselte magát a sátorból a „nyereg" többi része is: egy jól
megtermett borz. S amikor már egészen kint volt, ráérősen
megrázogatta magát, mordult néhányat, és a biciklinyereg
formájú fejét ide-oda forgatva körülnézett-szaglászott a
környéken.
64
 Joe leeresztette a puskát, s egy kicsit lehunyta a szemét.
Aztán megkönnyebbülten sóhajtott egyet, s elkezdte figyelni
az állatot. Különlegesen nagy és erőteljes példány volt, Joe
még nem is látott ekkorát. Kényelmesen cammogott el a
sátortól; a bundája alatt hullámosán ringtak a hájrétegek. A
hasa jól láthatóan degeszre volt tömve, szinte súrolta a talajt.
A patak felé tartott, így egyre közeledett Joe rejtekhelyéhez
is. Mielőtt átkelt volna a vékonyka vízfolyáson, hogy eltűnjön
a túlparti bozótosban, még egyszer körülnézett. Ekkor vette
észre az embert. Mozdulatlanná dermedt, farkasszemet
nézett Joe-val, és fenyegetőn morogva rávicsorította a fogait.
Joe tarkóját megint megborzongatta valami. Csak most vette
észre, milyen pirosra maszatolódott az állat egész feje és a két
mellső mancsa is. S a kivillantott fogai között egy nagy darab,
tépett húscafatot tart... Ez a dög valamit zabolhatott
odabent... Pár pillanatig még bámulták egymást, aztán a borz,
Joe-tól messze balra, villámgyorsan eltűnt a bokrok
sűrűjében.
Aztán fölgyorsultak az események. Nagyon is. Joe először
csak a szeme sarkából vette észre, hogy a középső sátornak
felcsapódik a bejárata, és kilép rajta régi fazonú, hosszú szárú
alsónadrágban egy férfi. Valaki kiáltott – Wacey vagy
McLanahan –, s a férfi a hang felé fordult. Nézett oda egy
másodpercig, aztán lassan fölemelte a lába szára mellett
tartott puska csövét. A következő pillanatban szinte
fölrobbant a hajnali erdő csendje: puskalövések gyors,
fülsiketítő sorozata dördült.
Valami belecsapott Joe arcába is. Le kellett ülnie.
Kesztyűs kezével odakapott a jobb szeme alatt sajgó
duzzanatra. Égető fájdalmat érzett. Lerángatta a kesztyűt, s
akkor látta, hogy az csupa vér. Újabb lövések hallatszottak, de
Joe-nak azután már csak a füle csengett. Visszabotorkált a
kidőlt fa gyökérzetéhez, és nézte, mi történik. Még látta, hogy
a férfi szétcsapott karokkal nekitántorodik a ponyvának,
65
összeesik, és magával rántja az egész sátort. Nagy, sötétvörös
vérfoltok virulnak ki a melegítő trikóján. Aztán elterül a
földön, a puskája odaesik valahová a lába mellé, s a fél testére
ráborul a sátor ponyva. Wacey elkezdett ordítozni
McLanahannek, hogy szüntessen tüzet.
Wacey aztán közelebb nyomult, és beordította táborba is:
– Akárki van még ezekben a sátrakban, dobja el a fegyverét,
és tarkóra tett kézzel jöjjön elő! Tizenkét fölfegyverzett lovas
rendőr várakozik idekint, s maguk egy embert máris
elveszítettek!
Joe fölemelte a puskáját, és célba vette a hozzá
legközelebbi sátrat. A puskatus azonnal csupa vér lett. Kicsit
mintha lezsibbadt volna a fél arca... De különösebb fájdalmat
nem érzett, ezért úgy döntött, hogy majd csak később
foglalkozik a sebesülésével.
A táborban semmi sem történt, semmi sem mozdult.
Wacey megismételte a felszólítást. Aztán megint várt egy
kicsit. Nyilván ő is idegesen figyelte a lelőtt férfit és az
összedőlt középső sátrat.
Wacey egy idő után előbújt a kőtömbök mögül, és
beóvakodott a tábor területére. Karabélyát lazán, de lövésre
készen tartotta a könyöke alatt. Ő is lőtt az előbb legalább
egyet, mert újratöltött, s egy üres hüvely kiesett a fűre. És
McLanahan is fölbukkant végre – éppen Joe-val átellenben, a
táborhely túlsó szélén. Ő is szorgalmasan töltögette újra a
puskáját.
Joe csak most értette meg, mi történt az előbb.
Te lőttél meg engem, McLanahan! Valahol megpattant
egy sörétszemcséd, barátom, és az csapódott be a szemem
alá!
Wacey gyorsan kiderítette, hogy a hozzá közelebb lévő
sátorban nem tartózkodik senki. Átvágott a sátrak előtti
térségen, el a tűzrakó hely mellett, s odament a félig
összedőlt sátor alatt heverő holttesthez. Leguggolt, s
66
ellenőrizte, hogy valóban halott-e. Most már Joe is átlépett a
kis patakon, s bement a táborba. Ahhoz a sátorhoz,
amelyikből az imént a borz előbújt.
Wacey odakiáltott a másik, még álló sátor felé. – Van itt
valaki? – Aztán odamentek a borzos sátorhoz.
Joe még nem látott semmit, de az orrát már megcsapta a
bűz. S amikor Wacey szétcsapta a bejárat ponyvaszárnyait,
Joe rémülten fordult félre, és elfogta az öklendezés.
Calvin Mendes és Kyle Lensegrav még mindig ott feküdt a
hálózsákjában. Két napja lőhették agyon őket, itt helyben. A
hálózsák által nem takart karjaikról, és részben az arcukról is
igen szakszerűen, a fehérlő csontokig lerágta már a húst a
borz.

67
 8. FEJEZET

SHERIDAN ODAKINT ÜLT a hátsó udvaron a nagy nyárfa alatt,

s egy bögréből mézes puffasztott búzát eszegetett, csak úgy az
ujjaival csipegetve-kikotorva a kövérebb szemeket. A kék
iskolaköpenye még rajta volt, de a cipőjét már lerúgta.
Ráérősen rágcsálta a „nyúltápot" – az apja nevezte el így az
ilyen gabonamüzliket s közben figyelte a farakást. Remélte,
hogy történni fog valami.
A mamát nemrég hívta föl valaki a városból, és elmondta
neki, hogy a papa jól van, nincs különösebb baja, és
nemsokára hazajön. A mama most éppen a nagyinak
telefonál, hogy elmondja neki is a jó hírt. Már jó ideje
beszélgetnek. Ezt a nagyit egyébként Missynek hívják. És
más nagymamáktól eltérően azt kéri az unokáitól, hogy ne
nagyinak, hanem Missynek szólítsák. Hiszen ő is a rendes
nevükön szólítja az unokáit, nem pedig egyszerűen csak
„unokám"-nak. Sheridannek az volt a benyomása, mintha a
nagyit zavarná, hogy neki már unokái is vannak. És kissé
különösnek találta, hogy egy ilyen korú nénit csak úgy
Missynek kelljen szólítani. Ráadásul olyan komolytalan
hangzású is ez a név...
A mama azt mondta, hogy a rossz embereket elkapták, s
hogy a papa egy kicsit megsebesült, de nem veszélyesen.
Gyorsan meg fog gyógyulni, Az éjszakát még a saddlestringi
kórházban tölti. Közben mindenféléről be kell számolnia,
hogy mi történt velük odakint a hegyek között, de aztán jöhet
haza. Úgyhogy minden rendben lesz.
A motel nagyon tetszett Sheridannek, de azért örült, hogy
egy éjszaka után hazamennek onnan. Amúgy nagyon vicces
volt. Lucy meg ő kukoricás garnélát ettek vacsorára, ami
nagyon finom volt, a szobájukban pedig több mint harminc
csatornát lehetett nézni a tévén. Az ötemeletes épületben lift
68
működött, s a két kislány órákon keresztül csak liftezett,
mentek folyton le meg föl. Volt a szállóban játékszoba is, és
Sheridan addig könyörgött, míg a mama is hajlandó volt
flipperezni velük. Nagyokat nevettek, s közben az is kiderült,
hogy a mama már korábban is flipperezett, sőt ahhoz is
értett, hogy miképpen kell a csípőjével óvatosan úgy
meglökni a gépet, hogy az ne álljon le, és az acélgolyó
játékban maradjon. Az is tök jó volt, hogy reggel nem kellett
beágyazniuk. És a mama azt is megengedte, hogy leterítsék a
puha törülközőt a fürdőszoba padlójára, és borzasztóan
kellemes érzés volt azon mászkálni mezítláb... De Sheridan
aztán úgy gondolta, hogy elég volt ebből a furcsa
„vakációból", és épp ideje iskolába menni. Lucy még maradt
volna. A mama erre azt mondta, hogy Lucy ugyanúgy szereti
a fényűzést és a kényelmet, mint Missy nagymama.
Az iskolában a vele egyébként barátságtalan osztálytársnői
most mind Sheridan köré gyűltek, és faggatták: hogy is volt
azzal a megölt vadásszal meg az apukájával, s hogy mi
minden történt a hegyen. Sheridannek nagyon tetszett, hogy
végre ő került a figyelem középpontjába. Azok az undok
lányok, akik korábban vidékinek és mucsainak csúfolták,
most udvariasan kérdezősködtek, és szinte tisztelettel
tekintettek rá, hiszen már látott igazi halottat. Mindegyik
arra volt kíváncsi, hogyan nézett ki. Milyen volt például a
szeme? A szörnyeteg tehát furcsamód nemcsak
kellemetlenséget hozott Sheridannek, hanem szerencsét is.
Nagy szerencsét. Ő lett most az osztályban hirtelen a
legnépszerűbb. Az egyik lány, a mindenki által nagyon
kedvelt, bár beképzelt Melanie eddig csak gőgösen átnézett
rajta, és szóba sem állt vele, most viszont odajött hozzá, és
bejelentette, hogy szeretne az öribarija lenni.
Sheridan a motelban már majdnem elmesélte az
anyjának, hogy mit látott még abban a farakásban, de aztán
meggondolta magát, és úgy döntött, ez egyelőre maradjon az
69
ő titka. Élvezte, hogy van titka. És szerette volna újra
megpillantani azt az állatot vagy állatokat. Valahogy érezte,
hogy ez valami fontos dolog. És ha az, hogy látott egy halott
embert, ekkora népszerűséget hozott neki, abból mi lenne, ha
a többiek azt is megtudnák, hogy neki még titkos állatai is
vannak?
Amikor hazaért az iskolából, megállapította, hogy az anyja
nagy igyekezettel próbálhatta eltüntetni a vérnyomokat a
hátsó udvarban. Lesikálta a járda betonlapjait, és
félrehajigálta a farakásból azokat a hasábokat, amelyekre
rácsorgott a vér. Sheridan ugyan még fölfedezett a járdán egy
csomó kisebb foltot, de csak alapos vizsgálódás után.
Valami nesz vonta el a figyelmét a járdától. Arrafelé
fordult. Csillogó fekete szempár meredt rá a farakás
belsejéből. Sheridan a lélegzetét is visszafojtotta, és mozdulni
sem mert, nehogy elijessze az apró teremtést. Nem tudta,
mennyi ideig meredt rá az a szempár, és a kis állat a fejét sem
dugta ki a rakás két alsó, jó vastag rönkje közül.
Ő sem mozdult, és tulajdonképpen nehezen lehetett
észrevenni is.
Aztán mégis kijjebb merészkedett csöppet. Gömbölyű
fejecskéje volt, és nagy, fényes, fekete szeme. Azzal a két,
felmeredő és kerek fülével egy kicsit a Miki egérre
hasonlított. Elvékonyodó, csapott állú pofácskája elején
rózsaszínű és apró volt az orra hegye. Még kijjebb moccant
egy kicsit. Most már lehetett látni, hogy világosbarna a szőre,
és a feje tetejéről sötétebb csík húzódik le a két szeme közé.
Látszott még a hosszú, vékony nyaka is, de a testét már nem
lehetett kivenni a farakás sötét belsejében. Előrenyújtotta az
egyik tappancsát is, és a nyírfahasáb fehér kérgén jól
kirajzolódtak vékony ujjacskái és karmai.
Sheridannek tetszett, hogy a kis állat nem menekül be
azonnal a farakás alá, hanem ott marad, és hagyja, hogy ő
nézegesse. Gyönyörű volt az a nagy, sötét szeme. Sheridan
70
arra gondolt, hogy ez a kis valami nemcsak csinos és „édi",
hanem bizonyára okos és ügyes is. A szeméből legalábbis
értelem és érdeklődés sugárzott.
Sheridan, le nem véve a tekintetét a kis állatról, lassan,
óvatosan belenyúlt a bögréjébe, és kikotort belőle
félmaréknyi puffasztott búzaszemet. Aztán ugyanilyen
lassan, a hirtelen mozdulatokat kerülve, odaszórta az egészet
a farakás felé. Ahogy a szemek elkezdtek potyogni-pattogni a
rönkök közelében, a kis állatka abban a pillanatban el is tűnt.
Kár volt elijeszteni szegényt, gondolta magában Sheridan.
De nem sok ideje volt ezen búsulni, mert a kis kerek fej
hamarosan megint előbukkant. Sheridan ezúttal nem csinált
semmit. Kivárta, míg nyugodtabb tempóra vált a légzése és a
szívverése. A legszívesebben persze hangosan fölnevetett
vagy fölkiáltott volna, de ezt inkább nem kockáztatta meg.
– Örülök, hogy megint látlak, kis barátom! – suttogta.
A „kis barátja" pedig most egy kicsivel még jobban
előmerészkedett a rejtekéből. Lehetett látni a formás kis
vállait és karmos mellső mancsait. Karcsú, elnyúlt teste teljes
arasznyira előbújt a két rönk közül. Most már lehetett látni,
hogy a szeme közül induló, sötétebb csík a feje tetején át a
hátán is folytatódik. Elkezdett nézegetni néhány
gabonaszemet, amelyek tőle fél méterre potyogtak le a fűre.
Aztán odasandított Sheridanre, majd ismét le a
gabonaszemekre. A következő pillanatban pedig egész
testével előugrott a résből, bekapkodott a pofájába néhány
szemet, s mint egy kis barna tornádó, villámgyorsan
visszasurrant a rönkök közé.
Sheridan csak ámult-bámult, és a meglepetéstől alig
kapott levegőt
Belemarkolt a nagy bögrébe, és most már egész marékkal
szórta a csemegét a farakás tövébe. Remélte, hogy a kis állat
ezek után tudja, hogy nem kell megijednie, hiszen valami
finom ennivalót kap.
71
 Várt. Kisvártatva már három fejecske bukkant elő a
farakás réseiből. Sheridan fölismerte az elsőt – az volt a
legnagyobb és a legsötétebb. Aztán következett egy
világosabb bundájú és kisebb testű. A legkisebb már szinte
okkersárga volt, és a többiekhez képest elég nyeszlett.
Sheridan nagyon élvezte, ahogy reá szegeződik a három
fényes szempár. El is nevette magát, de óvatosságból a szája
elé kapta a kezét.
A legnagyobb, sötét bundájú állat vezetésével aztán
kiszaladt a rönkök közül a kis társaság. Fölszedegették a
gabonaszemeket, teletömték a pofácskájukat, és már
surrantak is vissza a fa közé. De aztán elő masíroztak megint.
A harmadik alkalommal már egészen nyugodtan mozogtak,
mintha rájöttek volna, hogy nem kell félniük semmitől. A
legnagyobb volt a legbátrabb, ő merészkedett el a
legmesszebbre a farakástól. És egyszer föl is állt,
fölegyenesedve a hátsó lábára. Körülnézett, majd folytatta a
munkálkodást: a mellső mancsával újabb gabonaszemeket
tömött a már úgyis jól kidagadó pofazacskójába. Fürgén és
ügyesen mozgott, s egy kicsit viccesen is. Most már talán csak
egy méterre állt Sheridantől.
– Te mit csinálsz itt, Sherry?
Lucy hangja megriasztotta Sheridant, és elriasztotta az
állatkákat is. Mindhárom egy szempillantás alatt eltűnt a
farakás réseiben.
– Mik voltak ezek? – faggatódzott tovább Lucy. Leült a
nővére mellé a fűre. Lucy nagyon az ember agyára tudott
menni.
Sheridan vett egy mély levegőt, fölemelte a mutatóujját,
és amúgy nagy nővéres stílusban előadta a még butácska
kishúgának, hogy ezek az ő titkos kis állatkái. És a lelkére
kötötte, hogy ne merjen szólni róluk senkinek, még a
mamának se. Lucy ebből az egészből természetesen nem
fogott föl semmit. Azt mondta, hogy inkább ő is szeretne
72
játszani ezekkel az állatkákkal, most rögtön.
Sheridan most már nagyon pipa volt. – Figyelj ide! –
sziszegte. – Ha elárulod a mamának és a papának, hogy láttad
ezeket az állatokat, akkor ők is meghalnak. – Tartott egy kis
hatásszünetet. – És akkor mi nagyon nagy bajban leszünk.
Eddig még minden állatom meghalt, amikor a felnőttek
tudomást szereztek róluk!
– De lehetnek majd az én állatkáim is? – kérdezte kissé
beijedve Lucy.
Sheridan már éppen rá akarta vágni, hogy nem, de belátta,
hogy jobban jár, ha feltételekhez köti a dolgot. – Lehetnek a
mi közös kedvenceink, ha nagyon akarod – hadarta idegesen.
– De csak akkor, ha tudsz titkot tartani. Ha sohasem szólsz
róluk senkinek.
– Elnevezhetjük őket? – kérdezte a saját észjárása szerint
a kicsi. Sheridant ez is bosszantotta. Hogy Lucy mindig
mindennek nevet akar adni. De ráhagyta.
– Majd kitalálunk nekik valamit – mondta, és a húga
kezébe nyomta az üres bögrét. – Menj be, és hozzál még ilyen
mézes búzát. Vagy Cheeriost.

73
 9. FEJEZET

A HELIKOPTER VÉGÜL nagy sokára, késő délután mégiscsak

megérkezett a vadásztáborba, hogy fölszedje az élőket és a
holtakat, és elszállítsa őket Twelve Sleep megye
közkórházába. Barnum seriff és Wyoming magas rangú
bűnügyi nyomozói már ott várták Joe-t. Különböző
nyomozók, beleértve Barnum seriffet is, legalább ötször
hallgatták ki. Joe azt nem vallhatta, hogy ott a táborban a
hosszú alsógatyás férfi ténylegesen ráfogta volna a puskáját
Wacey-re vagy John McLanahan seriffhelyettesre, de azt
tiszta lelkiismerettel kijelenthette, hogy az illető fölemelte a
fegyverét. Erre megkérdezték tőle: nem inkább az történt-e,
hogy a szerencsétlen csak meg akarta volna adni magát, de
hát a kezében volt a puska, és így félreértették a mozdulatát?
Joe erre azt válaszolta, hogy szerinte nem így volt. A
szövetségi zsaruk aztán többé nem nagyon firtatták ezt a
dolgot.
Mire aztán véget értek a kimerítő és idegesítő faggatások,
és eltávozott az utolsó főnyomozó is, Joe már csak abban
reménykedett, hogy sikerült elég értelmesen és
ellentmondásmentesen előadnia a történteket. Mert ezek
mindenbe bele tudnak kötni, és akkor sohasem lesz vége...
De a záróbeszélgetés hangneméből és légköréből úgy tűnt
neki, hogy ezek a zsaruk valószínűleg jogosnak fogják
minősíteni a fegyverhasználatot.
Volt azonban ebben a történetben egy érdekes fejlemény.
Kiderült, hogy a hosszú alsógatyás, meglőtt férfi nem is halt
meg. El is szállították Billingsbe, hogy elvégezzék rajta az
életmentő műtéteket. Az utolsó hír szerint, amelyet Joe
hallott róla, elég reménytelen állapotban volt, és nem volt rá
sok esély, hogy túlélje az éjszakát Hét lövés találta el. Öt a
félautomata vadászpuskából, némiképp vaktában (ezzel lőtt
74
McLanahan], kettő pedig a 30-as kaliberű puskából, amellyel
Wacey tüzelt.
A lelőtt férfi Clyde Lidgard volt, egy helyi lakos, aki
Saddlestring határában éldegélt egy lerobbant lakókocsiban, a
szeméttelephez vezető út mentén. Mentálisan labilis,
magának való erdőjáró ember, fűrésztelepi rokkantnyugdíjas,
aki a hegyvidéki nyaralók őrzéséért és takarításáért kapott
pénzekkel egészítette ki szerény jövedelmét. Lidgard nem
volt hivatásos vadász, és senki nem tudott arról, hogy bármi
komolyabb kapcsolata lett volna a három meggyilkolttal. Joe
egyszer már járt nála, ott a lakókocsijánál, amikor valaki
betelefonált, hogy sebesült szarvas sántikál a szeméttelep
környékén. Joe nem találta meg az állatot, és csak azért
kopogtatott be Lidgardhoz, hátha ő tudna róla mondani
valamit. Lidgard akkor éppen nem a lakókocsijában, hanem
mögötte, a budiban tartózkodott. Lehetett hallani is, hogy ott
szuszog és motyog valamit magában. Joe türelmesen várta,
hogy kijöjjön. Hallotta már valakitől, hogy ez a Lidgard eléggé
emberkerülő típus, nem szereti a látogatókat, akik elől
gyakran a budiban rejtőzik el. Negyedórányi várakozás után
végre kinyílt annak a kis fülkének a nyikorgó deszkaajtaja, és
a résen kinézett egy ráncos-bibircsókos képű valaki.
– Itten nincsen semmiféle beteg szarvas! – üvöltötte
Lidgard.
– Maga meg honnan tudja, hogy én egy szarvast keresek?
– kérdezte Joe meglepődve.
– Távozzon! Tűnjön el innen! – üvöltözött tovább Lidgard.
– Ez itt magánterület!
Lidgardnak végül is igaza volt. Ez itt tényleg magánterület
volt, szarvas viszont nem volt sehol, se élő, se holt. Joe
legyintett egyet, és elballagott. S miközben döcögött kifelé a
kocsijával a hepehupás bekötőúton, a visszapillantóban látta,
hogy Clyde Lidgard visszasurran a budiból a lakókocsijába.
Legközelebb akkor találkozott vele, amikor ez az ember
75
ott a távoli vadásztáborban, alsónadrágban és puskával a
kezében, kilépett az egyik sátorból. S ott aztán rögtön
összevissza lövöldözték. Joe azonban abban a nagy
zűrzavarban nem ismerte föl őt.
Lidgardot mindenki bolondnak tartotta, de közveszélyes
őrültnek nem. Gyakran látták őt a hegyekben, s mindig vele
volt az ősrégi fazonú, 30-as kaliberű, tolózáras vadászpuskája
is. A kabátja zsebében talált kilencmilliméteres, félautomata
pisztolyt viszont még soha senki nem látta nála, de hát
Lidgardot egyébként sem ismerte senki közelebbről. Pár nap
múlva aztán a szakértői vizsgálatokból kiderült, hogy ezzel a
pisztollyal gyilkolták meg mindhárom vadászt. Azt viszont
csak találgatni lehetett, hogy Lidgard miért maradt volna ott
a táborban az áldozatok lelövése után is (akik közül kettőt
álmában értek a gyilkos lövések). Az egyik kirendelt nyomozó
fölvetette, hogy talán el akarta foglalni tőlük a tábort,
McLanahan szerint viszont egyszerűen nem tudta, mitévő
legyen. Barnum azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy
talán várt oda valakit.
Joe arra gondolt, hogy sokak véleményétől eltérően, sem
Saddlestring, sem pedig más, hegyvidéki városok környékén
nem igazán kirívóak az ilyen Clyde Lidgard-féle alakok. Majd
minden hegyi településnek megvan a maga Lidgardja, a
városból kivezető utakon úgy akadnak fenn az ilyenek, akár a
folyó hordalékja a gátakon.

WACEY IS MEGLÁTOGATTA Joe-t a kórházban még aznap

este, miután Marybeth már elment. Wacey még
kimerültebbnek tűnt, mint amilyennek Joe érezte magát.
Elmondta, hogy a vizsgálat még folytatódik, de valószínűleg
hamarosan le is zárul. Minden bizonyíték arra utal ugyanis,
hogy Clyde Lidgard adta le a gyilkos lövéseket. Még csak
annak a vizsgálatnak az eredményét kell megvárni, amelyik
egyértelműen kideríti, hogy a Lidgardnál talált pisztoly volt-e
76
a gyilkos fegyver. Wacey még azt is elmesélte, hogy nemcsak
a helyi lapok riporterei keresték meg őt, hanem még az olyan
távoli városok tévései és rádiósai is, amilyen például Denver.
És hozzátette leplezetlenül gúnyos mosollyal, hogy most őt
magát, Joe-t, de még McLanahan seriffhelyettest is valóságos
hősnek tünteti föl a média. S hogy mennyire fölfújják az
egész sztorit. Már néhány telefonos interjút is kértek tőle, a
CNN stábja pedig kijött hozzá, s rendes, kamerás felvételt
készítettek vele. Amit valószínűleg még ma este leadnak.
Barnumot viszont olyan kérdésekkel zaklatták, hogy miért
küldött föl egy ennyire kis létszámú csapatot kellő támogatás
nélkül a hegyre, meg hogy miért nem tudott már korábban is
helikoptert szerezni a résztvevők, köztük az életveszélyes
állapotba került gyanúsított elszállítására.
– Szóval, én most hős vagyok – zárta le a témát Wacey –,
Barnumnak viszont főhet a feje. Számomra jól alakult.
– Azt elhiszem – bólogatott, inkább csak magának, Joe. –
De azért szeretnék tőled kérdezni valamit.
– Halljuk!
– Clyde Lidgard rád tartotta a fegyverét, amikor fölemelte
a karját?
Wacey a fejét rázta. – Nem énrám. McLanahant vette
célba. Ezért kezdett ő lövöldözni.
– De te akkor miért lőttél még egyszer belé? McLanahan
csak őzsörétet használt, de te kétszer is átlőtted a tüdejét a
golyós puskáddal...
Wacey a vállát vonogatta. – Miért, miért? Talán vártam
volna meg, amíg Clyde Lidgard téged is célba vesz a
puskájával?

NEM SOKKAL WACEY távozása után Joe félálomban azt

kezdte érezni, hogy valaki megint ott áll az ágya mellett.
Amikor kinyitotta a szemét, csak egy sötét, föléje hajló alakot
látott a félhomályban. Még nem hatolt el a tudatáig, hogy
77
amikor Wacey elment, az ápolónő lekapcsolta a szobában a
villanyt. És azt sem értette, hogy az orvoson vagy a nővéren
kívül ki lehet még itt. Lélegzetét visszafojtva figyelt, és pár
másodperc múlva rá is jött, hogy ez az árnyalak nem más,
mint Vern Dunnegan, a volt főnöke.
Aki a következő pillanatban föl is kapcsolta az ágy melletti
lámpát. – Szervusz, fiam! – mondta halkan.
Joe most már teljesen fölébredt, és tisztán látott mindent.
Vern mintha fölszedett volna pár kilót, de hát már azelőtt is
tekintélyes, pocakos ember volt. Kerek, joviális arcát szépen
nyírt, deresedő szakáll keretezte. Kerek orra volt, és szúrós,
átható tekintete. Terebélyes testalkata ellenére mindig is
fürgén mozgott, és olyan ember benyomását keltette, aki jól
tartja magát. És ott volt az a rá jellemző, kedélyes kuncogás,
amely bármikor és bármilyen helyzetben előtörhetett belőle,
s amellyel jól tudta leplezni, mit gondol, mik a szándékai.
Marybeth egyebek közt ezt sem szerette benne. Meg azt sem,
ahogyan ez a Vern atyáskodik és lekezelően bánik
mindenkivel, de különösen Joe-val. Azt is mondta, hogy Vern
egy számító alak, és manipulál másokat, márpedig Marybeth
nem szerette, ha a férjét manipulálják.
Vern ráadásul a világ legjobb vadőrének tartotta magát,
akinek nem akármilyen tekintélye és befolyása van az egész
megyében, sőt a szövetségi államban is. Ebben persze volt is
némi igazság. Sokan ismerték és tisztelték őt, sokan tartottak
is tőle. Mindazonáltal Joe-val mindig rendes volt, afféle
atyamesterének, pártfogójának tekintette magát. Sokat
segített neki. Ő harcolta ki azt is, hogy Joe visszakerülhessen
a saddlestringi körzetbe. S ebből a pártfogói viszonyból
egyiküknek sem származott semmilyen hátránya. Egyelőre...
Vern letelepedett az ágy szélére, ott a végén, Joe lábánál.
Joe érezte, hogy megsüllyed alatta a matrac. – Az imént
beszéltem Wacey-vel – kezdte Vern. – Az én ifjú kollégáim
elég jól teljesítettek odafönt a hegyekben. Neked hogy van az
78
arcod, ahol a derék McLanahan eltalálta?
Joe erre azt válaszolta, hogy köszöni szépen, nincs semmi
baj, csak hát eléggé kimerült. Közben önkéntelenül is
megtapogatta az arcán a kötést.
– Nem kérsz egy kicsit? – húzta elő a zsebéből a
parancsnoki laposüveget Vern. – Újabban Maker's Markot
iszom, pedig azelőtt csak a Jim Beamet szerettem. Följebb
léptem a bourbonranglistán.
Joe a fejét rázta, jelezve, hogy nem kér. Eszébe jutott,
Marybeth mennyire bosszús volt mindig, amikor ő késő este
támolygott csak haza, s azt próbálta előadni, hogy „csak pár
sört" ivott meg a haverokkal – miközben keményen
nyomatták az újabb és újabb adag töményt Vernnel.
És ez a Vern most mintha belelátott volna a gondolataiba
is.
– Marybethnek és neked most már hány gyereketek van?
– Kettő – válaszolta Joe. – Két lány. Sheridan és Lucy. És
Marybeth megint terhes.
Vern kedélyesen kacarászva ingatta a fejét. – Férjét és
gyermekeit szerető feleség. Két szép gyerek. Sövénnyel
körülvett, szép ház. Valóságos kis családi vár. A labradorod
még megvan?
– Maxine? Meg.
Vern még mindig csak kuncogott, és ingatta a fejét.
– Mondd el, mi is történt Ote Keeley-vel!
Joe az összes olyan részletet előadta, amelyre Barnum
seriff nem volt kíváncsi. De amikor rátért a gyilkossági
helyszínelők és a mentők dolgaira, Vern csak legyintett.
– Érdekes... És beküldted azokat az ürülékszemcséket
vagy miket?
Joe bólintott,
– És? Kaptál már valami visszajelzést?
– Egyelőre semmit. Majd holnap fölhívom őket.
– Majd mondd el nekem is, ha találtak valami érdekeset.
79
Engem még mindig izgatnak az ilyen ügyek.
– Oké – bólintott Joe, és témát váltott. – Georgia hogy
van?
– Jól, köszönöm szépen – kuncogott megint Vern. –
Nagyon jól eléldegél az általam fizetett tartásdíjból.
Joe meghökkent. – Nem is tudtam, hogy... – dadogta.
Vern csak legyintett, és még mindig nevetgélt magában. –
Nem nagy ügy, Joe. Egyszerűen csak rájöttem valamire.
Tudatosult bennem. Végre-valahára... Az, hogy én szeretem a
nőket. Az összeset. És az egyikünknek sem jó, ha vele
maradok, miközben a háta mögött vadászom a többire.
Körülbelül nyolc hónappal ezelőtt egy reggel fölébredtem,
odafordultam, s rábámultam az én alvó feleségem puffadt
képére. Akkor döntöttem úgy, hogy elegem lett belőle. Ez
ilyen egyszerű. A továbbiakban inkább mások mellett
óhajtottam fölébredni. Akár fiatalabb, akár idősebb, de
mindenesetre vastagabb ajkú és nagyobb mellű nők mellett.
Más nők hangját akartam hallani. Úgyhogy összepakoltam, és
legközelebb már csak a válóperes bíróság előtt találkoztunk.
Vern mosolyogva vonogatta a vállát, és nagyot legyintett
azzal a húsos tenyerével. – Ne is törődj vele. Bárkivel
előfordulhat. A férfiak mind ilyen állhatatlanok. Mi ilyennek
születünk. Igyekszünk persze leplezni, de a lelke mélyén
mindenki érzi, hogy ez az igazság. Az ember fölébred, és
máris áll a farka. És akkor általában mindegy neki, hogy ki
van mellette. A lényeg az, hogy meg lehessen dugni.
Vern megint eleresztette azt a jellegzetes, kissé idétlen
kuncogását, de közben le nem vette a tekintetét Joe arcáról.
Ő tulajdonképpen mindig keményen figyelte a
beszélgetőpartnerei arcát. S közben váltogatta a témákat, és
nézte a reakciókat. Most is. Ez a laza, szondázgató, kissé
gunyoros stílus tette oly sikeressé Vernt még vadőrként,
amikor például a vadorzókat kellett kifaggatnia.
– De természetesen azt is tudom – folytatta Vern – hogy
80
ez bárkivel előfordulhat ugyan, de Joe Pickett-tel, vele aztán
nem. Ő egy becsületes, tiszta és hűséges ember.
– Nem igazán értem, mit akarsz ezzel mondani – nézett
kissé megzavarodva Joe.
Vern előrehajolt, odahúzta maga elé a kerekes
tálalóasztalkát, hogy rá tudjon könyökölni. – Marybeth
nagyszerű nő, ugyebár – kezdte magyarázni. – Az biztos. De
nem kaptál még soha kedvet valaki máshoz is? Csak egy
kicsit? Nem találkoztál még például Aimee Kensingerrel?
Gondolj csak bele! Az a nő pont az olyan férfiakat szereti,
mint amilyenek mi vagyunk. Az egyenruhás legényeket, akik
fegyverrel az oldalukon járkálnak, s nem egy büdös irodában
dolgoznak reggeltől estig.
Joe elnézett másfelé. Zavarba hozta ez a téma.
Vern azonban még nem akarta abbahagyni. – Nézz csak
magadra, Joe. Magas, jóképű fickó vagy. Vetkőztető, meleg
barna szemekkel... A csajok bolondulnak az ilyen hapsikért.
– De te most nyilván nem azért jöttél ide, hogy ezt
megbeszéld velem – mondta szárazon Joe.
Vern erre megint csak előadta kiismerhetetlen
kuncogását, s közben kihúzott egy szalvétát a vizeskancsó
mögül. Szétteregette, aztán négyzetté hajtogatta. Joe csak
nézte. Azt is, hogy Vern előkotor egy tollat az ingzsebéből.
– Ez itt Wyoming – magyarázta Vern. A szalvéta észak-
nyugati csücskébe berajzolta a Yellowstone Park határait,
meg föntről lefelé a Sziklás-hegység nagy, szabálytalan
foltját. Kicsit közelebb tolta az asztalkát, hogy Joe is jól
láthassa az ábrát.
– Figyelj ide! – folytatta. – Ez itt két nagy gázvezeték.
Most épülnek. – Két vastag vonalat húzott északról dél felé a
hegység keleti oldalán. – A tervek szerint az egész az albertai
gázmezőktől indul, átmegy Montanán és Wyomingon, és az
elsők között kapcsolódik Dél-Kalifornia energiarendszeréhez.
Az én mostani cégemnél, az InterWest Resourcesnál eléggé
81
jó fejek vannak. A CanCalnél viszont, a konkurens cégnél,
nagyon is rossz fiúk. Egy ilyen gázvezeték megépítése
mérföldenként körülbelül egymillió dollár. Aki előbb készül
el vele, az elkölt rá egy vagyont, de aztán majd kereshet rajta
százszor annyit. Aki csak a második lesz ebben a
versenyfutásban, az is elkölt egy vagyont, de utána nem keres
semmit.
Vern a szalvétára rárajzolta a CanCal-csővezetéket, amint
végighalad a Powder folyó medencéjén, Wyoming középső
részén egészen Landerig, majd egy éles balkanyarral átszeli a
Wind River-hegységet.
– A CanCal már megszerezte a környezetvédelmi és egyéb
hatósági engedélyeket, hogy a Déli-hágón vigyék át a
vezetéket, majd onnan egészen Los Angelesig. – Los Angeles
városát a dollár jelével rajzolta oda a maga szalvétatérképére.
– De hogy az engedélyek megszerzéséért milyen tortúrákon
és szívatásokon kell átmenniük az építtetőknek, az kész
őrület. Ott vannak a környezetvédelmi hatásvizsgálatok, meg
kell szerezni a szövetségi és az állami használati jogokat, és
akkor a kisajátítási cirkuszokat még nem is említettük.
Hihetetlen, hogy mi folyik itt. Az InterWestnek legalább
annyi jogásza van, mint gázszerelője. És egy ekkora
nagyságrendű projekthez elképesztően nagy tőkebefektetésre
van szükség.
Joe csak bólogatott. A Kaliforniába tartó versenyfutás már
több mint egy éve visszatérő témája volt az állami
hírműsoroknak. Vern közben az InterWest gázvezeték végére
bökött a tollával.
– Én két éve ismerkedtem meg az InterWest embereivel,
amikor megjelentek Saddlestringben. Azért akartak beszélni
velem, mert én mindent és mindenkit ismerek errefelé. –
Vern megint nevetgélt egy kicsit, és Joe arcát fürkészte a
sötét szemével. – Megnézték az itteni térképeket, és
legfőképpen az érdekelte őket, hogy hol vihetnék át a
82
vezetéket a Bighorn-hegységen, mert akkor féléves előnyhöz
jutnának a CanCallel szemben, és előbb érhetnének el
Kaliforniáig. Azt kérdezték tőlem, hogy meg lehetne-e ezt
csinálni így. Azt mondtam nekik, hogy igen. Csak meg kell
találniuk az arra alkalmas frontembert, aki majd
megdolgozza a földtulajdonosokat, a szövetségi hatóságokat,
valamint az ingatlanügyekkel és a természettel foglalkozó
állami fejeseket. Azt mondtam nekik, hogy ki kell tölteni a
megfelelő összegű csekkeket a megfelelő embereknek, és
minden el van intézve.
Joe odanyúlt, és maga felé fordította a szalvétás térképet.
Azon a csővezeték egyértelműen átvágott a hegységen és a
Twelve Sleep-völgyön is.
– És az első számú „megfelelő ember" természetesen én
vagyok – folytatta magabiztosan Vern. – Megállapodtam
velük egy rendes összegben. Életem első komolynak
mondható jövedelmében, valamint a cégben való
egyszázalékos részesedésben. Ennek fejében megígértem,
hogy elintézem nekik a legelőnyösebb nyomvonal
megszerzését, Isten engem úgy segéljen...
Joe fölnézett a szalvétatérképről. – És? Hogy halad a
dolog?
Vern csillogó szemmel, büszkén emelte föl az állát. – A
magánbirtokokon a szolgalmi jogokat megszereztük, az
állami földeken teljesen törvényesen mozoghatunk. Már csak
az Erdővédelmi Szolgálat környezetterhelési
szakvéleményére várunk, meg néhány városban az
önkormányzatok beleegyezésére, és kész is vagyunk. –
Tartott egy kis szünetet. – Saddlestring döglődik, Joe. Ez a
gázvezeték viszont nagy gazdasági fellendülést hozhat az
egész megyének. Mint a nyolcvanas évek elején az olajipar
látványos felfutása. Az itt élő emberek megint jól fizető
állásokhoz juthatnak majd.
Joe csak ingatta a fejét. Micsoda kockázatnak teszi ki ez a
83
Vern a várost és a környezetét...
Vern lendületesen magyarázott tovább. – Az InterWest
most olyan embert keres, aki ismeri a helyieket. Ezzel
fordultak hozzám. Egy megbízható és nem is zsarolható
ember kell nekik. Aki tiszta, mint a ma született bárány. És
szerintem te pont ilyen ember vagy, Joe.
– Ez most mi? Tekintsem állásajánlatnak?
Vern közelebb hajolt, mintha arra ügyelne, hogy mások
meg ne hallják. – Csak puhatolódzom.
– És mit fizetnének?
– A háromszorosát annak, amennyit most keresel, Joe.
Amíg a projekt tart. Öt-tíz évig biztosan, talán tovább is.
Ennél messzebbre ma még úgysem lát senki. – Vern előhúzta
a laposüvegét a zsebéből, és töltött egy decit egy
vizespohárba. Kínálta Joe-nak is, de az csak a fejét rázta.
Kiitta hát ő maga. – És lehet, hogy még egy kis üzleti
részesedést is szerezhetsz. Részvényeket, ilyesmit...
Joe felült az ágyában. Egészen felzaklatta őt ez az egész.
Mintha csak Vern belelátott volna a gondolataiba. Abba, ami
tegnap este is járt a fejében, még odakint a hegyek között.
– Neked feleséged van, Joe, és gyerekeid. Rátermett, fasza
gyerek vagy. Most pedig valóságos hős lettél. Mindenki
csodál. És senki sem kételkedhet a tisztességedben, ha leállsz
tárgyalni ezekkel. Amúgy pedig jóval többet érdemelnél, mint
ahol most tartasz. Most csak dolgozol, robotolsz, és mi az
eredménye? Semmi. Van egy családod, sövénykerítésed, meg
egy kutyád. – Megint elkezdett kuncogni, de most mélyen,
szinte gyomorból. – Te olyan vagy most, mint egy
veszélyeztetett állatfaj. Ilyenekből, mint te, már nem sokan
járkálnak a Földön, Joe.
Vern visszadugta a tollát az ingzsebébe, s előhúzott egy
névkártyát. Joe megnézte:

VERNON S. DUNNEGAN
84
 Földügyi menedzser
InterWest Resources

– Majd hívj fel – állt föl Vern. – Minél előbb.

85
 10. FEJEZET

AZ ORVOSOK VONAKODTAK, de Joe határozott követelésére

végül, nem sokkal Dunnegan látogatása után, mégis
hazaengedték őt a kórházból. Győzködték egy darabig, hogy
maradjon még, hadd pihenhesse ki magát, de ő nem
hallgatott rájuk. Egyre csak azt hajtogatta, hogy nincs már
semmi baja. A legszívesebben hazaszólt volna Marybethnek,
hogy jöjjön érte. De ezt nem tehette meg, hiszen a kislányok
ilyenkor már rég ágyban vannak; mi értelme lenne fölverni
őket? Joe aláírta még a nővérek által elébe tolt
egészségbiztosítási papírokat, aztán megkereste a kocsiját a
garázsban. Ahogy kifordult az útra, egyre csak ez járt az
eszében: tizenhárom kilométer a jobb oldali sávban, és már
otthon is vagyok. Amikor pedig lekanyarodott a bighorni
autóútról a házához vezető, keskeny, kavicsos útra, ezt
ismételgette magában: odabent vár rám a feleségem meg a
két kislányom, az én angyalaim! A Vernnel megesett
beszélgetésre azonban rossz szájízzel gondolt vissza.
Nehezére esett végigcsinálnia a legegyszerűbb
rutinműveleteket is: kikapcsolni a lámpákat, kivenni és
eltenni az indítókulcsot, kiszállni a kocsiból. Halálosan fáradt
volt. A kimerültségnek a tántorgó részegséghez hasonló
fokozata volt ez. Megdörzsölte a szemét, mielőtt beesett
volna a kapun. Az utóbbi néhány órában már csak a remény
tartotta benne a lelket, hogy hamarosan úgyis hazaér. Hát,
most itt volt. Az összeomlás határán... Megfigyelés címén
egész éjszaka ott tartották őt a kórházban, és Marybeth is
beugrott megnézni, milyen állapotban van. A durva őzsörét
lepattant szemcséjét, amely a szeme alá fúródott be, könnyen
el lehetett távolítani, a kis sebhely viszont most már élete
végéig ott marad az arcán.
Amikor belépett a lakásba, elsőként az anyósát, Missy
86
Vankeurent pillantotta meg. Ott kuporgott maga alá húzott
lábakkal a kanapén, körülötte a padló teleszórva mindenféle
színes magazinnal. Krémszínű kasmírszvetter és fekete
tréningnadrág volt rajta. Rövidre vágott frizurájával most is
fiatalabbnak látszott a koránál. Még most is csinos nő volt.
Amikor fölnézett a kezében tartott újságból, egyetlen
pillantással fölmérte, milyen állapotban van a veje – akinek a
kimerültségtől már szinte köszönni sem volt ereje. S az
utóbbi három nap megpróbáltatásai különben is kitörölték az
agyából, hogy majd eljön hozzájuk a nagyi.
– Otthon sosincs időm olvasgatni – mondta Missy
üdvözlés helyett. – Ezért magammal hoztam egy csomó
képeslapot, és nagyon élvezem, hogy most nyugodtan
lapozgathatom őket.
– Ez remek – nyögte ki Joe, mert semmi okosabb nem
jutott most eszébe. Missy nagyi most Phoenixben élt, és
Marybeth azt is megsúgta Joe-nak, hogy újabban egy
piszkosul gazdag és befolyásos kábeltévés nagykutyával
randevúzgat, aki ráadásul az arizonai politikai elitnek is tagja.
(Missy gondosan elküldözgette Marybethnek az arizonai
Republic és a phoenixi Gazette társasági rovatából azokat a
kivágott cikkecskéiket, amelyekben megemlítették őt is.) Joe
tulajdonképpen belátta, hogy a kedves mamának a sok
társasági és egyéb elfoglaltság mellett odahaza nem marad
ideje áttanulmányozni az olyan rendkívül színvonalas bulvár-
és egyéb kiadványokat, mint például a Glamour, a Gourmet,
a Southern Living, a Story Magazin, a Cosmopolitan vagya
Traveler. Így aztán érthető, hogy elhurcolt ide belőlük
többhavi régi számot. Amelyek most ott hevertek tarka
összevisszaságban a kanapé körül a földön.
A következő pillanatban Marybeth is megjelent a
nappaliban, arcán a tökéletesen boldog háziasszonyi
mosollyal.
– A lányok fönn akartak maradni, de nagy nehezen
87
sikerült ágyba parancsolnom őket. Viszont még nem
alszanak, és kérik tőled a jóéjt-puszit.
– Hogyne, boldogan – sóhajtotta Joe.
Megszorította a felesége kezét, aztán odaballagott, és
benyitott a gyerekszobába. Égtek az olvasólámpák, és a
lányok tényleg olvastak. Sheridan a fölső ágyon. Lucy pedig
az alsón. Joe megpuszilta őket.
– Mi történt az arcoddal, papa? – kérdezte Sheridan.
– Csak egy apró kis baleset, egy kis karcolás – mondta
Joe, és öntudatlanul megint megtapogatta a kötést a szeme
alatt.
– Én meg azt hallottam – könyökölt föl Sheridan –, hogy
téged komolyan meglőttek. Az iskolában mondták.
– Nem lőttek meg. Csak egy apró, eltévedt szilánk talált el.
– Holnap majd elmeséled, hogyan történt? – faggatta
tovább a nagylány.
Joe erre hirtelen nem is tudott mit válaszolni. – Jobb
lenne, ha már aludnátok – nyögte ki végül. A kisebbik lány
vágott egy pofát, és a fejére húzta a takarót.
– Nézegettem kifelé megint ezen az ablakon – folytatta
Sheridan. – De most nem láttam semmit. Nem jött újabb
szörnyeteg.
– Nem jön most már – mondta teljes meggyőződéssel Joe.
– Soha többé. Ennek ezennel vége...
Lucy úgy tett, mintha már aludna. Tulajdonképpen meg
volt sértődve, és büntetni akarta az apját azért, amiért ilyen
sokáig távol volt. Joe megpuszilta még egyszer őt is, és szép
álmokat kívánt. A kislány azonban keményen tartotta magát,
dacosan nem reagált, csak egy kis önkéntelen mosolyféle
suhant át az arcán.

JOE TÖLTÖTT MAGÁNAK egy kis bourbont, meg hozzá

csapvizet is a konyhában. A kórházban kapott
fájdalomcsillapítókat viszont nem vette be; gondolta, jól
88
jönnek azok még holnap is.
– Itt azt írják, hogy néhány gramm zsiradék ide vagy oda
még nem számít – mondta Missy Vankeuren a másik
szobában. Joe feltételezte, hogy Marybethszel beszélgetnek.
– A kalória-egyensúlyt kell figyelni, az a lényeg. Mert ha
valaminek alacsony a zsírtartalma, az még nem azt jelenti,
hogy abból annyit zabálhatsz, mint egy disznó.
Joe kiitta a pohár tartalmának a negyedét. Aztán színültig
utántöltötte whiskyvel. Joe nem volt nagy piás, de főiskolás
korában néha voltak kilengései, meg aztán egy időben
Vernnel is alaposan a pohár fenekére néztek. És már azt is
megfigyelte, hogy alkoholfogyasztásának a mértéke egyenes
arányban van azzal az idővel, amit az anyósa náluk tölt.
Bement a nappaliba, és leült. Marybeth épp akkor jött ki a
gyerekszobából, ahol betakargatta a lányokat. Morcosan
nézett Joe-ra. Aztán rámosolygott az anyjára, és megkérdezte
tőle, nem kér-e valami innivalót. Joe elértette a célzást: ő
bezzeg csak úgy bejön ide teli pohárral a kezében, de az
anyósát már nem képes megkínálni...
– Ha van egy kis vörösbor, azt szívesen innék – válaszolta
felélénkülve az asszony.
– Joe, kinyitnál egy üveget? – fordult oda a férjéhez
Marybeth.
– Hol találom? – kérdezte kedvetlenül Joe.
– A kamrában – válaszolta Marybeth. – És hozhatsz
nekem is egy poharat.
Joe kiballagott. A polcon fél tucat palack díszelgett.
Marybeth az utóbbi néhány napban vásárolhatta őket,
tekintettel az anyja látogatására. Mert azon a polcon
egyébként csak müzlis és hasonló nyúltápos dobozok szoktak
sorakozni.
Joe, miközben a dugóhúzót kotorta elő, azon füstölgött
magában, hogy az ő felesége igazán jó fej tud lenni, olyan nő,
akinek önálló és határozott véleménye van a dolgokról –
89
kivéve azokat az időszakokat, amikor az anyja is itt van náluk.
Mert ha Missy nagyi eljön hozzájuk látogatóba, akkor
Marybeth mintha megszűnne az ő kis felesége és hű társa
lenni, és visszavedlik Missy lányává. Ez a „kiaknázatlan
tehetségű" Marybeth, ahogy Missy mondogatja, az ő
legkedvesebb gyermeke. Merthogy van neki még kettő.
Marybeth bátyja, Rob afféle magányos farkas, aki nem képes
tartós kapcsolatokat létesíteni; a húga, Ellen pedig a jelek
szerint azzal van elfoglalva, hogy mindenhová kövesse a
Phish nevű alternatív rockbandát a véget nem érő turnéikra.
Marybeth viszont, ahogy egyszer Missy elpanaszolta kissé
már italos állapotban, túl fiatalon és túlságosan is rangon
alul ment férjhez. (Ő maga talán már el is felejtette ezt a
megjegyzését – Joe azonban nem.) Az volt a kedves mama
bánata, hogy az ő leánykája lehetne most például jól öltözött
és jól kereső vállalati jogász is, mert a tehetsége okán
minimum ezt érdemelné, de hát elkövette azt az ostobaságot,
hogy beleszeretett egy jöttment, közép-wyomingi
erdőkerülőbe vagy hogyishívjákba, vadőrbe, aki még a
rongyos évi harmincezer dollárt sem képes megkeresni.
Missy azonban úgy gondolta – legalábbis Joe ezt érezte ki
számos célzásából, megnyilvánulásából és cselekedetéből
hogy mindezt még mindig nem késő korrigálni.
A feleségével már alaposan és elég sokszor kitárgyalták ezt
a kérdést; Marybeth végül mindig azt mondta, hogy Joe-nak
nem kellene annyira mellre szívnia az anyósa minden
megjegyzését. Azt elismerte, hogy ő bizony néha
visszacsúszik a gyermek szerepébe, amikor az anyja is ott van
náluk. De hát ez csak azért van, mert Missy neki tényleg az
anyja. Aki mindig csak jót akar neki, mint minden anya a
saját gyermekének. És mindemellett azt sem szabad
elfelejteni, szokta mondogatni Marybeth, hogy az ő anyja
bizonyos értelemben még büszke is a vejére. Mivelhogy
hűséges férj és jó apa. Missy egyebek közt azt is hangoztatta,
90
hogy szegény Marybeth még ennél sokkal rosszabbul is
választhatott volna.
Joe igazán nem volt a legjobb hangulatban, amikor
Marybeth utánament a konyhába. Kitöltött két pohár
vörösbort, és egy tálcán odanyújtotta neki.
– Ne legyél már ennyire búval bélelt – mondta az asszony.
– Az anyám tényleg megpróbál kedves lenni hozzád.
Joe mordult egyet. – Én meg a jólneveltség mintaképe
vagyok. Legalábbis azt hittem...
– Nincs benned semmi megértés! – mondta erre villogó
szemmel, rendreutasító hangsúllyal Marybeth. Joe erre
közelebb lépett hozzá, hogy legalább az anyósa ne hallja, a
szomszéd helyiségben, amit mondani akar. És előadta, szép
sorjában, hogy ő most éppen élete legfurcsább és
legnehezebb három napján van túl. Kezdődött Ote
holttestének megtalálásával, folytatódott a vadásztáborban a
lövöldözéssel, a sebesüléssel és a borz által megcsonkított
hullák látványával, majd az órákig tartó kihallgatásokkal
odabent a kórházban. Azt is elmondta a feleségének, hogy
ezek után az ő agya már használhatatlan, fizikailag pedig
eljutott a kimerülés végső határáig. És az aztán abszolúte
nem hiányzott neki ebben az állapotában, hogy ha végre
hazakerül, akkor az anyósa fogadja őt a saját házában. Az a
Missy Vankeuren, aki képes volt a lánya szemére vetni, hogy
volt pofája idő előtt nagymamává tenni őt!
Marybeth szemében most már szikrázott az indulat.
– Talán az anyám tehet arról, ami történt?! – sziszegte. –
Ő csak eljött ide meglátogatni az unokáit. Semmi köze ahhoz
a pasashoz, aki itt halt meg az udvarunkon. És igenis joga van
bármikor idejönni, meglátogatni engem és az unokáit, akik,
egyesektől eltérően, nagyon szeretik őt!
– De miért éppen most, ebben a helyzetben? – kérdezte
siránkozva Joe.
– Thomas Joseph Pickett! – tette csípőre a kezét az
91
asszony. – Azt ajánlom, te csak menj szépen lefeküdni!
Hullafáradt vagy, és goromba. Majd holnap megbeszélünk
mindent.
Joe akart még valamit válaszolni, de aztán mégsem szólt
semmit Az asszony hangja és stílusa most pont olyan volt,
mint amikor egyszer nagyon mérgesen ordibált a
gyerekekkel. Joe akkor azt hallotta a másik szobából, hogy
őket is a teljes nevükön szólítja. Joe most csak azzal tudta
vigasztalni magát, hogy Marybethnek bizonyos értelemben
igaza van: ő már csakugyan túl fáradt bármiféle értelmes
vitához vagy beszélgetéshez.
Belépett a nappaliba. Az anyósa abbahagyta a
bulvármagazinok olvasását, és felhúzott szemöldökkel,
várakozásteljesen nézett rá. Joe-t ez is idegesítette. A kedves
mama nyilván minden szót hallott az iménti konyhai
veszekedésből.
– Megyek lefeküdni – jelentette be. És érezte, hogy nem
túl barátságosan cseng a hangja.
– Rád is fér – bólogatott az anyósa. – Nekem is úgy tűnik,
hogy erősen megviselhettek téged az utóbbi napok.
– Ja – lökte oda Joe. Érezte, hogy mindenki jobban jár, ha
ő most nem áll le vitatkozni.
– Jó éjszakát, Joe! Menjél csak. Álmodj szépeket! – szólt
még utána Missy Vankeuren, de már föl sem pillantva a
bulvármagazinjából.

AMIKOR MARY BETH KÉSŐBB szintén bement a hálószobába,

Joe majdnem kiugrott rémületében az ágyból. Álmában
ugyanis megint ott járt fönn a hegyen, a vadásztáborban, s
megint átélte a történteket. A lövöldözés által előidézett
sokkhatás szinte folyékonnyá tette az időt, amely aztán úgy
sodorta Joe-t, akár a sebes folyó a tutajt. Az álomban a
vadászok megcsonkított holtteste még mindig ott hevert
abban a sátorban. Clyde Lidgard is ott feküdt, félig az
92
összedőlt sátor ponyvája alatt. És fájdalmasan nyöszörgött.
Pokrócokkal takarták be. Ahogy lélegzett, a mellkasán lévő
golyó nyomokban piros buborékok jelentek meg és
pukkadtak ki. McLanahan seriffhelyettesen most jött ki a
feszültség: szinte földig hajolva, görcsösen okádott egy fa
mögött. A sátorból a szél Joe és Wacey felé sodorta a
gyomorforgató bűzt.
Az álomban még mindig várták a helikoptert. És éhesek is
voltak.
Amikor magához tért, látta, hogy a felesége áll ott a
szobában. – Hány óra van? – kérdezte kábán.
Marybeth kiment a fürdőszobába, hogy lesikálja a
sminkjét. Kapkodva dörzsölgette az arcát. Még mindig
nagyon dühös volt.
– Éjfél – szólt vissza. – Anyámmal eldumáltuk az időt.
Észre sem vettem, hogy már ilyen későre jár.
– Drágám, nagyon sajnálom... – motyogta Joe. – Tényleg
ki kell aludnom magam.
– Aludj hát.
– Alszom is. Csak hozd ide azt az orvosságos üveget a
polcról!
Marybeth odavitte neki a fájdalomcsillapítót, meg egy
pohár vizet, és visszatért a mosdó elé. Egy szál bugyiban és
melltartóban tett-vett ott a fürdőszobai lámpafényben. Néha
lábujjhegyre állt, hogy közelebbről lássa magát a tükörben.
Izmos, formás lába volt. Joe figyelte, és arra gondolt, milyen
jól néz ki. Nem lehet azt mondani, hogy sovány volna, de még
mindig fiatalos és sportos a teste. Csak a kidomborodó hasa
árulja el, hogy terhes. És az a has is magasan „áll", mintha
Marybeth így akarna, már előre, büszkélkedni a nemsokára
megszülető gyermekével. Jóénak nagyon tetszett a látvány.
Bizony, jó nő az ő felesége.
Az ágyban is... Halálos kimerültség ide vagy oda, Joe most
is megkívánta.
93
 – Mire gondolsz? – nézett rá a felesége a tükörből.
– Arra, hogy milyen jól nézel ki.
– Nem arról volt szó, hogy nagyon kimerült vagy?
Joe sóhajtott egyet. – De. Mégis mellém bújhatnál.
Marybeth abbahagyta az arca dörzsölgetését, és odafordult
felé. – Drágám... – mondta szinte bocsánatkérőn, és a másik
szoba felé mutogatott.
– Anyád úgysem hall semmit – jelentette ki Joe. – Majd
ügyelek, hogy ne kiabáljak.
A nő megint ellenségesen bámult rá. – Nem erről van szó.
Tudhatnád jól, hogy nem szeretek semmi ilyesmit csinálni,
amikor az anyám is a házban van.
Joe jól tudta. Már épp eleget vitatkoztak ezen is. De most
megint nem akarta megérteni ezt a hozzáállást, vagy mit. –
Szerinted az anyád úgy képzeli, hogy a te gyerekeid
szeplőtelenül fogantak?
– Nem! – csapta le a kezében tartott kendőt Marybeth. –
Csak egyszerűen nem tudom elengedni magam olyankor, ha
ő is a házban van. Ha pedig nem tudom elengedni magam,
akkor minek próbáljam?
Joe, mint korábban már annyiszor, most is belátta, hogy
ebben van valami.
– Oké – húzta magára a takarót. – Nem szóltam semmit.
– Helyes – bólogatott a nő. – Örülök, hogy fölfogtad.
Tudom, hogy nehéz ezt megmagyarázni, de hát akkor is ez a
helyzet.
Amikor Marybeth bebújt az ágyba, Joe még nem aludt.
– Szeretnéd tudni, hogy az este ki látogatott meg engem a
kórházban? – kérdezte Joe, ahogy az asszony egy kicsit
közelebb fészkelődött hozzá.
– Nyilván Wacey.
– Igen, ő is. De Wacey után egyszer csak beállított Vern
Dunnegan is.
Érezte, hogy a feleségének elakad a lélegzete.
94
 – Nagyon szar volt odabent abban a kórházban.
– Sejtem, hogy nem élvezted. De mit akart Vern?
– Csak jobbulást kívánni. Meg elmondani, hogy nagyon jó
munkát végeztünk Wacey-vel odafenn a táborban. Úgy
fogalmazott, hogy ő a maga részéről nagyon büszke a
„legényeire".
– Te nem az ő legénye vagy, ha már itt tartunk, hanem az
enyém – pontosított kissé kioktató hangon Marybeth. – Légy
óvatos azzal az emberrel, Joe. Én nem bízom benne. Soha
nem is bíztam.
Joe kuncogott egyet ezen a figyelmeztetésen. Érezte, hogy
kezd hatni a bevett orvosság. Lassú hullámokban kellemes
zsibbadtság öntötte el az egész testét. – Nem sokáig maradt,
de azt mondta, hogy még a héten feltétlenül szeretne beszélni
velem. Méghozzá a jövőmről.
– Micsodádról? – kérdezte szinte hápogva Marybeth.
– Tulajdonképpen munkát ajánlott nekem az InterWest
Resources nevű cégnél. A mostaninál sokkal jobb fizetésért.
– Hülyéskedsz? – könyökölt föl Marybeth, és a férjére
nézett.
– Nem. Nem hülyéskedem – simogatta meg a kezét Joe.
– Te jóságos isten... – sóhajtott a nő. – Mi lesz ebből, Joe?
Te jóságos isten!

95
 III. RÉSZ
Listák
(c) (1) A belügyminiszter a Szövetségi Közlönyben közzéteszi [valamint időről
időre felülvizsgálja] az általa, illetve a kereskedelmi miniszter által
veszélyeztetettnek minősített fajok listáját, valamint az általa, illetve a
kereskedelmi miniszter által fenyegetettnek minősített fajok listáját. E
listáknak tartalmazniuk kell a fajok tudományos, és amennyiben létezik ilyen,
a köznyelvi elnevezését vagy elnevezéseit, részletezniük kell, hogy az említett
fajok milyen mértékben veszélyeztetettek, illetve melyek a fenyegetett
élőhelyeik. E bekezdés felhatalmazása alapján a miniszter időről időre
felülvizsgálja a listákat annak érdekében, hogy azokban az (a) és (b)
bekezdésekkel összhangban tett új meghatározások, megnevezések és
javítások is megjelenjenek
(A veszélyeztetett fajokról szóló 1973-as törvény 1982. évi módosítása)

96
 11. FEJEZET

A „TRIPLA" TEMETÉS, vagyis a három meggyilkolt vadász földi

maradványainak örök nyugalomra helyezése olyan esemény
és látványosság volt, amilyet Joe korábban egyszerűen el sem
tudott volna képzelni. Ote Keeley ugyanis egy régebben már
megírt végrendeletében azt kérte, hogy őt, ha majd netán
meghalna, az 1989-es évjáratú, F-250-es XTL Lariat
turbódízel Fordjával együtt temessék el.
A Twelve Sleep megyei temető sírásói szakmai
becsületükben is vérig sértve érezték magukat. Egyszerűen
nem akarták elhinni, hogy nekik sír helyett most egy ilyen
marha nagy gödröt kell ásniuk. Nekikezdtek, próbálkoztak,
napokig szenvedtek, de aztán belátták, hogy inkább föl
kellene hívniuk egy földmunkás céget, hogy küldjenek ki egy
exkavátort. A földmunkagép azonnal ki is jött, és fél óra alatt
kiásta a temetőben a gödröt Lejtős lehajtót alakítottak ki
hozzá, és majdnem öt méter magas – egyébként üdítően friss
talajszagú – földhányást, valóságos kis szánkódombot
pakoltak ki a leendő sír mellé.
A szertartást Ote Keeley és Kyle Lensegrav özvegyének
kérésére (Calvin Mendes nőtlen volt) a saddlestringi Első
Hegyvidéki templomnak a konvenciókhoz és a
formaságokhoz nem különösebben ragaszkodó lelkésze,
Cobb tiszteletes végezte.
Joe Pickett a sötét ünneplőöltönyében, arcán a messzire
fehérlő kötéssel, komor képpel hallgatta a domboldalon Cobb
meghatóan szép beszédét. A tiszteletes a gödör előtt, az
elhantolandó teherautó platóján állt, előtte félkaréjban a
családtagok, az özvegyek és a gyerekek, mögöttük a gyászoló
tömeg. Azon is túl pedig egy sötétkék műanyag fóliával
letakart, jó nagy halom.
Nagyon szép idő volt. Az alig érezhető, enyhe szellő halkan
97
susogtatta a rezgő nyárfák maradék leveleit, és ragyogóan
sütött a nap. A még föl nem száradt harmat csillogott az őszi
pázsiton, a fák hegyeit pedig szelíden simogatták a folyó felől
érkező párafoszlányok.
Cobb tiszteletes az elhunytak élettörténetének rövid
összefoglalásánál tartott. Ó, azok a régi, gyerekkori
barátságok! A közös vadászkalandok a Mississippi mentén! A
hadseregben együtt szolgált évek, a haza szolgálata a Sivatagi
Vihar hadjáratban; azután a vadban gazdag wyomingi hegyek
és mezők szépségei, és hasonlók, Joe viszont egyre csak azt a
hatalmas gödröt bámulta a teherautó előtt, és folyton az járt
az eszében, hogy mi a fene lehet amott hátul, a sötétkék fólia
alatt.
A gyászoló sokaságban a családtagokon és ismerősökön
kívül ott voltak a templomi gyülekezet tagjai is, meg persze
az elhunytak ivócimborái. Jó sokan. Joe-nak egy idő után
föltűnt, hogy hivatásos vadászok viszont nincsenek. De ebben
nem is volt semmi meglepő. Keeley-t, Lensegravot és
Mendest ugyanis összeférhetetlenségük és a vadászati
törvények sorozatos, durva megsértése miatt már rég
kizárták a Wyomingi Vadásztársaságból.
– Jó emberek voltak ők, a föld sója, ahogy az evangélium
mondja, vagyis olyanok, akik még szebbé teszik számunkra
ezt a teremtett világot – emelte föl a hangját kissé énekelve
Cobb tiszteletes, ez a kefehajú, köpcös agglegény, a kicsiny,
de hitbuzgó gyülekezet életrevaló vezetője. – Szerették a
foglalkozásukat. És ebben a tekintetben azoknak az
őseinknek a példáját követték, akik az istenadta természet
ajándékaiból, valamint a saját vadászati szakértelmükből és
ügyességükből igyekeztek megélni, és eltartani a családjukat.
Olyanok voltak ők, akár a mi zarándok atyáink, az első
pionírok. A természet gyermekei. Sportemberek, a szó
legnemesebb értelmében. Tisztában voltak a saját
képességeikkel és értékeikkel. Ők aztán szarvashúson éltek,
98
nem bárányon! Vaddisznót ettek, nem sertéssültet! És
vadkacsát, nem holmi tápon nevelt csirkét!
A három mahagónira lakkozott fenyőkoporsó ott sötétlett-
ragyogott a tiszteletes mögött a kocsi platóján. Kettő egymás
mellett, a harmadik meg keresztben rajtuk. Joe nem tudta,
melyikben ki lehet... Csak azt lehetett látni, hogy ettől az
összsúlytól kissé megereszkedett az autó hátulja. Joe
bámészkodott, Cobb tiszteletesnek meg eközben lassan
sikerült kikeverednie az elhunytak étrendjének
részletezéséből.
Ote Keeley özvegyét könnyű volt azonnal észrevenni: az
egész gyülekezetben ő volt az egyetlen terhes nő. Apró,
sovány, szürke arcú asszonyka. Joe-nak az jutott eszébe, hogy
egyébként talán nem nyomna többet ötven kilónál sem.
Rövidre vágott, fakószőke haj, reménytelen, üveges tekintet...
Szájában egy szál meggyújtatlan cigaretta. Szorosan fogta egy
kislány kezét, aki nagyon unta már az egy helyben toporgást,
és folyton oda akart menni megnézni az érdekes, nagy gödröt.
A lányka – mint Joe később megtudta, az ötéves April –
anyjának fiatal, bájos arcú kis hasonmása volt.
Joe még a szertartás kezdete előtt odament az asszonyhoz,
és bemutatkozott neki. Kifejezte őszinte részvétét, és
hozzátette, hogy nagyon is megérti a hátramaradottak nehéz
helyzetét, hiszen neki is vannak gyerekei, egy pedig
ugyancsak születendőben.
Az asszony ellenségesen, összeszűkült szemmel nézett rá.
– Maga az a szemétláda, az a fasz, aki el akarta kobozni az én
szegény férjem vadászengedélyét?! – sziszegte, jellegzetes
déli akcentussal.
A kislánynak az arcizma sem rezdült az elhangzottaktól,
Joe viszont megdöbbent. Hebegett valamit, hogy nagyon
sajnálja a történteket, meg hogy tudja: az alkalom nem a
legmegfelelőbb, aztán gyorsan visszakotródott a gyászolók
ritkás csoportjába, a halottaskocsi mellé.
99
 Cobb tiszteletes azzal fejezte be a gyászbeszédét, hogy
vannak bizonyos kegytárgyak, amelyeket a családok
akaratának megfelelően az elhunytakkal együtt fognak
eltemetni. Intett a kezével, mire Keeley és Lensegrav özvegye
előlépett, és elkezdte leszedni a sötétkék fóliát arról a nagy
rakás valamiről.
– Kyle Lensegrav elveszett embernek érezné magát a
mennyekben is, ha nem vihetné magával oda is... – kezdte a
tiszteletes, aztán tartott egy kis szünetet, míg Mrs. Lensegrav,
kezében egy csomó holmival, visszatért a rakástól – a Denver
Broncos-emblémás dzsekijét.
Lensegravné odalépdelt, és ráterítette a dzsekit a platón
lévő egyik koporsóra.
– Ahová Kyle most megy, ott a Denver Broncos játékosai
mindörökké híres és jellegzetes, sárga-kék mezüket fogják
viselni – emelte fel a hangját a tiszteletes azt, amelyet a
hetvenes és a nyolcvanas években, de még a kilencvenes évek
közepén is viseltek, mielőtt a mostani, ronda mezükre
cserélték volna.
Joe lenyűgözve figyelte, ahogy az özvegy szép sorban
rápakolja a koporsóra Lensegrav kedvenc vadászkalapját,
vadásztávcsövét, bőr hátizsákját, csontfűrészét, Gore-Tex
márkájú túrabakancsát és fegyvertokját.
Utána Keeley özvegye következett.
– Nem mindenki annyira ügyes, elszánt és hozzáértő,
hogy el tudja ejteni egész Észak-Amerika öt legszebb,
díjnyertes agancsú jávorszarvasbikájának egyikét! – harsogta
a tiszteletes. – De Ote Keeley kitűzte maga elé, és el is érte
ezt a nagyszerű célt. Íme, a gyönyörű trófea!
Mrs. Keeley kínlódva vonszolta oda a nehéz és hatalmas
agancsot. A szóbeszéd szerint egyébként Ote ezt a bikát
törvénytelenül ejtette el a Yellowstone Parkban, és onnan
csempészte ki a trófeát. Joe a legszívesebben odament volna
segíteni a cipekedésben, de visszafogta magát, mert attól
100
tartott, hogy az özvegy még megdöfi őt az agancs arra
alkalmas, hegyes ágával. A nő végül némi szerencsétlenkedés
után el tudta helyezni az agancsot a férje koporsóján.
– Ez a gyönyörű trófea örök időkig díszíti majd Ote
testvérünk mennyei karosszékét!
Ote hagyatékában voltak még további tételek: egyebek
közt egy tévékészülék, egy videolejátszó, kikészített
vadbőrök, valamint „a boldogság egy nagy rakás meleg szar"
feliratú póló. Szegény Calvin Mendesnek nem sok jutott az
efféle kegytárgyakból, mert az ő koporsójára az özvegyek csak
néhány kötegnyi régi Hustler magazint raktak, meg egy láda
Schmidt sört.
Cobb tiszteletes ezek után lekászálódott a platóról,
beindította és sebességbe rakta a kocsit, majd kiugrott a
kormány mögül. Joe a többi gyászolóval együtt figyelte,
amint a Ford lassan megindul, legurul a lejtőn, és nagy
csattanással nekiütközik a hatalmas gödör túlsó falának.
Senki nem mert odanézni, hogy vajon mi szóródott le róla;
netán a koporsók is?
Joe aztán, lefelé ballagva a temetődombról, azon tűnődött,
hogy vajon meddig működik még a Ford motorja, s hogy a
sírásók leállítják-e, mielőtt a földmunkagép nekikezdene a
gödör betemetésének.

101
 12. FEJEZET

JOE A TEMETÉS UTÁN munkába ment. Örült, hogy maga mögött

hagyhatja a temetőt és a várost, és kint lehet a szabadban.
Már reggel készített magának szendvicseket a konyhában, és
a kávéstermoszt sem felejtette otthon. Maxine a kocsi
hátuljában várt rá, lompos farkával ütemesen verve a
szerszámos láda oldalát.
A Területgazdálkodási Hivatal kezelésében lévő,
Saddlestringtől nyugatra fekvő, hatalmas és majdnem fátlan
térséget kereste fel, amely a folyó és a Bighorn előhegyei
között terül el. Csalóka, nehezen kiismerhető táj ez; Joe
nagyon szerette. Távolról egyszerűen csak egy nagy
kiterjedésű, a völgyfenéktől a hegyek felé tartó emelkedőnek
látszik. Valójában dimbes-dombos, szeszélyesen tagolt,
felföldi arculatú, nagyrészt zsályacserjével borított vidék,
zegzugos és nehezen járható. Felszínén a redőzött
szaténfüggönyre emlékeztető gyűrődésekkel, amelyek árnyas
rejtekeiben jó élőhelyet talál magának a füles szarvas és a
villásszarvú antilop. Ősrégi, nevenincs dűlőutak hálózzák be
az egészet. Az antilop- és szarvascsordák már rég
megtanulták, hogyan használják ki a legjobban a táj
adottságait, a gyűrődések és vízmosások ember számára
kiismerhetetlen labirintusait – így aztán szó szerint a föld
nyeli el őket, ha valaki az üldözésükre indul. Az antilopok
különösen szeretik ezt a ritkás növényzetű, kopár térséget,
ahol – kiállva a buckák és egyéb, jó kilátást nyújtó
magaslatok tetejére – látszólag védtelenek, csakhogy az ilyen
helyeken a vadászok, ha belebolondulnak, akkor sem tudják
észrevétlenül lőtávolon belülre cserkészni őket. Fa az egész
vidéken alig van, legföljebb néhány kisebb liget árválkodik
egymástól is jó messzire, rég elhagyott, százéves tanyák és
kunyhók itt felejtett, néma őreiként.
102
 Ma, éppen ma kezdődött a vadászidény. Ez az a nagy nap,
amikor kirohan a városból mindenki, aki csak teheti. Joe-nak
ilyenkor hirtelen megszaporodott a dolga: ellenőriznie kellett
a vadászengedélyek meglétét és érvényességét. A délelőtt
általa föllelt vadászok többsége helybéli volt, és „húsra
ment". Az egyik hivatásos vadász lakókocsis táborában
viszont Joe talált négy másnapos michigani autóipari
menedzsert, drága és elegáns vadászöltözetben. Éppen
bográcsoztak: főztek maguknak valami korhelylevesfélét
reggelire. Minden iratuk és engedélyük rendben volt. Azt
mondták, csak később mennek ki vadászni, mert egy kicsit ki
kell még józanodniuk.
Joe szórakozottan eltűnődött azon is, hogy az anyósa,
Missy Vankeuren vajon mit szól majd, amikor Marybeth
elmeséli neki az InterWest Resources cég állásajánlatát. Joe
némi megelőlegezett kárörömmel képzelte el a helyzetet, s
titokban szeretett volna jelen is lenni, amikor Marybeth
előadja az anyjának a dolgot. Furcsa volt már az is, amikor ő
mesélte el Marybethnek, mert akkor mindketten
megszédültek egy kicsit. Marybeth még a saját tilalmát is
megszegte, és mégis hajlandó volt szeretkezni, holott az anyja
a házban tartózkodott. Azt viszont sem előtte, sem utána nem
mondta, hogy Joe fogadja el az ajánlatot, miként Joe sem
jelentette ki soha, hogy egyáltalán kedve lenne hozzá. De a
lehetőség fölvillanyozta mindkettőjüket. Joe arra gondolt,
hogy az anyósa talán mégis megkedveli őt most, amikor
elvileg akár meg is háromszorozhatja a jövedelmét.
Tapasztalatai szerint a nők az ilyen kérdésekben őszintén,
már-már brutálisan gyakorlatiasak. Úgyhogy most talán az
anyósa is belátja, hogy a lánya mégiscsak jól ment férjhez.
Amikor elhagyta a lakókocsis tábort, lövéseket hallott a
távolból. Arrafelé fordította a kormányt. Szólt a jellegzetes
páú-hupp, elárulva, hogy a golyó eleven húsba csapódott be.
És valóban: három helyi vadász négy antilopot terített le –
103
azaz eggyel többet a megengedettnél. A vadászok persze
magyarázkodtak, mondván: az egyik golyó áthatolt egy bikán,
aztán merőben véletlenül eltalált még egy tehenet is a
közelben. Joe ezt még el is hitte, de kioktatta őket, hogy nem
a csordába kell belelőni, hanem külön álló példányokra kell
célozni – majd megbüntette a két zsákmányt is ejtő vadászt.
Aztán arra is megkérte őket, hogy minél gyorsabban belezzék
ki az állatokat, a negyediket pedig ajándékozzák oda a
hajléktalanokat, alkoholistákat és drogosokat befogadó
saddlestringi Round Home menedékháznak. Ott a lakóknak
több mint a fele rezervátumból jött indián, akik odavannak a
vadhúsért.

JOE MÉG DÉLELŐTT sorra járta a táborokat, s időnként

megállt, hogy a távcsövével megszemlélje a környéket.
Szeretett itt kint a szabadban dolgozni, s aztán otthon,
vacsora előtt, jó nagyot zuhanyozni. Kellemesen kifáradva
dőlhetett le az ágyába. Tudta, hogy nem sok ilyen munka van
a világon.
Még élénken élt az emlékezetében, amikor tízéves
korában először eszébe jutott, hogy vadőr akar lenni. Mint
minden nyáron, akkor is kinn aludtak az öccsével, Victorral a
hátsó udvaron, gumiasztalra kiterített hálózsákokban.
Ragyogtak a csillagok, könnyű esti szellő fújdogált. Odabent a
házban a szülei veszekedtek, ordibáltak és ittak. Péntek
esténként ez elég gyakran fordult elő. A kis Joe Pickett pedig
zseblámpával olvasgatta a prémvadászokról, horgászokról és
vadászokról szóló Für, Fish, and Game című magazint.
Minden hónapban alig várta, hogy megérkezzék már ez a lap.
Aztán az első betűtől az utolsóig végigolvasta. Még a hátul
lévő hirdetéseket is, amelyek egyebek közt csapdát, csalit és
összeszerelhető csónakot kínáltak eladásra. Az öccse ott aludt
mellette a saját hálózsákjában; Joe legalábbis remélte, hogy
alszik. Odabent a szüleik a szokásosnál is vadabbul
104
veszekedtek. Kihallatszotta földhöz vágott tányérok és
poharak csattanása, meg az apjuk üvöltözése: – Az isten verje
már meg! – Aztán az anyjuk elkezdett hangosan sírni, mire az
apjuk egy idő után elkezdte őt vigasztalni. Ezt a műsort a
szülők már számtalanszor előadták, de ekkora hangerővel
még soha. Joe, miközben abban reménykedett, hogy az öccse
alszik, megint hallotta a jégkockák csörgését a shakerben. Az
apjuk imádta a martinit, és ma este ez már a nyolcadik
jégcsörgés volt. Az üvöltözés és tányércsapdosás közé ilyen
visszafogottabb öt-tíz percek iktatódtak be, mintha a feleknek
néha erőt is kellett volna gyűjteniük az újabb ütközethez. Joe
tudta, hogy nyilván a szomszédokhoz is áthallatszik ez a
szégyenteljes cirkusz.
Zseblámpájának a fénye nagyon elhalványult már, pedig
bőven volt még olvasnivalója. Lemászott hát a gumiasztalról,
hogy beosonjon a házba, be a szobájába, ahol az új elemeket
tartotta. Nem akarta, hogy meglássák, és ő sem akarta látni a
szüleit, de aztán mezítláb belelépett egy üvegszilánkba, és a
véres lábnyomok végigvezettek a hallon, egészen a szobájáig.
Kifelé menet, zsebében két jó elemmel, összefutott az
anyjával, aki most elég rendesen be volt rúgva, és rátört a
sírós érzelgősség (mint ahogy előfordult ez már máskor is),
ezért könnyes-maszatos puszikkal árasztotta el a kisfiát. Joe
most tulajdonképpen örült ennek. Ha ugyanis az anyja józan
lett volna, akkor ő nem úszta volna meg pofonok nélkül,
amiért jól összevérezte a hallban a szőnyeget. Bementek a
fürdőszobába. Az anyja megmosta Joe lábát, és igyekezett
kiszedni a talpából a még benne maradt üvegszilánkokat. S
közben minduntalan bocsánatot kért, amiért az imént
földhöz vágott egy poharat. A sminkjét szanaszét maszatolta
már a könnyeivel, és cigaretta lógott a szájából még beszéd
közben is. Joe-nak az jutott eszébe, hogy valószínűleg ilyenek
lehettek a hatvanas évek hippilányai. Nem tudta, hogy azok
valójában kik vagy mik voltak, de az anyja gyakran emlegette
105
a régi szép időket, amikor még ő maga is hippi volt, és egyre
csak ittak, füveztek, meg koncertekre jártak. Most azonban az
anyja elég rozoga állapotban volt; nem sok hiányzott ahhoz,
hogy egy-egy mozdulatnál fölbukjon, és a csipesszel néha
inkább csak beljebb nyomta a kipiszkálandó üvegszilánkokat
Joe végül azt mondta neki, hogy a többit el tudja intézni ő
maga is. El is intézte úgy-ahogy, be is kötözte a lábát, az anyja
meg visszament a konyhába, az apjához és a martinihoz.
A lámpa az új elemekkel ragyogóan világított. Joe
visszabújt a zsákjába, hason fekve és könyökölve olvasott, és
nagyon szeretett volna most valahol odakint a hegyek közt
lenni. Vagy bárhol másutt, csak nem itt. És ekkor talált rá a
Für, Fish, and Game hátsó borítóján egy érdekes hirdetésre:

HOGYAN LEHETSZ TE IS VADŐR?

– Ne láncold magad íróasztalhoz, volánhoz vagy
pénztárgéphez.
– Ezzel a könnyű, otthoni tanulási programmal
fölkészülhetsz egy érdekes és izgalmas környezetvédő
hivatásra.
– Az erdőt-mezőt járó szakemberek pumára vadásznak, s
ejtőernyővel ugranak le a repülőgépekről, hogy segítsenek
a bajba került állatokon és sebesülttáborozókon.
– Élj az általad annyira szeretett szabad természetben!
Aludj a fenyők alatt!
– Oltsd a szomjadat jéghideg patakvízzel!
– Éld a vadőrök csodálatos életét!

A szöveg alatt volt egy fotó is: marcona, de mosolygó

vadőr, hatcsillagos-jelvényes egyensapkában, elejtett hiúzzal
a kezében. És tényleg úgy nézett ki, mint akinek csodálatos az
élete.
– Én is vadőr akarok lenni – mondta Joe hangosan.
– Meg én is – motyogta a hálózsákja mélyéről a mellette
106
fekvő öccse, Victor. – Veled akarok menni.
Joe meglepődött, de átnyúlt az öccse hálózsákjába. Kezet
szorítottak. Megállapodtak. Joe másnap beküldte a program
részvételi díját, az öt dollárt. És ezzel mintegy „pályára állt”.
Az öccse viszont mégsem tartott vele. Tíz évvel ez után a
hálózsákos megállapodás után – amikor Joe másodéves
főiskolás, az öccse pedig végzős középiskolás volt – Victor
szakított a barátnőjével, jó alaposan berúgott, és belerohant a
kocsijával a Yellowstone Nemzeti Park északi bejáratának
masszív kőpillérébe. Éjjel három óra volt, a kocsi az
ütközéskor majdnem száznyolcvannal száguldott.
Sohasem derült ki, Victor vajon miért autózott két órát,
hogy eljusson a Yellowstone Parkig, és éppen ott tegye meg,
amit megtett. Joe rengeteg töprengés után csak arra a
következtetésre tudott jutni, hogy az öccse erős érzelmi
felindulás és az alkohol hatása alatt valamiféle álomvilágba
akart menekülni, és akkor úgy tűnhetett neki, hogy azt a
Yellowstone-ban fogja majd megtalálni. Minél előbb oda
akart hát érni...

JOE FÖLHAJTOTT EGY DOMBTETŐRE, hogy onnan nézzen

szerteszét. Valóban jó volt itt a kilátás. Megevett két
szendvicset, ivott rá kávét is. Bekapcsolva hagyta a rádióját, s
a távcsövét az ablakra támasztva elkezdett nézelődni. A nap
már rég fölszárította a harmatot; az égen sehol nem volt egy
felhő; meleg, száraz nap volt.
Nézelődött erre is, arra is. Aztán észrevette, hogy jó
messze, kelet felé, valami kezd kibontakozni. Villásszarvú
antilopok nagy, majdnem nyolcvanfős nyája békésen,
szétszóródva legelészett egy fennsíkon, s közben nagyon
lassan haladt nyugat felé. Onnan pedig, a szinte járhatatlanul
hepehupás ösvényen egy szál fehér kocsi lopakodott feléjük.
A kocsi platóján a vadászok a peremdeszka mögé hasaltak,
hogy az állatok ne vegyék észre őket. A nyáj mozgásából
107
látszott, hogy az antilopok egyelőre tényleg nem vették észre
a közeledő veszélyt.
Joe elővett egy csirkés-salátás szendvicset, és távcsövével
a fehér kocsit kezdte figyelni. Igen! Jó öreg International
Scout, veterán verda, benne két idősebb vadásszal. Most
megálltak, s lassan ballagtak föl a fennsíkra. Jó fél órájukba
beletelt, amíg így gyalog fölértek. Ott aztán lekuporodtak egy
arra alkalmas zsályacserjebozót mögé, ahonnan jól lehet
célozni is.
Joe most kicsit elmozdította a távcsövet, és a nyájat vette
szemügyre. Az állatok pár másodperc múlva fölkapták a
fejüket, és az egész csapat egyszerre, villámgyorsan rohanni
kezdett kelet felé. A paták vékonyka porfelhőket vertek föl.
Aztán két puskalövés... Kifinomult hallásával Joe ilyen
messziről is meg tudta állapítani, hogy az egyik biztosan
talált. Ráélesítette a keresőt, és azt látta, hogy egy antilop
tényleg fölbukott. Az egyik vadász megindult feléje, a másik
meg visszament az autóért.
Joe leöblítette az utolsó falatokat még egy kis kávéval,
aztán elindult a kocsijával a távoli fennsík felé. Homályosan
bár, de szabad szemmel is látta, hogy a nyáj még mindig
eszeveszetten menekül. Az általuk felvert porfelhőktől most
már nem lehetett kivenni az egyes állatokat. Az amerikai
villásszarvú antilop állítólag a Föld második leggyorsabb
négylábúja: nála gyorsabban már csak a gepárd tud futni.
Mire Joe az úttalan utakon odaért a fennsík peremére,
addigra a vadászok már tökéletesen ki is belezték az állatot,
és éppen a platóra tett ágasfára igyekeztek felakasztani a
hátsó lábainál fogva. Joe fölismerte őket: Hans és Jack volt
az, egy nyugalmazott mezőgazdasági napszámos és egy
nyugdíjas tanító. Mindketten saddlestringiek. Hans most
részmunkaidős állást is elvállalt: a belvárosba jár takarítani
különféle üzleteket. Már több mint harminc éve vadásztak
együtt, s ezen belül is tökélyre fejlesztették az
108
antilopvadászatot. A verdájukat, az öreg Scoutot afféle mozgó
húsfeldolgozó üzemmé alakították át. Ahogy haladtak a
korral, úgy finomították a vadászati és feldolgozási
technikájukat, és mind jobban kedvelték a vadhúst. Az
egyébként nem túl tágas kocsiba beraktak egy jéggel teli, régi
hűtőládát. Gyorsan rájöttek, hogy a meleg szeptemberben
ajánlatos minél gyorsabban hűtött és zárt helyre elrakni a
húst. Aztán fölszereltek a kocsira egy csörlőt is, hogy a
fogasukra föllógatva kényelmesebben tudják megnyúzni az
elejtett állatot.
Megmutatták Joe-nak legújabb találmányukat, a
majdnem húszliteres víztartályt, amelyből egy slaugon át
tudták kivezetni a vizet, így ott helyben, rögtön le is
moshatták a megnyúzott állatokat. Joe elismeréssel figyelte,
ahogy fölnégyelik az antilopot, és az elfordítható csörlőkar
segítségével a hűtőládába helyezik a darabjait. Hans
mozdulatai, ahogy öregedett, egyre bizonytalanabbakká
váltak; Joe észrevette, hogy Jack igyekszik biztonságos
távolságot tartani tőle, amikor mind a ketten például a
nyúzással foglalatoskodnak borotvaéles, nagy késekkel a
kezükben.
Aztán Hans furcsa kérdéssel állt elő.
– Hallott már valamit arról, Mr. Pickett, hogy fönt a
hegyekben egy veszélyeztetett állatfajt találtak?
– Hogyan? – kérdezett vissza Joe. Eddig nem is nagyon
figyelt oda a két idős ember beszédére.
– Hans! – szólt rá Jack, és jelentőségteljes pillantást
vetett a társára.
– Csak úgy kérdeztem – válaszolta erre Hans eltűnődve s
kissé fölényes képpel. Megint váltottak néhány
jelentőségteljes pillantást aztán folytatták a munkájukat. Joe
türelmesen várta a folytatást, nemhiába.
– Valószínűleg az lenne a legjobb mindenkinek, ha nem
találnának semmit – nézett föl Hans. – Mert sejtem, hogy
109
soha többé nem vadászhatnánk itt, ha valaki úgy gondolná,
hogy veszélyeztetett állatok élnek a környéken.
– Nagyon igaz – helyeselt Jack.
– De miért említik ezt? – kérdezte Joe. – Hallottak
valamit?
– Nem sokat – mondta Jack.
– Csak ugratjuk magát – tette hozzá Hans.
– Azért ha megtudnak valamit, feltétlenül jelentsék –
nézett Joe egyikről a másikra. Nem tudta eldönteni, hogy
komolyan beszélnek-e, vagy tényleg csak a bolondját járatják
vele.
– Meg is fogjuk tenni – biztosította Joe-t Jack. –
Feltétlenül.
– Feltétlenül – visszhangozta Hans.
Furcsa kis közjáték, gondolta magában Joe.
Amikor készen voltak mindennel, s a kocsit is leslaugolták
és letisztogatták, a két öreg megkínálta Joe-t egy hűtött
sörrel. Joe megköszönte, de nem fogadta el, aztán sok
szerencsét kívánt nekik a nap hátralévő részére. Tudta, hogy
ha ma nem ejtik el a második antilopjukat, akkor addig
fognak ide kijárni, amíg sikerrel járnak. Fog ő még találkozni
idekint ezzel az öreg verdával. Hans és Jack a nyugdíjasok
türelmével intézték a dolgaikat, s jó vadásznak és jó
szakácsnak tartotta őket mindenki.
Joe-nak egyébként semmi baja nem volt a „húsvadászok-
kal". Úgy vélte, az effajta vadászat tulajdonképpen
tisztességesebb, mint nagyáruházban megvenni a műanyagba
csomagolt húst Sohasem értette azokat, akik elítélően
nyilatkoznak a vadászatról, miközben hamburgert zabálnak.
Pedig nem lenne olyan nehéz felfogni: az állatok bizony
többnyire azért halnak meg, hogy az emberek húst
ehessenek. Az állat becserkészése, elejtése, megnyúzása és
elfogyasztása pedig sokkal egyszerűbbnek és
természetesebbnek tűnt Joe számára, mint amikor egy
110
vágóhídi mészáros letaglózza a kikötözött tehenet, hogy aztán
a feldolgozási folyamat végén egy darab becsomagolt hús
bekerüljön a bevásárlókocsiba. Joe ezért nagyra becsülte az
olyan embereket, mint Hans és Jack.
E két öreg számára a „húsvadászat" még mindig egyfajta
életmód volt, nem pedig sport. Az „Elejtetted már a
magadét?" szinte köszönésként szolgált errefelé, a hegyi
kisvárosokban, s a csordák mérete és állapota is állandó
beszédtéma volt: azonnal fölvetődött, ha bárhol összefutott
két-három ember.
Joe tudta, hogy ugyanezért lett a városban állandó téma a
vadásztáborban elkövetett gyilkosság is. A három ember
halálában mintha a vadászok egyik rémálma vált volna
valóra: az, hogy odakint valaki rájuk is vadászhat. Ilyesmiről
errefelé korábban sohasem hallottak. Előfordultak persze
vadászbalesetek, sőt verekedések és fenyegetőzések is, de hát
az összezördülés szinte elkerülhetetlen, ha egy csomó férfi,
nők nélkül (a szarvasvadászok között nem sok nő akad) egy-
két hétre otthagyja a normális életét és munkáját, s kivonul a
hegyekbe. De hogy vadászatkor szándékosan gyilkoljon
valaki, ez még akkor is fölfog-hatatlan volt Saddlestring lakói
számára, ha belegondoltak az ilyenkor bevetett fegyverek
számába és az elfogyasztott alkohol mennyiségébe.
Joe is így volt ezzel: minél többet törte a fejét a
gyilkosságokon, annál érthetetlenebbé váltak számára.

JOE ELÉGEDETT VOLT a nap eddig eltelt részével és az

elvégzett munkával. Elindult hát a hepehupás terepen a
városba vezető út felé. Ma kora reggel, még a temetés előtt
telefonált rá Vern Dunnegan, hogy találkozzanak délután
ötkor a Stockman's kocsmában. A régi szép időkben Vern
mindig ott tanyázott, jobbra az utolsó bokszban, a
biliárdasztal mellett. Az volt a törzshelye.

111
112
 13. FEJEZET

A STOCKMAN'S SÖTÉT, füstös hely volt, ahol a vendégek

töményét és sört vedeltek a környéken elejthető vadak poros
trófeái alatt, s a falakat a negyvenes-ötvenes évek helyi rodeó
sztárjainak fekete-fehér fotói borították. Olyan hely, ahol a
hétminden napján és minden napszakban nagyjából
ugyanannyian (és nagyjából ugyanazok) üldögéltek. Joe
elhaladt a bárszékeken kuporgó tucatnyi vendég mellett, a
helyiség hátsó része felé. Ott a mennyezetről egy Coors
söremblémás lámpa függött, az világította meg a biliárdasztal
zöld filcborítását, s mellette a bokszban Vern arcának egyik
felét. Vern Dunnegan tehát megint itt ült a törzshelyén. És
nem is egyedül.
– Korán érkeztél! – mosolygott Joe-ra, és kezet nyújtott. –
Joe Pickett, hadd mutassalak be Aimee Kensingernek! – A nő
Vern mellett ült, az árnyékban; Joe szeme még nem szokott
hozzá a félhomályhoz.
Joe levette a kalapját. – Már találkoztunk.
– Ugye, megmondtam! – szólalt meg a nő.
Vern kuncogott, és intett Joe-nak, hogy üljön le vele
szembe. – Megiszol velem egy sört – kérdezte, vagy inkább
közölte Vern. – Mert Aimeenek lassan indulnia kell.
– Hát persze! Majd elfelejtettem – mondta a nő gúnyosan.
Joe-nak tetszett a hangja. Most már jobban látott a
homályban. Látta, hogy a nő fekete, bolyhos szvettert és
vékony aranyláncot visel. – Még találkozunk, Joe Pickett –
mondta mosolyogva.
Vern fölállt, és kiengedte. Aimee, ahogy ellépett,
beleborzolt Joe hajába, amitől ő kissé zavarba jött. Szép nő
volt, annyi szent. Vern elkísérte őt a pultig, aztán egy nagy
tálcán négy bourbonnel és ugyanannyi korsó sörrel tért
vissza.
113
 – Most van a kedvezmények órája – jelentette be. – Egyet
fizet, kettőt kap. – Le is nyomott rögtön egy whiskyt, s
leöblítette egy kis sörrel. – Jól nézel ki, Joe. Hogy van a golyó
ütötte sebed?
Joe azt válaszolta, hogy nincs vele semmi baj. És ő is
húzott egy nagyot a korsójából. Jólesett most a hideg sör. S
mintha még most is ott látta volna Vern mellett Aimee
Kensingert.
– Még mindig szeret engem ez a kis bestia – mosolyodott
el Vern. – Pedig már nem is hordom azt a szép egyenruhát.
Megint fölemelte a poharát. – És kedvel téged is –
folytatta. Keze fejével megtörölte a száját. Joe nem szólt
semmit. Nem akart belemenni ebbe a témába.
Megpróbálta fölmérni, hogy Vern körülbelül mennyit
ihatott eddig. Látszott rajta, hogy nem most kezdte, mert már
túl vörös volt az arca. Vern mindig is keményen ivott, s ritkán
fordult elő, hogy munka után ne dumálta volna rá a kollégáit
egy kis kocsmázásra. Neki azelőtt is mindig volt a keze
ügyében egy-két tele pohár.
– Na, gondolkodtál azon, amiről beszélgettünk? –
kérdezte.
Joe bólintott.
– És?
– Meg kell még beszélnem a dolgot Marybethszel. Mert
eddig még nemigen volt alkalmunk rá.
Vern mindig egyenesen Joe szemébe nézett. – Az egy okos
nő – bólogatott. – Ő fog téged a helyes irányba terelni. Ha
akarod, beszélhetek vele.
– Arra nem lesz szükség – mondta gyorsan Joe. Nem
tetszett neki régi főnökének a rámenőssége. Azt képzeli, ő
majd rádumálhatja Marybetht, hogy vegye rá a férjét az
állásajánlat elfogadására. Vern mindig is azt képzelte, hogy ő
bárkit bármire rá tud dumálni. Igaz, ami igaz, az esetek
többségében ez sikerült is neki. Igen okos ember volt, és
114
nagyon meggyőzően tudta előadni az érveit. Joe azonban
valamilyen, még számára is tisztázatlan okból nemigen
szerette volna elfogadni ezt az ajánlatot.
Megint ivott a söréből. – Egy dologban viszont máris
biztos vagyok. Méghozzá abban, hogy semmiféle nagy lépésre
nem vállalkozom mindaddig, amíg ezeknek a meggyilkolt
vadászoknak az ügye nem tisztázódik.
Vemnek az arcizma sem rándult, csak éppen hitetlenkedve
bámult Joe-ra.
– Mi az úristent kéne itt még tisztázni, Joe? – kérdezte
Vern halkan, de feszülten. – Clyde Lidgard lelőtt három
szemét helybéli kocavadászt, ti meg lelőttétek őt. Kész. Az
ügy lezárva.
– Túl sok még a nyitott kérdés – sietett megint az
ellenvetéssel Joe. – Például az, hogy Lidgard miért tette.
Miért ment egyáltalán oda? És ha ő tette, utána miért maradt
még ott? Ote Keeley miért vonszolta el magát az én házamig?
Mi volt abban a hűtődobozban? Szerintem rengeteg
mindenre nincs még magyarázat.
Vern még mindig mozdulatlanul ült, csak éppen
mélységes megvetés sugárzott a tekintetéből. A szeme szinte
égetett. Joe érezte, hogy még nem túl szilárd az ő
elhatározása, de most nem hátrált meg, és keményen állta a
volt főnöke tekintetét. Mert annyit már eldöntött magában,
hogy nem hagyja lebeszélni magát a vizsgálat folytatásáról.
– Joe! – kezdte Vern, szinte már suttogva. – Szánjunk rá
néhány percet, és beszéljünk a kibaszott tényekről! – Az
utolsó két szót akkora indulattal ejtette ki, hogy Joe attól
teljesen elbizonytalanodott.
– Ezekre a kérdésekre őszintén szólva én sem tudom a
választ, de leszarom ezt az egészet – sziszegte. – Egy
gyilkosság mindig zavaros ügy. És ha a tettest lelövik, mielőtt
beszélhetne, akkor aztán ezernyi elvarratlan szál marad. A
bűnügyi felderítés nem tartozik az egzakt tudományok közé,
115
amint erről már magad is meggyőződhettél. Az ilyen ügyeket
szinte sohasem lehet megnyugtatóan tisztázni. Néha, amikor
minden egyértelműnek tűnik, végül egy ártatlan embert
csuknak le, aki viszont minden más tekintetben egy gané
alak, és jócskán megérdemli, hogy a rács mögött rohadjon.
Ne erőlködj, ne akarj te mindent tisztázni! Felejtsd el az
egészet, Joe, és foglalkozz végre a saját életeddel!
Joe elgondolkozott a hallottakon. És elgondolkozott
Vernen is. Volt ennek az embernek a hozzáállásában valami
türelmetlenség, valami sürgetés, amit Joe egyelőre nem
tudott hová tenni. És nem is számított rá.
– Mi van azzal a hűtődobozzal, amelyet Ote magával
hozott az udvaromra? – kérdezte Joe. – Mi volt benne?
Vern a tenyerével bosszúsan rácsapott az asztalra.
– Megint ezzel jössz! Ki a szart érdekel? – Átnyúlt, és
elvette Joe egyik whiskys poharát. – Hagyd a fenébe!
– Beszélgettem ma néhány vadásszal, akik aziránt
érdeklődtek, nem tudok-e valamit a hegyekben nemrég talált
veszélyeztetett állatfajról – mondta Joe. – Nem részletezték a
dolgot, és azt sem tudom, hogy komolyan beszéltek-e, vagy
csak ugrattak.
– Kik azok? – kérdezte Vern. Ő mindenkit ismert.
– Hans és Jack.
– Le vannak szarva – legyintett Vern megvetően. – Két
vén idióta, mindig is összevissza beszéltek.
– Én nem így ismerem őket – ingatta a fejét Joe. –
Sohasem tűntek idiótának.
– Joe! – sóhajtott föl Vern.
– Nekem kötelességem utánanézni a dolognak, és
jelentést írni róla – mondta Joe. – Ezt te is jól tudod.
Vern arcán gúnyos mosoly jelent meg. – Kötelességed? Na
ne mondd! Kivel szemben? És kinek fogsz jelentést írni? A
wyomingi Vadászati és Halászati Hivatalnak? Az Egyesült
Államok Halászati és Vadgazdálkodási Szolgálatának? A
116
Sierrai Kibaszott Klubnak? Vagy magának az Egyesült
Államok elnökének?
– Vern! – kezdte Joe elgondolkodva. – Te pontosan tudod,
hogy mi a feladatunk, ha ilyesmire bukkanunk. Vagy
egyáltalán a gyanúja fölmerül. És mi van akkor, ha a dolog
valahogyan összefügg a vadászok meggyilkolásával?
Vern most már a szemét forgatta. Régebben olyankor
csinálta ezt, amikor Joe az ő megítélése szerint valami
éktelen nagy marhaságot mondott, vagy túl naivnak
mutatkozott.
– Hát ide figyelj, Joe! Most meg fogsz döbbenni attól,
amit mondok. – Ivott egyet. – Én ismerek nagyon jó
embereket is, akik valamilyen veszélyeztetett állatot találtak
a földjükön, de habozás nélkül lelőtték és elásták. Majd
hülyék lettek volna bárkit is értesíteni. Ismerek például egy
farmert Cody környékén, aki sarokba szorított valami
rozsomákféle állatot. Tudta róla, hogy a faj a kihalás szélén
áll. Mégis szarrá lőtte, és fölzabáltatta a kutyáival. Mert tudta,
hogy ha bejelenti, akkor elkergetik a saját földjéről. Hogy
aztán néhány elszállt agyú természetvédő azzal
henceghessen, hogy megmenti a világot.
A pultnál iszogató egyik vendég leszállt a székéről, és a
mosdó felé imbolyogva elhaladt az ő bokszuk mellett is. Vern
közelebb hajolt Joe-hoz, és még halkabban folytatta.
– Fölfogod, mi történne ezzel a völggyel, ha elterjedne,
hogy találtak valamit odafenn a hegyen? Még akkor is, ha az
egész csak ostoba tréfa vagy szóbeszéd, amelyet két hibbant
vénember talált ki... Vagy ha te, mint vadőr, bejelentenéd,
hogy szerinted lehet valami odafönn... Hát, tényleg már csak
ez hiányozna!
Megint kortyolt egyet, úgy folytatta: – Gondolj csak
azokra, akik a fűrésztelepeken dolgoznak! Gondolj a fát
fuvarozó sofőrökre! A cowboyokra, a vadászokra, a
horgásztúrák vezetőire! Ezek mind elveszítik az állásukat, s
117
mehetnek világgá, ha a szövetségi hatóságok úgymond a jövő
érdekében leállítanak itt mindent. Viszont elözönlik majd a
vidéket a tojásfejű, szemüveges környezetvédők, és a
sajtótájékoztatókon arról fognak szónokolni, hogy
kénytelenek voltak idejönni, mert meg kell védelmezniük a
szegény, ártatlan kis állatkákat a szívtelen és tudatlan
helyiektől. És akár vannak ilyen állatok odakinn a hegyekben,
akár nincsenek, ezek az úgynevezett környezetvédők
évtizedekig a nyakunkra fognak járni, és pokollá teszik az
életünket. Hiszen bizonyítaniuk kell, hogy csinálnak is
valamit a szimpatizánsaiktól és a kormányoktól
kiravaszkodott szép nagy pénzekért.
Megint ivott egyet. – A harmadik generációs birtokosok
elveszítik a földjeiket. Ezért munkanélkülivé válnak, s
nyilván előbb-utóbb elköltöznek az ő szolgáltatóik is: a
tanárok, a boltosok, a vendéglősök. Mindenki. És mindez
csak azért, mert egy bizonyos Joe Pickett, a vadőrök gyöngye
elkezdett arról fantáziálni, hogy talán lehet valami ritka
állatfaj fenn a francban, a hegyek között.
Ivás. – A város lakóinak a fele meggyűlölne téged,
családostul. Egy csomóan elveszítenék a munkájukat. A
bűbájos kislányaidat halálra szekálnák az iskolában. Ők
szenvednének temiattad, Joe!
Joe egy idő után azon kapta magát, hogy már nem néz
farkasszemet Vernnel, hanem csak az asztal lapját bámulja.
De még így is az járt a fejében, hogy és persze az InterWest
Resources sem járna valami jól a maga csővezetékével!
Vern még mindig nem fejezte be. – Az egész persze
teljesen másként nézne ki, ha a veszélyeztetett fajokról szóló
törvénynek biológiai szempontból lenne bármi értelme, vagy
ha itt nem csupán politikai játszmákról és néphülyítésről
lenne szó. De hát, sajnos, nem ez a helyzet. Figyelj..,
Vern elmagyarázta, hogy valamikor több mint
kilencszázötven növény és állat szerepelt a „veszélyeztetett”
118
vagy a „fenyegetett” fajok listáján, s további négyezer faj
számíthatott arra, hogy a jövőben szintén belekerül ebbe a
híres társaságba. Aztán eltelt húsz év, elköltötték több
milliárd dollárt, mégis mindössze harminc faj került le a
„veszélyeztetettek” listájáról. Elmagyarázta, hogy a törvények
álszentek és félrevezetők. Hogy az „aranyosnak" és
szimpatikusnak tekintett fajok, például a farkas vagy a grizzly
medve, jogtalan előnyt élveznek az emberi szemmel
„rondának" tűnő lényekkel szemben, s hogy az egésznek alig
van tudományos alapja. Elmondta azt is, hogy utánaszámolt:
eddig már több mint 190 millió dollárt költöttek el a
fehérfejű rétisasra, az északi gyöngybagolyra, a vörös bóbitás
fekete harkályra, a grizzlyre, a nyugat-indiai lamantinra, a
floridai bozótszajkóra és a lármás darura. Vern aztán
általánosságban kezdett beszélni, és előadta, hogy a Földön
valaha élt összes fajnak legalább a 99 százaléka természetes
módon pusztult ki, emberi beavatkozás nélkül. Tömeges
kihalások örök idők óta fordulnak elő. Így aztán a csigahal, a
coloradói csukaponty, a gyöngybagoly vagy a Graham-hegyi
vörös mókus nem fog hiányozni senkinek és semminek.
Ivás. – Az állatok elpusztulnak, Joe. A fajok elterjednek,
aztán visszaszorulnak. Szüntelenül ez zajlott már jóval
azelőtt is, hogy az első hal kimászott volna a szárazföldre,
hogy ott feltalálja a tüdővel való lélegzést. És ezentúl is ez fog
zajlani. Én nem értem, mi, emberek honnan vesszük
magunknak a jogot vagy a bátorságot eldönteni vagy akár
csak befolyásolni, hogy mi maradjon életben és mi haljon
meg. Szeretjük magunkat mindenhatónak képzelni, de a
természet nem így gondolkodik. A világ összes
atombombájának egytízezrednyi az energiája ahhoz az
aszteroidához képest, amelyik körülbelül hatvanmillió éve
becsapódott a Földbe, és kipusztította az összes
dinoszauruszt. Az ember csak nagyon jelentéktelen
változásokat tud előidézni ezen a bolygón. Csak becsapjuk
119
magunkat, ha azt képzeljük, hogy mi olyan piszkosul okosak
vagyunk, hogy fajokat tudunk megmenteni vagy teremteni.
Hiszen még az is lehet, hogy valami aranyos kis madárka
megmentésével szépen megakadályozzuk egy másik aranyos
kismadárfaj kialakulását. Minek képzeli magát az ember,
tényleg? – tárta szét kérdőn a kezét Vern. – Ki az ember,
hogy Istent merészel játszani?
Joe leforrázva dőlt hátra. Úgy érezte, mintha ökölcsapások
záporoznának rá.
Vern észrevette ezt a reakciót, s nyilván úgy gondolta,
sikerült meggyőznie Joe-t. Elmosolyodott, és elégedetten
kiitta az utolsó korty whiskyjét is.
– És ha már Isten került szóba... – folytatta. – Hallottál
már az Istenek Bizottságáról?
Joe csak a fejét ingatta.
– Pedig létezik. Nem én találtam ki. Hivatalosan úgy
hívják, hogy „a veszélyeztetett fajok bizottsága". Tagja a
belügyminiszter, a hadügyminiszter, a mezőgazdasági
miniszter és még néhány hasonló nagyokos. Az a feladatuk,
hogy költségvetési megszorítások esetén eldöntsék, melyik
faj halála vagy életben maradása a fontosabb nemzeti érdek.
Nem érzed ennek az egésznek a hihetetlen arroganciáját?
Joe semmit sem válaszolt a költői kérdésre. Szótlanul
itták meg a maradék sörüket. Amikor Joe fölállt és távozni
készült, Vern még megfogta a karját. Megint összeakadt a
tekintetük.
– Az állásajánlatom továbbra is érvényes, Joe. De már
nem sokáig. Mielőbb döntened kell. Ha úgy döntesz, hogy
nem használod ki ezt a kivételes lehetőséget, óriási hibát
követsz el.
Joe megint nem tudta, hogy mi akar ez lenni: jó tanács
vagy fenyegetés?
– Majd értesítelek, Vern – mondta nagyot sóhajtva. – Úgy
látom, rengeteg és nagyon fontos dologban kell valamilyen
120
elhatározásra jutnom.
– Biztosra veszem, hogy jól fogsz dönteni – paskolta meg
a karját Vern. – Te értelmes ember vagy, Joe, ezért most is jól
fogsz dönteni.

121
 14. FEJEZET

SHERIDAN ÉS LUCY ELNEVEZTE a három állatkát. A

LEGNAGY OBB, a legelőször előbújó Lucky lett, a szép barna
szőrű kisebbik Hippity-Hop, a hosszúkás, vékony testű pedig
Elway. Azt is eldöntötték, hogy ez itt egy boldog kis család.
Lucky a papa, Hippity-Hop a mama, Elway pedig a fiacskájuk.
És ahogy ezek tudtak enni! Jaj, az nagyon mókás volt!
Mindent megettek. Nem csak a Cheerios kedvéért bújtak
elő a fahasábok közül, hanem a pofácskájukba tömték a hot
dog, a konzervhús vagy éppen a friss zöldség odahajigált
darabkáit is. Csak egyvalamit nem szerettek: a zselés
cukorkát. Ez elszomorította Lucyt, mert direkt hozott a
kedvükért egy egész zacskóval.
Sheridan gyorsan beletanult, hogy vacsoránál miképpen
rejthet el a szalvétájába finom falatokat, amelyeket később
kivihet a hátsó udvarba. Lucy mindent megevett, amit a
tányérjára raktak, de a sütikből nagyon szívesen hagyott az
állatkáknak, mert ő maga nem volt túl édesszájú. Aztán,
amikor a mama már mosogatott, telefonált, vagy Missy
nagyival beszélgetett, a két kislány kikéredzkedett a hátsó
udvarra (mindig ki is engedték őket), és elkezdték etetni a
titkos kis kedvenceiket.
Lucky, Hippity-Hop és Elway azonban, mint kiderült, nem
vigyázott ennyire a titkosságra. Nem maradtak ugyanis
csöndben. Csacsogtak, csipogtak, „beszélgettek", és ha
megijedtek valamitől, vagy éppen belemerültek a játékba,
akkor a gyerekcsörgőre emlékeztető, halk hangot adtak ki.
Sheridan néha már attól tartott, hogy egyszer még túl nagy
zajt csapnak, és akkor a mama vagy Missy nagyi meghallja
őket, de ez szerencsére mindeddig nem következett be.
Sheridannek az is megfordult a fejében, hogy Lucy előbb-
utóbb nyilván ki fogja kotyogni a titkot. Túl kicsi még ahhoz,
122
hogy vigyázni tudjon a szájára. Az egyik este például, vacsora
után, Lucy fennhangon bejelentette, hogy szeretne kimenni,
és „megetetni Luckyt". Az anyjuk értetlenül bámult rájuk.
Sheridan még idejében észbe kapott, és elmagyarázta, hogy ez
a Lucky, továbbá Elway és a Hippity-Hop az ő képzelt
állatkáik. A mama nagyon megdicsérte őt, amiért ilyen
szépen játszik a kishúgával, és Missy nagyi is meg volt
hatódva, hogy milyen aranyos unokái vannak.
Ha az állatkák nem jöttek elő, vagy az etetés után
elvonultak, akkor Lucy néha „állatosdit" akart játszani
Sheridannel. Vagyis kinevezte magát valamelyik állatkának,
Sheridan pedig „etette" őt. Sheridan képzelt ételdarabkákat
hajigáit a fűre, Lucy pedig utánozta az éppen
megszemélyesített állatot,, ahogyan az fölszedi a mancsával
és a pofájába tömi a falatokat.
Sheridan tudta, hogy ez nem sokáig mehet így tovább.
Előbb-utóbb valami történni fog. Mindig így van ez...
De amíg ezek a kis élőlények léteznek és itt játszanak neki
(meg Lucynak), addig ő nagyon fogja élvezni a társaságukat.
Nagyon élvezte, hogy van egy titka, és kész gyönyörűség volt
nézni, ahogyan ezek a szőrmókok kidugják a pofácskájukat a
fahasábok közül. Várakozásteljes, boldog izgalom töltötte őt
el minden délután, amikor hazafelé tartott vele az iskolabusz.
Amíg ment ez a titkos játék, addig maga volt a csoda.

123
 15. FEJEZET

JOE MÁR NAPKELTE ELŐTT elindult megint a zegzugos anti-

lopos terepre. Sűrű, nyirkos köd nehezedett a tájra. A
kilátódombra csak négykerék-meghajtással tudott följutni.
Ronda és borongós idő ígérkezett, s az eső is mind jobban
esett. Az eget eltakarták az alacsonyan szálló felhők. A víz
csokoládébarna tócsákban gyűlt össze a fennsíkok csúszós
agyagján, vagy tajtékos kis patakokban rohant át a valamerre
mindig lejtő dűlőutakon. Szomorú, ázott képet mutatott az
egész völgy. Joe hiába nézelődött a távcsövével, a vadászok a
jelek szerint ki sem mozdultak a táborukból. Az utak is szinte
járhatatlanokká váltak: vagy életveszélyesen síkosak voltak,
vagy tele voltak elakadással fenyegető, mély iszapgödrökkel.
Joe úgy döntött, hogy ő is elmegy innen, amíg még lehet.
Hazafelé menet még kihúzta a sárból egy kis vadászcsapat
elakadt kocsiját, s aztán még ki is kísérte őket az autóútig.
Hazaérve az előszobái gardróbban hagyta a csizmáját és a
sárga esőköpenyét, letette a kalapját az asztalára, aztán
fölhívta a cheyenne-i Vadászati és Halászati Hivatalt, és kérte
a vadbiológiai részleget. Elmondta a jelentkező
munkatársnak, hogy nemrégen küldött nekik egy kis
csomagot, és érdeklődik, vajon megvizsgálták-e már a
tartalmát. Azt mondták neki, hogy tartsa a vonalat.
Ahogy ott üldögélt, érezte a konyhából terjengő
kávéillatot, s hallotta, hogy beszélget a felesége meg az
anyósa.
Végre fölvette a telefont valaki, aki biológus
főmunkatársként mutatkozott be. Joe már hallott róla, de
még nem találkoztak. S amit most mondott, az valósággal
fejbe vágta Joe-t. – Hogy érti, hogy önöknél nincs ilyen
küldemény? – kérdezte megrökönyödve.
– Úgy, ahogy mondom – mondta a főbiológus, az önmagát
124
magasabb rangúnak képzelők sértett és leereszkedő
hanghordozásával. – Amit maga állítólag ideküldött, azt itt
senki sem látta, és senki sem emlékszik rá, hogy jött volna
ilyesmi. Hogy nézett ki, amikor elküldte?
Joe elmagyarázta, hogy kis doboz volt, barna papírba
csomagolva, szalaggal körbetekerve.
– Közönséges postai csomagként küldte? Nem UPS-szel?
Nem szövetségi expresszel? Nem ajánlva? – A biológus most
már nyíltan kioktatósdit játszott. – Szóval nincs róla
feladóvevény? Maga úgy küldte el, hogy semmi nyoma vagy
dokumentuma nincs a feladásnak?
Joe érezte, hogy kezd fölmenni a vérnyomása. De
igyekezett nyugodt hangon válaszolni. – Előtte
odatelefonáltam, s önöktől kaptam azt az eligazítást, hogy
postán küldjem. Azt mondták, manapság az állami
költségvetési megszorítások miatt spórolni kell, ahol csak
lehet, s hogy kerülendő az olyan drága megoldás, mint
mondjuk az expressz.
– És ezt ki mondta magának? – kérdezte a főbiológus.
Mint aki egy idiótával beszél.
– Azt hiszem, ön. A hangjából ítélve – válaszolta Joe egy-
ütemnyi hatásszünet után. – Még aznap telefonáltam
önöknek, amikor megtaláltam a megvizsgálandó anyagot.
Hallatszott a telefonban a főbiológus elnyújtott, bosszús
sóhajtása. Pár másodpercnyi csönd következett. – Nos,
mindegy. Akkor sem kaptuk meg.
– Nem néznék meg még egyszer? Nagyon fontos –
próbálkozott tovább Joe. – És még sohasem fordult elő, hogy
az általam küldött vagy kapott vizsgálati anyag bárhol eltűnt
volna.
Megint hosszú hallgatás következett. – Éppenséggel
megnézhetjük. De itt senki nem emlékszik rá, hogy ilyesmit
kapott volna.
A főbiológus megkérte Joe-t, hogy ismételje el pontosan,
125
milyen címre és melyik részlegnek küldte azt a valamit. S
még azt is megkérdezte, hogy elegendő bélyeget rakott-e rá.
Joe éppen belekezdett volna a válaszba, amikor a
főbiológus közbeszólt, hogy tartsa a vonalat, mert azt
mondják, hogy valaki mintha talált volna valamit. Joe, fülén
a telefonnal, hátradőlt a forgószékében. És eszébe jutott,
hogy ezek a beképzelt cheyenne-i kutatók néha tényleg
szeretik lenézni az egyszerű, „mezei" vadőröket – bár az is
igaz, hogy ez a hozzáállás kölcsönösnek mondható. Vern erre
már évekkel ezelőtt figyelmeztette őt. Egyik-másik
intézményvezető szerint a terepen dolgozó vadőrök gyakran
úgy viselkednek, mintha bennszülöttek lennének, és
elfeledkeznek arról, hogy állami, hatósági alkalmazottak;
olykor nem annyira a természet, mint inkább a helyi
gazdálkodók, vadászok vagy üzletemberek érdekeit
védelmezik. Néhány cheyenne-i fejes pedig afféle
elkényeztetett hírességeknek tartja a vadőröket, akik csak
parádéznak a csillogó-villogó autóikkal, fegyvereikkel és
jelvényeikkel. Mintha helybéli celebek volnának, nem pedig
állami alkalmazottak.
Ez az ellenszenv néha tényleg kölcsönös volt Joe például
sohasem telefonált be az ilyen központokba és
intézményekbe reggel nyolc előtt vagy délután öt óra után:
tudta, hogy ezek a figurák annyira azért nem szeretik a
munkájukat, hogy a szigorúan vett hivatali időn túl is bent
tartózkodjanak. Ő bezzeg akár hajnali ötkor is kimegy a
bighorni vadászterületekre őrjáratozni. De hát Cheyenne az
más. A biológusok fizetése nem függ attól, hogy megtalálnak-
e egy nekik küldött csomagot, vagy sem.
A szeme sarkából látta, hogy Sheridan és Lucy a
nappaliban játszik. Lucy most éppen kutya volt, vagy valami
ilyesmi, és fölágaskodott a hátsó lábára, hogy úgy kérje azt a
láthatatlan ennivalót, amelyet Sheridan nyújt feléje. Nagyon
édesen játszanak... Előző este Marybeth említette is, hogy a
126
kislányok mostanában nagyon jól kijönnek egymással, és a
jelek szerint nem viselte meg őket az a borzalom Ote Keeley-
vel. S hogy az utóbbi két napban mindketten a hátsó udvaron
játszottak a farakás közelében, de egyikük sem említette,
hogy mi is történt ott. Azt is hozzátette, hogy Sheridan,
akinek elég szélsőségesen tud ingadozni a hangulata,
mostanában mindig jókedvű. S ha ez így marad, akkor nekik,
a szülőknek sem kell aggódniuk, hogy esetleg valami tartós
trauma érte a gyerekeket.
– Bocsánat, tévedés! – jött vissza a főbiológus, és szólt
bele a telefonba. – Mégsem a maga küldeményét találtuk
meg. Fölbontottunk egy dobozt, de abban egy döglött sas
maradványai vannak. Ranchesterből küldte egy vadőr, hogy
nézzük meg, lövés végzett-e a madárral...
Joe valami csúnyát szeretett volna erre válaszolni, de
megfékezte magát. A főbiológus mindenesetre megígérte,
hogy majd telefonálnak, ha az a csomag mégis előkerül.

JOE ÁTMENT A KONY HÁBA meginni egy kávét. A felesége és

az anyósa az asztalnál ült, és azonnal elhallgattak, amint ő
belépett. Ebből Joe rögtön tudta, hogy róla beszélnek. Töltött
magának a csészéjébe, aztán megfordult, és
nekitámaszkodott a pultnak. Marybeth sugárzó mosollyal
tekintett rá. Missy is mosolygott, s olyan tartózkodó
tisztelettel nézegette őt, ahogyan korábban még soha. De
egyikük sem érdeklődött az állásajánlat felől, vagy arról, hogy
ő mit gondol a dologról. Egyelőre... Most mintha csak a
hangulatát akarták volna kiszimatolni.
Aztán Lucy mászott be a konyhába. Négykézláb. Aztán az
asztal mellett fölágaskodott a „hátsó lábaira" és kitátotta a
száját. Missy nagyi tört neki egy darabka amerikai
palacsintát, és megetette. Joe gyanította, hogy egész délelőtt
ez a játék volt műsoron.
– Ugye, finom volt, kutyuskám? – simogatta meg a nagyi.
127
 – Nem kutyus vagyok – szólt hátra Lucy, ahogy szaladt
vissza a nappaliba a nővéréhez.
– Én nem tudom, mi ez az egész, de a kislányok igazán
tündérek! – mondta Marybeth Joe-nak. – Lehet, hogy a
nagyanyjuk hozza ki belőlük a legjobbakat.
Joe nevetett, Missy pedig sokatmondó pillantást vetett a
lányára. Megszólalt a telefon a dolgozószobában, s Joe
átment, hogy fölvegye. Miután bemutatkozott, egy darabig
csönd volt a vonal végén. De a jellegzetes zúgás és recsegés
távolsági hívásra utalt.
– Maga nem ismer engem – szólalt meg aztán alig
hallhatóan egy női hang. – A cheyenne-i központban
dolgozom. – Megfontoltan, de idegesen beszélt.
Joe hátranyúlt, és oda sem nézve becsukta az ajtót. Most
már teljes csönd volt a szobában. Leült.
– Maga ma egy csomag ügyében telefonált hozzánk –
folytatta a nő. – Én láttam, hogy megérkezett, és átvitték a
Vadbiológiára. Aztán eltűnt.
– Mit ért azon, hogy eltűnt?
– Hát azt, hogy lába kelt.
Joe nem szólt semmit. Elgondolkodott. A nő
megismételte, hogy a küldemény megérkezett, de aztán
eltűnt. Joe hallotta, hogy fojtott hangon beszél. Mintha attól
tartana, hogy bármikor beléphet valaki abba a helyiségbe,
ahonnan telefonál.
– Ön kicsoda? – kérdezte Joe.
– Az nem fontos. Van két gyerekem és egy férjem, aki
most munkanélküli. Állami alkalmazott vagyok, és segélyt is
kapunk. Nekem szükségem van erre az állásra.
– Nekem is van két gyerekem, és úton van a harmadik.
– Akkor az lesz a legjobb, ha örökre el is felejti azt a
csomagot – mondta nagyon határozottan a nő, mint aki a
továbbiakban mossa a kezeit. – Egyszerűen csak felejtse el,
és foglalkozzon a saját dolgával.
128
 Joe komoran meredt maga elé. Már másodszor
tanácsolják ezt neki. Miközben beszélgettek, kihúzta az
asztalfiókot. A másik boríték, benne a maradék
ürülékdarabokkal, ott volt, ahová ő tette.
A nő pár másodperces szünetet tartott. – Mondhatnám azt
is – folytatta aztán –, hogy bármit küld nekünk, az úgyis el
fog tűnni.
– Miért vállalkozott erre a telefonhívásra? – kérdezte Joe.
Elkeseredett sóhaj hallatszott a vonal túlsó végéről.
– Nem is tudom. Csak mert úgy éreztem, hogy meg kell
tennem. De most le kell tennem.
– Nagyon szépen köszönöm, igazán... – próbált hálálkodni
Joe, de a vonal megszakadt. Egy darabig törte a fejét, hogy
most mit tegyen. Aztán, a bal kezében még mindig a
telefonnal, a jobbjával beletúrt a fiókba. Gyorsan meg is
találta a régi noteszét, és már tárcsázta is egyik régi barátját,
Dave Averyt. Együtt jártak a főiskolára, s Dave most
vadbiológus volt Montanában, a helenai Halászati és
Vadászati Hivatalnál. Joe-nak ezúttal szerencséje volt:
azonnal elérte Dave-et. Rögtön meg is kérdezte tőle, hogy
nem küldhetne-e el neki egy kis ürülékmintát független
elemzés céljából.
– Hol találtad? – kérdezte Dave.
– Az udvaromon.
– És az én wyomingi kollégáim nem képesek
megállapítani, hogy milyen élőlénytől származik?
– Vita támadt közöttük. Az egyik ezt mondja, a másik
amazt. – Joe tudatosan füllentett. Nem óhajtotta most
előadni az elveszett postai küldemény szomorú történetét. Mi
értelme lenne?
– Aha... Vagyis, ha jól értem, próbára akarod tenni a
szakmai képességeimet. Hogy ki tudom-e deríteni annak a
szarnak a gazdáját...
– Úgy van! – nevetett Joe, bár egyáltalán nem jó
129
kedvében. Dave pedig elvállalta, hogy megnézi, mi az a
valami. És sem magáról a mintáról, sem pedig a vizsgálat
eredményéről nem szól senkinek. Megint hátradőlt a székén.
Elgondolkozott azon, amit az a cheyenne-i nő mondott neki
az imént. Vajon ki lehetne-e deríteni, hogy ki ez a nő? Joe
elhitte neki, hogy igazat mondott az eltűnt mintáról. Pedig
maga is jobban szerette volna, ha nem így lenne. Mert így
most aztán tényleg sokkal bonyolultabb a helyzet.

130
 16. FEJEZET

AZ AUTÓ KEREKEI sisteregve pörögtek végig a csuromvizes

saddlestringi utakon, amint Joe Pickett a megyei seriff
irodája felé hajtott. Még mindig esett az eső, alig jártak az
utcán. Akinek mégis elő kellett bújnia, az az egyik ajtótól a
másikig szaladt, a két kezével takarva a fejét. Joe is
furcsállotta, hogy most már szinte egész nap csak esik.
Errefelé ritkaság az eső ebben az évszakban, sőt
tulajdonképpen máskor is. Joe megfigyelte, hogy a
wyomingiak nemigen tudnak mit kezdeni az esővel –
leginkább csak bemenekülnek előle, nézik a szobából az
ablaküvegen át, és várják, hogy elálljon. Ugyanezek az
emberek telente vidáman szerelik föl a hóláncot a kocsijuk
mind a négy kerekére, rutinosan közlekednek a tomboló
hóviharban, és lassítás nélkül gázolnak át a veszélyes
hótorlaszokon is, de ha elered az eső, akkor nem tudják, mi a
teendő. Néhány férfi nejlonhuzatot, vagy ahogy errefelé
mondják, „cowboykotont" rak a Stetson-kalapjára, de
esernyője nem soknak van. És még kevesebben szeretnek a
nyilvánosság előtt azzal a kezükben mutatkozni, mert az
esernyőt itt amolyan nagyvárosi és felvágós holminak tartják.
Kiröhögtetnék magukat vele... Joe esőköpenyt sem látott még
itt senkin; ha van is valakinek ilyenje, azt szépen
összecsavarva fölköti a nyereg hátuljára, és általában soha
többé nem is veszi le onnan. Joe viszont szerette az esőt, és
sajnálta, hogy errefelé csak ilyen kevés esik.
Vernnek igaza volt annyiban, hogy Saddlestring haldoklik.
Egy évtizeddel ezelőtt még termeltek a megye szénbányái,
miként a Twelve Sleep-i olajmező kútjai is. De a bányákban
ma már csak a karbantartók és kármentesítők dolgoznak, az
olaj kutakat pedig lezárták, mert a mostani világpiaci árakon
itt csak veszteséges lenne a kitermelés. Még a
131
mezőgazdaságimunka-lehetőségek is beszűkültek, miután
egy csomó nem idevalósi milliomos vásárolt itt mindenféle
birtokot, csakhogy leírhassa az adójából, aztán kivonta a
gazdálkodásból. Tíz éve nem volt ilyen alacsony az élőmarha
ára. A város főutcáján minden negyedik üzlet portálját
bedeszkázták. Az utóbbi öt évben elvándorolt a lakosság
harminc százaléka. A város minden részében lógnak a
házakon az „Eladó" táblák, és elképesztő mértékben zuhantak
az ingatlanárak. Saddlestring egyetlen rádióadója már
bejelentette, hogy egy hónap múlva befejezi a működését.
Magas, és egyre emelkedik a munkanélküliség. A Vern-féle
csővezeték viszont nemcsak földgázt hozna ide, hanem új
életet és dollármilliárdokat is.
Saddlestring amolyan klasszikus vadnyugati városként
született, arra a körülményre alapozva és álmodva a saját
szép jövőjét, hogy fontos kelet-nyugati vasútvonal mentén
helyezkedik el. A szép álmokból azonban semmi sem lett. Az
1880-as években egy dúsgazdag bányatulajdonos építtetett itt
egy impozáns szállodát, amely azonban többnyire üresen
tátongott, s szép lassan le is pusztult. Az észak-déli irányban
húzódó főutcának ma is mindössze négy olyan
kereszteződése van, amelybe érdemes voltközlekedési
lámpákat telepíteni, de még ezt a keveset sem hangolták
össze soha. A mindössze két-három háztömbnyi „belváros"
néhány épületének a homlokzata ugyan máig őrzi a
tizenkilencedik század végének hangulatát és főként
nagyravágyását, csakhogy ezektől az épületektől eltekintve a
főutca ugyanolyan sivár és jellegtelen, mint az egyutcás
amerikai kisvárosokban általában: üzlet üzlet hátán, ahol
leginkább vadászati és halászati felszereléseket meg
sportszereket kapni; közöttük egy-két büfé, kocsma meg
(jószerével csak marhasültet kínáló) vendéglő.
Joe megérkezett a seriffhivatalba. Belépett az előtérbe, s
fölakasztotta a fogasra a dzsekijét és a kalapját.
132
 – Még mindig ennyire esik? – kérdezte a pult mögött ülő
McLanahan seriffhelyettes. Joe bólintott, hogy bizony, még
annál is jobban, majd megkérdezte, nem beszélhetne-e most
Barnum seriffel. A recepciós és diszpécser Wendy jó darabig
csak némán és hűvös tekintettel méregette Joe-t, amiből
érezni lehetett, hogy a vadőrt az után a vasárnapi
telefonbeszélgetés után nem igazán zárta a szívébe. De a
hölgy aztán méltóztatott megenyhülni és a házi telefonon
fölszólni Barnumnak. Bejelentve, hogy itt van „Joe, a vadőr",
és szeretne vele beszélni.
Bud Barnum seriff ott ült az irat- és levélhalmokkal
telepakolt íróasztala mögött. Iszogatott valamit egy nagy,
fehér műanyag pohárból, amelyet mintha sohasem akart
volna letenni a kezéből. Az iroda szép tágas volt, de a
mindenütt nagy halomban álló folyóiratok, dokumentumok,
iratkötegek és hasonlók, no meg az általános rendetlenség
miatt Joe mégis szűkösnek érezte. Barnum íróasztalával
szemben egyetlen kopott, műbőr forgószék állt. Joe odament,
lepakolt néhány köteg iratot meg egy-két fölbontatlan levelet,
és leült.
Barnum szürcsölve ivott megint a poharából. Joe most
érezte meg az erős kávé illatát.
– Jártál már az új kávézóban, két sarokkal lejjebb? –
kérdezte Barnum. Joe bólintott, hogy igen. Marybeth
szeretett odajárni a finom kávé és a jókora muffinok
kedvéért, így aztán Joe szolgálati uzsonnaszüneteiben elég
gyakran találkoztak ott.
– Mert az tényleg nagyon jó hely – folytatta Barnum
csöndesen. – Bár a tulajdonosok egy kicsit lököttek. Olyan
hippis vagy milyen fazonok. Kaliforniából költöztek ide. A nő
nem sminkeli magát, és a lábát sem borotválja. Én viszont
nem értem, hogy ennek mi a jelentősége vagy értelme. A férje
meg valami számítógépes góré volt azelőtt, de aztán eladta a
vállalati részesedését, és idejöttek. Csak vegetáriánus kaját
133
lehet náluk kapni.
Barnum seriff nagyon fáradtnak, elnyűttnek látszott.
Sápadt arcbőre kissé már be is szürkült, s feltűnően táskás
volt a szeme alja is.
– És most kínálják ezeket a mindenféle kávékat – emelte
föl a poharát Barnum. – Ez itt például etióp Jaba-Java. Te
hallottál már ilyenről? Mert én egész életemben azt szoktam
meg, hogy csak egyfajta kávé létezik, az is nagy, piros
dobozokban érkezik hozzánk, rajta valami mexikói vagy
kolumbiai paraszt képével. Most viszont hirtelen lett vagy
százféle kávé. Ebben a kávézóban mindennap kínálnak
valami új különlegességet Elhatároztam, hogy naponta
megkóstolok egy újabbat, hogy pótoljam azoknak az
évtizedeknek a mulasztását, amikor örökké csak azt az egy
régi fajtát ittam. És nem is tudom, mi van velem az utóbbi
időben. Nem esik már jól sem a cigi, sem az alkohol, de egy
löket kávé hihetetlenül föl tud dobni. Koffeinnal lövöm be
magamat! – nevetett. – Ez nem vall rám, és öregnek érzem
tőle magamat.
Odanyújtotta Joe-nak a poharat, hogy kóstolja meg ő is.
Joe az udvariasság kedvéért beleivott egy kicsit. Barnum
tényleg nagyon kedves és közvetlen tudott lenni.
Joe bólintott, hogy tényleg finom a kávé.
– Ugye, milyen jó? – csillant föl Barnum szeme. –
Mondtam én... De ki a fene gondolta volna, hogy Afrikából,
méghozzá Etiópiából is jön ide kávé? Ide! Mintha nem lenne
már elég jó nekünk a jó öreg amerikai kávé!
Joe a főiskolai tanulmányaiból még emlékezett rá, hogy a
kávécserje speciel Etiópiából származik. Mostanra azonban
már elege lett a kávétémából, vett egy mély lélegzetet, és
egyből a tárgyra tért: – Kérdezhetnék valamit a vadászok
meggyilkolásáról?
Barnum egy kicsit fölegyenesedett ültében, és fáradt
tekintetét Joe-ra emelte. – Pontosabban mire lennél
134
kíváncsi?
Joe belekezdett volna a válaszba, de Barnum közbeszólt.
– Először is azt tisztázzuk, hogy te melyik táborba
tartozol.
– Hogyhogy melyik táborba?
– A Wacey Hedemanébe vagy az enyémbe? – mondta
Barnum, mint aki nem érti, hogy mit nem lehet ezen érteni.
– Az a pasas nekem ellenlábasom, neked pedig a haverod.
– Én semleges vagyok – dadogta Joe zavartan, de
őszintén. – Én nem óhajtok ebben a dologban állást foglalni.
Barnum megfáradt tekintettel, de még mindig
rezzenéstelen és kiismerhetetlen arckifejezéssel nézett rá.
Joe-t idegesítette, hogy fogalma sem lehet, mi járhat most
ennek az embernek a fejében.
– Nos, akkor maradj is legalább semleges! – emelte föl az
ujját Barnum.
– Szándékomban áll.
– Mert ugye, közeleg a választás. És én vesztésre állok –
jelentette ki Barnum meglepő őszinteséggel. – Én már elég
régóta vagyok a pályán, tudom, hogy ez itt az utolsó
terminusom, még ha ezt egyelőre senki más nem látja is át.
Joe nem tudta, mit válaszolhatna erre. De azt sem tudta
elképzelni, hogy ne Bud Barnum legyen a seriff itt, Twelve
Sleep megyében. Nyilván maga Barnum sem nagyon...
– Gőzöm sincs, mihez kezdjek azután – folytatta Barnum.
– A kormányzó talán fölkínál majd nekem valami állást,
de akkor el kell költöznöm Cheyenne-be. Én viszont
szeretnék inkább itt maradni, és végigkóstolni az összes
kávéfajtát
Joe bátortalanul jegyezte meg, hogy hiszen másfél hónap
van még a seriffválasztásig, addig még bármi megtörténhet.
Barnum fáradtan legyintett.
– Valamit akartál kérdezni.
– Igen... Szóval, az érdekelne engem, hogy körülbelül hol
135
tart a nyomozás.
– Hogy hol tart a nyomozás?! – kérdezett vissza kissé
gúnyos hangsúllyal és túljátszott mimikával Barnum.
– Arra könnyen válaszolhatok, barátom. Az állami
kriminalisztikai intézet ballisztikusai kimutatták, hogy
mindhárom Mississippiből szalajtott balfaszt közvetlen
közelről lőtték le, ugyanazzal a kilencmilliméteres
félautomata pisztollyal, amelyet Clyde Lidgardnál találtatok
meg Hedemannel és McLanahannel. Lidgard válságos
állapotban fekszik a billingsi kórházban. Még mindig nem
nyerte vissza az eszméletét, és az orvosok mindig azt
mondják, hogy a következő reggelt nem éri meg, de eddig
még mindig megérte. S ha Lidgard nem nyeri vissza az
öntudatát, és nem mesél el nekünk egy új, a mi eddigi
ismereteinktől eltérő történetet, akkor az ügyet jószerével
lezártnak tekinthetjük.
Joe még várta volna a folytatást, de az elmaradt.
– Ha jól értem, a nyomozás abban a pillanatban lezárul,
amikor Clyde Lidgard meghal?
– Jól érted – helyeselt Barnum. – Hacsak persze valami új
bizonyíték föl nem merül, mert akkor újra megnyitjuk az
ügyet. Ez ilyen egyszerű.
Joe bólintott. – A lakókocsiját ellenőrizték?
– Az említett lakókocsit alaposan ellenőrizték ennek a
hivatalnak, valamint az állami hatóságoknak a munkatársai
is – húzta el most már nagyon gúnyosan a száját Barnum. –
Semmi olyasmit nem találtak, ami Lidgard mellett vagy
ellene szólna. Ha érdekel a jelentés, ott van a dossziéban.
Elolvashatod. Lidgard fura szerzet volt, s a lakókocsija sem
hétköznapi látvány. Sem kívülről, sem belülről. Volt egy
Kodak Instamatic gépe, és azzal ezerszámra készített fotókat.
És szerette gyűjteni is a képeket, főként Marilyn Monroe-ról.
Megvolt neki a Playboynak az a híres száma is, amelyben a
csaj először levetkőzött... Szerintem az egész óriási
136
gyűjteményében ez a folyóiratszám volt az egyetlen értékes
darab. És megeszem a kalapomat, ha még mindig ott van,
mert több mint valószínű, hogy valamelyik helyszínelő állami
kollégánk szép sunyiban eltette magának. De ezt a Playboyt
leszámítva nagy valószínűséggel még minden ugyanúgy ott
van a lakókocsiban, amelyet lezártunk és lepecsételtünk.
Joe nagyon figyelt, igyekezett mindent megjegyezni, és
türelmesen kivárta, hogy Barnum seriff a végére érjen a
fejtegetéseinek.
– Körülnézhetnék ott én is egy kicsit? – kérdezte aztán.
Barnum kissé zavarodottan és értetlenül pislogott. Aztán
lassan elmosolyodott, mintha tulajdonképpen
szórakoztatónak találná a felvetést. – Ki akarsz menni oda
egy kicsit nyomozni?
– Csak kíváncsi vagyok.
– És mitől vagy te ennyire kíváncsi, ha szabad
kérdeznem? – húzta föl a seriff a szemöldökét.
Joe megvonta a vállát. – Bizonyos értelemben érintve
érzem magam. Hiszen Ote Keeley az én udvaromon halt meg.
Ez az ügy az én egész családomat is érinti.
– És? – tárta szét a kezét Barnum. – És akkor mi van? Mit
lehet itt még kideríteni vagy megfejteni? Én már több mint
húsz éve találkozom efféle ügyekkel, és elég gyakran kell arra
a szomorú és nehezen megmagyarázható következtetésre
jutnunk, hogy a dolog az és annyi, amennyit látunk belőle.
Nincsenek további kideríthető összefüggések.
– Biztosan így van – mondta Joe. – De erről szeretnék a
saját szememmel meggyőződni.
A seriff végtelennek tűnő pillanatokig csak szó nélkül
bámulta Joe-t. – Tégy, amit jónak látsz – mondta végül. –
Lidgard lakókocsijának a kulcsai is ott vannak a dossziéban.
Csak ne vigyél el semmit, és ne tegyél tönkre semmilyen
esetleges bizonyítékot, mert még előkerülhet egy rokon, aki
igényt tart az ottani holmikra.
137
 Joe megköszönte az engedélyt, és fölállt.
– Joe! – szólt utána a seriff, amikor már a kilincset fogta.
– Neked most nem odakint lenne a helyed? Kergetni a
vadorzókat, számolgatni a gyanús szarvastrágya kupacokat,
és végezni a vadőrök egyéb nemes feladatait?
Joe megtorpant, és hátrafordult. – De. Most odakint lenne
a helyem – bólogatott. – És már megyek is. – Azt már nem
tette hozzá, amit magában gondolt erről a fölvetésről: Mint
ahogy neked is odakint lenne most a helyed, keresni a még
föllelhető legapróbb nyomokat és bizonyítékokat, nem pedig
idebent, a meleg szobában dögleni, szürcsölgetni az etióp
kávét, és aggódni a közelgő seriffválasztás miatt.

JOE MEGKAPTA A BŰNÜGY I nyomozati Jelentés másolatát és

a lakókocsi kulcsait McLanahan seriffhelyettestől.
– Idegesítő az öreg, igaz? – jegyezte meg McLanahan. –
Mostanában mi itt nemigen unatkozunk. És ha én
megpróbálok viccelődni, vagy akár csak nevetni is valamin,
akkor rögtön megkapom, hogy hagyjam abba, mert ez nem
egy kabaré vagy cirkusz, ahol folyton csak röhögni kell.
Joe bólintott, aztán vette a dzsekijét és a kalapját.
– Nem kabaré és nem is cirkusz! – ismételte McLanahan,
amikor Joe kilépett az ajtón. Még mindig szakadt az eső.

LIDGARD LAKÓKOCSIJÁNAK AJTAJÁN nagy darab, tépett karton

lógott, rajta vastag, nagybetűs, filctollas felirattal: „Aki ide be
akar hatolni vagy rongálást követ el, azt a törvény teljes
szigorával fogja üldözni! Twelve Sleep megye Seriffhivatala”.
Az eső eláztatta ezt a kartonlapot is; a betűk „meghíztak",
és levet eresztettek, a festék itt-ott lecsurgott az ajtólapra is.
A lakókocsiban sötétség honolt A kinti, egyébként is
borongós félhomályból nem sok fény szűrődött be a mocskos
ablakokon. Joe keresett egy villanykapcsolót, de kiderült,
hogy itt már nincs áram. Áporodott szag töltötte be az egész
138
belső teret, a hűtő és a szemétláda felől pedig rothadó
ételmaradék orrfacsaró bűze terjengett. Joe úgy döntött,
ezeket majd a végén, kifelé menet nézi meg, mert nem akarta
már most, az elején elhányni magát. Elővette az övéből az
elemlámpáját. Kicsit idegesítette, hogy egy haldokló
otthonában kutakodik. Ha korábban nyomoznia és
vizsgálódnia kellett, azt mindig odakint a szabadban
végezhette, általában egy lelőtt és sorsára hagyott nemes vad
teteme körül. Most, ebben a lakókocsiban nyomasztotta a
bezártság. Az járt az eszében, hogy nem voltak ők annyira
közeli ismeretségben, hogy csak úgy betörjön ennek a Clyde
Lidgardnak az otthonába. Ráadásul azt sem tudta, hogy
tulajdonképpen mit is akar itt megtalálni.
A lakókocsi szűk volt, és koszos. A sár és egyéb piszok
vastagon lepte a padlót, de még a polcokat is. Joe csak állt
középen, a konyhaasztal mellett, és megpróbálta eldönteni,
hol is kezdje. Körbevilágított a lámpával. Fölfedezett egy
keskeny folyosót. Arra lehet menni... Fölfedezte, hogy
minden ajtó tárva-nyitva áll – valószínűleg a helyszínelők
hagyták így. A „hall" végén, a viszonylag nagy hálószobában
még egy ágynak a lábát lehetett kivenni innen az elemlámpa
fényénél. A keskeny folyosóról két kisebb helyiség nyílott: az
egyik a fürdőszoba, a másik meg valami kamra.
Joe tett pár lépést ezen a folyosón, aztán a pisztolytáskája
beleakadt egy kiálló szögbe. Visszafordult, lecsatolta és a
konyhaasztalra tette az egész fegyverövet. Csak a zseblámpát
tartotta magánál.
Benézett a fürdőszobába. A párától összeráncosodott és
már alaposan ki is fakult, régi Marilyn Monroe-képek
borították a falakat és a mennyezetet. A rajzszögek is rég
elrozsdásodtak. A sarokban a polcok tele voltak beporosodott,
barna orvosságos üvegekkel. Látszott, hogy a legtöbbjükhöz
évek óta nem nyúlt senki, Joe nem nagyon értett a
gyógyszerekhez, de a címkékről látszott, hogy nagy részüket a
139
helyi veteránkórházban írták föl. A legújabb kinézetűt
Saddlestringben, a Barrett-féle gyógyszertárban váltották ki.
Joe olvasta a Thorazine és a Prozac feliratokat, de neki egyik
név sem mondott semmit.
A kisebbik hálószoba vagy inkább hálófülke tele volt
dobozokkal, ruhákkal, limlommal. Belépni is csak úgy
lehetett, ha az ember előbb kivett néhány dobozt. Joe
belevilágított néhányba, és azt látta, hogy tele vannak
fényképes borítékokkal. Ahogy már Barnum seriff is
említette, több ezer fotó van itt.
A nagyobbik hálószobát majdnem teljesen kitöltötte a
kétszemélyes ágy. Joe csak oldalazva tudott mozogni. A falon
itt is volt néhány megsárgult Marilyn Monroe-kép, egy
fénykép a régi időkből, rajta katonaruhában a fiatal Clyde
Lidgard, s volt ott egy céges naptár is, a saddlestringi Lane-
féle állateledel-üzlet kiadványa. Az ágyon az okkersárga
lepedőkről és takarókról Joe megállapította, hogy eredetileg
fehérek lehettek, csak hát ennyire bepiszkolódtak... Ezt a
helyiséget is áporodott szag töltötte be.
A szekrényekben meglepően sok ruha volt. Fogason függő
zakók, öltönyök és ingek egész sora. De már évek óta nem
hordta őket senki – vastagon belepte mindet a por. A ruhák
fölötti polcon körülbelül egy tucat doboz a 30-30-as
puskalőszerből. A címkéken az árak a 8,50 és a 18 dollár
között mozogtak, ami árra utalt, hogy legalább húsz éven át
vásárolgatták ezeket a töltényeket. A régebbi dobozok üresek
voltak, Lidgard azonban valami miatt megtartotta őket. A
fényképek, a limlom, a gyógyszeres üvegek és tölténydobozok
tömege azt sugallta, hogy Lidgard kényszeres gyűjtögető
lehetett. Joe álldogált még egy darabig az ágy végénél, azon
gondolkodva, mi kerülhette el netán a figyelmét. Azt még
észrevette, hogy valaki már matatott itt nemrég – a vastag
porrétegen itt-ott lehetett látni ujjnyomokat. Nyilván a
napokban a helyszínelők. De Joe-nak nem volt konkrét
140
elképzelése, hogy mit is kellene neki még keresnie.
Becsukta a szekrényajtót, és a mellzsebéből elővette a kis
jegyzetfüzetét
„Lidgard lakókocsija: – körmölte bele –
kilencmilliméteres lőszer sehol.”
Csak több fordulóval tudta az összes fényképes dobozt
kihurcolni a konyhába, ahol valamivel jobb volt a világítás.
Kiderült, hogy a borítékok telepakolásánál az amennyi
belefér volt az egyetlen rendezőelv. Úgy általánosságban a
felül lévő borítékok újabban készült képeket tartalmaztak, a
dobozok fenekén lévők pedig régieket.
Joe megnézett néhány sorozatot az újabb képekből, majd
gondosan visszapakolgatta őket a megfelelő borítékokba. A
legújabbakat a Barrett-féle gyógyszertárban hívták elő,
ugyanott, ahol Lidgard a gyógyszereit is kiváltotta.
Joe abban reménykedett, hogy ezekből a fotókból kiderül
valami fontos is. Csalódnia kellett: csak az derült ki ugyanis,
hogy ez a Lidgard igen buzgó, de igen gyönge fotós volt.
Százával halmozódtak föl itt a különféle témájú, gyakran
semmitmondó fényképek. Lidgard a jelek szerint
mindenhová magával vitte a gépét, s a kocsija ablakából
rengeteg olyan, többnyire homályos és balra dőlő felvételt
készített, amelyeket legföljebb ő tudott volna
megmagyarázni. Erdők, fák, bokrok... végtelen sorozatokban.
Joe meresztette a szemét, hogy van-e valami érdekes ezek
között a fák és bokrok között, de nem fedezett föl semmit.
Rengeteg volt a tájkép: dombok, hegyek, zsályacserjével
borított lejtők, a folyóvölgy... Némelyiken rajta volt Clyde
Lidgardból is valami. Például a cipős lába, ahogyan ott áll, és
fényképez. Lidgard néhány, teljesen homályos, ám nagyon is
mogorva „portréja": kinyújtott kezében maga elé tartotta a
gépet, és exponált. Joe ezeken az arcképeken is megpróbált
fölfedezni valamit – de nem volt azokon semmi, legföljebb
csak az emberi arcot ijesztően elcsúfító, otromba
141
vakuárnyékok és túlvilágított foltok. Egy eléggé viszolyogtató,
a fürdőszoba tükréből exponált kép a fotósról – ennek a nagy
részét is kiégette a vaku fénye. Képek a Lidgard által
takarított hegyvidéki házikókról és saddlestringi belvárosi
épületekről. Két teljes tekercsnyi kép hótorlaszokról. Az egyik
képen Joe végre ki tudott venni néhány, itt alig légypiszoknyi
méretű jávorszarvast: az állatok a síkság peremén haladtak
valamerre. De akadt ott néhány homályos kép Lidgard
fonnyadt péniszéről is.
Joe kimarkolt a dobozból néhány borítéknyi, az elmúlt
években készült képet. Elég sok a veteránkórházban készült:
nővérek, orvosok, lámpák, más páciensek, padlócsempék, és
itt is néhány saját pénisz...
Joe nézegette a képeket, de közben már sötétedett, s alig
lehetett látni. A legutóbbi fotók az elmúlt nyáron készültek,
Saddlestring környékéről. S volt itt legalább két hónapnyi
kihagyás a legutolsó képek és Lidgard halála között. Joe ezt a
szünetet is följegyezte a noteszébe. S elgondolkodott, hogy
vajon miért hagyott föl Lidgard az értelmetlen, de örökös
fotózással.
Amikor visszacipelte az utolsó dobozt is a „lomtárba",
akkor érezte csak, hogy megfájdult a feje. A bádogtetőn
csapdosó eső most már mintha az agyát kopogtatta volna.
Körülnézett megint, s igyekezett olyan tárgyakat fölfedezni,
amelyek nem szerepelnek a képeken, de elárulhatnák, hogy
ki is volt ez a Clyde Lidgard, s hogyan és miért került abba a
vadásztáborba. De nem fedezett föl semmit, és a fényképek is
nyomasztóan hatottak rá. Kínos volt számára, hogy
beleturkál ilyen intim magánügyekbe, mint egy
fényképgyűjtemény. Ráadásul nem is volt semmi értelme
ennek a turkálásnak. Csak annyi derült ki, amennyit eddig is
lehetett tudni: Lidgard valamilyen okból tömegével készítette
a felvételeket, aztán gyűjtötte és raktározta őket. Joe
feltételezte, hogy Lidgard valami olyasmit láthatott ezeken a
142
képeken, amit rajta kívül senki. Esetleg csak akkor látta
ezeket a valamiket, amikor fotózott, és csak a képek előhívása
után derült ki, hogy valójában nincs ott semmi. Joe
szomorúan látta be, hogy most sem tud többet erről az
emberről, mint amikor belépett a lakókocsijába. Vagy ha
mégis, például a péniszfotók kapcsán, akkor ő nagyon
szívesen lemondott volna erről a többletinformációról.
Vett egy mély lélegzetet, és kinyitotta a hűtőt. Valósággal
az arcába csapott az orrfacsaró bűz. Bevilágított a
zseblámpával: penészes hamburgerek, piszkossárgára alvadt
tej, szétrohadt sajtdarabok... Kinyitotta a fagyasztó rekeszét
is; az majdnem üres volt, de még undorítóbb bűz áradt belőle.
Joe odalépett a lakókocsi ajtajához, és kinyitotta, hogy
legalább egy kis friss levegő bejöhessen. Aztán visszament a
hűtőhöz. Annak a polcait elborította az alvadt, megfagyott, de
azóta már kiolvadt vér és egyéb folyadék. A vérfoltokba és a
rekesz oldalának mocsokrétegeibe barna szőrcsomók voltak
beletapadva. Joe elképedt. Clyde Lidgard nemrégiben
valamilyen vadállat testrészeivel pakolhatta tele a mélyhűtőt.
De amit ő ide belepakolt, azt valakik eltüntették...

JOE OTT ÁLLT a lakókocsi mellett, meggörnyedve és a

térdére támaszkodva. A hányingerrel küszködött, mélyeket
lélegezve. Fájt a feje, és a bűz még mindig csípte a szemét. A
friss, hideg levegő végül segített rajta. A dombok felől az
esőáztatta zsályabokrok tiszta illatát sodorta erre a szél; Joe
megkönnyebbülten szippantgatott belőle. Ment le a nap, a
dombok hajlatában vörösre színeződött az ég pereme.
Joe fölegyenesedett, s a ruhája ujjával megtörölgette a
szemét. Aztán a háta mögül hirtelen óriási, lobbanó-robbanó
hangot hallott. Megfordult, és látta, hogy a lakókocsiból
lángtenger csap ki. Kissé megperzselődött ő is.
A lakókocsi hihetetlen gyorsasággal égett le. A falak
pillanatok alatt kidőltek, s a lángtengerből egy idő után már
143
csak a váz tartóvasai meredeztek kifelé.
Joe tehetetlenül bámulta. Ha volt is még odabent
bármilyen bizonyíték, az most megsemmisült. De hogyan
történhetett ez? Benzinszagot nem lehetett érezni...
Eszébe jutott, hogy bent hagyta a pisztolytáskáját.
Hangosan káromkodott egyet. Aztán valamiért megint azt
érezte, hogy meg kell fordulnia.
A Saddlestring felé vezető úton felvillant két féklámpa.
Kisebb antilopnyáj szaladt át az úton, azért volt kénytelen
lassítani az autó. Ahogy Joe a félhomályban még ki tudta
venni: egy sötét Chevrolet Suburban...
Vern Dunnegan járt ilyen kocsival. Igaz, rajta kívül még
mások is, méghozzá elég sokan. Vern annak idején arra
oktatta Joe-t, hogy legyen ravasz: várja meg az alkonyt, és ne
kapcsolja be a fényszórókat, mert úgy a legkönnyebb
észrevétlenül becserkészni az orvvadászokat.
Joe eltűnődött, hogy tényleg Vern ült-e abban a kocsiban.
És ha igen, vajon mit keresett itt, Lidgard lakókocsijánál...

144
 17. FEJEZET

AMIKOR JOE HAZAÉRT, Wacey sárral jól telefröcskölt kocsija

ott parkolt a behajtón. Joe beállt mellé, s amikor elindult be a
házba, megszagolta a ruhája ujját. Még mindig erősen
érződött rajta a füstszag, Clyde Lidgard porig égett
lakókocsijának sajátos emléke. Maxine az ajtóban várta, és
szorosan a lába mellett haladva, aranyló árnyékként kísérte
be őt a házba. A gyerekek megint valami állatosat játszottak:
Lucy volt az állat, Sheridan láthatatlan falatokkal etette őt,
Missy nagyi pedig mosolyogva nézte. Wacey az ajtófélfának
támaszkodott, s onnan nézett befelé Joe dolgozószobájába,
ahol Marybeth az asztali naptárt lapozgatta. Joe odament
mellé.
– Kérsz egy sört, mielőtt megiszom én az egész készletet?
– kérdezte Wacey.
– Jöhet!
Wacey elment, s hozott egy hideg üveget. – Nincs valami
kellemes illatod – súgta oda a szája sarkából, ahogy elment
Joe mellett. Kitöltötte a sört. – Hallottam, hogy leégett Clyde
Lidgard lakókocsija. De hogy az istenbe történhetett ez?
Joe-nak elég nyomott volt a hangulata. A lángözöntől
biztonságos távolságba húzódva rádión beszólt a
saddlestringi önkéntes tűzoltóknak (akik tíz perccel azután
érkeztek ki, hogy a lakókocsinak a váza is összeroskadt,
ragyogó szikraözönt csapva szét maga körül), és értesítette
Barnum seriffet is (aki csak hápogott értetlenkedve, és
szomorúan sóhajtozott). A tűzoltók megtalálták a pisztoly és
a fegyvertáska maradékát. Az a feketére összeégett-
összeolvadt valami most is ott bűzölgött a kocsija platóján,
ahová hajította. Joe rühellte ezt az egész dolgot, és régen
érezte magát ennyire hülyének. Szarrá égetni a saját
fegyverét...
145
 – Kérdezted már őt, Marybeth?
– Engem? Miről?
Marybeth sejtelmesen mosolygott, Joe pedig értetlenül
bámult hol az egyikre, hol a másikra.
– Wacey-nek van számunkra egy ajánlata – közölte
Marybeth.
Wacey beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
Kicsi volt az a szoba. Wacey szélesen mosolygott, és
Marybeth is szélesen mosolygott.
– Aimee Kensingernek el kell utaznia a férjével együtt
Velencébe, három és fél hétre – kezdte részletezni a dolgot
Wacey. – És megkérdezte tőlem, hogy nem ismerek-e valakit,
aki elég megbízható ahhoz, hogy erre az időre beköltözzön a
házba, vigyázzon ott mindenre, és mindennap megsétáltassa
a kutyáját is. Azt a kis patkányt, azt a Jack Russel terriert.
Joe lassan bólogatott, várva a folytatást.
– És Wacey bennünket ajánlott – folytatta Marybeth
olyan hanghordozással, amelyből nem volt nehéz kitalálni,
hogy neki tetszik az ötlet. – Az egész családot. Jöhet anya is.
Wacey hátrabökött a hüvelykujjával a nappali felé, ahol
Joe anyósa üldögélt. – így aztán a kedves mama is élhet egy
darabig olyan körülmények között, amelyekhez jobban
hozzászokott. – Miközben ezt mondta affektálva, úgy
illegette magát, hogy Joe elnevette magát, pedig nem sok
kedve volt nevetgélni. – Olyan lenne, mint egy családi üdülés,
csak éppen nem kell messzire elutazni hozzá.
Joe a feleségéhez fordult. – Neked eszerint lenne hozzá
kedved?
Marybeth gyakorlatias választ adott. – Nézz körül. Itt
most alig férünk el. Anya a kanapén alszik, a házban minden
esik széjjel, éppen ideje lenne ezt-azt megjavíttatni és
kipofozni. Jöhetnének a mesterek, dolgozhatnának anélkül,
hogy bárkit is zavarnának. És egy kicsit már unom, hogy mi
mindig csak itt vagyunk. Ez olyan lenne végre, mint egy
146
vakáció. Egy családi üdülés.
– És, ha jól tudom, ti még sohasem mentetek el üdülni
sehová – tette hozzá gyorsan Wacey. – Most viszont itt az
óriási lehetőség. Borzasztóan jó lehetőség!
– Csütörtökön költözünk át – ragyogott Marybeth.
– Ezek szerint a dolog már el van döntve – mondta fakó
hangon Joe, és kiitta a sörét
Marybeth fölajánlotta Wacey-nek, hogy maradjon ott
vacsorára, de ő azt mondta, hogy mindenképpen haza kell
mennie. És már indult is. Kifelé ballagva hirtelen megállt, és
elkezdte figyelni a két kislány játékát.
– Nagyon aranyos kis kutya vagy! – szólt oda a
kisebbiknek.
– ÉN NEM KUTYA VAGYOK! – morgott vissza haragosan
Lucy, fölágaskodva a „hátsó lábaira", és apró „mancsait" az
álla alá szorítva. Kitátott szájába Sheridan dugdosta a
láthatatlan csemegéket.
– De akkor milyen állat vagy?
– Nem kutya – morogta Lucy, és visszaereszkedett négy-
kézlábra.

JOE KIKÍSÉRTE a kocsijához Wacey-t, aki megállt a

sötétben, mielőtt beszállt volna. Elővett egy doboz sört, és
Joe a következő pillanatban már hallotta is, hogy fölbontja.
– Te Joe! – köszörülte meg a torkát Wacey. –
Belegondoltál, mi lesz, ha elterjed a pletyka, hogy te
gyújtottad föl Clyde Lidgard lakókocsiját?
– Újabb elképesztő és röhejes cselekedet a részemről –
sóhajtott szomorúan Joe, és odanyúlt a saját kocsijának a
platójára, hogy meleg-e még a fegyvere. Bizony, még meleg
volt. Aztán röviden elmesélte, hogy mi volt odakint, s azt is,
hogy el nem tudja képzelni, mitől keletkezhetett a tűz. Azt
viszont kihagyta a történetből, hogy közvetlenül a lángok
föllobbanása előtt látott elmenni a helyszín közeléből egy
147
sötét Chevrolet Suburbant.
– Micsoda balszerencse! Micsoda pech! – nézett Wacey a
használhatatlanná vált pisztolyra. – Lefogadom, hogy az a
kárörvendő Barnum jót fog röhögni, ha meghallja. Mert
holnap már a fél város tudni fogja.
Joe csak sóhajtozott tovább. Ő maga sem akarta elhinni,
hogy már másodszor veszíti el a szolgálati fegyverét.
Wacey figyelte őt, kissé félrebillentett fejjel, aztán húzott
egy nagyot a söréből. – Biztos, hogy neked mindenáron
nyomoznod kell ebben az ügyben?
– Ote Keeley itt halt meg az én udvaromon, a farakáson.
És ettől mégiscsak kissé személyes nekem. Egy csomó
kérdésre nem találom a választ.
– Például mire?
Joe megdörzsölte a szemét Odakint mindkettőbe
belecsapott a forró füst, és még mindig nem múlt el a
viszkető érzés. – Nos, például sehogy sem tudom elhinni,
hogy ez a szerencsétlen Clyde Lidgard egyszer csak kapta
magát, és minden ok nélkül lepuffantott három vadászt,
aztán még meg is várt bennünket odafönt, a táborban. Arra
sem találom a magyarázatot, hogy Ote Keeley miért tette meg
azt a hosszú utat idáig, hogy pont az én hátsó udvaromon
haljon meg.
– Joe! – Wacey hangja kissé feszülten csengett, mintha
kezdené elveszíteni a türelmét. – Clyde Lidgard egy be- és
kiszámíthatatlan idióta. Milyen magyarázatot keresel egy
ilyennek a viselkedésére? Nincs magyarázat, éppen mert
idióta. Hagyd a francba az egészet!
– Úgy beszélsz, mint Barnum meg a többiek.
– Talán azért beszélünk így, mert igazunk van – mondta
erre Wacey. Ivott megint a söréből, s a holdfény kékesen
csillant meg a fölfelé emelt fémdobozon. – Higgyél nekem,
Joe. Ezt az ügyet már alaposan kivizsgálták. Mindenki meg
van elégedve az eredményekkel. Nekünk pedig a halakkal és a
148
vadakkal kell foglalkoznunk. Kergetni a kocavadászokat,
ahogy mondani szokták. Mi nem detektívek vagyunk. Az
emberek is csak annyit várnak el tőlünk, hogy védjük a szent
anyatermészetet, azokat a drága és aranyos állatokat. Ne
akard itt eljátszani az igazság magányosan küzdő bajnokát.
Csak annyit érsz el vele, hogy kínos helyzetbe hozod a
főnökeidet, az egész szervezetet, magadat pedig még nagyobb
bajba kevered. Ha ez egyáltalán még lehetséges. Kinek jó az?
Joe szórakozottan rugdosta a kavicsokat, s nem emelte föl
a tekintetét.
– És ki tudja, mikor kerülsz szembe egy olyan rossz
szándékú alakkal, aki, amikor odanyúlnál a fegyveredért,
hogy megvédd magadat, megint elveszi tőled azt az átkozott
pisztolyt?
Joe a sötétben nem látta, csak érezte, hogy Wacey
mosolyog.
– Nos, akkor te most kifejtetted a te véleményedet –
dünnyögte Joe kedvetlenül.
– Igen. Te pedig foglalkozz inkább a te aranyos kis
családoddal, és élvezd a „nyaralást" az Eagle Mountain
Klubban – tanácsolta Wacey. – Különben is kezd komolyan
beindulni a vadászidény, és nyilván lesz épp elég
elfoglaltságod. Ahogy nekem is.
– Tudom.
– Te pedig mindig ezt szoktad mondani, mikor igazából
nem értesz egyet valakivel, de már nincs kedved
ellentmondani vagy vitatkozni – csóválta a fejét a sötétben
Wacey. – Elég jól ismerlek már, Joe. Elképesztően makacs és
fafejű tudsz lenni.
– Tudom – mondta ismét Joe, mire Wacey csak mordult
egyet. Szótlanul álltak egy darabig a sötétben. Az égen sötét
felhők gomolyogtak, fekete leplekként úszva el a különböző
csillagképek és a hold előtt.
– Miért nem te és Arlene mentek Kensingerék lakásába?
149
 Wacey még nagyobbat mordult. – Arlene-nek a luxus a
nyolcvan tévécsatornánál kezdődik. Ő nem lenne annyira oda
attól a lakástól, mint Marybeth... Arról nem is beszélve, hogy
esetleg megtalálhatná egy elveszett zoknimat a nő ágya alatt.
Joe bólogatott, bár sejtette, hogy az úgysem látszik a
sötétben.
– Még egy hétig dolgozom, aztán bejelentem, hogy
megpályázom az állást. A seriffséget – folytatta Wacey
hosszú hallgatás után. – Szabadságot akarok kivenni, de ha
nem kapom meg, akkor kilépek, itt hagyom ezt az egészet.
– De mi van, ha nem te győzöl a seriffválasztáson? –
kérdezte Joe.
– Győzni akarok, és győzni is fogok – mondta Wacey a rá
jellemző magabiztossággal.
– De mi lesz, ha mégsem?
Wacey nevetett, és kiitta a sörét Aztán az üres dobozt Joe
kocsijának a platójára hajította. Majd ott fog zörögni holnap
menet közben, ha valaki le nem szedi. – Hát... ezt tényleg
nem tudom. Gondolkodtam már rajta eleget. Lehet, hogy
visszamegyek a rodeóba, és bikalovaglásból próbálok majd
megélni.
Wacey kinyitotta a saját kocsijának az ajtaját. Egymásra
néztek a kocsibelső kigyulladó kis lámpáinak félhomályában.
– Komolyan beszélek, Joe – ült be Wacey a kormány
mögé. – Hagyd a francba ezt a gyilkossági ügyet. Foglalkozz a
saját munkáddal, és élvezd a vakációt a családoddal. Neked
csodálatos családod van, és csodálatos feleséged.
Wacey magára csukta az ajtót, és megint teljes lett a
sötétség. Wacey indított, s a reflektorok fényárba borították a
lehámló festékű garázsajtót
Csikorogtak a kavicsok a kerekek alatt, aztán Joe még
elnézte egy darabig, ahogy a Bighorn úton a kocsi hátsó
fényei lassanként belevesznek az éjszakába.
A következő pillanatban Marybeth lépett oda mellé. Joe
150
összerezzent, hiszen nem is hallotta, hogy kijött a felesége a
házból.
– Mintha kezdene mellénk pártolni a szerencse – mondta
az asszony jókedvűen, és belekarolt a férjébe. – Jött először
az az állásajánlat, most meg ez a vakációzás az Eagle
Mountain Klubban.
– Én viszont alighanem megszakítottam ezt a
szerencsesorozatot ma délután – sóhajtott Joe.
– Mi nem tetszik neked? Mintha nem igazán örültél
volna, amikor Wacey előadta ezt a lehetőséget.
– Örülök én, ne aggódj – mondta Joe. – Te meg a
gyerekek nyilván élvezni fogjátok. És persze az anyád is.
Marybeth játékosan belecsípett a férje karjába. – Hát
akkor mi is a bajod?
Joe kezdte volna mondani, hogy „semmi", de az asszony
érezte, hogy ez következik, ezért csípett egyet gyöngéden
megint. Joe elgondolkodott. Nem volt kedve most elmesélni
a lakókocsi leégését, meg azt, hogy megint elveszítette a
szolgálati fegyverét. Ráadásul nem is ez volt az ő igazi baja.
– Egyszerűen csak nyomasztó érzés abba belegondolni –
nyögte ki némi tűnődés után –, hogy ekkora szarban élünk.
Hogy nekünk már az is egy családi nyaralás, ha elvállalhatjuk
valaki másnál a kutyasétáltatást.
– Jaj, Joe! – ölelte meg az asszony. – Ne légy már ennyire
borúlátó. Mindketten tudjuk, hogy ez a nyomorgás már nem
tart sokáig!

JOE ÁTNÉZTE A POSTÁJÁT, miközben Marybeth az esti

rendrakással szorgoskodott. Kiszórta a szokásos nagy halom
levélszemetet, de most érkezett néhány hivatalos küldemény
is a Cheyenne-ből. Az egyik arra figyelmeztette, hogy tartsa
be a számlafizetési határidőket, a másik pedig részletes
jövedelemigazolást kért, mert így nem tudják elfogadni a
hitelkártya további terhelését.
151
 Amikor elolvasta a harmadik borítékból kiszedett levelet,
megfagyott az ereiben a vér. Lélektelen hivatalnoki
bikkfanyelven volt írva, és Joe-nak háromszor is neki kellett
futnia, hogy fölfogja az értelmét. Ki dagadó két pofával
fújtatott egy nagyot, és. csak nehezen tudta megfékezni
magát, hogy darabokra ne tépje és szemétbe ne dobja ezt a
levelet.
– Mi van? – kérdezte Marybeth, kezében egy törlőruhával.
Az asszony mintha megérzett volna valamit...
– A hivatal – válaszolta Joe szárazon. – Pénteken
kihallgatásra kell mennem Cheyenne-be.
Marybeth kezében megállt a törlőruha.
– Azt az esetet akarják kivizsgálni – folytatta Joe amikor
Ote Keeley elvette tőlem a pisztolyt. Azt írják itt, hogy „a
szolgálati fegyver őrzésével kapcsolatos vétkes gondatlanság
gyanúja merült föl". Én ezt a bikkfanyelvet nemigen
beszélem, de annyit értek belőle, hogy akár fel is
függeszthetnek a beosztásomból.
Joe negyedszer is elolvasta a levelet.
– De ezt miért éppen most kaparják elő? – nézett
értetlenül Marybeth. – Hiszen már hónapokkal ezelőtt
történt.
– Az állami hivatalok malmai lassan őrölnek, ahogy
mondani szokás.
– A rohadékok! – csapta le Marybeth a törlőruhát. Nem
szokott ő ilyen szavakat használni; Joe föl is kapta rá a fejét.
– Pont most, amikor kezdenének jól alakulni a dolgaink...

152
 IV. RÉSZ

E] (1) BIZOTTSÁG LÉTREHOZÁSA

Létrejött a veszélyeztetett fajok bizottsága (a továbbiakban, ebben a
szakaszban: „bizottság").
(2) A bizottság az e szakasz alapján benyújtott összes kérelmet megvizsgálja,
és a (h) vagy jelen bekezdéssel összefüggésben eldönti, hogy mentességet ad-e
az (a) (2) bekezdés kérelmekre vonatkozó követelményei alól
(3) a bizottság hét tagja:
(A) a mezőgazdasági miniszter;
(B) a védelmi minisztérium hadseregügyi államtitkára;
(CJ a Gazdasági Tanácsadók Testületének elnöke;
(D) a Környezetvédelmi Ügynökség elnöke;
(E) a belügyminiszter;
(F) az Országos Éghajlati Adatközpont vezetője;
(G] az érintett állam kormányzója.
(A veszélyeztetett fajokról szóló 1973-as törvény 1982. évi módosításából)

153
 18. FEJEZET

SHERIDAN KIMENT megmondani az állatkáknak, hogy ők most

egy kis időre elutaznak. Csakhogy az állatkák nem voltak
sehol. Ráadásul Sheridannek az volt az érzése, hogy valaki
figyeli.
A zsebei tele voltak tömve annyi kajával, amennyit csak ki
bírt hozni a házból anélkül, hogy az anyja észrevehette volna.
Volt ott minden: szotyi, ropi, száraz kutyaeledel és négy
marék müzli. Sokkal-sokkal több a szokásos adagoknál, de
hát Sheridan nem tudta, hogy mikor térnek haza, mikor lesz
alkalma újra megetetni kis kedvenceit. Egyébként pedig
nagyon el volt keseredve, amiért megint el kell hagynia a
házat: most valami Eagle Mountain-i, vadidegen emberek
házába költöznek be. És a mama még csak azt sem tudta
megmondani, hogy mikor jönnek vissza. Sheridant egyáltalán
nem érdekelte, mi az az Eagle Mountain, mert ő eleve utálta
ezt az egészet, nem volt kíváncsi rá. Missy nagyi hiába
mondogatta, hogy a gazdagok így élnek: folyton kölcsönadják
a lakásukat a barátaiknak, s hogy ott, ahová most mennek,
még úszómedence is van, és majd mennyire fogják őt
irigyelni az osztálytársai, ha ezt megtudják. Sheridannek így
még jobban elment a kedve az egésztől. Idegesítette, hogy a
nagyanyja azt szereti, ha mások irigykednek rá. Azt, hogy
most az egész család kihurcolkodik az Eagle Mountainhez,
még annál is nagyobb hülyeségnek tartotta, mint amikor az
anyjukkal meg a húgával beköltöztek egy napra abba a városi
motelba. Nem ez volt az első olyasmi, amit a szülei állítólag
az ő kedvéért csináltak, de neki egyáltalán nem tetszett. De
ezt hiába magyarázta a szüleinek is, Missy nagyinak is. Senki
nem értette meg őt, és senki nem hallgatott rá. Azt persze
nem árulta el nekik, hogy leginkább azt nem szereti, hogy itt
kell hagynia a kis barátait: Luckyt, Hippity-Hopot és Elwayt.
154
 De most hiába nézelődött az udvaron. Az állatkák nem
voltak sehol. Az már máskor is előfordult, hogy jó darabig
várnia kellett, amíg a kis szőrmókok előmerészkedtek a
farakás zegzugaiból. De most, ahogy végigment a hátsó
udvaron, Sheridannek az volt az érzése, hogy furcsamód üres
az a farakás. Eltűnt belőle a titok. Most olyan lett, mintha
tényleg csak egy közönséges farakás lenne.
Szórt a tetejére is egy marék müzlit, aztán figyelte, nem
lesz-e valami mozgás. Nem lett. Szomorúan ült le a nagy
nyárfa tövébe, a tenyerébe támasztotta az arcát, és egy kicsit
el is pityeredéit. Hová tűnhettek? Csak nem esett bajuk?
Esetleg... De arra gondolni sem mert, hogy már nem is élnek.
Lehet, hogy gyomorrontást kaptak valamitől, amit ő hozott
nekik? Vagy az éjszaka egyszerűen visszaköltöztek a
hegyekbe? Vagy már nem is szeretik őt? Netán megérezték,
hogy ő meg a húga most elköltöznek egy időre, és ettől jól
megsértődtek?
– Nagyon szomorú ez a nap – mondta hangosan, csak úgy
magának. És egyre erősödött az az érzése, hogy valaki figyeli
őt.
Fölállt, megkerülte a fát, és elnézett a ház felé, azt
remélve, hogy észreveszi az anyját vagy a nagyanyját
valamelyik ablakban. Vagy legalább a húgát. De nem volt ott
senki. Tehát nem ők figyelik most. Hanem valaki más. Talán
az ő titkos állatkái is azt érezték meg, hogy valaki rájuk les...
Óvatosan, de figyelmesen körülpillantott. Megnézte jól az
udvar többi részét, de még a háztetőt is. A Sandrock-völgy
szinte vörösen izzott a lenyugvó nap fényében. Sheridan a
füle mögé simított egy szőke hajtincset. De akármerre
nézelődött, nem látott senkit. Az érzés viszont már kezdte
megborzongatni, és a fantáziája is beindult. Hetek óta nem
gondolt már a szörnyekre, de most megint eszébe jutottak. A
tudata mélyéből másztak elő, mintha csak vártak volna az
alkalmas pillanatra. Lehet, hogy az eredeti rémalak vagy egy
155
társa jött vissza, hogy elvigyék Luckyt, Hippity-Hopot és
Elwayt.
Megfájdult a hasa. Mindenféle kellemetlen érzések
kavarogtak a fejében és az egész testében: szomorúság, harag,
félelem és bűntudat. Lehet, hogy már régen beszélnie kellett
volna ezekről az állatkákról a szüleinek... Akkor ők talán
most segítenének, vagy csinálnának valamit. A papa talán be
is foghatta volna őket, és akkor lehetne szép házikót is
építeni nekik, olyat, mint a nyulaknak: szép, tágas ketreceket.
Sheridannek már összevissza száguldoztak a gondolatai.
Lehet, hogy az állatoknak azért kellett elpusztulniuk, mert ő
nem szólt róluk senkinek...
Úgy döntött, vár még egy kicsit idekint az udvaron. És ha
akkor sem jönnek elő, akkor bemegy a házba, megkeresi az
anyját, és elmond neki mindent. És ha a papa hazajön,
szétszedik majd az egész farakást, lebontják teljesen, amíg
elő nem kerülnek szegénykék. Az Eagle Mountain pedig
igazán várhat.
Sheridan még két marék müzlit szórt a farakásra.
Magasról dobva, hogy zörögjenek is a gabonaszemek. Nem
létezik, hogy ezt ne hallják meg, ha még itt vannak. Aztán
meghallotta az ismerős neszezést. Az öromtől nagyot dobbant
a szíve.
De a zaj nem a farakásból jött. Sheridan mozdulatlanul, a
lélegzetét is visszafojtva figyelt.
Egy idő után megint hallotta a neszezést. A hang irányába
fordult. A zaj a farakáson, a sövényen és a bokrokon túlról
jött. Sheridan tekintete már a bokrok ágain túl, a garázs hátsó
falán járt, azokon a hámló festékfoltokon.
Megvannak tehát. Valamiért tényleg elköltöztek.
Neszezésük a sűrű orgonabokrokon túlról hallatszott.
Sheridan négykézláb ment utánuk. Jól ismerte a ház
szűkebb-tágabb környezetét, és most már tudta, hol fogja
megtalálni az állatkákat: a garázs alatt. Annak a
156
betontalapzatában volt ugyanis néhány jó nagy repedés,
amelyek hosszan es melyen benyúlhattak a garázs egész
padlózata alá. Sheridan ezeket a réseket is jól ismerte:
egyszer már beléjük világított, sőt egy hosszú bottal is
megvizsgálta, hogy meddig nyúlnak. Valóban mélyek és
tágasak voltak. Ezek szerint ide költöztek át az állatkák...
Amikor átért az orgonabokrok túlsó oldalára, azonnal
észrevette Luckyt. A kis állat kikukucskált az egyik
repedésből, nézelődött-szaglászott pár pillanatig, majd eltűnt
a föld alatt.
Sheridan elolvadt az örömtől. – Jaj, drágáim! –
mosolygott boldogan és megkönnyebbülten. Kiszórta a
betonrepedések elé az összes kaját, ami még a zsebeiben volt.
– Ez egy darabig most elég lesz nektek – magyarázta közben.
Mert néhány napra elutazunk, de én hamarosan visszajövök,
számíthattok rám. – Sheridant most ugyanolyan óriási
boldogság öntötte el, mint amekkora szomorúság nehezedett
a lelkére még pár perccel ezelőtt is.
– Nagyon ügyesek vagytok! – fordította ki a zsebét, és
kapirgálta ki az utolsó napraforgószemet is. – Itt a garázs
alatt tényleg jobb helyetek lesz, itt nagyobb biztonságban
vagytok.
Sheridan aztán nem vergődött át visszafelé is a garázs
mögötti orgonabokrokon, hanem elment oldalt, a kerítés
mentén a karámig. Gondolta, kerül egyet, és ugyanazon a
kapun jön be az udvarba, ahol az a „szörnyeteg" is bejött.
De amikor a karám felé fordult, az istálló ablakában
meglátta a férfi arcát. Megfagyott az ereiben a vér.
Az arc aztán eltűnt az ablakból, s a férfi két másodperc
múlva megjelent az istálló ajtajában. Sheridan jól láthatta őt.
Nem lépett ki a karámba, csak intett Sheridannek, hogy
menjen oda hozzá. Mosolygott. Nagyon barátságosan
mosolygott.
Sheridan meg sem tudott mozdulni. Ezek szerint
157
mindvégig jól érezte, hogy valaki figyeli őt. Nem tudta, mit
tegyen. Elkezdjen kiabálni a mamájának, szaladjon a kapu
felé, vagy menjen vissza inkább a garázshoz? De ha a garázs
mögé megy, akkor ez a férfi fölfedezheti az állatkákat, ha oda
is követi őt.
– Ugye te vagy Sheridan? – szólalt meg a férfi. Nyugodt
hangon, nem kiabálva, de jól hallhatón. – Szeretnék veled egy
kicsit elbeszélgetni. Ne ijedj meg! Ismerem a papádat.
Valóban ismerősnek tűnt. Sheridan többször is látta már
őt az apja társaságában. Nem tudta, hogy hívják; ha mondták
is a nevét, ő azt már elfelejtette. Rengetegen jártak ide, az ő
házukba, mert ez volt az apjuk irodája is. S amikor azt a
halott embert megtalálták itt, akkor aztán annyian jöttek ide,
hogy... Ki emlékezhet mindegyikükre? Sheridan tudta, hogy
idegenekkel nem szabad szóba állnia. De ha ez az ember
ismerősnek tűnik, tudja az ő nevét, és ismeri az ő apját, akkor
vajon idegennek számít-e? Nem tudta, mit tegyen. Sikoltson?
Odamenjen hozzá? Szaladjon be a házba? Ha a férfi látta,
ahogy ő megeteti az állatkákat, akkor lehet, hogy elárulja a
dolgot a mamának. Ha elkezd sikoltozni, akkor lehet, hogy
megsértődik a papája is...
A férfi egyre csak mosolygott, és integetett neki, hogy
jöjjön közelebb.
Sheridan tágra nyílt szemmel, kissé félszegen indult meg
feléje. Elment a kapu mellett, s átbújt a karám vízszintes
rúdjain. A férfi még mindig nem lépett elő az istállóból.
Sheridan ezt furcsának találta, de aztán hirtelen észrevette:
úgy áll ott, hogy a házból ne lehessen őt észrevenni. Azonnal
megfordult, s kezdett volna elszaladni, de a férfi pár lépéssel
utolérte, és berángatta őt a sötét istállóba.
Nekiszorította a szénabáláknak, s a tenyerét a szájára
tapasztotta. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a kalapjának a
karimája hozzáért Sheridan homlokához, a lélegzetétől pedig
párás lett a szemüvege.
158
 – Sajnálom, hogy ezt kell tennem veled, drágám –
suttogta, amikor Sheridan belefáradt a kapálódzásba. –
Igazán sajnálom. Nem kellett volna most itt mászkálnod az
udvaron. Nem számítottam arra, hogy kijössz, és észre-veszel
engem.
Nagy, durva tenyerét még mindig nem vette le a kislány
szájáról. Sheridan nehezen és kapkodva lélegzett az orrán
keresztül.
– Mindjárt leveszem az arcodról a tenyeremet, Sheridan,
de előbb szeretnék valamit elmagyarázni neked. Figyelsz
rám?
Sheridan próbált bólogatni, de az most nemigen sikerült
neki. Egész teste remegett. Félt, hogy mindjárt bepisil.
– Figyelsz rám, Sheridan? – kérdezte megint a férfi. Most
nagyon kedvesen próbált beszélni. – Figyelsz rám?
Sheridan csak a szemével tudta jelezni, hogy igen.
– Neked van valami titkod. Igaz, kislányom? Vannak kis
barátaid a farakásban. Igaz? Kifigyeltelek. Láttam, hogy
eteted őket.
A durva tenyér még mindig rátapadt a szájára.
– Anyád vagy apád tud róluk?
Sheridan próbálta ingatni a fejét, hogy nem. A férfi, aki a
szénabáláknak nekiszorítva tartotta őt, kiolvashatta a
tekintetéből a választ, mert elégedetten elmosolyodott.
– Remélem, nem hazudsz nekem, Sheridan!
Sheridan kétségbeesetten próbálta közölni, hogy nem.
A férfi még közelebb hajolt hozzá. Az egész arcából most
már csak a szemét lehetett látni.
– Akkor jó. Én hiszek neked. És akkor most nekünk,
kettőnknek van egy titkunk. És mi ezt a titkot meg is őrizzük.
Ahogy az barátok közt szokás. Te egyetlen szót sem szólsz
erről a mi beszélgetésünkről. Megértetted? Nézz rám!
Sheridan az ajtó felé pislogott, azt remélve, hogy az apja
megjelenik ott.
159
 – Nézz rám! – sziszegte a férfi.
Sheridan engedelmeskedett.
– Ha bárkinek is szólni merészelsz erről a mi mostani
beszélgetésünkről, egyszerűen kikaparom azt a szép zöld
szemedet. És azután széttéplek apró darabokra.
Sheridan látta, hogy a férfi hátranyúl a másik kezével.
Aztán egy nagy, fekete pisztolyt tart az arca elé.
– Ezzel pedig az apádat fogom lelőni – sziszegte. – így,
ilyen közelről fogok belelőni az apukád arcába. És ugyanezt
fogom csinálni az anyukáddal, de még a tündi-bündi
húgocskáddal is. És még azt a büdös kutyátokat is
lepuffantom. Szétlövöm a fejét. Nézz a szemembe!
Sheridan már nem remegett. Belefáradt abba is. Szinte
megbénította a halálos nyugalom. És a halálos rettegés.
– Mindjárt leveszem a szádról a kezemet, és el is
engedlek. De csak akkor, ha rám tudsz mosolyogni – folytatta
a férfi. – És mosolygós arccal mész vissza a házba. És ha
soha, de soha egyetlen szót sem szólsz erről a mi
beszélgetésünkről. A kedves kis állataid ott a farakásban
előbb-utóbb a mennyországba jutnak. De a családodnak nem
muszáj a mennyországba jutnia, ha tudod tartani a szádat...
Megértetted?
A férfi levette a tenyerét. Sheridan arcát megcsapta a
hideg levegő. Most érezte csak meg, hogy a fogaira szorított
ajka fölrepedhetett, mert valami sós íz öntötte el belül az
egész száját.
– Megértettél engem, Sheridan?
– Igen – nyöszörögte a kislány.
– Akkor mosolyogj!
Sheridan megpróbálta. De sejtette, hogy nem nagyon
sikerült.
– Ez nem volt igazi mosoly, drágám – mondta nagyon
kedves, egyszersmind nagyon fenyegető hangon a férfi. –
Próbáld meg még egyszer!
160
 Sheridan igyekezett...
– Már majdnem jó. Gyerünk, még egyszer!
Sheridan teljes erejéből mosolygósra húzta a száját
– Ez megfelel – lépett hátrább a férfi. Sheridant most már
nem nyomta semmi a szénabálákhoz. Kissé
megkönnyebbülve állta saját lábára. És összerezzent, amikor
a férfi megint feléje nyúlt, pedig ezúttal csak leszedegette-
lesöpörgette a ruhájáról a piszkot, füvet, száraz fűszálakat.
– Ne félj tőlem – mosolygott fenyegetőn a férfi. Már
majdnem úgy mondta ezt, mint amikor a felnőttek csak úgy
rendreutasítják a gyerekeket. Sheridan félt is, és meg is volt
zavarodva. – Semmi baj nem lesz. Hiszen megállapodtunk.
És ha te nem szeged meg az ígéretedet, akkor én sem fogom.
Meglátod, egy szép nap még barátok is leszünk. Azt, ugye, te
is szeretnéd?
– Igen – dadogta Sheridan. De persze nem így gondolta.
– Ha egy kicsit nagyobb leszel, majd elviszlek moziba is.
Veszek neked kólát, meg egy zacskó pattogatott kukoricát. –
Ruhatisztogatás közben a férfi keze hosszasabban elidőzött
Sheridan popsiján. – Meglátod, milyen jó lesz.
Mindketten fölkapták a fejüket, amikor a ház felől hangot
hallottak: Marybeth kiabált, hogy Sheridan jöjjön be.
– Most menned kell, drágám – paskolta meg a fenekét a
férfi.

161
 19. FEJEZET

A KERESETT HÁZ sáros, felszaggatott földút mellett állt, öreg,

magas mocsári nyárfák között. Joe idáig még sohasem jött el
ezen a dűlőúton, de odakint az autóútnál már többször is
látta az érdeklődők eligazítására szolgáló, magas oszlopra
szögezett táblát:

OTE KEELEY HIVATÁSOS VADÁSZ

VADÁSZATITÚRA-VEZETŐ
JÁVORSZARVAS | FÜLES SZARVAS | ANTILOP
ALAPÍTVA 1996

A Keeley család egy tágas, de eléggé megfáradtnak tűnő

faházban lakott. Az egyik részen a tető is megrogyott egy
kicsit, s a valamikor sötétzöld zsindelyek rég megszürkültek,
helyenként vastagon belepte őket a moha. A ház megsüllyedt
oldala mellett állt egy 1945-ös évjáratú, rozsdás Willys dzsip,
egy lószállító utánfutó, egy szerszámos pajta és egy sárga
Subaru kombi. A ház és a pajta ajtajai fölött szarvasagancsok
díszelegtek. Joe leállította a kocsija motorját, lehúzta az
ablakot, és egy darabig csak figyelt. A folyóvölgy nehéz, párás
csöndje rátelepedett a házra. Joe-t az egész környék inkább
valami déli tájra emlékeztette, mintsem a Sziklás-hegységre.
Kicsit hátrább a fákra földrótozott vastag keresztrudak arról
árulkodtak, hogy Ote Keeley itt is foglalkozott az elejtett
állatok megnyúzásával.
Joe aznap reggel, a Keeley-ház felé haladva, a folyó felső
szakaszán már ellenőrzött néhány horgászt. Megbírságolt egy
mezőgazdasági napszámost, aki gilisztával horgászott a
folyónak azon a szakaszán, ahol csak műcsalival szabad, és
följelentett két mexikói vendégmunkást, akiknél nem volt
semmilyen horgászengedély. Ja, és mielőtt elindult volna,
fölhívta a cheyenne-i Vadászati és Halászati Hivatalt, hogy
162
beszéljen azzal a tisztviselővel, Les Etbauer
igazgatóhelyettessel, aki a hét elején a fenyegető levelet
küldte neki. Etbauer nem volt a helyén, de Joe üzenetet
hagyott neki, hogy ma délután megy be a kihallgatásra.
Joe a ház felé menet elballagott a Subaru mellett, s
belekukucskált a kocsiba. Volt benne gyerekülés is, az ülések
és a padló pedig tele volt szórva gyorskaja-zacskókkal,
műanyag játékokkal és gyermekkönyvekkel.
Aztán meghallotta azt a semmivel össze nem téveszthető
hangot, amikor csőre töltenek egy rövid csövű vadászpuskát.
Kapott volna a fegyveréhez, de azt már megint bent hagyta a
kocsiban. Káromkodott egyet, aztán lassan fölemelte a két
kezét, nehogy valami félreértés legyen.
Ote özvegye, Jeannie Keeley ott állt a ház nyitott
ajtajában, és egy 12-es puskával egyenesen Joe mellkasát
célozta meg. Valami egyenblézer volt rajta, meg egy kopott
farmer.
Joe nyugodt hangon bemutatkozott, s közölte, hogy
hajlandó megmutatni az igazolványát is.
– Kíváncsi rá a fene – mondta erre a nő. – Emlékszem
magára a temetésről.
– Ebben az esetben még gyorsabban letehetné valami
biztos helyre azt a puskát – mondta Joe. – Láthatja, hogy
teljesen fegyvertelen vagyok – igyekezett barátságos, de
határozott hangon beszélni. Jeannie Keeley megvonta a
vállát, belépett a házba, és az ajtó mellett egy állványra letette
a puskát.
– Elnézést – mondta nem túl meggyőzően. – Napközben
általában nem vagyok itthon, és most sem számítottam arra,
hogy valaki beállít. Van itthon egy beteg gyerekem, és Ote
halála óta egy kicsit ideges vagyok.
– Megértem – fújta ki a levegőt, s vele a feszültséget is
Joe. S úgy döntött, még azt sem mondja meg a nőnek, hogy
éppenséggel le is tartóztathatná lőfegyverrel való
163
fenyegetődzésért. De mi értelme lenne? Ez a nő, akárcsak a
férje, a jelek szerint képes mindenféle meglepetést okozni
egy hatósági személynek is. Bejelentette hát, hogy Ote-ról
szeretne neki néhány kérdést föltenni.
A nő ott állt az ajtóban, s igyekezett nagyon határozottnak
látszani. Billegett a szájában a meg nem gyújtott cigaretta,
ahogy elgondolkodva és bizalmatlanul méregette a jövevényt.
A blézer feliratából kiderült, hogy a saddlestringi Burg-O-
Pardner étteremben dolgozik pincérnőként. A hely
specialitása az ebédidőben felszolgált sziklás-hegységi sült
osztriga volt, meg a félkilós hamburger.
– Jobb lenne, ha nem jönne be a házba – mondta a nő. –
Beteg a gyerek, és különben is kicsi ez a lakás.
– Tőlem álldogálhatunk idekinn is.
A ház sötét belsejéből egy kislány szólította az anyját.
– Jaj, istenem! – sóhajtott nagyot a nő. Nézegetett befelé
is, meg Joe-ra is. – Na mindegy! Mégiscsak jöjjön be.
Joe leült a rusztikus faragású faasztalhoz a konyhában,
Jeannie pedig megnézte a Sheridanhez hasonló korú
lányt. Négy szoba volt a sötét házban. A konyhában és az
ebédlőben a falak tele voltak aggatva állatfejekkel. Az
ebédlőből nyílt egy fürdőszoba, egy szokványos hálószoba,
meg egy másik, tele emeletes ágyakkal. Joe eddig a saját
házát gondolta szűknek, de most elcsodálkozott, hogy ezek
miképpen tudnak itt élni, s miért nem botlanak folyton bele
egymásba.
April – az a lány, aki ott állt a temetőben, s rángatta az
anyja kezét – most az egyik alsó ágyon feküdt; Joe látta a
csapzott, sötét haját, meg a gyűrött ágyneműt. Jeannie
odament hozzá, adott neki egy pohár innivalót, s megkérte,
hogy várja ki türelemmel, amíg ez az ember elmegy. A kislány
csak bólintott, hogy rendben. Aztán volt ott még egy
kisgyerek; a szobában a földön játszott, de Joe nem tudta
eldönteni, hogy fiú-e vagy lány. Csak egy eldobható pelenka
164
volt rajta, meg egy szakadt és piszkos póló.
Jeannie visszajött, s megkérdezte, hozhat-e kávét. Joe
köszönte szépen, de nem kért, úgyhogy a nő csak magának
töltött. Kivette a szájából és letette egy hamutartóba a
cigarettát.
– Nem dohányozhatom, mert terhes vagyok, amint azt
nyilván maga is észrevette. De néha egyszerűen a számba kell
vennem egy szál cigit, még ha nem gyújtom is meg.
Feszültségoldónak így is jó...
A nő kérdezés nélkül elmesélt Joe-nak sok mindent, amit
rossz volt hallgatni. Például azt, hogy Ote-nak nem volt
biztosítása, amikor meghalt. S hogy minden megkeresett
fillérüket lovakra, fegyverekre és vadászfelszerelésre költötte,
meg arra az istenverte autóra, amelyikben eltemették. S hogy
most a casperi Ford autókereskedés macerálja őt, mert, mint
kiderült, Ote nem fizette ki az utolsó három részletet, és
vissza akarják követelni a kocsit De hát hogy nézne az most
ki?
Ote akkor vette őt feleségül, még középiskolás korában,
amikor hazajött szabadságra a hadseregből, és ő rögtön a
nászéjszakájukon teherbe esett. Ez még két és fél gyerekkel
ezelőtt történt. És Ote a katonaságnál kapott minden pénzét
összespórolta, hogy meg tudja vásárolni itt, Wyomingban ezt
a házikót, meg a telket, hogy aztán kiélhesse az álmait,
gyilkolászhassa a vadállatokat, és minél kevesebbet kelljen
emberek közé mennie. Mindig is afféle hegyi ember akart
lenni. Szerette mondogatni, hogy száznyolcvan évvel
korábban kellett volna megszületnie. Utálta az embereket, és
még inkább a hivatalokat és hatóságokat. Meggyőződése volt,
hogy joga van fegyvereket tartani, s azokkal azt csinálni, amit
csak akar. Folyton azt hajtogatta, hogyan is fog meghalni, ha
egyszer az FBI valamiért ráküldi az embereit Ezért is tartott
magánál állandóan fegyvert. Épp ezért neki is megmutatta,
hogyan kell használni azt a rövid csövű puskát, amelyet
165
állandóan ott tartanak az ajtó mellett. És ezért hordott még a
csizmájában is egy kis Derringer pisztolyt.
Ote mindig bízott abban, hogy az ő vadászatitúra-vezetői
vállalkozása egyszer majd valóban föl fog lendülni. Minden
ügyfelének előre garantálta a trófeát, csak az illetőnek meg
kellett ígérnie, hogy soha senkinek nem árulja el, hol, mikor
és hogyan ejtette el azt az állatot. Szeretett volna egy
hidroplánt is venni, és valamikor majd elköltözni Alaszkába.
A gyerekeit iskola helyett otthon akarta taníttatni, de ő,
Jeannie ezt nem engedte meg, mert a gyerekek neki
egyszerűen az idegeire mennek, ha egész nap csak itthon
rohangálnak. Arról nem is beszélve, hogy nekik is föl kell
készülniük az önálló életre, és meg kell tanulniuk valamilyen
szakmát, de az apjuktól legföljebb azt tanulhatták meg, hogy
miképpen kell kibelezni egy jávorszarvast. Ote kerülte az
embereket, csak két haverja volt, ez a Kyle Lensegrav és
Calvin Mendes; no, azokkal lófrált egész nap.
Tulajdonképpen egy aljas disznó volt. Egy faszfej. Azt
képzelte magáról, hogy mindent tud, pedig csak egy
nyomorult senki volt, akit Mississippiből szalajtottak ide,
Észak-Wyomingba. És most nem hagyott a családjára
semmit, még azt a rohadt Fordot sem. Ő pedig mehet
segélyért a kormányzathoz, ami már tényleg mindennek az
alja. Ote vajon most nem forog a sírjában? Még abban lehet
reménykedni, hogy a veteránszövetségnél van valami
biztosítás és segély, mert Ote mellesleg veterán is volt. De
ennek még utána kell járni, és különben is, ez megint csak
olyan átkozott állami pénz, amit ő nagyon utál. Ote meg csak
forogjon odalent, mint a búgó csiga. Ő, Jeannie pedig
kénytelen lesz eladni a házat és a kocsit, és elköltözni. És
vagy viszi magával a gyerekeit, vagy sem. Ezt még nem tud-ja.
Talán az anyja magához veszi őket egy darabig, amíg ő
elrendezi itt ezt az egész szart. Aztán elmennek Coloradóba.
Vagy Új-Mexikóba, esetleg Arizonába. Valahová, ahol
166
melegebb van. Egy jó pincérnő mindenhol kap munkát.
Joe szótlanul hallgatta. Nem volt fölkészülve erre az
információözönre, mint ahogy arra sem, hogy csőre töltött
puskával fogadják ennél a háznál. A nő pedig egyre csak
mondta a magáét. Nagyon el volt keseredve Ote halála miatt,
de talán még jobban a miatt a nyomorúságos élet miatt, amit
Ote nyújtott neki, és amiben most itt hagyta őt. Joe
észrevette, hogy fiatalabb korában szép lehetett ez a nő; talán
amikor Ote feleségül vette... De mostanra eldurvultak a
vonásai, és nem nyújtott kellemes látványt. Joe meglepődött
azon is, hogy mennyire csöndben vannak a másik szobában a
gyerekek. Lehet, hogy félnek az anyjuktól, aki most megint
gyereket vár?
– Amikor Ote meghalt, akkor a maga udvarába ment el –
villant meg a nő szeme. – Annyi tisztesség sem volt benne,
hogy legalább itthon haljon meg. A faszfej... El kellett adnom
a lovait, hogy ki tudjam fizetni azt az idétlen temetést.
Fogalmam sem volt, mennyibe kerül egy olyan markológép
kikölcsönzése. Nem is tudom, miért fizettem ki, miért
mentem bele, hogy ilyen különleges temetése legyen. De hát
én tényleg ennyire hülye vagyok. Ő bezzeg nem tett volna
meg ilyesmit az én kedvemért, ha engem lőttek volna le.
Nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy jól berúgott volna a
haverjaival, azzal a Kyle-lal és Calvin-nel, és elégette volna a
hullámat odakint a mezőn, ahogy az indián asszonyokkal
tették régebben.
Joe megnyomkodta a lüktető halántékát, és lopva
rápillantott az órájára. A nő már háromnegyed órája nyomta
a szöveget megállás nélkül. Neki viszont most már indulnia
kellene, ha idejében oda akar érni Cheyenne-be.
– Magától vette el Ote a fegyverét? – kérdezte hirtelen,
vigyorogva a nő.
Joe mondta, hogy igen.
– Hú, arra aztán nagyon büszke volt! Hetekig csak arról
167
beszélt. De aztán rájött, hogy elkobozhatják emiatt a
vadászengedélyét. Ettől megijedt, és búskomorságba esett.
Maga beláthatja, hogy az ő számára a vadászengedély
elvesztése egyenlő lett volna a halállal. Abba belepusztult
volna. Én meg már a falra másztam, annyit hajtogatta itt
nekem.
Joe hallgatta a folyamatosan beszélő nőt, de a figyelme
elkalandozott a másik szoba felé, ahol a gyerekek még csak
nem is pisszentek. Szinte már ijesztő volt ez a nagy csönd.
Szerette volna tudni azt is, hogy mi baja lehet az ágyban
fekvő kislánynak.
– Ote jó fejnek tartotta magát – folytatta a nő. – Egy
darabig hencegett azzal a stukker-elvétellel, de aztán beijedt.
Azt mondta, maga jó ember. És tisztességesen és korrekt
módon viselkedett, nem úgy, mint a másik, az a Vern
Dunnegan.
Joe megkérdezte, Ote hogy értette ezt.
Jeannie megvonta a vállát. – Nem tudom, annyira már
nem részletezte a dolgot. Csak azt tudom, hogy egyszer
csakugyan megdühödött, mert ez a Vern rajtakapta őt
valamin, nyilván orvvadászaton. És arra kényszerítette, hogy
intézze el vele a dolgot.
– Kenőpénzzel?
– Nem hiszem. Talán inkább arra kényszerítette őt, hogy
csináljon meg neki valamit. Nem tudom, hogy mit, csak azt,
hogy Ote nagyon dühös volt miatta. És ha Ote dühöngött,
akkor pokol volt a közelében az élet Errefelé így működnek a
dolgok – foglalta össze a lényeget Jeannie, mintha el is
felejtette volna, hogy vadőrrel beszél.
– Nem feltétlenül – mondta erre Joe.
Most már tényleg nem hallgathatta tovább a nőt. Fölállt,
és megkérdezte, nem ihatna-e egy kis vizet. A nő odamutatott
a mosogató felé. Joe útközben megállt a gyerekszoba
ajtajában. April még mindig ott feküdt az ágyban. Lázasnak
168
tűnt, a haja rátapadt a koponyájára, de a tekintete nyugodt és
átható volt. A földön ülő, egészen kicsi fiú Joe felé fordult a
nagy, barna, riadt szemével. Mintha azt várta volna, hogy ez a
férfi most belép a szobába, és megüti őt. Sérüléseket,
ütésnyomokat azonban egyik gyereken sem lehetett látni.
Joe elfordította a csapot, és teleengedte a poharát az
udvari kútból származó, kissé gyanús kinézetű vízzel. Jeannie
Keeley minden mozdulatát figyelte. Joe nem ismerte ki
magát ezen a nőn: az egyik pillanatban rideg és modortalan
volt, a másikban meg elkezdett áradozva mesélni
mindenféléről. Joe nem lepődött volna meg, ha a nő odamegy
az állványhoz, és megint ráfogja azt a puskát. Őrült hely volt
ez a ház, a lakóival együtt.
– Magának nem adott Ote valamit az ügy elrendezése
érdekében? – kérdezte a nő.
Joe kezében megállt a pohár.
– Ote azt mondta, hogy van nála valami – folytatta a nő. –
És ha azt maga meglátja, akkor azonnal visszavonja az ellene
felhozott összes vádat. Ő pedig visszakapja az engedélyét.
Odaadta magának azt a valamit?
– Nem. Ote nem mondta el magának, hogy mi az?
– Csak annyit, hogy a haverjaival találtak valamit.
Valamilyen állatot.
– Mifélét?
A nő nem válaszolt azonnal, csak elhúzta a száját. A
gyerekszobában sírva megszólalt a kislány. – Mama!
– FOGD BE A POFÁDAT, ÉS MARADJ CSÖNDBEN! –
ordította a nő, oda sem pillantva a szoba felé. Több hang nem
is jött onnan.
– Miféle állatot?
– Nem emlékszem pontosan. De nevettünk rajta. Volt egy
ilyen nevű tornatanárom a középiskolában. Erre emlékszem.
– Hogy hívták azt a tornatanárt?
– Merle Millernek. Mi a háta mögött Killer Millernek
169
csúfoltuk.
– Nem valami kisragadozóról beszélt a maga férje? – Joe
keményen próbálta felidézni az egyik félévben biológiából
tanultakat. Aztán hirtelen beugrott neki. – Nem Miller-
menyétet emlegetett? – Most már kezdett emlékezni:
tanultak egy ilyen, a Sziklás-hegységben őshonos fajról,
amely azonban már legalább egy évszázaddal ezelőtt
kipusztult.
– De. Valami ilyesmit Ismerősen hangzik.
– És mit mondott még róla? – érdeklődött tovább Joe.
A nő gyufát kotort elő a blézere zsebéből, kivette a
hamutartóból a cigarettát, és rágyújtott. Mohón szívta be a
füstöt. – Már nem bírom tovább – mondta. – Reggeli óta egy
szálat sem szívtam. Le kéne szoknom. Ote dühös volna, ha
látná.
– Ote mondott még valamit arról a Miller-menyétről? –
kérdezte immár kissé emeltebb hangon Joe.
– Ote nekem soha semmit nem mondott el – fújta ki a
füstöt blazírt képpel a nő.

AMIKOR JOE KIHAJTOTT a nyárfák közül a zsályacserjés

dombok közé a szikrázó napsütésbe, három dolog zakatolt a
fejében. Először is a Jeannie által említett kisragadozó,
amelyet Ote meg akart mutatni neki. A másik az a zavarodott,
már-már tébolyult kifejezés, amely akkor jelent meg a nő
arcán, amikor a férjéről beszélt. A harmadik pedig a szobában
fekvő kislány, April tekintete. Joe ilyet eddig csak a
háziállatokon látott. Például Maxine szokott így ránézni, azt
sugallva a tekintetével, hogy kérlek, üss meg engem, ha ez
neked örömöt szerez!
A kerekek alatt csikorogtak a kavicsok. Aztán ez a zaj
hirtelen megszűnt, amikor a kocsi kiért az aszfaltozott
autóútra. Joe beletaposott a gázba, és a motor felbőgött. A
kerekek két sáros-poros csíkot hagytak maguk után az
170
úttesten. Joe igyekezett minél gyorsabban minél messzebbre
kerülni ettől a nyomasztó helytől.
Elkanyarodott az államközi autóút felé. Egyre jobban
távolodott Saddlestringtől. Cheyenne-ig még hat óra az út.
Joe arra gondolt, milyen furcsa is az élet. Ha valaki
vadászni vagy horgászni akar Wyomingban, ahhoz ki kell
váltania az engedélyt. Engedélyt pedig csak az kaphat, aki le
tud vizsgázni fegyverhasználatból, valamint a vadászati és
horgászati törvényekből, valamint az állatokkal kapcsolatos,
szakszerű és emberséges bánásmód egyéb előírásaiból.
Gyereket ezzel szemben minden hülye nyugodtan nevelhet.

171
 20. FEJEZET

JOE BELÉPETT a cheyenne-i Vadászati és Halászati Hivatal

épületébe, és közölte, hogy Les Etbauerrel szeretne beszélni.
Amikor azt is hozzátette, hogy ő Joe Pickett vadőr, a levegő
szinte megfagyott körülötte. A recepciós kisasszony
óvatosabban kezdett pislogni rá, és egy kicsit hátrább is
húzódott, mintha fertőző beteggel beszélne. Joe azt is
észrevette, hogy két másik ügyintéző hölgy is fölkapta a fejét
a név hallatán, majd gyorsan visszafordultak a képernyőik
felé, mintha éppen most kapták volna meg a világ
legérdekesebb e-mailjeit. A recepciós végigkísérte őt egy
hosszú folyosón, s megkérte, foglaljon helyet az egyik ajtó
előtt egy műanyag széken. A fekete üveg névtáblán arany
betűk virítottak: LESLEY ETBAUER IGAZGATÓHELYETTES.
Joe levette a kalapját, és helyet foglalt. Néznivaló itt nem
sok volt. A zegzugos salakbeton székházat a hatvanas évek
elején építették; a falait hivatali sárgára mázolták, belső tereit
iparcsarnokokba való neon fénycsövekkel világították meg.
Szűk folyosók, helyenként már kikopott vagy befoltozott,
kockamintás linóleumpadló. Az előtérben és a folyosókon is
föl erősítve visszhangzott minden zaj, a beszélgetés, az
ajtócsapódás, a járkálás. Nem mintha túl sok lett volna
idebenn az alkalmazott; az előtérben is csukva volt a legtöbb
ajtó, s az üveg mögött nem égtek a lámpák.
Joe elég sok ismerős nevet fedezett föl, ezek általában az ő
hivatali felettesei voltak, de a jelek szerint számukra már
véget ért a munkaidő. Ahogy ott ült Les Etbauerre várva, az
az érzése támadt, mintha visszarepült volna az időben, és
kisdiákként, valami rosszaságért, odaküldték volna őt az
igazgatói iroda elé.
A többi vadőrhöz hasonlóan Joe sem szeretett hosszasan
időzni ebben az épületben. Ez itt a bürokrácia otthona, az
172
irányelvek és előírások megszövegezésének háza – Joe
számára idegen világ. Itt szokott találkozni az igazgató a
kormányzóval és a törvényhozási időszakra a városba érkező
képviselőkkel, és itt öntik végleges formába az új törvényeket
és szabályokat. Ez előtt az épület előtt szoktak tüntetni a
vadászok, horgászok, földtulajdonosok és környezetvédők, ha
odakint a természetben nem úgy alakultak a dolgaik, ahogyan
ők szerették volna. A recepción túlra aztán már nem sokan
jutnak el közülük... Ebből az épületből szokták kiküldözgetni
az összes hivatalos leiratot és utasítást. És végül: ez volt az a
ház, amelyben jól ismerték őt, de amelyben ő nem nagyon
ismert senkit.
A hosszú út alatt Joe-nak bőven volt ideje gondolkodni.
Eltöprenghetett például azon, hogy a vadászok
meggyilkolásának ügye merre sodorja őt. Aztán meg azon,
amit Vern magyarázott neki a kocsmában. Igazság szerint
Joe-nak korábban még sohasem volt ennyi ideje arra, hogy
ilyen alaposan végiggondolja ezeket a dolgokat. És a
következtetések, amelyekre végül jutott, igencsak
nyugtalanították.
Arra jött egy ember valamelyik távoli irodából. Kigombolt
nyakú, rövid ujjú inge megfeszült a pocakján. Joe fölnézett
rá. A férfi megtorpant és visszalépett hozzá.
– Maga Joe Pickett? – kérdezte.
Joe bólintott. A férfi körülnézett, hogy nem jön-e arra
valaki.
– Csak azt szeretném elárulni, hogy ebben a házban sokak
szerint magának elment az esze.
– Valóban? – Joe-nak valahogy még mindig nem jutott el
a tudatáig, hogy ebben a központban róla beszéltek az
alkalmazottak és a főnökök. Holott az előtérben, a recepciós
és a két ügyintéző viselkedéséből már megsejthetett volna
valamit.
A férfi bizonytalanul közelebb lépett, és előre is hajolt. –
173
Nagyon remélem, hogy keresztülveri ezt az egész ügyet, föl
egészen a kormányzóig – mondta fojtott hangon. – Már túl
sok mindent eltussoltak itt...
Joe kissé megzavarodott. – Azt hiszem, maga sokkal
többet tud arról, hogy mi készül itt, mint én.
A férfi krákogott, és magabiztos félmosoly suhant át az
arcán. – Naná... Miért, mit gondol, miért éppen péntek
délután négyre hívták be ide? Ez azt jelenti, hogy minden
előre el van már döntve! Gondoljon csak bele! Ha például
maga megharagszik, és tiltakozni szeretne, akkor minimum
hétfő délelőttig nem fordulhat senkihez. Itt már a kutya sem
fogja meghallgatni!
– De mi van akkor... – kezdte volna Joe, de a férfi sarkon
fordult, és elsietett. Újra megjelent viszont a recepciós hölgy.

FÖLFÜGGESZTIK AZ ÁLLÁSÁBÓL. Kész. Joe számára teljesen

egyértelmű volt, hogy már csak idő kérdése, mikor ejti ki a
száján Etbauer ezt a nyúlfarknyi mondatot. Ő azonban még
mindig a hosszas bevezetőnél tartott, Joe pedig csak ült ott,
és hallgatta. Kiszáradt a szája, izzadt a tenyere. És egyszerűen
nem akart hinni a fülének. Egész pályafutása alatt (a
főiskolai éveket is beleértve) még sohasem kapott sem
szóbeli, sem írásbeli figyelmeztetést – azt az egy esetet
leszámítva, amikor elkapta az engedély nélkül horgászó új
kormányzót. Tevékenységének éves értékeléseiben mindig jó
vagy kiváló minősítés szerepelt. Ő maga is megvolt győződve
arról, hogy a legjobb képességei szerint és az előírások
szigorú betartásával végzi a munkáját. Nagyon ügyelt arra,
hogy mindig mindenben tisztességesen és törvényesen járjon
el. Nem lógott, sohasem dolgozott a saját zsebére. A
hivatalosan előírtnál sokkal több időt szánt a munkájára, és
ezért sohasem kért túlórapótlékot vagy jutalomszabadságot.
Sohasem csalt a költségek elszámolásánál. Arról az Ote
Keeley-ügyről is csak azért írt jelentést, mert így tartotta
174
becsületesnek. És soha eszébe nem jutott, hogy ezért mást is
kaphatna, mintegy többé-kevésbé gúnyos fej csóválást.
Hiszen a fegyverét végül is visszaszerezte, és a nyilvánvaló
orvvadászatért megindította Ote Keeley ellen a
legszabályosabb hivatalos eljárást. De hát... őt most
fölfüggesztik az állásából. Joe máris teljesen elveszettnek
érezte magát.
Etbauer pedig egyre csak mondta, mondta azon a
nyekergő orrhangján. Ott ült az íróasztala mögött, és most
éppen fölolvasta azt a jelentést, amelyet maga Joe írt a
Keeley-incidensről. Amikor ennek is a végére ért, elővette a
hivatal alkalmazottai, de különösen a vadőrök számára
készült fegyvertartási és fegyverhasználati szabályzatot, és
abból is fölolvasott, jó hangosan, egész bekezdéseket.
Joe közben már csak abban reménykedett, hogy ez a
majom annyira belefeledkezik itt a felolvasásba, hogy nem
fogja észrevenni: Joe most is fegyvertelenül mászkál. Mert
még csak az hiányozna, hogy elkezdje firtatni, hol is van az a
stukker...
Etbauer vastag, füstösszürke napszemüveggel próbálta
valahogy elrejteni fölpüffedt alkoholistaarcát, de nem sok
sikerrel. Joe azt is észrevette, hogy már javában kopaszodik.
Nem beszélgetett Joe-val, inkább csak szónokolt hozzá. És
nemcsak nyekergett a hangja, hanem néha el is
bizonytalanodott, olyannyira, hogy helytelenül ejtett ki
bizonyos szavakat. S ha csak úgy beszélt, annak is felolvasás
jellege volt.
Joe nem sokat tudott erről az emberről, de azért már
hallott róla egyet-mást. Wacey szerint az amerikai
hadseregtől egyből ide került, a Vadászati és Halászati
Hivatalba anélkül, hogy előbb bármilyen szakmai
tapasztalatot szerezhetett volna. Wacey a „megélhetési
kormányhivatalnok díszpéldányának" nevezte őt, olyan
embernek, aki világéletében valami állami vagy
175
kormányhivataltól kapta a fizetését. A ranglétrán pedig nem a
képességei, hanem a természet „kihalási" törvényei nyomán
jutott mind magasabbra. Mindig kiszimatolta ugyanis, hogy
hol, melyik ügyosztályon érdemes kivárni, amíg valamelyik
közvetlen felettese „kihal", azaz nyugdíjba megy, esetleg
tényleg elhalálozik. Az állami alkalmazottak nagy része több
szakterületen is szívesen tevékenykedik, vagy egy idő után
átlép az üzleti szférába – az Etbauer-féléket azonban egyetlen
épeszű magánvállalkozó sem veszi föl, ezért aztán nem is
hajlandók elmozdulni onnan, ahová egyszer letették a
seggüket. S a türelem számukra rózsát terem: az évek alatt
szépen, lassan és biztosan növekszik a hatalmuk és a
fizetésük, s a végén még szép nyugdíjat is kapnak.
Joe a szavakat mindig is afféle valutának tekintette, s
igyekezett takarékosan bánni velük. Éppúgy nem szívesen
dobálódzott velük, akár a pénzzel, A szavak az ő számára
mindig valamit jelentettek. Néha hosszan gondolkodott,
hogy az adott helyzetben a lehető legpontosabban
kifejezhesse a mondanivalóját. Ezekkel az eltűnődésekkel
néha zavarba is ejtette az embereket, Marybeth pedig
egyenesen amiatt aggódott, hogy ha ő ilyen lassan és nagy
szünetekkel beszél, akkor még nehézfejűnek gondolják. Maga
Joe nem törődött ezzel.
Azért nem szeretett például gyűlésekre és értekezletekre
járni, mert mindig az volt az érzése, hogy a résztvevők
többsége úgy beszél, mintha az általa kiejtett szavak száma
után kapná a fizetését. Minél többet fecseg valaki, annál
inkább elértéktelenednek a szavai. Általában azoknak van a
legkevesebb mondanivalójuk, akik a legtöbbet dumálnak. Joe
néha eljátszott a gondolattal, hogy az volna a szép világ, ha az
embereket meghatározott szókészlettel ajándékozná meg a
Teremtő. És ha valaki már elhasználná, többé-kevésbé
felelőtlenül elfecsérelné ezt a drága kincset, akkor nem is
beszélhetne többet. Ha így állna a helyzet, akkor Joe-nak még
176
száz évre elegendő tartaléka lenne, az Etbauer-félék viszont
rég hallgatásra volnának ítélve. Megszűnnének azok a
gyűlések és értekezletek, amelyek semmi érdemi eredményt
nem hoznak, legföljebb egyre újabb szócséplési rekordokat
állítanak föl. Mintha valaki szórná a pénzét a vakvilágba, vagy
csak úgy lövöldözne bele a nagy semmibe.
Joe annyira belemerült a saját gondolataiba, hogy csak pár
másodperces késéssel vette észre: Etbauer elhallgatott.
Fölemelte a tekintetét. Etbauer csak bámult rá.
– Azt kérdeztem... – szólalt meg kissé ingerülten az
igazgatóhelyettes, mert bosszantotta, hogy ennyire
figyelemre sem méltatják – szóval azt kérdeztem, hogy
miképpen történhetett meg mindez.
– Sokkal könnyebben, mint ahogy azt maga el tudja
képzelni – vágott vissza Joe.
Etbauer még ingerültebben húzta össze a szemét. Nem ezt
a választ várta, vele így nem szoktak itt beszélni.
– Éppen kezdtem megírni az idézést – folytatta Joe. – Ott
van a jelentésemben. Az imént olvashatta. Az egyik
kezemben a jegyzettömböt tartottam, a másikban a tollat.
Készséggel elismerem, hogy nem voltam fölkészülve arra,
ami történt. Egyszerűen nem számítottam rá. És persze
sajnálom, hogy így történt, és természetesen elismerem, hogy
az én hibám volt.
– De az az ember mégiscsak elvette a maga fegyverét! –
mondta erre Etbauer, mintha valami új érvet hozna fel. –
Elvette, maga meg hagyta! Én ezt egyszerűen nem értem! –
Teátrálisan csóválta a fejét, mint akinek egyszerűen nem fér
a fejébe, hogy miképpen lehet valaki annyira ostoba, mint
Joe Pickett.
Joe erre hirtelen fölpattant, átnyúlt az asztalon, lekapta
Etbauer ingzsebéről az odacsippentett névkártyát, és szépen
visszaült a helyére. Etbauer tágra nyílt szemmel, döbbenten
bámult rá.
177
 – Most már érti? – emelte magasba két ujjával Joe a
kártyát. – Lehet, hogy az ember látja és fölfogja, hogy mi
történik, de annyira váratlanul éri egy mozdulat, hogy
képtelen reagálni rá. Szinte lebénul a meglepetéstől.
Etbauer nagyot nyelt, s megpróbálta visszanyerni a
tekintélyét. De a hangja most még nyekergőbb lett. – Adja
vissza a kártyámat!
Joe odacsúsztatta neki az asztalon. – Az első pillanatban
nyilván azt hitte, hogy meg akarom magát ütni. Igaz?
Mégsem volt képes reagálni, bármit tenni ellene. Nos,
ugyanez történt a Keeley-incidensnél is. Én vagyok a hunyó,
elismerem, de egyszerűen nem számítottam egy ilyen
támadásra. Mint ahogy most maga sem.
Etbaüer képe már céklavörös volt. Nem nézett Joe
szemébe. Aztán megint elkezdett szavalni, és előadta, hogy ő
gondosan áttanulmányozta a jelentést és az egyéb
bizonyítékokat, és ennek alapján hozta meg azt a döntését,
hogy keddtől, szeptember 30-tól kezdve fizetés nélkül
felfüggeszti őt az állásából. De mintha a falnak beszélt volna,
valahol Joe bal válla mögött.
Ráadásul, folytatta Etbauer, vannak még más, nagyon is
aggasztó jelentések. Súlyos tényállásokkal...
– Ki fogjuk vizsgálni, mennyire súlyos
kötelességszegésnek minősül például az, amikor maga
elkezdett vizsgálódni egy gyilkossági ügyben, amelyet már
lezártak. Az is kérdés, nem maga semmisítette-e meg azokat
a bizonyítékokat, amelyek feltárhatták volna a gyanúsított és
a bűncselekmény közötti kapcsolatot.
Joe megkérdezte, hogy kik írtak ilyen jelentéseket.
Etbauer azonban fölényes képpel azt válaszolta, hogy ennek
közlésére őt senki sem hatalmazta föl. Joe hátán végigfutott a
hideg.
És Etbauer folytatta: – Hadd tájékoztassam arról is, hogy
tekintettel a maga viselkedésére és a maga által az utóbbi
178
időben elkövetett cselekményekre, azt is szándékunkban áll
megvizsgálni, hogy nem lehet-e szintén gyanúsítottja az
életellenes bűncselekményeknek. Megértette, milyen súlyos
dologról van szó?
Joe bólintott. Megértette. Csak éppen szólni sem tudott.
– Én mint gyanúsított? — nyögte ki végül.
– Maga mint gyanúsított – erősítette meg gonosz
mosollyal Etbauer. – És őszintén reméljük, hogy gyorsan és
maradéktalanul tisztázni tudja magát, mert ha maga sáros
marad, az rossz fényt vethet az egész hivatalra. És ezt mi
nagyon nem szeretnénk...
Joe sóhajtott. Etbauer nyilvánvalóan egy rosszindulatú és
kicsinyes bürokrata, akinek nagy szüksége van az ilyen
ügyekre és ürügyekre,
– A szaktárca idevonatkozó rendelkezései szerint önnek
jogában áll fellebbezni a fölfüggesztés ellen. Ebből a célból
fölszólalhat a Vadászati és Halászati Bizottság legközelebbi
ülésén, amelyre a jövő hónap végén kerül sor, és a
fellebbezését írásos formában is meg kell küldenie az
igazgatónak. Három napot kap, hogy a körzetében elkészítse
az ilyenkor szokásos jegyzőkönyvezési és leltározási munkát.
Egyéb munkaköri kötelességeit egy szomszédos körzet
vadőre veszi át hétfőtől, ideiglenes kinevezéssel.
Joe érezte: a szája annyira kiszáradt, hogy már nyelni sem
tud.
– És most távozhat- emelte meg egy kicsit a fejét Etbauer.
– Az elhangzottakhoz már nem sokat tudnék hozzátenni.
Joe fölállt. Sejtette, hogy ez az egész csak később jut majd
el a tudatáig. Most még csak haragot és különös nyugalmat
érzett.
– Akkor legalább a saddlestringi körzetet Wacey
Hedemannek adják oda – mondta. – Ő nagyon jól ismeri azt
a vidéket, és kiváló szakember.
– Fontolóra vesszük a javaslatát – vette föl az asztalról a
179
névkártyáját Etbauer. – Távozhat.
Joe még visszafordult az ajtóból. – Maga csinált már
ilyesmit? – kérdezte. – Kirúgni egy aktív vadőrt egy ilyen
piszlicsáré ügy miatt?
Etbauer megint elvörösödött. Félrefordította a tekintetét.
Joe figyelte, hogy mit néz. Az igazgatóhelyettes a mögötte
lévő szekrényt, s azon is az órát nézte. 4 óra 58 perc volt.
– Utasította magát arra valaki, hogy most ezt csinálja?
– Természetesen senki – hadarta Etbauer, még mindig az
órát bámulva.
– Nem hívta föl magát valaki? Hogy kotorja elő Joe
Pickettnek ezt a pisztolyos hülyeségét, és csináljon belőle
ügyet?
Etbauer visszafordult a székével. – Természetesen nem.
– Mintha magyarázkodás vagy védekezés csengett volna a
hangjában. – És ezt a beszélgetést befejeztük.
Joe kinyitotta az ajtót. A recepciós hölgy kissé riadtan
ugrott arrább, és sietett vissza a hallba – eddig nyilván
odakint hallgatódzott.
– Nem volt ez beszélgetés – szólt vissza Joe Etbauernek. –
Inkább kivégzésnek nevezném.
Aztán úgy vágta be az ajtót, hogy csak úgy visszhangzott az
egész folyosó. Pár lépés megtétele után visszanézett, hogy
nem repedt-e meg az üveg.

TALÁLT EGY NY ITOTT, üres irodát. Bement, s onnan hívta föl

a Kensinger-házban Marybetht. Még mindig különös
nyugalmat érzett, de nem bírta ki, hogy ne telefonáljon
azonnal a feleségének. Kíváncsi volt a véleményére erről az
egészről. Dé előbb azt kérdezte meg tőle, hogy tetszik nekik
az új lakás.
– Nagyon szép! – válaszolta Marybeth, s kicsengett a
hangjából az elragadtatás. – Öt hálószoba és négy fürdőszoba.
A Twelve Sleep folyóra néző, gyönyörű tetőterasz. Jakuzzi. A
180
konyha akkora, mint a mi egész házunk, az ebédlő pedig akár
egy stadion. Az összes szekrénybe be lehet bújni, sőt akár a
hűtőbe is. Van még itt reggelizőpult és három kandalló, ebből
egy a háziak hálószobájában. Márványból. Anyám és Lucy
szabályosan beleszeretett. Most éppen kimentek
megsétáltatni Maxine-t, mega Kensingerék kutyáját is a
golfpálya körül.
Joe egy kicsit már attól is jobban érezte magát, hogy
hallhatja a felesége hangját. Az iménti megrázkódtatások
után kifejezetten gyógyító hatással volt rá.
– Sheridant nem is említetted. Vele mi van? Ő hogy érzi
magát az új helyen?
Marybeth kicsit kivárt a válasszal. – Nos, nem is tudom...
Ő valahogy nem igazán lelkes. Étvágya sincs, ebédre alig evett
valamit, és az anyámmal sem akart elmenni sétálni. Most is
csak ül a nappaliban, és bámul kifelé az ablakon.
– Lehet, hogy csak az újabb környezetváltozás miatt? –
Joe arra gondolt, hogy szegény Sheridannek hány költözést-
hurcolkodást kellett már végigszenvednie az elmúlt években.
És a saddlestringi ház kastélynak valóban nem mondható, de
legalább végre valami nyugalmat és állandóságot jelentett a
kislány számára. Erre most, tessék, itt az újabb hurcolkodás.
– Remélem én is – mondta Maiybeth. – Remélem, hogy
csak a költözködés. És nincs semmi súlyosabb baja.
Joe ezt ennyiben is hagyta. Aztán belevágott a közepébe: –
Hallgass ide, Marybeth! Felfüggesztettek az állásomból,
keddtől kezdve, fizetés nélkül. Azért, mert annak idején Ote
Keeley elvette a pisztolyomat. És azt a gyanút is fölvetették,
hogy esetleg valami közöm van a vadászok meggyilkolásához.
Marybeth levegő után kapkodott. – Jaj, istenem, Joe!
Egy darabig mindketten csak hallgattak. Végül Marybeth
szólalt meg: – Joe, ez most mit jelent?
– Két dolgot, szerintem – mondta Joe, és igyekezett
magabiztosnak tűnni. – Először is azt, hogy van itt néhány
181
igen nagyhatalmú figura, akik szeretnének eltávolítani
engem a színtől. A körzetemből. Másodszor pedig azt, hogy a
jelek szerint te most az InterWest Resources legújabb
munkatársával beszélgetsz.
– Ez biztos? – kérdezte bátortalanul a nő. – Joe, biztos,
hogy te át akarsz oda menni? – Joe-nak tetszett, hogy a
felesége valóban tud aggódni őérte.
– Más választásom nemigen maradt. Családom van,
amelyet el kell tartanom.
– És mi lesz a házzal? – aggodalmaskodott tovább
Marybeth.
– Talán maradhatunk, ha megkérvényezzük. Majd még
meglátjuk.
– Joe!
– Van még három napom a hivatalos elbocsátásig – szólt
közbe Joe. – Ezalatt szeretnék utánanézni néhány dolognak,
amelyeken idefelé jövet gondolkodtam. Aztán értesítem
Vernt a döntésemről. Ez így elfogadható számodra?
– Igen.
– Csak késő este érek haza. Ne várjatok meg, feküdjetek
le.

JOE LEMENT az épület vadbiológiai részlegébe. Elballagott

egy pult mellett, amely mögött már nem ült ott az ügyeletes
titkárnő, aztán betévedt az üvegfalakkal elválasztott kisebb-
nagyobb rekeszek és laboratóriumi eszközökkel telerakott
asztalok labirintusába. Ablakok híján elég sötét volt már itt,
állati bőrök és tollak, valamint fertőtlenítőszer kellemetlen
szagát lehetett érezni. A népte-len teremben erősen
visszhangzottak Joe léptei, ahogy a rekeszek közötti folyosón
haladt, és nézelődött, nem talál-e valakit, aki még most is
dolgozik.
Amikor meglátta az egyik üvegfal mögül kilépni a nőt,
azonnal tudta, ki lehet. A nőnek egy gyerekdzseki volt a
182
karján, s egy szatyrot is cipelt. És az arca: azoknak a folyton
valahová siető anyukáknak a jellegzetes arca, akiknek már
megint szaladniuk kell a napközibe a gyerekeikért.
– Pénteken is ilyen sokáig dolgoznak? – mosolygott rá
Pickett.
– Már rég le akartam lépni, de hát... – fölnézett a férfira,
és láthatóan csodálkozott, hogy ki ő és mit keres itt. –
Segíthetek valamiben? De nekem már rohannom kell...
Joe most már fölismerte a hangját is.
– Én Joe Pickett vagyok – mondta csöndesen. – A múlt
héten beszéltünk telefonon...
A nő ijedten és szomorúan nézett rá.
– Ne haragudjon, hogy akkor alkalmatlankodom, amikor
önnek már sürgősen mennie kell. Bocsásson meg... De
szeretném elmondani, hogy nagyon hálás vagyok mindazért,
amit elmondott nekem. Nagy bátorság kellett hozzá, s tudom,
hogy bajba is kerülhet miatta. Ha gondolja, úgy teszek majd,
mintha tulajdonképpen most sem beszélgetnénk. Én nem
tudom az ön nevét, és nem is fogom megkérdezni.
A nő még mindig gyanakodva méregette őt. Látszott rajta,
hogy legszívesebben szó nélkül távozna. – És? – kérdezte.
– Megmutatná nekem, hol találok némi információt egy
veszélyeztetett állatfajról? Sőt tulajdonképpen olyan állat ez,
amelyet már kipusztultnak vélnek.
A nő arcáról most semmit sem lehetett leolvasni. –
Wyomingban és a Sziklás-hegységben őshonos fajról van
szó?
– Igen.
A nő vett egy mély lélegzetet, és megvonta a vállát. –
Akkor jöjjön! Nekem már csak egy percem maradt, utána
egyedül kell folytatnia.
Gyorsan átvágtak az egész termen, s bementek egy
terembe, amelyik tele volt szakkönyvekkel és folyóiratokkal.
Az egyik asztalon számítógép és fax, a másikon
183
mikrofilmolvasó. A nő letette a táskáját és a dzsekit egy
székre, bekapcsolta a komputert, beírogatott és klikkelgetett
egy sort, aztán elővarázsolt egy adatbázist.
– Tudja, hogyan kell ezt kezelni?
– Tudom – válaszolta Joe. Vagy majdcsak rájövök,
gondolta magában.
– Írja be a keresőbe, amire kíváncsi. Ha előkerül valami,
akkor megjelenik a publikáció indexszáma és egy cím is. A
kézikönyvek ott vannak maga mögött a polcon, és a szomszéd
szobában is talál érdekes kiadványokat. – A nő fölállt, és
fölkapkodta a holmiját. – Nekem pedig most már tényleg
rohannom kell.
– Csak még valami! – szólt utána Joe.
A nő türelmetlenül fordult hátra.
– Nem tette el mégis valaki valahová azt a csomagot,
amelyet ideküldtem?
– Nézze meg talán a szeméthamvasztóban.
– Még egyszer köszönöm!
– Nincs mit. – A nő elindult, és csak úgy hátrafelé
beszélve folytatta. – És komolyan mondom, felejtse el az
ügyet. Ne felejtse el viszont kikapcsolni a gépet, és távozáskor
kapcsolja le a villanyt is. S ha bárkivel találkozna még itt, ne
szóljon hozzá, ne is köszönjön. Távozzon szó nélkül és
észrevétlenül.
– Megegyeztünk – mosolygott Joe. Bátor nő, gondolta
magában.
Odaült a monitor elé. Elég gyorsan rájött, hogy miképpen
tud közlekedni a dokumentumban. Gyorsan megtalálta a
megfelelő keresőt is. Szépen belegépelte, hogy „Miller-
menyét".

MIUTÁN ÖSSZEGY ŰJTÖGETTE a számára fontos

információkat, Joe kisétált az épületből, beült a kocsiba,
bement Cheyenne belvárosába, és egy üzletben 275 dollárért
184
vett egy használt Smith &Wesson 375-ös Magnumot. Aztán
egy sarokkal arrább vett hozzá egy doboz lőszert is.

185
 21. FEJEZET

– HÉ, KISLÁNY ! – kiáltott oda neki egy férfi a lelassító kocsi

leereszkedő ablakából. – Nem akarsz egy kicsit autókázni?
Sheridan kicsit hunyorgott a szél fölverte porban. Ugyanaz
a férfi volt, aki az istállóban rejtőzött el. Az út másik oldalán
haladt, de most átkanyarodott ide, és megállt a kislány előtt.
A jobb oldali ülés üres volt, a kocsi pedig magas, ezért
Sheridan csak a férfi arcát és a kormányt markoló egyik kezét
látta. Napszemüveget viselt. Mosolygott.
– Nem szabad idegenek kocsijába beülnöm – mondta
Sheridan.
A férfi elnevette magát. Igazán barátságos képet is tudott
vágni. – De hát én nem vagyok idegen, drágám! Ismerem a
papádat. Nem emlékszel? És hát mi is ismerjük már egymást,
nem igaz?
Sheridan bólintott, hogy de, igaz. Kék tréningfelsőt viselt,
és fűzős cipőt. Iskolai cuccai a hátitáskájában. Most ők az
Eagle Mountain Klubban laktak, ezért máshonnan és másik
busszal járt mostanában, és ez az új busz folyton késett. Ő
volt az egyetlen gyerek, aki Saddlestringből olyan messzire
utazott vele.
– A mama vár engem a buszmegállóban – mondta a
férfinak.
– Oké, oké. De legalább gyere egy kicsit közelebb! –
mosolygott még mindig a férfi. – Hogy ne kelljen kiabálnom.
Sheridan közelebb ment a járda széléhez, de azért elég
távol maradt a kocsi ablakától. Óvatos volt, készen arra, hogy
bármelyik pillanatban elszaladjon. De úgy gondolta, hogy ha
a férfi akarna tőle valamit, akkor ahhoz át kéne lódulnia a
jobb oldali ülésen, és kinyúlnia az ablakon – és ennyi idő
alatt ő könnyedén el tud szaladni. Most innen, a járda
széléről már jobban látta a férfit, és belátott a kocsiba is. De a
186
gyomra azért görcsbe rándult, és a hányinger is kerülgette.
Azóta is állandóan ez a férfi járt az eszében, aki berántotta őt
az istállóba, és ott megfenyegette. És most megint itt van. Két
méterre tőle. Nagyon kedvesen néz, de közben szörnyű
dolgokat mond. És most is úgy néz rá, mintha ők különleges
barátságban lennének, mintha valóban volna egy közös
titkuk. Sheridan még sohasem volt egyetlen férfival sem
ilyen kapcsolatban. Félt ettől az egésztől, és bűntudata is volt.
Igyekezett észrevétlenül körülnézni az utcán. Jobbra is,
balra is...
– Mit nézelődsz? – szólt rá a férfi. – Úgysem jön erre
senki. És talán nem bízol bennem? Azt hiszed, kiugrom
innen, és elkaplak? Vagy mitől félsz?
Sheridan nem válaszolt. Képzeletében megjelent a domb
tetején az apja kocsija, és elindult errefelé...
– Ha pár évvel idősebb volnál, akkor talán nem bírnék
magammal! – röhögött a saját viccén a férfi. – De most még
nem kell félned semmitől. De persze csak akkor – tette hozzá
halkabban –, ha nem csinálsz semmi rosszat...
Sheridan elfordította a fejét, hogy a férfi ne lássa,
menynyire fél.
– Intézzük el gyorsan, hogy aztán mindenki mehessen a
maga útjára! – folytatta komoly hangon a férfi. – Hogyan
tudtad elérni, hogy azok a kis menyétek előbújjanak a farakás
alól?
Sheridan elmondta, hogy szórt nekik mindenféle
ennivalót. Marékszámra, csak úgy a rakás tetejére.
– Miféle ennivalót?
Sheridan elsorolta: müzlit, diót, mazsolát, kenyeret, néha
egy kis hamburgert is, ilyesmit.
– És csak úgy rászórtad a farakásra? És ettől mindig elő is
jöttek?
Sheridan elmondta, hogy nem mindig jöttek elő.
A férfi mintha elgondolkodott volna valamin. Sheridan a
187
sötét szemüvegtől nem látta a szemét, de így is érezte, hogy
őt figyeli.
– Sheridan, van valami titok, amelyet eddig még nem
árultál el nekem?
A kislány ledermedt. – Nincs – hazudta. És az Istenhez
fohászkodott, hogy ez az ember meg ne kérdezze tőle, hol
vannak most a menyétek. Mert ha erre a kérdésre kellene
válaszolnia, akkor biztos észrevennék rajta, hogy hazudik. De
a férfi ezt nem kérdezte meg. A legtöbb felnőtthöz hasonlóan
nyilván ő is azt hitte, hogy mindent tud már.
– És ugye emlékszel még a megállapodásunkra, drágám?
Sheridan megkönnyebbülten bólintott. Ez nem volt olyan
nehéz kérdés.
– Emlékszem.
A férfi elégedetten mosolygott. – Én is emlékszem. És be
is tartom – mondta lassan, majd megnyomta a kesztyűtartó
ezüstgombját. A rekesz kinyílt. Volt benne valami. – Nézz
ide! – mondta a férfi olyan hanghordozással, hogy Sheridan
automatikusan engedelmeskedett.
De nem látta jól azt a valamit. A rekesz belseje sötét volt, s
csak egy fehérlő, kerek valamit lehetett kivenni az egyik
sarkában. Majdnem akkora volt, mint a férfi ökle. Piros,
nedves foltok látszottak azon a fehér papiroson, amelybe
belecsomagolták.
A férfi becsukta a rekeszt, mielőtt Sheridan alaposabban
szemügyre vehette volna azt az izét...
A férfi megint megszólalt, már majdnem suttogva: –
Láttál már kismacskafejet, Sheridan? Olyat, amelyet
lecsavartak és letéptek a cica testéről? Olyan hangot ad
közben, mint amikor te az ujjaidat ropogtatod.
Sheridan hátratántorodott. Rémülten kapta a szája elé a
kezét.
A férfi a kesztyűtartó felé mutatott. – Ez megtörténhet a
családod tagjaival is, ha nem tudsz vigyázni a szádra, és
188
kifecseged valakinek a titkunkat.
Sheridan önkéntelenül lépegetett hátrafelé, hogy minél
messzebbre kerüljön attól a kesztyűtartótól, meg ami benne
van...
– Ha én nem tudom előcsalogatni azokat a menyéteket,
akkor valószínűleg szükségem lesz a segítségedre – folytatta
a férfi. – Lehet, hogy te érted az ő nyelvüket, és tudsz velük
beszélni. Vagy valami ilyesmi...
Elfordította az indítókulcsot. Hangosabban beszélt, hogy
túlkiabálja a motorzajt. – De azért ne ijedj meg, drágám!
Kívánj nekem sok szerencsét a menyétekhez!
A férfi elhajtott. A visszapillantóból látta, hogy a dombról
leereszkedik a sárga iskolabusz, és lelassít a kislány mellett.
A kislány odalépett hozzá. A busz ajtaja kinyílt. A kék ruhás
gyerek eltűnt a járdáról. Csinos kis leányka ez a Sheridan...
A férfi megint megnyomta az ezüstgombot, és kivette a
kesztyűtartóból azt a becsomagolt valamit. Még meleg volt,
és kívül is egy kicsit maszatos. A férfi a fogával tépte föl a
papírt. Aztán nagyot harapott belőle. De olyan
elővigyázatlanul, hogy egy kis ketchup kicsurrant a
nadrágjára.
Tripla csilis cheeseburger volt, illatos és finom. Amott
vette, bent a főutcán, a Burg-O-Pardnernál. Azok piszok jó
burgereket tudnak csinálni.
Megtörölte a száját a keze fejével, aztán jó alaposan
megnézte magát a visszapillantóban. Akárhogy nézte is,
elfogadhatónak találta a látványt.

189
 22. FEJEZET

A MILLER-MENY ÉTET először Meriwether Lewis kapitány írta

le híres, a Csendes-óceánhoz vezetett expedíciójának 1805-ös
útinaplójában. Nem valami nagy terjedelmű ismertetés.
Lewis azt írja a maga nem éppen tökéletes helyesírásával,
hogy csapatuk „kedves kis álatok" nem túl népes kolóniájára
bukkant nem sokkal azután, hogy elérték a Missouri folyó
hármas elágazását, majd továbbhaladtak a Jefferson folyó
mentén a Sziklás-hegység felé. Ezek az állatkák a
prérikutyához hasonlóan föld alatti üregekben éltek, a
bölények hagyományos vándorlási útvonalai mentén.
Nevüket az expedíció egyik résztvevőjéről, a földmérő
Rodney Millerről kapták, aki véletlenül belelépett egy ilyen
üregbe, és kificamította a bokáját.
Lewis leírja, hogy az állatkák néha egész csoportokban
álltak föl egyenesedve a hátsó lábukon, és riasztójelzéseket
vinnyogtak, ha a csapat feléjük közeledett. Ezek a Miller-
menyétek „vidám társaink voltak út közben", írta Lewis, és
főként az elhullott bölények tetemeiből táplálkoztak. Ha a
felderítő csapat hússzerzési céllal lelőtt egy bölényt, másnap
már ott gyülekeztek körülötte a menyétek; türelmesen
kivárták, amíg a nagyobb testű ragadozók – farkasok, sasok,
prérifarkasok és keselyűk – jóllaknak, aztán odamentek, és
elfogyasztották, ami a tetemből még megmaradt. Lewis
megemlíti, hogy nemcsak a húst ették meg, hanem a bőrt és a
zsigereket is. Lewis szokásához híven le is rajzolta az általa
fölfedezett állatot, majd le is lőtt néhány példányt; a bőrüket
lenyúzta, a testüket pedig besózva eltette, hogy otthon majd
tanulmányozhassák őket a tudósok.
Alkonyodott. Joe észak felé haladt, s valósággal fürdött a
lenyugvó szeptemberi nap aranyló fényében. Kicsit
leeresztette az ablakot, hogy beszívhassa a zsályacserje édes,
190
száraz illatát – ez a növény hatalmas síkságokat borít be,
amelyek végtelen, gyűrött ágytakaróként nyúlnak el minden
irányban Caspar és az északabbra fekvő Waltman között.
A kétsávos úton gyér volt a forgalom. A nap már az ég
alján járt. Rövid és varázslatos napszak ez, amikor a napfény
tökéletes szögben és intenzitással világítja mega magas
zsályacserjében rejtett csapásaikon zajtalanul mozgó
villásszarvú antilopok csordáit. A barna-fehér szőrű állatok
százai ilyenkor megannyi jelzőfényként világítanak a szürke
bozóttengerben. A csoda csak pár percig tart; a fény gyorsan
változik, a különös megvilágítás megszűnik, az antilopok
pedig megint belevesznek a táj tarkabarka szövetébe, s
eltűnnek, mintha ott sem lettek volna.
Joe teljesen letekerte az ablakot, és kikapcsolta a rádiót
Észak-Amerikában már nem sok olyan hely maradt, ahol az
ember gyakorlatilag egyedül érezheti magát. Ez az egyik; ide
már a civilizáció sem nagyon ér el. Joe már néhány perccel
ezelőtt elhagyta az errefelé fogható egyetlen rádióállomás
sugárzási határát. A készüléken a hullámsávkereső fénye
szinte kétségbeesetten pörgött végig az összes létező, ám itt
néma frekvenciákon, ahogyan a megbolondult nyerőgép
tárcsái pörögnek megállíthatatlanul. A kocsi beért arra a
vidékre, amelyet Wacey „rádiómentes Wyomingnak"
nevezett. Joe úgy tervezte, legalább fél órát fog most itt
tartózkodni, aztán megállás nélkül fog továbbhaladni,
legfeljebb tankolni áll meg. Éjfélre haza akart érni a
feleségéhez.
Különös, már-már szédítő érzés fogta el. Több ezer
wyomingi naplementét látott már, de valamiért ez a mostan
megérintette a lelkét. Az ő érzései is úgy hullámzottak ide-
oda, mint a rádió keresőfénye, csak éppen nem a frekvenciák
között, hanem a bűntudattól a megkönnyebbülésen át az
eszeveszett haragig. Bűntudata volt, amiért olyan nehéz
helyzetbe hozta az egész családját. Mégis megkönnyebbülten
191
gondolt arra, hogy most legalább véget ér életének ez a
szakasza, benne az örökös túlórázással, az alacsony fizetéssel
és az ő lelkiismeretes munkáját semmire sem becsülő, ostoba
állami bürokrácia elleni kilátástalan hadakozással. És néha a
vörös izzásig forrt föl benne a méreg – ez a számára
egyébként nem túl ismerős indulat –, ha eszébe jutott, hogy ő
most csak egy bábu, egy könnyen beáldozható „paraszt"
valakiknek a sakkjátszmájában.
Igyekezett nem belegondolni, hogy pár napon belül talán
már az egyenruhájáról és a szolgálati kocsijáról is le kell
mondania. S hogy nemcsak a munkáját veszíti el, hanem az
énképét és önazonosságát is. A jelvénye nélkül ő aztán
tényleg közönséges ember lesz, egy senki. Most kezdte
megérteni, hogy egyik-másik rendőr miért fordítja inkább
önmaga ellen a fegyverét, mintsem hogy belenyugodna
annak az elkobzásába. Keményen kellett küzdenie a szívét
mardosó önsajnálat ellen.
Inkább igyekezett arra gondolni, hogy mit is sikerült
kiderítenie odabent a könyvtárszobában.
Amit a Miller-menyétről lehet tudni, az négy forrásból
származik: Lewis kapitány leírásaiból; a korai biológusoknak
a terepen készült följegyzéseiből; a pionírok naplóiban
föllelhető utalásokból; valamint a menyétek utolsó ismert, és
a philadelphiai állatkertben 1887-ben bemutatott
csoportjáról írt cikkekből (ezek szerint ezek az állatkák
nagyon népszerűek voltak a látogatók körében; s mindez
évekkel azelőtt, hogy bárki is hallotta volna a „veszélyeztetett
faj" kifejezést). A legföljebb harminc centi hosszú, meglepően
fürge Miller-menyét az összes többi észak-amerikai fajnál
közelebbi rokona a mongúzoknak. Tulajdonképpen
cibetmacska, és hasonlít a nyugat-afrikai szurikátára, másik
nevén rókamangusztára. Agresszív és mindenevő; étlapján
olyan csemegék szerepelnek, minta tojás, a kígyó, rágcsálók,
madarak, gyíkok, gyümölcsök, rovarok, gumók, magvak – és
192
persze a döghús. Megtámadja még a kisebb termetű rókákat
és kutyákat is. Becslések szerint a tizenkilencedik század
elején körülbelül egymillió Miller-menyét élhetett a Sziklás-
hegység Nyugati- és Nagy-síkságán 5-30 fős, családi alapon
szerveződő csoportokban, és a vándorló bölényeket követve
évente többször is elköltöztették egész kolóniájukat. A
bölények nemcsak a döghús miatt érdekelték őket, hanem
azért is, mert legelés közben ezek a nagy testű kérődzők a
patáikkal féltő rték-fellazították a talajt, s hozzáférhetővé
tették a menyétek számára a férgeket, gumókat, pockokat és
hasonló finomságokat.
Az indiánok szerencsehozó állatnak tartották ezt a
menyétet, ezért szívesen díszítették ilyen festett
állatfigurákkal a sátraikat és a ruháikat. A magyarázat
kézenfekvő: ha az indiánok ezzel az állatkával találkoztak,
akkor tudhatták, hogy valahol a közelben bölények is
tartózkodnak.
A Missourit és Oregont összekötő kelet-nyugati kocsiút
utazóinak naplói gyakran említik ezt a menyé tét, de ezek
nem kimerítő vagy teljességre törekvő leírások. Legtöbbjük
arról szól, hogy a Miller-menyétet ott gyilkolták, ahol érték. A
jelek szerint az a legenda alakulhatott ki az oregoni út
mentén, hogy ez az aranyos kis állat nagyon szereti az
emberhúst is. A feljegyzéseket később tanulmányozó
biológusok azt feltételezik, hogy a pionírok gyakran
találkozhattak bivalytetemeken lakmározó, s talán még az út
mentén nagy számban előforduló sírokba is leásó
menyétekkel. És keringtek azok a – soha meg nem erősített –
rémhírek is, miszerint ezek az állatkák éjszaka bemásznak az
ekhós szekerekbe, és megrágják az alvó csecsemőket. Ezért
aztán minden lehetséges módszerrel irtották őket. Mérgezett
húst vagy gabonát szórtak szét kolóniáik közelében. Tűzzel
vagy vízzel kergették ki őket föld alatti járataikból, s a
menekülő állatokat bunkósbottal agyonverték. És persze
193
lőtték is őket. Sörétes puska egyetlen lövésével néha tucatnyi
ilyen, egy csoportban álldogáló és nézelődő menyétet is
leterítettek.
De a Miller-menyét sorsát nem ez pecsételte meg, hanem
az, hogy eltűntek a prériről a hatalmas bölénycsordák. Ez a
kis állat táplálkozásában a bölényre volt utalva, így aztán
bölény híján éhen pusztult. A szakemberek csak sok-sok
évvel később jöttek rá, hogy Észak-Amerikában már nincs
Miller-menyét.
De lehetséges, hogy a faj néhány példánya mindmáig
fennmaradt?
Miért ne lenne lehetséges? – gondolta Joe. Lehet, hogy a
menyétek megtanulták, hogy mást is meg lehet enni, és nem
kell mindjárt kipusztulni, ha nincs bölényhús. Például a
hegyekben nagy számban előforduló különféle szarvasok
teteméből is jókat lehet lakmározni.
Egyébként pedig Vernnek is igaza van. Ha most
fölfedeznek egy Miller-menyét-csapatot, akkor a kutatók és a
természetvédők órákon belül értesülnek a dologról. És a
következmények olyan megrázkódtatásokkal fenyegetik a
már amúgy is gyengélkedő Saddlestring városát, hogy
azokból talán soha többé nem tér magához. A legkülönfélébb
szövetségi intézmények és hatóságok emberei, újságírók,
biológusok és a világ minden tájáról természet-védők
özönlenek majd ide, és mindegyikük előáll a maga igényeivel,
követeléseivel és programjaival. A földbirtokosoknak,
favágóknak, vadászoknak, idegenvezetőknek és általában
Saddlestring lakosainak pedig attól kezdve nem sok babér
terem.
Joe-nak még nem volt felmutatható bizonyítéka ennek a
fajnak a létezésére. De ha az utóbbi idők több mint különös
jelenségeit bizonyos megvilágításba helyezzük- ahogy az
alkonyati napfény is láthatóvá teszi a bozóttengerben
egyébként észrevehetetlen antilopokat –, nos, akkor feltárul
194
a nagyon is valószínű tény: a Bighorn-hegységben még ma is
él és jól érzi magát ez a száz éve kipusztultnak vélt állatfaj. És
egyre valószínűbb, hogy azért ölték meg azt a három embert,
mert ők fölfedezték ezt a menyétet.
Barnum seriff és az állami nyomozók szerint Clyde
Lidgard volt a gyilkos. De ha mégsem ő – amit Joe sem hitt
már el akkor ki lehetett? És ott vannak azok az emberek,
akiket a legjobban kellene hogy izgasson egy ilyen
fölfedezésnek a lehetősége: Joe kollégái. Mi lehet a
magyarázata annak, hogy őket nem érdekli a dolog, sőt még
őt is el akarják távolítani ennek az egésznek a közeléből is?
Joe szomorúan mosolygott a sötétben. Mindössze három
napja maradt, hogy választ találjon ezekre a kérdésekre. És a
válaszok keresésében senkinek a segítségére nem
számíthatott.

WALTMANBEN, EGY RÓZSASZÍNRE mázolt kis vegyesboltban,

ötven kilométerre a legközelebbi lakott helytől Joe vett egy
kis üveg whiskyt és hat doboz sört egy öregembertől, akinek
nemcsak a fél szeme hiányzott, hanem könyéktől lefelé a fél
karja is. Az öreg nem vesződött a piszkos cowboying bal
ujjának a feltűzésével, így aztán az úgy lengedezett
hervadtan, akár egy törött madárszárny, miközben kipakolta
az árut a pultra. És megnyugtatta Joe-t, hogy igen, odakint a
pénzes telefon működik.
Joe tárcsázta a számot, fölnyitott egy sört, és
nekitámaszkodott az épület falának. Arcát világoskékre
festette a kirakatban villogó egyik neon sörreklám.
Dave Averyt hívta, helenai barátját. És Dave föl is vette a
telefont. A háttérben futballmeccs hangjai hallatszottak a
tévéből. Joe megkérdezte, sikerült-e már kielemeznie az
áltála küldött mintát, s hogy talált-e benne egyáltalán
valamit.
– Most szórakozol velem, Joe? – kérdezte gyanakodva
195
Dave. – Megint ugratni akarsz?
Ez azt jelentette, hogy Dave megkapta és meg is vizsgálta
a Joe által küldött ürülékmintát.
– Miért mondod ezt? – kérdezte Joe.
Dave mordult egyet Föl volt dobva. Nyilván benyomott
már aznap este néhány sört. – Hát csak azért, mert nem
valamit találtam abban a szarban, hanem mindent.
Mindenből egy keveset. Fenyőmagot, növényi részeket,
porcokat, de még jávorszarvasszőrt is. Róka vagy ilyesmi
lehetne a gazdája, de ahhoz túl kicsi. Te nyerted meg a
meccset. Azt hittem, könnyedén találok nevet ennek a
szarnak, de hát nem sikerült. Elakadtam. Még csak ötletem
sincs.
Joe számára ez újabb bizonyíték volt, hogy jó úton jár.
– Hallottál már valaha a Miller-menyétről? – kérdezte.
– Milyen menyétről? – Nevetés hallatszott a vonal túlsó
végén. Aztán hosszú, elgondolkodó hallgatás következett.
Dave Avery ugyanis nagyon jól ismerte a régió mai és egykori
fajait. – Most megint ugratsz engem? – szólalt meg aztán. –
Te talán láttál ilyen menyétet?
Joe röviden elmesélte neki az egész történetet. Hogy
honnan szedte a mintát, s hogy neki mi az egyre erősebb
gyanúja. Amíg ő beszélt, Dave csak hüledezett és
jézusmáriázott.
– Fölfogtad, mibe tenyereltél bele? – kérdezte Dave,
amikor Joe a végére ért a történetnek. – Ha a szövetségiek
megtudják, elszabadul a pokol.
– Ez izgat most engem a legkevésbé. Te viszont megtennél
még valamit a kedvemért?
Dávid azt válaszolta, hogy nagyon szívesen.
– Végezz el még néhány vizsgálatot annak ellenőrzésére,
hogy valóban nem tévedünk. Aztán zárd el biztos helyre a
mintát és az elemzés eredményét. Ne mondd el senkinek,
hogy mit kaptál és hogy miről beszéltünk. Fektesd el az
196
egészet, amíg én itt elrendezek még néhány dolgot.
Dave megkérdezte, mikor jelentkezik újra.
– Három nap múlva – válaszolta Joe.

WALTMANTŐL ÖTVEN kilométerre északra és Kayceetől

harminc kilométerre délre Joe letért az autóútról egy kevéssé
használt bekötőútra. Az autó erősen rázkódott a
hepehupákon, míg Joe be nem ért vele egy emelkedő mögé.
Ott már senki sem láthatta őt az autóútról.
Leállította a motort, és kiszállt. A félhomályban vattás
paplanfoltokként világítottak a zsályacserjék. A kerék
szaggatta földúton, a kocsi előtt úgy száz méterre, hatalmas
szökkenésekkel menekült világgá egy vadnyúl – a fényszórók
valóságos szörnyeteggé nagyították a vele együtt rohanó-
ugráló árnyképét. Joe mögött halkan kattogott a lehűlő
motor.
Joe gyöngéd mozdulattal fogta a tenyerébe az új revolver
recézett markolatát, s fölemelte a fegyvert. Hüvelykujjával
fölhúzta a kakast – a szerkezet halkan, olajozottan működött,
elfordult a henger. Joe célra tartott a hosszú csővel, megnézte
magának a már jó messze lévő nyulat, és meghúzta a ravaszt.
A 357-es hatalmasat dörrent, és nagyot rúgott hátrafelé.
Félméteres villanófény csapott ki a torkolatából, kissé el is
kápráztatva Joe-t. Káposztafejnyi porfelhőcske robbant föl a
nyúl előtt, mire az állat jobbra-balra cikázva kezdett
továbbrohanni.
Joe lőtt megint, aztán megint... Aztán rájött, hogy hiába
húzkodja a ravaszt, mert már háromszor is az üres
hüvelyeken csattant az elsütőszeg. A nyúl már messze járt,
körülbelül nyolcszáz méterre, s egy szelíd emelkedőn úgy
húzta a csíkot a hegyek felé, ahogyan a rajzfilmek legvégén
futnak el a messzeségbe az állatfigurák.
Joe-nak csengett a füle a csattanásoktól, és félig meg is
vakult a nagy revolver torkolattüzétől. Visszabotorkált a
197
kocsihoz, és újra megtöltötte a fegyvert.

198
 23. FEJEZET

VERN DUNNEGAN NEM volt sem a szobájában, sem a

Holiday ínn társalgójában, de aztán Joe megpillantotta a
fekete Suburbanjét a főutcán, a Stockman's kocsma előtt. Joe
beállt mögéje. Odabent Joe végignézett a sötét, keskeny,
cigarettafüstös helyiségen, és nem is tévedett: Vern most is
ott ült ugyanabban a hátsó bokszban, ahol pár nappal ezelőtt.
Egyedül volt, s az asztalra könyökölve bámulta az előtte lévő
nagy pohár whiskyt és ásványvizet.
Amikor észrevette, hogy ki közeledik feléje, egy pillanatra
átfutott az arcán valami – talán a meglepetés és a bosszúság
furcsa keveréke. Joe-nak nem volt ideje alaposabban
megfigyelni, mert a következő pillanatban Vern már
vigyorgott is, kissé erőltetetten, de fülig érő szájjal. Joe
ledobta magát a nehéz tölgyfa padra, majd rendelt egy sört az
éppen arra járó pincérnőtől.
– Hát te mit keresel még idekinn ilyen későn? – kérdezte
Vern, és a mosolya mögül nagyon is figyelmesen
tanulmányozta a jövevényt.
– Éppen most értem vissza Cheyenne-ből. Rohadt hosszú
és fárasztó út.
– Egészen pontosan két és fél karton hosszú – nevetett
Vern. – Én mindig ennyi sört ittam meg oda-vissza. És elég
sokszor tettem meg én is azt az utat Úgy látom, te is
benyomtál már néhányat, hogy könnyebb legyen elviselni azt
a hat órát. De azért vigyázz! – emelte föl atyaian a
mutatóujját. – Némelyik közlekedési direkt azt élvezi, ha
kollégát büntethet meg. És akkor bajba kerülhetsz.
Joe megadón bólogatott. S közben arra gondolt, hogy itt
van ez a részeges Vern, aki hosszú éveken át mindig azon
igyekezett, hogy ne vegyék észre rajta, ha ivott – de ő mindig,
azonnal észreveszi és szóvá is teszi, ha valaki más már
199
benyomott néhányat.
– Wacey éppen most ment el – folytatta Vern,
visszatalálva a parancsnoki pozíciójába. Most már semmit
sem lehetett leolvasni az arcáról. – Ünnepeltünk egy kicsit.
Joe kérdőn bámult rá.
– Hát csak azért – magyarázta rögtön Vern –, mert
Barnum ma bejelentette, hogy kiszáll a seriffválasztási
versenyből, Inkább elmegy nyugdíjba.
– Te most viccelsz? – kérdezte Joe, mert hirtelen nem is
tudott mit mondani erre. Mitől jutott Barnum ilyen
váratlanul erre az elhatározásra? Ha ő nem indul, akkor
Wacey biztosan megnyeri a pár hét múlva esedékes
republikánus előválasztást. És Twelve Sleep megyében ez
egyet jelent az általános választás megnyerésével.
Demokraták errefelé nem nagyon vannak, és az a kevés sem
szokott elmenni szavazni.
– Így aztán a derék Wacey most rettenetesen be van
indulva, és ennek örömére bedobtunk néhány pohárkával.
– Azt elhiszem, hogy Wacey be van indulva – mondta erre
Joe. – Csak azt nem értem, hogy Barnum miért szállt ki.
Vern megvonta a vállát. – Előfordul az ilyesmi. Barnum
nyilván attól félt, hogy csúnya vereséget szenved.
Joe-nak eszébe jutott a Barnummal pár napja folytatott
beszélgetés. Barnum már akkor is úgy beszélt, mint aki
biztosra veszi, hogy vereséget fog szenvedni. Joe azonban ezt
akkor sem értette, és most sem. Hiszen Wacey Hedemannek
ebben a városban nem volt jelentősebb támogatottsága –
Barnummal pedig általában meg voltak elégedve az emberek.
Joe arra gondolt, hogy a Bud Barnum elleni szavazás
egyenértékű a Bighorn-hegység elleni szavazással.
– Politika – legyintett Vern, mintha ezzel az egyetlen
szóval össze lehetne foglalni a téma lényegét. – Néha tényleg
furcsa dolgokat produkál.
Joe húzott egyet a söréből. Egy kicsit bánta már, hogy
200
idefelé jövet is ivott. Jobb lenne, ha most egy fokkal tisztább
lenne a feje...
– Szóval, mi hozott téged ide ebbe a kocsmába ilyen késői
órán? – húzta föl a fél szemöldökét Vern. – Neked ilyenkor
már rég ágyban a helyed!
Joe fölnézett. – Azt hiszem, elfogadom azt az állást,
amelyet te ajánlottál nekem az InterWestnél. Ma ugyanis
fölfüggesztettek.
Vern elképedt pofát vágott. És egy kicsit megint
túljátszotta. – Fölfüggesztettek? Téged? Ezt el sem akarom
hinni!
Joe érezte, hogy Vern egyáltalán nincs annyira meglepve,
mint amennyire mutatni szeretné. Sőt. Valószínűleg
egyáltalán nem lepődött meg. Most tehát beindult kettejük
között egy sajátos játszma. Csakhogy ebben a műfajban Joe
még amatőr volt, Vern meg vérprofi.
Joe elmesélte, mi történt. Vern a megfelelő pillanatokban
hevesen ingatta a fejét, és forgatta a szemét is. Olyan jól
játszott megint, hogy Joe egy pillanatra már el is hitte neki,
hogy tényleg nem tudott róla... De aztán észhez tért. Vern
pontosan és előre tudta. Hiszen neki Cheyenne-ben is még
most is egy csomó lekötelezettje van, akik leadták neki a
fülest. Ha ugyan nem tőle kapták már eleve a felszólítást...
– Így aztán szeretnék nálatok dolgozni – fejezte be Joe a
történetet.
– És miért nem harcolsz az igazadért? Miért nem
tiltakozol? – értetlenkedett Vern. – Ez az egész csak
nevetséges túlreagálás a hivatal részéről. Ha kivizsgálják a
dolgot, vagy munkaügyi per lesz belőle, akkor csak te lehetsz
a győztes.
– Nekem sem időm, sem pénzem nincsen egy ilyen
csatározáshoz. Ez a szomorú igazság. És a családomat el kell
tartanom. Meg talán nincs is bennem akkora elszántság.
Ráadásul ha ezek ilyesmire képesek, akkor már nem is
201
szeretném annyira visszaszerezni ezt a munkámat.
Vern fölhajtotta az italát, aztán rendelt még egy kört. –
Marybeth mit szólt az egészhez? – kérdezte, de nem valami
nagy együttérzéssel.
– Még nem beszéltem vele erről – füllentette Joe, és félt,
hogy észreveszik rajta. – Egyenesen idejöttem.
– Joe! – szólalt meg Vern, miután kihozták az italt – Azt
hiszem, van köztünk valami félreértés.
– Micsoda?
Vern kuncogott egy kicsit, mintha csak zavarában tenné. –
Joe, én nem emlékszem, hogy valaha is tettem volna neked
állásajánlatot. Ha nem tévedek, csak érdeklődtem, hogy
esetleg nem érdekelne-e téged is valami az InterWestnél. Ha
jól emlékszem, szó szerint azt mondtam neked, hogy „csak
puhatolódzom". Te talán nem emlékszel erre a kifejezésre?
– Dehogynem – válaszolt Joe. Próbálta megérteni, mire
megy ki a játék, hová akar Vern kilyukadni. Nagyon szeretett
volna változatlanul megbízni ebben az emberben, de most
teljesen össze volt zavarodva. Mi az, hogy mégsem várja őt
egy állás az InterWestnél? – De arra is emlékszem, amit ezen
kívül még mondtál. Hogy mire gondoltál. Az egészre...
– Nézd! – pillantott körbe Vern a kocsmában, és
lehalkította a hangját. – Ez most nem fog összejönni.
Joe hátradőlt ültében.
– Különben is... – köszörülte meg a torkát Vern, lassan
forgatva a poharat a két tenyere között. – Beszéltem a
főnökeimmel az InterWestnél. Azt mondják, most úgy jó
minden, ahogy van. Nem akarnak változtatni. Korábban
csakugyan megkérdezték tőlem, hogy hajlandó lennél-e
szívvel-lélekkel elkötelezni magad ennek a cégnek, ám én
kénytelen voltam becsületesen megmondani nekik, hogy a te
részedről ennek én nem sok jelét láttam. Erre ők újra
végiggondoltak mindent, és arra a következtetésre jutottak,
hogy a projekt kivitelezésének ebben a szakaszában nincs
202
szükségük újabb alkalmazottakra. Talán ha korábban szóltál
volna... meg persze nagyobb meggyőződéssel és
lelkesedéssel... de főként még ez előtt a sajnálatos cheyenne-i
affér előtt. Nagyon nehéz volna ezek után meggyőznöm a
főnökeimet, hogy benned hirtelen feltámadt a lelkesedés,
mégis meggondoltad magad, és ennek a fordulatnak nincs
semmi köze ahhoz, hogy kirúgtak az állásodból.
Joe szeretett volna erre valamit válaszolni, de visszafogta
magát.
Vern folytatta: – Én egyebek között azért szerettelek volna
téged bevenni a csapatba, mert nagyon jó volt a szakmai
teljesítményed, s volt tekintélyed és hírneved is. – Már-már
bocsánatkérőn csengett a hangja. – De te az utóbbi időben
elhanyagoltad a munkádat, és elkezdtél lánglelkű
forradalmárt játszani, föl-alá rohangálni, hogy újra vizsgálják
ki a meggyilkolt vadászok egyszer már lezárt ügyét Ne hidd,
hogy ezt senki sem vette észre. Reggelenként még a
kávézóban is rólad beszéltek. Azt is beszélik, te gyújtottad föl
Clyde Lidgard lakókocsiját, s nyilván jó okod lehetett rá. És
most fölfüggesztettek az állásodból. Ezek után nem hiszem,
hogy akadna nálunk, éppen nálunk egy állás a számodra, Joe.
Nagyon sajnálom.
Joe ezen a napon már másodszor döbbent meg. Nem hitte
volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Nem is tudta, mit
válaszoljon Vernnek. Ez itt éppen az ellenkezője annak, amit
ő hazaérve el szeretett volna mesélni Marybethnek. És a
kislányoknak. Meg az anyósának is. De a legjobban azt
sajnálta, hogy egyáltalán idejött, és fölajánlkozott ennek az
embernek. Eredetileg nem is akarta, csak aztán visszafelé
jövet annyit ivott, hogy megjött hozzá a bátorsága. Úgy
gondolta, meg kell tennie, hiszen felelőtlenség lenne nem
megtenni... Amikor fölállt, a legszívesebben ököllel, teljes
erejéből belevágott volna Vern vigyorgó pofájába. Mégsem
tette meg. Akit ronggyá vertek, az már ne emelgesse az öklét.
203
Márpedig, gondolta magában, őt most tényleg ronggyá verték.
Fogta a kalapját
– Még nincs minden veszve, Joe – mondta Vern. – Lehet,
hogy Wacey-nek szüksége lesz egy új seriffhelyettesre.
Szeretne úgyis megszabadulni attól a McLanahantől, minél
gyorsabban, ha már ő lesz a főnök. Nincs még minden veszve.
Joe visszafordult, s két öklét az asztalra támasztva egészen
közel hajolt Vemhez.
– Tévedsz, Vern – mondta szinte suttogva. – Nagyon is
veszni látszik minden.
– Figyelj, Joe...
– Vern! – vágott közbe Joe. – Dugulj el, és a változatosság
kedvéért most te figyelj arra, amit én mondok.
Vern egy gyors körbepillantással meggyőződhetett arról,
hogy az egész kocsmában senki még csak rájuk sem hederít.
Elbizonytalanodva hunyorgott Joe-ra.
– Ma én elveszítettem a munkámat és a házamat, Vern.
Elveszítettem a hitemet is. Eddig ugyanis azt hittem, hogy ha
az ember tisztességesen és keményen dolgozik, akkor csak
megbecsülésben lehet része. Ha a következő hónapban nem
kapok fizetést, akkor a családom az utcára kerül. Egy
hónapon belül. Most veszítettem el azt a reményemet, hogy
hamarosan lesz másik munkám. S mindennek a tetejébe azt
közlöd velem, hogy elveszítettem a jó hírnevemet, hogy azt
ne mondjam, a becsületemet is. És még azt mered állítani,
hogy nincs minden veszve?
Vern megpróbálta Joe vállára tenni a kezét, de Joe
ingerülten ellökte őt.
– Hát, jó – biggyesztett Vern. – Ha így gondolod... Én csak
azt tudom tanácsolni, hogy éppen ideje lenne többet
foglalkoznod önmagaddal, mint azzal, hogy mit gondol a
családod vagy bárki más. Engem ilyesmire tanított meg az
élet, Joe.
Megkeményedett a tekintete, s gúnyos mosolyra húzódott
204
a szája. – Üdvözöllek az én világomban! A való világban. Ahol
nem feltétlenül a jó embereknek van jó soruk. Én vállalkozó
vagyok, Joe. Gazdagságot és jólétet teremtek. Én ütöttem
nyélbe ezt az InterWest-ügyletet is. Kaptál te is egy ajánlatot,
de legyintettéi rá, futni hagytad a szerencsédet.
Farkasszemet néztek.
– Vern, hallottál már egy Miller-menyét nevű állatfajról?
Vemnek alig észrevehetően megremegett a szája széle.
De a következő pillanatban már megint magára erőltette
azt a széles mosolyát. – A Miller-menyét régen kihalt már –
mondta. – Körülbelül évtizedenként röppen föl a hír, hogy
valaki látta valahol, de hát akkor sem létezik. Mint ahogy a
jeti sem, pedig annak is folyton fölfedezik a lábnyomát.
– Vern – sziszegte a képébe Joe –, ha rájövök, hogy a te
kezed is benne van mindebben, akkor az isten irgalmazzon
neked!
Vern arcán megint átsuhant az a furcsa kifejezés. Csak a
meglepődésbe most már némi félelem is keveredett. Joe ezt
elégedetten nyugtázta.

ÉJSZAKA HIRTELEN nagyon hideg lett, s már felhők takarták

a csillagokat. Joe reszkető kézzel kotorta elő a zsebéből a
kulcsokat. Beült a kocsiba, és elindult hazafelé. Aztán egyszer
csak beletaposott a fékbe, és nagyot káromkodott. Rájött
ugyanis, hogy hazafelé indult – márpedig a családja most
nem ott lakik. Hanem az Eagle Mountain Klubban.
Megfordult hát a főutca kellős közepén, és sivító kerekekkel
száguldott el a másik irányba.

205
206
 V. RÉSZ

FÖLDTERÜLETEK KISAJÁTÍTÁSA
5. szakasz (a) program: a miniszter és a mezőgazdasági miniszter, figyelembe
véve a védett erdők rendszerének irányelveit, kidolgoz és végrehajt egy
programot a hal- és vadállomány, valamint a növények védelmére, beleértve
azokat, amelyek veszélyeztetett, illetve fenyegetett fajként vannak megjelölve
a törvény 4. szakaszának rendelkezései szerint A program kivitelezésének
érdekében az illetékes miniszter
(1) alkalmazza a földterületek kisajátítását és más hatósági jogosultságait az
1956. évi hal-és vadéletről szóló (módosított) törvény, valamint a
vándormadarak védelméről szóló törvénynek megfelelően;
(2) jogosult vásárlás, adományozás vagy egyéb úton megszerezni földeket,
vizeket, valamint a hozzájuk tartozó érdekeltségeket. E jogosultsága az egyéb
föld kisajátítási jogosultságai mellett áll fenn.
(b) kisajátítás: az 19.65. évi föld- és vízvédelmi törvény (módosított)
rendelkezései alapján a rendelkezésre bocsátott alapok felhasználhatók földek,
vizek, valamint a hozzájuk tartozó érdekeltségek, e szakasz (a) bekezdése
szerint történő megszerzése érdekében.

(A veszélyeztetett fajokról szóló 1973-as törvény 1982. évi módosítása]

207
 24. FEJEZET

AZ EBÉDLŐBEN VOLT egy hosszú, sötét, keményfa asztal, amely

körül akár tizennégyen is kényelmesen elfértek volna. Joe az
éjszaka közepén, házi köntösben ült az asztalfőn a csillár
tompított fényében, és a sorsán borongott. Már órákkal előbb
áttért a vízivásra. Most is fogott egy öblös, metszett
kristálypoharat, és az ódon kancsóból teletöltötte vízzel.
A Kensinger-ház pazar volt, igazán csodálatos, de Joe
egyáltalán nem jött lázba tőle. A bár egymaga elfoglalta volna
az ő Bighorn úti házuk alapterületének a felét. A falak tele
voltak eredeti Barna- és Schenk-festményekkel, meg vadász-
és horgászjeleneteket ábrázoló, tizennyolcadik századi angol
nyomatokkal. A mennyezeti gerendákra kétezer dolláros
navajo kéziszőtteseket aggattak. A konyhában minden tiszta
rozsdamentes acélból készült, s nyílt belőle egy egész
hűtőkamra, amiről Joe-nak az jutott eszébe, hogy itt nagyon
komoly, már-már klinikai szinten foglalkoznak az ételek
elkészítésével. A könyvekkel – többnyire bőrkötéses,
vadászati és történelmi témájú könyvekkel – a padlótól a
mennyezetig körberakott dolgozószobában háromlábú
állványon erős távcső nézett a Twelve Sleep felé; lehetett
rajta nézegetni a hegyekből a folyóra inni járó vadállatokat.
Joe-nak az volt az érzése, hogy ez a ház nem is annyira
otthon, mint inkább egy sajátos wellness központ. Belengi a
kastélymúzeum-érzés. Kisgyerekek elég gyorsan
tönkretennék ezt a házat, és ez a ház tönkretenné a
kisgyerekek lelkét is. Múzeumi termekben nem lehet
normálisan lakni.
Joe kortyolt néhányat a vizespohárból, és körülnézett a
félhomályos ebédlőben. Nyomasztó volt számára a hely
idegensége és irrealitása. Különösen ebben az ő mostani
helyzetében.
208
 – Hozzak valamit? – Marybeth volt az; ott állt a
kétszárnyas ajtó árnyékában. Joe csak odamutatott a pohárra,
hogy van még benne, nem kér semmit. Aztán úgy bámult a
feleségére, mintha most látná őt először. Az asszony hálóing
helyett extra méretű, combközépig érő pólót viselt.
A pamutszövet megfeszült kidudorodó hasán és
gombszerűen kiálló mellbimbóin. Mezítelen talpa
belesüppedt a puha padlószőnyegbe. Alvás közben
összekócolódott haja a válláig ért. Csinos volt még így
ennyire fésületlenül is.
Joe mindent elmondott neki rögtön, amint hazaért. A
gyerekek már ágyban voltak, Missy Vankeuren pedig ki i
tudja, hol tartózkodott ebben a nagy házban. Leültek
egymással szemben a nagy ebédlőasztalhoz, és Joe szép
sorjában, semmit el nem hallgatva, elmesélt mindent. Kezdve
azzal, ami a Vadászati és Halászati Hivatalban történt, aztán
Dave Avery vizsgálódásának eredményét, meg azt is, amit
Vern mondott a meghiúsult állásajánlatról és az ő tönkretett
hírnevéről.
– Akárhogy nézzük, ez az ember most is érzékeltette
veled, hogy változatlanul van hatalma fölötted – összegezte a
hallottakat Marybeth. – Látod, én mindig mondtam... Ha van
ember a világon, akit én igazán gyűlölök, akkor az Vern
Dunnegan.
Joe a hazaérkezésekor elmesélte a feleségének a tervét is:
holnap megint fölmegy a Crazy Woman Creek-kanyonba,
ahol azokat a vadászokat meggyilkolták – addig kell mennie,
amíg még van felhatalmazása az ilyen kirándulásokra.
Esetleg talál ott valamit, ami bizonyítja az ő egyre erősödő
gyanúját ezzel a gyilkossággal kapcsolatban. Joe egyszerű,
saját maga számára is világos mondatokban igyekezett
előadni a dolgot. Amikor a végére ért, Marybeth szomorúan
nézett rá, és csak annyit mondott, hogy jól végig kell gondolni
ezt az egészet. És elment aludni. Azaz végül is semmit sem
209
döntöttek el, semmit sem oldottak meg.
És az asszony most visszajött. Odahúzott egy magas
támlájú széket az asztalhoz, és leült a férje mellé. Aztán
rátette a meleg tenyerét a férje combjára, és a szemébe
nézett.
– Joe, én végiggondoltam mindent, amit elmondtál.
Joe nem szólt semmit, csak várta a folytatást
– Figyelj ide! Nincs még veszve minden. Először is itt
vagyok neked én. Aztán itt van neked a családod.
Meglehetősen karakán ember vagy. Ennyi mindennel nem
sokan büszkélkedhetnek. Szeretünk és tisztelünk téged azért,
aki vagy, és azért, amit eddig letettél az asztalra.
Joe fölhúzott szemöldökkel, várakozón nézett rá.
– Joe, te jó ember vagy. Magad is egy kihalóban lévő
állatfaj. Ezt jól jegyezd meg. Már nem sok ilyen ember
szaladgál a Földön, mint te. Jószívű vagy, és az erkölcsi
iránytűdet sem könnyű megzavarni. Most is csak azt teszed,
amit kell. A dolgok majd még alakulnak, és majd még
beszélgetünk róluk. Talán az Isten állít ilyen próbatétel elé
bennünket, vagy a fene tudja...
Joe elég rendesen el volt képedve (bár igyekezett
leplezni). És támadt némi lelkifurdalása is. Ő ugyanis arra
számított, hogy az asszony közli vele: most már tényleg elege
van az egészből. S hogy az lenne a legjobb, ha ő a gyerekekkel
elmenne az anyjához Arizonába, legalábbis egy időre. Joe
rájött, hogy félreismerte a feleségét Marybeth sokkal
erősebb, mint gondolta volna, és kitart mellette a bajban is.
Pedig ő talán nem is szolgált rá ekkora bizalomra. Már éppen
megkérdezte volna, hogy is van ez, de az asszony leintette.
– Ne kérdezd, miért mondom ezt, Joe. Erre úgysincs
logikus magyarázat. Tényleg nem tudok mit mondani azon
kívül, hogy megbízom benned, és kitartok melletted a
végsőkig.
– Ennek nem könnyű megfelelni.
210
 – Nem hát. De eddig még soha nem is kellett csalódnom
benned.
Joe-nak az jutott eszébe, hogy ilyen szépnek talán még
sohasem látta a feleségét.
Zavarában kissé el is vörösödött. – Nem is tudom, mit
mondjak... – dadogta.
Marybeth megfogta és a hasára tette a férje kezét. Joe
óvatosan szétterpesztette az ujjait a feszes, meleg bőrön. Várt
egy darabig, s aztán megérezte, ahogy odabent fészkelődik a
baba.
– Csudaszép gyerekeket tudunk csinálni – mosolygott
szelíden az asszony. – Apró emberkéket hozunk a világra!
akiknek van anyjuk és apjuk, akik szeretik őket és
gondoskodnak róluk. Ezek a gyerekek meg tudják
különböztet: ni a jót a rossztól, mert a szüleik megtanítják
nekik, hogy mi micsoda, és különben is állandóan jó példát
mutatnak nekik. Valahol, valamikor még meglesz ennek a
jutalma, Joe. Hinnünk kell ebben. Nem hagyhat el
bennünket csak úgy az Isten vagy a jó szerencse.
Joe nézte, csak nézte a feleségét, és még mindig nem
tudta, mit is mondjon minderre.
– Most pedig az kell nekem, de azonnal, hogy bújj be
mellém az ágyba – folytatta Marybeth. – Most leginkább ott
van rád szükségem.
Joe szófogadón követte az asszonyt abba a hálószobába,
amilyet ő még csak nem is látott soha életében, aztán bebújt
mellé az ágyba, amilyenben még nem feküdt soha életében.
Aztán szeretkeztek egy jót, és Joe legalább néhány kellemes
pillanatra elfeledkezhetett arról, hogy hová is jutottak.

JOE NEM TUDTA, mennyit alhatott, de amikor kinyitotta a

szemét, még mindig sötét volt odakint. Óvatosan lemászott
az ágyról, hogy a feleségét föl ne ébressze, aztán a hideg
kőpadlón, csak úgy mezítláb, kibotorkált a hallba. És csak
211
odakint jött rá, álldogálva-nézelődve az idegen házban, hogy
nem is tudja, merre van a legközelebbi vécé vagy fürdőszoba.
Odament egy ablakhoz, félrehúzta a függönyt, és kinézett.
Semmi jele nem mutatkozott annak, hogy már hajnalodna.
Joe reggel hétkor már nyeregben szeretett volna ülni, s délre
fölérni a szarvasvadász-táborba. De hogy onnan merre megy
tovább, és úgy általában is milyen messzire fog eljutni, arról
elképzelése sem volt.
A kékesen derengő holdfényben észrevette a hallban egy
asztalon egy lámpa sziluettjét. Odament, fölkapcsolta, és
megnézte az óráját.
– Papa!
A hangra ijedten fordult hátra. Nem tudta, melyik
szobában alszanak a gyerekek. De aztán gyorsan megtalálta.
Amikor belépett, azt látta, hogy Sheridan ott ül az ágyában, s
ujjaival szorosan markolja a takarót.
– Kincsem! – ült le mellé az ágy szélére. – Hajnali fél
négy van. Miért nem alszol?
A kislányból a sötétben alig lehetett kivenni valamit: csak
a kócos, szőke haja világított, meg a vékony karjai. Joe
kisimította az arcából a hajtincseket, aztán gyöngéden
lefektette a kislányt, vissza a párnára.
– Nem tudok aludni – mondta rekedtes hangon Sheridan.
– Az új ház miatt? Idegen ágyban nehéz is elaludni.
A gyerek nem válaszolt, de Joe-nak az volt az érzése, hogy
nagyon szeretne mondani neki valamit. Elkezdte simogatni a
haját és a vállát, hogy megnyugodjon. Érezte, hogy itt valami
nem stimmel. Aztán szipogást hallott, és egy idő után rájött,
hogy a kislány sír. Megsimogatta az arcát – tényleg csupa
könny volt már.
– Mondd el, mi baj – suttogta neki.
Sheridan hirtelen fölült, s a két karja közé rejtette az arcát,
az egész fejét. Joe arra gondolt, hogy talán hallotta az este a
szülei beszélgetését És most izgul, fél, hogy mi lesz... Joe
212
maga is így volt ezzel, úgyhogy meg tudta érteni. Azt mondta
a gyereknek, hogy ne féljen, majd rendbe jön minden. De
most aludja ki magát. Aztán várt, hogy a gyerek elmondja,
tulajdonképpen mi bántja most. Sheridan mindig is nyíltan
tudott beszélni az érzéseiről. Sőt néha túlságosan is nyíltan...
A kislány végül megszólalt. – Nem szeretek itt lenni –
mondta sírva.
Joe nem árulta el neki, hogy ezzel nagyjából ő is így van.
Inkább megint visszafektette szegényt gyöngéden a párnára.
– Ennyi az egész? – kérdezte aztán.
Sheridan szokatlanul hosszan hallgatott. Két tenyerével
eltakarta az arcát.
– Ennyi – nyöszörögte végül.
– Nem maradunk itt örökké – mondta erre Joe, és érezte
a kijelentés nyugtalanító többértelműségét.
Addig simogatta megint Sheridan vállát, amíg úgy
gondolta, hogy a gyerek most már vissza tud aludni. Aztán
óvatosan fölállt, és nesztelenül kiosont a hallba.
– Szeretlek téged is, meg a mamát is – szólt utána a
kislány. – Szeretem az egész családot.
Joe visszafordult az ajtóból.
– És az egész család is szeret téged, Sheridan. De most
már tényleg aludj még egy kicsit!

213
 25. FEJEZET

JOE MEGÁLLÁS NÉLKÜL nyargalt, keményen hajszolta

szegény Lizzie-t, és valóban odaért dél körül a
szarvasvadászok táborához. Hideg volt. A néha viharos szél
szürke felhőket hajszolt az égen. Joe a táborban kissé
megmozgatta elgémberedett tagjait, aztán lenyergelte a lovát.
Mindketten jól megizzadtak. Lizzie háta úgy gőzölgött, akár
az üst. Joe néhány maréknyi ott tépett száraz fűvel úgy-ahogy
lecsutakolta, miközben a megszomjazott állat nagyokat
kortyolt a patak hideg vizéből. Joe szórt a ló elé egy kis zabot,
aztán a gyűrött és átnedvesedett nyeregtakarót kiterítette
száradni egy faágra. Majd akkor mennek tovább, ha Lizzie
megszáradt és egy kicsit kipihente magát.
Joe reggel hét óta nem találkozott senkivel – leszámítva
néhány korán kelő vadászt, akik már napkelte előtt főzték a
kávéjukat a táborukban. A dombok között vágtatva aztán
megriasztott egy kisebb, tehenekből és borjakból álló
jávorszarvas csapatot, és majdnem legázolt egy prérifar-kast,
amely figyelmetlenül ügetett előtte az ösvényen.
Lizzie most tehát pihent, ő pedig fogta a nyerget, és
besétált a táborba. Leült egy kőre, a nyeregtáskából elővette a
termoszát, és ivott egy csésze kávét. Nemcsak az új Smith &
Wesson revolverét hozta magával, hanem a Remingtonját is,
megtöltve durva őzsöréttel. A fegyvertokot úgy szíjazta föl a
nyeregre, hogy könnyen és gyorsan előkaphassa a puskát.
Ugyanitt jártak alig két hete, azon a reggelen Wacey-vel és
McLanahannel – de most teljesen más volt az egész tábor.
Eltűntek a sátrak, a kályhákkal és a deszkapadlókkal együtt.
A tábor középső részén simára és keményre taposták a földet
az idesereglő rendőrök és nyomozók. A tűzrakó helyet
szétrugdosták, s leszedték a fákról az elejtett állatok
föllógatására és nyúzására szolgáló vízszintes gerendákat is.
214
Joe arra gondolt, hogy egy-két év alatt a természet
visszafoglalja, ami az övé: jönnek a nagy havazások, az erózió,
mindenütt kisarjad a magas fű is, és az egykori tábornak a
helyét sem fogja már megtalálni senki. Lesz belőle még egy
kis lapos rész a patak mentén...
Joe kiterítette a térdére a térképet. Gyorsan megtalálta
rajta, hol van most: megvolt a kis tisztás és a mellette futó
patak. Annak mentén, pár centivel följebb a térkép
kontúrvonalai összeszűkültek, és a színezés sötétebbre
váltott, ami azt jelezte, hogy arrafelé meredek és szűk
szurdok van. A patak ott csak hajszálvékonyan csörgedezett.
A pontvonallal jelzett ösvény a kanyon bejáratánál véget ért.
A térképen a szurdok hihetetlenül hosszúnak és
keskenynek tűnt. Joe az ujjával követte, ahogy átkígyózik a
magas hegyek között. Leginkább arra volt kíváncsi, hol ered a
patak, s hogy hol nyílnak szét a kanyon sziklafalai. Mert
följebb a térkép egy nagyobb katlant jelzett: a hossza
körülbelül öt, a szélessége három kilométer, s mind a négy
oldalról meredek sziklák veszik körül. Ót oda nem vezet,
földút sem, vagyis szinte megközelíthetetlen, Legfeljebb a
patak folyását fölfelé követve lehet oda eljutni.
Joe még sohasem járt ebben a katlanban. Amikor
elkezdett itt dolgozni, Verntől érdeklődött, hogy mi ez a
topográfiailag is különleges hely. Vern azt válaszolta, hogy ő
is csak egyszer járt ott, mert borzasztó nehéz megközelíteni. S
hogy a vadászok is elkerülik, mert bár gazdag lehet a
vadállománya, a netán ott elejtett jávorszarvast legföljebb
földarabolva lehetne onnan lehozni.
Ote Keeley, Kyle Lensegrav és Calvin Mendes azonban
gyakran járt errefelé jávorszarvasra vadászni. Joe ezért
feltételezte, hogy érdekelte őket az is, mi lehet a kis patak
fölső szakaszánál, túl a szoroson. Valószínűleg nekik is ilyen
térképük volt, s abból sejthették, hogy abban a katlanban
különlegesen szép, a vadászok által nemigen háborgatott
215
jávorszarvasok élnek.
Joe fölállt, és a patak mentén egy kicsit fölfelé haladva
megnézte, hol kezdenek közeledni egymáshoz a sziklafalak.
Mert ott lesz a szurdok bejárata. Amerre majd be is akar
menni.

216
 26. FEJEZET

– MIÉRT NY AGGATSZ FOLY TON, hogy menjünk már vissza abba

a házba, Sheridan? Miért olyan fontos ez neked? – kérdezte
Marybeth, miközben szedte le az asztalt a reggeli után. Lucy
már elment tévét nézni. A kisebbik lány valósággal
beleszeretett a rengeteg, parabolaantennával fogható
tévécsatornába.
Sheridan sokat törte már a fejét egy elfogadható indokon.
Most tehát előadta, hogy sajnos elfeledkezett a könyvtári
könyveiről, amelyeket hétfőn kellene visszavinnie. Ami
persze nem volt igaz, de hát a jó ügy érdekében néha
füllenteni is kell.
– Nem mehetnénk értük holnap? – kérdezte az anyja. –
Holnap még csak vasárnap.
– De még el is kellene olvasnom azokat a könyveket –
mondta Sheridan, és közben a nagyanyjára nézett, támogatást
remélve tőle. – Az egyik könyvet ismertetnem kell az órán.
Missy Vankeuren nevetett. Neki azóta egyfolytában jó volt
a kedve, amióta ideköltöztek az Eagle Mountain Klub egyik
házába. – Mintha csak magamat hallanám – mondta a nagyi.
– Én is ilyen szorgalmas kislány voltam.
– Azt tudjuk – legyintett, nagyot sóhajtva, Marybeth. – A
bökkenő csak az, hogy Sheridan eddig nem volt ennyire
szorgalmas.
Vitte kifelé a konyhába a tányérokat. – És már százszor
megmondtam – fordult vissza Sheridan felé, kissé ingerülten
hogy ne hagyd az utolsó pillanatra a tanulnivalót.
– Hát, közbejött most egy csomó dolog, ez a nagy
felfordulás – mondta Sheridan, nyilvánvaló célzásként a
költözködésre. Volt ebben némi szándékos
felelősségáthárítás is. Sheridan ugyanis tudta, hogy az anyja
is tudja: ő enyhén szólva nem örül az áthurcolkodásnak ide,
217
ebbe az „üdülőházba" – ahogy a nagyanyja szokta emlegetni.
– Vesd be a női praktikákat, ha ki akarsz mászni a
slamasztikából – kacsintott Missy nagyi mosolyogva
Sheridanre. – Rezegtesd a szempilláidat, és adj elő valami
hihető és szívhez szóló történetet. Én is mindig ezt vetettem
be.
Marybeth visszajött az ebédlőbe.
– Akkor... – kezdte megint Sheridan. – Akkor elmegyünk
a könyveimért?
Azt már ő is tudta, hogy az efféle makacskodással
általában meg lehet törni a felnőttek ellenállását
– Majd meglátjuk – nézett rá nem túl jókedvűen az anyja.
– Ez azt jelenti, hogy igen? – próbálkozott tovább
Sheridan.
– Ez pontosan azt jelenti, hogy majd meglátjuk! – felelte
kissé ingerülten az anyja. Mintha érezte volna, hogy ebben a
játszmában vesztésre áll. – És most tűnés! Úgy látom, neked
sem ártana egy kis délelőtti csendes pihenő. Egy kis
szundikálás.
– Nem vagyok álmos, mama.
– De talán mégsem ártana egy kis pihenés. Olyan sápadt
vagy...
– Nincs semmi bajom – pattant föl Sheridan a székről.
– Tényleg nincs semmi baja – szólt bele a vitába Missy
nagyi, lopva odakacsintva megint az unokájára.
Sheridan meg azt gondolta magában, hogy az öreglány,
mint mindig, most is téved.

VAGY IS IGEN, gondolta Sheridan, miközben bebújt a húga

mellé a takaró alá a kanapén, a szombat délelőtti rajzfilmeket
nézni. A szülők részéről az ismételt „majd meglátjuk" mindig
azt jelentette, hogy igen.
Sheridan pedig megint füllentett, amikor az imént azt
mondta az anyjának, hogy nincs semmi baja. Üres tekintettel
218
bámulta a tévét. Reggelire alig evett valamit, és megint fájt a
gyomra. A mostani éjszaka volt eddig a legrosszabb. Alig
tudott aludni. Az idegen ágyban úgy érezte, mintha ott
feküdne mellette karnyújtásnyira az a férfi. Szinte érezte a
leheletét is. Mintha figyelte volna őt, arra várva, hogy
mondjon vagy csináljon valamit, amit ő egyébként nem
szeretett volna... Aztán az a sejtelmes mosoly, amely
átváltozik fenyegető és hátborzongató arckifejezéssé, és a
férfi elindul, hogy megverjen vagy megöljön valakit a
családból. És nincs senki, aki megállíthatná.
Sheridannek szabályos rémálmai voltak. Gyakran riadt föl
rájuk, s aztán csak nagy nehezen, gyötrődve tudott
visszaaludni. Egyszer például azt álmodta, hogy az az ember
ott ül egy széken az ágya mellett, és beszél hozzá. Ez volt a
legszörnyűbb álom. Az az ember olyanokat mondott, hogy
nem kell félni tőle, ő Sheridannek is a barátja – de az ölében
ott tartott egy nagy, kerek valamit, papírba csomagolva. És
csak sokára, hosszas bámulás után derengett föl
Sheridannek, hogy az nem egy kismacska feje lesz. A férfi
elkezdte kicsomagolni... És akkor derült ki, hogy az a Lucy
feje.
Olyan rémálma is volt, hogy megint ott van az istállóban,
a férfi a falhoz szorítja őt, és az arcába lihegi, hogy mi
mindent fog művelni az ő anyukájával. És a még meg sem
született kisbabával is. Meg olyanokat kiabál, hogy„úgysem
szeretnéd, ha még egy testvéred születne! Igaz? Ismerd el!
Én úgyis tudom! Te azt szeretnéd, ha egyáltalán nem lenne
testvéred! Valid be! Igazam van?" És Sheridant még a
fölébredés után is sokáig gyötörte a bűntudat, amiért
álmában bólogatott erre a kérdésre, hogy igen... Megijedt,
hogy talán tényleg így is gondolja. A gondolat elől menekülve
átölelte a kistestvérét. Lucy azonban nem értette, hogy mi
van, ellökte a kezét, és arrább húzódott.
Sheridan ébren maradt azután is, hogy az apja kiment a
219
szobából; hallgatta aztán, ahogy kávét főz, ide-oda járkál a
házban, s szedi össze a holmit, amelyet majd magával visz.
Sheridan az előbb már nagyon közel volt ahhoz, hogy
beszéljen neki erről az emberről, meg az ő titkos állatkáiról.
Már majdnem elkezdett beszélni. De az álomban látottak az
utolsó pillanatban visszariasztották ettől. Miután az apja
elhagyta a házat, ő csak feküdt ott, bámulta az idegen
mennyezetet, és elhatározott magában néhány dolgot. Neki
nagyon értelmes döntéseknek tűntek. S hogy még reggel is
emlékezzék rájuk, kimászott az ágyból, és fölírta őket színes
ceruzával egy darab papírra. Az összehajtogatott papírlap
most is ott volt a pizsamája zsebében.
Első elhatározása az volt, hogy valamiképpen ki fogja
csikarni a visszatérést a saját házukba. Hogy megnézze, ott
vannak-e még az állatkák, s meg is etesse őket, ha lehet
Fohászkodott magában, hogy ne legyen semmi bajuk...
A második elhatározása pedig az volt, hogy igenis el fog
mindent mondani az apjának. Mert ahogy a papa az előző
este megsimogatta az ő arcát, abból egyértelművé vált
számára, hogy ha van valaki ezen a világon, aki meg tudja őt
és a családját védeni bármitől, akkor az csakis a papa.
Most, hogy döntött ezekben a dolgokban, Sheridan egy
kicsit jobban is érezte magát. Lucy hajlandó volt megint
közelebb húzódni hozzá, s összefészkelődtek a takaró alatt.
Lucy még nevetett a rajzfilm valamelyik vicces jelenetén,
Sheridan viszont lecsukta a szemét. Úgy érezte, ég a szeme.
Ettől az egésztől.
Meg kell várnia, míg hazajön az apja. Akkor majd elmond
neki mindent. Éppen ideje...

220
221
 27. FEJEZET

A KANY ON ELSŐ , körülbelül egy kilométeres szakasza még

viszonylag könnyen járható volt, aztán a meredek,
sötétszürke sziklafalak nyomasztóan magassá váltak, és az
égből is már csak egy keskeny, kék csík maradt. A falakon
indián sziklarajzokat lehetett látni: jávorszarvasokat,
testükből kimeredező nyílvesszőkkel; festett arcú, toll díszes
lovasokat; skalpokat és egész emberfejeket lóbáló, bősz
harcosokat. Az ősi motívumok mellett néhol újabb keletű és
jóval primitívebb, krétával vagy festékszóróval készült
„alkotások" is virítottak: „Ote Keeley szopjon le!"; „Szarrágó
vagy, Kyle!”; „Calvin egy hülye fasz!" és hasonlók. Joe a fejét
csóválta; de legalább itt a bizonyíték, hogy erre is jártak a
szarvasvadászok.
A sziklafalak közti út végül olyan szűk lett, hogy Jóénak le
kellett szállnia a lóról. A kengyeleket is fölakasztotta a
nyeregkápára, hogy ne akadjanak bele semmibe. Lizzie ideges
volt, a fülét hátracsapta, tágra nyílt szemében félelem
csillogott. Joe előtte ment, kantárszáron vezette, s
nyugtatásul folyamatosan dünnyögött neki valami
halandzsát. A falak egyre szorosabban fogták őket közre. Joe
igyekezett szárazon tartani a csizmáját, ezért kőről kőre
lépegetve haladt a kis patak medrében. A ló patkói meg-
megcsikordultak és meg is csúsztak a köveken; a mellső patái
által fölvert víz hamarosan jól eláztatta a gazdája nadrágját.
Joe arra gondolt, hogy kár volt ide behozni a lovat; ki
kellett volna kötni valahol, s egyedül bejönni ebbe a
kanyonba, amely sokkal szűkebb volt, mint amilyenre
számított, s a bezártság nyomasztó érzését csak fokozták a
mindenhonnan kiálló és lelógó gyökerek, ágak s az őket
vastagon ellepő pókhálók. De most már túl messzire mentek
ahhoz, hogy visszaforduljanak. Több száz métert kellene
222
farolva visszabotorkálniuk, hogy a ló egyáltalán meg tudjon
fordulni. Túl nagy volt a veszély, hogy a kanca ezeken a
csúszós köveken elesik és megsérül – és akkor tényleg nincs
tovább. Joe-nak nem volt más választása, mint továbbmenni,
és reménykedni, hogy a ló is bízik őbenne.
Aztán, amikor annyira összeszűkült az út, hogy a
sziklafalak már hozzá-hozzáértek Lizzie oldalához, s fölöttük
a sűrű bokrok a fényt is eltakarták, a ló megmakacsolta
magát. Fölrántotta a fejét, s ezzel Joe-t is sikerült
belerántania a patakba. Az állat szeme vadul forgott, s néha
csak a szeme fehérje látszott, ami elég rémisztő látvány volt.
Joe igyekezett visszahúzni a hátráló Lizzie-t, de az a
kantárszárat is kitépte a kezéből – a kisivító szíj egészen
fölforrósította a markában a kesztyűjét. A ló végül megállt,
amikor mind a négy lába megcsúszott – és hatalmas
loccsanással bele is ült a vízbe. Hangosan zihált, kitágult
orrlikain sugárban dőlt a meleg, párás levegő. Reszketve ült
ott, s hagyta, hogy Joe óvatosan odamenjen hozzá. Halkan és
nyugodtan beszélt is hozzá, s körülbelül ugyanazt mondta,
amit Sheridannek is az este. Örökkévalóságnak tűnő tíz perc
elteltével a ló botladozva föltápászkodott. Légzése lassanként
visszaállt a normális ritmusra. Joe jobbról-balról melléje
préselődve ellenőrizte, hogy nem sebesült-e meg valahol, de
csak a horpaszán szakadt föl egy kis darabon a bőr. Joe most
már maga is csuromvíz volt, s kezdett fázni. Az elázott,
szegény lótól erős istállószag töltötte meg az egész kanyont.
– Már majdnem ott vagyunk, Lizzie. Több mint a felén
már túl vagyunk – ismételgette Joe, paskolva és simogatva a
kanca nyakát. – Most már könnyebb előremenni, mint
hátrafarolni. Menjünk hát előre. Ne félj! Most már nincs
olyan messze... És egyre jobb lesz az út is, egyre könnyebb
lesz, meglátod. Nincs semmi baj. Most már tényleg nincs.
Nem is olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik.
Nekiindultak megint. S a sziklafalak hamarosan
223
csakugyan kezdtek távolodni egymástól. A lábuk alatt
visszafelé futó kis patak is jóval szélesebb és sekélyebb lett.
Joe végül ismét nyeregbe tudott szállni. Nyugodtan
baktathattak a patak homokos-hordalékos partján, s az ég is
tágabbra nyílt fölöttük. A reggel még vigasztalanul szürke
felhőtakaró fölszakadozott, bágyadtan kisütött a nap, s egy
kicsit melegítette és szárította is őket.
Amikor végül kiértek a szurdokból, elébük tárult a hegyek
karéjában a keresett katlan. Olyan, dús növényzetű,
érintetlen vadon, amilyenre Joe maga sem számított.
Gyönyörű, nem mindennapi látvány. A völgy peremén
mindenfelé kopár, vöröslő sziklaszirtek meredeztek,
védelmet és szélárnyékot kínálva a tájnak. A sziklák oldalán
kéklő-fehérlő, kanyargós vízerek csordogáltak lefelé. Joe el
tudta képzelni, hogy ezek az erecskék dübörgő vízesésekké
híznak tavaszonként. A mohos kérgű, hatalmas, sűrű lombú
öreg fák szinte az égig nyúltak. A patakot magas fű
szegélyezte, s a völgyfenék tele volt szórva források által
táplált, kristálytiszta, hideg vizű kis tavacskákkal.
Valami megreccsent a sűrűben. Joe abban a pillanatban,
egyetlen mozdulattal már kapta is elő a nyeregtokból a
puskát. De még csőre sem tudott tölteni, amikor a fák közül
kilépett egy hatalmas jávorbika. Az állat is észrevette őt;
azonnal sarkon fordult, és futásnak eredt. A távolodó állatnak
még sokáig lehetett látni az erdő sűrűjében meg-megvillanó,
ágas-bogas, méteres lapátjait. Joe keresztbe fektette maga
előtt a puskát, s gyöngéden megbökte a lovat, hogy
„mehetünk tovább".
Joe pontosan tudta, mennyire különleges és egyedülálló
ez a hely. Mintha visszautazott volna az időben valami ősi,
ember előtti korba, ilyen érzés foghatta el a Yellowstone-ba, a
Grand Canyonba vagy a természet más csodahelyeire először
belovagló fölfedezőket – valószínűleg ők sem akartak hinni a
szemüknek. Joe arra gondolt, hogy ebben a modern világban
224
nem sok embernek adatik meg olyan dolgokban
gyönyörködni és olyan élményeket átélni, mint neki.
MÁR MAJDNEM a füves emelkedő végére ért, amikor
észrevette, hová érkezett. Később, amikor visszagondolt rá,
nem tudta magának megmagyarázni, hogy miért is állt ott
meg, vagy hogyan talált rá. Csak valami megborzongatta a
tarkóját... De amikor megállította a lovát, s hátrafordult a
nyeregben, már abszolút semmi kétsége nem volt afelől, hogy
mit lát maga előtt: a gyilkolás mezejét.
Egy fátlan, szelíd lejtő, amely a sötét erdőszélen
kezdődött, leereszkedett egészen a völgy fenekéig. Sűrűn
benőtte a már elszáradt, magas fű – és élettelen volt az egész.
Nem járt arra madár sem, és nem moccant semmi a fű
között. Holt terep volt ez, s Joe szerette volna tudni, hogy
mitől.
Voltak ott kis földhányások. Huszonhatot tudott
összeszámolni. De a tetejüket pókháló fedte már, vagy többé-
kevésbé benőtte őket mindenféle gaz és bokor gyökere. Joe
járkált közöttük, egyiktől a másikig, és már egyáltalán nem
lepődött meg attól, hogy mi mindent talált ott szétszórva:
sörétes és egyéb puskák töltényhüvelyeit, félig mar
belesüppedve a talajba. Egy jávorszarvas tetemének a hátsó
részét. Az oszlás csontvázközeli stádiumában volt már, de
amikor föléje hajolt, Joe még mindig érezhette a méreg
belőle áradó, jellegzetes szagát. Ez volt az a veszedelmes szer,
amelyet csak hatósági engedéllyel szabad használni a
különlegesen nagy kárt okozó ragadozók vagy a
túlszaporodott rágcsálók ellen.
Joe talált M44-es tölteteket is belédrótozva egy nyúlba,
vagyis annak a maradványaiba. Ez a rég betiltott eszköz
automatikusan ciánt spriccel annak az állatnak a szájába,
amelyik beleharap a csalétekbe. A nyállal reakcióba lépő cián
aztán másodpercek alatt öl. S ezek a töltetek már üresek
voltak...
225
 Joe, szinte kábultan a döbbenettől, igyekezett annyi tárgyi
bizonyítékot összeszedni, amennyit csak bírt. A
nyeregtáskából elővette a fényképezőgépét, és egy csomó
felvételt készített. Közülük nem egy persze Clyde Lidgard-
minőségű lesz... De talált elszórt, apró csontokat is,
belenyomódva az egyik halomba, s szedett belőlük egy
zacskónyit. A 22-es vadásztöltényhüvelyekből meg az M44-es
töltetekből is gyűjtött egy maréknyit. Aztán leült egy kidőlt
fatörzsre, és csak bámulta ezt a mezőt. És megpróbálta
elképzelni, hogyan nézhetett ki, amikor még itt élte életét a
Föld talán utolsó Miller-menyét-kolóniája.

ALKONY ODOTT MÁR, amikor Joe elhaladt a szarvasvadász-

tábor mellett, és ügetésben folytatta az útját a hegyekből
kifelé. A hosszú és gyötrelmes átvergődés a kanyonon már
csak rossz álom volt. A ló is mintha érezte volna gazdája
zavarodottságát, és igyekezett együttműködni vele. Tudta,
hogy már hazafelé tartanak. Joe-nak vadul kavarogtak a
gondolatok a fejében, keze-lába pedig már majdnem
reszketett a kialvatlanságtól – és persze az imént látottaktól
is. Többször is hátranyúlt, és megtapogatta a nyeregtáskát,
hogy megvannak-e még az általa – emlékei szerint –
összegyűjtött tárgyi bizonyítékok. A katlan pedig most már
nagyon távoli helynek tűnt.
Belegondolt a nyilván beláthatatlan következményekbe.
Odabenn a katlanban valaki szörnyűséges gaztetteket
követett el, éspedig a reá bízott területen, az ő körzetében, az
ő orra előtt, A végén természetesen már összehangolt
akciósorozat keretében. De nem valószínű, hogy úgy is
kezdődött. Inkább egyes incidensek, véletlenek és tévedések
sorozataként, hogy aztán ilyen szörnyűséggé nője ki magát.
Joe nem látta még tisztán az összefüggéseket, és abban sem
bízott, hogy valaha is fogja. De azt tudta, hogy ő most már,
akárhogy nézzük, nyakig benne van a slamasztikában. S azon
226
tűnődött, ki bukkan még föl ebben a történetben, ha híre
megy a dolognak.
Megint eszébe jutott a halálmező. Az a gyomorforgató és
nyomasztó hely. Elképesztette a gazemberek alapossága is.
Ezek aztán nem végeznek félmunkát. Kezdték a Miller-
menyétekkel, aztán elmentek egészen a vadászok
meggyilkolásáig. És ez a lendület azt sugallja, hogy a
„munka” talán még mindig nincs befejezve. Lehet, hogy még
folytatják...
Amikor odaértek, bedugta Lizzie-t a lószállító utánfutóba,
a nyerget és a felszerelést pedig betette a kocsi hátuljába. Az
ivóvíz maradékát megosztotta a lóval, aztán félig elzsibbadva
berogyott a volán mögé, és elfordította az indítókulcsot.
Nemsokára kiért az erdőből, s feltárult alatta a Twelve
Sleep-völgy. Kora esti fényeivel Saddlestring úgy csillogott a
távolban, a préri közepén, akár egy elhajított ékszerdoboz.
Közvetlenül alatta terült el a táborhely; már ott is pislákoltak
a vadászok sárgás fényű viharlámpái. A kettő között pedig, jó
néhány kilométerre és elrejtve az előhegység gyűrődéseiben,
ott volt az ő háza is a Bighorn úton.
Joe mérges volt. Dühös önmagára, meg azokra is, akik
ebbe a helyzetbe hozták. Bőszítette mindaz, amit a menyétek
egykori élőhelyén látott, az a céltudatosság és kíméletlenség,
ahogyan egy állatfajt egyszerűen el akartak törölni a föld
színéről. Egész pályafutása alatt – beleértve a tanulmányait, a
munkáját és az általa hallott, néha tényleg elképesztő
szóbeszédeket is – még sohasem találkozott ilyen, egy egész
faj kiirtására irányuló, megtervezett és átfogó hadművelettel.
Már majdnem teljesen besötétedett, és elég hűvös is lett.
A völgyből jeges szél kezdett fújni a hegyek felé. Az ég tiszta
volt egészen a látóhatár pereméig, de látszott, hogy ez az
állapot már nem tart sokáig. A távolban a nyugati horizonton
hosszú, vékony felhőcsíkok gyülekeztek – mintha
késszúrások vöröslő sebhelyei lettek volna.
227
228
 28. FEJEZET

– UGY E, MILY EN SZÉP a naplemente, drágám? – szólalt meg

Sheridan anyukája.
– Ja – felelte Sheridan szórakozottan. Egészen máshol
jártak a gondolatai.
Az autóban, útban a Bighorn úti házba az anyukája
megkérdezte tőle, mi a baj. Merthogy ő egy kicsit aggódik a
nagylányáért, tette hozzá. És most, hogy kettesben vannak,
nyugodtan elmondhatná. Látja, hogy valami nagyon bántja.
Azt is megjegyezte, hogy nagyon fáradt és szomorú a
tekintete.
– Nincs semmi bajom, anya – felelte Sheridan. A
hátizsákja ott hevert a lábánál, a kocsiban. Azt mondta, azért
hozza el, hogy belerakj a könyveit. Most viszont egy nagy
zacskó ételmaradék volt benne.
– Hallottál valamit abból, amit apával beszélgettünk,
amikor hazaért tegnap este?
Sheridan megrázta a fejét. Az anyja ettől mintha egy kicsit
megkönnyebbült volna. Sheridan örült, hogy odakint
majdnem teljesen sötét van már, mert így nem lehet látni az
ő arcát. Sokszor az volt az érzése, hogy az anyja az arcáról le
tudja olvasni a gondolatait. Sheridannek volt némi
lelkifurdalása, amiért nem szólt az anyjának az állatkákról és
a férfiról. Anya csodálatos és okos nő, bár időnként kicsit
szigorú. Néha eltűnődött, hogy milyen csuda jó fej az ő
anyukája – különösen Missy nagyihoz képest. Néha az volt a
benyomása, mintha négyük közül csak az anyukája lenne
felnőtt, és Missy nagyi ugyanolyan gyerek lenne, mint ő meg
Lucy. Ugyanakkor a mama borzasztóan aggódó típus is volt,
és Sheridan jól tudta, mennyit idegeskedne, ha mindazt
tudná, amit ő. Márpedig az ilyesmi nem tesz jót egy várandós
kismamának. Ebben Sheridan biztos volt.
229
 – Szeretném, ha megbíznál bennem, és elmondanád, mi
bánt, Sheridan – mondta a mama. Úgy látszott, most a végére
akar járni a dolognak.
A probléma egy részét Sheridan már megoldotta magában.
Amikor odaérnek a házhoz, szépen bemegy a szobájába, és a
saját polcáról levett könyvekkel telepakolja a hátizsákját.
Nem valószínű, hogy az anyja meg akarja majd nézni, tényleg
könyvtári könyvek vannak-e benne. A neheze majd az lesz,
hogyan lopódzon ki észrevétlenül a házból az élelemmel. A
zsákjában hozott magával elemlámpát is, hogy
bevilágíthasson a garázs alá. Remélte, hogy az állatok ott
lesznek épségben.
– Én nem igazán szeretem azt a házat, ahol most lakunk –
mondta Sheridan. – Nekem túl előkelő. Olyan, mintha valaki
másnál laknánk.
– Hát persze – mondta az anyja. – Ugyanis tényleg valaki
másnál lakunk. A gazdagok, amilyen a nagymama is, gyakran
csinálják ezt, de tudom, hogy ez neked elég szokatlan. De hát
nem jó, hogy egy ideig legalább van egy nagy, külön szobád?
Meg hogy annyi csatorna van a tévén?
– Persze, az tök jó – ismerte el Sheridan.- De én akkor is
jobban szeretem a régi házunkat.
– Néha nem árt egy kis változás.
– De többnyire nem jó – szögezte le a kislány bánatosan.
Az anyja elnevette magát – Néha olyan tragikus képet
tudsz vágni, kis szívem!
Az autó lassított, és az anyja elfordította a kormányt.
– No, hát itt is vagyunk – állapította meg.
Sheridan kikémlelt a szélvédőn. A ház teljesen sötét volt.
Úgy tűnt, mintha az apja kocsija ott állna, ahol máskor is
szokott, a ház mellett. Csakhogy ez nem az apja kocsija volt.
– Biztosan Wacey is kiment apáddal, és itt hagyta az
autóját, mert lovon mentek oda – mondta az anyja. – Nem
tudtam, hogy ő is vele tart.
230
 Leállította a motort. – Mindegy, ne vesztegessük itt az
időt – folytatta. – Missy nagyi lasagnét csinál, és nagyon nem
szeretném, ha lemaradnánk róla.
Missy nagymama abban a tévhitben leledzett, hogy a
családban mindenki imádja az ő lasagnéját. Az sem tudta
ebben a hitében megingatni, hogy soha senki sem ette meg az
egészet. A szomorú igazság ugyanis az volt, hogy Missy nagyi
lasagnéját egyedül Missy nagyi szerette.
Sheridan ott állt az anyja mögött, és várta, hogy
előhalássza a kulcsot, és kinyissa az ajtót. Marybeth már
éppen nyúlt volna a villanykapcsoló felé, de hirtelen
megtorpant; Sheridan valósággal nekiütközött.
Az anyja nem mozdult.
– Mi van?
Az anyja hirtelen lehajolt hozzá, egészen közel az arcához.
– Nehogy fölkapcsold a villanyt, szívem! Maradj csöndben! –
suttogta feszült és határozott hangon. Sheridan ritkán
hallotta ilyennek. Ijesztő volt.
– Mi baj van? – kérdezte tágra nyílt szemmel.
– Nem tudom biztosan – felelte az anyja –, de mintha
fényt láttam volna a hátsó udvaron.
Sheridannek a lélegzete is elakadt. Kikandikált az
anyukája mellől, és ő is megpillantotta a fényt, amint
bevilágít a konyhaablakon, végigpásztázza a mennyezetet,
majd hirtelen eltűnik.
Marybeth a kanapéhoz vezette, és leültette a kislányt.
– Maradj itt egy kicsit, amíg megnézem, mi az!
Sheridan leült, és magához húzta a hátizsákját. Figyelte,
ahogy az anyja az előszobán át kimegy a konyhába. Az ablak
különös keretbe foglalta a sziluettjét.
– Mama!
Az anyja megfordult. – Egy elemlámpás férfi van a
farakásnál. Rugdalja széjjel a fákat – suttogta izgatottan. –
Gondolom, tűzifát akar lopni.
231
 Sheridannek abban a pillanatban, ahogy meghallotta, hogy
egy férfi van a farakásnál, azonnal összeállt a dolog: a furgon
a ház előtt, meg hogy az anyja meglepődött. Ez csak a papa
ismerőse lehet. Hogy is hívják?
– Mama! – pattant föl a kislány a kanapéról, és a
konyhába rohant. Az anyja éppen akkor kapcsolta fel a
fényszórót, hogy megvilágítsa az udvart.
– Takarodjon onnan! – kiáltotta, behajlított ujjaival az
ablakot ütögetve, mintha csak egy szemétben turkáló kóbor
kutyát akarna elkergetni.
A következő pillanatban dörrenés hallatszott. Az ablak
betört, Sheridan anyja pedig hanyatt esett. Feje hatalmasat
koppant a linóieumpadlón. A férfi odakint kiabálni kezdett.
Sheridan eldobta a hátizsákot, és térdre huppant az
anyukája mellé. Tenyerével megérintette Marybeth arcát.
– Jaj, mama!
– Sheridan, drágám, én megsebesültem – mondta a nő jól
érthetően. – Ez az ember rám lőtt. Nem tudom, ki az. Nagyon
rosszul vagyok.
Sheridan zokogva az anyja mellére hajtotta a fejét. Érezte,
milyen szaporán ver a szíve. A kislány keze azonban, amellyel
az anyja derekát ölelte át, meleg volt, és nedves.
– Édes istenem! – mondta az anyja elcsukló hangon. -
Nem érzek semmit. Zsibbad az egész testem.
Minden olyan gyorsan történt, hogy Sheridan még föl se
tudta fogni.
Az anyjára egyszer csak fénysugár vetődött. A kislány
megpillantotta az anyja arcát, a könnyes szemét és a vért. A
rengeteg vért, amely szétfolyt a padlón. Az anyja feléje
fordult, majd a fény forrását követte tekintetével. Sheridan is
odanézett. – Maradjatok ott, ahol vagytok! – szólalt meg a
férfi egészen higgadtan. Majd elfordította az elemlámpát.
Hallották, ahogy megpróbál bejönni a bezárt hátsó ajtón.
– Engedjetek be! – mondta ellentmondást nem tűrőn.
232
 Sheridan anyja felnyúlt, és megszorította a kislány karját.
– Menekülj, Sheridan!
– Nem hagylak itt – nyöszörögte a kislány. Aztán sír-va-
dadogva folytatta. – Ez az egész miattam van. Ez az ember azt
mondta nekem, hogy ha bárkinek is szólni merek, bántani
fog minket. Téged, Lucyt és a papát. És a kisbabát is. –
Sheridan könnyei egyenesen az anyja arcába hullottak.
– Nyissátok már ki ezt a rohadt ajtót! – Az üvöltést
hatalmas dörrenés követte. A férfi nekiállt betörni az ajtót. A
közepe már végig is hasadt, s a lepattant szilánkok szanaszét
röpültek a földön.
– Szaladj, gyorsan! – sürgette a kislányt az anyja. – Az
elülső ajtó nyitva van, szaladj ki ott, bújj el valahol, aztán
várd meg, amíg apád és Wacey hazaér. – A hangja már
egyáltalán nem volt olyan tiszta, mint az imént. – Hallod,
kislányom? Fuss, ahogy bírsz!
Sheridannek ezektől a szavaktól földbe gyökeredzett a
lába. A furgon a ház előtt, amely pont úgy nézett ki, mint az
apjáé, de nem az volt, a férfi ismerős hangja, és az anyja
sürgető szavai kristálytisztán összeálltak, és a felismerés
erejével sújtottak le rá.
– De hát anya, ez Wacey, ő dörömböl az ajtón! – kiáltotta
sírva a kislány. – Wacey mondta azt, hogy bántani fog
bennünket!
Mostanra azonban az anyja szeme lecsukódott, és a karja
erőtlenül hullott vissza a földre, bár Sheridan még érezte a
szívverését. Olyan volt, mintha elaludt volna.
– Szeretlek, mama! – mondta a kislány, majd felpattant,
és futásnak eredt. Ügyesen kikerülte a szoba közepén álló
dohányzóasztalt, és kirohant az elülső ajtón. A hátsó éppen
abban a pillanatban adta meg magát, és Wacey Hedeman
berontott a házba.

233
234
 29. FEJEZET

SHERIDAN BECSAPTA maga mögött a szúnyoghálós ajtót, és

kirohant a Bighorn útra. Futott, ahogy csak bírt, át a füvön és
a töredezett aszfalton, szinte nem is érezte a tornacipős Iába
alatt a földet. Aztán hirtelen meggondolta magát, és
visszafordult a kocsibejáró felé. Megállt, és félig öntudatlanul
az autójuk ajtaja felé nyúlt. Képtelen volt tiszta fejjel
gondolkodni, de érezte, hogy fogalma sincs, mit csinál majd,
ha már bent lesz a járműben. Az ajtót hiába zárná be, mert
Wacey könnyűszerrel betörhetné a szélvédőt, és elkaphatná
őt. Elhajtani sem tudna, hiszen az anyja mindig magánál
tartja a kocsikulcsot. Biztosan most is ott van az erszényében,
a konyhakövön, bent a házban.
Sheridan lehasalt, és rák módjára bekúszott a jármű alá. A
kocsibejáró éles kavicsszemcséi felhorzsolták a tenyerét, és
belenyomódtak a nadrágja övébe. Az autó aljából kiálló forró
fémdarab felhasította az ingét, és megkarcolta a hátát.
Kimászott a másik oldalon, és feltápászkodott. Nem tudta,
mitévő legyen. Fusson ki a főútra, hátha ott valaki észreveszi,
és fölveszi? Vagy bújjon el a garázs mögött az udvaron? Kinn
az úton valószínűleg könnyebben észreveszi a férfi, és lelövi,
vagy simán utoléri, ha kell. A hátsó udvart és annak a
környékét viszont úgy ismerte Sheridan, mint a tenyerét.
Hátha nem ott keresi őt először, és akkor nyerhet egy kis időt
Ezek a gondolatok cikáztak az agyában; végül megiramodott a
garázs felé. Néhány rémisztő másodpercre kénytelen volt a
nyílt terepre kimerészkedni, ahol könnyen észrevehette volna
a férfi. Sheridan körülnézett, majd négykézláb bekúszott az
orgonabokrok közé.
A házban már égett a villany, és Wacey éppen akkor lépett
ki a bejáraton. Az egyik keze a szúnyoghálós ajtó fogantyúján
volt, a másikban a pisztolyát tartotta. Hunyorogva kémlelte
235
az utat. Sheridan biztos volt benne, hogy nem vette őt észre,
amikor bebújt a ház és a garázs között sövényként húzódó
sötét bokrok közé.
Miközben átvergődött a bokrok sűrűjén – látni nem sokat
látott, de már ezerszer megtette ezt az utat –, hallotta, hogy a
férfi ismételten őt szólongatja.
Széthajtogatta maga előtt az ágakat, és átszaladt a hátsó
udvarba. Igyekezett kikerülni a fényszóró fényét és a nyárfa
törzsét is, majd átvergődött az immár széthányt faraka-son.
Átmászott a karám kerítésén. Az istálló üres volt, és sötét, az
apja lova nem volt odabenn. Sheridan a szerszámos kamra
egyik keresztgerendájáról lehúzott egy vastag lópokrócot, a
vállára vetette, és kirohant a Sandrock-völgy irányúba, föl a
domboldalra. Pont oda, ahonnan korábban a szörnyeket látta
jönni.
Hallotta, hogy Wacey ismét az ő nevét kiabálja, őt keresi.
Most már kinn állt az országúton.

SHERIDAN EGY RE MAGASABBRA kapaszkodott a domboldalon,

egyre távolabb a háztól. A lábát összeszurkálták a kaktuszok,
a ruhájába, a hajába és a testébe pedig folyton beleakadtak a
vadrózsabokrok tüskéi, mintha megpróbálnák
megakadályozni, hogy magasabbra másszon, mintha vissza
akarnák rángatni őt oda, ahová tartozik. Nem nagyon látta,
merre megy, így kénytelen volt vakon, ösztönösen
tájékozódni. Nem tudta, hanem érezte, mikor merre kell
elfordulni, hol kell lehajolni vagy átlépni egy nagyobb követ.
Időnként magára tekerte a lópokrócot, hogy köny-nyebben
átverekedhesse magát a bozóton, amely egyébként csúnyán
összekarcolta volna a bőrét.
Végül megállt. Egyszerűen nem bírt már továbbmenni. A
mellkasa majdnem beszakadt a zihálástól, szúrt az oldala, s a
lába is úgy elgémberedett, hogy alig tudta emelni.
Lekuporodott a földre, és a hátával egy sziklatömbnek
236
támaszkodott. Állig bebugyolálta magát a lópokrócba, s még a
száját is eltakarta vele, hogy ne hallatsszon a zokogása.
Folyton csak a konyhakövön fekvő anyja járt a fejében. A
szájához emelte a kezét, amellyel az anyja arcát megérintette.
Vérízű volt. Sheridan fülelt, remélve, hogy Wacey közben
nem eredt a nyomába.
A férfi még odalent volt, és ismét szólongatni kezdte.
Kiabált. Tisztán ki lehetett venni a hangját
– Sheridan! Tudom, hogy hallasz engem! – kiabálta.
Akislány úgy tippelt, hogy a hátsó udvarban lehet. A hangja
elért a domb aljáig, s visszhangzott a sziklák között.
– Tudom, hogy hallasz, Sheridan. Figyelj rám!
A kislány kidugta a fejét a pokrócból, és fülelt.
– Sheridan! Nagyon sajnálom, ami történt, bocsássatok
meg nekem! Te is és a mamád is! Amikor villanyt gyújtott,
ijedtemben sütöttem el a fegyverem, azt sem tudtam, kire
lövök. Nem hazudok, higgyél nekem, kérlek!
Sheridannek úgy tűnt, mintha valóban igazat mondana.
– Hívtam már a mentőket, mindjárt itt lesznek. Az
anyukádnak nem lesz semmi baja! Rendbe jön. Az előbb
beszéltem vele, nem lesz semmi baj. Nem olyan súlyos a
sebe, mint amilyennek látszik. De nagyon aggódik a
kislányáért. Szeretné, ha visszajönnél. Hiányzol neki, nagyon
aggódik érted.
A férfi jól tudott hazudni. Az imént lőtte meg az ő terhes
anyukáját, és most őt akarja elkapni. A mama utoljára azt
mondta neki, hogy meneküljön el. Márpedig Sheridan inkább
az anyjának hitt, mint Wacey Hedemannek.
– Sheridan, válaszolj, kérlek! Az anyukád tudni szeretné,
jól vagy-e!
Egy darabig ilyesmikkel próbálta meggyőzni a kislányt.
Sheridan éberen fülelt, de nem szólt semmit, és meg se
moccant. A zihálása lassan alábbhagyott, és már a mellkasa
sem szorított annyira. A pokróc vastag volt, és meleg, érezte
237
rajta Lizzie és a nyereg szagát. Ez kissé megnyugtatta.
A férfi hangja egyre türelmetlenebb lett. Most már
követelte, hogy a lány feleljen neki. Az édesanyjáról sem
beszélt már, ami csak azt bizonyította, hogy mindeddig
hazudott, amint azt Sheridan sejtette is. Azt tudakolta, hogy a
kislány mindent elmondott-e neki a kis barátairól. Már két
álló napja keresi a menyéteket, de eddig csak egy halom
büdös menyétszart talált a fahasábok között.
– Azonnal gyere elő, amíg szépen mondom! Ha nem jössz
elő, nagyon megbánod! – Wacey Hedeman kezdte elveszíteni
a maradék türelmét.
Amikor Sheridan ezt meghallotta, elhatározta, hogy egy
tapodtat sem mozdul. A felnőttek néha nagyon ostobád
tudnak lenni. Ez is az előbb már majdnem meggyőzte őt,
hogy feleljen neki, de most mindent elrontott, amikor
magából kikelve fenyegetődzni kezdett.
– Hát jó! – folytatta a férfi. – Ha nem jössz elő MOST
AZONNAL, csak maradj ott, ahol vagy, egész éjszaka!
Ez új volt. A kislány fülelt, a férfi pedig ordítozott. Egyre
jobban bedühödött.
– Sheridan! Mindjárt jön egy csomó ember,
elemlámpákkal. És mindjárt itt lesznek a rendőrök is! Elő ne
merj addig jönni nekem, amíg el nem mennek! Ha meglátlak,
többen is meg fognak halni. Te leszel az első, utána pedig
kicsinálom az anyádat. De legelőször is MEGSÜTÖM A TE
ROHADT KIS MENYÉTJEIDET!
Ez volt eddig Wacey első ígérete, amelyet a kislány
valóban elhitt.
Fölpillantott. Észrevette, hogy mellette a sziklafal különös
fényben ragyog. Narancsvörös fénykarikák viliództak rajta.
Egy pillanatig azt hitte, csodát lát.
Felkapaszkodott a sziklára, amelynek addig
nekitámaszkodott, és lepillantott. Döbbenten látta, milyen
magasra fölmászott, s hogy milyen tisztán Iát ideföntről
238
mindent.
A farakás lángolt, vörös tűznyelvek csaptak föl belőle a
hűvös éjszakai levegőbe. Wacey a hátsó udvarban állt, a tűz
fénye jól megvilágította. A hegyoldalt fürkészte, és egy
pillanatra úgy tűnt, mintha egyenesen Sheridant figyelné. De
kizártnak tűnt, hogy olyan messziről észrevegye a'kis-lányt a
szikla tetején.
A férfi megfordult, és visszament a házba. A ház belsejébe
Sheridan sajnos nem láthatott be. Nem láthatta, mi történik
az anyjával.

239
 30. FEJEZET

JOE A BIGHORN ÚTON felhajtott a hegyre, és amit a távolban

látott, az maga volt a rémálom. Valami olyasmi, amiről talán
már álmodott, vagy amire gondolt a múltban, pontosan úgy,
ahogyan ez minden apával óhatatlanul megtörténik, de amit
mélyen elnyom a tudatában. Am néha ezek az
elképzelhetetlen eshetőségek, akármilyen melyre suly-
lyesztjükis őket, egyszer csak előtörnek, és valóra válna,
mégpedig mindig a lehető legrosszabbkor. Mint most is.
Viliódzó fénycsóvák világítottákmeg Joe hazat es az előtte
lévő utat. Kék és vörös lámpák villogtak a saddlestringi
rendőrautók és egyéb járművek tetején. A tiszta eget
beragyogó, hatalmas narancssárga lángnyelvek a ház mögött
az egész domboldalt bevilágították.
Aztán mindennek a közepéből egy villogó
mentőhelikopter emelkedett föl lomhán a háztető fölé, majd
magasabbra húzódott a gomolygó füstből, amely sötetebb
volt az éj sötétjénél is.
Egy szívszorító pillanatra Joe elfelejtette, hogy a csaladja
nem is itt, hanem az Eagle Mountainben tartózkodik. De
miután megnyugodott, hogy ők nem lehetnek a közelben,
azon kezdett töprengeni, mit is lát voltaképpen.
Beletaposott a gázba, és nekiiramodott. Zörgött-ugrált
mögötte a lószállító utánfutó. Az alatt a néhány perc alatt,
amíg a házához ért, egy sor lehetséges forgatókönyv
megfordult a fejében: az elektromos vezetékek mindig is
rossz állapotban voltak a házban, így egy rövidzárlat okozta a
tüzet, és a mentőhelikopter egy sérült tűzoltót szállít Egy
lerészegedett vadász feldühödött valamin, fölgyújtotta az
üresen talált ház melletti farakást, és eközben sérült meg. A
Miller-menyéteket irtó emberek jöttek ide, hogy vele is
végezzenek, de valami rosszul sült el. Valamennyi
240
forgatókönyv lehetséges volt, de egyiknek sem volt
különösebb értelme.
A rendőr- és tűzoltóautók fényeinek villogása annyira erős
volt, hogy Joe alig látta, merre halad. A ház előtti úton autók
sorakoztak, és eltorlaszolták a kocsibejárót. Joe följebb ment,
lehúzódott az útról, és kiugrott a kocsiból. Le sem állította a
motort, és az ajtót is nyitva hagyta.
A seriff emberei rövid sötét kabátban és puha kalappal a
fejükön a ház előtti gyepen tanácskoztak. Ővele senki sem
törődött, ahogy a ház felé masírozott. Az útra néző nagy
panorámaablakon át látta, hogy emberek álldogálnak a
nappaliban és a konyhában, s hogy az összes lámpa ég a
házban. Joe úgy érezte, mintha egy olyan filmjelenetbe
csöppent volna, ahol ő láthatatlan a többi szereplő számára.
Látta Barnum seriffet, amint éppen komor képpel telefonál.
Ahogy kinyitotta az ajtót, hogy belépjen, hirtelen Wacey
állta el az útját. Az ő vértelen, riadt ábrázatából kitalálta, hogy
valami szörnyűség történhetett. Joe megpróbálta kikerülni
őt, de Wacey egy határozott mozdulattal éreztette vele, hogy
jobb lenne, ha most nem menne beljebb.
– A francba, eressz már! – mordult rá.
– Joe! Marybethre rálőttek.
Joe megállt. Villámcsapásként érték ezek a szavak.
Wacey mindkét kezével megfogta Joe vállát. Azért is, hogy
megtámassza, és azért is, hogy maga előtt tartsa.
– Joe! Úgy fél órája ezen az úton jöttem, amikor
észrevettem, hogy nagy tűz van a házad mögött. Láttam
Marybeth autóját kint, és mivel nem volt zárva a ház ajtaja,
bejöttem. A konyha padlóján találtam rá, a golyó az ablakon
jött be, a hátsó ajtót pedig berúgták.
Joe érezte, hogy kiszalad az ereiből a vér. – Ki tette?
– Nem tudni. – Wacey kétségbeesett arca csak fokozta Joe
zavarodottságát.
– Marybeth hogy van? És mit keresettő itt egyáltalán?
241
 – Életben van, de egyelőre nem tudjuk, mennyire súlyos
az állapota. A mentőhelikopter úton van vele Billingsbe. Fél
órán belül műthetik.
Joe bebámult Wacey mögé a házba. A konyha köve csupa
vér volt. Tengernyi vér... Egy rendőrségi fotós felvételeket
készített a padlóról és az ablakról.
– Joe!
Joe visszanézett Wacey-re.
– Joe, van valami elképzelésed arról, ki tehette ezt? Volt
valaki, aki téged akart volna lelőni? Voltak gondjaid a
környéken a vadászokkal, vagy valami ilyesmi?
Joe a fejét rázta. Nem akarta az időt húzni azzal, hogy
elmondja Wacey-nek, mit talált a vadásztáborban. Azt sem
tudta még, hogy annak egyáltalán lehet-e köze ahhoz, ami
most Marybethszel itt történt.
– Egyedül volt? – kérdezte Joe. – Vagy itt volt valamelyik
gyerek is?
– Egyedül volt, hál' istennek – mondta Wacey. –
Borzasztó, hogy ez történt vele! Tényleg szörnyű!
– Jézusom! – sóhajtott Joe.
– Teljesen egyedül volt – ismételte meg Wacey
nyomatékosan. – De ne aggódj, Joe, el fogjuk kapni a tettest!
Valószínű, hogy már éjfélre meglesz. Szerintem valami részeg
vadász lehetett.
Joe bólintott, de nem igazán figyelt oda.
– Wacey, segítesz nekem odakint egy kicsit?
– Hát persze.
– Le kell kapcsolnom az utánfutót a kocsimról, és el kell
mennem Billingsbe. Segítenél lekapcsolni, azután fölhívnád
az anyósomat az Eagle Mountainben, és elmondanád neki,
mi történt? Én majd a kórházból hívom föl őt meg a
gyerekeket, mihelyt odaérek, és ha már megtudtam, mi a
helyzet.
Wacey igent mondott, és a két férfi már indult is ki az útra
242
a teherautóhoz. Wacey megkérdezte Joe-t, tud-e ve-I zetni
ilyen állapotban. – Tudok hát – motyogta Joe. Még mindig
borzongott annak a rengeteg vérnek a látványától a
konyhapadlón. Marybeth vérétől...
Lekapcsolták a lószállítót a kocsiról, és félreállították. Joe
megkérte Wacey-t, hogy vezesse be a karámba Lizzie-t, és
etesse-itassa is meg.
– Elvigyem azt a nyerget is? – kérdezte Wacey, miközben
az elemlámpája fényét a kisteherautó platójára irányította,
oda, ahol a nyereg hevert a kitömött nyeregtáskákkal és a
Wingmasterrel együtt.
– Nem, azt magammal viszem – mondta Joe.
Joe nem is figyelt már, amikor Wacey azt mondta, hogy
pedig ő igazán szívesen bevinné azt is a karámba.
Kihajtott az útra, s a visszapillantó tükörből látta, hogy
Wacey vezeti a lovat át az úton, és hosszan bámul az ő kocsija
után.
Volt valami furcsa Wacey szemében, gondolta Joe. Valami
villanás, amitől nagyon különösnek tűnt. Joe ezért is
gondolta úgy, hogy magánál kell tartania a nyerget és a többi
holmit Azon is eltűnődött, vajon miért rendítette meg Wacey-
1 ennyire mindaz, ami Marybethszel történt. Vagy Wacey
mélyebb érzésű mégis, mint amilyennek eddig ismerte, vagy
van itt még valami sötét titok.
Joe megpróbálta elhessegetni magától ezeket az érzéseket
és gondolatokat, de nem igazán sikerült. Lehet, hogy
üldöztetési mániája van már? Talán attól lett ilyen gyanakvó,
hogy rátalált arra a területre, ahol a menyéteket legyilkolták?
Elkezdte törni a fejét, hogy milyen körülmények idézhették
elő mindezt. Vagy egyszerűen csak öntudatlanul is meg akart
haragudni valakire, mert valójában bűntudata támadt, amiért
nem tudta megvédelmezni a feleségét?
Keresztülszáguldott Saddlestringen, négy piros lámpán is,
majd lehajtott az útról. Billings rendes körülmények között
243
másfél órányira volt, de egy óra alatt megteheti, ha
százötvennel dönget. Megpróbálta elképzelni, mi jarhat most
Marybeth fejében, és valahol Wyoming és Montana határán
gondolatban elkezdett beszélgetni vele. Elmondta neki, hogy
szereti. Elmondta, hogy erősnek kell lennie, még ha a pokol
tüzet is kell kiállnia. Elmondta, hogy hamarosan vele lesz.
Elmondta neki, hogy nem halhat meg, mert ha meghal,
őbenne nem marad annyi erő, hogy egyedül is összetartsa a
csodálatos kis családjukat, így, feleség és kenyérkereső állás
nélkül.
Szorosan markolta a kormányt. A lábába furcsa remegés
állt be. Még erősebben taposta a gázt.

244
 31. FEJEZET

A BALESETI SEBÉSZET a harmadik emeleten volt. Jog egye-ncsen

fölrohant, rá sem hederítve a recepciósra, aki utána -kiabált,
hogy tegye már le a pisztolytáskáját, és jelentkezzen be
rendesen, A liftnél sokan álltak, ezért gyalog indult fölfelé,
kettesével szedve a lépcsőket. Kifulladva ért a harmadik
emeletre. A műtőbe indult, ahonnan éppen akkor jött ki egy
zöld ruhás műtősnő, és gumikesztyűs kezét föltartva rászólt:
– Állj!
– Én vagyok a férj, Joe Pickett – lihegte Joe,
A nő erre azt mondta, hogy mindjárt szól a sebésznek, de
csak akkor, ha Joe ott marad a helyén.
~ Egy percig varok, és ha a doki nem jön ki, én megyek be
– mondta Joe.
A nővér kicsit alaposabban végigmérte őt. – Hívom az
orvost.
Joe föl-alá járkált. A műtő redőnyökkel takart ablakain
keresztül megpróbálta kifigyelni, mi történik odabenn. Talalt
is egy rest. Bekukucskalt. Mozgást és fényeket látott; fél
tucat, szintén zöld ruhás embert, akik neki háttal ott álltak
egymás mellett, valami körül. Az a valami nyilván a
műtőasztal. S azon most, nyilván, Marybeth... Vajon mit
csinálnak vele?
Szörnyű érzés volt látni és belegondolni, hogy a felesége
ott fekszik ezek között az idegenek között. Mennyi vért
veszíthetett? Eltört-e valamije? Eszméletét vesztette-e? És
mennyit sírhatott?
Joe mindig is utálta a kórházakat. Valósággal rosszul volt
tőlük. Egész életében igyekezett minél messzebbre elkerülni
őket. Még amikor Sheridan és Lucy született, akkor is vegyes
érzésekkel ment be a szülészetre. Egyrészt természetesen
boldog volt, másrészt viszolygott a környezettől. Nem a vér, a
245
betegség vagy az emberi kiszolgáltatottság látványa taszította.
Az emlékei nem hagyták nyugodni: nagyon kicsi volt még,
amikor egyszer meglátogatta a kórházban az anyját, aki
leesett a lépcsőn. Körülbelül hatéves lehetett akkor. Az anyja
arca kék-zöld foltokkal volt tele, fölhasadt alsó ajkát öltések
tartották össze, és mindkét karját begipszelték. Most is
eszébe jutott, hogyan mosolyogtak rá annak idején a nővérek,
mintha inkább őt sajnálnák, nem is az anyját. És hogyan
néztek össze, amikor azt mondta nekik, hogy az anyja akkor
esett le a lépcsőn, amikor ő aludt. Sokkal később tudta csak
meg, hogy szó sem volt ilyen balesetről, hanem egyszerűen
csak jól összeverekedett az apja és az anyja a Jávorszarvas
Klub előtt. Tök részegen, persze. Joe tehát érthető okból
gyűlölte a természetellenes kórházi csendet, a fertőtlenítő
szagát, az ő fejét kedvesen megsimogató, de a háta mögött
összekacsintó nővérek alakoskodását, és persze a magukat
atyaistennek képzelő orvosokat összerezzent, amikor
meghallotta a folyosón egy nővér cipőjének a kopogását.
Alacsony, mokány orvos jött ki a műtőből, és egyenes sen
odament hozzá. A férfi műtősruháját sötét vérfoltok
tarkították, s a gumikesztyűje is rózsaszínű volt a friss vértől.
Lehúzta a maszkját az arcáról. Joe bemutatkozott.
– Nem akar leülni? – kérdezte az orvos bemutatkozás
gyanánt.
– Rendben vagyok – felelte Joe higgadtan. Megpróbált
lélekben fölkészülni a legrosszabbra.
– A felesége állapota stabil, de még mindig életveszélyes –
mondta az orvos tömören. – A gyermeket viszont
elveszítettük. Lehet, hogy meg tudtuk volna menteni, de ez
nem lett volna bölcs dolog, tekintettel az állapotára.
Választanunk kellett, hogy a feleségét mentsük-e meg, vagy a
maradandóan sérült magzatot.
Joe hátrahőkölt, s lassan nekidőlt a falnak. Attól félt, hogy
különben összecsuklik. De ez a pillanat elmúlt.
246
 – Nincs rosszul? – kérdezte az orvos.
Joe egy szót sem bírt kinyögni, csak intett a fejével, hogy
nincs.
– A lövedék a szegycsont alatt hatolt be, megpattant egy
bordán, és a háta alsó részén távozott. Lehet, hogy a gerincét
is megsértette, de azt még nem tudjuk, mennyire kiterjedt ez
a sérülés.
Joe értékelte, hogy az orvos legalább őszintén beszél vele.
De hát föl kellett dolgoznia a hallottakat. Gyermeke – az első
fiú lett volna – meghalt, és lehet, hogy a felesége nem tud
többé járni.
– Mikor láthatom? – kérdezte rekedten.
Az orvos sóhajtott. Elkezdett valamit mondani az ilyenkor
szokásos procedúráról, de Joe tekintetéből észrevette, hogy
nem erről kell most beszélnie. Témát váltott. – Odabenn
lassan már végeznek. A felesége alszik. Egy órán belül
biztosan visszakerül az intenzív osztályra. Ott majd láthatja,
de ne számítson arra, hogy ébren találja.
Joe bólintott. Kiszáradt a torka, és fájt, amikor nyelni
próbált.
Az orvos közelebb lépett, és Joe vállára tette a kezét.
– Nem könnyű az ilyesmivel szembenézni – mondta. -
Legyen erős, és csak szeresse őt, hogy minél gyorsabban
meggyógyuljon, ha innen egyszer kikerül. Ennél jobb
tanácsot egyelőre nem adhatok.
Joe megköszönte, de valójában csak azt várta, hogy
menjen már el az orvos. Nem akarta, hogy bárki is lássa most
őt. Nem akarta, hogy a nővérek elkezdjenek csacsogni neki,
ahogyan annak idején az anyjánál a kórházban. Az orvos is
megérezhette, mi jár Joe fejében, mert elköszönt, és
visszament a műtőbe.
Joe megfordult, és végigbotorkált a folyosón, míg meg
nem találta a férfimosdót. Bement, lekapcsolta a villanyt, és
zokogni kezdett – életében először.
247
248
 32. FEJEZET

WACEY ÉPPEN CSAK annyit tudott Twelve Sleep megye vidéki

telefonhálózatáról, hogy kárt tudjon tenni a rendszerben.
Szerény, ám most hirtelen kulcsfontosságúvá vált ismereteit
a US West telefontársaság két mérnökétől szerezte, akik
egyszer az ő segítségét kérték. Denverből jöttek föl ide
valamilyen karbantartást végezni, és növelni a Saddlestringet
kiszolgáló mikrohullámú átjátszóállomás és konténeres
telefonközpont teljesítményét. Csakhogy elállta az útjukat
egy jávorszarvastehén, és nem akarta odaengedni őket a
létesítményhez a Wolf-hegy tetején. Megmutatták Wacey-
nek a kocsijuk oldalán éktelenkedő nagy horpadást, amelyet
a szarvas első támadása okozott. És elképedve mondogatták,
hogy ilyesmivel ők még soha életükben nem találkoztak.
Wacey elmagyarázta nekik, hogy a jávorszarvas egyáltalán
nem lát jól, és ha pánikba esik, akkor nekiront mindennek,
amit fenyegetőnek vél, akár egy leparkolt autónak is. És
lehet, hogy ennek a szarvasnak van egy borja valahol ott a
hegyen, az állomás melletti bokrokban, és most a kicsinyét
védi.
Fölment a mérnökökkel a hegytetőre, de a szarvast nem
látták sehol. Találtak viszont egy még meleg, de már halott
újszülött borjút, amelynek a nyakára szorosan rá volt
tekeredve a köldökzsinór. A mérnökök valószínűleg éppen a
borjú születésekor bukkantak föl a helyszínen, s attól vadult
meg a tehén.
Wacey most ott állt Joe Pickett háza előtt a kertben, és
nézegette az odafent, a Wolf-hegy tetején világító piros fényt.
Ott van a mikrohullámú állomás. Elvállalta, hogy ott marad a
bűntény helyszínén, amíg Barnum seriff kiküldi McLanahant
vagy valaki mást. A veranda fényénél rápillantott a
karórájára. Majd visszafordult a ház mögötti hegyoldal felé.
249
Biztosra vette, hogy Sheridan még mindig ott rejtőzik.
Azon a tavaszon ott a Wolf-hegyen a mérnökök
megmutogatták neki az átjátszóállomás és a konténer
belsejében lévő áramköröket és a fővezetékhez csatlakozó
több ezer telefonvonalat. Kifigyelte, honnan indul ki az
állomásból a fővezeték Saddlestring felé. S valamiért már
akkor eszébe jutott, hogy erre a vezetékre célozva egyetlen jól
eltalált puskalövéssel meg lehetne bénítani az egész völgy
telefonhálózatát. De akkor még nem gondolta volna, hogy
egyszer majd éppen ő lesz az, aki ezt megteszi. Nem
érdekelte, hogy akár több napra is megbéníthatja a helyi
kommunikációt, neki csak a mostani éjszaka volt a fontos.
Nála volt a 30-06-os vadászpuskája. Arra pedig nyugodtan
számíthatott, hogy Sheridan észre sem veszi, ha ő egy kis
időre elhagyja a házat.

250
 33. FEJEZET

MÉG „CSAK" 11 ÓRA volt, de úgy tűnt, sokkal későbbre jár,

amikor Joe bedobálta érméit a kórház halljában lévő
telefonautomatába, hogy fölhívja Missy Vankeurent. Némán
ismételgette magában, mit fog neki mondani, s hogyan tudja
majd úgy elmondani Sheridannek és Lucynak, ami történt,
hogy szegény gyerekek ne kapjanak hisztériás rohamot. És az
ő számára is itt volt az ideje, hogy lehiggadjon, es elkezdjen
felelős apa módjára viselkedni.
Már vagy hússzor is kicsengett, mire Joe rájött, hogy
megszokásból a Bighorn úti házat hívja. Szerencsére
megtalálta a noteszában az Eagle Mountain-i számot; újra
tárcsázni kezdett. S közben azon csodálkozott: hogyan
lehetséges, hogy Barnum, miután végzett a helyszíneléssel,
senkit sem bízott meg a ház őrzésével. Tényleg ennyire
ostoba és alkalmatlan lenne ez az ember? Lehet, hogy Wacey-
nek igaza van, mert belőle jobb seriff válna?
Az anyósa a második csörgésre már föl is kapta a telefont.
Ingerült volt, és barátságtalan.
– Tessék!
– Missy, Joe vagyok.
Kis szünet következett. – Ó! Helló, Joe! – szólalt meg
aztán. – Kicsit megvagyok lepve. Azt hittem, Marybeth hív.
Ezen viszont Joe lepődött meg. Kicsit meg is zavarodott.
Aztán beugrott neki, hogy még senki sem értesítette az
anyósát. Pedig Wacey megígérte...
– Többször is hívtam a házatokat vacsora előtt – hadarta
Missy. – Állandóan foglalt volt. Állandóan! Aztán meg
egyszer csak senki sem volt ott. Marybeth azt mondta, egy
órán belül itthon lesz. Ez négy órával ezelőtt volt, Joe.
Tönkrement a vacsorám!
– Missy!
251
 – Én már időtlen idők óta nem főztem semmit. De most
nekiálltam, és egész délután csináltam a híres lasagnémat.
Marybeth mindig nagyon szerette. Alig várta már, hogy újra
ehessen belőle. Hát, most már kezdem azt gondolni, hogy
mégsem olyan kellemes így együtt élni. Ilyen sokáig itt
vendégeskednem. Nem jó ez senkinek, Joe....
Joe-nak az volt az érzése, hogy Missy alaposan belekóstolt
abba a borba, amelyet nyilván a vacsorához vett. Bosszantó...
– Missy, a fenébe is, abbahagynád végre a fecsegést?
Csend.
– Missy, a billingsi kórházból telefonálok.
Csend.
– Marybethre rálőttek. Valaki rálőtt, amikor odament a
házunkba. Nem tudom, ki tette. Az orvosok szerint ő túléli,
de a baba nem...
Még nagyobb lett a csönd; Joe csak hosszú másodpercek
után jött rá, hogy megszakadt a vonal. Azt sem tudhatta,
Missy hall ott-e egyáltalán valamit abból, amit ő mondott. De
az nem valószínű, hogy egyszerűen rácsapta volna a kagylót.
Újra tárcsázott. Nem csengett ki. Megint próbálkozott, és
most már géphang mondta be, hogy a hívott szám jelenleg
nem elérhető. Hívta Barnum seriff irodáját, de az a vonal is
süket volt.

KÉPTELEN VOLT MEGMARADNI , ülni vagy állni egy helyben. A

váróban megpróbált olvasgatni, elvett egy magazint a
tartóról, de hiába futott a szeme a betűkön. Nem fogott föl
semmit, és már a mondatok végén sem emlékezett semmire.
Sőt ha egy pillanatra fölnézett, arra sem emlékezett, hogy
melyik cikket kezdte el olvasni. Odament a nővérpulthoz
érdeklődni, hogy láthatja-e már a feleségét.
A nővér udvarias volt, de kissé ingerült. Rámutatott az
asztalán lévő órára, és emlékeztette Joe-t: még nincs tíz
perce, hogy ugyanezt kérdezte. Joe számára mégsohasem
252
múlt ennyire lassan az idő. S még legalább fél órát kell várnia
és gyötrődnie, mire kitolják Maiybetht a műtőből.
Még háromszor próbálta meg elérni Missyt és Barnumot.
Aztán a seriff irodájával próbálkozott. Nem akarta elhinni,
hogy éppen most jön össze mindez. Ez már nem lehet a
véletlen műve. A telefonok nyilván az egész megyében
elnémultak.
Megint járkálni kezdett a folyosókon, félpercenként nézve
a karóráját. Ezek a folyosók mind egyformák voltak: többször
átfestett, világoskék falak, tompa fényű neoncsövek, itt-ott
kerekes hordágyak okozta karcolások a csempén, és ahogy az
ügyeletes nővérek bámulnak rá a pultoknál... Rátalált arra a
szobára, ahová Marybetht hozzák majd. Rajta volt a neve az
ajtó melletti táblán; a tinta még meg sem száradt rajta.
Egyedül lesz – jegyezte meg magának Joe. Nem lesz
szobatársa. Végigsétált a szülészethez vezető folyosón, és
hallotta a csecsemők sírását. Azon kapta magát, hogy
mereven bámul egy kismamát, aki még mindig kábult volt a
szüléstől. Kerekes székben ült, egy pici, rákvörös babát tartott
a karjában, és arra várt, hogy a nővér betolja őket a
szobájukba. Joe megigézve bámulta. Aztán kissé kábultan
botorkált egy emelettel följebb.
Céltalanul barangolt, fogalma sem volt, hol jár, de
igyekezett olyan benyomást kelteni, mint aki céltudatosan
megy valahová, nehogy megállítsák. Diszkréten be-bepil-
lantgatva az itteni szobákba látta, hogy ezen a szinten
idősebbek vannak. Nagyon idősek. Olyan páciensek, akik
abban reménykednek, hogy talán még élve jutnak ki innen.
Az egyik szobában a tévé be volt kapcsolva, az öregek éppen
Jay Leno műsorát nézték.
Egy billingsi rendőr állt a nővérek mellett, hanyagul a
pultra támaszkodva. Rá se hederített a mellette elhaladó Joe-
ra. A rendőr halkan dumált egy csinos kis nővérrel, aki jól
láthatóan élvezte a férfi szövegelését, de azért úgy tett,
253
mintha unatkozna. Joe észrevette a rendőr üres székét egy
szoba mellett, a folyosó végén. Odaballagott, s amikor
megnézte a falon a névtáblát, megdobbant a szíve: C.
LIDGARD.
De a lába még vitte tovább, s csak pár lépés után hatolt, el
az agyáig is, hogy mit látott. Azonnal megállt, és óvatosan
hátranézett a folyosón. A rendőr háttal állt neki, és hallani
lehetett, ahogyan kuncog a nővér. Joe habozott egy pillanatig,
majd megfordult, és bement a szobába. Óvatosan becsukta
maga mögött az ajtót.
Clyde Lidgard sötétben feküdt, csak egy kis lámpa vii
lágított a fejénél a polcon. Joe alig ismert rá. Nyolcvan-’
évesnek kinéző, csontsovány férfi feküdt az ágyon. Sárgás,
viaszos bőre ijesztően ráncos volt. Csövek lógtak ki szinte
minden testrészéből, akár a krumpliból a csírák. Párnán
nyugvó feje az ajtó felé nézett, pihés ősz haja ezüstösen
csillogott az apró villanykörte fényében.
Joe úgy bámult Clyde Lidgardra, mintha föl akarná
ébreszteni kómájából.
– Mondd el nekem, Clyde, amit tudsz! – szólt Joe. – Csak
mondd el, hogy mit tudsz!
Amikor Clyde Lidgard szeme lassan kinyílt, Joe-nak
földbe gyökeredzett a lába. Lidgard szeme annyira vizenyős
és váladékos volt, hogy Joe azt gondolta, talán ki sem lát
rajta. Nem tűnt valószínűnek, hogy ébren van, vagy
egyáltalán fölfogta, hogy valaki bejött a szobába. Lehet, hogy
most is csak alszik.
– Hallasz engem, Clyde? – kérdezte Joe halkan. Ideges ;
volt. Tudta, hogy a nővér vagy a rendőr bármelyik pillanatban
beronthat, és kiutasíthatja őt a szobából.
Lidgard ajka megmozdult, mintha nyalókát szopogatna.
– Látom, ki vagy teljesen száradva. Kérsz egy kis vizet? –
kérdezte Joe, és már öntött is egy keveset egy műanyag
kancsóból egy papírpohárba. Odatartotta a poharat Lidgard
254
szájához, és Lidgard inni kezdett. A szeme követte Joe
mozgását.
– Tudod, ki vagyok? – kérdezte Joe csendesen.
– Őr. – A válasz olyan erőtlen volt, hogy Joe alig hallotta.
– Vadőr.
Joe letette a poharat, és Lidgard fölé hajolt. Érezte a
bomló test szagát Lidgard lélegzetén. Ugyanaz a szag volt, int
ami a két napja leterített őzekből és szarvasokból árad.
– Úgy van. Joe Pickett vadőr vagyok a saddlestringi
körzetből. Mondd el nekem, mi történt odafönt, abban a
vadásztáborban.
Lidgard szeme egy pillanatra lecsukódott, majd újra
kinyílt – Meg fogok halni – nyöszörögte.
– Addig nem, amíg el nem mondod, mi történt a táborban
– ismételte Joe. – Addig nem, amíg nem beszélsz nekem a
Miller-menyétekről.
Clyde Lidgard szájzuga megrándult, mintha mosolyogni
próbálna.
– Csináltam néhány jó képet róluk. A menyétekről –
suttogta Lidgard. – De még nem láttam, sikerültek-e... És
most már meghalok...
Joe adott neki még egy kis vizet. A folyosóról még mindig
nem hallatszott be semmi zaj.
– Beszélj egy kicsit, és megtisztul a lelkiismereted.
Megkönnyebbülsz – biztatta Joe. – És utána talán még
meghalni is könnyebb lesz.
– Komolyan mondod? – Alig észrevehetően megint
mosolyra rándult az a szájzug.
– Komolyan. Úgyhogy kezdheted is. Nagyon figyelek.

AMIKOR JOE KIOSONT a szobából, a rendőr még mindig ott

udvarolt a csinos nővérkének a pultra támaszkodva, Clyde
Lidgard pedig halott volt.

255
 AMIKOR AZT A HORDÁGY AT végre kitolták a műtőből, Joe-
nak furcsamód az villant be legelőször is a tudatába, hogy a
lepedővel letakart Maiybeth mennyivel jobban néz ki, mint
szegény Lidgard. Ment a gurulóágy mellett, s közben fogta és
szorongatta a felesége kezét. De amikor ránézett a láthatóan
bekötözött hasára, könny szökött a szemébe. Teljesen lapos
volt ugyanis az a has.
A szobába érve el kellett engednie a felesége kezét, amíg
az ápolók berakták őt az ágyába. De amikor a nővérek az
infúzióval kezdtek foglalkozni, újból odaléphetett hozzá. A
nővérek elmagyarázták, hogy éppen most adtak be neki erős
nyugtatót, így aztán aludni fog reggelig.
De a gyógyszer még nem hatott teljesen, mert az asszony
egy kicsit fölébredt.
– Rendbe fogsz jönni – mondta Joe, mosolyt erőltetve az
arcára. – Felgyógyulsz, és minden rendbe jön!
Marybeth mintha vigaszt keresett volna a férfi arcán. Joe
remélte, hogy ezt meg is tudja adni neki.
– Marybeth, tudod, hogy ki tette ezt veled?
– Nem láttam. Csak annyit, hogy egy férfi volt.
– Valamit nem tudnál még mondani?
– Mi van a babával? – Remegett a hangja.
Joe csak ingatta a fejét
Marybeth elfordult, és összeszorított szemmel sírni
kezdett. Joe egyre csak szorongatta a kezét.
Marybeth hirtelen Joe-ra nézett, zavarodottan és
kétségbeesetten keresve a tekintetét.- Hol van Sheridan? -
kérdezte tágra nyílt szemmel. – Mondtam neki, hogy
meneküljön el!

256
257
 VI. RÉSZ
„Mint amikor a vakok nekiálltak vaselefántot készíteni: mindegyik fogott egy
kalapácsot és csavarkulcsot, aztán mindegyik a többitől függetlenül, gyakran
titokban dolgozott, alakította a belső szerkezetet, forrasztotta a drótokat,
egyengette a burkolólemezt. Az egyik a lábán, a másik a farkán, a harmadik a
törzsén dolgozott S aztán ez a teremtmény, mint valami félelmetes gólem,
hirtelen életre kelt, kal-lantyúival megragadta építőit, s dülöngélve és
föltartóztathatatlanul megindultvalami ismeretlen irányba, célok, korlátok és
lelkifurdalás nélkül."
(Alston Chase: In a Dark Wood. 1995; kommentár a veszélyeztetett fajokról
szóló törvény megalkotásához és nem szándékolt következményeihez.)

258
 34. FEJEZET

SHERIDAN SOHASEM fázott még ennyire, és soha nem érezte

magát ennyire éhesnek és magányosnak. Amikor kialudt a
farakás tüze, teljes sötétség borult a domboldalra.
Összegömbölyödött egy szikla tövében, és megpróbálta
bebugyolálni magát a lópokrócba, de az túl vastag és túl kicsi
volt ahhoz, hogy rendesen betakarja őt. A szikla, a föld, a
levegő – mindegyik hideg volt. Arra gondolt: milyen kár, hogy
nem hozta el a hátizsákját, mert az tele van mindenféle
ételmaradékkal. Életében először hagyta ki a vacsorát És
milyen jó lenne most olyan borzasztóan unalmas, egyszerű és
hétköznapi dolgokkal foglalkozni, mint az esti átöltözés, a
fogmosás, az ágyba bújás! Akkor normálisan érezhetné
magát. Nem tudta, mennyi az idő, csak sejtette, hogy nagyon
késő van. Nem látszott a hold az égen, csak a rideg,
barátságtalan csillagok ragyogtak odafönt.
Előjöttek az éjszakai állatok. Valami – a léptei alapján
talán kutya – baktatott lefelé a Sandrock-völgyből, de
megállt, amikor kiszimatolta vagy valamiképpen megérezte a
lányt. Tompa lábdobogással irányt váltott, és visszavágtázott
a bozótosba, hegynek föl. Sheridan először megijedt, mert egy
pillanatig azt hitte, Wacey az. De aztán biztosra vette, hogy
csak egy prérifarkas volt A papa szerint sok van belőlük
errefelé. A kiskutyáját és a kiscicáját is ők falták föl.
Aludt egy keveset, de nem tudta, mennyi ideig. Éles
csattanásra riadt föl – puskalövés hangja volt, valahonnan a
hegyek közül. Figyelt, hogy lesz-e több lövés, de nem volt
Fölmászott a szikla tetejére, és lenézett. A farakásból már
csak egy vörösen hunyorgó, hatalmas parázs- és hamukupac
maradt. A házban még égtek a lámpák, de a férfit nem látta
sem kint, sem bent. Pedig megnyugtatóbb lett volna, ha
legalább azt tudja, hogy hol van. Egy pillanatra az is
259
megfordult a fejében, hogy lemegy.
Milyen jó is volna, ha akadna itt valami, amivel meg tudná
védeni magát, ha a férfi esetleg rátalál! Végiggondolta, mi van
nála: a lópokróc, egy sapka, két cent a zsebében... Hát, ez nem
sok. Még csak egy botja sincs. Ha egy filmben szerepelne,
akkor bizonyára kieszelne valami nagyon ravasz megoldást,
hogy ezekkel a csekély eszközökkel is legyőzze a rossz
embert. De ez, sajnos, nem film, meg ő nem is any-nyira
furfangos. Fázott és rettegett. Kicsivel később azt látta, hogy
egy kocsi fényszórói ereszkednek lefelé a Wolf-hegyről.
Hamarosan látni lehetett a kocsit is, amint átmegy a folyón,
és rákanyarodik a Bighorn útra. Kisteherautó volt, beállta
kocsibejáróra a ház előtt. Sheridan hallotta, hogy becsapódik
az ajtó, de azt nem látta, hogy ki vezette a járművet
Pár perc múlva látott valakit a házban, aki elhaladt a hátsó
nagyablak előtt. A hátsó verandán kigyulladt a lámpa] és
kilépett... Wacey. Puskával a kezében.
- Hahóó! Sheridan? Itt vagy még?
Sheridan elsírta magát. Az előbb már azt hitte, az apja
vezette az autót.
– Válaszolj, drágám, hogy tudjam, jól vagy-e!
A hangja barátságos volt, mint mindig, amikor elkezdett
kiabálni.
Sheridant most már rázta a zokogás. Mintha elpattant
volna valami a bensejében.
– Finom meleg van idebent, Sheridan! Forró kakaót
melegítek neked a mikróban! Illatos, forró kakaó, finom
mályvacukorkával, amelyet a szekrényben találtam. Nyam-
nyam. Hű, de finom! Te pedig biztos kezdesz már nagyon
fázni odafönt!
Sheridant csak rázta a zokogás. Nem tudta abbahagyni.
Kezébe temette az arcát.
Néhány percig csönd volt odalent.
Aztán kezdődött megint. – Hallak ám téged! Hallom, hogy
260
ott vagy fönt. Hagyd abba a sírást, mert én is szomorú leszek!
És nem szeretném ezt a kakaót mind egyedül meginni!
Sheridan lemászott a szikláról. Amilyen hirtelen tört rá a
sírás, most olyan hirtelen abba is maradt. Teljesen meg volt
rémülve, hogy Wacey meghallotta a sírását. Most már
biztosan tudja, hogy ő hol van.
– Szegény kis Sheridan! Mindjárt megszakad érted a
szívem! Miért nem jössz már le, hogy ne kelljen fölmennem
érted?
Sheridan egy borókabokron átmászva megkerülte a
sziklát, hogy jobban lelásson az udvarra. Wacey még mindig
ott állt a fényárban. Puskáját fölemelve nézelődött, kereste a
lányt, de rossz irányba nézett, erősen jobbra tőle. Ezek szerint
mégsem tudja, hogy ő hol van. Lehet, hogy a zokogásának
csak a visszhangját hallotta, és ez megtévesztette őt.
Mindenesetre nem jött föl érte. Még nem.
De nyilván más lesz a helyzet, ha fölkel a nap.

261
 35. FEJEZET

HAJNALI HÁROM volt Saddlestringben, amikor Joe Pickett

megérkezett Billingsből. Mind a négy közlekedési lámpa
sárgán villogott. A városka teljesen kihalt volt, sehol egy lélek
se járt. Már az utolsó kocsma is bezárt, de még túl korán volt
a reggeli ébredéshez.
Joe végighajtott a főutcán, és megfordult Barrett sarki
patikája mellett. Megállt, leállította a motort, és belenézett a
visszapillantó tükörbe. A szeme olyan vörös volt, akár a
filmeken a szörnyeké vagy a földönkívülieké. Már régen
érezte ennyire kimerültnek magát. Már két napja nem aludt,
és az utolsó reggeli óta – majdnem húsz órája – semmit sem
evett.
És iszonyatosan dühös is volt. Nem sok hiányzott ahhoz,
hogy fölrobbanjon. Az egyetlen kérdés már csak az volt, hány
embert fog érinteni a robbanás.
Halvány fény derengett a patikában. Joe az ablakhoz
nyomta az arcát, és benézett. A parkolóban egy kisteherautó
állt, oldalán „Hans, takarítás" felirattal. Hans már itt volt, és
az újságokat, olcsó könyveket kínáló polcok közötti részt
porszívózta. Joe bekopogott az ablakon, de Hans nem hallotta
a porszívótól. Joe ismét bezörgetett az üvegen, olyan erősen,
hogy félő volt, betörik vagy megszólal a riasztó, de Hans – aki
egyébként félig még süket is volt – erre sem reagált.
Joe kivette az övében lévő zseblámpáját, és az ablakon át
Hans szemébe világított. Hans ettől összerezzent,
szórakozottan végigsimított az arcán, de nem tudta, mi
zavarta meg. Aztán amikor végre fölnézett, úgy megijedt,
hogy majdnem hanyatt esett a könyvek közé. Joe magára
világított a zseblámpával, hogy Hans láthassa őt, és az
ablakhoz nyomta a jelvényét. Hans az állát vakargatva
elgondolkozott, majd elkezdett mutogatni: menjen Joe a
262
hátsó ajtóhoz.
– Nem lenne szabad beengednem magát – mondta,
amikor kinyitotta azt az ajtót. – Bili Barrett azt mondta, hogy
rajta kívül senkit ne engedjek be záróra után. Itt mindenféle
narkotikumok és hasonlók vannak.
Joe megköszönte az ajtónyitást, majd egyszerűen
benyomult az üzlet belsejébe. – Hivatalos ügyben jöttem –
közölte. – A Vadászati és Halászati Hivataltól. Nagy
szerencse, hogy magát itt találtam.
– Erről értesítenem kell Billt – morogta kissé
megzavarodva Hans, és bezárta mögötte az ajtót.
– Csak nyugodtan – helyeselt Joe, és odament a
fényképes pulthoz.
– Remélem, nem zavarja, ha folytatom a porszívózást -
mondta Hans. – Jackkel ma vadászni voltunk, és kissé
lemaradtam a munkával. De végül is lőttünk egy
szarvasbikát, bár egy szebbet elszalasztottunk. Megkérdezheti
Jacket.
– Hans, kérdeznék magától valamit.
Hans megállt, és Joe-ra meredt. Reszketett a keze.
Látszott rajta, hogy kétségbeesetten próbálja visszapörgetni
agyában az elmúlt nap eseményeit, és kitalálni, hogy hol
sérthette meg a vadászati törvényeket.
– Ne aggódjon – nyugtatta meg foe. – Nem maga miatt
jöttem. Maga nem követett el semmi rosszat. Legalábbis én
nem tudok róla.
Hans még mindig reszketett.
– Emlékszik, amikor néhány héttel ezelőtt maga és Jack
azt a villásszarvú antilopot lőtte? Amikor találkoztunk
odakint...
Hans bólintott.
– Akkor maga azt kérdezte, nem hallottam-e egy
veszélyeztetett fajról a hegyekben. Emlékszik?
Hans ismét bólintott.
263
 – Maga mit tud erről a fajról? – kérdezte Joe
határozottan.
– Semmit – felelte Hans. – Őszintén mondom. Csak
hallottunk valami szóbeszédet a kocsmában. Tudja, ment a
szöveg, hogy valaki azt mondta valakinek, hogy egy harmadik
valaki talált valamit ott fönt.
– Ki találta?
– Valaki azt mondta, hogy Clyde Lidgard.
– Folytassa a porszívózást – intett Joe. A pult mögé lépett,
és kihúzott egy jókora fiókot, amelyben borítékok voltak az
előhívott képekkel, a megrendelők neve szerint betűrendben
csoportosítva. Joe gyorsan átlapozta az L betűseket: Lawton,
Livingston, Layborn, Lane és Lomiller, de nem találta, amit
keresett. Belökte a fiókot, és káromkodott egy vaskosát.
Nagyon egyszerű a magyarázata annak, gondolta Joe, hogy
Clyde Lidgard lakókocsijában miért nem voltak képek az
elmúlt két hónapról, arról az időszakról, amelynek
felgyorsuló eseményei végül is ezekhez a gyilkosságokhoz
vezettek: az, hogy ő maga még nem hozta el az üzletből az
előhívott képeket. De valaki más nyilván már rájuk talált.
Lehet, gondolta Joe, bosszúsan sóhajtozva, hogy valaki
pár lépéssel mindig megelőz engem? Mindig, amióta ez az
egész szörnyűség elkezdődött. De az is lehet, hogy nem. Talán
még van remény...
Ismét kihúzta a fiókot, és leghátul, az XYZ betűk mögött
talált egy rekeszelválasztó furnérlapot, rajta a felirattal:
,,Nem jelentkeztek érte" Itt tíz boríték volt, hármon is
Lidgard neve állt.
Joe felbontotta az elsőt, és kiborította a képeket a pultra.
Ismerősek voltak: homályos, csálé-ferde felvételek fákról,
felhőkről, Clyde péniszéről, egy csatornafedélről. Aztán
megtalálta, amit keresett. Többtucatnyi volt ilyen képből is.
A Stockman's kocsma már kettőkor bezárt, de Joe azért
„hátha mégis" alapon elkanyarodott arrafelé is, aztán hajtott
264
tovább a város szélén álló Holiday Innhez. A motel cégtáblája
mellett leparkolt, fölvette a kalapját, és bement. Mint minden
éjszakai alkalmazott, a pult mögött üldögélő férfi is ideges,
gondozatlan külsejű fazon volt: zsíros copf, a szemét
hatalmasra nagyító, koszos, csontkeretes, vastag szemüveg,
és hasonlók... Joe közeledtére ijedten dugta be az általa
lapozgatott Penthouse-t egy alsó polcra.
Joe bemutatkozott, és megmutatta a jelvényét. Azt mond-,
ta, hogy egy csomagot vár ide a motelba, Vern Dunnegan
névre. Azt is mondta, hogy próbált már telefonon érdeklődni,
de a telefon nem működik.
– A telefonok az egész városban megnémultak – mondta
az éjszakai portás. – Mi sem tudunk hívni senkit, és minket
sem lehet hívni.
Joe alaposan megfigyelt mindent, amíg a férfi a
nyilvántartásban keresgélt. Ujja a 238-as szobánál állt meg.
– Semmi bejegyzést sem látok itt csomagra – mondta.
– Ellenőrizné, kérem? – kérdezte. – Ma kellett volna
megérkeznie. Lehet, hogy ott van valahol hátul, a raktárban.
A portás motyogott magában valamit, majd elment.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Joe gyorsan fölugrott,
és ráült a pultra. Áthajolt a férfi asztalán, és kinyitotta a
fiókját. Két tartalék kulcs is volt ott a 238-as szobához. Joe
kivette az egyiket.
Joe türelmetlenül várta, hogy a férfi visszatérjen a csomag
nélkül, de addig is jól átnézte a kis recepciós helyiséget.
Észrevette az óra alatt a falra ragasztott feliratot, amely arról
tájékoztatta a vendégeket, hogy az ő kényelmük érdekében a
szobakulcsok a hátsó ajtót is nyitják. A portás aztán
visszajött, és elnézést kért, amiért nem találja a csomagot.
Joe elköszönt. Kint a kocsijába ugorva odahajtott a motel
oldalsó szárnyához, és a hátsó kijárathoz közel leparkolt. Az
elemeit kulccsal kinyitotta az ajtót, és fölrohant az emeletre,
kettesével szedve a lépcsőket.
265
 Kettőharmincnégy, kettőharminchat, kettőharmincnyolc.
Senki sem volt az emeleti folyosón. Joe kibiztosította a 357-
es Magnum revolverét, és elfordította a zárban a kulcsot.
Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
Odabenn sötét volt. Joe várt néhány pillanatot, hogy a
szeme hozzászokjon, s a szobában úgy-ahogy kirajzolódjanak
a tárgyak körvonalai. Lakosztály bárpulttal és néhány
székkel... A sötét kanapén ruhakupac, a falon cowboyos
képek, amott egy nagy képernyős televízió... A két belső ajtó
valószínűleg a fürdőszobába és a hálószobába vezet. Valaki
köhögött. Joe a bal oldali szoba felé fordult, és a szőnyegen
végiglépkedve benyitott.
Megcsapta az áporodott levegő, a dohányfüst és az alkohol
szaga. Nem látott senkit, de érezte, hogy az ágyban nem csak
egyvalaki fekszik. Fegyverét jobb kezével az ágy felé tartotta,
miközben baljával a háta mögötti falon a villanykapcsolót
kereste.
Az ágy mellett mindkét éjjeli lámpa kigyulladt, s Joe
pisztolya pontosan Vern Dunnegan izzadó homlokára célzott.
Vern magára rántotta a takarót, amikor felgyűlt a villany, és
most az ágyában ülve némán meredt a fegyver csövére.
Mellette egy idősebb, sovány, festett hajú nő a szájához
szorította a takarót. Véreres szeme körül elmaszatolódott a
festék. Sikítása belefulladt a szája elé emelt takaróba.
– Joe! Az isten szerelmére! – kiáltott fel Vern álmosságtól
és haragtól elcsukló hangon. – Mi a francot keresel te itt?
– Téged kereslek – mosolygott Joe. – És lám, meg is
találtalak.
A nő magánkívül volt. Remegett, s hol az egyik, hol a
másik férfira nézett.
– Önt hogy hívják, hölgyem? – kérdezte Joe. Megismerte:
pincérnő volt a Stockman's kocsmában.
– Evelyn Woltersnek.
– Evelyn! – kezdte Joe. – Ha maga most nem kel ki
266
nagyon gyorsan abból az ágyból, akkor Vern Dunnegan
szétloccsanó agyveleje magára fog fröccsenni.
Evelyn Wolters visítva ugrott ki a paplan alól. Lógó melle
ide-oda himbálódzott, miközben a ruháit kapkodta fel a
földről.
– Evelyn, ismeri maga Barnum seriffet? – kérdezte Joe.
A nő nagyon sebesen bólogatott, hogy igen.
– Remek. Akkor öltözzön föl, üljön be a kocsijába, és
hajtson el a seriff házához, amilyen gyorsan csak tud. Mondja
meg neki, hogy menjen Joe Pickett házához azonnal, de
minden emberével, akit csak mozgósítani tud. Meg tudja ezt
tenni?
Evelyn mondta, hogy igen.
– Engem meg itt hagysz? Velem nem is törődsz? –
kérdezte Vern megvetően és fölháborodva.
A nő nem válaszolt neki. Joe félreállt, hogy Evelyn
kiszaladhasson a szobából. Vern és Joe némán bámulták
egymást. A nagy csöndet csak kisebb zajok szakították meg
odakintről: a sietve öltöző nő zsörtölődése és a harisnyagumi
csattogása. Vern arca vörös volt, szemét résnyire összehúzta.
Joe még sosem látta őt ennyire dühösnek.
A lakosztály ajtaja becsapódott, Evelyn elment.
– Joe, mi a franc ez az egész? Ugye, ezt nem gondolod
komolyan? Ez nem vall rád!
Joe a hüvelykujjával fölhúzta a Smith & Wesson kakasát.
A henger egy üreges hegyű lőszerrel töltött rekeszhez fordult.
Vern halántékán lüktetni kezdtek a vékonyka erek.
– Nos, azt nem tudom, rám vall-e, vagy sem – mondta Joe
fojtott dühvei. – Talán csak arról van szó, hogy még sosem
találkoztunk egy olyan éjszakán, amikor a feleségemet
meglőtték, a kisfiam meghalt, és az egyik lányom eltűnt.
Vern megrázta a fejét, és szokása szerint kuncogott. – Joe,
ugye nem gondolod komolyan, hogy nekem mindehhez
bármi közöm lehet? Épp a Stockman'sben voltam Evelynnel,
267
és zártunk, amikor az egyik helyi fickó odaért a házadtól, és
elmondta, hogy Marybethre rálőttek. Azt is elmondta, hogy
Wacey küldte őt, hogy mondja el nekem, mi történt. Azután
Evelynnel összepakoltunk, és idejöttünk. – Vern itt szünetet
tartott, és sértett, vádló pillantással nézett Joe-ra. – Én nem
is tudom, Joe, hogyan gondolhatod, hogy mindahhoz, amin te
most keresztülmentél, nekem bármi közöm van.
– Kussolj, Vern! Te annyira benne vagy ebben az
egészben, hogy sohasem mászol már ki belőle!
– Joe, én...
– POFA BE! – mordult rá Joe. Az ujja a ravaszra feszült.
Vern ezt látva csak némán tátogott, hang nem jött ki a száján.
– Ezt nézd meg! – dobta Joe az ágyra a Clyde Lidgard
fotóit tartalmazó borítékot. Vern nem értette, hogy miről van
szó, amíg az első borítékból ki nem vette a képeket. Átnézte
őket, vastag ujjaival egymás után az ágyra csapva őket,
mintha csak kártyázna.
– Jó szar képek – folytatta Joe. – Mint Clyde Lidgard
minden műve. Ha az ember nem tudja, mit kell rajtuk néznie,
akkor sohasem jönne rá, hogy azok a földből kikandikáló,
barna szőrű kis állatok a Földön élő utolsó Miller-menyétek
voltak.
Vern visszatette a képeket az első borítékba, és a
következőt vette kézbe.
– A negatívok természetesen biztos helyen vannak,
úgyhogy ne is törd a fejed semmi trükkön! – mondta Joe.
Vern mintha kezdett volna összemenni az ágyban, ahogy
nézegette a képeket. A teljes vereség reménytelen kifejezése
jelent meg az arcán.
– Tudom, hogy ezeknek a képeknek a többsége nagyon
rossz minőségű. Alig lehet rajtuk fölismerni valamit. De
Clyde-nak véletlenül sikerült néhány egész jó felvételt is
készítenie rólad és Wacey-ről fönn az erdőn. Az egyiken jól
látszik például egy doboz M44-es töltény amint a
268
hátizsákodból kilóg.
Vern a fejét lehajtva szép gondosan lerakosgatta a
fényképeket, aztán döbbenten nézett föl.
– Hol találtad ezeket? Honnan tudtad, hol keresd őket?
– Barrett patikájában – válaszolta joe. – Clyde Lidgard
mindent elmesélt nekem. Mindent!
– Lidgard?
– Nem azért jöttem, hogy téged felvilágosítsalak. Itt csak
te tartozol nekem felvilágosítással. Momentán van húsz
másodperced arra, hogy felöltözz, aztán indulunk megkeresni
a lányomat.

269
 36. FEJEZET

JOE A BIGHORN ÚTON hajtott ki a városból, jobb kezével

kormányozva, bal kezében a még mindig kibiztosított
Magnummal Vern hordóhasára célozva. Az ég keleten kezdett
kivilágosodni, és a csillagok is halványultak már. Hideg, tiszta
idő volt, az úton semmi forgalom. Joe úgy érezte, mintha ő és
Vern egyedül lennének egy maguk teremtette világban.
Joe háza felé tartottak. Joe úgy gondolta: hogy ha
Marybeth azt mondta Sheridannek, hogy fusson, akkor még
van esély arra, hogy a gyerek ott lesz valahol a közelben. De
mindenképpen ott kell kezdeni a keresést és a további
akciókat.
Vernen egy kitérdesedett tréningnadrág, trikó, papucs és
fürdőköpeny volt. Joe nem hagyott neki több időt az
öltözködésre. Amikor Vern kinyitotta a ruhásszekrényt, Joe
észrevette, hogy a felső polcon egy pisztoly markolata
kandikál ki az összehajtogatott holmik közül. Azonnal
ráparancsolt Vernre, hogy csukja be azt a rohadt ajtót, és azt
vegye föl, amit a szobában éppen talál.
– Innék valamit – szólalt meg Vern. – Az most jól jönne.
– Kuss!
– Joe, én igazán sajnálom, hogy így alakult. Sajnálom,
hogy te egyáltalán belekeveredtél.
– Kuss!
– Én vállalkozó vagyok – emelte meg Vern a hangját. -
Teljesen félreértesz engem. Én is ugyanolyan veszélyeztetett
faj vagyok, mint te. Sajnálom, hogy nem tudtam megszerezni
neked azt a jó kis állást, amikor végre már te is elfogadtad
volna. Különösen most, amikor már megint megürült
Fogadjunk, hogy ezt nem is tudtad...
Joe dühösen nagy levegőt vett. Ez a szemétláda még
mindig próbálkozik, gondolta. Sohasem adja föl!
270
 – Hihetetlen, hogy így alakultak a dolgok – siránkozott
Vern. – Minden úgy összezavarodott.
– Ha már az összezavarodást említetted: Lesley Etbauer is
tartozott neked egy szívességgel ott a központban?
– Még mindig tartozik, nem is eggyel – sóhajtott Vern. -
Megszereztem neki azt a kényelmes állást, és falaztam is neki
néhányszor, amikor annyira részeg volt, hogy a
munkahelyére sem tudott bemenni.
Joe mordult egyet. Sejtette, hogy valami ilyesmi lehet a
háttérben.
– Errefelé egy csomó ember az én lekötelezettem –
folytatta Vern. – Néhányat a te érdekedben is lehetne
mozgósítani, ha egy kicsit megértőbb lennél velem. Nem
kéne egymás ellen hadakoznunk.
Vern oda-odapislogott, hogy Joe megenyhült-e már egy
kicsit.
– Joe, arról beszélek, hogy visszakaphatod a régi állásodat,
vagy akár az InterWestnél is dolgozhatsz. Választhatsz. Ha
akarod, fölhívom Etbauert. Még Wacey is fölvenne, ha azt
mondanám neki, hogy vegyen maga mellé. Rengeteg
választási lehetőséged van, Joe. Tényleg nem kéne ezt az
egész cirkuszt végigcsinálnunk.
– Fogd már be, Vern! – sziszegte Joe a foga között.
– És igazából te is a lekötelezettem vagy, Joe. Mit
gondolsz, hogyan kaphattad meg az állást énutánam? Tudod
te, hányán pályáztak rá? Pinedale-ből Wade, Rock Springs-
ből Charley Gardener...
– Dugulj már el, baszd meg!
– Jaj, istenem, Joe! – sopánkodott Vern. – Legalább ne
beszélnél velem ilyen durván!
A kocsi zárt utasterében fülsiketítő hangereje volt a
pisztolylövésnek. Ennél hangosabban már csak Vern
visítozott és káromkodott, miközben azt vizsgálta, hol
sérülhetett meg. A teherautó oldalán pedig egy golyó ütötte
271
lyuk éktelenkedett, alig néhány centire Vern hasától.
Néhány pillanatig szótlanul haladtak tovább. A kocsiban
terjengett a csípős lop ország. Meg a húgyszag is. Vern
ugyanis összepisálta magát rémületében.
– Wacey hogyan keveredett bele? – kérdezte Joe hűvösen.
– Jaj, istenem, ez már tényleg nagyon kínos – makogta
Vern, a nadrágját nézegetve. Kezével összeszorította a
combját, hogy a lábai ne remegjenek.
– Hogyan keveredett bele Wacey?
Vern megdörzsölte az arcát, és sóhajtott. – Jaj... egész
életem legnagyobb baklövése az volt, hogy bevettem őt ebbe
az üzletbe, én marha. De ő beszélt nekem arról az idióta
Lidgardról. Azt mondta, tőle tud valami kis állatokról,
amelyeket odafönn látott a kanyonban. Wacey persze tudott a
csővezetékről, meg hallott a Miller-menyétekről is, mint
mindenki más. Ráparancsolt Clyde-ra, hogy ne szóljon róluk
senkinek, mert ez egy országos titok, amiről csak ő és Clyde
tudhat. Clyde meg bevette ezt az ökörséget. Aztán Wacey
nekem is elmondta.
– Így aztán te, Wacey és Lidgard fölmentetek oda, és
kiirtottátok a menyéteket – mondta Joe. – De sajnos nem
sikerült mindet megölni, s Ote Keeley és a haverjai
megtalálták, amennyi még megmaradt.
Vern bólintott. Joe remélte, hogy Vern már rájött: nincs
mit veszítenie, ha most kitálal.
– Ote nyilván azt hitte, hogy ha elvisz hozzád egy Miller-
menyétet, akkor ejted ellene a vádakat – folytatta Vem. – Te
így kerültél bele ebbe az egész kibaszott ügybe.
Joe felmordult.
– Mindig úgy gondoltam rád és Wacey-re, mint a fiaimra
– mondta Vern akadozva. – A pártfogoltjaimra. Wacey egy
kicsit mindig is forrófejű volt, de határozott és kemény. Te
pedig az egyenes srác voltál. Néha kicsit lassú, és el is csesztél
egyes dolgokat, de te alapvetően becsületes vagy. És most
272
nézd meg, hová jutottunk: Wacey túl messzire ment, te pedig
fegyvert fogsz rám. Csalódott vagyok, Joe, amiért így alakult.
De hogy alakulhatott ennyire rosszul?
– Ki ölte meg a vadászokat? – kérdezte Joe.
Vern sóhajtott, és hátradöntötte a fejét, mintha fájna
valamije. – Wacey ölte meg őket. Aztán Lidgardot is. Ő egy
forrófejű idióta. Szeret mindent maga intézni. Sohasem
gondoltam volna, hogy ilyen. Sohasem gondoltuk, hogy így
alakul a helyzet a vadászokkal. Azt mondta, részegek voltak,
amikor föllovagolt hozzájuk, és mutattak neki néhány döglött
menyétet, amelyet kiástak, és nagy szájjal handabandáztak.
Wacey azt mondta, hogy az egyikük a fegyveréért nyúlt.
– Szóval Wacey mondta Lidgardnak, hogy maradjon ott,
és vigyázzon a táborra, amíg mi meg nem érkezünk?
Vern bólintott.
– Csodálkoztam is, hogy Wacey miért alszik olyan
nyugodtan a táborba érkezésünk előtti éjszakán – jegyezte
meg Joe. – És hogy talál oda habozás nélkül, mintha csak
hazamenne. Nyilván ott töltötte az előző éjszakát, és
pontosan tudta, mit fogunk odafenn találni.
– Wacey úgy akarta intézni, hogy Clyde-ot akkor
mindenképpen lelőjék – erősítette meg Vern.
– De mit remélt ettől az egésztől?
Vern nekidőlt a kocsi ajtajának. Mintha az egymást követő
kérdések egyre jobban letaglózták volna. – Wacey a lehető
legrosszabb módszert választotta arra, hogy seriff lehessen.
Ezt elhiheted nekem. Ő akart lenni itt a nagyfőnök.
– Na, ezt elhiszem.
– Elmondtam neki, hogy tudok egyet-mást Barnumról,
amivel ki lehet golyózni őt a versenyből. Barnum, még a régi
szép időkben, szerette az indián nőket. Lecsapott rájuk,
amikor részegek voltak, és behozatta őket a börtönbe. Van
tőlük egy-két nagyobb gyereke is a rezervátumban, akik után
tartásdíjat fizet. Erről senki sem tudott, csak ő és én, és végül
273
Wacey. Ez része volt a mi hallgatólagos megállapodásunknak,
de aztán minden elromlott.
Nagyot sóhajtott. – Hát így kezdődött – folytatta halkan. –
Én csak egy nagy rakás pénzt akartam szerezni, Wacey pedig
seriff akart lenni. Én igazán megérdemlem, hogy sok pénzt
keressek, hiszen annyi éven át szolgáltam az államot. Már
olyan közel voltam a célhoz... Az engedélyeket megadták, és a
vezeték gyorsan közeledett Saddlestring felé. De Wacey miatt
a dolgok kicsúsztak a kezünkből. Én tényleg csak egy
szekérderék pénzt akartam keresni. Aztán Wacey teljesen
megbolondult, és minden nyomot el akart tüntetni. De minél
jobban erőlködött ezen, annál jobban összekutyulta. Én
figyelmeztettem, hogy hagyja békén a lányodat, de ő meg volt
győződve, hogy a gyerek tud néhány, még élő Miller-
menyétről. Folyton csak azt mondogatta, hogy ha ezeket is
megtalálná és eltüntetné, akkor nem lenne itt többé semmi
baj.
Joe hirtelen összezavarodott.
– Micsoda? – ordította.
Vera rémülten nézett rá. – Te nem tudtál a lányod
dolgairól?
– MIT nem tudtam a lányomról? – Joe átvette a jobb
kezébe a fegyvert, és a csövét Vera orrához nyomta. Vera feje
egészen az ablaküveghez szorult.
– Jaj, Joe! Jaj... – tátogott Vern.
– MIT?
– Wacey úgy gondolta, hogy a gyerek házi kedvencként
tart egypár menyétet! – mondta Vera, két szemét a fegyverre
kancsalítva. – Ezért találta ki, hogy majd elcsalogatunk
benneteket a házból, át Eagle Mountainbe, hogy ő azalatt
nyugodtan megkereshesse nálatok a menyéteket. Reggel azt
mondta nekem, hogy ma elmegy hozzátok, és megkeresi a
dögöket.
Joe most már teljesen kétségbe volt esve. A revolvert még
274
erősebben nyomta Vera arcába. – Wacey el akarta kapni a
lányomat?
– Kérlek, Joe! – könyörgőtt Vern kidülledő szemmel.
– Wacey lőtt rá Marybethre?! Ő tette? Ez történt?
Odament, hogy megkeresse a menyéteket, és aztán lelőtte a
feleségemet, mert őt találta ott?
Vern elkezdett nyöszörögni valamit, de Joe már tudta a
választ, ezért félbeszakította. – És ez a mocskos gazember a
barátom volt! – mondta inkább magának, mint Vernnek. És
hirtelen eszébe jutott az is, hogyan próbálta Wacey
megakadályozni, hogy ő belépjen a saját házába. Szinte
lökdöste őt kifelé, a járőrnek pedig azt mondta, hogy keresse
meg Vernt, és mondja meg neki, hogy Marybetht lelőtték.
Valójában becsapta őt, amikor azt mondta, hogy majd ott
marad, és vigyáz mindenre. S közben együtt érző és
szánakozó képet vágott.
– A kurva életbe! – rántotta vissza Joe a kormányt. Az
utolsó pillanatban vette észre, hogy már a bal sávban rohan
az árok felé. – Sheridannek igaza volt. Tényleg vannak
szörnyetegek errefelé.

275
 37. FEJEZET

A BIGHORN-HEGY SÉG FÖLÖTT mindig gyorsan és lendületesen

kel fel a nap. A ragyogó sugarak úgy áradnak szét a hegyen,
mint átszakadt gáton a víz. Egy ilyen sugárnyaláb elérte a
kocsi szélvédőjét is.
Joe a házától körülbelül egy kilométernyire lehúzódott az
útról. Leállította a motort, és zsebre tette a kulcsot.
– Szállj ki! – utasította Vernt. – Innen gyalog megyünk
tovább, hogy Wacey ne hallja meg a motorzajt. Halkan csukd
be az ajtót!
Vern az úton indult volna el, de Joe intett neki, hogy
húzódjon le a mellette lévő árokba. Joe az övébe tette a
pisztolyát, s az ülés mögül a vadászpuskáját húzta elő, és
rögtön csőre is töltötte. Vern a papucsában óvatosan
botorkált le az út melletti árokba, betörve a vékony jeget. A
felkelő nap sugarai megcsillantak az elszáradt nád fagyos
levelein.
– Ez a víz nagyon hideg – jegyezte meg Vern.
Joe bólintott, és a puskával intett neki, hogy indulás.
– Úgy nézek ki, mint egy bohóc – motyogott Vern. A
tréningnadrágja hamarosan csupa víz lett a dértől. Orrának
oldalában még mindig ott virított a vörös karika, Joe
pisztolycsövének a lenyomata.
– Mert az is vagy – köpött ki Joe. – Maradj az árokban, és
meg ne szólalj, ha odaérünk. Csak úgy mentheted meg az
életedet, ha segítesz nekem megtalálni a lányomat.
Vern nyöszörgött. – És akkor végeztünk?
– Akkor végeztünk.
Egyikük sem fejtette ki, hogy mit ért ezen.

SHERIDAN KICSOMAGOLTA magát a lópokrócból.

Világosodott, kelt föl a nap. A kislány meglepődött, hogy
276
menynyire deres a pokróc. Fölállt, és megdörzsölgette a lábát,
a karját és az arcát Az éhségérzete már rég elmúlt.
Az éjszaka hosszú volt, és borzalmas. Ő pedig koszosnak,
ám pillekönnyűnek érezte magát. Mindene fájt. Az egész
teste tele volt karcolásokkal, horzsolásokkal és a bőre alá
szúródott, beletört kisebb-nagyobb tüskékkel.
Végre látta, mi volt körülötte, de tudta, hogy a férfi is látja
mindezt.
Nem mászott föl a kis szikla tetejére, hiszen Wacey ott
észrevehetné. Inkább a borókabokrok között haladt óvatosan,
hogy ne nagyon zörgesse meg őket.
Wacey nem volt kinn az udvaron. Ez azt jelentette, hogy
vagy a házban van, vagy már a keresésére indult. Sheridan
csodálkozott, hogy ő maga egyáltalán tudott aludni valamit
ilyen körülmények között. És remélte, hogy nem aludt túl
sokáig.
Aztán a házon túl, kicsit messzebb a Bighorn úton,
észrevett valamit. A reggeli napfény egy szélvédőn csillant
meg. Egy kisteherautó állt a fák mellett, de elég távol, az út
szélén. Épp olyan zöld, mint az apjáé. És kissé közelebb, a
kocsi és a ház között körülbelül félúton, valami mozgott az
árokban. Két férfi haladt a magas fűben. Elöl egy nagydarab
ember, házi köntösben. Mögötte pedig... az ott a papa!
Sheridan visszatartotta a lélegzetét, aztán előmászott a
szikla mögül, és elkezdett lefelé rohanni a dombról.

WACEY A TÖRÖTT konyhaablakban állt, és a frissen főzött

kávét szürcsölgette. S amint a csészét a szájához emelte,
valami színes foltot pillantott meg a hegyen. Hátralépett, és
fölvette az asztalról a távcsövét.
A reggeli napfényben lobogó szőke hajával Sheridan
Pickett úgy rohant lefelé a hegyről, mint akit kergetnek.
– A fenébe!
Wacey már-már elhitte, hogy a lány nincs is odafönn, s az
277
a nyüszítés vagy vinnyogás, amelyet az éjjel hallott, csak egy
puma vagy prérifarkas lehetett, hiszen ezek az állatok néha
éppen olyan hangokat tudnak kiadni, mint a gyerekek.
Amit most meg kell tennie, az nem lesz valami kellemes.
De hát ezt is el kell végeznie éppen úgy, mint a Mil-ler-
menyétek elégetését.
– Öreg, te aztán nagyon mélyre süllyedtél – mondta
magának. Három állig fölfegyverzett vadász után lelőtt egy
fegyvertelen asszonyt. És most ez a hétéves gyerek
következik. Furcsamód ez már nem is aggasztotta annyira.
Átkozottul jó seriff leszek, gondolta. Kezdem egyre jobban
kiismerni a bűnözők észjárását.
Letette a csészét az asztalra. Már nyúlt volna a 30-06-
osáért, de meggondolta magát. Ha a kislány meglátja őt
vadászpuskával a kezében, biztosan megfordul, és visz-
szaszalad a hegyre. Nem akarta sem hajkurászni őt, sem
elhibázni a lövést a nagy távolság miatt. Korához képest a
gyerek meglepően gyorsan fut, pedig még szemüveges is...
Meg kell várni, amíg leér ide az udvarra. Akkor majd kilép, és
leteríti. Ismert egy mocsarat a Wolf-hegy lábánál, ahol
egyszer néhány vadász egy megsebzett jávorszarvast üldözött.
Az az állat belegázolt a mocsárba, amely a vadászok nagy
bánatára egyszerűen elnyelte őt. Kitűnő hely egy holttest
eltüntetésére. Csak köveket kell rákötni...
Kivárta, míg a kislány befut a hátsó kapun. Ekkor kilépett
a verandára.
Amikor Sheridan meglátta őt, földbe gyökeredzett a lába.
Zöld szeme elkerekedett. A férfi elővette a legszebb mosolyát,
miközben a szúnyoghálós ajtó becsapódott mögötte.
Csak azt nem értette, hogy az a hatalmas szempár miért
fordult el róla a ház oldala felé. Lassan követni kezdte a
kislány tekintetét.
– Wacey! – szólalt meg Vern mély hangon. – Vége a
dalnak, pajtás! Az üzletünk ugrott. Jobb, ha elpucolunk
278
innen, amíg még lehet!
Wacey odafordult. Meghökkent. Pár méterre tőle ott állt
Vern, és úgy nézett ki, mintha most kelt volna ki az ágyból, és
Saddlestringből gyalog jött volna egészen idáig.
– Nagyon hülyén nézel ki, Vern – mondta megzavarodva.
– És mintha még be is hugyoztál volna...

JOE MEGKERÜLTE a házat, és a garázs felől közeledett.

Wacey most háttal állt neki, arccal Vern felé. Sheridan kint az
udvar közepén. Sártól és vértől mocskos ruhája szakadtán
lógott rajta.
– Mit keresel te itt, Vern? És miről beszélsz? – kérdezte
Wacey éles hangon. – Elintéztem az összes menyétet, és
majdnem célba értünk.
Aztán Sheridan felé fordult, és neki is odakiáltott: – Ne
mozdulj, drágám!
Sheridan mozdulatlanul állt. De Joe már tudta, hogy látja
őt. Nehogy elárulj, intett neki némán.
– Tűnjünk el innen, amíg lehet – kezdte újra Vern. –
Tudnak a menyétekről, és Barnum is úton van már ide.
– De hát hogy a francba történhetett ez? – Wacey már
szinte sikított idegességében.
– Majd a kocsiban elmondom – legyintett Vern.
– Most azonnal mondd el!
Vern nagyot sóhajtott. – Nos, ha annyira tudni akarod...
Az a nyomorult Lidgard magához tért egy kis időre a
kómából, és szépen kitálalt mindent. Aztán valaki megtalálta
a képeit is, amelyeket fönn a hegyen készített, azokon
mindketten rajta vagyunk. – Megint elcsuklott a hangja, mint
az előbb az autóban. – Emlékszel Clyde-ra, meg a
mindenhová magával hurcolt, kibaszott fényképezőgépére?
Na, akkor... tűnjünk már el innen! MOST, azonnal!
– Még nem – mondta erre Wacey, s közben a
kilencmilliméteres pisztolya felé nyúlt. – Még el kell
279
végeznem itt valamit.
Joe azt hitte, Wacey most Vern ellen fordul, de a pisztoly
Sheridan felé indult el a levegőben. A férfi a következő
másodpercben már kinyújtott karral célzott a gyerekre.
Sheridan felsikoltott...
Joe megdöbbent. Hogy képes Wacey fegyvert fogni az ő
kislányára?! Az a Wacey, akivel olyan sokszor figyelték
együtt, hűvös hajnalokon a jávorszarvasokat, amint
lejönnek a hegyről, és nekiállnak legelészni a farmerek
kaszálóin? Az a Wacey, akivel az utolsó korty meleg
kávéjukat is mindig megosztották egymással? Az a Wacey,
akivel a járőrözéseken annyit zötykölődtek egymás mellett
Vern szolgálati kocsijának hátsó ülésén? Az a Wacey aki
olyan sejtelmes mosollyal tudott hencegni az ő híres
bikalovaglásaival, no meg a rodeók hölgyközönségének
körében elért egyéb teljesítményeivel? Hogyan képes ez a
Wacey fegyvert fogni az ő kislányára?
Joe csípőből tüzelt a puskájával, és ellőtte Wacey jobb
karját a könyökénél.
A becsapódástól Wacey megpördült, és pontosan
szembefordult Joe-val, aki eddig még sohasem látott
rémületet ennek az embernek az arcán. A durva őzsörét
teljesen leszakította Wacey alkarját, s az, még mindig
markolva a pisztolyt, pörögve repült pár métert, majd a nagy
nyárfa tövébe zuhant.
Joe újratöltött, és gyorsan belelőtt Wacey mindkét
térdébe. Wacey üvöltve rogyott össze a veranda kőpadlóján.
Vern csak állt ott dermedten, tátott szájjal, bizonytalanul,
a magasba emelt két kezével. Köntösére ráfröccsent Wacey
vére.
Sheridan odaszaladt az apjához, aki lehajolt, hogy
megölelje. Sheridan még sohasem csimpaszkodott ilyen
erővel az apja nyakába. Joe megpuszilta, és magához
szorította zokogó kislányát.
280
 – A mama jól van – mondta neki, fölemelte, és úgy
ringatta, akár egy kisbabát. – Voltam nála az este, és jól van.
– Úgy aggódtam érte! – hüppögte Sheridan. – Az egész az
én hibám.
– Nem, dehogyis a tiéd! – tiltakozott hevesen Joe. – Ne is
gondolj ilyesmire. Ne is emlegesd soha többé. Nagyon bátor
lány vagy. Igazi hős. A mama nagyon büszke lesz rád!
– És ez az ember itt most meghalt? – kérdezte a kislány,
Wacey-re mutatva.
Joe odanézett – Sajnálom, hogy mindezt végig kellett
nézned – mondta. – Engem is a hányinger kerülget.
– Megérdemelte! Nála senki sem érdemelte meg jobban!
Joe letette a kislányt a fűre, és csak ekkor vette észre,
hogy Vera lehajolva turkál Wacey zsebeiben, majd a
megtalált kocsikulccsal éppen el akar oldalogni.
– Hát te meg hová igyekszel? – szólt oda neki.
– El innen – vetette oda flegmán Vern. – Hiszen már
végeztünk. Emlékszel? Ebben állapodtunk meg. Én
elvégeztem az én dolgomat. Te is a tiédet. Méghozzá kurva
jól. El is felejtettem, milyen pontosan tüzelsz csípőből... –
Nevetett megint.
– Meg ne mozdulj, Vern! – figyelmeztette Joe. – Most
bevárjuk szépen Barnumot, aztán te mész a börtönbe.
– De hát vége van, Joe! Megállapodtunk. – Vern dühös
volt. De azért megint próbálkozott. – Ne felejtsd el, hogy te is
hálával tartozol nekem!
A verandán Wacey nyöszörgött. Életben volt, de erősen
vérzett. A két Iába groteszkül hátrafelé hajlott, be a teste alá.
– Állj meg, Vern! – mondta Joe. Nem kiabálva, de épp elég
hangosan.
Vern csak ment tovább a ház mögött.
– Drágám, fordítsd el a fejedet! – mondta Joe szigorúan
Sheridannek.
– Nem, ezt látni akarom – mondta erre a kislány.
281
 – Fordítsd el a fejedet!
Sheridan kelletlenül engedelmeskedett.
Joe fölemelte a puskát, és kivárta, hogy Vern elég
messzire érjen, akkora távolságra, ahol a sörétek már erősen
szétszóródnak, s nem egy csomóban csapódnak be. Aztán
csípőn lőtte Vernt, aki úgy bukott föl, mint egy zsák krumpli.
– Jaj, istenem! Jaj, jaj, jaj! – ordítozott és vonaglott
fektében. – Képes voltál engem seggbe lőni?!
– Ez volt a minimum, amit meg kellett tennem –
válaszolta megvetően Joe. – És ha megpróbálsz fölkelni,
megint beléd lövök.
Joe megtalálta Wacey pisztolyát a fűben. Az övébe dugta.
Visszament a verandára, és leguggolt. Wacey összegörnyedt,
hátával az ajtónak támaszkodva. Ép kezével a mellkasához
húzta egyik sérült lábát. Szétlőtt, csonkolt karjából dőlt a vér.
A szeme kitágult, a szájára ráfagyott a vigyor.
– Hallasz engem, Wacey? – kérdezte Joe.
Wacey morgott fájdalmában, és bólintott.
– Wacey, csak azért nem öltelek meg, te szemétláda, mert
ha megdöglenél, akkor nem tudnál elgondolkodni azon, hogy
mit műveltél a családommal. Érted, amit mondok? Azt
akarom, hogy még sokáig törd a fejed, mit műveltél a
családommal, velem és azokkal a vadászokkal. Nem is
beszélve a wyomingi Vadászati és Halászati Hivatalról.
– Hívd a mentőket! – sziszegte Wacey összeszorított
foggal. – El fogok vérezni!
– Érted, amit mondok? – kérdezte megint szenvtelent
Joe.
– Értem. Hogy rohadnál meg! – hörögte Wacey, és egyre
erősebben remegett.
– Én? – állt föl mellőle Joe. – Te fogsz megrohadni,
Wacey! Mész a pokolba, és viszed magaddal Vern Dunnegant
is! Ott fogtok mindketten megrohadni. Ahogy azt meg is
érdemlitek!
282
 Joe fölkapta Sheridant, és a házat megkerülve kivitte őt a
kapun a Bighorn útra. S ott, a kapu mellett, letette a földre.
– Papa! Odanézz! – mutatott Sheridan Saddlestring felé.
Kékes-vöröses fények villogtak a távolban. Evelyn
megtette, amit kértek tőle. A megyei seriff autói őrült
tempóban száguldottak errefelé, élükön Barnum szirénázó
Blazerével.
Joe a tüskés sövénykerítésnek támasztotta a puskáját, s
kilépett a kavicsos útra. Sheridan ott maradt mellette. Szinte
árnyékként követte őt, és Joe sejtette, hogy ez még nagyon
sokáig így lesz.

283
284
 VII. RÉSZ
„Az érintetlen természet nyersanyagából kalapálta ki magának az ember a
civilizációnak nevezett műalkotást.
Élő ember soha többé nem fogja látni azt a magas füvű prérit, ahol a
vadvirágok hullámzó tengere paskolta a pionírok kengyeleit...
Élő ember soha többé nem fogja látni Michi-gan szűz fenyveseit, Florida
tengerparti erdős síkságait, vagy a nemesfa-óriásokat..”

(Aldo Leopold: A Sand County Almanac. 1948)

285
 EPILÓGUS

BEKÖSZÖNTÖTT A TAVASZ. Legalábbis az a valami, amit

tavasznak neveznek Wyomingban, ahol általában csak
három, egymásba folyó évszak létezik: a nyár, az ősz és a tél.
Tavasz, az valahol másutt van. Olyan vidékeken, ahol
májusban, amikor elkezd melegedni az idő, a virágok bátran
kidughatják a fejüket a földből, ahol a tölgyek és más
kétszikűek kirügyeznek és hajtásnak indulnak, ahol a virágok
boldogan tárulkoznak ki a napnak. Olyan vidékeken, ahol
nem kell attól tartani, hogy a csöpp levelek, a virágok és a
friss hajtások megjelenése után néhány nappal húszcentis,
súlyos, nyirkos-hideg hó lep el váratlanul megint mindent,
hogy cinikus, brutális kíméletlenséggel elpusztítson minden
szárba szökkenni készülő életet, amely az útjába kerül.
Joe a Crazy Woman-i táborból a Bighorn úton haladt
hazafelé a kásás trutymóban, és azon tűnődött, hogy idefönt
a Sziklás-hegységben eddig még sohasem volt része igazi,
örömökkel teli, szépséges tavaszban. Amelynek más
vidékeken annyira tudnak örülni az emberek.
Itt ugyanis számára – és a gondjaira bízott erdei vadaknak
is – a tavasz a természet különösen kegyetlen tréfasorozatát
jelentette. Itt olyan évszak volt ez, amelyet arra találtak ki,
hogy az élőlényeket arra emlékeztesse: semmi sem az,
aminek látszik, és bármilyen nagy tudásúak, műszakilag
fejlettek és találékonyak is, semmi hatalmuk nincs a
természet fölött. Olyan évszak, amely folyton és
könyörtelenül arra figyelmezteti őket, hogy semmi jóra nem
számíthatnak.

HAJNALODOTT. Joe bement a házba. Nagyon vigyázott, hogy

ne csapjon zajt. Már az előszobában lehúzta a csizmáját, és
papucsba bújt. Kapucnis anorákját, a sáros farmert és a piros
286
szarvasbőr inget szögre akasztotta, a Stetson-kalapot a
szekrény felső polcára hajította, majd házi köntösbe bújt.
Vasárnap volt. Ilyenkor mindig az ő dolga a
palacsintasütés.
Reggel már nagyon korán, napkelte előtt el kellett
indulnia, mert egy halálra rémült természetvédő csoport
tagjai rátelefonáltak a táborukból, hogy a sátraik körül egy
„szörnyen veszedelmes" fekete medve vagy grizzly ólálkodik.
Odasietett, és gyorsan kiderítette, hogy a veszedelmes állat
valójában egy eltévedt, jámbor jávorszarvas volt, de már az is
rég odábbállt. A természetvédők nem voltak megelégedve
ezzel a helyzetértékeléssel, és hosszasan győzködték őt, hogy
igenis egy veszélyes ragadozó szaglászott a sátraikkörül. Joe
erre a zseblámpájával megmutogatta nekik az aljnövényzet
sötét sűrűjében a szarvas patanyomait és a tűzrakó hely
közelében a még mindig gőzölgő, nagy kupac
szarvasürüléket.
A természetvédők rájöttek, hogy ők voltak a hülyék, ezért
gyorsan témát váltottak, és a hirtelen leesett hó miatt
kezdtek háborogni, kicsit olyan hangnemben, mintha ezért
Joe volna a hibás. Hiszen ő itt a főnök, ebben a vadonban...
Ezek a virginiai Arlingtonból érkező állatvédők két hétre
táboroztak le a környéken, hogy a helyszínen kísérjék
figyelemmel a Miller-menyét megmentésére irányuló akciót.
És felsőbbséges gyanakvással tekintettek minden helybelire
– hiszen ez a környék a bányászok, favágók, farmerek és
vadászok terepe volt. Most kissé mogorván vették tudomásul
Joe megállapításait, és megszégyenülten kotródtak el, hogy
visszabújjanak és szundikáljanak még egy kicsit a nyolcszáz
dolláros hálózsákjaikban.
Joe gondosan elkeverte a tojást, a lisztet, a sütőport és a
tejet, majd ellenőrizte az előzőleg kicserélt egész felszerelést,
hogy megfelelően működik-e. Végül löttyintett egy kis olajat
az öntöttvas serpenyőbe, és föltette a tűzhelyre melegedni.
287
 MIUTÁN A MEGTALÁLT menyéttetemekről szóló hírt
hivatalosan is megerősítették, Twelve Sleep megye
hegyvidéki részén szinte pontosan úgy történt minden,
ahogyan azt Vern Dunnegan megjósolta.
A szövetségi bírók a különféle környezetvédő csoportoktól
tucatszám beérkező folyamodványok hatására azonnali
moratóriumot rendeltek el mindennemű rekreációs és ipari
tevékenységre. Európai, kanadai, grönlandi, sőt ázsiai
székhelyű szervezetektől is érkeztek a jogértelmezést segítő
állásfoglalások. A Miller-menyétet a sebtiben összehívott
Istenek Bizottságának rekordidő alatt sikerült védett fajjá
nyilvánítania. Biológusok, kutatók, újságírók és
környezetvédők tucatjai ruccantak le Saddlestringbe,
lefoglalva az összes létező szállodai szobát, panziót és tábori
szálláshelyet. A wyomingi Halászati és Vadászati Hivatal
szakemberei helikopterrel érkeztek a pusztítás helyszínére,
és hamarosan felfedeztek két újabb, nem túl nagy létszámú
menyétkolóniát. A vizsgálatok szerint a kis élőlények a
kizárólag bölényhúsból álló táplálékuk helyett most már
kénytelenek voltak beérni jávorszarvassal. Az egyik kolóniát
Cold Springsnek, a másikat Timberline-nak nevezték el, s
ezek a nevek a média híradásaiban is rendre felbukkantak. A
fölfedezésről számos tévétársaság műholdas közvetítőkocsija
küldött friss tudósítást az esti híradóknak. Az egyik közismert
műsorvezető egyenesen „az év legfantasztikusabb
sztorijának" nevezte a fölfedezést.
A Környezetvédelmi Hivatal és a Belügyminisztérium
vezetői alelnöki különgéppel érkeztek a saddlestringi
repülőtérre, hogy távcsövekkel fölszerelkezve pózoljanak a
kamerák előtt, miközben a Cold Springs-kolónia egyedeit
fürkészik. A tévénézők gyönyörködhettek a járataikból
előbújva hátsó lábukra ágaskodó, jellegzetes, cincogásszerű
hangot hallató kis állatokról készült felvételekben, miközben
a wyomingi szenátus heves viták után az állam hivatalos
288
veszélyeztetett fajává nyilvánította a Miller-menyétet, amely
ezen a ranglistán megelőzte a grizzly medvét, a wyomingi
varangyot és a betelepített szürke farkast is.
Joe gondosan ügyelt arra, nehogy véletlenül
mikrofonvégre kapják. A vadászok meggyilkolása, a családját
érő atrocitások és fenyegetések, Clyde Lidgard halála,
valamint Wacey és Vern letartóztatása csupán olyan
mellékszálak voltak a történetben, ha egyáltalán előkerültek,
amelyek ennek a kis állatnak a fölfedezéséhez vezettek.
Az egyik kolónia, a tizennyolc menyétből álló Timberline
gyakorlatilag a kamerák előtt pusztult ki. Elvesztésüket az
egész ország gyászolta. A boncoláskor kiderült, hogy a kis
állatok az egyik kutató kutyájától elkapott vírusfertőzésnek
estek áldozatul. A Cold Springs-kolónia létszáma ismeretlen
okból huszonnyolcról tizenháromra csappant. Heves vita
alakult ki, hogy vajon a megmaradt menyéteket hagyják-e
szabadon, vagy inkább fogságban próbálkozzanak meg a
szaporításukkal. Maguk a biológusok is elbizonytalanodtak.
Közben több mint kétszáz négyzetkilométerrel megnövelték a
Miller-menyétek számára újonnan kijelölt természetes
életteret. Az ügyről mindenkinek megvolt a maga véleménye,
a Wyomingi Vadászati és Halászati Hivatalt is beleértve,
amely a megmaradt állatok fogságban szaporítása mellett
kardoskodott.
A Saddlestring Roundup című helyi lap becslése szerint a
menyétnépesség fölfedezése nyomán legalább négyszázra
nőtt az erdészetben, a legeltető állattartásban, a
mezőgazdaságban és a vendéglátásban megszűnt
munkahelyek száma. Szinte mindennap a házukat elvesztő,
hiteltörlesztésre képtelenné váló, a várost elhagyni
kényszerülő családok történeteitől volt hangos a sajtó.

VERN DUNNEGAN ÉS WACEY HEDEMAN tárgyalását nyárra

halasztották. A városban az a pletyka járta, hogy
289
szembefordultak, és valamennyi vádpontban egymásra
vallottak. Vernt felkapta a szenzációhajhász szélsőjobboldali
sajtó, és a veszélyeztetett fajokról szóló törvény kapcsán elég
sűrűn készítettek vele interjút a börtönben. Ő mindig is
híresen nagy dumás volt, és most is olyan hangzatosan tudta
előadni a véleményét, hogy a környezetvédelmi ügyekben
szemben álló felek előszeretettel idézték a szófordulatait
Wacey ezzel szemben igyekezett kerülni a nyilvánosságot.
A cheyenne-i szövetségi börtönből mégis kiszivárgott a hír,
hogy Wacey rátámadt néhány rabtársára, akik korábbi
hivatása és újabb keletű fogyatékossága miatt folyton
csúfolták őt, egyebek közt „a törvény fél kezé"-nek.
Les Etbauer igazgatóhelyettes Vera letartóztatásának
másnapján lemondott a Vadászati és Halászati Hivatalban
betöltött tisztségéről. A hivatalos közlemény szerint súlyos
szakmai mulasztást követett el, amikor Joe Pickettet
fölfüggesztette az állásából, így a vadőrt mindennemű feltétel
nélkül azonnal visszahelyezték a pozíciójába, sőt dicséretet és
némi fizetésemelést is kapott. Etbauert áthelyezték
tanácsadónak a kormányzó mellé, ahol az állam és a
különféle környezetvédelmi és vidékfejlesztési hivatalok
között összekötőként kellett közreműködnie. Bud Barnum
seriffet a szavazatok 87 százalékával újraválasztották. A
voksok fennmaradó 13 százalékát a szavazólapon nem
szereplő jelöltek kapták: háziállatok éppúgy, mint Matt
Dillon, a filmsztár. És (talán a rend kedvéért) Joe Pickett is
kapott két szavazatot.
Joe a lapokból értesült arról, hogy az InterWest Resources
csővezetékének építését a Bighorn-hegy nyugati lejtőitől
nyolcvan kilométerre leállították. A kongresszusi vizsgálatok
sem találtak kielégítő bizonyítékot arra, hogy a társaságnak
köze lenne a Vern által szervezett hálózatokhoz. Az InterWest
végül egyesült a CanCallel, és közösen belefogtak egy Dél-
Kaliforniáig húzódó földgázvezeték megépítésébe. A piaci
290
viszonyok azonban az elemzők szerint úgy alakultak, hogy
valószínűleg még több évig pihentetniük kell a projektet.

MARY BETH EGY HALOM vasárnapi újsággal a hóna alatt

érkezett vissza a szokásos sétájáról. Azt tervezte, hogy pár
hónap múlva, ha kicsit visszanyeri az erejét, újra magával
viszi Maxine-t, de most még csak bottal, erősen sántítva
tudott járni, és ahhoz nyilván nem lett volna ereje, hogy a
hatalmas testű labradort megtartsa a pórázán. Marybeth
egyébként szépen gyógyult. A kerekes széket idővel járókeret,
majd mankó váltotta föl. Az orvosok sem számítottak ilyen
gyors javulásra. Csodálták a kitartását és akaraterejét. Azt
mondták, teljesen föl fog épülni. Joe soha nem is kételkedett
ebben.
Miután az Eagle Mountain Klubból visszaköltöztek a
„saját" házukba, Missy Vankeuren visszamenekült Arizonába,
mondván: új párjának a szenátori székért vívott küzdelemben
szüksége van az ő nélkülözhetetlen támogatására.
A reggelizőasztalt most már három gyerek ülte körül: a
nyolcéves Sheridan és a négyéves Lucy immár testvérként
osztotta meg a reggelit a család fogadott gyermekével, April
Keeley-vel. Az örökbefogadás Marybeth ötlete volt: amikor
megtudta, hogy Jeannie Keeley, Ote özvegye a szülés után
elköltözött a megyéből, és csak a csecsemőt vitte magával,
elkezdett harcolni azért, hogy a kislányt vegyék magukhoz –
pedig akkor még ő maga is kerekes székhez volt kötve.
Keeley-ék középső gyereke tüdőgyulladásban meghalt, a
szintén beteges April viszont, akivel Joe korábban a család
házában találkozott, Saddlestringben maradt. A kislány
Sheridannél fiatalabb, Lucynál valamivel idősebb volt.
Lassanként fölfedezte, hogy mindkettejükben megbízhat
Marybeth elmagyarázta Joe-nak, hogy Aprillel valószínűleg
rengeteg probléma lesz, így ő fogja kapni azt a szülői
szeretetet és gondoskodást, amelyet eredetileg a saját
291
harmadik kisbabájuknak szánt. Szerencsétlen sorsa miatt
April borzasztóan félénk és szégyenlős volt, de aztán
lassanként megnyílt előttük. Marybeth rengeteg időt töltött
vele. Lucy persze kicsit féltékeny volt rá, Sheridan viszont
könnyebben föltalálta magát az új helyzetben.
Miután Marybetht hazaengedték a kórházból, az első
másfél hónap mindannyiuknak rendkívül nehéz volt. Joe,
Marybeth és Sheridan egyaránt rengeteg szenvedésen ment
keresztül. Az asszony Vern Dunnegant okolta mindenért,
Sheridan Wacey Hedemanre haragudott jobban. Marybeth
megpróbálta elmagyarázni Joe-nak, mit érez a baba
elvesztése miatt, hogy sohasem fog tudni megszabadulni
ettől az érzéstől, és hogy örökké önmagát fogja hibáztatni a
történtekért. A nő hosszú éjszakákat sírt át a férfi vállán.
Néha pedig Sheridant kellett vigasztalgatni.
Joe tisztában volt azzal: sohasem fogja tudni pontosan
felfogni, hogy a családtagjai mit éreznek és személy szerint
hogyan élték meg a történteket. Mindössze annyit tehetett,
hogy odafigyelt rájuk, és meghallgatta őket.
A férfi erősen tartott attól, hogy lelkileg mindketten bele
fognak rokkanni egy kicsit ebbe az egész rémtörténetbe, de
szerencsére nem így történt. Lassan még összetartóbb, még
„igazibb" családdá kovácsolódtak.

REGGELI UTÁN JOE és Sheridan magához vette a maradék

palacsintát és szalonnát, és kimentek a kertbe. Körbejárták a
házat, és letelepedtek a kerti székekre, szembe a garázs
hátuljával. Ahogy a nap emelkedett az égen, egyre melegebb
lett. Az előző napi hó olvadásnak indult, és bő patakokban
csordogált alá a Sandrock-völgyben.
Sheridan csíkokra szaggatta a palacsinta- és
szalonnadarabkákat, és szétszórta őket a garázs tövében. Joe
pedig lehasított egy kis darabot egy elütött
jávorszarvastehénnek a fagyasztóban őrzött húsából, és
292
odahajította azt is. Egy percbe sem telt, és már spuriztak is
elő a rejtekhelyükről a Miller-menyétek, hogy begyűjtsék a
falatokat. Joe és Sheridan cinkosan egymásra mosolyogtak.
A menyétek nem véletlenül települtek át a farakás alól a
garázs alatt rejlő tágas üregbe. Kiderült: Sheridan azt még jól
gondolta, hogy Lucky hím, Hippity-Hop pedig nőstény, ám a
„fiuk", Elway nemében már tévedett. Ez a kis állat ugyanis tíz
apró utódot hozott a világra, amelyek közül nyolc életben is
maradt.
A kölyköket élmény volt nézni, mert bár negyedakkorák
voltak, mint a szüleik, éppolyan fürgén szaladtak elő a
rejtekükből, hogy a falatokat a mellső lábuk közé kapva
villámgyorsan visszasurranjanak az odú mélyére. Amikor Joe
bevilágított az elemlámpával, odabent riadt nyüzsgés és
cincogás támadt – a kis állatkákat megijesztette ez a
betolakodás. A kölykök időnként kimerészkedtek a napra, és
próbáltak a hátsó lábukra ágaskodni, ahogy a szüleiktől
látták, Joe és Sheridan pedig jókat nevettek, amikor időnként
ügyetlenül orra vagy oldalra buktak, majd ismét
megpróbálták fölvenni a jellegzetes testtartást.
– Mekkorák már! – mondta Sheridan a picinyek felé
bökve, és buzgón osztogatta az ételdarabkákat.
– Bizony! – bólintott Joe, mert mi mást is lehetett volna
erre mondani.
– Apa, mit gondolsz, mi lett volna, ha valaki rájön, hogy itt
vannak? – kérdezte Sheridan. Látszott rajta, hogy már régóta
foglalkoztatja ez a kérdés. Joe elképedt, amikor Sheridan
töviről hegyire elmesélte neki a menyétek történetét.
Megesküdtek, hogy soha senkinek nem mondják el a
titkukat. Mindenki úgy tudta, hogy a Miller-menyétek,
amelyeket Ote Keeley hozott le magával a hegyről, egytől
egyig elpusztultak, amikor a farakás leégett, éppen ahogyan
Wacey tervezte.
– Nos, nem is tudom – tűnődött el Joe. – Attól tartok,
293
hogy amit most csinálunk, az a törvény szerint nem a
leghelyesebb. Némelyik biológus igencsak megharagudna
ránk, ha kitudódna. Meg talán mások is.
– Pedig éppen azok a kolóniák pusztultak ki, amelyek az ő
gondjaikra voltak bízva, nem? – jegyezte meg Sheridan.
– De – nevetett szomorúan Joe.
Sheridan közben gondosan szétszórta az ételmaradékokat
a rejtekhely bejáratánál.
– Te csak miattam csinálod, ugye? – kérdezte a kislány.
– Ühüm – bólintott Joe.
Sheridan visszaült a székbe.
– Tudod, apa, ezek a kis állatkák olyanok, mint a mi
családunk! Ők is nagy veszélyben voltak, de most már
biztonságban vannak, és újra együtt lehetnek.
A férfi rábólintott. Kezdte kissé feszélyezni őt ez a téma.
– Mi is olyanunk vagyunk, mint ezek az állatkák, nem,
apa?
Joe kinyújtotta a karját, és megszorította a kislány kezét.
– Sheridan, mi néha olyasmit látunk bele az állatokba, ami
valójában nem létezik. Úgy hívják ezt, hogy antropomorf
szemlélet. Tudod, az „antropo" görögül emberit jelent. Szóval
hogy mi emberinek látjuk azt is, ami valójában nem az.
Sheridan az apja arcát fürkészte. – És az baj?
– Egyáltalán nem – felelte. – Azt hiszem, az emberek
sokszor kijelentik, hogy az állatokért tesznek valamit,
miközben önmagukért csinálják. Olyan dolgokat vélnek látni
az állatokban, amik valójában nincsenek is ott. És azt hiszem,
néha ezzel nemcsak az állatoknak, hanem végső soron saját
maguknak is ártanak.
Sheridan eltöprengett. – Antropomorf szemlélet... –
ismételte.
– Tudod, sokak szerint az állatok értékesebbek, mint az
emberek – magyarázta Joe. – Itt is pontosan erről van szó.
Elhallgatott, mert úgy érezte, hogy már így is túlságosan
294
belemélyedt ebbe a nehéz témába.
Tisztában volt vele: amikor megtartotta ezeket a
menyéteket, és senkinek nem szólt a létezésükről, több
szabályt és törvényt áthágott, mint amennyit a két kezén meg
tudott volna számolni. És azzal is tisztában volt, hogy ha
kitudódik, mit tervez, akkor alighanem valamelyik szövetségi
fegyintézetben köt ki. Könnyen rásüthetik, hogy istent akar
játszani. A természetvédők ezt főbenjáró bűnnek
minősítenék, amiért akár halálbüntetés is járhat. Joe
magának sem próbált mentségeket keresni. Végül is valóban
istent játszott, ez tény,. Hozott egy döntést, mert meg volt
róla győződve, hogy helyesen cselekszik, ráadásul a lányának
is a kedvében járhat.
– Meddig folytathatjuk ezt szerinted? – kérdezte
Sheridan. – Mármint hogy segítünk a menyéteknek.
– Ameddig csak tetszik. Ameddig úgy érzed, hogy fontos
neked.
– Pár hét, és a saját lábukra állnak – mondta a kislány,
könnyekkel küszködve. – Több havunk pedig valószínűleg
már nem lesz az idén.
Joe elmondta neki, hová szeretné áttelepíteni az állatokat.
Fönt a hegyen, a Bighornban talált egy kisebb, védett völgyet,
sok-sok kilométerre minden autóúttól és vadászösvénytől. A
völgy a jávorszarvasok természetes vonulási útvonalába esik.
Ráadásul rengeteg füles szarvas is él arrafelé. A hely bő
tizenöt kilométerre van a Miller-menyétek számára kijelölt
ökoszisztéma határától.
A kislány szipogva megkérdezte, hogy láthatja-e még őket
valaha.
– Nyáron igen – ígérte Joe. – Te meg én fogjuk Lizzie-t, és
együtt fölmegyünk vele a hegyre. Ha megígéred, hogy soha
senkinek nem árulod el a rejtekhelyét, megmutatom, hol
fognak élni ezek a menyétek.
– Persze hogy megígérem – mondta a kislány. – Én aztán
295
tudok titkot tartani.
Joe elnevette magát. – Tudom, hogy te aztán tudsz.

296
RÉSZLETEK A KÖVETKEZŐ RÉSZBŐL

297
C. J. BOX

Ámokfutás

298
 1. FEJEZET

Targhee Nemzeti Park, Idaho Június 10,

Nászútjuk harmadik napján Stewie Woods, a hírhedt

környezetvédő aktivista újdonsült hitvese, Annabel Bellotti
kíséretében szorgalmasan verte a szögeket az erdő fáiba, hogy
a favágók dolgának megnehezítésével mentsék meg őket,
amikor a közvetlen közelükben fölrobbant egy tehén, és vele
együtt ők is. így ért véget boldog, de tragikusan rövid
házasságuk.
Véletlenül ismerkedtek meg. Stewie Woods egy frissen
kialakított parkolóban éppen cukrot és homokot töltögetett
egy földgázkutató brigád autóinak benzintankjába;
mindegyikbe csak egy keveset. A kutatók a közeli Henry's
Fork folyó partján, kocsmákban és hotelszobákban töltötték a
délutánt. Egyikük azonban váratlanul visz-szatért, és
rajtakapta Stewie-t, amint éppen föltép a fogával egy
cukroszacskót. A férfi a kesztyűtartójából előhúzott egy
kilencmilliméteres félautomata pisztolyt, és vaktában
többször is Stewie felé lőtt, aki erre eldobta a zacskót, és
elszaladt. Úgy csörtetett át a fák között, akár egy
jávorszarvasbika.
Stewie gyorsabban futott, így le tudta rázni magáról a
pisztolyos férfit. Rohanás közben pedig szó szerint fölbukott
a késő délutáni nap aranyló fényében egy kis tisztáson
meztelenül napozó Annabelben, aki észre sem vette, hogy
közeledik valaki, mert éppen Melissa Etheridge-et hallgatott
a walkmanjén. Stewie-nak nagyon tetszett a látvány:
vörösesszőke nő, a bőre olyan szép barna, mintha két napig a
Sziklás-hegységben süttette volna magát a tűző nappal (2500
méter magasban ugyanis két óra alatt úgy le lehet sülni, mint
a tengerparton egy egész nap alatt); kicsi és .érett mellek,
299
fanszőrzetének háromszöge csinosan megnyírva.
Stewie fölsegítette őt, és magával vonta az erdőbe, ahol
együtt rejtőztek el egy kiszáradt vízmosásban. A pisztolyos
férfi végül beleunt az üldözésbe, és távozott. Stewie átölelte a
nőt, aki egyre csak nevetgélt, és azt ismételgette, hogy „Ez
igazi kaland!" – mire Stewie elkezdett élni az alkalommal.
Bátortalanul először csak a nő vállát simogatta, de aztán
lejjebb is merészkedett, és örömmel konstatálta, hogy a csaj
nem ellenkezik. Kicsit később visszamentek arra a bizonyos
napozóhelyre, s miközben a nő magára kapta a cuccait,
Stewie udvariasan bemutatkozott.
Annabel kijelentette, hogy ez az egész tényleg olyan, mint
egy szép és izgalmas tündérmese: ő ott napozik az erdőben
gyanútlanul, anyaszült meztelenül, és egyszer csak hasra esik
őbenne egy hírhedt öko terrorista. Stewie elégedetten
vigyorgott. A nő azt is elmondta, hogy látta már Stewie
fényképét, talán az Outside magazinban, és már akkor
tetszett neki: a magas, csontos test, a kerek lencséjű, keret
nélküli szemüveg, a rövidre nyírt szakáll. No meg az a híres,
piros bandana a fején!
A nő elmesélte, hogy egyedül sátorozik itt a környéken,
néhány napra megszakítva a két partvidék közötti kötetlen
utazását, amely azzal kezdődött, hogy szülővárosában, a
Rhode Island-i Pawtucketben elvált Náthán nevű férjétől, egy
zsugori befektetési bankártól. Útjának végcélja Seattle volt.
– Kezdek beleszeretni az eszedbe – hazudta Stewie.
– Máris? – kérdezte a nő.
Stewie rábeszélte Annabelt, hogy tartson vele. A nő
kocsijával mentek, mivel Stewie Subaruját a pisztolyos
földgázkutató szakember a motorházba eresztett három
golyóval használhatatlanná tette. Stewie elámult a
szerencséjén. Valahányszor a mellette ülő nőre nézett, aki
visszamosoly-gott rá, szinte letaglózták a túláradó érzelmek.
Végig dűlőutakon haladva átlépték a montanai határt.
300
Másnap délután Annabel terepjárójának hátsó ülésén – vihar
közben, mialatt a szél rángatta a kocsit, a környék hegyeit és
hágóit pedig tájfunra emlékeztető hullámokban verte végig
ismételten az iszonyatos záporeső – Stewie megkérte a nő
kezét. A körülmények (és nyilván az elektrosztatikusán is
túltelített atmoszféra] hatására Annabel igent mondott.
Amikor elállt az eső, a montanai Ennisbe mentek, ahol
mindenfelé kérdezősködtek, ki adhatná össze őket, de
rögvest. Stewie nem kockáztatta meg, hogy elszalassza a nőt.
Annabel meg egyre csak azt hajtogatta: el sem hiszi magáról,
hogy ebbe belemegy. Ezt Stewie sem akarta elhinni róla, de
ettől csak még jobban beleszeretett.
Az ennisi Sportszállóban – amely tele volt a pisztrángban
gazdag Madison folyóhoz készülő, műlegyes horgászokkal – a
recepciós mondott nekik egy nevet, ők pedig a
telefonkönyvben kikeresték Ace Cooper nyugalmazott bírót.

COOPER BÍRÓ fáradt, kövérkés ember volt. Pecsétes fehér

cowboyingetés szarvasagancs dísszel összefogott
zsinórnyakkendőt viselt, nyitott inggallérral. Az esküvői
szertartást a nappalijával szomszédos, jóformán üres
szobában bonyolította le, ahol csupán egy iratszekrény, egy
íróasztal és három szék volt, továbbá két saját, bekeretezett
fényképe: az egyiken id. George Bush elnökkel együtt volt
látható, aki egyszer idejött horgászni; a másikon, amely még
azelőtt készült, hogy a Cooper család az 1980-as években
elvesztette birtokát, lóháton ült.
A szertartás tizenegy percig tartott, ami Cooper bírónál
átlagos időtartamnak számított, bár egyszer egy indián párt
nyolc perc alatt adott össze.
– Allan Stewart Woods, akarod-e a jelen lévő Annabetht
törvényes feleségedül? – kérdezte Cooper bíró, a
házasságkötési űrlapról olvasva a neveket.
– Anna bel – helyesbített a nő a maga míves Rhode Is-
301
íand-i akcentusával.
– Igen – felelte Stewie. Magánkívül volt a boldogságtól.
Aztán lecsavarta a gyűrűt az ujjáról, és felhúzta az
Annabelére. Egészen egyedi darab volt: arany kézi mun-.
ka, amelyen az anarchisták franciakulcsos-tomahawkos
jelvénye díszelgett szabványos ezüstötvözetből, és három
számmal nagyobb volt a kelleténél. A bíró elnézegette a
gyűrűt.
– Hm, franciakulcs és tomahawk? – kérdezte.
– Jelkép – felelte Stewie.
– Tudom – mondta elkomorodva a bíró, aztán még
végigmondta az esketési szöveget.
Annabel és Stewie sugárzó arccal néztek egymásra. A nő
kijelentette, hogy valószínűleg ez élete legvadabb vakációja.
Ők most már Mr. és Mrs. Környezetvédelem. Stewie pedig az
ő híres, még megszelídítetlen ökoterroristája. Azt mondta, az
apja meg fog botránkozni, az anyjának pedig sötét
szemüveggel kell majd álcáznia magát Newportban. Ezt a
lépését csak kissé excentrikus Tildie nénikéje értheti meg, aki
sokáig levelezett – bár személyesen sohasem találkozott –
egy texasi sorozatgyilkossal, amíg a férfit méreginjekcióval ki
nem végezték.
Stewie, hogy a bírót kifizethesse, kénytelen volt száz
dollárt kölcsönkérni újdonsült feleségétől, aki aláírt neki egy
utazási csekket.
Miután a pár Rhode Island-i rendszámú terepjáróján
elhajtott, Ace Cooper bíró odament hitvány kis
iratszekrényéhez, és kikereste a szükséges információt
tartalmazó kartotékot. Kihúzott belőle egy papírlapot, és
elolvasta. Közben tárcsázott egy telefonszámot. Míg arra várt,
hogy a keresett személyt a telefonhoz hívják, a bekeretezett
fotót bámulta, amely egykori farmján készült róla. A
Yellowstone Parktól északra elterülő farmot a Bozeman
ingatlanügynökség több mint harminc húszhektáros
302
kisbirtokra szabdalta föl. Most hollywoodi hírességek éltek
rajtuk; egyiküknek a pályája elején készült fotóit Ace nemrég
a Penthouse-ban látta. Filmeket is forgattak a területen. Még
egy lepusztult „kokós ház" is volt ott, de azt beszélték, hogy a
gazdája a teleket Los Angelesben tölti. Az egyetlen
megmaradt, pár fős tehéncsorda csupán látványeffektusként
szolgál: a tájkertté átalakított vidék egyik tartozékaként járkál
és tojik ide-oda, viszont rendkívül jól mutat, amikor a nap
lebukni készül a hegyek mögé.
A férfi, akivel Cooper beszélni akart, odajött a telefonhoz.
– Stewie Woods járt itt – újságolta a bíró. – Személyesen.
Rögtön felismertem, aztán a személyi kártyájából is kiderült,
hogy tényleg ő az. – Hallgatott egy kicsit, mert a vonal túlsó
végén a férfi kérdezett valamit. – Aha, hallottam, amikor
mondta, mielőtt elindultak. Wyomingba, a Bighorn-
hegységbe tartanak. Valahová Saddlestring közelébe.

ANNABEL ELMONDTA STEWIE-NEK, hogy ez egészen más, mint

amilyennek ő a nászutat képzelte. Összehasonlította a
Nathannel megejtett első nászútjával. Náthán a vitorlázást, a
pezsgőt és Barbadosi kedvelte, Stewie viszont egy wyomingi
nemzeti park fáit óhajtotta televerni kétarasz-nyi szögekkel a
fullasztó hőségben, és még a hátizsákját is vele, újsütetű
arájával cipeltette.
Egyikük sem vette észre a legújabb típusú fekete Ford
kisteherautót, amely.a hegyvidéki úton fölfelé mindvégig a
nyomukban haladt, majd – amikor Stewie oldalra húzódott,
és leparkolt – továbbment.
Az erdő mélyén Annabel elnézte, amint Stewie leveszi és a
derekára köti az ingét. Szerszámtartó övéről nehéz, szögekkel
teli zacskó lógott, és zörgött, ahogy a férfi nagy léptekkel
haladt előre az aljnövényzetben. Mezítelen mellkasa
csillogott a verítéktől. Terpeszben megállt egy méternyi
vastag duglászfenyő mellett, és kezdte beleverni a szögeket.
303
 Láthatóan nagy gyakorlattal csinálta. Mozgásának ritmusa
volt: a tizenöt centis szögeket nehéz kalapácsának három
ütésével jól beleküldte” a puha fába, majd további két
csapással a szög fejét is eltüntette a kéreg alatt.
Stewie fától fáig haladt, de nem mindegyiket szögel-te
meg. Viszont mindig ugyanazt a módszert alkalmazta. Az első
szöget szemmagasságban, a következőt pedig –
negyedfordulatot téve a fa körül – harminc centivel lejjebb
verte be. így haladt körbe-körbe, csigavonalban lefelé a fa
törzsén, majdnem a tövéig.
– Ez nem árt a fának? – kérdezte Annabel, s közben
levette, és egy fához támasztotta Stewie hátizsákját.
– Ugyan, dehogy – mondta Stewie, és a tűlevélszőnyegen
lépdelve odament egy másik célponthoz. – Nem csinálnám,
ha ártana. Te még sok mindent nem tudsz rólam, Annabel.
– De miért versz belé ilyen sokat? – kérdezte a nő.
– Jó kérdés – felelte Stewie, miközben jó mélyen beverte
a következőt. – Korábban elég volt, ha négy oldalon egyet-
egyet elhelyeztünk térdmagasságban, ahol a fákat általában
kivágják. De a fakitermelő cégek erre rájöttek, és szóltak a
favágóiknak, hogy vagy magasabban, vagy alacsonyabban
fűrészeljék el a fát. Azóta százhúsz centi sugarú spirálban
szögelünk.
– És mi történik, ha mégis megpróbálják kivágni a fát?
Stewie elmosolyodott, egy pillanatra megpihent. – Amikor
a láncfűrész eltalál egy acélszöget, a penge elpattanhat és
visszacsapódhat. A fűrész fogai leszakadhatnak, és kiverhetik
valakinek a szemét, vagy lecsippenthetik az orrát.
– De hát ez szörnyű! – mondta a nő, összerezzenve a
gondolattól, hogy mibe keveredett.
– Énmiattam még sohasem sérült meg senki – mondta
Stewie gyorsan, és komoly képpel nézett a feleségére.
– Nem az a cél, hogy bárkit megsebesítsünk, hanem hogy
megmentsük a fákat. Miután itt végeztünk, fölhívom a helyi
304
erdőőrséget, és bejelentem, mit csináltunk, bár azt nem
fogom nekik pontosan megmondani, hogy hol, sem azt, hogy
hány fát szögeltünk meg. Ennyi biztosan elég lesz ahhoz,
hogy évtizedekre távol tartsuk őket innen, és ez a lényeg.
– Értek már tetten valaha is? – kérdezte a nő.
– Egyszer – felelte Stewie komor képpel. – Egy erdőőr
elkapott a Jackson Hole-nál. Fegyvert szegezett rám, úgy
kísért be Jackson belvárosába. Éppen turistaszezon volt. A
turisták egyik fele éljenzett, a másik fele meg azt skandálta:
„Felkötni! Felkötni!" Hét hónapra lecsuktak Rawlinsban, ott
ültem a wyomingi állami börtönben.
– Most, hogy mondod, rémlik, mintha olvastam volna
erről – tűnődött Annabel.
– Elképzelhető. A rádiók is ráharaptak az ügyre.
Meginterjúvoltak a Nightline és a 60 Minutes című
műsorban. Az Outside magazin címlapján is szerepeltem.
Hayden Powell, akivel gyerekkorunk óta ismerjük egymást,
írta a címlapsztorit, és ő találta ki az „ökoterrorista” kifejezést
is. – Az emlék büszkeséggel töltötte el Stewie-t. – Az egész
országból érkeztek riporterek a tárgyalásra. Még a New York
Times-tól is. A legtöbben akkor hallottak először az Egy
Glóbusz mozgalomról, vagy akkor tudták meg, hogy én
alapítottam. Attól fogva a világ minden részéből tömegesen
csatlakoztak hozzánk.
Annabel bólintott. Hát persze, az Egy Glóbusz... Az az
ökológiai akciócsoport, amelynek logoja a keresztbe tett
franciakulcs és tomahawk: utalás a néhai Edward Abbey: The
Monkey Wrench Gang [A franciakulcsos banda] című
alapművére. Eszébe jutott, hogy az Egy Glóbusz egyszer
lepellel burkolta be a négy nagy elnök szobrát a Rushmore-
hegyen, amikor az akkori elnök éppen ott akart beszédet
tartani. Benne volt a késő esti hírekben.
– Stewie! – mondta a nő boldogan – Te vagy nekem az
igazi! – Le nem vette a szemét a férfiról, aki csak verte befelé
305
a szögeket csigavonalban, s ha végzett, ment a következő
fához.
– Ha végeztél azzal a fával, kívánlak – mondta Annabel
érzelemtől fűtött hangon. – Itt és most, én édes, verejtékes...
férjem.
Stewie hátrafordult és rámosolygott. Arca ragyogott, izmai
kidudorodtak, ahogy meglendítette a kalapácsot. A nő lehúzta
magáról a pólóját, majd szétnyílt ajakkal, megfeszített lábbal
állt – és várt reá.

STEWIE A VÁLLÁRA VETETTE a hátizsákját, és egyelőre

abbahagyta a szögelést. A késő délutáni égen kövér, fekete,,
esőtől terhes viharfelhők duzzadtak. Kéz a kézben, szaporán
másztak a csúcs felé, remélve, hogy sikerül odáig fölérniük és
sátrat verniük, mielőtt elered az eső. Stewie azt mondta, hogy
holnap, miután kiértek az erdőből, beülnek a terepjáróba, és
elindulnak délkeletre, a Bridger-Teton-erdő felé.
Amikor belebotlottak egy legelésző marhacsordába,
Stewie érezte, ahogy elborítja a düh sötét fellege.
– Szemétládák! – kiáltotta, és köpött egyet. – Vagy a
fakitermelőket engedik be ide, hogy az adófizetők kárára
letarolják az egész erdőt, vagy a helybeli gazdák teheneit,
hogy lelegeljék az összes füvet, és belerondítsanak minden
patakba.
– Nem kerülhetnénk ki őket? – kérdezte Annabel.
– Nem erről van szó, Annabel – felelte Stewie türelmesen.
– Természetesen kikerülhetjük őket. De ez elvi kérdés. A
tehenek nem tartoznak a Bighorn-hegység erdőihez.
Tönkreteszik, ami a természetes ökoszisztémából
megmaradt. Neked még nagyon sokat kell tanulnod, drágám.
– Tudom – felelte a nő elszántan.
– Az itteni parasztok a közös földön, a mi földünkön
legeltetik a teheneiket, amivel nemcsak nekünk,
adófizetőknek okoznak kárt, hanem a vadvilágnak is.
306
Fizetnek úgy négy dollárt ezer négyszögölenként, miközben a
tízszeresét kellene, bár az lenne a legjobb, ha végleg
eltakarodnának innen.
– Nekünk viszont kell a hús, nem? – kérdezte a nő. –
Remélem, nem vagy vegetáriánus...
– Már elfelejtetted, hogy Cameronban sajtburgert ettem
ebédre? – kapta föl a fejét Stewie. – Nem, nem vagyok
vegetáriánus, bár néha szeretném, ha meglenne hozzá az
akaraterőm.
– Én egyszer megpróbáltam, de valósággal letargiás lettem
tőle – vallotta be Annabel.
– Ezek a nyugati szarvasmarhák összesen kábé öt
százalékát adják az egész országban elfogyasztott
marhahúsnak – jelentette ki Stewie. – Az összes többi délről,
Texas-ból, Floridából és Louisianából származik, ahol
rengeteg fű és egy csomó legeltetésre alkalmas magánterület
van.
Stewie fölvett egy fenyőtobozt, ügyesen behajította a fák
közé, és éppen orron talált vele egy fekete, ritkás szőrű üszőt.
Az állat bőgve tiltakozott, majd megfordult, és nehézkesen
elbaktatott. A mintegy tucatnyi marhából álló kis csorda
követte. Nagy zajjal, az ágakat esetlenül letördelve mozogtak,
patáikkal ökölnyi méretű fekete földdarabokat rugdaltak a
levegőbe.
– Bárcsak vissza tudnám kergetni őket arra a farmra,
ahova tartoznak – nézett utánuk Stewie. – Hadd döfjék jól
seggbe a gazdájukat, aki legelőnek használja a Bighornnak ezt
a részét.
Az egyik tehén azonban nem mozdult. Csak állt ott
keresztben, és őket nézte.
– Ennek meg mi baja? – kérdezte Stewie.
– Hess innen! – kiáltott rá Annabel a tehénre. – Hess!
Stewie diszkréten mosolygott új donsült felesége amatőr
próbálkozásán, és levette a hátizsákját. Az utóbbi tíz percben
307
a hőmérséklet legalább hat-nyolc fokot csökkent, és
feltartóztathatatlanul közeledett az eső. Az ég elsötétült, a
hegycsúcs gomolygó fekete felhőkbe burkolódzott. A hirtelen
csökkenő légnyomástól az erdő csöndesebb lett, a hangok
elhalkultak, a tehénszag viszont áthatóbbá vált.
Stewie Woods megindult egyenesen az üsző felé, Annabel
néhány lépésnyire követte.
– Valami nem tetszik nekem ezen a tehénen – dünnyög-te
csak úgy maga elé Stewie, és megpróbált rájönni, mi kelti
benne ezt az érzést.
Amikor elég közel ért hozzá, egyszerre világos lett: ez a
tehén is szeretett volna elfutni a többiekkel, csak nem tudott,
mert a lábát erős nejlonzsinórral odakötözték valamihez. Az
állat fehéren villogó szemében rémület és kétségbeesés
tükröződött. A hátára valami nagy, szögletes, tehénhez igazán
nem illő tárgy volt szíjazva, abból pedig egy vékonyka, ide-
oda imbolygó fémantenna meredt kifelé.
– Annabel! – üvöltötte Stewie, és megfordult, hogy
elkapja a nőt, aki azonban közben megkerülte őt, és most
közte és a tehén között állt.
Amikor az üsző felrobbant, a frontális lökéshullám
egészét a nő teste fogta föl. A robbanás a csontra lesújtó
nehéz kalapács élességével zúzta-repesztette szét a hegyvidék
csendjét.

HAT KILOMÉTERREL TÁVOLABB egy tűzjelző őrszem

meghallotta a torokhangszerű morajt és távcsövével az
őrtorony mellvédjéhez fűtött. A füst és sár vörös szegélyű
felhője fölött egy duglászfenyőt látott rakétaként a magasba
emelkedni. A fa megfordult egy pillanatra a levegőben lógva
megállt majd belezuhant az alatta elterülő erdőbe.
Az őr remegő kézzel nyúlt a rádiójáért.

308
309
 Tartalom
ELŐSZÓ
I. RÉSZ
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
II. RÉSZ
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
III. RÉSZ
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
IV. RÉSZ
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
V. RÉSZ
24. FEJEZET
25. FEJEZET
26. FEJEZET
27. FEJEZET

310
 28. FEJEZET
29. FEJEZET
30. FEJEZET
31. FEJEZET
32. FEJEZET
33. FEJEZET
VI. RÉSZ
34. FEJEZET
35. FEJEZET
36. FEJEZET
37. FEJEZET
VII. RÉSZ
EPILÓGUS
RÉSZLETEK A KÖVETKEZŐ RÉSZBŐL
1. FEJEZET

311