Regina Marosi

2024.03.17.
szakmai terepgyakorlat beadandó – 2. modul

Reflexió a
„Fejezetek a konzultáció pszichológiájának témaköréből” c. olvasmányra

1. fejezet: A hatékony konzuláns: személyes, elméleti és oktatási tényezők

Ebben a fejezetben, ami engem elsőként megfogott, az a konzultánsi hivatást választók
indíttatásairól és személyes jellemzőiről szóló rész. Személy szerint azt gondolom, hogy a
diszfunkcionális és egészséges indíttatási tényezők vegyesen jelenhetnek meg adott személy
esetében, aki a pszichológusi pályát választja hivatásának. Véleményem szerint a
tanulmányokkal való előrehaladás során és a személyiség fejlődésével párhuzamban ezek a
motivációs faktorok folyamatosan változhatnak, attól függően, hogy az eriksoni életszakaszok
normatív kríziseivel miként tudunk megküzdeni, illetve melyek azok a tudatos vagy tudattalan
hárítások és transzgenerációs minták, amiket az otthoni környezetből, szüleinktől magunkkal
hozunk. Példaképpen saját magamon is tapasztaltam azt, hogy az egyetem megkezdésekor
inkább a pozitív, egészséges indíttatásokat, faktorokat érzékeltem inkább magamon, mivel
valóban úgy éreztem, hogy hajt a kíváncsiság és őszintén szeretném megérteni a különféle
személyek összetett pszichés működésének háttérfolyamatait, amellett, hogy segíteni is
szeretnék ezzel másokon. Az egyetemi tanulmányaim során azonban a rengeteg elmélet
elsajátításával, illetve a gyakorlatok során szerzett tapasztalataim és interjúim hatására egyre
jobban kibontakozott a saját működésmódjaimra való magyarázat, hiszen magamra is
ráismertem bizonyos elméletekben és másokon keresztül egyre jobban megértettem
önmagamat. Mondhatni tehát, a kezdeti introspekcióra való nyitottságom egyfajta
önelemzésbe fordult át és rájöttem, hogy a legfőbb indíttatásnak vélt kíváncsiságom és
segítésre való vágyam csak a jéghegy csúcsa, melynek mélyén valójában a szeretetvágy,
magányosság és emocionális problémák is rejtőzhetnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne
lennének továbbra is egészséges motivációim a konzultáns léttel kapcsolatosan, csak úgy
vélem, hogy sokszor ezek a motivációk kiegészítik egymást és akár a jin és jang - kéz a
kézben járnak egymással. A pszichológusnak készülő szaktársaimnál is gyakran tapasztaltam,
hogy a saját diszfunkcionális családi hátterük mintha inspirálta volna őket a segítő szakmában
való elhelyezkedésre, melynek pozitív mellékhatásaként a saját problémáikat is fokozatosan
megtanulták kezelni, orvosolni vagy valamiképpen felismerni, beigazolni a tanult elméletek
és az önismeret segítségével, így utólag ez is motiválhatta őket. Azt gondolom tehát, hogy a jó
pszichológus egzisztencia kialakításához bármennyire is fontos az intellektuális kompetencia,
az elméletekben és gyakorlatban való képzettség, illetve a jóindulatú, empatikus hozzáállás a
világhoz, talán a legfontosabb tényező mindig is az önismeret és az introspekcióra való
képesség lesz, hiszen csakis olyan mélyen ismerhetünk és érhetünk meg másokat, mint
amilyen mélyen képesek vagyunk önmagunk megismerésére.
6. fejezet: A konzultációs kapcsolat kiépítése
A fejezetet olvasva érdekesnek találtam a terápiás struktúra, iniciatíva és fizikai környezet
jelentőségére vonatkozó részt. Főként az a megfogalmazás ragadta meg a figyelmemet,
miszerint a struktúra és az iniciatíva kialakításáért egyfajta „harc” folyik a kliens és a
konzultáns között, hiszen mindkettőjüknek van egy elképzelése és egy bizonyos érdeke a
terápiás kontextusra vonatkozóan. Mindemellett viszont azzal is abszolút egyetértek, hogy a
fizikai környezetnek szintén kiemelkedő szerepe lehet a terápiás folyamatban. Példaképpen
egy hangos, kevésbé komfortos és nem kellőképpen felszerelt helyszínen valószínűleg a
kliens is nehezebben nyílik meg, illetve az is megeshet, hogy a színtér egyes elemei elterelik a
figyelmét. Ezzel kapcsolatban az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon megéri-e

1
 Regina Marosi
2024.03.17.
szakmai terepgyakorlat beadandó – 2. modul

folyadékkal (vízzel vagy teával) és étellel (esetleg cukorkával) megkínálni a klienst a terápia
alatt, illetve hasznos döntésnek bizonyulhat-e ezek elhelyezése a pszichológusi rendelőben.
Saját kérdésemet megválaszolva: feltéve, hogy a terápia alatt elvileg nem lenne szabad enni,
illetve a cukorka egyfajta incentívként is funkcionálhat a kliens számára, véleményem szerint
az étel biztosítása kevésbé megalapozott, mint inkább a folyadéké, ami bizonyos tekintetben
fontos is lehet, ha például a kliens sokat beszél, illetve, ha nagyon meleg van a rendelőben.
Mindenesetre azonban azt is el tudom képzelni, hogy adott helyzetben a cukorka biztosítása
sem okoz jelentősebb minőségromlást a terápia folyamatában, ez viszont már valószínűleg a
kliens érettségétől és önfegyelmétől is függhet. Ami szintén elgondolkoztatott a fejezetben, az
az első interjús alkalom során kialakított kapcsolatépítő és információszerző hozzáállás
szabályaira vonatkozó bekezdés. Eddigi interjús tapasztalataim szerint, amint a fejezet is
állítja, valóban nagyon sok stresszel járhat a konzulens számára az első alkalom egy terápiás
folyamat során, hiszen nem könnyű egyből kitapasztalni a kliens által meghúzott határokat és
időnként nehéz úgy irányítani a beszélgetést, hogy ne adjunk se túl sokat, se túl keveset
magunkból. Ideális esetben talán pont az arany középút jelentheti a megoldást a
kapcsolatépítő és az információszerző hozzáállás között, mivel ezek is egymásra hatnak: ha
nem építjük ki a klienssel a bizalmi kapcsolatot, akkor valószínűleg kevesebb információt fog
megosztani magáról, ha viszont túlzottan csak az információkra koncentrálunk, akkor
elveszíti a terápiás folyamat az érzelmi jellegét és egyfajta „vallatásszerű” helyzetbe fordulhat
át. Személyes élményeimre alapozva, az életkorra és nemre vonatkozólag is érzékeltem ebben
eltérést, amikor egy korombeli lánnyal, illetve egy idősebb korosztályú férfivel készítettem
interjút. A fiatal lánnyal folytatott beszélgetés során azt éreztem, hogy a bizalmi kapcsolat
kiépítése sokkal gyorsabbnak bizonyult, mint a másik esetben, azonban itt a határtartás és a
hivatalos jelleg deficitje miatt kevésbé sikerült megfelelő módon információhoz jutnom,
illetve strukturálnom a konzultációs folyamatot. Ellenben az idősebb férfivel készített
interjúm során, habár érzékelhetően nehezebbnek bizonyult a bizalmi gátat feloldanom, mégis
az enyhe határhúzás és hivatalos jelleg miatt sokkal strukturáltabban tudtunk haladni és pont
kellő mennyiségű, megfelelő információhoz sikerült jutnom az interjú végére. Összefoglalva
tehát, valóban nem lehet elvonatkoztatni a konzultáns szerepétől az interjús folyamatban,
hiszen hiába irányul a terápia elsősorban a kliensre, a konzultáns is éppen annyira vesz részt a
közös gondolkodásban, illetve lelki flowban. Talán pont az a terápia művészete a
pszichológusok számára, hogy képesek legyünk egy olyan átlátszó, transzparens tükör
állapotot felvenni, amivel szinte bárkire rákapcsolódhatunk és a kliens saját gondolatait és
érzelmeit középpontba helyezve, de mégis bizonyos értelemben kézenfogva tudjunk vele
haladni az önismeret és önfejlesztés útján.
7. fejezet: A konzultációs kapcsolat, keretében végzett munka
A fejezet legelején említett „Johari-ablak” elmélet már korábbról is ismerős volt számomra.
Mindig is nagyon hasznosnak, illetve érdekes elképzelésnek találtam, hogy miként
formálódnak a számunkra ismert, avagy tudatos, felszíni és a mélyebben rejtőző, ismeretlen,
tudattalan területei a személyiségünknek. Miként gyakorlatilag minden ember működését le
lehetne írni ez az elképzelés alapján, így nem is csoda, hogy még maguk a konzultánsok és
képzett pszichológusok is időnként segítségre szorulnak az önmaguk megismerésében, illetve
bizonyos helyzetek és kliensek gondjainak értelmezésében. Úgy vélem, amint a fejezet állítja,
erre valóban a leginkább célravezető út a szupervízió, hiszen mindenkinek van vakfoltja és
bármennyi élettapasztalattal vagy elméleti tudással is rendelkezünk, bizonyos helyzeteket még
így sem láthatunk át teljesen. Erre vonatkozóan az is felmerült bennem, hogy vajon egy
szupervíziós folyamat a pszichológus számára akár mind a négy klasztert képes-e feltárni,
vagy inkább elsősorban a III. vak területet segít-e felderíteni, amely mások számára

2
 Regina Marosi
2024.03.17.
szakmai terepgyakorlat beadandó – 2. modul

ismertnek, viszont az adott személy számára rejtettnek bizonyul. A legérdekesebb viszont

talán mégis a IV. ismeretlen tevékenység területe, amely nemcsak mások, hanem maga a
konzulens számára is elérhetetlen, így ennek a felfedésére talán a legmélyebbre menő,
tudattalan tartományt aktiváló technikák, mint a hipnoterápia vagy az EMDR bizonyulhatnak
működőképesnek. A fejezetben emellett tanulságosnak bizonyult számomra a konzultánsi
készségekre vonatkozó rész, melyek közül szerintem a leghasznosabbnak az érzékelés
megváltoztatása, illetve a valódi empátia és bizonyos esetben a konfrontáció bizonyulhat.
Saját élményeim során észrevettem, hogy gyakran alkalmaztam az önfeltárást és a humort is,
mivel a humor bár egyfajta hárítást is jelenthet, sokszor segít oldani a hangulatot és könnyít a
helyzeten azzal, hogy átformálja a feszültséget egy pozitív érzést keltő csattanóvá. Ezek a
készségek viszont azt gondolom, csakis akkor bizonyulhatnak valóban terápiás jellegűnek, ha
illendő módon és megfelelő időzítéssel alkalmazzuk őket a konzultációs folyamat során.
Példaképpen az már ismét a konzulens feladata, hogy érzékelje, mikor is illik a helyzetbe egy
viccet elsütni, mivel adott témában, illetve helytelen időzítéssel egy rossz vicc akár
kimondottan destruktív is lehet a kliens számára. Ami még szintén felkeltette az
érdeklődésemet a fejezetben, az az indulatáttétel (kliens-terapeutára) és viszontindulatáttétel
(terapeuta-kliensre) jelenségéről szóló rész. Szerintem egy terápiás folyamat során talán az
indulatáttétel lehet egyben a legnehezebben leküzdhető, ám a legnagyobb áttöréseket is
eredményező jelenség mind a kliens, mind a terapeuta számára. A fejezetben említett módon,
nem mindig könnyű felismerni (főként az indirekt formáját), viszont elképzelésem szerint,
még ennél is nehezebb lehet helyesen lereagálni és feloldani a kliens felől érkező feszültséget.
Ha mégis sikerül azonban ezt az érzelmi gátat átlépni, illetve megfelelő választ adni a kliens
megnyilvánulásaira, akkor el tudom képzelni, hogy maga a kliens is sokkal jobban
invesztálódhat érzelmileg és méginkább elköteleződhet a terápiás fejlődés felé. Példaképpen,
ha egy fiatal kliens nárcisztikus szüleivel való kapcsolata van a fókuszban egy terápiás
folyamat során és a kliens az idősebb terapeutára úgy kezd el tekinteni, mint saját
„gondozójára”, akkor ezt az érzelmi vetületet felhasználva a terapeuta adhat neki „rossz
szülő” vagy „jó szülő” jellegű visszacsatolást is. Ha a „rossz szülő” szerep kerül inkább
előtérbe a terapeuta válaszai alapján, azzal potenciálisan eltávolíthatja érzelmileg magától a
klienst és felmerülhet annak a veszélye, hogy a kliens megszakítja a terápiát. Ha viszont a „jó
szülő” szerepet veszi fel a terapeuta, akkor a kliensben ez akár hatalmas erőket is
felszabadíthat és jelentős fejlődést eredményezhet nála azáltal, hogy egy pozitív, támogató,
elfogadó közegre talál a terapeutánál, ahol kifejezheti a szülők ellen érzett negatív érzelmeit
és gátlásait.
8. fejezet: A konzultációs kapcsolat befejezése
A befejezéssel kapcsolatos fejezet olvasásakor legfőképpen azon gondolkoztam el, hogy
vajon mi határozza meg, pontosan milyen hosszúra érdemes terveznünk egy terápiás
folyamatot, illetve mikorra időzítsük a folyamat lezárását. A gondolatmenetem végén arra
jutottam, hogy ez elsősorban talán attól függhet, hogy a kliens milyen problémával érkezik,
mivel a terapeuta a krízis súlyosságának függvényében határozhatja meg a terápiás folyamat
hosszát, hogy mennyi időre szerződjenek. Ezt valószínűleg nem könnyű előre megállapítani,
főként, hogy a folyamat során is felmerülhetnek újabb, súlyosabb problémák. Emellett akár az
is megeshet, hogy a kliens nem teljesen őszinte vagy együttműködő a terapeutával, így nem
invesztál elegendő energiát a folyamatba és hátráltatja a terápiás előrehaladást. Hasonló
esetben, ismereteim szerint, lehetősége van a terapeutának újraszerződni a klienssel egy
hosszabb folyamatra vonatkozóan, ha azonban később sem működik a közös munka közöttük,
akkor fennáll az átirányítás lehetősége is. Ez viszont ismét több kérdést vethet fel,
példaképpen, hogy ha egy ismerős munkatársunknak irányítjuk át a klienst, akkor

3
 Regina Marosi
2024.03.17.
szakmai terepgyakorlat beadandó – 2. modul

beszélhetünk-e neki a kliensről, továbbítanunk kell-e az ambuláns lapot, vagy jobb, ha a mi

előfeltételezéseinktől mentesen, „tabula rasa” módon hagyjuk, hogy a kollégánk maga mérje
fel a kliens helyzetét. Szintén érdekes kérdéskörnek tartom az ellenállást a kliens vagy a
terapeuta részéről a befejezéssel szemben, ami a fejezetben említett módon gyakran a
gyásszal, elvesztéssel kapcsolatos feldolgozatlan trauma, lelki sérelem következményeként
jelenik meg. Az utóbbi években kibontakozott koronavírus járvány miatt azt gondolom, ennek
az egzisztencialista kérdéskörnek méginkább megemelkedett a jelentősége a társadalomban,
illetve érzékelhetően növekedett a halállal, betegséggel kapcsolatos szorongás. A halál és a
lezárás kérdéskörével viszont, bármennyire is könyörtelennek hangzik, mindenkinek
kötelezően meg kell küzdenie, hiszen a halál pont annyira természetes részét képezi az
életnek, mint maga a születés és az újrakezdés. Egy terápiás folyamat lezárása tehát mindkét
fél részére megterhelő lehet, azonban maga a fájdalom és a gyász is átfordítható valami
pozitívba, ha megpróbáljuk más nézőpontból értelmezni a helyzetet. Lényegében az, hogy az
elválás és a lezárás ilyen fájdalmasnak bizonyul, arra is utalhat, hogy maga a folyamat sikeres
volt, hiszen kialakult a kötődés az együtt dolgozó felek között és valószínűleg megtörtént a
pozitív fejlődés is. Emellett persze a negatív érzelmeknek, a gyász megélésének is
mindenképpen időt és teret kell hagyni, de talán az is segíthet, ha magát a lezárást valami
újnak a születéseként, egy újfajta életstílus vagy újabb terápiás folyamat kezdete, illetve az
egészséges fejlődés részeként értelmezzük.
13. fejezet: Pálya-konzultáció egész életen át
Ennek a fejezetnek az olvasásakor leginkább a pálya-fejlődési elméletekről szóló rész fogott
meg és ezek közül is legfőképpen a differenciálpszichológiai- és a pszichodinamikus
megközelítés. Mivel a kisöcsém éppen érettségi előtt áll, így nemrégiben én is tartottam neki
egy kezdetleges „pályatanácsadási konzultációt”, illetve igyekeztem vele minél több pálya-
kérdőívet kitölteni, ami éppen a rendelkezésemre állt. Holland hat személyiségi és
foglalkozási kategóriára vonatkozó elmélete tehát már egészen ismerősnek hangzott
számomra, ami azt gondolom, kellően leegyszerűsítve mutatja be a foglalkoztatási
területekhez tartozó főbb személyiségvonásokat, készségeket. A differenciálpszichológiai
megközelítéssel tehát abszolút egyetértek abban, hogy az egyének által választott munka és a
személyiség nem választható el egymástól, hiszen a személyiségvonások jelentős mértékben
meghatározzák az érdeklődési köreinket és a munkában felhasználható skilljeinket is. A
pszichodinamikus elmélet emellett szintén nagyon érdekes volt számomra, főként, ahogyan
Roe leírta, hogy „a pályaválasztás a gyermekkorban a szülők által kielégítetlenül hagyott
szükségletek kielégítésére irányuló vágyat tükrözi”. Roe szülő-gyerek kapcsolat által
felállított foglalkozási kategóriákról szóló modellje, engem leginkább Maccoby és Martin
kutatására emlékeztetett, akik a szülői nevelés két dimenziója, azaz a kontroll mértéke
(korlátozó, kontrolláló vs. autonómiát biztosító) és az érzelmi viszony (meleg, szeretetteljes
vs. hideg, közömbös) alapján állapítottak meg négyfajta szülői nevelési stílust (autoritatív,
elhanyagoló, permisszív és autoritariánus) amely később befolyásolja elméletük szerint a
gyerek viselkedését. A differenciálpszichológiai és a pszichodinamikus nézőpont mellett
azonban a fejlődési megközelítési mód is valóban nagyon értékesnek tűnt számomra, mint
ahogy a fejezetben is ki volt hangsúlyozva. Super megfogalmazása tetszett itt nekem a
legjobban, miszerint „a pálya kialakulása az önkép megvalósításának folyamata”, amit
nagyban befolyásolnak a környezetünk hatására átélt tapasztalatok. A pályakonzultációnál
tehát azt gondolom, főként ennek a három megközelítésnek a kliens-központú és a
behaviorista nézőponttal való együttes, integratív alkalmazása lehet a leginkább eredményes,
amint azt a fejezetben az átfogó pálya-konzultációnál említik. Mindemellett azonban a
legfontosabbnak az egyén pályaválasztással kapcsolatos érzelmeivel és szorongásaival való

4
 Regina Marosi
2024.03.17.
szakmai terepgyakorlat beadandó – 2. modul

foglalkozást tartom, főként a serdülők esetében. Ezen érzelmek kezelésével jelentős

energiákat szabadíthatunk fel a fiatalokban és elősegíthetjük náluk az serdülőkori eriksoni
krízis leküzdését, hogy sikeresen kiformálódhasson az identitásuk és ezzel elindulhassanak az
önmegvalósításhoz vezető személyiségfejlődési úton.