Vásárló neve: Tóth Miklós

Rendelési szám: 8201796

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás

fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka
egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban
hamarosan viszontlátjuk.
FRANCIS A. SCHAEFFER

A keresztény élet
négy alappillére

HARMAT
Budapest, 2021
 Original published under the title
Two contents, two realities, by InterVarsity Press, 1977,
based on the lecture given at the International
Congress on World Evangelization, Lausanne,
Switzerland, July 1974.

© Francis and Edith Schaeffer family,

published by permission

Hungarian edition © Harmat Kiadó, 2020

Fordította Kriszt Éva

978 963 288 609 1 (ePUB)

978 963 288 610 7 (MOBI)
 ELŐSZÓ

Mi a keresztények feladata ma a világban? Van, aki szerint az

evangelizáció – Jézus Krisztus örömhírének a továbbadása az
elveszett, reményvesztett emberek felé. Ez a küldetésünk.
Sajnos azonban, a keresztény életnek ez a létfontosságú
része gyakran teljesen elkülönül az élet többi részétől. Az
evangelizálásra való felkészülés a keresztények számára sok
esetben azt jelenti, hogy megpróbálják elsajátítani a megfelelő
módszereket vagy „technikákat” különféle könyvekből vagy
brosúrákból. Ezek azonban sok esetben gépies megközelítésre
sarkallnak, így aztán az evangelizálás időnként nem áll másból,
mint hogy lenyomják az evangéliumot a meg nem tért emberek
torkán.
A Biblia szerint az evangelizálás nem csupán egy előre
gyártott üzenet terjesztése, illetve egy döntésre való felhívás.
Nem is arról szól, hogyan manipuláljuk az embereket a
legújabb pszichológiai módszerekkel. Tiszteletet kell
tanúsítanunk embertársaink felé. Mindenki rendelkezik
méltósággal, és mivel Isten mindnyájunkat a saját képmására
teremtett, nem szabad manipulálnunk egymást még az
üdvösség „nemes” célja érdekében sem.
Fel kell ismernünk, hogy az evangelizálás csupán része –
természetes része – keresztény kiállásunknak. Krisztus uralma
életünk minden területét érinti. Vonatkozik hitelveinkre és
teológiánkra, világnézetünkre és életvitelünkre, hitünkre és
gyakorlatunkra, a faji és a gazdasági kérdésekhez való
viszonyulásunkra. A szerző szavaival élve az, hogy mit jelent a
mai világban kereszténynek lenni, négy alappilléren nyugszik.
Ez a kis írás annak a tanulmánynak a szövege, amelyet
Francis Schaeffer a svájci lausanne-i Nemzetközi
Világevangelizációs Kongresszusra készített 1974-ben,
kiegészítve a függelékben közölt, kicsit később a Christianity
Today-ben megjelent rövid írásával. Ez a kis könyv sűrítve
tartalmazza Francis Schaeffer egyházhoz intézett üzenetének
lényegét.
 Az első alappillér

EGÉSZSÉGES
TANÍTÁS

Először is, világos tanításra van szükség, hogy mik is a

kereszténység központi elemei. Nincs értelme arról beszélni,
hogyan készüljünk fel az előttünk levő idők nehézségeire, vagy
hogyan töltsük be elhívásunkat mai korunkban, ha nem
segítjük egymást tudatosan hitelvi álláspontjaink világos
megfogalmazásában. Elengedhetetlen a bátorság, hogy ne
alkudjunk meg a liberális teológiával, különösen a neoortodox
egzisztenciális teológiával.[1]
A kereszténység konkrét igazságok összessége,
igazságrendszer – és nem szabad szégyellnünk a rendszer szót.
Van igazság, és nekünk ragaszkodnunk kell hozzá. Lesznek
határesetet képező dolgok, amelyekre nézve eltérő nézeteink
lehetnek, de a központi kérdésekben nem lehet
kompromisszum.
Az evangéliumi hívők akár észrevétlenül is beleeshetnek
valami olyasmibe, ami nem áll távol az egzisztenciális
teológiától. Az „evangéliumi egzisztencializmusnak” – nevezzük
így – egy megjelenési formája például a „Ne kérdezz, csak
higgy!” hozzáállás. Ez mindig helytelen volt, ma azonban
kétszeresen is az, hiszen manapság általánosan elfogadott az a
nézet, amely éles határt húz az értelem és a nem értelem közé,
és minden vallásos dolgot a nem értelem területére helyez. Fel
kell szólítanunk egymást, hogy távolodjunk el ettől a
szemlélettől. Nem „lelkibb” ember az, aki nem kérdez, és nem
biblikusabb a kérdéseket fel nem tevő hozzáállás. Valójában
kevésbé biblikus, és végső soron kevésbé lelki is, mivel nem
érinti az ember egész lényét. Éppen ezért az
evangelizálásunkban, a személyes munkánkban, a fiatalok
között végzett munkánkban, bárhol is szolgálunk, igehirdetők a
prédikálásban, tanítók a tanításban, mindannyiunknak el kell
határoznunk, hogy nem esünk bele ebbe a csapdába, és nem
mondjuk, még csak nem is sugalljuk, hogy „Ne kérdezz, csak
higgy!”. Az ember teljes lényének kell eljutnia annak
megértésére, hogy az evangélium igazság, és hinnie benne,
miután kellőképpen meggyőződött arról, hogy ez az igazság.
A világos tanításon túl továbbá nagy gondot kell fordítanunk
üzenetünk tartalmára is. A tartalom mennyisége függ azoktól,
akikkel foglalkozunk. Egyetemisták körében kissé másra van
szükség, mint kevésbé iskolázott emberek közt. De bármelyik
csoporttal is foglalkozunk, az általunk hirdetett evangéliumnak
minden esetben tartalmasnak kell lennie. Feltétlenül
óvakodnunk kell a leegyszerűsített, olcsó megoldásoktól
(amelyek első ránézésre ugyan lenyűgözőnek tűnhetnek), és
nem szabad döntésre sürgetnünk az embereket anélkül, hogy
igazán tisztában lennének azzal, hogy miről döntenek. Hozzánk
a L’Abriba jöttek olyanok, akik „elfogadták Krisztust
Megváltójuknak”, pedig még azzal sem voltak tisztában, hogy
Isten létezik. Soha nem szembesítették őket Isten létezésének
kérdésével. Krisztus Megváltóként történő elfogadása csupán
egy elvont dolog volt a számukra, ami nem rendelkezett
elégséges tartalommal. Valójában egy újfajta pszichedelikus
utazást jelentett ez nekik csupán.
Egy keresztény iskolában vagy egyetemen is meg lehet
próbálni csupán vallásosan hatni a diákokra az értelemtől
függetlenül és a tanulmányaiktól elvonatkoztatva. Ezt el kell
utasítanunk.
Tisztán kell látnunk, hogy a rejtett vallási és politikai
befolyásolás korában élünk, ami a tartalmatlan, harsány
kommunikációra épülő manipuláció kora. Amint lelepleződnek
ezek előttünk, szembe kell szállnunk velük. A kereszténységnek
tartalmas üzenete és rendszere van. Való igaz, hogy nem csupán
rendszer; mint ahogy az is igaz, hogy nem pusztán holt
tudományosság; mégis rendszer abból a szempontból, hogy aki
elfogadja Krisztust Megváltójának, ezt annak a tudatában kell
tennie, hogy a világ megteremtése előtt már létezett egy
személyes Isten a Szentháromság emelkedett régióiban. És ha
azt is mondja ugyan, hogy „elfogadja Krisztust Megváltójának”,
de nem érti, hogy Isten végtelen-személyes Istenként létezik,
nem érti, hogy az ember Isten képmására teremtetett és értékes,
és nem érti, hogy az ember dilemmája nem metafizikai
(kicsinységéből adódó), hanem erkölcsi (az ember Isten elleni
lázadása során térben és időben bekövetkezett, valós
bűnesetből fakadó) – akkor nagy valószínűséggel nincs is
üdvössége. Ha „evangelizálásunk” abból áll, hogy biztatjuk az
embereket, „fogadják el Krisztust Megváltójuknak”, azzal csak
azt garantáljuk, hogy hamarosan elsodródnak, és később még
nehezebb lesz őket elérni, mint valaha. Nem kell mindenkinek
mindent tudnia – senki sincs, aki mindent tudna. Ha addig
várnánk a megtéréssel, amíg mindent tudunk, soha senki nem
térne meg – de azért ez nagyon távol áll attól, hogy tudatosan
vagy gondatlanul lecsökkentjük üzenetünk tartalmát.
Az „evangéliumi egzisztencializmus” egy másik formája, ha
Mózes első könyvének első felét úgy kezeljük, ahogyan az
egzisztenciális teológusok az egész Bibliát. Mózes első
könyvének első fele történelem, térben és időben zajló
történelem. A bűneset térben és időben történt, különben nem
tudnánk, miért jött meghalni Jézus, és semmiképpen nem
érthetnénk meg, hogy Isten valóban jó Isten. A gonoszra adott
válaszunk teljes egészében a térben és időben történt valós,
történelmi bűnesettől függ. Létezett idő azelőtt is, hogy az
ember fellázadt Isten ellen. Mózes első könyvének belső
bizonyítékai és a külső bizonyítékok (amelyeket az
Újszövetségben találunk az alapján, ahogyan az Újszövetség
beszél Mózes első könyve első feléről) mind azt mutatják, hogy
az ott leírt történések térben és időben lejátszódott események
voltak. Valódi történelemről van szó. A tér és idő adják a
történelem alapszerkezetét.
 Ehhez kapcsolódik egy olyan veszély is, hogy fordított
értelemben csökkentjük az evangélium tartalmát. Miközben a
Biblia-hívő keresztények szembeszállnak a liberális teológussal,
amikor az kijelenti, hogy nincsenek abszolútumok a Bibliában,
elkövethetik az ellenkező hibát azzal, hogy más elemeket is
hozzátesznek, mintha azok ugyanolyan abszolút igazságok
lennének. Vagyis Isten igéjének abszolútumait mindkét irányból
le lehet rombolni. Egyfelől a liberális teológus kijelentheti:
„Végtére is nincs olyan, hogy abszolút, a Biblia pedig konkrétan
nem ad abszolútumokat”, másfelől az evangéliumi hívő
felmagasztalhat középosztálybeli normákat, és kijelentheti
róluk: „Ezek a normák egyenlőek Isten igéjének
abszolútumaival.”
Nyilvánvaló példa erre az, ahogyan a gyülekezet az
alternatív kultúra képviselőivel vagy a másképp öltözködő
emberekkel bánik. L’Abriba jönnek fiatalok a világ minden
tájáról, megtérnek, hazamennek, aztán próbálnak olyan Biblia-
hívő gyülekezetet találni, amely elfogadná őket anélkül, hogy
teljesen megváltoztatnák az életstílusukat. Ezt nem úgy értem,
hogy drogosok akarnak maradni, vagy kicsapongó szexuális
életet akarnak továbbra is élni, hiszen az egyértelműen
ellenkezik Isten igéjével. Úgy értem például, hogy szeretnék
megőrizni az öltözködési vagy kommunikációs stílusukat. Egyik
legfőbb bánatom az, hogy az evangéliumi gyülekezet sokszor
nem fogadja el az embereket életstílusukkal együtt, ha az nem
illik az adott földrajzi környék középosztálybeli normájához. És
sajnos sokszor nem is vesszük észre, mit követünk el azzal,
hogy így teszünk. Ez nemcsak a szeretet hiánya. Leromboltuk
Isten igéjének abszolútumait azzal, hogy valami mást egy
szintre emeltünk Isten abszolútumaival.
Ha valaki megkérdezné tőlem, miért bizonyultak az
evangéliumi gyülekezetek olyan sokszor gyengének a faji
kérdésekben, szerintem ugyanez az oka. Olyan kultúra vett
körül bennünket, amelyet faji és etnikai előítéletek jellemeztek,
és amely nem tekintette egyenlőnek az embereket, mi pedig
megengedtük, hogy ez beszivárogjon a gyülekezeteinkbe.
Tabukat hoztunk létre Isten igéjétől függetlenül, sőt akár annak
üzenete ellenére, és ezeket felemeltük a Biblia abszolútumainak
a szintjére.[2] Ma azonban még rombolóbb hatású, ha egy
kulturális normát bibliai abszolútumként kezelünk, mert most
egy teljesen relativista társadalom vesz körül bennünket. Az,
ahogyan más dolgokat egy szintre emelünk Isten igéjének
abszolútumaival, talán ma sem bűnösebb Isten szemében, mint
régen, viszont súlyosabb rombolást eredményez. Éppen ezért
amikor tartalomról beszélünk, akkor ezalatt nagyon
gyakorlatias dolgot kell érteni. Elengedhetetlen, hogy
evangéliumunk hitelvi tartalma nagyon erős legyen.
És ha megvan az erős hitelvi tartalom, ezt gyakorolnunk is
kell, gyakorlatba kell ültetnünk az igazságot, amelyről azt
mondjuk, hogy hisszük. Be kell mutatnunk saját
gyermekeinknek és a figyelő világnak, hogy komolyan vesszük
az igazságot. Egy relativista korban elfogadhatatlan azt
mondani, hogy hiszünk az igazságban, aztán mégsem
gyakorolni azt az igazságot olyan helyeken, ahol láthatják és
ahol sokba kerülhet. Keresztényekként azt mondjuk, hiszünk az
igazság létezésében. Azt mondjuk, megtaláltuk az igazságot a
Bibliában. És azt mondjuk, hogy át tudjuk adni ezt az igazságot
másoknak kijelentett, szóbeli formában, hogy ők is
rendelkezhessenek vele. Pontosan ezt állítja az evangélium, és
ezt állítjuk mi is. Csakhogy relativista korban élünk. Gondoljuk,
hogy egyetlen pillanatra is hitelesnek tartanak bennünket, ha
azt mondjuk, hogy hiszünk az igazságban, mégsem gyakoroljuk
az igazságot a hitéletünk terén? Ha nem tesszük meg, egy
pillanatig se várjuk, hogy a mai kor konok fiataljai (beleértve
saját fiataljainkat is) komolyan vesznek majd, amikor azt
mondjuk: „itt az igazság”, közben pedig az a teljesen egyöntetű
nézet veszi őket körül, hogy igazság nem létezik.
Nézzünk egy példát az egyetemi életből! Nagy-Britannia
egyik nagy egyetemén tanított egy fiatal hölgy, aki keresztény
volt és nagyon okos. A szociológia tanszéken tanított, és a
behaviorista tanszékvezető közölte vele, hogy a behaviorizmus
keretrendszerén belül kell tanítania, különben elveszíti az
állását. A hölgy hirtelen szembesült az igazság gyakorlásának
kérdésével. Azt felelte, hogy nem, ő nem tudja a behaviorizmust
magáévá tenni és ennek megfelelően tanítani, és elveszítette az
állását. Ezt értem az alatt, hogy az igazságot kell gyakorolni
akkor is, ha sokba kerül. És ez nagyon sok helyen és
sokféleképpen megnyilvánul majd. Megjelenik a szexuális élet
különböző formáinak területén, hiszen szabadelvű
szexgyakorlók és aszexualitást képviselők vesznek körül
bennünket. Vigyáznunk kell és Isten kegyelméből gyakorolnunk
azt, amit szerintünk tanít a Biblia – az egy férfi és egy nő
kapcsolatát –, különben leromboljuk azt az igazságot, amelyben
saját állításunk szerint hiszünk.
Ám sehol sem fontosabb az igazság gyakorlása, mint a
vallási együttműködés területén. Ha azt mondom, hogy a
kereszténység valóban az örök igazság, és a liberális teológus,
aki ezt tagadja, téved, és azt tanítja, ami ellenkezik Isten
igéjével, aztán pedig bármilyen oknál fogva (akár az
evangelizálás érdekében) hajlandó vagyok nyilvánosan úgy
viselkedni, mintha annak az embernek a vallási nézőpontja
ugyanolyan lenne, mint az enyém, azzal leromboltam az
igazság gyakorlását, amelyet a nemzedékem elvárhat tőlem, és
amelyet meg is követel ahhoz, hogy hiteles legyek. Hogyan
lehetnénk hitelesek egy relativista korban, ha együttműködést
gyakorlunk olyan emberekkel, akik könyveikben és
előadásaikban teljesen egyértelművé teszik, hogy semmit (vagy
szinte semmit) nem hisznek el abból, ami a Szentírásban
szerepel?
Egyébként, ha engedékenyek vagyunk a vallási
együttműködésben, szinte biztos, hogy a következő nemzedék
engedékeny lesz a hitelvek terén, és kimondottan erőtlenül fog
viszonyulni a Bibliához. Ezt most meg is figyelhetjük, ahogy ez
bekövetkezik az evangéliumi mozgalom egyes részeiben. Bátran
és világosan kell állást foglalnunk.
De vigyázzunk! Semmiképpen nem szabad apró, másodlagos
megkülönböztető vonásaink mindegyikét olyan szintre
emelnünk, hogy ne legyünk hajlandók semmilyen szinten
közösséget vállalni azokkal, akik nem ugyanazt vallják, mint mi.
A kereszténységet Isten igéjének központi üzenete teszi
kereszténységgé. Ehhez mindenáron ragaszkodnunk kell, és ha
nagy árat kell is fizetnünk érte, ha könnyekbe kerül is,
ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy nemcsak létezik antitézise az
igazságnak, de a gyakorlatban is megfigyelhető ez az antitézis.
A végtelen-személyes Isten iránti hűségből, aki van, és aki szólt
a Szentírásban, valamint saját fiataljaink és mások iránti
könyörületből mi, akik evangéliumi hívők vagyunk, nem
szabad, hogy engedékeny álláspontot képviseljünk az igazság
vagy az igazság gyakorlásának tekintetében.
Az első alappillérrel kapcsolatban tehát három dologgal kell
tisztában lennünk: először is, erőteljes hangsúlyt kell
fektetnünk a tartalomra; másodszor, erőteljes hangsúlyt kell
fektetnünk a Biblia, különösen Mózes első könyve első
fejezeteinek kijelentéses jellegére; és harmadszor, erőteljes
hangsúlyt kell fektetnünk az igazság gyakorlására.
Beszélhetünk módszerekről, lelkesíthetjük egymást,
biztathatunk mindenféle jó cselekvésére, de ha mindez nem
gyökerezik egy erős keresztény alapban a tartalom és az igazság
gyakorlása terén, akkor homokra építünk, és csak növeljük a
korunkra jellemző zűrzavart.
 A második alappillér

ŐSZINTE VÁLASZOK
ŐSZINTE KÉRDÉSEKRE

A második alappillér az, hogy a kereszténység igazság, és

őszinte válaszokat kell adnunk az őszinte kérdésekre. A
kereszténység igazság; olyan igazság, amelyet Isten mondott el
nekünk, márpedig ha ez az igazság, akkor választ is tud adni a
kérdésekre.
A Bibliában nincs benne az a válaszfal, amely
különválasztaná az ember intellektuális, kulturális dolgait az
Istennel kapcsolatos spirituális dolgoktól. Az evangéliumi
mozgalomban azonban sajnos gyakran mutatkozik fokozott
hajlam erre az erős plátói befolyásra, hogy két részre válasszuk
az embert – egy spirituális természetű részre, és a másik rész
minden más. Fogjuk kezünkbe ezt az elgondolást, mint egy
agyagcserepet, és törjük szét, majd hajítsuk el jó messzire!
Tudatosan el kell vetnünk a kereszténységhez hozzáragasztott
plátói elemet. Isten az ember egészének Teremtője; Krisztus
pedig az ember egészét és nem csak egyes részeit váltotta meg.
Miután kereszténnyé lettünk, Krisztus uralmának ember
voltunk egészére ki kell terjednie. Uralma alá tartozik az
úgynevezett lelki vagy spirituális életünk, de ugyanígy
intellektuális, kreatív és kulturális dolgaink is. Ide tartozik az
emberi jog, a szociológia, a pszichológia, az ember lényének
minden egyes része és szelete.
A Biblia nem mond olyat, hogy van az emberben egy
különálló rész, ami lelki, spirituális, és az ember lényének többi
részére pedig ne vonatkoznának Isten parancsai és normái.
Semmi nincs a Bibliában, ami alapján azt mondhatnánk: „Ne
törődjünk azzal, ami intellektuális, nem fontos az, ami
kulturális. Elég, ha a lelki, spirituális dolgok terén követjük a
Bibliát, ami viszont intellektuális vagy kreatív, azzal nem
foglalkozunk. Az nem fontos.”
Ha a kereszténység igazság, ahogyan a Biblia állítja, akkor az
élet minden területére hatással kell lennie. Ha rajzolok egy
tortát, és ez a torta az élet egészét jelképezi, a kereszténység
annak minden szeletét érinteni fogja. Életünk minden részében
Krisztus lesz az Urunk, és a Biblia lesz a mérce a számunkra. A
Szentírás tekintélye alá fogunk tartozni teljes valónkban.
Gondoljunk csak Pál szolgálatára! Pál elment a zsidók közé,
és mi történt, miután beszélt hozzájuk? Kérdéseket tettek fel
neki, és ő válaszolt. Elment a nem zsidók, a pogányok közé, és
ők is kérdéseket tettek fel neki, és nekik is válaszolt. Aztán
elment a piacra, az Areopágoszra, és őszinte válaszokat adott
őszinte kérdésekre. Három olyan helyről olvasunk a Bibliában,
ahol Pál az Írásokat nem ismerő emberekhez (pogányokhoz)
úgy beszélt, hogy nem volt jelen az Írásokat ismerő ember
(zsidó). Az első ilyen hely Lisztra volt, és itt nagyon hamar véget
ért a beszélgetés. Aztán az Areopágoszon látjuk, ahol kérdéseket
tettek fel neki, és Pál válaszolt, ám ez is félbeszakadt. De milyen
jó, hogy volt azért egy hely, ahol érvelését végigvihette, ez pedig
a Római levél első két fejezetében van. Itt ugyanazt a
hozzáállást, gondolatmenetet találjuk, mint amit elkezdett
Lisztrában, illetve az Areopágoszon, de itt be is tudta fejezni.
Vannak olyan keresztények, akik azt hiszik, hogy a
Korinthusiakhoz írt első levél az értelem használata ellen
beszél, pedig nem. Az 1Korinthus az ellen emel szót, ha az
ember úgy tesz, mintha autonóm lény lenne, és saját
bölcsességéből, saját ismeretéből meríthetne anélkül, hogy Isten
igéjének kinyilatkoztatásához fordulna. Ez a humanista,
racionalista intellektualizmus – olyan bölcsesség, amely
magából az emberből fakad, a Szentírás tanításával szemben –,
melyet határozottan vissza kell utasítanunk. Pál szembefordult
a korai agnoszticizmussal, amely azt állította, hogy az ember
üdvözülhet ilyen ismeret alapján. Ő igenis válaszolt a
kérdésekre. Válaszolt rájuk, ahol csak felmerültek.
Vagy gondoljunk magának az Úr Jézusnak a szolgálatára!
Milyen volt az ő szolgálata? Ő is állandóan válaszolt a
kérdésekre. Nyilván ezek más kérdések voltak, mint azok,
amelyek a görög-római világban merültek fel, éppen ezért
másképp is beszélt. De ami a gyakorlatát illeti, ez a Jézus
Krisztus, Isten Fia, a Szentháromság második személye, Urunk
és Megváltónk – ő is olyan ember volt, aki felelt a kérdésekre.
Mondhatná valaki: „Hát nem azt tanította, hogy az üdvösséghez
olyanná kell válnunk, mint egy kisgyermek?” Persze, ezt
tanította! De ki látott már olyan kisgyereket, aki nem tesz fel
kérdéseket? Azok, akik ezzel érvelnek, biztosan sosem
hallgattak meg egy kisgyereket, vagy ők maguk sem voltak
azok! A saját négy gyermekem sokkal jobban feladja nekem a
leckét a kérdések szüntelen áradatával, mint az egyetemisták
valaha. Jézus nem úgy értette, hogy kisgyermekként jönni
tulajdonképpen azt jelenti, hogy átugrunk a felső szintre.[3]
Arról beszélt, hogy ha a kisgyermek megfelelő választ kapott,
elfogadja azt. Az egyszerűség jellemzi, mert hiányzik belőle az
az automatizmus, mely ma sok racionalista, humanista embert
jellemez, akik a válaszokat azok helytállóságától függetlenül
azonnal elvetik.
A kereszténység megköveteli, hogy legyen bennünk annyi
alázat és odafigyelés, hogy igazán megértsük nemzedékünk
kérdéseit. Túl sokunkkal az a baj, hogy szeretnénk, ha azonnal
meg tudnánk válaszolni ezeket a kérdéseket. Legszívesebben
fognánk egy tölcsért, odaillesztenénk a kérdező füléhez, és
beletöltenénk a tényeket. Aztán sokszorosítva ugyanezt a
választ megnyernénk minden vitát. Ez nem lehetséges. A
kérdések megválaszolása kemény munka. Meg tudjuk
válaszolni valamennyit? Nem, de meg kell próbálnunk.
Kezdjünk el irgalmas szívvel meghallgatni másokat!
Kérdezzünk rá a másik ember valódi kérdéseire, és próbáljunk
választ adni rájuk! Ha pedig nem tudjuk a választ, nézzünk
utána, olvassunk és tanuljunk, hogy megtaláljuk a választ!
 Nem mindenkinek az az elhívása, hogy az értelmiségi
emberek kérdéseire válaszoljon, de valójában ha szóba állunk
egy hajógyári munkással, ugyanez a feladat. Második
gyülekezetem tagjai hajógyári munkások voltak, és azt
mondhatom, bennük is ugyanazok a kérdések feszültek, mint az
egyetemet végzett emberekben. Csak nem ugyanúgy
fogalmazták meg azokat.
A helyes válaszok sem hoznak azonban megtérést. A
megtérés az, amikor valaki meghajol és elfogadja Istent
Teremtőnek és Krisztust Megváltónak. Kétszer kell
meghajolnom ahhoz, hogy keresztény legyek. Először meg kell
hajolnom és el kell ismernem, hogy nem vagyok autonóm lény,
teremtmény vagyok, egy Teremtő alkotása. Aztán meg kell
hajolnom és elismernem, hogy bűnös ember vagyok, akinek
szüksége van Krisztus elvégzett váltságművére ahhoz, hogy
megmeneküljön. Mindez a Szentlélek munkája, nem a miénk.
Én viszont arról a felelősségről beszélek, amit fel kell
vállalnunk, hogy irgalmas szívvel kell imádkoznunk, és
végeznünk kell a kemény munkát, ami szükséges ahhoz, hogy
felelni tudjunk az emberek őszinte kérdéseire. Nemcsak a
kulturális és intellektuális kérdéseket kell tanulmányoznunk,
hanem azokat is meg a Bibliát is, és mindkettőhöz kérnünk kell
a Szentlélek segítségét.
Nem igaz, hogy minden intellektuális kérdés erkölcsi kibúvó
lenne. Vannak őszinte intellektuális kérdések, és fontos, hogy
valaki válaszolni tudjon rájuk. Talán nem mindenki képes rá a
gyülekezetünkben vagy az ifjúságban, de a gyülekezetnek ki
kell képeznie olyan férfiakat és nőket, akik ezt végezni tudják. A
teológiáinknak is elkötelezetten ezen kellene dolgozniuk. A
keresztény oktatásnak is részben erről kellene szólnia.
A Biblia óriási hangsúlyt fektet a tartalomra, ami az elmét
táplálja. János első levelében olvasunk arról, mit kell tennünk,
ha egy lélek vagy egy próféta bekopog hozzánk ma este. Ha
bekopog hozzánk egy próféta vagy egy lélek, honnan tudhatjuk,
hogy Istentől van-e vagy sem? Én nagyon komolyan veszem az
okkultizmust, különösen azok után, amiket a L’Abriban
tapasztaltunk, amik ellen ott harcoltunk. Ha jön egy lélek,
hogyan ítéljük meg? Vagy ha jön egy próféta, hogyan ítéljük
meg? János azt mondja: „Szeretteim, ne higgyetek minden
léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől
valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba. Az Isten Lelkét
erről ismeritek meg: amelyik lélek vallja, hogy Jézus Krisztus
testben jött el, az Istentől van.” (1János 4,1–2)
Ez igen mélyenszántó bibliai tanítás, mely két részből áll.
Először is azt jelenti, hogy Jézus öröktől fogva létezett a
Szentháromság második személyeként, aztán azt, hogy testben
eljött. Amikor egy próféta vagy egy lélek közelít hozzánk, el kell
döntenünk, hogy elfogadjuk-e vagy elutasítjuk. De ezt nem az
alapján kell tennünk, hogy milyen érzéseink vannak vele
kapcsolatban, vagy hogy milyen erős élményt vált ki belőlünk,
de még az alapján sem, hogy milyen különleges külső
megnyilvánulásokat produkál. A lélek vagy próféta
elfogadásának – és a keresztények közösséggyakorlásának – az
alapja a bibliai tanításban van. Nincs más végső próba.
Jelenségeket a sátán is képes előidézni és fog is hamisítani.
Mindezzel nem az érzelmek ellen beszélek. Természetesen
legyenek érzelmek! Csak azt mondom, hogy ne az
érzelmeinkben vagy az érzelmek hevességében bízzunk, vagy
abban, hogy milyen lelkesedést ébresztenek bennünk, amikor
az adott léleknek vagy prófétának a jelenlétében vagyunk. Ezek
az átélések egy pillanatra sem bizonyítják, hogy a próféta
Istentől vagy az ördögtől jött-e, vagy csak saját magát adja elő.
Ugyanezen kell alapulnia a keresztény közösségvállalásnak is.
Isten igéje azt mondja, ezt azon a ponton kell megvizsgálni, ahol
az értelem működik, és építeni tud a keresztény tanításra.
Eddig két alappillérről beszéltünk tehát: a világos tanítás
álláspontjáról, és az őszinte kérdésekre adott őszinte
válaszokról. Most térjünk át a másik két alappillérre, amelyek
inkább tapasztalati jellegűek.
 A harmadik alappillér

IGAZ
LELKISÉG

Ez a lelki, spirituális valóságról szól. Emeljük ki újra, ahogyan

korábban tettük: teljes szívvel hisszük, hogy a keresztény
igazságot kijelentésekbe lehet foglalni, és aki kisebbíti Isten
igéjének kijelentés voltát, az a nem keresztények kezére játszik.
Azonban – és ez egy igen komoly, erős azonban – a
kereszténység végcélja nem puszta kijelentések elismétlése. A
megfelelő kijelentések nélkül nem rendelkezhetünk azzal,
aminek ezek után kell következnie. Miután azonban
megvannak a megfelelő kijelentések, az egésznek a lényege az,
hogy teljes szívünkkel, lelkünkkel és elménkkel szeressük
Istent. Miután megismertük Istent a Szentírás szavaiba,
kijelentéseibe foglalva nekünk adott kinyilatkoztatásban, az a fő
dolgunk, hogy kapcsolatban legyünk vele. A halott, rút
ortodoxiát,[4] amelyhez nem kapcsolódik valódi lelki valóság,
keresztény élethez méltatlan dologként el kell vetnünk.
1951–52-ben komoly válságba került az életem. Tíz évig
voltam lelkipásztor, aztán öt évig misszionárius, és egy olyan
csoporthoz tartoztam, ahol nagyon erőteljesen kiálltak a
Szentírás igazsága mellett. Azonban ahogy figyeltem őket,
világossá vált számomra, hogy nagyon kevés az a lelki valóság,
élet, amit látok. Fel kellett tennem a kérdést, hogy miért. Saját
magamat is megvizsgáltam, és rájöttem, hogy saját lelki életem
sem olyan eleven már, mint amilyen a megtérésemet követően
volt. Amikor ez a felismerésem volt, akkoriban Svájcban éltünk,
és azt mondtam a feleségemnek: „Ezt most alaposan át kell
gondolnom.”
Közel két hónapba telt. Ahányszor tiszta idő volt, sétálni
mentem a hegyekbe. Amikor pedig esett, a faházunk
szénapadlásán járkáltam naphosszat fel s alá. Gondolkodtam,
vívódtam és imádkoztam, és visszamentem egészen az
agnoszticizmusomig. Megkérdeztem magamtól, vajon helyesen
tettem-e, hogy agnosztikusból keresztény lettem. Meg is
mondtam a feleségemnek, hogy ha nem jól alakul a dolog,
őszinte leszek, visszamegyek Amerikába, abbahagyom, amit
most csinálok, és más munka után nézek.
Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy helyesen
döntöttem, hogy keresztény lettem. De tovább vívódtam és
újabb kérdéseket tettem fel: „De Uram, hol van akkor a lelki élet
valósága azok körében, akik hívőknek tartják magukat?”
Fokozatosan rájöttem valamire. Rájöttem valamire, amit nem
tanítottak nekem, egy nagyon egyszerű, de nagyon mély
dologra. Felfedeztem, hogy mi az értelme és következménye
Krisztus munkájának, Krisztus vérének az életünkben napról
napra, amit az egész Szentháromság percről percre munkál az
életünkben a bennünk lakozó Szentlélek által. Ez pedig az igaz
lelkiség, valódi spiritualitás.
Ekkoriban történt, hogy felkértek, hogy prédikáljak egy
konferencián Dakotában. Az Úr használt engem, és Isten
hatalmasan munkálkodott azon a helyen. Visszatérésem után
erről prédikáltam Svájcban is, és ebből az üzenetből
bontakozott fokozatosan ki az Igaz lelkiség (True spirituality)
című könyvem.[5] Őszintén mondhatom, hogy rendelkezhettünk
volna L’Abriban a világ összes intellektuális tudásával és
válaszával, de ha nincsenek ezek a csaták, melyek során
azokban a napokban Isten adott nekem némi megértést a lelki
valóság természetéről nemcsak elméleti szinten, hanem
(bármily gyatra módon is, de) az Istennel való kapcsolat tudatát
percről percre átélve a Jézus Krisztus vére alapján, enélkül soha
nem lett volna L’Abri.
Ezzel most lekicsinylem az intellektust? Éppen az értelem
jelentőségét hangsúlyoztam, és a bibliai kijelentés jelentősége
mellett érveltem! A hitelvi kompromisszumok ellen emeltem
szót, különösen abban a tekintetben, hogy Isten igéjét
kevesebbnek tekintsük kijelentett igazságnál a Biblia első
verseitől kezdve. Mindezek mellett ugyanakkor lennie kell egy
megélt, valódi lelki életnek, spirituális valóságnak is.
Tökéletes lesz? Nem, nem hiszem, hogy a Biblia bárhol is
említene olyat, hogy bárki tökéletes lesz ebben az életben. De
lehet valóságos, és valamiféle gyarló módon be kell tudni ezt
mutatni. Azért mondom, hogy gyarló, mert biztos vagyok
benne, hogy amikor a mennybe jutva visszatekintünk,
valamennyien látni fogjuk, mennyire gyarló is volt az egész.
Mégis lennie kell valami valóságosnak. Lennie kell valaminek,
ami valóságos a Krisztus munkájából a percről percre megélt
életemben; valaminek, ami valóságos a bűnbocsánatból a
konkrét bűnre nézve, amelyet Krisztus vére alá vittem;
valaminek, ami valóságos abban, ahogyan Krisztus megtermi
rajtam keresztül gyümölcsét a bennem lakozó Szentlélek által.
Ezeknek a dolgoknak ott kell lenniük. Nincs semmi rútabb a
világon, semmi, ami jobban taszítaná az embereket, mint a holt
ortodoxia.
Ez tehát a harmadik alappillér, a megélt, igaz lelki valóság.
 A negyedik alappillér

AZ EMBERI KAPCSOLATOK
SZÉPSÉGE

A valódi kereszténység szépséget is terem, nem csak igazságot,

különösen az emberi kapcsolatok konkrét területén. Olvassuk
csak el gondosan ilyen szempontból az Újszövetséget, vegyük
észre, hányszor hozza fel ezt a témát Jézus, milyen gyakran
beszél róla Pál! Valamit fel kell mutatnunk a világ figyelő szeme
előtt a többi emberhez – és nem csak a keresztényekhez –
fűződő kapcsolataink terén.
A keresztények tudják, kicsoda az ember. A modern ember
dilemmáját az okozza, hogy nem tudja, hogy az ember
minőségileg különbözik a nem embertől. Mi azt mondjuk, az
ember azért más, mert Isten képére teremtetett. Viszont nem
mondhatjuk, hogy az ember Isten képére teremtetett, ha nem
nézünk Istenre, és nem bánunk méltósággal minden emberrel
Isten kegyelméből. Szembeszegülünk azzal, amit B. F. Skinner
állít Beyond freedom and dignity [A szabadságon és a
méltóságon túl] című könyvében. De nem mernék vitába szállni
Skinner determinizmusával, ha nem volna szilárd
meggyőződésem az, hogy azok az emberek, akikkel nap mint
nap találkozom, valóban Isten képmására lettek teremtve.
Elsősorban a nem keresztényekről beszélek. Az első
parancsolat az, hogy szeressük Urunkat, Istenünket teljes
szívünkből, lelkünkből és elménkből, a második pedig az, hogy
szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat. Miután Jézus ezt
kijelentette, valaki megkérdezte tőle: „Ki az én felebarátom?”
Erre Jézus elmondta az irgalmas szamaritánus példázatát.
Nemcsak arról beszélt, hogy bánjunk jól a keresztényekkel,
hanem arról, hogy bánjunk jól mindenkivel, akivel csak
találkozunk, akár a mi társadalmi rétegünkhöz tartozik az
illető, akár nem, akár beszéli a nyelvünket, akár nem, akár
olyan a bőrszíne, mint a miénk, akár nem. Mindenkivel úgy kell
bánnunk, mint aki csakugyan Isten képmására lett teremtve, és
így kell megvalósulnia az emberi kapcsolatok szépségének.
Ennek a hozzáállásnak minden szinten működnie kell.
Összetalálkozom valakivel egy forgóajtónál. Mennyi ideig
vagyok a közelében? Talán tíz másodpercig. Jól kell bánnom
vele. Ránézünk valakire, és nem tudatosul bennünk minden
esetben, hogy ez az ember Isten képmására lett teremtve, de ha
beleégett a csontjainkba és a tudatunkba (ahogyan a
hitvallásunkban is szerepel), hogy őt Isten a maga képmására
teremtette, akkor jól fogunk bánni vele a rendelkezésünkre álló
tíz másodpercben.
Piros lámpához közeledünk. Ugyanez a probléma áll elő.
Talán soha nem fogjuk újra látni azokat, akik most ott vannak a
kereszteződésnél, de észben kell tartanunk, hogy méltósággal
rendelkeznek.
Amikor pedig rátérünk a hosszabb távú kapcsolatokra –
például a munkaadó-munkavállaló kapcsolatára –, ott is
minden személyt méltósággal kell kezelnünk. A férj-feleség
kapcsolatában, a szülő-gyermek kapcsolatában, a politikai vagy
gazdasági kapcsolatokban[6] – az élet minden egyes
kapcsolatában, akármilyen mértékben kerülök is kapcsolatba
egy másik emberrel, időnként rövidebb, máskor hosszabb
időre, úgy kell bánnom vele, hogy ha elgondolkodik rajta, azt
tudja mondani: „Nahát, milyen rendes volt velem ez az ember!”
És mi a helyzet a liberális teológussal? Igen, szembe kell
szegülnünk a teológiájával. Gyakorolnunk kell az igazságot, és
nem szabad kompromisszumot kötnünk. Szembe kell
helyezkednünk a teológiájával. De ha vallási dolgokban nem is
tudunk együttműködni a liberális teológussal, vele is úgy kell
bánnunk, hogy a magunk részéről megpróbáljuk bevonni
vitánkat a valóban emberi kapcsolatok körébe. Meg tudjuk ezt a
két dolgot tenni saját erőnkből? Nem, de a Szentlélek ereje által
igen. Nem kell lemondanunk az emberi kapcsolatok szépségéről
még akkor sem, ha nemet kell mondanunk.
Mármost, ha Isten felszólít bennünket arra, hogy úgy
szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat, akkor is, ha nem
keresztény, akkor a valóban Biblia-hívő keresztények között
mennyivel inkább – tízezerszer jobban – jelen kellene lennie a
kapcsolatok szépségének, valami olyan gyönyörűségnek, hogy a
világ szája tátva maradjon! Ragaszkodnunk kell
megkülönböztető vonásainkhoz. Vannak köztünk baptisták, és
vannak, akik gyermekkeresztséget gyakorolnak, vannak
evangélikusok, és így tovább. De hadd hangsúlyozzam
valamennyi igaz, Biblia-hívő keresztény számára, bármelyik
táborba tartozik is: ha nem mutatkozik meg a szépség abban,
ahogyan egymással bánunk, akkor a világ szemében és a saját
gyermekeink szemében leromboljuk azt az igazságot, amit
hirdetünk.
Minden nagyvállalat, ha óriásüzemet készül építeni, először
kis próbaüzemet állít fel, hogy megmutassa: működni fog a
terve. Minden gyülekezetnek, minden missziónak, minden
keresztény iskolának, minden keresztény csoportnak,
akármilyen területen működik is, kísérleti üzemnek kell lennie,
amelyre ha ránéz a világ, megláthatja az emberi kapcsolatok
szépségét, merő ellentétben azzal a szörnyűséges csúfsággal,
amit a modern ember művészetében megfest, szobraiban
megalkot, a mozikban bemutat, és ahogyan egymással bánik. A
modern embernek a gyülekezetekben merész alternatívát
kellene látniuk ahhoz képest, ahogy ma az emberek néha
állatként vagy gépként viszonyulnak egymáshoz. Akkora
különbséget kell látniuk, hogy felfigyeljenek rá, akkora
különbséget, hogy az az evangélium ajánlólevele legyen a
számukra.
Minden csoportnak ilyennek kellene lennie, és a
csoportjaink közötti kapcsolatnak is ilyennek kellene lennie. Így
van ez? Túlságosan sokszor kell nemmel válaszolnunk. Van
miért bocsánatot kérnünk az Úrtól. Nekünk, Bibliahívő
evangéliumi keresztényeknek bocsánatot kell kérnünk Istentől
azért, hogy sokszor olyan csúnyán bántunk azokkal, akik más
táborba tartoznak, mint mi.
Szépségről beszélek, és nagy gonddal választottam ki ezt a
szót. Nevezhetném szeretetnek, de azt a szót már szinte
megfosztottuk értelmétől. Ezért használom inkább a szépség
szót. A világnak szépséget, észrevehető szépséget kellene látnia
abban, ahogyan a hiteles keresztények bánnak egymással.
Két ortodoxiára van szükségünk: először is a hitelvi
ortodoxiára, másodszor pedig a közösség ortodoxiájára. Miért
volt a korai egyház képes arra, hogy egyetlen évszázad alatt az
Indus folyótól Hispániáig terjeszkedjen? Gondoljunk csak bele:
egy évszázad alatt Indiától Spanyolországig! Hogyha elolvassuk
az Apostolok cselekedeteit és az újszövetségi leveleket, olyan
gyülekezeteket látunk, amelyekben jelen volt és gyakorlatban is
megjelent mindkét ortodoxia (a hitelveké és a közösségé), és ezt
a világ látta. Így mutatták be az evangéliumot az akkori
világnak, és a Szentlélek nem szomorodott meg.
A hagyomány úgy tartja (ez a Bibliában nincs leírva), hogy a
világ azt mondta az első gyülekezet keresztény tagjairól: „Íme,
mennyire szeretik egymást!” Az Apostolok cselekedeteit és a
leveleket olvasva felismerjük, hogy az első gyülekezet egyik
ismertetőjegye a valódi közösség volt, olyan közösség, amelynek
tagjai a végsőkig elmentek, hogy gondoskodjanak például
egymás anyagi szükségeiről.
Mi megélünk ilyen közösséget gyülekezeteinkben? Azt kell
mondanom, hogy nem – többnyire nem. A gyülekezeteink sok
esetben két dolgot jelentenek: igehirdetési helyekként
szolgálnak és tevékenységeket gerjesztő központokként
léteznek. Ha valakinek tényleg nagy szüksége van segítségre
gazdasági, pszichés vagy faji gondjaiban, akkor vajon
számíthat-e arra, hogy támogató közösségre lel evangéliumi
gyülekezeteinkben? Erre könnyek között azt kell mondanunk,
hogy sokszor nem!
Kedvenc gyülekezetem az Apostolok cselekedeteiben, és azt
hiszem, az egész történelemben, az antiókhiai. Nagyon
szeretem ezt a gyülekezetet. Mindenkinek ajánlom, hogy
olvassa el újra, amit talál róluk. Ezen a helyen valami új dolog
történt: a büszke zsidók, akik lenézték a pogányokat (volt a
zsidók között egyfajta pogányellenesség, ahogyan sajnos a
pogányok között is volt antiszemitizmus), áttörést tapasztaltak
meg. Nem maradhattak tovább némák. Beszéltek pogány
szomszédaiknak az evangéliumról, és Krisztus vére és Isten
igéjének igazsága alapján egyszer csak megoldódott a faji
probléma! Voltak zsidókeresztények és pogánykeresztények, de
egyek voltak!
Ráadásul a társadalmi ranglétra teljes spektrumát
képviselték. Nem tudunk róla konkrétan, hogy voltak-e
rabszolgák az antiókhiai gyülekezetben, de más helyeken
voltak, és nincs okunk azt feltételezni, hogy ott ne lettek volna.
Az Apostolok cselekedeteiben található feljegyzések alapján
tudjuk, hogy Heródes mostohatestvére is ebbe a gyülekezetbe
járt. A társadalmi piramis csúcsán és a legalján álló ember
összetalálkozott az Úr Jézus Krisztus gyülekezetében, és eggyé
váltak az emberi kapcsolatok szépségében.
Van még egy másik oka is annak, hogy annyira szeretem ezt
a gyülekezetet. Volt ott egy Niger nevű férfi, akinek a neve
feketét jelent. Szinte biztos, hogy fekete bőrű ember volt. Az
antiókhiai gyülekezet Krisztus vére alapján magában foglalta az
egészet. Kiábrázolódott bennük egy olyan szépség, amelyet a
görög és a római világ nem ismert – a világ pedig felfigyelt rá.
Aztán ott volt az evangélium hirdetése is, és a gyülekezet
egyetlen generáció alatt eljutott az Indus folyótól Hispániáig. Ha
el akarjuk érni a nemzedékünket, mi sem lehetünk ennél
kevesebbek.
Kiemelném ismét, hogy a közösség kihatott az anyagi javak
területére is. Az Apostolok cselekedeteiben nincs kommunizmus
a szó mai értelmében. Péter világosan megmondta Anániásnak
és Szafirának, hogy a földjük az övék volt, és amikor eladták,
akkor is ők dönthették el, mit tegyenek a pénzzel. Nem kötötte
őket sem állami, sem egyházi törvény. Viszont olyan túláradó
szeretet volt jelen az első gyülekezetben, hogy nem tudták
elképzelni, hogy az Úr Jézus gyülekezetében az egyik ember
gazdag legyen, a másik pedig éhezzen. Amikor a korinthusi
gyülekezetben ilyen helyzet alakult ki, Pál éles szavakkal
dorgálta őket az első Korinthusi levélben.
Figyeljük meg azt is, hogy diakónusokat jelöltek ki! Miért?
Mert a gyülekezet nehézségekbe ütközött az egymás anyagi
szükségeiről való gondoskodás terén. Olvassuk el Jakab
levelének 2. fejezetét! Jakab felteszi a kérdést: „Hogy
hirdethetitek az evangéliumot valakinek, hogy akarhattok jó
lelki kapcsolatot vele, ha cipőre van szüksége, és nem adtok
neki cipőt?” Ez egy másik pont, ahol annyira túlsúlyba került és
olyan halálosnak bizonyult a szörnyű plátói elem az
evangéliumi egyházban. Lelki dolognak tartották a misszió
céljára történő adakozást, de azt már nem tartották ugyanolyan
lelki dolognak, hogy adakozzanak, ha a testvérüknek cipőre van
szüksége. Isten igéjében sehol nem találunk ilyet.
Természetesen az első gyülekezet is adakozott a misszióra,
időnként adtak arra is, hogy Pálnak ne kelljen sátrakat
készítenie. De Pál nem tett különbséget a misszió céljára
folytatott gyűjtés és az anyagi szükségekre folytatott gyűjtés
között, mintha egyik lelki lenne, a másik pedig nem. Amikor Pál
anyagi dolgokról beszélt, többnyire azért tette, mert
keresztények egy csoportjának valahol volt valamilyen anyagi
szüksége, és Pál más gyülekezeteket szólított fel, hogy
segítsenek.
A keresztények ezenfelül nem csak a helyi gyülekezeten
belül gondoskodtak egymás szükségeiről, a messze távolban
élőkön is segítettek. Amikor a pogánykeresztényekből álló
makedóniai gyülekezet meghallotta, hogy a zsidókeresztények –
azok a zsidók, akiket azelőtt lenéztek – anyagi szükséget
szenvednek, gyűjtést tartottak, és nagy gonddal elküldték több
száz kilométerről, hogy a zsidókeresztényeknek legyen mit
enniük.
Két ortodoxiára van tehát szükség: hitelvi ortodoxiára és a
közösség ortodoxiájára. És mindkét ortodoxiát meg kell
valósítanunk a való életben, ahol az Úr Jézus uralma életünk
minden területére kihat.
 Függelék

A FAJKÉRDÉS
ÉS A KÖZGAZDASÁG

Ha újra írnám a korai könyveimet, egy dolgon biztosan

változtatnék. Még inkább kiemelném, hogy az európai
kultúrában (ideértve az Egyesült Államokat is) korábban a
kereszténység jelentette az uralkodó világnézetet, ez azonban
azóta megváltozott, és ma már posztkeresztény világban élünk.
Továbbá arra is jobban kitérnék, hogy amikor a keresztény
világnézet számított uralkodó tényezőnek, voltak a
kereszténységhez egyértelműen méltatlan dolgok.
Először is, a faji kérdés. Ha valakinek, hát a keresztényeknek
mindenképpen ellenezniük kellett volna a rasszizmus minden
formáját. A Bibliából tudjuk, hogy az egész emberiség egy,
hiszen közös eredetünk – közös ősünk – van. A „keresztény”
rabszolgatartónak két okból is tudnia kellett volna, hogy saját
fajtájával van dolga. Először is, tudnia kellett volna abból, hogy
ha közösült rabszolganőjével az gyermeket szülhetett neki.
Ilyen nem történhetett volna meg, amennyiben valamelyik
állatával követett volna el fajtalanságot. A rabszolga ugyanaz a
faj volt, ember, mint ő. Továbbá meg kellett volna hallania a
vasárnap délelőtti istentiszteleten a közös ősről szóló üzenet
vonatkozásában nemcsak a tanítást, hanem annak gyakorlati
alkalmazását is. Ez érvényes a rabszolgaságra, de ugyanúgy a
faji alapon jelentkező elnyomás vagy felsőbbrendűségi érzés
minden megnyilvánulási formájára is.
A liberális teológusok nem hisznek a közös ős
történetiségében, a konzervatív vagy evangéliumi teológusok
pedig bár hittek ebben, mégsem hirdették elég bátran az ebből
fakadó gyakorlati következtetéseket. Az evangéliumiak
tanították ugyan, hogy úgy kell szeretni felebarátunkat, mint
önmagunkat, csakhogy ennek a tannak a tanulságát nem abban
a kontextusban alkalmazták, amelyben Krisztus tanította: a faji
felállásban – zsidók és szamaritánusok vonatkozásában. Ez a
hiányosság hiteltelenné teszi a keresztény szemléletet, és
gyalázatot hoz Krisztusra.
A második, semmivel sem kevésbé helytelen és romboló
dolog az volt, hogy a keresztények nem hangsúlyozták eléggé a
felhalmozott vagyon helyes felhasználását. A bukott, bűnös
emberek világában mindig komoly problémát jelentett a javak
felhasználása. Ezzel a kérdéssel az igaz keresztényeknek
folyamatosan szembe kellett volna nézniük, ám különösen
élesen jelentkezett ez a probléma az ipari forradalom
elérkezésével és a modern kapitalizmus felemelkedésével.
Szerencsére akadtak olyan keresztények, különösen Angliában,
akik az evangélium hirdetésének részeként látták ezt a kérdést,
és hirdették és támogatták a felhalmozott vagyon helyes
felhasználását. Viszont az egyház – szégyenünkre legyen
mondva – túlnyomórészt néma maradt akkor, amikor tőle
származhatott volna a kérdésben a helyes álláspont kialakítása.
A keresztények nem ismerték fel, hogy ha nem hirdetik a
felhalmozott vagyon könyörületes módon történő
felhasználását, és nem cselekednek ennek megfelelően, azzal
nemcsak az egyház veszít a hitelességéből a dolgozó ember
szemében, hanem a Biblia üzenetének egy nagyon fontos részét
is elárulják. Ez a hiba nem csupán a múlt sajátja: ma is
ugyanúgy jelen van sokfelé az evangéliumi körökben.
A Biblia egyértelműen tanít a tulajdonhoz való jogról,
ugyanakkor mind az Ó-, mind az Újszövetség rendkívül
erőteljesen hangsúlyozta a tulajdon könyörületes
felhasználását. Ha a világ azt láthatná, hogy a Biblia-hívő
keresztény munkaadók mindenütt kevesebb haszonnal
megelégednek annak érdekében, hogy dolgozóiknak
érzékelhetően több jusson a „szokásos” fizetésnél, akkor
hatékonyabban terjedhetne az evangélium az egész világon.
Ehelyett inkább az az általános keresztény tulajdonosi
hozzáállás, hogy a világi cégekhez hasonlóan magas haszonra
törekszenek, és inkább nagy összegű adományokat adnak
keresztény iskoláknak, misszióknak, keresztény projekteknek.
Ezzel nem a missziómunka vagy az evangélium egész világon
történő hirdetése támogatásának a fontosságát kívánom
kisebbíteni, csak azt akarom mondani, hogy a másik út
ugyanúgy alkalmas arra, hogy az örömhírt hirdesse…
 A megoldás abban rejlik, hogy fel kell szólítani a vagyon
könyörületes felhasználására mindazokat, akik rendelkeznek
vele, és különösen gyakorolni kell az igaz keresztényeknek a
vagyon könyörületes felhasználását.
Ki kell mondanunk: sajnáljuk, hogy prédikálásunk és
gyakorlatunk ennyire hiányosnak bizonyult ezen a két
területen, és evangéliumi hitgyakorlatunkba szervesen be kell
építenünk e két terület kellő hangsúlyozását.
A l’abri francia szó, menedéket jelent. Az első L’Abri közösséget
1955-ben hozta létre Svájcban dr. Francis Schaeffer és felesége,
Edith. Dr. Schaeffer keresztény teológus és filozófus volt,
számos teológiával, filozófiával, általános kultúrával és
művészettel kapcsolatos könyv szerzője. Ma már vannak L’Abri-
közösségek szerte Európában, Ázsiában, Ausztrálázsiában és
Amerikában is.

A L’Abri lehetőséget nyújt az embereknek arra, hogy őszinte

válaszokat találjanak őszinte kérdéseikre Istennel és az emberi
élet értelmével kapcsolatban. A L’Abri hite szerint a történelmi,
igei kereszténység az igazság a valóságra vonatkozóan, és érinti
az élet minden területét. A L’Abri-közösségek lelki életük
gyakorlatát tekintve Istenre hagyatkoznak szükségeik
betöltéséhez, és elismerik, hogy Isten jelen van közöttünk és
szól hozzánk.

A L’Abri időnként szervez konferenciákat magyar barátokkal

összefogva. Ha további információt szeretne ezzel
kapcsolatban, írjon a következő címre:
hungary@englishlabri.org

Az online előadások itt találhatók:

labri-ideas-library.org

Az alábbi közösségek közelmúltban elhangzott előadásai pedig

itt:
Podcast: englishlabri.podbean.com
Podcast: https://labrisouthborough.podbean.com/
Podcast: https://canadianlabri.podbean.com/

A nemzetközi L’Abri honlapja:

labri.org

A svájci L’Abri honlapja:

http://swisslabri.org

Az angol L’Abri honlapja:

https://www.englishlabri.org

A holland L’Abri honlapja:

www.labri.nl

Az USA – rochesteri L’Abri honlapja:

http://www.labri.org/minn/
Az USA – southboroughi L’Abri honlapja:
https://southboroughlabri.org/

A dél-koreai L’Abri honlapja:

http://www.labri.kr/

A kanadai L’Abri honlapja:

https://www.canadianlabri.org/

A dél-afrikai L’Abri honlapja:

http://labri.za.org

A brazil L’Abri honlapja:

http://www.labri.org/brazil/
 JEGYZETEK

1 A neoortodox teológia az első világháború után a liberális

teológiára adott válaszreakcióként kialakuló teológiai >
> mozgalom volt. A 19. század végére a felvilágosodás
filozófusainak hatására a természettudomány képviselői
arra jutottak, hogy a „kísérleti módszer” nem csupán egy
jobb módja a valóság megértésének, hanem az egyetlen
módja. Következésképpen mivel Isten és a természetfeletti
világ nem modellezhető fogalmak, az intelligens, „modern”
embereknek ezeket el „kellett” vetniük. Ez a szemlélet
hatotta át a liberális teológiát is. A filozofikus
materializmus azonban túl soknak bizonyult: megfosztotta
az életet az értelemtől és az erkölcsösségtől. Mit lehetett a
valóságnak ebben a lecsupaszított, sivár felfogású
helyzetében tenni? Egy történelmi példa már volt a 18.
századból: Immanuel Kant megoldása, aki kettéosztotta a
valóságot: egyfelől a „tiszta ész” tudomány által
megismerhető valóság részére, másfelől a „gyakorlati ész”
szívben megismerhető valóság részére. A neoortodox
teológia is kettéosztja a valóságot. Elfogadja a korabeli
tudományos megközelítés szkepticizmusát, hogy a Biblia
tele van hibákkal, de elismeri, hogy a bibliai történetek
értékesek a személyes megtapasztalás szempontjából. Ez
 azonban azt is jelenti, hogy képviselői szerint a keresztény
hit többé nem a történelemben gyökerezik, hanem
valójában egy irracionális „ugrás” az értelem és a
tapasztalat közötti szakadék felett. Egzisztencialista abban
az értelemben, hogy a hangsúly a szubjektív átélésen van
azzal, hogy az egyén maga dönt szabadon a saját
lényegéről. A neoortodox teológiának semmi köze az
ortodox egyházakhoz. (A kiadó.)
2 Erre két példa kicsit bővebben kifejtve a függelékben
olvasható. (A kiadó.)
3 A szerző itt arra a más helyen kifejtett tanítására utal, hogy
a modern ember az Isten által teremtett világot már nem
tudja egységben látni. Úgy gondol rá, mint amit egy
áthághatatlan fal két részre oszt. Az alsó szinten található a
racionális, de véges világ Isten nélkül, ahol pesszimizmus
uralkodik. A felső szinten található az értelmet meghaladó
hit, amely optimizmust ad. Itt van az élet értelme, az érték
és a cél. A modern ember azért él az alsó szinten, mert
elvetette Istent. Csakhogy nem élhet boldogan egy ilyen
abszurd világban, így aztán újra meg újra „vak hittel” a
felső szintre ugrik, ahol viszont nem használja Istentől
kapott értelmét. (A kiadó.)
4 A görög orto- előtag jelentése ’helyes, igaz, egyenes’, az
utótag doxa jelentése ’hit’ – azaz az ortodoxia lényegében
igazhitűséget jelent. Az eredetihez való hithű ragaszkodás.
(A kiadó.)
5 Igaz lelkiség, Ébredés Alapítvány, Pécel, 2008.
6 A függelékben ez a téma kicsit bővebben ki van fejtve. (A
kiadó.)
 TARTALOM

Előszó

Az első alappillér: Egészséges tanítás

A második alappillér: Őszinte válaszok őszinte kérdésekre

A harmadik alappillér: Igaz lelkiség

A negyedik alappillér: Az emberi kapcsolatok szépsége

Függelék: A fajkérdés és a közgazdaság

L’abri
Jegyzetek
 Kiadja a Harmat Kiadó
1113 Budapest, Karolina út 62.,
Tel.: (1) 466-9896
E-mail: harmat@harmat.hu
Internet: www.harmat.hu

Felelős kiadó: Herjeczki Kornél

Felelős szerkesztő Szommer Hajnalka
Műszaki vezető: Bernhardt Péter
Borítótervező: Lente István
Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

Felhasznált betűtípusok:
Noto Serif – Apache License 2.0
Sorts Mill Goudy – SIL Open Font License