 

Film Színház Zene Könyv Képző Élet Város 444

Három lozófus elolvasta Puzsér

Róbert könyvét, de nagyon alaposan
444.hu
Könyv május 12., 06:54

 Megosztás  Cikk ajándékozása

Ezt a kritikát három lozófus írta: Tőzsér János, Márton Miklós és

Bárány Tibor

Puzsér Róbert Meta zika című könyve huszonkét fejezetből áll. Nem
véletlenül éppen ennyiből – ahogy a könyv ajánlójában olvasható:

„A szerző a magyar ábécé huszonkét betűjével huszonkét fogalmat

alkotott, amelyeket ontológiai igénnyel jár körül a kötet huszonkét
fejezetében – szándéka az, hogy az így leírt huszonkét kör együtt
akkora síkot fedjen le, ami átfogó képet ad a valóság és az igazság
viszonyáról. Az ábécé betűinek és a tarot nagy arkánumának számbeli
egyezésére alapozva a szerző a fejezetek címei és a nagy arkánum
huszonkét lapjának archetípusai közt analógiás párokat alkotott, így a
huszonkét fejezet szövegét vizuálisan azokhoz tartozó képzőművészeti
alkotások egészítik ki, és helyezik tágabb összefüggésbe.”

A fejezetek címei: akarat, boldogság, család, drog, egység, félelem,

gravitáció, halál, Isten, játék, Krisztus, lélek, mérték, nemiség, otthon,
pénz, rák (mint betegség), szellem, tudat, utazás, vallás, zene. E
fogalmak azok, melyek „ontológiai igényű körüljárása” révén „átfogó
kép” adható a valóság végső vagy meta zikai természetéről – a szerző
szerint.

Először röviden bemutatjuk, milyen gondolati elemekből áll össze

Puzsér meta zikai víziója, majd pedig elmagyarázzuk, miért tartjuk a
könyvet lozó ai szempontból elhibázottnak, szinte értékelhetetlennek.
Sokat fogunk idézni a szerzőtől; szeretnénk, ha az olvasó érzékletes
képet kapna és közvetlen benyomást szerezne a Meta zika retorikai-
gondolati működéséről. Előrebocsátjuk: nem szeretnénk senkit
lebeszélni e díszes, gazdagon illusztrált könyvtárgy megvásárlásáról.
Valamire biztosan jó a Meta zika. De hogy a szerző nem lozó át művel
a kötet feketén fénylő oldalain, arról meg vagyunk győződve.

Lehet, hogy nem is ez a célja; ebben az esetben kritikánk tárgytalan.

Mentségünkre szóljon, hogy Puzsér a kötet rövid bevezetőjében
„objektív idealizmusként” írja le a saját álláspontját, és hát ez végső
soron mégiscsak lozó ai címke – ezért nem tűnik ördögtől való
gondolatnak lozó ai értekezésként olvasni a Meta zikát. A lozó ának
mint „a valóság és az igazság viszonyának” megragadására törekvő
bölcseleti gyakorlatnak viszont sajátos szabályai vannak, amelyek
többé-kevésbé meghatározzák, hogyan kell a nézeteinket és
„belátásainkat” írásban elővezetni. (Nincs univerzális módszertan: a
kortárs fenomenológusok másképpen írnak, mint az analitikus
lozófusok vagy a posztstrukturalisták; a spirituális-ezoterikus
szövegek alkotóiról már nem is beszélve. Mégis minden esetben fel kell
tennünk a kérdést: a lozó ai mű szerzője mit akart elérni
gondolatainak papírra vetésével, honnan tudja, amit tud, és megfelelő
eszközöket választott-e intellektuális céljainak eléréséhez – azaz
megfelelt-e azoknak a sztenderdeknek, amelyek betartását joggal
elvárhatjuk tőle.) Puzsér könyve ezekről a normákról nem nagyon vesz
tudomást.

 Grafika: botost/444.hu

Innentől a cikk csak a Kör tagjainak olvasható.

A Meta zika tekintélyes súlyú és méretű könyvtárgy: a szöveg fényes

fekete papírra van nyomtatva, és rengeteg nagy méretű kép illusztrálja.
Ami elsőként feltűnik az olvasónak: a könyvben nincsenek oldalszámok.
A változó hosszúságú fejezetek egymást követő oldalpárokból állnak: a
bal oldalon mindig egy-egy illusztrált tarotkártyalap („képzőművészeti
alkotás”) látható, a jobb oldalon pedig kiskapitálissal szedett mondatok
sorakoznak. Azt gondolhatnánk, hogy a képeknek különleges
jelentőségük van – de ez tévedés, az egyes fejezeteket ugyanannak a
kártyalapnak a különböző változatai díszítik. (Az első fejezethez a Nagy
Arkánum első „archetípusa” tartozik, a másodikhoz a második, és így
tovább.) A monoton egyhangúsággal ismétlődő szimbolikus
ábrázolások elválnak a szövegtől, és önálló életet élnek; ezekről a
továbbiakban nem lesz szó. Az oldalszámok hiánya miatt a következő
módon hivatkozunk az egyes szöveghelyekre: az első szám a fejezetre
utal, a második pedig az oldalpár fejezeten belüli sorszámát jelöli.

Meta zika – mi végre?

A kötet legfontosabb meta zikai tézisei a következők:

(1) A létezés alapja az akarat. „Az akarat tartja fenn a világot” (1/1). „Ami
van, lenni akar. A kövek közül leginkább a bazalt. A mészkő kevésbé. Az
akarat, amellyel a bazalt erősebben akar kő lenni, mint a mészkő, ez a
mindennek alapját képező erő az akaraterő” (1/1). „Az akarat a szellem
anyagba képződésének az erőforrása” (1/1).

(2) Nem léteznek önmagukban individuumok – minden csak valaminek

a részeként létezik. „Az egyén szappanbuborék” (3/3). „Az emberek
első pillantásra szigeteknek tűnnek […], az igazság ezzel szemben az,
hogy a különböző személyek mélyén az egyének éppúgy összefüggnek,
mint a tenger aljzatán elterülő kéreg, amelynek csak a hegyei nyúlnak a
víz felszíne fölé” (12/1). „Ha egy kvark nem kapcsolódik más kvarkokhoz,
ha egy atom nem kapcsolódik más atomokhoz […], ha egy egyén nem
kapcsolódik más egyénekhez, ha egy társadalom nem kapcsolódik más
társadalmakhoz, ha egy kultúra nem kapcsolódik más kultúrákhoz, a
létezés összefüggéséből kizuhan. Nem kapcsolódni annyi, mint nem
létezni” (3/2).

(3) Minden egy. „Csak két ismeret van, ami biztosan tudható. Az egyik,
hogy valami van. A másik, hogy ez a valami: egy. Valami van, mert ha az
a valami, ami az emberi élmény, csak illúzió, álom vagy projekció, akkor
is kell, hogy létezzen az a valami, aminek az illúziója, álma vagy
projekciója. És ez a valami egy, mert az ember a különálló létezőket
pusztán különböző fogalmak hozzárendelésével alkotja” (9/1). „A
létezés legfőbb tulajdonsága az egység. […] A lét egyetlen” (5/1). „Egy:
az Isten száma. A mindenség száma. Az összefüggés száma” (5/2).

(4) A létezésnek három „formája” van: anyagi, szellemi és lelki. „[A]

létezés az anyag, a szellem és a lélek hármasságában áll” (19/3). „A
teremtményt a lelke a halhatatlan Istenhez, a szelleme a halandó
teremtményekhez, a teste a halott anyaghoz rendeli” (12/6). „A
boldogság anyagi síkon a homeosztázis. […] A boldogság szellemi síkon
az elégedettség. […] A boldogság lelki síkon a harmónia” (2/4). „A család
testi síkon utódnemzést és utódgondozást végző közösség […], szellemi
síkon közös fogalmi struktúra, […] lelki síkon a hit közösségének a
vallásossága” (3/6).

(5) A jelenlegi kor az Antikrisztus kora. „A Krisztus utáni második

évezred végén az Antikrisztus eljött az emberek lelkéért, mégsincs neve
vagy személyazonossága – jelen van, és mégsincs. Amíg Krisztus a
létével vált meg, addig az Antikrisztus a nemléte által visz kárhozatba”
(11/ 10). „Az Antikrisztus úgy csapja be az embert, hogy az arról tud, és
abban részt vesz: létének az igazságát a propaganda hazugságának
feláldozza. Elhárítja vagy elfojtja, de ez nyomot hagy a pszichéjében –
ez a megrontás” (11/13). „Az Antikrisztus szellemi uralmát éppen a
szellem hiánya képezi: a spirituális vákuumban az in áció elszabadult. A
Mechanon megállította a történelmet, az ideákból árfolyamokat, a
tanokból tényeket, az emberekből adatokat képezett” (11/13). „[Az
Antikrisztus] mindenkit mindenkitől elválasztott, és így a világeszmét
egyetlen világérzetté, szorongássá transzformálta” (11/13).

Ezek a meta zikai tézisek nem a szerző „találmányai”, sokan képviseltek

hasonló nézeteket a lozó a története során. A kérdéses állítások
azonban önmagukban, sajátos lozó ai kontextusuktól elvonatkoztatva
nem sokat mondanak. Akkor értjük meg őket, ha világosan látjuk, mi
volt az a lozó ai probléma (fogalmi feszültség, dilemma) – vagy még
általánosabban: mi volt az az intellektuális kihívás –, amelyre válaszként
a szerzők megfogalmazták őket. Például Platón elmélete a formákról
(ideákról), amelyek nem a zikai világban lakoznak, és amelyeknek az
általunk ismert empirikus jelenségek csupán tökéletlen leképeződései,
furcsa fantazmagóriának tűnik, ha nem ismerjük azokat az
ismeretelméleti, meta zikai vagy szemantikai problémákat, amelyek a
szerzőt foglalkoztatták. Érdekes módon Puzsér egyáltalán nem érzi
szükségét elmagyarázni, hogy őt milyen meta zikai dilemmák sarkallták
a fenti tézisek megfogalmazására – mi volt az ő kérdése, amelyre
például azt a választ adta, hogy „minden egy”. (Erre később még
visszatérünk.)

A cím ismeretében azt várnánk, hogy a kötet elsősorban a meta zikai

vízió kifejtésére koncentrál, ez azonban nincs így. Számtalan egyéb,
nem meta zikai téma is felbukkan a szövegben – a drogoktól a
kvantumtérelméleten át a szocializmusig. Kénytelenek vagyunk kicsit
gorombán fogalmazni: e kiegészítő gondolatfutamok leginkább üres
ezo-blablára emlékeztetnek minket, vagy azokra a házi felhasználásra
szánt pszichológiai közhelyekre (például a szellem–lélek–test
harmóniájáról, vagy a fér marsi és a nő vénuszi természetéről),
amelyeket az életmódmagazinok hátsóbb oldalain olvashatunk. És hogy
ez ne legyen elég, időről időre felzeng a kötet szövegterében az
egybites tömegtársadalom-kritika unásig ismert szólama, főszerepben
a fogyasztást fetisizáló, egyéniségét és valódi énjét vesztett, hedonista
örömöket hajszoló tömegemberrel (pl. 16/6). Ezeket a felszínes
„téziseket” már az óvodában mindenki hibátlanul felmondta, aki a ’60-
as évek után született. Amikor Puzsér túllép a közhelyeken,
társadalomkritikája nehezen kisilabizálható: az se jó, hogy óriási
vagyoni egyenlőtlenségek uralkodnak az emberek között, de az se, ha
mindenáron az egyenlőséget hajszoljuk. A Gravitáció fejezetben még
egy kis populáris tudományelmélettel is elkápráztat bennünket a
szerző, a felkínált intellektuális táplálékot némi kozmológiával
fűszerezve. (Puzsér itt mintha megoldást javasolna a gravitáció és a
kvantummechanika egyesítésének problémájára is, en passant.)

A szerző konkrét tudományos vagy hétköznapi ténykérdésekben is

bátran állást foglal. Így tudni véli például, hogy a lakosság körében az
idő előrehaladtával nő a rákos megbetegedések aránya (17/1). Továbbá
a descartes-i dualizmus legfontosabb kérdésére is stabil választ ad –
azzal a különbséggel, hogy az ő tobozmirigye a fekete lyuk lesz: „A
fekete lyukak az anyagi szféra nem anyagi szférába való
visszarendezését végzik …” (7/10). A mű utolsó oldalpárján pedig
megtudjuk, hogy a free jazz nem más, mint a kvantumbizonytalanság
behatolása a zenébe.

Puzsér hangja a könyv ezen részleteiben a kocsma hangja: mindenki

vagy hülye vagy gonosz, és az igazságot elhallgatják – de előle persze
nem lehet, ő feltárja. De ki ez a szerzői gura, és miért képes éppen ő
feltárni az igazságot? Ez a kérdés a tézisek ismertetésétől átvezet a
módszer problémájához.

Igazság és módszer

A továbbiakban nem a szerző által kidolgozott meta zikai vízió elemeit,

és nem is az ezek kíséretében megjelenő társadalomkritikai,
vulgárlélektani stb. megállapításokat fogjuk kritizálni, hanem Puzsér
sajátos gondolkodói módszerét. Magyarán, kritikánk elsősorban nem
tartalmi jellegű – inkább arról szól, hogy e misztikus vagy ezoterikus
téziseket Puzsér hogyan prezentálja. Két fő bajunk van. Az egyik a
szöveg tágan értett retorikáját vagy stílusát érinti; a másik pedig Puzsér
episztemikus pozícióját (honnan tudja, amit tud).

A tárgyalás statikus: nem halad fejezetről fejezetre, valahonnan

valahová a gondolatmenet. Az egyes fejezeteknek jobbára semmi közük
egymáshoz, néha még a mondatoknak sem. Így bárhol fel lehet csapni
a könyvet, és el lehet kezdeni az olvasást; mindenütt ugyanabba a
folyóba lépünk. A szöveg olyannak hat, mintha mondjuk a könyv 15
százalékát a szerző betáplálta volna egy – nem AI-alapú –
szöveggenerátorba, az pedig legyártotta volna a többi 85 százalékot.

A szöveg stílusának egyik legfontosabb jellemzője, hogy mindenféle

magyarázat és összefüggés nélkül záporoznak egymás után a fontos
fogalmak: akarat, eszme, idea, lélek, szellem, elme, tudat, tudattalan (és
tudatlan), értelem, test, anyag, igazság, valóság, érvény, érték, Isten,
lét, létezés stb. A szerző ezek tartalmát nem igyekszik megvilágítani, és
a köztük fennálló viszonyok tisztázására sem tesz kísérletet. Magától
értetődőként használja ezeket a fogalmakat a legkülönfélébb
kontextusokban – legyen e használat bármennyire meglepő is olykor.

Bizonyos megfogalmazások egész egyszerűen értelmetlenek (vagy

legalábbis nekünk nem sikerült megfejteni őket). Például:

„Az akarat elhatalmasodva görcs, ami megbénít, gátolja önmagát,

vektorként akad fenn a valóság paradox szerkezetén.” (1/2.)

„A boldogság érvény, érték és érdem. Érvény, mert a boldogság az

ember kozmoszban betöltött hiteles státuszának az ismertetőjegye.
Érték, mert a lélek és az Isten boldogságban reprezentálódó
összefüggése az egyetlen, amit a halál nem ragad el. Érdem, mert
amelyik élet valósága a boldogság, annak az igazsága az üdvösség.”
(2/7.)

Hát, hacsak úgy nem. Vagy:

„A ház téglákból áll, de a lelkét, a szobát a téglák hiánya képezi. A ház

teste tégla, és bár a lelke éppen az, ami nem tégla, ennek ellenére
kétségbevonhatatlanul létezik. A kerék küllői közti stabilizáló tér a része
vagy a hiánya a keréknek? Mindkettő és egyik sem: a lényege. Minden
létező isteni valója misztérium.” (12/4.)

Ha maradnának kételyeink, a szerző másik oldalról is megvilágítja

mondandóját:

„A pohárból két csepp az asztalra cseppen. Ugyanaz a víz, vagy

különböző vizek? A helyzetük eltérő, de a mibenlétük azonos. Két csepp
van az asztalon, mégsincs szó vizekről, legfeljebb arról, hogy az
asztallap vizes. A víz összefüggő, mint akármelyik elem, és mint közös
alapjuk, a lét. Az egyetemes lélek éppen úgy egylényegű, ahogy a
vízcseppek, amelyeket a szellem formál egyedivé, mint a fagyás a
hópelyhek kristályszerkezetét.” (12/4.)

Napnál is világosabb. Vagy itt egy másik példa:

„Mi volt előbb: a nyelv vagy a tudat? Ahogy a tudat képezi a nyelvet, és
a nyelv a tudatot, úgy képezi a haláltudat a halált, és a halál a
haláltudatot; az öntudat az ént, és az én az öntudatot; a bűntudat a
bűnt, és a bűn a bűntudatot.” (19/4.)

A szöveg számos helyen már-már nevetségesen túlírt; mintha a szerző

nem bízna a kifejtett gondolatok erejében, és retorikai petárdák
durrogtatásával szeretné feldobni az előadást. Íme, néhány jellemző
megfogalmazás:

„Az Isten nem megtapasztalható, és az Istenen kívül semmi nem

megtapasztalható. Egy létező a valóságban nem lehet az Isten, és nem
lehet más, mint az Isten. Mint létező: nem az Isten. Mint a létezés része:
maga az Isten.” (9/2.)

„Az ember egy edénnyi víz. Az edény a test, formája a személyiség, a víz
a lélek, a tenger az Isten.” (8/4.)

„Az élet az anya – a halál az apa. […] Az ember hajós, az élet hajó, a halál
óceán.” (8/1.)

„Az élet tanóra, a Föld tanterem, az ember tanuló, a sors tanulás, a halál
a tanár, a meghalás a vizsga.” (8/2.)

„A világ a menyasszony, és az Isten a vőlegény.” (9/5.)

Vagy vegyük a következő „költeményt”:

„Földanya – égapa / színanya – fényanya / héjanya – magapa /

holdanya – napapa / állatapa – növényanya / halálapa – életanya /
igeapa – névszóanya / rovarapa – viráganya / valóanya – igazapa /
múlóanya – jövőapa / bőranya – szőrapa / hüvelyanya – tőrapa /
eszményapa – termésanya / érvényapa – élményanya / ördögapa –
angyalanya / istenapa – világanya.” (14/8)

Vajon az olvasó tudná folytatni a sorozatot? A szerző másik kedvelt

retorikai eszköze, hogy gondolatmenetének megfelelő pontjaira
beilleszt egy-egy közhelyes szalonbölcsességet. E élékre gondolunk:

„A félelem alapvető tárgya nyugaton a halál, keleten az élet, ezért

minden félelem alapja a nyugati szellem számára a halálfélelem, a keleti
szellem számára az életfélelem.” (6/2.)

„Az orosz és német szellemet az oroszok és a németek kellő mértékű

barbársága tette elmélyültté, az olasz és a francia szellemet az olaszok
és franciák kellő mértékű felszínessége tette ki nomulttá.” (18/5.)

„A tömegember fogyasztói rutinja áthat a párkapcsolataira: a partnerek

rövidülő ciklusokban fogyasztják és dobják el egymást.” (11/14.)

Megint más helyeken a szöveg sima bullshitelés benyomását kelti –

némi misztikus fogalmi szósszal nyakon öntve. A kedvencünk:

„Két egyenlő oldalú háromszög közül az egyik az egzisztenciális tér, a

magasztos szférák lélekvilága, az éterikus régió, ennek terméke a
szeretet, ez a menny; a másik a zikai tér, az alantas ösztönök
anyagvilága, a vulkanikus régió, ennek a terméke a félelem, ez a pokol. A
teremtésben az Isten a lélek háromszögét a csúcsával lefelé, az anyag
háromszögét a csúcsával felfelé fordította, és a kettőt önmagában
egymásba tolta. Az így képződő alakzatban hat kis egyenlő oldalú
háromszög a tér három tengelyének hat iránya: kelet, nyugat, észak,
dél, fönt, lent – az egy nagy hatszög a szellemi tér, a teremtett világ, a
purgatórium, amit a menny és a pokol alkot azzal, hogy magában
egymásnak teret ad.” (5/9.)

Tegyünk próbát: bizonyos tagmondatokba szúrjunk be találomra egy

„nem”-et. Megváltozott a szöveg értelme és igazságtartalma?

Végezetül, a túlerőltetett szentenciózusságon, a lózungokon és a

nyilvánvaló bullshitelésen felül a szerző olykor inkonzisztens
gondolatmenetekbe bonyolódik. Ez azért érdekes, mert ha
megtisztítjuk a lozó ai anyagot a retorikai „szennyeződésektől”, ami
nem könnyű feladat, azt látjuk: összességében koherens, amit Puzsér
állít. A fent kiemelt öt meta zikai tézis lehet egyszerre igaz, és a
konstrukciónak (a saját kontextusában) van magyarázóereje. Az emberi
szabadság kapcsán a szerző mégis egymással összeegyeztethetetlen
dolgokat mond. Egyszer így ír: „A gének struktúrái meghatározzák a
testet, a szociális minták meghatározzák a személyt, de a lelket semmi
nem határozza meg. Az ember otthona a szabadság” (15/3). Másszor
pedig így: „A lélek nem szabad: a teremtmény a teremtőjének
függvénye, akitől a lényének a halhatatlan lényegét kapta, és akinek azt
visszaszolgáltatni tartozik” (18/3).

A szöveg retorikájával kapcsolatos kifogásainknál azonban sokkal

fontosabbak az episztemikus aggályaink. Puzsér a könyvben senkire
nem hivatkozik – sem egyetértőleg, sem vitatva más lozófusok
nézeteit. (Az átlagember meggyőződéseit persze sokszor kárhoztatja.)
Így a szerző óhatatlanul azt a látszatot kelti, mintha az éjfekete
oldalakon olvasható gondolatok egytől egyig az ő szellemi termékei
volnának. Miközben ez nem igaz: Puzsér meta zikai víziójának
kifejtésében számos ismert lozó atörténeti gura hatása tetten
érhető. Például Platóné (nem anyagi létsík feltételezése), Spinozáé
(ontológiai monizmus), Schopenhaueré (az akarat fundamentalitása),
Hegelé (háromfázisú szintézis), Freudé (felettes én vs. ösztönén, köztük
az Id), Descartes-é (lásd a cogito-érv megjelenését az „Isten” fejezet
elején), Heideggeré (lét és létező megkülönböztetése), Kanté (az emberi
elme konstruktív szerepe az empirikus valóság tagolásában), és így
tovább. Ezek az elképzelések szinte mindig név és hivatkozás nélkül
jelennek meg, egyedül Schopenhauer és Nietzsche neve bukkan föl
egy-egy alkalommal a kötetben (illetve az előszóban Arisztotelészé).
Előbbié akkor, amikor Puzsér felidézi a világ akaratra és képzetre
bontásának tézisét – majd rögtön ez után a gondolat mindennemű
elemzése (és talán megértése) nélkül bele is vág saját agymenésének
kifejtésébe anyagról, energiáról és információról.

Puzsér a könyvben sehol nem érvel: a szó szoros értelmében semmivel

nem támasztja alá, amit mond. A fogalmak jelentését sem tisztázza –
egyetlen rendes de níciót sem találhatunk a könyvben. A szöveg
javarészt körvonalazatlan tézisek puszta kinyilatkoztatásából áll.
Egyáltalán nem világos, mit is jelent pontosan, és miért kellene
elhinnünk (igaznak tartanunk) az e éléket: „[a] legmagasabb tudat az
elemeké: a kőé, a vízé, a szélé, a tűzé” (19/6); „[a] ráksejt ateista” (17/5).

Persze ez nem véletlen. Puzsér szerint „minden ismeret töredékes”

(19/1), az értelmünk fogyatékos – az ő szavaival: „az ember […] nem érti,
hogy ki ő, és hogy mi a halál; nem ismeri az életének okát és a célját […];
nem fér hozzá ahhoz, ami a valóság végpontjain túl terül el […]; a
megismerhetőség határát számára a kvantumok és a fekete lyukak
megismerhetetlensége képezi” (19/2). Ezért hát „az egyetlen
elsajátítható tudásává a nemtudás felismerése válik” (19/2). Ha viszont
ez így van, akkor vajon a szerző hogyan tehetett szert olyan tudásra,
amelyről expressis verbis azt állítja, hogy nem elérhető számunkra?

Másképp fogalmazva: mivel Puzsér nem érvel, az egyetlen, ami hitelt

adhat a szavainak, maga a szerző személye. Puzsér episztemikus
tekintély – az ő meggyőződéseit előállító kognitív folyamatok valamiért
megbízhatóbbak, mint a másokéi. Vagy az is lehet, hogy a szerző
hozzáfér valami olyan evidenciához, amelyhez mások nem férnek
hozzá. De vajon miért kellene ezt elfogadnunk? Mi tünteti ki a Meta zika
című kötet oldalain beszélő személyt ismeretelméleti szempontból?
Mivel erre a kérdésre nem kapunk választ, kénytelenek vagyunk úgy
gondolni: bár a kötet elvárja tőlünk, hogy őszintén higgyünk Puzsér
episztemikus tekintélyében, ez a hit sajnos igazolatlan. Az sem segít, ha
megfogadjuk a kötet ajánlójának értelmezési javaslatát: a könyv „az agy
mindkét félteké[jé]vel kommunikáló meditációs objektum, ami
összművészeti igénnyel kalauzolja az olvasót a megismerés szellemi
ösvényén”. Hisz a szellemvilágban zajló tárlatvezetés is előfeltételezi a
kalauz episztemikus tekintélyét – érvekkel ugyanis sajnos kísérőnk nem
áll elő.

Szép metaforája ennek a párbeszédképtelenségnek és általában véve a

racionális dialógus elutasításának a kötet kiállítása. Hiányoznak az
oldalszámok – nehogy az olvasó tájékozódni tudjon a szövegben. A
fényes fekete papírra gyakorlatilag lehetetlen ceruzával vagy tollal
jegyzeteket készíteni, vagy aláhúzni a szövegben a fontosabb
részleteket. Tiszta sor: a Meta zika szövegvilágában nincs helye
kérdőjeleknek és kommentároknak; a szerző tudásának kiáradását nem
akadályozhatják olvasói ellenvetések. Miközben persze az is igazolásra
szorulna, hogy a könyv miért épp huszonkét fejezetből áll – túl azon,
hogy Puzsér szerint ezek a magyar ábécé betűi. (Persze nem az összes.
Vajon cé vagy ő betűvel nem kezdődik fontos lozó ai fogalom? Ami az
ü betűt illeti, ott van például az „üresség”… Igaz, a szerző pontosan
huszonkét betűt keresett, hiszen a Nagy Arkánum ennyi
„archetípusból” áll.) Mondhatni: erősen kétséges, hogy a valóság
meta zikai természete alkalmazkodna a tarot kártyához vagy a magyar
ábécé kiválasztott huszonkét betűjéhez – vagy ha mégis, akkor meg
kellene indokolni, miért van így. Arról nem is szólva, hogy maga Puzsér
szövege mond ellent ennek: szerinte ugyanis „a kozmikus teljesség
száma a tizenkettő, ezért a számszerűség rendje szerinti helyes mérték
a tizenkettes számrendszerben teljesül” (13/2).

Ami a legfurcsább: nemcsak arról van szó, hogy a szerző meg sem
próbálja igazolni rendkívüli határozottsággal és magabiztossággal
előadott téziseit, de a könyvből egyáltalán nem derül ki, mik a szerző
kérdései, mi foglalkoztatja őt, milyen dilemmákra akar megoldást találni.
Csak ömlik a szó, mintha megnyomtak volna egy gombot a
szöveggenerátoron. Alig-alig bukkannak fel a műben kérdő mondatok,
de még olyan módosító kifejezésekkel sem nagyon találkozunk, mint a
„talán”, „feltehetőleg”, „valószínűleg”. Záporoznak a tézisek azzal
kapcsolatban, mi mivel hogyan függ össze – valahogy így: ebből három
van, az kétféleképpen lehet, amaz csak akkor négy, ha egyszerre kék és
rózsaszín.

Puzsér a kötet bevezetőjében leszögezi: „a meta zika a

megközelítésnek és a feldolgozásnak nem a tárgya, hanem a minősége
és az érvénye”. Mi ezt a megállapítást nem nagyon értjük, de a lényeg
amúgy is a következő mondatban rejlik: a meta zika „művelete a
vonatkozás nélküli látás, és tárgya a bármilyen létező”. Mindent látni
bárhogyan – ambiciózus program, de nincs sok köze a lozó ához.

Puzsér Róbert: Meta zika, Inda Press, 2023, 452 oldal, 14990 Ft

metafizika könyvkritika puzsér róbert filozófia

 Megosztás  Cikk ajándékozása

Impresszum · Szerzői jogok · Adatvédelmi nyilatkozat · Sütibeállítások · Médiaajánlat · Hirdetői ÁSZF · Támogatói ÁSZF · Írj nekünk · RSS

© 2024. Jó blog - Magyar Jeti Zrt.