Sisi angol szerelme

Daisy Goodwin
Helikon (2019)

Címke: Romantikus, Történelmi, Ifjúsági Regény

Romantikusttt Történelmittt Ifjúsági Regényttt

Erzsébet osztrák császárné-magyar királyné, aki nemcsak

szépségéről, hanem lovaglótudásáról is híres, Angliába utazik, hogy
hajtóvadászatokon vegyen részt. A vidéki nemesség izgatottan várja
a világ legszebb asszonyának tartott Sisi érkezését. Bay Middleton
kapitány, Anglia egyik legkiválóbb lovasa azonban nem osztozik az
általános lelkesedésben, és nem akar a császárné kísérője lenni.
Egészen más dolgokkal van elfoglalva: szeretné megkérni a Lennox-
örökösnő, a jelentéktelen külsejű Charlotte Baird kezét. A lányt hiába
figyelmeztetik a rokonai, hogy a jóképű és gáláns férfi valószínűleg
hozományvadász, már késő: Miss Baird fülig beleszeret Baybe, az
első olyan férfiba, aki a nőt látja meg benne, és nem a nagy vagyon
várományosát. Ám Middleton kapitányt a sors végül mégis a
császárné útjába sodorja, és a közös szenvedély – a vadászlovaglás
– egyre közelebb hozza egymáshoz a különböző társadalmi rétegből
származó Sisit és Bayt…

Vajon Bay valóban hozományvadász? Képes lesz-e feladni a még

38 évesen is elbűvölő Sisi kísérgetését, hogy beváltsa a Charlotte-
nak tett ígéretét? Szerencse vagy átok egy uralkodóné kegyeltjének
lenni?
A Sisi angol szerelme izgalmas olvasmány, amely betekintést enged
a 19. századi arisztokrácia világába. Az idősödő Erzsébet legendás
alakja olyan fényben tűnik most fel előttünk, amilyenben még nem
láthattuk. Vajon az angolok is azt a lenyűgöző és kedves császárnét
ismerték meg benne, mint mi, magyarok?
DAISY GOODWIN
Sisi
ANGOL SZERELME
Anyám, Jocasta Innes (1934-2013) emlékére
 ELSŐ RÉSZ

Királyi állatsereglet

1875. július

Most akkor Viktória királynő cica legyen vagy inkább tőkehal? –

gondolkozott el Charlotte. Az uralkodónő szinte áll nélküli arca a
megszólalásig olyan volt, mint az a hal az üveges tekintetével, bár
ez azt jelentené, hogy a Hercegnek kéne macskának lennie, mivel
Charlotte-nak más állata már nem maradt. Nehéz volt Albert
herceget, Viktória királynő férjét kandúrként elképzelni, de most,
hogy a felesége arcára ráillesztette a halat ábrázoló képet, meg
kellett állapítsa, hogy a királynő igenis a legnagyszerűbb tőkehal a
világon. Charlotte, miután minden egyes uralkodó arcképét egy-egy
állatfejre cserélte, kicsit hátrébb lépett, hogy megtekintse az
összképet. A walesi herceg közepesen jó tacskó lett, és Charlotte
úgy érezte, Alice hercegnő folyton gyászos arckifejezése is
megérdemelte, hogy borjút csináljon belőle. Belemártotta az ecsetet
a tintásüvegbe, és nekiállt, hogy az állatfejek kontúrjait kicsit
elmosva szépen beledolgozza őket a fénykép egészébe. Később
majd, attól függően, mikor tudja rávenni Fredet, hogy vigye őt haza a
bálból, lefényképezi az alkotását.
Charlotte nagyot sóhajtott, és bemerevedett ujjait egymásba
kulcsolva kinyújtóztatta őket a feje fölött. A nap már lement, és a
fehér homlokzatú házak sora mögül most meleg fénnyel öntötte el a
szobát.
Charlotte-nak most már meglesz a királyi állatkertje. Arra gondolt,
hogy Kevillben a szalon hátsó falán helyezi el a képet. Ha rendesen
be lesz keretezve, a figyelmetlen szemlélő számára nem lesz több,
mint egy újabb családi portré; csak azok fogják észrevenni, akik
közelebbről is megnézik, hogy a Királyi Családot frakkba és
krinolinba öltözött állatseregletté változtatta. Lehetséges persze,
hogy néhány karót nyeltebb vendég ezen megütközik majd, de mivel
a szalonban úgyis csak a látogatók ruhájának csipkeszegélyét
szokták behatóan tanulmányozni, Charlotte úgy vélte, nem nagyon
van mitől tartania. A lelepleződés halovány esélye talán elegendő
lesz ahhoz, hogy azokon a soha véget nem érő délutánokon a
hölgylátogatókkal való kötelező csevegést valahogy elviselje.
Charlotte abban különösen reménykedett, hogy a püspök felesége,
akinek folyton csöpögött az orrából valami, is észreveszi a
turpisságot, és úgy megsértődik, hogy soha többé nem jön
látogatóba.
Mikor eszébe jutott a püspök felesége, és az, hogy mindig úgy
beszél róla, mint egy „szerencsétlen, anyátlan lánykáról”, Charlotte
keze megcsúszott egy picit, és egy csepp tinta szoknyájának egyik
elefántcsont színű fodrára hullott. Igaz, nagyon picinyke csepp volt,
de a selyem annyira gyorsan magába szívta, hogy hamarosan folttá
terebélyesedett. Charlotte-ot nagyon bántotta az óvatlansága. A
tintafoltot ugyan alig lehetett észrevenni, de ő tudta, hogy a
nagynénje biztos azonnal kiszúrja, és eposzba illő tragédiát csinál
belőle. – Micsoda balszerencse! – kiált majd fel, és özvegyi főkötőjén
csak úgy lengedeznek a selyemszalagok. – Tönkrement az a
gyönyörű ruhád, és pont a Spencer-bál napján! – Charlotte
nagynénje, Adelaide semmit nem szeretett annyira, mint egy
elhanyagolható házi balesetből olyan nagy drámát csinálni, amit még
Szophoklész is megirigyelhetne. Kötelességének érzi majd, hogy
akivel csak találkozik, mindenkinek megmutassa a tintapecsétet, és
arra fogja őket buzdítani, hogy ők is ugyanúgy ájuldozzanak a sors
ezen tragikus fordulatán, mely tönkretette az unokahúga elegáns
ruháját. Charlotte a nagynénje megalázóan kínos, hisztérikus
ripacskodása nélkül is épp eléggé tartott az aznap este rá váró
mulatságtól.
Egy pillanatig gondolkozott, aztán felemelte a vízfestékes dobozt.
Talán van még benne egy kis porcelánfehér. Elővett egy tiszta
ecsetet, jól átitatta a festékkel, és elkezdte vele átfesteni a foltot.
Nem lett tökéletes, de a nagyját azért sikerült eltakarni, és Charlotte
úgy gondolta, kis szerencsével megúszhatja az estét, anélkül, hogy
a nagynénje észrevenné a turpisságot. Épp még egy réteget vitt fel a
foltra, mikor valaki hanyagul bekopogott az ajtón, majd a bátyja, Fred
sétált be a szobába katonai egyenruhájában.
– Elkészültél, Mitten? Adelaide néni nagyon nyugtalan a lovak
miatt, én pedig szeretnék korán odaérni az Operába.
Fred most észrevette, mit csinál Charlotte, és megtorpant. – Miért
fested be a ruhádat? – vigyorodott el. – Talán ez a legújabb divat,
hogy a lányok kézzel festik ki a báli ruhájukat?
– Ha ez volna a legújabb divat, én volnék az utolsó, aki tud róla,
ahogy ezt soha nem mulasztod el a tudomásomra hozni. Tinta
csöppent a ruhámra, és most eltakarom egy kis festékkel –
válaszolta, majd rámutatott a „bűnjelre”. – Tessék! Jobb, mint
újkorában.
– De mi a fenét műveltél itt a tintával a fehér báli ruhádban? Azt
hittem, a lányoknak sokkal jobb dolguk is van egy bál előtt. Például
megcsináltatják a frizurájukat, vagy kiválasztják, milyen ékszert
viseljenek.
– Ha jobban megvizsgálsz, Fred, láthatod, hogy a frizurám
tökéletes, ami meg az ékszereket illeti, Adelaide néni szerint egy
elsőbálozónak nem illik gyémántot viselnie, ezért Mama nyakláncát
ő vette fel. Arra gondoltam tehát, hogy hasznosan fogom tölteni az
időmet, míg ti készülődtök.
Fred odapillantott a munkaasztalra, ahol a Királyi Állatsereglet
hevert. Aztán közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse a
képet, majd csóválni kezdte a fejét.
– Micsoda egy különc vagy te, Mitten!
– Tetszik?
– Még hogy tetszik-e? Persze, hogy nem! Csak különleges, ennyi
az egész. Miért nem bírsz már valami normális elfoglaltságot találni?
Éneklés, zongorázás, varrogatás, ilyesmi. Fenemód fura egy
húszéves lánytól, hogy folyton fényképezőgéppel meg kemikáliákkal
bütyköl. Jobban kéne vigyáznod, nehogy megszóljanak. Augusta
nagyon aggódik érted. Azt mondja, ha összeházasodunk, az első
dolga az lesz, hogy téged komolyan bevezessen a társaságba. Úgy
gondolja, ha megfelelő kezekbe kerülsz, óriási sikered lesz.
 Charlotte elmosolyodott. – Milyen kedves tőle!
Fred gyanakvóan nézett Charlotte-ra, és kék szemei kissé
kidülledtek, mint mindig, ha mérges volt. – Augusta nagyon jót fog
tenni neked. Azt mondja, ha az ember megfelelően akar házasodni,
az pont olyan, mint egy hajót a kikötőbe vezetni, ahhoz pedig
erőskezű kormányosra van szükség.
Charlotte arra gondolt, bár nem mondta ki, hogy Lady Augusta
Crewe-nek kitűnő navigációs képességei dacára csak a negyedik
londoni szezonban sikerült kikötnie egy házassági ajánlatnál. Úgy
döntött hát, témát vált.
– Nagyon jól nézel ki ma este, Fred. Augusta bizonyára büszke
lesz rád.
Mivel ily módon elvonták a figyelmét, Fred kidüllesztette a
mellkasát, és kezével végigsimított katonakabátja
aranypaszomántján.
– Elmentem Bay Middleton szabójához. Ő rá esküszik, senki
máshoz nem hajlandó járni.
– Bay Middletonnak valóban kitűnő az ízlése.
– Ő a legjobban öltözött tiszt az egész Királyi Gárdában. Minden a
szabáson múlik. Nekem is háromszor kellett elmennem ezt a kabátot
átszabatni.
– Csak háromszor? Nekem bezzeg tízszer kellett mennem a
ruhám miatt, a te egyenruhád mégis sokkal jobban áll rajtad, és
egészében véve jóval elegánsabb.
– A te ruháddal sincs semmi baj, legalábbis nem volt, míg rá nem
öntötted azt a tintát. – Fred Charlotte vállára tette a kezét. – Ha
Augusta és én összeházasodunk, ő majd ellát tanácsokkal. Fogadni
mernék, hogy sokat tanulhatsz tőle. Mindig kifogástalanul öltözködik.
Charlotte úgy gondolta, annyit hallott már Augusta Crewe
kiválóságairól, hogy az egy egész életre elegendő lesz. Még akkor
is, ha leendő sógornője elbűvölő és nagylelkű lenne, Charlotte
mostanra valószínűleg már beleunt volna abba, hogy Fred folyton őt
emlegeti, de mivel véleménye szerint Augusta inkább mesterkélt és
számító nő volt, állandó „jelenléte” a társalgásban húg és báty között
kínos feszültséget teremtett.
Az ajtóból köhintés hallatszott. Penge, Adelaide néni inasa feddőn
nézett a két testvérre.
 – Asszonyom megkért, hogy emlékeztessem az úrfit és a
kisasszonyt: a kocsi már tizenöt perccel ezelőtt előállt.
Fred átment hivatalosba. – Gyere, Mitten, most már úgyse tehetsz
semmit a ruháddal. Hartopp kapitány biztos nem fogja észrevenni. –
Fred már a kanyargó lépcsőlejárat felénél tartott, mikor megfordult,
és visszanézett Charlotte-ra. – És ma este nem kell aggódnod a
táncrend miatt. Tudom, hogy Hartopp felkér az első kettőre, Augusta
pedig megígérte, hogy talál neked megfelelő fiatalembereket.
Charlotte nem szólt, de magában arra gondolt, semmire sem
vágyik annyira, mint hogy nem megfelelő fiatalemberekkel táncoljon.
Fred aggályoskodása ellenére ő egyáltalán nem izgult a leendő
táncpartnerek miatt: igaz, hogy még csak néhány bálon vett részt, de
eddig soha nem kellett petrezselymet árulnia. A megfelelő és a
kevésbé megfelelő fiatalemberek ugyanis hamar megtanulták, hogy
bár Charlotte nem tartozott a legelragadóbb ifjú hölgyek közé,
egyedüli örököseként a Lennox-vagyonnak, melyet huszonötödik
életéve betöltésekor fog megkapni, kétségkívül ő volt az egyik
leggazdagabb. Mialatt Skóciában nevelkedett, nem nagyon
foglalkozott a vagyonával, de amióta Londonba jöttek, Charlotte már
nem egyszer hallotta, amint társalkodás közben összesúgva
„Lennox örökösnője” néven emlegetik, vagy egy-egy új ismerőse
hangtalanul elsuttogja a hírt egy másiknak. Azt is észrevette, hogy
ezek a sustorgások aggodalommal töltik el Fredet. A pénz egyedül a
lányt illette meg – anyja, az előző Lennox örökösnő apjuk második
felesége volt –, de Fred pontosan annyira vigyázott Charlotte
vagyonára, mintha a sajátja volna. Az apjuk végrendeletének
értelmében Charlotte, míg el nem éri a felnőttkort, nem mehet
férjhez Fred beleegyezése nélkül, és Fred rendkívüli módon élvezte,
hogy addig a gyám szerepét játszhatja. A gárdában korábban volt
néhány fiatalember, akik a szabójára vagy a vörösborok terén
képviselt ízlésére vonatkozó megjegyzéseikkel kínos helyzetbe
hozták Fredet, de ezek a kellemetlen érzések mind megszűntek,
mivel mostantól ő volt a Lennox-vagyon őrzője és persze Lady
Augusta Crewe jegyese.
Éppen ezért Charlotte nem amiatt lépkedett a bátyja mögött olyan
óvatosan, sőt kissé vonakodva lefelé a kanyargó lépcsőfokokon,
mert attól tartott, a bálban nem kéri fel senki. Épp ellenkezőleg.
Valószínűleg ő volt az egyetlen lány Londonban, aki épp attól
rettegett, hogy folyton felkérik majd. Ha egy-egy tánc erejéig félre
kellene ülnie, az sokkal jobb volna, mint amikor valami rózsás arcú
másodszülött fiú forgatja ide-oda a bálteremben, valaki, aki mindent
megtesz a Lennox-örökség elnyerésének reményében. Vadászik a
kisasszony? Nem. Csönd. Bemutatták már az udvarban? Még nem.
Szünet. Szeret krokettezni? Charlotte ilyenkor néha előhozakodott
azzal, hogy fényképezni viszont szeret. Ettől persze az aktuális
Percy vagy Clarence kissé ijedt képet vágott, mintha a vizsgán olyan
kérdést kapott volna, amire nem készült fel. Aztán Algernon vagy
Ralph elmesélte neki, hogyan fényképeztette le magát, „csak a
mama kedvéért, tudja?”, és hogy milyen irtózatos sokáig tartott: – A
fotográfus fickó azt akarta, hogy tartsam egy helyben, mereven a
fejemet, különben életlen lesz a kép. – Na, és tetszett a
végeredmény? – kérdezte meg Charlotte az éppen szóban forgó
fiatalúrtól, mire az hirtelen elhallgatott; némelyik még el is pirult
egészen a barkójáig. Charlotte azonban az urak látható zavarának
dacára kitartott, és tovább faggatta őket, vajon a fotón úgy néztek-e
ki, ahogy azt előre elképzelték. Ezen a ponton a táncpartnerek
valami olyasmit mormogtak, hogy nem igazán törődnek a külső
megjelenésükkel, de úgy hiszik, a fotó egészen élethű volt. Az ilyen
párbeszédeket követően a táncpartnerek nem igazán ragaszkodtak
ahhoz, hogy újból felkérjék Charlotte-ot. Egyszer, mikor egy kicsikét
nagyobb képzelőerővel megáldott fiatalember megkérdezte
Charlotte-tól, lefényképezné-e, a lány némi tétovázás után azt
válaszolta, hogy attól tart, nem tetszene neki a végeredmény. A
fiatalember többet nem kérte fel.
A lépcső aljához érve Charlotte próbálta úgy tartani a legyezőjét
és a retiküljét, hogy azok eltakarják a tintafoltot a ruháján.
Igyekezete azonban feleslegesnek bizonyult, mivel Adelaide néni
túlságosan el volt foglalva a saját kinézetével, és rá se hederített az
unokahúgára. A néni az előtérben elhelyezett, karcsú, díszes tükör
előtt állt, és ide-oda billegette a fejét, annak megfelelően, ahogy a
nyakára simuló Lennox-gyémántok megcsillantak a fényben.
Adelaide későn ment férjhez, ráadásul egy kispénzű báróhoz, aki a
menyegző után hat hónappal meg is halt, így aztán nem igazán volt
alkalma gyémántot viselni, ezért most teljes mértékben ki akarta
élvezni a kölcsönékszerek adta lehetőségeket. Charlotte jól látta,
hogy a nagynénje, aki legalább negyvenéves lehetett, sokkal
izgatottabban várja a bált, mint ő maga.
– Milyen jól áll az a gyöngysor a ruhádhoz, kedvesem! Kitűnően
illik az alkalomhoz, és egyáltalán nem kérkedő. Nem szenvedhetem,
ha egy fiatal lány telipakolja magát ékszerekkel! Emlékszel, milyen
hivalkodó volt Selina Fortescue a Londonderry bálon? Szégyen,
hogy mennyire nem illettek az ékszerei a fiatalos arcszínéhez! –
Adelaide néni Charlotte-ra nézett, miközben ezeket mondta, de nem
sokáig tudott ellenállni meg-megcsillanó tükörképének, és újból
magát kezdte nézegetni.
Fred köhintett egyet. – Úgy veszem észre, kedves nagynéném,
hogy Ön viszont, Charlotte-tal ellentétben igencsak befedte magát
ékszerekkel. Kivételes élmény lehet a Lennox-nyakláncot viselni,
ugyebár, de a gyémántok valójában Charlotte tulajdonát képezik, és
tekintve, hogy én vagyok a gyámja, konzultálnia kellett volna velem
erről.
Charlotte látta, hogy a gyémántok alatt a nagynénje a dekoltázsáig
elpirul, ezért gyorsan közbeszólt.
– Jaj, Fred, ne légy már ilyen fontoskodó! Nevetségesnek
érezném, ha én viselném azt az ékszert. Túl felnőttes nekem,
Adelaide nénin viszont igazán előnyösen mutat. Nekem jobban esik,
ha ő viseli, mintha egy széfben van elzárva.
Adelaide néni hálásan nézett Charlotte-ra. Fred felvette a
kesztyűjét, és elkezdte ráhúzni az ujjaira, közben pedig minden
egyes ízületet jól megropogtatott.
– Nem hinném, hogy fontoskodás, ha kifejezem aggodalmamat
egy értékes ékszer miatt, mely egyetlen húgom kizárólagos
tulajdonát képezi. Te talán elfeledted, mit ígértem Apánknak, de én
nem. Minden, amit teszel, engem is minősít. És nem szeretném, ha
a jövendőbeli férjed azzal vádolna, hogy rosszul kezeltem a vagyoni
ügyeidet.
– Nincs szándékomban olyanhoz férjhez menni, aki sérelmezné,
ha kölcsönadok egy nyakláncot a családom egyik tagjának. Fel
szerettem volna ajánlani Augustának, hogy viselje az esküvőtökön,
de ha ennyire aggodalmaskodsz, akkor nem követem el ezt a hibát.
 Charlotte szándékainak megfelelően Fred erre azonnal
megenyhült.
– Augusta is tett már utalást a nyakláncra, és én természetesen
gondoskodni fogok róla, hogy nála a lehető legjobb kezekben
legyen, ahogy reményein szerint kedves nénémnél is így lesz. Most
pedig azt javaslom, induljunk el, mert még lemaradunk az első
felvonásról.
Charlotte magában elmosolyodott. Fred ugyanis nem amiatt
aggódott, hogy Adelaide néni viseli a Lennox-gyémántokat, hanem
amiatt, hogy Augusta ezt észre fogja venni a Spencer-bálon.
Márpedig Augusta nagyon szeretné a gyémántokat a saját
esküvőjére felvenni, és igencsak elkeserítené, ha a nyaklánc
káprázatosságát idejekorán elhomályosítaná az, hogy túl sokszor
lehet látni mindenféle nyilvános eseményen más nyakakon is az
övén kívül.
Miközben a bátyja besegítette a hintóba, Charlotte azon
merengett, vajon hogyan alkossa meg az esküvői portréjukat. Na
persze lesz egy hivatalos kép is, melyen a menyasszony csupa
fehérben, narancsvirággal a hajában, nem elég hosszú nyaka körül
az ő gyémánt nyakláncát viselve ül majd – azért fog ülni, mert
gyakorlatilag pont olyan magas, mint Fred, aki pedig mögötte fog
állni, feszes derékkal. A nem hivatalos képen viszont, gondolta
Charlotte, Augusta lapos orrával és egymástól messze ülő szemeivel
nagyszerű pekingi kacsa lehet, Fred pedig, mindig piros arcbőrével
és pelyhedző állával leginkább pulykaként képzelhető el. Persze ez
nem olyan kép lesz, melyet bárhová is ki fog tenni, még Kevill
legeldugottabb zugában sem merné kiakasztani, ám az különleges
megelégedettséggel töltené el, ha olykor-olykor rápillanthatna, mikor
az esküvő után Augusta majd „bevezeti őt” az úgynevezett
társaságba. Hacsak nem talál magának férjet még az esküvő
előkészületeinek időszakában, szembe kell néznie azzal, hogy a
friss házasokkal kell majd együtt élnie. A jelenlegi megállapodás
Lady Lisle-lal nagyszerűen megfelelt Frednek, amíg agglegény volt,
de házasemberként már természetszerűleg azt szeretné, ha
Charlotte vele és feleségével lakna együtt. Fred évi 1000 fontja arra
ugyan nem elegendő, hogy egy házat fenntartson belőle a
fővárosban, de Charlotte gyámjaként ő és Augusta könnyen
átvehetik Lady Lisle szerepét a Charles Streeten.
Valaki kopogott a hintó ablakán. Charlotte kinézett, és meglátta
Fred jóbarátja, a Csirke ragadványnévvel is „büszkélkedő” Hartopp
kapitány széles, körszakállal borított arcát. A férfi egyébként a
Lennox-vagyon elkötelezett hódolója volt. Fred nem bátorította
kifejezetten Hartopp kapitány közeledését, mivel abban
reménykedett, hogy húga nemesi ranghoz is juthat, vagy legalábbis
közeli rokoni viszonyba keveredhet egy régebbi földbirtokos
családdal, de mivel Hartopp vagyona majdnem akkora volt, mint
Charlotte-é, nem zárhatta ki őt a lehetséges kérők sorából.
– Miss Baird, annyira örülök, hogy elcsíptem magukat, mielőtt
elindulnak. Ezt ugyanis oda szerettem volna adni Önnek. Arra
gondoltam, talán szívesen viselné ma este.
Azzal átadott Charlotte-nak egy fehér rózsabimbókkal díszített
karkötőcsokrot, melyet Charlotte, legalábbis reményei szerint,
örömteli mosolygással viszonzott.
– Nagyon köszönöm, Hartopp kapitány. Milyen kedves Öntől, hogy
gondolt rám!
– Örömmel teszem, Miss Baird. – Hartopp kapitány ujjával
megérintve kalapja karimáját üdvözölte Fredet, majd meghajolt
Adelaide néni felé. – Jó estét, Lady Lisle. Micsoda fenséges
nyaklánc! Ezek netán a híres Lennox-gyémántok?
Adelaide néni kényszeredett mosolyt eresztett meg. – Igen,
valóban azok. Az én drága Charlotte-om volt olyan kedves, és
megengedte, hogy viseljem őket ma este. Remélem, nem hozok
rájuk szégyent.
Hartopp egy picivel több szünetet tartott a kelleténél, mielőtt újból
megszólalt volna. – Ebben a tekintetben ne legyenek kételyei, Lady
Lisle.
Charlotte persze látta, hogy Hartopp szeme hogy felcsillant, mikor
megpillantotta a nyakláncot, és arra gondolt, hogy még Freddel és
Augustával is jobb lenne együtt élni, mint minden áldott nap ezt a
mohó arcot bámulni a reggelizőasztalnál. Eddig nem volt a
birtokában egyetlen vízi emlősről készült fénykép sem, de abban
biztos volt, hogy ha lenne ilyenje, Hartopp kapitányból, szárnyasra
utaló beceneve dacára egészen ragyogó rozmár válna.
 Egy este az Operában

Az operaház teljesen megtelt. Ez volt Adelina Patti utolsó

fellépése Az alvajáróban, mielőtt visszatér New Yorkba. Minden
páholy tele volt, és minden ülést elfoglaltak a földszinttől kezdve
egészen a kakasülőig. Bay Middleton a második sorban foglalt
helyet a földszinten, olyan közel a színpadhoz, hogy jól láthatta az
énekesnő dekoltázsán átütő erek finom rajzolatát, és a kifestett
orcájáról lefutó izzadságcseppeket.
Bay Middleton érzékei azonban, bár tekintetét a színpadra
függesztette, a földszinti zártszék egyik páholyára koncentráltak.
Olyan erősen érezte Blanche jelenlétét, mintha ott ült volna
közvetlenül mellette; nem kellett hátrapillantania, mégis tudta, hogy a
hölgy vállai fedetlenek, és két kis szőke hajtincs rakoncátlankodik a
tarkóján. Szinte érezte a kölnivíz illatát, mellyel Blanche a homlokát
szokta felfrissíteni. Mégsem nézett oda. Tisztában volt ugyanis
azzal, már akkor, mikor az inggombjait és fehér nyakravalójának
széleit igazgatta, hogy hibát követ el, ha ma este idejön. Tudta
azonban, hogy másnap Blanche elutazik, és a közelében akart lenni,
úgy is, ha képtelen ránézni.
A zene tovább táplálta benne a melankóliát. Bay, a hallgatóság
nagy részével ellentétben ugyanis nem csak azért járt operába, hogy
mutogassa magát. Ő valóban értett a zene nyelvén. Néha a muzsika
hallatán is libabőrös lett a karja, épp úgy, mint mikor nyerésre állt
egy futamon, vagy mikor egy nő úgy nézett rá. Akkor is pontosan ez
történt, mikor először találkozott Blanche-sal. A nő vacsora alatt
odanyomta a lábát az övéhez, és Bay azonnal tudta, hogy ez nem
véletlen. Blanche a félig behunyt szemhéjai alól mosolyogva nézett
rá, és közben kivillantak apró, fehér fogai és rózsaszínű nyelve. És
ez csak az első ilyen pillanat volt. Az elmúlt évben rengetegszer
nézett rá pontosan ugyanígy különféle bálokon és vacsorákon.
Persze Bay életében már Blanche Hozier előtt is volt jó néhány nő,
de ő volt az első, aki miatt hajlandó volt elmulasztani az aznapi
„vadászatot”.
 Aznap délután azonban, mikor a tükör előtt állva igazgatta a
fürtjeit, melyek percekkel azelőtt bomlottak ki, Blanche nem
mosolygott. Bay, mint mindig, azon merengett, hogyan képes
Blanche ilyen gyorsan átváltozni abból a nőből, aki kézen fogva
vezeti őt a díványhoz, azzá a nővé, aki aztán ott áll a tükör előtt, és
gondosan ellenőrzi, hogy minden egyes hajfürtje a helyén van-e.
Blanche még mindig ki volt pirulva, de már újból a ház úrnőjeként és
a tábornok feleségeként állt ott. Elkapta Bay tekintetét a tükörben, és
kifejezéstelenül azt mondta: – Holnap Combe-ba utazom.
Bay nem szólt semmit, mivel érezte, hogy ez egyfajta
kinyilatkoztatás.
– A tábornok folyton ott van, és a csatornázási tervein dolgozik, és
mivel semmi esély nincs arra, hogy Londonba jöjjön, nekem kell
odamennem hozzá. – Blanche Bay felé fordult, és miközben fejét
kissé oldalra hajtva ránézett, egyik gyémánt fülbevalója megcsillant
a fényben szinte elvakítva férfit.
Bay néhány másodpercig fontolgatta, amit hallott. Egyetlen okot
tudott elképzelni, amiért Blanche a szezon vége előtt elhagyja
Londont. A tekintete a nő derekára siklott.
Pislogott egyet. – Biztos vagy benne?
Blanche felkapta az állát. – Egészen bizonyos.
Bay felállt, és odalépett Blanche-hoz, aki viszont két kezét maga
előtt összekulcsolva az útját állta. Bay megtorpant. – Gyermek? Ó,
Blanche, én annyira… – Blanche azonban félbeszakította, mintha
nem bírná elviselni a férfi hangjából kicsendülő érzelmeket.
– Combe gyönyörű ebben az évszakban. Isobel pedig megfázott,
és azt hiszem, a vidéki levegő jót tesz majd neki.
Blanche hangjából eltűnt az az enyhén rekedtes hangszín, melyet
Bay olyan vonzónak talált, és most Lady Blanche Hozier, az őrgróf
leánya, Combe úrnője szólt hozzá. Megpróbált felfedezni
valamicskét a nő egykori gyöngédségéből, de Blanche most olyan
kemény volt, mint a mögötte lévő tükör lapja. Bayt egyfelől
elszomorította a gondolat, hogy elveszíti Blanche-ot, másfelől
viszont bosszantotta, hogy ilyen kurtán-furcsán bocsátják el őt.
– Majd írsz nekem. – Ez ugyan nem kérdés akart lenni, Blanche
mégis a fejét rázta.
 – Nincs levelezés, legalábbis addig nem, amíg… Óvatosnak kell
lennem. Ha a gyermek fiú lesz… – Bay észrevette, hogy Blanche a
jegygyűrűjét forgatja az ujja körül.
– Hiányozni fogsz, Blanche – mondta, és kinyújtotta a kezét, hogy
megfogja Blanche-ét. A nő azonban úgy húzta el az övét, mintha
Bay keze égetne. Bay erre idegességében az öklével a másik
tenyerébe csapott.
– Miért nem mondtad el korábban? – És a dívány felé pillantott.
Blanche ránézett, és félig leeresztett szemhéjai meghazudtolták
hangjának elszántságát.
– Azt hiszem, jobb, ha most elmész, mielőtt a szolgák
visszatérnek. Már így is túl sokat láttak.
Bay nagyon szerette volna összekócolni Blanche haját, és
szerette volna lerántani róla a porcelánbabamaszkot, de inkább
leengedte a karját, és azt mondta: – Biztos vagy abban, hogy a
gyerek az enyém?
Ezúttal Blanche már egész testtel elfordult Baytől, és az ajtóra
mutatott. Bay felvette a kalapját és a kesztyűjét a székről, majd szó
nélkül távozott.
Most pedig, miközben Adelina Pattit hallgatta Amina szerepében,
amint Elvino iránti szerelméről énekel, érezte, hogy az arcát elönti a
vér, és egészen a füle hegyéig elpirul, ha arra az utolsó
megjegyzésére gondol. Fel szeretett volna nézni a páholyba, és
jelezni szerette volna Blanche-nak, hogy nem akarta őt megbántani,
de képtelen volt hátrafordulni. Tudta, hogy az egyetlen okos
megoldás az, ha Blanche visszatér vidékre, de nagyon bántotta az. a
mód, ahogyan a nő elküldte. Ha legalább lett volna az arcán
valamiféle sajnálkozás vagy gyöngédség. De a viszonyuk pontosan
olyan viharosan ért véget, mint amilyen viharosan kezdődött. Bay
gyanította, hogy nem ő Blanche első szeretője, bár ezzel
kapcsolatban a nő nagyon titoktartó volt. Bay azt is tudta, hogy a
házassága nem boldog. Voltak pillanatok, mikor úgy gondolta,
Blanche többet is szeretne, mint azokat a délutánokat a kék
szalonban, és ez egyfelől rettegéssel, másfelől viszont izgatottsággal
töltötte el. Aztán a pillanat elmúlt, és Bay nem érzett mást, csak
megkönnyebbülést. Ha megszöktetné Blanche Hoziert, az azt
jelentené, hogy ott kellene hagynia a sereget, sőt valószínűleg az
országot is. Egyszóval tudta, hogy sértettségre semmi oka, viszont…
egy gyerek! Eszébe jutott, hogy Blanche nem volt hajlandó a
szemébe nézni aznap délután – mintha már ki is radírozta volna őt
az életéből.
La Patti az ária végén lehajtotta a fejét, úgy várta a tapsot. A
színpadot hamarosan elborították a virágcsokrok, melyeket a
csodálok dobáltak be az énekesnőnek. Bay most a Blanche
páholyával ellentétes irányba nézett, és észrevette két barátját, Fred
Bairdet és Csirke Hartoppot, akik két hölgy társaságában ültek egy
páholyban. Az egyik hölgyben felismerte Fred nagynénjét, a fiatal
lányról pedig gyanította, hogy Fred húga lehet. Úgy gondolta, Lady
Lisle lehet a lány gardedámja, mivel az anyja évekkel azelőtt
meghalt. Felvette tehát operai látcsövét, hogy jobban szemügyre
vehesse a fiatal hölgyet, és persze tudatában volt annak is, hogy
Blanche esetleg figyeli őt. Nincs abban semmi rossz, gondolta Bay,
ha Blanche látja, hogy mások iránt is érdeklődik.
A Baird lány azonban visszahúzódott a páholy mélyébe, és az
arca árnyékba került. Bay mindössze egy női kesztyűt viselő kezet
látott, amint a páholy bársonyát ütögeti a legyezőjével. Még egy
percen át nézte a páholyt a távcsövön át, hátha elkapja a lány arcát
is egy pillanatra, de az nem mutatkozott. Mintha kifejezetten bujkált
volna a pillantása elől.
A szünetben úgy döntött, elmegy; úgy gondolta, benéz a klubjába,
és megiszik egy brandyt. Elképzelte, amint Blanche már csak a hűlt
helyét látja a nézőtéren. Amint azonban kiért a folyosóra, egy kéz
nehezedett a vállára.
– Middleton, mit csinál maga itt? – Csirke Hartopp nézett le rá,
vigyorogva. Hartopp divatos arisztokrata szakálla majdnem az egész
arcát beborította, amennyi csupasz bőr meg kilátszott alóla, az
kivörösödött a melegtől. – Azt hittem, egy páholyban fog csücsülni,
öregem, és nem lent, a pórnép között! Persze észrevettem, hogy
egy bizonyos hölgy ott ül velünk szemben. – És Csirke kacsintás
gyanánt egyik szemét lehunyta.
Bay gyorsan így felelt: – Gondoltam, változatosság gyanánt
hallgatok egy kis muzsikát. Ez La Patti utolsó előadása, mielőtt
visszatér Amerikába.
 – Maga meg az opera, jó vicc, mi? – És Csirke jót nevetett a saját
poénján. Bay már majdnem otthagyta, hadd hahotázzon
egymagában, mikor meglátta, hogy Fred Baird közeledik feléjük.
– Middleton, édes öregem, akkor mégis Önt láttam lent a
földszinten. Feljönne egy kicsit a páholyunkba, hogy bemutassam a
húgomnak?
Bay először vissza akarta utasítani az ajánlatot, de aztán eszébe
jutott, hogy Bairdék páholyára tökéletes rálátás nyílik abból a
páholyból, ahol Blanche és a kísérői ülnek. Követte hát Fredet és
Hartoppot a bíbor tapétás folyosókon át a páholyhoz.
– Adelaide néném Middleton kapitányt már természetesen ismeri,
de hadd mutassam be a húgomat, Charlotte-ot.
Bay mély meghajlással üdvözölte Lady Lisle-t, majd Charlotte
Baird felé fordult, aki alacsony volt, és sötétebb bőrű, tökéletes
ellentéte a bátyjának, aki viszont magas növésű és pirospozsgás.
Charlotte Bay felé nyújtotta a kezét, és mikor Bay ajkai súrolták
Charlotte kézcsontjait a kesztyűjén át, a férfi érezte, hogy a lány
keze megremeg.
– Hogy tetszik Önnek az opera, Miss Baird? La Patti nagy
veszteség lesz az itteni társaságnak, ha visszatér New Yorkba. –
Bay a nézőtérnek háttal állt, és enyhén balra fordult, hogy egy
esetleges megfigyelő jól lássa, amint egy fiatal hölggyel beszélget.
Charlotte Baird felnézett rá. Bay nem volt olyan magas, mint Hartopp
vagy Baird, de azért Charlotte-nak így is fel kellett emelnie a fejét, ha
a szemébe akart nézni.
– Nem nagyon volt alkalmam megítélni a zenét, Middleton
kapitány, mivel a bátyám és Hartopp kapitány lélegzetvételnyi
szünetet sem tartottak, amióta megérkeztünk. – Azzal Charlotte
szája ferde mosolyra húzódott. – Ön talán meg tudja őket győzni,
hogy maradjanak csendben. Szeretném hallani is az operát, nem
csak látni. – Bay észrevette, hogy Charlotte orra körül halvány
szeplőcskék vannak.
– Megteszem, amit csak tudok, Miss Baird, de véleményem
szerint még a canterburyi érsek sem tudná Csirke Hartoppot
elhallgattatni.
Charlotte ránézett Bay Middletonra, és a férfi most megfigyelhette,
hogy a lány arcán a szeme a legfigyelemreméltóbb: hatalmas
szemei voltak, nagyon hosszú, fekete pillákkal. A szemének színét a
páholy félhomályában nem tudta kivenni. Charlotte továbbra is állta
a férfi tekintetét.
– De Ön, Middleton kapitány, szereti a zenét, ugye? Ez lehet az
oka annak, hogy a földszinten ül, igaz?
Most megint előtűnt Charlotte arcán a ferde, hamiskás mosoly.
Bay rádöbbent, hogy a lány már korábban észrevette őt. Ismét az
jutott az eszébe, hogy mennyire különbözik a bátyjától. Fred
szeretnivaló bolond, aki mindaddig boldog, amíg előtérben lehet. Ez
a lány azonban a belső oldalról közelít, a vakfolt felől.
– Szeretek felnézni az énekesekre, Miss Baird. A dolgok kellős
közepén szeretem érezni magam.
– De hiszen én is ezt szeretném, és látja, mégis olyanokkal
vagyok körülvéve, akik elterelik a figyelmemet. – Charlotte a kezével
a két fiatalember felé mutatott, akik a nagynénjével beszélgettek, és
megvonta vállát. Megszólalt a szünet végét jelző csengő.
– Örömömre szolgál, hogy találkoztunk, Miss Baird. – Bay Fred
Baird és Csirke Hartopp irányába nézett, és azt mondta: – Remélem,
lehetővé válik, hogy az opera hátralévő részét nyugodtan
élvezhesse.
– Én is remélem. De Middleton kapitány, nem kíván már
visszatérni a helyére? Van itt egy kék ruhás hölgy, aki végig magát
nézte, mialatt beszélgettünk; úgy néz ki, mintha mondani szeretne
magának valamit. Nem akar megfordulni, hogy megtudja, mit
szeretne mondani? – Charlotte Baird halkan beszélt, de a hangjában
mégis volt valami élesség. Bay nem fordult hátra, hanem megindult
a páholy ajtaja felé.
– Nem hinném, hogy bármi fontosabb lehetne, mint a második
felvonás, Miss Baird. – Bay bólintott a többiek felé, aztán elhagyta a
páholyt. Saját legnagyobb meglepetésére visszatért földszinti
helyére, annak tudatában, hogy most már két oldalról is figyelik.
Némi megelégedéssel gondolt arra, hogy Blanche az operaház
másik oldaláról végig szemmel követte a beszélgetését Miss
Bairddel.
A második felvonás nem volt annyira jó, mint az első; a zene nem
volt képes elvonni a figyelmét kavargó gondolatairól. Amint ott izgett-
mozgott a székben, egyszer csak megcsapta a gomblyukába tűzött
gardénia finom illata. A virág abból a csokorkarkötőből származott,
melyet Blanche számára rendelt, hogy az Operában azt viselje. Úgy
volt, hogy aznap délután magával viszi, de a csokorkarkötő túl későn
érkezett meg. Mikor visszatért az otthonába, a csokor ott feküdt a
hallban egy asztalon, némán emlékeztetve őt arra – mintha erre
ugyan szüksége lett volna –, hogy mi minden megváltozott az elmúlt
pár órában. Első gondolata az volt, hogy kihajítja a csokrot, vagyis
inkább az, hogy sarkával széttapossa a viaszos, fehér szirmokat és
a sötétzöld, fényes leveleket, de mikor a pusztítás szándékával
felemelte a virágokat, az illatuk teljesen rabul ejtette az érzékeit. A
nehéz, édeskés illat a Blanche-sal töltött délutánokra emlékeztette
abban a bizonyos kék szalonban. Eszébe jutottak a porszemcsékkel
tarkított fénypászmák, melyek flitterként hullottak Blanche csupasz
nyakára. A gardénia épp olyan átható volt, mint Blanche maga, a
szirmok viaszos simasága épp olyan tömör-tömött, mint Blanche
fehér bőre a válla körül. Bay nem bírt ellenállni a késztetésnek, hogy
kivegyen egy virágos kis ágacskát és a gomblyukába tűzze. Ám
most, mikor megérintette a húsos, fehér szirmokat, arra gondolt,
hogy sohasem látta Blanche-ot teljesen mezítelenül, és már soha
nem is fogja. Ebbe a gondolatba beleborzongott, és szétmorzsolta a
virágot az ujjai között.
Még mindig szándékában állt elmenni a klubjába, de mikor távozni
készült az operából, látta, hogy Fred Baird besegíti a húgát és a
nagynénjét a hintóba. Biztosan a Spencer-bálra mennek.
Természetesen ő is kapott meghívót, mivel Spencer szárnysegédje
volt Írországban, de úgy döntött, nem megy el. Nem volt oda a
bálokért; akkora volt a lárma, hogy soha nem hallotta, mit mondanak
a lányok azon a vékonyka kis hangjukon. Nem mintha ez sokat
számított volna. Ezek az ismerkedős beszélgetések mind
ugyanolyanok voltak: A keringőt vagy a polkát szereti inkább? A
lovas akadályversenyek nem szörnyen veszélyesek? Volt valaha
Svájcban nyáron? Épp a Strand sarkán álldogált, mikor a Baird hintó
elhaladt mellette, és az ablakon keresztül meglátta Charlotte picike
arcát, amint őt nézi. Bay megérintette a kalapját, Charlotte pedig
viszonzásképp felemelte a kezét, de Bay legnagyobb meglepetésére
nem mosolygott.
 Bay egy pillanatig habozott, mielőtt északnak vette volna az irányt,
a Spencer-ház felé. Blanche ugyan ott lesz, de ott lesz a kis
Charlotte Baird is. És bizonyára hálás lesz, ha Csirke Hartoppon
kívül mással is táncolhat. Bay tudta, hogy Hartopp komolyan udvarol
a lánynak – persze, mert örökösnő volt, és mint minden gazdag
ember, Hartopp is még gazdagabb akart lenni. Ám most, hogy
megismerte Charlotte-ot, már egyáltalán nem tetszett neki, hogy
Hartopp el akarja venni. Egy olyan lány, aki azért megy operába,
mert zenét akar hallgatni, nem lesz jó társa a botfülű Hartoppnak.
Bay körülnézett, hátha meglát egy szabad kocsit, de aztán úgy
döntött, gyalog megy. Kellemes este volt, és senkit nem sért meg
azzal, ha későn ér oda. Blanche talán egyfolytában az ajtót fogja
bámulni, arra várva, vajon feltűnik-e.

A Spencer-bál

A bálon a hangulat a tetőfokára hágott. Ez volt az a pillanat, mikor

a nők már alaposan kipirultak a sok táncolástól, de a frizurájuk még
nem kezdett el teljesen szétesni – azaz a gondosan bebodorított
fürtök nem kezdtek kisimulni a nagy melegtől. Azok a vendégek, akik
késleltették érkezésüket, hogy úgy tűnjön, mintha a bál előtt
valamelyik előkelő házban vacsoráztak volna, most már lassan meg
mertek jelenni. A szuezi törvényjavaslat vitája lezárult, és a
bálteremben sok volt a parlamenti képviselő és a miniszter. Ez volt
ugyanis a szezon utolsó nagy eseménye, mielőtt mindenki eltűnik
nyárra vidékre, ezért valami különös feszültség lengte körül a
bálozókat, mivel a vendégek mind igyekeztek megragadni az
alkalmat, hogy megszerezzék, amire vágynak: előléptetés,
összeköttetések, férj, szerető, hitel, vagy csak egy sikamlós pletyka.
Senki nem akart lemaradni a bálról; ez volt az utolsó lehetőség arra,
hogy kellő reménység- és intrikabuborékot gyűjtsenek az egyhangú
nyári hónapok elviseléséhez, míg az előkelő társaság megint össze
nem gyűlik ősszel.
 Ahogy Bay Middleton felfelé haladt a dupla lépcsősoron, látta,
hogy Spencer gróf, azaz a Vörös Gróf, ahogy mindenki ismerte, még
mindig ott áll az ajtóban, és fogadja a vendégeket. Utoljára
Dublinban, a kormányzói rezidencián látta frakkban Spencert. Ott ő
képviselte a Királynőt, és hatalmas termetével és aranyba hajló, rőt
szakállával nagyszerűen meg is felelt ennek a szerepnek. Most
azonban fordultak a politikai szelek, és Disraeli alatt a Whig pártot
kiszorították a Toryk, következésképp Spencer is kissé
haloványabbnak tűnt. Ő a vadászatok királya volt, nem a csillároké.
Voltak azonban lányai, akiket mutogatnia kellett, valamint egy párt is
állt a háta mögött, ezért aztán nem tehetett mást, muszáj volt
mutatkoznia. Mégis úgy ácsorgott ott a nagy vidámság peremén,
mint aki bármelyik pillanatban képes otthagyni az egészet valami
ígéretesebbért.
Spencer most észrevette Bayt a lépcső alján, és mielőtt még az
inas bejelenthette volna, máris megszólította.
– Middleton, drága barátom! Hihetetlenül örülök, hogy itt
üdvözölhetem! – Azzal hatalmas, szeplős mancsával jól
megszorította Bay kezét.
– Ez nem Dublin, mi? – Spencer halványkék szeme elhomályosult.
– Na, de azért ma is van egy királyi vendégünk: méghozzá nem
más, mint Nápoly királynéja, akarom mondani, az egykori királynéja.
Rettentő előkelő, mint az összes trónfosztott uralkodó, ugyanakkor
nagyon eleven. – Spencer Bay felé bökött húsos ujjával, majd
folytatta: – Ugye, számíthatok arra, hogy elszórakoztatja?
Tökéletesen beszél angolul, de ahogy sóhajtozik, az velejéig idegen.
Azt hiszem, a király egyáltalán nincs az ínyére. Nincs kétségem
afelől, hogy Ön képes lesz mosolyt csalni azokra a csinos kis
ajkakra.
Bay elmosolyodott. – Nem hinném, Uram, hogy egy királynénak túl
sok ideje volna egy szerény lovaskapitányra, de természetesen most
is a szolgálatára állok, ahogy mindig.
Spencer elnevette magát, és Bay vállára tette a kezét.
– Szép idők voltak azok ott, Írországban, ugye, Middleton? Az
egész világon ott lehet a legjobban vadászni. Persze, ki tudja?
Disraeli sem lehet örökké hatalmon, és akkor majd visszatérünk, és
bosszút állunk.
 Azzal beterelte Bayt a bálterembe, ahol a zenekar épp egy polkát
játszott.
– Ott van Mária királyné, Gaeta hőse. Azt mondják, átvette a
helyőrség parancsnokságát, és harcolt Garibaldi és a Risorgimento
ellen, mialatt a férje, a törpe termetű király elbújt, és bezárkózott a
hálószobájába. – Spencer egy magas, fehérbe öltözött, sötét hajú
nőre mutatott, akit egyenruhás férfiak vettek körül.
– Úgy tűnik, még mindig tud parancsolni a seregeinek. – Bay úgy
érezte, a királyné úgy áll ott, mint aki épp egy portré számára pózol:
karjait tökéletes ovális alakban tartotta, és fejét kissé oldalra
billentette, hogy mindenki megcsodálhassa tiszta arcélét és
nyakának hosszú ívét. Vékonyka tiarát viselt, mely ragyogóan
csillogott sötét haján.
– Ő legalább hitelesen játssza a szerepét – mondta Spencer. –
Nem úgy, mint a Windsori Özvegy. Ráadásul lovagol is. Tavaly
kilovagolt a Pytchley rókavadászatra, és végig tartotta az iramot.
Úgy hiszem, egy nap a Pytchley vadászaton bárkit kárpótol a
királysága elveszítéséért, nemde? – Bay azonban most már nem a
hódolók seregétől körülvett királynét nézte. Meglátta ugyanis
Blanche szőke fejét, és önkéntelenül is azt bámulta, ahogy ide-oda
jár a táncparketten. Spencer is követte a tekintetével, aztán halk,
rosszalló hangot hallatott.
– Azt hiszem, nem figyel rám, Middleton. Mindazonáltal békén
hagyom, csinálja csak, ami jólesik, még ha semmi jó nem is jön ki
belőle. Ideje lenne megházasodnia. Egy magának való feleség
mindent megváltoztatna. – A gróf megindult a nagyebédlő irányába,
és otthagyta Bayt, aki még mindig Blanche-ot figyelte, amint
körbetáncolja a termet. Bayt elkeserítette, hogy Blanche aznap este
milyen kecsesen táncol. Időről időre a közelébe került a parketten,
és Bay tudta, Blanche-nak elég volna kicsit elfordítania a fejét, máris
észrevenné őt. Ott állt, képtelen volt mozdulni, és mikor már épp
szemtől szembe kerültek volna egymással, bal felől észrevett egy
fehér villanást, és odafordította a fejét. Charlotte Baird volt az – a
továbbra is alacsony és barna bőrű Charlotte, akinek azonban Bay
most nagyon megörült.
Rávette magát, hogy teljes testtel felé forduljon. Charlotte a
nagynénje és egy másik hölgy mellett állt, akiben Bay felismerte
Augusta Crewe-et, Fred menyasszonyát. Charlotte a két másik nő
mellett állva még alacsonyabbnak tűnt. Middleton feléjük bólintott,
aztán odasétált Charlotte mellé.
– Remélem, most jól hallja a zenét, Miss Baird.
Charlotte bólintott. Bay úgy érezte, itt, a bálteremben, ebben a
csillogó, hatalmas térben kevésbé magabiztos, mint a Covent
Garden-beli páholy félhomályában.
– Igen, de ez a zene nem arra való, hogy hallgassák. – És megint
féloldalasan elmosolyodott. Bay észrevette, hogy ujjaival dobol a
legyezőjén.
Meghajolt, és felkérte Charlotte-ot táncolni. Még mielőtt azonban
Charlotte válaszolhatott volna, Augusta közbeszólt: – Ó, milyen kár,
de elkésett, Middleton kapitány! Miss Bairdnek már minden táncra
van partnere. Így van, Charlotte? – És Augusta homokszínű pilláival
Bayre pislogott.
Charlotte elnevette magát. – De Augusta, muszáj helyet adnom
Middleton kapitánynak. Nem vetted észre, milyen nagyszerűen néz
ki Fred ma este? És ez mind Middleton kapitány érdeme, aki elküldte
őt a saját szabójához. Úgy hiszem, ki kell fejeznünk valahogy a
hálánkat, nem gondolod?
Augusta szipogott egyet. – Nem mondhatnám, hogy bármit is
észrevettem volna. Fred mindig kitűnően öltözködik.
– Jaj, csak túlságosan lojális vagy hozzá! Middleton kapitány, az
Öné lehet a következő tánc, Augusta, te pedig leszel szíves
kimenteni engem Hartopp kapitánynál.
A zenekar belekezdett egy keringőbe. Bay a kezét nyújtotta
Charlotte-nak. Meglepetten konstatálta, milyen alacsony és könnyű
ez a lány. Alig ért a válláig, nem úgy, mint Blanche, aki mindig egy
vonalban volt vele. Charlotte eleinte túlságosan a lépéseire
koncentrált, és nem nézett rá. Bay látta, hogy igyekezetében
összeharapja az ajkát. Kicsit jobban megszorította hát a derekát, és
Charlotte végül ráemelte a tekintetét, majd azt mondta: – Ön nagyon
jó táncos.
– Sokat gyakoroltam. Írországban nem volt mit csinálni, csak
vadásztunk meg partikra jártunk.
– De Hartopp kapitány is ott volt Önnel Írországban, vagy nem? Ő
mégse táncol olyan jól, mint Ön.
 Bay elmosolyodott. – Igaz, Csirkét senki nem nevezheti jó
táncosnak. Viszont jól lovagol.
– Miért nevezik őt Csirkének, Middleton kapitány? Már kérdeztem
Fredet, de nem mondja el.
– Ha a bátyja nem mondja el Önnek, akkor aligha várhatja el
tőlem, hogy én megtegyem, Miss Baird. – Bay látta, hogy erre
Charlotte összevonja a szemöldökét. – Ne legyen rám dühös. Elég
szomorú a történet, és túlságosan kedvelem Csirkét ahhoz, hogy
elmeséljem Önnek.
– De a táncpartnerét azért nyugodtan elrabolja, nem?
Bay meglepetten nézett le Charlotte-ra. Nem számított arra, hogy
Fred húgában ennyi fifika van.
– Ó, de hát ez az Ön döntése volt, nem az enyém. Mivel elfogadta
a felkérést, már aligha hagyhattam cserben.
– Milyen lovagias, Middleton kapitány! – Charlotte hosszú
szempilláin át felnézett Bayre, és a férfi úgy látta, hogy a szeme
szürke, épp az a kékesszürke fajta, amilyen az a kékesderes ló, amit
előző nyáron lovagolt meg Írországban. Nem volt szép lány, de Bay
úgy érezte, szereti ezt az arcot nézni.
– Hát, kitaláltam, hogy nem szeretne egész este Csirkével
táncolni!
– Ön talán gondolatolvasó is, Middleton kapitány, amellett, hogy a
Gárda legjobban öltözött tisztje?
Bay elnevette magát. – És milyen alapon nevez engem így? Talán
járatos a Gárdában viselt egyenruhák terén, Miss Baird?
– Én egyáltalán nem, a bátyám viszont igen. Fred nem dicsér túl
gyakran másokat, ezért hajlamos vagyok elhinni neki, ha mégis ezt
teszi. Így aztán nagyon sajnálom, hogy ma este nem egyenruhában
jött, mert akkor megcsodálhatnám, hogy fest a tökéletesség maga.
– Ó, nem hinném, hogy itt hiány lenne egyenruhákból. – Bay
hangjában volt valami elutasító. Úgy érezte, van valami hivalkodó
abban, ha valaki minden társadalmi eseményen egyenruhát visel.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy az ön frakkjáról meg lehetne
mintázni a megtestesült jó ízlést, Middleton kapitány!
Bay önkéntelenül is vetett egy pillantást minden hiba nélkül való
frakkjára és szurokfekete inggombjaira. Charlotte elmosolyodott,
mire Bay összeszedte magát. – Ön most gúnyolódik velem, de én
nem szégyellem, mekkora gondot fordítok arra, hogy a ruháim
tökéletesen rám legyenek szabva.
– Írigylem a részletek iránt tanúsított figyelméért. Fred állandóan
szapul engem, amiért nem mutatok kellő érdeklődést a ruhák iránt.
Azt szerelné, ha én is annyira hódolnék a divatnak, mint Augusta.
Én azonban rettentő unalmasnak találom a ruhakészítéssel járó
fáradalmakat. El tudok képzelni sokkal jobb foglalatosságot is, mint
hogy mozdulatlanul tűrjem, amint gombostűket szúrnak belém.
– És mivel szeret inkább foglalkozni, Miss Baird?
Charlotte nem felelt azonnal, és egy teljes kört megtettek a
táncparketten, mire habozva bár, de válaszolt. – Szeretek
fényképeket készíteni.
Bay nem tudta leplezni meglepettségét. Hogy lehet ez az érdekes
lány a jó öreg konformista Fred rokona? – Valóban? És mégis miket
szokott lefényképezni?
– Ó, mindenfélét: tájakat, arcokat, állatokat – bármit, amiről úgy
gondolom, jól mutat majd a képen.
– Fényképezett már lovat?
– Még nem. Van konkrét javaslata?
– Nagyon szeretném, ha Tipsy, a vadászlovam meg lenne
örökítve. Igazán gyönyörű kanca.
– Ló és lovasa érdekes lehetne egy fényképen. Csináltatott már
valaha magáról fényképet, Middleton kapitány?
– Soha.
– Még soha nem kérték meg, hogy álljon modellt? Ez meglep.
Bay már éppen válaszolt volna, mikor Blanche aranyszőke feje és
hamvas fehér arca pár centire tőle bukkant fel. Egy pillanatra
elveszítette az egyensúlyát, aztán vadul kilépett, mire egy
szisszenés és egy halk, szakadásra emlékeztető hang hallatszott.
– Miss Baird, annyira sajnálom! Mit műveltem? – Bay lenézett, és
látta, hogy lábával a lány egyik szoknyafodrára taposott, és a fehér
selyem egy helyütt elszakadt.
Egy pillanatra azt hitte, hogy Charlotte mindjárt sírva fakad, de a
lány csak a fejét csóválta, és azt mondta: – Nem számít, de azt
hiszem, fel kell varratnom.
Kivonultak a táncparkettről, és az egyik sarokban kerestek egy
ülőalkalmatosságot. Middleton ezután szólt az inasnak, hogy
kerítsen gyorsan egy szolgálót, és tűt meg cérnát.
– Kivéve, ha inkább félrevonulna egy zártabb helyre, például a
ruhatárba.
Charlotte oldalról nézett fel Bayre. – Ó, nem, inkább itt maradok,
és megpróbálom kitalálni, egy ilyen nagyszerű táncos vajon mitől
veszíthette el az egyensúlyát.
Bay tett egy cikornyás, udvariaskodó mozdulatot a kezével. – Ön
bárkit képes kibillenteni az egyensúlyából, Miss Baird.
Charlotte nem felelt azonnal, hanem átgondolta a férfi válaszát,
majd ezt mondta: – Nem hinném, hogy ez volt az ok, Middleton
kapitány.
Bay már épp készült visszavágni, mikor megérkezett a szolgáló,
hogy összevarrja a ruhán a szakadást. Bay úgy állt meg Charlotte
előtt, hogy eltakarja őt a bálozók szeme elől. Mikor a szolgálólány
befejezte a varrást, és a ruha újból egyben volt, Bay megszólalt: –
Gondolom, nem akar velem még egyszer táncolni, de azért
vacsorázni elkísérhetem?
Charlotte megrázta a fejét. – Már elígérkeztem Hartopp
kapitánynak. Nem hagyhatom megint cserben.
– Ó, milyen bosszantó! Akkor legalább hadd kísérjem vissza Lady
Lisle-hoz.
Azzal Bay Charlotte felé tartotta a karját, de a lány kissé habozott,
majd levett egy virágot a karkötőcsokráról. Picike fehér rózsabimbó
volt, melynek szorosan egybefonódó szirmai enyhén rózsaszínbe
hajlottak.
– Elveszítette a gombjába való virágot, Middleton kapitány.
Elfogadja ezt helyette?
Bay elvette a virágot Charlotte kinyújtott tenyeréből, és feltette a
hajtókájára. Kisebb volt, mint a gardénia, és Bay nem érzett belőle
semmiféle illatot áradni.
– Ez nagyon kedves Öntől, Miss Baird.
– Aligha, épp csak észreveszek bizonyos dolgokat.
– Fényképezőgép nélkül is?
Charlotte elmosolyodott. – Ha az ember egyszer megtanulja a
dolgokat helyesen nézni, többé nem bírja abbahagyni.
– Na, most már egész nyugtalan lettem attól, hogy
megcsináltassam Önnel a portrémat.
 – Én csak azt látom, ami amúgy is ott van, Middleton kapitány.
Bay már épp megkérdezte volna, mit is lát Charlotte, de akkor
észrevette, hogy a táncparketten át Csirke Hartopp közeledik feléjük.
– Hát itt van, Miss Baird! Azért jöttem, hogy megmentsem Önt
Middletontól. Remélem, nem felejtette el az ígéretét, miszerint a
vacsorához kísérhetem.
– Természetesen nem, Hartopp kapitány. Már épp indulni
készültem.
– Az én hibám, Csirke. Miss Baird volt olyan szíves, és ellátott
engem egy új gomblyukba való virággal.
Hartopp ránézett a Bay hajtókáján virító fehér rózsabimbóra, és
elvörösödött. Bay rádöbbent, hogy ezek szerint megsértette a
kapitányt. Charlotte zavart arcot vágott, aztán belekarolt Hartoppba.
– Remélem, nem bánja. Middleton kapitánynak szüksége volt egy
új virágra, és annyi virág van abban a gyönyörű csokorkarkötőben,
amit Öntől kaptam, hogy gondoltam, egyet nélkülözhetek…
– Persze, hogy nem bánom – felelte Hartopp, pedig láthatólag
nagyon is bánta.
Bay tudta, hogy elég aljas dolog a részéről, ha élvezi Hartopp
bosszankodását, de képtelen volt megállni, hogy így tegye. Hartopp
és Fred Baird ugyanis soha nem titkolták, mennyire csodálkoznak
azon, hogy Middleton, alacsonyabb származása és jóval kisebb
vagyona dacára nemcsak sokkal jobb lovas náluk, hanem sokkal
népszerűbb is a nők körében.
Ám bármennyire volt Csirke bosszankodása élvezetes, Baynek az
még jobban esett, hogy a kis Charlotte Baird mindenféle
aggályoskodás nélkül megajándékozta őt azzal a virággal. Ezek
szerint megkedvelte őt, és bár Bay hozzá volt szokva ahhoz, hogy a
nők általában kedvelik, az szokatlan örömmel töltötte el, hogy ennek
a különös lánynak is belopta magát a szívébe. Nem az a fajta lány
volt ugyanis, Bay úgy sejtette, akinek könnyen a kedvében lehet
járni.
A zenekar most egy olyan dallamot kezdett játszani, melyre
egyszer együtt táncoltak Blanche-sal. Nem táncoltak túl gyakran,
mert Blanche nagyon vigyázott a jó hírére, ezért aztán Bay minden
egyes táncra külön emlékezett. Ezt a bizonyos polkát a Londonderry
bálon játszották. Épp előtte lettek szeretők, és volt valami kábító
abban, hogy Bay nyilvánosan is a karjában tarthatta a kedvesét.
Blanche alig nézett rá, de Bay látta, hogy az ütőere hevesen ver a
nyakán. Bay azon kapta magát, hogy a táncosokat fürkészi a
parketten, hátha Blanche is visszaemlékszik arra a bizonyos estére,
de a pörgő-forgó táncolok között nem látott egyetlen szőke fejet
sem. Blanche bizonyára vacsorázik, vagy már hazament. Bay
csodálkozott azon, hogy nem vette észre az asszony távozását.
Ránézett a zsebórájára; már majdnem éjfél volt. Sokkal későbbre
járt, mint gondolta. Volt mi elvonja a figyelmét.
Valaki köhintett a háta mögött. Megfordult, és egy elegáns
egyenruhába öltözött férfit látott maga előtt, akit nem ismert.
– Middleton kapitány? – A férfi akcentussal beszélt, francia vagy
olasz lehetett.
Bay bólintott.
– A nevem Cagliari gróf. Őfelsége, a nápolyi királyné kamarása
vagyok. – És Cagliari abba az irányba nézett, ahol a királyné ült.
Bay meghajolt. Cagliari magas volt és szőke, mellét teljesen
befedték az érmek és a kitüntetések.
– Szolgálatára, uram.
– Azt hiszem, talán tudja, hogy Őfelsége ezen a télen részt vesz a
Pytchley vadászaton.
Bay bólintott. – Hallottam róla, hogy kitűnő lovas.
– Igen, valóban ez az igazság. Őfelsége semmitől sem fél. Ám
mégiscsak királyné, és van egy olyan érzésünk, hogy szüksége
lenne kísérőre. Végtére is a néppel fog érintkezni.
Bay elmosolyodott. – Nem hinném, hogy a Pytchley vadászat
résztvevői saját magukat „népnek” neveznék.
Cagliari bocsánatkérőleg feltartotta a karját.
– Bocsásson meg, uram, tisztában vagyok azzal, hogy a Pytchley
vadászaton nagyon előkelő társaság gyűlik össze. Azonban, ahogy
itt mondani szokás, pontosan ez ad némi kételyre okot. A királyné
ugyanis, amint bizonyára tudja, kegyetlenül kiűzetett abból az
országból, melynek a nevét viseli. Nincs lehetősége uralkodni,
ragyogni, amire pedig születése és neveltetése révén joga volna.
Ezért olyan fontos, hogy különleges megkülönböztetésben
részesüljön, hogy kitüntetett figyelmet kapjon. – Cagliari megállt, és
egy darabig keresgélte a megfelelő szavakat, aztán folytatta.
 – A királyné azt szeretné, ha a Pytchley-n is kiemelkedhetne a
többiek közül, Middleton kapitány. És ebből a célból eredően
szüksége lenne egy vezetőre, valakire, aki őt mindig az őt megillető
helyre vezeti.
– A vadászat nem olyan, mint a királyi udvar, Cagliari gróf.
– Valóban nem, milyen pongyolán is fogalmaztam, ha ezt a
benyomást keltettem! Természetesen kiváló és nagyszerű helyről
van szó, de mint tudjuk, Őfelsége Dianaként már bemutatkozott.
Csupán útmutatásra lenne szüksége, olyasvalakitől, mint Ön, azért,
hogy ő lehessen a vadászterület Királynője.
– Útmutatásra? Tehát arra kér, hogy kalauzoljam Őfelségét? Hogy
nyitogassam neki a kapukat, és hasonlók? Hogy mondjam meg,
merről fúj a szél, és segítsek neki, ha esetleg leesne a lóról?
Cagliari arca felragyogott, mivel nem érezte meg a Bay szavaiban
rejlő iróniát.
– Igen, Middleton kapitány, pontosan erre! Kalauz. Ez a pontos
kifejezés.
Bay nem szólt. A gróf bizonyára nem fogta fel, milyen abszurd ez
a kérés.
– Kérem, mondja meg Őfelségének, hogy bár tisztában vagyok
azzal, milyen nagy megtiszteltetésben részesít, sajnálattal kell
közölnöm, hogy nem teljesíthetem a kívánságát.
– Na de, Middleton kapitány, Ön nem méltányolja kellőképpen a
helyzetet! A királyné kifejezetten hálás volna Önnek… – És Cagliari
gróf látványosan körbejáratta a szemét, hogy érzékeltesse a királyné
hálájának mértékét.
– Őszintén mondom, az úrnője sokkal jobban jár egy olyan
emberrel, aki élvezi, ha királyi fenségek kedvében járhat. Miért nem
kérdezi meg Hartopp kapitányt? Látja, aki ott áll a zenekar mellett.
Az a nagy szakállas, magas ember. Ő is nagyszerű lovas, pontosan
olyan képzett, mint jómagam, és semmit nem szeretne jobban, mint
hogy kilovagoljon Nápoly királynéjával.
Cagliari arrafelé nézett, ahol Hartopp álldogált Charlotte oldalán,
aztán megrázta a fejét. – Biztos vagyok benne, hogy ő is kitűnő
ember, de Őfelsége kifejezetten Önt szeretné, Middleton kapitány.
Már annyit hallott az Ön különleges képességeiről!
 – Ez nagyon hízelgő, természetesen, de mégis vissza kell
utasítsam az ajánlatot. Még ha a saját királynőm kérne arra, hogy
kalauzoljam egy vadászaton, azt is visszautasítanám. Nagyon
szeretek vadászni, és egyáltalán nem áll szándékomban elrontani az
élet egyik legkiválóbb élvezetét azzal, hogy eljátszom a dicsőséges
királyi pesztra szerepét.
Cagliari gróf döbbent arcot vágott, és Bay úgy érezte, talán kissé
túl messzire ment.
– Megbántottam Önt, kedves gróf az őszinteségemmel, ugye?
Bocsásson meg, de láthatja, nem vagyok az a tipikus udvaronc
alkat.
A gróf bólintott. – Őfelsége nagyon csalódott lesz. Szegény
asszony, annyi megpróbáltatást kell elviselnie!
Bay megveregette a gróf vállát. – Mondja azt neki, hogy durva és
faragatlan vagyok, és tökéletesen méltatlan az ő fenséges
társaságára. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan ember, mint Ön,
el tudja hitetni a királynéval, hogy szerencsésen megúszta.
A gróf halványan elmosolyodott. – Nos, megteszem a tőlem
telhetőt, Middleton kapitány.
Bay nézte, amint a gróf a táncolókon keresztül utat tör magának
vissza az exkirályné felé. Ideje volt távozni. Amint elkezdett lefelé
lépkedni a hatalmas lépcsősoron, visszanézett, és meglátta
Charlotte Bairdet, amint Hartopp-pal a sarkában épp lefelé jön az
emeleten lévő ebédlőből. Kíváncsi volt, vajon lenéz-e, és meglátja-e
őt. Ott maradt hát állva egy darabig, míg Charlotte észre nem vette.
A lány egész halványan elmosolyodott, ő pedig megérintette a rózsát
a gomblyukában. Aztán Hartopp elkapta Charlotte karját, és siet ve
visszairányította a bálterembe.

A Csoportkép

Melton Hall, Leicestershire, 1876. január

 A Melton Hall lépcsőjén ácsorgó csoport ide-oda mozgott,
igyekeztek valahogy melegen tartani magukat, leheletük kis felhőket
képzett a hideg téli levegőben. Lady Lisle különösen boldogtalannak
tűnt, az orra is kipirosodott a hidegben; pedig arra számított, hogy
majd a könyvtár kandallója előtt ülve a jó melegben leveleket fog írni.
Manapság azonban nem múlhatott el családi összejövetel anélkül,
hogy csoportkép készült volna az érintettekről, és mikor Lady Crewe
levélben meghívta Adelaide-ot és az unokahúgát karácsonyra és az
új évre Meltonba, a Crewe család Leicestershire-ben lévő
rezidenciájára, külön említést tett arról, hogy Charlotte mindenképp
hozza majd el a „felszerelését”. – Olyan csodálatos volna, ha
megörökítené a mi kis összejövetelünket – írta Lady Crewe. – Mikor
Archie múlt nyáron Balmoralba utazott, azt mesélte, hogy ott a
szalon teli volt fényképekkel.
Adelaide Lisle kissé habozva adta át az üzenetet az
unokahúgának. Nem volt túlságosan oda Charlotte fotózási
tevékenységétől. Az unokahúga a Charles Street-i gardróbszobából
valamiféle odút csinált, ahová nem volt szabad belépni, csak ha
előtte csengetett az ember. Adelaide már többször kifogást emelt
azzal kapcsolatban, hogy Charlotte milyen sok időt tölt a „sötét
kamrában”, de az unokahúga ilyenkor mindig másra terelte a szót.
Ennél többet Lady Lisle viszont nem tehetett, hiszen mindketten
tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy Charlotte pénzéből fizetik a
Mayfair-en lévő házat, a hintót és a két jóképű libériás inast, akik a
hintó hátsó lépcsőjén állnak, mikor Lady Lisle délutáni látogatásokra
indul, valamint a pezsgőt is, mellyel csütörtök délutánonként szeret a
vendégeinek kedveskedni. Charlotte persze soha nem lett volna
olyan közönséges, hogy ezt a nagynénje szemére vesse, de erre
nem is volt szükség. Adelaide Lisle férje a halálakor csak rangot és
nevet hagyott a feleségére, vagyont viszont nem, amivel a nevet
meg is lehetett volna támogatni, így Lady Lisle egy szerény kis
házban éldegélt Salisburyben, a katedrálishoz közel, míg Fred meg
nem kérte, hogy legyen a húga kísérője, mialatt bevezetik a
társaságba. Nem volt tehát túl nehéz otthagyni a salisburybeli
szűkölködő életet a Charles Street kényelmének és a két impozáns
inas figyelmességének a kedvéért; ezért bár Adelaide Lisle nem
élvezte különösebben, hogy ott kell ácsorognia a lépcsőn azon a
fagyos téli reggelen, mialatt az unokahúga a fényképezőgépet fedő
zöld posztó alatt matat, nem volt abban a helyzetben, hogy ezt
szóvá tegye.
A fotózást erre a reggelre időzítették, ugyanis ha beindul majd a
vadászszezon, a ház a nappali órákban mindig félig üres lesz.
Mostanra minden vendég megérkezett. Bay Middleton és Csirke
Hartopp jöttek utoljára; csak előző este értek ide, egy sereg másik
vadász társaságában. Lady Lisle eléggé meg volt lepve, hogy
Middletont is meghívták Meltonba, ugyanis a Spencer-bálon Augusta
egész határozottan kijelentette, hogy „nem megfelelő” fiatalember.
Alkalmatlansága azonban, úgy tűnt, a vadászszezonban nem jelent
problémát, hiszen ilyenkor minden előkelő ház a Quorn, Pytchley és
Melton által határolt „arany háromszögön” belül azért versengett,
hogy ő nyerje meg magának a legjobb lovast. Fred elmesélte Lady
Lisle-nak, hogy Bay öt meghívást is visszautasított, beleértve
Spencerét is, mely Althorpba szólt, azért, hogy ide eljöhessen.
Charlotte a zöld posztósátor alatt belenézett a lencsébe, és újból
megszámolta a fejeket: négy, öt, hat, hol a hetedik? Kikászálódott a
drapéria alól, és a fényképezőgép mögül jól megnézte a csoportot. A
kép közepét házigazdája, Lady Crewe és a nagynénje uralták;
Augusta az anyjától balra ült, testével Fred felé fordulva, aki mögötte
állt. Charlotte arra gondolt, hogy ha ezt a képet is megbütyköli,
Augusta halovány szempilláival és összeszorított ajkaival inkább
nyúl lesz, mint pekingi kacsa, Fredből viszont élénk arcszínével és
befelé görbülő állával továbbra is nagyszerű pulyka válik.
A férfiak a nők mögött, az első lépcsőfokon álltak, és így még
inkább kiütközött a testmagasságok közti eltérés: Csirke Hartopp
óriási alakja egyértelműen a többiek fölé magasodott. Charlotte azon
merengett, hogy esetleg megkéri a többi férfit, lépjenek egy
lépcsőfokkal feljebb, hogy a differencia kisebb legyen; Lord Crewe
sem volt kifejezetten magas, Middleton kapitány pedig szinte
eltörpült Hartopp mellett. Most azonban Middleton kapitány nem is
volt ott.
– Mit történt Middleton kapitánnyal?
– Ne aggódj, Mitten, csak elszaladt valamiért. Mindjárt itt lesz –
felelte Fred.
 – De már előkészítettem a lemezt. Nem várhatott volna vele? –
Charlotte utálta, ha Fred mások előtt „Mitten”-nek szólítja. Fred azt
mondta neki, hogy azért szólítja így, mert kisbabaként úgy nézett ki,
mint egy „üres egyujjas kesztyű”. Charlotte gyakran kérte a bátyját,
hogy szólítsa másképp, de persze minél inkább hadakozott, Fred
annál inkább kitartott a becenév mellett.
– Nos, Charlotte drágám, nem tudnál minket nélküle
lefényképezni? – kérdezte Lady Lisle. – Kezd itt nagyon hűvös lenni.
– De akkor tönkremenne a kompozíció – válaszolta Charlotte. Ez
igaz is volt – azt szerette volna, ha a négy férfi a háttérben szépen
keretezné az előtérben középen elhelyezkedő nőket – de igazából
Bay képmását szerette volna megörökíteni. Szerette volna látni,
hogy fest a férfi a fényképezőgép lencséjén át.
Abban a pillanatban megjelent Middleton, lefelé futva a lépcsőn,
és elfoglalta a helyét Hartopp mellett.
– Megbocsásson, Miss Baird, de meg kellett igazítanom a
nyakkendőmet. Gondoltam, azt szeretné, ha a lehető legjobb
arcomat mutatnám.
Charlotte visszadugta a fejét a nehéz drapéria alá. A lemezen
fejjel lefelé látta Bay alakját, amint vagy hat hüvelykkel alacsonyabb,
mint Csirke Hartopp. Mindenkinek azt mondta, hogy amint ő felemeli
a kezét, és megragadja a gumikioldót, tökéletesen mozdulatlannak
kell lenniük, míg magukban, némán végig nem mondják a
miatyánkot. Az ima nemcsak kellő hosszúságú volt, hanem a szavak
felidézése megakadályozta azt is, hogy az ülők folyton
mocorogjanak. Charlotte keresztanyja, Lady Dunwoody azt mondta
neki egyszer, hogy ha lefényképezünk valakit, azzal megörökítjük a
lelke egy részét. „Ezért ha módodban áll, kegyelmi állapotban
örökítsd meg őket.” Mindörökké, ámen. Charlotte előbújt a posztó
alól, és rámosolygott az előtte levő csoportra.
– Köszönöm a türelmet. Remélem, meg lesznek elégedve az
eredménnyel.
A csoport mocorogni kezdett, a rájuk erőszakolt mozdulatlanság
után kicsit még gémberedetten. Bay törte meg legelőször a sort.
Leugrott a lépcsőn oda, ahol Charlotte állt.
– Segíthetek bevinni a dolgokat?
 – Ez nagyon kedves Öntől. Remélem, nem bánja, ha meg kell
várnia, míg szétszedem fényképezőgépet.
Bay érdeklődéssel figyelte, amint Charlotte kihúzza az exponált
lemezt a gépből, és belehelyezi az erre való bőrtokba.
– Milyen sokféle felszerelése van, Miss Baird. Mikor mesélte
nekem, hogy érdekli a fényképezés, nem hittem, hogy ennyire nagy
szakértő a témában.
Charlotte elmosolyodott. – Ó, aligha vagyok szakértő, de nagyon
élvezem a dolgot. Jólesik, hogy emlékszik a beszélgetésünkre.
– Persze, hogy emlékszem. Nem túl gyakran találkozom olyan
fiatal hölgyekkel, akik azt mondják, hogy inkább ácsorognak egy
fényképezőgép mögött, mint hogy ruhát készíttessenek maguknak.
– Bizonyára nem. A kisebbséghez tartozom. Augusta például
teljesen érthetetlennek tartja a szenvedélyemet. Meglehetősen
sérelmezte tegnap, hogy a kelengyéjéről folyó beszélgetés kellős
közepén kimentettem magam azzal, hogy elő kell hívnom egy
nyomatot.
Bay erre elnevette magát, és közben kivillantak fehér fogai.
Charlotte örült, hogy a férfi most is épp oly szimpatikus neki, mint ott,
a Spencer-bálon. Még a lencsén keresztül is sokkal elevenebbnek
és életerősebbnek tűnt, mint mondjuk a bátyja vagy Hartopp. Volt
benne valami rugalmasság, amitől jóval könnyebb volt a
társaságában lenni, mint a Charlotte által ismert legtöbb
fiatalembernek, akik tele voltak modoros gesztussal, és óriási,
groteszk szakállt hordtak. Middleton egészen sötétzöld anyagból
készült öltönyt viselt. A zakónak különleges, átlósan futó hajtókája
volt, és szépen faragott szarugombok díszítették. Charlotte
felismerte a szabásban az úgynevezett „egyetemi” stílust. Fred már
mesélt neki erről: – Mostanában mindenki ilyet hord a klubokban. –
Ez a szabás a bátyjának nem állt jól, mivel kiemelte felsőtestének
hordószerűségét, de Bay vékony testalkatához igencsak jól illett, és
inkább stílusos, mintsem abszurd hatást keltett. Charlotte azt is
jóleső érzéssel konstatálta, hogy Bay nem növesztett semmiféle
óriási oldalszakállt, ami pedig olyannyira divatos volt azokban az
időkben. Charlotte sok estét töltött azzal, hogy próbálta nem
észrevenni a táncpartnerei illusztris szakállában megbúvó morzsákat
és dohánymaradékokat. Egyszer Fredet is félbeszakította, miközben
a bátyja épp a „női viselkedésről” papolt neki, mert egy jókora
kékpenészes sajtdarabot fedezett fel a szakállában. Bay, Charlotte
legnagyobb örömére beérte egy csinos bajusszal.
– Legalább ebben hadd segítsek. Nem hinném, hogy túl nagy kárt
tudnék benne tenni! – Azzal Bay kivette a háromlábú állványt
Charlotte kezéből, és fürgén elkezdte összecsukni a
meghosszabbítható falábakat. – Remélem, nem felejtette el, mit ígért
nekem, Miss Baird.
– Ígértem valamit?
– Igen, azt, hogy lefényképezi Tipsyt, a lovamat.
– Nem hiszem, hogy eléggé ügyes vagyok egy ló
lefényképezéséhez, de ló és lovasa együtt valószínűleg sikerülne.
Ne feledje, kapitány, hogy szinte mozdulatlanoknak kell maradniuk.
– Ez Tipsynek egyáltalán nem fog problémát okozni, Miss Baird,
nagyon komoly ló. Én viszont egyfolytában izgek-mozgok.
Charlotte elmosolyodott. Aztán felemelte a fényképezőgépet és a
diatokot, majd elindult a ház felé. Mialatt a használaton kívül lévő
gyerekszoba irányába tartottak, melyet Lady Crewe átengedett
Charlotte-nak, hogy berendezhesse fényképészműhelyét, át kellett
haladniuk a nagy előcsarnok fénypászmákkal csipkézett
félhomályán. Melton eredetileg a jakobinus korban épült, de belső
tereit azóta jelentősen átalakították gótikus stílusban, és a csarnok
minden ablakát keskeny ólomüvegre cserélték, melyek az Artúr-
legenda egyes jeleneteit ábrázolták. Így aztán Bay arcán egyszer
sárga, aztán kék, majd vörös fénynyalábok úsztak át, ahogy a
csarnokon áthaladva az ablakokon át rávetült a Tó Asszonya, Sir
Galahad és Lancelot és Guinevere képe.
– Hétfőn Ön is jön a vadászatra, Miss Baird? – kérdezte
Middleton, mialatt követte Charlotte-ot a keskeny lépcsőn felfelé. Az
ő kezében volt a háromlábú állvány, egy inas hozta a gépet, és
Charlotte vitte a tokot, melyben a fényképlemezek voltak.
– Én nem vadászom, Middleton kapitány, de a fogadásra
elmegyek. Szeretnék néhány fényképet készíteni.
Bay elnevette magát. – Nem vagyok biztos benne, hogy talál olyat,
aki egy vadászat alkalmából rendezett fogadáson hajlandó
mozdulatlanul maradni, míg el nem mondja a miatyánkot.
És letette a háromlábú állványt.
 – De miért nem vadászik, Miss Baird? Felteszem, nagyszerűen
lovagol, Frednek pedig kiváló istállója van.
Charlotte óvatosan letette a lemezt az előhívó tálcára. Próbált
olyan könnyedén beszélni, amennyire csak bírt, mert nem akarta
életének bizonyos körülményeivel beárnyékolni ezt a beszélgetést.
– Az anyám az apám második felesége volt. Apa akkor vette el,
amikor Fred a hetedik életévében járt. Anyám nagyon fiatal volt,
nagyon gazdag, és úgy hiszen, nagyon vakmerő is.
Vadászbalesetben hunyt el, mikor én négyéves voltam. Apám nem
akarta, hogy a lányát hasonló veszély fenyegesse. – A csendet az
inas törte meg, amikor letette a súlyos fényképezőgépet.
Bay szólalt meg elsőként. – Azt hiszem, az apja helyében én is
hasonlóképpen éreztem volna. – És jelentőségteljesen ránézett
Charlotte-ra, majd körbemutatott a szobában, mely tele volt
Charlotte fotós kellékeivel.
– De Önnek van más, amivel az idejét eltöltse. Nem is tudtam,
hogy a fotózáshoz ennyi minden kell.
– Ó, pedig ez csak egy része. Otthon sokkal több felszerelésem
van.
Bay felemelte a barna vászonmappát, melyben Charlotte az
alkotásait tartotta.
– Szabad?
– Természetesen. De figyelmeztetem, inkább műkedvelő vagyok,
semmint szakértő.
Bay nézegetni kezdte a fényképeket. – Nekem úgy tűnik, nagyon
jól ki vannak dolgozva. Ez például itt Fredről és Augustáról
különösen tetszik. Sikerült Augustát egészen nyájassá varázsolnia.
Charlotte felnevetett. – Hát igen, pedig nem volt könnyű dolgom.
Meg kellett ígérjem neki, hogy úgy fog festeni a képen, mint a walesi
hercegnő.
Bay kuncogott egyet, aztán tovább lapozgatott a mappában, majd
egyszer csak megállt egy képnél.
– Ez kolosszális! – kiáltott fel, és feltartotta a Királyi Állatseregletről
készült másolatot. Charlotte lefotózta az eredeti kollázst, és egy
fekete ovális keretbe helyezte. – A Királynő mint tőkehal – micsoda
szokatlan hasonlóság! És Bertie milyen kitűnő tacskó lett! Látom,
hogy Ön hajlik a csintalanságra, Miss Baird.
 – Meglehet. Fred úgy véli, hogy különc vagyok.
Bay közelebbről is szemügyre vette az állatsereglet fényképet.
– Nos, ennek alapján azt hiszem, igaza is van.
Megfordult, aztán elnevette magát, mikor látta, Charlotte milyen
csalódott arcot vág.
– De sokkal jobb különcnek lenni, mint mondjuk „divatosnak”, mint
például Augusta. Én például porcelánt gyűjtök, és azért járok
operába, hogy a zenét hallgassam, és nem azért, hogy trécseljek
vagy átaludjam az előadást. A tiszttársaim ezt meglehetősen
furcsállják, de én kifejezetten büszke vagyok a különcségeimre.
Akármennyire is kedvelem Csirke Hartoppot, nem szeretnék jobban
hasonlítani rá, mint amennyire nagyon muszáj, és biztos vagyok
afelől, hogy Ön is hasonlóképpen érez Augustával kapcsolatban.
– Nem várhatja el tőlem, hogy tiszteletlenül beszéljek jövendőbeli
sógornőmről – ellenkezett Charlotte. – Árva vagyok. Augusta lesz a
családom.
– Fogadja őszinte részvétemet! – mosolyodott el Bay. – De
mondja csak, Miss Baird, ha hasonló ravaszságot művelne a ma
reggel készült csoportképpel is, mint ezzel itt, milyen állattal
helyettesítene engem?
Charlotte oldalra hajtotta a fejét. – Ez nem fair, Middleton kapitány!
Ha őszinte lennék, azzal esetleg megbánthatnám, ha meg
hízelegnék Önnek, azt gondolná rólam, hogy álszent fiatal hölgy
vagyok, aki be akar Önnél vágódni.
– Ígérem, hogy bármit is mond, nem fog vele megbántani, és az
előbb már megállapítottuk, hogy Önt soha senki nem fogja
álszentnek tartani.
– Ebben az esetben… lássuk csak… – Charlotte félig lehunyta a
szemét, úgy téve, mintha mérlegelné, mit is mondjon, pedig mikor
először megpillantotta Bayt, már akkor tudta, hogy milyen állat lenne
belőle.
– Azt mondanám, hogy Ön vad, de nem egzotikus állatfajta.
Ragadozó, aki a saját útját járja. Nem lehet Önben megbízni, ha
csirkék vagy kacsák vannak a közelben, de képes arra, hogy akár
egy egész napra remek szórakozást nyújtson. Önből róka lenne,
Middleton kapitány. Bízom abban, hogy nem sértettem meg.
 – Ellenkezőleg. Nagyon is kedvelem a rókákat. Életem néhány
legszebb napját nekik köszönhetem.
Megszólalt az ebédre hívó gong.
– Mennünk kell, Middleton kapitány. Lady Crewe nem tolerálja a
késlekedést. Augusta pedig kíváncsi lesz, vajon mit csináltunk itt fent
ilyen sokáig kísérő nélkül.
– Megmondjam neki, hogy flörtöltünk, Miss Baird?
– Valóban ezt tesszük, Middleton kapitány? Köszönöm, hogy l el
világosított.

Easton Neston

A császárné érkezésének reggelén épp esett az eső, ezért a

személyzet bent várakozott. Először a kocsi kerekeinek zörgését
hallották meg a kavicsos úton, aztán furcsa, magas frekvenciájú,
pulzáló kiáltozásra lettek figyelmesek. Az első szobalány szaladt
először az ablakhoz.
– Most száll ki a kocsiból, és valami van a vállán. Egy majom! Van
egy házi majmocskája.
– Utálatos, büdös jószág! – mondta Mrs. Cross, a házvezetőnő. –
Az előző asszonyomnak is ajándékoztak egyet, de szerencsére egy
pár hét után ki is múlt. Senkinek nem hiányzott, azt elmondhatom.
Wilmot, a főkomornyik rájuk kiáltott, hogy álljanak be a helyükre a
sorba. A szobalány Mrs. Cross mellé állt. Hallotta, amint a
házvezetőnő halkan dúdol. Valami himnuszféle lehetett. Mrs. Cross
énekelt a templomi kórusban, és nem volt épp oda attól, hogy egy
katolikusnak kell dolgoznia, akkor sem, ha császárné az illető.
Majdnem felmondott, mikor a Bécsből érkező levélben arra kérték,
hogy különítsen el egy szobát a katolikus mise celebrálásához.
Végül aztán nem adta be a felmondását, mert tisztában volt azzal,
hogy egy királynéi ajánlás még hasznos lehet számára a jövőben,
függetlenül attól, hogy az uralkodó protestáns vagy katolikus.
Viszont a pápista rituálé céljaira a leghidegebb, leghuzatosabb
szobát jelölte ki az épület északi szárnyában.
 Az ajtók nyitva álltak, és a szobalány egy nő sziluettjét látta, amint
felfelé lépked a lépcsőn a reggeli szürkületben. Magas volt, hat-hét
centivel magasabb, mint a férfi, aki esernyőt tartott a feje fölé.
Amikor a nő megállt a bejáratnál az ajtóban, a szőrmepelerin
lecsúszott a válláról, és a szobalány elképedve látta, mennyire
karcsú – Mrs. Cross azt mesélte, hogy már nagymama, a dereka
mégis olyan volt, mint egy lányé. A szobalány ösztönösen behúzta a
saját hasát.
A császárné feléjük közeledett az esernyőt tartó férfival a
nyomában, aki bár nem volt egyenruhában, látszott, hogy valamiféle
szolga lehetett. Mikor a császárné odaért Mrs. Crosshoz, a
házvezetőnő meglepően kecses meghajlással köszöntötte. A
szobalány megpróbálta utánozni, és ahogy tanították, lesütve tartotta
a szemét. – Soha ne kerülj a szemükkel egy vonalba – mondta neki
korábban Mrs. Cross –, a külföldi uralkodóknál soha nem lehet tudni.
– A császárné azonban megállt a szobalány előtt. Udvariatlan lenne,
ha észre sem venné, ezért a szobalány felnézett az elfátyolozott
arcra, és hallotta, amint a császárné halkan, enyhe akcentussal azt
kérdezi tőle: – Hogy hívják?
A szobalány megpróbált megszólalni, de azon kapta magát, hogy
a szája nem engedelmeskedik. Hallotta, amint Mrs. Cross válaszol
helyette: – Ez itt Patience, az első szobalány, fenség.
– Micsoda elragadó angol arc! Biztos vagyok benne, hogy jól
fogom érezni itt magam. – Ahogy a császárné elhaladt mellette, a
szobalány orrát enyhe ibolyaillat csapta meg, és még valami más is,
ami leginkább konyakra emlékeztetett.
Újabb hátborzongató visítás hallatszott, miközben a majom, aki
addig az ajtó mellett kószált, nyargalni kezdett a császárné irányába.
A fenség láthatólag tudomást sem vett arról, micsoda zajt csap a kis
kedvence, és tovább folytatta útját a szolgák előtt. A szobalány látta,
amint a majom megáll Mrs. Cross lábánál, aztán elborzadva nézte,
hogy az állat először leguggol a földre, majd szépen rápisil a
házvezetőnő szoknyájára. Mrs. Cross olyasféle hangot hallatott, mint
mikor egy rosszul beolajozott ajtó nyikorog a szélben, és a
császárné pont akkor nézett hátra, mikor a házvezetőnő arrébb
rugdosta a majmot a földön.
 Néma csend lett egy pillanatra, aztán az állat megint visítozni
kezdett, ezúttal iszonyú magas hangon, és a rikoltozása ide-oda
verődött az előcsarnok oszlopai közt. A szobalány látta, hogy a
császárné válla rázkódni kezd, aztán rádöbbent, hogy nevet. A
majom előre-hátra ringatózott a hátán; Mrs. Cross pedig némán
motyogott valamit. A szobalány látta, hogy a császárné remegve
nyújtja egyik kezét a majom felé, aztán mond valamit németül, mire
az alacsony ember, aki az ernyőt hordozta, felkapja az állatot, és
kiviszi a házból. Mikor a férfi hátat fordított az asszonyának, a
szobalány jól láthatta, hogy ő is épp olyan savanyú képet vág, mint
Mrs. Cross az elébb.

A császárné a nagyebédlőben üldögélt a tűz mellett. A majmát

elküldték az istállóba, de kedvenc ír farkaskutyája ott feküdt a lába
előtt. A szoba hatalmas volt, a dupla magasságú mennyezet olyan
magas, mint egy katedrális belseje. Erzsébet kissé bosszankodott
emiatt – mindenki azt hitte, hogy mert palotákban él, kevesebbel be
sem éri. Pedig inkább olyan szobára vágyott, ahol úgy beszélhet,
hogy nem hallja a saját hangját visszhangozni. Persze a ház ettől
még gyönyörű volt, és ami még fontosabb: az angol vadászásra
alkalmas vidék szívében helyezkedett el.
Nopcsa báró, Erzsébet főudvarmestere aggódó arccal jött be a
szobába.
– Fenség, Spencer gróf van itt. Megmondtam neki, hogy
fenségedet kissé elcsigázta az utazás, de ragaszkodott hozzá, hogy
tiszteletét tegye.
Erzsébet elmosolyodott. – De hát én egyáltalán nem vagyok
fáradt, Nopcsa. Küldje be!
A gróf, konstatálta Erzsébet, nem csókolt neki kezet. Kissé
mereven meghajolt ugyan, mikor belépett, de szó sem volt a bécsi
udvaroncokra jellemző talpnyaló hajlongásról. A férfi kifejezetten
magas volt, és Erzsébet még soha nem látott ilyen élénkvörös hajat.
Próbálta nem látványosan bámulni a grófot.
– Remélem, fenséged meg van elégedve a házzal.
 – Ó, ez aligha nevezhető háznak. Ausztriában inkább palotának
hívnánk; még az istállók is pompásak. – Erzsébet elmosolyodott, és
megelégedéssel nyugtázta, hogy a gróf ennek láttán elpirul.
– Az én meglátásom szerint az istállók a legfontosabb helyek,
asszonyom. Mikor átépíttettem Althorpot, legelőször az istállókat
csináltattam meg, hogy legalább a lovak kényelemben lehessenek.
Mondhatom, a grófné nem volt oda az ötletért. Ő a konyharészleget
szerette volna minél előbb megcsináltatni, mert azt mondogatta,
hogy az étel mindig kihűl, mire az ebédlőbe ér, én viszont erre azt
válaszoltam, hogy mi értelme az evésnek, ha az ember nem
vadászhat.
– Már látom, Lord Spencer, mi ketten arra vagyunk ítélve, hogy jó
barátok legyünk. Önhöz hasonlóan én is jobban szeretek vadászni,
mint enni. – Erzsébet egyik kezét egy röpke pillanatra a gróf karjára
tette, mire a férfi arca a szeme láttára bíborszínbe váltott. Erzsébet
nagyon élvezte a gróf zavarát – micsoda kontraszt a bécsiek
tökéletesen uralt manírjaihoz képest!
– Annyira várom már az első „fogadást”, azt hiszem, így hívják,
igaz? És elvárom Öntől, hogy megtanítsa nekem a vadászati
szakzsargont. Nem szeretnék szégyenben maradni.
A gróf lovagiasan félbeszakította Erzsébetet. – Ó, nem hiszem,
hogy fennáll ennek a veszélye, asszonyom. Úgy hallottam, Ön
nagyszerű lovas.
– Én pedig azt, hogy az angolok vadak és vakmerőek a
vadászatokon – válaszolta Erzsébet, és leeresztett szempillái alól a
grófra nézett. A gróf előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, és
törölgetni kezdte homlokát, mely gyöngyözött az izzadságtól, pedig a
szobában meglehetősen hűvös volt.
– Mikor kezdődik holnap a vadászat? Nagyon utálnám, ha az első
napon elkésnék.
A gróf megmerevedett, és hatalmas keze megállt a halántékán. –
Holnap, asszonyom? De hát holnap vasárnap van. – Az arca most
már olyan királyi bíborba fordult, hogy Erzsébet azt hitte, mindjárt
valamilyen rohama lesz.
– Vasárnap? – kérdezett vissza Erzsébet. – Akkor gondolom, az
emberek először templomba mennek. – Spencer azonban a fejét
rázta.
 – Sabbathkor nincs vadászat, asszonyom. Habár errefelé minden
lelkész egyben vadász is, az egyház hallani sem akar róla.
Erzsébet felvonta a szemöldökét. – Fogalmam sem volt róla, hogy
az angolok ennyire vallásosak. Az én hazámban minden nap
vadászunk, és őszintén szólva általában a vasárnapi vadászatok
sikerülnek a legjobban. Mindenki tiszta lelkiismerettel lovagol ki. – És
Erzsébet újfent a gróf karjára tette a kezét.
– Biztos vagyok benne, Lord Spencer, hogy ha beszél ezekkel a,
hogy is hívja őket, lelkészekkel, meg tudja győzni őket arról, hogy
értelmezzék kicsit rugalmasabban a szabályaikat. Olyan hosszú utat
tettem meg, és annyira szeretnék már holnap vadászni.
Nopcsa báró, aki végig a császárné széke mögött állt, most
elkezdett nagyon figyelni. Az angolja nem volt tökéletes, de annyit ő
is kihallott az uralkodóné hanghordozásából, hogy valamit nagyon
elhatározott, és jól tudta, miféle hatása lehet annak, ha nem teljesül
a kívánsága.
A gróf kék, kerek szeme tágra nyílt. – Attól tartok, azt nem lehet,
asszonyom. Még maga Viktória királynő sem lovagolhat ki
Sabbathkor.
Nopcsa észrevette, hogy a császárné feje tökéletesen
mozdulatlanná merevedett. Milyen bolond is volt, hogy mögötte állt
meg, és nem a látószögében valahol. A fenség nem volt
hozzászokva ahhoz, hogy visszautasítsák, és Nopcsa nagyon félt a
következményektől. Magában azon imádkozott, bárcsak a
császárnénak eszébe jutna, hogy ő ebben az országban
tulajdonképpen vendég, és nem várhatja el, hogy mindent a
kívánsága szerint rendezzenek, ahogy azt otthon megszokta. Az ő
feladata mindenekfelett az volt, hogy megóvja a császárnét és a
koronát minden kellemetlenségtől, és tudta, hogy nem tarthatja meg
jelenlegi rangját, ha nem tudja megakadályozni Erzsébetet a
törvények megszegésében. Miért is ilyen tompa agyú ez a gróf?
Nopcsa ugyanis jól tudta, hogy csak úgy lehet kezelni őfelsége
szeszélyeit az ilyen pillanatokban, ha elvonják valamivel a figyelmét.
A nyílt visszautasítás csak tovább ingerli.
Nopcsa visszafojtott lélegzettel figyelte, amint Erzsébet így felel: –
Én úgy tudtam, hogy ebben az országban Viktória királynő az
egyház feje! – A császárné kis szünetet tartott, aztán így folytatta: –
De nem az én tisztem megszegni a maguk furcsa törvényeit.
Visszafogom magam hétfő reggelig… – jelentette ki, majd elnevette
magát. Nem volt szívből jövő nevetés, de Nopcsa a hallatán nagyot
sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Rémületére azonban a császárné
hátrafordult, és ránézett. Meglátta Nopcsa arcán a
megkönnyebbülést, és erre valóban elnevette magát.
– Maga túl sokat aggódik, Nopcsa.
Spencer gróf megköszörülte a torkát. – Fenségednek szüksége
lesz egy vezetőre, valakire, aki végigkalauzolja a vadászterületen.
Húsz évvel ezelőtt ezt a feladatot magam vállaltam volna, de már
nem vagyok az, aki régen voltam. Hadd ajánljam magam helyett
egykori szárnysegédemet, Middleton kapitányt. Ő az egyik legjobb
lovas egész Angliában, és úgy ismeri ezt a vidéket, mint a tenyerét.
Sőt jobban.
Erzsébet félrebillentette a fejét, és sötét szeme összeszűkült.
Valaki, aki végigkalauzol a vadászterületen? De hát én nem
egyedül fogok kilovagolni; Liechtenstein herceg és Esterházy gróf is
eljöttek velem Bécsből. Mindketten nagyszerű lovasok. Biztos
vagyok benne, hogy ők ketten minden „útmutatást” megadnak
nekem, amire csak szükségem lesz.
A gróf lenézett a csizmájára, mintha a saját tükörképét nézegetné
a fényesre suvickolt bőrön. Úgy tűnt, megnyugtatta a látvány, mert
határozottan ezt felelte: – Minden tiszteletem az Öné, asszonyom,
de a két úr hiába kitűnő lovas, még soha nem vettek részt a Pytchley
vadászaton. Nem tudhatják, hogy zajlanak ott a dolgok. A célom
Middleton kapitány ajánlásával az volt, hogy megóvjam fenségedet a
kisebb kellemetlenségektől, melyek a terep vagy éppen bizonyos
helyi szokások hiányos ismeretéből fakadhatnának. Middleton
minden árkot és sövényt ismer innen egészen Towcesterig. Azért
javasoltam, mert bizonyos vagyok abban, hogy fenséged szeretne
mindig az élvonalban maradni.
Erzsébet ezen elgondolkozott. – És ez a bizonyos kapitány
megbízható? A saját királynőjét is elküldené vele kilovagolni?
– Mindenképpen, asszonyom. Nem tartozik a társadalom legfelső
osztályába, de egészen kiváló lovas. És engem kifejezetten
megnyugtatna, ha az Ön oldalán tudhatnám a vadászaton.
Fenséged itt tartózkodása nagy megtiszteltetés. A Pytchley
falkamestereként az Ön biztonsága az én felelősségem.
Erzsébet elmosolyodott. Feltételezte ugyanis, hogy ennek a
Middleton kapitánynak az lesz az igazi feladata, hogy beszámoljon
az ő minden egyes lépéséről. Ám ha valóban olyan jól lovagol, mint
ahogy Spencer gróf állítja, akkor legalább jó hasznát veszi majd,
mialatt utána kémkedik.
– Nos, nem szeretném, ha miattam kéne aggódnia, Lord Spencer,
ezért elfogadom a vezetőt, akit ajánl. De a kapitánynak tudnia kell,
hogy nem vagyok valami porcelánbaba, akit a szellőtől is óvni kell.
Azért vagyok itt, hogy részt vegyek a híres Pytchley vadászaton.
Remélem, nem kell majd csalódnom.
A gróf felemelte a mellette lévő székről a kalapját és a kesztyűjét.
– Ettől nem kell tartania, asszonyom.
Erzsébet felemelte a kezét, és ezúttal a gróf lehajolt, és
megcsókolta. A császárné még a kesztyű alatt is érezte, amint a férfi
szúrós bajusza megcsiklandozza bőrét. Aztán megdöbbenve látta,
hogy a gróf hátat fordít neki, és kisétál a szobából. Pedig tudnia
kellene, hogy tiszteletlen dolog hátat fordítani egy uralkodónak!
Erzsébet hallotta, hogy a mögötte álló Nopcsa rosszalló hangot
hallat, és ebből kitalálta, hogy a főudvarmester is ugyanarra gondol.
Bécsben ez teljességgel elképzelhetetlen volna; egy udvaronc előbb
vágná el a saját torkát, mintsem hogy ilyen súlyos felségsértésre
vetemedjen. Ámde, gondolta Erzsébet hirtelen jókedvre derülve,
most nem Bécsben van. Egy időre megszabadult a szokások és a
hamis szolgalelkűség béklyójától, és az udvaroncoktól, akik
nyilvánosan mindig alázatosak, de amint hátat fordít nekik, aljassá
válnak.
– Azt hiszem, Nopcsa, hogy muszáj lesz hozzászoknunk az
angolok modorához – mondta.

Clementine
 Aznap este Lady Crewe egy kissé habozott, mielőtt bejelentette, ki
fogja Charlotte-ot a vacsorához kísérni.
A Baird lány fura kis szerzet volt – állandóan csak a
fényképezőgépével bíbelődött –, de hát ő is családtag lesz, ha
Augusta férjhez megy Fredhez. Lady Crewe egykor még előkelőbb
házastársat remélt egyetlen lányának, de most már az is
megnyugtatta, hogy egyáltalán lesz veje. A Baird család tiszteletre
méltó família volt, lehet, hogy nem a legkiválóbbak közül való, de
Augusta huszonnégy évesen már nem lehetett válogatós. Edith
Crewe tehát ránézett Charlotte-ra, aki ott állt Augusta mellett. Nem
volt egy szépség, de a vagyona persze nagyon is vonzóvá tette.
Eléggé igazságtalannak tűnt, hogy szegény Dora Lennox összes
pénze csak a leányára szállt; Fred ugyan nem panaszkodhatott, de a
Lennox-vagyon Augusta egész jövőbeli helyzetét megváltoztatta
volna. Fred ugyan most még kapott némi részesedést belőle, de ha
Charlotte férjhez megy, minden megváltozik majd. Lady Crewe
észrevette, hogy Fred mindkét barátját érdekli a lány. Hartopp volt a
megfelelőbb ember – legalább nem terjengtek róla férjes
asszonyokról szóló pletykák végül azonban Lady Crewe Augusta
négyévnyi hiábavaló férjkeresése miatti igazságtalanságérzetét egy
szinte ideges vállrándításba vitte bele, és Middleton kapitányra
mutatott.
Amint Lady Crewe jelezte döntését, Bay a bal füle fölött enyhe
sóhajtásfélét hallott. Csirke Hartopp nem repesett az örömtől, Bay
viszont a Charlotte arcán átfutó mosolyból tudta, hogy a lány is öl
választotta volna.
Charlotte felé nyújtotta a karját.
– A nyomatom nagyon jól sikerült, Middleton kapitány – mondta a
lány.
– Nem is vártam mást Öntől, Miss Baird. Nagyon hozzáértő
személy benyomását kelti.
Charlotte meglepetten nézett fel Bayre. – A hozzáértő szót nem
igazán szokták fiatal lányokkal kapcsolatban használni; minket
általában műveltnek neveznek.
– De a művelt szó inkább valami hóbortra utal. Ön viszont olyan
gyakorlatias és komoly azokkal a lencsékkel és kemikáliákkal, hogy
ezt aligha lehet egy fiatal hölgy hobbijának nevezni – válaszolt Bay.
 – Az igazat megvallva, Middleton kapitány, a legjobb fotográfusok
mind hölgyek. Az én keresztanyám, Lady Dunwoody munkáit például
a Királyi Fotográfus Társaság állította ki.
– Azért ne legyen ingerült! Csak próbáltam Önnek bókolni. Én
sokkal inkább lennék hozzáértő, mint kiművelt.
Charlotte elhallgatott, mivel nem volt biztos benne, mennyire volt
ingerült. Az inas kihúzta neki a széket, ő pedig leült. Már épp
válaszolni készült Middletonnak, mikor meghallotta, hogy Fred
odaszól neki.
– Mitten, nem emlékszel véletlenül, hogy ki festette azt a fácános
képet, amelyik ott lóg Kevillben a könyvtárban? Kiköpött mása ennek
itt a sarokban.
Charlotte megpróbált nem fintorogni a csúfneve hallatán. – Azt
hiszem, Greuze. Apa Olaszországban vette.
Bay odahajolt Charlotte-hoz, és megkérdezte;
– Mitten? Fred miért nevezi Önt így?
– Fogalmam sincs – felelte Charlotte. – Utálom. – És csúnyán
nézett a testvérére, aki megpróbálta elkápráztatni leendő apósát
értékes képgyűjteményének felemlegetésével.
– Kár. Én szeretem a becenevemet. Sokkal érdekesebb, mint
például a John. A Nagy Nemzeti Vágta győzteséről kaptam ugyanis.
Úgy tűnik, ugyanolyan színekben lovagolunk. Sajnos a
hasonlatosságok sora azonban itt véget is ér.
– Sajnos?
– Én nem nyertem meg a Nemzeti Vágtát, Miss Baird – válaszolta,
majd lehajtotta a fejét.
– Ó, hát erre vágyik? – Charlotte-ot meglepte, hogy Middletonnak
ilyen határozott ambíciója van. Nem gondolta volna róla, hogy
hajlandó erőfeszítéseket tenni bármiért is.
– Természetesen. – Bay odafordult Charlotte felé, és ránézett.
– És meg fogja nyerni?
– Remélem. Ebben az évben van esélyem. Minden a lovon múlik,
és Tipsy nagyszerű versenyló.
– Hát persze, a híres-neves Tipsy!
– Remélem, nem gúnyol ki, Miss Baird. – Bay tőle szokatlan
komolysággal nézett Charlotte-ra. – Ön persze nem lovagol, ezért
nem hibáztatom a közönyösségéért, de higgye el nekem, a lovak
egészen kivételes teremtmények. Ha az ember megtalálja az igazit,
mint ahogy én Tipsyt, az olyan, mintha rálelt volna a lelke másik
felére. A lovam jobban megért engem, mint bármelyik nő az
életemben. És ő soha nem fog elhagyni. – Azzal felemelte a
borospoharát, és egy hajtásra kiitta.
Charlotte ezt válaszolta: – Talán még nem találta meg a megfelelő
nőt, Middleton kapitány. – Aztán mikor rádöbbent, hogy ez mennyire
rámenősen hangzik, elpirult, és hozzátette: – Úgy gondolom, a nők
között is vannak olyanok, akik épp olyan jól megértik az Ön érzéseit,
mint egy ló, még akkor is, ha nem sok hasznukat lehet venni a
vadászatokon.
Bay elmosolyodott. – Ezt készséggel elhiszem Önnek.
Lehetséges, hogy a lovakat ügyesebben válogatom meg, mint a
nőket. Az ember mindig pontosan tudja, mit nyer egy lóval, mígnem
egy nő esetében csak a külsőségeket látja. A ló lelkére azonnal rá
lehet érezni, amint először kilovagol vele az ember, de egy nőére
nos, azt hiszem, még soha nem találkoztam olyan nővel, aki azt
mondja, amit gondol.
– De Middleton kapitány – mondta Charlotte – ne felejtse el, hogy
a lovak nem képesek beszélni, még az oly kiválóak sem, mint az Ön
Tipsyje. És ki tudja, miféle kegyes hazugságokat vagy udvarias
féligazságokat mondana az Ön kedvenc kancája, ha tudna beszélni.
Vagy talán olyan nőt szeretne inkább, aki egyáltalán nem beszél,
csak néma odaadással néz Önre, és kész azonnal teljesíteni a
parancsait? Akkor azt hiszem, nem a megfelelő országban él. Úgy
gondolom, ha elutazna Konstantinápolyba, ott, a szultán háremében
meglelné azt a fajta nőt, akire vágyik.
– Ha úgy gondolnám, igaza van, úgy lőnék ki innen, mint a
nyílvessző, de az a gyanúm, még a szultánnak is nehéz olyan
hölgyet találni, aki azt is gondolja, amit mond.
– Attól tartok, Ön nőgyűlölő, kapitány, és akármit is mondok, az
semmin nem változtat.
– Lehetséges, Miss Baird, de kérem, azért csak próbálkozzon
tovább. Élvezem az erőfeszítéseit.
Az inas elvitte a levesestányérokat, Charlotte pedig Augusta
öccséhez fordult, aki a balján ült. A fiatalember tágra nyílt szemekkel
nézett rá, és hamarosan őszintén beszámolt neki a Keble College-
ban folytatott tanulmányairól, ahol ő is lelkes támogatója volt a
traktáriánus mozgalomnak. Mikor a szuflét felváltotta a lepényhal,
Charlotte újból a jobb oldali szomszédjához fordult, de látta, hogy
Bay az asztalnál folyó társalgásra figyel. Nagyon merev tartással ült,
és Charlotte-nak az volt az érzése, hogy életében most látja őt
először mozdulatlannak.
Lady Crewe mindeközben Fredhez beszélt.
– Mindig meglep, hogy tökéletesen értelmes emberek miféle
neveket adnak a gyermekeiknek. Emlékszik talán, hogy egy időben
mindenki Aurorának nevezte el a lányát, mert akkor jelent meg az
Aurora Leigh Mrs. Browningtól? És ma reggel kapok egy levelet,
melyben Stella Airlie arról értesít, hogy Blanche Hozier újszülött
kislányát Clementine-nak nevezte el. Na de kérem, miféle név ez?
Úgy hangzik, mint valami orvosság. Ígérje meg nekem, Fred, hogy
Ön és Augusta hagyományos angol keresztneveket választanak
majd, amit ki is lehet mondani. Nincs rosszabb egy idegen hangzású
névnél.
Fred fülig pirulva, de lelkesen bólogatott, Charlotte azonban látta,
hogy nagyon ideges. Az ő anyját ugyanis Leonie-nak hívták.
Charlotte már épp készült ezt elmondani Middleton kapitánynak –
az volt a benyomása ugyanis, hogy a kapitány örömmel vesz majd
részt a bátyja ugratásában de Middleton annyira szobormereven ült
a székében, hogy Charlotte úgy érezte, ha hozzáérne, porrá
zúzódna. Egyedül a szemhéján rángatózott egy apró izom.
Egy pillanatig csendben ült, de amikor magán érezte a nagynénje
fürkésző tekintetét, már tudta, hogy muszáj lesz mondania valamit. A
nénikéje folyton megszidta őt, ha szótlan volt, a következőt
mondván: – Egy férfit mindig megnyugtat, ha a nő beszélget vele, és
nem szerencsés, ha túl sokat kell ezért küzdenie. Tehát jobb, ha
nem nehezíted meg a dolgát. – Charlotte-ot annak idején meglepte
ez a tanács, mivel az ő tapasztalata szerint a legtöbb férfi
tökéletesen meg volt elégedve azzal, ha a saját hangját hallja. De
most azért odafordult Middleton kapitányhoz, és ezt mondta: – Mit
gondol, Middleton kapitány? Szerintem a Clementine nagyon is szép
név.
Legnagyobb meglepetésére azonban Csirke Hartopp, aki velük
szemben ült, elkapta ezt a megjegyzését, és közbeszólt.
 – Ez az, maga mit gondol, Middleton? – kérdezte olyan hangosan,
hogy az egész asztaltársaság elnémult.
Bay várt pár másodpercet, aztán elmosolyodott.
– Én nem ilyen nevet választanék, de hát én semmi máshoz nem
értek eléggé ahhoz, hogy ítélkezzek, csak a lovakhoz. – Aztán
Charlotte-hoz fordult.
– És Ön mit szól mindehhez, Miss Baird? – Charlotte érezte, hogy
Csirke Hartopp, a nagynénje és Lady Crewe mind csak őt figyelik, és
azt is látta, hogy Middleton alig bírja továbbra is mosolyra
kényszeríteni a száját.
Nagy levegőt vett hát, és azt mondta: – Az a gyanúm, hogy itt arról
van szó, vajon a név eléggé önbeteljesítő-e? Az én igazi nevem
például teljesen szokványos, de eléggé megalázó, ha Fred
Mittennek szólít. Talán Ön is hasonlóképpen érez, Hartopp kapitány,
mikor az emberek Csirkének szólítják. – Charlotte látta, hogy Bay
mosolya most már kevésbé erőltetett, és ezen felbátorodva, bár
kissé azért szégyenkezve amiatt, hogy kigúnyolta Hartoppot, így
folytatta:
– És mikor kimegy a lóversenyre, ugyanolyan bizalommal fogad
egy Szirup, mint egy Pegazus nevű lóra? És mennyire bízna meg
egy Dr. Fájdalom nevű orvos diagnózisában?
Hartopp már épp készült válaszolni, mikor Lady Crewe közbeszólt:
– Van itt a faluban egy temetkezési vállalkozó, akit úgy hívnak:
Koporsó. Kíváncsi vagyok, vajon elgondolkozott-e valaha, hogy más
szakmát kéne választania. Majd megkérdezem. – A beszélgetés
ezután átterelődött a Padlóviasz nevű szobalányokra, az Akasztófa
nevű bírókra és a Fűrész nevű sebészekre. Charlotte úgy érezte,
hogy a kínos pillanat, akármi is okozta, elmúlt.
Odafordult Middletonhoz, aki most már hátradőlt a székében.
– Úgy hallom, ebben az évben egy királyi fenség is vadászik majd
a Pytchley-n.
Middleton elnevette magát. – Amennyiben a nápolyi királynéra
céloz, ő csak exkirályné. Az olaszok kihajították.
– Azért még szeretnék róla fényképet készíteni. Az albumomban a
gróf a legnagyobb főúri méltóság. Egy királyné, még egy elűzött is,
főnyeremény volna. Segít nekem, Middleton kapitány?
 Bay az asztal túlsó oldalát nézte, miközben válaszolt, és egy
pillanatra Csirke Hartopp elvörösödött arcára szegezte a tekintetét. –
Önért, Miss Baird, bármit megtennék, még azt is, hogy a kedvében
járok a világ egyik leghiúbb asszonyának.
– Ennyire kibírhatatlan volna a nápolyi királyné? Én úgy tudom,
mindenki feltűnően csinosnak tartja.
Csirke Hartopp közelebb hajolt Charlotte-hoz. – A nápolyi
királynénak Middleton a gyengéje. Azt akarta, hogy ő kalauzolja a
vadászaton. Én egy ilyen feladatot bizonyosan nem utasítottam
volna vissza, de maga eléggé válogatós, ugye, Middleton?
Mikor Hartopp közel hajolt hozzá, Charlotte egy kis nyálcseppet
érzett landolni az arcán, mire önkéntelenül hátradőlt a székben.
– Nem vagyok oda a gondolattól, hogy folyton egy nő szolgálatára
álljak, akkor sem, ha egy királynéról van szó. A vadászaton más
dolgokkal akarok foglalkozni – válaszolta Middleton, és elnevette
magát. – Persze ez eléggé lovagiatlanul hangzik, igaz?
– Igen, egy kicsit, Middleton kapitány. – Charlotte még hozzá
akarta tenni, hogy Middleton legalább őszinte, mikor Hartopp megint
közel hajolt hozzá. – Volt idő, Middleton, mikor semmi mást nem
szeretett volna jobban, mint egy nő szolgálatára állni.
– Ez a megjegyzés megint rést ütött az asztalnál folyó
társalgáson, és újból csönd lett.
Lady Crewe jól hallhatóan csettintett egyet a nyelvével, majd
megszólalt: – Véletlenül meghallottam, Middleton kapitány, hogy a
nápolyi királynét emlegette. Tudta, hogy a nővére, Ausztria
császárnéja Lord Heskethtől kivette Easton Nestont a vadászati
szezonra? Részt fog venni a Pytchley-n. Úgy hallottam, tíz lóval
érkezik.
Most Lady Lisle szólalt meg. – És nem csak lovakat hoz. Lady
Spencer azt mondta nekem, hogy mindenhová egy majmocskával,
egy fejős tehénnel és egy sereg ír farkaskutyával utazik. Mindenféle
változtatást kellett eszközölni Easton Nestonban. Az egyik
lakószobát pedig, úgy néz ki, tornateremmé alakítják át.
– Tornateremmé? Mégis, mi a csodát akarhat ott a császárné?
– Lady Crewe teljesen el volt képedve.
– A császárné annyira büszke az alakjára, hogy minden egyes
nap tornázik – felelte Augusta. – Azt olvastam a Képes Londoni
Hírekben, hogy egy cirkuszi mutatványostól vett leckéket, és tűz-
karikákon is át tudja ugratni a lovát.
– Na, de Augusta, hogy lehetsz ennyire hiszékeny? – kérdezte
Augustát az anyja. – A császárnék nem végeznek cirkuszi
mutatványokat, még a külföldiek sem. Az emberek mindenfélét
összeirkálnak, csak hogy el tudják adni az újságot. Ettől függetlenül
azonban nagyon várom már, hogy találkozhassak a császárnéval.
Azt mondják, ő Európa legszebb asszonya.
Lady Crewe felemelkedett az asztaltól, és intett a többi hölgynek,
hogy kövessék.
Mikor Middleton felállt, hogy kihúzza Charlotte székét, a keze
súrolta a lány csupasz vállát. Charlotte megérezte a férfi keze
melegét, és döbbenten nézett fel rá.
– Ó, milyen figyelmetlen vagyok, Miss Baird, bocsánat – mondta
Middleton, de Charlotte úgy érezte, egyáltalán nem sajnálja. Sőt
merőn nézte őt, ő meg ugyanúgy nézett vissza rá, mert úgy érezte,
gyávaság volna elfordítania a tekintetét. Végül Bay elnevette magát:
– Nézzen rám. Olyan a modorom, mint egy istállófiúnak. Megengedi,
hogy elkísérjem az ajtóig, Miss Baird? – kérdezte Bay, és túlzott
tiszteletadással nyújtotta a lány felé a karját. Charlotte ráhelyezte az
ujjhegyeit, és egy szó nélkül sétáltak el az ajtóig. Mialatt Charlotte a
szalon felé lépkedett a lépcsőn felfelé, végig ott érezte a férfi kezét a
vállán, pontosabban szólva a kulcscsontján.

Fésülködés

A fésű megállt, mert elakadt egy csomóban. Mennyi haj! Leért

egészen a császárné lábszáráig; a császári fésülködőnőnek szinte
kétrét kellett hajolnia, hogy egész hosszában ki tudja fésülni. A
megmosásához egy tucat tojást és egy egész üveg konyakot
használtak fel. És olyan nehéz volt, hogy a fésülködőnő szinte látta a
megkönnyebbülést az úrnője arcán, mikor a nap végén kiszedegette
a hajából a csatokat és hajtűket. A hajtincsek olyan súlyt jelenthettek
a számára, mintha folyton egy különálló kis életet cipelne a fejéhez
erősítve. Néha annyira nehéznek tűntek, hogy mikor lepihent, a haját
szalagokkal a mennyezethez erősítették, hogy megszabadítsák a
fejét a tehertől.
A fésülködőnő hátrébb lépett, maga előtt tartva a most már
megszelídített és kifésült hajat.
– Felkössem, Fenség?
Erzsébet oldalra fordította a fejét, és a tükrön át rámosolygott a
fésülködőnőre. – Nem, szükségem van rá, hogy melegen tartson.
Felállt, majd megrázta a haját, mely köpenyként terült szét a
testén. A fésülködőnő mélyen meghajolt, és azt mondta, amit mindig:
– Felséged lába elé helyezem magamat.
– Köszönöm. Most hagyjon magunkra. – A császári fésülködőnő,
ahogy a szokás megkövetelte, hátrafelé sétált ki a szobából, bár
kissé bizonytalanok voltak a léptei, mivel az útvonalat még nem
ismerte.
Erzsébet leült a tükör elé. Úgy látta, egy újabb kis ráncocska jelent
meg a bal szeme alatt. Olyan volt, mint amilyet az anyja
nevelőráncnak nevezett. – Soha ne felejtsétek el, lányok, hogy
minden mosoly ráncot vés az arcotokra. – Minden alkalommal, mikor
az anyjuk ezt mondta, Erzsébet és a lánytestvérei egy percig olyan
mozdulatra merevítették az arcukat, mintha porcelánból volna, aztán
persze egyikük nem bírta tovább, és kuncogni kezdtek. Erre az
anyjuk nagyot sóhajtva megjegyezte: – De hát az arcotokban van a
jövőtök! – Az anyjának természetesen igaza lett. Erzsébet tizenöt
éves arca volt ugyanis az, mely azon a napon Bad Ischlben mindent
megváltoztatott. Erzsébet csak az utolsó pillanatban csatlakozott az
utazókhoz, hogy nővére, Helena, akit nagynénjük már kinézett a fia,
a császár számára, ne legyen egyedül. De Ferenc meglátta Sisit,
ahogy Erzsébetet a családban nevezték, és aztán már senki másra
nem volt hajlandó ránézni. Életében először és utoljára a
megérzésének engedve cselekedett. Sisit választotta, a
visszahúzódó lányt az alkalmasabb Helena helyett, aki pedig
rendkívül jó volt abban, hogy mindig azt mondja, amit kell. Helena
helyett, akinek mindig uralkodói volt a megjelenése, még álmában is.
Micsoda kiszúrás, hogy nevetőráncok jelennek meg az arcán!
Nem volt túl sok mosolyogni valója. Kaparászást hallott az ajtó felől,
majd megérezte a majom szagát, aki beugrándozott a szobába.
 Erzsébetnek eszébe jutott az angol házvezetőnő arca, mikor
meglátta az egyre terjedő, sötét foltot a szoknyáján. Tudta, hogy
kegyetlen dolog volt ezen nevetni, de akkora megkönnyebbülést
érzett, hogy a sok formaság közepette történt valami igazi is. Úgy
érezte, ez jó jel. Talán, gondolta, itt majd boldog lesz. Az ujjaival
végigsimította a szeme körül a bőrt. A ráncok így is, úgy is ott
lesznek, talán sokkal fontosabb, hogy legyen min nevetni.
Kopogtak az ajtón. Festetics grófnő, a simára fésült hajú,
vékonyka magyar udvarhölgy jött be, fejét kissé előre és lefelé
tartva, mintha vízből előbukkanó vidra volna. Levelet hozott.
– Fenség – pukedlizett, majd átadta a borítékot Erzsébetnek.
„Drága Sisi, remélem, rendben megérkeztél, és a házzal is
elégedett vagy…”
A levelet Mária írta. Erzsébet érezte, hogy megkeményedik az
arca. Négy lánytestvére közül Mária volt hozzá korban az egyik
legközelebb, és mikor kicsik voltak, nagyon kötődtek egymáshoz, de
mint annyi minden, a házassága után ez is megváltozott. Helena
méltósággal viselte, hogy nem lett belőle császárné, de Mária túl
fiatal volt ahhoz, hogy irigységét palástolja. A helyzet kicsit jobb lett,
mikor Mária férjhez ment a nápolyi királyhoz, de vajmi kevés ideje
volt arra, hogy a státuszát kiélvezze, mert kitört a forradalom. És
most száműzött királyné, aki alig bírja elviselni a férjét, és még
gyermekei sincsenek, akik vigaszt nyújtanának a számára.
A levél így folytatódott: „Iszonyú megpróbáltatásokon mentem
keresztül az elmúlt pár hónapban; ha arra a jólétre gondolok, amit
Nápolyban magától értetődőnek véltem… és van rengeteg kisebb
bosszúság is. A minap például a szalonban elém engedték Savoy
hercegnőjét.” A levél még sok ilyen szerencsétlenséget és
megaláztatást sorolt fel, melyeket Máriának el kellett viselnie. A
végén volt egy utóirat is: „De most, hogy itt vagy, drága Sisi, biztosra
veszem, hogy fordul a szerencse, és remélem, hogy a te császári
dicsfényed rám is vet majd néhány sugarat.”
Erzsébet letette a levelet; Mária levelének olvasása valahogy
lefárasztotta. Tudta, hogy a testvére együttérzésre vágyik, de ő
mégis valami bosszúságfélét érzett. Miért kéne neki
lelkiismeretfurdalást éreznie, amiért még mindig korona van a fején?
 Festetics grófnő mondott valamit magyarul a másnapi vacsorával
kapcsolatban. Erzsébet ugyanazon a nyelven válaszolt neki, és ettől
máris jobb kedve lett. – Mondja meg Esterházy grófnak és
Liechtenstein hercegnek, hogy holnap a húgom is átjön vacsorázni –
kérte a császárné a grófnőt. A szolgálatában álló lovasok szívesen
udvarolnak majd Máriának. Max és Félix mindig elbűvölőek voltak,
ráadásul nagyon jóképűek is. Persze legodaadóbban mindig őt
fogják csodálni, de egyáltalán nem volt Erzsébet ellenére, ha kicsit
Máriával is flörtölnek. Mária valószínűleg már nagyon sóvárog az
ilyesfajta szórakozásra. És Spencer gróf nehézkes modorából
kiindulva az angol férfiak nem értenek ahhoz, hogyan kell a szépet
lenni a nőknek. Erzsébet élete sokkal kellemesebb lett, mióta Max és
Felix megkapták a cavalieri serventi címet. Az a tény, hogy
elválaszthatatlanok voltak egymástól, biztosította, hogy a botránynak
az árnyéka se vetülhessen a császárné iránt tanúsított rabszolgai
ragaszkodásukra. Erzsébet férje, Ferenc József ritkán viccelődött,
de róluk ezt mondta: „Elnevezem őket duális monarchiának – egy
osztrák és egy magyar közös járomba hajtják a fejüket egy nagyobb
cél érdekében.”
Erzsébet az órára nézett: tíz múlt pár perccel. Ebben az órában a
férje a Hofburgban lévő lakosztályában szokott ülni, és nagyítóval
nézegeti az államügyekkel kapcsolatos iratokat.
Házasságuk korai szakaszában Erzsébet nagyon féltékeny volt
ezekre a halmokban álló iratokra. Már reggel ötkor ott vártak a
császárra, és éjfélkor még mindig toronyban álltak az asztalon.
Mikor pedig panaszkodni mert miattuk, a férje úgy nézett rá, mintha
nem értené, milyen nyelven beszél a felesége. – Én vagyok a
császár, és ez a munkám. – Erzsébet akkor férje komoly ábrázata
láttán visszavonult, de ahogy telt az idő, rá kellett jönnie, hogy ha az
országnak nem is volt szüksége arra, hogy Ferenc minden egyes
köztisztviselői kinevezést elfogadjon, és a hatalmas birodalom
igazgatásával kapcsolatos minden egyes dokumentumot aláírjon, ő
attól még képtelen reggelenként felkelni és esténként nyugovóra
térni uralkodói felelősségének papírhegyei nélkül. Egykor nagyon
neheztelt azért a rengeteg időért, amit Ferenc József a Kárpátokból
érkezett erdészeti jelentések átbogarászásával töltött; most viszont
hálásan gondolt azokra a bizonyos, vörös szalaggal átkötött
papírkötegekre. Amíg ugyanis a császár a birodalmának
papíruszályai fölé görnyed, addig legalább nem tud felnézni, hogy
leszidja, amiért magára hagyja.
Elképzelte a férjét a dolgozószobájában. Ferenc rendkívül spártai
módon élt, ahhoz képest, hogy Habsburg uralkodó volt. Minden nap
tábori vaságyban aludt. Az egyetlen színes dolog a szobájában az
íróasztala fölött lógó Winterhalter-festmény volt, amelyen Erzsébet
hatalmas, kibontott haját maga előtt egy nagy kötegben felfogja.
Erzsébetnek nem ez volt a kedvenc képe, de Ferenc odáig volt érte.
Mostanra valószínűleg jobban kedvelte, mint az igazi nőt. Erzsébet
legalább a képen rámosolyog.
Sisi felkapta a tollát, és írni kezdett. Egyértelműen könnyebb volt
érzelmes hangú levelet írni a férjének így, egy idegen ország
biztonságos távolából. Ilyen messziről nézve Ferenc
megingathatatlan szokásai inkább megnyugtatónak, mint
bosszantónak tűntek. Erzsébetnek kifejezetten jólesett, hogy mindig
tudja, a nap bizonyos órájában hol van és mit csinál a férje, de
sokkal jobb csak tudni, és nem végignézni a napi monotóniát.
Mire a levél végére ért, már egészen melengető érzés járta át a
férje iránt. Arra gondolt, hogy ha Ferenc most itt lenne, egy pillanatra
szívesen ráhajtaná a fejét a mellkasára, és jó lenne érezni meleg
kezének érintését a vállán. Egy pillanat azonban bőven elég is volna.
Ferenc nem tett ellenvetést, mikor Erzsébet felvetette ezt az
angliai utazást. Sőt, szinte megélénkült tőle, és megduplázta
Erzsébet utazásra szánt költőpénzét, valamint átengedte neki a
császári vonatot is, hogy azon szállíttathassa a lovait. Egy pillanatig
Sisi azt hitte, a férje kifejezetten azt akarja, hogy menjen el, és ez
bántotta, de aztán elvetette ezt a gondolatot, mert
elképzelhetetlennek tartotta. Ferenc soha, de soha nem vallaná be
még saját magának sem, hogy a házassága szerencsétlenül sikerült.
Sisi a megszokott cikornyás betűivel aláírta a levelet, majd
lepecsételte. Mivel most már teljesítette minden kötelezettségét,
megengedte Festetics grófnőnek, hogy segítsen neki elhelyezkedni
a hatalmas ágyban. Holnapután már vadászni fog.
 Az orchideaház

Másnap vasárnap volt. Meltonnak már az 1600-as évek elejétől, a

megépítésétől kezdve volt magánkápolnája. Az eredeti épület elég
barátságtalan volt, majdhogynem lutheránusan puritán. Lord Crewe
rajongása a gótika iránt azonban minden részére kiterjedt a háznak,
amelynek tervezője és megalkotója Puginnak, a híres építésznek
volt a – nincs rá más szó – tanítványa, aki a kápolnát az
anglokatolikus áhítat szivárványszínű fellegvárává tette. A magasan
futó, szerény ablaksort Noé bárkáját ábrázoló óriási ólomüveg tábla
váltotta fel (Lord Crewe mindig is szeretett volna saját állatkertet), az
egyszerű kőpadlót felszedték, és olyan mozaiklapokat fektettek le,
melyek mintájához a chartre-i katedrális padlózata szolgált alapul.
Minden padsornak a szélét aranyozott faragás díszítette, a
mennyezetet pompásan kifestett gerendák borították, melyek kiálló
végeire fából készült vízköpőket helyeztek. Lord Crewe sokat
profitált a vasútépítésből, ezért sem a pénz, sem a fáradság nem
számított. Meltont sok látogató, legalábbis Lord Crewe füle hallatára,
leginkább az oxfordi Keble College-hoz, sőt a londoni Parlamenthez
hasonlította.
Melton gótikus pompája azonban nem mindenkinek volt az ínyére.
Minden alkalommal, mikor Augusta letérdepelt a kánai menyegzőt
ábrázoló szőnyeggel bevont térdeplőre, némi keserűséggel gondolt
arra, hogy a kápolna túlzó pompája az oka annak, hogy az ő
hozománya viszonylag szerény mértékű lett. Egy gróf lányaként
Augusta gyerekkorától kezdve arra számított, hogy kitűnően fog
férjhez menni. Társaságba kerülésének első évében elhatározta,
hogy a fiatalabb fiúkkal ugyan elflörtölget, igazi odaadását viszont
csak az elsőszülött örökösöknek tartogatja. Legnagyobb
meglepetésére és elkeseredésére azonban azok közül a nevek
közül, melyeket előszeretettel olvasgatott a gyerekszobában lévő, a
nemesi családfákról szóló könyvben, valahogy senki nem talál utat
az ő táncrendjébe. Az első nyár végére annyit sikerült elérnie, hogy
táncolt néhány báróval, egyszer együtt vacsorázott egy vikomt
fiatalabb fiával, valamint egy szédítően kecsegtető sétát lett a Syon
Park üvegházában egy herceg unokaöccsével, de ezek közül a
fiatalemberek közül egy sem jelentkezett újra. Második évében nagy
reményeket fűzött egy ír nemeshez, aki egészen addig meglehetős
figyelemmel viseltetett iránta, míg a földbérlőinek lázadása vissza
nem szólította a hazájába. Augusta arra számított, hogy az ír nemes
majd a rá következő évben visszatér, de aztán hallotta, hogy már
eljegyezte magát az egyik Drummond lánnyal, akinek a hozománya
50 000 fontra rúgott. Mikor Augusta tekintete az arany és lazurit
mozaikokból készült Szűz Mária-képre tévedt az oltár fölött,
önkéntelenül is arra gondolt, hogy ha a kápolna megmaradt volna
eredeti, díszítetlen állapotában, akkor ő most már Lady Clongrathy
lehetne.
Fred a negyedik évben kérte meg a kezét, mikor ő már azon
merengett, hogy úgy jár, mint szegény Beatrice hercegnő, és férjhez
nem adott lányként örökre arra lesz kárhoztatva, hogy a szülői
házban éljen. Először persze visszautasította Fredet;
elengedhetetlenül fontos volt ugyanis a tudtára adni, hogy nem adja
be könnyen a derekát, másfelől még mindig bízott abban, hogy
esetleg ranghoz juthat. Fred azonban rettentően izgatott lett a
gondolattól, hogy arisztokrata menyasszonya lesz, ezért bálról bálra
űzte, és az illendőség határain belül minden táncra előjegyeztette
magát, valamint mindig gondoskodott arról, hogy megszerezze neki
az őszi-barackos parfét, amire olyan nagyon vágyott a vacsorák
alkalmával. Igaz, hogy Fred nem volt sem arisztokrata, sem
különösebben jóképű, de a kapcsolatai egészen kiválóak voltak, és
arcának, valamint alakjának hiányosságait kellőképpen elfedte a
Királyi Gárda pompázatos egyenruhája. Kevill, a Baird család birtoka
a határvidéken persze messze nem volt olyan előkelő, mint Melton,
de Sir Walter Scottnak hála, elhelyezkedése és ősi vártornyai
akkoriban nagyon divatossá váltak. A határvidéki társaság pedig
közel sem volt olyan illusztris, hogy ne vett volna tudomást Lady
Augusta Crewe jelentőségéről. Augusta nem éppen ilyen frigyre
vágyott, de sokkalta jobbnak ígérkezett Kevill asszonyává, mint
valami vidéki esperes háziangyalkájává válni. Frednek 20 000
hektáros birtoka volt, és évi 10 000 fontos jövedelme. Augusta ezért
bízott abban, hogy ebből a pénzből a téli időszakban futja majd egy
londoni házra is, mert bár nagy tisztelője volt Scottnak, mégsem
akart volna folyton a Skót-felföldön hervadozni, mint Lochinvar
menyasszonya a Lochinvar című költeményben.
Sajnálatos körülmény volt azonban, hogy a Lennox-vagyon
Charlotte férjhezmenetelével kikerül majd a családból. Fred elárulta
Augustának, hogy az apja halála óta eltelt pár évben sikerült neki
egy jelentős összeget megtakarítania azzal, hogy megfelelően
használta fel a húga vagyonára eső kamatokat. A Charles Streeten
lévő házat, valamint Kevill átalakítását mind a Lennox-vagyonból
finanszírozta, hogy az örökösnő hozzá illő körülmények között
élhessen. Ezeket az életkörülményeket persze fent kell tartani, ha az
örökösnő nem megy férjhez, de Augusta nem hitte, hogy Charlotte,
akármilyen különcségei is vannak, sokáig hajadon marad. Hartopp
egyértelműen pályázik rá, habár Augusta észrevette, hogy nézett
Charlotte Bayre, mikor az vacsorázni kísérte a minap. Middleton
persze nagyon jóképű volt, és Augusta azt is megfigyelte, hogy
nagyszerűen táncol, bár őt magát még egyszer sem kérte fel. Ezt
leszámítva azonban tökéletesen alkalmatlan, és ezt csak egy olyan
naiv és tapasztalatlan lány nem veszi észre, mint amilyen Charlotte.
Augusta úgy gondolta, már nem először életében, hogy Charlotte
kifejezetten szerencsés, amiért ő a mentora. A lány ugyanis az ő
útmutatása nélkül nagyon könnyen meginogna egy Bay Middleton-
fajta ember simulékony modorától és fürge lábaitól, és ezzel elzárná
magát egy kitűnő házasság lehetőségétől, amely pedig bizonyosan
vár rá a jövőben. Nem mintha sietnie kéne ezzel. Charlotte esélyei
csak nőnek, ha egy vagy két szezont Augusta védőszárnyai alatt tölt
el.
Nem Augusta volt az egyetlen a gyülekezet tagjai között, akinek
figyelme elterelődött a fiatal káplánról, aki szívbe markoló prédikációt
tartott a testvéri szeretetről. Percy, Augusta öccse lelkes traktáriánus
volt, és a pap díszes ruházata és idézetválasztásai alapján könnyen
meg tudta állapítani, hogy ő is hasonló elveket vall. Lord Crewe, mint
mindig, most is az oroszlánok, elefántok és zebrák felvonulását
csodálta, ahogy felfelé lépegetnek Noé védelmet nyújtó bárkájára.
Mellette a felesége azon merengett, vajon Lady Spencer ad-e
fogadást az osztrák császárné tiszteletére; nem tehetett róla, de
felettébb kíváncsi volt rá.
A mögöttük lévő padban Lady Lisle már az ebédre gondolt.
 Fred azon morfondírozott, vajon csináltasson-e olyan új, amerikai
vállas kabátot, amit a szabója javasolt neki. A mellette ülő Charlotte
pedig azt próbálta eldönteni, vajon a tarkóját bizsergető furcsa érzés
azt jelenti-e, hogy Bay közvetlenül mögötte ül a padban.
Ott ült. Aznap reggel Bay nem azzal a szándékkal ébredt, hogy
istentiszteletre menjen, de mikor meglátta Hartoppot a
szalonkabátjában és imakönyvvel a kezében, rádöbbent, hogy ő is
profitálhat abból, ha kicsit tanácskozik a Jóistennel. Ügyelt arra,
hogy pontosan Charlotte Baird mögé üljön, és olyan hangosan
énekelte az énekeket, amilyen hangosan csak tudta. Kíváncsi volt,
Charlotte hátrafordul-e. Nem fordult.
Hátul a személyzet élvezte, hogy kicsit nyugta lehet. Ha ugyanis
az ember napkelte óta talpon van, és csak rakja a tüzet, akkor f él
órán keresztül egy helyben ülve hallgatni, amint a keresztény
könyörületességről prédikálnak, szó szerint isteni felüdülésnek
számít.
Az istentisztelet után a család szétszéledt. Lord Crewe a
fegyverterembe ment; Lady Crewe és Lady Lisle hintóba ültek, hogy
meglátogassanak egy beteg falusit; az ifjú Percy hátramaradt, hogy
válthasson pár szót a lelkésszel egy nemrégiben megszerzett
Iosephus Flavius-fordításról; Augusta és Fred pedig elmentek
megnézni, befagyott-e a tó. A szobalányok meg-megroppanó
térdízületekkel felálltak, és várták, hogy Charlotte, Bay és Hartopp is
elhagyják a kápolnát.
Charlotte sietős léptekkel távozott. Nem volt szándékában ott
időzni, de persze ha valakinek eszébe jutna őt feltartóztatni, arról
természetesen nem tehet. Elindult hát felfelé a kápolnát a ház többi
részével összekötő lépcsőn. Tizennégy lépcsőfok volt összesen, és
már a tizenharmadiknál tartott, mikor meghallotta a hangját.
– Miss Baird, azt hiszem, eljött a pillanat.
Charlotte megállt, és megfordult.
– Mire jött el a pillanat? – kérdezte, pedig jól tudta a választ.
Middleton szaladni kezdett felfelé a lépcsőn, kettesével szedve a
fokokat, mintha próbálná lerázni Hartoppot. Mikor elérte Charlotte-ot,
azt mondta: – Csak nem felejtette el szegény Tipsyt? Egész reggel
szépítkezett.
 Charlotte elnevette magát. – Erősen kétlem, hogy egy ilyen
eszményképnek meg tudnék felelni, de azért megkísérlem
lefényképezni magukat, ha megígéri, hogy ráveszi a
mozdulatlanságra.
– Pompás! – Bay Hartopp felé fordult, aki a lépcsőn lejjebb állt
meg, és jól látszott rajta, mennyire bosszantja az ő évődésük.
– Csirke, drága barátom, nem segítene Miss Bairdnek a
felszerelését lehozni, míg én a ház elé vezetem Tipsyt?
Hartopp kicsit habozott, de mikor Charlotte azt mondta: – Ó, ez
nagyon kedves volna Öntől, Hartopp kapitány! – szolgálat-készen
követte a lányt.
Mialatt a régi gyerekszoba irányába tartottak egy újabb lépcsőn
felfelé, Hartopp megszólalt: – Elég szemtelen ez a Middleton, amiért
elvárja Öntől, hogy lefényképezze a lovát. Túlságosan sokat gondol
arról a teremtményről.
– Ó, én egyáltalán nem bánom, azonkívül úgyis le akartam
fényképezni Middleton kapitányt, és az a gyanúm, sokkal jobb alany
lesz, ha ott van a lova is.
Beléptek a gyerekszobába, és Hartopp meglátta az asztalon a
tegnap rögzített csoportképről készült nyomatot. Gondosan
megnézte, és látta, hogy a fotón Bay az egyetlen, aki mosolyog.
Hartopp ettől ingerült lett.
– Middleton ezen a képen nagyon el van telve magától.
Charlotte a fotólemezekkel teli polctól Hartopp felé fordult. -
Nem sok ember képes egy fotón így mosolyogni. Ha ugyanabban
a pózban kell sokáig megmaradni, még a legőszintébb arckifejezés
is erőltetettnek fog tűnni. – Charlotte odavitte az egyik lemezt az
ablakhoz, hogy megvizsgálja.
Hartopp nem felelt azonnal. Még mindig a képet bámulta, és az
arca kezdett kipirulni, egyik hatalmas kezével pedig oldalszakállát
kezdte vakargatni. A mellkasa megemelkedett, és a szalonkabátja
gombjai pattanásig feszültek. Végül megszólalt, és szinte hadarta a
szavakat.
– Miss Baird… Charlotte… ugye, szólíthatom így? Bizonyára
észrevette, hogy az elmúlt hónapokban egyre nagyobb csodálattal
adózom Önnek. A csodálatom oly nagyra nőtt, hogy kénytelen
vagyok megtenni azt a lépést, amely talán túl korainak tűnhet, de
sok tépelődés után elhatároztam, hogy nem halogatom tovább.
Tudja, Charlotte, életemnek abba a szakaszába léptem, mikor egy
férfi már úgy érzi, meg kell állapodnia, és nincs a világon még egy
olyan személy, akit szívesebben…
Hartopp abbahagyta, mivel Charlotte, aki láthatólag egy szót sem
hallott meg abból, amit mondott, sikoltva kiáltott fel. – Ó, nézze csak!
Middleton kapitány a hátsó lábaira állította a lovát – még a végén
leesik róla! – kiáltotta, és az ablaküveghez nyomta az arcát.
Hartopp nagyot sóhajtott, aztán megköszörülte a torkát, és
nekiállt, hogy újból belefogjon. – Miss Baird… Charlotte… ugye,
szólíthatom így?
Charlotte azonban, aki már fogta is a fényképezőgépet és a
lemezeket, félbeszakította: – Jöjjön, Hartopp kapitány, sietnünk kell!
Attól tartok, ha nem megyünk le időben, és nem tartjuk vissza,
Middleton kapitány még a nyakát szegi.
– Ó, arra még esély sincsen! – válaszolta Hartopp némi
sajnálkozással a hangjában.
Charlotte azonban már nem figyelt rá, hanem gyorsan a kezébe
nyomta a háromlábú állványt.
Kint Bay úgy produkálta magát Tipsy hátán, mintha cirkuszi
porondon lenne. Látta, hogy a szolgálólányok az ablaküveghez
nyomják fehér arcukat, és nem bírta megállni, hogy felugorjon a
nyeregben. Állva is maradt, mialatt Tipsy körbe-körbe ügetett. Aztán
lehajolt, és a nyereg szélébe kapaszkodva kézenállásba lendült. Két
körön keresztül is bírta, és csak azután ült vissza. Alig kivehetően,
de hallotta, amint a házban tapsolnak neki, mire enyhe főhajtással
üdvözölte a közönségét.
– Ó, reméltem, hogy még egy kicsit így marad. Nagyszerű képet
csinálhattam volna! – Charlotte, oldalán a tajtékzó Hartopp-pal a
bejárathoz vezető lépcsőn állt, és éppen a felszerelését rakta össze.
– Attól tartok, már így is túlzásba vittem a dolgot. Nem szeretném
befeketíteni Tipsy nevét az idétlenkedésemmel. – Azzal Bay leugrott
a lováról, és megveregette az állat nyakát.
Charlotte egy intéssel jelezte Hartoppnak, hová tegye az állványt.
– Kihúzná, kérem, azt a lábat? Tökéletes! Nagyon köszönöm! Most
már készen állok arra, hogy megörökítsem ezt a figyelemre méltó
lovat.
 – Ez esetben, ha a továbbiakban nincs szüksége rám, ugye
megbocsát, de meg kell írnom néhány levelet. – Hartopp meg sem
várva Charlotte válaszát, elviharzott a ház felé.

Bay a távozóban lévő alak felé mutatott a pálcája nyelével.

– Mit művelt Hartopp kapitánnyal, Miss Baird? Eléggé bosszúsnak
tűnt. Talán felajánlotta, hogy Mrs. Hartoppot csinál magából, maga
meg egy lányos kacaj kíséretében elkergette? Nem is tudtam, hogy
ilyen szívtelen. Az elutasítást mindig jelentéktelen bókokkal kell
ellensúlyozni, különben nagyon megsérti a férfiúi büszkeséget.
Szegény Csirke, egészen összetörtnek tűnik.
– Ugyan már! Hartopp kapitány kétségkívül úgy döntött, jobb dolga
is akad, mint hogy magát bámulja, amint a lovával fickándozik.
– Nos, ha maga mondja! De nekem inkább csalódott szerelmes
benyomását keltette.
Charlotte elbizonytalanodott. Bay persze csak viccelődött, de
Hartopp sértődöttsége őszintének tűnt. Mivel azonban soha nem
bátorította, nem vállalhatott felelősséget az érzéseiért.
– Nos, Middleton kapitány, mit gondol, rá tudja venni Tipsyt, hogy
maradjon nyugton?
– Természetesen. Milyen pózba álljunk?
Charlotte megnézte őket. Előzetesen úgy képzelte, hogy Bay majd
a lován ül, de most, hogy látta őket együtt, és megfigyelte, hogyan
néz a kapitány a lovára, már tudta, milyen beállítást akar.
– Mi lenne, ha csak ott állna, kezét a kantárszáron nyugtatva?
– Charlotte a fejére húzta a leplet, és megnézte a fejjel lefelé álló
képet. Kicsit elmozdította a fényképezőgépet, hogy ló és lovasa a
keret közepére kerüljenek. Mikor előbújt a lepel alól, azt mondta:
– Ne feledje, ha felemelem a kezemet, akkor annyi ideig
mozdulatlanul kell maradniuk, míg el nem mondja a miatyánkot. Ha
maga vagy Tipsy bemozdulnak, a kép elmosódott lesz.
– Olyan mozdulatlanok leszünk, mint egy szobor. Ugye, Tipsy?
Charlotte felnézett az égre, és látta, hogy sötét felhők tartanak a
halovány téli napkorong felé. El kell készítenie a képet, mielőtt
elhalványul a fény. Eltűnt tehát a lepel alatt, nyugalmi helyzetet vett
fel, és felemelte a kezét.
Ott tartott, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket”, mikor Fred hangja
zavarta meg a gondolatait.
– Ó, micsoda bájos kép! A drága Mitten képet készít Middleton
kapitányról és élete szerelméről.
Charlotte szuggerálta Bayt, hogy ne mozduljon; még tíz
másodperc és a fénykép elkészül. „Tiéd a hatalom és a dicsőség…”
– Egy ló volna Middleton kapitány nagy szerelme? Meg vagyok
lepve – szólalt meg Augusta hangja Charlotte háta mögül.
Charlotte eltökélte, hogy nem hagyja magát megzavarni. „Most és
mindörökké, ámen.” Charlotte mintha úgy látta volna, hogy Bay arca
megrándult. Kibújt a posztó alól, és látta, hogy a jegyespár még
mindig ott ácsorog mögötte. Fredhez fordult.
– Komolyan, Fred, hányszor megmondtam, hogy ne zavarj,
miközben képet készítek? Te sem szeretnéd, ha akkor kezdenék
hozzád beszélni, mikor felemeled a puskád csövét!
– Az teljesen más, Mitten. A vadászat komoly dolog.
– És a fényképezés talán nem? Tessék, próbálj meg te elkészíteni
egy képet! Rá fogsz jönni, hogy kissé bonyolultabb, mint megcélozni
egy madarat, aztán meghúzni a ravaszt.
Fred tett egy lépést a húga felé.
– Tényleg? Én úgy nézem, nem teszel mást, csak az alanyra
irányítod a fényképezőgépet, aztán kioldod a rekeszt. Ez olyan nagy
dolog?
Bay szólalt meg, tettetett panaszkodással: – Most már
megmozdulhatunk, Miss Baird? Tipsy kezd nyugtalankodni. Az
istállóban ilyenkor etetési idő van, és nem akar lemaradni a
zabadagjáról.
– Nagyszerű fényképalany volt, nem láttam, hogy akár egy kis
izma is megrándult volna – mondta Charlotte.
– Rettentő hiú, és nem akarta, hogy rosszul nézzen ki a képen –
jelentette ki Bay, majd felpattant Tipsy hátára, és csizmasarkát a ló
oldalához érintve elgaloppozott az istálló irányába.
Charlotte ott maradt a lépcső tetején Freddel és Augustával. Kis
szünet után Fred szólalt meg: – Úgy tűnik, te és Middleton nagyon
összebarátkoztatok.
 – Szórakoztatónak találom.
– Persze, hogy szórakoztató! Arról híres, hogy szórakoztató, és
hogy kellemes a modora, meg hogy jó táncos, de figyelmeztetlek,
Mitten, ő egy olyan férfi, akit a nők bálványának tartanak. – Fred a
„nők bálványa” kifejezést suttogva mondta ki, mintha ettől kevésbé
lett volna ijesztő.
– Azt hiszem, Fred, Middleton kapitány erényeinek felsorolásakor
kihagytad azt, hogy ő a legjobban öltözött tiszt a gárdában. Nem ő
adta meg neked a szabója nevét? – kérdezte Charlotte.
– Nem látom be, hogy ennek mi köze van mindehhez – csattant fel
Fred. – Csak arra próbálok rávilágítani, hogy óvatosnak kell lenned
vele. Kedvelem, tiszttársam, és az egyik legjobb lovas az országban,
de egyszerűen alkalmatlan.
Charlotte éles csattanással csukta össze a háromlábú állványt.
– Alkalmatlan? Mire? – kérdezte.
– Számodra, természetesen! – kiáltott fel Fred.
– Tehát azt akarod mondani, hogy elég jó neked, és Spencer
grófnak, és a nápolyi királynénak, csak nekem nem. Nehezen tudlak
követni, Fred. – Charlotte érezte, hogy fülig pirul.
Fred már épp készült visszavágni, de Augusta a karjára tette a
kezét. – Drága Fred, nem vinnéd fel ezeket a felszereléseket a
húgodnak? Annyira szeretném neki megmutatni az új orchideaházat
még ebéd előtt.
Húg és báty egyforma vonakodással engedelmeskedett
Augustának. Frednek még lett volna néhány szava Bay
alkalmatlanságával kapcsolatban, Charlotte-nak pedig semmi kedve
nem volt orchideákat nézegetni Augusta társaságában, de egyikük
sem talált okot arra, hogy kimentse magát. Charlotte odaadta az
állványt és a fényképezőgépet Frednek, de a most készült
lemezeket magánál tartotta – félt attól, hogy Fred esetleg elejti őket.
Augusta belekarolt, és a fallal körülvett kert felé irányította, ahol az
orchideaház állott.
– Fogadni mernék, hogy magánbirtokon még soha nem láttál
orchideaházat. Papának azután támadt ez az ötlete, hogy
meglátogatta a botanikus kertet Kew-ban. Annyira odavan az
egzotikus növényekért, hogy nem nyugodott, amíg meg nem építette
a saját orchideáriumát.
 Keresztülsétáltak a megfeketedett karalábéval és üvegbúrával
lefedett spárgákkal teli konyhakerten, majd elérkeztek a déli fal
tövébe épített üvegpavilonhoz.
Augusta belökte az üvegház ajtaját, és mindketten felkiáltottak,
annyira meleg és párás volt odabent a levegő. Egy virággal teli
orchideaág súrolta Charlotte arcát, és mikor félrehajtotta, észrevette,
hogy a virág szirmai hidegek és viaszosak, és egyáltalán semmi
illatuk nincsen.
– Kedveled az orchideákat, Charlotte? Az apám gyűjteménye
messze földön híres, vannak olyan egyedek, melyeket a távoli
Sarawak Királyságból hozatott.
– Te jó ég! Igaz, csak halvány fogalmam van arról, merre van ez a
Sarawak, de úgy hiszem, elképzelhetetlenül messze.
– Igen, számunkra elég nagy távolság, de az apámnak nem: ő
semmi költséget nem sajnál, hogy megszerezze a legkülönlegesebb
egyedeket. – Augusta hangjába kétségtelenül vegyült némi
keserűség.
Kis csend állott be. Charlotte, miután közelebbről szemügyre vette
a helyet, úgy vélte, hogy bizony Lord Crewe értelmesebb dolgokra is
költhette volna a pénzt. Egyáltalán nem hatották meg ugyanis a
különféle alakzatú virágok; az orchideák száműzött uralkodóknak
tűntek a számára, akik sehogy sem illenek bele új környezetükbe.
Augusta felemelt egy élénk rózsaszínű virágot, és hosszú ujjú
kesztyűbe bújtatott hüvelykjével simogatni kezdte az egyik lelógó
alsó szirmot.
– Mivel hamarosan sógornők leszünk, és mivel neked már nincs
édesanyád, Charlotte, úgy érzem, kötelességem némi útmutatást
adni a számodra.
– Ez nagyon kedves tőled, Augusta, de megfeledkezel Adelaide
nagynénémről. Ő nagyon lelkiismeretes.
– Lehetséges. Lady Lisle azonban jó néhány évig élt távol a
londoni felsőbb köröktől, és bár kétségtelenül kellemes társaság, az
ítélőképessége bizonyos dolgok tekintetében meglehetősen ódivatú.
Nincs már benne a körforgásban, és nincs tisztában azokkal a
lehetséges veszélyekkel sem, melyek keresztezhetik utadat.
– Veszélyek? – kérdezett vissza Charlotte.
 – Sokkal könnyebb lesz majd minden, természetesen, ha hozzánk
költözöl. Akkor mindig kéznél leszek, hogy segítsek neked. Ezekben
a kérdésekben jóval több tapasztalatom van, mint neked.
– De Augusta, csak négy évvel vagy idősebb nálam!
– Ha jobban megnézed, pusztán hárommal, de eme három év
alatt bizony találkoztam azokkal a buktatókkal, melyek rád is
leselkednek. Jól tudom, mennyire könnyű valakit félrevezetni.
Charlotte elmosolyodott. – Félrevezetni? Augusta! Csak nem
valami illetlenségről akarsz nekem beszámolni? Milyen izgalmas!
Fred tud róla?
Pukkanásszerű hang hallatszott, mivel Augusta összenyomta a
rózsaszínű orchidea alsó, párnácskás szirmát.
– Rólad beszélek, Charlotte, amint azzal te is tisztában vagy.
Rólad és Middleton kapitányról.
– Jobban kéne vigyáznod apád orchideáira. Ez pont egy nagyon
különleges példány volt, míg el nem kezdtél vele babrálni – mondta
erre Charlotte.
Augusta nagyot sóhajtott. Aztán lassan, hallatlan nagy türelmet
sugallva folytatta.
– Fred talán kissé esetlen volt az előbb, de meg kell értened, hogy
csak próbál téged megvédeni.
– Megvédeni? Mégis, mitől? Egyszer táncoltam Middletonnal,
egyszer ültem mellette a vacsoraasztalnál, és kétszer készítettem
róla fényképet. Nem vallott nekem szerelmet, és a társalgásunk
nagyjából kimerült abban, hogy a lováról beszélgettünk. Komolyan
mondom, ha ő az a veszélyes „nők bálványa”, akkor meglehetősen
csalódott vagyok.
– Middleton kapitánynak rossz a híre. Közeli, túlságosan közeli
kapcsolatban állt egy férjes asszonnyal. Az asszonyt tegnap
vacsorakor emlegettük – Blanche Hozier a neve. Észrevehetted,
hogyan reagált Middleton, mikor anyám kiejtette a nő nevét. Úgy
tudom, a viszonynak most már vége, de ez mellékes körülmény.
– Én viszont nem vagyok férjes asszony, és Middleton kapitány
sem nős. A találkozásaink teljesen nyilvánosak, és eddig még
egyszer sem hozta szóba a lányszöktetést. Én ugyan nem ismerem
Blanche Hoziert, de amennyiben Middleton kapitány viselkedése
valóban annyira felháborító, akkor eléggé meglep, hogy itt látom
vendégként Meltonban – mondta Charlotte, majd dacosan felszegte
az állát.
Augusta olyan pillantást vetett Charlotte-ra, mellyel testvéri
odaadást próbált sugallni.
– Ó, te jó ég, pontosan ettől tartottam! Rögtön a pártját fogod, és
ez azért van, mert máris belopta magát a szívedbe. Olyan kevés
tapasztalatod volt eddig a férfiakkal, hogy mikor egy dörzsölt
fiatalember, mint ez a Middleton, kedveskedik neked, teljesen
védtelen vagy vele szemben. Na, persze, úgy képzeled, hogy te
érdekled. De drága, édes, ártatlan Mitten, ő olyan férfi, aki egy férjes
asszonynak csapta a szelet. Mi másért mutatna érdeklődést egy
olyan fiatal lány iránt, akinek se tapasztalata, se kifinomultsága
nincs, mint azért, mert figyelemre méltó vagyona van? Attól tartok,
hogy Middleton kapitány, aki, amennyire tudom, elég szerény
háttérrel rendelkezik, hozományvadász.
Charlotte nagyon szerette volna a Sarawakból származó orchideát
leendő sógornője kidülledő kék szemébe nyomni, de visszafogta
magát, és inkább elképzelte, hogy Augusta egy túlfejlett pekingi
kacsa, aki napernyőt tart a kezében.
– Hozományvadász? Nem igazán látom be, Augusta, hogy ez
miben különbözteti meg Middleton kapitányt bárki mástól! Csak nem
azt akarod nekem bemesélni, hogy Hartopp kapitányt nem a pénzem
érdekli? Vagy hogy te és Fred akkor is annyira lelkesek volnátok,
hogy osztozzak frissen kötött házasságotok örömeiben, ha csak egy
szegény rokon volnék? Lehet, hogy Middleton kapitány
hozományvadász, de ezt sokkal ügyesebben leplezi, mint bárki más.
Augusta, akinek kétségtelenül a Lennox-gyémántok lebegtek a
szeme előtt, és az, mennyire csodásan nézne ki bennük az esküvője
napján, engesztelő gesztussal Charlotte karjára tette a kezét.
– Ne vitatkozzunk, Charlotte. Nem akarlak megbántani. Minden
lánynak jár egy kis flörtölés. Csak arra kérlek, ne feledd, hogy bár
Bay Middleton nagyszerű táncpartner és ragyogó fényképalany, nem
szabad komolyan venni. Nem szeretném, ha kompromittálnának.
Előnyös helyzeted révén hozzámehetsz egy valóban rangos férfihoz
is – egy olyan emberhez, akinek a rangja révén valódi szerep jut
neked az életben. Nagy terveim vannak veled a következő
szezonban. Ha év végére nem lesz belőled leendő gróf- vagy
márkiné, komolyan mondom, csalódott leszek.
Charlotte hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. Nem
remélhette, hogy meg tudja magyarázni Augustának: a csalódása
elkerülhetetlen. Ez a beszélgetés ugyanis egy dolog felől egész
biztosan meggyőzte őt, mégpedig arról, hogy soha nem megy hozzá
egy olyan férfihoz, akit leendő sógornője szemel ki a számára.
– Nagylelkű tőled, Augusta, hogy jó tanácsokkal látsz el. Náladnál
elképzelni sem lehet jobb tanácsadót egy olyan lány számára, aki
ragyogó házasságot akar kötni. Most azonban elnézésedet kell
kérnem, mivel vissza kell vinnem ezeket a lemezeket a házba –
különben az itteni pára esetleg rossz hatással lesz az eredményre.
Augusta elmosolyodott, úgy, hogy elővillant jócskán előreálló felső
fogsora. – Természetes. Tudom, mennyire fontos számodra a
hobbid. Csak szerettem volna veled négyszemközt beszélni, mielőtt
még újabb „fényképet” készítesz Middleton kapitányról.
Charlotte azonban már az ajtóban volt, mivel nagyon vágyott arra,
hogy belélegezhesse a friss, hideg, téli levegőt.

Nem volt szándékában, hogy az istállón keresztül térjen vissza a

házba, de valahogy azon kapta magát, hogy már az udvaron sétál
keresztül. Az istálló volt Melton egyetlen olyan része, melyet nem ért
el a gótikus átépítési mánia. Bár Lord Crewe már emlegette, hogy
szeretné az istálló óráját egy körben forgó figurákkal ellátott
harangtoronnyal helyettesíteni, de az építésze még nem igazán
kezdett bele a tervek elkészítésébe.
Mivel a vadászati idény elején jártak, az istállóban minden boksz
foglalt volt. Charlotte próbálta megkeresni a szürke szőrű Tipsyt, de
a rengeteg lovat elég nehezen tudta egymástól megkülönböztetni.
Már majdnem átért az udvar túloldalára, mikor észrevette Bayt. A
férfi ott guggolt a földön, és vadászathoz való ínvédőt helyezett a
lova lábára. A kabátját már levette, és az ingujját is feltűrte, így
kilátszott szeplőkkel borított, inas fehér karja. Charlotte egy percig
nézte, amint szorosan ráköti a ló lábára az ínvédőt, aztán elkezdi
csitítgatni a kellemetlenség miatt nagyokat horkantó és dobbantó
állatot. És amint a fülébe sugdos, és hagyja, hogy a ló
megnyalogassa a kezét, az állat máris megnyugszik.
Charlotte megpróbálta gondolatban rávenni Bayt, hogy nézzen rá.
Végül a férfi meg is fordult, és mikor meglátta őt és a kezében lévő,
lemezeket őrző dobozt, azonnal odaszaladt az istálló boltíve alatt
ácsorgó lányhoz.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy már kész is van a kép?
Azért jött, hogy megmutassa Tipsynek?
Charlotte megrázta a fejét. – Habár a nyomatkészítési eljárás jóval
gyorsabb, mint régebben volt, azért ilyen hamar nem megy. Ma
estére azonban készen lesz, hacsak nem tartanak fel megint
valamivel. Azért jöttem erre, hogy megmeneküljek Augustától.
Épp „testvéri” tanácsokkal próbált ellátni, és azt hiszem, ezt jobb
kis dózisokban adagolni.
Bay hátrasimította a haját, és Charlotte látta, milyen izmos a
felsőkarja.
– És mivel kapcsolatban látta el Önt jó tanáccsal? – kérdezte, és
mikor Charlotte nem felelt azonnal, folytatta: – Abból, ahogy elpirult,
látom, hogy bizonyára velem kapcsolatosan. Igazam van?
Charlotte a földet bámulta, és odébb rúgott egy szalmaszálat.
– Augusta nagyon aggódik a jövőm miatt.
– És hadd találjam ki, úgy gondolja, az Ön jövőjében nem
szabadna szerepet kapnia egy olyan mihasznának, mint Bay
Middleton.
– Nem hiszem, hogy a „mihaszna” szót használta volna. Úgy
emlékszem, csak azt mondta, hogy Ön „alkalmatlan”.
Bay erre elnevette magát, és szélesre tárta a karját. – És Ön mit
gondol, Miss Baird? Netán egyetért Lady Augustával, és mostantól ki
vagyok taszajtva a kinti sötétségbe?
Charlotte Bayre emelte a tekintetét. – Nagyon ritkán értek egyet
vele.
– Hála istennek! Bizonyos tekintetben azonban Lady Augustának
igaza van. Valóban alkalmatlan vagyok. Nem vagyok ugyanis
gazdag, és bár nemes embernek születtem, a Debrett-féle
jegyzékben nem szerepel a nevem. Nem vagyok az a fajta férfi,
akitől az anyukák odavannak.
 Charlotte félbeszakította: – Az anyátlanság egyik nagy előnye az,
hogy az ember megtanul saját véleményt kialakítani az emberekről.
– És már kialakította?
– Igen, azt hiszem.
Egy kis ideig mindketten hallgattak, aztán meg egyszerre kezdtek
el beszélni. Charlotte azt mondta, hogy vissza kell mennie a házba
átöltözni, Bay meg ezt: – Nagyon örülök, hogy itt van Meltonban.
Szerettem volna magával találkozni, már a Spencer-bál óta. Ha
másért nem, azért, hogy elnézést kérjek, hogy ügyetlenségemben
tönkretettem a ruháját. Remélem, már megbocsátotta nekem.
– Én megbocsátottam, bár a szabónőm nem – felelte Charlotte
könnyedén, de aztán látva Bay arckifejezését, lehalkította a hangját,
és azt mondta: – Azt hiszem, aznap este mintha kissé zavart lett
volna, Middleton kapitány; valami kibillentette az egyensúlyából.
Bay megint beletúrt a hajába, és Charlotte meglepve vette észre,
mennyire ideges.
– Igaza van. Zavart voltam, de el kell Önnek mondanom, Miss
Baird, hogy többé már nem vagyok. – Bay rezzenéstelenül nézett
Charlotte-ra. A lány erősen megfogta a kezében lévő lemezt. Aztán
megpróbálkozott egy mosollyal, és azt mondta: – Ó, akkor a
szabónőm fellélegezhet.
Bay azonban nem viszonozta a mosolyt. – Szerencsés vagyok,
hogy aznap este találkoztam Önnel, nem is tudom elmondani,
mennyire. Igaza volt, valóban elveszítettem az egyensúlyomat, de
közben újra megtaláltam.
Charlotte érezte, hogy erre elpirul. – Nem tudom, hogyan lehettem
a segítségére, de örülök, hogy megtettem.
– Tényleg? Azt hiszem, Ön az egyetlen, aki segíthet rajtam.
Annyira szeretném ezt valamivel viszonozni.
Charlotte szerette volna azt mondani, hogy de hát már rengeteg
mindent kapott tőle – a lehetőség ígéretét például, hogy a jövője
szebb lesz, mint gondolta –, de ezt nem tudta jól kifejezni. Ránézett
Bay karjára, és látta, hogy a vöröses szőrszálak az égnek állnak
rajta. Szerette volna őket lesimítani. Rádöbbent, hogy még soha
életében nem akart egyetlen férfit sem megérinteni. Szinte
önkéntelenül tett egy lépést Bay felé. Bay kezdte felemelni a karját,
mintha meg akarná őt ölelni, de ebben a pillanatban patadobogás
hallatszott a hátuk mögül, és mindketten visszahúzódtak. Egy kék
libériás lovász állt meg a közelükben, és amint meglátta Bayt,
leszállt a lóról.
– Middleton kapitány? Levelet hoztam Önnek a gróftól. Azt
mondta, várjam meg a válaszát.
A lovász azzal előhúzott egy levelet a nyeregtáskájának zsebéből,
és átadta Middletonnak.
Bay feltörte a pecsétet, és átfutotta a levél tartalmát. Aztán a
homlokát ráncolva térdnadrágja zsebébe nyúlt, és előhúzott egy
pénzérmét.
– Úgy kellett lovagolnia, mint a szélvész, hogy ilyen hamar ideért.
A gróf azt írja, délben zárta le a levelet, most meg még csak negyed
kettő van. Mondja meg az urának, hogy még ma délután átmegyek
Althorpba, de a saját tempómban. Nem fogom a kedvéért
tönkretenni a lovamat. – Azzal a lovász kezébe nyomta a pénzt.
– Igen, uram, és köszönöm, uram.
Bay Charlotte-hoz fordult, és a fejét csóválta. – Durván
félbeszakítottak minket, Miss Baird. Spencer gróf, aki összehozott
minket, most úgy tűnik, szét akar választani. Azt írja, hogy égetően
sürgős dolgot kell megbeszélnie velem. Nem hinném, hogy annyira
sürgős volna, de mivel a gróf a patrónusom és egyben a felettesem
is, nincs más választásom, oda kell mennem.
Charlotte kissé csalódott volt, de ugyanakkor meg is könnyebbült.
Tudta, hogy Middleton épp valami fontosat készült mondani neki,
mely a flörtölést valami komolyabb dologgá teheti, és bár nagyon
szeretett volna egy ilyen beszélgetés résztvevője lenni, valahol azért
ijesztőnek is érezte. Olyan gyorsan történtek a dolgok. Augusta
Bayjel kapcsolatos véleményével ugyan nem értett egyet, de azért
szerette volna a férfit kicsit jobban megfigyelni. Megrázta a fejét, és
azt mondta: – De hát sehová nem sietünk, igaz, Middleton kapitány?
Bizonyára tudunk várni pár órát.
– Természetesen tudunk – az Ön kedvéért én leszek a
legtürelmesebb ember a földön –, csak éppen ez ellenkezik az
ösztöneimmel.
Charlotte elnevette magát.
– De hát nem a Derbyn van, kapitány! Én akkor is itt leszek, mikor
visszatér. És ki tudja? Ha sikerül közben elkerülnöm a ház
asszonyait, talán még a fényképét is el tudom készíteni.
Az istálló órája most már felet ütött, mire mindketten
összerezzentek. Charlotte volt az, aki először észbe kapott.
– Jesszusom, azonnal mennem kell átöltözni, ahogy Önnek is. Ha
mindketten elkésünk az ebédről, Augusta még elfogatja Önt
leányszöktetésért. – Azzal megfordult, és elindult a boltív alatt kifelé.
Bay követte, és a karjára tette a kezét. – De Miss Baird, azaz
Charlotte, jól sejtem, hogy szerencsés vagyok, amiért találkoztam
magával?
Charlotte elmosolyodott. – Azt hiszem, mindketten szerencsések
vagyunk, nem gondolja?

Extra körítés

Middleton az althorpi istállóban talált rá a grófra, aki épp egy

csinos gesztenyebarna kancát vizsgálgatott. Mivel a lovat Bay találta
a gróf számára, természetesen egyetértett vele abban, hogy a ló
gyönyörű, de azt képtelen volt elhinni, hogy csak azért hívták ide,
hogy megnézzen egy olyan állatot, melyet jobban ismert, mint a
saját gazdája. Spencer darabokra tört egy répát, és a tenyerébe téve
odanyújtotta a lónak. A ló felhorkantott, és párás lehelete betöltötte
az istállót. A gróf most Middletonhoz fordult, és megveregette a
vállát.
– Elnézését kérem, hogy vasárnap idehívattam, Middleton. Az ügy
azonban rettentően sürgős.
– Ezt a leveléből is kitaláltam, de ennél többet nem tudtam
kihámozni belőle – felelte Bay.
– Túl kényes a téma ahhoz, hogy levélben tárjam fel Önnek.
Vannak dolgok, melyeket a férfiak egymás között tudnak csak igazán
megbeszélni.
– Ez kissé aggasztóan hangzik – mondta Bay mosolyogva.
– Nincs min aggódnia. Én inkább úgy nevezném, hogy gyönyör
kötelességnek álcázva. – A gróf azzal karon ragadta Bayt, elindult
vele az udvaron át, minden egyes ló előtt megállva. – Nem tudom,
hallotta-e, hogy Easton Nestont kiadtuk az osztrák császárnénak.
– Igen, Lady Crewe mintha említette volna tegnap vacsoránál.
– Tegnap meglátogattam a császárnét. Igazán figyelemreméltó
asszony, abszolút illik a szerepéhez, ha érti, mire gondolok.
Találkoztam már királyi előkelőségekkel, de ő egészen más. Ez
volt az arc, melyért tengerre szállt ezer hajó és a többi…
– De hát én úgy tudtam, a császárné már nagymama.
– Ezt nem látni rajta, Middleton. Olyan karcsú, mint egy fiatal lány,
és az arcbőre egyszerűen makulátlan. Ezt a grófné előtt persze nem
merném így előadni, de azt gondolom, hogy ő a leggyönyörűbb nő,
akit valaha láttam.
Bay elnevette magát. – Úgy tűnik, jócskán megérintődött, uram.
Azért hívott tán ide, hogy a Cupidója legyek?
– Bárcsak… – A gróf megrázta a hatalmas üstökét. – Ő az a fajta
nő, aki után megfordulnak a férfiak. Látnia kéne a haját, Middleton –
úgy van a fején feltornyozva, mint egy korona – és micsoda arcéi! –
A gróf, saját rajongásába belefeledkezve egy pillanatra elhallgatott.
Bay, aki most már kissé türelmetlen volt, elővette a zsebóráját.
Háromnegyed négy volt. Ha a gróf nem tér hamarosan a lényegre,
sötétben kell majd visszalovagolnia Meltonba.
– Felcsigázott. Remélem, lesz lehetőségem a császárnét hús-vér
valójában is megcsodálni.
– Lesz, Middleton, lesz. Ezért hívattam ide. A császárné vadászni
jött ide. Holnap kilovagol a Pytchley vadászatra.
– Ez esetben nagyon várom, hogy láthassam, valóban olyan
gyönyörű-e, mint ahogy mondja – mondta Bay enyhe bosszúsággal
a hangjában –, de még mindig nem értem, miért hívatott ide.
– Ne szakítson állandóan félbe, és akkor elmondom – felelte a
gróf. – A császárnénak vezetőre van szüksége a vadászaton. Én
persze gondolkozás nélkül elvállalnám ezt a feladatot, de már túl
öreg vagyok ahhoz, hogy lépést tartsak vele. Csak egyetlen ember
alkalmas erre a célra. – Azzal húsos mutatóujjával Bay felé bökött.
Bay egy kis ideig egy szót sem szólt, aztán megrázta a fejét. –
Természetesen hízelgő a számomra, hogy ilyen felelősségteljes
feladattal kíván megbízni, de attól tartok, vissza kell utasítanom.
Tudja jól, hogy mikor a nápolyi királyné kért meg arra, hogy legyek a
vezetője, arra is nemet mondtam. Miből gondolja, hogy a
császárnéval más volna a helyzet? Biztosan talál valakit, aki
készségesen nyitogatja a kapukat egy ilyen magasrangú
előkelőségnek, nem? Hartopp például azonnal ugrana a
lehetőségre, hogy császári dajka lehessen. – Bay megpróbált
könnyedén felelni, de nem tudta megakadályozni, hogy bosszúsága
ne érződjön a hangján.
Spencer egyszerűen nem vett tudomást erről a kitörésről, hanem
türelmesen mosolygott, mintha egy gyerekkel beszélne.
– Van egy kis különbség egy olasz tartomány egykori királynéja és
az Európa legnagyobb országában uralkodó császár felesége
között, Middleton. Az, hogy visszautasította a királynét, bár nem volt
éppen gáláns gesztus, csakis Önre tartozik, de mikor arra kérem,
hogy vigyázzon Ausztria császárnéjára – itt a gróf megállt egy csinos
szürke kanca előtt, és széthúzva a ló ajkait, megvizsgálta a
fogazatát –, Ön nincs abban a helyzetben, hogy elutasítson. – Mivel
meg volt elégedve az állat fogaival, továbblépett a következő
bokszhoz.
Bay nem szólt. Igaz, hogy már nem dolgozott Spencernek, mióta
visszatértek Írországból, de a gróf volt a patrónusa és a támogatója.
Ha Disraeli bizalomvesztést szenved a következő néhány hónapban
a parlamentben, ahogy azt mindenki gyanította, akkor Spencer
visszakerül majd a kormányba. Bay nem igazán vágyott hivatali
pozícióra, de azt tudta, hogy egy ilyen állás mellett sokkal könnyebb
volna a Charlotte Baird iránti érdeklődése mellett kitartania.
Készenléti nyugdíjban lévő, kispénzű lovassági tisztként nem volt
valami nagy parti, de ha Spencer állást biztosítana neki, akkor volna
rendes fizetése, és hivatkozhatna arra, hogy van jövője. És bár nem
volt nagy kedve ahhoz, hogy a császárné vezetője legyen, volt
valami vigasztaló abban, hogy olyan pozíciót ajánlanak fel neki,
melyre Csirke Hartopp és Fred Baird is készséggel pályázna.
– De hát mit kezdjek én egy császárnéval? Hogyan vigyázhatnék
rá? – Middleton a patrónusa vörös arcát fürkészte, melyen még
mindig ugyanaz a türelmes mosoly ült, és rádöbbent, hogy akármit is
mond, az semmit nem változtat az egyik oldalról jövő kívánalmon,
ahogyan a másik oldali kötelező engedelmességen sem. Lehajtotta
tehát a fejét, és halkan azt mondta: – Természetesen megteszem,
amire kér, de azt kívánom, bárcsak ne kért volna meg rá. – A
tenyerével megütötte az istálló bokszának falát, mire a szürke kanca
együttérzően felhorkantott.
– Ó, ne aggódjon, Middleton, nem kell kapukat nyitogatnia. A
császárné kitűnő lovas. Ami meg a rá való vigyázást illeti, egy olyan
tapasztalt férfinak, mint Ön, nem esik majd nehezére a kedvében
járni – mondta a gróf, és Bayre kacsintott.
– És nagyon fontos, hogy a császárné jól érezze magát,
Middleton. Kapcsolatunk az osztrákokkal meglehetősen törékeny,
pedig mint szövetségesekre szükségünk van rájuk a poroszok ellen.
Tehát bármit is tesz az angol-osztrák barátság elmélyítése
érdekében, azt a külügynél nagyra fogják értékelni. Berlinből azt a
hírt kaptuk, hogy Bismarck rettentő dühös, amiért a császárné itt
van, és bármi, ami feldühíti a jó öreg Ottót, nekünk csak jól jön.
– Megteszem, ami tőlem telik, de Ön mindenkinél jobban tudja,
hogy nem vagyok valami nagy diplomata – felelte Bay.
– Azt hiszem, az még magának is sikerülni fog, hogy elfogadtassa
magát egy gyönyörű nővel. Sőt mi több, bár a császárné magával
hozta a saját lovait, az a gyanúm, hogy új lovakra is szüksége lesz,
és ki tudna ebben segíteni, ha nem Ön, Middleton? – Spencert
ellenállhatatlanul rázni kezdte a nevetés.
– Szóval… ajándék lónak… ne nézze a fogát, öregem! – Mikor a
gróf eleget nevetett a saját viccén, újból normális hangon szólalt
meg: – Bejönne egy pohárkára, hogy felmelegedjünk? Ha a konyhán
keresztül megyünk be, rögtön a könyvtárba jutunk, anélkül, hogy az
asszonynép megzavarna minket.
Bay habozott. Szeretett volna inni valamit, de nem akarta, hogy a
lova hazafelé megbotoljon valamiben, pont egy nappal a vadászati
idény kezdete előtt.
– Szeretnék visszaérni Meltonba, még mielőtt teljesen
besötétedik.
– Kár. Bár azt hiszem, jó oka van rá, Middleton, nem igaz?
fis a gróf hatalmasat kacsintott Bay felé.
– A feleségem azt mondja, hogy a Baird lány is ott vendégeskedik.
Bay meglepve nézett a patrónusára.
– Helyes kislány. Ismertem az anyját, csodálatos lovas volt. De
iszonyúan vakmerő. Bármin átugratott. A férj megpróbálta
visszatartani, de nem lehetett beszélni a fejével. Nem mondom, hogy
csodálkoztam, mikor végül a nyakát szegte. Az egész Lennox-
vagyont a lányára hagyta, így Miss Bairddel „extra körítés” jár.
Sokkal rosszabb is juthatott volna magának, mi, Middleton? Ő pont
az a fajta feleség, akire az embernek szüksége van, ha meg akarja
nyerni a Nemzeti Vágtát.
Middleton erre nem szólt semmit. Zavarta a gróf szókimondása.
Spencer generációjában a nők és férfiak körében szokványos volt
úgy emlegetni a házasságot, mintha az egy üzleti tranzakció volna,
de Bay ezt visszataszítónak találta. Azt akarta volna a legkevésbé,
ha hozományvadásznak tartanák. Nagyon megkedvelte Charlotte
Bairdet. A lány különös módon mindenre emlékezett, amit valaha
mondott neki, és érdekes volt az is, ahogy fejét oldalra billentve
hallgatta őt. Igaz, hogy egy évvel azelőtt még nem vette volna el, de
most már egészen más ember lett. Szeretett volna egy csendes
helyet, melyet otthonának nevezhet. El tudta képzelni Charlotte-ot,
amint ott vár rá a szalonban, egyik fényképalbumát nézegetve, és
közben figyel, meghallja-e a lépteit a lépcsőn. Persze ott volt a
vagyon kérdése. Bay azt mondogatta magának, hogy nem tudott
arról, mekkora vagyona van Charlotte-nak, vagy legalábbis nem
emlékezett rá, egészen addig, míg pár nap múlva Hartopp félre nem
vonta a klubban, és mesélni nem kezdett erről a bizonyos vagyonról,
meg arról, hogy arra neki van előjoga. – Már kezdtem megnyerni
magamnak, Middleton, kezdtem megnyerni magamnak, és akkor
felbukkan maga, és elcsavarja a fejét. Hagyja őt békén, Bay, helyes
lány ez a Charlotte, és én el akarom venni feleségül. – Bay sajnálta
Hartoppot. Egyetlen tánc elég volt ugyanis ahhoz, hogy tudja,
Charlotte soha nem lesz Mrs. Hartopp. Mivel azonban Csirke gazdag
volt, senki nem vádolhatta azzal, hogy a pénzre hajt, bár Bay jól
tudta, hogy Hartopp a vagyont legalább annyira vonzónak tartja, mint
Charlotte egyéb erényeit.
– Ideje megállapodnia, Middleton. Találjon feleséget magának. –
Spencer furcsán hangsúlyozta az utolsó szavakat. Bay szeretett
volna bemosni egyet a gróf elhízott, mosolygós arcába, ehelyett
azonban felvette leggálánsabb modorát.
– Miss Baird valóban nagyon bájos lány.
 – Bájos és gazdag. Kiváló kombináció! – A gróf felemelte a karját,
és Bay úgy védte ki a várható lapockán veregetést, hogy odébb
lépett, majd intett a lovászfiúnak, hogy hozza oda a lovát a
lépcsőhöz. – Írok a császárnénak, és közlöm vele, hogy a sorsa az
Ön rátermett kezeiben lesz. – És a gróf újból Bayre kacsintott. –
Nincs Önnél jobb kezű lovas, és amint hallom, a nők kezeléséhez is
eléggé ért.
Middleton felnézett az égre. A felhős, szürke ég alján csak egy
halovány fénycsík tudott áttörni.
– Úgy néz ki, havazni fog. Remélem, a császárné fel van készülve
arra, hogy nehezen fogunk haladni.
 A fenséges testvérpár

A császárné vacsora után kapta meg Spencer levelét. Nopcsa

báró maga hozta be a szalonba, tudván, hogy az úrnője azonnal el
szeretné olvasni. A főudvarmester bízott abban, hogy a levélben
nincsenek rossz hírek a másnapi programot illetően. Őfelsége
annyira szeretne egy igazi angol vadászaton részt venni, és nem
szereti, ha csalódást okoznak neki. Amint azonban belépett a
kétosztatú szalonba, legnagyobb rémületére észrevette, hogy
elfelejtett kesztyűt húzni. Épp azon gondolkozott, hogy vissza
kellene mennie, de túl késő volt – a császárné észrevette. A húga,
Mária királyné mellett ült, a kandalló előtti szófán, sógora, a király,
Liechtenstein herceg és Esterházy gróf a kandalló párkánya előtt
ácsorogtak; Festetics grófnő pedig a sarokban hímezgetett.
Nopcsa a császárné kinyújtott kezébe tette a levelet, amilyen
gyorsan csak lehetett, nehogy őfelsége észrevegye kezének
mezítelenségét. A császárné azonban egyszerűen megköszönte
neki németül, és aztán már nyitotta is borítékot, és angolul azt
mondta:
– Ez a barátodtól, Spencer gróftól jött, Mária. Azt írja, hogy talált
nekem egy vezetőt a holnapi vadászatra. A neve Middleton kapitány.
Hallottál már róla?
A császárné húga elpirult. – Igen, már hallottam.
– Nem tudom, nekem mi szükségem vezetőre, de a gróf
ragaszkodik hozzá. Azt állítja, hogy ez a Middleton a legjobb lovas
egész Angliában.
– Csak Anglia legjobb lovasa képes lépést tartani Önnel, Felség –
mondta Esterházy gróf.
– Ne legyen már ennyire udvaronc, Max! – A császárné elnevette
magát. – Biztos vagyok benne, hogy az angol úrihölgyek úgy
vágtáznak, mint a szélvész. – Aztán a húgához fordult. – Mit
gondolsz, Mária, bírom majd az iramot?
 – Nem tudom, miért kérdezed ezt, Sisi. Úgyis jól tudod, hogy
mindig te vagy az első.
Ha Sisinek fel is tűnt a húga hangjában bujkáló keserűség, nem
mutatta, hanem így folytatta: – És te láttad ezt a híres-neves
Middleton kapitányt, mikor tavaly vadászni voltál?
– Igen, láttam. Lovagolni azt tud, de kétlem, hogy a modora a
kedvedre való lesz – felelte Mária.
Sisi a húga karjára tette a kezét. – Ó, drágám, csak nem bánt
durván veled? Majd én leszidom érte. Viszont már elegem van a jó
modorból. Felix és Max olyan kitartóan elbűvölőek, hogy egy kis
nyerseség izgalmas változást fog hozni.
A császárné ezzel felállt, és az ablakhoz lépett. A függönyök már
be voltak húzva, de az egyiket félrehajtotta, és kinézett az
éjszakába.
– Esik a hó. – Odafordult a húgához. – Ettől még lesz vadászat,
ugye?
– Azt garantálom. Az angolok nem bírnák elviselni, ha
megfosztanák őket kedvenc sportjuktól. Holnap meg végképp sokan
lesznek, mert mindenki látni akar téged – válaszolta Mária.
– De én inkognitóban vagyok itt. Hohenembs grófnő néven
utaztam, úgyhogy holnap nem lesz semmiféle császárné a
vadászaton. – Erzsébet szálegyenesen állt, és arcát elborította a pír.
– Ez magánlátogatásnak indult. Nem szeretnék cirkuszi attrakció
lenni.
Esterházy gróf és Liechtenstein herceg egymásra pillantottak,
mivel ismerős felhangot véltek felfedezni a császárné hangjában.
Festetics grófnő is felnézett a hímzésből. Elsőnek Esterházy gróf
szólalt meg.
– De fenség, holnap olyan emberek fogják körülvenni, akiket a
leginkább kedvel – csupa jó lovas, akiknek egyetlen kívánsága az,
hogy egy jót vadászhassanak. Elképzelhető, hogy kissé
izgatottabbak lesznek attól, hogy egy uralkodóné is velük vadászik,
de úgy képzelem, minden figyelmüket az Ön lova fogja lekötni.
Erzsébet egy pillanatig meredten nézte a grófot, aztán ellágyult az
arca, és a szája szinte mosolyra görbült.
– De melyik? Aggódom, hogy egyik sem alkalmas ezeknek az
angol sövényeknek az átugrására.
 A férfiak kapva kaptak ezen a témán, és hosszasan taglalni
kezdték a császárné lovainak különféle erényeit. Festetics grófnő
visszatért a hímzéséhez.
Erzsébet pedig visszament a szófához, és leült a húga mellé.
Mária most azt mondta: – Nem hibáztathatod az angolokat, amiért
meg szeretnének nézni téged, Sisi. Az ő királynőjük teljesen elzárta
magát a külvilágtól, mióta a férje meghalt. Az újságok meg mind tele
vannak veled, hiába utaztál inkognitóban. Mindenki látni akarja
„Európa legszebb asszonyát”. – Mária alig láthatóan a nővérére
mosolygott.
– De én már annyira belefáradtam abba, hogy folyton bámulnak.
El tudod te képzelni, milyen az, mikor mindenki egyfolytában téged
néz? – Erzsébet felindultan, de hangját halkra fogva mondta ezt.
Felnézett a húgára, hátha együttérzésre lel, de Mária arca zárkózott
volt.
Kis szünet állt be, aztán a nápolyi exkirály szólalt meg: – Vannak
rosszabb dolgok is az életben, mint hogy folyton bámulnak, Sisi.

Ezüst-nitrát

Mire Bay Meltonba ért, esni kezdett a hó. Mialatt arra várt, hogy
valaki kijöjjön neki kaput nyitni, nézte a szállongó hópihéket, és azt,
ahogy megülnek a járdán a kapulakás megvilágított ablakai alatt.
Bent a szobában egy kisgyermeket etető anyát látott egy magas
támlás székben, és a férjét, amint őket figyeli. A kisgyerek nevetett,
és megpróbálta megpaskolni az anyja arcát, mikor az odatartotta
neki a kanalat, és így sikerült egy jó adag zabkását szétkennie az
orcáján. Bay azt is látta, amint a férj, a kapusszolga gyengéden
letörli az asszony arcát.
Tipsy türelmetlenül felnyerített, mire a férfi felnézett, és meglátta
Bayt. Pár másodperc múlva már kint is volt.
– Elnézését kérem, uram, amiért megvárakoztattam. Szeretné,
hogy világítsak magának az úton a házig? – kérdezte, és feltartott
egy lámpást.
 Bay minden ok nélkül bár, de bűntudatot érzett, amiért megzavarta
a szép családi jelenetet. Keresett egy pénzérmét a zsebében, és
odaadta a kapusszolgának. – Nem szükséges kijönnie egy ilyen zord
éjszakán. Majd én viszem a lámpást.
A kapusszolga ennek nagyon megörült. – Ha biztosan jó így
Önnek, uram. Nagyon köszönöm.

Ha a megszokott tempójában vágtázik, pár perc alatt odaért volna

a kapuslakástól a házig, de ezúttal a lámpás és a hó miatt lassabban
haladt. Érezte, ahogy a hópihék megülnek a szempilláján és a
bajuszán. Charlotte biztos elnevetné magát, ha így látná. Arra
gondolt, hogy nem is bánná, ha Charlotte kinevetné. Mikor Blanche
Hozier valami nyelvbotlásából vagy társasági ügyetlenségéből viccet
csinált, Bay mindig érezte a mosolya mögött megbúvó gúnyt is.
Charlotte azonban más volt. Ha ő heccelődne vele, a nevetésében
nyoma sem volna a megvetésnek.
A kapuslakásban látott kisgyerekről eszébe jutott Clementine,
Blanche lánya, akit soha nem látott. Nem tudta elképzelni, hogy
Blanche – a szőke, makulátlanul tökéletes Blanche – kanállal etet
egy gyermeket, és hagyja, hogy az arcát összekenjék zabkásával.
Ehelyett viszont nagyon is el tudta képzelni, hogy Charlotte egy
csecsemőt nyújt felé.
Tipsy megbotlott, és ez kizökkentette Bayt a családi életről való
álmodozásából. A hó most már fehér lepellel borította be a tájat, és a
lámpás imbolygó fénykorén kívül teljesen sötét volt. Hallotta, amint
az istálló órája egymás után hétszer üt – ha siet, talán még
megkereshetné Charlotte-ot vacsora előtt. A hó veszélyeivel
kapcsolatos aggodalmait feledve egy kis noszogatással vágtába
gyorsította Tipsyt.
Mikor beért a házba, megszólalt az átöltözésre hívó gong. Bay
tudta, hogy ki kell bújnia átnedvesedett ruhájából, de arra gondolt,
Charlotte talán még a „műtermében” van. Úgy gondolta, nem az a
fajta lány, aki a feltétlenül szükségesnél több időt tölt a vacsorára
való átöltözéssel. Kettesével szedve a lépcsőfokokat elindult felfelé
az emeletre, remélve, hogy nem szalad bele senkibe.
 Ám még csak az első lépcsőfordulónál tartott, mikor megszólította
valaki.
– Middleton kapitány, hol járt Ön ilyen időben? Biztos teljesen
átfagyott. – A lépcsőforduló túloldalán Lady Crewe állt.
Bay az ajkába harapott. Azt aztán semmiképp nem szerette volna,
ha a ház úrnője tartja szóval. Ezért olyan rövidre fogva, amennyire
csak lehetett, ezt válaszolta: – Át kellett lovagolnom Althorpba. A
gróf beszélni akart velem.
– Nagyon fontos ügy lehetett, ha ilyen hosszú utat kellett érte
megtennie, ráadásul vasárnap. – Lady Crewe hangosan szipogott
egyet; ő nagyon szigorúan vette a Sabbathot.
Bay tudta, ha elmeséli Lady Crewe-nak, mit akart a gróf, akkor
soha nem szabadul meg tőle. Ezért csak ennyit mondott, a fejét
csóválva: – Sajnálkozva, de azt kell mondanom, a gróf nem igazán
tiszteli az ünnepnapokat. Írországban még néha amatőr színházi
előadásokat is tartott vasárnaponként.
Lady Crewe erre teljesen elképedt, Bay pedig megint a fejét
csóválta.
– El tudja képzelni, mit éreztem olyankor, Lady Crewe. Most pedig,
ha megbocsát – felelte, majd a választ meg sem várva elrobogott a
gyerekszoba irányába, remélve, hogy a Lady nem emlékszik,
igazából merre is kellene mennie.

Bay megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor meglátta a

gyerekszoba ajtaja alól kiszűrődő fényt. Benyitott, és látta, hogy
Charlotte háttal áll neki. Úgy tűnt, már estélyi ruhában van – fehér
selyem, zöldbársony szegéllyel –, csak maga elé kötött egy barna
kötényt.
Épp egy nyomatot vizsgálgatott. Bay észrevette, hogy a kezén
barna foltok éktelenkednek. Mikor odalépett mellé, Charlotte
meglepetésében halkan felsikoltott, aztán szélesen elmosolyodott.
– Middleton kapitány! Épp időben érkezett.
– Ennek örülök.
Bay megpróbálta meglesni a nyomatot, de Charlotte eltartotta tőle,
és azt mondta neki: – Ígérje meg, hogy őszinte lesz. Nem sértődöm
meg, ha nem tetszik magának.
– Tényleg?
– Nos, egy picikét talán zokon veszem. De csak egy picikét. –
Charlotte lassan felemelte a nyomatot.
Bay még soha nem látta magát fényképen. Csalódottan
konstatálta, hogy nem volt olyan magas és széles mellkasú, mint
amilyennek elképzelte magát. A képen a feje egy vonalba esett
Tipsyével, mivel a ló odabújt a vállához. A ló és lovas közti
láthatatlan kötelék jól átjött a fotón. Egyértelműen egy csapatot
alkottak.
– Drága Miss Baird… Charlotte – hívhatom így, ugye? Nem tudom
elmondani, mennyire boldoggá tett ezzel a fotográfiával.
– Bay azon kapta magát, hogy nagyokat pislog. – Tipsy
egyszerűen csodálatos!
– És önmagáról mi a véleménye? – kérdezte Charlotte.
Bay vállat vont. – Van olyan, akinek tetszik a saját portréja?
– Meg lesz lepve, de igen. Frednek annyira tetszett az a kis portré,
amit Gaillevantnál csináltatott, hogy egy tucatot rendelt belőle, és
minden barátjának küldött egyet.
– Én ugyan ebből csak egyet szeretnék, de azt örökké nagy
becsben fogom tartani. – Bay megfogta Charlotte egyik kezét, és
megérintette a mutatóujján lévő egyik barna foltot.
Charlotte elpirult. – Ez az ezüst-nitrát nyoma, amit a lemezekhez
használok. Nem jön le. Vacsora előtt muszáj kesztyűt vennem.
– Miattam nem kell, Charlotte. Ezek a foltok a kezén olyanok, mint
azok a hólyagok, melyeket a lovaglás során szerzek. Ez az ára
annak, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. – Azzal megsimogatta a
lány tenyerét, akinek a keze ettől enyhén megremegett.
– Nem hiszem, hogy ezt Augusta díjazná.
– A legkevésbé sem érdekel, mit gondol Augusta, vagy az anyja,
vagy bárki más. És Önt érdekli?
Bay szorosan fogta Charlotte kezét, és a lány nem húzta el.
– Nem, azt hiszem, nem. – Két piros folt jelent meg Charlotte
arcán.
Bay odahajolt hozzá, és megcsókolta az egyiket.
– Miattam pirult el. Megbocsát érte? – kérdezte, és megcsókolta a
másik pirosló orcát. is.
 – Azt hiszem – felelte Charlotte halkan.
Bay most megint odahajolt hozzá, de ezúttal a száját csókolta
meg. Érezte, hogy Charlotte teste ellágyul, és odasimul az övéhez,
hogy szétnyílnak az ajkai, és hogy a kezét a karjára teszi. Rózsavíz
és valami kemikália illata csapta meg az orrát. Szerette volna
magához vonni, és teljesen összeolvadni vele.
Most a gyerekszobához vezető lépcső felől hangos nyikorgás
hallatszott, majd erős zihálás.
Mire Fred odaért az ajtóhoz, Bay és Charlotte már a nyomatot
nézegették.
– Mitten, csak azt akartam… – Fred most vette csak észre Bayt. –
Ó, üdvözlöm, Middleton. – Aztán mikor látta, hogy Bay
lovaglóöltözékben van, hozzátette: – Nem kellene átöltöznie
vacsorához?
– Már épp úton voltam, de nem bírtam megállni, hogy egy
pillantást ne vessek Tipsyre. – És Bay az asztalon heverő fényképre
mutatott.
– Javasolhatom, hogy igyekezzen? Lady Crewe nem szereti, ha
megvárakoztatják. – Fred, körmével végigszántva a szaténanyagon,
megigazította a szalonkabátja hajtókáját.
– Soha nem jó egy hölgyet megvárakoztatni. – Bay enyhén
meghajolt Charlotte felé. – Köszönöm a fényképet, Miss Baird. És
minden mást is.

Mikor Bay elhagyta a szobát, Fred azonnal Charlotte-ra támadt.

– Meg vagyok lepve, hogy itt talállak egyedül Middletonnal. Tudod
jól, milyen híre van.
– Ó, igen, Augusta volt szíves a tudtomra adni – felelte Charlotte.
– Ez esetben vagy bolond vagy, vagy akaratos. Egy fiatal lány
nem vigyázhat eléggé a jó hírére. Ami most csak ártatlan
flörtölésnek tűnik, az az egész jövődre kihathat.
Charlotte elmosolyodott. – Remélem is. Nagyon megkedveltem
Middleton kapitányt. Ha megkéri a kezemet, igent fogok mondani.
– Hát persze, hogy megkéri! Kifejezetten gazdag nő vagy, de az
nem fordulhat elő, hogy igent mondj neki. Nem mehetsz férjhez az
én engedélyem nélkül, nekem pedig eszem ágában sincs ebbe
beleegyezni. – Fred enyhén lábujjhegyre emelkedett, hogy a
szavainak nagyobb nyomatékot adjon.
– Ez csupán az elkövetkező kilenc hónapra, három hétre és –
négy napra igaz, amíg huszonegy éves nem leszek. Aztán már
ahhoz megyek hozzá, akihez csak akarok.
Fred visszalendült a sarkára. – Elfelejted, hogy még négy évig én
rendelkezem a vagyonod fölött.
– Dehogyis felejtettem el, de engem nem érdekel a pénz. Tudok
várni.
Fred mosoly gyanánt elővillantotta a fogait. – Te tudsz. De mi lesz
Middletonnal? – És a Bayt és Tipsyt ábrázoló képre mutatott. –
Drága hobbijai vannak.
Charlotte nem szólt semmit, csak nézte a képet.
A bátyja így folytatta: – Ne veszekedjünk, Mitten. Nincs kedvem
játszani a zsarnokot.
Charlotte felnézett rá. – Nem vagyok a te Mittened. A nevem
Charlotte. – Kioldotta a kötényét, és szépen összehajtogatta, aztán
felvette a retiküljét, kivett belőle egy pár fehér csipkekesztyűt, melyet
úgy simított el a kezén, hogy ne látszódjanak a foltok.
– Ugyan már, Fred, te sem szeretnéd Lady Crew-t
megvárakoztatni.
– De megértetted, amit mondtam neked, Charlotte? – Fred a húga
karjára tette a kezét.
– Hát persze, hogy megérettem. Sőt megígérem, hogy át fogom
gondolni.
– Jó kislány vagy!
– Azt azonban nem ígérem meg, hogy engedelmeskedni fogok
neked. Ez majd Augusta feladata lesz, ha hozzád megy feleségül.
Kettejük közül csak Charlotte mosolyodott el arra a gondolatra,
vajon mekkora esélye van annak, hogy Augusta engedelmes feleség
lesz.

Greensleeves
 Az ültetési rendből rögtön kiderült, hogy Augusta még vacsora
előtt beszélt az anyjával. Charlotte-ot Percy kísérte be a
nagyebédlőbe, és Baytől a lehető legmesszebb, az asztal átellenes
oldalán volt a helye.
Nem volt valami kedélyes a hangulat. Lady Crewe általában azt
szerette, ha ilyenkor a társalgási témák a Sabbath ünnepéhez
méltók maradnak. Egy néma csöndben elköltött halas fogás után
azonban nem bírta tovább leplezni a kíváncsiságát.
– Látta ma délután Laetitia Spencert, Middleton kapitány? Még
karácsony előtt megfázott, és nagyon remélem, hogy mostanra már
felgyógyult. Arra gondoltam, ezen a héten meglátogatom.
– Nem, nem láttam a grófnét, Lady Crewe. A gróf és én végig az
istállóban voltunk.
– Az istállóban? Mi a csudát csináltak maguk az istállóban
vasárnap? – kérdezte Lady Crewe.
– Attól tartok, a gróf minden nap kimegy az istállóba. Egy fontos
ügyet kellett megbeszélnünk – felelte Bay, és próbált teljesen
közömbös maradni.
Lady Crewe azonban nem hagyta, hogy lerázzák.
– De hát mi lehetett olyan fontos, hogy azonnal oda kellett
mennie?
Addigra az egész asztaltársaság feladta, hogy úgy tegyen, mintha
társalogna, és mind a tizenkét szempár Bay felé fordult.
– A gróf megbízott valamivel. – Bay itt kis szünetet tartott, majd,
miután látta Lady Crewe várakozón felhúzott szemöldökét,
hozzátette: – A dolog bizalmas jellegű.
Lord Crewe erre felhorkant. – Úgy hallom, az az osztrák nő holnap
részt vesz a Pytchley vadászaton. Fogadni merek, Spencer azt
akarja, hogy maga legyen a vezetője. – Lord Crewe nem tartotta túl
sokra a katolikusokat, még az uralkodókat sem. – Igazam van,
Middleton?
Bay erre fejet hajtott. – Önnek nem hazudhatok, Lord Crewe.
Egy kis időre csend lett, míg mindenki próbálta megemészteni a
hallottakat, a tejszínes szószban párolt rombuszhallal együtt.
Hartopp szólalt meg elsőként, aki ugyan megkísérelte, de nem
igazán tudta a hangjában bujkáló irigységet elkendőzni: – A kérés
meglehetősen későn érkezett, ha a császárné holnap már vadászni
szeretne. Valaki kiesett talán?
– Feltehetőleg – felelte Bay.
– Ugyan már, badarság! – vetette közbe Lord Crewe. – Middleton
a legjobb lovas egész Angliában, és Spencernek bizonyára
megmondták, hogy kerítse elő a legalkalmasabb embert. Ő pedig
előkerítette. Megérdemli a gratulációkat. Nagy megtiszteltetés egy
császárnét kalauzolni, még ha külföldi is.
– Kétségkívül felelősségteljes feladat – felelte Bay.
– Én rettentően izgalmasnak találom – mondta Lady Lisle. – De
remélem, a császárné beszél valamennyire angolul, hacsak, persze,
Ön nem beszél németül, Middleton kapitány.
Fred felhorkant. – Hát persze hogy nem beszél németül! De biztos
vagyok benne, hogy egész jól képes lesz magát megértetni vele,
nemde, Middleton?
Bay csöndesen a következőt felelte: – Úgy tudom, a császárné
kitűnően beszél angolul, de nem számítok túl sok társalgásra. Az én
feladatom az, hogy végigkalauzoljam a vadászaton. Nem lesz túl sok
időnk beszélgetni.
– De mi, hölgyek, részletes beszámolót várunk a császárnéról,
Middleton kapitány, akár társalog vele, akár nem – szólalt meg
Augusta. – A Képes Londoni Hírek azt írja, hogy cirkuszi artistáktól
vesz lovaglóleckéket, és többen látták már, amint tűzkarikán ugrat át.
– Nos, ha azt látom, hogy tűzkarikán fog átugratni, mialatt kint
leszünk a Pytchley-n holnap, bizonyára minden kis részletre
emlékezni fogok, Lady Augusta – válaszolta Bay.
Szerencsére az inasok épp körbejártak a vörösboros
fácánpörkölttel, így a merőkanalak és ezüsttálcák csörömpölése
közepette Charlotte kuncogását senki nem hallotta meg.
Úgy tűnt, Lady Crewe-nak még mindig a császárnén jár az esze: –
Kíváncsi vagyok, vajon elfogad-e vacsorameghívásokat, mialatt itt
tartózkodik. Biztos vagyok benne, hogy Laetitia Spencer nem fogja
elszalasztani az alkalmat, hogy büszkélkedjen vele. Nagyon
sajnálatos volna azonban, ha a császárnénak nem nyílna alkalma
más, szintén jelentős családokat is meglátogatni a környéken.
Althorp természetesen tekintélyes birtok, de annyira régimódi! Kár
volna, ha a császárné úgy térne vissza Ausztriába, hogy nem látott
példákat a modern építészeti stílusra is. – Lady Crewe elégedetten
nézett fel a boltíves nyeregfa szerkezetre, melynek kör alakú
képmezői skarlátvörössel és arannyal voltak díszítve, valamint a
Szent Grált kutató Sir Galahadot ábrázoló freskóra.
– Mindenképpen mondja meg neki, Middleton kapitány, hogy
Easton Neston és Althorp meglehetősen régimódiak. És ha egy
olyan angol kastélyt szeretne látni, mely valóban a mai kor ízlését
tükrözi, akkor el kell látogatnia Meltonba.
– Ha a Pytchley vadászaton vesz részt, akkor kedden így is, úgy is
idejön – vetette közbe Lord Crewe –, mivel aznap innen indul a
vadászat.
– Igen, persze! Middleton kapitány, akkor is mondja meg a
császárnénak, hogy nagy örömömre szolgálna, ha
körbevezethetném őt Meltonban. Merem állítani, hogy ilyen házat
egész Ausztriában nem lát. – Mialatt ezt mondta, Lady Crewe
előrehajolt, és merőn Bayre nézett, hogy a férfinak muszáj legyen
valamit válaszolnia.
– Ha a császárné rákérdez, egész biztosan tolmácsolom a
meghívását, Lady Crewe. Ám felteszem, nem lesz igazán alkalmunk
az építészetről csevegni. És ki tudja, talán nem is felelek meg a
császárné ízlésének, és keddre már el is veszítem a
megbízatásomat – felelte Bay, és elmosolyodott.
– Badarság, Middleton! Mindannyian tudjuk, mennyire jól tud bánni
a gyengébbik nemmel. – Fred forgatni kezdte a szemét Augusta felé.
Lord Crewe felnézett a fácánpörköltjéről, és hangos csörrenéssel
ejtette le a villáját.
– Middleton, maga csak ne biztassa fel azt a nőt, hogy idejöjjön!
Ha ragaszkodik hozzá, persze nem akadályozhatjuk meg, de nem
akarom, hogy egy idegen uralkodóné lófráljon Meltonban. Az csak
bajt hoz ránk. Biztos nem egyedül érkezik, és mielőtt még
felocsúdnánk, a kastély tele lesz osztrákokkal.
– De George, óriási megtiszteltetés volna vendégül látni a
császárnét – ellenkezett Lady Crewe.
– Nem, az volna a megtiszteltetés, ha a mi saját királynőnket
láthatnánk vendégül! A kettő nem ugyanaz! – replikázott Lord
Crewe, elvörösödött arccal.
 Adelaide Lisle, aki utálta a kellemetlen helyzeteket, most a
legmegnyerőbb mosolyával fordult a vendéglátója felé. – Mesélne
nekem arról a csodálatos freskóról, mely itt látható, a
nagyebédlőben? Nagyon műveletlen vagyok a legendák és effélék
terén, és ha az életem függne rajta, sem tudnám megmondani, ki az
a jóképű lovag ott azzal a göndör szőke hajjal – az egyetlen lovag,
akit ismerek, Sir Lancelot, de őt is csak azért, mert az egyik
unokafivéremet így hívják, ez a fiatalember itt a képen azonban
egészen máshogy néz ki.
Mialatt Lady Lisle csacsogott és Lord Crewe kimerítően elmesélte
neki az Artúr-mondakör részleteit, az asztaltársaság többi része is
beszélgetni kezdett, a továbbiakban illedelmesen elkerülve a
császárné-témát.

A férfiak nem sokáig időztek a portói fölött. Fred és Hartopp úgy

érezték, nem beszélhetnek a császárnéról a házigazdájuk
jelenlétében, pedig ez volt az egyetlen olyan dolog, amiről társalogni
szerettek volna. Habár mindkét férfi, ha megkérdezik őket, Bay
Middleton barátjának vallotta volna magát, Bay császári körökbe
való emelkedését mélységesen igazságtalannak érezték. Mikor még
mindhárman Spencer gróf szárnysegédei voltak Írországban, napi
szinten dúlt közöttük a pozícióharc. Azt Fred és Hartopp is értette,
hogy Bayt mint a legjobb lovast szemelték ki a császárné mellé
vezetőnek, de szerintük mégsem volt fair, hogy a puszta tehetség a
születési kiváltságok és a származás fölé lett helyezve. Hogy lenne
elvárható egy olyan férfitól, mint Bay, hogy értse a császári protokoll
minden apró részletét? Igaz, hogy az apja katonatiszt volt, és a krími
háborúban vesztette életét, de az anyja újból férjhez ment egy
Durham megyéből származó szénkereskedőhöz. A két férfiban az is
ott motoszkált, hogy Bayt esetleg csak amiatt szemelték ki, hogy
pontosan olyan jól tud bánni a nőkkel, mint a lovakkal. Fredet ez
nem érintette olyan kínosan, mint Hartoppot; ő még mindig abba a
hitbe ringatta magát, hogy Augustánál elért sikerei csakis önnön
bájainak, és nem a lány fokozódó kétségbeesésének voltak
köszönhetőek. Tehát mikor Bay egy pohár portói után felállt, egyikük
sem tiltakozott.
A szalonban ezzel szemben nagyon is szabadon folyt a társalgás.
Augusta, aki észrevette a meglepetést Charlotte arcán, mikor Bay
számot adott újdonsült megbízatásáról, nem vesztegette sokáig az
időt, és rögtön megkérdezte tőle, mit szól ahhoz, hogy Bay császári
körökbe emelkedett, vagy ahogy ő fejezte ki: „a császárné lovásza
lett”.
– Ó, nem is tudtam, hogy az ő megbízatása ugyanaz, mint egy
lovászfiúé! Én azt hittem, hogy ez a két dolog egészen más. Én
ugyan nem lovagolok, de a lovász az állatokkal foglalkozik, a vezető
pedig kalauzolja a lovast a vadászaton, vagy nem? – kérdezte
Charlotte.
– Nagy megtiszteltetés ez Middleton kapitánynak – mondta
Augusta –, és ő persze kitűnő lovas, de akkor is meglep, hogy
Spencer gróf alkalmasnak tartja egy uralkodóné kísérőjének, még ha
egy külföldi uralkodónéról is van szó.
– Ezt hogy érted, Augusta? – kérdezte Lady Lisle meglepetten. –
Middleton kapitány nagyon is kellemes jelenség. Mi ellenvetésed van
vele kapcsolatban?
– Azt hiszem, vannak, akik szerint túlontúl kellemes – mondta
Augusta, aztán a hangját lehalkítva hozzátette: – Úgy gondolom, van
néhány olyan férj, aki jobban szeretné, ha a kapitány nem volna
ennyire elbűvölő!
– Augusta! – szólt a lányára Lady Crewe. – Nem szabadna
ilyesmikről beszélned, főleg nem vasárnap! Emlékeztetlek, hogy
Middleton kapitány a vendégünk, és biztos vagyok abban, hogy
Spencer gróf nagyon is jól tudja, mit tesz. Most pedig játszanál
nekünk valamit, ahelyett, hogy rágalmakat terjesztesz?
Augusta, aki rájött, hogy az anyja egészen addig támogatni fogja
Middletont, amíg bármi esély mutatkozik arra, hogy bemutassák a
császárnénak, elfoglalta a helyét a zongoránál, és előadott egy
Chopin-noktürnt – meglehetősen zilált verzióban.
Épp áttért egy Beethoven-darabra, mikor bejöttek a férfiak is. Fred
rögvest odalépett a zongorához, Bay pedig a szófához sétált,
melyen Charlotte ült, és megállt mögötte. Aztán előrehajolt, és a
fülébe súgta: – Próbálok visszaemlékezni arra, hol is tartottunk,
mikor félbeszakítottak minket.
Charlotte merőn nézett maga elé, és próbált olyan közömbös arcot
vágni, mintha csak az időjárásról csevegnének. – Azt hiszem, Ön
épp a Tipsyről készült képet csodálta meg.
– Tipsy, ahogy azt Ön is jól tudja, valóban a szemem fénye, de
akkor épp nem ő volt a csodálatom tárgya. Szóval, milyen messzire
is jutottunk a társalgásban?
Charlotte erre hátrafordult, hogy szembenézhessen a férfival. –
Úgy hiszem, épp azt készült nekem elújságolni, hogy megbízták az
osztrák császárné kalauzolásával.
– De hát miért is vesztegetném a négyszemközti beszélgetés
drága perceit arra, hogy ilyen érdektelen dologról számoljak be?
Arra kértek, hogy lóháton ülő pesztonka legyek, fussak a rám bízott
uralkodóné után, és ügyeljek arra, nehogy sáros legyen a
lovaglóruhája, vagy a falka eltapossa – felelte Bay, és kezét a szófa
háttámlájára helyezte, minek következtében az ujjai olyan közel
kerültek Charlotte fedetlen vállához, hogy a lány csupa libabőr lett.
– Mutatkozhat olyan közömbösnek, amilyennek csak akar, akkor is
nagy szó, hogy Önt választották. Fred egész biztosan így gondolja. –
Charlotte a bátyjára nézett, aki a menyasszonya mellett állt a
zongoránál. – Borsózöldre váltott az arca, mikor Ön elmondta, mivel
bízták meg. Fred semmit nem szeretne jobban, mint hogy egy
császárné kénye-kedvére tehessen.
– Ha azt kívánja tőlem, hogy a bátyja javára mondjak le
pesztonkai kötelezettségeimről, egy szavába kerül. Boldogan
engedelmeskedem.
Charlotte megremegett, hiszen most már egyértelmű lett a
számára, hogy a férfi ujjai alig észrevehetően súrolják a vállát. – Azt
hiszem, azt még Fred is elismerné, hogy ő messze nem olyan jó
lovas, mint Ön. Ezen túlmenően most bármi a kedvemre való, ami őt
felbosszantja.
– Csak nem oktatta ki Önt a megbízhatatlan lovassági tisztekkel
kapcsolatban? – kérdezte Bay.
– Volt szíves emlékeztetni engem, hogy semmit sem tehetek az ő
engedélye nélkül. Ami természetesen Augusta engedélyét jelenti.
Nem vagyok biztos benne, hogy Fred képes akár egyetlen önálló
gondolatra.
– Szegény Fred! Hamarosan szolgasorba kell lépnie.
– Ó, ezt ő egyáltalán nem bánja. Egy főnemes lányát veszi el, és
ez éppen elég.
Bay most megérintett egy eret Charlotte ruhájának nyakvonala
fölött, mire a lánynak elakadt a lélegzete.
– Biztosan nem emlékszik, miről beszélgettünk korábban? Talán
ez majd az eszébe juttatja. – Bay újra lehajolt, és könnyedén
Charlotte fülébe súgta: – Pedig olyan élvezetes beszélgetés volt!
Charlotte belemélyesztette a körmeit a szófa ülésébe. –
Lehetséges, hogy mégis emlékszem, de csak egy picit. Végtére is
nem olyasfajta beszélgetés volt, amihez amúgy szokva vagyok.
– Minden beszélgetés más, de egyik sem olyan elbűvölő, mint
amelyet Önnel folytattam. – Bay végigfuttatta a körmét Charlotte
nyakszirtvonalának mélyedésében, és megelégedve látta, hogy a
lány úgy görbül előre, mint egy macska. A hirtelen mozdulat
azonban nem kerülte el Augusta figyelmét sem, aki korántsem volt
annyira belemerülve a zenébe, hogy közben ne tudja követni, mi
zajlik a szófánál. Ideje volt közbelépnie.
Abbahagyta a játékot, és odaszólt a lánynak: – Most már eleget
játszottam, jöjjön valaki más. Charlotte, játszanál nekünk valamit?
Charlotte megrázta fejét. – Ó, de hát én olyan pocsékul játszom
hozzád képest! Nagyon udvariatlan volna mindenkivel szemben, ha
arra kérnél, hogy adjak elő valamit.
– Ugyan már, Charlotte! Semmi olyan baj nincs a játékoddal,
melyet egy kis gyakorlással ne lehetne rendbe tenni. És úgy hiszem,
mindannyian szeretnénk téged meghallgatni, igaz, Middleton
kapitány? – mondta Augusta némi éllel.
– Akkor talán én is hozzájárulhatnék a zenei élvezethez, ha
megengedik. Igaz, hogy játszani nem tudok, de énekelni igen. – Bay
Charlotte felé fordult. – Ismeri a „Maud” című dalt?
– Igen, amennyiben nem bánja, ha néhány hang mellé megy.
– A tökéletesség unalmas. Akkor megyünk? – És Bay a kezét
nyújtotta Charlotte-nak. – Amennyiben Lady Crewe is beleegyezik.
Lady Crewe mosolyogva bólintott, Augusta pedig, aki rájött, hogy
túljártak az eszén, felállt a zongora mellől, és odalépett a vőlegénye
mellé. Mikor Bay odaért hozzájuk, azt mondta: – Nem is tudtam,
hogy Ön tud énekelni, Middleton kapitány.
– Egyedüli gyermek vagyok, és mivel az anyám nagy zenekedvelő
volt, nem volt más választásom. A képességeimet illetően azonban
kérem, ne legyen túl szigorú.

Charlotte leült a zongorához, Bay pedig közvetlenül mögé állt.

Mikor a lány elkezdte játszani a bevezetőt, a kezét a zongora
tetejére tette, de közben súrolta Charlotte vállát. Charlotte azonnal
rossz hangot ütött le, mire Bay ránézett és elmosolyodott.

Jöjj ki a kertbe, Maud,

Múlik az éj, a fekete denevér elrepült már,
Jöjj ki a kertbe, Maud,
Itt várlak egyedül a kertkapunál.

Bay hangja erőteljes és sallangmentes volt. Meleg baritonján

minden jelentésárnyalatot képes volt felvonultatni Tennyson buja
költeményében. Mikor Charlotte kissé elakadt a kíséretben, Bay
lelassította kicsit a tempót, és így soha nem csúsztak szét. Mikor
elérkezett az a sor, hogy „a szerelem-bolygó most magasan áll”,
jelentőségteljesen Charlotte-ra nézett. Egyértelmű volt, hogy neki
énekel. Az utolsó sornál, mikor a dallam felugrott egy oktávot, és
Baynek azt kellett énekelnie, hogy „Gyere, egyetlenem, édesem”,
közvetlenül Charlotte szemébe nézett, és egészen addig nem kapta
el a tekintetét, míg az utolsó akkord is el nem halt. Egy kis időre
csönd lett, melyet aztán a zsebkendőjével a szemét törölgető Lady
Lisle tört meg.
– Ez volt néhai férjem kedvenc dala, de nem hinném, hogy valaha
is ilyen jó előadásban hallottam volna. Köszönöm, Middleton
kapitány, hogy segített felidézni a boldog emlékeket.
Bay meghajolt. – Örömmel tettem.
– Énekel még nekünk valamit?
Bay Charlotte-ra nézett, aki bólintott egyet.
– Játsszon nekem egy g-moll akkordot, kérem.
Charlotte leütötte az akkordot, és Bay belekezdett:
 Ó, jaj, szerelmem, mily rosszat tettél velem,
Hogy ily kegyetlenül elhagytál.
Pedig milyen erősen és hosszan szerettelek,
Folyvást örömet lelve társaságodban.

Charlotte felismerte a dallamot, és kísérni kezdte Bayt: –

Greensleeves volt minden örömöm.
Mikor Bay a refrént énekelte, rámutatott a zöld bársonyszalagokra,
melyek Charlotte fehér ruhájának puffos ujját díszítették. Amint véget
ért a dal, Bay megfogta Charlotte kezét, és megcsókolta.
– Köszönöm, hogy ilyen szépen játszott.
– Azt hiszem, Ön arra sarkallt, hogy jobb legyek, mint amilyen
vagyok.
– Nem hinném, hogy ez lehetséges, Miss Baird.
Augusta itt közbeszólt: – Holnap a császárnénak is muszáj
énekelnie, Middleton kapitány. Bécsből jön, és tudjuk, az osztrákok
mennyire szerelik a zenét.
Bay rögvest vissza is vágott neki: – Azt hiszem, Ön eltúlozza a
vezető szerepét, Lady Augusta. Kétlem, hogy akár beszélgetni is
fogok a császárnéval, nemhogy énekelnék neki. Én csak kalauzolom
a vadászaton, puszta lobogó leszek, melyet követnie kell, és nem
holmi trubadúr.
Augusta összefonta a mellén a karját, de nem felelt semmit.
Lady Lisle most felállt a helyéről. Özvegyi csipkéi magasra
libbentek.
– Micsoda pompás este volt! De most már szeretnék aludni térni.
Charlotte, kedvesem, tartanád nekem a gyertyát felfelé a lépcsőn?
Tudod jól, milyen bizonytalan a járásom így késő este.
– Természetesen, Adelaide néni – felelte Charlotte.
Azzal Charlotte elindult nagynénje nyomában az ajtó irányába.
Minden férfi felugrott, hogy ajtót nyisson nekik, de Bay ért oda
elsőnek. Mikor Charlotte elhaladt mellette, megérintette a könyökét.
– Még nem fejeztük be – suttogta.

*
 A hálószobájában Charlotte olyan közel tartotta a gyertyát az
öltözködőasztal tükréhez, hogy alaposan szemügyre vehesse az
arcát. Tudta jól, hogy nem szép, és Bay mégis megcsókolta. Egy
pillanatra eszébe jutott, hogy vajon őt vagy csak a vagyonát
csókolta-e meg, de aztán elhessegette ezt a gondolatot. Ha Bay
hozományvadász is, pénzsóvárságát nagyon jól tudja leplezni.
Kinyílt az ajtó, és bejött Grace, a szobalány. Charlotte-nak nem
volt saját szobalánya, mivel a gőgös francia lány, aki Londonban a
szolgálatában állt, egy ezüst-nitráttal és csipkével kapcsolatos kis
baleset után felmondott. Charlotte-nak nem igazán hiányzott a lány;
egyébként is utálta, hogy Miss Solange állandóan sziszegve veszi a
levegőt, mikor a haját fésüli.
– Korábban akartam feljönni, kisasszony. – Charlotte
megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a szobalány kioldotta a
fűzőjét. – De kint voltunk az előcsarnokban, hallgattuk a zenét, és
teljesen elvesztettem az időérzékemet. Ugye Middleton kapitány
énekelt? Milyen finom úriember! Ma reggel a lován mutatványozott –
fejen állt meg ilyenek. Betegre nevettük magunkat rajta. Ha ő
csinálja, minden olyan könnyűnek tűnik.
– Igen – mondta Charlotte. – Valóban.
Megint meglátta az arcmását a tükörben. Így, a laza ingben és
leeresztett hajjal már sokkal jobban nézett ki.
– Grace?
– Igen, kisasszony?
– Mit gondol, meg tudná csinálni a hajamat holnap kicsit másként?
Lehetne benne például néhány lelógó fürt. Gondolja, hogy jól állna
nekem?
– Csak bízza rám, kisasszony. Gondoskodom róla, hogy Middleton
kapitány csak magát bámulja, senki mást.

Makulátlan arcbőr

Tíz mérfölddel odébb egy sokkal tágasabb hálószobában

Festetics grófnő épp nyers borjúszeleteket helyezett az úrnője
arcára.
Sisi belenézett a tükörbe, mielőtt aludni ment, és úgy találta, hogy
a bőre fénytelen és fakó. Ezt tűrhetetlennek érezte, mivel élete első
angliai vadászatán ragyogóan akart kinézni. Mindenki őt fogja nézni,
ezt jól tudta, és azt vizslatják majd, vajon megfelel-e a hírnevének.
Az alakja még mindig jó volt; a dereka pont olyan karcsú, mint mikor
férjhez ment. Messziről nézve, lóháton pontosan annak a feltűnően
szép császárnénak látszott, mint akinek az emberek látni akarták.
Lovaglóruhájához fátylat fog viselni, természetesen, de eljön majd
a pillanat, mikor fel kell emelnie a fátylát. Márpedig Sisi nem bírná
elviselni az arcokon mutatkozó csalódást, mikor a képzeletükben
létező mesebeli szépséget le kell cserélniük az előttük álló
rögvalósággal. Abban reménykedett, hogy angliai látogatása
titokban maradhat, és valódi kilétéről csak néhányan fognak tudni,
de ez csak beteljesületlen vágyálom maradt. A bokáig érő hajú,
csodaszép császárnéról kerengő történetek még itt is túlságosan
megdobták az újságok példányszámát ahhoz, hogy kilétét homály
borítsa. Easton Neston felé tartva egy éjszakát a Claridge-ben töltött.
Az éjszaka folyamán elterjedt a szóbeszéd, miszerint a szállodában
tartózkodik, és mikor reggel indulni készült, kisebbfajta tömeg gyűlt
össze a kapu előtt, akik mind azért jöttek, hogy láthassák az osztrák
császárnét. Sisi végignézett a tengernyi, leginkább női arcon, és az
elvárás és csalatkozás valamiféle keverékét vélte látni rajtuk,
amelyet nehezére esett elviselni. Egy fiatal nő az első sorban egy
csokor ibolyát tartott felé, és mivel Sisi látta, milyen kétségbeesve
szeretné, hogy kiválasszák, egy mosoly kíséretében elvette tőle a
csokrot. Mikor beszállt a hintóba, hallotta, amint összesúgnak a háta
mögött: – Én is azt gondolom, hogy elragadó, de láttad a fogait?
Sisi tudta, hogy képtelenség megfelelni annak a mesebeli
hercegnőnek, aki a Winterhalter-portrén látható, csillagokkal a
hajában – a képnek, mely Bécsben a csokoládésdobozoktól kezdve
a gyomorpirulás tégelyeken át mindenre rákerült, kereskedelmi céllal
–, de nem tudta volna elképzelni, hogy meg se próbálja. A szépség
volt az egyetlen adománya, fegyvere és hatalmi eszköze, éppen
ezért rettegett attól, hogy elveszíti.
Néhány dolgot azért tehetett érte: például azt, hogy karcsú marad.
Szerette a reggeli tornagyakorlatok szigorúságát, a karjába nyilalló
fájdalmat, mikor felhúzódzkodik a gyűrűn. De azzal, hogy
megtartotta 48 centiméteres derékbőségét, az arca veszítette el
fiatalos teltségét. Voltak napok, mikor egy váratlanul felbukkanó
tükörben azt vette észre, hogy egy ösztövér, középkorú nő néz
vissza rá. Festetics grófnő egyszer sírva találta az egyik ilyen
halandósággal való szembesülés után, és elmondta neki a
nagyanyja, Károlyi hercegnő szépségápolási praktikáját, melynek
révén a hercegnő bőre még nyolcvanévesen is „olyan puha és sima
maradt, mint egy csecsemőé”. A borjúszeleteknek frissnek kell
lenniük, és nagyon vékonyra kell klopfolni őket, de heti egyszeri
használat mellett a bőr örökre ragyogóan fényes marad.
Miután Festetics grófnő befedte úrnője arcát a nyers
hússzeletekkel, kihagyva a szem, az orr és a száj környékét, egy
tokból elővette a bőrmaszkot, és gyengéden azt is felhelyezte.
Meghúzta a maszkot hátul rögzítő szalagokat, melyek azt a célt
szolgálták, hogy az úrnője éjszaka mozgatni tudja a fejét, anélkül,
hogy a hús leesne róla. A maszk a császárné ír farkaskutyái ellen is
védelmet nyújtott, akik egyszer vacsorának nézték a különös
„kozmetikumot”.
A grófnő néha azért megbánta, hogy elmondta az úrnőjének a
makulátlan arcbőr titkát. Ez ugyanis csupán egy családi mítosz volt,
melyet a sok újramesélés jócskán kiszínezett, és melyet
kétségbeesésében rántott elő az emlékezetéből, hogy valahogy
megvigasztalja a síró Sisit. Hosszú évek tapasztalatából már tudta,
hogy egyetlen dolgot tehet, ha az úrnőjét elkapja az önutálat szele:
gyorsan el kell vonni a figyelmét valamivel. Ezért aztán a nagyanyja
puha és illatos orcáiról megmaradt emlékeiből sebtiben megalkotta
az örök ifjúságot adó elixír legendáját. Sisi ragaszkodott hozzá, hogy
azonnal hozassanak neki friss borjúszeleteket, és másnap reggel
kijelentette, hogy a praktika valóban csodákra képes. Festetics
grófnő a borjúhús hatékonyságában már korántsem volt annyira
biztos, mint az úrnője, de régen rájött arra, hogy Sisinek csak hinnie
kell valamiben, és az máris valósággá válik a számára. Ha tehát
meggyőzte magát arról, hogy a borjúszeletektől visszanyerheti élénk
arcszínét, akkor neki semmi oka nincs arra, hogy ebbéli hitében
megingassa.
 – Holnap a zöld lovaglóruhámat fogom felvenni, azt hiszem. – A
császárné hangját letompította a rétegezett hús és a bőrmaszk.
– Kitűnő választás, fenség! Abban mindig olyan üdének néz ki, és
a haja színét is nagyon jól kiemeli.
– És mindenképpen szóljon a szolgáknak, hogy forró fürdőre lesz
szükségem, mikor holnap visszatérek. Már hetek óta nem
vadásztam, és nem szeretnék bemerevedni.
– Már szóltam nekik, fenség.
– Köszönöm, Festy. Maga nélkül el lennék veszve. – A császárné
a saját arcára mutatott, és próbált nevetni.
– Biztos vagyok benne, hogy az angol urak el lesznek képedve,
mikor holnap meglátják Önt. Láttam képeket az ő királynőjükről –
alacsony, és olyan gömbölyű, mint a Zwetschkenknödel.
Sisi a fejét csóválta. – Ó, biztos vagyok abban, hogy egykor ő is
fiatal és karcsú volt. Hány gyereke is van? A férje bizonyára
vonzónak találta.
– Vagy vérbeli coburgi lévén imádta a szilvásgombócot – mondta
szárazon a grófnő.
– Azt hiszem, ha valaki saját jogán királynő lehet, akkor mindegy,
hogy néz ki.
– Lehet, hogy az angolok nem is tudják, hogy egy királynő lehet
szép is, és pontosan ezért fogja Ön őket holnap annyira elbűvölni.
Tudja ugye, hogy a borjúhúspakolás csak akkor működik jól, ha
nyugodtan fekszik!
– Ami igazából azt jelenti, hogy már nagyon vágyik a saját ágyába.
Menjen csak, Festy, de ügyeljen arra, hogy reggel időben felkelt. Azt
akarom, hogy a hajam is tökéletes legyen.
– Természetesen, fenség.

Mikor még utoljára ránézett a császárnéra, mielőtt becsukta az

ajtót, Festetics grófnő elmerengett azon, vajon mit szólnának az
emberek a modern kori Szép Helénához, ha így látnák –
bőrmaszkban, melyből kicsorog a nyershúslé, és hogy a haja két
nagy fonatban a mennyezethez van erősítve. A grófnőn kívül
azonban senki nem fogja így látni; ez a kettejük titka.
 A Lennox-gyémántok

A három szolgálólány feszengve ült a gyerekszoba kanapéján.

Igyekeztek elrejteni munkában megviselődött kezüket a szoknyájuk
alá, vagy az ölükben összekulcsolva. Charlotte szerette volna
elmondani nekik, hogy ne aggódjanak, ő igazi valójukban szeretné
látni vörös és repedezett bőrű kezüket, de jobbnak látta, ha nem
szól.
Megvárta tehát, míg elhelyezkednek, aztán azt mondta: – Mikor
felemelem a kezemet, vegyenek egy nagy levegőt, és kilégzés
közben mondják azt, hogy „sózom”.
A bal oldalon ülő szolgáló, a legcsinosabb köztük, kuncogni
kezdett.
Charlotte nagyot sóhajtott. – Tudom, hogy furcsán hangzik, de
mialatt ezt kimondják, a szájuk olyan alakú lesz, mint ami a
fényképhez a legjobb. Nézzék, mi történik, ha én mondom ki. –
Azzal ellépett a fényképezőgép mellől, és kimondta a szót, kissé
eltúlozva az ajakcsücsörítést, mely az utolsó szótag kimondásához
kellett.
– Sózom, sózom, sózom – próbálgatták a szolgálók a szót, de a
kuncogás egyre jobban eluralkodott rajtuk, és végül már
mindhármukat csak úgy rázta a nevetés.
Charlotte, hogy türelmetlenségét leplezze, odasétált az ablakhoz.
Kíváncsi volt, vajon a vadászok mikor térnek vissza. Aznap reggel
abban reménykedett, hogy készíthet néhány fényképet a gyülekező
vadászokról, de túl nagy volt a hó. Visszafordult a lányokhoz, és
tapsolt egyet.
– Készen állnak? Csak fél órára engedték el magukat, és ha nem
kezdjük el hamar, nem lesz fénykép.
A szolgálók hallották a hangjában az élt, ezért kiegyenesedtek, és
próbáltak komolyabb arcot vágni. Charlotte megnézte őket a
keresőben. Megkérte Grace-t, a legcsinosabbikat, hogy üljön
középre, a másik két lányt pedig profilban a két oldalára ültette.
Időről időre valamelyikük megrázkódott az elfojtott nevetéstől.
Charlotte várt egy percet, aztán felemelte a kezét.
 – Sózom – suttogták a lányok. Charlotte visszatartott lélegzettel
figyelte őket. Kibírják vajon egy teljes percig, hogy ne mozogjanak?
Huszonöt, huszonhat – Charlotte látta, hogy a jobb szélen ülő lány
elvörösödik az erőfeszítéstől, hogy ne nevessen. Ötvenegy,
ötvenkettő – Grace arcán egy könnycsepp gördült le. Ötvenkilenc,
hatvan. Charlotte leejtette a kezét, a lányok pedig egyetlen, rázkódó
halomba omlottak össze.
– Köszönöm, lányok, most már visszamehetnek dolgozni. –
Charlotte szeretett volna még más beállításokat is kipróbálni, de
látta, hogy úgyse maradnának elég ideig nyugton.
– Meg se mutatja nekünk a képet, kisasszony?
– Először elő kell hívnom. Jöjjenek vissza holnap, akkor
megmutatom.
A lányok kivonultak, és a hangjuk még sokáig visszhangzott lefelé
a lépcsőn.

Charlotte ránézett a kandallópárkányon álló órára. Tíz perc múlva

öt. Már le kellett volna mennie teázni, de nem akart részt venni az
esküvőről szóló társalgásban. Augusta és Fred márciusra tűzték ki a
nagy napot, és Lady Crewe mindenkinek elmondta, aki odafigyelt rá,
hogy a kelengye semmiképpen nem fog addigra elkészülni.
Charlotte tudta, hogy némi érdeklődést kellene mutatnia az
előkészületek iránt, de nagyon nehezen tudott koncentrálni, mikor
vég nélkül csak arról volt szó, hol lehet a legjobb valenciai csipkét
kapni.
Grace visszajött, és bedugta a fejét az ajtón.
– Lady Crewe kérdezteti, hogy küldj ön-e fel teát a kisasszonynak.
Charlotte sóhajtott; az üzenet azt jelentette, hogy a távollétét
észrevették, és nem helyeslik. Azonnal le kell mennie. Máskor simán
fejfájásra hivatkozott volna, de akkor Bayről is lemarad.
– Köszönöm, Grace. Kérem, mondja meg őladységének, hogy
rögtön megyek.

*
 Bay még akkor sem tért vissza, mikor megszólalt az átöltözésre
hívó gong. Charlotte a legutolsó lehetséges pillanatig elidőzött az
előcsarnokban, de a férfinak nyoma sem volt. Fred és Csirke
Hartopp már a teázás felére visszaértek. A lány megvárta, míg Fred
beszámol arról, milyen mély volt a hó, aztán megkérdezte tőle: – És
Middleton kapitány, ő nem volt veletek? – Fred elnevette magát. –
Isten ments, dehogy! Egész nap a színét se láttuk. Túlságosan el
volt foglalva a császárnéval, jobban mondva Hohenembs grófnővel.
– Fredet ezek szerint nem mutatták be az uralkodói köröknek, amiért
persze Middletont hibáztatta. Charlotte úgy döntött, nem forszírozza
a dolgot.
Helyette Csirke Hartopphoz fordult.
– És a császárné milyen? Tényleg olyan szép, mint amilyennek
mondják?
Csirke megrázta hatalmas fejét. – Igazából nem tudom
megmondani, állandóan talpnyalók vették körül. Legalább hat férfi
volt a kíséretében. Akár saját vadászatot is tarthattak volna.
– És így felmerül a kérdés, vajon mi szüksége van Middletonra –
szólt közbe Fred. – Az osztrákok nagyon jól tudják, hogyan kell az
angol sövénykerítést átugratni. Nagyszerűen lovagolnak.
– Talán Middleton híre eljutott Bécsbe is – szólalt meg Augusta –,
vagy mondjuk inkább azt, hogy a „hírneve”? – Augusta merőn
Charlotte-ra nézett, mialatt ezt mondta, de ezen a ponton Lady
Crewe felemelkedett a helyéről, és a társaság feloszlott.
Charlotte már nem először gondolta úgy itt-tartózkodása alatt,
hogy a ruhatára nem felel meg a meltoni elvárásoknak. Úgy
képzelte, három estélyi ruha elég lesz, de azonnal rájött, mekkorát
tévedett, mikor látta, hogy Augusta minden este másik ruhában
jelenik meg. Választhatta a kék moaré selymet, a rózsaszín,
önmagában mintás selymet, vagy a zöldszalagos fehéret. A
rózsaszín mellett döntött; igazából a fehéret szerette volna felvenni,
mely előző este a „Greensleeves” eléneklésére sarkallta Middleton
kapitányt, de tudta, hogy Augusta úgyis emlékezne rá, és
megjegyzéseket tenne. A rózsaszín is elég csinos ruha, ráadásul az
abroncsa is az idén divatos keskenyebb fazonú.
– Tessék, kisasszony, mit szól hozzá? – Grace letette a
hajsütővasat, és megkérte Charlotte-ot, hogy nézze meg az
eredményt a tükörben. Charlotte általában középen elválasztva, és
hátul kontyban összefogva hordta a haját, ezért most elállt a
lélegzete, mikor meglátta a tükörképét. A szobalány a feje tetejére
tornyozta a haját, úgy, hogy hátul néhány tincs lazán lelógott, a
homlokát pedig göndör fürtök övezték.
– Hogy tetszik, kisasszony? – kérdezte Grace aggodalmasan.
– Alig ismerek magamra – felelte Charlotte. És ez igaz is volt;
valóban nagyon máshogy nézett ki. Ez a frizura ellágyította arcának
szögletességét. A göndör fürtök kiemelték a szemét, mely ma este
szinte zöldnek tűnt. Behatárolhatatlan barna árnyalatú haja
szokatlan fényt kapott. A szája pedig, mely kissé túl széles volt a kor
divatjához képest, most nem is tűnt olyan nagynak keskeny arcához
képest. Volt idő, mikor minden bátorságát össze kellett volna
szednie, hogy így lemerészkedjen, és állja a tökéletes frizurája
hölgyek átható tekintetét, de mióta Bayjel találkozott, a fürkésző
tekintetek már nem bántották annyira.
– Szerintem Middleton kapitánynak tetszeni fog – mondta Grace. –
Olyan férfinak tűnik, aki észreveszi ezeket a női dolgokat.
– Igen, azt hiszem, észreveszi.
Charlotte úgy gondolta, hogy Bay ma este meg fogja kérni a kezét.
Tegnap nem csókolta volna meg úgy, ha nem lennének komolyak a
szándékai. Azt aligha hihette ugyanis, hogy Charlotte olyan lány, akit
csak úgy következmények nélkül lehet csókolgatni. És mégis,
énjének egy része attól tartott, hogy Bay esetleg túl „gyorsnak” és
világiasnak gondolja őt, mivel az öleléseit ilyen könnyedén elfogadta.
A lánynak az volt az első csók az életében, de remélte, hogy ezt Bay
nem vette észre. És ha megkéri a kezét, mit mondjon? Eszébe jutott,
ahogy Fred és Augusta kioktatták Bay Middleton alkalmatlanságáról.
Nem Bay Middleton volt ugyanis az a férjjelölt, melyet ők a Lennox-
vagyon mellé elképzeltek, sőt Charlotte feltételezte, hogy csak akkor
volnának igazán boldogok, ha öreglányként halna meg, és egész
vagyonát érintetlenül a kis Fredekre és Augustákra hagyná. Akármit
is mondtak azonban, ő úgy érezte, hogy Bay önmagáért kedveli őt,
és bár összehasonlítási alapja nem volt, úgy gondolta, hogy előző
nap őszinte késztetést érzett, hogy megcsókolja. A maga részéről
pedig semmire nem vágyott jobban, mint hogy visszaadhassa a
csókot.
 Betette az igazgyöngy fülbevalókat a fülébe, és megvizsgálta az
összhatást. Szépen mutattak, de nem voltak elég feltűnőek. Új
frizurája és új kinézete többet kívánt.
– Grace, elkérné a nagynénémtől az ékszeresládikát?
Úgy döntött, ma este a Lennox-gyémántokat fogja viselni. Eddig
még soha nem gondolta magát elég ragyogónak hozzájuk, de ma
este úgy érezte, meg fog felelni nekik. Talán nem az egész készletet
veszi fel, a fülbevaló önmagában is elég pompázatos. Azért hozta
magával az ékszereket Meltonba, hogy Augusta felpróbálhassa őket
az esküvői ruhájához, de nincsen abban semmi rossz, ha
megmutatja a világnak, igazából kinek a tulajdonában is vannak.
Visszatért Grace az ékszeresládikával a kezében, de a nyomában
ott volt Lady Lisle is, aki abban a szent minutumban beszélni
kezdett, hogy belépett az ajtón.
– Charlotte drágám! A szobalány azt mondta nekem, hogy a
gyémántokat szeretnéd, és meg kellett győződnöm arról, hogy nem
téved-e. Te szeretnéd felvenni őket? Biztos vagy benne, hogy ez
bölcs dolog volna? Komoly ékszerek ezek ahhoz, hogy egy fiatal
lány viselje őket.
Charlotte elmosolyodott. – Ne aggódjon, nénikém, nem fogom
teleaggatni magam, mint egy karácsonyfát. Arra gondoltam, csak a
fülbevalót veszem fel, és talán a brosst. És ha netán nevetségesen
néznék ki bennük, hát abban bízom, hogy senki nem fog túl nyersen
megítélni.
Charlotte kinyitotta a ládikát, és megelégedéssel szemlélte a
szemkápráztató csillogást. Alig volt valami emléke az anyjáról, de
úgy rémlett neki, hogy egyszer, bálba indulás előtt megcsókolta, és ő
teljes transzban volt a sok csillogó ékkőtől, mely anyja nyakát és
karját fedte.
A fülbevalók könnycsepp alakúak voltak – a nagy méretű középső
drágaköveket kisebb, metszett briliánsok vették körül. Mikor
Charlotte feltartotta őket a füléhez, csak úgy villództak a gyertyák
fényében.
Grace a tükörből Charlotte-ra mosolygott.
– Káprázatosan néznek ki, kisasszony.
Lady Lisle azonban aggodalmasnak tűnt.
 – Nem vagyok biztos abban, hogy bölcs dolog ma ezeket
felvenned. Aggódom, hogy Augusta esetleg azt hiszi majd,
tapintatlan vagy vele. Végtére is a drága Fred nem lesz képes ilyen
ékszereket vásárolni a számára.
– Azt már felajánlottam, hogy kölcsönadom a gyémántokat az
esküvőre. Nem hiszem, hogy Augustának joga volna megróni engem
azért, mert egy estére felveszem a fülbevalómat – mondta erre
Charlotte némi éllel. Lady Lisle, mint mindig, az ellenállás legkisebb
jelére visszavonult.
– Valószínűleg igazad van, drágám. Végül is ezek a te ékszereid,
miért ne viselhetnéd őket?
Lady Lisle most jobban szemügyre vette az unokahúgát – az új
frizurát, a gyémántokat és a szürkészöld szemek szokatlan
ragyogását.
– Meg kell mondjam, ma este különösen csodálatosan nézel ki.
– Köszönöm, néném. Grace csodákat művelt a hajammal.
– Valóban nagyon előnyös. De nemcsak erről van szó, hanem
valahogy másként festesz. Lehet, hogy a fülbevaló teszi. Mindig
eszembe jut, mikor szegény anyád viselte ezeket. Ma kifejezetten jól
látszik a köztetek lévő hasonlatosság.
– De ő olyan vonzó volt! Én megközelítőleg sem vagyok olyan
csinos, mint ő – mondta Charlotte.
– Badarság, gyermekem! Nem tudom, honnan veszed ezt.
Nagyon is hasonlítasz anyádra. És nemcsak a vonásaidban, hanem
abban is, ahogy a fejedet tartod, és ahogy beszélsz. Nagyon büszke
volna, ha most látna téged. – Lady Lisle nagyon kedves asszony
volt. Charlotte ugyanis annyira kiegyensúlyozott volt, hogy az
emberek könnyen megfeledkeztek arról, hogy végtére is árva.
– Bárcsak lenne fényképem róla. Apának volt egy, amint a
koporsóban fekszik, de azt sose bírtam megnézni. Aztán ott van az a
portré Kevillben, de hát az nem ugyanaz.
– Van egy tusrajzom az anyádról, melyet én készítettem
közvetlenül a házasságkötés után. Majd megkeresem. Persze nem
fénykép, de arra emlékszem, hogy anyád nagyon meg volt vele
elégedve – mondta Lady Lisle.
Charlotte odalépett a nagynénjéhez, és megpuszilta.
– Az nagyon jó volna!
 *

Charlotte és Adelaide Lisle volt az utolsó két vendég, aki

csatlakozott az Artúr-legendát ábrázoló freskók alatt gyülekező
társasághoz az étkező előcsarnokában. A terem székeit maga Pugin
tervezte, de annyira díszesen faragottak és elviselhetetlenül
kényelmetlenek voltak, hogy mindenki inkább állva maradt. Augusta
és Fred szorosan egymás mellett álltak a kandallónál, a Képes
Londoni Híreket olvasgatva. Augusta öccse, Percy a falusi templom
lelkészével beszélgetett; Lord Crewe a Lady Shalottot ábrázoló
freskó nagyszerűségét ecsetelte a teljesen közömbös Hartoppnak;
Lady Crewe pedig az egyetlen kipárnázott székben trónolt. Baynek
nyoma sem volt sehol. Mikor a társaság közelébe értek, Charlotte
látta, hogy Augusta szeme megvillan, amint észreveszi az új frizurát
és a fülbevalót. Fred értetlenül nézett rá, mint aki nem tudja
eldönteni, mi olyan szokatlan rajta, de aztán a jegyese a fülébe
súgott valamit, mire Fred arca elfelhősödött, és most az egyszer
Charlotte nagyon hálás volt Hartopp kapitánynak, amiért megint
megpróbált flörtölni vele. Úgy tűnt, a férfi közben visszanyerte régi
jókedvét, és úgy szökkent oda Charlotte-hoz, mintha előző nap
semmi sem történt volna. Odáig volt egy karikatúrától, melyet a
Punchban látott, melynek a poénja, Charlotte érzése szerint, az ő
elbeszélésében eléggé elsikkadt. De azért mosolygott rajta, és
nagyokat bólogatott, mintha ez lett volna a világ legszórakoztatóbb
története.
Augustát azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni.
– Te jó ég, Charlotte, ma este pompásan nézel ki! Van valami
különleges okod rá? Kifejezetten toprongyosnak érzem magam
melletted! – mondta, és keskeny ajka kényszeredett mosolyba
húzódott.
– A szobalányotok, Grace, nagyon ügyesen bánik a hajammal.
Nagyon hálás vagyok, amiért a rendelkezésemre bocsátottátok. –
Charlotte mosolya most pontos mása volt Augustáénak.
– Grace igen rafináltan bánik a póthajakkal, elképesztő, hogy egy
kis fortély mekkora csodákra képes! – felelte Augusta. – De a
fülbevaló a sajátod, igaz? Milyen ragyogó ékszer!
– Igen, az anyámé volt.
 Hartopp, aki eddig értetlenül figyelte ezt a társalgást, most, hogy
végre talált valami kapaszkodót, közbe is szólt:
– A híres Lennox-gyémántok, igaz-e? Szégyen őket ott hagyni
porosodni egy páncélládikában.
– A számból vette ki a szót, Hartopp kapitány. Mi haszna van a
szép dolgoknak, ha nem használjuk őket? – válaszolta Charlotte.
Augusta már épp válaszolni akart valamit, de akkor megszólalt a
vacsorára hívó gong. Mivel Bay még mindig nem bukkant fel,
Charlotte Csirke vaskos karjára tette a kezét.
Ám amint kezdtek befelé lépkedni az étkezőterembe, érintést
érzett a vállán, méghozzá az ő érintését.
– Örömmel látom, hogy a távollétemben Csirke a gondját viseli –
mondta Bay. Ki volt pirulva, mintha épp most lovagolt volna be
kintről, pedig már esti viselet volt rajta.
– Megyek, és elnézést kérek Lady C-től. Átkozottul elkéstem. –
Azzal előresietett a nagyebédlőbe, és Charlotte enyhe izgatottságot
érzett. Bay visszatért, és jogot formált rá.
Charlotte felnézett Hartopp kapitányra, és elmosolyodott. – Tudja,
Hartopp kapitány, azt hiszem, muszáj lesz még egyszer elmondania
nekem azt a történetet. Annyira magával ragadóan meséli!

Bay most Augusta mellett ült. Charlotte rájött, hogy a férfi státusza
Meltonban lényegesen sokat javult azóta, hogy az osztrák császárné
kalauzolásával bízták meg. Lehet, hogy Augusta kifogásokat emel
Bay ellen, de a császári körökkel való ismeretségének nem bír
ellenállni. Charlotte hallgatta, amint megpróbálja rávenni a férfit,
hogy meséljen a rá bízott császári fenségről, de Bay láthatólag
nagyon élvezte, hogy nála van az ütőkártya, és kizárólag a
dicsőséges Pytchley vadászatról volt hajlandó beszélni. Augusta
végül már nem bírta cérnával.
– Middleton kapitány, most már nem akarok többet hallani a
kopókról és a gyilkolászásról. Azt viszont szeretném tudni, vajon
tényleg olyan szép-e, mint amilyennek mondják.
Bay tettetett értetlenséggel nézett rá. – De hát kire gondol, Lady
Augusta?
 Augusta előre-hátra hintázott a székén bosszúságában. –
Természetesen a császárnéra, ki másra? Valóban ő Európa
legvonzóbb asszonya?
Bay egy pillanatig várt, Charlotte pedig nagyon igyekezett nem
mosolyogni ezen. Nagyon élvezte Augusta kínjait.
– Tudja, Lady Augusta – mondta Bay végül –, igazából nem tudom
megmondani.
Augusta villája nagy csattanással landolt a tányérján. – De
Middleton kapitány, én azt hittem, egész nap az oldalán lovagolt!
Csak van valami halvány elképzelése arról, hogy néz ki! Vagy a
vezető olyan messze elöl lovagol, hogy nem is látja azt, akit
kalauzolnia kell?
Hartopp, aki Charlotte-tal együtt követte ezt a társalgást, átkiáltotta
az asztal túloldaláról: – Ugyan már, Middleton, magának aztán
igazán jól kell ismerni a női formákat, csak van valami véleménye?
Bay ujjaival kisimította a bajsza végét, még tovább várakoztatva
hallgatóságát. – A császárné egyértelműen nagyon jól lovagol. Nem
hinném, hogy valaha is láttam nőt, akinek ilyen jó keze lett volna. Ma
elég nehéz volt haladni a hóban, de ő végig közvetlenül mögöttem
vágtázott. Átugratott minden kerítést, sőt még a kapukat is kitűnően
vette. Nagyszerű lovassági tiszt lett volna belőle.
– És az asztalon át Charlotte-ra mosolygott.
Augusta azonban nem adta fel ilyen könnyen; az ő világában az
információ volt a valuta, ezért elhatározta, hogy mindenképpen
megszerzi. Látta, hogy Bay Charlotte-ra mosolyog, és így szólt:
– Charlotte, kérlek, meg tudnád győzni Middleton kapitányt arról,
hogy kegyeskedjen kifejteni véleményét a császárné külsejével
kapcsolatban?
Charlotte habozott. Ugyanolyan kíváncsi volt, mint Augusta, de
nem akarta a pártját fogni Bayjel szemben.
– Én abban bízom, hogy holnap magam is láthatom majd a
császárnét. Mivel a vadászat innen indul, szeretnék néhány
fényképet készíteni, de jó lenne, ha már előre lenne róla valami
elképzelésem.
Bay kiitta az italát. – Attól tartok, csalódást kell okoznom. Ugyanis
azért nem tudok számot adni a császárné külsejéről, mert fátylat
viselt. Csak a nap vége felé vette le, és akkor már túl sötét volt
ahhoz, hogy láthassam az arcát.
Hartopp erre elnevette magát, és azt mondta: – Ne haragudjon
már, Middleton, de ez nem kifogás! Egy magafajta férfi biztos képes
felmérni egy asszonyszemélyt, akár fátylat visel, akár nem.
Mindketten tudjuk, hogy a szépségnek megvan a maga illata.
– Valóban? – kérdezett vissza Bay. – Én ugyan semmiféle illatot
nem éreztem a császárné felől, csak a vadászat jól megszokott
szagát. Annyit tudok csak elmondani, hogy nőhöz mérten nagyon
magas, és rettentő karcsú. Ó, és iszonyú mennyiségű haja van,
valamiféle barna árnyalatú. Egyenes a tartása, és halkan beszél.
Voltak pillanatok, mikor alig tudtam kivenni, mit mond.
– Magas, karcsú, és szép a tartása – ismételte Augusta. – Ez úgy
hangzik, mintha nagyon is megérintődött volna, Middleton kapitány!
Bay erre így felelt: – Olyan következtetést von le, Lady Augusta,
amilyet csak akar, én pusztán megkíséreltem a kérdésére válaszolni.
Charlotte gyorsan közbeszólt: – És milyen a császárné angolja?
Erős akcentussal beszél?
– Nem, alig van akcentusa. Meg is lepődtem, mennyire jól beszéli
a nyelvünket – sokkal jobban, mint a kíséretének tagjai. De hogy
őszinte legyek, nem társalogtunk túl sokat. A császárné nagyon
komolyan veszi a sportot.
– Akkor Önök olyanok, mint két tojás – mondta Hartopp. Bay
válaszképpen elmosolyodott, de Charlotte látta, hogy körbe-körbe
forgatja a kés nyelét a kezében. Lady Crewe affektálva kiáltott oda
az asztalfőről:
– Mindent meg akarok tudni a császárnéról, Middleton kapitány.
– Magas, karcsú, és sok a haja, mama – felelt Augusta az
anyjának. – Akcentus nélkül beszéli az angolt, és nagyszerű lovas.
– Jó, jó, de valóban olyan egzotikus a külseje? Mindig is úgy
gondoltam, hogy a külföldi nők olyan rejtélyesek – mondta Lady
Crewe.
– Valóban van benne valami rejtélyes, Lady Crewe – mondta
Middleton de hogy egzotikus-e, arra nézve nem tudok mit mondani,
hiszen nem ismerek másik császárnét, akivel összehasonlíthatnám.
Lady Crewe ezen a ponton elveszítette az érdeklődését, és a
beszélgetés más irányba terelődött.
 *

Mikor a hölgyek visszavonultak, Charlotte még addig lődörgött az

előcsarnokban, amíg csak mert, és csak aztán csatlakozott a
többiekhez a szalonban. Szerencsére Lady Crewe mindenképpen
bridzsezni akart, így Charlotte elbújhatott a szalon egyik sarkában,
egy hatalmas, cserepes pálma mögé. Húsz nyugtalan percet töltött
el úgy, hogy az ajtó és a rézkaspóban tükröződő, eltorzított
tükörképe között járatta a tekintetét ide-oda. Mikor elfordította a fejét,
a fülbevalói minden alkalommal megcsillantak.
A robber a vége felé közeledett. Augusta most már bármelyik
pillanatban felszabadulhat kártyázási kötelezettsége alól, és akkor
Charlotte-nak muszáj lesz vele beszélgetnie. Végül a férfiak is
beszállingóztak, Bay pedig azonnal kiszúrta Charlotte-ot a pálma
mögött.
– Maga meg mit csinál ott? – kérdezte tőle jókedvűen.
– Árnyékban akartam maradni – felelte a lány.
Bay elnevette magát. Aztán csönd lett, míg Charlotte nem bírta
tovább, és megszólalt.
– Mit gondol a frizurámról? Remélem, megérte a fáradozást.
Általában csak percekig tart az átöltözés, de ez most vagy egy órába
is beletelt. – És ide-oda forgatta a fejét.
Bay kissé félrehajtotta a fejét, és félig behunyva a szemét úgy tett,
mintha egy festményt csodálna meg.
– Azt gondolom, hogy Ön nagyon bájos, de hát Ön mindig bájos,
akár göndör fürtöket és gyémántokat visel, akár csak egy kötényt, és
a kezei foltosak. Számomra nincs különbség.
Charlotte-nak egyfelől hízelgett ez a beszéd, másfelől kissé
bosszantotta is. Elvégre elég nagy bajba keveredett a férfi miatt.
Bay mintha megérezte volna, mire gondol, mert ezt mondta: –
Hozzá kell azonban tennem, hogy a fürtöcskéi és a gyémántjai
valóban nagyon elragadóak. – Kicsit habozott, aztán újra megszólalt:
– Charlotte – a lány beleborzongott, mikor a keresztnevét hallotta –,
úgy szeretném, ha el tudnánk vonulni valahová, és négyszemközt
beszélhetnék Önnel. Úgy érzem, hiába fordítok hátat neki, Augusta
most is figyel.
 Charlotte felnézett a férfira. – Van valami, amiről kifejezetten
beszélni szeretne, Bay? – Charlotte hangja kissé megremegett,
mikor kimondta a nevét.
– Azt hiszem, meg kell értse – azaz remélem, meg fogja érteni –,
hogy igenis van. De még ezelőtt néhány dolgot el kell mondanom
Önnek a helyzetemről. Nem vagyok gazdag ember. A mostohaapám
biztosít a számomra némi járadékot, mert nagylelkű ember, és
nagyon odavolt az anyámért, de ha ő meghal, minden pénze a
gyermekeire száll majd. Én a katonaságtól kapok fizetést, és van
bevételem abból is, hogy lovakat adok el. Tartozásom mindenesetre
nincsen, és agglegényként kényelmes életet élek, de nem vagyok
eleresztve. Ön viszont örökösnő. Ma este láthatom, amint viseli a
gyémántjait, és ettől elbizonytalanodom, vajon nem túl nagy-e
köztünk a szakadék. – Bay elhallgatott, és a földet bámulta.
Charlotte sietve megszólalt: – Igaz, hogy vannak gyémántjaim,
Önnek viszont ott van Tipsy, a Nemzeti Vágta jövendőbeli győztese.
Nehéz volna megmondani, melyik a nagyobb kincs.
Bay felnézett a földről, és elmosolyodott. – Természetesen
egyetértek Önnel, de nem vagyok biztos abban, hogy a világ is
ugyanezt fogja gondolni.
Charlotte kezdte lehúzni a kezéről az egyik csipkekesztyűt. –
Nézze meg ezt a kezet, ezeket a foltokat. Tényleg azt hiszi, hogy
engem érdekel, mit gondol a világ?
Bay a kezébe vette Charlotte kesztyűtlen kezét, és már épp a
szájához emelte volna, mikor Augusta patríciusi affektálása
tönkretette a pillanatot.
– Te jó ég, csak nem zavartam meg valamit?
Bay még megszorította Charlotte kezét, mielőtt elengedte volna.
– Ami azt illeti, Miss Baird és én egy mindkettőnk számára nagyon
fontos dologról beszélgettünk. Ám mivel ez személyes ügy, lehetett
volna annyi eszünk, hogy nem kezdünk bele olyan helyen, ahol
úgyis félbeszakítanak minket.
Azzal Charlotte-ra kacsintott, és Augusta felé fordulva azt mondta:
– És mivel Ön annyira érdeklődik a császárné iránt, elmondhatom,
mi fogott meg benne a leginkább: az, hogy híján van mindenféle
színlelésnek. Ez pedig egy ilyen magasrangú hölgy esetében
egészen kivételes tulajdonság.
 Augustának felcsillant a szeme ennek az új információmorzsának
a hallatán, és ez – ahogyan ebben Bay is bízott – annyira elvonta a
figyelmét, hogy nem vette észre a burkolt sértést.
– És képzelje, Middleton kapitány, én azt hallottam Fredtől, hogy a
húga, a nápolyi exkirályné viszont iszonyúan kényes a protokollra.
Mikor Fredet bemutatták neki, ő elkövette azt a baklövést, hogy nem
hátrafelé lépdelve távozott – pedig egy bálteremben voltak! A
kancellár direkt utána jött, és leszidta.
– Szegény Fred! – mondta Charlotte. – Biztos szörnyen megalázó
volt ez neki.
– Mi volt megalázó? – kérdezte Charlotte bátyja, aki épp akkor jött
oda hozzájuk.
– A ballépésed azzal a rémséges exnápolyi-királynéval – felelte
Augusta.
Fred láthatólag nagyon zavarba jött. – Nem volt szándékomban
megsérteni. Nem gondoltam, hogy a hátrafelé távozás a
bálteremben is érvényes – elég veszélyes dolog!
– Nos, abban bizonyos vagyok, hogy a császárné holnap nem fog
semmi ilyen előzékenységet elvárni Öntől, Baird! – mondta Bay.
– Gondolja, hogy lesz alkalma bemutatni engem? – kérdezte Fred,
leplezetlen vágyakozással a hangjában.
– Ha lehetőség adódik rá, igen. De hát én csak a vezetője vagyok
a vadászaton.
– Talán holnap, mikor a vadászat innen indul, mégis lesz rá
lehetőség… – Augustát csak a büszkesége tartotta vissza attól, hogy
könyörgőre fogja.
– Megteszem, ami tőlem telik – felelte Bay.
Most a szalon túloldaláról székhúzogatás és mozgolódás zaja
hallatszott, mivel Lady Crewe kifejezte abbéli szándékát, hogy aludni
tér. Augusta is elindult, hogy kövesse, és intett Charlotte – nak is: –
Ez a jel arra, hogy vissza kell vonulnunk. Az anyám nem szokott
sokáig fent maradni.
Bay meghajolt Augusta felé. Aztán Charlotte felé fordulva így
szólt: – Úgy tűnik, holnap kell majd befejeznünk a beszélgetésünket.
– Én már várom – felelte Charlotte kissé megrázva a fejét, hogy a
gyémántjai megcsillanjanak.
– Én is, Miss Baird, én is.
 A bal mellső láb

Miután a hölgyeket elkísérte az ajtóhoz, Fred így szólt Csirkéhez

és Bayhez.
– Mit szólnának egy biliárdjátszmához?
Bay a fejét rázta. – Ma nem. Meg szeretném nézni Tipsyt –
mondta, és még mielőtt a két másik ellenkezhetett volna, otthagyta
őket.
A hőmérséklet estére leesett, és Bay megborzongott, ahogy
kilépett a szabadba. Hálás volt azonban a hidegért, mivel úgyis ki
kellett szellőztetnie a fejét. Dühös volt, amiért Augusta pont abban a
pillanatban szakította félbe a beszélgetését Charlotte-tal. Már
majdnem ott tartottak. Így viszont meg kell várnia a holnapot a
házassági ajánlattal. Igazából nem számított, hiszen biztos volt
benne, hogy Charlotte érzelmei nem változnak meg egyik napról a
másikra, mégis sokkal jobban érezte volna magát, ha meg tudtak
volna egyezni.
Nem volt ugyanis egészen egyenes, mikor azt mondta
Augustának, hogy nem volt képes képet alkotni a császárné
megjelenéséről. Az igaz, hogy nem tudta volna megmondani, szép-e
vagy sem; benyomásainak ugyanis az arcához nem sok köze volt.
Ennek ellenére olyan pontosan le tudta volna rajzolni a császárnét a
lován ülve – az egyenes hátat, a félrebillentett fejet –, mintha most is
ott állt volna előtte.
A nap elég pocsékul kezdődött. Mikor Spencer bemutatta a
császárnénak, ő csak egy egész rövidke biccentéssel üdvözölte,
aztán folytatta a beszélgetést azzal a két férfival, akik a
vadászöltönyük szabása és színe alapján Ausztriából érkezhettek
vele.
Az udvaroncok egy mozdulattal sem árulták el, hogy akár
észrevették volna Middletont, nyilván valamiféle szolgának nézték,
így Bay ott téblábolt zavartan a csoport szélén, arra várva, hogy a
vadászat elkezdődjön. Mikor aztán a vadászatvezető megfújta a
kürtjét, és a falka megindult, Middleton pár méterrel a császárné és
kísérői előtt helyezkedett el, akik teljesen egy vonalban lovagoltak. A
fenség egyszer sem nézett rá, és nem is jelezte, hogy észreveszi, és
mikor Bay kinézett a fekete kökénybokrokkal tarkított, hótól csillogó
mezőkre, már átkozta Spencert, amiért tönkretett egy ilyen csodás
vadászati napot. Egyáltalán nem volt kedve ahhoz, hogy a
megdicsőült lovász szerepét játssza.
A kopók most szagot fogtak, és sebesen megindultak egy kis
csalit felé. A falka és a zsákmány között egy közel két méter magas
sövénykerítés állt. A kopók találtak egy rést a sövénykerítés alján, és
izgatottan csaholva egyesével elkezdtek rajta átfurakodni. A
vadászat vezetője megállt, nyilvánvalóan azért, mert úgy vélte, ez a
kerítés túlságosan magas neki, és átjárót keresve elindult a sövény
mentén. A többiek is követték a példáját, és a mezőn kicsit távolabb
lévő kapu felé igyekeztek. A kopók most már mind átértek a
túloldalra, és Bay hallotta, hogy ott vonyítanak. Mire a többi lovas
átér a kapun a másik vadászterületre, ők már rég mélyen bent
lesznek a csalitban. A vadászok udvariasan sorban álltak a kapu
mögött, hogy átugrathassanak rajta.
Bay egy pillanatig habozott, mivel eszébe jutott, mit vár tőle
Spencer, és milyen kötelezettségek hárulnak rá, de aztán érezte,
hogy Tipsy megremeg alatta, és mikor csizmasarkát erősen
belenyomta a ló oldalába, és egyenesen nekilovagolt a sövénynek,
azt is érezte, hogy máris jobb lett a kedve. Egy másodpercig azt
hitte, Tipsy nem lesz hajlandó ugrani, de aztán mégis ugrott, és
sikeresen átjutottak az akadályon, valamint a másik oldalon lévő
hótorlaszon is, igaz, az csak egy hajszálon múlott. Bay szíve erősen
vert, ahogy a szűz havon visszalassította a lovát kenterbe. Ezt
szerette igazán – a falka élén lovagolni, és nem törődni semmivel,
csak menni előre. Hallotta a kopók vakkantását az erdősávban, és
ahogy kicsit felállt a nyeregben, hogy lássa, merre mentek, a szeme
sarkából valami mozgásra lett figyelmes. Odafordította a fejét, kissé
sértődötten, hogy még valakinek sikerült átugratnia ezt a sövényt, és
legnagyobb meglepetésére a császárné magányos alakját látta meg
pár méterrel maga mögött. Szálegyenesen ült a nyeregben,
pontosan olyan tartással, mint aznap reggel, és elegáns alakja
élesen rajzolódott ki a hófödte mezőn. Ez a kerítés még Bay
számára is kihívás volt, ő pedig könnyedén, és úgy tűnt, a kíséretétől
teljesen függetlenül vette az akadályt.
 Bay nem nagyon hitt Spencer grófnak, mikor azt mondta neki,
hogy a császárné tud lovagolni – azt feltételezte, hogy ez valami
udvarias túlzás csupán, mely a méltóságoknak kijár. Spencer
azonban távolról sem volt elfogult: a császárné nemhogy tudott
lovagolni, hanem majdnem olyan jól lovagolt, mint Bay maga. Bay
nem tudott volna túl sok olyan férfit említeni, akik átugrattak volna
ezen a sövényen, nőt meg aztán végképp nem. Gratuláció gyanánt
megemelte a lovaglóostorát – aztán rájött, hogy ezzel talán megsérti
az uralkodói protokollt, de úgy érezte, valahogy a császárné tudtára
kell adja, ha csak egy pillanat erejéig is, hogy minden elismerése.
Azt már nem várta meg, hogyan reagál erre a császárné, mivel
látta, hogy a többi vadász feléjük tart a mezőn át. Jól kivehető volt a
két osztrák zöld kabátja, ezért Bay megsarkantyúzta Tipsyt, és
megindult a csalit felé. Ahogy beért az erdősávba, nem is kellett
hátrafordulnia, mégis tudta, hogy a császárné követi.
A róka elejtésénél is jelen volt. Bayt meglepte, milyen szenvtelenül
nézi végig, ahogy a kopók darabokra szaggatják a zsákmányt, és
csak mikor a vadászat vezetője neki ajánlotta fel a trófeát, a
rókafarkat, akkor sápadt el egy kicsit, és utasította el egy
kézmozdulattal.
Visszafelé menet észrevette, hogy a császárné nem a hozzá
tartozó klikkel tart, hanem inkább őt követi. A fények most már
kezdtek elhalványulni, ezért Bay lassú ügetésbe váltott Tipsyvel. Épp
azon merengett, hogy Tipsyvel elindul majd a Nemzeti Vágtán
tavasszal, mikor meghallotta a császárné hangját: – Middleton
kapitány! – Bay megfordult, és egyfelől meglepte, másfelől némileg
hízelgett is neki, hogy a császárné emlékszik a nevére.
– Azt hiszem, a lova le fog sántulni a bal első lábára. – Bay a
császárné előtt lovagolt, ezért először nem is hallotta meg, hogy
beszélnek hozzá, így a császárnénak a nyeregkápagombjáról lógó
bőrlegyezővel kellett megütögetnie a karját. Nyugodt és csöndes volt
a hangja, és nélkülözte azt az affektált elnyújtottságot, mely az angol
társasági hölgyekre oly jellemző volt. Bay lenézett Tipsy lábára, de
semmi különöset nem látott rajta.
– Majd megnézem, ha odaértünk a többiekhez, fenség.
A császárné megütögette a nyergét a legyezővel. – Nem hiszem,
hogy ez várhat, kapitány.
 Bay hallotta a hangjából, hogy ez szinte parancs, ezért
megállította Tipsyt, és leszállt róla, hogy jobban szemügyre vehesse
a lábát. A császárnénak igaza volt: egy picike kő belefúródott Tipsy
patájába, ezért sántított. Bay ezt nem vette észre. A zsebkésével
kikotorta a patából a követ. A patanyír vörös volt és gyulladt; ha
kicsit is tovább lovagol rajta, Tipsy akár hetekre is lesántulhat, és
akkor a Nemzeti Vágtával kapcsolatos reményei mind
szertefoszlanak. Elképedt azon, hogy nem vette észre időben a
követ. Letette a földre a ló patáját, és mikor felnézett, látta, hogy a
császárné addigra felemelte a fátylát, és úgy néz le rá a nyeregből.
– Volt valami a patájában? – A császárné arca sápadtnak tűnt az
esti szürkületben; Bay csak a vonásait tudta nagyjából kivenni: sötét
szemöldök, fehér bőr, egyenes orr, magasan ülő arccsontok, és
néhány ránc a szeme körül.
Bay feléje nyújtotta kinyitott tenyerét, és megmutatta neki a követ.
A császárné odanyúlt a legyezőjével, és megpiszkálta. – Nagyon jó,
hogy kivette onnét, Middleton kapitány. Kár lett volna, ha egy ilyen
nagyszerű ló már az idény elején lesántul.
– Mostantól az adósa vagyok, fenség, mert bevallom, én semmit
nem vettem észre.
– Én lovak közt nőttem fel, Middleton kapitány. Az apámat nem
nagyon érdekelte a műveltség, viszont mindannyiunkat megtanított
lovagolni.
– És ezek szerint nagyon jó tanár lehetett, fenség, ha szabad ezt
mondanom.
A császárné lenézett Bayre, és halványan elmosolyodott, anélkül,
hogy a száját kinyitotta volna.
– Ha Ausztriában volnánk, nem volna illendő, hogy ilyen
szókimondó velem, de hát nem Ausztriában vagyunk. Az a
benyomásom, hogy Önnek nincs tizenhat címer a családfáján. Igaz?
– Middleton a fejét rázta, és azon gondolkozott, vajon mit szólna a
császárné, ha tudná, valójában milyen szerény az ő származása.
– Akkor bizonyára nem tartozik az uralkodói körökbe, Middleton
kapitány. – A császárné nagyon komoly arcot vágott.
Middleton felült a lovára. Most az arcuk egy vonalba került, és
mikor a császárné újból elmosolyodott, egy kis gödröcske jelent meg
az egyik orcáján. – És ez az egyik oka annak, hogy itt jobban
szeretek vadászni – mondta még, aztán ellovagolt.

A bőrlegyező

Charlotte olyan óriási ricsajra ébredt, mintha ezer meg ezer

tányért vágtak volna a kőpadlóhoz. Beletelt pár másodpercbe, mire
rájött, hogy a rókakopók csaholását hallja. Ahogy elözönlötték az
istállóudvart, ugatásuk hangja visszaverődött az istálló kőfalairól, és
olyan kakofóniát hozott létre, mely mellett lehetetlen volt aludni.
Charlotte az ágyban fekve figyelte az ébredező ház hangjait: a
szolgálólányok szenesvödreinek zörgését; azt, ahogy a cipőpucoló
fiú leteszi a kifényezett csizmákat a szobák ajtaja elé; valamint azt,
ahogy az inasok és lakájok kefélik és keményítik a vadászkabátokat.
A lányok, mikor bejöttek a szobájába, hogy tüzet gyújtsanak,
izgatottan sutyorogtak a vadászatról, és arról, hogy esetleg
megpillanthatják a császárnét. – A szakácsnő azt mondja, a haja
egészen a bokájáig ér.
Otthon, mikor a helyi vadászok épp Kevillben tartották a
gyülekezőt, Charlotte mindig elbújt a ház belső szobáinak
egyikében: vagy a képeit hívta elő a sötétkamrában, vagy az
ágyneműs szekrényeket látogatta meg, ahol mindig megnézte
azokat a lepedőket, melyeket még az anyja hozott magával
kelengyeként. Minden egyes ágyneműre rá volt hímezve a DAB
monogram – Dora Alice Baird és egy kicsike bagoly, mely az ő
szimbóluma volt. A második Mrs. Bairdnek rövid élete során nem
volt alkalma túl mély nyomot hagyni Kevill arculatán – túlságosan el
volt foglalva ugyanis a lovaival és a bálokkal –, ezért Charlotte-ot az
ékszeresládikán és a folyton fogyatkozó ír lepedőkészleten kívül
nem sok minden emlékeztette az anyjára a házban. Charlotte mindig
megkeresgélte a lepedőkön a vékony hasadásokat, melyekbe, ha
egy óvatlan lábujjköröm beleakad, komoly károkat okozhat.
Megnyugvást adó munka volt tehát megtalálni az elszakadt szálakat,
mielőtt az anyag tovább hasad. Ez volt Charlotte sajátos módszere
arra, hogy megőrizze anyja emlékét.
Az ágyneműs szekrények keményítőszagú hűvösében Charlotte
megengedhette magának, hogy visszaemlékezzen arra a napra,
mikor utoljára látta az anyukáját. Charlotte a lépcsőfordulóban várta
a mamáját új babájával a kezében, melyet a homlokára mázolt, piros
kereszttel keresztelt meg. Az anyja végül megjelent a lépcső tetején,
és lefelé jövet a lovaglóruhájának hosszú szoknyarészét egyik
karjára fektette. Charlotte jól emlékezett az anyja csipkés szegélyű
nadrágjára, és magas szárú cipőjének fénylő gombjaira.
Öltözékének minden egyes részlete kristálytisztán megmaradt
benne, éppen csak az arcát felejtette el. Mikor az anyja meglátta a
megkeresztelt babát, elnevette magát: – Milyen komoly kislány vagy
te, Lottie! – Charlotte akkor odaszorította az arcát az anyja
szoknyájához, és még most is érezte az érdes szövésű
gyapjúszövetből készült lovaglóruha érintését az arcán és a kezén.
Még most is hallotta a lovaglópálca koppanásait, ahogy az anyja
távolodóban végigfuttatja a pálcát a korlátoszlopokon. Olyan fiatal
volt – tizennyolc évesen ment férjhez, és huszonhárom évesen már
meg is halt. A lova átbucskázott egy sövénykerítésen, és Dora Baird,
született Lennox, fejjel előre beleesett az árokba, ahol a nyakát
szegte. Egy hordágyon hozták vissza, és az egyik vadász kabátjával
volt letakarva. Charlotte a gyerekszoba ablakából figyelte a jelenetet,
és egészen addig azon gondolkozott, vajon mi lehet az a piros folt,
amit az emberek olyan lassan visznek keresztül a gyepen, míg a
dajkája rá nem talált, és el nem ráncigálta onnét.
Charlotte apja a baleset után azt mondta, hogy soha többé nem
fog vadászni, de az északi megyékben hosszúak voltak a telek, és
kevés alkalom adódott a szórakozásra, így a saját maga választotta
száműzetés nem tartott tovább a rá következő karácsonynál. Kevill
ura azonban azt mindenképpen eltökélte, hogy egy szem lánya nem
fogja úgy végezni, mint az anyja. A Shetland pónit elküldték, és
mikor a vadászat Kevillben zajlott, Charlotte-nak a gyerekszobában
kellett játszania. És csak akkor talált magának igazán érdekes
elfoglaltságot a hosszú téli napokra, mikor a keresztanyja, Lady
Dunwoody odaajándékozta neki a saját fényképezőgépét, és
megtanította a használatára is.
 A mai vadászatot azonban nem lehetett megúszni. Charlotte
persze hivatkozhatott volna fejfájásra, és maradhatott volna a
szobájában, egészen addig, míg a vadászok útnak nem indulnak, de
látni akarta Bayt. Ha majd összeházasodnak, akkor novembertől
áprilisig úgysem bújhat el többé az ágyneműtartó szekrény mellé.
Amúgy pedig meg szerette volna nézni a császárnét is.
Charlotte kíváncsi volt, vajon tényleg olyan szép-e, mint
amilyennek mondják. A Képes Londoni Hírekben látott róla egy
rajzot, mely az egyik Winterhalter-portré alapján készült. Azon
romantikusnak és mélyen érzőnek tűnt, hosszú hajába pedig
gyémántokkal kirakott, csillag alakú ékszerek voltak tűzve. A
krinolinjából ítélve azonban az a kép már legalább tízéves lehetett.
Vajon Erzsébet most, egy évtized elteltével is olyan vonzó, mint
akkor? Mikor tegnap vacsoránál kérdezték, Bay nem volt túlságosan
szószátyár. Charlotte ezért nagyra tartotta. Látható volt, hogy nem
akart leereszkedni Augusta szintjére, és nem volt hajlandó a buta
kérdéseire válaszolni. Persze a női szépséget illetően a férfiak nem
mindig megbízhatóak. Charlotte tapasztalata szerint elég nagy
szakadék tátongott a férfiak által vonzónak tartott, valamint a nők
szigorúbb megítélése szerint is szépnek mondható nők között. A
fényképezőgép lencséi is pontosan ugyanilyen kíméletlenek. Az a
fajta nő például, aki Adelaide néni szavajárása szerint csupa „selyem
és fodor-bodor”, nem mutat jól a képen. A női vonzerő
konvencionális jellemzőit – az ajakcsücsörítés, a leeresztett pillák, a
remegő kebel – mind-mind megöli a hosszú expozíciós idő, melyet a
fotó el készítése igényel. Grimaszolás nélkül egy egész percig a
fényképezőgépbe nézni nem könnyű, és Charlotte tapasztalata
szerint a nőknek nehezebben megy, mint a férfiaknak. Annak
dacára, hogy az új fényképezőgépek már sokkal kisebb expozíciós
időt igényeltek, azok a nők, akik valami szemkápráztató
bűvésztrükkre számítanak, mindig csalódnak, ha meglátják az
elkészült fotográfiát.
Charlotte reggeli után felment a régi gyerekszobába, hogy lehozza
a felszerelését. Megnézte a fotót, amit Bayről és Tipsyről készített. A
férfi halványkék szeme csak úgy ragyogott a képen. Később,
gondolta, majd kicsit kiretusálja a környezetet, hogy semmi ne vonja
el a figyelmet lóról és lovasáról.
 Mikor átvitte a felszerelését az előcsarnokon, majdnem
beleszaladt az egyik lakájba, aki egy ezüsttálcán italokat vitt. Mikor a
lakáj kinyitotta a bejárati kaput, Charlotte némi ezüsttel tarkított
vörös, fekete és barna folttömeget látott, hallotta a kiáltásokat és a
lovak horkantását, és azon kapta magát, hogy mozdulni sem bír.
Azon a napon, mikor az anyja kedvenc szürkéjén kilovagolt,
pontosan ugyanezt a szín-, fény- és hangkombinációt érzékelte.
Most nagyon szeretett volna visszavonulni a ház hűvös
félhomályába, és úgy tenni, mintha az egész meg sem történt volna.
– Egy kis szíverősítő búcsúpohárka, kisasszony? – A lakáj
meglengette a tálcát a lány orra előtt. Charlotte levett róla egy
ezüstkelyhet, és ivott belőle egy kortyot. Úgy képzelte, hogy valami
forraltbor-féle van benne, de az ital sokkal erősebbnek bizonyult,
mint amit valaha is kóstolt. Úgy égette a torkát, mint a folyékony tűz,
ráadásul a gyomra is mocorogni kezdett tőle. A távolban felnyerített
egy ló, Charlotte pedig még egyet kortyolt az italból.
Mire végül meglátta Bayt, amint Csirke Hartopp-pal együtt ügetnek
át a parkon, a kis kupica már üres volt. Mikor a két férfi átugratott a
földbe mélyesztett kőfalkerítésen, habár nem tudta jól kivenni Bay
arcát, azt látta, hogy mosolyog.
Vett egy nagy levegőt, és kilépett a teraszra.
Bay vele egy vonalban rántotta meg a kantárt, és állította meg a
lovát. Arról a pontról, ahol Charlotte állt, pontosan a férfi szemébe
tudott nézni. Bay üdvözlésképpen megérintette a kalapja karimáját.
– Ma reggel nem visel ékszereket, Charlotte?
– Úgy vélem, közönséges dolog napközben gyémántot viselni. –
Charlotte nagyon igyekezett, hogy pontosan úgy csücsörítse a
száját, mint Augusta. Bay elnevette magát, és közelebb hajolt
Charlotte-hoz.
– Mennyire szeretném, ha ma kilovagolhatna velem. Fenséges
nap van a vadászathoz! Nincs ehhez fogható dolog!
– Kivéve, ha rókák vagyunk – mondta erre Charlotte.
Bayt meglepte Charlotte szókimondása.
– Én pedig azt szeretném, ha ma velem lehetne a
sötétkamrámban. – A búcsúpohárka feloldotta Charlotte gátlásait, és
pontosan azt mondta, amire gondolt.
 – Szívesen lennék az Ön társaságában abban a bizonyos
sötétkamrában, de tartok tőle, hogy ezt Tipsy nem venné szívesen.
Nézze csak meg, majd meghal azért, hogy vágtázhasson.
– Ráadásul egy császárné gondját is viselnie kell.
– Igen, igaz. – Bay olyan mozdulatot tett, mintha el akarná
hessegetni a császárnét.
– Megérkezett már? Annyira nagyon szeretném látni. Remélem,
hogy le tudom fényképezni. Épp kezdek belejönni a lovak és lovasok
fotózásába.
– A császárné még nincs itt, bár azt hiszem, úton van ide Easton
Nestonból. Nélküle természetesen nem kezdődhet el a vadászat.
– Természetesen. Én azonban azt hittem, a pontosság a hercegek
erénye – mondta Charlotte.
– De nem a császárnéké, nagyon úgy tűnik. A kopók már kétszer
is szagot fogtak ma reggel. Lassan őrjöngeni kezdenek az
izgatottságtól, annyira szeretnének már megindulni – jól tudják,
micsoda csodás nap van ma a vadászathoz. – Amint Bay elnézett a
lovak és kopók irányába, odakiáltott egy idősebb úriembernek,
akinek az arca vörös volt a sokévnyi lovaglástól és ivástól, és egy
fényes szőrű gesztenyepej ló hátán ült.
– Jó napot, ezredes úr, meg van elégedve Salamanderrel?
Az ezredes megállította a lovát, és a fejét abba az irányba
fordította, ahonnan Bay hangját hallotta. Ahogy feléjük fordult,
Charlotte észrevette, hogy a szemét valami tejfehér réteg fedi.
– Ön az, Middleton? Először nem láttam jól. Igen, Salamander
nagyszerűen bevált. Minden egyes pennyt megér, amit Önnek adtam
érte.
Bay el nevette magát. – Bármikor visszaveszem Öntől, ha akarja,
ugyanolyan feltételekkel.
Az ezredes megveregette Salamander lágyékát. – Most már nem
tudnék megválni tőled, öreglány, igaz-e? – Felnézett, és Charlotte
látta, hogy Bayt keresi a tekintetével, aki viszont úgy egy méterre állt
onnan. Rádöbbent, hogy az idős úr majdnem teljesen vak.
– Erre, ezredes úr! – mondta neki Bay. – Hadd mutassam be a
kisasszonyt. Miss Baird. – Az ezredes erre az ellentétes irányba
nézett.
 – Miss Baird, ez itt Postlethwaite ezredes – a Pytchley vadászat
legrégebbi tagja, Közép-Anglia legszívósabb lovasa.
Charlotte biccentett egyet, de rájött, hogy teljesen fölösleges, ezért
hangosan odaszólt az ezredesnek. – Örülök a szerencsének,
Postlethwaite ezredes.
– Számomra a megtiszteltetés, Miss Baird.
Bay gyorsan másról kezdett beszélni. – Nagyon erős és jól
érezhető a vadak szaga. Úgy vélem, kitűnő napnak nézünk elébe.
Nyugodtan hosszú szárra engedheti Salamandert.
– Ó, azt mindenképpen, Middleton! – Az ezredes ezzel nekivágta
a csizmája sarkát a ló hasának, és eltűnt a többi lovas között.
Charlotte Bayre nézett. – Lát az ezredes egyáltalán?
– Alig valamicskét. Salamander azonban nagyszerű ló. Majd ő
támogatja.
– De nem borzasztó veszélyes ez? – kérdezte Charlotte.
Bay úgy nézett, mint aki mindjárt elneveti magát, de aztán jobb
belátásra tért, és inkább kedvesen azt mondta: – Postlethwaite nem
gondolja, hogy ez veszélyes, Charlotte. Egész életében itt vadászott
a környéken. Őt nem a veszélyek riasztják, hanem az, hogy egy
napon nem fog tudni többet kilovagolni.
Charlotte érezte, hogy a szemét önkéntelenül is elöntik a könnyek.
Buta, vak öregember! Lenézett a fényképezőgépre, és elkezdett
bütykölni a blendével, nehogy Bay észrevegye az arcára kiülő
érzelmeket. Ebben a pillanatban azonban kiáltás hallatszott, majd a
tömeg hangosan morajlani kezdett. Charlotte felnézett, és látta, hogy
megérkezett a császári különítmény. Tudta, hogy ezek csak ők
lehetnek, mert az egész társaság, Postlethwaite ezredest
leszámítva, abba az irányba nézett, ahonnan a császárné és
kísérete lefelé ügetett a domboldalon a házhoz.
Ennél jobb képi kompozíciót elképzelni sem lehet, gondolta
Charlotte. Bárcsak ne mozognának ilyen gyorsan, nagyszerű fotót
készíthetne róluk. A karcsú és egyenes derekú császárné
vércsederes lován, mélyzöld lovaglóruhában, két férfival az oldalán,
akik világosabb zöld kabátot viselnek, csizmájukon ezüstsarkantyú,
mögöttük pedig egy lovászfiú üget. Charlotte látta, hogy a császárné
úgy üli meg a lovat, mintha oda lenne ragasztva a nyeregbe; karcsú
alakja meg sem inog, meg sem rezdül, mialatt a ló lefelé száguld a
lejtőn. Hallotta, hogy mindenki ámulva felkiált, mikor a császári
különítmény átvitorlázik a kőkerítésen, amin korábban Bay is
átugratott. A császárné férfi kísérői előre hajoltak, mikor átugrattak
az árkon, de a császárné mozdulatlanul ült a nyeregben, és úgy tűnt,
mintha a lovával együtt szinte repülne.
– Na, végre! – mondta Bay, és csizmája sarkát a lova lágyékába
mélyesztve hetyke biccentéssel üdvözölte Charlotte-ot, majd
ellovagolt a császári különítmény felé. A császárné megállt a ház
előudvarának közepén, oldalán a két férfi kísérővel. Spencer gróffal
váltott pár szót, akinek óriási termete miatt az arcát felfelé kellett
fordítania, és mikor a császárné felemelte a fátylát, Charlotte láthatta
az arcélét, mely a tarkójára feltekert, hatalmas mennyiségű haja
mellett egészen kicsinek tűnt, és éles kontrasztot képezett vele. A
többi lovas udvarias távolságot tartott a császári különítménytől,
Charlotte pedig arra gondolt, hogy meg is van a kép. Most olyan
emulzióval átitatott lemezt hozott le, mely kisebb expozíciós időt
kívánt. Lady Dunwoody azt mondta neki, hogy nappali fényben
nagyon hatékony. Bebújt hát a posztó alá, és úgy irányította a gépet,
hogy a kép alanya pontosan a keret közepébe essen. Furcsa érzés
volt úgy fényképet készíteni valakiről, hogy nem kérte ki az
engedélyét, de Charlotte jól tudta, hogy többet talán soha nem fogja
tudni ilyen kristálytisztán lencsevégre kapni. Most elmozdította a
keresőt egy kicsit, hogy a császárné a lemez felső harmadába
kerüljön; egy kis aszimmetria mindig sokkal kellemesebb hatást
eredményez. Megkereste a gumikioldót, és megszorította. Hallotta a
tompa csattanást, és elkezdte mormolni a miatyánkot. Mikor ott
tartott, hogy „szenteltessék meg a te neved”, úgy érezte, elég
expozíciós időt hagyott, eleresztette a gumikioldót, és kibújt a lepel
alól. A császárné még mindig Spencerrel beszélgetett, de a lovát
úgy fordította, hogy az egész arca láthatóvá vált. Úgy öt méterre
lehetett Charlotte-tól, és a lány látta, hogy szabályos az arca:
egyenes orr, sötét szemek, sűrű, ívelt szemöldök. Szép volt?
Charlotte képtelen volt megmondani, de a nálánál idősebb nő
tekintetében volt valami intenzitás, ami meglepte. Megérezte, hogy a
másik nő most teli van indulattal, és látta, hogy szinte remeg.
Charlotte kíváncsi volt, vajon mit mondhatott neki a Vörös Gróf,
amitől ilyen állapotba került. Meg kell örökítenie ezt a pillanatot is!
Gyorsan elővett egy másik lemezt, és megnézte a kompozíciót a
lencsén keresztül. Egy icipicit jobbra mozgatta a fényképezőgépet,
aztán megint összeszorította a gumikioldót. Ezúttal odáig mormolta
az imát, hogy „amint a mennyben, úgy a földön is”, hogy egész
biztos legyen az eredményben.
Charlotte felegyenesedett. Mikor megnézte a csoportot, akiket épp
az előbb fotózott le, két dolgot vett észre: az egyik az volt, hogy a
császárné valami legyezőszerű dolgot tart az arca elé, a másik pedig
az, hogy közvetlenül Spencer gróf mellett áll Bay Middleton is. A
legyező hatalmas volt és csúnya. Nem dekorációs vagy ventillációs
okokból volt a császárné kezében. Egyfajta pajzsként használta.
Habár elég hideg volt a levegő odakint, Charlotte érezte, hogy a
megaláztatás perzselő tüze önti el az arcát és a nyakát, mintha
valaki pofon vágta volna. Odanézett Bayre, és próbálta elkapni a
tekintetét. Csak meg tudja magyarázni a császárnénak, hogy ő csak
egy amatőr fotós, és nem akart tiszteletlen lenni! Bay azonban úgy
tűnt, nem látja őt; teljesen lenyűgözte ugyanis a legyező mögött
rejtőző arc.

Postlethwaite ezredes

Bay elindult a császárné felé, aki épp Spencer gróffal beszélt.

Ahogy közelebb ért hozzá, világosan látta az asszony arcélét, mivel
a fátyla fel volt emelve. Tegnap csak a szürkület ezüstös fényében
látta az arcát; most pedig ragyogó téli napsütésben. Bay most jól
megnézte magának a császárnét. Tele volt ellentétekkel: sötét
szemöldök és halovány bőr, mahagóniszínű haj és zöld lovaglóruha,
piros ajkak és fehér nyak. Az asszony bizonyára megérezte izzó
tekintetét, mert feléje fordult, de akkor látott valamit, amitől
összevonta a szemöldökét, és száját szorosan összeszorította.
Elkezdett kutatni a nyereghez rögzített retiküljében, és kapkodó,
dühös mozdulatokkal előhúzott valamit, ami leginkább egy
marsallbotra hasonlított. A császárné egy csuklórándítással
kinyitotta a tárgyat, és Bay akkor látta csak, hogy az egy puha, barna
bőrből készült legyező. A császárné úgy tartotta maga elé, hogy az
arcát teljesen eltakarta. Bay megfordult, hogy lássa, mi elől rejti el
magát a császárné, és észrevette az alacsony Charlotte-ot, amint a
kamerája mellett áll, és szorongatja a gumikioldót. Azt is jól látta,
hogy a Spencer mögött álló két osztrák udvaronc megmerevedik, és
rémülten néznek egymásra.
A császárné most vette csak észre Bayt.
– Middleton kapitány – szólította meg, és dühösen meglegyintette
a legyezőjét –, ez már több a soknál! Sehol nem vagyok
biztonságban.
Spencer gróf, aki mindjárt észbe kapott, azt mondta: – Fenség,
biztosíthatom, semmi nem fenyegeti a biztonságát itt, a Pytchley
vadászaton.
– Attól tartok, ebben téved. Amott áll egy… egy bizonyos személy,
aki engem fényképez, Spencer gróf. – A császárné nem emelte meg
a hangját, de Bay úgy érezte, a hangjában bujkáló visszafojtott
intenzitás még sokkal fenyegetőbb volt.
– Magánszemélyként érkeztem ide, azért, hogy vadásszak, és
nem azért, hogy rám vadásszanak. Azt hittem, itt biztonságban
leszek. Azonban újfent azt kell tapasztalnom, hogy vásári
látványosság vagyok, akit szuvenírnek akarnak megörökíteni, hogy
ettől jobban el lehessen adni az újságokat.
A gróf ijedten nézett hátra, aztán meglátta Charlotte-ot a teraszon,
aki közben már kapkodva igyekezett összepakolni a felszerelését.
– Ó, asszonyom, de hiszen ez csak a kis Baird lány! Vendég itt a
háznál. Biztos vagyok benne, hogy nem volt szándékában
megsérteni Önt. Mostanában sok fiatal lány bütyköl azzal a
fényképezőgéppel. Az én időmben még vázlatfüzettel és
festőállvánnyal mászkáltak, de hát nem állíthatjuk meg az időt, igaz,
Bay?
A gróf Middleton felé fordította hatalmas üstökét, és kidülledt kék
szemében egyértelmű üzenet ült: Charlotte Baird Bay felelősségi
körébe tartozik, és mivel a lány okozta ezt a kellemetlenséget,
Baynek kell orvosolnia a helyzetet.
Bay látta, hogy a császárné keményen megfeszíti az állát, és ezt
valahogy nagyon vonzónak találta. Nem értette, mitől lett ennyire
dühös, de nagyon tetszett neki, ahogyan minden arcvonását
átrajzolja az indulat. Nem tehetett róla, muszáj volt szemügyre
vennie a császárnét mint nőt: a karcsú derekat, a dús hajzatot és a
sötét, kiismerhetetlen szemeket. Észrevette, hogy a felső ajkánál
van egy kicsike anyajegy, de ez volt az egyetlen „szeplő” az amúgy
tökéletes, fehér bőrön. Bay azon kapta magát, hogy szeretné
megérinteni azt a kis anyajegyet. De akkor a legyező egy legyintése
emlékeztette arra, hogy az előtte álló asszony egy uralkodóné.
Habozott kissé – azt tudta, hogy védelmébe kellene vennie
Charlotte-ot, de megérezte, hogy a császárné zokon venné, ha egy
másik nő pártját fogná.
– Valóban, az időt nem állíthatjuk meg, sőt én azt kívánom,
bárcsak együtt repülhetnénk vele. Szó szerint. Annyira szeretném,
ha Tipsyt meg lehetne örökíteni versenyvágtában! – Bay
elmosolyodott, és az akaratával próbálta rávenni az előtte lévő nőt
arra, hogy hasonlóképpen reagáljon. A császárné egyenesen a
szemébe nézett, és láthatólag meg volt lepve azon, hogy Bay
semmibe vette az ő dühét. A férfi egy pillanatra azt hitte, rendre fogja
utasítani, de aztán a császárné arca megenyhült, és mereven tartott
vállát is leengedte. – Van egy bájos fényképem Tipsyről és
magamról, de el tudja képzelni, milyen volna, ha vágtázni is
láthatnánk?
– Ha ez képzeletben lehetségesnek tűnik, akkor biztos vagyok
benne, hogy egy nap valóra is válik, Middleton kapitány. – A
császárné lassan leeresztette a legyezőjét, és a szája enyhén
felfelé, egyfajta mosolyra görbült. Spencer nagyot sóhajtott, és a két
osztrák nemes is elengedte magát a nyeregben. Bay látta, hogy az
udvaroncok, mintha csak most vennék észre, hogy egyáltalán
létezik, alaposabban is megnézik őt.
Már épp válaszolni készült a császárnénak, mikor a kopók
irányából hatalmas csaholás hallatszott: szagot fogtak. Bay ránézett
a császárnéra, aki a lovaglópálcáját feltartva intett neki, hogy
menjen. Bay megfordította Tipsyt, és elindult a többiek után a
kocsiúton. A kapunál, mikor a császárné elhaladt előtte,
visszanézett, hátha meglátja Charlotte-ot, de a lány addigra már
nem volt sehol.

*
 Ragyogóan tiszta volt az idő aznap, és a talajon lévő vékony
hóréteg csak úgy csikorgott a lovak patája alatt. A kopók annak a
dombnak a közepénél találtak rá a rókaszagra, melynek tetején egy
kicsi görög stílusú templom állott. Úgy volt megépítve, hogy a
szalonból jól rá lehessen látni. Mikor Bay elügetett mellette,
megfigyelhette, hogy a templomhoz tartozó szobor Dianát ábrázolja
mint vadászt, íjjal a kezében. Bay ókori műveltsége ugyan eléggé
hiányos volt, de Dianát azért felismerte – a vadászat istenei és
istennői ugyanis felettébb érdekelték. Ismerte Diana és Actaeon
történetét is, a vadászét, akit az istennő zsákmányállattá változtatott,
amiért megleste őt fürdőzés közben. Spencernek volt egy festménye
Althorpban Actaeonról, amint meglesi az istennőt és kísérőit
mezítelenül. Mikor Bay látta a képet, arra gondolt, hogy Diana telt
alakja bizonyára egy megtermett hátaslovat igényel. Az itteni szobor
azonban karcsú volt, és a testén megfeszültek az izmok, miközben
elfordult, hogy célba vegye áldozatát. Olyan nőnek tűnt, aki soha
nem véti el a célt. Volt valami az arcélének világos körvonalában,
ami ismerősnek tűnt Bay számára. Épp odafordult, hogy még
egyszer megnézze magának a szobrot, mikor a jobb oldalán feltűnt a
császárné; a szilfidszerű szobor és a mellette elhaladó ruganyos
testű, eltökélt alak közti hasonlóság egyértelmű volt. Bay magasra
emelte a lovaglópálcáját, hogy ezt megmutassa a császárnénak is,
de ő addigra már ellovagolt mellette, és követte az elöl szaladó
kutyákat.
Jó tempóban haladtak. Bay szerette, ha a nap elején sokat
lovagolhat. Kedvére való volt, ha a vadászcsapat kicsit elvékonyodik,
és a lovasok képességük és merészségük szerint csoportokra
oszlanak. Neki nem kellett ugyan semmit sem bizonygatnia, de
örömmel töltötte el, ha a csoport elején lovagol. Rengeteg olyan hely
volt, ahol meg kellett zaboláznia az ösztöneit, de itt, a terepen nem
kellett tiszteletet adnia senkinek, nem volt semmiféle más rend, csak
a természeté. Még a császárné is, aki társadalmilag minden
szempontból messze fölötte állt, az ő útmutatását kellett hogy
kövesse.
A kopók megálltak egy patak mellett. Ott veszítették el a szagot. A
falkamester arra ösztökélte őket, hogy keljenek át, de a kutyák meg
voltak zavarodva, nem akartak belegázolni a jéghideg vízbe. Bay
körülnézett, hátha lát egy gázlót. A patak túlságosan széles volt
ahhoz, hogy át lehessen rajta ugratni, és a férfinak nem volt kedve
ilyen korán reggel átázni, ha ezt el lehet kerülni. A patak úgy harminc
méterrel odébb elkanyarodott, Bay pedig nekiindult Tipsyvel, hogy
arrafelé keressen egy jobb átjárót. Hátranézett, és látta, hogy a
császárné követi, és meglepve tapasztalta, hogy így tesz
Postlethwaite ezredes is. Bay nem is tudta elképzelni, hogyan volt
képes az ezredes idáig követni a császárnét. Lehet, hogy az orráig
se lát, de mégis rátalált a vadászat legvonzóbb hölgyére. Az ezredes
egyike volt a híres kurtizán, Skittles csodálóinak, aki annak idején, a
század hatvanas éveiben rendszeresen részt vett a Quorn
vadászatokon. Skittles szorosan a testéhez simuló lovaglóruháiról is
híres volt, melyeket a szóbeszéd szerint mezítelen testén varrtak
össze, valamint arról, hogy milyen vakmerően lovagolt. A pletykák
szerint a kurtizán annyira beleszeretett az ezredesbe, hogy még
vagyontalanságát is megbocsátotta neki.
A kopók éktelen csaholása arra utalt, hogy némelyikük mégis
átgázolt a patakon, és rátalált a szagra a túlparton. Bay újból
megvizsgálta a patakot. Itt kicsit keskenyebb volt, és a mederhez
egy homokos lejtő vezetett le. Két választása volt: vagy megpróbál
átugratni rajta, vagy a biztonságosabb, de nedves utat választja, és
átgázol a vízen. Nem sokat habozott, azonnal vágtába váltott
Tipsyvel, és óriási megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy gond nélkül
átjutottak a patakon. Néhány másodperc múlva a császárné is
sikeresen landolt mellette, aztán hatalmas üvöltéssel, vöröslő arcán
kaján vigyorral Postlethwaite ezredes is.
A császárné kíséretében lévő egyik osztrák is megpróbált lépést
tartani úrnőjével, és neki is készült, hogy átugrasson a patakon. A ló
azonban megbotlott, és Bay nagyon igyekezett, hogy el ne
vigyorodjon, mikor látta, hogy az osztrák fejjel előre belebucskázik a
vízbe. A patak nem volt mély, és a férfinak sikerült kievickélnie a
túlpartra, de eléggé komikus látványt nyújtott: csuromvíz lett, a
kabátja aranyszegélye teljesen elázott, és térdnadrágja a testéhez
tapadt.
Baynek horkantásszerű hang ütötte meg a fülét, és mikor
megfordult, látta, hogy a császárnét rázza a nevetés. Mikor elkapta
Bay tekintetét, csak megrándította a vállát.
 – Esterházy túlságosan rövidre fogta a kantárszárat. A
szándékához nem volt meg a kellő bátorsága. Ha az ember ugratni
akar, határozottnak kell lennie, nincs mód arra, hogy újra átgondolja
a dolgot – mondta a császárné, és elügetett Postlethwaite után, akit
mintha láthatatlan szállal húztak volna a kopók maguk után.
Bay egy pillanatig még elidőzött a pataknál, és nézte, ahogy
Esterházy megpróbál újra felkapaszkodni a lovára, de aztán ő is a
vadászsereg irányába fordította a lovát.
A kopók hatalmas ív mentén szaladtak ide-oda. Bay mindig
elámult azon, hogy a rókák nem hajlandóak egyenes vonalban
menekülni. Folyton körbe-körbe meg visszafelé szaladtak, és ettől
volt a rókavadászat olyan végtelenül izgalmas. Nem volt benne sem
logika, sem szabályosság. Lehet, hogy a vasútvonalak, melyek
akkor már behálózták az angol vidéket, mindig is könyörtelenül
párhuzamos sínpárokban haladnak majd, azonban egy vadőr sem
lesz soha képes megrendszabályozni a rókát. Baynek nagyon
tetszett a vadászat kiszámíthatatlan ritmusa; a heves vágta
vakmerőségét tétlen percek követték, mialatt a kopók próbáltak újból
szagot fogni. Életének többi napját az étkezések, átöltözések és a
rítusokba merevedett élvezetek szabályos rendje határozta meg, de
itt a vadászterepen semmi nem volt előre látható. Nem volt két
egyforma nap. Londonban, a téli szezonban Bay szinte percre
pontosan meg tudta mondani, hogy a hét egy bizonyos napján, egy
adott időben hol kell lennie. Bay feltételezte, hogy a csatamező lehet
még hasonlóképpen kiszámíthatatlan, mint a vadászat, bár katona
létére csatában soha nem vett részt. A hosszan tartó brit békeidő
miatt a vadászat lett az ő csatatere.
A vadászsereg többi tagja is kezdett hozzájuk felzárkózni. Reggel
óta persze jócskán megfogyatkoztak: akik csak az uralkodónét
akarták meglesni, hamar feladták, és hazamentek, mivel rájöttek,
mekkora árat kellene fizetniük azért, hogy lépést tarthassanak a
császárnéval. Bay észrevette Spencert, aki a csapat közepén
lovagolt; a lova hasa tájéka tele volt fehérlő izzadságfoltokkal.
Spencer ugyan nagyszerű lovas volt, de hatalmas termete és súlya
lehetetlenné tette, hogy a vadászsereg élére kerüljön. Bay
visszafordult, és látta, hogy a császárné újfent elébe került. Éppen
egy fenyegető kinézetű sövénykerítés felé vágtatott hatalmas
iramban, Postlethwaite ezredessel a sarkában. Bay gyomra
összerándult, mikor rádöbbent, hogy át akarja ugratni azt a kerítést,
amitől még neki is inába szállt a bátorsága. Odakiáltott, hogy
„vigyázzon!”, aztán csizmasarkát Tipsy oldalába mélyesztve
megugrott, remélve, hogy meg tudja előzni a császárnét. Ő azonban
vagy nem hallotta meg, vagy nem akarta meghallani. Bay nézte,
amint a császárné kicsit visszaenged a szárból, és hagyja, hogy a
lova nekilendüljön. Szépen át is ugrattak a kerítésen, de vajon
rendben földet is értek? Bay nem látott át a túloldalra. Meghajtotta
hát a saját lovát is, és átugratott a kerítésen. Ahogy átszökkentek a
legfelső léc felett, érezte, hogy Tipsy megremeg alatta. Aztán földet
értek. Bay felnézett, és meglátta, hogy a császárné lova ott áll előtte,
lovas nélkül. Érezte, hogy hirtelen teljesen kiszárad a szája.
Aztán meghallotta egy kínban fetrengő állat
összetéveszthetetlenül rémisztő nyihogását, és elfordítva a fejét
meglátta Salamandert, a gesztenyepejt, melyet ő adott el
Postlethwaite-nek. Ott feküdt a földön, és alá volt szorulva a gazdája
teste. A császárné megpróbálta lecsendesíteni, de a ló lába meg volt
hajolva, mivel eltört, és kínjában összevissza vergődött. Bay egy
pillanatig mozdulni sem tudott. Aztán meglátta, hogy Postlethwaite
ezredes feje természetellenes szögben hajlik hátrafelé. A ló
borzasztó vinnyogása egyre erősödött. Bay rávette magát, hogy
lekászálódjon végre a nyeregből, és elindult a császárné felé, aki
most egy helyben, mozdulatlanul állt. Bay látta, amint felemeli a
karját.
Először azt hitte, hogy az a tárgy, amit a kezében tart, a
bőrlegyező, de aztán látta, hogy egy revolver. A császárné lassan és
eltökélten, meg sem rezdülő kézzel a ló homlokának közepére
irányította a fegyvert, aztán elsütötte. Amint a kanca teste elernyedt,
abbamaradt a nyihogás. Bay eltátotta a száját, és a császárné most
ránézett – sötét szemei csak úgy izzottak fehér arcán.
– A Halál Angyala mindig velünk van – mondta a császárné, és a
revolverrel a kezében keresztet vetett.
Bay a döglött lovat megkerülve odasétált Postlethwaite fejéhez. A
tejfehér szemek az égre tekintettek, a száj pedig groteszk mosolyra
nyílt. Bay letérdelt, és lezárta az öreg ezredes szemét. Megpróbálta
kirángatni a holttestet Salamander teteme alól, de az túl nehéz volt.
Észrevette, hogy Postlethwaite zsabója lópatkót mintázó aranyszínű
tűvel van összetűzve. Eszébe jutott, ahogyan az idős úriember
aznap reggel igazgatta a zsabóját, és eleredtek a könnyei.
Postlethwaite gáláns ember volt, és valószínűleg pontosan ilyen
végzetben reménykedett, Bay azonban ennek dacára nagyon
vigasztalannak érezte magát, mikor lenézett ló és lovasa tetemére.
Elkezdett kutatni a kabátzsebében zsebkendő után, de csak a
flaskáját találta meg. Amennyire tudta, letörölte könnyes arcát durva
szövésű gyapjú kézelőjével, aztán jól meghúzta a flaskát.
A brandy égette a torkát, és ettől köhögni kezdett, de végül képes
volt megállítani könnyei árját.
Érezte, hogy valaki megérinti a karját.
– Nagyon sajnálom, Middleton kapitány. A barátja volt? – A
császárné egy csipkével szegett kis anyagot tartott feléje. Bay
rádöbbent, hogy a saját zsebkendőjét ajánlja fel neki. A fegyver
közben eltűnt.
– Egykor ő volt a Pytchley vadászatok vezetője. Én adtam el
neki… – Bay azon kapta magát, hogy képtelen folytatni. Elfogadta a
császárnétól a zsebkendőt, és megpróbálta megtörölni az arcát.
Levendulaillat csapta meg az orrát.
– Mégis azt gondolom, hogy az ilyen halál áldás az embernek,
nem? Csak átugrat a másvilágra. – A császárné most közvetlenül a
szemébe nézett, és Bay látta, hogy sötét íriszébe aranyszínű foltok
vegyülnek.
Bay bólintott. – Kihívta maga ellen a sorsot. Az átkozott bolond
szinte teljesen vak volt már. Nem szabadott volna kilovagolnia.
– Akkor talán épp ő maga választotta meg, hogy akar eltávozni,
nem gondolja, Middleton kapitány? – A császárné még mindig a
szemébe nézett, ő pedig képtelen volt elfordítani a tekintetét.
– De micsoda veszteség! – Bay Salamander és gazdája holtteste
felé mutatott, de tekintetét ekkor sem vette le a császárné arcáról.
– Nem, nem. Gondoljon arra, hogy ez dicsőség. Szabad
emberként halt meg.
Bay hallotta a kerítés túloldalán gyülekező vadászsereg zaját. Pár
másodperc múlva mindenki itt lesz körülöttük. A császárné még
mindig őt nézte. Bay Postlethwaite vakon is gáláns viselkedésére
gondolt, arra, hogy anélkül indult neki a vadászatnak, hogy számolt
volna a következményekkel. Megfogta a császárné kezét, és
megcsókolta.
A császárné nem húzta el a kezét azonnal. Igazából Bay volt az,
aki visszahúzódott, mintha megrettent volna a saját tettétől.
Már épp szabadkozni akart, mikor a császárné megszólalt. – Én
csak akkor érzem magam szabadnak, amikor vadászom. Lehet,
hogy Önnel is így van ez, Middleton kapitány? – A császárné hangja
lágyan és melegen csengett, de nem mosolygott.
– Vettem a bátorságot, fenség. Bocsásson meg, elfeledkeztem
magamról.
Bay arra számított, hogy megrovást kap, de a császárné csupán
kissé félrebillentette a fejét.
– Ne szabadkozzon, Middleton kapitány. Ön csak megemlékezett
a barátjáról, úgy hiszem – mondta, és elmosolyodott.
Bay próbált visszamosolyogni. Megdöbbentette, hogy a császárné
mennyire fején találta a szöget: valóban Postlethwaite vakmerősége
inspirálta arra, amit tett.
– Azt hiszem, Postlethwaite mindkét kezét megcsókolta volna –
felelte.
Erzsébet erre elnevette magát. Annak dacára, hogy a nevetéstől
ráncos lett a szeme környéke, így sokkal fiatalabbnak tűnt. Bay
rádöbbent, hogy a császárnét nem sokkolta, sőt meg sem lepte, amit
tett.
– Most már látom, milyen szerencsésen megúsztam a dolgot.
Most pedig, Middleton kapitány, felsegítene a lovamra?
Bay összekulcsolta a két kezét, és előrehajolva bakot tartott.
Amint a császárné kissé felhúzta a ruháját, látta, hogy nem hord
alsószoknyát, és mikor beletette cúgos cipőbe bújtatott lábát Bay
tenyerének öblébe, a férfi azt is észrevehette, hogy a lovaglóruha
alatt szarvasbőr térdnadrágot visel. Jól tudta, hogy a császárné
készakarva engedett neki némi bepillantást. Bay keze megremegett,
amint a császárné elrugaszkodott, hogy felhúzza magát a nyeregbe.
Mikor lenézett a férfira, arca már újból uralkodói kifejezést öltött.
– Köszönöm – mondta, és úgy biccentett oda neki, mintha valami
szolga volna.
 Leánykérés

A vadászok Spencerrel együtt odaértek hozzájuk. A gróf rögtön

átlátta a helyzetet, és mélyen fejet hajtott.
– Ki az ott a földön? – kérdezte Baytől.
– Postlethwaite. Eltörte a nyakát – felelte Bay.
– Ön lőtte le a lovat? – kérdezte Spencer.
– Eltört a lába. – Baynek nehezére esett volna elismerni, hogy a
császárné adta meg Salamander számára a „kegyelemdöfést”.
– Micsoda fickó volt ez a Postlethwaite! – mondta a gróf. – Kár
ezért a lóért.
Bay segített a lovászfiúknak leemelni a kaput a pántokról.
Postlethwaite halálának önkéntelen okozója szolgál majd arra, hogy
a holttestét kiterítsék rá. Öt ember kellett ahhoz, hogy kiemeljék a
holttestet a ló teteme alól. Bay keresztbe tette az idős úr két kezét a
mellkasán, és mellé fektette ezüstfejű pálcáját. Az egyik vadász
hosszan elnyújtott hangot fújt a kürtjén, mialatt a lovászfiúk
felemelték a rögtönzött ravatalt, és elindultak vele.
Aki még megmaradt a vadászseregből, mind visszafelé vette az
útját Melton irányába. Bay utolérte a császárnét, de ő akkorra már
leeresztette a fátylát, és így csendben lovagoltak vissza a házhoz.
Mikor odaértek, Esterházy gróf, aki közben száraz ruhába bújt, a
császárné elé jött a lován, és ezután együtt távoztak Easton Neston
felé. A császárné nem búcsúzott el Middletontól, de mikor elindult a
kocsiúton, hátrafordult, és üdvözlésképpen felemelte a kezét.
Bay nézte, ahogy a császárné végiglovagol a kocsiúton, míg csak
el nem tűnt a szeme elől. Mikor aztán Tipsyt az istálló irányába
fordította, érezte, hogy egész teste merev. Az állkapcsa szinte fájt,
mintha az utóbbi két órában egyfolytában szorította volna. Mikor
leszállt a nyeregből, érezte, hogy a lába is remeg. Egy kis ideig
mozdulatlan maradt, és az istállóudvar falának dőlve mélyen
belenyomta a sarkát a földbe, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
Behunyt szemmel várta, hogy elmúljon a remegés. Milyen vakmerő
volt az előbb, mikor az a szegény elátkozott, de gáláns Postlethwaite
járt a fejében!
 Bay kinyitotta a szemét, és látta, hogy Charlotte áll előtte, az arca
csupa keserűség. Kicsi fehér kezét Bay karjára tette.
– Ó, Bay, annyira sajnálom!
Bay megpróbált a helyzethez illő arcot vágni.
– Szegény öreg Postlethwaite! De azért mozgalmas élete volt!
Nem is olyan rossz módja az elmúlásnak.
Charlotte arcán a meglepetés árnyéka futott át. – Postlethwaite
ezredes meghalt?
– Ugratás után leesett a lóról, és az maga alá temette.
Villámgyorsan történt az egész.
A Postlethwaite holttestét hordozó csapat nemsokára visszaér a
házhoz. Bay megfogta Charlotte karját, és kivezette az
istállóudvarból a parkba. Nem volna jó, ha a lánynak végig kellene
néznie, amint Postlethwaite összetört maradványait visszahozzák a
házba. Bay érezte, hogy Charlotte karja remeg a keze alatt. Szó
nélkül sétáltak el a dombtetőig, ahol Diana temploma állt. Mikor
odaértek a süllyesztett kőfalhoz, Bay ki akarta nyitni a kiskaput, de
Charlotte megállította.
– Ön ott volt, mikor Postlethwaite ezredes leesett a lóról? –
kérdezte Charlotte.
– Nem láttam, mikor megtörtént. A kerítés másik oldalán álltam, de
rögtön azután már ott voltam, igen. Azonnal meghalt. – Bay próbált
magabiztosnak tűnni, mert eszébe jutott, hogy a lány anyja is
vadászbalesetben halt meg. – Az ilyesmi egy pillanat műve.
– És a császárné? Ő is ott volt? – kérdezte Charlotte.
Bay elhallgatott. Eszébe jutott, ahogy a császárné Salamander
homlokára irányítja a revolvert, és az is, ahogyan ő viselkedett
ezután.
Aztán megszólalt: – Postlethwaite velünk volt a sereg élén. A
császárné előbb ért oda hozzá, mint én.
Bay meglepve látta, hogy Charlotte szemei megtelnek könnyel.
– De hát mi történt Önnel? Csak nem sír az öreg Postlethwaite
miatt, akit életében csak egyszer látott, és aki úgy halt meg, ahogy
szeretett volna? – Bay két tenyerébe vette Charlotte kicsi kezét. –
Ne sírjon miatta, Charlotte. A végén az öreg mosolygott!
Charlotte a fejét rázta, mintha el akarná hessegetni a könnyeit.
Aztán felemelte a fejét, és közvetlenül Bay szemébe nézett.
 – És a császárné holnap is Önnel vadászik?
Bay ránézett a lányra. Nem értette a kérdést, vagy legalábbis nem
vette észre a benne rejlő sürgető felhangot. Charlotte nem tudhat
arról, milyen esztelenséget művelt a császárnéval.
– Igen, persze. Spencer arra kért, hogy végig legyek a vezetője,
mialatt itt van.
Erre Charlotte arcán megkönnyebbülés futott végig. Bay
keresgélni kezdett a zsebében, hátha talál valamit, amivel felitathatja
a könnyeit, aztán előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölte a lány
arcát. Beletelt egy kis időbe, mire észrevette, hogy ez az a
zsebkendő, amelyet a császárné adott neki az ezredes holtteste
mellett. Félt, hogy Charlotte is észreveszi, de a lány túlságosan el
volt foglalva a fájdalmával, mintsem hogy feltűnjön neki, mivel is
törölgetik az arcát.
Charlotte újra megszólalt. – Tudja, azt gondoltam, hogy
feldühítettem. Mikor azt a fényképet készítettem róla. Aztán
megláttam Önt mellette, és azt hittem, hogy Önre is mérges lesz,
miattam, ugye érti?
Baynek eszébe jutott, mikor a császárné a legyező mögött
megfeszítette az állkapcsát, és maga előtt látta arcának színét is.
– És attól tartottam, hogy talán rossz fényt vet Önre – tört ki
Charlotte. – A kapcsolatunk.
Bay habozott. Nem ismerhette be, hogy egyáltalán nem szólt
senkinek a köztük lévő kapcsolatról, hogy teljesen elmulasztotta őt
megvédeni, és hogy egyszerűen csak elterelte róla a szót. Charlotte
nyilvánvalóan nem ezt várta tőle, ő pedig sokkal jobban kedvelte azt
a férfit, akit a lány szemében látott visszatükröződni. Az a férfi
szeretett volna lenni, és nem az, aki a barátja holtteste mellett
megcsókolta a császárné kezét.
– Drága Charlotte, mintha az Önnel való kapcsolat képes lehetne
ilyesmire! – mondta Bay, és mintegy bizonyíték gyanánt lehajolt, és
szájon csókolta Charlotte-ot. A lány ajka száraz volt, és enyhén sós
a könnyektől. Charlotte megremegett az élvezettől, ezért Bay újból
megcsókolta, és közben egyik kezével magához húzta a derekánál
fogva. Most már túl késő volt visszakozni. Bay minden előzetes
megfontolás nélkül fejest szeretett volna ugrani ebbe.
 – Már vágyom arra a napra, mikor a feleségem lesz! – suttogta a
lány fülébe. – El akarom venni feleségül. Amint csak lehet!
Bay érezte, hogy Charlotte belesimul a karjába, és most ő
csókolta meg a férfit, világosan jelezve ezzel, mi a válasza.

Végül Charlotte kissé elhúzódott Baytől, hogy a szemébe

nézhessen. Egyik kezét az arcára tette.
– Bay, tudnia kell, hogy nem mehetek férjhez Fred engedélye
nélkül, legalábbis amíg be nem töltöm a huszonegyedik évemet.
– Még ma megkérem tőle a kezét.
– Ő pedig ki fogja oktatni Önt arról, milyen erényes dolog a hosszú
jegyesség. Ő és Augusta egy évig jártak jegyben.
Bay enyhe levendulavíz-illatot érzett, és a bujkáló félelem
fuvallatát. – Tudom, jó okunk van arra, hogy várjunk, de ez valóban
olyan nagyon fontos? – Szerette volna megcsókolni Charlotte
nyakán azt a kis felületet, mely magas ingnyakú ruhájából kilátszott;
szerette volna ajkával befedni azokat a vöröslő foltokat, melyek az ő
csókjai nyomán keletkeztek.
– Attól tartok, a pénz mindig fontos tényező. Fred a
vagyonkezelőm, és pillanatnyilag az én örökségemből származó
jövedelmet élvezi. Ha én férjhez megyek, elveszíti ezt a pénzt, és
természetesen nem várja repesve ezt a pillanatot. – Bay nem figyelt
oda, annyira szerette volna megérinteni azt a kipirult bőrfelületet.
Újból Charlotte felé hajolt, de ezúttal egy mellkasára tett kéz
megállította.
– Nem mehetek hozzá Önhöz most azonnal, bármennyire is
szeretnék, ezért… – Charlotte próbált mosolyogni, mialatt Bay
szorosabban simult hozzá –, ezért mértékletesnek kell lennünk.
– Mértékletesnek? – kérdezett vissza Bay, és kezébe vette
Charlotte ellenállást jelző kezét, majd ajkával megkereste azt a
bizonyos foltot a nyakán. Charlotte megremegett, és egy pillanatra
úgy tűnt, megadja magát, de aztán megmerevedett, és most
komolyan elhúzódott Baytől.
Bay azonban nem engedte el a kezét. Lenézett erre a kicsinyke,
aggodalmas arcra, látta az orcákon szétfutó izgatott pirulást és a
könnyel megtelő szemeket.
– Úgy nézek én ki, mint egy mértékletes ember? Úgy tűnik,
összetéveszt valakivel.
Charlotte erre majdnem elmosolyodott, de Bay sietve folytatta.
– Charlotte, én… én olyan bizonytalan vagyok! – Bay olyan
keményen szorította Charlotte kezét, hogy az szinte fájt.
Charlotte arckifejezése láttán azonban megbánta, amit mondott.
– Nem az Ön iránti érzelmeimre gondolok, abban egyáltalán nem.
Hanem saját magamban. Meg szeretnék állapodni.
És mikor ezt kimondta, Bay valóban úgy érezte, hogy semmit nem
szeretne jobban, mint letelepedni Charlotte-tal valahol vidéken.
– Szökjünk meg, Charlotte! Az elején meg tudnánk élni az én
jövedelmemből. Eladhatnám a vadászlovaimat, és egy darabig szép
csendesen eléldegélhetnénk.
Charlotte úgy hitte, érti Bay bizonytalanságát; jól emlékezett arra a
jelenetre az egyik vacsora alkalmával, mikor Blanche Hozier
gyermekét emlegették. Azt azonban nem értette, mi olyan sürgős
Baynek.
– Eladná a vadászlovait? Még Tipsyt is? Feladná az esélyeit a
Nemzeti Vágtán, azért, hogy megszökjön velem? Nos, ez felettébb
hízelgő a számomra, de biztos abban, hogy szükség van ekkora
áldozatra? Ősszel már huszonegy leszek – és csak tudunk várni
kilenc vagy hány hónapot, hogy összeházasodhassunk! Semmi okot
nem látok arra, hogy menekültként éljünk. Fred talán nem nézi majd
jó szemmel a házasságomat, de amint felnőtt korba lépek, már
semmit nem tehet, hogy megakadályozza. Nem látom be, milyen
nyomós ok kényszerítene minket arra, hogy tolvajok módjára
megszökjünk az éjszaka leple alatt, mikor egy éven belül
tisztességes körülmények között is összeházasodhatunk.
Bay elfordította Charlotte-tól jóképű arcát.
– Persze, igaza van, esztelenség azt várnom Öntől, hogy
lemondjon a hozományáról és az esküvői cicomáról. Tudom, hogy
ezek a dolgok minden nőnek sokat jelentenek. De Charlotte, annyira
szeretném, ha most azonnal hozzám jönne!
Charlotte úgy fordult, hogy láthassa Bay arcát.
– De miért? Engem nem érdekel semmiféle esküvői cicoma, de a
családom, legalábbis ami maradt belőle, nagyon is. Fred
elviselhetetlenül fontoskodó tud lenni néha, különösen most, hogy el
van jegyezve Augustával, ennek ellenére nagyon szeretném, ha ő
kísérne az oltárhoz. – Charlotte elhallgatott, és megpróbált Bay
arcából kiolvasni valamit.
– Miért akar olyan kétségbeesve megszökni? Tudnia kell, hogy az
én érzéseim szeptemberben ugyanolyanok lesznek, mint most. Én
nem fogok megváltozni.
Bay felsóhajtott. Tudta, hogy ezt nem így kellene. Az egyetlen oka
a sietségre ugyanis saját csalárdsága volt. Nem mondhatta el
Charlotte-nak, hogy a saját szívével kapcsolatban vannak kételyei.
– Bocsásson meg nekem, drága Charlotte, nem vagyok
önmagam. Postlethwaite ezredes halála nagyon megviselt. Arra a
gondolatra ösztökélt, hogy megragadjam a boldogságot, amint lehet.
Charlotte megcsókolta Bay arcát.
– Azt hiszem, elég fiatalok vagyunk ahhoz, hogy pár hónap
várakozást megkockáztassunk. Közben pedig kedvesnek kell lennie
Augustához. Ha ő kívánatos férjnek gondolja Önt, akkor Frednek
sem lesz majd semmi ellenvetése. Talán be is mutathatná őt a
császárnénak. Észrevette, mennyivel elfogadhatóbban viselkedik
Önnel, mióta egy uralkodónéval lovagol ki vadászni? – Charlotte
felemelte a kezét, és ujjhegyével végigsimította Bay bajuszát.
Bay bólintott.
– Megígérem, hogy amint lehetségessé válik, férjhez megyek
Önhöz – mondta Charlotte, és elmosolyodott. – És akkor nem kell
eladnia Tipsyt, és a császárnénak sem okoz csalódást. Azt hiszem,
nagyon sajnálná, ha meg kellene válnia Öntől.

A behívó

A meghívás vacsora után érkezett. A hölgyek már nyugovóra

tértek, és csak néhány férfi vendég időzött a biliárdszobában. Ez a
szoba, mint a meltoni kastély többi része is, gótikus stílusban volt
berendezve: a biliárdasztal fölött hatalmas, kovácsoltvas lámpa
függött, mely katedrálisokra jellemző misztikus homályba vonta az
ide-oda guruló golyókat. Minden egyes dákónak külön faragott
tartója volt, melyek megcsonkított kórusülésekre hasonlítottak,
ahogy ott sorakoztak a falon.
A játszma a vége felé közeledett. Hartopp állt nyerésre, akinek az
arca addigra már bíborszínűre vörösödött a hatalmas szőrzet alatt.
Bay és Fred megpróbálták vele felvenni a versenyt, de mindketten
tudták, hogy nincs esélyük. A brandy, amit a főkomornyik tálcán
otthagyott nekik, már majdnem elfogyott, és Hartopp épp készült
meghúzni a csengőt, hogy kérjen még egy üveggel, de Fred a
karjára tette a kezét.
– Nem hinném, hogy ilyen későn csengethetnénk utánpótlásért,
Csirke. Rossz benyomást keltene. – Engesztelésképpen pedig
Csirke poharába töltötte a palackban lévő maradékot.
– Mindent a győztesnek!
A három férfi éppen Hartopp győzelmére koccintott, mikor kinyílt
az ajtó. Mindhárman némi bűntudattal néztek arrafelé – elég
hangosan kiáltottak ugyanis pohárköszöntőt az elébb –, de az
ajtóban álló alak nem a felháborodott főkomornyik volt, hanem egy
kisfiú, aki a kezében egy levelet tartott.
– Kérem szépen, uraim, sürgős üzenetet hoztam. – A fiú, aki nem
lehetett több tizenegy évesnél, küldetése fontosságának teljes
tudatában állt ott az ajtóban. Ez volt az első alkalom, hogy annak az
ajtónak a másik oldalán teljesített szolgálatot, mely a személyzetet
választotta el az előkelőségektől. Általában az volt a feladata, hogy a
mosogatóhelyiség mögött tisztogassa a csizmákat – de mikor a
lovászfiú megérkezett az üzenettel Easton Nestonból, a főkomornyik
úgy érezte, nem éri meg neki újból felöltözni, mivel csak az egyik
fiatal nemes úrt érintette a dolog, ezért a fiút küldte be maga helyett.
Az üzenet már egy bő fél órával azelőtt megérkezett, de a fiú, aki
nem volt ismerős a háznak a személyzeti traktusán túli részében,
eltévedt a sötétben, és egy sor sötét, üresen kongó helyiségbe is
benyitott, mielőtt megtalálta volna a biliárdszobát.
– És kinek szól az üzenet, fiam? – Fred Baird kinyújtotta a kezét.
A fiú lehajtotta a fejét. Mialatt a sötét termek között bolyongott,
elfelejtette a nevet, melyet a főkomornyik mondott neki, mikor ide
küldte. Válaszképpen tehát inkább feltartotta a levelet, de Fred, aki,
mivel nagyrészt az ő lelkén száradt, hogy a brandys üveg hamar
kiürült, játékos kedvében volt.
– Nos, az itt jelen lévő három „grácia” közül melyik a bűvös alma
szerencsés tulajdonosa? He? – És féktelenül röhögni kezdett a saját
viccén.
Szegény fiúnak fogalma sem volt, miről beszél Baird úr, de a
hangján hallotta, hogy ittas, ezért jobbnak látta, ha nem felel. Ott állt
tehát továbbra is némán, a levelet feltartva.
– Csak ismered a betűket – az M a magasságos Middleton
kapitányt jelöli, a H a hősies Hartopp kapitányt, a B pedig a bátor
Baird urat.
A fiú erre csak a fejét rázta, és a biliárdasztal túloldalán álló Baird
elkezdte utánozni. Az arca a zöldes fényben egészen kísértetiesnek
és őrültnek tűnt, és a fiú félelmében remegni kezdett. Tudta jól,
milyenek tudnak lenni a férfiak, ha túl sok ital került beléjük. Azt
kívánta, bárcsak visszaszökhetne a konyhai tűzhely mellé, és
pucolhatná a csizmákat, míg a saját tükörképét meg nem látja a
kifényesített bőrön.
– Gyerünk, fiú, most már elég. Ki a szerencsés választott, na?
A cipőpucoló fiú egy szót sem szólt. A borítékon lévő írás pusztán
valami fekete cirkalom volt a számára, mivel nem tudott olvasni.
Baird Csirke felé fordult. – Az én házamban egy ilyen fiú igenis
válaszol, ha a felette állók kérdeznek tőle valamit. És nem lapít itt,
mint valami rühes korcs.
Bay, aki eddig nem sok figyelmet szentelt Baird részeg, pózolós
hablatyolásának, most kihallotta a kegyetlenséget Fred hangjában,
és a fiúra nézett. Látta, hogy a levelet tartó karja csak úgy remeg.
Letette hát brandys poharát, és a biliárdasztalt megkerülve elindult
az ajtó irányába, ahol a fiú ácsorgott.
– Megálljon, Middleton! Kérdeztem valamit ettől a fiútól, és választ
várok.
Fred hangulata a tréfálkozóból most már harciasba váltott. Bay
ismerte ezt a jelenséget még Írországból, ahol Baird az egész
kantinban hírhedt volt arról, hogy milyen aljas tud lenni, ha részeg.
Szóval nem állt meg, hanem odalépett a fiúhoz, és a vállára tette a
kezét. A fiú karja egészen meg volt merevedve. Bay elvette tőle a
levelet, és keresett egy shillinget a zsebében, melyet a remegő
kezébe tett, majd mintha egy borítékot zárna le, ráhajtotta a fiú ujjait
a pénzérmére. A fiú még egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd
kiszaladt a szobából, amilyen gyorsan csak tudott.
– Arcátlan kis piszok! Maga meg, Middleton, hogy mert
közbeavatkozni? Kérdeztem valamit a fiútól, és a válaszára vártam.
– Fred most már szinte üvöltött.
Bay lenézett a levélre, és a saját nevét látta rajta, majd mikor
megfordította, és a hátulját lezáró fekete pecsétviaszon észrevette a
kétfejű sast is, a levelet mellényzsebébe süllyesztette.
– A fiú valószínűleg nem tud olvasni, és túlságosan meg volt
szeppenve ahhoz, hogy ezt el is mondja. Nem látta, hogy remegett?
De hogy válaszoljak a kérdésére, a levél nekem szól.
Baird dühe azonban kezdett a tetőfokára hágni. Mivel nem
tölthette ki a mérgét a szolgálófiún, Middleton ellen fordult.
– És vajon ki küld magának levelet az éjszaka közepén,
Middleton? Az egyik nőbarátja? Vagy talán maga a császárné?
Ehhez mit szól, Csirke? – Hartopp kuncogásféle hangot hallatott a
szakálla alól.
Bay elmosolyodott. – Inkább az egyik hitelezőm. – Azzal az ajtó
irányába fordult. – Most pedig, uraim, jó éjszakát kívánok! – Bairdet
azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni.
– Mutassa csak meg nekem azt a levelet, Middleton! Attól tartok,
bármelyikünknek szólhatott.
– De történetesen nekem szól. – Azzal Bay a kilincsre tette a
kezét.
– Akkor meg miért nem mutatja meg nekünk? Talán valami
rejtegetnivalója van? Vagy nem akarja, hogy megtudjuk: az éjszaka
kellős közepén kap szerelmes levelet?
Bay tudta, hogy csak el kellene fordítania az ajtókilincset, és ki
kellene mennie a szobából. Tudta ugyanis, hogy ha Fred egyszer a
szesz rossz hatása alá kerül, akkor semmivel nem lehet
lecsendesíteni, amíg ereiben alkohol kering. Egy kis ideig habozott
azonban, és ebben a pár másodpercben Fred kissé inogva, de
meglepően fürgén megkerülte a biliárdasztalt, és megragadta a
vállát.
– Hadd nézzem azt a levelet! – rántotta ki diadalmasan a borítékot
Bay mellényzsebéből.
 Bay tökéletesen mozdulatlan maradt. Fred elkezdte tapogatni a
borítékot. – Nézze csak, Hartopp, micsoda flancos fekete viasz! Ez
csak a császárnétól jöhetett! Nem mondom, Bay, maga aztán nem
vesztegette az időt, hogy megszerezze magának a pipit! Meg kell
adni, nagyon jól néz ki! – És Fred a kezével elmutogatta, milyenek a
császárné körvonalai, majd Hartopp felé fordult, aki részeg
sutasággal leutánozta. – Átkozottul jól néz ki!
– Adja vissza a levelet, Baird! – Bay megpróbált olyan nyugodtan
beszélni, ahogy csak tudott.
– Miért? Aggódik, hogy beszámolok Charlotte-nak a fenséges
úriasszonnyal való levelezéséről? Fél, hogy ez tönkreteszi a kis
románcát?
Fred meglóbálta a levelet Bay arca előtt, és ittas tekintetéből csak
úgy sütött a rosszindulat.
– Lehet, hogy nem tartaná magát oly nagyra, ha tudná, hogy
éjfélkor kap levelet a császárnétól! – Bay orrát megcsapta Baird
brandyszagú lehelete.
– Maga hízeleg nekem, Baird! A levél kétségtelenül a holnapi
fogadással kapcsolatos. A császárnét pontosan annyira érdeklem,
mint a lovai, sőt még kevésbé, mivel szokatlanul vonzódik az
állatokhoz.
Bay magabiztosan beszélt, de közben kételyek gyötörték. Mi van,
ha a császárné a levélben említést tesz a délutáni elbizakodott
viselkedéséről, és azt írja neki, hogy többé nem tart igényt rá mint
vezetőre a vadászaton? Bay érezte, hogy erre a gondolatra
összeszorul a szíve, és tett egy mozdulatot, hogy elvegye a levelet
Bairdtől, de a másik gyorsabb volt nála, és sietve elindult a szoba
átellenes sarkába.
– Nos, én úgy gondolom, hogy itt az én húgom jövője forog
kockán, Middleton, ezért nagyon is helyénvaló, hogy megtudjam,
igazat beszél-e vagy sem. – Azzal Baird felkapta az egyik
biliárddákót, hogy rögtönzött papírvágó késként használja.
Bay tagoltan mondta: – Ne merjen hozzányúlni ahhoz a levélhez,
Fred!
Fred azonban nem figyelt rá. A dákóval egy pillanat alatt feltépte a
levelet takaró borítékot. Kapzsi tekintettel kihúzta belőle a levélkét,
mialatt Bay sóbálvánnyá merevedve állt. Tudta, hogy semmi
kompromittáló nem lehet benne, mégis mozdulatlanná dermesztette
a bűntudat. Ma nagy hatással volt rá a császárné, még fel sem
mérte, hogy mennyire; de aztán visszatért ide, és házassági
ajánlatot tett Charlotte-nak. Ha tehát ebben a levélkében bármiféle
titkos utalás lesz, csakis saját magát okolhatja. Ebben a pillanatban
egy jellemtelen férfinak érezte magát.
Baird rádobta a levélkét a biliárdasztalra, és az teljesen szétnyílt a
zöld filcborításon.
– A császárné főudvarmesterétől érkezett, aki arra kéri magát,
hogy holnap jelenjen meg vacsorára. – Fred egy pillanatra
elhallgatott, mintha még kicsit emésztgetné ezt az információt.
– Nos, úgy tűnik, maga egyre feljebb kapaszkodik a világban. A
fenség az egyik percben még úgy bánik magával, mint egy
lovászlegénnyel, a következőben pedig már elhívja vacsorára –
mondta.
Bay kihallotta az irigységet Fred hangjából. És rádöbbent, igaz,
kicsit későn, hogy Fred egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy
bármi is lehet közte és a császárné között. Az egyszerűen csak
részeg hőbörgés volt. Most azonban látszott rajta, hogy valóban meg
van sértve, és nem a húga tisztességén esett lehetséges szégyenfolt
miatt, hanem azért, amiért nem ő a kiválasztott. Igaz, hogy
nemsokára egy grófot tudhat az apósának, de nem hívják
császárnékkal vacsorázni. Vajon mit művelt Middleton, hogy ilyen
kitüntetésben lehet része? Bay látta, amint ehhez hasonló
gondolatok fogannak meg a másik férfi agyában. A maga részéről
próbált nagyon közömbös arcot vágni. Megmagyarázhatatlan örömet
érzett a meghívás láttán – a császárné ezek szerint nem vádolta
felségsértéssel. Énjének másik fele viszont jól tudta, hogy ez a
kezdete valaminek. A császárné felfigyelt rá mint férfira, épp úgy,
mint ahogy ő figyelt fel rá mint nőre aznap délután, mikor meglátta
revolverrel a kezében.
A levél igazából nem is meghívó volt, hanem behívó, azonban Bay
tudta, hogy nem volna szabad elfogadnia. Eszébe jutott Charlotte
puha, kiszáradt ajka, és az, mennyire kétségbeesett, hogy esetleg
megharagította Bay patrónusát.
Minden előzetes megfontolás nélkül, hangosan ezt mondta: –
Megtehetem, hogy visszautasítom, nem? – Ahogy kimondta, már rá
is döbbent, micsoda esztelenséget mondott, Fred dühe azonban
ettől ámulatba váltott.
– Megteheti, hogy visszautasítja? Ugyan mi a fenéért tenné?
Ausztria császárnéja, aki mindennek tetejébe még Magyarország
királynéja is, meghívja magát vacsorára, és maga azon mereng,
elfogadja-e? – Fred most Hartopp felé fordult, és falzett hangra
váltva, képzeletbeli abroncsos szoknyájára téve a kezét, azt
csacsogta: – Drága Hartopp kapitány, Ausztria császárnéja vagyok.
Részesítene abban a megtiszteltetésben, hogy részt vesz a
vacsorán?
Hartopp, aki megkönnyebbült, hogy a Baird és Middleton közti vita
ezennel lecsengett, rögtön vette a lapot.
– Ez csodálatos volna, Fenség, de már megígértem Anglia
királynőjének, hogy ma vele találkozom, holnap pedig Eugénia
császárnéhoz ígérkeztem el. Tudja, ő volt egykor Franciaország
uralkodónéja is. Kegyes meghívásának valamikor a következő hét
folyamán tudnék eleget tenni. Megfelelő volna?
Baird erre tettetett felháborodással a hangjában azt felelte: – De
hát nem tudja, hogy én vagyok Európa legszebb asszonya?
Hartopp kéjsóvár pillantással méregette Fredet, és azt felelte: –
Nos, ez lehetséges, fenség, de a többiek kerestek meg előbb, ezért
Önnek muszáj lesz kivárnia a sorát.
Bay rávette magát, hogy elmosolyodjon. Hálás volt azért, hogy
Baird hangulata megváltozott. Természetesen el kell fogadnia a
meghívást. Talán, ha a meghívásra nem derült volna fény, még
visszaírhatott volna, hogy a megtiszteltetés túlságosan nagy egy
olyan embernek, akinek viszonylag alacsony a rangja; de ez most
már lehetetlen volt, Baird és Hartopp még azt hinnék, felvág vele, és
elkezdenék firtatni magukban, vajon miért.
Felvette az asztalról a levelet, és visszadugta a mellényzsebébe.
– Tudják, mire van most szükségünk, uraim? Egy pohár italra. Van
egy üveg brandym a szobámban. Azt javaslom, nézzünk a fenekére.
Miközben felmentek, illetve felmásztak valahogy az agglegény
szárnyba, Bay kezdte átérezni, milyen kellemetlen helyzetbe került.
Bárcsak Charlotte beleegyezett volna abba, hogy azonnal
összeházasodjanak. De ezt visszautasította, és Bay nem is
hibáztathatta ezért. Nem mondhatta el neki a sietsége igazi okát,
ezért abban maradtak, hogy megvárják a vadászati idény végét, és
csak azután jelentik be az eljegyzést. Charlotte ebben a tekintetben
egészen világosan fogalmazott: – Ha most mennénk Fredhez, ő
kötelességének érezné, hogy megtagadja a beleegyezését, mivel az
utóbbi időben olyan sokszor a tudtomra adta, mennyire
alkalmatlannak tartja Önt. Ha azonban megvárjuk az idény végét,
addigra a császárné talán megajándékozza Önt egy osztrák hercegi
címmel, és akkor Frednek semmi oka nem lesz az elutasításra. Ha
pedig mégsem egyezik bele, akkor majd szeptemberben, mikor
betöltöm a huszonegyedik életévemet, szépen összeházasodunk, és
ebben senki nem akadályozhat meg. Persze az örökségemhez nem
férhetek hozzá a vagyonkezelőm engedélye nélkül, míg huszonöt
éves nem leszek, de ezt majd megoldjuk valahogy. Sokkal könnyebb
lesz minden, ha nem okozunk senkinek kellemetlenséget.
Bay tudta, hogy Charlotte terve az egyetlen értelmes megoldás.
Ez volt az egyik olyan dolog, amit nagyon vonzónak talált a lányban:
hogy olyan erős a jelleme. Olyan személyiség volt, aki tudja, mit
akar. És Bay mégis azt kívánta, bárcsak képes lett volna ledönteni a
lábáról, hogy még aznap éjjel elügethessen vele Gretna Greenbe.
Persze eszelős és őrült dolog lett volna, de legalább
visszavonhatatlan. És természetesen kitört volna a botrány, őt meg
hozományvadásznak és jellemtelen gazembernek bélyegezték
volna, de úgy gondolta, ezt nem bánná olyan nagyon, ha Charlotte
már a felesége lenne. Ehelyett most meghívást kapott a
császárnétól, amit nem utasíthat vissza, még akkor sem, ha akarná.
Miközben lépkedett felfelé a lépcsőn, meglátta magát a tükörben,
és mikor odafordult, hogy jobban megnézze a tükörképét, a kezében
lévő gyertya alulról megvilágította az arcát, és furcsa árnyékokat
vetett rá. A szeme és a fogsora szinte világított, és ettől egészen
ördögi lett az ábrázata. Bay még soha nem gondolta magáról azt,
hogy rossz ember, de most eltűnődött azon, valójában milyen is: a
tükörből visszanéző ördög, vagy a Charlotte fényképén látható
nemes kinézetű fiatalember?
Mielőtt azonban még eldönthette volna, Csirke Hartopp
sompolygott a háta mögé, és azt mondta neki: – Nézegeti a jóképű
fizimiskáját, mi, Bay Middleton kapitány, a nők híres kedvence!
 – Remélem, csak arról vagyok híres, hogy milyen jól lovagolok –
felelte Bay egykedvűen.
Csirke azonban megcsóválta hatalmas üstökét. – Bárki meg tud
tanulni lovagolni, de nem sokan képesek ennyi nőt megszédíteni.
Hogy csinálja, Bay? Hogyhogy nem látják, micsoda felszínes fickó
maga?
– Talán épp ezt kedvelik bennem – felelte Bay.

A meghívás

A szobában olyan sötét volt, mikor Charlotte felébredt, hogy azt

hitte, még éjszaka van. Ám akkor bejött a szobalány a tűzgyújtáshoz
való felszereléssel. Charlotte magára terített egy meleg kendőt, és
az ablakhoz lépett. A domb fölött akkor kezdtek feltünedezni a fény
halvány ujjai, és gyöngyházfényű rózsaszínbe vonták Diana
templomát. Charlotte a szájához érintette az ujját, és megtapogatta a
kicserepesedett ajkakat, melyeket tegnap Bay megcsókolt.
Előző este közvetlenül vacsora után elment lefeküdni, fejfájásra
hivatkozva. Énjének illetlenebb része persze azt kívánta, bárcsak ott
ülhetne a szalonban, Bayjel az oldalán, eltelve a büszkeségtől, hogy
ez a híres-neves Lothario, a szívtipró házassági ajánlatot tett neki,
Charlotte Bairdnek, a foltos kezű lánynak. Ugyanakkor tudta, hogy
ez a dicsőség nem lenne hosszú életű, mivel amint Augusta
megsejti, mi az igazság, pontosan olyan jelenetet rendezne, mint
amilyet Charlotte mindenképpen el kívánt kerülni.
Kár, hogy Bay soha nem flörtölt Augustával. Ha ugyanis leendő
sógornőjének lehetősége lett volna elutasítani Bayt, a szépfiút, akivel
kicsit eljátszadozott, de aztán félredobta, sokkal könnyebben
elfogadná őiránta való érdeklődését. Bay ezért csak a császárnén
keresztül férkőzhet be Augusta kegyeibe. Ha meg tudná győzni
Ausztria császárnéját, hogy szenteljen némi figyelmet Augustának,
akkor minden lehetséges lenne.
Charlotte mindezen megfontolások miatt kerülte Bay tekintetét a
vacsora alatt, és csak akkor nézett rá futólag, mikor a hölgyek
visszavonultak, amit Bay legragyogóbb mosolyával viszonzott.
Charlotte már vagy tíz perce a szobájában volt, mire a mosoly
okozta pirulás elmúlt az arcáról.
A szobalánynak végre sikerült meggyújtania a tüzet. A friss fa
ropogott és nagyokat pattogott. Egy szikra a kandalló előtti
szőnyegre hullott, és ott parázslani kezdett, míg a szobalány el nem
taposta. Most egy másik szikra is kihullott, és az égő fa szaga
betöltötte a szobát. A maró füstszag kizökkentette Charlotte-ot az
álmodozásból.
Gyorsan belemerítette az arcát a kézmosótál jéghideg vizébe. A
szobalány azonnal szabadkozni kezdett: – Elnézést, kisasszony,
most akartam felhozni egy kis meleg vizet, de nem számítottam arra,
hogy már ilyen korán fent lesz.
Charlotte érezte, hogy bizsereg a bőre. – Néha az embernek pont
hideg vízre van szüksége.
A folyosóról zaj hallatszott, egy erősebb hang és némi nevetés.
– Ezek a vadászok, kisasszony. A vadászat ma Greystockban
lesz, húsz mérföldnyire innét.
Charlotte kinézett az ablakon; a rózsás árnyalatú hajnali égen
most már fekete esőfelhők sorakoztak.
– Messze ahhoz, hogy közben teljesen elázzon az ember.
Reggelinél Charlotte-ot egy levél várta. A keresztanyjától, Lady
Dunwoodytól érkezett. Azt írta, hogy a Királyi Fotográfus Társaság
kiállítására készül, amely márciusban lesz.
Ez egyfelől nagy megtiszteltetés, másrészt megmérettetés is.
A kiállítást maga a Királynő fogja megnyitni, és ez elég nagy szó,
mivel, mint jól tudod, mostanában alig hagyja el a rezidenciáját. De
hát a férje, a néhai főherceg lelkes fényképész volt. Drága Charlotte,
esetleg tudnál nekem segíteni az előkészületeknél? Kétségtelenül te
vagy a legtehetségesebb tanítványom. Annyira jó a szemed!
Szeretnék néhányat kiállítani a te munkáid közül is.
Persze lehetséges, hogy nem szívesen hagyod el Meltont,
amennyiben a rólad és egy bizonyos úriemberről szóló híresztelések
igazak, de ez most olyan lehetőség, amelyet férjes asszonyként már
nem igen használhatnál ki.
Celia Dunwoody Charlotte anyjának az unokanővére volt. Egy
tehetős báróhoz, Sir Alured Dunwoodyhoz ment hozzá, aki jóval
idősebb volt nála, és Celia az ő vagyonából és kapcsolatai révén
tudott berendezni egy művészi szalont a Holland Parkban lévő
londoni házukban. Celia Dunwoody csütörtöki összejövetelei arról
voltak híresek, hogy a pályakezdő, ambiciózus művészek
megismerkedhettek leendő, vagyonos patrónusaikkal. Az azt
megelőző néhány évben Celia elkezdett komolyan foglalkozni a
fényképezéssel, és cserkesz rabszolganőnek öltözött fiatal lányokat
ábrázoló megrendítő tablójával, vagy a Királyi idill című Tennyson-
költeményciklusból vett alakokat megjelenítő képeivel hatalmas
elismerést váltott ki a főúri körökben, és mivel ezekbe a körökbe
tartoztak az akkori ízlésformálók, hamarosan óriási hírnévre tett
szert. Igaz, hogy néhány vendég azért szeretett ezekre a csütörtöki
összejövetelekre járni, mert megcsodálhatta Lady Dunwoody
legújabb alkotásait, de a pazar vendéglátás és a Lady által
bevonzott hírességek jelenléte miatt ezt csak a Holland Parkból
hazafelé tartó úton, a hintókban merték kimondani.
Lady Dunwoody felajánlotta, hogy majd ő bevezeti Charlotte-ot a
londoni társaságba, de Fred nem repesett attól a gondolattól, hogy a
húga a „holland parkbeli társaságba” tartozzon; túl sok történetet
hallott ugyanis azokról a „művészekről”, akik a híres csütörtöki
összejöveteleket látogatták. Ezért Charlotte társaságba kerülését
apai nagynénje, Lady Lisle felügyelte – akinek művészi ambíciói
nem terjedtek túl egy-egy katedrális körüli utcakép vízfestékkel való
megörökítésén. Charlotte sokkal inkább szeretett volna Lady
Dunwoodynál lakni a Holland Parkban, ahol az egész napot a
fényképészszalonban vagy a sötétkamrában tölthette volna,
ahelyett, hogy Lady Lisle bálról bálra ráncigálja. Őt azonban erről
senki nem kérdezte meg.
Charlotte tisztában volt azzal, hogy Augusta az asztal túloldaláról
őt figyeli, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson rá.
Ő ugyanis egy levelet sem kapott aznap reggel, és nem bírta
elviselni, még ilyen rövid időre sem, hogy kevésbé népszerű, mint
leendő, visszahúzódó sógornője. Egyedül voltak a reggeliző
teremben: a férfiak elmentek vadászni, az idősebb hölgyek pedig
látogatóba indultak az egyik kapuszolga feleségéhez, aki már a
tizedik szülésén volt túl. A szülés komplikációkkal járt, és a
részleteket nem kívánták a fiatal hölgyek füle hallatára taglalni.
 Charlotte lehajtott fejjel ült, és a levelet bújta, remélve, hogy
Augusta békén hagyja. Ám nem telt el több egy vagy két percnél,
Augusta, megszokott affektálós beszédmodorában, máris
megszólalt: – Úgy tűnik, nagyon elégedett vagy azzal a levéllel.
Ennyi idő alatt már legalább ötször végigolvashattad.
Charlotte felnézett, és látta, hogy ezt nem úszhatja meg.
– Lady Dunwoodytól érkezett. Részt vesz a Királyi Fotográfus
Társaság kiállításán, és megkért, hogy segítsek neki előkészíteni a
nyomatokat.
– Királyi Fotográfus Társaság? Nem gondoltam, hogy ilyen is van.
Hamarosan már Királyi Léghajós Társaság is lesz, nem? –
gúnyolódott Augusta.
– A királynő és néhai férje, a főherceg lelkes fényképészek voltak.
A kiállítást maga a királynő fogja megnyitni.
– Nos, remélem, Lady Dunwoody nem lesz túlságosan
elkeseredve, amiért nem mehetsz el hozzá. – Augusta
elmosolyodott, de a tekintete rideg maradt.
Charlotte nem szólt. Egészen eddig nem gondolt arra komolyan,
hogy elfogadja a meghívást. Most azonban hirtelen világosan látta
maga előtt az elkövetkező hat hetet – mely másról sem fog szólni,
mint hogy a bátyja folyton lekezeli, Augusta meg gonoszkodik vele.
Egyedül Bay miatt akart itt maradni, de a férfi sem marad sokáig
ebben a házban. Hartopp és ő ugyanis az idény hátra lévő részére
kivettek egy vadászlakot Rutlandben. És most, hogy világossá tette
a férfi számára, nem szökik meg vele, talán jobb is, ha nem
tartózkodnak tovább egy fedél alatt. Charlotte nem volt egészen
biztos abban, hogy képes volna ellenállni a férfinak; volt valami
nyugtalanító abban, ahogy tegnap sürgette. Ezenkívül pedig az is
nagyon csábító volt, hogy ha most azonnal elhagyja Meltont, azzal
nem csak elejét veszi Augusta Bayjel kapcsolatos találgatásainak,
hanem alaposan fel is bosszantja leendő sógornőjét. Charlotte
ugyanis jól tudta, hogy neki Meltonban elsősorban a kiházasítatlan
kiscsikó szerepét kell eljátszania Augusta, a dicsőséges fiatal leendő
ara mellett.
Ezekkel a gondolatokkal a fejében tehát Charlotte büszkén
felszegte a fejét, és ezt mondta: – Egyáltalán nincs szándékomban
csalódást okozni a keresztanyámnak. Lady Dunwoody néhai anyám
unokanővére, és mindig is kifejezetten kedves volt velem. És mivel
most a segítségemet kéri, nem is látom be, hogyan utasíthatnám
vissza. Holnap tehát Londonba utazom. A kiállítást márciusban
nyitják meg, és biztosan rengeteg teendő akad majd. Biztosra
veszem, hogy anyukád megérti majd a helyzetemet.
– Én azt hiszem, mama eléggé furcsállja majd a dolgot, ahogyan
én is. Miért is utaznál Londonba, hogy kemikáliákkal bütykölj, mikor
itt is annyi minden teendő várna rád. Hagyd azt a kiállítást, én
ugyanis márciusban férjhez fogok menni a bátyádhoz. Nézd el
nekem, ha ezt egy kicsit fontosabbnak tartom.
– De Augusta, ahogy már sokszor rámutattál, én vajmi keveset
értek a divatos és előkelő dolgokhoz. Miért volna akkor szükséged
pont rám az előkészületeknél, mikor egyértelmű, hogy nem vagyok
erre alkalmas? Nézd el nekem, ha inkább olyan helyre megyek, ahol
valóban a hasznomat veszik.
Augusta meglepve nézett Charlotte-ra. Még soha nem hallotta a
lányt ilyen vehemenciával beszélni.
– Kíváncsi lennék, mit szól majd Middleton kapitány a hirtelen
távozásodhoz? Azt hittem, elválaszthatatlan jó barátok vagytok.
– Biztosan megérti majd.
Augusta egy pillanatra mintha kicsit összezavarodott volna, de
aztán összeszűkült a szeme, mivel új fogást talált Charlotte-on.
– Gondolom, Middleton kapitányt nagyon lekötik a kötelességei. A
szobalányom ma reggel azt mondta, hogy tegnap késő este kézzel
kézbesített levelet kapott. – Augusta a hatás kedvéért elhallgatott, de
Charlotte nem szólt egy szót sem.
– A levél a császárnétól érkezett, és meghívta a kapitányt ma
estére vacsorára. Middleton kapitány ezek szerint nagy hatással volt
a fenséges asszonyra. – Augusta a két utolsó szót még jól ki is
hangsúlyozta.
– Milyen szerencsés fordulat – mondta Charlotte, próbálva leplezni
meglepettségét mivel a kapitány csupán az ő vezetője. Remélem, ez
a kapcsolat a kapitány hasznára válik majd. Jó jel, hogy a császárné
meghívta vacsorára.
Charlotte kicsit nagyobb magabiztossággal a hangjában mondta
ezt, mint amennyit érzett, de most, hogy kinyilvánította Londonba
való utazási szándékát, nem hagyhatja, hogy Augusta
gyanúsítgatásai eltérítsék a szándékától.
– Nem hinném, hogy én repesnék a boldogságtól, ha Fred Európa
legszebb asszonyával vacsorázna – mondta Augusta.
– Milyen, szerencse, Augusta, hogy a császárné nem Fredet hívta
el vacsorára! És most, ha megbocsátasz, el kell kezdenem
csomagolni.
Charlotte ezzel kipirult arccal kiviharzott a teremből. Tudta, hogy
nagy hiba volt összetűzésbe keveredni Augustával, akinek
rosszakarat-tartalékai messze felülmúlták az övét, de nem tudott
ellenállni annak a megnyugtató érzésnek, hogy legalább egyszer az
övé lehet az utolsó szó. De most már el kell mennie Londonba, és itt
kell hagynia Bayt, különben Augusta még azt hiszi, azért döntött
másként, mert a császárné meghívta a férfit vacsorára.

A csokoládés oldal

Mikor a lakáj kinyitotta a dupla szárnyas ajtót, mely a

nagyebédlőbe vezetett, Bay hatalmas megkönnyebbülést érzett,
amiért végül úgy döntött, hogy a gárdabeli egyenruháját veszi fel
erre az alkalomra. Ez persze azzal járt, hogy csézát kellett bérelnie,
mely költséget alig tudta megengedni magának, miután előző este
annyit vesztett a biliárdban; de mikor körbenézett a teremben, látta,
hogy legalább öltözködési tekintetben beleillik a képbe. Esterházy és
Liechtenstein egy hatalmas, faragott kandallópárkány előtt
ácsorogtak, és mindketten az osztrák lovasság fehér és arany
egyenruháját viselték, mellkasuk pedig tele volt hadjáratban szerzett
kitüntetésekkel és drágakövekkel kirakott rangjelzésekkel. Bay
kíváncsi lett volna, vajon mennyit voltak aktív szolgálatban. Lehet,
hogy részt vettek abban a néhány évvel azelőtti csatában, mikor a
poroszok fölényes győzelmet arattak a császári hadsereg fölött.
Baynek nem volt más a mellén, csak egy szárnysegédi szalag, de
úgy gondolta, inkább hordja ezt, mint egy csomó kitüntetést, mely
egy csúfos vereség után jár. Örült, hogy ahhoz a hadtesthez
tartozott, mely a legragyogóbb egyenruhával dicsekedhetett az
egész brit hadseregben – a huszárokhoz, akiket a külső lábszáron
végigfutó, aranyszegéllyel díszített piros nadrágjuk miatt
Cseresznyeszedőknek is neveztek. Bay úgy húzta fel a kabátját,
hogy annak felső része pontosan ráfeküdjön a vállára, és
gyakorlatilag bemasírozott a terembe.
Liechtenstein és Esterházy fel sem néztek, mikor Bayt
bejelentették, csak váll-lapjuk enyhe rándulása jelezte, hogy
észlelték a megjelenését. A terem túloldalán két hölgy ült a kanapén,
beszélgetésbe elegyedve. Bay alig látta őket a terem hatalmas
mérete miatt, de rögtön észrevette, hogy egyikük sem a császárné.
Kicsit tétovázott. A két férfi világosan a tudtára adta, hogy nem
szentelnek figyelmet neki, és bár bizonyos volt abban, hogy a két
hölgynél nagyobb sikere lesz, nem igazán tudta, hogyan
közelíthetné meg őket, mivel ha átszeli az óriási termet, a
sarkantyúja pengése hatalmas zajt fog csapni. Kétségbeesésében
felnézett a mennyezetre, mintha az ott lévő freskókat csodálná meg.
Megpróbálta azt a látszatot kelteni, mintha elmerülne az istennők és
kerubok fenséges látványában, de azon kapta magát, hogy elég
nehezen tudja elkendőzni zavarát. Most azt kívánta, bárcsak lett
volna bátorsága visszautasítani a meghívást. Inkább maradt volna
Meltonban, Charlotte oldalán, akit még soha nem érzett annyira
vonzónak, mint ebben a pillanatban. De mikor a nyaka már fájni
kezdett a mennyezetnézegetéstől, nyílt az ajtó, és meghallotta, hogy
a lakáj bejelenti a Spencer házaspárt.
– Middleton, micsoda meglepetés! – A gróf láthatólag nagyon
örült, hogy itt látja Middletont. – Örülök, hogy nélkülözhetetlenné
tette magát a császárné számára.
Middleton megmerevedett a gróf szavai hallatán, de mikor
rápillantott, látta, hogy Spencer semmi különöset nem akart jelezni
ezzel a megjegyzéssel. Meghajolt hát a grófné felé, akinek a
tekintetéből kiolvasható volt, hogy számára Bay jelenléte a vacsorán
jócskán elvesz az alkalom értékéből. Bay észrevette, hogy a grófné
ma különös erőfeszítéseket tett a megjelenése érdekében. Fényes,
bíborvörös selyemből készült ruhát viselt, kissé kopottas hatású
gyémántokkal kirakott mellbetéttel, fakulófélben lévő szőke hajában
pedig tiarát. Middleton még soha nem látta ennyi ékszerrel, még a
dublini kormányzói bálokon sem. Az ékszerek óriási kontrasztot
alkottak az idősödő grófné ráncoktól barázdált arcával. Nőhöz
képest nagy, gyűrűkkel borított kezében legyezőt tartott, mellyel,
mint egy lovaglópálcával folyvást a szoknyáját ütögette.
A férje vele ellentétben semmi effajta idegességről nem tett
bizonyságot. Végigtekintett a termen, kurtán odabiccentett az
osztrákoknak, aztán megveregette Middleton vállát.
– Nem is mondta el nekem, hogy maga a császárné lőtte le az
öreg Postlethwaite lovát. Micsoda amazon! És figyelemre méltó
lovas is. Nem hinném, hogy Önön kívül bárki is lépést tudna vele
tartani.
Bayt a válaszadás kényszerétől Spencer grófné mentette meg, aki
a férje megjegyzését figyelmen kívül hagyva, azt mondta: – Edith
Crewe bizonyára nagyon megkönnyebbült, hogy a lánya végre
férjhez fog menni. Nekem is nagy kő esett le a vállamról, mikor
Harriet elkelt, pedig ő még csak huszonkét éves volt. És Baird
egészen jó partinak tűnik. De ezt ugye felesleges is Önnek
mondanom – úgy hallom, érzékeny szálak fűzik a Baird családhoz.
Bay megadóan széttárta a karját. Tapasztalatból tudta, hogy a
grófnéval nem igazán érdemes ellenkezni. A férje szárnysegédeivel
ugyanolyan hangnemben beszélt, mint a kutyáival, és ugyanolyan
engedelmességet is várt el tőlük.
– És ha sikerrel jár, nyugodtan megmondhatja Miss Bairdnek,
hogy örömmel meglátogatom.
Bay újból meghajolt. Az volt a benyomása, hogy Charlotte nem
lenne elragadtatva a grófné kitüntető figyelmétől, és ennek igazából
nagyon örült.
– De ügyeljen arra, hogy biztosra megy-e, Middleton kapitány. Ön
nem engedheti meg magának, hogy… – A grófné azonban nem
fejezhette be a mondatot, mivel abban a pillanatban nyílt az ajtó, és
megjelent a császárné.
Bay mélyen meghajolt előtte, bár a sarkantyúját nem verte össze,
mint az osztrákok. Mikor felegyenesedett, látta, hogy a császárné
rápillant, de azonnal el is kapja a tekintetét. Zöldbársony ruhát viselt,
mely szabadon hagyta a vállát és a dekoltázsát. A hajába
gyémántcsillagok voltak betűzve, olyan szabálytalan elrendezésben,
mintha egy isteni kéz szórta volna oda őket.
 Fedetlen válla elképesztően fehérnek tűnt az erdőzöld ruha felett.
Bay szinte remegett, mikor a császárné feléje nyújtotta a kezét.
Mikor lehajolt, hogy kezet csókoljon, és ajka hozzáért a bőréhez,
keményen kellett küzdenie azért, hogy uralkodni tudjon magán.
Felnézve egy pillanatra elkapta a császárné tekintetét, de ő azonnal
továbblépett, hogy Spenceréket is üdvözölje.
A császárné keze száraz volt, és a bőre kissé durva tapintású –
igazi lovaskéz. Mégis érdemes rá emlékezni, gondolta Bay; egy nő
bőrét először megérinteni, az mindig olyan sok kellemetes dolog
előfutára… de itt Bay visszafogta magát, és arra kényszerítette az
elméjét, hogy Charlotte kicsike, komoly arcára gondoljon, és arra,
mennyire remegett a lány, mikor megcsókolta. Bay biztos volt benne,
hogy az volt élete első csókja.
Mikor felegyenesedett, látta, hogy egy másik hölgy is van a
császárnéval. És ez a hölgy, döbbent rá Middleton egy
gyomorrándulás kíséretében, nem volt más, mint a nápolyi
exkirályné. Middleton az este folyamán már másodjára kívánkozott
vissza Meltonba.
Bolondnak tartotta magát, amiért nem gondolt arra, hogy ez a
feketeleves még hátravan. A királyné természetesen emlékezni fog
arra a férfira, aki még találkozni sem kívánt vele a Spencer-bálon. A
viselkedése megbocsáthatatlanul sértő volt, ezt most már belátta, és
egy pillanatra nagyon bánta, hogy annak idején úgy viselkedett. Az
előtte álló nő is szép volt, de valahogy minden tekintetben kevésbé
ragyogó, mint a nővére. Az arca megnyúltabb, az ajka keskenyebb,
és a szemöldöke egyenesebb volt, a nővére vonásai pedig minden
tekintetben lágyabbak voltak. Ugyanolyan dús és hosszú haja volt,
mint a császárnénak, de mivel úgy tíz centivel alacsonyabb volt nála,
a hajzuhatag kissé összenyomta a termetét. Aznap este ugyanolyan
diadémmá tornyozott fonatokban hordta, mint a császárné, de ez
számára inkább tehernek tűnt, mint koronának.
Nopcsa báró mutatta be őket egymásnak. – Fenség, szabad
bemutatnom Önnek Middleton kapitányt? A vadászaton ő kalauzolja
a császárnét.
Bay megint lehajolt, hogy a feléje nyújtott kezet megcsókolja. A
királyné keze puhább volt, mint a nővéréé, de kissé nedvesebb is.
Bay remélte, hogy a királyné ezennel odébb is lép, de ő ehelyett
felvont szemöldökkel és bonyolult arcpantomim játékkal előadta,
mintha mégis emlékezne valamire.
– Middleton kapitány. Ismerősen cseng nekem ez a név. – Azzal
Bay szemébe nézett, aki azonnal megsejtette, hogy a királyné
pontosan tudja, kicsoda ő.
– A nővérem azt mondja, hogy maga megfizethetetlen a számára,
olyannyira, hogy el sem tudja képzelni, hogyan boldogult volna maga
nélkül. – A királyné csak a szájával mosolygott. – Mondtam is neki,
mennyire szerencsés, hogy maga hajlandó volt felajánlani neki a
szolgálatait. A híres Middleton kapitányt nem lehet csak úgy
felfogadni, mint valami bérkocsist. Ő olyan férfi, aki a saját útját járja.
Sisinek nincs is fogalma arról, milyen szerencsés!
A királyné most a nővérére pillantott, aki Liechtenstein és
Esterházy között állt, és épp Spencer egyik történetét hallgatta.
Bay azon merengett, vajon bocsánatot kell-e kérnie az előtte álló
hölgytől, de megérezte, hogy bármit is mond, azzal semmin nem tud
változtatni. Mária mindig is másodhegedűs lesz: kinézetét,
társadalmi helyzetét és minden mást illetően is. Bocsánatkérés
helyett tehát ezt mondta: – Remélem, egyszer majd lesz alkalmam a
császárnéval és a húgával egyszerre kilovagolni.
– Erről a nővérem fog dönteni. Igaz, hogy most Angliában
vagyunk, de mindannyian alá vagyunk vetve az ő akaratának.
Ezen a ponton Nopcsa báró, aki eddig a királyné könyöke mögött
ácsorgott, és azt várta, mikor szakíthatja félbe ezt a kínos
beszélgetést, most előrelépett és azt suttogta Mária fülébe: –
Bemutatnám Önnek Spencer grófnét is, fenség – és ezután, Bay
legnagyobb megkönnyebbülésére, mindketten odébb léptek. Az
uralkodói csoport tagjai közé tartozott a nápolyi exkirály is, egy
alacsony növésű férfi, viasszal fényesített körszakállal, aki
egyáltalán nem beszélt angolul, viszont nagyon meglepődött, mikor
Nopcsa úgy írta le neki Bayt, mint a „császárné csapatának
vezetőjét”. A király ekkor Bayre pillantott, és látványosan
megcsóválta a fejét, jelezvén, hogy nem tudja, hová jut a világ, ha az
uralkodók egy asztalhoz ülnek vacsorázni a lovászaikkal.
Bay számára a császárné egyik társalkodónőjét jelölték ki, hogy
kísérje a vacsoraasztalhoz. A báró valami grófnőként mutatta be, de
a név annyira kivehetetlenül és idegenül csengett, hogy Bay bele is
zavarodott, mikor megismételte.
– Elnézést a német kiejtésemért. Az iskolában csupa holt nyelvet
tanultam.
A grófnő azonban, egy kifejezetten sovány asszony, aki pár évvel
idősebb volt a császárnénál, meglepően bájosan mosolygott rá.
– Megbocsátom, Middleton kapitány. A nevem Festetics. És ez
nem német név, hanem magyar, mely a világ legnehezebben
megtanulható nyelvének hírében áll. – A grófnőnek mély volt a
hangja, és erős akcentussal beszélt, a szavakat nehézkes,
szaggatott tagmondatokba rendezve.
– Ez esetben kész szerencse, hogy Ön viszont ilyen jól beszél
angolul – felelte Bay.
– Nekünk, magyaroknak, nincs más választásunk, nyelveket kell
tanulnunk. Nem várhatjuk el senkitől, hogy megtanuljon magyarul.
Az egyetlen általam ismert lény, aki megtanult és folyékonyan beszél
magyarul, az a császárné. – Festetics grófnő bólintott. – Igen, a
császárné olyan, mint egy papagáj. Néha, mikor beszélgetünk, és én
behunyom a szememet, úgy érzem, egyik honfitársammal beszélek.
Bay, akinek Magyarországról való tudása csak a cigány
hegedűsökre és a tokaji borra terjedt ki, kíváncsi lett, vajon a
császárné minek tanult meg egy ennyire egzotikus nyelvet.
– De hát Middleton kapitány, ő nemcsak Ausztria császárnéja,
hanem Magyarország királynéja is! Mi, magyarok mindig hálásak
leszünk neki, amiért hozzáment a Kaiserhez. A császár magyar
nyelvtudása kimerül abban, hogy „hűséges alattvalóim”, de az
úrnőm, ő szeretne minket minél jobban érteni. Sokan mondják, hogy
a lelke magyar.
A grófnő szeme csak úgy csillogott, mialatt ezt mondta, és közben
a császárnéra nézett, aki az asztal közepén ült Spencer gróf és a
sógora, az alacsony nápolyi király között. Mikor odafordult a grófhoz,
a gyertyafényben megcsillant az egyik gyémántcsillag a hajában, és
ahogy a visszatükröződő fények végigtáncoltak az egész asztalon,
rávetültek a többi vacsoravendég arcára is.
Bay és Festetics grófnő az asztal végén ültek, a sótartótól is
lejjebb, ahogy azt az ültetési rend megkívánta. Bay nem is várt mást,
alacsony rangja miatt mégis kényelmetlenül érezte magát. A
vadászterepen a rangbéli különbségek irrelevánsnak tűntek; csak az
számított, ki mennyire jó lovas, és Bay a vadászseregben a
többiekkel teljesen egyenrangúnak érezhette magát. Itt azonban,
ebben a hatalmas, fakazettás nagyebédlőben, ahol semmi másra
nem lehetett büszke, csak a jóképűségére és a cseresznyepiros
egyenruhájára, kissé sutának érezte magát. Mindenesetre a mellette
ülő asszonynak azért a kedvében járhat.
– Jól érzi magát itt, Angliában, grófnő?
– Úgy tűnik nekem, hogy ez egy, hogy is mondják, fenséges
ország. – Bay itt elismerően bólintott, a grófnő nyelvi leleménye
hallatán, de aztán az asszony így folytatta: – Amennyiben ló vagy
talán kutya az ember. A császárné, nos, őt nem igazán érdeklik az
ételek, de én már nem vagyok ennyire szerencsés. Mikor
meglátogattuk a maguk királynőjét a palotájában, az étel olyan
szürke volt, mint a kő, és olyan volt az íze is.
Bay önkéntelenül is elnevette magát a grófnő vehemens
megnyilatkozása hallatán. Aztán a tányérján lévő, tökéletesen
elkészített fehérboros mártásban úszó nyelvhalra mutatott.
– Nem minden angol étel olyan rossz, grófnő.
Festetics grófnő közelebb hajolt Bayhez. – Pontosan erre utaltam
az előbb, Middleton kapitány. A szakács magyar. Idejön a
császárnéval együtt. Na persze meg kell mondanom neki a menüt. A
császárné, ő elélne erőlevesen meg fekete kenyéren is, ha hagynám
neki. Ön nagyon szerencsés, kapitány, hogy én itt vagyok, mert
csakis miattam nem kell szürke ételt ennie.
Bay elmosolyodott. – Az Ön jelenléte mindenképpen jótétemény,
grófnő, akármi is legyen a vacsora.
A grófnő elnevette magát. – Ön nagyon gáláns, kapitány. A
császárné említette nekem, micsoda kitűnő lovas, de azt nem
mondta, hogy a társalgásban is ilyen… – a grófnő keresgélte a
megfelelő kifejezést. És mikor megtalálta azt, hogy „kifinomult”,
közvetlenül Bay szemébe nézett, mire a férfi tarkóján megjelent
néhány izzadságcsepp.
– Lovaglás közben nem igazán volt alkalmunk társalogni. A
császárné szeret a sereg élén lovagolni. Legtöbb időmet tehát arra
kell fordítanom, hogy lépést tartsak vele.
 – Mindannyian ezt tesszük, kapitány. Ő kedveli Önt… és én
örülök, mert ha ő boldog, én is boldog vagyok.
– Nem vagyok benne biztos, hogy a császárné egész kísérete
hasonlóképpen érez – felelte Bay.
A grófnő látta, hogy Bay Liechtenstein és Esterházy felé tekint.
– Max és Felix? Nem, ők valóban nem boldogok attól, hogy egy
istállófiúval kell együtt vacsorázniuk. – És a grófnő mosolyogva Bay
felé bökött az ujjával. – Ne feledje azonban, hogy ők bécsiek, és egy
bécsinek senki nem lehet elég jó. És persze azt sem szeretik, ha
riválisuk akad. Már három éve mindenhová követik a császárnét.
Bad Ischlbe, Gödöllőre, és természetesen Bécsben is mindenhová.
Két tökéletes cavalieri serventi. A császár csak Castornak és
Polluxnak nevezi őket. De a császárné most Önről beszél, és
meghívja Önt vacsorára. Ön miatt most ők… lógatják az orrukat.
Az inasok körbejártak az előétellel. Bay másik oldalán nem ült
senki, és mikor a grófnő az ő balján ülő férfihoz fordult, Bay magára
maradt. Megpróbált beszélgetést kezdeményezni a vele szemben
ülő hölggyel, de mivel az nem beszélt angolul, sokkal többet nem
tehettek, minthogy kedvesen mosolyogtak egymásra. Bay lopva a
császárnéra pillantott. Ahogy a grófnő megjósolta, a császárné nem
evett, borospohara viszont félig üres volt már, és mindkét orcája
kissé kipirult. Most elfordította a fejét, és elkapta Bay tekintetét. Bay
legnagyobb meglepetésére azonban meg is szólította:
– Middleton kapitány, szeretném hallani a véleményét a lovaimról
– jelentette ki a császárné, és Spencer grófra mutatott.
– A gróf azt állítja, maga a lovak nagy szakértője. Mit gondol, a
lovaim vannak olyan jók, mint az angol vadászlovak?
Az asztaltársaság azonnal elhallgatott. Az ilyen közvetlen
megszólítás ugyanis az uralkodói kegy egyértelmű jelének számított.
Bay érezte, hogy megváltozik a hangulat, és a vacsoravendégek
kezdik átértékelni a státuszát. Kissé habozott, mielőtt megszólalt:
– Az Ön lovai pompásak, felséges asszonyom. Büszke volnék, ha
bármelyiket is meglovagolhatnám.
Bay most elhallgatott, mivel nem tudta, folytassa-e, de mikor
meglátta Esterházy arckifejezését, úgy döntött, elmondja, amit
valójában gondol.
 – Ám egy jó vadászlónál sokkal többre van szükség annál, mint
hogy milyen a külseje. Mikor az ember kilovagol a Quorn
vadászaival, és a hajsza kellős közepén van, akkor nem csupán
kitűnő felmenőkre van szüksége. Hanem bátor szívre is. Úgy értem,
olyan állatra, amelyik, miután húsz mérföldet vágtatott nyílt terepen,
kész akár még többre is. Az Ön lovai, asszonyom, megtesznek
bármit, amit kér tőlük, de egy igazán kitűnő lónak nem kell mondani
sem, kérés nélkül is megadja Önnek, amire képes, és mikor az
ember már azt hiszi, végképp kimerült, az utolsó ugratásnál akkor is
mindent latba vet.
Néhány pillanatig csönd volt, aztán Liechtenstein szólalt meg: –
Valóban arra akar utalni, hogy a Fenség telivér lovai, melyek ötszáz
év gondos tenyésztésének eredményei, másodosztályúak a maga
szürke kancájához képest, melyen tegnap lovagolt?
– Elképzelhető, hogy a lovam kinézete nem tetszik Önnek, de azt
el kell ismernie, hogy ő ugyanúgy teljesítette a szükséges távot, mint
bármelyik másik a terepen – válaszolta Bay, jól tudva, hogy
Liechtenstein lova előző nap megtagadta az egyik kapu átugrását.
– És ezek a lovak, melyeknek a maga elmondása szerint olyan
bátor a szívük, gondolom, mind angol lovak. – És mikor
Liechtenstein a mondat közben kissé elfordította a fejét, Bay látta,
hogy egyik orcáján párbaj okozta halvány seb látszik.
– Biztos vagyok abban, hogy mindenhol vannak bátor és lelkes
lovak, de ilyeneket én eddig csak és kizárólag Angliában találtam.
Liechtenstein már épp válaszolni akart, mikor a császárné is
közbeszólt: – Spencer gróf, nekem is muszáj vennem egy ilyen
angol lovat. Segítene nekem a választásban?
– Erre Middleton a legmegfelelőbb ember, fenséges asszonyom.
Nincs nálánál jobb ismerője a lovaknak az egész országban.
A császárné Bay felé fordította a fejét. Ő pedig meghajolt, és azt
mormogta, hogy nagy megtiszteltetés ez a számára. A császárné
erre tapsolni kezdett, aztán a sógora, a nápolyi király felé fordult, és
gyorsan elhadarta neki olaszul az iménti beszélgetés lényegét.
Mialatt a király a fordítást hallgatta, Bayre bámult, és újból csóválni
kezdte a fejét, mivel még mindig nem tudta hová tenni, mit keres itt.
Az asztalnál ülők ismét felvették a beszélgetés fonalát, és mikor
az inasok felszolgálták a desszertet, a grófnő közelebb hajolt
Bayhez, és halkan odasúgta neki: – Nos, kapitány, Ön, ahogy azt
németül mondani szokták, a császárnénál a „csokoládés oldalon”
foglal helyet – ott, ahol minden édesebb. Nincs olyan udvaronc, aki
ne szeretne odakerülni.
– Csakhogy én nem vagyok udvaronc – felelte Bay, a kelleténél
talán kicsit hangosabban.
A grófnő erre elmosolyodott, és Bay egy aranyfogat látott
megcsillanni a szájában.
– Lehetséges. De férfinak férfi, úgy gondolom.
Miután a grófnő kimondta, amit az egésszel mondani akart, így
folytatta: – Ez itt egy cseresznyetorta, magyar módra. Ezt még a
császárné is szereti.
Bay, aki amúgy nem igazán rajongott az édességekért,
kötelességének érezte, hogy egy morzsát se hagyjon a tányérján.
Vacsora után a császárné vezetésével a hölgyek kivonultak a
nagyebédlőből, és Bay megkönnyebbülésére a férfiak sem maradtak
ott portóit inni. Először a nápolyi király hagyta el a termet, majd a
többi férfi is követte, a rangjuk szerinti szigorú sorrendben, ami azt
jelentette, hogy Baynek kellett legutoljára maradnia. Már szinte fájt
az arca az erőlködéstől, hiszen mindvégig illemtudónak kellett
mutatkoznia. Mikor magára maradt a teremben, némán felüvöltött,
és közben olyan szélesre nyitotta a száját, amilyen szélesre csak
bírta.
Valami zajt hallott a háta mögül, egy diszkrét torokköszörülést.
Bay abbahagyta a grimaszolást, és hátrafordult. Nopcsa báró állt az
ajtóban, kezét maga előtt összekulcsolva.
– Middleton kapitány, üzenetem van az Ön számára a
császárnétól. – Itt a báró egy kis szünetet tartott, és lenézett maga
elé a padlóra. – A fenséges asszony szeretne Önnel találkozni az
istállónál. – Nopcsa egy olyan ember teljesen közömbös
arckifejezésével adta át ezt az üzenetet, mint aki arra trenírozta
magát, hogy soha ne reagálja le az úrnője szeszélyeit.
Bay azonban képtelen volt a meglepettségét leplezni.
– Most? Most azonnal szeretne velem találkozni?
– Nem vagyok egészen bizonyos abban, a császárné mikor fog
csatlakozni Önhöz, de úgy hiszem, arra gondolt, hogy Ön ott várjon
rá.
 A főudvarmester a kontinensen divatos szokás szerint egész
felsőtestével meghajolt Bay előtt, jelezve, hogy a társalgást a maga
részéről lezártnak tekinti, majd elhagyta a termet, amilyen gyorsan
csak tudta. Bay azonban utánament arra a folyosóra, amely
láthatólag a személyzeti szárnyba vezetett.
– Nopcsa báró!
A főudvarmester megfordult, és bár a folyosó alig-alig volt csak
megvilágítva, Bay tisztán látta, hogy a férfi arca teljesen falfehér, és
folyik róla az izzadság.
– Az istálló! Hogy jutok én oda?
Nopcsa arca hirtelen ellágyult a megkönnyebbüléstől. – Elnézését
kérem! – Aztán útba igazította Bayt, majd ezt mondta: – Nagyon
hideg az éjszaka. És lehetséges, hogy várnia kell. A fenséges
asszony sokszor kiszámíthatatlan. Egy pillanat!
Nopcsa eltűnt az ajtó mögött, és kis idő múlva egy inassal együtt
tért vissza, aki egy színtelen folyadékkal teli palackot hozott
ezüsttálcán. Nopcsa két pohárkát töltött színültig, az egyiket
Middletonnak, a másikat magának.
– Pálinka. Bécsben az őrszemek barátjának hívjuk. Nagyon jó
áthűlés ellen.
Azzal az ajkához emelte a pohárkát, és egy hajtásra kiitta. Bay
követte a példáját, és jóleső érzéssel töltötte el, ahogy a tüzes
alkohol leszalad a torkán.
A báró nagyot pislogott, és halványan el is mosolyodott. – Még
egy jöhet, úgy gondolom.
Bay nem tiltakozott. Volt valami különös elszántság a báró
viselkedésében. Egy pillanatra mindketten magasra tartották a
poharukat, aztán a báró széles mosoly kíséretében azt mondta: – A
császárnéra! – Bay elismételte a báró szavait, és úgy érezte, a
pálinka ereje egészen a térdéig lehatol.
– Jó éjszakát, Herr kapitány. Remélem, nem kell túl sokáig
várakoznia.
Az istálló felé tartva Bay meglátta magát egy szemcsés felületű,
hatalmas, keretes tükörben, mely az előcsarnok egyik alkóvjában
függött. Odalépett mellé, mivel képtelen volt megállni, hogy meg ne
csodálja pompás egyenruháját. Miközben épp a köpenyét igazította
a megfelelő szögbe, a tükör egyik sarkában valami fehér villant fel,
és abból az irányból hangokat is hallott. Liechtenstein és Esterházy
voltak. Németül beszéltek, ráadásul nagyon halkan, de Bay hallotta,
amint az egyikük az ő nevét említi, de úgy, mintha köpött volna
egyet, majd mindketten harsányan felnevettek. Bay nem mert
megfordulni; nem akarta, hogy az osztrákok azt higgyék,
hallgatózott. Nehéz volt jól kivenni őket a homályos és egyenetlen
felületű tükörben; a fehér alakok állandóan imbolyogtak és
hajladoztak. Volt azonban egy pillanat, mikor a két fehér alak
egybefolyt, mintha a két férfi vad ölelésben forrt volna össze. Bay
összehúzott szemmel bámult bele a tükörbe, de lehetetlen volt
kivenni, mi is történik valójában a háta mögött. A két fehér alak végül
újból szétvált, és Bay nem sokkal ezután már azt hallotta, amint
csizmasarkak és sarkantyúk kopognak-pengenek a lépcsőn felfelé.
Valóban azt látta volna, hogy Castor és Pollux egyértelműen nem
baráti ölelésben olvadnak össze? Bay alkohol okozta
hallucinációnak bélyegezte, és elhessegette ezt a gondolatot. Elég
időt töltött a hadseregben ahhoz, hogy tudja, ilyesmi gyakran
előfordul a férfiak közt a legénységi barakkokban, na de két tiszt
között? Az nem lehet!
Könnyedén megtalálta az istállót. A házhoz hasonlóan ez is
barokkos stílusban épült – a mennyezeten lévő lapos domborművek
ugyanolyanok voltak, mint az előcsarnokbeliek. A bokszokban
húszegynéhány állat ácsorgott, és Bay máris nyugodtabbnak érezte
magát, amint beszívhatta a lovak és a széna ismerős illatát.
Végigsétált a bokszok mentén, és azon merengett, az osztrákok
vajon miért borotválják a lovaikat. Úgy gondolta, hogy ez
természetellenes hatást kelt; és szembemegy azzal a fajta
tisztelettel, ami véleménye szerint ezeknek a nemes állatoknak kijár.
Az osztrákoknak azonban, ezt már kezdte megérteni, rettentően
fontos a látszat – az egyenruhájuk arany hajtókája; a szigorú
szabály, mely szerint az embereknek rangjuknak megfelelő
sorrendben kell a nagyebédlőbe bevonulniuk. Még a lovak kötőfékje
is selyemzsinórból volt fonva. Baynek eszébe jutott a császárné
hihetetlenül vékony dereka a lovaglóruhában, és könyörtelenül
egyenes tartása. Mindig makulátlan volt a megjelenése, még egy
hosszú nap és sáros terepen való lovaglás után is. Olyan nő volt, aki
mindig ad arra, hogyan néznek ki a dolgok, mégis pont idehívta őt.
Vajon mit szólna ehhez Liechtenstein és Esterházy, a nápolyi király,
vagy éppen maga a császár?
A Bay előtt álló gesztenyepej nyugtalanul elkezdett csapkodni a
farkával, és kirúgott, mintha egy láthatatlan démonnal küzdene. Az
istállóban lévő óra ütni kezdett, már este tíz volt. Bay a bérkocsira
gondolt, és kíváncsi lett, vajon meddig kell majd várnia. Az izgalom,
amit akkor érzett, mikor a császárné idehívta, és melyet Nopcsa
pálinkája csak fokozott, most már kezdett kótyagos nyugtalansággá
átváltozni.
Mikor végre meghallotta a császárné hangját maga mögött, Bay
először habozott, mielőtt megfordult volna. Látni akarta ezt az arcot,
de nem tudta, mi lesz ráírva.
A császárné mosolyogva közeledett. Estélyi ruhája fölött
bársonyból készült köpenyt viselt, melynek csuklyája
hermelinprémmel volt szegélyezve. Mikor a férfi megfordult, a
császárné hátratolta a fején a csuklyát, és Bay látta, ahogy a
gyémántcsillagok felragyognak gesztenyebarna hajában. Mögötte ott
állt a grófnő, hangosan szipogva, a hidegtől kivörösödött orral.
– Megvárakoztattam. – Ez nem bocsánatkérés volt, hanem
pusztán ténymegállapítás.
Bay fejet hajtott, mivel nem tudta, mit mondjon. A császárné most
Festetics grófnőhöz fordult: – Middleton kapitány bizonyára fázik.
Megkérné Nopcsát, hogy hozzon nekünk valami meleg italt? – A
grófnő egy pillanatra merőn nézett az úrnőjére, aztán elhagyta az
istállót.
A császárné körbenézett az istállóban, aztán fehér kezével a
bokszokban álló lovakra mutatott.
– Valóban úgy gondolja, hogy új lovakra van szükségem,
Middleton kapitány?
Bay nagyot nyelt. – Azt gondolom, asszonyom, hogy olyan lovakra
van szüksége, melyek méltóak Önhöz.
– Méltóak? De hát ezek a legjobb lovak Ausztriában!
– Ez lehetséges, mégsem elég jók az Ön számára. – Bay tett egy
lépést a császárné felé. – Ön a legjobb női lovas, akivel valaha
találkoztam. Ön csakis a legjobbat érdemli.
A császárné kissé balra mozdult, hogy megsimogassa az egyik ló
pofáját, és akkor az istálló egyik üvegbúrával fedett gyertyájának
fénye úgy esett az arcára, hogy megcsillantak a gyémántok a
hajában. A császárné a ló szája alá tette a kezét, és hagyta, hogy az
végignyalogassa az ujjait.
– Valóban olyan sokat számít ez? Ezek jó lovak. Talán be kellene
érnem azzal, amim van.
– Lehetséges, asszonyom. Mindannyiunknak azzal kell beérnünk,
amink van. Ön azonban tökéleteset érdemel.
A császárné finoman megcsóválta a fejét. – Úgy beszél, mint egy
udvaronc, Middleton kapitány.
Bay érezte ennek a megjegyzésnek az élét.
– Csakhogy én nem valamiféle előléptetésért hízelgek Önnek.
Hanem kimondom az igazságot, ahogy azt érzékelem. Ha ezt Ön
azzal hessegeti el, hogy hízelgés, akkor Önt illeti a sajnálat, nem
engem.
A császárné erre elégedetten pillantott fel.
– Hát, egyetlen bécsi sem merne velem ilyen hangon beszélni. Ha
azonban Ön nem udvaronc, akkor miért van itt?
Bay nagyon halkan azt mondta: – Azt hiszem, tudja, miért.
– Mert én vagyok a legjobb női lovas, akit valaha látott? – kérdezte
a császárné.
– Azért jöttem, mert Ön megkért rá.
A császárné elmosolyodott. – Milyen engedelmes! A húgom meg
lenne lepve!
Bay lenézett a lábánál heverő szénára. Két dolog volt az életben,
amihez úgy képzelte, ért: a lovakhoz és a nőkhöz. Ha bármely másik
nő arra kérte volna, hogy találkozzon vele az istállóban, éjszaka,
egyedül, kétsége sem lett volna afelől, mit vár tőle. Egy adott
pillanatban odateszi a nő derekára a kezét, és a dolog elkezdődik.
Itt azonban bármi ilyesmi elképzelhetetlennek tűnt. A császárné
ugyanis egyáltalán nem volt olyan, mint a többi nő. Ott volt
természetesen a társadalmi rangja, aztán a férje, a császár, valamint
a cavalieri serventi – de Bayt nem a rang és a státusz tette ilyen
bizonytalanná. Hanem az, hogy most nem látta azt az ellágyulást, a
tágra nyílt pupillákat, melyek arról árulkodnak, a nő azt akarja, hogy
érintsék meg.
– Áruljon el nekem valamit! – szólalt meg a császárné. – Miért
nevezik magát Baynek?
 Bay felnézett. – Ez volt a neve egy Derby-győztesnek, aki úgy lett
befutó, hogy csak egy a százhoz esélye volt rá. A futam után a
barátaim elkezdtek Baynek nevezni. Gyanítom, azért, mert úgy
gondolják, szerencsés ember vagyok.
– És valóban az?
– Időnként. Egy jó lóval és belátható terepen olyan szerencsésnek
érzem magam, mint akárki más Angliában.
– És most? Most is szerencsésnek érzi magát, Bay Middleton?
A császárné egyenesen Bay szemébe nézett, Bay pedig
visszanézett rá, hátha engedélyt kap arra, hogy megtehesse, amit
szeretne. A császárné karnyújtásnyira állt tőle. Ahhoz, hogy meg
tudja csókolni, előre kellett volna lépnie. Ha azonban elindul a
császárné felé, egyértelművé tenné, mit is akar – és ha a császárné
esetleg visszahúzódik, nem tehetne úgy, mintha a szándéka ártatlan
lett volna. Szeretett volna lépni, véget vetni ennek a
bizonytalanságnak, odavonni ezt a hűvös, sápadt arcot az övéhez,
de tudta, ha megteszi, elveszett.
– Szerencsésnek meg nem is – felelte hát lassan.
A császárné a fejét csóválta. – Ez egy udvaronc válasza. Én azt
akarom tudni, Bay Middleton mit gondol a jelen helyzetéről!
Mialatt a császárné beszélt, a mögötte lévő ló hatalmasat
horkantott, és farkával meglegyintette a ruhaujját. A császárné
meglepetésében megingott, és előre lépett, mire Bay kinyújtotta a
karját, hogy megtartsa. Keze hozzáért a császárné csupasz, fehér
vállához, és mielőtt még átgondolhatta volna, mit tesz, két oldalról
átfogta a császárné fejét, és ajkát odanyomta az övéhez. Egy
pillanatra a császárné megmerevedett, de aztán Bay érezte, amint
kezét az ő tarkójára teszi. A csókja olyan volt, mint egy sóhajtás. Bay
ibolya- és konyakszagot érzett, aztán a hajzuhatagból áradó enyhe
pézsmaillatot. A császárné feje szokatlanul nehéznek tűnt a
kezében. Mögöttük felnyihogott a ló.
A császárné végül elhúzódott tőle, és fejét kissé oldalra fordította.
Bay nem látta, milyen kifejezés ül az arcán. Egyik kezét a kezébe
véve halkan és sietve azt mondta: – Vettem a bátorságot.
Bocsásson meg érte. Egy pillanatra elveszítettem a fejemet. Ön
annyira gyönyörű, és oly közel van. Nem bírtam ellenállni.
A császárné elmosolyodott, és egyik ujját Bay ajkára tette.
 – Nem kell szabadkoznia…
Bay látta a szeme sarkában megbúvó kis ráncokat, és újból
előrehajolt, hogy megcsókolja, mikor köhintést hallott, egy férfi
hangját, amint a torkát köszörüli, és mikor felnézett, észrevette
Nopcsa bárót és a grófnőt. A báró kezében egy tálcán két fedeles
fémkupa állott. A császárné észrevette, milyen arcot vág Bay, és
megfordult. Nem sápadt el.
– Végre! – mondta könnyedén. – Szegény Middleton kapitány, már
halálra fagyott itt. Mit hozott nekünk, Nopcsa? Csodálatos illata van.
– Úgy hívják, hogy négus. Fűszeres forralt bor, Felség.
Bay elvette a kupát, amit a báró nyújtott oda neki, és belekortyolt a
fűszeres italba. Alig volt langyos, és Bay azon gondolkozott, vajon
mióta áll ott a báró, őket figyelve. Az arckifejezése teljesen
szenvtelen volt; ha látott is valamit, túlságosan jól nevelt volt ahhoz,
hogy jelezze.
A császárnénak nagyon ízlett a négus. – Itt rémes a kávé, ez
viszont kifejezetten jó. Azt hiszem, minden este ilyet fogok inni,
Nopcsa.
Aztán Bay felé fordult, és odanyújtotta neki a kezét. – Nagyon
köszönöm a segítségét, Middleton kapitány. Már nagyon várom,
hogy lovagolhassak az egyik lován. Határozottan úgy érzem, mi
ketten jól ki fogunk jönni egymással.
– Kétségtelenül így lesz, asszonyom. – Bay egy kicsit hosszabb
ideig tartotta az ajkát a császárné ujjain, mint kellett volna.
– Akkor jó éjszakát. Holnap hol vadászunk?
– A Quornra megyünk, Felség. Ez a három közép-angliai
vadászmegye legjobb vadászata.
– Ez esetben még jobban várom a holnapot, Bay Middleton
kapitány.
Bay úgy érezte, ahogy a császárné kimondta a teljes nevét, abban
legalább ugyanannyi intimitás volt, mint abban, ami azelőtt történt.
Felnézett, hogy lássa, vajon a többiek is észrevették-e ezt. Nopcsa
már elfordult, Festetics viszont egyenesen őt nézte. Mikor Bay
elkapta a tekintetét, a grófnő rámosolygott, és egyértelműen
rákacsintott, mielőtt ő is követte volna az úrnőjét.
 A császárné levelet ír

Bay a Melton Hallba vezető utat olyan édesen aludta végig, mint a
sikeres vadászatok után szokta. Mára véget ért a hajsza. A
kétségekkel ráér holnap is szembenézni, most viszont behunyta a
szemét, és belefeledkezett az emlékeibe: ahogyan a császárné fejét
a két kezébe fogta, és ajkai az ő ajkaira tapadtak.
Mialatt azonban ő aludt, az asszony, aki álmainak főszereplője lett,
nagyon is ébren volt még. Ott állt a hálószobája ablakában, és a
holdfényben fürdő, hó borította parkot nézte. A szoba sarkában
Festetics grófnő szintén ébren volt még. Ő azonban nem a
szerelemről, csak az ágyáról ábrándozott. Rettentően ki volt
merülve, de nem mehetett aludni, amíg el nem küldik, és hosszú
évek tapasztalata után már tudta, hogy ha az úrnője izgatott, akkor
egyszerűen elfelejt aludni. Festetics ezért ásított egyet, amilyen
hangosan csak bírt, mire a császárné hátrafordult.
– Hogy megijesztett, el is felejtkeztem róla, hogy itt van.
– Bocsásson meg, asszonyom, de hosszú volt a mai nap.
– De jól ment. Azt hiszem, a vacsora igazán jól sült el.
Festetics grófnő elmosolyodott. – Nekem legalábbis nagyon
kellemes társaságom volt. Middleton kapitány nagyon gáláns férfi,
annyira, hogy akár még magyar is lehetne.
– Látnia kellene, ahogy lovagol, és akkor teljesen biztos lenne
abban, hogy született magyar!
A császárné csipkés hálóköntöst viselt, és a haja szabadon hullott
a vállára. Mikor Middletonról beszélt, az arca ellágyult az örömtől.
Festetics úgy érezte, már évek óta nem látta ilyen boldognak az
úrnőjét.
– Egészen biztos vagyok abban, hogy ugyanolyan elkötelezett
úrnőm irányában, mint bármely más alattvalója. Vacsora alatt
minden fogásnál Önt magasztalta. Azt hiszem, Ön teljesen
elkápráztatta őt.
A császárné egy vastag tincset kezdett az ujja köré tekerni.
– Erre nem is számítottam – mondta egész halkan. Festetics
közelebb húzódott hozzá, és kezét a császárné kezére tette.
 – Senki nem kívánja jobban az Ön boldogságát, mint én, Fenség.
De könyörgök, legyen óvatosabb! Jól tudja, hogy Nopcsa és én
kizárólag Önt szolgáljuk, de vannak itt olyanok, akik nem szeretik
Önt annyira, mint mi ketten.
A császárné hevesen megrázta a fejét, mire dús haja szanaszét
repült. – Tudja jól, Festy, hogy egész életemet azzal töltöttem, hogy
óvatos voltam. Tizenöt éves korom óta folyton figyelnek,
méricskélnek és ítélkeznek fölöttem. Olyan közelről vizslatnak, mint
a vadállatokat az állatkertben. Attól a pillanattól kezdve, hogy férjhez
mentem, egyfolytában… górcső alatt vagyok. – A császárné most
kissé előrehajolt, és a haja az arcába hullott.
– Tudja, hogy az esküvőm napján az anyósom azt mondta nekem,
hogy a fogaim annyira ferdén állnak, hogy mikor nyilvánosan
mosolygok, mindig csukva kell tartanom a számat? Hónapokig
egyáltalán ki sem mertem nyitni. – A császárné azonban most
széles mosolyra húzta az ajkait, és kivillantak kissé sűrűn ülő fogai,
melyek közül a két szemfog egy kicsit előre is ugrott. A fogazata
valóban belerondított vonásainak szép szimmetriájába, és
fájdalmasan tökéletes arcának enyhén farkasjelleget kölcsönzött.
– De most már nem félek – mondta, teljesen kivillantva a fogait
Festeticsnek, aztán mikor látta a megrökönyödést az udvarhölgye
arcán, így folytatta: – Ó, ne féljen, senkit nem fogok megharapni!
De… – és itt a hangja komolyra váltott – ha a legcsekélyebb esélyt is
látom a boldogságra, nem fogok habozni.
A grófnő meghajtotta a fejét.
– Egyetlen kívánságom az, hogy megóvjam Önt, Fenség.
A császárné megszorította Festetics kezét. – Igen, tudom. Most
pedig menjen aludni. Ma este már nem lesz szükségem magára.
A grófnő pukedlizett, és azt mondta: – Ahogy Fenséged kívánja. –
Már az ajtóban volt, és csak az ágyra gondolt, mely a folyosó túlsó
végében várt rá, mikor a császárné utánaszólt: – Szükségem volna
még levélpapírra, itt már csak néhány ív maradt, és szeretnék ma
este írni a császárnak.

Drága Franzl!
 Most olvastam 15-én kelt leveled, melyben arról panaszkodsz,
milyen csapnivaló levelezőpartner vagyok. De amint látod, liebchen,
mostanában annyira el voltam foglalva, hogy nem tudtam olyan
hosszú levelet írni neked, melyet pedig mindenképpen
megérdemelsz. Rengeteg társadalmi kötelezettségnek kell itt eleget
tennem, és természetesen majdnem minden nap vadászom. Hosszú
és fárasztó napok ezek, mikor órák hosszat lovagolunk megállás
nélkül, és mire hazaérek, annyira kimerülök, hogy Festeticsnek és
Nopcsának kell az ágyba cipelniük. Olyan jól tudok itt aludni, hogy
csak lehunyom a szememet, és aztán – a teljes feledés.
Ma este Mária és Ferdinand is itt voltak vacsorára, a Spencer
házaspárral együtt – ő egy angol úriember, aki hatalmas vörös
szakáll és rengeteg hektár birtokosa, valamint egy feleségé, akinek
rémesen piros az orra. Mária itt boldogabb, mint Franciaországban,
de másra sem tud gondolni, csak arra, amit elveszített.
Természetesen még mindig pénzszűkében vannak; úgy hiszem,
Mária még mindig Rothschild báró nagylelkűségére kell
támaszkodjon. Állandóan azzal nyaggat, hogy menjek el vele
látogatóba Rothschildékhez. Azt mondják, a waddesoni istállóban
fenséges lovak vannak. Sajnos az én lovaim nem igazán alkalmasak
az itteni vadászathoz. Van azonban egy hozzáértő tanácsadóm
Middleton kapitány személyében, aki megígérte nekem, hogy talál a
számomra az itteni körülményekhez jobban illő állatokat. Mindig arra
buzdítasz engem, hogy találjak barátokra az angolok körében – nos,
azt hiszem, itt, a lótenyésztők baráti körében valóban nagyon
népszerű lettem!
Rendkívül könnyen ment a levélírás aznap este Franzlnak, hiszen
Sisit majd szétvetette a boldogság. És mikor Middleton nevét első
ízben írta le, örömteli borzongás járta át. Persze nem volt igazából
szükséges őt név szerint megemlíteni, de Sisi nem bírta megállni,
hogy a levélbe belecsempészve oda ne dörgölje őt a férje orra alá.
Franzl ezt persze nem fogja észrevenni, sokkal többre lenne
szükség ahhoz, hogy ő egyáltalán felnézzen az irataiból, és akár
csak egy kicsike féltékenységet is érezzen. Sisi azonban úgy érezte,
azzal, hogy leírta Middleton nevét, már figyelmeztette a férjét.
 Annyira boldog lennél, ha most láthatnád a te Sisidet. Festetics azt
mondja, még soha nem látott ilyennek. Az idegi kimerültség, mely
tavaly nyáron ágyba kényszerített, teljesen elmúlt. Milyen csodás
ötlet volt ez a vadászat! Persze Te nagyon hiányzol, de annyira jót
tesz nekem, hogy itt lehetek! Szinte látlak magam előtt, amint az
irattartó dobozok fölé görnyedsz, és fájdalommal gondolok arra,
hogy egyedül kell lenned, de tudom, hogy a te nagylelkű szíved
sokkal inkább elviseli, hogy itt vagyok, ha egyszer boldog vagyok,
minthogy újra abban a rémes hangulatban lásson, mint amiben
tavaly nyáron voltam. Ezért kérlek, drága Franzl, ne kényszeríts arra,
hogy megmondjam, mikor térek haza. Itt boldog vagyok, és mint
tudod, nem sok boldogságban volt részem, mióta sok-sok éve, azon
a bizonyos napon összetalálkoztunk Bad Ischlben. Természetesen
az lenne az igazi mennyei boldogság, ha Te is csatlakoznál hozzám,
és biztos vagyok benne, hogy rettentően élveznéd az itteni
vadászatot. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a kötelesség iránti
odaadásod az íróasztalodhoz láncol, és bár népednek atyja vagy,
feleségednek a férje talán nem mindig lehetsz.
Kérlek, csókold meg helyettem is az én drága kis Valériámat.
Annyira szeretném, ha a kislányom itt lehetne velem, de nem
szeretnélek megfosztani a kicsi gömböctől. Tudom, milyen sok
vigaszt nyújt Neked, ezért félreteszem anyai igényeimet, hogy
melletted maradhasson.
Csókolom kezeidet és homlokod.
A Te Sisid
A császárné összehajtogatta a levelet. Mikor Festetics visszatért a
levélpapírral, elnevette magát, és azt mondta neki: – Végül nem volt
szükségem több papírra, egy ívre ráfért minden. De most már el is
viheti, hogy holnap azonnal postára adhassák. És ragaszkodom
ahhoz, hogy mielőbb nyugovóra térjen. Nagyon kimerültnek látszik.
Pihenje ki magát, Festy, nem szabad ágynak dőlnie, teljesen el
lennék veszve maga nélkül.
A grófnő újból pukedlizett egyet, majd elhagyta a szobát. Ezúttal
sikerült eljutnia a hálószobájába, és az aznapi feszültségek dacára
egy pillanat alatt el is aludt.
 Holland Park

Már majdnem sötét volt, mikor a kocsi megállt a Holland Parkban

lévő ház előtt. Charlotte látta a sötétkék égen kirajzolódó kerek
tornyot, melynek keskeny ablakain át kiszűrődött a fény. A napnak
ebben a szakában a ház valóban úgy nézett ki, mint egy elvarázsolt
kastély, ahogy a kensingtoni utcák sűrű erdejéből kiemelkedett.
Charlotte számára viszont nagyon megnyugtató volt ez a bizarr
külső; úgy érezte, nemcsak megérkezett ide, hanem menedéket is
talál majd.
Hosszú volt az út. Előző este olyan sokáig fent maradt, amilyen
sokáig csak lehetett, hátha találkozhat Bayjel, mikor visszatér Easton
Nestonból. Vacsora után a szalonban ücsörögni, mialatt a férfiak a
portóit kortyolgatták, kifejezett kínszenvedés volt a számára.
Augusta alig-alig szólt hozzá, és világos volt, hogy korábban beszélt
az anyjával, aki ezúttal nem hívta oda maga mellé a kandallóhoz
Charlotte-ot, pedig eddig ez volt a szokása. Még a nagynénje is
távolságtartó volt vele; Lady Lisle nem kedvelte Lady Dunwoodyt, és
mikor Charlotte elmondta neki, hogy másnap a Holland Parkba
utazik, a szemét törölgetve panaszosan azt mondta, hogy ő mindig
is próbált mindent megadni Charlotte-nak, de úgy látszik, ez a
minden mégsem volt elég. Charlotte-ot ez eléggé elszomorította,
míg rá nem döbbent, hogy a nagynénje elkeseredését főleg egy
körülmény okozhatja: nevezetesen az, hogy mivel Charlotte
gardedámja és kísérője volt, a költségeit Charlotte birtokának
vagyonkezelői fedezték. Ezért mikor Charlotte biztosította a
nagynénjét arról, hogy a kiállítás után visszatér majd hozzá, Lady
Lisle észrevehetően barátságosabb lett vele, mivel Charlotte
vagyonából telt a Charles Street-i ház fenntartására. Adelaide Lisle
nagyon félte azt a napot, mikor Charlotte-nak már nem lesz
szüksége a szolgálataira, és neki vissza kell térnie a katedrális
közelében lévő huzatos és kicsinyke házába.
Charlotte ott ült tehát a gótikus stílusú szalon egyik sarkában, és
úgy tett, mintha bele volna feledkezve a Punch egyik számába.
Minden alkalommal, mikor csak nyílt az ajtó, kíváncsian felnézett, és
minden józan megfontolással dacolva abban bízott, hogy egyszer
csak besétál Bay, és kimenti ebből a kötelező háremből. Ám Bay
még tizenegy órakor sem bukkant fel, és mikor Lady Crewe
bejelentette, hogy elmegy aludni, nem volt más választása, követnie
kellett.
Nem ment azonban egyből fel az emeletre, hanem olyan sokáig
ott időzött az előcsarnokban, amilyen sokáig csak tudott, és az
egyik, Grand Canalt ábrázoló Canalettót nézegette, melyet egy
másik hasonló festménnyel egyetemben még egy korábbi Lord
Crewe hozott haza európai körútjáról. Úgy jó öt percig ácsorgott a
tompán megvilágított, csónakokkal és templomokkal teli festmény
előtt, mikor megjelent mögötte a főkomornyik, és megkérdezte,
parancsolja-e, hogy felhozasson egy karos gyertyatartót – és van-e
olyan festmény, melyet különösképp szívesen megtekintene?
Charlotte ebből rájött, hogy a főkomornyik így akarja számára
finoman a tudtára adni, hogy a ház népe már visszavonult, és hogy
nem igazán illendő egy fiatal lánynak a sötétben bogarásznia a
festményeket. Ezért aztán a lehető leglassabban elindult felfelé a
hálószobájába, és minden lépésnél megállt, mintha kifulladt volna,
de mikor felért a lépcső tetejére, és meghallotta, hogy az óra
negyedet üt, tudta, hogy tovább már végképp nem maradhat itt.
Akármennyire is szeretett volna Bayjel találkozni, mikor visszaér, a
veszély, hogy Augusta vagy az anyja felfedezik, amint lesben áll, túl
nagy volt.
Elengedhetetlen volt azonban, hogy még az elutazása előtt
találkozzon a férfival. Meg kellett neki magyaráznia, miért utazik el.
Nem hagyhatta Bayt abban a hitben, hogy elszökik előle. Valahogy a
tudtára kell adnia, hogy iránta való érzelmei jottányit sem változtak.
Mivel Charlotte még eladósorban volt, ráadásul nem volt túl
jelentős személyiség, az egyik kevésbé előkelő hálószobát kapta
meg az amúgy déli homlokzatú ház hátsó részében, így még az
ablakból sem volt alkalma megfigyelni, Bay mikor tér vissza. Üzennie
kell tehát neki, melyben arra kéri majd, hogy találkozzon vele reggel.
Igaz, hogy Charlotte vonata viszonylag korán indult, de azért lenne
még idejük reggeli előtt kicsit beszélni. Charlotte rövidre fogta az
üzenetet.
 Holnap reggel Londonba utazom a reggeli vonattal. A
keresztanyámhoz, Lady Dunwoodyhoz megyek. Remélem,
még tudunk találkozni, mielőtt elindulok. Üdvözlettel: CB.
Charlotte szeretett volna még valami kedveskedőt írni a végére –
például hogy az Ön Charlotte-ja de egy ilyen hatalmas házban, mint
amilyen Melton Hall, bármilyen levelet könnyedén el lehet csípni. És
bár a Bay és közte lévő „egyetértés” köztudott volt, formálisan nem
voltak eljegyezve, és egy tisztességes fiatal lány nem adhat
randevút egy fiatal férfinak gardedám nélkül. Charlotte tehát azon
merengett, vajon hogyan juttathatja el a levelet Baynek. Nem nagyon
akarózott neki ezzel egy szolgálót megbízni, de mivel Bay szobája
az agglegény szárnyban helyezkedett el a ház túloldalán, nem
vihette saját kezűleg az ajtajához.
Meghúzta hát a csengőt, és miután – legalábbis a számára úgy
tűnt – egy örökkévalóságig várakozott, ásítozva és szemét
dörzsölgetve megjelent Grace, a csinos szobalány, aki előző este
elkészítette a frizuráját. Látszott, hogy az ágyból mászott ki, mivel a
ruhája csak félig volt begombolva, és a haja kibontva omlott a
hátára.
– Elnézést kérek, hogy ilyen kései órán zavarom, de esetleg el
tudna vinni egy levelet Middleton kapitánynak?
A szobalány tágra nyílt szemmel bámult Charlotte-ra.
– Tudja, holnap a kora reggeli vonattal Londonba utazom, de
nagyon szeretnék az elutazásom előtt beszélni vele.
Grace megrázta a fejét. – Bocsásson meg, kisasszony, de én éjjel
nem melletek át az agglegény szárnyba. Ha ott találnak, elveszítem
az állásomat.
Charlotte erre azt kérdezte: – És meg tudna kérni valaki mást? Az
egyik inast vagy lakájt például? Nagyon fontos lenne.
Grace úgy tűnt, ezen elgondolkozik, de Charlotte rájött, hogy vár
valamire.
– Szívesen megjutalmazom a fáradozásáért. – Charlotte
megkereste a retiküljét, és kivett belőle egy guinea-t; tudta, hogy ez
túl sok, és ezzel elárulja magát.
A lánynak, mikor meglátta az érmét Charlotte kezében, még
tágabbra nyílt a szeme, mint az előbb.
 – Meglátom, megtalálom-e még a cipőpucoló fiút. Ilyenkor szokta
az urak csizmáját fényesíteni. Neki nem okoz gondot a levél
kézbesítése.
– És ez a fiú, megbízható?
– Tudtommal igen, kisasszony. – Grace futólag a retikülre
pillantott.
Charlotte kivett egy másik érmét is, ezúttal egy hatpennyst, és azt
mondta: – Adja ezt oda neki, mivel rettentő fontos, hogy Middleton
kapitány megkapja ezt a levelet. – A szobalány a zsebébe tette a
levelet és az érméket.
– Tudja, nem szeretném úgy elhagyni Meltont, hogy ne
búcsúzzam el Middleton kapitánytól.
Charlotte ezt épp annyira mondta Grace-nek, mint saját magának,
de a szobalány elmosolyodott, és azt mondta: – Megértem,
kisasszony. Middleton kapitány finom úriember. Én sem hagynám őt
búcsúszó nélkül – válaszolta, és még mindig mosolyogva elhagyta a
szobát.
Charlotte égő arccal vetette le magát az ágyra. Mindig is büszke
volt arra, hogy ő az, aki mások viselkedését megfigyeli, most viszont
ő maga is olyanná vált, akiről a szolgálók pletykálnak. Örült, hogy
úgy határozott, elmegy innen.
Reggel Charlotte már hétkor fel volt öltözve. A nagy előcsarnok
szürke volt a reggeli fényben, és égett fa szaga áradt szét benne.
Csak egy barna kötényes szolgálólány volt ott, aki épp a hatalmas
kandallót pucolta ki. Charlotte a reggelizőszalonba ment, ahol az
inasok tojással és baconnel, valamint pácolt bárányvesével és füstölt
heringgel teli hőtartó edényeket helyeztek el. Lord Crewe ott ült az
asztal egyik végében, és a Timest olvasta. Meltonban az volt a
szabály, hogy reggelinél nem volt társalgás; mindenki úgy evett és
ivott, mintha tojás módjára külön-külön héjba lettek volna
csomagolva. Charlotte ivott egy kis teát, és evett hozzá egy pirítóst,
Lord Crewe viszont nagy ajakcuppantásokkal harapott szét egy
füstölt heringet. A ház lakói és vendégei egymás után jelentek meg a
teremben; csak a férjes asszonyoknak volt megengedve az a luxus,
hogy a szobájukban reggelizzenek. Charlotte háttal ült az ablaknak,
és jól látta, ki jön éppen be, és önkéntelenül is felemelte a fejét,
akárhányszor csak nyílt az ajtó. Baynek azonban nyoma sem volt.
Hallotta, hogy az istálló órája nyolcat üt. Ideje volt készülődni, hogy
elérje a vonatot.
Már utazókalapban állt az előcsarnokban, és a hintóra várt, amely
érte jön, mikor finom érintést érzett a vállán. Reménykedve perdült
meg, de csak Csirke Hartopp kipirult arcát és gyömbérszínű
szakállát látta maga előtt.
– Úgy örülök, hogy még elkaptam, Miss Baird. Fred említette
tegnap, hogy ma reggel elutazik. Nem akartam, hogy búcsúszó
nélkül menjen el. – Azzal Hartopp hatalmas mancsába vette
Charlotte egyik kicsi, kesztyűs kezét, és megszorította. – Melton már
nem lesz ugyanolyan Ön nélkül, tudja? Nagyon remélem, hogy
meglátogathatom majd a városban.
Hartopp most úgy nézett Charlotte-ra, hogy a lány ebből tudta, azt
akarja jelezni, mennyire fog neki hiányozni.
– Hát, elnézést, hogy elhagyom Meltont, de a keresztanyám azt
írta, nem boldogul nélkülem. A kiállítást maga a királynő nyitja majd
meg, és úgy tűnik, a jelenlétem elengedhetetlen. – Charlotte ezzel
visszahúzta a kezét. – Lenne olyan kedves, és megtenne nekem egy
szívességet, Hartopp kapitány? Átadná Middleton kapitánynak, hogy
üdvözlöm? Reméltem, hogy ma reggel még találkozom vele, de
most már nincs több időm várni.
Hartopp meghajtotta óriási fejét. – Úgy néz ki, nagyon sokáig
elmaradt a császárnénál. Az én szobám az övé mellett van, és mikor
tegnap este visszavonultam, még nem érkezett meg. Ott találtam
szerencsétlen cipőpucoló fiút a folyosón, aki elaludt, miközben arra
várt, hogy kézbesíthessen egy üzenetet Middletonnak. Mondtam
neki, hogy majd én átadom, és elküldtem aludni.
Charlotte érezte, hogy elpirul. – Attól tartok, én küldtem azt az
üzenetet. Tudja, nem volt lehetőségem arra, hogy elmondjam neki,
elutazom.
– Én sem tudtam sokat beszélni Middletonnal az elmúlt pár
napban. Most, hogy az uralkodói körök a bizalmukba fogadták, már
nincs ideje az ilyen kevésbé emelkedett lényekre, mint mi. – Hartopp
mosolygott ugyan, de Charlotte kihallotta az élt a hangjában.
– A császárnét kalauzolni nagy megtiszteltetés. És fogadni merek,
megerőltető is. – Charlotte hősiesen felvette a kesztyűt.
 Hartopp a szakállát kezdte simogatni. Charlotte biztos volt abban,
hogy még senkit nem látott ilyen látványosan gondolkodni. Szinte
látta, amint forognak a kerekek az agyában. Fejtörését azonban
megszakította Fred, aki sétálva jött lefelé a lépcsőn.
– Szóval tényleg elmégy, Mitten? Augusta nem örül ennek, tudod,
ugye? Úgy érzi, magára hagyod a szükség órájában. Azt akarja,
hogy tiltsam meg neked az elutazást, de mondtam neki, hogy semmi
haszna nem volna. Tudom, mennyire élvezed a bratyizást Lady
Dunwoodyval és az ő kifinomult társaságával. Majdnem annyira,
mint amennyire Middleton élvezi, hogy az uralkodókhoz dörgölőzhet,
mi, Hartopp?
– Igen, nagy udvaronc. Holnap már selyemharisnyában és
térdnadrágban látjuk viszont, meglátod – felelte Hartopp. Erre
mindkét férfi elnevette magát.
Charlotte már nem reflektált erre. Látta, hogy a hintó épp felért a
felhajtón a kapu elé, és a szobalány, aki Londonig kíséri majd, már
benne ül.
– Biztos megtalálod a módját, hogyan engeszteld ki Augustát,
Fred. Viszontlátásra, Hartopp kapitány.
Charlotte lesétált a hintóhoz, ahol a lakáj már kinyitotta számára
az ajtót. Mikor bemászott a szobalány mellé a hátsó ülésre,
visszanézett a ház felé, ahol Fred és Hartopp ácsorgott. Miközben a
hintó elindult a kocsiúton, látta, hogy Bay is kijön a házból, és odaáll
a két férfi közé. Hartopp mondott neki valamit, mire mindhárman
felnevettek.
Charlotte megpróbált nem gondolni arra a bizonyos nevetésre a
Londonba vezető úton. Nem akarta többé maga előtt látni, ahogy a
három férfi ott áll laza tartásban, cinkosan összekacsintva a lépcsőn.
Nem akarta tudni, Bay pontosan mikor tudta meg, hogy elutazik, és
arról sem akart találgatásokba bocsátkozni, vajon mit mondhatott
Fred és Hartopp Baynek, ami meggátolta abban, hogy leszaladjon a
lépcsőn, és elbúcsúzzon tőle. Hartopp vajon beszámolt neki az
üzenetről? Vagy valami egész máson nevettek, valamin, ami előző
este történt? Akárhogy is volt, Charlotte úgy érezte, ez a nagy
nevetgélés igazságtalan, és ez egész nap égette a torkát. Mikor a
hintó megállt a meltoni vasútállomásnál, azon kapta magát, hogy
vonakodik elfogadni a kocsis feléje nyújtott kezét, mellyel ki akarta
segíteni a hintóból. Majdnem azt mondta neki: – Azt hiszem,
meggondoltam magam, kérem, vigyen vissza a házba – de a szavak
valahogy nem jöttek ki a száján. Elsétált a vágányig, és kicsit arra
számított, hogy valaki megint megérinti a vállát, és mikor ő
megfordul, nem a szőrmók Hartoppot, hanem Bayt látja majd maga
előtt. De senki nem bukkant fel. Felszállt a vonatra, és egy ablak
melletti ülést választott, hogy észrevegye, ha Bay esetleg az utolsó
utáni pillanatban mégis előkerülne, de aztán a kalauz megfújta
sípját, és a gőzmozdony megindult, Baynek viszont nyoma sem volt
sehol. Mikor fél óra múltán a vonat befutott St. Albansbe, Charlotte
érezte, hogy megrándult a nyaka a sok hátranézéstől.

Abban a pillanatban, mikor a kétkerekű cséza megállt a ház előtt,

és Charlotte kiszállt belőle, kinyílt Lady Dunwoody házának ajtaja, és
egy férfi lépett ki rajta, majd hátrafelé menetben elindult lefelé a
lépcsőn, miközben még búcsút intett a ház úrnőjének. Sietségében
azonban elvétette a legalsó lépcsőfokot, és háttal belezuhant
Charlotte karjaiba, aki erre egyáltalán nem számított. A férfi magas
volt, és lime- és dohányszag áradt belőle. Elég súlyosnak is
bizonyult, és majdnem sikerült felborítania Charlotte-ot.
– Jaj, nekem! Micsoda egy helyzet! – A fiatal férfi, aki az
akcentusa alapján, Charlotte úgy saccolta, amerikai lehetett,
kiegyenesedett, majd szembefordult vele. Sötétvörös bársonyból
készült kabát volt rajta, és az a fajta puhakalap, melyet Charlotte
eddig csak a Punch karikatúráin látott.
– Most, hogy már össze is ölelkeztünk, talán nem szükséges
etikettszerűen bemutatkoznunk egymásnak. De ha elkezdettnek
tartjuk az ismerkedést, akkor a legjobb, ha elárulom a
keresztnevemet, ami történetesen Caspar, habár nyugodtan
szólíthat drágámnak, ha ezt túl hivatalosnak találná.
Charlotte erre önkéntelenül is elmosolyodott. Casparnak széles,
szeplős arca volt, és úgy vigyorgott rá, mintha a vele való találkozás
lenne a legcsodásabb dolog, ami egész eddigi életében történt.
– A nevem Charlotte Baird, és én vagyok Lady Dunwoody
keresztlánya. – Azzal kinyújtotta a kezét, amit Caspar el is fogadott.
 – Megtisztelő, hogy találkoztunk, Charlotte Baird – mondta
Caspar. – Lady D. egyfolytában csak Önről beszél. Szerinte Ön a
tökéletes fényképész, és Önre lehet a leginkább büszke.
Megmutatta nekem néhány lemezét. Ha az iménti incidens miatt
nem volnánk gyakorlatilag eljegyezve egymással, bizonyára
féltékeny is lennék, de mivel szinte egy testté olvadtunk, kész
vagyok figyelemre méltatni a tehetségét; igazából azt hiszem,
nagyszerű csapatot fogunk alkotni. Úgy fogunk lecsapni New Yorkra,
mint egy nyári zápor, Charlotte Baird.
– Esetleg megszólalhatnék én is, Mr….?
– Hewes! – szólt közbe Lady Dunwoody, aki az ajtóban állt.
– Hagyja csak Charlotte-ot békén, bizonyára ki van merülve a
hosszú út után, és nincs kedve a maga badarságait hallgatni! – Lady
Dunwoody lesétált a lépcsőn, és arcon csókolt Charlotte-ot.
– Annyira örülök, hogy újra látlak, drágám! Mr. Hewes nagyon
ügyes a sötétkamrában, de rettentően beszédes!
Caspar Hewes azonban nem szeppent meg. – Ó, Lady D., Ön
talán azt szeretné, ha mindig csendben dolgoznánk, de én úgy
vélem, Charlotte Baird társalgós típus. A sötétkamra ugyanis nem
kripta, inkább gyóntatószék. Mialatt egymás mellett állva ide-oda
fogjuk rakosgatni a lemezeket, biztos vagyok benne, hogy lesz némi
csevely, sőt akár bizalmaskodások is. Igazam van? – Caspar ezzel
befejezte a mondókáját, és bohém módon meghajolt Charlotte felé.
– Azt hiszem, Mr. Hewes, hogy inkább Ön fog beszélni, én meg
hallgatom, de ettől függetlenül mindketten elégedettek leszünk. –
Charlotte az arcára tette a kezét, mert hirtelen eszébe jutott, hogy
talán kicsit kormos lett az arca a vonat füstjétől.
– Pusztán elégedettek? Ó, Charlotte, Charlotte, micsoda jól nevelt
angol szó ez! Ön talán elégedett lesz, de egy afféle közönséges
amerikai, mint én, én bizony ragyogni fogok a boldogságtól.
– Na, most már elég, Caspar! – szólt közbe Lady Dunwoody. –
Menjen csak vissza, akárhol lakik is, majd reggel találkozunk. Miss
Baird nincs hozzászokva az amerikaiakhoz.
– Én nem vagyok „amerikaiak”, Lady D.! Nem szabad előítéletet
ébresztenie isteni keresztlányában a fajtám ellen. Caspar Hewes
vagyok, előbb a kaliforniai San Francisco lakosa, most pedig a Tite
Street huszonegyes számú ház lakója. Végigutazhatja széltében az
én gyönyörűséges hazámat, de nem fog hozzám hasonlót találni.
– Nos, ez megnyugtató. Most pedig induljon hazafelé, különben
kénytelen leszek az orra előtt becsukni az ajtót. – Lady Dunwoody
felvezette Charlotte-ot a lépcsőn, a szobalányra hagyva, hogy
intézkedjen a kofferek és dobozok felől.
– Nos, jól van, tudomásul veszem a száműzetésem. Jó éjszakát,
Charlotte Baird, nagyon várom már, hogy holnap az Ön
társaságában beléphessek a sötétség kapuján. – Caspar maga köré
tekerte bordó színű köpenyét, és elindult az utcán – termetes alakja
egyszer előbukkant, aztán újból eltűnt a gázlámpák fényében.
– Micsoda különös fiatalember! – mondta Lady Dunwoody. –
lehetséges, de teljességgel kiszámíthatatlan. Soha nem tudom, mit
fog mondani vagy csinálni a következő pillanatban. Lehet, hogy ez
amolyan amerikai dolog.
– Hogyan találkozott vele, keresztanyám?
– Eljött az egyik csütörtöki alkalomra. Rögtön észrevettem persze
– úgy festett a szalonomban, mint egy darumadár –, és feltűnt az is,
milyen nevetségesen öltözik. – Celia Dunwoodyn egy vörös színű
kimonó volt. Charlotte látott már japán gésákról készült képeket, akik
ilyen ruhát viselnek, de a magas és hordó alakú Lady Dunwoodyn a
kimonó egész máshogy festett. Az öltözék, melyet jól láthatóan
alacsonyabb nőkre szabtak, csak a lábszárának feléig ért, és így
láttatni engedte a nem éppen orientális hatást keltő, fűzős, magas
szárú cipőjét. Lady Dunwoody azonban nem olyan személyiség volt,
aki elveszne a részletekben. Most is irtó hangosan beszélt Charlotte-
hoz, vagyis inkább Charlotte felé, és a hangja közben egész
oktávokat ugrott fel és le, mint egy papagájé.
– Először azt hittem, Violet esztétáinak egyike – tudod, menynyire
szeret mindenféle poétával mutatkozni –, de aztán elárulta, hogy a
neve Caspar Hewes, és San Franciscóból érkezett, és csak azért
utazott ötezer mérföldet, hogy megnézhessen egy nagyszerű
fényképészt munka közben. Azóta tulajdonképpen nálam él,
rakosgatja a dolgokat, és állandóan javaslatokat tesz. Mindig
ilyeneket kérdez, hogy „gondolt már arra, hogy ezt így is lehetne?”
Nem hinném, hogy valaha is találkoztam olyan emberrel, aki ennyit
kérdezősködött volna.
 Lady Dunwoody átrángatta Charlotte-ot az előcsarnokon keresztül
a szalonba. – De most már eleget beszéltem Mr. Hewes-ról. Vedd le
a kalapodat, én meg csöngetek egy kis teáért. Nem is tudom
elmondani, mennyire örülök, hogy látlak. Rengeteg dolgunk lesz!

Aznap este, mikor Charlotte felment a toronyszobájába, azon

merengett, vajon a keresztanyja miért nem említette a levelében
Caspar Hewes nevét. Azoknak a munkáknak alapján, melyeket Lady
Dunwoody műtermében látott, Caspar nagyon is képesnek tűnt arra,
hogy a kiállításon a keresztanyja segítségére legyen; sőt, igazából
tehetségesebb is volt, mint ő. A keresztanyja mégis ragaszkodott
ahhoz, hogy jöjjön el hozzá.
Charlotte körbenézett a szobában, mely a legújabb esztétikai divat
szerint volt berendezve. A tapétán hatalmas pávák és gránátalmák
díszelegtek, és a szobában szemmagasságban körben futó polc tele
volt kék-fehér porcelánnal. Nem volt túl nagy a helyiség, de minden
Charlotte kedvére való volt benne. Tetszett neki a tapéta
kifinomultsága, és az azzal kontrasztot képező bambuszbútorok is. A
legtöbb házban, például Meltonban is, Charlotte hasonlónak érezte
magát azokhoz a rajzokhoz, melyeket az Alice Csodaországban
című könyvben látott: valahogy mindig aprócska volt a
környezetéhez képest. Ebben a szobában azonban pontosan a
megfelelő méretűnek érezte magát.
A koffere és a fényképész-felszerelésével teli dobozok ott álltak a
szoba egyik sarkában. Charlotte rendszerint azonnal kipakolta a
lemezeket, amint új helyre érkezett – így biztosította a maga
számára az otthonosságot az ismeretlen környezetben –, de ma
este nem akarózott neki kicsomagolni a lemezekkel teli bőrtokot.
Halkan kopogtak az ajtón, és Lady Dunwoody lépett be a
szobába. Már lefekvéshez volt öltözve – a kimonót egy kasmírmintás
köntösre cserélte, a haja pedig egyszerű, hosszú, ősz fonatban
lógott a hátára.
– Kényelmes neked itt, Charlotte? Mindened megvan, amire csak
szükséged lesz?
 – Ó, igen, Celia néni. Nagyon kellemes itt! – Lady Dunwoody
körbejáratta a tekintetét a szobán, aztán megállapodott az ágyon
heverő bőrtokon.
– Belenézhetek?
Charlotte már azon volt, hogy nemet mondjon, de tudta, hogy
hasztalan. Lady Dunwoody mindig eléri, amit akar.
Az első lemez, amit az idősebb hölgy elővett a bársonytokból, a
szobalányokról készült tablókép volt. A fény felé tartotta, és kritikus
szemmel vizsgálgatta.
– Jó a kompozíció.
A második lemezen az a csoportkép volt látható, melyet Charlotte
Melton Hall lépcsőjén készített a ház előtt. Lady Dunwoody
szemügyre vette ezt a képet is. – Te jóságos ég, Edit Crewe hogy
megvaskosodott! Ez a fiatal hölgy itt a te leendő sógornőd, ugye?
Igen, ilyen állal csak Crewe lány lehet. Fred egészen önelégültnek
látszik, pedig semmi oka nincs rá: a Crewe családnak rettenetes a
modora. Mennyi idős a lány, huszonnégy? Edith biztos nagyon
megkönnyebbült, hogy végre megszabadult tőle.
Celia Dunwoody közelebb hajolt a lemezhez, és még jobban
szemügyre vette. – És kíváncsi vagyok, vajon melyik finom úriember
a te gyengéd érzelmeidnek a tárgya. Talán az a pompázatos
szakállú fiatal bak ott elöl? Nem, látom az arcodon, hogy nem ő az.
Akkor viszont csak a hátsó sorban álló elegáns úriember lehet az.
Lehetséges, hogy ő volna a híres Middleton kapitány? – Celia néni
hangja könnyedén csengett, de fürkészőn nézett Charlotte-ra.
– Arról nem tudok, hogy híres volna, de igen, ő Middleton kapitány
– felelte Charlotte.
– Itt alig tudom kivenni az arcát, van róla másik képed? Biztos
vagyok benne, hogy van.
Charlotte habozott, mivel volt valami a keresztanyja hangjában,
ami miatt vonakodott folytatni ezt a beszélgetést, de Lady Dunwoody
kérdőn nézett rá. Előhúzta tehát azt a lemezt, melyet Bayről és
Tipsyről készített a meltoni istállóban. Bay egyenesen előre nézett,
és az arcéle tökéletesen egy vonalban volt a lováéval.
– Milyen csinos állat! És Middleton kapitány is pompás példány! –
Lady Dunwoody elnevette magát, mikor meglátta Charlotte
arckifejezését. – Nem jár túl sok lovassági tiszt a csütörtöki
szeánszaimra. Már el is felejtettem, milyen csinosak. És milyen jó
fényképalanyok!
– Nem minden lovassági tiszt olyan, mint Middleton kapitány,
néném – mondta Charlotte, és miután kivette a Lady kezéből a
lemezt, gyorsan vissza is tette a helyére.
– Ó, meghiszem azt! Egyszer láttam őt az Airlie-bálon, még abban
az időben, mikor bálokra jártam. Úgy hiszem, nagyon a kedvében
tudott járni a fiatal hölgyeknek. Háromszor is táncolt Blanche Hozier-
val; még jó, hogy nem volt ott a férje. Hozier az a fajta férfi, aki
imádja a jeleneteket. – Lady Dunwoody elhallgatott, és Charlotte-ra
nézett, hogy lássa, hogy reagál.
Charlotte lassan azt mondta: – Pontosan tudom, hogy Middleton
kapitánynak múltja van, Celia néni. Habár találkoztam jó néhány
úriemberrel, akinek nincs múltja, én mégis Middleton kapitányt
választom. Ő pedig engem.
– Hát persze! Te bárkit boldoggá tudsz tenni, a csodás
vagyonodról nem is beszélve. – Lady Dunwoody Charlotte kezére
tette a kezét, és olyan közel hajolt hozzá, hogy a lány orrát
megcsapta szegfűszeg illatú lehelete.
– Nincs semmi ellenvetésem Middleton kapitánnyal kapcsolatban.
Jól látom, hogy pontosan az a fajta férfi, akibe a lányok
szerelmesnek képzelik magukat. – Lady Dunwoody észrevette,
milyen arcot vág erre Charlotte. – Lehetséges, hogy ő az első
szerelmed, drágám, de ez nem jelenti azt, hogy ő az utolsó is. –
Azzal megveregette Charlotte kezét, és felállt.
– Most pedig hagylak, pihend ki magad. Minden energiádra
szükséged lesz holnap reggel, hogy el tudd viselni Mr. Hewes-t.
Fogadni merek, hogy már azelőtt itt lesz, hogy befejezted volna a
reggelit.

Charlotte lefeküdt a keskeny ágyba. Már mindent kicsomagolt, így

nem maradt más hátra, aludnia kellett. Mikor behunyta a szemét,
látta, ahogy Bay ott áll Melton lépcsőjén, és nevet. Átfordult a másik
oldalára, és belefúrta az arcát az ágy matracába, és még a párnát is
a fejére húzta, hogy elhessegesse a félelmeit. Belélegezte a
tollpehelypaplan édeskés illatát, és igyekezett másfelé terelni a
gondolatait, míg azok végül megállapodtak Caspar Hewes esetlen
alakján, ahogy ott szökdécsel a járdán vörösbársony lebernyegében.
Bay jól kirajzolódó körvonalaival összehasonlítva a kontraszt olyan
nagy és abszurd volt, hogy Charlotte majdnem elnevette magát,
mielőtt elaludt.
 Az erdő zöldje

Baynek gondja akadt a csizmájával. Azt szerette, ha tükörfényesre

van kipucolva, hogy legalábbis a nap elején láthassa kabátja
vöröses visszfényét a felületén. Általában ott szokta hagyni a
szobája előtt a csizmát, mely este még matt a sok piszoktól és
portól, de reggelre csodálatos módon újból csillog-villog. Aznap
reggel azonban a csizma nem volt fényes. A cipőpucoló fiú ugyan
leszedte róla a sarat, de azt a húsz percet már nem szánta rá, ami
ahhoz kellett volna, hogy a csizma újból ragyogjon. Bayt ez
ingerültté tette. Ugyanarról a fiúról volt szó ugyanis, akit két nappal
azelőtt megóvott a részeg Fred gonoszságától a biliárdteremben –
sértette, hogy ezt a nemes gesztust a fiú nem viszonozza még
odaadóbb szolgálattal. Megpróbálta saját maga kipucolni a csizmát
szarvasbőr mellénye belső felével, de a repedezett bőrfelületre nem
sikerült csillogást varázsolnia. Persze csengethetett volna, hogy
hívják oda azt az átkozott fiút, de akkor lemarad a reggeliről, pedig
mindenképpen szeretett volna Charlotte-tal találkozni, mielőtt elindul
a vadászatra.
Előző este kifejezetten emelkedett állapotban tért vissza Meltonba
– azelőtt csak egyszer érzett valami hasonlót életében: amikor
Dublinban megnyerte az alkirály által rendezett akadályversenyt. Ott
olyan ügyességről és merészségről tett tanúbizonyságot, melyeknek
nem is tudta, hogy a birtokában van. A külső pályát választotta, arra
játszva, hogy a lova így is le tudja futni a többieket, viszont nem
akad el a belső pályán lovagló többi lovas és a minden ugrás után a
pályára futó emberek kavalkádjában. A számítása bejött; szabadon
és egyedül ugratott át az utolsó akadályon, és elsőnek ért célba.
Múlt éjjel azok az osztrák talpnyalók és a besavanyodott húgocska
ugyan kissé megszorongatták, de ő túljárt az eszükön; leküzdött
minden akadályt, és elnyerte méltó jutalmát. Mindent kockára tett, és
végül újból győzött.
 Baynek egy pillanatra sem jutott eszébe az, hogy győzelemre
jutását a háttérből irányították. Fel sem merült benne, hogy az
előrejutását akadályozó tényezőket ügyesen eltávolították az útból,
és úgy helyezték az utolsó léckerítés elé, hogy csak egyféle módon
tudja azt átugratni. Előző esti győzelmi mámorában nem emlékezett
arra sem, hogy mi történt dublini győzelme után. Agnes, a
gesztenyebarna kanca ugyanis, aki olyan készségesen futott vele a
célvonalig, a verseny után egyszerűen összeesett. Megállt a szíve.
Bay akkor elsírta magát. És még most is, akárhányszor eszébe
jutott, hogyan csuklottak össze Agnes lábai, szeme megtelt könnyel.
Agnes volt a legcsodálatosabb lova, és a futam megölte őt.
Aznap reggel újra eszébe jutott Agnes. Miközben csizmájának
repedezett bőrét dörzsölgette, nem bírt megszabadulni attól a képtől,
ahogy a gesztenyeszín kanca ott fekszik összeroskadva. Elhajította
a szarvasbőrt. A csizma így is jó lesz. Meg kell találnia Charlotte-ot,
mielőtt elindul. Látnia kell kicsiny, aggodalmas arcát.
Felhúzta a csizmát; a lábbeli legalább hároméves volt már, és a
bőr tökéletesen átvette lábának alakját. Egész nap lovagolhatott
benne, és mégse érezte, hogy szorítja. A legtöbb férfinak több pár
csizmája is volt, de Bay soha nem talált ehhez a csizmához foghatót,
ezért minden nap ezt vette fel.
Bay elindult az agglegény szárny hosszú, keskeny folyosóján,
melynek padlója viasszal bevont durva szövésű vászonnal volt
leterítve. Ahogy a ház központi része felé haladt, a padlóburkolat
egyre puhábbá és elegánsabbá vált. Mire elérte az előcsarnok
lépcsőjét, már a legfinomabb szövésű Wilton padlószőnyegen járt,
melyet a leghitelesebb gótikus stílusban készült griffmadarak és
Anjou-liliomok díszítettek.
Bay benézett a reggeliző szalonba, hátha ott találja Charlotte-ot,
de csak Augustát és az apját lelte ott, füstölthering-szagú csendbe
burkolózva. Mikor visszatért az előcsarnokba, látta, hogy a hatalmas,
szögekkel kivert tölgyfa ajtó tárva-nyitva áll. Az ablakon kinézve
látta, hogy Fred és Csirke ott ácsorognak a kocsibeálló lépcsőjén.
Mikor csatlakozott hozzájuk, egy hintót látott elég sebesen elhajtani
a kocsiúton.
Fred vette őt észre először, és tettetett meghajlással köszöntötte.
– Ó, ez maga Sir Lancelot. Meglep, hogy itt látom, Middleton.
Hogyhogy nincs semmiféle kötelezettsége az uralkodói körök
irányában?
– Ha arra gondolok, hogy kihűlt levest kellett ennem az asztal
végén, ahol csak egy szakállas öreg magyar nevelőnő volt a
társaságom, és azok az osztrák piperkőcök egyfolytában fitymálva
néztek a bajszuk alól, nos, akkor már inkább csatlakozom a
Köztársasághoz! – Bay egy pillanatig bűntudatot érzett, amiért
igazságtalan volt a bájos Festetics grófnővel szemben, de valahogy
ki kellett védenie a Fredből áradó eszelős irigységet.
– Mekkora csalódás lehetett! Pedig már azt hittük, legalábbis az
Aranygyapjú Érdemrenddel tér ide vissza.
Bay vállat vont. – Az egyetlen uralkodói dekoráció ez a
ruhaujjamon esett kis szakadás, mely a császárné sarkantyújától
származik, és akkor szereztem, mikor felsegítettem őt a lóra. – Ezzel
nagyot nevetett, és Fred meg Csirke is csatlakozott hozzá. Ez volt az
a nevetés, melyet Charlotte a kocsiablakból kinézve látott.
Bay a közös nevetgélésen felbátorodva még tovább ment. –
Emlékszik még a nápolyi királynéra, Csirke? Arról a hölgyről
beszélek, aki a Spencer-bálon megkért engem, hogy legyek majd a
vezetője a vadászaton. És akit elutasítottam. Nos, ő is ott volt a
tegnapi vacsoránál, és nem tűnt túl boldognak, hogy viszontláthatja
Bay Middletont. És amint tudjuk, ő a császárné húga. Szóval attól
tartok, császári kalauzként töltött napjaim meg vannak számlálva.
Fred láthatólag nagyon meg volt elégedve ettől a vallomástól,
Csirke pedig vállon veregette Bayt. – Sose bánja, öreg barátom, mi,
a köznép fiai kitartunk Ön mellett. Úgyse hittem soha, hogy Önből jó
udvaronc lenne.
– Hát nem. Nincs hozzá térdem – illetve gyomrom. – Bay most
Fred felé fordult. – Reméltem, hogy beszélhetek a húgával. Látta
esetleg ma reggel?
Bay látta, hogy Fred és Csirke jelentőségteljesen egymásra
néznek, de nem értette, vajon miért.
– Elszalasztotta Miss Bairdet, Bay – szólalt meg Hartopp. – Épp
most kísértük ki ide. Kár, hogy nem kelt fel korábban. Bár gyanítom,
nagyon kimerült a császári vizitben.
Bay látta a két férfi arcára kiülő gúnyos örömöt. Élvezték, hogy
semmiről sem tud. Fred örömmel vett bármit, ami hátráltatta, hogy
Bay a sógora legyen, Csirke Hartopp pedig neheztelt rá Charlotte-
nál elért sikerei miatt. Bay vívódott magában. Egyfelől szerette volna
tudni, hová utazott Charlotte és miért, másfelől vonakodott elárulni,
hogy elutazásáról neki egy szót sem szólt. Érezte, hogy izzadni kezd
a tenyere, pedig hideg volt a reggel. Lehetséges, hogy Charlotte
valahogy tudomást szerzett az előző esti istállóbeli jelenetről? De hát
ez képtelenség! Ebben a csípős reggeli levegőben Bay maga is elég
nehezen hitte el, ami előző este történt.
Próbált mosolyt erőltetni az arcára, sikertelenül.
– Ó, te jó ég, Bay, úgy tűnik, minden nőbarátjánál kegyvesztett
lesz – mondta Csirke széles vigyorral. – Kezd kicsúszni a talaj a lába
alól. Maradjon csak a lovaknál, azt tanácsolom. Azt mindig lehet
tudni, a lovakkal hányadán áll az ember.
– Nos, maga csak tudja, öregfiú!
Bay nem tudta megállni, hogy vissza ne vágjon, de azonnal meg is
bánta, mikor meglátta, hogy Hartopp a körszakálla alatt fülig pirul.
A három férfi még egy kis ideig csöndben ácsorgott a lépcső
tetején, aztán Fred megszólalt. – Én lemegyek az istállóba. Mindjárt
kezdődik a reggeli ima, és nem szeretném, ha Lady Crewe megint
nyakon csípne. Tegnap elkapott, hogy olvassam fel én a napi imát,
aztán meg leteremtett, amiért túl gyorsan olvastam. – Azzal Fred
megindult lefelé a lépcsőn, és Hartopp követte. Bay látta, hogy
Hartoppnak még a nyaka is elvörösödött.
Ő habozott még egy kicsit. Neki is le kellett volna mennie az
istállóba, de nem akart ilyen hamar újból Fredbe és Hartoppba
ütközni. Visszament hát a házba, hátha talál a dohányzóhelyiségben
egy szivart, de akkor Augusta lepte meg, aki egyből ott termett,
mintha csak rá várt volna.
– Kellemes estéje volt, Middleton kapitány? Itt nagyon hiányoltuk,
természetesen, Ön azonban bizonyára nem hiányolt minket.
Bay mereven meghajolt. – Nagyszerű társaság volt odaát, ez
kétségtelen.
– Jaj, menjen már, ennél azért többet is mondhatna. Azt
gondolom, hogy ha már egyszer cserben hagyja a barátait a
császári és királyi előkelőségek kedvéért, akkor legalább részletesen
beszámolhatna arról, ami ott történt.
 – Sajnos csalódást kell okoznom Önnek, Lady Augusta. Ha azt
kívánja, írjam le a császárné lovait, nos, ezt készséggel megteszem,
de ha a ruhákról és ékszerekről van szó, nagy hiányosságaim
vannak.
– Én pedig azt hittem, jó szeme van a hölgyekhez, Middleton
kapitány. Hogyan festett a császárné estélyi ruhában? Vajon
ragyogóan előkelő volt? Elvégre nagymama már, ami azt jelenti,
hogy gyertyafényben valószínűleg sokkal jobban néz ki.
– Azt hiszem, minden nő jobban néz ki gyertyafénynél, Lady
Augusta. Ön nem így gondolja? – mondta erre Bay.
Augustát azonban nem lehetett egykönnyen eltántorítani. – Látta
netán a császárné házi majmát? A szobalányom azt mondja, hogy
Easton Nestonban sorra mond fel a személyzet, mert az állatnak
meg van engedve, hogy megharapja az embereket.
– Uralkodókat láttam, majmokat azonban, attól tartok, nem.
– Micsoda unalmas fráter maga! Csak látott valamit, amit
érdemesnek tart elmesélni.
– El tudna esetleg játszani azzal a gondolattal, Lady Augusta,
hogy nagyon is láttam olyasmit, amit érdemesnek tartok elmesélni,
ahogy Ön fogalmazott, de inkább leszek unalmas, mint indiszkrét?
Augusta hitetlenkedve húzta össze halványkék szemét. – Istenem,
milyen fennhéjázó lett, Middleton kapitány. Nem is tudtam, hogy
ennyire erősen kötődik a császárnéhoz!
– Lehetséges, hogy a nagymamák a gyengéim – felelte Bay, aztán
előhúzta a zsebóráját. – Ilyen késő van már? Elnézését kell kérjem,
de nem akarnám megvárakoztatni a császárnét.
– Persze, az nem volna okos dolog. Milyen szerencsés a hölgy,
hogy ilyen odaadó és hűséges szolgája akadt.
Bay nem felelt. Meg kellett volna kérdezze Augustától, hová
utazott Charlotte, de tudta, hogy ő még sokkal inkább élvezné azt,
hogy Charlotte nem szólt neki az elutazásáról, mint Fred és Hartopp.
Őrültség volna azonban végleg ellene szegülni.
– Talán mégsem szegem meg a titoktartás szabályait, ha elárulom
Önnek, hogy a császárné zöld ruhában volt, és a haját
gyémántcsillagok díszítették. A húga, a nápolyi királyné pedig
vörösbe öltözött.
– És miféle zöld volt?
 – Ó, nagyon sötét, olyan, mint az erdei fenyő. A sötétbarna hajba
szúrt gyémántcsillagok és a fenyőzöld ruha együtt az éjszakai erdő
hatását keltette bennem.
– Éjszakai erdő? Middleton kapitány, maga aztán ért a
költészethez! Most már nagyon élénken el tudom képzelni azt a
vacsorát. Ezt mindenképpen el kell mesélnie Charlotte-nak. Mi, fiatal
hölgyek odavagyunk az ilyen részletekért.
Middleton rádöbbent, hogy túl sokat árult el. De most már legalább
megkérdezheti, hová utazott Charlotte.
– Reméltem, hogy még láthatom Miss Bairdet ma reggel, de
lekéstem róla. A hintója akkor indult el épp, mikor odaértem.
– Nem akart elbúcsúzni Öntől? Hát ez meglep. – Augusta tágra
nyitotta a szemét. – Én meg azt hittem, maguk közeli barátok. Úgy
érti, egy szó nélkül utazott el?
Bay erre nem mondott semmit, Augusta viszont ragyogó tekintettel
folytatta: – Azt megértem, hogy tőlem nem akart elbúcsúzni. Tudja
jól, mennyire bánt, hogy az esküvőm előestéjén hagy magamra. De
Öntől? Bizonyára folt esett a becsületén. – Augusta most a
homlokára tette az ujját. – Hadd gondolkozzam: vajon mit is
követhetett el ellene? Csak nem azért neheztel Önre, mert együtt
vacsorázott a fenyőzöld ruhás császárnéval? Milyen kár, hogy olyan
későn ért vissza tegnap este, hiszen én úgy emlékszem, Charlotte
volt az utolsó hölgy, aki nyugovóra tért. A főkomornyik éjféltájban ott
találta az előcsarnokban. Leendő sógornőm úgy lett, mintha a
Canalettókat tanulmányozná.
Bay olyan közömbös hangon, ahogy csak bírta, azt felelte: – Tudja
esetleg, hová utazott? Szeretnék írni neki.
– Nem tudom, elmondjam-e önnek, Middleton kapitány. – Augusta
kissé oldalra hajtotta a fejét. – Minthogy a hölgy búcsúszó nélkül
távozott, lehetséges, hogy nem kíván tovább kapcsolatban maradni
Önnel.
Bay azon kapta magát, hogy mindkét keze ökölbe szorul, és
gyorsan a háta mögé rejtette őket.
– Ezt nem igazán tartom elképzelhetőnek, Lady Augusta, de nem
kívánom Öntől, hogy eláruljon egy ilyen bizalmas információt. Szép
napot!
 Azzal Bay elfordult Augustától, és elindult az istálló felé, mentében
rugdosva a kavicsokat. Annyira dühös volt, hogy nem is vette észre,
mekkora kárt tesz kedvenc csizmájában. Tudta, hogy Augusta csak
játszadozott vele, és egy kis hízelgéssel kiszedhette volna belőle,
hová utazott Charlotte, de egyáltalán nem volt kedve ahhoz, hogy a
kedvére tegyen. Dühös volt Fredre és Hartoppra, dühös volt
Augustára, és még Charlotte-ra is. Miért utazott el úgy, hogy nem is
szólt neki? Erre valószínűleg van valami egyszerű és ártatlan
magyarázat, mégis dühös volt. Ő kész lett volna azonnal megszökni
vele, de a lány meggyőzte arról, hogy várniuk kell, és hogy neki
mindenképpen a császárné kedvében kell járnia, hátha húzhat
valami hasznot a kapcsolatból. Ő tehát csak azt tette, amire
Charlotte megkérte. Majdhogynem azt kéne mondani, az a jelenet
ott az istállóban Charlotte műve volt.
Nem maradt volna ott egyedül a császárnéval, ha Charlotte
beleegyezik abba, hogy megszökjenek. Most pedig, mikor Baynek
szüksége volna rá, egyszerűen eltűnik.
Mire odaért az istállóhoz, sikerült még jobban felhúznia magát.
Tipsy teljes menetfelszerelésben várt rá. Amint azonban
üdvözlésképpen megveregette a lova orrát, és megsimogatta a
lágyékát, eszébe jutott az a fénykép, melyet Charlotte készített róla
és Tipsyről, és bosszúsága csillapodni látszott. Fellendült hát a
nyeregbe, és vágtába állította a lovát. Semmi értelme nem volt ilyen
korán kifárasztani az állatot, de muszáj volt valahogy kizökkentenie
magát a rossz hangulatából.
Ez a nap nem indult valami sikeresen. Most meg találkoznia kell a
császárnéval, és a csizmája sincs kifényesítve.

MÁSODIK RÉSZ
 A Quorn vadászaton

Ez volt a vadászati idény első olyan napja, mikor szép lett az idő.
A hó végre elolvadt, az ég tiszta kék volt, és még a szél sem fújt. A
Quorn vadászat résztvevői nem is vártak mást. Persze bármilyen
körülmények mellett elindultak volna vadászni, de azért az év
legfontosabb vadászatán az időjárásnak egyszerűen tökéletesnek
kellett lennie. Az az Isten, akihez vasárnaponként a falusi
templomokban imádkoztak, kétségtelenül Quorn vadász volt, aki
nagyon is jól értette a jól belátható, tiszta terep fontosságát. A
vasúttársaságok is értették, ezért különvonatokat indítottak
Londonból, tele vadászatra kész férfiakkal, és persze néhány olyan
nővel, akik egész évben másra sem vártak, mint hogy végre együtt
lovagolhassanak a falkával a Quorn vadászaton. A gondolat, hogy
részt vehetnek a Leicestershire gondozott földjein keresztül vezető
falkavadászaton, ahol a kopók szíve hevesen ver, és izmaikat
megfeszítve készülnek a gyilkolásra, egyfajta talizmánként
működött, melyet időről időre megérintettek a sivár ügyvédi
irodákban, vagy a Külügyminisztérium legbensőbb termeiben, vagy
éppen abban a bizottságban, mely Lady Mackinnon estélyeihez
biztosította a frissítőket, ahol a bolgár árvák megsegítésére mutattak
be élőképeket. És ennek a már így is pompás sporteseménynek a
fényét még az uralkodói jelenlét is tovább emelte. Ebben az
idényben a walesi herceg is részt vett a Quorn vadászaton, és az
újságok tele voltak az osztrák császárné lovas hőstetteivel. A
különvonatokon utazók számára eléggé különösek és egyben
egzotikusak is voltak a vágtázó királynéról szóló beszámolók, nem
utolsósorban azért, mert ez a kép oly messze állt az ő királynőjüktől,
attól a talpig feketébe burkolózó nőalaktól, aki a férje tizenöt évvel
azelőtti halála óta ugyanazzal a gyászos lassúsággal járt mindenütt.
Ha egyesek kissé különösnek is tartották azt, hogy Európa egyik
leghatalmasabb államférfijának felesége hátrahagyva házastársi és
uralkodói kötelezettségeit ideutazik, hogy rókára vadásszon egy
idegen országban, nem foglalkoztak túl sokat ezzel a kósza
gondolattal – elvégre ez volt a Quorn vadászat, és kész.
 A vadászatra tartó vonaton utazók közül talán csak egyetlen olyan
ember akadt, aki nem igazán értette, miért volna a Quorn minden
másnál előbbrevaló, és ez az ember az osztrák nagykövet volt, aki
rendszeresen kapta azokat a beszámolókat Bécsből, melyekben az
újságírók nem kifejezetten szimpatizáló hangnemben tudósítottak a
hazáját elhagyó császárnéról, aki szívesebben vesz részt
falkavadászaton egy idegen országban, mint hogy ellátná
uralkodónéi kötelezettségeit. Ám miközben ezeket a beszámolókat
olvasta, és a szíve mélyén teljességgel egyet is értett velük, volt
annyi esze, hogy kétségeit nem osztotta meg a császárnéval.
Erzsébet uralkodónéi kötelezettségeiről alkotott elképzelése ugyanis
meglehetősen sajátságos volt. Immáron jó néhány hete Angliában
tartózkodott, de még mindig nem kereste fel Viktória királynőt. Mikor
a nagykövet a császárné Londonba érkezésekor felvetette, hogy ez
a látogatás politikai szempontból volna fontos, a császárné diót
dobott a hitvány kis majmának, és azt mondta, úgy hiszi, hogy
Viktória királynő nem kedveli őt, és hogy bizonyára szívesebben
veszi, ha nem kell őt fogadnia. Még azzal is próbálkozott, hogy a
császárnak írt levelet, melyben felvetette, mennyire fontos volna,
hogy a császárné tekintetbe vegye az uralkodói etikett szabályait, és
rámutatott arra is, hogy az itteni külügy már több ízben egyértelműen
jelezte, Viktória királynő „meg van lepve”, hogy a császárné még
mindig nem tett látogatást nála. A császár azonban megfeddte
érzéketlenségéért, és azt írta: „A császárné inkognitóban, pusztán
egészségügyi okokból utazik, és azért, hogy megerősödjön; és amint
azt Ön is jól tudja, az ő jó közérzete végtelenül fontos a számomra,
ezért határozottan arra kérem, hagyják őt békén, míg kellőképpen
rendbe nem jön, és újból képes lesz eleget tenni uralkodónéi
kötelezettségeinek. Nem vagyok hajlandó a feleségem testi-lelki
egészségét a diplomácia oltárán feláldozni.” A nagykövetnek
azonban önkéntelenül az jutott az eszébe, hogy az olyan asszony,
aki szinte nap mint nap falkavadászatra megy, aligha az a mindenre
képtelen, leromlott egészségi állapotban lévő feleség, akire a
császár a levelében utalt.
A nagykövet szerette londoni pozícióját – nagyszerűen lehetett itt
sportolni, ráadásul különleges barátságba került Lady Hertforddal is.
Egyáltalán nem akarta volna, hogy szégyenszemre
visszaparancsolják Bécsbe, és mégis attól tartott, hogy pontosan ez
fog történni, ha a brit újságokban is elkezdik pedzegetni, hogy a
császárné készakarva kerüli Viktória királynőt. A nagykövetet
kellőképpen felkavarta ugyanis az a beszélgetés, melyet a Morning
Post főszerkesztőjével folytatott az egyik délelőtt Lady Hertford
szalonjában, ezért kelt útra ma Leicestershire felé. A főszerkesztő
meglepően jól informáltnak tűnt a császárné minden lépését illetően,
ami arra utalt, hogy vagy a Külügyminisztérium, vagy ami még
rosszabb, maga a királynő bízta meg azzal, hogy tudakozódjon.
Akármelyik is történt, ez egyértelmű figyelmeztetés volt – Viktória
királynő egyáltalán nem volt elégedett, és elégedetlenségét ki is
nyilvánította. A nagykövet tehát most ott ült a vonaton, ezúttal nem a
sport kedvéért – bár nagyon is nagyra értékelte a Quorn vadászat
szépségeit –, hanem azért, hogy meggyőzze a császárnét, eleget
kell tennie uralkodónéi kötelezettségeinek. Mellesleg egyáltalán nem
volt meggyőződve arról, hogy sikerrel is jár.
A Quorndon Hall előtt gyülekező tömegben, melynek dicsőséges
falkájáról a vadászat a nevét kapta, rögtön észre lehetett venni a
császárnét. Szálegyenesen ült gesztenyepej lova hátán, míg a
vadászat többi résztvevője tiszteletteljes félkörben helyezkedett el
körülötte. A császárné egy másik lovassal beszélgetett éppen, akiről
a nagykövet a derékbősége és hanyagul leeresztett válla alapján azt
feltételezte, csakis a walesi herceg lehet. A nagykövet nagyot
sóhajtott. A küldetése ennek fényében jóval nehezebb lesz. Ha
ugyanis a császárné ma a walesi herceggel lovagol ki, akkor
kétségtelenül abba a hitbe ringatja magát, hogy ezzel eleget is tett a
brit királyi család iránti kötelezettségeinek. Ám a nagykövet jól tudta,
hogy a fiúval folytatott félhivatalos társalgás, de még egy egész
napos vadászat sem helyettesítheti az anyánál tett hivatalos
látogatást. És valóban, ha, jobban mondva, amikor a királynő
tudomást szerez a nap eseményeiről, kétszeresen is átverve fogja
érezni magát. Habár Viktória még mindig félig-meddig
visszavonultan élt, nem volt éppen oda attól, hogy a fia viszont
igyekszik a királyi család életét nyilvánosság elé vinni, és elég
érzékenyen érintette, hogy a fia népszerűsége esetleg
elhomályosíthatja az övét. Ha tehát az osztrák császárnét még
azelőtt látják együtt vadászni a herceggel, mielőtt tiszteletét tette
volna az uralkodónőnél, a most még csak aggasztó helyzet könnyen
diplomáciai botrányba fulladhat. Meg kell tehát próbálnia még azelőtt
beszélni a császárnéval, hogy a vadászat elkezdődik, hiszen jól
tudta, hogy amint a fenség kilovagol a mezőkre, már semmi esélye
nem marad arra, hogy elcsípje.
A walesi herceg épp egy történetet mesélt. A nagykövet megvárta,
míg felharsan a nevetés, mely a királyi anekdotákat követni szokta,
és igyekezett a császárné látószögébe kerülni. A császárné észre is
vette, és homlokát ráncolva meghúzta a lova kantárszárát, mint aki
indulni készül, de mielőtt még megszökhetett volna, a walesi herceg
odakiáltott a nagykövetnek: – Jó napot, Károlyi, szóval eljött, hogy
kiélvezze a Quorn vadászat gyönyörűségeit? A császárné őfelsége
általános hódolat tárgya lett a vadászmegyékben, tud róla?
Károlyi olyan gálánsan próbált meghajolni a nyeregben, amilyen
gálánsan csak tudott. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem
remélhetem oly nemesen képviselni a hazámat a vadászaton, mint
amennyire a császárné teszi.
A császárné erre röviden bólintott egyet, elismerve, hogy bizony
ez a mezítelen igazság. Aztán a herceghez fordult.
– Milyen kár, hogy nem tudom meggyőzni a császárt, hogy
csatlakozzon hozzám! Nagyszerű lovas, és tudom, épp annyira
élvezné itt a vadászatot, mint én, de azt állítja, a hazánk nem
boldogulna nélküle.
– Hálásak lehetünk viszont neki, amiért Önt nélkülözni tudja, mivel
így megtudhatjuk, hogyan lovagolnak az osztrákok.
– A walesi herceg kesztyűs kezével végigsimította a bajuszát, így
jelezve, mennyire nagyra értékeli a császár ezen gesztusát.
– Remélem, egyszer el tud majd látogatni Gödöllőre, Budapesthez
közeli birtokunkra. Ott szoktam lovagolni, mikor otthon vagyok.
Nincsenek árkok és kerítések, mint itt, de az ember mérföldeken
keresztül vágtathat megállás nélkül.
– Micsoda kilátások! Az ember jobbat nem is kívánhat. Úgy vélem,
a hazám talán nélkülözhet majd annyi időre, míg keresztül lovagolok
a magyar földeken. – A walesi herceg vállat vont, majd összeszedve
magát, így folytatta: – De most, drága fenség, tiszteletemet kell
tennem a falkamesternél, különben attól tartok, soha nem fogunk
útnak indulni.
 Károlyi, mivel elérkezettnek látta az időt, olyan közel lépett a
lovával a császárnéhoz, amilyen közel csak mert.
– Nagyon örvendek, hogy fenséges asszonyom ilyen jól néz ki.
Úgy tűnik, az angol levegő jót tesz Önnek.
Habár Károlyi ezt megszokásból mondta, és bókja egy udvaronc
bókja volt, a szavai most az egyszer tökéletesen fedték az
igazságot. A császárné valóban nagyon jól nézett ki. Sápadt orcáján
rózsaszínű foltocskák jelentek meg, és a szeme fehérje is világos és
tiszta volt. Károlyi általában ahhoz volt szokva Bécsben, hogy a
császárné arcán méla unalom ül, most azonban úgy festett, mint aki
sehol máshol nem szeretne lenni, csakis itt.
– Igen, meg kell mondanom, nagyon jól érzem magam itt. – És
mintegy bizonyítandó, amit az elébb mondott, a császárné Károlyira
mosolygott, aki még soha nem látta őt mosolyogni életében, és aki
most azt kívánta, bárcsak ne indult volna el erre a saját ötlettől
vezérelt küldetésre. Mivel azonban látta, hogy a rókakopókat
kieresztik a kennelekből, és a vadászok is indulásra készen
gyülekezni kezdenek, tudta, hogy neki kell fognia a mondókájának.
– Fenség, bátorkodhatom megkérdezni, vajon gondolkozott-e
azon, hogy meglátogatja a királynőt. Tudom, hogy Ön nem
hivatalosan van itt, de attól tartok, a királynő esetleg megbántódik,
ha hamarosan nem teszi nála tiszteletét. Különösen most, hogy a
walesi herceggel már találkozott. Nagyon sajnálatos volna, ha a brit
sajtóban szóbeszédek kelnének lábra. Az itteni sajtótermékek
meglehetősen szókimondóak tudnak lenni.
Károlyi felkészült a retorzióra, de legnagyobb meglepetésére a
császárné arcáról nem fagyott le a mosoly. Nem rá nézett, hanem a
válla fölött valahová, mintha valakinek az érkezését várná.
– Szegény Károlyi, maga mindig rengeteget aggódik. Megígérem,
hogy elmegyek és meglátogatom a királynőt. Igazából már most
vasárnap megyek, mivel aznap nincsen vadászat. Kérem, tegye meg
a megfelelő előkészületeket. Teljesen igaza van, nem halogathatom
tovább.
A nagykövet majdnem leesett a lóról ámulatában. A legkevésbé
sem számított arra, hogy mosolygós beleegyezéssel találkozik. Az
angol levegő láthatóan nagyon jót tett őfenségének.
 – Természetesen, és bár a királynő vasárnap általában nem fogad
látogatókat, biztos vagyok benne, hogy Önnel kivételt fog tenni,
Fenség.
A császárné azonban már nem figyelt rá. Meglátott valakit a
nagykövet háta mögött, és az a valaki láthatólag jobban érdekelte.
Károlyi megfordult, és egy fiatalembert látott közeledni, akinek a haja
és bajusza szinte ugyanolyan színű volt, mint az ő pejlova. A
császárné felemelte üdvözlésképpen a kezét.
– Bay Middleton, már azt hittem, nem is jön!
A császárné most Károlyi felé fordult. – Károlyi gróf, hadd
mutassam be Middleton kapitányt, a vezetőmet. Ha ő nem volna,
már valószínűleg az egyik leicestershire-i árok mélyén feküdnék.
Middleton meghajolt a nagykövet felé. – Első alkalommal vesz
részt a Quorn vadászaton, gróf úr? Ez a legjobb vadászat ezen a
környéken, de meg se próbáljon lépést tartani a császárnéval. Úgy
lovagol, mint akit megszállt az ördög.
Károlyi a császárnéra pillantott. Middleton megjegyzése feltűnően
és túlzóan közvetlen volt. Bécsben elképzelhetetlen lett volna, hogy
bárki is így merjen beszélni az uralkodói család tagjairól a
jelenlétükben. Angliában azonban, ezek szerint nagyon másként
működtek a dolgok. Ez az ember egyértelműen nem volt lovász, de
nemesi rangja sem volt. Károlyinak az is feltűnt, hogy a császárné
különös keresztnevén szólította. Bécsben ez sem fordulhatott volna
elő. Elkezdett kutatni az emlékezetében, vajon mit tudhat ő erről a
Middleton kapitányról. Az biztos, hogy kerengett valami pletyka ezzel
a névvel kapcsolatban, mikor Londonba érkezett.
– Volt alkalmam megcsodálni a császárnét a bécsi spanyol
lovasiskolában. Egy osztrák sem álmodhat arról, hogy felvegye vele
a versenyt.
– Nos, akkor szerencsém van, hogy angol vezetőm akadt a
vadászatra – mondta a császárné, és megint elmosolyodott.
Károlyi látta, hogy a mosoly tulajdonképpen Middletonnak volt
szánva, és udvaronci érzéke azt súgta neki, hogy a jelenlétére itt
már semmi szükség, mégis maradt, mivel érdekelte az a fajta
különös izzás, melyet felfedezni vélt a császárné és a fiatalember
között.
 – Ez valóban nagyon szerencsés. Biztos vagyok abban, hogy mi,
osztrákok mind nagyon hálásak vagyunk Middleton kapitánynak,
amiért legszebb ékességünket megóvja minden bajtól.
Middleton elmosolyodott. – Megteszem, ami tőlem telhető, de a
császárné igazi sportlady. A vadászat izgalmát saját biztonsága elé
helyezi.
A kopók most hirtelen nyugtalankodni kezdtek, bizonyára szagot
fogtak. A császárné meghúzta a kantárszárat.
– Indulnunk kell. – Biccentett egyet Károlyi felé, ami egyértelmű
elbocsátást jelentett.
A nagykövet megint meghajolt. – Fenséged nyugodtan rám
bízhatja a királynőnél teendő látogatás minden részletét. – A
császárnénak megrándult az arca; láthatólag már meg is feledkezett
arról, mit ígért, de akkor már megszólaltak a vadászkürtök, és ő
nagyon izgatott lett.
– Köszönöm, Károlyi, akkor vasárnap, ugye? – Azzal Middletonnal
együtt megindultak, egyre gyorsabb tempóra váltva, hogy elérjék a
lovasok és kopók tarkabarka csapatát, mely a szemben lévő dombra
igyekezett felkapaszkodni. A nagykövet nézte, ahogy a két lovas, a
császárné sötétkékben, Bay pedig pirosban kezdenek maguknak
utat törni a többiek között. Mire a vadászok egy közeli
sövénykerítéshez értek, a kopók már elkezdték keresni az átjárást,
és miután találtak egy nyílást, izgatott, hullámzó tömegben
furakodtak át rajta. A lovasok elindultak a mezőn a sövény
hosszában, egy könnyebb átjáró reményében, de a császárné és
Middleton nem tartottak velük. Károlyi tátott szájjal figyelte, amint a
császárné, anélkül, hogy visszavenne az iramból, egyenesen a
sövény felé tart. Egy pillanat erejéig azt hitte, el fogja véteni az
ugratást, és lelki szemei előtt már látta magát, amint a Hofburgban, a
császár dolgozószobájában megkísérli az uralkodónak leírni azt a
pillanatot, amikor a felesége leesett a lováról és a nyakát szegte.
Middleton azonban végig ott lovagolt a császárné oldalán, együtt
ösztökélve tovább a lovát az övével, és végül csodálatos módon
mindkét állat egy időben ugrotta át a sövényt. A nagykövet
visszatartott lélegzettel figyelte, amint eltűnnek a kerítés mögött, de
aztán újból előbukkantak, egy kék és egy piros pötty a
messzeségben, és látni lehetett, ahogy kaptatnak felfelé a dombon a
kopók után.
Károlyi megsarkantyúzta a lovát, és csatlakozni készült a javarészt
londoni városlakókból álló későn jövők csapatához, akik úgy
döntöttek, alaposan kiélvezik a vadászatokat megelőző villásreggeli
minden előnyét. Volt ott néhány hölgy is, akik a kastély körüli
parkban álló hintójukban ücsörögve, színházi látcsővel figyelték az
eseményeket. Károlyi már majdnem elérte a lovas csapatot, mikor
észrevette, hogy az egyik ilyen hölgy Festetics grófnő, aki neki anyai
ágon unokatestvére, és mellesleg régi jó táncpartnere is volt.
Odaléptetett a hintóhoz, de a grófnő annyira elmerülten figyelte a
vadászatot a látcsövén keresztül, hogy nem vette őt észre. Károlyi
végül odakiáltott neki magyarul, mire azonnal felnézett:
– Á, Béla, örülök, hogy látlak! A vadászat miatt jöttél?
Károlyi leugrott a lóról, és odasétált a grófnőhöz, akinek mindkét
orcájára két-két puszit nyomott, magyar szokás szerint.
– Azért jöttem, hogy beszéljek a császárnéval. Ez volt az egyetlen
hely, ahol találkozni tudtam vele. A te homályos célzásaid nem
tartalmaztak közvetlen utalást a meghívásra.
Festetics grófnő a fejét csóválta. – Tudom, Béla, sajnálom. De
tudod jól, milyen, mikor valamit nagyon nem akar. Csak megrázza a
fejét, és azt mondja, rázd le. Megpróbáltam rávenni, hogy figyeljen
rám, de ő csak akkor figyel, ha akar.
– Szegény Festy! A fenségnek nagy szerencséje van veled.
– Nem, Béla, én érzem kiváltságnak, hogy megtehetem érte, amit
csak tudok. – A kis termetű grófnő elszántan nézett a nagykövetre. –
Tudom, hogy ő sokak számára… nehéz természetnek tűnik. De én
tudom, milyen kedves és nemesszívű.
Festetics felszegte az állát, mintha arra buzdítaná Károlyit, hogy
szálljon szembe vele, ha mer.
Károlyi elnevette magát.
– Ahogy már korábban is mondtam, kedves unokanővérem, a
császárnénak nagy szerencséje van veled. Ma azonban egyáltalán
nem volt nehéz eset. Azt kérdeztem tőle, mikor óhajtja meglátogatni
az angol királynőt, mire nagyon kedvesen azt válaszolta, hogy
vasárnap elmegy hozzá, és hogy legyek szíves szervezzem meg a
találkozást. Meglepett, hogy ennyire engedékeny.
 A nagykövet most fürkészőn vizsgálta a grófnő arcát, hogy
megleshesse, hogy reagál, és így folytatta: – Angliai látogatása, úgy
tűnik, nagyon is jót tett neki. Igazából már hosszú ideje nem láttam
ilyen jó egészségben és emelkedett hangulatban. A budapesti
koronázás óta biztosan nem. Kíváncsi vagyok, vajon mi van itt,
Angliában, ami olyan jót tesz neki!
A grófnő megcsóválta a fejét. – Béla, Béla, ennél azért jobban
ismersz engem! Nem pletykálok a császárnéról sem neked, sem
másnak. Örvendj annak, ahogy én is örvendek, hogy a császárné
ilyen jó hangulatban van.
Károlyi mosolyogva fogadta a kioktatást. – Igen, örvendek. De
meg kell mondjam, a vadászat miatt azért aggódom kicsit. A fenség
túlságosan vakmerőnek tűnik. Most az elébb, már az első
sövénykerítésnél majdnem azt hittem, mindjárt kitöri a nyakát.
– Jaj, tudom! Minden nap, mikor kilovagol, beteg vagyok az
aggodalomtól. Ma muszáj volt eljönnöm ide, hogy a saját
szememmel is lássam, mit művel; egyébként ez jobb, mintha
mindenféle rémséges balesetet képzelek el otthon. – A grófnő
felsóhajtott. – Néha már arra gondolok, talán tényleg megpróbálja
elveszejteni magát.
Károlyi vállat vont. – Pedig minden oka megvan arra, hogy éljen. A
férje csodálja, és bármit megenged neki, amire csak vágyik.
Még mindig nagyon szép; igazából azt mondhatnám, pontosan
olyan gyönyörű, mint mindig, sőt ha lehet, még szebb.
A grófnő újból felsóhajtott. – Ez igaz. Még mindig gyönyörű, de ő
ezt nem veszi észre. Mikor belenéz a tükörbe, csak a ráncokat látja.
– Felvette a távcsövet, és végigpásztázta vele a horizontot, de
addigra a császárné és kísérője már látótávolságon kívülre kerültek.
Újra a gróf felé fordult hát.
– Milyen kár! Pedig mennyire tehetséges – hat nyelven beszél
folyékonyan, és verseket ír. Néha az az érzésem, az elméje olyan,
mint egy múzeum, tele értékes kincsekkel, melyeket azonban senki
sem lát. Bárcsak lenne egy olyan dolog, valami nagyszerű cél, mely
teljesen lekötné – akkor hallatlan nagy cselekedetekre volna képes.
– De hát császárné, kell ennél magasabb pozíció? Minden
lehetősége megvan arra, hogy a hazájában jót cselekedjen, és ő
mégis azt választja, hogy Angliába jön vadászni – mondta Károlyi.
 – Én nem kórházavatásra vagy az árvák megsegítésére gondolok,
Béla, hanem valódi ügyre – valamire, amiben teljes lényével hihet.
Vegyük például azt, mennyit tett Erzsébet Magyarországért.
Gondolod, hogy Ferenc Józsefet valaha is magyar királlyá
koronázzák nélküle? Ezért mindig is hálás leszek neki. De azok a
mozgalmas idők már elmúltak, és most nincs miért harcolnia.
Károlyi elmosolyodott. – Itt van neki a Quorn…
– Na, persze. De bárcsak lenne valami más is. – Kis szünet
következett.
– És hogy van a két „hős lovag”, Castor és Pollux? – kérdezte
Károlyi. – Nem hiszem, hogy láttam volna őket ma reggel.
– Őket… nos, ők gyengélkednek. A császárné világosan
megmondta, hogy egyedül akar vadászni.
– De a gáláns Middleton kapitánnyal azért kivételt tesz.
– Igen, vele kivételt. – A grófnő összeharapta az ajkát.
– Őfelsége volt olyan szíves, és bemutatta nekem. Örülök, hogy
ilyen… – Károlyi egy pillanatra elhallgatott, és eltökélten keresgélte a
megfelelő szót – ilyen rátermett kísérőre talált. Middleton kapitány
híres a lovastudományáról, úgy hiszem.
– Őt az a vörös hajú angol úriember, Spencer ajánlotta
őfelségének. A nápolyi királyné rém dühös volt, mivel ő akarta
Middletont vezetőjének, de a férfi visszautasította.
– Akkor meglehetősen ambiciózus úriember lehet, nem? Miért
lovagolna együtt egy egyszerű királynéval, ha ezt egy császárnéval
is megteheti?
– Ambiciózus? Nem, azt nem hinném. Middleton nem udvaronc
típus, és egész biztosan nem is kém. Emiatt szükségtelen
aggódnod, Béla.
– És más miatt? Úgy hallottam, Middleton kapitány a
lovastudományán kívül másról is híres. Nagyon népszerű a hölgyek
körében, a férjeik közt azonban már korántsem annyira. – Károlyi
most már jól emlékezett, honnan volt ismerős neki a Middleton név.
Volt egy kis liezonja egy férjes asszonnyal, aki a báli szezon kellős
közepén elutazott a férjéhez vidékre. A hölgyet – hogy is hívták,
Blanche, vagy valami ilyesmi – egy jó ideje nem látták a városban;
majd a család egy új taggal bővült, aki szerencsére lány lett. A
lányok származását illetően pedig elnézőbbek vagyunk, ugyebár?
 – Middleton kapitány jóképű, egyenruhás fiatalember, miért is
kedvelnék a férjek? – mondta a grófnő egy vállrándítás kíséretében.
Károlyi okosabb volt annál, mint hogy tovább erőltesse a dolgot. A
grófnő nem volt az a fajta hölgy, akit hízelgéssel rá lehetett volna
venni, hogy fecsegjen. Egy osztrák udvarhölgy már mindent
kifecsegett volna neki a császárnéról és Middletonról, és másról is,
de Festetics grófnő magyar volt, és szinte hazafias kötelességének
érezte, hogy meggátolja a pletykák terjedését és a pozícióharcot,
mely annyira jellemző volt a bécsi udvarra.
Mögülük most nagy ricsaj hallatszott, és a kopók a birtok másik
felén lévő dombtető gerincén kezdtek leereszkedni. A grófnő
felkapta a távcsövet. A nagykövet, mivel belátta, hogy a
társalgásnak vége, úgy döntött, hogy ha már itt van, ő is beszáll a
vadászatba, és megragadta a lova kantárszárát.
– Viszlát, kuzinom, örülök, hogy láttalak. Jólesik újból magyarul
beszélni. Már egészen berozsdásodtam.
– Én szerencsés vagyok, mivel a császárné mindig magyarul
beszél velem. Nagyon büszke arra, milyen folyékonyan tudja a
nyelvet.
– És milyen szerencse, hogy ilyen jól beszéli az angolt is.
Felteszem, Middleton kapitány nem beszél magyarul, és németül
sem.
A grófnő elnevette magát. – Béla, most már elég! Menjen, és
üldözze csak a rókákat! Jót fog tenni magának egy kis testmozgás.
A nagykövet elfogadta, hogy elbocsátották, hiszen, bár a grófnő
semmit nem árult el neki, vérbeli diplomataként mindent kiszedett
belőle, amit meg akart tudni.

Az esés

Van egy olyan pillanat a nap vége felé, mikor a fények kezdenek
elhalványodni, és még a legbiztosabb lábú ló is kezd időről időre
megbotlani; ilyenkor a sövények ijesztően magasodnak az ember
orra előtt a téli szürkületben, az izmok pedig a nyeregben töltött
hosszú órák után kezdenek görcsössé válni. Mivel a múlt idényben
jó párszor leesett a lóról, Bay megtanulta felismerni azt a
fordulópontot, mikor lanyhulni kezd az ereje és az elméje már nem
tudja, mire képes a teste. Ez volt az első jel a harmincéves férfi
számára, mely azt jelezte, hogy fizikailag már nem képes annyi
mindenre, mint huszonegy évesen. Most sokkal ügyesebben
lovagolt, mint korábban, és mindig formában volt, de tudta, hogy a
hanyatlás megkezdődött. Bay egy ideig gyászolta azt a korábbi
bizonyosságot, hogy az élet idővel csak egyre jobb lehet. Ma
azonban nem érzett megbánást. Sütött a nap, és a rókák már három
órája menekültek előlük, így ez lett vadászkarrierjének egyik legjobb
hajtóvadászata. Azon kapta magát, hogy abban reménykedik, ez a
különleges állatfaj a végén még kicselezi a kopókat; de végtére is
megérdemli a jutalmat, amiért ilyen csodálatos hajszában részeltette
őket.
A kopók most egy felszántott földön szaladtak keresztül egy kis
csalit felé. Bay odanézett a császárnéra, aki mellette vágtázott; a
lovaglóruhája tele volt sárfolttal, és egy hajtincs kicsúszott a szoros
kontyból, mely most úgy verdeste a hátát, mint egy lasszó. A háta
azonban olyan egyenes volt, mint bármikor, és olyan könnyed
tartásban ült a nyeregben, mintha, legalábbis Baynek úgy tűnt, még
fel is húzódzkodna. Aznap alig beszéltek egymással, olyan gyors
volt az iram, de minden alkalommal, mikor Bay elkapta a császárné
pillantását, érezte a kettejük közti vibrálást. A kitartó rókaüldözés
sikeresen eloszlatta a reggeli gondokat. Bay most semmi egyebet
nem érzett, csak a pillanat határtalan örömét, hogy a császárnéval
az oldalán átszelheti Leicestershire földjeit.
Elérték a csalitot. A kérdés itt az volt, vajon megvárják-e, míg a
kopók levadásszák a rókákat, vagy megkerülik az erdősávot, hogy
megnézzék, nem menekültek-e ki az állatok a túloldalon. A legtöbb
lovas, köztük a walesi herceg is meghúzták a kantárt, és hálásak
voltak, hogy egy kis időre megpihenhetnek. Bay is erre készült, de a
császárné felemelte a lovaglópálcáját és tovább haladt a lovával.
Bay is megsarkantyúzta Tipsyt, és követte a császárnét.
A terep emelkedni kezdett, és Bay lova kicsit habozva indult el a
meredeken felfelé. Mire Bay a kellő sebességre tudta ösztökélni, és
felnézett, a császárné már eltűnt a domb gerince mögött. Bay
felemelte a pálcát, és rávert vele Tipsy lágyékára. A ló átugrott a
gerincen, de mikor a túlsó felén földet ért, megbotlott, és Bay, aki
előrefelé nézett, a császárnét kutatva, egyszer csak azt látta, hogy a
föld ijesztő gyorsasággal közeledik felé.

Bénultan feküdt ott, mikor német szavakat hallott, és érezte, hogy

pár csepp eső hullik az arcára. A sajgó fájdalomtól azonnal magához
tért; kinyitotta a szemét, és a császárné arcát látta közvetlenül az
övé fölött. Mosolyogni akart, de a fájdalom majd szétszakította.
Hallotta, hogy nyögdécsel.
– Bay, Bay Middleton, hall engem?
Bay megpróbált bólintani.
A császárné lehúzta a kesztyűjét, és kezét az övébe tette. – Ha
hall engem, szorítsa meg a kezemet. – Bay érezte a hideg, érdes
ujjakat, de mikor próbálta megszorítani császárné kezét, iszonyatos
fájdalmat érzett a vállízületében, ami rémisztően lazának is tűnt. A
torkában kezdett felgyűlni az epe. Tudta, hogy biztosan kificamodott
a vállízülete; ez egyszer már megtörtént vele, mikor akadályugratás
közben leesett a lóról. Akkor ott volt Csirke Hartopp, és ő tudta,
ilyenkor mit kell csinálni. Odaadta neki a lovaglópálcáját, hogy abba
harapjon, míg visszafordítja az ízületet a helyére. Azután állandóan
azokkal a harapásnyomokkal heccelte Bayt, melyek szinte
átszakították a disznóbőr borítást.
Bay megpróbált beszélni, de nem jött ki hang a torkán.
– Megsérült? Tudja mozgatni a végtagjait? – A császárné hangja
tele volt feszültséggel. Intenzíven fürkészte Bay tekintetét. Ő újból
megpróbált megszólalni, de csak fájdalmas nyöszörgés szakadt ki
belőle. A császárné a lovaglóruhája zsebébe nyúlt, és előhúzott egy
ezüstszínű flaskát. Öntött egy kevés brandyt Bay szájába. Az alkohol
rettentően marta a torkát, és köhögnie kellett tőle, de a feje kicsit
kitisztult, és végre sikerült annyit mondania: – A vállam,
kificamodott… segítsen visszatenni.
A császárné bólintott. – Mondja, mit kell tennem.
– Brandyt, még… – A császárné odatartotta a flaskát, és pár
cseppet öntött belőle Bay szájába, de mikor látta a férfi
arckifejezését, megdöntötte az edényt, és a brandy csurogni kezdett
a torkán lefelé. Bay várt egy kicsit, míg az alkohol eltompította az
akut fájdalmat, aztán rávette magát, hogy újra beszéljen.
– Érzi az ízületet?
A császárné félénken odatette a kezét a vállára.
– Igen, érzem, hogy itt valami nincs rendjén.
– El tudná fordítani a karomat, és ezzel egy időben vissza tudná
nyomni a helyére?
A császárné az ajkába harapott. – Nem akarom, hogy
megsérüljön. Talán jobb volna megvárni, míg megérkezik a segítség.
Bay érezte, hogy kóvályog a feje az émelygéstől. – Kérem, tegye
meg. Nem bírom tovább.
Érezte, hogy a császárné megragadja a kezét, és akkor azt
mondta: – Most pedig fordítsa el kifelé, és nyomja lefelé.
Hallotta a saját üvöltését, mialatt a császárné elforgatta a karját,
és a vállát visszahelyezte az ízületi tokba. Aztán hirtelen vége lett. A
kín elmúlt, és a válla, bár még sajgott, már nem volt többé
létezésének minden mást felemésztő középpontja. Bay még mindig
fogta a császárné kezét; szerette volna az ajkához emelni, de túl
nagy erőfeszítés lett volna.
– Köszönöm – mondta. A császárné elfordította a fejét, és Bay
látta, hogy dörzsölgetni kezdi azt a kezét, amelyet az előbb még ő
szorongatott. Eszébe jutott, annak idején mit művelt Csirke
lovaglópálcájával.
– Ne haragudjon rám, nagyon megszorítottam a kezét? De
legalább nem kell lelőnie. – És megkockáztatott egy halvány
mosolyt.
A császárné ránézett, és falfehér, könnyáztatta arca végül
mosolyra húzódott.
– Én vagyok az, aki fájdalmat okoztam Önnek. Nem vagyok
annyira nagyon könyörtelen, tudja? Ha Ön ló volna, azt hiszem,
akkor sem tudnám lelőni, ha eltörte volna a lábát.
– Ezért hálás vagyok. És még hálásabb lennék, ha kaphatnék
még egy kis brandyt.
A császárné adott még neki egy kicsit, aztán anélkül, hogy
letörölte volna a flaska száját, ő is meghúzta.
 – Elnézést, erre Önnek most nagyobb szüksége van, mint nekem,
de tudja, mikor láttam, hogy leesett a lóról, azt hittem, meghalt.
Bay próbált nevetni.
– Hát nem tudja, hogy a Quorn vadászaton nem illik meghalni?
Ráadásul soha többet nem vadászhatnék. De látta a falkamestert?
Na, tőle sokkal jobban félek, mint a haláltól.
– Azt hiszem, inkább nem fél eléggé. És talán én is így vagyok
ezzel. De akkor nagyon rettegtem, mikor azt hittem, Ön halt meg.
– Akkor együtt kell vakmerőnek lennünk, vagy egyáltalán nem –
mondta Bay.
– Figyelmeztetem, hogy én nem járok élen az óvatosságban.
A császárné most egyenesen a szemébe nézett, és Bay látta,
hogy fénylő csíkok vannak az arcán ott, ahol a könnyei
lecsordultak.
– Én sem.
Bay szerette volna megérinteni az asszonyt, de a karjai nem
engedelmeskedtek. Egy kis ideig mozdulatlanok maradtak, Bay a
sáros földön fekve, a császárné pedig mellette térdelve, míg a domb
túloldaláról meg nem hallották a vadászat hangjait.
A császárné abba az irányba fordította a fejét. – Menjek, kérjek
segítséget?
– Azt hiszem, rendbe fogok jönni, ha tud nekem segíteni.
Szükségem volna egyfajta hámra.
– Hámra? Milyen hámra?
– Valamire, amivel fel lehet kötni a karomat.
A császárné felállt, és lovaglóruhájának hosszú, uszályszerű
végét felemelve a varrás mentén elszakította az anyagot. Mikor
száliránnyal ellentétesen is szakítani kezdte, hogy háromszöget
tudjon belőle formálni, Bay látta, hogy most is ugyanaz a szarvasbőr
térdnadrág van rajta, amelyet a múltkor viselt. A nadrág olyan
szorosan simult a császárné lábára, mint egy jockey-éra, és láttatni
engedte izmos combját és hosszú vádliját. Bay számára egyszerre
volt megdöbbentő és ugyanakkor izgalmas is, hogy egy nő lábait
ilyen pőrén láthatja. Fájdalma mellett érezte azt is, hogy elönti a
vágy.
A császárné most megint letérdelt mellé.
– Fel tud ülni?
 Bay a jó karjára támaszkodva próbálta felhúzni magát, de ez is
meghaladta az erejét.
– Megengedi, hogy segítsek? – A császárné hangjában enyhe
habozás érződött.
Bay megpróbált elmosolyodni. – Nagyon hálás volnék,
asszonyom, ha segítene.
A császárné nagyon óvatosan becsúsztatta a karját a férfi rossz
válla alá, majd a két karjával átkulcsolta. Felsőtestét Bay
mellkasához nyomta; Bay érezte a leheletét az arcán.
– Készen áll? – kérdezte a férfit. – Remélem, elég erős vagyok
ehhez.
Bay hallotta, hogy a császárné nagy levegőt vesz, és hasító
fájdalmat érzett, mikor felhúzta. Most egyenesen egymás szemébe
néztek, és az orruk szinte összeért. Baynek csak kicsikét előre
kellett volna hajolnia, és máris megcsókolhatta volna az asszonyt.
Megpróbálta leolvasni az arcáról, mit érez, de ez a kis hezitálás elég
volt ahhoz, hogy a pillanat elmúljon. A császárné elhúzódott tőle, és
elkezdett babrálni azzal az anyagdarabbal, melyet a
lovaglóruhájából kiszakított.
– Ha így megkötöm, az elég? – És az anyag két végét csomóba
fonta Bay tarkóján.
– Talán egy kicsit szorosabbra kéne. – A rögtönzött felkötés már
így is jól megtartotta volna Bay karját, de ő élvezte a hideg ujjak
érintését a tarkóján.
– Így?
– Pontosan. – Bay kissé hátradőlt, és érezte az asszony mellének
domborulatát a feje mögött. Arra gondolt, milyen kellemes is volna
így maradni, de a fények már kezdtek elhalványulni, és a
félhomályon keresztül hozzájuk eljutó zajok emlékeztették arra, hogy
a Quorn vadászai nem lehetnek messze.
Jó kezét támasztékként használva feltápászkodott, és lábra állt.
Kicsit megszédült, mikor kihúzta magát. A császárné odanyújtotta
neki a karját. Bay bánatosan elnevette magát.
– Mint az Ön vezetője, asszonyom, azt a következtetést kell
levonnom, hogy kudarcot vallottam. Nekem kellett volna Önt
megóvnom a bajtól.
 – Ó, megóvom én magam, amennyire akarom. Arra viszont ritkán
van esélyem, hogy hasznossá tegyem magam.
A lovak nem messze tőlük, a domboldalon legeltek. Bay
odafüttyentett Tipsynek, az állat odajött hozzá, és megszaglászta a
kezét. Bay most jött csak rá, mi a következő próbatétel.
– A hasznavehetetlenségem most teljesedik ki csak igazán. Én
még fel tudok ülni egy kézzel Tipsy hátára, de Önnek már nem
leszek képes segíteni.
Őfelsége elnevette magát.
– Azt gondolja, hogy olyan fajta lovas vagyok, aki képtelen
segítség nélkül nyeregbe szállni? – A császárné a nyelvét a fogaihoz
préselve adott hangjelzést a lovának, mire az állat odajött hozzá, és
Bay legnagyobb ámulatára a mellső lábait behajlítva letérdelt elé. A
császárné könnyedén beleült a nyeregbe, majd a ló vele együtt
felemelkedett.
– Egy másik életben biztosan cirkuszi karriert futhattam volna be.
Bay jobban megnézte. Mivel a császárné kettészakította
lovaglóruháját, hogy felköthesse Bay karját, most jól látszottak
szarvasbőr térdnadrágba bújtatott lábai.
– Meg kell adni, megvan hozzá a lába, asszonyom.
A császárné lenézett a lábára. – Még szerencse, hogy sötétedik,
különben óriási botrányt okoznánk.
Bay megborzongott. Most döbbent csak rá, milyen lehetetlen
helyzetbe kerültek. Ha valaki meglátja, hogy a hiányos öltözetű
császárnéval lovagol a földeken, az mindkettejük számára
kompromittáló lesz. Ha pedig nem együtt mennek, akkor az lesz a
látszat, hogy magára hagyta őt egy idegen országban. Mégis ez
utóbbi tűnt bölcsebb megoldásnak.
– Attól tartok, mégis itt kell hagynom Önt. Easton Neston csak fél
mérföldre van innen. Nem hinném, hogy okos volna odamenni a
házhoz. Nopcsa báró kisebbfajta rohamot kapna. Ha most azonnal
elindulok, még sötétedés előtt elérek Melton Mowbray-be, és
keresek egy orvost. Remélem, megbocsátja, hogy magára hagyom.
– Bay sajnálkozón elmosolyodott. – Nem sok hasznomat vette,
igaz? Először leesem a lóról, aztán meg itthagyom magát, hogy
találjon haza egyedül. – Bay Tipsy fejét az út felé fordította, és
indulni készült, de a császárné feltartotta a lovaglópálcáját, és elállta
az útját.
– Megtiltom, hogy elmenjen, Bay Middleton. – Ezt könnyed
hangon mondta, de attól még parancsnak hangzott.
– De én csak Ön miatt teszem.
– Nem az Ön dolga, hogy a jó hírnevem miatt aggódjék –
válaszolta a császárné. Aztán lágyabb hangon folytatta: – A
helyzetemből adódóan az emberek úgyis pletykálnak rólam, akármit
is leszek. Most legalább megvan rá az okuk – folytatta, és felszegte
az állát. – Most azonnal el kell jönnie Easton Nestonba; az Ön
állapota nem engedi meg, hogy egészen Melton Mowbray-ig
ellovagoljon. Én majd elküldök orvosért, és egészen addig nálam
marad, míg teljesen fel nem épül. Majd áthozatjuk a csomagjait.
– Azzal megütögette a lovát a pálcával, és lassan elindult felfelé a
domboldalon.
Baynek nem maradt más választása, követnie kellett. Lovagias
leiajánlását határozottan elutasították. Persze nem mondhatta, hogy
ennek nem örül. Nem sok értelme lett volna visszatérni Melton
Hallba, a riválisok és látszatbarátok hálójába, most, hogy Charlotte
elment. Igazából nagyon is ínyére volt, hogy Csirke, Fred, és
különösképp Augusta mennyire bosszankodnak majd, ha megtudják,
a császárné vendége lesz. Aztán persze arra is kíváncsi volt,
Charlotte mit szólna mindehhez, és hogy tud-e neki írni, mielőtt még
Augusta teszi ezt meg. A címét azonban nem tudta, és Bayt eléggé
aggasztotta, mi lesz a sorsa egy olyan levélnek, melyet Meltonon
keresztül küldene Charlotte-nak. Augusta nagyon is képes volt arra,
hogy felbontson bármilyen borítékot, melyről úgy gondolja, Baytől
jött. A Charlotte-tal kapcsolatos zavaró gondolatok újra előjöttek. Mi
a csudának iszkolt el Meltonból egy szó nélkül? Vajon ez valami
rejtélyes női szeszély? Ha igen, akkor Charlotte nem is olyan nő,
mint amilyennek képzelte.
Tipsy egy kis kátyú miatt megbotlott az úton, mire Bay vállába
újból éles fájdalom hasított bele. Tudta, hogy a császárnénak igaza
volt; nem elég erős ahhoz, hogy tizenvalahány mérföldet lovagoljon
a sötétben, nyílt terepen. Valószínű, hogy leesne a lóról, és mivel
nem kapna segítséget, megfagyna a hidegben. Már most érezte,
hogy az esés okozta trauma kezd elmúlni, viszont a helyét átveszi
egy, a testét megbénító, hideg kimerültség. Tudta, hogy ha most
lecsúszna a lóról, képtelen volna újból felülni rá. Még jó, hogy a
császárné helyette meghozta ezt a döntést. Annyira nagyon
szeretett volna lefeküdni, hogy nem sokat merengett azon, ez nem
meghívás, hanem kifejezett parancs volt.

Az exkirály hálószobája

A visszafelé út normális esetben húsz percig tartott volna, de

annak ellenére, hogy Bay képes volt egy kézzel is jól lovagolni, a
lépésnél gyorsabb iramnál már nagyon fájt a válla, ezért végül több
mint egy óra alatt értek oda. Arra biztatta a császárnét, hogy
nyugodtan lovagoljon előre, de ő ez megtagadta.
– Ha megint leesik, nem lesz segítsége.
– De nem fogok újból leesni.
– Senki nem szokta azt gondolni, hogy le fog esni a lóról,
Middleton kapitány.
Miután ez a beszélgetés lezajlott köztük, és lassan lovagoltak
tovább a patak széles völgyében, mely Easton Neston Parkba
vezetett, meglátták a Quorn vadászokat, ahogy a dombot vörös
foltként beterítve a patak túloldalán feléjük közelednek. A róka jól
látszott előttük, amint ide-oda cikázva próbálta lerázni a kopókat,
melyek csapatostul üldözték. A lovasok száma reggel óta jócskán
megfogyatkozott. Ahogy közelebb értek, Bay észrevette a termetes
Vörös Grófot és a walesi herceget. Egy pillanatra úgy tűnt, a róka át
fog gázolni a patakon, és az egész falka követni fogja, de a rémült
állat az utolsó pillanatban elkanyarodott egy facsoport felé, melynek
ágai a víz fölé hajoltak. Valószínűleg talált ott valami menedéket –
talán egy elhagyott borzodút –, mivel nem bukkant elő a másik
oldalon. A kopók rémisztően zajos csaholásba kezdtek, a lovasok
pedig lefékezték lovaikat, arra várva, hogy a kopók belefogjanak a
gyilkolásba.
A császárné nem állt meg, hogy megnézze a kopókat „munka”
közben, csak lovagolt tovább, Bay meg követte. A túloldalon
gyülekező lovasok közül az egyik azonban odaköszönt neki, mivel
mikor felismerte, a patak széléhez léptette lovát.
– Fenség! Attól féltem, hogy nyoma veszett! – Az osztrák
nagykövet hangjából kiérzett a megkönnyebbülés, ugyanakkor némi
figyelmeztetés is érezhető volt benne. A császárné odafordult, és azt
mondta neki: – Amint látja, gróf, biztonságban vagyok. Szegény
Middleton kapitány azonban megsérült.
Bay odabiccentett a grófnak. – Kificamítottam a vállamat. A
császárné rakta helyre.
Károlyi túlságosan jól nevelt volt ahhoz, hogy meglepődést
mutasson, habár mikor a császárné megállította a lovát, a szeme
azért kissé elkerekedett, mert észrevette a fenséges asszony
szarvasbőr térdnadrágba bújtatott lábait az oldalnyeregben.
– Elviszem magammal Middleton kapitányt Easton Nestonba.
Lenne szíves orvost hívni? – A császárné semmi esélyt nem adott
Károlyinak a további beszélgetésre.
– Természetesen, Fenség. Azonnal intézkedem.
A császárné most szó nélkül a völgy végén futó út felé fordította a
lovát. Bay újból biccentett egyet Károlyinak, aztán megindult utána.
Amint hallótávolságon kívülre kerültek, a császárné felnevetett.
– Na, most már mindenki az én lovaglóruhámról fog beszélni a
Hofburgban – mondta. – Károlyi persze jobban tenné, ha megtartaná
magának a dolgot, de él-hal a pletykákért, és biztos nem bírja majd
megállni, hogy egy jó kis anekdotát gyártson belőle. Az egész
természetesen az én hősies tettemről fog szólni, hogy helyére
raktam az Ön vállát, de lehetetlen lesz nem megemlíteni a ruhám
állapotát.
Bay nem szólt. Jól látta, milyen arcot vágott Károlyi, mikor
észrevette a császárné lábait az oldalnyeregben. Remélte, hogy a
nagykövet nem jár egyik klubba sem. A férfiról szóló történet, aki egy
császárnéi lovaglóruhából készített kötést visel a karján, több hétre
is ellátná munícióval a Brook’s és a White’s pletykafészkeit. És ez
nem volt éppen kellemes gondolat. Egy elkövetkező botránnyal
kapcsolatos aggodalmai azonban hamar szertefoszlottak, mikor
meglátta Easton Neston kapuját, és a császárné nyomában
végigléptetett a kastélyhoz vezető hosszú kocsiúton.
 Mikor leszállt a lóról, alig bírt megállni a lábán. Ezt észrevéve a
császárné tapsolt párat, és utasította a lovászokat, hogy azonnal
hívják oda Nopcsa bárót.
A báró egy percen belül meg is érkezett. Neki szinte teljesen
sikerült elkendőzni meglepetését a császárné lovaglóruhája láttán. A
császárné németül beszélt hozzá, mire a kis emberke bólintott, és
közben megérintett a bajusza mindkét végét, mintha meg akarna
győződni arról, hogy legalább némely dolog továbbra is változatlan.
A császárné Bay ép karjára tette a kezét. – Most pedig pihennie
kell. A báró majd gondoskodik Önről.
– Ez nagyon kedves Öntől, de úgy érzem, megterhelő a
jelenlétem.
A császárné felemelte a kezét, és megállította.
– Az uralkodói létezés egyik kiváltsága, hogy senkinek nem
szabad ellenkeznie velem. Igaz, Nopcsa?
A báró fejet hajtott. – Fenség.
Bent a báró felsegítette Bayt a széles márványlépcsőn, és egy
első emeleti, hatalmas hálószobába vezette.
– Ezt a szobát korábban őfelsége, a nápolyi király használta. A
császárné úgy rendelkezett, hogy itt szállásoljam el Önt. – A báró
hangjában megbúvó rosszallás nem kerülte el Bay figyelmét. –
Elmesélte, milyen balesetet szenvedett, és azzal bízott meg, hogy
hívjak orvost. Kérem, adja a tudtomra, ha bármire szüksége lenne.
Mikor becsukódott az ajtó, Bay köszönetet mormogott, aztán leült
az ágyra, hátradőlt, és azonnal el is aludt.

Riadtan ébredt. A szobában a tűz izzásától eltekintve teljesen

sötét volt. Bay óvatosan megmozdult, de éles fájdalom hasított a
vállába. A karja annyira merev volt, hogy alig tudta mozgatni. Valaki
levette róla a csizmát, és betakarta egy takaróval, de még mindig
lovaglóöltözékben volt, csak a kabát nem volt rajta. Valaki –
feltehetőleg az orvos – szíjakkal felkötötte a vállát. Bay rádöbbent,
hogy bizonyára elveszítette az eszméletét.
Lehetetlen volt megmondani, mennyi az idő. Néhány percet aludt
csak, vagy néhány órát? Az elméjét elborították az aggodalmak.
Odaszóltak vajon Meltonba, hogy baleset érte? Tudta, hogy levelet
kell írnia nekik, mielőtt még a vadászaton részt vevő pletykafészkek
a balesetéből valami ehhez hasonló anekdotát gyártanak: „A vezető,
akit a rábízott fenség mentett meg a bajból.” Írnia kell Charlotte-nak
is, mielőtt Augusta jóvoltából hamis képet kap az aznapi
történésekről. Ám ha képes is kikelni az ágyból, arra nem lesz
képes, hogy sérült jobb karjába tollat fogjon.
Szokatlan érzés volt, hogy ennyire gyámoltalan – tehetetlenül
fekszik egy idegen házban, és idegenek veszik körül a saját
hazájában –, mégis volt benne valami izgató. Történni fog valami,
ezt tudta, de vajon örömteli vagy fájdalmas lesz? Olyasmit érzett,
mint mikor egy ismeretlen kerítést kell átugrania, és először az
elrugaszkodással járó izgalom, aztán a földet éréstől való félelem
járja át.
Kint erős szél söpört végig a leicestershire-i síkon, megrázta a
barokk ablakok tábláit, és besüvített a falakon és a gittelésen lévő
repedéseken. Bay azon kapta magát, hogy minden, a házból jövő
nyikorgásra és nyekergésre felkapja a fejét. Megmerevedett, mikor
suttogó hangokat, majd kiáltást vélt hallani, de rájött, hogy ez csak a
süvítő szél és egy nyikorgó ajtó hangja. Aztán megint más hangot
hallott: ezúttal ritmikus reccsenéseket. Csak képzelődik, vagy gyors,
ismerős léptek zaját hallja odakint, az ajtón túlról?
Mikor nyílt az ajtó, megpróbált felülni, de a vállába hasító fájdalom
miatt ez lehetetlen volt.
Sisi arcát alulról megvilágította az olajlámpás, melyet a kezében
tartott, és furcsa fényt vetett felfelé az arcára. Volt valami szokatlan
az alakjában. Bay nem látta jól a fejét, aztán rádöbbent, hogy azért,
mert a haja le van engedve.
– Fent van? – Sisi halkan és fojtott hangon szólalt meg.
– Igen, itt vagyok – felelte Bay, ugyanúgy suttogóra fogva.
Ahogy a lámpás egyre közelebb jött hozzá, Bay látta, hogy Sisi
fehér hálóruhát visel, és ahogy megmozdította a fejét, azt is, hogy a
vállán elterülő hatalmas hajzuhatag a földig ér. Mikor Sisi
megközelítette az ágyat, Bay érezte, hogy most nem szabad
megmozdulnia, bár igazából nem is tud. Ha kinyújtja a kezét, és
megérinti az asszony haját, onnan már nincs visszaút – akkor már
elkezdődik a „futam”. De most, hogy Sisi ilyen közel volt hozzá,
megint megcsapta az orrát az az illat – az ibolya és konyak
keveréke, valamint valami állatias is, amit rókaszagnak vélt. A keze
elindult felé. A haj melegnek tűnt, és ruganyosnak, mintha önálló
életet élne. Bay kezébe vett egy tincset, és ép keze köré tekerte.
Olyan hosszú volt a tincs, hogy háromszor körbeérte a kezét, és
még mindig nem húzta a hajtövet.
– Tetszik a hajam, Middleton kapitány? – Ugyanaz a halk suttogás.
– Igen, Fenség, tetszik. – Bay gyengéden meghúzta a kezében
lévő tincset, és magához vonta vele Sisit. – Ráadásul kifejezetten a
hasznára válik egy sérült férfinak. – Mikor ajkát Sisi ajkára tette, az
asszony haja úgy hullott az arcába, mint egy kibomlott
selyemhernyógubó. Ép kezét végigfuttatta a selyem hálóruha alatt
megbúvó, fűző nélküli, határozott ívű derékvonalon.
– Most megint megcsókolhat, Middleton kapitány.
– Ez parancs?
– Nem parancs, úgy hiszem, csupán kívánság.
– Ha rendesen meg kell csókolnom, akkor mellém kell feküdnie,
fenség.
– De nagyon aggódom a sérülése miatt. – Sisi egyik ujjával
könnyedén megérintette Bay felkötött vállát.
– Ez fáj?
– Nem.
– És ez? – Sisi odahajolt, és felhajtva Bay ingét, ajkával
megérintette csupasz bőrét. Bay érezte, ahogy az asszony nyelve a
bőréhez ér – olyan érdes volt, mint egy macskáé –, és a
simogatásától fájdalommal kevert gyönyör futott végig az egész
testén.
– Ez volt a legjobb horzsolás, amit valaha is elszenvedtem.
Sisi megint megnyalogatta, és a nyelvével ezúttal a mellkasán
lévő szőrzetet célozta meg.
– Sós ízt érzek, és még valamit, igen, talán az istálló ízét.
– Meg kellett volna mondania Nopcsa bárónak, hogy fürdessen
meg – mondta Bay.
Sisi elnevette magát. – De nekem tetszik ez az íz. Érdekesnek
találom.
– Ameddig örömet tudok okozni Önnek, asszonyom, addig én is
elégedett leszek.
 Sisi elkezdte kigombolni Bay ingét, és mikor minddel végzett, a
fejét a férfi mellkasára hajtotta. Bay a bőrén érezte a leheletét, a haja
pedig a hónalját csiklandozta.
– A szíve rettenetesen hevesen ver, Middleton kapitány. Talán
orvosért kellene küldetnem.
– Nem hinném, hogy ez szükséges volna. Ha Fenséged most
itthagyna engem, a pulzusom hamarosan visszaállna megszokott
tempójára.
– Értem. És szeretné, hogy itthagyjam? Nem akarom
veszélyeztetni az egészségét. – Sisi most egészen ráhajolt Bayre,
és a férfi érezte, ahogy a melle odasimul a mellkasára.
– Nem, asszonyom, nem szeretném.
Sisi egy kis ideig szótlanul feküdt, és ujjaival végigsimította a férfi
ajkait.
– De mégsem alhat így el, a lovaglóruhájában, mint egy paraszt.
– Nagyon nehéz egy kézzel levetkőzni.
– Akkor segítségre van szüksége. Talán ide kellene hívnom
Nopcsát, de kegyetlenség volna az éjszaka közepén felébreszteni.
Ezért nekem magamnak kell segítenem. Remélem, meg tudok majd
birkózni a feladattal. – Sisi nagyot sóhajtott, és a leheletétől Bay
mellkasán meredezni kezdtek a szőrszálak.
– Én is ebben bízom, asszonyom, és biztos vagyok abban, hogy
mindketten nagyszerűen megálljuk majd a helyünket.
Sisi újból elnevette magát, és Bay ajkára tette a kezét.
– Maradjon csendben, koncentrálnom kell.

Később Bay azt hallgatta, ahogy Sisi szuszog a sötétben, és arra

gondolt, hogy biztosan elaludt. A feje az ő mellkasán nyugodott, és a
haja úgy terítette be mindkettejüket, mint egy takaró, mely melegen
tart. Bay kíváncsi volt, vajon mennyi lehet az idő. Valahol a sötétben
egy óra négyet ütött. Ezek szerint volt még egy kis idejük, mielőtt a
ház népe mozgolódni kezd. Ez nem olyan ház volt, ahol a hajnali
órákban csengetnek egyet, hogy a hűtlenkedők visszatérhessenek a
jogosan nekik rendelt ágyba.
 Erzsébet megmozdult, és Bay érezte, ahogy a vérkeringés újból
megindul az ép karjában, melyen az előbb még az asszony feje
nyugodott. A sötétben csak egy fehér villanást látott, mikor Sisi kikelt
az ágyból. Amint megérezte a lepedő hűvösségét, amit Sisi
mezítelen testére terített, felsóhajtott.
– Fáj valamid? Ugye nem okoztam neked fájdalmat? – Sisi hangja
szinte aggodalmasnak tűnt a sötétben.
– Nem nevezném annak – felelte Bay, aztán kis szünetet tartva
hozzátette: – Asszonyom.
Az arcán érezte Sisi kezét. – Mikor itt vagyunk, kettesben,
nyugodtan szólíts Sisinek. Így szólítanak a családtagjaim és a
barátaim is.
Bay nem tudta leplezni enyhe féltékenységét. – És sok barátod
van?
– Angliában nem. Igazából egy sem, rajtad kívül. Te vagy az én
angol barátom, Bay. Most pedig aludnod kell. Azt akarom, hogy
jobban légy. Nélküled nem tudok vadászni.
– És mi a helyzet az aranyzsinóros udvaroncokkal?
– Max és Felix nem megbízhatók. Könnyen elterelődik a
figyelmük.
Bay arra gondolt, amit látni vélt a tükörben az itt elköltött vacsora
után.
– Akkor majd egy kézzel fogok lovagolni. Remélem, menni fog.
– Ó, biztosan. Eddig is ment! – Bay hallotta a padló reccsenését,
amint Sisi kiment a szobából.
– Jó éjszakát, Bay!
– Jó éjszakát, Sisi!

A sötétkamrában

– Ejnye, Charlotte! Lady D. ugyan mondta nekem, hogy Ön

minden elképzelhető erény mintaképe lehetne, de azt nem adta a
tudtomra, hogy kitűnő szeme is van. Meglehetősen irigy vagyok
Önre. Micsoda pazar kompozíció! Ezek a lányok egyetlen, buja
halomba gyűjtve! Olyan mesterkéletlen, és mégis minden
részletében tökéletes! – Caspar Hewes Charlotte-nak a meltoni
szolgálókról készített nyomatát tartotta a kezében. Lady Dunwoody
házában voltak, a Holland Parkban, a hatalmas műterem-szobában,
melynek északra néző, nagy ablakait csak úgy rázta a szélvihar.
Kandalló nem volt a szobában; Lady Dunwoody erősen hitt abban,
hogy szépséggel körülvéve érdemes csak élni, a kényelem iránt
azonban érzéketlen volt.
Mialatt beszéltek, Charlotte látta, hogy a hűvös levegőben Caspar
lehelete olyan, mintha sárkány vagy gőzmozdony eregetné.
– Mikor Lady D. visszatért, megmondom neki, hogy ennek
mindenképpen helyet kell kapnia a kiállításon. Minden itteni képünk
túl merev. Ez lehetne az a leheletnyi dekadencia, amely feltétlenül
szükséges – feslettség és kéjsóvárság, a hárem képzetével
megbolondítva. – Caspar Charlotte felé fordult, és egy ragyogó,
nagyon nem angolos mosolyt eresztett meg, kivillantva csillogóan
fehér, éles fogait; és a leheletfelhő, amit kibocsátott, valóban nagyon
sárkányos volt – olyan, mint egy kínai sárkány, gondolta Charlotte.
Caspar aznap sárga brokátmellényt és zöld bársonykabátot,
valamint szövetnadrágot viselt. Pompás öltözéke éles ellentétben állt
azzal a foltos, lenvászon köténnyel, melyet maga elé kötött, de ő
valahogy mégis elérte, hogy külseje inkább egzotikusnak, mint
abszurdnak tűnjön. Ahogy Lady Dunwoody megjósolta, alig vett
levegőt, mióta aznap reggel betette a lábát a házba. A
hanghordozása nagyon más volt, mint egy angol úriemberé; mikor
Fred és barátai beszélgettek a klubjukban, azon az affektálós
hangon, úgy tűnt, mintha nem lenne energiájuk rendesen
végigmondani a mondatot, Caspar viszont minden egyes szónak
megadta a neki járó tiszteletet, és jól megrágta a hangzókat a
szájában, mielőtt útjukra bocsátotta őket. Charlotte még soha nem
találkozott olyan emberrel, aki ennyire élvezte volna a beszédet, mint
ez az amerikai. Egyetlen szó volt csupán, mely valahogy nem
szerepelt a szótárában: a csend.
– Ez nagyon kedves Öntől, Mr. Hewes, de nem hinném, hogy a
királynő különösebb érdeklődést mutatna egy csapat szolgálólány
iránt. A többi portré mind kiváló személyiségeket ábrázol: Lord
Beaconsfieldet, a koszorús költőt, Miss Nightingale-t és a királyi
udvar különböző tagjait. Nem vagyok biztos abban, hogy ezek a
szolgálók itt, legyenek akármilyen dekadensek, melléjük kerülhetnek.
– Mindenkinek szüksége van a fiatalságra és a szépségre,
akármilyen kiválóság legyen is – mondta erre Caspar, aztán
megpördült, és az arca olyan közel került Charlotte-éhoz, hogy a
lány érezte a parfümjében a lime illatát. – De miért nem szólít
Casparnak? A Mr. Hewes úgy hangzik, mintha valami lelkészféle
volnék, pedig el kell mondanom önnek, Charlotte, drága Charlotte,
hogy igenis vannak kételyeim, és ha folyton Mr. Hewes-nak szólít,
akkor úgy érzem magam, mint egy imposztor. És nem hiszem, hogy
egy ilyen bájos és kellemes fiatal lány, mint kegyed, azt kívánná egy
szegény külfölditől, hogy mivel folyvást a vezetéknevén szólítják,
Isten eltévelyedett szolgájának érezze magát. Ugye, nem kívánja
ezt?
Charlotte elnevette magát, és megadóan feltette a kezét. – Elég,
elég! Rendben van, Casparnak fogom szólítani, de csak akkor, ha
megígéri, hogy elhallgat, csak egy percre.
– De hát miért? Mi értelme volna egy helyiségben lenni egy csinos
és tehetséges fiatal nővel, ha az ember meg se próbál
beszélgetésbe elegyedni vele? Ha csöndben maradnék, kárba
veszne e kivételes lehetőség. Hacsak nem azt kívánja, hogy mialatt
szótlan maradok, elborítsam arcát lángoló csókjaimmal.
– Lángoló csókokkal? Nos, mivel itt nagyon hideg van, csak abban
az esetben, ha garantálja, hogy a csókjai valóban lángolnak… –
felelte Charlotte.
– Most kigúnyol! Kigúnyol egy árvát, aki egyedül, barátok nélkül él
egy idegen országban!
– Barátok nélkül? Biztos vagyok benne, hogy több barátja van itt
Londonban, mint nekem. Feltételezem, nem sok olyan ember akad,
akit meg akart ismerni, és még nem lettek igazi jó barátok – mondta
Charlotte.
– Ugyan, azok csak ismerősök! Nem lelki társak. Ha tudná, drága
Charlotte, mennyire vágyom egy bizalmasra. Attól tartok, nem volt
egyetlen őszinte beszélgetésem sem, mióta elhagytam Amerikát.
Mialatt Caspar ezt mondta, kivette a többi képet is Charlotte
portfóliójából, és sorban kitette őket maga elé az asztalra. Charlotte
észrevette, hogy bár hórihorgas és nyurga, a mozdulatai fürgék és
pontosak. Caspar keze a Bayt és lovát ábrázoló nyomat fölé siklott,
és hosszú ujjával rámutatott a képre.
– Nahát, Carlotta! Azt hiszem, a Carlotta jobban tetszik, mint a
Charlotte, jobban illik Önhöz. Ön nem az a prűd angol kisasszony,
akinek látszik; a képei alapján jól látom, hogy veszélyes a lelke.
Látja, máris féltékennyé tett! Tudta, mennyire félelmetes tudok én
lenni, ha a szenvedély elborít? – Azzal Caspar drámai gesztussal
előre lendítette a karját.
– Vajmi keveset tudok Önről, mivel csak tegnap este találkoztunk
– mondta erre Charlotte.
A lány érezte, hogy a fülcimpája is elvörösödik. Semmi nem
érkezett Baytől a reggelinél, sem levél, sem távirat. Persze nem
tudhatja, pontosan hová utazott. Charlotte akkor újból maga elé
képzelte Bayt, amint ott áll a lépcsőn Meltonban, és együtt nevet
Freddel és Csirkével. És ettől kiszáradt a szája. Ír a nagynénjének,
és megkéri, mondja el Baynek, hol van. Adelaide Lisle-nak talán
vannak fenntartásai Bayjel kapcsolatban, de a londoni ház és az
előkelő hintó, a két hozzá illő szürkével, mely Charlotte
gardedámjaként jár neki, majdcsak segít neki felülemelkedni a
kételyein.
Caspar látta, Charlotte mennyire elvörösödött, és így folytatta: –
Na, máris ezzel a lóháton ülő Adonisszal kínoz, akinek a lábán csak
úgy feszül a térdnadrág, és fénylik a csizma. De én nem esem ám
kétségbe, nem bizony – mivel elég csak rápillantanom erre a képre,
és máris látom, hogy ez a férfi nem szerelmes Önbe. Nem, ő csak a
lovára figyel, amely kétségkívül pompás állat, de Önhöz hasonlítva,
Carlotta… Ennek az embernek víz folyik az ereiben!
– Minden hölggyel így beszél, akivel csak találkozik, Caspar?
Caspar színpadias haragot mímelve tágra nyitotta a szemét.
– Carlotta, hát hogy mondhat ilyen kegyetlenséget? Úgy nézek én
ki, mint aki minden útjába kerülő hölgynek egyformán teszi a szépet?
Egy élvhajhász, egy mihaszna, egy Lothario?
Charlotte nevetve megrázta a fejét. Bárki mástól az effajta
elragadtatott kijelentések túlzónak, sőt ijesztőnek tűntek volna; volt
valami Caspar folyamatos ömlengésében, és abban, ahogy nagyon
is alaposan szemügyre vette Charlotte minden egyes képét – mialatt
a halhatatlan szerelemről szónokolt neki –, mely arra késztette a
lányt, hogy szavai és gesztikulációja extravagáns mivoltát ugyanúgy
csupán modorosságnak tekintse.
– Nem is tudom, minek néz ki… talán egy amerikainak.
– Ó, Carlotta, úgy állítja be a nemzetiségemet, mintha az valami
szörnyű kórság volna. És mégis azt hiszem, Ön kedvelné Amerikát.
A szabadság hazája, tudja? – Caspar feltűnően tiszta csengésű
baritonján énekelni kezdte a „Yankee Doodle Dandy” kezdetű
hazafias dalt, de ezzel egy időben felemelte az asztalról a Charlotte
eddig elő nem hívott lemezeit tartalmazó tokot.
És rögtön abbahagyta az éneklést. – Van itt két lemez, melyekről
még nem készített nyomatot. Előhívhatom ezeket Önnek? Nagy
megtiszteltetés volna. Kérem, engedje meg, hogy ezt a jelentéktelen
szolgálatot elvégezzem.
Charlotte egy pillanatig habozott. Egy kissé kényelmetlenül érezte
magát Caspar felajánlásától – olyan volt, mintha az ő ruhájába
akarna belebújni –, de nem igazán látott okot arra, hogy
visszautasítsa.
– Ha valóban szeretné, akkor megengedem. És most miután
megnézte az én portfoliómat, én is megnézhetném az Önét?
– Ó, Carlotta, nagyon boldoggá tenne vele! Itt nincs túl sok képem,
de talán egy nap el tudom majd csalni a Tite Streetre. Lady D.
viszont volt olyan szíves, és kiválasztotta pár alkotásomat, melyeket
érdemesnek vél szerepeltetni a kiállításon.
Caspar levett az egyik polcról egy szattyánbőr mappát.
– Íme. Én azonban túlságosan szégyenlős vagyok ahhoz, hogy itt
ácsorogjak Ön mellett, míg nézegeti a munkáimat, ezért elvonulok a
sötétkamrába az Ön lemezeivel, így nem kell majd feszengenem,
mikor megpróbálja leplezni a megvetését, melyet a műveim
bizonyára kiérdemelnek. – Szavai dacára Caspar egyáltalán nem
tűnt aggodalmaskodónak. Nagy ünnepélyességgel nyitotta ki a
portfoliót.
– Íme, Carlotta mia, itt van a munkám gyümölcse. Legyen kegyes
velem, és ne feledje, én nem voltam olyan szerencsés, hogy Lady
Dunwoody lehessen a tanárom.
Azzal felemelte Charlotte lemezes tokját, és bement abba a
fafülkébe, melyet Lady Dunwoody építtetett a szobába
sötétkamrának. Charlotte hallotta, amint odabent tesz-vesz, és
közben énekel. Figyelmét most a kezében lévő portfolióra
összpontosította, és hálás volt, hogy egy időre megszabadult a
folyamatos szóáradattól. A képek első csoportján sivatagos táj
látszott, hatalmas kaktuszokkal és az idő által furcsa alakúra
koptatott sziklákkal. Charlotte még soha életében nem látott ilyen
tájat – semmi növényzet, semmi fű, csak homok és szikla és a
csupasz ég. Az egyik képen egy fiatalember állt egy óriási kaktusz
mellett, mely legalább fél méterrel magasabb volt nála. A sivatagi
fényképeket kínai családokról készített nyomatok követték – tíz vagy
még több ember, az öregektől kezdve, akik lófarokban hordták a
hajukat, és hagyományos ruhában voltak, a gyerekeken át, akik már
nyugatias öltözéket viseltek, egészen a hordozóba kötözött
csecsemőkig. Némelyik kép stúdióban készült, másikakat a családi
üzlet előtt kapták lencsevégre. Charlotte meglepve látta, hogy a
feliratok mind kínai írásjelek voltak. Kíváncsi volt, hol készítette
ezeket Caspar. Egészen különleges dolog volt a világ túloldalán
készült képeket nézegetni – az ábrázolt dolgok egészen
idegenszerűek voltak, mégis, kétségtelenül igaziak.
Charlotte kicsit tanulmányozta ezeket a fura embereket és vad
tájakat, és gondolatban összehasonlította őket az ő szobalányokról
és vendégseregekről készült képeivel, és rá kellett jönnie, hogy
féltékeny lett Casparra és erre a széles látókörre. Hirtelen nagy
vágyat érzett arra, hogy elinduljon, és fényképezőgépével egy
ismeretlen világot ragadjon meg, ahelyett, hogy folyton különössé
próbálja varázsolni a már megszokottat. Charlotte még soha nem
járt külföldön – a Wight-sziget volt a legegzotikusabb hely, melyet
valaha meglátogatott. Fred és Augusta felajánlották neki, hogy
magukkal viszik a nászútjukra Olaszországba, Charlotte
feltételezése szerint azért, hogy a költségeket ily módon
megoszthassák. De még a holdfényben úszó Colosseum látványa
sem volt számára annyira vonzó, hogy két hónapot töltsön a friss
házasokkal.
Az utolsó helyen a mappában egy arcképsorozatot talált,
melyeken ugyanaz a fiatal fiú szerepelt, akit már a kaktuszos képen
is látott. A fiúnak szögletes volt az arca: magasan húzódó, lapos
arccsont és négyszögletes áll. Charlotte meglepve látta, hogy sötét
haja nagyon hosszúra van növesztve, és a tarkója mögött össze van
kötve. Néhány portrén a fiú, aki nem lehetett több tizennyolc
évesnél, egyenesen belenézett a fényképezőgépbe, komoly és
rezzenéstelen arcot vágva, de volt egy olyan kép is, melyen a válla
mögött hátranézve mosolygott, és Charlotte érezte, hogy valami
kölcsönös érzelmi kötődés van a fényképezőgép mindkét oldalán.
Egy ilyen tekintetet elkapni, mely inkább pillanatkép, mint beállítás
volt, rendkívül ritka dolognak számított. Charlotte kíváncsi lett, ki ez
a fiú. Az utolsó képen egy szőlőfürtöt tartott a kezében, a fejét
hátrahajtotta, és jól látszott hosszú, hajlékony nyaka. A tekintete
viszont a fényképezőgépre irányult, és Charlotte észrevett valamit a
nézésében, mely ismerős volt neki. Egyszer Bay arcán látta
ugyanezt a kifejezést.
Caspar most az „Ezüsttel szőtt aranyszálak” kezdetű dalt énekelte,
megkísérelve egyszerre mindegyik szólamot eldúdolni.
Először a „kedvesem, eljár felettem az idő” szövegű sort dalolta,
magas bariton hangon, aztán mély, zengő basszussal megint azt,
hogy „eljár felettem az idő”, végül vékony, magas falzett hangon ezt:
„ezüsttel szőtt aranyszálak”. Olyan volt, mintha egymaga próbálná
visszaadni egy négytagú a capella együttes hangzását.
Charlotte letette a szőlőfürtös fiút ábrázoló képet, és körbenézett a
szobában. Tele volt azokkal a kellékekkel, melyeket Lady Dunwoody
a fotó beállításaihoz használt. Az egyik széken összehajtogatott brit
lobogó hevert, valamint az a hullámpapírból készült sisak és pajzs,
melyet ahhoz a híres és sok reprodukciót megért portréhoz használt,
mely Ellen Terryt ábrázolja Britanniaként. Egy lakkozott fafogason jó
pár darab fehér, rakott muszlintunika lógott, és felettük egy polcon
egy halom babérkoszorú hevert egymás tetején. Egy asztalkán
kristálygömb állt, mellette koponya, és egy ezüst gyertyatartó három
gyertyával, melyek már szinte tövig leégtek, és a lefolyt viasz úgy
dermedt meg rajtuk, mint a cseppkő. Az ajtó melletti falból kiálló
rúdra akasztva egy agyonhímzett kínai mandarinköntös lógott; felette
pedig, a szoba hosszában végigfutó polcon fehér és kék tányérok,
tarka-barka bögrék sorakoztak, valamint egy márványkerub,
melynek kövérkés lába a padló felé mutatott. A pad mellett, ahol
Charlotte állt, egy festőállványon egy Dianának öltözött fiatal lányt
ábrázoló fénykép volt kitéve; a vadászat istennője hátrahúzott íjjal
állt a képen, nyílvesszőjét az égre irányítva. Charlotte a modellben
felismerte Lady Dunwoody egyik szobalányát. De még a
legügyesebb retusálás sem tudta teljesen eltüntetni a lány vörösre
dolgozott kezei, valamint a nyakának és a fedetlen vállainak antik
hatású fehérsége közti kontrasztot. Lady D. azonban megragadott
valami vadságot az arcán, mely a fényképnek meglepően kegyetlen
jelleget kölcsönzött. Ez a Diana úgy festett, mint aki kész agyonütni
áldozatát. Charlotte kíváncsi lett, vajon mire gondolt a lány közben,
hogy ilyen kegyetlenséget tudott magából sugározni. Talán arra,
hogy összegyűjt egy hadsereget, és lecsap az ellenségeire – vagy
arra, hogy Lady Dunwoody japán porcelánjait minden nap egy szál
libatollal kell leporolnia?
Az éneklés egy sor közepén hirtelen abbamaradt, és Charlotte
mintha nagy sóhajtást hallott volna, azután Caspar megint belefogott
az éneklésbe, és pontosan ott folytatta a nótát, ahol előzőleg
abbahagyta.
Majd mikor véget ért a dal, a férfi előbújt a fülkéből, karját áldón
feltartva.
– Úgy érzem, ezennel megvalósítottuk művészi eggyé válásunkat,
ó, drága Carlotta! Én dicsőséges életre keltettem az Ön negatívjait,
Ön pedig megvizsgálta szerény kínálatomat.
Charlotte úgy érezte, ez egyfajta hívószó.
– Ó, de hát nincs semmi oka arra, hogy szerény legyen. A
fényképei egészen kivételesek. Még soha nem láttam hozzájuk
foghatót. Mennyire irigylem Önt a sivatagért és a végtelen
világosságért! Nekünk itt nem jut ehhez hasonló, ezért stúdiókban
kell létrehoznunk alkotásainkat – és Charlotte a festőállványra
mutatott –, például istennőnek öltözött szobalányokkal kell beérnünk.
De Ön, Ön egyszerűen csak kimegy, és máris ott a tökéletes
kompozíció a szeme előtt!
Caspar köszönetképpen kissé meghajolt, de most az egyszer
csendben maradt, és ebből Charlotte máris tudta, még nem mondott
eleget.
– Ám csak egy gyakorlott és tehetséges fényképész képes
ezekből a bámulatos tájakból ilyen sokat kihozni! Ne aggódjon,
nagyon jól tudom, mennyire jó fényképész. Még ha nem is lett volna
ennyire kitűnő nyersanyaga, erről az egy képről mindenképpen meg
tudtam volna mindezt állapítani. – Charlotte felemelte azt a képet,
melyen a fiú hátrafordulva, a válla fölött mosolyog. – Ilyen képet csak
egy szokatlanul tehetséges fényképész képes alkotni. Annyira ritkán
látni valódi érzelmet a fényképeken. Itt viszont egészen pőrén
mutatkozik meg.
Charlotte nem is tudta, miért hagyták el az ajkát pont ezek a
szavak. Úgy érezte azonban, hogy valami illetlent mondott. Caspar
egy pillanatig merőn nézett rá, aztán lesütötte a szemét, és ezúttal
nagy lendülettel hajolt meg Charlotte felé.
– Teljesen lenyűgöz az elismerése. Az Ön dicsérete felteszi a
koronát életem alkotómunkájára. Úgy érzem magam, mint a bátor
Cortez kapitány a Darien-hegy csúcsán állva.
Charlotte azonban félbeszakította: – Ki ez a fiú, szőlőfürttel a
kezében? Nem tudom elképzelni, hogy bármelyik modellemtől ki
tudnék csalni ehhez fogható tekintetet.
– És a gáláns tiszt és kedves lova? Ott tökéletesen elkapta a ló és
lovasa közti érzelmi köteléket. – Caspar felhúzta egyik szemöldökét.
– Milyen különös arc! Mi a neve? – kérdezte Charlotte.
– A neve? Vízesés Ábrahám. Az apja sziú indián volt, az anyja
pedig egy ír lány, aki az aranyláz idején érkezett nyugatra. Ábrahám
az ő röpke életű románcuk gyümölcse volt. A sivatagban találkoztam
vele. Segített cipelni a felszerelésemet, és mutatott nekem dolgokat.
Például volt egy teljesen ép kígyóbőr a homokban. Én észre sem
vettem volna, ha Ábrahám nem állít meg, és nem hívja rá fel a
figyelmemet. – Caspar itt elhallgatott, és Charlotte feltette azt a
kérdést, amelyre, attól tartott, már tudja is a választ.
– És most hol van?
– Valahol a Mojave-sivatagban. Lefényképeztem a pontos helyet,
ahol nyugszik. Nem voltak fák arra, úgyhogy egy kőhalmot emeltem
neki. Nem nagyot, hiszen ezek nem sziklák, csak kavicsok.
Tüdőbaja volt, be akartam vinni a városba, orvoshoz, de nem volt
hajlandó elhagyni a sivatagot.
– Részvétem. De ezek a fényképek többet érnek, mint egy szép
sírkő – mondta Charlotte.
– Ez igazán együttérző gondolat. És nagyra is értékelem, bár
akkor szerettem volna összetörni az összes lemezt, amin rajta volt.
De valahogy… ezek a legjobb munkáim, és nem bírtam rávenni
magam.
 – Ha van fényképünk arról az emberről, aki fontos volt a
számunkra, az vigaszt nyújt.
– Lehetséges, de folyamatosan emlékezteti az embert arra, akit
elveszített. Az emlékek végtére is idővel elhalványulnak, nekem
viszont nem kell erőlködnöm, hogy magam elé idézzem Ábrahám
arcát. Ez akkora áldás volna? Lehet, hogy jobb volna hagyni, hogy a
dolgok maguktól elhalványuljanak. Akármikor ránézek ezekre a
képekre, eszembe jut, milyen eleven is volt ez a fiú akkor. – Caspar
megcsóválta a fejét, és meglengette a karját maga előtt, mintha el
szeretné űzni a kellemetlen gondolatokat.
Charlotte arra a fényképre gondolt, mely az anyját ábrázolta a
koporsóban, és melyet az apja a dolgozószobájában őrzött. És
amelyet Charlotte soha nem akart látni.
Caspar tapsolt egyet.
– De elég ebből, nagyon zord és morbid kerülőútra tévedtünk,
drága Carlotta! Pedig nem azért vagyunk itt, hogy filozofáljunk,
hanem azért, hogy dolgozzunk. Mit szólna Lady D., ha meglátna
minket? Elmarasztalna, és a mezők liliomainak, sőt holmi
parazitáknak bélyegezne minket, akik hiábavaló beszélgetésbe
merülnek, holott keményen kéne munkálkodniuk.
– Én talán tétlen voltam, ez igaz, de Ön előhívta a lemezeimet.
Megszáradtak már a nyomatok?
Caspar kacsintott egyet. – Azt hiszem, igen. Hadd nézzem meg. –
Azzal eltűnt a sötétkamrául szolgáló fülkében.
Charlotte azon merengett, vajon nagyon gyanús volna-e, ha
táviratozna Adelaide néninek Bayjel kapcsolatban. Arra jutott, hogy
valószínűleg az volna. Egy távirat megindítaná a szóbeszédet, és
végül is nem sürgette semmi.
Hallotta, hogy Caspar ide-oda mozog a sötétkamrában. Most
Mozartot énekelt: – Ma in Ispagna son già mille e tre…
Az ária véget ért, és Caspar egy nyomattal a kezében jelent meg
újból.
– Íme, az Ön tragikus hősnője. – És a fényképet Charlotte elé
helyezte. Ez volt az a kép, melyet Postlethwaite ezredes halála
napján készített a császárnéról. A fenség profilból látszott rajta. A
kép középpontjában a császárné darázsdereka állott, a feje tetejére
halmozott hatalmas hajzuhatag és a szélesen elterülő szoknya
között. A fejét kissé elfordította a fényképezőgéptől, de látni lehetett
finom vonalú állát, és nyakának hosszú ívét.
– Miért nevezi tragikusnak? – kérdezte Charlotte.
– Olyan melankolikus az egész alak. Talán a fejtartása miatt.
Bizonyosan olyan személyiség, aki mindig a dolgok középpontjában
áll – látja, hogy a körülötte lévők mind őt nézik? Meg kell mondjam,
kíváncsi lettem. A hölgy valamelyik ismerőse?
– Aligha. Ő Ausztria császárnéja. Vadászni jött arra a birtokra,
melynek kastélyában vendégeskedtem.
– Császárné? Igen, ez látszik is rajta.
– És mit gondol róla, szép?
Caspar hunyorítva nézte a képet. – Ha ezt a kérdést azelőtt teszi
fel nekem, hogy elárulta volna, kit ábrázol, kissé bizonytalankodtam
volna. De most, hogy már tudom, ki ez a hölgy, nos, meg kell,
mondjam, azt gondolom, hogy szép – egyszerűen nem bírom
szétválasztani a formát a funkciótól. Egy szépséges császárné
sokkal romantikusabb, mint egy közepesen vonzó. És bár büszke
republikánus vagyok, nem tagadom, a koronában van valami
ellenállhatatlan.
Caspar most Charlotte-ra pillantott, és azt mondta: – De rideg
fejtartásából arra következtetek, hogy eléggé… megterhelő lehet.
Nem úgy, mint ön, drága Charlotte. Önnel olyan könnyen ki lehet
jönni!
– Azért, mert nem vagyok császárné.
– Ó, én tudom, hogy Ön bárhol kedves társaság volna. – Caspar
most megint meghajolt Charlotte felé, aztán a mellényzsebéből
kivette fedeles zsebóráját.
– Már ennyi idő van? Megígértem Lady D.-nek, hogy délben
találkozunk vele a galériában. Azonnal indulnunk kell. Lady D. nem
szereti, ha megvárakoztatják.
Charlotte segített Casparnak mappába csomagolni a nyomatokat,
melyeket selyempapírral gondosan elválasztottak egymástól. Caspar
ragaszkodott hozzá, hogy vigyék magukkal Charlotte-nak a
szolgálókról készült, valamint a Bayt és Tipsyt ábrázoló képét is.
Charlotte válaszképpen a mappába tette Caspar portréját Vízesés
Ábrahámról. Mikor Charlotte az utolsó képre helyezte rá a
selyempapírt, Caspar felemelte a császárnéról készült fotót.
 – Az uralkodók se maradjanak ki.
Charlotte-nak most eszébe jutott, hogy több mint egy képet
készített a császárnéról. – Mi lett a másik lemezzel? Nem voltam
benne biztos, hogy jó lett, mert a császárné elővett egy legyezőt, és
az arca elé tartotta.
– Milyen bosszantó! – Caspar vonalba igazította a portfolió lapjait,
aztán meghúzta a mappa szalagját, és a kezét Charlotte könyökére
téve az ajtó felé terelte a lányt.
Charlotte habozott. – De a másik kép is sikerült? Szeretném látni,
hogy elkaptam-e még, mielőtt elővette a legyezőt. – Caspar most
erősebben megfogta a könyökét, de Charlotte kitépte magát a
szorításából, és visszaszaladt a sötétkamrába. A sötétben jól látta,
hogy egy kép még lóg a zsinóron, és csak egyetlen csipesz tartja.
Levette, és kivitte a fényre.
A fotó tökéletesen sikerült. A kép fókuszában azonban nem a
császárné állt, aki épp a hatalmas legyezőt vonta az arca elé,
hanem a mögötte lévő lovas. Egy pillanatig Charlotte fel sem ismerte
Bayt. Olyan volt az arckifejezése, mellyel a császárnét nézte, melyet
ő még soha nem látott. A férfi világos szeméből tökéletes
odafigyelés sugárzott; úgy nézte az előtte lévő asszonyt, mintha
valami értékes tárgy volna, mely leesik és összetörik, ha leveszi róla
a tekintetét. Az ajka kissé szétnyílt. Ez talán egy mosoly kezdete
lehetett, vagy egy fájdalmas grimaszé, Charlotte nem tudta volna
megmondani. Bay mindenesetre rá soha nem nézett így.
Finom érintést érzett a könyökén, és a fényképet kivették a
kezéből.
– A fényképek nagyon megtévesztőek lehetnek, nem gondolja? –
mondta Caspar, miközben kituszkolta a sötétkamrából. – Ez a fickó
itt, az Ön kapitánya, úgy fest, mint aki kísértetet lát. Attól van, ahogy
a fény a szemére esik. Elég egy fényes nap, és rövid expozíciós idő,
és az ember máris mindenféléket belelát a képbe. Emlékszem,
egyszer lencsevégre kaptam egy hentest a kínai negyedben, aki úgy
tartotta fel a böllérkést, mintha meg akarná gyilkolni vele a segédjét.
Ezt persze csak a csalóka fényjátéka okozta, de ijesztő volt – a
hentes lehetett volna akár Sweeney Todd maga.
Charlotte hagyta, hogy Caspar folyamatos csevegésáradat mellett
kivezesse őt a házból, és beültesse egy csézába. Csak akkor szólalt
meg, mikor a kocsi már az Albertopolishoz ért a parkban.
– Ugye, nem a csalóka fény játéka volt?
Caspar az ablakon át Albert herceg tekintélyes baldachinsátor
alatt ülő, újonnan emelt, fényes szobrát nézte.
– Nem tehetek róla, de eléggé morózusnak tűnik, ahogy ott ül. Ha
herceg volnék, azt szeretném, ha úgy emlékeznének rám, hogy
bátor és energikus vagyok, és nem úgy, hogy ilyen merengő.
– És még mindig kifelé bámulva az ablakon, hozzátette: – A fény
játéka? Nos, nem tudnám megmondani. Ön ismeri jobban ezt a
gáláns kapitányt, én csak a fényképet láttam. És mindig is az volt a
véleményem, hogy a fényképek nagyon megtévesztőek lehetnek.
– Azzal Charlotte felé fordult, és elmosolyodott.
– Ígérje meg, hogy ha meghalok, olyan szobrot emeltet nekem,
melyen igazi hősnek nézek ki. Nem bírnám elviselni, hogy effajta
komorságot sugározzak magamból.
Charlotte-ot azonban most már nem lehetett kizökkenteni.
– Ha le kellene írnia Middleton kapitány arcát, és úgy gondolná,
hogy ez valódi arckifejezés, és nem holmi fotó-délibáb, mit mondana
rá?
Caspar felsóhajtott.
– Azt mondanám, drága Charlotte, hogy a mi drága jó kapitányunk
bizony el van bűvölve.

A windsori özvegy

Sisi kinézett a vonat ablakából az elsuhanó havas tájra, melyet

rózsaszínűre színezett a felkelő nap, de a serbetszínű fényjátékot
észre sem vette; figyelmét csak és kizárólag a sövények és
kerítések kötötték le. A táj nem volt éppen vadászatra alkalmas.
Milyen jellemző Viktóriára, hogy egy ilyen sportolásra alkalmatlan
helyen él! És milyen alacsony és rosszul öltözött, ráadásul még
stílusa sincs. Két évvel ezelőtt nyáron, mikor a Wight-szigeten járt,
Sisi-nek muszáj volt meglátogatnia a királynőt Osborne-ban.
Nyomasztóan kimerítő sétát kellett tennie a szoborgyűjteményben és
a svájci veteményesben, ahol a gyerekeknek is külön kertecskéjük
lehetett. Az volt az egyik legunalmasabb délután egész életében.
A mai nap azonban egész más lesz. Sisi Bayre nézett, aki
átellenben ült vele. A férfi szeme csukva volt, és Sisi nem tudta,
vajon elszundított-e. Még álmában is biztosan megérezte azonban a
rá irányuló tekintetet, mert kinyitotta a szemét, és rámosolygott Sisi-
re. A szeme épp olyan halványkék volt, mint az ólomüveg ablakok
Peterhofban.
A vonat most egy váltón haladt át, és Sisi látta, hogy Bay arca
eltorzul, mivel a rázkódás megrándította a vállát, mely még mindig
erősen fel volt kötözve.
– Nagyon fáj, Middleton kapitány?
– Csak néha – felelte Bay, és kacsintott.
– Van egy oldatom, ami nagyon jó erre. Bécsből. Ott az orvosok
nem hisznek a szenvedésben. – Sisi ezzel Festetics grófnőhöz
fordult, aki a fülke másik sarkában ült, és egy magyar regényt
olvasott.
– Magánál van az a keverék, Festy? Azt hiszem, a kapitánynak
szüksége van rá.
A grófnő kinyitotta a mellette fekvő krokodilbőr pipereládikát, és
kivett belőle egy ezüstkupakos fiolát, majd átadta Sisinek.
– Nyissa ki a száját, és a nyelvére fogok csepegtetni pár cseppet –
mondta Sisi.
– Annyira nem rossz a helyzet – próbálkozott Bay. – Egy kis
brandy is bőven megoldja.
– Nyissa ki a száját, Middleton kapitány!
Bay azt tette, amit mondtak neki, és Sisi hat cseppet csepegtetett
a nyelvére. Mikor a hetediknél tartott, a vonat rázkódott egyet, és ez
a csepp Bay bajuszán kötött ki.
– Eltévedt – mondta Bay, és lenyalta a csillogó cseppet a
bajuszáról. Aztán újból kacsintott. Sisi elmosolyodott, majd a
grófnőre pillantott, aki látszólag túlságosan bele volt merülve a
könyvébe ahhoz, hogy észrevegye, mit csinálnak, bár még
egyetlenegyszer sem lapozott, mióta elindultak. A jelenléte a botrány
elkerülése végett volt elengedhetetlen; Ausztria császárnéja nem
utazhatott egyedül egy fülkében azzal a férfival, aki a vadászaton
kalauzolta. Nem számított, hány órát töltöttek kettesben a
vadászterületen, a vonat az más volt. Sisi már rég megtanulta, hogy
kifelé megéri betartani a konvenciókat. Nopcsa arca ugyan
megrándult, mikor a császárné bejelentette, hogy Middleton kapitány
is megy Windsorba, de amíg Festetics ott ült a fülkében a magyar
regénnyel a kezében, addig el tudta hitetni magával, hogy minden
rendben.
A vonat most lassítani kezdett, hamarosan meg kellett érkezniük.
Az utazás egyébként dicséretesen gyorsan lezajlott, még három
órába sem telt. Elkerülték az átszállás kínos kényelmetlenségeit;
Nopcsa ugyanis nagyon okosan magánvonatot szervezett a
számukra, melynek útja London külvárosán kívül vezetett. Sisi
ránézett a zsebórájára – néhány perc hiányzott csak tizenegyig.
Mindez túlzott erőfeszítésnek tűnhetett egy vizit miatt, mely úgysem
tart tovább fél óránál, de hát az uralkodók nem mindig tehetik azt,
ami a kedvükre való. Sisi automatikusan a hajához emelte a kezét,
ellenőrizendő, hogy fonatokból álló hajkoronája a helyén van-e.
Persze azért vörös szőnyeg volt az állomáson, rezesbanda viszont
nem. Ez ugyanis Hohenembs grófnő magánlátogatása volt Viktória
királynőnél, és nem Ausztria császárnéjának hivatalos vizitje Anglia
királynőjénél. Sisi teljesen leeresztette a fátylát; Anglia mindenhol
tele volt fotósokkal.
Aztán Bay felé fordult. – Egész nagy csoport vár minket az
állomáson. Készen áll a találkozásra, Middleton kapitány?
Bay felállt, és enyhén meghajolt. – Természetesen készen állok,
Fenség.
A peronon egy csoport férfi álldogált. A nagykövet, Károlyi gróf
előrelépett, és kezet csókolt a császárnénak. Mikor felemelte a fejét,
a tekintete Bayre tévedt, aki ott állt a császárné mellett.
– Isten hozta, Fenség – mondta németül, majd a mellette álló férfi
felé fordulva angolul folytatta: – Hadd mutassam be Önnek Sir Henry
Ponsonbyt, őfelsége kancellárját.
Sisi biccentett, és megvárta, míg Károlyi a csoport összes arra
érdemes tagját bemutatta egymásnak: – Festetics grófnő, őfelsége
udvarhölgye, Nopcsa báró, őfelsége főudvarmestere és számvevője,
valamint – és itt alig észrevehető szünetet tartott: – Middleton
kapitány, őfelsége vezetője a vadászaton.
 Három hintó várakozott az állomás épületén kívül. Sisi
odabiccentett Baynek, hogy szálljon be vele Károlyi és Ponsonby
mellé az első hintóba.
A nagykövet legjobb udvaroncmosolyát vette elő, mialatt arra
vártak, hogy először a császárné, majd Ponsonby is beszálljanak a
hintóba.
– Most jár először Windsorban, Middleton kapitány? – kérdezte.
– Igen, most.
– Akkor ez izgalmas lesz az Ön számára, hiszen meglátogathatja
az uralkodóját. – Károlyi kissé elidőzött az uralkodó szón. – Egyre
inkább a felsőbb körökben mozog, Middleton kapitány.
Bay Károlyi szemébe nézett. – Nagy megtiszteltetés a császárné
szolgálatára lenni, gróf úr – mondta, majd intett Károlyinak, hogy ő
kövesse elsőként a császárnét a hintóba. A nála idősebb úr egyik
lábával a lépcsőre lépve még visszafordult Bay felé.
– Én egész eddigi életemben a Habsburgok szolgálatában álltam,
Middleton kapitány. Ez az én – Károlyi kis szünetet tartott, mintha a
megfelelő szót keresné – hivatásom.
Bay már épp felelni készült, mikor a császárné kiszólt a hintóból: –
Károlyi gróf, tudta, hogy a fiam angliai látogatásra készül? – A gróf
odafordította a fejét, és így a két férfi közti feszültség feloldódott.
Mikor már mindannyian bent ültek a hintóban, Ponsonby elkezdte
sorolni az útközbeni látnivalókat. Az utcák néptelenek voltak, csak
néhány házaspár igyekezett a legjobb vasárnapi öltözékében a
templomba. Senki nem állt meg, hogy megnézze a hintók sorát,
melyek a várkastély felé tartottak.
Amint felbukkantak a windsori várkastély tornyai, Ponsonby azt
mondta: – Windsor a királyi fenségek legrégebbi rezidenciája.
Viktória királynő őfelsége az évnek ebben a szakában mindig itt
tartózkodik, hogy hercegi hitvesére emlékezzen. Albert herceg itt
hunyt el, 1861. december tizennegyedikén.
– Milyen szomorú! – sóhajtott fel Sisi. – Micsoda felvilágosult elme
volt! Emlékszem, egyszer hosszasan taglaltuk a vízvezetékhálózat
előnyeit. Szenvedélye volt a higiénia, és akkor szegény ember
miben hal meg? Tífuszban! Felteszem, a vízcsövek itt Windsorban
meglehetősen régiek már.
 Ponsonby bólintott. – Windsorban minden nagyon régi. De a
legnagyobb tisztelettel, Fenséges asszonyom, ezt a királynő
jelenlétében nem merném ugyanígy kijelenteni.
A hintók most már a várkastélyhoz vezető kocsiutat szegélyező
fasorban haladtak előre. Mikor elérték a Nagy Nyugati Kaput, az
osztrák társaságot egy üres fogadószobába vezették, mely egyike
lehetett a királynő magántermeinek, hiszen tele volt ezüstkeretes
fényképekkel. Csoportképek Viktóriáról és a gyermekeiről, unokáiról
– gyepen, lépcsőn, jachton. Ferenc József állandóan azzal gyötörte
Sisit, hogy üljön modellt az ehhez hasonló családi képekhez azért,
hogy aztán ő is küldözgethesse mindenhová a fotográfiákat, melyek
sorsa végül is mindig az, hogy Európa királyi szalonjaiban
porosodnak. Sisi azonban keményen ellenállt; harmincéves kora
fölött nem volt hajlandó többet fényképezkedni. Utálta annak a
gondolatát is, hogy idegen emberek bámulják, uralkodók vagy bárki
más, és azt vizsgálgassák, vajon meglátszik-e rajta a kora.
Sisi most Bayre nézett; a férfi elkapta a tekintetét, és
rámosolygott. A császárné megnézett egy másik képet is: ezen a
királynő egy shetlandi pónin ül, melynek kantárát egy magas,
kifejezetten jóképű, skót szoknyás férfi tartotta. Ez volt az egyetlen
olyan fénykép a szobában, melyen a királynő nem a családtagjai
körében szerepelt.
– Ki ez? – kérdezte Sisi Sir Henrytől, és a fényképre mutatott. A
kancellár, aki megérkezésük óta már másodszor vette elő a
zsebóráját, kissé nyugtalanul így felelt: – Ő John Brown, asszonyom,
a királynő inasa.
– Az inasa? – Sisi alig tudta leplezni meglepetését. Ferenc József
talán megengedte volna, hogy a lovászával együtt lefényképezzék,
de a képet soha nem tette volna ezüstkeretbe és nem függesztette
volna ki nyilvánosan.
A házban jó néhány óra elkezdte ütni a tizenegyet, és Sisi
rádöbbent, hogy már egy ideje várakoztatják. Károlyira pillantott, és
németül megkérdezte tőle: – Hol van a királynő? Tudja egyáltalán,
hogy itt vagyok?
A nagykövet húzgálni kezdte a körszakállát.
– Azt hiszem, Fenség, nem számított arra, hogy ilyen hamar
ideérünk. Úgy tudom, még a templomban van.
 A nagykövet is németül beszélt, de Ponsonby kihallotta a Kirche
szót, és azt mormolta angolul: – A királynő istentisztelet után szeret
pár szót váltani a lelkésszel. Ezt a szokást még a néhai férje vezette
be, ő pedig nagyon szereti továbbvinni a hagyományokat.
Sisit elöntötte a türelmetlenség érzése. Ennyit utazik ide, és akkor
még meg is várakoztatják! Kissé nyafogva kérdezte meg tehát
angolul: – És mit gondol, még mennyi időt vesz igénybe az a „pár
szó”?
Ponsonby szinte észrevehetetlenül röpke pillantást váltott
Károlyival, majd így felelt: – Úgy gondolom, még néhány percet,
Fenség. – A hangja diplomatikusan és neutrálisan csengett, és
nyoma sem volt benne a retorziónak, amiért Sisi az imént felemelte
a hangját, de Sisi elkapta azt a röpke pillantást, amit az előbb a
nagykövettel váltottak; és az a pillantás a két férfi ilyen
kiszámíthatatlan nőkkel kapcsolatban érzett tanácstalanságát
tükrözte.
Sir Henry folyamatosan invitálta Sisit, hogy üljön le az egyik
magasan párnázott kerevetre, de Sisi már egész délelőtt ült,
úgyhogy inkább járkálni kezdett a szobában, melynek vastag
szőnyegei lefogták végiggombos, magas szárú cipője kopogását.
Nehéz volt azonban a szobában akadálytalanul sétálgatni, mivel –
viszonylag nagy mérete ellenére – tömve volt kis asztalokkal,
melyeken a királynő kutyáinak porcelánszobrai, alpesi jeleneteket
ábrázoló papírnehezékek, vízfestményalbumok és persze fotók
sorakoztak. Sisi azon kapta magát, hogy kerülgetnie kell az
összevisszaságot, és csak reménykedni tudott, hogy a szoknyájával
nem fog semmit lesodorni. A fal minden egyes négyzetcentimétere
festményekkel volt tele – közülük néhányat az alkotójuk alapján Sisi
is felismerni vélt. Úgy vélte például, hogy a királyi családról készült
csoportkép bizonyosan Winterhalter keze munkája – ő valóban
nagyon közkedvelt festő volt akkoriban mivel a hercegek és
hercegnők olyanok voltak rajta, mint az angyalok, csak Viktória
nézett ki úgy, mint egy lúd, ahogy egyébként mindig, de Winterhalter
révén legalább csinos liba lett belőle. A padlót feltűnően élénk színű
szőnyeg borította – Sisi látott burgundi vöröset, mustársárgát és
kárminpirosat is. Arra gondolt, milyen szerencse, hogy ennyi bútor
van itt, különben a szőnyeg tömény színkavalkádjától mindenkinek
megfájdulna a feje.
Odasétált Bayhez, aki a fal mellett állt. – Arra gondoltam, ma
délután megnézhetnénk néhány vadászlovat. Angol telivéreket.
Segítene nekem kiválasztani a megfelelőt?
– Örömmel.
– Azonnal indulunk, amint itt végeztünk. – Sisi lehalkította a
hangját. – Nincs szándékomban itt sokat időzni.
Ebben a pillanatban Ponsonby köhintett egyet, mire a császárné
megfordult, és két libériás inast látott, akik szélesre tárták az ajtót a
királynő előtt. Viktória alacsony volt és kerekded, öltözéke pedig, a
fehér özvegyi főkötőtől eltekintve teljesen fekete volt. Közvetlenül
mögötte jött be John Brown, aki vagy harminc centivel magasabb
volt, mint az asszonya. Őt egy csoport hölgy követte, köztük egy
fiatal lány, aki közel ülő kék szemei és hosszú orra alapján csakis
Viktória egyik lánya lehetett.
Most egy kis mozgolódás támadt, mivel a férfiak mind
meghajoltak, a hölgyek pedig pukedliztek. Csak Sisi nem mozdult.
Megvárta, míg Viktória beér a szoba közepére, és csak akkor lépett
oda hozzá, hogy mindkét oldalon arcon csókolja.
– Fenség.
– Drága császárném – mondta a királynő magas, szinte
gyermekes hangon –, milyen öröm újra látni Önt! Ráadásul vasárnap
– milyen szokatlan időpont a látogatásra! – A királynő dülledt kék
szemében volt valami acélos villanás. A mögötte álló Ponsonby
idegesen köszörülte a torkát.
– Ez itt a legkisebb lányom, Beatrice.
Beatrice pukedlizett egyet, és Sisi őt is mindkét orcáján
megcsókolta. Aztán elmosolyodott, és legközvetlenebb hangján azt
mondta neki: – Milyen elbűvölő vagy, Beatrice! Egyszer el kell
hozzám jönnöd Bécsbe. A főhercegek versengeni fognak a
kegyeidért, azt garantálom.
Beatrice erre elpirult, és mormolt valamit arról, hogy a mamának itt
szüksége van rá. A királynő elhelyezkedett az egyik széles,
skótkockás, gombos hátú kanapén, és intett Sisinek, hogy üljön le
mellé.
 – Ó, de hát Beatrice nagyon szerencsétlenül érzi magát nélkülem.
Olyan kis otthon ülő madárka!
Sisi látta, hogy Beatrice ökölbe szorítja a kezét, és kíváncsi lett
volna, vajon mégis mennyire érezné magát szerencsétlenül, ha el
lenne választva az anyjától.
– De hát annyira fontos, hogy az ember ilyen korban sokat
utazzon! Én nagyon bánom, hogy szinte semmit nem láttam a
világból, mielőtt férjhez mentem.
Viktória királynő erre annyira felszegte a fejét, hogy nagy tokája is
beleremegett. – Milyen szerencse, hogy legalább most sokat
utazhat. Mikor is találkoztunk legutóbb? Azt hiszem, két éve lehetett,
Osborne-ban. Akkor Önnel volt a kislánya is. Milyen édes kis
csöppség! Most is Önnel utazik?
– Valéria? Nem, őt otthon hagytam az apjával Bécsben. Ferenc
József annyira imádja, hogy nem volt szívem elszakítani tőle.
– És hogy van a kedves császár? Milyen kár, hogy ő nem lehet itt
Önnel. – Viktória királynő nagyon határozott hangsúlyozással
beszélt, mintha minden kimondott szót alá szeretne húzni.
– A férjem megkért, hogy adjam át legszívélyesebb üdvözletét.
Nagyon sajnálja, hogy személyesen nem lehet itt.
– Meglep, hogy Ön képes őt otthon hagyni. Tudja, én mindig olyan
szerencsétlennek éreztem magam, mikor nem lehettem Albert
herceggel, még akkor is, ha csak egy éjszakára voltunk elválasztva
egymástól. – A királynő akkorát sóhajtott, hogy a csipkegallérja jó
magasra libbent, és közben egyik fehér kezét a mellkasára tette. Kis
idő múltán aztán összeszedte magát, és megkérdezte: – Mondja,
meddig szándékozik Angliában maradni?
– A vadászati idény végéig, remélem. Az itteni falkavadászat
annyira élvezetes! Otthon ilyesmiben nem lehet részünk.
A királynő megint felsóhajtott. – Az én drága férjem mindig azt
mondogatta, hogy semmi nem múlhatja felül azt, ha egy napot
vadászattal tölthet. Bárcsak tovább élt volna, és még többet
vadászhatott volna. De hát annyi kötelezettsége volt itt. Nem volt
ideje az élvezetekre. Mindig a kötelességet helyezte előtérbe. – A
királynő most a kandalló fölött függő portréra emelte a tekintetét,
melyen Albert herceg az íróasztalánál ült.
 Sisi értette a burkolt szemrehányást. És ugyanolyan, enyhén
ájtatoskodó hangon azt felelte: – A császár ugyanilyen,
elképzelhetetlenül szorgalmas. Nagyon nehéz szívvel hagytam ott
őt, de ő ragaszkodott hozzá. Drága Franzl, esküszik, hogy egyetlen
dolog okoz neki valódi örömet: ha én boldog és egészséges vagyok.
A bécsi tél mindig megbetegít, ezért nagyon örült, mikor úgy
döntöttem, eljövök ide.
Kis szünet állt be, és a királynő ezalatt emésztgette, amit az imént
hallott. Sisi ránézett a kandallópárkányon álló Boulle órára. Még
csak tizenöt perccel múlt tizenegy; még legalább húsz percet
maradnia kell. Egy kicsit kihúzta magát, a királynő alaktalan fekete
tömegét ellensúlyozandó. A királynőnek csak a feje és dülledt kék
szeme volt némileg uralkodói.
– A császár azonban bizonyára aggódik Önért. A vadászat annyira
veszélyes! A walesi herceg épp a minap csúnyán leesett a lóról.
Drága Alix teljesen magánkívül volt tőle. Meg kell ígérnie, drága
császárné, hogy semmi vakmerő dolgot nem csinál. Végtére most
már nagymamák vagyunk. – Azzal Viktória Sisi felé biccentett, és
egyik húsos, fehér kezét meglengetve jelezte a hasonlatosságot
kettejük között. Sisi alig láthatóan elmosolyodott. Nem igazán
szerette, ha nagymamának nevezik. Ettől öregnek és lelassultnak
érezte magát, holott még csak harmincnyolc éves volt. A királynő
viszont nagyon is kiérdemelte a nagymama címkét. Igaz, hogy csak
úgy tizenkét évvel volt idősebb Sisinél, de úgy nézett ki, mintha az
anyjával lenne egyidős. Sisi fel sem bírta fogni, hogy lehet valaki
ilyen nagydarab. És azok a szörnyűséges ruhák! Persze gyászolt, ez
rendben van, de egy özvegyi ruhának sem kellene ennyire
stílustalannak lennie. Sisi önkéntelenül is lesimította utazókosztümje
zöld szövetszoknyáját.
Viktória így folytatta: – Én soha nem engedtem meg a lányaimnak,
hogy vadásszanak, pedig Louise kifejezetten könyörgött érte. Azt
mondtam neki, hogy válassza helyette az íjászatot – az olyan
elegáns. Fontolóra kellene vennie az íjászatot, császárné. Képzelje
csak, milyen elbűvölő ruhát csináltatott magának Louise: csupa zöld,
és tartozik hozzá egy csúcsos kalap, valódi madártollal. Igazán
csinos. Azt hiszem, írok majd a császárnak, és megemlítem neki az
íjászatot. Biztos boldogan hallja majd, hogy létezik olyan sport is,
mely abszolút biztonságos.
Viktória kis szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, de akkor Sisi
közbeszólt: – Ó, de hát én teljes biztonságban vagyok. Itt van a
vezetőm, Middleton kapitány, aki megóv engem minden bajtól. –
Azzal Bayre mutatott. – Spencer gróf volt olyan szíves, és a
figyelmembe ajánlotta. – Bay, aki mindeddig a padlót bámulta maga
előtt, most kiegyenesedett, és mélyen meghajolt a királynő előtt.
Viktória Bay felé fordult, és meg sem próbálta leplezni, menynyire
alaposan szemügyre veszi. Úgy tűnt, tetszik neki, amit lát, mert
szinte királynői hunyorítással jutalmazta: – Reméljük, hogy nagyon
óvatos lesz, fiatalember. Ha itt, Angliában bármi is történne a
császárnéval, az elmondhatatlan tragédia volna.
Bay újból meghajolt. – A szavamat adom, Fenséges asszonyom,
hogy a császárnénak semmi baja nem esik.
– Ezt örömmel halljuk. Mindig legyen nagyon éber. De úgy látom,
megsérült? Remélem, nem komoly. – Viktória csupa gyengéd
aggodalom volt. Semmit nem kedvelt jobban, mint az egészség-ügyi
krízishelyzeteket.
– Ó, semmiség, asszonyom. Leestem a lóról, és kificamítottam a
vállam.
– Kificamította a vállát? Milyen rémes! Nagyon fájt? – És Viktória
kissé előre hajolt.
– Akkor nem volt épp kellemes, asszonyom, de szerencsére a
császárné ott azonnal vissza tudta helyezni. Csak akkor fáj nagyon,
mikor a kar még lötyög.
Viktória Sisire nézett, majd vissza Bayre. – Nem is tudtam,
Erzsébet, hogy Ön orvosi képzésben is részesült. Milyen szerencse,
hogy tudta, mit kell tennie.
Sisi elnevette magát. – Én ugyan nem, de Middleton kapitány
nagyszerű tanítómester.
Viktória királynő ezen picikét elmerengett, aztán John Brown felé
fordult. – Nem tudom, John, nekem is hasznomat tudná-e venni, ha
hasonló dolog történne magával?
– Nincse’ szándékomban, hogy bármimet is kificamítsam,
asszonyom – felelte Brown. – És ha történne is velem valami ilyen,
hát én nem kérném meg Fenségedet, hogy segítsen. Nekem kell
Önre vigyáznom. – Brown nem nézett Bayre, de egyértelműen a
tudtára adta felsőbbrendűségét.
Viktória boldogan pirult el ezen férfias kijelentés hallatán. – Ó,
biztos vagyok abban, hogy Middleton kapitány nem szándékosan
okozott sérülést saját magának. Egy efféle baleset bármikor
előfordulhat. Mellesleg, John, volt idő, mikor maga is kissé
bizonytalanul állt a lábán.
– Eddig még semmim nem tört e’, asszonyom – felelte Brown.
A királynő megveregette az egyik skót szoknyás combot. – Akkor
szerencsésnek mondhatja magát. – Aztán visszafordult Bay felé. –
És melyik regimentben szolgál, Middleton kapitány?
– A tizenegyedik huszárezredben, Fenséges asszony.
– Akkor a walesi herceg az Ön tiszteletbeli tábornoka. Azt hiszem,
nagyon odavan az egyenruháért, de mostanában már nem áll neki
olyan jól. Túl sok vacsorameghívás, túl sok parti. Nagyon más, mint
szegény drága apja, aki annyira vigyázott arra, mit eszik. – Viktória
most a mögötte álló John Brown felé fordult megerősítésért.
Brown bólintott. – A néhai herceg valóban nagyo’ finnyás vót az
ételére.
Sisi arra gondolt, milyen kár, hogy a királynő nem utánozza néhai
férjét az önmegtartóztatásban. Ugyanolyan széles volt ugyanis, mint
amilyen magas.
A királynő odaintette a kíséretében lévő hölgyeket. –
Szolgálhatunk Önnek valami frissítővel? Ebédre persze itt marad,
ugye? Utána pedig körbekocsikázhatnánk a parkban. Olyan fontos a
friss levegő ebben az évszakban.
Sisi megrovón nézett a nagykövetre. Világosan megmondta neki,
hogy a látogatása csak udvariassági vizit, és semmi több.
– Ó, ez csodás lett volna, és egy másik alkalommal nem is
kívánhatnék jobbat, de most vissza kell mennünk. Egy sürgős ügyet
kell elintéznem.
Viktória királynő nagyot pislogott. A mögötte álló udvaroncoknak
pedig szinte elállt a lélegzetük. A királynő meghívását még soha
nem utasították vissza. Sisi azonban meg se rezdült. Megtartotta az
ígéretét, és eljött ide látogatóba, de nem fogja az egész napját
elrontani azzal, hogy még ebédre is itt marad. Így folytatta hát: –
Remélem, hogy lesz alkalma találkozni Rudolf fiammal, mikor
ideutazik. Mindent csodálatosnak tart, ami angol, és szeretne
mindent megtudni az építészetről – másról sem tud beszélni, csak
hidakról meg alagutakról. Mintha nem is bécsi lenne. – És Sisi
felnevetett, a mögötte álló Károlyi pedig igyekezett mosolyt erőltetni
az arcára. Az angol udvaroncok mozdulatlanná merevedve arra
vártak, vajon mit mond erre a királynőjük.
Viktória alig észrevehetően bólintott. A hangja magasan, tisztán
csengett, és jól észrevehetően sértett volt.
– Nagy örömmel vesszük, ha találkozhatunk a trónörökössel. És
reméljük, hogy őt nem szorítja majd úgy az idő.
A királyi ajkak egyenes vonalba keskenyedtek, de Sisi csak
nevetett. – Majd megmondom neki, hogy tegyen meg mindent az
anyja hibáinak helyrehozatala érdekében.
Viktória királynő azonban még mindig nem mosolygott. Henry
Ponsonby a szakállát tépdeste.
Sisi, látva Károlyi fájdalmas arckifejezését, rádöbbent, hogy
valahogy mégiscsak helyre kéne hoznia a kárt, amit okozott.
Kétségbeesetten nézett körül.
– Milyen érdekes ez a szoba! Bécsben nincs ehhez fogható.
Ferenc Józsefnek kifejezetten tetszene. Annyira gemütlich! A férjem
a hofburgi lakosztályához minden bútort a Maplesnél, Londonból
rendelt meg. – Sisi most a tarka-barka szőnyegre mutatott. – Milyen
kár, hogy most nem lehet jelen, és nem láthatja ezt. Biztosan tudom,
hogy odalenne érte.
Viktória kissé megenyhülve előrehajolt. – Ez a királyi skót minta. A
drága Albert tervezte. Annyira szerette Skóciát, hogy folyton folyvást
emlékezni akart rá. Ott mindig olyan boldogok voltunk! – A királynő
mialatt ezt mondta, szeretetteli pillantást vetett John Brownra.
– Önnek is el kellene látogatnia Skóciába, drága Kaiserin. Annyira
festői! Soha nem vagyok annyira oldott, mint mikor ott vagyok.
Rengeteg jó emlék fűződik oda szeretett Albertemmel.
Sisi arra gondolt, hogy hiába hivatkozik a királynő folyton a néhai
férjére, láthatólag kifejezetten jól érzi magát John Brown
társaságában.
– Egy nap talán Ön is ellátogat Tirolba, Bad Ischlbe. Azt mondják,
egészen olyan, mint Skócia.
 A királynő szomorúan megrázta a fejét. – Attól tartok, most már túl
késő ellátogatnom Ausztriába. A drága Albert soha nem volt ott, és
én sehová nem szeretnék elmenni, ahol ő nem járt. Hűtlenség volna.
Sisi nem tudta, mit is mondhatna erre. Legnagyobb
megkönnyebbülésére a Boulle óra elkezdte ütni a delet, és pontos,
dallamos hangjára a kinti kápolna mélyebb harangjai válaszoltak.
Rövid szünet állt be, mialatt a társaság arra várt, hogy elhaljanak a
hangok.
Sisi úgy érezte, ez az ő pillanata, és a királynő felé hajolva azt
mondta: – Nem élhetek tovább vissza a vendégszeretetével,
Viktória. Még ma írok a császárnak, és beszámolok arról, hogy
milyen jó egészségben találtam, valamint bármilyen más üzenetet is
átadok neki, amivel csak megbíz.
Sisi már nagyon szeretett volna felállni, mivel az unalomtól szinte
teljesen bemerevedett, de a protokoll úgy kívánta, hogy a
királynőnek kell előbb felállni.
Viktória megrázta a fejét.
– Milyen kár, hogy nem tud tovább maradni – mondta újból, bár
nem látszott rajta, hogy ezt különösebben sajnálná. – Abban bíztam,
hogy több időnk lesz beszélgetni egymással. Nem fordul elő túl
gyakran, hogy mint asszony az asszonnyal tudjak beszélgetni egy
másik – kis szünet – császárnéval. – Viktória arcára leplezetlen
fölényesség ült ki, a szeme ragyogott. Ponsonby erre egy, a köhintés
és a figyelmeztetés között félúton lévő hangot hallatott.
A királynő ügyet sem vetve rá így folytatta.
– Nyugodtan elmondhatja a férjének, hogy hamarosan nemcsak
Anglia királynője leszek, hanem India császárnője is. Láthatja tehát,
kedves Erzsébet, hogy mindketten császári felségek lettünk. Habár
van egy kis különbség kettőnk között, hisz én saját jogon vagyok
uralkodó, Ön pedig egy uralkodó felesége. – Viktória arca úgy
ragyogott a boldogságtól, mint egy gyereké, aki hatalmas doboz
csokoládét kapott.
Sisi belátta, hogy vagy elismeri Viktória diadalát, vagy arra lesz
kárhoztatva, hogy örökre itt üljön ebben a szörnyűséges szobában.
Viktória ezek szerint úgy gondolta, nem elég, hogy a világ
leghatalmasabb nemzetének a királynője; nem hagyta nyugodni,
hogy van ennél magasabb pozíció is, melyet még nem birtokol. Sisi,
aki már tizenhat éves kora óta császárné volt, nem osztozott ebben
a fajta izgatottságban. Királynő vagy császárnő – mit számít az?
Mindkettő úgyis csak aranykalitka. Egy idő után minden korona
nehézzé válik. Viktória azonban ebből semmit nem értett. A pöttöm
királynő teljesen olyan volt, mint Ferenc József. Mindketten abban
hittek, hogy Isten választotta őket uralkodónak, és soha, egy
pillanatig nem kételkedtek a rangjukban. A két uralkodó néha-néha
talán megingott a kötelezettségek súlya alatt, de hatalmuknak egy
parányi részéről sem voltak hajlandóak lemondani. Sisi azon
merengett, vajon milyen lehet azzal a bizonyossággal ébredni
minden reggel, hogy Isten felkentje, akit ő azért helyezett el itt a
földön, hogy az alattvalóin uralkodjon.
Megragadta Viktória egyik kezét, és megszorította.
– Habár a puszta szavak nem fejezhetik ki az érzéseimet, annyira
örülök, hogy személyesen gratulálhatok Önnek.
– Császárnők és nagymamák. Ezzel egyedül vagyunk a világ
nagy színpadán, drága Erzsébet! – Viktória most nagyon kegyes
hangulatba került.
– Ám Ön ebben is felettem áll, mint minden másban. Nekem csak
egyetlen unokám van – mondta Sisi.
Ez a fajta beszéd már a megfelelő húrokat rezgette meg
Viktóriánál, olyannyira, hogy ő is megragadta Sisi kezét, és rengeteg
szoknyasuhogás közepette felállt a helyéről.
– Adja át legszívélyesebb üdvözletemet a császárnak! Gyakran
eszembe jut szerencsétlen sorsú fiútestvére. Annyira kedveltük itt a
családban!
Sisi lesütötte a szemét. A sógorát, Maximiliant tizenegy éve
Mexikó uralkodójává választották, de regnálása három évvel azt
követően egy forradalmi kivégzőosztag sortüze előtt csúfos véget
ért.
– Szegény Max! Borzasztó dolog.
– Micsoda rémes ország! El tudja képzelni, hogy mi, a brit
konzulátuson keresztül a lehető legerőteljesebb hangnemben
fejeztük ki felháborodásunkat. Egy felszentelt uralkodót úgy
kivégezni, mint egy bűnözőt! A mexikóiak semmivel sem jobbak,
mint a barbárok!
 – Hát igen, szerencsések vagyunk, hogy itt élünk Európában –
mondta Sisi. – De Max nagyon szeretett volna saját királyságot.
Ugyanúgy császár szeretett volna lenni, mint Franzl.
– Micsoda vétek azt gondolni, hogy egy monarchiát csak úgy létre
lehet hozni, holott az szent megbízatás – mondta Viktória, majd
megerősítésért John Brownra nézett, aki ünnepélyes komolysággal
rábólintott.
Sisi inkább nem hívta fel arra India császárnőjének a figyelmét,
hogy leendő címe is épp olyan mesterséges, mint ez a másik volt,
habár szívesen megnézte volna, milyen képet vág hozzá.
– Viszontlátásra, Viktória, nagy örömömre szolgált, hogy
láthattam. – Sisi arcon csókolta Viktóriát és Beatrice-t. Azt nem
gondolta, hogy John Browntól is búcsút kellene vennie, elvégre ő
csak egy szolga.
A királynő kíséretével együtt elindult a Towerbe vezető bejárat
felé.
– Legyen nagyon óvatos, Erzsébet, könyörgöm! Ne vállaljon
felesleges kockázatot!
Aztán Bayhez fordult. – Nagyon bízom Önben, Middleton kapitány,
ügyeljen arra, nehogy bármi baj érje a császárnét brit földön.
Bay meghajolt, és azt mondta: – Szemmel fogom tartani a
császárné őfelségét, éjjel és nappal.
Mikor látta, hogy a kék szemek egy pillanatra megvillannak, azt
hitte, kicsit túl messzire ment, de a királynő aztán elmosolyodott, és
azt mondta: – Ebben egészen biztos vagyok!
Már a folyosó közepén jártak, mikor a királynő hirtelen megállt, és
odaszólt a lányának: – Beatrice, elfelejtettem a könyvet! Azonnal
szaladj, és hozd ide!
A társaság megvárta, míg Beatrice minden látható sietség nélkül
elindul visszafelé a folyosón. Egy nagy borítékkal a kezében tért
vissza, melyet rögvest Sisi kezébe nyomott. – A mamától.
Ponsonby elkísérte őket az állomásra. Ezúttal egy lenyitható tetejű
hintóban utaztak, melyben az ülések egymás mögött helyezkedtek
el, és nem egymással szemben. Sisi megkérte Bayt, hogy üljön
mellé, a nagykövet és a kancellár pedig mögöttük foglaltak helyet.
– Azt ígérte a királynőnek, hogy éjjel-nappal a gondomat fogja
viselni – mondta Sisi, miközben egyenesen előrefelé nézett. –
Nagyon elfoglalt lesz így, Middleton kapitány.
– Nagyon elfoglalt. De hát szót kell fogadnom az uralkodómnak –
felelte Bay.
Amint azonban a vörös szőnyegen a várakozó vonat felé sétáltak,
Baynek eszébe jutott a skót szoknyás óriás, John Brown, amint ott
ácsorog Viktória mögött. Látta a Punchban a királynőről és felföldi
szolgájáról készült karikatúrákat, és jókat nevetett a klubban a „Mrs.
Brownról” kerengő vicceken. Természetesen semmi hasonlóság nem
volt John Brown és az ő pozíciója között, de volt valami a királynő
tekintetében, amitől kényelmetlenül érezte magát. És nem Viktória
fürkésző pillantása, kék szemének villanása zavarta, ahogy tetőtől
talpig végigmérte, hanem az, hogy ezután kissé hátrafordulva
Brownra nézett, majd vissza őrá. Tehát összehasonlította kettejüket.
Bay Sisire pillantott, aki végiglapozta a könyvet, melyet a
királynőtől kapott. – Életünk a Skót-felföldön – pillanatképek egy
vázlatfüzetből – olvasta hangosan, Viktória modorosan hangsúlyozó
beszédstílusát utánozva. – Milyen gyönyörű képek! De milyen
unalmas lehetett az életük – csupa póni és piknik, és mindenütt azok
a rémes, alaktalan sálak. És minden férfinak kilátszik a lába. Hogy is
nevezik azt a szoknyát, amit a skót férfiak viselnek? Nem valami
előnyös ruházat, úgy gondolom.
– Úgy hívják, kilt – felelte Bay.
– Úgy örülök, hogy ön nem hord ilyet, Middleton kapitány, azzal a
hegymagas emberrel ellentétben, aki ott állt a királynő mögött.
Micsoda faragatlan fickó, és a királynő mégis hogy bolondul érte.
Pedig nem egy kitűnő választás. Lehet, hogy tényleg szüksége van
valakire, de még az ő korában is választhatott volna jobbat. – Sisi
most Bayre nézett, és rámosolygott. Bay tudta, hogy ez győzelmi
mosoly. Azzal, hogy Sisi őt választotta, megmutatta, hogy a rosszul
öltözött angol királynő felett áll. Bay automatikusan
visszamosolyogott rá, azzal a bizonyos, könnyed, „hölgyek
kedvence” mosollyal. De ha Sisi kicsit közelebbről szemügyre veszi,
láthatta volna, hogy halványkék szeme a távolba réved.
Viszont mikor megérkeztek a Rothschild méneshez
Waddesdonba, a császárné annyira ráhagyatkozott Bayre abban a
tekintetben, hogy melyik pompás állat lenne a legalkalmasabb a
számára a vadászathoz, hogy a férfi hangulata azonnal javulni
kezdett.
Nincs is kellemesebb annál, mikor más pénzét költhetjük el!
Később aztán, mikor Sisi meglátogatta Bayt a szobájában, és együtt
űztek gúnyt a borzalmas szőnyegből, a lehangoló külsejű
hercegkisasszonyból és Windsor általános ódivatúságából, Bay
érezte, hogy újból önmaga lehet.
 A királyi levél

A Holland Parkban Charlotte a nagynénje válaszára várt. Ő a

levelében igyekezett olyan semleges hangnemet megütni, amilyet
csak bírt – tehát miután udvariasan érdeklődött először a nagynénje,
majd Lady Crewe egészsége felől, valamint arról, hogy áll Augusta
kelengyéjének előkészítése, mintegy mellékesen ezt írta: „Habár az
itteni munka is nagyon érdekes a számomra, azért hiányzik a
meltoni társaság. Kérem adjon valami hírt Hartopp és Middleton
kapitányról – felteszem, ők közben már elfoglalták saját
vadásztanyájukat.” Charlotte ezután részletesen leírta a
nagynénjének azt a galériát, mely otthont ad majd a kiállításnak, és
a képek elhelyezéséről folyó heves vitákról is beszámolt neki. Jóval
bővebben írt neki erről, mint amennyire ezek a dolgok a nagynénjét
érdekelhették, de ez szükséges volt ahhoz, hogy levelének valódi
célját sikeresen el tudja kendőzni.
Három nappal a levél megírása után, mikor Charlotte lement
reggelizni, Lady Lisle kézírásával címzett borítékot talált az asztalon.
Bizonyára túl hangosan reagált, mivel Lady Dunwoody felnézett a
saját leveleiből, és azt mondta: – Bárcsak én is kapnék még olyan
levelet, mely ennyire lázba hoz.
Charlotte a fejét rázta. – Adelaide nénitől jött.
– Á! – Lady Dunwoody szkeptikusnak tűnt. – Nos, a nagynénéd
ezek szerint sokkal jobb levelezőpartner, mint régebben volt.
Charlotte megvárta, míg a keresztanyja elhagyja a
reggelizőtermet, és csak akkor bontotta fel a levelet. Gyorsan
átfutotta, hátha meglátja valahol Bay nevét, de a nagynénje nem
szokott le arról, hogy keresztbe írjon a levélpapírra, ezért vagy tíz
percig tartott, míg kibogarászta a szálkás betűket. Végül, miután
végigolvasta a részletes, és nézete szerint soha véget nem érő
instrukciókat azzal a teknőspáncél szépítkező készlettel
kapcsolatban, melyet Charlotte-nak kell majd megrendelnie esküvői
ajándéknak Augusta számára Asprey-nél, megtalálta azt a
bekezdést, amelyet keresett:

Meltonban már korántsem olyan vidám a hangulat, drága

Charlotte, mint mikor te is itt voltál. Hartopp kapitány a megye másik
felébe utazott vadászni, szegény Middleton kapitányt pedig a
balesete óta nem is láttuk.

Charlotte érezte, hogy összerándul a gyomra. Az ő életében még

csak egyetlen baleset történt, méghozzá azon a ragyogó téli
reggelen, mikor anyátlan maradt. Belekapaszkodott a
reggelizőasztal szélébe, és úgy érezte, mindjárt rosszul lesz, de
aztán észhez tért. Nem lehet halálos baleset, hiszen akkor Adelaide
néni nem azt írná, hogy Bay azóta nem volt ott, ami azt jelenti, hogy
bizonyosan életben van. Megpróbált tovább olvasni, de a keze
annyira remegett, le kellett tennie a levelet, és úgy bogarászta
tovább.

A császárné teljesen a gondjaiba vette őt. Átjött hozzánk néhány

szolga, és elvitték Middleton kapitány összes holmiját, sőt a lovait is.
Micsoda pompás libéria! Szinte elvakított minket a sok aranysujtás!
Middleton kapitány ezek után küldött egy kedves hangú levelet Lady
Crewe-nak, melyben azt írta, hogy itt-tartózkodása mindig
emlékezetes marad a számára. Azt hiszem, mindketten tudjuk, ezt
hogyan értette! Lady Crewe vacsora után hangosan olvasta fel a
levelét, Augusta pedig azt mondta, hogy Bayből kitűnő udvaronc lett,
és hamarosan már túlságosan előkelőnek fogja magát érezni ahhoz,
hogy régi barátaival találkozzon. Lady Crewe azonnal visszaírt neki,
hogy nagy megtiszteltetésnek érezné, ha vendégül láthatná a
császárnét, amennyiben ez felvetődne. Erre még nem kaptunk
választ, de Lady C. elrendelte, hogy minden lakáj és inas
rizsporozza be újra a parókáját, arra az esetre, ha.
Ahogy Charlotte tovább olvasta a levelet, és világos lett a
számára, hogy Bay sérülése bizonyosan nem lehet komoly, érezte,
hogy a rémület, mely egész testét átjárta, enyhülni kezd, és a
torkában sem érez már gombócot. Letette a levelet, ivott egy kis
teát, és rádöbbent, hogy mindeközben az inge a ruhája alatt teljesen
átnyirkosodott az izzadságtól. El kell mennie átöltözni.
Elképzelhetetlen volt, hogy így álljon a mindig illatos Caspar mellé.
És csak mikor odaért a hálószobába, és megpróbálta kioldani a
fűzőjét (kellemetlennek érezte volna, ha ezért odacsöngeti a
szobalányt), kezével a zsinórokat húzogatva, melyek különösen
szoros csomóba voltak megkötve, jött rá arra, hogy bár Bay minden
jel szerint nem szenvedett komolyabb sérülést, mégis ott maradt
Easton Nestonban a császárnéval.
Kopogtak a háló ajtaján, aztán a választ meg sem várva, Lady
Dunwoody sétált be az ajtón. Meglepetten nézte, ahogy Charlotte
levetkőzik.
– Csöngessek a szobalánynak?
– Ha ezt az egy csomót ki tudná oldani, keresztanyám, a többivel
elboldogulok, azt hiszem.
Lady Dunwoody erőteljesen meghúzta a zsinórokat, és a fűző
kioldódott. Charlotte kinyitotta a fiókos szekrényt, és másik inget
keresett magának. Furán érezte volna magát, ha a keresztanyja előtt
öltözködik, ezért elfordult, úgy vette le a régi inget, és vette magára
az újat, de Lady Dunwoody ettől függetlenül beszélni kezdett hozzá.
– Azért jöttem, mert jó híreim vannak. A válogató bizottság
megnézte a munkáidat, és úgy döntöttek, hogy mind a négy képed ki
lesz állítva. És mielőtt még azt gondolnád, hogy én befolyásoltam
őket, el kell mondanom, hogy a képeket névtelenül küldtem be nekik.
Igaz, hogy én is arra szavaztam, vegyék be a képeidet, de ez egy
tizenkét tagú bizottság esetén teljesen rendben van. Ráadásul a
szavazatokat is névtelenül adtuk le. Micsoda megtiszteltetés,
Charlotte! Nagyon büszke vagyok rád!
Charlotte megfordult, és látta, hogy a keresztanyja ráncos arca
csak úgy ragyog a büszkeségtől. Átölelte az idősebb nő nyakát, és
magához szorította.
– Mivel nekem nincs gyermekem, soha nem tudtam, mit jelent az,
hogy anyai büszkeség, de most, hogy ilyen sikereket érsz el,
Charlotte, úgy érzem, már sejtem, mi lehet az.
Charlotte megcsókolta a gyűrött orcákat. – Ha sikereket értem el,
az azért van, mert a legjobb tanár tanított.
Lady Dunwoody kiegyenesedett, és az elevensége is
visszatérőben volt. – Hát, legalábbis sikerült bogarat ültetnem a
füledbe, hogy ne csak a valceren meg a lovassági tiszteken járjon az
eszed. Férfiakra persze szükség van, és egy jó férj rettentően
hasznos lehet, de a magunkfajta nőnek muszáj valamit csinálnia is.
– De neked nagyon jó férjed van, Celia néni, és nem vethetsz meg
azért, mert én is szeretnék egyet – mondta erre Charlotte.
– Ez természetes! De egy férfi csak ideig-óráig tesz téged
boldoggá, míg egy értelmes tevékenység, egy elfoglaltság – tanulni
valamit – mindig ki fog elégíteni. Bárcsak a te szerencsétlen anyád is
felismerte volna ezt! Olyan okos, elbűvölő teremtés volt, de egész
élete csak a szenzációkról szólt. Soha nem értette meg, milyen
fontos a képzettség.
– Azt hiszem, viszont nagyszerűen lovagolt – válaszolta Charlotte,
aki nem szerette hallgatni, ha az anyját ilyen egyszerűen elintézik –,
apa mindig azt mondogatta, neki volt a legjobb keze az egész
országban.
– Lehetséges, hogy nagyszerű volt, de falkavadászatokon
lovagolni puszta szórakozás. Nem hagy nyomot maga után. Te
viszont, drága Charlotte, máris alkottál valamit, és ez egyfajta
örökség. És ha majd gyerekeid lesznek, elmesélheted nekik, hogy
ez az a fénykép, amelyet a legnagyobb szaktekintélyek érdemesnek
találtak arra, hogy a királynő is megtekinthesse. És ez már valami,
nem igaz?
Charlotte bólintott. Keresztanyja figyelmét azonban nem hívta fel
arra a tényre, hogy életének minden vetületét az anyja öröksége
határozza meg. Minden, amit tesz, a Lennox-vagyon árnyékában
történik. Igaz, hogy a keresztanyja mutatta meg neki, hogyan kell
fényképeket készíteni, de az örökségéből finanszírozta a
fényképezőgépeket, a sötétkamrákat, és vette meg a szabadságát,
hogy kiélhesse ezt a kedvtelését. Ha arra lett volna kényszerítve,
hogy nevelőnőként keresse meg a napi betevőt, ideje és módja sem
lett volna ilyesfajta örökséget hagyni maga után.
– Egyébként, hogy megmutassam, nem felejtettem el teljesen,
milyen fiatalnak és bolondnak lenni, azt javaslom, ha szeretnél bárkit
meghívni a kiállításra, mely a jövő héten nyílik, tedd meg most. Fred
és a Crewe lány biztos el szeretnének jönni, és meghívhatod
Adelaide nénédet is, ha nagyon muszáj, de biztosan vannak más
barátaid is, akiket szívesen látnál. Azt hiszem, az egyik kiválasztott
kép egy kifejezetten különleges barátot ábrázol. – Lady Dunwoody
olyan ívben húzta fel az egyik szemöldökét, amit Charlotte még soha
nem látott nála. – Persze Caspar szörnyen féltékeny lesz, ha
meglátja, milyen jóképű a te lovassági tiszted, de azért túléli. A
lényeg, hogy az összes csodálod gyűljön össze a képeid előtt, és
ismerje el, milyen tehetséges vagy. Ez nagyszerű dolog lenne!
Charlotte azon kapta magát, hogy elpirul. Nem kapott még elég
dicséretet életében ahhoz, hogy tudja, hogyan kell őket fogadni.
Azokat a dicséreteket tudniillik, melyek a személyének szólnak, és
nem a Lennox-vagyonnak; az utóbbinak szóló hízelgéseket nagyon
is megtanulta kezelni.
– Igaza van, Celia néni. Valóban nagy a megtiszteltetés, és
természetesen meg fogok hívni néhány embert. Persze most már
kicsit késő, és attól tartok…
– Badarság! – szólt közbe a keresztanyja – Ez egy komoly
esemény. – Azzal kinyitotta az ajtót, és onnan mondta el a végszót.
– Akinek igazán fontos vagy, itt lesz.
Az ajtó becsukódott, és Charlotte felemelte zöldbársony
ruhaderekát. Aztán mikor rájött, hogy egyedül nem képes
összeilleszteni a sok kapcsot a hátán, csengetett.
Míg a szobalány érkezésére várt, leült az íróasztalhoz, és elővett
néhány ív levélpapírt.
„Kedves Bay”, írta le, aztán úgy döntött, hogy ez túlságosan
közvetlen, és új papirost kezdett: „Kedves Middleton kapitány!” Szíve
szerint azt írta volna, hogy „Kedvesem”, de aztán eszébe jutott az a
nyomat, amit Caspar olyan vonakodva mutatott meg neki, és tudta,
hogy most nagyon óvatosnak kell lennie ezzel a levéllel.
A nagynéném azt írja, hogy Önt baleset érte. A sérülésének
jellegéről nem számolt be, csak annyit írt, ahhoz elég komoly, hogy
Easton Nestonban kell maradnia. Ezért is írok önnek, hogy gyors
felépülést kívánjak. Nagyon sajnáltam, hogy nem tudtunk találkozni
Meltonban, mielőtt el kellett utaznom. Hirtelen jöttem el, ez igaz; a
keresztanyám, Lady Dunwoody fényképkiállítást rendez, melyet a
királynőnek is bemutatnak, és szüksége volt a segítségemre. Arra
gondoltam, neki sokkal inkább a hasznára tudok lenni, mint
Augustának a kelengyebeszerzésben. Ahogy bejelentettem azt az
elhatározásomat, hogy amint lehet, Londonba utazom, Augusta
reakciói lehetetlenné tették, hogy halogassam az indulást. Hagytam
Önnek egy üzenetet, de attól tartok, hogy véletlenül Hartopp
kapitánynak adták át. Remélem, ő átadta Önnek.

A szobalány kopogás nélkül jött be, és Charlotte gyorsan letakarta

a levelet az itatóssal. Azt nem tudta, hogy a lány tud-e egyáltalán
olvasni, de eleget hallotta a szolgákat pletykálkodni ahhoz, hogy
tudja, ha tud, a levele tartalma odalent azonnal szóbeszéd tárgya
lesz. Mialatt a lány türelmetlen ujjakkal kapcsolta és fűzte szorosra a
ruhaderekát, nagyokat sóhajtva, amiért elhívták a reggelije mellől,
Charlotte utálkozva nézte a képmását a tükörben. A haja
elhanyagoltnak látszott, az arcszíne pedig sárgás-fakó. Lady
Dunwoody persze beszélhet neki az értelmes tevékenységekről, de
mit kezdjen a nyilvános elismeréssel, ha ő Bay csodálatát akarja
kiváltani? Eszébe jutott Grace, a szobalány, aki olyan csinosra
fésülte a haját Meltonban. Charlotte mindig ellenállt annak, hogy
saját szobalánya legyen – az örökösnő pozícióval járó kiváltságok
közül ez volt az egyik, melyet eléggé lebecsült –, de most arra
gondolt, mégis kellene valaki, aki csinosabbá tudja őt varázsolni. Ha
befejezi a Baynek írt levelet, ír majd Lady Crewe-nak is.
Mikor a lány befejezte az öltöztetést, Charlotte folytatta a
megkezdett levelet.

A kiállítás jövő csütörtökön, 18-án nyílik a Királyi Fotográfus

Társaságnál. A királynő is eljön, hogy megnyissa az eseményt.
Nagyjából négyszáz munkát állítanak ki, és talán kicsit meglepődik,
ha elmondom, hogy az én munkáimból is beválogattak néhányat. A
keresztanyám azt mondja, ez nagyon nagy megtiszteltetés, és azt
javasolta, hogy mindenképpen hívjam meg a barátaimat a
megnyitóra.
Tisztában vagyok azzal, hogy Önt mint a császárné vadász-
vezetőjét nagyon lekötik a kötelezettségei, de mivel az egyik kiállított
képen Ön látható, arra gondoltam, talán érdekes volna a közönség
számára, ha láthatnák, vajon a lencséimmel sikerült-e valamit
megragadnom a fényképalanyból.
 Charlotte úgy érezte, az utolsó mondata kicsikét túlzottan ráutaló,
ezért hozzátette:

Kár, hogy Tipsyre nem terjeszthetem ki a meghívást, pedig biztos

vagyok benne, hogy nagyon keresett fényképmodell lenne. Írok a
meltoniaknak és Hartopp kapitánynak is – remélem, lesz köztük
olyan, aki tud majd időt szakítani arra, hogy ide utazzon. Kíváncsi
vagyok, vajon a királynővel való találkozás reménye el tudja-e
csalogatni Augustát a kelengyéje beszerzése mellől.
Remélem, szépen gyógyul a sérülése, és ez nem befolyásolja
terveit a Nemzeti Vágtával kapcsolatban. Látja, emlékszem a
beszélgetéseinkre…

Charlotte megállt, mert kicsit attól tartott, hogy ez túlságosan ki

van így hangsúlyozva. Azt akarta, hogy Bay tudja, az ő érzései nem
változtak, viszont semmi olyasmit nem akart írni, ami
szemrehányásnak tűnhet. Igyekezett visszaemlékezni rövidke
ismerkedési időszakukra, és próbált találni valamit, ami
emlékeztetné Bayt a köztük lévő, intimmé vált viszonyra. Eszébe
jutott, mikor utoljára látta Bayt, amint ott áll a meltoni kastély
lépcsőjén, és együtt nevetett Freddel és Hartoppal. Újból felvette a
tollat, és ezt írta: … és arra az ígéretére, hogy egyszer elmondja
nekem, miért nevezik Hartopp kapitányt Csirkének. Nagyon
csalódott lennék, ha nem világosítana fel. Mégha valami
illetlenségről van is szó, ígérem, nem fogok elájulni. Mi, nők, sokkal
erősebbek vagyunk, mint gondolná.
Nagyon bízom abban, hogy a kiállításon viszontláthatom, és
természetesen Augusta és Fred esküvőjén is.
Maradok a barátja és a fotográfusa:
Charlotte Baird

Miután kétszer is átolvasta a levelet, egyszer némán és egyszer

hangosan, ügyelve arra, nehogy maradjon benne valami „bakfisos”,
lepecsételte, és megcímezte Middleton kapitánynak, Easton
Nestonba, Northamptonshire-be. Aztán még gyorsan írt Lady Crewe-
nak is, könyörögve, hogy adja neki kölcsön Grace-t, valamint Lady
Lisle-nak, Augustának és Csirke Hartoppnak, akiket mind meghívott
a kiállításra.
Mikor elhelyezte a leveleket az előtérben lévő japán tálban, melyet
Lady Dunwoody levéltálcának használt, megszólalt a csengő, és
besétált Caspar, úgy rázva le ulster kabátjáról a havat, mint egy
ázott kutya. És abban a pillanatban beszélni kezdett, amint belépett
az ajtón.
– Carlotta mia, hallotta a hírt? A képei. Egyhangú döntés.
Mindenki izgatott. Ön a legfiatalabb kiállító. – Azzal megszorította
Charlotte kezét, és párszor megpörgette a tengelye körül. Charlotte
nevetett. Caspar öröme igazán őszinte volt, és ez meghatotta.
– Celia néni már elmondta. Én is örülök, természetesen, de azért
úgy érzem magam, mint egy csaló. Én csak hobbifotós vagyok, és
zavarba hoz, hogy olyan profikkal hasonlítanak össze, mint például
Ön.
Caspar elkapta Charlotte felső karját, és úgy tett, mintha jól
megrázná.
– Szégyellje magát, Charlotte Baird, mivel az álszentség bűnébe
esett. Ha egyszer tehetséges, miért nem fedi fel a tehetségét,
ahelyett, hogy ellenszegül neki? Attól tart, hogy ez nőietlen?
– Nem, egyáltalán nem – felelte Charlotte, és ellökte magától
Caspart. – Ha ettől tartanék, akkor felföldi tájakat ábrázoló
akvarelleket festenék, és kagylókból raknék ki képeket.
– Akkor meg legyen büszke arra, amit alkotott. Én nagyon örülök,
hogy az én képeim az Önéi mellett függhetnek.
A szemrehányás enyhe szelét megérezve Charlotte rádöbbent,
hogy meg sem kérdezte Caspart a saját képei felől, ezért gyorsan
hozzátette: – Az Ön portfoliója egészen kiváló, és a válogató
bizottság bizonyára az összes képét beválogatta.
Caspar megenyhülve elmosolyodott. – Tíz képemet válogatták be.
Nem rossz egy amerikai betolakodótól.
– Na, akkor most ki az álszent? Ön jól tudja, hogy itt bárkivel
nyugodtan felveheti a versenyt. A társaság tagjai egészen magukon
kívül lehetnek az irigységtől.
– Azt hiszem, volt is némi sustorgás. Néhány társasági tag
megpróbált volna kizárni, mivel nem vagyok brit, de erről Lady
Dunwoody hallani sem akart. Azt mondta nekik, hogy a fotózás
nemzetközi közeg, és a kiválóságot mindenképpen értékelniük kell,
akárhonnan érkezik is. – Mialatt Caspar ezt mesélte, kidüllesztette a
mellkasát, hogy jelezze, milyen, mikor Lady Dunwoody elemében
van.
– Remélem, a barátjáról készült képet is beválogatták. Azt a
szőlőfürtöset – mondta Charlotte.
Charlotte legnagyobb meglepetésére Casparnak erre beesett a
válla, és a jókedve is eltűnt.
– Ábrahám ott fog lógni Anglia királynője előtt, akiről soha nem is
hallott – mondta csendesen, és lesöpört egy hópihét a kabátja
ujjáról.
Charlotte látta az arcán átsuhanó fájdalmat. Eszébe jutott az a
fénykép, melyet a sivatagban egymásra halmozott kövekről készített,
és melyek Ábrahám sírhelyéül szolgáltak. Rádöbbent, hogy Caspar,
minden virgoncsága dacára, még gyászol. Habár nem viselt fekete
szalagot a ruhaujján, Ábrahám elvesztését nyilvánvalóan pontosan
ugyanolyan intenzíven élte meg, mintha a rokona lett volna.
– De mint az Ön barátja, bizonyára boldog lenne, hogy ezzel az
Ön javát szolgálhatja.
– Kétségtelenül. Nagylelkű fiú volt. Örülne, hogy híressé tehet
engem. – Caspar elővett egy sárga selyem zsebkendőt a zsebéből,
és letörölte a bajuszáról a havat. – Nem! Én vagyok az, aki bánja,
hogy idegenek előtt lesz kifüggesztve, akik semmit nem tudnak róla,
csak azt, ahogy én megjelenítem. Csak azt a képet látják, amit én
eléjük teszek – egy vadembert, egy fürt szőlővel.
– De ez nem igaz! Bárki láthatja, hogy Ábrahámnak mekkora lelke
van. Én is látom. És Ön azért nem olyan kaliberű fényképész, aki
olyan karakterrel tudná felruházni az alanyait, mellyel nem
rendelkeznek – ellenkezett Charlotte.
– Lehetséges. – Caspar gondosan összehajtogatta a
négyszögletű sárga selyem zsebkendőt, és visszatette a zsebébe. –
De attól még, hogy nem veszik észre, micsoda figyelemre méltó
személyiség volt, az én fotográfiai tehetségem megtestesüléseként
fog ott lógni a falon.
Ezután Caspar bűnbánó mosollyal hozzátette: – Vannak
fenntartásaim, de azért nem eléggé. Ábrahám egy egész oldalt kap
a Képes Londoni Hírekben, én pedig, sóhajtozva ugyan, de azért alá
fogom írni a csekket.
A beszélgetést lezárandó Caspar most a japán tálban lévő
leveleket kezdte átnézni. Charlotte már épp ellenkezni akart, de
igazából megkönnyebbült, hogy Caspar hirtelen jött melankolikus
nyomottsága elmúlt. Hirtelen rádöbbent, hogy a férfi virgonc jókedve,
a folytonos csevely és viccelődés csak egy maszk, mellyel valódi
érzéseit takarja el. Ettől még jobban megkedvelte, mivel jól tudta,
milyen nehéz néha elkendőzni a legfájdalmasabb gondolatainkat is.
Mialatt nézte, ahogy Caspar a tömött, fehér borítékok között
matat, észrevette, hogy a férfi próbálja magát visszadolgozni
normális, játékos modorába. Mikor aztán megszólalt, a hangja
valóban könnyedén csengett.
– Látom, volt elég dolga – ez az Ön keze írása, ugye? – Kivette az
egyik borítékot, és megszagolgatta. – Semmi parfüm, Carlotta? Még
a jóképű kapitánynak írt szerelmes levélen sem?
– Úgy nézek én ki, mint aki ibolyaillatú leveleket küldözget? Lady
Dunwoody azt javasolta, hogy hívjak meg néhány embert a
megnyitóra, én pedig természetesen engedelmeskedtem neki.
Caspar teátrálisan meghajolt. – Lady Dunwoodynak
természetesen mindig engedelmeskedni kell, ám ebben az esetben
talán meg kellene fontolnia, hogy…
Caspar elhallgatott, mivel Lady Dunwoody abban a pillanatban jött
ki a személyzeti részhez vezető zöldposztó ajtón, és azonnal
Charlotte-ra förmedt: – Elfelejtetted, hogy a fiákert tizenegyre
rendeltem? A döntőbizottságot tizenkettőre hívták össze. Pontosan
két perced van arra, hogy elkészülj! Semmi kedvem sincsen elkésni.
A nagy rohanásban és kavarodásban, hogy a lehető legkevésbé
idétlen szögben tegye fel a kalapját, hogy megkeresse a kesztyűjét
és begombolja a magas szárú cipőjét, Charlotte elfelejtette
megkérdezni Caspartól, mit is akart mondani, mielőtt a keresztanyja
félbeszakította őket. Mikor végigszaladt az előcsarnokon, aztán le a
lépcsőn, rá sem pillantott a japán tálban heverő levelekre.
A főkomornyik tizenegy óra harminc perckor összeszedte a
leveleket, ahogy azt mindig szokta, egyébként napjában háromszor.
Aztán a bélyegtartóból kikeresett néhány hétpennys bélyeget, és egy
speciális, benedvesített párnácska segítségével felhelyezte őket a
borítékokra. A főkomornyik úgy gondolta, erre a célra nincs joga a
saját nyálát használni. Miután feljegyezte a felhasznált bélyegek
számát és a levelek címzettjeit – bohém hajlamai ellenére Lady
Dunwoody nagyon szigorúan vette az elszámolást –, a főkomornyik
a háziak levelezését egy vörösbársony zsákba tette, melyre a D.
monogram volt ráhímezve. Aztán hívatta az inast, akinek az volt a
dolga, hogy elvigye a leveleket a Kensington Street vadonatúj piros
postaládájához. A havazás ellenére nem az itteni inas volt az
egyetlen, aki a postaládánál megjelent, hogy még a déli ürítés előtt
odaérjen. Volt ott egy inas a Holland House-ból, egy szolgálólány a
Leighton House-ból, és egy cipőpucoló fiú is, aki a Burne Jones ház
személyzetéhez tartozott. A postaládát csak az új év első napján
helyezték el ott, ezért még mindig újdonságszámba ment
megfigyelni, ahogy a levelek eltűnnek a fénylő piros bendőben. Az
inas néha az arisztokraták elnyújtott hangsúlyozását utánozva
felolvasta a címzetteket, hogy ezzel elszórakoztassa a Leighton
House szobalányát, aki miatt egyébként soha nem volt hajlandó
kihúzni magát ez alól a kötelezettsége alól. Ma azonban túl sűrűn
havazott. Lady Dunwoody inasa ezért megvárta, míg a szobalány
bedobja a ládába a Leighton House levelezését, aztán ő is ugyanezt
tette, ügyelve arra, hogy a hó ne hulljon rá a borítékokra, és ne
mossa el rajtuk a tintát.
Charlotte nem viasszal zárta le a leveleket. Újfajta borítékot
használt, melyen szárított xantángumi fogta össze a behajtott
széleket. Így aztán jóval könnyebb dolga volt a Külügyminisztérium
ügynökének, akinek az volt a feladata, hogy minden levelet
átolvasson, mely az Easton Nestonban tartózkodó császári
különítménynek van címezve. Mivel a levélben nem fedezett fel
semmiféle külpolitikai utalást, a tartalmát bevezette a későbbi
vizsgálódás célját szolgáló főkönyvbe, majd visszaragasztotta a
borítékot, és továbbküldte, így az felkerült a 4:10-es northamptoni
postavonatra.
A levelet másnap reggel hétkor kézbesítették ki Easton Nestonba,
ahol újból feltépték. Ezúttal Nopcsa báró volt a tettes, aki úgy
döntött, mindent meg fog tudni a császárné új kegyeltjéről. Ő a levél
tartalmát már egy fokkal érdekesebbnek találta, mint a külügyes
ügynök. A báró angolja ugyan nem volt éppen folyékony, de annyit
azért megértett, hogy ez a levél egy olyan hölgytől érkezett, aki ha
nem is szerető, de azért több, mint barát. Ez nem lepte meg igazán,
mert amúgy is úgy könyvelte el Middleton kapitányt, hogy ein galant
Herzensbrecher; őt csakis az úrnője boldogsága érdekelte. Egy
pillanatig arra gondolt, megsemmisíti a levelet, mivel úgy vélte, a
császárné nem örülne annak, ha a kapitány egy másik nő kedvéért
Londonba utazna. Ausztriában habozás nélkül, azonnal elégette
volna az üzenetet, de hát Bécsben senki nem lett volna olyan
bolond, hogy nyíltan levelet írjon a császárné kegyeltjének, amíg az
a házának a vendége. Nopcsa egy kis gondolkozás után tehát úgy
döntött, nincs oka arra, hogy közbeavatkozzon; a kapitány és az
úrnője közötti viszony túlságosan friss és kölcsönösen izgalmas.
Csak egy nagyon különleges nő lenne képes elcsábítani az angolt
az osztrák császárné mellől. Nopcsa megint átfutotta a levelet, és
úgy döntött, nincs mitől tartania.
Mikor Csirke Hartopp nevének említéséhez ért, a báró felsóhajtott.
Úgy gondolta, csak egy angol úriembert nevezhetnek el egy
szárnyas után.

A majom mancsa

Festetics grófnő egy egész flaska pálinkát adott Baynek, mikor a

férfi aznap reggel elindult vadászni. – Azt hiszem, erre nagy
szüksége lesz – mondta neki.
A flaska addigra kiürült, és Bay vadászkarrierje során először
vágyott arra, hogy legyen már vége az üldözésnek. Minden
göröngynél, minden kisebb botlástól lüktetni kezdett a válla. A
kantárszárat muszáj volt az ép kezével tartania, így ostort nem tudott
használni, emiatt viszont elég nehéz volt lépést tartania a
császárnéval. Ő most is a mezőny élén járt, az egyik újonnan
vásárolt vadászló hátán, melyet Waddesdonban, a Rothschild-
birtokon vett. Összesen öt lovat hozott onnan, Bay pedig szép kis
jutalékot kapott a közvetítésért. A Liniment nevű kékesderes, melyen
most a császárné ült, pontosan olyan volt, mint amilyennek egy
vadászlónak lennie kell, és semmi jelét nem mutatta a
kimerültségnek, pedig egy egész álló napja puha talajon futott. Most
Bay már bánta, amiért ilyen jó szeme van a lovakhoz.
Miután átugrattak egy különösen magas sövénykerítést, Bay
hallotta, amint a császárné angolul odaszól Esterházynak, hogy ő is
jól értse: – Nem irigykedik az én Pegazusomra, gróf úr? El kell
ismernie, hogy a kapitánynak igaza volt az angol vadászlovakkal
kapcsolatban.
– A kapitánynak valóban van érzéke a győztesek kiválasztásához
– felelte Esterházy, szintén angolul.
A császárné azonban ezt már nem hallotta, mivel ellovagolt a
következő kerítés irányába. Bay azonban igen. A vállában érzett fájó
lüktetés dacára magára erőltetett egy mosolyt, és azt mondta a
grófnak: – Ha esetleg megváltozna a véleménye az angol lovakkal
kapcsolatban, örömmel segítek Önnek is találni egyet.
– Köszönöm az udvarias felajánlást, Middleton kapitány, de nem
hinném, hogy a lovaim kiválasztásánál szükségem volna a
segítségére.
Bay arca továbbra is mosolygós maradt. – Bármikor örömmel
segítek, ha meggondolja magát.
Esterházy alig észrevehetően biccentett egyet, mely valahol
félúton járt a beleegyezés és az utálkozás között.
– Ez túlságosan kedves Öntől. A császárnéval ellentétben
azonban én soha nem gondolom meg magam. – A gróf most a
császárné felé pillantott, aki a vadászó csoport szélére kerülve épp
megfordította a lovát. – Attól tartok, akadályozom Önt a kötelességei
teljesítésében, Middleton kapitány.
Bay erre megsarkantyúzta Tipsyt. Mikor egy vonalba ért Sisi-vel,
az asszony homlokát ráncolva odafordult hozzá.
– Na, végre! – mondta neki.

A nap végén a császárnéért hintó érkezett, hogy hazavigye.

Normál esetben Bay hazaügetett volna Tipsy hátán, de most érezte,
hogy alig van már ereje. Mindenesetre vonakodva szállt be a zárt
hintóba, a császárné, Esterházy és Liechtenstein mellé. Esterházy a
császárné mellett foglalt helyet, úgyhogy neki Liechtenstein mellé
kellett ülnie, aki azonnal behúzódott a sarokba, amint Bay leült. Az
osztrákok németül csevegtek egymással, és a két férfi mindent
megtett, hogy teljesen levegőnek nézze Bayt. A császárné többször
is rámosolygott, de nem tett semmit azért, hogy váltsanak át angolra.
Bay behunyta a szemét, és azonnal álomba zuhant.
Csontig hatoló, éles fájdalom ébresztette fel. Liechtenstein
bizonyára a rossz vállát bökte meg. Bay meglepődve tapasztalta,
hogy mindhárman rajta nevetnek.
Sisi szólalt meg: – Ne legyen dühös Felixre, Middleton kapitány.
Egy kicsit hangosan horkolt, és megkértem, hogy ébressze fel Önt.
Megfeledkeztem a kificamodott válláról. Bocsássa meg nekem!
Bay olyan szélesen mosolygott, amilyen szélesen csak tudott. –
Nekem kell bocsánatot kérnem. Szörnyűséges bűntett volt
megzavarni Önöket a horkolásommal. A legsúlyosabb büntetést
érdemiem.
– Még jó, hogy nem Ausztriában vagyunk, Middleton kapitány,
mert ott a büntetése valóban nagyon súlyos volna – mondta erre
Esterházy gróf. – Ott az udvaroncoknak álmukban sem jutna
eszükbe, hogy egy uralkodó jelenlétében elaludjanak.
– Milyen szerencse, hogy Angliában vagyunk – felelte Bay
közömbösen.
– Igen, olyan jó itt lenni, és nem Bécsben, ahol mindenki annyira
komolyan veszi az etikettet – mondta Sisi. – Mindenkinek lehet
valami gyengesége. És hagytam is volna Önt aludni, de akkora zajt
csapott, hogy a saját hangunkat alig hallottuk. – Sisi elnevette
magát, és Bay érezte, hogy élvezi őt a másik két férfi előtt ugratni,
ezért ő is, kényszeredetten bár, de nevetni kezdett.
– És vajon mitől ennyire kimerült, kapitány? Mit csinál
éjszakánként, amitől napközben meg elalszik? – kérdezte Sisi. Bay
észrevette, amint közben alig-alig érzékelhetően megnyalja az ajkát.
– Néha nehéz elaludni egy idegen házban, asszonyom. Akkor is,
ha a ház olyan vendégszerető hely, mint Easton Neston.
– Akkor talán meg kéne fontolnia, hogy máshol aludjon – szólt
közbe a gróf.
Bay szemrebbenés nélkül állta a gróf tekintetét. Ez nyílt kihívás
volt; mindkét férfi arra várt, hogy a császárné miként fog erre
reagálni. Sisi elpirult, és a szeme nagyot villant. Felkapta a
legyezőjét, és Esterházy karjára csapott vele – jóval erősebben, mint
amennyire szükséges lett volna.
– Emlékeztetnem kell Önt, gróf, hogy a kapitány az én vendégem!
Én kértem meg, hogy maradjon nálunk, és én fogom megkérni arra
is, hogy távozzék. Lehetséges, hogy Angliában vagyunk, de Ön
osztrák, és ahogy az elébb volt szíves emlékeztetni Middleton
kapitányt, egy udvaronc tudja, hogy büntetés jár azért, ha az
uralkodóját megsérti. Azzal, hogy inzultálta a kapitányt, engem
inzultált. Kérem, kérjen azonnal bocsánatot!
– Öntől, Kaiserin fenntartás nélkül hajlandó vagyok bocsánatot
kérni – felelte a gróf. – Talán nem voltam egészen tisztában az Ön
érzéseivel. De azt nem várhatja el tőlem, hogy bocsánatot kérjek
ettől a, ettől a… – és most már szinte úgy köpködte ki a szót –
lovásztól.
Bay hátrahőkölt a gróf dühének erejétől, de az évek során már
elég tapasztalatot szerzett az olyan emberekkel kapcsolatban, akik
magasabb rendűnek érezték magukat nála, és jól tudta, a legjobb,
ha ilyenkor enged. Ezért nyájasan elmosolyodott, úgy, mint egy
lovassági tiszt, mikor részeg közkatonával beszél.
– Nem kell bocsánatot kérni, öregfiú! Nincs rá semmi szükség!
Nem szánta sértésnek, ebben biztos vagyok, én meg nem vettem
annak. Nem hinném, hogy bármelyikünk bosszantani szeretné a
császárnét holmi jelentéktelen civakodással. Lehet, hogy
Ausztriában így járja, de egy angol úriember soha nem enged utat
az érzelmeinek egy hölgy jelenlétében, pláne, ha egy uralkodónéról
van szó.
Sisi tapsolni kezdett.
– Bravó, Bay Middleton! Nem Bécsben vagyunk most, gróf!
Esterházy belátta, hogy túljártak az eszén, ezért az ülés sarkába
visszahúzódva az út hátralévő részében egy szót sem szólt többet.
*

Nopcsa ott várta őket a lépcső tetején, egy inassal együtt, aki
tálcán forralt bort kínált nekik. Bay elvett egy kupicát, és egy hajtásra
kiitta. Az Esterházyval folytatott vita nyugtalanná tette. Nem volt jó
érzés ekkora ellenségesség célpontjának lenni.
Nopcsa odaadta az aznap érkezett leveleket Esterházynak és
Liechtensteinnek. A császárné levelei egy piros szattyánbőr
szelencébe voltak elhelyezve. Nopcsa mormogott valamit a
trónörökösről, mire a császárné azonnal elindult felfelé az emeletre.
Bay, aki nem akart egyedül maradni az osztrákokkal, szintén felfelé
vette az útját, mikor a báró utána kiáltott:
– Egy pillanat, Middleton kapitány. Önnek is érkezett egy levél.
Bay meglepetten vette át a levelet. Mivel nem ismerte fel a
kézírást, a levelet a kabátja zsebébe süllyesztette, de mikor az első
márványlépcsőre tette a lábát, rémisztő üvöltés töltötte be az
előcsarnokot, melybe még a hatalmas csillárok is beleremegtek. Egy
gyors, kicsi, szürke alak ugrott le a lépcsősor tetején lévő korlátról a
lépcsőre, majd fokról fokra elkezdett lefelé pattogni, és közben
egyfolytában karattyolt. Mikor közelebb ért hozzá, Bay látta, hogy
egy terrier méretű majom az, akin aranyszegélyű piros mellény, és
aranyszínű gallér van.
Mikor a majom elugrált a császárné mellett, az felkiáltott: – Kicsi
Florian, hát megszöktél? Nopcsa, vissza kell vinnünk a börtönébe,
különben az angol házvezetőnő beadja a felmondását. – Bay
hallotta, amint a háta mögött a báró nagyot sóhajt. Nem lesz könnyű
elkapni a majmot.
Bay keresett egy kockacukrot a zsebében, melyet a lovak
számára tartogatott jutalomnak, majd lehajolt, és odatartotta a
majom felé. A kicsi állatka először körbeugrándozta, majd odament a
kinyújtott kézhez, de aztán vissza is vonult. Bay csitításképpen olyan
csettintő hangokat hallatott, mint ahogy a lovaival szokott
„beszélgetni”.
– Ne félj, Florian, nem bántalak, nézd, itt ez a finom kis cukor, és
te bizonyára éhes vagy. – A majom mozgása kezdett lelassulni, és
végül egészen közel jött Bay kinyújtott kezéhez, majd egyik mancsát
előrelendítette, hogy elvegye a jutalomfalatot. Bay hagyta, hadd
vegye, aztán elkezdte simogatni az állat fejét és hátát. Majd lassan,
óvatosan felemelte a jószágot a jó karjával, és közel tartotta a
testéhez.
 A majom, aki vidáman eddegélte a cukrot, nem is ellenkezett, és
Bay már majdnem át tudta adni őt a báró kinyújtott karjába, mikor
Liechtenstein színpadhoz illő suttogással azt mondta a grófnak: –
Nézd, a kapitánynak még a kis Florian sem tud ellenállni.
Esterházy erre öblös hangon felnevetett, mely az előcsarnokban
olyan erősen visszhangzott, hogy ettől a majmocska megijedt, és
kiugorva Bay karjából, elkezdett táncolni körülötte. Bay a bajsza alatt
szitkozódva nekiállt újabb kockacukrot keresni a zsebében, de
közben kiverte onnan a levelet, mely leesett a földre. A majom, aki
pontosan tudta, honnan került elő a jutalom az imént, a borítékot
valamiféle égi mannának látta, és mindkét mancsát kinyújtva
felemelte, majd nekiindult vele felfelé a lépcsőn. Bay utána lendült,
de mivel csak az egyik karját tudta használni, Florian könnyedén
kicsúszott a keze közül. Bay újból próbálta megfogni, de a majom
felugrott a korlátra, Bay pedig elveszítette az egyensúlyát, és a
márványlépcsőre esett, alig kerülve el azt, hogy fejjel lebucskázzon
a lépcsőkön.
– Florian, micsoda gonosz teremtmény vagy te! – mondta a
császárné, aki ekkor már annyira nevetett, hogy a könnyei is
kicsordultak. – Gyere ide azonnal, most büntetést kapsz! – A majom
ránézett a gazdájára, aztán belerágott a borítékba, majd a császárné
karjába ugrott.
– Jó fiú! Most pedig kérj bocsánatot a kapitánytól! – Bay csak a
korlátba kapaszkodva tudott felállni. Abban a pillanatban szívesen
megfojtotta volna Floriánt. Látta, hogy a bárónak is hasonló
gondolatok járnak a fejében. Imbolyogva felegyenesedett, és
megrázta a picinyke mancsot, melyet a császárné nyújtott feléje.
– Nézze, mennyire sajnálja! De mint minden kalitkába zárt állat, ő
is iszonyúan vágyik a szabadságra. – Bay erre inkább nem válaszolt
semmit.
– És itt a levele – csak kicsit sérült meg. Remélem, nem túl fontos.
– A császárné hangja kissé ridegnek tűnt.
Bay elvette tőle a borítékot, és akkor hirtelen világos lett a
számára, hogy a levél bizonyára Charlotte-tól érkezett, és a
császárné ráérzett arra, hogy egy nő írta.
– Kétlem, asszonyom – felelte olyan nemtörődömséggel, ahogy
csak bírta. És megforgatta a borítékot a kezében. – Valószínűleg
Lady Crewe-tól jött, és arról érdeklődik, mikor megyek vissza.
Ahogy Bay erre számított is, ez kellőképpen elvonta a császárné
figyelmét. – Szó sem lehet arról, hogy visszamenjen. Meg kell írnia
neki, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy itt maradjon.
– Igenis, fenség – válaszolta Bay egy színpadias gesztus
kíséretében. Sisi vagy nem vett tudomást a gesztusról, vagy csak
úgy gondolta, jár neki, Bay nem tudta eldönteni.
A császárné mindenesetre ellépett mellőle, hogy Floriánt átadja a
„börtönőrének” Bay pedig megragadta az alkalmat, hogy
leléphessen.

Mialatt Bay a levelet olvasta, hallotta Charlotte halk, tisztán

csengő hangját, és maga előtt látta kissé félrehajtott fejét. Megrázó
volt a felismerés, hogy Charlotte nem holmi szeszélyből hagyta el
Meltont, Hartopp pedig lehetőséget látott arra, hogy összezavarja a
dolgokat kettejük között, és ezt ki is használta.
Bay kihallotta a lány leveléből a rejtett könyörgést, és megértette,
hogy azért bugyolálta ezt körül némi élcelődéssel, mert nem
tudhatta, ő hogyan fogadja majd. Ekkor eldöntötte, mindenképpen
elmegy a kiállításra. Ez Charlotte-ot nagyon boldoggá teszi majd. És
bármi is történik itt, Easton Nestonban, Baynek nagyon tetszett az a
gondolat, hogy Charlotte-ot boldoggá tudja tenni.
Jókedvvel gondolt arra, hogy részletesen elmeséli majd Charlotte-
nak, miért lett Hartopp beceneve Csirke – normál körülmények
között esze ágában sem lett volna kiadni egy bajtársát, de mivel
Hartopp elárulta őt, ezért nem érzett bűntudatot. Amikor azonban
leült a diófa íróasztal mellé, és megpróbálta felemelni a lúdtollat, rá
kellett döbbennie, hogy sérült karjával még erre sem képes,
nemhogy arra, hogy egy egész levelet megírjon. Próbált valamit írni
a bal kezével, de mivel jobbkezes volt, a macskakaparása alig volt
kivehető.
Egy másik helyen Bay simán megkért volna valakit, hogy diktálás
alapján írja meg helyette a levelet, de ez Easton Nestonban
lehetetlen volt. Nem volt olyan személy a házban, akinek a
diszkréciójában megbízhatott. Persze ott volt még a távirat, de még
ahhoz is meg kellett volna nyernie magának az egyik szolgát.
Épp azon merengett, vajon mitévő legyen, mikor a lakáj, akit a
szolgálatára rendeltek oda, megjelent egy tál forró vízzel.
Bay aznap reggel megvágta magát borotválkozás közben, mivel
elég nehéz volt szilárdan megtartani a borotvakést a rossz kezével,
ezért meg kellett kérnie valakit, hogy borotválja meg. A lakáj, egy
magas, tizenéves fiú, akinek szeplőkkel borított arca azt sugallta,
hogy a paróka alatt vörös a haja, meglepően ügyesnek bizonyult.
– Köszönöm! Hogy hívják magát?
– Albertnek, uram.
– Elmehetne akár borbélynak is.
– Köszönöm, uram. Tanyán nőttem fel, és már kisfiú korom óta
nyírom a bárányokat. Ahhoz pedig biztos kéz kell.
– Hogyan került ide szolgálatba? Az apádnak nincs szüksége rád
a tanyán?
– Nyolc fiútestvér közül én vagyok a legkisebb. Tízen voltunk
eredetileg, csak kettőt elvitt a láz.
– Értem. És szeretsz itt lenni?
Albert kissé habozott.
Bay megérezte a zavarát, és azt mondta neki: – Ne aggódj,
senkinek nem mondom el, amit mondasz.
– Hát, uram, Lord Heskethnek nagyon szívesen dolgoztam, de a
mostani helyzet nem igazán van az ínyemre. Még soha nem
dolgoztam külföldieknek. Olyan fura szokásaik vannak. A
házvezetőnő és a szakácsnő már teljesen magukon kívül vannak. Az
is megtörtént, hogy az éjszaka közepén megszólalt a csengő – a
fenséges asszonyé. Én még fent voltam, így nekem kellett
felmennem. A grófnő, az idősebb hölgy, azt mondta, menjek, és
kerítsek nyers borjúhúst, amilyen gyorsan csak lehet. Fel kellett
költenem a szakácsnőt, és el kellett kérjem a hústároló kulcsát,
aztán fel kellett vinnem a húst egy ezüsttálcán. Másnap reggel a
szobalány, aki a szobát takarította, lehozta a hússzeleteket a
konyhára. Hozzá sem nyúltak.
Bay érezte, hogy emberére akadt.
– Albert, akar keresni egy fontot?
– Igen, uram.
 – Tud maga írni?
Albert kicsit zavartan nézett. – Hát, réztáblára nem mernék, uram,
de azért a betűket ismerem.
– Ha elmondok magának egy üzenetet, le tudja írni, és fel tudja
adni a távírdában?
– Azt hiszem, igen, uram.
– A legfontosabb azonban az, hogy a házból senkinek nem
szabad erről tudomást szereznie. Sem az üzenet szövegéről, sem
arról, hogy táviratot akarok küldeni.
Albert most már aggodalmas arcot vágott.
– De mi van, ha valaki meglátja, hogy bemegyek a távírdába,
uram? Akkor mit mondjak?
– Ha az egyik angol szolga az, akkor elmondhatja neki, hogy én
küldtem, és hogy a lovakkal kapcsolatos dologról van szó. Ha pedig
egy osztrák az, akkor csináljon úgy, mintha nem értené, mit mond.
A lakáj elvigyorodott. – Az menni fog, uram.
– Kitűnő! Ha végzett, még egy fontot kap tőlem.
– Köszönöm, uram!
Miután Albert elment, Bay felkapta Charlotte levelét, és
becsúsztatta a lovaglókabátja belső zsebébe. Kis idő múlva azonban
kivette onnan, még egyszer elolvasta, és bedobta a tűzbe, ahol a
levél felizzott, majd hamuvá porladt.

Aznap este nem ment le vacsorázni. Nagyon fájt a válla, és

Liechtensteinnel és Esterházyval sem szeretett volna újból
konfrontálódni. Tudta, hogy Sisi nem lesz elragadtatva ettől a
kötelességmulasztástól, és kíváncsi volt, vajon ezek után átjön-e
majd hozzá éjjel.
Tizenegy órakor arra jutott, hogy most már nem jön. Meghúzta hát
a csengőt, és megkérte a lakájt, hozzon neki egy kis brandyt. Aztán
enyhe alkoholmámorban, kellemes érzéssel elaludt, ezért mikor
kevéssel éjfél előtt meghallotta a halk kopogást az ajtón, kissé
bosszankodott, hogy megzavarják.
Sisi haja le volt eresztve, és az egyik vállán nyugodott, a végét
pedig úgy tartotta fel az egyik karjával, mint valami uszályt. Földig
érő, magas nyakú bársony hálóruhát viselt, melyet egész hosszában
horgolt kapcsok tartottak össze. Bayre, mint mindig, most is nagy
hatással volt kieresztett hajának látványa.
Sisi rámosolygott. – Jöttem volna korábban is, de muszáj volt
néhány levelet megírnom.
Bay odament hozzá, aztán megfogta a kötélként összefogott hajat,
és kiterítette. A haj súlyától kissé hátrabillent Sisi feje, Bay pedig
megcsókolta a felé nyújtott ajkakat.
Aztán becsúsztatta a kezét a ruha alá, és érezte, hogy alatta nincs
semmi. Egészen finom érintésekkel simogatni kezdte az asszony
bordáit és mellének alsó felét, míg azt nem hallotta, hogy felgyorsul
a légzése. Akkor az ép kezével megpróbálta meghúzni a kapcsokat
összekötő zsinórokat, de a kis csomók túl szorosak voltak, és nem
engedtek olyan könnyen.
– Megpróbálsz távol tartani? – kérdezte.
– Miért, talán nem érek meg ennyi fáradozást? – kérdezett vissza
Sisi.
Az asszony szerette a találkozásaikat körülbástyázni ezekkel a
férfi türelmét próbára tévő dolgokkal. Miután a nap folyamán mindig
úgy viselkedtek, mint a Császárné és a Vezetője, mindkettejüknek
kellett egy kis idő, mire beleszoktak éjszakai szerepükbe. Sisi
minden éjjel eljött Bayhez, de nem adta oda neki magát azonnal.
Míg Bay a csúszós selyemzsinórokkal veszkődött, jól tudta, hogy
Sisi szemében most válik érdemessé arra, hogy elnyerje méltó
jutalmát.
Végül sajgó ujjakkal a ruha szegélyénél lévő utolsó csomót is
sikerült kibogoznia. Térden állva Sisi előtt finoman lerángatta a ruhát
az asszony válláról, és az a földre hullott.
Sisi lenézett Bayre. – Nem hinném, hogy John Brown hajlandó
volna ilyen keményen megdolgozni azért, hogy birtokba vehesse a
királynőjét.
– De az én jutalmam sokkal többet ér! – felelte erre Bay.

Később, mikor már egymás mellett feküdtek Bay ágyán, a férfi

megszólalt: – Annyira szeretnélek mindkét karommal átölelni, Sisi!
 – Azt hiszem, így is nagyon jól teljesítesz! – nevette el magát az
asszony.
– El kell mennem az orvoshoz, aki korábban ellátta a vállamat.
Nem hiszem, hogy az itteni orvos megfelelően kötözte fel a karomat.
– Ó, de hát ezért nem kell elmenned Londonba! Hogy hívják az
orvost? Majd megkérem Nopcsát, hogy küldjön el érte – mondta Sisi,
és megsimogatta Bay sérült karját.
– Ez nagyon kedves tőled, de azt hiszem, egyszerűbb lesz, ha
magam megyek oda. Csak egy napot és egy éjszakát leszek távol.
– De hiányozni fogsz – mondta Sisi az ajkát csücsörítve.
Bay megcsókolta. – Ott van Liechtenstein és Esterházy, ők majd
elszórakoztatnak. Nekik pedig biztosan nem fogok hiányozni.
– Nem. Iszonyúan irigyek rád. Nem miattam, tudod, legalábbis
nem abban az értelemben – ugyanis egymás iránt sokkal jobban
érdeklődnek. Hanem azért, mert félnek, hogy mivel itt vagy te
nekem, őket majd haza fogom küldeni.
– És tényleg hazaküldöd őket?
– Ó, nem, mert akkor elkezdenének pletykálni rólam. Nem, sokkal
jobb, ha itt maradnak. Majd megszokják, hogy itt vagy.
– Bárcsak úgy lenne!
Sisi erre elnevette magát. – Azt hittem, Max ma kihív téged
párbajra.
– Hadd emlékeztessem Felségedet, hogy ebben az országban
tilos a párbajozás.
– Ó, Ausztriában is, de ez nem tartja vissza őket.
– Nos, én viszont sokkal többre értékelem az életemet, mint hogy
odadobjam csak azért, mert lovásznak neveztek. Mellesleg inkább
nevezzenek lovásznak, mint udvaroncnak.
– Akkor tehát hogy nevezzelek, Bay?
– Hívj a vezetődnek és a barátodnak. – És Bay végigsimította Sisi
oldalát.
– Különleges barátomnak – mondta Sisi, és fejét Bay vállára lette.
Bay igyekezett nem grimaszolni, mikor az asszony feje a sérült
vállára nehezedett. Sisi túl gyakran feledkezett meg arról, hogy
kificamodott. Bay remélte, hogy nem alszik el.
Az istálló órája fél hármat ütött, és Sisi kikelt az ágyból. Mialatt
összekapcsolta kékbársony hálóruháját, azt mondta: – Kitől jött a
levél? Az, amit Florian majdnem megevett.
Bay örült, hogy elégette azt a levelet.
– Ó, Lady Crewe írta. Azt akarta tudni, vajon meg tudnálak-e
győzni arról, hogy látogasd meg Meltonban.
– De hát miért tenném?
– A kastélyuk kész építészeti különlegesség. A gótikus stílus egyik
leghíresebb példája.
– És skót mintás szőnyegeik is vannak?
– Ó, nem! Lord Crewe nagyon művelt ember.
– És az asszony milyen?
– Ambiciózus.
– Akkor meg semmi okot nem látok arra, hogy meglátogassam.
Kivéve, természetesen, ha neked van rá okod.
– Egyáltalán nincs – felelte Bay, egészen őszintén.
Sisi elégedettnek tűnt. Mikor bekapcsolta a gallérját is, azt
mondta: – Én is kaptam ma levelet. A fiamtól.
Bay meglepve nézett fel. Sisi alig emlegette a gyerekeit. Azt
feltételezte, hogy a viszonyuk jellege iránti tapintatból.
– Nem tudom, hogy idejön-e. Rudolfot nem érdekli a vadászat.
– És Sisi összevonta a szemöldökét. – Azt hiszem, fél, de ezt csak
nem kérdezhetem meg tőle.
– Nem – helyeselt Bay.
– Azért jön, hogy hajó- és egyéb gyárakat látogasson. Legalábbis
ezt mondja. – Sisi itt elhallgatott. – Úgy gondolom, más okai is
vannak, de ezeket nem osztja meg az anyjával. – És vállat vont.
– Már egész fiatal korában elvették tőlem. Akkor beteg voltam, és
a férjem anyja nem bízott abban, hogy képes leszek felnevelni a
trónörököst. Pedig én jobban csináltam volna! Rudolf sokkal inkább
Wittelsbach, mint Habsburg, de hát ők nem hallgatnak rám.
– Azzal átvetette a haját az egyik vállán, és a végét villámgyorsan
a másik karja köré tekerte.
– Ha azonban mégis meglátogat itt, akkor nagyon diszkrétnek kell
lennünk.
– Igenis, Fenség – felelte Bay.
 A trónörökös

A nagykövet ránézett a zsebórájára. Tizenegy óra huszonhárom

perc volt. Azt mondta a trónörökösnek, hogy tizenegyre jön érte, és
már huszonhárom perce várakozott a Claridge Hotel
előcsarnokában. Úgy döntött, muszáj lesz rávennie valahogy a
főherceget, hogy igyekezzen. Nem lenne jó a királynő után érkezni a
kiállításra, aki angol uralkodó lévén mindig pontos volt.
A herceg inasa kinyitotta a lakosztály ajtaját.
– Hol van őfelsége? Úgy gondolom, talán elfelejtette, hogy
tizenegyre beszéltük meg.
– A főherceg még öltözködik, méltóságos uram – mondta az inas
ernyedt hangon.
– Ebben talán a segítségére lehetek – mondta Károlyi, és követte
az inast a hálószobába.
Rudolf a nagy, keretes tükör előtt állt, és próbálta bekapcsolni az
aranygombokat az egyenruháján. Elég volt egy pillantást vetnie a
fiatalember hamuszürke arcára, és a nagykövet már tudta is, hogy
miért várakoztatták. A hercegnek szigorú napirend szerint kellett a
császár által jóváhagyott, és fejlődését szolgáló tevékenységeket
űznie – előző este például egy előadáson vett részt a
Szakmunkásképző Intézetben, de utána bizonyára még elment kicsit
szórakozni. Vékony fiatalember volt, alig magasabb az anyjánál, és
ezen a reggelen úgy tűnt, aranypaszományos egyenruhája mintha
még össze is nyomná. Fekete szemei véreresek voltak, és a
nagykövei harapás nyomát vélte látni a nyakán.
– Jó reggelt, Felség.
– Károlyi. – Rudolf alig-alig jelezte, hogy észrevette a nagykövetet.
Károlyi nagyot sóhajtott magában. Habár nem kívánta tovább
késleltetni indulásukat, úgy érezte, muszáj lesz megmondania a
főhercegnek, hogy a Császári Gárda ezredesi egyenruháját viselni
Bécsben ugyan teljesen elfogadott, egy londoni fényképkiállításon
azonban nem igazán illendő. Persze tudta jól, hogy a főherceg az ő
tanácsát nem fogadja majd szívesen. Mint minden Habsburg, ő is
imádott kiöltözni, de a nagykövet attól rettegett, hogy másnap már
mindenki az angol sajtóban kifigurázott, botcsinálta főhercegen fog
mulatni, ha Rudolf valóban teljes katonai díszben jelenik meg a
megnyitón.
– Ha szabad javasolnom, nagyságos uram, egy reggeli öltözék…
Rudolf némi utálkozással nézett rá, de a nagykövet nem tágított.
– Az angolok nem viselnek egyenruhát az effajta alkalmakon, és
minthogy Ön most nem hivatalos látogatáson vesz részt, úgy
gondolom, a reggeli öltözék sokkal jobban megfelelne. – Rudolf most
már haragos tekintettel bámult rá. A nagykövet kétségbeesve nézett
körül. Aztán meglátta a főherceg lenyűgöző kitüntetés- és
érdemrendgyűjteményeivel teli szattyánbőr ládikákat. – Egyik
érdemrendjét azonban egész nyugodtan viselheti. Az Aranygyapjas
Rendjelet, például?
Mint egy gyermek, akit a szakadék legszéléről csak egy csillogó
buborékkal lehet elrángatni, Rudolf felkapta az érdemrendet, mely
azt bizonyította, hogy az Aranygyapjas Rend lovagja, és úgy forgatta
meg a kezében, hogy a gyapjú arannyal és gyémánttal bevont
felülete megcsillanjon a beáramló fényben.
– Jól van – mondta, és haragos tekintete megenyhült. – Mint
Rómában.
Károlyi intett az inasnak, aki végighallgatta ezt a párbeszédet,
aztán kiment, hogy ott várakozzon. Háromnegyed tizenkettőkor a
főherceg reggeli öltözékbe átöltözve jelent meg az ajtóban. Az
Aranygyapjas Rendjel szembetűnő helyet foglalt el a kabátja
hajtókáján. Még mindig elég sápadtnak tűnt, és Károlyi az előző nap
megivott alkoholmennyiséget is érezni vélte a császári kölnivíz alatt,
de a külseje így már szalonképesnek volt mondható.
A nagykövet legnagyobb ámulatára Rudolf rámosolygott.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam.
Károlyi meghajolt. – Az én időm nem számít, de mivel Viktória
királynő nyitja meg a kiállítást…
– Szóval nem késhetünk – fejezte be a főherceg a mondatot.
– Így van, uram – mondta Károlyi, megkönnyebbülten konstatálva,
hogy a főherceg kedélye jó irányba változott.

*
 Ahogy a hintó a Strand közelében lévő Királyi Művészeti Társaság
épülete felé haladt a Regent Streeten át, Rudolf az ablakon keresztül
a járókelőket nézegette.
– Bécsben szebbek a lányok, nem gondolja?
Károlyi diplomatikusan mormogott valamit, és próbálta a
tekintetével elkerülni a Rudolf nyakán éktelenkedő véraláfutást,
melyet csak a magas nyakravaló takart el valamelyest. Aztán témát
váltva így szólt: – Szándékában áll meglátogatni az édesanyját,
mialatt itt tartózkodik, uram? Easton Neston nagyon szép. Az egyik
legpompásabb kastély az országban.
– Ha az anyám megkér rá, akkor gondolom, el kell mennem
hozzá, de ide azért jöttem, hogy tanuljak, és nem azért, hogy az ő
barátaival bratyizzak.
Károlyi, aki ilyen reakcióra azért nem számított, megpróbálta kicsit
erőltetni a dolgot. – Arrafelé nagyon jók a vadászatok. A császárné
rettentően élvezi ezt a sportot.
– Kétségtelenül. De én ki nem állhatom azokat a piperkőcöket, azt
az Esterházyt meg azt a Liechtensteint. Nem is értem, a mama miért
viszi őket mindenhová magával. És Mária néném azt meséli, hogy
most még egy angol lovászt is összeszedett.
A nagykövet köhintett egyet. – Ha Middleton kapitányra gondol,
uram, tisztelettel el kell mondanom, hogy ő aligha lovász. Hanem
Spencer gróf ezredébe tartozó lovassági tiszt. A gróf kérte meg arra,
hogy kalauzolja az Ön édesanyját a vadászaton. Igaz, hogy nincs
címe, de Angliában ez megszokott dolog.
– Mária néni azt mondja, hogy arcátlan, és a híre is rossz. Azt
mesélte, hogy flörtöl az anyámmal.
– Azt hiszem, az Ön nagynénje is megpróbálta igénybe venni
Middleton kapitány szolgáltatásait, még mielőtt az Ön édesanyja
vezetője lett a vadászaton. Ami pedig a flörtölést illeti, nos, az Ön
édesanyja még mindig hallatlanul szép, és biztosra veszem, hogy
nem Middleton kapitány az egyetlen férfi, aki el szeretné nyerni a
figyelmét.
– De az anyám Ausztria császárnéja! Több tiszteletet érdemelne
ettől a Middletontól.
– Miután láttam már őket együtt, uram, attól tartok, a Kaiserin
meglehetősen élvezi Middleton kapitány odaadó figyelmét.
 A trónörökös rosszkedvű hallgatásba burkolózott, és ujjaival
dobolni kezdett az ablaküvegen. Károlyi meg arra gondolt,
menynyire hasonlít az anyjára.

Charlotte már reggel tíz óra óta ott volt a kiállítás helyszínén. Lady
Dunwoody már fél kilenckor készen állt az indulásra, és bár a férje
és Charlotte rámutattak, hogy csupán egy órába telik odaérni a
Holland Parkból a Strandre, Lady Dunwoody nem hallgatott rájuk:
„Mi van, ha a kocsi tengelye eltörik, vagy az egyik ló lesántul? Ilyen
dolgok megesnek néha.”
Sir Alured, aki nem volt fotográfus, és csak azért egyezett bele,
hogy eljön a kiállításra, mert a felesége ragaszkodott hozzá, azt
mondta, hogy ő bezzeg addig nem indul el, míg be nem fejezi a
füstölt heringjét. Charlotte ezért nagyon hálás volt neki. Már reggel
hatkor felkelt, hogy Grace, a szobalány, aki előző nap érkezett meg
Meltonból, elég időt tudjon szánni a frizurájára, és Charlotte még fél
kilenckor sem volt igazán megelégedve a külsejével.
Bay távirata pár nappal ezelőtt érkezett. Akkor adták át neki, mikor
Lady Dunwoody épp a sötétkamrában molyolt, így Charlotte egyedül
volt, mikor kinyitotta. „TIPSY VÁRJA A TALÁLKOZÁST A
KIRÁLYNŐVEL VAN ÚJ ÖLTÖNY STOP VÁLL ÚGY KIMENT HOGY
NEM TUDOK ÍRNI BAY.” Charlotte megkönnyebbülten
elmosolyodott.
Azt a pár plusz percet, melyet Sir Alured a heringje
kicsontozásával töltött, Charlotte arra használta, hogy rávette Grace-
t, bodorítson még pár fürtöt a tarkójára a hajsütővel. Vadonatúj,
mályvaszín és fehér csíkos selyemruhát viselt. A ruha sokkal
elegánsabb és díszesebb volt, mint a szokásos hétköznapi viselete;
Lady Dunwoody világosan megmondta neki, hogy a birtokában lévő
ruhák közül egyik sem alkalmas egy uralkodóval való találkozásra. A
ruhán hátul turnűr is volt, kicsi uszállyal megtoldva, melyhez
Charlotte-nak hozzá kellett szoknia. A szobájában már sikerült
felborítania egy virágkaspót, mikor hirtelen megfordult, és most azon
merengett, vajon hogy fog manőverezni ebben a ruhában a
kiállításra érkező tömegben.
 Charlotte megnézte magát a fali tükörben. Egy kissé félrehajtotta
lapos kalapját, ahogy Augustától látta. A fényképkészítés során már
megtanulta, hogy minden jó kompozíció alapja a pici aszimmetria.
Kicsit hetykének akart látszani, de túlságosan lehúzta a kalapot az
egyik oldalra, és a külseje így inkább rendezetlenek tűnt. Ezért aztán
visszatolta a kalapot a helyére, és kritikusan szemügyre vette saját
magát. Ha el akarná helyezni magát egy állatos fotómontázsban,
akkor biztosan mezei egér volna – a szeme kissé túl nagy volt az
arcához képest, az orra pedig hegyes. A szája – nos, pont olyan,
ami a rágcsáláshoz kell. Már csak a bajusz hiányzik. De télen
legalább nem voltak szeplői. Az viszont biztos, hogy egy ilyen arc
miatt nem szállna vízre ezer hajó! Az egyetlen dolog, amit Charlotte
szeretett, és ami valamelyes különleges jelleget kölcsönzött az
arcának, az álla volt. Határozott vonalú volt ugyan, de mégis bájos
gödröcskét sejtetett.
– Biztos benne, hogy nem akar póthajból fürtöt, kisasszony? Lady
Augusta is szokott olyant viselni, sőt a walesi hercegné is. Lágyítja a
haj vonalát.
Grace Charlotte homlokához tartotta a göndör fürtöcskét. A lány
azonban megnézte magát a tükörben, vágott egy grimaszt, és eltolta
magától Grace kezét.
Aztán, látva a szobalány csalódott arcát, hozzátette: – Sajnálom,
de nem viselhetek ilyen fürtöt. Úgy érezném magam, mint egy
uszkár. Attól tartok, soha nem fogok megfelelni a maga előkelő
hölgyekről alkotott elképzelésének.
A fésülködést egy csengő erőszakos hangja szakította félbe. Sir
Alured bizonyára végzett a füstölt heringgel. Charlotte a tükörben
még kicsit megigazította a kalapját, aztán leszaladt a lépcsőn.

Lady Dunwoody piros és aranyszínű, önmagában mintás

selyemruhája Charlotte-ot ellenállhatatlanul a műteremben álló japán
spanyolfal sárkányaira emlékeztette. A keresztanyjában volt valami
királynői – a testmagassága, és az a feltevés, hogy mindenki teljes
odaadással figyel rá. Charlotte arra gondolt, hogy az igazi királynő
sem lehet sokkal félelmetesebb.
 Amint elhelyezkedtek a hintóban, kopogtak az ablakon, és Caspar
lesett be rajta.
– Jó reggelt, hölgyeim! Jó reggel, Sir Alured! Tudom, tegnap azt
mondtam, hogy csak a kiállításon találkozunk, de mikor ma reggel
felébredtem, a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéből,
és csak úgy vagyok képes lenyugtatni az idegeimet, ha az Önök
kedves társaságában vagyok. Megszánnának engem? Ha nincs
több hely a hintóban, szívesen gyalogolok mellette. Úgy érzem, ha
most nem beszélhetem ki magam, úgy fogok szétrobbanni a királynő
előtt, mint egy petárda.
Lady Dunwoody, a férje sóhajtozását figyelmen kívül hagyva
kinyitotta a hintó ajtaját.
– Velünk tarthat, Mr. Hewes, de nem szabad összegyűrnie Miss
Baird ruháját, és túl sokat sem beszélhet.
– Megígérem, olyan vékonyra húzom össze magam, mint egy
ceruza, és olyan hallgatag leszek, mint egy egérke. Miss Baird
ruhája ránctalan marad, és füleit nem szennyezi be kellemetlen
csevegésem. De még mielőtt csendességi fogadalmamnak eleget
tennék, muszáj néhány megjegyzést tennem a hintóban ülő hölgyek
ragyogó megjelenésére vonatkozóan.
Azzal Caspar beült a hintóba, és nagy fáradság árán a lehető
legkisebb helyet igénylő módon rakta keresztbe a lábait.
– Ez a lila csík annyira, de annyira à la mode Charlotte! Úgy fest
ebben a ruhában, mint egy finom fagylalt, vagy mint egy ibolyás-
tejszínes krémmel töltött csokoládé. Nem hiszem, hogy bárki is a
fényképeket fogja nézegetni, mikor ilyen kellem és báj áll előtte.
Sir Alured megkocogtatta a hintó tetejét, jelezve a kocsisnak, hogy
indulhat, aztán tüntetőleg, nagy zörögve széthajtotta a The Times
lapjait.
– Ami pedig Önt illeti, Lady D., micsoda pompa! Nem sok nő teheti
meg, hogy a pirosnak ezt a bizonyos árnyalatát viseli, és mégis
diadalmaskodik fölötte, de Ön egyértelműen maga alá gyűrte ezt a
színt, én pedig az Ön dicsőségének visszfényében fürdöm.
Caspar kissé szétnyitotta ulster kabátja gallérját, és így előbukkant
halványpiros színű, önmagában mintás selyemmellénye, mely
valóban olyan hatást tett, mintha Lady D. karmazsinvörösének kissé
enyhébb változata lenne.
 – Azt hiszem, ebben a mellényben Ön is számot tarthat némi
figyelemre – jegyezte meg Lady Dunwoody.
– Úgy véli, hogy ez délelőttre kissé túl feltűnő? Bevallom,
eljátszottam a gondolattal, hogy kissé diszkrétebb legyek, de aztán
úgy döntöttem, hogy mivel úgyis minden fénykép fekete-fehér, az én
tisztem némi színt vinni a terembe.
– De Caspar, Önnek nem kell ahhoz mellény, hogy színt vigyen a
terembe! – mondta Charlotte. – Az Ön képei oly ragyogóak, hogy
annyi figyelmet kap értük, amennyit csak akar. – Caspar
elmosolyodott. Mint minden hízelgő, ő is nagyon vágyott arra, hogy
visszadicsérjék.
– Nos, Caspar, ha lesz olyan szerencséje, és bemutatják a
királynőnek – mondta Lady Dunwoody –, akkor mélyen meghajol, és
őfelségének nevezi, ha pedig beszélgetésbe elegyedik Önnel, akkor
nevezheti asszonyomnak. De ne feledje, akármilyen nehezére esik
is, és ez az Ön esetében fokozottan igaz, csak akkor szólalhat meg,
ha megszólítják. A királynővel nem cseverészhet úgy, mint velünk.
– Ne aggódjon, Lady D., még egy magamfajta megrögzött
republikánust is ámulatba ejt egy uralkodó jelenléte. Az egyetlen
kéretlen zaj, mely elhagyja ajkamat, az az őfelsége ragyogó
megjelenése miatti sóhajtás lesz.
Erre a The Times mögül jól hallható horkantás hallatszott.
Lady Dunwoody most Charlotte-ra nézett. – Te meg beszélj azzal
a liba nagynénéddel, és figyelmeztesd, hogy a királynőt hagyni kell,
hadd nézegesse a képeket békében. Caspar Adelaide Lisle-lal
összehasonlítva maga a megtestesült visszafogottság.
– Megteszem, ami tőlem telik – válaszolta Charlotte.
Caspar most Charlotte-hoz fordult. – És mi a helyzet a gáláns
kapitánnyal? Ő is jön? Engem máris elemészt a féltékenység. Lehet,
hogy kihívom párbajra. Meglepően jól tudok bánni a pisztollyal.
– Úgy tudom, a kapitány is ott lesz, de ha nem ígéri meg, hogy jól
viselkedik, esküszöm, visszafordítom őt az ajtóból – mondta erre
Charlotte szigorúan.
Caspar megadóan feltette a kezét. – Én leszek maga a
megtestesült diszkréció! Bele fogok olvadni a háttérbe.
– Hát ezzel a mellénnyel ez elég nehéz lesz! – mondta Charlotte.
 Mikor a hintó behajtott a parkba, Lady Dunwoody előrehajolt, és
azt mondta: – Azt hiszem, nem a királynő lesz az egyetlen uralkodó,
aki jelenlétével megtiszteli a kiállítást. Esély mutatkozik arra, hogy az
osztrák császár fia, Rudolf trónörökös is ott lesz. Alured beszélte ezt
meg az osztrák nagykövettel. A főherceg nagyon érdeklődik a
fotózás iránt, igaz, Alured?
A megszólított férj először csak morgott valamit az újságja mögül,
aztán letette a lapot, és azt felelte: – Úgy tűnik, igen, bár úgy hallom,
a trónörökös fényképészet iránti érdeklődése nem nevezhető éppen
egészségesnek. Azt mondják, eléggé csapodár természet.
Egyáltalán nem olyan, mint a Habsburgok, akik már-már
elviselhetetlenül egykedvűek és közömbösek. Rudolf viszont inkább
az anyjára ütött.
– Miért, a császárné netán csapodár? – kérdezte Charlotte.
Sir Alured összekulcsolta a kezét. – Ha a mi királynőnk netán úgy
viselkedne, mint ahogy a császárné, egykettőre köztársaság lenne
az államformánk. Na persze ő csak a császár felesége, maga nem
uralkodó, és nem kétséges, hogy Ferenc József viszont hallatlanul
lelkiismeretes császár, de olyannyira elkényezteti a feleségét, hogy
az itt megengedhetetlen volna. Károlyi azt mondja, a császárné
elképesztő módon akarnok tud lenni. Bécsben felfogadott egy egész
cirkuszi társulatot, hogy tanítsák meg neki a lovas akrobatikát. Alig
hajlandó udvari kötelezettségeinek eleget tenni, viszont szívesen
mutatkozik nyilvánosan, tűzkarika-ugratás közben.
– De hát ez pompás! – szólt közbe Caspar. – Micsoda nagyszerű
kép lehetne belőle!
Sir Alured félhold alakú szemüvegén keresztül rásandított
Casparra. – Az, hogy kitűnő alanya legyen az Ön egyik – itt szünetet
tartott – fotográfiájának, nos, ez nem tartozik egy császárné
szerepkörébe.
– Tudja, Sir Alured, köztársaságpárti lévén boldogan elcserélném
az egyik elnökünket egy olyan császárnéra, aki cirkuszi
mutatványokra is képes a lovával – válaszolta Caspar.
– Nyugodtan viccelődhet ezen, Mr. Hewes, de köztársaságpárti
lévén valószínűleg nem érti, hogy a királyság misztériuma milyen
értékes dolog. Az uralkodói fenségességet nem lehet elég komolyan
venni. Teljességgel elképzelhetetlen volna, hogy a mi királynőnk
tűzkarikákon ugrasson át.
Caspar erre odasúgta Charlotte-nak: – Ráadásul milyen hatalmas
karika kéne hozzá!
Lady Dunwoody most sietve közbeszólt: – Találkoztál már a
királynővel, Charlotte?
– Egyszer láttam, amint a hintójában ül, de annyira messze volt
tőlem, hogy igazából csak egy picike fekete alakot láthattam. Az
udvarhölgye legalább kétszer akkora volt, mint ő.
– És nem mutattak be neki? Adelaide csak elintézte, nem?
– Nem. Ebben a szezonban Augusta akar a patrónusom lenni.
– Ezek mindig rettentő hosszú délutánok szoktak lenni.
Emlékszem, mikor engem mutattak be a királynőnek, egy előttem
lévő lány elájult a fáradtságtól. Úgy dőlt el, mint egy kő, és a
kalapján lévő összes madártoll tönkrement. Szegény pára! Ezek
után aznap már persze nem lehetett őt bemutatni, és mikor a
királynőt megkérdezték, nem lehetne-e úgy tekinteni, mintha
bemutatták volna, annak dacára, hogy a trónszékig sem jutott el, azt
mondta, nem, és a szerencsétlen lánynak újból kellett kezdenie az
egészet. Annak idején ezt mindannyian meglehetősen kegyetlen
dolognak tartottuk, de úgy vélem, nagyon fontos, hogy tartsuk
magunkat a szabályokhoz.
Sir Alured lelkesen bólogatott. – És efelől még kételyeid vannak,
drágám? Hát pontosan ez a különbség a mi királynőnk és az osztrák
uralkodóné között. A miénk jól tudja, hogy isteni kötelességeket kell
teljesítenie, míg a császárnénak mintha fogalma sem volna arról,
milyen felelősségteljes is az ő pozíciója.
– Azt hiszem, igazad van, Alured.
A hintó most már a Pall Mallen haladt, és Charlotte arcát az
ablaküveghez nyomva azt figyelte, hátha meglátja Bayt, amint kilép
az egyik klubból. Azonban szemerkélni kezdett az eső, és a
járókelők arcát eltakarta az esernyőjük. A lány szíve olyan hevesen
vert, hogy azt hitte, a hintóban mindenki más is hallja. Már két hét
eltelt azóta, hogy utoljára látta Bayt. Megpróbálta fejben maga elé
képzelni, de mindig csak azt az egy képet tudta vizionálni, melyet ő
készített a férfiról, miközben a császárnét bámulja. Caspar próbálta
arról meggyőzni, hogy annak a képnek is szerepelnie kéne a
kiállításon, de Charlotte ellenállt. Nagyon erős hatású fénykép volt; a
kompozíciós keret és a képmező távlata is tökéletes lett. Charlotte
azonban úgy érezte, ez nem az a kép, melyet a nyilvánosság előtt
mutogatni lehet. Akármilyen kifejezés is ült Bay arcán, az csak őrá
tartozik.

A Harley Streeten Bay épp az ingét vette fel. Fájdalmai voltak. Dr.
Murchison ugyan a helyére rakta a vállát, és most sokkal nagyobb
volt a mozgástere, mint korábban, de mikor az ügyeskezű orvos a
lapockáját hirtelen megcsavarta, az olyan iszonyúan fájdalmas volt,
hogy Bay felüvöltött kínjában.
– Nos, kapitány, megvagyunk. Most már normálisan tudja
használni a karját. De ez nem mehet így tovább. Ha egyszer egy váll
ennyire kificamodik, mint ez, akkor az bármikor újra kiugorhat a
helyéből. Valószínűleg hiába mondom, de tényleg el kellene kerülnie
azokat a helyzeteket, mikor esetleg leeshet a lóról, és ez megint
megtörténik.
– Tökéletesen hiába mondja, doktor úr – felelte Bay. – Nincs
szándékomban leesni a lóról, de néha mégis megtörténik. És a
lovaglást nem hagyhatom abba.
– De nem kéne ennyire gyorsan száguldoznia – mondta erre dr.
Murchison. – A sebesség, mellyel a földre zuhan, az teszi ezeket a
sérüléseket ilyen veszélyessé. Ha megint leesik, és kificamítja a
vállát, már nem leszek képes a helyére rakni.
– Ezt a kockázatot vállalnom kell – válaszolta Bay. – Egyébként
nagyon hálás vagyok Önnek azért, mert visszaadta azt a
képességemet, hogy be tudjam gombolni az ingemet. Átkozottul
terhes, ha ahhoz is másokra kell hagyatkoznunk, hogy felöltözzünk.
– Hát, ha nem vigyáz jobban a vállára, akkor egész hátralévő
életében fel lesz kötve a karja. És akkor ki gombolja majd be az
ingét? – kérdezte dr. Murchison.
– Doktor úr, attól tartok, ez is egy olyan kockázat, amit vállalnom
kell.

*
 Bay háromnegyed tizenkettőkor hagyta el a rendelőt. Úgy
tervezte, hogy kisétál majd a Strandre, de a szemerkélésből
időközben komoly eső kerekedett. Leintett egy fiákert, de azonnal
meg is bánta. A londoni közlekedés rossz időben pokolian lassú volt.
Bay az ablakon át látta, hogy a nők az üzletek bejáratánál keresnek
menedéket, és próbálják megóvni vadonatúj, méregdrága kalapjukat
az esőtől.
A fiáker most már teljesen megállt. Bay kihajolt az ablakon, és azt
látta, hogy egy szemétszállító kocsinak eltörött az egyik tengelye, és
a Regent Streetnek ezen az oldalán elállja az utat. A szemétszállító
ember hasztalan próbálta feldúcolni a kocsit, legalább annyira, hogy
el lehessen mozdítani az útból, túl nehéz volt neki, és egyedül nem
sokra ment. Az esőtől most már tiszta sár lett az út, és a hajcsár
állandóan megcsúszott, ahogy megpróbálta megtámasztani a törött
tengelyt. Az út túloldalán közlekedő kocsik is lelassítottak, hogy
megnézzék, mi történt. Bay látta már, hogy gyalogolnia kell, és
átkozta magát, amiért nem hozott esernyőt. Aztán meglátott egy
csomó kubikost és más munkásembert, amint épp egy kocsmából
jönnek ki – megkopogtatta a fiáker tetejét, és azt mondta a
kocsisnak: – Mondja meg azoknak az embereknek, hogy kapnak egy
fontot, ha elhúzzák azt a kocsit az útból. – A kocsis lekászálódott a
bakról, és elindult tárgyalni az emberekkel.
Ahogy a kubikosok nekifogtak a dolognak – nyilvánvalóan túl
részegek voltak ahhoz, hogy a sárral is foglalkozzanak –, Bay látta,
hogy egy másik kocsi is felzárkózik mellettük. Magánhintó volt,
címerrel az oldalán. A címer sisakdísze alaposan le volt fröcskölve,
de Bay azért ki tudta venni a kétfejű sast, a Habsburgok
címermadarát. És hogy is ne ismerte volna fel, hiszen mindenen ott
volt, amit csak a császárné háztartásában használtak Easton
Nestonban: a darabolt vajtól kezdve a szappantartókig. Bay
kíváncsian kukkantott be a hintóba. A császárné aznap a
cottesmore-i vadászaton vett részt, és előzőleg rengeteget
morgolódott azon, hogy „teljesen egyedül” kell kilovagolnia, pusztán
Esterházy, Liechtenstein és néhány lovász társaságában. Most egy
arcot pillantott meg profilból a hintóban, és míg az arc tulajdonosa
meg nem fordult, megmutatva tekintélyes bajuszát, egy röpke, kínos
pillanat erejéig azt hitte, a császárné otthagyta a Cottesmore-t, és
inkább utána jött Londonba. A bajusz tulajdonosa rágyújtott egy pici
szivarra, és Bay ekkor látta, hogy nagyon fiatal, szinte még kamasz.
A magasan ülő arccsont és a mélyen ülő szemek viszont annyira
hasonlítottak Sisire, hogy a fiatalember nem lehetett más, csakis a
császárné fia, Rudolf. Mikor a másik utas előrehajolt, Bay felismerte
benne Károlyit, az osztrák nagykövetet. A nagykövet épp próbálta
valamiről meggyőzni a főherceget; nagyon előrehajolt, és egész
közel járt ahhoz, hogy rátegye a kezét a főherceg karjára, de persze
azt nem merte. A főhercegnek láthatólag nem volt kedve ahhoz,
hogy meggyőzzék. Nem figyelt a másik férfira, hanem elfordította a
fejét, és kibámult az ablakon, egyenesen Bayre. Bay azon
gondolkozott, hogy rámosolyogjon-e, vagy a felismerés jeleként
megérintse-e a kalapját, de végül csak udvariasan biccentett egyet.
A főherceg felől azonban semmilyen válasz nem érkezett, mintha
Bay nem is létezne.
A kubikosok diadalmasan felkiáltottak, mikor végre sikerült
kituszkolniuk a szemeteskocsit az út szélére. A fiáker kocsisa
felkapta a gyeplőt, és a lovak közé csapott. Bay elhaladtában egy
fontot dobott a sárral telefröcskölt embereknek. Miközben szinte
vágtattak a Piccadilly felé, Bay visszanézett, és látta, hogy a
kubikosok lökdösődnek az úton – kétségtelenül az ő pénzérméjén
vesztek össze. A Habsburg hintó a civakodó kubikosok mögött
rekedt. A dermedtséget, mely a trónörökös üres tekintetű, arrogáns
arca láttán fogta el, most alantasan diadalmas arcpirulás váltotta fel.
Mire a fiáker a Trafalgar Square-en keresztül átvergődte magát a
Strandre, elállt az eső. A Strand egész hosszában szinte állt a
kocsisor, ezért Bay úgy döntött, az út hátralévő részét gyalog teszi
meg. Megkerülve a Charing Cross Hotel bejáratát befordult jobbra, a
John Adam Streetre. A járdákon csak úgy nyüzsögtek a járókelők.
Ahogy Bay próbált utat törni magának a Királyi
Természettudományos Társaság épületéhez, a bámészkodók
körében megindult a pusmogás: „a királynő, a királynő”. Távolabbról
valami zaj hallatszott, mely a Strand felől érkező éljenzésnek tűnt.
Bay gyorsan átfurakodott a tömegen a Társaság oszlopcsarnokszerű
bejáratához; tudta ugyanis, hogy még a királynő érkezése előtt be
kell jutnia az épületbe, különben örökké kint reked. A királynőt
éljenző üdvrivalgás egyre hangosabbá vált. Végül Baynek sikerült a
tömegben megnyílt kis résen keresztül az épületbe nyomulnia, és
sietve megindult felfelé a márványlépcsőn.
Az ajtóban álló libériás lakáj gyanakodva nézett rá – a
tárlatlátogató vendégek általában nem gyalog érkeztek ide, és
Baynek még kissé zilált is volt a külseje a sok nyomakodástól.
Azonban olyan magabiztosan szedte a lépcsőfokokat, hogy a lakáj
nem merte kérdőre vonni.
– Milyen néven jelenthetem be, uram?
– Middleton kapitány.
A terem túloldalán álló Charlotte ekkor meghallotta azokat a
szavakat, melyekre egész délelőtt olyan nagyon várt.

Egy kiállítás képei

A kiállításra érkező látogatók száma igen tekintélyes volt egy esős

márciusi naphoz képest. A királyi fenség jelenléte elég vonzó volt
ahhoz, hogy a politikusok otthagyják az üléstermet, a művészek a
műtermet, az írók az íróasztalt és az úri hölgyek a szokásos délelőtti
vizitet. Az első emeleten lévő hatalmas szalon az egyik Adam fiú
által tervezett mennyezettel és egy finom vonalú Grinling Gibbons
kandallóval büszkélkedhetett, de ezt a 18. századi pompát most
elhomályosította a modern világ csodája: a fényképészet. A fal
minden egyes négyzetcentiméterét fényképek borították: voltak
kiválóságokról készült műtermi alkotások, a Biblia vagy Walter Scott
regényei által ihletett, beállított színpadképek, fehér ruhás
kislányokról és skót szoknyás, őszes hajú öregemberekről készült
tanulmányok. Volt fénykép villámsújtotta fáról és a Piccadyllin özönlő
tömegről, az egyiptomi piramisokról és a brightoni Pavilionról. A
képek nagy része monokróm volt, és fekete-fehér komolysággal
lógott a velencei vörös tapétával bevont falakon, de itt-ott feltűnt egy-
egy színfolt is, mikor a fotográfus úgy érezte, ecsettel vagy ceruzával
muszáj kiemelni egy száj pirosát vagy az ég kékjét. A legtöbb
alkotás alig volt nagyobb, mint egy családi Biblia, de mivel majdnem
négyszáz kép volt összezsúfolva a falakon, a hatás egészen
lenyűgöző lett.
Sok látogató még soha életében nem látott ennyi képet egy
helyen, és amint beléptek a terembe, azonnal elbizonytalanodtak,
hol is kezdjék. Ez nem a Királyi Akadémia tárlata volt, ahol már
mindenki előre tudta, kik az év nagykutyái, és melyik képről fognak a
legtöbbet beszélni az előkelő szalonokban. Itt nem voltak ismerősen
csengő nevek, melyek köré oda lehetett gyűlni, és művészeti irányok
sem, melyeket meg lehetett volna vitatni. A legtöbben azonnal a
híres emberek képei köré csoportosultak, ahol legalább meg lehetett
állapítani, vajon a fényképarc hasonlít-e az eredetire. Lord
Beaconsfield esetében a hasonlóságot olyannyira előnyösnek
tartották, és a híresség annyira fiatalnak látszott a képen, hogy
némelyek valami huncut ravaszságra gyanakodtak. Több, már
előrehaladott korban lévő hölgy, akik amúgy mindig ellenálltak a
carte de visite-nek és a szánalmasnak tartott lencséknek, most
felírták a fotográfus nevét a címjegyzékükbe, és elhatározták, hogy
érdeklődni fognak nála, elkészítené-e az ő képmásukat is,
ugyanilyen stílusban.
Néhány bátrabb lélek, aki eljutott a távolabbi falakon lévő képekig
is, néhány alkotást egészen meglepőnek tartott: a nagy semmiben
lebegő nők; egy kislány, aki a tükörbe nézve egy öreg banya képét
látja; egy háromlábú férfi. A Szent Pál kanonokja azt suttogta a
felesége fülébe, hogy ezek a képek talán nem egészen illendőek, és
hogy esetleg „okkult praktikákat ábrázolnak”. A felesége, aki tíz
évvel fiatalabb volt nála, ráadásul lelkes fényképész is, lehurrogta,
hogy ne legyen már ennyire begyöpösödött. A képek „művésziek”,
ennyi az egész. A fényképeket ugyanúgy lehet manipulálni, mint a
festményeket, és az előttük függő képeken látható hatásokat csak
rendkívüli ügyességgel lehet létrehozni.

Augusta és Fred egy felföldi tájat ábrázoló képet nézegetett.

Vagyis Fred nézegette a képet, Augusta meg a teremben lévőkön
járatta a tekintetét. Kissé feszengett. Ebben a miliőben nem igazán
érezte otthon magát; uralkodó ide vagy oda, eleddig még egy, általa
„előkelőnek” tartott személyt sem látott. Volt ott néhány miniszter,
egy koszorús költő és néhány közkedvelt festő is, de egyikük sem
felelt meg igazán Augusta „előkelőségi” mércéjének. Egy
belügyminiszter soha nem érhet fel egy hercegnővel. Augustát
meglepte, hogy a királynő egy effajta, toprongyos társaságot
támogat; ez ugyanis pontosan az a fajta társasági esemény volt,
melyet Augusta Charlotte-tal tudott csak összefüggésbe hozni,
akinek ugye semmi elképzelése nincs a „jó modorról”. Augusta most
is úgy érezte, mélységesen igazságtalan, hogy Charlotte örököl nagy
vagyont, míg ő csak egy határvidéki földesúrhoz megy hozzá, akinek
még londoni háza sincs. Ő bezzeg tudna mit kezdeni ennyi pénzzel!
Tudta, hogy évi hatvanezerből ő lenne az ország legelőkelőbb
vendéglátó asszonya. Bárcsak Charlotte ne lenne ilyen furcsa!
Augusta mindig is szeretett volna egy húgot, de nem olyat, mint
Charlotte. Nagyot sóhajtott tehát.
Megszólalt Fred. – Nem mondom, Augusta, nézd csak meg ezt!
Ezek nem a meltoni szolgálólányok?
Augusta a monokliján keresztül megnézte a képet. – De, azok. Bár
alig lehet őket felismerni; olyan, mintha lázasak lennének. Biztos a
húgod egyik képe. A negyvenhetes. Mi áll a katalógusban? Miss
Baird csoporttanulmánya. Úgy gondolom, azért megemlíthette volna
Meltont. Úgy értem, azok után, hogy a mama vette a fáradságot, és
átalakíttatta neki a régi gyerekszobát fotóműteremmé, igazán
lehetett volna benne annyi, hogy megemlítse, nálunk
vendégeskedett.
– Talán máshol megemlítette, Gus – mondta Fred nagyot sóhajtva;
azt kívánta, bárcsak Augusta ne lenne ilyen nagyra a saját
társadalmi helyzetével, és azzal, hogy meltoni lány. Fred persze
boldog volt, hogy egy gróf lányát veheti el, de azért illő lett volna, ha
Augusta nem feledkezik meg állandóan arról, hogy az ő családjának
is van társadalmi rangja.
– Meg fogom nézni Charlotte összes fotóját. Egyáltalán nem
lennék meglepve, ha kint lenne az a kép is, melyen mindannyian
rajta vagyunk, csak éppen elfelejtette volna megemlíteni a nevünket
– mondta Augusta.
Fred valami elterelő hadművelet után nézett, mikor meglátta
Csirke Hartoppot, aki egy püspök mögött állt, és épp kissé lehajolt,
hogy egy derékmagasságban kifüggesztett képet szemügyre
vehessen.
– Szervusz, Csirke. Azt hittem, ma a Cottesmore-ral vadászik.
– Meggondoltam magam. Látta már ezt?
A két férfi a meltoni istállóban készült, Bayt és Tipsyt ábrázoló
fotót nézte.
– Nem értem, mi alapján válogatják itt ki a képeket – mondta
Csirke.
– Én sem. Az ember azt hinné, érdekes fotóalanyokat keresnek.
– Szóval hogy felelhet meg egy Middletonról és a lováról készült
kép egy Királyi Kiállításon? Middleton egy nagy senki, és a lova sem
díjnyertes.
– Middleton abban bízik, ezzel a kancával megnyeri a Nemzeti
Vágtát.
– Egy pennyt sem tennék fel rá. A ló csak százötven centi magas.
A Nemzetire meg hatalmas bestiára van szükség. Különben is,
Middleton mostanság túlságosan el van foglalva azzal, hogy
uralkodói lókupec legyen. Valaki mesélte a klubban, hogy a
császárné egy egész rakat vadászlovat vásárolt Middleton
javaslatára. Nem vesztegeti az idejét, az biztos.
– Hát nem – kontrázott rá Fred. – Bay nagyon elfoglalt lett.

Lady Lisle azt kérdezte Charlotte-tól: – És merre vannak a te

képeid, drágám?
– Szét vannak szórva, Adelaide néni. Csak a legkiválóbb
fényképészek képeit teszik ki egymás mellé. Még én sem tudom, hol
vannak, mivel az elrendezést tegnap este megváltoztatták. Azt
hiszem, Mrs. Cameron úgy érezte, nincs elég képe vonalban.
– Vonalban? – kérdezett vissza Lady Lisle.
– Szemmagasságban. Oda teszik a legfontosabb képeket. Egyik
képem sincs abban a magasságban elhelyezve.
– De a szemmagasság attól függ, milyen magas az ember –
mondta Lady Lisle. – Úgy hiszem, a királynő például kifejezetten
alacsony.
Charlotte erre elmosolyodott. – Erre nem is gondoltam.
 Lady Lisle elkezdte tanulmányozni a falat maga mögött. Kissé
szédítőnek találta ezt a rengeteg képet; az akvarellek sokkal
megnyugtatóbbak. Aztán talált egy fotót, mely átlyukasztotta boldog
semmibe révedésének falát. Ez bizonyosan Charlotte képe,
gondolta. Az ott Middleton kapitány, ebben majdnem biztos volt, de
vajon ki az a hölgy lóháton, akit a kapitány olyan nagy figyelemmel
néz? Lady Lisle Charlotte felé fordult, hogy ezt megkérdezze tőle, de
az unokahúga addigra már eltűnt a tömegben.
Charlotte Bayt kereste. Miután meghallotta a nevét, megpróbált
átfurakodni a tömegen az ajtóig, de a terem annyira tömve volt
emberekkel, hogy uszályos ruhájával képtelen volt akadálytalanul
közlekedni. Aztán meglátott hátulról egy vörösesbarna hajú férfit, és
elindult abba az irányba, de mikor a férfi megfordult, kiderült, hogy
kolláré van rajta. Charlotte tehát megállt a terem közepén, ahol egy
asztalon egy sztetoszkóp állt, és lábujjhegyre állva onnan próbálta
kilesni, merre lehet Bay.
– Jézusom, Charlotte, te meg miért ácsorogsz itt egyedül? – És
Augusta megveregette Charlotte vállát a katalógusfüzettel. – Nem
inkább élvezned kéne a dicsőséget?
Charlotte épp a terem első részében felállított festőállvány körüli
kis csoportosulásra lett figyelmes. Nem Bay az ott, egy vörösbársony
ruhás nő mellett?
– Örülök, hogy te dicsőségnek gondolod, én meglehetősen ideges
vagyok.
– Nem is értem, miért. Nem hinném, hogy te lennél itt a
főszereplő! Erősen kétlem, hogy a királynő pont téged tüntetne ki az
elismerésével.
– Milyen kedves, hogy ezt a tudtomra adod. Mostantól már nem
fogok izgulni.
– Eléggé csalódott voltam, mikor észrevettem, hogy
elmulasztottad megemlíteni azt a tényt, hogy a fényképeden
szereplő szolgálók Meltonból valók. Azt hittem, az a szokás, hogy
egy művész köszönetet mond a patrónusainak.
Charlotte most Augusta felé fordult.
– A fénykép három fiatal nőt ábrázol, akik előtt még ott van az élet.
Ez egy jellem- és kompozíciós tanulmány. Nem hiszem, hogy bármit
is hozzátesz a képhez, ha tudjuk, hogy történetesen szolgálólányok.
Azt szeretném, ha a látogatók a jellemüket látnák, és nem az
élethelyzetüket. – Mialatt Charlotte beszélt, a teremben elhalkult a
csevegés, és egyfajta várakozásteljes pusmogás váltotta fel.
– Meg kell bocsátanod, de azt hiszem, most érkezik meg a
királynő, és Lady Dunwoody megkért, hogy legyek ott a
fogadósorban.
Charlotte megindult az ajtó irányába. A lépcső alján egy feketébe
öltözött, nagyon alacsony nőt látott, aki lassan lépkedett felfelé a
vörös szőnyeggel bevont lépcsőfokokon. A teremben nézelődő
tömeg szétvált, és utat nyitott a királynőnek és kíséretének. Charlotte
most észrevette Bayt a terem túloldalán. Odaintett neki, de a férfi
épp másik irányba nézett. A lány körmeit a tenyerébe mélyesztette:
ha most az üressé vált kőpadlón át odamenne hozzá, hogy
üdvözölje, akkor az egyenértékű volna azzal, mintha eljegyzésüket a
The Timesban adnák hírül. Bárcsak erre nézne! Charlotte olyan
merőn bámulta Bayt, amennyire csak tudta, és próbálta gondolatban
rávenni, hogy fordítsa arra a fejét.
– Hát itt vagy – mondta neki Lady Dunwoody. – Gyere, állj ide
mellém! Remélem, te rá tudod venni Caspart, hogy viselkedjen.
Charlotte követte a keresztanyját, és elfoglalta helyét a sorfalat
álló emberek között, akik arra vártak, hogy bemutatkozzanak a
királynőnek. Caspar állt az egyik oldalán, Lady Dunwoody a
másikon. Caspar máris a fülébe súgta: – Netán az ott az Ön
udvarlója? Mi lenne, ha kicsit féltékennyé tennénk? Ha most rám
mosolyogna, miközben a fülébe sugdosok, akkor azt hinné,
flörtölünk egymással.
– De én nem akarom őt féltékennyé tenni – felelte Charlotte.
– Carlotta mia, minden románcban szükség van egy kis
feszültségre. Ha a gáláns kapitány idefordul, és azt látja, hogy úgy
bámul rá, mint most, akkor pontosan fogja tudni, mi rejtezik az Ön
szívében, de ha idenézve azt látja, hogy bizalmaskodik velem, nos,
akkor összezavarodik, és ez nem éppen rossz dolog. Mindenki
jobban kívánja azt, amihez nem egyenes út vezet.
– Lehet, hogy ez Amerikában így szokás, Mr. Hewes, de én nem
szeretem a játszmákat.
– Amire én próbálom rávenni, Charlotte, az pusztán önvédelem –
mormogta Caspar sokkal komolyabb hangon, mint annak előtte.
 Charlotte most valóban felé fordult, de ebben a pillanatban a
királynő elérte a lépcső tetejét, és az uralkodó közeledtére a
teremből hallatszó sustorgás is elhalkult.
A királynő sokkal alacsonyabb volt, mint Charlotte gondolta. Alig
ért felföldi szolgája mellkasáig. Testmagasságát azonban tekintélyes
derékbőségével ellensúlyozta, és ezt a terebélyességet régimódi,
széles abroncsos szoknyája is tovább hangsúlyozta. A tömeg
ösztönösen hátrált egy lépést, mintha ilyen vaskosságra azért nem
számítottak volna.
A királynő és John Brown mögött néhány hölgy lépkedett. Egyikük,
aki kicsivel magasabb, viszont pontosan olyan vaskos volt, mint a
királynő, minden bizonnyal a legfiatalabb lánya, Beatrice lehetett.
Ugyanolyan kék gülü szemei voltak, mint az anyjának. A királynő
kíséretét két férfi zárta. Charlotte, bár nem tudta pontosan, miért, de
azt feltételezte, hogy külföldiek – volt valami a fiatalabb férfi
kecskeszakállában és szalonkabátjának szabásában, ami nagyon
különbözött a teremben lévő angol úriemberek külsejétől.
Caspar fojtott hangon azt kérdezte: – Ki az a fickó ott azzal az
aranyszínű medállal, aki láthatólag olyan nagyra van magától?
– Azt hiszem, az Rudolf főherceg, az osztrák trónörökös.
A királynő most megszólalt vékonyka, tisztán csengő hangján,
eltúlzott hangsúlyokkal és némi német akcentussal tarkítva
beszédét.
– Milyen rendkívüli tárlat ez, Sir Peter! – mondta a Társaság
elnökének, aki a lépcső tetején köszöntötte őt. – Ilyen sok fénykép
egy helyen! Mennyire elégedett volna Albert herceg, ha ezt láthatná!
Annyira érdeklődött a fényképészet iránt. Sokszor megkért minket,
hogy üljünk modellt neki. Emlékszem, mindig azt mondogatta
nekem, hogy inkább választja a fényképet a közömbös festménnyel
szemben. A fényképezőgép ugyanis soha nem hazudik.
Sir Peter meghajolt. – A Társaság mindig is hálás lesz a
hercegnek a támogatásáért. Micsoda figyelemreméltó ember volt!
A királynő e hízelgő szavak hallatán elégedetten bólintott egyet. –
Ma azonban van egy másik uralkodó is a látogatók között. Örömmel
látjuk, hogy Rudolf trónörökös is eljött erre az eseményre. A
nagykövet volt olyan szíves, és felhívta a főherceg figyelmét arra,
hogy iktassa be tervezett programjai közé ezt a kiállítást is.
 Azzal a királynő Rudolf felé fordult. – Milyen kár, hogy az Ön anyja
nem lehet itt ma velünk. Eljött hozzánk látogatóba, Windsorba, és
meg kell mondjam, nagyon jól nézett ki. Remélem, még mindig
élvezi az ittlétet.
– Úgy hiszem, asszonyom, élvezi, azonban Ön némi előnyt élvez
velem szemben, mivel én még nem találkoztam a császárnéval,
amióta megérkeztem Angliába.
Viktória királynő nagyot pislogott. – Bízom benne, hogy azért nem
erőlteti túl magát. Nekem azt mondta, minden nap kilovagol
valamelyik vadászatra, de az ő korában már óvatosabbnak kellene
lennie. Egy kis sétalovaglás naponta jó hatással van a testalkatra, de
a vadászat egészen más dolog.
– A császár ugyanezen a véleményen van, asszonyom.
A királynő már épp válaszolni készült, mikor Beatrice hercegnő,
aki látta a felséget és kísérőit fogadni készülő sorfalat, közbeszólt: –
Talán beljebb kellene lépnie, mama. Nagyon nagy a huzat itt, még a
végén megfázik.
A királynő erre megborzongott, majd a kíséretével együtt belépett
a terembe, és elindult a sorfal mentén. Harminc kiállító fotográfus
várakozott arra, hogy bemutassák neki.
Charlotte körülbelül a sor közepén állt. A királynő és kísérete
iszonyú lassan haladt, és Charlotte türelmetlenségében ide-oda
hintázott a sarkán. A tömeg még mindig eltakarta előle Bayt.
– Charlotte, az istenért, hagyd már abba! A királynő attól nem fog
előbb ideérni, hogyha mocorogsz. – Lady Dunwoody mindezt a szája
sarkából mondta, miközben egyenesen előre nézett, és ajkain merev
mosoly ült.
Charlotte suttogva elnézést kért, és megpróbált nem izegni-
mozogni, de a fejét azért állandóan oldalra forgatta, hogy lássa, Bay
odanéz-e rá. A férfi azonban már eltűnt onnét, ahol legutóbb látta.
Bárcsak a királynő kicsit gyorsabb volna! Ebben a pillanatban
Charlotte boldogan feladta volna az esélyét annak, hogy a királynő
előtt pukedlizzen, ha elmehetne megkeresni Bayt, de tudta, hogy
Lady Dunwoody soha nem bocsátaná meg neki, ha elhagyná a
fogadó sorfalat, ezért ökölbe szorította a kezeit, és megpróbált
fejben számolni, mint aki bújócskát játszik.
 Ötvennyolc, ötvenkilenc, hatvan – a királynő végre odaért Lady
Dunwoodyhoz.
– Emlékszem arra a képre, melyet a legutóbbi kiállításon láttam
Öntől, Lady Dunwoody. A Lady Shalott volt az, úgy hiszem.
Rajongok Tennysonért.
– Ön túlságosan figyelmes, asszonyom. Remélem, módomban áll
majd megajándékozni Felségedet egy másolattal.
A királynő elégedetten bólintott, hogy értették a célzását. – Ez
örömünkre szolgálna.
– Bemutathatom Felségednek a keresztlányomat, Miss Bairdet? Ki
van állítva itt néhány fotográfiája, ahogyan az asszisztensemnek, Mr.
Caspar Hewes-nak is, aki csodálatos képed ad nekünk a
szülőföldjéről, Amerikáról.
Charlotte pukedlizett egyet, és elégedetten vette tudomásul, hogy
igaza volt, mikor a királynőt tőkehalnak képzelte el. Az apró,
összeszorított száj melletti húsos lebernyegek kopoltyúra
emlékeztettek, az üveges, kidülledő szem pedig olyan vizenyős volt,
mintha épp most helyezték volna rá a halas kofa deszkájára.
Beatrice hercegnő, aki az anyja mellett állt, szintén halszerű volt
kicsit, csak nem olyan méltóságteljes, mint az atlanti tőkehal, inkább
olyan, mint a foltos.
– Ön nagyon fiatal ahhoz, hogy kiállításon szerepeljen, Miss Baird.
– Szerencsés vagyok, hogy Lady Dunwoody lehetett a tanárom,
asszonyom.
– Értékelem a szerénységét, Miss Baird. A mai fiatal nők olyan
pimaszok tudnak lenni. – És a királynő John Brown felé fordult, aki
válaszképpen azt mormogta: – Valóban, felséges asszonyom.
Errrrre a pimasz a megfelelő szó.
Charlotte igyekezett a lehető legilledelmesebben fejet hajtani, és
remélte, hogy Augusta végignézte ezt a párbeszédet. Charlotte
számára soha nem jelentett sokat az uralkodói kegy, főleg, ha
öncélúan vágytak rá, de némi megelégedéssel töltötte le, hogy
olyasvalamiben van most része, amivel halálra bosszanthatja
Augustát.
Most Caspar hajolt meg a királynő előtt. Nagyon mély meghajlás
volt, inkább Versailles-ba, a Napkirály udvarába való, mint egy
modern kori uralkodónak, de Viktória elégedetten bólintott, mint aki
nem talál ebben semmi kivetnivalót.
– Fenség – mondta Caspar olyan zengő hangon, hogy az Albert
Hallt is simán megtöltötte volna vele.
– Amerika mely részéből érkezett, Mr. Hewes?
– Kaliforniából, asszonyom.
– Milyen romantikus neve van!
– Lenyűgöző állam, felséges asszonyom. Attól tartok, hogy a
fényképeim távolról sem adják vissza, milyen is valójában. Vannak
olyan fák, melyek az Önök katedrálisainak a csúcsáig érnének, a
talaj pedig olyan termékeny, az időjárás olyan kegyes, hogy a
telepesek egyenesen tejjel-mézzel folyó Kánaánnak nevezik.
– Ez esetben meglep, hogyan volt képes otthagyni ezt a földi
paradicsomot, Mr. Hewes. – A királynői ajak most látványosan lefelé
görbült. Charlotte hallotta, amint Lady Dunwoody „alig kap levegőt”.
Sir Peter pedig, aki a királynő mögött állt, mozdulatlanná dermedt, és
kissé nyitva felejtett szája olyan volt, mintha aszpikba mártották
volna. John Brown hosszasan és dörmögve szipogott egy nagyot.
Caspar azonban meg sem rezzent. – A természet szépségei
nagyszerűek, ez igaz, de nálunk nincs kultúra. Ezért mi, amerikaiak
arra kényszerülünk, hogy ilyen hosszú utat megtéve keressük meg
azt a patinát, mely az Ön alattvalói számára olyan magától
értetődően jelen van.
Azzal újból meghajolt, mintegy jelezve az Új Világ behódolását a
Régi előtt, mire a királynő ajkai máris felfelé kezdtek görbülni.
Sir Peter kizökkent átmeneti bénultságából, és megindult, hogy
tovább vezesse a királynőt a fényképészek során.
Kis szünet után Caspar megkérdezte Charlotte-tól: – És ki az a
szoknyás fickó?

Egy lovász

A királynő a formális bemutatások végére ért, és most Sir Peter

társaságában elindult körbe a tárlaton. Rudolf és az osztrák
nagykövet az ellenkező irányban kezdtek el sétálni, a tömeg pedig
tisztes távolból követte a királynőt és kíséretét.
Caspart Lady Dunwoody távolabbra vezette, hogy jól leszidja.
Charlotte megint a termet kezdte fürkészni. Látta Csirke Hartopp
termetes alakját az ajtóban ácsorogni, és azt is, hogy Fred és
Augusta Lady Lisle-lal együtt a királynő nyomába ered, Baynek
azonban nyoma sem volt sehol. Charlotte szája már kiszáradt a
türelmetlenségtől.
Ekkor valaki megérintette a könyökét, és egy hang ezt mormolta a
fülébe: – Netán részesülhetek abban a megtiszteltetésben, hogy
megszólíthatom az ünnepelt Charlotte Bairdet, az ígéretes
fényképészt?
– Bay! Már mindenhol kerestem. – Charlotte-nak vissza kellett
fognia magát, nehogy meglapogassa a férfi kabátjának hajtókáját.
– De hát én végig itt voltam – monda Bay, és rámosolygott
Charlotte-ra.
– Nem voltam benne biztos, hogy eljön.
– Hát nem kapta meg Tipsy táviratát?
– Megkaptam, de… – Charlotte elhallgatott. – Ó, de hát nem is
kérdeztem a balesetéről, milyen figyelmetlen vagyok! Mi történt? És
most már jobban van? Szörnyen fájt a karja?
Bay a kezét feltartva, nevetve próbálta feltartóztatni a kérdések
árját. – Nem volt több, mint múló kényelmetlenség, ahogy Ön is
láthatja. A vállam fájt néhány napig, a jobb kezemet pedig nem
tudtam használni, és emiatt nem tudtam írni Önnek. Most azonban
már tulajdonképpen meggyógyultam, és ahelyett, hogy olvashatatlan
leveleket írok, tökéletlen valómban állok itt Ön előtt.
– Ó, mennyire örülök, hogy láthatom – mondta Charlotte, akit
teljesen elborított az a jó érzés, hogy Bay mellett lehet.
– Valóban? Már korábban is odamentem volna Önhöz beszélgetni,
de nagyon össze volt nőve azzal a feltűnő mellényes fickóval. Nem
akartam zavarni magukat.
– Mr. Hewes fényképész. Neki is vannak kint képei a kiállításon.
– Szóval fényképész. Milyen bolond voltam, hogy azt hittem, egy
csodálója.
– Mr. Hewes a keresztanyám asszisztense. Együtt dolgoztunk a
kiállítás előkészítésén.
 – És természetesen közel kerültek egymáshoz.
– Baráti viszonyba kerültünk, igen. Ez szokott történni olyankor,
mikor két embernek hasonló az érdeklődése, nem? Le merném
fogadni, hogy Ön is sok barátra lelt a vadászatokon.
– De olyanra nem, akinek Mr. Hewes-hoz hasonló ízlése volna a
mellények terén.
Charlotte elnevette magát. – Mr. Hewes amerikai.
– Ez sok mindent megmagyaráz. Most pedig meg kell mutatnia
nekem, hol találom Tipsy portréját. Annyira el volt keseredve, hogy
nem jöhet el. Mindig is nagyon szeretett volna találkozni a
királynővel.
– Akkor is, ha minden nap egy császárnéval indulhat vadászatra?
Bay Charlotte-ra nézett, és sietve odasúgta neki: – Nem tudtam,
mit gondoljak, mikor elhagyta Meltont. Azt hittem, megsértettem
valamivel, és hogy lőttek a megállapodásunknak. Nem volt miért ott
maradnom, miután Ön elment.
Charlotte Bay karjára tette a kezét. – De hogy hihette ezt, Bay?
Miért gondoltam volna meg magam?
Mielőtt azonban a férfi válaszolhatott volna, Lady Dunwoody
zavarta meg őket. – Hát itt vagy, Charlotte! A királynő épp a te
képeidet nézegeti. – Lady Dunwoody elhallgatott, és végigmérte
Bayt. A férfi meghajolt előtte, és megcsókolta az odatartott kezet. –
Ön bizonyára Middleton kapitány. Felismerem Charlotte
fényképeiről.
– Jaj, ne haragudjon, Celia néni, hadd mutassam be Middleton
kapitányt. Middleton kapitány, ő Lady Dunwoody, a keresztanyám, és
egyben mentorom.
– Bocsánat, hogy félbeszakítottam négyszemközti
megbeszélésüket, de Charlotte, neked hallanod kell, mi a véleménye
a királynőnek a munkáidról.
– Azt hiszem, ezt mindannyian hallani szeretnénk – mondta Bay.
A királynő és kísérete lehorgonyzott egy pár kép előtt, melyek
között ott volt Charlotte Bayről és Tipsyről készített fényképe is. Sir
Peter éppen az ünnepelt Mrs. Cameron és a kalotípiás eljárás
feltalálójának fia, Charles Fox Talbot képeire hívta fel a királynő
figyelmét. Viktória viszont kissé üveges szemmel bámult rá, mint
azok a hölgyek, akiket arra kényszerítenek, hogy odafigyeljenek
valakire, pedig inkább azt szeretik, ha mindenki rájuk figyel. Mialatt
Sir Peter a harmadolásról és a blendenyílási sebességről értekezett,
Viktória egyszer csak előredugta a fejét, mint egy teknőc, és az
egyik előtte kifüggesztett képre meredt.
– Ezt a fiatalembert már láttam egyszer – mondta, és John Brown
felé fordult. – A császárnéval volt. Hogy is hívták?
– Middleton, asszonyom – felelte Brown.
– Ó, persze! Volt valami balesete, és a karja fel volt kötve.
Sir Peter köhintett egyet. – Az Miss Baird egyik fényképe,
asszonyom. – Azzal odaintett Charlotte-nak, aki előbbre lépett.
– A képen látható fiatalembert Rudolf herceg anyjával, a
császárnéval láttam együtt. Micsoda véletlen egybeesés!
– Igen – mondta Charlotte az. – Aztán összeszedve magát így
folytatta: – Ami azt illeti, asszonyom, Middleton kapitány itt van ma
velünk. – És oldalra lépett, hogy a királynő láthassa Bayt.
A királynő érdeklődve nézte Bayt. A férfi meghajolt előtte.
– Middleton kapitány, minden rendben volt a császárnéval, mikor
eljött?
– Igen, asszonyom. Ma a Cottesmore vadászaton van.
– És Ön elhagyta a helyét? – Az egyik kidülledő szem fölött
magasra húzódott a szemöldök. – Nem hiszem, hogy Ön akár
egyszer is magamra hagyott volna, ugye, John?
– Sohase, asszonyom – felelte John Brown.
Bay sietve közbeszólt. – Ha még emlékszik, asszonyom, mikor
Önnél jártunk Windsorban, ki volt ficamodva a vállam. Azért jöttem
Londonba, hogy egy orvossal konzultáljak.
– És azért, hogy megcsodálja Miss Baird Önről készült képét –
mondta a királynő még mindig felhúzott szemöldökkel.
– Azért is, asszonyom. Habár azt kell mondjam, a fénykép igazi
alanya a lovam, Tipsy.
– És Ön mit szól ehhez, Miss Baird? – kérdezte a királynő, és a
szemében kíváncsiság villant. – Biztos járt valami a fejében, mikor
ezt a képet készítette.
– Úgy fogalmaznék, hogy egy jó fénykép egészen különböző
okokból is elnyerheti a nézők tetszését. Én egy férfiról és a lováról
készítettem képet. – Charlotte olyan nyugodt hangon beszélt, ahogy
csak bírt. Minden érzékszervével érzékelte, hogy a teremnek ez a
része elcsöndesedik, és mindenki a királynővel folytatott
párbeszédre figyel.
– Nos, ha a fiatal hölgyeket jobban érdeklik a lovak, mint a
fiatalemberek, akkor jó nagyot változott a világ azóta, hogy én ifjú
lány voltam! – mondta erre a királynő, és elmosolyodott a saját
tréfáján. – Bárcsak az én udvarhölgyeimet is ennyire érdekelnék a
négylábú állatok!
A királynőt körülvevő emberek felől általános derültség moraja
hallatszott. Charlotte érezte, hogy elpirul. Nem láthatta Bayt, mert a
férfi mögötte állt. Szeretett volna hátranézni, de azzal csak még több
okot adott volna az embereknek a pletykálkodásra. Elviselhetetlen
érzés volt, hogy pontosan az a személy bélyegzi nyilvánosan
szerelmi bánatban szenvedő lánynak, akivel szemben nem tudja
megvédeni magát. A szeme sarkából látta, amint Augusta odasúg
valamit Frednek. Charlotte tehát a padlóra szegezte a tekintetét, és
csak remélni tudta, hogy a királynő végül értékelni fogja a szűzies
szerénység eme megnyilvánulását, és tovább sétál. De a segítség
egész máshonnan érkezett.
– Fenség! – Harminc fej fordult a terem túloldala felé, oda, ahol
Caspar Hewes állt. – Meg szabad mutatnom Felségednek néhány
képemet? Nekem csak egyetlen célom van, mikor képet készítek:
az, hogy megragadjam a pillanatot.
A látogatók arca úgy fordult el, mint a napraforgó tányérja, mikor a
napot követi. Mindenki, a királynőt is beleértve, az amerikait nézte,
aki félbe merészelte szakítani a királynő társalgását. Charlotte most
már fel mert nézni, és így elkapta Caspar tekintetét; a férfi teli szájjal
mosolygott.
– Arra gondoltam, Felséged talán szeretné megtekinteni a Grand
Canyonról készült fényképemet. Ez a Nyugat egyik csodája –
majdnem három mérföld mély. Nem hiszem, hogy van a világon
ehhez fogható látvány.
A tárlat látogatói lélegzet-visszafojtva várták, mi lesz ebből. Sir
Peter úgy tartotta fel a kezét, mintha pajzs volna, mellyel megóvni
kívánja az uralkodónőt a bárdolatlan amerikaitól. John Brown eleve
vörös képe most már több árnyalattal közelebb járt a bíborhoz; Lady
Dunwoody szája a lehető legmerevebb mosolyra görbült; a férje
pedig olyan önelégült megvetéssel nézett maga elé, mint akinek a
legmegátalkodottabb jóslatai váltak valóra. A királynő azonban, attól
a szeszélyességtől vezérelve, mely csakis az egész életükben
elkényeztetett emberek sajátja, végignézett Caspar valószínűtlenül
hosszú alakján, megnézte magának rózsaszínes-piros mellényét és
a tágra nyílt kék szemekből áradó keresetlen őszinteséget, és úgy
döntött, hogy mindez tetszik neki.
– Grand Canyon! Milyen festői neveket tudnak az amerikaiak adni
a nevezetességeiknek! – Azzal öt lépést tett előre, és John Brownnal
és Beatrice hercegnővel a háta mögött átsétált oda, ahol Caspar állt.
Caspar a saját fényképére mutatott, mely annál a bizonyos vonalnál
magasabban volt elhelyezve, ezért a királynő nem láthatta.
– John, nem látom ennek az úriembernek a képét!
– Asszonyom!
Egy pillanatra úgy tűnt, a skót szoknyás óriás egyszerűen felkapja
az úrnőjét, mint ahogy egy gyermeket szokás felemelni, és közel
tartja az arcát a nevezett képhez, de aztán csak kinyújtotta hatalmas
karját, és a fotót leakasztva a szögről, a királynő kezébe helyezte az
alkotást.
A fénykép egy hegy tetejéről készült; és a Canyon erdővel borított
meredélyeit mutatta, melyeket a szurdok ide-oda kígyózó feketesége
vágott ketté.
A királynő a képet nézte.
– Milyen vad tájék! A Skót-felföldre emlékeztet – mondta, és a
fejét egy hangyányit elfordította, mire John Brown azonnal vette a
lapot.
– Bizonyossssan, asszonyom. Egéssszen olyan, mint a dombok a
Dee folyón túl.
Caspar kissé előrehajolt. – A Canyonban az a legkülönösebb,
hogy bár a hegytetőkön akár havazhat is, a szurdok mélyén lévő
sziklák oly forróak, hogy rántottát lehet sütni rajtuk.
– Milyen kényelmes, ha az ember piknikezni akar! – mondta a
királynő.
A tömegen megint végigfutott a derültség moraja, és a feszültség
lassan oldódni kezdett. A királynő Caspar összes képét látni szerette
volna Amerikáról, mely meglehetős felháborodást váltott ki a brit
kiállítókban, és ahogy John Brown szépen sorban leszedegette a
képeket a szögről (Caspar minden képe jóval szemmagasság fölött
volt kifüggesztve), alaposan szemügyre vette őket. Az egyik
Ábrahámról készült tanulmányt látva megjegyezte: – Milyen jóképű
fiú! Micsoda egzotikus arc! Teljesen úgy néz ki, mint az egyik indiai
szolgám.
A királynő megint félrefordította a fejét, mire John Brown
rákontrázott: – Nagggyon is lehet, hogy hindu, asszonyom.
– Ábrahám anyja ír, apja pedig a hopi törzs tagja volt – szólt közbe
Caspar, enyhe homlokráncolás kíséretében –, asszonyom.
– Bárcsak elhozta volna magával, Mr. Hewes. Annyira érdekes
volna egy igazi amerikai indiánnal találkozni.
– Ábrahám pedig, ha még életben volna, nagyon örülne, hogy
találkozhat Anglia királynőjével, habár amúgy semmi fogalma sem
volt se királynőkről, se Angliáról.
Viktória királynő rámeredt az amerikaira. Egy uralkodó nélküli világ
elképzelhetetlen volt a számára. Ahelyett azonban, hogy ezt a
rémisztő lehetőséget mérlegelte volna, inkább azt választotta, hogy
el sem hiszi.
– Biztos vagyok abban, ahogy az amerikai indiánoknak is
megvannak a maguk királyai és királynői. Ez a dolgok természetes
rendje.
– Igen, asszonyom, az. És a négy alapító atya pontosan azért
vezette be a négyévenkénti elnökválasztást, hogy az elnököket meg
se kísértsék az uralkodással járó hívságok. – A királynő szeme most
már úgy kidülledt, mintha márványból faragták volna. Caspar
azonban nem zavartatta magát: – Mert természetesen az igazi
királyok és királynők úgy születnek bele a bíborpalástba. Egy
fűszeres feleségéből könnyen lehet elnökfeleség, de soha nem
válhat igazi uralkodónővé – fejezte be Caspar, és megint mélyen
meghajolt. A királynő szeme erre visszakerült a szemgödrébe, és
megenyhülve pislogott egyet. John Brown pedig, aki a republikánus
eretnekség hallatán kezdte vészjóslóan kidülleszteni a mellét, most
visszaereszkedett normál termetességébe.
Sir Peter, aki úgy érezte, most biztonságosan közbeavatkozhat,
átsétált a királynő másik oldalára. – Talán volna kedve megtekinteni
még néhány tájképet, asszonyom. Mr. Trelawney a Szentföldről
készített figyelemre méltó fényképsorozata például már eddig is
nagy elismerést váltott ki.
 A királynő hagyta, hogy a Szent Sírról készült tanulmánysorozat
felé tereljék, a tömeg pedig oszlani kezdett. Valószínűtlen volt, hogy
Trelawney szépia képei a galileai tengerről további derült reakciókat
váltsanak ki az emberekből.
– Az Ön amerikai barátja nem egy ijedős fajta! – mondta Bay. – Itt
most szinte széllel szemben hajózott. Azt hittem, az özvegy kiosztja
majd, de szerencsésen megúszta.
– Caspar nem olyan ember, akire haragudni lehet – mondta
Charlotte. – Hálás vagyok neki, amiért elterelte rólam a figyelmet.
Bay felhúzta a szemöldökét, mikor meghallotta, hogy Charlotte a
keresztnevén említi az amerikait.
– Úgy tűnik, nagyon jól ismeri őt ahhoz képest, milyen rövid ideje
tart az ismeretségük.
– Ön pedig beférkőzött a királynő kegyeibe. Nem is mesélte
nekem, hogy már össze is barátkoztak – vágott vissza Charlotte. –
Úgy tűnt, John Brownt ez kifejezetten bosszantja.
Bay elmosolyodott. – Annyira örülök, hogy újra látom, Charlotte. –
A férfi a lány felé hajolt, olyan közel, hogy a bajusza súrolta az arcát,
majd a fülébe súgta: – Biztos benne, hogy nem akar megszökni
velem? Még elérnénk a vonatot Skóciába, és holnap reggelre már
házasok is lehetnénk.
– Vagy várhatunk néhány röpke hónapot, és botrány nélkül
kelhetünk egybe – felelte erre Charlotte.
– De mi a garancia arra, hogy addig nem enged Mr. Hewes
transzatlanti bájainak? – kérdezte Bay könnyedén.
– És arra mi a garancia, hogy Önt nem sodorja magával a
császárné szépsége? – kérdezett vissza Charlotte ugyanolyan
könnyed hangon. – Augusta úgy gondolja, máris féltékenynek
kellene lennem.
– Mit gondol, elvonulhatnánk valahová, ahol nyugodtan
beszélhetünk? – kérdezte most már komolyan Bay. – Látom, hogy
Csirke épp erre tart, pedig muszáj volna néhány percet kettesben
maradnom Önnel.
Charlotte átgondolta a dolgot. – Van egy szoba az emeleten, pont
fölöttünk, ahol a képeket keretezik. Ha most felmegy oda, én is
követem, amint tudom.
 Bay megindult a termen át az ajtó felé, de a kijárat bal oldalánál
megsűrűsödött tömeg az útját állta. A két uralkodói sereg addigra
befejezte ellenkező irányú körsétáját a teremben, és most egymás
mellett álltak. A királynő komoly hangon beszélt a trónörököshöz, aki
meglehetősen kimerültnek tűnt, és folyton a hajtókájára tűzött
Aranygyapjas Rendjellel babrált.
– Mindenképpen meg kell néznie a Kristálypalotát, mialatt itt
tartózkodik. Ez volt az én drága Albertem fő műve. Úgy emlékszem,
a Világkiállítás megnyitója volt életem egyik legboldogabb napja.
– Valóban – felelte Rudolf minden lelkesedést nélkülözve –, az Ön
férje mindannyiunk számára példaképként szolgál.
– És mennyire örülne, ha most itt láthatná Önt. Albert mindig is azt
gondolta, hogy az uralkodók egyik fontos kötelessége a nemzetek
közti jobb megértés előmozdítása. Mikor első unokám, Wilhelm
megszületett, Albert Európa Nagymamájának nevezett el engem.
Rudolf enyhe főhajtással üdvözölte e kijelentést. – Nemes rang
valóban. Habár úgy hiszem, az én anyám nem örülne neki.
– Nos, a császárnét nem áldotta meg az ég kilenc gyermekkel –
válaszolta a királynő meglehetős elégedettséggel. – De mondja,
Rudolf, hogy tetszik Önnek a kiállítás?
– Nagyon pazar! Úgy gondolom, létre kell hoznunk valami
hasonlót Bécsben is. A Császári Fényképész Társaság is nagyon jól
hangzik. És talán még egyenruhát is tervezhetek hozzá.
Viktória szeme megint kezdett kidülledni. – Egyenruhát? Micsoda
szokatlan gondolat! Azonban ezzel kizárná a női tagokat, nem
gondolja?
Rudolf értetlenül meredt a királynőre.
– Ebben az országban a legtehetségesebb fotósok történetesen
nők. Bécsben is vannak női fotográfusok?
– Fogalmam sincs.
– Az Ön édesanyját ezek szerint nem érdekli a fényképészet. Úgy
hiszem, az aktívabb időtöltéseket kedveli inkább, nem igaz? –
jegyezte meg a királynő, és az előtte kifüggesztett képeket
nézegette.
– Az anyámnak averziója van a fényképezéssel kapcsolatban. A
legutolsó kép tíz éve készült róla. Apám, a császár nagyon szeretné,
ha családi fotók készülnének rólunk, de a mama ezt mindig
megvétózza.
– Milyen különös! Számomra mindig megnyugvást jelent tudni,
hogy a gyermekeimnél ott lehet a képmásom. – Most Viktória enyhe
fejbiccentéssel jelezte, hogy John Brown jön.
– Naggggyon nagy megnyugvás, asszonyom.
Rudolf erre nem tudott mit mondani. Tudta jól, hogy az anyja azért
nem szereti a fényképezkedést, mert nem akarja, hogy bármi arra
emlékeztesse, öregszik és halványul a szépsége. Ez azonban, úgy
tűnt, Viktória királynőt egyáltalán nem aggasztja.
A királynő most közelről is szemügyre vett egy képet, mely
közvetlenül előtte függött.
– Hát ez felettébb különös – mondta. – Ön azt állítja, hogy a
császárné nem szeret fotózkodni, itt mégis van egy kép róla és
Middleton kapitányról.
Rudolf, aki társalgás közben a tömegben lévő hölgyeket csodálta,
sebesen megfordult.
– Egy kép anyámról – az lehetetlen! Ön bizonyára téved,
asszonyom.
Viktória királynő felnézett Rudolfra, a pofazacskói ott lifegtek
mindkét oldalon a szája mellett, és ajkait összeszorította.
– Nem szokásunk tévedni. – Azzal egyik gyémántokkal borított
ujjával a szóban forgó képre mutatott.
– Ez itt teljes bizonyossággal a császárné.
Aztán fejét kissé oldalra rántotta, mire John Brown visszhangozni
kezdte: – Teljes bizonyossággal.
Rudolf sápatag arcán hirtelen két piros folt jelent meg.
Mozdulatlanná dermedve állt, mialatt a királynő a portréra mutatott,
és mikor megmozdult, úgy tűnt, mintha el akarna fordulni, és ki
szeretne sétálni a teremből. A nagykövet azonban, aki közvetlenül
mellette állt, olyan szögbe fordította a testét, hogy a trónörökös
semmiképp ne tudjon abba az irányba elindulni, anélkül, hogy őt
félre ne lökné. A főherceg, miután összeszedte magát, nagyot
sóhajtott, és lassan odasétált ahhoz a fényképhez, melyre a királynő
rámutatott.
– Íme, az Ön édesanyja. Legyezőt tart az arca elé, de ezzel a
rengeteg hajjal összetéveszthetetlen.
 Rudolf lehajolt, hogy jobban megnézze a képet.
– Elnézését kérem, asszonyom. Ez valóban a császárné portréja,
azonban csak és kizárólag a tudta és beleegyezése nélkül
készülhetett.
– Milyen sajnálatos! – A királynő újból megnézte a képet. –
Middleton kapitány, az úriember, aki a császárné mögött áll,
természetesen itt van a kiállításon. Ő bizonyára tudja, mi is történt. –
Azzal a képről a látogatók felé fordult, és Bayt kereste a tekintetével.
Bay már az ajtónál járt, hogy felmenjen a Charlotte-tal megbeszélt
helyre, de azonnal megállt, amint meghallotta, hogy a királynő azon
a magas, éles hangján őt szólítja. Mikor újra beljebb lépett a
terembe, látta, hogy a két uralkodó és kíséretük mind egy fénykép
körül csoportosulnak. Mialatt megközelítette őket, látta, hogy Rudolf
megfordul, és ránéz. A főherceg csupán egy röpke pillantást vetett
rá, de olyan megvetés áradt a tekintetéből, mintha pofon vágta volna
Bayt. Megtorpant, kissé habozva, továbbmenjen-e, de a királynő
akkorra már észrevette, és várakozón nézett rá.
– Middleton kapitány, remélem, tud némi felvilágosítással szolgálni
ezzel a képpel kapcsolatban! – A királynő hangja egyáltalán nem volt
barátságtalan. Megdöbbentette Rudolf kitörése. Egy idegen
országból érkezett fiatal hercegnek több esze is lehetne, mint hogy
nyilvános helyen jelenetet csinál, ráadásul még meg is hazudtolja a
fogadó ország uralkodónőjét.
– Megnézhetném a képet, asszonyom? – kérdezte Bay. Viktória
kicsit odébb mozdult, hogy Bay megnézhesse a képet. Rudolf pedig
annyira elfordult, hogy még Bayre se kelljen néznie.
Bay látta a császárné elegáns vonalú sziluettjét, a darázsderekat,
a hajkoronát és a bőrlegyezőt, mellyel eltakarta az arcát. Látta
Spencer gróf testes alakját is, a római orrot, a vastag nyakat és a
masszív combokat. Azonban mindenekelőtt a saját arcát látta –
tágra nyílt szemét, kissé megnyílt ajkait, azt, ahogyan Sisit bámulja.
Most úgy látta magát, mint ahogy mások láthatják, és a
szégyenkezés forrósága öntötte el az egész testét.
A királynő azt mondta neki: – Biztos vagyok benne, hogy Ön meg
tudja magyarázni a trónörökösnek, hogyan is készülhetett ez a kép,
mikor a császárné annyira nagyon ellene van a fényképezkedésnek.
 Bay nagy levegőt vett, aztán meghajolt Rudolf felé. – Fenség, azt
hiszem, itt valami szerencsétlen…
De még mielőtt befejezhette volna a mondatot, a trónörökös
feltartotta a kezét, és anélkül, hogy Bayre nézett volna, azt mondta a
királynőnek: – Nem érdekelnek a „magyarázatok”. Lovászokkal
pedig nem tárgyalok.
A teremben hirtelen csend lett. A nagykövet a főherceg karjára
tette a kezét, mintha vissza akarná tartani, de Rudolf ellökte
magától.
– Ebben az esetben – felelte Bay –, nem zavarom Önöket tovább
a jelenlétemmel. – Azzal meghajolt a királynő felé, és kihátrált a
teremből.
Viktória királynő megbotránkozva nézett Rudolfra. – Ezúttal Ön az,
aki téved, Rudolf főherceg. Middleton kapitány nem lovász. Hogy is
volna az? Katonatiszt a mi hadseregünkben.
A kontraszt Rudolf skarlátvörös orcái és hamuszürke arcszíne
között egyre nyilvánvalóbbá vált.
– Kérem, fenség, bocsássa meg nekem, hogyha becsméreltem
volna a brit hadsereget. Ez nem állt szándékomban.
– Valóban? – kérdezte a királynő, és halványkék szeme olyan
keménynek tűnt, mint a márvány.
Károlyi gróf azt mormogta neki: – Fenség, meg kell bocsátania a
trónörökösnek, amiért ilyen szerencsétlenül fejezte ki magát. Ő
természetesen nagyon odaadó hú, és mint minden fiúgyermek,
mindenekelőtt arra törekszik, hogy megóvja az anyja méltóságát és
jó hírnevét.
Rudolf erre azt mondta: – Az anyám nevében is meg kívánom
tudni, ki készítette ezt a képet, és hogy kerülhetett a nyilvánosság
elé.
Viktória most Sir Peter felé fordult. – Ki készítette ezt a képet, Sir
Peter?
Sir Peter, akinek az arcán eszelős rémület tükröződött az
események ilyetén, előre nem látható elfajulása láttán, nagy bőszen
tanulmányozni kezdte a katalógust.
– Ezt a falat tegnap este átrendezték. Én nem is tudtam róla, hogy
ezt a képet is beválasztották, ez csak valami tévedés lehet. Mi is a
száma… – És a katalógus lapjai között kezdett keresgélni, még
monokliját is feltéve, hogy jobban lássa a címkéket.
– A képet én készítettem, asszonyom – szólalt meg Charlotte a
terem másik végéből. A tömeg szétvált, hogy utat nyisson neki az
uralkodó felé.
– Miss Baird. – A királynő ránézett Charlotte-ra, és elmosolyodott.
– Nem tudott ellenállni, hogy még egy képet készítsen Middleton
kapitányról, nem igaz?
Charlotte a fejét rázta. – A császárnét szerettem volna
lefényképezni. Ragyogó fényképalany. Akkor még nem tudtam,
mennyire ellene van a fényképezkedésnek. Elnézést kell kérnem a
tolakodásért. Eszembe nem jutott azonban, hogy ezt a képet
kitegyem. Tévedésből kerülhetett a portfóliómba. Engedje meg, hogy
levegyem. – Azzal Charlotte odalépett a képhez, és leakasztotta a
szögről.
Viktória királynő intett a főhercegnek. – Íme, a magyarázat, Rudolf
főherceg. Egészen bizonyos vagyok afelől, hogy a császárné
megbocsát Miss Bairdnek a tévedéséért. Különösen, mivel ez egy
kifejezetten hízelgő fotográfia róla.
Rudolf összecsapta a bokáját, és meghajolt. – Ha Ön mondja,
asszonyom.
– Én magam császárnő lévén, igenis ezt mondom.
Miután kimondta a végszót, a királynő biccentett a kíséretének,
hagyta, hogy Sir Peter kezet csókoljon neki, aztán megindult az ajtó
irányába, John Brownnal a sarkában. Károlyi gróf karon fogta a
rábízott méltóságot, és ugyanabba az irányba terelte.
A teremben az uralkodók távozása után még egy darabig csend
volt, aztán, mintha egy előre beállított jelzőrendszer működésbe
lépett volna, újból megindult a sustorgás.

Az eltört üveg

Charlotte olyan erősen szorította a fényképet, hogy később, a nap

folyamán vörös horzsolásnyomokat vett észre ott, ahol a keret
belevágott a tenyerébe.
Lady Dunwoody odajött hozzá, és a vállára tette a kezét. – Drága
keresztlányom, micsoda dráma! De milyen csodálatos, hogy a
királynő a védelmébe vett. Most már senki nem vádolhat téged,
miután a fenség ilyen nyíltan kifejezte, hogy melletted áll. – Lady
Dunwoody mosolya igazinak tűnt, viszont mindezt kissé túl
hangosan mondta ahhoz, hogy teljesen hihető legyen.
Charlotte nem szólt semmit, ám Lady Dunwoody nem is várt
válaszra.
– És milyen különös, hogy ez a kép a tudtod nélkül került
kiállításra. Azért választottuk be, mert nagyon hatásos fotográfiának
tűnt: a három különböző fej szemet gyönyörködtető kompozícióba áll
össze. Fogalmam sem volt arról, hogy egyikük a császárné.
– Ha megbocsát, Celia néni, de azt hiszem, most egy kis friss
levegőre van szükségem.
– Hát persze, megkérjem Caspart, hogy kísérjen ki téged?
– Ne, inkább egyedül szeretnék lenni.
Charlotte elsietett a keresztanyja mellől, tekintetét végig a
parkettás padlóra függesztve. Már majdnem elérte a kijáratot, mikor
a közelből Augusta hangját hallotta.
– Nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok azért, hogy
meghívtál ide. Rendkívül szórakoztató. De szegény Middleton
kapitány! Így letorkolni valakit, nyilvánosan!
Charlotte nem állt meg, de Augusta az útját állta.
– Ez netán az a híres kép? Ó, hadd nézzem! – Augusta a fénykép
után nyúlt, Charlotte azonban nagyon szorosan fogta. Augusta
megpróbálta kitépni a kezéből, de Charlotte nem eresztette.
– Kérlek, mutasd meg, Charlotte! Majd meghalok a kíváncsiságtól!
– Augusta a vőlegényéhez fordult, aki kissé távolabb állt tőlük. –
Fred, kérlek, győzd meg a húgodat, hogy engedje megnézni azt a
képet.
Fred ide-oda csúsztatta a parkettán a lábát. – Augusta, igazából
én már láttam a képet, és nem kívánom újra megnézni. Ha a húgom
meg akarja tartani magának, az az ő döntése.
Augusta szinte fújtatott dühében. – Jaj, Fred, ne légy már
lehetetlen! Nem igazságos, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem
látta!
 Fred azonban nem tágított, Charlotte pedig otthagyta Augustát, és
kiment a dupla szárnyas ajtón át az előtérbe, a fényképet még
mindig szorosan magához ölelve.
Az aranyszínű és piros szőnyeggel borított márvány lépcsősor
kétfelé ágazott: le az utcára, és felfelé, a keretező szobába, ahová
Charlotte a találkozót beszélte meg Bayjel.
A lány elbizonytalanodott. Vajon Bay valóban ott vár rá? És ő? Ő
szeretne vele találkozni?
– Carlotta, hát itt van! Lady D. azt mondta, egyedül szeretne
maradni, így természetesen azonnal idesiettem. Micsoda izgalmak!
A Fényképészeti Társaság idősebb hölgytagjai körében hirtelen
nagyon népszerű lett a repülősó, a püspök feleségének pedig erős
szívdobogása van. – Caspar úgy állt Charlotte elé, hogy elzárja előle
az utat a lépcső irányába.
– Nem értem, hogy kerülhetett ez – és Charlotte feltartotta a
fényképet – a kiállítás darabjai közé egyáltalán. Én nem adtam be,
az biztos.
Caspar vállat vont. – Nem. Én voltam.
– De hát miért? Én soha nem adtam volna be ezt.
– Tudom. De túlságosan jó volt ahhoz, hogy kimaradjon.
– Az még elviselhető lett volna, ha a császárnéról készült képet
adja be. Úgy vélem, vannak sokkal nagyobb bűnök is annál, mint
lefényképezni egy uralkodónét a tudta nélkül. De ezt! – És Charlotte
a körmével megkocogtatta a képkeret üvegét.
– De hát miért, Carlotta? Ez sokkalta jobb kompozíció!
– A fene vigye el a kompozíciót!
Caspar tettetett iszonyattal emelte fel a kezét.
– Nahát, Miss Baird, ez olyan kifejezés, melyet egy hölgytől igazán
nem várna az ember.
– Nem. De momentán nem is érzem hölgynek magam. Nem csak
engem szégyenítettek meg mindenki előtt, akit ismerek, hanem
Middleton kapitányt is. Rudolf főhercegnek semmi oka nem lett volna
arra, hogy ilyen durván letorkolja a kapitányt, ha ez itt nincs kitéve! –
Charlotte megpróbált halkan beszélni, de a hangja a mondat végére
megemelkedett, és valamiféle zokogásba fulladt. Rémülten vette
észre, hogy könnyek csorognak le az arcán.
 Caspar kivett a zsebéből egy hatalmas selyem zsebkendőt, és
sietve letörölte vele a könnycseppeket.
– Nono, nem szabad sírni! Csak nem akarja, hogy az a rémes
sógornője meglássa, amint könnyezik! És végtére is mi oka volna a
sírásra? Nem az Ön hibája, hogy Rudolf főherceg féltékeny
Middleton kapitányra.
– Féltékeny? Már miért volna féltékeny Bayre?
Caspar felsóhajtott. – Ugyanazért, amiért Ön a mellkasához
szorítja azt a képet. Mert azt gondolja, hogy Middleton kapitány az
anyja számára több holmi vadászati vezetőnél.
– Nem értem Önt. Bay és én össze fogunk házasodni. Épp most
kért meg arra, hogy szökjek meg vele, még mielőtt ez az egész
történt.
– És Ön mit mondott neki?
– Azt, hogy várni szeretnék, míg illendően összeházasodhatunk.
– Tudta a kapitány, hogy ezt fogja mondani? – kérdezte Caspar.
– Talán igen. Már korábban is mondtam neki, hogy nem látok
semmi okot a szökésre. Miért okoznánk botrányt, mikor erre semmi
szükség?
– Hogy Ön milyen megfontolt, Charlotte! Ám attól tartok, Middleton
kapitány már korántsem ennyire körültekintő. Nézze csak meg azt a
fotót, amit a kezében tart. Ön pontosan tudja, mit hozott a felszínre.
Persze Middleton kapitány attól még elveheti magát feleségül, már
miért ne venné? Ön okos, bájos, és elképesztően gazdag, de nem
Ön az egyetlen nő a kapitány életében. Ezért a kérdés a következő:
vajon Ön tényleg hozzá akar menni?
– Ez nem tartozik Önre.
– Már hogyne tartozna rám! Ön rendkívül tehetséges. Nem
szeretném, ha a magában megbúvó ígéretességet és lehetőséget
egy olyan férfi miatt pazarolná el, aki nem méltó Önhöz. Ha úgy
érezném, boldoggá tudnám Önt tenni, én magam is megkérném a
kezét, de ismerem a korlátaimat. Mindenesetre, mint barátja és
csodálója nem nézhetem tétlenül, amint csak úgy odadobja
valakinek az életét. Tudom, hogy a kapitány jóképű, és biztosan
nagyon megnyerő is, de nem elég jó magához.
– Úgy vélem, azt hiszi, hogy hozományvadász.
 – Talán, de hát kit ne vonzana az ön vagyona, drága Charlotte? A
kapitány bizonyára kedveli Önt, de az a nő teljesen megszédítette. A
fényképezőgép soha nem hazudik.
Charlotte megint megnézte a fényképet. Pontosan emlékezett,
mikor készítette. Az volt az a nap, amelyen a vadászat Meltonból
indult. A kép reggel készült, délután pedig Bay megkérte a kezét, és
már másodjára csókolta meg. Charlotte érezte, hogy elpattan benne
valami, és elöntötte a düh.
Odalépett a korláthoz, és lehajította a képet a lenti
márványpadlóra. A ripityára törő üveg zajára a portás előbújt a
fülkéjéből. Csodálkozva meredt rá az üveg- és faszilánkok
halmazára, aztán felnézett, és meglátta Charlotte arcát.
– Milyen ügyetlen vagyok – mondta Charlotte. – Annyira sajnálom.
– Ne aggódjon, kisasszony, csak pár üvegszilánk az egész. –
Aztán lehajolt. – Milyen szerencse, a képnek semmi baja nem esett.
Charlotte erre nevetni kezdett.
Caspar előrelépett. – Azt hiszem, most jobb lesz, ha hazakísérem.
– De ő ott vár rám fent – mondta Charlotte elfúló hangon.
– Hadd várjon!
Caspar azzal karon ragadta Charlotte-ot, és levezette a lépcsőn. A
lépcső alján a portás odalépett Charlotte-hoz, kezében a fényképpel.
– Tessék, kisasszony.
Charlotte elvette tőle a képet. – Látja itt ezt az embert? – És a
fényképen Bay arcára mutatott. – A neve Middleton kapitány. Előbb-
utóbb le fog jönni ezen a lépcsőn. Mikor lejön, azt szeretném, ha ezt
odaadná neki, és megmondaná, hogy Miss Baird az üdvözletét küldi!

Kutyaszorítóban

A keretezőszobában lakk- és ammóniumsószag terjengett. Az

ablakok redőnyei le voltak eresztve, nehogy az érzékenyebb
nyomatok a napfény hatására károsodjanak, ezért a szobában
majdnem teljesen sötét volt, és csak néhány csík fénylett a padlón,
ahová a redőny résein át beszivárgott a kinti fény.
 Bay előszedte az óráját a mellénye zsebéből. Óra huszonöt volt
rajta. Már harminc perce várakozott. Odalépett az ablakhoz, és egy
kis résen keresztül lenézett az utcára. A látogatók nagy része a
királynő távozása után elment. Csak néhány ember ácsorgott a
járdán, fiákerre vagy saját hintóra várva. Bay meglátott egy lelkészt,
amint egy fiatal nőt segít be a hintóba, aztán együtt elhajtanak. A nő
csíkos selyemruhát viselt, és Bay egy pillanatra azt hitte, talán
Charlotte az, míg a lelkész mintaférj módjára rá nem tette a nő
derekára a kezét. Két férfi és egy nő is várakozott még a járdán. Bay
ebből a madártávlatból csak azt tudta bizton megmondani, hogy a nő
már nem fiatal. A kalapja alól kilógó hajfürtök őszesek voltak. A nő
aztán elfordította a fejét, és Bay most már látta, hogy Charlotte
nagynénje, Lady Lisle az.
Bay nem jött el az ablaktól, mikor Lady Lisle-t besegítették a
hintóba, mert kíváncsi volt, Charlotte csatlakozik-e a nagynénjéhez
az utolsó pillanatban. Mikor azonban a hintó elindult, újból az órájára
nézett. Még öt percet vár, hátha Charlotte csak meg akarta várni,
míg a nagynénje elmegy, és csak azután jön fel ide hozzá.
A zsebóra halk pittyegéssel elütötte a következő egész órát, és
Bay végül arra a következtetésre jutott, hogy Charlotte már biztosan
nem jön el. Kinyitotta az ajtót, és lesétált a lépcsőn az első emeletre.
Az épületben csend honolt. Bay bekukkantott a kiállító terembe: üres
volt.
Szerette volna még egyszer megnézni azt a bizonyos képet róla
és a császárnéról. Nem mintha elfelejtette volna, milyen, hanem
inkább abban bízott, az emlékezete megcsalja. Az a pillantás
ugyanis, melyet a képre vetett, rémisztő volt a számára. Alig ismerte
fel saját magát. A képen látható férfi olyan volt, amilyen ő egyáltalán
nem szeretett volna lenni: a császárné bűvkörébe került férfi, akinek
a szeme tágra nyílik a vágytól és – ezt alig bírta magának bevallani –
a sóvárgástól.
Bay megpróbált visszaemlékezni arra, hol is függött az a kép.
Körbejárta az üres termet, és megpróbálta beazonosítani
megszégyenítésének helyszínét. De hát annyi kép volt ott! Azt a
képet megtalálta, melyet Charlotte róla és Tipsyről készített. A képen
látszott, hogy a lány teljes egészében megértette, milyen sokat jelent
számára az a ló.
 Végül, miután belátta, hogy a kép már nincs ott, rádöbbent, hogy
nincs miért tovább maradnia. A terem egyértelműen kongott az
ürességtől, csak a nedves gyapjúszag árulkodott a hatalmas tömeg
korábbi jelenlétéről.
Bay lassan lesétált a lépcsőn, és az ajtó felé indult, mely most
nyitva állt. Kint két ember épp azt a vörös szőnyeget csavarta fel,
melyet a királynő látogatása miatt tettek ki.
– Elnézést uram, Ön Middleton kapitány?
Bay megfordult, és észrevette a portást.
– Igen.
– Akkor van itt valami az Ön számára. – A portás az asztala mögé
lépett, és előhúzott egy barna papírba csomagolt tárgyat.
– Ezt Önnek hagyták itt. Méghozzá Miss Baird. Az üdvözletét
küldi. Becsomagoltam, nehogy a kép bepiszkolódjon.
– Miss Baird. Mikor ment el?
– Úgy egy órája. Egy úriemberrel.
Bay kioldotta a zsineget, és kicsomagolta a képet. A saját arca
nézett vissza rá.
– Mondott még valamit, hagyott nekem bármi üzenetet?
– Nem, uram. Csak azt, hogy az üdvözletét küldi.
Bay adott neki egy félkoronást.
– Köszönöm, uram, tényleg nagyon köszönöm. Szeretne még egy
kis papírt, hogy befedje vele a nyomatot? Kár, hogy az üveg és a
keret teljesen ripityára tört.
– Ripityára?
– Igen, mivel Miss Baird leejtette a lépcsőfordulóból. Elég sok
söprögetnivaló maradt utána, de a kép épen megmaradt. És ez a
lényeg.

Bay kifordult a John Adam Streetről a Strandre. Egy kis ideig

ácsorgott ott, a járókelők forgatagában, és nem tudta eldönteni,
merre menjen. Elmehetne nyugati irányba, Lady Dunwoody Holland
Parkban lévő házához, hogy megpróbáljon Charlotte-tal beszélni.
Elindulhatna északi irányba is a marylebone-i állomásra, és egy
vonatra felülve visszamehetne Easton Nestonba, ahol a császárné
nyilván vár rá. És elmehetne az Albanyn lévő legénylakásába, de azt
a téli időszakra lezáratta, az inasát pedig elküldte. Egyik lehetőség
sem vonzotta.
Charlotte-ot nincs joga üldözni. A lány úgy döntött, nem akar vele
találkozni, és Bay ezért nem is hibáztatta. Az a fénykép mindent
megváltoztatott. Bay nem bírta elviselni lelkének azt a szegletét,
melybe a kép bepillantást nyújtott, és szégyellte, amiért ezt a
szegletet most már Charlotte is látta. Ha most elmenne hozzá, azzal
azt nyilvánítaná ki, hogy teljesen becstelen ember, sőt pontosan az a
hozományvadász, akinek mindenki gondolja.
De Easton Nestonba sem képes visszamenni. Nem akar az a férfi
lenni, akit a képen megpillantott. Mindemellett a Rudolffal való
összetűzésének is bizonyára nagy lesz az utózengése. Kíváncsi volt,
vajon mit tesz majd a császárné, ha értesül a kínos incidensről.
Mire gondolataiból feleszmélt, már a Pall Mallen sétált a St. James
Streeten lévő klubjáig. A válla most megint nagyon fájt, muszáj volt
innia valamit. A dohányzószalonban rendelt magának egy brandyt,
aztán, mivel senki ismerőst nem látott, leült egy asztalhoz, és
lapozgatni kezdte az egyik régebbi Punchot. Hamarosan azonban a
kandalló kellemes melege és a szivarfüst elbódította, és a klub egyik
karosszékében elszundikált.
– Csak nem Bay Middleton az, a nap hőse?
Bay azonnal felriadt. Az italtól kivörösödött arcú Csirke Hartopp
tornyosult föléje.
– Üdv, Csirke. – Bay elővette a zsebóráját. Hat óra volt. – Te jó ég!
Végigaludtam az egész délutánt. – Intett Csirkének, hogy üljön le
mellé, aztán odakiáltott a klubszolgának, hogy mindkettejüknek
hozzon egy-egy italt.
– És mit csinál itt a városban? Azt hittem, ma a Cottesmore
vadászatra megy – mondta Bay.
– Az okom ugyanaz, öregfiú – a fotókiállításra jöttem. Charlotte
Baird engem is meghívott.
Bay most már értette, mitől van Csirke ilyen fene jó kedvében.
– Akkor látta az afféromat a trónörökössel, ugye?
– Pokoli arcátlanság! Meglep, hogy nem hívta ki párbajra.
Boldogan lettem volna a segédje.
– Kihívni? A királynő orra előtt? – kérdezte Bay.
 – Én akkor sem tűrtem volna ezt el. Ott és abban a percben
kihívtam volna, az biztos.
– Akkor Ön bátrabb, mint én – mondta erre Bay.
Hartopp kiitta az italát, aztán kért még egyet. Majd a fejét csóválva
így folytatta: – Átkozottul különös, hogy a trónörökös így nekiment
magának.
– Valóban – felelte Bay.
– Talán hallotta a szóbeszédet magával és a császárnéval
kapcsolatban – mondta Hartopp, és megveregette Bay vállát, sajnos
a rosszat. Bay igyekezett nem nyöszörögni.
– Mivel nem tudom, miféle szóbeszédre utal, ezért nehéz
megítélni – felelte Bay olyan közömbösen, ahogyan csak tudta.
– Rendben van, öregfiú, de azért leszállhatna a magas lóról. Maga
is tudja, hogyan terjednek ezek a kis történetek. Az egyik percben
még a vadászaton kalauzolja a császárnét, a másikban pedig már a
windsori kastélyba kíséri el. Az uralkodói vizit nem tartozik éppen
egy vezető feladatai közé. Talán a jó öreg Rudi azt gondolta,
magasabbra akar emelkedni, mint azt a státusza megengedné, és
ez nem volt az ínyére. – Hartopp bozontos körszakálla mögül Bayre
meredt, láthatólag valami érdemi válaszra várva.
– A császárné megkért, hogy kísérjem el. Nem igazán voltam
abban a helyzetben, hogy elutasítsam.
Azzal Bay felállt.
– Most pedig mennem kell, Csirke. Vacsorameghívásom van.
– Nos, ne engedje, hogy hátráltassam. Az uralkodókat nem illik
megvárakoztatni. – Miközben Bay elindult, Csirke hahotázni kezdett
a saját éleselméjűségén.
Bay átsétált a Piccadillyn a Brown’s Hotelbe, és kivett egy szobát.
Küldött egy táviratot Easton Nestonba, hogy aznap estére nem tér
vissza. Reggel majd ír Sisinek, és megpróbálja megértetni vele,
hogy a jelen körülmények között nem lehet többé a vezetője.
Ez persze tönkreteszi a vadászidény hátralévő részét, de azért ott
vannak még a díjlovagló versenyek és persze a Nemzeti Vágta a
hónap végén. Tipsy mindezekre abszolút készen áll. Amint Bay a
lovára gondolt, máris kicsit jobban kezdte magát érezni. Aztán
eszébe jutott az a fénykép, melyet Charlotte készített róla és Tipsyről
a meltoni istállóban, és megint elborult a kedélye.
 Vacsora után átsétált a Covent Gardenbe, az Operaházba. Úgy
vélte, a zene nyugtató hatással lesz rá. Aznap Meyerbeer egy
operáját adták. Bay a földszinten foglalt helyet, és remélte, hogy
senki ismerőssel nem fog összefutni.
A szünetben, a büfében azonban rá kellett jönnie, mekkorát
tévedett. Minden olyan hölgy, aki ott volt a kiállításon, az egész
délutánt azzal töltötte, hogy beszámolt a közeli barátnőinek arról,
mennyire közel is állt a királynőhöz, mikor Rudolf főherceg
„lovásznak” nevezte Middleton kapitányt. Az incidens híre akkor sem
terjedhetett volna el gyorsabban, ha közzéteszik az újságokban.
Ahogy Bay végigsétált a tükrökkel keretezett termen, látta, hogy
megemelkednek a legyezők, és az asszonyok mind róla
sugdolóznak. Úgy döntött, távozik, és igyekezett olyan ráérősen
lépkedni végig a bíborvörös bársonnyal borított folyosón, mintha az
égvilágon semmi gondja nem volna. Mikor elindult lefelé a lépcsőn
az előcsarnokba, meglátta Blanche Hozier-t, a szőke és tökéletes
Blanche-ot unokaöccse, George Spencer társaságában. A lépcső
másik oldalán jöttek felfelé, így nem tudta őket elkerülni. Bay
meghajolt, és várt, vajon Blanche hajlandó-e őt megismerni.
Meglepetéssel vette tudomásul, hogy a nő megáll, és rámosolyog.
Lord George pedig fejbiccentéssel üdvözölte.
– Middleton kapitány! – kiáltott fel Blanche. – Meglep, hogy itt
látom a városban a vadászati idény kellős közepén! Mi szakíthatta el
vajon a Quorn szépségeitől?
Middleton látta Blanche arckifejezésén, hogy pontosan tudja, miért
jött Londonba, és hogy a délelőtti incidens minden részletéről
beszámoltak neki. George Spencer eléggé zavartnak látszott.
– Ó, mindig is odavoltam a muzsikáért.
– És most mégis mintha távozni készülne. Milyen furcsa! –
Blanche nagyra nyitotta kék szemét, és Baybe beléhasított a
felismerés: milyen szép is ez a nő, és ő mégis mennyire nem vágyik
már rá!
– Úgy érzem, elég volt mára a szenzációból. Lady Hozier, Lord
George, jó éjszakát! – köszönt el Bay, és alig tudta visszatartani
magát attól, hogy kirohanjon a hűvös éjszakai levegőre.
 Anya és fia

– Festy, teljesen átfagytam, fürdőre van szükségem, méghozzá

forró fürdőre.
Sisi lehúzta a kesztyűjét, és kiszedte a kalaptűket a hajából,
melyeket aztán a földre ejtett. Egy kis ideig mozdulatlanul állt, mialatt
a grófnő kigombolta lovaglóruhája szoknyarészét, mely alól elővillant
szarvasbőr térdnadrágja.
– A fürdő már vár Önre, asszonyom. Milyen volt a napja?
– Nagyon fárasztó. Ki nem állhatom, ha elöl senki nem tud velem
lépést tartani. Middleton kapitány nélkül egész más. Mindenki olyan
lassú. Még Max és Felix is.
– Egy kis erőlevest, kevés pálinkával? – A grófnő úgy vélte, az
úrnője halovány és sápadt.
– A csontjaim is fájnak, Festy. Szükségem van az orvosságra.
A grófnő odament az öltözködőasztalhoz, és kinyitotta a faládikát,
melyben a császárné orvosságait tartották. A kokainoldatot még
Bécsben készítették a császárné számára, ahol napi szinten
használta. Festy egy egész üveg keveréket elhozott Ausztriából. A
Hofburgban a császárné két hét alatt kiürített volna egy ilyen
üvegcsét. Most pedig már hetek óta Angliában voltak, és alig
hiányzott valami az oldatból. A grófnő elővette a fecskendőt a
bársonnyal futtatott tokból, a tűt belemártotta a folyadékba, és
felszívta vele az anyagot.
A császárné levetette a fűzőjét, és odatartotta egyik fehér karját.
Végig félrenézett, mialatt a grófnő belenyomta a tűt az egyik vékony
kék érbe.
– Köszönöm, Festy – mondta, majd elmosolyodott, a nap
folyamán először.

*
 Festetics grófnő megvárta, míg a császárné megfürdik, és a
kokain hatása is érezhetővé válik, csak aztán mutatta meg neki az
aznapi táviratokat. Már ismerte a tartalmukat, mivel Nopcsa báró
előzőleg gőzöléssel kinyitotta őket. Két távirat érkezett – az egyik
Baytől, melyben azt írja, hogy Londonban ragadt, és nem fog
visszatérni vacsorára. Sisi elolvasta a táviratot, aztán összegyűrte,
és lehajította a földre.
– Middleton kapitány nem jön vissza ma este. Ez gonosz dolog
tőle, hiszen olyan rémséges napom volt. Megírom neki, hogy
azonnal vissza kell jönnie. – Festetics grófnő inkább nem szólt
közbe, hogy a táviratnak nincs feladási címe.
A második távirat láttán azonban a császárné elmosolyodott.
– Rudolf viszont eljön vacsorázni, Festy. Mondja meg Nopcsának,
hogy készíttessen elő a számára egy szobát. – Festetics grófnő
bólintott, mivel jól tudta, hogy a báró erről már órákkal előbb
gondoskodott.
– Milyen fiam van nekem! Hetekig nem is ír, aztán meg csak úgy
idejön. – Sisi csettintett egyet. – Mondja meg a szakácsnak, hogy
készítsen valami csokoládésat. Rudolf imádja a csokoládét.
A grófnő újból bólintott; már erre nézve is történt intézkedés.

Sisi úgy döntött, aznap este laza fonatban viseli a haját. Jól
emlékezett, Rudolf mennyire szeretett elbújni a haja mögé, mikor
kisfiú volt; ez még persze azelőtt történt, hogy „nevelési célzattal”
elvették volna az anyjától. Nagyon igyekeztek Rudolfot tökéletes
koronaherceggé alakítani, de ő túlságosan olyan volt, mint az anyja,
és nem eléggé olyan, mint az apja, ezért nem volt jó növendék.
Soha nem volt hajlandó reggel ötkor kelni, és nem vágyott arra, hogy
„népének atyja” lehessen. Rudolfban nem volt semmiféle
kötelességérzet. Csak azért élt, hogy jól érezze magát. Egyetlen
közös volt benne az apjával: mindketten imádták az egyenruhát.
Sisinek csak úgy cikáztak a gondolatok az agyában. A kokain,
amellett, hogy oldotta a csontjaiban sajgó fájdalmat, nyugtalanná is
tette. Még ma este táviratoznia kell Baynek. Ha holnap se jön vissza,
Sisi úgy érezte, nélküle nem bír itt maradni. De vajon miért nem jött
vissza? Ha csak az orvosához ment, az nem tartotta volna ott
éjszakára. Sisi rádöbbent, hogy semmit nem tud Bay Easton
Nestonon kívüli életéről. Soha nem beszélt neki a családjáról, a
barátairól, ő meg nem gondolt arra, hogy kérdezősködjön.
Rudolf érkezése azonban legalább némileg ellensúlyozza majd ezt
az unalmas napot.
Aznap is volt vele egy vezető, de ő minden kerítés előtt
megtorpant, mintha Sisi valami porcelánfigura volna. Bayjel együtt
lovagolni viszont olyan volt, mint egy folytonos beszélgetés; Sisinek
csak el kellett fordítani a fejét, Bay máris ott termett az oldalán. Már
akkor tudta, merre fog menni, mikor ő még nem is határozta el
magát. Akkor is alig beszéltek egymással, mikor csak ketten voltak a
falka nyomában, és később az ágyban sem beszélgettek sokat. Nem
volt rá szükségük. De most ez a kimondatlan kötelék elszakadt.
Hogy bír ki Bay akár csak egy napot anélkül, hogy vele vadásszon?
– A zöld bársonyt veszem fel, és hozzá a smaragdot.

A szalon egyik végétől a másikig ötven lépést kellett tenni. Sisi

már ezer lépést megtett, mire Rudolf hintója végre megérkezett
Easton Neston bejárata elé.
Rögtön látta, hogy Rudolf nem egyenruhát visel, csak az
Aranygyapjas Rendjel van rajta. Ráadásul Károlyi is vele jött, ami
Sisit eléggé meglepte. Azt hitte ugyanis, hogy Rudolf azért jön ide,
hogy megszabaduljon a nagykövettől.
– Drága Rudolf, annyira örülök, hogy látlak.
Rudi az anyja kezét csókolta meg, Sisi viszont magához húzta, és
mindkét orcáján megcsókolta, ahogy a magyarok szokták. Rudolf
mereven tartotta magát, és enyhe alkoholszag áradt belőle.
– Magasabbnak tűnsz, vagy csak képzelődöm? És még jóképűbb,
mint voltál, de ez már biztos nem képzelődés. De kissé sápadtnak
tűnsz. Mióta nem találkoztunk? Két hónapja?
– Öt hónapja, mama.
– Akkor mindenképpen koccintanunk kell angliai
összetalálkozásunkra. Nopcsa, hozasson pezsgőt!
 Sisi aztán Károlyihoz fordult. – Gróf úr, meg kell hogy köszönjem
Önnek, amiért gondoskodott a fiamról, és elhozta őt ide. Tudom jól,
hogy Ön áll emögött.
– Mama, ez most az én döntésem volt. Beszélnem kell veled.
Sisi látta a fia arcán pirosló foltokat, és hallotta a hangjából
kicsengő nyugtalanságot.
– Károlyi gróf, gyanítom, már vacsora előtt szeretné elfoglalni a
szobáját. Festetics grófnő majd mutatja az utat. – Aztán Nopcsa,
Liechtenstein és Esterházy felé fordult, akik a kandalló körül
csoportosultak.
– Önök elmehetnek.

Mikor egyedül maradtak a hatalmas teremben, Sisi leült az egyik

kerevetre, és intett Rudinak, hogy üljön le mellé.
A fia azonban megállt előtte, és lábait szétvetve idegesen babrálni
kezdett a rendjelével.
Sisi várt. Rudolfból végül kitört a feszültség: – Láttam ma a
„barátodat”, Middleton kapitányt. Tudsz róla, hogy Londonban, egy
fotókiállításon ki van függesztve egy kép rólad és róla? Egy fénykép,
melyen úgy bámul téged, mint egy szerelmesen epekedő ficsúr.
Annyira szégyelltem magam emiatt. Ausztria császárnéja és egy
lovász! És még olyan arcátlan mert lenni, hogy szóba is állt velem!
Az Aranygyapjas Rendjel végül a folyamatos babrálásnak
köszönhetően lepattant, és Rudolf tenyerében kötött ki. A fiú közel
járt ahhoz, hogy elsírja magát.
– Láttad Middleton kapitányt? Londonban?
– Igen, ma délelőtt, a kiállításon. Károlyi akarta, hogy elmenjek,
mert a királynő is ott volt.
– Viktória is ott volt?
– Nem számít, ki volt még ott, mama! Az számít csak, hogy
nevetségessé tetted magad. Most már egész London rólad és erről a
Middletonról beszél. Azonnal meg kell szabadulnod tőle.
Sisi felállt, és a fia karjára tette a kezét. – Ó, Rudi, eltörted a
rendjeledet! Emlékszel, amikor megkaptad, a Mátyás-templomban, a
budai várban? Hány éves is voltál akkor? Tizenhárom vagy
tizennégy? Annyira büszke voltam rád: az én kis lovagomra.
– De mama, most már nem vagyok tizenhárom! Nem tehetsz úgy,
mintha semmi nem történt volna! Meg kell szabadulnod ettől a
férfitól, és haza kell menned. Soha nem vagy Bécsben.
– Azt akarod, hogy menjek vissza Bécsbe, ahol olyan
szerencsétlenül érzem magam? Hogy lehetsz ennyire kegyetlen az
anyáddal, Rudi? Tudod te, milyen az, mikor ott kell állnod azokon a
soha véget nem érő fogadásokon, tudván azt, hogy mindenki rólad
sustorog? Hát nem akarod, hogy valami boldogság is legyen az
életemben? Már tizenhat éves korom óta császárné vagyok,
fiatalabb voltam akkor, mint te most. Huszonkét éve bámulnak,
méricskélnek és kritizálnak a nap minden egyes percében. Annyira
elegem van már ebből. Te is tudod, milyen nehéz ez, hiszen te is
érzed – mondta Sisi, és megsimogatta a fia arcát. – Az én fiam vagy.
– Rudolf egy ideig elfogadta az anyja érintését, de aztán kiszakította
magát.
– De az a kép, mama!
– És téged ennyire megdöbbent, hogy valaki csodál engem? –
kérdezte Sisi.
– Te vagy az anyám.
– Várj csak, míg megnősülsz, Rudi, akkor majd meglátod, hogy a
dolgok nem annyira egyszerűek, mint amilyennek most látszanak.
– Csak azt nem értem, a te pozíciód mellett hogy lehetsz ennyire
óvatlan. Mária néni azt mondja, te és ez a Middleton kapitány
elválaszthatatlanok vagytok.
– És Mária azt is elmondta neked, hogy Middleton kapitányt ő is
felkérte vezetőnek, csak ő elutasította? Kérlek, ne arra alapozd a
rólam alkotott véleményedet, amit Máriától hallasz. Ő meg van
keseredve amiatt, hogy azt hiszi, nekem mindenem megvan, amit ő
elveszített – a korona, és egy ilyen fiú, mint te. Meg kell értened, ő
készakarva próbál köztünk viszályt szítani.
– Szóval nincs semmi közted és e között a Middleton kapitány
között?
– Ezt nincs jogod megkérdezni!
Sisi ellépett a fia mellől, és dühösen járkálni kezdett. Ez
megijesztette Rudolfot, aki utánament.
 – Ne haragudj, mama. Semmit nincs jogom kérdezni tőled.
Sisi abbahagyta a járkálást, és megfordult, hogy átölelje a fiát.
Érezte, hogy Rudi gyorsan, zihálva veszi a levegőt.
Egy kis idő múlva aztán elengedte, és azt mondta neki: – Szeretsz
itt lenni Angliában, Rudolf?
– Nem tudom. Nem igazán volt időm még megszokni. Károlyi
egyfolytában gyárlátogatásokra cipel meg nyomdagépeket
nézegettet velem. Alig kapok levegőt. Ez lesz az első estém, mikor a
vacsoránál nem mond senki beszédet.
– Ha akarod, Nopcsa elintézi neked, hogy itt is legyen beszéd –
mondta Sisi mosolyogva.
– Ó, nem, igazi megkönnyebbülés lesz, hogy csak németül kell
társalognom, és nem kell udvariasan meghallgatni azt a sok angolt,
aki a masináiról fecseg.
– Megkértem Festyt, hogy készíttessen neked csokoládétortát.
– Ó, mama, honnan tudtad, hogy a leghőbb vágyam a csokitorta?

Vacsora után Rudi az anyja szobájába ment, amíg a szobalány

kifésülte Sisi haját. A lánynak kétrét kellett görnyednie, hogy a
fésűvel elérje a hajzat legalját is. Rudi szinte hipnotizálva figyelte,
amint az ezüsthátú fésű végigszánt a gesztenyebarna hajon, és a
nyomában elektrosztatikus kisülések keletkeznek. Rudi anyja
tükörképéhez beszélt.
– Arra gondoltam, itt maradok pár napig. Elegem van a gyárakból
meg a gépi szövőszékekből. És azt hiszem, jó volna egy kis időt
veled tölteni, itt, távol Bécstől.
– Hát, persze, drágám! Szeretnél vadászni jönni? Biztos vagyok
benne, hogy Middleton kapitány neked is talál megfelelő
vadászlovat.
– Semmire nincs szükségem Middleton kapitánytól!
– Jaj, ne légy bolond, Rudolf! Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
– Nem hinném, hogy a kapitány szeretne itt lenni, ha én is itt
vagyok.
– De hát miért nem?
– A kiállításon lovásznak neveztem, és ettől nem volt elragadtatva.
 – Hát persze hogy nem volt! Hogy lehettél ennyire faragatlan?
Middleton lovassági tiszt, nem szolga! Elnézést kell tőle kérned!
Biztos vagyok abban, hogy megbocsát.
– De ez nem számít, mivel nincs szándékomban bocsánatot kérni.
Mama, komolyan mondom, ha ez a Middleton visszajön ide, akkor
nekem nem lesz maradásom.
– Ó, Rudolf, miért kell mindig cirkuszt csinálnod? Azért jöttem ide,
hogy vadásszak. Middleton kapitány a vezetőm. Nélküle nem tudok
vadászni. Tehát vissza kell jönnie.
– De miért kell itt laknia?
– Azért, mert én megkértem rá.
– Akkor meg kell mondanod neki, hogy szálljon meg másutt –
mondta Rudolf, és felállt.
Sisi kiérezte a hangjából az ingerültséget. Ebben az állapotában
nem lehet vele tárgyalni. A vacsoránál nagyon sokat ivott, és nem
volt éppen békés, ha ittas volt. Sisi nem akart jelenetet, ráadásul
Rudolfban még mindig sok volt abból a kisfiúból, akit, úgy érezte,
meg kell óvnia.
Sisi intett a lánynak, hogy elmehet, aztán felállt. A haja csak úgy
örvénylett körülötte, miközben átölelte a hát.
– Szegény drága ham! – mondta neki.

Mikor Sisi másnap reggel felébredt, megkérdezte Festetics

grófnőtől, jött-e valami üzenet Baytől. Mikor a grófnő azt mondta, az
előző esti távirat óta nem érkezett semmi, Sisi megkérte az
udvarhölgyét, hívassa a lakosztálya fogadószobájába Nopcsát és a
nagykövetet. A trónörökös még aludt.
Mikor a két férfi megérkezett a fogadószobába, Sisi rögtön látta,
hogy mindketten a már nagyon is jól ismert udvaronc arckifejezést
öltötték magukra, mely óvatos közömbösséget sugallt. Egyikük sem
akarta a császárnét megsérteni, ezért úgy tettek, mintha nem volna
véleményük, míg ő ki nem fejti a sajátját.
– Talán elmondhatná nekem, mi is történt tegnap, Károlyi gróf.
– Nos, Fenség, az események meglehetősen szerencsétlen
alakulásáról van szó. Azért vittem el a trónörököst a kiállításra, hogy
esetleg legyen alkalma találkozni a királynővel. Lehetséges, hogy
nem volt egészen önmaga, előző éjjel későn feküdt, és ettől
nyugtalan volt. Úgy hiszem, nagyon megdöbbentette, hogy
Fenségedről készült képet talál a kiállított fényképek között, és talán
kissé erőteljesebben fejezte ki magát, mint egyéb alkalmakkor tette
volna. Middleton kapitány, meglátásom szerint eléggé bölcsen, a
távozás mellett döntött. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy a
királynőt, aki természetesen már találkozott a kapitánnyal, mikor
Windsorban jártak, igencsak meglepte a trónörökös Middletonnal
szemben tanúsított durva viselkedése.
– Értem. És azt meg tudja magyarázni, vajon hogy került egy
rólam készült kép arra a kiállításra?
– Azt hiszem, egy fiatal hölgy, egy bizonyos Miss Baird készítette
a képet, aki Middleton kapitány barátjának tűnik. A kapitányról több
másik képet is készített, melyek szintén szerepeltek a tárlaton.
– Értem. Remélem, a kép most már nincs kiállítva.
– Nem, Fenség, a fiatal hölgy villámgyorsan leszedte a falról. Úgy
tűnt, nagyon elkeserítette a kínos eset.
Nopcsa bárónak most eszébe jutott az a levél, melyet egy héttel
azelőtt bontott fel titokban, és elégedetten ropogtatta meg az öklét,
örülvén, hogy a helyzet most már teljesen világossá vált a számára.
Sisi felé fordult.
– Báró, azt akarom, hogy keresse meg Middleton kapitányt.
Mondja meg neki, azt akarom, hogy térjen ide vissza, amint a fiam
elment. Nem hinném, hogy okos dolog volna, ha újfent
találkoznának.
A férfiak egyetértően bólogattak.
– Nagykövet, bízom abban, hogy legkésőbb holnapig visszaviszi a
fiamat Londonba. Magának kell őt erről meggyőznie, én nem akarok
ebbe belefolyni. De vissza kell mennie Londonba. Rábízhatom ezt
magára?
– Természetesen, bár a főherceg nagyon önfejű tud lenni, és nem
mindig mutatkozik nyitottnak az érvelésre.
– A fiam nagyon hamar elunja magát. Nem hiszem, hogy túl
sokáig érdekesnek tartaná az ittlétet. Biztos vagyok abban, hogy
valahogy vissza tudja csábítani Londonba.
 Károlyi meghajolt. Eddig azt hitte, az ő feladata pontosan az, hogy
Rudolfot az efféle csábításoktól távol tartsa, de megértette, a
császárné milyen kínos helyzetben van. Minél hosszabban marad a
főherceg Easton Nestonban, és Bayt minél tovább távol tartják
innen, annál nagyobb botrány várható.
– Megteszem, ami tőlem telik, Fenség.
Sisi biccentett a férfiaknak. – Elmehetnek.
Mikor a nagykövet és a báró távozott, Sisi Festetics grófnőhöz
fordult.
– Maga tudott bármit is erről a Miss Bairdről, Festy?
Festy elmosolyodott. – Egy olyan férfinak, mint Middleton kapitány,
mindig lesznek barátnői, fenség. Igazi Herzensbrecher, akarom
mondani, szívtipró.
– Nem mondta el nekem, hogy elmegy a kiállítás megnyitójára.
– Talán nehezére esett bevallani, hogy saját magáról készült
képeket fog nézegetni.
– Lehet. – Sisi megrázta magát. – Annyira mérges vagyok Rudira.
– De Fenség, Rudolf fiatal, és féltékeny is. Ön azonban jól tudja,
mennyire szereti Önt.
Sisi vállat vont. – Ha szeret engem, akkor azt kell akarnia, hogy
boldog legyek.
A grófnő tudta, hogy hasztalan volna bármi egyebet mondania.

Nopcsa báró küldetése

Bay fejfájással ébredt. Opera után egy üveg brandyt vitt magával
az ágyba, és most érezte a hatását. Kíváncsi volt, vajon mennyi
lehet az idő. Kikászálódott az ágyból, és megnézte a
kandallópárkányon álló órát. Dél is elmúlt már. Meghúzta a csengőt,
és megkérte az inast, hogy hozzon neki borotválkozókészletet, és
egy csésze kávét.
Mikor aztán felöltözött, és meg is borotválkozott, már sokkal
jobban érezte magát. De akkor észrevette a barna papírba
csomagolt fényképet, mely ott hevert az íróasztalon.
 Múlt éjjel, mikor már fél üveg brandyt megivott, elhatározta, hogy
el kell mennie a Holland Parkba, és beszélnie kell Charlotte-tal. Most
azonban, józanon ez lehetetlennek tűnt a számára. Charlotte nem
akarja őt látni; a fénykép mellé hagyott üzenet világos, mint a nap.
Persze írhatna neki, de nem tudta, hogyan is kezdje el. Nem tudná
megmagyarázni a viselkedését. Távol Easton Nestontól, és távol a
császárnétól saját magának is alig tudta megmagyarázni.
Kopogtak az ajtón. Bay azt hitte, az inas jött vissza, hogy
összeszedje a borotválkozókészletet, és azt mondta: – Szabad! –
Legnagyobb meglepetésére azonban Nopcsa báró sétált be a
szobába.
– Báró, maga meg mit csinál itt? Ó, bocsánat, ez kissé
udvariatlanul hangzott, de mégis, hogy a fenébe talált rám?
A báró intett a kezével.
– Ó, megvan annak a módja, de ez most nem fontos. – És
köhintett egyet. – A császárné kért meg arra, hogy jöjjek el. A
trónörökös tegnap este megjelent Easton Nestonban.
Bay intett a bárónak, hogy üljön le, mire Nopcsa leült az ágy
végében álló ottománra.
– Tehát a császárné tudja, mi történt tegnap? – kérdezte Bay.
Nopcsa savanyú arccal bólintott. – Igen, a fenség tud az
incidensről. Nagyon sajnálja a trónörökös Ön iránt tanúsított
viselkedését. Szeretné, ha visszatérne Easton Nestonba, de sajnos
ez addig nem lehetséges, ameddig a főherceg is ott tartózkodik.
Bay épp azon merengett, vajon hogyan mondja el a bárónak, hogy
teljességgel lehetetlen visszatérnie Easton Nestonba, mikor
megjelent a szobapincér egy tálcával, és rajta a kávéskannával.
Letette az asztalra a tálcát, majd kiöntött két csésze kávét. Bay érme
után kotorászott a nadrágjában, amit aztán odaadott a pincérnek.
A báró három kávéskanál cukrot tett a kávéjába, majd jó erősen
megkavarta, belekortyolt, és vágott egy grimaszt.
– Ezt mi Bécsben nem neveznénk kávénak.
Bay is beleivott a kávéjába. – Attól tartok, én sem tudok semmit
felhozni a védelmére. Tehát a császárné azt akarja, hogy
várakozzak itt a háttérben addig, míg a főherceg el nem megy?
A báró a kabátja hajtókáját rángatta. – Én nem egészen így
fejezném ki magam. A császárné nem igazán örül ennek a
helyzetnek, de úgy véli, a jelen körülmények mellett jobb, ha nem
kerülnek egy fedél alá Rudolf őfenségével.
– De a császárné azt szeretné, hogy ha ő elmegy, akkor menjek
vissza, és legyek a vezetője a vadászatokon, mint korábban?
A báró bólintott.
Bay felállt. – A császárnénak tudnia kell, hogy ez lehetetlen.
A báró kissé előrehajolt. – De hát semmi nem változott, drága
kapitány úr. A császárné nagyon meg van elégedve az Ön
szolgálataival. Most már teljesen Önre van utalva. Ön a császárné
itteni tartózkodását nagyon – és a báró elmosolyodott – kellemessé
tette.
Bay rettentően dühítőnek érezte a báró somolygását. – De hát a
fia megsértett! És világossá tette, hogy véleménye szerint nem
vagyok elfogadható társaság az anyja számára.
A báró hallotta a kapitány hangjában a haragot. Felállt és kezét
Middleton vállára tette. – Meg kell értenie, hogy a trónörökös néha…
kiszámíthatatlan. Még nem tanulta meg, hogy gondolkozzon, mielőtt
beszél. Biztos vagyok abban, hogy rá fog jönni, mekkorát hibázott.
– De azért ne menjek Easton Nestonba, míg ő is ott van, ugye?
A báró vállat vont. – A trónörökös valószínűleg holnap elutazik.
– Elnézést kérek Öntől, báró úr, de ebből én nem kérek.
Megmondhatja a császárnénak, hogy itt maradok a városban.
A báró csalódottnak tűnt. – Ilyen üzenetet nem áll módomban
átadni neki.
Bay most szinte sajnálta a bárót. – Akkor mondja azt neki, hogy
mindent megtett a meggyőzésem érdekében, de makacs angol
úriember vagyok. Ezért már csak nem Önt fogja hibáztatni.
– Ön félreért engem. Nem magam miatt aggódom, hanem a
császárné miatt. Már sok éve állok a szolgálatában, és ismerem
minden hangulatváltozását. Nagyon erősen kötődik Önhöz,
Middleton kapitány. Látom, hogy Ön valóban boldoggá teszi őt.
Egész életében nem volt része ekkora boldogságban.
A báró kétségbeesetten tördelni kezdte a kezét. Bay jól látta, hogy
ez sokkal több, mint egy udvaronc vonakodása attól, hogy rossz hírt
közöljön úrnőjével.
– Valóban úgy gondolja, hogy én boldoggá teszem?
 A báró bólintott. – Ön nem látta őt azelőtt. Mióta Önnel találkozott,
rendesen eszik és sokat nevet. A grófnő és én, szóval mindketten
tudjuk, hogy ez Ön miatt van. És Middleton kapitány, én úgy vélem,
hogy a császárné is boldoggá teszi Önt.
Bay odasétált az ablakhoz. Lent egy kintornás játszott a
hangszerén. Körülötte kisebb tömeg gyűlt össze, akik érméket
dobáltak bele egy zsákba, melyet egy majom hordozott körbe.
– Igen, ez igaz – mondta Bay lassan. – A helyzet azonban
egészen lehetetlen. Nemcsak a főhercegről van szó, hanem
Liechtensteinről és Esterházyról is. Ők gyűlölnek engem.
– Lehetséges, de ők nem számítanak. Kérem, Middleton kapitány,
ne hagyja, hogy a büszkesége miatt a császárné boldogtalan
legyen.
A majom most a kintornás vállán ült, és apró piros gyapjúsapkáját
lengette.
Baynek eszébe jutott a császárné azon a bizonyos estén, ott, az
istállóban, csillagokkal a hajában. Mennyire kívánta őt akkor! Abban
a pillanatban Sisi reagálását óriási győzelemként élte meg.
– De nem bujkálhatok itt, míg a trónörökös el nem megy!
A báró nem szólt.
Egy rendőr jelent meg lent az utcán, és felszólította a kintornást,
hogy álljon odébb. A majom megpróbálta letépni az egyik fénylő
gombot az egyenruhájáról.
Bay elhatározta magát.
A báróhoz fordult. – Hallott már a Nemzeti Vágtáról?
A másik férfi vállat vont. – Lóverseny, úgy hiszem.
– Lóverseny? A legjobb lovas díjugrató verseny az egész
országban, sőt valószínűleg a világon. Minden vadászaton edződött
zsoké arról álmodik, hogy megnyeri a Vágtát. Öt évvel ezelőtt úgy
volt, hogy én is elindulok rajta, de elveszítettem a lovamat. Amióta
viszont megvettem Tipsyt, folyamatosan azon gondolkozom, hogy
vele elindulok, és most már el is határoztam magam. A verseny
huszonnegyedikén lesz. A vadászati idénynek mindjárt vége, és nem
szeretném, hogy a lovam még a verseny előtt esetleg eltörje a lábát.
Ha megmondja a császárnénak, hogy Aintree-be utazom, hogy a
Vágtára gyakoroljak, ezt meg fogja érteni.
 A báró eléggé kétkedő arcot vágott. – Esetleg írhatna neki egy
levelet, melyben ezt megmagyarázza, kapitány úr. Tudom, hogy a
fenséges asszony alaposan ki fog engem faggatni erről.
Bay leült az íróasztalhoz, és írni kezdett annak tudatában, hogy a
báró a válla fölött úgyis elolvassa a sorait.

Fenség!

Úgy döntöttem, hogy elindulok Tipsyvel a Nemzeti Vágtán.

Ez a legnagyszerűbb lóverseny a világon, és az a leghőbb
vágyam, hogy egyszer megnyerjem. Nopcsa báró arra kért engem,
hogy térjek vissza Eston Nestonba, de tudom, megbocsátja, amiért
nem megyek, mivel az elkövetkező napokat a versenyre való
felkészüléssel kell töltenem. Biztos lehetek abban, hogy megbocsát
nekem ezért, mert tudom, ha Ön volna az én helyemben, nemcsak
hogy elindulna a Nemzeti Vágtán, de kétségkívül meg is nyerné azt,
hiszen Ön a legnagyszerűbb lovas, akit valaha is ismertem.
Maradok, asszonyom, legodaadóbb szolgája:
Bay Middleton
Bay itatóssal felszárította a levelet, és lepecsételetlenül átadta
Nopcsának. Azt akarta, hogy Sisi tudja, nyilvános megtekintésre írta
a levelet.
– Ne vágjon ilyen aggodalmas képet, Nopcsa báró. A császárné
megérti.
– Remélem, kapitány.

Mikor a báró elment, Bay kiment egyet sétálni a parkba. A fák még
csupaszok voltak, de az időjárás kezdett megváltozni, és a nap
időről időre előbújt a felhők mögül. Megkezdődött a délutáni
kikocsikázás, és Bay elnézte az egy- és kétlovas, fedetlen vagy félig
fedett hintókon kocsikázó hölgyeket. Nem volt túl nagy a felvonulás,
ahhoz még kissé hideg volt, de így is feltűnt néhány arc, akiket
felismert. Furcsa volt sétálni, és nem lovagolni a parkban, ahogy
szokott, de így legalább nem állt fenn az a veszély, hogy beleszalad
valakibe. A többi gyalogló mind babakocsit tologató pesztonka volt.
 Bay a friss levegőn jobb kedvre derült. A Nemzeti Vágta
gondolatától megrészegülve úgy érezte, amint a Serpentine mentén
haladt, hogy felül tud emelkedni élete kuszaságán. A díjugrató
verseny, minden veszélyessége dacára, nevetségesen egyszerűnek
tűnt. Megvan a megfelelő lova; és ha a vállával addig nem történik
semmi, akkor nagy esélye van a győzelemre.
Egy nő lovagolt el mellette egy gesztenyepej kancán. Bay egy
pillanatra azt képzelte, a császárné az, de aztán a lovas picit
megingott a nyeregben, és úgy tűnt, mindjárt elveszíti az
egyensúlyát. Bay csak most döbbent rá arra, hogy abban a pár
hétben, míg a császárnéval lovagolt ki a vadászatra,
egyetlenegyszer sem látta őt meginogni a nyeregben.

Mayfair

– Nézzen felfelé, Lady Augusta! Egy ilyen hosszú nyaknak minden

lehetőséget meg kell adni, hogy hattyúszerű lehessen. És kicsit
fordítsa felém a fejét, ez a trükk, tudja? Most pedig képzelje el, hogy
egy gondolában siklik lefelé a Grand Canalon.
– De én soha nem jártam Velencében! – ellenkezett Augusta.
Caspar elmosolyodott. – Nem kell ahhoz ott járnia, hogy el tudja
képzelni, drága Lady Augusta. Ön egy menyasszony az esküvője
előestéjén, aki a reá váró gyönyörökre gondol. Ó, el is pirult – pont
ezt akartam! Most pedig gondoljon a gondolázásra, mialatt én
elkészítem a képet – mondta Caspar, majd eltűnt a bársonylepel
alatt, és megnyomta a blendenyitó gombot.
– Tökéletes! Most pedig eljátszunk kicsit a fátylával, így ni. Olyan
mélység van a szemében, hogy a csipkét szeretném keretnek
használni hozzá. Igen, tartsa kicsit magasabbra, ez az! Elragadó! Ön
született modell, Lady Augusta. Amerikában reklámtáblákra tennénk
fel a képeit.
– Ó, milyen rémes! – felelte Augusta, de közben sugárzott az
elégedettségtől.
 A Crewe család Portman Square-i házának szalonjában, egy kis
emelvény tetején állva pózolt. Mögötte festett háttér látszott,
klasszikus stílusú templommal és néhány trombitát fúvó kerubbal a
bal sarokban. Charlotte közönségesnek találta a hátteret, de Caspar
letorkolta. – Az olyan nőknek, mint az Ön leendő sógornője, kedves
Carlotta, nem lehet eleget hízelegni. Úgy érzi, neki kijár, hogy
istennőnek állítsák be, higgye el nekem. – És igaza lett. Augusta
teljesen oda volt az ötlettől.
Charlotte csodálta azt a könnyedséget, mellyel Caspar Augustával
tudott bánni. Annak dacára, hogy vagyontalan és kapcsolatok híján
lévő amerikai volt, hízelgésekkel és kedveskedésekkel rávette
Augustát, hogy ne csak egyenrangúnak, hanem egyenesen
nélkülözhetetlennek érezze őt.
A kiállítás után kezdődött az egész. Augusta meglátogatta
Charlotte-ot Lady Dunwoody házában, látszólag azért, hogy
meggyőzze, térjen vissza Meltonba, valójában azonban amiatt, hogy
hátha ki tud húzni belőle valamit Bay és a császárné viszonyával
kapcsolatban. – A trónörökös természetesen nagyon udvariatlan és
durva volt Middleton kapitánnyal, de ezt bizonyára kiváltotta valami.
Milyen nehéz lehet most a helyzeted, Charlotte! Ha ott maradtál
volna Meltonban, ahogy javasoltam, mindez nem történik meg.
Charlotte hatalmas megkönnyebbülésére Caspar félbeszakította
Augusta rosszindulat-áradatát, és minden erőfeszítés nélkül sikerült
a hölgyet azonnal a saját oldalára állítania, mikor Augusta
félrefordított feje láttán felkiáltott: – Micsoda arcéi! Görögösen tiszta
vonalvezetés. Muszáj Önt lefényképeznem, Lady Augusta.
Egyenesen bűn volna ilyen tökéletes vonásokat nem megörökíteni.
Charlotte attól tartott, Augusta kikéri magának ezt az
arcátlanságot, ám Augustát rögtön rabul ejtette Caspar elragadó
modora, és bevonult vele a műterembe, ahol Caspar lefényképezte,
amint egy kézitükörbe néz. Másnap már el is küldte neki a kész
képet, és Augusta annyira el volt ragadtatva az eredménytől, hogy
mikor Caspar könyörögni kezdett neki, hadd fényképezze le az
esküvői ruhájában, nemcsak ebbe egyezett bele, hanem arra is
megkérte, hogy magán az esküvőn is készítsen fényképeket, sőt
még névre szóló meghívót is küldött neki.
 Most Augusta ott állt esküvői ruhájában, fején a tiarával, Caspar
pedig úgy rendezte el Honiton csipke fátylát, hogy a jellegzetesen
kiugró Crewe-állkapcsot kissé elrejtse, és Augusta most sokkal
nagyobb odaadással nézett az amerikaira, mint amennyit valaha is
tanúsított a vőlegénye felé.
– Mr. Hewes nagyon ért ahhoz, hogy a modelljeinek megkönnyítse
a dolgát – mondta Augusta Charlotte-nak. – Nem is tudtam, hogy
ilyen kellemes dolog modellt ülni. – Charlotte ebből persze kiérezte a
burkolt célzást.
– Még egy kép, aztán már békén hagyom Önöket, hadd
készüljenek a holnapra. – Caspar most Charlotte felé fordult. – Mi
lenne, ha a menyasszony mögé állna, és feltartaná a fátylát? –
Charlotte rámeredt Casparra, de aztán megtette, amire kérte.
– Elbűvölő! A menyasszony és kísérője. Akkor volna még
tökéletesebb, ha Ön, Charlotte kissé sóvárogva nézne. Mintha azon
merengene, vajon mikor jön el az Ön ideje.
– Egy napon te viselsz majd fátylat és tiarát, Charlotte. Időbe telik,
mire az ember megtalálja a megfelelő partnert. Mindig is úgy
gondoltam, hogy rettentő nagy hiba mindjárt az első férfihoz
hozzámenni, aki az utunkba akad – mondta Augusta.
– Nyilvánvalóan – felelte erre Charlotte. – Frednek szerencséje
van, hogy te kész voltál várni rá.
Augusta odapillantott Charlotte-ra, de ő láthatólag a fátyol
elrendezésével volt elfoglalva.
– Na, ez így elragadó lesz – mondta Caspar –, micsoda elbűvölő
kompozíció! Szeretném, ha most mindketten a holnapra
gondolnának. Tökéletes, ennek azt a címet adom: Majdnem
testvérek.
Charlotte úgy ejtette el a fátylat, mintha meg lenne mérgezve.
– Azt hiszem, most már elég lesz, Caspar, nem szabad túlságosan
kifárasztania Augustát. – Charlotte odasétált az asztalkához, melyen
Caspar fényképészeszközei hevertek, és elkezdte elrakosgatni a
dolgokat.
– Jól van – sóhajtott fel Caspar. – Természetesen igaza van,
Charlotte, de nehéz elszakítani magam innen, mikor Augusta ilyen
remekül néz ki.
 Charlotte odapillantott Augustára, hogy lássa, valóban elhiszi-e
Caspar hízelkedését, de a leendő ifjú feleség azt a benyomást
keltette benne, mintha akár örökké el tudná hallgatni az amerikait.

A hintó kint várt Charlotte-ra, hogy visszavigye a Charles Street-

re. Egy hete költözött oda a Holland Parkból, azután, hogy Lady
Lisle eljött Meltonból. Jobb szeretett volna a Holland Parkban
maradni, de megszánta a nagynénjét. Ha ugyanis Fred és Augusta
visszatérnek majd a nászútjukról, Charlotte velük fog lakni, és akkor
szegény Lady Lisle-nak hamarosan vissza kell költöznie a katedrális
negyedben lévő kicsike házába.
Ez azonban elég nagy áldozat volt Charlotte részéről. A Charles
Streeten nem volt, ami igazán elvonja a figyelmét, Lady Lisle
ugyanis csak két dologról tudott beszélni: az eljövendő esküvőről
vagy a fotókiállítás botrányos és drámai eseményeiről. Charlotte
viszont az előbbiért nem igen tudott lelkesedni, az utóbbit pedig
legszívesebben úgy, ahogy van, elfelejtette volna.
Fred, aki semmi okot nem látott arra, hogy közelgő násza
megzavarja a vadászati idény kiélvezésében, csak aznap reggel
érkezett meg Londonba.
Casparra természetesen semmilyen hintó, de még fiáker vagy
sima lovas kocsi sem várakozott. Sóhajtozva állt a ház előtti járdán,
fotográfus eszközeit szorongatva, és a Chelsea-be vezető hosszú
útra gondolt. Konflist kellene bérelnie, vagy omnibusszal kellene
mennie. Charlotte tudta, hogy Caspar nem szeret tömegközlekedési
eszközön utazni. Boldogan gyalogolt akár mérföldeket is, de a tömött
omnibuszokat, vagy ami még rosszabb, a földalatti vasutat
nyomasztónak érezte, és klausztrofóbiás lett. – Nyugat-Amerikában
az ember napokig gyalogolhat anélkül, hogy akár egy lélekkel is
találkozna. Ha azonban egy másik ember orra az ember
mellénygombjaihoz nyomódik az omnibuszon, azt elég nehéz
megszokni.
Annak dacára, hogy Caspar ravaszul rávette, pózoljon együtt a
képeken Augustával, Charlotte úgy döntött, meghívja őt vacsorára a
Charles Streetre. A kiállítás megnyitója óta, mikor hazakísérte őt a
Holland Parkba, Caspar Charlotte életének nélkülözhetetlen részévé
vált. Mialatt Charlotte még Lady Dunwoody házában tartózkodott,
Caspar minden nap eljött valamilyen ürüggyel – hogy segédkezzék a
csütörtöki szalon-összejövetelek megszervezésében, hogy papírra
vigye Lady Dunwoody fényképlemezeit, vagy hogy szórakoztassa a
hölgyeket a délutáni teázások alkalmával. Caspar azonban nem
csak a Holland Park közönségét varázsolta el; a fotókiállítás után
Mayfairben is abszolút kedvenc lett. Legelőször Augustát hódította
meg; aztán Lady Crewe-t is sikerült elbűvölnie azzal, hogy
szenvedélyesen kiállt a Sabbath napjának tiszteletben tartása
mellett, végül pedig Lord Crewe kegyeibe is be tudott férkőzni, mivel
fényképet készített róla Merlin jelmezben. Caspar az egyik héten
szombattól hétfőig lent vendégeskedett Meltonban, Charlotte nélkül,
és Fredet is sikeresen ostrom alá vette azzal, hogy üljön neki modellt
mint Lancelot lovag, Augusta mellett, aki Guinevre-t testesíti majd
meg. Charlotte hitetlenkedve pislogott, mikor Lady Dunwoody
sötétkamrájában előhívták a képet: Fred Maskelyntől kölcsönzött
jelmezében ott térdelt a lebernyegekkel borított, kibontott hajú
Augusta előtt. Úgy tűnt, nagyon élvezik a helyzetet.
Finoman szemerkélni kezdett az eső, ezért Caspar hozzáfogott
ulster kabátja felső, köpönyegszerű részének a begombolásához.
Mikor az utolsó előtti gombnál tartott, Charlotte kiszólt neki a házból:
– Caspar, nem mehet haza ilyen időben. Jöjjön el a Charles Streetre,
és maradjon velünk vacsorára. A nagynéném biztosan el lesz Öntől
ragadtatva. Itthagyhatja a fényképezőgépet és az eszközöket, és
akkor sokkal egyszerűbb lesz elvinnie majd az esküvőre.
Caspar abbahagyta a gombolkozást, és mélyen meghajolt.
– Ön figyelmes, mint mindig, kedves Carlottám! Most, hogy
felvetette, valóban ez tűnik a legészszerűbb megoldásnak. Ám kicsit
aggódom amiatt, hogy megzavarom az Ön bátyjának szabad
emberként töltött utolsó estéjét.
– Fred is nagyon fog örülni Önnek, efelől biztos vagyok.

Mialatt a hintó a Portland Streeten lévő Crewe-háztól az Oxford

Streeten át Mayfair belsejébe tartott, a Charlotte-tal szemben, a
lovaknak háttal ülő Caspar folyamatosan csacsogott. Amint azonban
bekanyarodtak a Grosvenor Square-re, előrehajolt, és azt mondta: –
Csak akkor hagyom abba a dumálást, ha elmondja nekem, mi
bántja. De nem, hadd találjam ki. Tudja, ugyanolyan könnyedén
olvasok az Ön elméjében, amint amilyen könnyen rá tudtam venni a
félelmes Augustát, hogy hívjon meg az esküvőjére. Azért olyan
nyugtalan, mert úgy véli, Middleton kapitány ott lesz holnap, és Ön
nem kívánja őt látni. – Caspar most a halántékára tette a mutatóujját.
– Nem, ez nem így van. – Aztán olyan mozdulatot tett, mintha
hipnózist gyakorolna. – Ön igenis látni akarja, és ugyanakkor nem is
akarja látni. A kapitány egyszerre vonzza és taszítja Önt. És most
dühös rám, amiért a gondolataiban olvasok. De hát, ha olyan
könnyűvé teszi, Charlotte! Nem hinném, hogy valaha is találkoztam
olyan emberrel, akinek az arca ennyire pontosan kifejezte volna, mit
gondol!
Charlotte mocorogni kezdett a gombos bőrülésen. – Mások nem
tudnak ilyen könnyen olvasni az arcomról.
– Mert nem érdekli őket annyira, mint amennyire engem. Ha
megengedné, hogy lefényképezzem, meg tudnám mutatni, mit látok
az arcán. De hát nem hagyja, mégpedig azért, mert tart attól, amit
meglátnék.
– Nem tudom, miről beszél. – Charlotte kinézett az ablakon.
– Tudja, én vagyok az egyetlen, aki tisztában van azzal, Ön milyen
figyelemre méltó személyiség.
Charlotte a kezével eltakarta az arcát.
– Most nem érzem éppen figyelemre méltónak magam –
mormogta.
– Ez azért van, mert azt gondolta, hogy Ön és a kapitány jól
megértik egymást. Vagy inkább azt, hogy ő az a férfi, aki megérti
Önt. És biztos vagyok abban, hogy a kapitány valóban meg is
értette, sőt most is érti. Azonban nem Ön az egyetlen nő az
életében. És ettől Ön mindent megkérdőjelez, amit a kapitány valaha
is mondott Önnek.
Charlotte elvette az arca elől a kezét. Caspar lelkiállapot-analízise
olyan érzéseket öntött szavakba, melyeket ő megpróbált nem
artikulálni. Mindennél erősebben kívánta, hogy bárcsak ne is
készítette volna azt a képet, de így, hogy létezett, már nem lehetett
figyelmen kívül hagyni. Bay nem a saját boldogulása érdekében
használta fel a császárnéval való kapcsolatát, ahogy Csirke és Fred
célozgatott rá; sokkal rosszabb volt a helyzet: egyszerűen meg volt
bűvölve tőle.
Charlotte Casparra nézett. Nagy, szeplős, parasztfiúarca éles
ellentétben állt az intelligenciájával. Kíváncsi lett volna, vajon egy
fénykép felfedné-e a rikító külső mögött megbúvó éleselméjűséget.
Egy kollázsban Casparnak pávának kéne lennie, bár Charlotte nem
igazán tudta volna összeegyeztetni az állat picike fejét Caspar
intellektusával. Az amerikai feltűnősködése nem végcél volt, mint a
páva tánca. Charlotte úgy gondolta, inkább elterelő hadművelet, sőt
egyfajta álca. Önkéntelenül is eszébe jutott a Caspar arcán
megjelenő feszültség, mikor elmesélte Vízesés Ábrahám rövidke
életének történetét.
Charlotte azonban nem akarta tovább hallgatni, hogy Caspar
Bayről beszél. Habár tudta jól, hogy igaza van, most nem bírta
elviselni az igazságot. Előrehajolt hát, és megérintette Caspar karját.
– Meséljen nekem Amerikáról, Caspar! Nagyon szeretnék másra
gondolni, és nem a saját helyzetemre.
Caspar megköszörülte a torkát, és széles mozdulattal széttárta a
karját, mintha pulpitusról prédikálna.
– Először is azt kell megérteni, hogy ez egy olyan ország, mely
még mindig a képzelet birodalma. Itt, Angliában minden
földdarabnak megvan a maga története, minden helynek megvan a
sajátos színe. Ha azt mondják egy angolnak, hogy Cornwall, azonnal
csempészekre, Artúr királyra és halakra gondol. Az én hazámban
azonban vannak olyan hatalmas területek, melyekről az amerikaiak
sem tudnak semmit azon kívül, hogy hihetetlenül nagyok. Persze az
indiánok, akik ott élnek, ismerik ezeknek a helyeknek a
szellemiségét, de most nem erről beszélek. Charlotte, el sem tudja
képzelni, milyen kék az ég Nyugaton! Hogy mekkora szabad
területek vannak ott. A táj valóban nagyon vadregényes, nem olyan,
mint az Önök tóvidéke, azokkal a pici sziklafalakkal, nem. Nyugat-
Amerika tájain még nincs ott az ember lábának nyoma.
Ezért szeretek ott fényképezni; ezek a tájak olyan különösek, hogy
becsapják a szemlélőt. Ha lefestettem volna a Grand Canyont, nem
hitt volna nekem – a fényképem segítségével azonban megmutattam
Önnek az igazságot, és a többit csak hozzá kell képzelnie. Még az
olyan városok is, mint San Francisco, folyton újragondolják magukat.
Két év alatt teljesen megváltozhat az arculatuk – félek, ha
visszamegyek, nem fogok ráismerni a városomra. Most Mayfairben
vagyunk, és a Charles Street felé tartunk. Ez egy olyan utca, mely
tiszteletet vált ki, és már akár évszázadok óta tiszteletre méltónak
tartják. Lehet, hogy az épületek megváltoznak, de a Charles
Streeten lakni az önmagában valami. Nálunk, Nyugat-Amerikában
nincs Charles Street – legalábbis egyelőre. San Franciscóban
természetesen vannak divatos utcák, de azok öt évvel ezelőtt még
nem voltak ott. Nincsenek még idő alkotta rétegek, a festék még
szárad. Ott, a messzi nyugaton nekünk nincs időnk a múltra, mert
túlságosan el vagyunk foglalva azzal, hogy elképzeljük a jelent.
Caspar tökéletes időzítéssel pont akkor végzett a mondókájával,
mikor a hintó behajtott a Charles Streeten álló ház elé.
– Tesssék! – mondta Caspar. – El tudtam terelni a figyelmét a
szabadok országáról való látomásommal? El kell jönnie Amerikába,
Charlotte, a fényképezőgépével együtt!
– Ó, szívesen mennék, de hát hogyan, Caspar? Nem szállhatok
csak úgy fel egy hajóra!
– Miért ne? Ha Fred és Augusta elindulnak a nászútjukra, semmi
nem állhat Ön és Amerika közé, csak a nagynénje, és azt hiszem, őt
könnyen meg lehet győzni.
– De nem mehetek egyedül Amerikába, Caspar. Senkit nem
ismerek ott.
– Elhozhatja magával azt a szobalányt, aki olyan szépen meg
tudja csinálni a frizuráját. Ó, és természetesen – itt Caspar
elmosolyodott – én is Önnel tartok.
Bármely más férfi részéről ez felért volna egy lánykéréssel, de
Caspar esetében nem. Ő sokkal többet ajánlott Charlotte-nak a
házasságnál; esélyt adott neki a menekülésre.
De még mielőtt Charlotte felelhetett volna neki, a lakáj kinyitotta a
hintó ajtaját, és Lady Lisle már ott várta őket a lépcső tetején.

* – Mit tud Amerikáról, Grace? – kérdezte Charlotte később, mikor

a vacsorához öltözött át. A meltoni szobalány próbálta Charlotte
haját egy hajpárnára rácsalogatni, hogy kicsit dúsabbnak tűnjön.
 – Nem sokat, kisasszony. A kovács fia a faluból átment oda.
Nagyon jól megy neki. Küldött az anyjának egy fényképet, ahol
öltönyben van. Mrs. Street alig ismerte meg.
– Azon gondolkozom, hogy én is elmegyek Amerikába.
Fényképezni. Mit gondol, eljönne velem?
– Amerikába? Ezt nem tudom megmondani, kisasszony. Nehezen
tudom elképzelni. Eljönni Londonba is kaland volt a számomra, de itt
legalább mindenki beszél angolul.
– Ó, úgy tudom, Amerikában angolul beszélnek.
– Lehetséges, de kíváncsi lennék, mennyire könnyű őket
megérteni. Ha Mr. Hewes elkezd hadarni, egy szót is alig értek
belőle.
– Nem hiszem, hogy sok olyan ember él a földön, aki olyan
gyorsan beszélne, mint Mr. Hewes – mondta Charlotte mosolyogva.
– Ha Ön megy, azt hiszem, Önnel tartok, de nem örökre, Miss
Baird. Nagyon hiányozna az édesanyám.
– Nem, nem örökre mennék. Csak… látogatóba.
– Bocsásson meg a kérdésért, kisasszony, de mi lesz Middleton
kapitánnyal?
– Miért, mi lenne?
– Én azt hittem, hogy Ön és a kapitány jól megértik egymást.
– A megértés néha félreértésbe fordul. Kétlem, hogy Middleton
kapitányt érdekli, megyek-e vagy maradok.
– Ó, Miss Charlotte, azt hiszem, túlságosan keményen ítéli meg a
kapitány urat. Pedig olyan jó szíve van. Mindig is nagyon népszerű
volt a szolgálók körében. Kedvesen bánt mindenkivel, és nagylelkű
is volt, annak dacára, hogy nem gazdag ember. Nem tartott saját
inast, de bárki szívesen kifényezte a csizmáját vagy kikeményítette a
vadászingének a gallérját, és ezt nem mindegyik meltoni
fiatalemberről lehet elmondani. Nem tudom, mi zajlik Ön és a
kapitány között, de ő nem rossz ember. Soha nem mulasztja el, hogy
kedves legyen az olyan emberekhez, mint például én.
Charlotte most azon merengett, vajon Bay csak úgy volt-e kedves
őhozzá is, ahogyan ösztönösen kedves volt a Grace-hez hasonló
szolgálókkal, a gyerekekkel és az állatokkal. Azt nem bírta elhinni
róla, hogy pusztán a vagyona érdekli. A kapzsiságot már messziről
felismerte, de a kedvességhez annyira nem volt hozzászokva, hogy
talán összetévesztette a szerelemmel. Amint azonban ez a gondolat
szöget ütött a fejében, rögtön el is hessegette. Egyszerűen nem bírt
Bayre gondolni. Casparnak igaza volt, valóban azt hitte, hogy Bay
megérti őt, és most kiderült, hogy félreértette a férfit.
Végül valahogy rávette magát arra, hogy másra gondoljon. Az
Amerikába való utazás egyre inkább kezdett körvonalazódni a
fejében. Ha nem látta volna azokat a fényképeket, azt hitte volna,
hogy Caspar beszámolója a „Nyugatról” csupán a tőle már
megszokott cifra túlzások egyike. A képek azonban magukért
beszéltek.

A Piccadilly túlsó felén Bay éppen a St. James kerület egyik

utcáján sétált a klubja irányába. Vonattal érkezett Cheshire-ből, ahol
a Nemzeti Vágtára való készülés céljából előzőleg már elhelyezte
egy istállóban Tipsyt. A zsebében ott volt a meghívó Lady Augusta
Fred Bairddel kötendő esküvőjére. Nem számított a meghívásra, de
úgy tűnt, Augusta a társadalmi ambíciói miatt mégis számításba
vette őt, és Fred ellenkezése dacára nem látta okát annak, hogy
Charlotte érzelmeit figyelembe véve kizárja az esküvőről azt a férfit,
akiről a legtöbbet beszélnek Londonban. – Ha nem hívjuk meg, az
emberek azt fogják hinni, azért nem hívtuk meg, mert ejtette
Charlotte-ot, és mivel hivatalosan nem voltak eljegyezve egymással,
a pletykák terjedésének akkor tudjuk a leginkább útját állni, ha
meghívjuk. – Fred vonakodva bár, de egyetértett ezzel az érveléssel,
Augusta pedig nagy örömét lelte abban, hogy elmondhatja Charlotte-
nak, mit is tett. – Ha eljön, úgy kell viselkedned vele, mint bárki
mással. Ha az emberek látják, hogy pusztán udvarias vagy vele,
abbahagyják a pletykálkodást.
A klubban Bay kártyázni kezdett, és egészen éjfélig játszott, de
javarészt veszített, és még a többiek folyamatos cukkolását is el
kellett tűrnie. – Nincs szerencsénk a kártyában, mi, Middleton? – És
két részeg klubtag egy improvizált bécsi valcerre elkezdte egymást
pörgetni-forgatni a terem közepén. Bay könnyed mosollyal tűrte a
heccelődést. Tudta jól, hogy kell kezelni a kortársai irigykedő
ugratásait.
 Crombie, a Királyi Lovassági Ezred magas növésű őrnagya, aki az
előző évben többször is kiállt Bayjel szemben különféle díjlovas
versenyeken, kifelé menet leszólította a lépcsőnél.
– Gondolom, túlontúl lekötik az udvaronci kötelezettségei,
Middleton, és nem indul a Vágtán.
– Ebben az évben semmi sem tarthat vissza. Igazából nemrég
elutaztam Aintree-be, hogy ráérezzek a verseny ízére.
– Azt a kancát lovagolja, ugye? Amit Írországban vett?
– Ha Isten is úgy akarja. Úgy vélem, van esélyünk a befutásra.
– Valóban? Azt hiszem, még nincs meg a lajstrom. Lehet, hogy
fogadok Önre. De ne feledje, ez egy átkozottul nehéz verseny.
Lehet, hogy túl sok lesz egy kancának.
– Tipsy nagyon jól hajrázik. Ő biztos eljut a céloszlopig, ha én nem
is.
Crombie bólintott. – Semmi nem ér fel egy jó ír lóval. Nos, már
várom, hogy láthassam Aintree-ben.
– Akkor viszlát ott, Crombie.

Bay már kifelé tartott a klubból, mikor meglátta Hartoppot felfelé

imbolyogni a lépcsőn. Csirke elvétette az egyik lépcsőfokot, és
nagyot zuhant volna, ha Bay nem kapja el, mielőtt arccal a
gránitlépcsőre zuhan.
– Folyton mozognak, átkozott lépcsők! Szólni fogok a
klubtitkárnak. Micsoda arcátlanság! – dörmögte Hartopp. – Ó, üdv,
Bay, mit csinál itt? Azt hittem, túlságosan leköti a sok hajlongás meg
dörgölődzés.
– Fred esküvőjére jöttem.
Csirke igyekezett leporolni a lépcsőn felszedett koszt az esti
öltözékéről, nem sok sikerrel.
– Tegyen meg nekem egy szívességet, öregfiú! Tartsa távol magát
Charlotte Bairdtől. Most, hogy maga kikerült a képből, van nála
esélyem. Már évekkel ezelőtt kinéztem magamnak. És sikerrel is
jártam volna nála, ha maga nem csavarja el a fejét. Úgyhogy holnap
tartsa magát távol tőle, vagy meggyűlik velem a baja.
 A Csirke szavaiban rejlő fenyegetést némileg aláaknázta az, hogy
alig bírt rendesen fókuszálni. A hegyi beszédet valahová Bay jobb
füle mögé sikerült irányoznia.
– Ezt nem ígérhetem meg, Csirke. De azt elmondhatom, hogy ha
Charlotte visszautasítja Önt, annak semmi köze nincs hozzám.
– Tényleg? Én legalább nem hitegettem, hogy aztán jól faképnél
hagyjam, amint egy vonzóbb ajánlat bukkan fel.
Bay úgy bepancsolt Csirkének, hogy az elterült a lépcsőn. Csirke
nagy nehezen feltápászkodott, és megpróbált behúzni egyet
Baynek, de Bay könnyedén elkerülte. Csirkének erősen vérzett az
orra, és teljesen összemaszatolta az inge elejét. Bay már megbánta,
hogy szabad utat engedett a dühének. Visszament a klubba, és szólt
a portásnak.
– Úgy tűnik, Hartopp kapitány elesett a lépcsőn. A gondját tudná
viselni? – És egy félfontost nyomott a portás kezébe.
A portás megérintette a sapkája szélét. – Természetesen, uram.
Már hozzá vagyunk szokva Hartopp kapitány úrhoz.
Csirke hatalmas kezével Bayre mutatott, miközben a másik
elindult bele az éjszakába.
– Ezt nem ússza meg szárazon, ugye, tudja?

St. George templom, Hanover Square

A templomban a padok sehol nem kényelmesek, de a Hanover

Square-en lévő St. George templom padjait valami nonkonformista
asztalos faraghatta, aki nem látta be, miért kéne az istenhívőknek,
különösképp a gazdagoknak és előkelőknek az Isten Házában
kényelmesen ülniük, ezért a padokat a megszokottnál szándékosan
két centivel keskenyebbre méretezte, így a padban helyet foglalók
úgy érezték, mintha valami kakasülőn csücsülnének. Az ide látogató
vendég-lelkészek mindig nagyra értékelték, hogy a gyülekezet
mennyire figyelmesen hallgatja a prédikációt; itt ugyanis senki nem
merte behunyni a szemét, mivel akár egy másodpercnyi
figyelmetlenség is kínos és zajos pad alá bucskázást eredményezett
volna.
Az összegyűlt násznép tehát nem volt éppen elnéző Augustával a
késlekedése miatt. Egy igazi társadalmi esemény számba menő
esküvőhöz még túl korán volt, és jó pár vendég csak erre az egy
napra jött fel Londonba, mivel szerette volna elkerülni a városi háza
ennyivel a tavaszi-nyári szezon előtti megnyitásának pluszköltségeit.
Azok a vendégek, akiknek Meltonhoz közel volt házuk vagy
kastélyuk, nem értették, miért tartják az esküvőt a városban, mikor
Crewe grófnak saját kápolnája volt otthon, melyre ráadásul nagyon
büszke is volt. Azok a fiatal nők azonban, akik ugyanabban az évben
kerültek be a társaságba, mint Augusta, jól tudták, miért esett a
választás a St. George-ra; Augusta így akarta jelezni a világnak,
hogy többé már nem a kalickában ül, hanem kirepült, és előkelő
asszonyként ezután számolni kell vele is. Nem volt éppen ragyogó
parti egy gróf lányának, hogy egy határvidéki földesúrhoz megy
hozzá, de Augusta azzal, hogy Londonba helyezte az esküvőt,
világossá tette: nem akarja, hogy csak úgy leírják.
A nyugtalan vendégek nem tehettek mást, mint egymást
fürkészték, mialatt az orgonista újabb Bach-fúgába kezdett bele.
Hartopp kapitány monoklija rengeteg spekulációra nyújtott alkalmat.
Egyfelől az a hír járta, hogy Bay Middleton ütötte ki, most mégis
mindketten ott álltak a vőlegény oldalán. Az, hogy részegen lezuhant
a lépcsőről, már sokkal hihetőbb magyarázatnak tűnt, mivel Csirke a
csetlő-botló részeges hírében állt. Azok a meghívottak, akik hallottak
a hírhedt incidensről a fotókiállításon, nagyon kíváncsiak voltak erre
a Middleton kapitányra. Lehetséges volna, hogy igaz a szóbeszéd
vele és az osztrák császárnéval kapcsolatban? Middleton ugyan
köztudottan a nők kedvence, de hogy egy fél fizetésen tengődő
katonatiszt egy uralkodóné szeretője legyen? Nos, ez csak a
regényekben fordul elő!
Spencer gróf különösképp kényelmetlenül érezte magát. A
keskeny deszkapad alig támasztotta alá masszív combjait. Ráadásul
gyönyörű tavaszi nap volt, tökéletes ahhoz, hogy az ember a
vadászidény végén a Quorn falkával lovagoljon ki. Spencer azonban
tudta, mi a kötelessége. Baird az egyik segédtisztje volt Írországban,
de ettől a körülménytől még eltekintett volna, ha Bay nem lett volna
szintén érintett. Amennyire Spencer gróf egyáltalán képes volt
bármiféle megbánásra, Bay jelenlegi meghurcoltatása miatt azért
érzett némi felelősséget. És csakis ebből kifolyólag öltözött ki aznap
reggel, és ücsörgött sután abban a lehetetlen padban. Baybe senki
nem mer belekötni, ha ő ott áll az oldalán.

Bay Fred és Csirke között állt az oltár lépcsőjén. Aznap már kezet
rázott Csirkével, és bár egyikük sem bocsátott meg a másiknak,
most tiszttársakként feszítettek egymás mellett ragyogó
egyenruhájukban. Hartopp szemtakarót tett az egyik szemére, de a
duzzanat alatta oly nagy volt, hogy jócskán kilátszott alóla. Csirke
belilult szeme miatt Fred Bayt kérte meg arra, hogy adja át a
gyűrűket. – Ha Augusta ilyen állapotban látja meg Csirkét, még
elájul.
Így aztán Bay most ott állt a vőlegény oldalán, és miközben ide-
oda forgatta a gyűrűt a zsebében, Hartopp horkanásszerű
lélegzetvételeit hallgatta, melyek mindegyike úgy hangzott, mint egy
panasz-sóhaj.
Végre az orgonista kihúzta a trombitaregiszter gombját, és a
vendégsereg felállva köszöntötte Augustát, aki apja karján lépkedett
végig a padsorok között az oltárig. Bay a válla fölött ránézett a
közeledő csipke-, narancsvirág- és gyémántzuhatagra, majd
könyörületből odasúgta Frednek, aki csak úgy remegett az
izgatottságtól: – Ön szerencsés ember, Baird. – Fred meglepetten és
hálásan nézett rá.
Az esküvői istentisztelet minden bonyodalom nélkül zajlott le, bár
azt mindenki észrevette, hogy a menyasszony eskütétele jóval
hangosabb volt, mint a vőlegényé. Mikor Baynek át kellett adnia a
gyűrűt Frednek, megpróbálta elkapni Charlotte tekintetét, aki
Augusta mellett állt, és a csokrát szorongatta. Vagy valami véletlen
folytán, vagy készakarva, de Charlotte arcát eltakarta a
menyasszony dúsan rétegzett fátyla. Ennek dacára Bay úgy
gondolta, jó jel, hogy meghívták az esküvőre. Remélte, hogy ezt
Charlotte unszolásának köszönheti. Mikor kezdett kialakulni az
esküvői menet, Bay egy pillanatig azt hitte, karon foghatja Charlotte-
ot, de végül Lady Crewe oldalán kötött ki. Charlotte mögötte
lépkedett Csirkével.
Amint a menet kilépett a templomból, a menyasszony és a
vőlegény Fred gárdabeli bajtársainak magasra tartott karderdeje
között vonult végig. A boldog párt nagy hurrázás fogadta, aztán a
gyülekezet lelkesen dobálta őket rizzsel, amint beszálltak az
esküvőhöz illő szürkék húzta hintóba.
Bay próbált alkalmat találni arra, hogy néhány szót válthasson
Charlotte-tal, de nem tudott a közelébe férkőzni. A lány ugyanis
végig szorosan Csirke Hartopp mellett maradt, míg be nem szállt a
menyasszonykísérőnek és a koszorúslányoknak fenntartott hintóba,
mely a Portland Square-en tartandó esküvői villásreggelire
szállította.
Bay ott ácsorgott a tömegben a lépcsőn, és hallgatta az izgatott
csevegést maga körül, és közben azt kívánta, bárcsak ott ülhetne
Tipsy hátán, előttük a kutyafalka, mögöttük pedig csak a szél. Egy
pillanatig még azon is elmerengett, elmenjen-e vajon az esküvői
reggelire, de még mielőtt erről dönthetett volna, megérezte Spencer
hatalmas kezének súlyát a lapockái között.
– Ezek szerint sikerült átadnia a vőlegénynek a gyűrűt.
– Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte – felelte Bay, és
próbált mosolyogni.
– Jöjjön velem a reggelire. A feleségem már elment Edith Crewe-
val.
Spencer nem várta meg a választ, hanem maga előtt tessékelve
Bayt beültette a hintóba.
– Tegnap este a nagykövetnél találkoztam a császárnéval. A
trónörökös is ott volt, és gondolom, ez volt az oka, hogy Ön nem.
– Nem is hívtak meg.
– Lehet, de ezzel az erővel ott is lehetett volna, mivel a császárné
másról sem beszélt, csak Önről.
– Ezt a trónörökös nagyon élvezhette.
– Olyan durcásan nézett, mint egy duzzogó kisgyerek. A
császárné azonban nem hagyta, hogy ilyen maradjon: egész este
ugratta, míg végül beadta a derekát, és elmosolyodott. Vicces fickó.
Átkozottul furcsa, ahogyan az anyját bámulja. Én még soha nem
láttam a walesi herceget így az anyjára nézni! – Spencer, mint
mindig, most is jót nevetett a saját viccén. Bay nem csatlakozott
hozzá.
– A császárné arról panaszkodott, hogy a Vágta kedvéért Ön
magára hagyta.
– Sajnálatos az időzítés.
– A császárné úgy tervezi, ott lesz Aintree-ben, úgyhogy jobb lesz,
ha jól teljesít! – Spencer mocorogni kezdett az ülésen, és a
mellényét húzkodta. – Meg szerettem volna már kérdezni,
mostanában, hogy áll a Baird lánnyal?
– Nem akar velem szóba állni – felelte Bay.
– Kár, pedig kedves lány, és még gazdag is. De két lovat nem
lehet egyszerre megülni, úgy vélem. A lányok eléggé zokon veszik
az ilyesmit. Szerintem azonban az lesz, hogy Ön szépen addig
táncol a császárné nótájára, amíg ő meg nem unja Önt, ami egy nap
úgyis bekövetkezik. És akkor nyugodtan visszamehet Charlotte
Bairdhez, és megkérdezheti, hogy hajlandó-e elfogadni Önt. Az a
gyanúm, hogy ha túlteszi magát a kisasszonyos sértettségen, be
fogja adni a derekát. A nők szeretik a kapós férfiakat. Ne gondolja,
hogy a grófné elfogadta volna a házassági ajánlatomat, ha nem
tudja, hogy a testvére is odavan értem. Ne feledje, amit most
mondok: ha eljön az a nap, mikor a császárné úgy dönt, már nincs
szüksége Önre, simán megkaparinthatja a Lennox-vagyont. Azt
hiszem, egy uralkodóval való affér csak növeli az Ön vonzerejét. És
ha a Baird lány nem jön be, egy csomó más lány is van, akik
pontosan ilyen férfira várnak, mint Ön.
– Charlotte Baird az egyetlen olyan lány, akit valóban feleségül
akartam venni.
– Érthető. Az ember nem minden nap akad ilyen örökösnőre.
– Nem pénzügyi megfontolásból akarom elvenni.
– Hát persze, hogy nem. Ön azért kedveli őt, mert a lány
legszívesebben a lába nyomát is megcsókolná, de vajon ugyanilyen
vonzónak tartaná, ha nem volna évi hatvanezre? Nehéz
megmondani. Az olyan emberek, mint Ön, arra vannak ítélve, hogy a
gazdagokra hajtsanak. Máskülönben miből tartaná fenn azokat a
híres lovakat?
Bay megkopogtatta a hintó fedelét, hogy jelezze a kocsisnak,
álljon meg.
 – Mi a fenét csinál, Middleton? – kérdezte meglepetten Spencer.
– Az út fennmaradó részét gyalog teszem meg.
– De hát miért?
– Mert nem akarom Önt is megütni – válaszolta Bay, és kinyitotta
a hintó ajtaját.

Nopcsa báró, aki azóta követte a gróf hintaját, hogy Bay is

beszállt, hátradőlt az ülésen, hogy kívülről ne látszódjék. De mikor
meglátta Bay arckifejezését, rádöbbent, hogy a kapitány úgysincs
olyan állapotban, hogy bárkit vagy bármit is észrevegyen. Ott állt a
járdán díszegyenruhájában, kardja csillogott a tavaszi napfényben,
és úgy festett, mint aki mindjárt kivonja szablyáját, és jó néhány
járókelőt keresztüldöf vele. A báró megmondta a kocsisnak, hogy
álljon be egy mellékutcába. Aztán ránézett a zsebórájára, és figyelte,
amint a kismutató két perccel arrébb halad. Bay csak ezután rázta
meg magát, és indult el a Portman Square irányába, észak felé. A
báró megvárta, míg Bay besétál a Crewe-házba, azután megmondta
a kocsisnak, hogy hajtson vissza a Claridge Hotelbe.

Az esküvői reggeli

– Na, most pedig azt szeretném, ha az ifjú pár beállna középre. A

vőlegény mosolyogna kicsit? Tudom, hogy a házasság komoly
dolog, de azért nem ennyire. Még csak egy órája lépett a házasság
kötelékébe. – Caspar az esküvői menetet a Crewe-ház báltermének
zenekari pódiumán helyezte el. A vőlegény és a menyasszony kissé
előrébb álltak, mint a többiek.
– Miss Chambers és Lady Violet, ha kicsit kilépnének balra,
szeretnénk látni azokat a gyönyörű ruhákat és csinos viselőiket is.
Nagyszerű! Charlotte, lépjen kicsit közelebb a bátyjához! Nem,
valami nem stimmel a szoknyája elrendezésével, megengedi?
 És Caspar épp elkezdte rendezgetni Charlotte szoknyáját, mikor
kinyílt az ajtó, és belépett Bay.
– Túl későn érkeztem?
– Egyáltalán nem, Middleton kapitány – felelte Caspar
simulékonyan. – Még úgyis rendezgetem a modelljeimet. Beállna ide
esetleg Lady Violet és Miss Chambers közé?
– A vőlegény tanújaként azt hiszem, a menyasszony kísérője
mellé kellene állnom. – Bay talált egy kis üres helyet Charlotte
mellett, aki nem fordította felé a fejét.
Caspar kényszeredetten elmosolyodott. – Ó, az angolok, mindig
betartják az etikett szabályait. De ne is törődjön a kép
elrendezésével, Middleton kapitány. Mit számít egy kis aszimmetria,
ha az elsőbbségi jogot messzemenőkig figyelembe vesszük?
Lady Crewe fenyegetően megütögette a fejét a legyezőjével, és
azt mondta: – Igyekeznünk kell, Mr. Hewes. Tempus fugit…
– Valóban, Lady Crewe, és tulajdonképpen készen is vagyok. Már
csak azt kérem Önöktől, hogy mindannyian nézzenek rám, és
képzeljék azt, hogy bokáig gázolnak az olvasztott csokoládéban.
A Caspar által eléjük vetített bizarr kép hatására a kép
modelljeinek merev arca felengedett, és Caspar elkészítette a fotót.
– Nos, azt hiszem, megvagyunk – mondta.
– Várjon! – szólt közbe Charlotte, és előrelépett. – Megengedik,
hogy én is készítsek egy képet? Caspar, álljon be a többiek közé,
biztos vagyok benne, hogy Augusta nagyon szeretné, ha Önről is
készülne egy fénykép.
Lady Crewe sóhajtozását és Caspar rémült tekintetét figyelmen
kívül hagyva Charlotte kivett egy új lemezt a tokból, és behelyezte a
kamerába.
– Most mindenki nézzen rám. Ez az! Én pedig azt szeretném, ha
mindenki elképzelné, hogy elutazom Észak-Amerikába fényképeket
készíteni. Ne feledjék, ne mozogjanak közben!
Ezután Charlotte eltűnt a lepel alatt, megnyomta a gumikioldót, és
elkészítette a képet.
Miután újra előbújt, a társaság már feloszlott, Lady Crewe elsietett
a szalonba, hogy felügyelje a villásreggeli előkészületeit, Augusta
pedig követte.
 Fred azonban elszakadt a feleségétől, és odalépett Charlotte-hoz:
– Az az Amerika-dolog ugye csak ugyanolyan trükk volt, mint a
csokoládé?
– Nem egészen.
– De ezt nem gondolhatod komolyan! Tudnod kell, hogy soha nem
fogok beleegyezni – mondta Fred.
– Ne aggódj, Fred, nagyon is megértem az ellenérzéseidet –
felelte Charlotte, és kivette a lemezt a fényképezőgépből, majd
belehelyezte a tokba –, de attól még gondolkodom rajta.
– Esztelen elképzelés! Nem csavaroghatsz összevissza a
nagyvilágban egyedül, csak azért, mert csalódtál.
– Ennek semmi köze nincs az én csalódásomhoz. Ha elmegyek,
akkor azért megyek, hogy jóval érdekesebb dolgokról készíthessek
képeket, mint a barátaink, a szolgálóik, a házaik és az állataik. –
Charlotte Fredre pillantott, és elmosolyodott. – És nincs
szándékomban egyedül utazni. Mr. Hewes bizonyára elkísér, ha
megkérem rá.
Fred elnevette magát. – Nem kéne így megviccelned, Mitten.
Egész eddig azt hittem, komolyan beszélsz.
De még mielőtt Charlotte bármit is felelhetett volna, Augusta
metsző hangon magához szólította Fredet: – Fred, rád várok!
Mikor az esküvői vendégek már majdnem mind elhagyták a
termet, Charlotte beszélgetésbe bonyolódott Lady Violet Ansonnal,
aki szintén koszorúslány volt. Lady Violet eddig nem sok figyelmet
szentelt Charlotte-nak, mikor azelőtt néhány alkalommal találkoztak,
de most úgy tűnt, nagyon szeretne vele összebarátkozni.
– Charlotte, drágám, nem is tudtam, hogy Ön ennyire ügyes.
Muszáj néhány műhelytitkot elárulnia. Annyira vágyom arra, hogy
fényképeket készítsek! Nagyszerű társasági foglalatosság. Az
embernek így mindenki a rendelkezésére áll.
– Ezt azért nem mondanám. És senki nem garantálja, hogy a
modelleknek tetszeni is fog az eredmény – felelte Charlotte, és
kíváncsi volt, vajon Lady Violet mennyit tud arról, ami a Királyi
Fotográfus Társaság kiállításán történt. Ám mikor észrevette, hogy a
lány tekintete Bay felé téved, aki Lord Crewe-val beszélgetett,
nyilvánvalóvá lett a számára, hogy a társkoszorúslány a történet
minden egyes részletét ismeri.
 – Ó, az nagyon bosszantó lehet! De ha engem fényképezne le, én
biztos meg volnék vele elégedve.
– Ha portrét szeretne, arra Mr. Hewes a legmegfelelőbb ember.
Mindenki szereti a képeit. Augusta egészen odavolt tőlük. Jöjjön,
bemutatom Önnek.
Charlotte odavezette Lady Violetet Casparhoz, aki épp akkor
csukta össze a fényképezőgépet. – Caspar, szeretném bemutatni
Önnek Lady Violet Ansont. Szeretne képet készíttetni magáról, és
mondtam neki, hogy ebben Ön sokkal jobb, mint én.
– Nos, ezt én teljességgel kétségbe vonom, hiszen mindenképp
Ön a tehetségesebb, de mivel soha nem bírok ellenállni annak, hogy
egy gyönyörű hölgyet lefényképezzek, örömmel készítek Önről is
képet, Lady Violet. – Caspar most kissé oldalra lépett, hogy jobban
megnézhesse Lady Violetet.
– Az arcszíne alapján azt mondanám, Önt állítsuk be Oféliának.
Lady Violet, aki annyira sápatag volt, hogy fehér
koszorúslányruhájában egész kísérteties hatást keltett, láthatólag
örült ennek a felvetésnek.
Charlotte magukra hagyta őket, és csatlakozott ahhoz a
csoporthoz, amelyik az esküvői reggeli felé tartott. Amint ott
ácsorgott az előcsarnokban, és várta, hogy a lépcsőn felfelé
igyekvők kicsit szétszóródjanak, valaki megérintette a könyökét.
– Nem menekülhet előlem örökké – mondta neki Bay.
– De hát nincs mit mondanom Önnek.
– Ugye, igazából nem utazik el Amerikába?
– Furcsa, de Fred is ezt kérdezte tőlem. Úgy vélem azonban, hogy
neki joga van ezt megkérdezni, mivel a bátyám, Önnek viszont nincs
– válaszolta Charlotte, és elfordult, hogy elinduljon felfelé, Bay
azonban az útját állta.
– Charlotte, kérem, ne legyen ilyen dölyfös! Akármit is gondol
rólam, az nem lehet rosszabb, mint amit én gondolok magamról. Ön
az, aki nekem igazán számít, mégis megsértettem Önt. Megengedi,
hogy megmagyarázzam?
Charlotte próbálta kikerülni Bayt. – Nincs mit megmagyaráznia. Az
a kép önmagáért beszél.
Bay, kezét a kardja markolatára téve, elállta Charlotte útját.
 – Az az átkozott fénykép! Az csak egy pillanat – egy röpke pillanat,
mikor, meglehet, a császárné szépsége elvakított. De nem azt
tükrözi, ami a szívemben van.
– Nem biztos, hogy tudok hinni Önnek – felelte erre Charlotte.
– De miért nem? Csak Ön miatt vagyok ma itt. Most készítsen
rólam fényképet, és aztán döntse el, mi tükröződik az arcomon.
– Épp most készítettem egyet. De akármit is mutat az a kép, attól
tartok, most már túl késő.
Bay közelebb hajolt hozzá, és Charlotte látta, hogy könnyek
gyűlnek össze halványkék szemében. – Tényleg, Charlotte? Biztos
ebben?
Charlotte a fejét rázta. – Nem, semmiben sem vagyok biztos. De
pontosan erről van szó. Biztos kell legyek abban a férfiban, akihez
hozzámegyek.
Azzal Charlotte gyorsan elhaladt Bay mellett, és elindult felfelé a
kettős lépcsősor egyik ágán.
Bay követte. – Elmehetnék Önhöz csak úgy, beszélgetni? Hiányzik
nekem.
– Beszélgetni velem? – kérdezett vissza Charlotte.
– Történeteket mesélnék. Megpróbálnám megnevettetni. Ebben
úgy emlékszem, elég jó voltam. Még azt is elmesélném, hogyan
kapta Hartopp a Csirke gúnynevet.
Charlotte igyekezett nem reagálni. Csak ment felfelé a lépcsőn, a
korlátba kapaszkodva, mintha attól tartana, hogy elesik.
– Úgy gondolja, ilyen könnyen megnyerhet magának?
– Ismerje el. Ég a kíváncsiságtól.
– És nem bánná, hogy elárulja a barátját?
– Nem hinném, hogy Csirke momentán a barátjának nevez.
Charlotte Bay felé fordult. – Akkor Ön húzott be egyet neki?
– Attól tartok, igen.
– De miért?
– Azért, mert azt mondta nekem, hagyjam Önt békén, hogy ő
„próbálkozhasson be” Önnél. Ezt a kifejezést használta. Én meg
elmondtam neki, hogy azzal semmire nem menne, mivel Ön úgyse
lesz a felesége.
– Ezzel nagy szolgálatot tett nekem. Hartopp kapitány tényleg azt
képzeli, hogy ilyen hirtelen megváltozik róla a véleményem?
 – Velem kapcsolatban hirtelen megváltozott – mondta erre Bay.
A lépcső tetejére érve azoknak a vendégeknek a háta mögé
kerültek, akik gratulálni álltak sorba. A kettős lépcsősor másik
oldalán közelítők közül páran érdeklődve figyelték Bayt és Charlotte-
ot. Charlotte ezt észrevette, és megpróbált kicsit elkülönülni Baytől,
és beállt az előttük ácsorgó emberek közé. Bay azonban a
közelében maradt.
– Az emberek minket néznek – mondta Charlotte.
– Nézzenek csak! – felelte Bay.
– Ön könnyen mondja ezt, de én nem akarom, hogy még többet
pletykáljanak rólam, mint amennyit már eddig is pletykáltak, Önnek
köszönhetően. Kérem, menjen el!
– Csak akkor, ha megígéri, hogy láthatom még.
– Azt már nem!
– Akkor pedig megmondom Csirkének, hogy Ön bevallotta nekem
azt az olthatatlan vágyát, hogy Mrs. Hartopp lehessen, és ezért most
azonnal meg kell kérnie az Ön kezét.
Charlotte önkéntelenül is elmosolyodott, de a kezét mintegy
pajzsként tartotta maga előtt.
Bay megint mondani készült valamit, de Caspar és Lady Violet
épp akkor értek fel a lépcső másik oldalán, és egy vonalba kerültek
velük.
– Middleton kapitány, mekkora öröm, hogy végre találkozunk!
Eddig csak a fényképlemezen keresztül láthattam Önt. Csodálatos
dolog az eredetit is megtekinteni! – Caspar meghajolt.
– Attól tartok, csalódást fogok okozni – felelte Bay.
– Ebben az egyenruhában biztosan nem! Az én hazámban ritkán
látunk ehhez foghatóan káprázatos dolgot. A nem ember alkotta
dolgokat leszámítva.
– Kissé furcsa így mászkálni a városban, bár van valami
megnyugtató abban, ha az embernek kard függ az oldalán –
válaszolta Bay, és rátette a kezét a szablyája markolatára.
Caspar erre elnevette magát. – Nyugat-Amerikában mindenki
fegyvert visel. Én is meglehetősen csupasznak érzem magam a
pisztolyom nélkül.
– De Londonban senkinek nincsen szüksége fegyverre! – szólt
közbe Lady Violet. – Mi nem vagyunk vademberek.
 – Mi sem vagyunk, ott San Franciscóban – mondta Caspar, és
Bayre nézett –, de szeretünk mindenre felkészülni.
A szalonból általános mozgolódás zaja hallatszott, mely arra utalt,
hogy most kezdődnek a tósztok. Charlotte besietett a terembe. Első
számú koszorúslányként egyik feladata az volt, hogy a
hölgyvendégeknek adjon egy-egy szálat a menyasszonyi csokorból.
Augusta úgy gondolta, ez nagyon kedves szokás, és azt mondta
Charlotte-nak, így alkalma lesz még több embert megismerni: – Az
embernek soha nem lehet elég nőismerőse. A te vagyonod mellett
férfi hódolóból nem lesz hiány, de a szabályokat mégiscsak a nők
alkotják.
Charlotte felvette a csokrot arról az asztalról, ahová az esküvői
ajándékokat helyezték el. Ő egy igazgyöngy és topáz nyakláncot
ajándékozott a menyasszonynak, mely most ki volt téve
vörösbársony tokjában; az igazi nagy ajándéka azonban Augusta
számára az volt, hogy kölcsönadta neki a Lennox-gyémántokat.
Charlotte némi örömet lelt abban, hogy ezt az adományt csak az
esküvő előtti napon adta át Augustának. Nagy élvezettel figyelte,
ahogy leendő sógornőjében az ő állandó letorkolása iránti vágy
azzal a sóvárgással viaskodik, hogy az esküvője napján a Lennox-
tiarában tündökölhessen.
Bay meisseni porcelán pásztorfiú és pásztorlányka figurát
ajándékozott az ifjú párnak. Különleges ajándék volt ez, mely kitűnt a
súlyos ezüst gyertyatartók, az igazgyönggyel kirakott halkések és a
teknőcpáncél útitáskák sorából, melyekkel a legtöbb vendég a friss
házasokat köszöntötte. Charlotte valahogy nem várta volna, hogy
Bay a meisseni porcelánt választja, de hát, gondolta, sok minden
van, amit nem tud a férfiról.
Felvette tehát a csokrot, és elkezdett körbejárni, közben pedig
fehér nárciszt és viaszos szirmú madagaszkári jázmint osztogatott a
hölgyeknek. Mialatt az asztalok és székek között járt, Lord Crewe a
házasság örömeiről beszélt, és ehhez kizárólag az Artúr-
mondakörből vett példákat, ami talán nem volt a legszerencsésebb,
mivel Artúr és Guinevere, Lancelot és Elaine, valamint Sir Bedivere
nem éppen boldog házasságukról voltak híresek. Aztán Fred állt fel,
és a lehető legrövidebb beszédet mondta el, ami csak lehetséges,
rengeteg torokköszörüléssel és köpködéssel tarkítva, de mivel
annyira boldognak tűnt attól, hogy megházasodott, a sutaságát
mindenki megbocsátotta neki, bár Augusta végig sanda tekintettel
bámulta.
Aztán Bay állt fel. Hartoppot Augusta a ronda monokli miatt
megvétózta.
Bay azzal kezdte, hogy gratulált Frednek, amiért olyan
szerencsés, hogy ilyen kivételes menyasszonya lehet. Charlotte
megpróbált nem mosolyogni Bay melléknévválasztásán. Bay ezután
Fred katonai pályáját dicsérte meglehetős részletességgel, aztán
megemlítette, milyen vitézül üli meg a lovat, és milyen ügyes a
karikadobó játékban, melyet annak idején a tiszti kaszinóban
szalvétagyűrűkkel és gyertyacsonkokkal játszottak. Bay nagyon jól
beszélt, ezért a hallgatóság máris elengedte magát, mivel tudták,
hogy sem őket, sem saját magát nem fogja összezavarni. Bay most
egy anekdotát mesélt el Fredről, miszerint Írországban, mint fiatal
segédtiszt, elvárták tőle, hogy a kormányzói bálokon minden fiatal
lánnyal táncoljon, ezért egy egész rakomány báli cipőt kellett neki
hozatni Londonból, mivel a bőrtalpú cipőket iszonyú hamar eljárta.
Ezután Bay ivott egy korty pezsgőt, majd így folytatta: – Azért
jöttünk itt össze, hogy egy házasságot ünnepeljünk. Nincs annál
nemesebb, mint az esküvői szertartás azon szavai, amelyben a felek
holtomiglan-holtodiglan fogadalmat tesznek. Kívánom, hogy áldás
kísérje Augusta és Fred házasságát – ezután a férfi egyértelműen
Charlotte-ra nézett –, és imádkozom, hogy számomra is
megadassék egy másik személy boldoggá tételének lehetősége.
Kíváncsi morajlás futott végig a termen ennek a nyilvánvaló
szándéknyilatkozatnak a hallatán. Charlotte, aki megpróbált egy ép
virágszálat találni Trent Dowager grófnőjének számára, akarata
ellenére elpirult. Mikor mindenki felállt, hogy az újdonsült férj és
feleség egészségére igyon, kisurrant a teremből, hogy kicsit
összeszedje magát.
Ahogy ott állt a lépcső tetején, egyik kezével a lépcsőkorlátba
kapaszkodva, másikkal a megcsonkított virágcsokrot szorongatva,
lenézett a hallba, és meglátta, hogy a lakáj kinyitja az ajtót. Egy
pompás libériába öltözött ember állt odakint, akivel a lakáj halkan
váltott pár szót, majd végül beengedte. Az idegen egy névjegykártyát
adott át neki, melyet a lakáj aztán egy ezüsttálcán felhozott az
emeletre. Charlotte figyelte, amint a névjegykártyát átadják Lady
Crewe-nak, aki meglepetésében hátrahőkölt, majd hevesen
bólogatni kezdett. Aztán odahajolt Augustához, és a fülébe súgott
valamit, amitől az ifjú ara sokkal élénkebb lett, mint aznap bármikor
azelőtt. A lakájt aztán leküldték a földszintre.
Ezúttal a libériás szolga kinyitotta a Crewe-ház dupla szárnyas
ajtaját.
Charlotte abból a szögből, ahol állt, a hajat látta meg először – a
gesztenyebarna fonatokból álló medúzaszerű koronát, mely a
pávatollakkal ékes, aprócska kerek kalap alól zuhogott alá.
Megpróbált visszahúzódni a szalonba, de Lord és Lady Crewe
akkor jöttek ki az ajtón, hogy a császárnét üdvözöljék, ezért
Charlotte visszalépett a lépcsőkhöz, és igyekezett elrejtőzni az
emeleti dupla szárnyas ajtó mögött.
A császárné meglepően gyorsan mászta meg a lépcsőt, Festetics
grófnő alig bírt lépést tartani vele.
– Lady Crewe! – szólalt meg Sisi. – Bocsásson meg, amiért csak
így magukra török. De mikor Middleton kapitány megemlítette
nekem, hogy hivatalos a lánya esküvőjére, hirtelen arra gondoltam,
milyen jó volna látni egy igazi angol menyegzőt. Az én hazámban
szokás, hogy az uralkodócsalád tagjai megáldják a jobb családokból
származó arákat, ezért úgy gondoltam, talán elnézi nekem, hogy
idejövök. Nagyon szeretnék személyesen gratulálni a lányának.
Lady Crewe elég nehezen tudott kikászálódni a szinte földig érő
bókolásból.
– Nagy megtiszteltetés számunkra, Fenség! Augusta és Fred
pedig kétszeresen megáldva fogják érezni magukat. Kérem, jöjjön
beljebb, hadd mutassam be őket.
Charlotte úgy gondolta, a császárné közelről már korántsem olyan
vonzó, mint amikor csak a körvonalait látta lóháton ülve. Messziről
izgalmas látványt nyújtott; egyméteres távolságból azonban már látni
lehetett a szeme körüli kis ráncokat, az orra és a szája közti apró
redőket és a kipirosodott ökölcsontjait. Kecses volt, a fejét
kifogástalanul egyenesen tartotta, és olyan előkelően és légiesen
lépkedett, mintha nem is lábakon járna. A császárné azonban
mégiscsak olyan nő volt, aki a szépséghez való jogot most már csak
erőfeszítések árán, és nem magától értetődő igazságként tudta
magának kikövetelni.
A császárné belibbent a terembe, és mindenfelől rengeteg
hajlongás és bókolás köszöntötte. Augusta, aki teljesen kipirult az
izgatottságtól, felajánlotta neki a saját székét, hogy a legelőkelőbb
helyen ülhessen. Sisi azonban tiltakozott, és inkább Augusta arcára
tette a kezét.
– Nem, kedves gyermekem, álmomban sem jutna eszembe, hogy
elbitoroljam a helyedet ezen a különleges napon! Hoztunk viszont
esküvői ajándékot. Festy!
A grófnő kinyitotta a retiküljét, és kivett belőle egy kis bőrdobozt,
melyet aztán a császárné átadott Augustának. A dobozban egy
zománcfestékkel bevont bross rejtőzött, Sisi miniatűr képmásával,
melyet gyémántbriliánsok vettek körül. A császárné kivette az
ékszert, és Augusta fehér szaténnal borított mellkasára tűzte. – Íme,
most már van valami, amiről eszedbe fog jutni a látogatásom. –
Augusta hirtelen megszólalni sem tudott.
Charlotte, aki a császárné nyomában belopózott a terembe,
észrevette, hogy mindenki rettentően izgatott lett az új vendég
érkezésétől, kivéve Bayt. Ő úgy állt ott, legalábbis a lány így
gondolta, mint akit pofon vágtak. Egyértelmű volt, hogy ilyesmire
egyáltalán nem számított. Charlotte elkapta a férfi tekintetét, aki
megrázta a fejét.
Charlotte most Caspar hangját hallotta, egészen közel a füléhez: –
Tudja, szinte sajnálom Middleton kapitányt. Nem hinném, hogy
számított erre a fenséges látogatásra.
A császárné most elkezdett körbesétálni a teremben, két oldalán a
vendéglátóival. Mikor odaértek, ahol Bay állt, Sisi megtorpant, és
odanyújtotta Baynek a kezét, hogy csókolja meg.
– Middleton kapitány, soha nem említette, hogy ilyen elbűvölő
barátai vannak, különben már jóval korábban szerettem volna
találkozni velük. – Sisi most Lady Crewe felé fordult. – Easton
Neston közel van az Önök kastélyához, igaz? – kérdezte, és
elmosolyodott anélkül, hogy a fogai elővillantak volna.
Lady Crewe mesterkélt mosollyal ezt mondta: – Melton Park
éppen Easton Neston mellett fekszik. Micsoda pompás kastély!
Remélem, fenségednek minden kényelme megvan ott.
 – Ó, de hát én nem azért jöttem Angliába, hogy kényelemben
legyek, Lady Crewe. Azért jöttem, hogy az Önök rókáira vadászszak.
És boldogan aludnék akár egy sátorban is, ha ez volna az ára
annak, hogy Leicestershire-ben falkavadászaton vehessek részt.
Lady Crewe ettől teljesen meghökkent. – Ó, remélem, azért erre
soha nem kerül sor!
– Á, itt vannak nagyszerű barátaim is, Milord Spencer és a grófné.
Micsoda öröm! Természetesen Bécsben soha nem lehetünk ennyire
közvetlenek, mint itt, és én épp azt szeretem Angliában, hogy soha
nem öncélúan ragaszkodnak a formaságokhoz.
Spencer gróf suta lovagiassággal válaszolt: – Ahol Ön érintett,
asszonyom, ott a hétköznapi szabályok nem érvényesek többé.
– Ön túlságosan lovagias, hiszen van olyan szabály, melyet én
sem szeghetek meg: például azt, hogy vasárnap nem szabad
vadászni.
– Tiszteletben kell tartani a rókák vallásos elkötelezettségét.
Sisi erre elnevette magát.
A császárné számára kerítettek egy olyan széket, melyről kellő
magaslatról tudta belátni az egész vendégsereget. Amint leült, máris
megkérdezte Spencer gróftól: – Mondja, melyik az a fiatal lány,
akinek a fényképe annyira feldühítette Rudit? Úgy tudom, itt van.
A gróf zavartan nézett. – Nem egészen értem, kire is gondol,
asszonyom. Tudom, hogy volt valami incidens, de én nem voltam
jelen.
– Á, akkor megkérdezem Bayt. Ő biztosan tudja.
Spencer azonban, mivel eszébe jutott az a fura jelenet a hintóban,
úgy döntött, jobb lesz, ha a császárné nem Bayt kérdezi meg
Charlotte felől. Ezért ő is kerített egy széket, és leült a császárné
mellé. – Azt hiszem, Charlotte Bairdre gondol, ő a vőlegény húga.
– Rá tudna mutatni, melyik lány az?
A gróf elfordította hatalmas fejét, hogy végignézzen a termen.
Észrevette Charlotte-ot, amint ott áll a fal mellett, a virágcsokor
maradványaival a kezében, és éppen egy magas férfival beszélget,
akinek a nadrágja egészen szokatlan szabású. Azt is látta, hogy Bay
az egyetlen olyan ember, aki nem a császárnét nézi, hanem
Charlotte-ra mered, méghozzá olyan intenzíven, mintha
megpróbálná az eszébe vésni minden arcvonását.
 – Úgy vélem, az a lány ott a csokorral Miss Baird lehet.
– Igen, asszonyom, én is úgy vélem.
– Szeretnék megismerkedni vele. Megkérné, hogy jöjjön ide?
– Örömmel.
A gróf lassan odasétált, ahol Charlotte és Caspar beszélgettek.
– Miss Baird, a császárné szeretne Önnel megismerkedni.
Bemutathatom Önt neki?
Charlotte felnézett a grófra. – Visszautasíthatom az ajánlatot,
Spencer gróf?
A gróf nem szólt semmit, Caspar azonban összecsapta a kezét. –
Charlotte, ne legyen buta liba! A teremben lévő összes lány majd
meghal azért, hogy bemutassák a császárnénak. Na, jöjjön!
A gróf meglepve nézett az amerikaira. Charlotte azt mondta neki:
– Spencer gróf, hadd mutassam be Önnek Caspar Hewes-t.
Amerikából jött, és fotográfus.
A gróf enyhén meghajtotta a fejét, mintegy elfogadva a
bemutatást.
– Megfogadná Mr. Hewes tanácsát, és megengedné, hogy
bemutassam Önt a császárnénak?
– Ha Mr. Hewes elkísérhet, akkor igen.
A gróf bólintott. – De Mr. Hewes, figyelmeztetem, a császárné
nem igazán kedveli a fényképészetet.
– Igen, erről már hallottam, de reméljük, azért a fotográfusok ellen
nincs kifogása.

Mialatt ez a társalgás zajlott, Sisi Bay felé fordult, akit eddig nem
szólított meg közvetlenül, és akit most odahívott magához.
– Milyen elragadó társaság! Annyira örülök, hogy részt vehetek
egy szokványos esküvői fogadáson!
– Nem vagyok benne biztos, hogy a menyasszony ezt szokványos
esküvőnek nevezné, de örülök, hogy Önt szórakoztatja.
– Emlékszem, Ön azt mondta nekem, hogy a Crewe család tagjai
meglehetősen érdektelenek, itt mégis olyan kellemes társaságnak
tűnnek. Már bánom, hogy nem látogattam meg őket előbb.
– Túlságosan el volt foglalva, asszonyom.
 – Valóban. – Sisi körbenézett a teremben, és látta, hogy Spencer
már közeledik Charlotte-tal az oldalán. Mikor hallótávolságba értek,
Sisi azt mondta Baynek: – Ó, Bay, azt hiszem, megint környékez a
szokásos fejfájás, és a hintóban felejtettem a piruláimat.
Bay egy pillanatig habozott, aztán ezt mondta: – Majd én
idehozom Önnek, asszonyom.

– Fenség, hadd mutassam be Önnek Miss Bairdet. – Charlotte

előírásszerűen pukedlizett egyet, Caspar pedig lépett egyet előre,
úgyhogy Spencernek nem volt más választása, muszáj volt azt
mondania: – És egy amerikai úriembert, Mr. Hewes-t. – Caspar
olyan mélyen meghajolt, hogy a homloka szinte súrolta a császárné
szoknyáját.
A császárné intett nekik, hogy foglaljanak helyet, mire Caspar
odahúzott két aranyozott, bársonnyal bevont széket.
Az idősebb nő végigmérte Charlotte-ot.
– Már hallottam Önről, Miss Baird.
Charlotte lesütötte a szemét.
– Ön az a fiatal hölgy, akinek a fényképe annyira elkeserítette a
fiamat.
– Igen. – Charlotte egy pillanatig habozott, aztán hozzátette:
– Fenség.
A császárné elnevette magát. – Ó, ne aggódjon, nem azért jöttem
ide, hogy Önt leszidjam. Igazából elnézést kell kérnem, amiért Rudi
megsértette Önt. Olyan önfejű tud lenni!
Charlotte nem viszonozta a mosolygást. – Az Ön fia Middleton
kapitányt sértette meg. Nem hinném, hogy engem egyáltalán
észrevett.
Spencer gróf, aki szintén hallgatta a társalgást, odaadó
figyelemmel tanulmányozta a padlót.
Sisi így folytatta. – Szegény Rudi! Annyira figyelmes velem, és
tudja, hogy nem bírom, ha lefényképeznek.
– De hát hogyan lehetséges ez, fenséges asszonyom? – szólt
közbe Caspar. – Egy olyan elbűvölő teremtést, mint Ön, állandóan
fényképezni kellene. Fotográfusként azt gondolom, bűn az Ön
szépségét a nyilvánosság szeme elől elrejteni.
Sisi igencsak meghökkent azon, hogy Caspar beleszólt a
beszélgetésbe, de az amerikai mosolya rezzenéstelen maradt.
– De én nem kívánom, hogy a nyilvánosság rólam készült
fényképeket bámuljon. Nem érdekel, hogy magazinokban
ámuldozzanak rajtam, vagy boltkirakatokban nézegessenek.
Királyné vagyok, nem manöken.
Ezúttal Festetics grófnő szólt közbe: – Fenség, olyan karcos a
hangja. Hozhatok egy kis vizet?
– Nem, nem, jól vagyok – utasította el Sisi egy intéssel az
ajánlatot.
Charlotte már épp válaszolni készült, de Caspar elébe vágott.
– Nos, ez nagy kár. A művészettörténet sokkal szegényebb volna
a nagyszerű uralkodói portrék nélkül – Velázquez, Van Dyck; azt
hiszem, Fenségedet Winterhalter festette meg. Mi, fényképészek
csak ugyanezt a kiváltságot szeretnénk megszerezni. Hogyan is
ismerhetnének el minket nagy művésznek, ha a legjobb
fotóalanyokhoz nem kapunk hozzáférést?
– Egy festmény az teljesen más. Az több óra gondolkodás és
munka eredménye. Egy nagyszerű portré a modell lelkét mutatja
meg; és erre egy fénykép soha nem képes.
Most Charlotte szólalt meg. – Ezzel nem értek egyet, asszonyom.
Egy királyi portré jellegénél fogva hízelegni akar az alanyának; egy
fénykép azonban soha nem hazudik.
– Ön még nagyon fiatal, Miss Baird, és ha megbocsát, nem is lát
tisztán. Nem tudhatja, milyen az, mikor az embert folyton a
beleegyezése nélkül fotózzák. Az ilyen körülmények között készült
képek nem tükrözhetik az igazságot, ahogy Ön fogalmazott, hanem
megtévesztésen alapszanak.
Charlotte ezen kicsit elgondolkodott. – Őszintén sajnálom, hogy a
tudta nélkül készítettem Önről képet, de a fénykép önmagában nem
volt hazugság.
Kis szünet állt be, aztán Sisi elmosolyodott.
– Ó, de hát Ön még fiatal, és mikor fiatalok vagyunk,
mindannyiunknak határozott véleménye van mindenről. Azt hiszem,
ha kicsit idősebb lesz, másként fogja látni a dolgokat. Megjött
Middleton kapitány! Ismeri Miss Bairdet, ugye, kapitány?
– Igen, asszonyom.
– Éppen a kisasszony hobbijáról folytattunk érdekes beszélgetést
– jelentette ki Sisi, és Charlotte felé fordult. – Mondja, kedves, önnél
van még az a fénykép? Az, amelyik annyira feldühítette a fiamat?
– Nem, megsemmisítettem a negatívot. Ebben a tekintetben nincs
mitől tartania.
– Milyen alapos! Szinte sajnálom, hogy el kellett pusztítania a
keze munkáját.
– Alapos okom volt rá, asszonyom – felelte Charlotte, és futólag
Bayre tekintett.
A császárné elkapta ezt a pillantást, és intett Festetics grófnőnek,
hogy szedelődzködjön. Most, hogy látta a Baird lányt, már nem
aggódott amiatt, hogy bármi hatással lehet Bayre. Úgy gondolta, a
lány teljesen jelentéktelen.
– Attól tartok, nem bírok tovább küzdeni a fejfájásommal. Mennünk
kell. Felettébb élvezetes esemény volt, de attól tartok, eléggé
kifárasztott.
Azzal a császárné felemelkedett a helyéről, és amint ezt a
teremben ülők észrevették, ők is felkeltek a székükről.
– Nagyon kellemes ez a fogadás, Lady Crewe! És milyen elbűvölő
a menyasszony! Nagyon köszönöm! – A császárné azzal tovasiklott
az ajtó irányába, nyomában Festetics grófnővel és Lord Crewe-val.
Az ajtóban megállt, és jól érthetően azt mondta: – Gondolom, el
szeretne búcsúzni a barátaitól, Middleton kapitány.
Bay, aki nem követte a császárnét az ajtóhoz, a terem közepén
állt – és most minden tekintet rá szegeződött. Bay Charlotte-hoz
fordult, és azt mondta neki: – Ugye emlékszik, mit ígért?
Charlotte olyan nyugodt hangon válaszolt, ahogy csak tudott: – Ha
lesz ideje arra, hogy még azelőtt jelentkezik, mielőtt Amerikába
utazom, nagy örömmel fogadom Önt.
– Szóval mégis elmegy?
– Eddig nem voltam benne biztos, de most már igen. De Önnek
most nincs ideje itt társalogni velem. Várja az úrnője.
Bay a lányra nézett, és arcát eltorzította a megbánás. De még
mielőtt bármit is felelhetett volna, Augusta odalépett hozzájuk, és
kipirult arccal kettejük közé furakodott.
– Middleton kapitány – sziszegte –, a császárné Önre vár.
– Viszontlátásra, Bay! – mondta Charlotte.
A teremben teljes volt a csönd, mialatt Bay elindult az ajtó felé,
ahol Sisi állt, testét olyan szögben csavarva ki, mint az Actaeont
üldöző Diana. Mikor Bay úgy öt lépés távolságra volt tőle, a
császárné, mivel látta, hogy már jön, sarkon fordult, és kilépett az
ajtón, majd megindult lefelé a lépcsőn, hagyva, hogy Bay kövesse.
Bay az ajtóban még megállt egy pillanatra, és mielőtt eltűnt,
visszanézett Charlotte-ra.
Caspar, aki Charlotte mellett állt, azt mondta: – Szegény ördög,
nem lehet könnyű egy uralkodóné csicskásának lenni.
– Nem, és mivel Baynek nincs istenadta tehetsége a hízelgéshez,
neki még nehezebb lehet – válaszolta Charlotte, majd elfordította a
tekintetét Bayről.

Mikor Bay leért a lépcsőn, hirtelen Festetics grófnő jelent meg

mellette, és karon fogta.
– Middleton kapitány, annyira örülök, hogy újra látom!
Bay rámosolygott a grófnőre.
– Hogy van, Festy?
– Aggódom, Middleton kapitány. Nem volt szép Öntől, hogy csak
úgy eltűnt. Nagyon szomorú volt Ön nélkül. A császárné, hiszem,
nem is mosolygott azóta, hogy elment. Nagyon szükséges, hogy
visszatérjen.
– De a császárné kért arra, hogy maradjak távol.
– Egy napra, talán kettőre, igen, mikor a trónörökös nálunk volt.
Nem akart semmi kellemetlenséget a fiával. De azóta minden nap
várja, hogy Ön visszatérjen. Ezért jöttünk ide ma, nem holmi esküvőt
nézni, hanem hogy Önt láthassuk.
Bay a padlót bámulta. A grófnő azonban belemélyesztette a
körmét Bay karjába, arra kényszerítve ezzel, hogy nézzen fel rá.
– Tudom, hogy Ön nem úgy szereti úrnőmet, mint én, kapitány, de
azt hiszem, azért nagyon kedveli őt. Boldoggá tette, most meg
boldogtalanná teszi.
 Bay lassan azt felelte: – Bárcsak ne jött volna ide ma!
– Én is így érzek. Megpróbáltam visszatartani, de nem hallgat
rám. Most, drága kapitány, mennie kell, a felség Önre vár. – A kis
termetű grófnő szinte kilökte Bayt az ajtón.
A kocsis már ott várt, hogy kinyissa a hintó ajtaját. Amint Bay
beszállt, látta, hogy Sisi a szemközti sarokban ül, és arcát eltakarja a
legyező. A hintó függönyei be voltak húzva.
Mikor a kocsis becsukta az ajtót, Bay megszólalt: – Sisi? – A
császárné azonban még akkor sem eresztette le a legyezőt. Bay
várt egy kicsit, aztán szembeült vele, és gyengéden megfogva a
karját, elhúzta az arca elől a legyezőt.
A császárné sírt.
Bay látta, hogy még a könnyei is elegánsak: a szeme ugyan
fénylett tőlük, de az orra nem pirosodott ki.
Bay keresett a zsebében egy zsebkendőt, és elkezdte az arcáról
letörölni a könnycseppeket.
Sisi megfogta Bay kezét.
– Ó, annyira sajnálom, Bay. Nem szabadott volna idejönnöm. De
annyira hiányoztál! – Sisi átnedvesedett pillái mögül Bayre nézett.
Bay nem tudott ellenállni az asszony tekintetében bujkáló
esdeklésnek. Hiába tudta, hogy hibát követ el, nem tudott uralkodni
magán. Kezébe vette Sisi másik kezét, és elkezdte lecsókolni a
könnyeit, míg rá nem talált a szájára.
A hintó elindult.
– Miattam nem érdemes sírni, Sisi.
– Annyira boldog voltam itt Angliában veled. De aztán Rudolfnak
muszáj volt mindent tönkretennie. Ő ezt nem érti. Kérlek, mondd,
hogy megbocsátottál neki.
– Nincs mit megbocsátanom – mondta Bay.
Sisinek közben felszáradtak a könnyei, és ezúttal ő csókolta meg
Bayt.
– Ó, annyira boldog vagyok! És gondoskodni fogok arról, hogy az
útjaitok soha többé ne keresztezzék egymást. Akkor megint olyan
boldogok lehetünk, mint azelőtt. Minden nap elmegyünk vadászni, és
elfelejtjük az én bolond fiamat.
Sisi hajának illata, a konyak és a kölnivíz különös keveréke
teljesen elhódította Bayt. Úgy érezte, ki kellene nyitni az ablakot.
 – De én most nem mehetek vissza Easton Nestonba. Szombaton
lesz a Vágta.
– A Vágta? Azt tudom, hogy az egy lóverseny, de valóban annyira
fontos?
– A Nemzeti Vágta Anglia legjelentősebb vadászugratása. – Bay,
látva, hogy Sisi nem egészen érti, így folytatta: – Képzeld el, hogy a
lehető leggyorsabban vágtatsz a falka után, és minden percben
másfajta akadályt kell átugratnod. Négy mérföld és tizenhat
sövénykerítés, az ország legeslegjobb lovasai ellen.
– De hát te vagy az ország legjobb lovasa!
– A nemesek között talán igen, de a versenyen indulnak profi
zsokék is. Ír fickók, akik úgy száguldanak, mint a szellemlovasok.
Láttam már őket Aintree-ben, ezek semmitől sem félnek.
Sisi Bay ajkára tette az ujját. – Neked sem kell félned semmitől –
mert én is ott leszek. Elmegyek, és végignézem, ahogy megnyered a
versenyt.
Sisi most már mosolygott, és megint kezdett jobb kedve lenni.
– Szólok Nopcsának, hogy tegye meg a megfelelő
előkészületeket.
A hintó most lassított, és Bay felemelte a sötétítőt. Felismerte a
Devonshire Ház hatalmas kapuit. Erős fénycsík világította meg a
hintó belső terét. Bay észrevette, hogy a mosolygó Sisi szája körül
apró ráncok jelennek meg.
– Ó, Bay, annyira örülök, hogy már nincs köztünk semmi félreértés
– mondta Sisi, és Bay kezét a mellkasára vonta, hogy a férfi érezze
a szívdobogását.
Ahogy Bay ott ült a hintóban, kezét a császárné szívén nyugtatva,
akinek a tekintete folyamatosan rajta függött, meghallotta, amint a
rikkancs az esti újságok híreit kiáltozza az utcán, és az jutott az
eszébe, hogy vajon mit gondolna a világ Middleton kapitányról, aki
az osztrák császárné elsötétített hintóján kocsikázik keresztül-kasul
Londonon. A legtöbben ezt kifejezetten botrányosnak tartanák; a
kicsit világiasabb szemléletűek pedig úgy gondolnák, hogy kissé
kérkedő magatartás. Azonban mindenki egyöntetűen úgy vélné,
hogy Middleton kapitány a császárné nyíltan is vállalt szeretője. A
császárné még mindig mosolyogva nézett Bayre – csillogott a
szeme, és a pávatollas kalap alatt csak úgy ragyogott az arca. Bay
kíváncsi lett volna, vajon ő tudatában van-e mindennek. És vajon ő
maga húzta-e el a sötétítőket, mielőtt sírni kezdett? Ha ez amolyan
csapdaféle volt, akkor Bay önként és dalolva sétált bele.
A hintó most megállt. Bay kilesett a függöny mögül, és látta, hogy
a Claridge Hotelnél vannak.
A császárné megkérdezte: – Bejössz velem?
– Vissza kell mennem Aintree-be. Nem bízom a lovászokban,
hogy rendesen etetik Tipsyt.
– Akkor szombaton. – Sisi előrehajolt, és megcsókolta Bayt.
– Szombaton – mondta Bay.

Az Adelphi

Liverpool

Kedves Fred!

Remélem, hogy a nászutatok pontosan olyan, amilyennek

reméltétek, és Olaszország elnyerte Augusta tetszését. Elnézésedet
kell kérnem, amiért nem lehetek itt, mikor visszatértek, de amikor ezt
a levelet elolvasod, én már valahol Észak-Amerikában leszek. Attól
függően, milyen hosszúra nyúlik a nászutatok, vagy New Yorkban,
vagy épp a Grand Canyon mélyén. Egy biztos: nem a Charles
Streeten.
Felteszem, eléggé felzaklat majd az elutazásom ténye. Tudom,
hogy aggódni fogsz a biztonságomért, Augusta pedig sajnálkozni
fog, amiért ebben a szezonban nem vezethet be a társaságba.
Megígérem azonban, hogy rettentő óvatos leszek, Augusta
csalódottságának enyhítésére pedig itt hagyom az ékszeresládám
kulcsát. A Drummonds egyik széfjében helyeztem el a gyémántokat,
kivéve a tiarát, melyet zálogba kellett adnom, hogy az
útiköltségeimet fedezni tudjam. Hálás volnék, ha visszatértedkor ki
tudnád váltani. Úgy vélem, Augusta szívesen viselné máskor is.
Kérlek, ne aggodalmaskodj, csak pár hónapig leszek távol. Ha pedig
azt szeretnéd, hogy térjek vissza, akkor küldj nekem pénzt New
Yorkba, mivel nem hiszem, hogy a tiarából az oda- és a visszaútra is
futná. A meltoni szobalány, Grace is velem jön – így nem kell attól
tartanod, hogy kísérő nélkül maradok. Mr. Hewes is ugyanazon a
hajón fog utazni, a neve SS Britannic. Megígérte, hogy majd
lefordítja nekem az amerikait angolra.
Drága Fred, ez nem szökés, annak idején sem szöktem meg
Middleton kapitánnyal, amikor pedig minden vágyam az volt, hogy a
felesége legyek, mert meg akartalak kímélni a kellemetlenségektől.
És most sem szököm meg.
Felteszem, azért dühös leszel, mikor ezt olvasod, de remélem,
nem sokáig. Biztos vagyok abban, hogy Augusta ragyogóan fog
mutatni a Lennox-gyémántokban.
Időszakos távollétem ellenére maradok szerető húgod:
Charlotte

Charlotte lepecsételte a levelet, és meghúzta a csengőt. Megjelent

a hotelszolga az Adelphi vörös-arany libériájában. A fiú nem lehetett
több tizenkét évesnél, de még a koránál is alacsonyabb termetű volt,
ezért az egyenruha lötyögött rajta.
Charlotte odatartotta neki a levelet, és egy félkoronást, majd ezt
mondta: – Szeretném, ha ezt feladnád nekem, és ha kész vagy,
gyere vissza, és megkapod ezt itt.
– Igenis, kisasszony. – A fiú elvette a levelet, és már szaladt is.
Charlotte visszaült a hotel könyvtárában lévő íróasztalához. A
könyvtárban erős lakk- és szattyánbőrszag terjengett. A szálloda
vadonatúj volt. Caspar mesélte, hogy az alatt az egy év alatt húzták
fel, mióta ő Amerikából ide, Liverpoolba megérkezett. A pompás,
vörös és arany brokátfüggönyökkel keretezett ablakokon át látta a
horizontot eltakaró viharfelhőket, és hallotta, ahogy az eső vég
nélküli tapsviharhoz hasonló hangot adva veri az ablaktáblákat.
A könyvtár, szerencsére üres volt. Korábban, Londonból idefelé
jövet a vonat tele volt a Nemzeti Vágtára ideutazó csoportokkal és
Amerikába tartó utasokkal. Caspar ragaszkodott a legdrágább
jegyekhez és az első osztályhoz, mondván: „ha vissza kell térnem
Amerikába, akkor azt szeretném, hogy az utolsó emlékem Angliáról
jó illatú legyen”; ezen a napon azonban még az első osztályon is
lármás, kocsmába illő hangulat uralkodott. A lóversenyre igyekvők
hamar elővették az italos flaskát, az Amerikába tartók pedig másról
se beszéltek, csak azon aggodalmukról, hogy odaát milyen primitív
állapotok várják majd őket. Caspar igyekezett megnyugtatni egy
különösképp izgatott hölgyet, hogy az amerikaiak többsége már nem
visel tollat a hajában, és nem nyílt tűzön főz, de mind a
szóhasználata, mind a mellénye oly rikítóan színes volt, hogy a
hölgy félelmei nemhogy csitultak, hanem még inkább felerősödtek.
Charlotte-nak nem voltak ilyesfajta aggályai. Hirtelen döntötte el,
hogy elutazik, de egy pillanatig sem bánta. Bármi jobbnak tűnt a
számára, mint ott ülni a Charles Streeten, és arra várni, hogy végre
történjen valami. Vagy ami még rosszabb, hallgatni, amint Csirke
Bayről és a császárnéról pletykál.
Charlotte felemelte a tollat, és azon merengett, vajon képes-e
rávenni magát arra, hogy levelet írjon Baynek. De ahogy az már
gyakran előfordult, most is úgy érezte, nem találja a megfelelő
szavakat. Olyan levelet szeretett volna neki írni, amivel egyfelől
teljesen leforrázhatja, ugyanakkor a saját oldalára is állíthatja. Jóval
könnyebb volt mindent összecsomagolni, beadni a gyémántokat a
zálogházba, és nekivágni a nagyvilágnak, mint megfogalmazni, mit
is akar a férfinak elmondani. Bay az esküvő után küldött neki egy
levelet – az írás olyan volt, mintha sötétben firkálta volna.

Legdrágább Charlotte-om!

Gondolatban akkor is így hívom Önt, ha személyesen soha nem

fogom tudni Önnek ezeket a szavakat elmondani. Drága Charlotte-
om, az ajánlatom, miszerint elmesélem Önnek, hogyan kapta
Hartopp kapitány a Csirke nevet, még mindig áll. Mást nem tudok
Önnek felajánlani, csak a szívemet és Tipsy szolgálatait –
lehetséges fotómodellként.
[Itt megszakadt a levél, mintha Bay felülbírálta volna az eddigi
könnyed hangvételt, és újrakezdené, ezúttal sokkal kevésbé
szabályos betűket vetve.]
 Bárcsak újra megcsókolhatnám; tisztán emlékszem a csókunkra –
ajkai kissé szárazak voltak – és a szemhéján a szeplőkre. Szeretnék
minden egyes szeplőt egyenként megcsókolni. Látja, most már
vakmerő vagyok; most, hogy már túl késő.
De tudnia kell, mennyire szeretném a karjaimban tartani, és hogy
mindig is imádni fogom, akkor is, ha soha többé nem találkozunk.
Önnek van fényképe rólam, de egy fényképnél is sokkal tisztább kép
az, amely Önről az én lelkemben él. Egy fényképet el lehet
pusztítani, de az a kép, mely az Ön drága arcáról bennem él, az
kitörölhetetlen.
[Ez az utolsó szó többször is alá volt húzva.]
Mindig maradok, most és örökké
az Ön Bay Middletonja

Ez volt Charlotte első és egyetlen szerelmes levele. Pontosan egy

ilyen levélre vágyott a kiállításon lezajlott zűrzavar után. De ez,
végtére is csak egy levél. Ha Bay mindezt a szemébe mondja,
Charlotte úgy érezte, nem lett volna képes ellenállni neki, de nem
mondta. Már annyiszor elolvasta a levelet, hogy kívülről tudta
minden szavát, és egyfolytában ezeket mormolta magában, mialatt
összecsomagolt mindent, amire a Baytől háromezer mérföldre lévő
világban szüksége lehet.
Most kinyílt a könyvtár ajtaja, és Grace lépett be rajta. Az élénk
magenta festék, melyet a kalapja karimájának befestéséhez
használtak, feloldódott az esőben, és az arcát ametisztszínű csíkok
tarkították.
– Szörnyű idő van odakint, kisasszony. Elmentem, hogy néhány
kalaptűt vegyek, brit kalaptűt, tudja, de bárcsak itt maradtam volna.
Szerencsém volt, hogy akadt egy úriember, aki esernyőjét
megosztva velem visszakísért a hotelbe. Ő is itt szállt meg a
lóverseny idejére.
Grace meglátta magát a kandallópárkány fölötti tükörben, és
felsikoltott. Aztán elkezdte az arcát dörzsölni a zsebkendőjével, és a
zsebkendő tiszta bíborszínű lett.
– Magasságos ég! Bocsásson meg, kisasszony, de el kell
mennem, hogy rendbe szedjem magam. És az a lóversenyes
úriember egy szót sem szólt! Biztos szétröhögte magát rajtam, de
közben udvariasságot színlelt, és egyfolytában a Nemzeti Vágtáról
beszélt. Azt mondta, ötven az egyhez arányban a Dancing Bearre
kell fogadni. Szerinte biztos befutó.
– Nem szabad megbízni egy idegen tippjeiben, Grace! – mondta
Charlotte.
– Ne aggódjon, kisasszony, nem most jöttem le a falvédőről!
Megmondtam neki, hogy most már túl késő van ahhoz, hogy
fogadjak, még ha tuti biztos is a tipp, mivel holnap Amerikába
utazunk. Erre azt mondta, ha megadom neki a címemet, megőrzi
nekem a nyereményt. Biztos azt hitte, nem vagyok százas… emiatt
itt – mondta Grace, és letörölte az arcát a zsebkendőjével.
Charlotte odalépett az újságtartó állványhoz. A Manchester
Guardianban megtalálta, amit keresett. A zsokék listáján úgy
középtájt ott volt Middleton J. M., lova Tipsy (szürke). Bay nevének
láttán az újságban kellemes borzongás futott végig rajta, és
rádöbbent, hogy nem tudja, a kezdőbetűk milyen neveket takarnak.
Ő mindig csak Bayként ismerte a férfit.
– Kérem, kisasszony… – A szolga jött vissza; skarlátvörös libériája
teljesen átázott, arcát pedig tisztára mosta a zuhogó eső. Charlotte
odaadta neki a félkoronást, és még egy shillinget hozzá.
– Bocsánat, hogy miattam teljesen eláztál. Vinned kellett volna
esernyőt.
– Vittem is, kisasszony, de állandóan kifordult, olyan erős a szél.
Mikor a szolga elment, hogy száraz ruhába bújjon, Charlotte
megint az újságot kezdte böngészni. Volt benne egy cikk a
lóversenyről, melyet szinte érthetetlennek talált. Csak annyit tudott
belőle kihámozni, hogy negyven ló indul a versenyen. Öt ír és két
francia is, és az egész mezőnyben csak tíz kanca van. Tipsy és Bay
nevét nem találta meg a legesélyesebbek között. A legbiztosabb
tippnek egy Governess nevű ló mutatkozott, melynek a lovasa egy
bizonyos Ned Beasley.
Charlotte rájött, hogy tulajdonképpen nagyon örül, amiért Bay
végül elindul ezen a versenyen. Emlékezett arra, hogy az első
meltoni estén mesélt neki arról a vágyáról, hogy megnyeri a Vágtát.
Ez azt is jelentette, hogy Bay nem pusztán a császárné
„teremtménye”. Furcsa volt elgondolni, hogy legalább ma este csak
pár mérföldnyire lesznek egymástól. Aintree ugyanis, ahol a
lóversenypálya található, a vonaton elkapott
beszélgetésfoszlányokból kiindulva hintóval elérhető távolságra
feküdt csak Liverpooltól. Másnap azonban, mikor Bay feláll a
startvonalra, ő már az Ír-tenger közepe táján jár.
Charlotte meghúzta a csengőt, és teát kért. Caspar hamarosan
megérkezik. Még egy éjszaka, és már a tengeren lesznek. Kicsit
ijesztő, de azért nagyon megnyugtató gondolat volt, hogy legalább
pár hónap erejéig nem kell a Lennox-örökösnőt játszania, és annak
a lánynak sem kell lennie, akit Bay Middleton faképnél hagyott;
egyszerűen Charlotte Baird lesz, a fotográfusnő. Ha pedig jól
alakulnak a dolgok, akkor nem is fog visszatérni ide. Abban bízott,
hogy Fred támogatja majd, míg nagykorú nem lesz, annak fejében,
hogy Augusta az egész idényben villoghat a Lennox-gyémántokkal.
Persze ha nem tér vissza, akkor megindul a szóbeszéd arról, hogy
Caspar Hewes-zal indult útnak. Azok az emberek, akik nem ismerik
Caspart, azt fogják gondolni, hogy megszöktek. És ez Caspar jó
hírnevében nagyobb kárt tehet, mint az övében. A legrosszabb, ami
Charlotte-tal történhet, az az, hogy a legelőkelőbb estélyekre nem
hívják meg többet. Lesznek olyan hercegnék, akik többé nem tartják
őt megfelelő feleségjelöltnek a legfiatalabb fiuk számára. Augusta
pedig soha nem fog magához térni abból a megaláztatásból, hogy a
házassága révén egy társadalomból kivetett személy rokona lett –
de Charlotte úgy érezte, ezekkel a következményekkel meg tud
valahogy békélni. Caspar alig kisarjadzott sikere társasági
fotográfusként azonban pontosan azon a különleges képességén
alapult, hogy abba a hitbe tudja behízelegni és beleringatni a
modelljeit, miszerint egyedül ő látja bennük az igazi szépséget. Ha
viszont ezek a fotóalanyok úgy vélik, hogy Caspar érzelmei már le
vannak kötve, méghozzá egy olyan jelentéktelen és szürke lány
által, mint Charlotte, akkor a férfi már nem lesz többé képes a
bűvkörébe vonni őket, minek hatására pedig eddig a legátlagosabb
modellje is át tudott változni azzá az istennőszerű lénnyé, akit
Caspar a retorikájával megjelenített.
Előző este az Adelphi Hotel fényűző ebédlőjében elköltött vacsora
alatt azt mondta Casparnak: – Eléggé botrányosnak érzem, hogy itt
ülök Önnel kettesben egy étteremben. Ha ezt Augusta látná,
belehalna a szégyenbe.
 – De hát mi a fene abban a botrányos, ha egy férfi és egy nő
nyilvános helyen együtt vacsorázik? Az sokkal megbotránkoztatóbb
volna, ha fent a szobájában költenénk el a vacsorát – mondta erre
Caspar.
– Az eladó sorban lévő lányoknak nem illik kísérő nélkül a
nyilvánosság előtt mutatkozni, különösen nem egy agglegénnyel.
– Ön mégis egészen elengedettnek tűnik a társaságomban,
Carlotta. Nem fél attól, hogy emiatt megkérdőjeleződik az
erényessége?
Caspar ezt ugyan könnyedén kérdezte, de Charlotte tudta, hogy
van benne komoly felhang is.
– Nem, nem félek. Kellene?
Caspar elmosolyodott, és Charlotte mintha némi
megkönnyebbülést látott volna megcsillanni a szemében. A férfi a
lányra emelte a poharát.
– Ön az egyetlen nő a világon, akiről el tudom képzelni, hogy
megkérjem a kezét, de még azon valószínűtlen esetben is, ha
esetleg elfogadna, úgy érzem, nem vagyok az a nősülős típus.
– Még a Lennox-vagyon kedvéért sem? – kérdezte Charlotte
nevetve.
– Most erősen meginogtam, de nem, még azért sem.
Ebben a pillanatban Charlotte úgy érezte, hogy minden általa
ismert ember közül Caspar áll a legközelebb ahhoz, hogy a
barátjának nevezze.
A pincér meghozta a teát.
– Két személyre terítsek, kisasszony?
– Igen, köszönöm.
Casparnak most már lassan vissza kell érnie a hajózási társaság
irodájából. Charlotte már Londonban megvette a jegyüket, de a férfi
ragaszkodott ahhoz, hogy a liverpooli irodába is elmegy, hogy
meggyőződjön arról, elfogadható kabinokat kapnak majd. Ez
Charlotte számára nem tűnt elég nyomós oknak arra, hogy ilyen
hatalmas zivatarban útnak kelljen indulni, de Caspar sziklaszilárd
maradt. – Önnek fogalma sincsen arról, milyen sokat számítanak
ezek a dolgok. Higgye el nekem, Carlotta, annak dacára, hogy Ön
minden konvenciót áthágva elszökik Amerikába, nem jó, ha a
gépház melletti kabinban köt ki.
 Charlotte már a harmadik szelet ajókás pirítóst ette, mikor Caspar
berontott a könyvtárba, és ulster kabátja széles hajtókájáról csak úgy
csurgott lefelé az esővíz. Odaadta az átázott ruháit az ott lődörgő
pincérnek, aztán egy székbe rogyott.
– Ne haragudjon, hogy ilyen sokáig egyedül hagytam. Rossz
hírem van, attól tartok. Egy faáruszállító hajóból kiborult a rakomány
a nagy viharban, és a kikötőt elárasztották az úszó farönkök. Egy
hajó sem indul útnak addig, míg a rönköket ki nem halásszák a
Mersey folyóból. A rakpart tele volt láncokkal felszerelkezett
emberekkel, akik szétkiabálták a torkukat, mégis alig jutottak
valamire, ezért úgy vélem, a munka el fog tartani egy darabig. Így
aztán úgy tűnik, még egy napig el kell magunkat szórakoztatni
Liverpoolban.
Charlotte átadott Casparnak egy csésze teát.
Caspar Charlotte-ra nézett. – Azt hittem, csalódott lesz. Ehelyett
inkább vidámnak tűnik. Csak nem gondolta meg magát az utazással
kapcsolatban?
– Nem, nem erről van szó. De ha már úgyis itt kell maradnunk
még egy napot, akkor van egy ötletem, mit csinálhatnánk holnap.
– Éspedig?
– Azt hiszem, elmehetnénk a Nemzeti Vágtára. Az Aintree-ben
lévő lóversenypálya innen hintóval elérhető.
Caspar összehúzott szemmel nézett Charlotte-ra. – Nem is
sejtettem, Carlotta, hogy ennyire szorosan követi a királyok sportját.
Charlotte elpirult. Nem szerette volna bevallani Casparnak, sőt
még magának sem merte, mi is a Nemzeti Vágta iránt való
érdeklődésének valódi oka.
– Ó, de hát ez nagyon híres lóverseny! Csodálatos hely arra, hogy
fényképeket készítsünk – mondta. – Valószínűleg az egész
útiköltségünket meg tudjuk keresni azzal, hogy lefotózzuk a lovakat
a gazdáikkal együtt. Negyvenen indulnak a versenyen.
– Ön figyelemre méltóan jól informált, Carlotta – válaszolta
Caspar, majd felvonta az egyik szemöldökét.
– Ó, Grace elmesélt nekem mindent – felelte Charlotte, olyan
könnyedén, ahogy csak tudta. – Eléggé érdekesnek tűnik. A pálya
négy mérföld hosszú, és tizenhat sövénykerítést kell átugratni.
 – Tizenhat kerítést? – kérdezett vissza Caspar. – Elképzelni is
nehéz!
– Igen, és a lovaknak csak a fele ér célba. Iszonyúan nehéz
verseny!
Caspar a fejét csóválta. – Ez pontosan úgy hangzik, mint egy
hamisítatlan angol dolog. Érthetetlen, és a beavatatlanok számára
tökéletesen értelmetlen is. De nem lehet rosszabb, mint egy
krikettmeccs, úgyhogy akár el is mehetünk. – Caspar egyenesen
Charlotte szemébe nézve mondta: – Ki tudja, kibe botlunk bele?
Charlotte képtelen volt visszanézni rá.

A Nemzeti Vágta

A vágta napjára jó lett az idő. A vihar teljesen elvonult, és az ég

halvány akvarellkék lett. Még a nap is előbújt, hogy megküzdjön az
Atlanti-óceán felől érkező csípős, hideg széllel. Az időjárásban beállt
kedvező változás a versenyen induló nagyszámú női lovasnak
hatalmas megkönnyebbülést jelentett, mivel a nagy nap tiszteletére
új szegélycsipkéket vásároltak a kalapjuk díszítéséhez; a Londonból
csak erre a lóversenyre érkező nézők jó jelnek tekintették, mivel
tapasztalatból tudták, hogy Aintree-ben a lelátók nincsenek
megfelelően befedve; a walesi herceg pedig egyenesen boldog volt,
hogy felveheti új Homburg kalapját, és hogy a rálátást nem fogják
holmi esernyők eltakarni, melyeket amúgy is közönséges
találmánynak tartott. Az osztrák császárné, aki a walesi herceggel
együtt utazott az uralkodóknak fenntartott különvonaton, úgy
gondolta, hogy az idő tökéletes összhangban van jelenlegi,
vidámnak nevezhető hangulatával – mindig idegesítette, ha az
időjárás ellentétes a kedélyállapotával. Festetics grófnő attól volt
boldog, hogy úrnője mosolyog. Számára ugyanis csak egyetlen
időjárás számított igazán: ha felhők gyülekeztek úrnője szemében.
Csak egy ember volt közömbös az időjárás iránt ezen a reggelen:
Bay, aki most utoljára még egyszer végigjárta a versenypályát.
Számára a dolog már eldőlt. A két napig tartó esőzés hatására a
talaj felpuhult, és mialatt Bay végigvezette Tipsyt az akadályok
során, hogy megmutassa neki az alattomos horpadásokat és
bemélyedéseket, melyekkel aznap szembe kell majd nézniük, a szép
tavaszi idő dacára átsuhant rajta a dermesztő félelem. A tél fagyos
volt, és egész idényben a keményre fagyott talajon kellett lovagolni,
de most minden csupa sár és belvíz. Az első kör után az egész
pálya egy merő ingovánnyá változik. Bay utálta a puha talajt;
nyugtalanná tette a lovakat, és a tócsákból felfröccsenő sáros víztől
semmit nem lehetett látni. A lovak könnyen megbotlottak az
átnedvesedett füvön, és még ha helyes szögben is ugrottak át a
sövénykerítésen, arra semmi garancia nem volt, hogy biztonságban
földet is érnek.
Bay rossz vállába belehasított a fájdalom, amint elhaladt a
Becher’s Brook mellett, melyet arról a férfiról neveztek el, aki ott
esett le a lóról 1856-ban. Bay orvosa nagyon határozottan
figyelmeztette őt egy esetleges újabb esés veszélyeire. Bay tudta,
hogy a verseny előtt fel kellett volna kötöztetnie a vállát, de akkor az
ostort tartó kezét nem tudná használni. Vajon tényleg megéri a
jövőjét kockáztatni ennek az egyetlen versenynek a kedvéért? Erre
csak egy lehetséges válasz adódott. Bay számára jelen pillanatban a
Vágta megnyerése volt az, ami igazán számított. Ez volt az egyetlen
olyan dolog az életében, melyet képes volt irányítani.
A pályán végigszaladt egy nyúl, és Tipsy rémülten felnyerített. Bay
megnyugtatta a lovát, és arra gondolt, hogy ez a kanca az egyetlen
nőnemű lény, akivel tökéletes összhangban van. A lovakkal még
mindig nagyon jól tud bánni, de a nőkkel már korántsem boldogul
olyan jól. Tipsy most az orrával a füléhez ért, és Bay igyekezett nem
gondolni Charlotte-ra. Az esküvőn már majdnem meg tudta nyerni
magának, de akkor megérkezett a császárné, és kinyilvánította,
hogy még mindig jogot formál rá. Bay már nem érezte iránta azt a
vágyat, mely az elején teljesen elvakította; azt a sóvárgást most egy
sokkal alattomosabb érzés váltotta fel: az, hogy Európa legszebb
asszonya a nagy nyilvánosság előtt is vállalta, hogy szüksége van
rá. És még a hiúságát legyezgető invitálásnál is erősebb volt a
könyörületére apelláló kihívás; Bay ugyanis tudta jól, hogy az ő
hatalmában áll boldoggá tenni a császárnét.
 – Jó reggelt, Middleton! – Bay felismerte Crombie őrnagyot, akivel
a klubban találkozott. – Hogy tetszik a pálya?
– Érzésem szerint túl puha. Meglettem volna a vihar nélkül is –
felelte Bay.
– Ez az íreknek kedvez, ők szeretik a mocsaras talajt.
– Milyen esélyt jósolnak Tipsynek?
– Huszonöt az egyhez. A kancák eléggé kényesek, és szürke még
soha nyerte meg a Vágtát.
Bay erre nem szólt semmit.
Crombie elnevette magát. – Személy szerint nagyon örülök, hogy
ilyen kicsi esélyt adnak rá, mert így többet nyerhetek, ha befut.
Láttam Önt a múlt évben Tipsy hátán lovagolni a Cottesleigh amatőr
vadászugratáson. Még soha nem láttam bátrabb lovast életemben.
Ezért én Önre fogadtam. Néhány ír ló igencsak meg fogja Önt
hajtani, de egyik zsoké sem ér az Ön nyomába. 500 fontban
fogadtam Önre a múlt héten, úgyhogy ne hagyjon cserben!
– Megteszem, ami tőlem telik – felelte Bay.
– A királyi páholy mindenesetre tele lesz. Itt lesz a walesi herceg
és a felesége, sőt az osztrák császárné is. Úgy vélem, a fele
nézősereg csak azzal lesz elfoglalva, hogy őket bámulja, és nem is
fognak odafigyelni a futamra. De az a lényeg, hogy a zsokék
figyelmét ne vonja el semmi, igaz, Middleton?
Crombie ezzel búcsút intett Baynek, és elindult visszafelé a lelátók
irányába, melyek már most, a futam meghirdetett kezdete előtt úgy
hat órával kezdtek megtelni.
Mikor Bay visszaért az istállókhoz, a lovászfiúk épp leültek a futam
napján szokásos reggelijükhöz: zabkása, bacon, tojás és
bárányvesepörkölt. Bay is rendelt ilyen ételt a helyi fogadóban előző
este, de most úgy érezte, egy falat sem megy le a torkán.
Leült az egyik felszálló lépcsőre, és elővette a cigarettatárcáját.
Talán az erős, filter nélküli cigaretta megnyugtatja majd az idegeit.
Igazából egy korty brandyre lett volna szüksége, de még az ír
zsokék sem ittak soha egy kortyot sem a futam előtt. Mialatt Bay a
gyufával vacakolt, ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Remegünk kicsit, mi, Bay? – Hartopp volt az.
– Csirke! Micsoda meglepetés! – Bay kissé bizalmatlanul nézett a
másik férfira.
 – Ne aggódjon, öregfiú! Nem azért jöttem, hogy bosszút álljak.
Különben is, a madárka már elrepült. Tegnap elmentem látogatóba a
Charles Streetre, és kiderült, hogy Miss Baird már elutazott
Amerikába. Fényképeket készíteni, képzelje! Lady Lisle teljesen
magánkívül volt. Csak onnan tudta meg a dolgot, hogy Charlotte
hagyott neki egy üzenetet a reggelizőasztalon.
– Amerikába? – Baynek végre sikerült meggyújtania a cigarettát.
– Kétségbeesett lépés, tudom! Az a fotós fickó is vele ment, aki
állandóan ott legyeskedett körülötte.
Bay hosszan beleszívott a cigarettába. – Megszöktek?
– Lady L. azt mondja, nem. De szerintem igen, már miért ne?
– Lehetséges. – Bay felállt. – Ne haragudjon, Csirke, de még pár
dolgot el kell intéznem, mielőtt elkezdődik a futam. – És mielőtt még
Hartopp bármit is mondhatott volna, Bay átment az istálló túlsó
felére, és mintha roham tört volna rá, belehányt egy szalmabálába.

Mikor a Londonból és az északkelet felől érkező, direkt erre a

célra forgalomba állított vonatok kipakolták az utasaikat a liverpooli
Lime Streetre, úgy tűnt, az egész város északnyugati irányba kezd el
vándorolni. Minden létező kerekes járművet szolgálatba állítottak, és
az út tele volt hintókkal, fiákerekkel, omnibuszokkal, nevelőnők
egylovas kis kocsijaival, sőt még szemétszállító kocsikkal is.
Casparnak sikerült helyet szereznie az egyik, külön a lóversenyre
igyekvő omnibuszra. Charlotte és Grace a busz belsejében foglaltak
helyet, ő pedig a tetőn állva kapaszkodott. A reggel java része azzal
telt, hogy a lóversenypályához vezető hat mérföldet megtegyék,
mivel az út nem volt lekövezve, és a lovak és a kocsikerekek
állandóan elakadtak a mély keréknyomokban.
Úgy tűnt, a sár szépen kiegyenlíti a társadalmi különbségeket,
ugyanis még az uralkodói hintót is majdnem legyűrték a lehetetlen
állapotok, és hajszál híján beleborult egy árokba. Minden benne ülő
utas szerencséjére azonban a hintó túloldalán ülő walesi herceg
ellensúlyként bevetette elhanyagolhatónak nem mondható
testtömegét, és így megakadályozta, hogy a kocsi felboruljon. Mikor
a hintó újból egyensúlyba került, majd mozgásba lendült, a
szemlélődők körében nagy éljenzés tört ki: – Isten áldja meg a
walesi herceget! – de persze voltak ennél nyersebb bekiabálások is:
– Az a jó öreg pocak!
Miután már két órája be volt ékelve Grace és egy hölgy közé,
akinek bódító parfümillata volt és narancsszínű tollakat tűzött a
kalapjába, Charlotte már azon gondolkozott, hogy kiszáll, és az út
további részét gyalog teszi meg. Végre aztán feltűnt a verseny-pálya
hatalmas kapuja, és megkezdődött a tömegek beáramlása a
lelátókra.
Charlotte úgy érezte, mintha fizikailag bántalmaznák, mikor át
kellett sétálnia a kapun. Még soha nem járt lóversenyen, és a
körülötte lévő tömeget kibírhatatlannak érezte. A tömegen lehetetlen
volt átfurakodni, mert az emberek itt nem egyenként, hanem
csoportokban mozogtak. Voltak egész családok – három generáció
együtt, a legjobb vasárnapi ruhájukban amelyek úgy döntöttek, hogy
biztonságosabb a nagy létszám, ezért mindenfelé tömött falkában
vonultak. Aztán ott voltak az írek, akik hajóval érkeztek ide, és a
pálya szélén gyülekeztek, hogy egy pillantást vethessenek
Glasnevinre, az írek befutójára. Charlotte a londoni utcák javarészt
fekete-fehér színei után teljesen el volt képedve a tömeg tarkabarka
cifraságától. Nem a buszon mellette ülő, narancsszín tollakkal
ékeskedő hölgy volt az egyetlen olyan látogató, aki a zsokék
mezéhez hasonló élénk színeket viselt. Charlotte észrevett egy
hölgyet, akinek a kalapja tulajdonképpen egy fészkén ülő fácán volt,
akinek a csibéi a karimán keresztül nézegettek kifelé. Aki csak
megengedhette magának, új ruhát varratott a futamra, és a legutóbbi
divat szerinti mályvaszínű és lime-zöld selymek kavalkádja
egyenesen szédítő volt. A férfiak is kitettek magukért, és pöttyös
selyem zsebkendőket viseltek, valamint skarlátvörös mellényekben
és mustársárga kockás öltönyökben pompáztak. Charlotte, aki
őzbarna utazókosztümben volt, melynek egyetlen előny az volt, hogy
nem látszott rajta a piszok, úgy érezte magát, mint egy ökörszem a
pávák között.
Caspar viszont tökéletesen beleillett a képbe. Zöld és
narancssárga kockás ulster kabátja, mely után Londonban sokan
megfordultak, itt abszolút elfogadhatóvá vált. Előszedte a
fényképezőgépet, és a lótenyésztők csoportja közelében állította fel.
Mialatt megtette az előkészületeket, a tömeg köréje gyűlt, és mikor
Sholto Douglas, a közismert skót tenyésztő megkérte, hogy
készítsen egy képet a lováról, Governessről, a futamra érkezők
között izgatott morajlás futott végig.
Governess eléggé ideges volt így, a futam előtt, és Douglasnak és
a zsokénak mellé kellett állnia két oldalról, hogy nyugton maradjon.
Casparnak az előkelő hölgyekkel már jól bevált módszere itt is
működni látszott: megcirógatta a versenyló pofáját, és halkan
beszélve hozzá addig csitítgatta, míg a ló szinte hipnotikus állapotba
került, mikor is Caspar eltűnt a lepel alatt, és összeszorította a
gumikioldót.
Douglas felajánlotta, hogy fizet neki a képért, de Caspar azt
mondta: – Megtiszteltetés volt képet készíteni egy ilyen csodálatos
állatról. Álmomban sem gondoltam, hogy ezért pénzt kérjek, de ha
találna nekem és a társaságomban lévő hölgynek, Miss Bairdnek
megfelelő helyet, ahonnan jól láthatjuk majd a futamot, elképesztően
hálás volnék.
Douglas ránézett Charlotte-ra, aki épp a lovakat figyelte, melyeket
a lovászok most vezettek körbe a bemutató ringben, és a fejét
csóválta. – Mindkettejüknek adok belépési engedélyt a tenyésztők
tribünjére. A versenypályának ez a része nem igazán hölgyeknek
való.
Caspar meghajolt. – Köszönöm, uram. Amerikai lévén sok minden
van itt, amit én nem értek, és úgy vélem, Miss Baird sem volt még
soha lóversenyen.
– Nos, a Nemzeti Vágtát mindenkinek meg kell néznie, legalább
egyszer. Ez a világ legelőkelőbb futama. És mindenképpen
fogadjanak. Csak úgy lehet átérezni az egésznek a lelkületét, ha
feltesznek valamennyi pénzt az egyik lóra. Még mindig elég jó
osztalékot lehet kapni a Governessre, és egyértelmű, hogy ő fog
nyerni.
Douglas odaintette az egyik kísérő szolgát, hogy vezesse el
Caspart és a hölgyet a tribünre, az ő páholyába. Charlotte
megkönnyebbült, hogy végre kikerül ebből a ricsajból. Egyetlen
célja, sőt óhaja, melyet azonban még magának sem mert bevallani,
az volt, hogy megpillanthassa Bayt, de alacsony termete
lehetetlenné tette, hogy átlásson a keménykalapok erdején. Amint
azonban a köznépnek fenntartott, lármás helyről felvezették őket a
tribünökhöz, Charlotte kezdte kényelmetlenül érezni magát. Itt
ugyanis a narancsszínű tollakat nerc- és cobolyprémek váltották fel,
a rikító kockás tweedkabátokat pedig a szolidabb, szürke és barna
árnyalatok, ami azt jelentette, hogy előbb-utóbb olyanba botlik bele,
akit ismer.
És mintegy erre válaszul egy tweedkabátos férfi hátra is fordult,
hogy egy barátját üdvözölje, és Charlotte rögtön felismerte Csirke
Hartopp bozontos pofaszakállal borított arcélét. Megtorpant, és
megragadta Caspar karját, hogy húzza őt odébb, de már késő volt:
Csirke észrevette, és hatalmas bömböléssel üdvözölte. Charlotte
még ebből a távolságból is jól érezte a brandy jellegzetes szagát.
– Charlotte, azaz Miss Baird! Mi a fenét csinál Ön itt? Azaz,
akarom mondani, micsoda meglepetés… hogy itt látom, úgy értem…
– Csirke, Charlotte arckifejezését látva teljesen belezavarodott.
– Jó reggelt, Hartopp kapitány, azt hiszem, már találkoztak Mr.
Hewes-zal.
Charlotte látta, hogy Hartopp majd szétrobban a kíváncsiságtól,
ezért megelőzte. – Egészen véletlenül vagyunk itt. Úgy volt, hogy ma
már az Amerikába tartó hajón ülünk, de a hajó késve fog csak
indulni, és mivel itt vagyunk Liverpoolban a Vágta napján, úgy
éreztük, el kell jönnünk Aintree-be.
Caspar is Charlotte segítségére sietett. – És micsoda ígéretes
hely a fotózásra, Hartopp kapitány! Nagyon szeretném majd
lefényképezni a győztest. Mindig is szerettem volna a teljes
boldogság pillanatát megragadni.
Hartopp rémülten nézett Casparra. Nem bírta felfogni, hogy lehet
az, hogy ez a férfi halálos nyugalommal sétálgat együtt Charlotte
Bairddel. Ha ugyanis épp szökésben vannak, akkor biztos nem
mutatkoznának együtt ilyen nyilvános helyen.
Caspar most azt mondta: – Lord Sholto felajánlotta nekem, hogy
bemutat Topham őrnagynak, a versenypálya tulajdonosának.
Charlotte, nem bánja, ugye, ha itthagyom egy pillanatra Hartopp
kapitánnyal? Szeretnék biztos lenni benne, hogy jó helyem lesz a
célegyenesnél.
Charlotte persze bánta, de azt is látta, hogy Caspar eltökélte,
fényképet készít a győztesről. Csirkéhez fordult hát.
 – Hartopp kapitány, annyira hálás volnék, ha átfutná velem a
fogadószelvényt! Teljesen meg vagyok zavarodva a sok kifejezéstől,
pedig úgy érzem, tényleg szeretnék az egyik lóra fogadni. – És olyan
bájos mosollyal nézett Csirkére, hogy az elpirult a körszakálla alatt. –
Grace, a szobalányom azt mondja, egy Dancing Bear nevű lóra
érdemes fogadni.
– A szobalánya is itt van?
– Természetesen. Csak nem gondolja, hogy női kísérő nélkül
jöttem ide? – kérdezte Charlotte tettetett felháborodással.
Csirke a földet bámulta.
– Bocsásson meg, Miss Baird, de nem tudom, mit is gondoljak.
Meglátogattam a nagynénjét Londonban, és ő azt mondta, ezzel a
fickóval megy Amerikába. Szörnyen kétségbe volt esve. Londonban
mindenki erről beszél. Azt beszélik, megszöktek. De a fene vigye,
csak nem megy hozzá ehhez az alakhoz! Ezt nem tudom elhinni.
Charlotte lehúzta a bal kezéről a hosszú kesztyűt, és odatartotta
Csirke orra elé.
– Nincs gyűrűm, Hartopp kapitány, nincs gyűrűm, láthatja. Mr.
Hewes az útitársam és a kollégám, semmi több. Azért megyek
Amerikába, hogy fényképezzek, ő pedig előzékenyen felajánlotta,
hogy kalauzolni fog. Szóval nyugodtan elmondhatja „egész”
Londonnak, hogy semmiféle botrányról nincsen szó, hacsak azt nem
nevezzük botránynak, mikor egy fiatal lány döntést hoz a saját
sorsával kapcsolatban. Persze nem hiszem, hogy ez kielégíti a
pletykaéhséget, de ez az igazság. A szobalányom is velem van, és
bár az Ön szemében Mr. Hewes nem számít úriembernek, csak
kedvességet kapok tőle, amióta csak ismerem.
Csirke Hartopp nem bírt Charlotte szemébe nézni; annyira erősen
tépkedte a szakállát, hogy Charlotte attól tartott, tövestül húzza ki a
szálakat.
– De a fenébe is, ha meg Amerikába megy, akkor mit keres itt?
Nem tudja, hogy Bay is indul?
Charlotte igyekezett összeszedettnek mutatkozni. – De igen,
csakhogy nem szerepelt a terveim között, hogy idejövök. Most már
az Ír-tengeren kéne lennem, de mikor kiderült, hogy az átkelést
elhalasztották, és hallottam a futamról meg arról, hogy Middleton
kapitány is indul, nos, akkor úgy döntöttem, eljövök.
 – De átkozottul nem értem! Az az ember szörnyen bánt Önnel.
Nyilvánosan megalázta Önt. És amit a császárnéval művel! Meglep,
hogy egyáltalán rá bír nézni.
Charlotte újra felhúzta a kesztyűjét, és jó sokáig simogatta rá a
bőrt remegő ujjaira.
– Lehetséges, hogy igaza van, Hartopp kapitány, amiért mindez
meglepi, de én egyáltalán nem érzem megalázva magam, bármit is
gondoljon erről a világ. Most pedig volna olyan kedves, és
elmondaná nekem, mi áll itt ezen a szelvényen, vagy erre a feladatra
valaki mást kell keresnem?
Csirkét azonban, aki most már elkezdte kimondani, mit gondol,
nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani.
– De Charlotte, úgy értem, Miss Baird, nem tudta, hogy a
császárné is itt van? Ott, a királyi páholyban, a walesi herceggel. Ha
előrébb lép egy kicsit, tisztán láthatja.
Azzal Csirke a tribün elejére nyomakodott, és a királyi páholy felé
bökött az ujjával, mely olyan hét méterre lehetett onnét, ahol ők
álltak. Charlotte habozott. Mikor hirtelen elhatározással úgy döntött,
eljön Aintree-be, fel sem merült benne, hogy a császárné is
ugyanilyen döntést fog hozni. Először úgy érezte, képtelen odanézni,
de aztán elöntötte a kíváncsiság és a féltékenység forró hulláma, és
már nem vonakodott többet. Követte Hartopp ujját a tekintetével, és
észre is vette a walesi herceg pocakos alakját a homburgi kalapjával
és a szájából kilógó szivarral. Két nő ült mellette. A közelebbiben
Charlotte felismerte a walesi hercegnét, a császárné pedig a herceg
másik oldalán foglalt helyet. Sötétkék kosztümöt viselt, mely
majdnem olyan egyszerű szabású volt, mint a lovaglóruhái. A ruha
puritánságát azonban a vállára vetett cobolyprém ellensúlyozta,
mely még ilyen távolságból is csodálatosan puhának látszott. A
császárné kissé előrehajolva ült, a kezében távcsövet tartva, melyet
a bemutató ringre irányított. A walesi herceg közel hajolt hozzá, és
súgott valamit a fülébe, mire a császárné elmosolyodott, de továbbra
is a lent parádézó lovakat és lovasokat nézte a távcsövön keresztül.
Hartopp Charlotte felé fordult, arcán szinte diadalittas mosoly ült.
Charlotte erőt vette magán, hogy könnyed hangon tudjon
megszólalni, és ezt mondta: – Milyen pompás távcsöve van a
császárnénak! Úgy gondolom, pont ilyenre lenne szükségem. Nem
tudja véletlenül, hol tudnék ilyet szerezni, Hartopp kapitány?
– Távcsövet? – Úgy tűnt, Csirke nem érti a dolgot.
– Igen, azt, miért, nem így hívják? Olyan, mint a színházi látcső,
csak erősebb a lencséje, úgy képzelem. Frednek is van.
Csirke lassan ingatta a fejét jobbra-balra, és közben újból tépkedni
kezdte a szakállát, ám ezúttal inkább elmerengve, mint
türelmetlenül. Mialatt így morfondírozott, Charlotte nem szólt semmit.
Végül Csirke megszólalt: – Fred tudja, hogy Ön itt van?
– Természetesen nem. Ő és Augusta épp egy hajón ülnek, és a
Nápolyi-öböl felé tartanak, így Fred biztosan nem fog itt megjelenni,
ha emiatt aggódik. Nos, akkor hajlandó nekem segíteni távcsövet
keríteni vagy sem? Látom, lent most történik valami, és tényleg
szeretném rendesen végignézni a futamot. – Charlotte most
dobbantott egyet a lábával.
– Baynek semmi esélye nincs, tudja? Igaz, hogy kiváló lovas, de
Tipsynek ehhez a versenyhez nincs meg a kellő állóképessége.
Kanca már az ötvenes évek óta nem győzött Aintree-ben.
– Eggyel több ok arra, hogy kerítsen nekem egy távcsövet. Akkor
legalább láthatom, amint veszít – felelte Charlotte némi fanyarsággal
a hangjában.
Úgy tűnt, Hartopp kapitány megint ellenkezni akar, de Charlotte
ezt egy pillantással megakadályozta, és a kapitány, miután
mormogott valamit egyik ismerőséről, akitől kölcsön tud kérni egy
távcsövet, eloldalgott.
A tribün most már egyik pillanatról a másikra kezdett teljesen
megtelni, és Charlotte odaintette magához Grace-t, hogy segítsen
neki megőrizni a jó kilátást biztosító helyet. Kíváncsi volt, vajon
Caspar lefotózza-e Bayt a ringben. Remélte, hogy a férfi nem
helyteleníti túlságosan Charlotte-nak azt a vágyát, hogy eljöjjenek
ide. Végtére is a puszta véletlen műve volt, hogy a Vágta napján épp
Liverpoolban tartózkodtak. És attól, hogy eljön megnézni Bayt élete
legfontosabb versenyén, még nem adja be a derekát. Bay nem is fog
tudomást szerezni arról, hogy ő itt van. Ám miközben ezeket az
érveket mondogatta magában, alig bírta legyűrni azt a mélyben
meghúzódó érzést, amely ma idevezérelte. Lelkének egyik
szegletében úgy érezte, maga a Sors dobálta azokat a farönköket a
Mersey folyóba, és a Sors hozta össze Grace-t azzal a lóversenyre
igyekvő idegennel. És ez csakis azt jelenthette, hogy itt a helye.

A zsokék öltözőjében Bay ráállt a mérlegre, hogy ellenőrizzék a

súlyát. Legnagyobb megkönnyebbülésére a lehető legkisebb extra
súlyt tették fel rá. Ránézett a zsebórájára, és látta, hogy a futam alig
egy óra múlva indul. Ideje volt átöltözni a zsokéöltözékbe. Mikor egy-
egy futamon elindult, Bay mindig az ezredének skarlátvörös és arany
színeit viselte.
Mikor elővette a meglehetősen kifakult selyemdresszt a Gladstone
táskájából, ismerős köhintést hallott a háta mögött. Megfordult, és
Nopcsát látta meg maga előtt, aki egy lapos hullámpapír dobozt
nyújtott feléje. Bay elvette tőle a dobozt, és letette a cipőszekrény
tetejére. Nopcsa most benyúlt a belső zsebébe, és előhúzott egy
levelet. Baynek nem is kellett megnéznie a levél hátulján lévő
címeres pecsétet, anélkül is tudta, hogy Sisitől érkezett.
– A Kaiserin arra kért, hogy adjam át ezt Önnek még a futam előtt.
– Köszönöm, báró úr. – Bay halkan beszélt, mivel a többi zsoké
kíváncsian figyelte őket. Nopcsa, aki szalonkabátot és kamáslit
viselt, ráadásul rózsaolajtól illatozott, meglehetősen feltűnő jelenség
volt az úrlovasoknak fenntartott helyiségben, mely tele volt eldobált
lovas felszereléssel, és ahol bőr-, sósborszesz- és izzadságszag
terjengett.
Bay először a levelet bontotta fel.

Drága Bay!
Kérlek, viseld ezt, mikor győzöl.
A te Sisid

Bay kibontotta a dobozon a zsinórt, és egy fekete-arany

zsokédresszt látott meg benne. Mikor feltartotta az öltözéket,
nemcsak az tűnt fel neki, hogy pontosan az ő mérete, hanem az is,
hogy a hátára a Habsburgok címere van ráhímezve.
Az arcára bizonyára kiült a döbbenet, mert a báró bocsánatkérően
vonogatta a vállát. – Bécsben szokás, hogy a lovasok a tulajdonosuk
címerét viselik.
 Erre Bay hirtelen odakapta a fejét, és a báró sietve hozzátette: –
Azt hiszem, nem a megfelelő szót használtam. Úgy értettem,
patrónusuk.
Bay visszahelyezte a császárné színeiben pompázó dresszt a
dobozba. Vett egy nagy levegőt, hogy kiengedje az indulatait, de a
hangjában még így is több düh remegett, mint szerette volna. –
Mondja meg neki, hogy minden tiszteletem dacára nem viselhetem
ezt a dresszt itt. Tipsy az én saját lovam, én pedig nem vagyok holmi
középkori lovag, aki az úrnője színeiben tetszeleg.
Nopcsa már épp feltartotta a kezét, hogy ellenkezzen Bayjel, de
mikor meglátta a másik férfi arckifejezését, kővé meredt, sőt a szája
is tátva maradt, az engesztelő mosoly pedig odafagyott az
ábrázatára. Leejtette hát a karját, elvette Baytől a dobozt, és
visszacsomagolta úgy, ahogy előzőleg volt.
– Az az érzésem, ezeknek Ön nem tudja hasznát venni. Úgy
vélem, szóval az lesz a legjobb, ha azt mondom, hogy ebben a nagy
tömegben egyszerűen lehetetlen volt Önt megtalálni.
Azzal Nopcsa merev tartással fejet hajtott Bay felé, és az
osztrákokra jellemző módon összeütötte a két sarkát.
– A magam részéről sok szerencsét kívánok Önnek, Middleton
kapitány.

Uralkodói tétek

A királyi páholyban most szolgálták fel az ebédet. A vonaton

bőséges reggelit kaptak, a walesi herceg mégis úgy érezte, nincs
abban semmi rossz, ha elfogyaszt még egy olyan fényűző ebédet is,
mint amilyet a vadászatokon szokott elkölteni. Volt négyféle töltött
tészta, salmagundi, aszpikos csirke, trüffellel tűzdelt borjúbríz,
valamint libamájjal töltött fácán, nyúlpástétom és feketegyökér.
Innivalónak pezsgőt, rajnai fehérbort, burgundi vöröset és egy
speciális, melegített vörösbort szolgáltak fel – ez utóbbit a walesi
herceg különösen nagy kedvvel fogyasztotta.
 Sisi, mint mindig, most is csak piszkálta az ételt a tányérján.
Tudta, amint felnéz, Festy azonnal rámered, és megpróbálja a
pillantásával rávenni, hogy egyen valamit, és bár néha levágott egy
kis darabkát az ételből és a szájához emelte, a falat mindig
érintetlenül került vissza a tányérra. A napnak ez a része iszonyú
lassan telt a számára. Nagyon várta már, hogy elkezdődjön végre a
futam.
A királyi páholy hátsó részében felállított asztalnál a császárné
egyik oldalán a walesi herceg foglalt helyet, a másikon Spencer gróf.
Az asztal másik végében pedig a walesi hercegné ült, akinek bájos
arcán az éppen zajló társalgásból semmi nem tükröződött vissza,
ezért olybá tűnhetett, mintha teljesen süket volna. A herceg
emelkedett hangulatban érezte magát – bőséges és jól időzített volt
az ebéd, ráadásul legnagyobb örömére még a császárnét is
vendégül láthatta. Hallott Erzsébet windsori látogatásáról, és nem
tehetett mást, csodálta az asszonyt, aki szembe mert helyezkedni az
anyjával, aki később ezt mondta róla: „Megközelítőleg sem annyira
csinos, mint a drága Alix, ráadásul annak dacára, hogy ilyen hosszú
utat tett meg, nem volt hajlandó itt maradni ebédre.”
A walesi herceg azonban kifejezetten szépnek tartotta Erzsébetet,
különösen azért, mert a hozzá hasonló rangú nők között nehezen
talált hozzá foghatót. Erzsébet ezenkívül nem volt porosz, ami nagy
megkönnyebbülést jelentett a számára. Tudta, hogy a császárné
pontosan úgy gyűlöli Bismarckot, mint ő. Igazán élvezetes társalgást
folytattak le a porosz udvar sivárságáról és a rémséges potsdami
ételekről. Örömteli borzongás futott végig rajta, mikor a császárné,
hogy még nagyobb nyomatékot adjon a Hohenzollern dámák
slamposságáról alkotott véleményének, egy pillanatra hozzáért a
kezéhez. A walesi herceg Alixre pillantott, hogy észrevette-e az
érintést, de a felesége elrévedve nézte a mellette álló királyi lovászt;
már régen megtanulta ugyanis, hogy látványosan úgy tegyen,
mintha nem látná, mit csinál a férje.
Háromnegyed háromkor a páholyba lépett Topham őrnagy, az
Aintree Lóversenypálya tulajdonosa, hogy közölje az uralkodókkal és
kíséretükkel: a versenyzők mindjárt körbelovagolnak a ringben.
A walesi herceg erre összecsapta a kezét, és azt mondta az
asztaltársaságnak: – Szeretne valaki fogadni, mielőtt a futam
elkezdődik? Ez az utolsó lehetőség.
A császárné oldalról a hercegre pillantott. – Azt hiszem, én talán
fogadnék valakire.
– Nagyszerű, nagyszerű! Topham mindjárt elintézi.
Topham kissé habozva hajolt meg; még rengeteg dolga akadt a
futam előtt, és ezek között nem szerepelt az uralkodói bukméker
szerepének eljátszása.
Sisi intett Festynek, aki a sarokban ácsorgott. – Szükségem van
egy kis pénzre.
Festy bólintott. – Mennyire, Felség?
– Nézzük csak, azt hiszem, ötszáz fontra.
A walesi herceg meghökkent. – Nem mondom, bátor! Melyik lóra
tesz?
– A ló neve Tipsy, de nem hinném, hogy nagyon bátor volnék,
drága hercegem, mivel Tipsy hátán Middleton kapitány lovagol.
– És a császárné rámosolygott a hercegre. A herceg, aki persze
hallotta a szóbeszédet a császárnéról és a vezetőjéről,
visszamosolygott rá.
– Ebben az esetben én is ugyanennyit teszek erre a lóra.
Edward, a walesi herceg intett a királyi lovásznak, és
megparancsolta neki, hogy adjon egy bankjegyet Tophamnek. A
versenypálya tulajdonosa meglepettnek tűnt.
– Úgy tudom, Tipsyt csak húsz az egyre értékelték, uram.
– Remek, akkor ideje rá fogadni, mielőtt még lejjebb megy a kvóta.
Mikor a walesi herceg és társasága elfoglalta helyét a páholy
elülső részében, a tömegben éljenzés tört ki. A herceg megérintette
Homburg kalapjának karimáját, a hercegné pedig egyik kesztyűs
kezével integetett. Sisi kicsit meghajolt, mint mindig, ha éljenzést
hallott a tömegben, és a királyi ház két tagjához hasonlóan ő is olyan
mosolyba rendezte az ajkait, amelyet ő a „nyilvánosság előtti”-nek
nevezett magában; és remélte, hogy nem rejtőzik fotográfus a
tengernyi ember között.
A ringben most megjelentek a lovak. Sisi felvette a távcsövét,
hogy jobban lássa őket. Spencer gróf, aki mögötte állt, a fogadási
ajánlón szereplő számokat összevetette az épp megjelenő lóval.
– Huszonhármas, ez Glasnevin, Leinster lova, Sir William szerint ő
lesz a befutó. Hallgassa csak a tömeget – úgy tűnik, fél Dublin eljött
ide, hogy megnézze a futamot.
Sisi is elővette az ő fogadási ajánlóját, és megnézte Bay számát.
Úgy szeretett volna ott állni a ring mellett, és váltani pár szót Bayjel
még a futam előtt, de a walesi hercegi pár nélkül ez lehetetlen volt, a
herceg pedig semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy elhagyja
a kényelmes páholyt. De ez nem is számított, hiszen a futam után
úgyis találkoznak. Rudolf végre hazautazott, így Baynek már nem
volt oka arra, hogy Easton Nestontól távol maradjon, bár a vadászati
idény már majdnem véget ért. Ideje volna elmenni Gödöllőre,
gondolta Sisi. A Magyarországon lévő birtok tavasszal, mikor a
cseresznyefák virágba borulnak, elképesztően gyönyörű. Ideális hely
a lótenyésztésre. Milyen előkelő volna, ha neki is lehetne saját
ménese!
Bay a harmincnyolcas számot kapta. Ettől Sisi kicsit megremegett,
hiszen ebben az évben épp annyi éves volt. Ez biztosan jó jel.
Nagyon jó érzés lesz látni, hogy az ő színeiben indul a versenyen.
Sisi a távcsőbe nézve igyekezett megtalálni a harmincnyolcas
számot. A mezőnyben azonban negyven megtermett lovas indult, és
bár a ring most már tele volt velük és a lovakkal, Baynek nyomát
sem lehetett látni.
Spencer is őt kereste. – Nyoma sincs még Middletonnak. Kíváncsi
vagyok, hova lett. Talán a flaskából merít bátorságot. A sövények
mintha minden évben magasabbak lennének. Tavaly hat ló esett el,
és két zsokénak tört el a karja. Hatvankilencben pedig egy fickó
meghalt, mikor a lova ráesett. Az egész viszont annál érdekesebb,
he? Az ember soha nem tudhatja, ki ér a célba.
Festetics grófnő ugyan nem igazán értette, mit mond az angol
úriember, de az úrnője arcáról lerítt, hogy amit mondott, az
elkeserítette. Ezért aztán gyorsan közbeszólt: – Spencer gróf,
kérem, mondja meg nekem, miért áll ott az az ember annak a
doboznak a tetején, és miért integet úgy a kezével, mint egy Puppe,
bocsánat, nem tudom az angol szót.
Sisi megszólalt: – Bábu.
– Szóval ki az a férfi, igazából többen is vannak, akik olyanok,
mint a bábuk?
Spencer elnevette magát. – Ó, a bukikra gondolnak?
– Bukik? – kérdezett vissza Sisi. – Ezt a szót én sem ismerem.
 – Ők veszik fel a fogadásokat, és határozzák meg a kvótákat.
Azért lengetik úgy a karjukat, hogy jobban elmagyarázzák
egymásnak, hogy állnak a tétek. Amint Topham lemegy, és megteszi
az Önök tétjeit Tipsyre, úgy fognak hadonászni, mint az őrültek, majd
nézzék csak meg!
Sisi azonban már nem figyelt Spencerre. A távcsövén keresztül
meglátta ugyanis a mágikus harmincnyolcas számot.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Bay belovagolt az egyetlen
szürke kanca, Tipsy hátán a ringbe. De valami nem stimmelt, nem
úgy nézett ki, mint ahogy Sisi elvárta. Beletelt egy percbe, mire
rájött, mi a probléma: Bay nem a Habsburgok fekete-arany színű
dresszét viselte.
A kovácsoltvasból és fából készült elválasztó fal túloldalán, mely
elkülönítette a királyi páholyt a tribün többi részétől, Charlotte szintén
a harmincnyolcas számot fürkészte. Az előbbi kitörése után a
megregulázott Hartopp keresett neki egy távcsövet, így most már a
ringben parádézó lovasokon és lovakon minden apró részletet képes
volt megfigyelni. Azonnal kiszúrta Tipsyt. Amint a nagyítólencsén
keresztül Bay ismerős arcélét nézte, furcsa érzése támadt: most úgy
figyelhette meg, hogy a másik nem is tudott arról, hogy ott van. A
császárné ottlétéről persze bizonyára tudott, és Charlotte
szüntelenül azt leste, vajon felnéz-e a királyi páholyba. Legnagyobb
megelégedésére azonban Bay eddig nem nézett fel.
– Nagyszerű a mezőny ma – mondta Csirke. – Negyven lovas.
Már az elején ki kell ugrani, különben a sövénykerítéseknél iszonyú
tumultus alakul ki. Itt voltam hetvenháromban is, mikor hat ló esett el
a Becher’s Brooknál. Abban az évben csak öt ló ért célba. Jó év volt
a bukiknak, az biztos.
Charlotte félbeszakította Hartoppot. – Mennyi idő múlva kezdődik
maga a futam, Hartopp kapitány?
Hartopp megnézte a zsebóráját. – Most már nemsokára.
Bármelyik pillanatban odaléptethetnek a startvonalhoz.
Charlotte azon merengett, vajon mi lett Casparral; ugyanis nem
nagyon akarózott neki az egész futamot Hartopp kapitánnyal tölteni.
Arra gondolt, esetleg megy, és megkeresi, de most már az egész
tribün tele volt ordibáló, gyapjúszövet öltönyt viselő férfiakkal és
rikácsoló nőkkel és Charlotte nem szerette volna elveszíteni a jó
helyét a lelátón. Ha innen nézheti a futamot, az még Hartopp
társaságában is jobb, mint odalent elveszni a tömegben.
Az a pályafelügyelő szolga, aki ide felkísérte őket, most odalépett
Charlotte-hoz, és átnyújtott neki egy papírlapot.
– Miss Baird? Az amerikai úriember arra kért, ezt adjam át Önnek.
A papírlap egy összehajtogatott fogadószelvény volt, melyen
szerepelt, hogy Charlotte húsz az egyhez kvóta mellett Tipsyre
fogadott.
Charlotte még jobban összehajtotta a papírlapot, és eltette a
zsebébe. Megértette, hogy a fogadószelvény egy üzenet. Caspar
tudatni akarta vele, hogy pontosan tudja, miért vannak itt, és
Charlotte-nak merre húz a szíve.
A rezesbanda elkezdte játszani az „Isten óvd a királynőt”, és a
tömeg énekelni kezdte a nemzeti himnuszt. Charlotte a távcsövét a
királyi páholyra irányította, és látta, hogy míg a walesi herceg és
hercegné énekelnek, legalábbis mozog a szájuk, addig a császárné
merőn, de elragadtatott arccal nézi a lovasokat. Charlotte még ilyen
távolságból is jól látta, hogy a császárné arcáról ebben a pillanatban
nagyszerű fényképet lehetne készíteni, olyat, amely tele van
érzelemmel. A császárné természetesen Bayt nézte, és Charlotte
felismerte ezt a nézést. Eddig soha nem gondolt rá, vagy talán nem
hagyta, hogy felmerüljön benne a gondolat, miszerint a
császárnénak Bay igazából sokat jelent. Sokkal könnyebb volt őt a
tündérmesék Hókirálynőjének képzelni, akinek jégből van a szíve. A
cobolyprémes császárné azonban nem volt szívtelen. Szerelmes
volt Baybe.
Ez nem volt éppen kellemes felfedezés. Charlotte szerette volna
csak saját magának fenntartani ezt az érzést. Az, hogy a császárné
esetleg pontosan ugyanannyira odavan Bayért, mint ő, kényelmetlen
volt a számára. Mikor megtette az előkészületeket az amerikai útra,
az a gondolat vigasztalta csak, hogy Baynek a császárné mellett
keserves élete lesz. Ám ha a császárné szereti őt, akkor ez már
egyáltalán nem volt olyan biztos. Charlotte-ot szinte szíven szúrta ez
az igazságtalanság, és egy pillanatra azt hitte, sírva fakad.

*
 Az „Isten óvd a királynőt!” utolsó hangjai is elhaltak, és az éneklést
a várakozás moraja váltotta fel. A lovak most elindultak a
startvonalhoz. Mikor felsorakoztak, a lovasoknak keményen kellett
tartani a kantárszárat, mert az izgatott állatok már alig bírták kivárni,
hogy végre elindulhassanak.
Bay a pálya külső felén talált magának helyet. Nem volt éppen
közkedvelt hely, de ez hosszú futam volt, és korábban az ilyen
vadászugratásokon már volt csúnya ütközése, ezért úgy döntött,
csak úgy nyerheti meg a Vágtát, ha valahol a mezőny szélén
lovagol. Mellette helyezkedett el az egyik Beasley fiú, Ned, aki a
Governess hátán ült. Odabiccentett Baynek. Ned két öccse, Jack és
Tom is indult a futamon. Bay megerősítésként fogta fel, hogy Ned, a
legtapasztaltabb zsoké szintén ezt a pályaszéli pozíciót választotta.
Most, hogy tisztán látta maga előtt a terepet, Bay azt kívánta,
bárcsak meghúzta volna azt a flaskát. A kikiáltó felsorolta a lovak és
a lovasok nevét. Mikor elhangzott a nevük, a zsokék a magasba
emelték az ostorukat. Glasnevin, az ír ló nevének említésére
hatalmas éljenzés tört ki, hiszen ő volt a legesélyesebb befutó. Mire
a kikiáltó a pálya szélére ért, Bay keze már erősen remegett, amikor
magasba kellett emelnie az ostorát.
Tudta, hogy Sisi őt nézi a királyi páholyból, és arra vár, hogy
feltekintsen rá, de ő ehelyett mereven maga elé bámult.
Eldördült a startpisztoly, és a sorban álló lovak megugrottak –
Glasnevin vezette a mezőnyt középen. Bay érezte, hogy azon
nyomban elillan a nyugtalansága, amint a lova felveszi az iramot. Itt
volt az ő helye: Tipsy hátán, a Nemzeti Vágtán.
Tipsy minden gond nélkül átugrotta az első akadályt, de Bay a
szeme sarkából látta, hogy az egyik ló megbotlik, a lovasa pedig
leesik a hátáról. Glasnevin még most is vezetett. Bay érezte, hogy
Tipsy szeretne kicsit megugrani, mivel mindig is szeretett első lenni,
de visszatartotta a lovat; nem akart hajrázni, majd csak a második
körben. A Becher’s Brooknál két ló megtorpant a sövény előtt, és
több ló botlott meg és esett el az akadály utáni éles bal kanyarban,
mely a mezőnyt visszavitte a tribünök felé. A pálya széléről, a régi
vasúti kocsik tetején tolongó tömeg felől hatalmas feljajdulás
hallatszott, mikor a befutónak gondolt Glasnevinen ülő zsoké leesett
a ló hátáról, mialatt az állat bevette a kanyart a főtribün felé.
 Bay a Governess hátán ülő Beasley felé pillantott. A hatalmas
fekete ló könnyedén futott, és ló és lovasa egyaránt elképesztően
lazának és nyugodtnak tűnt.
Mikor a lovak a főtribün elé értek, a tömeg hatalmas éljenzésben
tört ki. A mezőny most már úgy kétharmadára csökkent az
eredetihez képest. A második körben jóval nehezebbé vált a vágta; a
lovak patája teljesen felszántotta a földet, és minden csúszós
sártengerré változott. Mikor Tipsy a második akadályt ugrotta át, Bay
érezte, hogy landoláskor megbotlik, és egy másodpercre azt hitte, át
fog repülni a kanca feje fölött. Csak abban bízott, hogy rögtön kitöri a
nyakát, és akkor vége lesz – ám Tipsy valahogy meg tudott
támaszkodni a hátsó lábain, és sikerült visszatérnie a vágta
megszokott ritmusába. Bay eközben nemcsak a kantárszárba,
hanem a ló sörényébe is belekapaszkodott.
– Köszönöm, drága jó Tipsym – kiabálta Bay a hátasló fülébe, és
megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy nem ilyen csúfos véget ér
számára a Vágta.
Megint a Becher akadály következett, és ezúttal hat ló esett el,
amint megpróbálták átugrani a sövénykerítést, és aztán bevenni a
kilencvenfokos kanyart. Bay egy pillanatra körbenézett, és látta,
hogy bár még tizenkét ló van a pályán, csak nyolcuk hátán ül lovas.
Glasnevin, a lovas nélküli ír kedvenc még mindig a mezőny élén
vágtatott. Ám annak dacára, hogy a mén egyértelműen bebetonozta
előnyét a mezőny többi lovához képest, azok, akik rá fogadtak, most
dühösen tépték össze a fogadószelvényüket, mivel a zsoké nélküli
lovakat kizárták a versenyből.

A királyi páholyban Sisi lélegzet-visszafojtva figyelte, amint a lovak

felbukkantak a második körben. Hol van Bay? Felemelte a
távcsövét, de annyira remegett a keze, hogy képtelen volt
egyenesen tartani. Hallotta, amint a walesi herceg megszólal: – Nos,
hol van a lovunk, császárné kedves? Remélem, nem esett ki az első
körben. Mi is száma?
– Harmincnyolc – felelte Sisi.
– Nem látom. Kár.
 Sisi próbált nyugodt arcot vágni, de közben látni vélte Bayt, amint
ott fekszik szétterülve a földön, oldalra nyeklett fejjel, törött nyakkal.
Érezte, hogy valaki megérinti a vállát, és rögtön tudta, hogy Festy
az, aki próbálta vigasztalni kétségbeesésében.
Ekkor Spencer gróf hatalmasat ordított. – Ott van Middleton,
látom, de a lova annyira sáros, hogy alig látszik a színe. Ideje
felzárkózni, Bay. Gyerünk!
Sisi megint felkapta a távcsövet, és addig irányozta ide-oda, amíg
meg nem találta a harmincnyolcas számot. Spencernek igaza volt, ló
és lovasa annyira tele voltak fröcskölve sárral, hogy alig lehetett
felismerni őket. Sisi a távcsövön keresztül követte nyomon Bayt, míg
el nem tűnt a lovával a kanyarban. Jól látta, hogy Tipsy nagyon jó
iramban haladt, Bay pedig pontosan olyan lendületes volt a
nyeregben, mint bármikor.
– Szóval a lovunk még versenyben van, császárné kedves –
mondta a walesi herceg. – Te jó ég, a mezőny elég nagy
veszteséget szenvedett el. Már csak tíz ló maradt versenyben. Az
Ön embere jó lovas, ez kétségtelen.
– Nem csak jó. Ő a legjobb – felelte halkan a császárné.

Charlotte nem láthatta, mikor Bay a második körben a tribün

látóterébe került, mivel a kezével eltakarta a szemét. Korábban
ugyanis felemelte a távcsövet, és egy lóra és lovasára irányította,
pont akkor, mikor a ló megbotlott, a lovas pedig leesett róla az egyik
oldalon, és szorosan összegömbölyödve igyekezett kivárni, míg a
többi ló átgaloppozik felette. Charlotte tudta, hogy nem Bay az, de az
esés olyan szörnyű látvány volt, hogy tejesen megrémült tőle.
Eszébe jutott, mikor az anyja holttestét egy ötléces kerítéskapun
vitték végig a földeken, és ez a kép sehogy sem bírt kimenni a
fejéből.
Csirke megbökte. – Itt vannak, nézze, most jönnek. Jupiterre, Bay
is köztük van! Glasnevin elveszítette a lovasát, de Governess még
versenyben van.
Résnyire nyitott ujjai között Charlotte látta a pályán elviharzó
lovasokat. A szíve olyan hevesen vert, hogy a fülében is érezte a
dobogást. Azt hitte, egy pillanatig sem bírja itt tovább. Megfordult,
hogy a tömegen átfurakodva kijusson innen – bárhová, akárhová de
most, hogy a lovak a célegyenesbe értek, annyian próbáltak
közelebb férkőzni a tribün korlátjához, hogy egyszerűen mozdulni
sem bírt.
Csirke most azt mondta: – Middleton egyre feljebb jön a
mezőnyben. Ez aztán a hajrá! – tette hozzá némi ellenszenvvel a
hangjában.
Charlotte most mindenféle alkukat kötött azzal az Istennel, akire
amúgy nem sokat szokott gondolni, és bármit megígért neki, csak
Bay jusson épségben célba.

Bay és Tipsy az utolsó akadály felé közeledtek. Három ló vágtatott

előttük, köztük Governess. Ideje volt meglódítani Tipsyt. Bay már
emelte volna az ostort, hogy még nagyobb erőfeszítésre
kényszerítse a lovát, de rájött, hogy nem bírja megmozdítani a
karját. Kínzó fájdalom hasított a vállába, és a szeme előtt fekete
foltok jelentek meg, de a térdével Tipsybe kapaszkodva gyorsan
átvette az ostort a másik kezébe, majd rácsapott az állat oldalára.
Átlendültek az utolsó akadályon is, ahol még egy ló elesett. Most
már csak két ló volt előttük a célegyenesben. Bay annyira erősen
harapta az ajkát, hogy vérezni kezdett a szája, és belevágta a
sarkantyúját Tipsy oldalába. Mélyen előrehajolva még nagyobb
iramra ösztökélte a lovát. Tipsy rögtön reagált is, és lehagyta a
gesztenyepejt, így most már csak Governess vágtatott köztük és a
célvonal között. Bay megint megemelte a jó karját, és érezte, hogy
Tipsy nekifeszül, és kétségbeesve igyekszik előre kerülni. Ám annak
dacára, hogy ló és lovasa egyaránt minden izmát megfeszítve
küzdött, csak nem tudták ledolgozni a fekete mén előnyét. A
célvonal felé tartva a tömeg kiáltozása egyre közelebbről és
közelebbről hallatszott. Bay látta, ahogy elsuhannak a négyszáz
yardos jelzőrúd mellett, és rádöbbent, hogy bár iszonyú közel jár a
győzelemhez, mégis veszíteni fog. Nézte, ahogy Governess fara és
Tipsy feje közt egyre nő a távolság; a ménnek egyszerűen nagyobb
volt a lépéshossza. Bay tudta, hogy ez így igazságos. Bűneiért az
volt a megfelelő büntetés, hogy az, amire annyira vágyott,
karnyújtásnyira legyen csak tőle, de ne tudja elérni.
 Mivel Bay lehajtotta a fejét, nem vette észre, mikor a másik ló
megjelent közte és Governess között, csak azt érezte, hogy Tipsy
rémülten még nagyobb iramra vált. A lovas nélküli Glasnevin jött fel
hátulról, hogy elfoglalja az őt megillető pozíciót a mezőny elején, de
amint a pej ló előre iramodott, kissé kitért oldalra, és nekiütközött
Governessnek. Bay még hallotta, amint Ned Beasley felüvölt, mikor
az elszabadult ló nekinyomódik a lábának, aztán mialatt Tipsy őrült
iramban vágtatott előre, hogy elsőként érhessen a célvonalba, már
csak arcok és hangok iszonyú kavalkádját látta és hallotta maga
körül.

A jutalom

A walesi herceg megragadta Sisi kezét, és megcsókolta.

– Nyertünk; császárné kedves, nyertünk! Pezsgőt ide!
– Én azt hiszem, inkább Middleton kapitány az, aki nyert – felelte
Sisi.
– Természetesen, de mi is nyertünk, méghozzá fejenként tízezer
fontot. Nem egy királyi zsákmány, de a walesi hercegnek pont
megfelel. – A herceg arca csak úgy ragyogott. A nyereményéből
néhány új lovat fog vásárolni a ménesébe, valamint gyémánt
nyakékeket a szeretőinek.
Felemelte a poharát. – A császárnéra, aki engem ma szerencsés
emberré tett. A hölgyre, aki pontosan olyan bölcs a lovakkal
kapcsolatban, mint amennyire gyönyörű.
Sisi visszamosolygott a hercegre. – És Middleton kapitányra,
Anglia legjobb lovasára.
Még több pezsgőt hoztak, aztán megjelent Topham őrnagy.
– Topham! Húsz az egyhez, mi? Minden hálám a császárnéé.
Eljött az ideje a díjátadásnak, ugye?
– Igen, uram.
– Nos, a jelen körülmények között azt hiszem, rábeszélhetnénk a
császárnét, hogy ő adja át a díjat a nyertes zsokénak. Ugye, nem
bánja, kedves Alix? – kérdezte a herceg a felesége felé fordulva, aki
tétován bólintott. A herceg most újból Sisi felé fordult. – Megtisztelné
Topham őrnagyot azzal, hogy ön adja át a kupát és amit még
szeretne, a győztesnek, császárné kedves?
– Semmi nem okozhatna nekem nagyobb örömet!
A herceg odanyújtotta Sisinek a karját, és az uralkodói társaság az
előttük szétnyíló, ünneplő tömegen keresztül levonult a versenypálya
győztesnek fenntartott részébe. A rezesbanda ezúttal az „Isten áldja
a walesi herceget!” című himnuszt játszotta.

Charlotte ujjai teljesen elgémberedtek attól, hogy odaszorította

őket az arca elé, és a hüvelykujja is sajgott, annyira erősen fogta be
vele a fülét. Végignézte ugyan, amint Bay és Tipsy a célegyenesbe
érnek, de ahogy a lárma egyre erősödött körülötte, és a lovak is
közelebb értek hozzájuk, rádöbbent, hogy nem bírja tovább figyelni
az eseményeket. Hogy Bay végül győz-e vagy veszít, az már
mindegy volt neki. Biztonságban van, ez a lényeg. Ahogy a kicsit
tompuló zsivajgásból meg tudta ítélni, a futamnak vége lett.
Leeresztette pajzsként az arca elé tartott kezét, és Csirkére nézett. A
kapitány arckifejezése mindent elárult. Oldott volt, és furán csillogott
a szeme a rendszeres kortyolgatástól.
– Megcsinálta, az áldóját, megcsinálta! Persze ördögi szerencse,
hogy Glasnevin így előre jött, és elkaszálta a másik fickót, de hát
Bay mindig is baromi szerencsés volt. – Csirke a fejét csóválta. – A
manóba is, bárcsak én is tettem volna rá pénzt. Persze azt tudtam,
hogy tud lovagolni, de nem gondoltam, hogy a kanca megcsinálja.
Tudnom kellett volna, hiszen Bay mindig megkapja, amit akar.
Ekkor Csirke jelentőségteljes tekintettel Charlotte-ra nézett.
Charlotte azonban nem szólt semmit. A tömeget figyelte, amely,
mint az árapály, visszahúzódott, és utat engedett az uralkodói
társaságnak, mely a győztesnek fenntartott szakasz felé közeledett.
Ott volt a walesi herceg a homburgi kalapjában, és a császárné
cobolyprémbe burkolózva. A győztesnek fenntartott szakaszban egy
drapériával bevont emelvény állott, melyen székek sorakoztak,
valamint egy állványon ott csücsült az ezüsttrófea is. Az uralkodói
társaság elhelyezkedett az emelvényen. A walesi herceg és a
császárné középen foglalt helyet.
Hatalmas éljenzés tört ki, mikor Bay és Tipsy megjelentek a
ringben. Az emberek odaszaladtak hozzájuk, hogy megérinthessék a
lovat és lovasát, néhányan közülük feltartották fogadószelvényüket,
és csókolgatták őket.
Charlotte nézte, amint Bay és Tipsy megközelítik az emelvényt.
Nézte, amint a walesi herceg átadja a császárnénak a trófeát. Aztán
azt is látta, amint Bayt lesegítik a lóról, és a tömeg a vállán viszi oda
a császárné elé. Ekkor úgy érezte, nem bírja ezt tovább nézni. Hátat
fordított az egésznek, és megérintette a szobalánya karját.
– Szeretnék indulni.
Grace vonakodva fordult meg, majd amikor a két nő elindult kifelé
a tribünről, Hartopp megérintette Charlotte vállát.
– El akar menni anélkül, hogy elbúcsúzna?
Charlotte, aki egy pillanatra sem állt meg, azt mondta: –
Viszontlátásra, Hartopp kapitány! Köszönöm a távcsövet! –
válaszolta, és a távcsövet Hartopp kezébe nyomta.
– De hát várjon! Szüksége lehet rám. Rengetegen tolonganak
odalent.
Charlotte még most sem állt meg, de a válla fölött visszanézett.
– Visszamegyek a hotelbe. Ha elkísérne minket valahová, ahol
fiákert tudunk bérelni, az nagy segítség lenne. – Charlotte most
nagyon hálás volt Hartoppnak, amiért hatalmas termetével simán
utat tört nekik a nézők nyüzsgő tömegében.
– És mi lesz az amerikai barátjával? Akarja, hogy megkeressem
Önnek? – kérdezte Hartopp Charlotte-tól, mikor odaértek a kapuhoz.
Charlotte a fejét rázta. Egy perccel sem akart tovább itt maradni. A
Liverpoolba vezető út mentén egy csomó fiáker várakozott. Charlotte
odaintett a sor elején álló hintó kocsisának, mire az odahajtott, ahol
álltak.
Mikor Hartopp be akarta csukni mögöttük az ajtót, Charlotte – nak
eszébe jutott a fogadószelvény a zsebében. – Nagyon hálás volnék
Önnek, Hartopp kapitány, ha megkeresné Mr. Hewes-t és ezt átadná
neki – kérte, és odanyújtotta a szelvényt a férfinak.
Hartopp megnézte a szelvényt. – Jupiterre, Mr. Hewes nagyon
boldog lesz. Egy ötvenes húsz az egyhez kvótára, az ezer font.
 Charlotte próbált mosolyogni. – Akkor mindenképpen adja át neki!
Hartopp látta Charlotte arcán, hogy erőt kell vennie magán. –
Szavamat adom. És Middletonnal mi lesz? Neki is üzen valamit?
Charlotte felszegte az állát. – Megmondhatja neki, hogy gratulálok,
ha akarja, Hartopp kapitány. Őszintén gratulálok neki. – Azzal
Charlotte az arca elé kapta a kezét, hogy Hartopp ne lássa őt sírni.
Csirke, aki életében először volt tapintatos, becsukta a hintó ajtaját,
és megmondta a kocsisnak, hogy indulhat.

Bayt, mikor lassan rádöbbent, hogy győzött, az lepte meg

leginkább, hogy semmiféle emelkedettséget nem érzett. A futamnak
csak arra az utolsó pár percére tudott gondolni, mikor biztosan tudni
vélte, hogy veszíteni fog, sőt mit több, hogy ezt meg is érdemli. A
válla erősen fájt, de ennél rosszabb volt annak tudata, hogy még
élete legnagyobb győzelme sem tudja boldoggá tenni. Mikor
odalovagolt a díjátadó helyhez, látta, hogy Sisi ott áll az emelvényen,
és az arca ragyog a boldogságtól, ő azonban nem lelte meg
ugyanezt az érzést a lelkében.
Most karok emelték a magasba, és vitték oda, ahol Sisi állt, a
trófeával a kezében.
– Micsoda ragyogó győzelem, Middleton kapitány! –
mennydörögte a walesi herceg.
Bay összeszedte magát. – Szerencsés voltam, uram.
– Badarság, badarság, kitűnően versenyzett. Most pedig a
császárné átadja Önnek a trófeát.
Sisi két kézzel tartotta Bay felé a nehéz ezüstkupát. – A
legnagyobb örömmel nyújtom át ezt Önnek, Middleton kapitány! –
Sisi mosolya most olyan őszinte volt, hogy az összes foga elővillant.
Bay ösztönösen előre akarta nyújtani mindkét kezét, hogy elvegye
a díjat, de észrevette, hogy a jobb karja nem mozdul. Ezért suta
mozdulattal csak a bal kezével nyúlt érte, de a kupa meglepően
nagy súlya váratlanul érte, és megtántorodott. Sisi látta, hogy
eltorzul az arca, és felkiáltott: – Bay! – majd a karjával próbálta
megakadályozni, hogy Bay elessen.
 Az emelvényen lezajló jelenet közvetlen szemtanúi és a tribünön
bámészkodó tömegek számára is nyilvánvalóvá lett – ha ugyan
eddig még nem tudták –, hogy a férfi, aki éppen most nyerte meg a
Nemzeti Vágtát, és a császárné között szoros kapcsolat van. Még a
walesi hercegné is, aki pedig távol tartotta magát az élet effajta
kusza kanyarjaitól, tágra nyitotta hatalmas kék szemét, és azt
mormogta maga elé: – Csak óvatosan!
Bay visszanyerte az egyensúlyát, és azon vette észre magát, hogy
közvetlen közelről Sisi sötét szemébe néz.
– Drága Bay! – suttogta Sisi némán.
Egy pillanatra Bay azt hitte, mégiscsak boldog lesz.
A walesi herceg odafordult feléjük: – Ön egészen a célvonalig
bizonytalanságban tartott minket, Middleton. A császárné és én nem
is tudtuk, hol keressük. Mindketten kisebb vagyont tettünk fel Önre,
de végül nem esett csorba a büszkeségünkön.
A császárné elmosolyodott. – Bárcsak idejében megkapta volna
az én színeimet, Middleton kapitány. Londonban csináltattam Önnek
a dresszt. Mennyivel könnyebb lett volna észrevenni Önt a
mezőnyben!
Bay ösztönösen megremegett. – Lehetséges, de én mindig ebben
a dresszben versenyzek.
A herceg majdhogynem szimpátiával nézett Bayre, aztán ezt
mondta: – A tizenegyedik huszárezred egyenruhájának színei, igaz?
Mint az Ön regimentjének tiszteletbeli tábornoka, én is nagyon
büszkén viselem ezeket a színeket.
– Igen, uram.
A herceg Sisi felé fordult. – Egy katonatiszt mindig az ezrede
egyenruhájának színeiben lovagol, kivéve természetesen, ha a ló
nem az övé.
Sisi elnevette magát. – Maguk angolok, és a szabályaik! Nos,
akkor megveszem az Ön lovát, Middleton kapitány, és mikor
legközelebb megnyeri a Nemzeti Vágtát, már az én színeimben fog
versenyezni.
Bay erre azt felelte: – Soha nem adom el Tipsyt.
– Még nekem sem? – kérdezte Sisi.
De még mielőtt Bay bármit is válaszolhatott volna, Topham őrnagy
jelent meg az emelvényen.
 – Middleton kapitány, nem tudom, beleegyezik-e, hogy fényképet
készítsenek Önről és a lováról. Elnézést, hogy megzavarom az
ünneplést, de azt mondták nekem, hogy a fények erősen
halványulnak, és ha fényképet szeretnénk, akkor azt most rögtön el
kell készíteni.
A császárné ellenszenvvel tekintett az őrnagyra. – Úgy hiszem,
Middleton kapitány más irányban van most elfoglalva.
Bay azonban feltette az ép kezét. – Ha megbocsát, asszonyom,
igazából én szeretnék egy fényképet erről az eseményről. Az ilyesmi
nem történik meg minden nap. De Önnek kell tartania a kupát,
Topham őrnagy, mivel kissé rendetlenkedik a vállam.
Mielőtt még Sisi ellenkezhetett volna, Bay követte az őrnagyot
oda, ahol Tipsy állt. Bay nekidőlt a lova horpaszának, behunyta a
szemét, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Egy pillanatra
megint Sisi bűvkörébe került, és meg is adta volna magát neki, ha
nem merül fel a Habsburg-színű dressz, melyet Sisi a futam előtt
küldött a számára. Tökéletesen illett rá, ez igaz, mégsem bírta
felvenni.
Mikor újból kinyitotta a szemét, Caspar állt előtte.
– Megengedi, Middleton kapitány, hogy az egész lóverseny
látogatóközönsége mellett én is gratuláljak Önnek?
Hátborzongatóan fölényes győzelem volt! Ha készen áll, nagyon
szeretném Önt lefényképezni. Azt hiszem, talán az a legjobb, ha
pompás lovának hátára ül. Egyetért velem?
Bay elképedve nézett Casparra. – Maga? Mi a fenét keres maga
itt?
– Fényképeket készítek, kapitány. Ez az én, hogy úgy mondjam,
hivatásom.
– De hogy jutott be ide? És hogy képzeli egyáltalán, hogy rólam
képet készíthet?
Caspar elmosolyodott. – Hát úgy, hogy a drága jó őrnagy úr
megkért, örökítsem meg a diadalát.
Topham őrnagy odalépett hozzájuk, hogy segítsen Middletonnak
felszállni Tipsy hátára. – Ön ismeri Middleton kapitányt, Mr. Hewes?
Micsoda szerencsés véletlen!
Caspar felemelte a fényképezőgépet és a háromlábú állványt, és
negyvenöt fokos szögben beállította őket Bay és Tipsy elé.
 – Middleton kapitány és én Londonban már találkoztunk, Jól
ismerem a fizimiskáját. – Caspar a felszerelésével babrált. – Most
pedig ha felém fordítaná az arcát, Middleton kapitány! Nem kell
mosolyognia, kivéve, ha akar, természetesen.
– Nem akarok – felelte Bay.
Az őrnagy idegesen felnevetett. – De azért kicsit boldogabbnak
látszhatna. Végtére is most az imént nyerte meg a Vágtát.
Bay lángoló tekintettel fordult Caspar felé.
– Pompás! Ön valóban nagyon jó fényképalany, Middleton
kapitány. Ha így maradna egy pillanatra…
Azzal Caspar eltűnt a bársonylepel alatt, majd előbújt, és
összenyomta a kioldót. – Kitűnő! Bizton ígérem, hogy ebből
nagyszerű kép lesz!
Bay lecsúszott Tipsy hátáról, és Caspar felé indult, majd ép
kezével meglökte a férfit. – Hol van Charlotte? Mit tett vele?
Caspar, aki jó tíz centivel magasabb volt Baynél, nem hátrált meg.
– Charlotte ott van, ahol lenni akar, Middleton kapitány.
Bay hirtelen visszahúzta az öklét, de Caspar gyorsabb volt nála,
és elkapta a csuklóját. – Ön már megkapta a jutalmát, Middleton
kapitány. Ezt ne feledje.
Topham őrnagy, aki rémülten figyelte a jelenetet, fontoskodva
közbelépett. – Middleton kapitány, talán lenne szíves velem jönni. A
lótenyésztők klubja fogadást ad az ön tiszteletére. A mai nap
fáradalmai után biztosan szüksége van egy italra.
Bay most érezte, hogy erőt vesz rajta a kimerültség, és hagyta,
hogy az őrnagy elvezesse egy terembe, mely tele volt jókedvű
idegennel, akik sorban megveregették a rossz vállát, aztán egyik
pezsgős poharat a másik után adták a kezébe. Bay, mivel aznap
semmit sem evett, villámgyorsan és tökéletesen berúgott.
Crombie őrnagy és Lord Sholto Douglas között ült – az előző
hatalmas nyereményét ünnepelte, az utóbbi pedig a bánatát fojtotta
az italba. Most Csirke Hartopp úszott be Bay látóterébe.
– Nagyszerűen lovagolt, Bay! Bárcsak Önre fogadtam volna. Nem
is tudom, miért nem tettem. Mindig is baromi szerencsés fickó volt.
Bay rákancsalított Csirkére.
– Igen, ez vagyok én! És most már gazdag is lettem. Száz fontban
fogadtam saját magamra. Szóval most már átkozottul gazdag, és
átkozottul szerencsés is vagyok.
Ám Bay olyan szerencsétlen arcot vágott, miközben ezt mondta,
hogy még Csirke is inkább kíváncsiságot, mint irigységet érzett.
– Mi az, öregfiú? Nincs semmi oka savanyú képet vágni. A
csúcson kéne éreznie magát. Mit akar még?
Bay a csizmáját bámulta.
Sholto Douglas megbökte az oldalát. – Fel a fejjel, Middleton,
most nyerte meg azt az átkozott Nemzeti Vágtát, és az átkozott
osztrák császárné egy átkozott pillanatra sem tud lemondani
magáról.
Bay kinyújtott ököllel Sholto felé lendült, de Sholto könnyedén
elhajolt előle.
– Nyugalom, öregfiú, bóknak szántam.
Bay visszavonult. – Ne haragudjon, Sholto, de nem tartom annak.
Sholto most felállt. – Ha megbocsátanak, most megyek, és
kitekerem Glasnevin zsokéjának a nyakát.
Hartopp Bay mellé ült. – Tudja, kivel néztem végig a futamot, Bay?
– Nem tudom, Csirke. Viktória királynővel?
Csirke közelebb hajolt Bayhez, és a fülébe súgta. – Charlotte
Bairddel.
Bay elhúzódott tőle. – Na, persze!
– Nem, öregfiú, tényleg! Azt mondta, adjam át, hogy gratulál
Önnek. Őszintén gratulál.
– Ezt mondta?
– Igen, őszintén gratulál, pontosan ezeket a szavakat használta.
De átkozottul furán viselkedett. Azért jött, hogy végignézze a
futamot, viszont pont a végén mindkét szemét eltakarta a kezével.
Azt hiszem, baromira nem látott semmit.
– Asszem, az anyja juthatott az eszébe – felelte Bay.
– Az anyja?
– Kitörte a nyakát egy vadászatkor. Charlotte ezért nem lovagol.
– Ó, hát ez az oka?
– Pontosan ez.
Csönd lett. Aztán Bay megszólalt: – Még itt van?
– Nem. A futam után eléggé csípős lett a kedve. Visszament
Liverpoolba. Holnap elhajózik.
– Amerikába?
 – Igen.
– Azzal az amerikaival?
– Nos, igen, vele megy, de csak mint útitárssal. Egyértelműen ezt
mondta. Azt mondja, fényképezni megy oda, és ez a fickó fog neki
segíteni.
– Szóval nem szöknek meg?
– Ő azt mondja, nem. Nincs gyűrűje, megmutatta nekem a kezét.
Nincs gyűrű.
Bay megint a csizmáját kezdte fürkészni. – És mit gondol, ezt
miért mondta el Önnek? – kérdezte.
– Nem akarta, hogy azt higgyem, hozzámegy az amerikaihoz.
Egyébként ez most már mindegy. Ez a lány le van írva. Még a
Lennox-vagyon se számít. Senki nem fogja most már elvenni.
– Így gondolja, Csirke?
– Igen, így gondolom.
– Szóval Ön sem veszi el, akkor sem, ha beleegyezne?
– Nem, most már nem. A lány már nem számít tisztességesnek.
Nem tudom, mit szól majd Fred és Augusta, ha hazatérnek a
nászútjukról. Micsoda szörnyű csapás! Az új házasok egy ilyen
botrány hátterében lesznek kénytelenek új otthont teremteni
maguknak. Sokkal jobb lett volna, ha tényleg megszöknek. –
Hartopp tépkedni kezdte a szakállát. – Akkor legalább most már
férjes asszony volna. Micsoda badarság ez a fényképezéssel!
Charlotte-tal az a probléma, hogy nagyon el volt kényeztetve. –
Hartopp most már mindkét oldalon egyszerre húzkodta a szakállát,
amitől úgy festett, mint egy mérgelődő, foltos tőkehal.
– Ezért nagyrészt Lady Dunwoody a felelős, ő ültette el Charlotte
fejében ezt a képtelen ötletet. A fényképezés nem is rendes
foglalatosság. Nem igényel semmiféle képzettséget, csak egy csomó
eszközt.
Bay próbálta megnézni, mennyi az idő, aztán eszébe ötlött, hogy
még mindig a dressz van rajta, az órája meg a civil ruhájában
maradt.
– Akkor tisztázzuk ezt most, Csirke, hogy ne maradjon felőle
semmi kétség. Tehát semmilyen körülmények között nem venné el
Charlotte Bairdet?
– Nem, semmilyen körülmények között. Nincs rá esély.
 – Ez esetben Csirke, Ön sokkal nagyobb futóbolond, mint
gondoltam.
Ezzel Bay felállt, és kezét a rossz vállára téve próbálta megelőzni,
hogy a jóindulatú rajongók jól hátba veregessék, majd elindult a
zsokék öltözőjébe. Vissza kellett öltöznie civil ruhába.

Az uralkodói társaság kezdett feloszlani. A walesi herceg még egy

utolsót beleszívott a szivarjába, és közben végignézett a
versenypályán, abban a biztos tudatban, hogy a királyi különvonat
nélküle úgysem indul el. A felesége úgy tett, mintha odafigyelne
Topham őrnagyra, aki azt a tervét ecsetelte neki, miszerint a vasutat
kihoznák ide, Aintree-be. Sisi Spencer grófnak mesélt
magyarországi birtokáról, Gödöllőről. – El kell jönnie velem a
birtokomra nyáron, gróf úr. Nem szeretném, ha Bay túl magányos
volna ott a csupa magyar között.
– Örömmel, asszonyom. Tehát Middletonra vár a feladat, hogy
létrehozzon Önnek ott egy istállót?! Micsoda pompás lehetőség!
– Aztán télen visszajövünk ide vadászni. Tökéletes terv, nem igaz?
Meg kell mondanom, Spencer gróf, nagyon hálás vagyok Önnek,
amiért megtalálta számomra az én vadászatvezetőmet. Annyi
mindent megmutatott nekem!
A gróf próbálta elkerülni a császárné pillantását. A Middleton iránti
szenvedélye most már eléggé illetlen kezdett lenni.
– De hol van Middleton kapitány? Azóta nem láttam, hogy egy férfi
megkérte, hadd fényképezze le. Miért nem jött még vissza?
– Middleton meghívás nélkül aligha jöhet ide, asszonyom.
– Akkor majd én meghívom!
Spencer köhintett egyet. – Talán jobb volna, ha erről megkérdezné
a walesi herceget. Ez ugyanis az ő páholya.
Sisi elmosolyodott. – Ó, persze, nem szabad megfeledkeznem
arról, hogy ez itt nem az én országom.
Ekkor Sisi a walesi herceghez fordult. – Szeretnék még találkozni
Middleton kapitánnyal, mielőtt elindulunk. Lehetséges volna, hogy
elküldet érte?
 A herceg egy tökéletes szivarfüstkarikát fújt maga elé. –
Természetesen, császárné. A győztes mindent visz, igaz, Spencer?
Azzal a herceg szabad kezével odaintett a szerencsétlen Topham
őrnagynak. – Megkérné Middleton kapitányt, hogy jöjjön fel a
páholyomba?
Mikor Topham őrnagy elindult a versenypálya irányába, hogy
teljesítse küldetését, Festetics grófnő követte. – Ha megengedi,
Önnel tartanék. Middleton kapitány a barátom.
Az őrnagy megvonta a vállát. Az uralkodói körök ugyan jót tettek
az üzletnek, de abból már elege volt, hogy holmi küldöncként
bánjanak vele.
Az őrnagy és a grófnő keresztülsétáltak a pályán, mely tele volt
szórva széttépett fogadószelvényekkel, sült gesztenyehéjjal és
elszívott szivarvégekkel. Miután a futam véget ért, a tömeg túlnyomó
része a kapuk és aztán a Liverpoolba vezető út felé igyekezett. A
legtöbben csendben voltak, és csak arra vágytak, hogy most már
hazajussanak, de néha-néha itt-ott még kitört a lárma. Valaki
belekezdett egy nótába, másvalaki pedig hangosan felzokogott. Arra
senki nem szólt semmit, mikor két fehér köpenyes férfi vágott át a
tömegen, egyikük kezében hordágy, a másikéban fűrész, és
megindultak a pálya felé. Az a hölgy viszont, akinek a kalapján most
már kókadoztak a narancsszín tollak, az arca azonban gintől
fénylett, utánuk rikoltott: – Hentesek!
Topham nagyon gyorsan gyalogolt, így a grófnőnek szinte futnia
kellett, hogy lépést tudjon tartani vele. Először a lótenyésztők
részlegébe mentek, ott viszont nyomát sem látták, és senki nem volt
annyira józan, hogy meg tudta volna mondani, hová ment.
A zsokék öltözője pedig teljesen elhagyatott volt. Topham őrnagy
megkérte a grófnőt, hogy kint várja meg, míg körülnéz, de bemenve
látta, hogy Bay már elvitte onnan a dolgait.
Topham tehát kijött az öltözőből, és a fejét csóválta. – Nem tudom,
hová tűnhetett a barátunk.
A grófnő azt mondta: – Nem gondolja, hogy esetleg a lovánál van?
– Bármi lehetséges. – Azzal Topham mogorva képpel megindult
az istálló irányába, de a grófnő megragadta a karját.
– Az istálló arra van, igaz? Önnek bizonyára rengeteg
elintéznivalója akad, Topham őrnagy. Azt hiszem, túlságosan
elfoglalt ahhoz, hogy az úrnőm miatt ide-oda szaladgáljon. Hadd
segítsek Önnek. Majd én elmegyek az istállóba, és megkeresem a
kapitányt.
– Feltéve, hogy ott van.
– Igen, de én úgy hiszem, ott találom majd.
Az őrnagy egy pillanatig tanácstalannak tűnt, de aztán azt mondta:
– Ha egészen biztos benne, akkor most magára hagyom. És
köszönöm.
A grófnő elindult az istálló felé. Nopcsa elmesélte neki, mi történt,
mikor odaadta a császárné dresszét Baynek, és ez aggasztotta.
Bay valóban ott állt az istállóban, két karját a lova nyaka köré
fonva. Már átöltözött civilbe. A grófnő észrevette, hogy a
gyapjúmellénye félre van gombolva, a szeme véreres, és az orcája
rózsaszín.
Valami dallamot dúdolt Tipsy fülébe, a ló pedig az orrával a
vállához dörgölőzött. A grófnő megvárta, míg Bay észreveszi. Mikor
észrevette, kissé gyanakodva nézett rá.
– Üdvözlöm, Festy, értem jött, ugye?
– Az én hazámban leveleket tennének a fejére. Amikor ön a
győztes.
– Leveleket? Ja, babérkoszorúra gondol! Attól tartok, Tipsy egy
pillantás alatt felfalná az egészet. De meg is érdemli, elvégre ő
dolgozott itt, nem én.
A grófnő látta, hogy Bay nem józan, de úgy érezte, még nem is
teljesen részeg. Abban a veszélyesen kótyagos állapotban volt,
mikor az igazság ki szokott buggyanni az emberből, vagy azért, meri
kínosan érzi magát, vagy mert szégyelli. A grófnő úgy érzékelte,
hogy Bay most a két állapotnak a határán van; remélte, hogy nem
érkezett túl későn.
Épp azon morfondírozott, milyen furfanggal csalhatná el magával,
mikor Bay megszólalt: – Ön valóban nagyon szereti a császárnét,
igaz, Festy?
A grófnő bólintott. – Mindennél jobban.
– Megértem, hogyan érez. A császárné… mámorító tud lenni. De
én nem lehetek olyan, mint Ön, Festy. Hallott a császári dressz
sorsáról, ugye?
Festy bólintott.
 – Hogy hihette a császárné, hogy én azt felveszem? Nem vagyok
a tulajdona!
– Megpróbált adni valamit Önnek, azt hiszem. Azért a sok
mindenért cserébe, amit Öntől kapott. Egy kis boldogságot. Amiből
amúgy nem túl sok jut neki.
Bay lehuppant egy szalmabálára, és az ép kezébe hajtotta a fejét.
Festy leült mellé.
– Miért Önnek kellett idejönnie, Festy? Nopcsával sokkal
könnyebb lett volna.
Festy megsimogatta Bay fejét. – Pontosan ezért. Meg kell értenie,
mit művel a császárnéval.
Bay egy kis ideig csendben ült, és érezte, ahogy a grófnő, abban
bízva, hogy kisimogathatja belőle a nyugtalanító gondolatokat,
ujjaival végigszánt a haján.
– Nem lehetek olyan, mint Ön. Nem élhetek örökké az ő
árnyékában. Valami mást szeretnék.
– Ezzel nagyon szomorúvá teszi őt, Middleton kapitány.
– Talán egy kis időre, igen. De aztán úgyis talál magának valami
mást, ami elszórakoztatja. És ott van a majmocskája is.
Festetics grófnő abbahagyta a simogatást. – Elhagyhatja a
császárnét, de ne tegyen úgy, mintha ez számára semmit nem
jelentene.
Bay azon kapta magát, hogy könnyek szöknek a szemébe.
Festy megveregette a feje búbját, és felállt. – Engem is sajnálnia
kell, mivel nekem kell megmondanom a Kaiserinnek, hogy Ön
elmegy. Rám lesz mérges, nem Önre, mivel azt fogja hinni, hogy
nem a megfelelő szavakat használtam. Azt fogja gondolni, hogy Önt
is úgy el lehetett volna csalogatni, mint egy lovat, ha kockacukrot
tartanak elé.
Bay felnézett a grófnőre, és elmosolyodott. – Az angolja kezd
egész folyékonnyá válni, Festy.
A grófnő csettintett egyet. – Egy magyarnak minden nyelv könnyű.
Gondolom, most meg fogja keresni azt a lányt a fényképezőgéppel.
– Meg fogom próbálni. Bár úgy vélem, ő nem annyira akarja, hogy
megtalálják.
– Azt hiszem, az bőven elég, hogy Ön meg akarja őt találni.
 – Lehetséges. – Bay felállt. Aztán lehajolt, hogy megpuszilja a
grófnő arcát. – Festy, mondja meg neki, a császárnénak, hogy soha
nem felejtem el, mikor együtt lovagoltunk. Kérem, ne felejtse el ezt
megmondani.
A grófnő megérintette Bay arcát. – Ne aggódjon, kapitány, nem
fogom elfelejteni. – És mialatt elindult visszafelé a királyi páholyba,
ezt suttogta: – És ő sem fogja.

Irány Nyugat!

Charlotte a bőröndje tetején ücsörgött. Grace mondta neki, hogy

ha tíz percen keresztül rajta ül, a tartalma annyira összenyomódik,
hogy be lehet majd csukni. Mikor visszaértek a hotelbe, egy üzenet
várta őket a White Star Line társaságtól: minden csomagot még
aznap le kell küldeni a kikötőbe, hogy a hajó reggel az első
árapállyal elindulhasson.
Tehát Charlotte ott ült a bőröndön, és arra várt, hogy a benne lévő
dolgok megadják magukat, és képes legyen bezárni a csatot. A
ruhaneműi azonban makacsul tartották magukat; ahelyett, hogy
csendben összenyomódtak volna. Persze nagyon egyszerű lett
volna pár dolgot kivenni, de Charlotte erre valahogy nem bírta magát
rávenni.
Minden olyan gyorsan történt. Fred és Augusta esküvője után még
teljesen világos volt a számára, mit is kell tennie. Egyfolytában csak
Caspar sivatagról készült fényképeire gondolt. Azokra a végtelenbe
nyúló tájakra. Amint sikerült elképzelnie az új Charlotte-ot, minden
más könnyűnek tűnt. Nem is olyan nehéz szabadnak lenni, ha az
embernek gyémántjai vannak, na meg egy Casparja. Ő azonnal
értett mindent. Sőt ő mondta el Lady Dunwoodynak a dolgot, mivel
Charlotte képtelen volt erre rávenni magát. A keresztanyjának
persze elvileg támogatnia kellett volna az elképzelést – végtére is ő
volt az, aki annak idején fényképezésre biztatta –, de Charlotte jól
tudta, hogy a bohém külcsín alatt Lady Dunwoody abszolút
konvencionális nézeteket vallott arról, mi az illendő viselkedés egy
eladó sorban lévő lány számára. Lady Lisle mindig
megvesztegethető volt valamivel, Celia Dunwoody azonban soha
nem adta fel az elveit. Charlotte tartott attól, hogy a keresztanyja
helytelenítésével szembesülve esetleg a nagy elhatározása
szertefoszlik majd. És bár azzal teljesen elégedett volt, hogy Fred és
Augusta levélben értesüljenek a fejleményekről, azt tudta, hogy Lady
D. soha nem bocsátaná meg neki, ha nem szóban kapna hírt az
utazásról. Ezért aztán ezt a kellemetlen feladatot rábízta Casparra,
aki bármilyen helyzetből képes volt kibeszélni magát.
Ma azonban a futamon Charlotte azt is látta, mennyi mindent ad
fel Caspar azzal, hogy elutazik vele. Abszolút lenyűgöző volt, ahogy
minden nagyobb erőfeszítés nélkül az események középpontjába
tudott kerülni. Caspar arra született, hogy a dolgok sűrűjében legyen,
ő meg elráncigálja a világ perifériájára.
Most kopogtak az ajtón, aztán besétált Caspar, egy köteg
bankjeggyel a kezében.
– A nyereményem! Ezer font! Middleton nekem nagyobb
szerencsét hozott, mint Önnek. – Caspar ezzel megfordult, hogy
becsukja az ajtót, de Charlotte rászólt.
– Ne csukja be! Nem szabad kettesben lennie velem, ha Grace
nincs jelen.
– Milyen igaza van! Minden áron meg kell óvnom a jó hírnevemet.
Miért ül a bőröndje tetején?
– Mert nem csukódik be, pedig már ma este le kell küldeni a
rakpartra.
– Szeretné, ha én is ráülnék Ön mellé?
Charlotte bólintott. De még kettejük súlya sem volt elegendő
ahhoz, hogy a zárat be lehessen csukni.
– Üljünk még rajta egy kicsit, hátha mégis megadja magát.
– Ha szeretné.
Charlotte a bankjegyekre pillantott, melyeket Caspar még mindig a
kezében szorongatott. – Ezer font!
– Persze Ön miatt tettem meg a tétet.
– Tudom.
– Mindent összevetve sikeres nap volt. Készítettem néhány kitűnő
fényképet, köztük egyet a győztes zsokéról is.
 Charlotte hirtelen megrezzent, mire a bőrönd fedele behorpadt, és
a zár két fele egy vonalba került.
– Találkozott Bayjel? És megemlítette neki, hogy ott voltam?
Caspar felállt. – Azt hiszem, ezzel a bőrönddel már nincs többé
dolgunk – mondta, és elindult az ajtó felé. – Nem, Carlotta, nem
mondtam el Middleton kapitánynak, hogy Ön is eljött megnézni a
futamot. Nem akartam megadni neki ezt az elégtételt. Arra
gondoltam, erre a napra épp elég győzelmet gyűjtött be.
Charlotte nem szólt semmit.
– Most persze haragszik rám. De az Ön érdekében tettem, és egy
picit talán a saját megelégedésemre is. Middleton rettentő dühös
volt. Megpróbált megütni engem. Szerencséjére megsérült a karja,
ezért nem lett volna becsületes elégtételt venni. Kár, pedig nagyon
élveztem volna a dolgot.
– A karja? Mi a baj a karjával? – Charlotte ezután irányt váltott. –
És miért akarta megütni magát?
– Mert nem voltam hajlandó megmondani neki, Ön hol van, és
mert úgy képzelem, azt hiszi, Ön megszökik velem.
Charlotte elfordította a fejét Casparról.
– Ó, Charlotte, tényleg azt akarta volna, hogy mondjam meg neki,
Ön egész nap csak arra várt, hogy megpillanthassa? Sokkal jobb, ha
azt hiszi, hogy velem szökik meg, és egy jottányit sem érdekli Önt.
Így mindkettejüknek könnyebb lesz. Ön dicsőséges karriert fut be
Amerikában, neki meg ott van a győzelme és a császárné. Ez az
egyetlen lehetséges boldog végkifejlet.
Charlotte az ajkába harapott. Végül megszólalt: – És Ön honnan
tudja, hogy számomra mi lenne a boldog végkifejlet? Vagy Bay
számára?
Caspar megragadta Charlotte vállát, és gyengéden, de
határozottan megrázta. – Onnan, hogy én is pontosan tudom,
milyen, ha az ember elveszít valamit, amit szeret. Mikor Ábrahám
meghalt, azt hittem, soha többé nem leszek boldog. Hogy soha
többet nem készítek fényképet. De idejöttem, és itt vigaszra leltem.
Ezért is egyeztem bele abba, hogy visszamegyek Önnel Amerikába.
Mert megvolt Önben a bátorság ahhoz, hogy újrakezdje. És még
mindig megvan, akármit is gondol most.
 Charlotte a szőnyeget kezdte bámulni, melyen egy bőségszaruból
gyümölcsök és virágok omlottak halomba. A cipője orrával egy
gránátalmát kezdett piszkálni.
– Most pedig azt javaslom, vegye fel szépen a kalapját, mert
lesétálunk a rakpartra, és ellenőrizzük, valóban felkerülnek-e a
csomagjaink a Britannic fedélzetére. Nincs rosszabb annál, mint
mikor az ember felfedezi, hogy a dolgai tévedésből Argentínában
kötöttek ki. Menjen, hívja Grace-t, és azután utánanézhetünk a
csomagoknak.

Kint már sötétedett, ezért Caspar leintett egy fiákert, hogy vigye el
őket a rakpartra. Mialatt besegítette Charlotte-ot a hintóba, azt
mondta: – A gáláns kapitánynak hála, most már megengedhetem
magamnak.
Charlotte és Grace a kocsissal szemben lévő ülésen foglaltak
helyet, Caspar pedig velük szemben. Az utcák kezdtek
elnéptelenedni, de időről időre felbukkant egy-egy társaság, aki
nyilvánvalóan a versenyről érkeztek – legjobb ruhájuk
összegyűrődött már, a tollak lekonyultak, a nyakravalók
félrecsúsztak, de láthatólag összetartotta őket az, hogy valami nagy
dolognak lehettek aznap részesei. Többen is talizmánként emelték
magasra a fogadószelvényüket, mely azt bizonyította a számukra,
hogy ha csak egyetlen napra is, de a szerencse kedvezett nekik. Az
utcasarkokon rikkancsok kiáltoztak: – Kívülálló nyerte a Vágtát! Tipsy
diadalt arat! – abban bízva, hogy még el tudják adni az utolsó
példányokat annak a néhány embernek, akik nem a lóversenypályán
töltötték a napjukat. Mikor aztán a hintó a dokkok közelébe ért, egyre
több lett a nyilvánosház, melyek tömve voltak azokkal a lóversenyre
érkezőkkel, akik kimenőjük utolsó pillanatait is ki akarták élvezni. A
Mersey folyó partján horgonyzó Queen Adelaide zsúfolásig telt az ír
klánokkal, amelyeknek a tagjai mind arra vártak, hogy eljussanak
vele Dun Laoghaire kikötőjébe. Ők Glasnevin kudarcát siratták, ezért
az énekük meglehetősen gyászos volt.
Mikor elérték a rakpartot, Caspar elment a hajózási társaság
irodájába, hogy megkérdezze, mikor pakolják majd fel a
csomagjaikat a hajóra. – Megmondom nekik, hogy szeretném látni,
amint minden egyes csomagunk felkerül a hajóhídra. Azt hiszem, ez
az egyetlen esélyünk. – Charlotte-nak feltűnt, hogy Caspar
szokatlanul vidám, mintha valami fergeteges nagy titkot őrizne, de
aztán arra jutott, hogy hát persze, hiszen aznap nyert ezer fontot.
A két nő pár percig ott ült a fiákerben, de aztán Charlotte
megelégelte a dolgot. Kiszállt, és megállt a macskaköves rakparton.
A természetes fények már majdnem kihunytak, de a dokkban
horgonyzó gőzhajókat lámpások világították meg, és ettől a
szürkületben olyanok voltak, mint a kivilágított karácsonyfák. A
lámpások fénye ott táncolt egy éppen arra haladó vontatóhajó által
vetett hullámokon. Mindenfelé emberek nyüzsögtek; a dokk túlsó
felénél nagyobb társaság verődött össze, akik egy Kanadába induló
hajó utasait búcsúztatták. Charlotte-tól balra egy csapat copfos, kínai
munkás ládákat rakodott le egy gőzösről az egyik raktárépületbe,
emberi láncot alkotva, kézről kézre adogatva a rakományt. A hotel
környéki utcákon kifejezetten csendes és visszafogott vasárnapi
hangulat uralkodott, ám itt a dokkoknál megállás nélkül folyt a
munka. Charlotte számára ez szokatlan és egzotikus látványt
nyújtott. Arra gondolt, milyen vicces, hogy a messzi Amerikába
készül, mikor az elmúlt két napban több különös eseményt
figyelhetett meg itt Liverpoolban, mint egész addigi élete során.
Egy fekete tengerész közeledett felé kalitkába zárt papagájjal a
kezében, és Charlotte azon tűnődött, milyen csodálatos fényképet
lehetne róla készíteni. Mennyivel izgalmasabb dolog kint a való
világban megragadni az életet, mint antik jeleneteket kreálni Lady
Dunwoody stúdiójában. És akkor egy szemvillanás alatt
szertefoszlott az a homály, mely azóta fonta körbe, hogy visszatértek
Aintree-ből, és most már bizakodva tekintett a jövőbe. Megragadni a
világot minden különlegességével és szépségével együtt – ez most
valódi célkitűzésnek tűnt a számára. Olyan célkitűzésnek, melyet
képes lesz meg is valósítani. Ha meg tudja örökíteni a váratlant, a
nem hétköznapit, azzal azt üzeni majd a többi, nálánál talán kevésbé
szerencsés lánynak, hogy a világ tágasabb, mint gondolnák, és
nincsenek bezárva a szalonjuk vagy a konyhájuk négy fala közé.
Amint ott állt a rakpart kövezetén, a víz felől érkező hűvös szélben, a
rothadó zöldségszag és a tobzódó táncmulatságok örvényében,
Charlotte hirtelen és teljesen váratlanul boldognak érezte magát.
Tehát már mosolygott, mikor meghallotta a rakpart túlsó feléből
érkező lármát. Az a kisebb fajta tömeg, mely a kanadai gőzöst jött
búcsúztatni, most éljenzésben tört ki, és többen a levegőbe
hajigálták a kalapjukat. Valami körül csoportosultak össze, de túl
sötét volt ahhoz, hogy ki lehessen venni, mi is az. Aztán a tömeg
szétvált, és Charlotte rájött, hogy egy lovon ülő férfit vesznek körül,
és ezt is csak azért láthatta, mert a ló fehér volt.
A tömeg követte a fehér lovat, és énekelni kezdett. Charlotte nem
tudta kivenni, mit énekelnek, mert annyira merőn nézte a lovast.
Grace, aki meghallotta az éneket, kiszállt a hintóból, és odaállt
Charlotte mellé.
– Ó, nézze csak, kisasszony – mondta –, Middleton kapitány az!

Charlotte még mindig ott állt egy helyben, mikor Bay megállította
előtte a lovát. Száz meg száz kéz emelkedett a magasba, hogy a
Vágta győztesét lesegítse a nyeregből, és megérinthesse a csodaló
fejét.
Bay odasétált Charlotte-hoz, majd pillanatnyi habozás után
megfogta a kezét, és megcsókolta. Charlotte-nak eszébe jutott,
mikor először kezet csókolt neki, a Spencer-bál estéjén.
A tömeg a kézcsók láttán lármásan kifejezte elismerését.
– Ön mosolyog, Charlotte. Ez azt jelenti, hogy szívesen lát
engem? – Bay annyira aggodalmas arcot vágott, hogy Charlotte
majdnem elnevette magát.
– Boldog vagyok, hogy megnyerte a Vágtát, hiszen tudom,
mennyire vágyott rá.
– És Ön eljött engem megnézni?
– Igen, el.
Kis szünet állt be. Charlotte észrevette, hogy a katonakabátja alatt
az egyik karja fel van kötve.
– Mi történt a karjával?
– Kiment a vállam. Az ízület túlságosan kilazult. Rendesen
rögzíttetnem kell majd, de eddig nem értem rá.
 Charlotte Bay szemébe nézett. – Holnap reggel New Yorkba
hajózom Mr. Hewes-zal. – A háta mögül köhintés hallatszott, mire
hozzátette: – És Grace is velem jön.
Grace rámosolygott Bayre. – Jó estét, uram, gratulálok a
győzelméhez. Feltettem Önre egy kis pénzt, úgyhogy most nagyon
hálás vagyok Önnek. Micsoda hajrázás! Nem hittem, hogy sikerül
győznie, de aztán a semmiből előjött az az elhagyott ló, és Ön már
célba is ért.
– Én sem gondoltam, hogy győzni fogok, Grace, de néha a dolgok
egészen máshogy alakulnak, mint ahogy gondoltuk. A Governess
volt a gyorsabb ló, és azt hiszem, szerencsém volt, Tipsy meg
nagyon nem szeret a második helyen végezni.
Charlotte most már nem bírta tovább cérnával. – Miért jött ide,
Bay?
– Természetesen azért, hogy láthassam Önt. Tudtam, hogy itt
találom valahol. Csirke mondta.
– Csirke?
– Tudja, a közös barátunk. Elmesélte nekem, hogy Ön Amerikába
utazik, de azt is elmondta, hogy még nem ment hozzá Mr. Hewes-
hoz, ami hatalmas megkönnyebbülés volt, mivel én szeretném Önt
feleségül venni, drága Charlotte, ha van Önnél bármi csekélyke
esélyem.
A tömegben megindult a sugdolózás, mivel azok, akik elöl álltak,
hallották, hogy mit mondott Bay, és továbbadták a hátul ácsorgóknak
is. Valami hetykébb fickó be is kiabált: – Ne kínozza tovább,
Charlotte!
Charlotte megpróbált elfordulni Baytől, de azon kapta magát, hogy
képtelen megmozdulni. – De én holnap Amerikába utazom, hogy ott
fényképeket készítsek – mondta lassan, de elkerülte Bay tekintetét.
– És férjes asszonyok nem készíthetnek fényképeket? – kérdezte
Bay.
Charlotte most ránézett a férfira. – Nem tudom.
– Charlotte, most már gazdag ember vagyok. Nem annyira
gazdag, mint Ön, de van elég pénzem ahhoz, hogy évekig eltartsam
magunkat. Nyugodtan átengedheti a vagyonát Frednek, és még úgy
is elég lesz.
– De vele mi lesz?
 – Megígérem Önnek, hogy soha többet nem találkozom a
császárnéval. Nem, ez úgy hangzik, mintha lemondanék valamiről,
pedig nem. Soha többé nem akarok vele találkozni.
– Szegény császárné! – mondta erre Charlotte, és eszébe jutottak
a ráncok a másik nő ajka körül.
– A bűvkörében voltam, de most már nem vagyok. Meg tud nekem
bocsátani?
A tömegből néhányan bekiabálták: „Jussatok már valamire, hideg
van idekint!”
– De én holnap Amerikába utazom.
– Én pedig Önnel megyek. Én leszek az, aki ide-oda viszi a
fényképezőgépét.
– Felkötött karral? Úgy nem tudja cipelni.
– De ezt leszámítva azért esélyes volnék a feladatra?
A tömegből valaki elkezdte énekelni a „Daisy, Daisy, felelj nekem
hamar” kezdetű dalt, aztán többen is csatlakoztak hozzá, és a végén
már kórusban fújták.
Charlotte egyik kezét Bay ép karjára tette, és mivel nem jött ki
hang a torkán, csak bólintott.
– Komolyan, Charlotte?
Charlotte újból bólintott, aztán behunyta a szemét, mialatt Bay a jó
karjával átölelte a derekát, és megcsókolta.
A tömegben most olyan hangos éljenzés tört ki, hogy Charlotte
meg se hallotta, amint Caspar szólongatja, míg a férfi meg nem
ütögette a vállát.
Akkor felnézett, de addigra az ajka már kissé felduzzadt Bay
bajuszától.
Caspar fejét egyik oldalra billentve először Charlotte-ra, majd
Bayre nézett, aztán Charlotte-hoz intézve a szavait, azt mondta: –
Úgy veszem észre, változott a terv.
Bay válaszolt neki: – Charlotte megígérte nekem, hogy hozzám
jön feleségül.
– Nem az ő ígérete aggaszt engem, Middleton kapitány, hanem az
Öné. Ezúttal vajon megtartja a szavát?
Bay kissé felszegte az állát. – Attól tartok, ezt most megérdemlem.
De csak annyit mondhatok, hogy ha Charlotte elfogad férjül, akkor
már holnap, a hajón feleségül veszem.
 A tömegből most ilyen bekiabálások jöttek: „Milyen rámenős!” És,
„csak lassan a testtel!”
Caspar hátat fordított Baynek, és kissé lehajolt, hogy Charlotte
szemébe nézhessen. – És Ön, tényleg meg tud neki bocsátani?
– Azt hiszem. Hiszen itt van, nem igaz?
– De komolyan a felesége szeretne lenni?
– Azt állítja, cipeli majd a fényképezőgépemet.
Caspar kis ideig csak nézte Charlotte-ot, aztán felnevetett, majd
papi áldást imitálva széttárta a karját. – Akkor nincs más
választásom, áldásomat kell adnom Önökre.

Már elég későre járt, mikor visszaértek az Adelphi Hotelbe.

Caspar ragaszkodott hozzá, hogy Tipsy hátán lovagolva tegye meg
az utat. – Inkább lovagolok a Vágta győztesének hátán, mint hogy a
felesleges harmadik szerepét játsszam.
Amint ott álltak a hotel előcsarnokában, kissé furán érezve
magukat az új felállástól, Bay megszólalt: – Ma éjszakára szobát kell
foglalnom magamnak. És gondoskodnom kell Tipsy elhelyezéséről
is. Bocsássanak meg egy pillanatra – mondta, és elindult, hogy
beszéljen a szálloda igazgatójával.
Caspar felsóhajtott. – Remélem, tudja, mit csinál, Carlotta.
– Bay engem választott, és úgy érzem, boldogok leszünk.
– És nem csak azért, mert a kapitány Önt jobban kedveli, mint egy
császárnét?
– Én szerettem bele először.
– Ez esetben megadom magam. És sok boldogságot kívánok,
tiszta szívemből. Biztos vagyok benne, hogy elsöprő sikere lesz
Amerikában.
– Miért, ön nem jön?
– Nem, Carlotta, Önnek már nincs többé szüksége a
szolgálataimra, itt pedig hercegnőket fényképezhetek. Bizonyára
ellenállhatatlanná fogok válni, ha visszatérek Londonba, és
részletesen beszámolok a Lennox-vagyon örökösnőjének botrányos
szökéséről. Ne aggódjon, mindent el fogok követni, hogy az Ön
hiányától szenvedő Augustát megvigasztaljam.
 Charlotte elnevette magát, aztán csókot nyomott Caspar arcára.
Majd eszébe villant valami. – De mi lesz a bőröndjével? Meg kell
kérnie a társaságot, hogy pakolják le a hajóról.
Caspar rákacsintott Charlotte-ra. – Komolyan, Carlotta, minek néz
engem? A bőröndöm végig itt volt a hotelben.

Az ég még rózsaszín volt, mikor Charlotte és Bay már a Britannic

fedélzetén álltak, arra várva, hogy a hajó kifusson a kikötőből.
A hajó korzóján állva néztek vissza a városra.
Charlotte Bay kezébe tette a kezét. – Most, hogy össze fogunk
házasodni, igazán elmondhatnád.
– Mit?
– Azt, hogy hogyan kapta Csirke a becenevét.
Bay felnevetett, és megcsókolta Charlotte-ot. – Drága Charlotte,
attól tartok, csalódást kell okoznom. Tudod, ha Csirke nem mondja
el, soha nem tudtam volna meg, hogy nem mész hozzá az
amerikaihoz. Neki köszönhetem a boldogságomat, így aligha
árulhatom el neked féltve őrzött, sötét titkát.
Charlotte erre megszorította Bay kezét.
– És különben is, ha most elmondanám, akkor már nem lenne
mire várnod.
Charlotte elmosolyodott.
– Ó, azt kötve hiszem!

A szerző megjegyzése

Érdeklődésem Sisi iránt gyerekkoromra vezethető vissza, mikor

kaptam egy kirakót, mely a híres Winterhalter-portré alapján készült,
és a császárnét gyémántokkal kirakott csillag alakú ékszerekkel a
hajában ábrázolta. Majd mikor sok-sok évvel később témát kerestem
egy új regényhez, eszembe jutott Sisi, és minél többet olvastam
különleges, édes-keserű életéről, annál inkább szerettem volna róla
regényt írni. Ez a könyv tényeken alapszik: a főszereplők, Sisi, Bay,
Charlotte, Spencer gróf, sőt még Csirke Hartopp is valóságos
személyek voltak, habár gondolataikat és érzéseiket én alkottam
meg. Sisi 1875-76 telén valóban Angliába utazott vadászni, és Bay
Middleton volt a vadászatokon a vezetője. A haja valóban a földig
ért, és nyers borjúhúst használt arcpakolásnak. Annak dacára
azonban, hogy a Sisi angol szerelme történelmi tényekre épül, azért
mégiscsak regény, ezért ha a történet úgy kívánta, helyenként
eltértem Sisi életének szigorú értelemben vett időrendiségétől.

Erzsébet, osztrák császárné – magyar királyné a 19. század

Diana hercegnője: messze földön híres volt szépségéről, de Ferenc
Józseffel való házasságában beteljesületlenséget érzett, ezért egész
életében megpróbálta megtalálni a boldogságot, amely otthon
elkerülte őt. Házasságának korai szakaszát a hatalmaskodó
anyóssal való viaskodás határozta meg, aki megkísérelt Sisiből
vérbeli Habsburg császárnét faragni. Sisi azonban utálta az osztrák
udvar merev formalitásait, például azt, hogy az udvaroncoknak négy
generációra visszamenőleg arisztokratáknak kellett lenniük. Politikai
értelemben liberális volt, és támogatta a magyarok törekvéseit, akik
pedig 1848-ban fellázadtak a Habsburg-elnyomás ellen. Ezen okból
kifolyólag Ferenc József nem is nagyon bánta, hogy Sisi rengeteget
utazgat szerte Európában a különvonatján, és hogy magánjachtján
rendszeresen ellátogat Korfun lévő villájába. Sisi imádott vadászni –
részben az adrenalinszint-emelkedés miatt, részben viszont azért,
mert lovaglóruhájában pazar látványt nyújtott.
Sisi életének második felét egy tragédia árnyékolta be. Egyetlen
fia, Rudolf életének hivatalosan öngyilkosság – de vannak, akik
szerint gyilkosság – vetett véget mayerlingi vadászkastélyában,
tizenéves szeretője társaságában 1889-ben. Erzsébet élete
hátralévő részében többnyire csak feketében járt, mígnem 1898-ban
őt is elérte a végzet: egy olasz anarchista szíven szúrta, mikor
beszállni készült egy gőzhajóba a Genfi-tónál. Ferenc József
császár 1916-ban halt meg. Az unokaöccse és trónörököse, Ferenc
Ferdinánd főherceg ellen elkövetett merénylet robbantotta ki az I.
világháborút 1914-ben.
Bay Middleton arról volt híres, hogy ő a „legmerészebb lovas
Angliában”. Becenevét egy Derby-győztes után kapta. Öt évig volt
Sisi vezetője az angliai és írországi vadászatokon. Kapcsolatuk
azóta is rengeteg találgatásra ad okot. Az biztos, hogy Sisi fia,
Rudolf főherceg rettentően féltékeny volt rá. Kenneth McMillan
Mayerling című balettjében ez a fő oka annak, hogy Rudolf végül
megőrül és öngyilkosságot követ el.
Charlotte Bairdről nagyon keveset tudunk, attól eltekintve, hogy
Bay őt vette el feleségül. A regényben a fotográfia iránt érdeklődik,
mely az akkori intelligens nők körében közkedvelt elfoglaltságnak
számított.

Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv nem születhetett volna meg bizonyos emberek

hathatós segítsége nélkül.
Köszönet illeti tehát két kiváló főszerkesztőmet, Imogen Taylort és
Hope Dellont; ügynökömet, Caroline Michelt, aki épp olyan jó a
szakmájában, mint amennyire szép; Georgina Moore-t és csapatát a
Headline-nál; Dori Weintraubot és csapatát az SMP-nél; Emma
Holtzot és Silissa Kennedyt szakmai segítségükért; Rachel Streetet,
aki ragyogó szerkesztő, és fantasztikus asszisztens; Penny
Mortimert a vadászati szakkifejezések ellenőrzéséért; Janet
Reibsteint, akinek különleges képessége van arra, hogy észrevegye
a legfontosabb dolgokat; Sam Lawrence-t, aki egy nehéz éven
segített át; Andrea Wongot lelkesedéséért és kedvességéért;
barátaimat, Shane Watsont és Emma Fearnhammet nagy
türelmükért; Jason Goodwint az átfogalmazásokért; nővéreimet,
Tabithát, Chloét és Sabine-t támogatásukért; Richard Goodwint,
amiért olyan izgatottan olvasta el az első változatot; lányaimat,
Ottilie-t és Lydiát, amiért nagy lendülettel támogattak, viszont
keményen meg is kritizáltak; és végül férjemet, Marcust, aki
kősziklaként tartja az én ingatag elveim építményét.
 Tartalom

ELSŐ RÉSZ
Királyi állatsereglet
Egy este az Operában
A Spencer-bál
A Csoportkép
Easton Neston
Clementine
Fésülködés
Az orchideaház
Extra körítés
A fenséges testvérpár
Ezüst-nitrát
Greensleeves
Makulátlan arcbőr
A Lennox-gyémántok
A bal mellső láb
A bőrlegyező
Postlethwaite ezredes
Leánykérés
A behívó
A meghívás
A csokoládés oldal
A császárné levelet ír
Holland Park
Az erdő zöldje
MÁSODIK RÉSZ
A Quorn vadászaton
Az esés
Az exkirály hálószobája
A sötétkamrában
A windsori özvegy
A királyi levél
A majom mancsa
A trónörökös
Egy kiállítás képei
Egy lovász
Az eltört üveg
Kutyaszorítóban
Anya és fia
Nopcsa báró küldetése
Mayfair
St. George templom, Hanover Square
Az esküvői reggeli
Az Adelphi
A Nemzeti Vágta
Uralkodói tétek
A jutalom
Irány Nyugat!
A szerző megjegyzése
Köszönetnyilvánítás