Max Gunther: Hogyan legyél szerencsés?

13 eredményes módszer
 Első rész: Az uralkodó tényező

A szerencse, mint magyarázat

William S. Hoffman szerencsejátékos volt, a szerencsétlen
fajtából. Írt is egy könyvet az életéről, The Loser (A vesztes) címmel.
Próbálta megérteni, hogy miért nem ért el soha semmit, végül arra a
következtetésre jutott, hogy azért, mert megpróbálta letagadni,
hogy a szerencsének bármi szerepe is lett volna az életében.
Ezt a nem igazán eredményes, sőt, veszélyes hozzáállást
atlétikaedző apjától tanulta. Az idősebb Hoffman imádott lelkesítő
beszédeket tartani csapatának a szorgalomról és a kitartásról.
Kedvenc mondása: „Ha jó vagy, nincs szükséged szerencsére."
Micsoda ostobaság.
Természetes, hogy szükséged van szerencsére. Mindegy, milyen
jó vagy a futballban. Ha egy fontos meccs előtti napon
szerencsétlenül lépsz a lépcsőn és kibicsaklik a bokád, hiába a sok
erősítés és gyakorlás. A rengeteg gyakorlással töltött idő és a nagy
elszántság mind-mind kárba vész. Az edző vörösre üvöltheti a fejét a
lelkesítő beszédeivel, a bokádon ez sem fog segíteni. A tény tény
marad.
Nem elég, ha csak jó vagy. Szerencsésnek is kell lenned.
Az ifjabb Hoffman, a szerencsejátékos, nyilván túlzottan hitt az
apjának. Úgy gondolta, pusztán kemény munkával sikeres
szerencsejátékos lehet az ember. Azt hitte, elég szorgalmasan
tanulmányozni a lóversenyeket, a kártyajátékot vagy a kockázást.
„Ha jó vagy, nincs szükséged szerencsére.” Ha jó lesz, gondolta, kész
lesz meghódítani a világot.
 Ezt gondolta ő, de a dolgok nem a tervnek megfelelően
alakultak. Nem volt szerencséje, és Hoffman erre a fordulatra nem
volt felkészülve. Tönkrement.
Szerencséd kell hogy legyen. Szerencse nélkül semmi sem fog
összejönni. A jó szerencse a siker egyik alapösszetevője. Mindegy,
hogy személy szerint hogyan definiálod a „sikert”.
Mit akarsz az élettől? Gazdag akarsz lenni? Híres? Elismert
szakember a területeden? Boldog házasságban akarsz élni? Azt
szeretnéd, hogy szeressenek? Bármi is a célod, elérted már? Nem
hiszem, hogy ha elérted volna, most az én könyvem olvasásával
töltenéd az időt.
Majdnem mindnyájan nemmel válaszolnánk az utóbbi kérdésre.
Miért? Tedd fel a kérdést a saját életedre vonatkozóan. Miért nem
jutottál még el oda, ahová szerettél volna? Azért, mert nem vagy
elég jó? Vagy szimplán nem vagy elég szerencsés?
A többség valószínűleg a második válaszra bólint. Majdnem
mindannyian valamiben „jók” vagyunk. Elég jók ahhoz, hogy elérjük
a célunkat. És csak azért nem értük el, mert nem volt szerencsénk.
Ennek igazságáról számos módon meggyőződhetünk.
Nemrégiben amatőr színielőadás-sorozatra voltam hivatalos
Svájcban. A csoporttagok közül többen is említették, hogy profi
karrierről álmodoztak. Voltak, akik még mindig vártak a nagy
lehetőségre, mások pedig már feladták a reményt. Feltettem
magamnak a kérdést, hogy vajon miért nem jön el számukra a nagy
lehetőség? A tehetség hiánya miatt? A legtöbb esetben nem. Ezek
az emberek legalább olyan tehetségesek voltak, mint a filmvásznon
látható sztárok. Akkor hát mi volt a különbség? Miért van az, hogy a
sztárok a csúcsra jutnak, mások pedig még a helyi színjátszókor
keretein sem jutnak túl?
 Egyetlen választ találtam: a szerencse. Jó helyen lenni a
megfelelő időben. Ismerni valakit, aki ismert valakit, aki ismert
valakit.
Csak jónak lenni nem elegendő.
Szerencse. Ki-be mászkál az életünkből, váratlanul, kéretlenül,
és fontos szerepe van benne. Néha ez az uralkodó tényező.
Mindegy, mennyire gondosan tervezed meg az életedet. Sosem
tudhatod, hogy a véletlen események miként változtatják meg a
dolgokat. Csak annyit tudhatunk, hogy események fognak történni.
Várhatunk rájuk reménykedve, hogy számunkra kedvezőek lesznek.
A sikert vagy a sikertelenséget a szerencsével (illetve a
balszerencsével) magyarázni szinte sértésnek számít. Pedig nem
lehet figyelmen kívül hagyni, de tervezni sem. Az ember legnagyobb
és legprecízebben megalkotott tervei is romba dőlnek, ha beüt a
balszerencse. És még a legbolondabb vállalkozás is lehet sikeres, ha
jó szerencsével párosul. Sok jó embert elér a balszerencse, aki nem
érdemli meg ezt a sorsot. És sok gazfickó hal meg gazdagon és
boldogan. Ha bármikor azt hisszük, végre tudjuk a választ, jön a
szerencse és megtréfál bennünket.
Kezdhetünk ezzel bármit is? Vagy mondhatunk erről valami
értelmeset? Netán tehetünk ezzel kapcsolatban bármit?
Meglepő, de igen. Valószínűleg többet, mint gondolod.
A szerencse nem irányítható. Legalábbis nem a hagyományos
értelemben véve. Nem mondhatod: „a következő kártya legyen
mondjuk pikk dáma”, hogy aztán valóban ezt is húzd. A szerencsét
nem lehet ilyen finomhangolással irányítani. Ez nem más, mint
csodáról álmodni. Nem működik.
A szerencséd minőségén azonban változtathatsz, méghozzá
nagymértékben. Ha eddig többnyire balszerencse ért, mostantól
szerencsésebb leszel. Az aránylag szerencséből szerencse válhat. Ha
szerencsére van szükséged, és keresed is – befektetésben,
szerencsejátékban, karrierben, szerelemben, barátságban -,
javíthatsz az esélyeiden, hogy te is az élet nyerőihez tartozz.
Tudom, hogy igaz, mert láttam, hogy történik. A szerencsés
pozicionálás könyvben bemutatott tizenhárom technikája nem
csupán nagyzoló teória. Nem egy elmélet, amelyet egy szakállas
pszichológus az irodájában pipázva fejleszt ki. Az elmélet alapja a
megfigyelés, az emberek életének tanulmányozásából született.
Szerencsés vagy balszerencsés? Mi a különbség köztük? Mit tud
a szerencsés, és mit tesz, amit a balszerencsés nem? Azért
szerencsések, mert egy bizonyos módon élik az életüket, vagy azért,
mert egyszerűen szerencsések?
Ezekre a kérdésekre már több mint húsz éve keresem a választ.
 Amiről senki sem beszél
Mielőtt továbbmegyünk, határozzuk meg pontosan a szerencse
fogalmát:
Szerencse (főnév): események, amelyek befolyásolják
életünket, de nem mi idézzük elő azokat.
Ezek az események – jók és rosszak egyaránt – az emberi élet
legfőbb befolyásolói. Ha azt hiszed, hogy tökéletes ura vagy az
életednek, csak magadat áltatod.
Még létezésed is azon múlt, hogy anyukád és apukád
megismerkedett egymással. Hogyan ismerkedtek meg? Ha
utánakérdezel, majdnem biztosan kiderül, hogy véletlenül
találkoztak. Életed tehát egy véletlenen múlt. Nemed, magasságod,
bőröd, szemed színe, orrod alakja, hajlamod egyes fertőzésekre, és
sok más tényező mind-mind kromoszómáidtól függően alakult, nem
volt semmi hatásod rá. Ezek olyan tényezők, amelyek már eddig is
nagyon befolyásolták az életedet, és mindvégig fogják is.
Életed során számos szerencsés és szerencsétlen esemény
történik veled. Megnyered a lottófőnyereményt, meghalsz egy
repülőgép-balesetben, valakit megismersz egy partin, akinek útján
életed állását nyered el, rákos leszel, a színházban véletlenül valaki
más helyére ülsz, akivel aztán egy életre megszeretitek egymást,
mindenedet elveszíted egy tőzsdei krachban. Ehhez hasonló
események alapvetően változtathatják meg az életünket, és nem mi
okozzuk azokat. Ezért mind-mind beleillenek az általam megadott
definícióba.
A szerencse életünk egyik legfontosabb eleme. Sőt, sokak
életében a legfontosabb. Az emberek mégsem beszélnek túl sokat
róla. Inkább William Hoffmanhoz, a szerencsejátékoshoz és edző
apjához hasonlóan ők sem vesznek tudomást róla.
 Hasznos, ha röviden megnézzük, miért nem szeretjük elismerni
a szerencse szerepét életünkben. Mert ha nem adjuk fel ezt a
vonakodást, neki se álljunk megváltoztatni a szerencsénket.
Miért tagadják az emberek a szerencse szerepét? Többek közt
azért, mert nem szeretjük azt hinni, véletlenszerű történések
„áldozatai” vagyunk. Inkább ringatjuk magunkat abban a kellemes
illúzióban, hogy mi magunk alakítjuk sorsunkat.
Az élet biztonságosabbnak tűnik, ha azt tudom mondani
magamnak: „A jövő úgy történik, ahogy tervezem.” Ez
természetesen nem így lesz. A lelkünk mélyén ezzel mindnyájan
tisztában vagyunk, az igazság azonban túl ijesztő ahhoz, hogy némi
léleknyugtató nélkül szembenéznénk vele.
A szerencse szerepe azért sem népszerű téma, mert
büszkeségünkön ejt csorbát. Látogass el valamelyik könyvtárba, és
vedd le a polcról bármelyik mozicsillag önéletrajzát. Hogyan lett
belőle sztár? Természetesen úgy, hogy okos, tehetséges, bátor és
elkötelezett volt célja iránt.
És szerencsés? Ezt a szót valószínűleg meg sem említi.
Az önéletrajz nem említi, hogy az illető sok ezer másik okos,
tehetséges és fiatal versenytárssal kezdett együtt. Az ő nevüket ma
már nem ismerjük, mert nem kapták meg a nagy lehetőséget. A sok
tehetség közül csak egy volt olyan szerencsés, hogy éppen akkor
vacsorázott egy étteremben, amikor az egyik híres producer
beugrott egy tál chilis babra.
Bár minden okos olvasó jól tudja, hogy a sztár sikerének egyik
fő összetevője a puszta szerencse volt, a könyv erre nem is pazarol
túl sok szót. Nem véletlenül. Nem hiszem, hogy olvastál olyan
filmsztár-önéletrajzot, amely így ír: „Én tényleg csak egy átlagos
színész vagyok. Nem vagyok gyönyörűbb, tehetségesebb vagy
elszántabb mindazon versenytársaimnál, akiknek nevét nem ismeri
a világ. Sőt, néhányan közülük szerintem jobban is néznének ki a
vásznon, mint én." Ők csak nem voltak szerencsések. Pedig az ilyen
vallomások nem homályosítanák el a sztár csillogását.
A szerencséről nem csupán a film világában nem beszélnek
szívesen. A legtöbb sikeres ember kerüli a témát. Az
igazgatótanácsba bekerült felsővezető, a nyertes csatát levezénylő
katonai parancsnok és a sikeres időszakkal büszkélkedő politikus
sem beszél a szerencse szerepéről. Ha említi is, hamar átsiklik
felette.
Nem hiszem, hogy valaha fogjuk hallani az Egyesült Államok
elnökét, amint kiáll a tévékamerák elé, és így szól: „Nos, hölgyeim és
uraim, senkinek sincs fogalma arról, hogy miként történt, de az én
időszakom alatt nem tört ki háború, és a munkanélküliség is
csökkent. Én vagyok az egyik legszerencsésebb elnök."
Egy tőzsdei spekulánstól sem fogod hallani, hogy húzása,
amelyből milliókat tett zsebre, puszta szerencsén múlt. Miután
meggazdagodott, visszamenőleg felépít majd egy teóriát, amelyből
megtudhatjuk, milyen zseniálisan kitalált mindent.
A szerencse tagadása visszavezethető azonban másra is. A
munkaerkölcsben gyökerezik, amelyet sokan protestáns erkölcsnek
vagy puritán erkölcsnek is neveznek. Óvoda óta azt tanítják nekünk,
hogy az életben úgy juthatunk előre, ha keményen dolgozunk,
kitartóak és állhatatosak vagyunk. Ha ehelyett a puszta szerencsére
hivatkozunk, szégyellve mondjuk ezt publikusan, de még magunknak
sem szívesen.
Ennek ellentettje is igaz. Ha balszerencse ér, a puritán erkölcs
szerint ezért csupán magunkat hibáztathatjuk. Hiszen saját magunk
vagyunk felelősek azért, ami történik velünk. Akár jóról, akár
rosszról legyen szó.
 „A jellem az ember végzete" – írta Hérakleitosz mintegy
kétezer-ötszáz évvel ezelőtt. Rengeteg darab, regény, mozi– és
tévéfilm próbálja ezt azóta is bebizonyítani. Nem túl sok sikerrel.
Mert ez az állítás bizonyíthatatlan. A legjobb, amit mondani lehet
róla, hogy bizonyos emberek esetében félig igaz. Ha pechem van, és
elgázol egy ittas vezető, annak semmi, de semmi köze a
jellememhez. Lehettem szent vagy bűnös, nagy filozófus vagy
ostoba tökfilkó. Mindegy. A végzetem elérkezett, és én halott
vagyok.
Nyilvánvaló gyengesége ellenére Hérakleitosz aforizmája
tovább él, kultúránkba mélyen beleivódva. Ha a dolgok rosszul
mennek, nem illik a balszerencsét hibáztatni. Ehelyett magadban
kell keresned az okot.
Azokat a magunkban található okokat azonban nem könnyű
fellelni. Tegyük fel, hogy munkanélküli vagy. Miért? Mert a céged
csődbe ment. Ehhez neked közöd sem volt, nem a te hibád,
egyszerűen balszerencséd volt. De ha ezzel magyarázod a
munkanélküliségedet, az emberek azt suttogják majd a hátad
mögött, hogy csak kifogásokat keresel. Azt fogják gyanítani, hogy
munkád elvesztése mögött valamiféle jellemhiba áll.
Az is lehet, hogy új állást keresel, és idegesít az etnikai vagy az
életkor miatti előítélet. Ez sem a te hibád, hanem balszerencse. De
ha ezzel védekezel, megint nem sokan fognak hinni neked.
Kulturálisan kondicionálva vagyunk a balszerencse tagadására.
Az önmagunkon belüli okok kutatása még az irodalom
megértésében is gátol bennünket. Minden amerikai és európai
gyerek (de ha jól tudom, az oroszok és a kínaiak is) megtanulják a
„tragikus jellemhiba" fogalmát. Az elmélet szerint Shakespeare
tragédiáinak, Dosztojevszkij regényeinek vagy Homérosz eposzainak
hőseit és hősnőit mindig valamiféle jellemhibájuk miatt éri
balszerencse. Tanárok és professzorok ragaszkodnak ehhez az
állásponthoz, ezért gyermekek és fiatalok generációi álltak választás
előtt: vagy egyetértenek ezzel, vagy megbuknak.
A tény az, hogy elég nehéz megtalálni a „tragikus jellemhibát",
ami ezek mögött a tragikus történések mögött áll. Igazán jó
bizonyítékunk sincs arra, hogy akár Homérosz, akár Shakespeare hitt
volna ebben az elméletben. Az Iliászban például a történések nagy
részét istenek manipulációja irányítja. Azaz jó és balszerencse, amire
az embernek legkisebb hatása sincs. Shakespeare tragédiái is
hasonlók. A Hamlet azzal nyit, hogy a főhős dilemmában van olyan
események miatt, amelyekhez semmi köze sincs. A darab végén
majdnem mindenki valakinek a hibájából meghal. Ez a dráma nem a
tragikus jellemhibáról szól, hanem a balszerencséről.
Miért tagadják ezt az irodalomtanárok? A következő választ
Phyllis Rose-tól hallottam, aki a Wesleyan Egyetemen tanít angolt,
és köztudottan nem a „tragikus jellemhiba" elmélet híve. A diákok
azt tanulják, hogy a jellemhiba a tragédia szükséges összetevője, írta
a professzor a The New York Timesban. „Ha a hősnek vagy a
hősnőnek nem volna jellemhibája, akkor a dolog nem volna tragikus.
Hiszen nem 'jelentene' semmit. Csupán balszerencsét.”
„Ahhoz, hogy meggyőzzük a diákot arról, hogy a balszerencse
nem tragikus, elég jó tanárnak kell lenni” – tette hozzá fanyarul.
Mégis, ezt tanítják a legtöbben, és a legtöbb ember, úgy tűnik, hisz
benne. És most elérkeztünk egy másik okhoz, ami miatt sokan
annyira tagadják a szerencse szerepét. A szerencsében ugyanis nincs
annyi „jelentés". Mindnyájan szeretnénk azt hinni, hogy az életnek
értelme van. Ha elismerjük a szerencse szerepét, akkor a jelentés
fele már el is veszett.
Ha rosszat teszek, és ezért rosszul végzem saját gyengeségem
vagy gonoszságom miatt, ez magam és mások számára is tanulságos.
De ha békésen sétálgatok az úton, és elüt egy arra száguldó
teherautó, senki sem tanul semmit. Az élet leggyakrabban ilyen.
Teljesen véletlenszerű és nincs mögötte jelentés. Nem csupán
egyetemi irodalomprofesszorokat, hanem bennünket is
kellemetlenül érint ez a tény. De éppen ezzel a ténnyel kellene
valamit kezdened ahhoz, hogy tudjunk valamit kezdeni a
szerencséddel.
Az első lépés a szerencse felé annak elismerése, hogy létezik.
Ezzel el is érkeztünk a szerencsés pozicionálás első technikájához.
 Második rész: A szerencsés pozicionálás
technikái
Mi a különbség a konzisztensen szerencsés és a balszerencsés
között? Mi az oka annak, hogy bizonyos emberek gyakran
szerencsések, másokra viszont inkább rájár a rúd?
A válasz több mint ezer felnőtt életének tanulmányozásából
származik. Úgy tűnik, hogy a szerencsések jellemzően úgy szervezik
az életüket, hogy olyan pozícióba kerüljenek, amelyben megtalálja
őket a szerencse, és elkerülik a balszerencsét. Erre tizenhárom fő
technika létezik. Nem mindegyikük alkalmazza tudatosan ezeket a
technikákat, és nagyon kevesen alkalmazzák mind a tizenhármat. Az
átlag legfeljebb hat vagy nyolc technikát használ egyszerre. De úgy
tűnik, ez elég is. Ellenben, ha azok életét tanulmányozod, akiket
inkább balszerencse ér, azt tapasztalod, hogy legfeljebb két vagy
három technikát alkalmaznak, de azt is ímmel-ámmal. Jellemzően
azonban egyiket sem.
Ha javítani szeretnél a szerencséden, tanulmányozd mind a
tizenhárom technikát. Nem mindegyiket tudod azonnal alkalmazni a
te esetedre, de néhány biztosan rögtön segítségedre lesz. A többit
tartsd észben, később szükséged lehet ezekre is.
És most készülj fel a hihetetlen változásra az életedben. És
élvezd!
 Első technika: Tégy különbséget a szerencse és a
tervezés között!
Paula Wellman tapasztalt krupié és osztó. Las Vegas és Atlantic
City számos kaszinójában dolgozott már. Időnként ő is játszik,
kedvence a póker. De legszívesebben más szerencsejátékosokat
tanulmányoz játék közben.
„Megpróbálom kitalálni, mi tesz valakit nyertessé vagy
vesztessé – mondja. – Vannak, akik hosszú távon sokkal jobban
teljesítenek az átlagnál, mások pedig sokkal rosszabbul. Mégis, mi a
különbség oka? Azt hittem, hogy semmi. Úgy értem, hogy egyik
magyarázat sem hangzott hihetőnek számomra. De ha annyi
vesztest és nyertest látsz az évek során, amennyit én, egy idő után
látni fogod a különbséget a személyiségükben."
Milyen különbséget?
„Itt van például egy. Ha a lúzer veszít, az a balszerencse műve.
Ha a lúzer nyer, akkor okos volt.”
Elérkeztünk a szerencse irányításának első nagy igazságához. Ha
nyerő akarsz lenni, fontos, hogy mindvégig tisztában légy a
szerencse életedben betöltött szerepével. Ha a szerencsének
köszönhetően a dolgok a vártnak megfelelően alakulnak, tudd, hogy
ez miért volt. Ne próbáld bemagyarázni magadnak, hogy azért
történt, mert olyan okos voltál. Soha ne keverd a szerencsét a
tervezéssel. Mert ha így teszel, hosszú távon garantáltan
számíthatsz a balszerencsére.
Paula Wellman ennek illusztrálására elmesélt egy történetet.
(Fontos elmondanom, hogy a könyv nem a kaszinóról és a
szerencsejátékról szól, hanem az élet minden területén
megtalálható szerencséről. A szerencsejátékról azért van olyan
gyakran szó, mert a kaszinók történetei különösen jól illusztrálják a
szerencsével kapcsolatos igazságokat. Emiatt olvasol majd annyi
tőzsdés és más kaszinós példát is, ahol az emberek naponta
találkoznak a szerencse sűrűre desztillált esszenciájával. A könyvet
olvasva jobb szerencsejátékos és tőzsdés leszel, ha ez a vágyad, de
elsődlegesen nem ez a cél. Azért írtam, hogy az élet minden
területén szerencsésebb legyél, ahol szükséged van szerencsére.
Atlantic City és a Wall Street példái csupán azért szerepelnek itt,
mert annyira világosan illusztrálják a mondandómat.)
Paula Wellman története egy nőről szól, aki rulettezni érkezett
Atlantic Citybe. Főiskolai tanár volt, negyvenes évei elején. Elvált és
szegény. Úgy gondolta, rulettnyereménnyel fogja kiegészíteni
szerény tanári jövedelmét. Volt egy rendszere.
A tévedhetetlen rendszerek megalkotása már évszázadok óta
foglalkoztatja a rulettezőket. René Descartes alkotott egy rendszert
még a 17. században, és alkalmazta is azt a ruletthez hasonló
játékokban. A rendszer nagy népszerűségre tett szert a korabeli
Párizsban és Amszterdamban. Ő maga túlzottan szkeptikus volt
ahhoz, hogy saját elméletét komolyan vegye, és amikor rájött, hogy
nem is olyan megbízható, gyorsan felhagyott a használatával. De a
kevésbé okos szerencsejátékosok ezrei – sőt, lehet, hogy milliói –
bíznak mindenféle rendszerben, amit aztán hosszú távon a
legtöbben meg is bánnak.
Ha tényleg meg lehetne alkotni egy rulettnyerő rendszert,
amely valóban működik a gyakorlatban, akkor a kaszinók már
egészen biztosan tudomást szereztek volna róla, és megváltoztatták
volna szabályaikat, hogy használhatatlanná tegyék. A kaszinók azért
nem ágálnak a rendszerek ellen, mert így legalább még több lúzer
pénzét nyerhetik el ruletten. Az emberek azt hisznek el, amit
akarnak. Ha azt gondolod, hogy túljárhatsz a rulettkerék eszén,
mindenféle „titkos képletet” vásárolhatsz a szerencsejátékból élő
városok utcáin és bárjaiban.
 Egyes rulettrendszerek okkult jelenségen alapulnak:
szerencseszámok, asztrológiai erők és a többi. Néhány egészen
tudományosan hangzik, mint például „az esély esedékessége”,
amellyel elvileg információt kaphatsz véletlenszerű számok ismételt
felbukkanásának sorrendjéről. Paula Wellman tanár barátnője
mindkét említett elméletet elutasította, mondván, hogy tévedésen
alapulnak. Neki jobb elmélete volt. Legalábbis ő azt hitte.
Rendszere azt mondta meg, hogy mikor és mennyit tegyen. Azt
hitte, hogy ő találta ki. Pedig rulettfogadási rendszerek (amelyeket
egy sor ruletthez hasonló játékban fel lehet használni) már
Descartes óta vannak. Olyan hangzatos nevük van, mint Martingale
vagy D’Alembert. Bár a részletekben különböznek, mindegyik
lényegében azt mondja ki, hogy a fogadásaink nagyságát növelni
kell, hogy előző veszteségeinket ellensúlyozzuk. Azaz, ha már csak
tíz dollárod van, annyit kell tenned, hogy a nyereség (ha nyerni
fogsz) visszahozza a tíz dollárodat, növelve a feltett összeggel. Ha
ismét veszítesz, ismét többet kell tenned. És így tovább. Rendszere
válogatja, hogyan.
Még a bolond is érti, ugye? Igen, úgy hangzik. Ezek a rendszerek
nagyon logikusnak tűnnek, amikor első alkalommal hallasz róluk
vagy ismét feltalálod őket. Lehet, hogy nem hiszel az asztrológiában,
természetes szkepticizmusod óva int az „esély esedékessége”
féltudományos magyarázatától, de a Martingale-féle rendszer már
neked is tetszhet. Hiszen annyira logikus.
Paula Wellman tanár barátjával is ez történt. Az asztrológia és
más nem tudományos tan elutasítása különösen magabiztossá tette
a hölgyet. „Nem vagyok hülye. Van eszem, és használni is fogom.
Nem hiszek el csak úgy akármit” – szokta mondani elégedetten.
A Martingale-féle rendszerrel azonban az a probléma, hogy két
tényezőt figyelmen kívül hagy, ami sokkal fontosabb, mint aminek
első pillantásra látszik. Az egyik, hogy a módszer csak akkor
működne, ha a játékosnak végtelen sok pénze lenne. Előbb-utóbb
azonban bekövetkezik egy olyan hosszú vereségsorozat, ami alatt
elfogy a pénze. A másik, hogy minden kaszinó szigorúan szabályozza
az asztalokon megtehető tétek nagyságát.
A Martingale-rendszer aránylag jól működik, ha nem futsz bele
egy szokásosnál hosszabb vesztes sorozatba. Ha igen, a rendszer –
ami előbb vagy utóbb mindenkivel előfordul – összeomlik.
Vagy hogy másként fogalmazzak, a rendszer akkor működik, ha
szerencsés vagy.
A Martingale-féle fogadási rendszer így semmiben sem
különbözik az asztrológiától, a szerencseszámoktól, az álomfejtéstől,
az „esély esedékességének” elméletétől, vagy a kávézaccból való
jóslástól. Néha mindegyik működik, vagy legalábbis úgy tűnik,
mintha működne – ha szerencsés vagy.
Paula Wellman tanár barátja alkalmazta a rendszerét a
rulettnél, és szerencsés volt. Nyert. Sajnos nem értette egészen
világosan, hogy miért is nyert. Úgy hitte, hogy a rendszerének
köszönhetően.
Másnap ismét próbára tette a rendszert, és ismét nyert. És
ahogy előző alkalommal is tette, ismét saját rendszerének tudta be a
nyereséget, nem pedig a szerencséjének. Kezdte azt hinni, hogy
elmélete tévedhetetlen.
Ekkor magabiztosan elment a bankba, és megtakarítási
számlájáról nagy összeget emelt le, hogy azzal folytassa a
rulettezést. Most már nagyban tudott játszani. És persze mindenét
elveszítette.
Teljesen megdöbbent. Hogy lehet, hogy a tévedhetetlen
rendszer egyszerre nem működött?
 Sok időbe telt, mire megértette, mi is történt vele. A rendszer
sosem működött igazán. És semmiképpen sem volt tévedhetetlen.
Kezdeti nyereségei csupán a szerencsén múltak, míg végül elhagyta
a szerencse. És mivel ezt nem időben értette meg, a következmény
katasztrofális volt.
Később még visszatérünk a szerencsesorozat jelenségéhez. Ez a
jelenség annyira különös és olyan kétségbeejtően fontos az emberi
életben, hogy számos nézőpontból meg kell vizsgálnunk. Egyelőre
elégedjünk meg annyival, hogy minden szerencsesorozat előbb vagy
utóbb véget ér. Véget kell érnie. Ez szomorú, de nem feltétlenül
veszélyes. Ha nyerő sorozatod van, biztonságban vagy egészen
addig, amíg tisztán látod, hogy melyik része ered a tervezésből, és
melyik köszönhető a puszta szerencsének. A rulettező tanárnő
veszélybe sodorta magát azzal, hogy megfeledkezett a szerencse
szerepéről. Azt hitte, hogy nyerő sorozata kizárólag a tervezésnek
volt köszönhető. És mivel ezt hitte, nem volt felkészülve arra, hogy a
sorozat egyszer véget ér.
Hasonló katasztrófa ér befektetőket és spekulánsokat a Wall
Streeten majd’ minden nap. Tipikus szomorú történet: A
befektetőnek van egy rendszere, valószínűleg egy Wall Street
Journalban hirdetett tanácsadótól vagy valamilyen szakmai
hírlevélből. Néhány hónapig, vagy akár egy-két évig úgy tűnik, a
rendszer működik is. A befektető gazdagodni kezd. „Megtaláltam a
titkot, milyen okos vagyok!” – kiált fel.
Nagyon veszélyes ezt hinni. Mert valójában a rendszer csak
azért működött, mert a befektető szerencsés volt. Idővel a
szerencse el fog pártolni tőle. A befektető azonban nem hajlandó
ezt tudomásul venni. Azt gondolja, hogy csupán zseniális
intellektusának köszönhetően nyert, ezért egyre kevésbé óvatosan
spekulál. Aztán jön a vég. Egyszerre kártyavárként omlik össze
minden.
 Ez nem csupán a kezdőkkel szokott megtörténni, hanem a
nagyfiúkkal is. Mindegyikük függ a szerencsétől, bár nem szeretik
elismerni.
Itt van például a Standard és Poor’s Corporation. A cég a Wall
Street egyik legrégibb és legnagyobbra becsült nevei közé tartozik.
Heti hírlevele, a The Outlook befektetési tanácsokat ad, és szakértői
segítségével hónapokra előre megjósolja a tőzsdei eseményeket. Az
előfizetők a hírlevélből megtudhatják, hogy milyen részvényeket
vegyenek és adjanak el, mikor és miért. A tanácsok nagyon
észszerűen hangzanak. A cég gyakran megfeledkezik arról, hogy
jóslatainak bekövetkezése mennyire függ a szerencsétől. És ha a cég
megfeledkezik róla, az előfizetők is meg fognak. Különösen az újak.
Az S&P nem volt szerencsés 1984-ben. Az aktuális The Outlook
előrejelezte, hogy az S&P 500 index (a Wall Street egyik
legfontosabb mutatója) 1984-ben 20 százalékkal emelkedik majd a
mostani értékhez képest. Az előrejelzés kissé optimistára sikerült. Az
index ugyanis az év végéig változatlan maradt. Miközben a többi
nagy index, mint például a Dow Jones, némileg esett. A legtöbb
részvénytulajdonos számára az év nem volt túl jó. Az S&P januári
előrejelzése ellenére jobban jártak volna, ha pénzüket megtakarítási
számlán vagy otthon a párnájukban kamatoztatják.
Vajon a hibás előrejelzés azt mutatja, hogy az S&P munkatársai
buták? Nem. Csupán nem voltak szerencsések. Csupán butaságot
tettek azzal, hogy az előrejelzésből kihagyták a szerencsét.
Egyszerűen meg kellett volna fogalmazniuk, hogy a jóslat
kimenetelében legalább akkora szerepe volt a szerencsének, mint az
analitikus gondolkodásnak. „Úgy hisszük, hogy ha szerencsések
vagyunk, az S&P 500 index év végére 20 százalékkal nő."
A cég természetesen nem ígérte, hogy előrejelzése
beigazolódik. A Securities & Exchange Commission szabályai szerint
pénzügyi tanácsadók nem adhatnak garanciát tanácsaikra. Még ha
az elmúlt időszakban szerencsesorozatuk volt, akkor is kötelesek
figyelmeztetni ügyfeleiket arra, hogy a múltbéli sikerek nem
feltétlenül folytatódnak a jövőben. Ezeket a figyelmeztetéseket
természetesen nem igazán hangsúlyozzák. A hangsúly mindig az
analitikus gondolkozáson van, nem pedig a szerencsén. Így a
befektető, különösen, ha kezdőről van szó, alaptalanul megnyugszik.
„Az S&P azt mondja, hogy a piac 20 százalékkal emelkedni fog ebben
az évben. A cég tele van veterán pénzügyi szakemberekkel. Ha ők
valamire azt mondják, hogy be fog következni, akkor erre bizton
számíthatok."
A befektető tehát minden megtakarítását befekteti a tőzsdén.
Aztán jön a balszerencse, aminek hatására mindenki elveszti a
befektetéseit.
Az új befektetők nem jönnek rá, de még a veteránok is
hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a balszerencse a Wall Street
legtapasztaltabb elemzőit is sújthatja. Ahogy bárki mást. Nem
számít, mennyire agyafúrt vagy hány Harvard Business School
diplomával büszkélkedhet. A balszerencse őket is ugyanúgy eléri,
ahogy engem vagy téged.
Ha további bizonyítékra van szükséged ezzel kapcsolatban, nézd
csak meg a Wall Street befektetési alapjait. Ha nem ismernéd ezt a
pénzügyi konstrukciót, röviden elmondom, miről van szó. A
befektetési alap egy nyilvános pénzalap. Arra találták ki, hogy
tapasztalatlan befektetők is profitálni tudjanak a tőzsde– és
kötvénypiacon. Ha van egy kis tőkéd, de nincs tapasztalatod,
önbizalmad vagy időd arra, hogy te magad vásárolj, befektetési
alapba helyezed a pénzedet. Az alap menedzserei befektetik a
pénzedet. A szolgáltatásért természetesen fizetned kell.
Mit kapsz a pénzedért? Az alap brosúrája szerint tapasztalt
befektetői gondolkodást. Ahelyett, hogy magadban botladoznál a
pénzpiacon, pénzedet a Wall Street veteránjainak kezébe helyezed,
akik mindig tudják, mi a helyes.
A brosúra és a bájos hangú üzletkötő hölgy szerint ezen nem
veszíthetsz. Hiszen ha az alap szakértői nem tudnak pénzt kihozni a
piacból, akkor vajon ki tud?
Ha nem is pont ezzel, valami ilyesmivel érvelnek. Amit a brosúra
vagy az üzletkötő hölgy nem mondott, hogy a kérkedő szakértők
ugyanúgy a szerencsétől függnek. Mindegy, milyen körültekintően
és fantasztikus logikával tervezik a pénzügyi jövődet. Ha a szerencse
ellenük fordul, ugyanolyan könnyedén elveszítheted a pénzedet,
mint ha közvetlenül te fektettél volna be.
Most menjünk vissza 1984-hez néhány példáért, és nézzük,
mire jutottál volna, ha januárban befektetési alapba helyezed a
pénzedet. Természetesen a szerencsétől függött volna. Egyes
alapmenedzserek (és ügyfeleik) szerencsések voltak 1984-ben,
mások nem.
A legszerencsésebbnek a Prudential-Bache Közmű Alap
menedzserei és befektetői bizonyultak, akik ahogy az alap neve is
mutatja, leginkább közszolgáltatók részvényeibe fektettek. A Lipper
Analytical Services szerint, amely a befektetési alapok
tevékenységét figyeli, 1984-ben a Prudential-Bache volt a
legsikeresebb, 38,6 százalékos éves nyereséggel. Minden dollárért,
amelyet 1984 elején az alapba fektettél, év végén 1,40 dollárt kaptál
volna.
A Lipper-lista szerint a legrosszabbul a 44 Wall Street Alap járt,
amely főként spekulatív részvényekbe, kisméretű high-tech cégekbe
fektette ügyfelei pénzét. Az alap részvényeinek árfolyama 1984
során 59,6 százalékot esett. Minden dollárért, amit januárban
befektettél, év végén 40 centet kaptál volna vissza.
 Ez vajon azt jelenti, hogy a Prudential-Bache elemzői
okosabbak, mint a 44 Wall Street emberei? Jobban terveznek?
Előrelátóbbak? Nem feltétlenül. Csak annyit jelent, hogy 1984-ben a
Prudential-Bache emberei szerencsésebbek voltak. Abban az évben
– ezer különféle ok miatt – a befektetői közösség összességében a
közműszolgáltatókkal kapcsolatban volt optimistább, ezért e cégek
részvényeinek árfolyama emelkedett. Ennek eredményeként a
Prudential-Bache Alap szép karácsonyi ajándékkal lepte meg
befektetőit. 1984 a pesszimizmus éve volt azokkal a cégekkel
kapcsolatban, amelyekbe a 44 Wall Street Alap fektetett, ezért az
alap részvényesei rosszabbul zárták az évet, mint tervezték.
Semmi másról nincs szó, mint a szerencséről. Nincs ennél jobb
magyarázat. Nincs okunk azt feltételezni, hogy a Prudential-Bache
elemzői okosabbak, mint a 44 Wall Street elemzői. Amikor a
befektetési alapok elemzőt keresnek, ugyanabból a körből
választanak. Minden alapnak vannak okos és buta alkalmazottai.
Nincs alap, amelyik elismerné, hogy buta embert vesz fel, pedig
minden szervezettel előfordul ilyesmi. Feltételezhetjük tehát, hogy
minden nagy befektetési alap átlagosan ugyanannyi tehetséges
elemzőt foglalkoztat.
A befektetéssel kapcsolatos megközelítésükben különböznek.
De ha érzelemmentesen nézzük, egyik megközelítés sem mérhetően
okosabb, mint a másik. Évi eredményeik nagyrészt egyetlen
tényezőtől függnek. A szerencsétől.
Nézzük, mit tudsz kezdeni ezzel a tudással. Milyen értékes
számodra az a tudás, hogy vállalkozásaid kimenetele nagyrészt a
szerencsétől függ?
Hatalmas értéke van.
Most már nem fárasztalak sokáig a tőzsdével. De nézzük meg
utoljára a befektetési alapokat. Tegyük fel, hogy olyan típusú ember
vagy, aki tagadja vagy figyelmen kívül hagyja a szerencse
vállalkozásokban betöltött szerepét. 1985-ben valamikor kezedbe
akad egy 1984-es jelentés a befektetési alapokról. Észreveszed, hogy
a Prudential-Bache részvények árfolyama majdnem 40 százalék volt
abban az évben. „Hűha, ezek az elemzők nyilván okosabbak, mint a
többiek. Tudják, hogyan működik a részvénypiac" – gondolod.
Ha valamiről tudjuk, hogyan működik, akkor ez a tudás
permanens. Azaz, ha ma tudjuk, holnap is tudni fogjuk. Ha a
Prudential-Bache 1984-ben okos volt, az okosság az azt követő
években is jelen lesz. Fogod a kis megtakarításodat, és Prudential-
Bache papírokat veszel belőle. Ekkor beüt a balszerencse. Te pedig
ott állsz értetlenül.
A szerencse szerepének figyelmen kívül hagyása a legjobb
recept a balszerencsére. Az élet nagy veszteseit, a lúzereket is erről
lehet megismerni: rendszeresen elkövetik ezt a hibát.
De ha tisztán látod, hogy a szerencse miként befolyásol egy
helyzetet, tisztában leszel azzal is, hogy a helyzet elkerülhetetlenül
meg fog változni. Változhat radikálisan, gyorsan, figyelmeztetés
nélkül, megjósolhatatlan módon. Nem tudod, mi lesz a változás és
mikor fog történni, de előbb vagy utóbb bekövetkezik, ebben biztos
lehetsz. Egyetlen dolgot nem várhatsz, amit a lúzer bizony várni
szokott: hogy a tegnap eseményei ismétlődni fognak.
A lúzer problémája abban rejlik, hogy képtelen különbséget
tenni a tervezés és a szerencse között. A befektetési alap esetében
más emberek tervezéséről van szó, Paula Wellman rulettező
tanárnőjének esetében pedig saját tervezéséről.
Mindkét esetben ugyanaz a szerencsétlen gondolatsor. Egyszer
vagy néhányszor jó eredmény következik be. A lúzer tanulmányozza,
majd tervezni kezd, és levonja a következtetést, hogy ugyanaz a terv
a jövőben ugyanahhoz az eredményhez vezet. Erre ismét veszít.
 A szerencsés személyiség nem esik ebbe a csapdába. Ez nem azt
jelenti, hogy nem kockáztat. Épp ellenkezőleg, ahogy később látni
fogjuk. A szerencsés személyiség, ha látja, hogy a szerencse által
nagyban befolyásolt helyzetben van, ugrásra készen várja az
események alakulását.
A szerencsés megközelítés valahogy így hangzik: „Oké, akkor
most belemegyek ebbe a kockázatos helyzetbe. Rulettezek vagy
befektetési alapba helyezem a pénzemet. De nem ringatom magam
abban a hitben, hogy a tervezés hatására az én javamra alakulnak a
dolgok. Látom, hogy a szerencsének nagy szerepe van, ezért
vigyázok arra, hogy ne legyek túl laza és magabiztos. Számítok a
gyors változásra. Nem kötelezem el magam nagyban és
visszavonhatatlanul. Kész vagyok kiszállni abban a percben, amikor a
dolgok számomra nem megfelelően alakulnak.”
Az életben persze számos olyan vállalkozás létezik, amelyet
nem annyira befolyásol a szerencse, mint a szerencsejátékot vagy a
tőzsdét. Ezeken a területeken nagyobb szerepe van a tervezésnek.
Életedben valószínűleg ezek vannak túlsúlyban. A lényeg, hogy
mindig tudjuk, épp milyen helyzetben vagyunk. Bízhatsz saját vagy
mások terveiben, vagy a dolog kimenetelét inkább a szerencse
befolyásolja?
Nézzünk egy egyszerű és ismerős példát. Az autóvezetésben
általában a tervezés túlsúlya jellemző. Majdnem mindig odaérünk a
tervezett célállomásra. Igaz, balszerencsék felboríthatják tervünket,
lehet például, hogy karambolozunk egy részeg vezetővel. Ennek
azonban kicsi a valószínűsége. Ebben a helyzetben a tervezés és a
szerencse aránya valóban kilencvenkilenc az egyhez.
A sport ennél kicsit összetettebb. Láttam egyszer egy
jótékonysági teniszgálán Billie Jean Kinget egy amatőr ellen játszani.
Az eredmény majdnem teljesen King tervein múlt. Megnyerte, mert
azt tervezte, hogy megnyeri. Hiszen már általános iskolás korában
profi edzőkkel dolgozott. Egy amatőr az ilyen profit csak irtózatosan
nagy szerencsesorozattal verheti meg. A meccs kimenetelére ható
tényezők tehát, hasonlatosan az autóvezetéshez: 99 százalék
tervezés, 1 százalék szerencse.
Egy héttel később King már egy profi bajnokságon vett részt,
ahol Chris Évért Lloyd ellen játszott. Ezen a meccsen a
szerencse/tervezés faktor már 50-50 százalék volt.
Alapvetően fontos, hogy életünk fontos vállalkozásait illetően
tisztában legyünk ezzel az arányszámmal. Karriered, házasságod
(amennyiben házas vagy), befektetéseid. Nyilván nem fogsz tudni
pontos számadatokat, mint például 57 százalék tervezés, 43 százalék
szerencse. Butaság lenne megpróbálni ilyen pontosságra törekedni.
Egy relatív befolyás megállapítása azonban elsajátítható. Lehet,
hogy az arány nem pontos, de nagyon fontos.
Ha szemügyre veszed bonyolultabb élethelyzeteidet – például a
karrieredet vagy a házasságodat – meg fogod látni, hogy a szerencse
szerepe sokkal nagyobb, mint valaha gondolni merted volna. Lehet,
hogy ez megdöbbentően hat majd rád. De ne aggódj. Már az is javít
a szerencsén, hogy magát a tényt felismerted.
Gondolj Wendell R. Osborne karrierkalandjaira. Osborne egy
építési termékeket gyártó cég igazgatója. Ötvenöt éves. Élete során
kétszer – először harmincas évei végén, majd negyvenes éveiben –
az utcán találta magát, munka nélkül. Az első alkalom sokkszerűen
érte, a második esetben, amikor tanulmányozni kezdte a szerencse
témakörét, már nem volt gondja. Sőt, saját javára tudta felhasználni
tapasztalatait.
Osborne-nal New York Forty-Plus Klubjában (Negyvenen
felettiek Klubja) találkoztam, ahol második munkanélkülisége idején
járt először. Én azért mentem a klubba, hogy sztorikat és
bölcsességeket gyűjtsék a szerencse témakörével kapcsolatban. A
legtöbb amerikai és európai nagyvárosban működő Forty-Plus
Klubok egyetlen célja, hogy segítsenek állást találni a középkorú,
munka nélkül maradt embereknek. Ha elmúltál negyven, korábban
vezető beosztásban dolgoztál és gondjaid vannak az álláskereséssel,
csatlakozol a klubhoz. A klub általános segítséget nyújt az
álláskereséshez, az életkor miatti hátrányos megkülönböztetés
elleni küzdelemhez, és ami a legfontosabb, segít visszaszerezni a
tagok elveszített önbecsülését. Minden tag munkanélküli. Ahogy
találtál munkát, kilépsz. A hely kiváló alkalmat ad jó szerencséről és
balszerencséről szóló történetek gyűjtésére.
Wendell Osborne maga mondta el nekem történetét. Fiatalon
lépett be a Rath Packing céghez, lowa állam egyik nagy
húsfeldolgozó üzemébe. Az egyik idősebb felsővezető apai
érzelmeket táplált a fiatal Osborne iránt, ezért segített neki abban,
hogy külön képezze magát. A képzés után a fiatalember
műszakvezetői, majd junior menedzseri pozíciót kapott a cégnél.
„Jó voltam abban, amit csináltam – emlékezett vissza a Forty–
Plus Klub kényelmes karosszékébe süppedve. – Igazán jó voltam a
feladatmenedzselésben: a tervezésben, a problémák előrelátásában,
az emberek motiválásában, meg ilyesmikben. Annyira jó voltam,
hogy megfeledkeztem életem másik nagy befolyásoló tényezőjéről:
a szerencséről.”
Ma már látja, hogy korai sikereinek legalább felét a
szerencséjének köszönhette. Nem tudott volna ilyen gyorsan
emelkedni – sőt, valószínűleg nem is tudott volna egyáltalán
emelkedni a vállalati ranglétrán -, ha nem segítette volna idős
mentora. Hogyan ismerkedett meg az idős emberrel, és hogyan
alakult ki kettejük közt ez a viszony? Szerencsével. A megfelelő
időben találkoztak a parkolóban. A fiatal Osborne segített az
idősebb embernek kicserélni defektes kerekét. Az, hogy Osborne a
parkolóban volt, csak a véletlen műve volt, hiszen nem is volt autója.
„Nem volt különösebb okom, csak éppen arra jártam” – mondta.
Karriersikerének legalább fele tehát egy sétának volt
köszönhető. Annak, hogy nem másik irányban gyalogolt a
munkahelyére. Korai karrierjére visszagondolva Osborne ma már be
tudja azonosítani a többi fordulópontot is, amelyeket a szerencse
befolyásolt. Akkoriban azonban nem hitt a szerencse szerepében.
Azt hitte, hogy csak menedzseri adottságainak köszönhette
emelkedését.
Paula Wellman tanárnője a rulettasztal eseményeit, az
újdonsült befektető a befektetési alapok teljesítményét, a fiatal
Wendell Osborne pedig az életét befolyásoló tényezőket tekintette
állandónak. Ma rendelkezik menedzseri jártassággal, holnap is
rendelkezni fog. És azután is. Tehát biztonságban van.
Ezt gondolta.
De a régi Rath Packing Company előre nem látott gazdasági
változások hatására csődbe ment. A hatalmas cég sokkoló
hirtelenséggel esett szét; üzemek zártak be, tömegesen bocsátottak
el alkalmazottakat. A menedzserek rémülten próbálták megtartani
állásukat. A fiatal Osborne mentorát is korengedménnyel nyugdíjba
küldték. Nem sokkal később Osborne is az utcán találta magát, már
nem volt, aki megvédje őt.
Teljesen megdöbbent. Fogalma sem volt, mi történt vele.
Hiszen már megtervezte az életét. Biztonsága garantáltnak tűnt.
Hogyan omolhatott össze ilyen hirtelen az Élete Terve. Hiszen ma is
ugyanazokkal a jártasságokkal rendelkezik, mint tegnap. Akkor hogy
lehet, hogy a tegnap biztonsága mára egyszerre köddé vált?
Hogyan?
A pórul járt, gyötrődő fiatalember ezekre a kérdésekre próbálta
megtalálni a választ. Később, amikor megértette, sosem felejtette el.
 Idővel új állást talált, de csak rengeteg szenvedés és egy
csődközeli állapot után. Soha többé nem hagyta, hogy ennyire
érzékeny legyen. Amikor új állást keresett – egy közepes méretű
New Jersey-i gyártóvállalatnál -, már okosabb volt. Nyitott szemmel
járt, és figyelte a karrierjét alakító szerencsét.
A Rathhoz hasonlóan karrierje itt is gyorsan ívelt felfelé. Jó volt
abban, amit csinált, és amikor a szerencsének köszönhetően jó
időben volt jó helyen, előnyére tudta felhasználni a helyzetet. Előző
hibáját azonban sosem követte el megint. Értékesnek tartotta
jártasságát, de nem áltatta magát azzal, hogy előmenetelét kizárólag
ennek köszönheti. „Részben a szerencsémnek köszönhetően vagyok
ott, ahol vagyok – emlékeztette magát mindig. – A szerencse
azonban változhat. A szerencse ma felemel, de holnap mélybe is
taszíthat."
Erre emlékezve készült fel arra a napra, amikor a szerencséje
ismét megfordul. Lehet, hogy ez sosem fog bekövetkezni, de ő
mindig úgy viselkedett, mintha erre már másnap számíthatna. Még
amikor karrierje jól alakult, amikor megingathatatlanul biztosnak
érezhetett mindent, akkor sem hagyta magát pihenni. Folyamatosan
kereste a más munkalehetőségeket. Kérdezgette barátait, akik más
cégnél dolgoztak. Egy fejvadász még egy európai munkalehetőséggel
kapcsolatban is megkérdezte. Osborne nem azzal küldte el, hogy
esze ágában sincs Európába menni. Ehelyett jó kapcsolatot alakított
ki a fejvadásszal, és évente legalább kétszer megkereste őt.
„Mindig pontosan tudtam, mit tegyek, ha megszűnik az állásom
– emlékezett vissza. – Tudtam, kiket hívnék fel, milyen leveleket
írnék, még a Forty-Plus Klubokba is ellátogattam. A legtöbben
ezeket a dolgokat csak akkor teszik meg, amikor már kirúgták őket.
Én viszont akkor léptem, amikor még megvolt az állásom, és
biztonságban voltam."
 Végül ismét megtörtént, elveszítette az állását. Az okról nem
sokat mond, kivéve azt, hogy az egyik felsővezető hibájából
költséges problémák adódtak, és a felelősség lefelé gravitált.
Osborne negyvenes évei végén az utcán találta magát.
Olyan balszerencse volt ez, ami bárkivel előfordulhat egy
szervezetben. Megjósolhatatlan volt. Osborne azonban a maga
módján megjósolta. Mert állandóan azt mondta, hogy a szerencse
forgandó.
És amikor megfordult, Osborne már felkészülve várta. A Forty-
Plus Klubban általában három hónapig maradnak a tagok. Wendell
Osborne két héten belül három állásajánlatot kapott; és amelyet
végül elfogadott, korábbi állásánál ötven százalékkal többet fizetett.
Wendell Osborne és Paula Wellman tanárnő barátja azért
került bajba, mert azt hitték, a jó eredményeik jó tervezésüknek
köszönhetők. Néha ennek fordítottja is megtörténik, bár nem túl
gyakran. A balszerencsés személyiség a rossz történést személyes
hibájának tudja be, megfeledkezve a balszerencse szerepéről. Ez a
„tragikus jellemhiba" elmélet, amelyről a fejezet korábbi részében
már volt szó. Ismeretlen ok miatt az irodalomtanárok imádják ezt az
elméletet, amely szerint soha semmi rossz nem történik
balszerencse miatt. Bármi is történt Hamlettel vagy szegény öreg
Macbethtel, az feltehetően az ő hibájukból volt. Ha elveszíted az
állásodat egy leépítés során, ha elveszíted a házastársadat egy vita
miatt, vagy a megtakarításodat egy tőzsdei krachban, az ok nyilván
valamiféle tragikus jellemhiba.
Ne hidd. Ez a fajta gondolkodás feleslegesen elkedvetlenít. „Mi
a baj velem?" Nagy valószínűség szerint semmi. Csak peched volt,
ennyi az egész. Állj fel, és próbáld meg ismét.
A „tragikus jellemhiba" jó móka a gimnáziumi irodalomórán, de
kevés köze van a valós élethez. Az életben a jó szerencse és a
balszerencse éppolyan gyakran számít, mint a jártasságok és a
hibák. Ha beüt a szerencsétlenség, vizsgáld meg az eseményt
érzelemmentesen. Lehet, hogy teljesen vagy nagyrészt a te hibád
volt. Lehet, hogy butaságot csináltál vagy hiányzott valamilyen
jártasságod, amely megmenthetett volna. De lehet, hogy az
esemény 90 százalékban a szerencsétől függött. És ha így volt, ne
szégyellő ezt kimondani.
Dr. Nancy Edwards New York-i pszichoterapeuta azt mondja,
hogy legnagyobb problémákkal küzdő betegei jellemzően magukat
hibáztatják olyan eseményekért is, amelyek nem rajtuk múlnak. Sok
esetben ezeket az embereket egész életükben balszerencse éri, ők a
krónikus vesztesek, a lúzerek. Dr. Edwards azonban nem használja
ezt a kifejezést. Ennek ellenére tudjuk, kikre gondol. Azokra, akik
sosem nyernének Atlantic Cityben vagy a Wall Streeten.
Edwards egyik betege, egy negyvenes éveiben járó nő,
folyamatosan egyre alacsonyabb munkakörökben dolgozott. Ez volt
a problémája. Egy vagy két évig dolgozott egy pozícióban,
balszerencse érte, amiért magát hibáztatta, erre kilépett, azt
gondolván, hogy alkalmatlan az adott munka elvégzésére. Ezért
keresett magának egy alacsonyabb pozíciót.
A hölgy problémája bizonyos tekintetben ellentéte volt Wendell
Osborne problémájának, aki nem jött rá, milyen szerepe volt a
szerencsének korai karriersikereiben. Dr. Edwards betege pedig nem
jött rá, milyen szerepe volt a balszerencsének munkahelyi
nehézségeiben. Mindketten ugyanazt a hibát követték el: főként
magukba néztek, amikor magyarázatot kerestek a velük történő
eseményekre. Ez pedig nem más, mint a balszerencse receptje.
A szerencsés személyiség kifelé is néz, nem csak befelé. Ez
persze nem mindig könnyű, mert ellentétben áll a belénk ivódott
munkaerkölcs tanaival. Az iskolában, a templomban, a
menedzsmenttréning szemináriumon, mindenütt arra tanítanak,
hogy magunk formáljuk az életünket, és rajtunk múlik, hogy mi lesz
velünk.
Te azonban ne hidd ezt. Mert ez nonszensz. A szerencse
befolyásolásának első lépése hogy elismerjük a létezését.
 Második technika: Keresd a gyors áramlatot!
Amikor Lauren Bacall fiatal volt, mindent megtett, hogy minél
több emberrel megismerkedjen és bekerüljön a gyors áramlatba.
Ahogy Kirk Douglas is. Ha nem így viselkedtek volna, ma már egyikük
nevére sem emlékezne a világ.
Tehetség? Hát persze, hogy tehetségesek voltak. És humorosak,
elragadóak, és volt még egy sor jó tulajdonságuk. De egyik sem lett
volna elegendő számukra az érvényesüléshez, ha nem lettek volna
szerencsések. Az ő különösen kapcsolódó történetük csodásán
illusztrálja, hogyan lesznek szerencsések azok, akik megtalálják a
gyors áramlatot.
Bacall (eredeti nevén Bacal) küszködő fiatal színésznő és modell
volt New Yorkban a második világháború elején. New York mindig is
hemzsegett az ilyenektől. A legtöbben szépek, és sokan valóban
tehetségesek. Messzi városokból érkeztek ide, ahol helyi
szépségkirálynők voltak, ők vezették a július 4-i nagy felvonulást,
vagy játszottak a gimnáziumi színjátszókörben. Most pedig ott
vannak a nagyvárosban, küzdve azért, hogy végre felfigyeljenek
rájuk.
A legtöbbjükre nagy csalódás vár. Mert sok ezer csodaszép és
tehetséges fiatalból, akik minden hónapban a városba özönlenek,
csak néhányan lesznek országos, vagy akár csak helyi hírességek. A
tehetségteleneket hamar elutasítják, de még így is több tízezren
maradnak. Mindegyikük tehetséges, és mivel a tehetség nem
mérhető, mondhatjuk, hogy mindegyikük körülbelül ugyanannyira
az.
Mi határozza meg ezeknek a fiatal nőknek a sikerét? Hogyan
választják ki a néhány győztest? Szerencsével. A nyerők egy
hatalmas, végeérhetetlen és kétségbeesett lottójátékban azok, akik
a megfelelő helyen vannak a megfelelő időben.
 Így történt ez a fiatal Lauren Bacall-lal is. Első néhány évére
New Yorkban szinte folyamatosan a balszerencse volt jellemző, írja
By Myself (Egyedül) című önéletrajzában. Kisebb szerepeket kapott
kérészéletű darabokban, modellkedett, de ezek nagy része különféle
okok miatt balul sült el. Tudat alatt használta az első technikát, azaz
felismerte a balszerencsét. Helyesen látta, hogy a vele történt rossz
dolgokért nem ő a felelős. Ezért jobb, ha tovább küzd, amíg bírja.
Nekiállt, és a második technikát kezdte alkalmazni. Nála ez is
ösztönös volt. Önéletrajzában nincs utalás arra, hogy valaha is
komolyan foglalkozott volna a szerencse befolyásolásával. Egy volt
azok közül az emberek közül, akik ösztönösen alkalmazzák a
technikákat. És szerencsések lesznek anélkül, hogy tudnák, miért.
A második technika parancsolata: menj oda, ahol gyors
sodrásúak az események. Vedd körül magad kavargó tömeggel, és
légy ott, ahol történnek a dolgok.
A fiatal Lauren Bacall így is tett. Anélkül hogy tudta volna, hogy
ezzel növeli esélyeit a szerencsés kitörésre, ami nélkül nem jutott
volna sehova. Nem hagyta, hogy a balszerencsesorozat
elkedvetlenítse. Ahelyett, hogy depresszióssá vagy
cselekvésképtelenné vált volna – a balszerencse gyakran ilyen
reakciót vált ki azokban, akik saját magukat hibáztatják az ese
ményekért tovább kereste a nagy sodrású eseményeket. Háborús
háttérmunkákban vett részt, mint a Stage Door Canteen,
jegyszedőként dolgozott színházakban, mindenféle szociális
eseményre, partira és piknikre eljárt. Mindenütt ő lett a társaság
közepe.
Nem tudta, éppen melyik ember segítségével kap majd
lehetőséget a nagy kitörésre. Mint később kiderült, ez az ember egy
angol író, Timothy Brooke volt. Timothy és Lauren nem voltak
szeretők. A férfi csupán megnyerő személyiség volt, akinek a
társaságát élvezte az ifjú színészpalánta. Egyik éjjel elmentek a
Tony’s nightclubba. Ott-tartózkodásuk alatt Brooke bemutatta neki
egyik jó barátját, Nicolas de Gunzburgot. Akkoriban még nem volt
tisztában vele, de ez volt a hosszú eseménysorozat első láncszeme,
amely végül a nagy lehetőséghez vezetett.
De Gunzburg a Harper's Bazaar szerkesztője volt. A fiatal
színésznő rajta keresztül ismerte meg Diana Vreelandet, a lap
divatmellékletének szerkesztőjét. Egy igen előnyös egész alakos fotó
aztán megragadta egy hollywoodi producer figyelmét. A producert
Howard Hawksnak hívták. Ezzel kezdődött Lauren Bacall
mozikarrierje.
Lauren elegáns, gyönyörű és tehetséges volt. Ezek a
tulajdonságok nyilván szerepet játszottak karrierjének alakulásában.
Kellett, hogy rendelkezzen velük, mert csak így használhatta ki a
nagy lehetőséget. A nagy lehetőség azonban nem jött magától. Ha
Lauren nem tett volna meg mindent, ha nem kereste volna a gyors
áramlatot, és nem ismerte volna meg azt a különös angol írót, neve
ma nem mondana nekünk semmit.
Úgy tűnik, Lauren Bacall nem sűrűn gondolkozott a
szerencséről. Lehet, hogy azért, mert természeténél fogva
szerencsés ember volt. Ezért nem érezte, hogy aggódnia kellene
emiatt. Úgy élte az életét, ahogy volt, és legnagyobb részét élvezte
is. De akkoriban, amikor még küzdelmes életet élt New Yorkban,
remélve a nagy kitörést, megismerkedett egy fiatalemberrel, aki
viszont nagyon sokat gondolkozott a szerencse saját és mások
életében betöltött szerepéről. A férfit Yssur Danielovicsnak hívták.
New York állam Amsterdam városkájából érkezett. Színészként
próbált munkát találni. Művészneve: Kirk Douglas.
Sok-sok évvel a küzdelmes időszak után producere hollywoodi
irodájában készítettem interjút Douglasszel. Visszaemlékezett arra,
hogy tudatosan kereste a gyors áramlatokat, bár nem használta ezt
a kifejezést. Ismeretlen fiatal színészként New Yorkban a Schrafft’s
étteremben dolgozott, hogy éhen ne haljon. Akkoriban rájött, hogy
a várva várt kitörés nem fog magától érkezni. Szüksége van hozzá
valaki másra. Nem tudta, ki lenne az, de azt tudta, hogy a nagy
kitörés esélye egyenes arányban áll azzal, hogy hány embert ismer.
„Ha remete vagy, soha semmi sem történik az életedben –
mondta. – Ha a remete ellentettje vagy, akkor történnek dolgok." Ő
aztán nem volt remete. Ebben az időben, miután már nem dolgozott
az étteremben, rengeteg embert ismert meg és társasági
eseményen vett részt. Ekkor találkozott a fiatal színésznőjelölttel,
Lauren Bacall-lal.
Akkoriban nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy az olcsó
ruhákban járó fiatal nő szerencsét fog hozni Douglasnek. Nem volt
hatalma, nem voltak kapcsolatai a magasabb körökben. Ha Kirk
Douglas gazdag és befolyásos embereket akart volna megismerni,
biztosan észre sem vette volna Lauren Bacallt. Az ilyen cinikus és
szűk látókörű gondolkodás azonban nem valószínű, hogy szerencsét
hoz. A szerencsés személyiség mindenkit megismer: a gazdagot és a
szegényt, a híreset és a szerényt, a társasági embert és még a
társaságkerülő fura figurát is.
Az előző fejezetben már szó volt róla, hogy a szerencse
természeténél fogva gyors, mély és előre nem látható változásokat
hoz a helyzetekben és az emberekben. Ez történt a fiatal,
reménybeli színésznővel is, akit Kirk Douglas megismert. Eljött a
nagy lehetőség, és Bacall Hollywoodba került. Idővel lehetőséget
szerzett Douglasnek is a bemutatkozásra. Kirk Douglas a negyvenes
évek végén lett ünnepelt sztár.
Lauren szerencséje így lett Kirk szerencséje is egyben. Az
események hosszú láncolata csak azért történhetett meg, mert
mindketten megtalálták a gyors áramlatot. Ha bármelyikük nem így
tett volna, hiába Kirk Douglas színészi tehetsége és az elbűvölő
árkocska az állán, ma nem ismernénk sem a nevét, sem az arcát.
 Akár a filmiparban szeretnél érvényesülni, akár csupán egy
magasabb fizetésű vagy izgalmasabb munkát keresel, a szabály
ugyanaz. Oda menj, ahol az események áramlata gyors.
Eric Wachtel, New York-i vezetői tanácsadó és fejvadász szó
szerint emberek százainak segített megmászni a vállalati ranglétrát.
Megfigyelése szerint azok az emberek nem jutnak egyről a kettőre,
akik hagyják, hogy elszigetelődjenek.
„Ez nem azt jelenti, hogy olyannak kell lenned, aki mindenkit
ismer a városban – mondja Wachtel. – Nem lehet mindegyikünk a
partik lelke. Vannak csendesebb típusok, de lehet a tekintetünk és a
viselkedésünk barátságos. Lehetünk aktívak. A legrosszabb az, ha
visszavonulsz a barátságok és ismerősök hálózatától otthon és a
munkában is. Ha nem vagy a hálózatban, senki sem fog semmit
tenni érted.”
Az üzleti világban, ahogy a mozi világában is, a nagy
lehetőségek emberek közti kapcsolatok útján keletkeznek. Nem
feltétlenül közeli barátságok útján, hanem csak kapcsolatok révén,
melyek néha egészen távoliak. A sors távoli gépezete működésbe
lép. Íme egy példa: A kilép a munkahelyéről. Az állást felajánlják B-
nek, akit érdekel ugyan az ajánlat, de passzol, amikor C ajánl neki
egy jobb lehetőséget. D, egy pártatlan kívülálló egy napon együtt
ebédel E-vel, aki megemlíti neki az álláslehetőséget. E úgy értékeli,
hogy a lehetőség érdekelheti F-et.
E és F nem közeli barátok. Inkább ismerősök – időnként
megisznak egy italt munka után, vagy együtt vesznek részt hétvégi
önkéntes munkán. Egyikük sem mondaná a másikra, hogy a „legjobb
barátom”. E mégis kedveli F-et, és eleget tud róla ahhoz, hogy tudja,
milyen állásajánlatok érdekelhetik. Örül, hogy ő kínálhatja neki a
nagy kiugrási lehetőséget. Amikor F hall a lehetőségről,
megpályázza, és meg is kapja az állást, ami megváltoztatja az életét.
 Az emberek biztosan féltékenyek F-re. „Micsoda szerencséje
volt! – mondják. – Mindig a megfelelő időben van a megfelelő
helyen."
De miért van mindig a megfelelő időben a megfelelő helyen?
Mert erőfeszítést tett, hogy sok helyen legyen sokszor. A sors nagy
lehetőséget adott számára, de ki is érdemelte. Megfelelően
pozícionálta magát.
Az emberek közti látszólag gyenge szálak ereje az emberi
társadalom egyik legkevésbé ismert jelensége. Az erős kötődésekről
sokat tudunk – néha többet is, mint szeretnénk. Pszichiáterek és
pszichológusok örökké csak a szexuális, szerelmi, családi kötelékeket
és a közeli barátságokat tanulmányozzák. (A könyv későbbi részében
szó lesz egy különleges barátságról, amelyet „sorsszerű párosnak”
hívok.] De mi van a gyenge szálakkal? Nem nagyon figyelünk rájuk,
pedig lehet, hogy ezek vannak igazán nagy hatással az életünkre.
Gondolj arra a sok emberre, akik látásból vagy névről ismernek
téged, mégsem mondanád őket „közeli ismerősnek". A szomszéd,
akit csak évente néhányszor látsz a lépcsőházban. A nő, akihez
fodrászhoz jársz, a munkatársaid, a gyereked kedvenc tanára. Azok,
akikkel együtt énekelsz a templomi kórusban és együtt dolgoztatok
a tavalyi politikai kampányban. A listát folytathatjuk, ameddig
akarjuk. Ha a gyors áramlatban vagy, kapásból fel tudsz sorolni
legalább száz ilyen gyenge szálat, és kisebb gondolkodás után még
néhány százat.
A Massachusetts Institute of Technology szociálpszichológusai
egyszer felmérték, hogy egy átlagos amerikai polgár közvetlenül
körülbelül ötszáz emberrel van kapcsolatban. Ez a szám tartalmazza
az erős és a gyenge kapcsolatokat egyaránt, és olyan gyenge
kapcsolati szálak is szerepelnek benne, mint a sarki közért
pénztárosai. Ők is felismernek téged, és szívesen beszélgetnek veled
az időjárásról vagy az élelmiszerárakról. Nem vagy idegen, de nem
vagy annál sokkal több sem. Nem ismerik a nevedet, és nem tudnak
rólad semmi mást. Nehéz elképzelni, hogy valaha is ők hoznák el
neked a nagy lehetőséget. A szerencse tanulmányozásakor ezért
ezeket az igen vékony szálakat nem vesszük figyelembe.
Dr. Stanley Milgram, a Harvard Egyetem pszichológusa jobb
meghatározást dolgozott ki. Őt – ahogy a pszichológusok nevezik – a
„kisvilág jelenség” érdekelte. Ez a gyakran megdöbbentő mód,
ahogyan emberek gyenge ismeretségi szálai átfedik egymást.
Megismersz egy idegent a repülőgépen, beszélgetni kezdesz vele, és
legnagyobb meglepetésedre mindketten ismeritek ugyanazt az
embert. „Kicsi a világ!” – vonjátok le a következtetést.
És az is. Dr. Milgram úgy döntött, hogy megvizsgálja, mennyire.
Tanulmányai közvetlenül relevánsak szerencsével kapcsolatos
vizsgálódásainkkal. Ha világosan látod, mennyire kicsi is ez a „kis
világ", jobban fogod érteni, hogy a gyors áramlatba kerülve miért
javulhat annyit a szerencséd.
Az emberi kapcsolatok hálózatába Dr. Milgram beleértette az
erős és a gyenge kapcsolatokat is. De nem vette bele a nagyon
gyenge kapcsolatokat, mint például a sarki közért pénztárosainak
ismeretsége. Csak azok a kapcsolatok érdekelték, amelyekben
„jelentőségteljes személyes érintkezés" zajlott le. Ezeket úgy
határozta meg, hogy azok, akiket keresztnevükön ismersz. Ez jó és
gyors meghatározás. Azok a „gyenge kapcsolatok”, akiket
keresztnevükön ismersz, de nem mondanád őket közeli barátnak
vagy családtagnak.
Dr. Milgram kiválasztott egy „célszemélyt”, egy nőt, aki
Massachusetts állam Cambridge városában élt egy teológushallgató
feleségeként. Aztán kiválasztott egy kis csoport „kezdő személyeket"
Kansas állam Wichita városában. Whichitát véletlenszerűen
választotta ki, és a kezdő személyeket is. Minden kezdő személy
kapott egy levelet Dr. Milgramtól, a következő tartalommal:
 Ebben a tanulmányban a „kisvilág-jelenséget" vizsgáljuk.
Mellékelek egy dokumentumot, amelyet egy Massachusetts állam
Cambridge városában élő hölgynek címeztünk. Ha keresztnevén
ismeri a hölgyet, kérem, juttassa el hozzá. Ha nem, akkor adja át
valaki másnak, aki Ön szerint keresztnevén ismeri őt, és kérje meg
ugyanerre.
A különös vizsgálódás célja az volt, hogy megnézzék, milyen
hosszú gyenge kapcsolati lánc vezet el a célszemélyhez. Dr. Milgram
megkérdezett embereket, hogy szerintük milyen hosszú a
legrövidebb kapcsolati lánc. A legtöbben száz vagy több láncszemre
tippeltek.
Dr. Milgram legnagyobb megdöbbenésére a szám három volt.
Egy wichitai farmer – az egyik eredeti „kezdő személy" egy
lelkipásztor barátjának adta a dokumentumot. Az elküldte egy másik
lelkipásztornak, akit Cambridge-ből ismert. Ő pedig, mivel ismerte a
hölgyet, átadta neki a dokumentumot. A lánc véget is ért.
A kísérlet leghosszabb kapcsolati lánca tíz tagból állt. A médián
öt volt. Megdöbbentő eredmény. Kevésbé megdöbbentő, ha
megvizsgáljuk az eset matematikáját. Tegyük fel, hogy háromszáz
embert ismersz a keresztnevén – ebben benne vannak az erős és a
gyenge kapcsolatok egyaránt. Tegyük fel továbbá, hogy
mindegyiküknek szintén átlagosan háromszáz kapcsolata van. Ez azt
jelenti, hogy másodlagos ismeretségeid száma (azaz az ismerős
ismerőse) kilencvenezer ember. A harmadlagos pedig
huszonhétmillió.
Ekkora számok mellett nem meglepő, hogy Dr. Milgram
kísérletében a médián csupán öt kapcsolati láncszem volt. Azzal,
hogy háromszáz embert ismersz, hatalmas ismerősi kör tagja vagy.
De valóban ennyire hatalmas? Valóban jelentőségteljesen
kapcsolódsz ehhez a huszonhétmillió harmadlagos ismerőshöz?
Természetesen. A szerencse úgy áramlik az emberek láncolatán át,
amíg célt nem ért, mint Dr. Milgram dokumentuma. Az áramlat
gyakran úgy kezdődik, hogy egy barát barátja.
Tegyük fel, hogy unod magad és magányos vagy, és szükséged
van egy életedet megváltoztató szerelmi kapcsolatra, hogy ismét
magadra találj. Van egy gyenge kapcsolatod, egy férfi, nevezzük A-
nak, a helyi politikai önkéntes csapat egyik tagja. Egyik este A
barátja B, akit egyébként nem ismersz, partit tart. A, látván hogy
szabad vagy aznap este, megkérdezi B-t, hogy elhozhat-e téged a
partira. B azt mondja, hogy természetesen, csak hozz egy üveg bort.
Egy másik vendég, B barátja, C, akit sem te, sem A nem ismer. C, aki
egyébként harmadlagos link, az a férfi, akire vártál. Így működik a
szerencse.
C-vel egyre nagyobb a szerelem, és néhány barátod féltékeny is
rád. „Micsoda szerencséd volt! – panaszodnak. – Velem miért nem
történik ilyesmi?" Talán azért nem, mert nincsenek benne a gyors
áramlatban. Azért látogatott el hozzád a szerencse, mert ismerted
A-t 299 másik emberrel együtt.
Korábban már megjegyeztük, hogy az üdvözlő ismeretség –
„Helló, hogy van? Jó kis időjárásunk van, nemdebár?” – túl gyenge
kapcsolat ahhoz, hogy átjusson rajta a szerencse áramlata. Hasznos
feltennünk azt a kérdést, hogy milyen szempontból túl gyenge.
Leginkább azért, mert az illető nem ismer eléggé téged.
Ez a fajta szerencse, amiről a második technika szól – amely egy
áramlattal emberek láncolatán át jut el a célszemélyhez -, nem
könnyen jut el olyan célhoz, aki nem több egy arcnál a sarki
közértben. Ahhoz, hogy célpont legyél, valamit ismertté kell tenni
magadról elsődleges hálózatodban. Ezek lehetnek, ahogy mi
nevezzük, „gyenge” kapcsolatok, de elég erősek kell hogy legyenek
ahhoz, hogy az emberek tudják, ki vagy, mit dolgozol, mi érdekel,
milyen jutalmat vársz az élettől.
 Fontos, hogy tudják, mit tekintenél nagy lehetőségnek.
Az a vonzó egyébként néha nem túl vonzó fajunkban, hogy –
kevés kivétellel – szeretjük szerencsés lehetőséghez juttatni
egymást. Szeretjük, ha jó hírt tudunk vinni. Eric Wachtel fejvadász
szerint „Nagyon kellemes érzés felvenni a telefont, és azt mondani,
'Helló, Charlie, itt van egy állásajánlat, amit szerintem neked találtak
ki.’" De mielőtt emberek ilyen híreket hoznak neked, először tudniuk
kell, hogy mitől leszel boldog.
Ahogy Wachtel fogalmaz: „Amikor embert keresek egy
pozícióba, nyilván először azokat keresem meg, akikről tudok, vagy
megtudhatom, mi van velük. Lehet, hogy rajtuk kívül mások is jók
lennének, de ha rejtőzködnek, nyilván nem fogom felhívni őket." A
telefonod akkor kezd csörögni, amikor alapvető tényeket kezdesz
áramoltatni a hálózatodba.
Ez nem csupán a munka és a karrier világában történik. Donna
Metzger, egy atlantai nő mesélt nekem egy történetet arról, hogy
miként adta el „hihetetlen" szerencsével a gyarmati korszakból
származó babáit. Ha közelebbről megvizsgáljuk a történetet, már
nem tűnik annyira hihetetlennek. A szerencse azért áramlott Donna
Metzgerhez, mert megtalálta a gyors áramlatot, és tudatta
másokkal, hogy mit akar.
A két szóban forgó baba már generációk óta a család
tulajdonában volt. Mire Donnához kerültek, már igen rossz
állapotban voltak, tisztításra és javításra szorultak. Mivel nem
érdekelte a babagyűjtés, Donna nem akart belevágni a nagy
munkába sem. De el sem akarta dobni a babákat, mert tudta, hogy
egy gyűjtő számára nagyon értékesek lehetnek. Ezek ugyanis kézzel
készített, antik babák voltak.
 Úgy gondolta, hogy elajándékozza vagy eladja őket. Viszont
egyetlen babagyűjtőt sem ismert. A babagyűjtés ugyanis nem olyan
népszerű hobbi, mint az érme– vagy bélyeggyűjtés. Mit tehetett?
Gondolta, hogy hirdetést ad fel az újságban, aztán mégsem
tette meg. De amikor beszélgetett valakivel, mindig megemlítette a
dilemmáját. Sok ismerőse volt, mert szeretett benne lenni a gyors
áramlatban.
Volt egy gyenge kapcsolata egy nővel a helyi teniszklubban. Ez a
nő rendszeresen beszélt a bátyjával – ami erős kapcsolat. Egy
telefonbeszélgetés során szóba került az antik és a gyűjtés. A nő
megemlítette a babákat, amelyekkel nem tudott mit kezdeni
teniszező ismerőse, Donna Metzger. A bátyja azt mondta, hogy fura,
hogy épp most mondja, de ismer egy nőt, aki lelkes antikbaba-
gyűjtő. Az illető szomszédja Philadelphia külvárosában, ahol lakott.
A lánc tehát felépült.
A babagyűjtő hölgy, aki két ritka darabhoz jutott igen jutányos
áron, kétségkívül szerencsésnek érezte magát. Hasonlóan Donna
Metzgerhez. Mindkét nő lelkendezve újságolta ismerőseinek:
„Micsoda váratlan szerencsém volt!” De valóban váratlan volt? A két
nő harmadrangú kapcsolatban volt egymással ismerőseik hálózata
folytán. Azzal segítették a lánc felépülését, hogy minden
ismerősükkel tudatták, mit szeretnének.
Nagyon hasonló történetet mesélt nekem egy connecticuti nő.
Az ő esetében azonban a szerencse áramlata nem csupán egy
hobbiból gyűjtött tárgy eladóját és vevőjét hozta össze. Hanem az
apát a lányával.
A nő anyja belehalt a szülésbe. Apja nem tudott róla
gondoskodni, ezért örökbe adta egy családnak. Ő csak ennyit tudott,
és néhány más részletet a családjáról és a csecsemőkoráról.
Tizenéves kora óta megszállottan szerette volna megtalálni az apját,
akit nem is ismert. A negyvenes éveiben járt, és már majdnem
feladta a reményt. Természetét tekintve társaságkedvelő nő volt.
Sokféle tevékenységben vett részt, és ismert egy csomó embert.
Gyakran beszélt nekik arról, hogy már régóta szeretné megtalálni az
apját.
A lánc pontosan úgy kezdett kialakulni, mint Donna Metzger
esetében. Valaki beszélt valaki mással, aki ugyanúgy reagált: „Fura,
hogy épp most mondja." A férfi Kaliforniában élt, aki gyakran beszélt
a lányáról, akit kisbabakorában látott utoljára. A férfi kora és néhány
más apróság miatt az illető gyanította, hogy arról a bizonyos apáról
van szó. A lánc felépült.
„Micsoda fantasztikus szerencse!" – mondta mindenki. De
tényleg az volt?
Oda menj, ahol az események gyorsan áramlanak. Mit jelent ez
pontosan? Egyszerűen azt, hogy alakíts ki kapcsolatokat. Vegyél
részt a dolgokban. Ne maradj kívülálló, aki passzívan figyeli az
eseményeket.
Munkában – mondja Eric Wachtel – tégy meg mindent, hogy
megismerjenek a cégnél. Sőt, a cégen kívül is. Menj el a
megbeszélésekre, még az unalmasakra is. Vegyél részt a munkaidő
utáni összejöveteleken. Keress olyan feladatokat, amelyek során
nem csupán a legközelebbi munkatársaiddal kell együtt dolgoznod.
Karriercéljaidat pedig mindenkinek meséld el, akivel csak találkozol.
Munkahelyeden kívül is maradj aktív, találkozz emberekkel,
csatlakozz az eseményekhez. Ahogy Wachtel fogalmaz, próbálj a
helyi népszerűség királya vagy királynője lenni. A vidámságot
azonban nem lehet megjátszani. Ha alapvetően csendes ember
vagy, ne játszd meg magad. Légy csendes. Csak arra van szükség,
hogy egy csomó emberrel találkozz, és azok tudjanak rólad.
 A csoporttevékenységek ideálisak: kórusok, politikai aktivisták,
bármi, ami érdekel. Ha olyan magányos hobbid van, mint a
bélyeggyűjtés, akkor legalább olyan klubokhoz csatlakozz, és az ezzel
kapcsolatos eseményeken vegyél részt. És járj el partikra, és rendezz
partikat. Járj gyűlésekre. Ha valamiért menetelnek, csatlakozz. Ha
tornázol, ne tornázz egyedül. Csatlakozz a helyi fitneszklubhoz.
A rendszeresen szerencsés emberek majdnem mindig a gyors
áramlatban találhatók. Egyetlen eggyel sem találkoztam, amelyik
visszavonultan élt volna.
 Harmadik technika: A szerencse adagolása
Két módon lehetsz majdnem biztosan vesztes az életben. Az
egyik, ha őrült kockázatokat vállalsz – olyant, amelyik nincs
arányban az esetleges hozammal. A másik, ha nem vállalsz
semmiféle kockázatot.
A szerencsés emberek általában mindkét szélsőséget kerülik.
Ők olyan technikával vállalnak kockázatot, amely gondosan adagolja
a szerencsét.
Vannak, akik számára különösen nehéz ennek a technikának az
elsajátítása. Van, aki elméletben tisztában van az igazságával, de
képtelen azt a mindennapokban alkalmazni. A balszerencse és a
közepes szerencse egyik legfőbb oka az, ha valaki nem tudja
alkalmazni ezt a különösen fontos technikát. Ezért azt javaslom,
tanulmányozd behatóan.
A két szélsőség közül – az őrült kockázat és a
kockázatmentesség – messze az utóbbi a jellemző társadalmunk
nagy többségére. Amerikában és Nyugat-Európában az emberek
nagy része úgy menekül a kockázattól, mint a tűztől. Mindennél
többre értékelik a biztonságot. Ennek eredményeként elszalasztják
az élet egyik legnagyobb szórakozását. És szegények maradnak.
Nézd meg a szorgalmas embert – a fáradhatatlanul dolgozó,
iskolában magoló, korunk jellemző típusát. Rögtön a főiskola után
belép egy céghez, tart a kockázattól, soha nem áll ki semmiért, olyan
kevés döntést hoz, amennyit csak lehet, és nem talál ki semmit.
Minden reggel pontosan érkezik a munkahelyére. Mindig
kifogástalanul elvégzi a rá kiosztott feladatokat. Pontban ötkor
hazamegy. Harmincöt évvel később ajándékba kap egy arany tollat,
majd nyugdíjba megy. És soha többé nem hallunk róla.
Mindezt miért? A biztonságért. Ennyit keresett a szorgalmas
ember: fizetést, amelyből közepesen kényelmesen megéltek, és egy
nyugdíjat, ami elég, hogy megéljen belőle. Szép dolgok, de hol az
élvezet és a szín? Hol vannak a nagy győzelmek? Hiányoznak.
Oktatásunk és a társadalmi kondicionálás erre neveli az
embereket. Azt tanítják nekünk, hogy a kockázat butaság. A puritán
erkölcs nem nézi jó szemmel a szerencsejátékot és a spekulációt.
Arra késztet bennünket, hogy fejünket leszegve, keményen dolgozva
éljünk. Azzal a tudattal, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy
túzok.
Ismered a régi történetet a teknős és a nyúl közti versenyről?
Az iskolás gyerekek az egész világon megtanulják ezt a mesét, mert
ez kellene, hogy megtanítsa őket a helyes életvezetésre. A
körültekintően gondolkodó teknős gondosan megőrzi tőkéjét –
energiáját -, és nyer. Az őrült nyúl egész tőkéjét egyetlen spekulatív
dáridóra pazarolja, korán csődbe jut, és veszít. A mese tanulsága,
hogy legjobb a szorgalmas ember példáját követni. Ez lehet, hogy
unalmas, de ez a nyerő út. Mondja az ősi tanítás.
De vajon igaz ez? A valós életben semmiképp. A szorgalmas
ember azzal, hogy kerüli a kockázatot, a szerencsés lehetőségeket is
kerüli. A szorgalmas emberek ezért nem szerencsések.
De talán pontosabban fogalmaznánk, ha azt mondanánk, hogy
sokuk a szerencse szempontjából semleges. Sem jó, sem
balszerencse nem éri őket. Életük alig változik, alig történik benne
valami.
Lehet, hogy azért olvasod a könyvemet, mert a te életed is
ilyen. Nem feltétlenül vannak nagy álmaid, nem akarsz filmcsillag
lenni, vagy nem akarsz milliókat kaszálni a tőzsdén. Csak azt akarod,
hogy valami történjen. Érdekes eseményeket akarsz. Változást.
De még változást sem várhatsz, ha nem kockáztatsz. Emlékezz a
szerencse meghatározására: események, amelyek befolyásolják
életünket, de nem mi idézzük elő azokat. Ahhoz, hogy biztosítsuk
ilyen események bekövetkeztét, be kell hívnunk őket az életünkbe.
Más szóval: kockáztatnunk kell. Azt a szerencsét, amely az
irányunkba jön, nem lehet ellenőrizni. Lehet jó, és lehet
balszerencse egyaránt. Ha balszerencse, bizonyos lépésekkel
elkerülheted. Ezeket a lépéseket a könyv későbbi részében
tanulmányozzuk. Egyelőre elég annyit megértenünk, hogy ha
szerencsét és változást akarunk az életünkben, akkor el kell
fogadnunk, hogy a szerencse lehet jó, és lehet balszerencse
egyaránt. Más szóval: kockáztatnunk kell.
Kultúránk mégis állandóan azt sulykolja belénk, hogy ne
kockáztassunk. Amerikában különösen hat, Európában már kevésbé,
hogy éppen azok prédikálnak leginkább a kockáztatás ellen, akik
életük korai szakaszában nagy kockázatban éltek. Ez a furcsa
jelenség megerősíti kultúránk munkaerkölcs-filozófiáját, és tovább
növeli a szociális nyomást az irányba, hogy az emberek szorgalmas
életet éljenek.
Valójában a következő játszódik le. Egy nő vagy egy férfi (a
közelmúltig inkább a férfiak) életük korai szakaszában valamilyen
fantasztikus spekulációba kezdenek. Szerencséjük van. A spekuláció
kifizetődik, ők pedig gazdagok és híresek lesznek. Fiatalok tanácsot
kérnek tőlük. „Hogyan jussunk idáig, uram?" – kérdezik. Erre mit
válaszol a nagyra becsült bölcs? Megmondja az igazat, hogy csupán
szerencsés volt? Természetesen nem. Helyette azt mondja, hogy
okos, elkötelezett, türelmes és állhatatos volt. Minden, ami
beletartozik a munkaerkölcs fogalmába. Megpróbálja elhitetni az
emberekkel, hogy ő csupán egy szorgalmas ember, aki
szorgalmasabb volt, mint mások.
És különös módon a legtöbb ember hisz neki. Lehet hogy azért,
mert ezzel okot ad nekik arra, hogy ne kockáztassanak. A
kockázatmentes élet biztonságos és kényelmes, és ez az, amit a
legtöbben választanak, ha nincs nyomós okuk másként tenni.
 John D. Rockefeller, az idősebb, korai példája ennek a
jelenségnek. Olyannyira jó, hogy szinte karikatúrának is beillene.
Az öreg John D. az olajbizniszben szerezte óriási vagyonát,
hatalmasakat kockáztatva. Felnőtt évei elején alulfizetett irodai
alkalmazott volt egy kereskedőnél. Alig élt meg belőle. Elég gyorsan
rájött, hogy mindig is alulfizetett irodai alkalmazott marad, ha a
biztonság lesz élete irányítója. Arra is rájött, hogy ha ki akar
emelkedni az alacsony fizetési kategóriából, akkor kockázatot kell
vállalnia. Ezt is tette. Megtakarított némi pénzt és kölcsön is kért
hozzá, majd különféle áruspekulációkba és más hasonló ügyletekbe
fogott. Jó és balszerencse egyaránt érte. Egy különösen nagy
szerencse (amelyet egyébként Rockefeller a gyors áramlatot kedvelő
tulajdonságának köszönhetett) a Samuel Andrews-zal való
találkozása volt. Andrews szakértője volt az akkor még
kockázatosnak mondott új üzletágnak, az olaj finomításnak.
Rockefeller, aki eddigre már gyakorlott és elkötelezett
kockázatvállaló volt, vonzónak találta ezt a szerencsejátéknak is
beillő vállalkozást. Andrews-zal olajfinomítót építettek
Clevelandben, amitől egyébként minden józan üzletember óva
intette őket, mondván, hogy hajmeresztőén kockázatos
vállalkozásba fognak. A clevelandi finomítóból lett később a
Standard Oil.
Rockefeller elsőrangú kockázatvállaló volt. Nem volt az a
szorgalmas típus. Inkább kockáztatott, és meghívta a szerencsét,
hogy az változtassa meg az életét.
De miután megkereste az első néhány százmillióját, és miután
nemzetközileg ismert forrása lett a hogyan legyünk sikeresek az
életben nagy bölcsességének, vajon említette-e valaha a szerencsét?
Tanácsolta vajon az embereknek, hogy kockáztassanak? Nem. Azt
javasolta nekik, hogy legyenek szorgalmasak.
 Arról lett híres, hogy mindig kiválasztott magának egy szegény
gyereket – golfpályák ütőhordozóit, újságárusfiúkat – és
szentbeszédet tartott nekik a kemény munkáról, a takarékosságról
és a türelemről. „Dolgozz keményen, költs bölcsen, fektess be
biztonságosan, és hagyd, hogy az idő megoldja a többit” – szokta
mondani ünnepélyesen, a kisfiúk pedig szájtátva hallgatták. Ekkor
Rockefeller benyúlt a zsebébe, előhúzott egy tízcentest, és a gyerek
kicsi, piszkos kezébe tette. „Takaríts meg egy tízcentest mindennap
– jelentette ki a milliárdos. – És akkor te is gazdag ember leszel.”
Természetesen ez nonszensz. Tegyük fel, hogy a kölyök
hetvenvalahány évig él. Megtakarítása élete végére 2555 dollár
lenne. Ha a gyerek szerencsés volt, az összegyűlt kamatokkal az
összeg akár tízezer dollár is lehetne. Gazdag? Rockefeller ennyit egy
nap alatt keresett.
Mindenesetre az egész tízcentes színjáték egy nagy PR-fogás
volt. Ivy Ledbetter Lee, Rockefeller PR-tanácsadója találta ki. Az volt
a cél, hogy megváltoztassák az öreg előnytelen imázsát, és ezáltal
csökkentsék a Standard Oil elleni éles kritikát, amely bizonyos
lépései miatt érte a céget. Lee gondoskodott róla, hogy a sokak által
elítélt milliárdosnál mindig legyen elegendő tízcentes. Az idős
úriemberhez szinte öltözéke részeként tartozott egy tízcentesektől
dagadó pénztárca. Előbb engedték volna ki nadrág nélkül az utcára,
mint a tárcája nélkül. Az volt a feladata, hogy ha valahol riportereket
látott, rögtön kezdjen érméket osztogatni, és magyarázzon a
munkaerkölcsről. Mindenképpen titokban kellett tartania
meggazdagodásának valódi okát: hogy kockázatvállaló volt, és
szerencséje volt.
Az emberek pedig bevették a mesét. Még azoknak a kisfiúknak
egy része is, akik pénzt kaptak tőle. A kisfiúk ma már idős emberek.
Akik megfogadták a tanácsot és szorgalmasan élték le életüket,
most szerény megtakarítással rendelkeznek. Lehet. Néhányan
gazdagok. Néhányan a csúcsra törtek szórakozásból vagy a győzelem
kedvéért. Vajon jó tanács volt?
Korábban már szó volt arról, hogy ha elismerjük, hogy
legnagyobb érdemeinket nagyrészt vagy részben a szerencsének
köszönhetjük, akkor kisebbnek érezzük magunkat. Énünknek sokkal
jobban esik azt hallani, hogy „sikerült, mert okos voltam". Vagy mert
türelmes, kitartó, és a többi. Ez a kisebbségi érzés volt minden
bizonnyal az oka, hogy az idősebb John D. Rockefeller sosem beszélt
a kockázatról és a szerencséről.
A legfontosabb ok – legalábbis Ivy Lee, a közönségkapcsolatok
koreográfusa szerint – az volt, hogy a szerencsejáték nem fér össze a
puritanizmus erkölcsével. Rockefeller akkoriban látta el a kisfiúkat
tízcentessel és tanáccsal – a huszadik század első évtizedeiben
amikor a Standard Oilnak komoly vitái támadtak a vállalat moráljával
kapcsolatban. A céget kinézte magának néhány botrányhajhász, akik
azzal vádolták a Standard Oilt, hogy illegálisan rögzített árakat,
monopolizálni próbálta a piacot, állami hivatalnokokat vesztegetett
meg, és hasonló, kellemetlen tevékenységet folytatott. A vádak nagy
része alaptalan volt, más részük bár elvileg elképzelhető volt, csupán
igen gyenge bizonyítékokon alapult.
A köz azonban hitt a vádaknak, mert hinni akart. Azért, mert
gyűlölte a Standard Oilt. Részben azért, mert a hatalmas cég
alapítója és képviselője, John D., szerencséje által lett gazdag.
Kockáztatott és nyert. Amerikában ez hiba.
Sokan, főként a szorgalmas embertípus, gyűlöli a szerencsés
szerencsejátékost. Főként azért, mert gyűlölik magukat, amiért nincs
bátorságuk kockáztatni. A szerencsejátékos bezzeg ott áll gazdagon,
boldogan, jól szórakozik, élő reklámjaként mindannak, amivé a
szorgalmas embertípus válhatott volna. Az ilyen ember keresi az
okot arra, hogy gyűlölni lehessen a szerencsést, és szívesen hiszi azt,
hogy a szerencsejáték bizonyos tekintetben nem tiszta.
 Ez volt az egyik ok, ami könnyű célponttá tette a Standard Oilt
botrányhajhászok számára. Alapítója és vezetője egy
szerencsejátékos volt, akinek nyilván kérdéses a jelleme, és nem
lehet bízni benne. Amikor Ivy Lee rájött erre, akkor találta ki a
tízcentes trükköt, ezzel bizonyítva, hogy John D. nem volt
szerencsejátékos. Dehogy! Ő pont olyan volt, mint bárki más.
Így hát a társadalomban továbbra is a kockázatkerülés marad
domináns. Még a legnagyobb kockázatot vállalók és a
legszerencsésebb szerencsejátékosok sem mutatják, hogy kik is
valójában.
Modernebb példának ott van Thomas John Watson, az IBM
alapítója. A magas, vékony, aszketikus, kissé zord fickó ma a világ
egyik vezető igehirdetője a munkaerkölcsről prédikálok közt. Úgy
nézett ki, úgy beszélt és úgy viselkedett, mint aki életében nem
vállalt kockázatot. Szerencse? Sosem került szóba, ha beszélgettél
vele. A projektekben, amikben részt vett, sohasem volt szerepe
olyan tisztátalan dolognak, mint a szerencse.
„Tervezd a munkád, és dolgozz a terveden” – mondta a fiatal
nőknek és férfiaknak, akik dolgozni jöttek hozzá és igyekeztek
követni a példáját. Ez volt az út a sikerhez. A szerencséről szó sem
volt.
Watson leghíresebb szlogenje az volt: „Think!", azaz
„Gondolkozz!” Irodákban és gyárakban világszerte ott lóg a falon egy
tábla, rajta ez a szó. A szlogen régen hosszabb és szigorúbb volt. A
cég archívumában ott vannak a fényképek réges-régi értékesítési
megbeszélésekről, ahol a plakátok még azt hirdették a törekvő
ügynököknek: „Work and Think!” azaz „Dolgozz és gondolkozz!"
Watson maga jobban szerette a háromtagú szlogent. Egyszer,
amikor a Business Week fiatal újságírójaként interjút készítettem
vele, és feltettem neki a szokásos kérdést a sikere gyökeréről,
csontos ujjával felém intve ünnepélyesen kijelentette: „Dolgozz,
gondolkozz és tervezz."
Szerinte az is segít az embernek, ha kikeményített fehér inget
és fényesre suvickolt cipőt visel. Emlékszem, mennyit vergődtem az
interjú alatt, hogy nehogy meglássa a kopott rohangálós cipőmet.
Dolgozz, gondolkozz és tervezz. Az ember, aki ilyen szlogent
talál ki, valóban elkötelezett bajnoka a munkaerkölcsnek. Amennyire
tudom, a Föld még nem hordott a hátán nála elkötelezettebbet.
Mégis, Watson szerencsejátékosként emelkedett ilyen
magasságokba. Ez az ember, aki szerint meg lehet tervezni egy
életet, akinek a szájából sosem hallottad a szerencse szót, fiatalon
vad kockázatokat vállalt. És nyert. De John D. Rockefellerhez
hasonlóan ő sem árulkodott erről a bölcsességéről érdeklődő fiatal
újságíróknak.
Első találkozása a szerencsével eléggé balul sült el.
Varrógépügynökként dolgozott, házalással kereste a pénzét, amiből
félre is tudott tenni egy keveset. Megtakarításából nyitott egy
élelmiszerboltot a New York állambeli Buffalóban. Nem sokkal
később egy nagyobb és tőkeerősebb versenytárs nyitott üzletet a
közelben, Watson vállalkozása pedig – leginkább emiatt – csődbe
ment. Akkor valószínűleg rájött, hogy nincs az a munka,
gondolkodás és tervezés, ami ebben a helyzetben megmenthette
volna őt. Viszonylag fiatalon – húszas évei elején járt – már
megismerkedett a szerencse rejtélyeivel.
Ezután ügynöknek állt a National Cash Register Companynál.
Bizonytalan kezdés után bedolgozta magát a céghez, ahol már fix
munkahelye volt. Egy életre biztonságban tudhatta volna magát, ha
ez lett volna a célja. De nem ez volt. Ehelyett inkább kockáztatott,
méghozzá nagyot.
 Őrült szerencsejáték volt, amibe vágott. Három irodai gépeket
gyártó vállalat olvadt össze, a létrejött nehézkesen nagy céget úgy
hívták, hogy Computing Tabulating-Recording. A cég már a
kezdetektől veszteséges volt. Két elnök is megpróbálta kihúzni a
mélységekből, hiába. A cég kötvényekből származó adóssága
háromszor akkora volt, mint az összes eszközértéké. A legtöbb fő
részvényes és igazgató ki akart szállni a cégből, de nem találtak
senkit, aki megvette volna részesedésüket. Kétségbeesve új elnök
után néztek, aki értett valamit az irodai gépekhez. Az új embernek
szerencsejátékosnak kellett lennie.
Végül egy harmadrangú ismeretség útján eljutottak Tom
Watsonhoz, aki akkoriban már negyvenéves volt. Változtatni akart
szerencséjén, és ezért hatalmas kockázatot is hajlandó volt vállalni.
Rockefellerhez hasonlóan ő is rájött, hogy a fizetéséből sosem
gazdagodhat meg az ember. Ha jelentőségteljes változást akar az
életében, kockáztatnia kell.
Így hát elment dolgozni a félhalott CTR-hez. Beleegyezett abba,
hogy fizetésének egy részét készpénzben, másik részét a cég szinte
értéktelen részvényeiben kapja meg.
A szerencséjére bízta magát. Természetesen egész nap
dolgozhatott, gondolkozhatott és tervezhetett, de a cég sorsa csak
részben volt az ő kezében. Mint bármely más gyenge cég esetében,
itt is nagyobb szerepe volt a szerencsének. A CTR-t események ezrei
megölhették volna, amelyek egyikére sem lett volna hatással
Watson. Gazdasági változások, erős versenytárs megjelenése, és a
többi. De szerencsére ezek közül egyetlenegy sem következett be. A
CTR fennmaradt, felvirágzott, és végül IBM-re változtatta nevét.
1914-ben, amikor Watson a céghez került, a cég
törzsrészvényeiből százhoz nem egészen háromezer dollárért
juthattál hozzá. Mire Watson 1956-ban meghalt, az osztalékok és a
részvények felosztása révén már 4987 részvénnyel rendelkezett,
amelyek összesen 2 millió 275 ezer dollárt értek.
Ez volt az az ember, aki sosem beszélt szerencséről.
J. Paul Getty tudta. Az idős férfi negyvenhárom cikket írta a
Playboy magazinnak arról, hogy miként maradjunk talpon anyagilag
egy olyan világban, ahol barátaink és családunk fele csődbe ment.
Hallgass csak a jó öreg Paul nagybácsira, szokta mondani Getty.
Előre akar jutni, fiatalember? Akkor tegye azt, amit én tettem. És
felsorolta mindazt a munkaerkölcsi szabályt, amely szerinte
hozzájárult az ő gazdagságához. Higgy magadban, mondta. Légy
állhatatos. Légy takarékos. Gondolataid legyenek tiszták. Hagyd
abba a dohányzást. (Getty erre nagyon büszke volt.) Tanulj
keményen. Nevess az élet viharain.
A Playboy azért jelentette meg a cikkeket, mert Getty híres volt,
és mert résztulajdonosa volt a lapnak. A harmadik ok, hogy erről
sem feledkezzünk meg, Getty nagyon jól írt, kecsesen és
lelkesedéstől áthatva tudott fogalmazni. Fiatalon még voltak olyan
tervei, hogy író lesz. Valószínűleg ő volt a világ legműveltebb
olajmágnása.
Ez a szöveg a meggazdagodásról kemény munkával,
takarékossággal és kitartással nonszensz volt. A szíve mélyen Jean
Paul Getty is tudta ezt. „Valójában szerencséje volt, ugye?" –
kérdeztem rá egyszer pajkos hangulatomban. „Kiismert engem?” –
válaszolt megjátszott riadtsággal. Aztán józanul hozzátette: „Nos,
lehet. Szerencse. De ki az, aki ezt bevallaná? Hogy prédikálhatna az
ember a szerencséről?"
A szerencséről valóban nem lehet prédikálni. De ha tudni
akarod, hogy miként lett milliárdos Getty, az az igazság, hogy ő és az
örökösei mindenüket a szerencsének köszönhetik. A tiszta, vak és
vad szerencsének.
 Getty olajkitermelésből lett gazdag. Az első tesztfúrásból – ne
feledd, a legelsőből – napi 720 hordó olajat tudtak kinyerni. Az
erénynek ehhez semmi köze sem volt. Getty akkoriban még nem is
foglalkozott komolyan az olajjal. Csak nézelődött. A főiskolán,
miután egy ideig eljátszadozott az írói karrierrel, a diplomatakarrier
felé fordult a figyelme. Apjának, a minneapolisi ügyvédnek, aki maga
is nagy pénzeket szerzett oklahomai olajból, tetszett a fiatal Getty
karrierterve. A fiú ezért megkérte, hogy diplomáciai készségeit
csiszolandó, hadd menjen Oxfordba. Amikor enyhe brit akcentussal
hazatért, azonnal a diplomáciai álláspiacon kezdett nézelődni. De
figyelmét elvonta Oklahoma, és az ottani mulatság.
Úgy döntött, hogy még egy évvel elhalasztja a diplomáciai
munkát, és kipróbálja, milyen Oklahoma. Némi pénzzel, amit apjától
kapott, elment olajkutatónak. Úgy tervezte, hogy egy évig marad.
Első próbafúrását Stone Bluffban, az aprócska oklahomai
városkában végezte. Fúrhatott volna millió más helyen, semmi sem
indokolta épp Stone Bluffot. De 1916 februárjának elején a kút
okádni kezdte az olajat, és ezzel együtt a pénzt a fiatalember
bankszámlájára.
Ez volt mindennek a kezdete. Apjával együtt 1916 májusában
megalapította a Getty Oil Companyt, és így lett a világ egyik
leggazdagabb embere.
Miért ő?
Takarékosság? Bátorság? Szorgalom?
Mi tudjuk, hogy egyik sem. Szerencse.
Kockáztatni alapvetően fontos. Vizsgáld meg a szerencsés
emberek életét. Biztos, hogy kockáztattak. Kockázat nélkül nem
nagyon fognak érdekes dolgok történni veled.
 Egy egyszerű és mindenki által ismert példa a lottó. Mindenki
tudja, és a lottó reklámja is azt mondja, hogy nem nyer, aki nem
fogad.
A lottó nem kerül sokba. Egy vagy két dollárért már fogadhatsz.
De még ennyi kockázat is túl sok néhány embernek. Azzal, hogy nem
játszanak, az oldalvonalról fogják féltékenyen figyelni a nyerteseket,
akik hatalmas összegeket vihetnek haza.
Az egyik szerencsés nyertes Lula Aaron, egy New York-i
nagymama. Évekig az volt a szokása, hogy a szombati bevásárlás
végén vásárolt néhány lottószelvényt. Betért a kedvenc
szupermarketéhez közel eső lottózóba, és kedvétől függően egy és
öt dollár közti összegből lottózott.
Néhány barátja és szomszédja úgy gondolta, hogy ez butaság.
Esélytelen butaság, magyarázták. Pazarlás.
Az ötvennégy éves nagymama a kockázatvállalók hitvallásával
válaszolt nekik. „Azt mondtam nekik, azért kockáztatok, mert
élvezem – magyarázta a lottózó egyik munkatársának. – Még ha
sosem nyerek, minden héten megvan az egydollárnyi mókám. A
móka az, hogy esélyt vásárolok a nyerésre.” Vagy hogy másként
fogalmazzunk, ez a kis szombati kockázatvállalás a nyerés
pozíciójába helyezte őt.
Azok, akik kritizálták, ki voltak zárva ebből a pozícióból.
Méghozzá saját döntésük által. Neki volt esélye nyerni, a többieknek
azonban nem. Ők csak vesztesek lehettek.
Aaron néni nyereménye tízmillió dollár volt, vagy huszonegy
évig évi 476 ezer dollár. Mínusz adó, természetesen. De kit
érdekelt? A nagymama gazdag volt.
A kritikus többiek pedig féltékenyek. „Vannak, akik
szerencsések!” – panaszkodtak. De ha visszagondolnának, tudnák,
hogy ők nem adtak esélyt magunknak a nyerésre.
 Természetesen nem mindenkit érdekel a lottó, de a kockáztatás
szükségessége egész életünket áthatja. Itt van például rögtön a
szerelem. Ha meg akarod tapasztalni a szerelmi kapcsolat
gyönyörét, el kell fogadnod, hogy bánat is érhet a kapcsolat során.
Érzelmileg el kell köteleződnöd, ami nyilván sérülékennyé tesz. De
ez pontosan olyan, mint a lottó. Ha nem fogadsz, nem vagy
pozícióban a nyeréshez.
Dr. John Kenneth Woodham, a New Jersey-i pszichológus
megfigyelte, hogy a kockázatvállalás kerülése a „született vesztesek"
egyik jellemzője. Azt mondja: „Nem minden lúzer kockázatkerülő, de
ezt a tulajdonságot gyakran látom azokban, akiket minden rosszal
megvert az élet. Akiket újra és újra baj ér.”
Mesélt egy betegéről, akit legutóbb egy éve látott utoljára.
Louise-nak nevezi, de nem ez a hölgy igazi neve. „Amint belépett a
rendelőmbe, már sejtettem, hogy mi a problémája, vagy legalábbis
annak egy része. Félt bármit is tenni. Fejét lehajtva sétált és ült,
kerülte a szemkontaktust, még magáról sem nagyon akart beszélni
az első néhány alkalommal. Úgy értem, mondott sok mindent, de
nem a lényeget. Kerülgette a dolgokat. Még a terapeutával sem
akart kockáztatni. Nem nyílt ki neki, mert így érezte biztonságban
magát.”
Louise története lassan rajzolódott ki. „Az egyik domináns téma
az életében egy igen erős szeretlek-gyűlöllek versengés volt a
főiskolai szobatársával. Louise harmincas évei közepén járt, amikor
hozzám került, de ez a fájdalmas emlék ugyanolyan élénknek tűnt
számomra, mintha tegnap történt volna. Az évek során, amíg együtt
laktak, Louise állandóan összehasonlította magát a szobatársával, és
mindig magát tartotta kevesebbre. A szobatárs élte azt az életet,
amit Louise szeretett volna: tündöklő, színes, változatos és érdekes
életet. Neki volt mindig szerencséje, jó állása, nagy szerelmei. Louise
féltékeny volt rá, gyűlölte őt, és gyűlölte magát a féltékenységéért.
 Louise élete szürke és unalmas volt. Az anyjával élt egy
külvárosban. Évekkel korábban a szobatársa felajánlotta, hogy
béreljenek együtt lakást Bostonban, Louise azonban túl
kockázatosnak találta a javaslatot. Unalmas de biztos állása volt a
lakásukhoz közel egy biztosítótársaságnál, és nem akarta elhagyni a
biztos állást, nem akart, nem mert új állást keresni Bostonban. Mi
lesz, ha nem kap munkát? Miből fizetné az albérletet? Kölcsönt
kellene felvennie. De mi lenne, ha egy évig sem kapna munkát
elegendő fizetéssel? Akkor mit tenne? Hogyan szabadulna meg az
adósságától?
Annyira félt attól, hogy elveszti, amije van, hogy képtelen volt
belevágni. Később, amikor a szobatársa vállalkozást alapított, szólt
Louise-nak, hogy csatlakozzon hozzá, de a lány ismét nem mert
kockáztatni.
Ugyanez a problémája volt a férfiakkal is. Mivel az ember sosem
lehet száz százalékig biztos a másik félben, minden új kapcsolat
kockázatos. Néha kicsit, néha nagyon. Louise még egy kicsit sem
akart kockáztatni. Dr. Woodham nem tökéletesen biztos benne, de
úgy sejti, hogy a férfiak olyan nőnek látták Louise-t, aki
szükségtelenül gyanakvó, feszült és hűvös. Nem olyan, akivel az
átlagos férfi szívesen együtt töltené a szombat estéjét.
Louise szobatársa nem minden fogadásával nyert, ahogy Lula
Aaron, a lottózó nagymama sem. De pozícióba helyezte magát, hogy
nyerni tudjon. És ez a pozicionálás kifizetődő volt számára.
Vállalkozása sikeres lett, közepesen gazdagnak mondhatta magát,
kedve szerint utazhatott, és hozzáment egy férfihoz, akibe
szerelmes volt. Louise ezzel szemben magányban és unalomban
tengette életét.
Louise egyik nehézsége annak a képességnek a hiánya volt,
hogy felmérje a kockázat-hozam arányt élete fontos helyzeteiben.
Vagy ez volt a helyzet, vagy fel sem fogta, hogy szükség van ilyen
felmérésre. Számára minden kockázat egyformán riasztó volt.
Ez a szerencse világában való rossz pozicionálás biztos receptje.
A kockázat-hozam arányt elengedhetetlenül fontos tanulmányozni.
Ha az adott kockázat kicsi és a hozam nagy, célszerű kockázatot
vállalni, hogy nyertesnek tudd pozícionálni magad.
A kockázat lehet „kicsi" egyrészt méretét illetően, másrészt
esélyeidet illetően. A kisméretű kockázatra jó példa a lottó. Egy
dollárod bánja. Az esélyed viszont nagyon kicsi. Nagy
valószínűséggel el fogod veszíteni a dollárodat. De mivel ez annyira
kis őszszeg, és a potenciális nyeremény olyan hatalmas, kockáztatsz.
Vagy ahogy Lula Aaron tette, játszhatsz akár a móka kedvéért is.
Az esélyeket illetően a „kicsi" kockázatra jó példa a
megtakarítási számla. A várható nyereség a kamat, amit a pénzed
után kapsz. A kockázat pedig az, hogy a bank csődbe megy, és
bennragad a pénzed. Ebben az esetben a Federal Deposit Insurance
Corporation megtéríti a veszteségedet. Lehet, hogy így tesz, de csak
hosszú idő után, és kamatok nélkül. Ha valamilyen gazdasági válság
következtében sok bank egyszerre megy csődbe, akkor a FDIC is
csődbe mehet. Ilyen katasztrófahelyzetben valószínűleg minden
bankban elhelyezett pénzed odalenne.
Ennek esélye azonban nagyon „kicsi”. Olyannyira kicsi, mint az,
hogy megnyered a lottóötöst. A nyereség pedig szintén kicsi – a
banki kamat. Arra viszont nagy esélyed van, hogy megkapd a
kamatot. Ezért, bár lehet, hogy nagy összegről van szó – az összes
megtakarításodról – a kockázatot „kicsinek" tekintheted.
Természetesen nem minden helyzet ilyen nyilvánvaló. Sőt,
nagyon kevés helyzet az. Az élet egy sor ködös választásból áll. A
konzisztensen szerencsések egyik tulajdonsága, hogy képesek még a
legnagyobb zűrzavarban is jól felmérni a kockázat-hozam arányt.
 Az olyan ember, mint Louise, híján van ennek a képességnek, és
minden kockázatot egyformának lát. Ha a tevékenység bármekkora
kockázatvállalást is igényel, elkerüli.
Az olyan kockázatkerülő emberek, mint Louise, még a legkisebb
kockázattól is félnek. Például ott volt a helyzet, amikor nem akarta
otthagyni a biztos állását, hogy Bostonban keressen munkát
magának. Ebben az esetben a potenciális hozam nagy volt, egy
csomó jó dolog egyszerre: jobb munkalehetőség, több pénz, több
izgalom, a nagyvárosi élet izgalma, és a többi. De az ezzel járó
kockázat elriasztotta Louise-t.
De mi volt a kockázat? Nem volt túl nagy. A legrosszabb
forgatókönyv szerint néhány hónapig nem találna munkát. Addig is
fel kellett volna élnie a megtakarításait, sőt, esetleg kölcsön is kellett
volna kérnie a megélhetési költségekre. Nem katasztrófa, csak
kellemetlen helyzet. Nem tűnne el a föld színéről. Amerikában nincs
adósok börtöne. Nem éhezne, amíg megérkezne a várva várt
szerencse. És jó eséllyel ez a balszerencsés periódus nem tartana
tovább néhány hétnél. Mert egy jó gyakorlattal rendelkező fiatal
nőnek nem kell sokáig várnia a munkaerőpiacon.
Ezt a kockázatot vállalni kellett volna. Lehet, hogy nagy
nyereségtől esett el.
Aztán ott vannak, akik ennek ellenkezőjét teszik. Nagy
kockázatot vállalnak kis nyereségért. Ők sokkal színesebb
egyéniségek, mint Louise, ezért többet hallunk róluk. Louise szürke
és unalmas életében semmi újdonság nincs. De egy sor unalmas
regényt és novellát megihletett már az ilyen élet. Ezzel ellentétben
ott van az, aki felhőkarcolók közt sétál át egy vékony acélsodronyon.
Ez hír. És lehet izgalmas regény is. A világ néhány legjobb regénye és
mozifilmje szól monte-carlói, Wall Street-i, háborús, pókeres vagy
szerelmi őrült kockázatvállalásról.
 A való életben ezek a színes emberek messze nem fordulnak elő
olyan gyakran, mint a kockázatkerülők. Az arányuk legalább egy a
tízhez. Legfeljebb egy őrült kockázatvállalóra jut tíz Louise típusú
ember.
Az őrülteket sokkal kevésbé értjük, ami talán magyarázza azt is,
hogy miért olyan lenyűgözőek számunkra. A kockázatkerülő
motivációjának megértéséhez nem kell pszichológusnak lennünk. A
kockázatkerülő viselkedés onnan ered, hogy az illető különösen fél
attól, hogy megbántják. Lehet, hogy őt, lehet, hogy valakit, akit
szeret, megbántottak a múltban. Ez általában ilyen egyszerű. De mi
tesz valakit kényszeres szerencsejátékossá? Milyen különös tűz
lobog abban a nőben, aki veszélyes hegyeket mászik meg csak azért,
hogy ott állhasson a tetején?
Senki sem tudja. Sok pszichoanalitikus azt mondja, hogy tudják,
pedig nem. Csak annyit tudunk, hogy ezek az emberek úgy kívánják
a kockázatot, mint más a drogot vagy az alkoholt. És általában ők is
veszítenek, ahogy Louise, csak sokkal látványosabban.
Az ifjabb Joe Kennedy, John F. Kennedy idősebb bátyja is
kényszeres kockáztató volt. Folyton mindenféle bolondos és
hajmeresztő mutatványokban vett részt. Átúszott egy gyors sodrású,
jeges folyót, ahol könnyen meg is fulladhatott volna, csak azért,
hogy azt mondhassa, megcsinálta. Egy csomó pénzt elveszített a
tőzsdén azzal, hogy esélytelen üzletekbe fektetett hatalmas
összegeket. Várható volt, hogy szerencséje előbb-utóbb elhagyja.
Huszonkilenc évesen, a második világháborúban önként jelentkezett
egy német rakétatámaszpont elleni szinte öngyilkosságnak is beillő
repülőgépes támadó hadműveletbe pilótának. Egy barátjának
említette, hogy a siker esélye szerinte 50 százalék. Sosem tért vissza.
Mitől vonzó egyeseknek a hatalmas kockázat? Egyes
pszichoanalitikusok a „halálvágyat” vélik felfedezni benne. Ezt
azonban mind ez idáig nem sikerült meggyőzően bizonyítaniuk.
Mert valószínűleg nem is létezik, kivéve néhány kivételes személyt.
Mindenesetre nem egy általános tulajdonság még az ilyen
különleges emberek közt sem. Ahogy a kényszeres
szerencsejátékosokban a pszichoanalitikusok szerint valószínűleg élő
vágy arra, hogy veszítsenek. Freud szerint a szerencsejátékos lehet,
hogy azért akar veszíteni, mert úgy gondolja, bűnt követett el,
amiért szerinte bűnhődnie kell. A bűn általában elképzelt, szexuális
jellegű, és jellemzően gyermekkorában követte el.
Nos, lehetséges. De remélem, megbocsátasz, ha kétségbe
vonom Freud elméletét. A szerencse tanulmányozásával töltött
éveim, valamint a kaszinók és a Wall Street tanulmányozása során
egyetlen egyszer sem találkoztam még olyan szerencsejátékossal,
aki veszíteni akart volna. Soha. Kétlem, hogy van ilyen ember.
Szerintem minden szerencsejátékos nyerni akar. Még a kóros
mértékben kockáztatók is, akik mindig túl nagy téttel játszanak, és
veszítenek. Mindannyian nyerni akarnak. A nagyon kényszeresek –
akik naponta játszanak kis eséllyel és akik krónikusan veszítenek –
közismerten szinte megőrülnek, amikor végre nyernek. Táncolnak,
énekelnek, idegeneket ölelgetnek, besétálnak egy bárba és
mindenkit meghívnak egy italra. Ez nem egy olyan ember
viselkedése, aki titokban veszíteni akar.
Nem a veszítés vágya hajtja, hanem épp ellenkezőleg:
kétségbeesve vágyik arra, hogy megtapasztalja a nagy nyereséget. A
nyereség nagy kell, hogy legyen: huszonegy az egyhez a
lóversenypályán, tőzsdei tranzakció, amelynek nyeresége hat
számjegyű. Szerényebb nyereség nem elegendő számára. Ez olyan,
mint a heroinfüggő, aki kisebb adagokkal kezdi, de miután
szervezete ellenállóvá vált a drogra, a végén már csak nagy
adagokkal elégszik meg.
A John Hopkins Egyetem kutatói is erre a következtetésre
jutottak. Az egyetem Kényszeres Szerencsejáték Tanácsadó
Centrumának munkatársa szerint a „veszíteni akarás” nem elterjedt
érzés a játékosok közt. Tipikus személyiségjegyet sem véltek
felfedezni a páciensek közt. Sandra Leavey, a projekt
adminisztrátora szerint „közös ismertetőjegyek” inkább a páciensek
életvitelében fedezhetők fel.
Ezek közül kettőt érdemes közelebbről is megismernünk. Az
egyik ilyen ismertetőjegy, hogy a kockázatot pozitívan élik meg.
Például a fiatal gyereket apja kivitte a lóversenypályára, vagy egy
kedves nagynénje örömmel mesélt neki Las Vegas-i kaszinós
élményeiről. A másik jellemző lehet, ha a szerencsejátékos vagy
spekuláns karrierje során aránylag korán nagyon nagy nyereségre
tett szert.
Lehet, hogy a szerencsejátékra való túlzott hajlam így épül fel. A
túlzott kockázatvállaló először megtanulja, hogy a
szerencsejátékban jó részt venni, ami épp ellenkezője a puritán
tanításnak, amiben a legtöbb gyerek felnő. Az újdonsült kockáztató
tehát bűntudat és bizonytalanság nélkül képes élvezni a játékot.
Aztán, amikor megüti a főnyereményt, egy életre függő lesz a
fantasztikus érzéstől.
Bárki, aki igazán függő túlzott kockázatvállaló, valószínűleg nem
fog megváltozni attól, hogy elolvassa ezt a könyvet vagy meghallgat
egy előadást. A kényszeres szerencsejátékosoknak és a
spekulánsoknak nem kell mondani, hogy viselkedésük önromboló.
Tudják anélkül is. Csak rá kell nézniük a bankszámlájukra, és meg kell
figyelniük, hogy nem szerencsések. Általában véve, ha valaki ennyire
függő, annak különleges segítségre van szüksége. Olyanra, mint
például a Névtelen Szerencsejátékosok. A NSz tagjai nagyon jól és
saját példájukból ismerik a problémát, ezért ők tudnak a legjobban
segíteni egymáson.
 De ha úgy érzed, hogy a szerencse elkerül, statisztikailag sokkal
valószínűbb, hogy túl kis kockázatot vállalsz, mint hogy túl sokat.
Neked azt kell megtanulnod, hogy miként adagold a kockázatot.
Kezdd azzal, hogy mostantól keresed a kockázatot. Kezdd
kisebbel. Legalább akkorával, mint mondjuk a lottó, ahol nagyon
kicsi a tét és hatalmas a várható nyereség. Fogadj néha.
Néha játssz bingót. Kockáztass félkarú rablón. Vegyél
sorsjegyet. A lényeg, szokj hozzá a gondolathoz, hogy kockáztatsz, és
észszerű kockázatvállalóként érezd jól magad a bőrödben.
Tégy néhány kockázatos lépést személyes életedben is. Ne tégy
úgy, ahogy Louise, aki automatikusan minden kockázatot került.
Ehelyett mérd fel a kockázatot, és határozd meg, hogy tényleg olyan
nagy-e, mint ahogy gondolod. Ha igen, és ha a remélt hozam kicsi,
akkor ne kockáztass. De ha a kockázat kicsi, a várható hozam pedig
nagy, akkor igen. Akár fogcsikorgatva is.
Ez a fajta kockázatelemzés minden helyzetben fontos. A nagy
szerelmekben, barátságokban, üzleti kapcsolatokban egyaránt.
Minden kapcsolat azzal kezdődik, hogy esélyt adunk a másik félnek.
Az új karrierlehetőségek is majdnem mindig kockázatot jelentenek.
Ha vársz a kockázatmentes helyzetre, akkor arra leszel kárhoztatva,
hogy várj. És várj, és várj. Mint Louise.
Ha hozzászoktál a kockázathoz, emeld az adagot. Ne tartsd
minden pénzed a bankban. Vegyél egy részvényt. Fektess be az
egyik barátod ígéretes üzleti vállalkozásába. Nem kell az egész
vagyonodat kockára tenni. Ez elfogadhatatlanul nagy kockázat-
hozam arány lenne. Az, amekkorát egy Névtelen Szerencsejátékosok
tag akarna magának. A kockázattól való félelmedet azonban le kell
győznöd.
 Mindegy, hogyan határozod meg a sikert, a kockázat minden
sikeres élet szükséges velejárója. A kockázat helyez olyan pozícióba,
hogy nyerhess.
Negyedik technika: Szállj ki hamar a sorozatokból!
Ne játszd el a szerencsédet! – szól az ősi maxima. Csak a
szerencsés érti igazán, mit is jelent ez.
A nem szerencséseknek gyakran megtanítják ezt a leckét,
méghozzá erőteljes eszközökkel, mégsem tanulnak belőle. A
balszerencsések jellemvonása, hogy újra és újra megsértik ezt az
irányelvet.
Ott volt például az a szegény pár, akik néhány éve majdnem egy
kisebb vagyont kerestek a Wall Streeten. Történetüket a Merrill
Lynch ügyfélkapcsolati igazgatója mesélte el. A negyedik technikával
kapcsolatos legtöbb történet nagyon szomorú. Ez is olyan
szívszorító, hogy az embernek sírni volna kedve tőle.
A pár, egy negyvenes férfi és egy nő, már hosszú ideje
tőzsdéztek, eléggé elkeserítő eredménnyel. A nő évekkel korábban
százezer dollárt örökölt az apjától, ők pedig úgy döntöttek, hogy
tőzsdézni fognak belőle, hadd gyarapodjon az összeg. A harmadik
technika alkalmazásával készek voltak arra, hogy kockáztassanak.
Sajnos a többi technikát nem ismerték, és így a százezer dollár szép
lassan ötvenezerre apadt.
A hetvenes évek végén aztán úgy tűnt, rájuk mosolyog a
szerencse. A házaspár a televíziós üzletág közelében élt és
dolgozott.
A nő egyszer véletlenül meghallotta, amint két televíziós
hálózat felsővezetője suttogva és idegesen beszél valamiről. A
beszélgetés lényege Chuck Barrissel volt kapcsolatban, aki néhány
jól ismert kvíz és tehetségkutató show-műsor producere volt
akkoriban. Olyanokkal, mint a „The Dating Game” (Randijáték) és a
„The Gong Show” (Gongshow). Barris kis cége, a Chuck Barris
Productions, már a hetvenes évek eleje óta részvénytársaságként
működött. Részvényeihez tőzsdén kívül lehetett hozzájutni, de nem
volt irántuk túl nagy a lelkesedés. 1978 előtt öt éven át árfolyamuk
alig emelkedett 87,5 cent fölé. De jellemzően 25 centért hozzájutott,
aki akart belőlük vásárolni.
A kihallgatott beszélgetés lényege az volt, hogy izgalmas
változásoknak nézett elébe a Chuck Barris Productions. A
változásokról azonban csak egy szűk csoport tudott, akik nem
beszéltek erről senkinek. Nem sokkal később, amint a show-
bizniszben híre ment a dolognak, a cég részvényeinek árfolyama is
megugrott.
A nő rohant haza a férjéhez a hírekkel. A következő néhány
napon titokban megpróbáltak utánajárni a dolognak. A hír igaznak
tűnt. A pletyka szerint Barris kis cége szokatlanul felvirágzott, és
ambiciózus terjeszkedési tervei voltak.
A házaspár felhívta a brókerét, aki le is ellenőrizte a részvények
árfolyamának alakulását. Amikor beütötte a számítógépbe a cég
nevét (BCHK), látta, hogy az elmúlt hónapban több mint
kétszeresére emelkedett. Két dolláron állt. A házaspár nagyon
izgatott lett. A bróker elmondta nekik a szokásos figyelmeztetést a
tippre alapozott részvényvásárlással kapcsolatban, de ők úgy
érezték, hogy ez esetben felesleges az aggodalom. Hiszen
ellenőrizték a pletyka valóságtartalmát, mielőtt telefonáltak volna a
brókernek. Úgy gondolták, kivételes szerencse hullott az ölükbe a
mennyből.
Néhány hét alatt 25 ezer dollárt fektettek BCHK papírokba. Ez
tőzsdézésre szánt vagyonuk mintegy fele volt. Úgy tűnik, hogy ez
nagy összeg. És valóban, majdnem úgy nézett ki, mint egy
kényszeres szerencsejátékos fogadási tétje. De ők olyan régóta
voltak már a tőzsdén eredménytelenül, hogy most úgy érezték, meg
kell próbálniuk megszerezni a nagy nyereséget.
 Kiderült, hogy a BCHK még jobban teljesített, mint remélték.
Pusztán szerencséjüknek köszönhetően olyan periódusban
rendelkeztek a kis cég részvényeivel, amikor az bármihez nyúlt,
arannyá változott. Úgy tűnt, a Chuck Barris Productions nem
hibázhat. Minden fogadása bejött. Még a buta próbálkozások is
kifizetődők voltak. A pénz csak úgy ömlött a cégbe.
Részvényeik árfolyama pedig szárnyalt. Miután alig több mint
két dollárért vettek papírokat, a házaspár szeme előtt nőtt az
árfolyam nem egészen egy év alatt kilenc dollárra. Néhány hónap
alatt megnégyszerezték a pénzüket.
„El kell adni!” – figyelmeztette őket a brókerük.
Igaza volt. El kellett volna adniuk a részvényeket. Mert csupán
annyi történt, hogy szerencséjük volt. Majdnem minden szerencsés
ember ösztönösen vagy tanulás útján egyszer elsajátítja, hogy a
szerencsesorozat általában előbb ér véget, mint szeretnénk. Vannak
hosszú szerencsesorozatok. De jellemzőbbek a rövidek. Mivel előre
sosem lehet tudni, hogy az adott sorozat mikor végződik, az
egyetlen észszerű lehetőség nyereségünk megőrzésére az, hogy
hamar kiugrunk a játékból. Mindig feltételezd, hogy a
szerencsesorozat rövid lesz. Soha ne próbáld kivárni, amíg eljutsz a
csúcsra. Ne játszd el a szerencsédet.
A házaspár azonban nem tudta rávenni magát arra, hogy
eladjanak. Kapzsiság vett erőt rajtuk. „Ha ez a részvény
megnégyszerezte az árfolyamát egyszer, ez ismét megtörténhet” –
gondolták.
Igen. Megtörténhetett volna. De nem túl nagy eséllyel. Mindig
nagy hiba, ha a kis esélyre fogadunk. A legtöbb szerencsés ember
már rég sokkal előbb eladta volna BCHK részvényeit, mielőtt az
árfolyam elérte a kilenc dollárt. Ha két dollárért vették, eladták
volna négy dolláron. De ha nem is négy, hat dolláron biztosan.
Néhány hónap alatt megkétszerezni vagy megháromszorozni a
pénzünket elég, ennél többet ember nem kérhet a szerencsétől. Bár
később kiderült, hogy az árfolyam kilenc dollárra emelkedett,
irracionális lett volna elvárni ezt, sőt, még remélni is. Ha racionálisan
gondolkozik valaki, azt kellett volna feltételeznie, hogy rövid
szerencsesorozata van, ami nem tart tovább, mint négy vagy hat
dollárra történő árfolyam-emelkedés.
A kapzsi házaspár azonban nem adta el részvényeit. Egy éven
belül az árfolyam már csak négy dollár volt. Ők még mindig nem
akartak eladni. Remélték, hogy a cég ismét szerencsés lesz. De nem.
Végül hetvenöt centen adtak túl a papírokon. És ismét vesztesek
lettek.
Mindig azt feltételezd, hogy a szerencsesorozatod rövid lesz. És
akkor gyakorlatilag mindig igazad lesz. Az átlagok törvénye a te
oldaladon van.
A törvényt legjobban egy matematikai kísérlettel tudjuk
ábrázolni. Vizsgáljuk meg az érmefeldobás matematikáját. Ha 1024-
szer dobod fel, jó esélye van egy hosszú sorozatnak, amiben kilenc
fej következik egymás után. De lesz harminckét rövid sorozat,
amelyben négy fejet dobsz egymás után.
Mire célszerű fogadni? Természetesen a rövid sorozatra.
Tegyük fel, hogy pénzzel fogadsz a pénzfeldobásra. Fejre
fogadsz.
Elkezdődik a dobás. Négyszer egymás után fej az eredmény.
Nyersz egy keveset. Mit teszel ezután?
Azt reméled, hogy ez csupán a hosszú sorozat eleje, amelyben
kilenc fej várható egymás után? És ennek megfelelően fogadsz,
imádkozva a nagy nyereségért? így gondolkozna a tipikus vesztes.
 Vagy azt feltételezed, hogy ez a sorozat is rövid lesz, mint a
többi? Ezért zsebreteszed a nyereséget, és kiszállsz a játékból? Ez a
szerencsés ember reakciója.
Mindig szállj ki hamar a sorozatokból. Nyilván lesznek
időszakok, amikor megbánod, hogy kiszálltál. A sorozat folytatódik
nélküled, te pedig féltékenyen figyeled a boldog játékosokat, akik
továbbra is bent maradtak. De statisztikailag ritka az ilyen pozitív
kimenetel.
Az gyakrabban fordul majd elő, hogy örülsz a kiszállásnak. Az
emberek nem fogják érteni, miért szállsz ki. Bolondnak fognak nézni,
és megpróbálnak rábeszélni, hogy maradj. „Ez a sorozat még nem
ért véget! – mondják. – Nézd, mennyi mókát elszalasztasz!" Aztán
egyszerre elsüllyed a hajó.
Az ösztönösen szerencsések különös tulajdonsága – legalábbis
különösnek tűnik, amíg nem elemzed – hogy gyakran pesszimistának
tűnnek. Pedig ez nem pesszimizmus. Hanem csak annyi, hogy az
ilyen emberek hamar kiszállnak a sorozatokból. Ez a
megjósolhatatlan világra és az ellenőrizhetetlen eseményekre adott
racionális válasz.
Az a gond, hogy a hosszú és nagy szerencsék kerülnek a
címlapra, arról beszélnek az emberek. Ha kimész a lóversenypályára
és nincs túl jó napod, hamar elfelejted. De ha olyan napod van, ahol
minden a te fogadásodnak megfelelően alakul, bizonyára hosszú
ideig untatod majd vele a barátaidat. A nagy nyereségekről
gyakrabban hallunk, mint a gyakoribb kis nyereségekről. Ezért
hihetjük azt, hogy a nagy nyereségek elérhetőbbek, mint amennyire
valóban azok. Azt hisszük: „Nos, ha ezek a történetek igazak, lehet,
hogy van egy nagy nyereség, amelyik éppen rám vár.”
Ezt gondolva játsszuk el a szerencsénket, mert túl hosszú ideig
nem szállunk ki a sorozatból – és elsüllyedünk.
 A kaszinók mindig a nagy nyereségekről és a hosszú
szerencsesorozatokról szóló történeteket reklámozzák, mert tudják
hogy az ilyen sztoriknak kétféle hatása van. Egyrészt új játékosokat
vonzanak. Másrészt arra bátorítják őket, hogy ne szálljanak ki
időben a sorozatokból. Itt van például a régi és romantikus játék, a
rulett. Az egyik népszerű fogadási tét a rouge ou noir, azaz piros
vagy fekete. A matematikai esélyek pontosan úgy néznek ki, mint az
érmefeldobásnál. Egy látogatottabb kaszinóban minden este
előfordul, hogy rövid sorozatokból – három vagy négy azonos szín
egymás után – akár százat is pörgetnek. Ezeket egyik kaszinó sem
reklámozza. De azokról a ritka alkalmakról, amikor hosszú sorozat
történik – tíz vagy tizenötször ugyanaz a szín -, rögtön hírt adnak,
hála a kaszinó piárosainak.
Monte-Carlóban egyszer huszonnyolc egymás utáni alkalommal
pörgettek pirosat. A történet nem hiteles, de nem is hihetetlen.
Hosszú sorozatok, sőt, fantasztikusan hosszú sorozatok is
előfordulnak néha. De nem szabad elfelejtenünk, hogy csak ritkán.
Ha ezekre vársz, gyorsan eljátszhatod a játékra szánt pénzedet. És
nem lesz semmid, mire a hosszú sorozat bekövetkezik.
A valószínűség-számítás szerint 268 millió alkalommal kell
megpörgetnünk a rulettkereket ahhoz, hogy akár még esélyünk is
legyen huszonnyolc egymás utáni pirosat látnunk. Ha ragaszkodsz
ahhoz, hogy ezt kivárd, bizony nem kevés pénzed bánja majd.
Természetesen szép ilyenekről álmodozni, egy ilyen nyerő
sorozatról. Ha tíz dollárral kezdenél, és végig a piroson hagynád a
pénzedet, az minden újabb pirosnál megkétszereződne. A
huszonnyolcadik piros után nem egészen másfél milliárd dollárral
térhetnél haza. Ez persze több, mint amennyit az egész kaszinó ér. A
kaszinó fogadási szabályai persze megakadályoznák, hogy ilyen
nyereményt vigyél haza, de azért szép eljátszani egy kicsit a
gondolattal.
 Másrészt viszont ha a huszonkilencedik körben is rajta hagynád
az összes pénzedet a piroson, mindenedet elveszítenéd. Beleértve a
kezdő tízdollárost is.
A szerencsesorozatokkal az a gond, hogy sosem tudod, meddig
tart. Ha egyszer elkezdődött, nem tudhatod előre, hogy hosszú lesz-
e, vagy a következő körben már vége.
Egy dolgot azonban biztosan tudhatsz: a rövid sorozatok mindig
gyakoribbak, mint a hosszúk. Az a józan gondolkodás, ha addig
maradsz bent, amíg jó, de nem óriási nyereséged van, kerülöd a
kapzsiságot és korán kiszállsz.
És ne mérgelődj, ha a sorozat nélküled folytatódik. Néha fog, és
ha így lesz, néhány ember nagyon nagy nyereséggel távozik, hogy
nem sokkal később elveszítse mindazt, amit nyert. Ők ugyanis olyan
emberek, akiket nem ér állandóan szerencse. A konzisztensen
szerencsések hamar kiszállnak a sorozatokból.
A Wall Street egyik legrégebbi és legrosszabb tanácsa:
„Csökkentsd a veszteséged, de hagyd bent a profitodat." A
veszteségcsökkentéssel még semmi gond. Sőt, ezt majd az ötödik
taktikánál vesszük szemügyre, melynek témája a
szerencseválogatás. A tanács második fele azonban a balszerencse
legjobb receptje.
Természetesen a Wall Street nem rulettkerék. Ha piros vagy
feketét játszol a ruletten, és mindig rajta hagyod a profitodat az
adott színen, azonnal elveszítesz mindent, amint a másik színre
gurul a golyó. Ha tőzsdézel, ingatlanban, ritka érmében vagy más
változó árú dologban utazol, ami vonz téged, a szerencsesorozat
nem ér véget ennyire hirtelen. Kivéve, ha főként hitelből tőzsdézel.
De ha közönséges készpénzes spekuláns vagy, mint a legtöbb
ember, a tőzsde vagy az aranyérme árának esése nem jelent
számodra feltétlenül katasztrófát. Nem veszíted el az egész
vagyonodat.
Ha erre gondolsz, a profit bennhagyása akár még elfogadható
tanácsnak is tűnhetne. Tegyük fel, hogy veszel egy nagy csomó
részvényt. A cég, a Gee Whiz kütyüt, izét és egyéb hasznos terméket
gyárt, amelyekről azt gondolja a brókered, hogy jól fog fogyni az
elkövetkező tizenkét hónapban. Hoz is egy sor nagyképű gazdasági
elemzőt, akik mind az ő meglátását visszhangozzák. Rendben, úgy
döntesz, darabja tíz dollárért feltankolsz Gee Whiz részvényekből.
Kizárólag a szerencsén múlik, de brókered és gazdasági
elemzőinek jóslata tényleg igaznak bizonyul. A részvény árfolyama
tizenöt dollárra kúszik fel. Szerencsesorozatban vagy. Mit tegyél?
„Hagyd bent a profitot" – tanácsolja a munkatársad. Az az
ember, aki krónikus vesztes, és képtelen úgy abbahagyni a péntek
esti pókerpartit, hogy ne üres zsebbel térjen haza. Nem volt soha
profitja, és nem is igazán érti, mit jelent bennhagyni a profitot. De
emlékezetből idézni tudja az összes klisét, méghozzá a megfelelően
komoly üzleties hanglejtéssel.
Erre te: rendben, megfogadom a tanácsot, és meglovagolom a
szerencsémet. Visz, ameddig visz. Elmegyek egészen a csúcsig, aztán
fogom a profitot, és futok.
Ezt gondolod te. Logikus, és látszólag könnyű. Különösen a
munkatársad számára. Aki sosem csinálta.
Pedig ez nagyon, de nagyon nehéz. Sőt, a többség számára
olyannyira nehéz, hogy egyenesen lehetetlen. Ilyenkor az történik,
hogy ha belelovalod magad a hosszú sorozat gondolatába, és abban
a pszichés állapotban semmi más nem lesz számodra elegendő.
Beleesel abba a csapdába, hogy a hosszú sorozatra vársz. Ami tízből
kilencszer nem fog bekövetkezni.
 Nagyon kevesen tőzsdéznek konzisztensen nyereségesen a Wall
Streeten. Megfigyelésem szerint ez az egyik, ha nem az egyetlen oka
ennek. Kezdők jönnek a piacra, hallják ezt a buta tanácsot a profit
bennhagyásáról, megpróbálják véghezvinni, tönkremennek, és
kimerült kedvetlenséggel elhagyják a terepet. Végül pénzüket
megtakarítási számlára és pénzpiaci alapokba helyezik – pedig,
ahogy láttuk, így nem lehet szerencsésnek lenni. A veszteség
folyamata majdnem mindig azzal kezdődik, hogy az illető nyer. Néha
nem is keveset. Ott ülsz a maroknyi Gee Whiz részvényeddel,
amelynek darabját tíz dollárért vásároltad. Az árfolyam megugrik
először tizenöt, majd húsz dollárra. Megdupláztad a pénzedet! Most
már tényleg ki kellene szállnod a játékból, de te nem ezt teszed.
Hanem hallgatsz a tanácsra, és bennhagyod a profitodat. Szemedet
a hosszú szerencsesorozatra függeszted, és reménykedve arra
gondolsz, hogy hátha harminc dollárra is felmegy az árfolyam. És
akkor megháromszoroztad a pénzedet.
Sajnos az izépiac padlót fog. A cég részvényének árfolyama
ezért tizenöt dollárra esik vissza. Erre azt gondolod: „Ez biztos, hogy
a mélypont vége. Hiba volna most veszteséggel eladni. Mi van, ha
megnégyszereződik az eredeti árfolyam? Akkor biztos, hogy megüt a
guta.”
Nos, az árfolyam nemhogy nem négyszereződik meg, de tovább
esik. Most már csak tíz dollár. Ennyiért vetted a részvényt. Most már
iszonyatosan dühös vagy. Úgy érzed, becsaptak. „Átkozott legyek, ha
most szállók ki! – mondod magadnak. – Ez a részvény tartozik
nekem. Addig bennmaradok, amíg vissza nem kapom, ami jár
nekem."
Erre a részvény árfolyama tovább zuhan. Ekkor már öt dollár.
Ez a tipikus lúzer története. Bemard Baruch, a hihetetlenül
szerencsés ember, nagy veszteségtől óvta meg magát, amikor
minden részvényét eladta az 1928-as nagy árfolyam-emelkedéskor.
Rengeteg pénzt csinált, és nem látott okot arra, hogy tovább várjon.
Sok spekuláns többet akart. Hosszabb szerencsesorozatra várva ők
voltak azok, akiket a nagy 1929-es tőzsdei krach magával sodort.
Később Baruchnak is feltették a kérdést, amit minden
szerencsés embernek feltesznek: mi volt szerencséjének a titka. „Az,
hogy nem voltam kapzsi” – válaszolta.
Ötödik technika: Szerencseválogatás
„Csökkentsd a veszteségedet” – mondják egymásnak a Wall
Streeten. Bár kevesen képesek erre jól és konzisztensen, ez akkor is
jó tanács. És nem csak a tőzsdére igaz, hanem életünk minden
területére.
Florence Graham, avagy jobban ismert „üzleti nevén" Elizabeth
Arden zsákutcában találta magát harmincas évei elején.
Recepciósként dolgozott egy New York-i szépségszalonban. Az évek
mentek, fizetése rettentően alacsony volt, előmenetelben pedig
még csak nem is reménykedhetett. Ki akart lépni, hogy más
valamihez kezdjen. A barátai vitába szálltak vele. „Annyi energiát és
időt fektettél már ebbe az állásba. Miért hagyod ott? Miért akarod
elveszíteni, amid van? Maradj ott. Lehet, hogy meg fogja érni, csak
ki kell várnod a sorod."
Olyan döntés előtt állt, mint a Wall Street-i befektető egy
alulteljesítő részvény esetén. Tartson ki és várja, hogy javuljon a
szerencséje valamikor az ismeretlen jövőben? Vagy csökkentse a
veszteségét rögtön, hagyja ott a befektetését, és tegye magát
szabaddá ahhoz, hogy máshol keresse meg a szerencséjét? Úgy
döntött, hogy csökkenti a veszteségét. Kilépett a munkahelyéről,
saját üzletet nyitott, és néhány év múlva már milliomos volt.
A szerencsés emberek értik a fortélyát ennek. És ez az egyik
legfontosabb összetevője a szerencséjüknek. A módot nem könnyű
elsajátítani. A Wall Street-iek gyakran úgy beszélnek, mintha könnyű
lenne, ezért egy csomó ember, mint például az említett munkatárs,
egy életre bent ragad a balszerencsében. Ha a fortély könnyű volna,
sokkal több ember ismerné, és többen lennének szerencsések. De
nem az. Nem viccelek. De ez egy olyan fortély, amit meg kell
tanulnod, ha szerencsés akarsz lenni.
 Ha bármilyen új vállalkozásba fogsz – legyen az befektetés,
állás, szerelmi kapcsolat -, nem tudhatod, miként alakulnak a
dolgok. Bármilyen gondosan tervezhetsz, nem tudhatod, hogy a
tervedre hogyan hatnak majd bizonyos előre nem látott, illetve
általad nem befolyásolható események. Vagyis a szerencse. Ha a
szerencse jó, nem hagysz fel a vállalkozásoddal, és élvezed. De mi
van, ha balszerencse ér? Mi van, ha összeomlik a tőzsde? Vagy egy
vállalati átszervezés során elveszted a korlátlan ígérettel kecsegtető
új állásodat? Vagy a szerelmi kapcsolatod elsorvad, amikor riválisod
bukkan fel a láthatáron?
A szerencsés reakció: vársz egy rövid ideig és megnézed, hogy a
problémákat hogyan lehet helyrehozni vagy eltüntetni. Ha nem
lehet, kiszállsz. Csökkented a veszteségedet. A szerencsés
embereknek ez a szokásuk. Más szavakkal, kiválasztják a saját
szerencséjüket. Ha balszerencse éri őket, nem vesznek róla
tudomást, felszabadítják magukat ahhoz, hogy jobb szerencsét
keressenek egy másik vállalkozásban.
A balszerencsések ezzel szemben mindig megragadnak a rossz
emberi kapcsolatokban, a veszteséges vállalkozásokban. Néha egy
életre. Ők tipikusan arról panaszkodnak, hogy a sors rossz lapokat
osztott nekik. Pedig általában nem ez a probléma. A különbség az,
hogy a balszerencsések nem ismerik a fortélyát annak, hogy miként
válasszák meg a szerencséjüket. Képtelenek megszabadulni a rossz
lapoktól, csak ülnek és szenvednek, miközben a balszerencse még
rosszabbra fordul.
A szerencse kiválasztása azért olyan bonyolult sokak számára,
mert majdnem mindig maga után vonja annak szükségességét, hogy
magára hagyjunk egy befektetést. A befektetés lehet idő,
elkötelezettség, szerelem, pénz, vagy bármi más. Bármi is, egy
részét magad mögött hagyod, amikor megszabadulsz a rossz
lapoktól.
 Tegyük fel, hogy részvényt vásárolsz száz dolláron, de az
árfolyam váratlanul lemegy kilencven dollárra. Ha nincs nyomós
okod arra, hogy azt hidd, a csökkenés vissza fog fordulni, ilyenkor
legjobb, ha csökkented a veszteségedet, és azonnal eladsz. Csak így
tudod felszabadítani a pénzedet, hogy más befektetésben keress
szerencsét. A balszerencsétől való megszabadulással az a gond, hogy
eredeti százdolláros befektetésed egy részének lemondását is igényli
tőled. Ha eladod, otthagyod a tíz dollárodat is.
Egyesek számára ez olyan nehéz, hogy egyenesen lehetetlen. A
balszerencsés befektető le is beszéli magát róla. „A dolgok nem
annyira rosszak, mint ahogy kinéznek! Az ár fel fog menni!" Ezért
kitart. Az ár tovább esik, most már csak nyolcvan dollár. Most már
kétszer annyira úgy érezheti, hogy bennragadt. Ha nem tudott
benne hagyni tíz dollárt, hogy tudna húszat? Ott reked a
balszerencsében. Ahelyett, hogy a pénzével jobb szerencsét keresne
valahol másutt, megengedi, hogy bennragadjon, akár évekre is.
Stanley Block és Sámuel Correnti pszichiáterek. Együtt
tanulmányozták a „született veszteseket", és egy könyvet is írtak
eredményeikről Psyche, Sex and Stocks (Psziché, szex és részvények)
címmel. Azt találták, hogy a lúzereket többek közt (és legfőképpen)
arról lehet megismerni, hogy képtelenek hátrahagyni befektetésük
egy részét. Önmagunk vagy pénzünk egy részének elvesztése
mindenki számára problémát jelent, de a krónikus lúzer számára
mindenki másnál nagyobbat.
Ez a szenvedés bénító. Ha a lúzer nem képes túltenni magát
rajta, minden valószínűség szerint lúzer marad – nem csupán a
befektetések világában. Az ilyen típusú ember a pókerben is
garantált vesztes. Ahhoz, hogy szerencsés legyél a pókerben, meg
kell tudnod szabadulni a rossz lapoktól. Passzolnod kell. És bent kell
hagynod pénzt a játékalapban. Ez pedig fáj. De meg kell tenned,
egyébként csődbe mész. A lúzer képtelen erre. Ehelyett a
balszerencsés játékos bennragad azokkal a rossz lapokkal,
amelyeket a sorstól vagy az osztótól kapott.
Ugyanez a lúzer valószínűleg a kiüresedett szerelmi
kapcsolatokban is bennragad. Alapjában véve ugyanebből az okból.
„Olyan sokat beletettem ebbe a kapcsolatba. Olyan keményen
dolgoztam rajta. Mindaz az idő, energia és elkötelezettség – hogyan
hagyhatnám ott?”
És ezt a lúzert láthatod bennragadni állásokban, akit
balszerencse ér. Eric Wachtel, a menedzsment-tanácsadó és
fejvadász szerint emberek néha egészen triviális okokból maradnak
számukra kilátástalan helyzetekben. „Például a nyugdíj. Egyszer
megkerestem egy nőt egy potenciálisan fantasztikus
karrierlehetőséggel. Megváltoztathatta volna az életét. De ő nem
akart máshová menni onnan, ahol volt. Nem érdekelte. Azt mondta,
hogy ő már X évet belefektetett ebbe a munkába. Még néhány év,
és már nyugdíjba mehet. A várható nyugdíj nem volt túl sok, de ő
nem volt kész elesni tőle, ezért nem használta ki élete nagy
lehetőségét.”
Wachtel elmesélte, hogy a nő ott maradt az állásban, ahonnan
annak idején megpróbálta elcsábítani. A balszerencse rosszabbra
fordult. A nő elkeseredettsége a munkájában is látszani kezdett.
Gondatlan lett, ezét végül kirúgták. Kétségtelen, hogy keserűséget
érzett balszerencséje miatt, de elkerülhette volna.
A szerencseválasztás azért is annyira nehéz sokak számára,
mert fájdalmas beismerést igényel. Ki kell mondanod: „hibáztam".
Hogy ismét visszatérjünk a Wall Streetre egy egyszerű példáért,
tegyük fel, hogy száz dolláron veszel egy részvényt, és az árfolyam
kilencven dollárra csökken. Nyilván hiba volt megvenni. De nem
buta hiba, hiszen senki sem lát a jövőbe. Te sem, a brókered sem, az
elnök gazdasági tanácsadója sem, és az ötéves unokahúgod sem. Az,
hogy részvényt vagy bármi mást vásárolsz, amelynek ára később
esik, nem butaság. Csupán balszerencse. De hiba, és ha csökkenteni
akarod a veszteségedet, el kell ismerned, hogy tévedtél. Magadnak,
a brókerednek, a házastársadnak és lehet, hogy másnak is.
Vannak, akik számára ez még nehezebb, mint otthagyni egy
befektetést. A lúzer ilyenkor inkább kifogásokat keres, ahelyett,
hogy elismerné a hibáját. „Igazam volt, hogy megvettem ezt a
részvényt. Az idő majd bebizonyítja, az ár újra felmegy majd. A
végén úgyis látni fogják, hogy okos voltam."
Vagy itt egy triviális példa arra a nehézségre, amelyet
valószínűleg már sokszor tapasztaltál életed során. Autózol a
családoddal vagy kerékpározol a barátaiddal. Nem ismered az utat,
amin mész. Ipszilon elágazáshoz jutsz. Egyértelmű útmutatás híján
véletlenszerűen választasz. Már egy ideje haladsz a választott úton,
amikor egyszerre rájössz, rossz irányba mész. Mikor ismered ezt el?
Van, aki gyorsan, mielőtt még egy csomó időt elvesztegetett
volna. Mások azonban bőszen hajtanának tovább akár még
mérföldeket is. Számukra ugyanolyan nehéz beismerni hogy
tévedtek, mint megszabadulni a balszerencsétől. A férfiakra a
kormánykerék mögött úgy tűnik, ez jobban jellemző, mint a nőkre. A
női magazinok szívesen publikálnak karikatúrákat ilyen helyzetben
köntörfalazó férfiakról. De az élet más területein a nőknek éppen
ennyire nehezükre esik elismerni, hogy hibáztak.
Az ellaposodott szerelmi kapcsolatok egy másik tipikus példa. A
regényírók egyik kedvenc témája volt ez évszázadokon át. A nő, aki
megpróbált kilépni egy szerelmi kapcsolatból, de képtelen volt rá. A
regényekben és a valóságban egyaránt, a probléma – a csapda egyik
összetevője – majdnem mindig az, hogy a nő képtelen kimondani,
„tévedtem". Flaubert Emma Bovaryja, aki tudta, hogy veszteséget
kellene csökkentenie, és vissza kellene vonulnia Leonnal való
kapcsolatától. De képtelen volt rá. A balszerencse még rosszabbra
fordult, mire ő méreggel vetett véget az életének. Tolsztoj Anna
Kareninája is hasonlóan szerencsétlen módon járt Vronszkijjal
folytatott kilátástalan viszonya miatt. Hosszú vesztes sorozatának
végül a vonat elé ugorva vetett véget.
Természetesen nem könnyű befejezni egy rosszul alakult
szerelmi viszonyt, és „megfordulni az autópályán”. A
szerencseválogatás nehézségében vannak fokozatok. Egy rossz
választás után visszalépni mindenki számára aránylag könnyű. Eladni
egy rossz befektetést már nehezebb. Egy elkeserítő munkahelyen
felmondani még nehezebb. A jövő nélküli szerelmi kapcsolatból
kiszállni pedig az összes közül talán a legkeményebb és
legbonyolultabb veszteségcsökkentő lépés.
De ezt a technikát gyakorolnod kell, ha meg akarod találni a
szerencsédet. Mivel nem látunk a jövőbe, csak egy módon tudhatjuk
meg, mi a szerencsés egy adott helyzetben: meglépjük, amit kell,
belekerülünk a helyzetbe, és meglátjuk. De ezzel az ötödik
technikával bármikor megszabadulhatsz a balszerencsédtől, ha
rosszul sül el a dolog.
Korábban már volt szó pesszimizmusról. Lehet, hogy hasznos
ismét szemügyre vennünk ezt a nehezen meghatározható
lelkiállapotot. Miközben megpróbálod megérteni a bonyolult ötödik
technikát, néhány probléma – többek közt a pesszimizmus – lehet,
hogy zavar téged.
A negyedik technika (szállj ki hamar a sorozatokból)
tanulmányozása közben észrevettük, hogy a szerencsés emberek
gyakran pesszimistán viselkednek, amikor szerencsesorozattal van
dolguk. Ahelyett, hogy hosszú sorozatban reménykednének, csak
rövidre számítanak. Szokásukhoz híven hamarabb kiszállnak, mielőtt
a sorozat elérné a csúcsát.
 Hasonló pesszimizmus figyelhető meg náluk a
szerencseválogatást illetően. Ha egy optimista ember száz dolláron
részvényt vásárol, amelynek az árfolyama kilencvenre esik, nem
nyugtalankodik. Legalábbis úgy tesz, mint aki nem nyugtalan. „Ó, ne
aggódj! – mondja vidáman. – Majd visszamegy az árfolyam. Minden
rendben lesz!" Ugyanebben a helyzetben a pesszimista inkább
felkapja a kagylót, felhívja a brókerét, és elad.
Paradox módon a pesszimista megközelítés gyakrabban
szerencsés. A pesszimista – szokásához híven – kiszáll, amikor az
árfolyam 10-15 százalékot esik, és lehet, hogy elkönyvel egy sorozat
kis veszteséget, miközben vár a nagy nyereségre. Két szempontból
azonban előnyösebb helyzetben van, mint az optimista. Először is,
sosem érintik a nagy összeomlások.
Másodsorban, pénze sosem ragad bent hosszú távon stagnáló
helyzetekben.
Sok spekuláns automatikusan elad, ahogy az árfolyam 10-15
százalékot esik. Van, akinek ez tetszik, másoknak nem. Az, hogy ez
számodra megfelelő-e, temperamentumodtól függ. De csak olyan
spekulatív eszköz esetében működik, amelynek pontosan tudható
piaci árfolyama van. Életünknek és szerencsénknek sok más olyan
területe van, ahol nem lehetséges ilyen pontosan értékelni. Mi
például egy munkahely értéke? És egy szerelmi kapcsolaté? Hogyan
tudja az ember, hogy ezek „árfolyama" 10 százalékot esett?
Természetesen nem tudhatja. De azt igen, hogy mikor kezdett
megromlani a helyzet. És amikor ez bekövetkezik, előve– heted
ugyanazt az egészséges pesszimizmust, amely a szerencsés
spekulánst jellemzi.
Most pedig legjobb, ha megállunk egy pillanatra, és megnézzük,
mit is értünk „pesszimizmuson”. Nem a szokásos borúlátó, csak
rosszat remélő értelemben használom a szót. A szerencsés embert
jellemző pesszimizmus aránylag vidám állapot. Ahogy korábban már
szó volt róla, a „pesszimizmus” nem egészen a megfelelő szó. A
„realizmus” talán kicsit jobban fedi a valódi értelmet. Ha meg
akarjuk határozni a lehető legpontosabban, akkor valahogy így
fogalmazhatnánk: az alaptalan optimizmus kerülésének szokása.
Az alaptalan optimizmus veszélyes. A Wall Streeten pedig
egyenesen gyilkos. Az ilyen ember jónak tartja a dolgok kimenetelét
még akkor is, amikor ezt semmilyen kézzelfogható bizonyíték nem
támasztja alá.
Szerencsésebb, ha ragaszkodunk a bizonyítékhoz. Tegyük fel,
hogy karriered szempontjából nem vagy jó helyzetben. Nagy
ígéretekkel vettek fel egy munkahelyre, és most nem tartják be az
ígéreteiket. Mentorod korán nyugdíjba ment, és az elnök
unokaöccsét helyzeték föléd főnöknek. Balszerencse. Munkahelyed
„ára" esett. Mit teszel?
A balszerencsés optimista tovább reménykedne hiába. „A
dolgok úgyis jobbak lesznek. Adok időt! Minden jól alakul majd.
Lehet, hogy csak a javamra válik az egész. A dolgok sosem olyan
rosszak, mint ahogy látszanak.”
A szerencsés realista viszont másként godolkodna. Először is
észrevenné, hogy a helyzet valóban olyan rossz, mint ahogy látszik.
Sőt, gyakran még rosszabb. Azt mondaná magának: „Hajlandó
vagyok optimistának lenni, de először lássak néhány indokot rá."
Tanulmányozná a helyzetet. Van esélye annak, hogy a problémák
megszűnnek? Vagy van reális esélye annak, hogy megoldja őket? Ha
igen, marad. Ha nem, kiszáll, és jobb szerencsét keres másutt.
Az ötödik technika kétségtelenül az egyik legnehezebben
elsajátítható az összes közül. Egyesek számára a legnehezebb. Azért,
mert egyfajta pesszimizmust, szentimentalizmustól mentes
realizmust igényel, ami sokakban nincs meg automatikusan. Ami
még bonyolultabbá teszi a helyzetet, hogy a korábbiakra visszanézve
néha azt fogod gondolni, hogy bárcsak ne alkalmaztad volna.
Száz dollárért részvényt vásárolsz. Az árfolyam leesik
nyolcvanötre. Eladsz. Ezt követően az ár felugrik kétszázra. Ez fáj.
Vagy kilépsz a munkahelyedről, mert úgy érzed, nem vezet
sehová. Váratlan fordulat hatására átalakul a cég szervezete. Aki
átveszi a helyed, sokkal magasabb pozícióba kerül, mint te voltál,
hatalmas fizetésért. Ez is fáj.
Pókerezel. Lapjaid valószínűleg vesztesek, ezért úgy döntesz,
hogy csökkented a veszteségedet, és passzolsz. A többiek lapjait
figyelve rájössz, hogy valószínűleg még ezekkel a lapokkal is
megnyerted volna a kört. Fájdalmas? Bizony az. De hidd el, nem ez a
jellemző kimenetel. Sokkal gyakoribb, hogy ha valami egyszer
romlani kezd, az rossz is marad. Vagy még rosszabb lesz. Egy
rosszabbodó helyzetben a javulásra esélyt adó okok nélkül mindig az
a helyes, ha csökkented a veszteségeidet, és kiszállsz. Még akkor is
igazad van, ha közben kiderül, hogy nem volt igazad.
A szerencsés emberek képesek azzal a tudattal élni, hogy
bizonyos döntéseik rosszak. Általános szokásaik része, hogy
elfogadják a kockázatot. „Kockáztatsz, amikor beszállsz és akkor is,
amikor kiszállsz” – mondta egyszer Bemard Baruch. „Ha mindig
ragaszkodnál a százszázalékos bizonyossághoz, sosem tennél
semmit" – mondta ez a hihetetlenül szerencsés ember.
Hatodik technika: A cikcakkos út
A munkaerkölcs alapfeltevése, hogy az embernek céljai vannak,
melyek felé egyenes úton küzd. Arra bátorítanak bennünket, hogy
függesszük szemünket a célra, ne nézzünk se jobbra, se balra, és ne
hagyjuk, hogy eltérítsenek bennünket. Elvileg ez az út vezet biztos
sikerhez.
De itt egy elgondolkoztató tény. Kiderült, hogy a szerencsés
emberek nem egyenes úton küzdők. Ők nem csupán megengedik,
hogy eltérítsék őket, egyenesen üdvözlik az ilyen alkalmakat. Életük
nem egyenes vonal, hanem cikcakkos út.
A célorientáció – mondják az alapvető pszichológiai művek –
moderált adagban jó dolog. De a szerencséseket figyelve jobb, ha
óvatosan bánik vele az ember.
Itt van például Mary Garden. Muzsikus pályafutását hegedűvel
kezdte, majd zongorára váltott, végül énekelni tanult. Eljárt a párizsi
operaház egyik előadásának próbáira. Ott volt a bemutatón, övé volt
a 113-as székre szóló jegy. Ekkor derült ki, hogy a szólista
megbetegedett, így Mary Gardent kérték meg, hogy ugorjon be
helyette. Ekkor született egy új sztár.
Élete során később ő is a célorientációról beszélt, mint sok más
sikeres ember. „Sosem tévesztettem szem elől, hogy mit akarok” –
írta önéletrajzában. Pedig ma nem ismernénk a nevét, ha nem
veszítette volna szem elől legalább kétszer. Ha nem cikcakkban
haladt volna, hanem követte volna a célját, és hegedűművész lett
volna. Saját elmondása szerint nem lett volna túl jó.
Vagy ott van Harlan Sanders. Úgy pattogott a nagyvilágban,
mint egy pingponglabda, mielőtt megtalálta volna a szerencséjét.
Hetedik osztályban kibukott az iskolából, és számos kétkezi munkát
végzett. Volt kalauz, vezetett kompot, árult biztosítást, aztán az
éttermi iparágba csöppent. Nagyrészt szerencséje volt, hogy
rábukkant egy receptre és egy módszerre, amivel szokatlanul finom
sültcsirkét tudott előállítani tömegtermelésben. A Sanders ezredes-
féle Kentucky Fried Chicken hamar multimillió-dolláros üzletté vált.
Ray Kroc is sokat kóválygott. Kibukott a gimnáziumból, és zenei
karriert tervezett. Zongorázott egy utazó zenészcsapattal, aztán
váltott, és floridai ingatlanok értékesítéséből csinált pénzt. Aztán
ismét a zene felé fordult, és egy ideig egy rádióállomás zenei
igazgatójaként dolgozott. És ismét az értékesítés jött,
papírpoharakkal házalt. Később ismét más célra függesztette
kalandozó tekintetét: saját vállalkozást akart indítani. Egy
turmixgépgyártó dílereként tejturmixgépeket árult.
Végül ennyi cikcakkos út után Ray Kroc megütötte a
főnyereményt. Egy napon legnagyobb megdöbbenésére hallotta,
hogy egy kaliforniai étteremben nyolc általa forgalmazott
turmixgéppel dolgoznak. Az étteremnek nyilván hatalmas volt a
forgalma. Amikor utazása során a nyugati partra keveredett, ezt az
ominózus éttermet is meglátogatta, hogy megtudja, mi a titka.
A nagy vonzerő a régi amerikai klasszikus egy különösen ízletes,
új verziója volt. Az étterem hamburgert árult sült krumplival. A
helyet úgy hívták, hogy McDonald’s.
Kroc tudta, hogy aranybányára lelt. Gyorsan beszállt a
testvérpár üzletébe partnerként. Néhány éven belül a McDonald’s –
Kroc vezetésével – nemzetközi étteremlánccá nőtte ki magát.
De Kroc is célközpontúságról beszélt idősebb éveiben. Az
úgynevezett „Hamburger Egyetemen" Illinois állam Elk Grove
városában, ahol franchise vásárlókat oktattak a
gyorsétterembizniszre, Kroc gyakran tartott ünnepélyes,
munkaerkölcsről szóló beszédeket. Ezekben kiemelte, mennyire
fontos, hogy az ember a céljára függessze a szemét. Az ő beszédei
legalább annyira őszintétlennek hatottak, mint a másik nagy
„cikcakkolónak”, az IBM alapítójának, Tom Watsonnak az előadásai.
Ő is szívesen buzdított diákokat a cég által működtetett iskolákban.
Attól eltekintve, hogy Kroc és Watson két különböző termékről
beszélt, beszédeiket akár fel is cserélhették volna. Mindketten azt
hangsúlyozták, hogy mennyire fontos életünk során egyenes úton
haladni, soha el nem kanyarodva, buldózerként nekimenve az
akadályoknak.
Kroc egyik motivációja ezekkel a beszédekkel nyilván az volt,
hogy hallgatói minél elkötelezettebb hívei legyenek a McDonald’s–
nek, és ne keressenek más célokat. Emellett azonban úgy tűnt, hogy
őszintén hisz abban, amit mond. Hogy a megszállott célkövetés a
sikerhez vezető egyetlen út. Mary Gardenhez hasonlóan ő is nyilván
elfelejtette, hogy fiatalemberként nem küzdött egyetlen fix cél
irányában sem.
Ha Mary Garden és Ray Kroc egyenes úton céljuk felé haladó,
szorgalmas emberek lettek volna, lehet, hogy találkoztak volna egy
bulin, amit szegényesen élő zenészek szerveztek maguknak. El is
képzelhetjük a látványt: két öregedő lúzer. A nő azzal keresi a
kenyerét, hogy hegedűórákat ad unott tinédzsereknek. A férfi
házaló zenekarban zongorázik, bulikban és esküvőkön zenélnek. Ha
egyáltalán van munkájuk.
- Ez bizony kemény üzlet, Mary – mondja Ray zordan.
- Igen, de ne így fogd fel, Ray – mondja Mary, és megpróbálja
felvidítani a férfit. – Mindegy mi történik, a zene mindig ott van
neked. Számomra mindig ez volt a fontos. Hogy az legyen a célom,
amin dolgozom.
- Ja! – mondja a férfi, kissé vidámabban. – A cél!
- Nem vagyunk olyanok, mint ez a sok céltalan mai fiatal.
- Ja! A célok. Nekünk van célunk. Mondd, szerinted tudnál
nélkülözni tíz dolcsit, amiből kijövök jövő hétig?
 A szerencsés, jól ismervén a szerencse és a tervezés közti
különbséget, tudja, hogy az élet mindig is lehetőségek turbulens
tengere lesz. És a lehetőségek véletlenszerűen sodródnak minden
irányban. Ha szemellenzőt teszel fel, hogy csak előre láss, majdnem
minden elkerüli a figyelmedet.
Ez tipikusan az, amit a balszerencsés ember csinál. Ragaszkodik
előre megtervezett életútjához még akkor is, amikor az nem visz
sehová, vagy éppen a katasztrófa felé halad. „Ó, én nem akarok
papírpoharat árulni, hiszen zongorista vagyok” – mondaná a
potenciális lúzer. „Nem érdekel semmilyen új vállalkozás. Az életem
már jól el van tervezve” – mondja a másik.
A hosszú távú tervek nem károsak, de fontos, hogy az ember ne
vegye őket túl komolyan. A tervet használhatjuk amolyan
útmutatóként a jövőbe, de sosem szabad, hogy törvényként zárja
kalodába az életed. Ha valami jobb kerül az utadba, késznek kell
lenned rögtön elhagyni a régi terved, méghozzá sajnálkozás nélkül.
Erre képesek a szerencsések, és ezt túl sok gondolkodás nélkül
teszik. Ösztönösen elkerülik, hogy hosszú távú terveik csapdájában
rekedjenek.
„Mikor fiatalabb voltam, az emberek leszóltak, mert sosem
maradtam hosszú ideig egy munkahelyen. Most azt mondom,
szerencsére” – mondta Elizabeth Arden a Fortune magazin
riporterének.
Valóban szerencsére. Gyorsírást tanult, és egy ideig
gyorsírónőként dolgozott. Aztán volt pénztáros, és fogorvosi
asszisztensként is dolgozott. Harmincéves korában New Yorkba
ment, és állást vállalt egy szépségszalonban. Itt tanulta ki azt a
szakmát, amiben végül híres lett.
Mary Gardenhez és Ray Krochoz hasonlóan ő is azért lett híres,
mert kész volt a véletlenszerűen felbukkanó szerencsemorzsákat
észrevenni. Nem ragaszkodott ahhoz, hogy egyenes vonalban
haladjon előre. Ha valami vonzó felbukkant az általa követett úttól
távolabb, letért az útjáról és az új irányban próbálkozott.
Ez persze nem azt jelenti, hogy rendszeresen válts csak a
változás kedvéért. Hanem azt, hogy ha utadba akad a szerencse, ne
utasítsd el csak azért, mert nem illik bele az előre megalkotott
tervedbe.
Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy kövess egy tervet, nagy eséllyel a
világ legszomorúbb játékában fogod végezni. A „bárcsak" játékban.
Ezt a játékot a lúzerek játsszák szomorú magányukban. Visszanézve
be tudják azonosítani azokat a fordulópontokat, amelyekben
nyerőkké tudtak volna válni. Tudták volna, ha...
„Bárcsak belevágtam volna az üzletbe azzal a két barátommal”
– tűnődött egy középkorú férfi a New York-i Negyven Plusz Klubban.
Az illető ipari üzletkötő volt, és számítógépes szoftverekre
specializálódott. Ezt a szakmát tanulta, és mindig is ezzel az egy
dologgal foglalkozott. Első hallásra dicséretre méltó célnak tűnik.
Minden munkaerkölcsöt sokra tartó ember boldogan hallaná, pedig
ennek a szegény utazó ügynöknek nagyon nem vált hasznára.
Balszerencsék hosszú sorozata után állása eltűnt egy vállalati
összeolvadás során, ő pedig ötvenöt évesen az utcán találta magát.
És persze nem kellett volna így lennie. Évekkel azelőtt két
barátja kereste meg egy vonzó ajánlattal. Egy szerzői jogi képviseleti
irodát készültek alapítani. Vállalkozásuk bevétele sportolók,
tévésztárok és más hírességek képviseletéből származott volna a
nevüket vagy lógójukat használó gyártóktól. Ha a gyártó használta az
adott nevet vagy lógót például az általa gyártott ruhaneműn vagy
játékon, jogdíjat kellett fizetnie az ügynökségnek. Úgy tűnt, az
üzletág gyors növekedésnek indult, és a két vállalkozó igen vonzó
jövőképet vázolt fel történetünk hőse előtt. Néhány üzlet alapjait
már le is fektették, így a bevétel gyakorlatilag garantált volt a
kezdetektől fogva. Új vállalkozáshoz képest szinte kockázatmentes
lett volna a dolog. Azt szerették volna, ha számítógépes barátjuk
vállalja a marketingtevékenység egy részét.
Ő azonban nem látott más irányt, csak az egyenesen előrét.
Azzal védekezett, hogy ő szoftverekkel ügynököl, nem pedig szerzői
jogokkal. Számára ez nem illeszkedett a maga által elképzelt
életútba, ezért nem fogadta el az ajánlatot. Elutasította a
potenciálisan kitűnő szerencséjét, amely egy karnyújtásnyira volt
tőle – elutasította anélkül, hogy tanulmányozta volna.
Az ügynökség a nyolcvanas évek közepén, az összes többi
hasonló ügynökséghez hasonlóan, virágzott. Emberünk pedig,
kimaradva mindebből, csak annyit tudott mondani, hogy „bárcsak".
Soha ne vedd komolyan a hosszú távú terveidet. Legyen inkább
általános útmutató számodra, addig, amíg oda visz, ahová menni
akarsz. De bármit is csinálsz, ne ragadj benne. Dobd el, amint valami
jobb kerül a szemed elé.
Ez a megközelítésmód vagy képlet újra és újra felbukkan
minden szerencsés ember életében. A legtöbben ösztönösen követik
ezt a szabályt, anélkül, hogy elgondolkoznának rajta. Azért, mert így
érzik helyesnek. Vannak olyan emberek is, akik tudatosan választják
ezt az utat, mint egy jól kigondolt filozófiát.
Kitűnő példa erre Helene von Damm, aki az Egyesült Államok
ausztriai nagykövete volt Ronald Reagan szinte teljes elnöksége
alatt. Mrs. von Damm hihetetlenül szerencsés élete reklámja
lehetne a cikcakkos életvitel előnyeinek. Tisztában is van ezzel.
Mindig tudatosan kerülte a hosszú távú terveket.
„Nem tartozom azok közé az emberek közé, akik hosszú távú
terveket készítenek – mondta a New York Times egyik riporterének
1985-ben. – Szeretem kihasználni a szerencsés véletleneket.”
 A szerencsés véletlen – szerencsét találni ott, ahol nem
számítasz rá – egy másik módja annak, ahogy a cikcakkos életet
jellemezhetjük. Helene von Damm élete az egyenes út ellentéte
volt.
Helene 1938-ban Ausztriában született, szegény családban.
Szülőfaluját a háború után megszállták az oroszok. Iskolás kislány
volt még, de hamar rájött, hogy a szovjetek szürke munkaerkölcs–
verziója nem neki való. Kereste a lehetőséget, hogy elhagyja a falut,
és amikor megvolt, el is utazott. Nyugat-Németországba menekült,
egyetlen fillér nélkül. Talált munkát, aztán megismert egy amerikai
katonát, aki feleségül kérte. Ekkor feladta minden karriercélját, és
hozzáment. Detroitba költöztek. Végül elváltak, Helene talált
munkát, de amikor Chicagóban egy vonzóbb titkárnői állásról
hallott, otthagyta az előzőt, és erre jelentkezett. Az új munka
legfőbb vonzereje az volt, hogy érdekes emberek között tudott
mozogni ahelyett, hogy csupán egy irodában üldögélne. A munka az
American Medical Association (Amerikai Orvosi Társaság) politikai
akciócsoport bizottságánál volt.
Rövid időn belül ismét váltott. Az AMA-nél töltött idő alatt
ugyanis kapcsolatba került egy érdekes emberrel, aki felnőtt
karrierjének elején színészkedett, aztán cikcakkban végül a
politikában kötött ki. Ronald Reagannek hívták. Reagan megkérte az
energikus és tehetséges titkárnőt, hogy menjen vele Kaliforniába, és
segítsen neki kormányzói kampányában. Helene gyorsan otthagyta
az AMA-t, és Reagennel tartott.
Ő lett a férfi személyi titkárnője, elnökválasztási kampányában
is dolgozott, majd követte őt a Fehér Házba. Reagan 1982-ben őt
nevezte ki az Egyesült Államok ausztriai nagykövetévé. Abba az
országba, ahonnan egy fillér nélkül emigrált sok évvel azelőtt.
 Az élettörténet úgy hangzik, mint egy tündérmese. Hihetetlen
szerencsék története. Pedig Hamupipőke története sosem lett volna
happy end, ha időközben nem lett volna kész változtatni a céljain.
Soha ne félj a cikcakkos úttól. Ne kategorizáld be magad:
„Titkárnő vagyok... én a számítógépes üzletágban vagyok... Én
detroiti vagyok." Sosem tudhatod, milyen irányból jön a szerencséd.
És ha a közeledbe ér, ragadd meg.
Hetedik technika: Konstruktív hit a
természetfelettiben
Ez a technika a vallásról és a babonáról szól. Két bonyolult
dologról. Ami számomra vallás, az lehet, hogy számodra babona, és
fordítva. Sok háborút megvívtak már e két szóhoz kapcsolódó
véleménykülönbségek miatt. És rengeteg képtelenség kapcsolódik a
témáról szóló vitákhoz.
A szerencse tanulmányozása során az a jó, hogy mi
elkerülhetjük ezt a vitát. Ugyanis a vallást és a babonát együttesen
tudjuk kezelni. Egyetlen fogalomként, amelynek egy semleges nevet
adtam: természetfeletti.
A természetfeletti bármilyen hit nem látható lélekben, erőben
vagy közvetítőben, amelynek létezésére nincsen mindenki számára
kielégítő bizonyíték.
A hit lehet teljesen komoly, mint az ortodox kereszténység vagy
a judaizmus, de lehet kevésbé az, mint például hogy valaki nem mer
átmenni egy létra alatt. Olyan félig humoros szokások is
idetartoznak, mint amikor valaki ragaszkodik valamilyen
szerencsehozó tárgyhoz, vagy hogy az illető egy fán kopogja le a
szerencséjét.
Mindezek a természetfelettiben való hit kategóriájába
tartoznak. Akár komoly, akár humoros, akár fontos a hívőnek, akár
csak játék, mindegy. Mindezek nem látható erővel kapcsolatosak, és
könnyen vitát generálhatnak egy koktélpartin. Minden ilyen hitnek
vannak követői, és vannak, akik gúnyt űznek belőle.
A természetfelettiben való hit azonban szerepet játszik abban,
hogy az emberek hogyan közelítenek a szerencséhez.
Emlékszel a szerencse definíciójára? Események, amelyek
befolyásolják életünket, de nem mi idézzük elő azokat. De akkor ki
idézi elő? Ez az a kérdés, ami mindig bajt okoz. Ez a kérdés, ami
összeugrasztja az ateistákat a vallásosokkal, a muszlimokat a
keresztényekkel, az asztrológia hívőit a gúnyolódó tömeggel, a létrák
alatt nem mászkálókat és a szerencsemedált hordókat azokkal, akik
szeretik a tizenhármas számot.
Nyersz a lottón. Miért? Honnan jött a jó szerencséd? Mi a célja?
Miért éppen te nyertél? Majdnem biztos, hogy számos alkalommal
feltetted már magadnak a kérdést életed bizonyos eseményei
kapcsán. Mindenki megtette. Rengeteg válasz lehetséges.
 Isten jó szerencsét küldött nekem nem ismert okból.
 Isten jó szerencsét küldött nekem, mert imádkoztam
érte.
 Isten jó szerencsét küldött nekem, mert neki tetsző
életet éltem.
 Azért történt, mert meg volt írva a horoszkópomban.
 Azért történt, mert szerencsés napom volt.
 Azért történt, mert a lottószelvény sorszáma a
szerencseszámom volt.
 Azért történt, mert a szerencsét hozó karkötőmet
viseltem.
És így tovább. Ez semmi esetre sem az összes természetfeletti
magyarázat. Van, aki csak az egyikben hisz. Mások többet is
magukénak éreznek. És van, aki a listáról mindig az éppen adott
helyzetnek megfelelőt választja ki.
Végül rengetegen vannak, akik minden természetfeletti
magyarázatot elutasítanak. Ők a pragmatisták. A gyakorlatiasak.
Mottójuk: „Azt hiszem, amit látok és tapintok.” Ha lottón
nyernének, ők is ugyanolyan boldogok lennének, mint a
természetfeletti erőkben hívők. De megjegyzésük sokkal hűvösebb
volna.
A szerencsét semmilyen láthatatlan szellem, erő vagy közvetítő
nem küldte nekem. Egyszerűen véletlen esemény volt. Valakinek
meg kell nyernie a díjat. A nyertes most éppen én voltam.
Szerencsémnek nem volt semmilyen célja. És nem is bizonyít
semmit. Csak így történt, és kész.
Most eljutottunk a legfontosabb kérdéshez: a szerencsés
emberek vajon hisznek a természetfelettiben, vagy pragmatisták?
Mindkettő – de különleges módon. Ezt nem árt egy kicsit
jobban megvizsgálni.
A szerencse elmélete, a tanács lényege, hogy ennek a könyvnek
az alapja teljes mértékben pragmatikus. Hiányzik belőle mindenfajta
természetfeletti. Még ez a hetedik technika is inkább agnosztikusán
közelít a természetfelettihez. A többi technikából pedig teljes
mértékben hiányzik ez a téma. Az alapvető szerencseelméletben a
technikákat mindenféle imádság, szerencseszámok, négylevelű
lóherék és egyéb természetfeletti dolgok nélkül alkalmazhatod.
Megteheted, de ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül így is kell
tenned.
A technikák a természetfeletti alkalmazásával, illetőleg a nélkül
is működnek. Ha például erősen hiszel a kupagyőztes focimeccsen
viselt mez mosatlan állapotban való szerencsehozó képességében. A
szerencseelméletnek is pont tizenhárom technikája van, ami szintén
beleillik a sorba.
Másképp fogalmazva, a szerencseelmélet szempontjából
mindegy, hogy egy istenben, istenek bizottságában,
szerencseszámokban – vagy semmiben sem hiszel. De van egy
furcsaság. Érdekes, hogy a szerencsés emberek általában hisznek a
természetfelettiben. Vannak, akik nagyon vallásosak, mások különös
babonáknak hódolnak.
Amikor ezt észrevettem, először összezavart. Mi köze a
szerencséseknek a természetfelettihez?
És ami még jobban zavart először, hogy nem számít, legalábbis
nem különösebben, hogy a természetfelettiség melyik fajtájában
hisz az illető. Vannak szerencsések, akik bigott katolikusok vagy
zsidók, mások elutasítják a szervezett vallást. Nem a
természetfelettiben való hit fajtája lényeges, hanem hogy van.
Majdnem minden szerencsés ember azonosul valamilyen
vallásos/természetfeletti gondolattal.
Mi a kapcsolat a kettő között? Véleményem szerint azt, hogy a
természetfelettiben való hit – még a triviális és a humoros is – segít
meghozni egyébként lehetetlen döntéseket, ami szerencséssé teszi
őket.
Az élet tele van olyan helyzetekkel, amikor dönteni kell, de
semmilyen racionális alapja nincs a döntésnek. A legegyszerűbb
példa a rulett vagy a lottó. Ha fogadni akarsz, választani kell egy,
illetve öt számot, amire pénzt teszel. De hogyan? Minden szám
ugyanolyan jó, mint a másik. Gondolkozhatsz bármennyit. Nem
leszel előrébb, mint mások. Mit tesz ilyenkor az ember?
Sokan – a nem szerencsések – ott állnának cselekvésképtelenül,
és nem tudnák meghozni a lehetetlen döntést. A harmadik technika
– ami a szerencse adagolásáról szólt – tanulmányozásakor láttuk,
hogy kockázatot kell vállalnunk ahhoz, hogy szerencsések legyünk.
Azt is láttuk, hogy ritkán vagyunk minden szükséges tény tudatában,
amikor döntünk. Sőt, van, amikor egyáltalán nincsenek tényeink.
Ilyenkor segít a természetfelettiben való hit.
A szerencsés ember releváns adatok nélkül tud fogadni a lottón.
Hogyan választ számokat? Rábízza a természetfelettire.
 A döntés lehet teljesen komoly: „Istenre bízom a választást." De
lehet humoros is: „Megcsókolom a szerencsemedálomat és leírom
az első öt számot, ami az eszembe jut.
A szerencsés ember így kerül bele a játékba. Mindegy, hogy a
kimenetelt Isten, a „csillagok”, vagy a szerencsemedál befolyásolják.
Nem számít. Az a fontos, hogy a természetfelettiben való hit
lehetővé tette a játékos számára, hogy potenciálisan nyerő
pozícióba jusson.
A lottó egy triviális példa volt. Életünk során ennél sokkal
komolyabb útelágazásokhoz is juthatunk. Van olyan, amelyik pont
olyan idegesítő, mint a lottó, mert nem hozhatunk racionális alapon
döntést. Mégis, a legrosszabb reakció ilyenkor, ha nem döntünk és
nem lépünk semmit.
Ennek az általános emberi dilemmának tipikus illusztrációja
Franck Stockton idegesítő története a hölgyről és a tigrisről. Lehet,
hogy ismered. A hősre valami miatt haragszik a király, ezért a
következő büntetést találja ki számára. A férfit bevezetik egy
stadionba, aminek két kijárata van – az egyik mögött egy hölgy, a
másik mögött egy kiéheztetett tigris várja. A király azt mondja neki,
hogy valamelyik kijáraton menjen ki, egyébként ott helyben kivégzik.
Miközben hősünk épp ezen a dilemmán töri a fejét, szeretője, a
király lánya, tovább nehezíti a problémáját. A hercegnő ugyanis
folyamatosan az egyik kijáratra mutogat. Sajnos hősünk nem tudja
kitalálni a motivációját. Ha önzetlen szerelem mozgatja, akkor arra a
kijáratra mutat, ahol a hölgy várja. Ha viszont féltékenység, akkor a
tigrisre.
A nem elegendő információ klasszikus esete. Nincs az a
mennyiségű gondolkodás, amelyik megoldaná a problémát. Nincs
racionális válasz. Mégis, az a legrosszabb, ha a hős tovább
gondolkozik, és nem tesz semmit. Az ő érdeke, hogy kijáratot
válaszszón, így legalább 50 százalék esélye van a túlélésre.
Stockton nem mondja el nekünk a történet végét. Csak remélni
tudjuk, hogy hősünk hitt valamiféle természetfelettiben. Bármilyen
régi babona is megteszi, csak segítse őt a gyors döntésben. Bármi –
még az érmefeldobás – is jobb, mint nem tenni semmit.
Az élet tele van hasonló példákkal: frusztráló helyzetekkel,
amelyekben döntést kell hoznunk és kockázatot kell vállalnunk
anélkül, hogy lenne hozzá elég adatunk. A Union Carbide igazgatója
szomorú történetet mesél egy fiatalemberről, aki képtelen volt
választani két munkahely közt.
A férfi kivételesen tehetséges volt, fantasztikus tanulmányi
eredményekkel. Utolsó éves volt a főiskolán, amikor megjelentek az
iskolában a fejvadászok olyan nagy cégeket képviselve, mint a Union
Carbide és az IBM. Vele is elbeszélgettek. A fejvadászok úgy látták,
hogy noha személyes eleganciának kissé híján volt, intellektusa
mindezt bőven pótolta. Ezért az Union Carbide és az IBM egyaránt
állást ajánlott neki, szinte teljesen azonos feltételekkel.
A fiatalember tanulmányozta az ajánlatokat és a cégeket, aztán
gondolkozott, gondolkozott, de képtelen volt választani. Olyan
helyzetben volt, mint Stockton hőse. Bármennyit rágódott, nem
tudott döntésre jutni. A Union Carbide és az IBM két nagy cég,
híresek arról, hogy bőkezűen bánnak az alkalmazottaikkal. Egy
tehetséges fiatal nagy karriert futhat be mindkét vállalatnál. De
természetesen a jövőd egy ilyen szervezetben is részben a
szerencsén múlik, és lehetetlenség pontosan eldönteni, melyik
lenne a jobb választás. Ehhez nincs elég információd.
A fiatalember végül nem tudott dönteni. A Union Carbide
személyzetise írt neki és fel is hívta, hogy szeretnék, ha hamarosan
döntene. Ha nem akarja az állást, akkor felajánlják valaki másnak. Az
állás jó volt, és nem volt hiány jelentkezőkből. Akkor mi a válsz, igen
vagy nem?
Az IBM is érdeklődött. A fiatalember olyan helyzetben volt,
hogy a legrosszabb, amit tehetett, ha nem dönt.
Végül aztán a levelek és telefonhívások hatására megmondta a
Union Carbide személyzetisének telefonon, hogy inkább az IBM-et
választja. A Union Carbide vezetője, aki a történetet mesélte, nem
tudja pontosan, mi is történt az IBM-nél. De a lényeg egy félreértés
volt. Amikor a fiatalember elment az IBM-hez, hogy tájékoztassa
őket a döntéséről, azt a választ kapta, hogy sajnálják, de túl sokáig
halogatta a döntést. És ők másnak ajánlották fel a pozíciót, aki
rögtön elfogadta. Hősünk ekkor felhívta a Union Carbide-ot, de már
azt a pozíciót is másnak adták.
Ez pontosan olyan helyzet, melyben a természetfeletti
hozhatott volna szerencsét. Ha a fiatalember vallásos lett volna,
imádkozhatott volna iránymutatásért Istenhez. Vagy beszélhetett
volna a lelkipásztorával, rabbijával vagy más guruval. Vagy
feldobhatott volna egy érmét. Annyira volt csak szüksége, hogy
valaminek a segítségével döntsön. Mindegy, milyen buta vagy
babonás dolognak nézett volna ki, amit csinál. Közvetlen haszna lett
volna számára a döntésben.
Találj magadnak egy természetfeletti útmutatás! rendszert.
Lehet komoly, humoros, hit vagy játék. Mindegy. Az sem számít,
hogy a rendszer „igaz” vagy szamárság. Amíg nem rosszindulatú
vagy okkult, csak annyi a lényeg hogy higgy benne, és segítsen téged
a döntésekben és a kockázatvállalásban.
Nyilván kerüld a sötét erőkben való hitet, de ne zavarjon, hogy
kinevetik a nézeteidet. Valaki mindig lesz, aki lenézi az adott hitet,
legyen az akár a legkomolyabb vallás. Talán senki sem tudja, hogy az
igazság Istenről és a Földről vajon a keresztények, a zsidók, a
muszlimok vagy mások kezében van. Vagy senkiében. Sokan
mondják, hogy tudják. De ők sem tudják, csak remélik. Nem
mindenki van meggyőződve arról, hogy van Isten, és hogy Istent
érdekli, ki nyeri a lottóötöst vagy ki kap meg egy bizonyos állást.
A szerencseelméletben nem is számít.
A szerencseszámok jók. Vidámabb téma, és megvan az az
előnye, hogy egyszerű. Ha akarod, lehet komplikált, de lehet
egyszerű is, ha az embernek csak egy vagy néhány szerencseszáma
van. Nagyrészt emiatt én is ezt a természetfeletti „szerencsesegítő"
eszközt választottam.
Rajongója vagyok a 6-os és a 28-as számnak. Ezek jelentik a
születésnapomat, mert június 28-án születtem, valamint ez a két
„tökéletes” szám van száz alatt. A számelméletben azt nevezzük
tökéletes számnak, amely egyenlő osztóinak összegével (az 1-et
beleértve, önmagát kivéve). A 6 osztói: 1,2,3. Összegük 6. Ugyanígy
a 28 esetében. Az osztók: 1, 2, 4, 7,14 – és a számokat összeadva 28-
at kapunk.
A 6 és a 28 nyilván ritka és figyelemre méltó számok. Komolyan
veszem őket? Természetesen nem. De segítenek döntenem
olyankor, amikor nincs helye a racionalitásnak, mégis dönteni kell.
Például nemrégiben történt, hogy egy ismeretlen helyre
mentem autóval. Eljutottam egy körforgalomhoz, rengeteg
elágazással. Fogalmam sem volt, hogy melyik úton kellene
kihajtanom. De tudtam, hogy döntenem kell, méghozzá gyorsan. Ha
megállók a forgalom közepén döntésképtelenül, ezt nem tehetném
túl sokáig. Elütnének. Döntenem kellett, de nem volt mire
alapozzam a döntésemet.
Ebben a dühítő és potenciálisan veszélyes helyzetben egyszerre
eszembe jutott a szerencseszámom, a hatos. Láttam egy
benzinkutat, amely magas táblán reklámozta az általa árult benzin
márkáját, Philips 66. Nem gondolkoztam, arra tértem le. Odaértem a
célomhoz. Később kiderült, hogy nem a legrövidebb úton, de
odaértem, és túléltem a megpróbáltatásokat.
Hasonlóan segítettek a szerencseszámaim a lottózáskor, a
rulettben, és még a tőzsdén is, amikor semmilyen információval
nem rendelkeztem egy adott döntési helyzetben. Néha nyerek, néha
veszítek. De pajkos pillanataimtól eltekintve nem hiszem, hogy a
számoknak bármilyen hatása lenne az események kimenetelére. A
számok annyit tesznek, hogy segítségükkel bekerülök a játékba.
Olyanokba, amelyeket egyébként elkerülnék, mert nincs mód
racionális nyerési stratégia kidolgozására. A számok segítenek, mert
potenciálisan nyerő helyzetbe pozícionálom magam. És mivel
elegendő alkalommal helyezem magam ilyen helyzetbe, ahhoz elég
alkalommal vagyok szerencsés, hogy a balszerencsések
irigykedjenek rám.
„A babona nem káros számodra egészen addig, amíg nem
helyettesíti a gondolkodást" – mondta Charles Goren, bridzsmester.
Egy csapat riporternek beszélt a briddzsel kapcsolatban a
babonákról.
„A babona segíthet neked. Ha jobban érzed magad, amikor egy
bizonyos irányba nézve ülsz, akkor valószínűleg jobban fogsz
játszani. És úgy kelsz fel az asztaltól, hogy úgy érzed, javítottál a
szerencséden."
Az érzés majdnem biztosan pontos lenne. A bridzsben, ahogy az
életben is, olyan dolgok befolyásolják az eseményeket, amelyekre
nem vagyunk hatással. Azok a lapjaid, amiket kapsz. Tizenhárom lap,
amelyeket nem te választottál. De ez a tizenhárom lehet szerencsés,
balszerencsés vagy semleges, mindenesetre nem csak a lapok
befolyásolják a parti kimenetelét. Az is számít, hogy mit kezdesz a
kezedbe adott szerencsével. Ha van valamilyen jó babonád, amely
segít neked kockázatot vállalni és adatok híján döntéseket hozni,
valószínűleg szerencsésebb leszel, mint azok, akik csak ott ülnek
összezavarodva.
Amikor Gorent megkérdezték, hogy neki vannak-e
természetfeletti szerencsehozó hitei, vigyorgott egyet és bólintott.
De azt nem árulta el, mi az. Nem is baj. Az a lényeg, hogy volt valami
természetfeletti segítség a tarsolyában, amikor szüksége volt rá.
Charles Goren mindig nagyon szerencsés ember volt.
Nyolcadik technika: A legrosszabb eset elemzése
Korábban már szó volt róla, hogy a szerencsés emberek
általában pesszimisták. Ez nem igazán illeszkedik azzal a humoros,
régies kifejezéssel, hogy „happy-go-lucky" (szó szerint „boldog-lesz–
szerencsés”), azaz gondtalan. A kifejezés hallatán egy könnyeden
optimista, gondtalan ember jut eszünkbe, aki sosem aggódik azon,
hogy valaminek rossz vége lesz. Paradoxon, hogy az ilyen emberek
mosolyuk és vidámságuk ellenére általában balszerencsés életet
élnek.
Az optimizmus azt jelenti, hogy a legjobbra számítunk, de a
szerencsében az is benne van, hogy tudjuk, miként kezeljük a
legrosszabbat.
Ha új helyzetbe kerülünk – munkahelyen, személyes
kapcsolatban, pénzügyi vállalkozást illetően -, a szerencsés ember az
első technikát alkalmazza. Világosan megkülönbözteti a tervet és a
szerencsét. „Ez a helyzet csak részben van az én ellenőrzésem alatt.
Jó vagy balszerencse – események, amelyekre nem vagyok hatással
– teheti a helyzetet még jobbá, de akár még rosszabbá is.” Ezt
átgondolva a szerencsés ember elvégzi a legrosszabb eset
elemzését.
„Tudom, hogy ez a helyzet lehet rosszabb. Felteszem a kérdést,
hogy miként. Mi a lehető legrosszabb kimenetel? Vagy ha két vagy
több 'legrosszabb' kimenetel is van, melyek ezek? Hogyan lehet még
rosszabb? Ha a legrosszabb kimenetel következik be, mit tudok
tenni, hogy mentsem magam?”
Ez nem igazán „happy-go-lucky”, azaz gondtalan hozzáállás.
Margaret Farrar az egyik legszerencsésebb ember azok közül,
akikkel valaha interjút készítettem. Kiemelkedő sikerének egyik
kulcsa az volt, hogy elkötelezett híve volt a legrosszabb eset
elemzésének. Nézzük meg Margaret hosszú és boldog életútját.
 Margaret a keresztrejtvények világában élt, és hosszú évekig ő
volt a keresztrejtvények koronázatlan királynője. Ő találta fel magát
a keresztrejtvényt, és huszonhét évig dolgozott a The New York
Times-nál keresztrejtvény-szerkesztőként, és hihetetlenül sikeres
keresztrejtvénygyűjtemény-sorozatot publikált a Simon & Schuster
kiadónál. De valószínű, hogy ma nem ismernénk a nevét, ha
szerencsés karrierje során legalább kétszer nem alkalmazta volna a
nyolcadik technikát.
1979-ben látogattam el hozzá. New York felső északi részén élt
egy nagy, könyvekkel telezsúfolt lakásban. Az ajtóban egy
nyolcvankét éves, alacsony, vékonyka hölgy fogadott friss és
barátságos stílusban. Nem kifejezetten a szerencséről akartam
interjút készíteni vele, de azonnal megéreztem, hogy egy
konzisztensen szerencsés ember társaságában vagyok. Miután
megkínált egy csésze kávéval, elkezdte mesélni élete történetét:
„Bármiben sikeresnek lenni nem csak ész kérdése. Szerencse is kell
hozzá. (Ez az első technika.) Én mindig szerencsés voltam. Az egész
akkor kezdődött, amikor még fiatal nő voltam. Mindig úgy tűnt,
hogy jó helyen vagyok jó időben.”
Margaret Farrar – akkoriban vagy leánykori nevén
(Petherbridge), vagy becenevén (Piff) ismerték – 1921-ben tűnt fel
New Yorkban. Némi keresgélés után talált egy állást a régi New York
World vasárnapi szerkesztőjének titkárnőjeként.
A World akkoriban kezdett „szó keresztrejtvényeket” (angolul
„word cross puzzles") publikálni, hogy ezzel töltsék ki az újságban
fennmaradó helyeket. Ezek a gyémánt alakú kis rejtvények nem
tartalmaztak hat betűnél hosszabb szavakat. Sem a szerkesztők, sem
pedig az újságolvasók nem lelkesedtek értük. Helykitöltőként
kezelték, és ez meg is látszott rajtuk. Tele voltak hibával, kitalált
szavakkal, mint például „xinx" (definíciója: leeső érmék által keltett
zaj) és unalmas definíciókkal – általában hiányzott belőlük a
gondosság és az odafigyelés.
A heti rejtvények elkészítése mindig a fiatal munkatársak
feladata volt, akik nem igazán lelkesedtek ezért. Mindenki unottan
gyártotta néhány hétig a rejtvényeket, majd gyorsan
továbbpasszolta valakinek a feladatot. A labda végül Piff
Petherbridge– hez került.
Amikor az egyik szerkesztő megkérte, hogy vegye át a feladatot,
első reakciója az öröm volt. Sejtette – jobban ráérzett a dologra,
mint gondolta volna, ahogy később kiderült -, hogy ráköszöntött a
szerencse. „Azt láttam benne, hogy kimenekülhetek vele a titkárnői
státuszból – emlékezett vissza. – Akkoriban ha valaki titkárnőként
kezdett, egész életében azt csinálta. Ha nő voltál, és esélyed volt
másra, bármi másra, azonnal elfogadtad."
De amikor az eufória első hullámai csillapodtak, Piff alkalmazta
az elengedhetetlen nyolcadik technikát. Feltette magának a kérdést,
hogy mi sülhet el rosszul. Elég sötét jövőkép rajzolódott ki előtte.
Látta magát, amint teljes idejében a rejtvénnyel foglalkozik, hogy
jobbá tegye. Ez sok időt vesz igénybe. A lelkesedés általános hiánya
változatlanul jellemző maradna. Végül a szerkesztők úgy
döntenének, hogy kihagyják a rejtvényt az újságból. És amikor Piff
vissza akarna térni titkárnői állásába, látná, hogy már valaki más
töltötte be a helyét. Ő pedig az utcán találná magát.
Ez volt a legrosszabb, amit el tudott képzelni. Aggodalmait
megosztotta a szerkesztővel, aki nevetett, majd azt mondta, hogy
rémálmokat gyárt magának. Piff mindenesetre kicsikart egy ígéretet
a szerkesztőből: bármi történjék is, a World mindenképpen folytatni
fogja a rejtvény publikációját legalább egy évig.
Ha a fiatal Piff nem alkalmazta volna a legrosszabb eset
elemzésének módszerét, és nem biztosította volna be a helyzetét a
lapnál, lehetséges, hogy nem is létezne a keresztrejtvény ma ismert
formája.
A lány nagy lelkesedéssel vágott bele új feladatába. Megnövelte
a rejtvény méretét, hogy nagyobb élvezetet nyújtson az olvasott
játékosoknak. Megszigorította a szerkesztési szabályokat.
Visszafogta a kevéssé ismert szavak használatát – mint például „a
gomuti pálma rostja” (ez a példa a World által publikált első
rejtvényből való) – minden olyan helyen, ahol köznapibb szavakat
lehetett használni. Az olcsó trükköket sem kedvelte, mint a
szóalkotás (lásd „xinx”). Szigorította a szerkesztői és a korrektori
munka szabályait is, hogy ne maradjon hiba a rejtvényben, a
számozás is megfelelő legyen, és hasonlók. És külön figyelmet
szentelt a feketére satírozott négyzeteknek. Megalkotott egy
szabályt, amely azóta már szentírás a keresztrejtvény-szerkesztők
számára (Anglián kívül legalábbis): a mintázatnak szemet
gyönyörködtetően szimmetrikusnak kell lennie, minden betűnek két
szóban, egy vízszintes és egy függőleges meghatározásban kell
szerepelnie, és hasonlók.
De ahogy előre látta a legrosszabb eset elemzéskor, a
rejtvények iránti lelkesedés nem volt azonnali. Az újság főszerkesztői
közül néhány egyenesen úgy látta, hogy a rejtvények nem fogják
növelni az eladott példányszámot. Ezért ki akarták hagyni a lapból.
Piff Petherbridge azonban emlékeztette őket az ígéretükre: egy
év. Kiderült, hogy ez épp elég idő volt számára. Az év végére a lap
olvasóinak lelkesedése meggyőzte a szerkesztőket, hogy még
néhány hónapig folytassák a rejtvények publikálását. A fiatal
rejtvényszerkesztő nagy vállalkozása így megmenekült.
Idővel a keresztrejtvény lett a World legnépszerűbb rovata. Piff
kis birodalma akkorára nőtt, hogy két segédszerkesztőt kellett
felvennie maga mellé.
 1924-ben a keresztrejtvény egyszerre nemzeti őrületté vált.
Ekkoriban történt, hogy két mosolygó fiatalembert kísértek
Petherbridge kisasszony asztalához. Richard Simont és Max
Schustert. Hajmeresztő tervük volt. Egy kiadóvállalatot terveztek
alapítani, és azt gondolták, hogy első kiadványuk egy
keresztrejtvény-kötet lenne. A kötet elkészítését a World
rejtvényszerkesztőire bízták volna.
Az újság fő rovatvezetője, Franklin P. Adams arra figyelmeztette
Piffet, hogy ne élje túlzottan bele magát a dologba. Hiszen egy ilyen
kötet úgysem lenne sikeres. A keresztrejtvényről úgy gondolta, hogy
csupán egy szűk kör, a nagyon olvasott emberek ezoterikus
időtöltése. Szerinte az a remény, hogy egy ilyen könyv a
tömegpiacon is megállná a helyét, nevetséges volt.
A szárnyait bontogató Simon & Schuster huszonöt dollárt
ajánlott fel a szerkesztőknek a rejtvények darabjáért. Piff úgy
gondolta, jól jönne neki ez az összeg. Amikor elemezni kezdte a
legrosszabb esetet, a helyzet nem nézett ki rosszul. „Tegyük fel,
hogy a könyv megbukik a piacon – magyarázta elemzését. – Tegyük
fel, hogy csúfosan megbukik. Mit veszíthetnék? A jó nevemet? Nincs
is akkora nevem, hogy aggódnom kelljen miatta.”
Úgy döntött, hogy a helyzet leginkább a lottóhoz hasonlított. A
veszteség kockázata nagy volt, de az elveszíthető összeg kicsi. Ha a
könyv mégis sikeres lesz, olyan szerződést tárgyalt ki magának,
amelyben jogdíjat kap az eladott kötetek után.
Asszisztenseivel nekiállt összeállítani a kötetet. De ekkor más
„legrosszabb” eset rémlett fel előtte. Mi lesz, ha elveszik a kézirat?
Néhány World szerkesztő kinevette, és egyenesen rémálomnak
nevezte aggodalmát. De Piff alaposan végiggondolta az ügyet. Ami
miatt aggódni kezdett, az a könyv iránti egyre csökkenő lelkesedés
volt. A lelkesedés sosem volt túl nagy, de még az a kevés is csökkent.
Franklin P. Adams nem volt hajlandó előszót írni hozzá. Ahogy jó
néhány neves irodalmár sem, így többek közt a jól ismert szerkesztő
és irodalomkritikus, John Farrar. Ennyi elutasítás után a Simon &
Schuster is kételkedni kezdett a projektben. Lehet, hogy a
keresztrejtvény-kötet mégsem volt olyan jó gondolat?
Piff érezte, hogy elég lenne egy kevés balszerencse ahhoz, hogy
a cég lefújja az egész projektet. Nem kellene, hogy nagy
szerencsétlenség legyen, némi balszerencse is elég volna. Mint
például a kézirat elvesztése.
Ha elveszne, helyre tudnák állítani, de ez legalább egy vagy két
hónapot venne igénybe. Ami azt jelentené, hogy lekésné a
határidőt. Egy ilyen hiba, amellett, hogy a lelkesedés már eleve
csökkent a kötet iránt, tényleg a projekt halálát jelentené. Szinte
már hallotta Simont, ahogy Schusternek mondja: „Micsoda? Hogy
még két hónapot kell várnunk a könyvre? Figyelj csak. Lehet, hogy
ez valójában áldás számunkra. Tudod, már sok ideje gondolkozom
azon, hogy újra át kéne beszélnünk ezt az ügyet." Erre Schuster:
„Nos, igen, most, hogy mondod, én sem vagyok már annyira biztos a
dologban.”
Amikor Piff rákérdezett a dologra a kiadónál, megnyugtatták,
hogy erről szó sincs. De Piff gyanította, hogy ez csupán kegyes
hazugság. Akkor lett biztos benne, amikor meghallotta, változik a
terv. A cég nem az eredetileg választott néven publikálná a kötetet,
nem Simon & Schuster kiadvány lenne, hanem Plaza Publishing
kötet.
A hír miatt Piff még inkább félni kezdett, hogy elveszíti a
kéziratot. Akkoriban nem voltak fénymásoló gépek. És bár az indigó
már kapható volt, az újságírói szakmában kevesen használták. A
kéziratból ezért csak egyetlen komplett példányuk volt. A három
szerkesztő készítette részről részre. Néha hazavittek egy-egy részt,
hogy otthon dolgozzanak rajta, és néha itt-ott hagyták heverni. Túl
sok módja volt annak, hogy a kézirat elvesszen. Piff két hetet töltött
azzal, hogy kézzel lemásolta az egész kötetet.
És ahogyan legrosszabb esetként elképzelte, az eredeti kézirat
valóban el is veszett. Valaki egy taxiban hagyta. Mivel a kiadó
határideje csak egy vagy két hétre volt, ha nem lett volna másolat,
ez a projekt végét jelentette volna. És Piff ragyogó és szerencsés
jövőjének végét is. De ő megtette a szükséges lépéseket, hogy
mentse magát. A lemásolt kéziratot leadta a kiadónak, és így
megmentette a jó szerencsét, amely egyébként kicsúszott volna a
keze közül.
A könyv 1924. április 10-én jelent meg 1,35 dolláros áron. Adtak
hozzá ceruzát, radírt, és egy levelezőlapot, amelyen a megoldásokat
tartalmazó füzetet igényelhette az olvasó.
Az első kiadás pesszimista módon 3600 példányban jelent meg,
és mindenki meglepetésére azonnal elfogyott. A keresztrejtvényben
valami megérinthette az amerikaiak lelkét. A második kiadás is
elfogyott, ahogy a harmadik, ezúttal már nagyobb példányszámú
kiadás is. Egyre nagyobb példányszámban jelentették meg a kötetet,
a tizedik kiadás már 25 ezer példányos volt. Mielőtt ez az elképesztő
és keresztrejtvény-őrült év véget ért, két másik rejtvénykötet is
megjelent. Karácsony előtt egyetlen napon 150 ezer példány fogyott
belőle.
Piff Petherbridge gazdag lett. És hamarosan hozzáment ahhoz
az irodalomkritikushoz, aki annak idején nem volt hajlandó előszót
írni az első könyvéhez. Amikor a Webster's New International
Dictionary 1934-ben első alkalommal vette fel a „crossword puzzle’’-
t a szócikkek közé, Margaret Farrart kérdezték meg, hogy kötőjellel
legyen-e írva vagy sem. Amikor a The New York Times magazin
1942-ben megjelentette első vasárnapi keresztrejtvényét,
Margaretet kérték fel szerkesztőnek. Tanúja volt annak is, amikor
1950-ben megjelent az első napi keresztrejtvény. Ő volt a
keresztrejtvényvilág királynője, és az is maradt egész életében.
„Nem voltam szokatlanul okos vagy szokatlanul semmi – szokta
mondani. – Csak szerencsés.” Pontosan. Keresztrejtvények
összeállításához és szerkesztéséhez nagy olvasottság és rengeteg
türelem szükségeltetik, de ilyen emberből van több ezer. Margaret
Farrar azért lett a keresztrejtvény királynője, mert jókor volt jó
helyen. És mert legalább kétszer alkalmazta a nyolcadik technikát.
Feltette magának a kérdést, hogy mi a legrosszabb esemény,
ami történhet, és felkészítette magát ennek kezelésére. Ha „happy–
go-lucky”, azaz gondtalan lett volna, nagy szerencséje elmarad.
Most már feltehetjük magunknak azt a kérdést, ami az amatőr
szerencsejátékosokat évszázadok óta foglalkoztatja:
Miért nyernek általában a profik?
„Mert csalnak” – hangzik az általános válasz. Pedig valójában a
profik – azok, akik megélhetésük döntő többségét szerencsejátékból
szerzik – sokkal kisebb valószínűséggel csalnak, mint az amatőrök. A
csalás butaság lenne a részükről, mert nincs szükségük erre az extra
kockázatra.
A profi szerencsejátékosok azért nyernek, mert elutasítják az
optimizmust. Alkalmazzák az ötödik technikát: a szerencseválogatás
trükkjét, azaz minden vállalkozástól megszabadulnak, amikor az nem
váltja be a hozzá fűzött reményeket. És alkalmazzák a nyolcadik
technikát: a legrosszabb eset elemzését.
Az amatőr ezzel szemben remél és imádkozik, hogy jó lapokat
kapjon. Ez csupán optimizmus, nem nyerő tulajdonság a
kártyajátékban. A profi ezzel szemben tanulmányozza, hogyan
mentse magát, ha rossz lapjai vannak.
 A profi leginkább ezért megy haza mindig több nyereséggel,
mint az amatőrök. Ugyanez igaz a Wall Streetre. Ha elemzed a
különbséget a konzisztens nyertesek és vesztesek közt a legnagyobb
kaszinókban, egy különbség nyilvánvaló: a lúzerek optimisták.
A The New York Times egyszer elküldött egy riportert, hogy
készítsen interjút Martin Schwartzcal, az árutőzsdei spekulánssal, a
konzisztens nyerővel, aki egy év alatt 175 százalékkal növelte már
amúgy is nagy vagyonát. Amikor megkérdezték, hogyan, ő csak
ennyit válaszolt: „Megtanultam, hogyan veszítsek."
Kilencedik technika: Zárt száj
Calvin Coolidge, az USA 30. elnöke híres volt arról, hogy
gondolatait rendszerint megtartotta magának. Az emberek
„Csendes Cárnak hívták. Egyesek – különösen azok, akik nem
kedvelték konzervatív, üzletorientált politikáját – azt mondták, hogy
azért nem beszél sokat, mert nem is gondolkozik sokat. Ez pedig
nem valószínű. A szokatlanul szerencsés férfi bizonyosan
gondolkozott, mert értette vagy ösztönösen ráérzett a szükségtelen
beszéd szerencsét akadályozó voltára.
A könyvben már többször említettem, hogy életünket jelentős
részben nem általunk befolyásolható események határozzák meg. Ez
a szerencse definíciója. Nem irányíthatjuk ezeket az eseményeket,
és nem is jósolhatjuk meg azokat. De tudhatjuk, hogy meg fognak
történni. Időről időre találkozunk váratlan dolgokkal. Erre való
tekintettel a legjobb stratégia a maximális rugalmasság volna.
Szabadon tartani magunkat arra az esetre, ha ismeretlen
eseményekre kell valahogyan reagálnunk.
A túl sok beszéddel az a gond, hogy beszűkítheti ezt az értékes
szabadságot és rugalmasságot. A beszéd olyan pozíciókba zárhatja
az embert, amelyek megfelelőek ma, de nem azok akár már holnap.
„Sokszor megbántam, hogy beszéltem, de azt sosem, ha
hallgattam" – írta Publilius Syrus, ókori római író, akinek bohózatai
és aforizmái igen népszerűek voltak az időszámításunk előtti első
században. Lehet, hogy csupán azokra a másnap megbánt
mondatokra gondolt, amelyeket mindannyian ismerünk. „Úristen,
tényleg elmondtam ezt a történetet?" De valószínűbb, hogy
Publilius arra a megbánásra gondolt, amit az események váratlan
változása nyomán érzünk.
„Sohasem szerettem igazán Marie-t" – mondod egy
társaságban. Másnap Marié olyan helyzetben találja magát, hogy
alkalma lesz szerencsét hozni neked. Miért nem maradtál
csöndben?
„Nem dolgoznék ennél a cégnél, bármennyit is ajánlanának
nekem” – jelented ki. Ezek azok a szavak, amelyeket bárcsak soha
nem ejtettél volna ki a szádon.
„Kényelmetlenül érzem magam az olyan emberekkel, mint ő."
„Szerintem elég rosszul szervezték meg ezt a projektet."
Publilius Syrus tudta, hogy a szavak visszajönnek és kísértenek
bennünket. A csend szinte sohasem.
Ez nem azt jelenti, hogy néma kőszoborrá kell változnod. A
gyors áramlatban csak úgy tudsz benne lenni, ha sok emberrel vagy
kapcsolatban, ez pedig sok beszédet igényel. És vannak helyzetek,
amikor kénytelen vagy állást foglalni, mégpedig határozottan. A
kilencedik technika arról szól, hogy a felesleges beszédre nincs
szükség. Akik alkalmazzák ezt a technikát, főként óvatosak a
beszéddel, amikor őket mélyen vagy nagymértékben érintő
témákról van szó. Nem tárják fel gondolataikat mások előtt
szükségtelenül. Nem zárják magukat pozíciókba, ha nincs rá
különösebb szükség.
Ezáltal kissé rejtélyesnek tűnnek. „Sosem tudom, mi jár ilyenkor
a fejében." És ennek így is kell lennie.
Calvin Coolidge ugyanolyan fecsegős időszakban élt, mint
amilyenben mi a nyolcvanas években. Korántsem volt kőszobor, de
tartózkodott a szükségtelen fecsegéstől, és ez tette őt mássá.
Karikatúrákat is készítettek róla. A bőbeszédű washingtoni
vendéglátó hölgy állítólag nekiszegezte kérését: „Remélem,
beszélget velem, Mr. Coolidge! A barátommal fogadtunk. Én azt
mondtam, hogy többet mond majd nekem két szónál.” Erre
Coolidge: „Ön veszített."
 Coolidge valójában nem volt annyira csendes. Nem volt még
olyan szűkszavú ember, aki ennyire ügyesen fordította volna maga
javára a gyors áramlatot, mint ő. Eleget beszélt ahhoz, hogy
bevonzza a számára szükséges szerencsét. Szorgalmas, fiatal
ügyvédként kezdett dolgozni a Massachusetts állambeli
Northamptonban 1898-ban. Pontosan huszonöt évébe telt, mire az
Egyesült Államok elnökévé választották. Ezt gyorsan, szinte
erőfeszítés nélkül felfele mozdulva tette meg, egyre magasabb
hivatalokat betöltve. Először polgármester volt, majd az állam
szenátora, kormányzója, az államok elnökhelyettese, majd elnöke.
Sosem veszített egyetlen választáson sem. Ez teljesen
megdöbbentette az embereket. „Volt valami szükségszerűség
abban, ahogyan haladt előre – írta a feleség áhítattal teli
életrajzírója, Ishbel Ross. – Úgy tűnt, nem is erőlködik feleslegesen
és nem reklámozza magát.”
Azért nem kellett erőlködnie, mert ismerősi hálózata tett meg
helyette szinte mindent. Mindig jókor volt jó helyen. És bár sehol
nincs nyoma annak, hogy valaha is használta volna a „gyors áramlat”
kifejezést, életéről elgondolkozva valószínűleg ő is rájött, mennyit
segített neki az általa felépített hatalmas ismerősi kör.
A „Coolidge-szerencséről” legalább annyit beszéltek, mint
szófukarságáról. Amikor 1920-ban megválasztották az Egyesült
Államok elnökhelyettesévé, fiatal ügyvéd partnere, Ralph
Hemenway szellemesen megjegyezte: „A te szerencséddel én nem
szívesen lennék az elnök cipőjében.” Mint később kiderült, a
jövendőmondó beszélt belőle. Három évvel később Warren Harding
elnök meghalt, és Coolidge lépett a helyébe.
Coolidge-et zavarta, hogy néhány számára igen fontos
szerencsés fordulat mások kárára történt vele. Még életét is egy
ilyen fordulatnak köszönhette. 1915-ben, nem sokkal azután, hogy
Massachusetts kormányzójának választották, az utcán átkelve
elütötte egy autó. A lökés hatására ráesett a mellette haladó
hölgyre. Mivel nem közvetlenül a földre esett, szinte karcolás nélkül
megúszta a balesetet. A szegény hölgy viszont komolyabb
sérüléseket szenvedett, többek közt eltört a karja.
De ez a fajta szerencse vak, kiszámíthatatlan és
befolyásolhatatlan. Semmi okosat nem lehet mondani róla, vagy
tenni ezzel kapcsolatban. Coolidge életének megmagyarázható
szerencsés fordulatai leginkább ismerősi hálózatával és
szűkszavúságával kapcsolatosak.
Ishbel Ross szerint Coolidge filozófiáját egy versrészlet fejezi ki
legjobban, ami bekeretezve ott függött kandallója felett, amikor
northamptoni polgármester volt:
Egy bölcs idős bagoly ült egy tölgyfa ágán.
Minél többet látott, annál kevesebbet szólt.
Minél kevesebbet beszélt, annál többet hallott.
Miért nem tudunk olyanok lenni, mint ő?
Erről a versikéről sok mindent el lehet mondani, de azt nem,
hogy jó vers lenne. És van némi bizonyíték arra, hogy Coolidge
társaságkedvelő felesége nem igazán tartotta ízlésesnek a
fogadószoba bútorzatának ezt a kis részletét. Mégis, a vers jól
összegzi Coolidge életen át tartó szerencséjének fő okát.
Az emberek szerették csendes Calt, és ez a tény a kilencedik
technika nagy tanulsága. Nem kell állandóan beszélned ahhoz, hogy
jó baráti és hatalmas ismeretségi köröd legyen. Sőt, az olyan
beszédes időkben, mint amilyeneket most élünk, az emberekre
kifejezetten üdítően hat a csend. Hallgatással és figyelemmel
ugyanúgy szerezhetsz barátokat, mint beszéddel. De ehhez tényleg
figyelned kell. Sőt, a folyamatosan beszélők kifejezetten irritálják a
legtöbb embert. Különösen azokat, akik maguk is beszélni
szeretnének.
Az emberek nem csupán kedvelték Coolidge-et, hanem
vonzotta őket az őt körülvevő rejtélyes légkör. Mit gondolt? Senki
sem tudta, kivéve azokat a ritka alkalmakat, amikor úgy döntött,
elmondja. És mivel szűkszavú volt, megőrizte szabadságát, hogy
rugalmasan reagáljon a váratlan eseményekre, és a maga számára
szerencsévé változtassa azokat.
1919-ben Massachusetts állam kormányzója volt, amikor a
bostoni rendőrség sztrájkja kapcsán megismerte nevét az egész
ország. Coolidge sosem beszélt sokat az állami alkalmazottak
szakszervezeti tömörülésének témájában képviselt nézeteiről. A
sztrájkkal való hirtelen fenyegetésre ő úgy reagált, hogy
figyelmeztette a szakszervezeti vezetőket: nem fogja tolerálni, ha a
rendőrök kivonulnak. Ők azonban nem hittek neki. Rosszul tették.
Legnagyobb megdöbbenésükre a kifürkészhetetlen kormányzó teljes
hatalmával a sztrájkolok ellen fordult. És ami még rosszabb, nemzeti
ügyet csinált a dologból, mert szándékosan nyilvános vitába
bocsátkozott Sámuel Gompersszel, az American Federation of Labor
(Amerikai Munkás Szövetség) elnökével.
„Senkinek sehol és semmikor nincs joga tiltakozni a köz
biztonsága kárára” – közölte Coolidge. Az újságok és az emberek
nagy része osztotta és örömmel üdvözölte álláspontját. Ettől a
pillanattól kezdve Coolidge jó úton járt az elnökség felé.
Ez jó példa volt arra, hogy miként használjunk egy váratlan
eseményt saját javunkra. Coolidge azért volt erre képes, mert
megőrizte a szabadságát. Nem beszélt túl sokat. Nem csatlakozott
feleslegesen semmilyen csoporthoz vagy pozícióhoz csak azért, hogy
utána trükköznie kelljen, hogy felszabadítsa magát. Amikor a
potenciálisan szerencsés esemény bekövetkezett, ő tényleg szabad
volt.
 A helyzet akkor azt kívánta meg tőle, hogy foglaljon állást. És ő
megtette – egyértelműen. Egy pozícióba zárta magát egész életére.
Kész volt rá, amikor szükség volt erre – de csak akkor.
És így ment ez Coolidge egész karrierje során. Elkerülte, hogy
ellenségeket szerezzen, amikor nem volt jó oka rá. 1920-ban, amikor
először indult az elnökválasztáson, Henry Cabot Lodge szenátor
fenyegette a jelölését. Coolidge végül elnökhelyettes lett Warren
Harding mellett. Egy kevésbé szerencsés ember lehet, hogy egy
életre ellenséggé tettet volna Lodge-ot azzal, hogy elveszti a
türelmét, és mérgesen visszaszól neki. Coolidge nem így tett, bár
sokak szerint az adott helyzetben néhány csúnya megjegyzés
helyénvaló lett volna. „Coolidge Lodge-dzsal kapcsolatos titkos
gondolatai nem alkalmasak nyomtatásban való megjelentetésre” –
írta Taft elnök. A lényeg, hogy Coolidge megtartotta magának
gondolatait, mert nem volt jó oka arra, hogy megossza másokkal.
És mivel nem mondta ki azokat a szavakat, amelyek lehet, hogy
a fejében voltak, azok nem jöhettek vissza, hogy kísértsék őt. Egy
olyan váratlan fordulatban, amelyekkel tele van az életünk, és
amelyekre csak a szerencsések vannak felkészülve, 1924-ben Lodge
célszerűnek tartotta támogatni Coolidge elnökjelöltségét. Nem
könnyen tett volna így, és Coolidge nehezen fogadhatta volna el a
támogatást, ha korábban ellenségekké váltak volna. Akkor
mindkettejüket opportunizmussal vádolhatták volna, így viszont
Lodge bőkezű támogatásban részesíthette Coolidge-ot. Lodge nem
sokkal Coolidge 1924-es győzelme után meghalt.
Calvin Coolidge volt minden tekintetben az USA egyik
legszerencsésebb elnöke. Nyilván sokat tudott a szerencséről. Bár
az, hogy pontosan mit gondolt vagy mit tudott, soha senki sem
találta ki. Amellett, hogy a kilencedik technika mestere volt, a
negyediket (sorozatokból való gyors kiszállás) is rendszeresen
gyakorolta. Akkor szállt ki szerencsesorozatából, méghozzá briliáns
módon, amikor a csúcson volt. Akkor, amikor a világ legtöbb lúzere
engedett volna a kapzsiságnak és tovább bent maradt volna.
Coolidge elnökségének négy éve alatt, 1925 elejétől 1929
elejéig, az országban soha nem látott jólét uralkodott. A világ sosem
látott még ilyesmit. A „Coolidge-jólét", ahogy mindenki nevezte, volt
a kapitalizmus virágkora. Az amerikaiak maguk is alig akarták elhinni,
ami történt velük. Az európaiak és az oroszok pedig tátott szájjal
néztek. A vállalkozások virágoztak. A gyári munkások fizetése több
mint kétszeresére nőtt az európaihoz képest, és hatszorosa lett az
Oroszországban elérhető fizetésnek. A tőzsdepiac őrülten
megélénkült. Minden száz dollárért, amelyet 1923-ban például
General Motors részvényekbe fektettél, 1929 csúcsán 2150 dollárt
kaptál vissza. Középosztálybeliek ezrei gazdagodtak meg.
Szép idők voltak. És szép volt ekkor elnöknek lenni. Lehet-e
többet kívánni, mint hogy egy gazdasági fellendülést az emberről
nevezzenek el?
Mi többet? A legtöbb elnök, valószínűleg a legtöbb, azt mondta
volna: „még négy évet". Nem Calvin Coolidge. Ő tudta, hogy a
szerencsesorozatokból hamar ki kell szállni.
1927 egyik reggelén berendelt néhány riportert a Fehér Házba,
és mindegyikük kezébe nyomott egy cetlit. A papíron egy rövid
közlés: „Úgy döntöttem, hogy 1928-ban nem indulok az
elnökségért."
Ennyi volt. Semmi részletes magyarázat. Semmi, csak egy rövid
kijelentés: „Úgy döntöttem, hogy nem indulok."
Erre a kifürkészhetetlen emberre jellemző volt, hogy döntését
senkivel sem beszélte meg, kivéve talán egy vagy két közeli barátot.
Sok politikus és életrajzíró jött elő később azzal, hogy: „Ó, nekem
már hónapokkal ezelőtt megmondta.” Nehéz elhinni. Hiszen még a
felesége, Grace is megdöbbent a bejelentésen, mint bárki más.
Nyilván senkivel sem osztotta meg gondolatait az 1928-as
elnökválasztásról. Még a feleségével sem.
Hazaköltözött szeretett Új-Angliájába. Balszerencsés Herbert
Hoover követte őt az elnöki székben. Néhány hónappal később,
1929-ben összeomlott a tőzsde. A rákövetkező év végén pedig nem
csupán az Egyesült Államok, de a világ nagy része is válságba került.
Ez volt a nagy világválság.
Szerencsés Cal Coolidge elégedett volt vajon, hogy nem az
elnöksége alatt történt mindez? Senki nem tudja. Sosem beszélt
róla.
A modern pszichológia központi feltételezése, hogy a beszéd
gyógyír minden betegségre, és az út minden magán és nyilvános
paradicsomba. Többek közt Sigmund Freud osztotta ezt az igen
valószínűtlen hitet. Azt tanította, hogy ha bajod van,
meggyógyulhatsz, ha hanyatt fekszel, és összevissza zagyválsz egy
pszichológusnak. Sem ő, sem egyetlen tanítványa nem mutatott fel
hihető bizonyítékot arra, hogy ez igaz. A gondolat azonban
felkeltette a nyugati világ érdeklődését.
Ma az orvosok által moderált vagy meghallgatott beszélgetések
mennyisége még nagyobb. A tömegkommunikációs pszichológusok,
mint Dr. Joyce Brothers újra és újra elmondják nekünk, hogy a jó
házassághoz, a szexuális örömökhöz, vagy bármi máshoz, amit
akarsz, az út a kommunikáción keresztül vezet. Ebben a témában
megjelenő könyveiben és cikkeiben Dr. Brothers arról ír, hogy a
párok listákat készítenek. Listákat arról, hogy mit szeretnek, és mit
nem. Listákat arról, hogy mi dühíti őket, és mitől szomorúak. Aztán
felolvassák ezeket a listákat, és beszélnek, beszélnek, beszélnek...
A módszer egyik magyarázata az az évszázados meggyőződés,
hogy rosszat tesz, ha elfojtjuk érzéseinket. Ha mérgesek vagyunk, ki
kellene nyitnunk a szelepeket, kiengednünk a gőzt, és csökkenteni a
nyomást. Pszichológusok Freud óta erre buzdítanak anélkül, hogy
bizonyították volna ennek a helyességét, különösen abban a
beszédes korban, ami a hatvanas években kezdődött. Ha elfogadjuk
az analógiát, hogy a nő és a férfi gőzzel teli nyomás alatt álló
palackok, az állítást elég különösen is lehet érteni. De a lényeg, hogy
ez szinte bizonyosan nem igaz.
A Cornell Egyetemen és másutt is bebizonyították már, hogy
ennek éppen ellenkezője igaz. Azok, akik „bepalackozzák” mérgüket
– más szóval kontrollálják -, nem szenvednek semmilyen nagy
károsodást. Viszont azok, akik szokásszerűen kiengedik dühüket,
csak még mérgesebbek lesznek.
Nagyrészt azért lesznek mérgesebbek, mert folyamatosan
felmérgesítik a környezetüket. Azzal, hogy más embereken töltik ki
indulataikat, mérges válaszokat provokálnak, amire ők még
mérgesebbek lesznek. A „gőzkiengedők” tehát soha véget nem érő
viharos környezetben élik életüket.
Calvin Coolidge, ezzel szemben, szokásszerűen nem mutatta ki
érzéseit. Ha mérges volt valakire – mint például Henry Cabot Lodge-
ra -, magában tartotta. Egy pszichiáter majdnem biztosan azt
javasolta volna neki, hogy mondja ki, amit érez. De Coolidge jobban
tudta, mi a jó neki. Magában tartotta érzéseit. És hova jutott? Az
elnökségig.
Nem valószínű, hogy a beszéd Coolidge számára otthon
nagyobb segítség lett volna, mint a nyilvánosság előtt. Grace-szel
ugyanis nem szoktak túl sokat „kommunikálni". Bár kis listák írásával
biztosan jókat szórakoztak volna. Mégis, házasságuk olyan békés
volt, hogy ez mélyen meghatotta Howard Chandler Christyt, aki az
elnök feleségéről készített portrékat, és a festmények készítésének
ideje alatt velük lakott a Fehér Házban.
 Történészek később kiderítették, hogy csendes Cal nem volt
hűséges a feleségéhez. Nincsen bizonyítékunk arra vonatkozóan,
hogy Grace tudott volna erről, csak nem érdekelte; tudott erről, de
úgy döntött, hogy nem vesz róla tudomást, vagy nem tudott róla. Az
is lehet, hogy ő maga sem volt hűséges a férjéhez. Senki sem tudja
biztosan. Mindenesetre egy biztos, a beszéd nem javított volna a
helyzeten, sőt, lehet, hogy még rosszabb is lett volna tőle. Ez egy
csendes, nem kommunikatív házasság volt. De a maga módján
működött. Mi értelme lett volna beszéddel elrontani?
Ha csendben maradsz, ez nem csupán megvéd attól, hogy
nemkívánatos pozíciókban ragadj. És nem csupán megvéd attól,
hogy olyan tényeket és érzéseket hozz mások tudomására,
amelyeket inkább magadban tartanál. Van még egy nagy erénye. A
túlzott mennyiségű kommunikáció kerülésével a szerencsés
embereknek nem kell állandóan magyarázniuk és igazolniuk
tetteiket mások előtt.
Más emberek véleménye katasztrofálisan összezavarhat és
lelassíthat téged. Tipikus szomorú történet a Wall Streetről: a
krónikus lúzer részvényt vásárol, és elmondja a házastársának,
magyarázatot is fűzve hozzá, hogy miért annyira előnyös a vétel.
Beüt a balszerencse. A részvény árfolyama zuhan. Most van az a
pillanat, amikor a spekulánsnak az ötödik technikát
(szerencseválogatás) kellene alkalmaznia. A vállalkozás bezuhant,
ideje megszabadulni a balszerencsétől, mielőtt még rosszabb lesz a
helyzet. Ideje eladni.
De a lúzer, mivel lúzer, túl sokat kommunikál. Erre jön a
házastárs: „Te aztán tudod, hogyan válaszd ki a részvényeket.
Micsoda szakértő! Ez a jó kis befektetés eddig is már hatezer
dollárunkba került. Remélem, nem lesz ennél jobb!"
Lehet, hogy a kritika nem ennyire éles. Lehet, hogy csupán
néhány gesztus és pillantás közvetíti a tartalmát. Lehet, hogy nem is
szándékos. Lehet, hogy a lúzer csak úgy érzi, hogy kritizálják.
Mindegy. A lényeg az, hogy ezek a hatások lehetetlenné teszik az
ötödik technika bevetését. A lúzer képtelen azt mondani, hogy
„tévedtem”. Ehelyett rá van kényszerítve, hogy kiálljon magáért. „Ez
csupán átmeneti esés, hidd el! Várd ki a végét. Hidd el, a végén
igazam lesz.”
A történet vége ismert.
Mivel az életet a szerencse uralja, és te sosem jósolhatod meg,
milyen lépéseket kell tenned, a legjobb, ha a lehető legkevesebbet
mondod arról, amit teszel és gondolsz. És amikor majd ismét
lépéseket kell tenned, csak magaddal kell vitába szállnod. Gyakran
ez is elég nehéz.
Egy New York-i pszichiátertől hallottam a történetet egy nőről,
aki túl sokat beszélt a fiához és a lányához. Egyébként ez a
pszichiáter valószínűleg azon ritka szakemberek egyike, akik nem
bátorítják betegeiket az állandó beszélgetésre. A nő ezt a szokást
még általános iskolás gyerekként sajátította el a hatvanas években,
amikor mindenki a világon azt gondolta, hogy a szülőknek
rendszeresen „őszinte beszélgetést" kell játszaniuk gyermekeikkel. A
tanárok ezt gondolták, az iskolai pszichológusok is ezt gondolták,
újságcikkek ezt hangsúlyozták, és csak a konzisztensen szerencsések
vonták kétségbe ennek hasznát.
Amikor a nő és a gyerekek apja elvált, a nő szokás szerint
őszintén elmondott mindent a gyerekeknek. Amikor csatlakozott a
helyi Partner nélküli szülők klubjához, úgy érezte, hogy kötelessége
a válás okait elmagyarázni a gyerekeknek. Amikor férfiakkal kezdett
találkozgatni, erről is sokkal többet mesélt a gyerekeknek, mint
amennyit tudniuk kellett volna, netán tudni szerettek volna. Lehet,
hogy azt kívánták, bárcsak csendben maradna, és békén hagyná
őket. Pedig ő csak azt csinálta, amit minden jó szülőnek tennie kell.
 Az „őszinte beszéd" dogmát a hatvanas és hetvenes évek során
széles körben hirdette a Partner nélküli szülők klubjának hírlevele és
nemzeti magazinja, a The Single Parent (Az egyedülálló szülő). De
1980 körül sok klubtag kezdte úgy érezni, hogy a dogmát
túlértékelik. Néhányan egyenesen úgy gondolták, hogy marhaság.
„Mi jót teszek azzal, ha a privát életemet és az érzéseimet
megbeszélem a gyerekeimmel? – írta egy nő. – Addig a mértékig,
amíg a válásom hat az életükre, joguk van hallani a dolgokról. De
arról, hogy miért válók el, nem. Ez nem rájuk tartozik.”
Egy eltökélten csendes nő lehet szerencsés is. De
esettanulmányunk hőse túlzottan beszédes volt ahhoz, hogy
szerencsés legyen.
Tagtársaitól eltérően ő a nyolcvanas években is folytatta a
nonstop kommunikációt. A fia és a lánya akkorra már felnőttek. Ő
pedig tovább bombázta őket a férfiakkal folytatott afférjainak
kéretlenül elmondott részleteivel.
Volt egy férfi, akibe több érzelmi tőkét fektetett, mint a
többiekbe. Egy klubtalálkozón ismerkedett meg vele. Az illető egy
korán nyugdíjba vonult tanár volt. Rövidesen már egy csomó
mindent együtt csináltak, mint egy pár. A nő végül már a családi
összejövetelekre is meghívta a férfit, még a karácsonyi vacsorára is.
Végül a férfi javasolta, hogy szexuális és pénzügyi tekintetben
egyaránt kényelmesebb lenne mindkettejüknek, ha együtt laknának.
Így meg tudnák osztani a lakbért.
A nő elmondott mindent részletesen a gyerekeinek. Hiba volt,
mert ezzel elveszítette a saját érdekében való cselekvés
szabadságát.
A fia elfogadhatónak tartotta a nyugdíjas tanárt. A lánya viszont
azonnali és ösztönös ellenszenvvel viseltetett iránta. Bizonyos
jelekből arra következtetett, hogy a férfi kétségbeejtő pénzügyi
helyzetben van, és csak azért csatlakozott a klubhoz, hogy
támogatót találjon magának.
„Ez a pasi nem más, mint egy elbűvölő hozományvadász” –
mondta a lány. Egy idő után a bátyja is hasonló következtetésre
jutott.
Az anya persze komolyan tagadta a vádakat. „Ha a pénz
számítana neki, vannak itt nálam sokkal gazdagabbak is.”
Ez igaz volt. Másrészt viszont az anyának kellemes
középosztálybeli jövedelme volt, és megtakarítása is. Ez úgy tűnt,
hogy több, mint amije a tanárnak volt.
Miután nem akarta, hogy a fia és a lánya azt higgyék, kétségei
vannak a férfival kapcsolatban, akibe olyan sok energiát fektetett, az
anya elfogadta a férfi javaslatát, és beleegyezett, hogy hozzá
költözzön. Döntésének okai közt szerepelt az is, hogy szembeszálljon
a gyerekeivel. Úgy gondolta, hogy megmutatja a fiának és a
lányának, hogy igenis bízik saját ítélőképességében.
Ha megtartotta volna magának a gondolatait, nem kellett volna
senkinek semmit sem mutatnia. Egyetlen emberrel kellett volna
vitába szállnia: önmagával. De ő más emberek véleményét is
bevonta az életébe. Ezek a vélemények elkezdték őt abba az irányba
mozgatni, amelybe magától lehet, hogy nem ment volna.
A dolgok rosszul alakultak. A volt tanár beköltözését követően
hamarosan szívinfarktust kapott. Az infarktus nem volt komoly, a
férfi hamar felépült. De a kezelés drága volt, ami tovább rontotta az
ő amúgy is rossz pénzügyi helyzetét. Ezért ettől kezdve már nem
tudta fizetni a lakbér rá eső részét, sőt, még a háztartási
költségekhez sem igen járult hozzá.
A nő a munkahelye által egészségügyi biztosítási program tagja
volt, ami a házastárs gyógykezelését fizette volna, élettársi
kapcsolatra azonban nem vonatkozott. A férfi többek között emiatt
kezdett arról beszélni a nőnek, hogy jó lenne összeházasodniuk.
Ekkor azonban már a nő is kételkedni kezdett a férfi
szándékaiban, és mintha már hinni is kezdett volna a lányának. A
férfi vonzó volt, de vajon tényleg csak ingyenélő volna? Ennyi
kétséggel már rég csökkentenie kellett volna a veszteségeit, le
kellett volna írnia a befektetéseit, és ki kellett volna lépnie a
kapcsolatból. De ő képtelen volt magának azt mondani: „tévedtem”.
A gyerekeinek pedig főleg nem. Ehelyett bemagyarázta magának,
hogy reméljen, majd higgyen a legjobban. Optimistává tette magát,
ami – ahogy már más összefüggésben láttuk – veszélyes
elmeállapot. Feleségül ment a férfihoz.
A házasság katasztrofálisan alakult. A férfi nem egyszerűen
rossz anyagi helyzetben volt, hanem nyakig el volt adósodva.
Hitelezői ettől kezdve már a feleségét kezdték zaklatni. Követeléseik
többet tettek ki, mint a nő összes megtakarítása. A házasság
tönkrement a nagy nyomás alatt, végül a férfi lelépett egy másik
nővel. Felesége pedig szegényebb, és talán bölcsebb lett.
Ha ezek után kevesebbet beszélt, akkor legalább ebben a
rosszban is lett volna valami jó. A pszichiáter, akitől a történetet
hallottam, helyi klubtagokat is kezel. Elmondta, hogy a túl sok
beszéd sok élet által meggyötört ember bajait mélyíti. Ő a jelenséget
nem a szerencsével kapcsolatban említette. Csak annyit figyelt meg,
hogy a nagyon szószátyár házasságok általában rövidebb ideig
tartanak. Ezek az „őszinte” és „nyitott” kapcsolatok változékonyak.
Rendszerint felrobbannak.
Az ok a szerencse – azaz hogy folyton váratlan események
történnek velünk. Amint rájössz, hogy a szerencse mindig is
domináns szerepet fog játszani az életedben, rájössz, hogy bármit
mondasz, az ellened fordulhat. Egy ma biztonságos kijelentés a
holnap körülményei közt veszélyes lehet. A barát, akinek fülébe ma
bizalmas információt suttogsz, holnap akár az ellenségeddé is
válhat. Ha ebben az évben túl sokat beszélsz egy vállalkozásról, nem
lesz szabadságod arra, hogy jövő évben kiszállj belőle.
Ez nem azt jelenti, hogy örök hallgatási fogadalmat kell tenned.
Legyenek emberi kapcsolataid. Esélyt kell adnod az embereknek,
beszélned kell velük. A kilencedik technika üzenete csak annyi, hogy
lehetőleg ne beszélj szükségtelenül a problémáidról, terveidről és
érzéseidről. Ha nincs jó okod másként tenni, hallgass.
Tizedik technika: A „nemtanulság” felismerése
Életünkben vannak olyan tapasztalatok, amelyek tanulságnak
tűnnek, de nem azok. A szerencsések figyelemre méltó
tulajdonsága, hogy ők tudják, miből nem tudnak semmilyen
tanulságot levonni.
„Kétszer is volt egy megérzésem erről a részvényről, de végül
nem vettem. Erre mit csinál ez a nyavalyás részvény? Megduplázza
az árfolyamát. De én levonom a tanulságot! A következő
megérzésnél minden pénzemből vásárolni fogok.”
Helyes tanulság? Nem, inkább katasztrofális. Minden befektető
megtanulta, hogy jó és balszerencse egyaránt történik az emberrel.
„Kétszer mentem férjhez, és mindketten megcsaltak. Soha
többé nem bízom a férfiakban."
„Most jöttem rá. Akárhányszor Marie-val megyek ki a
lóversenypályára, nyerek. Mostantól..."
„Akárhányszor kilépek egy munkahelyről, átszervezés történik,
és az utódomat előléptetik. Apám, esküszöm, megtanultam a leckét!
Ezt az állást megtartom egészen addig, amíg engem is előléptetnek."
Ezek közül egyik sem tanulság, hanem „nemtanulság", ha az
általam kitalált szót használom. Vissza kell térnünk az első
technikához, amely arról szól, hogy tanuljunk meg különbséget tenni
szerencse és tervezés közt. Ha a kimenetelt véletlen esemény
okozza, amelyre senkinek sincs hatása – az ilyen eseményt nevezem
én szerencsének -, óvatosan vonj le tanulságokat. Csak a
balszerencsésekre jellemző, hogy helytelen tanulságokat vonnak le
az élet véletlen eseményeiből.
A „nemtanulságok" gyakran indokolatlan általánosításokból
nőnek ki. Néhányszor egy bizonyos esemény történik egy bizonyos
fajta emberrel. Erre merész általánosításokba bocsátkozol, ami
minden ilyen emberre vonatkozik. Feministák közt például gyakori a
férfiakkal kapcsolatos rossz tapasztalat. Az általánosítás: „A férfiak
nem tartják a szavukat” vagy „Minden férfi szíve mélyén erőszakos”.
Hasonlóan számos elvált férfi keserű az ellenkező nemmel
kapcsolatban. „Soha ne bízz a nőkben. Ha esélyt adsz nekik,
mindenedet ellopják, amid csak van.”
Lehet, hogy balszerencsédre találkoztál egy ilyen emberrel.
Nagyobb balszerencse, ha több mint egy ilyen ember volt hatással
az életedre. De ha így is van, fontos, hogy ne vonj le téves
következtetéseket. Ismerd fel, hogy „nemtanulságról" van szó.
Semmit sem tanultál belőle, csak balszerencséd volt.
Ha komolyan veszed ezt a fajta tanulságot, nagy károdra válhat,
nem megfelelő körülmények közt tönkre is tehet. Ha visszavonulsz a
gyors áramlattól, mert néhány rossz tapasztalatod volt, lehet, hogy a
célod eléred: nem ér majd balszerencse. De a jó szerencsétől is
elzárkózol.
Egy másik fajta „nemtanulság", legalább ennyire általános, de
kevésbé nyilvánvaló, azzal kapcsolatos, hogy a történelem ismétli
önmagát. Azok, akik hisznek ebben, meg vannak győződve arról,
hogy a múltunkat tanulmányozva részletes tanulságokat lehet
levonni a jövőre vonatkozóan.
Sokféle, egyébként okos ember hisz ebben a dogmában.
Imádnak a témában ilyesfajta idézeteket felhozni: „Akik kitartóan
nem hajlandók levonni a történelem tanulságait, arra vannak
kárhoztatva, hogy megismételjék azokat.” Ezt a gondolatot számos
19. századi államférfinak tulajdonították már. De lehet, hogy ők is
hallották korábban valakitől. Okos gondolat, de vajon igaz-e? Sajnos
nem, kivéve valamilyen nagyon ködös és általános értelemben.
A történelem egyszerűen nem ismétli önmagát. Miért
ismételné? Hiszen a történelem sok milliárd ember együttes
tevékenysége, gondolatai és érzései egy adott időszakban.
Állandóan változik. Teljesen megjósolhatatlan. Tanulságok? Ahogy
Henry Ford mondta, „a történelem becsapós”.
Természetesen nagy általános tanulságokat levonhatunk belőle.
„A háború pokol.” De vajon megtaníthat-e arra, hogy miként
maradjunk távol a háborútól? Természetesen nem. Ha képes lenne
rá, akkor béke uralkodna a világon. Ha lehetséges volna a
történelmet tanulmányozva azt mondani: „Ó igen, így kell!”, akkor a
nemzetek már régen a békét választották volna a háborúskodás
helyett.
Sajnos a történelem nem ajánl ilyen tanulságot. A háborúk
azért kezdődnek, mert hibák, balszerencse, balul sikerült válaszok és
más tényezők együttesen kiváltják. Olyan kombináció ez, amely meg
nem ismételhető. Ha tanulmányozod a múlt háborúit, nem
valószínű, hogy akár a legkisebb segítséget is kapnánk a jelen
háborúinak megelőzésében. Beleértve a nagy háborút, amitől
mindenki annyira fél.
Ugyanez igaz a magánéletedre és a pénzügyeidre.
Természetesen vannak tanulságok, amelyeket le lehet vonni a múlt
eseményeiből. Néha nagy tanulságok. Egy ember viselkedését
például jó eséllyel megjósolhatjuk, ha megnézzük, hogy hasonló
esetben mit tett a múltban. Ez az összegyűjtött információ egy
egyénről a bizalom alapja, ami nélkül az emberi élet egyáltalán nem
volna működőképes. Minél több „történelmet” gyűjtesz össze a
számodra fontos emberekről, annál jobban bízol bennük. Vagy nem
bízol bennük, ha éppen erre a következtetésre jutsz. Ezek a
történelmi tanulságok nem tévedhetetlenek, de ahhoz elég gyakran
igaznak bizonyulnak, hogy az egymással való napi kapcsolat során
segítséget nyújtsanak nekünk.
De légy tisztában a történelem „nemtanulságaival”. Egy Merrill
Lynch ügyfélkapcsolati vezető mesélt nekem egy ügyfélről, aki azt
gondolta, hogy tévedhetetlen rendszere van az aranykereskedésre.
Az ügyfél évekre visszamenőleg információt gyűjtött az arany
árfolyamára vonatkozóan. Gondosan feljegyezte azt is, hogy mi
történt az árfolyamváltozásokkal egy időben a pénzpiacon. Ebből a
rengeteg információból következtette ki, ahogy ő nevezte, az
„indikátorokat”. Megfigyelte, hogy mielőtt az arany piaci ára nagyon
megemelkedett volna, a pénzpiac forgalma csökkent, a közművek
részvényeinek árfolyama pedig magasan volt. Emellett a kötvények
árfolyama fel-le ugrált egy bizonyos mintázat szerint, a lakáspiac a
mélypontról egy kicsit elindult felfelé, és a többi. Ahhoz, hogy pénzt
csináljon a nemesfémpiacon, egyetlen dolga volt: kivárni, amíg a
legtöbb indikátor megfelel a követelményeknek, majd vásárolni.
Az elmélet természetesen az volt, hogy a történelem ismétli
önmagát.
„Gyönyörű görbéi és táblázatai voltak – mondta szomorkásán a
Merrill Lynch embere. – Tényleg úgy nézett ki, hogy működnie kell a
rendszerének."
Sajnos nem működött. Azt gyakran meg tudod jósolni, hogy egy
személy hogyan fog viselkedni, de nagyon ritka, hogy sok ember
tetteit előre tudd. Az arany piaci ára vagy bármilyen más
változékony árfolyamú spekulatív eszköz, mint például a részvény,
emberek millióinak érzéseit, gondolatait és tetteit tükrözi, ezek
egymásra hatásából keletkezik. A végterméket, azaz az adott napi
árfolyamot olyan sok és olyan összetett faktor határozza meg, hogy
azokat képtelenség megjósolni vagy irányítani. Másként fogalmazva,
a helyzetre a szerencse gyakorolja a legnagyobb befolyást. És ha a
történelmet ilyen mértékig befolyásolja a szerencse, nem lehet azt
várni, hogy megbízhatóan ismételje önmagát.
A megdönthetetlen aranykereskedési rendszert kidolgozó
ember nem jött rá erre. Tanulságokat keresgélve végigböngészte a
történelmet. „Ez és ez és ez történt, mielőtt felment az arany ára."
 Ez „nemtanulság". A felsorolt indikátorok valóban többször is
megelőzték az arany árának emelkedését. De vajon miért? Nincs ok,
csak szerencse. A véletlen miatt ismételte a történelem önmagát,
vagy legalábbis úgy nézett ki, hogy ismétli. Van okunk azt
feltételezni, hogy ez a jövőben is így lesz? Nincs.
Történetünk hőse egy csomó pénzt fektetett egy
aranybányászattal foglalkozó cég részvényeibe. Azt gondolta az
időpontról, hogy megfelelő. De mint később kiderült, nem volt az. A
részvényárak csökkentek. Még megmenthette volna a helyzetét, ha
alkalmazta volna az ötödik technikát (szerencseválogatás), de nem
tette. Évekkel később még mindig arra vár, hogy visszakapja a
befektetett pénzét.
Hogyan tudhatja az ember, hogy a történelem során egy
eseményt vajon a szerencse, vagy valami megbízhatóbb, például egy
ember jelleme okozta? Például abból, hogy feltesszük a kérdést,
vajon van-e világosan felismerhető ok-okozati összefüggés a kettő
között.
Ha egy ember jelleméről van szó, a jellem maga az összekötő
kapocs. Mary Smith például egy adott helyzetre bizonyos módon
reagál, mert olyan a természete. Amikor ugyanez a helyzet áll elő a
rákövetkező héten, okod van feltételezni, hogy ismét ugyanúgy fog
reagálni, azaz a történelem ismételni fogja önmagát. De lehet, hogy
nem így lesz, mert mint minden emberrel kapcsolatos dologban,
ebben is van egy adag szerencsefaktor. Mary Smith jelleme idővel
változhat. De lehet, hogy valamilyen oknál fogva ezúttal nem a
jellemének megfelelően reagál. Előfordulhat az is, hogy eddig
csupán félreismertük őt. Ez a szerencsefaktor azonban nem jelentős.
Ha Mary jelleme alapján bírálsz vagy jósolsz meg dolgokat, jó
eséllyel igazad lesz.
A tévedhetetlen aranykereskedési rendszer esetében azonban
nem volt felismerhető ok-okozati összefüggés. A férfi csupán
megfigyelte, hogy a múltban néhány alkalommal úgy tűnt, kapcsolat
van a lakáspiac bizonyos eseményei és az arany ára közt. De mi volt
a kapcsolat? Mi okozta ezt és hogyan? Nem tudta. Ennek pedig
figyelmeztetnie kellett volna őt arra, hogy veszíteni fog egy
„nemtanulságon”.
Ha megfigyeled a szerencsejátékot, rengeteg „nemtanulságot”
láthatsz szinte minden este. Van, aki képes figyelni egy félkarú rablót
vagy egy rulettasztalt akár hetekig is. Mások kis jegyzetfüzetbe
gyűjtik az adatokat. Aztán levonják az adott „nemtanulságot", és
ennek megfelelően játszanak tovább. A „nemtanulságok” egy része
nagyon bonyolult, míg mások roppant egyszerűek.
Egy rulettjátékos például megfigyelheti, hogy ha a 6-os számon
áll meg a golyó, utána néhány pörgetésen belül a 28-as szám lesz a
nyerő. „Aha!” mondja a játékos, meggyőződve arról, hogy felfedezte
a nagy igazságot, amire persze eddig senki sem jött rá. Most már
nincs más dolga, gondolja, csak vár a 6-os számjegy felbukkanására.
Utána pedig megteszi a 28-ast. A krupié pedig begyűjti zsetonokat.
A megfigyelő kalkulációi olyan eseményen alapultak, amit
kizárólag a szerencse alakított. A 6-os és a 28-as szám összefüggése
csak véletlenszerű volt. Ez a fajta történelem nem kiszámíthatóan
ismétli önmagát. Ha mégis úgy esik, ez csupán egyfajta
szerencsesorozat része lesz. A negyedik technika
tanulmányozásakor pedig láttuk, hogy az ilyen sorozat inkább rövid,
mint hosszú.
Én például évekig játszottam meg a 6-os és a 28-as számot
lottón és ruletten. De szigorúan a hetedik technikának (konstruktív
természetfelettiség) megfelelően. Korábban már említettem, hogy
ezek a szerencseszámaim, mert hatodik hó huszonnyolcadikán
születtem, és ez a két „tökéletes szám” száz alatt.
 És éppen ez teszi őket két tökéletesen szerethető számmá. A
figyelmemet mindig felkeltik, még olyan helyzetekben is,
amelyekben nem vagyok résztvevő. Amikor látom a számokat
nyilvánvaló szerencsesorozatokban, erős késztetést érzek, hogy
levonjak egy „nemtanulságot”. „Ez a két szám mindig pénzhez
juttat!” Ez a fajta késztetés az, amit jobb, ha elnyom az ember.
Sok évvel ezelőtt New Jerseyben jártam üzleti úton, és az
újságból megtudtam, hogy az előző napi „válaszd-ki” lottóban a 628-
as számot húzták ki. Ez persze engem nem érintett különösebben,
mert nem lottóztam. Néhány héttel később Connecticutból hazafelé
tartva megdöbbenve olvastam, hogy a 286-os számot húzták ki a
napi lottósorsoláson.
Vajon a szerencse istenasszonya próbált nekem üzenni ezzel
valamit? Erős volt a késztetés, hogy azt higgyem, igen. A késztetés
már szinte elviselhetetlen lett, amikor másnap kinyitottam a
napilapot, odalapoztam a pénzügyi hírekhez, és tanulmányozni
kezdtem a New York Stock Exchange előző napi kötéseit. Volt egy
részvény, amit már hónapok óta figyeltem. Először vásárolni
akartam belőle, de aztán meggondoltam magam. A siker esélyeit
latolgatva nem találtam elég vonzónak, de nem tudtam kiverni a
fejemből. Amikor ellenőriztem a részvény aznapi kereskedését, az
első szám, amire felfigyeltem, a 628-as volt.
Ennyi kerek tétellel (más néven kerek lottal, azaz 100-zal
osztható névértékű részvényköteggel) kereskedtek aznap.
Micsoda kísértés! Szerencseszámaim már kétszer nyertek,
amióta figyelni kezdtem. Vajon a harmadik alkalommal is így lenne?
Folytatódik a szerencsesorozat?
Aztán keményen kézbe vettem magam, és azt mondtam, hogy
nem. Ha az ember szerencsés, tudnia kell, hogy miből nem lehet
tanulni. Az, hogy a szerencseszámaim történelme nem nyújtott
semmilyen tanulságot a jövőre vonatkozóan. Ezért nem vásároltam
a részvényből.
És még szerencse, hogy nem. Néhány héttel később az árfolyam
zuhant, és ott is maradt néhány évig.
Tizenegyedik technika: A nem korrekt világ
elfogadása
Harold Kushner rabbi úgy hitte, hogy alapvetően helyes életet
élt. Ember lévén kétségtelenül megszegett néhányat Isten és az
ember által alkotott szabályok közül, de nem sokszor és nem
jelentőseket. Úgy gondolta, hogy általában véve jó ember.
Nyilvánvalóan szentebb volt, mint az átlag. Emberi hibáit és vétkeit
leszámítva nem érdemelt semmilyen büntetést.
Mégis szörnyű büntetést kapott, és ami még rosszabb, a
büntetés nem közvetlenül őt, hanem fiát, Áront, egy ártatlan
gyermeket érintette.
Amikor Áron hároméves volt, az orvosok gyermekkori aggságot
diagnosztizáltak nála. A szerencsétlen családdal közölték, hogy erre
a betegségre egyelőre nem ismernek semmilyen gyógyírt. A kisfiú
valószínűleg sosem nő magasabbra, mint egy méter, nem lesz haja,
egyre ráncosabb és öregebb kinézetű lesz, és valószínűleg nem él
tovább tíz évnél. A prognózis igaznak is bizonyult, a kisfiú tizennégy
évesen halt meg.
A gyásszal küszködő Kushner rabbi feltette kérdést: Miért?
Miért történt ez vele és a családjával? Miért egy gyermekkel? És
miért egyáltalán?
A lehetséges és elfogadható magyarázatok után kutatva
elindult egy hosszú és bonyolult intellektuális utazáson. Útját egy
1981-ben megjelent könyvben írta le, When Bad Things Happen to
Good People (Amikor rossz dolgok történnek jó emberekkel]
címmel.
Az utazás végén azt találta, hogy a válasz az összes válasz
legegyszerűbbike volt. Mégis, egy hívő számára a legnehezebben
elfogadható. A fiával történt dolognak nem volt semmilyen oka.
Balszerencse volt, semmi más.
Ez nem az, amit a legtöbb egyházi igehirdető tanult, és nem is
az, amit tanítanak. A Bibliában sem ez áll.
A Biblia nem egyszer állítja, hogy Isten egy korrekt világot
teremtett. „Emlékezzél, kérlek, ki az, aki elveszett ártatlanul, és hol
töröltettek el az igazak?" – olvassuk Jób könyvében (4:7).
„Útálatosak az Úrnál a csalárd beszédek, akik pedig cselekszenek
hűségesen, kedvesek ő nála.” – található a Példabeszédekben
(12:21).
Sajnos én azt hiszem, ez egyszerűen nem igaz. Szerintem
rengeteg kívánsággondolkodás van a Bibliában, a fentiek pedig
különösen jó példák erre. Az igazakat is éri veszedelem, sok rossz
pedig vígan él, amíg meg nem hal. A Biblia erre is ad magyarázatot,
de azt hiszem, mindnyájan, a jó, a rossz és a közepesen jó is
ugyanolyan eséllyel valósíthatja meg álmait, vagy kaphat rákot.
Nagyon fontos, hogy megértsd az ezzel kapcsolatos
véleményemet, mert ha nem, ez a balszerencse egyik vezető oka.
Miért?
Ezzel majd később foglalkozunk. Most csak jegyezd meg jól. A
korrektség emberi fogalom. A világegyetem fennmaradó része nem
tud róla semmit.
Kushner rabbinak sokáig tartott, mire erre a következtetésre
jutott. Eközben legalább egy tucat vallásos magyarázatot vizsgált
meg és vetett el a balszerencsére vonatkozóan, amelyeket addig
szentírásnak hitt, és ezért igaznak vélt. Ezeket a magyarázatokat
gyerekként mindannyian halljuk, és fiatal éveink alatt majdnem
mindnyájan el is hisszük. De úgy vélem, hogy a konzisztensen
szerencsések végül ugyanúgy elvetik ezeket, ahogy a rabbi.
 Számomra nem igazán értelmezhetők ezek a gondolatok. A
három leggyakoribb vallásos magyarázat – annyira általános, hogy
akár egyházi klisének is mondhatjuk – a következő. Isten
balszerencsét küld ránk, hogy megbüntessen a bűneinkért, hogy
erkölcsi tanulságot vonjunk le belőle, illetve hogy erősítse a
jellemünket.
Ez a magyarázat Kushner rabbi szavaival élve „Isten
méltóságának védelmét” szolgálja. Arra szolgál, hogy a szkeptikust
meggyőzze Isten igazságosságáról. És mi csak azért látjuk a dolgokat
igazságtalannak, mert annyira buták vagyunk, hogy nem értjük az ő
terveit és céljait.
De kérdezem én, miért kell halálos kórral büntetni egy
hároméves gyermeket? Ha tényleg elkövetett valamilyen bűnt,
miért nem csupán a kezére csaptak? De ha az apa volt a bűnös,
annyira bűnös, hogy az halálos ítéletet érdemelt, ezt miért a kisfiún
hajtották végre? Bármi is a helyzet, miért nem adtak magyarázatot a
feltételezett bűnre? Hogyan vonjuk le a büntetésből az erkölcsi
tanulságot, ha nem tudjuk, mi az? Minden értelmes szülő tudja,
hogy ha a gyerek fenekére csap, először meg kell bizonyosodnia
arról, hogy a gyerek tudja-e, miért kapta a büntetést. Vajon Isten
kevésbé korrekt vagy kevésbé józan? Azt is megkérdezhetjük, hogy
Isten miként erősíti Áron jellemét azzal, hogy megöli? Remélem,
nem vagyok érzéketlen!
Kifinomult vallásos szavak milliói hangzottak már el a témában
szerte a világban. Papok és rabbik ugyanúgy reagálnak ezekre a
kérdésekre: „Isten túlzottan igazságos. Te csak nem érted Isten
okát."
Kushner rabbi, ahogy láttuk, a legegyszerűbb és majdnem
biztosan a legigazabb magyarázatra jutott. Legigazabb, mert az
emberi élet egyszerűen megfigyelhető tényei támasztják alá. A rabbi
szerint Isten igazságos, de hatalma nem olyan nagy, ahogy sokan
gondolják. Vagy nem tudja, vagy nem akarja mindazt, ami velünk
történik. Életünk tele van véletlen eseményekkel. Ha halálos
betegséget kapsz vagy nyersz egymillió dollárt a lottón, ne keresd
Istent ezekben az eseményekben. Nem ő okozta. Semmi sem
okozta, csak úgy történt.
Kushner rabbi szerint lehet, hogy Isten még mindig csak a
káoszból való rendteremtésnél tart. A teremtés hat napja alatt még
mindig csak péntek délután van. Isten lehet, hogy csak néhány
milliárd év múlva fogja teljesen befejezni a világmindenséget. És
akkor majd igazságos lesz az élet. Addig is meg kell elégednünk
azzal, ami körülöttünk van, a káosszal.
Nem kell elfogadnod a rabbi elméletét, ha nem akarod. Mert
alapvetően irreleváns a szerencse tanulmányozása szempontjából.
Az emberi élet megfigyelhető eseményei azzal is magyarázhatók,
hogy Isten épp ebédel, halott, vagy nem is létezett. Vagy találj ki egy
saját elméletet. Mindegy, mi az, amíg kényelmesen érzed magad
vele, és az elmélet nem megy szembe a tényekkel.
Bármilyen megfontoltan beszélünk, a tények nem változnak.
A világegyetem nem igazságos, és soha nem is volt az. Azzal,
hogy elfogadod ezt, ahelyett, hogy vitába szállnál vele, megtetted az
első lépést afelé, hogy konzisztensen szerencsés legyél. Ha vitába
szállsz vele, balszerencsés leszel.
Balszerencsés emberek például gyakran büntetik magukat
balszerencséjükért, ami miatt még szerencsétlenebbek lesznek.
Lefele menő spirálba kerülnek, néha egy életre. Ennek különösen
ékes példáját találtam a főiskolai csoporttársaim életútját
tanulmányozva.
A Princeton Egyetemre jártam éppen a második világháború
után, és 1949-ben végeztem. A negyvenkilencesek – ahogy
magunkat hívtuk – csupa férfi volt, mert az egyetem csak húsz évvel
később fogadott először női diákot. Ma már mindannyian ötvenes
éveink végét vagy hatvanas éveink elejét tapossuk, azaz majdnem
negyven felnőtt évre tekintünk vissza.
Amolyan önelemzők társasága vagyunk, ezért időről időre
felmérjük, hogy ki hol tart és mit gondol. Az osztály egyik
újságírójaként, és a szerencse témájának tanulmányozójaként, én
foglaltam össze a felmérés eredményét, és készítettem interjút
osztálytársakkal és feleségükkel. Az erről készült anyagaim
lélegzetelállító gyűjtemény a szerencse témában.
Az osztály 750 tagja nagyon különböző élettapasztalatokat
szerzett amióta lediplomáztunk. Volt, aki országosan ismert nagy
név lett, mint például a Federal Reserve Bank elnöke, Paul Volcker
vagy New Jersey kormányzója, Brendan Byrne. Mások – mint
például én – élveztük a szerencsét, minden különösebb hírnév
nélkül. De valószínűleg ugyanennyi negyvenkilencest ért ilyen vagy
olyan balszerencse. Több mint százunkat ért a végső
szerencsétlenség, a túl korai halál, háborúban, balesetben vagy
betegség által.
Az egyik utóbbi a történetem hőse, amelyet szeretnék
elmesélni. Ez a férfi és a felesége – nevezzük őket Johnnak és Mary–
nek – 1950-ben esküdtek örök hűséget egymásnak egy katolikus
templomban. Akkoriban még nem voltak gyakorló katolikusok. Bár
kétségük sem volt vallásos orientációjukkal kapcsolatban – ha
megkérdezted őket, gondolkodás nélkül „katolikus"-t mondtak -,
elég lezserül vették az egyházi rituálékat. Néha nem vettek részt a
vasárnap reggeli misén, ha például előző este későig buliztak. És az
is előfordult, hogy nem vettek részt lelkiismeretesen a
szentelményeken, mint például az áldozáson. Ez Maryt sokkal
jobban zavarta, mint Johnt. Gyakran mondogatta, hogy lustaságuk
miatt el fognak veszíteni valami jót az életükből. John ilyenkor
egyetértett, megrántotta a vállát, és a következő vasárnap ismét
lemaradtak a miséről.
Vallásos elkötelezettségük lassú elvesztésével párhuzamosan
mindketten mélyen hittek abban, hogy Isten világegyeteme
igazságos. Ez a vallásos tanítások egyik alapvetése, amelyet minden
katolikus gyerek megtanul a katekizmuson. Bármi is történjék az
ember életében, az Isten akarata. Ha egy bizonyos helyzetben
szerencsére vágysz, csak imádkoznod kell, és ha Isten úgy találja,
hogy érdemes vagy a jutalomra, meg fogod kapni. Ha balszerencse
ér, az is Isten műve. Tesztelnek, vagy erősítik a jellemedet, vagy
büntetnek.
Johnnak és Marynek volt egy lánya, akit imádtak. Amikor
kijelentette, hogy unalmasnak találja a katekizmusokat, nem
kényszerítették rá, hogy járjon. Saját tapasztalatukból tudták, hogy a
vallási oktatás, ha jól tanítják, nagyon ösztönző tud lenni, de ha
gépiesen, akkor rettentően unalmas egy gyerek számára. Ez
különösen igaz a katolikus egyházra. John és Mary lánya tehát
névleg katolikusként nőtt fel, de nem vett részt aktívan a
szertartásokon.
Röviddel nyolcadik születésnapját követően, éppen azon a
napon, amikor ha járt volna templomba, elsőáldozó lett volna, a
kislányt elrabolták, megerőszakolták és megölték.
Ez különösen hátborzongatóan balszerencsés eset volt. A
kislány ártatlan áldozat volt, és csak azért kellett meghalnia, mert
ott volt. John és Mary azonban nem tudta elfogadni, hogy a
világegyetem ilyen igazságtalan. A vallásos tanok szerint, amelyeket
már gyermekkoruk óta sulykoltak beléjük, Isten mindenütt ott van.
Mivel ezt gondolták, lányuk szörnyűséges haláláért is magukat
kezdték okolni. Isten okozta ezt, hogy megbüntesse őket
istentelenségükért.
 A balszerencse elég nehezen viselhető már akkor is, ha az
ember felismeri, hogy balszerencse érte. De ha magadat kezded
hibáztatni érte, akkor teljesen tönkre is tehet.
John, a tragédia előtt kettejük közül kevésbé vallásos, nagyon
erőteljesen reagált a kislány halálára. Olyan megszállottan vallásos
lett, hogy Mary próbálta már az ellenkező irányba húzni őt. „Egy idő
után már túltettem, vagy azt hiszem, túltettem magam a
bűntudaton – mondta nekem később. – De ő megszállott lett.
Próbáltam rábeszélni, hogy menjen pszichiáterhez, de nem volt
hajlandó. Beszélt pappal, de az sem használt."
John rossz hangulatú és depressziós lett. A balszerencse még
rosszabbra fordult, idővel pedig egyre csak rosszabb lett.
Bankmenedzseri pozíciója is megszenvedte hangulatváltozásait. A
kollégák és az ügyfelek is észrevették kedélyállapotának romlását.
Ideges volt, együttműködésre képtelen, és néha egyenesen durva.
Ekkor ismét lesújtott a balszerencse. Bankját illegális
valutakezeléssel vádolták meg, amihez neki semmi köze sem volt. A
probléma nem csupán zavaró volt a bank számára, hanem
félelmetesen költséges is egyben. Bűnbakot kellett keresni, és John
erre tökéletesen megfelelt. Annyi vezetőt feldühített már az elmúlt
hónapok során, hogy könnyűnek látszott őt kiszúrni felelősnek. El is
veszítette az állását.
John pedig ismét elemezte a helyzetet azzal a tudattal, hogy a
világegyetem igazságos. Úgy hitte, hogy oka kell legyen ennek az új
katasztrófának is. Mi lehet az oka? Nyilván ismét Isten büntette meg
őt.
Ha elveszíted az állásodat olyan események miatt, amelyekre
nem vagy hatással, az elég szomorú, de nem kellene, hogy padlóra
küldjön téged. Nem kellene, amíg tisztán látod, hogy ami történt, az
csupán a balszerencse műve. De ha automatikusan azt feltételezed,
hogy minden rossz, ami történik veled, valamilyen módon a te
hibád, a balszerencse biztos, hogy még rosszabb szerencse lesz.
John reménytelenül és csüggedten hazasomfordált, hogy a
televízió előtt egy karosszékben élje le hátralevő életét. Mary nem
volt képes őt kirobbantani a székéből. Meg volt győződve arról, hogy
megérdemelte, ami vele történt. Ha tényleg Isten akarata volt,
minek harcolni ellene? Ettől kezdve túl sokat evett, ivott és
dohányzott. Még nem volt hatvan, amikor elvitte egy szívinfarktus.
Kushner rabbi hasonló történetet mesélt el egy zsidó
házaspárról, aki, amikor beütött a balszerencse, szintén túl laza
vallásosságukkal magyarázták a történteket. „A vallástól még
rosszabbul érezték magukat" – mondta szomorúan a rabbi.
Vajon a rabbi azt tanácsolja, hogy adjuk fel a vallásunkat?
Természetesen nem. Csak annyit javasol, hogy ha káoszt látunk,
ismerjük fel, hogy káoszról van szó. A káosz nem veszélyes egészen
addig, amíg nem kezd rendnek kinézni. Ez a tizenegyedik technika
tanulsága. Nézz körül az emberi életben, és fogadd el úgy, ahogy
jön. Rendszertelen és igazságtalan. Ne távolodj el a vallástól, ha
tetszik neked a vallásosság. Csak azt az ősi dogmát ne hidd, hogy
Isten tervezi és irányítja életed minden eseményét.
Amennyire félrevezető önmagadat hibáztatni a
balszerencsékért, ugyanúgy tévedésben élsz, ha azt hiszed, hogy
„megérdemlőd" a jó szerencsét. Lehet, hogy megérdemled, de az,
hogy tényleg szerencséd is lesz-e – nos, ez szerencse kérdése.
Shakespeare bonyolult drámája, a Lear király is számos kritikus
nemtetszését váltotta ki, így köztük Charles Lambét is. Főként azért,
mert a történet emberekről szól, akik jó szerencsét érdemelnek, de
nem kapják meg. Ahogy a könyvben korábban már szó volt róla, az
irodalomkritikusok és az egyetemi irodalomtanárok gyűlölik
elismerni a szerencse regényekben és drámákban betöltött
szerepét. Szerintük a balszerencse „nem elég tragikus". Jobban
szeretik az olyan történeteket, amelyekben a hősök és a hősnők
végzetét gonoszságuk és butaságuk okozza. Az események ilyen
elrendezésének azonban kevés köze van a valósághoz. A valós
életben az emberek nem azt kapják, amit megérdemelnek,
egyszerűen csak azt, amit kapnak.
Shakespeare nyilván tisztában volt ezzel. A szerencsétlen Lear,
szeretett lánya, Cordelia, és hűséges követője, Gloucester mind-
mind jó emberek, akik jó szerencsét érdemeltek volna. Ehelyett mi
várt rájuk? Gloucestert megvakították, Cordeliát megölték, Lear
pedig megőrült, és végül belehalt a gyászba. Vajon milyen tanulsága
van ennek a történetnek? Irodalomtanárok generációi próbálták
meggyőzni a szkeptikus diákokat arról, hogy Lear és a többiek saját
jellemük „végzetes hibái" miatt érdemelték ki végzetüket. A
végzetes hibák azonban inkább a professzorok képzeletében
léteztek, a darabban nem szerepeltek. A tragédia szerint a szereplők
végzetének oka semmi egyéb, mint balszerencse.
Soha ne vágj bele semmilyen vállalkozásba arra gondolva, hogy
jól fogsz kijönni belőle, mert „megérdemled”. Ezt csak a
balszerencsések szokták várni. Elvárásuk abból a feltételezésből
fakad, hogy a világegyetem igazságos.
„Minden főiskolai barátomnak szuper állása van. Én vagyok
egyedül, akinek nincs. Most már én következem.”
„Az első két házasságom rémálom volt. Biztos, hogy most már
elég szerencsétlenség ért ahhoz, hogy ez a harmadik jobban
sikerüljön.”
Az ilyen elvárás akkor lenne indokolt, ha a jó és a balszerencse
elosztása az emberen múlna. Az emberek létrehoznák a
szerencsehivatalt, és fárasztó, bürokratikus módszerekkel
igyekeznének ösztönös törekvésük, az igazságosság kereteit
megteremteni. Ilyenek az emberek. Erős az igazságérzetük. A
világegyetem azonban nincs emberi irányítás alatt, nem érdekli az
igazságosság elve. Azé az elvé, amit oly nagyra értékelünk, hogy
mindig dühbe hoz bennünket.
Menj csak el egy kaszinóba akár éjjel, akár nappal, és látni
fogod, az igazságosság elvárása hogyan üríti ki a balszerencsés
szerencsejátékosok zsebét. Ha a rulett kereke páratlan számon áll
meg három vagy négy alkalommal egymás után, legalább a
játékosok fele fogja azt hinni, hogy valamiféle „adósság"
felépülésének tanúja. A kerék nyilván „tartozik” az igazságosságnak
annyival, hogy a következő körben már páros számon álljon meg a
golyó.
Sajnos a kerék nem tudja ezt. Nincs memóriája, és még ha
emlékezne is, nincs érdekében igazságosnak lenni. Annak
valószínűsége, hogy a következő szám páros lesz, mindig
ugyanannyi: 50-50 százalék.
Az igazságtalanság paradoxona sok embert összezavar. Bármely
szituációban, elég hosszú idő után mindig úgy tűnik, mintha
felbukkanna az igazságosság. Ha ezerszer pörgeted meg a kereket, a
páros és páratlan számok valószínűleg nagyjából ugyanannyiszor
jönnek fel. Ez igazságosnak tűnik. Ugyanez igaz olyan
eseménysorozatokra, ahol kettő vagy több ugyanannyira valószínű
kimenetelről van szó. Ilyen például az érmefeldobás vagy a
dobókocka. Ha a dobókocka jól ki van egyensúlyozva, és hatezerszer
dobsz vele, nagyjából ezer alkalommal lesz felfelé minden egyes
oldal.
De ha ezt a látszólagos igazságosságot olyan rendszerre
alkalmazod, amelyben nem ennyi, hanem egyedi feldobásokról van
szó, csalódni fogsz. A dobásoknak ugyanis nincs köze egymáshoz,
mindegyik különálló esemény. Egyáltalán nem befolyásolja az előző
dobás. És az aktuális dobás sem a következőt.
 Ez felháborítja az ember igazságérzetét. És mindig kiakasztja a
kockajátékosokat. Ők megjegyzik, ha a játék során már régóta nem
dobott senki sem hatost egyik kockával sem. A kocka ilyenkor, ahogy
ők mondják, „hatossal terhelt”. Nyilván valami kozmikus erő
nyomást gyakorol a kockára, hogy ne a hatoson álljon meg, és ez a
nyomás egészen addig nő, amíg a kocka ki nem fizeti az
adósságukat. Sok játékos ennek megfelelően játszik.
Pedig az elképzelés teljes mértékben hamis. A rulettkerékhez
hasonlóan a kockának sincs emlékezete, és nincs igazságérzete sem.
Egyes bridzselőknek is vannak hamis elképzeléseik. „Az utolsó
két alkalommal, amikor impasszolni akartam, a kártya, amelyik
megölt engem, tőlem balra volt. A következő alkalommal nyilván a
jobb oldalon lesz."
A hetedik technika (konstruktív természetfelettiség)
tanulmányozásakor láttuk, hogy az ilyen félig babonás gondolkodás
néha hasznos lehet. Olyan helyzetben, amikor nem tudunk
racionális alapon döntést hozni, a tehetetlenségtől menthet meg
bennünket. Ha tenned kell valamit, segíthet a döntéshozásban, de
fontos, hogy tudd, mit teszel és miért. Légy pontosan tisztában
azzal, hogy azért fordulsz természetfeletti eszközhöz, mert ez az
egyetlen lehetőséged. A természetfelettiről sose hidd, hogy egy
tudomány, vagy hogy kézzelfogható előnyhöz juttat. És soha ne
alkalmazd olyankor, amikor egy racionális elemzés többet
használna.
A bridzsben számos racionális jel mentén meg lehet sejteni,
hogy hol az a kártya, amitől félünk. Ezek a jelek mind a licit, mind
pedig a játék során feltűnnek. Abban nem lehetsz tökéletesen
biztos, hogy kinél van a pikk királynő, de logikus gondolkodással
eljuthatsz olyan következtetésekre, mint például: „Valószínű, hogy
tőlem balra van."
 Soha ne fordulj a természetfelettihez, ha lehetséges ilyen
elemzést végezni. Csak akkor, amikor semmilyen jel nem
felfedezhető, vagy amikor két ugyanannyira valószínű jel ellenkező
kimenetekre utal. Ilyenkor alkalmazhatsz irracionális döntéshozó
módszereket, mint például az igazságosság elve.
„Soha ne várj semmit – mondta az egyik szerencsés
negyvenkilences, Alvaro Cruz. – Bármi megtörténhet, bármennyire
felháborító is. És bármiről elmondható, hogy nem fog megtörténni,
bármennyire is meg kellene történnie szerinted."
Cruz egyik barátunkról, Bob Baumerről beszélt. Bob a
Tizenötödik légierőnél szolgált Európában a második világháború
során. Kétszer is lelőtték a gépét, de ő mindkétszer szerencsésen
megúszta. „Voltak fiúk, akik sokkal többet repültek, mint én, és soha
nem érte őket semmi baj. Ha én valaha ismét repülni fogok
háborúban, a sors nem fogja merni megtenni ezt velem."
A koreai háborúban Bob ismét repült. 1952. június 10-én az
igazságtalan világ ismét megmutatkozott előtte. B-29-es bombázóját
lelőtték egy bevetés során, de ezt Bob már nem élte túl.
Tizenkettedik technika: Zsonglőrködés
Gondolj azokra a szerencsés emberekre, akiket ismersz. És
gondolj azokra, akik szerinted balszerencsések. Van egy nagyon
látható különbség kettejük közt: a szerencsések mindig
elfoglaltabbak.
Úgy tűnik, a szerencsés ember egyszerre mindig több
vállalkozásban van benne. Még ha fő vállalkozásuk, mondjuk a
karrierjük, nagyon is sikeres, általában vannak másodlagos
vállalkozásaik is. Vagy ha még nincsenek, akkor készülnek rá vagy
tanulmányozzák a helyzetet. Ezek a másodlagos vállalkozások a
lehető legváltozatosabbak lehetnek. Felkészültségük védelmet nyújt
arra az esetre, ha a fő vállalkozást balszerencse érné – ami
váratlanul bármikor megtörténhet, amit a szerencsés ember sosem
felejt el. Ha A vállalkozás balul sül el, vagy szimplán stagnál vagy
nem elég izgalmas már, B vagy C vállalkozás kerül előtérbe a
legváratlanabb módon.
De ha úgy látjuk, hogy a szerencsés ember elfoglalt, amikor jól
mennek a dolgok, nézzük csak meg nehézségek esetén. Olyankor
még elfoglaltabb. Bárki máshoz hasonlóan nekik is megvannak a jó
és a rossz időszakaik. De a rossz időszakok sosem tartanak olyan
soká, és mindig meglepő, előre nem látható módon van végük. Ott
van például Charles Darrow története.
Darrow sztorija a szerencse témájának egyik klasszikusa. Az
általa megalkotott dolog a világon mindenütt ismert, de a nevét csak
kevesen ismerik. Akik mégis ismerik, tisztelettel és csodálattal
beszélnek róla.
Darrow 42 éves fűtéstervező mérnök volt, 1933-ban a
pennsylvaniai Germantown-ban lakott. Alapvetően szerencsés
ember volt, de abban az időszakban mindenki balszerencsés volt. Ez
volt a nagy válság időszaka. Darrow-nak sem volt állása már három
éve.
A szerencsés emberekre jellemző módon neki is egy egész sor
vállalkozása volt. Egy kis konglomerátum. Miközben munkát
keresett eredeti szakmájában, más vállalkozásokba is fogott.
Háztartásigép-szerelő vállalkozása elég jól ment, mert senkinek sem
volt pénze újra, ha elromlott a régi. Betonfalak és járdák javításában
is szakértővé vált, mert az akkori költségérzékeny időben ez a
terület is reményteljesnek tűnt. Egy egészen más vonalon
gondolkozva odáig is eljutott, hogy olcsó kutyaiskolát és állatorvosi
rendelőt nyit. Rendszeresen be is járt a helyi állatorvoshoz, és
oktatásért cserébe kutyasétáltatást vállalt.
Mindez a szerencsések tipikus reakciója volt a nehézségekre. A
balszerencsés személyiség csak egy kiutat próbálna találni – a
nyilvánvaló utat: „Kell találnom egy másik állást!” De Darrow
reakciója nagyobb eséllyel kecsegtetett a sikerre. Gondolkodása
valahogy így nézett ki: „Jó lenne állást találni, meg is próbálom. De
arra az esetre, ha nem lennék sikeres ebben, máshol is
megpróbálom megtalálni a szerencsémet.”
A balszerencsés ember pontosan tudja, milyen szerencsét vár.
Ha szerencsés lesz, szerez magának egy új állást. Charles Darrow
ezzel szemben nem tudta, miben reménykedett. Csak annyit tudott,
hogy minél több vállalkozásba fog, annál valószínűbb, hogy
megtalálja a szerencséjét.
Kiderült, hogy a nagy szerencse, amely feje tetejére állította az
életét, még őt is meglepte.
Mint a középosztálybeli milliók a húszas évek Amerikájában,
Darrow is kicsiben tőzsdézett. 1933 zord telén is arról álmodozott,
hogy milyen jó lenne gazdagnak lenni. Végiggondolta filléres Wall
Street-i sikereit és sikertelenségeit. Mi lett volna vele, ha ezt csinálta
volna a helyett. Tegyük fel, hogy eladta volna a General Motors
részvényeit, amikor még részvényenként ezer dollár volt az
árfolyam, ahelyett, hogy várt volna a negyven dollárig. Mit tenne
azzal a feltételezett pénzzel? Ingatlanba fekteti? Egyesek még a
válság ideje alatt is hatalmas pénzeket csináltak földdel és
épületekkel üzletelve. Darrow és felesége arról beszélgettek
étkezéseik közben, hogy mit tennének ingatlanmágnásként.
Ekkor jutott eszébe Darrow-nak, hogy egy ilyen játékot esetleg
mások is élveznének. A válságtól elgyötört emberek hátha
élveznének egy olyan játékot, ahol képzeletben nagy pénzekkel
játszhatnának.
Darrow-nak volt egy csomó szerszáma. Időnként puzzle-kat és
más játékokat gyártott puszta szórakozásból. Talált egy nagy, kerek
linóleumdarabot, amire utcákat és telkeket rajzolt. Az utcákat
Atlantic City utcáiról nevezte el, mert a tehetősebb időkben nagyon
szeretett ott vakációzni. Amikor készen volt, kiszínezte a játéktáblát
a festékboltból kapott ingyen termékmintákkal. Ezután elment az
asztalosműhelybe, és maradék szegélyléceket szerzett, amelyeket
kis darabokra vágva megvoltak a játékhoz szükséges házak. Maradék
kartonlapokból tulajdoni lapokat készített hozzájuk.
A szabályokról először csak ködös elképzelése volt, de idővel
szép lassan kirajzolódtak. Két dobókockával, lányuktól kölcsönkért
játékpénzzel és színes gombokkal felszerelkezve Darrow,
a felesége és a szomszédok esténként és hétvégéken jókat
játszottak. A szabályokon játék közben finomítottak. Új szabályokat
alkottak, új akadályokat vezettek be. Mire a játék készen lett, már
volt benne valami mágikus. Az emberek, akiknek megmutatták,
rögtön beleszerettek, és legszívesebben egész éjjel játszották volna.
Darrow el is nevezte a játékot Monopolynak.
 A férfi eleinte csak másodlagos vállalkozásnak gondolta a
játékkészítést. Barátok és szomszédok kérték, hogy számukra is
készítsen Monopolyt. Egy dollárt kért darabjáért, amelyekből kettőt
tudott készíteni egy nap. Ez nagyjából meg is felelt a keresletnek. A
játékot kizárólag ismerősi hálózatban reklámozta. A „reklámozás"
valahogy úgy zajlott, hogy valaki vett egy játékot, meghívta a
barátokat játszani, erre a barátok megkérték Darrow-t, hogy nekik is
gyártson le egyet. Körülbelül száz darabot adott el így. Elégedett volt
ezzel a lassú fogyással, mert sosem jutott eszébe, hogy a Monopoly
valaha több lesz egy kis üzletecskénél. De ekkor megjelent a színen a
szerencse, és minden megváltozott.
Az első szerencse akkor érte Darrow-t, amikor a Monopolyt egy
helyi nyomda tulajdonosának mutatták meg. A nyomdász egyik
barátjánál járt látogatóban. A barát előző este kért kölcsön egy
játékot, és a játék még mindig ott állt a társalgó asztalán. A
háziasszony rendetlensége miatt – nem csomagolta el a Monopolyt
az előző esti játék után – a játék története és Charles Darrow élete
egészen megváltozott. A nyomdász ránézett a játékra, kíváncsi volt,
és megkérte a házigazdát, hogy hadd csatlakozzon ő is a játékhoz.
Egyetlen játszma után teljesen beleszeretett a Monopolyba. Egy
ilyen „addiktív” játékból biztosan sokat el lehet majd adni, gondolta.
Elment Darrow-hoz, és felajánlotta, hogy szívesen nyomtatná a
játéktáblát, a játékpénzeket és más tartozékokat. Darrow örömmel
vette, hogy végre megszabadulhat a gyártás fáradalmaitól. A
nyomdász kis reklám– és promóciós kampányt is szervezett. Együtt
már napi hat táblát elő tudtak állítani.
A következő szerencsés esemény további „olaj" volt a tűzre.
Philadelphia egyik áruházának alkalmazottja a külvárosban autózva
megállásra kényszerült, mert elromlott az autója. Beadta a kocsit
egy helyi szervizbe, és amíg várt, sétált egyet a környéken. A főutcán
található trafik kirakatában pillantotta meg a Monopolyt, amit a
nyomdatulajdonos tett ki oda bizományba. A philadelphiai férfinek
rögtön megtetszett a játék külleme és ötlete, így megvette a kirakati
darabot. Röviddel ezután Darrow és a nyomdatulajdonos
nagykereskedelmi mennyiségre kapott megrendelést.
A Monopoly csak néhány hónapos volt, amikor Darrow már úgy
érezte, a vállalkozás kontrollálhatatlan növekedésnek indult. A
philadelphiai üzlet azonnal eladta az első szállítmányt, és ismét
rendelt. Az új játék híre más philadelphiai üzletekbe, majd más
városokba is eljutott. A boltok hatalmas mennyiségeket kezdtek
rendelni: volt, ahol százat, de volt, ahol két-háromszázat is kértek.
De még így is képtelenek voltak kielégíteni a vásárlói igényt. A
nyomdász nem tudta teljesíteni az igényeket, Darrow pedig
fuldoklóit a szállítás, a számlázás és a beszerzés adta
papírmunkákban. Úgy tűnt, mintha a nyomdásszal szörnyet
gyártottak volna, amelyik mindjárt élve falja fel őket.
Egyetlen kiút volt. Darrow elment a Parker Brothers céghez.
A Parker Brotherst 1883-ban alapították a massachusettsi
Salemben. Ők voltak az ország legnagyobb táblásjáték-gyára.
Darrow úgy gondolta, hogy eladja nekik a játék tulajdonjogát, és az
eladott darabszám után kér szerzői jogdíjat.
Parker tanulmányozta a játékot. A cég már sok-sok éve
működött nyereségesen, mert néhány alapszabályt nagyon
szigorúan betartottak. A szabályok arról szóltak, hogy mitől jó és
mitől nem jó egy társasjáték. Az egyik szabály szerint a játéknak
egyszerűnek kell lennie. A másik, hogy nem szabad egy körnek 45
percnél tovább tartania. A Monopoly mindkét szabályt megsértette.
De nem csak ezt a kettőt. Parker elemzése szerint a játéknak
ötvenkét „alapvető hibája” van, ezért a cég elutasította Darrow
ajánlatát.
 Pennsylvaniában eközben tovább növekedett a kereslet.
Közelgett 1934 karácsonya, az üzletek pedig egyre több játékot
kértek. Darrow teljesen kimerült, és szerette volna kicsit lassítani a
folyamatokat, de a „szörny” nem hagyta őt pihenni. Ötezer játékra
érkezett rendelés. Ezeket már elkészülés előtt megvették tőlük a
boltok, miközben újabb és újabb megrendelések érkeztek több ezer
darabra.
A hír eljutott a Parker Brothers-hez is, akik „egyszercsak" arra
jutottak, hogy amint a cég beszámolójában állt, „az ötvenkét
alapvető hiba nem bizonyult olyan nagynak”. Bátran elismerve, hogy
hibázott, a cég képviselője visszament Darrow-hoz, és felajánlotta
neki, hogy jogdíjas alapon szerződik vele.
Darrow elfogadta és aláírta a szerződést, majd elment
szabadságra. Annyira fáradt volt már, hogy néhány nap múlva
realizálódott csak benne, mennyire szerencsés. Negyvenes évei
elején járt, és soha többé nem kellett dolgoznia. Egy éve még a
munkanélküli statisztikai adatok része volt. Most gazdag, és egyre
gazdagabb. A régen jelentéktelen vállalkozás azonnali sikert hozott
számára.
Egyszer megkérdeztem a Parker Brothers elnökét, Edward P.
Parkért, hogy mennyi pénzt keresett vajon Darrow fantasztikus
vállalkozásából. Parker azonban azt mondta, hogy ez az információ
„bizalmas jellegű". Annyit elmondott, hogy az összes általuk
megjelentetett játék közül a Monopoly messze a legsikeresebb.
Tizenöt különböző nyelvre lefordították már, és amióta aláírták
a szerzői jogi szerződést, hetvenötmillió darabot adtak el belőle.
Ezekhez a játékokhoz több mint tízmilliárd dollárnyi játékpénzt
nyomtatott a Parker Brothers.
 Szerencsés Charles Darrow sokszoros milliomos volt, amikor
1970-ben meghalt. Majdnem nyolcvanéves volt akkor. Szerencsés
ember. Mert pozícióba helyezte magát.
Sosem tudhatod, melyik látszólag nem ígéretes tevékenység
lesz az, amelyikben szerencse ér. Annyi tudható, hogy minél több
dologgal foglalkozol, annál nagyobb az esélye annak, hogy valami jó
történik veled.
Charles Darrow valószínűleg álmában sem gondolta volna, hogy
az ő szerencséje a Monopoly lesz. Gondolhatta például, hogy a
háztartásigép-javítás lesz a nyerő. De hogy egy társasjáték? Ez nem
tűnt többnek, mint egy mellékes vállalkozás. Némi zsebpénz,
miközben élvezi is az ember, amit csinál. Ki gondolta volna, hogy
ekkora siker lesz belőle?
De így működik a szerencse. Természetéből adódóan
megjósolhatatlan. Csak annyit tehetsz, amit Darrow tett: több vasat
tartasz egyszerre a tűzben.
Howard Hughes nagyobban tette ugyanezt. Részéről ez
szándékos szerencseváltoztató erőfeszítésnek tűnt. Senkiként indult,
és a világ egyik leggazdagabb embereként halt meg. Eközben
számos vállalkozással zsonglőrködött egyszerre.
Általános iskolában a fiatal Hughes-ra csak úgy emlékeztek
osztálytársai, hogy a született lúzer. Egyike volt azoknak a csendes,
szinte láthatatlan gyerekeknek, akik a gyermektársadalom szélén
tengődnek egész tanulmányuk alatt. Bejönnek az iskolába, elvégzik a
feladataikat, és hazamennek. Nem hagynak nyomot az emberben.
Évekkel később pedig eltűnnek az emlékezetünkből. „Nem, nem
emlékszem rá. Biztos, hogy a mi osztályunkba járt?”
Középiskola után azonban valami megváltozott a fiatal Hughes-
ban. Egyszerre fellobbant benne valamiféle tűz. Életrajzírók és
riporterek tucatjai próbálták megtalálni ennek az okát, mindhiába.
Hughes maga sem mondott erről semmit. Tanárok és osztálytársak
sem tudták megmagyarázni, mi történt a született lúzerral. Nem
kizárt, hogy a magyarázat egészen egyszerű. Lehet, hogy Hughes úgy
döntött, szerencsésebb életet akar. Elege volt abból, hogy mindig ő
a lúzer, és újra akarta kezdeni az életét. Ez gyakran előfordul.
Emberek azért változnak meg, mert meg akarnak változni. Bármiféle
különösebb ok vagy traumatikus élmény nélkül.
Általános félreértés, hogy Howard Hughes hatalmas vagyont
örökölt az apjától. Igaz, hogy az idősebb Hughes hatszázezer dolláros
tőkét hagyott 18 éves fiára, de ezt meg kellett osztania a rokonaival.
A vagyon legfőbb eleme a Hughes Tool Company volt, amely
olajkitermelésnél használatos gépeket gyártott. A cég részvényeinek
háromnegyedét a fiatal Hughes örökölte.
Életének ezen a pontján ő sem volt más, mint az a több száz
texasi kölyök, akinek szülei az olajból gazdagodtak meg, életük
mégsem jutott sehová. Nevükre ma senki sem emlékszik. A fiatal
Howard Hughes azonban úgy döntött, javítani fog szerencséjén. Az
apjától örökölt szerény vagyon nem kényelmesítette el. Úgy
tekintett rá, mint egy zsák magra, melyet el kell vetni, hogy
növekedjék.
A lúzer egyszerre csak nyerő lett. Ha egy fiatalkorú egy cégben
döntő többségű részvényt örököl, a szavazati jogot gyakran más –
például egy szavazóbizottság vagy más jogi entitás – gyakorolja
helyette addig, amíg huszonegy éves nem lesz. A fiatal Hughes
azonban egyszerre türelmetlen lett. Mindenki meglepetésére
bíróságra ment, és előadta, hogy kompetensen tud szavazni a cég
ügyeiben, ezért szeretné, ha ezt nem mások tennék meg helyette. A
texasi jog szerint a bírónak joga van megengedni ezt a fiatalnak, ha
az elég meggyőzően adja elő érveit. Ahogyan Hughes is tette.
A Hughes Tool Company akkoriban nagyon kicsi, közepesen jól
menő vállalkozás volt, ígéretes, de korántsem garantált jövővel.
Charles Darrow-hoz hasonlóan, aki nem volt hajlandó csupán az
álláskereséstől várni a szerencsét, a fiatal Howard Hughes is úgy
döntött, más vállalkozásokra is szüksége van. A legkülönfélébb
üzletekbe vágott bele. Mozi, repülőgépgyártás, elektronika, hotel,
kaszinó, ingatlan, légitársaság. Nem minden vállalkozása lett sikeres.
Repülőgépgyára például sosem gyártott eladható katonai
repülőgépeket vagy gazdaságossági szempontból megfelelő
utasszállítókat. De mivel voltak más vállalkozásai is, a jó
szerencsének volt hol felbukkannia. Így is történt.
Mozifilmjei általában művészi szempontból közepesnek
mondhatók, de néhányuk szerencsére jó pénzt hozott. Véletlenül –
tényleg puszta véletlen volt – hatalmas pénzekhez jutott TWA
részvényekből. Halálakor felmérték a vagyonát. Több mint
egymilliárd dollár volt.
Mi történt volna vajon ehelyett, ha minden reményét a Hughes
Tool Companyban látja? Voltak időszakok, amikor a cég már régen
tönkrement volna, ha nem kap némi tőkeinjekciót más Hughes-
vállalkozásokból. Ezek nélkül Howard Hughes tönkrement volna, és
ma bizonyosan nem ismernénk a nevét.
Ez a tizenkettedik technika szorosan kapcsolódik a másodikhoz
(gyors áramlat) és a hatodikhoz (cikcakkos út). Ez a kettő bizony
elfoglalja az embert.
Lehet, hogy sokkal jobban, mint amennyire szerinted kellene. A
szerencsés életre valóban jellemző egy bizonyos mértékű sürgés-
forgás, amely akár még eszeveszettnek is tűnhet a krónikusan
balszerencsés számára. A szerencse várományosaként meglátod, te
is sok vállalkozással fogsz egyszerre zsonglőrködni, amelyek
mindegyike időt és figyelmet követel majd tőled. Életed egy pezsgő
emberáradat lesz, ha beleveted magad a gyors áramlatba. Ahelyett,
hogy egy távoli célért küzdenél egyenes vonalban haladva, gyakran
elvonják majd figyelmedet a váratlan új lehetőségek, amelyek
mindegyike újabb és újabb döntéseket és cselekvést igényel.
„Túl elfoglalt – mondta Elizabeth Arden második férje a
feleségéről. – Teljesen elszédülök tőle.” Az orosz bevándorló, Prince
Michael Evlanoff, általában véve sikertelen életet élt egészen addig,
amíg feleségül nem vette a kozmetika királynőjét. De még ez a
szerencséje sem tartott sokáig. Két év után már ki nem állhatták
egymást, ezért elváltak. Mint sok szerencsés ember, Elizabeth Arden
is nagy hatással volt egyesekre azzal, hogy menynyire el van foglalva
a dolgaival. Azok számára pedig, akik remélték, hogy kisajátítják az
idejét, különösen elfoglaltnak tűnt.
Életét az elmúlt alkalommal egy más összefüggésben vizsgáltuk
meg. Élethosszig tartó szerencséjének fő oka az volt, hogy hajlandó
volt elfoglalt életet élni. Miután cikcakkban végighaladt számos
potenciális karrierlehetőségen, elindította első vállalkozását, egy
szépségszalon-láncot. De ez sem garantálta a tartós szerencsét. A
szalonok jól indultak, de végül pénznyelő lett belőlük. Elizabeth
Ardennek az volt a szerencséje, hogy addigra már más vállalkozásai
is voltak.
Úgy tűnt, őt nem zavarták az elfoglalt élet kihívásai. „Szerintem
sietősebbnek tűnök, mint amilyen vagyok” – mondta Paula Hawkins,
Florida szenátora egy csapat riporternek. Valaki megkérdezte, hogy
nem zavarja-e őt a tipikus washingtoni élet „rohanása", nem vesz-e
többet ki belőle, mint amennyit ér. „Én szeretem a 'rohanást', ahogy
Ön nevezte. Ezt az életet nem kényszerítették rám, én választottam.
Nem is lennék boldog egy lassabb helyen."
Hawkins szenátor fején találta a szöget. A sikeres élet sokkal
sietősebbnek tűnik mások számára, mint annak az embernek, aki
benne van. Ne félj kipróbálni, nehogy gyomorfekélyt vagy magas
vérnyomást kapj tőle. „A pszichológusok általános nézete szerint
nem jó, ha elfoglalt vagy" – magyarázta a Chicagói Egyetem
pszichológusa, Dr. Gene Gendlin. „Ennek nincs tudományos alapja.
Inkább az számít, hogy mit érzel ezzel az elfoglaltsággal
kapcsolatban. Ha jól érzed magad a bőrödben, akkor az jó neked."
Dr. Gendlin írta a Focusing (Fókuszálás) című nagy sikerű
könyvet, amelyben elmagyarázza, miként fókuszáljunk egy probléma
vagy problémacsoport „testtel érzett tudatára". Szerinte sokakban
annyira sok és sokféle aggodalom van, hogy emiatt képtelenek
bármelyikre is koncentrálni, hogy megoldják. Sok esetben ezek
éppen a potenciálisan szerencsések, akik átmenetileg hagyják, hogy
ellepje őket az elfoglalt élet.
Dr. Gendlin egyszerű és fantasztikusan hatékony módszert ajánl
a probléma megoldására. Ülj le, és készíts listát főbb
aggodalmaidról. Ezt fejben vagy írásban egyaránt elkészítheted. Ne
is próbáld megoldani a problémákat. Egyszerűen csak sorold fel
őket, és ne tégy velük semmit. Ezzel elismerted, hogy léteznek.
„Igen, ott van az a gond George-zsal való kapcsolatomban, ott van
az a régi a karrieremmel, és a tőzsde miatt megint ideges vagyok."
A hatás pontosan ugyanolyan, mint a szabadság előtt elkészített
teendők listája. Mindenki számára ismerős az a pánik, amit
szabadság előtt érzünk, az utolsó néhány napon már csak körbe–
körbe rohangálunk idegesen. Ahányszor megoldottál egy utolsó
problémát, két másik bukkan fel helyette. Egyre gyorsabban
rohansz, és egyre jobban szédülsz.
Ebben az állapotban jó esélyed van arra, hogy pontosan azt
tedd, amitől félsz: elfeledkezel valami fontos dologról. Hogyan tudsz
megnyugodni? Leülsz, és készítesz egy listát a teendőidről.
A lista persze önmagában nem fogja elvégezni a feladatokat és
megoldani a problémákat. De jobban érzed magad tőle. Úgy érzed,
hogy ismét te vetted át a helyzet irányítását. Ebben a nyugodtabb
lelkiállapotban magabiztosan tudsz majd nekiállni a feladatoknak.
 A problémákról és az aggodalmakról készített lista ugyanolyan
nyugodt lelkiállapotot eredményez. Úgy érzed tőle magad, hogy
ismét ura vagy a helyzetnek. Sokan fizikailag is megkönnyebbülnek a
módszer hatására. A megkönnyebbülés azonnali és nagyon erősen
érezhető. Mint egy nyugtató. De a gyógyszerrel ellentétben ezt
annyiszor alkalmazhatod, ahányszor csak akarod.
Készíts listát aggodalmaidról, akárhányszor az életed túl
elfoglaltnak tűnik, és érzed, hogy kitör rajtad a pánik. Majdnem
minden esetben úgy találod majd, hogy a pánik nem azért tör rád,
mert túl sokat vállaltál, hanem azért, mert engedted, hogy az
aggodalmak kontrollálatlanul és rendszertelenül eluralkodjanak
rajtad. Mindegyik kétszer olyan rossznak tűnik, mert egy sor másik is
ott van a sarkadban. A következmény: egyre növekvő káosz. Ha
listát készítesz, ezzel visszaállítod a rendet.
A szerencsés emberek mindig találnak módot arra, hogy
egyszerre sok vállalkozással és tevékenységgel sikeresen
megbirkózzanak. Ha keresed a szerencsédet, jobb, ha túl elfoglalt
vagy, mintha nem vagy eléggé az.
Tizenharmadik technika: Sorsszerű párosok
William Procter és James Gamble fiatal emigránsként
telepedtek le Cincinnatiben az 1830-as években. Procter angol volt,
Gamble pedig ír. Találkozásuk előtt céltalanul élték az emigráns
kétkezi munkások életét. Arctalanul.
Miután megismerték egymást, életük radikálisan megváltozott.
A vakszerencsének volt köszönhető ez a találkozás, csupán
azért történt, mert egy testvérpárnak udvaroltak. Az egyik hétvégén
mindketten ugyanabban az órában látogatták meg kedvesüket. A
társalgóban bemutatták őket egymásnak, ők pedig hamar
összebarátkoztak. Lehet, hogy mindketten felismertek a másikban
olyan erősségeket, amelyeket önmagukból mindig is hiányoltak.
Mindketten úgy érezték, hogy a másik volt az, aki hiányzott az
életéből. Egyedül nem sokra jutottak volna, de együtt még nagy jövő
áll előttük.
Sorsszerű partnerek voltak.
1837-ben összetették megtakarításaikat, némi kölcsönpénzt, és
7192,24 dolláros alaptőkével megalapították a Procter and Gamble
szappan– és gyertyagyárat. Az üzleti újságírók kezdettől fogva elírták
Procter nevét Proctorra, de ez nem sokat számított.
A sógorok (igen, elvették a lányokat feleségül) által alapított
vállalkozás lett talán a legsikeresebb olcsó háztartási és
élelmiszeripari termékeket forgalmazó cég az ipari világ történelme
során.
1980-as években ez a hatalmas cég évi több mint 10 milliárd
dolláros forgalmat generált. Ez több, mint a legtöbb ország éves
nemzeti terméke, beleértve Írországét, ahonnan Gamble
származott.
 Ez történik, amikor két ember összefog, hogy kiteljesítsék
egyéni végzetüket. Külön-külön két „futottak már” típus, együtt:
hatalmas szerencse.
Az eredmény persze ritkán ilyen eget rengető. „Janice és én úgy
tűnik, mindig szerencsét hozunk egymásnak” – mondja Andrea, egy
New York-i sorsszerű páros egyik fele. Mindketten az Anonim
Alkoholisták Klubjának tagjai. Ahogy a társaságnál szokás, ők sem
szeretnék, hogy a teljes nevük nyilvánosságra kerüljön.
Janice és Andrea véletlenül találkozott egy AA összejövetelen
több mint húsz évvel ezelőtt. Akkoriban mindketten elég
szerencsétlennek érezték magukat, komoly alkoholproblémájuk
volt. Janice tehetős külvárosi háttérből került be, de egy fájdalmas
válás miatt nemrégiben padlóra került. Andrea elvált a férjétől, aki
szintén alkoholista volt, de elutasított bármiféle segítséget
problémájával kapcsolatban. Amikor részegen elment Andrea
brooklyni lakásához, általában addig üvöltözött trágárul az ajtón
keresztül volt feleségének, amíg ő a szomszédok panaszkodása miatt
be nem engedte a férfit. Ezek a látogatások felzaklatták Andreát, és
nem tették lehetővé, hogy élete ismét kiegyensúlyozott legyen.
Számos állása volt már, mindegyik alacsonyabb fokú és fizetésű,
mint az előző volt. „Borzalmas állapotban voltam – emlékszik vissza.
– Napi másfél litert ittam, amit szakadt éttermekben pincérkedve
tudtam csak anyagilag fedezni. Már azon tűnődtem, hogy
prostituáltként nem keresnék-e jobban. A teljes összeomlás határán
voltam.”
Az alkoholizmus és annak kontrollja nagymértékben függ a
szerencsétől. Ezt nem csupán az AA tagok, hanem a szakemberek is
vallják. „Minden emberből, aki valaha elkezd alkoholt fogyasztani,
10 százalék végül alkoholista lesz – mondja Loran Archer, a National
Institute of Alcohol Abuse and Alcoholism (Az Alkoholizmus Nemzeti
Intézete) igazgatóhelyettese. – Nem tudunk minden okot, de
néhányat igen. A genetikának is szerepe van. Az alkoholisták
gyermeke nagyobb eséllyel lesz maga is az.” A gének, amelyeket
öröklünk, általunk befolyásolhatók. Így pontosan beleillenek az
általunk adott szerencsedefinícióba.
Az, hogy az alkoholista legyőzi-e a problémáját vagy sem,
szintén a szerencsén múlik. Az AA összejöveteleken megjelenők
közül minden második három hónapon belül lemorzsolódik. Az egy
évig maradók közül 41 százalék a következő évben is marad. Mi
különbözteti meg azokat, akik józanok maradnak? Sok faktor van, de
az egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – annak a kérdése,
hogy az első alkalommal az illetőn kívül kik vannak jelen az
összejövetelen.
Kölcsönös támogatás, az egyik tag segíti a másikat, ez az AA
terápia alapja. Ha alkoholista vagy, és segítséget remélve elmész egy
összejövetelre, ettől kezdve azon múlik, hogy mi történik veled,
hogy kikkel találkozol. Ha nem szereted őket, vagy féltőn
gondoskodónak, netán éppen nem eléggé annak találod őket – vagy
ha bármilyen oknál fogva nincs köztetek valamiféle vonzalom -,
valószínűleg soha többé nem jössz el találkozókra. És lehet, hogy ez
lesz a végzeted. De ha szerencsés vagy, találkozol olyanokkal, akiket
szeretsz és akikben bízol, rajtuk keresztül lehet, hogy megtalálod a
kiutat.
És ha tényleg szerencsés vagy, találkozhatsz sorsszerű pároddal
is. Nem ritka esemény az AA-nál. Ez történt Andrea és Janice
esetében is.
„Az első alkalmam volt – meséli Andrea. – Az ikszedik állásomat
veszítettem el, mert késtem. Másnapos voltam, és szörnyen
éreztem magam. Már az öngyilkosság is eszembe jutott. Tudtam,
hogy szükségem van segítségre, de nem gondoltam, hogy az AA lesz
az. Csupán végső kétségbeesésemben mentem el az összejövetelre.
Tiszta szerencse, hogy ott volt Janice, ő ugyanis nem oda szokott
járni, és más volt az időpontja is. Véletlenül volt ott.”
Procterhez és Gamble-hez hasonlóan ők is egy életre szóló
partnerséget hoztak létre, ami mindkettejük életét megváltoztatta.
Janice segített Andreának kilábalni az alkoholizmusból. Andrea
ekkor képes volt visszakapaszkodni a hivatali ranglétrán odáig,
ahonnan annak idején lecsúszott. Titkárnői állást kapott a Prudential
Biztosítónál.
Ekkor Janice következett. Miután már hónapokig józan volt,
ismét visszaesett, de Andrea segített neki felhagyni az ivással. Állást
is szerzett neki a biztosítónál. Janice házassága során mindvégig
otthon volt, ezért Andrea segítsége nélkül nem tudott volna a
minimálbérnél többet fizető álláshoz jutni.
Ekkor ismét Andrea következett. Janice szerencséjére olyan
főnököt kapott, aki nagyra tartotta a képességeit, és gyors ütemben
vezetői pozícióba emelte őt. Ő pedig húzta maga után felfelé
Andreát. Hamarosan már mindketten jól fizető, felelős
munkakörben dolgoztak.
Ekkor úgy döntöttek, együtt alapítanak egy vállalkozást.
Megtakarításaikból és a cégtől felvett hitelből vásároltak egy kis
tengerparti hotelt a New Jersey parton. Az étteremre különös
figyelmet szenteltek, aminek következtében már nem csak nyáron
volt nagy a forgalmuk, hanem egész éven át. Jól ment az üzlet, ezért
terjeszkedni kezdtek. Ma már az övék három óceánparti hotel és egy
bevásárlóközpont fele.
Az üzletük persze nem akkora, mint a Procter and Gamble, de
ugyanolyan sikeresnek mondható. Jól bizonyítja, hogy mit tudnak
elérni a sorsszerű párok. Ha ez a két nő nem fog össze, ki tudja, mire
vitték volna.
 A sorsszerű partnerség több, mint a barátság. A barát olyan
ember, akit kedvelünk, és akivel jól érezzük magunkat. Ez a szeretet
néha olyan mély, hogy akár szerelemnek is hívhatjuk. De ha ez a
személy nem változtatja meg az életedet és a szerencsédet, akkor a
„barát" a helyes szó rá.
A legtöbb barát csak barát. Vannak nagyon régi keletű
barátságok: iskolából, egyetemről, onnan, ahol felnőttél, régről.
Szívet melengető találkozni velük. De a szerencsét tekintve nem
mások, mint bárki más a kapcsolati körödből. Időről időre szerencsét
hozhatnak neked, de sorsszerű párnak akkor sem mondhatók, mert
nem hosszú távon változtatják meg a szerencsédet.
A házastárs sem feltétlenül sorsszerű pár. Szentimentális és
szép dolog olyanokat mondani, hogy „sosem vittem volna semmire
nélküle", de objektíven nézve a dolgokat, ez csupán korlátozott
értelemben igaz.
Valóban igaz, hogy a házastársak befolyásolják egymás sorsát,
hiszen közös háztartásban, azaz anyagi közösségben élnek. Ha
egyikük magas jövedelmet ér el, nyilván a másik is élvezi ennek
következményeit. Egymás életét a gyermekvállalás útján is
befolyásolják. De sok házasságban ez minden. Az a házastárs, aki
híres író lett vagy sikeres céget alapított, ezt amúgy is megtette
volna, akár házas, akár nem.
De nem szabad lebecsülnünk az ilyen kölcsönös befolyás nélküli
házasságokat. A felek mélyen szerethetik egymást, szexuális életük
lehet fantasztikus, gyermekeik boldogok. A kettejük közti harmónia
vitathatatlan. De arról beszélni, hogy ez a két ember együtt menetel
a sorsa felé, csupán romantikus fikció. Hamis elképzelés azt hinnünk,
hogy minden boldog házaspár sorsszerű páros.
Másrészt tényleg léteznek házasságok, amelyeket sorsszerű
páros alkot. A színházi körökben Alfréd Lunt és Lynn Fontaine. Kicsit
kevésbé, de az volt Humphrey Bogart és Lauren Bacall. Mindnyájan
megcéloztak egy sorsot, mielőtt találkoztak, de előrehaladásuk
egyre lassabb volt, csillogásuk pedig egyre homályosabb. Ha nem
találkoznak, lehet, hogy mindketten az ismeretlenség homályába
vesztek volna. Partnerséget alkotva azonban erősebbek lettek.
Néhány további példát találhatunk a Fehér Házban. John és
Jacqueline Kennedy valószínűleg sorsszerű páros volt. Richard és Pat
Nixon bizonyosan nem. Ronald és Nancy Reagan lehetséges, de
házasságukat olyan mély titok övezte, hogy ezt sosem fogjuk
megtudni.
Hogyan találkozik az ember a sorsszerű partnerével? Általában
szerencsével, ahogy Procter és Gamble vagy Andrea és Janice
találkoztak. Nem beszélve a többi híres párosról. Olyanokról, mint
Gilbert és Sullivan, Ginger Rogers és Fred Astaire, Samuel Johnson és
James Boswell. Mivel ez így van, a találkozás esélyének növelése
érdekében a második technikát (gyors áramlat) érdemes
használnod.
Sorsszerű párok néha azért találkoznak, mert az egyik
megkeresi a másikat. A szerencse persze mindig nagy szerepet
játszik, de az aktív keresés még jobban megnöveli a találkozás
esélyét. Ez veled is megtörténhet, akár te keresel valakit, akár téged
keresnek.
Ennek klasszikus esete volt Margaret Mitchell és Harold Latham
találkozása. Ha ez a két ember nem találkozik, a világ sosem hallott
volna az Elfújta a szélről.
Minden idők egyik legsikeresebb regénye és mozifilmje egy sor
szerencsés véletlennek köszönheti létét. Véletleneknek, amelyek a
Mitchell-Latham páros létrejöttét eredményezték. Ez volt a
legfontosabb szerencsés véletlen, ami minden mást összetartott.
Azelőtt a szerző életét számos esemény lökte jobbra-balra.
 Margaret Munnerlyn Mitchell, aki jobban szerette ha Peggy-nek
szólították, orvos akart lenni. 1918-ban ezzel a jövőképpel a fejében
kezdte meg az egyetemet. Ekkor történt az első véletlen. Az 1919-es
nagy influenzajárvány milliók életét követelte, így többek közt Peggy
anyjáét is otthon, a georgiai Atlantában. Peggy egy időre –
legalábbis ő így tervezte – hazament, hogy vezesse a háztartását.
Egy idő után megpróbálta befejezni az egyetemet, de rájött,
hogy honvágya van, és ezért nem tudott kellően fókuszálni a
tanulmányaira. Ez meg is látszott az eredményein, nem tudott lépést
tartani a nagy versennyel. Miután majdnem megbukott néhány
tárgyból, végleg hazaköltözött Atlantába.
Férjhez ment, elvált, majd ismét férjhez ment – második
alkalommal egy reklámcég vezetőjéhez, John Marshhoz. Egyik
házasságából sem született gyereke. Hogy lekösse húszas éveiben
egyre növekvő energiáit, különféle irodalmi tevékenységek felé
fordult. Mindig is jól írt, így újságírói állást sikerült kapnia. Közismert
figura lett Atlanta művészeti-intellektuális fiataljainak
összejövetelein is.
A másik véletlen, ami miatt megváltozott az élete, egy
autóbaleset volt. Egy a három közül, ami élete során történt vele.
Margaret Mitchellt gyerekkora óta könnyen érték balesetek.
Rengeteg pszichoanalitikus teória létezik a balesetre való
hajlamossággal kapcsolatban. A legtöbbet nem igazán lehet
komolyan venni. Olyanok, mint a kényszeres szerencsejátékkal
kapcsolatos elméletek. Ahogy a játékos állítólag valójában veszíteni
akar, úgy a balesetre hajlamos ember is titokban meg akar sérülni
vagy meg akar halni balesetben, méghozzá valamilyen valós vagy
elképzelt bűne miatt. Lehet, hogy ez egyes esetekben így is van. A
legtöbbször azonban a balesetre való hajlandóság inkább csak
figyelmetlenségből származó balszerencse. Gyakran abból adódik,
hogy az illető nem alkalmazza a nyolcadik technikát (legrosszabb
eset elemzése). A balesetre hajlamos ember egyáltalán nem
depressziós és nem keres büntetést. Inkább túlzottan optimista.
Rögtön hajlamos beleugrani helyzetekbe ahelyett, hogy feltenné a
kérdést: „Várjunk csak egy percet! Hogyan romolhatnak el a
dolgok?"
Margaret Mitchell úgy tűnik, szintén ilyen ember volt.
Kislányként legalább két komoly lovasbalesete volt. Huszonhat
évesen, egy évvel azután, hogy férjhez ment John Marshhoz, történt
az első autóbalesete. Egyedül vezetett esőben, és kicsúszott az útról.
A bokája olyan súlyosan megsérült, hogy egy évig gyakorlatilag nem
tudta elhagyni otthonát. Ennek következményeként fel kellett adnia
riporteri karrierjét.
Itt volt ez a fiatal nő tele energiával és intellektussal, egyedül
bezárva egy házban. Gyermeke sem volt, ami lekötötte volna a
figyelmét. Házimunkája sem volt. Mit tehetett volna? Belekezdett
egy regény írásába.
Pansy (később átnevezte Scarlett-ra) O’Hara története volt,
akinek jelleme a polgárháború alatt érik és keményedik meg. A
regényt gyakorlatilag befejezte 1929 végén vagy 1930-ban.
Borzalmasan hosszúra sikeredett, több mint kétezer oldalra.
Margaret borítékokba és irattartókba rendezte az egészet, majd
feltette a polcra.
Öt vagy hat évig sárgultak a lapok a polcon, de Margaret
állhatatosan kitartott amellett, hogy soha senkinek sem mutatja
meg a kéziratot. Egyesek azt mondják, hogy néhány fejezetet azért
mégis megmutatott néhány szerkesztőnek, de ők elutasították a
regényt. A próbálkozások után Margaret feladta a reményt, hogy
valaha kiadják a könyvét. Ha ez igaz is, valószínűleg ezt sosem fogjuk
megtudni azok után, hogy ilyen rosszul ítélték meg a könyvet.
 De tegyük fel, hogy a nagy regény ott feküdt csendesen. Egy
ideig egy instabil kanapét támasztottak fel egy részével. Szerencsére
volt szükség, hogy ismét életre keljen.
A szerencse Margaret sorsszerű patnere, Harold Latham
személyében érkezett.
Latham volt a Macmillan Company főszerkesztője és
elnökhelyettese. 1935-ben, kilenc évvel azután, hogy Margaret
Mitchell elkezdte írni a könyvét, déli körútja közben megállt
Atlantában. A könyvpiac változásait figyelve az volt az érzése, hogy
nagy igény lenne Délen játszódó, nagyívű történelmi témájú
regényre. Amikor először Atlantában járt, csalódnia kellett. Egy
előzetes felderítő partin találkoznia kellett volna néhány ígéretes
szerzővel, de nem talált egyet sem. Rosszkedvűen visszatért
hotelszobájába, és elintézett néhány telefont. Margaret Mitchell
szerencséjére mindig a gyors áramlatban tartózkodott. Valaki ismert
valakit, aki ismerte őt.
- Dolgozik valamin? – kérdezte Latham.
- Hallottam, hogy említett valamit évekkel ezelőtt. Nem tudom.
Latham találkozott Margaret Mitchellel, aki letagadta az
állítólagos regény létezését. Lehet, hogy azért, mert akkorra már
meg volt győződve róla, hogy értéktelen. Mégis, ő és Harold Latham
azonnal szimpátiát éreztek egymás iránt.
Pedig elég fura párt alkottak. Latham kétbalkezes, nagy medve
volt fémkeretes szemüvegben. Margaret pedig egy aprócska,
kevesebb mint öt láb magas hölgy. Nem szépen öregedett. Húszas
éveiben még igézőén szép volt. Harmincas évei közepén, amikor
Latham találkozott vele, már szinte természetellenesen nagynak
tűnt a szeme az arcához képest. Negyvenes éveiben pedig már kövér
volt és tokás.
 Latham nyaggatni kezdte Margaretet a regényével
kapcsolatban. A nő végül elismerte, hogy tényleg létezik, de
befejezetlen, és alkalmatlan arra, hogy bárki elolvassa. Latham
feladta. Visszament a hotelbe vacsorázni, majd felment a szobájába.
Azt tervezte, hogy korán lefekszik, és egy korai vonattal megy vissza
New Yorkba.
És akkor csörgött a telefonja. Margaret Mitchell volt. Azt
mondta, meggondolta magát, és lent vár a hotel halijában. Nála van
a kézirat.
Soha senki sem adott kielégítő magyarázatot erre a hirtelen
változásra. Az egyik életrajzíró, Anne Edwards azt mondta, hogy
Margaret egyik barátja csipkelődő megjegyzéseket tett írói
karrierjének „komolyságára”. Ez lehetségesnek tűnik. Még
valószínűbb azonban, hogy a kis regényíró ráérzett arra a ritka
kapcsolatra, ami kettejük között létrejött. Tudta, hogy neki
szégyenérzés nélkül megmutathatja a regényét. Latham volt
Margaret nagy lehetősége. Ha nem használja ki ezt az esélyt, lehet,
hogy a sors nem ad neki még egyet.
Így működik ez a sorsszerű párokkal. Ha egy ilyen ember sétál
be az életedbe – egy ember, akivel gyors, erős és pozitív reakciót
érzel – ne hagyd, hogy csak úgy elmenjen. Legalább tartsd életben
az újdonsült kapcsolatot, amíg felméred, merre vihet téged, mert
lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen esélyed.
Margaret Mitchell történetének hátralevő része leginkább
Charles Darrow történetére emlékeztet. Az Elfújta a szél 1936.
június 30-án jelent meg több mint ezer oldalon, három dollárért.
Margaret Mitchell és Harold Latham együttműködésével a szinte
lehetetlenül vastag kéziratból nagyszerű történet lett, amit szinte
lehetetlenség volt letenni. A könyv azonnal hatalmas sikert aratott.
Három héttel a kiadás után már 176 ezer példányt nyomtattak
belőle, két hónappal később pedig már 330 ezret. Egy évvel később
már másfél millió eladott példánynál tartottak. És ez még nem volt a
vége. Amikor Dávid Selznick filmet csinált belőle, ez lett karrierjének
legnagyobb sikere. Ebben a filmben indult a főszereplő, Vivien Leigh
karrierje is. A regény és a film a mai napig pénzt termel az
örökösöknek.
A sorsszerű páros, Mitchell és Latham, együtt maradt. A férfi
folyton javasolta, hogy Margaret írjon egy másik regényt, de sosem
tette. Lehet, hogy úgy érezte, egy második könyv sosem tudná
utolérni az első sikerét. Ha így volt, akkor jól tette, hogy nem írt.
Latham valószínűleg szintén ettől félt, ezért nem nagyon noszogatta
Margaretet a folytatásra. Továbbra is tartották a kapcsolatot
levélben, és gyakran telefonon is. Néha meg is látogatták egymást.
1949 augusztusában aztán, valószínűleg azon tűnődve, hogy milyen
csoda történt vele, Margaret Mitchellt elütötte egy autó. Atlantában
épp egy utcán kelt át. Néhány nappal a baleset után halt meg. Még
csak negyvenkilenc éves volt.
Margaret Mitchell bizonyos tekintetben szerencsés volt. Más
szempontból viszont nem. Ez általában így is van. Sőt, annyira igaz,
hogy ki is mondhatjuk, mindig így van.
 Szerencséssé válni: A technikák „összeillesztése”
Amennyiben létezik olyan legfőbb igazság, amelyet a szerencsét
keresőnek mindenképpen meg kell értenie, az a tervezhetetlenség.
Életünk kusza és zavaros, nem lehet sikeresen megélni egy tervet
követve. Bármilyen kidolgozott és rugalmas tervről van szó, lesznek
olyan időszakok, amelyekben az élet szüntelen mozgása
használhatatlanná teszi azt. Függetlenül attól, hogy az ember milyen
szabályokat alkot maga számára, lesznek helyzetek, amelyekben
nehéz vagy egyenesen lehetetlen lesz követni ezeket a szabályokat.
Ugyanez a helyzet a szerencsés pozicionálás tizenhárom
technikájával. Ne várd, hogy mindegyiket mindig alkalmazni tudod.
Az élet biztos, hogy sarokba szorít majd néha, és ezért akaratod
ellenére képtelen leszel bizonyos szabályok alkalmazására. De ettől
még ne légy mérges. Az élet már csak ilyen.
Még sosem találkoztam senkivel, aki mind a tizenhárom
technikát folyamatosan alkalmazta volna. A konzisztensen
szerencsés olyan ember, aki az idő döntő többségében alkalmazza e
módszereket, és ha meg is szegi a szabályokat, ezt nem súlyosan
teszi. Ezzel szemben a balszerencsés ember csupán néhány
technikát alkalmaz, a szabályokat pedig gyakran és hosszú ideig
szokta megszegni.
Ha szerencsét keresel, tűzd ki célul, hogy mind a tizenhárom
technikának mestere leszel. Tartsd őket folyamatosan észben. Nézd
át őket gyakran. De ne add fel a reményt magadban, ha néha nem a
megfelelő módon cselekszel.
A világ minden nagyobb vallása már évszázadokkal ezelőtt
belátta, hogy az életet nem lehet egyenes vonalon élni.
Keresztények, zsidók, muszlimok, hinduk – mindegyik vallásnak van
egy viselkedési kódexe, a hívők pedig ezeknek megfelelően
próbálnak élni. A kódexek bizonyos szempontból hasonlók, más
szempontból pedig eltérnek egymástól. Egy dologban azonban mind
egyetértenek: az emberi élet olyan, amilyen, de a tökéletesség
lehetetlen. Csak a szentek élhetnek tökéletes életet. Még a
legkevésbé toleráns iszlám szekták is megengedik, hogy a halandók
időről időre letérjenek a kívánatos útról. Az utolsó ítéletben a
vallásos vezetők mindig megnyugtatnak bennünket, hogy senki sem
fogja felróni nekünk, ha nem értük el a tökéletességet. Az számít,
hogy mennyire próbáltunk megfelelően élni.
Ugyanez a helyzet, amikor a szerencsédet keresed. Nem
valószínű, hogy mind a tizenhárom technikában mester leszel. De ha
legalább közepesen jó leszel bennük, meg fogsz döbbenni az
eredményen.
Mert általában nincs szükség drasztikus változásra senkinek az
életében ahhoz, hogy megváltoztassa a szerencséjét. Néha csak
egyetlen, korábban nem alkalmazott technikára van szükség.
Ilyen például a harmadik technika (a szerencse adagolása). Egy
New York-i közalkalmazott, James Sullivan biztosít afelől, hogy
micsoda izgalmas lehetőségek rejlenek ebben a technikában. Már
közel járt a nyugdíjhoz, amikor valami megmagyarázhatatlan okból
egyszer csak úgy érezte, hogy még nem kockáztatott eleget. A
második világháborúban a harci gyalogságnál szolgált, de azóta élete
sem izgalmas, sem szerencsés nem volt. A legtöbb pénz, amit valaha
kézben tartott, nyolcszáz dollárnyi összevont fizetés volt.
Aztán egy májusi napon egyszerre úgy döntött, fogadni akar a
lóversenyen. Fogadni akart egy lóra. Éppen vásárolni voltak a
feleségével, amikor elmondta neki az ötletét, felesége pedig teljes
mértékben támogatta. Bement egy Offtrack Betting Corporation
(OTB) fogadóirodába, ahol pályán kívül, azaz nem a helyszínen
lehetett lóversenyekre fogadni. Mivel még sosem fogadott, az
alkalmazott elmagyarázta neki a tétekkel és a fogadással
kapcsolatos tudnivalókat. Az egyik kis esélyű fogadáson négy
Yonkers Raceway-i ügetőverseny nyertesére kellett fogadni. A
fogadás díja három dollár volt. A harmadik technika azt tanítja, hogy
ha a kockáztatandó összeg nagyon kicsi, nyugodtan megteheted.
Sullivan véletlen számok segítségével választotta ki a nyertes
lovakat. A szám, amit használt, a hadseregnél kapott
sorozatszámának utolsó négy számjegye volt. Az 5683-as. Később
egy OTB sajtótájékoztatón elmondta, hogy számára ez a módszer
pontosan ugyanolyan jó volt, mint bármi más. Mivel nem tudott
semmit a lovakról, sőt, még életében nem volt kint az ügetőn.
Sullivan 128 488 dollárt nyert. Szerencse? Természetesen. De
mielőtt élvezni tudta a szerencsét, kockáztatnia kellett.
A második technika (gyors áramlat) szintén hozhat ilyen
fantasztikus eredményt. Ha addig rejtőzködve éltél, és egyszerre
beledobod magad a gyors áramlatba, életed egy csapásra jobb lesz.
Vagy ott van a tizenkettedik technika (zsonglőrködés). Lehet,
hogy mostanáig csak egyetlen vagy néhány tevékenységed
hozhatott neked szerencsét. Ki tudja, mi történne, ha mostantól
kétszer annyi dologgal foglalkoznál?
Szerencséd javításának jó kiindulópontja, ha megnézed,
leginkább melyik technika hiányzik az életedből. Ha kevésbé
szerencsésnek tartod magad, mint amilyen lenni szeretnél –
egyébként ezt a könyvet sem olvasnád tölts némi időt életed
elemzésével. Mit nem tettél meg, és mit csináltál jól?
Majdnem mindenki tud találni valamit, amiben leginkább nem
jó – még az általában szerencsés emberek is. Tedd fel magadnak a
kérdést, hogy mi volt a legfőbb problémád a szerencsével. Hagytad,
hogy elmenjen melletted, mert nem voltál kész cikcakkos úton
haladni? Bennmaradtál stagnáló vállalkozásokban, mert nem
tudtad, hogyan gyakorold a szerencseválogatás módszerét?
Hagytad, hogy potenciális sorsszerű párod kisétáljon az életedből?
Menj végig a listán, és találd meg, hogy mely technikán vagy
technikákon kell dolgoznod. Aztán összpontosítsd a figyelmedet
arra.
Hasznos gyakorlat például, ha a jövő évre előirányzod néhány
híres regény vagy dráma újraolvasását – a tizenhárom technika
fényében. Ez a gyakorlat nem csupán hasznos, hanem élvezetes is.
Különösen azokra a történetekre összpontosíts, amelyek rosszul
végződnek. Vajon milyen technika vagy technikák hatására
végződhetett volna a történet szerencsésen?
Ezt a gyakorlatot nem tanítják a gimnáziumi és egyetemi
irodalomórákon. Már szó volt róla, hogy ott más felfogásban
tanítanak. Ott azt mondták, hogy keresd a „tragikus jellemhibát".
Azt tanítják, hogy a tragédiának semmi köze a balszerencséhez.
Most azonban lehetőséged van újra elolvasni kedvenc meséidet,
ezúttal más nézőpontból. Keresd a történetben a szerencsét. A jót
és a rosszat egyaránt. Látni fogod, hogy sok szereplőnek valóban van
jellemhibája, de nem feltétlenül olyan, amit az irodalomtanár
tanított neked. Végzetét pedig a balszerencse okozta, mivel
kitartóan nem alkalmazott néhányat a könyvben leírt tizenhárom
technika közül.
Ott van például a Dombey és fia, kedvenc Charles Dickens
regényem. A könyv szomorkás, de nem túl szentimentális, ami
Dickensnél szokatlan. Valószínűleg a valaha írt legjobb feminista
regény.
A történet Dombey-ről szól, aki nem alkalmazza a hatodik és a
tizenharmadik technikát. Nem követi a cikcakkos utat, sorsszerű
partnerét pedig elidegeníti magától. Dombey-nak egy közepesen
jövedelmező import vállalkozása van. Arról a napról álmodozik,
amikor majd a fia is csatlakozik az üzlethez. Amikor fia megbetegszik
és meghal, Dombey teljesen összeomlik. Sosem jön rá, hogy lánya,
Florence, a szerető és ügyes fiatal nő, ugyanúgy lehetne társa az
üzletben. Sőt, a lány minden tekintetben alkalmasabb lett volna rá,
mint a fiú.
Dombey hagyja, hogy a balszerencse még rosszabbra forduljon.
A fia balszerencsés halálából még cikcakkos úton lett volna kiút, ha
képes lett volna feladni eredeti tervét és észrevette volna az új
lehetőségeket. Ehelyett bénultan nem tud másra gondolni, csak
eredeti tervére – hogy a fiára hagyja a vállalkozást. A cég végül
csődbe megy, mert nem foglalkozik vele eleget. Florence pedig, aki
sorsszerű párja lehetett volna apjának, sosem kap esélyt, hogy
megpróbálja.
Egy másik nagyszerű történet szintén a szerencse témakörében
John P. Marquand: Point of No Return (Ahonnan nincs visszaút)
című műve. Ez a negyedik technika (sorozatokból való gyors
kiszállás) története.
A regény főszereplője Charles Gray, aki egy bankban küzd
felfelé a hivatali ranglétrán. A történet legfőbb része a fiú apjára,
Johnra való visszaemlékezése, akinek tragikus hibája az volt, hogy
nem tudta vagy nem akarta alkalmazni a negyedik technikát. John, a
tehetetlen álmodozó, közepes nagyságú összeget örökölt az 1920-as
évek közepén, és 350 ezer dollárt csinált belőle az akkor szárnyaló
tőzsdepiacon. Fia hiába sürgette, hogy legalább az összeg egy részét
vegye ki, mielőtt a szerencsesorozat véget ér, apja állandóan
halogatta a döntést. Amikor a szerencsesorozat 1929 őszén véget
ért, John teljes vagyona odalett. Az apa erre öngyilkos lett.
Erre a tragikus eseményre emlékezve Charles rengeteget
gondolkozik a szerencséről. Különösen arról, hogy mennyire nehéz
kiszállni egy szerencsesorozatból, mielőtt az véget ér. Végül arra jut,
hogy életének legfontosabb szabálya, ahogy ő nevezi, „tudni, hogy
mikor állj meg" – amit én „sorozatokból való kiszállásinak”
neveztem.
 De a regényekben szereplő leggyakoribb terchnika az ötödik. A
szerencseválogatás. Annak képessége, hogy ki tudjunk szállni egy
balszerencsés vállalkozásból, mielőtt az végleg csapdába ejt
bennünket. Színdarabok, regények, mozi– és tévéfilmek ezrei
szólnak olyan emberekről, akik képtelenek ezt a technikát
alkalmazni. Ennek eredményeként egy életre a balszerencse
csapdájában rekednek. Ez a szomorú, drámai lehetőségek tucatjait
tartogató végkifejlet a szerzők és drámaírók egyik kedvence.
Anna Karenina történetéről korábban már volt szó. Anna már
viszonyuk elején látja, hogy Vronszkijjal való kapcsolata nem lesz
működőképes. Mégis benne marad, mert sajnálja mindazt, amit
belefektetett a szerelembe. Minél tovább marad, ez a befektetés
annál nagyobb lesz. Végül csak úgy tud kimenekülni belőle, hogy egy
vonat elé veti magát. Emma, Flaubert Bovarynéjában hasonló
helyzetből hasonlóan menekül ki. Ha ilyen történetet akarsz olvasni
férfi főszereplővel, ajánlom figyelmedbe Proust Az eltűnt idő
nyomában című művének első részét, melynek címe: Swann.
A regények bővelkednek olyan helyzetekben is, amelyekben
nem olyan könnyű megszabadulni a balszerencsétől. Erre jó példa az
Elfújta a szél. Scarlett O’Hara lehet, hogy minden gondját
megoldhatta volna, ha az első probléma felmerülésekor elsétál.
Olcsón eladhatta volna a családi ültetvényt, tudomásul vehette
volna a veszteséget, és foghatta volna a készpénzt, hogy máshol
próbáljon vele szerencsét. Ezt persze nem olyan könnyű megtenni,
mint ahogy hangzik. Gyakran ez az ötödik technika dilemmája.
Az ilyen történetekből sokat tanulhat, aki a szerencséjét keresi.
Feltehetsz közben olyan kérdéseket, hogy „Én miként kerültem
volna el a balszerencsét ebben a helyzetben?” Ha Tarában lettem
volna, amikor Scarlett kalandjai elkezdődtek, és tanácsot kért volna
tőlem, én biztosan azt mondtam volna, „gyorsan add el a birtokot”.
Mások azonban úgy éreznék, hogy Scarlett anyagi és érzelmi
befektetése túl nagy ahhoz, hogy egy ismeretlen jövőért hagyja
veszni a birtokot. Ez az eset jól illusztrálja azt a tényt, hogy egyes
szerencsével kapcsolatos döntéseket könnyebb meghozni, mint
másokat. Ha képzeletben leteszteled a saját reakcióidat bizonyos
helyzetekben, ez jó felkészülés a jövőre, amikor esetleg éppen egy
hasonló helyzetben találod magad.
Végül, regények segítenek olyan típusú szerencséket elemezni,
amelyekkel kapcsolatban nincs mit tenni. Lehetsz bármennyire is jó
a tizenhárom technikában, még mindig tönkreteheti életedet a rák,
lelőhet egy rabló vagy megsemmisíthet egy atombomba.
Ellenben, bár nem alkalmazod egyik technikát sem, és éled az
általában szerencsementes életet, akkor is érhet váratlan szerencse
a semmiből. Mint a Tennesee állambeli Spring Hill lakóit. A General
Motors 1985-ben váratlanul bejelentette, hogy hatalmas Satum
autógyárat épít éppen ebben a városban. A megdöbbent lakók
egyszer csak rájöttek, hogy otthonuk egy ingatlan-aranybánya.
Egyes házak és telkek piaci ára hetek alatt megháromszorozódott.
Szép? Igen.
Mit tehetsz vele? Semmit.
A szerencse akkor is megtörténhet, ha nem hívjuk. A jó és a
balszerencse minden ember életét átszövi. Van, aki boldog, más
ember szomorú, megint más halott lesz tőle. A regényekben mindig
vannak szereplők, akiket tönkretesz vagy megöl egy betegség, mint
Dombey fiát. Másrészt vannak olyan szereplők, akiket fantasztikus
szerencse ér annak ellenére, hogy nem tettek semmit az érdekében.
A kritikusok gyakran panaszkodnak, hogy az ilyen események
pusztán az író lustasága miatt kerülnek a regénybe. Igaz, hogy
könnyebb a karakterek viselkedését úgy manipulálni, hogy a
mozgatórugó a puszta véletlen. Nem pedig bonyolult, de jól
szerkesztett szövevény, melynek lényege, hogy célzatos emberi
ténykedés következtében történik jó vagy rossz minden szereplővel.
De vajon tényleg igaz, hogy a szerencse által dominált kimenetelek
annyira hihetetlenek vagy igaztalanok a valós életben? Olyan nehéz
elhinni, hogy Dombey fia minden ok nélkül, csak úgy meghalt? Nem.
Mert az élet is ilyen.
Saját életedet is kétségtelenül befolyásolja a szerencse. Így volt
ez már azelőtt is, hogy kezedbe vetted volna ezt a könyvet. De most
már rendelkezésedre áll a tizenhárom technika. Kapcsolatod a
szerencsével mostantól fogva már más lesz.
Garancia nincs semmire, már láttuk. Csak esély.
Jó szerencsét!