DAISY GOODWIN

VIKTÓRIA

EURÓPA
KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2018
 Fordította
Molnár Eszter
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Daisy Goodwin
Victoria

Copyright © Daisy Goodwin Productions Ltd. 2016

Hungarian translation © Molnár Eszter, 2017

 Tartalom

Tartalom

Prológus

Első könyv

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet
 Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

Második könyv

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet
Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Harmadik könyv

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Negyedik könyv

Első fejezet
 Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Köszönetnyilvánítás
 Prológus

Kensington-palota, 1835. szeptember

A felkelő nap sugara épp a mennyezet sarkában húzódó repedésre

esett. Tegnap még inkább okulárét formázott, gondolta magában
Viktória, de az éjszaka folyamán egy pók kivarrta a repedést,
kitöltötte a réseket, úgyhogy most inkább koronára hasonlított.
Nem arra a koronára, amelyet a nagybátyja viselt, ami mindig
nehéznek és kényelmetlennek tűnt, inkább egy olyanra, melyet egy
királynő viselhetne – finoman kidolgozott, mint a csipke, könnyű,
mégis időálló. Hiszen az ő feje, ahogy Mama és Sir John nem győzi
hangoztatni, rendkívül kicsi; ha eljön az idő, és most már nem volt
kérdés, hogy az idő hamarosan eljön, szüksége lesz egy koronára,
amely illik a fejére.

A nagy ágy felől hangos horkantás hallatszott. „Nein, nein”,

kiáltotta anyja, álombéli démonjaival hadakozva. Mikor eljön az
idő, gondolta Viktória, ragaszkodni fog hozzá, hogy saját szobája
legyen. Mama természetesen sírni fog, és azt mondja majd, hogy ő
csak drága Drináját szeretné megvédeni, de ő hajthatatlan lesz.
Elképzelte, amint azt mondja majd: „Királynő vagyok, a
biztonságomért a királyi testőrség felel, Mama. Azt gondolom, a
saját szobámban biztonságban leszek.”

Egy nap királynő lesz; ezt most már biztosan tudta. Nagybátyja,
a király, idős volt és egészségi állapota sem a legjobb, és arra sem
volt már remény, hogy felesége, Adelaide királyné, örököst szüljön.
De Viktória – ahogy ő nevezte magát, bár édesanyja és mindenki
más Alexandrinának, vagy még rosszabb, Drinának hívta, pedig ő
ezt a becenevet inkább megalázónak, mint kedveskedőnek találta –
nem tudhatta, mikor jön el ez a nap. Ha a király meghal, mielőtt ő
két év múlva elérné a nagykorúságot, nagyon valószínű, hogy
édesanyját, a kenti hercegnét neveznék ki régensnek, és Sir John
Conroy, anyja bensőséges barátja és tanácsadója, ott áll majd az
oldalán. Viktória felnézett a mennyezetre; Conroy olyan volt, mint
az a pók, ott fent – rávetette hálóját az egész palotára – és az anyja
beleragadt a hálóba, de mikor eljön az idő, gondolta Viktória, ő nem
fogja hagyni, hogy foglyul ejtse az a háló.

Viktória hátán végigfutott a hideg, pedig kellemesen meleg volt

a júniusi reggel. A templomban minden áldott héten nagybátyja, a
király jó egészségéért imádkozott, s gondolatban még hozzátett egy
külön kérést a Mindenhatóhoz: ha úgy döntene, hogy magához
veszi Őfelségét, IV. Vilmost, megtenné, hogy megvárja ezzel az ő
tizennyolcadik születésnapját?

Viktóriának nem volt pontos elképzelése arról, hogy mit jelent

királynőnek lenni. Nevelőnője, Lehzen, tanított neki történelmet, s a
westminsteri dékán tartott neki különórákat az alkotmányról, de
senki sem tudta megmondani neki, hogy tulajdonképpen mivel tölti
a napjait egy királynő. Nagybátyja, a király ideje nagy részét
tubákozással töltötte, vagy az „Átkozott Whigek-re” panaszkodott,
ahogy ő nevezte a liberális pártot. Viktória csak egyszer látta
koronával a fején, de akkor is csak azért vette fel, mert ő erre külön
megkérte. Nagybátyja azt mondta, olyankor viseli, mikor megnyitja
a parlamenti ülésszakot, és megkérdezte, hogy Viktória szeretné-e
elkísérni a következőre. Viktória azt válaszolta, hogy nagyon
szeretné, de édesanyja nem engedte, azt mondta, Viktória még túl
fiatal ehhez. Viktória később hallotta, hogy Mama beszélgetett erről
Sir Johnnal; ő egy akvarellalbumot nézegetett a kanapé mögött, és
nem vették észre.

– Mintha előfordulhatna valaha, hogy engedélyezzem Drinának,

hogy annak a rémes öregembernek a társaságában jelenjen meg a
nyilvánosság előtt – mondta anyja bosszús hangon.

– Minél hamarabb issza magát halálra az öregember, annál jobb

– válaszolta Sir John. – Az országnak uralkodóra van szüksége, nem
egy pojácára.

A hercegné sóhajtott. – Szegény kicsi Drina. Túl fiatal még

ekkora felelősséghez.

Sir John édesanyja karjára fektette a kezét, és azt mondta:

– De nem kell egyedül uralkodnia. Ön és én majd

gondoskodunk arról, hogy ne követhessen el semmilyen
meggondolatlanságot. Biztos kezekben lesz.

Édesanyja negédesen mosolygott, ahogy mindig, mikor Sir John

megérintette. – Az én szegény, apátlan kislányom milyen
szerencsés, hogy itt van neki ön, egy férfi, aki mindenben
támogatja!

Viktória lépéseket hallott a folyosóról. Általában ágyban kellett

maradnia, míg anyja fel nem ébredt, de ma Ramsgate-be utaznak
tengeri levegőt szívni, és korán, már kilenc órakor indulnak.
Nagyon várta már az utazást. Ramsgate-ben, ha kinéz az ablakon,
valódi, hús-vér embereket láthat majd. Itt Kensingtonban sohasem
lát senkit. A legtöbb korabeli lányt mostanában vezetik be a
társaságba, de édesanyja és Sir John túlságosan veszélyesnek tartja,
hogy saját kortársaival találkozzon. – A jó hírnév mindennél többet
ér – mondogatta mindig Sir John. – A jó hírnév, ha egyszer elvész,
nem szerezhető vissza. Egy ilyen fiatal lány, mint ön, óhatatlanul
követ el hibákat. Jobb, ha nem adódik alkalom, hogy hibákat
kövessen el. – Viktória nem válaszolt erre semmit; rég megtanulta,
hogy teljesen felesleges tiltakoznia, Conroy hangja mindig erősebb,
mint az övé, és az anyja mindig Conroy pártját fogta. Csak várni
tudott, nem volt más választása.

A hercegné, ahogy mindig, most is nagyon sokáig készülődött.

Viktória és Lehzen már rég a hintóban ült, mire anyja kilépett a
palotából Conroyjal és udvarhölgyével, Lady Flora Hastingsszel.
Viktória meglátta őket a lépcsőn, valamin nevetgéltek. Abból,
ahogy a hintóra pillantottak, tudta, hogy róla beszélgetnek. Aztán a
hercegné mondott valamit Lady Florának, aki lejött a lépcsőn a
hintóhoz.

– Jó reggelt, Fenség, bárónő. – Lady Flora, húszas éveinek vége

felé járó, hirtelenszőke hölgy, beszállt melléjük a hintóba. – A
hercegné megkért, hogy én kísérjem el Fenségedet és a bárónőt
Ramsgate-be. – Lady Flora olyan szélesen mosolygott, hogy az ínye
is kivillant. – Én pedig arra gondoltam, ez az út remek alkalom
lehetne arra, hogy átvegyünk néhány protokolláris szabályt. Mikor
a minap a bátyám látogatóba jött, feltűnt nekem, hogy Fenséged
Őfőméltóságaként emlegeti. De tudnia kell, hogy csak a hercegeket
szólítjuk Őfőméltóságának. Egy egyszerű márkit, mint a bátyám – s
itt a Lady mosolya még szélesebb lett – nem illet meg ez a
megtiszteltetés. A bátyám természetesen el volt ragadtatva –
minden márki herceg szeretne lenni –, de arra gondoltam,
kötelességem, hogy figyelmeztessem Fenségedet erre a tévedésre.
Apró dolog, tudom, de ezek a részletek nagyon fontosak, biztos
vagyok benne, hogy Fenséged egyetért velem.
 Viktória nem válaszolt, csak Lehzenre pillantott, aki láthatóan
éppúgy rossz néven vette Lady Flora tolakodó viselkedését, mint ő.
Lady Flora előrehajolt. – Bárónő, ön természetesen mintaszerű
nevelőnő volt mindig, de léteznek árnyalatok az etikettben,
melyeket Ön, német lévén, nem érezhet, s ezért elkerülhették a
figyelmét.

Látva, hogy Lehzen bosszúságában összeszorítja állkapcsát,

Viktória megszólalt. – Attól tartok, megfájdult a fejem. Azt hiszem,
megpróbálok aludni az úton.

Lady Flora bólintott, bár láthatóan bosszantotta, hogy nem

adódik több lehetősége rámutatni Viktória és Lehzen további
hiányosságaira. Fakó, csalódott arca láttán Viktória
megkönnyebbülve hunyta le a szemét. Mielőtt elszenderedett
volna, egy pillanatra még eltűnődött azon, vajon az édesanyja miért
választja mindig Sir John Conroy társaságát az övé helyett,
valahányszor hintóba szállnak.

Bár a hintóban csak azért találta ki, hogy fáj a feje, mert el akarta
kerülni az elviselhetetlen Lady Flora intelmeit, ramsgate-i
látogatásuk másnapján Viktória valóban rosszul kezdte érezni
magát. Mikor felébredt, annyira fájt a torka, hogy nyelni is alig
tudott.

Édesanyja ágyához lépett. A hercegné mélyen aludt, Viktóriának

erősen meg kellett ráznia a vállát, mire végre kinyitotta a szemét. –
Was ist los, Drina? – kérdezte bosszúsan. – Miért keltettél fel? Még
nagyon korán van.

– Fáj a torkom, Mama, és a fejem is nagyon fáj. Azt hiszem,

orvosra van szükségem.

A hercegné sóhajtott, felült az ágyban, és tenyerét Viktória

homlokára fektette. Puha és hűvös volt az érintése Viktória sajgó
homlokán. Viktória anyja tenyerének támasztotta fejét, és hirtelen
elfogta a vágy, hogy ledőljön anyja ágyára, fejét a vállára fektesse.
Talán megengedi az anyja, hogy bebújjon mellé az ágyba.

– Ach, nem is forró a fejed. Mindig túlzol, Drina. – A hercegné

párnájára hajtotta hajcsavaró papírokkal borított fejét, és elaludt.

Amint Lehzen észrevette, hogy Viktória arca eltorzul a

fájdalomtól, mikor a reggelizőasztalnál megpróbál lenyelni egy
korty teát, azonnal mellé sietett. – Mi a baj, Fenség, nem érzi jól
magát?

– Fáj, ha nyelek, Lehzen. – Bár ramsgate-i tartózkodásuk alatt a

legnagyobb élvezetet a tengerparton tett séták jelentették Viktória
számára, hiszen séta közben nézegethette a többi hölgy ruháit, míg
Dash, a spánielje a lába körül futkározott, ma csak arra vágyott,
hogy egy hűvös, sötét szobában lefekhessen.

Most Lehzen volt az, aki tenyerét Viktória homlokára fektette.

Keze melegebb volt, mint anyjáé, és nem olyan puha, de tapintása
jólesett Viktóriának. Lehzen arca megrándult, mikor megsimogatta
Viktória arcát, mielőtt odament a hercegnéhez, aki az ablak előtti
asztalnál kávézott Sir Johnnal és Lady Florával.

– Fenséges asszonyom, attól tartok, ide kell hozatnunk dr.

Clarkot Londonból. A hercegkisasszony nincs jól.

– Ó, Lehzen, maga mindig mindenből hűhót csap.

Megtapintottam Drina homlokát ma reggel, és semmi baja nem
volt.

– Ha idehívatnánk a királyi orvost Londonból – mondta Conroy

–, az felesleges riadalomra adna okot. Nem szeretnénk, ha a nép azt
hinné, hogy a hercegkisasszony törékeny vagy gyenge. Ha a
hercegkisasszony valóban nincs jól, és meg kell mondanom,
számomra tökéletesen egészségesnek tűnik, akkor forduljunk egy
helybéli orvoshoz.

Lehzen közelebb lépett Conroyhoz, és azt mondta: – Én

mondom önnek, Sir John, hogy a hercegkisasszonyt látnia kell egy
orvosnak, egy jó orvosnak. Mit számít, mit gondolnak az emberek,
ha veszélyben az egészsége?

A hercegné felemelte a kezét, és erős német akcentussal azt

mondta: – Ó, bárónő, maga mindig túloz. Csak egy egyszerű nyári
nátha, szükségtelen ekkora hűhót csapni.

Lehzen ismét tiltakozni készült, mikor a hercegné ismét

felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Azt hiszem, bárónő, én
jobban tudom, mire van szüksége a lányomnak.

Conroy bólintott, és magabiztos bariton hangján hozzátette: – A

hercegnének igaza van. A hercegkisasszony szeret szimulálni, ezt
mindannyian tudjuk.

Viktória már nem hallotta Lehzen válaszát, mert hirtelen

megszédült, és összeesett.

Elsötétített szobában tért magához. De nem volt hűvös, sőt úgy

érezte, annyira melege van, hogy menten elolvad. Valószínűleg
nyöghetett egyet, mert Lehzen már ott is termett az ágya mellett,
nedves ronggyal törölgette az arcát és a homlokát.

– Annyira melegem van, Lehzen.

– Fenséged lázas, de el fog múlni.

– Hol van Mama?

Lehzen sóhajtott. – Itt lesz hamarosan, Liebes, biztos vagyok

benne.

Viktória lehunyta a szemét, s újra nyugtalan, lázas álomba

merült.

A hosszú nap egy pontján Viktória magához tért, megcsapta

orrát a levendulavíz illata, melyet édesanyja használt. Szólítani
próbálta anyját, de csak rekedt krákogás jött ki a torkán. Mikor
kinyitotta a szemét, nem látott semmit, még mindig sötét volt a
szobában. Aztán hallotta, hogy anyja azt mondja: – Szegény kicsi
Drina, milyen beteg volt! Remélem, nem ártott meg a szépségének
ez a betegség.

– Dr. Clark azt mondta, erős a szervezete, le fogja győzni a

betegséget – mondta Conroy.

– Ha valami történne Drinával, vége lenne az életemnek! Vissza

kellene térnem Coburgba.

– Ha lemegy a láza, úgy vélem, intézkedéseket kellene tennünk

a jövőt illetően. Ha kinevezne személyi titkárának, elkerülnénk
mindenféle… ostobaságot.

Viktória hallotta, hogy édesanyja azt mondja: – Kedves Sir John.

Ön majd irányítja Viktória lépteit, ahogy nekem is mindig mutatta a
helyes utat. – Viktória sóhajtást hallott, ruhasuhogást, majd Conroy
szólalt meg ismét, halkan: – Együtt mutatunk majd neki utat.

– Mindig.

Viktória elfordította a fejét, hűvösebb helyet keresve a párnán, s

ismét beleveszett lázálmaiba.

Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, fény szűrődött be az

ablakon, és Lehzen aggódó arca hajolt fölé. – Hogy érzi magát
Fenséged?

Viktória elmosolyodott. – Azt hiszem, jobban.

Egy kéz fogta meg a csuklóját, ekkor vette csak észre, hogy dr.
Clark áll a betegágya mellett. – Ma sokkal erősebb a pulzusa. Azt
hiszem, a hercegkisasszony megpróbálkozhatna az evéssel, talán
egy kis erőlevessel, vagy marhahúsból készített bouillonnal.

– Rendben, doktor úr, azonnal intézkedem. – Lehzen az ajtó felé

indult, mikor az kinyílt, és besietett a hercegné, haja rafinált
frizurába fésülve, loknikba csavarva és feltűzve.

– Drina! Annyira aggódtam. – A hercegné dr. Clarkra pillantott.

– Megérinthetem, doktor úr?

Az orvos bólintott. – Most, hogy elmúlt a láz, már nem áll fenn
fertőzésveszély, Fenség.

A hercegné leült az ágyra és simogatni kezdte Viktória arcát. –

Olyan sápadt és sovány vagy, de visszanyered majd a szépségedet,
meglásd. Gondodat viseljük mindannyian.

Viktória megpróbált mosolyogni, de nem volt ereje hozzá. Úgy

vette észre, anyja különösen jól fest aznap reggel. Csíkos selyemből
készült ruhát viselt, melyet Viktória eddig még nem látott rajta, és
új, csepp alakú, gyémánt fülbevaló csüngött a fülében.

– Hála istennek, hogy Londonba küldettem önért, dr. Clark –

mondta a hercegné. – Ki tudja, mi történt volna, ha nem teszem?

– Meglátásom szerint a hercegkisasszony tífuszban betegedett

meg, mely halálos is lehet, de biztos vagyok benne, hogy a
megfelelő gyógykezeléssel fel fog gyógyulni a betegségből.

Lehzen egy tál erőlevessel tért vissza. Leült az ágy másik felére,
és elkezdte kanállal etetni Viktóriát.

– Köszönöm, Lehzen, magam fogom etetni a lányomat. – A

hercegné kivette a kanalat és a tálkát a bárónő kezéből. Viktória
szemmel követte Lehzent, aki a szoba hátsó felébe ment és ott
megállt. Anyja a szájához emelte a kanalat, és Viktória hagyta, hogy
a leves lecsurogjon a torkán. – Még egy kanállal, Liebes.

Viktória engedelmesen nyitotta a száját.

Megnyikordult a padló, Conroy lépett be a szobába. – Mily

megható jelenet! Az odaadó anya gondosan ápolja beteg leányát.
 Viktória becsukta a száját. – Csak még egy kicsit, Liebes –
mondta a hercegné, de Viktória megrázta a fejét.

Conroy közelebb lépett és megállt a hercegné mögött. –

Gratulálok a gyógyulásához, Fenség. Milyen szerencse, hogy
édesanyja robusztus szervezetét örökölte.

A hercegné elmosolyodott. – Drina igazi Coburg.

Conroy mosoly gyanánt kivillantotta fogsorát. – De most, hogy a

gyógyulás útjára lépett, volna itt egy dolog, mely nem tűr
halasztást. Fenségeddel ellentétben a király szervezete nem éppen
robusztus, ezért létfontosságú, hogy időben felkészüljünk arra, ami
elkerülhetetlenül be fog következni.

Kabátja zsebébe nyúlt, s kivett egy teleírt papírlapot. –

Előkészítettem egy iratot, melyben engem nevez ki személyi
titkárának. Édesanyja és én úgy gondoljuk, hogy így tudjuk
legjobban biztosítani az ön érdekeit, megvédelmezni Fenségedet,
amidőn a trónra kerül.

– Így van, Drina. Oly fiatal és sebezhető vagy. Sir John a sziklád
lesz, akire mindig számíthatsz.

Ágyából Viktória jól látta, hogy Conroy keze édesanyja vállán

nyugszik, s az érintéstől anyja arca kipirul.

Conroy letette a papírlapot az ágyra, a keze ügyébe, s az ablak

mellett álló asztalkáról tintatartót és lúdtollat hozott. – Nagyon
egyszerű az egész. – Conroy tollal és tintatartóval a kezében megállt
az ágy mellett. – Miután aláírta a papírt, én majd megteszem a
szükséges lépéseket.

– Nagy szerencséd van, Drina, hogy van melletted valaki, aki

mindig a te érdekeidet tartja szem előtt – mondta a hercegné.

Conroy Viktória fölé hajolt a pennával, és Viktória a leheletén

érezte a becsvágyat. Belenézett Conroy sötét szemébe, és megrázta a
fejét.

Conroy rámeredt, szája sarkában rángani kezdett egy izom. –

Alig várom, hogy hűségesen szolgálhassam Fenségedet, ahogy
édesanyját is szolgálom.

Viktória ismét megrázta a fejét. Conroy a hercegnére pillantott,

aki kezét lánya kezére fektette. – Csak a legjobbat akarjuk neked,
Liebes. Megóvni téged gonosz nagybátyáidtól. Az a szörnyű
Cumberland bármit megtenne, hogy megakadályozza, hogy
királynő legyél.

Viktória megpróbált felülni, de teste nem engedelmeskedett az

akaratának; érezte, hogy szemébe könnyek gyűlnek a
tehetetlenségtől. Látta, hogy Lehzen előredől, keze ökölbe szorul,
szeme szikrázik a dühtől, ahogy Conroyra néz. Nevelőnője dühe
lelket öntött Viktóriába. Anyja felé fordult, és amilyen hangosan
csak tudta, azt mondta: – Nem, Mama.

Anyja loknijai megremegtek. – Ó, Drina, még mindig gyenge

vagy a láztól. Majd később beszélünk erről ismét.

Viktória érezte, hogy Conroy a kezébe nyomja a pennát, s a

papírra fekteti. – Természetesen beszélhetünk a részletekről később
is, de először ezt most alá kell írnia.

Viktória Conroy felé fordult, és iszonyatos erőfeszítéssel azt

válaszolta: – Sohasem… fogom… aláírni.

Conroy erősebben szorította a kezét, lehajolt, és azt súgta a

fülébe: – Alá kell írnia.

Viktória összeszedte minden erejét, és elrántotta a kezét. A

hirtelen mozdulattól felborult a tintatartó, melynek tartalma
hatalmas fekete foltot ejtett az ágyneműn. Anyja ijedtében
felsikoltott, és felugrott, hogy megóvja új ruháját. – Jaj, Drina! Mit
tettél?

Conroy dühösen meredt rá. – Nem engedélyezhetem az effajta

viselkedést. Egyszerűen elfogadhatatlan.

Felemelte a kezét, s Viktória egy pillanatra azt hitte, meg fogja

ütni, de Lehzen elé lépett. – A hercegkisasszony arca kipirult, nem
úgy látja, doktor úr? Talán legjobb lenne, ha ellenőrizné a pulzusát,
lehet, hogy visszatérőben van a láz.

Dr. Clark egy pillanatig tétovázott, nem akarta felzaklatni

pártfogóját, a hercegnét. De miután átgondolta, hogy még rosszabb
lenne magára haragítani a trónörököst, az ágyhoz lépett, és kezébe
fogta Viktória csuklóját. – Valóban szaporább a pulzusa. A
hercegkisasszonynak pihenésre van most szüksége. Nem volna
szerencsés, ha visszatérne a láz.

A hercegné Conroyra pillantott, aki mereven állt az ágy mellett,

arca sápadt volt a dühtől. – Jöjjön, Sir John, majd később beszélünk
Drinával, ha már jobban érzi magát. Túl beteg szegény ahhoz, hogy
tudja, mit tesz. – Karon fogta Conroyt, és kivezette a szobából. Dr.
Clark követte őket.

Mikor magukban maradtak, Viktória felnézett Lehzenre, aki

megpróbált valamit kezdeni a tintafolttal, és odasúgta neki: –
Köszönöm.

A bárónő lehajolt és homlokon csókolta. – Nagyon bátor volt,

Fenség. – Megszorította Drina kezét. – Tudom, hogy nagyszerű
királynő válik majd Fenségedből.

Viktória elmosolyodott, majd lecsukódott a szeme a

kimerültségtől. Még mindig érezte a levendula illatát. Sohasem
fogja megbocsátani anyjának, hogy hagyta, hogy Conroy így
erőszakoskodjon vele. Hogy lehet, hogy anyja nem látja, hogy a
saját lánya fontosabb, mint az a borzalmas ember? Vissza fognak
jönni, ezt biztosan tudta, a papírlapjukkal. De nem fogja aláírni,
soha. Sajnálhatják majd, hogy ilyen utálatosak voltak – Mama,
Conroy, Lady Flora, mind. Azt hiszik, hogy ő egy senki, egy gyalog
a sakktáblán, akit ide-oda lehet tologatni, de egy napon királynő
lesz. Akkor minden másképp lesz. Bárcsak kitartana nagybátyja, a
király, amíg be nem tölti a tizennyolcadik évét.
Első könyv
 Első fejezet

Kensington-palota, 1837. június 20.

Mikor kinyitotta a szemét, halvány fénysugarat látott beszűrődni a

zsalugáterek résein keresztül. Hallotta édesanyja lélegzését a nagy
ágyból, a szoba másik feléből. De már nem sokáig lesz így.
Nemsokára, gondolta Viktória, saját hálószobám lesz. Hamarosan
lesétálhatok úgy a lépcsőn, hogy nem kell fognom Lehzen kezét,
hamarosan azt csinálhatok, amit csak akarok. Múlt hónapban
ünnepelte tizennyolcadik születésnapját, így, ha eljön az idő,
egyedül fog uralkodni.

Dash felemelte a fejét, aztán Viktória is meghallotta nevelőnője

szapora lépteit. Ha Lehzen ilyen korán jön hozzá, az csak egy
dolgot jelenthet. Kibújt az ágyból, és az ajtóhoz sietett. Abban a
pillanatban nyitotta ki, mikor Lehzen épp emelte a kezét, hogy
bekopogjon. A bárónő olyan mulatságosan nézett ki kinyújtott,
felemelt kézzel, hogy Viktória kuncogni kezdett, de azonnal
abbahagyta, mikor meglátta nevelőnője arckifejezését.

– Egy hírnök várja odalenn, Windsorból érkezett. Fekete

karszalagot visel. – Lehzen térdet hajtott Viktória előtt. – Felség.

Viktória érezte, hogy a mosoly szétterül az arcán, nem tudta

visszafojtani örömét. Kinyújtotta a kezét, felemelte Lehzent, hogy
szemtől szemben álljanak. Mélyen megindította az odaadás, melyet
az idősebb asszony aggodalmas barna szemében látott.
 – Drága Lehzen, annyira örülök, hogy ön az első, aki így szólít.

A nevelőnő az ágyban fekvő alak felé pillantott, de Viktória

megrázta a fejét. – Még nem akarom felébreszteni Mamát. Az lesz
az első dolga, hogy hívatja Sir Johnt, és akkor azonnal elkezdenek
dirigálni.

Lehzen ajka megrándult. – De hiszen most már királynő, Drina.

– Egy pillanatra megtorpant, észrevéve botlását. – Úgy értem,
Felség. Nincs már senki, aki megmondhatná, mit tegyen.

Viktória elmosolyodott.

A folyosó végén kicsapódott egy ajtó, és Brodie, a kisinas rohant

be rajta, illendőbb iramra lassítva lépteit, amint észrevette a két nőt.
Ahogy közelebb ért, Viktória végignézte, ahogy megtorpan,
összeszedi magát, és mélyen meghajol. Legszívesebben
elmosolyodott volna; a fiú majdnem olyan alacsony volt, mint ő,
ezért a mély meghajlás mulatságosnak tűnt, de tudta, hogy
mostantól uralkodnia kell az arckifejezésén. Egy királynő nevethet,
de nem nevethet az alattvalóin.

– Megérkezett az érsek – jelentette be a fiú, majd gyorsan

hozzátette: – Felség. – Brodie kicsi, szeplős arcán megkönnyebbülés
látszott, hogy sikerült a helyes megszólítással illetnie a királynőt.

Lehzen éles pillantást vetett rá. – És erről senki másnak nem

szóltál?

A fiú megrázta a fejét. – Egyenesen önhöz jöttem, bárónő, ahogy

utasított. – Kis idő után Lehzen kivett egy érmét a kézitáskájából és
a fiúnak adta, aki eliramodott, a méltóság látszatának megőrzésére
tett kísérletét elfeledtette vele ajándéka felett érzett öröme.

– Most kéne mennie, Felség, mielőtt… – Lehzen Viktória válla

fölött az ágyban fekvő alakra pillantott.

Viktória válla köré kerítette kendőjét. Bár jobban kedvére lett

volna, ha előtte felöltözhetne, tudta, hogy mire elkészül, a palota
többi lakója is felébred, és anyja és Sir John beleavatkoznának a
dolgába. Nem, inkább indul, így ahogy van; jobb, ha már az elején
lefekteti a szabályokat.

Viktória követte Lehzent a képtáron át, elhaladva Anna királynő

portréja mellett, aki, ahogy Lehzen minden alkalommal
emlékeztette, az utolsó angol uralkodónő volt. Ahogy elhaladt
Anna duzzogó, csalódott képmása előtt, Viktória remélte, hogy ő
sohasem fog ilyen szerencsétlenül festeni. Megpillantotta magát egy
tükörben. Arca kipirult, kék szeme ragyogott az izgalomtól.
Öltözéke nem volt királynőhöz méltó, hiszen hálóruhát viselt, haja
kibontva terült a vállára, mégis azt gondolta, ma reggel úgy fest,
mint egy igazi királynő.

Mikor a főlépcsőhöz értek, Lehzen, ahogy mindig, nyújtotta a

kezét.

Viktória mély levegőt vett. – Köszönöm, Lehzen, segítség nélkül

is boldogulok.

Meglepetés és aggodalom suhant át nevelőnője arcán.

– Az édesanyja azt mondta, mindig ott kell lennem Felséged

mellett, hogy le ne essen.

Viktória felpillantott rá. – Képes vagyok lemenni a lépcsőn

baleset nélkül.

Lehzen tiltakozni készült, de Viktória eltökélt tekintetét látva

inkább nem szólt semmit.

Viktória elindult lefelé a lépcsőn, majd válla fölött

visszapillantva azt mondta: – Semmi sem lesz már úgy, mint
azelőtt, Lehzen. Most, hogy királynő lettem.

Lehzen megállt, lába kinyújtva a levegőben a következő

lépcsőfok fölött, mintha megdermedt volna. A szavak lassan,
fájdalmasan buktak ki belőle. – Gondolom, nem lesz többé szüksége
nevelőnőre. Talán itt az ideje, hogy visszatérjek Hannoverbe.

Viktória kinyújtotta felé a kezét, arca megenyhült. – Ó, Lehzen,

nem így értettem. Nem akarom, hogy elmenjen. Csak azért, mert
úgy döntöttem, egyedül megyek le a lépcsőn, még nem jelenti azt,
hogy nem szeretném, hogy mellettem legyen.

Lehzen megfogta Viktória kezét, arcába lassan visszatért a szín.

– Sohasem hagyom el Felségedet. Egyetlen óhajom, hogy szolgáljam
önt.

– Így is lesz, Lehzen. De arra nincs többé szükségem, hogy

lesegítsen a lépcsőn. – Viktória felnézett az emeletre, ahol anyja
tovább aludt. – Életemnek az a része véget ért.

Lehzen megértően bólintott.

 – És megmondhatja a személyzetnek, hogy ma estétől Mária
királynő szobájába költözöm. Azt hiszem, itt az ideje, hogy saját
hálószobám legyen, nem gondolja?

Lehzen elmosolyodott. – De igen, Felség. Azt gondolom, egy

királynő nem alszik kiságyon az édesanyja ágya mellett.

A lépcső aljában egy pillanatra megállt. Az érsek és a főkamarás a

könyvtár ajtajának túloldalán várt rá. Olyan régóta készült erre a
pillanatra, de most, hogy elérkezett, legszívesebben elbújt volna
tanulószobája menedékében.

Még sohasem tartózkodott egy szobában kettesben egy férfival,

nemhogy egy érsekkel. Aztán meghallotta Dash tappancsainak
hangját, ahogy leszaladt utána a falépcsőn. Leült a lába elé,
várakozóan nézett fel rá. Ő részéről készen állt a rájuk váró nagy
kalandra. Viktória nagyot sóhajtott, és elindult az ajtó felé. Ő most
már királynő.

A két ősz hajú öregember mélyen meghajolt, mikor belépett a

könyvtárba, és Viktória hallotta, hogy az érsek térde hangosan
roppan egyet, ahogy letérdelt, hogy kezet csókoljon neki.

– Sajnálattal kell közölnöm Felségeddel, hogy nagybátyja, a

király, ma reggel 2 óra 34 perckor elhunyt – mondta az érsek. –
Adelaide királyné mindvégig mellette volt.

Viktória felnézett a két föléje tornyosuló, pofaszakállas arcra.

– Szegény, drága nagybátyám. Isten legyen irgalmas a lelkéhez.

A két férfi fejet hajtott. Viktória azon töprengett, mit kellene

most mondania, de gondolatait megzavarta, hogy egy apró, érdes
nyelv nyalogatni kezdte a lábát. Dash fel akarta hívni magára a
figyelmét. Viktória az ajkába harapott.

– A király utolsó kívánsága volt, hogy Adelaide királynét

Felséged gondjaira bízza. – A főkamarás a spánielre pillantott, és
megrebbent a szemhéja. Viktória ismerte ezt a pillantást, többször
megtapasztalta már: ezt az arckifejezést viselik a férfiak, akik
méltóságukon alulinak tartják, amit épp csinálnak. A főkamarás
dolga, sejtette az arckifejezés, a fontos állami ügyekben való eljárás
lenne, nem egy fiatal lánynak és kutyájának kedvében járni.

Viktória kihúzta magát, állát magasabbra emelte, mintha ezzel a

jelenlegi négy láb tizenegy hüvelyknyi magasságából elérhetné a
vágyott öt lábat – bárcsak pár hüvelykkel magasabb lehetne.
Nagyon nehéz dolog uralkodóhoz méltó módon fellépni, mikor
mindenki láthatja a fejed búbját. De – emlékeztette magát – nem
számít, hogy milyen magas. Egy pillanatig gondolkozott, aztán úgy
határozott, azt a kifejezést fogja használni most, melyet egyszer
nagybátyjától, a királytól hallott, és azóta vágyott rá, hogy
kipróbálja.

– Köszönöm, érsek úr, főkamarás úr. Engedélyt adok, hogy

visszavonuljanak.
 Rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy a két férfi mélyen
meghajol, és kihátrál a könyvtárszobából. Volt valami
ellenállhatatlanul komikus abban, ahogy a két öregember hátrafelé
lépdelt, mintha láthatatlan dróton rángatnák őket, de tudta, hogy
nem szabad elnevetnie magát. Királynőként joga van elbocsátani az
alattvalóit, de nincs joga csúfot űzni belőlük. Minden uralkodó
legfontosabb ismérve a méltóság. Eszébe jutott, mennyire szégyellte
magát, mikor nagybátyja egy részeg tengerészről kezdett el
énekelni egy díszvacsora alatt. Eléggé részeg lehetett, gondolta
most, és miközben énekelt, a szája szélén kicsordult a nyál.
Végignézett akkor az asztalon, az udvaroncok arcát kémlelve, hogy
mit szólnak ehhez a látványhoz, de arcuk sima és rezzenéstelen
maradt, mintha mi sem történt volna. Egyetlen jele volt csak, hogy
valakinek szemet szúrt a király viselkedése: egy fiatal lakáj válla
rázkódni kezdett a nevetéstől, míg egy idősebb kollegája oldalba
nem bökte. Viktória akkor elhatározta, hogy ilyesmi nem történhet
meg, ha ő lesz a királynő. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy
udvaroncai rezzenéstelen álarcuk takarásában kinevethetik a háta
mögött.

Viktória körbenézett, de mivel senkit sem látott a közelben,

felcsippentette a hálóinge alját és felszaladt a lépcsőn, nyomában az
ugató Dashsel. A futás tiltott dolog volt a Kensington-palota rendje
szerint; a szabályokat édesanyja és Conroy állította fel, s Viktória
életének minden helyzetére és területére kiterjedtek. Még tegnap is
elképzelhetetlen lett volna, hogy futva menjen fel a lépcsőn, de ma,
ma azt teheti, amit csak akar.

Jenkins, az öltöztetőnője már várta. A fekete selyemruha, melyet

a múlt héten rendeltek meg, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a
király már nem fog kigyógyulni betegségéből, a pamlagra terítve
várt rá. Jenkins több ruhát is szeretett volna rendelni, de Sir John azt
mondta, fölösleges kiadás lenne. Ez is egy olyan dolog, amely meg
fog változni, most, hogy királynő lett.

Jenkins kíváncsian fürkészte arcát. Viktória azon vette észre

magát, hogy ökölbe szorul a keze.

– Most már meg kell rendelnie a többi gyászruhámat, Jenkins.

Nem látom okát további késlekedésnek.

– Igenis, Felség. – Jenkins kerek arca széles mosolyra húzódott.

Viktória felemelte karját, és az öltöztetőnő feladta rá a fekete

ruhát.

Viktória megfordult, hogy megnézze magát a forgatható

állótükörben. A fekete selyemruha bő hernyóujjaival nagyon
különbözött az egyszerű, pasztellszínű muszlinruháktól, melyeket
édesanyja korához illőnek tartott. A gyászruhában idősebbnek tűnt,
és az ujjak élesebben kirajzolták sziluettjét, ami nagyon tetszett
Viktóriának. Végigsimított a berakásokon a dereka körül.

Háta mögül furcsa hangot hallott, mintha valaki nagyot

sóhajtott volna, vagy hirtelen elakadt volna a lélegzete. Viktória
megfordult, Lehzen állt mögötte.

– Ó… bocsásson meg… Felség. Nem vagyok hozzászokva, hogy

feketében lássam, egészen… felnőttesen fest.

Viktória Lehzenre mosolygott. – Örülök. Itt az ideje, hogy az

emberek ne kislányt lássanak, ha rám néznek.
 Háta mögött kicsapódott a hálószoba ajtaja. A kenti hercegné
robbant be a szobába, haja még csavaró papírosokban, Paisley
mintájú kasmírkendője válláról lecsüngve libegett utána.

– Mein Kind, hová tűntél? – A hercegné hangja, mint mindig,

rosszallóan csengett. De Viktória látta a pillanatot, mikor édesanyja
észrevette a fekete ruhát, felfogta jelentőségét, és a sértettséget
döbbenet váltotta fel az arcán.

– Der König?

Viktória bólintott. Anyja átölelte, s ő örömmel olvadt bele a

levendulaillatú ölelésbe.

– Mein kleines Mädchen ist die Kaiserin.

Viktória kibontakozott az ölelő karokból. – Nem beszélünk

többet németül, Mama. Most már Anglia királynőjének édesanyja
vagy.

A hercegné bólintott, papírcsavarókra tekert hajtincsei

megremegtek. Reszkető kezét Viktória arcához emelte. Halványkék
szeme nedvesen csillogott.

– Ó, kicsi Drinám, elmeséltem már neked az utamat

Amorbachból Franciaországon át, mikor a szívem alatt
hordoztalak? – Kezével nyolc hónapos terhes hasat kanyarított a
levegőbe.

Viktória bólintott. – Sokszor, Mama. – De a hercegnét nem

lehetett olyan könnyen elhallgattatni.

– Bérelt hintó volt, nagyon kényelmetlen. De én

összeszorítottam a lábaimat egész úton, hogy te, Liebes, Angliában
szülessél meg. Tudtam, ha bárhol máshol születnél, azok a szörnyű
nagybátyáid azt mondanák, hogy nem vagy angol, s így nem
lehetsz királynő. De én kitartottam.

A hercegné mosollyal emlékezett meg szülészeti bravúrjáról.

Viktória tudta, hogy igazat mond. Voltak épp elegen, akik
megkérdőjelezték, hogy egy tizennyolc éves lány alkalmas-e
uralkodónak, de ha az a tizennyolc éves lány a kontinensen
született volna, trónra lépése tiltakozást váltott volna ki.

– Bárcsak szegény édesapád megérhette volna ezt a napot. – A

hercegné felpillantott a kezét egy ágyún nyugtató, a néhai kenti
herceg életnagyságú festményére, mely mögöttük függött a falon.

– De Mama, ha Papa nem halt volna meg kisbaba koromban,

akkor sem láthatta volna, hogy királynő lesz belőlem, nem igaz?
Csak azért lettem én királynő, mert ő meghalt.

A hercegné megrázta a fejét, bosszantotta Viktória tudálékos

ragaszkodása a trónutódlás tényeihez. – Igen, tudom, de tudod,
mire gondoltam, Drina. Annyira boldog lenne, ha tudná, hogy az
összes fiútestvér közül épp az ő gyermeke lesz Anglia királynője.
Gondold csak el, ha nem lettem volna coburgi tenyészkanca, ahogy
apád előszeretettel nevezett, most az a szörnyeteg Cumberland
nagybátyád lenne a király. – A hercegné teátrálisan megrázkódott,
és keresztet vetett.

– Nos, nem ő lett. Legalábbis nem Anglia királya. De persze

most Hannover királya – mondta Viktória. A trónutódlás szabályai
szerint, bár nő létére örökölhette a brit trónt, a német állam felett
nem uralkodhatott, pedig 1713 óta, mikor I. György hannoveri
választófejedelem a brit trónra került, az angol királyságot és a
német választófejedelemséget egy uralkodó kormányozta. A német
királyságot a trónutódlásban következő férfi örökös, Cumberland
nagybátyja kapta.

– Hannover! Mi is az, hogy is mondják, egy pattanás

Németország közepén. Menjen csak, legyen csak ott király, és
hagyjon nekünk békét.

Viktória egyenesre húzogatta ruhája derekát. Édesanyja

kisgyerekkora óta ijesztgette a férfival, aki egyszerűen „gonosz
Cumberland nagybátyád” volt, amióta csak az eszét tudja. Ő volt az
oka, hogy Viktória mindig édesanyja hálószobájában aludt; anyja
úgy gondolta, ha a herceg az éjszaka közepén jönne Drináért, ő
közéjük állna, és a testével akadályozná meg, hogy a merénylő
elragadja gyermekét.

Viktóriának nem esett nehezére gyilkosságot feltételezni

nagybátyjáról, annyira tipikusan, komikusan gonosz volt a külseje –
magas volt, halotthalvány, s egy régi, párbajból származó heg futott
végig egyik orcáján. Mikor Cumberland inasát elvágott torokkal
találták, mindenki azt feltételezte, hogy Cumberland volt az
elkövető. Azt már nehezebben tudta elképzelni, hogy veszély esetén
anyja képes lenne megvédeni őt. Bármennyire elszánt is az anyja,
Viktória nem hitte, hogy ki tudná védeni egy hat láb magas ember
támadását, akinek borotva van a kezében. Anyja most fontoskodni
kezdett. – Miért nem ébresztettél fel azonnal? – Szemrehányóan
meredt Lehzenre. – Szólnia kellett volna nekem, bárónő.
 A bárónő lehajtotta a fejét, de nem válaszolt. Mégsem
mondhatta, hogy a hercegné lányának határozott utasításai szerint
járt el. Mielőtt a hercegné tovább folytathatta volna a
szemrehányást, kinyílt az ajtó, és Sir John Conroy sétált be a
szobába. Szokásához híven lecövekelt a szoba közepén, mintha egy
újonnan meghódított területet venne birtokba.

A hercegné azonnal feléje fordult, és odasietett hozzá. – Ó, Sir

John, hallotta a hírt? A szörnyű öregember halott, és a mi kis
Drinánk királynő lett.

Mikor látta, hogy anyja Conroy karjára fekteti a kezét, Viktória

megremegett a hirtelen rátörő undortól. Miért nem látja az anyja,
hogy hercegnéként, s most a királynő anyjaként mennyire
méltóságán aluli hízelkedni és alázatoskodni ez előtt a visszataszító
ember előtt, mintha előkelő, vagyonos férfi volna, nem pedig a
fizetett tanácsadója?

Conroy mély, zengő hangon, enyhe ír akcentussal szólalt meg,

és szavait, mint mindig, határozottan, teljes meggyőződéssel
mondta ki: – Az első dolog, amit el kell döntenünk, hogyan fogja
szólíttatni magát. Az Alexandrina túlságosan idegen, a Viktória
nem királynőhöz illő név. Talán felvehetné az Erzsébet nevet, vagy
esetleg az Annát. Igen – Conroy jóvágású, keskeny arca kipirult a
hatalom közelségétől –, igen, a II. Erzsébet jól hangzik. Nagyon jól
hangzik.

A hölgyhöz fordult, aki követte őt a szobába. – Nem gondolja,

Lady Flora?

Viktória maga elé meredt. Azt gondolta, ha nem néz Conroyra

és Flora Hastingsre, talán rájönnek, hogy nem szívesen látja őket.
 De már hallotta is Lady Flora ruhájának suhogását, ahogy bókolt
előtte, s a mormolást: – Az Erzsébet név egy nagy királynőre
emlékeztetné a népet. – A burkolt célzás félreérthetetlen volt.

Többre lesz szükség, mint egy nagy névre, hogy egy kislányból
nagy királynő váljék.

A hercegné visszafordult Viktóriához. – Megjött már az érsek?

Gyorsan felöltözöm, s aztán lemehetünk hozzá együtt.

Viktória anyjához fordult. Érezte, hogy hevesen ver a szíve,

miközben határozottan válaszolt, bátrabban, mint amilyennek
érezte magát: – Köszönöm, Mama, de nem lesz rá szükség. Az érsek
és a főkamarás már korábban itt járt. Már kezet is csókoltak nekem.

A hercegné borzadva nézett rá. – Fogadtad őket, egyedül! De

Drina! Hogy jutott ilyesmi az eszedbe?

Viktória várt egy pillanatot, mielőtt válaszolt, amilyen

higgadtan csak tudott: – Egy hónappal ezelőtt, a tizennyolcadik
születésnapomon nagykorú lettem, elég idős, hogy királynő
lehessek, és egyben képes arra, hogy egyedül fogadjam a
minisztereimet.

A hercegné, mint mindig, ha nehézségekbe ütközött, Conroyra

pillantott. Viktória örömmel látta, hogy Conroy szeme sarka
rángani kezd.

Csattanás hallatszott, ahogy Conroy a földre vágott ezüstvégű

botjával. – Ez nem játék! A jövőben – egy pillanatra hezitált, de
nagy nehezen rábírta ajkát, hogy kimondja új megszólítását. –
Felségedet mindenhová elkíséri majd az édesanyja, vagy én. Ezt
nem fogja tudni egyedül csinálni.

Ahogy Conroy föléje tornyosult, Viktória önkéntelenül

hátralépett. De azt mondta magának, nincs ok a félelemre, Conroy
már nem tehet vele semmit. Lábánál a kutya morogni kezdett.

Lehajolt, felemelte a spánielt. – Ó, ne aggódjon, Sir John, nem áll

szándékomban egyedül maradni. – Nem vett tudomást anyja
könyörgő arcáról, egyenesen Conroy arcába nézett. – Tudja, itt van
nekem Dash.

És, mivel jobb félni, mint megijedni, kivonult a szobából,

karjában a kutyával. Végigszaladt a folyosón, aztán megállt, feje
még mindig lüktetett a hangtól, ahogy Conroy botja nekicsapódott
a padlónak. Tudta, hogy már nem kell tartania tőle, mégis alig
kapott levegőt az izgalomtól, hogy végre ellenszegült neki.
 Második fejezet

A baldachinos ágy ezüsttel átszőtt sötét brokátfüggönyeit sűrű

porréteg borította, mely talán utolsó tulajdonosa, a tizenhetedik
század vége felé himlőben elhunyt Mária királynő halála óta gyűlt
rajta, érintetlenül. A Stuart királynő mindig is Viktória egyik
kedvenc királynője volt. Az egyetlen királynő, aki saját jogán élt itt a
kensingtoni palotában, bár természetesen nem egyedül uralkodott,
hanem férjével, III. Orániai Vilmossal közösen.

Miközben Viktória az ágyon üldögélt a szobában, mely egykor

Mária királynő hálószobája volt, azon töprengett, vajon a rég
elhunyt királynő volt-e valaha olyan ideges, mint ő most. Oly
régóta várt erre a pillanatra. Sokszor elképzelte már, nagy
részletességgel, milyen jó érzés lesz rendreutasítani Conroyt. De
most diadal helyett inkább bizonytalannak érezte magát, mintha
azáltal, hogy ellenszegült Conroynak, valahogy saját erkölcsi
alapjait rendítette volna meg. Aztán eszébe jutott az a pillanat
Ramsgate-ben, mikor Conroy a betegágyán próbálta kényszeríteni,
hogy aláírja személyi titkári kinevezését.

Viktória hátradőlt Mária királynő ágyán, s a mozdulattól

hatalmas porfelhő szállt fel körülötte. Azonnal felült, orrát
tüsszentés csiklandozta, szemét szúrta a por, mintha homok ment
volna bele. Kensingtonban minden poros és bosszantó. A szobát
alaposan ki kell szellőztetni és takarítani, mielőtt használatba
veheti.

A szoba sarkába nézett, ahol Dash gyanakodva szaglászott

valamit. Felállt, és Lehzenért kiáltott, aki olyan gyorsan jelent meg a
szobában, hogy egészen biztosan az ajtó előtt ólálkodott. –
Gondoskodna róla, hogy a szobát alaposan kiszellőztessék?
Szerintem a tizenhetedik század óta nem volt kitakarítva.

Lehzen habozott, arca bizonytalannak tűnt. – Természetesen,

Felség, de ugye, tudja, hogy a Kensington-palota udvartartásának
vezetése nem tartozik a feladataim körébe?

Viktória elmosolyodott. – Elfelejti, Lehzen, hogy a Kensington-

palota most már az enyém, és én úgy döntöttem, hogy ezentúl az ön
gondjaira bízom. Nézzen csak körül ebben a szobában! Mindenütt
egérürülék! Ez nem történhetne meg egy rendesen vezetett
háztartásban.

Lehzen egyetértően bólintott. – Attól tartok, Sir Johnt egyáltalán

nem érdekli a tisztaság. Az itteni szolgák tudják ezt, és ezért nem
végzik lelkiismeretesen a munkájukat.

– Nos, biztos vagyok benne, hogy ön változtatni fog ezen,

Lehzen, amikor átveszi az irányítást. Elvégre nagyon jó tanár.

Lehzen elégedetten fonta össze ujjait. – Attól tartok, Sir John

nem fog örülni, hogy kivesszük a kezéből az irányítást.

Viktória visszamosolygott rá. – Nem, biztos, hogy nem fog

örülni. De nekem már nem kötelességem Sir John kedvében járni. Ő
az édesanyám udvartartását vezeti, nem az enyémet.

– Igenis, Felség.
 – Mostantól minden másképp lesz.

A két nő egymásra mosolygott.

Viktória az ablakhoz sétált, és kinézett a franciakerten túlra, a

park fáinak zöld lombsátrára.

– Kezdjük azzal, hogy nem szándékozom itt maradni

Kensingtonban. Túl messze van mindentől, és teljesen alkalmatlan
királyi rezidenciának.

Lehzen meglepetten nézett rá. Viktória folytatta: – Azt hiszem,

körülnézek a Buckingham-házban. Az legalább a város közepén
van, és ha jól tudom, trónteremmel is rendelkezik.

Lehzen bólintott. – Úgy hallottam, nagybátyja, György király,

pazar módon kidekoráltatta.

– Inkább egy kis tékozlás, mint egérfészekben lakni a vidék

közepén! – Viktória nyomatékképpen megrántotta az egyik ósdi
függönyt, mely a hirtelen mozdulattól cafatokra szakadt. Nevetni
kezdett, s egy pillanat múlva Lehzen is nevetésben tört ki.

Még akkor is nevettek, mikor a hercegné rájuk talált. Mostanra ő

is feketébe öltözött, mivel kezdetét vette a hivatalos gyászidőszak,
de ruhája szépen díszített fekete selyemből készült. Rafináltan
feltornyozott hajkölteményében gyémántok csillogtak. Negyvenhét
éves létére a hercegné vonzó asszony volt, nagy kék szeme és rózsás
arca összhatását csak duzzogó arckifejezése rontotta el.

– Warum lachst Du? Mi annyira mulatságos?

 Viktória kinyújtotta a kezét, markában a függöny foszlányait
tartotta. A hercegné összevonta a szemöldökét. – De miért nevetsz
ezen, Drina? Szerintem nincs ezen semmi nevetnivaló.

– Hozzáértem, és a függöny szétfoszlott. Nagyon mulatságos

volt. – Viktória értetlenséget látott anyja szemében.

– De mit kerestél itt egyáltalán, Drina? Biztos van fontosabb

dolgod is, mint felfedezni a palotát.

Viktória mély levegőt vett. – Úgy döntöttem, hogy ez lesz a

hálószobám, Mama. Saját jogon uralkodó királynő hálószobája volt,
ezért azt gondoltam, hogy ez lesz a legmegfelelőbb nekem.

A hercegné szája elé kapta remegő kezét. – De Drina, Liebes, pici

baba korod óta mellettem alszol. Mitévő leszel, ha nem vagyok ott
melletted, hogy megnyugtassalak éjszaka, mikor Alptraum kínoz? –
A hercegné annyira aggodalmas arcot vágott, hogy Viktória
majdnem megsajnálta.

– Remekül vigyázott rám, Mama, tudom én azt. De most

minden megváltozott.

– De ha Cumberland nagybátyád érted jön az éjszaka leple alatt,

hogyan foglak megvédeni?

Viktória elnevette magát, és szeme sarkából látta, hogy Lehzen

szája széle is mosolyra húzódik. – Azt hiszem, a védelmezésem
mostantól a királyi testőrség dolga. Befejezheti az aggódást, Mama.
Cumberland nagybátyám már nem tehet semmit ellenem, ha nem
akarja, hogy felségárulásért börtönbe vessék.

A hercegné megrázta a fejét, majd oldalra billentve taktikát

változtatott. – Tudtad, hogy Mária királynő itt halt meg, ebben a
szobában, ebben az ágyban? Én nem tudnék itt békésen aludni,
ismerve a történetet. – Vállat vont, lebiggyesztette a száját.

Viktória nem tudta, hogy elődje ebben a szobában nemcsak élt,

hanem itt is halt meg, de – jutott eszébe hirtelen – ezt anyja se
tudhatja. A hercegné képes volt mindenféle történetet kitalálni, ha
az saját céljait szolgálta.

– Azt hiszem, Mama, ha ez a szoba rendesen ki lesz takarítva és

szellőztetve, egyáltalán nem fog zavarni a múltja.

A hercegné felemelte a kezét.

– És különben is, Mama, nem fogok sokáig itt aludni. Az a

tervem, hogy a Buckingham-házba költözöm, amint lehetséges.

A hercegné arcán meglepetés tükröződött. – Beszélned kell Sir

Johnnal, mielőtt bármibe belefognál. Elköltöztetni az udvartartást,
ez nem olyan döntés, amit egyedül meghozhatnál.

– Valóban, Mama? Úgy vélem, uralkodóként én vagyok az

egyetlen, aki eldöntheti, hol kíván élni. És Sir Johnnak ehhez amúgy
semmi köze sincs, hiszen az én udvartartásom költözik, nem az öné.

Viktória nagy meglepetésére és bosszúságára anyja elnevette

magát. – Ó, Drina, ebből csak az látszik, mennyire keveset tudsz a
világról. Komolyan azt gondolod, hogy te, egy tizennyolc éves
hajadon, saját udvartartást állíthatsz, még ha te is vagy a királynő?

Viktória nem szólt semmit. Tudta, hogy mit akar.

– Komolyan azt hiszed, hogy sikerül mindezt elintézned, csupán

a bárónő segítségével? – A hercegné idegenkedve, rosszallóan
pillantott Lehzenre.

– Nem vagyok már gyermek, Mama.

– És mégis úgy viselkedsz, mint egy gyermek, Drina. De értem

én, ez az új helyzet kibillentett az egyensúlyodból. Majd ha észhez
tértél, nyugodtan megbeszélünk mindent Sir Johnnal a jövőt
illetően.

Mielőtt Viktória válaszolhatott volna, a hercegné kivonult a

szobából. Szabad folyást engedve haragjának, Viktória jó erősen
belerúgott az ágy egyik tartóoszlopába, mire újabb porfelhő
kíséretében molyrágta baldachinfoszlányok záporoztak az ágyra.

Viktória Lehzenhez fordult. – Kérem, intézkedjen, hogy ez a

szoba mielőbb beköltözhető legyen. Egyetlenegy éjszakát sem
kívánok egy szobában tölteni Mamával.
 Harmadik fejezet

Viktória felpillantott a festményre, mely édesapját ábrázolta

egyenruhában, egy ágyú mellett állva. Még ha akarta volna sem
felejthette el egy pillanatra sem, hogy egy katona lánya.

Megfordult, és kinyitotta az egyik piros dobozt az íróasztalán. A

dobozok aznap reggel érkeztek, mihelyst hivatalosan is
bejelentették nagybátyja halálát. A kormányzásnak, bármit is
jelentsen az pontosan, szemmel láthatóan folytatódnia kell.

Viktória felemelt egy okmányt a kupac tetejéről, és olvasni

kezdett. Ha jól értette, az irat egy új püspök kinevezéséről szól
Lincolnban, de olyan szövevényesen lett fogalmazva, hogy nem
lehetett ebben biztos. És hogyan tudna választani a jelöltek közül –
egyikről sem tudott semmit. Ahogy elkezdte átnézni a többi iratot,
egyre nyugtalanabb lett: végtelen listák kinevezésre váró tisztek
névsorával, egy levél a Külügyminisztériumból, az Afganisztánban
állomásozó csapatok mozgásáról, egy emlékeztető a főkamarástól
Adelaide királyné özvegyi járadékát illetően.

Viktória leült az asztalhoz, igyekezett megőrizni hidegvérét.

Felkapta az egyik babát a sok közül, melyek saját székeiken
üldögéltek körülötte. Ez a baba azt az aranylamettából készült
koronát viselte, melyet még ő készített számára sok-sok évvel
ezelőtt, Lehzen tanulószobájában. Egy királynőnek talán nem illik
babákkal beszélgetnie. De mivel Mama és Conroy nem szerették, ha
más gyerekekkel játszik, Conroy szörnyű lányát, Jane-t kivéve, így
gyermekkora hosszú, magányos évei alatt Viktória kénytelen volt
képzeletbeli társakkal játszani. Úgy érezte, hogy a 123-as számú
baba kicsit idősebb, mint ő, az a fajta barát, akihez az ember
tanácsért, útmutatásért fordulna. Belenézett a baba fekete
gombszemébe és megkérdezte: – Mit gondolsz, 123, hogy intézi egy
királynő a levelezését?

– Még mindig babákkal játszik, Fenség? – Viktória összerezzent,

amint meghallotta Conroy hangját. – Ó, bocsásson meg, még
mindig babákkal játszik, Felség? – ismételte meg Conroy, és
gúnyosan mosolygott.

A hercegné utánasietett a szobába. – Igazán, Drina, most, hogy

királynő lettél, el kell raknod ezeket a gyermekded dolgokat.

Viktória letette a 123-as számú babát az íróasztalra. Ösztönösen

hátralépett Conroy elől.

– Látom, megérkezett a diplomáciai futárposta… Felség –

mondta Conroy. – Sok dolga lesz, sürgős, halaszthatatlan ügyekkel
kell majd foglalkoznia.

Felemelte az iratot, melyet Viktória az imént átfutott. – Ah, a

lincolni egyházmegye püspöksége. Kényes kérdés. Nem
gondolnám, hogy Wells esperese alkalmas volna a feladatra; úgy
hallottam, szabadelvű nézeteket vall. Úgy vélem, inkább
olyasvalakit kéne kineveznie, aki inkább szimpatizál a…

Viktória kikapta az irományt a kezéből. – Nem emlékszem, hogy

engedélyeztem volna, hogy belenézzen a papírjaimba, Sir John.

A hercegné levegő után kapkodott, de Conroy csak felhúzta a

szemöldökét. – Én csak segíteni próbáltam Felségednek hivatalos
ügyei intézésében. Azt gondoltam, mivel úgy tűnt, mással van
elfoglalva – és itt a 123-as számú babára pillantott –, elkelne némi
segítség.

Viktória felpillantott édesapja kövérkés, harcias arcára,

összeszedte minden bátorságát, és közelebb lépett Conroyhoz. – Én
pedig azt gondolom, Sir John, hogyha a segítségére lesz szükségem,
akkor majd tudatom önnel!

A szobában teljes volt a csend, aztán Conroy felnevetett. –

Tényleg azt hiszi, hogy egy fiatal lány, mint ön, tudatlan és
műveletlen, tanács nélkül képes lesz szolgálni az országot?
Lehetséges, hogy azt képzeli, az iskolapadból egyenesen a trónra
léphet? – Hangja könnyed volt, a hercegné felé fordult, aki
rámosolygott.

Anyja mosolyától Viktóriának ökölbe szorult a keze, körmével a

tenyerébe vájt, de nem engedett. – Jobban is felkészülhettem volna a
feladatra, ha ön és Mama megengedik, hogy társaságba járjak,
ahelyett hogy itt Kensingtonban a világtól elzárva tartanak.

– Biztonságban akartunk tudni, Drina – mondta anyja, a fejét

rázva.

– Mindig a legjobbat akartuk önnek, Felség. És most is azért

vagyunk itt, hogy megakadályozzuk, hogy gyermeteg hibákat
vétsen. – Conroy a szeme sarkából az aprócska trónjukon üldögélő
babákra pillantott.

Viktória nagy levegőt vett. – Azt hiszem, elfelejtette, Sir John,

hogy apám lánya vagyok, egy király unokája. Eltökélt szándékom,
hogy legjobb tudásom szerint szolgáljam az országot. – Anyjára
pillantott. – Tudja, hogy készen állok rá, Mama. Tudja, hogy
mennyire szeretném, ha büszkék lennének rám, ön és szegény,
drága Papa.

Édesanyja egy pillanatig olyan gyengédséggel nézett rá, amire

Viktória mindig is vágyott, de azután, mint aki megijedt az önálló
érzéstől, Sir John felé fordult, akinek arcára fagyott a mosoly.

– Az érzései tiszteletet érdemelnek, Felség. De ha megenged egy

tanácsot: nem gondolja, hogy egy tizennyolc éves leány úgy tudná
leghatékonyabban szolgálni az országot, ha elfogadja a segítséget és
az útmutatást, amit felajánlanak neki? Édesanyja semmi másra nem
vágyik, mint hogy szolgálhassa önt, és én személyi titkáraként utat
mutathatok önnek, irányíthatom lépteit, hogy dicsőség övezze az
országot, amely fölött uralkodik.

Conroy hangja könnyed maradt, de Viktória észrevette az apró,

árulkodó rángást a szeme sarkában. Ettől bátorságot nyert.

– Köszönöm önnek, hogy megosztotta velem meglátásait, de

meg kell mondanom, nem emlékszem, hogy kineveztem volna
személyi titkáromnak, Sir John. És most, miután nagyon sok
hivatalos feladat vár rám, ahogy volt kedves figyelmeztetni,
engedélyezem, hogy visszavonuljanak.

Conroy arca összerándult. Látta, hogy felemeli a kezét, mintha

meg akarná ütni, de – bár tudta, hogy a férfi képes lenne rá – nem
mozdult a helyéről. Tekintetét továbbra is a férfi arcára
függesztette, kezeit szorosan összefonta, hogy ne lássa, hogy
reszket.

Conroy Viktória fölé magasodott, de Viktória nem mozdult.

Végül Conroy lassan, kimérten fejet hajtott előtte. Továbbra is
farkasszemet nézve Viktóriával, kihátrált a szobából.

Amint eltűnt a szeme elől, Viktória kiengedte a visszatartott

levegőt a tüdejéből.

– Milyen udvariatlan vagy Sir Johnnal, Drina – mondta a

hercegné könnybe lábadt szemmel, méltatlankodva –, mikor annyi
csupán a vétke, hogy jó barátként bánik veled.

Viktória anyjához fordult. – Nem, Mama, téved. Sir John az ön

barátja, nem az enyém.

És mielőtt anyja válaszolhatott volna, vagy megláthatta volna a

szemébe gyűlt könnyeket, Viktória kiszaladt a szobából.
 Negyedik fejezet

William Lamb, Melbourne második vikomtja, Nagy-Britannia és

Írország miniszterelnöke, vonakodva nyitotta ki a szemét. Szolgái
szigorú parancsot kaptak, hogy csak vészhelyzet esetén
ébreszthetik fel. Komornyikja komor arcára pillantott, majd
észrevette a mögötte álló királyi futárt. Mikor meglátta a férfi jobb
karján a fekete gyászszalagot, azonnal felült az ágyban.

– A király?

A futár bólintott, és átnyújtotta neki a jelentést.

Melbourne a komornyikra nézett. – Kávét.

Körülbelül egy órával később Melbourne lóháton tartott a Hyde

Parkon át a Rotten Row fasoron a Kensington-palota felé. Illendőbb
lett volna hintóval mennie, de előző este túl sokat evett és ivott; a
lovaglás és a friss levegő jót tesz majd, kiszellőzteti a fejét. A
második üveg vörösbor elfogyasztása után gyakran a
dolgozószobájában nyomta el az álom, ami másnap nem tett jót a
kedvének. Azt kívánta, bárcsak el tudna aludni, amint a feje a
párnát éri, mint régen, de ezt a képességét elvesztette, a házastársi
boldogsággal együtt.

– William! – kiáltotta egy nő, egy ellenkező irányba haladó

hintóból. Látta, hogy Emma Portman ül a csukott kétüléses
hintóban a férje mellett, aki, mint mindig, meglepettnek látszott,
hogy segítség nélkül képes ülő helyzetben maradni.
 Odabiccentett mindkettőjüknek, de Emmát nem lehetett ilyen
könnyen lerázni. – Igaz, hogy meghalt a király?

– Igen. Épp a Kensington-palotába tartok, hogy kezet csókoljak

új királynőnknek.

Emma oldalra billentette a fejét. – Akkor miért vág ilyen

búbánatos képet, William? Bárki jobb lesz, mint az a nevetséges vén
pojáca, nem igaz?

Lord Portman felemelte a fejét, és panaszos hangon, selypítve

azt kérdezte: – Igasz, hogy a királynő feje túl nagy a tesztéhesz
képeszt? Aszt hallottam, aszért tartják elszárva Kensingtonban.

Emma türelmetlenül rázta meg a fejét. – Bolondság, Portman, én

láttam már a királynőt, tökéletesen arányos az alakja. Azt hiszem,
tetszeni fog önnek, William.

Melbourne a fejét rázta. – Lehetséges, Emma, de az az igazság,

hogy nyolc év után elegem van az államigazgatásból. Sokkal jobban
szeretnék Brocket Hallban a varjakkal konzultálni.

Emma legyezőjével rácsapott a hintó oldalára. – A varjak

kénytelenek lesznek várni. A királynőnek szüksége van önre, az
országnak szüksége van önre, és meg kell mondjam, nagyon
szeretnék egy pozíciót az udvarnál.

Melbourne akarata ellenére elmosolyodott. Ismerte Emmát,

amióta az eszét tudta, és tisztában volt vele, hogy Emma mindig
eléri, amit akar. Csak egy hozzá hasonló képességekkel rendelkező
hölgynek sikerülhetett mamlasz férjét beügyeskedni a kabinetbe,
még ha csak gyarmati államtitkárig futotta is. Ha Emma Portman be
akar kerülni a királyi udvartartásba, semmi sem fogja megállítani.

– Ebben az esetben, Emma, látom, nincs más választásom, mint

hogy vállamra vegyem a terhet. – Megbillentette kalapját, és
továbblovagolt.

Kellemes volt a lovaglás, a Serpentine-tó visszaverte a nap

sugarait, ahogy átlovagolt a hídon. Minél közelebb ért a palota
parkjához, úgy sűrűsödtek körülötte a fák, és egy pillanatra a
hercegnek képzelte magát Perrault Csipkerózsika című meséjében,
aki útra kelt, hogy felébressze a száz éve alvó királykisasszonyt.
Persze a hús-vér királykisasszony, akire most már királynőként kell
gondolnia, biztosan rég ébren van. A hercegné, mint megtudta, egy
ideje naponta érdeklődött a király egészsége felől; ő és Conroy
bizonyára évek óta tervezgették ezt a pillanatot.

Melbourne eltöprengett azon, hogy a királynő, kinek babaszerű

arcát és aprócska alakját egyszer épp csak megpillantotta a néhai
király egyik fogadóestjén, hogyan boldogul majd új
kötelezettségeivel. Oly fiatalnak tűnt. De, ahogy Emma mondta,
akárki jön, csak jobb lehet, mint az utolsó uralkodók. A Brook’s-nál
a sziporkázó elmék így jellemezték az utolsó három királyt: „egy
idióta, egy tékozló és egy bohóc”. Az új királynő csak jobb lehet,
mint a néhai király, zabolátlan káromkodásával, nagy, kidülledő
hannoveri szemével, mely, ha éppen dühös volt, mintha azon
nyomban ki akart volna ugrani a helyéről. Nem, egy fiatal királynő
kellemes változást hoz majd, feltéve, ha nem kezd idegeskedni és
ájuldozni, valahányszor valami kellemetlent várnak el tőle.
Melbourne eltűnődött, vajon mostantól repülősót is kell-e a
zsebében tartania az órájával együtt.
 Megérkezett a Kensington-palota bejáratához, és észrevette,
hogy a cikornyás vaskapuról hámlik a festék. Nem úgy festett, mint
egy igazi palota, inkább olyan hely volt ez, ahova a királyi család
kevésbé fontos tagjait el lehetett tüntetni szem elől. A kenti
hercegné azóta lakott itt, mióta III. György számos fia egyikének
homályos származású német özvegyévé vált. És most a királynő
anyja lett.

Senki sem láthatta ezt előre. Kent hercege csak egy volt a négy
királyi herceg közül, akik megszabadultak szeretőjüktől, és
Németországba indultak királyi menyasszonyt keresni maguknak,
miután III. György egyetlen törvényes unokája, Sarolta Auguszta
hercegnő, gyermekágyban elhunyt. Clarence hercege, a néhai király
volt a legesélyesebb, hiszen ő addigra tíz gyermeket nemzett Mrs.
Jordannek. De cingár német feleségével, szász–meiningeni
Adelaide-del nem volt ilyen szerencséje. Két leánygyermekük közül
egyik sem érte meg a keresztelőjét.

Ellenben Kent hercege, az öccse, olyan özvegyet választott

magának, aki már szült két gyermeket előző férjének. Az özvegy a
Coburg családból származott, akiknek nőtagjait a közvélemény
Európa tenyészkancáiként emlegette. Leányuk, Alexandrina
Viktória, egy évvel a házasságkötésük után született; röviddel
ezután a herceg megfázott, és tüdőgyulladásban meghalt. Akkor
még senki sem gondolta, hogy Kent csecsemő lánya örökli majd a
trónt, de míg IV. György semmi hajlandóságot nem mutatott az
újranősülésre, s a Clarence-ek egy élő utódot sem tudtak felmutatni,
a kis kenti hercegnő a kensingtoni gyermekszobában lassan
felcseperedett.

Melbourne eltűnődött, vajon milyen oktatást kapott a kis

hercegnő. Egy fiúgyermek házitanítót kapott volna, és formális
oktatást. De egy lány, nos, vajon milyenfajta oktatást kaphatott a
leendő királynő? Melbourne nagyon remélte, hogy másra is
taníttatták, nem csak akvarellfestésre és zongorázásra, meg
mindarra, amit általában szükséges készségnek tartanak egy előkelő
családból származó fiatal hölgy esetében.

A palota bejáratánál egy férfi állt. Magas, sötét hajú, szikár alak,
aki nem lehet más, mint Sir John Conroy, gondolta Melbourne.
Találkozott vele egyszer évekkel ezelőtt, és maga is meglepődött,
mennyire ellenszenvesnek találta. Volt benne valami gőgös,
fennhéjázó, ami nagyon nem tetszett Melbourne-nek.

Mikor Melbourne átadta a lovát a lovásznak, Conroy lesétált a

lépcsőn, hogy üdvözölje, hosszúkás arcán fagyos volt a mosoly.

– Lord Melbourne. – Conroy üdvözlésképpen fejet hajtott. –

Válthatnánk egy szót?

Melbourne érezte, hogy nem fog egykönnyen szabadulni. – A

királynőhöz jöttem.

– Igen. Épp a… királynőről szeretnék önnel beszélni. Tudja,

ugye, hogy eddig meglehetősen csendes életet élt, a világtól
elzártan.

Melbourne észrevette, hogy a másik férfi arcán két piros folt

virít. Láthatóan igen izgatott volt.

– Nagyon keveset tudok a királynőről, hiszen, mint mondta,

eddig el volt zárva a társasági élettől.
 – A néhai herceg kamarásaként, később azután a hercegné
bizalmas tanácsadójaként, kisgyermekkora óta figyelemmel kísérem
a királynő neveltetését. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy
felkészítsem a feladatra, a felelősségre, mely rá vár.

– Minden bizonnyal így volt, Sir John. Ez esetben sajnálatos,

hogy távol tartották a világtól, mely fölött uralkodnia kell.

Sir John felemelte a fejét, és farkasszemet nézett Melbourne-nel.

– A királynő nagyon fiatal és befolyásolható. A hercegné nem
akarta, hogy a társasági élet… megzavarja.

Melbourne nem válaszolt. Sokkal valószínűbbnek tartotta, hogy

a hercegné és Conroy azért tartották a nyilvánosság elől elzárva a
gondozásukra bízott gyermeket, hogy teljes mértékben ellenőrzésük
és hatalmuk alatt tartsák. Mily balszerencse számukra, hogy a
királynő tizennyolc éves lett, nagykorú, és már nincs szüksége
régensre.

– Úgy vélem, nincs nálam alkalmasabb személy a királynő

személyi titkárának posztjára – folytatta Conroy. – Nálam jobban
senki sem ismeri az erősségeit és gyengéit.

Melbourne bólintott. – Kétségtelenül. De úgy tudom, efelől a

királynő dönt majd, nem én.

Sir John arca örömtelen mosolyra húzódott. – A királynő nincs

mindig tisztában a saját érdekeivel, de biztos vagyok benne, hogy
az ön irányításával helyes döntést fog hozni.
 – Ebben én is biztos vagyok, Sir John. És most, ha megengedi…
– Mielőtt Sir John bármit mondhatott volna, Melbourne már fel is
sietett a lépcsőn, és belépett a palotába.
 Ötödik fejezet

Szalonja ablakából Viktória látta, hogy Conroy egy magas férfival

beszélget, akiről úgy gondolta, csak Lord Melbourne lehet. Látta azt
is, hogy Conroy mindent bevet, ami telik tőle, hogy levegye a
lábáról a miniszterelnököt. De mivel Melbourne háttal állt neki,
nem tudta megítélni, hogy Conroy milyen hatással van rá.

Lehzen jelent meg az ajtóban, furcsa arckifejezéssel, melyről

Viktória nem tudta pontosan eldönteni, mit jelenthet. – A
miniszterelnök, Lord Melbourne van itt, Felség.

– Bejöhet.

Lehzen nem mozdult. Viktória meglepetten nézett rá. – Nem

szeretném megvárakoztatni, Lehzen.

A bárónő hezitált, majd azt mondta: – Azt hiszem, itt kellene

maradnom önnel, gardedámként.

Viktória elnevette magát. – Anglia királynőjének és

miniszterelnökének nincs szüksége gardedámra, Lehzen. Egyedül
fogadom, ahogy a többi miniszteremet is, amikor sor kerül rá. Most
menjen, és vezesse be.

Lehzen nem mozdult. – Drina… Felség, én mindig igyekeztem

megvédeni önt ezektől a dolgoktól, de tényleg nem hagyhatom önt
egyedül vele. Lord Melbourne-nek… – Elhallgatott, a megfelelő
angol kifejezést keresve – rossz híre van. Felesége, Lady Caroline,
megszökött Lord Byronnal, és Melbourne-t azóta sok hölggyel
hozták hírbe. Tavaly bíróság elé került, mert bűnös viszonyt
folytatott egy bizonyos Mrs. Nortonnal. Meg kell védenem önt tőle,
Felség.

Viktória, akinek fogalma sem volt arról, hogy miniszterelnöke

ilyen rossz hírben áll, rájött, hogy a hír inkább kíváncsiságot keltett
benne, mint aggodalmat. – Mit jelent az, hogy bűnös viszony?

A bárónő ismét hezitált. – Egy… erkölcstelen találkozót, Felség.

Ezért nem szabad egyedül maradnia vele.

Lehzen arca ráncba szaladt az aggodalomtól, és Viktória

legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy kisimítsa a
homlokán a ráncokat. De nevetségesnek találta a gondolatot, hogy
veszélyben lenne. Egyetlen férfi volt a világon, aki félelmet keltett
benne, de az nem Lord Melbourne volt. Nem a miniszterelnök rossz
híre aggasztotta, hanem hogy mennyire közeli a kapcsolata
Conroyjal. Miről beszélgettek odakint?

– Ne aggódjon, Lehzen, nem fenyeget semmilyen veszély. És ha

bármilyen illetlenséggel próbálkozna – lenézett a spánielre –, biztos
vagyok benne, hogy Dash közbeavatkozna.

Lehzen fejet hajtott, és kiment a szobából.

Viktória megnézte magát a tükörben. Azt kívánta, bárcsak egy

kicsit idősebbnek látszana. Bár haját már nem leeresztve hordta, a
kis konty a tarkóján csak hangsúlyozta, mennyire kicsi az arca, és a
fekete ruhától még sápadtabbnak tűnt. Megcsípte az orcáját.

– Melbourne vikomt – jelentette be a lakáj. Viktória első

benyomása az volt, hogy a férfi örül a találkozásnak. Magas volt, és
bár a haja őszült, és kinézetre körülbelül annyi idős lehetett, mint
Conroy, világító zöld szeme, élénk tekintete miatt sokkal
fiatalabbnak tűnt.

Melbourne letérdelt, és megcsókolta Viktória kinyújtott kezét.

– Engedje meg, hogy részvétemet nyilvánítsam nagybátyja, a

király halála miatt, Felség.

Viktória bólintott. – Szegény nagybátyám, a király mindig

nagyon kedves volt hozzám. Még ha furcsa ötletei is voltak azt
illetően, hogy kihez kéne feleségül mennem.

Repülősóra úgy látszik nem lesz szükség, gondolta magában

Melbourne.

– Valóban, Felség? Úgy hallottam, Oránia hercegét favorizálta.

– Egy olyan herceget, akinek a feje akkora, mint egy úri tök.

Melbourne szája széle megrándult, alig tudta visszafojtani

mosolyát. – Látom, nem kerülik el a részletek, Felség.

Viktória éles pillantást vetett rá; csúfolódik vajon?

Melbourne körbenézett a szobában, azonnal feltűnt neki a kenti

hercegről készült festmény, ahol a herceg egy valószerűtlenül nagy
ágyú mellett állt. Sohasem találkozott a herceggel, de jól ismerte a
történeteket arról, milyen kegyetlen büntetésekkel sújtotta katonáit.
Remélte, hogy az előtte álló apró hölgy nem örökölte édesapja
büntetés iránti vonzalmát. Gyorsan elkapta tekintetét a képről, s
egy babát pillantott meg egy miniatűr széken ülve, fején viharvert
koronával. A királynőre nézett. – Milyen bájos baba. Van neve is?

Viktória a fejét rázta. – Ő a 123-as számú baba. Mamától kaptam

a tizenegyedik születésnapomra.

– A koronával együtt?

– Nem, a korona később került a fejére. Én készítettem aznap,

amikor rájöttem, hogy ha életben maradok, én leszek a királynő.

– És ez mikor történt?

– Tizenhárom éves voltam. Lehzen történelemórát tartott

nekem, megmutatta a családfát. Sokáig nézegettem, aztán rájöttem,
hogy én következem.

A hangja a legnagyobb erőssége, gondolta Melbourne, könnyed,

hűvös, semmi éles vagy harsány nincs benne. Lehet, hogy kis
termetű, és nem egy nagy szépség, de a hangja kétségtelenül
királynőhöz méltó.

– Nagy megrázkódtatás volt, Felség?

Komoly pillantással viszonozta tekintetét. – Emlékszem, arra

gondoltam, hogy a nagybátyám koronája túl nagy lesz nekem.

Melbourne meghökkent. Eddig úgy beszélt hozzá, mintha egy

gyermekkel beszélgetne, de ahogy figyelte feje büszke tartását,
halványkék szemében a szikrát, tudta, hogy alábecsülte.
 Az ablakon kitekintve a királynő azt kérdezte: – Ha jól láttam,
ön ismeri Sir John Conroyt?

Melbourne érezte a feszültséget a hangjában, látta válla dacos

tartását.

– Valóban találkoztam már vele, Felség, de nem ismerjük jól

egymást. Ha jól értettem, szeretne az ön személyi titkára lenni.

Viktória megfordult, hogy a szemébe nézhessen, kicsi, keskeny

arca egészen kipirult. – Szó sem lehet róla. Irányítani akar, ahogy
anyámat irányítja.

Melbourne hezitált; kezdte érteni, milyen körülmények között

nőtt fel a királynő. – Ez esetben valaki mást kell választania.

Viktória megkönnyebbülten bólintott; úgy tűnt, hogy ez a férfi

valóban figyel arra, amit mond, ahelyett, hogy megpróbálná
megmondani neki, mit tegyen. Melbourne folytatta. – Ha
javasolhatnék valamit. Talán átmenetileg átvehetném én a titkári
feladatokat ön körül. Látom, a diplomáciai futárposta egy része már
meg is érkezett, és attól tartok, az államigazgatási feladatok nem
tűrnek halasztást. El tudom képzelni, milyen nyomasztónak tűnhet
mindez, hiszen nincs még gyakorlata ilyesmiben, de biztosíthatom,
némi útmutatással biztosan megbirkózik a feladattal.

Amint meghallotta az útmutatás szót, Viktória reszketni kezdett

felháborodásában. Majdnem megtévesztette Melbourne könnyed,
fesztelen modora, de most világossá vált, hogy ő is csak irányítani
akarja, ugyanúgy, ahogy Conroy. Felszegte az állát, és kihúzta
magát, amennyire csak tudta. – Köszönöm, Lord Melbourne, de úgy
vélem, egyedül is boldogulni fogok.

Melbourne meghajolt. – Akkor nem is zavarom tovább, Felség,

csak emlékeztetném arra, hogy holnap ül össze a Királyi
Államtanács, és ilyenkor az a szokás, hogy az uralkodó beszédet
mond az ülés kezdete előtt.

– Tisztában vagyok a kötelességeimmel, Lord Melbourne.

Meglepetésére Melbourne szája mosolyra húzódott. – Ezt

örömmel hallom, Felség. Jó napot kívánok önnek. – Meghajolt, és
elhagyta a szobát, a könnyed mosoly még ott játszott a szája
sarkában.

Viktória térde elgyengült, le kellett ülnie. Melbourne

megjegyzése a Királyi Tanács előtt tartandó beszédről
meglepetésként érte. Tudta, hogy alkotmányos kötelessége
elnökölnie a Tanács gyűlésein, de azzal nem volt tisztában, hogy
hivatalos beszédet is kell mondania.

Annyi mindent nem tud még. Lehzen minden tőle telhetőt

megtett, de egy német nevelőnőtől nem lehet elvárni, hogy Anglia
leendő királynőjét felkészítse alkotmányos feladataira. Viktória
mellé magántanítókat is kellett volna fogadni, de Conroy
meggyőzte az anyját, hogy bármilyen, az udvartartáson kívüli
idegen túl nagy befolyással bírhatna Viktóriára – s ő ezt a befolyást
magának kívánta megtartani. De most már nem fog segítséget
kérni. Bármennyire nehéz lesz, egyedül fog boldogulni.

Az ablakon át behallatszott a harang zúgása, mely a király

halálát tette közhírré a járókelők számára. Viktória felkelt, és az
ablakhoz lépett. Kis csoport gyűlt össze a kapuk előtt, melyeket
most új státusához illően a királyi testőrség őrzött. Egy kislány, aki
anyja szoknyája mögé bújt, a 123-as számú babához nagyon hasonló
babát tartott a kezében, s Viktória hirtelen ellenállhatatlan vágyat
érzett, hogy kiszaladjon, és megmutassa a kislánynak a saját
babáját, hogy komoly kis arca felderüljön a meglepetéstől és az
örömtől. De nem mozdult az ablak elől. Egy királynő nem engedhet
teret ellenállhatatlan vágyainak.
 Hatodik fejezet

Penge, a főkomornyik, ezüsttálcán hozta be a levelet. Viktória

felpillantott; az íróasztalánál ült, és már vagy két órája próbálkozott
beszédet írni a Királyi Tanács ülésére, eddig nem sok sikerrel. –
Lord Melbourne tiszteletével, Felség.

Viktória elvette a levelet, és saját papírlapja mellé tette. Odáig

jutott a fogalmazásban, hogy: „Uraim.” Eddig rendben volt, amit
írt, de vajon megfelelő-e ez a megszólítás az érsek esetében is, aki
tagja a Királyi Tanácsnak, vagy Sir Robert Peel esetében, aki nem
lord? Annyira bonyolult az egész. Megkérdezhetné Lehzent, de
gyanította, hogy Lehzen erre nem tudna válaszolni. Conroy tudná,
persze, de inkább nyilvánosan vét hibát, mint hogy az ő segítségét
kérje.

Kezébe vette Melbourne levelét, feltörte a pecsétet. A levélhez

csatolmány is tartozott.

Felség,

tegnap felmerült bennem, hogy talán még nem ismeri a

Királyi Tanácsra vonatkozó protokollszabályokat. Lehetetlen
és igazságtalan volna elvárni öntől, hogy kitalálja egy olyan
testület rendtartását, melynek ülésén még nem volt
 szerencséje – ezt a szót habozva írom le – részt venni. Ezért
bátorkodtam előkészíteni önnek egy beszédtervezetet –
remélem, nem tekinti alkalmatlankodásnak részemről. Nem
merészkednék előírni önnek, hogy mit mondjon, csak a közlés
korrekt formáját szerettem volna ismertetni. Gondolom, nem
kell emlékeztetnem arra, hogy Cumberland hercege,
hamarosan Hannover királya is jelen lesz az ülésen, és ő, mint
tudja, makacsul ragaszkodik a protokoll szabályaihoz.

Az ön alázatos szolgája, etc., etc., Melbourne

Felemelte a papírlapot, mely a levelet kísérte. Ahogy Melbourne

ígérte, egy beszédvázlatot tartalmazott, mely nagy vonásokban
ismertette, mily módon szóljon a tanácshoz. Mint kiderült, a helyes
megszólítás „Uraim, világi és spirituális lordok”, de Melbourne
ezután csak javaslatokat tett arra, hogy mit is tartalmazzon a
beszéd.

Egy utalás néhai nagybátyja, a király erényeire illendő lenne

itt. Ha nehezére esne erényt találni, nagybátyja pontosságát
emelném ki. Meglehet, a királynak sosem volt egyetlen
értelmes gondolata sem, de mindig hajszálpontos volt.

Melbourne eléggé tiszteletlen módon beszélt nagybátyjáról, de

Viktória önkéntelenül is elmosolyodott. Vilmos király valóban
rögeszmésen ragaszkodott a pontossághoz. Windsorban
legkedvesebb foglalatossága az volt, hogy körbejárta a kastélyt a
férfival, aki mindennap felhúzta az órákat, kerek arca ragyogott a
boldogságtól, mikor minden időmérő készülék egyszerre ütötte el
az órát.

Majdnem befejezte már a beszéd tisztázását, mikor Lehzen

lépett be a szobába, kezében egy hosszúkás dobozzal. – A
főkamarás küldte, Felség.

Viktória kinyitotta a dobozt. A csillag alakú térdszalagrend

feküdt benne, világoskék szalagon. A térdszalagrend a legrégibb
lovagrend volt Európában, lovagjai valódi térdszalagot hordtak a
bal lábukon, de egy hölgy számára ez nem volt lehetséges.

Lehajtotta a fejét, hogy Lehzen átemelje a szalagot a fején. Furcsa

volt minden ceremónia nélkül felvenni; hagyományosan a
trónörököst elődje ütötte volna a Térdszalagrend lovagjává. Neme
ezt a lehetőséget kizárta. De most már ő a rend vezetője, egyedül ő
jelölhet új tagokat.

A tükörhöz lépett, megpróbálta megigazítani a szalagot. A

drágakövekkel díszített csillag, melyen a következő felirat szerepelt:
Honi soit qui mal y pense (Szégyen arra, aki rosszat gondol róla), elég
szerencsétlen módon épp fűzőbe szorított keblére került.

Viktória a tükörben elkapta Lehzen tekintetét. – Attól tartok, ezt

nem női viseletre tervezték, bárónő.

Lehzen futó mosolyt engedélyezett magának. – Valóban, Felség.

Javasolhatnám…? – Előrelépett, megpróbálta úgy igazítani a
szalagot, hogy a csillag Viktória derekára kerüljön. De a csillag túl
nagy volt ahhoz, hogy megfelelően feküdjön – vagy a keblén
pihent, vagy a derekába nyomódott, mindkét megoldás
nevetségesen hatott.

Viktória levette a szalagot, és újra kézbe vette Melbourne levelét.

Észrevette, hogy a papír másik oldalán egy utóirat van.

Uralkodóként természetesen viselnie kell a térdszalagrendet.

Sajnos eléggé ormótlan, kényelmetlen tárgy, ezért, ha
javasolhatom, viselje úgy, ahogy elődje, Anna királynő tette, a
jobb karján. Fontos, hogy ne érezze magát kényelmetlenül,
ebben biztosan egyetért velem.

– Azt hiszem, a karomon fogom viselni, Lehzen. Nem vagyok férfi,

semmi értelme, hogy úgy öltözzek, mintha az lennék.
 Hetedik fejezet

Nem lesz már, csak állóhely, gondolta Melbourne, figyelve, ahogy a

titkos tanácsosok beözönlenek a vörös szalonba a Kensington-
palotában. A magas, horgas orrú Wellington herceg és tagbaszakadt
társa, Robert Peel, a tory párt alsóházbeli vezetője, a canterburyi
érseket megtaszítva törtek maguknak utat a tömegben. Cumberland
hercege volt az egyetlen, aki előtt magától szétvált a tömeg,
tanácsos társai utat engedtek neki. Cumberland hercegének jobb
orcáján a heg a szokásosnál is feltűnőbb volt ezen a reggelen, talán a
csalódottság miatt, melyet kétségkívül érez. Melbourne biztos volt
benne, hogy Cumberland igencsak bosszankodhat a trónutódlás
törvényei miatt, melyek tizennyolc éves unokahúgát helyezték a
trónra helyette. A szóbeszéd szerint Hannover barátságtalan,
kietlen hely, vigaszdíjként nem sokat ér.

Melbourne azon tűnődött, vajon a királynő felhasználja-e a

beszédtervezetet, melyet készített neki. Találkozásukkor annyira
hevesen tiltakozott mindennemű segítség ellen – de ő hazafelé
eldöntötte, hogy ha a királynő nem is kéri a segítségét, neki akkor is
kötelessége felajánlani azt. Volt valami tiszteletre méltó a
lelkierejében, a harci szellemében, nem számított rá, hogy ennyire
határozott lesz. Alakjának élesen megrajzolt kontúrvonalai néhai
feleségére, Caróra emlékeztették. Ő is tizennyolc éves volt, amikor
először találkozott vele.

Körülötte hirtelen megváltozott a duruzslás ritmusa, a

magabiztos, önelégült morajt várakozásteli suttogás váltotta fel.
Melbourne megfordult; látta, hogy a szalon túloldalán a lakájok
szélesre tárják az ajtót. Az ajtó keretében feltűnt a királynő apró
alakja. A teremben mindenki szinte egyszerre sóhajtott fel. Bár a
jelenlevők azért jöttek ide, hogy találkozzanak az új uralkodóval,
mégis valahogy természetellenesnek tűnt az idős és egyre
pocakosabb királyok sora után egy nőt, s ráadásul egy ilyen fiatal,
filigrán nőt látni a helyükön.

Viktória meghallotta a kollektív sóhajt és kezét szoknyája

zsebébe dugta, hogy ellenőrizze, megvan-e még a beszéde.
Végigtekintve a felé forduló arcokon ráébredt, hogy még sohasem
volt egy helyiségben ennyi férfival. Nagyon furcsa érzés volt, de
arra gondolt, nincs más választása, ezt meg kell szoknia. És mégis,
olyan érzés volt, mintha egy erdőbe sétált volna, fekete törzsű,
ezüstlevelű fákból álló erdőbe.

Lassan vonult az alacsony pódiumhoz, melyet odakészítettek

számára. Nem volt túl magas, de arra talán elég lesz, hogy
szemmagasságba kerüljön a teremben tartózkodókkal.

Viktória a pódiumról körbenézett a teremben. A legtöbb arc

ismeretlen volt számára, de felismerte az érsek komor arcát, aztán
nagybátyja dühös, torz vicsorát. Gyorsan lesütötte a szemét.

Mély levegőt vett, kihúzta a zsebéből a beszédet, és olvasni

kezdte. – Uraim, világi és spirituális lordok, nagy
megtiszteltetésnek érzem, hogy önök előtt állhatok…

– Beszéljen hangosabban, Felség, nem hallom, mit mond. –

Cumberland nagybátyja kezét a füléhez tartva süketséget mímelt.
Gonosz arcába nézve Viktóriának görcsbe rándult a gyomra.
Kinyitotta a száját, hogy folytassa a beszédet, de nem tudott
megszólalni, ezért nyelt egyet, és lehunyta a szemét. Mikor újra
kinyitotta, felnézett és látta, hogy Lord Melbourne biztatóan bólint
felé, mintha azt mondaná, folytassa.

Viktória ismét a kezében tartott papírra pillantott – fejből tudta a

beszédet, de megnyugtatta, hogy valamit foghat a kezében, és
folytatta. – Tudom, hogy sokan úgy vélik, nemem alkalmatlanná
tesz a rám váró feladatokra, de azért állok most önök előtt, hogy
ígéretet tegyek: országom szolgálatára teszem fel az életemet.

Ismét Melbourne-re pillantott, aki elmosolyodott, mikor

felismerte a szavakat, melyeket ő vetett papírra Viktória számára.
Erőt gyűjtve Melbourne mosolyából, Viktória folytatta, és érezte,
hogy a teremben a dühös nyugtalanságot valamivel szelídebb
hangulat váltja fel. Már nem szegültek ellene, úgy tűnt, valóban
figyelnek arra, amit mond.

– Isten legyen irgalmas hozzám és népemhez. – Amint befejezte

a beszédet, Viktória leült az ideiglenes trónra, mely valójában egy
igen kényelmetlen szék volt édesanyja lakosztályából. A titkos
tanácsosok sort alkottak előtte, hogy hűségesküt tegyenek.

Nagy megkönnyebbülésére Melbourne volt az első a sorban;

mikor letérdelt előtte, a formális hűségeskütevés szabályai szerint,
Viktória odasúgta neki: – Köszönöm a levelét, Lord Melbourne.

A férfi felpillantott rá, és Viktóriának az jutott eszébe, hogy

feltűnően jóképű ahhoz képest, hogy egyidős lenne az apjával, ha
még élne. – Örülök, hogy hasznosnak találta, Felség.

Felállt, és Viktória mögé lépett; helyét egy öregember vette át

borvörös anyajeggyel az arcán, akit Viktória eddig még sohasem
látott. Nagy nehezen fél térdre ereszkedett, és kissé visszatetsző
lelkesedéssel csókolta meg a kezét. Viktória arra számított, hogy
rögtön feláll és továbblép, de a férfi ott maradt térden,
bizonytalanul inogva az erőfeszítéstől, hogy megtartsa magát ebben
a szokatlan és kényelmetlen pozícióban.

Viktória azon tűnődött, vajon miért nem áll talpra, mikor

kétségbeesetten ébredt rá, hogy a férfi arra vár, hogy nevén szólítsa.
Világos volt, hogy úgy érzi, elég fontos ember ahhoz, hogy az
uralkodó ismerje és név szerint üdvözölje. A teremben ismét
elindult a susmorgás. Viktória érezte, hogy az arcába vér tolul;
mégsem kérdezheti meg a férfit, hogy kicsoda, azzal csak sértést
sértésre halmozna. De akkor, meglepetésére és nagy
megkönnyebbülésére, egy hang a fülébe súgta: – Falkland vikomt,
Felség.

– Falkland vikomt – mondta ki végül, s a férfi végre

feltápászkodott, és visszahátrált a többiekhez. Viktória Melbourne-
re pillantott, aki most már mellette állt. Micsoda szerencse, hogy
észrevette, mekkora gondban van. Még rágondolni is rossz, milyen
szégyen lett volna, ha első nyilvános szereplésén ilyen látványos
mulasztást követ el.

A tanácsosok sorban elébe járultak, hogy kezet csókoljanak neki,

Melbourne pedig lehajolt, hogy fülébe súgja a nevet, mikor látta
rajta, hogy segítségre szorul. Eszébe jutott, hogy vajon William
nagybátyjának hogy sikerült ennyi nevet fejben tartania, mikor saját
feleségének a neve is gondot okozott neki. Talán az ő esetében
megbocsátható volt, ha elfelejtett egy nevet, gondolta, de tudta,
hogy neki nem néznének el hasonló vétséget.

– Úgy vélem, ezt a tanácsost szükségtelen bemutatnom, Felség.

 A sor véget ért, s Viktória Cumberland nagybátyjával találta
szemben magát. Cumberland eleinte meg sem próbálta leplezni
megvetését, de aztán lassan, vonakodva térdre ereszkedett, s úgy
fogta meg Viktória kinyújtott kezét, mintha tüzes vasat kellene
kézbe vennie. Halkan, mint aki alig bírja rávenni magát, hogy
kiejtse a száján a szót, csak annyit mormolt: – Felség.

Viktória elengedte a kezét, s kényszerítette magát, hogy

nagybátyja szemébe nézzen. – Gratulálnom kell önnek, bátyám.
Mikor indul új királyságába?

Cumberland elutasító mozdulatot tett. – Nem sietek. Elsődleges

feladatom és kötelességem a brit trónt szolgálni.

Nem lehetett nem észrevenni hangjában a fenyegetést. Viktória

hallotta, hogy mögötte Melbourne egyik lábáról a másikra áll.

– Biztos vagyok benne, hogy Hannover népe sajnálattal fogadja

majd ezt a hírt – mondta olyan csípős hangon, amilyen csak kitelt
tőle.

Cumberland sérült szemhéját nem tudta teljesen lecsukni. – Azt

hiszem, fel kell készülniük a várakozásra. Sok elintéznivaló vár még
itt rám.

Viktória azon törte a fejét, mivel tudna a legfrappánsabban

visszavágni, mikor mögötte hirtelen megszólalt Melbourne halk és
biztató hangja. – A barátságtalan időjárás ellenére egész nap
gyülekezett a tömeg, Felség. Úgy vélem, most lenne a
legalkalmasabb időpont arra, hogy kihirdessük trónra lépését.

Cumberlandre pillantva Viktória felállt. – Valóban. Nem

szeretném megvárakoztatni a népemet. – Megelégedéssel
nyugtázhatta, hogy Cumberland kapta el először a tekintetét.

A titkos tanácsosok gyülekezete szétvált előtte, ahogy a palota

erkélyére követte Melbourne-t. A tömegből feltörő kiáltás szinte
visszarepítette a szobába. A főkamarás odalépett mellé, kezében a
pergamentekerccsel, mely királynővé kiáltja ki a népe előtt.
Melbourne közvetlenül mögötte állt.

Miközben a főkamarás felkészült, hogy kihirdesse Viktória

trónra lépését, Viktória Melbourne-höz fordult. Fontos döntést
kellett hoznia. – Hivatalosan Alexandrina Viktóriaként szerepelek a
kiáltványban, ha jól tudom.

– Igen, Felség.

– Jó. Nem kedvelem az Alexandrina nevet. Szeretném, ha

mostantól csak a második nevemen, Viktóriának szólítanának.

Melbourne bólintott.

– Viktória – mondta, ízlelgetve a szót, mintha először tenné. –

Viktória királynő – mondta, és mosolygott.

Az erkélyre kilépve Viktória hallotta, hogy a tömeg moraja

egyre erősödik, míg végül egy asszony hangja kiemelkedett a
hangzavarból. – Isten óvja a királynőt!

Viktória nézte a felfelé tekintő arcokat, és integetett népének.

 Nyolcadik fejezet

A hintó befordult a Marble Archon, a Buckingham-házba vezető

kapun. Bár építése idejében királyi lakodalmi tortához
hasonlították, a londoni ködök miatt mára inkább volt sárga, mint
hófehér.

Viktória kislányként járt már egyszer a Buckingham-házban.

Még emlékezett, mennyire elámult György nagybátyja vádlijának
méretén, hogy feszült rajta a selyemharisnya. Bácsikája olyan erővel
csípett orcájába, hogy Viktória összerándult a fájdalomtól, de
jóvátette azzal, hogy édességgel kínálta meg az ezüstdobozkából,
mely mellette feküdt az asztalon. Hálásan fogadta a kínálást, mivel
mindennél jobban szerette az édességet, de Mama megalázó módon
kikapta a kezéből a törökmézet, arra hivatkozva, hogy elveszi az
étvágyát. A király sértettnek és bosszúsnak látszott, és Viktória
mérhetetlenül dühös volt. Később a hercegné azt mondta neki,
sohasem szabad ételt elfogadnia a nagybátyjaitól, mert
előfordulhat, hogy „nem egészséges”. Viktória, aki nem igazán
értette, mire gondolt az anyja, Lehzent, a nevelőnőjét kérdezte, de a
nevelőnő megvonta a vállát, és azt válaszolta, a hercegnének sajátos
elgondolásai vannak.

Ahogy a hintó áthaladt az ív alatt, Viktóriának elállt a lélegzete,

mikor megpillantotta a palota homlokzatát. – Mennyi ablak!

– Valóban, Felség. Ez a palota majdnem csődbe vitte György

nagybátyját – mondta Lord Melbourne. A hintó másik utasa,
Lehzen bárónő nem szólt semmit.
 – Annyira világos lesz Kensington után – mondta Viktória.

– Olyan sötét volt a palota, Felség?

Viktória Melbourne-re pillantott. – Sokszor nehéz volt tisztán

látni a dolgokat.

Melbourne bólintott, megértve a szavak ki nem mondott

jelentését.

Viktória nem tudta pontosan, hogyan tudná véghez vinni a

Kensingtonból való kiköltözést. Édesanyja nem értette, miért akarna
valaki a város közepén lakni, egészségtelen, füstös környezetben,
mikor nyugodtan élvezhetnék továbbra is a parkkal övezett
Kensington tiszta levegőjét. Végül Viktória Lord Melbourne-nek
említette meg óhaját, aki egyetértett vele abban, hogy egy
uralkodónak rendszeres időközönként meg kell jelennie népe előtt,
és a Buckingham-házban sokkal közelebb lesz a népéhez.

Viktóriát meglepte, hogy Lord Melbourne milyen gyorsan meg

tudta szervezni a költözést. Az egy hét alatt, mióta királynő lett, azt
tapasztalta, hogy udvaroncai mintha nagyobb örömöt találnának
kérései megtagadásában, mint azok teljesítésében. Előző nap
ragyogón sütött a nap, de Viktória alig látta a parkban a fákat a
hosszú galéria ablakain át, annyira mocskosak voltak. Mikor
megemlítette efölötti elégedetlenségét Lord Uxbridge-nek, a
főkamarásnak, akinek szőrpamacsok nőttek a füléből, és erős
madeiraillat lengte körül, a férfi felhorkant. Ezek után hosszú és
nagyrészt érthetetlen monológot adott elő a palotabeli szokásokról,
melyből Viktória azt szűrte le, hogy ő csak az ablakok belső
tisztításáért felelős, a külső ablaktáblák lemosása a
főlovászmesternek vagy valaki effélének a hatáskörébe tartozik.
Viktória nyilvánvaló bosszúsága a válasz hallatán nem járt
semmilyen következménnyel. Így mentek a dolgok a palotában, és
úgy tűnt, hogy így is maradnak.

De Lord Melbourne, legalábbis ami a mai napot illeti,

szavahihető embernek bizonyult. Viktória és ő délelőtt megtartották
szokásos heti megbeszélésüket, és délután, ahogy tervezték,
körülnéznek a Buckingham-házban.

A lépcsőn Lord Uxbridge-dzsel találkoztak, akinek orra szokott

hosszának mintha kétszeresére nyúlt volna. – Azt reméltem, Felség,
hogy előzetes értesítést kapok látogatásáról. A házat egy ideje nem
lakja senki, és attól tartok, igencsak felgyűlt a por. Javasolhatnám,
hogy térjen vissza a jövő héten, hogy legyen elegendő idő alaposan
előkészíteni a dolgokat?

– Nem félek a portól, Lord Uxbridge. Volt időm megszokni

Kensingtonban, ott is van belőle épp elég.

Lord Uxbridge épp tiltakozni készült, mikor Melbourne

közbeszólt. – Meg vagyok lepve, Uxbridge, hogy a házat nem
készítették elő a királynő látogatására. Elbocsátották talán a
személyzetet?

– Attól tartok, ha egy házat nem használnak rendszeresen, nem

fordítódik elég idő a részletekre.

Melbourne elnevette magát. – Úgy érti, Uxbridge, hogy az itteni

személyzet mind haszontalan semmirekellő, akik eddig mind
Őfelsége kontójára ettek és ittak anélkül, hogy egy fikarcnyi munkát
végeztek volna? Ez a helyzet annak ellenére alakult így, hogy a
kulcsárnő, ha jól tudom, önnek bizalmas barátja?

Viktória látta, hogy a főkamarás arca, mely eddig is vörös volt,

annyira felhevült a méltatlankodástól, hogy az orra úgy festett,
mintha mindjárt szétdurranna. Nem egészen értette, hogy
Melbourne megjegyzése a kulcsárnőről miért okozott majdnem
gutaütést, de megelégedéssel látta, hogy a főkamarás int a
lakájoknak – a parókájuk, mint már észrevette, igen mocskos volt –,
hogy nyissák ki a kapukat.

Mikor belépett az előcsarnokba és felnézett a magas mennyezet

aranyozott párkányzatára, Viktória szinte megszédült. Bár a
bútorzatot porvédő huzat fedte, a szobák így is sokkal
pompásabbaknak, fényűzőbbeknek tűntek, mint lakosztálya
Kensingtonban.

Végigsétáltak egy hosszú folyosón, a lakájok előttük haladva,

sietve kapták le a huzatot a bútorokról. A szobák mintha
kivirágoztak volna előttük, ahogy sorra elébük tárultak az
aranyozott székek, malachitasztalkák és márványból faragott
torchére-ek.

Kétszárnyú ajtóhoz érkeztek, melynek túloldalán hatalmas,

vörös, fehér és arany színekben pompázó terem tárult elébük. A
terem végében, vörös emelvényen állt a trón, melyet vörös
bársonnyal borítottak, s drapériáján arannyal hímezve ott volt
nagybátyja monogramja, GR.

Viktória csak egy pillanatig tétovázott, majd átsétált a termen és

leült a trónra. Ahogy elhelyezkedett, porfelhő emelkedett fel a
párnákból.
 – Alig tudok hinni a szememnek, Uxbridge, jól látom, hogy a
királynő egy poros trónon ül? – Lord Melbourne hangja könnyed
volt, mint mindig, de a rosszalló tónus félreérthetetlen volt. A másik
férfi válla megrogyott, meg sem próbált méltatlankodni.

Viktóriának feltűnt, hogy bár a trón kényelmes, lába nem ér le a

padlóig. Melbourne ránézett és azt mondta: – Úgy vélem, Felség,
hogy mielőtt megtartaná első hivatalos fogadását, keresnünk kell
önnek egy megfelelő méretű trónt.

Viktória lenézett levegőben kalimpáló lábaira. – Nehéz

méltóságteljesnek tűnni, ha az ember lába hat hüvelyknyire a padló
fölött himbálózik a levegőben, ez igaz.

Felpillantott, és látta, hogy Melbourne őt figyeli. – Így van,

Felség, és úgy gondolom, a monogramot is ki kell cserélnünk.

Viktória elnevette magát. – Igen, úgy vélem, igaza van.

Lehzen köhintett egyet. – Felség, talán meg kéne tekintenünk a

magánlakosztályát is. Lord Uxbridge, megmutatná nekünk, merre
találjuk? – Lehzen biccentett egyet a főkamarás felé.

A hangja élesen, szinte csípősen csengett; Viktória felkapta a

fejét, és nevelőnőjére nézett. Lehzen orcája kipirult. Eszébe jutottak
Lehzen intő szavai Lord Melbourne-t illetően; csak nem gondolja
továbbra is, hogy Melbourne nem megfelelő társaság számára? De
aztán látta, ahogy Lehzen Melbourne-re pillant, és rájött, hogy
nevelőnője féltékeny. A bárónő megszokta, hogy Viktória csak az
övé.

Elindultak Lord Uxbridge nyomában a képgalérián át, melyet

tetőablakok világítottak meg. Melbourne megállt egy festmény
előtt, mely egy apró kutyát tartó hölgyet ábrázolt.

– Jó ízlése volt a nagybátyjának, még ha az ítélőképessége

hagyott is némi kívánnivalót.

– Előfordulhat ez egyáltalán, Lord Melbourne?

– Bizonyára, Felség. Tapasztalatom szerint az a tény, hogy valaki

értékelni tudja az élet kifinomult dolgait, még nem zárja ki, hogy ne
lenne képes a legrémesebb ostobaságokat elkövetni. A nagybátyja
sohasem vett rosszul festett képet, és sohasem szeretett bele
unalmas nőbe, de józan esze, az sohasem volt.

– Értem – mondta Viktória.

– Ellenben hátrahagyott néhány valóban pompázatos épületet.

A Brighton Pavilion egészen rendkívüli, és ezt a palotát is királyi
rezidenciához méltó épületté varázsolta. Talán elég is ennyi
örökségként. Isten tudja, mást nemigen hagyott hátra.

– Remélem, Lord Melbourne, hogyha meghalok, rólam nem

fognak ilyen tiszteletlenül beszélni majd az emberek.

– Megbotránkoztattam a lèse-majesté-mmel, Felség. És meglehet,

hogy igaza van, de azt gondoltam, ön értékeli az őszinteséget.

– Idővel biztosan megtanulom értékelni.

Lord Uxbridge köhintett egyet, s egy kétszárnyú ajtó felé intett.

 – Erre van a magánlakosztálya, Felség.

Viktória lakosztálya éppoly fényűző volt, mint a palota többi

része.

Aranyozva volt minden felület, és a rengeteg tükörtől még

nagyobbnak tűntek a szobák. A hálószobában a baldachinos ágy
drapériái vörös brokátból készültek, és ez volt az egyetlen szoba,
amelyben nem volt tükör.

– Úgy vélem, ezek a szobák némi módosítással alkalmassá

tehetők Felséged számára – mondta Lord Uxbridge.

Melbourne körbenézett, és felhúzta a szemöldökét. – Talán a

bútorzatot lecserélhetné valami nőiesebbre.

– Vajon mi lehet az oka annak, hogy egy tükrökkel telezsúfolt

palotában épp a hálószobába nem jutott tükör? Nehéz elképzelni,
hogy a nagybátyám nem kívánta ellenőrizni a külsejét, mielőtt a
nyilvánosság elé lépett – tűnődött Viktória.

A főkamarás Lord Melbourne-re pillantott, aki apró grimaszt

vágott, mielőtt magyarázatba kezdett. – Bár ezzel azt kockáztatom,
hogy ismét megsértem a néhai király emlékét, az a gyanúm, hogy
abban az időben, mikor itt élt, nem volt megelégedve a külsejével,
Felség. Fiatalkorában mindenki csodálta fess alakját, de az idő
múlásával egyre nagyobb örömét lelte a terített asztal kínálta
élvezetekben, s ennek derékbősége esett áldozatul. Sőt élete vége
felé nagy hasa miatt már nem is tudott segítség nélkül közlekedni.
Úgy vélem, ez a szoba volt a mentsvára, ahova visszavonulhatott,
ahol nem kellett szembesülnie ormótlan testével, valahányszor
elfordította a fejét.
 – Ez úgy hangzik, mintha sajnálta volna.

– Nem tagadhatom, valóban így van. Lehet, hogy ostobaságokat

követett el, de nem volt boldog az élete.

Viktória körbenézett a hatalmas szobában. – Azt hiszem,

nehezen tudnék itt egyedül aludni. Lehzen, szeretném, ha a
közelemben maradna.

Lehzen elmosolyodott, arcán megkönnyebbülés látszott, és

Viktória Uxbridge-hez fordult. – Volna itt valahol a közelben egy
helyiség, mely alkalmas lenne a bárónőnek?

– Igen, Felség. Van itt egy hálószoba, ebből a szobából nyílik, itt
az ajtó túloldalán.

A kis mellékszobát festett kínai selyemtáblákkal díszítették, a

kecses ágy bambuszutánzatból készült.

– Milyen kedves szoba! Sokkal bensőségesebb, mint a másik!

Vajon ki aludhatott itt?

Lehzen köhintett egyet, ahogy szokott, és Viktória észrevette,

hogy Melbourne és Uxbridge egymásra pillant.

– Valami titokról van szó, Lord Uxbridge?

Uxbridge lesütötte a szemét, a cipőjére meredt. Egy pillanatra

csend támadt, aztán Melbourne megszólalt. – Ez a szoba, ha jól
tudom, Mrs. Fitzherberté volt, néhai nagybátyja felesége aludt
benne.

– A felesége? Én úgy tudtam, a nagybátyám egy német

hercegnőt vett el feleségül.

– Brunswicki Karolinát valóban feleségül vette a király, de

előtte, Felség, feleségül vett egy bizonyos Maria Fitzherbertet.

Viktória értetlen arcot vágott. – Nem értem. Mrs. Fitzherbert

meghalt?

– Nem, Felség.

– Akkor hogyan lehetett a nagybátyám egyszerre két nő férje?

Nem ezt nevezik bigámiának? Én úgy tudtam, a bigámia bűn. –
Viktória megdöbbent; az anyja előszeretettel mondogatta, hogy a
nagybátyjai gonoszak, de ő azt feltételezte, hogy anyja ez esetben is
túloz, mint mindig.

– Valóban, Felség, de mások a szabályok, ha valakinek királyi

vér csörgedez az ereiben. A walesi herceg, hiszen akkoriban még az
volt a nagybátyja, házasságot kötött Mrs. Fitzherberttel, de mivel
édesapja nem egyezett bele a frigybe, a házasság törvénytelennek
számított. A herceg és a hölgy is tudta ezt, de mivel Mrs. Fitzherbert
katolikus vallású volt, egyházi áldás nélkül nem volt hajlandó
feláldozni erényét.

Lehzen hangosat köhintett. – Azt hiszem, Felség, ideje

visszatérnünk Kensingtonba. A fegyvermestert várjuk délutánra.

Viktória Melbourne-höz fordult. – Köszönöm, hogy

elmagyarázta nekem a dolgokat, Lord Melbourne. Ráébresztett,
milyen sok mindent nem tudok. A saját családomról sem.

– Minden családnak megvannak a maga titkai, Felség. Örülök,

hogy szolgálatára lehettem.

Viktória elindult az ajtó felé.

– Talán megtekinthetné a hercegné szobáit is, Felség, mielőtt

elmegy – mondta Lord Uxbridge.

Viktória megállt. – Ó, azt hiszem, arra nem lesz szükség. Úgy

vélem, a hercegné jól érzi magát Kensingtonban. Kár volna
kimozdítani onnan.

Melbourne, aki eddig az ablakon nézett ki, megfordult. –

Bocsásson meg, Felség, de azt hiszem, hiba lenne, ha a hercegné
Kensingtonban maradna.

– Hiba, Lord Melbourne? Nem gondolja, hogy ez rám és az

anyámra tartozik?

Lehetséges, hogy Melbourne az anyja véleményét osztja?

Melbourne Viktóriához lépett, és halkan, hogy Lehzen és

Uxbridge ne hallja, amit mond, így folytatta: – Nem lennék oly
merész, hogy családi ügyekbe avatkozzak, Felség. De meg kell
említenem, hogy ha ön, egy hajadon, tizennyolc éves leány,
különköltözne az édesanyjától, az ártalmas szóbeszédre adna okot.
A nagybátyjai nem voltak az erény mintaképei, de úgy gondolom,
Felség, nem szeretné, ha a népe azt hinné, hogy ön a
nyomdokaikban halad.

– De hiszen én egyáltalán nem vagyok olyan, mint a

nagybátyáim – ellenkezett Viktória. – Nincs szándékomban
erkölcstelenül viselkedni!

– Örömmel hallom, Felség. De ha édesanyját hátrahagyja

Kensingtonban, ez kellemetlen szóbeszédre adhat okot, és az nagy
kár lenne az uralkodásának legelején.

– Értem. – Viktória összeszorította ajkait. Mélyen legbelül tudta,

hogy Melbourne-nek igaza van, de ettől nem lett kevésbé dühítő a
helyzet.

– Tudom, bosszantja, hogy ezt mondom, Felség, de úgy érzem,

kötelességem figyelmeztetni a veszélyekre. Természetesen joga van
figyelmen kívül hagyni az intelmeimet. – Melbourne Viktóriára
mosolygott. – Nem fogok megsértődni. Nagyon jól tudom, hogy
sokkal könnyebb tanácsot adni, mint elfogadni.

Viktória nem válaszolt azonnal. Aztán azt mondta: – Talán…

kényelmetlenséggel járna, ha Mama olyan messze lenne tőlem,
Kensingtonban. Előfordulhat, hogy kérdeznem kell tőle dolgokat, és
nehézkes lenne folyton futárokat küldözgetni.

Lord Uxbridge mutatott nekik egy lakosztályt az uralkodó

lakosztályának közelében. Viktória bejárta a szobákat, majd Lord
Uxbridge-hez fordult. – A szobák megfelelőek, de attól tartok, rossz
helyen vannak.

– Rossz helyen, Felség?

 – Igen. Az elhelyezésükkel nem vagyok megelégedve.

Uxbridge értetlen arcot vágott. Melbourne köhintett. – Biztosra

veszem, hogy az északi szárnyban találunk hasonló lakosztályt,
Uxbridge.

– Valóban létezik ilyen lakosztály az északi szárnyban, de onnan

nehezen megközelíthető az ön lakosztálya, Felség, mivel csak a
központi épületrészen keresztül lenne elérhető.

– Ó, azt hiszem, az tökéletesen megfelelne. Mama nem örülne,

ha folyton megzavarnám az állandó jövés-menésemmel, nem
gondolja, Lord Melbourne?

– Ez igazán figyelmes gondolat öntől, Felség.

– Nos, most, hogy ezt megbeszéltük, szeretnék minél előbb

beköltözni, Lord Uxbridge.

Uxbridge a mellényén az egyik gombot piszkálta. – Mikor azt

mondja, hogy minél előbb, Felség, ugye tisztában van vele, hogy
időbe telik a kedve szerint elrendezni a dolgokat?

– Rendben. Hétfőig várhatunk.

– Hétfőig, Felség? De hiszen az csak négy nap! Attól tartok, ez

teljességgel lehetetlen.

– Lehetetlen, Lord Uxbridge? – kérdezte Viktória, legfejedelmibb

hangján.
 Uxbridge mellénygombja megadta magát gazdája idegesen
matató ujjainak. Kipattant a kezéből, átrepült a szobán, és zörögve
hullott a parkettára Melbourne lába előtt.

Melbourne felvette, és visszaadta tulajdonosának. – Biztos

vagyok benne, Uxbridge, hogy ha átgondolja a helyzetet, arra jut
majd, hogy abszolút lehetséges, hogy a királynő és udvartartása
beköltözzön a palotába hétfőn. És azt gondolom, néhány változást
kéne eszközölnie a személyzet körében. A poros trón nem állít jó
példát.

Uxbridge meghajolt, tiszteletadás volt ez, és egyben megadás is.

– Megteszem a szükséges lépéseket, Felség.

Viktória mosolygott. – És most szeretném látni a parkot. Úgy

hallottam, hogy pompázatos.

Lesétáltak a kavicsos úton a tóhoz. Lehzen és Uxbridge haladt

elöl, a királynő és Melbourne követte őket. Viktória Melbourne-höz
fordult. – Miért vörösödött el Lord Uxbridge, mikor a kulcsárnőt
említette, Lord Melbourne?

– A kulcsárnő Lord Uxbridge szeretője, Felség. És bár ebben a

tekintetben minden bizonnyal példamutató módon látja el
feladatait, kulcsárnőként, házvezetőnőként úgy vélem, alkalmatlan
a pozíciójára.

Viktória nem válaszolt, még senki sem beszélt vele ilyen nyíltan
az efféle dolgokról. Tudta, hogy megbotránkozást illene most
éreznie, de meglepetésére inkább hízelgőnek találta Melbourne
őszinteségét. Anyja, Conroy, sőt Lehzen is megpróbálta volna
leplezni előle az igazságot, de Melbourne szükségtelennek tartotta a
titkolózást.

– Nagyon nyíltan beszél, Lord Melbourne.

– Remélem, nem sértettem meg, Felség. Nem egy érzékeny lelkű

ifjú hölgyhöz intéztem szavaimat, hanem egy uralkodóhoz.

Viktória elmosolyodott. – Ez ellen nem lehet kifogásom. Sőt azt

hiszem, jobban kedvelem ezt a fajta nyíltságot. Unom már, hogy
úgy bánnak velem, mintha üresfejű kisasszonyka lennék.

– Ezt már senki sem teheti, Felség.

– Meglepődne, ha ismerné az igazságot, Melbourne. Épp ma

reggel történt, hogy Sir John Conroy és Flora Hastings bejelentés
nélkül megjelent a nappalimban egy listával azokról a fiatal
hölgyekről, akiket alkalmasnak vélnek az udvartartásomba
helyezni. Flora Hastings azt mondta, szándékosan átlagos
magasságú lányokat választott!

– Ezt talán figyelmességnek szánta, de igen tapintatlan volt tőle,

hogy megemlítette.

– Mindig az alacsony termetemmel csúfolódnak. Azt gondolják,

mivel nem nőttem nagyobbra, a gondolkodásom sem lett érettebb.
Conroy, Lady Flora, sőt Mama is gyermekként gondol rám, nem
úgy, mint egy királynőre. Sőt azt hiszik, hogy alkalmatlan vagyok a
feladatra.

Melbourne megállt a kavicsos úton, és szembefordult

Viktóriával. – Akkor tévednek, Felség. Nem ismerem régóta, ez
igaz, de olyan természetes méltóságot látok önben, amit tanulni
nem lehet.

– Akkor ön szerint nem vagyok túl alacsony?

– Az én szememben, Felség, Ön minden porcikájában igazi

királynő. És bárkit, aki az ellenkezőjét állítja, azonnal a Towerba
kell csukatni.

– Ó, még mindig lehet a Towerba küldeni az árulókat? –

kérdezte Viktória.

– Nos, nem tudom, hogy az Árulók kapuja nyitva áll-e még, de

biztosan léteznek modern megfelelői.

Viktória elnevette magát. – Lord Melbourne, Ön ugrat engem.

– Egyáltalán nem. Én csak rámutatok az igazságra, amit

ostobaság volna nem tudomásul venni.

Viktória észrevette, hogy a tó túloldaláról Lehzen figyeli.

Nevelőnője rosszalló fejtartásából Viktória arra következtetett, hogy
Lehzen úgy érzi, kihagyják valamiből.

Melbourne-höz fordult. – Mikor első ízben találkoztunk, Lord

Melbourne, felajánlotta szolgálatait személyi titkárként.

– És ön visszautasított, Felség.

Viktória hezitált, majd azt mondta: – Most is készen állna ebben

a minőségben a segítségemre lenni? Úgy tapasztalom, hogy
segítségre szorulok, és hiszem, hogy ön lenne a legmegfelelőbb
személy erre a posztra.

Melbourne meghajolt. – Kiváltság és öröm lenne számomra

bármilyen minőségben szolgálni önt, Felség.

Viktória látta, hogy Lehzen megfordul, és a tavat megkerülve

elindul feléjük. – Azt hiszem, jól kijövünk majd egymással –
mondta, majd rövid szünet után, saját merészségén mosolyogva
hozzátette: – Lord M. – Melbourne visszamosolygott rá. – Van
valami, amit nem értek. – Viktória a pázsittengeren túlra, a palota
hatalmas, ívelt homlokzata felé intett.

– Miért nevezik az épületet Buckingham-háznak? Nekem sokkal

inkább tűnik palotának.

– Nos, Felség, úgy vélem, ön hívhatja, aminek csak akarja.

 Kilencedik fejezet

Viktória Lehzenre hárította a feladatot, hogy megmutassa anyjának,

Kent hercegnéjének az új lakosztályát a Buckingham-palotában.
Ahogy a két hölgy felment a nagy, kétszárnyú lépcsőn, majd balra
fordult az épület északi szárnya felé, Lady Florával és Sir John
Conroyjal a nyomukban, látták, hogy pár lakáj a kenti hercegről
készült festményt a lépcső másik szárnyán cipeli felfelé.

A hercegné megállt és Lehzenhez fordult. – Hová viszik szegény

halott férjem képmását? Remélem, méltó helyre kerül.

– Hogyne, Fenség. A királynő kérésére saját szalonjában

helyezik el.

– Értem.

Továbbhaladtak felfelé a lépcsőn, míg el nem érkeztek a

lakosztályba, melyet Viktória választott ki anyja számára. A falakat
sárga selyemtapéta borította, a bútorzatot Chippendale készítette
diófából.

– A királynő reméli, hogy megfelelőnek találja ezeket a szobákat,

Fenség, és jól érzi majd magát új lakosztályában. Amint látja,
csodálatos kilátás nyílik a parkra és a tóra. – Lehzen az ablak felé
intett, de a hercegné nem vett tudomást róla, megállt a szoba
közepén, és az orrát fintorgatta.

– A szobák elfogadhatóak, de nem kedvelem a sárga színt, és ezt

a lányom is pontosan tudja. – Lehzen fejet hajtott. – És hol vannak
Drina szobái, bárónő?

– A királynő lakosztálya a déli szárnyban van, Felség, a

dísztermek közelében.

Volt valami Lehzen hangjában, amire a hercegné felkapta a fejét.

– És ön hol alszik, bárónő?

– A szobám a királynő közelében van – mondta Lehzen, majd

mosolyogva folytatta: – Egészen pontosan a királynő szobájából
nyílik. – A hercegné elfordult tőle. – És most, ha megengedi, Fenség,
ellenőriznem kell a királynő lakosztályának berendezését. Amint
bizonyára tudja – mondta Lehzen, Sir John Conroyra pillantva –, én
vezetem majd az udvartartását.

Lehzen kiment a szobából, és vissza se nézett.

Viktória már várta őt a másik szárnyban.

– Hogy tetszettek Mamának az új szobái?

– Úgy vélem, Felség, talán önnek kéne feltennie ezt a kérdést a

hercegnének.

Viktória sóhajtott. – Jól van. Mind ott vannak?

– Ha úgy érti, hogy ott van-e Sir John Conroy és Lady Flora
Hastings, akkor igen, a hercegnével voltak, mikor eljöttem onnan.

– Értem.
 Viktória Lehzenre pillantott, aki megrázta a fejét. – Attól tartok,
Felség, hogy a hercegné engem nem szeretne egyhamar viszontlátni.

– Nem értem, mi oka panaszra. A szobák igen elegánsan lettek

berendezve, nem gondolja?

– Igen, Felség, de mint tudja, a hercegnének egyéni ízlése van.

Viktória felkapta szoknyáit, megfordult, és kettesével véve a

lépcsőket, felszaladt az északi szárnyba. Még mindig volt valami
borzongatóan izgalmas abban, hogy azt teheti, amit csak akar, a
sok-sok év után, mikor várnia kellett, hogy Lehzen megfogja a
kezét, mielőtt bárhová mehetett volna. Mikor felért a lépcső tetejére,
látta, hogy egy lakáj elhűlve mered rá, és már meg is bánta, hogy
engedett ösztöneinek. Gyorsan megállt.

– Kérem, jelentsen be a hercegnének.

A lakáj bólintott. Viktória arra gondolt, hogy ha Conroy és Flora

Hastings jelenlétében kell látogatást tennie az anyjánál, akkor
belépése uralkodóhoz méltó lesz.

– Őfelsége, a királynő – jelentette be a lakáj.

Viktória belépett a szobába, s szeme sarkából látta Conroy

kelletlen biccentését és Flora Hastings színpadias térdhajtását.
Édesanyja ülve maradt. Viktória megfigyelte, hogy szája sarka
lebiggyed.

– Jöttem, hogy megnézzem, hogy tetszik az új lakosztálya,

Mama.

– Nagyon kedves tőled – meredt rá dühösen a hercegné –, hogy

megtetted a kedvemért ezt a hosszú utat.

Viktória az ablakhoz sétált. – Milyen csodálatos innen a kilátás!

Nézze, hogy tükröződik a filagória a tóban! Olyan szép itt a park.

– Te olyan kevéssel beéred, Drina.

Sir John a torkát köszörülte. – Úgy vélem, Felség, most, hogy az

udvartartás beköltözött a Buckingham-házba…

Viktória félbeszakította. – Palotába, Sir John. A Buckingham-

palotába.

Conroy aprót biccentett. – Most, hogy beköltözött a

Buckingham-palotába, eljött az ideje, hogy hivatalos fogadóestet
tartson. Ez gondos előkészítést kíván, de már elkezdtem összeírni a
meghívandók listáját. Minden nagykövet, a királyi család minden
tagja, és persze a politikusok mindkét oldalról…

Meglepődve saját merészségén, Viktória felemelte a kezét, hogy

elhallgattassa Conroyt. – Már megírtam a listát, köszönöm, Sir John.

– Egyedül írta meg a listát, Felség? Bölcs dolog volt ez? Az ilyen
eseményeken veszedelmesen bonyolult tud lenni a protokoll.

– Tisztában vagyok vele, Sir John. Ezért kértem meg Lord

Melbourne-t, hogy intézkedjen. Úgy vélem, ő elég tapasztalattal
rendelkezik az ilyesféle események rendezéséhez.
 – Minden bizonnyal, de meglep, hogy miniszterelnökként
elegendő ideje van ilyesmire.

– Úgy vélem, egyedül Lord Melbourne hivatott eldönteni, mire

futja az idejéből. Vállalta, hogy személyi titkárom lesz, és én
elfogadtam a segítségét.

Conroy felemelte sétapálcáját, és Viktória egy pillanatig azt

hitte, hogy oda fogja vágni a padlóhoz. Egy pillantás Lady Florától
elég volt, hogy megállítsa.

– Értem. Bizonyára megvan az oka annak, hogy így döntött, bár

személy szerint úgy vélem, nem tanácsos ennyi időt tölteni a
miniszterelnök társaságában.

Viktória anyja egyetértően bólogatott. – Nem lehetsz részrehajló,

Drina. Apád whig volt, de mintig udfariasan viselkedett a
konzervatívokkal. – Német akcentusa mindig erősebb volt, ha
felzaklatta valami.

– Talán itt időszerű felhoznom udvarhölgyei kinevezésének

ügyét, Felség – mondta Conroy. – A megfelelő udvarhölgyek
kiválasztása döntő fontosságú a királyi udvar stílusának és
légkörének meghatározásában. Legalább nyolc hölgyre lesz
szüksége – egy udvarmesternőre, palotahölgyekre, és néhány
udvarhölgyre.

Viktória szenvtelen pillantást vetett rá, majd az ajtó felé fordult.

– Mennem kell, Sir John. Jó napot, Lady Flora. Mama.
 Kisétált a szobából, mielőtt anyja vagy Conroy egy szót is
szólhatott volna, de mikor a lépcsőfordulóhoz ért, lépéseket hallott
maga mögött.

– Egy pillanat, Felség.

Viktória megfordult. Lady Flora szikár alakja állt mögötte,

kezében egy papírlappal. – Volna néhány javaslatom az
udvarhölgyeit illetően, Felség. Az udvarhölgyek mindig hajadonok.
Diszkrét és józan hölgyeket választottam, hiszen a fiatal lányok
olykor könnyelműek, szeleburdiak. – Az arckifejezéséből arra
lehetett következtetni, hogy Viktóriát is ebbe a kategóriába sorolja.

A papírlapot Viktória felé nyújtotta. – És ha volna bármi más,

amiben segítségére lehetek, Felség, egy pillanatra se habozzon.
Előfordulhat, hogy a bárónő, német lévén, nem tudná megfelelően
felkészíteni önt a feladataira és az udvar szabályaira, de az én
családom több nemzedéken át szolgálta és szolgálja ma is az udvart.

Viktória tudta, hogyha meg akar szabadulni Lady Florától, el

kell fogadnia tőle a papírlapot. Kikapta a kezéből, aprót biccentett,
majd elindult lefelé a lépcsőn. Megadta a kellő tiszteletet édesanyja
udvarhölgyének, és csak akkor gyűrte össze a papírt és dobta le a
földre, mikor leért a lépcső aljára.
 Tizedik fejezet

A három hónap alatt, mióta beköltözött a Buckingham-palotába,

Viktória választ kapott a kérdésre, mely gyerekkora óta
foglalkoztatta: mivel tölti napjait egy királynő? Azt az egy órát
kivéve, míg megfésülték és felöltöztették, délelőttjei azzal teltek,
hogy átnézte a diplomáciai futárpostát a miniszterelnökkel. Eleinte
nyomasztónak találta az iratok mennyiségét, de miután Lord M.
elmagyarázta neki a fékek és ellensúlyok fontosságát – például,
hogy egy szabadelvű püspök mellé ajánlott egy hagyománytisztelő,
konvencionálisabb prépostot választani, s hogy minden egyes
hivatásos katona mellett, aki bekerül a királyi testőrségbe,
lehetőséget kell biztosítani egy arisztokrata származású tisztnek is,
hogy kinevezést vásároljon magának –, kezdte átlátni a
papírtengert. Ahogy tisztába jött a nüanszokkal, egyre jobban
kezdte élvezni a hatalom mindennapi gyakorlását; s már semmi
sem okozott nagyobb örömöt, mint hogy megbeszélje a világ
dolgait a miniszterelnökével.

De ez a gyakorlati munka, a pártfogás gyakorlása, feladatainak

csak egy része volt. Ahogy Lord M. sűrűn emlékeztette, a
nyilvánosság előtti megjelenés is kötelességei közé tartozott.
Minden délután, általában a miniszterelnök kíséretében, kilovagolt
a parkba, és egyszer vagy kétszer egy hónapban látogatást tett
valamilyen jótékonysági intézményben, szegényházban vagy
kórházban. Ezek a látogatások mindig rövidek voltak, de Viktória
szeretett végiglovagolni az utcákon, integetni a tömegnek. És
ezeken kívül, magyarázta Melbourne, ott vannak még a
szertartásos, hivatalos feladatok: a parlamenti ülések megnyitása, a
Térdszalagrend ünnepélyein való részvétel, és természetesen a
fogadónapok, melyeken a diplomáciai világ jelenik meg, hogy
bemutassa megbízóleveleit az uralkodónak.

Ma lesz Viktória első fogadónapja, és a hintók sora egészen a

Mall végéig tartott. Mindenki, aki meghívót kapott, úgy döntött,
hogy eljön. Az előző király fogadónapjaira nem ez volt a jellemző,
uralkodása vége felé csak a király és egy tucat kitartó udvaronc vett
részt a fogadónapokon.

De mindenki látni akarta az új királynőt. Annyi pletyka

terjengett a termetéről (igaz vajon, hogy törpe?), az értelméről (a
Pall Mall klubjaiban kételyek merültek fel azt illetően, hogy képes-e
egyáltalán írni és olvasni), arról, hogy mennyire jól tud angolul (a
pletykalapok azt vetették fel, hogy miután német anyanyelvűek
között nevelkedett, az új királynő akcentussal beszélheti a nyelvet).

Melbourne, aki ismerte az összes pletykát, rég eldöntötte, hogy

nem méltatja őket cáfolatra. Saját bőrén tapasztalta meg, hogy a
pletyka tagadása csak arra jó, hogy tovább terjessze. Sokkal jobb, ha
a pletykálkodók maguktól jönnek rá, mennyire mellélőttek.

Remélte, hogy a királynő nem omlik majd össze a fürkésző

tekintetek kereszttüzében. Aztán elmosolyodott saját ostobaságán.
– Az ezüstbrokátot gondoltam mára, Jenkins – mondta Viktória, és
az egyik ruhára mutatott a kettő közül, melyet öltöztetőnője
feltartott neki. – De a mintás selyem is nagyon csinos. – Bár csak
nemrég tette le a gyászt nagybátyjáért, a királyért, Viktória
uralkodásának első hónapjában pompázatos új ruhatárat rendelt
magának, hogy első fogadónapja alkalmával elkápráztathassa az
udvart. Édesanyja mindig egyszerű muszlinruhákba öltöztette, így
Viktóriának nagy örömöt okozott, hogy a legpompásabb
anyagokból rendelhette új ruhatárát: selyemből, bársonyból,
brokátból.

Pillantása egyik ruháról a másikra rebbent. – Mit gondol,

Lehzen?

– Azt gondolom, a selyem igen jól illik a szeme színéhez, Felség.

Nagyon jól állna.

– Igen, tudom, de Lord Melbourne nem szereti a nőket kékben

látni. Azt mondja, a kék nem elég elegáns szín.

Lehzen felhorkant.

– Igen, a brokátot fogom viselni. Azt hiszem, az divatosabb.

Lehzen ismét horkantott egyet.

– Megfázott, bárónő? Vagy nem helyesli a választásomat?

– Sohasem kérdőjelezném meg az ön választását, Felség.

Viktória a tükörbe pillantva észrevette, hogy nevelőnője szája

lefelé biggyed, de úgy döntött, nem vesz róla tudomást.

– Gyémántok vagy gyöngyök? – kérdezte az ékszerdobozára

mutatva.

Melbourne az előszobában várt rá, amely a magánlakosztályból a

fogadótermekbe vezetett. – Milyen ragyogóan fest ma, Felség.

– Tetszik önnek ez a brokátanyag? Velencéből érkezett, ha jól

tudom. Mamának nem tetszik; szerinte nem vagyok elég idős
ahhoz, hogy ilyesmit viseljek.

– Én úgy gondolom, egy királynő azt visel, amit csak akar.

– Kivéve a kék színt, azt mondta nekem, nem szereti a hölgyeket

kékben látni.

– Valóban ezt mondtam volna, Felség? – Melbourne

elmosolyodott. – Készen áll arra, hogy bemenjünk?

– Készen állok, Lord M.

A háromszáz zsibongó, fecsegő vendég hirtelen elcsendesedett,

amikor kinyílt a kétszárnyú ajtó; minden szem arra fordult, hogy
megpillantsa végre az új királynőt. A csend hamarosan izgatott
zsongássá alakult, ahogy az emberek egymáshoz fordultak, hogy
megosszák egymással első benyomásukat új uralkodójukról.

– Apró termetű valóban, de nem törpe.

– Teljesen arányos az alkata.

– Az álla igazi hannoveri áll.

– Úgy érti, nincs is neki?

– Ostobaság. Elragadó jelenség. Milyen üdítő változás, egy szép

fiatal királynő.

– Egy tizennyolc éves kislány, aki épp csak kilépett a

tanulószobából, ráadásul kitalált névvel. Sohasem találkoztam még
senkivel, akit Viktóriának hívtak volna. Nevetséges.

– Inkább egy Viktória királynő, mint egy Ernest király.

– Úgy látom, Melbourne egyetért önnel. Még sohasem láttam

ilyen figyelmesen viselkedni olyan hölggyel, aki nem másnak a
felesége.

– Úgy hallom, a White’s-ban királyi pesztrának nevezik.

– Nos, a tapasztalata megvan hozzá – gondoljon csak a

feleségére.

– A kis Vicky egyszerű esetnek tűnhet Caro után.

 – Persze férjre van szüksége mielőbb.

– Valami német hercegre, oldalszakállal, hagymával a zsebében.

– Az ég óvjon meg bennünket ettől a sorstól! Épp elég német van

így is a palotában.

– Pumpernickel palota.

Viktória semmit sem hallott a fecsegésből és pletykából, mely

körülötte kavargott. Csak egy hangra figyelt, Lord Melbourne
hangjára, aki a vendégek nevét és jellemző tulajdonságait suttogta a
fülébe, ahogy sorban felléptek a pódiumra, hogy bemutatkozzanak
neki.

– Sutherland hercegnéje, Felség. Tökéletes választás lenne

udvarmesternőnek.

Viktória az előtte álló magas, elegáns, barna hajú hölgyre nézett,

akinek fürtjeit à l’anglaise stílusban, az arcát keretező loknikba
rendezték. Viktóriának nagyon tetszett ez a hajviselet, de még nem
volt mersze kipróbálni.

Mosolygott, ahogy a hercegné felemelkedett mély

térdhajtásából. – Nagyon várom, hogy közelebbről is
megismerkedjünk, hercegné.

Miközben a hercegné nagy méltósággal visszavonult a tömegbe,

Viktória Melbourne-höz fordult. – Valóban nagyon elegáns, de
vajon tisztességes-e?
 Melbourne nem tétovázott. – Olyan tisztességes, amilyen csak
egy igazi úrinő lehet, Felség.

– Lehzen szerint a legelőkelőbb hölgyek erkölcsei rettenetesek.

A hercegnék a legrosszabbak, azt mondja.

– A bárónő saját tapasztalatai alapján jutott erre a

megállapításra, vagy lehetséges, hogy pletykák alapján ítélkezik?

– Lehetséges. Tudja, hogy első találkozásunk előtt

figyelmeztetett, hogy ön rossz hírben áll? Azt mondta, hogy ön
erkölcstelen.

– Nos, a bárónőnek igaza van, természetesen. – Melbourne

Viktóriára mosolygott. – Ha nem lennék a miniszterelnöke, nem
volna mentség arra, hogy kettesben maradjon egy hozzám hasonló
fickóval.

– Megint ugrat engem, Lord M.

– Épp ellenkezőleg. És most, Felség, szeretném bemutatni önnek

Lady Portmant. A férje a kolóniákért felelős államtitkár, és egy
ostoba fajankó, de Emma Portman mindenkit ismer, és úgy vélem,
remek tagja lehetne az ön udvarának.

Lady Portman, egy középkorú, jól öltözött hölgy, kinek szürke

szeme ragyogott az intelligenciától, mélyen meghajolt Viktória előtt.

– Lady Portman ismerte az édesapját, Felség.

Emma Portman elmosolyodott. – Abban a megtiszteltetésben

volt részem, hogy polkát táncolhattam az édesapjával, Felség. A
herceg remek táncos volt.

Viktória arca ragyogott az örömtől. – Valóban? Ezt nem is

tudtam. Talán ezért szeretek annyira táncolni, bár eddig nem túl
sok alkalmam akadt, hogy gyakoroljak.

Emma elmosolyodott. – De hiszen remek alkalmat nyújt majd

erre a koronázási bál, Felség. Lesz bál, ugye? Úgy tudom, ez a
szokás.

– Ó, nagyon remélem! – Viktória aggodalmas arckifejezéssel

fordult Melbourne-höz. – Úgy értem, ha úgy gondolja, hogy
megengedhetjük magunknak, Lord M.?

Melbourne mosolygott. – Mivel minden bizonnyal csak egy

koronázást fogunk tartani, Felség, azt hiszem, egy kis ünneplést
megengedhetünk magunknak.

Viktória arca felderült. – Önnel fogom megnyitni a bált, Lord M.

– Ó, én biztos vagyok benne, hogy nálam sokkalta ígéretesebb

táncpartnerei is akadnak majd, Felség, de remélem, hogy egy táncot
azért megtart nekem.

Szerencsére Lady Portman volt az egyetlen tanúja ennek a

beszélgetésnek, de a bálteremben tartózkodók többségének feltűnt,
milyen egyetértés alakult ki a királynő és miniszterelnöke között.
Sir John Conroy, aki a pamlag mögött állt, ahol Kent hercegnéje és
Lady Flora üldögélt, rosszalló, fagyos arccal figyelte kettejük
beszélgetését.
 – Úgy tűnik, Fenség, hogy Melbourne a miniszterei feleségeivel
kívánja benépesíteni a lánya udvarát. Észrevette, hogy csak a whig
hölgyeknek mutatja be?

– Úgy tudtam, Sir John, az a szokás, hogy az udvarhölgyek

ugyanabból a pártból érkezzenek, mint a miniszterelnök.

– Lehetséges, de ezek a hölgyek mind Melbourne

kebelbarátainak feleségei. Nem lesz senki, aki mérsékelni tudná
befolyását a lányára.

– Én azt gondolom, Viktória fiatal lány, aki egyszerűen csak

élvezi egy nála jóval idősebb férfi figyelmességét. Mindez meg fog
változni, amint férjhez megy. – A hercegné vállat vont. – írni fogok
Lipótnak, és javasolni fogom, hogy Albert és Ernst jöjjenek
látogatóba mielőbb. Az unokatestvérei elvonják majd a figyelmét
Lord Melbourne-ről.

– Bárcsak osztozhatnék a bizonyosságában, Fenség – mondta

Conroy.

Lady Flora közel hajolt a hercegnéhez. – Sokaknak feltűnt,

milyen megkülönböztetett figyelmet tanúsít Melbourne iránt. A
fivérem azt mondja, ez a fajta elfogultság már pletykára ad okot a
klubokban. Vajon a királynő tud-e róla, hogy a viselkedése miféle
érdeklődést provokál?

A hercegné Viktóriára pillantott, aki legyezője takarásában épp

Melbourne fülébe súgott valamit. – Azt gondolom, hogy a lányom
tisztában van azzal, hogy pozíciója méltóságot kíván, de nem árthat,
ha tanáccsal látjuk el – sóhajtott. – Bár nem olyan könnyű találkozni
és beszélgetni vele, mint Kensingtonban volt. Akkoriban oly közel
álltunk egymáshoz, minden éjjel hallgattam a lélegzését, és
megköszöntem Istennek, hogy biztonságban tudhatom. De most, ha
látni akarom, időpontot kell kérnem.

Lassan a végéhez ért a bemutatkozásra várók sora. Látva, hogy a

királynő elfojt egy ásítást, Melbourne feléje hajolt, és megkérdezte,
szeretne-e véget vetni az ünnepségnek.

– Ó, eddig borzasztóan élveztem! De be kell vallanom, nagyon

elfáradtam attól, hogy ennyi emberrel kellett beszélgetnem. Nem
tudtam, hogy a St. James udvarba ennyi nagykövet érkezik. A világ
sokkal nagyobb hely, mint gondoltam.

– Nagyon messzire van Kensingtontól, Felség.

– Néha arra gondolok, bárcsak jobban felkészítettek volna a

feladataimra. Az emberek elvárják tőlem, hogy beszélgessek velük,
de sohasem jut eszembe semmi érdekes.

– Emiatt ne aggódjon, Felség. Egy királynőnek minden szava

érdekes.

Viktória észrevette, hogy édesanyja felé tart, és mivel semmi

kedve nem volt beszélgetni vele, felállt. Az egybegyűltek erre
mintegy parancsszóra szintén felálltak, és utat engedve
királynőjüknek szétváltak, mint a Vörös-tenger Mózes előtt. Ahogy
elhagyta a termet, a beszélgetés moraja odabent felerősödött. Ha
bárkinek fel is tűnt, hogy a királynő mintha szándékosan el akarta
volna kerülni a találkozást az édesanyjával, nem ejtettek erről szót,
legalábbis addig nem, míg a selyemharisnyás férfiak és a
strucctollas hölgyek már mind odakinn várakoztak a hintókra.
 – Láttátok, hogyan szaladt el a királynő, amikor Kent hercegnéje
elindult felé? Úgy látszott, inkább véget vet a fogadóórának,
mintsem hogy az anyjával kelljen beszélnie.

– Sir John Conroy majd felrobbant a dühtől. Gondolom, a

királynő nem találja olyan elbűvölőnek, mint a hercegné.

– A Conroyalok csillaga lefelé áldozik.

– Conroyalok! Ez vicces.

– De találó, nemde?

– Kétségtelenül.
 Tizenegyedik fejezet

Viktória legszívesebben a Buckingham-palota zöld szalonjában

szeretett üldögélni az udvarhölgyeivel. A zöld szalonnak az volt az
előnye, hogy csak egy bejárattal rendelkezett, ezért, ha parancsba
adta, hogy ne zavarják, sem a hercegné, sem más nem tudott egy
hátsó ajtón bejutni hozzá.

Viktória eleinte nem volt benne biztos, hogy jó döntés volt-e

Sutherland hercegnéjét és Lady Portmant az udvartartásába
fogadni. Lady Portman csak kicsivel volt fiatalabb, mint az
édesanyja, de intelligenciájáról és szellemességéről ismert. Lord M.
azt mondta neki, csak azért tette meg Lord Portmant miniszternek,
hogy profitáljon Emma tapasztalatából.

Harriet Sutherland, aki korban sokkal közelebb állt Viktóriához,

a divatban járt élen. Nagy népszerűségnek örvendtek az éppen
aktuális hajviseletéről vagy vállkendőjének megkötési módjáról
készült metszetek. Homloka köré tekert vékony aranyláncot viselt, s
ezzel divatot teremtett Mayfair szalonjaiban, sőt a palotában is, ahol
már maga Viktória is aranyláncot fűzött körbe a kontyán, oly
módon, hogy az apró függő homloka közepére kerüljön.

Eleganciája ellenére Harriet csöppet sem volt félelmetes, s

mindig készen állt divattanácsot adni. Ellenezte a gyémántok
napközbeni viselését, amivel Viktória nem értett egyet. Új
rangjának egyik legnagyobb öröme épp a sok szép ékszer volt, amit
megörökölt. De a hercegné véleménye iránti tiszteletből napközben
csak a hajában viselt gyémántos hajtűt.
 Épp egy képes divatlapot nézegettek, melyet Viktória Párizsból
rendelt. A jelenleg is divatos sonkaujjak soha nem látott méreteket
öltöttek, és Viktória és udvarhölgyei egy metszeten ámuldoztak,
melyen két fiatal hölgy olyan bő ruhaujjakkal pózolt, hogy
leginkább pillangókra hasonlítottak, oly aprónak tűnt kerek fejük a
színpompás szárnyakra emlékeztető ujjak között.

– A franciák mindig túlzásba visznek mindent – mondta Harriet.

– Hogy tudna bárki beszélgetni, ha ilyen ruhaujjakat visel?

– Azt hiszem, ezt a stílust olyan nőknek találták ki, akik azt
szeretik, ha távolról csodálják őket – mondta Emma. – Múlt héten
az operában Mrs. Norton viselt valami hasonlót. De mivel senki se
akarja, hogy meglássák, amint Mrs. Nortonnal beszélget, a
ruhaujjak ez esetben nem jelenthettek akadályt.

Viktória felnézett a divatlapból. Nagyon szeretett volna többet

megtudni Mrs. Nortonról. – Miért nem szeretné senki, ha
meglátnák, hogy Mrs. Nortonnal beszélget?

Harriet és Emma egymásra nézett. Harriet megrázta a fejét, de

Emma, aki kitalálta a királynő kíváncsiságának okát, előrehajolt.

– Bizonyára hallott róla, Felség, hogy Mrs. Nortont férje tavaly

beperelte bűnös viszonyért.

Viktóriának eszébe jutott Lehzen zavart magyarázata.

– Mr. Norton, egy igazán utálatos úriember, azzal vádolta a

feleségét, hogy viszonyt folytatott Lord Melbourne-nel. És
feljelentést tett ellene.

Viktória elpirult, és lesütötte a szemét.

– Williamet tanúként idézték be, és mindenféle szemtelen

kérdésre kellett válaszolnia a bíróságon, de szerencsére az esküdtek
nem hagyták, így megszüntették az eljárást.

– Akkor Lord Melbourne ártatlan volt?

Emma a királynő ragyogó fiatal arcába nézett, és gondosan

megválogatta szavait. – Természetesen William baráti viszonyban
volt Mrs. Nortonnal, valószínűleg sajnálta, amiért egy ennyire
kellemetlen ember a férje. Ő, mint tudja, jól érzi magát a nők
társaságában.

– Felháborító, hogy ilyen gyötrelmet kellett átélnie, mint egy

ilyen per.

– Biztos vagyok benne, hogy a tory párt állt a dolog mögött,

Felség. Szerintem ők vették rá Nortont, hogy perre vigye a dolgot.
Semmit se szeretnének jobban, mint megszabadulni Melbourne-től.

Viktória felállt, így Harriet és Emma követte példáját. – Vajon

miért nem házasodik meg újra Lord Melbourne?

– Azt gondolom, Felség, hogy a házassága nem volt boldog, és

talán emiatt nem próbálkozna újra.

Emma elég régóta volt már jelen a politikai életben ahhoz, hogy
tudja, a királynő még nagyon sok kérdést szeretne feltenni Lord
Melbourne házasságával kapcsolatban, ha tudná, hogyan tegye fel
őket. És, mivel nagyon élvezte pozícióját az udvarban és új szerepét
a királynő bizalmasaként, úgy döntött, hogy beszélni fog.

– Caroline, a felesége, kedves és bájos nő volt, de sajnos labilis

alkat. Eleinte, úgy tudom, nagyon boldogok voltak együtt, de aztán
Caro megismerkedett Lord Byronnal. Szörnyű ember volt, velejéig
romlott, de ördögien jóképű; Caro fülig beleszeretett, és férjezett
asszonyhoz nem illő módon viselkedett. Szegény William nevetség
tárgya lett. Úgy tudom, az anyja azt akarta, hogy váljon el Carótól,
de ő nem volt erre hajlandó. Mikor Byron kidobta Carót, egészen
megháborodott, még az is szóba került, hogy tébolydába csukják.
De William nem hagyta cserben. Ő mély érzésű ember.

Viktória szája tátva maradt a döbbenettől. – Hogy tehetett ilyet

egy feleség?

– Caro nem mindennapi nő volt, Felség. A Bessborough

családból származott, és attól tartok, a neveltetése sok kívánnivalót
hagyott maga után.

– És Lord Melbourne nem hagyta el?

– Nem, Felség. Egészen a néhány évvel ezelőtt bekövetkezett

haláláig mellette maradt, gondozta őt. Aztán visszatért a politikai
életbe. Caro mellett természetesen nem lehetett belőle
miniszterelnök.

– Milyen szomorú történet. És Lord Melbourne mégis olyan jó

kedélyűnek tűnik mindig.

Harriet és Emma ismét egymásra nézett. Emma Portman

folytatta:

– Azt hiszem, Felség, ha tavaly ismerte volna meg, akkor nem

ezt mondaná, de mostanában valóban sokat javult a kedélye.

– A férjem azt gondolta, hogy ki fog szállni a politikából a Mrs.

Norton-ügy után – mondta Harriet –, de most úgy látszik, elégedett
a miniszterelnöki pozíciójával.

– Nagyon örülök, hogy nem adta fel – mondta Viktória. –

Feleannyira se boldogultam volna mással, azt hiszem.

Harriet és Emma elmosolyodott, ahogy Viktória is, de egészen

más okokból.

Mióta a Buckingham-palotába költözött, Viktória mindent megtett,

hogy fizikailag minél messzebb kerüljön anyjától. Elhatározásában
egészen sikeresnek bizonyult, de akadtak olyan alkalmak, amikor
az etikett miatt elkerülhetetlen volt, hogy a királynő anyja mellett
legyen.

Az egyik ilyen alkalom a vasárnapi mise volt a királyi

kápolnában. Viktória hintón tette meg a rövid utat a Buckingham-
palotából, de szokásává vált, hogy visszafelé gyalog sétáljon át a
Mallon. Erről a szokásról a nagyközönség is tudomást szerzett, és
vasárnap reggelente tömegek gyűltek össze, hogy egy pillantást
vethessenek a királynőre.

Azon a reggelen a prédikáció témája a negyedik parancsolat

volt: Tiszteld apádat és anyádat. Viktória magán érezte anyja
tekintetét, mikor a lelkész a tiszteletről beszélt, mely megilleti a
szülőt, mert példát mutat istenhitről. Mocorogni kezdett a padban,
és azt kívánta, bárcsak itt lenne Lord M. Többször megkérte már,
hogy kísérje el a misére, de minden alkalommal azt válaszolta, hogy
nem templomba járó ember.

Míg az orgonista játszott, Viktória felállt, hogy elhagyja a

kápolnát, és, ahogy az elsőbbség szabálya megkívánta, anyja
követte.

Mikor kiértek a kápolna lépcsőjéhez, a kint várakozó tömegből

néhányan éljenezni kezdtek. Viktória érezte, hogy anyja a vállára
teszi a kezét, s nem volt más választása, mint karöltve elindulni vele
az épületből.

– Nagyon szép volt a mai szentbeszéd, nem, Drina?

– Fisher ékesszóló volt, mint mindig, Mama. De azt hiszem, nem

volt még szentbeszéd, amit túl rövidnek találtam volna.

Egy kislány kivált a tömegből, és kis csokor virágot nyújtott át

Viktóriának. Viktória lehajolt hozzá és elvette a csokrot; a tömeg
helyeslőn felmorajlott.

– Milyen bájos.
 A hercegné nem szólt semmit, de kisvártatva egy valamivel
idősebb kislány jött oda hozzájuk a tömeg másik oldaláról, szintén
csokorral a kezében, s a hercegné nemcsak lehajolt, hanem csókot is
nyomott a kislány arcára.

– Látod, Drina, a nép nem feledkezik meg királynőjük

édesanyjáról.

– Igaz, Mama. Mindig is kedvelte önt a nép.

Viktória igyekezett volna továbbhaladni, de a hercegné ismét

belekarolt; a mozdulatra boldogan felsóhajtott a tömeg. Mily öröm
látni, ahogy fiatal királynőjük az édesanyjával sétál!

Viktória beletörődött, hogy nincs menekvés.

– Nos, Drina, elégedett vagy Sutherland hercegnéjével, megállja

a helyét udvarmesternőként?

– Igen, Mama. Nagyon bájos és elegáns.

– És Lady Portman?

– Nagyon kedvelem őt. Azt mesélte, hogy egyszer polkát táncolt

Papával.

– Lehetséges. Elég idős hozzá.

– Nagyon szórakoztatónak találom őt.

– De mindkét hölgy Lord Melbourne barátainak felesége, Drina.

Úgy vélem, ez nem bölcs dolog.

– Vannak rajtuk kívül is udvarhölgyeim, Mama, és megszokott

dolog, hogy az udvar hölgyeit ahhoz a párthoz fűzze kapcsolat,
amelyik kormányon van.

A hercegné vállat vont. – Talán megszokott dolog, nem tudom

én azt. Ami nem megszokott dolog, az az, hogy téged csak
Melbourne barátai vesznek körül. Nincs itt senki, aki megmondaná
neked, valójában milyen ember.

– Azt hiszem, tudom, milyen ember, Mama. Úgy vélem, Lord

Melbourne jó képességű ember, aki tökéletesen alkalmas a
feladatára. Felbecsülhetetlen segítséget nyújt nekem, amióta trónra
kerültem.

– Igen, persze. De figyelmeztetlek, Drina, anyaként, szeretném,

ha résen lennél a közelében.

– Résen lennék? Mire gondol, Mama?

Viktória hangja az utolsó kérdésnél élesebbé vált, s látta, hogy a

tömegben egy nő meglepett pillantást vet rá.

– Nem igazán megbízható, azt gondolom. Tudnod kell, hogy

tavaly megvádolták, hogy bűnös viszonyt folytat egy férjes
asszonnyal.

– Igen, tudom! És azt is tudom, hogy felmentették!

A hercegné a szemét forgatta. – Még egy angol esküdtszék sem

találná bűnösnek a miniszterelnököt, Drina.

– Annyira nehéz elképzelni, hogy esetleg azért mentették fel,

mert ártatlan volt, Mama?

A hercegné elnevette magát. – Ó, Drina, a te Lord Melbourne-öd

sok minden lehet, de hogy nem ártatlan, az biztos.

Anya és lánya a hátralevő utat néma csendben tette meg, és

Viktória azt remélte, megúszhatja újabb prédikáció nélkül. De
ahogy átsétáltak a Marble Archon a palota udvarába, anyja ismét
felé fordult. Most közel hajolt hozzá a hercegné, és arca is szelíd és
gyengéd volt. Viktória orrát megcsapta a levendula illata, és
hirtelen nagyon sajnálta, hogy kettejük kapcsolata nem lehet
könnyebb, bensőségesebb.

– Drága Drina, attól tartok, anyaként kudarcot vallottam veled.

Túl sokat hagytalak Lehzen bárónőre, aki nincs igazán tisztában a
világ dolgaival.

A hercegné Viktória arcára fektette a tenyerét, és gyengéden

megsimogatta. – Mondanom kell neked valamit, Liebes. Valamit,
amit azt hiszem, csak egy anya mondhat a lányának. – Tágra
nyitotta a szemét.

– Óvatosnak kell lenned Lord Melbourne-nel. Te fiatal lány

vagy, és ő, nos, ő ein Herzensbrecher. Egy szívrabló. Vigyáznod kell,
Drina, hogy el ne rabolja a szívedet.

– Igazán, Mama, ettől nem kell tartania. Elfelejti, hogy én a

királynő vagyok, és ő a miniszterelnököm.
 – Biztos vagyok benne, hogy te ezt hiszed, Drina, és talán igaz is.
De én látom, hogyan pirul rózsásra az arcod minden alkalommal,
amikor megpillantod.
 Tizenkettedik fejezet

A vacsora aznap nem telt jó hangulatban; úgy tűnt, a királynő

elvesztette az étvágyát. Mivel épp csak csipegetett az ételből, a
vacsorázó társaság többi tagja sem tudta jóízűen elfogyasztani sem
az osztriga fricassée-t, sem a borjú ravigote engelée-t, mert amint
Viktória letette a villáját, a székek mögött álló lakájok azon
nyomban felkapták és elvitték a tányérokat. Senki sem folytathatja
az étkezést, ha a királynő végzett egy fogással. Ez kihatott az asztal
körüli beszélgetésre is, hiszen mindenki igyekezett minél többet
enni, mielőtt az uralkodó befejezte a fogást.

Bár nem ismerte be még önmagának sem, Viktória

étvágytalansága szorosan összefüggött anyja figyelmeztetésével.
Vajon Lord M. valóban Herzensbrecher? Viktória eddig úgy érezte,
az összes férfi közül, aki itt az udvarnál körülvette, egyedül Lord
M. szereti őt önmagáért, és nem a pozíciója miatt. De talán, ahogy
anyja is mondja, Lord M. minden nőt kedvel. Végignézett az
asztalon, melynek végén Lord M. Emma Portmannel nevetgélt, és
furcsa érzés kerítette hatalmába, olyasmi, amit eddig sohasem
érzett. Akkor is ilyen vidáman nevetgél vajon, mikor vele van,
tűnődött. Letette kanalát, és felállt. Az asztalnál mindenki követte
példáját, a hölgyek elindultak Viktória után, aki a fogadószobába
tartott, a férfiak csak az ebédlő ajtajáig kísérték őket.

A férfiak nem időztek az ebédlőben, miután a királynő és

udvarhölgyei visszavonultak a szalonba. Bár Melbourne igen
kedvelte a palotában felszolgált portóit, ahhoz nem volt kedve,
hogy Conroy társaságában fogyassza el. Ahogy felkelt az asztaltól,
bosszúsan konstatálta, hogy Conroy elkíséri az ajtóig.

– A hercegné tudni szeretné, hogyan tervezi az ülésrendet a

koronázáson, Melbourne.

Melbourne-t bosszantotta, hogy Conroy egyenrangúként beszél

vele. De mint mindig, udvariassága felülkerekedett bosszúságán. –
Valóban, Sir John? Pontosan mire kíváncsi a hercegné?

– Őfensége tudni szeretné, hogy testvére, Lipót király és

unokaöccsei, Albert és Ernst hercegek is kaptak-e meghívót az
ünnepségre? A hercegné attól tart, hogy a királynő esetleg
megfeledkezett a család Coburg-ágáról.

Melbourne legelőzékenyebb mosolyával nyugtázta Conroy

kérdését. – Ó, azt nagyon valószínűtlennek tartom. A királynő, mint
tudja, rendkívüli módon odafigyel a részletekre. De sajnos a
protokoll nem engedélyezi más uralkodó jelenlétét a koronázási
ünnepségen, s ezzel kizárja Lipót király meghívását. Nem tartom
valószínűnek, hogy Őfőméltóságuk, Albert herceg és Ernst herceg
eljönnének nélküle.

Conroy biccentett. – Jártasabb nálam protokollügyekben,

Melbourne, elismerem. Ismertetem a helyzetet a hercegnével. De
úgy vélem, pontosabban a hercegné úgy véli, ajánlatos lenne, ha a
közeljövőben a királynő meghívná az unokatestvéreit egy
látogatásra.

– Valóban? Akkor azt javaslom, hogy ön, vagyis a hercegné

személyesen vessék fel ezt az ötletet a királynőnek. Csakis ő adhat
hivatalos meghívást a palotába, s ez oly szabadság, melyet nagyon
élvez, tekintve, hogy ez az első alkalom az életében, amikor maga
választhatja meg a társait.

Melbourne kisétált az ebédlőből anélkül, hogy visszanézett

volna.

A szalonban Viktória felpillantott, amikor Melbourne belépett. –

Ó, Lord M., épp pikétet készültünk játszani. Csatlakozik hozzánk?

Melbourne érezte, hogy a szoba egyik sarkából Emma nézi, a

másikból pedig Conroy. Tudta, hogy árgus szemekkel figyelnek
minden egyes szót, amit a királynővel vált, bármilyen ártatlan
legyen is a beszélgetés.

– Megbocsátja nekem, Felség, ha ez alkalommal nemet mondok?

Kormányzati ügyekkel kell foglalkoznom.

Viktória a homlokát ráncolta. – Most az egyszer azt hiszem,

elengedhetem, de holnap reggel számítok önre, hogy lovagolni
jöjjön velem a parkba. A társasága nélkül nem élvezem úgy a
lovaglást.

Melbourne mosolygott; hiába igyekezett diszkrét és óvatos

lenni, erőfeszítései hatástalannak bizonyultak a királynő ártatlan
naivitásával szemben. – Ebben az esetben, Felség, ott leszek.
 Tizenharmadik fejezet

– Azt hiszem, a piros lovaglóruhát veszem fel ma, Jenkins.

Viktória felemelte a karját, és Mrs. Jenkins áthúzta a fején a

lovaglóruhát. Skarlátvörös gabardinanyagból készült,
aranycsipkével a hajtókán és arany zsinórszegéllyel a szoknyán;
aranygombokkal záródott, melyeket Mrs. Jenkis egy
kesztyűgomboló segítségével gombolt össze.

Viktória megnézte magát a tükörben, és elmosolyodott. Kinyílt

az ajtó, és Lehzen lépett be rajta, térdet hajtott Viktória
tükörképének.

– Nem úgy találja, hogy az új ruhám egyszerűen pompás? –

kérdezte Viktória. – Bárcsak mindig ezt viselhetném! Olyan boldog
vagyok, ha nem kell fűzőt viselnem!

Lehzen kissé megbotránkozott arcot vágott, Jenkins

visszafojtotta a mosolyát.

Viktória észrevette Lehzen arckifejezését. – Jaj, Lehzen, csak

kimondhatom, hogy nem szeretek fűzőt viselni anélkül, hogy
botrány törne ki. Olyan jó érzés, hogy le tudok hajolni, és mozgatni
tudom a karomat. Borzasztóan unalmas állandóan fűzőbe préselve
létezni, mint egy megkötözött csirke!

– Velejárója a nők életének, Felség.

 – Nem csak a nők életének, Lehzen. Lord M. mesélte, hogy
George nagybátyám annyira kövér volt, hogy fűzőt kellett viselnie,
hogy be tudja gombolni a mellényét.

– Lord Melbourne nagyon jól értesült.

Viktória felvette magas lovaglókalapját, és megfordult a tükör

előtt, hogy gyönyörködjön az összhatásban. – Bárcsak viselhetném
ezt az öltözéket a koronázási bálon, akkor egész este tökéletes
kényelemben táncolhatnék!

– Ön a királynő, Felség. Nincs senki, aki megakadályozhatná

ebben.

– Igaz. Megkérdezem Lord M.-et. De attól tartok, azt fogja

gondolni, hogy elvesztettem az eszem.

– Kétlem, hogy ezt gondolná, Felség.

A Hyde Parkot még köd borította, mikor Viktória lovászával és

Lord Alfred Pagettel, szolgálattevő kamarásával belovagolt a Rotten
Row-ra. Melbourne, ahogy mindig, az Apsley-ház kapujánál várta.

Mikor meglátta Viktóriát, elmosolyodott. – Milyen bájosan fest

ma, Felség. Ha jól látom, ez egy új lovaglóruha.

Porfelhőt verve, könnyű vágtában lovagoltak, míg el nem érték

a park északi határát. Viktória lépésre fogta a lovát, és elindultak a
Serpentine mentén.
 – Azt hiszem, a reggeli kilovaglásunk a kedvenc részem a
délelőttből, Lord M. Ha nem mehetnénk ki a parkba, talán fel sem
kelnék.

Ahogy végighaladtak a Serpentine-on átívelő hídon, Viktória

Lord Melbourne-höz fordult, és mielőtt meggondolhatta volna
magát, sietve azt mondta: – Mindenféléről beszélgettünk már a
lovaglásaink alatt, de a múltjáról sohasem beszél, Lord M.

– A múltamról, Felség? Attól tartok, a múltam se nem épületes,

se nem szórakoztató.

Viktória a folyót nézte. – Csodálkozom, hogy nem nősült meg

újra.

Melbourne egy pillanatig nem válaszolt, majd azt mondta: –

Caro semmilyen mérce alapján nem volt mintafeleség. De jól
illettünk egymáshoz, és azóta sem találtam senkit, aki pótolhatná őt.

– De nem bántotta nagyon, mikor megszökött Lord Byronnal?

– Hogy nem bántott-e? – Melbourne keze ökölbe szorult a kantár

körül. – De igen, bántott.

– És mégis visszafogadta őt. Én azt hiszem, nem lennék képes

ilyesmire.

– Ez talán azért van, Felség, mert túl fiatal.

Viktória a lova oldalába vágta a sarkát, és elvágtatott.

Melbourne egy pillanatig hezitált, majd követte. Mikor beérte,
Viktória felé fordult, és azt mondta: – Elég idős vagyok ahhoz, hogy
királynő legyek, Lord Melbourne.

– Nem állt szándékomban tiszteletlennek lenni, Felség. De

tapasztalatom szerint a fiatalok nem mindig értik meg a
kompromisszumokat, melyeket az idősebbek kénytelenek kötni.

Viktória az ajkába harapott. – Szerintem ő, úgy értem a felesége,

nagyon csúnyán viselkedett.

– Egyetértek, Felség, valóban úgy fest a dolog, de Caro más volt,

mint a többi nő. Sokkal könnyebb volt megbocsátanom neki, mint
elküldeni.

– Én nem lennék erre képes.

– Nagyon remélem, sohasem kerül olyan helyzetbe, hogy

ilyesmit kelljen tennie, Felség.

Viktória arca tüzelt. Nem értette, miért beszél vele ilyen

kimérten, szinte ridegen Lord Melbourne. Nem akarta megbántani
azzal, hogy a feleségéről kérdezgette. Mikor elérték az Apsley-
házat, a lova fejét a palota irányába fordította.

– Azt hiszem, én most visszamegyek. Átnézem a katonai listákat

a következő titkos tanácsülés előtt.

– Bölcs döntés, Felség.

– Igen – mondta Viktória. – Úgy érzem, az utóbbi időben

elhanyagoltam a kötelességeimet. Nem hinném, hogy kilovagolnék
holnap, inkább a futárpostát fogom átnézni. Oly sok jótékonysági
felkérést kaptam, muszáj foglalkoznom velük. A bárónő majd segít
nekem.

– Szerencsés ország a miénk, hogy ilyen szorgalmas,

kötelességtudó királynője van, Felség – mondta Melbourne,
miközben lovát a Park Lane felé fordította. Így váltak külön útjaik,
és mindkét lovas a kimondatlan szavakon gondolkodott, s azt
kívánták, bárcsak kimondták volna őket.
 Tizennegyedik fejezet

Annyira erős volt a bűz, hogy Viktóriának az orrához kellett

szorítania a zsebkendőjét.

– Mindig ilyen büdös van a városban, Lehzen?

– Mert Billingsgate van a jobbján, Felség. A halpiac.

Viktória kinézett az ablakon, és egy kisfiút pillantott meg, aki

halfejjel és halgerinccel megrakott talicskát tolt az út szélén.

– Odanézzen! Mit gondol, mit akarhat vajon annyi halfejjel?

– Valószínűleg azért gyűjti, hogy eladhassa levesnek, Felség.

– Ó!

Viktória megkönnyebbült, mikor maguk mögött hagyták a

halpiacot. Az ablakokon át már látta a fehér tornyokat, ahova
tartottak.

A hintó nagy robajjal haladt át a macskaköveken, majd a

felvonóhídhoz ért, melyet két alabárdos őrzött; tisztelegtek, amint
meglátták a közelgő hintót.

Viktória felpillantott az ódon kő boltívre, és észrevette, hogy

alsó részét sötétzöld moha borítja. Megremegett.
 – Folyton Boleyn Anna jut az eszembe.

– Ostoba nőszemély volt, úgy hiszem – mondta Lehzen.

– De hogy levágják a fejét! Azt hiszem, itt történt valahol.

Bárcsak itt lenne Lord M.! Ő biztosan elmondana nekünk mindent,
amit tudni kell, mint egy mesét.

Lehzen összepréselte ajkait.

A hintó megkerülte a fehér tornyot, és megállt a külső fal bal

oldalán álló épület előtt. A lakáj kinyitotta a lépcsőt, és Viktória
besétált az Ékszerházba.

– Ha megengedi, mutatnám az utat, Felség. – A királyi koronaőr

erősen izzadt, bár a vastag kőfalakon belül a levegő nyirkos volt.

A koronaőr elővett egy nagy kulcsot, és kissé teátrálisan

megnyitotta a páncéltermet. Az ajtók nehezen nyíltak.

Odabent sötét volt és dohszag. Viktória köhintett. Az őr ijedten

tekintett vissza rá.

– Elnézését kérem, Felség, hogy nem szellőztettem ki a termet.

Előkészületeket kellett volna tennem, de még sohasem járt itt hölgy,
úgy értem, királynő, látogatóban.

Viktória biccentett. – Látni szerettem volna a koronát még a

koronázás előtt.
 – Ha volna szíves itt leülni, Felség, máris hozom az ékszeres
ládikát. – A koronaőr egy szegekkel kivert bőrládikát tett le az
asztalra, majd egy kattanással kinyitotta. Viktóriának elállt a
lélegzete; egy fénynyaláb esett a korona egyik ékkövére, fényszikrát
gyújtva, mely körbetáncolta a sötét kamrát.

Felállt, hogy kivegye a koronát a ládikából. Nehéz volt, legalább

olyan nehéz, mint Dash, ha nem súlyosabb. Lehzen előrelépett,
hogy segítsen neki, de Viktória megrázta a fejét. – Azt hiszem, ezzel
egyedül kell megbirkóznom.

Felemelte a koronát és a fejére tette. Ahogy sejtette, túl nagy volt

a fejére. Mikor elengedte, lecsúszott a homlokára, sőt félig eltakarta
a jobb szemét.

– Van itt egy tükör, Felség, ha szeretné megnézni, hogy fest.

Az őr előhozott egy ezüst kézitükröt, melynek hátoldalára

monogram volt vésve. Mikor Viktória kíváncsian nézegetni kezdte,
az őr bocsánatkérően mormolta: – A feleségemé, Felség. Azt
gondolta, talán szüksége lesz rá.

– A felesége nagyon figyelmes. Hálával tartozom neki.

Viktória felemelte a tükröt. Arra jutott, hogy az aranylametta

korona, melyet a 123-as számú babának készített, jobban illene a
fejére. Megpróbálta megbillenteni a koronát, hogy a feje hátsó
részén nyugodjon, de úgy még bizonytalanabbul ült. Ha egyenesen
rakta fel, egészen az orráig csúszott, és szinte semmit nem látott az
ékszerdíszítésen keresztül. Tompán puffant a korona, ahogy
visszatette az asztalra.
 – Ez nem lesz jó.

– Nem, Felség. – A koronaőr hangja mentegetőző volt. – Talán

ha megpróbálná inkább ezt.

Egy másik ládikából elővett egy kisebb koronát, egy könnyű

diadémot, melyet gyémánt- és zafírcsokrok díszítettek.

A diadém tökéletesen illett Viktória fejére. Viktória jobbra, majd

balra fordította a fejét, és gyönyörködve nézte, hogy a zafírok
milyen szépen kihangsúlyozzák a szeme színét.

– Ez sokkal jobb.

– Valóban, Felség. Ez az uralkodó hitvesének koronája.

Viktória levette a diadémot. – Sajnos én nem királyné, hanem

királynő vagyok. A királyi koronát át kell alakítani, hogy jól
illeszkedjen a fejemre. Nem sétálhatok végig a westminsteri
apátságon olyan koronában, amely túl nagy a fejemre.

– De a koronázási ceremónia csütörtökön lesz, Felség!

– Akkor milyen szerencse, hogy voltam olyan előrelátó, hogy

még a ceremónia előtt felpróbáljam.

– De attól tartok, Felség, hogy még úgy is túl nehéz lesz önnek.
Oly sok ékkő díszíti.

– Engem nem a súlya zavar, csakis a bősége. – Lehzenhez

fordult. – Van önnél egy szalag vagy valami hasonló, amivel
pontosan lemérhetnénk a fejméretemet, amit itt hagyhatnánk a
koronaőrnek?

Lehzen kihúzott a zsebéből egy darab csipkét, melyet Viktória

feje köré tekert, s csomót kötött oda, ahol a két vége találkozott a
homlokán. Átnyújtotta az őrnek. – Most már nem lehet semmilyen
kifogás arra, hogy a korona nem illik a királynő fejére.

Viktória még hallotta, hogy az őr nagyot sóhajt, mikor elhagyta

a szobát.

A hintó biztonságában Viktória már megengedte magának,

hogy nevessen. – Ó, az őr arckifejezése, mikor felpróbáltam a
koronát! Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne kacagjam el magam!
De igazság szerint ellenőriznie kellett volna a méretet még a
látogatásunk előtt.

Lehzen a szeme sarkából vetett rá egy pillantást. – Meglep, hogy

Lord Melbourne nem intézkedett hamarabb, Felség. Ő mindig
annyira igyekszik hasznossá tenni magát.

Viktória arcáról lelohadt a mosoly. Kiegyenesedett ültében. –

Lord Melbourne a miniszterelnök. Nem foglalkozhat minden egyes
részlettel. A koronám mérete nem számít államügynek, Lehzen.

– Nem? De mi lehet ennél fontosabb, Felség?

Viktória elfordította a fejét, kinézett az ablakon. Megkérdezte

Melbourne-t, hogy eljönne-e vele a Towerbe, de arra hivatkozott,
hogy nagyon sok a dolga a koronázási ceremónia előkészületei
miatt. De ahogy Lehzen felhívta rá a figyelmét, mi lehet fontosabb,
mint hogy a korona jól illeszkedjen a királynő fejére? Viktória
vállon veregette magát, amiért ragaszkodott hozzá, hogy
felpróbálja. Minden, uralkodók által használt díszes kellék férfiak
számára lett tervezve, nagy, pocakos férfiak számára. Alig tudta
felemelni az aranyból készült evőeszközöket, a cizellált
kristálykelyheket, melyeket a nagybátyjai használtak. Még az állami
evőeszköztárba tartozó kések és villák is hatalmasak voltak.

Megfogadta, hogy sohasem fogja kimutatni, ha valami

kényelmetlenség éri – amiatt, amit anyja mondott neki egyszer egy
díszvacsorán Windsorban, mikor még élt a király. – Milyen aprók a
kezeid, Drina. Talán külön étkészletet kellene készíttetnünk
számodra, az alkatodhoz illőbbet.

Conroy ott somolygott az anyja mellett. – Bölcs dolog lenne ez,

hercegné? A lánya kicsinykét hízásra hajlamos. Nem kellene arra
biztatnunk, hogy többet egyen a kelleténél. – Ezt a beszélgetést
Viktória sohasem felejtette el. De most arra gondolt, még ha
édesanyja nem is jóindulatból mondta, amit mondott, végső soron
igaza volt. A keze valóban nagyon apró, de az égvilágon semmi ok
nincs arra, hogy a világ leghatalmasabb országának királynője ne
használhasson olyan evőeszközt, mely illik a kezébe, s ne
viselhessen olyan koronát, amely illik a fejére.

Olyan gondolat volt ez, melyet máskor azonnal megosztott

volna Lord Melbourne-nel. Ő mindig olyan figyelmesen tudott
hallgatni. Vele sohasem érezte azt, hogy csak arra vár, hogy ő
befejezze mondókáját, hogy felhozhassa végre saját, jobb érveit.
Elmondhatná persze Lehzennek, de az nem lenne ugyanaz.
 Tizenötödik fejezet

A zenekar már elkezdett játszani, és a bálteremből a zene

felhallatszott a királynő hálószobájába. Viktória nem tudta
megállni, lábbal verte a ritmust, mikor egyik kedvenc polkájára
zendítettek. Monsieur Philippe, a fodrász, akit különleges
alkalmakra hívtak a palotába, fojtott hangon felkiáltott. Valami
nagyon bonyolult frizurát varázsolt éppen a hajsütővassal, és
Viktória hirtelen mozdulata miatt megégette az ujjait.

– Bocsánatot kérek, Monsieur Philippe, de annyira nehéz

nyugton maradni, ha zenét hall az ember. Kész lesz lassan?

– Oui, votre Majesté.

Monsieur Philippe Viktória számára ismeretlen akcentussal

beszélte a francia nyelvet, de mivel megnyilvánulásai nagyrészt a
non, oui és az et voilà szavakból álltak, gond nélkül követni tudta őt.
Ma este arra kérte, hogy frizuráját l’impériale stílusban készítse el. A
haját hátul kontyba fogta, fülére loknik omlottak. Harriet
Sutherland hordta így a haját, és Viktória egyszer fültanúja volt,
mikor Lord Melbourne megdicsérte a hercegné elegáns frizuráját.

– Et voilà, votre Majesté.

Viktória megfordult, hogy megnézze magát a tükörben,

Monsieur Philippe büszkén állt mögötte. De tükörképe láttán
Viktória elborzadva kiáltott fel. A rafinált frizura, mely oly jól állt a
magas hercegnének, Viktória fején nevetségesen hatott, inkább
ölebre hasonlított, mint elegáns hölgyre.

– Ó. Nevetségesnek látszom. – Könnyek gyűltek a szemébe.

– Annyira szerettem volna elegánsnak látszani – Viktória

csaknem sírt –, de a loknik miatt inkább Dashre hasonlítok!

Lehzen előlépett a sötétből. – Szerintem nagyon elegánsan néz

ki, Felség.

– Nem! Nevetségesen nézek ki, és mindenki nevetni fog rajtam.

– Senki sem neveti ki a királynőt, Felség. – Viktória kezébe

temette az arcát, és az ajkába harapott, hogy el ne sírja magát.

Ruhasuhogást és mormolást hallott a háta mögül. Aztán egy

halk hang azt javasolta: – Ha szeretné, befonnám a haját, Felség. Azt
hiszem, a hajfonat jól illene az arcához. – Viktória megfordult, és
egy korabeli fiatal lányt pillantott meg, aki haját két fonatban, a füle
köré tekerve viselte. – Skerrett vagyok, Felség, Mrs. Jenkins segítője.

Mrs. Jenkins előrelépett, rendkívül dühösen, ahogy csak egy

walesi születésű nő tud méregbe gurulni. – Bocsásson meg
Skerrettnek, Felség, nem tudja, hol a helye. Nemrégiben állt csak
szolgálatba a palotában, még nem tudja, mi illik és mi nem.

Viktória megfordult. Látta a sérelmet Monsieur Philippe arcán, a

felháborodást Jenkinsén, de tekintetét Skerrett felettébb csinos és
rendezett frizurája vonzotta.

– Úgy vélem, Monsieur Philippe, hogy önnek nagyszerűen

sikerült megvalósítania a frizurát, csak éppen nekem nem áll jól.
Köszönöm, elmehet.

Monsieur Philippe kihátrált a szobából, minden porcikája sértett

büszkeségtől remegett.

Viktória az új öltöztetőnőre pillantott. – Szeretném kipróbálni a

hajviseletet, amit javasolt. Meg tudja csinálni gyorsan? Nem
szeretnék elkésni a saját bálomról.

– Ó, hogyne, Felség. A saját frizurámat öt perc alatt készítem el.

– Skerrett a szája elé kapta a kezét, ráébredve, hogy túlságosan
bizalmasan beszélt a királynővel.

Jenkins a homlokát ráncolta. – Biztos abban, hogy ez a helyes

döntés, Felség? Skerrett még sohasem fésülte a haját, és nem
akarhatja, hogy tovább késleltessék.

Viktória felemelte az állát; a könnyek felszáradtak, újra a helyzet

urának érezte magát. – Ha Skerrett csak feleannyira csinos és
rendezett frizurát készít nekem, mint a sajátja, már meg leszek
elégedve.

Skerrett épp a második fonatot rögzítette Viktória bal füle köré,

mikor kinyílt az ajtó, és Emma Portman lépett be rajta.

– Azért jöttem, hogy elmondjam önnek, milyen ragyogóan fest a

bálterem, Felség. György nagybátyja báljai óta nem láttam ilyen
pompát. Alig várom, hogy találkozzam a nagyherceggel. Úgy
hallottam, igen fess, jóvágású férfi.
 – Ó, igen, meg is akartam kérdezni Lord M.-től, hogyan kell
majd megszólítanom. Őfensége vagy Ő császári fensége? És beszél-
e vajon angolul? Én egy szót sem beszélek oroszul. Hol van Lord
M.? Ő biztosan tudja ezekre a kérdésekre a választ, mindig
mindenre tudja.

Emma Portman arcán átsuhant valami. – Biztos vagyok benne,

hogy hamarosan itt lesz, Felség.

– De már most itt kellene lennie. Tudnia kell, hogy nem

vonulhatok be a bálterembe nélküle.

Emma lesütötte a szemét. – Talán jobb lenne, Felség, ha nem

várna rá. Ha valami miatt késne, ön biztos nem akarja
megvárakoztatni a vendégeit.

Skerrett az utolsó hajtűt is helyére tűzte a királynő hajában.

– Remélem, tetszik önnek a frizura, Felség.

Viktória megnézte magát a tükörben. – Igen, ez így sokkal jobb,

köszönöm. – Emmához fordult. – De azt gondolja, hogy hamarosan
itt lesz?

– Igen, Felség, ahogy mondtam. De azt gondolom, hiba volna

várakozni rá. Nem kezdődhet a tánc, amíg Felséged meg nem nyitja
a bált.

Viktória megvárta, míg Skerrett helyére illesztette a diadémot.

– Igaza lehet. Lord M. mindig azt mondja, a pontosság a

hercegek udvariassága. Legyen szíves, mondja meg a
főkamarásnak, hogy mindjárt lent leszek.

Emma sietősen elhagyta a szobát.

Viktória még egyszer megnézte magát a tükörben, végigsimított

brokátszoknyáján. Ez a ruha vállról ejtett bő ujjaival és aranyszállal
átszőtt hosszú uszályával a legfelnőttesebb ruhadarab volt, melyet
valaha viselt.

– Mintha egy tündérmeséből lépett volna ki, Felség – mondta

halkan Skerrett.

– A királynőnek nincs szüksége a véleményére, Skerrett –

mondta bosszúsan Jenkins.

Viktória elmosolyodott. – Csak azt remélem, nem lesz odalenn

egy rossz tündér, aki megátkoz.

Skerrett visszamosolygott rá.

Az ajtó ismét kinyílt, és Viktória megfordult, arra számítva,

hogy Emma tért vissza, de helyette az édesanyja állt az ajtóban,
mögötte Conroy és Flora. – Ó, Drina, jöttem, hogy bekísérjelek a
bálterembe.

A szobába lépett és alaposan megnézte magának Viktóriát. –

Milyen bájosan festesz. – A hercegné a lányához lépett, és
megigazította a gyémánt nyakéket a nyaka körül, hogy a függő
pontosan a kulcscsontjai között feküdjön.
 – Felnőtt az én kicsi lányom. Nagyon büszke vagyok rád.

Conroy azt mondta Viktóriának: – Itt az ideje, hogy megnyissa a

bált, Felség. Mivel sok vendégünk számára ez lesz az első alkalom,
hogy személyesen találkozhatnak önnel, bízom benne, hogy nem
kell figyelmeztetnem, hogy viselkedjen illendően. Nem javasolnám
például, hogy pezsgőt fogyasszon.

– És ne feledd, hogy kettőnél többször egyetlen férfival se táncolj

– mondta a hercegné. – Az emberek hajlamosak észrevenni az
ilyesmit.

– És természetesen a nagyherceggel fogja megnyitni a bált,

Felség, mivel ő a legmagasabb rangú vendégünk – tette hozzá Lady
Flora, aki nagyon szerette fitogtatni, mennyire jól ismeri a protokoll
szabályait.

Viktória nem szólt semmit. Végigvonultak a folyosón a

főlépcsőig, s Viktóriának elállt a lélegzete, mikor meglátta, hogy
szikráznak a csillárok a gyertyafényben.

A bálteremben elcsendesült a zsivaj, ahogy a tömeg megfordult

és meglátta a királynőt. Viktória elindult lefelé a lépcsőn, feltartott
fejjel, de félrelépett, s egy pillanatra azt hitte, legurul a lépcsőn. De
Lehzen ott volt szorosan a nyomában, megfogta a könyökét, és azt
mondta: – Itt vagyok, Felség.

– Most már talán érti, Felség, miért gondoltuk, hogy nem

biztonságos egyedül közlekednie a lépcsőn a rossz
egyensúlyérzékével – mondta Conroy. – Milyen szerencse, hogy
nem gurult le a lépcsőn ennyi ember előtt.
 Viktória kihúzta karját Lehzen markából, és anélkül, hogy
visszanézett volna, levonult a lépcsőn, tekintetével annak az egy
embernek az arcát keresve a tömegben, akit látni akart.

A futár, aki a palotából érkezett, felszaladt a Dover-ház lépcsőjén. A

komornyik nyitott ajtót.

– Üzenetet hoztam Lord Melbourne-nek Lady Portmantől.

– Őlordsága nincs itthon senkinek.

– Lady Portman azt mondta, mondjam azt, hogy tudja, milyen

nap van ma, de a királynő hívatja Lord Melbourne-t.

A komornyik bólintott. – Várjon itt.

Az ura, mint tudta, a könyvtárban ült, a dobozt nézegette,

melyet a szekreter harmadik fiókjában tartott. A palack sherry,
melyet reggel készített oda az asztalra, mostanra már majdnem üres
lesz. Bár nem szívesen zavarta meg őlordságát ezen a napon, a
komornyik tudta, hogy az üzenetet nem hagyhatja figyelmen kívül.

Kinyitotta a könyvtár ajtaját, és látta, hogy Melbourne ugyanott

ül, ahol korán reggel hagyta. Köhintett egyet, Melbourne bosszús
arccal fordult meg. – Megmondtam, hogy ne zavarjanak.
 – Tudom, uram, de az üzenet a palotából érkezett. Lady
Portmantől. Azt üzeni, a királynő kéreti önt.

– Emma igazán tudhatná…

– Lady Portman azt üzeni, tudja, milyen nap van ma, uram, de
az üzenet nem várhatott. – Melbourne sóhajtott. – Kikészítettem a
ruháját, uram.

Melbourne intett neki, hogy mehet, és a komornyik

visszavonult. A futár az előcsarnokban várakozott. Felnézett a
komornyikra. – Nos?

A komornyik biccentett. – Megmondhatja Lady Portmannek,

hogy őlordsága hamarosan ott lesz.

Viktória leült a trónra. Most már legalább leért a lába a földig. Intett
egy lakájnak, hogy hozzon neki egy pohár pezsgőt. Gyorsan
felhajtotta, majd Emma Portmanre pillantott, aki a jobbján állt. –
Megtudott már valamit Lord M.-ről?

Emma mosolya feszült volt. – William már úton van, ebben

egészen biztos vagyok.
 Ebben a pillanatban a főudvarmester bejelentette: – Ő császári
fensége, Alexander nagyherceg Oroszországból.

A vendégsereg szétvált a nagyherceg előtt, aki a vörös

szőnyegen Viktória felé tartott. Magas volt, pompás szőke bajuszt
viselt, mely csiklandozta Viktória kezét, mikor ajkával megérintette.

– Bienvenue en Angleterre, votre grande Altesse Impériale. – Lehzen

váltig bizonygatta, hogy az orosz királyi család franciául beszél az
udvarnál.

– Boldog vagyok, hogy itt lehetek, Felség. – A nagyherceg szája

ragadozó mosolyra húzódott.

Viktória visszamosolygott rá. – Beszél angolul!

– Angol nevelőnőm volt. Apám nagy csodálója az ön

országának.

– Be kell vallanom, megkönnyebbültem. Én sajnos nem beszélek

oroszul.

– Talán egy szép napon, ha látogatást tesz országomban,

megengedi majd, hogy néhány szóra megtanítsam.

– Örömmel nézek elébe.

A nagyherceg kinyújtotta a kezét. – És most, Felség,

megtisztelne egy tánccal?

Viktória felállt, és elfogadta a felé nyújtott kezet. A nagyherceg

remekül festett egyenruhájában, kacagánya vállára vetve, nadrágját
aranyzsinórozás díszítette. Látta, hogy a bálteremben minden nő
csodálattal nézi a férfit. De bármilyen jóképű volt is, mégiscsak volt
valami ijesztő a szőke bajusz alatt rejtőző piros ajkakban.

A főkamarás intésére a zenekar egy gavotte-ba kezdett, és a

nagyherceg a sor elejére vezette Viktóriát. A tánc élvezete néhány
percre minden gondolatot kivert a fejéből. Ez az első olyan bál, ahol
nem édesanyja és Conroy bosszantó felügyelete alatt áll. Ahogy a
pezsgő szétáramlott az ereiben, kivirult, mosolyogni kezdett
örömében.

A nagyherceg lenézett rá, miközben lépéseik keresztezték

egymást a táncparketten. – Nem tudtam, hogy egy királynő is
táncolhat ilyen jól – mondta.

– Sok királynővel táncolt már?

A nagyherceg nevetett, és megfogta a kezét, hogy levezesse a

soron.

A gavotte-ot egy polka követte, s a nagyherceg úgy kapta fel a

fordulásnál, mintha pehelykönnyű lenne. Viktória kipirult,
felvillanyozódott; a nagyherceg egészen más volt, mint megszokott
táncpartnerei, Lord Alfred és Lord George. Talán azért is, mert
maga is királyi családból származott, annyi bizonyos, a nagyherceg
nem félt megfogni a derekát vagy a kezét, ezeket a merészségeket
egyetlen alattvalója sem kísérelte volna meg. Aztán arra gondolt,
vajon milyen lehet Lord M.-mel táncolni.

Mikor véget ért a tánc, Viktória még egy pohár pezsgőt kért és
jóleső érzés töltötte el, mikor észrevette, hogy Conroy szemmel
tartja. Lehajtotta a pezsgőt. A nagyherceg követte példáját.

– Úgy issza a pezsgőt, mint egy vérbeli orosz, Felség.

– Azt hiszem, nyugodtan hívhat Viktóriának.

– És ön hívjon Alexandernek.

– Úgy lesz, Alexander. – Felnézett a férfi arcába, és

elmosolyodott. Egy pillanatra kivillant rózsaszín nyelve, ahogy
visszamosolygott rá. Érezte, hogy kissé megszédül, de aztán újra
felcsendült a zene és Alexander már a következő táncba vezette.
Ahogy megperdítette a táncparketten, mintha egy ismerős hátat
vett volna észre, de aztán a férfi megfordult, és látta, hogy tévedett.

– Milyen arcot vágott, Viktória. Ráléptem a lábára?

– Nem, dehogy, egy pillanatra azt hittem, ismerős arcot látok,

ennyi az egész.

– Egy ismerőst, akit látni szeretett volna? – Viktória bólintott.

– Akkor irigylem azt a férfit.

Viktória érezte, hogy lángba borul az arca. – Nem, félreértett.

– Akkor miattam pirult el.

Viktória megkönnyebbült, mikor véget ért a tánc. Meghajolt a

nagyherceg előtt, megfordult, és megpillantotta a bárónőt a háta
mögött.
 – Azt hiszem, meg kell látogatnom az öltözőszobát, Lehzen.

– Jöjjön velem, Felség.

Az öltözőszoba egy, a képcsarnokból nyíló várószobában lett

kialakítva. Mrs. Jenkins és Skerrett már ott várakoztak
varrókészletekkel felszerelkezve, hogy helyrehozzanak bárminemű
rongálást, melyet a lelkes, de ügyetlen táncosok okoztak a vendégek
ruháin. A szoba hátsó felében, egy paraván mögött tartották az
éjjeliedényeket.

Mikor Viktória és Lehzen belépett, Lady Flora épp kijött a

paraván mögül. Egy pillanatra megállt, egyik keze a derekán, és
oldalnézetben látszott az alakja. Lehzen halkan felsikoltott.

– Mi a baj, Lehzen? – kérdezte Viktória. – Szellemet látott?

– Nem szellemet, Felség. – Lehzen közelebb hajolt, és Viktória

fülébe súgta: – Ha megnézi Lady Florát így oldalnézetben, Felség. –
Viktória Flora felé fordította a fejét –, világosan látszik, hogy
várandós.

Viktória felkiáltott: – De hiszen nincs is férjnél!

– Valóban nincs. – Lehzen szeme összeszűkült az izgalomtól. –

De mikor hat hónappal ezelőtt visszatért Skóciából, úgy hallottam,
egy hintóban utazott Sir John Conroyjal. – Egy pillanatra
elhallgatott, felhúzta a szemöldökét, úgy folytatta: – Csak ők ketten
utaztak abban a hintóban.
 Viktória a szájához kapta a kezét. – Alig tudom elhinni. Hisz
olyan istenfélő.

– Mindazonáltal. A jelek félreérthetetlenek.

Viktória Lehzenhez fordult, arca kipirult a pezsgőtől és az

izgalomtól. – Mit gondol, Mama tudja?

– Nem hinném.

Viktória szeme csillogott.

A várószoba végéből nyíló folyosó a magánlakosztályokhoz

vezetett. Viktória ide lépett be, hogy magában legyen, míg kitisztul
a feje. De ahogy nekidőlt a falnak, nagyapja, III. György fiatalkori
arcképével szemben, lépéseket hallott a háta mögül. Conroy
közeledett. A hercegné lakosztályából jöhetett.

Meglátta Viktóriát, és mereven biccentett. – Felség.

Egy pillanatig Viktória azt gondolta, hagyja, hogy

továbbhaladjon, de a pezsgő felbátorította, és utat engedett
felháborodásának és dühének.

– Miért nem táncol, Sir John? Lady Florával? Ha jól tudom, ő a

kedvenc partnere.

Conroy lenézett rá, szája széle megrándult. – Épp az

édesanyjával készültem táncolni.

Viktória felszegte az állát. – Ha az anyám tudná, hogy ön milyen

ember valójában, soha többé nem táncolna önnel!

Conroy elnézően rázta meg a fejét. – Sohasem bírta a pezsgőt –

mondta, majd rövid szünet után hozzátette: – Felség.

Elfordult Viktóriától, és továbbment a folyosón.

Melbourne lassan lépdelt lefelé a főlépcsőn. Penge, a főkomornyik

felnézett és kinyitotta a száját, hogy bejelentse, de Melbourne
megrázta a fejét. Nem akarta felhívni a vendégsereg figyelmét arra,
hogy későn érkezett.

Hosszú évek tapasztalata alapján megállapította, hogy a bál

elérte csúcspontját: elég pezsgő fogyott, hogy felfokozza az
érzelmeket, hogy a legunalmasabb udvaronc is színesebbnek és
sziporkázónak tűnjön. Még néhány perc, és megváltozik a hangulat,
s akárcsak a legszebb rózsák, a táncparkett virágai is elvesztik
üdeségüket, hervadozni, kókadni kezdenek.

Körbenézett a bálteremben. Cumberland meglepően könnyedén

és elegánsan táncolt szörnyű német feleségével. Kent hercegnéje
Conroy karjaiban lejtette a táncot; Melbourne mindig úgy sejtette,
hogy a hercegné szerelmes Conroyba, az arckifejezése most ezt a
feltevést erősítette meg. Sajnálatos volt, természetesen, hiszen
Conroy egy szélhámos, de mivel az újraházasodás a hercegné
esetében ki volt zárva, Melbourne nem hibáztathatta azért, hogy
vigasztalódni próbál.

Megpillantotta a királynőt. Az orosz nagyherceggel keringőzött.

Ahogy elsuhant mellette, Melbourne elkapta a tekintetét, és
rámosolygott. Viktória visszamosolygott rá, de volt valami furcsa
abban, ahogy tágra nyitotta a szemét, ami miatt Melbourne-nek az
jutott eszébe, vajon mennyit ihatott. Ahogy a királynő és az orosz
nagyherceg körbeforogtak a teremben, Melbourne észrevette, hogy
Viktória lépései bár kecsesek, néha bizonytalannak tűnnek, s volt
valami abban, ahogy a nagyherceg keze szorosan ráfonódott a
királynő derekára, ami nagyon nem tetszett neki.

– Hiányoltuk. – Emma Portman állt vele szemben, egyik

szemöldöke szemrehányóan felhúzva.

– A királynő boldognak látszik – mondta Melbourne, ahogy a

királyi pár elsuhant mellettük.

– Úgy gondolja, a nagyherceg megfelelő lehet?

– A nagyherceg, mint kérő? Kizárt dolog. Trónörökös. Nem

élhetne itt, ahogy a királynő sem költözhetne Szentpétervárra.

– Kár. Nem is tudtam, hogy az oroszok ilyen jóképűek is

lehetnek.

Melbourne nem válaszolt. Feltűnt neki, hogy a királynő arca

egészen kipirult. Mikor a nagyherceg a fülébe súgott valamit,
elfordította a fejét Melbourne-ről.
 – Egész este csak nézni fogja, William? – kérdezte Emma csípős
hangon.

Melbourne megrázta a fejét. – Annyira fiatal és tapasztalatlan.

Ha eszébe jut egy gondolat, azonnal ki is mondja, egyenesen a
szemedbe. Néha megijeszt a naivitása. És mégis…

Melbourne elhallgatott. Emma Portman ránézett, és befejezte a

mondatot. – És mégis, alig tudja levenni róla a szemét.

Melbourne vállat volt, aztán előrehajolt, valami felkeltette a

figyelmét a táncparketten. – Látja, hol pihen a nagyherceg keze?

Emma összehúzott szemmel nézett a párra. – Ennél kevesebbért

is a Towerbe lehetne küldeni.

Melbourne körülnézett, s elkapta Lord Alfred Paget, a királynő

egyik kamarásának tekintetét. Magához intette. – Azt gondolom,
Lord Alfred, itt az ideje, hogy a nagyherceg másik táncpartnert
keressen magának. Talán elvonhatná valahogy a figyelmét,
tapintatosan természetesen, de gondoskodjon róla, hogy elkerüljön
a királynő közeléből. Attól tartok, jóval többet engedett meg
magának, mint amit az illem megkívánt volna.

Alfred Paget arca méltatlankodó kifejezést öltött. – Felháborító.

Azonnal intézkedem.

Odasétált a párhoz, megkoppintotta a nagyherceg vállát.

Alexander eleinte nem vett róla tudomást, de Alfred, hat fiútestvér
közül a legkisebb, pontosan tudta, hogy kell felhívni magára a
figyelmet.
 – Felség, hírvivő érkezett Szentpétervárról.

– Mondja meg neki, hogy várjon. A királynővel táncolok.

– Úgy tudom, hogy sürgős, Felség.

Alfred, kinek nyúlánk, ruganyos alkata meglepő fizikai erőt

rejtett, karját a nagyherceg válla köré fonta, és határozott
mozdulattal elvezette Viktória közeléből, majd ki a teremből.
Melbourne előrelépett.

– Úgy látom, partner nélkül maradt, Felség. Megtisztelne?

Viktória megfordult, amint meghallotta Melbourne hangját.

Ragyogó mosoly terült el az arcán.

– Boldogan!

A zenekar ismét keringőbe kezdett, s amint Melbourne keze a

derekára simult, Viktória az est folyamán első ízben biztonságban
érezte magát.

– Attól tartottam, hogy nem fog eljönni.

– El kellett intéznem néhány dolgot.

– Attól tartottam, hogy talán haragszik rám.

– Önre, Felség, soha. – Melbourne gyengéd pillantást vetett rá.

 – Remekül táncol, Lord M.

– Ezt jó hallani, Felség, de úgy hiszem, ön csupán kedves velem.

Attól tartok, lassan kiöregszem a táncolásból.

– Szó sincs róla. Ön a kedvenc táncpartnerem ma este.

Melbourne alig tudta visszafojtani mosolyát. – Akárhogyan is,

túl öreg vagyok, hogy úgy táncoljak, ahogy régen.

– Ön nem öreg, Lord M.!

Melbourne Viktória válla fölött megpillantotta Conroyt, a

hercegnét és Lady Florát, akik meredten figyelték mindkettejüket.

– Megkockáztatom, hogy a Towerbe kerülök, de ellent kell

mondanom önnek, Felség. Nem tagadhatom le élemedett koromat
még az ön kedvéért sem.

Viktória elnevette magát. – Nos, én nem érzek kettőnk között

semmiféle különbséget, Lord M.

A keringő véget ért, Melbourne elengedte Viktória kezét, és

meghajolt. – Ah, és itt is van Lord Alfred, hogy a következő táncot
önnel táncolja.

Viktória nem tűnt túl lelkesnek. – De én önnel szeretnék

táncolni. Annyi mindent szeretnék elmesélni.

– Nagyon csalódott lesz, ha visszautasítja, Felség. És különben

is, ő a legjobb polkatáncos az országban.

Melbourne gyorsan elvegyült a tömegben, miközben Lord

Alfred közelebb lépett, hogy táncba vigye a királynőt.

Egyik polka követte a másikat, s a végére Viktória egészen

kifulladt és nagyon megszomjazott. Lord Alfred hozott neki egy
pohár pezsgőt, amit gyorsan felhajtott s azonnal újabb pohárral
kért.

Épp készült meginni, mikor valaki a fülébe súgott. – Elnézést,

Felség… – Viktória megperdült, és Lady Flora Hastings sápadt,
rosszalló arcával találta szemben magát. – A hercegné azt üzeni,
talán elég pezsgőt fogyasztott mára.

Viktória kissé megingott, farkasszemet nézett Lady Florával, és

kissé túl hangosan azt mondta:

– Mama önt küldte, hogy illemre tanítson?

A zenekar épp abbahagyta a játékot, így szavait az egész

bálterem hallhatta. Egy pillanatra megfagyott a levegő, míg Lady
Flora értetlenül nézett vissza rá, aztán arca összerándult a nyilvános
megszégyenítés miatt. Megfordult, és botladozva kisietett a
bálteremből. Mély sóhaj szakadt fel a vendégek torkából; Viktória
kővé dermedve állt, mérges volt és ijedt. Életében először érezte,
hogy rosszallás árad felé. Valaki a fülébe súgott.

– Nagyon meleg van itt – mondta Melbourne. – Nem volna

kedve kilépni az erkélyre egy kis friss levegőt szívni?
 Viktória érezte, hogy Melbourne megfogja a könyökét, és hálás
volt a segítségért. Kicsit bizonytalanul állt a lábán. Mikor kiléptek
az erkélyre, a hűvös levegő úgy simogatta az arcát, mint egy áldás.

Melbourne feléje fordult. – Kissé fáradtnak tűnik, Felség, ha

bátorkodhatom ezt mondani. Talán itt volna az ideje, hogy
nyugovóra térjen.

– Nem akarok nyugovóra térni. Táncolni akarok önnel!

Viktória Melbourne felé hajolt. Melbourne kinyújtotta a karját,

mintha attól tartana, hogy elesik, ha nem kapja el, s egy pillanatra
így maradtak, félig szinte ölelkezve. Aztán kiegyenesedett, és
gyengéden azt súgta: – Ma este már nem táncolunk többet, Felség.
 Tizenhatodik fejezet

Dash felkapta a labdát, és visszahozta Viktóriának. Mikor újból

eldobta, a labda a hercegné lábánál ért földet, aki épp akkor lépett a
képtár folyosójára. A hercegné elrúgta útjából a labdát.

Viktória habozott. Azért hívatta anyját, hogy kérdőre vonja

Lady Flora és Conroy kapcsolatáról, de most, hogy a hercegné ott
állt előtte, nem tudta, hogyan közelítse meg ezt a kényes kérdést.

– Jól aludtál, Drina, a bál után? – a hercegné jelentőségteljesen

nézett Viktória szemébe, miközben feltette a kérdést.

Viktória épp válaszolni akart, mikor Dash hangosan ugatva

visszatért a labdával. Lehajolt, felemelte a labdát. Úgy döntött, nem
teketóriázik tovább. – Mama, azonnal el kell küldenie Flora
Hastingset és Sir John Conroyt. Megvan rá az okom, hogy azt
feltételezzem, hogy… – mély levegőt vett – bűnös viszonyt
folytattak.

A hercegné, aki a képtár folyosóján egyre közelebb ért hozzá,

ámulatában megállt. – Megőrültél, Drina? Milyen butaságokat
beszélsz? – A hercegné tágra nyitotta nagy kék szemét, és megrázta
a fejét, mint egy értetlen porcelánbaba.

– Nem kerülte el a figyelmét, hogy Lady Flora várandós? –

kérdezte Viktória.

– Várandós? – hitetlenkedett a hercegné.

 – Igen, Mama. És úgy vélem, hogy Sir John a felelős az
állapotáért.

A hercegné megrázta magát, és Viktória nagy meglepetésére és

bosszúságára elmosolyodott. – Mit beszélsz? Ki mondott neked
ilyen butaságot?

Viktória mérgesen vágott vissza: – Lehzen bárónő mondta

nekem, hogy egy hintóban utaztak ketten Skóciából, hat hónappal
ezelőtt.

A hercegné lánya arcába kacagott. – A bárónő mondta ezt

neked? Mert ő természetesen annyira jól tájékozott azt illetően,
hogy mi történik egy férfi és egy nő között.

Viktória keze összeszorult a labda körül. Nagyon szerette volna

hozzávágni az anyjához. – Nem engedhetem, hogy ez… ez a
romlottság eluralkodjon az udvaromban.

A hercegné türelmetlen fejmozdulatára szőke loknijai táncra

perdültek. – Komolyan, Drina, azt tanácsolom neked, hogy ne
foglalkozz pletykákkal. Nem illik egy királynőhöz. – Hátat fordított
Viktóriának, és visszasétált a folyosón.

Viktória hirtelen felindulásában anyja után hajította a labdát, de

rosszul célzott és egy meisseni vázát talált el, melyet Szászország
választófejedelmétől kapott ajándékba. A váza hangos csattanással
ripityára tört. Dash izgatottan ugatni kezdett.

Viktória reszketett a dühtől. Arra számított, hogy anyját

felzaklatja majd, amit mond neki, talán még dühös is lesz, de hogy
így, ilyen elutasítóan semmibe vegye, mindennél rosszabb volt,
mint amit el tudott képzelni. Nem fogja hagyni, hogy semmibe
vegyék. Ha anyja nem hajlandó elfogadni az igazságot, nincs más
választása, mint hogy bizonyságot szolgáltasson neki.

Tervét kilovaglásuk alatt megosztotta Melbourne-nel.

– Sir John és Lady Flora? Ezt nem gondolhatja komolyan, Felség.

– De bizony komolyan gondolom, Lord M. A bárónő azt

mondja, egy hintón osztoztak az úton Skóciából, egyedül voltak a
hintóban kettesben. Holnap le kell tennem a koronázási esküt.
Hogyan tudnám hűségesen szolgálni a népemet, mikor a saját
udvartartásomat beszennyezi az erkölcsi züllöttség? Mindkettőnek
mennie kell.

Melbourne sóhajtott. – Nem tudja biztosan, hogy igaz-e a

pletyka, Felség. És én óva inteném a vádaskodástól, Lady Florának
sok befolyásos barátja van. Fivére, Lord Hastings, a tory párt
vezetője a Lordok Házában, és nem venné jó néven, ha rossz hírbe
hozná a testvérét.

– Hogyan nézhetnék szembe Sir Johnnal, tudva, hogy ilyen

szégyentelenül viselkedett?

– Tudom, hogy nem kedveli őt, Felség, de úgy vélem, van más
módja is annak, hogy megszabaduljon tőle, mint hogy azzal
vádolja, hogy teherbe ejtette Lady Florát.

– Még akkor is, ha történetesen igaz a pletyka?

 – Gondoljon a botrányra, Felség.

– Más nem is érdekli? Csak hogy elkerüljük a botrányt?

Melbourne egy pillanatig nem válaszolt, arcán fájdalmas

kifejezés jelent meg. – Azt tudom, Felség, hogy milyen nehéz és
fájdalmas tud lenni a botrány.

Viktória megrázta a fejét. – Szóval azt gondolja, jobb lenne, ha

nem tennék semmit.

– Az lenne a legjobb, Felség. Ha a gyanúja igaz, néhány hónap

múlva úgysem lesz letagadható a bizonyíték. Várja ki, Felség, várja
ki.

– De nekem tudnom kell az igazságot.

– Én azt gondolom, az igazságot gyakran túlértékelik.

– Úgy látom, ön a cinikusok körébe tartozik, Lord Melbourne.

De én nem.

Anélkül, hogy megvárta volna Lord Melbourne válaszát,

Viktória sarkát a lova oldalába vágta, hogy vágtába ugrassza, és
nem fordult meg, amíg el nem érte a Marble Archot. Lovásza és
Lord Alfred hamarosan beérte, de Lord Melbourne nem volt sehol.

Lord Alfred mellé lovagolt. – Lord Melbourne visszament a

Dover-házba, Felség. Elnézését kéri, megkért, hogy mondjam meg
önnek, úgy érzi, túl öreg ahhoz, hogy lépést tartson önnel.
 Viktória a homlokát ráncolta. – Értem. Ez eddig még sosem
okozott neki gondot.

Lord Alfred elmosolyodott. – Valóban nagyon gyorsan

vágtázott, Felség.

Miután levetette lovaglóruháját és átöltözött, Viktória megkérte

Lehzent, hogy hívassa Sir James Clarkot, az udvari orvost.

– Rosszul érzi magát, Felség? Talán az izgalom okozza, a

koronázás miatt.

– Tökéletesen jól érzem magam, Lehzen. Nem, azt szeretném, ha

Sir James Clark érdeklődne Lady Flora egészsége felől. Mama nem
hajlandó hinni nekem, úgyhogy az egyetlen megoldás, ha orvosi
vizsgálatnak vetjük alá.

Lehzen bólintott. – Valóban, Felség.

– Ezek szerint Ön egyetért velem? Hogy utána kell járnunk

ennek a… viszonynak?

– Ha a hercegné nem hisz önnek, Felség, akkor máshogy kell

bizonyosságot szereznie.

Viktória sóhajtott. – Lord M. azt gondolja, nem kéne tennem

semmit.

Lehzen közelebb hajolt. – Lord M. eléggé rendhagyó életmódot

folytatott a múltban. Talán nem ítéli el az effajta viselkedést.
 Viktória kihallotta Lehzen hangjából a rosszindulatot. – Azt
hiszem, a botrányt szeretné elkerülni mindenáron, de ebben az
esetben Lord Melbourne-nek nincs igaza. – Kicsit hangosabban
beszélt a megszokottnál, mintha magát is szeretné meggyőzni
igazáról.

Lehzen fél óra múlva Sir Jamesszel tért vissza, aki nemcsak
kiválóságáról, hanem simulékony modoráról is híres volt. Szakmája
magaslatára a néhai IV. György gondos ápolása révén emelkedett –
látszólag komolyan vette a király minden szeszélyét az egészségét
illetően, miközben tartózkodott attól, hogy rámutasson a kínos
igazságra: az uralkodó betegségeinek oka az a szokása lehet, hogy
reggelire három fajdot fogyaszt el, bőséges mennyiségű portóival
leöblítve. Sir James, kinek borvirágos orra arra engedett
következtetni, hogy ő sem veti meg az élet apró örömeit, rég
felfedezte, hogy a legnépszerűbb orvos az, aki figyelmesen
végighallgatja a beteg összes tünetének felsorolását, mindegyiknek
kellő fontosságot tulajdonít, majd felír egy olyan orvosságot, mely
éppoly drága, mint amennyire ártalmatlan

Az orvos mélyen meghajolt Viktória előtt, melytől eleve vörös

arca még vörösebb lett. – Felség, hogyan lehetnék szolgálatára?
Szüksége volna valamire, ami megnyugtatná az idegeit a koronázás
előtt? A gyengébb nemhez tartozó betegeim ilyen esetekben igen
hatékonynak találják az ópiumtinktúrát.

Viktória nagy kék szemével az orvos véreres szemébe nézett. –

Sok páciense van, Sir James, akiket mostanában fognak
megkoronázni a westminsteri apátságban?

Az orvos olyan hangot hallatott, mely lehetett nevetés, vagy

bocsánatkérő nyögés. – Kifogott rajtam, Felség.

– Kérdésére válaszolva, nem nekem van szükségem a

szolgálataira. Egy másik… ügyben szeretném a segítségét kérni.

Sir James felhúzta bozontos szemöldökét.

Viktória elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Olyan

egyszerűnek tűnt az egész a fejében, de most ráébredt, hogy nem
egészen tudja, hogyan hozza szóba a dolgot. – Tudomásomra jutott,
Sir James, hogy egy bizonyos hölgy… olyan állapotban lehet, mely
nem összeegyeztethető… a… – Viktória Lehzenre pillantott,
segítséget remélve.

– A státusával, Felség.

– A státusával? – Az orvos értetlen képet vágott. – Ah! Értem

már. Úgy véli, hogy a hölgy áldott állapotba került, a házasság
szentsége nélkül.

– Igen. Úgy vélem, bűnös viszonyt folytathatott egy bizonyos

úrral.

– Jogos feltételezés, Felség.

Viktória abbahagyta a fel-alá járkálást. – De bizonyítékra van

szükségem, Sir James.

Az orvos nagyot nyelt. – Bizonyítékra, Felség?

– Igen. Szeretném, ha megvizsgálná a hölgyet.

 Sir James húsos mancsával huzigálni kezdte a bajuszát. –
Megkérdezhetem a szóban forgó hölgy nevét?

Most Viktória nyelt nagyot. – Lady Flora Hastings.

Rövid szünet következett, míg Sir James átgondolta a dolgot. Az

orvos olyan erővel húzkodta a bajuszát, hogy félő volt, hogy kitépi.
– Ha bátorkodhatom megkérdezni… a hercegné értesült az ön
gyanújáról, Felség?

– Beszéltem az ügyről anyámmal, de nem hajlandó hinni nekem.

Sir James sóhajtott. – Értem. Figyelmeztetnem kell, Felség, hogy

arra számítok, nehézségekbe ütközik majd a vizsgálat kivitelezése.
Ha Lady Flora nem hajlandó alávetni magát a vizsgálatnak, nem
kényszeríthetem erre.

– Arra gondoltam, egy olyan tapasztalt orvos, mint ön, bizonyos

tényeket már a külső jelek alapján is meg tud állapítani.

– Nem vagyok méltó erre a dicséretre, Felség. Az a

tapasztalatom, hogy ilyen esetekben nagyon nehéz pusztán külső
jelekből ítélkezni. Oly sok más tényező befolyásolhatja a dolgot – a
viselet, az emésztés, a testtartás. A görbe hát például nagyon
megtévesztő testtartást okozhat.

Viktória türelmetlenül dobbantott lábával. – Biztosíthatom, Sir

James, hogy ez esetben nem helytelen testtartásról van szó.

– Értem, Felség.
 – Tudnom kell az igazságot, és arra kérem, hogy derítse ki
nekem, Sir James.

– Igenis, Felség.

Az orvos Viktória szemébe nézett, mintha valamit akarna még

mondani, de Viktória hátat fordított neki. Mikor hallotta, hogy
léptei távolodnak a folyosón, Lehzenhez fordult. – Meg kell
mondania a főkamarásnak, hogy Sir John és Lady Flora nem kaphat
meghívót a koronázásra. Ilyen körülmények között nem lehetnek
jelen a ceremónián.

Lehzen a szemöldökét ráncolta. – Úgy vélem, Felség, ha ezt

cselekszi, mindenki tudni fogja, hogy ön hitelt ad a pletykáknak.

Viktória felszegte az állát. – Pontosan.

 Tizenhetedik fejezet

A hercegné a homlokát ráncolta, mikor bejelentették Sir Jamest.

– Nem küldettem önért, Sir James.

Sir James először lesütötte a szemét, majd a mennyezetre emelte,

csak hogy ne kelljen a hercegnére és udvarhölgyére néznie.

– Fenség, a királynő kérésére vagyok itt.

A hercegné Lady Florára pillantott, aki mellette ült. A hölgy

lehunyta szemét, és megingott ültében. – De itt senki sem beteg, Sir
James, nincs önre szükségem.

Sir James egyik lábáról a másikra állt. – A királynő ragaszkodott

hozzá, Fenség. – Tekintete Lady Florára rebbent.

A hercegné sértett arcot vágott, felállt, és az orvosra meredt.

– Nincs itt semmi dolga. Távozzon, kérem.

Sir James bocsánatkérően hajlongott. – Minden tiszteletem az

öné, Fenség, de attól tartok, nem tehetem. A királynő bizonyos
információt kért tőlem Lady Florával kapcsolatban.

A hercegné nevetéssel próbálta elütni a dolgot. – A lányom

továbbra is ragaszkodik ehhez a nevetséges kitalációhoz?
Megmondhatja neki, hogy most sincs több igazság benne, mint
reggel. Sir James nem mondott semmit, de nem mozdult.

Lady Flora felemelte a fejét. – Válaszolok a kérdéseire, Sir James.

Nincs semmi rejtegetnivalóm.

De ez a válasz nem mentette ki az orvost az örvényből, mely

magával ragadta. – Attól tartok, Lady Flora, hogy a királynő
ragaszkodik a… vizsgálathoz. Hogy minden kétséget kizárhassunk.

A hercegné felkiáltott. – Szó sem lehet róla! Nem engedélyezem.

Drina elvesztette a józan eszét.

De Lady Flora a hercegné elé lépett, és egyenesen az orvoshoz

intézte szavait. – Két dolog van az életemben, ami mindennél
fontosabb nekem, Sir James. Az egyik a korona, a másik a hitem. Ha
a királynő azt gondolja, hogy képes lennék olyat tenni, ami
szégyent hozhat bármelyikre, akkor boldogan megteszek mindent,
amit csak kíván, hogy bebizonyítsam, téved.

Egy pillanatra elhallgatott, türelmetlen mozdulattal letörölte az

izzadságot a homlokáról. Aztán kiegyenesedett, és farkasszemet
nézett Sir Jamesszel. – De ragaszkodom hozzá, hogy a saját
orvosom is jelen legyen, Sir James – mondta, és szája sarka
mosolyfélére húzódott –, hogy minden kétséget kizárhassunk.

Az orvos annyira iparkodott elhagyni a szobát, hogy szinte

kizuhant az ajtón, mikor kinyitotta előtte a lakáj. Komikus látvány
volt, de a szobában tartózkodó két hölgy közül egyik sem nevetett.
 Tizennyolcadik fejezet

A zajra riadt fel. Halk, susogó hang volt, mintha egy nagy csapat
vadgalamb szállt volna le a palota előtt. Ahogy figyelt és
hallgatózott, a zaj már nem tűnt egybefüggőnek, tisztábban
kivehetővé vált, hogy több hangból áll össze. Egyéni hangokat is ki
lehetett hallani a duruzsolásból, de a szavak elúsztak a széllel,
mielőtt Viktória elkaphatta volna őket. Aztán egy hang élesebben
kivált a többi közül, és áthatolt álomittas agyának ködén. – Isten
áldja a királynőt – szólott a hang, s a hangot követte a többi is,
emelkedő, dicsőítő szólamban.

Viktória kiugrott az ágyból, és az ablakhoz sietett. A Marble

Archon túl hullámzó, színes szőnyeget látott: zászlókat, főkötőket,
kalapokat, fölfelé fordított arcokat. Ezrek lehetnek odakint. A népe,
gondolta, s érezte, hogy hosszú, remegő sóhaj szakad fel a
mellkasából. Néhány hónapja királynő már, de a felelősség ma úgy
nyomta a vállát, mintha valódi súly lenne. Ma leteszi a koronázási
esküt, melyet számtalan király és négy királynő tett le előtte.

A rengeteg szempárra gondolt, mely az apátságban mind

rászegeződik majd. Közülük hányan várják, hogy hibázzon, hogy
bebizonyosodjon a gyanújuk, a királynő méltatlan a feladatra,
melyet rábíztak? Viktória az ajkába harapott, aztán kihúzta magát,
és felszegte az állát. Nem fog hibázni. Az isteni gondviselés
választotta őt, III. György hatodik gyermekének lányát,
trónörökösnek. Ha nagybátyjai kevésbé kicsapongó életet éltek
volna, születhetett volna akár egy tucat törvényes utód, akik
megelőzték volna az utódlásban, de annyira hatalmukba kerítették
őket a testi örömök, hogy a korona az ő fejére szállt. Viktória tudta,
hogy ennek oka van, isteni elrendelés, és mindenre elszánt volt,
hogy méltónak bizonyuljon a feladatra.

Párnával helyettesítve az országalmát, és esernyővel a jogart,

elismételte az esküt. „Isten kegyelméből én, Viktória, ünnepélyesen
esküszöm, hogy országomat fogom szolgálni.”

Hangja erőtlennek, vékonykának tűnt a magas mennyezetű

szobában. Remélte, hogy az apátságban mindenki hallani fogja. A
nagybátyjaira gondolt, erős, zengő hangjukra, nekik könnyű a
dolguk. De, ahogy Lord M. mondta, nincs azzal semmi baj, ha az
ember halkan beszél, csak annál jobban figyelnek majd rá. Viktória
elmosolyodott, ahogy miniszterelnökére gondolt. Ott lesz ő is ma,
természetesen, és Viktória azt is elintézte, hogy látótávolságban,
szemmagasságban álljon. Nagy kár, hogy előző nap olyan bután
összevesztek a parkban. De az is megoldódik majd, ha Sir James
elvégzi a vizsgálatot.

Az ajtó kinyílt, és Lehzen lépett be rajta, arca ragyogott a

meghatottságtól. – Még ágyban kéne lennie, Felség. Nagyon korán
van még.

– Ó, nem tudtam tovább aludni, Lehzen. – Intett a bárónőnek,

hogy lépjen ő is az ablakhoz. – Nézzen ki, Lehzen. Mennyi ember!

– Várják a királynőjüket.

– Remélem, méltó leszek a bizalmukra. – Megszorította

nevelőnője kezét. – Nagy királynő szeretnék lenni, Lehzen.

– Ezt nem kétlem, Felség.

 Viktória könnyeket pillantott meg Lehzen szemében. –
Köszönöm, Lehzen. – Előrehajolt, és megcsókolta a bárónő arcát. –
Mindent köszönök. – Érdes nyelv nyalogatta meg meztelen lábát.
Viktória lehajolt, és ölbe vette Dasht. – Ó, Dash, csak nem vagy
féltékeny? Természetesen neked is hálás vagyok.

Elnevette magát. De Lehzen nem mosolygott. – Életem

legnagyobb megtiszteltetése, hogy önt szolgálhatom, Felség.

A díszhintó már várta a lépcső aljában, a napfényben csillogott az

aranyozás. Ahogy Viktória óvatosan lesétált a lépcsőn, vigyázva,
hogy ne botoljon meg a súlyos, karmazsin köpenyben, önkéntelenül
is Hamupipőke tökhintója jutott az eszébe. De ez most nem
varázslat, ez az a hintó, melyben őseit vitték az apátságba. Azt
szerette volna, ha Melbourne vele utazik a hintóban, de Melbourne
azt mondta, erre még nem volt precedens: a hintóban csak az
uralkodó hitvestársa utazhat. Így egyedül kell utaznia.

Ahogy a hintó befordult a Mallra, a tömeg éljenzése mintha

megrengette volna a hintót. Az ülés kissé alacsony volt, ezért fel
kellett állnia, hogy integetni tudjon a tömegnek. Ahogy felemelte a
kezét, a tömeg ismét hangosan éljenezni kezdett, csaknem
hátraesett a hang erejétől. De ez a hang a boldogság lángját
gyújtotta meg a szívében. Eszébe jutott a nap, amikor ujjával
követte a családfa vízszintes, majd függőleges szálait, míg el nem
érkezett az elkerülhetetlen eredményhez. Persze Lehzen akkor
elmondta, hogy ő csak várományosa a trónnak; még előfordulhat,
hogy Adelaide királyné élő gyermeknek ad életet. De Viktória már
akkor tudta, hogy az ő sorsa az, hogy királynő legyen, hogy itt
üljön, ahol most ül, aranyhintóban, alattvalói hódolatában
fürdőzve.

Az apátság főhajója hosszan nyúlt előtte, a székek mindkét

oldalon a főrendek palástjaitól piroslottak. Viktória az ajtóban állt,
és érezte, hogy a nyolc uszályvivő megemeli a súlyos uszályt,
felkészülve a bevonulásra. Hallotta, hogy az orgonista elkezdi
játszani Händel Zadok, a pap című koronázási himnuszának első
taktusait, erre a zenére kellett volna belépnie. De lába nem
engedelmeskedett. Érezte, hogy minden szempár rászegeződik, arra
várva, hogy elinduljon. Katasztrófa volt. Kényszeríteni próbálta
magát, hogy megtegye az első lépést, de olyan érzése volt, mintha a
lába nem is hozzá tartozna.

És akkor meglátta őt. Lord M.-et. Mosolygott rá, kezét mintha

felé nyújtotta volna, mintha azt mondaná: Jöjjön, nincs mitől félnie.
Visszamosolygott, és elindult.

Egy hálószobában, a palota északi szárnyában, olyan szobában, melyet

sosem ért a nap sugara, Lady Flora az orvosokra várt.
Viktória kissé reszketett az alsóruhában, melyet minden
uralkodónak viselnie kellett, mielőtt ráadták volna a koronázási
díszruhát. Érezte, hogy a szíve hangosan ver, olyan hangosan, hogy
az érsek talán látja is a szívverését a vékony muszlinanyagon át.
Olyan sebezhetőnek érezte magát egy szál muszliningben állva a
bíborvörös bársonyba öltözött főnemesek előtt. Az érsek a
ceremónia szövegét recitálta. Miközben a zengzetes szavakat
hallgatta – Mindenható Isten, királyság, becsület, dicsőség –,
tekintete Lord M.-et kereste. Ő biztatóan aprót biccentett Viktória
felé. Tekintetét visszafordította az érsekre, és mikor megkérdezte:
Esküszik, hogy minden ítéletét, amennyire csak lehet, a Jog, az Igazság és a
Kegyelem nevében hozza?, tiszta, magas hangján azt válaszolta: –
Esküszöm.

A hermelinnel szegélyezett bíbor bársonypalástot a vállára

terítették. Leült a trónra, melyre különlegesen magas párnát
helyeztek, hogy ne vesszen el gótikus mélységeiben. Az érsek
kezébe vette a koronázási gyűrűt, és Viktória döbbenetére a
középső, s nem a gyűrűsujjára próbálta ráhúzni. Az ujjízülethez
érve erőt kellett alkalmaznia, s Viktória igyekezett nem felkiáltani
fájdalmában, amikor a gyűrű végre átcsúszott az ízületen. Arca
összerándult a fájdalomtól, mikor az országalmát a jobb kezébe
tették, majd a jogart a másikba. Remélte, hogy a fájdalom nem ül ki
az arcára.

De az érsek már a feje fölé tartotta a koronát, s elmondta a

szavakat, melyek Hitvalló Eduárd óta a ceremóniához tartoznak.
Végül Viktória fejére helyezte a koronát. Egy pillanatig ott billegett
a feje búbján, de aztán a helyére került, s Viktória egyszerre derűt és
nyugalmat érzett. Nagy nemzet királynője lett, akit Isten kent fel.

Megszólaltak a harsonák, és a westminsteri gyerekkórus

énekelni kezdte: „Vivat, vivat, Regina.”

Hangos ruhasuhogással felálltak a főűri méltóságok, felvették

koronácskájukat, és a fejükre tették. Viktória a szeme sarkából látta,
hogy Harriet felemeli hosszú fehér karját, kecsesen, mint egy
hattyú, s látta azt is, hogy édesanyja arcán könnyek csorognak.

Lady Flora lefeküdt az ágyra, és lehunyta a szemét. Az orvosok halkan

beszélgettek a szoba túlsó végében. Legkedvesebb zsoltárát idézte fel:
„Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én
segítségem az Úrtól van, a ki teremtette az eget és a földet.” Úgy mondta
fel magának a zsoltárt, mintha gyermekkori otthona felé sétálna a kerti
úton, megnyugvást találva a lépések ismerős ritmusában. Mikor a zsoltár
végére ért, elölről kezdte.
Felzúgott az orgona, és a kórus rázendített a Hallelujá-ra. Viktória
mozdulatlanul ült, s a főrendek elébe járultak, hogy hódoljanak
előtte. Ha csak egy picit is megmozdítja a fejét, a korona lecsúszik
az egyik szemére. Ahogy a koronaőr előre figyelmeztette, a
drágakövek túlságosan súlyosak voltak, hogy erőfeszítés nélkül
egyensúlyban tartsa a koronát a fején. A hercegek és márkik alatt
sikerült megőriznie a megfelelő testtartást, de félúton, a grófok
alatt, mikor egy idősebb főrend, Lord Rolle eltévesztette a lépést a
pódiumra vezető lépcsőkön és majdnem a lába elé esett, Viktória
kinyújtotta a kezét, hogy elkapja a karját, és érezte, hogy a korona
lecsúszik az egyik szemére.

Lord Rolle szerencsésen visszanyerte az egyensúlyát, mielőtt a

korona tovább csúszott volna és elfedte volna a másik szemét is, és
Viktóriának sikerült észrevétlenül visszacsúsztatni a helyére. De a
baleset kizökkentette révületéből. Végignézte, ahogy Lord Rolle
poros palásttal és elcsúszott koronácskával visszabotorkál a helyére,
és érezte, hogy mindjárt kitör belőle a kacagás. Fűzője egyre jobban
szorította, ahogy a tüdeje megtelt levegővel.

Egy királynő nem nevethet a saját koronázási ünnepségén – ezt

jól tudta –, de valahogy a nevető királynő gondolatától csak még
inkább kényszert érzett a nevetésre. A középfolyosón
megpillantotta Cumberland nagybátyja és baltaarcú hercegnéje
mogorva ábrázatát, de még az ő nyilvánvaló gyűlöletük sem volt
elég, hogy csillapítsa benne a forrongást. Épp kitörni készült belőle
a kacagás, mikor megpillantotta Melbourne-t, ahogy felsiet a
lépcsőn, vikomt lévén az utolsók között, hogy hódolatát kifejezze.
Felnézett Viktóriára, és arckifejezése láttán észrevétlenül megrázta a
fejét. Ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy visszafojtsa a hisztérikus
nevetést, érezte, hogy lassan megnyugszik.
Az orvosok lehúzták ruhaujjukat, begombolták mandzsettájukat. A
szolgálólány feladta rájuk a kabátot, s mindketten elhagyták a szobát. Flora
nem mozdult.

Végre véget ért. A főrendek mind hűséget esküdtek, és a

koronácskás fejek visszatértek helyükre. Az érsek és a többi egyházi
személy beállt a menet élére, és Viktória tudta, hogy eljött az idő,
hogy felálljon. Nagyon óvatosan tette ezt, hogy ne mozduljon el
helyéről a korona. Ahogy elindult lefelé a lépcsőn, nyolc
uszályvivője kezét-lábát törve sietett, hogy felemelje palástját.
Előrelépett, és érezte, hogy a palást megfeszül. Egy pillanatra azt
hitte, visszarántják, de aztán Harriet Sutherlandtől suttogó parancs
hallatszott, mindannyian együtt, indulás, és Viktória végre el mert
indulni. Nagy megkönnyebbülésére a palást vele jött.

A menet szépen haladt a középfolyosón, Viktória Harriet

suttogott egy-kettő, egy-kettő-jére lépkedett, aki így próbált iramot
diktálni az udvarhölgyeknek. Ahogy elhaladtak a kórusülések előtt
a középfolyosón, a katonák megnyitották előttük az apátság
hatalmas nyugati kapuját, és Viktória akkor meghallotta a tömeg
zúgását, mely túlharsogta az orgonát. Ahogy egyre közelebb és
közelebb ért az ajtóhoz, úgy lett a zúgás egyre hangosabb.

Most az ajtókat szélesre tárták, és a napfény beáramlott az

apátság félhomályába, s Viktória koronájának ékköveiről ezer
szikrázó fénypontban verődött vissza. Rengeteg ember várta
odakint. Hatalmas tömeg, nagyobb, mint amilyet valaha látott.
Zászlók, lobogók, sőt luftballonok mindenütt. Egy másik napon
talán nyomasztotta volna ekkora tömeg, de ma Viktória minden
porcikájában érezte népe felé áradó szeretetét. Széles mosoly ömlött
el Viktória arcán, és az alattvalói visszamosolyogtak rá. Szerette a
népét; összeforrottak.

Egy mérfölddel odébb Flora Hastings érezte, hogy összerándul a gyomra;

arcát a fal felé fordította.
 Tizenkilencedik fejezet

Dash nyüszített, mikor Viktória meleg vizet öntött a hátára. –

Ugyan már, Dashy. Maradj nyugton. Tudod, hogy szükséged van a
fürdésre.

Dash szemrehányóan nézett rá, mintha azt akarná mondani,

ezen a különleges napon igazán megkímélhették volna attól a
megaláztatástól, hogy megfürdessék.

Viktória először maradt magára, mióta reggel felkelt. Mihelyst

Skerrett és Jenkins elvitte a koronázási díszruhát, úgy döntött, hogy
egyetlen dologra vágyik csak: hogy megfürdesse Dasht.

A víz kielégítően szürke színt öltött, ahogy Dash

mókusvadászatainak mocska lemosódott a bundájáról. Mikor végre
tiszta volt, és Viktória elengedte a nyakörvét, elszaladt előle, és
hevesen megrázta magát, hogy a fölösleges víztől megszabaduljon.

Penge épp ezt a pillanatot választotta, hogy bejelentse, Lord

Melbourne vár rá a szalonban. A főkomornyik önkéntelenül
grimaszt vágott, mikor a vízcseppek összepettyezték
selyemharisnyáját.

Viktória igyekezett nem elnevetni magát, hasztalanul. – Dash,

gyere ide, te rossz fiú. Penge, mondja meg Lord Melbourne-nek,
hogy mindjárt ott leszek.

A tükör előtt Viktória megigazította hajfonatait, hogy még

előnyösebben keretezzék arcát.

Melbourne az ablaknál állt, amikor belépett, és Viktória

mélabúsnak látta testtartása, lehorgasztott feje miatt. De ahogy
megfordult, olyan kedvesen mosolygott rá, hogy tudta, biztos csak
képzelődött.

– Ó, Lord M., annyira örülök, hogy látom. Micsoda nap volt ez.
Azt hittem, nem fogom tudni visszatartani a nevetést, mikor Lord
Rolle majdnem legurult a lépcsőn.

Melbourne tengerzöld szeme gyengéden tekintett le rá. – De

szerencsére, Felség, királyi méltósága győzedelmeskedett. – Rövid
szünetet tartott, majd mélyebb, komolyabb hangon folytatta: –
Azért jöttem, hogy megmondjam önnek, milyen nagyszerű volt ma,
Felség. Senki sem tudta volna ilyen méltósággal végigvinni ezt a
napot.

Viktória felnézett rá. – Tudtam, hogy ön ott van, Lord M., és így
könnyű volt. Az a tapasztalatom, hogy minden… elviselhetőbb, ha
ön jelen van.

Melbourne meghajolt. – Ez nagyon kedves öntől, Felség. –

Hangja most fogadószobához illően komoly volt. – Az öné volt a
harmadik koronázási ceremónia, amelyen részt vettem, és
kétségkívül a legnagyszerűbb. György nagybátyja koronázását, bár
pompás volt és fényűző, sajnos tönkretette elhagyott királynéja, aki
az apátság ajtaján dörömbölt, hogy engedjék be. És Vilmos
nagybátyja ceremóniája egyhangú volt, hétköznapi. A koronázás
nem a megfelelő alkalom a takarékoskodásra, a nép a látványos
eseményeket kedveli. Ma megkapta.
 – Hallotta, hogy éljeneztek, mikor kiléptem az apátságból? Azt
hittem, elvisz az üdvrivalgás szele.

– Ön egy új korszak jelképe, Felség, és a népe hálás ezért. Unták

már az öregembereket, és tudják, mennyire szerencsések, hogy egy
fiatal, szép királynő az uralkodójuk.

Viktória érezte, hogy elpirul. – Remélem, méltó vagyok a

szeretetükre.

Melbourne nem válaszolt, de szeme továbbra is Viktóriára

szegeződött. Most Viktória volt az, aki először elkapta a tekintetét. –
Annyira várom már az esti tűzijátékot. Remélem, nem fog esni.

– Már elrendeztem a dolgot a Mindenhatóval, Felség.

Viktória rászegezte a mutatóujját. – Hogyan várhatná el tőlem,

hogy ezt elhiggyem, Lord M., mikor tudom, hogy sohasem megy
templomba?

Mindketten nevettek, mikor Lehzen belépett a szobába. Merev

volt az arca. – Bocsásson meg, Felség, de Sir James Clark van itt.
Beszélni szeretne önnel.

Viktória látta, hogy a mosoly eltűnik Melbourne arcáról. Egy

pillanatra nagyon erősen azt kívánta, bárcsak megfogadta volna a
tanácsát, és békén hagyta volna Lady Florát. De aztán eszébe jutott
édesanyja nevetése, mikor felhozta Flora és Conroy ügyét, és
biccentett Lehzennek. – Vezesse be.

Sir James belépett a szobába, meghajolt Viktória előtt, de kerülte

a tekintetét. – Bocsásson meg, Felség, hogy egy ilyen fontos napon
zavarom, de úgy gondoltam, tudni akarja a Lady Floránál tett…
látogatásom kimenetelét.

– Így van, Sir James.

Az orvos lesütötte a szemét, a parkettát nézte, mintha az intarzia

választ adhatna az öröklét titkára. – El kell mondanom önnek,
Felség, hogy a vizsgálat alapján Lady Flora állapota – itt nyelt egyet
– virgo intacta.

Viktória nem ismerte ezt a kifejezést. – De várandós, Sir James?

Az orvos arca még vörösebb lett, és megrázta a fejét. Melbourne

közbelépett. – Az egyik általában kizárja a másikat, Felség.

Látva a sajnálkozást az arcán, Viktória ráébredt tévedésére. –

Értem. Köszönöm, Sir James. Nincs több kérdésem.

Az orvos arca bocsánatkérő grimaszba torzult. – Mielőtt

elmennék, Felség, el kell mondanom, hogy véleményem szerint a…
püffedést, mely látszatra valóban várandós állapotra engedett
következtetni, valójában egy tumor okozza. Megítélésem szerint
Lady Flora súlyos beteg.

Viktória nem szólt semmit. Az orvos kihátrált a szobából,

Lehzen követte. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Viktória
Melbourne-höz fordult, és szenvedélyes megbánással azt mondta: –
Hallgatnom kellett volna önre, Lord M.

Melbourne megrázta a fejét. – Tanácsot adni mindig könnyebb,

Felség, mint tanácsot elfogadni.

Aznap este, valamivel később, mikor kisétált az erkélyre, hogy

megtekintse a tűzijátékot, Viktória furcsa, hullámzó morajra lett
figyelmes az összegyűlt udvaroncok körében, valami
megfoghatatlan változásra a viselkedésükben, amit eddig még
sohasem tapasztalt. Sötét volt, így csak a tűzijáték fel-felvillanó,
színes fényében láthatta meg egy-egy pillanatra az arcukat.

Édesanyja a balkon túlsó végénél állt, Conroy mellett, s mikor az

égen színes-fényesen kirajzolódott a VR monogram, Viktória látta,
hogy anyja sértett, neheztelő arca pirosról kékre, majd aranyra vált.
Conroy arca árnyékban maradt. Viktória tudta, hogy oda kéne
mennie anyjához, mondania kéne valamit, ami áthidalná az egyre
mélyülő szakadékot kettejük között. De abban a pillanatban újabb
aranyeső hullott le az égből, s így látta, hogy anyja Conroy karjára
támaszkodik, s az a kicsi, kemény dühgombóc, melytől Ramsgate
óta nem tudott megszabadulni, most ismét összeszorította a
mellkasát. Tévedett Florát és Conroyt illetően, de ez nem jelenti azt,
hogy mindenben tévedett. Keserű düh öntötte el, mikor látta, hogy
anyja felnéz Conroyra és mosolyog.

Valaki felsóhajtott a háta mögött, érezte, hogy Melbourne az. –

Pompás a tűzijáték, Felség. Illő befejezése ennek a nagyszerű
napnak.
 Viktória érezte, hogy kissé csitul a benne fortyogó düh.

A balkonon összegyűlt udvaroncok egyszerre kiáltottak fel, s a

Mallon összegyűlt tömeg hangos éljenzésre fakadt, mikor a
tűzijáték fő attrakciója, Viktória profilja jelent meg az égen. Viktória
Melbourne-höz fordult. – Milyen furcsa, itt állok, és nézem, ahogy
füstbe megyek.

– Így is le lehet írni ezt a látványt, de én fénysugárként látom

önt, mely az egész nemzetet ösztönzi és lelkesíti.

– Ön mindig olyan ügyesen fogalmazza meg a dolgokat, Lord

M.

– Ebben az esetben, Felség, csupán pontosan fogalmaztam.

A szikrázó profil lassan szétesett. A korona közepe összeomlott,

az orr és az áll egymásba csúszott. Viktória sóhajtott. – Ez életem
legszebb napja, és ugyanakkor a legrémesebb. El tudja ezt hinni?

Melbourne arca az utolsó rakétától zöld fénybe borult. – Igen, de

csak azért, mert még emlékszem, milyen érzés fiatalnak lenni. Ha
majd annyi idős lesz, mint én, meg fogja látni, hogy a világ nem
ilyen szélsőséges. A hegyeket és a völgyeket kényelmes fennsíkká
morzsolja az idő.

– Ennyi az, amit várhatok? Kényelem? Azt hiszem, inkább

boldog szeretnék lenni.

– Ahogy idősebb lesz, rá fog jönni, hogy a kényelem nem utolsó

szempont, Felség. De nem várom el, hogy higgyen nekem. Mikor
annyi idős voltam, mint ön, én is boldog akartam lenni.

Viktóriának összeszorult a szíve. – És volt is? Boldog, úgy értem.

– Igen, azt hiszem, voltam.

– A feleségével? Milyen volt?

– Caro? Mikor először találkoztunk, elragadó volt. Addig még

sohasem találkoztam senkivel, aki annyira eleven és
kiszámíthatatlan lett volna, mint ő. Sosem tudhattam előre, mit fog
mondani, vagy hogy fog viszonyulni dolgokhoz.

Viktória azt mondta: – Szerintem én ezt fárasztónak találnám.

Melbourne kinézett a Mallra. – És igaza lenne, Felség, azt

hiszem.

Viktória szikrázó képmása kihunyt. A sötét égbolt valahogy

kisebbnek, laposabbnak tűnt. Hűvös szellő támadt fel a semmiből,
és a Mallon összegyűlt tömeg megindult: morajló emberfolyam
indult hazafelé, magukkal vitték a pompás nap és tündöklő
királynőjük emlékét.
 Huszadik fejezet

A koronázás után két teljes héten át esett. Annyira rossz volt az idő,
hogy Viktória kénytelen volt lemondani reggeli lovaglásáról Lord
M.-mel, s házon belüli elfoglaltságokkal kellett szórakoztatnia
magát. Gyakorolt a zongorán, megpróbálta megfesteni Dash képét,
még Blackstone Alkotmánytan-ába is beleolvasott, de sem könnyed,
sem komoly elfoglaltság nem tudta eloszlatni a sötét felhőt, amely
úgy nehezedett rá, mint a szürke égbolt a tájra odakint.

A furcsa, hullámzó moraj, melyet első ízben a koronázás estéjén

vett észre az udvaroncok körében, most már tudta: a rosszallás
moraja volt. Senki sem mondott semmit, de Viktória észrevette,
hogy a térdhajtások feszélyezettek, s hogy mindenki kerüli a
tekintetét. Többször előfordult, hogy mikor belépett egy szobába, a
beszélgetés abbamaradt, olyan hirtelen, egy csapásra, mint mikor
elfújnak egy gyertyát.

Egyik reggel odáig merészkedett, hogy megkérdezte Harrietet

és Emmát, hogy bántja-e őket valami. Harriet lesütötte a szemét,
Emma pedig azt válaszolta, hogy a rossz időtől mindenkinek rossz
a kedve. Nem volt igazi válasz, de Viktória hálás volt, hogy
legalább vette a fáradságot és válaszolt neki. Aznap este
megkérdezte Lehzent, hogy mit beszélnek róla az emberek, és
Lehzen azt mondta, hogy nem tudja.

De Viktória tudta, hogy Lehzen hazudik. Az igazság az volt,

hogy a koronázás óta Lady Flora állapota rosszabbra fordult. Nem
kelt fel többé az ágyából a hercegné lakosztályában, és két hete nem
mutatkozott a nyilvánosság előtt.

Viktória elküldte hozzá Sir Jamest, hogy érdeklődjön az állapota

felől, de Sir James azzal jött vissza, hogy Lady Flora nem tart igényt
a szolgálataira. A hercegné és Conroy nem mozdult ki az északi
szárnyból, csak a templomban lehetett őket látni. Bár más
körülmények között Viktória örült volna ennek, a távolságtartásuk
most inkább vészjósló volt, akárcsak a viharos égbolt odakünn.

Normális esetben megnyugvást talált volna a futárposta

átnézésével töltött délelőttökben Lord M.-mel.

De a koronázás óta erre az örömteli tevékenységre is árnyat

vetett az északi szárnyban fekvő beteg. Viktória nem említette Lady
Flora nevét Melbourne előtt, mióta Sir James megosztotta velük
vizsgálatának eredményét, és Lord Melbourne sem hozta fel az
ügyet, de Viktória tudta, hogy ő sem tudja kiverni a fejéből, ahogy
Viktória sem.

Hallotta, hogy a folyosó végén nyílik az ajtó, és felismerte

Melbourne fürgén kopogó lépteit. – Jó reggelt, Felség.

– Annyira örülök, hogy látom. El sem mondhatom, mennyire

hiányoznak a reggeli lovaglásaink.

– Bizonyára, Felség, De az időjárás nem kedvez a lovaglásnak.

Csend lett. Melbourne körbenézett, mintha keresne valamit,

majd végre Viktória szemébe nézett. – Sajnálattal kell közölnöm,
Felség, de azt a hírt kaptam, Lady Flora állapota válságos.
 Viktória a szája elé kapta a kezét. – Csak nem! Egy hónapja még
teljesen egészségesnek tűnt. Tudom, hogy Mama ápolja, de Mama
mindig mindent eltúloz.

– Ebben az esetben sajnos nem túloz a hercegné.

Viktória bosszús arcot vágott. – Nem tudom elhinni. Hogyan

történhetett ez?

Melbourne, amilyen megnyugtatóan csak tudta, azt válaszolta: –

Úgy vélem, Felség, Lady Flora már jó ideje beteg, általában így
szoktak történni ezek a dolgok. Egy ideje már eléggé fakó az arca.
És a nemrégiben történtek valószínűleg felgyorsították állapota
hanyatlását.

Viktória elfordult tőle. – Elküldtem hozzá Sir Jamest, hogy

megtegyen érte mindent, amit csak tud, de nem volt hajlandó
fogadni őt.

– A körülményekből adódóan meg tudom érteni, hogy Lady

Flora nem kívánta látni Sir Jamest.

Viktória magába roskadva, a szeme sarkából pillantott rá. – Úgy

gondolja, hogy mást kellett volna küldenem?

– Valójában azt gondolom, hogy ebben a pillanatban az egyetlen

látogató, akit Lady Flora szívesen fogadna, az ön lenne, Felség.

Viktória Melbourne felé fordult, lázadó, tiltakozó arckifejezéssel.

– Azt akarja, hogy meglátogassam?

 – Nem az a kérdés, hogy én mit akarok, Felség.

Hosszú csend támadt. Viktória a földet nézte. Végül felszegte az

állát, és dacos kifejezés jelent meg az arcán. – Nos, én pedig azt
gondolom, hogy ez mind… sok hűhó semmiért. Nem látom okát,
hogy komolyan vegyem a dolgot csak azért, hogy látogatásom
elégtételül szolgáljon anyámnak. Azt javaslom, Lord Melbourne –
Viktória csak akkor nevezte teljes nevén a miniszterelnökét, amikor
haragudott rá –, hogy hagyjuk abba a pletykálkodást, és
foglalkozzunk a futárpostával.

Melbourne biccentett. – Ahogy óhajtja, Felség.

Viktória leült, és kinyitotta a piros dobozt. Tíz perc is eltelt, mire

szólt Melbourne-nek, hogy üljön le mellé. Módszeresen haladtak a
doboz tartalmának feldolgozásával, a szokásos csevegés és
tréfálkozás nélkül, s ennek hála, bár nagyon eredményesen
dolgoztak, nem éreztek elégedettséget. Viktória nem kínálta meg
Melbourne-t egy pohár madeirával, ahogy szokta, és Melbourne
sokkal korábban indult a parlamentbe, mint rendesen.

Miután elment, Viktória úgy érezte, nem bír tovább a palotában

megmaradni, és Dashsel a nyomában kiszaladt a kertbe. Egy
pillanatra megállt, arcát az égnek fordította, hagyta, hogy mossa az
eső, érezte, hogy az esőcseppek a szájába hullanak, hogy
lecsorognak hátul a nyakán. Nézte a szürke eget, és egészen
hangosan azt mondta: – Nem az én hibám! – aztán megrázta a fejét
saját butaságán.

Zajt hallott a háta mögül, megfordult, és látta, hogy Lehzen áll

ott. – Felség, mit keres idekint az esőben?
 – Melbourne azt mondta, hogy Lady Flora haldoklik!

Lehzen arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy ő is hallotta már

a hírt. De erőt vett magán, s hogy el ne árulja magát, felöltötte
legragyogóbb nevelőnői mosolyát, és azt mondta:

– Tudjuk, hogy beteg, Felség, de láttam már hozzá hasonló

betegeket meggyógyulni. Ha haldoklik, az azért van, mert nincs
kedve élni tovább. – Ráébredve, hogy rosszat mondott, Lehzen
gyorsan folytatta: – Tudja, mennyire vallásos Lady Flora. Azt
hiszem, a mennyországba vágyik.

Viktória nem szólt semmit, és Lehzen, tudva, hogy megint

hibázott, kétségbeesetten azt mondta: – Ha itt marad kint az esőben,
Felség, meg fog fázni, és akkor két betegünk lesz a palotában. –
Megérintette Viktória karját, hogy visszavezesse a házba, de a
királynő lerázta a kezét.

– Hagyjon nekem békét.

– De Felség, hiszen csuromvíz. Legalább hadd hozzak önnek egy

esernyőt.

– Nem kell semmi, Lehzen. – Viktória dühös léptekkel

masírozott a csalitos felé, maga mögött hagyva Lehzent, aki fejét
csóválva bámult utána.

Az eső nem hagyott alább. Az újságok már Jób könyvét kezdték

emlegetni. A földművelők kétségbeesve meredtek elázott földjeikre,
tönkrement vetésükre. A klubokba, a parlament folyosóira nem
jutott be friss levegő, hogy elsöpörje a pletykákat, melyek az ágyhoz
kötött Lady Floráról keringtek.

A beszélgetések egyre indulatosabbak lettek, minél tovább

tartott a szűnni nem akaró, nedves idő. Heves viták törtek ki a
White’s-ban, a toryk által favorizált klubban.

– Hastings a nővérétől hallotta, levélben írta meg neki. A

királynő Sir James Clarkot kérte fel, hogy vizsgálja meg.

– Lady Florát? De hiszen ő kereszttel a kezében született!

– A királynő mégis azt gondolta, hogy várandós.

– Akkor az csak szeplőtlen fogantatás által történhetett, ahogy a

pápisták mondják. Nincs még egy olyan elszánt hajadon az
országban, mint Flora Hastings.

– Állítólag Sir John Conroy a felelős.

– Conroy! De hiszen ő egész máshol érdekelt, nem?

Cumberland hercege, aki amúgy egyáltalán nem kedvelte a

White’s klubot, mert úgy érezte, ott nem kapja meg a kellő
tiszteletet, ami egy királyi származású herceget megilletne, most
sokkal barátságosabbnak találta a klub kártyaszobáját, mint máskor.
Mindennap beugrott a klubba, hogy a Hastings-féle legfrissebb
hírmorzsákat kellőképp kiélvezze. Ahhoz természetesen túlságosan
óvatos volt, hogy maga is megjegyzéseket tegyen, de szemöldöke
íve, s a sóhaj, mely unokahúga nevének említését kísérte, bőven
elegendő volt arra, hogy a hallgatóság pontosan tudja, mit gondol
az ügyről.

A botrány még a Brook’s klubba is begyűrűzött, ahol inkább a

whigek voltak többségben. Mikor Melbourne átsétált a tágas
társalgón, a beszélgetések abbamaradtak, és a tagok, még a
minisztertársak is, lesütötték a szemüket és a kezükben tartott
kártyákra meredtek ahelyett, hogy mosollyal üdvözölték volna,
ahogy szokták.

Ha Melbourne tisztában is volt vele, miért hallgatnak el a

társalgók, valahányszor elhalad mellettük, ennek nem adta semmi
jelét, közönyös arckifejezése, nyugodt fellépése mit sem változott.
Csak komornyikja tudta, hogy éjszakáit egy palack társaságában,
ébren tölti a könyvtárban, a Dover-házban.

Az egyetlen szórakozási lehetőség, melyet nem befolyásolt az

időjárás, a színház volt. Viktória alig várta, hogy megnézhesse
Bellim La Sonnambulá-ját. Nagyon szerette az operát, Bellinit
különösen. A királyi páholy sötétjében, operát hallgatva – ez volt az
egyetlen alkalom, amikor megengedte magának, hogy a
nyilvánosság előtt sírjon.

Néha elképzelte, hogy a színpadon áll, és hangja tisztaságával

nyűgözi le a nézőközönséget. Mennyire irigyelte La Persianit,
kedvenc énekesét. Nem csupán a hangjáért, hanem azért a
képességéért, hogy tökéletesen ki tudja fejezni érzéseit.

Viktória már egészen fiatal korában megtanulta, hogy a

nyilvánosság előtt uralkodnia kell az érzésein, hogy arcának mindig
simának és rezzenéstelennek kell látszania, mint egy
porcelánbabának. De ez sokszor nehezére esett. Néha, mikor
esténként lefeküdt, az arcizmai fájtak az egész napos erőfeszítéstől,
hogy ne mutasson ki semmilyen érzelmet.

De itt elengedhette magát, hagyhatta, hogy magával ragadja a

zene. Érezte, hogy libabőrös lesz, mikor a díva a színpadon
belekezdett híres alvajáró áriájába. Tiszta, élvezettel teli pillanat
volt, az első, amit a koronázás óta megélt. Szemhéja megrebbent,
ahogy örömében nagyot sóhajtott.

Aztán valami megváltozott. A zene folytatódott, de álmodozása

félbeszakadt. Megérkezett, megérezte jelenlétét, még mielőtt
megfordult volna, és meglátta volna Melbourne-t, aki mögötte állt.
Kemény, dermedt volt az arca. Lehajolt, és a fülébe súgta: –
Sajnálom, hogy meg kell zavarnom az estéjét, Felség, de attól tartok,
ez nem várhat.

Arca egészen közel volt Viktória arcához. Viktória érezte

arcvizének zöldcitrom- és dohányillatát.

– Lady Flora?

– Igen, Felség. Attól tartok, közel már a vég.

– Értem.

Viktória felállt, szomorú pillantást vetett a színpadra, majd a

páholy ajtaja felé indult. A vörös-arany folyosón azt kérdezte: –
Meg kéne látogatnom?

Melbourne bólintott. – Azt hiszem, bánni fogja, ha nem teszi

meg.
 Viktória kezével a vörös bársonyfalhoz támaszkodott. – Félek,
Lord M.

Viktória érezte, hogy Lord Melbourne megérinti a kezét. Az

érintéstől melegség futott át rajta. Melbourne-re emelte a tekintetét.

– Tudom, Felség. De azt is tudom, hogy ön mennyire bátor. –

Melbourne hangja megnyugtató volt.

– Rendben. Ma este kell meglátogatnom?

– Félek, hogy holnap már késő lesz, Felség.

Viktória még hallotta, ahogy a tenor belekezd a szerelmi

duettbe, miközben követte Melbourne-t végig a folyosón az
előcsarnokba, mely előtt már ott várt a hintója.

Penge vezette fel az északi szárnyban levő szobába, ahol Lady

Flora haldoklott. Viktória át akart öltözni, le akarta venni a díszes
ruhát, melyet az operába vett fel, de Melbourne pillantásából úgy
ítélte meg, jobb, ha úgy megy, ahogy van. Ahogy végigmentek a
folyosón, Viktória észrevette, hogy a lába alatt vékony
darócszőnyeg váltotta fel a vörös szőnyeget. A falakon nem lógtak
képek. A gyertyatartókban a gyertyák sziszegtek és csöpögtek;
faggyúból készültek, nem méhviaszból, mint a királyi
lakosztályokban általában.

A szoba ajtaja előtt Viktória bizonytalanul megállt. Melbourne-

höz fordult: – Ugye bejön velem?

Melbourne megrázta a fejét. – Vannak dolgok, Felség, melyeket

egyedül kell megtennie.

Viktória tétovázott. Aztán kinyújtotta a kezét és kinyitotta az

ajtót.

A szag csapta meg először. Izzadság, láz és még valami, ami

nem lehetett más, mint a bomlás szaga. Kezét majdnem az arca elé
kapta, de aztán erőt vett magán, karját a testéhez szorította. Mivel a
szobában egyetlen gyertya égett, beletelt néhány pillanatba, míg
meglátta Lady Florát.

A haldokló egy kupac ágyneműbe burkolózva feküdt az ágy

közepén, összeaszott teste még kisebbnek látszott a félbaldachinos
ágy koronával díszített kárpitja alatt. Arca sárgásnak tűnt a fehér
lepedők között, és ajkai elkezdtek visszahúzódni a fogairól, mintha
feltárulni készülne a koponya a bőr alatt. Zihálva, erőlködve
lélegzett. Viktória a szoba túlsó végéből is hallotta reszelős légzését.
Körmét a tenyerébe vájva Viktória lassan megközelítette Flora
betegágyát. Flora a fal felé fordulva feküdt. Sovány mellkasához
Bibliát szorított.

Az ápolónő, aki addig az ágy mellett ült, zavartan, kapkodva

felállt és ügyetlenül pukedlizett egyet. Viktória intett, hogy
távozhat, majd legragyogóbb mosolyát felöltve közelebb lépett az
ágyhoz, hogy Flora láthassa őt.

– Jó estét, Lady Flora. Mélységesen sajnálom, hogy ilyen gyenge

egészségi állapotban kell viszontlátnom.

Flora felé fordította a fejét, valami felvillant a szemében, mikor

meglátta Viktóriát, de nem szólt semmit, csak nehéz, erőlködő
légzése hallatszott.
 Viktória elbátortalanodott; ijedtében élénken csacsogni kezdett.
– Volna valami, amit tehetnénk önért? Hozassak egy kis erőlevest?
Esetleg őszibarackot? A windsori melegházakban csodálatos
őszibarackok teremnek. Olyan finomak, hogy bízva hiszem,
visszatérne tőlük az étvágya és az életkedve.

Flora erőtlenül felemelte a kezét, mintha azt akarná mondani,

elég, aztán nagy nehezen megszólalt, és hangjából ki lehetett érezni
a megvetést: – Rajtam már nem segítenek az őszibarackok.

Viktória megrázta a fejét. – Ne mondja ezt, Lady Flora! Biztos

vagyok benne, hogy sok pihenéssel és gondos ápolással hamarosan
ismét talpra áll.

Lady Flora megrázta a fejét. – Én jobb helyre megyek – mondta,

és mellkasához szorította a Bibliát.

Csönd lett, csak Lady Flora szörnyű légzése hallatszott. Végül

Viktória nem bírta tovább. – Vétettem ön ellen, Lady Flora. Azért
jöttem, hogy a bocsánatát kérjem.

Flora megkopogtatta ujjaival a Bibliát, és azt mondta: – Csak

Isten bocsáthat meg önnek.

Viktória kissé visszahőkölt. – Nos, szándékomban áll az Ő

bocsánatáért is esedezni. – Nyelt egyet. – Elhittem valamit, ami nem
volt igaz, mert el akartam hinni, és ezzel igazságtalanságot
követtem el önnel szemben.

Lady Flora lehunyta a szemét. Egy hosszú, rettenetes percig

Viktória azt hitte, hogy nem fogja többé kinyitni, de aztán újra
felpattant a karikás, véreres szem. – Az alattvalóival – zihálta Lady
Flora – nem játszhat úgy, mintha babák lennének. – Feszülten nézett
Viktória szemébe. Emberpróbáló erőfeszítéssel felemelte a fejét, és
azt mondta: – Ahhoz, hogy igazán nagy királynő legyen, többnek
kell lennie, mint koronát viselő kislánynak.

Flora kimerülten visszaejtette fejét a párnáira, szája sarkából

kicsordult a nyál.

Viktória úgy érezte, Flora szavai a homlokára égnek. Hirtelen

lehajolt, felkapta a beteg kezét, és ajkaihoz emelte. A kéz hideg volt,
viaszos tapintású, mintha már egy hulla keze lenne. Flora nem
mozdult, csupán szaggatott légzéséből lehetett tudni, hogy még
életben van.

Viktória visszafektette a jéghideg kezet az ágyra, és kihátrált a

szobából.

Melbourne odakint várta. – Nem töltött odabent túl sok időt,

Felség.

– Épp elég időt töltöttem odabent – mondta Viktória, és

továbbsietett a folyosón, mert nem akarta, hogy a férfi meglássa a
kibuggyanni készülő könnyeket a szemében.

Hallotta Melbourne lépteit a háta mögött, hallotta, hogy azt

mondja: – El tudom képzelni, hogy ez a látogatás mennyire
megrázta lelkileg, Felség, de azt hiszem, tudja, hogy helyesen
cselekedett.

– Ez nem kárpótolja azért, hogy méltatlanul bántam vele –

mondta Viktória a könnyeivel küszködve.

– Hibát követett el, és bocsánatot kért érte.

– Annyira ostoba voltam – zokogta.

– Meglehet, de bárki képes ostobaságot elkövetni, még egy

királynő is.

– Bárcsak hihetnék önnek, Lord M.

– Hinnie kell nekem, Felség. Hiszen idősebb és bölcsebb is

vagyok önnél.

Megérintette a könyökét, és visszakísérte a lakosztályába, ahol

Lehzen már várta. – Jó éjszakát, Felség.

– Úgysem fogok tudni egy szemhunyást sem aludni – válaszolta

Viktória, de hirtelen érezte, hogy ólmos fáradtság nehezedik rá.

Lehzen belekarolt. – Ne aggódjon, Felség. Készítek önnek

fűszeres forralt bort, attól olyan édesdeden alszik majd, mint egy
gyermek.

Viktória egy pillanatra Lehzennek dőlt, és lehunyta a szemét.

Mire újra kinyitotta, Melbourne már nem volt ott.
 Huszonegyedik fejezet

Viktória másnap arra ébredt, hogy a nap besüt az ablakon. Kiugrott

az ágyból, sarkában Dashsel, az ablakhoz sietett, és kinézett a
parkra. Ma lovagolni fog. Aztán eszébe jutottak az előző este
történései, és a napsütéstől támadt jókedve hirtelen elillant.

Eltűnődött, vajon meddig fog még tartani. Bár gondolatban

azonnal megfeddte magát szívtelenségéért, nem tudta elhessegetni
a reményt, hogy Flora halála inkább előbb, mint később következik
be. A várakozás volt az egészben a legrosszabb.

Nem kellett sokáig várnia. Viktória épp duettet játszott Harriet

Sutherlanddel a nappaliban, mikor kinyílt az ajtó, és édesanyja
sietett be a szobába, arca fagyos volt a bánattól. – Szegény Florám
halott!

Viktória ujjai megdermedtek a zongorabillentyűkön. Hallotta,

hogy Harriet azt mormolja, reméli, hogy Felséges asszonyom
megbocsát, s hallotta szoknyái suhogását, ahogy kisietett a
szobából. Viktória felállt. Lecsukta a zongora fedelét, amilyen
halkan csak tudta. – Ó, Mama, ez borzasztó.

A hercegné összeszűkült szemmel meredt rá. – Te kergetted a

halálba, Drina.

– De hiszen tegnap este elmentem hozzá. Hogy bocsánatot

kérjek a… tévedésemért.
 – A tévedésedért! Orvosokat küldtél, hogy megszégyeníts egy
haldokló asszonyt!

– És bocsánatot kértem érte. – Viktória nagyon igyekezett, hogy

hangján ne érződjön a páni félelem.

– Azt gondolod, hogy ez elég, Drina? Elég azt mondani, hogy

sajnálom, mint egy kisgyerek, aki eltört egy poharat? Különben is,
nem tőlem kéne bocsánatot kérned, hanem Sir Johntól.
Megvádoltad, és ő is ártatlan.

Sir John nevének hallatára Viktória érezte, hogy feltámad benne

a düh. Az anyja csakis a drágalátos Conroyára tud gondolni.

– Ebben az esetben ártatlan volt, valóban. De ennél sokkal

súlyosabb ügyekben vétkes, Mama!

A hercegné visszahőkölt, mint akit arcul ütöttek. – Mit beszélsz?

Sir John mindig is apaként bánt veled. És te a kedvességét ezzel a…
ezzel a rágalommal fizetted vissza.

Viktória előrelépett, hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy

vállon ragadja az anyját, és teljes erejéből megrázza. – Kedvesség?
Kedvességnek nevezi? Bezárt a kensingtoni palotába, mint egy
rabot, gúnyolódott a magasságomon, a hangomon, a
tudatlanságomon! És ön vele nevetett rajtam, Mama!

Anyja az arca elé emelte a kezét, mintha ütést akarna kivédeni. –

Drina, kérlek…

De Viktória nem tudott, nem akart elhallgatni. – Amióta csak

emlékezni tudok, Mama, önnek mindig ő volt az első, s csak utána
jöttem én! – A hangja elcsuklott, de szenvedélyes dühe segített
visszatartania könnyeit.

A hercegné értetlenül meredt rá. – Wovon redest Du? Miről

beszélsz? Úgy látom, egészen kivetkőztél magadból, Drina.

Viktória tudta, érezte, hogy már nem sokáig képes magában

tartani az érzelmeit. Kihúzta magát, felszegte az állát, és lassan,
tisztán, méltóságteljesen csak annyit mondott: – Az audienciának
vége, Mama. Engedélyezem, hogy visszavonuljon.

A szavak ott lebegtek előttük a levegőben. Viktória arra gondolt,

hogy anyja talán áttöri a szavak alkotta falat, és megérinti őt, mert
ráébredt, hogy vágyik rá, hogy anyja átölelje. A hercegné
megremegett, mintha egy láthatatlan szálnak engedelmeskedne,
mely összetartja őket. De aztán lesütötte a szemét, és lassan, mintha
alva járna, kiment a szobából.

Viktória zokogott.
 Huszonkettedik fejezet

Tömegek álltak sorfalat az úton, melyen Lady Flora gyászmenete

haladt: akkora tömeg, mely egy államférfi, vagy a királyi család
valamelyik alsóbbrendű tagjának temetésére szokott összegyűlni,
nem egy tory főrend hajadon lányának temetésére. A férfiak
levették kalapjukat, a nők fejet hajtottak, mikor elhaladt előttük a
halottaskocsi, melyet hat fekete paripa húzott, tollbokrétájuk
lebegett a szélben.

A gyászhintó mögött haladtak a gyászolók hintói. Itt-ott éljenzés

tört ki, mikor a tömeg felismerte Wellington hercegének
címerpajzsát, s kissé visszafogottabb üdvrivalgás fogadta
Cumberland hercegének címerét. Komoly, ünnepélyes tömeg volt
ez, azért jöttek, hogy leróják tiszteletüket egy olyan hölgy előtt,
akiről egy hete még szinte semmit sem tudtak, de akinek elmúlását
most mélyen átérezték.

Ahogy a magas rangú toryk által küldött hintók sora elhaladt

előttük, várakozásteljes moraj hallatszott. A tömeg várt valamire, és
mikor az utolsó hintó is megjelent előttük, kiderült, mire vártak.
Halk pfujolás indult, majd egyre erősödött, ahogy a tömeg egyik
végétől a másikig ért. Hurrogás, gúnyos kiáltás nem hangzott el –
hiszen végtére is gyászoló tömegről volt szó –, de ahogy a királynő
által küldött hintó elébük ért a jól látható királyi címerrel az ajtaján,
nem volt kétség, mit gondol a tömeg erről a megkésett, bűnbánó
gesztusról.

Viktória a temetés napján a palotában maradt. Megpróbálta

meglátogatni a hercegnét a lakosztályában, de a hercegné üzent,
hogy nem fogad látogatót, mert gyengélkedik.

Másnap Viktória kilovagolt a parkba Melbourne-nel, és

észrevette, hogy a járókelők nem integettek és mosolyogtak úgy,
mint szoktak. Mikor megjegyzést tett erre, Melbourne megrázta a
fejét. – Ó, lehetetlenség kiismerni, mikor, miként viselkednek a
parkban az emberek, Felség. Legyen még egy utolsó vágta? – De
ahogy elvágtázott egy csoport férfi mellett, hallotta, hogy egyikük
valami olyasmit mondott, hogy „szélben”. Egész úton hazafelé azon
gondolkodott, hogy ez mit jelenthetett.

Remélte, hogy Melbourne a palotában marad vacsorára, de azt

mondta, dolga van a képviselőházban.

Este, ahogy Viktória feküdt az ágyában, és hallgatta, hogy a szél

rázza az ablakokat, a kiáltáson gondolkozott, melyet aznap reggel
hallott a parkban. Szélben, szénben, széljen, aztán arcába futott a vér,
mikor ráébredt, hogy a szó, melyet a férfiak utána merészeltek
kiáltani, a „szégyen” volt. Ott feküdt a sötétben, tágra nyílt
szemmel. Talán tévedett, talán a férfiak egymással vitatkoztak. De
szíve mélyén tudta, hogy a szó neki szólt, utána kiáltották, mert
megvetik azért, amit tett.

Másnap reggel Viktória észrevette, hogy nincsenek újságok a

szalonban. Mikor megkérdezte Penge-et, hova lettek az újságok, ő
hűvös, hivatalos hangon azt válaszolta, úgy tudja, még nem
kézbesítették őket. Viktória a homlokát ráncolta, és úgy döntött,
megkeresi Lehzent, aki biztosan tudja, mi történt.

Ahogy végigsétált a képtárfolyosón Lehzen szobájába, kinyílt

egy ajtó III. György arcképe mellett. Döbbenetére Sir John Conroy
lépett ki az ajtón. Viktória megtorpant, hirtelen azt sem tudta, mit
tegyen, forduljon sarkon és siessen el onnan? A koronázási bál óta
nem találkozott Conroyjal, csak távolról látta. Hosszú, sápadt arcán
mosoly ragyogott, amitől Viktória rossz érzése csak fokozódott.
Kezében egy papírlapot tartott. Onnan, ahol Viktória állt,
gúnyrajznak látszott.

Viktória a lehető legapróbb biccentéssel nyugtázta Conroy

jelenlétét, s el akart mellette sietni. De Conroy, akinek arcáról nem
hervadt le a mosoly, elébe lépett. – Jó napot… – olyan hosszú
szünetet tartott, mely már szemtelenségnek számított – Felség.

Viktória nem válaszolt. Hosszú évek tapasztalata alapján biztos

volt benne, hogy Conroy mondani akar valamit, így, ha csak nem
tolja el az útból, kénytelen lesz meghallgatni. Bárcsak korán érkezett
volna ma reggel Lord M., az ő jelenlétében Conroy nem mert volna
ilyesmivel próbálkozni.

Conroy arcán még mindig ott virított a gyűlöletes mosoly,

miközben Viktória felé nyújtotta a papírlapot, másik kezével tartva
a lap alját, hogy Viktória láthassa, pontosan mit ábrázol. Szótlanul
nézte meg a rajzot. Ízléstelen karikatúra volt, egy deréktól meztelen
nőt ábrázolt, aki egy ágyon feküdt, lábai az égnek meredtek. Három
alak hajolt fölébe, két férfi és egy nő. Az oldalszakállából ítélve
Viktória majdnem biztos volt benne, hogy az egyik férfi Lord
Melbourne, profilja alapján a másik Conroy lehetett. Mögöttük
apró, gömbölyded lányalak állt, arcán mohó, ragadozó mosollyal,
aki lábujjhegyről próbálta kivenni, mi történik. A lányka feje
búbjára biggyesztett koronából kitalálta, hogy ez az alak őt magát
hivatott ábrázolni. A felirat ennyi volt: Lady Flora gyötrelme.

Viktória elkapta tekintetét a rajzról, és igyekezett rezzenéstelen

arcot vágni.

– A sajtó nagyon kegyetlen tud lenni, Felség. – Conroy még

szélesebben vigyorgott. – Itt hagyjam ezt önnek? Hogy figyelmesen
át tudja tanulmányozni?

Viktória összeszedte minden önuralmát, arcizma sem rándult,

ahogy elhaladt Conroy mellett. Nem fogja megadni neki azt az
örömet, hogy meghátrálni lássa.

Mikor megérkezett a futár, Melbourne a Dover-ház könyvtárában

Aranyszájú Szent János egyik homíliáját olvasta. Mióta
házasságának mélypontján először rátalált a kappadókiai szent
írásaira, ellentmondásos vigaszra lelt egy olyan ember
bizonyosságaiban, akinek sohasem volt hűtlen felesége, s akinek
sohasem kellett egy rakoncátlan pártot vezetnie. A negyedik
századbeli szent mindenfajta tékozlás ellen prédikált, követőit arra
biztatta, hogy Krisztus példáját követve osszák el javaikat a
szegények között. Volt egy mondása, amely mindig mosolyt csalt
Melbourne arcára: – Hogyan vagytok képesek ezüst éjjeliedénybe
könnyíteni magatokon, mikor a szegények éheznek?

Melbourne végigfuttatta tekintetét könyvtárszobája fényűző

diófa burkolatán, a szemközti falon függő gobelinen, mely Salamon
találkozását ábrázolta Sába királynőjével, majd Lawrence Caróról
készített portréján, mely a kandallópárkány felett függött. Aztán
saját képmutatásának gondolatára sóhajtott egy nagyot. Nagyon
keveset tett ő bárkiért. Nem sikerült megvédenie a királynőt a Flora
Hastings-ügyben elkövetett meggondolatlanságának
következményeitől. A pletykák szerint túlságosan elnézően
viselkedik a királynővel, és ebben az esetben tudta, hogy a
szemrehányás jogos. Ragaszkodnia kellett volna igazához – hogy
Flora Hastings, a keresztet szorongató szűz lett volna az utolsó a
világon, aki törvénytelen viszonyt folytat bárkivel, az az elvetemült
gazember Conroy pedig túlságosan számító és önző ahhoz, hogy
tiltott viszonyba keveredjen úrnője udvarhölgyével. De Melbourne-
nek, mint mindig, most is túlságosan kényes volt a gyomra az efféle
vitához. Ugyanúgy, mint akkor, amikor inkább félrenézett, hogy ne
kelljen szembesülnie azzal, ahogy Caro a nyilvánosság előtt Lord
Byronra vetette magát, most sem merte kockáztatni baráti viszonyát
Viktóriával azzal, hogy a szemébe mondja, ostobaságot követ el.

Caro és Viktória hasonlóak voltak ösztönös törekvésükben, hogy

érvényt szerezzenek akaratuknak anélkül, hogy a
következményekre gondoltak volna – és ő egyiküknek sem tudott
ellenállni. Melbourne fanyarul elmosolyodott, mikor felidézte,
hogyan próbálta megnyugtatni Viktóriát azzal, hogy mindenki
követ el hibákat, de ő volt az a bolond, aki kétszer is ugyanabba a
hibába esett. A királynő most gyanú és botrány viharába került,
éppúgy, mint Caroline annak idején. És ezt egyik esetben sem
sikerült megakadályoznia.

Melbourne még egy nagyot kortyolt a mellette álló brandys-

pohárból. Megpróbálta figyelmét szigorú mentora intelmeire
összpontosítani, de kivételesen nem talált vigaszt a gondolatokban,
melyek annyira különböztek az övéitől.

A komornyik ezüsttálcán levelet hozott. – A palotából küldték,

uram.

Melbourne nagy meglepetésére a levél nem a királynőtől, hanem

Emma Portmantől jött.

William,

a királynő bezárkózott a hálószobájába, és nem áll szóba

senkivel. De gyanítom, hogy önnel hajlandó lenne beszélni.
Ma délután seregszemle lesz, és tartok tőle, hogy nem akar a
nyilvánosság elé lépni. Legyen szíves, jöjjön mielőbb.

Barátja, Emma

William kiürítette a poharát, és felállt; csontjai sajogtak. Ahogy az

ajtó felé indult, megpillantotta magát a tükörben. A borostás és
gyűrött arc, amely visszatekintett rá a tükörből, egy öregember arca
volt. Melbourne kiegyenesedett, és behúzta a pocakját.

– Mondja meg Jenkinsnek, hogy melegítsen vizet

borotválkozáshoz. Sietek, a palotába kell mennem.

A komornyik túlságosan jól volt betanítva ahhoz, hogy

elmosolyodjon, de szája széle megrándult kissé, mikor bólintott, és
azt mondta: – Igenis, uram.

Az órák tizenegyet ütöttek, mikor Melbourne hintója befordult a

Mallra. Az út menti fákat fellobogózták, és a lovas testőrség
díszfelvonulásának útvonalán lelátókat állítottak fel. Az emberek
csoportokba verődve álldogáltak az úton, melyen a királynő is
végighalad majd a seregszemlére menet, de Melbourne
aggodalommal konstatálta, hogy nagyon kevés főkötőt látni
közöttük. A főkötők száma jelezte a különbséget a királynőjüket
éljenezni kívánó hűséges alattvalók és a zabolátlan, konfrontációra
kész tömeg között, melynek tagjait bárki felbérelheti, aki elég
mélyre nyúl a zsebébe.

Melbourne eltűnődött azon, vajon tényleg léteznek-e a tory

pártban vagy szimpatizánsaik között olyanok, akik idáig
lealacsonyodnának, aztán szomorúan arra gondolt, hogy talán nem
is volt szükségük ilyesmire. A temetés után Lord Hastings
megjelentette a Times-ban nővére levelét, melyben leírja, milyen
bánásmódban részesült a királynőtől. Lady Flora levelében azt
kérte, hogy a királynővel bánjanak a keresztényi megbocsátás
szelleme szerint, mivel túl fiatal ahhoz, hogy teljes felelősség
terhelje fiatalkorának betudható ostobaságáért, de Melbourne nem
hitte, hogy a közvéleményben ettől szimpátia ébredne Viktória
iránt. Flora Hastings, aki életében savanyú és kenetteljes volt,
halálában mártírrá vált, egy kicsinyes, rosszhiszemű, fiatal királynő
áldozatává. Hogy orvosokat küldött rá, hogy megbizonyosodjon,
Flora szűz-e, már önmagában elítélendő cselekedet volt, de hogy
egy haldokló nőt alázott meg így, az a köz szemében
megbocsáthatatlan bűnné vált.

Természetesen elmúlik ez is, gondolta Melbourne – a végén

minden botrány elveszti pikantériáját –, de most a nép a fiatal
királynő jó hírének tetemén csámcsog. Sok szó esett fiatalságáról és
tapasztalatlanságáról. Azt hallotta, hogy Hastings rosszindulatú,
szemtelen csitriként emlegeti, a tory újságokban olyan célzások is
elhangzottak, hogy a királynő elméje hibbant, s régenst kellene
kinevezni.

Melbourne remélte, hogy a nép felismeri ezek mögött a

rágalmak mögött Cumberland hercegének ármánykodását; semmi
sem szerezne nagyobb örömöt a hercegnek, mint hogy régenssé
nevezzék ki, miközben unokahúgát elmebeteggé nyilvánítják. De a
nép még nem felejtette el, mi történt a királynő nagyatyjával, III.
Györggyel, és az volt az általános nézet, hogy a fiatal, hajadon
lányok hajlamosak a hisztériára, melyet csak a házasság és az
anyaság képes meggyógyítani.

Bár Melbourne tudta, hogy senki, aki személyesen találkozott

már Viktóriával, nem kérdőjelezné meg épelméjűségét, nem volt
egyszerű megoldás arra, hogyan lehetne ezt világossá tenni az
alattvalói előtt. Közülük sokan különösebb gond nélkül elhinnék,
hogy a királynő őrült. Most az a fontos, hogy a rosszakarók ne
szíthassák tovább a tüzet. A királynőnek úgy kell élnie a
mindennapjait, mintha mi sem történt volna.

Emma Portman a palota bejáratánál várta. – Ó, William, hála

istennek, hogy itt van! Mindannyian megpróbáltunk beszélni vele,
de kulcsra zárta az ajtót, és nem hajlandó kijönni. Csak Dash
ugatása hallatszik a szobából. – Elhallgatott, kezét Melbourne
karjára fektette, a tőle megszokott, nagyvilági, unott kifejezés
helyett most csak aggodalom látszott az arcán. – Nem gondolja,
hogy valami… butaságot csinált odabent, ugye? – Egészen halkan
hozzátette: – Folyton Caro jut eszembe.

Melbourne összevonta a szemöldökét. A hosszú képtárfolyosó

mindkét végén lakájok álltak, s bár szenvtelen, közömbös arcot
vágtak, nem volt kétsége afelől, hogy minden szavukra figyelnek.
Nem akarta, hogy a szolgák pletykálkodása tovább gerjessze a
királynő ingatag elmeállapotára vonatkozó híreszteléseket. Caro
több ízben is megpróbált véget vetni az életének, de ebben a
tekintetben – és ebben egészen biztos volt – a királynő és néhai
felesége egyáltalán nem hasonlíthatóak egymáshoz.

– Biztos vagyok benne, hogy a királynő egyszerűen fáradt az

elmúlt hetek feszültségei után.

– Remélem, igaza van, William.

– Persze hogy igazam van – mondta Melbourne kissé

türelmetlenül.

Ahogy felmentek a lépcsőn a királynő lakosztályához, a

lépcsőfordulón megjelent a hercegné, Conroy kíséretében.
Mindketten gyászruhát viseltek. Melbourne meghajolt a hercegné
előtt, és épp csak biccentett egyet Conroy irányába.

– Gondolom, a királynőt készül meglátogatni, Lord Melbourne.

Nos, sok szerencsét kívánok önnek. – Conroy a legrémisztőbb
mosolyát öltötte fel.

A hercegné loknijai Conroy válla mellett repdestek. – Nem volt

hajlandó fogadni engem ma reggel, engem, a saját anyját. Hagyott
az ajtó előtt ácsorogni, mint valami hitelezőt.

Conroy átvette a szót. – Remélem, nem bizonyul tartósnak a…

rossz közérzete. Nagy kár lenne, ha kihagyná a seregszemlét. Még
azt gondolnák az emberek, hogy valami… baj van.
 A hercegné megrázta a fejét. – Nem azért neveltem annyi éven
át, hogy bujkáljon a hálószobájában. Hogy ne fogadja még az
édesanyját se. – Melbourne meglepődött, a hercegné hangjából
valódi fájdalom érződött.

Emma megnyugtató hangon azt mondta: – A királynő

mindenkit kitiltott a szobájából, Fenség. Harrietet, engem, Lehzen
bárónőt – senkit sem engedett be.

A hercegné arca összerándult. – Miért akarna önök közül bárkit

látni, ha a saját anyját nem hajlandó fogadni? – Aztán Melbourne-re
pillantott, és undor futott át az arcán. – De gondolom, önt fogadja
majd, a drága Lord M.-jét.

Melbourne majdnem olyan szélesen mosolygott, mint az imént

Conroy. – Őszintén remélem, Fenség. De az a gyanúm, hogy inkább
az éhség fogja kinyittatni azt az ajtót, mint az én jelenlétem. Lassan
dél lesz, és emlékeim szerint a királynő egyetlen étkezést sem
szokott kihagyni.

A hercegné kifejezéstelen tekintettel meredt rá, majd

továbbvonult Conroyjal az oldalán.

– Ez ügyes volt, William – mondta Emma helyeslően. –

Legszívesebben leharaptam volna a nyelvem, amiért megemlítettem
Lehzent. Hiszen gyűlölik egymást.

– Azt hiszem, a hercegné őszintén aggódik a lányáért.

Természetesen Conroy egészen más eset.

– Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ő mit akar – mondta

Emma. – Egy jogképességétől megfosztott királynőt, és a hercegnét,
mint régenst.

Melbourne összerázkódott. – Micsoda gondolat! Vezessen, Lady

Portman. Itt az ideje, hogy a királynő a népe elé álljon.

A Viktória hálószobája előtti előszobában az udvarhölgyek

aggódó csoportba gyűlve várakoztak. Megkönnyebbülés látszott az
arcukon, mikor megpillantották Melbourne-t. Lehzen volt az
egyetlen, aki nem tűnt túl lelkesnek. Megrázta a fejét, mikor
Melbourne kérdőn ránézett. – Sok hűhó semmiért. Csak ideges
kissé, ennyi az egész.

Melbourne mélyen meghajolt Lehzen előtt. – Biztos vagyok

benne, hogy igaza van, bárónő. Jobban ismeri a királynőt
bármelyikünknél, de szeretnék szerencsét próbálni, ha ön is
egyetért.

Lehzen kissé megenyhült, és intett, hogy menjen csak.

Melbourne határozottan kopogtatott a dupla ajtón. – Felség,

válthatnánk pár szót? – Eltelt néhány perc, majd kinyílt az ajtó.
Lehzen fintorgott egyet, miközben Melbourne belépett, és becsukta
maga mögött az ajtót.

Viktória egy kendőt dobott csipkés-fodros hálóingére. Haja

kibontva omlott a vállára. Arca sápadt volt, szeme alatt sötét
karikák. Nagyon fiatalnak látszott, de tekintete kifejezéstelen volt,
Melbourne így még sosem látta. Leült az ablakfülkébe, Dasht maga
mellé emelte.

– Nagyon sajnálom, hogy nem érzi jól magát, Felség. De azt

hiszem, regimentjei látványa jót fog tenni majd. A királyi testőrség,
teljes díszben, szívderítő látvány. – Viktória nem válaszolt. Keze
szinte magától mozdult, ösztönösen, újra és újra végigsimított Dash
hosszú, selymes fülén. Melbourne egy lépést tett előre. – Felség.
Nem várakoztathatja meg a katonáit.

Viktória felnézett rá, hangja fakó volt és kifejezéstelen. – Nem

mehetek sehová. Látta már? – A karikatúrára mutatott, mely az
öltözködőasztalán feküdt. – Hogy mehetnék ki?

Melbourne a karikatúrára pillantott. – Nem láttam. De nem

változtat semmin.

Viktória elengedte Dash fülét, a spániel hálásan ugrott le a

földre. Mikor a királynő ismét megszólalt, valamivel több élénkség
volt a hangjában. – Hogy mondhatja ezt? Nevetség tárgya lettem.

Melbourne elnevette magát. – Ha bezárkóztam volna a

szobámba, valahányszor kigúnyoltak a sajtóban, az elmúlt harminc
évben nem láttam volna napsütést. – Még egy lépést tett Viktória
felé. – Mikor visszafogadtam Carót, valaki – azt hiszem, Gillray volt
az – pásztorlánynak rajzolta le őt, amint szalagon vezet egy bárányt
– engem. A vezetéknevem akkor még Bárány volt, és gondolom,
nem tudott ellenállni a kísértésnek. Akkoriban nagyon bántott, de
mint látja, túléltem.

Viktóriára mosolygott, abban reménykedve, hogy

visszamosolyog rá, de Viktória lesütötte a szemét. Aztán alig
hallhatóan azt suttogta: – Az én hibám. Mindent tönkretettem.

Melbourne látta, hogy hiába igyekszik Viktóriát viccelődéssel

jobb kedvre deríteni. Többről volt itt szó, mint sértett büszkeségről.
Viktóriát bűnbánat gyötörte. Az ablakfülkére mutatott, Dash
megürült helyére. – Leülhetek, Felség?

Viktória bólintott, s ő leült mellé. Legszívesebben átölte volna a

vállát, hogy megvigasztalja, de tudta, hogy ezt a határvonalat nem
lépheti át. Már azzal is szembement a protokoll összes szabályával,
hogy egyedül volt vele a hálószobájában. A királynőt megérinteni
árulással ér fel, és természetesen rengeteg más oka is volt annak,
hogy miért nem érintheti meg őt úgy, ahogy egy másik nőt
megérinthetne.

– Nem bírom tovább, Lord M., most már nem. – A szavak egy
fiatal lány szavai voltak, de a kétségbeesés, ami kihallatszott
belőlük, egy felnőtt kétségbeesése volt.

Melbourne nagyot sóhajtott. Viktória egy hajtincse a kezéhez ért;

arra vágyott, bárcsak az ujja köré tekerhetné, ahogy egykoron…

– Azt hiszem, nem meséltem el önnek, miért késtem a

koronázási bálról. – Viktória meglepetésében Melbourne felé
fordította a fejét. Melbourne folytatta. – Tudja, hogy volt egy fiam,
Felség? Augustusnak hívták, és aznap lett volna a születésnapja. A
világ gyengeelméjűnek ítélte, de én mindig úgy láttam, hogy
megvan a magához való esze.

Viktória most már egész testével Melbourne felé fordult.

Tekintete perzselő volt, akár a gyertya lángja. – Miután Caro
meghalt, félni kezdett a sötéttől, és csak akkor tudott lefeküdni, ha
ott voltam mellette és fogtam a kezét. – Melbourne elhallgatott, és
Viktória előrehajolt, mint aki egyetlen szót sem akar elmulasztani a
történetből. – Sohasem voltam olyan boldog, mint azokban a
percekben, amikor figyeltem, hogyan alszik el az én szegény fiam.
 Melbourne-nek erőt kellett vennie magán, hogy folytassa. –
Mikor három évvel ezelőtt meghalt, azt hittem, nincs többé értelme
az életemnek.

Viktória ajka megremegett. – Ó, Lord M., hogy mondhat ilyet?

Melbourne elmosolyodott. – De ma már másként érzek, Felség.

Mióta a miniszterelnöke lettem, és, remélem, a barátja is, úgy
érzem, van értelme folytatni.

A kék szempár, mely farkasszemet nézett vele, nedvesen

csillogott. Érezte az apró kéz szorítását a kezén, és az érintés arra
sarkallta, hogy folytassa. – Most önnek kell megtennie ugyanezt,
Felség. Ki kell állnia a népe elé, mosolyognia kell és integetnie, és
nem szabad kimutatnia, hogy milyen nehéz elviselnie, ami a szívét
nyomja. – Melbourne minden erejét összeszedve felállt, és elengedte
Viktória kezét.

Viktória is felállt, feje búbja Melbourne válláig se ért. Nagyon

halkan, szinte suttogva, azt mondta: – Köszönöm, Lord M. Minden
tőlem telhetőt megteszek.

Melbourne biccentett, apai módon, legalábbis azt remélte. – Nos,

azt hiszem, be kellene küldenem az udvarhölgyeit, Felség. Ha
megengedi, a gálauniformis nagyon jól áll önnek.

Aznap először Viktória végre elmosolyodott.

És ez a mosoly maradt az arcán, mikor kilovagolt Monarchon,

legkedvesebb fehér kancáján, a Marble Archon keresztül a
díszszemlére. Azt a windsori ezredegyenruha mintájára varrt
lovaglóruháját viselte, melyet Melbourne említett. Akárcsak a
katonák uniformisa, királykék volt, piros hajtókával és
aranygombokkal, s hozzáillő kalapja is volt, ellenzővel. Tudta, hogy
remekül néz ki benne.

Ahogy átvezette Monarchot a diadalív alatt, Viktória várta, hogy

éljenezni kezdjen a tömeg, ahogy szokta, valahányszor megjelent a
nyilvánosság előtt. De ez alkalommal nem volt éljenzés. Szerencsére
a lelkesedés hiányát jól leplezte a rezesbanda, mely előtte vonult a
Mallon. A zene hangos volt, még ha olykor pontatlan és hamis.
Viktória az előtte haladó gárdista sisakján lebegő tollbokrétára
szegezte a szemét. A hangos zene és a lópaták dobogása ellenére is
érezte, hogy a tömeg csendes. Tudta, anélkül, hogy körülnézett
volna, hogy nem lobogtatnak zászlókat, a szülők nem emelik
magasba a gyerekeiket, hogy láthassák egy pillanatra királynőjüket.

Bár a seregszemle helyszíne alig fél mérföldnyire volt a Malltól,

Viktória minden hüvelyknyi megtett távot számon tartott. Arca fájt
az erőfeszítéstől, hogy megtartsa higgadt arckifejezését, ahogy
elhaladt az emberek előtt, akik nem is olyan régen szeretetükkel
árasztották el.

A gyakorlótér mindkét oldalán lelátókat állítottak fel a

nézőknek. Balra a katonafeleségek és leányaik helyezkedtek el,
jobbra a politikusok, és középen volt a királyi páholy. Kent
hercegnéje az első sorban ült, Conroyjal a balján, és Viktória nagy
meglepetésére Cumberland hercegével a jobbján.

Valaki elkiáltotta magát: – Éljen soká Kent hercegnéje! – és a

hercegné, mély gyásza ellenére, szélesen elmosolyodott. Conroy
aprót biccentett, mintha őt is méltatta volna a tömeg. Cumberland
maga elé meredt. Nincs az a londoni tömeg – még ha prominens
tory pártiak állnak is mögötte –, mely olyan mélyre süllyedne, hogy
Cumberlandet éljenezze.

Viktória egy díszes diadalív alatt készült bevonulni a

gyakorlótérre. A diadalív mögött sátorponyvát húztak fel, itt egy
pillanatra megállította Monarchot, hogy összeszedje magát a rá
váró megpróbáltatás előtt. A seregszemle legalább egy órán át tart
majd, míg sorra elvonulnak előtte a csapatok. Általában alig várta,
hogy katonáit díszegyenruhában lássa felvonulni, de tudta, hogy
ma minden szempár rászegeződik majd, arra várva, hogy
elbizonytalanodjon, hogy hibázzon. Azt is tudta, hogy Melbourne-
nek igaza van, meg kell találnia magában a bátorságot, hogy
folytassa, éppúgy, ahogy ő tette egykoron.

Egy királynő nem bújhat el az alattvalói elől. De a mai nap lesz a

legnagyobb próbatétel. A tömeg ma nem azért jött, hogy ünnepelje
királynőjét, hanem hogy elítélje őt, és ezt azért volt nehéz elviselni,
mert tudta, hogy igazuk van. Egy pillanatra habozott még – talán
mondhatná azt, hogy szédül, és visszamehetne a palotába –, de
aztán újabb éljen harsant fel, Kent hercegnéjét éltetve. Viktória
Conroy diadalittas arcára gondolt, és ettől megerősödött benne az
eltökéltség.

Viktória mélyet sóhajtott, és sarkát Monarch oldalába vágta.

Ahogy áthaladt az ív alatt, egy napsugár áttört a tömegen és
visszaverődött a testőrség mellvértjeiről úgy, hogy egy pillanatra
elvakította a fény. De abban a pillanatban, a másodpercnyi vakság
pillanatában, meghallotta a tömeg pisszegését, mely egyre csak
erősödött, ahogy kilovagolt a lovasság elé.

Makacsul rezzenéstelen arccal Viktória kivezette Monarchot arra

a pontra, ahol fogadni fogja a csapatok tisztelgését. Nagyon
szeretett volna felnézni Melbourne-re, aki mögötte állt a lelátón, de
tudta, hogy ezt a vigaszt most nem engedheti meg magának. A
tömeg pisszegése most már hangos pfujolásra váltott, és a tömeg
hátsó részéből valaki elkiáltotta magát: „És mi van Flora Hastings-
szel?” Egy másik hang is csatlakozott hozzá, a nevet skandálva,
aztán még egy és még egy, míg Viktória már attól tartott, hogy
szétrobban a feje. De nem fogja megadni nekik azt az örömöt, hogy
kimutassa, hogy mit érez. Szájába harapott, hogy el ne sírja magát,
arcáról nem tűnt el az áthatolhatatlan mosoly álarca. Csak akkor
remegett meg a szája széle, mikor valaki azt kiáltotta, „Mrs.
Melbourne”.

De épp abban a pillanatban, mikor Viktória már úgy érezte,

hogy nem bírja tovább, dobpergés hallatszott, és a katonazenekar
belekezdett a himnuszba. Az ismerős akkordok elnyomták a tömeg
zaját, és Viktória felemelte a kezét, hogy köszöntse csapatait. Ahogy
a katonák oszlopokban, egymást keresztezve kígyózni kezdtek,
mint vörös és fekete hangyák hada, a szavak ott lebegtek a
gyakorlótér fölött.

Isten, óvd kegyes királynőnket!

Éljen soká nemes királynőnk!
Isten óvja a királynőt!
Adj neki győzedelmes,
Boldog és dicsőséges
Hosszú uralmat,
Isten, óvd a királynőt.

A királyi testőrség tagjainak mély hangja visszhangzott a téren.

Viktória azokra az uralkodókra gondolt, akik előtte jártak.
Valahogy ők is kitartottak, neki is muszáj, ő is ki fog tartani. Mikor
a tömeg belekezdett a második strófába, Viktória úgy hallgatta a
szavakat, mintha most hallaná őket először.

A legszebb ajándékaiddal
Halmozd el bőséggel,
Legyen uralma hosszú,
Védje meg törvényeinket,
És mindig adjon okot
Hogy szívünkből énekeljük hangosan:
Isten, óvd a királynőt!

A karja egészen elzsibbadt a szalutálás miatt, de most már nem

fogja feladni. Mikor a himnusz véget ért, megfogadta magának:
minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy a népe őszintén, szívből
énekelhessen. Lady Flora elsuttogott intelme jutott az eszébe: –
Ahhoz, hogy igazán nagy királynő legyen, többnek kell lennie, mint
koronát viselő kislánynak.

Az éneklés után csend lett. A himnuszt általában taps és éljenzés

követte, de most csak a katonák ütemes menetelése töltötte be a
csendet. Viktória egyenesen előrenézett, keze feszesen a
homlokánál.

És akkor a tömeg hátsó soraiból kiáltás hallatszott.

Gyermekhang volt, éles és tiszta, és azt kiáltotta: „Isten óvja
Viktória királynőt!”
Második könyv
 Első fejezet

A prezentálásra váró méltóságok sora a városháza előcsarnokának

teljes hosszán húzódott végig. Legalább hatvanan lehetnek,
gondolta Viktória, miközben nagyon igyekezett, hogy le ne
hervadjon az arcáról a mosoly. Arra is gondolt, bárcsak ne lenne
olyan nehéz a diadém a fején. Azért választotta ezt a fejdíszt, hogy
imponáljon a polgároknak, akik részt vesznek a főpolgármester
díszebédjén, de most már bánta döntését. Egyre jobban kínozta a
fejfájás.

A főpolgármester lehelete megcsiklandozta a fülét. – Úgy

tudom, Sir Moses Montefiorét már ismeri, Felség.

Viktória rámosolygott a pocakos férfira, aki a keze fölé hajolt. –

Valóban ismerem. Örülök, hogy ismét találkozunk, Sir Moses.

Valóban örült, hogy ismerős arcot lát. Sir Moses az elsők között
volt, akit ő emelt lovagi rangra, ő volt az első zsidó, akit ilyen
kitüntetés ért, és Viktória büszke volt rá, hogy precedenst teremtett.

– És hogy van Lady Montefiore? – Viktória emlékezett a feleség

boldogságtól ragyogó arcára a ceremónián. Minden feladata közül a
legnagyobb örömöt a rangok adományozása okozta. Olyan feladat
volt ez, melyet csak ő tudott teljesíteni, s kétségkívül nagy
népszerűségnek örvendett.

Sir Moses sugárzó arccal nézett rá. – Nagyon jól, Felség, de még
jobban lesz, ha elmesélem neki, hogy érdeklődött iránta.
 – Küldök neki egy meghívót a következő fogadónapomra.

Sir Moses arca még szélesebb mosolyra derült. – Ennél nagyobb

örömöt nem is tudna neki szerezni, Felség. Ön igazán nagylelkű és
kedves.

Viktória biccentett. Mielőtt továbbhaladt volna a következő

férfiig, egy pillantást vetett Melbourne-re, aki a másik oldalán állt,
hogy tanúja volt-e a beszélgetésnek. Melbourne mindig arra
biztatta, hogy az ilyen eseményeken társalogjon könnyedén
mindennapi témákról, és szerette volna, hogy lássa, ezen a téren is
fejlődik. Meglepetésére Melbourne nem rá figyelt, hanem a
zsebóráját nézegette. Bár figyelmetlensége miatt legszívesebben a
homlokát ráncolta volna a bosszúságtól, a főpolgármester már
újabb vendéget mutatott be neki, így nem volt más választása, mint
rámosolyogni a férfira, aki reményteljesen várakozott előtte, hogy
bemutathassa végre a meghajlást, amit egész délelőtt gyakorolt.

Csak akkor adódott alkalma szót váltani Melbourne-nel, mikor

bevezették a kis várószobába, ahol addig marad, míg az összes
vendég elfoglalja helyét az asztalnál, hogy kellőképpen nagy
ceremóniával vonulhasson be a terembe.

– Máshová ígérkezett el, Lord Melbourne? – Mivel ritkán hívta

másként, mint Lord M., bosszúsága félreérthetetlen volt. De Lord
Melbourne egyáltalán nem látszott olyan bűnbánónak, ahogy
Viktória várta volna. A homlokát ráncolta, miközben eltette a
zsebóráját.

– Meg kell vallanom, Felség, valóban máshol járnak a

gondolataim. Az alsóházban épp egy rabszolgaság-ellenes
törvényjavaslatról szavaznak, és attól tartok, a szavazás eredménye
nem a kormányomnak kedvez majd.

Viktória zavartan nézett rá. – Én úgy tudtam, hogy a

rabszolgaságot évekkel ezelőtt eltöröltük. Emlékszem,
gyermekkoromban volt egy csészém, melynek egyik oldalán egy
láncra vert rabszolga volt, a másikon ugyanaz a rabszolga
felszabadítva.

Melbourne arca komoly kifejezést öltött. – A rabszolga-

kereskedelmet valóban betiltottuk, Felség, sok éve már. De a
rabszolgatartás ma is létezik néhány tartományunkban, különösen
az Antillákon. A jamaicai ültetvényesek azt mondják, nem tudják
betakarítani a termést a rabszolgák nélkül, akik a cukornádat vágják
nekik. És a toryk úgy döntöttek, támogatják az ügyüket, mert így
akarnak megszabadulni a kormányomtól.

Viktória elkezdett fel-alá járkálni a szobában, léptei ingerülten

koppantak a padlón. – De hogyan lehetnek ennyire gonoszak a
toryk? Tudniuk kell, hogy az önök álláspontja igazságos és
tisztességes. Nem hiszem el, hogy Wellington, az a férfi, aki a
szabadságért küzdött Waterloonál, ilyen alacsonyra süllyedt.

Melbourne szája széle megrándult. – Wellington ma már

politikus, a toryk pártján áll, és csak azt nézi, hol tudja előnyére
fordítani a dolgokat. A toryk úgy gondolják, ez olyan kérdés,
melyben többséget tudnak állítani a kormányom ellen – sok az
olyan képviselő, aki a cukoriparban érdekelt, Wellington és barátai
ezt fogják kihasználni, hogy megbuktassanak.

Viktória ismét elkezdett fel-alá járkálni a szobában. – Én nem

tudnék valamit tenni? Ha nyilvánosan támogatnám az ügyét, csak
nem mernek szembeszállni velem.

Melbourne arca gyászos kifejezést öltött. – Úgy látom, hiányos

volt a tanításom, Felség. Önnek nincs hatalma beleavatkozni a
parlament ügyeibe. Javasolhat, biztathat, sőt figyelmeztethet, de
nem követelhet.

Viktória abbahagyta a járkálást, és Melbourne szemébe nézett. –

Értem. De akkor mi fog történni?

Mielőtt Melbourne válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és anyja

és Conroy lépett a szobába. Viktória nem akarta, hogy anyja részt
vegyen a díszebéden, de Melbourne azt mondta, a Flora Hastings-
ügy után létfontosságú, hogy legalább a nyilvánosság előtt azt a
látszatot keltse, hogy jó kapcsolatban vannak. Így Viktória
vonakodva bár, de beleegyezett, hogy anyja meghívót kapjon, de
nem volt hajlandó egy hintóban utazni vele. Anyja bosszúból
magával vitte Conroyt; ha nem utazhat egy hintóban a lányával,
nem utazik egyedül.

A hercegné arca kipirult. Mindig izgatott volt, ha megjelenhetett

a nyilvánosság előtt. – Ha hallottad volna, hogy éljenzett a tömeg,
ahogy elhaladtam előttük, Drina! Szívmelengető érzés volt.

Conroy meghajolt Viktória felé. – Azt hiszem, itt az ideje, Felség,

hogy édesanyja olyan címet kapjon, amely tükrözi népszerűségét az
alattvalói körében. Az anyakirályné megfelelő címnek tűnik
számomra. – Mosolya félreérthetetlenül arra utalt, tudja, hogy a
tömegek Viktória hintóját nem fogadták olyan lelkesedéssel, mint
az anyjáét.

Viktória megsértődött. Melbourne-re pillantott, de ő lesütötte a

szemét. – Nem látok okot a változtatásra, Mama. Hiszen a címet,
melyet visel, szegény drága papa révén kapta.

Megelégedésére láthatta, ahogy a mosoly lehervadt Conroy

arcáról, de még mielőtt bármit hozzátehetett volna, megjelent a
főpolgármester, hogy bevezesse a díszterembe.

Ahogy elfoglalta helyét az emelvényen, ösztönösen Melbourne-t

kezdte keresni a tekintetével, de nem látta sehol. Conroy észrevette
a pillantást, és ahogy elhaladt Viktória mögött, hogy elfoglalja a
helyét, azt mondta: – Ha Lord Melbourne-t keresi, attól tartok,
csalódni fog. Futár érkezett a Házból, vissza kellett térnie. Úgy
értesültem, jó esély van rá, hogy a kormánya megbukik. Szeszélyes
idők járnak, Felség, szeszélyes idők – és még egyszer
elmosolyodott; meg sem próbálta leplezni az örömöt, mely
Melbourne bukásának gondolatára elfogta.

Viktória arca egy rezzenéssel sem árulta el, hogy meghallotta

Conroy gonosz megjegyzését. Végigülte a végtelenül hosszú
beszédeket, melyek a díszebédet követték, s közben azon tűnődött,
vajon Conroynak igaza volt-e, és ha igen, mi fog történni ezután.

Végigtekintve a tündöklő gyülekezeten, a díszruhába öltözött,

sikeres, önelégült férfiakon, akik boldogok voltak, hogy a királynő
társaságában ehetnek, megpróbálta elképzelni, milyen lenne
mindezt Melbourne nélkül elviselni, aki mindig megnyugtató
pillantást vetett rá, vagy felhúzta a szemöldökét, ha egy-egy beszéd
különösen cikornyásra sikeredett. Arra jutott, hogy Conroy rá akart
ijeszteni. A whig párt még mindig népszerű az országban, és a
kormány csak nem fog megbukni azért, mert a rabszolgatartást
ellenzi, hisz ebben a kérdésben minden jóérzésű, tisztességes
gondolkodású ember bizonyára hasonlóképpen vélekedik. Ennek
ellenére összeszorult a szíve, mikor felidézte Melbourne zaklatott
arckifejezését, ahogy zsebórájára pillantott. Aztán a főpolgármester
belekezdett a pohárköszöntőbe, és Viktória kénytelen volt félretenni
gondjait, és kegyes királynőként, sugárzó mosollyal köszönteni az
egybegyűlteket.

Másnap Melbourne üzenetet küldött, hogy nem tud részt venni

a reggeli lovagláson, ezért Viktória kénytelen volt lovászmesterével
és kamarásával körbelovagolni a parkot. Kedvelte Lord Alfred
társaságát; családja generációkon át szolgált udvaroncként, s már a
bölcsőben azt tanulták, hogyan kell kedélyesen elbeszélgetni
királyokkal és királynőkkel semmiségekről. Ahogy Lord Alfred
Lady Lansdowne új nyitott hintójáról és Lady Vesey ikerlányainak
a fiatalabb Fitzgerald fiú szerelméért folytatott versengéséről
fecserészett, Viktória boldogan hagyta, hogy elröpítse egy olyan
világba, ahol semmi sem olyan fontos, mint az új kocsik és a
házassági kilátások.

Délután koronázási ruhájában portréhoz ült modellt. Hayden, a

festő, álló pózt választott neki, a válla felett kellett néznie. Nehéz
volt tartania a pózt, különösen hogy a koronát nagyon nehéznek
találta, bár csak utánzat volt. Mikor egy kicsit megmozdította a
fejét, hallotta, hogy Hayden rosszallóan köhint egyet. Megpróbált
kiegyenesedni, és udvarhölgyeinek, akik félkörben ültek előtte, azt
mondta: – Pont ez történt a koronázáskor is. Végig azon
idegeskedtem, hogy a korona le fog csúszni az orromra. Annyira
idegtépő volt az egész, úgy éreztem, olyan hevesen ver a szívem,
hogy az érsek az ingemen át is látja.

Újabb bosszús köhintés Haydentől.

Harriet Sutherland kérdően nézett a művészre. – Gondolom, én

beszélhetek. – Hayden bólintott, és a hercegné folytatta: – Senki sem
sejthette, Felség. Onnan, ahol én álltam, egészen nyugodtnak tűnt.
Melbourne azt mondta, még sohasem látott egyetlen uralkodót sem,
aki ennyire derűsnek és nyugodtnak tűnt a koronázási ünnepségén.

– Valóban ezt mondta? – kérdezte Viktória, megfeledkezve arról,

hogy csendben kell maradnia, és ezzel újabb bosszús köhintést
érdemelt ki Haydentől.

Emma Portman a segítségére sietett. – Bizony, Felség, William

ugyanezt mondta nekem is. És azt kell mondanom, egyetértek vele.
Az öné volt a harmadik koronázás, amelyen részt vettem, és a
legtökéletesebb. György nagybátyja koronázása fényűző szertartás
volt, de annyira meghízott, hogy alig bírta belepréselni magát a
trónszékbe, és persze ott volt az a szerencsétlen cirkusz a
feleségével, Caroline királynéval, aki meghívó nélkül próbált meg
bejutni az ünnepségre. Vilmos nagybátyja ceremóniája pedig
igencsak szegényesre sikeredett – alig volt zene, s nem követte sem
bál, sem összejövetel, nagy csalódás volt mindenkinek. Nem, ahogy
William mondta, ön visszaállította a monarchia pompáját, Felség.

Viktória elmosolyodott. A Melbourne-nel való beszélgetések

után a róla szóló beszélgetéseket kedvelte legjobban. Abból ítélve,
hogy milyen gyakran emlegették a nevét, Harriet és Emma is
szerettek róla beszélgetni.

– De megvallom, aggódom Lord M. miatt. Olyan gondterheltnek

tűnik mostanában.

Ez alkalommal Hayden meg sem próbálta köhintéssel leplezni

bosszúságát. – Felség, ha kérhetném…
 Viktória ismét királynői pózba merevedett, de Harriet ismét
felvette a beszélgetés fonalát. – Azt hiszem, nagyon aggódik a
rabszolgaság-ellenes szavazás miatt, Felség.

Emma oldalra billentette a fejét, és azt mondta: – Furcsa, egy

évvel ezelőtt William boldogan lemondott volna a kormányzásról.
Folyton panaszkodott, hogy mennyire fárasztó és unalmas a
kormányzás, s hogy mennyivel szívesebben töltené az idejét
Brocket Hall könyvtárában. Egészen megváltozott mostanában.
Nem így látod, Harriet?

Harriet buzgón helyeselt. – Igen, a férjem is azt mondja, még

sosem látta Melbourne-t ilyen elkötelezettnek. Mintha kicserélték
volna, visszakapta az életkedvét.

Emma bólintott. – Nagyon régóta nem láttam ilyen boldognak.

Azóta hogy – rövid szünetet tartott, mintha még maga sem tudná,
hogyan fogja folytatni – nos, nagyon régóta, mikor még sokkal
fiatalabb volt.

Viktória elégedett csendben hallgatta őket.

Egy mérföldnyire tőlük, a Lordok Házában, Melbourne

igyekezett túlharsogni az ellenzék padsoraiban ülők tiltakozó
zúgolódását. – És azt mondom nemes uramnak, a rabszolgaság
minden formájában nyílt támadás a civilizált társadalom ellen. Meg
kell ismételnem a tisztelt Háznak: egy elvet nem lehet félretenni
csak azért, mert kényelmetlen vagy terhes kitartani mellette.

Párthívei egyetértésüknek adtak hangot, de túlharsogták őket a

toryk gúnyos kiáltásai és hurrogásai. Melbourne meglátta
Cumberland hercegét, amint élénken bólogat a Ház túloldalán;
arcán szinte izzott a forradás. A hercegnek nem voltak ültetvényei
Jamaicán, de a cukorlobbit támogatta, mert szélsőséges toryként
szeretett volna minél előbb megszabadulni a liberálisoktól, mivel
őket hibáztatta minden rosszért, a választójogi törvényektől kezdve
a rossz termésért egyaránt.

– Lord Hastings. – A lordkancellár megadta a szót egy

képviselőnek a Ház másik oldalán.

Hastings felállt, és elkezdett panaszkodni az igazságtalan

elbánásra, mellyel az ültetvényeseket sújtják, felvázolva, hogy
milyen hatással lesz a hazai gazdaságra, ha vállalkozásuk
tönkremegy. Hastingsnek sem voltak érdekeltségei az Antillákon, ő
is csak Melbourne ellen kívánta felhasználni az ügyet, mert
felelősnek, sőt bűnrészesnek tartotta a Flora húgát érintő
botrányban.

Melbourne Sutherlandhez fordult, aki megrázta a fejét. – Ma

este szavazunk, és azt gondolom, szoros küzdelem lesz.

Sutherland sóhajtott. – Túl sokan érdekeltek a cukorüzletben.

Itthon elutasítják a rabszolgaságot, de amíg a pénztárcájuknak
kedvez…

– A világot mindig is az önérdek hajtotta, Sutherland. Elég

régóta foglalkozik politikával, hogy ezzel tisztában legyen.

– És mégis. Még Wellington is támogatja az indítványt. Pedig

azt hittem, ő elvhű ember.

– A herceg politikus.
 – Az egyik kizárja a másikat?

– Tapasztalatom szerint, Sutherland, nincs az az elv, amely elég

szilárd lenne ahhoz, hogy megfékezze egy férfi vágyát, hogy
miniszterelnök legyen.

– Nem hátrál meg, hogy megmentse a kabinetjét? A királynő

nem fog egykönnyen beletörődni, ha veszít.

Melbourne a cipője orrát nézte. – Igen, azt hiszem, igaza van,

valóban nehezére esik majd elfogadni a vereséget. De ha ebben az
ügyben engedek, lesz majd valami más. A toryk hatalomra
vágynak, és meg fogják találni a módját, hogy megbuktassanak.

Sutherland mosolygott. – És jobb szeretné, ha akkor már olyan

javaslat miatt bukna el, amelyben hisz? Mégiscsak vannak elvei,
Melbourne, még ha mindent meg is tesz azért, hogy cinikusnak
lássék.

– Végül minden kormánynak buknia kell.

Ahogy kisétált a teremből, Melbourne a királynőre gondolt, és

megnyúlt az arca. Ahogy Sutherland megmondta, a királynő
biztosan nehezen fog beletörődni a vereségbe – ahogy ő maga is.
Nem az érdekelte, hogy elveszíti pozícióját, hiszen hét éve volt már
hivatalban, nem hiányozna már a hatalom. Nem hiányozna a
folyamatos hízelgés és rábeszélés sem, mely nélkül nem tudta volna
összetartani arisztokrata liberálisokból és szenvedélyes
radikálisokból álló tarkabarka koalícióját. Belefáradt abba, hogy
dühös férfiaknak magyarázza, hogy a hatalmat diszkréten, finom
kézzel kell gyakorolni.
 Egyszer, valamikor régen még jóleső volt az érzés, hogy az egész
világ számít rá, de Augustus halála óta egyre kevésbe élvezte a
hatalomért folyó versengést. Viktória trónra lépése óta viszont új
életcélt talált. Az a feladata, hogy a lányt hiteles, valódi királynővé
nevelje: az ösztönei jók, legalábbis nagyrészt, de senki sem tanította
meg neki a kormányzás alapelveit. Nem érzékeli még, mennyire
törékeny és kényes a kapcsolat az uralkodó és a parlament között,
ahogy azt sem, hogy a hatalma látszat csupán, melyre nem
támaszkodhat. Eltűnődött azon, vajon felkészítette-e arra, hogy a
kormány- és miniszterelnök-váltás elkerülhetetlen része a politikai
életnek. Ha ellene szavaznak este, ki fog derülni.

A Buckingham-palotában Viktória és udvarhölgyei a kék szalonban

kártyáztak. De miután a királynő kétszer is elvétette a licitálást,
Harriet azt javasolta, talán inkább zongorázniuk kellene.

Viktória megrázta a fejét és felállt; udvarhölgyei követték

példáját. Idegesen kezdett fel-alá járkálni a szobában. – Azon
tűnődöm, vajon mi történhetett Lord M.-mel. Általában benéz
hozzánk vacsora után. Mit gondolnak, talán baleset érte? Ha jól
tudom, új lova van, és elég tüzes.

Emma és Harriet egymásra nézett, majd Emma szólalt meg

először. – Úgy vélem, valószínűbb, hogy a rabszolgaság-ellenes
indítvány miatt kellett tovább maradnia a Házban. Az a gyanúm,
Felség, hogy ha a vita elhúzódik, előfordulhat, hogy ma egyáltalán
nem is fogjuk látni.

Viktória az ablakhoz sétált, mely a Mallra nézett. Emma és

Harriet nem tud olyat mondani, ami eltérítené attól, hogy a
sötétségbe kitekintve várja, hogy megpillantsa Melbourne hintóját.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Viktória hölgyei meghallották,

hogy lovas hintó közeledik a Marble Arch irányából. – Ez az ő
hintója – mondta Viktória. – Látják, mondtam, hogy jönni fog.

Ahogy Melbourne áthaladt az ív alatt, megpillantotta a királynő

apró fejének sziluettjét privát szalonjának ablakában. Érezte, hogy a
mellkasa fájdalmasan összeszorul a gondolatra, hogy rossz hírt kell
közölnie vele hamarosan. Mikor kiszállt a hintóból, térde
megreccsent, testének minden porcikája tiltakozott az ellen, aminek
következnie kell. Ahogy végigsétált a képtár folyosóján a királynő
magánlakosztályához, megpillantotta magát a tükörben, és
észrevette, hogy hajában sokkal több az ősz hajszál, mint legutóbb,
mikor tükörbe nézett.

Viktória a szalon ajtajában várta. Mellette állt Harriet és Emma,

akik kérdő pillantást vetettek rá. Alig észrevehetően megrázta a
fejét. De Viktória túlságosan izgatott volt, hogy észrevegye.

– Ó, Lord M., a többiek már feladták, nem számítottak önre, de

én tudtam, hogy el fog jönni. Egész nap arra vágytam, hogy
beszéljek önnel. Annyi minden történt. Levelet kaptam Lipót
nagybátyámtól, azt írta, hogy hamarosan látogatóba jön, Mama
kéri, hogy emeljük meg a járadékát, és sikerült rávennem Dasht,
hogy ülve maradjon, míg befejeztem a portréját.
 Melbourne a lelkes arcra nézett, a csillogó kék szempárba, és
mosolyt erőltetett az arcára. – Ez valóságos bravúr, Felség. Ha rá
tudta venni Dasht, hogy nyugton üljön, akkor biztos vagyok benne,
hogy nincs az a diplomáciai bravúr, amelyet ne lenne képes véghez
vinni, legyen szó Európa bármelyik koronás főjéről.

Viktória elnevette magát, de nem a tőle megszokott, fesztelen,

csilingelő nevetéssel; volt benne valami teátrális, ami azt
érzékeltette Melbourne-nel, hogy a királynő is szerepet játszik.

– Vajon a koronás főkre is úgy hat az édesség ígérete, mint az én

drága kicsi Dashymre?

– Tapasztalatom szerint mindenkinek megvan a maga gyengéje,

Felség. De gyanítom, Dash szíve vágyát egyszerűbb teljesíteni, mint
Lipót királyét.

Viktória ismét elnevette magát. – Történetesen én pontosan

tudom, mire vágyik Lipót nagybátyám – hogy férjhez adjon Albert
kuzinomhoz, amilyen hamar csak lehet. Szerinte férjre van
szükségem, aki leszoktatna szeleburdi szokásaimról.

Melbourne észrevette, hogy Emma Portman az arcát figyeli

Viktória válla fölött. Tudta, hogy arra várnak, hogy közölje végre a
hírt. De a királynő tovább csacsogott, mintha nem akarna neki
alkalmat hagyni, hogy megszólaljon.

– Megmondtam neki, hogy nem áll szándékomban mostanság

férjhez menni, sőt a következő három vagy négy évben sem. És
mikor férjhez megyek majd, nem egy olyan fiút fogok választani,
mint Albert. Mikor három évvel ezelőtt eljött látogatóba, nem
lehetett vele beszélgetni, és már fél tízkor elkezdett ásítozni. –
Felpillantott Melbourne-re. – Láthatja, Lord M., nem vagyok mindig
diplomatikus.

Melbourne várt egy kicsit, nem akar-e esetleg még valamit

mondani. Aztán halkan belekezdett: – Valamit el kell önnek
mondanom, Felség. Ahogy biztosan tudja, a Lordok Házából jövök.
Sajnálattal kell közölnöm, hogy a Jamaica törvényjavaslat, mely
törvénytelenné tette volna a rabszolgatartást a szigeten, csak öt
szavazattal ment át. Ebből kifolyólag – itt szünetet tartott, mert
nehezebbnek találta kimondani a következő mondatot, mint amire
számított – úgy döntöttem, hogy benyújtom lemondásomat,
lemondatom a kormányt. – A hangja szinte suttogássá halkult.

Viktória hangja ezzel szemben tisztán és határozottan csengett. –

Lemond? Miért tenne ilyet, ha a javaslatot megszavazták?

Melbourne megrázta a fejét. – A toryk, Felség, olyanok, mint a

hiénák. Ha gyengeséget érzékelnek, addig tépázzák majd a
kormányomat, amíg szét nem esik. Jobb szeretnék most elmenni,
amíg megszabhatom saját feltételeimet.

Viktória értetlen tekintettel nézett rá. – De akkor ki lesz a

miniszterelnök?

Melbourne gyorsan válaszolt: – Az csak önön múlik, Felség.

Uralkodóként az ön feladata kinevezni az új miniszterelnököt. Én
Wellington hercegét választanám. Ő a rangidős a tory pártban.

– Wellington? De ő mindig annyira nyers és rideg, úgy beszél

velem, mintha az alárendelt tisztje lennék.

Melbourne mosolygott. – Nem hinném, hogy Wellington

elvállalná újra a miniszterelnöki posztot, Felség. Úgy gondolom, azt
fogja javasolni, hogy Sir Robert Peelt nevezze ki, ő a konzervatívok
vezetője az alsóházban, ő a jövő embere.

Viktória elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Harriet, Emma és

Melbourne a tekintetükkel követték. – De én nem ismerem Sir
Robert Peelt! Hogyan érezhetném magam nyugodtnak,
biztonságban olyasvalaki mellett, akit nem is ismerek? –
Abbahagyta a járkálást, és Melbourne felé fordult. – Úgy döntöttem,
hogy nem fogadom el a lemondását, Lord M. – Oldalra billentette a
fejét, és olyan elbűvölően mosolygott, ahogy csak tudott.

Bár Melbourne megértette a szándékot a mosoly mögött, és

megindítónak találta, nem adta fel. – Attól tartok, Felség, ezt nem
tagadhatja meg tőlem.

Viktória mosolya kevésbe elbűvölő, sőt inkább acélos lett. –

Valóban? Én úgy tudtam, a miniszterelnök a korona kívánsága
szerint szolgál.

– Valóban így van Felség, de emlékeztetnem kell arra, hogy

jogom van lemondani.

Viktória farkasszemet nézett vele, majd olyan hangon, melytől

Melbourne reszketni kezdett, azt mondta: – Valóban cserben akar
hagyni engem?

Melbourne elkapta a szemét, nem bírta elviselni a rá szegeződő,

leplezetlenül esdeklő tekintetet. Mikor megszólalt, azon vette észre
magát, hogy a királynő kezéhez beszél, melyet szorosan
összekulcsolt maga előtt. – Attól tartok, nincs más választásom,
Felség.
 Viktória kinyitotta a kezét, lesimította ruhája ráncait. – Értem.
Akkor, azt hiszem, most visszavonulok. Jó éjt, Lord Melbourne –
mondta, majd hátat fordított neki, s anélkül, hogy visszanézett
volna, kivonult a szobából Emmával és Harriettel a nyomában.
Emma még vetett rá egy megértő, sajnálkozó pillantást, mintha
tudta volna, mibe került neki ez a beszélgetés. De senki sem
tudhatta igazán, gondolta Melbourne, hogy valójában mekkora kárt
okozott.
 Második fejezet

A palota kertjében az eső leverte a cseresznyefákról az összes

szirmot, s most úgy borították be az ösvényeket, mint a konfetti. De
Viktória észre sem vette a szirmokat, sem a pocsolyákat a lába előtt.
Nem érdekelte, hogy kitartóan esik az eső, hogy új, rózsaszín
virágmintás muszlinruhája csuromvíz lett, hogy hajfonatai az
arcához tapadnak, sőt az sem, hogy udvarhölgyei egy esernyő alá
bújva ácsorognak.

Viktória nem arra használta az ernyőjét, hogy megóvja magát az

esőtől, hanem hogy utat vágjon magának a bokrok között. Volt
valami nagyon jóleső abban, ahogy a tulipánfejek áldozatul estek
támadásának. Huss, huss, huss. Miután letarolta a virágágyást,
Viktória körülnézett, mivel folytathatná a pusztítást.

Harriet Sutherland odalépett hozzá, és gyengéd hangon

kérdezte: – Nem gondolja, hogy vissza kéne mennünk a palotába,
Felség? Nagyon esik, nem szeretném, ha megfázna.

– Menjenek be nyugodtan, ha akarnak. Nekem itt éppolyan jó,

mint bárhol máshol.

Harriet visszatért az esernyő alá. Viktória továbbviharzott a

bokrok mentén, eszébe jutott egy peóniaágyás a szökőkút mellett,
melynek megtizedelése különös élvezetet okozna most. Lord
Melbourne egyszer elárulta neki, hogy a peónia a kedvenc virága.

De ahogy megfordult, egy másik hang szólalt meg a háta

mögött. – Drina!

Viktória megállt. Nagy meglepetésére Kent hercegnéjét

pillantotta meg, esernyővel a kezében tartott felé.

Mikor Viktóriához ért, megállt, és szabad kezét lánya válla köré

fonta. Viktória merev tartással szegült ellen az ölelésnek; Lady Flora
halála óta alig beszélt anyjával, nemhogy megölelte volna, de
hirtelen megcsapta orrát a levendulavíz illata, melyet anyja
mindennap magára permetezett. Az illattól meglágyult a szíve,
elengedte magát, fejét anyja vállára hajtotta.

– Szegény Drinám. Jöttem, amint meghallottam a hírt Lord

Melbourne-ről.

– Ó, Mama! Mit fogok csinálni? Ő az egyetlen, aki megért

engem.

Viktória arca anyja mellkasán pihent, érezte szívdobogását. –

Nem az egyetlen, Drina.

Viktória nem szólt semmit, kivételesen engedélyezte magának,

hogy kiélvezze anyja megnyugtató jelenlétét. Felnézett anyjára, látta
a gyengédséget az arcán. – De olyan nehéz.

– Tudom, Drina. De én majd segítek neked, és talán jobb lesz, ha

a családból van melletted valaki.

Viktória érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.

– Az emberek úgyis azt beszélik, hogy túl közel kerültél Lord

Melbourne-höz. Most majd látni fogják, hogy a magad ura vagy.

Most már csorogtak a könnyek Viktória arcán. A hercegné

letette esernyőjét, és átölelte a lányát.

– Semmi baj, Liebchen. Nem szabad így aggódnod. Vigyázni

fogok rád, tudod te azt jól.

Évek óta először Viktória elengedte magát egy pillanatra, és

belesimult anyja ölelő karjába. Biztonságban érezte magát a
levendulaillatú karok ölelésében, újra édesanyja kicsi Maiblumé-ja
lehetett.

Aznap este Melbourne részt vett egy fogadáson a Holland-házban,

de nem maradt sokáig. Kensingtonból visszafelé jövet szólt a
kocsisának, hogy tegyen kitérőt a Piccadilly felé, elkerülve a
Buckingham-palotát. Ahogy a hintó behajtott a Trafalgar Square-re,
elhaladva a félig kész oszlop mellett, melyet Nelson admirális
emlékére emelnek, Melbourne Viktória arcára gondolt, mikor előző
este megkérdezte, hogy valóban cserben akarja-e hagyni. A Dover-
ház könyvtára hirtelen elvesztette varázsát, s egyszer csak azon
vette észre magát, hogy a kocsist a Mayfair negyed egyik
mellékutcájába irányítja.

Melbourne legalább egy éve nem járt Fletcher mama

bordélyházában, úgyhogy jelenléte nagy izgalmat keltett. Fletcher
mama csupa szívélyesség és tapintat volt, és mikor tapsolt egyet, fél
tucat leány jelent meg a szalonban, hiányos öltözetben. Melbourne
végigpillantott a hölgyek gyűrűjén, és igyekezett nem ásítani.
Valahogy képtelen volt felkelteni magában a kellő lelkesedést. De
aztán megakadt a szeme az egyik lányon, egy alig húszéves, kis
szőke lányon, kinek arckifejezésében valami sóvárságot vélt
felfedezni, ami felkeltette az érdeklődését. Rámutatott; ragyogó,
diadalittas mosolyt kapott cserébe.

Fletcher mama nyájasan biccentett a lány felé. – Ez itt Lydia,

uram. Sokak kedvence.

Melbourne követte Lydiát, fel a lépcsőn egy nagy hálószobába

az első emeleten. Méhviasz- és kölniillata volt a szobának, de alatta
valami sötétebbet érzett – az izzadtság és a vágy keverékét.
Melbourne levetette a kabátját, leült az egyik karosszékbe a tűz
mellé, és kioldotta nyakravalóját. Lydia odalépett hozzá, és köntösét
lecsúsztatta meztelen válláról. Még közelebb lépett, és Melbourne
ölébe ült, aki combjára fektette a kezét, és elképzelte, hogy egy
másik fiatal lányt tart a karjában. Lydia nevetett, és elkezdte
kigombolni térdnadrágja gombjait. Melbourne lenézett csupasz
tarkójára, és megkérdezte: – Hány éves vagy, Lydia?

Lydia felpillantott. – A jövő hónapban tizenkilenc leszek, uram.

– Milyen fiatal vagy – sóhajtott. – Gondolom, a te szemedben

nagyon öregnek tűnhetek…

Lydia hevesen megrázta a fejét. – Ó, nem, dehogy, uram. Sokan

járnak ide, akik sokkal öregebbek, mint maga. És magának megvan
még az összes haja, amit nem mondhatok el minden látogatómról. –
Ujjaival beletúrt Melbourne őszes-szőke hajfürtjeibe, és biztatóan
mosolygott.

Volt valami ismerős abban, ahogy oldalra billentette a fejét, ami

arra késztette Melbourne-t, hogy előredőljön, és megkérdezze: –
Mondd csak, Lydia, mit gondolsz, hány éves vagyok én?

Attól, ahogy a lány szeme fátyolos lett az ijedségtől, mielőtt

visszanyerte volna hivatásos mosolyát, már tudta, hogy hiba volt
feltenni ezt a kérdést.

– Ó, uram, nem lehet egy nappal se több, mint negyven!

Melbourne gyengéden elhúzta a lány kezét a sliccéről. Felállt, a

kabátjáért nyúlt. A lány csalódottan siránkozott.

– Valami rosszat mondtam, uram? Nem tudom jól megítélni az

emberek korát, de nem néz ki öregnek, egyáltalán nem. Jöjjön
vissza, feküdjön ide mellém! Ígérem, nem fogja megbánni.

Melbourne megrázta a fejét. – Elszállt a kedvem. De ne aggódj,

megmondom Mrs. Fletchernek, hogy nem a te hibád volt. –
Mellényzsebébe nyúlt, kivett egy aranypénzt.

– Tessék – mondta, és a lány kezébe nyomta a pénzt. Lydia

boldog arckifejezése elárulta, hogy sikerült legalább részben
enyhíteni a szakmai büszkeségét ért megaláztatást.

Hazafelé a hintóban Melbourne mosolygott saját ostobaságán.

Mikor a Dover-házba ért, brandyt kért a komornyiktól. A
komornyik visszatért a palackkal, és mikor Melbourne szájához
emelte a poharat és nagyot kortyolt belőle, észrevette, hogy a slicce
nyitva maradt.
 Harmadik fejezet

A palota órája tizenegyet ütött, és Viktória fel-alá járkált a trónterem

intarziás parkettáján. Amikor az utolsó óraütés is elhalkult, kinyílt
az ajtó, és bejelentették Wellington herceget. Viktória megfordult, és
nyújtotta a kezét, mosolyt erőltetve az arcára, miközben üdvözölte a
nagy hadvezért. Gyermekkora óta ismerte őt, de mindig is
ijesztőnek találta merev tartása és nyers modora miatt.

– Köszönöm, hogy eljött, Wellington herceg. Gondolom, tudja,

miért hívattam ma ide. Szeretném felkérni, hogy alakítson
kormányt.

Wellington óvatosan válogatta meg a szavait. – Kérése

megtisztelő, Felség. De attól tartok, vissza kell utasítanom. Túl öreg
vagyok már, hogy újra miniszterelnökként szolgáljak. Küldessen Sir
Robert Peelért, ő az egyetlen, aki képes lesz elvezetni a Házat
ezekben a nehéz időkben.

Viktória türelmetlenül toppantott a lábával. – De én nem

ismerem Sir Robert Peelt, önt meg kisgyermekkorom óta ismerem!

Wellington megrázta bozontos nagy fejét. – Ennek ellenére,

Felség, nemet kell mondanom.

Viktória megpróbálta más irányból megközelíteni a dolgot,

olyan határozottsággal, ami csak telt tőle: – Valóban visszautasítja
az uralkodóját – mondta – és parancsnokát?
 Wellington elmosolyodott. – Egy jó katona tudja, mikor kell
visszavonulni, Felség, és attól tartok, ez most egy olyan ütközet,
amiből nem jöhet ki győztesen.

Viktória sóhajtott. – Nem gondoltam, hogy ilyen kelletlen,

együttműködésre képtelen lesz.

– Ha megengedi, Felség, hogy ezt mondjam, látni fogja, hogy Sir

Robert valóban rátermett fickó. Tudom, hogy megszokta
Melbourne-t. Bár Peelnek nem olyan könnyed a modora, mint a
vikomtnak, ő az egyetlen, aki mindkét oldalról elég támogatót tud
összeszedni, hogy olyan kormányt állítson, amelynek esélye van a
sikerre. Lehet, hogy ön nem akarja őt, de az országnak szüksége
van Peelre.

Viktória nem szólt semmit.

– Akkor jó napot kívánok önnek, Felség.

Wellington két merev lépést tett hátrafelé, majd megfordult, és

elhagyta a szobát. Viktória ismét elkezdett fel-alá járkálni. Minden,
amit eddig Sir Robert Peelről hallott, arra engedett következtetni,
hogy nem lesz sem kellemes, sem barátságos társaság. Emma
Portman azt mesélte, hogy Peel gyengéje a matematika, és hogy
helyteleníti a keringőzést. Hogyan fog kijönni egy olyan emberrel,
aki nem talál örömöt az életben? Valamit tennie kell.

Hívatta a lakájt, és kérte, hogy azonnal vigye oda neki az

íróasztalkáját. Levélkét írt Melbourne-nek, melyben arra kérte,
látogassa meg, mihelyst alkalmas, és azt mondta a lakájnak,
küldönccel küldje a Dover-házba. Csak megenyhül Melbourne, ha
megtudja, hogy tett egy kísérletet Wellingtonnal, de kudarcot
vallott. Nem lehet annyira kegyetlen és nemtörődöm, hogy Sir
Robert Peel kezeire bízza.

Ahogy telt a nap, és Melbourne csak nem jött, Viktória

megpróbált egy új Schubert-duettet gyakorolni Harriet
Sutherlanddel, de bármennyire is igyekezett, nem talált rá a
tempóra. Végül feladta, s elkezdett fel és alá járkálni a
zeneszobában. Az udvarhölgyek félkörben állva várták, hogy
abbahagyja.

– Nem értem, mi történhetett Lord Melbourne-nel. Küldtem neki

egy levelet ma reggel. Általában azonnal jön, ha hívom.

Viktória észrevette, hogy Harriet és Emma egymásra néz.

Mielőtt megkérdezhette volna őket, hogy mit jelent ez a pillantás,
Kent hercegnéje lépett be a szobába. Bejelentés nélkül érkezett,
láthatóan nagyon izgatott volt.

– Drina, az imént hallottam, mi történt Wellingtonnal. Nagy kár.

De nem szabad aggódnod, van egy tervem.

Viktória mosolygott. – Egy terve, Mama?

A hercegné Viktóriához lépett, és kezébe fogta a kezét. – Igen,

Liebes, beszéltem Sir Johnnal, és mindketten azt gondoljuk, az lesz a
legjobb, ha hívatod Robert Peelt.

Conroy nevének hallatára Viktória hátralépett. – Értem. Nos,

értékelem, hogy aggódott értem, de történetesen nekem is van
tervem. – Emma Portmanhez fordult. – Az ön hintóján nincs jelzés,
ugye, Emma?
 Emma értetlen arccal bólintott. – Legyen szíves, hozassa a palota
elé a hintót. Lehzen, szeretném, ha velem jönne.

Lehzen a királynőhöz fordult. – Hova megyünk, Felség?

– A Dover-házba.

A hercegnének elakadt a lélegzete. – De Drina, Lord Melbourne

lemondott. Egy királynő nem futkoshat a miniszterelnöke után.
Tényleg újabb botrányt akarsz?

Viktória nem vett róla tudomást, kisétált a szobából. Lehzen

követte. – Mit fognak gondolni az emberek? – siránkozott a
hercegné. De senki sem válaszolt neki.

Melbourne kedvenc karosszékében üldögélt a könyvtárszobában.

Nem ez volt a legelegánsabb; a zöld bőrhuzat kopott volt és
helyenként megrepedezett, de hajdan az apjáé volt, és nem volt még
egy ilyen kényelmes karosszéke. Egy Gibbon-kötetet vett elő, azt
remélte, hogy el tudja terelni a gondolatait, ha az ókori rómaiak
kicsapongásairól olvas. De a szavak valahogy nem álltak össze, nem
nyertek értelmet. Folyton a palotából érkezett levélke járt az
eszében. – Kérem, jöjjön el – írta –, mihelyst alkalmas önnek.
 Tudta, hogy válaszolnia kellene a levélre, elmagyaráznia
Viktóriának, most, hogy már nem a miniszterelnöke, minden
megváltozott. Nem állíthat be csak úgy a palotába, az emberek azt
feltételeznék, hogy a királynő azért hívatta, hogy állítson kormányt.
Helytelen lenne odamennie, legalább addig, míg ki nem nevezi az
új miniszterelnököt. De miközben a megírandó levélen
gondolkodott, folyton megjelent előtte Viktória aprócska arca és
csillogó kék szeme, és nem tudta rávenni magát.

Valami zaj zavarta meg az ábrándozásban. Kinyílt mögötte az

ajtó, ő pedig anélkül, hogy megfordult volna, kurtán odaszólt: –
Nem azt mondtam, hogy ne zavarjanak?

Valaki köhintett, aztán egy halk, magas, nagyon ismerős hang

azt mondta: – Remélem, megbocsát nekem, Lord M.

A királynő itt van a könyvtárszobájában. Melbourne felugrott,

idegesen kapkodva helyére rángatta mellényét, megigazította
nyakravalóját.

– Felség. Bocsásson meg nekem, nem számítottam látogatókra.

Viktória mosolygott. Élvezte, hogy készületlenül találta

Melbourne-t. – Nyilvánvalóan.

Körbenézett a szobában. Minden felületet könyvkupacok és

papírhalmok borítottak. Az asztalon tányér, egy félig megevett
pitével és egy üres borospalack. A szoba nem volt méltó a
királynőhöz. Melbourne hálát adott istennek, hogy a csizmáját nem
vetette le.

– Mindig a könyvtáráról beszél, örülök, hogy végre láthatom.

 – Ha tudtam volna, hogy meglátogat, Felség… – Melbourne
meghajolt.

– Mivel nem válaszolt a levelemre, azt gondoltam, jobb, ha

eljövök.

– Egyedül, Felség?

– Nem, Lehzen odakint vár.

– Értem. De hol jár az eszem? Kérem, foglaljon helyet.

A karosszékhez kísérte, ahol eddig üldögélt, de Viktória

megrázta a fejét, és a szemközti székbe ült. – Nem fogom
megfosztani a kedvenc karosszékétől, Lord M. – mondta
mosolyogva.

Melbourne kérdőn ránézett, és mikor Viktória bólintott, leült.

Nagyon furcsa volt a szemközti székben látni a királynőt, mikor
alig öt perce még róla ábrándozott.

– Mit tehetek önért, Felség?

– Ma reggel találkoztam Wellington herceggel. Azt mondta, túl

öreg ahhoz, hogy elvállalja a miniszterelnökséget, és hogy hívassam
Robert Peelt. – Oldalra billentette a fejét, esdeklő tekintettel nézett
rá.

– Számítottam rá, hogy ez megtörténhet. De aggodalomra

semmi ok. Sir Robert Peel nem rossz fickó. Kicsit túl komoly talán,
de becsületes, egyenes ember. Nem lesz vele semmi gondja. – Erőt
vett magán, és biztatóan rámosolygott. – Emlékszik a trónra lépése
napjára, Felség? A babáival játszott, és én akkor azon tűnődtem,
hogy vajon alkalmas-e egy ennyire fiatal lány királynőnek.

Viktória felszegte az állát. – Nem játszottam a babáimmal. Ön

kérdezett róluk.

Melbourne mosolygott. – Arra szerettem volna kilyukadni, hogy

abban a pillanatban, mikor megszólalt, már tudtam, hogy ön
minden tekintetben királynő, Felség. Életem legnagyobb
megtiszteltetésének tekintem, hogy önt szolgálhattam, de nagyon
jól fog boldogulni nélkülem is.

– De én nem akarok ön nélkül boldogulni!

Melbourne előrehajolt. – Néha még a királynők is kénytelenek

olyan dolgokat csinálni, amiket nem akarnak.

Viktória megrázta a fejét, és sértődött hangon azt válaszolta: –

Nekem úgy tűnik, sohasem csinálhatom azt, amit valóban szeretnék.
Miért nem tud egész egyszerűen visszajönni? Még nem vesztett el
egyetlen szavazást sem. Szerintem megtehetné.

Melbourne habozott, aztán szigorú hangon, mely nagyon

különbözött a tőle megszokott könnyed, derűs hangnemtől, azt
mondta: – Azt tudja, Felség, hogy én nem sok mindenben hiszek.
De van egy dolog, amelyben feltétel nélkül, és az a brit alkotmány,
teljes, rongyos pompájában. Alkotmányellenes lenne, ha
visszatérnék a Ház támogatása nélkül, és semmi – itt egy pillanatra
elhallgatott, majd egészen elhalkult a hangja –, még mély
hódolatom és odaadásom ön iránt sem tarthat vissza attól, hogy a
kötelességemet teljesítsem.

Viktória kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá. – Értem.

– Peel nem rossz fickó, tényleg nem az. Csak ne felejtse, ha

olyasvalamit javasol, amivel ön nem ért egyet, mondja azt, időt kér,
hogy átgondolja a dolgot. Ha kétségei vannak, mindig kérjen
haladékot.

Viktória habozott, majd megszokott modorában azt kérdezte:

– És eljön ma vacsorára, Lord M.? Hogy elmesélhessem, mi

történt?

Melbourne lassan megrázta a fejét. Sokkal nehezebben megy ez,

mint ahogy képzelte. – Ma este nem mehetek, Felség. Addig nem
mehetek, amíg el nem intéződik ez az ügy, és azután sem lehetek
önnel olyan gyakran, mint eddig.

Viktória felállt, s mikor Melbourne követte példáját, azt

kérdezte: – De miért nem? Ha már nem a miniszterelnököm, attól
még maradhat a barátom, vagy nem?

Kérdezés közben felnézett Melbourne-re, és Melbourne

megérezte tiszta kék tekintetének erejét. Lesütötte a szemét, és
amilyen gyengéden csak tudta, azt válaszolta: – Úgy vélem, tudnia
kell, hogy miért.

Elhallgatott, majd kicsit erősebb hangon folytatta: – Egy

uralkodó nem lehet részrehajló egyetlen párt iránt sem. Robert
Peellel kell vacsoráznia.
 Viktória elfordította a fejét. A vastag hajfonat által körülvett
kecses fülecske látványa a szívébe markolt. De folytatnia kellett.

– Valószínűleg arra fogja kérni, hogy néhány változtatást

eszközöljön az udvartartásában. Harriet Sutherland és Emma
Portman liberális miniszterek feleségei. Sir Robert arra fogja kérni,
hogy vegyen maga mellé tory hölgyeket is.

Viktória visszafordult felé, hogy egyenesen a szemébe tudjon

nézni, és Melbourne látta, hogy orcáján két vörös folt virít.

– Tory hölgyeket? Köszönöm, nem!

Most Melbourne fordította el a tekintetét. – Ne felejtse, Felség,

hogy hasonló helyzetben én is ezt kérném öntől. Egy miniszterelnök
nem tudja jól végezni a dolgát, ha úgy érzi, hogy uralkodója nem
bízik benne.

Meglepetésére Viktória nem tiltakozott, és az arcán átsuhant

valami, amivel eddig még nem találkozott. Lesimította szoknyáit
azzal a fürge, gyakorlott mozdulattal, amit már megszokott tőle, és
határozott hangon azt mondta: – Nem alkalmatlankodom tovább,
Lord Melbourne. Köszönöm a tanácsait.

Az ajtóból látta, hogy Lehzen, aki az előcsarnokban várakozott,

a homlokát ráncolja. Részben az ő megnyugtatására Melbourne
megkérdezte: – Küldetni fog Peelért, ugye?

– Ne aggódjon, Lord Melbourne. Lehet, hogy már nem a

miniszterelnököm, de még mindig hallgatok önre. Hamarosan
beszélek Peellel.

– Bölcs döntés, Felség.

Viktória nem válaszolt. Fátylát az arcába húzta, nehogy

felismerje egy járókelő, és beszállt a hintóba. Lehzen sietősen,
ügybuzgón követte. Nem nézett vissza.

Viktória sokat gondolkozott azon, hol találkozzon először Sir

Robert Peellel. Melbourne-t mindig magánlakosztályának
szalonjában fogadta, de az túlságosan meghitt helyszín lett volna a
konzervatív vezető esetében. A trónterem impozánsabb, és míg
Melbourne-t mindig egyedül fogadta, úgy döntött, ezen a
találkozón az udvarhölgyeit is maga mellett tartja. Eddig nem
találkozott Peellel, és fontos volt számára, hogy támogató légkörben
lássa először.

Három órakor, mikorra Peelt várták, udvarhölgyeivel az új

érmék vázlatrajzait nézegették. A rajzokat az előtte álló asztalon
terítették szét, az új egykoronás prototípusával együtt.

Viktória bosszúsan sóhajtott fel, miközben szemügyre vette a

rajzokat. – Ezen nincs állam, amazon meg dupla tokám van. Hogy
mondhatják, hogy pontos képmás, mikor nem egyformák? –
Bosszúsan toppantott a lábával.
 Harriet felemelte az érmét, és Viktória felé nyújtotta,
legbehízelgőbb mosolyával. – De nézze meg magát az érmét, Felség.
Meggyőzőbb dombornyomásban, azt hiszem.

Viktória most már dobbantott a lábával. – Úgy nézek ki rajta,

mint egy liba, koronával a fején!

Mielőtt Emma vagy Harriet tiltakozhatott volna, kinyílt az ajtó,

és Penge bejelentette Sir Robert Peelt.

Viktória nyújtotta a kezét, hogy Peel megcsókolhassa. Mivel Peel

az átlagnál sokkal magasabb volt, kétrét kellett görnyednie, s
Viktória megpillantott egy kis rózsaszín foltot a feje búbján, ahol
ritkult a haja. Ettől valahogy magabiztosabbnak érezte magát.

– Jó napot, Sir Robert. Épp az új érmék vázlatrajzait nézegetem.

Nem vagyok elégedett. Mondja csak, mit szól ehhez?

Az érmére mutatott, mely az asztalon feküdt. Peel felvette az

érmét, és gondosan megvizsgálta, még a szemüvegét is elővette,
hogy minden részletét alaposan tanulmányozhassa. Végül, hosszas
mérlegelés után azt mondta: – Én nem látok benne hibát, Felség. Sőt
azt mondanám, hogy tökéletes képmás.

Viktória számított rá, hogy nem fogja kedvelni Sir Robert Peelt;
most már tudta, hogy jók voltak a megérzései.

– Tökéletes képmás. Valóban?

Hangja annyira fagyos volt, hogy Emma és Harriet ijedten

nézett egymásra, de Peel mintha nem vette volna észre a froideur-t,
ugyanolyan a hangnemben folytatta: – Igen, Felség. A legtöbb érme
kezdetlegesen van kidolgozva, ami a részleteket illeti, ez viszont
rendkívül pontos.

Viktória ellenszenvvel nézett rá. Az érmén a profilja egyenesen

irtózatos volt, szó sem lehetett róla, hogy arcát ilyen formában
tegyék halhatatlanná. Melbourne természetesen azonnal látta volna
ezt. Megrázta a fejét. – Akárhogy is, ez elfogadhatatlan.

Peel épp készült valamit hozzáfűzni, de Emma Portman alig

észrevehetően megrázta a fejét. Peel ráébredt, hogy óvatosságra
intik.

Viktória folytatta. – De ön hivatalos ügyben jött ide, Sir Robert.

Megkönnyebbülve, hogy a beszélgetés biztosabb talajra fordult,

Peel bólintott, majd az udvarhölgyekre pillantott, akik a királynő
mögött sorakoztak, alsószoknyás testőrök sorfalát alkotva. Nagyot
nyelt, és azt mondta: – Beszélhetnénk négyszemközt, Felség?

Viktória felszegte az állát, miközben átgondolta következő

lépését. Úgy döntött, jobb lesz a beszélgetés következő részét
kettesben, bizalmasan intézni, úgyhogy egy sajnálkozó biccentéssel
elbocsátotta udvarhölgyeit, akik sértődötten, suhogó
selyemszoknyájukban elhagyták a termet.

Viktória ölbe kapta Dasht, aki Peel lábánál morgott, és leült egy
pamlagra. Nem szólította fel Peelt, hogy foglaljon helyet, ezért a
férfi ott maradt előtte, tipródva, mint egy vonakodó szürke gém.
Miután várt néhány percet, Viktória felvonta a szemöldökét, és azt
mondta: – Nos, Sir Robert?
 Peel hüvelykujját mellénye zsebébe süllyesztette; ezt a
mozdulatot gyakran alkalmazta az alsóházban. – Azért jöttem, hogy
biztosítsam önt, Felség, hogy a Házban elegen támogatnak ahhoz,
hogy kormányt alakítsak.

Viktória a lehető legapróbb biccentéssel nyugtázta a kijelentést,

világossá téve Peelnek, meglehet, hogy a Ház támogatását élvezi, de
itt a palotában egészen más a helyzet. Peel viszont sokkal ijesztőbb
hallgatósággal is szembeszállt már, mint ez a fiatal lány, még ha
uralkodó is. Másik hüvelykujját is a mellényzsebébe mélyesztette, s
úgy fordult szembe a királynővel, mintha az ellenzék vezetője
lenne.

– Ahogy bizonyára tudja, Felség, minden kormány a korona

megbízásából szolgál.

Viktória Dash fülével játszott. – Tudom, hogy működik az

alkotmány, Sir Robert.

Peel igyekezett nem venni tudomást a királynő fagyos hangjáról.

– És természetesen azt is tudja, Felség, hogy a koronának – itt egy
pillanatra megállt, mert eszébe jutott, hogy nem a parlamentben
van, és kevésbe bombasztikus hangnemben folytatta –, vagyis
önnek, pártpolitikától függetlennek kell maradnia, nem kedvezhet
egyik oldalnak sem.

Viktória felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen; Sir Robertnek

össze kellett szednie magát, hogy ne tegyen egy lépést hátra. –
Azért jött, hogy kormányzásból adjon nekem leckéket, Sir Robert?

Peel nagy levegőt vett, és merészen azt mondta: – És akkor ott

van még az udvartartásának a kérdése, Felség…

– Az udvartartásom? – ismételte meg lassan Viktória.

Peel úgy döntött, nem húzza tovább az időt, belevág, és leg-

kimértebbnek vélt hangján azt mondta: – Felség, az udvarhölgyei
közül kettő Melbourne minisztereinek felesége, a többi udvarhölgye
liberális főrendek leánya. Ha közülük néhányat felváltana olyan
hölgyekkel, akiket kapcsolataik az én pártomhoz fűznek, önt nem
fenyegetné az a veszély, hogy részrehajlással vádolják.

A királynő kihúzta magát, és Peel észrevette, hogy Dash kis teste

megfeszül, mintha arra készülne, hogy rávesse magát egy
gyanútlan egérre.

– Azt akarja, hogy megváljak az udvarhölgyeimtől,

legközelebbi, legkedvesebb barátaimtól? Mi lesz a következő
kívánsága, Sir Robert? Cseréljem le az öltöztetőimet? A
szobalányokat? Netalán kémekkel szeretne körülvenni?

A Viktória hangjából sütő düh meglepte Peelt, aki gondosan

megválogatva szavait, azt válaszolta: – Nem áll szándékomban
megfosztani önt a barátaitól, Felség, csupán arra kérem, hogy
barátságát igazságosan, egyenlő mértékben ossza meg mindkét
oldallal.

Viktória egy láthatatlan porszemet söpört le a ruhájáról. – Nem

fogok lemondani a hölgyeimről, Sir Robert!

Peel gondolkodás nélkül vágta rá: – Hogyan, egyetlenegyről

sem?
 Viktória egy pillanatra rámeredt, majd azt mondta: – Azt
hiszem, világosan fogalmaztam. Viszontlátásra, Sir Robert.

Peel habozott, azon tűnődött, hogy mondjon-e még valamit, de

aztán elkapta Viktória szemének kék villanását, és ráébredt, hogy
nincs értelme további beszédnek. Megfordulni készült, mikor
eszébe jutott, hogy hátrálva kell elhagynia a szobát. Néhány
ügyetlen lépést tett hátrafelé, majd miután látta, hogy a királynő a
kutyájával van elfoglalva, megfordult és kisietett a szobából,
amilyen gyorsan csak tudott.

Viktória addig várt, míg Sir Robert látó-, ha nem is

hallótávolságon kívülre került, majd megfogta Dash pofácskáját, és
játékosan azt mondta: – A mamidnak senki sem fogja megszabni,
hogy mit csináljon, sem Sir Robert Peel, sem senki más.

És Dash, gazdája hangjából kalandot sejtve, olyan erősen

csóválta a farkát, amennyire csak tudta.

Sir Robert nem tért egyenesen haza. Utasította a kocsisát, hogy

vigye az Apsley-házba, vagy ahogy Wellington hercege szerette
nevezni, a London, egyes szám alá. Wellingtont a könyvtárban
találta. A másik férfi pirospozsgás arcából és mogorva
viselkedéséből arra következtetett, hogy délutáni sziesztájából
ébreszthette fel. Emiatt bánta már, hogy az ösztönére hallgatott, és
bejelentés nélkül látogatta meg a herceget, de úgy érezte, valakinek
el kell mesélnie, mi történt a királynővel való találkozás során.

Wellington Peel felé fordult, kék szeme fürkészőn méregette.

– Egyenesen a palotából jön? Kér teát? Nem, ahogy elnézem,

inkább valami erősebbre van szüksége. – Intett a komornyiknak.

– Hozzon egy brandyt szódával.

Aztán Peelhez fordult. – Ha jól látom, nem járt sikerrel.

Peel nagyot kortyolt a brandyspohárból, melyet elébe tettek. –

Úgy elküldött, mint egy lakájt, akit rajtakaptak, hogy ezüstöt lopott.

Wellington felhúzta a szemöldökét. – Úgy látszik, a királynő a

nagyapja vérmérsékletét örökölte. De nem mondhat önnek nemet.

Peel lehuppant az egyik gombos bőrszékbe. – Attól tartok, hogy

megtette. Egyetlenegy hölgyétől sem hajlandó megválni.

Wellington horkantott egyet. – Szamárság, ember, menjen vissza

és valamelyik bűbájos hölgyet javasolja neki, Emily Angleseyt
például. Biztos vagyok benne, hogy a kis királynő szívesen lecseréli
azt a minden lében kanál Emma Portmant Emilyre.

Peel felhajtotta a pohara tartalmát, és mély átérzéssel azt

mondta: – Sajnálom, Wellington, de nem alakíthatok kormányt
Lady Anglesey bájai alapján.
 Wellington megkocogtatta a vállát, és ahogy Peel felnézett rá,
érezte, milyen erőt jelenthetett a herceg jelenléte a csatatéren.

– Nem tud, vagy nem akar? Semmi kedve harcolni vele, igaz?
Meg kell nyernie magának, ahogy Melbourne tette.

Peel felállt; ez a látogatás nyilvánvalóan tévedés volt. Mereven

azt mondta: – Attól tartok, nekem nincs olyan könnyed, simulékony
modorom, mint Lord Melbourne-nek.

Sértett arca láttán Wellington elnevette magát. – Sem hozzá

fogható tehetsége a nőkkel való bánásmódhoz, Peel. Megnyerhetné
magának, ha flörtölne vele egy kicsit.

Peelt hirtelen elfogta a vágy saját szalonja, és felesége

együttérzése után. Az ő dolga kormányt alakítani, nem egy
tizennyolc éves kislány szeszélyeit kielégíteni. – Nem tudtam, hogy
a flörtölés is követelmény a miniszterelnökséghez, Wellington. És
most, ha megengedi, nem tartanám fel tovább.

Peel aznap másodszorra hagyott el úgy egy szobát, hogy úgy

érezte, igazságtalanul bántak vele.
 Negyedik fejezet

Aznap este a vacsora a palotában nem éppen vidám hangulatban

telt. Viktória ült az asztal egyik végén, Kent hercegnéje a másikon, s
mivel egymással nem voltak hajlandóak beszélni, az udvartartás
többi tagjára hárult a feladat, hogy a jó hangulatnak legalább a
látszatát fenntartsák. Lord Alfred Paget hosszú és kacskaringós
történetet adott elő sikertelen próbálkozásairól, hogy sakkozni
tanítsa kutyáját, Mrs. Bumpst. Harriet és Emma igyekeztek
kiszínezni a történetet, s így majdnem sikerült valódi beszélgetést
kezdeményezniük. Emma a nagynénjéről szóló történettel járult
hozzá a témához, kinek a macskája megtanult pikétezni, Harriet
elárulta nekik, hogy Ragsbyben élt egy papagáj, aki követni tudta a
pontállást a biliárdszobában. Normális esetben Viktória nagyon
élvezte az effajta könnyed társalgást, és az udvartartás árgus
szemekkel figyelte, hogy elmosolyodik-e végre.

De a királynőt nem szórakoztatta a beszélgetés; késével apró

darabokra vagdosta az ételt, mintha laboratóriumi mintát vizsgálna.
A hercegné mindeközben meg sem próbálta követni a társalgás
fonalát, teljes csöndben habzsolta vacsoráját.

Viktória az anyjára pillantott, aki épp a quenelles de brochet utolsó

darabkáit tüntette el a tányérjáról, és nagyot sóhajtott. Bárcsak itt
lenne Lord M., ő megtalálná a módját, hogy minden könnyebbnek
tűnjön. Robert Peelből hiányzott ez a képesség, legalábbis a délutáni
teljesítményéből ítélve. Arra nem számított, hogy Peel elbűvöli
majd, de még udvariasnak sem lehetett nevezni a viselkedését.
Bevonul ide, és el akarja venni az összes barátját; mintha elfelejtette
volna, kivel áll szemben. Hogy hagyhatta Melbourne, hogy egy
ennyire modortalan emberrel kelljen egyezkednie? Nagy
csörömpöléssel tányérjára ejtette kését és villáját, mire a lakájok
gyorsan eltakarították mindenki elől a tányérokat, hiába tiltakozott
a hercegné, hogy még nem fejezte be az étkezést.

Vacsora után Viktória a La Mode Illustrée egyik példányát

lapozgatta. Tetszett neki az új dekoltázs, mely épp csak érintette a
kulcscsontot és nyakat. Lord M. egyszer megdicsérte a vállát.
Harrietet és Emmát maga mellé ültette, és megmutatta nekik az
egyik ruhát, amely különösen tetszett neki. Harriet, akit az egyik
legjobban öltözött hölgynek tartottak Londonban, egy olyan stílusú
ruhára hívta fel a figyelmét, melyről úgy gondolta, hogy nagyon jól
állna Viktóriának. Így töltöttek el egy boldog félórát, az újságot
lapozgatva, a passementerie-k és csipkés fodrok ideális hosszát
vitatva.

Mikor az utolsó oldalhoz értek, Emma Viktóriára nézett. –

Tudom, Felség, hogy néhány változtatást kell eszközölnie az
udvartartásban, most, hogy új kormány alakul, és úgy gondolom,
tőlem kellene megválnia. Harriet sokkal műveltebb, mint én,
kiválóan zongorázik, és az ő ízlése nélkülözhetetlen az ön számára,
miközben én alig tudok zongorázni, és divatkérdésekben sem
vagyok irányadó.

Harriet megrázta a fejét. – Nem, Emma, ön bölcs és tapasztalt.

Sutherland mindig azt mondja, hogy ön a kabinet legfontosabb
tagja. Ha nincs Melbourne, a királynőnek még inkább szüksége lesz
a tanácsaira!

– Nagyon kedves öntől, Harriet, de a királynőnek fiatalabb

társakra van szüksége. Én az anyja lehetnék.
 Mindkét hölgy Kent hercegnéjére nézett, aki a kandalló
közelében egy pamlagon pihent, szemhéja le-lecsukódott.

Viktória, aki csendben hallgatta ezt a beszélgetést, felpillantott. –

Az a helyzet, hogy egyikőjüket sem tudom nélkülözni. Önök
nemcsak az udvarhölgyeim, hanem a barátaim is, és egyikőjükről
sem áll szándékomban lemondani.

Harriet és Emma egymásra nézett. Először Emma szólalt meg. –

De Felség, az a szokás, hogy kormányváltáskor lecserélik az
udvarhölgyeket.

– Ez nevetséges. Milyen jogon szabja meg nekem Robert Peel,

hogy kivel barátkozzam?

Harriet szelíden azt mondta: – Azt hiszem, Felség, nehéz lenne

kormányt állítania, ha úgy tűnne, hogy ön nem áll mellette.

Viktória ravaszul mosolygott. – Pontosan.

Harriet és Emma egymásra nézett, meglepte őket Viktória

reakciója.

Viktória felállt, s mikor a szalonban már mindenki állt, azt

mondta nekik: – Úgyhogy, hölgyeim, láthatják, szó sem lehet róla,
hogy bármelyikük lemondjon.

Harriet mélyen meghajolt, és Emma követte példáját.

A hercegné felébredt szendergéséből, és panaszos hangon azt

mondta: – No de hová mész, Drina? Beszélni akarok veled. Nem
szabad mindenben egyedül döntened. Veszélyes.

Viktória villogó szemekkel fordult felé. – De hiszen nem vagyok

egyedül, Mama. Itt vannak nekem a hölgyeim.

A hercegné horkantott. – Elfelejted, Drina, hogy a vér nem válik

vízzé.

Viktória megállt. – Komolyan gondolja, Mama? Akkor talán

közölnie kellene Sir John Conroyjal is.

A hercegné kétségbeesetten a magasba emelte a kezét. – Annyira

gyerekes vagy, Drina. Sir John és én mindig a te érdekeidet nézzük.
Mindig is csak ezt akartam. – A hercegné a zsebkendőjéért nyúlt, és
elkezdte törölgetni a szemét.

Viktória habozott; anyja sosem sírt a nyilvánosság előtt.

Visszafordult, és leült anyja mellé. – Tudom, hogy aggódik, Mama,
de nincs rá szükség. Megtanultam, hogyan kezeljem a dolgokat.

– Azt hiszem, Drina, hogy erről megoszlanak a vélemények.

Elmentél a Dover-házba egyedül, a tanácsom ellenére, és most azt
hallottam, hogy Sir Robertnek azt mondtad, nem vagy hajlandó
megválni a hölgyeidtől. – A hercegné metsző pillantást vetett
Harrietre és Emmára, akik a szoba másik végében ültek összebújva.

– Igen, Mama, valóban ezt tettem. De nem szeszélyből. Tudom,

mit miért teszek.

– Azt hiszed, hogy tudod, de Sir John azt mondja, a tűzzel

játszol. Ennek az országnak miniszterelnökre van szüksége, és ha
úgy ítélik meg, hogy miattad nincs az országnak kormánya, akkor
az ország téged fog hibáztatni.

Viktória felállt. – Ahogy mondta az előbb, Mama, a vér nem

válik vízzé. Talán inkább az én ítélőképességemben kellene bíznia,
nem Sir John Conroyéban. – Hátat fordítva anyjának, gyorsan
kisietett a szobából, Emma és Harriet követte.

Másnap reggel Emma Portman a Dover-házba kocsizott, olyan

korai órában, melyet más körülmények között civilizálatlannak
tartott volna, de nehéz időkben a szabályokat lazábban kell kezelni.
Melbourne komornyikja közölte vele, hogy az úr még nem kelt fel,
de Emma nem vett róla tudomást, és habozás nélkül egyenesen a
hálószobába sietett. A komornyik megpróbált tiltakozni, de Lady
Portman szeme villanásából látta, hogy fölösleges ellenkeznie.

Melbourne ágyban volt még és a The Times-t olvasta, mikor

Emma berontott a szobába. Meglátta a komornyik bocsánatkérő
arckifejezését, és biccentett, hogy minden rendben van. Emma leült
a hatalmas baldachinos ágy végébe.

– Ejnye, Emma, igazán figyelmeztethetett volna. Nem vagyok

szalonképes.
 – A dolog nem várhatott, és túl öreg vagyok ahhoz, hogy
megdöbbenjek a borostás álla vagy a tojásfoltos köntöse láttán.

Melbourne a mellkasára pillantott, és látta, hogy valóban

éktelenkedik egy csepp tojássárgája a köntöse hajtókáján. – Nos,
akkor be kell érnie ezzel a szalonképtelen állapottal, Emma. De mi
az a halaszthatatlan dolog, ami nem várhatott, s ami miatt nem
fogadhattam a könyvtárszobában, ahogy egy tisztességes, férjezett
hölgynek dukál?

– A királynő tegnap találkozott Peellel.

– Tudom. Én mondtam neki, hogy ez az egyetlen észszerű

megoldás.

Emma fürkésző tekintetet vetett rá. – És azt is tudja, hogy azt

mondta Peelnek, nem mond le egyetlen udvarhölgyéről sem?

Melbourne sóhajtott. – Nem. Sőt megmondtam neki, hogy

kénytelen lesz változásokat eszközölni az udvartartásában,
különben Peel azt fogja érezni, hogy nem bízik benne.

– Láttam Peelt, mikor kijött a királynőtől. Olyan vörös volt a

füle, mintha a királynő megpofozta volna.

Melbourne ismét sóhajtott. – De hogyan lehetséges, hogy Peel

nem tudta meggyőzni, hogy a változások az ő érdekeit szolgálják?
A királynő nem keltheti azt a látszatot, hogy csak az egyik pártot
favorizálja.

Emma elnevette magát. – Pontosan tudja, hogy miért nem

sikerült meggyőznie. Nem cseréli le az udvarhölgyeit, mert önt
akarja visszakapni, William.

Melbourne kiszállt az ágyból és csöngetett az inasának. – Ezt

nem ő dönti el – csattant a hangja.

– Ennek ellenére nyilvánvalóan ez a szándéka. – Emma felhúzta

az egyik szemöldökét. – Igazából nem hibáztathatja. Miért viselné el
a mamlasz Peelt, mikor visszakaphatná az elbűvölő Lord M.-jét?

Kinyílt az ajtó, és belépett a komornyik, nyomában egy királyi

küldönccel, aki levelet nyújtott át Melbourne-nek. – A királynőtől,
uram.

Melbourne feltépte a levelet, és összevonta a szemöldökét.

– Látja – mondta Emma mosolyogva. – Már hívatja is.

Melbourne olyan hangot hallatott, mely egy kevésbé finom

modorú ember esetében horkantásnak minősült volna. – Remélem,
hogy az elmúlt évben megtanítottam a királynőnek a különbséget
hajlandóság és kötelesség között.

Emma odasétált hozzá, és csókot nyomott az arcára. – Biztos

vagyok benne, hogy ez volt a szándéka, William. De megfeledkezik
arról, hogy a királynő fiatal lány, aki szereti megkapni, amit akar.
Fél mérföldnyire a St. James’s-en a White’s klubban, a konzervatív
párt erődjében, Cumberland hercege a könyvtáron haladt át. Ha
észrevette is, hogy a klubtagok közül néhányan hátat fordítanak
neki, amint elhalad mellettük, ennek nem adta semmi jelét; csak
arra figyelt, hogy mielőbb odajusson Wellingtonhoz, akit a szoba
túlsó végében épp egy csoport magas rangú tory párti személyiség
udvarolt körül, többek között Robert Peel.

A herceg a csoport közepébe masírozott, forradása izzott sápadt

orcáján, s anélkül, hogy bárkinek köszönt volna, azonnal támadásba
lendült. – Valóban igaz, hogy a tory pártot, Burke és Pitt pártját,
legyőzte egy tizennyolc éves lányka szeszélye? – Vérbe borult kék
szemét Peelre szegezte, aki azonnal hátralépett előle. – Nem tudok
kormányt alakítani, uram – magánhangzóin erősen érződtek északi
gyökerei –, az uralkodó támogatása nélkül.

Rezzenéstelen tekintettel állta Cumberland metsző pillantását.

Cumberland a halántékának szegezte az ujját, és Wellingtonhoz
fordult. – Mit gondol, Wellington, észszerű a királynő viselkedése?
Ekkora hűhót csapni az udvarhölgyei miatt. Az apámra emlékeztet.
Az ő… betegsége is észszerűtlen viselkedéssel kezdődött.

Peel felhúzta a szemöldökét. – Azt akarja mondani, hogy a

királynő nem épeszű, uram?

– Azt mondom, hogy a királynő nem elég erős a

kormányzáshoz. Irányításra van szüksége. Mikor apám beteg lett,
régenst neveztek ki mellé. Miért ne tennénk mi is ugyanezt?

Wellington a kandallópárkánynak vetette a hátát, és hűvös

pillantással mérte végig Cumberlandet. – Biztos vagyok benne,
hogy Kent hercegnéje készen áll erre a feladatra, és ő nagyon
népszerű a nép körében. – Wellington hangsúlyozása világos volt:
ellentétben Cumberlanddel, a hercegné a nép támogatását élvezte.

Cumberland utálattal meredt vissza rá. – Azt gondolom, hogy a

hercegné egyedül nem képes ellátni a régens feladatait.

Wellington elmosolyodott. – Ó, biztos vagyok benne, hogy Sir

John Conroy boldogan ad neki tanácsokat. Úgy tudom, nagyon
ambiciózus.

Cumberland arca elsötétült a dühtől. – Egy bugyuta német nő és

egy ír szélhámos – nem hinném, hogy ez a páros megfelelő
választás lenne.

A sarokból megszólalt Peel. – Nos, akkor kire gondolt, uram?

Wellington egy lépést tett Cumberland felé. – Ó, úgy hiszem, a

herceg azt gondolja, hogy a régenst a brit királyi családból kell
választanunk, igazam van?

Cumberland ajka mosolyfélére húzódott. – Így van, Wellington.

A hercegnének, mint a királynő anyjának jogalapja van a
régensségre, de szüksége lenne egy királyi származású
régenstársra.

Wellington bólintott. – Nos, reméljük, nem fajul odáig a dolog.

Egy újabb régensség nem tenne jót az országnak.

Cumberland palástolni próbálta bosszúságát. – Jobb egy

régensség, mint egy hisztérikus kislány a trónon.

Peel a torkát köszörülte. – Nem mondanám, hogy a királynő

hisztérikus volna, uram. Sőt nekem meglehetősen nyugodtnak tűnt.

Cumberland felé kapta a fejét. – De teljesen észszerűtlenül

viselkedett, nem igaz?

Wellington elmosolyodott. – Megesküdnék rá, hogy a királynő

gondolkozása szerint teljesen észszerű a viselkedése. Úgy
képzelem, azt hiszi, ha nem hajlandó lemondani az
udvarhölgyeiről, visszakapja Melbourne-t.

– De az alkotmányba ütköző lenne – fröcsögte Cumberland.

– Ahogy az is, ha régenssel helyettesíttetne egy épeszű

uralkodót, Fenség – replikázott Wellington túlzott udvariassággal.
Peel szája széle megrándult.

– Valamit tennünk kell – morogta Cumberland, tudomást sem

véve a burkolt sértésről.

Wellington bólintott. – Igen, szükségünk van egy

miniszterelnökre. Most biztosan Melbourne-t hívatja majd, de vajon
mit fog tenni Melbourne?

– Természetesen azt, amit a királynő akar. Melbourne rajong a

királynőért – mondta Cumberland.

– Meglehet, de talán még Melbourne is húzódozna attól, hogy a

királynő második ölebe váljék belőle – mondta Wellington –, és
bármit is gondol a politikájáról, tudja, mi a kötelessége.

Peel Wellingtonra, majd Cumberlandre pillantott. – A politikai

gazdaságtanról vallott nézetei sajnálatos módon hiányosak, de azt
el kell ismerni, hogy becsületes ember.

Cumberland hitetlenkedve meredt rájuk. – Becsület, kötelesség!

Ez nem egy Walter Scott-regény! Melbourne férfi és politikus; azt
fogja tenni, amit az érdekei diktálnak.

Wellington mosolya nem hervadt le az arcáról. – Nos, ez majd

kiderül, mindenesetre a sorsunk most az ő kezében van.

Úgy tűnt, hogy Cumberland folytatni fogja szidalmait, de aztán

meggondolta magát. Aprót biccentett feléjük, sarkon fordult és
kiment a szobából; a többi klubtag ijedt birkanyájként rebbent szét
előtte.

Peel Wellingtonhoz fordult. – Felteszem, ha a királynőt nem

lehet jobb belátásra bírni… akkor egy adott pillanatban fontolóra
kell vennünk a régensséget.

Wellington szeme összeszűkült. – Elképzelhető, természetesen,

de egy dologban biztos vagyok – a nép inkább látná Hüvelyk
Matyit a trónon, mint hogy Cumberland hercege uralkodjon
felettük. Az ország fele úgy gondolja, ő gyilkolta meg az inasát, a
másik fele azt hiszi, ő ejtette teherbe a saját húgát. Lehet, hogy a kis
Vicky fiatal és ostoba, de nem szörnyeteg. Legalábbis most még
nem az.
 Ötödik fejezet

Viktória magánlakosztályának szalonjában várta Melbourne-t.

Kinyitotta az egyik futárcsomagot, és megpróbált koncentrálni egy
iratra a Lincoln-katedrális dékánjának kinevezéséről, de nem volt
képes összpontosítani. Becsukta a futárposta piros dobozának
tetejét, és megvizsgálta tükörképét a kandallópárkányon álló
tükörben. Azt a rózsaszín ruhát viselte, melyről Melbourne egyszer
megjegyezte, hogy nagyon jól áll neki, de a tükörben most úgy látta,
hogy fakóvá festi az arcát. Vajon van elég ideje átöltözni?

A boulle órára pillantott a malachitasztalkán; majdnem tizenegy

óra volt. Ha most elmegy átöltözni, Melbourne közben
megérkezhet, és nem akarta megváratni. Megcsipkedte orcáit, és az
ajkába harapott, hogy egy kis színt vigyen az arcába, de még
mindig sápadtnak tűnt. Nem tudott aludni éjszaka. Eltűnődött,
vajon Lord M. észreveszi-e ezt rajta; általában nagyon jó megfigyelő
volt.

Mielőtt az óra elütötte volna a tizenegyet, a lakáj kinyitotta az

ajtót, hogy bejelentse Melbourne-t.

Viktória azonnal észrevette, hogy a mosolya nem oly szívből

jövő, mint ahogy remélte, de ő kitartóan mosolygott, miközben felé
nyújtotta a kezét. – Kedves Lord M., el sem tudom mondani,
mennyire örülök, hogy láthatom önt. – Cinkos mosolyt villantott. –
Nem gondolja, hogy csodálatosan rendeztem el a dolgokat?

Melbourne kifejezéstelen arccal válaszolt. – Nagyon leleményes

volt, Felség.

– Sir Robert el akarta venni az összes hölgyemet, és tory

kémekkel akarta helyettesíteni őket.

Nagy megkönnyebbülésére észrevette, hogy Melbourne szája

széle megrándul, miközben azt válaszolta: – Peel remek politikus,
és elvhű ember, de attól tartok, sohasem értette a szebbik nemet.

Viktória ránézett, s ő állta tekintetét. Aztán halkabb hangon azt

mondta: – Hiányzott nekem, Lord M.

Melbourne felhúzta a szemöldökét. – Nem telt el több mint

másfél nap, hogy utoljára látott. – Egy lépést tett felé, és Viktória
türelmetlenül pillantott fel rá, de Melbourne komoly hangon
folytatta.

– Azért jöttem ide, hogy megmondjam önnek, Felség, nem

szolgálná az érdekeit, ha visszatérnék miniszterelnökként.

Viktóriának meg kellett ismételnie a szavakat a fejében, mielőtt

felfogta értelmüket, aztán csodálkozva kérdezte: – Nem szolgálná
az érdekeimet? De hiszen ez az egyetlen vágyam a világon.

Melbourne lehajtotta a fejét, és ugyanazon a komoly hangon

folytatta. – Ez nagyon hízelgő, Felség. De nem engedhetem, hogy
énmiattam veszélyeztesse a korona tekintélyét.

Viktória úgy érezte, szétrobban a feje. Eddig eszébe sem jutott,

hogy Melbourne esetleg nem tér vissza, miután Peeltől
megszabadult. És most úgy beszél vele, mintha valami makrancos
gyermek lenne, s nem a királynője.

Felszegte az állát. – Nem engedheti, Lord M.?

Melbourne folytatta. – Peelnek törvényes joga volt azt kérni

öntől, hogy változásokat eszközöljön az udvartartásában. Hiszen a
jelenlegi hölgyeit én javasoltam önnek.

Viktóriának összerándult a gyomra, légzése szaggatottá vált. –

De a hölgyeim a barátaim! Ha őket is el kell veszítenem, nem csak
önt, akkor senkim sem marad. Olyan lesz, mint Kensingtonban volt,
Mamával és Sir Johnnal, újra. Nem hiszem, hogy még egyszer el
tudnám viselni. – Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, és
ajkába harapott. – Sir Robert Peel nem érti ezt, de ön, azt hiszem,
önnek meg kell értenie, Lord M.

Melbourne sóhajtott, jóképű arcán látszott a küzdelem, hogy

megőrizze higgadtságát. Viktória azt gondolta, hogy engedni fog,
de ismét azon az undok hangon szólalt meg. – Sajnálom, de ha
beleegyezem abba, hogy én alakítsak kormányt, ön lesz, aki veszít
majd ezzel, Felség. A kritikusaim – és van belőlük bőven – azt
fogják mondani, hogy manipuláltam önt, egy fiatal, befolyásolható
lányt, saját, politikai érdekemben.

Viktória sietve válaszolt. – De hiszen ez nem igaz. Nem vagyok

agyagból, hogy bárki kénye-kedvére formázzon.

Melbourne ránézett, aztán lassan, gondosan megválogatva

szavait, azt mondta: – Nem, már nem gyermek, Felség, ezért
próbálja megérteni, hogy nem számít, hogy ön kit kedvel vagy nem
kedvel.
 Viktória megsértődött; hogyan lehetséges, hogy Melbourne nem
érti, hogy neki a támogatására van szüksége, s nem arra, hogy
kioktassa az uralkodó feladatairól? – Már hogyne számítana! Én
vagyok a királynő! – mondta, de ahogy kimondta a szavakat,
Melbourne már a fejét rázta.

– Vik – kezdte, de még épp időben újra: – Felség, ugye érti, mi

forog itt kockán?

Viktória kihúzta magát, és amilyen határozottan csak tudta, azt

mondta: – Lord Melbourne! Megfeledkezett magáról!

De Melbourne nem enyhült meg. Mindig élénk, kifejező arcát

most mintha gránitból faragták volna, mindig mosolygós szája
keskeny, mogorva vonallá szűkült. Viktória úgy érezte, menten
darabokra törik a szíve; tökéletesen megbízott ebben az emberben, s
most azt mondja neki, nem teszi meg érte az egyetlen dolgot, amire
vágyik.

Végül egészen halkan azt kérdezte: – Már nem akar a

miniszterelnököm lenni?

Mikor megszólalt, olyan volt, mintha kipréselné magából a

szavakat. – Ilyen körülmények között nem, Felség. A korona és a
parlament közötti kapcsolat szent és sérthetetlen, és nem
engedhetem meg önnek, hogy veszélyeztesse.

Viktória megrázta a fejét, de mielőtt megszólalhatott volna,

Melbourne mély hangon azt mondta: – Bocsásson meg, Felség – és
meg sem várva Viktória engedélyét a távozásra, hátat fordított és
kisietett a szobából.
Conroy Bruton Street-i szállásáról a palotába tartott éppen, mikor
egy futár megállította egy levéllel, mely a Cumberland-házba
szólította. Conroy ravasz agya azonnal keresgélni kezdte azokat a
pontokat, ahol a hercegné és Cumberland érdekei
összeegyeztethetőek, s izgatottan indult a St. James-palotába, ahol a
herceg lakosztálya volt. Most, hogy Melbourne kikerült a képből, és
Cumberland lehetséges szövetséges lett, számos lehetőség
mutatkozott az előrelépésre.

Cumberland a fegyverteremben fogadta őt, ahol a fal minden

centijét fegyverek borították. Egy fénysugár egy sor, falra szerelt
szablyára esett, körbejárt a szobában, egy pillanatra elvakítva
Conroyt.

Cumberland egy cizellált ezüstbárd alatt állt, úgy festett, mint

aki egy kivégzést is rezzenéstelen arccal képes elvégezni. Mikor
bejelentették Conroyt, a herceg épp egy nagy csipet tubákot
szippantott, majd hevesen tüsszögni kezdett. Mikor befejezte a
robbanásszerű prüszkölést, összeszűkült szemmel nézett
látogatójára.

– Szóval eljött, Conroy – mondta.

Conroy kihallotta a másik férfi hangjából a türelmetlenséget, és

mézesmázos modorban azt válaszolta: – Jöttem, amint megkaptam
az üzenetét, uram. Bár be kell vallanom, kissé meglepett. Hiszen,
amint bizonyára tudja, elég közeli a kapcsolatom Kent
hercegnéjével, akihez önt nem mindig fűzte baráti viszony.

Cumberland ismét tüsszentett. – A dolgok megváltoztak,

Conroy. – A herceg néhány lépést tett látogatója felé, és teátrálisan
suttogva azt mondta: – Aggódom az unokahúgom miatt. Nekem
úgy tűnik, hogy meghibbant – itt rövid szünetet tartott, és ájtatosan
a szemét forgatta –, mint szegény apám.

Conroy lesütötte a szemét, míg megpróbálta kitalálni a herceg

szándékait. A királynő ideges alkat, hajlamos a hisztériára, mint
minden fiatal lány, de épeszűségét megkérdőjelezni, az őrült III.
Györgyhöz hasonlítani, korainak tűnt számára. De, mivel ez a
megjegyzés nyilvánvalóan bevezetésül szolgál valami máshoz,
komoly képpel bólintott. – Úgy vélem, igaza lehet, uram.
Gyermekkora óta ideges alkat. Könnyen meglehet, hogy a
pozíciójával járó túlzott megterhelés megzavarta az elméjét.

– Pontosan! – Cumberland szája félmosolyra húzódott. –

Gondoltam, hogy egyet fog érteni velem. Papa gyakran beszélt
magában, előfordult, hogy minden ok nélkül sikítozni kezdett.
Tapasztalt ilyen viselkedést az unokahúgom részéről?

Conroy viszonozta a herceg mosolyát. – A királynő viselkedése

olykor… szeszélyes, kiszámíthatatlan. Ott volt a Hastings-ügy, és
most ez a cirkusz az udvarhölgyeivel. Tudott róla, hogy kikocsizott
a Dover-házba egy tête-à-tête-re Melbourne-nel?

– Az ilyesfajta viselkedés nem illik egy uralkodóhoz – mondta a

herceg a fejét rázva.

– Természetesen senki sem akarja elhinni, hogy a fej, amely a

koronát viseli, nem egészen épelméjű, de ha valóban ez a helyzet,
nem bújhatunk ki a kötelességünk alól.

Conroy egyetértése jeléül bólintott. – Nem bizony, uram. – Várt,

hogy a herceg folytassa mondandóját, kíváncsi volt, milyen lapokat
készül kijátszani.

A herceg intett a kezével. – Biztos vagyok benne, hogy a

hercegné aggódik a lánya egészségéért. Én természetesen az
országért aggódom. Meglehet, hogy valamiféle egyezségre
juthatunk.

Conroy felpillantott. – A régensséget illetően, uram?

Cumberland bólintott. – Természetesen a királynő anyjaként a

hercegné a kézenfekvő választás. De nem hinném, hogy a
parlament egy másik nőt akarna megbízni az ország irányításával,
különösen, hogy külföldi. Ha a hercegné mellett lenne egy
uralkodótárs a brit királyi családból – itt megint félmosolyra
húzódott a szája –, azt hiszem, nem lenne ellenvetésük.

Conroy visszamosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy a

hercegné egyetértene önnel, uram.

– Szükségünk lesz bizonyítékra. Azt gondolná az ember, hogy a

minapi viselkedése elegendő bizonyítékul szolgál, de Wellington és
Peel átkozottul óvatosak.

– Bizonyíték?

– Valamilyen jelre, hogy a királynő elméje megbomlott.

 – Értem, uram.

– Remek. – A herceg újra elővette tubákosszelencéjét, csipetnyit

a kézfejére tett, majd felszippantotta. Három tüsszentéssel később
meglepetten nézett Conroyra, mintha azon csodálkozna, hogy még
ott van. – Nos, azt hiszem, ennyit akartam mondani. Elmehet.

Conroy szó nélkül hagyta el a szobát. A herceg arroganciája

elviselhetetlen volt. Ha Conroy valaha kételkedett is a pletykákban,
miszerint Cumberland ölte meg az inasát, most már teljesen
hihetőnek találta a történetet. Úgy küldte el, mint egy szolgát, nem
mint értékes szövetségest. Bárcsak olyan helyzetben lenne, hogy
egyedül is tudna intézkedni – de Conroy tudta, hogy csak
Cumberland segítségével teljesülhet a remény, hogy a hercegné
megkapja a hatalmat és befolyást, ami jogosan megilleti őt (és
persze Conroyt is).

Természetesen, ha esetleg sor kerülne rá, Conroy nem

szándékozik támogatni az uralkodótárs ötletét. A hercegnének van
már tanácsadója, de jelen pillanatban a herceg az egyetlen, aki
forszírozni tudja a régensséget. Most, hogy logikusan
végiggondolta a lehetőségeket, Conroy lassan megnyugodott, és
mire átsétált a Mallon a Buckingham-palotába, a hercegné
lakosztályába, helyreállt a lelki békéje.

A hercegné épp a számláit nézte át öltöztetőnőjével, Frau

Drexlerrel. Mikor Conroy belépett, sóhajtozni kezdett. – Ó, Sir John,
tudta, hogy Madame Rachel, a varrónőm, nem hajlandó tovább
hitelezni nekem? Lassan kénytelen leszek rongyokba öltözni. Nem
helyes, hogy a királynő anyját ily módon megalázzák.
 Conroy elmosolyodott. – Ó, azt hiszem, a jövőben nem kell
aggódnia a számlái miatt, hercegné. Olyan híreket hoztam,
melyeket nagyon érdekesnek fog találni.

Drexlerre pillantott, s a hercegné intett, hogy hagyja el a szobát.

Conroy leült a pamlagra a hercegné mellé. Kicsit közelebb ült

talán, mint ahogy illendő lett volna, de tudta, hogy a hercegné az a
fajta hölgy, akire hat a fizikai közelség. Minél közelebb volt hozzá,
annál nagyobb a hatalma fölötte.

– Épp az imént érkeztem vissza Cumberland hercegétől.

A hercegné döbbenten nézett rá. – Cumberlandtől? Hogyhogy?

Hiszen ő az ellenségem!

Conroy erős kezét a hercegné csipkekesztyűs kezére fektette. –

Lehet, hogy a múltban így volt, de most, úgy vélem, közös érdek
fűzi önöket össze, szorosabban, mint gondolná.

A hercegné ráemelte csillogó szemét. – Milyen közös érdek

fűzhet engem össze azzal a borzasztó emberrel?

– A herceg, ahogy mi is, aggódik a királynő miatt. Úgy gondolja,

túlságosan megterhelték a pozíciójával járó feladatok és
felelősségek, és ez a megterhelés káros hatással van az elméjére.

A hercegné megrázta a fejét. – Nem, nem, az én Drinám önfejű

és akaratos, de az elméjével nincs semmi gond.

Conroy megfogta a hercegné kezét, és megszorította. – Nem úgy

értette, hogy beteg az elméje, hanem – elhallgatott, a tökéletes szót
keresve – túlhajszolta magát. A herceg úgy érzi, és én egyetértek
vele, hogy csendre és magányra volna szüksége egy időre, hogy
visszanyerje az erejét.

A hercegné keze megremegett a kezében. – Csendre és

magányra?

– Igen. Természetesen ahhoz, hogy ez megtörténhessen, egy

régenst kellene kinevezni, aki a kormányzással járó feladatokat
átvehetné arra az időre.

A hercegné lenézett a kezét tartó kézre. – Régensség. Mindig is

ezt szerettem volna, utat mutatni a leányomnak, vezetni a lépteit,
nem ezt, hogy mindenből kizár. De nem értem, hogy… hogy
Cumberland miért akarná, hogy ez történjen.

– Azt gondolja, hogy önnek társuralkodóra lenne szüksége.

A szőke hajfürtök repkedni kezdtek, olyan hevesen rázta meg a

fejét. – Nem, Sir John, erről szó sem lehet. Nem árulhatom el a
lányomat, hogy annak az embernek segítsek.

Conroy gondolatban lehordta magát, amiért elsiette a dolgot. –

Úgy vélem, Fenség, hogy az egyetlen ember, akin ezzel segítene, az
a leánya lenne. Úgy látom, jelen pillanatban az a veszély fenyegeti,
hogy hiteltelenné válik a népe szemében. Egy elmélkedéssel töltött
időszak, Lord Melbourne ártalmas, bomlasztó befolyásától távol,
csak jótékony hatású lehet. És természetesen, ha önt nevezik ki
régensnek, minden további nélkül visszaadhatja neki a trónt, amint
felépül. Ha a hercegen múlna – elhallgatott és jelentőségteljesen a
hercegné szemébe nézett –, nos, mondjuk így, a herceg nagyon
szeretné megkaparintani a trónt, és nem hinném, hogy visszaadná,
ha egyszer megszerezte.

Most megszorította a hercegné kezét, és egymásba fűzte ujjaikat.

Érezve, hogy további bátorításra van szükség, folytatta: – Egy rövid,
régensként eltöltött időszak elegendő lenne ahhoz, hogy
megmutassa a lányának, sőt az egész országnak, mi illeti meg önt a
királynő anyjaként. Végre megkapná a tiszteletet, amit megérdemel,
és természetesen minden ruhát, amire csak szüksége lehet.

A hercegné elhúzta a kezét. – Azt hiszi, néhány ruha kedvéért

tenném meg ezt?

Conroy bűnbánó arcot vágott, és esdekelve nyújtotta a kezét a

hercegné felé. Hosszú percek után a hercegné visszahelyezte a kezét
Conroy kezébe.

– Úgy vélem, ön csakis a lánya érdekében cselekedne, Fenség.

De nagy örömet okozna nekem, ha pozíciójának megfelelően
öltözve láthatnám. Egy olyan hölgynek, mint ön, mindig ragyognia
kellene. – Mikor ezt kimondta, a csipkekesztyűs kezet az ajkához
emelte és megcsókolta.

A hercegné sóhajtott. – Beszélnem kell Drinával. Meg kell

értenie, mi történhet, ha nem viselkedik józan módon.

Conroy halkan, sürgető hangon válaszolt. – Minden tiszteletem,

Fenség, de nem beszélhet a tervünkről a lányának. Úgy vélem, nem
értené meg, hogy indokaink érdek nélküliek, és attól tartok, ön ellen
fordulna. Sokkal jobb, ha nem mondunk semmit, de készen állunk a
cselekvésre, ha újabb jele mutatkozna a labilitásnak.
 A hercegné felállt, Conroy követte példáját. – Nem bízom
Cumberlandben, Sir John.

Conroy elébe állt, és megfogta a könyökét. – Ahogy én sem,

Fenség. De azt hiszem, jobb vele együtt cselekedni, mint hagyni,
hogy egyedül cselekedjen. Ez az egyetlen módja annak, hogy
megvédjük a királynő érdekeit.

A hercegné bizonytalan arccal nézett vissza rá. Conroy

eltökélten folytatta.

– Mondja azt, Fenség, tudja, hogy igazam van.

Még erősebben fogta a hercegné könyökét, míg az bólintott, és

remegő hangon azt válaszolta: – Együtt fogjuk őt megvédeni.

Conroy úgy értékelte, hogy elérte célját, elengedte a hercegnét,

és mélyen meghajolt, mielőtt búcsút vett tőle. Mikor kilépett a
hercegné lakosztályából, homlokát egy kőoszlopnak támasztotta; a
kő hűvösnek tűnt felhevült fejének.
 Hatodik fejezet

Egy hét telt el azóta, hogy Melbourne lemondott miniszterelnöki

posztjáról, és az országnak még mindig nem volt kormánya.
Kitudódott, hogy a királynő nem hajlandó megválni az
udvarhölgyeitől Sir Robert Peel kedvéért, s a klubokban és a
folyosókon egyfolytában az úgynevezett palotahölgykrízisről
pletykáltak. Megbeszélésük másnapján Peel levelet írt Viktóriának,
amelyben közölte vele, ha nem enged udvartartási ügyben, nem tud
kormányt alakítani. Viktória visszaírt, hogy nem hajlandó
lemondani a barátairól. Nagy élvezetet okozott neki a levél
megírása, de utolsó, katasztrofális találkozásuk óta Melbourne-től
nem érkezett semmi hír. Annyira biztos volt benne, hogy
Melbourne dicsérni fogja furfangos tervét; ehelyett összevesztek, és
most itt áll, magára hagyatva.

Délután félrevonta Emma Portmant, és megkérdezte tőle, tudja-

e, miért nem jön Melbourne a palotába.

Emma zavart arcot vágott. – Gondolom, Felség, arra vár, hogy

ön eldöntse, kit választ miniszterelnöknek. Nem akar olyan
látszatot kelteni, mintha befolyásolni akarná a döntését.

Viktória hitetlenkedve rázta meg a fejét. – De mit kellene

tennem? Peel nem hajlandó kormányt alakítani, amíg nem
teljesítem gyalázatos követeléseit, és Lord M., akinek pontosan
tudnia kell, mekkora szükségem van önre és Harrietre és a többi
hölgyemre, azt mondja, azt kell tennem, amit Peel kíván tőlem.
Nagyon szigorúan beszélt velem, mikor legutóbb találkoztunk, és
azóta sem hallottam felőle. Holnap lesz a születésnapom. – Viktória
elszontyolodott. – Mit gondol, el fog jönni az ünnepélyre? Nem
hiszem, hogy élvezni tudnám, ha nem jön el.

– Nem tudom megmondani, Felség. De az a gyanúm, hogy nem

fog eljönni, amíg ki nem nevezi az új miniszterelnököt.

Aznap éjjel Viktória az ágyában fekve hallgatta, ahogy a

szobájában az óra a negyedeket üti. Általában azonnal elaludt,
amint párnájára hajtotta a fejét, de most nem tudott megnyugodni.
Nem tudta elhinni, hogy Melbourne ilyen keményszívű lehet.
Dühösnek és elhagyatottnak érezte magát. Melbourne nélkül a
királynőséggel járó apró örömökből semmi sem maradt. Alig várta,
hogy reggelente átnézzék a futárpostát, de ha nem volt ott mellette,
hogy magyarázzon és tanítson, a nevek csak nevek maradtak, az
iratok kellemetlen feladatok.

Elborzadt, mikor elképzelte, milyen lenne Sir Robert Peellel

megvitatni a kinevezéseket. Úgy érezte, Peel az a fajta ember, aki
hivatalos kötelességek végzésében nem talál sem örömöt, sem
élvezetet. Rövid találkozásuk alapján sejtette, hogy inkább
rendreutasít és prédikál majd, ahelyett hogy tanítaná, és
Melbourne-nel ellentétben közben éreztetné vele, hogy műveletlen
és tanulatlan. Peel nem fog törődni az ő érzéseivel, gondolta. És
különben is, Peel nagydarab, nehézkes, lomha ember. Nem olyan
férfi, akivel valaha kedve támadna táncolni.

Az óra újra és újra ütött: tíz, tizenegy, tizenkettő. Éjfél.

Hivatalosan is a születése napja. Tizenkilenc éves lett. Viktória

úgy döntött, nem marad tovább az ágyban. Kiugrott, felöltötte
köntösét, felvette papucsát. Elgondolkodott azon, hogy felkeltse-e
Lehzent, aki a szomszédos szobában aludt, de tudta, hogy a bárónő
fontoskodna, és leszidná, amiért hálóruhában vándorol a palotában.
És különben is, Lehzennel nem tud Lord Melbourne-ről beszélgetni.

Meggyújtotta az ágya mellett álló gyertyát, és kisétált a hosszú

folyosóra, Dash mellette kocogott. Telihold volt, és ahogy belépett a
képtárfolyosóra, az ezüstös fényben tisztán ki tudta venni királyi
családjának arcképeit. Először Tudor Erzsébet portréjára esett a
pillantása, kinek szája keskeny, kemény vonallá szűkült a képen.
Régebben többször eltűnődött azon, vajon miért döntött úgy
Erzsébet, hogy ilyen mogorva arccal fessék le, de ma éjjel úgy
gondolta, rájött az okára. Erzsébetet, ezt a hajadon, egyedülálló
hölgyet nem érdekelte, hogy kedvelik-e vagy sem; azt akarta, hogy
tiszteljék, talán hogy tartsanak is tőle.

Erzsébettől jobbra I. Károlyt és családját ábrázoló festmény

függött. Lord Melbourne nagyon kedvelte ezt a képet, azt mondta, a
festő remek munkát végzett, mert megmutatta, hogyan lehet egy
férfi egyszerre nemes és nagyszerű, ugyanakkor ostoba is. – Nézze,
milyen konok a szája állása – mondta –, ez az egyetlen tulajdonság,
mely megbocsáthatatlan egy uralkodóban. A monarchia alapvetően
abszurd, és ostoba az az uralkodó, aki erről megfeledkezik. –
Viktória a megjegyzés hallatán ferde szemmel nézett vissza rá, és
Melbourne elnevette magát. – Azt gondolja, hogy tiszteletlen
voltam, Felség? Könnyen meglehet. Nincs nálam lelkesebb híve az
alkotmányos monarchiának, de a rendszer csak akkor működik, ha
egyik oldalról sem nehezedik rá túlzott nyomás. – Viktória
szemügyre vette Károly duzzogó, lebiggyedt száját. Azt remélte,
hogy az ő portréja, melyen koronázási ruháját viseli, nem tár fel egy
olyan jellemhibát, mely rontaná a tekintélyét.

Dash vakkantott egyet, s valami láthatatlan zsákmány után

iramodott. Viktória remélte, hogy nem egérre vadászik; rettegett az
egerektől, mióta a Kensington-palotában egyik éjjel egy egér
átszaladt az arcán. Sikoltozva ébredt akkor. Mama nem volt
hajlandó elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett, de Viktória még
most is érezte az apró lábak kaparászását a mellkasán, s a farok
undorító, puha siklását az arcán. Azóta ragaszkodott hozzá, hogy
Dash az ágya végében, egy párnán aludjon. Inkább Dash
szuszogása és horkantásai zavarják meg az álmát, mint az a rémes,
kaparászó rohanás.

Dash a faborítást kaparta Viktória nagyapja, III. György teljes

alakú festménye alatt. Viktória nem kedvelte ezt a képet, különösen
azóta, hogy Conroy egyszer azt mondta neki, hasonlít a nagyapjára.
Mivel ezen a képen a festő a királyt kidülledt kék szemmel és
zavarodott arckifejezéssel ábrázolta, nem tekinthette bóknak a
megjegyzést. Hirtelen rátört a fáradtság, úgy döntött, visszafekszik,
hátha sikerül végre elaludnia. Lehajolt, hogy felvegye Dasht, akiről
tudta, nem mozdul a helyéről, amíg erővel el nem viszi onnan.

Dash nem mondott le küzdelem nélkül a vadászatról. Viktória

megpróbálta elhúzni a szegélyléctől, mikor hirtelen megszólalt
mögötte egy hang. – De Drina, mit keresel te itt? Egyedül, az
éjszaka közepén!

Drina megfordult, és meglátta anyját, akinek papírokba

csavarták a haját, s ettől leginkább egy tarajos sülre emlékeztetett.
Árnyékok táncoltak az arcán, melyet a kezében tartott gyertya
alulról világított meg.

– Nem tudtam aludni, Mama.

– De nem szabadna hálóingben sétálgatnod az éjszaka közepén.

Megfázhatsz, és ha a szolgálók így meglátnak, pletykálkodni
fognak. Azt hiszem, talán az hiányzik neked, hogy már nem alszom
melletted. Régen olyan jól aludtál, mikor az ágyad az ágyam mellett
volt. – Átölelte Viktóriát, és megszorította a vállát.

– Nem várhatom, hogy olyan nyugodtan aludjak, mint egy

gyermek, most, hogy királynő vagyok, Mama. Oly sok felelősség
nehezedik rám.

A hercegné felemelte a gyertyát, hogy jobban lássa Viktória

arcát. Fürkészőn nézett a szemébe, mintha keresne valamit. –
Remélem, nem sok neked a felelősség, Liebchen. Azt hiszem, nehéz
lehet ilyen fiatalon ilyen sok gonddal küzdeni.

– Nem vagyok annyira fiatal, Mama. Elmúlt éjfél, így már

tizenkilenc éves vagyok.

A hercegné elmosolyodott, és megcsókolta lánya arcát. – De nem

fázhatsz meg a születésnapodon. Hadd kísérjelek vissza a
szobádba, és veled maradok, amíg el nem alszol. Elmúlik majd a
nyugtalanságod, ha édesanyád ott van melletted.

Viktória megfordult, hogy kövesse anyját, mikor a szeme

sarkából gyors mozgást s egy rózsaszín villanást látott; ijedtében
felsikoltott. – Látta ezt, Mama? Azt hiszem, egér volt, vagy talán
patkány.

Mintha hitelt akarna adni a szavainak, Dash nyüszíteni és ugatni

kezdett, orrát a faborításhoz nyomva.

A hercegné Viktória karjára fektette a kezét. – Hiszen te

reszketsz, Drina. Nem félhetsz ennyire egy kisegértől.
 – Tudja, mennyire gyűlölöm őket, Mama, amióta átszaladt egy
az arcomon.

– Az sosem történt meg, Drina. Csak képzelődtél.

A hercegné Viktória arcára fektette a kezét. – Nem szabad

rettegned az árnyékoktól, Drina. Mert akkor az emberek össze
fognak súgni a hátad mögött. – Felnézett III. György arcképére,
melyet tisztán lehetett látni a holdfényben. – Nem felejtették el a
nagyapádat.

Viktória értetlenül nézett vissza rá. – A nagyapámat? Miket

beszél, Mama?

A hercegné megrázta a fejét. – Nem én beszélem, Drina. De talán

pihenésre és csendre volna szükséged.

Viktória ismét felnézett nagyapja zavarodott arcába, és hirtelen

megértette, mire utal az anyja.

A hercegné szenvedélyes odaadással folytatta. – De nem szabad

aggódnod, majd én megvédelek, Drina. Nem hagyom, hogy
elvegyék tőled.

Viktória megremegett, de ezúttal a dühtől, nem a félelemtől.

Mikor megszólalt, hangjában már semmi sem érződött a korábbi
szorongásból. – Volt idő, Mama, amikor szükségem lett volna a
védelmére, de ehelyett hagyta, hogy Sir John a bábjává tegye.

A hercegné kezében megrezzent a gyertya, szétfutó árnyékokat

vetve a folyosó falaira. Mikor megszólalt, hangjából ugyanúgy
sütött a düh, mint az imént a lányáéból. – Sir Johnnak legalább
fontos vagyok. Te száműztél engem a szívedből.

Viktória azonnal visszavágott. – És erről ki tehet, Mama?

A hercegné rámeredt, aztán sarkon fordult és elsietett,

papírcsavarói libegtek, ahogy a fejét rázta.

Viktória nézte, ahogy anyja távolodik tőle, és hátat fordítva

őseinek, visszaindult a hálószobájába. Orcáját még mindig
melegnek érezte anyja érintésétől.

Tiszta, napfényes napra ébredtek. A palota konyhájában Mr.

Francatelli, a királynő cukrásza, az utolsó simításokat végezte a
születésnapi tortán. Hetek óta dolgozott rajta, a gyümölcstorta
rétegeket egy hónapja megsütötte, s brandyben áztatta, míg
mahagóni színük lett. Ezután cukormázzal bevonta mindegyik
réteget, és pilléreket készített, melyek az egyes rétegeket tartották.
Most a pièce de résistance-on dolgozott, cukorból mintázta a királynő
és ölebe, Dash figuráit.

A trónteremben a westminsteri Szent Margit-templom

lelkészének felesége igyekezett nyugton tartani a gondjaira bízott
gyermekeket, miközben vártak, hogy elénekelhessék a királynőnek
a himnuszt. A férje ajánlotta fel, hogy felesége vasárnapi iskolás
osztálya szívesen énekelne a királynő születésnapján, de – gondolta
bánatosan – a férjének még sohasem kellett nyolc hétévest csendben
tartani a palotában. A gyerekek elragadtatva visítoztak, mikor
Francatelli betolta a születésnapi tortát egy zsúrkocsin.

– Ez a legnagyobb torta a világon szerintem.

– Szerintem még a királynőnél is nagyobb.

– Nézzétek csak a tetejét, ott a királynő, a kiskutyájával játszik.

A lelkész felesége a hosszú évek tapasztalatának köszönhető

fürgeséggel még épp időben akadályozta meg, hogy egy apró,
ragacsos kéz megveregesse a cukorspániel fejét.

– Gyere el onnan, Daniel.

A lakájok kinyitották a kétszárnyú ajtót, a lelkész felesége intett

a gyerekeknek, hogy sorakozzanak fel a lobogó alatt, melyre azt az
üzenetet festették: Boldog születésnapot, Felség.

– Most fogunk énekelni, Mrs. Wilkins?

– Nem, az a királynő édesanyja, Kent hercegnéje.

– Ki az a férfi mellette? Az a férje?

– Nem, gyermekem, a hercegné férje meghalt. Ha jól tudom, az a

férfi Sir John Conroy.
 – Úgy néz ki, mintha a férje lenne.

– Szemtelen egy kölyök vagy, Daniel Taylor. Tartsd meg

magadnak a véleményedet.

A szoba elcsendesült, amint az ajtószárnyak mellett álló lakájok

intettek, hogy a királynő és kísérete elindult a képgaléria folyosóján.
Mrs. Wilkins a gyerekekre nézett, és mikor Viktória belépett –
sokkal apróbb és törékenyebb volt, mint ahogy a lelkész felesége
valaha el tudta volna képzelni –, intett a gyerekeknek, hogy
kezdjenek el énekelni.

Isten, óvd kegyes királynőnket!

Éljen soká nemes királynőnk!
Adj neki győzedelmes,
Boldog és dicsőséges,
Hosszú uralmat,
Isten, óvd a királynőt!

A gyerekek, mint mindig, hamisan énekeltek, de a királynő

mosolygott és tapsolt a versszak végén. Mrs. Wilkins intett
Elizának, a kórus legkisebbik tagjának, hogy adja át az
ibolyacsokrot. A királynő a szirmokba temette arcát, és azt mondta:
– Csodálatos az illatuk. Milyen gyönyörűséges születésnapi
köszöntés!

A gyerekek, még Daniel is, ragyogtak a büszkeségtől. Aztán

Lehzen bárónő jelzésére Mrs. Wilkins intett a gyerekeknek, akik
meghajoltak és pukedliztek a királynő előtt, majd követték őt.

Mikor már biztonságban voltak a palota konyhájában, és a

fagylaltot kanalazták, melyről a bárónő gondoskodott, Daniel
megkérdezte. – A királynőnek van férje, Mrs. Wilkins?

– Nem, még nincs.

– Azért olyan szomorú? – kérdezte Eliza.

– A királynő nem is szomorú – csúfolódott Daniel.

– De igenis az. Könnyeket láttam a szemében, amikor odaadtam

neki a virágokat. Igazi könnyeket.

– Biztos azért sírt, mert a rút képedet kellett néznie.

Miközben Mrs. Wilkins gyorsan közbelépett, hogy szétválassza

a két gyereket, és hogy megvigasztalja Elizát, aki valóban
csúnyácska volt szegény, a királynő apró, bánatos arcára gondolt, és
azt kívánta, bárcsak őt is ilyen egyszerű lenne megvigasztalni.

A trónterem aranyozott, végtelennek tűnő terében Viktória

igyekezett az alkalomhoz illő lelkesedéssel gyönyörködni pompás
születésnapi tortájában. Felkiáltott örömében, mikor zsámolyt
hoztak, hogy megcsodálhassa a róla és Dashről mintázott
cukorfigurákat a torta legfelső emeletén. A cukrász annyira hűen
ábrázolta őket, hogy még a füle köré tekert hajfonatok is kivehetők
voltak, csakúgy, mint Dash nyakörvén a korona.

Valóban eredeti és megható meglepetés volt. Viktória

ösztönösen hátrafordult, hogy felhívja Lord M. figyelmét a cukorból
készült térdszalagrendre, tudva, hogy neki biztosan tetszene egy
ilyen részlet, mikor hirtelen rádöbbent, hogy Lord M. nincs jelen, s
ettől összeszorult a gyomra. Egy órán át várakozott az ablaka előtt
reggel, reménykedve, hogy megpillantja hintóját, de Lord M. csak
nem jött.

– Engedje meg, hogy köszöntsem önt születésnapja alkalmából,

Felség – mondta Conroy, és meghajolt. – Első, de reméljük nem
utolsó születésnapja királynőként. – Ahogy kimondta a szavakat,
viaszszerű arca mesterkélt mosolyra húzódott, és Viktória kihallotta
a szavak mögött a fenyegetést. Eltűnődött azon, vajon mit kereshet
itt Conroy; Mamának tudnia kell, hogy nem örül a jelenlétének.
Anyjára pillantott, hogy éreztesse nemtetszését, de anyja épp
kinézett az ablakon.

Viktória válasz nélkül elfordult Conroytól, és Harriet

előresietett, hogy megtörje a kínos csendet: – Ezen az asztalon
rendeztem el az ajándékait, Felség. Itt egy drágakövekkel kirakott
tőr a perzsa sahtól, és egy nagyon leleményes ezüst zenélődoboz
Birmingham város tanácsától, nézze csak, a trónján ül és integet,
miközben a doboz az Uralkodj, Britannia című zeneművet játssza.
Hadd húzzam fel önnek.

Viktória egykedvűen nézte, ahogy felhúzható mása fel-alá

rángatta a kezét.
 – Valóban nagyon leleményes – mondta. Lehzenhez fordult: –
Ne felejtse el megköszönni nekik a nevemben.

Felemelte a drágakövekkel kirakott tőrt, melynek nyelén egy

akkora rubint díszelgett, mint Dash szeme, és arra gondolt, hogy a
palota tele van fegyverrel, melyeket nem használhat.

Emma Portman sietett be a terembe, egy barna papírba burkolt,

spárgával átkötött csomaggal a kezében, melyet átnyújtott
Viktóriának.

– Lord Melbourne-től, Felség.

Viktória leült, hogy kinyissa a csomagot. Nem felejtette el a

születésnapját. A papír alatt egy fadoboz rejtőzött, rajta sárgaréz
lap, melybe a következő szöveg volt vésve: Viktória királynőnek,
tizenkilencedik születésnapja alkalmából, odaadó hű szolgájától, Lord
Melbourne-től.

Viktória gyorsan felnyitotta a dobozt. Odabent, kék

bársonyágyon, egy rézcső feküdt. Kiemelte a dobozból, és
észrevette, hogy egyik végén lencse van.

– Ó, Felség – mondta Emma –, azt hiszem, ez egy távcső!

Mennyire jellemző Williamre, hogy ilyen szokatlan ajándékot
választott. – A hangja biztató volt, mintha tudná, hogy Viktóriának
bátorításra van szüksége.

Viktória a szeméhez emelte a távcsövet. Nem látott semmit, de

akkor Emma megmutatta neki, hogyan tudja meghosszabbítani a
csövet. – Így kell kihúzni, Felség, hogy lásson. Most próbálja meg.

Viktória ismét a szeméhez emelte a távcsövet, és a mennyezet

felé fordította. Egy lantot tartó kerub gödröcskés keze jelent meg
előtte, de még a mennyezetpárkányt borító porfellegeket is tisztán
látta. Ahogy leeresztette a távcsövet, egy pillanatra elé villant egy
dühösen összeszorított száj. Aztán rájött, hogy az anyja szája volt.

– Ó, Felség, itt van egy levél is Lord Melbourne-től – mondta

Harriet, kezébe nyomva a levelet.

Viktória szíve dörömbölni kezdett, mikor meglátta az ismerős

kézírást. Feltörte a pecsétet, és csalódottan látta, hogy a levél
mindössze két sorból állt.

Hogy segítsen önnek másképp látni a dolgokat, Felség.

Maradok hűséges és engedelmes híve,

Melbourne

Viktória a padlóra ejtette a levelet, ahonnan Dash felkapta, s

zsákmányával elkezdett diadalittasan körbeszaladgálni a teremben,
elégedetten morogva.

– És itt az én ajándékom, Drina. – Viktória felpillantott, anyja állt

előtte, egy csomagot nyújtott felé. Nem mosolygott.
 – Köszönöm, Mama.

– Nem nagy ajándék, tudom, de nincs korlátlan fedezetem.

Kihallva a keserűséget anyja hangjából, Viktória a tőle telhető

legkönnyedebb hangján azt válaszolta: – A gondolat az, ami számít.

Viktória letépte a csomagolópapírt a csomagról, ami egy

könyvet rejtett. A Lear király példánya volt, piros marokkói bőrbe
kötve.

– Shakespeare, Mama?

– Miért nem nyitod ki a könyvet? Bejelöltem egy részt, melyet

figyelmedbe ajánlok.

Viktória a könyvre nézett. Érezte, hogy anyja tekintete merőn

rászegeződik, és érezte Conroy jelenlétét is, aki mögötte állt.
Kényszerítette magát, hogy lassan nyissa ki a könyvet, ne látsszék,
mennyire remeg a keze.

A könyv magától szétnyílt, s látta, hogy két sor pirossal lett

aláhúzva. „Élesben fáj, mint a kigyó foga, / Hálátalannak tudni
gyermekét.”

– Miért nem olvasod fel, Drina? – kérdezte anyja sokatmondóan.

Viktória összecsapta a könyvet. Felállt, s épp el akarta hagyni a

tróntermet, mikor hirtelen valamilyen mozgást észlelt a lábánál.
Először azt hitte, Dash volt az, de aztán rózsaszín villanást látott, és
egy nagy barna patkány szaladt át a lábfején.
 Viktória olyan hangosan kezdett sikoltozni, hogy később a
szolgák azt mondták, a csillár függői csilingelve koccantak össze a
hangtól. Megpróbálta abbahagyni, de nem tudott szabadulni a
rüsztjén átszaladó, kaparászó lábak érzésétől. Sehol sem volt
biztonságban.

Lehzen mögé állt. – Ne aggódjon, Felség. Dash elkapta a

patkányt. Nézze, a szájában van.

De Viktória csak még hangosabban sikított. Aztán

hátralendítette a karját, amennyire csak tudta a fűzőtől, és a Lear
király-t az erkélyre néző ablakhoz vágta, olyan erősen, ahogy csak
tudta. Az üveg jólesően hangos csörömpöléssel ripityára tört.
Viktória abbahagyta a sikítást, és nevetni kezdett, előre-hátra
hintázva sarkán, egyre hangosabban, mikor meglátta Dasht
patkánnyal a szájában fel-alá ügetni a teremben.

Két erős kéz markolta meg a vállát, hogy lecsendesítse. Viktória

felnézett, és látta, hogy Conroy áll mögötte és mosolyog. Attól a
mosolytól összeszorult a szíve.

– Kivetkőzött magából, Felség. Úgy tűnik, a mai nap izgalmai

soknak bizonyultak önnek. Bárónő, kísérje lakosztályába a
királynőt, hogy lepihenhessen. Hívatom Sir Jamest.

Viktória megpróbált megszólalni, de egy szó sem jött ki a száján.

A hangja egészen berekedt a sok sikítozástól, úgyhogy csak
megrázta a fejét, olyan határozottan, ahogy csak tudta.

– Felség, ragaszkodnom kell hozzá. Feszültek az idegei,

nyilvánvaló, hogy feladatai túlzottan megterhelik. Nyugalomra,
magányra van szüksége. Szerencséje, hogy itt barátok között van,
de gondoljon a monarchia jó hírére. Mi lett volna, ha bárki más
tanúja lett volna egy ilyen rohamnak? – Conroy nyugodtan és
határozottan beszélt, mintha anarchia után teremtett volna rendet.

– Nem gondolja, hercegné, hogy a leányának arra volna

leginkább szüksége, hogy egy időre visszavonuljon? – kérdezte
Conroy Viktória anyjához fordulva.

– A lányomnak gondoskodásra van szüksége, azt gondolom.

Viktória tiltakozni akart, de helyette azon vette észre magát,

hogy eleredtek a könnyei. Lehzen megfogta a könyökét. – Jöjjön

velem, Felség, jobb lesz úgy.

Lehzen hangja őszintén csengett, Viktória a feltétel nélküli

hűséget hallotta ki belőle. Tudta, hogy a bárónő sohasem árulná el,
engedte hát, hogy volt nevelőnője kivezesse a szobából.

Lehzen segített kibújni a fűzőjéből, Viktória lefeküdt az ágyára

és azonnal elaludt. Mikor felébredt, Lehzent látta fölébe hajolni,
mellette Sir James Clarkot, aki idegesen nyalogatta a száját.

– Úgy vélem, agyonhajszolta magát, Felség. – Megfogta Viktória

csuklóját, és a fejét rázta, miközben ellenőrizte a pulzusát.

Viktória elfordította a fejét, és az ágy másik oldalán anyját

pillantotta meg, mellette Conroyjal, arcán a részvétteljes aggodalom
álarcával. Ólmos fáradtság tört rá. Milyen könnyű lenne lehunyni a
szemét, és várni, hogy mind magára hagyják. De mikor meglátta,
hogy Conroy megfogja anyja könyökét, mintha valami bábu lenne,
rátört a düh és felült.

– Felség, a pulzusa egészen szabálytalanul ver. Úgy látom,

önnek teljes pihenésre van szüksége.

Viktória mély levegőt vett, és kikapta a kezét az orvos markából.

Conroyra szegezve tekintetét, és határozottan kijelentette, amilyen
hangosan csak tudta: – Szó sem lehet róla, Sir James. Az égvilágon
semmi bajom.

– De Felség, ezek a hisztérikus epizódok gyakran

megismétlődnek. A bárónő azt mondja, a Westminster-palotában
volna elfoglaltsága ma délután. Kétségkívül bölcs döntés volna
lemondani azt a programot.

– Nem volna szerencsés – mondta Conroy –, ha abban a

társaságban lenne újra… indiszponált. Úgy tudom, nagy társaság
gyűlik össze, főrendek és képviselők, hogy részt vegyenek
arcképének leleplezésén.

Viktória feljebb húzta a lepedőt, és felült, olyan egyenes háttal,

ahogy csak tudott. – Azt hiszem, világosan beszéltem. Patkányt
láttam, ennyi történt. Engedélyezem, hogy visszavonuljanak
mindannyian. Önt kivéve, Lehzen. Önnel beszélnem kell a
leleplezéssel kapcsolatos tervekről.

Sir James Clark épp tiltakozni készült, de Conroy karjára fektette

a kezét. – Azt kell tennünk, amit a királynő kíván, Sir James.
Nyilvánvaló, hogy ő úgy hiszi, helyrejött. – Kivezette az orvost és a
hercegnét a szobából.
 Alighogy kiléptek, Lehzen szólni készült, de Viktória felemelte a
kezét, hogy megállítsa. – Nem, Lehzen, nem maradok ágyban.
Egyszerűen megrázott mindaz, ami történt. Mama… ajándéka,
aztán a patkány… felkavart, ennyi az egész.

– De Felség, fáradtnak látszik. Azt hiszem, jót tenne, ha pihenne.

Viktória felnézett nevelőnője aggódó arcába. – Pihenni fogok,

Lehzen, most pihenni fogok, de délután el kell mennem a
ceremóniára. Különben pletykálni fognak rólam, és pletykából
kijutott már éppen elég. Tudja, mit szokott mondani Lord M.: az
uralkodót látni kell ahhoz, hogy higgyünk benne.

Lehzen összerezzent Melbourne nevének említésére, de

bólintott. – Értem, Felség.

– Különben is, ki szeretné a születésnapját ágyban tölteni?

Lehzen a szája elé kapta a kezét. – Ó, Felség, majdnem

elfelejtettem. Van önnek itt valami. – Szoknyája zsebébe nyúlva
előhúzott egy kis csomagot, és Viktória kezébe adta.

A csomagban egy fiatal, vörös hajú lány zománcfestett

miniatúrája volt. Viktória alaposan megnézte a képet, és felismerte,
hogy a fiatal lány Tudor Erzsébet. Korábban festették, mint a
galériában függő arcképet, ez a kép olyan lányt ábrázolt, aki még
nem keményedett bele az uralkodásba. Az arc bizalmatlan volt, de a
tekintet szelíd. Erzsébet úgy tekintett ki a képből, mintha keresne
valakit, akiben megbízhat, de makacs szája, előreszegezett álla azt
sejtette, hogy érte már csalódás.

Viktória elmosolyodott. – Tudor Erzsébet. Köszönöm, Lehzen.

Nagyon tetszik.

– Nagy királynő volt, Felség. Senki sem gondolta róla, hogy

képes lesz egyedül uralkodni, de békét és jólétet hozott az
országnak.

Viktória Lehzenre pillantott. – A szűz királynő. Mit gondol,

Lehzen, követnem kéne a példáját?

A nevelőnő zavarba jött, de aztán a királynőre emelte tekintetét.

– Azt gondolom, Felség, hogy vannak nők, akiknek mindig
szükségük van egy férfira, de úgy vélem, ez egy királynő esetében
nem szükségszerű.

– Nem hiszem, hogy Conroy egyetértene önnel!

Lehzen elmosolyodott. – Nem, Felség.

Viktória feléje hajolt, és megfogta a kezét. – De még egy

királynőnek is szüksége van barátokra, Lehzen.

Conroy nem vesztegette az időt, azonnal levelet küldött a St. James-

palotába, s hamarosan üzenetet kapott, hogy keresse fel
Cumberland herceget, amint alkalmas. Azonnal el is indult, Kent
hercegnéjének annyi időt sem hagyva, hogy megkérdezze, hova
megy.

Ez alkalommal a herceg nem tubákozott, s azonnal felállt, mikor

bejelentették Conroyt. – Nyugtalanítónak találtam a levelét, Conroy.
Hisztériaroham egy patkány miatt, azt mondja?

Conroy bólintott. – Attól tartok, az egész palota visszhangzott

tőle. Természetesen azonnal küldettem Sir James Clarkért.

Cumberland mutatóujjával végigsimított a sebhelyén. – Valóban

volt patkány, vagy lehetett hallucináció csupán? Az apám, tudja,
egy vörös ebet vélt látni. – Reménykedve tekintett Conroyra.

Conroy a fejét rázta. – Úgy tudom, a patkány valódi volt, de a

királynő reakciója eltúlzott. Sir James úgy véli, a királynő
hisztériában szenved.

Cumberland az ajkát biggyesztette. – Akkor a mi szomorú

feladatunk az, hogy megkérdőjelezzük elmeállapotának egészségét.
Úgy vélem, Wellington és Peel jobb belátásra tér, és elfogadja majd
az álláspontomat, ha tudomásukra jut ez az epizód. Az országnak
még mindig nincs kormánya, és az unokahúgomnak elborul az
elméje, ha meglát egy rágcsálót.

Az utolsó szavakat nagy élvezettel mondta ki. Conroy látta,

hogy Cumberland gondolatban már átvette a hatalmat, ezért
gyorsan azt mondta: – A hercegné nem szeretné, hogy a lányának
baja essen.

Cumberland gyors pillantást vetett rá, bosszantotta ez az

emlékeztető kettejük szövetségére. Felsőbbséges mozdulattal
elhessegette a mondatot. – Nos, a hercegné és én együtt viseljük
majd gondját.

Conroy meghajolt. – A hercegnét bizonyára megnyugtatja majd,

hogy ezt mondja, uram.

Cumberland végigmérte. – Egy percet sem vesztegethetünk. –

Elővette zsebóráját. – El kell mennem a White’s-ba, biztosra veszem,
hogy Wellington ott van most. – Cumberland felemelte kalapját az
asztalról, és elindult az ajtó felé.

Conroy ráébredt, hogy elbocsátották. – A hercegnét

tájékoztatnunk kell minden… fejleményről, uram – mondta
gyorsan.

Cumberland visszanézett az ajtóból, meglepetés látszott az

arcán, hogy Conroyt még ott találja. – Hogyne, természetesen.

Viktória öltözőszobájában egy halom ruha feküdt a pamlagon.

Eredetileg a rózsaszín, mintával díszített selyemruhát akarta
felvenni, de mikor belebújt, rájött, hogy nem felel meg az
alkalomnak. Bár Lehzen bizonygatta, hogy mennyire jól áll neki,
Viktória kijelentette, hogy utálatos színe van, s úgy néz ki benne,
mint egy szál rebarbara. Aztán hívatta Harriet Sutherlandet, aki a
krémszínű brokátruhát javasolta, de Viktória úgy döntött, abban
úgy fest, mint egy gombóc. Most kék selyemruhában nézegette
magát a tükörben, miközben Harriet, Emma és Lehzen arra várt,
hogy mondjon valamit. Viktória az arckifejezésükből látta, hogy
észszerűtlenül viselkedik, de egyikük sem tudta, milyen érzés egy
teremnyi idegen közé bevonulni úgy, hogy minden szempár rád
szegeződik.

– Ebben a ruhában úgy festek, mint egy… szarkaláb!

– Csodálatos virágnak tartottam mindig, Felség – mondta

Harriet, aprót pukedlizve.

– De én úgy akarok kinézni, mint egy királynő!

– De hiszen ön királynő, Felség – mondta Emma. – Hogyan is

nézhetne ki másként?

Viktória épp válaszolni készült, mikor megjelent az egyik apród,

egészen kifulladva. – Elnézést, asszonyom, Wellington hercege van
itt. Bebocsátást kér.

Viktória észrevette, hogy udvarhölgyei arcán meglepetés suhan

át.

– Értem. Mondja meg neki, hogy mindjárt fogadom.

Az apród elhagyta a szobát, és Viktória Emmához fordult. – Mit

gondol, meggondolta magát a kormányalakításról, Emma?

Emma elgondolkodott a kérdésen. – Nagyon meglepne, ha így

lenne, Felség. A herceg nem az a fajta, aki meggondolja magát.
 – Nos, remélem, nem azért jött ide, hogy rávegyen, fogadjam el
az undok Peel akaratát, és tory hárpiákkal vegyem körül magam.

Emma elmosolyodott. – A herceg bátor, de nem vakmerő,

Felség.

Mrs. Jenkins lépett be a szobába, kezében a térdszalagrenddel.

Épp le akarta tenni, mikor Viktória azt mondta: – Köszönöm,
Jenkins, most fel is veszem.

Jenkins megigazította a rendjelet Viktória karján, hogy le ne

csússzon.

Viktória mély levegőt vett.

– Úgy érzem magam, mintha háborúba indulnék.

Lehzen kezébe vette az Erzsébetet ábrázoló miniatűrt, és

Viktóriának nyújtotta. – Talán ezt kellene magával vinnie, Felség,
hogy emlékeztesse arra, mi minden lehetséges.

Viktória bólintott, és zsebébe tette a miniatűrt.

Wellington a trónteremben várta. Ahogy keze fölé hajolt,

Viktória észrevette, hogy az arcát fürkészi, mintha kutatna valamit.

Nagyon is tudatában annak, hogy a herceg egy fejjel magasabb

nála, Viktória leült, és intett a hercegnek, hogy kövesse példáját.
Egy percnyi szünet után Wellington megszólalt. – Azért jöttem,
hogy az egészsége felől érdeklődjek, Felség.
 Viktória meglepetten nézett rá. – Nagyon jól vagyok, köszönöm.

A herceg bólintott, és elmosolyodott. – Boldog vagyok, hogy ezt

hallom, Felség. A klubban olyan hírek terjednek a születésnapi
ünnepségén történt… incidensről, hogy aggódni kezdtem.

Viktória szeme összeszűkült. – De jó egészségnek örvendek,

amint látja, herceg.

Wellington a térdére fektette a tenyerét, mintegy jelezve, hogy

rátér a tárgyra. – Akkor tudnia kell, hogy nem halogathatja tovább,
fel kell kérnie valakit, hogy alakítson kormányt, Felség. Tudom,
hogy Peel nem olyan elbűvölő személyiség, mint Melbourne, de
megbízható és tisztességes.

Viktória felszegte az állát, és Wellington szemébe nézett. – Ha

ön azt mondja, hogy Sir Robert tisztességes és megbízható, akkor
hinnem kell önnek. De a hölgyeimről nem mondok le. Ők nem
egyszerűen a barátaim, ők a szövetségeseim. – Egy pillanatra
elhallgatott, majd újra egyenesen a szemébe nézett. – Ön katona
volt, herceg. Ön indulna csatába egyedül?

Wellington fészkelődni kezdett a széken. – Nem tudtam, hogy

háborúzik, Felség.

Viktória nem mosolygott vissza rá. Kiegyenesedett; zsebében

érezte a miniatűrt. – Ez talán azért van, herceg, mert ön nem fiatal
lány, és úgy sejtem, önnek senki sem próbálja előírni, hogy mit kell
tennie. De nekem mindennap be kell bizonyítanom, hogy mennyit
érek, és erre egyedül nem vagyok képes.

A herceg elgondolkodott ezen, majd csontos arca széles

mosolyra húzódott, egész arca felragyogott. Ha Viktória katona lett
volna, boldogan követte volna őt a csatába. – Ez esetben, Felség,
nem hibáztatom, amiért ragaszkodik az álláspontjához.

Viktóriát a megkönnyebbüléstől nyugalom szállta meg, de a

herceg folytatta: – És mindezek ellenére legnagyobb szövetségese,
Lord Melbourne, nem áll ön mellett?

Viktória lesütötte a szemét, és megrázta a fejét. – Közte és

köztem… ebben az ügyben nincs egyetértés.

– Ez nem szerencsés. Úgy látom, Felség, új támadási tervre volna

szüksége.

Viktória várt, hogy folytassa, de Wellington kezébe vette botját,

és ránézett, engedélyére várva, hogy távozzon.

Viktória felállt, s Wellington követte példáját. Lehajolt hozzá, és

azt mondta: – Mint tudja, Felség, jól ismertem az édesapját. De meg
kell mondanom önnek, jobb szeretném önt tudni magam mellett a
csatatéren.

Határozottan biccentett egyet, és elhagyta a szobát.

Viktória arcához emelte a kezét. Tűzforró volt az arca.

A hintók egymás mögött sorakoztak, végig a Whitehallon.
Melbourne kidugta a fejét az ablakból, és látva, hogy a sor nem
mozdul, úgy döntött, kiszáll, és gyalog megy tovább. Eredetileg
nem szándékozott részt venni a portré leleplezésén, de üzenetet
kapott Wellingtontól, aki azt kérte, találkozzon vele ott, és
Melbourne tudta, modortalanság volna megtagadni a kérést.
Wellington nyilván arra akarta kérni, hogy vesse latba befolyását,
vegye rá a királynőt, hogy mielőbb tegye meg az udvartartást illető
változásokat. El kell majd magyaráznia, hogy ebben az ügyben
nincs befolyása.

Fontos volt, hogy Wellington megértse, a királynő

makacsságáról ő nem tehet, az személyiségéből fakad. Az irónia az
egészben az volt, hogy mindenki azt gondolja, ő biztatta Viktóriát,
hogy álljon ellen Peelnek. Sutherland, Portman, Lord John Russel
mind meglátogatta, faggatták, mikor alakít új kormányt, s mikor
elmondta nekik, hogy nincs szándékában visszatérni
miniszterelnökként, értetlenül néztek rá.

Ahogy végigsétált a Whitehallon, látta, hogy a torlódás oka egy

juhnyáj, melyet egy zubbonyt viselő juhász terelgetett az út
közepén. A juhászt látszólag egyáltalán nem érdekelte a zűrzavar,
amit okozott. Melbourne elnézte a juhász pirospozsgás arcát,
kényelmes tempóját, derűs nyugalmát és irigyelte önállóságát.

Melbourne azt gondolta, döntése hasonló derűt hoz majd, azt

képzelte, felemelő lesz a tudat, hogy helyesen cselekedett, de az
igazság az volt, hogy még Aranyszájú Szent János sem tudta
enyhíteni a veszteség érzését. Amióta a királynő trónra került, az
előző nap volt az első, hogy sem nem találkoztak, sem nem
váltottak egymással levelet. Tudta, hogy ritkábban fognak
találkozni, elvégre már nem ő a miniszterelnöke, de azt nem mérte
fel, mennyire fogja zavarni dolgozószobája csendje, az óra
kérlelhetetlen ketyegése, ahogy méri az órák múlását, melyet nem
szakít meg sem a futárposta átnézése, sem a lovaglások a Rotten
Row-n, sem a tiszta, csengő hang, mely Lord M.-ért kiált.

Melbourne hallotta, hogy a körülötte zajló beszélgetések

suttogássá halkulnak, ahogy felszalad a Westminster Hall lépcsőjén.
Az egyik hang épp azt mondta: – Állítólag visított, mint egy
sziréna. Hat lakáj kellett, hogy lefogja – de aztán elhallgatott, mikor
Melbourne megjelent.

Odabent látta, hogy a csarnok zsúfolásig megtelt főnemesekkel

és képviselőkkel, akik mind a királynő portréjának leleplezésére
érkeztek, ugyanakkor azért is, hogy kiszimatolják, merre fúj a
politika szele. Látta Sutherland hercegét Lord John Russellel és
Lord Durhammel, és alamuszi arckifejezésükből, lopva ejtett
pillantásaikból azonnal rájött, hogy épp róla beszéltek. Hogy
elterelje gondolatait, felnézett a tető hatalmas nyeregfáira. A
Plantagenetek kora óta ott voltak, és túlélték az 1834-es tűzvészt,
melyben a parlament épületének többi része leégett. Azon az estén
voltak, akik örültek volna, ha az egész épület megsemmisül, de
Melbourne elrendelte, hogy a csarnokot mindenáron meg kell
menteni. Hála gondosságának, s a szerencsének, hogy megfordult a
szél, néhány megperzselődött részen kívül sikerült megőrizni az
utókornak a mennyezetet, melyre I. Károly nézhetett fel a tárgyalás
alatt, ahol az élete forgott kockán. A csarnok végében, egy fából
készült emelvényen állt a festőállvány, rajta Hayden portréja a
királynőről koronázási díszruhájában, vörös bársonnyal letakarva.
A portré, melyet a festő a parlament megbízásából készített, az új
épületben lesz majd kiállítva, amikor végre megépül.
 Melbourne eltűnődött, vajon ismeri-e a királynő a csarnok
történetét. Talán ha ismerné, komolyabban is elgondolkodna
viselkedésének következményeiről. Az ország nem működhet
kormány nélkül. De, ahogy az interregnum, a két király közötti
tízéves időszak bizonyította, létezhet uralkodó nélkül.

Egy kéz nehezedett a vállára, megfordult, és Wellington herceg

karvalyra emlékeztető arcával találta magát szemben. – Végre
megtaláltam, Melbourne – mondta a herceg.

– Keressünk talán egy kevésbé nyilvános helyet – mondta

Melbourne, és a festőállvány mögötti rész felé intett, ahol nem
lesznek a nyilvánosság szeme előtt.

Miközben odasétáltak, Wellington gyorsan belekezdett

mondókájába. – Nagyon ügyesen játszotta ezt a dolgot, Melbourne.
A mi kis királynőnk olyannyira a liberálisok pártját fogja, hogy
egyetlenegy főkötőt sem volt hajlandó feláldozni a pártomnak.
Vajon mitől lett ennyire makacs?

Melbourne várt, míg az emelvény mögé kerültek, mielőtt

válaszolt. – Én azt tanácsoltam a királynőnek, hogy eszközöljön
néhány változtatást az udvarhölgyei körében, herceg.

Nagy meglepetésére a másik férfiból kiszakadt a nevetés. – És

ezek szerint önre se hallgat? Ilyenek a nők!

Aztán Wellington közelebb lépett, és halkabban hozzátette:

– Nos, ha nem azt teszi, amit ön mond neki, kinek a tanácsát

követi? Cumberland azt hiszi, hogy a fejében duruzsló hangokra
hallgat, mint a nagyapja.
 – Az öreg király? De hiszen ő őrült volt! – mondta Melbourne
meglepetten.

Wellington mutatóujjával megkocogtatta az orrát. – Pontosan.

– Aztán, még halkabban folytatta: – Sőt Cumberland már

törvényjavaslatért korteskedik a régensség bevezetésére.

Melbourne-nek összeszorult a szíve, de arca rezzenéstelen

maradt. – Biztosíthatom, herceg, hogy a királynő épp annyira
épelméjű, mint bárki más ebben a teremben. Az egyetlen hang,
amire hallgat, az a sajátja.

Nagy megkönnyebbülésére a másik férfi határozottan biccentett.

– Elhiszem önnek, Melbourne. De minél tovább húzódik ez az ügy
az udvarhölgyekkel – nos, nem lesz jó vége. Ha a királynőnek nincs
ki mind a négy kereke, valamit tenni kell.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Melbourne, hangosabban, mint

tervezte.

A körülöttük állók közül néhányan megfordultak.

Wellington az ajkára tette az ujját, és egyenesen Melbourne

szemébe nézett. – Ha a királynő nem nevez ki miniszterelnököt,
akkor a parlamentnek kell kineveznie egy régenst. Kell egy értelmes
ember, aki irányítani tudja a dolgokat.

Melbourne alig akarta elhinni, hogy épp Wellington képes hitelt

adni egy ilyen abszurd gondolatnak. – Ezt nem gondolhatja
komolyan, herceg.

Wellington megrázta a fejét, és metsző pillantást vetett

Melbourne-re. – Talán nem.

Aztán közelebb hajolt, és mutatóujjával Melbourne mellkasa felé

bökött. – De nem én vagyok az, aki el tudja oszlatni ezeket a
pletykákat.

Melbourne az öreg katona acélos kék szemébe nézett, és

ráébredt, hogy parancsot kapott.

Lassan megváltoztak körülöttük a hangok, a fejek az ajtó felé

fordultak. A királyi társaság megérkezett. Wellington odabiccentett
Melbourne-nek, és elindult arra, ahol a rangidős toryk álltak.
Ahogy a csoport szétvált, hogy befogadja őt, Melbourne látta, hogy
Cumberland nyomatékosan magyaráz valamit Sir Robert Peelnek.

Kitárult a széles ajtó, s a beáramló délutáni napfényben

kirajzolódott előtte Viktória sziluettje. Ismét szíven ütötte, hogy
mennyire apró, de termete ellenére mégis volt valami alapvetően
fejedelmi és eltökélt abban, ahogy a fejét tartotta, ahogyan
egyenletes tempóban, határozott léptekkel közeledett, oldalán
udvarhölgyeivel, akik – s nem volt jobb szó rá – védelmezőn
haladtak mellette, akár a szárnysegédek.

A királynő megállt az emelvényre vezető lépcső aljában, ahol

James Abercrombie, az alsóház elnöke köszöntette őt. Az a fajta
skót férfi volt, aki sohase mondott két szót, ha húszat is mondhatott.
Nagy gonddal köszörülve meg torkát, belefogott beszédébe. –
Köszöntjük Őfelségét, a királynőt itt, minden parlamentek
szülőházában, azon alkalomból, hogy a nyilvánosság számára
bemutatásra kerül a Királyi Szépművészeti Akadémia tagjának,
Charles Haydennek a királynőről festett portréja. Megkérhetném,
hogy tiszteljen meg bennünket azzal, hogy leleplezi a tisztelet ezen
képi kifejezését ez előtt a közönség előtt, Felséged hűséges és
odaadó alattvalói előtt?

Ahogy kiejtette az utolsó szavakat a száján, több fej is

Cumberland felé fordult, aki nem tűnt sem odaadónak, sem
hűségesnek. Csend lett, miközben a királynő fellépdelt az
emelvényre. Megállt a lefedett festőállvány mellett, végignézve a
tömegen, mintha keresne valakit. Aztán kinyújtotta a kezét az
aranyszínű kötél felé, mellyel le kellett volna rántania a leplet a
képről. Valaki rosszul mérte fel az állvány és a királynő magasságát,
ezért a királynőnek lábujjhegyre kellett állnia, és a magasba
nyújtania a karját, hogy elérje. Egy pillanatra megingott, és kissé
nevetségesnek tűnt. Melbourne látta, hogy Cumberland felhúzott
szemöldökkel nézett körbe a körülötte állókon, miközben a királynő
küszködött, hogy elérje és meghúzza a kötelet, ami lerántotta volna
a leplet, de végül kudarcot vallott.

Arca kipirult az erőlködéstől, szemöldökét ráncolta

bosszúságában és csalódottságában. Kicsit felugrott, abban
reménykedve, hogyha teljes súlyával kapaszkodik a kötélbe, az
végül engedni fog. Melbourne kuncogást hallott a háta mögül, s
mikor megfordult, látta, hogy körülötte mindenki megpróbálja
visszafojtani a nevetést. Látta, hogy Viktória ismét kihúzza magát,
hogy újra nekiveselkedjen a feladatnak, és mielőtt ideje lett volna
átgondolni, mit tesz, már mellette állt, és azt kérdezte: – Segíthetek,
Felség?

Viktória felé fordult, és arcán olyan ragyogó mosoly fakadt,

melyet, ebben biztos volt, soha életében nem fog elfelejteni.
 – Nagyon hálás lennék. Úgy látszik, egyedül nem boldogulok.

Melbourne kinyújtotta a karját, és kivette a királynő kezéből a

kötelet. – Akkor boldogan leszek a szolgálatára, Felség.

Egy pillanatra összeért a kezük, és Viktória kérdően nézett rá. –

Úgy érti, hogy… – Elhallgatott, szemében remény csillant.

– Úgy értem, ha Felséged megtisztel azzal, hogy felkér

kormányalakításra, nagy megtiszteltetés lesz számomra elfogadni a
kérését.

Látta, hogy Viktória nem igazán figyel a szavaira, inkább az

arcát fürkészi, hogy jól értette-e. Rámosolygott, és lehúzta a portrét
takaró anyagot.

A nézőközönség felkiáltott, de hogy ezt a festmény kiválósága

váltotta-e ki, vagy a látvány, hogy a királynő volt miniszterelnöke
mellett áll, nem lehetett tudni.

A festményen Viktória a válla fölött tekint a világra. Hayden

megváltoztatta a korona méretét, így nem ingatagon billegett
Viktória fején, hanem tökéletesen illett rá, mintha méretre készült
volna. Haja fonatban tekeredett a füle köré, és a díszruha élénk
színei, a királyság lobogója a trón mögött, mitikus hangulatot
kölcsönzött a festménynek, mintha a királynő nem egyszerűen a
királynő lenne, hanem a királyság szimbóluma.

Viktória felpillantott Melbourne-re. – Tetszik önnek, Lord M.?

 Alig egy hét telt el, hogy utoljára így szólította, de Melbourne
bolond szíve szárnyalni kezdett.

– Nincs festmény, amely méltón ábrázolná önt, Felség.

Viktória visszamosolygott rá. – Jobb, mint azok a rémes

karikatúrák, melyek gombócként ábrázolnak.

– Bízom benne, hogy soha többé nem ábrázolják gombócként,

Felség. Addig legalábbis nem, amíg én vagyok a miniszterelnöke.

Viktória elnevette magát. – Akkor remélem, addig marad

miniszterelnök, míg én vagyok a királynő.

Abercrombie tűnt fel a királynő oldalánál. – Ha volna olyan

kegyes, hogy megengedné, hogy bemutassam önnek azokat a
tagokat, akik adakoztak a festményre.

Viktória Melbourne-re pillantott. – Igen, természetesen. Azt

hiszem, befejeztük a beszélgetést – itt egy pillanatra elhallgatott,
majd folytatta – a miniszterelnökkel.

– Úgy vélem én is, Felség.

Abercrombie szeme tágra nyílt, ahogy a királynőt a várakozó

képviselőkhöz kísérte. Melbourne néhány lépés távolságból követte
őket, tudva, hogy ez a leggyorsabb módja ismertetni döntését a Ház
tagjaival, miszerint visszatér a kormányzáshoz. Ahogy a királynő
végighaladt a várakozók sora előtt, hirtelen felragyogó mosolyával
nyugtázva üdvözletüket, időnként hátranézett a válla felett
Melbourne-re, mintha meg akarná nyugtatni magát, hogy még
mindig ott van.

A terem másik végében Cumberland, aki Wellington hercege

mellett állt, mutatóujjával önkéntelenül, görcsösen simította végig
újra és újra a sebhelyet az arcán, miközben unokahúgát figyelte, aki
a fogadósor előtt haladt, aprócska alakja eltörpült a férfiak
erdejében.

– És íme az Úr felkentje. A franciák tudták, mit csinálnak,

amikor elfogadták a száli törvényt.

Wellington megengedett magának egy mosolyt. – A nők olykor

valóságos istenverések tudnak lenni, de a nép élvezi, hogy fiatal
királynője van. Ettől az ország is fiatalabbnak tűnik, tudja?

– Senki se akar olyan királynőt, akinek elment az esze.

– Ó, én úgy látom, nincs semmi gond a királynő elméjével.

Nézze csak, hogy visszaszerezte Melbourne-t. Szerintem nem
kétséges, hogy megvan a magához való esze.

Cumberland kihallott valamit a herceg hangjából, ami arra

késztette, hogy megforduljon. – Vajon Robert Peel egyetért önnel,
herceg? Megtagadtatott tőle a lehetőség, hogy miniszterelnök
legyen, csak azért, mert a királynő nem volt hajlandó lemondani
egyetlen alsószoknyáról sem.

– Sir Robert tudja, hogy mi is sorra kerülünk hamarosan –

mondta Wellington, felhúzva szemöldökét és Cumberland szemébe
nézve –, de csak a megfelelő körülmények között.
 A terem másik oldalán Viktória egy vonalba ért velük. Mikor
megpillantotta Wellingtont, Melbourne-re nézett, majd vissza
Wellingtonra, és elmosolyodott. A herceg viszonozta a mosolyt.

Cumberland, aki tanúja volt a mosolyváltásnak, úgy döntött,

nincs értelme, hogy tovább maradjon. Búcsú nélkül vonult ki a
teremből, ujjával még mindig a sebhelyet simogatva az arcán.

Melbourne aznap este a palotában vacsorázott, és az udvartartás

végre minden fogást befejezhetett, mert a királynő figyelmét
lekötötték Melbourne történetei III. György udvaráról. Vacsora után
a királynő Harriet Sutherlanddel duettezett.

Melbourne csak fél füllel hallgatta a zenét; a királynő fejecskéjét

nézte, s felfigyelt egy szokására, hogy beszívta orcáit, mikor nehéz
részhez ért.

– A királynő nagyon boldognak tűnik ma este – mondta Emma

Portman. Melbourne észre sem vette, hogy mögötte áll. Úgy
válaszolt, hogy közben nem vette le a szemét Viktóriáról.

– Olyan fiatal, s akkora felelősség nehezedik a vállára. Nem

igazságos, hogy egyedül kelljen viselnie ezt a felelősséget.

Viktória ezt a pillanatot választotta, hogy felnézzen a

klaviatúráról, s mivel látta, hogy Melbourne őt figyeli,
rámosolygott, kivillantva apró fehér fogait. Emma végignézte ezt a
mosolyváltást, aztán lassan azt mondta: – Ugye, tudja, William,
hogy meg vannak számlálva a napjai?

Melbourne még mindig a királynőt nézte, úgy válaszolt: –

Természetesen. Ezt minden miniszterelnök tudja.

– Nem, én nem úgy értettem. Nagyon fiatal, ahogy mondta, de

egy szép napon férjhez megy majd, és akkor…

– És akkor a férjére fog számítani, nem énrám – mondta

Melbourne. – Igen, Emma. Tudom.

Emma érezte, hogy jobb, ha nem mond többet.

A darab végéhez érve Viktória felállt, és odasétált hozzájuk. –

Volna kedve kártyázni, Lord M.? Hiányoztak nekem a
pikétpartijaink.

Melbourne lenézett rá, és elmosolyodott. – Nekem is, Felség.

Nekem is.
Harmadik könyv
 Első fejezet

– Levele érkezett Brüsszelből, Felség. – Lehzen előhúzta a levelet

szoknyája zsebéből.

Viktória sóhajtott. – Nem akarom most elolvasni, Lehzen. Ma

nem.

Lehzen letette a levelet az öltözőasztalra, és elhagyta a szobát.

Skerrett épp Viktória haját bontotta ki a rafinált frizurából,

melyet a parlament hivatalos megnyitó ünnepségén viselt. Viktória
gyűlölködő pillantást vetett a levélre. Kimerítette a mai nap;
reggeltől egészen mostanáig a nyilvánosság előtt kellett szerepelnie.
Az üveghintóban kocsizott a parlamentbe, az úton végig integetett
és mosolygott a tömegre, függetlenül attól, hogy visszaintegettek-e
vagy sem, aztán a parlamentben állnia kellett a sok szürke férfi
fürkésző tekintetét – így nevezte magában a Lordok Házának és az
alsóháznak a képviselőit. A nap legrosszabb élménye a beszéd
felolvasása volt, mely ismertette a kormány terveit a következő
parlamenti ülésszakra. A beszéd mindig nagyon hosszúra
sikeredett, és tele volt komplikált kifejezésekkel.

Panaszkodott is Lord M.-nek, hogy pont olyan érzés, mintha egy

olyan prédikációt olvasna fel, amitől el szokott aludni a
templomban, de Melbourne nevetett, és azt mondta, senki sem
alhat el, amíg a királynő beszél, mert az felségsértésnek számítana,
és azért börtönbe lehet kerülni. De még Lord M. sem értette, milyen
erőfeszítésbe került egyenletes hangon beszélni az előtt a közönség
előtt. Valahányszor felpillantott a papírból, ahogy Lord M.
tanácsolta, mindig megakadt a szeme egy vöröses arcú főrenden,
aki süketséget mímelve folyton a füléhez emelte a kezét, vagy egy
beesett arcú, halottsápadt képviselőn, aki gúnyosan mosolygott,
mert furcsának találta a kiejtését. Sohasem nézett jobbra, mert tudta,
hogy Cumberland hercege ül ott, és csak arra vár, hogy ő hibázzon.
Nagyon kevés olyan alkalom volt az életében, amikor azt kívánta,
bárcsak férfinak született volna, de a mai megpróbáltatás alatt
egyfolytában arra vágyott, bárcsak bariton lenne a hangja, akkor
sosem kéne erőlködnie, hogy hallják, amit mond.

Volt egy pillanat, amikor egészen berekedt, és nagyon szeretett

volna egy korty vizet inni. De mivel tudta, hogy mindenki pont az
ilyen, gyengeségre utaló jelekre vár, nagyot nyelt és folytatta, csak a
mondat végén engedte meg magának, hogy felpillantson, és elkapja
Melbourne biztató mosolyát.

Most már csak arra vágyott, hogy ágyba zuhanhasson, becsukja

a szemét és aludhasson végre, de a levél ott feküdt az
öltözőasztalon. Lipót nagybátyjától jött, anyja testvérétől, akit öt
évvel ezelőtt királyának választott az újonnan alakult ország,
Belgium. Viktória születése előtt Lipót felesége, Sarolta hercegnő
volt az angol királyi trón várományosa, de belehalt a szülésbe,
újszülöttjével együtt. Lipótot valamelyest kárpótolta a belga
királyság azért, hogy nem lehet Anglia királynőjének férje, de nem
elégedett meg ennyivel; úgy döntött, súlyos felelősség Anglia
királynője nagybátyjának lenni, s ezt vállalnia kell, akár tetszik
unokahúgának, akár nem.

Legalább hetente egyszer levelet írt Viktóriának, melyben

tanácsokat adott, hogyan viselkedjen királynőhöz méltó módon. Ha
Viktória nem válaszolt azonnal a leveleire, Lipót újabb
szemrehányó levelet küldött, melyben emlékeztette arra, hogy ő az
egyetlen ember a földön, aki érdek nélküli, pártatlan tanáccsal látja
el, mivel, kedves unokahúgom, nemcsak úgy írok, mint nagybácsi az
unokahúgának, hanem mint egyik uralkodó a másiknak. Egyszóval jól
tenné, ha hallgatna arra, amit mondok, és ne feledje, egyetlen gondom az
ön jóléte és boldogulása.

Bár Viktória legszívesebben azt válaszolta volna erre, hogy

nagybátyjának csak az alattvalói boldogulásával kellene törődnie,
de ehhez nem volt elég bátor. Most azon tűnődött, mi állhat ebben a
levélben; az utolsóban kioktatást kapott, hogy miért volt ostobaság
nem lemondania a hölgyeiről Sir Robert Peel kedvéért. Egy
alkotmányos uralkodó kötelessége a köz iránti kötelezettségeit saját vágyai
elébe helyezni. Tudom, hogy ragaszkodik hölgyeihez és természetesen a
tiszteletre méltó Lord Melbourne-höz, de tisztában kell lennie azzal, hogy a
személyes kötődés ily szembetűnő fitogtatásával részrehajlással és
elfogultsággal vádolhatóvá teszi magát. Anglia királynőjének felette kell
állnia a pártok közötti fondorkodásnak, elnökölnie kell, nem
közbeavatkoznia. Ha nem vesz tudomást arról, mennyire könnyelmű és
ostoba volt a viselkedése, népe nem fogja uralkodóként tisztelni, hanem
elkezd gondolkozni azon, miért is uralkodik felette egy meggondolatlan
fiatal lány.

Azt a levelet széttépte, és leült, hogy megírja nagybátyjának,

soha többé nem kíván hallani felőle. De miközben tolla dühödten
kaparászott a papíron, már tudta, hogy ezt a levelet sohasem fogja
elküldeni.

Másnap úgy határozott, a legédesebb bosszú az lesz, ha olyan

szelíden és udvariasan válaszol, hogy Lipót ne lehessen benne
biztos, elolvasta-e egyáltalán a sértéseit. Így aztán hosszú és
összefüggéstelen levelet írt, melyben Coburg unokatestvéreiről
kérdezősködött, és gyötrő részletességgel számolt be legújabb
egyházi kinevezéseiről. Belga királyként Lipót áttért a katolikus
hitre, és Viktóriának nem kis örömöt okozott emlékeztetnie
nagybátyját, hogy ő az anglikán egyház feje.

– Ez minden, Felség? – kérdezte Skerrett, Viktória mögött

álldogálva. – Berakjam a hajcsavaró papírosait?

– Nem, köszönöm, elmehet – és a fiatal öltöztetőnő térdet hajtott,

és elhagyta a szobát.

Viktória felvette a levelet az asztalról, és hátradőlt az ágyon.

Mikor Dash megzavarta pihenését, felkapta a kutyát, és ujjait
végigfuttatta puha, göndör szőrén. – Mit gondolsz, miről fog most
kioktatni Lipót nagybátyám, Dash? Nem élvezné, ha külpolitikai
tanácsokat osztanék neki. Én legalább annyira királyi vagyok, mint
ő, sőt: hiszen az én országom ezer éve létezik, az övé meg csak öt
éve.

Dash rajongva nézett rá, hosszú farka hevesen csóvált. Viktória

megcsókolta az orrát. – Bárcsak mindenki olyan lenne, mint te,
Dash, mennyivel könnyebb lenne az életem.

Dash egyetértése jeléül megnyalta a kezét. Viktória végre kezébe

vette a levelet, és feltörte a pecsétet. Nagy meglepetésére nem a
szokásos, terjedelmes levél volt, hanem rövid üzenet, melyben az
állt, hogy nagybátyja a következő héten meglátogatja, mert Albert
kuzinjáról szeretne vele beszélni. Viktória áthajította a levelet a
szobán, amitől Dash ijedtében ugatni kezdett.

Kinyílt a szomszédos szobába nyíló ajtó, és Lehzen jelent meg az

ajtónyílásban, köntösben, haja papírcsavarókban, széles arcán
aggodalmas kifejezéssel. – Valami baj van, Felség? Rosszul van?

– Igen! Nagy baj van! Lipót nagybátyám bejelentette, hogy

meglátogat, mert Albertról akar beszélni velem! Hogy merészeli!
Nincs szándékomban férjhez menni még nagyon sok évig, és mikor
férjhez megyek, nem egy olyan nyámnyila alak lesz a férjem, mint
Albert.

Lehzen bólintott. – Azt hiszem, Albert kuzinja nem a megfelelő

választás az ön számára.

– Emlékszik, mikor néhány éve látogatóba jött Ernsttel? Mikor

táncmulatságot rendeztünk, elkezdett ásítozni, és azt mondta, túl
fáradt, hogy részt vegyen a mulatságban. El tudja képzelni, hogy
valaki túl fáradt legyen ahhoz, hogy táncoljon? És annyira unalmas
volt, folyton arról kérdezgetett, hogy a Windsor Park hány hold, és
hogy jártam-e valaha a királyi pénzverdében. Ernst nem annyira
rémes, ő legalább mosolyog néha és szeret táncolni, de Albert egy
csecsemő. Úgy értem, csak három hónappal fiatalabb nálam, de
olyan, mintha három évvel lenne.

– Mikor érkezik Lipót király? – kérdezte Lehzen.

– Jövő héten. Nem értem, miért hiszi, hogy örülni fogok a

látogatásnak. Gondolom, már írt Mamának, és ő azt mondta neki,
hogy szívesen látjuk. Azt hiszem, ketten főzték ki ezt a látogatást.
De én nem megyek ebbe bele. Senki se fogja helyettem kiválasztani
a férjemet.

– Nem, Felség. Az ön választása kell hogy legyen.

– Lipót nagybátyámat nem érdekli, hogy Albert és én illünk-e

egymáshoz, ő csak azt akarja biztosítani, hogy Európa minden
országában Coburg legyen a trónon. Ettől úgy érzi magát, mint egy
császár, nem mint egy olyan országnak a királya, ami öt évvel
ezelőtt még nem is létezett. Különben is, kik azok a Coburgok? Csak
egy jelentéktelen hercegi család, akik mindig jól házasodtak.

Lehzen köhintett, és azt mondta: – Az édesanyja is Coburg,

Felség.

– Igen, de az édesapám olyan királyi családból származik,

amelyik Hódító Vilmosig vezethető vissza.

– Biztos vagyok benne, hogy Lipót király meg fogja érteni, ha

elmagyarázza neki, hogy jelen pillanatban nem tervez férjhez
menni.

Viktória elnevette magát. – Oldalra fogja billenteni a fejét, és azt

fogja mondani – és itt német akcentussal folytatta: – Ah kicsi
Maiblume, ezt azért mondja, mert fiatal lányka, aki nem érti, hogy
működik a világ. Ezért kell az idősebbekre hallgatnia.

Sóhajtott. – Lipót nagybátyám és a Mama még mindig azt hiszik,

hogy irányíthatnak engem, de nekem nem fogja senki sem
megmondani, mit tegyek, sem ők, sem más.

Olyan indulatosan mondta ezt, hogy Dash együtt érzően

morogni kezdett, amitől mindkét nő nevetésre fakadt. Lehzen
Viktória kezére fektette a kezét, amit csak olyankor engedett meg
magának, mikor kettesben voltak.

– Kérem, ne aggódjon, Felség. Senki sem kényszerítheti, hogy

olyat tegyen, amivel nem ért egyet. Most már nem.
 – Nem – mondta Viktória –, most már nem.

Másnap reggel, mikor Melbourne megérkezett, hogy átnézzék a

futárpostát, Viktória kitette a tintatartója mellé a Lehzentől kapott,
Tudor Erzsébetről készült miniatűrt.

Melbourne azonnal észrevette, és Viktóriára pillantott

engedélyért, mielőtt kezébe vette, hogy alaposabban megnézze. –
Gyönyörű darab. Milyen elragadó nő volt az elődje.

– Gyakran eszembe jut, milyen lehetett a hangja. Annyira nehéz

elég hangosan beszélnem ahhoz, hogy megértessem magam.

Melbourne Viktóriára nézett. – Biztos vagyok benne, hogy az

emberek hallgattak rá, mert királynő volt, ahogy önre is hallgatnak.

– Nem gondolja, hogy a hangom túl gyenge, nem királynőhöz

illő? Tegnap úgy láttam, hogy a közönség elégedetlen volt az
erőtlen hangommal, különösen Cumberland nagybátyám.

– Cumberland nagybátyja mindig elégedetlennek látszik, így

van ez, amióta csak ismerem. Ha a többiek elégedetlennek tűntek,
az azért lehetett, mert nem tetszik nekik a politikám, és nem azzal
volt bajuk, ahogyan ön a tervezeteimet ismertette. Véleményem
szerint, Felség, nagyon szép beszédhangja van, és senki sem
viselkedhetett volna méltóságteljesebben, mint ön tegnap. Sőt ha
mondhatom, az ön fellépése tiszteletet parancsoló, uralkodóhoz
méltó volt, nem úgy, mint néhai nagybátyjáé, aki csak úgy volt
képes előadni a beszédet, ha közben nagy mennyiségű tubákot
fogyaszthatott. A politikánk fontosabb kérdései mindig elvesztek a
heves tüsszögésben.
 Viktória elnevette magát. – Ön mindig azt mondja, amit hallani
akarok, Lord M.

– Biztosíthatom, Felség, hogy a toryk nem értenek egyet önnel.

De lehangoltnak tűnik ma reggel. Valami baj van?

– A nagybátyáim megkeserítik az életemet. Először Cumberland

bátyám mered úgy rám, mint egy vízköpő szobor, most meg Lipót
bátyám írt, hogy látogatóba jön.

Melbourne elmosolyodott. – Nem tűnik túl boldognak a hír

hallatán…

– Azt akarja, hogy férjhez menjek a kuzinomhoz, Alberthez.

Melbourne a miniatűrre pillantott, amit még mindig a kezében

tartott. – Ha jól tudom, ön nem volt elragadtatva a kuzinjától, mikor
legutóbb itt járt.

– Valóban nem.

– Nem minden királynő választja a házasságot, Felség. –

Melbourne visszatette a szűz királynőről készült miniatűrt az
asztalra.

Viktória a miniatűrre pillantott, aztán Melbourne-re. – Mit

gondol, magányos volt?

Melbourne nem válaszolt azonnal, majd rövid szünet után azt

mondta: – Úgy tudom, talált magának… társakat.
 Viktória Melbourne-re pillantott. – Nos, nekem jelen pillanatban
nem áll szándékomban férjhez menni. – Elhallgatott, majd folytatta.
– Nem láttam túl sok boldog házasságot.

Melbourne sóhajtott. – Én sem, Felség, én sem.

Látva a bánatot az arcán, Viktória ráébredt, hogy míg ő

könnyedén beszélt, Melbourne szívből mondta, amit mondott.
Mielőtt bármit hozzátehetett volna, Lehzen tűnt fel az ajtóban,
bocsánatkérő, de határozott arccal.

– Bocsásson meg, Felség, hogy félbeszakítom, de egy hírnök van

itt a Házból, azt mondja, sürgősen beszélnie kell Lord Melbourne-
nel.

Viktória egy pillanatra aggodalmat látott átsuhanni Melbourne

arcán, de aztán hamar felváltotta a tőle megszokott félmosoly.
Bocsánatkérően meghajolt. – Bocsásson meg, Felség, de úgy vélem,
utána kell néznem, miről is van szó. – Hátrálni kezdett.

– Természetesen. – Viktória biccentett, de aztán önkéntelenül

kibukott belőle: – Lord M., ugye visszajön?

Melbourne megállt, és visszanézett rá. – Igen, Felség.

Viktória bólintott, és nézte, ahogy elhagyja a szobát.

Egy rosszalló köhintés hívta fel a figyelmét arra, hogy Lehzen

még a szobában tartózkodik.
 Viktória Lehzen felé fordult. – Valami baj van, Lehzen?

Lehzen tétovázott, majd kibökte: – Nem lesz örökké az ön

miniszterelnöke, Felség.

– Úgy gondolja, hogy ezzel nem vagyok tisztában, bárónő?

Lehzen a falnak támaszkodott. – Nem, Felség, de néha

aggódom, hogy felkészületlenül fogja érni, mikor bekövetkezik.
Túlságosan is támaszkodik rá, és ő nem lehet mindig ott ön mellett.

– Valóban. – Viktória hangja fagyos volt.

Az idős nő lehajtotta a fejét. Aztán halk hangon folytatta. –

Felség, kicsi gyerekkora óta gondozom önt és vigyázok önre. Ez az
én hivatásom. Úgyhogy meg kell bocsátania nekem, ha olykor
túllépem a hatáskörömet. Ha önről van szó, mindenről
megfeledkezem, nem számít semmi, csak az ön boldogsága. – Mire
a mondanivalója végére ért, hangja annyira elhalkult, hogy
Viktóriának erőlködnie kellett, hogy meghallja a szavait. Mikor
befejezte mondókáját, Lehzen hátrálni kezdett a szobából.

– Várjon!

Lehzen megállt, Viktória odament hozzá, és megfogta a kezét. –

Tudom, mennyire szeret engem, Lehzen, és hálás is vagyok érte, de
a saját utamat kell járnom.
 Második fejezet

I. Lipót, a belgák királya, pirospozsgás arcú férfi volt, igen jó

véleménnyel magáról és képességeiről. Fiatal korában vonzó férfi
volt, akinek sikerült elrabolnia Európa legjobb partijának, Sarolta
walesi hercegnőnek, IV. György egyetlen gyermekének, az angol
trón várományosának a szívét. Sarolta édesapja illusztrisabb
vőlegényt szeretett volna lányának, mint egy ismeretlen német
hercegség nincstelen fiatalabbik fiát, de még ő is elismerte, milyen
remekül fest Lipót huszáregyenruhájában.

Végül Sarolta rajongása és Lipót elbűvölő megjelenése legyőzte

ellenkezését, és György beleegyezett a házasságba. Leánya örökölte
anyja önfejűségét, és György arra jutott, jobban jár, ha leányát
eligazgatja egy férj, s erre minél előbb kerül sor, annál jobb. Lipót és
Sarolta, akik őszintén szerették egymást, nagyon boldogok voltak,
mikor az esküvő után nem sokkal Sarolta megtudta, hogy
gyermeket vár.

Lipót nagyon sokat várt ettől a gyermektől, elképzelte, hogyan

fogja majd biztosítani a Coburgok helyét Európa szívében. De a
terhesség előrehaladtával Sarolta egyre többet hízott s egyre
könnyebben kifulladt; az orvosok egyre komorabb képet öltöttek, és
különböző kínzóeszközökhöz folyamodtak: piócákat raktak rá,
köpölyözték. Lipót könyörgött feleségének, hogy küldje el őket, de
Sarolta úgy érezte, hallgatnia kell rájuk, hiszen az angol trónörököst
hordja a szíve alatt. Mikor az orvosok azt mondták neki, hogy túl
sokat hízott, még a marrons glacés falatozásával is felhagyott, pedig
azt mindennél jobban szerette. De, ahogy Lipót kezdettől sejtette, az
összes orvos összes hantája sem tudta megmenteni a fiát, aki nagy
baba volt és szép, de halottan született, sem a feleségét, akit másnap
elvitt a láz.

Lipót őszintén gyászolta a feleségét, de gyászolta az álmait is,

melyeket a házassága ébresztett benne. A következő évben, ahogy
IV. György nőtlen fivérei tülekedni kezdtek, hogy feleséget
szerezzenek maguknak és így biztosítsák a trónutódlást, úgy látta,
van még egy utolsó esély, ha csekély is, hogy a Coburg-vérvonalból
kerüljön valaki az angol trónra. Felvetette sógorának, Kent
hercegének, aki, akárcsak testvérei, megfelelő protestáns hercegnőt
keresett Európában, hogy talán udvarolhatna Lipót megözvegyült
húgának, Victoire-nak. Victoire szép volt és termékeny – első
férjének két gyermeket is szült –, és, szemben némelyik lóarcú
Brunswick vagy Mecklenburg Strelitz leánnyal, volt tapasztalata
abban, hogyan tegyen a férje kedvére. Edward kapva kapott a
javaslaton, Nova Scotiában hagyva Madame St. Laurent-t, aki
huszonöt éve volt a szeretője, hajóra szállt Németországba, ahol
udvarolni kezdett Victoire-nak, és egy hét alatt el is nyerte a kezét.

A házasság természetesen messze nem volt biztos megoldás.

Edward idősebb testvére, Vilmos, Clarence hercege, szintén
megházasodott, s az ő leszármazottai elsőbbséget élveztek a
trónutódlásban. De, ahogy Lipót levelében írta húgának: „Ennek az
Adelaide hercegnőnek nincs olyan tapasztalata a férfiakkal, mint
neked, drága húgom, és hiányzik belőle a te nyilvánvaló
készséged.” – Victoire valóra váltotta a belé vetett hitet, néhány
hónappal a házasság után már gyermeket várt.

Victoire otthonában, Amorbachban éltek, mivel a herceg

tartozásai miatt nem tudott volna eltartani egy feleséget
Londonban, de Lipót igyekezett rávenni húgát, hogy a szülésre
térjenek vissza Angliába. „Máskülönben a nép nem fogja angolnak
tekinteni a gyermeket. De hozzatok magatokkal szülésznőt. Az
angol orvosok hentesek.” Bátyja tanácsait követve Victoire
nekivágott a hosszú, nehéz útnak Európán keresztül, hét hónapos
terhesen, a férjével, az ezüstjével, egy papagájjal, és Frau Siebolddal,
a szülésznővel. Voltak pillanatok, amikor úgy látszott, Anglia
leendő trónörököse egy bérelt postakocsiban fog megszületni,
valahol Normandiában, de a hercegnő kitartott, amíg a királyi
társaság meg nem érkezett Angliába, ahol egy kicsiny, de
egészséges leánykát szült.

Lipót természetesen részt vett a keresztelőn a St. James

kápolnájában, ahol cseppet sem helyénvaló vita tört ki a gyermek
nevét illetően. Az apja királyi nevet akart neki adni, Erzsébetet vagy
Máriát, Saroltát választva második névnek, de a király, aki rossz
néven vette, hogy lenézett öccse gyermeke egy nap még királynő
lehet, leszavazta ezt az ötletet. Így a keresztelőmedence körül
hosszas tanácskozás kezdődött, mely abból állt, hogy a szülők
különböző neveket javasoltak, melyeket a zsémbes, sértődött
uralkodó sorra elvetett. Végül megegyezés született, hogy a
gyermeket Alexandrinának fogják nevezni, keresztapja, Alexander,
az orosz cár után. És akkor már csak a második név kiválasztása
maradt hátra. A király vizenyős, gonosz kék szemével sógornőjére
meredt és megvetően csak annyit mondott: – Legyen az anyja
valamelyik neve. – Újabb zűrzavart okozott, hogy a hercegné első
keresztneve, Marie-Louise, túlságosan katolikus hangzásúnak
ítéltetett, így a végén megállapodtak a Victoire-ban, melyet
angolosítottak, így lett Viktória. Furcsa hangzású név volt, a
ceremóniát levezénylő püspöknek bele is botlott a nyelve. De
később, mikor Kent hercege fel-alá sétált a kápolnában, a
gyermekkel a karjában, azt kántálva, Alexandrina Viktória,
Alexandrina Viktória, mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni,
azt mondogatta: – Tudja mit, nagyon jól hangzik, győzedelmesen.
Viktória remek név egy katona lányának, nem gondolja?

Lipót természetesen egyetértett, bár nem tudott nem gondolni

arra, hogy míg ő Waterloonál harcolt, Kent hercege az elmúlt húsz
évben egy helyőrséget vezetett Nova Scotiában, ahol nem
fenyegette komolyabb veszély, mint a szélsőséges, zord téli
időjárás. De Lipót ennek ellenére nagyon örült, hogy a gyermek az
ő oldalukról is kapott nevet.

Meglepetésként érte, hogy unokahúga a Viktória nevet

választotta magának, mikor trónra került. Szemére is vetette, hogy
nem kérte ki a tanácsát: „Nem gondolja, hogy nem volt bölcs dolog
az alattvalói számára ennyire idegen hangzású nevet választani,
kedves unokahúgom?” De most arra gondolt, hogy talán igaza volt.
Mégiscsak volt értelme olyan nevet választani, amivel elhatárolja
magát a Hannover-házból való elődeitől. Különcsége ellenére a
Viktória név úgy hangzott, mintha egy diadalmas új korszak
kezdetét harangozná be.

Ennek ellenére, gondolta Lipót, miközben hintója elindult a

Mallon felfelé, nem mondhatjuk, hogy a fiatal királynő eddigi
pályafutása dicsőséges lett volna. A Flora Hastings-ügy
megdöbbentő mulasztásról tanúskodott az illendőség és a helyes
viselkedés terén, ezt követte a nem túl szerencsés vita Peellel, az
udvartartás összeállításáról, hiszen nem sikerült megegyezésre
jutniuk az udvarhölgyeket illetően, s mindenekfölött ott volt még
túlzott kötődése Lord Melbourne-höz. Lipótnak nem volt
semmilyen személyes ellenérzése Melbourne-nel szemben, de
befolyása Viktóriára nem volt egészséges. Unokahúga
természetesen sohasem ismerné be, hogy bármiben hasonlít az
anyjára, de ki kell mondani, hogy mindkettőjüket rabul ejtette egy
erős, hatalommal bíró férfi.

Amire Drinának – Lipót gondolatban gyorsan kijavította magát

– amire Viktóriának szüksége van, az egy férj, aki kordában tartja
ifjonti meggondolatlanságát. Amióta szegény sógornője, Louise,
három hónappal Viktória születése után fiúgyermeket szült,
Lipótnak az volt a meggyőződése, hogy nem létezhet jobb
megoldás, mint összeboronálni unokahúgát és unokaöccsét, a
kisded Albertet. Ahogy Albert nőtt, növekedett, és komolyságával,
szorgalmával, és ambíciójával igazi Coburgnak bizonyult, Lipót
egyre biztosabb volt terve szerencsés kimenetelében.

Mikor három évvel ezelőtt áthozta unokaöccseit látogatóba,

Albert tartózkodó viselkedése miatt sajnálatos módon nem nyerte el
Viktória tetszését. De a fiatal hölgyek és fiatalemberek hamar
felnőnek. Albert maga mögött hagyta kamaszkori feszélyezettségét,
s bár nem udvarolgatott olyan ügyesen, mint a bátyja,
tagadhatatlanul jóképű, fess fiatalember lett belőle.

Akik először találkoztak Alberttel, gyakran tettek megjegyzést

Lipótnak a rendkívüli hasonlóságról unokaöcs és nagybátyja között;
ezeket Lipót mindig mosollyal nyugtázta. Semmi sem utalt rá, hogy
közelebbi rokoni szál fűzné össze őket, mint nagybáty és unokaöcs
kapcsolata. És valóban lehetséges volt, hogy nem is volt ennél több.

Szegény Louise, a sógornője, oly boldogtalan volt testvérével,

Ernsttel, Coburg hercegével, s oly kedvesen bánt vele nagy gyásza
első időszakában. Vigaszt nyújtottak egymásnak ők ketten, ahogy
tudtak, és mikor kilenc hónappal később megszületett Albert, Lipót
élénk érdeklődést mutatott Albert jövője iránt. Mikor Louise nem
bírta tovább elviselni Ernst kicsapongásait, züllött életmódját, és
megszökött kamarásával, Lipót nem tudott haragudni rá, sem
hibáztatni őt. A nyilvánosság előtt természetesen helytelenítette
viselkedését, ugyanakkor sub rosa ígéretet tett, hogy rajta tartja a
szemét a két fiún, akiket Louise sohasem fog viszontlátni. Louise
nem válaszolt a levelére. De Lipót tartotta a szavát, gondoskodott
róla, hogy Albert taníttatása méltó legyen egy jövendő
uralkodóhoz.

Hat évvel ezelőtt, mikor Adelaide királyné utolsó vetélése után

világossá vált, hogy immár senki sem áll Viktória útjába, hogy
Anglia következő királynője legyen, Lipót arra biztatta a két fiatalt,
hogy levelezzenek egymással (bár a biztonság kedvéért úgy intézte,
hogy minden levélből ő is kapjon egy példányt). Ez a levélbeli
kapcsolat nem volt rendszeres, de – és Lipót nem hagyott ki
egyetlen alkalmat sem, hogy erre figyelmeztesse a levelező-
partnereket – egy nagy szövetség kezdete lehetett. A csüggesztő
tényt, hogy Viktória levelezése még kiszámíthatatlanabbá vált,
amióta trónra lépett, Lipót annak tulajdonította, hogy bizonyára
Lord Melbourne vonja el Viktória figyelmét kötelességéről. Itt volt
az ideje, hogy az unokatestvérek újra találkozzanak. Bízott benne,
hogy ha alkalma nyílik személyesen is beszélnie Viktóriával,
unokahúga be fogja látni, hogy javaslata az egyetlen értelmes,
járható út.

Kettejük házasságával a Coburg család diadala teljes lesz. Ő

Belgium királya; egy másik unokaöccse feleségül vette Portugália
királynőjét, és nem volt kétsége afelől, hogy családtagjai hamarosan
kiemelkedő helyet foglalnak el Európa minden udvarában, hála
vonzerejüknek, kedvességüknek, bizonyított termékenységüknek és
tiszta ambíciójuknak.

Lipót apró mosolyt engedett meg magának, ahogy áthajtott a

Marble Arch alatt. Mielőtt kiszállt volna hintójából, elővett egy kis
tükröt, melyet mindig a mellényzsebében tartott, és alapos
vizsgálatnak vetette alá kis parókáját. Csak miután
megbizonyosodott róla, hogy parókája biztosan a helyén van és
előnyösen fest, akkor lépett le a hintó lépcsőjéről a belga király,
hogy üdvözölje unokahúgát.

De bosszúságára Viktória nem várta őt a palota lépcsőjén.

Helyette Lehzen bárónő fogadta, aki úrnőjének hiányosságait
jólesően mély térdhajtással tette jóvá.

– Isten hozta a Buckingham-palotában, Felség.

– Nagy örömömre szolgál önt itt látni, bárónő, de meg kell

valljam, az unokahúgomra számítottam.

Lehzen lesütötte a szemét. – A királynőre igen sok hivatalos

feladat várt ma délelőtt, de reméli, hogy délután látogatást tesz
nála.

– Milyen hivatalos ügy lehet fontosabb, mint fogadni a

nagybátyját, aki sok nehézség árán, rengeteg vesződséggel utazott
át egész Európán, hogy lássa őt?

– Biztos vagyok benne, Felség, hogy ha a királynő időben

értesült volna az ön terveiről, másképp rendezte volna ügyeit.

Lipót a bárónőre pillantott, és elmosolyodott. – Ön a hűség

mintaképe, bárónő. Becsületére válik, hogy nem ismeri el
unokahúgom figyelmetlenségét.

A bárónő a fejét rázta. – Őfelsége nem engedheti meg, hogy

bármi eltérítse a kötelességeitől.

– Még Lord Melbourne sem?

Lehzen az ajkát biggyesztette. – Kövessen, Felség, megmutatom

a lakosztályát.

Három órakor Lipót lesétált a vörös szőnyeggel borított lépcsőn

a trónterembe, ahol, mint mondták, Viktória fogadja majd.
Helyeslően szemrevételezte, hogy a terem jó karban van; a
párkányzatot frissen aranyozták, a csillárokon nem látott
lecsepegett viasznyomokat. Tulajdonosi érdeklődést mutatott a
palota iránt, mióta először végigsétált a folyosóin, azt képzelve,
hogy egy napon az otthona lesz majd.

Amint bejelentette a főkomornyik, Lipót körbenézett a

teremben. Viktória apró alakját a terem közepén fedezte fel,
udvarhölgyei gyűrűjében. Jobbra tőlük, kis távolságra húgát
pillantotta meg, mellette Conroy magas alakját.

Unokahúga felé indult, és széles mosollyal mindkét orcáján

megcsókolta, ahogy egy uralkodó szokta köszönteni a másikat.
Aztán hátralépett, és tetőtől talpig szemügyre vette. – Mily
szerencse, Viktória, hogy testtartását a család coburgi ágától
örökölte. Alacsony termetén nem lehet segíteni, de egy görnyedt
testtartású, apró termetű királynő nemzeti tragédia lenne.

Viktória összeszorított ajkakkal mosolygott. – Isten hozta a

Buckingham-palotában, Lipót bátyám.

Lipót színpadiasan sóhajtott egyet, s szeme sarkából letörölt egy

könnyet, vagy inkább a szándékot, hogy könnyet ejtsen. –
Bocsásson meg. Ittlétem szegény halott Saroltámra emlékeztet. Ha
életben marad, az én otthonom lenne ez a palota.

Viktória apró, türelmetlen mozdulatot tett. – Nem felejtettem el,

Lipót bátyám. Hogyan felejthettem volna el?

Kitartóan nézett Lipótra, míg végül édesanyja oldotta fel a

helyzetet azzal, hogy előresietett megölelni bátyját. – Drága Lipót,
annyira örülök, hogy látlak. – Közelebb hajolva a fülébe súgta
németül: – Fogsz vele beszélni Albertról?

Viktória toppantott a lábával, és angolul azt mondta: – Miért

kéne Lipót bátyámnak Albertról beszélnie velem, Mama? Talán
baleset érte?

Lipót lefejtette magáról húga karját. Tudta, hogy terve csak

akkor sikerülhet, ha Viktória anyja kimarad belőle.

– Épp ellenkezőleg. Albert befejezte tanulmányait, és nagyszerű

fiatalember vált belőle. Nem is remélhetne nála jobb férjet. –
Megnyerően mosolygott unokahúgára, aki ezt nem viszonozta.

– Akkor sokat változhatott utolsó találkozásunk óta. Nem

mosolygott, nem táncolt, és fél tízkor már az igazak álmát aludta.

– Mikor legutóbb találkoztak, három évvel ezelőtt, ön még

babázott. Az emberek képesek a változásra, Viktória. Tudom, hogy
az ön korában ez lehetetlennek tűnik, de épp ezért van szüksége
arra, hogy idősebb, bölcsebb fejek vegyék körül.

Viktória elindult az ajtó felé, udvarhölgyei suhogó selyembe bújt

falanxként követték őt. Válla fölött még visszaszólt: – Azt hiszem,
egészen jól boldogulok egyedül.

Lipót mosolya nem hervadt le az arcáról. – Természetesen most

még ott van önnek a kiváló és odaadó Lord Melbourne. De nem lesz
ott örökké, kedves húgom.

A hercegné bólintott, szőke loknijai megrebbentek. – Minden

nőnek szüksége van férjre, Drina. Még egy királynőnek is.

Lipót követte Viktóriát az ajtóhoz, arra kényszerítve ezzel, hogy

lassítson léptein. – És ha, isten őrizz, önt holnap magához venné az
Úr, gonosz Cumberland nagybátyja lenne a király.

Viktória dacosan szegte fel az állát. – Úgy tudom, hogy elődöm,

Erzsébet királynő korában – annak a királynőnek az uralkodása
alatt, aki mellesleg soha nem ment férjhez – felségárulásnak
számított csak megemlíteni is egy uralkodó halálát.

Lipót elmosolyodott. A Viktória orcáin virító vörös foltokból

ítélve sikeresen megfizetett korábbi udvariatlanságáért, hogy nem
jött ki őt üdvözölni, mikor megérkezett; most meghajolt, és azt
mondta: – Én csak felhívtam a figyelmét a tényekre.

Viktória kivonult a teremből, de még visszaszólt: – Bocsássanak

meg. Hivatalos ügyeket kell intéznem. De biztos vagyok benne,
hogy önnek és Mamának bőven van miről beszélgetniük.

Lipót kénytelen volt megcsodálni unokahúga tökéletes

fejtartását, ahogy kivonult a teremből. Meglepetéssel konstatálta,
hogy unokahúga rendelkezik egyfajta veleszületett méltósággal,
mely a lobbanékony, szertelen, még tanulásra és tapasztalatra
szoruló fiatal lányból hiteles királynőt varázsolt. Irányításra van
szüksége, természetesen, de Lipót, aki élete feladatának tekintette
az uralkodás tanulmányozását, el kellett ismerje, hogy unokahúga
mély benyomást tett rá.

A pillanatot testvére szakította meg, aki végtelenül boldog volt,

hogy új, megértő hallgatóságra talált, akinek panaszkodhat
lányáról. Német és angol nyelvű szóáradatot zúdított rá. – Látod,
milyen kezelhetetlen? Senkire sem hallgat, kizárólag a drágalátos
Lord M.-jére. Egyáltalán nem vesz rólam tudomást. Miután annyi
mindent tettem érte! Tudod, Lipót, néha arra gondolok,
legszívesebben visszaköltöznék Amorbachba, ahol visszavonultan,
békében élhetnék, és nem kellene azzal töltenem minden időmet,
hogy egy olyan lány miatt aggódom, aki egyáltalán nem tiszteli a
családját.

Lipót észrevette, hogy Conroy, aki az ablak mellett állt,

összerándul, amikor a hercegné Amorbachot emlegette. Biztos volt
benne, hogy húga számvevőjének esze ágában sincs karrierje
hátralevő részét egy isten háta mögötti helyen tölteni.

– Kedves húgom, nem kell aggódnod. Most, hogy itt vagyok,

biztos vagyok benne, hogy Viktória meg fogja érteni, mik a
kötelességei.

– Nem fogja, ha mindig Lord Melbourne-nel van – mondta húga

a fejét rázva. – Tudsz róla, hogy nem engedélyezi nekem, hogy
anyakirálynénak nevezzem magam, s nem ad elég pénzt, hogy
anyakirálynéhoz illően öltözhessek? Mindenről az a gonosz
Melbourne tehet. Mielőtt kettőnk közé állt, mindig nagyon közel
álltunk egymáshoz. Mielőtt ő feltűnt a színen, mindig hallgatott
rám… és Sir Johnra.
 Conroy a hercegné szavait hallva bólintott. – A királynőnek férj
kell, aki irányítja, Felség. A hercegné és én mindent megtettünk,
ami tőlünk telt, hogy jó irányba tereljük, de most már nem hagyja
magát irányítani. A házasság az egyetlen mód arra, hogy
megzabolázzuk.

– És Albert nagyon jó fiú. Ő majd gondoskodik arról, hogy

Viktória megértse, mi illeti meg a királynő anyját.

Előfordul olykor, gondolta Lipót, hogy a szövetségesek

veszélyesebbek, mint az ellenségek. Az a gondolata támadt, hogy
talán az egyetlen módja rávenni Viktóriát, hogy hozzámenjen
Alberthez, az lenne, ha a hercegné és Conroy vehemensen
tiltakoznának ellene. Látta, hogy Conroy, akinek szertefoszlottak a
reményei, hogy hatalmat gyakorolhasson Viktórián keresztül, még
mindig azt gondolja, hogy lehetőség adódhat rá, Viktória férjén
keresztül. Ezek a remények természetesen hiábavalóak, hiszen az
egyetlen személy, aki befolyással lesz Albertre, amikor feleségül
veszi Viktóriát, Lipót lesz, senki más.

Ezeket a gondolatokat megtartotta magának, de bólintott, és azt

mondta: – Azért vagyok itt, hogy előmozdítsam ezt a frigyet, de
úgy látom, ha igaz, amit mond, Sir John, és Viktória nem hagyja
magát irányítani, akkor talán jobb megoldás javasolni és
kecsegtetni, semmint parancsolni. Úgy sejtem, Lord Melbourne is
így tudja befolyásolni. Úgy vélem, az volna az okos lépés, ha mi is
így tennénk.

A hercegné a karjára fektette a kezét. – Ó, annyira örülök, hogy

itt vagy, Lipót. Mindig olyan bölcs voltál.
 Lipót észrevette, hogy Conroy a homlokát ráncolja a hercegné
szavainak hallatán. – Ha megbocsátanak, Fenséges asszonyom,
Felség – Conroy aprót biccentett, és kivonult a szobából.

Mikor egyedül maradtak, Lipót szemügyre vette a húgát. Bár

tisztában volt azzal, hogy Conroy befolyása alatt áll, eltűnődött,
vajon képes lenne-e felismerni az előnyeit annak, hogy szakít vele,
ha ez azt jelentené, hogy Viktória hozzámegy Alberthez. De a
nőkre, még a Coburg nőkre sem lehetett számítani, hogy saját
érdekeik szerint cselekedjenek.

– Eszembe jutott, drága húgom, hogy vajon nem kellene

elgondolkoznod azon, hogy búcsút mondj Sir Johnnak. Attól tartok,
soha nem fogod megkapni a kellő tiszteletet Viktóriától, amíg Sir
John van melletted.

– Hogy érted ezt, Lipót?

– Azt hiszem, egy adott ponton választanod kell majd a… társad

és a leányod között. Mindkettőt nem tarthatod meg.

A hercegné szemébe könnyek gyűltek. – De Lipót, Sir John a

mindenem. Nem tudok nélküle élni.

Lipót sóhajtott. – Akkor kedvesem, talán az lenne a legjobb, ha

visszatérnél Coburgba.

A hercegné a tenyerébe temette az arcát, és válla rázkódni

kezdett. – Olyan hálátlan. Olyan magányos vagyok, kétszeres
özvegy… Sir John az egyetlen vigaszom, nélküle nem marad
semmim. Ő az egyetlen, aki figyel rám.
 Lipót átölelte a vállát. – Tudom én, milyen nehéz az egyedüllét,
Liebes, és látom azt is, hogy Sir John mennyire figyelmes. Talán
jutna néked boldogság Coburgban, ha ott lenne melletted. Ha el
kívánsz menni, akkor én megteszek mindent, hogy a segítségedre
legyek.

A hercegné tanácstalanul pillantott fel rá. – Azt gondolod, hogy

vissza kellene mennem Coburgba Sir Johnnal?

– Talán jobb lenne ott neked, mint itt maradni, ahol Viktória
méltatlanul bánik veled. Talán meg kellene említened ezt a
lehetőséget Conroynak.

Húga arcára pillantva Lipót látta, hogy sikeresen elültette a

kétely első magjait az agyában.

– Nem tudom, hogy Sir John el akarná-e hagyni Angliát. Annyi

érdekeltsége van itt.

– De bizonyára nincs az az érdekeltség, ami felérne a te

boldogságoddal, drága húgom. Főleg, ha annyira ragaszkodik
hozzád, mint mondod.

A hercegné megrázta a fejét. – Erről még sohasem beszéltünk.

De miért is kellene nekem száműzetésbe mennem? Kiérdemeltem
itt a helyem Angliában anyakirálynéként.

– Hogyne érdemelted volna ki a helyed, kedves húgom. De ha

Viktória továbbra is makacskodik, talán érdemes lenne megfontolni
ezt a lehetőséget. Talán meg kéne beszélned Sir Johnnal.
 Lipót látta, hogy húga az ajkába harap. – Talán – mondta, de
nem nézett testvére szemébe.

– Kedves húgom, beszéljünk kellemesebb témákról. Ha jól

tudom, holnap az operába látogatunk, és úgy hallottam, hogy a
Syon-házban jelmezbál lesz.

Ahogy sejtette, a hercegné figyelme azonnal elterelődött a

gondokról, amint a szórakozás került szóba.

– Valóban. Richmond hercegnéjének jelmezbáljai híresek. Én

Columbine-nak öltözöm, Sir John pedig Harlekinnek. És te, Lipót?

– Úgy döntöttem, Augustus császárnak öltözöm. Az a

tapasztalatom, hogy a babérkoszorú igen jól áll nekem.

Nem Viktória volt az egyetlen, aki nem fogadta felhőtlen örömmel a

belga király látogatását. Mikor Ernest, Cumberland hercege
meglátta Lipót látogatásának hírét az udvari krónikában, olyan
hang jött ki a torkán, hogy felesége ijedten pillantott fel, attól tartva,
hogy gutaütés érte. A hercegné német hercegnő volt, néhány évvel
fiatalabb a férjénél, de fiatal kora ellenére már kétszeres özvegy. Az
a szóbeszéd járta, hogy első két férje váratlan halála összefüggésben
lehetett feleségválasztásukkal, de a pletykák nem rettentették el a
herceget a házasságkötéstől húsz évvel korábban. Egy fiuk született,
kinek nagy bánatukra tízéves korában elkezdett romlani a látása, s
mostanára teljesen megvakult.

A hercegné úgy érezte, fiából korlátai ellenére jobb uralkodó

válhatna, mint a jelenlegi királynő. Férje természetesen beavatta a
régensségért folyó terveibe, s férjével együtt naponta kikelt a
rendszer igazságtalansága ellen, mely azt eredményezte, hogy egy
butácska kislány léphetett trónra egy tapasztalt férfi helyett. De,
ahogy mindennap emlékeztette, a herceg továbbra is a trón
várományosa. Ha bármi történne Viktóriával – és a fiatal lányok,
még az olyan bosszantóan egészséges, robusztus példányok, mint a
királynő is, váratlanul esendőek lehetnek –, akkor Ernest nemcsak
Hannover, hanem Nagy-Britannia királya is lehetne.

– Mi a gond, kedvesem?

– Az a szélhámos Lipót a palotában időzik. Belga király, még

mit nem. Mi fán terem az a Belgium, azt szeretném tudni… egy
kitalált ország, ami öt perce még nem is létezett. Én még
emlékszem, mikor nincstelen lovastiszt volt, aki a walesi Saroltára
meregette a szemét.

– Akkor szerencséje volt.

A herceg horkantott egyet. – Jól házasodott, mint a Coburgok

általában. Persze azért van itt.

Frederica értetlen arcot vágott.

– Lipót azért van itt, hogy összeboronálja Viktóriát az egyik

Coburg fiúval. Eltökélt szándéka, hogy a családban maradjon az
angol trón.

A hercegné a férjére nézett, aki fel-alá járkált a szalonban,

sebhelye sápadtan világított pirospozsgás arcán. Együtt érzett vele,
megértette csalódottságát, bár voltak pillanatok, amikor úgy
gondolta, tulajdonképpen boldogan költözne Hannoverbe, ahol
nyugodtan, békében élhetnének királyként és királynéként. Mivel
fiatal éveiben mindent megtett, hogy változtatni tudjon
életkörülményein, most már látta annak előnyeit, hogy elégedjünk
meg azzal, ami elérhető számunkra. Igaz, hogy Hannovert nagyság
és gazdagság terén nem lehet összehasonlítani Nagy-Britanniával,
de szíve mélyén Frederica úgy érezte, hogy jobb valahol királynak
lenni, mint várakozással tölteni egész életünket. De ezt
természetesen soha nem mondaná a férjének. Megpróbálta más
irányba terelni a haragját.

– Nos, ha Lipót házasságra akarja rávenni Viktóriát, akkor talán

kereshetnél neki másik férjjelöltet.

A herceg megfordult, hogy a feleségére nézzen, aztán a

zeneszóba felé intett a fejével, ahol a fiuk épp zongorázott. Nagyon
jól játszott hallás után, és ha csak hallgatta az ember, sohasem
találta volna ki, hogy nem lát. – Csak nem arra gondolsz, hogy…? –
kérdezte, felhúzva szemöldökét.

– Nem, azt hiszem, szegény fiunk boldog lesz, ha Hannover

trónjára követhet téged. Én az unokaöcsédre gondoltam.

– Györgyre gondoltál, Cambridge hercegére? – Nagy

megkönnyebbülésére Frederica azt látta, hogy férje abbahagyja a
fel-alá járkálást, megáll a szoba közepén, ujjával a sebhelyét
simogatva, ami nála az elmélyült gondolkodás jele volt.
 – Igen. Megnyerő modorú, jóképű fiú, de nem túl okos. Biztos
vagyok benne, hogy tudnád… irányítani.

Cumberland a feleségére nézett, és elmosolyodott. – Milyen

szerencsés vagyok, hogy téged vettelek el feleségül, kedvesem.
Olyan leleményes vagy. A fivérem egy vagyonnal tartozik nekem,
de ha a fia elveszi a királynőt, a pénzem egy részét talán kamatostul
visszaszerezhetem. És jó lenne a koronát a brit királyi családban
tartani.

– Bizony. Meg kellene látogatnod Györgyöt, és felhívni a

figyelmét a kínálkozó lehetőségre.

– Meglep, hogy eddig nem jutott eszébe. De nem csoda,

valószínűleg Adolphus bátyámra ütött, aki nem az eszéről volt
híres.

– A te családodban neked jutott az ész, drágám.

Cumberland megfogta a felesége kezét. – És benned

megtaláltam egyenrangú partneremet.
 Harmadik fejezet

– Miért vág ilyen bánatos arcot, Lord M.? – Viktória áthajolt az

íróasztalán privát szalonjában, ahol Melbourne-nel épp a
futárpostát nézték át. Mikor Melbourne nem válaszolt azonnal,
folytatta: – Nagyon örülök, hogy látom. El sem tudja képzelni,
mennyire bosszantóan viselkedik Lipót bátyám.

Melbourne felnézett az iratból, amit olvasott. – Lehet, hogy

szemtelennek hangzik majd, amit mondok, hiszen a családja
tagjáról van szó, de emlékezetem szerint Lipót nagybátyja hiú és
haszonleső ember.

Viktória elnevette magát. – Akkor cseppet sem változott.

Parókát visel, és férjhez akar adni Albert kuzinomhoz.

– Az unokatestvérek közötti házasság nem bölcs dolog, Felség.

Viktória átható pillantást vetett rá. – Ha emiatt fáj a feje, Lord

M., akkor nincs oka aggodalomra. Megmondtam neki, hogy szó
sem lehet róla!

Melbourne nem válaszolt azonnal; rövid szünet után felállt és

azt mondta: – Ha nyugtalannak lát, Felség, az nem Lipót nagybátyja
miatt van. Úgy hírlik, Walesben felkelés zajlik, egy csoport,
pontosabban mondva egy csürhe hívta életre, akik chartistáknak
nevezik magukat.

Viktória felállt, és mellé lépett. – Milyen furcsa nevet

választottak maguknak.

Melbourne sóhajtott. – Azért nevezik magukat chartistáknak,

mert írtak egy úgynevezett népchartát, népi szabadságlevelet,
amelyben általános választójogokat, évenkénti választásokat, titkos
szavazást, és a képviselőknek fizetést követelnek. Lehetetlen
gondolatok természetesen, de bizonyos társadalmi osztályban sok
követőre találtak.

Viktória töprengő arcot vágott. – Ezek a nézetek annyira

szélsőségesek. Ön mindig azt mondta nekem, hogy a britek nem
lázadó népség.

Melbourne megrázta a fejét. – Mint tudja, Felség, ebben az évben

és az ezt megelőzőben is gyenge volt a termés. Ha az emberek
éhesek, radikálisnak képzelik magukat.

Viktória bólintott. – Értem. De veszélyt jelentenek ezek, ezek a

chartisták?

Melbourne kinézett az ablakon. Látta a Marble Archot és a Mall

zászlókkal szegélyezett területét. Balra feküdt Thomas Cubitt
Belgravia negyede, magnóliafehér stukkóval díszített tereivel és
házsoraival, mely meglepően gyorsan vetekedni kezdett Mayfairrel
a legdivatosabb lakhely címéért Londonban. De ha jobbra fordította
a fejét, és túltekintett a rácsos kerítésen, mely körülvette a palotát, a
Pimlico szegénynegyed ferde háztetőit látta. Ha kinyitná az ablakot,
a szegénység bűze elérne egészen a palotáig. A királynő
biztonságban van itt, hiszen a királyi testőrség védelme alatt áll, de
üdvös nem megfeledkezni arról, mennyire közel vannak még itt is
az elégedetlenek csapataihoz.
 Mikor visszafordult Viktória felé, vigyázott, hogy az
arckifejezése nyugalmat sugározzon. – Nem, dehogy, Felség, a
lázongók Newportban csak vasvillákkal és kaszákkal voltak
felfegyverkezve. Az ottani helyőrség gond nélkül feloszlatta őket. A
főkolomposokat idehozatták, hazaárulásért állnak majd bíróság elé.
Ha példát statuálunk most velük, a jövőben elrettentő példaként
szolgálnak majd.

Elkapta Viktória tekintetét. – Nincs oka aggodalomra. Azt bízza

csak rám. Az ön biztonsága az egyetlen dolog, ami megzavarja a
lelki nyugalmamat.

Talán túlságosan is áthatóan nézett rá, mert Viktória elpirult, és

élénk hangon azt kérdezte: – Jön az operába ma este? La Persiani a
Lammermoori Luciát énekli. Tudom, hogy jobb szereti Mozartot, de
nem hiszem, hogy kibírnék egy estét kettesben Lipót bácsikámmal.
– Elmosolyodott.

Melbourne megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy szüksége lesz

a jelenlétemre. Elfelejti, hogy Alexander nagyherceg is ott lesz. Ha
jól emlékszem, igen élvezte a társaságát a koronázási bálon.

Viktória lenézett ölében nyugvó kezére. – A nagyherceg

nagyszerű táncos, és kellemes társaság, de – és itt felemelte
halványkék szemét, hogy Melbourne-re nézzen – önt nem tudja
pótolni, Lord M.

Melbourne látta az esdeklést a tekintetében, és eltűnődött, vajon

tisztában van-e azzal, hogy milyen kacéran viselkedik. Olyan fiatal
és ártatlan volt azokhoz a nőkhöz képest, akikkel általában
körülvette magát, de volt a tekintetében valami nyíltság, amit
nyugtalanítónak talált. Emlékeztetnie kellett magát, hogy
Viktóriának fogalma sincs, mit csinál.

Meghajolt, és legfigyelmesebb mosolyával válaszolt: – Nem

vagyok méltó erre a dicséretre, Felség, és, mint minden férfi,
fogékony vagyok a hízelgésre.

– Talán ezt kéne megpróbálnom Lipót bácsikámmal is.

– Azt kellett volna mondanom, mint minden férfi, Lipót

bácsikáját kivéve.

Viktória ezüstös, csilingelő kacagása egész nap visszhangzott

Melbourne fülében.

Viktória nagy figyelmet fordított toalettjére az opera estéjén.

Hosszas tanácskozás után Skerrett-tel úgy döntöttek, hogy korona
alakban koszorút fonnak a hajából a feje tetejére. Ez a frizura
megnyújtotta dekoltázsából kiemelkedő nyakát.

– Azt hiszem, ma este Sarolta királyné gyémánt nyakláncát

fogom viselni.

– Igenis, Felség, máris hozom. – Jenkins a derekára kötött

kulcscsomót zörgetve ment ki a szobából, és egy kopott zöld
bőrtokkal tért vissza, melyet lerakott Viktória elé. Mikor kinyitotta,
mindketten felkiáltottak a gyertyafényben szikrázó gyémántok
láttán.

– Igen, egészen biztosan ezt fogom viselni – mondta Viktória, és

átnyújtotta a nyakláncot Jenkinsnek, hogy kapcsolja össze a nyakán.

Skerrett, aki a Viktória hajába szánt virágokkal tért vissza a

szobába, felkiáltott meglepetésében, mikor meglátta a nyakláncot. –
Úgy néz ki, mintha szikrázna a nyaka, Felség.

Viktória elégedetten szemlélte tükörképét. A nyaklánc valóban

úgy festett, mintha belső tűzzel égne. Ahogy Skerrett feltette a
nyaklánchoz illő diadémot Viktória hajába, Viktória végre meg volt
elégedve kinézetével.

Nagyon örült, mikor Melbourne elmondta neki, hogy Alexander

nagyherceg, aki körutazást tett Európában, úgy döntött, hogy még
egyszer ellátogat Angliába, mielőtt visszatérne Szentpétervárra.
Nagyszerű táncos volt, és elbűvölő társalgó. De újbóli felbukkanása
most váratlan szerencse volt, hasznos pajzs Lipót bácsikája ellen.
Ma estére például meghívta a nagyherceget a királyi páholyba,
tudva, hogy mivel Belgium és Oroszország között nincs hivatalos
szövetség, Lipót bátyja nem csatlakozhat hozzájuk.

Lipót nem örült, mikor Viktória felvilágosította, hogy

diplomáciai okokból a királyi páholyt a nagyherceggel kell
megosztania.

– De ülhet Mama mellé, Lipót bácsikám. Tudom, hogy sok

megbeszélnivalójuk van.

Lipót tiltakozott, hogy az ilyen megkülönböztetett bánásmód a

nagyherceg felé félreérthető, de Viktória elébe vágott. – Ó, emiatt ne
aggódjon. Lord M. is ott lesz. Ő majd gondoskodik róla, hogy ne
történjen semmiféle diplomáciai incidens.

Lipót az ajkát biggyesztette, de nem szólt többet.

Őfelsége Színházának zenekara az Isten, óvd a királynőt játszotta,

majd az orosz nemzeti himnuszt, mikor Viktória belépett a királyi
páholyba a nagyherceggel. Mikor az orosz himnusz véget ért, a
királynő és a nagyherceg helyet foglalt a páholyban. Nem
tekintettek maguk mögé, mielőtt leültek, ellenőrizve, hogy a székek
a megfelelő pozícióban állnak-e. Születésük révén egyszerűen
magától értetődőnek találták, hogy a helyükön lesznek.

A Királynő Színháza, korábban a Király Színháza, míg Viktória

trónra nem lépett, zsúfolásig megtelt. Sir Walter Scott
Lammermoori menyasszonyának Donizetti-féle változata már
önmagában is hatalmas siker volt, de ma este a nézőközönség
nemcsak a színpadi látványra, hanem a színfalakon kívüli
eseményekre is kíváncsi volt.

Ott volt a királyi páholy, ahol a királynő az orosz nagyherceggel

ült, akinek gyémántokkal kirakott kitüntetései ugyanúgy
tündököltek, mint Viktória nyakéke. A királyi személyek mögött
állt a miniszterelnök, mellette Lady Portman; a protokoll szabályai
arra kárhoztatták őket, hogy mindvégig állva maradjanak.
 A királyi erkély másik oldalán egy páholyban ült a belga király
húgával, Kent hercegnéjével. Hangos üdvrivalgás tört ki, mikor ők
ketten elfoglalták helyüket, az üdvrivalgást fivér és nővér egyaránt
személyét megillető tiszteletnyilvánításnak tekintette. De Sir John
Conroy számára, aki, mint mindig, közvetlenül a hercegné mögött
állt, nem volt kétséges, hogy kinek szólt az üdvrivalgás.

Cumberland hercegét nem éljenezte senki, amikor belépett a

páholyába felesége és unokaöccse, György herceg kíséretében. A
herceg a Hannover család kidülledő kék szemét és gyenge állát
örökölte. Egyenruhát viselt, és úgy festett, mint aki sokkal
szívesebben lenne az egysége tiszti étkezdéjében, mint az operában.

Mikor a nyitány véget ért, és La Persiani lépett a színpadra,

hogy elénekelje első áriáját, legalább annyi színházi látcső fordult a
királyi páholy, mint a díva felé.

Cumberland hercege elégedetten konstatálta, hogy Lipót nem a

királyi páholyban foglalt helyet; annak már kevésbé örült, hogy az
unokahúga mellett a nagyherceg ül. Egy napon Nagy-Oroszország
cárja lesz, úgyhogy nem versenyezhet Viktória kezéért, de volt
benne valami egzotikus, ami unokaöccséből, Györgyből, sajnálatos
módon hiányzott.

– A királynő kezd nagyon összemelegedni az orosszal, György.

Szerintem oda kellene menned, tiszteletedet tenni, mielőtt az ölébe
ülne.

György mélyet sóhajtott. – Csak ha nem kell maradnom a

második felvonásra. A kantinban jobban énekelnek, mint itt.
 Talán az egyetlen néző, aki valóban feszült figyelemmel kísérte
La Persiani előadását, úgy, ahogy az megérdemelte, maga a
királynő volt. Mikor Lucia Edgardo iránt érzett olthatatlan
szerelméről énekelt, Viktória szemébe könny szökött, s egy
könnycsepp le is gördült fehér orcáján.

A nagyherceg, aki Viktória profilját nézte figyelmesen, előhúzott

egy királyi méretű zsebkendőt, és odanyújtotta neki. Viktória
mosolyogva fogadta el.

– Köszönöm. Egészen elérzékenyültem.

A nagyherceg közelebb hajolt, és halkan azt mondta: – Nekünk

nem gyakran adatik meg az alkalom, hogy sírhassunk, önnek és
nekem.

Viktória bólintott. – Igaza van. Azt hiszem, ezért szeretem

annyira az operát.

– Orosz lelke van.

– Vagy angol.

Ebben a pillanatban a zene csúcspontjára érkezett, Lucia az ária

végére ért, és aléltan esett össze a színpadon. Előadása kárba
veszett, mert a nézőközönség feszült figyelemmel csak azt nézte,
ahogy az orosz trónörökös a királynőjükre mosolyog.

A szünetben György herceg jelent meg a királyi páholyban.

Viktória meglepetten nézett rá. – Nem tudtam, hogy kedveli az
operát.
 György tejfehér arca elpirult, míg a megfelelő választ kereste.
Végül azt mondta: – Mondhatjuk, hogy mostanában kezdtem
érdeklődni iránta, Viktória kuzin.

Viktória mosolygott. – Nos, akkor ragaszkodni fogok hozzá,

hogy legközelebb ön legyen a kísérőm.

Viktória a nagyherceghez fordult. – Bemutathatom kuzinomat,

Györgyöt, Cambridge hercegét?

György a követelményeknek megfelelő, de hízelgőnek nem

mondható meghajlással üdvözölte a nagyherceget. A nagyherceg
bólintott, és azt mondta: – Az a megtiszteltetés ért, hogy
megtekinthettem a herceg ezredének szemléjét. Pompás az
egyenruhájuk.

Hangneme azt sejtette, hogy a szemlén csak az egyenruhákat

ítélte pompásnak. Ahogy a burkolt sértés eljutott György tudatáig,
arca még vörösebb lett. Szerette volna azt mondani, hogy az ő
katonái legalább fegyelmezett fegyveres erők, nem részeges
kozákok hordája, de be kellett érnie azzal, hogy dühösen
rámeresztette a szemét a szemtelen oroszra.

– Hát nem csodálatos Lucia? – kérdezte Viktória a kuzinjától. –

Önnek is sírni támadt kedve az őrülési jelenettől?

György örült, hogy végre olyan kérdést tesznek fel neki, amire
őszinte választ adhat. – Igen.

Néhány percig még ott maradt a páholyban, végig magán

érezve Cumberland tekintetét, de mikor újra játszani kezdett a
zenekar, szabadkozva búcsút vett, és otthagyta őket.

Lipót színházi látcsövén végigkövette a beszélgetést. Azonnal rájött,

mi volt Cumberland szándéka azzal, hogy magával hozta György
herceget. Bár tudta, hogy György mind megjelenését, mind értelmét
tekintve meg sem közelíti Albertet, mindazonáltal megkönnyebbült,
mikor látta, hogy György feltűnése a páholyban semmilyen hatással
nem volt Viktóriára. Úgy tűnt, hogy jobban élvezi a nagyherceg
társaságát, de Lipót nem foglalkozott a nagyherceggel, évődésüket
ártalmatlan flörtölésnek tekintette. Két uralkodó házassága
gyakorlati és diplomáciai szempontból is lehetetlen volt. A
legutolsó alkalommal, mikor ilyesmire sor került, Tudor Mária és II.
Fülöp spanyol király esetében, egyik fél részéről sem bizonyult
szerencsésnek a kísérlet.

Miután György elhagyta a páholyt, Lipót figyelme a színpadra

terelődött, ahol épp egy nagyon kellemes balettet adtak elő. De
Lipót élvezetét a táncosok formás vádlijában megzavarta a
hercegné, aki szintén látcsőn át figyelte a lányát.

– Nézd csak Drinát. Ha jól látom, a nagyherceggel flörtöl. Nem

helyénvaló.

– Kedves Marie-Louise, ne aggodalmaskodj. A nagyherceggel

való évődés ártalmatlan szórakozás csupán. Még Viktória sem
annyira ostoba, hogy azt képzelje, lehet közöttük valaha
komolyabb, mint flörtölés.

A hercegné sóhajtott. – Remélem, igazad van, bátyám. De

Viktória mindenféle bolondságra képes. – Conroy helyeslő hangot
hallatott.

Lipót tekintetét a színpadról a királyi páholyra fordította.

Viktória felnagyított arcát látta a látcsövön át, és meglepetésére és
nyugtalanságára olyan ellágyulást látott az arcán, amit egy
szerelmes nő arcán szokás látni. De kire nézhet így? Mikor Lipót
látcsövével követte Viktória tekintetének irányát, Lord Melbourne
jóképű arca tűnt fel előtte. Melbourne hasonló, szeretetteljes
arckifejezéssel viszonozta Viktória pillantását.

Lipót letette a látcsövet. A húgának igaza volt; Viktória valóban

mindenféle ostobaságra képes. Komolyan azt képzeli, hogy
Melbourne miniszterelnöknél több lehet számára? Nem,
lehetetlenség – még Viktória sem áltathatja magát ilyen hiú
reményekkel. De tudta, mit látott, és aggodalmat ébresztett benne.
Úgy döntött, nem említi meg a húgának. Az egyetlen dolog, ami
biztosan valami megfordíthatatlan ostobaságba kergetné Viktóriát,
az az édesanyja közbelépése lenne. Nem, neki kell beszélnie
Viktóriával. Miután eldöntötte, mit fog lépni, Lipót újra a színpadra
fordította figyelmét, ahol nagy csalódottságára a táncosokat egy
olaszul éneklő, robusztus felépítésű skót kórus váltotta fel.

Természetesen a királynő társasága hagyta el először az operát.

A nagyherceg lekísérte Viktóriát a lépcsőn a Haymarket felőli
bejárathoz, ahol már várta a hintója. Ahogy kilépett, örömmel
hallotta, hogy az opera előtt összegyűlt tömegben néhányan
éljenezni kezdtek.
 A nagyherceg Viktóriához fordult, és azt mondta: – Szereti a
népe, Viktória.

– Azt hiszem, szeretik látni a királynőjüket. Biztos vagyok

benne, hogy önt hasonló lelkesedéssel fogadják Oroszországban.

– Talán. De az ön népe szabadon és önszántából éljenezhet, az

én népemre ez nem mondható. A jobbágyok éljenzése más, mint a
polgároké.

Viktória látta, hogy a nagyherceg tekintete fátyolossá válik,

ahogy lehajolt, hogy megcsókolja a kezét.

– Jó éjt, Alexander – mondta zavartan, hiszen a keresztnevét

használta, de a nagyherceg is Viktóriának szólította.

Ahogy beszállt a hintóba, kaparászást hallott, s Dash felugrott,

hogy megnyalja a kezét. – Ó, drága kicsi Dashym, milyen pompás
meglepetés!

Felemelte a kutyát, és magához ölelte. Kamarása, a jóképű Lord

Alfred Paget szőke feje kukkantott be a hintó ablakán. – Remélem,
nem sértettem meg ezzel, Felség. De sírdogált ön után a palotában,
ezért vettem a bátorságot, és elhoztam magammal, mikor idejöttem
önért.

– Nagyon kedves gondolat volt öntől, Lord Alfred. El sem tudok

képzelni szórakoztatóbb kísérőt a visszaútra. Dash szereti, ha az
operáról mesélek neki, igaz, Dashy? – És a kiskutya tekergett
örömében, mikor a hasát vakargatta.
 – Remélem, nincs kifogása még egy kísérő ellen a visszaútra,
Viktória. – Viktória felnézett, és bosszúságára Lipót nagybátyját
pillantotta meg a hintó ajtajában. Anélkül, hogy megvárta volna
válaszát, a belga király félretolta Lord Alfredet, és beült a hintóba,
Viktóriával szembe.

Viktória visszahúzódott a saját térfelére, szorosan magához

ölelve a kutyát. Fáradt volt, és semmire sem vágyott kevésbé, mint
egy kierőszakolt tête-à-tête-re a nagybátyjával. De nem tehetett
semmit, kivéve, ha megkéri az őrséget, hogy távolítsák el a
hintóból, ami diplomáciai incidenst okozott volna. A gondolattól
elmosolyodott, meghúzta Dash fülét, és azt súgta: – Nem is tudod,
mennyire örül a mamid, hogy láthat, Dashy.

Lipót gyufát vett elő a zsebéből, és meggyújtotta a gyertyát az

ülése mellett. Alulról világította meg az arcát, amitől egészen
démoninak tűnt. – Kedves unokahúgom. Tudja, hogy mindig is
igyekeztem apaként bánni önnel.

Viktória a kutyája fülét babrálta. – Valóban gyakran ír nekem,

igaz, Dash?

Lipót sóhajtott. – Kérem, velem beszélgessen, ne az ölebével.

Valami fontosat kell mondanom önnek.

Viktória felemelte a kutyát, hogy pofácskája az arca mellé

kerüljön. – Figyelünk.

Lipót nem vett tudomást a szemtelenségről. – Azt mondja, nem

akar férjhez menni Alberthez, de megkérdezném, hogy máshoz
szándékozik-e férjhez menni?
 Viktória ránézett, és hűvösen csak annyit mondott: – Jelen
pillanatban nem tervezek férjhez menni senkihez.

Lipót fejéhez emelte a kezét, hogy ellenőrizze, nem mozdult-e el

a helyéről a parókája. – Remélem, nem képzeli, hogy az ön Lord M.-
je valaha több lehet számára, mint miniszterelnök.

Dash felnyüszített, mert Viktória mérgében megszorította a

fülét. – Ezt a gondolatot válaszra sem méltatom.

– Ez esetben, mint egyik uralkodó a másiknak, azt tanácsolom,

hogy legyen nagyon óvatos – mondta Lipót.

Viktória a bosszúságtól feszült hangon vágott vissza: – És én,

mint egyik uralkodó a másiknak, azt javaslom, hogy ne próbáljon
beleavatkozni olyan dolgokba, amihez nincs köze.

– Meglehet, túl fiatal ahhoz, hogy felmérje, milyen veszélyes a

helyzete. Az ország robbanékony állapotban van. Nagyon
aggasztónak találom a zavargásokat Walesben. Minden forradalmi
megmozdulás így kezdődik, a nép elégedetlenségével.

– Lord Melbourne azt mondja, nincs miért félnem a

chartistáktól. Azt mondja, gyenge volt a termés, és mikor az
emberek éhesek, radikálisnak képzelik magukat.

– Az ön Lord Melbourne-je nem tévedhetetlen, Viktória. Attól

tartok, még a brit korona is sebezhető.

Viktória horkantásszerű hangot hallatott. De Lipót zavartalanul

folytatta, kivette a gyufát a zsebéből, meggyújtott egyet, és Viktória
arca elé tartotta, lángja feltárta duzzogó arcát.

– Azt hiszi, hogy királysága fényes lánggal ég, Viktória, de csak

egy kis huzat kell a rossz irányból, hogy ez megváltozzon. Menjen
feleségül Alberthez, alapítsanak családot, szüljön utódokat, akikre
az alattvalói büszkék lehetnek, mert különben… – Lipót elfújta a
gyufát.

Viktória még szorosabban ölelte magához Dasht, és a

fennmaradó, szerencsére rövid út végéig nem szólalt meg többet.
 Negyedik fejezet

Nem csak Viktória nagybátyjai mutattak érdeklődést Viktória

családi állapota iránt. Szerte az országban, a szalonokban és
társalgókban az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy egy
eladókorban levő fiatal, csinos királynőnek férjre volna szüksége. A
Brooks’ klubban, a liberális értékek védőbástyájában közbeszéd
tárgya volt, hogy a királynőnek kötelessége trónörököst szülnie,
olyat, aki összhangban van a korszellemmel, nem úgy, mint
Cumberland hercege. Az utca másik oldalán, a White’s-ban, mely a
konzervatívok erődje volt, szintén az volt az általános felfogás,
hogy a királynőnek meg kell házasodnia, mert ez az egyetlen módja
annak, hogy Lord Melbourne ártalmas befolyását megfékezzék.

Bár abban mind egyetértettek, hogy a királynőnek meg kell

házasodnia, de az ideális férj személyét illetően különböztek a
nézetek. A Buckingham-palota cselédszárnyában gyakran szóba
került, hogy ki lenne a megfelelő jelölt. Penge, a királynő
főkomornyikja még fogadásokat is kötött a legesélyesebbekről. Ő
maga hat pennyt tett György hercegre. Mivel rövid ideig szolgált
Sarolta hercegnő udvarában, mikor Lipót, akkoriban még csak
herceg, felesége volt, semmiképp sem szeretett volna még egy
Coburg-herceg alatt szolgálni. A Coburgok, állította határozottan,
„a legrosszabb fajta külföldiek”. Mikor Mrs. Jenkins rákérdezett,
hogy mégis mi kifogása volt ellenük, megemlítette, hogy a belgák
királya nem csak a lepedők nyirkossága miatt panaszkodott, nem
volt tisztában a palota személyzetének járó javadalmazással sem.
„A Coburgok fukar, kolbászzabáló szélhámosok, akiknek semmi
keresnivalójuk a brit trónon. Nekünk brit vőlegényre van
szükségünk.”

Mrs. Jenkins, aki saját szemével látta, milyen gonddal

készülődött a királynő az operában töltött estére, arra hajlott, hogy
a nagyherceg lenne a legmegfelelőbb jelölt. – Olyan fess fiatalember,
gyönyörű pár lennének. – Penge közölte vele, hogy a királynő és az
orosz trónörökös közötti házasság diplomáciailag lehetetlen, de
készen áll arra, hogy elfogadja a pénzét, ha van olyan ostoba, hogy
kockáztatja. Mrs. Jenkins, aki szerette azt képzelni, hogy a szerelem
mindent legyőz, kitartott jelöltje mellett.

A séf, Mr. Francatelli, aki nem kedvelte Mr. Penge-et, úgy

határozott, hogy Albertre, szász–coburg–gothai hercegre fogad; és
Brodie, a kisinas kijelentette, hogyha lenne hat pennyje, ő Lord
Alfred Pagetre tenné, mert ő mindig olyan jókat nevet a királynővel.
Penge és Mrs. Jenkins felhúzta a szemöldökét, mikor megtudták, kit
választott Brodie, de egyikük sem érezte szükségesnek megosztani
vele, hogy Lord Alfred nem az a házasulós típus. Miss Skerrett, a
második öltöztetőnő, azt mondta, hogy nincs hat pennyje arra, hogy
fogadjon a királynő jövendőbelijére, de neki úgy tűnik, hogy az
egyetlen férfi, akit a királynő igazán kedvel, Lord Melbourne. És
ebben a második öltöztetőnő tökéletes egyetértésben volt Lipóttal, a
belgák királyával.

Lipóttal való összetűzésének másnapján Viktória csak azt érezte,

nagy megkönnyebbülés számára a parkban lovagolni Lord
Melbourne oldalán. Bár imádta az operát, és remek társaságnak
találta a nagyherceget, sokkal nyugodtabbnak érezte magát, mikor a
Rotten Row-n lovagolt a miniszterelnökével. Wellington herceg
otthonánál, az Apsley-ház mögött várta őt, ahogy szokta, a park
sarkán. De Melbourne szokásától eltérően nem volt ott a megbeszélt
időben, sőt legalább öt percig váratta.
 Mikor végre megérkezett, csupa por volt, és bocsánatot kért a
késésért. – Bocsásson meg, Felség, üzenetet kaptam, épp mikor
indulni készültem, és azonnal intézkednem kellett.

Viktória rámosolygott. – Biztosan fontos volt. Azt hiszem, még

sohasem láttam önt ilyen zaklatottnak.

Melbourne gyászos pillantást vetett poros ruházatára. – Nem

akartam tovább várakoztatni.

Aggódó arccal nézett Viktóriára. – Nem tudom, bölcs döntés-e

holnap megnyitni a szegényházakat, Felség. Szabad térség és nagy
tömeg várható. Attól tartok, nem lesz biztonságban.

Viktória meglepetten fordult felé. – El kell mennem. Ezek a

szegényházak édesapám emlékének lettek állítva. Tiszteletlenség
lenne tőlem, ha nem vennék részt a megnyitón. Ami a
biztonságomat illeti, ön mindig azt mondta nekem, hogy a népnek
látnia kell a királynőt, ha azt akarja, hogy higgyen benne.

Melbourne megrázta a fejét. – Általában véve így is van, de épp

most hallottam, hogy a newporti lázadókat halálra ítélték, és attól
tartok, hogy ennek az ítéletnek következményei lesznek.

Viktória a miniszterelnökére nézett. – Ez nagyon kemény

büntetésnek tűnik. Muszáj kivégezni őket? Úgy tudom, nem
bántottak senkit. Sőt úgy hallottam, hogy csak a chartisták között
volt áldozat.

– Jobb, ha most kivégeznek néhányat, mint hogy később

fegyveres felkelés legyen, Felség.

– Úgy érzi, hogy erre sor kerülhet? – kérdezte Viktória.

– Igen, Felség, úgy vélem.

– Értem. Ennek ellenére… részt veszek a ceremónián.

– Ahogy gondolja, Felség.

Néhány percig néma csendben lovagoltak tovább. Végül

Viktória nem bírta tovább. – Mi a véleménye a Luciáról? Nem
beszéltünk róla az előadás után.

Melbourne vállat volt. – Nem Mozart volt, Felség –, aztán,

Viktória felé fordulva, megkérdezte: – És ön? Hogy élvezte az estét?
Úgy láttam, jól érezte magát.

Viktória elmosolyodott, örült, hogy már nem a newporti

chartistákról beszélgetnek. – A nagyherceg nagyon szórakoztató.
Üdítő olyasvalakivel beszélgetni, aki átérzi a pozíciómmal járó
gondokat. De kicsit túl külföldi ahhoz, hogy egészen
felszabadultnak érezze magát vele az ember.

– És mi a helyzet György herceggel? Úgy láttam, igen

figyelmesen viselkedett önnel.

Viktória elfintorodott. – Már gyermekkorunkban sem kedveltük

egymást. Mindig azt mondta, hogy a lányok nem valók
uralkodónak.
 – És ön erre mit válaszolt? – kérdezte Melbourne.

– Azt mondtam, ha én leszek a királynő, a Towerbe fogom

küldeni a többi árulóval!

Melbourne elnevette magát. – Igaza volt! És mi a véleménye róla

most, hogy felnőtt?

– Nos, már nem olyan alacsony és kövér, mint volt, de nem

hiszem, hogy a női uralkodókról alkotott véleménye változott
volna.

– Ó! Valóban? – Melbourne meghúzta a kantárt, és a lovát

szembefordította Viktória lovával. – Ez sajnálatos, mert úgy vélem,
ő is pályázni szeretne a kezére.

– György szeretne a férjem lenni? – kérdezte Viktória elámulva.

Melbourne bólintott. – Úgy vélem, igen, Felség. És

természetesen egy angol férj népszerű választás lenne az országban.

Viktória felpillantott, és kék szemével egyenesen Melbourne

szemébe nézett. – Egy angol férj?

– Népszerű választás lenne, Felség.

Viktória szélesen elmosolyodott. – Akkor ezt észben fogom

tartani, Lord M.

Viktória édesapja, a néhai kenti herceg, még III. György

hírhedten tékozló fiai közül is kitűnt esztelen költekezésével.
Felnőtt éveinek nagy részét külföldön töltötte, Kanadában, részben
katonai karrierje miatt, de főképpen, mert menekülni akart
nagyszámú hitelezője elől.

Mikor trónra került, Viktóriát meglepetésként érte, mennyi

kiegyenlítetlen tartozás maradt édesapja után. Mivel apja halála
után a parlament külön pénzsegélyt szavazott meg a hercegnének a
tartozások kiegyenlítésére, Viktória kétszeresen is megszégyenítve
érezte magát. Kijelentette, hogy azonnal rendezi apja összes
kifizetetlen tartozását, még ha ez azt is jelenti, hogy ő és édesanyja
nem vehetnek maguknak új főkötőket. Melbourne akkor nevetett,
és azt mondta, nem hinné, hogy szükség lenne ilyesfajta
lemondásra, és megjegyezte, hogy Viktória milyen szerény és
takarékos elődeihez képest.

Miután rendezte a tartozásokat, Viktória úgy döntött, ideje lenne

valami pozitív dolgot tenni apja emlékének tiszteletére. Bár kevés
volt erre a bizonyíték, Viktória úgy vélte, apja szíve mélyén
jótékony és irgalmas ember volt, s ezért valami olyasmit szeretett
volna létrehozni, ami kézzelfoghatóvá tenné apja bőkezűségét.
Anyja nem bizonyult túl segítőkésznek, arra hivatkozott, hogy
Viktória apjának az okozta volna a legnagyobb örömöt, ha
özvegyének jelentős vagyon állna rendelkezésére. „Szerette, ha
elegánsan öltözködtem, Viktória. Mindig szép ruhákat vásárolt
nekem.” Viktória azt válaszolta, hogy valamivel időtállóbb módon
is adózhatnának apja emlékének, mint egy napernyővel.

Természetesen kikérte ebben az ügyben is Lord M. tanácsát, aki

azt javasolta, valami jótékony célt válasszon. – London tele van a
nagybátyjai szobraival, és bár ékesítik a városképet, praktikus
hasznuk nincs. – Viktória, mint mindig, hallgatott Lord Melbourne-
re, és elkezdett körülnézni, hogy mi volna a legmegfelelőbb
jótékony célú kezdeményezés.

Harriet Sutherland, kinek családja nagyon komolyan vette a

filantrópiát, Viktória figyelmét egy új kezdeményezésre irányította
– szeretetházak építtetésére a camberwelli egyházközség szegényei
számára. – Idős emberek laknak ott, Felség, akik egész életükben
szorgalmasan dolgoztak, és most borzasztó körülmények között,
nagy szegénységben élnek. És ha arra gondol az ember, hogy ilyen
nyomorúságban élnek, alig egy mérföldnyire a palotától! – Viktória
inkognitóban látogatást tett az egyházközségben a hercegnével, és
elborzasztották a körülmények, melyekkel ott találkozott. Bár nem
mert kiszállni a hintóból, mert félt, hogy felismerik, így is látott
rongyokba öltözött gyerekeket koldulni az utcán, s egy
öregasszonyt poros, fekete, de egykor jó minőségű ruhában a járdán
üldögélni egy csomaggal és egy papagájjal kalitkában.

Megkérte a lakájt, hogy kérdezzen rá az asszony helyzetére, és

megtudta, hogy nemrégen még komorna volt, aki kora miatt
vesztette el állását. Gyermekek és nyugdíj híján az asszonynak nem
volt lehetősége eltartani magát, sem a papagáját. Viktóriát
megindította a papagáj látványa, poros tollazata, élénken csillogó
sárga szeme. Egészen felháborodott az idős asszony munkaadóinak
hozzáállásán. Hogyan tehették ki az utcára? Harriet elmondta neki,
hogy az ilyesmi gyakorta előfordul. – Azok közül, akik szolgákat
tartanak, Felség, nem mindenkit neveltek úgy, hogy mindkét
oldalnak vannak kötelességei.

Viktória azonnal enyhíteni akart az idős asszony helyzetén, de

mivel sohasem hordott magánál pénzt, Harrietet kellett megkérnie,
hogy adjon neki kölcsön. Harriet azt javasolta, jobb megoldás lenne
elvinni az asszonyt a palotába, ahol ételt kapna, és iránymutatást a
jövőt illetően.
 A komorna, Mrs. Hadlow (a Mrs. ez esetben csak udvariassági
formula volt) nehéz sorsa meggyőzte Viktóriát, hogy szükség van
szeretetházakra, ahol a tisztességes szegények békében és
nyugalomban élhetnek életük végéig. Viktória az építkezés
költségeinek nagy részét magára vállalta, azzal a kikötéssel, hogy a
házakat Kent Herceg Szegényházainak nevezzék majd. Mrs.
Hadlow és a papagája az elsők között fognak beköltözni.

Az épületeket igen szépen építették fel, gondolta Viktória, mikor

a hintó megállt a kis tér előtt. Az alacsony, kétemeletes épületek
vörös bejárati ajtajukkal és takaros előkertjükkel az úri kényelem
megtestesülésének tűntek, csodás ellentétei a nyomornak, amit
előző látogatásakor tapasztalt. A tetőket és kerítéseket zászlókkal és
luftballonokkal díszítették fel, és egy rezesbanda rázendített a
himnuszra, mikor Viktória lakája leengedte a hintó lépcsőjét.

A tér közepén egy talapzat állt, bársonnyal letakart

emléktáblával, Viktória édesapjának emlékére. A terv szerint
Viktória rövid beszédet mond, mielőtt felfedi az emléktáblát és
megnyitja a szeretetházat. Nem akart látványos, hivalkodó
ceremóniát, de nagybátyja látogatása épp egybeesett a megnyitóval,
ezért kénytelen volt őt is meghívni, s Melbourne azt javasolta, hogy
hívja meg a nagyherceget is, hogy szórakoztatóbb legyen az
esemény. Viktória remek ötletnek találta a javaslatot, de kevésbé
örült, mikor megtudta, hogy Cumberland hercege halálosan
megsértődött, mert nem kapott meghívót. Esze ágában sem volt őt
is meghívni, de Melbourne azt mondta, fölösleges botrányt okozna,
ha kizárná őt az ünnepségről, s hogy biztos benne, Viktória semmi
olyat nem tenne, ami elvonná a figyelmet a megemlékezésről. Így
Viktória eszébe idézte, mi történt legutóbb, amikor nem hallgatott
miniszterelnökére, megadta hát magát, és meghívta a Cumberland
családot, és apja családjának minden tagját.

Izgatottan és kissé félve lépett ki a hintóból. A talapzat körül,

lelátókon ültek mindazok, akik miatt szorongani szokott: édesanyja,
Conroy, a Cumberland család, akik György herceget is magukkal
hozták, és Sir Robert Peel. Nem láthatta előre, de az ünnepség,
melyet eredetileg tiszteletadásnak szánt apja emlékére, időközben
valahogyan tekintélyének próbájává vált. Szorongását tovább
fokozta a királyi testőrség katonáinak sorfala, mely elválasztotta a
királyi társaságot az utcában összegyűlt tömegtől. Viktória úgy
érezte, minden irányból őt figyelik. Körbenézett. Csak egyetlen
arcot szeretett volna látni, ébredt rá hirtelen, de azt az arcot nem
látta sehol. Kényszerítette magát, hogy rámosolyogjon a
szeretetotthon gondnokára, akit Harriet Sutherland épp bemutatott
neki.

Aztán hirtelen megérezte, hogy mögötte áll, és

megkönnyebbülés futott át rajta.

– Bocsásson meg, Felség, hogy nem voltam itt, amikor

megérkezett, de akkora a tömeg, hogy a hintóm alig tudott utat
vágni magának.

Viktória megfordult és elmosolyodott. – Megbocsátok, Lord M.

De meg tudná nekem mondani, miért van itt ennyi katona? Tudom,
hogy apám katonaember volt, de úgy érzem, jelenlétük tönkreteszi
az esemény békés jellegét.

Melbourne a szemébe nézett. – Ahogy már említettem, Felség,

attól tartok, hogy a chartisták megzavarják a közrendet.

Viktória körbenézett a tömegen, és megrázta a fejét. – A

chartisták főkötőket viselnek, Lord M.? Mert rengeteg főkötőt látok
ma a tömegben.

Most Melbourne-ön volt a sor, hogy elmosolyodjon. –

Történetesen a chartisták közül sokan gondolják úgy, hogy a
nőknek is meg kellene kapniuk a szavazati jogot.

Viktória elnevette magát. – Ön tréfál velem.

– Nem, Felség, biztosíthatom, hogy komolyan beszélek.

Viktória egy csoport zászlót lengető gyermekre mutatott. – És a

gyermekek is megkapják a választójogot?

– Nem, Felség, azt hiszem, ennyire messzire még a chartisták

sem merészkednének.

A királynő követte Melbourne-t a talapzat melletti emelvényre.

Kis tülekedés következett, mikor a nagyherceg és György herceg
megküzdöttek egymással a Viktóriához legközelebb eső helyért.
György, aki különös ellenszenvvel viseltetett a nagyherceg iránt,
nemcsak azért, mert lehetséges riválisnak tekintette Viktória
kezéért, hanem azért is, mert az egyenruhája sokkal pompásabb
volt, mint a sajátja, felsőbbségesnek képzelt jéghideg hangon azt
mondta: – Szerencsések vagyunk, Fenség, hogy édesapja, a cár,
nélkülözni tudja egy ilyen fontos esemény alkalmából, mint egy
szeretetotthon felavatása.

A nagyherceg, kinek szemében György semmilyen szinten nem

jelentett vetélytársat, azt válaszolta: – Apám és én is nagy csodálói
vagyunk a brit intézményeknek, különösen a királynőjüknek.
 György mozdult, hogy elébe lépjen, de az orosz elállta útját.
Kényelmetlen közelségben találták magukat, s egyik sem volt
hajlandó utat engedni a másiknak.

Felfigyelve erre a nézeteltérésre, Melbourne megengedett

magának egy futó mosolyt, majd Viktóriára pillantott, hogy
észrevette-e a versengést két csodálója között. De Viktória a
talapzatot nézte, és ajkába harapott, ami nála, mint Melbourne már
tudta, az idegesség jele. Halk hangon megkérdezte: – Elkezdjem,
Lord M.?

– Ha úgy érzi, hogy készen áll, Felség.

Viktória kicsit közelebb lépett az emelvényhez, s Melbourne

észrevette, hogy a papírlapot tartó keze reszket. Magas és kissé
remegő hangon kezdett bele a beszédbe. – Nem ismertem az
apámat, de azt tudom, hogy a keresztény könyörületességben, a
jótékonyságban hitt mindenekelőtt.

Melbourne hallotta, hogy Cumberland hercege azt mormolja a

felesége fülébe: – Az egyetlen jótékony cselekedet, melyet néhai
bátyám megengedett magának, az a támogatás volt, amit az
eldobott szeretőjének nyújtott, mikor megnősült. És még az sem
tartott sokáig.

Melbourne megfordult, hogy lássa, Kent hercegnéje

meghallotta-e a megjegyzést, de szerencsére egyik oldalán a bátyja,
másik oldalán Sir John Conroy ült, s amúgy is túlságosan el volt
foglalva kettejük társaságával, hogy figyeljen a sógorára. A királynő
pedig túl messze volt ahhoz, hogy hallja, mit mond a nagybátyja.
 – Ezért nagy örömet okoz nekem, hogy ezeket a szeretetházakat
az ő emlékének szenteljem.

Az emelvényről és a tömegből érkező taps kíséretében a

királynő apró alakja a talapzathoz sétált, hogy leleplezze az apja
emlékére állított emléktáblát. A nagyherceg és György herceg
egyszerre mozdult, mindketten azzal a céllal, hogy segítsenek a
királynőnek. Ott álltak, a talapzat két oldalán, György dühösen
meresztette a szemét a nagyhercegre, a nagyherceg úgy tett, mintha
György nem is létezne.

Mikor Viktória észrevette, mi történik, alig tudta visszafojtani

mosolyát. – Köszönöm mindkettőjüknek, de azt hiszem, egyedül is
boldogulok.

Hosszan meredt mindkét férfira, míg végül hátráltak, aztán

előrelépett és meghúzta a zsinórt, ami leoldotta a bársonyleplet.
Nagy megkönnyebbülésére a lepel gond nélkül lecsúszott, feltárva
az emléktáblát Kent hercegének összetéveszthetetlen, hannoveri
profiljával.

Viktória megfordult, és végigpillantott a tömegen. – Nagy

örömömre szolgál megnyitni ezeket a szeretetházakat, az
egyházközség szegény és idős lakói nyomorának enyhítése céljából.

A tömeg újra tapsolni kezdett, néhányan elkiáltották magukat,

hogy Isten óvja a királynőt, de a háttérben durvább, harsányabb
hangok is hallatszottak. A királynő is meghallotta, és épp
Melbourne-höz fordult, mikor hatalmas robajjal egy nagy kődarab
csapódott a talapzatra, pont Viktória mellé. Aztán a tömegből
érkező kiáltások egyhangú kántálássá olvadtak össze: – Igazságot a
newporti chartistáknak! Igazságot a newporti chartistáknak!
 Viktória Melbourne kezét érezte a karján, a férfi maga mögé
tolta, és ő a tolongásban egy pillanatra szúrós gyapjúszövet
kabátjának támasztotta az arcát, s karjával átfonta a derekát. A zaj
és zűrzavar ellenére, a pánik keserű lehelete ellenére, a szúrós
gyapjú tapintása ellenére Viktória úgy érezte, mintha a legfinomabb
kasmírba burkolták volna, biztonságban az őt körülvevő káosztól.
Ilyen, ha biztonságban érzi magát az ember, gondolta.

Aztán lövés dördült, és Viktória felébredt az ábrándozásból.

Sürgető hangon azt mondta: – Lord M., ne engedje őket lőni. Ne

feledkezzen meg a főkötőkről.

Melbourne felé fordult, zöld szeme keményen csillogott, de

Viktória arca láttára megenyhült a tekintete. – Ne aggódjon, Felség,
nem engedem, hogy bárkinek bántódása essen. De önnek azonnal
vissza kell térnie a palotába.

– Nem akarom itt hagyni. Ön az egyetlen, aki…

Szavai elvesztek az újabb fegyverropogásban. Melbourne a

királynő feje fölött meglátta baloldalt György herceget, aki kezét a
kardja markolatán nyugtatva áttör a tömegen, mint valami kóbor
lovag, s jobb oldalon a nagyherceget, aki hasonlóképpen harciasnak
tűnt. Egyikük sem felelt meg annak a feladatnak, amit rájuk bízott
volna, így megkönnyebbülten sóhajtott, mikor megpillantotta
Alfred Paget sápadt, becsületes, rendíthetetlen arcát. Gyorsan
magához intette. – Lord Alfred, a királynőnek távoznia kell.
Visszakísérné őt és a hercegnét a palotába?

Lord Alfred a diplomáciai fogadások területén s nem a füstbe

borult harcmezőn szerzett jártassággal, s csupán a meggyőzés
erejével, sikeresen átterelte a tömegen a vonakodó Viktóriát a
hintójához, s közben összeszedte a hercegnét is, csupán egy
szemöldök-rándítással jelezve, hogy egy ilyen kaotikus pillanatban
a lánya mellett van a helye.

Viktória tiltakozás nélkül hagyta, hogy beültessék a hintóba, de

ahogy nekidőlt az ablaküvegnek, és meglátta Melbourne-t, aki a
testőrség parancsnokával tárgyalt, aggodalomtól feszült arccal,
olyan erősen mart bele a fájdalom, amiért magára kellett hagynia,
hogy könnyek gyűltek a szemébe.

Meglátva lánya könnyes szemét, a hercegné lánya arcára fektette

a kezét. – Ne félj, Liebes. Nem ér bántódás. Megígérem.

De Viktória elfordította az arcát, újra kinézett az ablakon, hogy

egy utolsó pillantást vessen Melbourne-re. A tömeg közepén állt a
parancsnokkal. Erősen szuggerálta, hogy forduljon meg, és mikor
felemelte a fejét, egy pillanatra úgy tűnt, hogy egyenesen rá fog
nézni. De aztán a hintó egy zökkenéssel elindult a tömegen át, és
Melbourne eltűnt a szeme elől. Viktória hátradőlt a bőrülésen, és
lehunyta a szemét.

Melbourne végignézte, ahogy a hintó elhajtott, és egy pillanatra

mintha a királynő hófehér arcát pillantotta volna meg az ablakban.
Nagy megkönnyebbülést érzett, hogy a királynő el tudott
menekülni, és visszafordult a parancsnokhoz, még nagyobb
meggyőződéssel adva ki a parancsot: – Békésen kell szétoszlatniuk
a tömeget. Senki sem sérülhet meg. Megértett, kapitány?

A kapitány vonakodva bólintott. Azt gondolta magában, hogy

Lord Melbourne nem volt katona; ha szolgált volna katonaként,
akkor tudná, hogy minél többen sérülnek meg most, annál kisebb a
valószínűsége, hogy ilyesmi újra előforduljon.

Melbourne Emma Portmant kereste a tömegben, meg akart

bizonyosodni róla, hogy a nap fennmaradó részét a királynővel tölti
majd, mikor egy hangot hallott a háta mögül. – Lord Melbourne,
válthatnánk egy szót? – Melbourne felismerte a belga király
beszédmodorát abból, ahogy elharapta a szóvégeket. Megpróbálta
palástolni bosszúságát.

– Nem várhatna, Felség? E pillanatban kissé elfoglalt vagyok. –

A csetepaté felé intett. György herceg és a nagyherceg kivont
karddal álltak előttük, és nem volt világos, hogy a tömeggel
szándékoznak megvívni, vagy egymással.

Lipót megrázta a fejét. – Nem várhat.

Melbourne sóhajtott, s rezignáltan azt válaszolta: – Értem. Ez

esetben, Felség, rendelkezésére állok.

Lipót intett Melbourne-nek, hogy kövesse a talapzat mögé, hogy

senki se hallhassa beszélgetésüket, ami eleve valószínűtlennek tűnt
az általános zűrzavarban. De a király, gondolta Melbourne, nem
hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy hangsúlyozza saját
fontosságát.

A király Melbourne füléhez hajolt, és azt mondta: – Az

unokahúgomról szeretnék beszélni önnel.

Melbourne hátralépett, védekező állásba helyezkedve a másik

férfival szemben. – Valóban?
 Lipót elmosolyodott, mintegy jelezve, hogy világfiak ők mind a
ketten. – Úgy vélem, egyetért velem abban, hogy minél hamarabb
férjhez kell mennie. Uralkodása ez ideig nem nevezhető
felhőtlennek. Egy férj, néhány gyermek megnyugtatóan hatna rá,
megkomolyodna.

Melbourne nem válaszolt azonnal, majd azt mondta: – Nem

látom, miért volna olyan sürgős, hogy a királynő férjhez menjen.
Véleményem szerint az a legfontosabb, hogy bölcsen válasszon.

A két herceg felé pillantott. Lipót követte tekintetét, és megrázta

a fejét.

– Egyetértek. És nem létezik bölcsebb választás, mint Albert

kuzinja. Komoly fiatalember, figyelemmel kísértem a neveltetését. –
Visszafordult Melbourne felé. – És természetesen korban is hozzá
illő.

Melbourne arca meg se rezzent. – Ha jól tudom, a királynő nem

volt róla jó véleménnyel, mikor legutóbb találkoztak.

Lipót mosolygott unokahúga bolondságán. – Túl fiatal volt

ahhoz, hogy véleményt formáljon. Viktória meg fogja változtatni a
véleményét, de azt hiszem, csak akkor, ha megérti, hogy ez a
házasság az ő érdekét szolgálná. – Halkabb hangon hozzátette: – És
úgy vélem, uram, hogy ön meg tudná győzni erről.

A másik férfi örömtelenül mosolygott. – Nem vagyok varázsló,

Felség. A királynő általában csak azt a véleményt hallja meg, amit
már amúgy is oszt.
 Lipót oldalra billentette a fejét, és ravaszul azt mondta: – Ugyan,
Lord Melbourne, ön túlságosan szerény. Észrevettem, hogyan néz
önre az unokahúgom. – Lassan pislantott egyet, mintha a királynő
kacérkodó pillantását utánozná.

Melbourne leghiggadtabb hangján azt válaszolta: – Úgy vélem,

Felség, ön eltúlozza az én befolyásomat.

– Ha ön mondja, Melbourne. De én biztos vagyok benne, hogy

ha jobban megfontolja a dolgot, egy olyan – egy pillanatra
elhallgatott – tapasztalt férfi, mint ön, tudni fogja, hogy mit kell
tennie.

Egy újabb lövéssorozat megkímélte Melbourne-t attól, hogy

válaszolnia kelljen. A lehető legapróbb biccentéssel búcsúzott a
királytól. – Bocsásson meg, Felség – mondta, és elindult a háborgó
tömeg felé.

Lipót nézte, ahogy távolodik. Elérte, amit akart. Melbourne most

már tudja, hogy figyelmes tekintet kíséri kapcsolatát Viktóriával.
 Ötödik fejezet

Másnap reggel, mint mindig, Viktória a fogadószobájában várta

Melbourne-t, a piros futárcsomagok előtte tornyosultak. Nagy
gonddal öltözött a találkozóra, új muszlinruháját vette fel, s
hajfonatait a füle köré csavarta, mert ezt a frizurát Lord Melbourne
egyszer bájosnak ítélte. Az előző nap eseményei felzaklatták, olyan
zavarodott volt, hogy vacsora nélkül feküdt le. De aztán az éjszaka
közepén felébredt, és mivel annyira nyugtalannak érezte magát,
hogy nem tudott ágyban maradni, felkelt.

Telihold volt, s a palota kertje ezüstös holdfényben fürdött.

Látott egy állatot, talán nyulat, keresztülszaladni a pázsiton, le a
tóig. Itt a palotában néha könnyű megfeledkezni arról, hogy
London közepén él. És mégis, a szeretetházak alig két mérföldre
vannak csak tőle. Nagy megkönnyebbülés volt megtudni, hogy
senkinek sem esett bántódása délután, nagyon boldog volt, hogy
Melbourne hallgatott rá.

Arra számított, hogy este még hallani fog felőle, de

meglepetésére nem jött el vacsora után, sőt még üzenetet sem
küldött. Ennek még örült is; megkönnyebbült, mert időre volt
szüksége, hogy megvizsgálja érzelmeit; még érezte kabátja
szövetének szúrós tapintását az arcán. Ez az érintés, bár futólagos
és véletlen volt, mély hatást gyakorolt rá, el se tudta volna
magyarázni, hogyan. Mintha megtalált volna valamit, amiről addig
nem is tudta, hogy keresi.

Ahogy körbejárkált hálószobájában, a hold olyan fényesen

sütött, hogy nem volt szüksége gyertyára. Megpillantotta a
teleszkópot a dobozában, melyet Melbourne-től kapott a
születésnapjára. Kinyitotta a dobozt, kivette és teljes hosszában
kihúzta a teleszkópot. Letérdelt az ablakülésre, szeméhez emelte, és
megpróbálta megkeresni a holdat. Végre feltűnt a lencsében a
holdbéli táj, és ámulattal nézte az árnyékokat, melyeket feltárt
előtte.

Egyáltalán nem ilyen ajándékra számított Lord M.-től a

születésnapján, de most úgy gondolta, megértette végre a
jelentőségét. Azt tanácsolta neki ezzel az eszközzel, hogy próbálja
meg másképp nézni a dolgokat, más szemszögből tekintsen az
életére és a feladataira. Természetesen akkor azt szerette volna, ha ő
elfogadja, hogy nem lehet már a miniszterelnöke, de később
megértette, hogy Viktória mellett van a helye. Most, ahogy a
teleszkóp nagyítóüvegén át nézett az égre, azt gondolta, talán itt az
ideje, hogy más szemszögből tekintsen Melbourne-re is.

Melbourne a barátja, tanácsadója és bizalmasa, de, tűnődött,

talán több is lehetne. A teste azonnal ráébredt erre – az a hirtelen
érintés olyan volt, mint egy áramütés –, most az elméjének is be kell
fogadnia ezt az új perspektívát. Ha valóban férjhez kell mennie, ki
lehetne alkalmasabb, kívánatosabb férj, mint az a férfi, aki amúgy is
betölti minden gondolatát? Szokatlan, meglepő választás lenne, ezt
tudta, mely minden bizonnyal tiltakozást váltana ki. Lipót
nagybátyja nem helyeselné ezt a döntést, de csak jobb volna, ha
olyan emberhez menne feleségül, akit szeret, mintha
érdekházasságot kötne.

Ott volt a törvény a királyi házasságról, mely lehetetlenné tette,

hogy a királyi család tagja az uralkodó beleegyezése nélkül kössön
házasságot, de hiszen ő az uralkodó. Természetesen tisztában volt
azzal is, hogy a nagybátyjai kifogásokat emelnének és
tiltakoznának, talán azok az utálatos toryk is, de végül is ki tudná őt
megállítani?

Nem lesz könnyű, gondolta, a teleszkóp rézvégét forgatva

kezében, megosztani a döntését Melbourne-nel. Eltűnődött, hogy
talán kitalálja magától – talán már ki is találta, hiszen mindig is jó
megfigyelő volt, de még ha így is van – és itt szorosabban markolta
a teleszkópot az ajánlat tőle kell, hogy érkezzen. Mindig az
uralkodónak kell megtennie a házassági ajánlatot.

Sóhajtott, és megpróbálta elképzelni, hogy mit is mondana. Csak

úgy tudta elképzelni, hogy nagyon közel állna hozzá, hogy érezze a
teste melegét, de ne kelljen a szemébe néznie. Azt gondolta, nem
lenne képes kimondani, amit ki kell mondania, ha a fürkésző zöld
szem rászegeződne. De meg kell tennie, éspedig késlekedés nélkül.
Eszébe jutott az idézet, amit Lord M. emlegetett mindig, ha tenni
akart valamit: „Az emberek dolgának árja van, mely habdagállyal
boldogságra visz…”

Habdagállyal fogja boldogságra vinni.

Mikor kinyílt a fogadószoba ajtaja röviddel azután, hogy az óra

kilencet ütött, mosolyogva pillantott fel, de miniszterelnöke helyett
Emma Portman állt előtte, aki rá nem jellemző módon zavartnak
tűnt.
 – Emma? Lord Melbourne-re számítottam.

– Tudom, Felség, azért jöttem, hogy megmondjam önnek,

Brocket Hallba ment.

– Brocket Hallba? Miért ment volna oda most?

Emma Portman lesütötte a szemét. – Nem tudom biztosan,

Felség. Talán friss vidéki levegőre volt szüksége.

– De hiszen nekem mindig azt mondja, nincs üdítőbb időtöltés,

mint a St. James Parkban sétálgatni.

Emma elmosolyodott, de a szeme komoly maradt. – Attól tartok,

olykor még Lord Melbourne is lehet következetlen.

Viktória hirtelen felállt, s véletlenül leverte a futárposta dobozait

a földre. Emma lehajolt, hogy felszedje őket, de Viktória kinyújtotta
a kezét, hogy megállítsa.

– Ne törődjön a dobozokkal, Emma. Itt van a hintója?

Emma lassan bólintott, arca nyugtalan kifejezést öltött.

– Szeretném kölcsönkérni, ha nem bánja. Vagyis azt szeretném,

ha együtt tennénk meg az utat.

Emma a királynőre nézett, s feltette a kérdést, melyre már tudta

a választ. – Hova mennénk, Felség?
 – Brocket Hallba. Nagyon fontos mondanivalóm van Lord M.
számára.

Emma Portman nagy levegőt vett. – Elég hosszú az út, Felség.

Talán jobb volna hírnököt küldeni. Biztos vagyok benne, hogy
William rögvest visszatérne.

De Viktória, aki elkezdett fel-alá járkálni a szobában, azt

mondta: – Nem, ez nem várhat. Az emberek dolgának árja van,
Emma, mely habdagállyal boldogságra visz.

– Shakespeare-rel nem tudok vitába szállni, Felség.

– Helyes. De induljunk azonnal. És természetesen inkognitóban

megyünk.

– Természetesen – mondta Emma. Hangja elhalóan

visszhangozta úrnője szavait. Ha Viktória észre is vette rajta a
lelkesedés hiányát, nem mutatta ennek jelét, és fürge, könnyű
léptekkel már el is indult a folyosón.

Az út Brocket Hallba, mely Hertfordshire megyében feküdt,

csaknem két óráig tartott. Viktória ragaszkodott hozzá, hogy
megállás nélkül, egyenesen oda hajtsanak. Ülése legszélén ült, a
fátylával játszott, és gondolatban elpróbálta, mit fog mondani Lord
Melbourne-nek. Időnként Emmára pillantott, és tett egy
megjegyzést az időjárásra vagy a tájra, de nyilvánvaló volt, hogy
gondolatai annyira lefoglalják, hogy nem képes hétköznapi
társalgásra.

Végre, Emma nagy megkönnyebbülésére, a hintó befordult a

szilfákkal szegélyezett kocsifelhajtóra, mely Brocket Hallhoz
vezetett, a Palladio-stílusú urasági kastélyhoz, melyet portlandi
kővel borítottak.

– Nézze csak, Felség, ha az én ablakomon néz ki, innen fogja

először megpillantani a kastélyt. Ha jól tudom, ükapja, II. György
idejében épült, a korszak egyik legjobb példájának tekintik.

Viktória kinézett az ablakon, de nem azért jött, hogy az

épületben gyönyörködjön. – Találkozott valaha Lord Melbourne
feleségével, Emma?

– Caróval? Igen, természetesen. Unokatestvér-féleség volt.

– Milyen volt? Nagyon szép?

– Szép? Nem, azt nem mondanám. De rendkívül eleven volt,

élettel teli. Ha ő jelen volt egy szobában, lehetetlenség volt másra
nézni.

– Értem. De erkölcstelen, kicsapongó nő volt, ugye?

Emma elmosolyodott. – A Byronnal való viszonya miatt? Nem

nevezném erkölcstelennek. Azt mondanám, hogy meggondolatlan
volt, de azt hiszem, Byron elkápráztatta, és nem volt elég ereje,
hogy ellenálljon neki.

– Ezt úgy mondja, mintha azt gondolná, hogy nem ő volt a

hibás.

– Sajnáltam őt, Felség. Ha látta volna őt, miután a mésalliance

véget ért, megértené. Olyan volt, mintha örökre kialudt volna benne
a szikra. Szörnyű férfi volt, nagyon jóképű, de szívtelen. Úgy
söpörte félre szegény Carót, mintha bogáncspihe lett volna.

– De megszegte a házastársi esküjét, Emma. Hogyan képes

sajnálatot érezni egy olyan nő iránt, aki ilyet tesz?

Emma Viktória aprócska arcára nézett, és látta, hogy orcája

kipirult, kék szeme élénken csillog, ajka sóvár. – Nem ő az első
férjezett hölgy, aki ilyet tett, Felség, és nem is az utolsó.

– Nos, szerintem felháborító a viselkedése. Soha nem voltam

képes megérteni, miért fogadta őt vissza Lord Melbourne, miután
ilyen gyalázatosán bánt vele.

– Soha nem csodáltam őt annyira, mint akkor, Felség. Az

édesanyja, a barátai, a liberális párt, mind megpróbálta rábeszélni,
hogy váljon el tőle, de ő kereken megtagadta. És élete végéig
gondoskodott róla, bár, attól tartok, a fennmaradó idő nagy
részében nem volt magánál szegény.

Viktória megrázta a fejét. – Nem érdemelte meg őt.

Emma is megrázta a fejét. – Az elején nagyon szeretetre méltó

volt, aztán… nos, aztán, azt hiszem, William felelősnek érezte
magát érte.

A hintó lelassult, ahogy a kastélyhoz közeledett.

Emma a királynőre pillantott. – Ha megengedi, Felség,

előremegyek. Ismerem a komornyikot, és figyelmeztetem, hogy
legyen diszkrét.

Viktória leeresztette sűrű fekete fátylát. – Gondolja, hogy

felismernek, ha le vagyok fátyolozva?

Emma igyekezett nem elmosolyodni.

Hedges, a komornyik, elindult lefelé a lépcsőn, aggódva

ráncolva homlokát, mikor a kocsis kinyitotta a hintó ajtaját. Mikor
meglátta Emmát, mélyen meghajolt. – Elnézést kérek, méltóságos
asszonyom, az úr nem figyelmeztetett, hogy megtisztel bennünket
látogatásával.

– Semmi gond, Hedges. Nem tudta, hogy jövök.

Hedges arca egészen gyűrött volt az aggodalomtól. –

Vonakodom ezt mondani önnek, asszonyom, de mivel ön régi és
bizalmas barátja a családnak, el kell mondanom, attól tartok, nem a
legjobb formájában találja majd Őlordságát. Múlt éjjel érkezett,
váratlanul, egészen kivetkőzve magából.

– Köszönöm, Hedges, felkészülök a legrosszabbra. – Egészen

halkan folytatta.

– Látogatót hoztam magammal, egy igen előkelő, illusztris

látogatót, aki Lord Melbourne-t szeretné látni.

A komornyik értetlen arcot vágott, de mikor a hintóban ülő

apró, lefátyolozott alakra pillantott, ráncos arcán megértés látszott.
– Értem, méltóságos asszonyom.

– Inkognitóban van itt, ugye érti?

Hedges bólintott. – Tökéletesen, méltóságos asszonyom.

– Helyes. Akkor most az lesz a legjobb, ha megmondja az

urának, hogy látogatói érkeztek.

– Őlordsága a parkban van, méltóságos asszonyom. Ha jól

tudom, a tó melletti sarjerdőben, amit varjútanyának nevez. – A
magyarázatot szemöldökfelvonás kísérte, mintha azt akarná ezzel
mondani, hogy nem ő tehet a helyszínről.

Emma bólintott. – Köszönöm, Hedges. Akkor, azt hiszem,

lesétálunk hozzá.

Nem bírva tovább a várakozást, Viktória kiszállt a hintóból. –

Minden rendben? Itt van, ugye?

Emma Viktóriába karolt, és elindult vele az ösvényen, míg

hallótávolságon kívülre kerültek.

– Igen, Felség, William itt van. A komornyik azt mondta, arra

sétált. – A sarjerdőre mutatott a tó túloldalán, melyet egy szürke
kőhíd szelt át.
 Viktória követte pillantását. – Akkor odamegyek, és
megkeresem.

– Nem akarja, hogy előremenjek, és megmondjam neki, hogy ön

itt van? Lehet, hogy nincs felkészülve az ön látogatására.

Viktória elnevette magát. – Ó, Emma, Lord M. és én nem adunk

a formákra. Hiszen ő is gyakran jön a palotába előzetes bejelentés
nélkül! Miért volna ez a helyzet más?

– Ahogy gondolja, Felség.

Viktória elindult a kavicsos ösvényen, mely a hídhoz vezetett,

de mikor Emma utánaindult, megfordult, és azt mondta: – Azt
hiszem, Emma, jobb lenne, ha a házban várna meg. – Mikor úgy
látszott, hogy az idősebb asszony tiltakozni készül, Viktória
határozottan azt mondta: – Azt hiszem, boldogulok egyedül is.

– Ha biztos benne, Felség.

– Egészen biztos vagyok.

Emma tekintetével követte az apró alakot, hosszú, bő, fekete

fátylában, amint lesiet a domboldalon és átkel a hídon a túloldalra.
Mikor megfordult, Hedges állt mellette. Egymásra néztek,
tudomásul véve az előttük zajló jelenetet, majd Lady Portman
összeszedte magát. – Megszomjaztam az úton. Rendelne nekem
teát?

– Természetesen, méltóságos asszonyom.

 Viktória pillantotta meg először kabátja sötétzöldjét a pad
szürke köve előtt. Fejét elfordította, egy csoport tölgyfát nézett,
melyeknek zölddel rojtozott ágait a varjak fekete alakjai pettyezték.
Mozdulatlanul ült, fejét a pad kőhátának döntve, míg a varjak észre
nem vették, hogy a királynő közeleg; felrebbentek és körözni
kezdtek, károgásuk visszhangzott a tó vize felett. Melbourne lassan
felegyenesedett, előreejtett vállából látni lehetett, nem örül annak,
hogy megzavarják. De ahogy felismerte a felé tartó alakot, tartása
éber és óvatos lett.

Megvárta, míg a királynő kicsit közelebb ér, mielőtt intett neki.

Nem szólalt meg, míg Viktória meg nem állt előtte, és fel nem
emelte a fátylát, de akkor azt mondta: – Tehát valóban ön az, Felség.
Nem voltam biztos benne.

Viktória felnézett rá. – A komornyik azt mondta, ez az egyik

kedvenc helye a parkban.

Melbourne megfordult, és a liget felé intett, ahol a varjak

rikoltozva tiltakoztak a betolakodó ellen. – A varjak miatt jövök ide,
Felség. Társaságkedvelő lények. Egy ilyen varjúcsapatot
gyülekezetnek is nevezünk. De sokkal civilizáltabbak, mint az
emberek.

Egy darabig álltak, és hallgatták a madarak vérfagyasztó

rikoltozását. Viktória az ajkába harapott, majd azt mondta: –
Sajnálom, hogy megzavartam, Lord M., de beszélnem kell önnel.

Melbourne meghajolt. – Az ön jelenléte megtiszteltetés Brocket

Hallnak, Felség.

– Emma Portmannel jöttem. Inkognitóban, természetesen.

 Melbourne-nek megrándult az ajka. – Természetesen, Felség. De
jelenlétét nem lehet teljes mértékben álcázni.

Viktória felemelte a kezét, hogy megigazítsa fátylát, melybe

belekapott a szél, s ezért mögötte lobogott. A varjak hangos
károgással feleltek a mozdulatra.

– Tudja, Lord M., tegnap… Tegnap rájöttem valamire.

Melbourne tekintete Viktória arcára szegeződött. Várta, hogy

folytassa a mondatot, s mikor látta, hogy habozik, csendesen azt
kérdezte: – Igen, Felség?

Viktória gyorsan felelt, mintha meg akarna szabadulni a

szavaktól, mielőtt sebet égetnének a szájában. – Azt hiszem, most
nőként beszélek, s nem királynőként.

Ismét habozott, de Melbourne nem vette le róla a szemét, míg

készen nem állt arra, hogy folytassa. – Eleinte úgy éreztem, hogy ön
apám helyett apám, de most úgy érzem – felpillantott Melbourne-re
–, nem, tudom, hogy ön az egyetlen társ, akire valaha vágyhatom.

Ahogy kimondta a szavakat, egy fénysugár tört át az eget borító

felhőtakarón, és egyenesen Melbourne arcára esett, aki erre egy
pillanatra elfordította a fejét. És aztán, mikor a nap ismét elbújt a
felhők mögé, szembefordult Viktóriával, és megfogta egyik kezét.
Még fehér glaszékesztyűjén keresztül is érezte a férfi kezének
érintését, mintha parázsló szén égetné a tenyerét.

Anélkül, hogy levette volna a szemét Viktóriáról, másik kezével

a madarak felé intett.

– Tudta, Felség, hogy a varjak egy életre választanak maguknak

párt? Minden évben udvarolnak egymásnak fészeképítés közben, s
ezektől a kölcsönös, megújuló kedveskedésektől parázslik tovább a
szikra, amely élteti a házasságot. Sokat tanulhatnánk tőlük.

Viktória hallotta a szavakat, de csak annyit érzett, hogy a kezét

tartja a keze. Melbourne habozott, ahogy a felé forduló arcra nézett,
de aztán folytatta. – Talán ha jobban figyeltem volna a varjakra, a
feleségem sem érezte volna, hogy nem törődöm vele eleget.

Viktória felháborodottan kifakadt: – Nem lett volna szabad

elhagynia önt! Én sosem tettem volna ilyet!

Melbourne nagyot nyelt, aztán komoly hangon azt mondta: –

Nem, én is úgy hiszem, hogy amikor ön odaajándékozza majd a
szívét valakinek, azt habozás nélkül fogja megtenni.

Aztán halkabban azt mondta: – De nem ajándékozhatja nekem.

Viktória alig tudta visszatartani a nevetését. Hát nem értette

meg, miért jött ide, mit akart neki mondani?

– Azt hiszem, Lord M., hogy már önnek adtam. – Felemelte az

arcát, olyan közel, amennyire a köztük lévő magasságbeli
különbség engedte. Bár tudta, hogy Melbourne nem fog visszaélni a
lehetőséggel, talán ha világossá tenné számára, hogy egyáltalán
nem bánná, ha megcsókolná, akkor talán felülkerekedne aggályain.
Becsukta a szemét, várt. De ahelyett, hogy fölé hajolt volna, érezte,
hogy Melbourne elengedi a kezét.
 Mikor kinyitotta a szemét, ráncokat látott az orra és a szája
között, melyeket eddig nem vett észre. A férfi határozottan,
elszántan beszélt. – Nem, kedvesem, a szívét meg kell tartania,
érintetlenül, valaki másnak.

Hátrafordult, és a varjakra nézett, mintha azt várná, hogy

valami üzenetet tartogatnak számára, de aztán visszafordult
Viktóriához, és félreérthetetlen őszinteséggel azt mondta: – Én nem
tudok vele mit kezdeni, tudja? – Megpróbált mosolyogni. –
Akárcsak a varjak, én is egy életre választottam párt magamnak.

Beletelt egy hosszú percbe, míg Viktória megértette, hogy mit is

mondott neki; hogy mindaz, amit gondolt, remélt, nem fog
megvalósulni. Tévedett; Melbourne nem őt szereti, hanem a
felesége emlékét, aki elárulta őt.

Tudta, hogy el kell jönnie onnan, mielőtt kibuggyannának a

könnyei. – Értem. Akkor elnézését kérem, amiért megzavartam önt,
Lord Melbourne. – A fátylat visszahúzta az arcára, és elsietett,
elszaladt tőle, amilyen gyorsan csak tudott; a varjak károgása
elfedte zokogását.

Emma Portman Brocket Hall fogadószobájából figyelte, ahogy a

királynő apró alakja átkel a hídon. Abból, ahogy ide-oda csapódott
az ösvényen, mintha nem látná, mi van előtte, világossá vált Emma
számára, hogy a királynő zokog.

Csöngetett, és megkérte Hedgest, hogy hozassa a ház elé a

hintót, azonnal indulnak vissza. Hedges bólintott, de mielőtt eltűnt
volna, szomorú hangon, mely őszinte szeretetről árulkodott, azt
mondta Emmának: – Az úr nem kapta meg az élettől azt a
boldogságot, amit megérdemelt volna.

– Nem. De az országot becsülettel szolgálta.

A komornyik lehajtotta ősz fejét, biccentett, és kiment, hogy

előállítsa a hintót. Emma Portman várta királynőjét.

Viktória felsétált a dombon, és beszállt a hintóba. Nem emelte

fel a fátylát. Látta, hogy Emma beszáll a hintóba, de nem találta a
megfelelő szavakat. Mit mondhatna? Hogy az egyetlen férfi, akit
valaha szeretett, és mindörökké szeretni fog, visszautasította, mert
fontosabb volt neki halott felesége emléke – azé a nőé, aki
szégyenletesen elárulta őt.

Viktória úgy érezte, elvették tőle azt a pillanatot, amit

megvilágosodásként élt meg, amikor Melbourne hátának dőlt, ott a
szeretetházaknál. Mégsem volt akkor biztonságban; Melbourne
mégsem szereti őt, csak a gonosz, házasságtörő Caroline-t – aki
megalázta, miközben ő, Viktória, nem tett mást, mint kimutatta
iránta érzett szeretetét és szerelmét. Míg arra gondolt, mennyire
gyűlöli Caroline-t, és milyen szörnyeteg lehetett, egy kicsit jobban
érezte magát. Könnyebb volt a halott feleséget hibáztatni, mint a
férjet, aki hű maradt az emlékéhez. Milyen gyorsan változott meg
minden, reményből kétségbeesésbe zuhant. Eszébe jutott, hogyan
mosolygott Melbourne, mikor felemelte a fátylat, s aztán jött a
borzongató, édes érzés, mikor megfogta a kezét, nem
miniszterelnökeként, hanem szerető férfiként. Azt hitte akkor, hogy
szétreped az arca, olyan szélesen mosolygott, de aztán elkezdett a
varjakról beszélni, és, bár még mindig szerető férfiként fogta a
kezét, a szavai eltaszították őt. Az egyetlen lehetősége a
boldogságra végleg elveszett. Nem tudta, hogyan lesz képes
elviselni ezt a veszteséget. Az egyetlen vigasza, hogy kettőjükön
kívül senki sem tudja, mi történt közöttük.

Egy kis idő múlva, ha már visszanyerte nyugalmát és

higgadtságát, mond majd valamit Emmának, ami világossá teszi,
hogy államügyben kereste fel Melbourne-t. Erről eszébe jutottak a
futárposta piros dobozai, és a boldog órák, melyeket minden
délelőtt együtt töltöttek, átnézve a papírokat, viccelődve a vidéki
espereseken; eszébe jutott a nap, mikor egy zebrát kapott ajándékba
Maszkát emírjétől. Milyen boldog napok voltak, de ezeknek most
vége. Eltűnődött, vajon képes lesz-e valaha ismét szembenézni
Melbourne-nel. Hogyan is beszélhetne vele úgy, ahogy eddig?
Minden tönkrement. A könnyek elindultak az arcán, s érezte, hogy
Emma lopva ránéz. Viktória elfordította a fejét. Nem akarta, hogy
Emma lássa, hogy sír. Becsukta a szemét, megpróbált úgy tenni,
mintha semmi sem történt volna meg abból, ami megtörtént,
mintha még mindig ugyanaz a lány lenne, aki Brocket Hallba
indult.

Sima fémtárgyat helyeztek a kezébe. – Javasolhatnék egy korty

brandyt, Felség? Nagyon hatásosnak találom, valahányszor…
rosszul érzem magam utazáskor.

Viktória ajkához emelte a palackot, és érezte, hogy a tüzes

folyadék végigmarja a torkát. Köhintett egyet, de mikor az égő
érzést felváltotta a jóleső melegség, újra szájához emelte a palackot.

A harmadik korty után már azt tudta mondani: – Köszönöm,

Emma, a brandy valóban sokat segít.

– Mindig tartok magamnál brandyt, ha utazom, a biztonság

kedvéért – hazudta Emma. Hedges nyomta a kezébe a palackot,
indulás előtt.
 Viktória érezte, hogy a melegség átjárja a testét, a kezdeti
gyötrelem is enyhülni kezdett, helyette ólmos fáradtság tört rá
hirtelen. Egy percen belül már aludt, feje Emma vállán nyugodott.

Emma nagy megkönnyebbülésére Viktória végigaludta az utat.

Mikor a hintó áthaladt a Marble Archon, Emma megpillantotta
Lehzent, aki az ajtóban állt, arca feszült volt az aggodalomtól.
Mikor a hintó megállt a palota előtt, Viktória felriadt. A fiatal
királynő szomorú arcát látva, akinek hirtelen eszébe jutott, mi
történt vele, Emma szívébe nyilallt valami. Intett Lehzennek, hogy
jöjjön a hintóhoz. Mielőtt Viktória megszólalhatott volna, Emma azt
mondta: – A királynőt nagyon kifárasztotta az utazás. Azonnal le
kell pihennie. Talán egy pohár fűszeres bor nem ártana.

Amint kiszállt a hintóból, Viktória szinte belevetette magát

Lehzen karjaiba. Emma sajnálatot látott a nevelőnő arcán, de
ugyanakkor a diadal szikrája is felvillant a szemében.
 Hatodik fejezet

Lipót gondoskodott róla, hogy mindenről értesüljön, ami a

palotában történik, így Viktória Brocket Hall-i kirándulásának híre
már vacsora előtt eljutott hozzá inasán keresztül, aki Brodie-tól, a
kisinastól hallott róla. Lipót tehát nem volt meglepve, sőt
kifejezetten megkönnyebbült, mikor unokahúga nem jelent meg a
vacsoránál aznap este. Kellemes volt végre úgy elkölteni a
vacsoráját, hogy békében fogyaszthatott el minden fogást, és úgy
érezte, Viktória döntése, hogy a szobájában marad, arra utal, hogy
küldetése, bármi is volt az, nem járt sikerrel.

Másnap reggel összefutott húgával, aki a kertben sétálgatott.

Gondterheltnek tűnt. – Tudod, hova ment Viktória tegnap? Senki
sem hajlandó megmondani nekem, most a szobájában van, és senkit
sem hajlandó fogadni.

Lipót a húgára pillantott. Úgy döntött, nem beszél neki Brocket

Hallról. Ha a látogatás nem járt sikerrel Viktória számára, akkor a
hercegné minden bizonnyal valami tapintatlanságot fog mondani,
és Lipót nem akarta, hogy tovább mélyüljön a szakadék anya és
leánya között.

– Mi lenne, ha ketten látogatnánk meg? Nem hinném, hogy

mindkettőnket elküldene. Úgy vélem, fontos, hogy beszéljünk vele
Albertról. Itt az ideje, hogy Angliába jöjjön.

– Drága Albert, annyira rendes, jó fiú. Nagyon emlékeztet rád,

ennyi idős korodban.
 Lipót elmosolyodott. – Igen, én is úgy gondolom, hogy Albert
derék férfivá cseperedett. Igazi Coburg.

Viktóriát egy pamlagon találták a szalonban, úgy ölelte

magához Dasht, mintha egy meleg vizes palack lenne. Lehzen
megpróbálta megállítani őket az ajtóban, de a hercegné egyszerűen
eltolta az útból, és Lipót szorosan a nyomában volt. – Hova mentél
tegnap, Drina? Senki sem tudta megmondani nekem, hogy hol
vagy. Annyira aggódtam, azt hittem, valami baj ért.

Viktória nem nézett fel rájuk. Mikor megszólalt, a hangja fakó és

kifejezéstelen volt. – Nem számít, Mama.

Lipót megkerülte a pamlagot, hogy szemtől szembe kerüljön

Viktóriával. Ránézett sírástól duzzadt szemére és kedvesen azt
mondta: – Bárhová is ment, Felség, nem tette boldoggá a
kirándulás.

Viktória elfordította az arcát. Lipót nyájas, mézesmázos hangon

folytatta: – Talán ez most alkalmas pillanat arra, hogy beszéljünk
Coburg kuzinjainak látogatásáról.

Viktória nem válaszolt, de Dash nyikkantott egyet, mintha túl

erősen szorítanák.

– Nem? Akkor, azt hiszem, folytatom az előkészületeimet

Richmond hercegné báljára. Meg vagyok elégedve a jelmezemmel.
Ne kérdezze, mit fogok viselni, azt szeretném, ha meglepetés lenne.

Dash, aki Lipót jelenlétét mostanra úrnőjétől szokatlan és

kegyetlen bánásmóddal kötötte össze, hangosan ugatni kezdett a
belga királyra, és Lipót úgy döntött, jobb, ha azonnal távozik.
Levelet kell írnia, amit azonnal fel akart adni.

A hercegné megkerülte a pamlagot, letérdelt Viktória elé, és

kezét könnyáztatta arcára fektette. – Drága Drinám, miért vagy
ilyen szomorú? Azt hiszem, azért, mert egyedül vagy. Légy szíves,
hívd meg a drága Albertet, hogy látogasson meg, remek társ lehetne
számodra.

Viktória alsó ajka remegni kezdett, de gyorsan ajkába harapott,

felkapott egy párnát és áthajította a szobán, ahol feldöntött egy kis
hárfát a sarokban, s a levegő rezgett a húrok zengésétől.

Viktória dühödten meredt az anyjára. – Nem akarok társnak egy

olyan ostoba fiút, mint Albert, Mama! És mást sem. – Felkelt,
bement a hálószobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.

Anyja még tétovázott egy darabig, azon tűnődött, be merjen-e

kopogni az ajtón, bebocsátást kérve, de aztán látta, hogy Lehzen
figyeli, és úgy döntött, nem fog megalázkodni a nevelőnő előtt.

– Drina nem érzi jól magát ma, bárónő. Azt hiszem, sokkal
boldogabb volna, ha lenne férje és gyerekei, akiket szerethetne.

Lehzen azt válaszolta: – Biztosan igaza van, Fenség, de mint

tudja, én nem értek ezekhez a dolgokhoz.

Mikor a hercegné kiment a szalonból, Lehzen halkan kopogott a

hálószoba ajtaján. – Most már kijöhet, Felség, mindannyian
elmentek.
 Az ajtó mögül nem jött válasz. Csak akkor nyílt ki, mikor Dash
visszatért Lipót kergetéséből, és nyüszített és kapart az ajtó előtt,
hogy engedjék be, de akkor is csak résnyire, és csak a kutya nyert
bebocsátást.

Lehzen ennek ellenére az ajtó előtt maradt. Úgy érezte, ez az

egyetlen dolog, amit úrnője védelmében tehet. Az érzés
bizonyosságot nyert, mikor néhány perccel később meglátta
Conroyt a folyosón közeledni felé.

Mikor Conroy megpillantotta őt, legkifürkészhetetlenebb

mosolyát villantotta felé. – Ah, bárónő, őrt áll? Nehogy ismét
nyoma vesszen a gondozására bízott leánykának? Hallom, Brocket
Hallba kocsikázott kísérő nélkül, de ön természetesen tudott erről.

Lehzen nem tudta elég gyorsan palástolni meglepetését, hogy

Conroy ilyen jól informált. Viktória nem mondta el neki, hogy
Brocket Hallban járt, de felmerült benne ez a lehetőség. Meglepte,
hogy Conroy tud róla. Csak úgy történhetett, hogy lefizette az egyik
szolgát.

– Már nem vagyok a királynő nevelőnője, Sir John.

Conroy bólintott. – Sem a bizalmasa, úgy tűnik. Mi csupán

játékszerei vagyunk a hercegeknek, bárónő – kényükre-kedvükre
hajíthatnak el bennünket.

Volt a hangjában valami szinte melankolikus, amitől Lehzen

megfordult, és ránézett. – Nem kell aggódnia, Sir John. Nem
hinném, hogy a hercegné el akarná hajítani magától.
 Sir John megrázta a fejét. – Azt reméltem, hogy némi szigort
érvényesíthetek a monarchiában. De ehelyett „Viktória királynő” –
hangjából megvetés sütött – nyakló nélkül tékozolhatja el az ország
jóindulatát egy sorozat ocsmány, mocskos eseménynek hála.
Egészen Brocket Hallig szaladni Melbourne után – csak egy újabb
kínos, kellemetlen baklövés.

A bárónő ráförmedt Conroyra. – Nincs joga így beszélni a

királynőről.

– Ugyan miért nem? Ahogy ön is, kisgyermekkora óta kísérem

figyelemmel. Azt akarom, hogy nagyszerű királynő legyen, nem az
ország szégyene. – A hálószobaajtóra nézett, és sóhajtott.

– Egyetlen remény maradt, hogy olyan férfihoz megy férjhez,

aki kordában tudja majd tartani. – És ezzel Conroy már faképnél is
hagyta, anélkül, hogy megvárta volna Lehzen válaszát.

Conroyt komolyan nyugtalanította a hír, hogy a királynő

látogatást tett Brocket Hallban. Csak találgatni tudott, hogy miért
hányt fittyet a protokoll szabályainak, és látogatta meg
miniszterelnökét inkognitóban vidéki otthonában. Bár döbbenten
figyelte a királynő növekvő rajongását Melbourne iránt, eddig
eszébe sem jutott, hogy a királynő férjjelöltnek tekintheti
miniszterelnökét. Még egy tizenkilenc éves királynő sem lehet
annyira ostoba, hogy azt képzelje, férjhez mehet egy ötvenes
éveiben járó férfihoz, aki ráadásul megrögzött szoknyapecér. Arról
nem is beszélve, hogy a miniszterelnöke, és alattvalója.

Nem lehet nála alkalmatlanabb férj egész Európában, s ez a tény

mindenki számára világos volt, a királynőt kivéve. Viktóriának egy
olyan herceghez kell hozzámennie, mint amilyen Albert szász–
coburg–gothai herceg. Ő egy komoly fiatalember, aki hallgatna
nagynénje, a kenti hercegné tanácsaira, és nagynénje tanácsadójára.
Melbourne-nek hála, túl késő volt már direkt módon befolyásolni
Viktóriát, de Albert herceg előzékeny, készséges természete hagyott
még egy reménysugarat.

De mindenekelőtt rá kell venni Viktóriát, hogy hozzámenjen

feleségül. Ez volt Lipót célja is, ezért utazott ide, természetesen, de
eddig csak annyit sikerült elérnie, hogy Viktóriát Melbourne
karjaiba kergesse.

Conroy eltűnődött, vajon hogyan fogadta a miniszterelnök a

királynő látogatását. Léteznek férfiak, akik kihasználták volna a
helyzetet, de bármennyire is gyűlölte Conroy Melbourne-t, nem
gondolta, hogy Melbourne közéjük tartozna. Conroy semmit sem
szeretett volna jobban, mint lenézni Melbourne-t, de viselkedése a
palotahölgykrízis alatt bebizonyította, hogy vészhelyzet esetén
mindig saját érdekei elé helyezi az országot.

De mégis, ha Viktória házassági ajánlatot tett, és Melbourne

visszautasította, helyzete most kínossá válhat. Az egyetlen dolog,
ami enyhítené a kínos helyzetet, az lenne, ha a liberális kormány
megbukna, vagy, ami valószínűbb, ha a királynő férjhez menne.
Conroy magában mosolygott. Ha Melbourne úgy döntene, hogy a
királynő érdekét szolgálná, ha férjhez menne, akkor nagyon
valószínű, hogy az esküvő létrejön.

A kérdés csak az volt, hogy a királynő kezéért versengő jelöltek

közül melyiket támogatná Melbourne? Nem támogatná az orosz
nagyherceget, hiszen politikai szempontból megengedhetetlennek
tartaná a házasságot két uralkodó között. Nincs garancia arra, hogy
az ország érdekeit tekintve mindig kívánatos vagy fenntartható
lenne a szövetség Oroszország és Nagy-Britannia között, de a
szövetség elkerülhetetlen lenne, ha a két ország uralkodója férj és
feleség. Valószínű, hogy Melbourne egy angol jelöltet részesítene
előnyben, de a lehetőségek itt korlátozottak voltak: elsőfokú
unokatestvérei jöhettek csak szóba, Cumberland vak fia, és
cambridge-i György herceg. A vakság kizárta Cumberland fiát az
alkalmas jelöltek köréből, s ezzel nyilvánvalóan az apja is tisztában
volt, György herceg támogatása feltűnt Conroynak. De György
unalmas egy fráter volt, s ráadásul a klubokban többen hallották
panaszkodni, hogy nem akarja elvenni a királyi törpét. Conroy
eltűnődött, vajon Melbourne hallotta-e ezeket a pletykákat, s hogy
talán észszerű volna figyelmeztetni György alkalmatlanságára.

Tekintve a szívélyesnek nem nevezhető viszonyt közte és

Melbourne között, Conroy úgy határozott, kivárja, mi történik
aznap este a bálban. György is ott lesz, és ha Viktória bármi jelét
adná, hogy Györgyöt preferálja, akkor közbeavatkozik. De nem
gondolta, hogy szükség lesz erre. Viktória ostoba kislány, de
annyira nem, hogy ne lássa, György herceg első osztályú tökfilkó.

Most első ízben, amióta Melbourne visszatért

miniszterelnökként, Conroy reménykedni kezdett. Melbourne látni
fogja az előnyeit annak, ha a királynő Albertet választja férjül, s
miután megköttetett a házasság, Conroy a lehető legjobb pozícióban
lesz, hogy átvezesse az ifjú férjet nehéz helyzetének buktatóin.
Természetesen Lipót nagyobb befolyással bír Albert hercegre, de
végül vissza kell majd térnie Belgiumba. Annyi a teendő, és talán
lesz mód rá, hogy véghez is vigye, amit tervez.

A hercegnét a lakosztályában találta, a jelmezét próbálta éppen a

bálra. A commedia dell’arte egyik szereplőjének öltözött, fekete
dominót viselt, háromszögletű kalapot, és aranymaszkot, mely arca
nagy részét elfedte. Mikor meglátta őt, leengedte a maszkot, és
boldogan rámosolygott. – Hogy tetszik a jelmezem?

– Pompás, a maszkot kivéve. Kár eltakarni egy ilyen bájos arcot,

mint az öné.

A hercegné boldogan kacarászott. – Ne butáskodjon, Sir John.

Senki sem akar engem nézni.

– Bocsásson meg, de ebben téved. Én például nagyon szeretem

önt nézni.

A hercegné, mint egy macska, boldogan nyújtogatta a nyakát a

bók hallatán. – Nevetséges dolgokat mond, Sir John, de nem
mondhatom, hogy nem jó érzés, ha észreveszik az embert.

– Hogyan is lehetne önt nem észrevenni?

A hercegné a fejét csóválta. – A lányom észre sem veszi, hogy

létezem.

Conroy megfogta a kezét, és a szemébe nézett. – Ez meg fog

változni, amint feleségül megy Alberthez. Ő majd megérteti vele,
milyen szerencsés, hogy ilyen édesanyja van.

– De hiszen azt mondja, hogy sohasem fog feleségül menni

Alberthez, sem máshoz.

– A fiatal lányok gyakran mondanak olyasmit, amit nem

gondolnak komolyan.
 – Talán. De Viktória olyan tendresse-t érez Lord Melbourne iránt,
hogy attól tartok, nehéz lesz számára bárki mással szemben
gyengéd érzelmeket táplálni.

– A fiatal lányokról köztudott, hogy gyakran meggondolják

magukat, Fenség.

– Remélem.

– Én is. Leghőbb vágyam, hogy elfoglalhassa végre méltó helyét

anyakirálynéként.

A hercegné sóhajtott. – Ó, Sir John, mivé is lennék ön nélkül?

Skerrett felemelte a hosszú vörös parókát és Viktória fejére helyezte.

– Mit gondol, Felség?

Viktória megnézte magát a tükörben. A vörös haj nem állt neki

túl jól, de mit számított ez már? Egy ideje eldöntötte, hogy
Richmond hercegné báljára Erzsébet királynőként megy el, de most
azt gondolta, volt valami szomorú megérzés jelmezválasztásában.
Úgy tűnik, ő maga is szűz királynő lesz, aki nem képes olyan férfit
találni magának, akit eléggé tud szeretni ahhoz, hogy férjhez
menjen hozzá, s aki viszontszereti őt.

– Azt hiszem, megfelel.

Egyáltalán nem volt kedve elmenni a bálba. Épp levelet írt a

hercegnének, hogy nem érzi jól magát, mikor Lehzen bejött, és
elmondta neki, hogy a nagyherceg is ott lesz, s ekkor arra gondolt,
hogy ha most lemondja a bált, még diplomáciai incidenst okoz. És
különben is, a nagyherceg remek táncos. Nem olyan jó táncos, mint
Melbourne, természetesen, de vele soha többé nem fog táncolni.

Skerrett helyére tűzte a parókát, aztán felemelte a súlyos

abroncsos ruhát, mely annyira merev volt, hogy szinte magában
megállt. Viktória belemászott a ruhába, és az öltöztetőnő elkezdte
összekapcsolni hátul. Mikor elkészült, Viktória meglepődött,
mennyire súlyos a jelmeze. Ráébredt, hogy van valami katonás a
merev, ékkövekkel díszített ruhaderékban és a szoknya súlyában.
Inkább páncélnak tűnt, mint báli ruhának, és ez a gondolat
megnyugtató volt számára.

Skerrett egy hosszú gyöngy nyakláncot nyújtott át neki, rubint

függővel, mely úgy csörrent meg az ékköves ruhaderékon, mint egy
kard. Viktória egy rövid pillanatra elképzelte, milyen pompás volna
fegyvert is vinnie magával: tudni, hogy tettel, és nem szavakkal is
képes elintézni dolgokat. Eszébe jutott Erzsébet Tilbury-i beszéde,
ahol arról vallott, hogy teste egy gyenge nőé, de szíve és agya egy
királyé. Elképzelte magát, amint seregei előtt, fehér poroszka lován
ülve mondja el ugyanezt a beszédet.

Kinyílt az ajtó, és egy lakáj lépett be, orchideákból tűzött

mellcsokorral. – Lord Melbourne küldi, tisztelete jeléül, Felség.
 Viktória hitetlenkedve meredt a viaszos fehér virágokra. Lord
M. virágokat küld neki azután, ami kettejük között történt?

– Kívánja, hogy feltűzzem a csokrot, Felség?

Viktória megrázta a fejét. – Nem. Ma este nem viselek virágot. A

csokor nem illik a jelmezemhez.

– Ebben az esetben, Felség, máris hozom a koronát.

Viktória egyedül maradt a tükörképével. Most meg kell

fontolnia a lehetőséget, hogy Melbourne mégis ott lesz a bálon. Azt
feltételezte, hogy távol marad majd, de a virágok mást sugalltak.
Hogyan lesz képes szembenézni vele? De talán jobb lesz nagy
tömegben találkozni először, ahol nem muszáj beszélgetniük
egymással, mint a futárposta átnézésekor kettesben maradni vele.

Az öltözőasztalkán feküdt az Erzsébetről festett miniatűr,

melyet Lehzentől kapott. Viktória felemelte, és összeszorította
ajkait, mint a nő a festményen. Annyira belemerült a szerepbe, hogy
nem vette észre, mikor Emma Portman megállt mögötte.

– Ragyogóan fest, Felség.

Viktória megfordult. Emma Dianának, a vadászat istennőjének

öltözött, íjat és egy tegeznyi aranyvégű nyilat tartott a kezében.

– Komolyan úgy gondolja?

– Igen, Felség. Bár egy kicsit szigorúnak tűnik.

 Viktória kisimította arcvonásait. – Erre a portréra igyekeztem
hasonlítani. Nem fest túl boldognak.

– Talán a festőnek nem sikerült elkapnia valódi arckifejezését.

Úgy tudom, nagyon szellemes nő volt.

Emma megpillantotta a csokrot az asztalon. – Milyen gyönyörű

virágok! Honnan kerültek ide?

Viktória nem nézett Emmára, miközben válaszolt. – Brocket

Hallból.

Emmának elállt a lélegzete. – Én azt hittem, William felszámolta

az üvegházakat, miután Caro… Az ön kedvéért kinyithatta őket
újra.

Viktória megfordult, hogy szembenézzen Emmával, és lassan

azt mondta: – Nem hinném, hogy bármit tenne az én kedvemért.

Emma megrázta a fejét. – Tudja, milyen nehéz orchideát

nevelni? Félreismeri őt, Felség.

– Lord Melbourne-t nem érdekli semmi, csak a halott felesége

emléke.

Rövid szünet után Emma gyengéden azt mondta: – Ezt mondta

önnek, Felség?

Viktória bólintott. Nem mert megszólalni.

Emma habozott; tudta, hogy talán okosabb volna hagyni, hogy a

királynő elhiggye Melbourne meséjét, de mikor meglátta a
gyötrelmet a másik nő szemében, nem tudott uralkodni magán. –
Akkor azt akarta, hogy ezt higgye. De ezek a virágok, Felség, nos…
ez a csokor nem a közöny jele. – Sóhajtott.

Viktória elfordult tőle, s Emma kisurrant a szobából.

Az orchideák szinte világítottak a gyertyafényben. Viktória

felemelte a csokrot, és figyelmesen nézegette a furcsa, egzotikus
virágokat. Emma azt mondta, Melbourne kifejezetten az ő kedvéért
nevelte őket. Megtalálta a tűt a virágok alatt, és ruhaderekára tűzte
a csokrot.

Skerrett lépett be Viktória koronájának másával. – Készen áll,

Felség? Vár a hintó.

Viktória elvette tőle a koronát, és a parókájára helyezte. –

Erzsébet királynő készen áll.

A Syon-házi bál a szezon legpompásabb báljának ígérkezett.

A ház mézszínű falait kínai lámpásfüzérek világították meg,

ugyanilyenek vezettek a kerten át, egészen a Temzéig. A kertben
római centuriók sétálgattak ókori istennőkkel, Madame de
Pompadour vonult el karöltve XV. Lajossal, udvari bolondok
táncoltak cserkesz rabszolganőkkel, középkori lovagok vették körbe
Titániát, a tündérkirálynét. Szinte minden nemzet monarchiája
képviselve volt – francia, római, egyiptomi – kivéve, természetesen,
az angolt, hiszen a királynőt is várták a bálba, és lèse-majesté-nek
számított volna, ha valaki a királynő egyik elődjeként érkezik.

Richmond hercegnéje Kirkének öltözött, a világ legnagyobb

varázslónőjének, aki elcsábította Odüsszeuszt. A bálterembe vezető
főlépcső tetején állt, hogy üdvözölje vendégeit. Férje, a herceg,
alabárdosnak öltözött; egyáltalán nem akart jelmezbe bújni, de a
felesége ragaszkodott hozzá, s ez a jelmez legalább angol volt.

Lipót Augustus, római császárként érkezett, ez a jelmez, úgy

érezte, méltón tükrözi társadalmi rangját. Csak azt sajnálta, hogy a
babérkoszorút manapság már nem viselik, pedig olyan jól állt neki,
főleg oldalnézetből. Örömét csak egy pillanatra rontotta el
Cumberland hercegének látványa, aki szintén az első római császár
jelmezét öltötte magára, de a visszatetszés borzongása hamar
megszűnt, mikor meglátta, mennyivel jobban mutat saját lába
tógában. Cumberlandnek hosszú, pipaszár lába volt, és ha az ember
az ő korukban közszemlére bocsátja a lábát, jobb, ha formás
vádlival rendelkezik. Cumberlandet a felesége követte Lady
Macbeth-jelmezében, tőrrel a kezében, és György herceg, aki a
kerekasztal egy lovagjának öltözött.

Lipót húgát keresve körbenézett, és hamarosan meg is

pillantotta a terem másik oldalán, Conroyjal. Mindketten a velencei
commedia dell’arte szereplőinek jelmezébe bújtak, és álarcot tartottak
a kezükben, a húgáé aranyszínű volt, Conroyé fekete.
Meggondolatlanság volt testvérétől ilyen nyilvános módon kifejezni
ragaszkodását Conroyhoz, de anya és lánya sajnálatos módon nem
képesek titkolni érzelmeiket.
 A vendégek a bálteremben nyüzsögtek, az erkélyajtókon át
időnként kitódultak a kertbe. A háttérben zenekar játszott, de a tánc
addig nem kezdődhetett meg, míg a királynő meg nem érkezik,
hogy megnyissa a bált. A nimfák és kecskepásztorok közül sokan
erősen remélték, hogy nem késik.

A nagyherceg érkezését nagy izgalom kísérte. A nagyherceg és

kísérete kozáknak öltözött, nyitott nyakú fehér ingben, bő
nadrágban, melyet piros csizmájukba gyűrtek. Derekuk körül
dúsan hímzett széles selyemövet viseltek, melyből kikandikált
tőrjük cizellált ezüstmarkolata. Fejükön szőrmesapka, vagy
asztrahánprém kucsma. Ahogy a kozákok csoportja hetykén
végigvonult a termen, a nimfák között kitört az izgalom, az udvari
bolondok és a harlekinek soraiban pedig az igazságtalanság feletti
elégedetlenség. Elfogadták, hogy a bálon kötelező a jelmezviselet,
azzal a kimondatlan feltétellel, hogy ezáltal mindenki kissé
nevetségesen fog kinézni, de az oroszok öltözéke csak fokozta
természetes vonzerejüket. György herceg, aki Sir Lancelotként úgy
érezhette, hogy még épp elfogadható, gárdatiszthez illő jelmezt
választott, most már nagyon bánta páncélingét és kényelmetlen
mellvértjét, és sóvár pillantásokat vetett a kozákok vörös
csizmájára. Ahogy a nagyherceg és kísérete elvonult előtte, a
szükséges kívánalmaknak épp csak megfelelő meghajlással
üdvözölte őket, de közben a páncélingbe akadt a nyakszőrzete, s
pár kényelmetlen percet töltött azzal, hogy megpróbálta felemelni a
fejét. Cumberland, aki mögötte állt, erőteljesen és fájdalmasan hátba
bökte a lapockacsontjai között, és rámordult: – Itt a remek alkalom,
hogy elbűvöld a kuzinodat. Fiatalabb koromban azt tapasztaltam,
hogy a fiatal lányok tánc közben a legfogékonyabbak az udvarlásra.
Carpe diem, György, carpe diem. Légy előzékeny és készséges,
amennyire csak telik tőled.
 György igyekezett kiverni a fejéből a képet, amint a fiatal
Cumberland előzékenyen és készségesen viselkedik fiatal
hölgyekkel, és azt mormogta: – Tapadni fogok rá, mint egy pióca,
bácsikám, de rajta múlik minden. Nincs mit tenni, ő a királynő, neki
kell megtennie az első lépést. Nem bájologhatok vele úgy, ahogy
egy hétköznapi nővel tenném. – Mindeközben egy csinos fiatal
nimfára esett a pillantása, aki, legalábbis úgy látta, a táncparkett
túloldaláról rámosolygott.

Cumberland élesen rápirított. – Botorság! Bátraké a szerencse! Ő

egy tizenkilenc éves lány, te pedig Sir Galahad vagy.

György a nagybátyjára nézett, aki bosszantó módon magasabb

volt, mint ő, és csak annyit válaszolt: – Valójában Sir Lancelot
vagyok.

Cumberland vállat rántott. – Engem nem érdekel, ki vagy, amíg

rá meresztgeted a szemed, és nem arra az átkozott kis nimfára!

A pezsgő és a vörösbor bőséggel fogyott, ami csak fokozta a

türelmetlen várakozást: hol van a királynő? Keringeni kezdett a
pletyka, hogy a királynő gyengélkedik, valakinek a komornája
hallotta Lady Portman kocsisától, és szinte tapinthatóvá vált a
feszültség a levegőben, különösen a nimfák között.

De aztán hirtelen elcsendesedett a terem, hallani lehetett, hogy

az óra tizenegyet üt. Viktória megjelent az ajtóban Gloriana-
jelmezben, Emma Portmannel és Lehzennel, aki rajnai vízi
nimfának öltözött. A hercegné mély meghajlással köszöntötte, s
közben áttetsző Kirké-jelmeze botrányos módon láttatni engedte a
combját. A herceg meglepetésében majdnem elejtette pásztorbotját,
évek óta nem látott ennyit felesége lábából.

– Isten hozta a Syon-házban, Felség – mondta a hercegné, akit

annyira elkápráztatott a királynő jelenléte, hogy nem vette észre,
hogy közszemlére került a lába. Viktória, aki viszont észrevette,
megsajnálta.

– Boldog vagyok, hogy itt lehetek. És hercegné, mily bájos a

jelmeze. Megengedi, hogy megtapintsam az anyagát – selyemből
készült? – Ahogy lehajolt, hogy végigsimítson a pliszírozott
selymen, ügyesen megigazította a redőket, hogy a hercegné lábát
eltakarják.

– Velencében készíttettem, Felség.

– Gyönyörű az esése.

A hercegné boldogan mosolygott, és remélte, hogy fő riválisa,

Lady Tavistock, tanúja volt a beszélgetésnek; alig várta, hogy
elmesélhesse, miről beszélgetett a királynővel. Emma Portman
Lehzenre mosolygott. Megnyugtató volt látni, hogy a gondjaikra
bízott fiatal lány ilyen tapintatosan és diszkréten tud viselkedni;
Emma szemében a tapintatot mint jellemvonást nem lehetett
túlbecsülni.

Mielőtt Viktória akár egy lépést tehetett volna lefelé a lépcsőn,

mely a bálterembe vezetett, Lipót már ott is állt mellette. Mivel
meglátása szerint Viktórián kívül ő volt itt az egyetlen uralkodó –
hiszen a nagyherceg egyelőre csak trónörökös –, élni akart a jogával,
hogy ő vezesse Viktóriát a bálterembe, még mielőtt Cumberlandnek
eszébe juthatott volna, hogy Hannover királyaként őt is megilletheti
ez a kiváltság. Épp időben ért oda, s Viktória apai nagybátyjára
diadalittas pillantást vetett, aki megfogta a kezét, hogy táncba
vezesse.

– Ragyogóan fest ma este, Viktória. Ha jól látom, egyik királyi

elődje jelmezébe bújt.

– Tudor Erzsébet vagyok, a szűz királynő.

Lipót arca megrándult Viktória hangsúlyos szavai hallatán, de

Viktória nem vette le róla hűvös kék tekintetét.

– Úgy vélem, sokat tanulhatok Erzsébettől. Ő nem hagyta, hogy

bárki irányítani próbálja.

– Valóban. De azt hiszem, én jobban kedvelem Viktória

királynőként, drága húgom.

Tovább táncoltak, néma csendben, aztán Lipót egyszer csak

észrevette a csokrot Viktória ruhaderekán.

– Mily egzotikus virágok! Még sohasem láttam hozzájuk

hasonlót.

– Orchideák, Lipót bátyám. Keletről származnak, nagyon nehéz

őket nevelni.

Lipót a virágokra pillantott, aztán unokahúga arcára; volt

valami a hangjában, amit aggasztónak talált. – De honnan jöttek az
orchideái, Viktória? Nem keletről, gondolom.

– Nem, ezeket az orchideákat Brocket Hall üvegházaiban

nevelték. – Viktória kikukkantott Lipót válla mögül, mintha keresne
valakit.

Lipót nem szólt semmit; tudta, hogy kit keres az unokahúga, de

azzal nyugtatta magát, hogy a levél, amit aznap reggel küldött
Coburgba, hamarosan megoldást hoz a helyzetre.

Ahogy a zeneszám véget ért, Lipót lekísérte Viktóriát a

táncparkettről; balról azonnal elindult felé a nagyherceg, jobbról
pedig György herceg. György, aki úgy érezte, Lancelot biztosan
élvezte volna a pezsgőt, kissé imbolygott, ennek ellenére ő ért
először Viktória mellé. – Viktória kuzin, vagy inkább Erzsébet
királynőnek kéne szólítanom? Felkérhetem a következő táncra? – és
megkísérelt egy mély s egyben lovagias meghajlást.

Mielőtt Viktória válaszolhatott volna, a nagyherceg már ott állt

mellette, s Viktória kinyújtott kezét csókolta. – Táncolhat-e egy
kozák a királynővel?

Viktória két udvarlójára pillantott. Különösebben egyikkel sem

kívánt táncolni, de kettejük közül egyértelműen a nagyherceg volt a
kisebbik rossz. György legjobb formájában is ügyetlen volt, és arra
gondolt, lába nem fogja túlélni a páncéljelmezt.

Úgy tett, mintha ellenőrizné táncrendjét, aztán a két férfira

mosolygott. – Úgy tudom, a kozákok veszélyessé válhatnak, ha nem
teljesül a kívánságuk, ezért először önnel táncolok, s utána önnel,
Sir Galahad.

György sértődött arcot vágott. – Valójában Sir Lancelot vagyok.

Viktória ezt már nem hallotta, mert a nagyherceg magával

ragadta a táncparkettre. Jobb táncos volt, mint ahogyan Viktória
emlékezett. Épp megpörgette, mikor a szeme sarkából
megpillantotta azt az alakot, akinek érkezésére izgalommal vegyes
félelemmel várt. Melbourne Erzsébet-kori udvaroncnak, Leicester
grófnak öltözött, zekét és testhezálló térdnadrágot viselt. Tudta,
hogy Viktória Glorianának öltözik, ezért jelmezválasztása láttán
Viktóriának elszorult a szíve. Elvétette a lépést, a nagyherceg
elkapta a kezét, hogy el ne essen.

– Talán túlságosan vad önnek a kozák táncmodor?

– Nem, egyáltalán nem. Az én hibám, elterelődött a figyelmem.

A nagyherceg mosolygott, kivillantva hófehér fogait. –

Elterelődött a figyelme? Mikor egy kozákkal táncol? Remélem, Sir
Galahad volt az, aki elvonta a figyelmét, nagy örömömre szolgálna,
ha használatba vehetném a barátomat, hogy jogos bosszút álljak a
becsületemet ért sértésért – s megpaskolta az övébe csúsztatott tőrt.

Viktória túlzott élénkséggel nevetett, tudva, hogy Melbourne

figyeli. – Bár mulatságos volna végignézni, hogy kihívja György
kuzinomat, emlékeztetnem kell, hogy ebben az országban tilos
párbajozni.

– Nagy kár. Azt hiszem, a kuzinjának jót tenne, ha össze kéne

mérnie az erejét egy kozákkal.

– Efelől nincs kétségem.

Ekkor a nagyherceg közelebb hajolt, és halk hangon azt súgta a

fülébe: – Ha nem az unokatestvére vonta el a figyelmét rólam,
akkor valaki más kellett, hogy legyen. Nem látok itt senkit, aki
megfelelő jelölt lenne az ön kezére. – Látva Viktória arckifejezését,
hozzátette: – Talán nem megfelelő jelölt.

Viktória elpirult zavarában.

– Elnézését kérem, ha zavarba hoztam. De mi nem választhatjuk

meg, kit szerethetünk, ön és én. Vagyis, szerethetünk szívünk
szerint, de nem házasodhatunk.

– Nem hinném, hogy valaha megházasodnék.

– Nem? Talán igaza van. Jobb egyedül uralkodni, mint szerelem

nélkül házasodni. – A nagyherceg lenézett Viktóriára, és sóhajtott. –
De önnek megadatik a választás lehetősége, nekem nem adatik
meg.

Viktória látta, hogy a nagyherceg arca elborul.

– De hiszen nem kényszeríthetik önt semmire, vagy igen?

– Ön nem ismeri apámat, nagyra becsült keresztapját. Egészen

határozott elképzelései vannak a házasságomról. Az én vágyaim
egyáltalán nem jönnek számításba. – Pillantása azt sejtette, hogy
Viktória is szerepelhetett a vágyai között.

Viktória elmosolyodott, és épp válaszolni akart, mikor a zene a

végéhez ért. A magánbeszélgetés lehetetlenné vált, mert György
herceg, akit nagybátyja cselekvésre sarkallt, ott termett mellettük,
hogy követelje jussát. – Ha jól tudom, a következő tánc az enyém.

Viktória arra nézett, amerre Melbourne-t látta Emma

Portmannel beszélgetni. Mikor megbizonyosodott róla, hogy
Melbourne őt figyeli, ragyogó mosollyal fogta meg György kezét.

Emma észrevette Viktória taktikáját, és azt mondta Melbourne-

nek: – Remélem, Erzsébet királynő fenntartott egy táncot Leicester
grófnak. Úgy tudom, odaadóan szerették egymást.

Melbourne a szeme sarkából pillantott rá. – Igen jól értesült,

Emma, mint mindig. De nem hinném, hogy a királynőnek lesz ideje
táncolni egy öregemberrel.

– Ó, én azt hiszem, egy táncot azért fenntart önnek, már csak

Leicester gróf kedvéért is.

– Meglátjuk. – Melbourne abba az irányba nézett, amerre

Viktória Györggyel táncolt, arcára rögzült széles mosollyal.

– Milyen gyönyörű csokrot visel, William. Bizonyára egy

csodálójától kapta.

– Igen, Emma, bizonyára így van.

Viktória lába megszenvedte a táncot György herceggel. Minden

fordulónál letaposta a lábujjait, és mivel talpig páncélban volt, úgy
tűnt, hogy észre sem vette. Társalgásuk hasonlóképpen nehézkesen
zajlott.

– Pompás ez a bál, nemde? – kérdezte Viktória, mert úgy érezte,

mondania kell valamit.

György a homlokát ráncolta, és újra rálépett a lábára. – Igen.

Tűrhetőnek mondható, de ha valami igazán pompásat szeretne
látni, el kéne jönnie valamelyik ezredbálunkra. Az aztán az igazi!

– Valóban?

– Igen. Sőt remek lenne, ha eljönne velem a következőre. Nagy

örömet szerezne az ezredemnek, ha táncolhatnának a királynővel.

– Nem hiszem, hogy megígérhetném, hogy az ezred minden

katonájával táncolni fogok – mondta Viktória, és összerándult, mert
György újra a lábára lépett.

– Ó, az alacsonyabb rangú tisztekkel nem kéne táncolnia. Nem is

várnák el.

Viktória felhúzta a szemöldökét. – Valóban? – kérdezte ismét.

György nem hallotta meg a figyelmeztetést a hangjában, és

tovább ecsetelte az ezred pompásságát, s hogy Viktória jelenléte
mekkorát emelne ázsióján tiszttársai körében.

Mikor véget ért a tánc, Viktória rémülten konstatálta, hogy

György a következő táncot is vele akarja járni. – Elnézést kérek,
György, de azt hiszem, a következő táncot kihagyom.

– Akkor engedje meg, hogy elkísérjem.

– Nem, szó sem lehet róla, mikor annyi nimfa várja, hogy Sir
Galahaddal táncoljon.

– Történetesen Sir Lancelot vagyok.

 Viktória mosolygott, és elindult az öltözőszoba felé. Lehzen
azonnal mellette termett.

– Jól érzi magát, Felség?

– A lábamat kivéve. Lehet, hogy sosem jön helyre a György

herceggel lejtett tánc után.

Az öltözőszobában megnézte magát a tükörben, megigazította a

parókáját. A táncolástól kipirult az arca. Lepillantott a
virágcsokorra; az orchideák szirmai hűvösnek, érintetlennek tűntek.
Eltűnődött, vajon sor kerül-e ma este egy beszélgetésre Melbourne-
nel. Úgy döntött, ha Melbourne megkeresi őt, nem fogja semmibe
venni, de ő maga nem fogja keresni a társaságát. Nem fog ránézni,
nemhogy rámosolyogni. Nem maradhatnak úgy közöttük a dolgok,
ahogy voltak.

Ahogy kijött az öltözőszobából Lehzennel a nyomában,

megpillantotta Cumberlandet és Györgyöt, akik háttal álltak nekik.

– Miért nem vagy mellette, György? Minden perc számít. Nem

szeretnél a leghatalmasabb férfi lenni az országban? – Cumberland
ujjával György felé bökött, de György, aki az utolsó táncuk óta eltelt
időben láthatóan nagy mennyiségű borral frissítette fel magát, kissé
imbolyogva azt mondta: – Semmi értelme, bátyám. Még ha Viktória
férje is lennék, sohasem én lennék az úr a háznál. Nem szeretném
életem hátralevő részét azzal tölteni, hogy egy törpe kívánságait
lessem.

Lehzen, aki szintén végighallgatta ezt a beszélgetést,

felháborodásában felkiáltott, mire a két férfi megfordult.
Viktóriának annyi elégtétel jutott, hogy láthatta, hogyan dermed
meg az arcuk, mikor észrevették, hogy ott van a közelükben.
Elsétált mellettük, mintha ott se lettek volna, s mikor már maga
mögött hagyta őket, még hallotta, hogy Cumberland magából
kikelve azt kiáltja: – Még hogy Sir Lancelot!

Viktória észrevette, hogy a bálterem túloldaláról Lord Alfred

Paget elindul felé, de mielőtt odaérhetett volna hozzá, megszólalt a
hang, amelyre egész este várt.

– Megtisztelne, Felség?

– Attól tartok, ezt a táncot már elígértem Lord Alfrednek.

– Remélem, maradt még a táncrendjében hely számomra is.

Viktória úgy tett, mintha ellenőrizné a táncrendjét. Alfred

azonnal látta, hogy jelenléte de trop, meghajolt Viktória előtt, és azt
mondta: – Ha megengedné, Felség, ezt a táncot kihagynám, úgy
látom, a házigazdánknak szüksége van rám. Remélem, Lord
Melbourne át tudja venni a helyemet.

Melbourne Viktóriára nézett, s ő, mivel megszólalni nem mert,

egyszerűen bólintott.

Néhány percig szótlanul táncoltak, Melbourne a súlyos ruhán

keresztül is érezte, hogy Viktória reszket. Végül megszólalt. –
Látom, hogy ma este nem sokáig maradt táncpartner nélkül, Felség.
Láttam, hogy György herceggel is táncolt. Remélem, figyelmesen
bánt önnel.
 – Úgy vélem, a királynővel akart táncolni, de nem feltétlenül
velem – válaszolta Viktória. – Hallottam, hogy azt mondja
Cumberland bátyámnak, nem akarja élete hátralevő részét azzal
tölteni, hogy egy törpe kívánságait lesi.

– Akkor még ostobább, mint gondoltam – mondta mérgesen

Melbourne. Figyelmesen nézett Viktória arcába. – Nem sértheti meg
önt egy ilyen korlátolt intelligenciájú férfi.

– Talán csak az igazat mondta, a saját szemszöge szerint.

Melbourne megrázta a fejét. – György egy idióta, és önnek nem

szabad törődnie vele, Felség.

– Azt gondolja, hogy idióta, mert nem akar a férjem lenni? –

kérdezte Viktória, felnézve Melbourne-re. Kihívás volt a
tekintetében.

Melbourne nem válaszolt, de, ahogy a tánclépések

szétválasztották őket, meglátta a virágcsokrot Viktória
ruhaderekán. Viktória elpirult, mikor észrevette, mit néz.

– Nagyon szépek. A virágok.

Melbourne szorosabban átkarolta a derekát. – Akkor méltóak

önhöz.

Viktória érzékelt valamit a hangjában, amitől zavartan

elfordította az arcát. – Nem tudtam, lesz-e alkalmam táncolni önnel
ma este.
 Melbourne átható pillantást vetett rá. – Remélem, Erzsébet
királynő nem hagyná cserben az ő Leicester grófját.

Viktória felhúzta a szemöldökét. – Leicester gróf Erzsébet társa

volt?

Melbourne mélyen a szemébe nézett. – Az volt. Kapcsolatuk

kezdetén nős volt, de később meghalt a felesége.

Viktória nem kapta el a tekintetét, bár szinte elviselhetetlennek

érezte a beszélgetést. Hogy érti ezt?

– De sohasem házasodtak össze, annak ellenére, hogy szabad

lett? – kérdezte végül.

Melbourne nem válaszolt azonnal, megvárta, míg befordultak a

táncparkett sarkán, aztán halk hangon azt mondta: – Azt hiszem,
mindketten tudták, hogy nincsenek abban a helyzetben, hogy
házasságot kössenek. Bármennyire is vágytak rá mind a ketten.

Viktória felnézett Melbourne szomorú zöld szemébe. – Nagyon

vágytak rá mind a ketten? – kérdezte csendesen.

Melbourne szinte suttogva válaszolt. – Igen, úgy tudom, igen.

Viktória megkönnyebbült, nagy megnyugvást érzett. Melbourne

megvallotta neki, hogy szereti – de aztán sóhajtott, hiszen azt is
elárulta, hogy nem házasodhatnak össze. Ezentúl sokkal óvatosabb
lesz, nehogy ismét elárulja magát. Felemelte az állát. – Erzsébet
nagy királynő volt. Tanulni fogok a példájából.
 Melbourne bólintott, örült, hogy Viktória megértette. – Hosszú
és dicsőséges uralom volt az övé, Felség. Jogosulatlan
beavatkozások nélküli.

A zene elhallgatott, és Melbourne egy meghajlással elengedte

Viktóriát.

– És most el kell válnunk, Leicester uram – mondta Viktória. –

Megígértem a nagyhercegnek, hogy ő kísérhet be a vacsorára.

Melbourne elmosolyodott. – Nem állhatok egy kozák útjába.

Vacsora után Viktória polkát tancolt Lord Alfreddel, aki

éppolyan könnyedén táncolt, mint amilyen könnyedén társalgott.
Nevetve, kifulladva jöttek le a táncparkettről, s mielőtt ráébredt
volna, mi történik, Viktória egy magas alak előtt találta magát.
Tetőtől talpig fehéret viselt, csak a maszkja volt fekete. Leeresztette
arca elől a maszkot, s Viktória ekkor jött rá, hogy Conroy áll előtte.

Száját mosolyra húzta, széles, elegáns mozdulattal nyújtotta a

kezét, és azt mondta: – Enyém lehet a következő tánc, Felség?

Viktória habozott, aztán kesztyűs ujjait Conroy kezébe

csúsztatta.

Viktória fellélegezhetett, mert a következő tánc nem valcer volt,

hanem menüett, s ez azt jelentette, hogy nem kellett minden
pillanatban egymás közelségében maradniuk. Mikor felálltak a sor
elejére egymással szemben, Conroy azt mondta: – Megtisztelve
érzem magam, hogy hajlandó táncolni velem, Felség.
 Mikor a keresztezésnél elhaladtak egymás mellett, Viktória így
válaszolt: – Szeretném tudni, mit kedvel önben az anyám, Sir John.

Conroy higgadt hangon azt mondta: – Azt hiszem, a

társaságomat kedveli. Régóta özvegy és az ön anyjaként nem volt
lehetősége rá, hogy újraházasodjon.

Viktória a következő keresztezésnél válaszolt. – Értem.

Mikor ismét összetalálkoztak, hogy végigmenjenek a soron,

Conroy folytatta: – De önre más sors vár. Az országnak örökösre
van szüksége, önnek pedig férjre, aki kordában tartja.

Mindketten egyenesen előrenéztek, s Viktória összeszorított

ajakkal, elszorult torokkal, anélkül, hogy felé fordult volna, azt
válaszolta: – Valóban, Sir John? És kit javasolna, hogy kordában
tartson?

Átbújtak az előttük álló pár magasba emelt karjai alatt, s ahogy

kiegyenesedtek, Conroy azt válaszolta: – Az édesanyja úgy
gondolja, Albert kuzinja jó választás lenne.

– És ön mit gondol, Sir John? – kérdezte Viktória, ahogy

elfordult tőle.

Mikor ismét összehozták őket a lépések, Conroy azt válaszolta: –

Azt gondolom, hogy Albert komoly fiatalember, aki tisztában van a
modern uralkodó feladataival. Őt nem fogja tudni befolyásolni sem
érzelgősséggel, sem oktalansággal. És biztos vagyok benne, hogy
számára értéket jelent majd a tapasztalat.
 Viktória, aki eddig nem értette Conroy indítékait az Alberttel
való házasság forszírozására, kezdte tisztábban látni a tervét. –
Értem. És gondolom, azt képzeli, hogy tanácsadóra lesz majd
szüksége.

Conroy félig elmosolyodott, miközben közelebb lépett, rajtuk

volt a sor, hogy ívbe emeljék karjukat. – Ki tudja, Felség? Végül is
van némi tapasztalatom efféle ügyekben.

Viktória leengedte a karját, és halkan, de határozottan

kijelentette: – Jelen pillanatban nem áll szándékomban férjhez
menni, Sir John. De ha mégis megtenném, nem mennék olyan
férfihoz, aki önt választaná tanácsadójául. Az anyámat a markában
tartja, de engem soha, de soha nem fog a markában tartani.

Meglepetésére Conroy elmosolyodott. – Mint tudja, Felség, az

elmúlt tizenkilenc évet édesanyja szolgálatában töltöttem, de talán
eljött az ideje, hogy visszatérjek Írországba. Van ott egy birtokom,
amit nagyon elhanyagoltam.

– Remek tervnek hangzik, Sir John. – Hátat fordított neki, és

lesétált a táncparkettről.

De Conroytól nem lehetett ilyen könnyen megszabadulni. –

Ahhoz, hogy ezt megtegyem, biztosítékokra volna szükségem.
Sokkal kényelmesebb volna, ha a koronának nyújtott szolgálataim
elismeréseképpen nem üres kézzel kéne visszatérnem
szülőföldemre.

Viktória ellenszenvvel meredt rá. – Ez az elismerés, amire

vágyik, valamilyen nemesi ranggal járna, Sir John?
 – Egy bárói rang véleményem szerint méltó köszönet lenne
mindazért, amit édesanyjáért és önért tettem. De egy ilyen ranghoz
természetesen járandóságot is illene kapnom, amely olyan életvitelt
tenne lehetővé, ami nem hozna szégyent a rangomra.

Viktória bólintott. Bár úgy érezte, hiba bármit is adni

Conroynak, a gondolat, hogy soha többé nem kell látnia, bármennyi
írországi rangot megért. Ó, ha tudta volna, hogy ilyen olcsón
megszabadulhat tőle, már akkor felkínálta volna neki ezt a
lehetőséget, amikor trónra lépett.

– Biztos vagyok benne, hogy megegyezésre jutunk, ha megígéri,

hogy visszavonulása… állandó lesz.

Most Conroyon volt a sor, hogy bólintson, de még nem fejezte

be.

– Tudja, Felség, attól tartok, hogy távozásom megviseli majd a

hercegnét. Azt hiszem, nélkülem nagyon magányos lesz. Talán ha
több figyelmet fordítana rá, ahogy megérdemelné…

Viktória feltartotta a kezét, jelezve, hogy eleget hallott. – Tudom,

hogyan viseljem gondját az anyámnak, Sir John. – Hátat fordított, és
a vacsoraterembe indult, szétrebbentve nimfákat és pásztorokat.

A hercegné, aki a bálterem túloldaláról nézte végig ezt a

jelenetet, Conroyhoz sietett. – Drinával táncolt! Alig tudtam hinni a
szememnek, de most meg otthagyta – mi történik, drága Sir John?
Felbosszantotta önt? Fogalma sincs, mennyi mindent tesz érte.

Conroy lenézett a hercegné aggodalmas arcára, és hangjából

kihallotta, mennyire szeretné kiengesztelni. Távozása nehéz lesz a
hercegné számára, ezt tudta. És még az is előfordulhat, hogy neki is
hiányozni fog, gondolta – az, ahogy felpillant rá, és közben
repdesnek a kezei. Igen, hiányozni fog az odaadása, de még a
rajongása sem kárpótolhatja a hatalom hiányáért. Conroy inkább
menne vissza Írországba egy rang birtokában és gazdagon, mint
hogy továbbra is itt időzzön és nézze, hogyan tékozolja el a
lehetőségeit egy tudatlan kis csitri. Most már tudta, hogy számára
itt sohasem fordulnak jobbra a dolgok. Ha Viktória férjhez is megy
Alberthez, meg fogja akadályozni, hogy befolyással legyen rá, még
ha a befolyása hasznára is válna a monarchiának. Túlságosan
önfejű, hogy valaha is meggondolja magát.

Nem, vissza fog menni Írországba, és tekintélyes ember lesz egy

olyan helyen, ahol számít még az ilyesmi. Eltűnődött, beszéljen-e a
hercegnének a döntéséről, de ahogy a csillogó kék szemébe nézett,
és érezte a karján lepkekönnyű keze érintését, úgy döntött, inkább
vár még egy kicsit. Talán jobb lenne megbizonyosodni róla, hogy
Viktória megtartja-e ígéretét, mielőtt fájdalmas jelenetet idéz elő.
Igen, várni fog. Ez a bál annyira pompás, hogy kár lenne nem
kiélvezni, Ballymenában nem lesznek gyakoriak az ilyen
események.

– Nincs miért aggódnia, hercegné. A királynő és én igen

hasznosan elbeszélgettünk. És most meg szeretném kérdezni a
legcsinosabb hölgyet a teremben, hogy megtisztelne-e azzal, hogy
táncol egyet velem. – Kezét nyújtotta a hercegnének, kinek
mosolyától még Conroy szívének rozsdás zsanérjai is nyikorogni
kezdtek.

Lipót, aki nagy érdeklődéssel figyelte Conroy beszélgetését

Viktóriával, csalódottan látta húga megadó arckifejezését, miközben
Conroy körbetáncolta vele a báltermet. Ideje, hogy Conroy máshol
gyakorolja a bájolgást. Tekintete elégedetten állapodott meg
unokahúgán, aki Alfred Pagettel táncolt. Amennyire Lipót meg
tudta ítélni az ilyesmit abból, amit eddig látott Lord Alfredtől, attól
nem kell tartania, hogy unokahúga nem fog tudni ellenállni
táncpartnere vonzásának. De hol van Melbourne? Aztán meglátta
őt egy oszlopnak dőlve, Erzsébet kori udvaroncnak öltözve – olyan
jelmez volt ez, melyben Lipót nagy bosszúságára, jól érvényesült
Melbourne formás lába. Apránként, hogy Melbourne ne vegye
észre szándékát, és ne mozduljon el idejekorán a helyéről,

Lipót körbejárta a táncparkettet, míg a miniszterelnök mögött

találta magát.

– Jó estét, Lord Melbourne.

Melbourne megfordult, és megpróbálta palástolni bosszúságát,

hogy a belga király észrevétlenül becserkészte, de nem járt sikerrel.

– Felség.

Lipót kicsit közelebb lépett, és azt mondta: – Ha jól tudom,

unokahúgom váratlan látogatást tett a minap Brocket Hallban.

Melbourne Lipót felé fordult. – Ön igen jól informált, uram.

Lipót elmosolyodott. – Úgy vettem észre, hogy a látogatás után

rossz hangulatba került. Talán nem tett jót neki az ottani klíma.

Melbourne végigpillantott a táncosokon, és színtelen hangon azt

válaszolta: – Ezt nem tudhatom, uram.
 – Jobb, ha tudja, Lord Melbourne, hogy ma reggel levelet írtam
unokaöcséimnek, Albertnek és Ernstnek. Egy héten belül itt lesznek.

E szavak hallatára Melbourne megfordult, felrázták fáradt

közömbösségéből. – A királynő beleegyezése nélkül?

Lipót vállat vont. – Albert és Ernst az unokatestvérei. Nem

hinném, hogy szükségük lenne hivatalos meghívóra. És
véleményem szerint minél hamarabb érnek ide, annál jobb. –
Felemelte a kezét, és megigazította a babérkoszorút. – Mert, mint
bizonyára tudja, Lord Melbourne, nagyon könnyű elcsavarni egy
fiatal lány fejét.
 Hetedik fejezet

Viktória másnap reggel furcsa, meghatározhatatlan érzéssel ébredt.

Egy bál után általában délig ágyban maradt, de ma szinte kiugrott
az ágyból. Nagyon sok dolga van. Ahogy körbesétált a
hálószobájában Dashsel a nyomában, ráébredt, hogy a nyomasztó
érzés, amely Brocket Hallban tett látogatása óta telepedett rá, ma
reggelre eltűnt. Az előző este történései új reményt ébresztettek
benne. Az Erzsébetről és Leicester grófról folytatott beszélgetésük
után úgy érezte, talán mégis maradt hely számára Lord Melbourne
szívében, bármit is mond elhunyt feleségéről. Lehet, hogy nem
házasodhatnak össze; Viktória most első ízben bevallotta magának,
hogy talán nem is ez az, amire vágyik. A házasság politikai
szempontból túlságosan sok problémát okozna, és valahogy – bár
nehezen tudta volna megmagyarázni magának, miért – nem lenne
helyénvaló. Elég csak tudni, gondolta magában, hogy Melbourne
viszonozza az érzéseit.

Azt mondta, a „társa” lesz, ahogy Leicester is társa volt

Erzsébetnek. Ez a viszony tökéletesen megfelelt Nagy-Britannia
mindmáig legnagyobb királynőjének, és Viktória nem látta okát,
miért ne felelne meg neki is. Lipót és az anyja folyton azt
mondogatják neki, hogy férjhez kell mennie, de ő úgy látja, erre
egyáltalán nincs szükség. Olyan lesz, mint Erzsébet, csak magának
tartozik felelősséggel. A tükörbe nézett, miközben hangosan
megfogalmazta elhatározását, és meg volt elégedve az arccal, amit a
tükörben látott. Eltökéltség, igen, ez volt az érzés, amivel ma reggel
ébredt; ma azt fogja tenni, amit ő akar. Az első dolga az lesz, hogy
megszabaduljon Conroytól. Mindegy, mit kell megadnia neki
ahhoz, hogy elmenjen, mindent megér, ha soha többé nem
emlékezteti a Kensington-palotában töltött gyötrelmes
gyermekkorára. És ha ezt elérte, meg fogja mondani Lipótnak, hogy
esze ágában sincs férjhez menni, sem Alberthez, sem máshoz, és
javasolni fogja, hogy ideje lenne visszatérnie Belgiumba. Viktória a
tükörképére mosolygott.

Csöngetett, s néhány percen belül bejöttek az öltöztetőnők.

Skerrett, a fiatalabbik, kissé zavartnak tűnt. – Elnézést, Felség, hogy
nem voltunk itt előbb. Őszintén szólva nem gondoltuk, hogy ilyen
korán fel fog kelni azután, hogy olyan sokáig fenn volt éjszaka.

– Semmi baj. Azt hiszem, a zöld csíkos ruhámat veszem fel ma.

– Igenis, Felség. – Skerrett elment a ruháért, míg Jenkins behozta

a mosdótálat.

Mikor Jenkins letette elé a tálat, Viktória észrevette, hogy az

öltöztetőnő szeme piros. Mintha sírt volna. Jenkins elkezdte
Viktória kezére önteni a meleg vizet a tálba, de hirtelen lövés
dördült, és Jenkins sikítva elejtette a kancsót.

Viktória, aki szintén megijedt a lövés zajától, és ráadásul

csuromvizes lett, az ablakhoz lépett, hogy megnézze, mi történt, s
látta, hogy a palotaudvarban egy gárdista épp megrovásban
részesül a felettesétől.

– Ó, csak egy gárdista sütötte el véletlenül a fegyverét. Nincs

aggodalomra ok. – Megfordult és látta, hogy Jenkins a földre
kuporodva zokog, tenyerébe temetve a fejét, és Skerrett a vállát
átölelve próbálja nyugtatni. Viktória meglepetten nézte a jelenetet,
mert Jenkins nem az a fajta nő volt, aki hisztériás rohamot kap egy
eldördült fegyvertől.

– Mrs. Jenkins, úgy látom, nincs jól. Engedélyt adok, hogy

visszavonuljon.

Skerrett gyengéden kivezette a még mindig zokogó Mrs.

Jenkinst a szobából, majd néhány perccel később visszatért. Viktória
kérdő tekintetére azt válaszolta: – Nézze el neki, Felség. Nagyon
felzaklatta a newporti chartisták kivégzésének híre. Az a hír járja,
hogy az árulók halála vár rájuk. Mrs. Jenkins is onnan származik,
ezért zaklatta fel annyira.

Viktória az előtte álló fiatal lányra nézett. – Sokan éreznek úgy,

mint Mrs. Jenkins a newporti chartistákkal kapcsolatban?

Skerrett lesütötte a szemét, és habozott, mielőtt válaszolt volna.

Aztán felemelte a fejét, és azt mondta: – Az árulók büntetése,
Felség, akasztás, de nem akasztás általi halál, mert levágják őket a
kötélről, mielőtt meghalnának, s aztán még élve felvágják a
testüket. Nem arról van szó, Felség, hogy Mrs. Jenkins egyetértene a
chartistákkal, de azt gondolja, bármit is tettek, nem érdemelnek
ilyen halált. – Skerrett a kezét tördelte, majd akadozva folytatta: –
Bocsásson meg, Felség, de egyetértek vele. És nem hinném, hogy
egyedül lennék a véleményemmel.

Viktória legyintett. – Semmi baj, Skerrett, én kértem, hogy

mondja el a véleményét, és maga megtette. És igaza van. Borzasztó
módja ez a kivégzésnek.
Miközben a fogadószobában Melbourne-re várt, Viktória a Skerrett-
tel folytatott beszélgetésen gondolkodott. A windsori kastélyban
volt egy eretnek kibelezését ábrázoló festmény Mária királynő
uralkodásának korából – vagy talán Erzsébet korából –, amit
kislány korában látott, a ritka alkalmakkor, mikor meglátogatta
nagybátyját, Vilmos királyt.

Többször is elhaladt a festmény előtt anélkül, hogy alaposabban

megnézte volna, míg egy nap ráébredt, hogy azok a sápadt,
dudoros, hurkaszerű dolgok nem kolbászok, ahogy addig hitte,
hanem szegény mártír belei. Még arra is emlékezett, mennyire
örült, hogy már nem ilyen barbár időkben él.

Most úgy tűnt, hogy akkori feltételezése téves volt. Azoknak a

newporti férfiaknak, akikről még Lord Melbourne is azt állította,
hogy inkább az éhség, mint a gonoszság késztette őket lázadásra,
most pontosan ilyen iszonyatos és barbár módon ér véget az életük.
Szúrni kezdett a szeme, felzokogott. Nem helyes, hogy ilyen
iszonyatos módon haljanak meg emberek. Azok az érzelmek,
melyek az elmúlt napokban gyötörték, most tovább kavarogtak
benne, és a szörnyű halállal szembenéző walesi férfiak sorsára
koncentrálódtak. Egészen elgyengült a szánalomtól, az
ablakpárkányba kellett kapaszkodnia, hogy talpon tudjon maradni.

Eszébe jutott, mit mondott neki Flora Hastings azon a szörnyű

éjszakán, a halálos ágyán: „Ahhoz, hogy igazán nagy királynő
legyen, többnek kell lennie, mint koronát viselő kislánynak. Az
alattvalóival nem játszhat úgy, mintha babák lennének.”
 Akkor Viktória megpróbálta kitörölni a szavakat az
emlékezetéből, de most új jelentőséget nyertek. Az alattvalói sorsa
az ő felelőssége, nem fogadhatja az éljenzésüket, ha nem hallgatja
meg fájdalmas kiáltásaikat. Valamit tennie kell.

Ebben az állapotban talált rá Melbourne néhány perccel később:

halottsápadt volt, és remegett. Azonnal észrevette, hogy milyen
állapotban van, Viktóriához rohant, aggodalmában még meghajolni
is elfelejtett.

– Mi történt, Felség? Rosszul van?

Viktória megrázta a fejét, majd erőt vett magán, és megkérdezte:

– Mikor lesz a newporti chartisták kivégzése?

Melbourne palástolni igyekezett döbbenetét; számos ok jutott

eszébe, ami Viktóriát könnyekre fakaszthatta, de a chartisták sorsa
nem szerepelt közöttük.

– Jövő pénteken, Felség.

Viktória mélyet sóhajtott. – És akasztás, élve kibelezés és fel-

négyelés vár rájuk?

– Ez a büntetés a hazaárulásért, Felség. – De Viktória arcát látva

Melbourne hozzátette: – Ha jól tudom, a püspökök közül néhányan
kegyelmi kérvényt fognak benyújtani.

Viktória határozott mozdulattal kapta fel a fejét. – Akkor én azt

szeretném aláírni! – Gyors lépést tett Melbourne felé. – Ez a
büntetés civilizálatlan, barbár.
 Melbourne habozott, mielőtt azt válaszolta: – Attól tartok, ön
nincs tisztában a bűnük súlyosságával, Felség.

– De tisztában vagyok – vágott vissza Viktória, s arca kipirult;

Melbourne akarata ellenére csak gyönyörködni tudott rózsás
orcáiban. – Én azt hiszem, ön nincs tisztában a büntetés
súlyosságával. Lehet, hogy az ilyesmi szükséges volt Erzsébet
uralkodása alatt – egy pillanatra elhallgatott, s kihúzta magát,
igyekezett felvenni a lehető legkirályibb testtartást –, de én azt
szeretném, ha az én uralmam ennél könyörületesebb lenne.

Melbourne úgy találta, hogy van valami egészen nagyszerű,

egyenesen fennkölt ebben a lányban; még sohasem látta ennyire
szenvedélyesnek olyan kérdésben, amely nem érintette őt
közvetlenül. Téved, persze; ezeket a chartistákat a lehető
legszigorúbb és legnyilvánosabb módon kell megbüntetni,
elrettentésül a többi éhes embernek, akik mind azt hiszik, hogy
magas eszmékkel és remek jelszavakkal megtölthetik a bendőjüket,
de csak csodálni tudta Viktória lelkierejét és bátorságát. Úgyhogy
elmosolyodott kissé, és azt mondta: – Akkor tudnia kell, Felség,
hogy királynőként enyhítheti büntetésüket.

Viktória habozott, mielőtt válaszolt, és Melbourne látta, hogy

nem értette, amit mondott.

– Bocsásson meg, Felség, nem beszéltem világosan. A koronának

joga van változtatni a büntetésen, enyhíteni rajta. Úgyhogy ön
dönthet úgy, hogy ahelyett, hogy hazaárulóként ítéltetné el őket,
deportáltathatja ezeket az embereket a büntetőgyarmatra,
Ausztráliába; vannak, akik ezt enyhébb büntetésnek tekintenék. –
Nem tudta kihagyni ezt az utolsó csúfondáros megjegyzést, de
Viktória nem mosolygott.

Ehelyett nagyon határozottan azt mondta: – Akkor gyakorolni

szeretném ezt a jogomat. Azt akarom, hogy a büntetésüket
enyhítsék – Viktória élvezettel forgatta meg a szavakat –
kivégzésről deportálásra.

– Biztos ebben, Felség? – kérdezte Melbourne jelképes

tiltakozásként, bár már tudta a választ.

– Egészen biztos. – És a beszélgetés kezdete óta most először

Viktória elmosolyodott.

Melbourne a futárposta felé intett. – Akkor foglalkozhatunk

ezekkel, Felség?

Viktória eltökélten rázta meg a fejét. – Nem. Azt gondolom,

azoknak a férfiaknak a börtönben minél hamarabb meg kell
tudniuk, hogy mi vár rájuk, hogy megváltozott a sorsuk. Egy
cellában feküdni, arra az iszonyatos halálra várva – összerázkódott.
– Nem tudok ennél rémesebbet elképzelni.

– Könyörülete becsületére válik, Felség, bár meg kell

mondanom, én úgy érzem, ezek a férfiak megérdemlik a
gyötrelmet. De ha azt kívánja, hogy azonnal foganatosítsam az
óhaját, késlekedés nélkül intézkedem. – Udvariasan biccentett, hogy
jelezze, parancsra cselekszik, nem szíve szerint.

– Mielőtt elmegy, volna még egy dolog, amivel meg szeretném

bízni. Sir John Conroy nemesi rangot kért tőlem, járadékkal együtt,
és arra gondoltam, hogy teljesítem a kérését.
 – Valóban, Felség?

– Igen. Úgy véli, itt az ideje, hogy visszavonuljon írországi

birtokára.

Melbourne meglepetéssel vegyes tisztelettel nézett Viktóriára.

Valóban sikerült volna megtalálnia a módját, hogy megszabaduljon
Conroytól?

– Úgy vélem, egy ír nemesi rang, mondjuk 1000 font járadékkal

évente, megfelelő ellenszolgáltatás lenne Sir Johnnak a koronának
nyújtott sokéves szolgálatáért – mondta Melbourne.

Viktória bólintott. – Osztom a véleményét, bár úgy gondolom,

biztosabb, ha 2000 fontot kínálunk fel évente. Nem szeretném, ha
kifogyna a pénzből, és szükségét érezné visszatérni az udvarba.

– Nem, az valóban nem volna jó.

Viktória előrehajolt, és elmosolyodott. – Szeretném, ha Sir John

Conroy „deportálása” permanens lenne.

Mikor Melbourne elment, Viktória magához hívta Dasht, és

kiment a parkba. Épp a lépcsőn tartott lefelé, mikor Lehzen utolérte
és a kendőjét nyújtotta. – Hideg van ma odakint, Felség, nem
szabadna kimennie vállkendő nélkül. Ha vár egy pillanatot, hozom
a főkötőmet, és önnel tartok.

– Nem, köszönöm, Lehzen, jobb szeretnék egyedül sétálni ma.

Anyámmal szeretnék beszélni.
 Lehzen vonakodva bólintott. – Ahogy kívánja, Felség. Ha jól
emlékszem, tíz perccel ezelőtt láttam a hercegnét Sir John
Conroyjal, a tó felé sétáltak.

Viktória mosolygott. – Köszönöm, Lehzen – és elvette a kendőt.

– Gyere, Dash! – Leszaladt az ösvényen a tó felé, a kutya a
nyomában.

Egyszer csak megpillantotta az anyját és Conroyt, a tó túloldalán

álltak, a filagória mellett. Egészen közel hajoltak egymáshoz, a
hercegné arca Conroy felé fordult, mint napraforgó a nap felé.
Anyja meghunyászkodó odaadása láttán Viktória csak még
elszántabbá vált, szinte futva került körbe az ösvényen oda, ahol
álltak, hátulról közelítve meg őket, úgyhogy nem vették észre
közeledtét. – Jó reggelt, Mama. – A hercegné és Sir John azonnal
szétrebbentek, hirtelen felbukkanása megriasztotta őket.

Viktória a lehető legapróbb biccentéssel nyugtázta Conroy

jelenlétét. – Milyen szerencse, hogy itt találtam önt Mamával, Sir
John.

A hercegné meghökkenten nézett lányára. – Nagyon jó színben

vagy ma reggel, Viktória.

– Igen, Mama, nagyon jól érzem magam. – Rövid szünet után

folytatta: – Örülök, hogy együtt találtam önöket, Sir John, mert
személyesen akartam elmondani, hogy úgy döntöttem, teljesítem a
kérését.

A hercegné fájdalmas lassúsággal fordította tekintetét

Viktóriáról Conroyra. – Miféle kérést?
 Conroy szeme sarkában rángani kezdett egy izom, de mielőtt
válaszolhatott volna, Viktória alig palástolt ujjongással azt mondta:
– Nem mondta el önnek? Ír nemesi rangot adományozok Sir
Johnnak, kétezer font járadékkal, hogy kényelemben vonulhasson
vissza írországi birtokára.

A hercegné némán, mozdulatlanul állt, a szőke loknik meg se

rezzentek. Végül, egyenesen Conroy szemébe nézve, azt mondta: –
Elhagyna engem… – habozott, aztán sírós hangon, szinte kiáltva,
hogy Viktória összerezzent, kérdezte: – Némi pénzért?

Conroy nem szólt semmit, lesütötte a szemét. Viktória most felé

fordult. – Remélem, nem gondolta meg magát, Sir John?

Conroy dermedten állt, míg végül nagyon lassan megrázta a

fejét, mintha kőből lenne.

– Jól van. Örülök, hogy ezt elintéztük.

Viktória épp indulni készült, mikor észrevette anyja bánattól

sújtott arcát, és visszafordult. – Úgy döntöttem, megemelem a
járadékát, Mama. Itt az ideje, hogy új ruhákat vegyen magának.
Anyakirálynéhoz méltóan kell öltözködnie.

A hercegné nem mutatta jelét, hogy meghallotta volna szavait,

még mindig úgy bámult Conroyra, mintha arcvonásainak minden
apró részletét igyekezne emlékezetébe vésni. Viktória, ámulva saját
merészségén, hátat fordított nekik, és elindult. – Gyere, Dash.

Mikor a királynő és kutyája kellőképp eltávolodtak, Conroy

megszólalt, szemét továbbra is a földre sütve. – Meg kell értenie,
nem volt más választásom. Számomra nincs itt semmi.

A hercegné kirobbant fagyos mozdulatlanságából. – Semmi?

Tizenkilenc év után semminek nevez engem?

Conroy felemelte a fejét, és megpróbálta mosolyba rendezni az

arcát. – Tudja, hogy ha nem leszek itt, kedvesebb lesz önhöz.

A hercegné hitetlenkedve rázta meg a fejét, azt kiáltva: – Tudja,

hányszor kérte tőlem Drina, hogy bocsássam el? Oly könnyű lett
volna. De nem voltam hajlandó megtenni. Azt mondtam neki, nem
tudok meglenni ön nélkül. De ön csak elsétál mellőlem, mintha nem
is léteznék.

Conroy megpróbálta megfogni a hercegné kezét, de ő dühödten

elfordult tőle. Ez a búcsú fájdalmasabb, mint ahogy elképzelte. Arra
számított, hogy a maga módján, a maga idejében közli majd vele a
hírt, de úgy látszott, Viktória olyan kegyetlenné kívánta tenni a
búcsút, amennyire csak tudta. A hercegné szeme könnyben úszott, s
most vette észre, hogy szeme és szája köré mély ráncokat vésett a
boldogtalanság. Egy pillanatra meglátta az arcában az
öregasszonyt, aki nemsokára lesz belőle.

– Higgye el, semmire se vágyom kevésbé, mint hogy elhagyjam.

De a lányát nem lehet kordában tartani, Felség, máshol kell
kamatoztatnom a képességeimet.

Lassan és óvatosan térdre ereszkedett előtte, ez volt az egyetlen

gesztus, amely méltó válasz volt a hercegné fájdalmára, s a saját
árulására. Jéghideg kezét kezébe vette, ajkához emelte, és rekedt
hangon felkiáltott: – Bocsásson meg nekem, kérem!
 Talpra állt, és elindult körbe a tavat körülölelő ösvényen a
palota felé. Nem fordult vissza, de minden lépésnél érezte a hátán a
hercegné tekintetét.
 Nyolcadik fejezet

A nagyherceg a Richmond Park Roehampton Gate-i bejáratánál

várta Viktóriát. Reggel küldött neki egy levelet, melyben
megkérdezte, kilovagolhatnának-e együtt, de olyan helyen, ahol
vágtázni is lehet. „A Rotten Row arra való, hogy szép hölgyeket
csodáljunk pompás lovaglóruhákban, de én ma nem a divatra
vagyok kíváncsi.”

Anyjával és Conroyjal való találkozása után Viktória pontosan

tudta, mire vágyik az orosz nagyherceg. Ő is épp arra vágyott, hogy
olyan gyorsan vágtázhasson, hogy semmi se látsszon a világból,
csak az a vékony csíknyi föld a ló feje előtt. Úgyhogy a Richmond
Parkot javasolta, ahol elereszthetik a lovaikat anélkül, hogy attól
kéne tartaniuk, nekirohannak egy hintónak, vagy felborítanak egy
kisgyereket sétáltató pesztrát.

Miközben a lovász segített neki felszállni Monarchra, észrevette,

hogy a nagyherceg arca fagyos, szája oly keskenyre van
összeszorítva, ahogy még sosem látta. Nyilvánvaló volt, hogy nincs
beszélgetős kedvében, így kezébe vette a gyeplőt és csak annyit
mondott: – Egyszer körbe a parkban?

A nagyherceg bólintott, és Viktória a ló oldalába vágta a sarkát.

Megérezve, hogy Viktória eleresztette a kantárszárat, a ló ügetni
kezdett, s a nagyherceg Viktória nyomában tartotta az iramot.
Körbevágtázták a parkot, megugratva az őzeket, felrebbentve a
fészkükön ülő fácánokat, akik nagy robajjal emelkedtek az égbe;
félrekapták fejüket a hatalmas tölgyfák ágai elől, örömükben
hangosan kiáltozva, ahogy leszáguldottak a dombon, mely a parkot
kettészelő két tavacskához vezetett.

Nevetve, kifulladva, egyszerre fékezték meg a lovaikat. A

nagyherceg könnyedén leugrott lováról, s mielőtt a lovász
segítségére siethetett volna, leemelte Viktóriát a nyeregből, és letette
a földre. Viktória észrevette, hogy az arca felengedett.

– Köszönöm, hogy elhozott ide, Viktória. Szükségem volt erre a

vágtára, nagyon is.

Viktória mosolygott. – Elődöm, Erzsébet királynő gyakran

vadászott lóháton őzre ebben a parkban.

– A királynő, aki sohasem ment férjhez.

– De uralma hosszú és dicsőséges volt.

– Elhiszem. Egy nagy királynő többet ér bármelyik férfinál – és

arcát beragyogta a mosolya. Aztán lovászmesteréhez fordult, aki
tisztes távolságban ődöngött, és csettintett. A férfi apró csomagot
vett elő, és a nagyherceg kinyújtott kezébe tette.

– Van itt valami az ön számára, Viktória. Barátságunk emlékére.

Apró tubákosszelence volt, kék zománccal bevonva, arannyal

szegélyezve. A doboz fedelén gyémántokból kirakott V és A betűk
fonódtak össze kecses monogrammá, a betűk csúcsa és völgye
szinte tökéletes szimmetriát alkotott.

Viktóriának elállt a lélegzete. – Gyönyörű! És ez a monogram…?

– felnézett Alexanderre.

A nagyherceg bólintott. – V és A, Viktória és Alexander. Talán

nem helyénvaló, de remélem, megbocsátja nekem. – A szelencét
Viktória kezébe tette, ujjait köré fonva.

– V és A. A betűk nagyon jól illenek egymáshoz, igaz?

A nagyherceg bólintott, aztán elengedve Viktória kezét, azt

mondta: – Apám, a cár, megparancsolta nekem, hogy térjek vissza
Szentpétervárra.

– Talán beteg? – kérdezte Viktória.

A nagyherceg a fejét rázta. – Tökéletes egészségnek örvend, de

azt képzeli, hogy bármelyik percben meghalhat, ezért úgy döntött,
hogy meg kell nősülnöm. – Viktóriára nézett, és nagyot sóhajtott.

– Az apám dán hercegnőt választott nekem. Elfelejtettem a

nevét. Azt mondja, a hercegnő nagyon kedveli a heringet. – Vállat
vont, félig elmosolyodott.

Viktóriát megérintette a nagyherceg sóhaja. Bár mindketten

tudták, hogy kettejük között csak diplomáciai szövetség lehetséges,
Alexander mégis úgy viselkedett, mint egy csalódott szerelmes. És,
bár tudta, hogy minden valószínűség szerint csak szerepet játszik,
hálás volt az erőfeszítésért.

Oldalra billentette a fejét, és elmosolyodott. – Biztos vagyok

benne, hogy a hercegnő bűbájos lesz. Halszagú talán, de bájos.
 A nagyherceg megfogta a kezét, és miközben a szemébe nézett,
Viktória megismételte a szavakat, melyeket a nagyherceg mondott
neki a bálon. – Mi nem választhatjuk meg, kivel kössünk
házasságot, ön és én – és ezúttal ő sóhajtott. Mögötte panaszosan
károgott egy varjú, és erről eszébe jutott a nap, amikor Melbourne
fogta így a kezét Brocket Hallban.

Alexander mélabús pillantást vetett rá hosszú, sűrű szempillái

alól. Természetesen azt gondolta, hogy Viktória róla beszél.

– Ha másképp lennének a dolgok…

Viktória felé hajolt, bizonyára búcsúcsókot remélve, de Viktória

elfordította arcát, és vidám, élénk hangon azt mondta. – Biztos
vagyok benne, hogy ön és a heringevő hercegnő nagyon boldogok
lesznek együtt.

Alexander szélesre tárta karját. – Teljesítem kötelességemet,

megnősülök, sok fiam lesz, és egy szép napon én választok majd
nekik feleséget.

Viktória elnevette magát. – Remélem, bölcsen fog választani.

– Talán lesz egy lánya, aki Oroszországban uralkodik majd a

fiammal.

– Elfelejtette, hogy én nem fogok férjhez menni.

A nagyherceg megrázta a fejét. – Nem, nem felejtettem el, de én

nem hiszem, hogy egy olyan nő, mint ön, férj nélkül fog élni. Csak
azt sajnálom, hogy nem orosz lesz a férje. – Ajkához emelte Viktória
kezét, és megcsókolta.

A hercegné aznap este nem jött le vacsorázni, és mikor Viktória

felküldte hozzá Lehzent, hogy érdeklődjön az egészsége felől, a
bárónő üzenet nélkül tért vissza. Viktóriának összeszorult a
gyomra. Tudta jól, hogy neki kellett volna felmennie édesanyja
lakosztályába, de nem tudta összeszedni a bátorságot, hogy
megtegye. Bármennyire is gyűlölte Conroyt, pontosan tudta, milyen
sokat jelent az anyjának. Bár nem volt képes megbocsátani anyja
méltatlan ragaszkodását Conroyhoz, a Brocket Hall-i történések óta
meg tudta érteni, milyen erős anyja érzelme.

Másnap reggel megkérte Skerrettet, mutassa meg, milyen

csipkéi vannak. Skerrett előhozott egy fiókos szekrénykét, mely
cédrusillattal töltötte meg a szobát, mikor kinyitották a fiókokat.
Viktória sorra vette kézbe a finom csipkegallérokat és pókháló
finomságú fátylakat, míg végül egy finoman hímzett vállkendőre
bukkant, mely úgy csillogott, mint a zúzmara, mikor kirázta.
Hallotta, hogy Skerrett ámulatában felkiált.

– Gyönyörű, ugye?

– A legszebb dolog, amit valaha láttam, Felség.

Viktória a hóna alá csapta a vállkendőt, s mielőtt

meggondolhatta volna magát, elindult az északi szárny felé.

Anyját a kanapén ülve találta, maga elé nézett, a semmibe.

Szokása szerint feketébe öltözött, de szőke loknijai most
elhanyagolva, ernyedten csüngtek. Anyja vigasztalanságát látva
Viktória gyomra még jobban összeszorult.

Mikor leült anyja mellé a kanapéra, a hercegné nem vett

tudomást a jelenlétéről, továbbra is üveges tekintettel meredt maga
elé. Viktória eltűnődött, vajon helyesen tette-e, hogy idejött, de
bármennyire is szeretett volna elmenekülni, tudta, hogy tennie kell
valamit, hogy helyrehozza kettejük kapcsolatát.

Közelebb hajolva anyja ernyedt kezébe tette a kendőt. A

hercegné nem mozdult. Viktória széthajtogatta a kendőt, és
szétterítette anyja ölében.

– Ezt önnek hoztam, Mama. A csipkét egy apácazárdában

készítik, Bruges-ben. Nézze, milyen finom. – Anyja dermedt arca
elé tartotta és megrázta, úgy remegett, mint pókháló a szélben.

Eltelt egy perc, de Viktóriának egy órának tűnt, aztán anyja

végre felé fordította arcát. Tompa, üres tekintetét Viktória arcára
függesztette, és halk, élettelen hangon azt mondta: – Elküldted őt,
Drina.

Viktória anyja ölébe ejtette a csipkét. – Nem, Mama – mondta

gyengéd, halk hangon. – Ő akart elmenni. – Megfogta anyja kezét,
úgy folytatta. – De tudom, hogy mennyire hiányzik önnek, és
higgye el, Mama, megértem.

Lenézett édesanyja kezére, és meglátta az arany jegygyűrűt a

gyűrűsujj duzzadt ízülete alatt.

– Ugyan, hogyan tudnád te megérteni? Hiszen gyermek vagy,

honnan tudnád, mit érez egy felnőtt nő? – a hercegné hangja
elcsuklott, mikor kimondta a nő szót, és szeme, mely eddig száraz
volt, megtelt könnyel.

Viktória érezte, hogy felenged a görcs a gyomrában, és a szavak

kibuktak belőle, mielőtt megállíthatta volna őket.

– Nem, Mama. Nincs igaza. Igenis tudom, milyen nehéz

elveszíteni valakit, akit szeretünk.

Anyja meghallotta a kétségbeesést a lánya hangjában, és hirtelen

túl tudott tekinteni saját nyomorúságán. Lánya halványkék, az
övéhez oly hasonló szemébe nézve megértett mindent. És letörölve
saját könnyeit, kezét Viktória kipirult arcára fektette, és végtelen
gyengédséggel megsimogatta. – Nincs férfi, aki lemondana rólad,
Drina, ha nem a kötelessége kívánná ezt tőle.

Anyja váratlan kedvességétől Viktória végre megtört, karjaiba

vetette magát, és zokogni kezdett. – Ó, Mama… azt hiszem, én
sosem leszek boldog.

A hercegné szorosan átölelte lánya zokogástól rázkódó testét. –

Még nagyon fiatal vagy, Liebes. Meg fogod találni a megfelelő
helyet, ahol biztonságban lesz a szíved, ígérem neked.

Ahogy Viktória zokogása csuklásba fulladt, a hercegné felemelte

lánya állát, hogy egymás szemébe nézhessenek. – Mindketten
elvesztettünk valamit, Drina. De – és tekintete gyengéd lett, tele
szeretettel –, ma találtunk is valamit. – Viktória könnyes, értetlen
szemmel nézett vissza rá. – Megtaláltam a te Schockoladenseite-dat. A
csokoládéoldaladat. És eddig azt hittem, örökre elvesztettem.

Viktória hallotta anyja hangjában a bocsánatkérést, és fejét az

ölébe fektette. Ahogy anyja keze a haját simogatta, becsukta a
szemét, és beszívta az ismerős levendulaillatot.

Lipót, aki azért jött a hercegné lakosztályába, hogy elmondja

neki, Albert és Ernst már úton van Angliába, az ajtóból meglátta ezt
az idilli képet, és lábujjhegyen távozott. Természetesen tudta, hogy
Conroyt száműzték az udvarból, és hálás is volt érte, de eddig
aggódott, hogy az anya és lánya közötti szakadék tönkreteheti
Albert esélyeit Viktóriával. Anyja ölében nyugvó unokahúga
látványa – mint egy modern pietà – nagyon biztató volt, valóban
nagyon biztató. Ha Viktória ki tudott békülni az anyjával, akkor
Albertet nem fogja visszautasítani csak azért, mert Coburgnak
született.

Ami pedig a hercegnét illeti, hiányozni fog neki Conroy, de ha

visszanyeri lánya szeretetét, akkor talán megéri ez a veszteség,
gondolta. Idővel a húga be fogja látni, hogy Conroy csak a hatalom
ígéretéért maradt mellette, s amint tudomásul vette, hogy sohasem
lesz belőle több mint a hercegné udvartartásának számvevője,
lemondott róla. Kár, hogy a hercegné nem talál más férfit, aki
szórakoztathatná, de az anyakirálynénak, akárcsak Caesar
feleségének, feddhetetlennek kell lennie. Saját chère amié-jára
gondolt, akit St. John’s Wood egyik villájában tartott, a világ szeme
elől elrejtve, és arra gondolt, mennyivel egyszerűbb ezeket a
dolgokat elrendezni, ha az ember férfinak születik. Ahogy
végigsétált a hosszú folyosón saját lakosztályába, egy pillanatra
megpillantotta magát egy tükörben, és örömmel látta, hogy
parókája épp a megfelelő szögben ül a fején.
 Kilencedik fejezet

Az oostendei mólón két fiatalember vacogott az élénk novemberi

szélben. Magasak és szőkék voltak, széles homlokuk és finoman
rajzolt ajkuk letagadhatatlan családi kötelékről árulkodott, de míg
egyikük széles háta és könnyed, büszke járása elárulta, hogy
katona, a másikból, bár egy hajszállal magasabb volt, hiányzott
bátyja fesztelen könnyedsége; mozgása megfontolt és óvatos volt,
mintha minden lépésnél azt kalkulálná, mennyi erőfeszítésbe kerül
ez majd neki. Aggodalmas arccal tekintett ki a vadul hullámzó
tengerre, majd bátyjához fordult, és idegenszerű angolsággal azt
mondta: – Úgy tűnik, a tenger ma túlságosan viharos ahhoz, hogy
hajóra szálljunk.

Bátyja megveregette a vállát. – Szamárság, Albert, az Angliába

tartó postahajók ennél sokkal rosszabb viszonyok között is útnak
indulnak. – Majd figyelmesebben megnézte öccse sápadt arcát, és
azt mondta: – Jobban fogod érezni magad, ha odaértünk, ugye
tudod. Hogy is szól az a Shakespeare-idézet, amit mindig
mondogatsz nekem, „Az emberek dolgának árja van, mely
habdagállyal…”

– „…boldogságra visz” – Albert befejezte a mondatot, ahogy

bátyja előre sejtette. – De Ernst, én nem tudom, hogy valóban ezt
akarja-e tőlem a sors. Viktória komolytalan lány. Őt csak a tánc
érdekli, és a fagylalt. Nem tudom, illünk-e egymáshoz.

Ernst elmosolyodott. – Vagyis Viktória egy fiatal lány, aki szereti

jól érezni magát. Szerintem ez jó dolog. Mindig a szertelenek a
legszórakoztatóbbak. És különben is, Viktória bájos, és kicsike, és…
– karjával gömbölyded idomokat rajzolt a levegőbe.

Albert szúrós szemmel nézett rá. – Akkor talán neked kéne

feleségül venned, Ernst.

– Nem hinném, hogy Lipót bácsikánk örülne neki. – Ernst

összecsücsörítette az ajkát, egészen tűrhetően utánozva a belgák
királyát. – Albert végzete, hogy feleségül vegye Viktóriát.

– De mi van akkor, ha ő úgy gondolja, hogy neki nem az a

végzete, hogy hozzám jöjjön feleségül? Úgy emlékszem, nem igazán
tetszettem neki, mikor legutóbb találkoztunk.

Ernst szinte csúfolódva mérte végig Albert sötétkék szemét,

nemes profilját, hosszú lábát a piros szárú csizmában.

– Nagyon sokat változtál az elmúlt három évben, Albert. Te nem

veszed észre, de a coburgi lányok úgy néznek rád mostanában,
hogy ha nem tudnám rólad, hogy te vagy a legkomolyabb férfi a
keresztény világban, esküszöm, féltékeny lennék rád. Viktória lehet,
hogy királynő, ugyanakkor fiatal lány is, és szerintem egészen
boldog lesz, ha meglát.

– De én nem szeretném, ha szemlére tennének, mint valami

viaszbábut, hátha elnyerem a tetszését, Ernst!

– Ne legyél már ennyire érzékeny. Azzal akarod eltölteni a

hátralevő éveidet, hogy figyeled, hogyan rosszalkodom Coburgban,
vagy inkább leszel Anglia királya?
 Albert megrázta a fejét. – Még ha feleségül is venném, akkor is
csak Anglia királynőjének a férje lennék.

Ernst vállat vont. – Nos, ha ilyen képpel érkezel Angliába, senkit

sem fogsz feleségül venni. Ne felejtsd el, Albert, a nők azt szeretik,
ha elbűvölik, és gyűlölik, ha kioktatják őket. Amikor találkoztok,
mosolyognod kell, és kedves kis bókokkal kell elhalmoznod. Ráérsz
majd a nászúton mesélni neki az olasz építészet fénykoráról, vagy a
babiloni csatornahálózat csodáiról.

Albert ismét megrázta a fejét. – De én nem tudok más lenni,

mint aki vagyok, Ernst. Én nem tudok tettetni.

Ernst megjátszott kétségbeesésében égnek emelte a kezét. –

Akkor, drága kisöcsém, azt javaslom, menjünk vissza Coburgba, és
elveheted feleségül Frau Müllert, a polgármester özvegyét, akinek
remek könyvtára és pontyban gazdag halastava van. Olvasás és
horgászás, mi más kellhet egy férfinak. Tudom, hogy kedvel téged,
és az özvegyek, mint tudjuk…

Albert ismét a szürke, vadul hullámzó tengert nézte. – Neked

minden olyan könnyedén megy, Ernst. De nekem ez nehéz.

Ernst öccse vállára fektette a kezét, és egészen más hangon azt

mondta: – Drága testvérem, te nagyon értékes ember vagy. Ezért
lesz Viktória szerencsés, ha téged választ férjnek. Nem lehet
könnyű neki ilyen fiatalon, ekkora felelősséggel a vállán. Épp
olyasvalakire van szüksége, mint te, aki segíteni tud neki.

Albert a bátyjára nézett, és most először elmosolyodott. Ernst

arra gondolt, hogy Viktória, bármennyire akaratos és önfejű is lett,
nem fog tudni ellenállni öccse mosolyának. Bár Albert ritkán
mosolygott, arca gyermekivé és sugárzóvá vált a mosolyától, s akire
mosolygott, úgy érezhette, mintha kibukkant volna a nap a felhők
mögül. Ha Albert képes lesz rámosolyogni Viktóriára, minden
rendben lesz.

Hatalmas hullám söpört át a mólón, a tajték az arcukba csapott.

Albert megrázta a fejét, ahogy kitekintett a viharos tengeren
bizonytalanul fel-le mozgó kompokra. – De először oda kell érnünk
– mondta.

A Buckingham-palotában Viktória azzal múlatta az időt, míg

Melbourne délelőtti látogatására várt, hogy a képgalériában függő
egyik Erzsébet-portréról készített másolatot. Ezen a festményen
Erzsébet kicsit fiatalabbnak tűnt, mint a miniatűrön, melyet
Lehzentől kapott; fiatalabbnak, és sebezhetőbbnek. Ha ő lenne
Erzsébet, gondolta Viktória, ezt a portrét nem állította volna ki: nem
Glorianaként, a festett királynőként ábrázolta, hanem a festék alatt
rejlő asszonyként. Lehetséges vajon, tűnődött Viktória, miközben
Erzsébet vörös tincseit festette, mindkettőnek lenni? Lehet-e valaki
királynő és nő is egyben? A királynők közül, akik előtte uralkodtak,
egyet sem áldott meg családdal a sors. Tudor Mária túl későn ment
férjhez, állapotos volt, de gyereke nem született. Erzsébet
természetesen nem ment férjhez, és a Stuart-királynők – Mária és
Anna – mindketten férjhez mentek, de egyiknek sem sikerült
egészséges gyermeket szülnie, aki túlélte volna őket. Mária, a
skótok királynője, háromszor ment férjhez, és gyermeket is szült, de
uralma nem érhetett volna véget szerencsétlenebbül, mint ahogy
véget ért. Viktória történelemtudása nem volt alapos, de számára
úgy tűnt, hogy egyedül I. Izabellának, a kasztíliai királynőnek
sikerült a kettős szerep, és ő a szomszéd királyhoz ment feleségül.
Még ha Viktória kísértést is érzett volna, hogy elfogadja a
nagyherceg közeledését, földrajzilag kivitelezhetetlen volt, hogy
együtt uralkodjanak Anglia és Oroszország felett.

Nem, ha a múltbéli királynőket nézi, Erzsébet volt az egyetlen

királynő, akit valóban csodáltak, és ő egyedül uralkodott.
Természetesen Sarolta, az elhunyt unokatestvér – akinek létezését
köszönheti, hiszen ha nem hal meg, ő meg sem születik – férjhez
ment ugyan Lipót bácsikájához, de a házasság volt, ami megölte. A
házasság veszélyes dolog.

Viktória áttért az Erzsébet ruhaderekát díszítő gyöngyök

festésére. A nyakfodrot a végére hagyta, mert úgy látta, a bonyolult
csipke mintázatát nehéz lesz lemásolni.

Köhintést hallott a háta mögül, megfordult, és Melbourne állt

mögötte. – Gondoltam, tudni szeretné, hogy a newporti chartisták
úton vannak Ausztrália felé, Felség.

– Annyira örülök, Lord M.

Melbourne egy mögötte álló szék körül ődöngött; intett neki,

hogy üljön le.

– Ki tudja, hálásak lesznek-e azok a szerencsétlen fickók, ha

odaérnek.

– A családjuk biztosan örül, úgy gondolom – mondta Viktória.

 – Talán – válaszolta Melbourne, majd ráébredve, hogy
túlságosan cinikusan áll hozzá a dologhoz, felállt, hogy közelebbről
szemlélje meg Viktória festményét. – Úgy látom, Erzsébet nagy
kedvence lett, Felség.

Viktória megfordult, hogy szembenézzen vele. – Úgy döntöttem,

követem példáját, és egyedül fogok uralkodni. – Oldalra billentette
a fejét, és elmosolyodott. – Talán én is választok magamnak társat. –
Ha Erzsébetnek juthatott egy Leicester, talán neki is juthat egy
Melbourne.

De Melbourne nem viszonozta mosolyát. – Valóban, Felség? És

elmondta ezt Coburg kuzinjainak is? Úgy hallom, bármelyik
percben megérkezhetnek.

Viktória felállt, kezében úgy állt az ecset, mint egy kivont kard.

– Coburg kuzinjaim? Albert és Ernst? De hiszen én nem hívtam

ide őket.

Melbourne óvatosan kikerülte az ecsetet. – Mindazonáltal,

Felség, úton vannak.

Viktória sebesen járkálni kezdett fel s alá a szobában. – Lipót

bácsikám hívathatta őket, óhajom ellenére. Miért nem képes
megérteni, hogy boldog vagyok így, ahogy vagyok?

Melbourne-re nézett megerősítésért, de ő kerülte tekintetét.

– Nem leszek örökké a miniszterelnöke, Felség.

 Viktória megállt előtte, s addig nem engedett, míg a férfi a
szemébe nem nézett. – Ne mondja ezt, Lord M.

Melbourne vonakodva állta haragos kék tekintetét. – Muszáj ezt

mondanom. Ha nem a konzervatívok végeznek velem, akkor az
öregkori betegségeim visznek majd el.

Viktória felkacagott, megkönnyebbült, hogy Melbourne csak

tréfált vele. – Betegségek! Hiszen ön mondja mindig, hogy a
betegség azoknak való, akiknek nincs jobb dolguk.

Melbourne nem nevetett vele. Megrázta a fejét, majd sürgetően

azt mondta: – Hadd jöjjenek a Coburgok, Felség. Még az is
előfordulhat, hogy Albert herceg meglepetést okoz önnek.

Viktória döbbenten nézett vissza rá. Nem erre a válaszra várt.

– De ön azt mondta nekem, a népem nem örülne egy német

kérőnek.

Melbourne szája mellett rángani kezdett egy izom. – Biztos

vagyok benne, hogy bámulatra méltó férjek válnak belőlük.

Viktória hirtelen leült, és vékony hangon azt mondta: – De én

nem akarom, hogy megváltozzanak a dolgok.

Melbourne arckifejezése szinte szigorú volt, ahogy lenézett rá.

– Tudom, Felség. De én úgy hiszem, ön nem lesz boldog

egyedül – egészen könnyedén megérintette a vállát –, még társakkal
sem. Önnek férjre van szüksége, aki szereti és gondját viseli.

Viktória összerázkódott, mikor Melbourne keze megérintette a

vállát. – De nincs senki, akit én szeretnék – kiáltotta, miközben
tekintete egészen mást mondott.

Melbourne kényszeredetten mosolygott. – Bocsásson meg,

Felség, de én azt hiszem, ön még nemigen nézett körül.

Viktória szeméhez emelte a kezét, mintha nem akarná látni, ami

előtte van. Aztán mélyet sóhajtott, és ujjain át azt suttogta:

– Annyira boldog voltam… azelőtt.

– Az a tapasztalatom, hogy a lelki nyugalomban is felidézhetjük

a boldogságot, Felség – mondta Melbourne.

Viktória ölébe engedte a kezét, és felnézett Melbourne-re,

halványkék szemével az arcát fürkészve. – Ön is boldog volt?

Mikor Melbourne kisvártatva megszólalt, nem a sima modorú

miniszterelnök hangján szólalt meg, hanem egy korosodó férfi
hangján, aki annak az egyetlen dolognak az elvesztésével néz
szembe, ami még örömet tud neki szerezni. – Tudja, hogy boldog
voltam, Felség.

A csend, amely ezután bekövetkezett, sűrű volt a sok

kimondatlan érzelemtől. Melbourne látta, hogy Viktóriának
megremeg az ajka, s össze kellett fonnia ujjait, hogy ne nyúljon
utána, ne vegye a karjába. Azt gondolta, ha Viktória most elsírja
magát, nem fogja tudni megállni, hogy lecsókolja azokat a
könnyeket. Körmét a tenyerébe vájta, és azt mondta magának, úgy
tudja legjobban királynőjét szolgálni, ha talál neki egy férjet, aki
majd boldoggá teszi.

Bátor mosollyal, melytől Melbourne szíve majdnem összetört,

Viktória felszegte az állát, és azt mondta: – De nem fogok ám
férjhez menni csak azért, hogy a kedvére tegyek, Lord M.

Melbourne megpróbálta viszonozni mosolyát. – Ne is azért

tegye, Felség, a saját kedve szerint kell tennie.

S azzal megfogta a kezét, a kicsiny fehér kezét, és megcsókolta.

Negyedik könyv
 Első fejezet

Albert már a folyosón hallotta a zenét. Beethoven Asz-dúr

zongoraszonátája, kicsit túl gyors tempóban játszva. Belepillantott a
falakon sorakozó tükrök egyikébe. Ernst ragaszkodott hozzá, hogy
mindketten egyenruhát viseljenek.

Mikor Albert tiltakozott, hogy ő nem katona, a bátyja azt

kérdezte: – De nem úgy érzed, mintha csatába mennél? – Albert
kénytelen volt beismerni, hogy valóban ezt érzi, bár mégsem
nevezhető dicsőséges, vitézi hőstettnek besétálni egy
fogadószobába, ahol majd szemrevételezi egy fiatal lány. Ennek
ellenére örült az egyenruhának, nincs pompásabb egy aranysujtásos
huszármenténél, testhezálló fehér térdnadrággal és aranybojttal
díszített csizmával.

Albert felidézte utolsó londoni látogatását, s hogy mennyire

fáradt volt mindvégig az ottlétük alatt. Viktória kinevette őt, és
álomszuszéknak csúfolta. Akkoriban nem ismerte ezt a szót, később
tudta meg, mit jelent, s a megjegyzés a mai napig bosszantotta.
Nem fog ez működni. Megint meg fogja alázni egy lány, aki azt
gondolja, hogy a valcerezés az emberi törekvés legmagasztosabb
formája.

Mikor megérkeztek a fogadószoba kétszárnyú ajtajához, Albert

egy pillanatra megállt. Ernst biztatásul a vállára fektette a kezét, és
azt mondta: – „A győztes mindent visz.” És Albert erősen
megszorította öccse karját. – Ne felejts el mosolyogni.
 A lakájok kitárták előttük a szárnyas ajtókat. Albert előtt
feltárult egy terem, tele üldögélő, s egy zongora körül álldogáló
emberrel. A zongoránál fiatal lány ült, Albert úgy sejtette, ő lehet
Viktória. A főudvarmesterre pillantott, arra várva, hogy bejelentsék
őket, de a férfi a zongorára nézett, jelezve, hogy a formaságokkal
várni kell, míg a királynő be nem fejezi a darabot.

A fivérek körbesétáltak a terem szélén, azonnal észrevette őket

Lipót és a hercegné, aki csókot intett nekik, s az udvartartás
hölgyeinek legyezői mögül komoly érdeklődés áradt. Albertnek
feltűnt, hogy egy őszbe játszó, szőke hajú, magas férfi, zöld
szemével figyelmesen méregeti. Egyedül Viktória – és most már
látta, hogy csakis Viktória lehet – nem vette észre érkezésüket,
folytatta a zongorázást, továbbra is kicsit túl gyorsan játszva a lassú
tételt.

Albert a körön kívülre sétált, így pontosan a zongora mögé

került. A kotta a tartóra volt támasztva, s Albert észrevette, hogy
Viktória mindjárt a szakasz végére ér. Ösztönösen előrelépett, és
épp a megfelelő pillanatban lapozott. Viktória eleinte folytatta a
játékot, de aztán ujjai megálltak a billentyűk fölött, és Albert felé
fordult, így látta meg először.

– Albert? – Nem is kérdés volt, inkább az ámulat

megnyilvánulása. Nagyon fiatalnak tűnt, szeme kékebb volt, mint
ahogyan emlékezett, ajka lágyabb, és most azon csodálkozott,
hogyan tarthatott a kuzinjától, aki, még ha királynő is, alapvetően
mégis csak egy fiatal lány.

Meghajolt, és annyit mondott: – Viktória.

Egy percre csend támadt, s arra a rövid percre minden másról

megfeledkeztek. Egy pillanatra olyan volt, mintha egyedül
lennének a szobában.

De aztán kaparászás hallatszott, topogó lábak zaja a parkettán,

és ahogy a földre nézett, Albert egy kutyát pillantott meg a lábánál,
lelógó, hosszú szőrű fülekkel, dühödten ugatott rá, mintha
betolakodó lenne.

– Dashy, hagyd abba. – Viktória nevetve kapta ölbe a kutyát. –

Nem szabad megugatnod Albert kuzinunkat, még akkor sem, ha
egészen másként néz ki most, mint mikor utoljára láttuk.

Albert megmerevedett, Viktória hangja incselkedő volt, mint

legutóbbi találkozásukkor. Idegenkedve nézett a spánielre; agara,
Eos, fürge, nemes állat volt. A szőrös gombóc, melyet Viktória a
karjában tartott, mintha egészen más állatfajhoz tartozott volna.

Viktória szertelen csókot nyomott Dash orrára, és átadta Harriet

Sutherlandnek. – Nem szeretném, ha megint megugatná Albertet.
Mindentől meg akar védeni engem.

Albert megcsókolta a kezet, melyet felé nyújtott, ajka alig

érintette kézfejét. Ahogy felegyenesedett, azt mondta: – Sajnálom,
hogy a kutyája nem ismer meg. Nekem nem okozott gondot
felismernem önt, Viktória. Bár azt hiszem, most már kevesebb hibát
vét zongorázás közben.

Viktória kis lépést tett hátrafelé, és felszegte az állát. Volt valami

Albert hangjában, amire Melbourne felkapta a fejét, Ernst pedig
gyorsan elindult feléjük a terem másik végéből. Megállt Viktória
előtt, és elegánsan meghajolt. – Milyen pompásan fest, Viktória
kuzin. Az uralkodás kétségkívül jót tesz önnek.
 Viktória elmosolyodott, és kinyújtotta felé a kezét, melyet Ernst
széles, színpadias mozdulattal elkapott, és élvezettel csókolt meg.
Albert mozdulatlanul állt, szenvtelen arccal figyelte bátyját.

A hercegné, aki a szoba túlsó végében tartózkodott Lipóttal,

most odasietett a fivérekhez. Miután kitörő örömmel jobbról-balról
arcon csókolta őket, németül kezdett el áradozni róluk. – Mein lieber
Junge. So gutaussehend!

Albert kedvesen, elegánsan hagyta, hogy megölelgessék, és azt

válaszolta: – Danke, Tante. De azt hiszem, angolul kellene
beszélnünk. Nekem gyakorolnom kell a nyelvet.

A hercegné arca sugárzott az örömtől, hogy unokaöccsei között

állhat, és beléjük karolt. – Ó, Drina, hát nem jóképűek az
unokafivéreid? Remek Coburg-mintapéldányok mind a ketten.

Viktória feszengett. – De Mama, kérem, nem versenylovak! –

Lehzenhez fordulva legudvariasabb hangján azt mondta: – Bárónő,
a hercegek bizonyára elfáradtak a hosszú úton. Elkísérné őket a
lakosztályukba?

Lehzen, aki eddig elmélyült figyelemmel követte a beszélgetést

Viktória és Albert között, meghajolt a hercegek előtt, és elindult az
ajtó felé. Ahelyett, hogy követte volna, Albert tisztán és
határozottan azt mondta: – Tulajdonképpen nem is vagyok fáradt.

Viktória hasonlóan tisztán és határozottan válaszolt: – Valóban?

Emlékszem, utolsó látogatásakor már kilenckor lecsukódott a
szeme.
 Mielőtt Albert válaszolhatott volna, Ernst közbeszólt. – De a
kisöcsém mára éjjeli bagoly lett. Éjfélig is fenn tud maradni anélkül,
hogy egyszer is ásítana.

Lipót eddig türelmetlenül figyelte a történéseket. Most

megszólalt. – Viktória, úgy vélem, bált kéne rendeznie hamarosan.
Most, hogy megfelelő partnerei lettek.

Viktória arca kigyúlt. – Köszönöm az ötletet, Lipót bátyám, de

attól tartok, a népem könnyelműnek tartana, ha lépten-nyomon
bálokat rendeznék. – Melbourne-höz fordult biztatásért. – Nem
gondolja, Lord M.?

Melbourne mosolygott és vállat vont. – Ön ismeri a népét,

Felség.

Kérdően nézett a hercegekre. Viktória ráébredt, hogy be kell

mutatnia őket egymásnak, ezért unokatestvéreihez fordult: –
Albert, Ernst, bemutatnám a miniszterelnökömet, Lord Melbourne-
t.

Melbourne szertartásosan meghajolt. – Isten hozta önöket

Angliában, Fenségek.

Újabb rövid szünet után Ernst szándékos elevenséggel azt

mondta: – Nagyon jó újra itt lenni Londonban. Nagyon szép
emlékeim vannak utolsó látogatásunkról. Viktória kuzin, azt
reméljük, holnap talán megmutathatná nekünk
festménygyűjteményét. Úgy hallottam, nagyszerű a gyűjteménye;
Albert nemrégiben tért vissza Olaszországból, és másról sem tud
beszélni, mint a régi festőkről.
 Bátyja szeme villanására Albert kényszeredetten megszólalt. –
Úgy tudom, Leonardo da Vincitől is van néhány festmény a
gyűjteményben.

Viktória zavartan nézett rá, és Albert eltűnődött, létezik-e, hogy

Viktória még nem hallott a világ legnagyobb festőjéről.

– Lehetséges. Nem tudom.

Albert rosszallása kiülhetett az arcára, mert Viktória védekezőén

folytatta: – Ha ennyire érdeklik a festmények, holnapra idehívatom
Mr. Seguiert, a Királyi Festmények Őrzőjét, ő tudni fogja, hogy van-
e a gyűjteményben Leonardo. – Mikor Albert nem válaszolt,
Viktória legfejedelmibb modorában folytatta: – Ami a holnapot
illeti, meglátom, mire lesz időm. Nagyon sok dolgunk van, ugye,
Lord M.?

Melbourne szája halvány mosolyra húzódott, ahogy bólintott.

– Az afganisztáni jelentések minden bizonnyal egész figyelmét

kívánják majd, Felség.

Lipót fejét rázva közbeszólt. – Nem állhat csak munkából az élet,

Viktória. Nem egészséges. Miért nem viszi el holnap lovagolni a
hercegeket a parkba? Megmutathatja nekik, milyen élvezeteket
tartogat a londoni előkelő társaság.

Mielőtt Viktória válaszolhatott volna, Albert azt mondta:

– Nem szeretném elvonni Viktória kuzinom figyelmét az

államügyektől. Szeretném meglátogatni holnap a Nemzeti Galériát,
ha megengedi. – Lipótról Viktóriára siklott a tekintete.

– Tegyen úgy, ahogy kedve tartja, Albert. Lehzen majd megteszi

a szükséges intézkedéseket. – Viktória Albertre meredt, mielőtt
Melbourne-höz lépett, majd nagyon komolyan, de nem sok
hozzáértéssel faggatni kezdte a kabuli ütközettel kapcsolatos
nézeteiről.

Lehzen a folyosón haladt, nyomában a hercegekkel. Albert teljesen

belefeledkezett a gondolataiba, Ernstnek pedig az öccsén járt az
esze, így egyikük sem vette észre, hogy a résnyire nyitott
cselédajtón át Skerrett és Jenkins figyeli őket.

Jenkins azt mondta: – A jobb oldali, a magasabb, az Albert

herceg.

Skerrett a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa. – Hűha. Úgy

néz ki, mint a hercegek a tündérmesékben. Vajon tetszeni fog neki a
királynő?

Jenkins megrovóan nézett rá. – Nem számít, hogy a herceg mit

gondol. A királynőnek kell döntenie.

Alig indultak fel a lépcsőn a lakosztályukba, Albert kifakadt. –

Hogy lehet nem tudni, hogy van-e Leonardód? Nem kellett volna
idejönnöm.

Ernst elmosolyodott. – De Albert, ha mindent tudna, akkor nem

volna mit tanítanod neki.

Albert továbbra is a fejét rázta. – Azt hiszem, erre mondják az

angolok, hogy az ördögnek tartoztam ezzel az úttal.

Ernst az ajkához emelte a mutatóujját, a nevelőnő felé intve, és a

fivérek csendben haladtak tovább a folyosón.

Lehzen bekísérte őket szobáikba, egy lakosztályba az északi

szárnyban, közel a kenti hercegné lakosztályához, de nem maradt
velük sokáig. Úgy festett, mint akinek fájdalmat okoz minden perc,
melyet a hercegek társaságában tölt.

Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Ernst azonnal levetette

zubbonyát, és elnyúlt egy pamlagon a tűz előtt. – Azt hiszem, ez
után az este után megérdemlek egy brandyt. Aztán megnézem, mit
kínál London szórakozás gyanánt.

Ebben a pillanatban a fivérek inasa, egy félénk, fiatal, Lohlein

névre hallgató coburgi fiú lépett be a szobába. Felemelte a
zubbonyt, és komoly arccal bólintott, mikor Ernst megkérte, hozzon
neki egy brandyt, mielőtt szomjan halna.

Albert nem ült le; fel-alá járkált, mintha a szalon ajtaját őrizné.

Ernst egy darabig figyelte, aztán nem bírta tovább. – Ó, hagyd

már abba ezt a fel-alá járkálást, Albert. Mit számít, hogy Viktória
ismeri-e a reneszánsz festőket? Végül is, te sem tudtál
megkülönböztetni egy Leonardót egy Holbeintől, amíg el nem
mentél Firenzébe. Nem az ő hibája, hogy nem kapott olyan
taníttatást, mint te. Úgyhogy mi lenne, ha abbahagynád a
homlokráncolást, valahányszor ránézel, és megpróbálnál kicsit
gálánsabb lenni?

Mikor Albert nem válaszolt, Ernst felugrott a pamlagról, és

elkapta öccse kezét. – Mikor megfogod a kezét, hogy megcsókold,
nézz a szemébe, mintha bele akarnál veszni a tekintetébe, így. –
Albert keze fölé hajolt, s közben rajongva nézett az arcába.

Albert kitépte a kezét bátyja markából, de aztán ritka

mosolyával jutalmazta meg Ernstet. Ez volt az első alkalom, hogy
Albert elmosolyodott, mióta először megpillantotta Viktóriát.

– Tudod jól, hogy ezen a téren sohasem vehetem fel veled a

versenyt, Ernst. Még mindig úgy gondolom, hogy neked kéne őt
feleségül venned.

Ernst elnevette magát. – Nos, valóban pontosan az én esetem,

kicsi, de formás. – Miközben kezével gömbölyded sziluettet rajzolt
a levegőbe, hirtelen köhintést hallott a háta mögül.

Az ajtóban Lipót állt, aki csípős hangon azt mondta: – Neked

minden nő az eseted, Ernst. De kénytelen leszel más után nézni.
Albert végzete, hogy feleségül vegye Viktóriát.

Albert arcáról lefagyott a mosoly. Kimért, hűvös hangon,

melynek hallatára bátyja arca megrándult, azt válaszolta: – Nem
vagyok benne biztos, hogy Viktória is így gondolja. És a házassági
ajánlatot neki kell megtennie.
 Elhessentve ezt a kifogást, Lipót azt válaszolta: – És meg fogja
tenni. Ernstnek igaza van. A gáláns férfiakat kedveli, az olyanokat,
mint Lord Melbourne.

Albert a földre sütötte a szemét. – Ha a modorom kívánnivalót

hagy maga után, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha visszatérek
Németországba.

Lipót türelmetlenül horkantott, és Albert orra alá csettentett.

– Egy Coburg nem beszél így. Azt gondolod, így viselkedtem

Saroltával? Nem, én minden tőlem telhetőt megtettem, és enyém
lett a jutalom. – Keze ösztönösen a parókájára tévedt. – Ha most
hazamennél, azt mondanák az emberek, hogy visszautasított téged.
De ha maradsz, Anglia királya lehetsz.

Albert hátrahőkölt. – Nem, Lipót bátyám, ez így nem pontos.

Anglia királynőjének férje leszek.

– Egy erős jellemű embernek, Albert, egy igazi Coburgnak –

Lipót megfogta Albert karját, és mélyen az övéhez oly hasonló
szemekbe nézett –, ez egy és ugyanaz.

Albert elfordult, és Lipót, nem törődve unokaöccse

mogorvaságával, elhagyta a szobát.

Egy percre csend támadt, aztán Ernst talpra ugrott. Nagy

lendülettel vállon csapta testvérét. – Tudod, mire van szükséged,
Albert? Látnod kell Londont éjszaka. Biztos vagyok benne, hogy
nagyon tanulságos lesz számodra.
 De Albert megrázta a fejét. – Nem akarok szórakozni menni,
Ernst. – Fanyarul mosolygott bátyjára. – Viktóriának mégiscsak
igaza volt. Elfáradtam a hosszú úton.

A déli szárnyban Viktória lefekvéshez készülődött. Skerrett a

haját bontogatta, míg Lehzen a háttérben álldogált türelmesen,
ahogy szokott. Szerette, ha ő búcsúzhatott utoljára a királynőtől
este, és ő köszönthette elsőnek reggel.

Miközben Skerrett kibontotta a füle köré tekert hajfonatokat,

Viktória a tükörbe nézve azt mondta Lehzennek: – Látta, hogy
nézett rám Albert ma este? Mintha kisgyermek lennék, aki nem
tanulta meg a leckéjét.

A bárónő orrlika kitágult felindulásában. – Ő egy sehonnan jött

második fiú, és ön, Felség, a királynő.

Viktória elmosolyodott a bárónő felháborodása láttán, aztán

előrehajolt, hogy szemügyre vegye magát a tükörben. – Tudja mit,
azt hiszem, holnap másféle frizurát szeretnék. – Felvette a La Mode
lllustrée példányát, ami nyitva feküdt az öltözködőasztalkáján, és
egy képre mutatott, ahol a hölgy haja loknikba csavarva hullott a
vállára. – Mit gondol, le tudja ezt nekem másolni, Skerrett?

– Ó, hogyne, Felség.

Viktória oldalra billentette a fejét. – És mit gondol, jól fog nekem

állni?

– Szerintem igen, Felség – mondta Skerrett, majd úrnőjére

mosolyogva a tükörben, hozzátette: – Ha jól tudom, ezt a frizurát A
csábító-nak nevezik.

Viktória visszamosolygott a lányra, majd mintegy mellékesen

azt kérdezte: – Jóképűnek találta a herceget, Skerrett?

Látva Lehzen feszült arcát a tükörben, Skerrett megrázta a fejét.

– Nem az én dolgom, Felség, véleményt mondani…

Viktória megfordult, és kissé türelmetlenül azt mondta: – De én

magát kérdeztem.

– Akkor, Felség, meg kell valljam, szerintem a herceg nagyon

jóképű.

Lehzen furcsa, horkantásszerű hangot hallatott, de Viktória nem

vett róla tudomást, továbbra is a tükörbe nézve mélázott. – De
sohasem mosolyog. Vajon képes egyáltalán mosolyogni?

A palota túloldalán, a hálószobájában Albert egy fiatal hölgyről

készült miniatűrt nézegetett. Szőke haját régimódi stílusban,
kétoldalt loknikba fésülve viselte, kék szeme tágra nyílt, szája
mosolyra húzódott. Albert felemelte a gyertyáját, hogy alaposabban
megnézhesse, aztán észrevett egy porszemet. Ingujjával letörölte, és
aztán, mivel egyedül volt és senki sem szidhatta le ostobaságáért,
ajkához emelte a portrét.
 Második fejezet

Hétfőnként Viktória bevezetett egy fogadónapot a nagyközönség

azon érdekes tagjai számára, akik nem voltak elég fontosak ahhoz,
hogy részt vegyenek a hivatalos fogadónapokon. Ezen a reggelen
Rowland Hill-lel, a postaszolgálat egy tisztviselőjével volt
találkozója, akinek leleményes ötletére Melbourne hívta fel Viktória
figyelmét. Udvarhölgyeivel és kamarásával, Lord Alfreddel a
fogadószobában gyűltek össze, Dash a lába körül sertepertélt, s
Viktória egy papírlapot nézegetett figyelmesen, melyre száz apró
profilképe volt nyomtatva. Hill egy nagyítóüveget is hozott
magával, s Viktória és hölgyei egyenként nézték végig az apró
képeket.

Emma Portman óvatosan indított: – Egészen leleményes ötlet,

nem gondolja, Felség? És igen jó képmások.

Viktória a nagyítón keresztül vizsgálgatta a képeket. – Jobbak,

mint amiket az érméken láttunk, annyi bizonyos. – Megtapogatta a
loknikat, melyek az új, „csábító” stílusban kunkorodtak a nyaka
tövébe.

A tekintélyes súllyal rendelkező Rowland Hill egyik lábáról a

másikra állt. Azt mondták neki, csak akkor szólalhat meg, ha
előzőleg megszólították, de nehezére esett, hogy nem mondhatja el
a királynőnek azonnal csodálatos találmánya lényegét. Mikor
Viktória letette az ív bélyeget, és megjegyezte, hogy milyen aprók,
Hill nem tudott tovább várni.
 – Lehet, hogy aprók, Felség, de elég egy belőlük, hogy a posta
elvigyen egy levelet Brightonba, vagy Bute szigetére, Guildfordba,
vagy Gretna Greenbe. – Itt hatásszünetet tartott, ezt már otthon, a
tükör előtt, felesége felügyelete alatt begyakorolta. – Vagy azt is
mondhatnám, a windsori kastélyba, vagy Wolverhamptonba.

Viktória félbeszakította. – Ez nekem nem tűnik igazságosnak.

Elvégre Wolverhampton messzebb van, mint Windsor.

Hill elmosolyodott; erre az ellenvetésre felkészült. Épp bele

akart kezdeni mondókájába, mikor kinyílt az ajtó, és a lakáj
bejelentette: – Őfőméltósága Ernst herceg és Albert herceg.

A fivérek beléptek a szobába. Viktória keze a loknijaira tévedt.

Ernst egy mosollyal nyugtázta az új frizurát, Albert biccentett.
Mintha rossz néven vette volna Albert nem túl gáláns viselkedését,
Dash olyan hangosan kezdett ugatni, hogy Viktóriának ismét ölbe
kellett kapnia.

Biccentett unokatestvérei felé, és visszafordult a hivatalnokhoz.

– Folytassa kérem, Mr. Hill.

Hill mély levegőt vett. – Válaszul kérdésére, Felség, hogy miért

kerülne ugyanannyiba a bélyeg, függetlenül a távolságtól, amit a
levélnek meg kell tennie, azt kell erre mondanom: igazságos lenne-
e, ha egy fiatal lánynak Edinburgh-ben, aki a szerelmének ír levelet
Londonba, többet kellene fizetnie, mint annak a lánynak, aki
Ealingben lakik? Miért fizetne többet egy kereskedő
Manchesterben, mint egy kereskedő Marylebone-ban, ha az
ügynökének ír a belvárosba? Ezek a bélyegek, Felség, a sziget
minden pontjára egyenlőséget hoznak. A távolság nem jelent majd
gátat a kereskedelemben, sőt – és itt Hill a szívére tette a kezét, ezt a
mozdulatot Mrs. Hill különösen hatásosnak találta – a szerelemben
sem.

Hill szerelemre tett utalását nem úgy fogadták, ahogy remélte.

Viktória nem enyhült meg, hanem határozott hangon azt kérdezte:
– És az arcmásom minden levélen ott lesz?

– Igen, Felség. Hiszen a Királyi Postáról van szó. – Meghajolt,

tisztelettel adózva a bélyeg státusának.

Viktória az ívre pillantott. – De hogyan maradnak a helyükön a

kis képecskék?

Hill előrelépett, és megfordította az ívet. – Amint látja, Felség, a

bélyegek hátoldalát egy réteg gumiarábikummal láttuk el.

Viktória felnézett, és komoly hangon azt kérdezte: – Ezek

szerint, ha valaki levelet akar küldeni, meg kell nyalnia a
képmásomat?

Hill habozott. Erre a kérdésre nem volt felkészülve, de aztán

óvatosan azt válaszolta: – Pontosan, Felség, bár a finomabb úri
népek egy kis ecsetet is használhatnak.

A szoba elcsendesedett. Viktória hölgyei vártak, hogy fogadja

majd a királynő ezt a kijelentést. Hill hátralépett, mikor meglátta
Viktória arckifejezését. Azon tűnődött, hogy fog szembenézni a
feleségével, ha megsértette a királynőt.

De mielőtt térdre borulhatott volna bocsánatért esedezve a lèse-

majesté miatt, a királynő orcáin gödröcskék jelentek meg, és
rázkódni kezdett az elfojtott nevetéstől. A királynő jókedve
futótűzként terjedt, először a hölgyeit érte el, majd az elegáns Lord
Alfredet, s végül Ernst herceget, akiből kirobbant az addig
visszafojtott nevetés.

A szobában egyedül csak a lakájok, a meghökkent Mr. Hill, és

Albert nem nevetett. Albert értetlenül szemlélte az általános
derültséget. Mikor Viktória összeszedte magát, és észrevette Albert
szigorú tekintetét, egészen közel hajolt az ölében pihenő kutyához,
és azt súgta a fülébe: – Mit gondolsz, Dash, Albert kuzinunk
helyteleníti a viselkedésünket?

Albert nem szólt semmit, ezért felemelte a fejét, és egyenesen a

szemébe nézett. Albert összeráncolta a homlokát, és viszonozva
Viktória tekintetét, azt mondta: – Bocsásson meg, Viktória, azt
hittem, a kutyájához beszélt. – Hillre pillantott. – Úgy vélem, ez az
úr figyelemre méltó találmányt hozott létre, melynek alattvalói
nagy hasznát fogják venni, ezért én nem találok benne semmi
nevetnivalót, csakis csodálnivalót. – Az utolsó mondatnál
visszafordult Viktória felé.

Hill, aki nem tudta, ki lehet ez a módfelett intelligens ember,

csak annyit, hogy herceg, mélyen meghajolt. – Megtisztel, hogy így
gondolja, uram.

Viktória érezte, hogy arca kigyúl. – Köszönöm, Mr. Hill, hogy

megmutatta nekem igen eredeti találmányát. És most, ha
megbocsátanak, megbeszélésem van Lord Melbourne-nel. –
Szapora, ingerült léptekkel kivonult a szobából, anélkül, hogy
Albertre nézett volna. Hölgyei és Lord Alfred követték.

Mikor mindannyian elhagyták a szobát, Ernst Albertre nézett, és

megrázta a fejét, mielőtt megjegyezte, ezúttal németül: – Mi a
bajod?

Öccse szintén németül válaszolt. – Nem tudok úgy tenni, mintha

más lennék, mint aki vagyok. Ott vannak neki az udvaroncai, hogy
nevetgéljenek vele azon, amit mulatságosnak talál, de én nem
tartozom közéjük.

Hillhez fordult, aki a szoba közepén állt tétován; nem volt benne
biztos, hogy akkor most elbocsátották-e, vagy sem. Azt
megmondták neki, hogy hátrálva kell majd elhagynia a szobát, ha a
királynő jelt ad, hogy vége az audienciának. De mivel a királynő
előtte hagyta el a szobát, azon tűnődött, vajon ilyenkor is
szükséges-e követnie a szabályt. Vajon a hercegek is ezt várják el
tőle? Az igazat megvallva, Hill ettől tartott a legjobban: a gondolat,
hogy hátrálás közben nekimehet valaminek, amire megvolt minden
esély, rémálmokat okozott neki, amióta csak megtudta, hogy ez az
udvari protokoll elhagyhatatlan része. Talán, mivel csak
hercegekről van szó, nem szükséges végig hátrafelé haladni. Ott
ragadt a szoba közepén, egyik lábáról a másikra állva
tanácstalanságában.

Végül, végtelen örömére és meglepetésére, a herceg, aki

megdicsérte találmányát, odament hozzá, és kezébe vett az ív
bélyeget. – Meg tudná nekem mondani, kérem, hogyan tudott ilyen
pontos képmást készíteni?
Melbourne privát szalonjában várta Viktóriát. Rá se kellett néznie,
kopogó lépteiből és a türelmetlen sóhajból, mely kiszakadt belőle,
amint belépett a szobába, már tudta, hogy felbosszantották.

– Annyira dühös vagyok, hogy sikítani tudnék! – mondta,

megkerülve a szobát, míg Melbourne elé nem ért. Mikor az arcára
nézett, arra gondolt, csak egy oka lehet, hogy a királynő így
kipirult, hogy ilyen hevesen piheg.

Előző este figyelemmel kísérte a találkozást a királynő és

unokatestvére között. Albert félszeg fiatalember volt, akinek
láthatóan fogalma sem volt arról, hogyan tegye magát vonzóvá egy
hölgy előtt, de a szerelmes férfi kifinomult érzékeinek
köszönhetően Melbourne azonnal észrevette, hogyan kapcsolódott
egymásba tekintetük, mikor Albert a zongora fölé hajolt, hogy
lapozzon. Olyan pillantás volt ez, melyet Melbourne néhányszor
átélt már élete során, és tudta, hogy soha többé nem lesz része
benne.

Mindennek tudatában, szokott derűs modorában így válaszolt: –

Valóban, Felség? De hiszen a legutolsó jelentések szerint csapataink
legyőzték Doszt Muhammadot. Hamarosan Kabulba érnek, hetek
kérdése az egész.

Viktória abbahagyta a fel-alá járkálást, és némi erőfeszítéssel

összeszedte magát. – Ez nagyon jó hír, írnom kell Elphinstone
tábornoknak, hogy gratuláljak. – Aztán kinyújtotta mindkét kezét
maga elé, és rájuk meredve azt mondta: – Az imént a kuzinomról
beszéltem.

Melbourne könnyedén válaszolt: – És melyik kuzinjára gondolt,

Felség? Őfőméltósága szász–coburg–gothai Ernst hercegre, vagy
testvérére, őfőméltósága Albert hercegre?

Viktória felnézett rá. – Albert hercegre, természetesen.

Annyira… – Elhallgatott, a megfelelő szót keresve, mielőtt különös
hangsúllyal kimondta volna: – Annyira nagyképű!

– Valóban? Bár csak egy rövid pillanatra láttam, úgy találtam,

egészen elegáns ahhoz képest, hogy német.

– Mindig olyan… rosszalló!

Melbourne elmosolyodott. – Én azt hiszem, a tartózkodását

téveszti össze rosszallással, Felség.

Viktória hevesen megrázta a fejét. – Nem, nem hiszem.

Melbourne a futárposta felé fordult, s mintegy mellékesen tette

fel a kérdést: – Akkor nem tekinti lehetséges férjjelöltnek?

– Inkább mennék Robert Peelhez feleségül!

Melbourne felhúzta a szemöldökét. – Vajon mit szólna ahhoz

Lady Peel?

És mindketten elnevették magukat, élvezték ezt a könnyed,

meghitt pillanatot, visszaemlékezve, milyen jókat mulattak ők
együtt nem is olyan régen. Melbourne számára azért is volt becses
ez a közjáték, mert felélesztette benne a reményt. Talán tévedett
abban, amit ott látott a zongoránál. Talán Albert mégsem lopja be
magát Viktória szívébe, s egy ideig még folytatódhat ez a boldog,
bensőséges kapcsolat kettejük között.

Halvány remény volt ez, tudta ő is, és nem méltó hozzá. Tudta,
jobban mint bárki, hogy a királynőnek férjre van szüksége, akit
eláraszthat azzal a szenvedéllyel, ami benne forrong. Emlékeztette
magát, hogy elérkezett az idő, amikor a kötelességet kell előtérbe
helyeznie a szíve vágya helyett, de így is, mikor a királynő
rámosolygott, kivillantva apró fehér fogacskáit, azt remélte, hogy az
önfeláldozás órája még egy ideig nem jön el.

– El ne felejtsem, Felség, megengedi, hogy megdicsérjem az új

frizuráját? Remekül áll önnek. – A nyakszirtjén göndörödő
hajfürtök érzéki lágyságot kölcsönöztek az arcának.

– Gondoltam, kipróbálok valami újat.

Melbourne bólintott, abban a pillanatban képtelen volt

megszólalni.

Albert és Ernst a Trafalgar Square-en, a Nemzeti Galéria lépcsőin

tartottak lefelé; az egyik testvér érdekfeszítő órákat töltött a
gyűjtemény remek darabjainak csodálatával, míg a másik
hasonlóképpen elmélyülten tanulmányozta a galériában felvonuló
londoni szépségeket. Lohlein kíséretében léptek ki a térre.
 Lehzen rendelkezésükre bocsátott egy hintót, és Alfred Paget
felajánlotta, hogy megmutatja nekik a város látványosságait, de
Albert mindkét ajánlatot visszautasította. Kísérő nélkül, egyedül
akarta megnézni Londont, nem a királynő unokatestvéreként, vagy
ami még rosszabb lett volna, kérőjeként. Ernst tiltakozott; úgy
gondolta, Lord Alfred meg tudná neki mutatni az őt leginkább
érdeklő, kellemes időtöltésre és szórakozásra alkalmas helyeket,
ráadásul lovastisztként egyáltalán nem értette, miért akar Albert
mindenhová gyalog menni. De tudta, fölösleges tiltakozni, ha az
öccse egyszer a fejébe vett valamit.

Elhaladtak egy nagy építkezés előtt a tér közepén. Az állványzat

közepéből egy hatalmas, ujjra emlékeztető építmény meredt az ég
felé. Megálltak és végignézték, ahogy egy hatalmas gránittömböt
darukkal és emelőcsigákkal felemeltek az ujj tetejére, még közelebb
hozva az éghez.

A Regent Streetre befordulva Albert megállt egy kirakat előtt,

melyben az újfajta dagerrotípiák kellették magukat. A vörös
bársonyanyagra támasztott kis üvegképek nagyrészt férfiportrék
voltak, bár akadt közöttük egy, egy idős hölgyről, akinek minden
ráncát ki lehetett venni.

Albert figyelmesen végignézte a kiállított dagerrotípiákat, aztán

bátyjához fordult. – Figyelemre méltó ilyen rendkívülien hű módon
másolni a természetet.

Ernst nagy nehezen elfordította tekintetét az utca másik oldalán

sétáló csinos vörös hajú leányzóról, hogy megnézze magának a vén
banyát, akit testvére a kirakathoz közel hajolva vizsgált tüzetesen. –
Nézd azt a bibircsókot az arcán. Nem tudom, hogy szeretném-e, ha
ennyire hű másolatot készítenének rólam.
 – Nem akarod úgy látni magad, ahogy mások látnak?

– Nem vagyok biztos benne. Azt hiszem, attól függ, mennyit

ittam előző este.

Az üzlet ajtajában megjelent a markáns arcú fiatal tulajdonos. –

Ha belépnek az üzletbe, urak, boldogan készítenék mindkettőjükről
dagerrotípiát. És nem kell amiatt aggódniuk, hogy sokáig kell majd
egy helyben állniuk. Az expozíció időtartama már csak tíz perc, és
ígérem, hogy nálam művészibb fotográfust nem találnak az egész
városban.

– Így hívja magát, fotográfusnak?

– Igen, uram, a görög szavakból vettem – fotosz, melynek

jelentése fény, és grafosz, mely rajzolást jelent. Szeretek úgy
gondolni magamra, mint festőre, aki fénnyel fest.

Albert szeme felragyogott. Természetesen hallott már a

dagerrotípiáról, sőt látott is már egy-kettőt, de még sohasem
találkozott olyasvalakivel, aki ilyeneket készít. Épp belépni készült
az üzletbe, mikor észrevette, hogy Ernst beszélgetésbe elegyedett az
utca túloldalán sétálgató hölggyel. Habozott; örökké nem lehet a
bátyja őrzője. Aztán eszébe jutott, hogy Ernst hátrahagyta hőn
szeretett ezredét, hogy elkísérje őt erre a londoni útra; sajnálkozó
pillantással otthagyta a fotográfust, ígéretet tett, hogy visszajönnek
máskor, átment az utca másik oldalára, karon fogta a bátyját, hogy
elvezesse onnan, biztonságba.

– Ó, ön biztosan a fivére – mondta a vörös hajú lány. – A

hasonlóság szembetűnő. Mivel külföldiek, mit szólnának hozzá, ha
megmutatnám maguknak London látványosságait? Biztosíthatom
önöket, jól kiismerem magam a városban. – És kéjesen kacsintott
Ernstre.

– Köszönjük, kisasszony, de nem lesz rá szükség. Dolgunk van –

mondta Albert határozottan, és bátyját karjánál fogva elhúzta
onnan. Türelmetlenségében, hogy minél hamarabb elmenekítse
bátyját a csábítótól, Albert egy keskeny mellékutcába fordult, mely
nem is különbözhetett volna jobban a Regent Street széles utcájától,
előkelő kirakataival és jómódúnak tűnő járókelőivel. Itt minden
sötétebb volt, az utca két oldalán emelkedő épületek szinte teljesen
elzárták a fényt, s a környéket erős, szúrós szag járta át, mely egyre
áthatóbb lett, minél közelebb kerültek egy kis térhez, ahol kútféle
állt. Rongyokba öltözött, mezítlábas gyerekek kergették egymást a
vödrökkel és csöbrökkel várakozó nők hosszú sora körül. Albert
elszörnyedve nézett körül; ez a bűzös terecske mintha negatív
lenyomata lett volna a fényes gazdagságnak, melyet maguk mögött
hagytak. Itt nem voltak zöld napernyők, sem plakátok, melyek a La
Sonnambula legközelebbi előadását hirdették az Olasz Operaházban;
itt csak korommal pettyezett mosás száradt, és a kútszivattyú
ritmikus zörgése hallatszott.

Albert érezte, hogy valaki megérinti a karját. Lohlein volt az, aki
aggodalmas arccal, németül szólt hozzá. – Azt hiszem, vissza
kellene térnünk a palotába, Fenség, ez nem jó hely.

A szokatlan német szóra az egyik nő felkapta a fejét, és rájuk

meredt. Tekintetétől Albert kényelmetlenül érezte magát. Látott ő
már szegénységet odahaza is, de az valahogy nem volt ennyire
mocskos; és az otthoni parasztok nem tűntek ennyire
reményvesztettnek. Épp meg akart fordulni, mikor valami
megérintette a térdét. Összerázkódott, arra számítva, hogy egy
kóbor kutya dörgölőzött a lábához, de mikor lenézett, egy alig
négyéves kislányt látott, aki egy szál gyufát nyújtott felé.

– Vesz gyufát, uram?

Albert elnézte a kislány elcsigázott arcát, sovány karját. Benyúlt

a kabátja zsebébe, és talált egy érmét, egy félkoronást, amit a
kislány tenyerébe nyomott. Elfordult, és elindult a fényben fürdő
utca felé, de mielőtt három lépést tehetett volna, megint érezte,
hogy megérintik a térdét.

Lenézett, és a kislány volt az ismét, felé nyújtotta a gyufaszálat.

Elmosolyodott, és lehajolt, hogy elvegye tőle.

Miközben a fivérek a palota felé sétáltak, Albert megszólalt: –

Coburgban nincsenek fotográfusok, de legalább nem koldulnak
gyerekek az utcákon.

Ernst egy prémgalléros kék kabátot viselő, csinos szőke lánynak

billentette meg a kalapját, aki egy sárga, együléses hintóban haladt
el mellettük. – Sok minden van itt, ami nincs Coburgban.

– Hogyan képes Viktória a palotában üldögélni az ölebével,

mikor ilyen szegénység veszi körül? Azt hiszem, London nem
tisztességes város.

– Ó, nem is tudom, Albert. – Ernst tekintetével követte a szőkét,

míg a hintója el nem tűnt a parkban. – Ha ilyen a tisztességtelenség,
akkor azért mellette is szólnak érvek.
A vacsora aznap en famille zajlott, ami azt jelentette, hogy Lipóton, a
kenti hercegnén és a két hercegen kívül csak az udvartartás
közvetlen tagjai voltak jelen, valamint Lord Melbourne és Dash, aki
Viktória lábánál szeretett kuncsorogni a maradékokért.

A beszélgetés az asztal körül szaggatottan zajlott, mivel az

udvartartás és Lipót igyekezett a királynő előtt végezni a
fogásokkal. Csak Ernst merészkedett beszélgetésbe kezdeni, mert
nem tudta, hogy az előtte fekvő timbale de saumon-t bármelyik
pillanatban felkaphatják előle, mielőtt akár falatnyit is
fogyaszthatna belőle.

– Megengedi, hogy megdicsérjem a ruháját, Viktória kuzin?

Nagyon sok divatosan öltözött hölgyet láttam ma, de azt hiszem, ön
közöttük a legcsinosabb.

Viktória láthatóan örült a bóknak. Új ruhát viselt, színjátszó

selyemből, mely hol kék, hol zöld színben játszott, csillámlott és
vibrált, mint a páva farktollai, ahogy megmozdult. A nyakkivágás
szabadon hagyta vállát, érvényre juttatva hosszú, fehér nyakát, és
törékeny kulcscsontját kirajzolta a gyémánt nyakék, mely szikrázott
a gyertyafényben. Úgy festett, mint egy szivárványszínekben játszó,
csillogó kolibri. Időről időre lehajolt, hogy a legfinomabb falatokból
juttasson a lábánál várakozó Dashnek. Ma este nagyon jó kedve
volt, szinte pezsgett az izgatottságtól, vagy talán a feszültségtől,
hogy két unokafivére között ül.
 Most Ernsthez fordult. – Örülök, hogy jól telt a napjuk. Lord M.
és én a katonai listával foglalatoskodtunk. Most, hogy csapataink
Afganisztánban vannak, nagyon sok katonai ügyünk van. –
Melbourne, aki mellett Emma Portman ült, így elválasztva őt
Alberttól, észrevette, hogy a királynő lopva Albertre pillant,
miközben feladatairól beszél, de a herceg a tányérját nézte.

Ernst megnyerő modorában folytatta: – Nagyon tanulságos nap

volt. Albert és én ellátogattunk a Nemzeti Galériába. Ahogy igazi
turistákhoz illik.

Mivel épp annyit fogyasztott már a timbale-ból, amennyit kívánt,

Viktória letette az evőeszközét. Mint egy sereg szürke gém, a
pincérek lecsaptak az asztalra, és elvitték mindenki elől az ételt.
Lipót mélyet sóhajtott, de Albert meglepetten pillantott fel, mikor a
tányérját felkapták előle. Tiltakozott is: – Hiszen még nem fejeztem
be!

A lakáj Viktóriára pillantott. – De a királynő befejezte, Fenség.

Albert megrázta a fejét, és Viktóriára nézett, aki épp abban a

pillanatban egy falatot lóbált meg a nyálát csorgató Dash orra előtt.
Mikor észrevette, hogy Albert őt figyeli, megkérdezte tőle: – Látta a
portrémat a Nemzeti Galériában? A koronázási díszruhás
festményt? Mindig arra a napra emlékeztet, s hogy mennyire ideges
voltam akkor. – Elmosolyodott, s Emma Portman csendesen
megjegyezte, hogy lehetséges, hogy a királynő ideges volt, de ezt a
közönség nem vehette észre.

Albert megvárta, míg Emma befejezte a mondókáját, aztán

furcsa, németes kiejtésével azt mondta: – Nem láttuk a portrét. A
régi mesterek képeit mentünk megnézni. Van ott egy csodálatos
Rubens, és sok más érdekes festmény. Azt gondolom, remek ötlet,
hogy ennyi szépség mindenki számára hozzáférhető, és ingyen. Az
egész nemzetből esztétát nevel.

Viktória, aki a töltött borjút vágta fel pici falatokra, azt

válaszolta: – Én nem kedvelem Rubenst. Az a sok kövér, löttyedt
hús!

Az asztal elnémult. Melbourne, aki nem tudta visszafojtani

mosolyát, Albert herceghez intézte szavait. – A Nemzeti Galéria
valóban a közjót szolgálja, de azt nem hinném, hogy hatással lenne
a nemzet ízlésére. Bár úgy tudom, a galéria a csavargók kedvenc
menedéke lett, úgyhogy meglehet, nekünk lesznek a legműveltebb
csavargóink egész Európában. – Az ebédlő visszhangzott Viktória
csilingelő kacagásától.

Albert letette villáját. – Én úgy vélem, még a csavargók is –

ahogy ön nevezi őket – megérdemlik, hogy rápillanthassanak a
fenségesre.

Melbourne válaszképpen elmosolyodott, de mielőtt Albert

folytathatta volna, Ernst közbeszólt. – Nos, ha a hölgyek, akiket ma
a galériában láttam, csavargók, akkor azt kell mondanom, az ő
ízlésük nem szorul további finomításra.

Viktória elkapta anyja tekintetét, és felállt. Az asztalnál ülők

mind követték példáját, és az urak az ajtóig kísérték a hölgyeket,
Albert tartotta a karját Viktóriának, aki csak ujja hegyével érintette
meg, anélkül, hogy ránézett volna.

Miután a hölgyek visszavonultak, és a lakájok behozták a

portóit, a férfiak mind az asztal végéhez tartottak, ahol Lipót ült az
asztalfőn. Melbourne Alfred Paget mellett foglalt helyet, és számos
testvére egészsége felől kezdett érdeklődni, mikor meglepetésére
Albert leült a másik oldalán.

A herceg minden bevezetés nélkül belekezdett: – Tudja, Lord

Melbourne, nagyon szeretném meglátogatni az önök parlamentjét.
Nekünk otthon nincs ilyesmink.

Albert olyan komoly képet vágott, hogy Melbourne azon

gondolkodott, vajon képes-e egyáltalán mosolyogni. Nem tudta
elképzelni, hogy Viktória boldog lehetne egy olyan férfival, akinek
nincs humorérzéke.

– Örömmel mutatom meg önnek, Fenség. Remélem, nem fog

csalódni. A népképviseleti kormányzat veszélye, hogy időnként
úgy végződik az ülés, mintha egy medveketrecben lennénk. És
talán célszerű lenne, ha inkognitóban jönne.

Albert meglepetten és gyanakvóan fogadta szavait. – Miért?

– Vannak képviselők, főleg a toryk között – mondta Melbourne,

elutasító mozdulattal minősítve ezeket a képviselőket –, akik nem
vennék jó néven, hogy egy német herceg szemrevételezi őket.

Ahogy ezt kimondta, látta, hogy Albert elvörösödik. – Értem. És

ön mit gondol, Lord Melbourne?

Melbourne felemelkedett a székéből. – Azt gondolom –

válaszolta legsimább modorában, és elmosolyodott hogy
csatlakoznunk kéne a hölgyekhez. A királynő nem szereti, ha
megváratják.
A hivatalos fogadóteremben Viktória Harriettel, Emmával és
Lehzennel kártyázott. A hercegné a tűz mellett ült le a hímzésével.
A férfiak rangidősség szerinti sorrendben léptek be a szobába,
először Lipót, aki húga mellé ült, majd a hercegek, végül Melbourne
és Alfred Paget.

Viktória felnézett a játékból, amikor beléptek, és kérlelőn

nyújtotta a kezét Melbourne felé. – Ó, Lord M., ide kell jönnie és
támogatnia kell. Érzem, hogy szerencsét fog hozni.

– Örömmel, Felség. – Melbourne Albertre és Ernstre pillantott. –

Talán fel kellene állítanunk még egy kártyaasztalt, hogy a hercegek
is tudjanak játszani.

Albert ránézett; pillantásában Melbourne ellenségességet vélt

felfedezni. – Miattam ne fáradjanak. Nem szeretek kártyázni.

A kezdődő viszálynak ismét Ernst vetett véget, aki határozott

mosollyal azt mondta: – De én igen. Beszállhatok a partiba, Viktória
kuzin? Figyelmeztetem, nincs szerencsém a kártyában, de tudja,
hogy szól a mondás – és csintalan pillantást vetett a szépséges
Harriet Sutherlandre, aki válaszul lesütötte a szemét.

Viktória intett a lakájoknak, akik székeket hoztak Ernstnek,

Melbourne-nek és Alfred Pagetnek, s whist játékba kezdtek.

Albert a zongorához sétált, majd rövid tétovázás után leült, és

zongorázni kezdett, először egészen halkan, majd egyre erősödő
önbizalommal.

A hercegné boldog mosollyal figyelte unokaöccsét. – Drága

Albert, annyira hasonlít rád Lipót, mikor ennyi idős voltál.

Lipót a szeme sarkából a húgára nézett, de világos volt, hogy

ártatlan megjegyzés volt csupán, semmi mögöttes célzással. – Igen,
valóban van köztünk némi hasonlóság.

A zongorajáték hangosabb lett, de talán Viktória volt az egyetlen

a szobában, aki észrevette, hogy Albert azt az Asz-dúr Beethoven-
szonátát játssza, melyet azon az estén játszott, amikor Albert és
Ernst megérkezett. Igen nehéz szakasz következett, mellyel
Viktóriának mindig meggyűlt a baja, de Albertnek nem okozott
gondot.

Viktória Albertre nézett, akarata ellenére mély benyomást tett rá

a játéka. Ernst észrevette a pillantást, és kérlelő tekintettel azt
mondta: – Viktória, megtisztelne azzal, hogy játszik nekem?

Viktória a szoba túlsó végébe nézett. – A zongorán épp

játszanak.

– De én úgy érzem, az este egy Schubert-duettel érne méltó

véget. – Harriet Sutherlandhez fordult, ragadozó mosollyal. – Nem
gondolja, hercegné?
 Harriet kinyújtotta hosszú, fehér nyakát. – Imádom Schubertet,
és a királynő és unokatestvére is remekül játszik.

Viktória maga is meglepődött, mert szándéka ellenére felállt, és

elindult a zongora felé. Mikor meglátta, hogy közeledik, Albert
azonnal abbahagyta a játékot, és felpattant. – Bocsánat. Nem
tudtam, hogy játszani szeretne. – Hangja szándékosan hivatalos
volt.

Ellépett a zongorától, de Viktória utánanyújtotta a kezét, és

hasonlóan hivatalos hangon azt mondta: – Ernst duettet kért.
Schubertet. Ha jól emlékszem, a kották között megtalálja.

A zongora tetején fekvő kottákra mutatott. Albert egy pillantást

vetett a kottára, és bólintott. – Igen, ismerem a darabot. Melyik
szólamot szeretné játszani? Azt hiszem, az első szólam a nehezebb.

– Eddig még nem okozott gondot – mondta Viktória, és leült a

klaviatúra felső részéhez.

– Nem? Pedig annyi az akkord abban a részben, s önnek oly

kicsi a keze. – Mindketten Viktória kezére néztek, mely már a
klaviatúrán pihent, készen arra, hogy elkezdje a darabot. Viktória
igyekezett mozdulatlanul tartani a kezét, miközben Albert leült
mellé a zongorapadra. Bár nagyon vigyázott, hogy teste ne érjen
hozzá Viktória testéhez, Viktória érezte teste melegét, és bőre
enyhe, édes illatát. Mikor lenézett a billentyűkre, látta, hogy Albert
keze is remeg.

Anélkül, hogy arcába nézett volna, Viktória felszegte az állát, és

azt kérdezte: – Készen áll? – És mielőtt válaszolni tudott volna, már
be is számolt: – Egy, kettő, három.
 Leütötte az első akkordot, és Albert visszhangozta a basszusban,
de mikor elérkeztek a dallamhoz, világossá vált, hogy míg Viktória
lendületesen, erőből játszik, Albert egy sokkal nyugodtabb tempót
választott.

Mivel a tempóbeli különbségek miatt fülsértő hangzavar

született zene helyett, Viktória abbahagyta a játékot, és fejét Albert
felé fordítva megkérdezte: – Túl gyorsan játszom önnek, Albert?

Albert tiszta kék szemével visszanézett rá, és Viktória ráébredt,

mennyire hasonló a szemük színe. – Azt hiszem, Schubertnek is túl
gyorsan játszik. De ha ezt a tempót szeretné tartani… – Szája
lágyabb kifejezést öltött, egy másik férfi arcán talán még
mosolyként is lehetett volna értelmezni, s kezét a klaviatúrára
fektette, várva, hogy Viktória újra belekezdjen a darabba.

Ez alkalommal nem egymás ellen, hanem együtt játszottak.

Albert követte Viktória tempóját, és Viktória ellenállt a kísértésnek,
hogy végigszáguldjon a nehezebb részeken, abban a reményben,
hogy a gyorsaság elkendőzi a hibákat. Ahogy a lap végére értek,
Albert odanyúlt, hogy megfordítsa. Egy pillanatra találkozott a
tekintetük, s visszaköszönt az első estéről az a pillanat, mikor
Viktória először meglátta Albertet. A duett második tételében a
játékosoknak át kellett lépniük a másik regiszterébe, s mikor Albert
keze átnyúlt Viktória keze felett, forróság öntötte el. Néhány
ütemmel később Viktóriára került a sor, hogy egy akkordot játsszon
az alacsonyabb oktávokban, s ő nem tudta elég magasra emelni a
kezét, hogy ne érjen hozzá Albert kezéhez. A bőre meleg volt, s a
tenyerét mintha megcsiklandozta volna Albert kézfején egy
szőrszál. Ujjai mintha maguktól találták volna meg a helyes
hangokat; minden figyelme arra a kis foltra összpontosult a
csuklóján, ahol a bőre Albertéval érintkezett. Nem mert az arcára
nézni, s valami megkönnyebbülésfélét érzett, mikor a tétel végéhez
értek, és kezük elvált egymástól.

A harmadik tételben a legato részhez a sostenuto pedálra volt

szükség. Viktória automatikusan nyújtotta a lábát a pedál felé, míg
rá nem ébredt, hogy nem a hideg rézpedált, hanem Albert cipőbe
bújtatott rüsztjét tapossa, szoknyái fodraiba takart bokája Albert
vádlijához ér. Most Albert volt, aki megrázkódott, mikor Viktória
lába hozzáért az övéhez. Viktória az alsószoknyáin át is érezte,
hogy Albert combja hozzáér az övéhez, és a hangok áradatán is
hallotta, hogy felsóhajt.

Ahogy a darab a végéhez ért, már tökéletes összhangban

játszottak, s mikor az utolsó akkordot egyszerre ütötték le,
diadalittasan néztek egymásra. Viktória nem tudta visszafojtani
mosolyát, és egy pillanatra mintha az aranyszínű bajusz alatt is
kivillant volna egy fehér fogsor. Mozdulatlanul ültek és nézték
egymást, hallgatták egymás lélegzését, míg a kártyaasztalnál kitörő
taps miatt meg nem szakadt a pillanat.

Albert azonnal felállt, és szertartásosan meghajolt Viktória előtt.

Kissé még mindig kifulladva, halkan azt mondta: – Nagyon jól
játszik, Viktória.

Viktória felnézett rá. – Csakúgy, mint ön, Albert.

Lipót nem bírta tovább, diadalittas mosollyal fordult Melbourne

felé. – A Coburg család nagyon muzikális, nem úgy találja? Igazán
nagy öröm látni, ahogy egyként játszik a két unokatestvér.

Melbourne csiszolt mosollyal válaszolt, mely nem ért el a

szeméig. – Valóban nagyon élvezetes előadás volt.

Viktória nevetett, és játékosan azt mondta: – Legalább csaptunk

annyi zajt, hogy nem tudott elaludni, Lord M., ahogy szokott, mikor
azt hiszi, hogy nem látom.

Melbourne megadóan emelte fel a kezét.

Miután végighallgatta ezt a beszélgetést, Albert

unokatestvéréhez fordult, és éles, határozott hangon azt mondta: –
Bocsásson meg, Viktória, ha megjegyzem, hogy nem gyakorol
eleget. Mindennap játszania kellene legalább egy órát.

Most Viktória állt fel, a rosszalló megjegyzés elevenébe talált, s a

hűvös, kimért modor visszatérte is rosszul érintette. Kihúzta magát,
s egyenes háttal, uralkodóhoz méltó felsőbbséggel azt válaszolta: –
Valóban így van. De emlékeztetnem kell, hogy egy királynőnek
nincs ideje mindennap a skálákra.

Albert biccentett, mintegy elismerve a megjegyzés igazságát,

aztán tágra nyílt kék szemmel, melyből legalább úgy sütött az
ellenségesség, mint Viktóriáéból, azt válaszolta: – Nincs bizony.
Csak kártyajátékokra, úgy látom.

Viktória meghökkenten nézett vissza rá, aztán hirtelen

elfordította a fejét, a kártyaasztalhoz sietett, és leült. Csak azután
nézett vissza Albertre, miután tüntetőleg ismét kézbe vette kártyáit.
Albert úgy meredt vissza rá, mintha fel akarná térképezni az arcát,
de abban a pillanatban, hogy tekintetük találkozott, megrándult az
arca, és elfordította a fejét.

Aznap este, elalvás előtt, Viktória és Albert is miniatűröket

nézegetett. Viktória Erzsébet királynő arcképét vette elő, akit
példaképnek választott, és azon tűnődött, vajon elődje is érezte-e
azt az izgatottságot, amit ő, mikor Albert keze a kezéhez ért.
Hogyan lehetséges, hogy a teste ilyen hevesen reagál olyasvalaki
érintésére, akivel ilyen nehéz boldogulni?

Letette a miniatűrt, elnyúlt az ágyon, és felnézett a mennyezetre.

Mennyi ideig maradnak vajon az unokatestvérei? Csak nem
maradnak egy hétnél tovább; hazamennek Coburgba, és az élet
visszatér a megszokott mederbe. De, miközben ezt mondogatta
magának, a keze még mindig bizsergett ott, ahol Albert csuklója
hozzáért.

Albert a szőke loknis, fiatal lány arcképét nézegette. Tüzetesen

vizsgálta, aztán eltette az éjjeliszekrény fiókjába, és hasra vetette
magát az ágyon.
 Harmadik fejezet

A gesz-moll a legnehezebb skála, gondolta Viktória, mikor

harmadszorra próbált eljutni a harmadik oktávig elakadás nélkül.
Tudta, hogy most meg kellene próbálnia ellenpontozva játszani a
skálát, úgy, hogy a két keze ellentétes irányba tart, de már a
gondolattól is elcsüggedt. Aztán eszébe jutott Albert arca, a
kártyajátékra tett gúnyos megjegyzése, és újra nekiveselkedett,
közben megpróbálta kiverni a fejéből a jelenetet. Elérte a klaviatúra
két végét, és küszködve épp visszafelé haladt a kromatikus skálán,
mikor Lipót belépett egy csésze kávéval a kezében.

Viktória abbahagyta a játékot, és bosszúsan nézett nagybátyjára.

Miért nem tudja megérteni, hogy ő most nem ér rá? Lipót nem vett
tudomást összeráncolt szemöldökéről, belekortyolt a kávéjába,
majd azt kérdezte: – Nos, Viktória? – és felhúzta a szemöldökét.

Viktória pontosan tudta, mire utal a szemöldök, de szándékosan

kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. – Lipót bácsikám?

Lipót újra belekortyolt a kávéjába, s közben Viktória arcát

fürkészte. – Normális esetben a férfinak kell szerelmet vallania. –
Biccentett. – De az ön esetében le kell győznie szende fiatal lányhoz
illő szemérmességét, és önnek kell házassági ajánlatot tennie
Albertnek.

Viktória nem mozdult. – Vagy sem.

– Nem? – kérdezte Lipót. – De hiszen oly bájos volt a tegnapi

duett.

Viktória nagy csattanással csukta le a zongora fedelét. –

Sajnálom, bácsikám, de Albert és én nem illünk egymáshoz. Nem
tud viselkedni, modortalan, tegnap szinte kisajátította a
zongorámat!

Lipót ajkához emelte a csészét. Mikor visszatette a csészealjra,

Viktória látta, hogy szélesen mosolyog, mintha Viktória
indulatossága igazolta volna feltevéseit.

– Engedje meg, hogy gratuláljak önnek, Viktória.

Viktória felállt, és vonakodva azt mondta: – Ugyan mihez?

– A remek kávéhoz, amit a palotában felszolgálnak. Mikor

szegény Saroltával házasok voltunk, ihatatlan volt a palotában a
kávé, de most majdnem olyan jó, mint amit Coburgban kapunk.
Igen. Azt hiszem, Albert nagyon boldog lesz itt. – Mielőtt Viktória
válaszolhatott volna, kisétált a szobából.

Viktória azt kívánta, bárcsak lenne valami a keze ügyében, amit

hozzávághatna, olyan hetykén hagyta magára. Megpillantotta
magát a kandallópárkány feletti tükörben, és úgy döntött, hogy a
frizurája, melyet aznap is „csábító” fazonba fésültek, mégsem
tetszik neki. Gyorsan visszasietett az öltözőszobájába, és szólt a
lakájnak, hogy hívassa az öltöztetőnőjét.

Néhány perccel később megjelent Skerrett, kapkodva és kissé

idegesen. – Elnézést kérek, Felség, lementem reggelizni.
 Viktória elhessentette a bocsánatkérést, és leült a tükör elé,
kritikusan szemlélve tükörképét. – Szeretném, ha újrafésülné a
hajamat. Azt hiszem, ez a frizura kicsit túl… – a megfelelő szót
keresve habozott – túl frivol.

Skerrett tekintete találkozott az övével a tükörben, egy pillanatra

tanácstalannak tűnt, de aztán hirtelen megértően bólintott. – Egy
szorosabbra fésült frizurát javasolnék, a hangsúlyt hátra helyezném.

Viktória komoly tekintettel nézett rá. – Tekintélyt parancsolónak

szeretnék látszani, tudja?

– Természetesen, Felség.

Skerrett belefogott Viktória frizurájának hosszadalmas és

fáradságos lebontásába és újrafésülésébe, de úrnője nem volt képes
nyugton maradni. Egy adott pillanatban Viktória épp akkor
mozdította el a fejét, mikor Skerrett egy vendéghajfonatot tűzött a
feje búbjára, és egy hajtű majdnem megsebezte a fejbőrét.

Viktória felsikkantott ijedtében és fájdalmában, mire Skerrett

bocsánatkérően húzta el a száját. – Ha megpróbálná egyenesen
tartani a fejét, Felség.

Viktória remegett a türelmetlenségtől. – Igen, igen, tudom. De

minden olyan sokáig tart, és azt mondtam Harrietnek, hogy
tizenegy órakor találkozom vele, hogy sétáljunk egyet a palota
parkjában.

Skerrett megpróbálta elvonni fészkelődő úrnője figyelmét. –

Akkor ma reggel nem lovagol ki, Felség?
 – Ma nem. Harriet Sutherland tegnap este azt javasolta, hogy a
hercegek bizonyára szívesen néznék meg a palota parkját, és akkor
eszembe jutott, hogy nem láttam a filagóriát, mióta újrafestették.
Szerintem a hercegeknek nagyon fog tetszeni a park. Nem hiszem,
hogy ilyen nagyságú parkok lennének Coburgban.

– Nem, Felség – mondta Skerrett, aki az előtte álló feladatra

koncentrált. Mióta megérkezett Albert herceg, a királynő sokkal
több figyelmet fordított a külsejére. Skerrettnek eszébe jutott a
fogadás a személyzeti ebédlőben, Viktória kérőit illetően, és arra
gondolt, könnyen meglehet, hogy Mr. Francatelli nyeri a fogadást,
aki hat pennyt tett a coburgi kolbászra.

Egy másik tükör előtt, a palota másik szárnyában, Lohlein

Albert herceget borotválta. Albert általában maga végezte ezt a
feladatot, de aznap reggel valamilyen oknál fogva folyton
megcsúszott a keze, és megkérte Lohleint, vegye át tőle a borotvát,
mielőtt az álla véres csatatérré válna. Ernst épp akkor lépett be,
mikor Lohlein Albert arcához emelte a borotvakést. Bár Ernst
mosolygott, Albert észrevette, hogy arca sápadt a kialvatlanságtól.
Bátyja szemébe nézett a tükörben, de nem mert megszólalni, hiszen
a borotva ott volt a torkánál.

Ernst az ajtókeretnek támaszkodott. – Felettébb érdekes

intézményben jártam tegnap – zárdának nevezik de apácát egyet
sem láttam. – Sokatmondó pillantást vetett Albert felé, és kacsintott;
Albert tudta, hogy apjukra utal, aki hírhedt volt testi étvágyáról.

– Az alsóbb rendek egészen leleményes kódot használnak;

tökfödő a kalap, hacuka az öltözék, oldalborda a feleség. Egészen
költői, nem gondolod?
 Albert bátyja szemébe nézett a tükörben, és huncut mosollyal
megismételte, „oldalborda”. Aztán újra elborult az arca. – Bárcsak
óvatosabb lennél, Ernst. Épp elég bajunk van Papával, nem bírnám
ki, ha te is úgy végeznéd. Rajtad kívül nincs senkim.

Ernst felismerte Albert hangjában a kérést, előrelépett, és kezét

öccse vállára fektette. Hirtelen támadt komolysággal azt mondta: –
Ne aggódj, Albert, nem leszek olyan, mint Papa. – De aztán
felderült az ábrázata. – De a lányok itt annyira elragadóak. Minél
előbb veszed feleségül Viktóriát, annál hamarabb térhetek vissza
Coburgba, ahol nincsen ennyi kísértés.

Albert megrázta a fejét. – De Viktória kiállhatatlan. Többet

fecserészik az ölebével, mint az édesanyjával.

Bátyja megrándította a vállát. – Mit számít az? – Lehajolt, és

egyenesen Albert szemébe nézett. – Láttalak a zongoránál, nekem
úgy tűnt, hogy szépen játszottatok együtt.

Kacsintott Albertre, aki úgy tett, mintha nem vette volna észre. –
Meg kell adni, van némi készsége a zenéhez.

Ernst oldalba bökte a testvérét. – Tényleg annyiszor meg kellett

érintened játék közben?

– Nehéz volt a darab.

Ernst felhúzta a szemöldökét, és olyan sokatmondó pillantást

vetett öccsére, hogy Albert nem tehetett mást, kénytelen volt
visszamosolyogni rá.
Bár november volt, olyan enyhe volt az idő, hogy Viktória és
Harriet vállkendő és főkötő nélkül indult a parkba.

– Ismét egy új frizura, Felség? Alig ismertem meg – mondta

Harriet, miközben Viktória lesietett a lépcsőn.

– Aggódtam, hogy a loknik túlságosan frivol hatást keltenek.

– Nos, a konty elegáns és komoly is egyben.

– És jól áll, Harriet?

– Nagyon jól áll, Felség.

Viktóriát megnyugtatták Harriet bátorító szavai; előreindult a

virágágyások között az ösvényig, mely a tóhoz vezetett.
Szórakozottnak tűnt, tekintete hol jobbra, hol balra vándorolt, míg
végül Harriethez fordulva azt mondta: – Azt hiszem, Harriet, több
kellemes időtöltést kellene kitalálnom a hercegeknek.

– Valóban, Felség?

– Igen, talán egy kis táncestély jó lenne vacsora után, vendégek

nélkül, csak az udvartartás néhány tagjával – semmi túlzás, semmi
feltűnés.

– Remek terv. Szeretné, hogy megkérjem Alfred Pagetet, hogy

szervezze meg?

– Igen, kérje meg. – Viktória továbbra is jobbra-balra tekingetett,

aztán egyszer csak megállt. Harriet látta, hogy a hercegek épp
kibukkannak a bükksövény mögül.

Ernst kedves mosollyal üdvözölte a hölgyeket. – Jó reggelt,

Viktória. – Harriethez fordult. – Hercegné, az imént egy egészen
különleges bokorra bukkantam. Arra gondoltam, talán meg tudná
nekem mondani, mi a neve.

Harriet értette a célzást. – Örömmel leszek a segítségére, Fenség.

A különleges bokrok elnevezése a specialitásom. – Ernst nyújtotta a
karját, és elindultak a bükksövény mentén, Viktóriát magára
hagyva Alberttel.

Nem szóltak egymáshoz. Viktória észrevette, hogy Albert

különlegesen szabott császárkabátot visel, fehér kasmír
térdnadrággal, mely szépen kirajzolta combizmait. Viktória
feszélyezettnek érezte magát, zavartan keresett beszédtémát. –
Kedveli a parkokat, Albert?

Albert körbenézett a bukszusokkal szegélyezett virágágyásokon,

a gondosan nyírt vöröses levelű bükksövényeken, és megrázta a
fejét. – Nem. Jobb szeretem az erdőket.

Viktória azon gondolkodott, létezik-e olyasmi egyáltalán, ami

Albertnek tetszik, és csípős hangon válaszolt: – Meg kell
mondanom, ez a legnagyobb magánpark Londonban.
 – De akkor is egy kert, egy mesterségesen létrehozott alkotás. –
Albert elindult a tó felé, Viktória követte. A tó másik partján álló
szilfacsoportra mutatva Albert azt mondta: – Az erdő a természet
része. Fák között lenni, mikor fúj a szél, az valami fenséges.

Ahogy felemelte a fejét, hogy a fákra tekintsen, Viktória szeme

megpihent erős, hosszú nyakán, izmos állán. Nagyon sokat
változott a vékony, kicsit görnyedt hátú fiú, aki legutóbb itt járt
látogatóban.

– Nos, ha annyira szereti a fákat, Windsorba kéne látogatnia. Ott

rengeteg a fa, a nagy parkban ezeréves fák is vannak.

Albert Viktória felé fordult. – De csak akkor mehetek oda, ha

meghív, Viktória. – Szemrehányás, vagy kérés volt a hangjában?
Viktória nem tudta eldönteni.

Viktória gondolkozott, mit válaszoljon, miközben körbesétálták

a tavat. Épp rászánta magát, hogy meghívja Windsorba, de ahogy
befordultak a sarkon, megpillantotta az anyját. A hercegné a
festőállványa előtt állt, akvarellt festett a filagóriáról. Viktória
hallotta, hogy dúdol, megállt az ösvényen, megfordult, hogy
visszainduljon a palotába, arra számítva, hogy Albert követi. De
Albert is észrevette a hercegnét, és már el is indult felé. Viktória
meglepetésére anyjára mosolygott, miközben megvizsgálta a
vázlatot. – Nem is tudtam, hogy ilyen tehetséges festő, nénikém.
Nagyszerű az árnyalás.

A hercegné örömében oldalra billentette az arcát, úgy nézett fel

Albertre. – Igyekszem. Én nem tanultam soha festeni, nem úgy,
mint Viktória, akit mindig a legjobb mesterek tanítottak.
 Albert közelebb hajolt a festményhez, hogy alaposabban
megnézze. – De az olyan tehetséget, mint az öné, nénikém, nem
lehet tanítani. – A festményre mutatott. – Ha megengedi, ide
javasolnék még egy kis árnyalást, hogy egyensúlyba kerüljön a
kompozíció.

A hercegné nem vette le a szemét Albertról. – Köszönöm.

Tudod, Albert, annyira boldog vagyok, hogy itt vagytok, te és
Ernst. – Az érzelem egészen elmélyítette a hangját. – Annyira
emlékeztettek az én imádott Coburgomra. Bár nagyon régóta élek
itt, még mindig hiányzik a szülőföldem.

Viktória, aki nem mozdult az ösvényről, látta, hogy Albert

ajkához emeli anyja kezét, és megcsókolja.

Mikor Albert csatlakozott hozzá az ösvényen, Viktória már nem

Windsoron gondolkozott. – Valóban tetszett önnek Mama
festménye? – kérdezte, olyan gyorsan távolodva a filagóriától,
amilyen gyorsan csak tudott.

Albert bólintott. – Történetesen igen – pillantott le Viktóriára –,

de amúgy is megdicsértem volna.

Még mindig gyorsabban lépkedve a megszokott tempójánál,

Viktória azt mondta: – Meglepett. Nem gondoltam volna, hogy
hízelgésre képes.

Albert eltűnődött ezen a megjegyzésen. – Igyekszem nem

mondani olyat, amit nem gondolok komolyan, ugyanakkor
próbálok jóságosan és kedvesen bánni mindenkivel, amikor csak
lehet.
 A rosszallás miatt, amit hangjából kiérzett, Viktória megtorpant.
Albert felé fordult és megkérdezte: – Azt gondolja, hogy Mamának
jóságra és kedvességre van szüksége?

Albert komoly tekintettel nézett vissza rá. – Ön nem úgy látja?

A meggyőződés a hangjában gondolkodásra késztette Viktóriát.

Olyan régóta, oly sok mindenért hibáztatta anyját, hogy furcsa érzés
volt most nem bűnösként, hanem áldozatként gondolni rá. Viktória
nem tudott Albert nyílt kék szemébe nézni. Végül kirobbant belőle:
– Mikor kicsi voltam, ő és Sir John Conroy… emlékszik rá? – Albert
bólintott. – Mikor kiskoromban Kensingtonban éltünk, ők ketten
állandó felügyelet alatt tartottak. Nem lehettek barátaim, nem
járhattam társaságba, nem volt saját életem. Még aludnom is a
Mama szobájában kellett.

Albert arca inkább töprengő volt, mint együtt érző. – Talán óvni
akarta önt, Viktória. Nem lehetett könnyű neki sem, özvegyként,
egy idegen országban, felnevelni a trónörököst.

– Ezt mondja Mama is mindig. De azt én tudom, hogy milyen

érzés volt. – Elhallgatott. – Rab voltam, ő és Sir John Conroy pedig a
börtönőreim!

Összerázkódott, de Albert nem enyhült. Visszanézett a

hercegnére, aztán újra Viktóriára. – Lehet, hogy így érezte, Viktória,
de én látom, hogyan néz önre. Nagyon szereti önt.

Viktória toppantott egyet csalódottságában. – Fogalma sincs,

milyen volt.
 Albert megrázta a fejét. – Nem. Ez igaz. – Lesütötte a szemét, és
csendesen azt mondta: – Én csak azt tudom, milyen érzés, ha az
embernek nincs anyja.

Mielőtt Viktória válaszolhatott volna, Harriet és Ernst tűnt fel a

tó túloldalán, egy hattyún nevetgéltek, mely rájuk fújt; a pillanat
elszállt.

Ahogy visszasétált a palotába, Viktória leginkább szégyent

érzett. Elfelejtette, hogy Albert édesanyja meghalt. Még akkor is
ezen gondolkodott, mikor leült az íróasztalához a futárpostával,
Melbourne-re várva. Édesapja portréja előtte függött a falon, és
ahogy felnézett bajuszos arcára, azt gondolta, nem hiányolhat
valakit, akit nem is ismert. Sokkal nehezebb lett volna elviselni a
hiányát, ha lettek volna emlékei róla. Eltűnődött, vajon hány éves
lehetett Albert, mikor meghalt az anyja, és lelki szeme előtt egy
kisfiú jelent meg, aki egy ágy mellett zokog.

Viktória egészen belemerült az ábrándozásba, mikor Melbourne

belépett, híreket hozva Afganisztánról. Egy pillanatba telt, míg
Viktória felfogta, miről beszél. Afganisztán távolibbnak tűnt, mint
valaha. De kényszerítette magát, hogy figyeljen, s mikor felfogta a
szavak értelmét, elképedve kérdezte: – Úgy érti, az oroszok fizetnek
az afgánoknak, hogy a mi csapataink ellen harcoljanak?

Melbourne bólintott. – Meg akarják kaparintani a Haibár-hágót,

Felség. – A dolgozószoba egyik sarkában álló földgömbhöz sétált. –
Ha megnézi, hol helyezkedik el a hágó, látni fogja, hogy a Haibár-
hágó kapu Indiába. Nagy Sándor is megküzdött érte.

Viktória örült, hogy másra koncentrálhat. – Írok a főhercegnek,

és megmondom neki, hogy ez nagyon gonosz lépés volt.

Melbourne szája széle megrándult. – Ezzel talán várjunk még,

Felség. Tartogassuk arra az esetre, ha a stratégiánk csődöt
mondana. – Felemelte az asztalról a Macnaghten-jelentést. – És
most, ha megbocsát, visszamennék a Házba.

Hátrálva elindult az ajtó felé, de Viktória visszahívta. – Várom

önt ma este vacsorára, Lord M., és – habozott – lesz egy kis tánc is
vacsora után. Semmi különös, néhány pár csupán.

Melbourne Viktória szemébe nézett. – Nem azt mondta, hogy

nem tart több bált?

Kerülve Melbourne tekintetét, Viktória könnyedén azt

válaszolta: – Ó, ez nem bál lesz, csak egy kis táncestély. Ki kellett
találnom valamit, hogy szórakoztassam a hercegeket.

– Annak ellenére, hogy azt mondta nekem, Albert herceg nem

kedveli a táncmulatságokat?

Viktória érezte Melbourne fürkésző tekintetét az arcán, és

remélte, hogy nem pirult el. – Ó, vele amúgy sem szeretnék
táncolni! Olyan lenne, mintha egy piszkavassal táncolnék!

Melbourne nem szólt semmit, majd kisvártatva azt mondta: –

Még az is lehet, hogy meglepi önt, Felség – és volt valami a
hangjában, amire Viktória felkapta a fejét.
– A bárónő azt mondta, a fehér muszlinruhát készítsem elő, de arra
gondoltam, talán jobb szeretné a kék selymet, Felség? – Skerrett
Viktória fűzőjét húzta szorosra.

– A kék selymet, feltétlenül. – Viktória kritikus szemmel

méregette magát a tükörben. – Nem tudná még szorosabbra húzni?

Skerrett megrázta a fejét. – Ha még szorosabbra húzom, levegőt

sem tud majd venni, Felség.

– Talán igaza van. Táncolni szeretnék.

Skerrett áthúzta a kék moaréselymet Viktória fején, és elkezdte

hátul összekapcsolni. – A gyémántokat viseli ma este, vagy a
gyöngyöket, Felség?

– Ó, a gyöngyöket, azt hiszem. Olyan szépen csillognak a

gyertyafényben.

Skerrett az ajtóhoz sietett, mert kopogtak. Brodie állt ott egy

ezüsttálcával, melyen egy ágacska gardénia feküdt. Átnyújtotta
Skerrettnek, aki megkérdezte: – Melbourne?

Brodie bólintott. – Egyenesen Brocket Hallból.

Skerrett becsukta az ajtót, és letette a virágokat Viktória elé. –

Lord Melbourne-től, Felség.
 Viktória az arcához emelte a virágokat. – Mennyei az illatuk.
Milyen virágok ezek?

– Gardéniák, Felség.

– Lord Melbourne sosem feledkezik meg a virágokról.

– Nem, Felség.

Viktória a ruhaderekára tűzte az ágacskát, és közel hajolva a

tükörhöz, ajkába harapott, és megcsipkedte orcáit. Az orra kissé
fénylik, állapította meg, s épp egy papier poudré-val kezdte el
pamacsolni, mikor Lehzen benyitott az egymásba nyíló szobák
ajtaján.

– Készen áll, Felség?

Viktória körbeforgott kék ruhájában, a gyertyafényben

tündököltek a moaréselyem mintái.

– Készen.

Bár Viktória csak egészen kis táncestélyt akart, Lord Alfred

kijelentette, hogy egy pianoforte nem lesz elég kíséretnek, teljes
létszámú zenekarra lesz szükség.

– Albert herceg annyira muzikális – mondta Alfred. – Azt

hiszem, a zenekar jogos elvárás a részéről.

– De vajon táncol-e egyáltalán? – kérdezte Harriet. – A királynő

azt mondja, legutóbbi látogatásakor egyáltalán nem volt hajlandó
táncolni.

– Elképzelhetetlen, hogy egy fiatalember elérje a húszéves kort

anélkül, hogy megtanulna táncolni, még Németországban is.

Harriet elnevette magát. – Biztos vagyok benne, hogy Ernst

herceg kitűnő táncos, de Albert herceg? Ki tudja?

Az udvartartás minden tagjának tekintete Albertre szegeződött,

mikor vacsora után belépett a bálterembe fivérével. Vajon
csatlakozik-e a táncosokhoz?

Lord Alfred utasította a kis zenekart, hogy skót felvidéki

táncokkal indítsák el az esti mulatságot, s Ernst azonnal kuzinjához
lépett, és könyörgött, hogy tanítsa meg ezekre a táncokra. Viktória
kézen fogta, és hamarosan nyolcas körtáncot táncoltak.

De Albert nem állt be a körbe. A terem szélén állt, figyelemmel

követte a táncosokat, mintha azt próbálná megérteni, mit élveznek a
táncon. Úgy festett, mint aki kényelmetlenül érzi magát a saját
bőrében, sőt az öltözékében is; egyfolytában a nyaksálját húzogatta,
mintha meg akarna szabadulni a köteléktől.

A terem másik oldalán Melbourne Emma Portmannel figyelte az

eseményeket. Ahogy Viktória és Ernst elhaladtak előttük,
Melbourne megjegyezte: – Úgy tűnik, Ernst herceg legalábbis élvezi
a hölgyek társaságát.

– Valóban így van. Szemtelenül flörtöl Harriet Sutherlanddel,

amióta csak megérkezett. És elbűvölő is, nem úgy, mint az öccse,
aki, bár jóképű, de merev és feszélyezett.
 Melbourne szeme sarkából oldalra pillantott, ahol Albert
egyedül, tartózkodóan állt a terem másik oldalán. – A felhúzható
herceg.

Csípős megjegyzése hallatán Emma Melbourne felé fordult.

Nem volt jellemző rá, hogy ilyen rosszindulatú megjegyzést tegyen.
Látta, hogy látszólagos higgadtsága ellenére nehezére esik
visszafojtani érzelmeit. Kötelessége volt lemondani Viktóriáról, de a
tudat, hogy helyesen cselekedett, nem teszi könnyebbé, hogy végig
kell néznie, ahogy egy másik férfi lép a helyébe. Persze lehet, hogy
a hercegnek nem sikerül elnyernie Viktória szívét, de ha ő nem is,
Emma biztos volt benne, hogy valaki majd sikerrel jár. Viktória az a
fajta nő volt, aki kivirágzik a férfiak társaságában, és sorsszerű volt,
hogy feleségül menjen valakihez, inkább előbb, mint utóbb. Emma
tudta, hogy William ezt ésszel már felfogta, de látva, hogyan
feszülnek meg az állkapcsán az izmok, amikor Albertre néz, attól
tartott, hogy a szíve még nem törődött bele az elkerülhetetlenbe.

Gyengéden próbára tette. – De nézze, hogyan néz a királynőre,

William. Szerintem valóban érzékeny ember.

– Igen, de mit néz? – vágta rá Melbourne éles hangon. – Egy nőt?

Vagy Európa legjobb partiját?

Emma úgy tett, mintha nem vette volna észre a keserűséget a

hangjában. – De hiszen a királynő mindkettő, nemde? Ha feleségül
veszi, szeretnie kell a nőt, és elfogadnia a rangját. Viktória nem
mindennapi lány.

Melbourne Viktóriára nézett, aki Ernsttel nevetgélt. – Nem,

valóban nem az.
 Olyan szomorúság volt a hangjában, hogy Emmának nem volt
szíve folytatni a beszélgetést.

Viktória egészen kifulladva állt a terem közepén, Ernst olyan

sebesen forgatta meg a nyolcasban. – Nagyon gyorsan megtanulta a
táncot. Alig tudom elhinni, hogy ma táncolta először.

Ernst mosolygott. – Mert remek tanárom van: nagyon szeretem

ezt a Gay Gordon táncot, nagyon lendületes. – Aztán halkabban
hozzátette: – De semmi sem ér fel egy valcerrel. Ha a zenekar
valcert játszik, Alberttel kell táncolnia. Sokat tanulhatna egy olyan
kecses táncostól, mint ön!

Viktória kétkedően nézett vissza rá. – Nem tudom elképzelni

Albertet, amint valcert táncol.

– Nem? Ez azért van, mert nem ismeri őt úgy, mint én – mondta

Ernst, és fogait kivillantva szélesen elmosolyodott. – Szerintem
Albertnek csak a megfelelő táncpartnerre van szüksége a valcerhez.

Mikor véget ért a körtánc, Ernst megkereste Alfred Pagetet, aki a

mulatság rendezőjeként a zenészek mellett állt. – Úgy vélem, Lord
Alfred, eljött az ideje egy… kissé intime-ebb táncnak.
 Alfred ereiben nem véletlenül csörgedezett tizennyolc
generációnyi udvaronc vére. – Egy valcer, esetleg?

– Pontosan erre gondoltam.

Miközben Alfred a zenészekkel tárgyalt, Ernst körbesétált a

teremben, majd megállt az öccse mellett, aki még mindig egyedül
álldogált, és merően nézte Viktóriát. – Itt az ideje, hogy abbahagyd
ezt a körön kívüli sompolygást, Albert. A következő tánc valcer
lesz. És nincs a valcerhez fogható tánc, ha meg akarsz ismerni egy
nőt.

Albert megrángatta a nyaksálját, és lesütötte a szemét. –

Szerintem sokkal szívesebben táncolna veled. – Elhallgatott, aztán
folytatta: – Vagy Lord Melbourne-nel.

Ernst elnevette magát. – Badarság, Albert. Nézz csak rá!

Albert lassan felemelte a fejét, és látta, hogy Viktória a terem

másik oldaláról rámosolyog. Még mindig habozott, de Ernst nem
tágított. – Rád vár, Albert. – Ernst öccse vállára fektette a kezét, és
perdített rajta egyet, hogy szembekerüljön a királynővel.

A terem másik oldalán Melbourne észrevette, hogy a királynő

táncpartner nélkül maradt, és úgy döntött, kihasználja a pillanatot.
Viktória elé lépett, és nagy örömére a királynő szeme felragyogott,
mikor meglátta. – Lord M.! Köszönöm a virágokat. Gyönyörűek,
mint mindig…

Melbourne meghajolt. – Brocket Hall üvegházai szolgálatára

állnak, Felség. Megtisztelne azzal, hogy… – kezdte, de ahogy
kiegyenesedett, észrevette, hogy Viktória már nem rá figyel.
Anélkül, hogy megfordult volna, tudta, hogy Albertet nézi – …
mindig viseli őket, Felség – fejezte be halkabb hangon, majd egy
lépést tett oldalra, hogy Albert akadálytalanul elérkezhessen
Viktóriához.

Albert megállt Viktória előtt, pompásan festett aranysujtásos

császárkabátjában, fehér térdnadrágjában, piros szárú csizmájában.
Tekintetük találkozott, s Albert merev biccentéssel megkérdezte: –
Megtisztelne egy tánccal?

Viktória a kezét nyújtotta. Albert kezébe fogta Viktória kezét,

közelebb lépett, és másik kezét könnyedén a derekára helyezte.

Lord Alfred, aki erre a pillanatra várt, intett a karmesternek,

hogy kezdjenek játszani.

Egy pillanatig Viktória azt hitte, hogy Albert nem fog

megmozdulni, de aztán nagy megkönnyebbülésére keze
szorosabban fogta a derekát, és együtt, tökéletes összhangban
kezdtek el táncolni. Viktória ráébredt, hogy Albert csak a megfelelő
ütemre várt.

Egy percig szótlanul táncoltak. Viktória meglepetésére Albert

remek táncosnak bizonyult, ő volt az, aki többször majdnem
elvétette a lépést. Végül, miután egyszer körbetáncolták a termet,
Viktória összeszedte a bátorságát, és felpillantott Albertre. – De
hiszen csodálatosan táncol, Albert!

– Azt hiszem, korábban féltem.

– Félt?
 Albert lenézett Viktória arcába. – Féltem attól, hogy
nevetségesnek tűnök majd. Nehéz megtalálni a ritmust. – Viktória
úgy érezte, mintha megszorította volna a kezét. – De önnel könnyű,
Viktória.

Viktória felmosolygott rá, és ahogy a zene körülhömpölyögte

őket, Albert visszamosolygott rá. Olyan volt ez a mosoly, mintha
fény árasztotta volna el mindkettőjüket. A teremben mintha minden
más eltávolodott volna tőlük, olyan volt, mintha egyedül lennének
ők ketten, első ízben együtt táncolva, de ahogy körbe-körbe
forogtak a teremben a háromnegyedes ütemre, olyan érzésük volt,
mintha örökké együtt táncoltak volna.

A zene hangnemet váltott, és Albert megérintette a virágokat

Viktória ruhaderekán.

– Ezek a virágok… – elhallgatott, és Viktória látta, hogy

küszködik az érzéseivel. – Ez az illat. Emlékeztet…

Ismét elhallgatott, és Viktória gyengéden bátorította: –

Emlékezteti…?

Albertból áradni kezdett a szó, egészen másként, mint a tőle

megszokott óvatos beszédmodor, és Viktória érezte, hogy
szorosabban fogja a derekát. – Anyám mindig bejött megcsókolni,
és jó éjszakát kívánni, mielőtt bálba ment. Mindig ilyen virágot
viselt a hajában. – Pislogott egyet, és Viktória látta, hogy könnyek
gyűlnek a szeme sarkában.

A valcer a végéhez ért. Viktória a virágzó ágacskáért nyúlt, és

leakasztotta ruhaderekáról. – Akkor én önnek adom ezeket a
virágokat, hogy az édesanyjára emlékeztessék. – S egészen közel
állva Alberthez, mintha még táncolnának, a gardéniákat a kezébe
helyezte.

Albert mélyen belélegezte a virágok illatát, majd lenézett kabátja

dúsan hímzett mellrészére. – De nem tudom, hova… – Egy
pillanatig tétovázott, majd lehajolt, és kihúzott egy vadászkést a
csizmaszárából. Gyors mozdulattal felhasította arannyal hímzett
kabátját, egy pillanatra kivillant fehér mellkasa, majd nagyon
óvatosan a hasítékba helyezte a gardéniákat. – Ide teszem őket, a
szívem fölé.

A terem túloldaláról Melbourne végignézte, ahogy Albert

felhasított kabátjába tűzi a gardéniákat, melyeket abban a
reményben nevelt Brocket Hallban, hogy egy napon Viktória viseli
majd őket. Furcsa megkönnyebbülést érzett. Megkezdődött hát a
tánc Viktória és Albert között, s azt az apró reménysugarat, melyet
még most sem tudott teljesen elfojtani magában, végérvényesen ki
kell oltania. Valaki megérintette a karját, felnézett, és Emmát látta
maga előtt. Valahogy sikerült egy majdnem-mosollyal köszöntenie.

Viktória és Albert felé intett, és azt mondta: – Úgy tűnik,

elhamarkodottan ítélkeztem. Úgy fest, hogy Albert a táncparkett
Apollója.

Emma nem vette el a kezét a karjáról. – Úgy látszik, a királynő jó

táncpartnernek tartja.

– Igen.

– Örülök, hiszen a királynő nagyon szeret táncolni. – Melbourne

nem válaszolt. – Bámulatos volt, ahogy felhasította a kabátját.
Mégiscsak romantikus lelke lehet.

Melbourne igyekezett könnyed hangon válaszolni. – Igen,

nagyon úgy fest.

Emma megszorította a kezét. – Persze nem tudja, honnan

vannak a virágok.

Melbourne Emma arcába nézett, és együttérzést látott a

szemében. – Azt gondolja, Viktória nem mondta meg neki?

Emma megrázta a fejét. – Vannak dolgok, melyeket egy nő

mindig megtart magának. – Melbourne-re mosolygott. – Például,
sohasem árultam el Portmannek, hogy csak azért mondtam neki
igent, mert a férfi, akit szerettem, nem lehetett az enyém.

– Emma! – Könny szökött a szemébe, hívatlanul; kellemetlenül

érezte magát. – Fogalmam sem volt róla.

– Régen volt, William, és már nem az a lány vagyok, aki akkor

voltam. De emlékszem rá, hogy az a lány mit érzett. –
Rámosolygott. – És ezért tudom, hogy Viktória számára azok a
gardéniák mindig az ön virágai lesznek.

Aznap este, valamivel később Albert a hálószobája ablakánál ülve

kinézett a parkra, a fák sötét árnyára a fogyó hold fényében. Fogta a
gardéniákat, melyeket Viktóriától kapott, s az édes, viaszszerű
virágokba temette az arcát. Kinyílt az ajtó, belépett Ernst, arcát
alulról világította meg a gyertya, melyet a kezében tartott. Öccséhez
lépett, kezét a vállára fektette, és megszorította.

Aztán elnevette magát, és azt mondta: – Lohlein üzeni, hogy

több kabátot nem szaggathatsz szét, Albert. Nincs annyi kabátod,
hogy ilyen meggondolatlan módon tönkretedd őket.

– Nem vagyok meggondolatlan.

– Talán kezdesz megváltozni, Albert. – Ernst leült az ágyra, és

észrevette a miniatűrt az éjjeliszekrényen. Felemelte, és a gyertya
fényénél tüzetesen megvizsgálta.

– Nem tudtam, hogy ez nálad van, Albert. Azt hittem, Papa

mindentől megszabadult.

– Egy szekreterben találtam a rosenaui könyvtárban.

– Nagyon hasonlítasz rá – mondta Ernst.

Albert felállt, és elvette a miniatűrt a bátyjától. – Tudod, nem

emlékszem az arcára. De ma este, mikor Viktóriával táncoltam,
ezeket a virágokat viselte, és hirtelen eszembe jutott, amikor Mama
bejött jó éjszakát kívánni nekünk. Ilyen virágokat viselt a hajában,
de nem volt szabad megérinteni őket. – Letette az arcképet. –
Hogyan hiányozhat ennyire valaki, akire alig emlékszem?

Ernst átölelte öccse vállát. – Más lesz majd minden, ha te és

Viktória összeházasodtok.

Albert is átölelte bátyját. – Előbb meg kell kérnie.

– Ó, szerintem meg fog kérni, te nem így látod?

– Talán. De nem olyan egyszerű. Ma este, igen, ma este úgy

éreztem, hogy képesek leszünk megérteni egymást, de ő annyira…
szeszélyes, ahogy az angolok mondják. Nem én vagyok az egyetlen,
akit kedvel.

Ernst eltartotta magától az öccsét, és tőle szokatlan

komolysággal azt mondta: – Nincs mitől félned, Albert. Viktória
nem olyan, mint Mama.

Albert elfordult tőle. – Remélem, igazad van.

 Negyedik fejezet

A novemberi nap besütött az ablakon, egyenesen Viktória arcába,

mikor a szobalány elhúzta a függönyöket. Viktória nyújtózott, mint
egy macska, és szélesen elmosolyodott, mikor Lehzen belépett a
szobába.

– Jó reggelt, Felség. Látom, jól aludt.

Viktória arca ragyogott. – Igen, nagyon jól.

Kipattant az ágyból, és Lehzenhez táncolt. A valcer dallamát

dúdolta, amelyre előző este táncolt, és körbetáncolta nevelőnőjét.
Lehzen nevetve tiltakozott, mikor Viktória elkapta a kezét, és
megperdítette.

– Úgy döntöttem, Windsorba megyek – mondta Viktória.

Lehzen forgás közben hirtelen megtorpant, és meglepetten

kérdezte: – Windsorba? De hiszen nem is szereti Windsort.

Viktória perdült egyet, körbefordult, hogy szembekerüljön

Lehzennel. – Már hogyne szeretném Windsort!

Lehzen nem tudta titkolni döbbenetét. – Mikor szeretne indulni?

Viktória az ablakhoz táncolt, és kinézett. – Azonnal. Kérem,

intézkedjen mielőbb.
 Lehzen habozott, aztán óvatosan megkérdezte: – Mindenki
jönne, Felség? A hercegek is?

Viktória megfordult, és elnevette magát. – Úgy gondolja, hogy

itt kéne őket hagynunk?

Lehzen lesütötte a szemét. – Nem, Felség, dehogyis. Ha

megbocsát, tájékoztatom a személyzetet.

Viktória intett, hogy mehet, és dúdolgatva tovább táncolt, körbe

a szobában, míg meg nem érkezett Skerrett, hogy elkészítse a
frizuráját.

Viktória lefelé tartott a lépcsőn, kalapban és prémes

télikabátban, mikor meglátta Melbourne-t, aki épp felfelé jött a
lépcsőn. Melbourne felnézett rá, meglepte, hogy utazóruhában látja
Viktóriát. Viktória, számára is érthetetlen okból, elpirult. – Lord M.!
Melbourne meghajolt, és zsebéből elővett egy levelet. – Meghoztam
a legfrissebb futárpostát Kabulból, Macnaghtentől. Tudtam, hogy
alig várja majd, hogy elolvashassa.

Viktória megállt a lépcsőn. – Igen, nagyon szeretném elolvasni.

– Habozott, majd kibökte: – De az a helyzet, hogy úgy

döntöttem, Windsorba utazom.

– Egy szerdai napon, Felség? – Melbourne fürkészőn nézett

Viktória arcába, és Viktória azon vette észre magát, hogy nem tud a
szemébe nézni.
 – Igen. Nagyon vágyom… friss levegőre vágyom.

– Valóban? – Melbourne szemöldöke csúfondárosan felszökött.

– Tudja, mennyire szeretem a fákat.

– A fákat, Felség?

Viktória makacsul felszegte az állát. – Igen. Nagyon szép

példányok vannak a windsori parkban.

– Valóban. – Melbourne habozott, majd könnyedén hozzátette:

– És a hercegek is önnel tartanak?

– Igen, természetesen. Mindenki jön. – Még egy lépést tett lefelé,

majd megállt, és visszanézett Melbourne-re. – Várjuk önt vacsorára.

Melbourne megrázta a fejét. – Az nehezen fog menni, Felség. A

Házba kell mennem, jelentést kell tennem az afgán helyzetről.

– Elhallgatott, majd rövid szünet után folytatta. – Lesz épp elég

lehetőség szórakozásra a windsori kastélyban. Ott vannak a fák –
mosolygott –, és biztos vagyok benne, hogy Albert herceget nagyon
fogja érdekelni a windsori képtár.

Most Viktórián volt a sor, hogy a fejét rázza. – De

nyugodtabbnak érzem magam, ha ön is ott van, Lord M. Ha ön ott
van, minden sokkal könnyebb.

Melbourne gyengéden azt mondta: – Tudja, Felség, szerintem

önt is meg fogja lepni, milyen nyugodtnak fogja érezni magát.
Tegnap este úgy láttam, jól érzi magát a hercegekkel.

– De tegnap este ön is ott volt! – Viktória magára öltötte

legfejedelmibb arckifejezését. – Eljönne vacsorára, ha itt maradnánk.
Nem látom be, hogy miért lenne más Windsorba jönni. Várni
fogom.

Melbourne meghajolt, és egy mosollyal, mely nem érte el a

szemét, megkérdezte: – Ez parancs, Felség?

Viktória felnézett rá. – Nem parancs, hanem kérés. A társaságára

vágyom. Jöjjön el, Lord M.

– Ebben az esetben, Felség, nem mondhatok nemet.

Hintók haladtak egymás mögött az országúton, tollforgós sisakot

viselő lovasok kísérték őket. Kisebb hadsereg vonulására
emlékeztetett, de valójában a királynő udvartartása kelt útra, a kenti
hercegné, Lipót király, és természetesen a hercegek. Az első
hintóban Viktória utazott, ölében Dashsel, mellette Lehzen ült,
szemben Harriet és Emma. Lehzen, aki nem helyeselte ezt a
váratlan kiruccanást Windsorba, sokadik alkalommal jegyezte meg:
– Nem hiszem, hogy sötétedés előtt odaérnénk.
 Viktória azt válaszolta: – Ó, hagyja már abba a morgolódást,
Lehzen. Gondoljon arra, milyen remek lesz sétálgatni az erdőben.

Lehzen tanácstalan arcot vágott. – Az erdőben, Felség? De

hiszen sohasem sétálunk az erdőben!

– Akkor épp ideje, hogy megtegyük!

Emma elkapta Harriet tekintetét, és a következő tíz percben

minden igyekezetük arra irányult, hogy ne kezdjenek hangosan
kacagni. Könnyedén megfejtették Viktória titkát, hirtelen támadt
lelkesedését a fák iránt, de volt valami ellenállhatatlanul vicces
abban, hogy Lehzen nem volt képes rájönni, mi állhat a királynő
viselkedése mögött.

Szerencsére észrevétlenül kikacaghatták magukat, mikor a hintó

megállt London határában, mert lovakat kellett cserélni. Emma azt
súgta Harrietnek: – A bárónő nem hajlandó észrevenni, ami kiböki
a szemét. A királynőnek nagyon tetszik a herceg, én úgy látom.

Harriet arca hirtelen komolyra váltott, mikor válaszolt: – De

nem hibáztathatjuk Lehzent. Ha a királynő férjhez megy, már nem
lesz szüksége Lehzenre. – Emmának eszébe jutott Melbourne
arckifejezése, mikor végignézte, hogyan táncol a királynő Alberttel,
és ő is abbahagyta a nevetést.
A belga király hintójában Lipót helyeslően pillantott unokaöccsére.
– Viktória nem szeret kimozdulni Londonból. – Albertre
mosolygott. – Ez a hirtelen lelkesedés Windsor iránt vajon neked
köszönhető?

Albert kinézett az ablakon. – Nem tudom, bácsikám.

Ernst oldalba bökte, és nevetett. – Szegény Albert. Nem veszi

észre, hogy ez az egész kirándulás azért lett kitalálva, mert egyszer
azt mondta Viktóriának, hogy szeret sétálgatni a fák között.

Albert a bátyjához fordult. – Nem hiszem, hogy Viktória ilyen

messzire menne csak azért, hogy engem szórakoztasson, Ernst.

Ernst ismét oldalba bökte. – Ebből csak az derül ki, mennyire

nem ismered az ifjú hölgyeket, Albert.

Albert taszított egyet a bátyján. – Milyen szerencsés vagyok,

hogy itt vagy te, aki emlékeztet erre, Ernst. Különben még azt
találnám hinni, hogy szívtipró vagyok.

Ernst tettetett komolysággal azt válaszolta: – Drága öcsém, lehet,

hogy népszerű vagy a hölgyek körében, de biztos vagyok benne,
hogy sohasem lesz belőled szívtipró.

– Igen, abból épp elég van már a családban – mondta Albert.

Mielőtt elhagyta Londont, Viktória üzent Mr. Seguiernek, a Királyi
Képtár felügyelőjének, utasítva őt, hogy álljon rendelkezésére a
windsori kastélyban. A felszólítás nagy felfordulást okozott a
Seguier-házban. Seguier arra gondolt, talán azért hívatta a királynő,
mert lovagi rangra szándékozik emelni, mely kitüntetés véleménye
szerint már nagyon régóta esedékes volt; felesége gondolatait az
foglalta le, vajon hova is tehette férje legjobb selyemharisnyáját.
Szerencsére meglett a harisnya, így Seguier a királynő után egy
órával már meg is érkezett a kastélyba. Nagy meglepetésére
azonnal a királynő színe elé járulhatott.

Viktória a kék fogadószobában várt rá, hölgyei koszorújában.

Seguier, aki testes ember volt, a királynő előtt térdepelve ráébredt,
hogy túl szűk a térdnadrágja. Miután kezet csókolt a királynőnek,
nagyon óvatosan állt fel, és választékos modorban, ami minden
arisztokratikus kliensénél be szokott válni, azt mondta: – Felség,
nagyon nagy megtiszteltetés nekem, hogy a kastélyba hívatott.
Nagyon régen nem jártam itt. György nagybátyja kért meg utoljára,
hogy katalogizáljam szerzeményeit. Nagy műértő volt. Vilmos
nagybátyja trónra lépése óta csak egyszer jártam itt – megkért, hogy
keressek meg neki egy festményt, amely egy fregattot ábrázol. –
Seguier megborzongott, amitől megremegtek a pofazacskói. –
Úgyhogy nagy öröm nekem, hogy újra itt lehetek, és felajánlhatom
segítségemet önnek.

Várakozó, reményteli arckifejezéssel nézett Viktóriára.

Lehetséges, hogy ez lesz a pillanat, mely után végre azt mondhatja
a feleségének, hogy hamarosan Lady Seguiernek fogják hívni?
 De Viktória egészen más okból hívatta a kastélyba. – Az a
helyzet, Mr. Seguier, hogy ráébredtem, sokkal kevesebbet tudok a
kollekciómról, mint szeretnék. Annyi remek festmény van itt a
kastélyban. Reméltem, hogy öntől megtudhatok valamit a
történetükről – habozott – arra az esetre, ha netán kérdéseket
tennének fel nekem róluk.

Seguier hozzáértő mosollyal kendőzte csalódottságát. Bár a

lovagi rang volt vágyainak netovábbja, tulajdonképpen az is nagy
megtiszteltetés, ha őt bízzák meg az uralkodó képzőművészeti
képzésével. Ha befolyással lehet a királynő ízlésére, segítségére
lehet majd gyűjteménye bővítésében. Egy műkereskedőt semmi
sem tud jobb kedvre deríteni, mint egy királyi patrónus.

– Természetesen, Felség. Javasolhatom, hogy kezdjük itt, ezzel a

Rafaellóval? Külön felhívnám figyelmét a száj körüli ecsetmunkára.
Mesterien bánik a vonalakkal és tónusokkal. És akkor itt a
Rembrandt a szemközti falon, melyet György királynak szereztem
be. Őfelsége azt mondta nekem, gyűjteménye egyik legszebb
darabjának tartja.

Miközben bejárták a termet, és Viktória figyelmesen hallgatta

Seguier előadását a festményekről, Emma és Harriet egymásra
nézett.

– Nem is tudtam, hogy a királynő ennyire érdeklődik a festészet

iránt – mondta Harriet.

– Szerintem eddig észre sem vette a képeket – mondta Emma.

Összenevettek, s nem vették észre Lehzen bárónőt, aki kissé

megszédült, és egy pamlag karfájába kellett kapaszkodnia, hogy el
ne essen.

A windsori kastély határozottan hűvösebbnek tűnt, mint a

Buckingham-palota, és a hercegek hálásan fogadták a
kandallójukban lobogó tüzet, mely a lakosztályukban várta őket.
Albert a nappalijukban, a kandalló előtt állt és a kezét melengette,
miközben Ernst fel-alá járkált a szobában, hogy beindítsa
vérkeringését a hosszú út után.

– Persze nem tekintem igazi kastélynak – mondta Ernst. –

Inkább olyan, mint amilyennek elképzelnek egy kastélyt, nem
olyan, mint az igaziak. Túlságosan szellős és tiszta. Hol van a
várbörtön? És a pókhálók? Ha összeházasodtatok, el kell hoznod
Viktóriát Rosenauba, akkor megláthatja, milyen egy valódi kastély.

Albert vállat vont. – Azt hiszem, Ernst, az angol szólás szerint

előre iszol a medve bőrére. Még nem biztos, hogy létrejön a
házasság köztem és Viktória között.

– Nem, ahogy az sem biztos, hogy a tél után tavasz következik.

Kedvel téged, Albert, látom a szemében. Szerintem nem kell már
sokáig várnod.

Albert rosszkedvűen bámult a tűzbe. – De én azt szeretném, ha

nem nekem kéne várnom, mintha én lennék a leány, aki arra vár,
hogy megkérjék a kezét. Nem… nem helyes ennyire függeni
másvalaki hatalmától. Szeretném, ha az én döntésem lenne.

– Megteheted, hogy nemet mondasz neki – mondta Ernst

nevetve. – Természetesen furcsa, hogy ő az, akinek ajánlatot kell
tennie, de szerintem a jutalom megéri, nem gondolod?

– Nem tudom, Ernst, hogy kedvel-e vagy sem, hogy megteszi az

ajánlatot, vagy sem, még azt sem tudom, hogy el akarom-e venni.
Túlságosan bonyolult az egész. Még ha a férje leszek is, sohasem én
leszek az úr a házban.

Ernst épp válaszolni készült, mikor kinyílt az ajtó és belépett

Penge, a királynő komornyikja, nyomában két lakájjal, akik két,
aranysujtásos zubbonyba öltöztetett próbabábut cipeltek. Penge
meghajolt, és ünnepélyesen azt mondta: – Őfőméltóságuknak, a
királynő tisztelete jeléül.

Ernst fürkésző tekintettel méregette az arannyal és ezüsttel

sűrűn kivarrt, sötétkék zubbonyokat. – Jelmez? – kérdezte.

Penge rosszalló hangon felelt: – Ez a windsori egyenruha,

Fenség, Őfelsége III. György király tervezte – rövid szünetet tartott,
majd nyomatékosan hozzátette: – Az angol királyi udvar számára. –
Még egyszer meghajolt, majd kiment a szobából, a lakájokkal a
nyomában.

Ernst levetette zubbonyát, felvette az egyik windsori zubbonyt,

majd megnézte magát a tükörben. – Nos, ebben nem történhet meg,
hogy nem vesznek észre a sötétben. Vajon György király azelőtt,
vagy azután tervezte, hogy megőrült? – Levette a másik zubbonyt a
próbabáburól, és Albertnek nyújtotta. – Nesze, próbáld fel.
 Albert vonakodva vette fel a díszítéstől súlyos zubbonyt. Ernst
végigmérte. – Azt hiszem, György király nagyon büszke lenne, ha
látna téged ebben az egyenruhában. Az unokájáról nem is beszélve.

Albert megnézte magát a tükörben, és a homlokát ráncolta.

– Miért vágsz ilyen savanyú képet, Albert? Szerintem nagyon jól

áll neked.

Albert megrázta a fejét. – Azt fogod mondani, hogy

nevetségesen viselkedem, de az az érzésem, már semmit sem
dönthetek el magam, még azt sem, hogy milyen ruhát viseljek.

– Nem hiszem, hogy nevetséges vagy, de hogy hálátlan, az

biztos. Hiszen ezen a zubbonyon annyi aranysujtás van, hogy
Coburg nagy részét meg lehetne venni belőle.

Ernst nagy megkönnyebbülésére Albert szája széle megrándult.

– Úgy érted, olvasszuk le az aranysujtást, és szökjünk meg a

bevétellel?

– Nos, ha nem tesz ajánlatot, legalább nem üres kézzel távozol.

Albert elnevette és a bátyjára vetette magát, aki ellépett előle, így

ő a pamlagra zuhant. Ernst leült mellé.

– Annyira örülök, hogy itt vagy – mondta Albert, és kezét bátyja

karjára fektette. – Nem hiszem, hogy egyedül kibírnám ezt.
 Ernst Albert kezére fektette a kezét. – Mindig itt leszek
melletted, amikor csak szükséged van rám. – Aztán nevetve
felpattant. – Különben is, megvan a jó oldala is annak, hogy a
pesztrád vagyok. Sutherland hercegnéje, például. Micsoda profil!

– Remélem, nem feledkezel meg arról, Ernst, hogy egy

hercegnéről van szó, nem egy coburgi szolgálólányról.

Ernst megperdült, szinte tündökölt az aranysujtásos

zubbonyban. – Hercegné, szolgálólány – nincs közöttük nagy
különbség, bár azt hiszem, a hercegnének tisztábbak a körmei.

A kék szalonban, ahol a vendégek vacsora előtt gyülekeztek, Lipót

a kandalló fölötti tükörben gyönyörködött magában. Rég nem
viselte már a windsori egyenruhát, s nagyon örült, hogy még
mindig jól fest benne. Mikor észrevette, hogy Emma Portman
figyeli a szoba túloldaláról, biztató jelnek vette, hogy még mindig
képes elragadtatott pillantásokat kiváltani a szebbik nemből.
Természetesen nem tudhatta, hogy Emma Portman nem
rámosolygott, hanem azt mosolyogta meg, hogy mennyire meg van
elégedve magával.

Lipót páváskodásának a komornyik vetett véget, aki bejelentette

Melbourne vikomtot. Lipót bosszúsan fordult meg; nem számított
arra, hogy Melbourne megjelenik Windsorban, és bosszúságát csak
fokozta, hogy Melbourne, aki szintén a windsori egyenruhát viselte,
remekül festett benne. Apró fejbiccentéssel üdvözölte a
miniszterelnököt. – Nem tudtam, hogy a kastélyba jön, Lord
Melbourne.

Melbourne megrázta a fejét. – Őszintén szólva a Házban kéne

lennem. Az afgán helyzet ezt kívánná, de a királynő ragaszkodott
hozzá, hogy eljöjjek.

– És nem szeret neki nemet mondani? – Lipót hangja

csúfondáros volt, de Melbourne komoly arccal nézett vissza rá, és
egyszerűen csak annyit mondott: – Ő a királynő, uram.

Lipót azonnal visszavágott. – Akkor nyilván örömmel fogadja

majd, hogy férjhez megy. – Mosolygott. – Az ön feladatai is
csökkennek majd, kevesebb lesz a… teher.

Mielőtt Melbourne válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és a

komornyik bejelentette:

– Őfőméltósága Ernst herceg és Albert herceg.

Lipót és Melbourne megfordult, és végignézte, amint Albert és

Ernst bevonul a terembe, aranysujtásos egyenruhájukban
tündökölve. Lipót mosolya még szélesebb lett. – Itt vannak az
unokaöcséim, s mindketten a windsori egyenruhában. Milyen
kellemes látvány. A királynő igazán kegyes.

Ismét Melbourne-höz fordult, a mosoly egy pillanatra sem tűnt

el az arcáról. – Ahogy mondtam az imént, Lord Melbourne, az élete
hamarosan sokkal könnyebb lesz. – Unokaöccseihez sétált, hogy
üdvözölje őket.
 Melbourne egy pillantást vetett a hercegekre, és épp csatlakozni
készült Emma Portmanhez a szoba túloldalán, mikor a komornyik
bejelentette: – Őfelsége a királynő. – Viktória belépett, Lehzen és a
kenti hercegné követte.

Nagy meglepetésére és jól titkolt örömére, Viktória vidáman

mosolyogva egyenesen Melbourne-höz sietett. – Ó, Lord M.,
annyira örülök, hogy el tudott jönni.

Melbourne fejet hajtott. – A futárpostát kellene várnom,

Kabulból – mosolygott vissza Viktóriára –, de úgy döntöttem,
inkább a windsori csatározást követem figyelemmel. – A hercegre
pillantott, és Viktória boldogan nevette el magát.

– Úgy gondolja, hogy Windsor egy csatatér, Lord M.?

– Nos, elég sok egyenruhás férfit látok itt, Felség.

Melbourne-t az az öröm érte, hogy sikerült másodjára is

megnevettetnie Viktóriát. De a szobában nem mindenki örült
Viktória jókedvének. Albert, akit számára érthetetlen módon
bosszantott, hogy Viktória elsőként Melbourne-t üdvözölte, a kenti
hercegnéhez lépett, Ernsttel együtt.

– Milyen ragyogóan fest ma este, nénikém. Azt hiszem, jót tesz

önnek az itteni levegő.

A hercegné Albertre mosolygott, mint egy hervadó virág, melyet

épp meglocsoltak. – Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek
veletek. Milyen jó lenne, ha örökre itt maradnátok.
 Látva, hogy édesanyja a herceggel beszélget, Viktória gyorsan az
unokatestvéreihez fordult, és élénken azt mondta: – Albert, Ernst,
milyen jól festenek az egyenruhában. Örülök, hogy találtunk a
méretükre valót.

Ernst színpadiasan meghajolt. – Pompásak ezek az egyenruhák.

A nagyapja nyilvánvalóan nem sajnálta rá a költséget.

Viktória Albertre pillantott, aki kerülte a tekintetét. – És ön,

Albert? Milyennek találja az egyenruhát?

– Kicsit súlyosnak találom ezt a sok aranysujtást.

Viktória kihallotta Albert hangjából a szemrehányást, de nem

értette, mivel válthatta ki. Így elmosolyodott, és azt mondta: – Ha
volna hozzá kedve, megmutatnám az itteni festményeket, Albert,
tudom, mennyire szereti a művészetet. – A Rembrandt-festmény elé
lépett, egy holland polgár feleségéről készült, aki finom,
aprólékosan kidolgozott csipkegallérját kivéve, tetőtől talpig feketét
viselt.

Viktória elkezdte visszamondani nemrég szerzett tudását. –

Agatha Bas portréja Rembrandttól, akit a legnagyobb németalföldi
mesternek tartanak. György nagybátyám 1827-ben vásárolta a
festményt.

Albert közelebb hajolt a festményhez, hogy jobban szemügyre

vehesse. – Remek ízlése volt a nagybátyjának. Csodálatos az
ecsetmunka. Nézze a csipkét.
 De Viktória a bibircsókokat nézte az asszony arcán, és az orrát
ráncolta. – Nem éppen hízelgő portré.

Albert Viktóriára nézett, és komoly hangon azt mondta: – Lehet.

De hiteles. Melyiket kedveli jobban? A hízelgést, vagy az igazságot?
– Miközben kimondta a szavakat, tekintete Lord Melbourne-re
vándorolt, aki a szoba másik feléből figyelte őket.

– Választanom kell? – Ragyogó mosollyal nézett Albertre, és azt

válaszolta: – Azt hiszem, az igazságot szeretném, a lehető
leghízelgőbb módon előadva.

Albert összehúzta a szemöldökét a pimasz válasz hallatán, a

szoba túloldalán Melbourne alig tudta leplezni mosolyát.

Vacsoránál Viktória Lipót és Ernst között ült, Albert a hercegné

mellett, Melbourne Emma Portmannel. – Milyen furcsa látni, hogy
ön is és Albert herceg is a windsori egyenruhát viselik – mondta
Emma.

– Azt próbálja ezzel tudtomra adni, hogy az egyenruha jobban

mutat a hercegen? – kérdezte Melbourne nevetve. – Ne aggódjon,
Emma, tisztában vagyok a korlátaimmal. A hercegek félistennek
néznek ki, én csak egy egyszerű halandó vagyok.

– Egyáltalán nem így értettem, William, és az álszerénység nem

áll jól önnek. Senki sem fest ragyogóbban az egyenruhában, mint
ön. Szerintem Albert herceg egyetért velem, folyton idenéz.

– Nem hinném, hogy csodálattal nézne.

 – Nem, inkább a zöld szemű szörnyet vélem felfedezni a
tekintetében.

– Én azt hiszem, Emma, hogy a fondorkodás szerelmeseként

drámát lát ott, ahol semmi ilyesmi nincs.

– Talán igaza van, de nézze csak, most is idenéz. – Melbourne az

asztal másik végébe pillantott, és látta, hogy Albert valóban őt
figyeli. Ráébredt, hogy az örömteli borzongás, melyet a királynő
üdvözlete okozott neki érkezésekor, ugyanilyen mértékű
elégedetlenséget ébreszthetett a fiatal hercegben. Lehet, hogy
Emmának igaza van? Lehetséges, hogy Albert azt hiszi, kiütötték a
nyeregből? Melbourne megengedett magának egy pillanatnyi,
cseppet sem nemes kárörömöt, vagyis azt az érzést, amit a németek
Schadenfreude-nak hívnak. Jelenlegi kellemetlen helyzetét egy kicsit
elviselhetőbbé tette, hogy nem ő az egyetlen, aki megtapasztalta a
zöld szemű szörnyet, ahogy Emma nevezte.

A férfiak nem időztek a portói fölött vacsora után, hanem az első

adandó alkalommal a szalonba indultak a hölgyekhez. Albert
egyenesen a Rafaellóhoz ment, hogy tüzetesen megvizsgálhassa, és
Melbourne, látva, hogy a királynőt meglepi, hogy nem törődnek
vele, odasietett hozzá, hogy beszélgessen vele. Felületesen
társalogtak erről-arról, de Melbourne észrevette, hogy Viktória újra
és újra Albert felé pillant, aki következetesen hátat fordított neki.

Végül, kissé hangosabban, mint szükséges volt, talán, hogy

felkeltse Albert figyelmét, megkérdezte: – Olvasta Mr. Dickens új
regényét, Lord M.? Oliver Twist a címe. Nemrégen kezdtem, és
rendkívül érdekesnek találom.

Melbourne vállat volt. – Mivel semmi hajlandóságot nem érzek

koporsókészítőkkel, kocsmai fehércselédekkel, zsebmetszőkkel és
hasonló népekkel barátkozni, kérdem én, miért akarnék róluk
olvasni?

Viktória mosolygott. – De Mr. Dickens oly szórakoztató, Lord

M. Úgy vélem, nagyon élvezné a könyvet, bár fogadnék, hogy soha
nem ismerné be, hogy élvezte.

Melbourne épp válaszolni készült, mikor Albert megfordult.

Tiszta kék szemével Melbourne-re nézett, és azt mondta: – Úgy
tudom, Mr. Dickens festi a legpontosabb képet a szegények
életkörülményeiről Londonban. – Elhallgatott, majd rövid szünet
után újra megszólalt, és meg sem próbálta leplezni a kihívást a
hangjában: – Nem akarja tudni az igazságot az országról, melyet
kormányoz, Lord Melbourne?

Viktóriának elakadt a lélegzete, és aggodalmas arccal nézett

Melbourne-re, de nagy megkönnyebbülésére Melbourne
mosolyogva, és legarisztokratikusabb hanghordozásával azt
válaszolta: – Lehet, hogy elkerülte Főméltóságod figyelmét, de tíz
éve szolgálom a kormányt, először belügyminiszterként, majd
miniszterelnökként. Úgyhogy úgy vélem, elég jól informált vagyok.

Kicsit hangosabban beszélt, mint szokott, ezért azok, akik

körülötte álltak, megfordultak, hogy hallják, amit mond. Ernst egy
pillantást vetett testvére arcára, előrelépett, és könnyed hangon azt
mondta: – Albert, nagynénénk kérése, hogy szeretne coburgi
népdalokat hallani tőlünk. Mivel a te hangod jobb, mint az enyém,
arra gondoltam, ha én zongoráznék, te énekelhetnél. Ha Viktória
kuzinunk megengedi?

Viktória Ernsthez fordult, láthatóan megkönnyebbülve. –

Semminek sem örülnék jobban. Mama mindig nagy szeretettel
beszél fiatalkora zenéjéről. – Lelkesen fordult Melbourne-höz. –
Nem gondolja, hogy csodálatos lenne egyszerű német népdalokat
hallgatni, Lord M.?

– Attól tartok, csodálatom a német zene iránt Herr Mozarttal

véget ér, Felség. – Látva, hogy Viktória ajka remegni kezd, gyorsan
hozzátette: – De, mivel a hercegek oly muzikálisak, bízom benne,
hogy zenei műveltségem csak nyerni fog az előadással.

Megjegyzése mosolyt váltott ki a királynőből, de önfeláldozása

addig már nem terjedt, hogy nyitva tartsa a szemét az előadás alatt.

Mielőtt visszavonult volna éjszakára, Viktória megbeszélte

unokatestvéreivel, hogy másnap reggel kilovagolnak a parkba. De
mikor reggel az istállókba sietett Dashsel a nyomában, csak Ernstet
találta ott, Alfred Pagettel beszélgetett.

Mikor Ernst meglátta Viktóriát, azt mondta: – Jó reggelt, kedves

kuzin. Elnézést kell kérnem Albert miatt. Korán ébredt, és úgy
döntött, vágtázik egyet egyedül, mielőtt csatlakozna hozzánk.
Remélem, nem bánja.

Viktória mosolygott. – Egyáltalán nem. Csak azt remélem, nem

nézi meg az összes fát, amit meg akartam neki mutatni.
 – Az a tapasztalatom, hogy Albertnek semennyi fa sem elég.

Belovagoltak az ősi erdőbe, lovaik patái alatt ropogtak a

lehullott falevelek. Dash körülöttük szaladgált, nyulakra vadászott.

Ködfátyol borította az erdőt, dér lepte a csupasz faágakat.

Viktória körbenézett, és azt mondta: – Albert nagyon korán
kelhetett fel.

Ernst elnevette magát. – Néha nehezemre esik elhinni, hogy

testvérek vagyunk. Ő mindig hajnalban kel, miközben én csak azért
bújtam ki az ágyból, hogy önnel lovagolhassak.

– Valóban nagyon különböznek egymástól. Ön olyan

gondtalannak, könnyednek tűnik, míg Albert… nos, Albert cseppet
sem könnyed vagy gondtalan.

Ernst megállította a lovát, és Viktória felé fordult, arca

szokatlanul komoly volt. – Tudom, hogy néha nehézkesnek,
feszélyezettnek tűnik, de tudnia kell, Viktória, hogy Albert tízszer
többet ér, mint én.

Viktóriát annyira meglepte Ernst arckifejezése, hogy habozott,

aztán azt mondta: – Nagyon szereti őt.

– Mióta elvesztettük anyánkat, csak egymásra számíthatunk. És,

bár én vagyok az idősebb, Albert mindig is vigyázott rám.

Dash dühödt ugatása szakította félbe őket. Egy pillanattal

később megjelent Albert lóháton. Hajadonfőtt volt, haját
összekuszálta a szél, csizmáját sárfoltok pettyezték. Viktóriát
meglepte, mennyire másként fest most, mint az a merev,
aranysujtásos egyenruhás férfi, akit előző este látott. Ahogy beérte
őket, azon tűnődött, vajon elmosolyodik-e, és megkönnyebbült,
mikor látta, hogy szája sarka felfelé kunkorodik. Nem volt egészen
mosolynak nevezhető, de mégsem a rosszalló álarc volt, amitől
annyira félt.

– Jó reggel, Albert, remélem, jobban tetszik a park itt

Windsorban, mint a palota parkja.

Albert megállította a lovát. – Van egy szó, egy német szó.

Waldeinsamkeit. Azt az érzést jelenti, amikor eggyé válunk az
erdővel. – A körülöttük álló fákra mutatott. – Ezt érzem én itt.

Viktória megismételte a szót. – Waldeinsamkeit, milyen csodás

szó. Úgy érzem, pontosan tudom, hogy mit jelent.

Albert Viktóriára pillantott, ajka még jobban meglágyult. Mikor

észrevette ezt, Ernst elfordította a lova fejét, és azt mondta:

– Egészen megfeledkeztem róla, hogy találkozót beszéltem meg

Lipót bácsikánkkal ma délelőttre. Megbocsát nekem, Viktória, ha
visszamegyek? Tudja, mennyire nem tűri a pontatlanságot.

Viktória beleegyezése gyanánt biccentett. Ernst Alfred Pagethez

fordult, s visszatekintve a hosszú, egyenes ösvényre, mely a
kastélyhoz vezetett, s melynek tornyai tisztán láthatóak voltak
ebből a távolságból is, Alfredre kacsintva azt mondta: – Lord
Alfred, megtenné, hogy mutatja nekem az utat?

Alfred cinkos mosollyal válaszolt: – Boldogan, uram.

 – És egy guinea-t kap az első befutó, csak hogy izgalmasabb
legyen.

– Benne vagyok! – A két férfi vágtázni kezdett a kastély felé.

Albert és Viktória némán lovagoltak tovább, csak a lovak ziháló

lélegzése, Dash vakkantásai, és a csupasz ágakon fészkelő varjak
rikácsolása verte fel időnként a csendet. Viktóriának egy pillanatra
eszébe jutott Melbourne, felidézte az utolsó alkalmat, amikor
egyedül volt egy férfival az erdőben. Úgy határozott, nem
maradhatnak ennyi ideig csendben, s az előttük felbukkanó
bozótosra mutatott. – Úgy tudom, arrafelé van egy tölgyfa, mely a
normann hódítás óta ott áll. Szeretné megnézni?

– Nagyon.

– Azt hiszem, gyalog könnyebb lesz megközelíteni.

Albert leugrott a lováról, és Viktória lovához lépett, hogy

segítsen neki leszállni. Mikor megfogta a derekát, hogy leemelje,
Viktória megremegett. Egy pillanatra egymásba fonódott a
tekintetük, s olyan érzés volt, mintha először látnák egymást. Aztán
Albert gyengéden leeresztette Viktóriát a földre. A lovaikat egy
fához kötötték ki, s elindultak a bozótos felé. De Dash szimatot
fogott, s kettejük között eliramodott egy képzelt nyúl után. Viktória
habozott, majd felkapta szoknyáját, és a kutya után futott, vissza se
nézve, hogy Albert követi-e, de valahogyan biztosra vette, hogy
követi. Keresztülfutottak a bozótoson, ágakat ugráltak át, tüskés
szederindákat kerülgettek.

Viktória olyan gyorsan szaladt, hogy nem vette észre az ágat,

ami leverte a fejéről a kalapját, sem az apróbb ágakat, melyek a
hajába akadva addig lazították fürtjeit, míg haja a vállára omlott.
Ahogy érezte, hogy haja szabadon repked, Viktória megállt,
valahogy gyengének, sebezhetőnek érezte magát kibontott hajjal.
Mikor felemelte a karját, hogy kontyba tekerje, Albert felvette a
kalapját a földről és átnyújtotta neki. Mielőtt Viktória elvehette
volna a kalapot, hogy alátűrje rakoncátlan fürtjeit, Albert megfogta
a kezét.

– Ne, szeretem így látni, leengedett hajjal. Így kevésbe látszik

királynőnek.

Viktória összeszűkült szemmel nézett rá. – Azt hiszem, ez a

megjegyzés felségárulásnak számít, Albert.

Albert megdöbbenve nézett vissza rá, aztán hirtelen szélesen

elmosolyodott, s ettől egészen megváltozott az arca, teljesen eltűnt
az az arckifejezés, melytől leginkább egy kisfiúra emlékeztetett, aki
épp a szorzótáblát próbálja felidézni.

– Ó, értem már, csúfolódik velem! Ernst mindig mondja, hogy

túl komoly vagyok.

Viktória visszanézett rá, és kicsit csípősen azt válaszolta: – És ön

mindig azt mondja nekem, hogy nem vagyok elég komoly.
 Albert mosolya továbbra is ragyogott. – Egy királynőhöz
mérten? Talán nem. De most, kalap nélkül, kibontott hajjal,
éppenséggel tökéletes.

Viktória felé hajolt, kinyújtotta a kezét, és elsimított egy fürtöt,

amely a szájára hullott. Viktória felnézett rá, s egy lélegzetelállító
pillanatra azt hitte, hogy Albert meg fogja csókolni, de Albert
kiegyenesedett, s újra elindultak a bozótos felé. Viktória kínzóan
tudatában volt Albert közelségének.

Albert felnézett a fölöttük terülő lombsátorra. – Mikor kisfiú

voltam, azt képzeltem, hogy a fák a barátaim.

– Vicces. Én a babáimmal beszélgettem.

Albert lenézett Viktóriára. – Nem voltunk boldog gyerekek, azt

hiszem.

Viktória felismerte a szomorúságot Albert hangjában. – Albert?

– Igen?

Viktória egy szuszra hadarta: – Mi történt az édesanyjával? Csak

annyit tudok, hogy egészen fiatal volt, mikor meghalt.

Albert hallgatott. Viktória látta, hogy ismét elborul az arca, és

azt kívánta, bárcsak ne mondott volna semmit, de aztán Albert
beszélni kezdett. – Anyám megszökött apámtól, az ötödik
születésnapom előtt. A kamarásával. Néhány évvel később halt
meg, de én soha többé nem láttam.
 Albert elfordította a fejét, de Viktória a karjára fektette a kezét. –
Rettenetes lehetett. Olyan kicsi volt még, biztosan nagyon hiányzott
önnek.

Albert habozott, aztán Viktóriához fordult. – Tudja, mikor

látom, hogy Victoire néni milyen szeretettel néz önre, irigykedem.
Nincs senki, aki így nézne rám.

Viktória megszorította a kezét. – Ez nem igaz, Albert. Hiszen ott

van önnek Ernst, és most, nos, most… – De abban a pillanatban a
levélsátor alatti elmélkedést félbeszakította egy állat fájdalmas
vonyítása.

Viktória megmerevedett. – Hallotta? Mintha Dash lett volna.

Albert már futott is a hang irányába. Viktória felkapta a

szoknyáját és utánasietett. Látta, hogy Albert a földön térdepel, de
anélkül, hogy hátrafordult volna, azt mondta: – Maradjon ott,
Viktória! Ezt jobb, ha nem látja.

De Viktória nem tudott nem törődni kedvence nyüszítésével.

Ahogy letérdelt mellé, elborzadva kiáltott fel: Dash lába egy
vadorzó csapdájába szorult, a mancsa ernyedten lógott, és a föld
csupa vér volt alatta.

– Ó, micsoda gonoszság! – kiáltotta, és karjába vette Dasht,

miközben Albert szétfeszítette a csapdát, és óvatosan kihúzta belőle
Dash lábát.

Viktória a szétroncsolt mancsra nézett, és sírva fakadt. – Ó,

szegény kicsi Dashy! – A kutya érdes nyelvével megnyalta az arcát.
– Soha többé nem fog tudni járni.

– Nem, nem. Úgy látom, eltört a lába, de lehetséges, hogy

összeforr – mondta Albert. – Készítek egy – hogy is hívják angolul –
egy vázat, ami megtartja, hogy összeforrjon.

Gyorsan levetette zubbonyát, kiterítette a földön, és intett

Viktóriának, hogy üljön le rá. – És most fogja erősen, míg elkészítem
a…

– Sínt.

– Jawohl, a sínt.

– De nincs kötszerünk.

Albert kihúzta a kést a csizmájából, gyors mozdulattal

kettészakította inge ujját, és letépte. Viktória láthatta inas karját, az
aranyszín pihékkel borított fehér bőrt, a hónaljában sejlő sötét szőrt.
Dash nyüszített, miközben Albert kettétépte a lenanyagot, és
Viktóriának szorosan kellett tartania a reszkető állatot, míg Albert
körbetekerte a két faágon, mely egyenesen tartotta a lábát. Gyorsan
dolgozott, és Viktória látta, nagyon igyekezik, hogy minél kevesebb
fájdalmat okozzon Dashnek. Végre elkészült a szorítókötés. A törött
lábat szorosan tartotta, és Dash máris a kötést nyalogatta,
megpróbálta leszedni. Albert a sarkára ült, és kisimította haját a
szeméből. – Azt hiszem, időlegesen megfelel.

Viktória csókot nyomott Dash orrára, és könnyes szemmel

nézett fel Albertre. – Nagyon hálás vagyok önnek. Dash nagyon
sokat jelent nekem. Ő volt az egyetlen igaz barátom, míg
Kensingtonban éltem. Bármi történt, tudtam, hogy Dash mindig ott
lesz mellettem.

Albert kinyújtotta a kezét, és kisimított egy hajfürtöt Viktória

könnyáztatta arcából. – De most már más a helyzet, igaz?

Viktória érezte, hogy lángra gyúl az arca Albert érintésétől.

Lesütötte a szemét, hogy elrejtse zavarát. – Igen, most már ott van
nekem Lord M…. és természetesen a hölgyeim.

Mikor kimondta Melbourne nevét, Albert felállt, és a gyengéd

kifejezés eltűnt az arcáról. Lenézett Viktóriára, és olyan hangon,
melyet eddig nem hallott tőle, azt mondta neki: – Azt kívánom,
Viktória, bárcsak ne töltött volna annyi időt Lord Melbourne-nel.
Nem komoly ember.

Viktória érezte, hogy arca lángba borul. Dasht a karjában tartva,

nagy nehezen feltápászkodott, hogy méltósággal tudjon válaszolni
Albertnek. – Lord Melbourne döntése, hogy nem szeret komolynak
látszani. Ez az angol módi. De mély érzésű ember.

Albert felvette a zubbonyát a földről, belebújt, aztán Viktóriához

fordult és azt mondta: – Akkor talán hozzá kéne mennie feleségül.

Dash nyöszörgött, ahogy Viktória karjai szorosabbra fonódtak

körülötte. – Az nem lehetséges.

Albert elfordult Viktóriától, mintha indulni akarna, de aztán

visszafordult, és szenvedélyes szavak özönét zúdította Viktóriára: –
Tudja, mit láttam a minap az elegáns főút mellett, melyet Regent
Streetnek hívnak? Egy egészen kicsi gyermeket, talán három- vagy
négyéves lehetett, gyufát árult, egyesével. Az ön Lord Melbourne-je
inkább tudomást sem vesz ezekről a dolgokról, de én nem tudom
nem észrevenni. Ez a kérdés, Viktória. Úgy akarja látni a dolgokat,
ahogy vannak, vagy ahogy szeretné őket látni?

Ha nem tartotta volna Dasht a karjában, Viktória legszívesebben

csattanós pofont mért volna Albert önelégült, álszent képére.
Hangja remegett a dühtől, mikor kifakadt: – Hogy merészeli ezt
mondani? Mit képzel, hogy én egy baba vagyok, aki csak arra vár,
hogy erre vagy arra forgassák? Emlékeztetném arra, hogy míg ön
festményeket nézegetett Olaszországban, én ezt az országot
vezettem. És ön még csak egy pár napja van itt, és máris azt
feltételezi, hogy jobban ismeri a népemet, mint én. Én vagyok
Anglia királynője, és nincs szükségem arra, hogy megmondja
nekem, mit gondoljak! – Dash együtt érzően vakkantott egyet,
úrnője hangjából érezte, mennyire zaklatott.

Albert visszanézett rá, kék szeme jegessé vált: – Nem, az Lord

Melbourne feladata.
 Ötödik fejezet

A hintó egy kátyúba huppant, és Lipót összeszűkült szemmel

nézett Albertre, mintha személyesen őt hibáztatná minden kátyúért
a Windsorból Londonba vezető úton. Nagy reményeket fűzött a
rögtönzött windsori látogatáshoz, és el volt ragadtatva, mikor Ernst
elmondta neki, hogy Viktóriát és Albertet kettesben hagyta a
parkban. Biztos volt benne, hogy jegyesként térnek vissza a
lovaglásból.

De mikor egy bő órával később Albert és Viktória visszatért a

kastélyba, Albert vezette a lovakat, Viktória ölben hozta a kutyáját,
és nemhogy nem voltak jegyesek, de szinte még beszélni sem voltak
hajlandóak egymással. Viktória azonnal besietett a palotába,
Dashsel a karjában, Albert pedig visszaszállt a lovára, és elviharzott
a parkba. Egy órával később már jött a parancs, hogy az udvartartás
még aznap délután visszatér a Buckingham-palotába.

A hintó megint huppant egyet, és Lipót nem tudta tovább

türtőztetni magát. – Nem értem, mit csináltatok ma délelőtt az
erdőben, te és Viktória. Órákig voltatok távol, és üres kézzel tértél
vissza! Üres kézzel! Alig tudom elhinni, hogy valódi Coburg vagy!
Ernst már rég ágyba vitte volna!

Ernst, aki Albert mellett ült, összeráncolt szemöldökkel nézett

nagybátyjára. Látta, mennyire boldogtalan az öccse, és nem akarta,
hogy még rosszabbul érezze magát. – Elfelejtette, bácsikám, hogy
Viktória dönti el, hogy összeházasodnak-e vagy sem, nem Albert.
Nem könnyű számára ez a helyzet.
 – Badarság! Te is tudod, éppúgy mint én, hogy a nők olyanok,
mint a telivérek; gyengéd kézzel kell bánni velük, de ha egyszer
megtanultad, hogyan kell simogatni őket, bármit megtesznek, amit
csak akarsz.

– De egy királynő nem hétköznapi nő – mondta Ernst.

– Tapasztalatom szerint minden nő egyforma. Mikor

megismertem Saroltát, nem volt még királynő, ez igaz, de
trónörökös volt, és három nap után megkérte a kezem. Persze
jóvágású fiatalember voltam, de Albert is az. Talán sármosabb
voltam, mint Albert, de Albert is lehetne megnyerő, ha rászánná
magát.

Csattanás hallatszott, ahogy Albert tenyérrel rávágott a hintó

ablakára. – Elég! – Lipóthoz fordult, lángolt a szeme a dühtől. – Az
én jövőmről van szó, nem az önéről, és én úgy döntöttem, hogy
visszamegyek Coburgba.

Lipót készült válaszolni, de Ernst arckifejezése megállította.

Talán jobb lenne a bátyjára hagyni, hogy meggyőzze Albertet,
hiszen ők ketten nagyon közel állnak egymáshoz. Úgyhogy
hátradőlt, kalapját a szemébe húzta, és alvással próbálta elütni a
végtelenül hosszúnak tűnő utat.
Viktória hintója ért először a palotához. Dashsel a karjában azonnal
a hálószobájába sietett, és üzent, hogy nem fog megjelenni a
vacsoránál.

Elnyúlt az ágyán Dash mellett, a spániel hosszú, selymes szőrű

fülét simogatva. – Ó, Dash, miért olyan nehéz minden? – A kis
sebesült válaszul megnyalta a kezét.

Viktória az aranyozott pajzsdíszeket nézegette a mennyezeten.

Délelőtt az erdőben, mikor az anyjáról mesélt, olyan közel érezte
magához Albertet, legszívesebben megölelte volna, és azt mondta
volna neki, hogy majd ő eloszlatja a fájdalmát. De aztán – és az
igazságtalanságot még most is nehéz volt elviselnie – oktalanul
megtámadta Lord Melbourne-t, egy embert, akit alig ismert. Ezt
nem lehet kibírni. Hogyan adhatná a szívét Albertnek, ha még azt
sem érti, mit jelent számára Lord Melbourne? Csalódottságában
megcsavarta Dash fölét, és a kiskutya felnyüszített fájdalmában.

– Ó, ne haragudj, drága Dashy, nem akartam fájdalmat okozni. –

A rögtönzött sínre pillantott, melyet Albert a saját ingével kötözött
össze, és eszébe jutott, hogyan ragyogott Albert fehér bőre a
novemberi napfényben.

Kinyílt az ajtó, és Lehzen lépett be, tágra nyílt szemmel az

izgalom miatt. – Nagyon sajnálom, hogy zavarom, Felség, de a
hercegek inasa a Doverből induló hajók iránt érdeklődik.
Gondoltam, tudatom önnel, hogy távozni készülnek. Vagy talán
tudta?

Viktória megrázta a fejét. Albert el akar utazni? Kezét a szeme

elé emelte.
 Lehzen leült mellé az ágyra, és átkarolta. – Talán így a legjobb,
Felség. Én úgy látom, Albert herceg nem viseltetik elég tisztelettel
ön iránt.

Viktória elhúzódott mellőle. – Nem tud erről semmit, Lehzen. És

most szeretném, ha egyedül hagyna. Fáj a fejem.

– Fáj a feje, Felség? Hívassam Sir Jamest?

– Ne csináljon ekkora hűhót egy fejfájásból! Nem látja, hogy csak

egyedül szeretnék maradni?

Lehzen felkapta a szoknyáit, és kimenekült a szobából.

Az északi szárnyban, a hercegek lakosztályában, Albert az

utazóládájába dobálta a könyveit, élvezve a tompa puffanást, mikor
a láda aljára értek. Ernst lépett be a szobába, és látva, hogy mit
művel az öccse, bosszúságában égnek emelte a kezét. – Gyerekesen
viselkedsz, Albert. Nem mehetsz haza csak azért, mert
összevesztetek Viktóriával.

Albert teljes erőből bevágta az angol szótárt a ládába. Felnézett a

bátyjára. – Viktória és én nem illünk egymáshoz. Ez a házasság
mindenki számára kényelmes megoldás lenne, rajtunk kívül.
 Ernst az öccse és az utazóláda közé állt, úgy hogy Albert
kénytelen volt a szemébe nézni. Kezét öccse vállára fektette. – Ezt
mondod most, de kedveled őt, Albert, tudom, hogy kedveled, és ő
is kedvel téged. Mindig elpirul, mikor rád néz.

Albert lesöpörte válláról a bátyja kezét. – Azt hiszem, Viktória

sok mindenkit kedvel. Lord Melbourne-t, például.

Ernst megrázta a fejét, és lassan, tűnődve azt mondta: –

Féltékeny vagy Lord Melbourne-re? Hiszen az apja lehetne.

– De nem illendő módon mosolyog rá. Talán nem mehet hozzá

feleségül, de én nem leszek senki fájdalomdíja.

Ernst sóhajtott, és két kézzel megszorította Albert vállát. –

Higgyél nekem, Albert, én láttam, hogyan néz rád. Sohasem leszel
fájdalomdíj. Talán volt egy kislány, aki szerette az ő Lord
Melbourne-jét, de Viktória most már felnőtt, és most téged szeret,
nem egy öregembert.

Albert ránézett, aztán az ágyhoz lépett és felvette a kabátját.

– Most hova mész?

Albert megfordult. – Dagerrotípiát készíttetek magamról.

Szeretném, ha lenne valami emlékem erről a látogatásról.

– Akkor veled megyek. Én is szeretnék egy emléket az utunkról,

és tudom, hogy több fiatal hölgy is örülne, ha megkapná az
arcmásomat.
 – Nők! Te másra sem tudsz gondolni!

– A nők nem ellenségek, Albert – mondta Ernst, nevetve. De

Albert arcát látva elhallgatott, majd egészen más hangnemben
folytatta. – Tudod, láttam őt egyszer, miután elment.

Albert rámeredt. – Mamát?

– Igen. A parkban játszottunk, Coburgban. Előtte havazott, és

hógolyóztunk. Épp utánad szaladtam, mikor felpillantottam, és
megláttam őt a teraszos részen, ami a városi oldalon a kertekre néz.
Jól be volt bugyolálva, és fátyolt viselt, de azonnal tudtam, hogy ő
az. Felszaladtam a teraszos részhez, de a palotától nem lehet feljutni
a városi oldalhoz, így csak megálltam és integettem. Visszaintett,
nem igazi integetés volt, inkább csak egy kis intés, ilyen – Ernst
felemelte a kezét, és apró, szomorú mozdulatot tett –, aztán
felhajtotta a fátylát. – Ernst elhallgatott, és nagyot nyelt, mielőtt
folytatta. – Könnyes volt az arca, Albert. Sohasem felejtettem el
azokat a könnyeket. – Két ujjával megszorította az orrát, hogy
visszafojtsa saját könnyeit.

– Ezt miért nem mesélted el nekem eddig?

– Nem tudom. Azt gondoltam, talán könnyebb lesz elfelejtened

őt, ha nem tudsz róla. De most már látom, hogy tévedtem. Nem
akart minket elhagyni, Albert, de nem volt más választása. Tudod,
milyen Papa. Ez volt az egyetlen esélye az életre. És tudom, elvitt
volna bennünket magával, ha megtehette volna. – Albert lesütötte a
szemét, az ajkát harapdálta. – Szeretett bennünket, Albert, nagyon
is szeretett. Összetörte a szívét, hogy el kellett hagynia minket. Ha
láttad volna az arcát azon a napon.
 Albert felpillantott. – Miért nem írt nekünk soha?

– Biztos vagyok benne, hogy írt nekünk, de mit gondolsz, Papa

megengedte volna, hogy elolvassuk a leveleit?

Albert reszketett. Ernst átölelte, magához szorította. – Nem

minden nő hagyja el a családját, Albert.

Érezte, hogy öccse mellkasa hevesen hullámzik, aztán szinte

zihálva azt mondta: – Bárcsak… biztos… lehetnék… ebben.

Ernst elengedte öccsét, de a vállát továbbra is fogta, úgy tartotta

el magától, hogy lássa az arcát. – Mindenről sokkal többet tudsz,
mint én, de ha nőkről van szó, én vagyok a szaktekintély. Én
mondom neked, Albert, hogy Viktória szeret téged. Ha elveszed
feleségül, és nagyon remélem, hogy így lesz, sohasem fog elhagyni.
Előfordulhat, hogy téged valaki eltérít egy időre – szemügyre vette
Albert arcát –, vagy talán mégse, más vagy, mint én. De Viktória
nem fog cserbenhagyni. Előtted a lehetőség, hogy boldog legyél,
kisöcsém, és legalább az én kedvemért, élj vele.

Mikor Alfred Paget elmondta neki, hogy a királynőt a parkban

hagyta Albert herceggel, Melbourne a hintóját kérette. Tudta, hogy
meg kellene várnia, míg bejelentik eljegyzésüket, de nem bírta
elviselni a gondolatot. Egyenesen a Házba ment, és onnan a
klubjába. Nagyon sok pénzt vesztett whistjátékon, ezt a tényt fájón
mulatságosnak találta, hiszen ellentmondott a régi mondásnak,
miszerint aki szerencsétlen a kártyában, szerencsés a szerelemben.
Úgy látszik, ő mindenben szerencsétlen. Félig részeg volt már, mire
hazaért a Dover-házba.

Inasa másnap reggel a könyvtárszoba pamlagán találta,

írásokkal és ógörög szövegekkel körülvéve; az inas azonnal
felismerte a nyelvet, tekintve, hogy tíz éve szolgálta már Lord
Melbourne-t. Az inas a kávét ura orra alá tartotta, mivel
tapasztalatból tudta, hogy az úr úgy viseli heves kitörések nélkül a
felkeltést, ha kávéillatra ébred.

Melbourne megmozdult, és félálomban, zavaros tekintettel nyúlt

a kávéért. – Érkezett üzenet a királynőtől?

Az inas megrázta a fejét. – De úgy értesültem, hogy az

udvartartás tegnap este visszatért Londonba, uram.

Melbourne meglepetésében letette a kávéscsészét. – A királynő a

palotában van?

– Igen, uram.

– De nem érkezett tőle levél.

– Nem, uram.

Melbourne nem szólt többet. Arra számított, hogy Viktória

azonnal ír neki, hogy bejelentse az eljegyzését. Nem az a fajta volt,
aki szerette eltitkolni a dolgokat, sőt nem is volt képes rá. De talán
arra vár, hogy személyesen mondhassa el.

Felhörpintette az utolsó korty kávét, és recsegő térddel fel-

tápászkodott. Lüktetett a feje, hirtelen hányinger fogta el, talán az
előző éjjel túlzásba vitt alkoholfogyasztása miatt, de talán a rettegés
miatt is, mely elfogta, valahányszor arra gondolt, mi következik
ezután. Nos, ha mást nem is, azt tudta, mi a kötelessége.

– A palotába kell mennem. Tegyél meg mindent, amit csak

tudsz, hogy elfogadható legyen a külsőm.

Az inas együtt érzően bólintott; ez előtt az inas előtt semmi sem

maradhatott titokban. – Megteszek minden tőlem telhetőt, uram.

Egy órával később Melbourne frissen borotválva, olyan

ropogósra keményített és vasalt ingben, hogy szinte belevájt a
nyakába, már a Buckingham-palota lépcsőjén sietett felfelé.
Meglátta Lehzent, aki felé tartott éppen, és megpróbálta kiolvasni
az arcából, hogy megtörtént-e az eljegyzés, de a bárónő arca higgadt
és tartózkodó volt, mint mindig, szemét lesütötte, ajkait kissé
összeszorította.

– Jó reggelt, bárónő. – Lehzen meghajolt. – Meg kell mondanom,

meglepett, hogy a királynőt a palotában találom ma. Arra
számítottam, kicsit tovább marad a kastélyban. – Kérdőn felhúzta a
szemöldökét. – Hogy hódolhasson a fák iránti újdonsült
szenvedélyének.

A bárónő sótlan mosollyal reagált. – Úgy vélem, a királynő nem

talált semmi kellemeset az erdőben, Lord Melbourne.
 – Értem. Köszönöm, bárónő – és Melbourne csaknem
futólépésben sietett fel a lépcső tetejére. Viktória válla állásából
azonnal látta, hogy Lehzennek igaza van. Bármi is történt a királynő
és kuzinja között a windsori parkban, nem házassági ajánlat volt.

– Jó reggelt, Felség. – Ahogy Viktória kinyújtott keze fölé hajolt,

élénken azt mondta: – Jó hírem van! A hadsereg ellenállás nélkül
elérte Kabult.

– Ez remek hír – mondta Viktória minden lelkesedés nélkül.

Melbourne fájó szívvel konstatálta, hogy Viktória szeme vörös

és duzzadt a sok sírástól. De ugyanazon az élénk, vidám hangon
folytatta, abban a reményben, hogy enyhíteni tud Viktória rossz
hangulatán. – Legalább lesz hol töltse a hadsereg a telet. Bevallom,
aggodalmat okozott a helyzet. A Haibár-hágó, ahogy hallom, ritka
hideg hely, és bár minden hadsereg szenved olykor veszteségeket,
nem szabadna, hogy az időjárás győzze le őket.

Viktória tekintete szomorú és fénytelen maradt; Melbourne-re

nézett, de ő tudta, hogy nem is látja őt. Nagy levegőt vett, és
gyengéd hangon megkérdezte: – Bocsásson meg, Felség, de meg
kell kérdezzem: – Valami baj van?

Viktória elfordult tőle, és kurtán csak annyit válaszolt: – A

hercegek visszatérnek Coburgba.

Melbourne összefonta a kezét maga előtt. – Értem. És jobb

szeretné, ha maradnának?

Viktória hirtelen megperdült, gyászos arca megtelt élettel.

 – Nem! Nos… talán. – Egyenesen Melbourne szemébe nézett,
aki láthatta tekintetében a zavart és a vágyakozást. – Alberttel
annyira nehéz!

Melbourne habozott. Ez volt a mindent eldöntő pillanat. Csak

egy kis nyomást kell gyakorolnia, és a felhúzható herceg
visszatakarodik jelentéktelen kis királyságába. Ő és Viktória
folytathatják közvetlen, fesztelen kapcsolatukat. Viktória mellett
ismét ott állna az ő Lord M.-je, és Melbourne, nos, ő ismét boldog és
elégedett lenne, ahogy régen.

Ahogy felsejlett előtte ez a jövőkép, óvatosan azt mondta:

– Egészen más a vérmérsékletük, a kedélyük. Ahogy én látom, a

herceg az a fajta férfi, aki mindenekelőtt a saját társaságát kedveli,
és leginkább a saját véleményében bízik…

Azonnal észrevette, hogy Viktória nem figyel arra, amit mond,

és az ábránd, hogy ők ketten kart karba öltve sétálgatnak a palota
kertjében, egyszeriben szertefoszlott.

Viktória szájából kicsúszott az igazság. – Azt gondolja, hogy

túlságosan szoros a kapcsolatunk.

Melbourne úgy érezte, mintha mellbe vágták volna, s egy

pillanatba telt, mire válaszolni tudott. – És ön mit gondol?

Viktória jobbra-balra forgatta a fejét, mintha egy legyet próbálna

elhessenteni. Végül Melbourne-re nézett, és azt mondta: – Nem
tudom. Albert mindig úgy néz rám, mintha valami rosszat tettem
volna. – Melbourne várt, hogy hogyan folytatja, szíve dörömbölt a
mellkasában. – De még így is… – Tekintete könyörgő volt.

– Szeretném, ha rám mosolyogna.

Melbourne tudta, mit vár tőle. Igyekezett olyan könnyedén

válaszolni, ahogy a királynő megszokhatta tőle. – A herceg ritkán
mosolyog. – Kényszerítette magát, hogy folytassa. – De ha azt
akarja, hogy önre mosolyogjon, Felség… nem tudom, hogyan lenne
képes ellenállni önnek.

Viktória arca felderült. – Komolyan gondolja, Lord M.?

– Igen, Felség. – Viktória szeme ragyogott, s mielőtt megálljt

parancsolhatott volna magának, Melbourne azt mondta: – Elvégre
csak egy bolond utasítaná önt vissza.

Viktória a keze után kapott, és megszorította. Egy hosszú percig

egymás szemébe néztek, a levegőben vibrált a sok kimondatlan,
soha ki nem mondható szó, aztán Viktória elengedte a kezét, és
kiszaladt a szobából.

Miközben a palota lépcsőjén állt, és várta, hogy elébe hozzák a

hintóját, Melbourne meglátta a hercegek összetéveszthetetlen
alakját az új szabású császárkabátban a Marble Arch felől közeledni.

A hintó a lépcsőhöz ért, a kocsis lehajtotta a fellépőt. Melbourne

épp készült beülni a hintóba, hogy elkerülje a találkozást a
hercegekkel, de akkor eszébe jutott, mit mondott Albert
Viktóriának, és már tudta, mi a kötelessége.
 – Jó reggelt, Fenségek. – Albert biccentése akkor sem lehetett
volna merevebb, ha valóban felhúzható bábu lett volna, gondolta
magában Melbourne, de kitartott. – Épp a Házba igyekszem, és
eszembe jutott, Fenség – és itt Albertre pillantott –, hogy ön azt
mondta, szívesen megtekintené a parlamentet.

Albert igyekezett leplezni meglepetését. – Valóban. A parlament

az egyik olyan brit intézmény, melyet mélységesen csodálok. De ha
jól emlékszem, Lord Melbourne, ön azt mondta nekem, hogy…
hogy is fogalmazott? – Melbourne-re meredt. – Inkognitóban kell
mennem?

Melbourne nem hátrált meg, hanem mosolygott. – Azt

gondolom, Fenség, hogy az én védelmem alatt még a
legbárdolatlanabb toryktól is biztonságban lesz.

Míg Albert hezitált, Melbourne Ernsthez fordult. – Nem próbálja

meg meggyőzni az öccsét, hogy jöjjön velem, Fenség? Úgy hiszem,
érdekesnek találná.

Elkapta Ernst tekintetét, s nagy megkönnyebbülésére a megértés

szikráját vélte felfedezni benne. Ezek a fivérek nem is
különbözhetnének jobban egymástól.

– Természetesen önnel tartunk. Albert, mindig arról beszélsz,

hogy ez az a hely, ahol száműzték a zsarnokságot. Én nagyon
szeretném látni, ha te nem is akarsz jönni.

Albert egyik lábáról a másikra állt, őrlődött Melbourne iránt

érzett ellenszenve és a vágy között, hogy láthassa a parlamentek
ősanyját. – De annyi dolgunk van még, ha holnap el akarunk
utazni.
 – Badarság – mondta Ernst. – Hiszen nincs arról szó, hogy
halaszthatatlan dolgunk volna Coburgban. Szerintem boldogulnak
ott nélkülünk még egy, vagy akár több napig is.

Albert szeme sarkából Melbourne-re pillantott, aki legnyájasabb

mosolyát vette elő. – Igaz, hogy nagyon szeretném látni az önök
parlamentjét. Ha nem okoz túl nagy kényelmetlenséget önnek, Lord
Melbourne, akkor örömmel elfogadom kedves ajánlatát. – Ez a kis
szónoklat fájdalmasan szakadt ki belőle, mintha egy óriás keze
préselte volna ki belőle a szavakat, de Melbourne úgy tett, mintha
nem vette volna észre, és barátságosan a hintója felé intett.

– Csatlakozzanak hozzám, kérem, és útközben mesélek önöknek

az épület történetéről.

Viktória a Melbourne-nel folytatott beszélgetés óta eltelt órákat

azzal töltötte, hogy igyekezett kivédeni az anyjával való találkozást.
Nagyon nem szeretett volna beszélgetni vele Albertról. Azt
gondolta, hogy a képtár lesz a legbiztonságosabb hely, hiszen a
hercegnének semmi oka odamenni, de kétségbeesésére a lépcső
felől egyszer csak meghallotta anyja hangját. Megfordult, hogy más
irányba induljon, de amonnan meg Lipót közeledett felé. Csapdába
esve a két Coburg között, beletörődött az elkerülhetetlen
dorgálásba.
 – Ó, Drina, hát itt vagy. – A hercegné olyan hevesen integetett,
hogy loknijai lebegtek a saját maga által élesztett szellőben. – Albert
és Ernst visszamennek Coburgba. – Oldalra billentette a fejét, és
panaszos hangon azt mondta: – Pedig annyira örültem, hogy itt
vannak.

Lipót megállt közvetlenül Viktória előtt. – És eljegyzés nélkül

távoznak.

Viktória felszegte az állát, és nagybátyja válla fölött hirtelen

megakadt a szeme I. Erzsébet portréján. – Albert nem brit alattvaló.
Nem tudnám visszatartani akkor sem, ha akarnám.

Lipót vállat vont, és keze a parókájára tévedt, mintha ellenőrizni

akarná, hogy legalább egy dolog a megfelelő helyen van-e. –
Dehogynem tudná visszatartani. Csak annyit kell tennie, hogy
megkéri a kezét.

– Ó, csak ennyit? Sajnálom, bácsikám, de ez nem olyan egyszerű.

– Bosszúságára azon vette észre magát, hogy a hangja megremeg.

Lipót meglepetten nézett vissza rá. – De miért nem?

Viktória lesütötte a szemét, majd nagybátyja szemébe nézett,

míg a hercegné közbe nem szólt. – Igen, Drina, miért? Tudom, hogy
a hétköznapi átlagemberek esetében nem szokás a nőnek megkérni
a férfi kezét, de te királynő vagy, ezért neked kell megtenned. Miért
tétovázol?

Anyja hangjára Viktória nem bírta tovább, gondolkodás nélkül,

éles hangon válaszolt: – Mert nem vagyok benne biztos, hogy igent
fog mondani.

Meglepetésére Lipót megfogta a kezét, és gyengéd, halk hangon,

melyből hiányzott a tőle megszokott dagályosság, azt mondta: –
Nem, ebben nem lehet biztos. De legalább tudni fogja, hogy ha
Albert igent mond, azt szívből teszi majd.

Viktória ráébredt, hogy nagybátyjának ez egyszer igaza van.

Lipót folytatta: – De addig nem fogja megtudni, amíg meg nem
kérdezi, Viktória.

Viktória nagybátyjára nézett, aztán visszasétált lakosztályába.

Leült az öltözködőasztalához, és tüzetesen megvizsgálta az arcát.
Sötét karikákat látott a szeme alatt, és rosszat sejtető dudort érzett
az állán. Ha bárkit megkérdez, biztosan azt mondaná, hogy
csodásan néz ki, de Viktória tudta, hogy ma nem a legelőnyösebb
formáját mutatja.

– Hozhatok önnek valamit, Felség? – Látva, hogy hangjára a

királynő összerezzent, Skerrett azonnal bocsánatot kért. – Ó,
nagyon sajnálom, Felség, nem akartam megijeszteni.

– Semmi baj. – Viktória megérintette a hajfonatot, mely a füle

köré tekeredett.

– Valahogy nem vagyok megelégedve a hajammal. Túl…

túlságosan… – Viktória elhallgatott.

Skerrett hallotta a bizonytalanságot a királynő hangjában, és

kitalálta ennek okát – mindenki a hercegek távozásáról beszélt –,
így azt mondta: – Talán egy konty, a nyakszirten, lágyabb sziluettet
adna?

Viktória elkapta Skerrett tekintetét a tükörben. – Lágyabb? Miért

ne?

– És talán virágokat is tűzhetnénk a kontyba, hátul?

– Virágokat? – Viktória elmosolyodott. – Igen. Gardéniákat

szeretnék viselni a hajamban.

– És ez, uraim, a Westminster csarnok, a palota legrégibb

fennmaradt része. A középkor óta a legfőbb királyi bíróság
székhelye. – Melbourne a hatalmas boltíves csarnokba vezette a
hercegeket. – De most, amint látják, irattárként használjuk. Jelen
pillanatban helyhiányban szenvedünk. Néhány évvel ezelőtt nagy
tűz pusztított itt, és amíg újjá nem építjük a palotát, össze kell
húzódnunk. – Az alattuk dolgozó hadseregnyi írnokra mutatott.

Albert a hatalmas fagerendázatot nézte a fejük felett. – Ha jól

tudom, itt került bíróság elé I. Károly király.

– Igen, így történt, uram. Halálra ítélték mint zsarnokot és

árulót.

– Nagy pillanat lehetett. A nép győzött. – Albert a csarnok felé

intett.

– Valóban. – Melbourne elmosolyodott. – Bár a királygyilkosság

gondolatával nem tudok megbékélni.

Ernst gyorsan rávágta: – Én sem! Azt szeretném, hogy a népem

szeressen engem.

– Egy felelősségteljes uralkodónak nincs mitől tartania – mondta

Albert. – De egy királynak – habozott – vagy egy királynőnek
tudnia kell, hogy a népe érdekében uralkodik.

Melbourne kissé rezignáltan bólintott. Egy órája hallgatta már

Albert nézeteit a kormányzásról, és kezdte elveszíteni a türelmét.
De – emlékeztette magát – nem szórakozni jött ide. Feladata van.
Mosolyogva fordult Alberthez.

– Nagyon jól fogalmazott, uram. A brit monarchikus alkotmány

nagy vívmánya a nehezen elnyert egyensúly korona és parlament
között. Életem legnagyobb megtiszteltetése, hogy
miniszterelnökként szolgálhattam. – Elhallgatott; tapogatózva
folytatta. – Bárcsak a királynő is osztaná véleményét. Néha úgy
érzem, nincs ínyére a parlamenti rendszerünk rakoncátlansága.

Albert merőn nézett Melbourne-re. – Azt hittem, a királynő

mindenben önt követi, Lord Melbourne.

Melbourne vállat vont. – Valamikor talán így volt, de mióta

belejött az uralkodásba, azt tapasztalom, hogy egyre kevésbé
hallgat rám.
 Szeme sarkából látta, hogy Albert bátyja rápillant. – Együtt
érzek önnel, Lord Melbourne – mondta Ernst, és tekintetéből
világos volt, hogy érti, merre tart ez a beszélgetés. – Nagyon
kedvelem a kuzinomat, de én is úgy vettem észre, hogy csak akkor
hallgat az emberre, ha olyasmit mond, amit hallani akar.

Melbourne bólintott, majd sóhajtott. – Minden tőlem telhetőt

megtettem, de a pártom nem kormányozhat örökké, s akkor
örömmel fogok visszatérni Brocket Hallba. Be kell fejeznem a
könyvemet Aranyszájú Szent János életéről. Végül is, az egyetlen
dolog, amire az ember igazán büszke lehet, ha hozzá tud tenni
valamit a tudomány egészéhez.

Mindkét fivér ránézett, de Ernst volt az, aki megszólalt, hangja

együtt érzően csengett. – Nehéz lesz a királynőnek, úgy hiszem, ha
ön távozik.

Melbourne nagyot nyelt, mielőtt Alberthez fordult volna. –

Talán. De az igazság az, eljött az idő, hogy visszavonuljak.

Albert Melbourne-re meredt, s egy másodperc múlva, alig

észrevehetően biccentett egyet.

– És most, ha megbocsátanak, uraim, vissza kell térnem a

Házba. – Melbourne mindkét herceg előtt meghajolt, és magukra
hagyta őket. Albert továbbra is a boltíves mennyezetet nézegette, de
Ernst még látta, hogy a miniszterelnök kivesz egy zsebkendőt a
zsebéből, és nagy vehemenciával kifújja az orrát, mielőtt elhagyja a
csarnokot.
– Melyik ruhát kívánja felvenni, Felség? A kék selymet, vagy a
rózsaszín muszlint?

Viktória fűzőben és alsószoknyában álldogálva, töprengve nézte

a két ruhát, melyeket Skerrett tartott. A kék selymet aznap este
viselte, amikor Alberttel táncolt. Nagyon jól állt neki, de a rózsaszín
ruha még egyszer sem volt rajta, és ebben a pillanatban szeretett
volna egész másként kinézni, mint akkor.

A rózsaszín ruhára mutatott, és magasba emelte a karját, hogy

Skerrett könnyedén feladhassa rá. Ahogy az öltöztetőnő elkezdte
összekapcsolni a ruhaderekát, Viktória megérintette a viaszszerű
virágokat, melyeket hátul a kontyához rögzített. – Annyira ügyes,
hogy talált gardéniát.

Skerrett engedélyezett magának egy apró kis kuncogást, mely

sejteni engedte, milyen elkeseredett erőfeszítésébe került, hogy a tél
közepén melegházi virágokat szerezzen. – Nem volt könnyű,
Felség.

– Gondolom. Lord Melbourne nevel gardéniát Brocket Hall

üvegházaiban. – Elhallgatott. – De tőle nem kérhettem.

Skerrett nem szólt erre semmit. Tudta, persze, hogy a királynő

miért nem kérhet gardéniát Lord Melbourne melegházaiból, de azt
is tudta, hogy egy rezdüléssel sem árulhatja el, hogy tisztában van
ennek okával. Szorosra húzta a szoknya fűzőszalagjait, és masnira
kötötte őket, majd a ruhaderék szegélye alá tűrte, aztán hátralépett.
– Így ni. Meg van elégedve a választásával, Felség?

Viktória a forgatható állótükörhöz lépett, és megnézte magát a

tükörben. Az áttetsző muszlinruha mintha lebegett volna körülötte,
a színe rózsaszín fényt vetett bőrére. Érezte a gardéniák buja,
bársonyos illatát. Ajkába harapott. A tükörben nem egy királynőt,
hanem egy nőt látott.

– Igen, Skerrett. Úgy hiszem, jól választottam.

Brodie tudta, hogy a palotában tilos futni, de úgy gondolta, ez

esetben megszegheti a szabályt. A királynő magánlakosztályától az
északi szárnyba sétálni jó tíz percet vett igénybe, és ő úgy érezte,
most nincs tíz perc vesztegetni való ideje.

Végigfutott a folyosón a hercegek lakosztályáig, halkan

kopogott, és benyitott. Ernst herceg a pamlagon elnyúlva
szivarozott, míg Albert herceg az íróasztalnál ült.

– Üzenetet hoztam Albert hercegnek a királynőtől. – Brodie

elhallgatott. Bár Skerrett titoktartásra eskette, mint az udvartartás
minden tagja, ő is tisztában volt a következő mondata
jelentőségével. – A képtárban várja önt.

Albert nem futólépésben közelített a palota másik szárnya felé.

Sőt mikor a főlépcsőhöz ért, olyan sokáig habozott, hogy Ernst, aki
tisztes távolságból követte őt, kénytelen volt felfedni jelenlétét.

– Nem kéne megvárakoztatnod őt, kisöcsém.

– Nem. Elvégre ő a királynő.

Ernst öccse karjára fektette a kezét. – Viktória nemcsak királynő,

hanem nő is, Albert.

Albert kisimította szeméből a homlokába hulló hajtincset. –

Talán el akar búcsúzni tőlem.

Ernst elnevette magát. – Igen, biztos vagyok benne, hogy ezért

hívatott. – Hozzátette: – Tudom, hogy félsz, Albert, de ne feledd: ő
is fél. – Kicsit taszított egyet az öccsén a lépcső felé. – És most menj.

Bár még csak öt óra volt, odakint besötétedett, mindenhol

gyertyák égtek. Ahogy Albert az előcsarnokon át a képtárba haladt,
megpillantotta tükörképét a gyertyák fényében tündöklő tükörben.
Visszasimította a rakoncátlan hajtincset a helyére, és besétált a
képtárba.

Viktória háttal állt, mikor belépett, I. Erzsébet arcképe előtt.

Dash a lába előtt feküdt. A padló megnyikordult, ahogy közelebb
lépett hozzá, Viktória felsikkantott, Dash morogni kezdett. Viktória
megperdült, rózsaszín szoknyája lebegett körülötte, s úgy nézett rá,
mintha soha nem látta volna eddig. Albert még egy lépést tett felé. –
Bocsásson meg, ha megijesztettem, Viktória.

Viktória továbbra is tágra nyílt szemmel meredt rá, ajka

megremegett.

Albert még egy lépést tett felé. – Úgy értesültem, hogy látni
kívánt.

Dash ismét felmordult, a hangra Viktória mintha felébredt volna

révületéből. Felnézett Albertre, szemöldökét összehúzta, és azt
mondta: – Kérdezni szeretnék valamit, Albert, de mielőtt
megteszem, tudnom kell, hogy nem bánja-e, ha felteszem a kérdést.

Albert hallotta, hogy remeg a hangja, és még egy lépést tett felé.
Hirtelen megcsapta orrát az illat, mely mindarra emlékeztette, amit
szeretett és elvesztett, és elborították az érzelmek.

– Azt a virágot viseli ismét…

– Igen, gardéniának hívják.

– Gardénia, igen. – Albert megforgatta a szót a szájában, és még

egy lépést tett Viktória felé. Olyan közel volt, hogy tisztán látta a kis
duzzanatot az állán. – Megengedi? – Viktória megremegett. Albert
közelebb hajolt, hogy belélegezze a viaszszerű virágok buja illatát,
sóhajtott és azt mondta: – Ez az az illat, biztonságban érzem magam
tőle.

Viktória tágra nyitotta a szemét. – Valóban?

Albert bólintott, nem tudott megszólalni. Viktória nagyot nyelt.

– Feltehetem most már a kérdésemet?

 – Örülnék, ha megtenné.

Viktória ajkába harapott, aztán, mintha betanult szöveget

mondana fel, feltette a kérdést: – Albert, megtisztelne azzal,
hogy…? – Elhallgatott, és megrázta a fejét. – Nem, ez nem úgy
hangzik, ahogy akarom. – Elfordította a fejét, aztán visszanézett
Albertre, és tiszta, csengő hangján azt kérdezte: – Albert, feleségül
venne?

Albert arcán mosoly terült szét. – Az attól függ.

– Mitől?

Hallotta a hangjából a meglepetést és a bosszúságot, és élvezte a

pillanatot. – Hogy megengeded-e, hogy megcsókoljalak.

Viktória szeme még tágabbra nyílt, és most már ő is mosolygott.

– Ha megengedem, igent mondasz?

Albert megrázta a fejét. – Előbb meg kell, hogy csókoljalak.

Viktória ajka szétnyílt, és azt suttogta: – Jól van. – Becsukta a

szemét, és felemelte az arcát.

A virágok illata, Viktória testének súlya, ahogy nekidőlt a

gyertyák táncoló fényében – Albert átengedte magát érzéseinek.
Ahogy ajkát Viktória ajkára szorította, s érezte, milyen
türelmetlenül, milyen hevesen viszonozza a csókot, már tudta, hogy
megtalálta azt, ami eddig hiányzott. Kezét Viktória dereka köré
fonta, és magához ölelte, s addig csókolták egymást, míg abba
kellett hagyniuk, hogy levegőt vegyenek.

Viktória elkapta a kezét, és izgatottan nevetve, csóktól és

vágytól duzzadt szájjal azt kérdezte: – Nos? Igent mondasz? Nem
fogok térdre ereszkedni előtted, remélem, tudod.

Albert tenyerébe fogta az arcát. – A szívem a tiéd, Viktória. –

Újra megcsókolta, hosszabban és erősebben, mint az előbb. –
Számomra ez nem kényelmi házasság lesz.

Viktória kissé hátradőlt, hogy jobban lássa az arcát. Feltámadt

benne a királynő, méltóságteljesen válaszolta: – Nem, inkább
kényelmetlen házasság lesz.

Közelebb hajolt, hogy ajka ismét közel kerüljön Albert ajkához. –

De nincs más választásom.

Albert felkapta és felemelte úgy, hogy most Viktória nézett le rá,

és boldogan azt mondta: – Nekem sincs.

Látva, hogy egy férfi rátette a kezét imádott úrnőjére, Dash

ismét ugatni kezdett, de életében először senki sem vett róla
tudomást.
 Köszönetnyilvánítás

Ezt a regényt egy időben írtam a Viktória című televíziós sorozattal,

ezért köszönetet kell mondanom az egész stábnak, különösen Jenna
Colemannek, Rufus Sewellnek és Tom Hughesnak, amiért oly
ragyogóan keltették életre a szereplőimet. Damien Timmernek és
Rebecca Keane-nek azért jár köszönet, mert megtanítottak arra,
hogyan kell egy történetet elmesélni a mozivásznon. A páratlan
Hope Dellon és Imogen Taylor – amerikai és brit szerkesztőim –
emlékeztettek arra, el tudom mesélni a történetet egy könyv lapjain
is, és ügynökeim, a csodálatos Caroline Mitchell és Michael McCoy
pedig munka közben törölgették a könnyeimet.

Köszönet illeti David Cannadine professzort, aki cambridge-i

diákkoromban megismertetett Viktória naplóival, valamint Andrew
Wilsont és Helen Rappaportot segítségükért, minden Viktória korát
érintő kérdésben. Örök hálám Rachel Streetnek a XXI. századbeli
segítségnyújtásért.

Szerencsés vagyok, mert apám, Richard Goodwin, leglelkesebb

olvasóm, és mert legjobb barátnőm, Emma Fearnhamm, megőrizte
egyetemi jegyzeteit.

Köszönet lányaimnak: Ottilie-nek, hogy nem vesztettem el a

józan eszem, és mert mindig mindenben igaza volt, Lydiának,
amiért ellátott minden forrásanyaggal, amire csak szükségem
lehetett egy kamasz királynőt illetően. És köszönet Marcusnak, aki
elvitt a Wight-szigetre. Kétszer.
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Kuczogi Szilvia igazgató

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt.

Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, 2018-ban
Felelős szerkesztő Katona Ágnes

Művészeti vezető Tabák Miklós

Borítótervező Pyber Anita

Készült 33,125 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 405 824 3

www.europakiado.hu
www.facebook.com/europakiado