Professional Documents
Culture Documents
PG 56996
PG 56996
PG 56996
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.
Language: Hungarian
*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK IPOLYI ARNOLD NÉPMESEGYÜJTEMÉNYE; MAGYAR
NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY 13. KÖTET ***
MAGYAR
NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY
MAGYAR
A KISFALUDY-TÁRSASÁG MEGBIZÁSÁBÓL
SZERKESZTI
DR SEBESTYÉN GYULA
XIII. KÖTET
BUDAPEST
SZERKESZTETTE
KÁLMÁNY LAJOS
KIADJA A KISFALUDY-TÁRSASÁG
BUDAPEST
1914
IPOLYI NÉPMESEGYÜJTEMÉNYÉRŐL.
Ipolyi malma már állott, mikor Jókai a nép nyelvét az 1850-es évek végén
adomák és mesék lejegyzésében hamisítatlan tisztasággal és üde bájjal
csillogtatni elkezdte, sőt 1860-iki székfoglalójában a M. Tud. Akadémia
areopágja előtt is ragyogtatta. Az újabb gyüjtők a mesék formai
szépségét csakugyan szem előtt tartották. Pár év mulva már a
mese-lejegyzés három elsőrendü mestere gazdagítja köteteivel
irodalmunkat. Merényi László 1861-ben kiadja az »Eredeti Népmesék« két
kötetét. A következő 1862-ik évben Merényi »Sajóvölgyi Népmesék« czímű
két kötetével egyidejüleg megjelennek Arany László »Eredeti Népmeséi«,
1863-ban pedig Merényi »Dunamelléki Népmesék« czímű I-ső kötetével
együtt Kriza János Vadrózsáinak I-ső kötete lát napvilágot.
TARTALOM.
BETÜRENDES JEGYZÉK.
Bendebukk 31. sz. – Bojnyikok 97. sz. – Borsszem Jankó 102. sz.
Délibáb 114. sz. – Délibáb, a Puszta leánya 113. sz. – Diószeg eredete
118. sz. – Donát 71. sz.
Egyék, igyék, komámasszony! 45. sz. – Elátkozott királyfi 37. sz. – Erős
Jancsi 2. sz.
Janosik 95. sz. – Jámbor János, a kecskepásztor 83. sz. – János 19. sz.
– Józsika és Mariska 61. sz. – Juhenes 20. sz.
Kampó táltos 17. sz. – Kampó táltos Szegeden 107. sz. – Kató néni és a
pap 46. sz. – Kis Jankó 27. sz. – Kisokoska 73. sz. – Kígyó Jancsi 38.
sz. – Kóbor Jancsi 14. sz. – Krisztus Urunk és a mostohatestvérek 56.
sz. – Krisztus Urunk és a szegény ember 79. sz. – Kunos-tó dombjai
eredete 117. sz.
Malmeduczi József 75. sz. – Mádaj 88. sz. – Mádéné rózsái 60. sz. –
Mátyás király és a szökött huszár 108. sz. – Medve Jankó 3. sz. – Mióta
honos a nyomor a nép között? 128. sz. – Mióta nem látni a Halált az
ember képében? 127. sz.
Rózsa királyné 82. sz. – Rózsa János 21. sz. – Rózsás Panni 58. sz.
Szépike 33. sz. – Szép Ilona 57. sz. – Szép Karolina 41. sz. – Szőrös
kezek 39. sz.
Tatárjárás 105. sz. – Tátos 5. sz. – Tentás Lajos 80. sz. – Tisza Tündér
74. sz. – Toldi 106. sz. – Turánka 48. sz. – Tündér Ilona és a királyfi
16. sz. – Tündér Ilona és Argyilus 15. sz.
Vasember 32. sz. – Veres-tenger 115. sz. – Véres oltárok 85. sz.
=1=: 68. – =2=: 70. – =3=: 86. – =4=: 33. – =7=: 50. – =8=: 101. – =10=:
46. – =11=: 78. – =18=: 54 és 90. – =19=: 57. – =20=: 37. – =21=: 10 és
45. – =23=: 90. – =24=: 16 és 103. – =25=: 32 és 79. – =26=: 1. – =27=:
65. sz. – =28=: 18. – =30=: 21 és 26. – =31=: 35. – =32=: 15. – =33=:
64. – =35=: 25. – =36=: 69. – =37=: 61 és 73. – =38=: 66. – =39=: 38 és
41. – =40=: 55 és 59. – =42=: 29. – =43=: 88 és 116. – =44=: 43. – =49=:
95. – =52=: 91. – =54=: 100. – =55=: 11. – =57=: 128. – =59=: 75. –
=71=: 128. – =76=: 30. – =77=: 99. – =79=: 96. – =87=: 110. =88=: 110.
=111=: 2. – =128=: 36. – =129=: 82. – =130=: 84. – =131=: 126. – =139=:
62. – =140=: 94. – =141=:81. – =143=: 12. – =144=: 42 és 53. – =146=:
42. – =149=: 40. – =191=: 20.
=317=: 17. – =319=: 106 és 120. – =320=: 74. – =327=: 111. – =328=: 3. –
=365=: 19. – =395=: 51. – =396=: 93. – =398=: 80. – =399=: 44.
=405=: 49. – =406=: 102. – =459=: 125. – =462=: 92. – =464=: 48. –
=480=: 72. – =483=: 23. – =484=: 97. – =485=: 76. – =488=: 67. – =489=:
123. =503=: 112. – =512=: 105. – =514=: 58. – =516=: 98. – =518=: 39. –
=519=: 83. – =521=: 14. – =526=: 4. – =528=: 31. – =532=: 88. – =538=:
85. – =551=: 24. – =554=: 6. – =556=: 109. – =557=: 28. – =561=: 77. –
=567=: 127. – =570=: 52. – =582=: 124. – =583=: 121. – =585=: 122. –
=588=: 118 és 119.
=700=: 7. – =704=: 22. – =722=: 71. – =726=: 56. – =732=: 60. – =733=:
115. – =734=: 63. – =736=: 117.
NÉPMESÉK.
1. Csonkatehén fija.
– Elmehetsz már édes fijam a világba. Látom, hogy majd csak elélsz!
– Nem szeretem, ahogy rendezve vannak ezek a fák, azért igazítok rajtok.
Hát te, Csonkatehén fija, hol jársz? most meg kell velem birkoznod!
– Ejnye, még erős ember vagy te – így szólt a Fagörbítő –; nem fogadnál
el útitársnak?
Kevés idő mulva hazajönnek a társak, haragusznak, hogy nincs mit enni.
Fagörbítő szégyelvén a dolgot megvallani, azt hazudta: míg kint járt,
valami megette a kását.
Hazajönnek társai, kérdik, hogy van a kása? s már előre nevettek, hogy
mit fog hazudni; azonban kivezette őket a ház végébe s mind
elcsodálkoztak, mikor szép fájoknak se hírét, se hamvát nem látták: ki
volt gyökerestől szakajtva. Nyomozták, mentek utána; de a nyom egy
kútforma lyuknál egészen eltűnt.
– Pih, páh! miféle idegen bűzt érzek? Hogy mertél házamba jönni s még
visszahajítani buzogányomat? Most meg kell velem birkoznod, – de előbb
együnk valamit!
– Hol jársz itt, kutya, hol még a madár sem jár? Most majd megfizetek,
amiért csúffá tettél; de előbb együnk egy kis pogácsát!
Mit tegyen most? Amint széttekintget, látja, hogy iszonyú nagy felleg
kerekedik és hogy zivatar közeledik. Egy fa alá húzódott, melyen
griffmadarak voltak. Beleült a fészekbe s köpönyegével betakarta a
madárfiakat. Kitört a vihar s olyan jegek estek, hogy majd magát is
agyonverték. Ekkor még nem volt otthon az anya-griff. Mikor hazajött,
köszönte erősen fijai megmentését s kérdezte, hogy mit kíván hálául? Azt
felelte, hogy szállítsa fel őt a másvilágba.
Amit és amint kért a griff, azt és úgy adott. Mikor már elfogyott a hús,
még felesleges bor volt csak. Már nem messze voltak, mikor a griff húst
kért; de mert nem volt, saját czombjából metszett ki egy darabot.
Odalökte a griffnek és odaadta az egy akó bort is. Mikor így felértek,
elváltak egymástól.
2. Erős Jancsi.
Amint ment, útjában sűrű erdőhöz ért, úgy hogy nem mehetett rajta
keresztül, nekiesett tehát és útat tépett magának; úgy szaggatta ki a
fát, mint a kendert nyövik és amint a végére jött, ott találta a
Kőmorzsolót. Azzal barátságot kötött s elhívta magával utazni.
Amint együtt mentek, megint egy sűrű erdőhöz értek. Erős Jancsi azt
mondta pajtásának, hogy szaggassa a fát; de a Kőmorzsoló nem bírt útat
tépni, akkor megint Erős Jancsi tépett útat. Ekkor elcsodálkozott rajta
a Kőmorzsoló s mondta:
– Látom, pajtás, hogy még nálam is erősebb vagy, mikor lettél fanyüvővé?
Amint az erdő végére jöttek, egy harmadikra találtak, aki azt mondta,
hogy ő Vasgyúró Óriás, ezzel is barátságra léptek s magukkal hívták.
Amint mentek, mendegéltek, megint egy igen sűrű erdőhöz értek. Erős
Jancsi mondta Vasgyúrónak, hogy tépjen útat, de ez sem bírta azt
megtenni, tehát harmadszor is ő tépett útat; azután mentek, mendegéltek,
míg végre egy házat láttak.
Abba bementek, ott volt három asztal, három ágy, három szék és egy
szuszák, annak három fiókja volt: egyikben volt bab, másikban lencse,
harmadikban köles; nekiálltak s akartak főzni.
– Ha nem adsz ennem ételedből, mindjárt földhöz ütlek; van otthon hét
ökröm, tizennégy disznóm, de az nekem mind kevés, azért adj ennem!
– Nem adsz?!
– Mit főzöl?
– Kölest.
– Adj enni!
– Már három napja nem ettem semmit, majd itthon maradok én!
– Miért nem?
– Jól van, tehát keresd fel; de ő el van ragadva itt közel egy
kastélyban a Sárkánytól!
– Hát jól!
3. Medve Jankó.
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl volt egy
kis sziget, annak a kis szigetnek volt egy lakója, aki pap volt. Ennek a
papnak volt egy kis fia, akit – mert igen erős volt – Medve Jankónak
hívtak.
Egyszer az apja azt mondta neki, hogy menjen világot látni. El is indult
Medve Jankó.
Alig mentek egy hajtásnyira, ott láttak egy embert, aki a vasat gyúrta,
ezt a Vasgyúrót is meggyőzte Medve Jankó.
Egyszer nagysokára elérnek egy városba, hol egy embertől azt kérdik:
– Mi az újság, bátya?
– Jaj, bizony földi, itt most gyászolunk: mert a királynak három lányát
elvitte a tizenkétfejű Sárkány. Aki azt visszahozná – így beszélt tovább
az ember – annak a király fele királyságát neki adná, ráadásul még a
legszebbik leányát is!
Negyedik nap maradt otthon Medve Jankó; lencsét fözött. Ekkor is odament
a Nagyszakállú-kisember és kérdte Medve Jankótól, hogy mit főz?
– Eszem én abból!
4. Hüvej-piczi.
Egy szép napon egy asszonynak három leánya a kertben sétálván, közülök a
legkisebbet elragadta az ötfejű Sárkány; következő nap a másikat a
hétfejű, a harmadik napon pedig a harmadik leányt a tizenkétfejű
Sárkány.
– Bárcsak volna még nekem egy kis fijam, aki elveszett gyermekeimet
visszaszerezné!
Mikor pedig látták, hogy ökör helyett medvék vannak befogva, még inkább
megijedtek s vesztére törekedtek.
Küldtek tehát általa tizenkét zsák korpát az Ördögök malmához, hogy azt
az Ördögök őröljék meg, mit tenni vonakodtak, mire Hüvej-piczi előfogta
a tizenkét bivalybőr-ostort s az Ördögöket jól elverte, erre igen
finoman megőrölték a korpát.
Hazamenetkor durrant egyet Hüvej-piczi, hogy a király palotája csak úgy
rezgett bele, de a király parancsára felhagyott vele.
Most néhány napig semmi dolgot sem kapott; mert a király összegyüjté
tanácsosait, hogy Hüvej-piczi kivégeztetéséről tanakodjanak; végre ily
paranccsal küldötték őt a pokolba:
5. A tátos.
Hol volt, hol nem volt, még a hetedhétországon túl is egy tyúklépésnyire
volt egy bedőlt, kidőlt kemence, annak a belsejében volt egy öreg
szoknya, ennek a szoknyának hetvenhét ránczából vettem ezen mesémet.
Volt egyszer egy királynak gyönyörű, parányi három fia és három leánya.
De mit használt nekik. Valahányszor reájok nézett, annyiszor sírt. A
gyermekek eleget kérdezték az okát, de ő mindig csak azt felelte:
Egy napon még jobban sírt, mint valaha s a királyi palotát feketete
posztóval húzatta be. A gyermekek megijedve futottak édes atyjokhoz, aki
zokogással fogadta őket:
– Mondtam, ugy-e, édes gyermekeim, hogy sírásom okát elég korán fogjátok
megtudni! Országunkban egy tizenkétfejű Sárkány pusztít s mindennap egy
leányt kell neki adni. Most már az ország minden leányát kipusztította.
Tegnap nem kapott senkit, mire megfenyögetődzött, hogy minden vizet
felisz. Ma reggel már egy csepp víz sem maradt az országban. Az
embereknek szomjan kell halni. Reátok jön tehát a sor, édes leányaim!
Várták egész nap. Egyszer csak a nap is lenyugodott. A királyfi nem jött
vissza, a király sírt, sírt, tudta, hogy hiába várja. Hát másnap csak
mind hiába várták a hajnalt is, semmit sem virradott. A nap nem kelt
fel, pedig már dél is volt, mert a Sárkány befalta. Most még nagyobb
nyomorúság volt: az emberek, mint éjszaka, botorkáltak, mert csak a hold
meg csillagok világítottak.
Volt hajdan egy király, ki leányát oly rejtekbe zárta, mely mélyen a
föld alatt volt.
Alig ment el a fehér medve, a leány kijelenté, hogy nem akar tovább a
rejtekben maradni; az apja azután kiadta, hogy annak adja a leányát, a
ki őt a rejtekből ki bírja magával hozni; de aki nem bírja kihozni,
halálfia.
7. Hajnalka.
Volt a világon egy asszony, ki mindig kérte az Istent, hogy adjon már
neki egyszer egy magzatot.
Mivel nem volt készen ing, gatya, elszakítá pendelének szélét s odaadta
fiának, ki azonnal eltávozott a háztól.
A király megcsináltatta.
– Hol vagy, kis Hajnal? – szól a Sárkány – Neked itt kell lenned!
Hajnalka előugrik:
– Egyék a bolond, egyikünknek meg kell halni, a másik aztán majd eszik
kedve szerint.
– A bátyám ezt nem tehette, mert nincs annyi ereje, az öcsém pedig nem
tesz ilyen bolondságot!
– Egyék a bolond, egyikünknek meg kell halnia, a másik aztán majd eszik!
Előugrik Hajnalka:
Sokáig folyt a harcz, egyik sem győzött, végre egy tüzes összecsapás
után Hajnalka leterítette a Sárkányt. Nyelveinek hegyét és körmeit
tarsolyába tette; azután bement a királyleányhoz:
– No, most már mehetünk – szólt Hajnalka. – Tudom, hogy testvéreid már
megúnták a várakozást!
Egyszer roppant zúgást hall, hát észreveszi, hogy esik a kénköves eső.
Mindent fölégetett mellette, de őneki nem ártott, mert vasköpönyegben
volt. Roppant sivítást is hallott valami oduban. Odamegy, látja a
grifffiakat kínlódni. A kénköves esőt ki nem állhatták. A mint a
grifffiak meglátták Hajnalkát, könyörögtek neki:
– Dehogy nem volt, hisz minden föl van perzselve, csak mondjátok meg
amit kérdezek!
– Hát azért tettelek birodalmamban első szabónak, hogy még mustrát kérj;
ha holnap reggelre kész nem lesz a ruha, felakasztatlak!
A szabó szomoruan járt le s föl az útczán, egyszer csak egy fiatal ember
megszólítja, hogy fogadja föl legényévé.
– Hogyan?
– Nekem mennem kell – szólt Hajnalka, – nálam egy nap egy esztendő!
A királyleány most már láthatta, hogy itt kell lenni Hajnalkának. Azt
kérte az atyjától, hogy engedje ki még egyszer kocsikázni. Az atyja
megengedte.
8. Leánytevő Sárkány.
– Mit keres ebben a rengeteg erdőben, hol még a madár sem jár?
– Jól van, farkas barátom, jer’ velem, majd nekünk is felvirrad még
valaha.
Mikor már sokáig utaztak, találtak egy oroszlánt, mindjárt azzal állt
elő: vajjon nem fogadnák-e őt is közéjök? Elfogadták, mert így többen
voltak egy társaságban. Most már az egész nemes társaság ment, mendegélt
mindaddig, míglen egy városhoz nem ért. Amint ahhoz már közel voltak,
elrémültek nagyon, látván, hogy az egész város gyászfekete színű
posztóval van beborítva. A város egyik végén volt egy rongyos viskó.
Hogy veszedelembe ne kerüljenek, bement az ember. Körültekintvén, mit
sem látott benne, mint egy vén asszonyt, kinek homloka jobban meg volt
ránczokkal szántva, mint bármely szegény ember fiának a földje. Először
egy kicsit megdöbbent, de bátorságot véve magának, megszólítá a vén
boszorkányt:
– Tudd meg, kedves fiam, legelőször, hogy itt az egész városban csak egy
kút van, azután hogy abban a kútban van egy szörnyeteg: tizenkétfejű
Sárkány, mely addig kinek sem ad vizet, míg neki egy leányt nem adnak
eledelül. És ez már oly hosszú idő óta tart, hogy már minden városbeli
leányt fölemésztett. Jelenleg a király gyönyörű leányára került a sor. A
király mély bánatba merült egyetlen leánya miatt: az egész várost
gyászposztóval borítatta be s kihirdette az egész birodalmában, hogy az
kapja a királyleányt feleségül és a fél birodalmat, aki a leányát
megmenti. Azonban mindeddig nem találkozott, a ki a Sárkány szemébe mert
volna nézni.
A leány ezt látva, majd bibújt a bőréből s az ujján levő gyűrűt ketté
törve, egyik felét magának tartá meg, a másikat a szegény embernek adta.
Nem messze a kúttól volt egy magas fa, melyen régóta leselkedett egy
czigány, mindig fenyve baltáját, mellyel a Sárkányt le akarta vágni; de
mivel a szegény ember megelőzte őt, ezért felette bosszankodott reá és
hozzája menvén, fejét levágta. Utána elment a királyhoz s fejszéjét
villogtatva mondta, hogy ez a fejsze volt, amellyel levágta az utálatos
állat fejét s mutatta az állat tagjainak a darabjait is. Erre
lakodalomhoz fogtak, ettek, ittak, vigadtak s éltették a czigányt,
kivéve a királyleányt, ki szomorkodva nézte mindezt.
– A czigány.
9. A pásztorfiú viaskodásai.
Volt egy szegény ember, oly szegény volt, hogy egyetlen fiát csak egy
garassal küldé a világba.
A fiú ment, mendegélt, előtalált egy koldust, kinek csak egy szeme volt
és ez volt az Isten; kérdé tőle, hogy hova megy? A koldus alamizsnát
kért tőle, a fiú megosztotta vele a garast s megkérdezte tőle: melyik
úton keresse ő a boldogságát? A koldus azt mondta:
Sokáig állott a fiú a fekete ajtó előtt; de mégis azután a fehérnek ment
és becsengetett, a szép aranyhajú pedig kinyitotta az ajtót.
– Nem kell-e neki pásztor? minek a szép aranyhajú leány nagyon megörült
s megfogadta.
Örömmel hajtotta a fiú a nagy csordát, ment utánok messzire, míg egy
gyönyörűséges kerthez értek, melyben aranyalmák és aranycseresznyék
teremtek.
Nagyon jól élt itt az ifjú, mert szép legény vált belőle, mikor egyszer
eszébe jut, hogy házasodni is kellene! Mindjárt a szép aranyhajú leányra
gondolt, kinek csordáit híven őrizte; de nem ment megkérni, hanem valami
más érdemet akart magának szerezni, mit nem kellett soká keresni, mert
kiütött a háború ugyanabban az országban a hétfejű Sárkánnyal, ki nem
akart vizet adni mindaddig, míg szép leányt nem adtak neki.
Egy asszonynak volt egy kis fia, de egyszer, mikor munkában volt s
gyermekét letette, két pólyásgyermeket talált azon a helyen, hol a
magáét hagyta volt. Mivel a kettőt egymástól megkülönböztetni nem tudta,
mind a kettőt felnevelte; de mindig fúrta a fejét, mint ösmerhetne a
maga édesére?! Javasolták neki, verné meg mind a kettőt jól, amelyik az
ő fia, nyakába fog borulni és kérni őt, ne bántaná, a másik pedig
félremegy és ott fog sírni.
Úgy történt; de a két fiú nagyon szívére vette, hogy anyjok őket így
megveré, eltökéllették, hogy a házat elhagyják, elmennek szerencsét
próbálni.
Amint mennek, egy vastag fához érnek, hol az út kétfelé vált. Itt a
talált gyermek, ki okosabb volt, azt mondta a másiknak:
Kétfelé mentek tehát. A talált gyermek egy nagy városba ért, amely
egészen be volt húzva fekete posztóval. Tudakozására: mi ennek az oka?
azt felelték, hogy egy hétfejű Sárkány van közel egy szirtbarlangban
nagy víz között, amely minden nap egy leányt eszik meg; sorsvetés útján
már a király leányára került a sor.
Nem szólt semmit, egyenesen a királyhoz ment és azt mondta, hogy ő meg
akar vívni a Sárkánnyal. A király kardot adott neki és megigérte, hogy
odaadja neki a leányát, ha meggyőzi a Sárkányt.
Mikor már ezt is elvégezték, azon veszik észre magukat, hogy a hegy
kétfelé nyílt előttük s mintegy királyi kincstár áll előttük nyitva,
igen sok arany, ezüst s mindenféle drágaság volt előttük. A gyermekek
egy darabig bámészkodva álltak ott; hanem az idegen azután megszólalt:
Egy kis idő mulva el is mentek a vásárra, de kedvökre való lovakat nem
találtak s már búsan hazafelé indultak, mikor megpillantottak egy
czigányt két rossz gebével. Ezt a két gebét annyira megkedvelték, hogy
alkudozásba bocsájtkoztak a cigánnyal és nagy nehezen megvették ráadásul
oly kancsó vízzel, melynek hathatós ereje volt. Olyan volt ez a víz,
hogy ha a lovak kifáradtak, csak ezzel kellett meghinteni a szőrüket s
meggyorsultak. A lovak tátosok voltak.
Sokáig utaztak már, mikor végre eljutottak egy fához, hol az út kétfelé
ágazott el. Itt az idegen azt mondá:
Az idegen ifjú paripáján csakhamar egy városba ért, hol király lakott,
kihez minden tartózkodás nélkül beköszöntött:
A királynak mit volt, mit nem volt tennie, meg kellett igérnie, hogy a
legkisebb leányát odaadja neki. Visszatért a király, nagyon szomorú
volt, de szomorúságának az okát aznap senki sem merte megkérdezni.
Az inas megfogadta a lova szavát, vágtatott a tenger felé. Ekkor már ott
volt a király leányával, s népségével, az inasnak sem kellett több,
felkért egy embert, hogy ha a viaskodásban lankadni fog, a
tarisznyájában levő vízzel hintse meg.
– Atyám, kedves, drága atyám! mindeddig semmit sem kértem tőled, most
alkalmatlankodok először kérésemmel, de kérlek mindenre, meg ne vesd
kérésemet! Házunknál régóta inaskodik a konyhában egy szép fiúcska,
jutalmazd meg őt!
Alig hogy megtette amit az asszony mondott, lova, kutyája, kardja kővé
vált, őt pedig az ereje elhagyta, mit az asszony felhasznált, levágta a
király fejét.
– Ugyan kedvesem, hol jársz oly soká, engem itt hagysz magamra hagyatva;
azt gondoltam, hogy valami szerencsétlenség történt veled, talán
megtetszettek a csontok? és ha máskor elmégy a tengerhez, ne nézd azokat
oly soká!
Ez pedig elmondta neki, hogy sok barangolás után végre eljutott a fához
és ott látta a kését a földön fetrengeni.
Az ifjú ezután, hogy egy erdőben sétált, séta közben egy emberfejből
kirakott s csak egy emberfej nélkül szűkölködő kastélyra akadt. Ide
bemenvén, egy Vénbanyához szegődött lovakká átkozott huszonnégy leánya
őrzésére. Az esztendő három napból állott; csakhogy úgy egyeztek meg,
hogy ha az ifjú kötelességét nem bírja teljesíteni, a fejét veszti,
ellenkező esetben kérhet amit akar, a Vénbanyának meg kell adnia.
Az első nap egy erdőt adott neki kivágni, azt felszántani, bevetni,
learatni, kicsépelni, a levágott fából malmot készíteni, egy forrásból
reá patakot vezetni, a malmon megőrölni a gabonát s huszonnégy leányának
belőle kalácsot sütni.
A fiú egész nap aludt a Vénbanya örömére, csak estefelé csattantotta meg
ostorát s parancsolta meg embereinek a nehéz munka végzését, mit ők
azonnal véghez is vittek.
Már csak egy nap volt hátra s a Vénbanya féltette huszonnégy lakat alatt
zárt tátosát, mert erre fájt a foga az ifjúnak. Előhívta tehát leányait
s előre halállal fenyegeté őket, ha agyon nem rugdalják az ifjút; azután
kiadta a parancsot:
A legidősebb, hogy hazaért, mátkáját halva találta; már három éve, hogy
meghalt bánatában, de ő feltámasztotta kígyóktól rezgő botjával.
Volt egykor egy igen dús úrnak szép és nagy kiterjedésű majorja, melyben
nagyobbrészt juhokat tartott.
Majorjától nem messze egy erdő végében feküdt egy mély tó; ennek az
egyik oldalát erdő, a másikat pedig igen jó legelő környékezte. Mikor
ezen legeltek a juhok, bőven adtak tejet; azért a juhász a nyájat
többnyire a tó partjára hajtotta; de valahányszor idehajtott, a nyáj
mindig fogyott. A számadó kérdőre vonta a juhászt:
– Hohó, – mond az Öreg – hadd a kalapod, messzire van az tőled, már száz
mérföldet haladtunk, vissza nem mehetünk.
Végre, mikor már oly közel jártak a naphoz, hogy majd elolvadtak,
egyszerre oly népfaj közé szálltak le, mely – hogy a nap olvasztó
melegét kiállhassa – Sárkányhúst hordoz nyelve vagy holna alatt. A
Sárkányhús jéghideg.
(Ipolyi A. gyüjteményében 257. sz., de 256. sz. alatt idézve Deák János
gyüjt. Kecskemét.)
Hol volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy város és annak déli
részén volt egy roskadozott ház, melynek lakója egy árva fiú volt, ki
apja s anyja halála után egészen árván maradt. Neve Kóbor Jancsi volt.
Hogy tréfálja meg gazdáját? azon törte az eszét. Kapja magát, az öreget
magos kőfalhoz vezeti s elhiteti vele, hogy itt nagy árok van, melyen át
kell ugrani. Az öreg elhivén ezt, egész erejéből nekifohászkodik, nagyot
ugrik s hanyatt esik; ekkor kifakadván Jancsi ellen, tudtára adta, hogy
tovább nem kell, mivel ily gonoszságokat tesz. Jancsinak sem kellett
több, még tréfát űzött az öregből, azt mondá, hogy ő csak azt akarta
megpróbálni: vajjon a kőfal szagát megérzi-e az öreg? Jancsi már most,
minthogy az öreg elcsapta, feltette magában, hogy ezután szabad lesz,
nem köti magát senkihez; útját a mezőnek vette.
Amint itt járdalt össze-vissza, egy sereg czigányra akadt, kik elterült
társuk s egy puska felett siránkoztak. Jancsi amint odaért, tüstént
megkérdezte: mi a bajuk? mire azok feleltek, hogy:
Végre Jancsi arra a gondolatra jött, hogy talán szabad volna azokat
agyonlövöldözni. Rálőtt a medvékre s egyet talált is. Ez elkezdett
ordítani, mire még több medve jött oda. Végre Jancsi kifogyván a
töltésből, látta, hogy neki, ha egyébként nem, éhen kell meghalni.
Azonban Jancsit jó csillagzata nem hagyta el, a negyedik nap reggelén,
mikor az éhségtől már el volt tökéletesen törve, hirtelen nagy lárma
vonta magára figyelmét s egynéhány izmos embert látott a fa alatt a
medvékkel küzdeni.
Jancsinak nem a legjobb helyzete volt, átlátta mindjárt hogy eben kutyát
cserélt. Ahelyett, hogy a kiéhezett Jancsit jóltartották volna,
félfenekű boros hordót hoztak elő, Jancsit belepakolták, a másik fenekét
is becsinálták, hogy itt kiéhezve vallani fog. Igy töltötte el Jancsi az
egész napot. Mindig embereket hallott maga körül zajongani. Végre
elcsendesedett minden. Ekkor Jancsi teljes erejéből nekiesett a hordó
fenekének, hogy majd kirugja, de hiába, nem sikerült, végre bele kellett
nyugodnia sorsába.
Nem sok idő mulva valami mozgás vonta magára Jancsi figyelmét. Úgy
hallotta, mintha valami a hordóhoz dörzsölődzött volna. Elkezdett
tapogatni s a hordó oldalán levő lyukra rátalált, mely durva
szőranyaggal volt begyugva. Mindjárt gondolta, hogy az valami állatnak a
farka, miben hogy nem csalódott, mutatta a kivülről hallatszó ordítás s
vonyítás és hordajának sebes mozgása, melyet a farkánál megfogott állat
hegyen-völgyön vont maga után, mígnem végre erősen fához ütődött és
széthullott az egész hordó. Ekkor látta Jancsi erős paripáját: egy jól
megtermett farkas volt, melyet – minthogy fáradt volt – sikerült
Jancsinak a hordó darabjaival agyonverni.
Amint Jancsi ezen túlesett, nem törődve többé semmivel, útját folytatta
az erdőnek egy gyalogösvényen, mely nem sok idő mulva nagy tűz közelébe
vezette Jancsit, hol hatalmasan fegyverezett emberek voltak.
A tűzön roppant üst volt, benne valamit főztek, melynek szaga messziről
csíklandozta Jancsi orrát. Amint közelebb jutott, a bokrok közé leült,
azonban csakhamar lompos eb rohant felé rémítő ugatással, mit Jancsi
észrevevén, hirtelen egy mellette levő fára tette az irhát; de a kutyák
megállottak a fa alatt s folyvást ugattak, mire többen a tűz körül levő
emberek közül felugráltak s baltával, puskával közeledtek ahhoz a
helyhez, ahol a kutyák ugattak. Megvizsgálván a fát, a setétben mit sem
találtak, egy azonban rásütötte fegyverét a fára, mit sikoltás és
zuhanás követett s valami emberformát láttak magok előtt elterülni.
Odamentek, kérdezték kicsoda? ő azt felelte:
– Kóbor Jancsi.
Ekkor ismét egy rejtélyes ajtót nyitottak fel, mely a harmadik barlangba
vezetett; itt látott Jancsi annyi kád aranyat, mennyit álmodni sem
tudott.
Néhány évet töltött már Jancsi ily borzasztó látványok között. El nem
szökhetett, mert iszonyú kutyák őrzötték a barlangot, köztök a
Csontrágó, mely minden áldozatcsontot felemésztett.
– Az a vessző – mond a királylány – három ágú; egy ága vas, másik ezüst,
harmadik arany s bármelyik ágnak parancsolsz, akaratodat teljesíteni
fogja; de íme, vedd hozzá e bűbájos olajjal telt üveget, mellyel, ha
használni akarod, kenyd megsamit kívánsz, tüstént meglesz. Hogy pedig
rajtunk segíthess, ha megtalálod a vesszőt, menj tüstént atyámhoz, őt
megtalálod a Tiltotthegyen túl levő Tündérországban, melyet három erdő
kerít. A legszélső: vas, a középső: ezüst, a belső: arany. A
varázsvessző ágainak rokonai mindenütt szívesen fogadnak, de siess, hogy
észre ne vegyék távollétedet, mert akkor bizonyosan tudni fogják, hogy a
varázsvesszőt használtad. Mindenik erdőből végy egy gallyat, ezek
bizonyítják hogy éntőlem mentél oda.
Itt bezzeg volt Jancsinak mit bámulni. A király egész feketében volt,
csak a fején volt csillogó korona. A király arczát öröm futotta el,
mikor Jancsi előadta idejövetelének czélját, tüstént rendeletet adott ki
az Óriások hadának, hogy induljon. Jancsi a varázsvessző erejével
hirtelen honn termett s a varázsvesszőt visszatette helyére. Le akart
menni a Tündérnőhöz, de amint a rejtekajtóhoz ért, nagy zajt hallott
kivülről. Visszament s látta, hogy gazdái jöttek haza rabolt nőkkel.
Amint a rejtekajtót megnyomja a rablók feje, az tüzet okádva panaszolja,
hogy rajta erőszakot követtek el. Az emberevők Jancsira gondolva,
megfogták, megkötözték, hogy forró szurokban főzik meg elevenen.
Már égett a szurokkal megtöltött üst alatt a tűz s vitték Jancsit is,
hogy az üstbe tegyék, mikor egy iszonyú fa tövestől az üstre hullott és
szétvágta, kettőt pedig a Jancsit vivők közül agyonütött.
Volt egyszer egy király és ennek volt három fia. Ennek a királynak volt
egy almafája, amelyen aranyalmák termettek; sőt oly különös volt, hogy
éjjel virágzott s meg is ért az alma minden éjjel. Igy a király
gazdagsága napról-napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem
volt az egész világon.
Reátekint, látja, hogy karja közt gyönyörű szép leány fekszik, arany
fürtei eltakarják alabástromfehér vállát. Egész meg volt lepve.
– Mi bajod, kedves?
– Óh, Argyilus, élj boldogul, én téged soha többé nem látlak, nálad nem
maradhatok; a házadat tolvajok lakják, íme, aranyfürteimből egyet
elvágtak!
Elment Argyilus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Ez a _Szélhez_
utasította őt.
Ment, mendegélt Argyilus, már egészen beesteledett, úgy hogy majd semmit
sem látott, fölmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot?
Csakugyan messze távolságban észrevett egy kis világocskát, hát egyenest
nekitartott s el is érte a világocskát, mely egy szép kastélyban volt.
– Már én tovább nem vihetlek, óda most már magad is el fogsz találni,
hiszen nincsen már messzire, csak száz eszetendőt kell menni! – ezzel
elbúcsúzott tőle és elsántikált.
Ment, mendegélt Argyilus, egyszer csak egy völgyet lát, mely három
heggyel van körülvéve, a völgyben három Ördög veszekedett, odament,
kérdezte tőlök, miért verekednek?
Argyilus hatalmas király, Ilona hatalmas Tündér; ha meg nem haltak, most
is élnek.
Mikor kiment, sétálni kezdett, azután az ágyra ledűlt. Úgy kilencz óra
tájban jött a szellő s ez is elaludt volna, de a hollók közül, kik a
fára szálltak, egy hozzájött, fejénél megrázkódott, szép Tündérleány
lett belőle, ki azután rálehelt az ifjúra, mire ez előbbeni eszméletét
visszakapta és álmát elűzte. A leány melléje feküdt, beszélgettek,
megmondta, hogy ő az ifjabb Ilona, Tündérek királynéjának a leánya; és
azzal megparancsolta a többi Tündérnek, hogy hagyjanak békét a
körtéknek!
– Tudjátok-e mit? fussatok versenyt, addig ezt adjátok nekem! Aki előbb
ahhoz a dombhoz ér, azé lesz ez a három eszköz!
Végre harmadnapra már el kellett volna neki menni, azért hogy mégis
beszélhessen vele, mondta az inasnak, hogy mondja meg az urának, hogy a
kardját egy szeggel feljebb akassza. Ezzel elment.
És ezzel adott neki egy üvegfejszét, mellyel le kellett volna neki vágni
az erdőt. A Tündérek elmentek, ő pedig alig vágott hozzá a fához, máris
eltörött a fejszéje. Most lefeküdt és aludt. Másnap korán regvel felkelt
és sírt keservesen, hogy hogyan vágja le azt a nagy erdőt? A
Tündérkirályné, hogy leánya ne segíthessen neki, elküldte az atyjának
ebédet vinni huszonegy mérföldnyire. A leány nagyon sietett és csak
nagynehezen mehetett négy órára délután a királyfihoz.
– Le!
Most mást parancsolt neki, hogy a húsz mértföldre terjedő fekete folyó
vizét igya ki holnap, mert különben elevenen nyúzzák meg.
Volt Mátyás királynak egy gyönyörűséges holdas lova, mely éjen amerre
ment vele, bármily setétben, az egész tájat megvilágította; hadjáratában
kimondhatatlan szolgálatára volt s még boldogult édesapjának is, kitől ő
örökségben kapta. De megtörtént, hogy e nagybecsű lovát: Holdast, – ez
volt a neve – míg ő az erdőben elszunnyadt, egy török Táltos elrabolta.
Roppant nagy jutalmat, kincset és hét vármegyét szabad választás
szerint, hírdetett ki Mátyás a megtalálónak. Kampó táltos vállalkozott
fölkeresésére.
Ment, ment messze síkon-erdőn, míg egy barlangra talált s abban egy
síránkozó asszonyra, ki kérdésére azt válaszolta:
– Ki vagy?
– Jeles mindkettő s úgy illik össze, hogy egymás nélkül semmit sem ér,
de sok bajjal jár s nagy áldozatokba kerül, erő és bátorság kell hozzá!
– Egyetlen kedves Holdas lovát keresem föl, mit rablók loptak el.
Mindjárt azzá lett. Gillike Tündér a madarak szavát érttette meg vele.
Szemőke Tündér oly tükörrel ajándékozta meg, mellyel hét mérföldre
elláthatott, ha belenézett. Füvellő oly füvet, melyet magánál hordott,
valamennyi füvek megszólamlottak s megmondták, mi nevök s mire valók.
Szüdellő (oly) tulajdonságot (adott), mellyel az emberek szíveit, amint
valakit látott, mindjárt kiismerte. Illangó oly varázstüszőt, mellyel
egyszerre hét mérföldet ugorhatott. Szolgálathűségét pedig abban
tüntette ki leginkább, hogy a Tündérvár mindenkép pontos szolgálattal
volt ellátva minden parancsolat nélkül és a Tündérkert, melyben arany
almák, ezüst körték, gyémánt és rubint virágok teremtek, híven meg volt
őrizve a gonosz Zivatar, Zuzmara és Harkánya Boszorkányok ártalmaitól;
sőt midőn egyszer a gonosz Szipirtyóbanya a tizenkét Tündérleánynak, kik
egy hattyútóban fürödtek, levetett tollruháikat el akarta lopni, hogy
azokkal Rinya leányát fölékesítse, Kampó hét mérföldről meglátta és
azonnal ott termett, egy vágással hétfelé szelte a banyát.
Ment tehát Kampó s midőn bűvös tükrével hét mérföldet áttekintett, azt
egy ugrásra meg is tette, de amint beesteledett a nagy rónaságon,
lenyugodott és oly mély álomba merült, hogy nem is érezte, midőn a
bosszús vén Sivatag odalopódzván, minden tündéri szereitől megfosztotta.
Ezalatt hirtelen ott termett a rút Szipirtyóbanya is, ki szinte bosszút
akart állni rajta s míg elprédált tündéradományai felett koczódtak,
azalatt végre fölébredt Kampó s kardjához kap, de már azzal a banyák
hadakoztak s Kampó nagy sebet kapott, mely a mellét hasította föl.
Összekonczolták volna, ha tizenkét fehér holló képében a tizenkét
megvédett Tündér őt körülröpködve, láthatatlan ködbe nem borítja s gyors
inalásra nem inti.
– Hát az, hogy egy gyönyörűséges szép lovat látni, melynek hold van a
homlokán, hogy a legsötétebb éjjel is kivilágítja az útat, amerre
megyen.
– És ki ennek a gazdája?
– Annak a gazdája egy bűbájos ember, akit senki se ismer; mert ahányszor
látni, annyiféle.
Amint ott bolyongott, talált egy kivájt fát, abba beleült s átevezett a
nagy folyón. Amint a tulsó partra jutott, éppen egy halászgunyhóra
talált. Bent öreg halász sütött halat, őt is megvendégelte. Kérdésére,
hogy mi járatban volna? mondá, hogy szolgálatot keres.
– Szolgálatkeresésben! – mondá.
– S mihez értesz?
– Kevéshez, uram; de örömest tanulok és szót fogadni már tudok, amit rám
bíznak, úgy végzem.
– Jól van, hát hét nap a próbaidő, hétszer hét a többi, meglátom,
szavadat beváltod-e? Fizetésben nem leszek fösvény, a többi a te dolgod,
jer velem!
Nemsokára egy barlangba értek s azon messze haladva, egyszer egy völgy
felé nyíló udvaron voltak. Köröskörül nagy magas hegyek; valami
rettenetes kinézésű Vénanyók ült ott egy fa alatt, ezer meg ezerránczos
pofával.
Kampó már tudta, hányat ütött az óra; tudta, hogy kiféle az ördöngősen
vigyorgó vén szatyor.
Elébe tett egy darab hamukenyeret s egy korsó vizet. Kampó úgy tette
mintha jóízüen falná, azonban ügyesen félrerakta s igen köszönte.
Végre a forró homokos rónán izzadásra hevültet egy korsó vízzel kínálta
Sivatag anyók; de azt is kardja vágásával oszlatta el.
Igy ért végre haza, meghozván dicsőségesen a Holdas lovat. Nagy öröm
lett Mátyás vitézei közt s nagy vigasság közt mutatta be a király a
jeles vitézt, jutalma választására kérte föl, de Kampó megelégedett a
dicsőséggel s nem fogadott el semmit.
Észre sem vették a vigadó vitézek, midőn közülük eltűnt, csak mikor a
törökök ellen folyt a háború, akkor ismert rá egyik-másik vitéz ismét,
hogy köztük itt-ott megvillant s aprította az ellenséget; de már a
diadal után hova lett megint? senki sem tudta, mind elveszettnek hitte,
míg más ütközetben ismét feltűnt. Innét a neve, hogy: Táltos
Tündérvitéz.
Egyszer volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy király, annak
volt három fia. Az öreg királynak a fél szeme mindig nevetett, a fél
mindig sírt.
– Ugyan, felséges Atyám, miért van az, hogy az egyik szeme mindig nevet,
a másik mindig sír?
Ezzel felkapott egy nagy kést s hozzá akarta vágni, de már az akkor
kiugrott az ajtón s beutasítá a másikat. Ez is hasonlóul kérdezé, erre
is kést ragadt atyja, csak kevés híja volt, hogy keresztül nem szúrta
atyja kése, mert az ajtóban állott meg; ekkor elhatározá a két nagyobb
testvér, hogy küldjék be a kisebbet s úgy is tettek.
A három fiú sokáig ment, mendegélt, egyszer egy kis csapszékbe tértek be
enni és inni. A két nagyobbik királyfi szerfelett szórta a pénzt, igen
sokat ajándékozott a kocsmáros szép leányainak; a kisebbik nem állhatta
már a prédaságot, felszólalt ellene, erre azután megindultak.
Csakhamar egy nagy erdőbe értek, hol háromfelé vezetett az út, itt
megállottak s elhatározták, hogy mindenikőjök külön-külön úton fog
haladni, hogy annál hamarabb feltalálhassák a szőlőtőt s mindenik kését
egy vastag fába ütötte, hogy ha valaki közülök visszatér s testvére
kését vérezni látja, tüstént induljon utána, mert az veszedelemben van.
Elbúcsúztak; a legkisebbik a jobbfelől való úton ment, a két öregebbik a
másik két úton indult el; de alig mentek egy darabig, visszatértek a
korcsmába.
Egyszer csak valami neszt hall maga körül, hirtelen fölegyenesedik s egy
rókát látott feléje közeledni. Neki sem kellett több, fölkapta a puskát,
de a róka megszólalt:
– No, édes királyfi, holnap mindenfélekép ott kell lennünk a vár körül,
csak arra vigyázz, mit mondok, a szőlőtő a mienk, különben meghalsz!
– Úgy-e, jól esett térdig földbe ásva lenni, nem fogadtad a szavam, már
most egy út helyett kettőt kell tennünk!
– No, hát neked adom a tátos lovat és kilencz szekér aranyat, ha elhozod
a szomszéd királynak a lányát, máskülönben pórul jársz!
– Áhán, jó volt nyakig a földben ülni, nem fogadtad a szavamat, most már
nem tudom, hogy hozod el onnan a fogadat, mert az még hétszerte
ördöngősebb ennél!
– Csak még most az egyszer segíts, soha többé át nem hágom a szavadat,
bármit mondasz is!
Mikor a várba értek, már akkor nagy vigalom volt ott, tudták, hogy már
hozzák a lovat s mihelyt a királyfi a lovát általadta, mindjárt megkapta
a szőlőtőt és a három szekér aranyat, azonkívül a király szabad
választást adott neki lovai közül.
– Nem kell nekem – úgymond – sem egyik, sem másik, csak azt próbáltam,
milyen szívű ember vagy? Csak egyre figyelmeztetlek, hogy soha utadban
száraz fáról eleven húst le ne végy! Isten veled, élj boldogul!
19. János.
Volt egykor egy magzat nélkül való király, kihez egy koldus alamizsnát
jött kérni. A király egy tál aranyat adott neki, mire ez ekképen szólt:
Volt a királynak egy öregkanásza s ennek egy tíz éves János nevű
gyermeke, ez bejelentette magát, hogy végrehajtja a nagy tettet; de
mielőtt elindult volna, a királlyal három napig mulatott, ezután
felvette a ködmönét a vállára, szűrét a hátára, fokosát a kezébe vette,
elkezdett mászni. Ha kifáradt, fokosát a fa derekába vágta s pihent
rajta. Amint halad, nagyot zuhan valami, mire kirohantak a
kastélybeliek, gondolván, hogy lebukott; holott csak szűrét ejtette le.
Nemsokára ismét dobbanás történik s a palotabeliek nagy félelemmel
kifutnak, bizonyosnak vélvén leesését, pedig csak fokosát vetette le.
Miután elmondta útja czélját, azt válaszolta a leány, hogy efelől mit
sem tud, hanem a húga, ki tőle oly távol lakik, mint a föld ide, talán
tud valamit a dologról.
Innen másnap reggel továbbútazott s este szinte egy várhoz ért, mely
pipícskelábon forgott; ide is csak sok rimánkodás után mehetett be. Az
ittlevő leány is éppen azokkal a szavakkal fogadta, mint a másik:
Másnap reggel tovább ment s este már elérte a harmadik várat is. Ez
csíziklábon forgott, hova mikor bebocsájtatván, így szólt az asszonyka:
Ment, mendegélt, nagy erdőségbe ért, hol egy vak embernek a feleségével
találkozott, kitől vacsorát és éjjeli szállást kért. Hazajövén a vak,
kiáltozott:
– Csak álmodol, szeretett férjem – mondá a nő, mialatt tál ételt tett
elébe, de Jancsi gyorsan kikanalazta azt.
– Ejnye, mi az? – szólt a vak – máskor elég volt ennyi s most nincs a
tálban semmi, mégis éhes vagyok?
– Én.
Most János a nő intésére futni kezdett, éppen akkor jött hazafelé a vak
ember fia, Miklós s kiáltott:
Ment, mendegélt, nagy zöld síkra érkezett, hol lefeküdt. E helyen látta
meg a csodaszép ifjút Zsuzsi nevű libapásztor, ki rögtön haza, a
közellevő várba futott s a királykisasszonynak megjelentette, hogy kit
látott. Kimentek Jancsiért s behívták vendégségbe.
Innen messze ismét pázsitra ért, hol lefeküdt. Itt Kata nevű vén asszony
libákat őrzött, ki szinte befutott a közellevő várba s nemsokára
Jánoshoz jött, mondván:
– Itt lakott valaha a három akó tűvel bíró leány, de már a sírban alszik
s palotája helyén magas fák vannak. Szállj le rólam, kedvesem s egy
zsákot tölts meg dióval!
Ezt megtevén János, felült s tovább haladtak. Mikor már jó darab utat
tettek, ismét nagyot botlott az aranyszőrű paripa s mondja:
Ezután mentek, mendegéltek, míg egy pusztán át nagy erdőbe értek, hol a
ló nagyot botlott s mondta, hogy e helyen volt királyának és elhagyott
jegyesének a lakása. János, amint lováról leszökött, nyílást látott maga
előtt, hova bement s látta, hogy az egész királyi család tetemei itt
nyugosznak, egyik szegletben pedig a Sárgahalál élesíti a fogait. János
kérdezte, hogy miért teszi azt?
– Ezeket már idehozván, érted menni készültem, de jó, hogy itt vagy,
mindjárt elvégzem.
20. Juhenes.
Egyszer egy igen szép meleg napon a felettök levő nagy fára három holló
szállott s az egyik azt mondta, hogy a király udvarában a kapu küszöbje
alatt van egy aranyláp, abban egy hal, melynek ha a királynő a máját
megeszi, gyermeke lesz. Az inas nem állhatta már tovább, elmondta a
királynénak, hogy míg ő aludt, mit beszélt a holló.
– Vitézséget keresni.
– Jaj, édes fiam, akkor menj vissza a városba, keresd fel azt a lovat,
melyen apád hajdan vitézkedett, meg azokat a ruhákat, melyeket apád
hajdan viselt, keresd fel a fegyvereket, melyekkel apád hajdan annyi
vért ontott s ezekkel indulj el, mert különben nem lesz szerencséd. A
lovat azonnal meg fogod ismerni, mert amint belépsz az istállóba,
egyszerre nyeríteni fog.
– No, édes gazdám, ülj fel csak rám, mondd, hogy vigyelek, úgy-e mint a
szél, vagy pedig mint a gondolat?
Ennek sem kellett egyéb, felragadta a felhők fölé. Amint itt mentek,
mendegéltek, találtak egy rossz hídat, akkor mondja a paripa:
– No, édes gazdám, bújjál csak ez alá a híd alá, aztán tartsd ki a
kardodat, mert mindjárt jön egy hatfejű Sárkány, ezzel meg kell vívnod!
Juhenes úgy tett, mint lova mondta s kevés idő mulva jött nagy
sziszegéssel a kilenczfejű Sárkány s amint a hídra lépett, megbotlott s
még jobban káromkodott, mint a hatfejű Sárkány:
– Jaj, édesfiam, ez még mind semmi, ezt még én is mind megtettem, hanem
van egy ember, kivel én nem bírtam, azt öld meg, ha ezt megteszed, akkor
bezzeg, vitéz ember leszesz!
Elindult Juhenes, újra húzta maga után a rossz lovat, mert mikor a
városba jött, a ló újra olyan rossz lett, mint előbb volt s a város
végén ismét szép paripává vált.
– Még egyet véghez kell vinned – úgymond az öreg király – és csak akkor
leszel minden tekintetben vitéz. Először meg kell ölnöd Kanbarátot,
kinek birodalma túl a nagy hegyeken, messzeterjed. Útnak készült Juhenes
tehát ismét, egy gyűrűt tett egy pohárba s azt mondá az atyjának, hogy
míg abból kristálytiszta víz buzog föl, addig életben lesz, de ha vér
csepeg belőle, akkor már nem lesz az élők között.
Elindult Juhenes, húzta a rossz lovat ismét maga után, mikor a várost
elhagyta, megrázkódott a ló és szép paripa lett belőle. Sok menés és
fáradozás után végre elérték Kanbarát birodalmát. Kanbarát mikor
Juhenest megpillantotta, irtózatos dühbe jött s azt mondá, hogy ha neki
Juhenes Tündérszép Ilonát elő nem hozza, halálnak halálával fog
meghalni. Mit volt mit tenni, mint azt, hogy neki kellett Juhenesnek
indulni Tündérszép Ilonát felkeresni.
Juhenes ezen egy kissé megütődött, de mivel nagyon éhes volt, azért
addig beszélt a farkasnak, míg le nem vágott egy borjút, miből azután
ugyancsak vendégeskedtek.
Mikor elváltak, a farkas egy sípot adott át neki, hogy ha szüksége lesz
reá, csak a sípot fújja meg, azonnal ott terem.
A róka is adott neki elválásukkor egy sípot, hogy csak ezt fújja meg, ha
szüksége lesz reá s azonnal ott lesz.
Tündérszép Ilona a seprőt igen nagy becsben tartá, mit látván Kanbarát,
azt mondta, hogy nem a seprőben, hanem a küszöbben van az ő ereje.
Végre, mikor őszintének hitte irányában Tündérszép Ilonát, megvallotta,
hogy a városhoz nem messzire van egy sziget, itt él egy vaddisznó, ennek
a hasában van egy galamb, a galambban tojás, a tojásban méh van, ebben
van az ő ereje összepontosulva.
Juhenes amint ezt megtudta, azonnal ment a szigetre, hol ott találta a
farkast, mely megtudván czélját, azt mondta, hogy várjanak itt a
vaddisznóra, bujjék el a bokor mögé s ha jön a vaddisznó, ő majd előlről
támadja meg, Juhenes pedig hátulról s ölje meg. Úgy is történt.
– Jól jártál te, Rózsa János, hogy engem megmentettél, mert nálam nélkül
fel nem találtad volna a Világszépasszonyát, így pedig feltalálod!
Itt azt a meghagyást tette Barna Péter Rózsa Jánosnak, hogy míg ő
Világszépasszonyához megy, addig az üveghegyen levő virágos kertből egy
virágot se merjen leszakajtani, bár azok mindnyájan kérni fogják:
– Engem szakajts le, édes gazdám, szagolj meg engemet és szúrj a sapkád
mellé!
Úgy is történt.
A kérdés az volt:
Rózsa János ekkor már csak néhány lépésnyire volt s Barna Péter azonnal
intett neki, s miután meggyőződtek, hogy valóságosan ő a Rózsa János,
nagy lakodalmat tartottak.
Úgy is történt.
Elérvén a tüzeskerék a tavat, egyet szikrádzott, királynévá változott
át, a tó partján leült, emlőit kitévén, úgy csalogatta ki leányát,
mondván: nem ezt érdemli ő a leányától! Mire indult is a jérczerucza
kifelé, de a gácsér visszarugta.
Ezekután kiszállván a tóból, útnak indultak, velök ment Barna Péter is,
ki mint árnyék követé őket eddigelé. Útjokban rengeteg erdő alatt
elesteledvén, Barna Péter gyephantokból ágyat vetett nekik, ők pedig
lefeküdtek, elaludtak.
Egyszer fejök fölé a fára két hattyú száll s panaszkodnak, hogy ennek a
fiatal párnak hogy kell elpusztulni útjokban, mert jön velök szemben egy
fehér galamb, amely olyan tóvá változik, hogy ezt az országot elmossa;
aki pedig ezt hallja és annak a fiatal párnak megmondja, változzék
térdig kőbálvánnyá!
Az első csapat azt mondta térdig, a másik már kötésig, a harmadik azt
mondta, hogy tetőtől talpig változzék kőbálvánnyá.
Útnak indultak, csakugyan reájok szembe fehér galamb jött; Barna Péter
az egypár cselédet egyiket az egyik hóna alá, másikat a másik alá tette
és a jövő galambot magán keresztülvetette; a hátok megett tüstént olyan
tó lett, hogy az egész környéket elborította.
Azután talált útjában egy házat, ahova betért rágyujtani; itt három
leányt talált, kik közül az első már igen vén, a második nyomorék, a
harmadik néma volt, ezek is reábízták nyomoruságuk oka megtudakolását.
Ezután talált egy nagy vizet, amelyen nem birt átmenni, csak ott
dévánkozott, egyszer megszólalt a víz:
Kijelentvén szándékát, mondta neki a tó, hogy tudakozza meg, miért nincs
ő benne hal? Ekkor tüstént megfagyván a víz, átment rajta.
Elment végre Rózsa János egy rengeteg erdőbe, hol oly házat talált,
melyen nem volt sem ablak, sem ajtó; körüljárdalta, utoljára talált egy
ajtóformát, amelyet leginkább a vakolatról lehetett megismerni, amelyet
megbillentvén, benyílt. Bemenvén, egy Őszember ült az asztalnál,
kinyitott könyv volt előtte; belépte után elkezdette Rózsa János
idejövetelének az okát elmondani.
Azután a három gulyás ügyét adta elő, ezekre azt felelte a Doktor, hogy
ezek azért nem laknak jól, mivel mindig a kisebbik nyul először a tálba.
Majd a három leány ügyét hozta fel; erre azt mondta:
– Az első azért nem ment férjhez, mert a szemetet mindig napkeletre, nem
pedig napnyugotra hordta, a legényt ki nem kisérte, széket alá nem
adott; a második azért nyomorék, mert a koldust megcsúfolta, nem hogy
alamizsnát adott volna neki; a harmadik pedig azért néma, mivel az
ostyát – mert a pap rongyos volt, megútálván – kiköpte, melyet egy béka
felvévén, a templom küszöbe alá vitte; ott van még most is a szájában,
ha azt attól elveszi s megeszi, tüstént meg fog szólani. A tóban pedig
azért nincsenek halak, mivel még nem haltak bele emberek; de ezt meg ne
mond, még át nem mégy rajta, hanem a vizen túl, a hegy oldalán van egy
nyárfa, annak a tetejébe felmenvén, kiáltsd vissza a tónak, hogy miért
nincsenek benne halak.
A jóslatokat mindenütt a leghűségesebben átadta, hazament, két fiát
karjára vette, a kőbálványhoz vitte s hat cseppet a kőbálványra
cseppentett s midőn a hatodik reácseppent, Barna Péter még szebb s
különb alakban állott elő, mint azelőtt volt. Ezután megbecsülte Rózsa
János Barna Pétert, panasztalan kenyérrel tartotta s most is élnek, ha
meg nem haltak.
Útközben betértek egy csárdába, míg a királyfi szoba után látott, addig
társa a lovakot abrakoltatta meg.
Amint fel akart menni a királyfihoz, három galamb jelent meg előtte,
tanácsot adván:
– Alszol-e, leányom?
A leány három egymás mellett levő szobában egyet-egyet köpött. Miután a
királyfi és a királyleány a ló hasába ültek, a fogadott fiú
felkantározván falovát, a tenger hátán hazafelé indultak. Az Asszony
háromszori kérdésére a három köpés megfelelte a »nem«-et, de midőn a
negyedik és ötödik kérdésre senki sem felelt, az Asszony élesítgetni
kezdte kését, hogy a leányt megöli.
Itt, mikor a fogadott fiú megabrakoltatta a lovakat, elébe áll egy fehér
Ólomfejűbarát, a leány jegyese s mondván:
Ekkor nagy síránkozás volt a király udvarában, hogy a fogadott fiú nincs
többé; végre a kőoszlopot bevitték a templomba s több ideig ott állt
érzéketlenül.
A királyfi ráállt, útnak indultak; egy erdőben volt egy üres csárda,
ebben szálltak meg, hol már meg volt az asztal terítve két személyre,
hozzáfogtak tehát az evéshez. Több napig mulattak itt, az asztal mindig
láthatatlan módon lett megterítve, Mikor ettek, egy rejtett ajtó
kipattant s egy előugrott inas kérdezvén:
– Mi tetszik?
Igy pattant ki több ajtó s a felelet mindig »semmi« volt, míg végre a
negyedik ajtón egy gyönyörű királyleány lépett ki s magát a fogadott fiú
feleségének állította:
Mikor a tizenkét évet betöltötte, annyira nyugtalan lett, hogy sehol sem
találta a helyét s elválva atyjától, hegyeken-völgyeken ment mindaddig,
míg el nem ért a Tátosok-tavához.
Ezt Csorha János egy öreg ősz ember tanácsából tette. Most az öreg ősz
ember tanácsára kiment a legmagasabb hegyre s mikor a nap fölkelt, a
hátára ugrott. A királyleány délben fölmegy a legmagasabb hegyre,
körülnézi a földet, nem látja; körülnézi az eget, nem látja; már
csüggedni kezdett; de véletlenül a napba tekintett s Csorha Jánost onnan
is előhívta.
Még egy próbát kapott; ekkor azt az utasítást adta neki a Szörny:
Egy szegény embernek volt három fia, egyszer azt mondja atyjok:
– Befogadlak én, – szólt az Öregember – nálam nem lesz más dolgod, mint
három báránykát őrizni, béred az lesz, amit kívánsz!
– Most jer’ velem! – ezzel kivezette, ekkor már az ajtó előtt három
tiszta fehér bárányka volt, – ezeket reád bizom, menj csak mindenütt a
nyomukban!
Ekkor az Öreg nagyon sok pénzt adott neki. Elment az ifjú, oly házat
épített, mely aranytollakon állt és éjjel-nappal evett-ivott,
kártyázott.
Látván ezt az atya, hozzáment két fiával kérni csak egy darab kenyeret;
de ő ahelyett, hogy adott volna nekik valamit, kitaszigálta őket.
Eleresztette.
– Jer’ hozzám, nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni;
esztendőd egy nap, béred amit kívánsz!
– Nem, – úgymond – mert láttam, hogy a lábuk elhull, hát féltem, hogy az
enyémmel is úgy történik.
Sok pénzt adott neki az Öreg; elment a fiú, épített magának házat. Jött
áz atyja a legifjabb fijával ajtójához egy darab kenyeret kérni, de
elkergette őket:
Sírt az atya.
– Jer hozzám, nálam nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni,
béred az lesz, amit csak kívánsz!
Oly legelőre értek, hogy neki majd nyakig ért a fű és ott oly sovány
tehenek legeltek, hogy az oldalbordákat meg lehetett számolni.
Ment tovább utánok s oly legelőre ért, melyen a füvet alig lehetett
látni s mégis oly kövér tehenek legeltek rajta, hogy csak öröm volt
reájok nézni.
– Ezt – úgymond – ne nyisd fel addig, még atyád udvarában nem leszel!
– Hoztam kenyeret!
Azután vásárokra mentek, barmokat adtak el, pénzt hoztak haza, vettek
földet sokat, építettek házat, azután megházasodott a fiú, szegény, de
jó feleséget vett magának és így édesatyjával együtt boldogul éltek.
Volt egy király, volt neki három fija; mind a három a világba akart
menni.
Az apa álmában látta, hogy két cseresnyefa egészen le volt törve, míg a
harmadikon cseresnye függött; összehivatta a jósokat, kik azt mondták,
hogy ez az álom a fijaira a legjobb jelenés, mert ha nyomorban voltak
is, ismét szerencsések lesznek.
Az utolsó királyfi, amint vándorolt, két embert látott maga előtt, ezek
testvérei voltak. Az egyik elbeszélé, hogy mióta jár-kel már a világban,
hogy a zsiványok megtámadták s alig tudott tőlük szabadulni.
Az öregebb testvér nem bírta s a nap utolsó sugaránál kővé vált; erre az
Öregember elszomorodott. A középsővel is így történt.
Egy másik táblához vezeté, melyen az volt írva, hogy egy gyémántkulcsot
az est utolsó sugaráig fel kell neki találni. Itt meg a madarak
segítettek neki, elhozták a kulcsot. A harmadik feltétel az volt, hogy
oly követ keressen, mely ember volt, de lopott s ezért vált kővé. Itt a
méhek segítették ki; megvolt a váltás. A Törpékből, kövekből emberek
lettek. Megszabadult az Őszember is, aki király volt, de zöld leveseket
főző Boszorkányfelesége – mert szólt – leányostul elátkozta, míg a három
feltétel nem teljesül.
Hol volt, hol nem volt, az Óperenczián is túl volt, az üveg hegyeken is
túl volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy felesége meg
egy fia, kit Kis Jankónak hívtak, kit az apja, aki pintér volt, iskolába
is járatott.
Útközben amint megy, hát látja, hogy a város szélén egy rakás gyermek
fog egy kis macskát, odamegy hozzájok s kérdi:
– Soh’ se bántsa kend, édesszülém, annál több jószág van a háznál, aztán
majd veszek én ennek egy kis tejet!
Kis Jankó elmondta, hogy miként jutott a kutyához, mire azután elkezdett
az anyja sopánkodni:
– Soh’ se bántsa, édesszülém, majd veszek én ennek egy kis tejet, aztán
majd elélősködik valahogy!
Odaadták. Kis Jankó hazavitte a kis kígyót. Hát, amint otthon meglátja
az anyja, rákiált:
– Ugyan, édesfiam, már minek hozod azt a förtelmes állatot a házhoz, tán
bizon azt is fel akarod nevelni?
– Föl bizon, édesanyám, csak aztán ne haragudjék kend! Annál több jószág
lesz a háznál, aztán majd veszek én ennek egy kis tejet.
Azután ismét dolgozott s a jövő hetivásárra megint kivitte az edényeit,
el is adta, de amint hazafelé jött, ekkor már nem talált a falu végén
senkit, hazament! Dolgozgatott még ő azután is és úgy tartogatta
jószágait. A kígyó félesztendő mulva annyira megnyőlt, hogy a kuczkóba
nem fért többé, egyszer azután felszólította Kis Jankót:
Kis Jankó ráült, azután a kígyó kivitte őt a falu végén levő kocsmához
és azt mondta Kis Jankónak, hogy töltessen a kocsmárosnéval egy iccze
bort! Kis Jankó megparancsolta s mikorára a kocsmárosné megtöltötte az
icczés palaczkot, akkorára a kis kígyó megkerülte vele a fél falut,
azután így szólott:
– No, édes gazdám, tartsál még félesztendeig úgy, amint eddig tartottál;
akkor megkerülöm veled a falut mire a kocsmárosné egy iccze bort kitölt!
Ezzel hazamentek és Kis Jankó ezután még jobban tartotta a kígyót. Ekkor
már a kutyából komondor lett, még pedig akkora, hogy egy kétéves
bornyúnál nagyobb volt; a kis macskából pedig akkora kandúr lett, mint
egy félakós fazék. Ekkor azt mondta a kígyó Kis Jankónak:
– Ugyan földi, mond meg nekünk, micsoda ország ez s hol vagyunk mi most?
Megint mentek, mendegéltek, míg végre elértek egy nagy erdőbe, ahol
addig mentek befelé, míg elértek oly helyre, ahol a fákon mindenütt nagy
lyukak voltak. A fákból iszonyú nagy macskák jártak ki, egyik fából a
másikba mentek. Kis Jankó elámult, mikor meglátta. Egyszer csak egy nagy
macska odaugrik melléjök s rájuk kiált, hogy mit keresnek itt? Minden
szószaporítás nélkül megfogta a Kis Jankó kezét s vezetni kezdte. Kis
Jankó egy ideig hagyta magát szó nélkül vezetni, de aztán kérdezte, hova
akarja vezetni.
– Jösz a király elébe! – mondja a macska – számot adsz, hogy mit keresel
itt?!
Azután mentek egy darabig, míg oly helyre értek, ahol egy nagy tölgyfát
találtak magányosan állani, körülötte nagy, zöldszemű macska járt le s
föl fegyverben. Ide vezették a Kis Jankót, mert ez volt a macskák
királyának a lakása; be is ment Kis Jankó, a kutyáját, macskáját kívül
hagyta.
Már három nap, három éjszaka útaztak, mikor egyszer csúnya helyen
találták magukat; olyan sok redves kutya közt voltak, hogy no! Hanem itt
meggyűlt a bajuk, mert a sok kutya mind rájuk rohant és szét is tépte
volna őket, ha egy szép kis tarka kutya nem ugatott volna közöttük és
csendet nem parancsolt volna. A többi kutya mind elcsendesült, mikor a
kis kutyát meglátta, mert az volt a princzesznéjök. Kis Jankóék csak
bámultak és nem tudták mire vélni a dolgot; hanem most a princzeszné Kis
Jankó kutyájának a nyakába borult, össze-vissza csókolta:
– Ó, édes, kedves bátyám, hol voltál eddig? hol növekedtél fel ilyen
szépen? már azt gondoltam, hogy rég elvesztél!
Mentek, mendegéltek, hát egyszer csak előttök egy nagy üveghegy áll; no
most ezen hogy menjenek keresztül?
Bezzeg láttak ám itt sok szép bőrű, tarka kígyót, szinte örült bele a
lelkük. Azután bementek a palotába, a kígyó bemutatta Kis Jankót az
apjának, aki mikor megtudta, hogy ő nevelte fel a fiát, nagyon megörült
s azt mondta Kis Jankónak, kívánjon tőle akármit, mindent meg fog neki
adni! de Kis Jankónak a kígyója már megmondta, hogy semmit se kívánjon
tőle mást, mint azt a gyűrűt, amelyik az apjának a kis ujján van, mert
az olyan gyűrű, hogy ha annak a kövibe néz az ember, mindene van, amit
csak ki tud gondolni. Azért hát csak azt kívánta Kis Jankó a kígyók
királyától, az pedig azt mondta:
– Minek az neked, inkább kívánj mást, aminek több hasznát veheted! Adok
annyi aranyat, amennyit tizenkét esztendeig tizenkét nyolczökrös
szekérrel el bírsz tőlem hordani!
De Kis Jankónak semmi sem kellett, csak a gyűrű. Amikor ezt látta a
kígyókirály, odaadta neki a gyűrűt.
Nem sok időre az anyja meghalt, még meg nem halt, azt mondta az
édesanyjának:
Ezzel Kis Jankó anyja hazament és ezt mind elmondta a fiának, a fia
pedig azt mondta:
Már korán reggel nem tudott a király aludni, úgy vertek a fülemilék,
amin nagyon megörült a király is, a leánya is s odaadta leányát Kis
Jankónak feleségül.
Egyszer egy ember leemelte a követ a kígyóról, a kígyó meg akarta ölni
az embert. Könyörgött az ember, hogy eressze el; de a kígyó bírótól
akarta az igazságot megnyerni.
– Az ember hálátlan.
– Igy volt?!
Ráfelelték:
– Igy!
29. A gyűrűcske.
Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, ennek volt egy lomha fia, ki
sehol sem szolgálhatott, mindenünnett hazahajtották, már szegény
anyjának magának sem volt mit ennie és ő mégis mindig a nyakára járt
ételért. Egyszer az anyja megharagudott és így szólt fiához, ki éppen
akkor a tűzhelyen lomháskodott:
– Semmit mást, – mond a fiú – mint azt a gyűrűt, ami ennek az Ördögnek
az ujján van! – s a Sánta-Ördögre mutatott, ki az asztal lábához volt
kötve.
– Valahányszor azt fogod neki mondani: »Prestiny csek, pri pravaj sa!«
akkor mindjárt elő fognak jönni az Ördögök és fognak kérdezni:
»Csoksess, pane?« te pedig mit csak kívánsz, meg fog történni.
Az anyja kiment, a fiú pedig fogta a gyűrűt és: »Prestiny csek, pri
pravaj sa!« »Csoksess, pane?« és az Ördögök ott voltak.
– Azt akarom, hogy addig, még az anyám a kamrába jut, ott minden: liszt
és zsír is legyen!
Amint ment az anyja a kamrába, hát alig tudta kinyitni az ajtót, úgy meg
volt liszttel a kamrája töltve; mindjárt főzött haluskát, a fia pedig az
ágyra dőlt és aludt.
De a fia nem hagyott neki békét, el kellett neki menni. Amint belépett a
királyhoz, a király kérdezi:
– Mit kívánsz?
– Óh, felséged, van egy fiam, olyan, mint a bolond, ide küldött, hogy
megkérjem a legifjabb leányát neki feleségül!
– Óh, hány herczeg könyörgött már érte és senkihez sem akart menni, nem
hogy ilyen nyomorulthoz menjen.
Hazament az anyja.
– No, hát mit mondtak?
– Hát, mit akarsz, te vén bolond? Hol van a te fiad, aki oly merész,
hogy még az én leányomat is meg merte kérni?
– Mi hír?
De a fiú nem hagyott békét, elment a szegény asszony, látta mikor már
ráfogták a puskákat, de a fiú ekkor elővette a gyűrűt és: »Prestiny
csek, pri pravaj sa!« »Csoksess, pane?«
Meg is történt.
– Hát, te megint itt vagy? No, mondd meg a fiadnak, ha holnap reggelig
olyan kastélyt épít, mint az enyém, akkor odaadom a leányomat neki!
Hazajött az anya.
– Azt, hogy még csak oly kastélyt nem építesz reggelig, mint a királyé,
nem kapod meg a király leányát!
– Azt, hogy holnap itt százszorta szebb kastély legyen, mint a királyé
és amellett még egy aranyalma legyen a ház tetején, mely hét mérföldre
látszék és én reggel gyönyörűséges aranyruhába öltözve egy szép lovon
nyargaljak a ház körül, utánam tizenkét huszár; ez mind reggelig
megtörténjék!
Reggel amint felébred a királykisasszony, alig lát a nagy fényességtől,
kitekint az ablakon, hát mit lát? Azt a szép lovagot; beszalad atyjához:
30. Nemtutka.
Hol volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, ott
volt egy nagy fa, annak a fának volt kilenczvenkilencz ága, a
kilenczvenkilenczedik ágán volt egy szoknya, annak a szoknyának volt
kilenczvenkilencz ráncza, a kilenczvenkilenczedik ránczában volt egy
bolha, annak a bolhának a veséjéből veszem ki a mesémet.
Egyszer volt egy embernek tizenkét fia, de egyik sem volt oly bátor,
hogy világot mert volna próbálni, mindenik otthon maradt, csak a
legkisebbik hagyta el atyja házát és elment.
Ment, mendegélt és legelőször egy erdőbe ért, ott lakott egy ember,
ehhez bemenvén, kérte, hogy ha szüksége volna cselédre, ő szívesen
ajánlkozik.
Elkövetkezett ezután a jövő hét is, de akkor csak igen gyöngén verte a
lovakat és a papucsot szorgalmatosan kenyte, míg végre a papucs
elszakadt. Megmutatta az urának a papucsot és az ura igen csodálkozott,
de látván, hogy úgy van, azt mondta neki:
– Én, – mondá a szolga – mivel szegény gyermek vagyok, s egy néhány zsák
alávaló silány földem van, csak a lovaknak a ganéját kérem.
Az ura eleget beszélt neki, hogy minek kéri azt, miért nem kér pénzt,
vagy valami becsesebb dolgot, de a szolga el nem állt kérésétől,
kénytelen volt tehát odaadni neki; mivel a szolga el nem vihette, ott
hagyta addig, míg majd kocsival eljön érte.
Ment, mendegélt most már tovább, maga sem tudta merre, sok viszontagság
után végre egy városba ért és az útczában föl s alá járt. Abban a
városban az emberek igen nagy fülűek voltak; amint járkál, meglátja őt a
király barátja, mindjárt bejelenti a királynak, hogy gyüjteményében,
ahol mindenféle emberek voltak: úgymint egyfülűek, azután háromszeműek,
háromkezűek és több ilyenfélék; olyan még nincs, mint amilyent ő látott.
– Nem tudom.
– Nem tudom.
Úgy lett.
A királyfiak egész nap vadásztak, de csak egy fél vadat sem lőhettek,
haragudtak, káromkodtak is már némelyek, kivált a jó vadászok, nagy
vígasztalásukra szolgált tehát, midőn messziről megláttak egy urat
aranyruhában, aranyparipával és különféle aranymadarakkal, ez pedig a
Nemtutka volt. Megállították és rimánkodva kértek tőle aranymadarakat;
adott is háromnak.
31. Bendebukk.
Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tenger dombján is túl, volt
egy öreg ember meg egy öreg asszony, volt nekik két fiok: Bendebukk meg
egy másik; nagyon szegények voltak az istenadták.
Mentek, mendegéltek, amint egy erdőbe értek, egy nagy nyárfa alatt
kétfelé ment az út, az egyik jobb-, a másik balfelé.
Itt a két testvér nagy sírás-rívás közt elvált egymástól; Bendebukk ment
balfelé, a másik jobbfelé szerencsét keresni.
– Te kis fiú, adjál egy kést, adok neked egy sapkát, amit ha fejedbe
teszesz, előtted világosság, utánad setétség lesz és senki sem fog
látni!
A kapuőrök rátámadtak, mit akar abban a rossz, kis bundában, nem annak
való ő, de mégis addig-meddig kunyorált ott, beeresztették.
– Máskor ne rakj olyan jókor tüzet, mert látod, most is már lefőtt a
fazekakban a víz!
Megengedte a szabó, lemegy hát Bendebukk a műhelybe, volt ott egy öreg
szabólegény, Jánosnak hívták, odamegy hozzá Bendebukk, azt mondja neki:
Mikorára kimondta, készen is volt, még pedig úgy, hogy János sem tudta
volna jobban meg szebben megfoldani és mikor odavitte hozzá, csak
elcsodálkozott, hogy hogy’ megvarrta.
– Soh’se búsuljon rajta, majd megcsinálom én, egyék, igyék, feküdjék le!
Mikor ezt elmondta, már akkor mindig kész volt egy kitli. Mikor János
felébredt, kész volt a száz mondur és másnap Bendebukknak adta a maga
früstökjét, amiért vele oly jót tett.
Azután való napon megint látta Bendebukk, hogy János szomorkodik, kérdi
tőle, mi baja?
Azt mondja:
Bendebukk azt mondta, hogy elmegy, csak lovat adjanak alá; adtak is egy
rossz, girhes, szemeten hízott lovat, hogy alig tudott lépni. Amint a
város végén mennek, nagyon nagy sárban kellett menni, a szegény
Bendebukk lova bentmaradt a sárban, a két herczeg pedig kényesen nevetve
elvágtatott.
Úgy is lett. Mikor észrevette magát, Bendebukk látja, hogy itt jön a két
herczeg elébe, persze nem ismerték, prezentíroztak neki és azután
beszédbe eredtek egymással. Azt kérdi a két herczeg:
– Odaadom én. Majd azt hazudom otthon, hogy eltört, azután elvesztettem!
Oda is adta, azután elváltak egymástól, egyik egyik felé, másik másik
felé. Amint a két herczeg a város végire ér, látják, hogy szegény
Bendebukk még most is ott kínlódik a nagy sárban; azután nagy nehezen
hazavergődött, a felesége megmosta a sártól egy nagy dézsa vízben.
Másnap megint elhívta a két herczeg Bendebukkot vadászni, még rosszabb
lovat adtak alá, a város végin megint ott maradt a nagy sárban lovastól,
a két herczeg pedig nevetve elnyargalt.
Alig mondta ki, úgy lett; a két herczeg itt jött vele szemben, köszöntek
egymásnak; a két herczegnek megint megtetszett az ezüstnyúl, kérdik
tőle:
Úgy lett, a két herczeg alig tudta, hogy’ köszönjön ennek a vitéznek.
Beszédbe eredtek, megint kérdezte a két herczeg:
– Isten áldjon meg király atyám, Isten áldjon meg feleségem! – azzal
elment.
– Azt hallottam, felséges király, hogy van felségednek egy leánya, aki
minden éjszaka tizenkét pár czipőt nyű el, azután még eddig ki nem tudta
senki se tudni, hogy hogy’ esik az? Én is szeretném megpróbálni; mert ha
ördöggel czimborázik is, meg fogom én tudni.
– Hej, ha tudtam volna, hogy itt vagy, még el nem jöttem volna!
– Mit látott?
– Nem kell én nekem a felséges király k.... lánya, sem fele királysága!
Meglett.
32. Vasember.
Egyszer volt egy király, kinek igen szép felesége és egy kis fia volt;
ez a király igen szeretett vadászni s idejét többnyire vadászatban
töltötte.
Történt pedig, hogy rémítő háború ütött ki, miért minden embernek el
kellett menni. A kertészlegény nem is kapott valami különös szép csákót,
hanem olyant, melyben az egerek kilenc évig fészkeltek, háromlábú lovat,
mely alig mászhatott és rozsdás kardot kapott. Mikor azon az erdőn ment
keresztül, melyben a Vasember volt, a Vasember adott neki egy kardot,
melynek ha azt mondta:
Azonnal levágta. Kapott még egy szép paripát, szép vascsákót és aranyos
öltönyt.
A király, hogy ezt látta, odament, megdicsérte s adott neki egy arany
tubákpikszist, melyen saját képe volt s azonnal elment.
33. Szépike.
Egyszer volt, hol nem volt egy gazdag kereskedő, annak volt három
leánya, a kereskedő elment hajókkal a tengeren túl más világrészekre
drágaságokat hozni s a hajókat megterhelte és visszafelé indult; azonban
a tengeren nagy szélvész támadt, a hajót darabokra törte, a kereskedő is
csak egy kis csónakon, életveszedelem közt érhette el a partot s
mindenét elvesztve, búsan tért haza s a legnagyobb szegénységben
tengődött, midőn egyszer meghallotta, hogy idegen hajó kötött ki a
tengerparton s az egész országban kihírdették, hogy akinek kárja van,
jelenjen meg ott. A kereskedő is felkészült, reménylve, hogy amit
elvesztett, feltalálja, leányait rendre megkérdezte, hogy mit hozzon
nekik?
A két nagyobb leánya arra kérte atyját, hogy nekik drága czipőt,
selyemruhát hozzon és más egyéb drágaságokat, a kisebbik, kinek a neve
Szépike volt, csak három szép rózsát kért atyjától. Elindult a kereskedő
s megnézte az idegen hajót, de nem az övé volt, búsan ment tehát ismét
hazafelé s útjában egy pusztán elesteledett; látott egy szép kastélyt
nem messze maga előtt, bement oda, de sehol senkit nem látott a nagy
kastélyban s ezen szerfelett csodálkozott. Bement egy szobába, itt
megállapodott s terített asztal mellé ült, de maga meg nem foghatta,
hogy hol van és ki terített neki asztalt, mert senkit, egy lelket sem
látott.
Feljárt minden szobát, sehol senkit nem talált, kiment a nagykertbe, itt
sem talált senkit, megállapodott egy rózsabokor mellett s így szólott:
– Te háládatlan ember, nem elég, hogy szállást, ételt adtam, még ettől
is meg akarsz fosztani?!
– Legyen kívánságod, hanem három nap mulva itt kell lenni szép
leányodnak, vagy pedig az életedet veszem el!
A fenevad tanácsot adott neki, hogy tegye gyűrűjét egy pohár alá este
mikor lefekszik s képzelje, hogy otthon van s azonnal otthon leli magát,
de három nap mulva ismét visszajöjjön, ha atyja élete kedves előtte.
Szépike úgy tett s azonnal otthon termett s dicsekedett, mily jó dolga
van neki a fenevadnál. Két nénje megirígyelte jó dolgát s elhatározták
magokban, hogy ha még egyszer hazajön, elzárják, hogy vissza ne mehessen
s a fenevad kívánatára közülök megy el valaki. Úgy is tettek: Szépikét
három nap fogva tartották.
Erre eleinte igen megijedt, de végre azt gondolta magában, hogy nem
bánja, bárki jön is, csak jöjjön valami élő.
Végre, midőn a vacsora ott termett az asztalon, egy rút zöld disznó
jelent meg s melléje ült, vele kezdett enni.
Végre megszokta a leány a zöld disznót, nem irtózott tőle. De az,
mihelyt megvacsorált, vagy megebédelt, mindjárt eltűnt és soha egy szót
sem szólott hozzá.
Ráborult, sírt, addig nem is ment el tőle, míg éjjel tizenkét órakor a
föld megrázkódott s a zöld disznóból szép herczegúrfi támadt. Attól a
pillanattól fogva az egész udvar tele volt állatokkal és cselédekkel s
az elátkozott herczegúrfi megszabadításáért hálául szabadítóját kérte
meg feleségül.
35. A csikó.
Igy volt ez egy darabig; de a harmadik éjen már nem tarthatta meg, a
tükörbe tekintett, erre látja, hogy a csikócska fekszik mellette. Ez
megrettenve jelenti, hogy most addig el lesz átkozva, míg a réten
körmeivel ki nem kapar egy aranylakatot és tizenkét kulcsot.
Véres kézzel rátalál végre, kinyitja s lejön egy rétre, hol egy
Boszorkány három lova legel, ő elveszi az egyiknek a kalapját és
csókolja. Mire háromszor megcsókolta (a lovat), királyfi válik mind a
háromból s kérik, hogy válasszon közülök; ő a kalap nélkül valót
választja, ez által meg van szabadítva az átoktól.
36. A csikócska.
Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl volt egy király és egy
királyné, ezek nagyon kívántak magoknak egy gyermeket, de az Isten nem
akart nekik adni sokáig; egyszer azonban kiütött a hétesztendős háború,
a királynak el kelle menni és még odavolt, szült a királyné egy
leánygyermeket, efelől a király mit sem tudott. Vége lett a háborúnak, a
király hazafelé indult; útközben igen kezde szomjazni.
Éppen egy réten ment keresztül, mely igen nagy erdőséggel volt
körülvéve, megpillantott egy forrást és sietve küldé inasát, hozna neki
egy pohárral a tiszta vízből; de ez visszajött víz nélkül, mondván:
– Uram, király, nékem nem lehet meríteni, egy láthatatlan valami nem
engedi ezt meg!
Most volt csak nagy sírás-rívás. Megjött a tátos, mikor a hátára tették
a szép herczegasszonyt, fejét a földig meghajtotta. A herczegasszonynak
pedig az édesanyja, a királyné, imádságoskönyvet adott, mondván:
Este, midőn lefeküdt, feje alá tette azt és mikor a valami mondá:
– Mi a bajod?
– Van egy mód, de te azt meg nem teheted, mert fel kellene menned azon a
tekervényes úton, amerre jöttünk!
– Felmegyek!
Úgyis lett.
Egy király vadászott s mivel nem volt pohara, lehajlott egy gyönyörű
tájon egy patak fölé vizet inni s midőn inni akarna, valami a vízben
megfogta az orrát s nem akarta kérésére sem elbocsájtani, míg ez meg nem
igéré, hogy leányát neki adja feleségül. Hazament s búslakodott
feleségével együtt, egyszersmind cselt gondoltak ki akképen, hogy a
juhász szép leányát öltöztetik fel s adják oda, ha kéretni jönnek
leányukat. Egy idő mulva csak megjelenik egyszerre az udvaron egy paripa
s elnyeríti magát, mi annak volt a jele, hogy a király leányát akarja. A
királypár levezeti nagy sírások közt az ékes juhászleányt s felültetik a
paripára. Ez száguld vele egész addig a helyig, hol a király volt, itt
letette és tudakozta tőle, mint tetszik neki a táj?
– Óh, gyönyörű, – mond a juhászleány – mily szép legelők! Mily jó volna
itt atyámnak a juhokat legeltetni?!
Volt egy faluban egy gazdag házaspár, nem volt gyermekök, nagyon
kívántak magoknak egy gyermeket, annyira, hogy az asszony ily szavakra
fakadt egykor:
– Óh, bárcsak már fiam, vagy leányom, vagy ha nem, akárminő csúcsó-mászó
állatgyermekem volna!
Kígyó Jancsi tizenöt éves lett, felmászott egy nagy diófára s ott
fütyürészett; kérdi őt édesanyja:
– Mit fütyürészel?
– És kit?
– A bírónak a leányát.
Úgy is tettek. Amint Jancsi reggel felkel, hát a kígyóbőr nincs a feje
alatt, akkor azt mondá:
Ment, mendegélt, elért egy kis házacskát, ott lakott a Nap, bent egy
öreg anyóka ült.
– Óh, mondd, édes leányom, hogy jöttél ide, mikor erre még a madár sem
száll?
Ismét ott hált, de este Jancsi álomitalt ivott, tehát nem ébredt fel;
másnap észrevette Jancsi, hogy miért aludt az éjjel és az italt nem itta
ki.
Volt a világon egy szegény embernek egy nagyon szép leánya és egy
tehene. A leány egyszer a tehenet elhajtotta az erdő szélére legelni;
azonban elaludt s mikor fölébredt, a tehén már nem volt ott. A leány
nagyon megijedt és elindult az erdőbe a tehenet keresni.
Bolyongott ide s tova, egész míg csak rá nem esteledett; ekkor egy
házhoz ért, amelynek kapuja nyitva volt és azon bement.
Mikor minden az asztalon volt, hát még rettenetes sok Szőrös kéz jött be
és az asztalnál helyet foglalt. A leányt a legelső helyre ültették.
Mikor vége volt az evésnek, a Szőrös kezek mind a leányra rohantak és
elkezdték ütni; lefektették a földre s ott verték. Mikor már jól
eldöngették, letették az ágyra és otthagyták, mire a leány elaludt.
Volt egy szegény asszony, volt neki egy leánya, ez a leány naponkint a
fonyóba járván, irígy szemmel nézte, hogy a többi leányokat a szeretőjük
kísérik haza s csak őt nem kíséri senki. Többször mondta barátnéi előtt,
hogy nem bánná már, ha az Ördög is, csak lenne már egyszer valami
szeretője.
Egy nap, mikor hazajött, egy szarvas Fekete ember kísérte haza. A leány
ezen nagyon megijedt, s mindennap hazakísérte azután az a Fekete ember.
Megtudván tehát a leány, hogy Ördöggel van dolga, nem ment többé a
fonyóba, hanem becsukta az ajtót s ablakot, otthon várta be, hogy mi fog
vele történni.
– Nyisd ki az ajtót!
– Nyisd ki az ajtót!
– Nyisd ki az ajtót!
Kívánsága teljesedett; egy hét mulva sírjából nagyon szép rózsa nyőlt
ki, mely szagával az egész tájékot elárasztotta s messze földről
odacsábította az embereket, de senkinek sem hagyta magát leszakajtani,
lemetszeni.
Az úrra azonnal álom jött s elaludt, csak az inas maradt ébren. Éjszaka
tizenkét órakor kijött a pohárból a rózsa, szép hölggyé változott; ekkor
az inas felköltötte az urat, ki tüstént odaszaladt, megfogta a hölgyet s
el nem bocsájtotta.
Volt egy másik Ördög is, aki magáévá akarta tenni a leányt, veszekedtek
is; de a pokolban az Ördögök feje neki adta a leányt, csakhogy ezalatt
az idő alatt a herczeg szolgái megtalálták a leányt s visszahozták.
Volt egyszer a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony, aztán
annak a szegény asszonynak született egy gyönyörű szép leánya, olyan
szép volt, hogy a világon szépségre nem volt neki párja. Sokáig
gondolkoztak, hogy minek kereszteljék? míg végre azt határozták, hogy
olyan nagyon szép volt, Szép Karolinának keresztelik.
Kevés idő mulva jön be egy cseléd s mondja, hogy egy katonatiszt akarja
meglátogatni Szép Karolinát, bebocsájthatja-e?
Másnap megy hozzá a lólábú katona és kérdi Szép Karolinától, hogy mit
látott tegnap? Azt mondja:
Azt mondja:
Azt mondja:
Mondja az ajtófél:
– Én nem harangoztam.
Kevés idő mulva ott, abban a gödörben, ahova Szép Karolinát temették,
egy gyönyörű szép bazsarózsa termett s egy királyfi ott kocsikázott el,
meglátta a bazsarózsát, mondta az inasának, hogy szakajtsa le. De hiába
törte, húzta az inas, nem tudta leszakajtani; a kocsis is próbálta, de
nem boldogult vele semmire; utoljára maga ment a királyfi s alighogy
odaért, lehajlott előtte.
Hanem az inas úgy elaludt, hogy reggelig fel sem ébredt. Másnap a király
még drágább süteményeket készíttetett s azt mondta, hogy meglesi maga.
Hét esztendő mulva két aranyhajú gyermeke lett Szép Karolinának, vitte
két bába keresztelni, aztán hátég Szép Karolina is elment.
– Köszönd, hogy ez a két gyermeked van, mert különben nem kerültél volna
ki körmeim közül, hanem most elmehetsz!
42. Halottidézés.
Egy leánynak azt javasolták, hogyha sok mátkára akar szert tenni, menjen
a temetőbe s főzzön halálfejet. Ez megszerezvén, estére föltette egy
vasfazékba s főzte. Minél jobban közeledett az éjféli tizenkét óra,
annál jobban hitt valakit (a halálfej) a vasfazékban, mondván:
– Jere, jere!
– Nem nyitom, még nekem egy láda szép ruhát nem hozol!
Ismét egy kis vártatva, miután a láda ruha a kürtőből lezuhant volna,
megjelent és az előbb mondottat ismételte.
A leány most egy láda aranypénzt kívánt. Ezt is meghozván, ismét kérte
az ajtó felnyitását; de a leány három ágyravaló dunnát kért. Harmadszor
is meghozta, amit kért, ezután beeresztette a leány, kivel fejében
kerestetett s elaludt. A leány a holt koponyájától megijedvén, a faluba
szaladt s egy házba ment, hol mécs világított, itt egy kiterített holtat
találván, a kályha megé bújt. Minthogy pedig az ajtót becsukta maga
után, a holt nem jöhetett be, azért kívülről kiáltott:
Volt egy szegény embernek három leánya, egyik fonyt, másik varrt,
harmadik ült a kályha mögött és tollat fosztott. Azt mondja az atya
legöregebb leányának:
Ment és előtalált egy Lovagot, fehér lovon ment, fehérbe volt öltözve és
egy fehér kutya szaladt utána, ez volt a Halál, ez azt mondá:
– Beköszönj!
Ment tovább, ismét előtalált egy Lovagot, vörös lovon, vörösbe volt
öltözve és egy vörös kutya szaladt utána, ez azt mondá:
– Ne köszönj be!
Ez volt a Vörösláng.
Ment tovább, előtalált egy Lovagot, kék lovon, kékbe volt öltözve, kék
kutya szaladt utána, ez azt mondá:
– Beköszönj!
Ez volt a Kékláng.
Ment tovább, jött egy Lovag fekete lovon, fekete kutya szaladt utána, ez
azt mondá:
– Ne köszönj be!
Ez volt az Ördög.
Most nem tudta a leány, mit csináljon, beköszönjön-e vagy ne? Utoljára
mégis beköszönt, a vén kocsmárosné Boszorkány volt.
Egy kis leány öreganyjának mindig ételt hordott s egy napon egy
farkassal találkozott, ki kért tőle ételt, de a leány nem adott.
Másnapon ismét nem adott, harmadikon sem. A farkas kikérdezte a leányt,
hol lakik az öreg anyó? s azt kitudván, gyorsan odafutott s az öreg
anyót megölte, húsát a kéménybe akasztotta, vérét egy korsóban az ajtó
megé tette, maga pedig az ágyba feküdt.
– Kedves leányom, tudom, hogy éhes vagy, azért menj, a kéményben van hús
és szalonna, vágj le onnan!
– Azért, fijam, mert sokat járok; a kezem pedig azért szőrös, mert sokat
dolgozom.
– Azért, fijam, mert én sok embert ettem ám meg s mivel te nekem három
napig nem adtál enni, téged is megeszlek!
Volt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony. Szegények voltak,
csak a gyermekeknek nem voltak szűkében, mert már ép annyi gyermekök
volt, mint ahány lyuk van a rostán, mikor újra egy kis gyermekök
született. Már az egész falu keresztkomájok volt s nem akadt a
falujokban, aki újra elvállalta volna a komaságot.
Tovább mentek, akkor meg sok emberkoponyát találtak, mire az asszony még
erősebben fogta, hogy térjenek vissza, de az ura elhitette vele, hogy
itt régen temető volt.
– Azért nem eszem, nem iszom, komámasszony, mert mikor jöttünk, az úton
sok embercsontot találtunk!
Egyszer volt, hol volt, hol nem volt, talán nem is igaz volt, túl az
Óperenciás-tengeren volt egy falu, abban lakott egy öreg Boszorkány:
Kató néni.
– Ugyan, Kató néni, tanítson kend engem egy kis öregírásra! Tudom, hogy
tud kend, mert az egész faluban azt beszélik, hogy mikor a tehén véres
tejet ad s az asszonyok az ingeket fejszefokkal megverik, másnap mindig
össze van a kend feje törve, tehát kend Boszorkány.
Kató néni nem állhatta már a sok sürgetést, megigérte s pénteken éjszaka
12 órakor kopogtatott a tiszteletes ablakán.
A pap egy kevéssé gondolkozván, hogy a felesége észre ne vegye, mezítláb
egy ingben-gatyában kiment s Kató néni hátára vevén, ráült a piszkafára
és e szavakkal: »Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok!« szélszárnyra
kelve, repült a levegőn keresztül a fák teteje felett egy nagy sárga
rezidencziáig, ott a papot az ajtófél mellé támasztotta, maga bement a
mulatságba. A királynő: Zsémbes Panni kérdezte Kató nénitől, hogy ki az
az ember az ajtófélen? S Kató néni feleletére, hogy most akarja magát a
Boszorkányok közé bevétetni, a királynő felállt és az új vendéget
embercsontokból s koporsódeszkából készült mesterséges asztalhoz
ültetvén, elébe tette az emberkoponyából készült kalamárist, egy
aranypennát s egy fekete könyvet s parancsolta, hogy írja bele a nevét.
A pap megijedt s e szavakat írta bele:
– Jaj Istenem!
Volt egyszer egy igen jámbor szívű, de nem nagyon vagyonos uraságnak egy
messze terjedő, rengeteg erdő szélén majorja, melyben leginkább jó
fejősteheneket és juhokat tartott. Az uraság a majortól nem messzire
lakott.
Egyszer elkezdett fogyni a tehenek és juhok teje s így a szegények nem
kaptak ingyen tejet, amiért megátkozták a megrontót és az átok fogott
is. Aki megrontotta, kitanult Babonás asszony volt, ennek volt egy
leánya, aki szinte meg akarta tanulni ezt a mesterséget, kérte anyját,
hogy tanítsa meg reá. Anyja hallgatott, de leánya nem szünt meg
rimánkodni.
– Nem megyek!
Már tizenegyre volt éjfél előtt s mégsem látott semmit, már únni kezdte
a várakozást, mikor zörrenést hall s néz jobbra-balra, egyszer
megpillantja a zörgést okozó alakokat, feketék voltak azok, mint a korom
s egyenesen a Vénasszonynak tartottak. Mikor közelebb jöttek, még inkább
meggyőződtek, hogy ezek Ördögök, mert farkuk, szarvuk, lólábuk volt, sőt
egyikük kutyafejű és oly szőrös volt, mint a medve.
48. Turánka.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, ki sétálni menvén,
egy asszonnyal találkozott, ki leányát verte, kitől kérdezte:
– Miért üti?
Háborúba menvén, azt hagyta meg nejének, hogy szobavászont egy hét alatt
megfonjon! A királyné búsulva ment a templomba, hogy mit tegyen? Kérdé
egy vén banyától, kivel megegyezett, hogy a banya megfonja a kendert,
amiért a királyné ha a nevét ki nem találja, övé lesz a kender.
49. Incsulka.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt három
leánya, minduntalan kérték atyjokat, hogy őket sétálni eressze el; végre
megengedte: a királykisasszonyok sétálni mentek. Estére – mert
eltévedtek – egy Ördöngős-vénasszonyhoz tértek be szállásra.
Incsulka vett egy egész zsák hájat, a kis kutyát jóltartotta hájjal,
bement a szobába s a Boszorkány ujjáról húzta le a gyűrűt; de ez
felébredt, megkapta Incsulka kezét s mondta:
Hol volt, hol nem volt, volt egy hétországi király, kinek meghalt a
felesége és úgy gondolkozott, hogy újra meg fog házasodni, mivel a
királyoknak sokáig nem szabad özvegyen lenniök. Volt egy hétországi
királyné, kinek az ura meghalt, úgy gondolkozott a király, legjobb lesz
ezt neki feleségül venni.
Volt a király leányának egy igen kedves étele, úgy okoskodtak tehát,
hogy legjobb lesz, ha felállnak az asztaltól; a királyné leánya
elkészítteti az ételt s megmérgezi, úgy adja oda a király leányának,
hogy haljon meg tőle.
– Próbáld meg, adjál a kis kutyádnak belőle, ha az meg nem fog dögleni,
te sem halsz meg; de ha megdöglik, ne egyél belőle!
A leány ment, mendegélt egy nagy erdőben, a honnan két hétig ki nem
tudott menni; mindig erdőben kellett menni s már elfogyott az eledele is
és csak gyökerekkel s vad gyümölccsel táplálkozott s már-már halálát is
kívánta, mikor egyszer csak egy, nagy kastélyra akadt, ahol tizenkét
Óriás lakott. Amint az ajtóhoz ért, az ajtó magától kinyílt, de egy
lelket sem talált, mert az Óriások rabolni voltak. Bement a konyhába,
itt szörnyű nagy tüzet látott s tizenkét vasfazekat telve hússal
körülötte főlni. Ment beljebb, ismét egy ajtó nyílt meg előtte, tizenkét
ágy volt a szobában és egy arany oltár. A szoba nagyon szemetes volt, a
leány kiseperte. Amerre ment, az ajtók kinyíltak előtte, minden volt,
ami csak kellett, hozzáfogott főzni, az ételt megfőzte. Mikor
beesteledett, a leány csipkebokor háta mögé húzta magát, hogy ott várja
be az Óriásokat.
Amint az Óriások hazamentek, látták, hogy ki van seperve, meg van főzve,
mindjárt gondolták, hogy itt valakinek járni kellett, mert ez magától
meg nem történhetett; hozzáfogtak keresni. Nem sokáig keresték, az
Óriások feje csakhamar reátalált a bokor háta megett; kihívta a leányt a
bokrok közül s bevezették a szobába, hol az Óriások feje kardot rántott
társaival s hétszer megesküdtek az Istenre és kardjokra az oltár előtt,
hogy a leányt holtig nem fogják elhagyni s aki a legkisebb rossz
gondolattal lesz is a leány iránt, mindjárt fejét veszik. Hozzáfogtak
vacsorálni, vacsora után szép ágyat csináltak a leánynak aranyból és
gyémántból.
– Van már elég vadunk, nem szükséges több! Szeretnéd-e atyám a leányodat
halva látni?
Ezen a helyen két arany almafa nyőlt, mire a király is büszke volt és
sok király irígyelte fájait. De a mostoha nem nézhetvén a fákat, mondá
férjének, hogy csináltasson belőlök két ágyat. A király, ámbár
szomoruan, ezt is megtevé.
Éjjel a király nyugodtan aludt, de a mostoha éppen nem úgy; ébren lévén,
hallotta a királytartó ágyat beszélni:
De a másik mondá:
Onnan egy öreg anyó fogta ki őket, ekkor aranyhajú gyermekeké váltak.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, volt annak a királynak
egy felesége meg két fija, az egyiket Miklósnak hívták, a másikat
Andrásnak. Meghalt az édesapjuk, árván maradtak.
Egyszer úgy déltájban jön haza az iskolából a két fiú, amint a sárgarigó
meglátta őket, lerepült a Miklós vállára, de amint bementek a szobába a
királyfiak, a rigó kint maradt, megfogta a szakács, kitekerte a nyakát,
megkoppasztotta hamarjában s elkezdte sütni. Azalatt a királyfiuk
megtanulták a leczkéjöket, a konyhára jöttek kuktákodni s ott
szaglálódva járkáltak ide s tova.
A szakács megy a sárgarigót nézni, hogy szépen pirul-e már? hát látja,
hogy nincs sem szíve, sem mája.
– No, ez így sehogy sem jól van, már ezt megint a két fiú közül tette
valamelyik; de már mindegy, nem tehetünk róla, majd segítünk valahogy a
bajon!
– No, hát reád bízom, ölesd meg mind a kettőt s vedd ki belőlök, mert
még épen van bennök.
Még egy darabig búcsúztak, azzal elmentek, egyik jobbra, másik balra.
Miklós alig ment egy darabig, hát egy nagy városhoz ért, melynek mindene
feketébe volt vonva, s csak egy kapuja volt nyitva, mert az egész város
fallal volt körülvéve s egy lélek sem jött sem ki, sem be azon; kapta
Miklós, bement rajta.
– Éljen a király!
Ment, mendegélt, míg egyszer egy vár előtt volt, kapta magát, bement a
várba; abban a várban lakott három szebbnél szebb királykisasszony, de
mégis legszebb volt közöttük a legfijatalabbik. Ezek nagyon szívesen
fogadták Andrást, marasztalták, András maradt is, hozzáfogott mindenhez
és csak se széna, se szalma, az lett biz’ annak a vége, hogy
beleszeretett a legkisebb királykisasszonyba s nemsokára egy pár lett
biz’ őbelőlük; éltek boldogul.
Egyszer András hallotta, mivel nagyon nagy híre volt, hogy messze innen
lakik egy elátkozott kisasszony, a neve Zsófi, ki a férfiakat sorra
tüntette el, még pedig úgy, hogy nyomára sem jöttek.
Kapott a feleségétől oly sapkát, mit ha a fejébe tett, nem látta senki.
Fejébe tette András a sapkát, körülkanyarította az ostort s elkiáltotta:
Amint mentek, elértek egy szigethez, oda senkinek sem volt szabad menni,
mert ott az Óriások laktak, András kiment a szigetre, őt nem látta
senki.
Amint ment egy darabig, lát egy gyönyörű szép szőlőt, a tőke tele volt a
legszebb fürtökkel rakva, odament s amint egy szem fekete szőlőt
megevett, nagy malomkő esett a nyakába, melyből sehogy sem bírt kibujni.
Kínjában levert egy szem fehér szőlőt, mely elébe gurult, kínjában
beharapta s alig hogy lenyelte, eltűnt a nyakáról a malomkő.
Leszakajtott egy fürt kék szőlőt, azzal visszament a basa hajójába.
Ekkor András lekapta a fejéről a sapkát, hogy Zsófi ismerje meg. Zsófi
könyörgött neki, hogy csak vegye le a követ, de András nem akarta;
odaadta Zsófi neki az ostort is, de András nem vette le. Azután megtudta
Zsófitól, hogy a küszöb alatt oly aranypálcza van, mellyel ha háromszor
megkerülik a várat s harmadszor rácsapnak, a vár aranyalmává változik.
53. A mostohaleány.
– Fi! emberszag van itt, add ide anyánk, hadd együk meg!
A fiuk meg voltak vele elégedve, de volt ott még egy Vénbanya, ki
feltette magában, hogy harmadnapra megöli s megfőzi. Ezt hallván a
macska, a leányt útra készítvén, három köpetet parancsolt a konyhába
köpni és a vasfazékot telehordani vízzel.
– Nem forr!
De ez eltaszigálta őket.
Az Ördögök is eljöttek:
– Énekelj még, kérlek! szólt egy ezüst csengésű hang. Feltekint a szép
halász, kit lát maga előtt? Egy tündérszépségű leánykát.
– Ki vagy te?
Ezzel a vízben egyet loccsant és eltűnt, de alig mult néhány percz s már
a szép leányka fent volt egy aranyvesszőcskével:
– Ereszd a hálót!
Nagy ifjedve vette észre, hogy félig már arannyá változott, kiáltozott
segítségért, de hasztalanul.
Egyszer, mikor még Krisztus urunk a földön járt, volt egy özvegyember,
ennek volt egy fija és egy leánya; volt egy özvegyasszony is, ennek csak
egy leánya volt.
Mivel a leány utolsó falatját odaadta, azt kérdezte szent Péter Krisztus
urunktól:
– Mester, mit adjunk e jó leánynak?
Egy koldus restelte, hogy felesége ismét viselős, kicsalta tehát egy
nagy erdőbe s mondta neki, hogy majd a fejében fog keresni. Az asszony
fejét a férje ölébe hajtván, elaludt, a férje pedig elment s ott hagyván
őt a vadonban.
– Mi újság otthon?
Elbeszélte fájdalmát.
– Van itt – mondja az ember – egy fán öt tojása egy griffnek, de nem jó
ahhoz olyannak nyúlni, akit nem ismer, mert a griffmadár mindjárt
megöli.
– Jól van!
A királyfi nem adhatott, a szép leány semmivé lett. Igy tört fel négyet.
Hát amint megy, talál egy kútat, feltöri az ötödik tojást, kijön belőle
amazoknál százszorta szebb leány, vizet kért; adott neki a királyfi s
azzal felültette a kútgém fölébe s hazament, hogy majd aranyos hintón,
aranyos szőrű lovakon jönnek érte.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király feleségével és két
fijával; egyszer így szólott fiaihoz:
Az egyik rózsa egy kút mellett kérte a királyfiút, hogy itassa meg a
kútból, mit a királyfiú meg is tett s a rózsa tüstént aranykácsává vált,
a másikat sok kérés után ereszté le a kútba, ez aranygalamb lett s mind
a kettő visszarepült Mádénéhoz. A harmadikat már otthon itatta meg s
ebből aranyhajú kisasszony lett.
– Ej, fijam, de barna leányt hoztál magaddal, no, de semmi! tán a naptól
barnult meg.
Volt egyszer egy gazdag özvegyember, ennek volt egy fiacskája: Józsika
és egy leánykája: Mariska, a fiucska tíz éves, a leányka pedig tizenkét
éves volt.
Jöttek egy harmadik kutacskához, itt már Józsika olyan szomjas volt,
hogy lehajolt, ivott; azonnal aranybárányka lett.
Amint mentek, mendegéltek, egy nagy erdőbe értek, Mariska leült egy
bokor megé, kis báránykája pedig ölébe tette fejecskéjét és ott
kinyugodtak.
Ment abban az időben vadászni egy király, kutyái nagyon kezdtek ugatni
egy bokorban, elküldi a király az inasát, az inas visszajött, elmondta,
mit látott; odamegy a királyfi, kinek nagyon megtetszett a szép
aranyhajú leányka, hívta, hogy menjen el az ő várába! A leány el is ment
oly feltétel alatt, hogy a kis báránykát is magával viszi, mert ez az ő
öccse. Felvette mind a kettőt a kocsijába a királyfi, s amint a várba
értek, mindenki csodálta Mariskának a szépségét, a király pedig szépen
felöltöztette s feleségül vette. Lakott azonban a várban egy vén
gazdasszony, neki is volt egy leánya s mindig azt hitte, hogy a király
az ő leányát fogja elvenni, nem pedig mást; most látta, hogy
számításában csalatkozott, mindenképen leselkedett a szép királyné élete
után. Egyszer történt, hogy a király nem volt itthon és a királyné egy
kis fiucskát szült; a vén asszony be tudta magát hízelegni a királynénál
és mindig mellette volt.
Akkor előjött egy szép, fehér kácsa, megrázkódott, szép asszonnyá vált,
megszoptatta gyermekét és megcsókolá.
Másnap este maga ment a bárányka után; amint látta, hogy a kácsából
asszony lesz, azonnal megismerte Mariskáját és amint megszoptatta a kis
gyermeket, azonnal a király odaugrott s karja közé fogta a királynét és
oly erősen tartá, hogy ez sehogysem mozdulhatott.
62. Az aranyhajú.
Volt egy szegény embernek egy fia és egy leánya, a felesége Boszorkány
volt. Egy délután együtt beszélgettek, a Boszorkány így szólott
férjéhez:
Néhány pillanat után ismét elérte őket, azonban ezek hamar áthajították
a tojást, miből hét mérföldnyire terjedő tó keletkezett.
Történt, hogy a királynak hosszú útra kellett menni, nagy sírások között
vált el feleségétől. A király több hónapig elmaradt; azalatt a királyné
egy aranycsillagos homlokú herczeget szült. A Vénbanya színleg
nyájassággal viseltetett iránta, agyában pedig a legfeketébb terveket
főzte.
Azonban az igaz királyné nem fult bele a vízbe, hanem kácsává változott
s a víz körül legelő báránybátyjával gyakorta váltott szót; tudniillik
megparancsolta neki, hogy kérje ki a Vénbanyától a kis gyermeket s hozza
a patakhoz, hol megszoptatván, ismét a báránytól visszaküldötte.
Mire a kácsák:
– A tizenkettedik seregben.
Másnap abban az időtájban arrafelé sétált s egy bokor mellé bujt, míg a
bárány ott nem ment el a gyermekkel; ekkor a bokrok között távolról
követte s mikor szoptatta a gyermeket, egyszerre a háta megett termett,
átkarolta s el sem eresztette, míg csak a déli tizenkét óra el nem mult.
Hol volt, hol nem volt, volt egy ifjú király, ki mindennap sétálni ment
az erdő mellé, hol három szegény leány tilózott.
A legifjabb mondá:
A nevelőnek is volt egy eladó leánya, irígy volt, hogy a király nem az ő
leányát vette el, elátkozta a tizenegy aranyhajú gyermeket galambbá a
Mátrahegyre, az arany cziprusfára s helyére tizenegy kutyakölköt tett s
megírta a királynak, hogy felesége tizenegy ebkölköt szült.
Ez sem volt elég, addig űzte, hajtotta a királynét, míg el nem ment a
háztól, végre szegény királyné egy nagy odvas fában lakott az erdőben,
itt nevelte kutyáit s itt szülte a tizenkettedik aranyhajú gyermeket.
– Küldd el kívülem mind ezt a kutyát, mivel ezek nem fijaid neked, mind
ily aranyhajú fiad volt, mint ez itt!
Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy gyönyörűséges
ifjú király. Ez egyszer kiment sétálgatni egy szép patakocska mellé,
amint ott sétált, jött három szép leány és elkezdett mosni, nem tudván,
hogy az az ifjú, aki ott sétálgatott, a fiatal uralkodó.
Mind a három egy parasztnak a leánya volt. Sok tréfabeszéd közt elkezdte
az egyik:
– Téged pedig, aki oly sokat bírsz fonyni, a kertészem fog elvenni
feleségül.
A királyné oly beteg volt, hogy nem tudott maga felől semmit, a
kertészné és a szakácsné ápolták őt, ezek megfogták a gyermeket és egy
kis ládikába tették és azt egy nagy folyóba vetették; a királyné mellé
pedig egy kutyakölyköt tettek s a királynak tüstént megírták, hogy a
felesége egy kutyakölyköt szült. A király hajaszála felborzadt, mikor
ezt hallotta, annyira megharagudott ártatlan feleségére, hogy tüstént
kiadta egy levélben azt a parancsolatot, hogy a kutyakölyköt a vízbe
vessék; a királynét meg bekőfalazzák úgy, hogy csak annyi lyukacskát
hagyjanak, melyen egy tál befér. Azt is kiadta parancsolatban, hogy aki
arra megy, köpjön be a lyukacskán, mert aki ezt a parancsolatját
áthágja, halálfia lesz.
– Add nekem ezt a kis fiút, amit kívánsz érte, magkapod, a fiút pedig
úgy fogom nevelni, mint a saját gyermekemet.
– Jó napot, anyámasszony!
– Óh, ebben nagy fát mozdítottál, öcsémuram, sokan rosszul jártak már
amellett, de amint látom, nagy a kívánságod, én nem bánom, nesze!
Elmentek a Vénbanyához.
A királynak nagy öröme volt szép menyében, a lakodalom napja is meg volt
határozva.
Benéztek a tűkörbe:
– Látom! – mond a herczeg, ott egy bűnös asszony lakik, mindig odaköpök,
ha arra megyek.
A két kis gyermeket sokáig hajtotta a szél ide s tova a tengeren, míg
végre egy sziget felé hajtotta, mely egy más királynak a birtoka volt,
ennek a királynak egy gyermeke sem volt s éppen a tengerparton sétált,
midőn meglátta a kosarat, melyet a víz kivetett.
A kis leány sírt s mikor testvére hazajött, elmondta neki, hogy s mint
járt; de a kis király nem ijedt meg, hanem bátran azt mondá:
A kis fiú úgy tett, mint tanácsolva volt, sebesen haladt a kertben s
letörte a nagy kalitkát ágastól, merített az élet vizéből s ezzel
megfordult s jött kifelé.
Elérkezett az ebéd ideje, egyik egy s másik más mesét mondott; végre
rákezdte a kis király is a meséjét: Volt egyszer egy király, volt ennek
a királynak egy gyönyörű szép felesége. Egyszer a királynak háborúba
kellett menni, feleségét otthon hagyta áldott állapotban; és így tovább
mesélte az ő élete történetét. Mikor az öregasszony ármányára került a
sor, az öregasszony irult-pirult, végre felkiáltott a kis király:
Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt tizenkét fija és egy
leánya.
Ment, mendegélt, míg egy nagy erdőben ráesteledett, felment Nánika egy
fára, félve, hogy ott lent a vadállatok megeszik; de lenéz a fáról s mit
lát? Világot, nem messze a fától. Leszállt a fáról s ment annak a
háznak, ahol azt a világot látta.
Amint odaért, látta, hogy az egy nagy vár, felment azután sok
garádicson, kinyitott egy ajtót s bement egy nagy terembe, melyben egy
asztal volt felterítve tizenkettőre. Ment tovább, hát egy konyhába jött,
hol minden ki volt készítve főzésre, de még semmi sem volt megfőzve. A
leányka megfőzött, még az ágyakat is felágyazta, azután egy szegletbe
bujt el.
– Itt a mi testvérünk!
– Nehéz dolog ez, – mondának a varjuk – ha hét esztendeig nem szólsz egy
szót se és tizenkét inget és lábravalót varsz csoványból,
megszabadíthatsz!
Egyszer egy király vadászni ment, eltévedt s ahhoz a várhoz ment, ahol
Nánika volt. A királynak nagyon megtetszett Nánika szépsége, szólt is
hozzá, de Nánika nem felelt, hanem csak integetett; a király feleségül
vette.
Volt, hol nem volt, volt a világon egy Öregbanya, ennek volt egy
menyecske lyánya, mind a ketten Boszorkányok voltak és ennek a
menyecskének egy gyönyörűséges szép lyánya.
Ment, mendegélt, előtalált egy erdőt, ebben lakott ő hosszú ideig, míg
azután a vad gyümölcsre ráúnt; elindult tehát.
Estére kelt az idő. A fiú kimegy a kertbe, őrt áll, de tizenkét óra felé
nagyon megkörnyékezi az álom, mosdik, dörzsöli a szemét, de ez nem sokat
ér, végre midőn az éjfél elérkezett, a kapuról a lakatok lepattogtak és
rája lanyha álomszellő szállott, már csaknem elaludt; hanem azért erőt
vett magán s mintegy álomközben látja, hogy az ajtón egy gyönyörűséges
szép lyány lépked befelé, az arany almafa alá áll, az megrázkódik s a
kosara tele húll, azzal visszafordul; de amint menne kifelé, a királyfi
rákiált:
– Ki vagy? Megállj!
– Jaj, apám – mondá a fiú, – nem érdemes ő arra, mert neki nincs keze,
mivel kinyithatta (volna a kaput) és leszedhette volna az arany almát,
az magától tárult fel előtte és az alma magától hullott a kosárkájába.
Engedelem neki, apám, mert a szerencsétlen lyány ártatlan, mint a ma
született gyermek!
– Óh, fiam, – mondá az apa – ugyan hogy’ vehetted volna azt, mikor még
az égből is nyomorultat várhatni?
– Óh, fiam!…
Mén, mendegél, egy erdő szélén előtalál egy öreg asszonyt, ez volt a
királyné öreganyja, a Vénboszorkány.
A kis gyermekek csúnyák voltak, mert nem tudta őket megmosni az anyja,
végre előjött aztán egy ősz Öregember, egy vödörben vizet hozott és
mondta, hogy mossa meg benne a kezét, majd kinyől. Mossa, mossa, hát
kinyőlt a keze. Ekkor így szólott az Öreg:
– Eredj, van itten az erdőben egy kis ház, van abban mindenféle élelem,
melyből jól, úri módon megélhetsz; van ott a konyhában egy tőke, erre
van kötve egy nagy vasláncz; majd mén oda egy fekete agár, kösd arra a
lánczra, az lesz a te Öreganyád.
– Eredj, fiam, add fel neki azt a kendőt, úgyis a te atyád volt az!
Nemsokára elejti a király a pipáját is.
– Eredj, fiam, – szólt ismét az ismeretlen királyné – add fel neki azt a
pipát, úgyis a te atyád volt az!
– Vedd fel, fiam, azt a kendőt, úgy is a te atyád volt az! Máskor pedig
a másik fiának:
– Eredj, fiam, vedd fel neki azt a pipát, úgyis a te apád volt!
– Eredj, fiam, tedd az ölébe azt a kendőt, úgyis a te apád volt az!
– Azt érdemli biz’ az, fölséges király, hogy a szilaj csikó farkára
kössék, négy felé vágják és a város négy sarkára fölszúrják.
– Magadnak mondtad ki a büntetést, gaz banya – mond a király, – vigyétek
és hajtsátok végre rajta.
68. Hamupepejke.
Egyszer volt egy királynak három fija. A két nagyobbik igen világi,
úgynevezett gavallér volt, a legkisebbik pedig mindig félrehúzódott s
legjobb helyét csak a tűzhelyen találta, amiért elnevezték
Hamupepejkének s minthogy ily természetű volt, sem szülei, sem bátyjai
előtt nem volt kedves, sőt az utóbbiak gyűlölték is.
De ő már nem űzte el, hanem adott neki a maga hamupogácsájából, jól
tartotta. Ekkor a kis egér egy sípot adott neki, mondván:
– No, amiért velem jót tettél, neked adom ezt a sípot s amikor ezt
megfúvod, én azonnal megjelenek és segítségedre leszek!
Kevés idő mulva eljött a harmadik próba ideje. Akkor ismét elmentek a
királyfiak, a Hamupepejke is belefujván a sípba, megjelent a kis egér;
ekkor még drágább, aranyos ruhába öltöztette s a lovát is aranyos
szerszámmal ékesítette fel, még a patkószege is arany volt.
Volt egyszer egy Vénbanya, ennek volt egy édes- és egy mostohaleánya;
lakott a városban egy szép, fiatal gróf. A Vénbanya mostohaleánya nagyon
szép volt, az édesleánya pedig csúnya, tehát ő mindenképen azon
törekedett, hogy a mostohaleányát mentül előbb kivégezhesse a világból,
ez azonban sehogy sem sikerült neki.
Sírt a szép leány a hamu felett, gondolván magában, hogy szedem én ezt
arra ki? Arra berepül egy galambocska az ajtón és diót hoz be szájában
és a leánykának az ölébe ereszti azt, mondván:
Sírt a szép leány, egyszer csak berepül a galamb, diót visz szájában és
leejti a leány ölébe, mondván:
A királyfi ismét adott neki egy pohár vizet s azzal bezárta az ajtót.
Harmadnap mulva újra meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt, ki
ismét egy pohár vizet kért:
A királyfi ismét adott neki egy pohár vizet s azzal bezárta az ajtót.
Negyedik nap újra meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt s az újra
kért egy pohár vizet, mondván:
Ekkor mind a négy szeg kihullott belőle, kettő a kezébe, kettő a lábába
volt szegezve és a Fekete Saskirály eltűnt a lukakon, hanem mikorra a
királyfi kinézett, a feleségét ellopta.
Egyszer elérte a rézvárat, bement, nem talált mást bent, csak egy
síránkozó asszonyt, aki a rézvár gazdájának a felesége volt. Ez az
asszony azért síránkozott, mert az ura leánykorában ellopta, azon lukon
járt az ő ura is fel, amelyen a Fekete Saskirály.
Beköszönt a királyfi:
A királyfi belebujt.
Most újra tanácskoztak s azt végezték, hogy már meg ők ketten mennek el
bátyjukhoz, a királyfi pedig maradjon az ezüstvárban. Majd ők szép
szóval elcsalják a Fekete Saskirály nyolczlábú lovát s majd máskor azon
mennek el a királyfi feleségéért. Elmennek tehát másnap a Fekete
Saskirályhoz, őket szívesen fogadta, sőt panaszkodott, hogy rossz
testvérek, ritkán látogatják meg. Megvendégelte őket s mikor el akartak
jönni, elcsalták cserébe az ő hatlábú lovuk helyett a nyolczlábú lovát.
Másnap az ezüstvár ura maga a Fekete Saskirály lován ment el, mivelhogy
ösmeretes volt a Fekete Saskirály kígyója előtt, a kígyó nem sziszegett,
hírt sem adott a gazdájának, csak akkor, mikor már látta, hogy az
asszonyt a kút kávájáról felvette és elszaladt vele. A Fekete Saskirály
kergette egy darabig az öccsét, de mivelhogy a hatlábú ló utól nem
érhette a nyolczlábut, visszament a várba s feleség nélkül maradt.
71. Donát.
Volt a világon egy király, ennek volt egy leánya, a leány mikor
tizennégy éves volt, a király a fal közé rakatta, úgy, hogy csak olyan
kis nyílás maradt, amelyen egy madár befért; azért rakatta el, hogy a
leány soha férfit ne ismerjen.
A király nem hitte, végre elment maga s mikor meggyőződött, nem tudta,
mitevő legyen? Összehívta az okos embereket tanácskozni s azt
határozták, hogy a leányt fiával együtt egy nagy hordóba kell tenni és a
tengerbe dobni. Úgy is lett; csináltak egy nagy hordót három
vasabroncsra s beletettek három kenyeret, három kulacs bort, a leányt
fiával és a tengerbe dobták.
Igy járt el naponként s anyja csak a fát nézte, hogy mikor jön már haza
a fia.
Egyszer roppant nagy ordítást, lármát hall az erdőben, megy arra s amint
kiért az erdőből, hát egy völgyben három Ördögfiut lát veszekedni,
reájok fogja a puskát, de azok kiáltanak:
– Halt, Donát! Tudjuk, hogy jó vitéz vagy, jöjj közénk bírónak! Azon
veszekszünk, hogy melyikünk mestersége a legjobb, ítélj közöttünk te!
– Ez is szép!
– Máskép nem tudom megítélni, melyiteké jobb mesterség, hanem ott van
három hegy, menjetek fel s majd ha én szólok, induljatok el és aki
hamarabb ideér, az a legjobb mester, hanem a köpönyeget, papucsot s
ostort hagyjátok itt!
Fölmennek a hegyre, kiált nekik Donát, futnak mint a szél, hanem Donát
fölveszi az ostort, feléjök csap, mindjárt lassabban futnak, még egyszer
feléjök csap, még lassabban futnak, végre harmadszor is feléjök csap,
mind a három kővé válik.
Egyszer egy hegyen látott egy várat, fölmegy a várba, hanem ott senkit
sem látott, a szobák királyilag föl voltak ékesítve, hanem sehol egy
lélek sincs.
Az anyja nagyon szerette volna tudni, mi van abban a szobában, hogy fia
nem akarja oda beereszteni, kérte mindig, adja neki a kulcsot, maga
szeretne bemenni, hanem Donát azt mondta:
Nem hitt neki az anyja. Mikor elment Donát vadászni, az egész házat
fölhányta a kulcsért, végre Donát ágyában fellelte, benyitott a szobába
s megrettent az iszonyú Óriások láttára; megszólalt egy, hogy adjon neki
csak egy csepp vizet, mert mindjárt meghal! Megsajnálta, adott neki s
amint a szájához értette, mindjárt leesett a gerendáról s ember lett.
Hazajött Donát és az anyja nyögve beszéli, hogy soha meg nem gyógyul;
hanem az elébb egy kicsit elszunnyadt és azt álmodta, hogy a
tengerszigeteken az erdőben van egy vaddisznó; ha ennek a malaczából
ennék, mindjárt jobban lenne.
– Hó, ha csak ennyiből áll, mindjárt hozok én édesanyámnak!
– Fogadj Isten, fiam Donát! hát hol jársz itt, mikor itt még a madárnak
sem szabad járni? Már itt ismerték Donátot.
– Én ugyan, fiam, nem tudom merre van, ha a lovam tudja, az elvisz oda.
– Szabad!
A ló féltáltos volt.
– No, most ember légy, mert ha megkap bennünket a vaddisznó, soha többet
vissza nem jövünk! Hanem, hogy észre ne vegyen, tizenkét órakor kell
mennünk, mert akkor szoptatja a malaczait és úgy igyekezz’, hogy a
mellén szopót kapd el úgy, hogy észre ne vegyen!
– Derék vitéz vagy, Donát, még ezt kivüled senki sem tette meg, hanem
hálj meg nálunk!
– Nem bánom!
– Jaj, kedves fiam, csakhogy hazajöttél, már azt gondoltam, hogy rég
elvesztél s búmban a körtefát is tűzre tettem, hogy ne emlékeztessen
szüntelen reád. Már jobban vagyok, nem szükséges a malacz.
Igy nem tudták elföldelni Donátot, az Óriás azt ajánlotta, hogy tegye
még egyszer beteggé magát Donát anyja és azt kívánja fiától, hogy a
szigeteken az erdőben van egy arany almafa, ha annak a gyümölcséből hoz,
azonnal jobban lesz.
– Meglesz, anyám!
– Fogadj Isten, édes fiam! Én ugyan nem tudom, de tudja a Nap anyja.
– Hol jársz erre, Donát, mikor még itt a madár sem jár?!
– Ördög kell annak, nem aranyalma. Én ugyan még hírét sem hallottam
olyan embernek, aki oda elment volna, hanem majd elvisz a lovam.
– Csinoskám, elviszel-e?
– El, csak te ember légy, mert azt a fát tizenkét Tündér őrzi és azok
tizenkét órakor alszanak; de az arany almák, ha a fáról egyet
leszakítnak, úgy összeverődnek, hogy nagyobb zajt okoznak, mint
ugyanannyi nagy harang; erre a zajra a Tündérek felébrednek és ha
ottkapnak, jaj nekünk! Most mondd meg, úgy menjek-e mint a szél, vagy
mint a gondolat?
– Mint a gondolat.
– Derék vitéz vagy, Donát, még ilyent nem láttam, hanem hálj meg nálunk!
– Nem bánom!
– Mi baja, édesanyám?
– Haj, kedves fiam, már meg kell halnom, hanem az előbb azt álmodtam,
hogy ha veled egy kádban megfürdhetném, mindjárt meggyógyulnék.
– Fiam, ugyan vagy-e te olyan erős, mint apád volt? Ő, mikor fürdöttünk,
ha összekötöttem az ujját, elszakította; ugyan el tudnád-e szakítani te
is?
De már ekkor nem bírta elszakítani, mert három karika tartotta össze
ujjait. Most kihívta az anyja az Óriást.
– Csak azt tedd meg, hogyha megölsz, hát tégy be egy zsákba és tedd
mellém a puskámat, mert úgy sem használhatja más és köss fel a
szamaramra!
Donát, hogy megtudta, miként érkezett ide, fogta a puskáját s ment haza;
éppen együtt találta az Óriást az anyjával a szobában.
– Már ott, Donát, hanem tégy te is úgy, mint én, vágj négyfelé s köss
fel a szamárra!
Úgy tett vele Donát, csakhogy a szamár kiment vele az erdőbe s megették
a farkasok.
Azután szerzett egy negyvenakós kádat, tett mellé egy kis széket, azt
mondta az anyjának, hogy térdepeljen oda a kád mellé és addig onnan el
ne mozduljon, míg azt tele nem sírja könnyel; ő pedig elhagyta a várat,
feltépte a körtefát és elment barangolni.
Egyszer csak gurul elébe valami, olyan nagy lehetett, mint egy tízakós
hordó, ráfogja Donát a puskát:
– Megállj, ki vagy?
Megkötözte Donát egy fához, megy tovább. Megint gurul elébe valami, erre
is ráfogja Donát a puskát, ez is kéri, hogy ne bántsa, ő a Hajnal, ezt
is megkötözte.
– Ez más nem lehet, mint Donát, mert nincs oly jó vitéz több. Ne bánts
bennünket, Donát! – kiáltának – tudjuk, hogy jó vitéz vagy.
Elindult, nemsokára elért a Kékvárhoz, ott nem volt semmi élő, minden el
volt átkozva, csak a kakas forgott sebesen.
Egy éjjel ismét a szabad ég alá szorultak, szép holdvilágos éjjel volt s
ők egy hegy oldalához vonultak.
A királyfi a holdvilágnál az átellenében levő hegy oldalán vasajtót
pillantott meg, melyen nagy vaslakat volt, de a királyfi kardcsapása
alatt lehullott. Bemenvén az ajtón, igen szép termeket találtak, de
akárhány szobán mentek keresztül, egyetlenegy lelket sem láttak. A fiú
nyughatatlan lévén, hátrahagyta anyját, sorra kutatta a termeket.
Most már szívesen fogadta vejét a török császár is; veje kívánatára
csináltatott egy tizenhatökrös szekeret, melynek feneke csupa borotvából
volt, visszament azután az Óriáshoz, az Óriást a szekérre kötöztette,
anyját pedig a tizenhat ökör elébe fogatta s megparancsolta az
ökörhajtónak, hogy akár cselőre, akár hajszra kell hajtani, anyját is
csak úgy üsse, mint az ökröket, még meg nem hal.
73. Kisokoska.
Egy reggel történt, hogy Kisokoska nagyon sokáig elaludt, mikor azután
felkelt, mondja az anyjának:
– Hej, édesanyám – azt mondja Kisokoska – nem mondom meg addig, míg be
nem teljesedik.
– Nem bánom, édesanyám, akármit csinál, de addig meg nem mondom, míg be
nem teljesedik!
– Jaj, király felséged, – azt mondja Kisokoska – nem mondom meg addig,
míg be nem teljesedik.
– Hát csak ez a baj? Ezen majd segítünk, hogy nem lesz többet kedve
ilyeneket izengetni őkegyelmének!
– Hát azon biz’ csak úgy, hogy te majd lefekszel és úgy teteted magad,
mintha aludnál, mikor aztán felkelsz, azt mondod a királynak, hogy
hányassa szét azt a nagy épületet, mert te azt álmodtad, hogy
széthányatta álmodban a király és Kisokoska élve benne volt és az lőtte
ki a pogány király szájából az első falatot.
– Ej, mit gondolsz leányom, hogy élne már az a Kisokoska, hiszen még
ezelőtt tizenhat esztendővel falaztattam be!
A király alig ismerte meg, mert hiszen nagyon megnyőlt, azután meg olyan
szép volt, mint a ma nyílott rózsa s azt mondta a királynak:
A pogány király egy katonát állított melléjük, hogy majd aki szól, annak
a füléből vágjon el egy keveset, igy majd megismeri, hogy ki lőtte ki a
szájából a falatot.
Másik este tehát ismét katonát állított az ágyhoz, hogy amelyik szól, a
hunczutkáját vágja el.
– No, felséged, az volt az én álmom, hogy én addig meg nem nyugszom, míg
a pogány király fejével a keresztény király asztalát széjjel nem
hasítom.
I.
II.
Egyszer egy jámbor öreg asszony ellen többen fenekedtek, hogy mint
Boszorkányt feladják s elítéltetik. Erre az úgy megrettent, hogy súlyos
betegségbe esett. Egyetlen leánya Rózsika majd kétségbeesett bújában s
folyton síránkozott anyját ápolgatva, kinek folytonos szomjúsága miatt
éjjel is gyakran ment a Tiszára friss vizet hozni anyjának s ott is
sírt, hogy könnyei a Tiszába folytak.
Rózsika úgy tőn. Örömmel vitte haza vizét, melytől anyja azonnal
felüdült. De gonosz irigyei nem nyugodtak, újra agyarkodtak ellene, mert
egy némely betegségekben értett a gyógyításhoz. Amint azonban próba
végett a Tiszába merítették, azonnal elmerült, úgy, hogy többé sohase
látták.
– Óh, mit tennék én ily kedves, kis jószággal? Meg nem sütlek, meg nem
főzlek, meg nem öllek, el nem adlak senkinek, síró gyermekeimnek
viszlek, tiszta vízben tartalak, virágokkal víditlak, csak vígasztald
síró gyermekeimet!
Rózsika úgy tett, köténye tele lett arannyal s a kis halból rögtön a
gyönyörű szép Tündér mosolygott rá.
– Ismersz-e, jó leány?
– E friss vízzel itasd beteg férjedet s mi a víz alatt benne van, vedd
vissza, mint sajátodat, könnyűid azok, miket folyómba hullattál sok
bánatodban. Mind csupa igazgyöngy volt az. Élj boldogul s ne feledd el
tanácsomat! Egy pikkelyt mártva a folyóba, ismét megláthatsz, ha érdemes
maradsz jóakaratomra!
Volt egyszer egy molnár s az igen nagy erdőt bírt; amint az erdőben
vadászott, sírást hallott; arra ment, honnan a sírást hallotta s nagy fa
üregében pólyába takart kis gyermeket talált.
Megjelent s a király neki egy levelet adott, hogy azzal tüstént felesége
előtt jelenjék meg.
Malmeduczi József most elindulván, mikor beesteledett, egy nagy erdőre
talált, itt addig járkált alá s fel, míg egy elavult zarándokbarlangra
talált. Itt ő azon gondolkozott, hogy mi van itt? Végre meglátott egy
öreg zarándokot, ki azt kérdezte tőle, mi járatban van? Malmeduczi
József elmondta, hogy mi járatban van, a zarándok megvendégelte őt s
ágyat mutatott neki, hogy nyugodja ki magát. A zarándok most azon törte
a fejét, hogy mi van nála? Kikereste a zsebeit, talált nála egy pecsétes
levelet, melyet hamar felbontott és elolvasta. A levélben ez volt írva:
– Éljen az új király!
A király azt mondta, hogy ő mitsem hallott, hanem egyszer, amint a kis
leányát a dajka a kertbe vitte, hirtelen eltűnt, ha visszahozná,
gazdagon megjutalmazná.
Ment tovább. Újra elért egy városba és ott egy rettentő nagy kaput
látott és oly nagy _Óriás_ strázsált ott, mint egy torony. Amint
odament, mindjárt azt kérdezte tőle, mit akar itt? Malmeduczi József
pedig azt mondta, hogy ő a szerencsés és a szerencsétlen órát keresi. Az
Óriás azt felelte:
Most már nem félt, beljebb ment, gyönyörű, szép királynéra talált.
– Jaj, kedves férjem, azt álmodtam, hogy egy királynak a leánya, mely
csak ötéves, elveszett a kertjéből.
– Jaj, édes férjem, azt álmodtam, hogy egy király kútjának a lyuka
begyugult, hogy lehetne azon a vizet újra ereszteni?!
– Egy dajka a gyermekét lökte bele, ha azt kiveszik, azonnal foly a víz.
– Jaj, édes férjem, azt álmodtam, hogy az Óriás azt kérdezte: mikor
szabadul meg már onnan?
– Jaj, édes feleségem, akkor szabadul meg, mikor azt kiáltja: Obléz!
76. Az aranyeke.
Ezzel az öreg hazament. Búsul, búsul egész nap, sem nem eszik, sem nem
iszik, nem kell neki semmi; végre észreveszi ezt gyönyörű termetű
tizennégyéves leánya s megszólítja:
– Mit ér, mit ér? még azon is kellene gondolkozni, eredj s mondd meg
neki, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi eső is többet ér.
– Jól van, – mondá a király – igen jól van, hanem már most adok egy
marék lent s mondd meg a leányodnak, hogy fonjon belőle annyi fonalat s
a fonálból szőjjön annyi vásznat, hogy katonájim mind megférjenek
alatta, mert különben feje vesztesége.
– Mit? hát talán még ezen is kék törni a fejét! Itt van egy kis darab
fa, vidd el a királyhoz s mondd meg neki, hogy csináljon belőle orsót,
rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve
lesz!
Elment az öreg s megmondta a királynak, hogy mit izent a leánya, hogy
abból a kis darab fából csináljon orsót, rokkát, motollát és
szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve lesz.
A király megígérte.
Mikor hazaértek, újra lakodalmat csaptak, volt mulatság olyan, hogy még
a kutya is fánkot evett.
Azután ezt a másik parancsot indította útnak: egy feneketlen kantát úgy
foltozzanak be, hogy a foltnak helye se lássék!
A bíró leánya felült egy öszvérre, magára ruha helyett felvett egy hálót
s két tányér közé egy madarat zárt, melyet, mint ajándékot adott át;
természetesen a madár elrepült azonnal, mihelyt a tányért felnyitották
és így a királynak nem lehetett legkisebb szava sem a megfejtés ellen.
– Ha bolond nem volna kend, – szólt a királyné – akkor azt sem hinné
kend, hogy az ökör megellett.
Amint bement, látta, hogy a szószékben egy ősz, nagy szakállas ember
ült, egy könyvből valamit olvasgatott, előtte pedig a szószék
párkányzatán három csomó valami volt. Amint a katona bemegy, kérdi tőle
az öreg:
– Szeretném tudni, hogy miért van itt előtted ez a három csomó valami s
mi van abban?
– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy annyi búza lesz az idén, hogy le sem
győzitek aratni. Vágd ketté már most a harmadikat is s meg fogod tudni
az egészet!
– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy bankón, sok bankón váltják meg azt a
sok vért, amelyik ebben az esztendőben úgy fog ömleni, hogy még a föld
is alig győzi nyelni.
Volt egyszer egy szegény ember, annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka,
sőt még eggyel több.
Eközben azonban betért egy korcsmába s elmondta, hogy mit kapott és hogy
igazolja állítását, megteríttette a kis asztalt, jól tartotta
mindnyájokat. A korcsmáros, bár volt az asztalon elég bor, egyre
hordatta a bort, hogy a szegény embert leitathassa, mit el is ért s a
kis asztalt hasonlóval kicserélte. Reggel hazavitte a szegény ember az
asztalt, biztatta gyermekeit s feleségét, hogy majd jól tartja most őket
a sok éhezés után; azonban hasztalanul mondta a jelszót, az asztal
semmiképen sem terült, haragjában fejszét vett elő és szétvágta.
Felesége pedig piszkolta, hogy rá hagyta magát szedni. Bosszúsan hagyta
el a házát a szegény ember, útnak indult.
Végre a botot vette elő s hogy az ebédnek némileg árát vegye, az egész
vendégséget megütögettette.
Volt a világon, de hogy hol? azt magam sem tudom, egy kovács, annak egy
Lajos nevű fia, ki igen szeretett iskolába járni, de atyja szegény volt.
ezért mesterségre akarta adni.
Lajos, mikor utolszor akart iskolába menni, arra ment Jézus és Szent
Péter, kiket atyja, a kovács elkergetett háza elől s Lajost nekik adta.
Egy szegény embernek három fia nem tudván másképen kiélni, egy folyón
hídat készítettek s minden átmenőtől egy aranyat követeltek.
Bakony erdejének valamely tájékában lakott több mint száz év előtt egy
szegény asszony, kinek legnagyobb öröme fiatal leányában: Ilkában volt.
Igy ment egykor az erdőbe epret szedni, hogy anyjának némi hűsítő
eledelt nyújthasson. Ekkor hozzájött egy öreg Koldus, ki tőle alamizsnát
kért s ő odaadta utolsó darabka kenyerét.
– Míg csak benneteket jámbor viseletű leány meg nem ment s nem imádkozik
értetek, legyetek elsülyedve a hegy alatt!
– Hiszen elég idő van még odamenni, tizenkét óra még messze van, minek
kelnék már is útra?
– Messze van a vár is! – szólt a másik s gyors léptekkel tovább ment;
alig ment egy kevés ideig, megpillantá a várat.
A vár nem volt messzire, csakhogy sűrű erdőn kellett neki keresztül
jutni; de ő tizenegy óra előtt oda jutott és a szép asszony nagy
szívességgel fogadta. Útitársa még jóideig aludt, amint felkelt, szép
lovat látott nem messzire állni, hozzáment, felült rá s lassan tovább
haladt. Nemsokára ő is megpillantotta a várat és a sűrű erdőt; de már
ekkor az óra tizenegyet ütött és a ló szamárrá váltodzott; ahelyett,
hogy hamar továbbment volna, megállt és a szamárra ült; hanem a szamár
oly lassan ment, hogy tizenkettőt ütött az óra, mikor az erdő szélén
volt és borzadva vette ekkor észre, hogy rák van alatta s miután ütni
kezdte, a rák őt darabokra nyirdalta.
86. Az obsitos.
Egyszer egy obsitos hazamentében éjjel egy fa alá menekült az eső miatt;
a fán egy szűrös ember volt, ki őt megkínálta a szűrével, de a katona
félt elfogadni, odább ment s egyszer csak úgy borult rá a szűr, mintha
az égből dobták volna; azt sem tudta, hogyan, benne találta magát a
szűrben; körültekintett, de senkit sem látott.
Ekkor egy temetőbe vitte az út, itt egy sírba esett be, hol három
asszony rágta saját csecsemője ujját s vele is azt tetették. Azután a
három asszony varangybékává válva, őt marta; a három csecsemő pedig
rögtön óriásokká nyőlt s kardjukkal őt összevagdalták; hanem egy kígyó,
kivel azelőtt jót tett, megszánta, útifűvel s más orvosi füvekkel ismét
összeforrasztotta s álomba merítvén, hazaszállította, hogy egyszerre
csak a falu határában találta magát.
Egy szegény embert kiküldé neje fáért az erdőbe; de szekere mély sárba
sülyedt, végre egy ember – ki az Ördög volt – megsegíté az alatt a
feltétel alatt, hogy amiről otthon nem tud, az övé legyen.
88. Mádaj.
Volt egyszer egy szegény, nagyon szegény ember, volt neki felesége is;
minden szegénysége mellett legfőbb kívánsága volt, ha felesége egy
gyermeket szülne.
– Eh, – mond a szegény ember – oly szegény vagyok, hogy nincs mit ennem!
Ment, mendegélt, bement egy nagy erdőbe, ahonnan sehogyan sem tudott
kijönni; látott ott egy házikót, mely csupa halálfőből volt. Isten neki!
bárki lakik itt – gondolá magában és bement. Ott ült egy öreg asszony és
ijedten tekintett a fiúra:
– Óh, fijam, mint jöttél te ide, hisz’ ide még a madár sem száll s ha
fijam hazajön, azonnal felfal! Látod a halálfejeket, egy hibázik, ez
bizonyosan tiéd lesz, de bújj el!
– A pokolba? No, gyere elő! Ha azt meg nem teszed, mindjárt megeszlek,
de ha megteszed, akkor könyörülök rajtad! Ha pokolba mégy, nézd meg azt
az ágyat, melyben Mádaj lelke fekszik és kérd el azt az írást, melybe az
van írva hogy miként szabadulhat meg Mádaj lelke abból az ágyból!
A fiú megígérte, ment a pokolba, elért egy nagy vaskaput, mely kinyílt
és a legnagyobb Ördög elébe jött. A fiú kivette a szentelt füstölőt és a
Szentírást, elkezdett olvasni és füstölni, úgy ment beljebb a pokolba.
Az ördögök: jaj, eget (jaj, ég!) kiáltottak, de rájuk sem hallgatott,
csak ment beljebb s kérdezte:
– Hol van az az Ördög, ki az én atyám írását bírja, míg azt meg nem
kapom, addig nem megyek!
Egyszer elért a legmagasabb hegyre, hol egy ősz embert látott térden
csúszva menni, hogy szájából vizet öntsön a nagy almafa gyökerére. A fán
már ekkor almák voltak. Megismerték egymást s ezután Mádaj ledőlt,
meghalt, az aranyalmák felnyíltak és mindegyikből egy galambocska szállt
ki.
89. Fillinkó.
Volt egyszer egy szegény ember s annak két fia, kik faszedegetéssel
keresték élelmöket; az idősebbiket hívták Jánosnak, a kisebbiket
Fillinkónak.
Az apjok kérdezte egyszer Jánostól, hogy mi akar lenni? azt mondta, hogy
kerékgyártó; Fillinkó pedig azt mondta, hogy ő tolvaj lesz. Az apja
mocskolta, hogy tolvaj ne legyen, hanem becsületes ember; de Fillinkó
azt mondta, hogy ő tolvaj lesz minden módon.
Azután odább menvén, ismét ellökött Fillinkó egy villát; azt sem vette
fel az ember; azután ismét egy kést, azt sem vette fel; azután Fillinkó
elvetvén a tokot is s az ember búsulván rajta, hogy fel nem vette,
visszament érte, a kecskét addig megkötvén egy fához, Fillinkó
odamenvén, a kecskét elvezette.
– Azt nézem, hogy a holdban lakik egy bátyám, kovácsmester, ahhoz hajtom
ezt a buzogányt.
Hol volt, hol nem volt, de mégis volt egy nagy városban egy földmíves,
kinek volt egy fia, kit az apa tudósnak akart mívelni, mi meg is
történt; tudniillik miután már a fiú a város iskoláit elvégezte, apja a
tudákosság iskolájába vitte.
– Itt van két galamb, ezek közül egyik a te fiad, válaszd ki a kettő
közül a te fiadat, de vigyázz, mert ha el nem találod, fiad örökké nálam
marad.
Harmadik nap megint azt mondta az apjának, hogy vigye be eladni, ő most
szép szürke ló lesz s annyi aranyon adja el, amennyivel be lehet állva
rakni; de megint csak hozzátette, hogy Vörösembernek oda ne adja
semmiért se. Az apja bevitte a biaczra, de megfelejtkezvén fia
mondásáról, Vörösembernek adta el, mivel ez tömérdek aranyat fizetett
érte.
Volt egy szegény ember, annak volt egy fija; nagyon szegények voltak,
néha ennivalójuk sem volt; a gyermek elment szolgálni.
Mikor Krisztus urunk Szent Péterrel a földön járt, volt egy kovács,
annak volt felesége és gyermekei.
– Épen most volt itt egy fiatal és egy öreg koldus, de elküldtem őket.
A kovács felelé:
Egy szegény embernek nem volt több három garasánál, egy erdőn útazott
keresztül a közellevő városba azzal a szándékkal, hogy ott magának
garasért kenyeret, garasért dohányt vegyen.
Pipa Misó e három jószágot bírván, egy kastélyban kívánt meghálni, hol
tizenkét órakor az Ördögök szoktak megjelenni s az ott hálókat
szétszaggatni. Valóban tizenkét órakor megjelent tizenkét Ördög, tüzet
okádó szájukat tátva tartván, Pipa Misót körülfogták; azonban Pipa Misó
megrázta zsákját, az Ördögöket belehajtotta mind a tizenkettőt és
sótörővel zúzta fejöket egész belefáradásig. Parancsára minden Ördög
kész volt mindent megvallani. Kiásták neki a kastély négy szegletéből az
elátkozott s őrzésükre bízott arany-, ezüst-, rézpénzt s megesküdtek,
hogy soha életükben e helyre nem jönnek. Pipa Misó reggelig zsákban
tartotta őket, reggel megpatkoltatta és szabadon bocsájtotta őket. E
pénzből öreg szüleit megsegítette s tizenkét parasztot megházasított.
95. Janosik.
96. A korcsmárosleány.
A leány ezt észrevette, körülnéz a pinczében, hát látja, hogy egy szegen
függ egy bárd, melyet az apja nem igen régen köszörültetett meg; kezébe
fogta tehát azzal az akarattal, hogyha majd a zsiványok közül akármelyik
le akar bujni, levágja a fejét. Fúrtak is már a zsiványok egy jó nagy
lyukat s legyugta egyik a fejét, a leány lecsapta és lerántotta a többi
testet a pinczébe.
– Jól, van – mondották a többiek – egy már lent van, bujjál te is!
Az is bebujt, azt is lecsapta és lerántotta, így járt a harmadik,
negyedik, mikor már csak kettő maradt, kiáltoztak a többieknek, de senki
sem felelt, azt mondja tehát az egyik a másiknak:
Ámde ezek nem grófok voltak, hanem a megölt zsiványok társai s alig
mentek egy órányira, már tudta a leány, hányat ütött az óra és kik
markában van. Mikor tehát az erdőbe értek, megjelentek a többi zsiványok
is és örültek, hogy körmük között van az a leány, ki ezelőtt három
esztendővel tíz társukat megölt.
Ment, ment az erdőben, azt sem tudta, merre. Az erdő oly sűrű és setét
volt, hogy egyik ember a másikat Istenért sem ismerte volna meg. Egyszer
hallott maga után kopogásokat, gondolván, hogy utána jönnek, felmászott
egy magas fára.
A korcsmáros még ezután soká élt és a bátor leányt egy igaz gróf, ki
meghallotta ezeket, el is vette.
97. Bojnyikok.
Volt egy gazdag kalmár, kinek száz boltja volt; a századikban egyetlen
leánya volt az árús.
98. A szabólegény.
Amint ment, elért egy leégett városba, ahol nem látott senkit sem.
Bement egy nagy, egészen leégett házba, ahol szinte nem volt senki sem,
csak egy kutyaház, amelyben egy nagy kutya volt lánczra kötve, de a háza
előtt álló vályú egészen üres volt, úgy ki volt száradva. A szabólegény
odament a kutyához és a kutyának a vályúba adott enni és inni, azután
leoldta a lánczot a nyakáról s helyébe a kendőjét kötötte és kiindult a
városból; a kutyát magával vezette. Ez a kutya olyan nagy fajta kutya
volt, mint a mészárosoké.
A szabólegény csak ballag már most magányosan és már úgy estefelé: mikor
a nap lemenőben volt – mert mikor a kutyát elvitte a mészáros, akkor
reggel volt – egyszer visszanéz, hát látja, mintha messziről valami
nagyon szaladna s úgy lebegtetne valamit. Megáll és nézi, hogy mi lehet
az? amint mindig közelebb-közelebb ért hozzá, hát nagy örömmel látja,
hogy az ő kutyája az és a nyakán levő kendő lebegett. Most már leoldta a
kendőt a kutya nyakáról, mert látta, hogy úgyis el fog az már vele
menni; és így volt kutyája, kendője és pénze is. Attól a helytől, ahol
állt, nem messze volt egy erdő, az az erdő a Bakonyerdő volt. Most a
szabólegény nem tudta, mit csináljon? Amint megy az erdőhöz közelebb,
lát a szélén egy csárdát, hol gondolta, hogy majd éjszakára oda betér és
majd reggel folytatja az útját. Bemegy a csárdába, beköszön:
Azután fölbujt egy pisze kelner, a csizmaszárjában egy kés volt. Amint
kiment, azt mondta:
Egyszer csak azt látja, hogy abból a csárdából a világosság mind abba a
szobába gyűlt, ahonnan ő elszökött; gondolta magában:
– Buff, buff!
Egyszer csak azt veszi észre, hogy egész körül van véve lámpásokkal, és
egy elkiáltja magát deákul:
Azután elvitték a csárdába s ott nagy csodálkozással látja, hogy föl van
terítve s az asztal a legszebb aranyedényekkel egészen meg van rakva;
amiből ittak, olyan nagy pohár volt, mint a kehely. Leültek a
vacsorához, az asztalnál sok haramia és nagyok, szép kisasszonyok ültek.
De már úgy délután látja, hogy két fegyveres lovas vágtat utána az erdő
szélén. Megáll és bevárja őket s amint mellé érnek, mind a ketten a
szabóra sütik a pisztolyukat; de egyik sem talált. Ekkor a legény
odaugrik az egyikhez és botjával fejbeüti, hogy mindjárt leesett, a
másikat pedig a kutya rántotta le a lóról és össze-visszatépte, de nem
hagyta a kutyának, hogy megölje, hanem tovább indult. Épen arra jött egy
kocsi, arra felült és azt mondta a kocsisnak, hogy csak hajtson, amint
bír; így este beért a városba. A zsiványok pedig magukhoz jöttek és
egyik a másikat a lovára segítette.
99. A Szükség.
Egyszer egy embernek volt három fia: egy pap, egy nótárius és egy
parasztember.
A paraszt azt gondolta, hogy ő azért szegény, mert iskolákat nem járt,
mint a többi két testvére, elkezdett tehát hatvan esztendős korában
iskolába járni; mivel pedig abban a faluban, ahol ő lakott, nem volt
iskola, kénytelen volt a szomszéd faluba járni. Egyszer, amikor az
iskolából visszajött, talált egy láda pénzt a búzaföldek mellett az
országúton, mivel pedig nehéz volt, haza nem vihette, hanem behúzta a
búzába és onnan éjjel apródonként hazahordogatta. Sok pénze lévén,
mindjárt vett házat, ökröt, malaczot és ami neki szükséges volt. De
egyszer híre futamodik, hogy egy bizonyos gróf elvesztett egy láda
pénzt; a falu bírái tehát, kik látták, hogy ez az ember szemlátomást
gazdagodik, elhívták őt a faluházához, megkérdezvén tőle, nem talált
volna-e egy láda pénzt?
Ránéznek, látják, hogy ősz már, haza küldötték, mondván, hogy a pénz
most veszett el. A paraszt, hogy továbbra el ne árulja magát, szokás
szerint kiment a mezőre dolgozni, azonban gondoskodott a jövőről is;
mert azt mondta a feleségének:
– Jól van, – mondá neki az asszony – régen várjuk már kendet, eltettünk
mi az urammal kendnek kétezer forintot! – ezzel előhozta a pénzt, neki
adta, a koldus pedig tovább illantott. Este, mikor az ura hazajött,
elébe fut az asszony, nagy örömmel mondván:
– Micsoda szükség?
– Ejnye, szegény uram! – mondá az asszony – jőjjön hát kegyelmed be, itt
van harmadfélezer forint, vigye el a szegény uramnak, azután itt van két
szép ruha, válasszon kegyelmed magának is, a másikat pedig vigye el
neki, hagy legyen becsületben szegény ember!
Nézett, nézett, most még jobban, mint azelőtt az égre, de csak addig,
míg az asszony látta, mihelyest nem látta, lesütötte a fejét és alig
várta örömében, hogy hazaérhessen.
Haza is ment, elbeszélte, hogy mi történt és minthogy a feleségénél még
nagyobb bolondra is talált, megbocsájtott neki, annál inkább szerette,
és még most is élnek, ha meg nem haltak.
Egyszer volt egy szegény asszonynak egy fia, eszére nézve igen meg volt
tébolyodva, mikor már megnyőlt, az anyja elküldte szolgálni.
A fiú azt mondta urának, hogy igen sokat kíván s ki sem meri mondani,
mivel fél, hogy meg nem adja neki; de mégis nagy kényszerítésre és sok
kérés után megmondta, hogy ő mindössze is egy gombostűt kér szolgálata
jutalmául, mit neki meg is adtak.
– Nem úgy kellett volna azt tenni, hanem a válladra venni s mikor
hazajöttél, a ház oldalára lökni!
Nem úgy kellett volna azt hazahozni, hanem kötélt kellett volna a
nyakába kötni és végével veretgetni s azt mondani neki, hogy: nyá,
boczikám, nyá! azután mikor hazahoztad, az ólba kellett volna kötni és
elébe szénát tenni!
Elment ismét szolgálni és szolgált már most utoljára egy leányt. Mikor
onnan hazajött, a leány nyakába kötelet kötött és a kötél végével jól
megverte. Az úton mindig mondta neki:
Már most azt mondotta az anyja nekik, hogy menjenek az erdőre, hozzanak
fát a lakodalomra, hogy amellett süssenek és főzzenek.
– Örülhetsz, hogy meg nem haltam; egy kutya meg akart marni, egy nagy
tengerbe, talán még annál is nagyobb volt, bele akartam fulni; a tyúkot
odaadtam a kutyának, hogy meg ne harapjon, a pogácsát odaraktam hídnak,
hogy bele ne fuljak!
– Óh, te bolond, hiszen döglött volt az a kutya, a víz meg csak egy kis
folyó!?
Amint hazamennek, nem lelik a borjút sehol sem. Azt mondja az anyjának:
Amint ettek, egy macska a fiúnak a lábán keresztül ugrott; mindjárt nem
evett egy falatot sem, hiában kínálták.
– Te Kata, ehetném!
A fiú lement, hat kis macskát talált, mind megette. Felmegy, azt mondja
a feleségének:
– Most megittad a moslékot. Már most menjünk innen, mert sok kárt
csináltunk! – mondja az asszony.
101. Hazugság.
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt egy
tetűlépéssel, egy bolhaugrással, volt egyszer egy gazdag pap.
Egyszer történt, hogy kihirdette az egész országban, hogy aki tud neki
olyant hazudni, amit ő el nem hisz, annak egy nagy tál pénzt ad; a pénzt
pedig letette egy asztalra és leterítette egy fehér kendővel és senkinek
sem volt szabad hozzányúlni.
– Hadd el, fiam, – azt mondja – próbáltak már nékem hazudni okos
emberek; de még egy sem nyerte el a pénzt!
– Hát kedves tiszteletes uram, mikor én kis gyermek voltam, hát volt az
én apámnak sok méhe, azután az én apám minden este megolvasta egyenként,
hogy vajjon nem veszett-e el belőle. Egy este, amint hazajöttek a méhek,
az apám szokásszerint megolvasta, hát uramfija, egy nagy méh sehol sem
volt és ezen szörnyű nagy szomorúságba esett az én apám. Én aztán azt
mondtam:
Majd megharagudtam magamban, hogy még erre is azt mondja, hanem eszembe
jutott a sok, szép ezüst huszas, folytattam tovább.
– Aztán nagysokára kiértünk az erdőből, hát uramfia, mit látok? egy nagy
csomó tenger van előttem és a tenger tulsó partján meglátom a mi
magméhünket. Mit csináljak, hogy hozzam által, kapom magam kétfelé török
egy diót, az egyik felibe beleültem, a másik felit meg evezőnek
használtam és úgy haladtam át szép csendesen a tenger tulsó partjára;
odaát megfogtam a méhet és ismét visszaindultam. Hanem amint a
középtájon járok, hirtelen nagy szél támad, már megijedtem, hogy ott
hagyom a fogam; de jól tudtam ám kormányozni, visszaérkeztem a
szürkéhez.
Én is csak vakartam a fejem, hogy már csakugyan nem tudok hazudni; hanem
várjon csak, tiszteletes uram, majd gondolok én mindjárt valamit! Azután
megint hozzáfogtam.
– Hát amint már jövök hazafelé, messzire látok egy magas fát, egészen az
égig felnyúlt, ugyan – gondoltam magamban – mi lehet ez? és amint
közelebb jöttem, akkor látom, hogy bizon nem fa, hanem lajtorja, amin
bizonyosan az angyalok sétálgatnak le az égből. Eszembe jutott, hogy
Szent Péter adósom két véka korpával, még a minap kérte tőlem kölcsön,
felmegyek aztán hozzá, koczogtatok az ajtaján, nem szól senki; ejnye! –
gondoltam magamban – már hiába jöttem, hanem azért mégis benyitottam a
szobába, hát az én kedves sógorom ott aludt a kuczkóban. Én sem
czerimónizáltam sokat, hanem már – mondom – nem költöm fel azért a kis
korpáért, levettem a kamra kulcsát a szegről, kimértem magamnak a két
véka korpát, helyére tettem a kulcsot s megindultam visszafelé. De már
ám nem volt ott a lajtorja, hogy megyek le!? Kapom magam, kötelet
eresztek a korpából s úgy csúsztam lefelé, de még félig sem értem, mikor
elfogyott a korpa, mit csináljak? le nem lehet ugrani, mert kitöröm a
nyakam; én bizon csak azt tettem, hogy a kötelet felül elszakítottam,
alól pedig hozzátoldtam s így aztán leérkeztem a földre.
– Hát aztán – azt mondom – amint jövök hazafelé, már a temetőig jöttem,
meglátok ott egy csomó disznót s csak egy kis gyermek őrzötte. Kérdem
aztán tőle:
Azzal elnyertem a nagy tál pénzt, felét édesapám uramnak adtam, felét
magamnak hagytam, vettem szép ruhát belőle, még ez a rossz ködmön is
abból való.
Volt a világon egy szegény ember, annak volt két fia és egy lánya. A
szegény ember kiment szántani, az asszony pedig ennivalót küldött egyik
fiától neki; de mikor a fija az erdő mellett ment, a veremből kiugrott
egy farkas s a fiút lenyelte.
Míg az apa evett, addig ő az ökör fülében ülve, nagy ostorával hajtotta
az ökröket s kiabálta:
– A fiam.
– Hol van?
– Az ökör fülében.
Most Borsszem Jankó lett a nyáj ura. Az arra menő csordások kicsinysége
miatt nem látták, a nyájat el akarták hajtani; de ő hirtelen kikapta az
egyik csordás kezéből az ostort s elkergette őket, s a csorda is az övé
lett.
Elmegy a kőhöz:
– Kérlek kő, verd ki a fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa
nem akarja ideadni kis harangomat!
– Kérlek te, víz! mosd el a követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét,
fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat.
– Kérlek te, ökör, idd ki a vizet! víz nem akarja elmosni követ, kő nem
akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem
akarja ideadni kis harangomat!
Elmegy a mészároshoz:
– Kérlek, mészáros, vágd le ökröt, ökör nem akarja kiinni vizet, víz nem
akarja elmosni követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem
akarja kivágni fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat!
– Bolha, te, csípd meg mészárost, mészáros nem akarja levágni ökröt,
ökör nem akarja kiinni vizet, víz nem akarja elmosni követ, kő nem
akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni fát, fa nem akarja
id’ adni kis harangomat!
105. Tatárjárás.
Egy alkalommal történt, hogy távolban egy lovast vevének észre feléjök
közeledni, azért csakhamar a baglya tövébe bujtak s az elébök húzott
szalma fedezete alatt, mely a baglya többi részével egy irányban volt
helyezve, nem vetettek észre.
106. Toldi.
I.
II.
III.
IV.
– Lehetne-e már?
Midőn Szőregnél (Szeged mellett levő falu) jött, a törökök már rémülni
kezdettek. Minthogy a Tiszán akkor még híd nem volt, az elébe menő
kompot pedig már nem győzte várni, azért, mikor ez a Tisza közepére ért,
az innenső partra ugratott, hol egy öreg asszony által figyelmeztetett,
hogyha a tetőtől talpig pánczélba öltözött első török vitézt legyőzi, a
többiekkel könnyen elbánhatik.
Ekkor Kampó tűze kardja hegyére fehér kendőt, nem mintha ő akarna
kegyelmet kérni; hanem hogy kegyelmet akar adni az eddig életben
maradtaknak, mire a törökök éljent kiáltának.
Ezután átment Kampó a Tisza tulsó partjára (hol most Újszeged van)
pihenni; de alvásakor egy török katona fejét vevén, azt a basának vitte,
ki is őt ezen vitézhez nem illő tettéért felmagasztaltatta. Ily halállal
végezte éltét a jégtestű Kampó Táltos.
A huszár ezután nagy pompával indult a falu felé, hol az ezredje feküdt;
a hintót és a szolgákat kívül hagyva a falu előtt és közlegényruhában
ment be.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény asszony, kinek egy
nagy kakasa volt, mely nagyon sokat evett s mit sem használt neki; az
asszony tehát elűzé a kakast.
– Hová mén?
A farkas mondá:
– Bujdosni.
Felele a kakas:
Most Mátyás három napig fűtött kemenczébe dobta, itt a kakas a folyót
bocsájtotta ki, mely a tüzet eloltotta.
Volt egyszer egy házaspár, a nőnek egy tyúkja, a férjnek egy kakasa
vala.
Este egy erdőbe, egy zsiványházba érkezett, a kútra ült fel. A farkas és
a róka a gyomrában igen megéheztek.
(Ipolyi A. gyüjteményében 88. sz. de 87. szám alatt van idézve. Pajor
István gyüjt. Kis-Csalomja.)
111. Ilvay.
112. Nagylépő.
Volt a világon egy ember, aki olyan volt, hogy egy lépéssel tizenkét
mérföldre ellépett.
Egyszer bement egy királyhoz szolgálatot keresni.
– Van énnekem a világ végén egy testvérem, menj el hozzá, nézd meg, él-e
még? Hogyha él, hozd el ide a házamhoz. Kapsz egy nagy várost, amelyik
kell a birodalmamból, választhatsz, meg egy kád aranyat adok.
114. Délibáb.
115. A Veres-tenger.
– Kedves kardom, ládd, mily nagy vészben forgok, öld le e sok ellent!
116. A tengerszem.
Horgos mellett van a Kunos-tó, mely mellett levő dombok a monda szerint
onnan veszik eredetöket, hogy ősapáink, a húnok arra menvén, kinccsel
rakott szekereik feldőltek, a kincset a föld beborította s őseink közül
is sokan otthaltak; így ezekből lettek a dombok.
A Tündér a leánnyal egy hétig mulatta magát, azután a vár ablakán a vár
alatt levő mély vízbe lökte. Ezt az adót a nép több évig teljesítette,
míg végre tündéres erővel bíró leányt adtak számára, ki mikor
észrevette, hogy a Tündér őt is a mélységbe kívánja lökni, arra kérte,
csak kegyelmezzen meg neki, a következő éjszaka, míg a kakas megszólal,
a helységben kilencz templomot kilencz oltárral fog elkészíttetni.
Békés északi részén, ott, hol Doboz fekszik, van a régi sáncz, melyet a
nép Sámson várának nevez, e váron túl van a Feketeember gödre.
Ebben az időben a gyulai várban volt egy basa, aki e vidékre gyakran
kijárt vadászni; egyszer azonban a Fekete-Körösön hajóra ült s a
révésszel, öreg magyar emberrel összeveszett. Már Sámson vára és a
Feketeember gödre mellett mentek, mégis csak veszekedtek. Erre az öreg
az evedzővel kiütötte a basát a hajóból s megfojtotta.
Néhány száz lépésnyire a gödörtől az erdőben van egy kis tisztás hely
közepén egy odvas fa töve; mikor még a fa állott, itt pihent az elfáradt
basa.
123. A Szegénység.
Élt egykor egy igen szegény család, semmire sem bírt vergődni, hanem
mindig szegényebb és szegényebb lett.
Mikor már jó messzire értek, akkor jutott az eszükbe, hogy a kis korsó
otthon maradt.
– Eredj fiam haza, hozd el a kis korsót, – mondta az apa fijának – de
aztán megint becsináld az ablakot!
– Elmegyek veletek.
– Hát ki kend?
– Én a Szegénység vagyok.
– No, már látom, – szól az apjuk – hogy akárhova megyünk, nem marad el
tőlünk a Szegénység; és így inkább menjünk haza, ne vigyük a más nyakára
is.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy fiatal király, ki midőn
vadászott az erdőben, egy szarvasra bukkant; a szarvast űzve, házra
talált. Itt egy ideig hallgatódzott, azután benyitván, egy földalatt
levő üregbe jutott, ahonnét nézte, miként kínozzák az Ördögök az ottlévő
lelkeket.
Ekkor az Ördögök arra kérték, hogy haza menve, senkinek föl ne fedezze a
pokol hollétét.
Ekkor egy Ördög a királyt egy zsák arannyal a hátára vette s hazavitte.
Erről azt a mondát beszélik, hogy mintegy száz év előtt egy úr lakott a
fent említett házban, ennek majominasa volt, mely igen jó és ügyes
szolgálatokat tett urának: megterített, megágyazott, mikor az ura
hazajött, ajtót nyitott neki.
A pap elkezdte Isten nevében kihívni, ekkor kijött; majd azt kérdezte a
pap: mi az oka, hogy ennél az úrnál szolgál?
Egyszer egy fiú utazni akart, megkérte apját, hogy engedje meg neki a
ménesből egy lovat választani, amelyen Tündérszép Ilonát felkeresse; az
apja megengedte és a fiú nemhogy szép lovat keresett volna, a
legrühesebbet választotta, ez a ló Táltos volt.
Táltos lován, mint a szél, elérte Tündérszép Ilona várát; de egy víz
választá el a vártól, melyen nem birt keresztülmenni; hanem a lova mégis
segített rajta, mint Táltos, csolnakká vált, a fiú beleült s elment
Tündérszép Ilonához.
Itt már két évig mulatott, mikor meggondolta magát, hogy hazamegy; a
lova ismét csolnakká vált s mikor a vizen átment, ismét ló lett.
Innen van, hogy a Halált jelenleg nem látjuk ember képében hozzánk
jönni.
(Ipolyi A. gyüjteményében 57. sz., de idézve a 71. sz. alatt van. Hont
vármegye.)
JEGYZETEK.
_Arany_ László: Eredeti népmesék. Pest, 1862. (Az 1901-ki kiadása állott
rendelkezésemre.)
évf. = évfolyam
j. = jegyzet
k. = kötet
L. l. = lásd
m. = mese
sz. = szám
V. ö. = vesd össze.
_Bűvös vessző, pálcza, bot, rúd_ fordul elő. Gaal: I. k. 159., 181., II.
k. 54., 210., III. k. 72. lapján, Erdélyi: I. k. 459. l., Majláth: 236.
l. Merényi: E. II. k. 103., 122., S. I. k. 68., II. k. 55. l., Kriza:
425., 445. l., M. N. Gy.: I. k. 368., II. k. 452., III. k. 343., VII. k.
386., 500., IX. k. 6., 23., 127., 151., X. k. 402. l., Kálmány: K. I. k.
242., II. k. 217., Sz. I. k. 121., II. k. 121., III. k. 161. lapján és e
gyüjtemény: 4., 9., 10., 12., 14., 16., 18., 52., 55., 64., 90. sz.
meséjében és a 79. sz. j.
2. =Erős Jancsi.= Ipolyi: 13., 139., 141., 223. l. Lásd az 1. sz. mesét
s az Ethnographia XIX. évf. 357. l. a csuvas Levesbe való hőst.
Merényi: S. I. k. 3. l. Az ólombarát.
Az alvilágból rendesen _griff_ hozza fel a hőst, Gaal: III. k. 78. l.;
Erdélyi: III. k. 319. l.; Arany: 123. l.; Istvánffy: 26. l.; M. N. Gy.:
VI. k. 358.; u. o. VII. k. 460.; a. o. IX. 13. l., e gyüjtemény 1. sz.
meséjében, ellenben a 7. számúban lehozza; de már a 3. számuban _strucz_
madár szerepel. Madár hozza fel bőrbe varrva, Gonzenbach: 6. sz. j.,
nálunk Merényi: D. I. k. 48. l. _Zsákba pakolva viszi a griff_. Legtöbb
népnél ez a szállító madár: sas, Gonzenbach: 6. sz. j.; Köhler: I. k.
68., 191., 194., 397., 560. l. Nekünk is van szállító _sasunk_ a 19. sz.
adatban; de a hős nem kisasszonyokat szabadít. _Nem madár_ hozza fel M.
N. Gy.: IX. k. 22. l. a vitézt: _kecskén_ kezd, azután _lovon_ jön fel.
_Kígyóval_ huzatják fel alább a 70. sz. mesében az elrablott felesége
után járó királyfit.
_Madár viszi, húsával táplálja_ a hős: Köhler I. k. 63., 181., 194. l.
Hahn 22. sz. j., Köhler I. k. 67., 68., 178., 303., 387., 409. l.
_Erdőt irtat_ a 16. sz. mese; Gaal: III. k. 35. l.; Arany: 69. l.
_Tejben való fürdés:_ Majláth: 241. l.; Gaal: III. k. 22. l.; Pap: 93.
l.; M. N. Gy.: IX. k. 195., 333., 500.; u. o. X. k. 128., 312. l.
_Balzsamos a fürdő:_ Merényi: E. I. k. 37. l.
_Lelkek s föld alatt levő lelkek:_ Gaal: III. k. 94., 108., alább a 27.,
106. sz. mesében.
Ide sorozható A különös írás: 91. sz. mesében előforduló írás is.
14. =Kóbor Jancsi.= A farkassal való kaland Stier: 18. sz. m. Köhler: I.
k. 410. l.
_Vagdalódzó kard:_ Majláth: 196. l.; Erdélyi: III. k. 273. l.; Gaal:
III. k. 53. l.; Kriza: 442. l.; M. N. Gy.: I. k. 369. l.; e gyüjtemény
16., 32., 115. sz. m.; Sklarek: 1. sz. j.
A _rövid időre_ vonatkozólag mondja mesénkben Juhenes, hogy míg egy szál
kender elég, annyi idő alatt körülfutotta a lova Nagy-Magyarországot; a
népdal már azt is tudja, hogy Kossuth lova _háromszor_ futotta meg az
országot; hanem a huszár lova csak _kétszer_ volt képes körülfutni, mint
a farkas; de azért ez is megérdemli a zabot; mert nem a ló volt az oka:
_Az erőnek titkos úton való elvételét_ közlötte Katona Lajos M. N. Gy.:
IX. k. 576. l. 17. sz. jegyzetben. Köhler: I. k. 57., 158–348., 404. l.
21. =Rózsa János.= Ipolyi: 402. l. Lásd a 22. sz. mesét és M. N. Gy.:
III. k. 319. l. Szerencsének szerencséje; U. o. VII. k. (Majland) 534.
l. A világ két szép népé-t.
Grimm. 6. sz.
_Beszélő nyál:_ Kálmány: Sz. II. k. 170. l., M. N. Gy.: IX. k. 154. l.,
e kötet 22., 53. sz. m., Gonzenbach: 14. sz. j., Köhler: I. k. 163 l.
Hahn 35. m. t. madarakkal beszélteti a közelgő veszedelmet, itt az
Ólombarát van helyettök.
23. =Csorha János táltos.= L. 24. sz. m., M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy)
54. l. A kis kondás, Schott: 13. sz., Köhler: I. k. 407. l.
27. =Kis Jankó.= V. ö. 26., 29. sz. m.; Majláth 194. l.; M. N. Gy.: VI.
k. 294., 301. l.; Istvánffy: 43. l. A szegény asszony fia; M. N. Gy.: X.
k. (Horger) 168. l. A piczi kígyó, a macska és a féreg; Hahn: 9. sz. m.
és jegyzetével; Köhler: I. k. 60., 366., 400. l.
29. =A gyűrűcske.= Ipolyi: 48., 49., 50., 51., 402. l. L. 27., 30. sz.
meséjét; Gaal: III. k. 116. l. A tündérgyűrű.
M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 167. l. Oda ért, ahová a mádi zsidó, és
jegyzetét.
32. =Vasember.= Ipolyi: 509. l. Lásd a 30. sz. mesét. Grimm: 136. sz.
Köhler: I. k. 330., 419., 519. l. V. ö. 11. sz.
_A vezeklést:_ M. N. Gy.: IX. k. 404., 414. l., e gyüjtemény 47., 88.
sz. meséjében.
Merényi: E. I. k. 3. l. A kígyóbőr.
40. =Az Ördög szerető.= Ipolyi; 51., 52., 359. l. Lásd a 41. számú
mesénket. Arany: 109. l. Az Ördög szerető. Mesénkre Aarne 407. sz. m.
jelelése a találó. (L. Ethnographia: XXIV. évf, 149. l.)
52. =A két árva királyfi.= M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 358. l. A bús
gellicze meg a két királyfi; U. o.: X. k. (Horger) 21. l. A csodamadár
feje és zuzája.
55. =Huba és Tünde.= Ipolyi: 60., 100., 288. l. Erős irodalmi befolyás
nyomaival. V. ö. Regélő, 1835. 40. sz.
_Ajkán rózsa terem, szeméből gyöngy hull:_ Gaal: II. k. 68. l.; Majláth:
319. l.; Merényi: D. I. k. 98. l.; M. N. Gy.: X. k. 232. l. E
gyüjtemény: 55., 56. sz. m. és jegyzete. 65., 74. sz. m. Kúnos: Oszmán.
11., 26., 49. sz.; Gonzenbach: 33., 34. sz. j.; Köhler: I. k. 126., 367.
l.
_Aranyozó víz:_ Gaal: III. k. 104., 137. l.; Merényi: D. I. k. 105. l.;
M. N. Gy.: III. k. 322. l. E gyüjtemény: 32. sz. m.
Grimm: 3., 136. sz.; Hahn: II. k. 197. lapján a 2. változat. Schott: 11.
sz. m.
Grimm: 135. sz.; Gonzenbach: 33., 34. sz. j.; Köhler: I. 127. l.
57. =Szép Ilonka.= Ipolyi; 12., 68., 359. l. L. az 56., 58. sz. m.
Ethnographia: XX. évf. 173. l. a Berta mondában a kísérő lesz a
fejedelemnő.
M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 334. l. A szegény árva lány meg testvére:
az őzecske; u. o. IX. k. 342. l. A hizlalóra fogott két egytestvér.
Kúnos: Török: 1. l., Grimm: 11. sz., Hahn: 1. sz. j. Gonzenbach: 48.,
49. sz. j., Köhler: I. k. 385., 438. l.
62. =Az aranyhajú.= Ipolyi. 94., 95., 204., 403. l. A 61. sz. változata.
»Vessétek vissza kézből fejeteken keresztül«, mondja mesénk. – »A fején
által hátra veti (lövi)« s erdő támad a fésüből, hegy lesz a kőből.
Hunfalvy: 162., 139., 167. l. Az _igézéshez a jel is tartozik_, nem elég
csak eldobni a tárgyat, mit azért idéztem, hogy erre is gond fordítandó.
_Üldözés közben a hátravetett tárgyakból:_ Gaal: III. k. 44. lapján:
kefe – erdő, vakaró – kőszikla lett a fejen általvetve. Erdélyi: II. k.
366. l. vakaróból, keféből, pokróczból hozzájok hasonló sűrűségű erdő
lett; Merényi: E. II. k. 73. l.: lókefe – erdő, lótörlő – tenger,
lóvakaró – erdő, ugyanígy Merényi: D. I. k. 85. lapján. M. N. Gy.: IX.
k. 266. l.: kefe – erdő, tojás – hegy, törölköző – tenger; u. o. IX. k.
491. l. lókefe – ezüst erdő, lóvakaró – aranyerdő; u. o. X. k. 310. l.
hajszál – erdő, lópatkó – kőszál, kendő – erdő. Gyüjteményünk 23. sz.
meséjében: vakaró – erdő, kefe – erdő, szűr (erdő?); a 62. sz. mesében:
meszelő – erdő, fésü – erdő, tojás – tó. A 19. sz. mesénkben menekülése
közben zsák suskát, zsák mogyorót, zsák diót szór el; de hogy mássá
változnék el az elszórt gyümölcs, nem tesz róla említést.
Maga _megé dobja_ a svéd-lapp, Halász: 83. sz. gombolyag – hegy, korsó –
tó, kő – szikla lesz. Változatai: Köhler I. k. 171., 388. l. Sklarek:
14. sz. j.
U. o.: IX. k. (Berze Nagy) 216. l. A hét holló. 223. l. A hét darú.
_Hajnalt köti, kakast lelövi:_ Gaal: II. k. 160. l., Kriza: 408. l., M.
N. Gy.: IX. k. 118. l.
_A megbízó kérdések:_ Majláth: 109. l.; Gaal: II. k. 120.; III. k. 23.
l.; M. N. Gy.: III. k. 400., 325. l. és a jegyzetében. M. N. Gy.: IX. k.
96. l.; e gyüjtemény: 21., 75., 85. sz. m. Gonzenbach: 47. sz. j.
Sklarek: 2. sz. j.
_Ördögnek_ igért _nem tudott_ gyermekét; Gaal: II. k. 214.; III. k. 234.
l.; Erdélyi: III. 219., 319. 329. l.; Merényi: D. II. k. 51., 129. l.;
Kálmány: Sz. III. k. 1. l. és jegyzete, M. N. Gy.: X. k. 128. l., e
gyüjtemény: 87., 88. sz. m.
Schott. 18. sz. m., Grimm: 68. sz. j., Köhler I. k. 138., 556. l.,
Sklarek: 25. sz. j., Benfey: I. k. 410. l.
93. =Az Ördög és a kovács.= _Krisztus 3-as ajándéka:_ 90. sz. j. Kuhn:
277. l., Köhler: I. k. 83., 105. l.
94. =Pipa Misó.= Ipolyi; 373. l., a 388. l. tévesen 240. sz. ad neki. A
cseh Pipán változata Waldau 526. l. Misó is megtartotta a nevét. Köhler:
I. k. 83. l. sincs Péter megkímélve a zsáktól. Köhler: I. k. 83., 110.,
258. l. Gonzenbach: 57. sz. j. A _félelmet keresés_. Erdélyi: III. k.
289. l.: A félelemkereső.
95. =Janosik.= Ipolyi: 182., 183. l. Ethnographia: XIX. évf. 229., 299.
l.
V. ö. Grimm: 37., 45. sz. m., Köhler: I. k. 68., 107., 109., 196. l.
104. =Attila kardja.= Ipolyi: 508. l. Kálmány: Sz. III. 303. l. Atilla
kardja.
106. =Toldi.= Ipolyi: 458. l. Vesd össze Ilosvai Péter és Arany János
feldolgozásával. A nógrádi változat: Ethnographia: II. évf. 235. l.
Toldit számkiveti, hagyományunk _éhhalálra_ kárhoztatja: bezáratja, mint
az oláhok Petrut. Schott: 9. sz., Akhibárt is, mikor szükség van reá,
megszabadítja a népköltés: Ethnographia: XX. évf. 195. l. éppen úgy
Kisokoskát is a 73. sz. mesénkben. Mátyás királyt a hagyomány utolján
_levegőben utaztatják_, mint a vendek Nagy Frigyest; Schullenburg: 37.
l. _bűvös könyv_ olvasással, melyre Gaal: III. 118. l. _kinyílik az
ajtó_. Gaal: III. k. 99. lapján _balrahajtogatásával Tűzi-lelkek_ jönnek
elő, mint adatunkban: Ördögök. L. a 12., 13. sz. m. és jegyzetét,
továbbá Szilády értekezését: Olcsó könyvtár 515–516. szám.
_Nyakszeldelés:_ Gaal: II. k. 161. l., Kriza: 409. l., M. N. Gy.: IX. k.
119. l. e gyüjtemény: 96. sz. mesében, Kúnos: Török, 95. l.
Lábjegyzetek.
[Transcriber's Note:
Javítások.
*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK IPOLYI ARNOLD NÉPMESEGYÜJTEMÉNYE; MAGYAR
NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY 13. KÖTET ***
Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.
Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.
1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you
are not located in the United States, you will have to check the laws
of the country where you are located before using this eBook.
1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.
• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
within 60 days following each date on which you prepare (or are
legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
payments should be clearly marked as such and sent to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
License. You must require such a user to return or destroy all
copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
works.
• You comply with all other terms of this agreement for free
distribution of Project Gutenberg™ works.
1.F.
1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.
Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.
Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.