M. C.

Beaton

Egy hölgy talpig pácban

Deklassz' Szálloda 3.
Ann Robinsonnak és leányának,
Emma Wilsonnak, szeretettel
 ELSŐ FEJEZET
Ah! az emberek félig sem voltak ily vadak ré-
gen, mikor édes szelídséggel sarkos topános
Essexén mosolygott a bátor Bess királynő.
W. S. LANDOR

A BOND STREET-I Szegény Rokon Hotel öt meg-

maradt alapító tagja közül Mrs. Eliza Budley volt a
legkevésbé alkalmas a zsiványéletre. A számos vi-
szontagság ellenére együttes erővel sikerült fenn-
tartaniuk a szállót a jó szerencse, a jó igazgatás és a
tolvajlás kombinációja révén.
A különös csoport tagjai eredetileg mindannyian
a londoni társadalom úri koldusai voltak, akiknek
szinte semmijük nem maradt a nevükön és a mél-
tóságukon kívül. Összeálltak hát, és egyikük házá-
ban megalapították a Szegény Rokon Hotelt. A
„Szegény Rokon” név tehát korábbi életükből
eredt, amikor még a gazdag rokonoktól kapott
alamizsnán tengődtek. Eddig, ha elfogyott a pénz,
valamelyikük mindig elment egy tolvajkalandra.
Most ismét szorult anyagi helyzetbe kerültek, így
sorsot húztak, és Mrs. Budley húzta a rövidet.
Olyannak kéne lennem, mint amilyenek ők - gon-
dolta magában sötéten.
 Lady Fortescue, akinek a házából a szálloda lett,
ugyan ősz és ősöreg volt, de erőskezű vezető, jó
adag kurázsival megáldva. Sandhurst ezredes, bár
hasonlóan idős volt, ugyancsak hozzászokott a há-
borúhoz és a parancsoláshoz. A szörnyeteg Sir Phi-
lip Sommerville-be igen kevés erkölcsösség szo-
rult, ha ugyan szorult bármennyi is, és drága apró-
ságokat csent el a rokonaitól, egy szarka tökéletes
léleknyugalmával. Miss Letitia Tonks fakó vénlány
volt, amikor a többi szegény rokon közé került,
mostanra azonban stílusos és magabiztos hölgy
lett.
Mrs. Budley idegesen morzsolgatta kezében a
rövid szalmaszálat, amelyet a többiek nála hagytak,
hogy elmélkedjen rajta. Bár a harmincas évei ele-
jén járt, sokkal fiatalabbnak nézett ki a koránál.
Igencsak csinos, gusztusos özvegyasszony volt
nagy barna szempárral és selymes, barna hajjal.
Hosszú idő óta most először kívánta azt, bár élne
még az az élvhajhász férje, Jack.
Jack Budley nem volt jó ember. Hidegvérrel ját-
szotta el a vagyonát. Neki a lopás sem esett volna
nehezére. Mrs. Budley rokonai azonban megütköz-
tek azon, hogy a fiatal özvegy munkát vállalt, de
persze egyikük sem fogadta volna be a házába.
 Kissé felderült a lelke. Megivott egy pohár portó-
it erősítésként, hogy aztán behívja a többieket, és
közölje velük, valami mást kell kitalálniuk.
Társai az előcsarnok mögötti kis irodába zsúfo-
lódtak be, és éppen Mrs. Budley pucájáról beszél-
gettek. Vagyis arról, hogy nincs vér a pucájában,
azaz nem elég merész és szívós, pedig ezek fontos
erények voltak Londonban a régensség idején.
- Az igazat megvallva - mondta Miss Tonks - Eli-
zának igazából nincs senkije, akit meglátogathatna.
Mutatott ne. kém néhány meglehetősen szörnyű
levelet a rokonaitól, akik mind különféle csúf mó-
dokon űzték el őt. Ő egy szelíd lélek, és nem akar-
hatjuk, hogy belesorvadjon az aggodalomba.
- Ő egy fenemód csinos nőszemély - jegyezte
meg Sir Philip, és úgy nyújtogatta a nyakát kemé-
nyített kravátlija, fölött, mint egy teknős egy minia-
tűr, hótorlasz mögül.
- És ennek mi köze az egészhez? - méltatlanko-
dott Sandhurst ezredes. - Nem azért tesszük ki az
utcára, hogy Ott kelljen megélnie.
- Úgyse menne sokra - kuncogott Sir Philip. - Egy
shillingnél meg egy pohár rumnál többet nem kap-
na.
Lady Fortescue fekete szeme rosszallóan szege-
ződött rá.
 - Elfelejti, Sir Philip, hogy egy barátunkról van
szó. Ha valóban úgy áll a helyzet, mint ahogy lát-
szik, és Mrs. Budley-nak nincs olyan rokona, akit
meglátogathatna, akkor közülünk kell valakinek
cselekednie.
- Én már megtettem a magamét - nézett körbe
eltökélten Miss Tonks. - Hát nem adtam be a kö-
zösbe a húgom gyémántjait? Nem kockáztattam az
akasztófát?
- Ez a baj a vénkisasszonyokkal - morogta Sir
Philip. - Mindig túldramatizálják a szerepüket.
- A mocskos vénemberekkel meg az a baj - vá-
gott vissza Miss Tonks -, hogy mindig csak acsar-
kodnak és siránkoznak. Találjon ki maga valamit,
ha annyira okos.
Sir Philip hátradőlt a székében, és gúnyosan né-
zett körül.
- Talán történetesen már ki is találtam - jelentet-
te ki.
- Nos, ki vele! - követelte Sandhurst ezredes.
- Adunk neki egy rokont - közölte Sir Philip mo-
solyogva. - Csiribá! Peterhouse őrgrófja ott él ab-
ban a nagy kastélyban Warwickshire-ben. Na már
most, ez az őrgróf teljesen szenilis, emellett öz-
vegy, és nagyon gazdag. Mrs. Budley küld egy táv-
iratot, hogy érkezik, és aztán egyszer csak felbuk-
kan. Azt mondja majd az uraságnak, hogy az uno-
kahúga. Az öregfiú nem fogja tudni, hogy ez igaz- e,
mert azzal sincs tisztában, hogy milyen nap van.
Mrs. Budley ott marad pár napig, elemei néhány
értékes csecsebecsét, aztán visszajön ide. Egysze-
rű.
- A szolgák - szólt közbe Lady Fortescue. - Elfe-
ledkezett a szolgákról. Azok nagyon is tudni fogják,
hogy Mrs. Budley szélhámos.
- A legtöbbjük ugyanolyan idős, mint a gazdája,
és nem tart titkárt, vagy ilyesmi. A szolgák nem
fognak lármát csapni a hiányzó apróságok miatt,
még akkor sem, ha észreveszik, hogy eltűntek.
Hogy miért? Mert ha ilyen uruk van, valószínűleg
már ők maguk is hosszú évek óta fosztogatják, és a
szolgák amúgy is mindig félnek, hogy rájuk terelő-
dik a gyanú - villant rosszindulatúan Sir Philip
szeme. - A nyakamat teszem rá, hogy a mi csodála-
tos Mrs. Budley-nk éppen abban töri a fejét, hogy
megmondja nekünk: nem tud sehová menni, mert
senki sem fogadja. Induljunk, és világosítsuk fel.
Lady Fortescue fölemelte vékony, fehér kezét.
- Megálljon! Még nem jártuk körül elég alaposan
a témát. Hogyan jutott hozzá az értesüléseihez, Sir
Philip?
- Odaátról, a Limmerből.
- És mit keresett egy rivális szállodában?
 - Csak beugrottam megnézni, hogy állnak. Elvég-
re segítettek oltani, amikor ez a hely kigyulladt,
nem igaz? Ott találkoztam az őrgróf unokaöccsével,
Mr. George Pymmel. Panaszkodott az öregfiú sze-
nilitására. Azt mesélte, hogy amikor meglátogatta,
egy egész sereg piperkőc tanyázott a hálószobák-
ban, akik azt állították, hogy rokonok, de persze
nem voltak azok. Az- őrgróf pedig egy, rossz szót
sem volt hajlandó meghallani róluk. Tehát egy
olyan bűbájos teremtésnek, mint a mi Mrs. Budley-
nk, nem lesz nehéz összemelegednie az öreggel. Ha
jól játssza ki a lapjait, akár még el is vetetheti ma-
gát vele.
- Valóban jó lehetőségnek tűnik - ismerte el az
ezredes vonakodva.
- Meglátjuk, mit gondol róla Mrs. Budley - jelen-
tette ki Lady Fortescue.
- Ne kérdezze meg, hogy mit gondol - kuncogott
Sir Philip. - Csak adja ki neki az indulási parancsot.
- Azt kell mondjam, hogy ön roppantul vállalko-
zó szellemű úriember - jegyezte meg Lady Fortes-
cue.
Az ezredes féltékeny arcot vágott. Meglehetősen
gyermeki kék szemének pillantását szigorúan Sir
Philip arcára szegezte.
- Egészen pontosan mikor jutott ehhez az érte-
süléshez?
 Sir Philip valójában már több mint egy éve hal-
lott a dologról, de nagyon vágyott Lady Fortescue
elismerésé, re, ezért könnyedén azt felelte:
- Ó, épp a minap.
Mrs. Budley letette a portóis poharát, és idege-
sen pillantott fel, amikor mindannyian bemasíroz-
tak a „személyzeti” szalonba.
- Éppen most akartam magukért menni - mondta
elfúló hangon. - A rokonaim mind megszakították
velem az érintkezést, így sajnos tényleg nem segít-
hetek.
- Csacsiság! - ült le mellé Sir Philip, és megvere-
gette a kezét.
Mrs. Budley egy kicsit visszahúzódott az erőtel-
jes parfümfelhő támadása elől. Sir Philip nem hitt a
mosakodás procedúrájában, amikor a legújabb di-
vatos illat éppúgy megtette, legalábbis az ő véle-
ménye szerint.
- Ez nem csacsiság! - tiltakozott Mrs. Budley.
Segélykérőn nézett Miss Tonksra, a barátnőjére,
de Miss Tonksot hirtelen teljesen lekötötte a ken-
dője rojtjainak igazgatása.
Sir Philip megint megpaskolta a fiatalasszony
kezét.
- Ezt nem vonjuk kétségbe - felelte. - De találtunk
kegyednek egy rokont. Peterhouse őrgrófját.
- Én nem ismerek semmiféle őrgrófot.
 - Most már igen. Ide hallgasson! Ez az őrgróf egy
vén agyalágyult. Elküldjük magát a Warwickshire-i
Delcour-kastélyba, ahol lakik, és maga azt fogja
mondani neki, hogy az unokahúga. Egy kicsit ma-
radjon ott, és nézzen körül. És valami hordozható
dolgot emeljen el, hisz gyenge nő. Valamit, ami
arany és drágakő. Tubákosszelencét, ékköves le-
gyezőt, ilyesmit. Valaha volt egy őrgrófné is. Keres-
se meg a szobáját, hátha hagyott maga után vala-
mit a hölgy.
Mrs. Budley nem szólt, csak összehúzta magát
ültében.
- Szóval ne legyen oka aggodalomra - nyugtatta
Sir Philip.
Mrs. Budley végre szóhoz jutott.
- De hisz ez őrültség! Nem mehetek oda.
Végignézett a többi arcon a lámpafényben. Miss
Tonks a padlót bámulta, Sandhurst ezredes a pla-
font, csak Sir Philip és Lady Fortescue meredt rá
rendületlenül.
- Azt hiszem, meg kellene próbálnia - vélekedett
Lady Fortescue. - Majd bérelünk magának egy ko-
csit, és John meg Betty magával tartanak, mintha a
szolgái lennének.
John és Betty, akik férj és feleség voltak, hosszú
évek óta dolgoztak Lady Fortescue mellett, és ami-
kor a szálloda megnyílt, a szegény rokonok szemé-
lyi szolgái lettek.
- Johnnak meghagyjuk, hogy ha bármi baj lenne,
azonnal siessen vissza ide, és odaküldjük Sir Phili-
pet, aki majd kiszabadítja önt minden bajból.
- De hát napokba telhet, mire odaér Warwickshi-
re-be - jajdult fel Mrs. Budley -, és mire megérke-
zik, én talán már úton is vagyok a legközelebbi bör-
tön felé.
Lady Fortescue hirtelen megkeményedett.
- Mi már mindannyian megtettük a magunkét,
Mrs. Budley. Most ön következik.
- Ön sem csinált semmit, és Sandhurst ezredes
sem - jegyezte meg Mrs. Budley, tőle szokatlan me-
részséggel.
- Az enyém ez az épület, ha esetleg elfelejtette
volna. És Sandhurst ezredesre itt van szükség,
hogy irányítsa a dolgokat. Nélküle semmire sem
mennék.
- Szóval ez minden köszönet, amit kapok - for-
tyant fel Sir Philip. - Én voltam az, aki összelopko-
dott mindent, hogy beindulhasson a szálló, míg az
ezredes csak ül itt, mint ladységed ölebe.
Az ezredes fölemelkedett ültéből.
- Nevezze meg a segédeit, uram.
- Most nézd, mit tettél! - suttogta Miss Tonks he-
vesen Mrs. Budley-nak.
 - Elmegyek, elmegyek! - kiáltotta Mrs. Budley. -
Csak ne párbajozzanak.
De abban a pillanatban, amint ezt kimondta, már
meg is bánta.
A dühös légkör egy csapásra szertefoszlott, az
ezredes leült, mindenki mosolyogni kezdett Mrs.
Budley-ra.
Lady Fortescue kijelentette:
- Akkor ezt megbeszéltük. És most következze-
nek a menük. Hírnevünk a konyhánk kiválóságára
alapszik, de Despard kezd túlságosan költekezővé
válni a beszerzésben.
Despard volt a francia szakács.
Sir Philip, Miss Tonks és Sandhurst ezredes kö-
zelebb húzódtak Lady Fortescue-hoz, hogy szem-
ügyre vegyék az étlapokat.
Mrs. Budley közben lehorgasztotta a fejét.
Ez kész rémálom. De hát oly sokkal tartozik Lady
Fortescue-nak. Eszébe jutott, hogy Lady Fortescue
és Sandhurst ezredes hogyan kínáltak neki otthont,
amikor a Hyde Parkban sírva találták, mert úszott
az adósságokban és a végrehajtási meghagyások-
ban. Egy hatalmas kaland volt az egész. Társaságra
és biztonságra tett szert, de ez a biztonság a többi-
ektől függött, akik tisztességes és tisztességtelen
eszközökkel egyaránt próbálták előteremteni az
ehhez szükséges pénzt.
 Miss Tonksszal osztozott egy szobán a hotel
szomszédságában álló házban. Ha kettesben lettek
volna, ő talán hallgatott volna rá.
De így Miss Tonks is kötötte az ebet a karóhoz.
- Hát nem öltöztem be útonállónak, hogy ellop-
jam a húgom gyémántjait? - mondta, mintha elfe-
ledkezett volna arról, hogy kudarcot vallott, és
Lord Eston végezte Ej el a piszkos munkát helyette.
- Mindvégig rettegtem, de végül összeszedtem a
bátorságomat, és megtettem! Neked mi félnivalód
van, Eliza? Egy vacak kis őrgróftól? Vagy elfogad
téged, vagy azonnal elküld melegebb éghajlatra.
Mellesleg ott lesz veled John és Betty is. Én nem
kaptam szolgákat, amikor a húgomhoz mentem.
Neked nagy szerencséd van.
Így Mrs. Budley csak abban reménykedhetett,
hogy a másik három talán megenyhül majd az el-
következő napokban.
De indulásának előkészítése kérlelhetetlenül
folytatódott. Még Betty és John is, akik általában
némán tették a dolgukat, mintha várakozással te-
kintettek volna arra, amit - mint azt Mrs. Budley
véletlenül hallotta tőlük - „vidéki nyaralásnak” ne-
veztek. Bettyt beöltöztették szobalánynak egy fe-
kete selyemruhába, Sir Philip pedig K elment venni
egy használt inaslibériát Johnnak.
 Lady Fortescue és Miss Tonks átnézték Mrs.
Budley H gardróbját, és kiválasztották a legszebb
ruhákat, „mert még az öregembereket is el lehet
bűvölni”, fogalmazott Lady Fortescue, mintha nem
ő maga is a hetvenes éveiben járna, gondolta Mrs.
Budley savanyúan.
Mrs. Budley nagyon is a korszellemnek megfele-
lő asszony volt, nőies, félénk teremtés, aki hitt ab-
ban, hogy a férfiak azért születtek erre a földre,
hogy megoldják a nők problémáit és gondoskodja-
nak róluk. Hogy irányítsák és védelmezzék a gyen-
gébb nemet. Sir Philip szörnyű vénember volt, de
Mrs. Budley arra számított, hogy legalább Sand-
hurst ezredesben lesz annyi lovagiasság, hogy ne
engedje őt kiküldeni Warwickshire vadonjába. Vi-
szont a rajongó ezredes szemében minden, amit
Lady Fortescue tett vagy mondott, tökéletesnek
tűnt.
Mrs. Budley-t a félénksége megakadályozta ab-
ban, hogy felszólaljon a nagyszabású expedíció el-
len vagy hogy hangot adjon a félelmének, hogy lo-
pás miatt esetleg akasztó fára kerül.

Aztán egy nappal azelőtt, hogy el kellett volna

indulnia, sikerült valamennyire megnyugodnia.
Egy kis szerencsével ez az őrgróf vagy a szolgái
azonnal kijelentik, hogy nem rokon, és ő bizton-
ságban visszatérhet anélkül, hogy letartóztatnák.
De ha mégis befogadnák, akkor csak olyasmit lop-
na el, aminek az eltűnését soha nem veszik észre.
Ha nem talál ilyesmit, akkor visszajön, a többiek
szemébe néz, közli velük, hogy kudarcot vallott, és
hagyja, hogy valaki mást küldjenek ki helyette.
Nem valami ogréhoz megy, hanem csak egy öreg-
emberhez, akinek elvette az eszét a kor, és aki ta-
lán örül majd a társaságának.
Tehát amikor másnap szóltak neki, hogy a kocsi
előállt, bemászott Betty kíséretében, és kényszerí-
tett nyugalommal próbálta felkészíteni magát arra,
hogy élvezze az utazást. Bérelt kocsival ment, és
vele volt John és Betty, hogy gondoskodjanak róla.
Betty és John ugyan furcsán festettek, de akkor is
egy úri hölgy volt, szolgákkal.
. Bátran mosolygott az összegyűlt szegény roko-
nokra, akik kiálltak a Bond Streetre, a szálloda elé.
- Vigyázzon magára! - mondta Sandhurst ezre-
des.
- Minden rendben lesz - biztatta Lady Fortescue.
- Imádkozni fogok érted - ígérte Miss Tonks, és
most először mutatkozott némi aggodalom szelíd
ábrázatán barátnője kalandja miatt.
Az agyonüthetetlen Sir Philip egy bevásárlólistát
nyomott a kezébe, mondván, hogy Despard öröm-
mel vár friss tojást, halat és bármilyen vadat, amit
csak szerezni tud, bármilyen zöldséggel együtt.
. A kocsis csattintott az ostorával, és elindultak.
- Szörnyű hibát követtünk el - sírta el magát Miss
Tonks. - Olyan szelíd, olyan védtelen. És nem is
táviratoztak az őrgrófnak. Meglepetés lesz neki. De
mi lesz Eliza meglepetésével?
- Duguljon el, maga fertelmes bőgőmasina - je-
gyezte meg Sir Philip, és visszaiszkolt a hotelbe,
mielőtt a feldühödött Miss Tonks visszavághatott
volna neki.
***
Mrs. Budley tulajdonképpen élvezte az utazást.
John, aki inkább katonai szárnysegédként viselke-
dett, mint inasként, minden fogadóban parancsol-
gatni kezdett, ahol megálltak, és a legjobb kiszolgá-
lást követelte az ő „úrnőjének”. Betty nem beszélt
sokat, de komolyan vette a szolgálólány szerepét,
és gondoskodott arról, hogy Mrs. Budley levetett
ruháit minden megállónál leszállítsák a konyhába,
és kivasalják.
Félelmetes fellépésük miatt Mrs. Budley-t min-
denhol nagy tisztelettel kezelték. Mire a kocsi
Warwickshire-ben megállt, már egészen jókedvű
lett. Mi baja eshet? John és Betty mindent elintéz-
nek.
 A terv az volt, hogy késő délelőtt érkeznek a
Delcourt-kastélyhoz. Mrs. Budley arra számított,
hogy ez egy nagyon kicsi palota lesz, nem olyan,
mint a Warwick-kastély, amiről már olvasott. A
kellemes őszi időjárás megváltozott, amikor köze-
ledtek. Dühös felhők rohantak az égen a hideg szél-
től hajtva. A fák úgy hajlongtak előttük, mint meg-
annyi buzgó lakáj.
Aztán a kocsi behajtott a birtok kapuján, majd
lassan megállt.
- Delcourt! - kiáltotta a kocsis.
Mrs. Budley kinyitotta az ajtaját, és lelépett az
útra.
Még a távolban, de teljesen pompájában látható
volt a kastély, egy cédrus-, gesztenye-, tölgy- és
hársfarengeteg fölé magasodva. Az Avon folyó
partjának szikláira épült, kétszáz lábnyira a víz
szintje fölé nyúlva.
Mrs. Budley minden önbizalma elszállt, és vis--
szamászott a kocsiba. Elővette az imakönyvét, és
azt szorongatta, ahogy a fogat tompa zörgéssel
folytatta útját a sötét tölgyfák között.
Aztán a fák elfogytak, és sápatag napfénypászma
vetült! a földre. Mrs. Budley leeresztette az ablakot,
és kihajolt. A vár most már teljes pompájában lát-
ható volt - magas, fekete, hatalmas erőd vastag fa-
lakkal és tornyokkal. A kapubejáró felé haladt,
amely eltörpült a mellette magasodó két fekete
oszlop mellett. Volt egy kiszáradt, fővel benőtt vi-
zesárok is, amelyet, mint azt később megtudta,
Cromwell csapatai szivattyúztak ki, hogy kincset
keressenek benne. A kocsi átgördült a felvonóhí-
don és két felhúzott kapurostély alatt, be egy szé-
les, kör alakú területre a kápolna és a kastély lak-
részei előtt.
Kijött egy komornyik, és megállt a lépcsőn. Mrs.
Budley gyorsan visszasüppedt az ülésébe. A kocsi
hintázni kezdett, amikor John leugrott a tetőről.
Homályosan hallotta, hogy valamit kiabál, majd a
kocsi ajtaja kinyílt, és John állt ott, hogy leengedje a
lelépőt.
- Őlordsága vadászni ment - mondta John -, de
elmagyaráztam, hogy kik vagyunk, és már készítik
önnek a szobáját, asszonyom.
Mrs. Budley hagyta, hogy John lesegítse. A lába
mintha kocsonyává változott volna. Felhők rohan-
tak a magasban a kastély tornyai fölött, ami azt a
kellemetlen benyomást keltette, mintha maga az
épület is mozogna.
Nagyon kicsinek és magányosnak érezte magát,
amint felment a lépcsőn. A komornyik meghajolt,
majd megindult előtte, hogy mutassa az utat.
Egy hatalmas főúri csarnokban találta magát,
melynek több mint tizennégy láb vastagak voltak a
falai. A terem közepén hosszú asztal állt, amelynél
vazallusok egész serege elfért volna. A cédrusfa
burkolatú falakon lándzsák, bárdok és dárdák
függtek, előttük pedig rozsdás páncélruhák sora-
koztak. Fent a plafonnál pókhálóvékony középkori
harci zászlók lengedeztek.
- Ha asszonyom leülne a tűz mellé - mondta a
komornyik -, Mrs. Dark, a házvezetőnő azonnal el-
készíti a szállását. - Johnhoz és Bettyhez fordult, és
azt mondta: - Ti gyertek velem.
Tehát Mrs. Budley egyedül maradt. A falak olyan
vastagok voltak, hogy a külvilág minden hangját
lefogták. Odasétált az egyik ablakhoz, és lenézett
az Avon folyóra, amely vagy tizenöt lábnyira alatta
kanyargón. Aztán szorosabbra húzta magán a bun-
dáját, és átvágott a hatalmas, kőpadlós csarnokon a
kandallóhoz. A márvány kandallópárkány olyan
magasan volt, hogy egy daliás, kalapos férfi is
könnyedén elsétálhatott volna alatta. Hatalmas, fa-
törzs méretű rönkök pattogtak és sisteregtek a
tűzben. A tűz előtt aranykeretes kályhaellenző állt,
melynek üveglapja oly finom volt, hogy alig lehe-
tett észrevenni. Mrs. Budley még soha nem látott
ilyen csodálatosat. Minden olyan hatalmas volt,
hogy úgy érezte, mégiscsak valami ogre kastélyába
tévedt.
 Gondolatai a távol lévő őrgróf felé kanyarodtak.
Vadászik! De hát egy ilyen törékeny, idős ember
nem tud vadászni. Talán kényelmesen követi a va-
dászatot a kocsiján.
Egy barna-arany libériás inas jött be, kezében
egy tálcával, rajta egy kancsó borral és egy tányér
keksszel, amelyet egy hatalmas szárnyas fotel mel-
letti asztalra helyezett a tűz mellé. Mrs. Budley he-
lyet foglalt. Rágcsálni kezdett egy darab kekszet, és
azt kívánta, bár John és Betty vele maradtak volna.
A kandalló felett egy I. Károly korabeli öltözékű
férfi hatalmas képmása függött. Hosszú, göndör fe-
kete haja volt, sovány farkasképe, és festett szeme
mintha határozott ellenségességgel bámult volna
le a megrettent Mrs. Budley-ra.
- Ez is csak olyan otthon, mint a többi - mondta
magának halkan, de határozottan. - Csak egy kicsit
nagyobbacska.
Majdnem hangosan felnyögött megkönnyebbü-
lésében, amikor Betty jelent meg a terem másik
végében, nyomában egy ösztövér asszonysággal,
aki kulcskarikát viselt a derekára fűzve. Végigsétál-
tak a folyosón.
- Ő a házvezetőnő, Mrs. Dark - mondta Betty. -
Elvezet minket a szállásunkra, asszonyom.
 Mrs. Dark jól illett a hatalmas erődhöz: magas,
sovány, szürkés bőrű nő volt. Hatalmas keményí-
tett főkötőt viselt.
- Asszonyom talán még nem végzett a frissítők-
kel - mondta Mrs. Dark üres, vészjósló hangon.
- De, de - hebegte Mrs. Budley.
Bizonyára szép és barátságos hálószoba várja.
Nem kell ennyire megijedni ettől a nagy teremtől.
- Rendben van - válaszolta Mrs. Dark síri hangon.
- Kérem, kövessen.
Mrs. Budley később megtudta, hogy a terem két
oldalán elterülő helyiségek háromszáznegyven
lábnyira nyúltak el. Úgy érezte, hogy csupa félel-
metes középkori helyiségen haladnak keresztül,
majd egy faragott kőlépcsőhöz érkeztek.
- Ez lesz az ön szállása, asszonyom - nyitott ki
végül egy ajtót Mrs. Dark.
Mrs. Budley gyorsan körülnézett. Egy nagyon sö-
tét cédrusfa burkolatú nappaliban találta magát,
ugyancsak hatalmas kandallóval, lángoló rönkök-
kel. Óriási íróasztal állt az ablaknál, trónszerű, ha-
talmas, faragott székkel. A kandalló előtt két öblös
fotel.
- És ez a hálószobája, asszonyom.
A házvezetőnő kinyitott egy összekötő ajtót, és
Mrs. Budley-t egy még sötétebb szobába vezette,
amelyet egy négyoszlopos, vörös bársonyágy uralt.
Az ablakokon is vörös bársonyfüggönyök lógtak,
mintha mindent alvadt vér borítana. Volt egy ha-
talmas öltözőasztal, melynek zöldes márványlap-
ján madárfürdő méretű kézmosó edény ült, akkora
vizeskancsóval, melyet két megtermett férfi is alig
tudott volna megemelni.
- Köszönöm - mondta Mrs. Budley éppen olyan
üres hangon, mint a házvezetőnő.
- Az úr négykor vacsorázik - közölte a házveze-
tőnő.
- Menjen egyenesen az ebédlőbe. Háromkor
csengetnek átöltözéshez. A kastély kertje elvileg
igen szép, ha esetleg sétálni akarna.
- Nem, köszönöm. Pihenek és olvasok - jelentette
ki Mrs. Budley határozottan.
Amikor a házvezetőnő kiment, és a súlyos ajtó
becsapódott mögötte, Mrs. Budley így szólt Bet-
tyhez:
- Hallottál valamit az uraságról? Nagyon öreg?
Tényleg annyira feledékeny?
- Eltettem a gönceit, asszonyom - mondta Betty. -
John biztosan többet fog tudni, és feljön vacsora
előtt. Úgy tűnik, hogy ez az őrgróf ragaszkodik a
régimódi vidéki vacsoraidőhöz, és szerintem ez
okos dolog, mert nekem nem nagyon tetszik ez az
új módi, hogy éjfélkor esznek - ami alatt Betty este
hét- nyolc órát értett.
 - Ha igazi szobalánynak akarsz látszani, nem
szabad azt mondanod a ruhára, hogy „gönc”, Betty
- oktatta Mrs. Budley, és mélységes sóvárgás töltöt-
te el a francia teremtés után, akit valaha alkalma-
zott, amikor Jack még élt, és a pénzük végtelennek
tűnt. - Mit vegyek fel? Ha annyira öreg, akkor való-
színűleg gyenge a látása, szóval nem hiszem, hogy
ez sokat számítana.
- Az egész hely tele van lángoló tüzekkel - mond-
ta Betty de ha egy kicsit arrébb megyek, már fá-
zom. Kitettem a szürke selyemruháját.
- Az nem valami csinos.
- A selyem melegebb, mint a muszlin, és egy jó
norfolki kendőt is fel lehet venni hozzá.
- Nos, azt hiszem, igazad van. De ez a szürke a
félgyászom emléke, és valahogy úgy érzem, hogy
ha csinos lennék, talán bátrabban viselkednék.
- Nem fog jól kinézni, asszonyom, ha fázik.
Mrs. Budley segített Bettynek kicsomagolni. Már
majdnem végeztek, amikor John megérkezett.
- Furcsa - jegyezte meg szűkszavúan. - Olyan
zárkózottak ezek az itteni szolgák, mint a kagylók.
Nem tudtam belőlük semmit kiszedni az urukról.
De van egy ritka szép konyhakert, és ha ideadja azt
a listát Despard-tól, asszonyom, meglátom, mit te-
hetek.
 - Van kényelmes szállásod? - kérdezte Mrs. Bud-
ley.
- Egy kis szobába tettek a lépcsőforduló alatt, az
itteni szoba alá - mondta Betty. - Johnt pedig a pad-
lásra. Nem mondtuk meg nekik, hogy házasok va-
gyunk, mert az igazi szolgálók nem házasok, furcsa
lett volna.
John és Betty kitartottak Lady Fortescue mellett
a szegénység idején, amikor nem is kaptak bért,
azzal a feltétellel, hogy a lady engedi őket összehá-
zasodni.
- Jobban fogom érezni magam, ha vége a vacso-
rának. Volt olyan szolgáló, aki kétségbe vonta, hogy
Lord Peter-house unokahúga lennék?
- Úgy tűnt, hogy elhiszik - felelte John. - Nyugod-
jon meg, asszonyom. Csak néhány napig kell ma-
radnia.
Miután elmentek, Mrs. Budley körbejárt a lak-
osztályában. Minden értékes dolog túl nehéz volt
ahhoz, hogy megmozdítsa, a hatalmas márvá-
nyórától a hálószobában lévő méretes alabástrom-
vázáig. Azonnal neki kellene látnia a munkának, és
csengetnie kellene a házvezetőnőnek, hogy vezesse
körbe. Sir Philip ezt mondta neki.
- Férkőzzön a házvezetőnő bizalmába - tanácsol-
ta. - Mutasson érdeklődést a konyha iránt, vágjon
unott arcot az írószobákban, és ne nézzen meg túl
erősen semmi olyat, amit esetleg érdemes lehet el-
vinni. És derítse ki, hol volt a néhai őrgrófné lak-
osztálya.
De Mrs. Budley a vacsoráig már csak felejteni
akart. Leült az asztalhoz. Volt rajta egy hatalmas
sárgaréz tintatartó és egy jókora pecsétnyomó,
mely olyan bonyolult volt, hogy ránézésre ugyan-
annyi mezővel rendelkezett, mint egy ostábla.
Betty már előzőleg erre az asztalra tette a kölcsön-
könyvtári köteteit.
Kinyitotta az elsőt, és olvasni kezdett. A regény
nagyon élvezetes volt, és majdnem kiesett a szék-
ből ijedtében, amikor végigzengett a kastélyon az
átöltözésre szólító csengőszó.
Bejött egy szolga egy kosár fahasábbal, és kezdte
megrakni a tüzet. Mrs. Budley visszavonult a háló-
szobába, hogy megmosakodjon és átöltözzön.
Betty is előkerült, és segített neki felöltözni, majd
megpróbálta rendbe tenni a haját, de Mrs. Budley
elküldte, mondván, hogy ezt egyedül is meg tudja
csinálni.
De amint Betty elment, máris megbánta, hogy
elküldte, mert nem talált göndörítővasakat, és nem
mert csengetni, hogy hozasson magának. Megmos-
ta a haját, és megpróbálta római stílusba rendezni,
de a fürtjei éppolyan lazák és bolyhosak maradtak,
mint máskor. Szürke selyemzsinórt kötött bele, és
a zsinórból valamiféle koronát tekert. Ez sok időt
vett igénybe, és idegesen rezzent össze, amikor
megszólalt a második csengetés, amely vacsorára
hívta.
Reménykedve várta, hogy majd jön egy szolgáló,
aki elvezeti az ebédlőbe, de senki sem érkezett, így
kilépett az ajtón, és próbált visszaemlékezni, hogy
az ebédlő vajon egyike volt-e azoknak a földszinti
helyiségeknek, amelyeken átjöttek idefelé.
Teremről teremre, lépcsőházról lépcsőházra té-
velygett. Kezdett könnyekig elkeseredni. Mi haszna
volt szolgákat hozni, ha nincsenek ott, amikor
szükség van rájuk?
Ekkor egy hang szólalt meg a háta mögül, egy
homályos átjáróból:
- Segíthetek, asszonyom?
Riadtan felsikkantott, és hátrafordult. Egy magas
inas állt ott.
- O, igen, igen - felelte Mrs. Budley remegő han-
gon.
- Az ebédlőt keresem.
- Kövessen, asszonyom! Őlordsága már várja. És
nem szereti, ha megváratják.
E szörnyű szavak után elindult, Mrs. Budley pe-
dig a selyemszoknyáját felfogva rohant utána.
 MÁSODIK FEJEZET
A vidéki házakban több házasságot ütnek
nyélbe, mint az összes nyugat- londoniban
együttvéve. London tulajdonképpen mindig
csak a préda kiválasztásának helyszíne, a
cserkészés maga vidéken történik.
SURTEES

Az INAS KINYITOTT egy hatalmas ajtót, amely nyi-

korogva tárult ki, majd félreállt. Mrs. Budley bevo-
nult az ebédlőbe.
Hatalmas és sötét helyiség volt, festett mennye-
zettel. Egy hosszú asztal futott végig a közepén, két
személyre megterítve a két végén. A kandallóban
tűz ropogott, s a lángnyelvek táncoló vörös fényé-
től életre kelt a homályos terem.
Mint maga a pokol, gondolta Mrs. Budley, egy
igazi Sátánnal.
Mert az asztal túlsó végén, a kandallónál egy go-
noszul jóképű férfi állt fel, amikor ő belépett. Ke-
mény, hideg arca volt, nagy, sötét szeme és fekete
haja. Izmosnak és kispor- toltnak tűnt. Nem volt itt
semmiféle totyogó öregúr.
Mrs. Budley mély pukedlit csinált, és elindult fe-
lé, de az úr intésére az inas kihúzott neki egy szé-
ket a másik asztalvégen.
 Mrs. Budley leült, s közben vadul kergették
egymást a fejében a gondolatok. Ez az ember talán
az öregember egyik igazi rokona?
A komornyik lépett be hat inas kíséretében, és
elkezdtek tálakat tenni az asztalra.
- Bennet - mondta a magas férfi és a komornyik
így válaszolt:
- Uram?
Mrs. Budley azután már semmit sem hallott az
eszmecseréből, mert teljesen hatalmába kerítette a
legsötétebb rettegés.
Ez a rémisztő ember, aki úgy néz ki, mint maga a
megtestesült ördög, ez lehet az őrgróf maga. Bizto-
san ő örökölte a címet. És az öreg már meghalt.
Most jobban félt tőle, mint Lady Fortescue-tól, Sir
Philiptől, az ezredestől és Miss Tonkstól együttvé-
ve. Kiabáljanak csak vele, és szidják agyba- főbe.
Még az éjjel elmenekül erről a helyről.
- Kegyed Mrs. Budley - mondta az őrgróf, s hideg,
tekintélyt parancsoló hangja végigsöpört az asztal
felett.
- Igen, uram.
- A család melyik ágáról?
- A cornwalli Tremaine-ek közül. A Tremaine a
leánykori nevem - felelte Mrs. Budley.
- Valóban? Roppant érdekes.
 A fiatal özvegy megpróbálta megenni a levesét,
de túlságosan is tudatában volt annak, hogy a férfi
figyeli őt, és beleejtette a kanalát a tányérba.
Nem az a nőtípus, amelyik általában űzőbe vesz,
gondolta az őrgróf. Az asztal másik végén ülő kis
teremtés nevetségesen nőiesnek és törékenynek
tűnt. Ruhájának ezüstszürke színe kiemelte a sá-
padtságát, és nagy szeme zavartan csillogott. Még
csak nem is túl ravasz szélhámos, fűzte tovább a
gondolatot a gróf, különben merészebbnek, feszte-
lenebbnek tűnne.
Mrs. Budley levesét elvitték, és helyette apróha-
lakat hoztak. Az asszony idegesen piszkálni kezdte.
Valahányszor átnézett az asztal fölött, mindig a
gróf hideg, fürkésző tekintetével találkozott.
A köztük lévő távolság lehetetlenné tette a be-
szélgetést. A fogások jöttek és mentek, a szolgák
nesztelenül közlekedtek.
Az asszonynak eszébe jutottak a vadászvacso-
rák, amelyeken a férje társaságában vett részt.
Azokon mindenki nagyon beszédes volt, általában
minden vendég dicsérte a csodálatos vidéket, ame-
lyet aznap bejártak, magasztalták feneketlen pa-
takmedreit, félelmetes szikláit, surranó rókáit, és
mind váltig állították, hogy az, aki a quorni falka-
vadászaton részt vehet, a világ bármelyik táján
megállja a helyét.
 Mrs. Budley nem sokat gondolt néhai férjére,
mert az utána maradt pénzügyi zűrzavar sokkja
miatt inkább keserűséggel, mintsem gyásszal em-
lékezett rá. Most mégis szörnyen hiányzott neki, és
egy pillanatra elfelejtette, hogy a férfi szerencsejá-
ték- szenvedélye és ivászata mennyi galibát oko-
zott.
Ezt az étkezést úgy tekintette, mint valamiféle
elhúzódó akadályversenyt, melynek díja a szabad-
ság. Amikor a befejezetlen pudingját elvitték, és a
gyümölcsöket, dióféléket és kancsókat az asztalra
helyezték, úgy érezte, hogy a célja immár belátható
közelségbe került. Megiszik egy pohár bort, aztán
feláll, és közli az őrgróffal, hogy magára hagyja a
portóijával, majd visszavonul a szobájába, ahol
majd Betty előkeríti Johnt, és nyélbe üt egy gyors
szökést.
Már csak egyetlen akadály van hátra a pályán:
egy pohár portói.
Emeld a szádhoz, mondogatta magának, kortyol-
gass belőle, végül... Felállt, miután letette a poharát
az asztalra. Az őrgróf is felállt. Mrs. Budley össze-
szedte magát.
- Bocsásson meg, uram - suttogta rekedten.
Megköszörülte a torkát. - Kérem, bocsásson meg,
uram. Szeretnék visszavonulni.
 Az őrgróf válasza tisztán és rettenetes határo-
zottsággal érkezett a reszkető Mrs. Budley fülébe.
- Együtt fogunk visszavonulni.
Egy döbbent pillanatig azt hitte, hogy a férfi azt
javasolja, feküdjenek le együtt, de a szolgák is jelen
voltak, és az őrgróf a karját nyújtotta.
Mrs. Budley végigment az asztal mellett, és hideg
ujjhegyeit a férfi karjára helyezte. A komornyik
odaugrott, hogy kinyissa nekik az ajtót, és ők elin-
dultak.
Nem egy szalonba mentek, hanem valamiféle pi-
henőszobába. Elég kicsi volt, és a többi szobához
hasonlóan a kortól megfeketedett cédrusfa burko-
lat fedte a falakat. Illatos méhviasz gyertyák világí-
tották meg, és emberi léptékű tűz égett az ezúttal
nem óriás méretű kandallóban.
A férfi beültette egy fotelbe a tűznél, és leült egy
másikra, vele szemben. Kinyújtotta hosszú lábát, és
a lángokba meredt, miközben két inas utánuk hoz-
ta a boroskancsókat, és egy oldalsó asztalra helyez-
ték.
- Majd kiszolgáljuk magunkat - szólt az őrgróf, és
intett a kezével, amitől az egyik ujján viselt hatal-
mas rubint- gyűrűje vörös fénnyel csillant meg.
A szolgák visszavonultak, becsukták maguk mö-
gött az ajtót, és Mrs. Budley az arcához emelte a
legyezőjét, hogy nagy szemmel bámuljon ki fölötte
az ördögi őrgrófra.
- Azt hiszem, azzal kellene kezdenünk, hogy
őszinték vagyunk egymással - jegyezte meg a férfi.
- Kezdem is én. Az alatt a rövid idő alatt, ami azóta
telt el, hogy rám szállt ez a cím, könyörtelen üldö-
zésnek vagyok kitéve mindenféle anyák és leánya-
ik részéről. De eddig senki sem volt olyan bátor,
mint kegyed. Azt hittem, ha távol tartom magam
Londontól, és itt maradok, amíg rendbe nem te-
szem az örökségemet, akkor elkerülöm a cselszö-
véseiket, de még így is jönnek. Éppen azon voltam,
hogy beüzemeljem a kapurácsokat, hátha azok
majd távol tartják a férjfogókat és a kíváncsisko-
dókat, amikör ön megérkezett. Mint azt ön is jól
tudja, semmiféle rokonságban nem állunk egymás-
sal.
Mrs. Budley nagy nehezen megszólalt.
- Néhai nagybátyja rokona vagyok, uram.
- Én pedig néhai nagybátyám unokaöccse va-
gyok. Ugyanaz a család. Nincs benne semmiféle
Budley. Sem pedig Tremaine. Úgyhogy elég a ha-
zugságokból, Mrs. Budley. Furcsa. Nem tűnik ka-
landornak. A seregben szolgáltam, amikor megtud-
tam, hogy megörököltem a címet. Tizenhat éves
korom óta harcoltam, és kevés részem volt társa-
sági életben. Csak hogy tudja, harminchárom éves
vagyok, és igen, agglegény. Kér egy kis bort, Mrs.
Budley?
Az asszony bólintott, hátha ebből erőt meríthet.
A játéknak vége.
Csak remélhette, hogy az őrgróf nem hív rend-
őrt. De hát még nem is követett el komolyabb bűn-
tényt. Nem lopott el semmit. Hamis nevet sem
használt.
A férfi felállt, töltött neki egy pohár bort, és oda-
vitte.
Mrs. Budley köszönetét mormolt, és elvette.
- A szüleim nem voltak gazdagok, Mrs. Budley -
folytatta az őrgróf, miután visszatért a helyére. -
Nagyrészt az apám szerencsejáték- szenvedélye
miatt. Bizonyos szempontból nehéz életem volt. De
most már tényleg nagyon gazdagnak érzem ma-
gam. A megboldogult őrgróf anyám testvére volt.
Amikor anyám hozzáment az apámhoz, az öreg őr-
gróf úgy vélte, hogy rangon alul házasodik, ezért
megszakította vele a kapcsolatot. Nem számítot-
tam arra, hogy örökölni fogok. Most mégis itt va-
gyok, Mrs. Budley. - Az őrgróf legyintett. - Ezen a
kevéssé hívogató és kellemes helyen. Már szerez-
tem barátokat a környéken, olyan embereket,
akikkel együtt vadászom és horgászom.
 A baj csak az, hogy minden ilyen barátságot
tönkretesznek az ilyen emberek eladósorban lévő
lányai és ambiciózus feleségei. Az azonnali megol-
dás az lenne a problémáimra, ha végre megnősül-
nék. Mivel soha nem voltam A szerelmes, vagy
olyasmi, amilyennek a könyvekben leírják a sze-
relmet, azt hiszem, bármilyen szülőképes korú nő
megtenné. Viszont azok a hajadonok, akikkel eddig
találkoztam, és elhiheti, elég sokat idecipelt hoz-
zám a család, egyáltalán nem voltak kedvemre va-
lók. Szipognak, selypítenek és sírnak, amikor el-
mennek, mintha arra céloznának, hogy hitegettem
őket. Egy feleség és néhány gyerek még egy ilyen
komor és ősi helyre is színt és életet K visz. Jó itt a
gyerekeknek. A levegő egészséges, és Anglia I leg-
szebb sétáló- és lovaglóterepei találhatók erre.
Mrs. Budley végre meg tudott szólalni.
- Miért mondja el mindezt nekem, ha szélhá-
mosnak tart?
Leeresztette a legyezőjét, és tágra nyílt, segély-
kérő szemmel meredt az őrgrófra.
A férfi tekintete pimaszul pásztázott végig az
alakján, a feje búbjától egészen apró lábáig.
- Nem tudom, hogy ön kicsoda és honnan jött -
felelte az őrgróf. - De nem fog sok időbe telni, hogy
rájöjjek. Van valami a kegyed félénk arcátlanságá-
ban, ami tetszik nekem. Ön nem afféle ijedős kis-
asszony, akit az anyja kényszerít bele a maga nagy-
ratörő házasságiterveibe. Kegyed özvegy? Nem
hinném, hogy egy férjes asszony üldözne engem,
habár történtek már furcsább dolgok is.
Mrs. Budley bután bólintott.
- Mint láthatja, egy házasság nagyon is kapóra
jönne az én helyzetemben. Ezért ezennel megké-
rem a kezét, Mrs. Budley. Kivéve persze, ha valami
nagyon kellemetlen dolog kerülne elő a múltjából.
Mrs. Budley megdöbbenve rámeredt. Aztán las-
san előrehajtotta a fejét, és arcát a kezébe temetve
zokogni kezdett.
Az őrgróf felkiáltott, majd letérdelt elé, és elhúz-
ta a kezét az arcától.
- Ez meg mi? Könnyek? Igazi könnyek? Csak azt
mondtam, hogy feleségül akarom venni, nem azt,
hogy le akarom teperni.
Mrs. Budley a szemét kezdte nyomogatni a zseb-
kendőjével. A többi szegény rokon sosem fogja
megbocsátani neki. De eljött az idő, hogy elmondja
az igazat. Határozottan belenézett a szinte villogó
szempárba, és egyszerűen annyit mondott:
- Elnézést kérek, hogy hamis ürüggyel környé-
keztem meg önt, uram. Valójában azért jöttem,
hogy lopjak öntől.
- Mit? A földemet, a kastélyomat, a lovaimat?
Könyörgőm, mit?
 Mrs. Budley reszketegen felkacagott. Most, hogy
elmondta az igazat, megkönnyebbülés áradt szét
benne, és bátorságot öntött belé.
- Nem ilyen nagy dolgokat - felelte. - Csak né-
hány olyan értékes apróságot, amit el lehet zálogo-
sítani vagy el lehet adni.
Az őrgróf visszaült a helyére, és szemügyre vet-
te.
- A londoni házakban is remekül lopkodhatott
volna, Mrs. Budiey. Feltételezem, hogy Londonból
jött.
A fiatal özvegy bólintott.
- Tehát? Költséges az út ide, Warwickshire-be.
- Elmondok mindent, és az ön kegyelmére bízom
magam - mondta Mrs. Budiey könyörgő mozdulat-
tal, mely megfosztotta szavait a színpadiasságuk-
tól. - Hallott már a Bond Streeten található Szegény
Rokon Hotelről?
- Valaki említette a minap. Különös név.
- Résztulajdonosa vagyok annak a hotelnek.
- Ez percről percre izgalmasabb. Mit keres egy
West End- i hotel résztulajdonosa az ország másik
felében, hogy kiraboljon egy őrgrófot?
- Az egészről az a vén nyomorult Sir Philip tehet
- felelte Mrs. Budiey keserűen. - Nos, jobb lesz, ha
az elején kezdem... A férjem, Jack szerencsejátékos
volt, és semmi mást nem hagyott rám, csak nyo-
mort. A Hyde Parkban ültem, és éppen kisírtam a
szememet, amikor odajött hozzám Lady Fortescue
és Sandhurst ezredes. Azt mondták nekem, hogy
szegény rokonok, azaz nyomorgó előkelőségek, és
hogy Lady Fortescue-nak van egy háza a Bond
Streeten, de azon kívül nem sok mindene, és hogy
azt tervezik, alapítanak egy kolóniát más szegény
rokonoknak, hogy megosszuk egymással, amink
van, és cserébe élvezhessük egymás társaságát.
Kezdetben hatan voltunk: én, a barátnőm, Harriet
James, Lady Fortescue, Sandhurst ezredes, Sir Phi-
lip Sommerville és Miss Tonks. Sir Philip javasolta
a szállodaalapítást. Azt mondta, nevezzük el Sze-
gény Rokonnak, hogy a rokonaink annyira felhábo-
rodjanak, hogy kivásároljanak bennünket. Miss
James közben hozzáment Rowcester hercegéhez,
így öten maradtunk. Lady Fortescue pedig most
már elkötelezte magát a szálloda fenntartása mel-
lett, ahogy a többiek is. Közben azonban elfogyott a
pénzünk. Sorsot húztunk. Nekem jutott a rövid
szál, és azt mondták, menjek, és lopjak el valamit
valamelyik gazdag rokonomtól. Az a tény, hogy
minden rokonom megszakította velem az érintke-
zést, kezdetben örömteli volt, amíg Sir Philip úgy
nem döntött, hogy talál nekem egy rokont, neveze-
tesen önt, vagy inkább az ön nagybátyját. Sir Philip
úgy tudta, hogy az ön nagybátyja életben van, és
hogy szenilitásában nem fog rájönni, hogy nem va-
gyok a rokona. Úgy volt, hogy pár napig maradok,
aztán elemelek néhány értékes csecsebecsét.
- Elképesztő! Hol maradnak az erkölcsök, Mrs.
Budley? Nem félti a halhatatlan lelkét?
- Nem - felelte Mrs. Budley. - Egy cseppet sem.
Ön nem tudhatja, milyen érzés napról napra ten-
gődni. Nekem szerencsém volt. Nálam még akadt
valami kevés az éléskamrában, amikor rám talál-
tak. De Sandhurst ezredes elájult a parkban az éh-
ségtől. Úgy talált rá Lady Fortescue. Ha el is emel-
tünk volna korábban valamit, amivel nem azt aka-
rom mondani, hogy valóban így történt, akkor az
olyan apróság volt, ami senkinek nem hiányzott, és
nem okozott fájdalmat a tulajdonosnak. Csak kér-
hetem önt, hogy ne áruljon el engem.
Hosszú csend támadt, melyet egyedül a tűz ro-
pogása tört meg.
Olyan csend, amelyben Mrs. Budley hirtelen rá-
döbbent, hogy mit tett. Nemcsak saját magát árulta
el, hanem a többieket is. Elfehéredett, és a mellé-
hez kapott.
- Nem árulom el, egy feltétellel - mondta a férfi.
- Mégpedig? - Mrs. Budley úgy nézett az őrgróf-
ra, mintha egy kígyó hipnotizálta volna.
- Ha egy hétig a társaságában részesít.
 - A társaságomban? - visszhangozta Mrs. Budley,
és arra gondolt, ez biztosan valami eufemizmus a
hálószobái örömökre.
- Csak a társaságában. Nincs sok alkalmam arra,
hogy kellemes női társaságban lehessek. Nem kell
ennyire rémült arcot vágnia. Amikor azt mondom,
„társaság”, tényleg csak arra gondolok. Azután
visszatérhet különös társaihoz. Meg kellene bot-
ránkoznom kegyeden, Mrs. Budley, én viszont in-
kább megnyerőnek találom. Ne nézzen már úgy
rám, mintha meg akarnám harapni! Lazítson. Nyu-
godjon meg. Még soha nem kényszerítettem egyet-
len vonakodó nőt sem az ágyamba, és most sem áll
szándékomban elkezdeni. Úgyhogy nyugodtan el-
kezdheti a szórakoztatásomat azzal, hogy mesél a
társairól. Kezdjük Lady Fortescue-val.
- Kaphatnék még egy kis bort?
- Hogyne.
A férfi felállt, és megtöltötte Mrs. Budley poha-
rát.
Az asszony lassan kortyolgatta a bort, és időn-
ként kétkedve pillantott az őrgrófra. De a férfi tü-
relmesen várt. Mrs. Budley azon tűnődött, vajon
megbízhat-e benne. Az őrgrófnak kemény, durva
arca volt, de valamiért mégis bizalomgerjesztőnek
tűnt. Kénytelen volt bízni benne.
 - Lady Fortescue - kezdte azt hiszem, a hetvenes
éveiben jár. Már nem fiatal, de nagyon mozgékony.
A szálloda nagyon sokat jelent neki, mert társasá-
got és megnyugvást nyújt.
- Aligha mehet túl jól a hotel, ha részt kell vennie
abban, hogy egy olyan ártatlan embert, mint ke-
gyed, lopni küldjön. Kérem, folytassa! Hogy néz ki?
- Magas, nem görnyedt. Nagyon fekete szeme
van, mint... - Mrs. Budley beharapta a száját. Már
majdnem azt mondta, „mint magának”, de aztán
gyorsan úgy döntött, hogy ez túl intim megjegyzés
lenne. - Ősz a haja, és festi magát. Régebben csak
feketét viselt, bár a férje már régen meghalt, de
Sandhurst ezredes, aki, úgy tűnik, szerelmes belé,
rávette, hogy tegye le a gyászt.
- Hány éves ez az ezredes?
- Hallottam, amikor Sir Philip azt mondta, hogy
valószínűleg egyidős Lady Fortescue-val.
- Lenyűgöző. Úgy tűnik, hogy egyesek számára a
szerelem sosem hal meg. Számomra viszont soha
nem kezdődik el. Folytassa.
- Sandhurst ezredes már többször jelét adta an-
nak, hogy szeretné kivenni a hasznot az üzletből,
hogy visszavonulhasson vidékre Lady Fortescue-
val. Lady Fortescue rokonságban áll Rowcester
hercegével, és legelőször, amikor a herceg megfe-
nyegette, hogy gyámság alá helyezteti, az ezredes
azt mondta, hogy a lady a menyasszonya. Aztán ké-
sőbb soha többet nem esett szó semmiféle esküvő-
ről, és Sir Philip Sommerville amúgy sem hagyná.
- Hogyhogy?
- Mert ő is odavan Lady Fortescue-ért, és rop-
pantul féltékeny az ezredesre.
- Micsoda aggkori szerelmi háromszög! Feltéte-
lezem, hogy Sir Philip is hasonlóan idős.
- O, igen, de össze sem lehet hasonlítani az ezre-
dessel. Sandhurst ezredes elegáns úriember, és
még mindig jóképű. Sir Philip meg olyan, mint egy
büdös, vén teknősbéka.
- Miért tűrik meg a többiek ezt a szörnyű Sir Phi-
lipet?
- Mert szükségünk van valaki olyanra is, aki kí-
méletlen az üzletben - felelte Mrs. Budley komo-
lyan. - Kaphatnék még egy pohárka bort?
- Kívánsága parancs! De ne ázzon el túlságosan,
különben soha nem fogom hallani a történet többi
részét.
Megint megtöltötte az asszony poharát.
- Például - folytatta Mrs. Budley, aki kezdte meg-
lepően kellemesen érezni magát - egy családnak,
amelyik nálunk szállt meg, az volt a híre, hogy nem
szokott fizetni. Sir Philip azt mondta, hogy valószí-
nűleg megpróbálnak majd elosonni az éj leple alatt.
Átkutatta a szobájukat, talált egy zacskó fémpénzt,
és eldugta a kanapé hátuljába a nappaliban. Az éj-
szaka folyamán valóban távoztak, de Sir Philipnél
maradt a pénz.
- De mi lett volna, ha kifizetik a számlájukat, és
lopással vádolják meg a hotelt?
- Akkor nagyon szégyellték volna magukat, mert
a pénz előkerült volna a kanapé hátuljából, mintha
tévedésből került volna oda.
- Kezdem látni, hogy milyen hasznát veszik Sir
Philipnek. Meséljen még.
- Miss Tonks húga, aki meglehetősen szörnyű nő,
odajött a férjével, hogy lássa, vajon az a Miss
Tonks, akit az újságok az egyik tulajdonosként em-
lítettek, valóban a nővére- e. De Sir Philip Miss
Tonksnak öltözött, és megtévesztette őket. - Mrs.
Budley spiccesen kuncogni kezdett. - Akkor hát el
is érkeztünk Miss Tonkshoz. Letitia a barátnőm,
bár - és itt Mrs. Budley arca elsötétült - azt gondol-
tam, hogy talán mellém áll ahelyett, hogy arra biz-
tatta volna a többieket, hogy küldjenek ide. Ő vén-
kisasszony, és nagyon félénk volt, amikor megis-
mertem, de az ember nem lehet félénk Sir Philip
átkozott sértései mellett. - Mrs. Budley elpirult, és
olyan meglepetten nézett le a borára, mintha az te-
le lenne mindenféle csúf káromkodással. - Elnézé-
sét kérem, uram.
- Említett egy bizonyos Harriet Jamest is.
 - Igen, kezdetben ő volt a szakácsnőnk, de aztán
hozzáment Rowcester hercegéhez. A fejébe vette,
hogy feleségül megy hozzá, miután a herceg ki-
mentette őt a szállodából, amikor felgyújtották.
- A hercegek általában nem vesznek el szakács-
nőket.
- Harriet remek teremtés volt, és különben is, a
herceg egyszer már szerelmes volt belé, amikor
még elsőbálozó volt.
- És az a tűz? Véletlen baleset volt?
- Sir Philip nem így gondolja, mert Harrietet be-
zárták a szobájába. Lady Fortescue szerint valószí-
nűleg egy rivális szálloda csinálta, de ha ez a hely-
zet, miért zárták volna be Harrietet?
- Talán hogy ne kongassa meg a vészcsengőt?
Betty némán várakozott Mrs. Budley lakosztá-
lyának ajtaja előtt.
- Köszönöm, uram - lépett elő, és átvette Mrs.
Budley- t. - Majd én lefektetem az asszonyomat.
Az őrgróf meghajolt, és elment.
Mrs. Budley nekidőlt Bettynek, aki a nappaliba
vezette.
- Mindent tud, Betty! - kiáltott fel. - Mindent el-
mondtam neki.
- Korábban soha nem láttam spiccesen vissza-
jönni vacsorából - korholta Betty. - Nem tudja, mit
beszél. John éppen az imént volt itt, hogy elmond-
ja: az öreg őrgróf hat hónapja meghalt. De most
csitt. Megártott magának az idegesség és a bor.
Persze hogy nem mondta el neki az igazat.
- De igen! - jajdult fel Mrs. Budley. - Ő pedig
megkérte a kezemet.
- Ez borzasztó - jelentette ki Betty. - Megkeresem
Johnt.
Aztán kislányos fürgeséggel, mely cseppet sem
illett görnyedt alakjához, kirohant.
Mrs. Budley szédelegve ült le a tűz mellé.
Betty hamarosan visszatért Johnnal. Mindketten
megálltak Mrs. Budley előtt, szigorú tekintettel.
- Most pedig, asszonyom - mondta John -, halljuk
a teljes történetet.
Mrs. Budley hirtelen kijózanodva mondta:
- Teljesen magamon kívül voltam. Rájött, hogy
szélhámos vagyok.
- Az nem főbenjáró bűn - jegyezte meg John. - Mi
van még?
- Mindent elmondtam neki rólunk, arról, hogyan
jöttem k- kirabolni őt...
- Jobb lesz, ha gyorsan eltűnünk innen - jelentet-
te ki John. - Legalább azt nem fogja tudni, hol ke-
resse magát.
- D- de igen. Mindent elmondtam neki a Szegény
Rokon Hotelről és...
 - Nem volt joga hozzá, hogy ezt tegye! - fortyant
fel John. - Én és Betty Lady Fortescue-hoz tarto-
zunk, és hozzá köt minket a hűség.
- De az őrgróf nem fog elárulni engem... egyikün-
ket sem... amennyiben maradok néhány napig,
hogy társaságot nyújtsak neki.
John tetőtől talpig végigmérte, és a dühe észre-
vehetően csillapodott.
- Na tessék. így, hogy mindent tudok, azt mon-
dom, hogy lehetett volna rosszabb is. Ha őlordsága
csak egy kicsit a kedvét akarja tölteni magával, ak-
kor maga tartozik annyival őladységének, hogy jó
képet vág hozzá, és elviseli. Azt hittem, Betty félre-
értette, hogy ön azt mondta, őlordsága megkérte a
kezét.
- Pedig megkérte - nyögött fel Mrs. Budley. - És
én annyira megrémültem, hogy elmondtam neki az
igazat!
- Nem értem - jegyezte meg Betty bosszúsan. -
Majdnem őrgrófné lehetett volna magából, erre in-
kább úgy döntött, hogy nemcsak önmagát mártja
be, de az én úrnőmet is?
- Jaj, Betty, ennyire nem rossz a helyzet, elhihe-
ted. Az őrgróf azt mondta, hogy ha eltöltők egy kis
időt a társaságában, és mindössze ennyiről van
szó, akkor hallgatni fog.
 - És maga hitt neki? - állt elé John csípőre tett
kézzel. A külföldről érkezett nemeseket és család-
jaikat gyakran megdöbbentette az angol alsóbb
osztályok demokratikus szókimondása. John úgy-
szólván teljesen egyenrangú félként kezelte Mrs.
Budley-t. - Nos, Mrs. Budley, mindegy, akár társa-
ságra, akár enyelgésre gondol őlordsága. Magának
kötelessége megvédeni Lady Fortescue-t. Kényez-
tesse csak őlordságát, mi meg majd szemmel tart-
juk.
- Várja csak meg, mit szól majd Sir Philip, ha
meghallja, hogy maga mit tett - mondta Betty ko-
mor elégtétellel.
- Muszáj mindent elmondani neki? - kérdezte
esdekelve Mrs. Budley.
- Ez a kötelességünk - felelte John. - Mi van, ha
egy nap majd meggondolja magát, és mindnyájun-
kat elárul?
- Mindent tagadni fogok - zihálta Mrs. Budley. -
Azt fogom mondani, hogy hazudik.
- A maga szava egy őrgróféval szemben? - tor-
nyosult fölé John. - Harkee, Rowcester hercege el-
kezd majd keresgélni a kastélyában, ha eszébe jut
Sir Philip látogatása, és felfedezi, amit elvett, mert
Sir Philip még mindig nem mondta el senkinek,
hogy mit lovasított meg. Aztán lesznek mások is.
Mindnyájunkat a Newgate-be juttat. Úgyhogy job-
ban teszi, ha mindent elkövet, ami csak telik magá-
tól. Egyelőre csak ennyit mondhatok.

Majd miután egy felbőszült apa minden tekinté-

lyével végigmondta a prédikációját, Johnnak hirte-
len eszébe jutott, hogy mi is a szerepe, és megha-
jolt, mielőtt távozott volna. A szegény rokonok a
nappaliban üldögélve beszélgettek Mrs. Budley-ról.
A szállodai vacsora már véget ért. Sűrű nap volt.
Többen is távoztak, és fizettek is anélkül, hogy fe-
nyegetni vagy kényszeríteni kellett volna őket, ami
szokatlan volt egy olyan korban, amikor az embe-
rek büszkék voltak arra, hogy minél kevesebb em-
bernek fizetnek. És í még több vendég érkezett,
hogy elfoglalja az üres szobákat.
- Várnunk kellett volna - mondta Lady Fortescue
-, és nem elküldeni a kis Mrs. Budley-t abba a kas-
télyba.
Végső soron nem kellett volna pánikba esni,
hogy nincs pénz. El fogja nyújtani, mint a rétestész-
tát. Az ilyen ártatlan típus mindig ezt csinálja - je-
gyezte meg Lady Fortescue egy megrögzött bűnöző
magabiztosságával.
- Nemsokára visszajön - mondta Sir Philip, és
kényelmetlenül mozgolódni kezdett a helyén. - Ad-
ja ide a kancsót, ezredes.
 - Felöntünk a garatra ma este? - jegyezte meg az
ezredes, de azért odaadta a kancsót.
- Hát miféle barátnő vagyok én? - verdeste lapos
mellét Miss Tonks. - Tiltakoznom kellett volna.
Vissza kellett volna tartanom.
Lady Fortescue már várta Sir Philip elkerülhe-
tetlen, lelombozó megjegyzését, aki mindig lecsa-
pott a vénkisasszonyra, amikor ilyen színpadiasán
viselkedett, de a vén teknős csak kedvetlenül bá-
mult a poharába. Lady Fortescue fekete szeme hir-
telen összeszűkült. Felállt, felkapott egy olajlám-
pát, letette egy asztalra Sir Philip mellé, aztán
megállt, és szemügyre vette.
Ravaszul elmosolyodott.
- A csinos fizimiskámat csodálja, asszonyom?
- Úgy árad magából a bűntudat, mint egy fekete
felhő, Sir Philip. Ahelyett, hogy segített volna a va-
csoránál, Limmernél ivott. Nem, ne is tagadja. Mert
a londiner látta, ahogy hatkor bement.
- Ugyan mit tud az a kis fingfogó bármiről is? -
vágott vissza védekezőén Sir Philip, a közönséges
elnevezést alkalmazva az inasra, aki azzal érdemel-
te ki a csúnya nevet, hogy mindig túl közel haladt
az urak vagy hölgyek mögött.
- Itt hölgyek is vannak! - fakadt ki dühösen az
ezredes.
 - O, velem ne törődjön - mondta Miss Tonks. -
Ennek az embernek olyan mocskos a szája, mint
egy csatorna, mely körül a közönségesség patká-
nyai rohangálnak.
Lady Fortescue azonban nem hallgatott sem az
ezredesre, sem Miss Tonksra. Tovább tanulmá-
nyozta Sir Philipet.
- Limmernél hallotta azt a pletykát a szenilis
öreg őrgrófról - jegyezte meg. - Ma este pedig meg-
int ott járt, aztán aggódva és töprengve jött vissza.
Ki vele! Fel vagyok készülve a legrosszabbra is.
- Peterhouse hat hónappal ezelőtt meghalt -
mondta Sir Philip.
Döbbent csend támadt.
Miss Tonks volt az első, aki visszanyerte a hang-
ját.
- És ki az új őrgróf?
- Rupert Lamont Sinclair Bretherton, harminc-
három éves katonaember. Őrnagy volt a 49-
eseknél. Kemény, mint egy régi csizma. Agglegény.
Ne bámuljanak így rám! Honnan tudhattam volna?
- Tudja, mit gondolok? - szólalt meg dühösen az
ezredes. - Azt gondolom, hogy felkapott valami ős-
régi pletykát, és megpróbálta újként elsütni. Jobb
lesz, ha megmentjük Mrs. Budley-t.
- Nyugalom - mondta Sir Philip, megkönnyeb-
bülve, hogy túl van a legrosszabbon. - Valószínűleg
már úton van ide. Az őrgróf biztosan megmondta
neki, hogy nem a rokona. A pletykák szerint a lá-
nyos anyukák tömegesen tódulnak Warwickshire-
be a lánykáikkal. A gróf azt fogja hinni, hogy Mrs.
Budley is üldözi, és kiebrudalja. Betty és John ott
vannak, hogy megvédjék őt. Nem fogja megtudni,
hogy Mrs. Budley lopni akart. Legfeljebb hízelgés-
nek veheti, hogy egy ilyen csinos hölgy érdeklődik
iránta.
- Gondolt már arra, hogy ez micsoda szégyen? -
kiáltott fel Miss Tonks. - Szegény Eliza. Biztosan
rettenetesen szenved!
 HARMADIK FEJEZET

Gyűlölöm a várost és minden szokását;

Színházait, operáit és darabjait;
A bálokat, termeket, plázákat, az Udvart,
ahol a társaság összejön;
Ahol szépségek lesnek áldozatra,
Stanford earlokre és norfolki hercegekre
HENRY FIELDING

MRS. BUDLEY KORÁN KELT. Attól eltekintve, hogy

ki volt száradva a szája, nem nagyon érezte az elő-
ző esti ivászat hátrányos utóhatásait. Ami aggasz-
totta, az az őrgróf szándéka volt. Egy ilyen férfi, aki
nyilván megkap bármilyen nőt, amilyet csak akar,
biztosan nem fogja beérni pusztán a társaságával.
Ha viszont mégis ágyba akarná vinni őt, akkor ő
kénytelen lenne engedelmeskedni, hogy jóvátegye
azt, amit a többiek ellen elkövetett. A házasélet in-
timitásaira vonatkozó tapasztalatai nem voltak ép-
pen kellemesek, és így az a gondolat, hogy egy jó-
képű márki a karjába veszi, semmi mással nem töl-
tötte el, csak félelemmel.
Rémült elméje úgy zötyögött a jövő felé, mint
egy elszabadult hintó.
Teherbe is eshet.
Szégyenben marad.
 Mi van, ha a többiek kidobják? Akkor félvilági
nővé süllyed le, majd a kora miatt hamarosan az
utcára kerül. Úgy gondolta, hogy egy bátor és el-
szánt nő először elvinné az őrgrófot egy ügyvéd-
hez, hogy valamiféle pénzügyi megállapodást esz-
közöljön ki. De ő csak menekülni akart, és úgy ten-
ni, mintha ez az egész meg sem történt volna.
Betty segített neki felöltözni, majd színtelen
hangon közölte, hogy az úr az ebédlőben várja.
Legalább nincs reggelizőterem, gondolta Mrs. Bud-
ley. Aligha várható el tőle, hogy éles elméjű és ka-
cér társalgást folytasson annak a hosszú asztalnak
a végéből.
De, amikor belépett az ebédlőbe, azt látta, hogy a
nagy asztalt kitolták az egyik oldalra, és egy kis,
kerek asztalt terítettek fehér abrosszal a tűz előtt.
Remélte, hogy az őrgróf talán kevésbé lesz ijesz-
tő nappali fénynél, de fekete kabátjában, bőrnad-
rágjában és lovaglócsizmájában a férfi félelmete-
sebbnek tűnt, mint valaha. Kihúzta a széket neki,
Mrs. Budley pedig leült, és nagy, rémült szemeket
meresztett rá.
Az őrgróf fekete szemében leheletnyi türelmet-
lenség ült.
- Ha szórakoztatni akar, Mrs. Budley - mondta -,
akkor törekednie kell arra, hogy fesztelenebbül
érezze magát a társaságomban. - Odament a tála-
lóhoz, és visszaszólt a válla fölött: - Mivel szolgál-
hatok önnek? Vese? Sonka?
- Kicsit jobban érezném magam - jegyezte meg
Mrs. Budley -, ha lenne egy olyan szék is ebben a
házban, amit nem óriásoknak terveztek. A lábam
nem ér le a földig. Egy kis pirítóst, ha kérhetem. És
teát.
- Látnia kéne a városi házamat - jegyezte meg a
férfi, miközben kiszolgálta. - A nagybátyám hatal-
mas ember volt, akárcsak az ősei. Nem hiszem,
hogy az eddigi őrgrófnék közül bárkinek is lett
volna beleszólása a bútorozásba. Mint látni fogja a
galériában található portrékból, a hölgyek mind
elég kis termetűek voltak. Arra gondoltam, hogy
talán a lovaglás túl megerőltető lenne az ön számá-
ra, ezért inkább kikocsizunk.
A komornyik bejött, és letette a reggeli lapokat
az ura mellé.
- Elnézést - mondta az őrgróf, és olvasni kezdte a
legfelsőt.
Mrs. Budley megette a pirítósát és megitta a teá-
ját.
Aztán egy kis idő múlva bátortalanul fogott egy
másik újságot, és olvasni kezdte. Általában csak a
társasági rovatot szokta átfutni, de most alig várta,
hogy valami elterelje a figyelmét kínos helyzetéről,
és úgy döntött, hogy áttanulmányozza az amerikai
parancsnok, Stephen Decatur hőstetteinek ragyogó
beszámolóját.
Decaturnak sikerült elmenekülnie a britek által
blokád alá vont New York-i kikötőből, mit sem
tudva arról, hogy Gentben már aláírták a békét á
britekkel. Mivel hajója, a President túlerőben lévő
üldözőkkel került szembe, kénytelen volt megadni
magát, de csak akkor értesült a békeszerződésről
és arról, hogy emiatt nem állhat bosszút a briteken,
amikor Bermudán fogolyként partra vitték. A bíró-
ság azonban felmentette őt, sőt, magasztalta bátor-
ságát. Láthatólag az amerikai nép is ugyanígy ér-
zett. Amikor Decatur megérkezett New Londonba,
a városlakók, akik Washington születésnapját ün-
nepelték, befogták magukat egy kocsi elé, úgy húz-
ták végig az utcákon. New Yorkban az ácsok ezer-
hatszáz napnyi munkát ígértek Decaturnak, hogy
pótolják elvesztett fregattját.
Innen Mrs. Budley átugrott a hajóépítők sztrájk-
jaira Tyneside-ban és a szegénységre Angliában
általában. A cikkíró visszautalt Lord Byron három
évvel korábbi, a Lordok Házában elhangzott szűz-
beszédére: „Jártam Törökország néhány legelnyo-
mottabb tartományában, de soha, még a legzsar-
nokibb hitetlen kormányok alatt sem láttam olyan
mélységes nyomorúságot, mint amilyet visszatéré-
sem óta tapasztalok egy keresztény ország szívé-
ben.”
Mrs. Budley megborzongott, visszaemlékezve
azokra a napokra, amikor nem is olyan régen még
a dologház rémének árnyéka vetült rá. A saját ro-
konai azért hibáztatták, amiért hozzáment Jackhez,
Jack rokonai pedig azért, hogy rossz hatással volt a
férjére. Boldog volt, hogy megszabadulhatott tőlük,
és biztonságba került új „családjában”. És most, az
ostobasága miatt veszélybe sodorta ezt a családot.
Halkan felsóhajtott, és felpillantott. Látta, hogy az
őrgróf figyeli.
- Ha befejezte - szólalt meg a férfi -, talán átöl-
tözhetne valami melegebb holmiba. Nem értem, a
hölgyek miért gondolják, hogy a muszlinruha min-
den alkalomra megfelel. Ha nem tudja az utat vis--
sza a lakosztályába, talál egy inast az ajtó előtt, aki
elvezeti. Mondjuk fél óra múlva? Az előcsarnok-
ban? Öltözzön fel jól. A kocsi nyitott.
Boldogan, hogy legalább egy kis időre megme-
nekült, Mrs. Budley felállt, pukedlizett, és kisietett.
Ahogy az őrgróf ígérte, az inas ott volt, és visszave-
zette őt a kastély labirintusán keresztül oda, ahol
Betty várta.
John is vele volt.
- Őlordságának van egy titkára - mondta mogor-
ván -, és ma reggel azt pletykálták a cselédek, hogy
ezt a titkárt, egy bizonyos Mr. Wage-et tegnap este
Londonba küldték azzal az utasítással, hogy minél
többet tudjon meg rólunk. Reméljük, hogy kedvező
lesz az eredmény.
- Semmi mást nem tudhat meg, mint amit már
elmondtam neki - mondta Mrs. Budley méltóság-
teljesen. - Kérem az úti ruhámat, Betty, és a kakas-
tollas filckalapomat meg a csizmámat.
Betty nem mozdult.
- És hová megyünk, asszonyom?
- Az úrral kikocsizunk - felelte Mrs. Budley. -
Nem, nem fogok megszökni. Soha nem tennék ilyet.
- Már így is épp eleget tett - morgott Betty, és a
hálószoba felé vette az irányt.
Mrs. Budley elkeseredetten toppantott. Régeb-
ben sem ment neki jól a szolgák irányítása, de
Betty zsémbessége az adott körülmények között
már túl sok volt neki.
- Velem nem lehet így beszélni - mondta.
John meghajolt, és kiment.
Betty szája vékony vonallá keskenyedett, mi-
közben belesegítette Mrs. Budley-t a ruhájába.
- Javasolhatok egy kis festéket, asszonyom? -
kérdezte. - Sápadtak vagyunk.
- Olyan rohadtul fehér arcúak maradunk, ami-
lyenek csak akarunk - kiáltotta Mrs. Budley, aztán
a vállára kerítette a kendőjét, és kiviharzott.
 Betty tátott szájjal bámult utána.
Csak amikor megérkezett az előcsarnokba, arcán
a dühös pírral, melynek semmi köze nem volt a pi-
rosítóhoz, akkor döbbent rá, némi büszkeséggel,
hogy végre rátalált a saját útjára.
Az őrgróf helyeslő pillantással mérte végig a
zöld bársony kocsiruhát és a zöld- arany kendőt.
Előrement a kecses hintóhoz, mely előtt két egy-
forma fekete ló állt befogva. Segített Mrs. Budley-
nak felszállni, aztán maga is felült. Az inas távolabb
húzódott a lovaktól. Mrs. Budley hátranézett. A ko-
csi hátulján nem állt se inas, se lakáj, se komornyik.
Nem volt velük gardedám.
Az őrgróf egy szót sem szólt, Mrs. Budley pedig
beérte azzal, hogy az álmos szeptemberi napsütés-
ben csillogó tájat csodálja Brueghel ecsetjére kí-
vánkozó erdős lankáival és az Avon folyó ezüstsza-
lagjával.
A férfi először Leamingtonba vitte. Ott lelassítot-
ta a lovakat, miközben elmagyarázta, hogy ez csak
egy álmos falu volt néhány évvel ezelőttig, amikor
gyógyfürdőket nyitottak, így mostanra elegáns kis-
város lett, tizenkét palotaszerű fogadóval, négy
nagy oszlopcsarnokos, kertes fürdőházzal, számos
könyvtárral, kártya-, biliárd-, koncert- és bálte-
remmel. Gombamód nőttek ki a földből a vendég-
fogadók is.
 Az őrgróf ezután elvitte Mrs. Budley-t egy War-
wick-tól nagyjából egy mérföldre eső helyre, amit
Guys Cliff-nek hívtak, és Mrs. Budley átmenetileg
megfeledkezett a félelmeiről, miközben felfedeztek
egy különös házat. A tulajdonos külföldön volt, így
a gondnok vezette körbe őket. A ház egy része
olyan régi volt, mint maga a Warwick-kastély, és
alatta egy mély barlang húzódott az Avon partján,
ahová a legenda szerint Guy of Warwick sok kül-
földi kaland után visszavonult, hogy életét jámbor
elmélkedéssel fejezze be. Kétévnyi keresés után a
felesége itt, a barlangban bukkant rá holtan, és két-
ségbeesésében levetette magát a sziklákról. Ké-
sőbb egy kápolnát építettek a sziklába, hogy meg-
emlékezzenek erről a tragikus eseményről. Crom-
well csapatai azonban annyira megrongálták, hogy
alig maradt belőle több formátlan kőtömbnél.
A kápolnával szemben tizenkét szerzetesi cellát
faragtak ki a sziklából, amelyeket ma istállónak
használnak. Egy átjáró vezetett a kápolnából a
házba. Mrs. Budley egészen beleszeretett a szalon-
ba. Olyan derűs, otthonos hangulata volt. Képek dí-
szítették a falakat, az asztalok tele voltak érdekes
csecsebecsékkel, és a könnyű, kecses bútorok kel-
lemes rendezetlenségben helyezkedtek el. A sza-
lonba két hosszú ablak árasztotta a fényt. Az egyik
egy szikla felett nyílt, mely merőlegesen emelke-
dett a folyópartról. A folyó közepén egy szép kis
sziget feküdt, mögötte buja rétek, a háttérben pe-
dig egy falu lapult. Nem messze az egyik oldalon
egy malom állt, mely az őrgróf szerint már a nor-
mannok ideje óta létezett.
Egy kicsit távolabb egy erdős dombon magas ke-
reszt jelölte a helyet, ahol Gavestont, II. Edward
hírhedt kegyencét kivégezték Warwick és Arundel
urai.
A másik ablak teljesen más kilátást nyújtott: egy
szép franciakertre nézett, amely gyönyörű, hegyes
boltozatba nyírt borostyánnal fedett sétányba tor-
kollt.
A házvezetőnő hideg falatokat szolgált fel nekik
egy kis asztalon, amelyet a kertre néző ablakfülké-
ben állítottak fel. Az őrgróf a vidék történetéről
mesélt. Nagyon fesztelennek tűnt, és Mrs. Budley a
finom ételtől, a szép környezettől felvidulva lassan
megnyugodott, ezért amikor a férfi megkérte, hogy
meséljen magáról, egészén természetesen tudott
válaszolni. Elmondta, hogy nem volt szerelmes
Jackbe, mert elrendezett házasság volt. Némileg
dicstelenül azt is hozzáfűzte, hogy a családja nem
volt elég gazdag ahhoz, hogy szerelemből adják
férjhez.
- De így is nagyon szerencsésnek hittem magam
- mondta Mrs. Budley -, mert Jack jóképű volt és
nagyon szórakoztató. Eleinte jó mulatság volt a sok
bál, a londoni szezon... - Mrs. Budley itt beharapta a
száját.
- Nekem elmondhatja - biztatta az őrgróf. - A fér-
je már meghalt.
- Akkor is árulásnak tűnik. De talán azért, mert
úgysem látom önt többet a mostani látogatás után,
segítene, ha beszélnék róla. Sokat ivott, néha hat
üveggel is, de hát a legtöbb férfi ilyen. Aztán... egy-
re durvább lett. Elkezdtem félni attól, amikor haj-
nalban hazajött.
Halvány pír támadt az arcán, lesütötte nevetsé-
gesen hosszú szempilláit, és zavart hallgatása
nyomán az őrgróf könnyen el tudta képzelni a há-
lószobába berontó részeg, követelőző férjet.
- Az volt a legszörnyűbb - folytatta végül Mrs.
Budley -, hogy elkezdtem imádkozni a haláláért.
- És amikor meghalt, úgy érezte, hogy ön tehet
róla?
- Ó, igen.
- Ez teljesen szokványos - mondta nyugodtan az
őrgróf. - Kegyed nem Isten, Mrs. Budley. Egyszerű-
en csak letelt az ideje.
- Tudtam, hogy minden pénzét elköltötte, és még
többet is kért kölcsön - mesélte tovább az asszony
-, de így is elhűltem, amikor meghalt, és kiderült,
milyen óriási adósságai vannak. Annyira hálás va-
gyok Lady Fortescue-nak, és mégis elárultam őt
önnek. Könyörögve kérem, hogy tartsa be az ígére-
tét - nézett szembe bátran a férfival. - Megteszek
bármit, amit csak kíván.
- Jaj, drága Mrs. Budley - szólt az őrgróf csillogó,
nevető szemmel -, túl sok regényt olvasott. Nem
leszek kegyetlen önnel. Szórakoztat, de nincs oka
félni tőlem.
Mrs. Budley kétkedve meredt rá.
- Tényleg azt akarja mondani, hogy csak szeret-
ne eltölteni néhány napot a társaságomban?
- Ez minden, a szavamat adom rá.
- O, uram! - mosolygott a férfira Mrs. Budley, s a
mosoly egészen bevilágította az arcát. - Most már
végre jól érezhetem magam, és talán ehetek is,
mert az aggodalom eléggé elvette az étvágyamat.
***
A következő napokban Mrs. Budley csacsogott, ka-
cagott, és újra fiatalnak érezte magát. Betty és John
értetlenül álltak a helyzet előtt. Mindkettejük szá-
mára világos volt, hogy az özvegy egyedül alszik, és
úgy érezték, hogy mindannyiuk biztonságát veszé-
lyezteti ezzel a szűziességgel.
Mrs. Budley-nak sikerült elfeledkeznie kínos
helyzetéről. Egyszerűen élvezte az őrgróf társasá-
gát és a kirándulásokat, és alig várta a vacsorákat,
különösen azért, mert a kisebb asztal mellett kön--
nyebben ment a beszélgetés. De az ötödik napon
váratlanul minden elromlott.
Egy vásáron voltak Warwickban, mert Mrs. Bud-
ley látni akarta az Okos Disznót, és még a vacsora-
asztalnál is arról áradozott.
- Esküszöm - mondta az őrgróf, derűsen villanó
szemmel -, soha nem gondoltam volna, hogy egy-
szer féltékeny leszek egy sertésre.
Az asszony nevetett, és a tekintetük találkozott.
Aztán hirtelen, a derült égből lesújtott rá a szer-
elem. Gyorsan lesütötte a szemét, és érezte, hogy a
szíve hevesen kalapál a bordái között. A tiszta
öröm és derű elemi kitörését azonban hamar kö-
vette a nyomorúság mély gödre. Szállodai résztu-
lajdonos és üzletasszony mivolta miatt partiképte-
len lett. Elmúlt minden fesztelensége a férfi társa-
ságában. Csak menekülni akart, mielőtt bármi olyat
mondana vagy tenne, amivel elárulja magát.
Amikor megszólalt, meglepődve tapasztalta,
hogy a hangja teljesen normális.
- Holnap vissza kell térnem Londonba, uram. A
többiek már várnak rám.
Erezte, hogy a férfi nézi, de képtelen volt felpil-
lantani.
- És üres kézzel akar visszatérni? - kérdezte az
őrgróf. - Tudomásul veszem, hogy el kell mennie,
habár felettébb élveztem rövidke vakációnkat.
 Az őrgróf egy új darab kritikájáról kezdett be-
szélni, amit olvasott, és Mrs. Budley később biztos
volt benne, hogy válaszolhatott valamit, de képte-
len volt bármi másra visszaemlékezni a férfi iránt
érzett vágyán, a félelmén és a menekülési ösztönön
kívül.
Amikor közölte Johnékkal a hírt, hogy vissza-
utaznak Londonba, Betty csak annyit mondott:
- Nos, őladységének biztosan lesz magához egy-
két szava.
Így Mrs. Budley úgy állt, mint egy baba, míg
Betty levetkőztette a lefekvéshez, és amikor végül
egyedül maradt, átadta magát a keserves zokogás-
nak. Gyakran álmodott arról, hogy újra férjhez
menjen, de a szíve mélyén mindig is tudta, hogy ez
csak álom. Soha nem találkozott olyan férfival, aki
miatt kénytelen lett volna bánni a helyzetét a szál-
lodában. Most viszont ott volt az őrgróf, akit képte-
len volt kiverni a fejéből, és a teste úgy sóvárgott
érte, ahogyan Jackért soha.
Reggel lesütött szemmel ment végig az immár
ismerős folyosókon. Az őrgróf nem jelent meg a
reggelinél, és amikor utánakérdezett, azt a választ
kapta, hogy az úr a dolgozószobájában van, és
meghagyta, hogy ne zavarják.
Amikor Mrs. Budley elindult ki a kocsijához, a
komornyik átadott neki egy levelet. Szinte szóra-
kozottan vette át, és egész lényével kívánta, hogy
az őrgróf felbukkanjon, csak hogy még egyszer lát-
hassa. De miközben beszállt a kocsiba, a kastély
előtt továbbra sem mutatkozott senki.
A kocsis pattintott az ostorral, és a fülke megbil-
lent, amikor John felmászott a tetejére. Napsütéses
délelőtt volt. Amikor áthaladtak a kapurostély
alatt, a nap fényben fürösztötte a tájat, mely most
tele volt emlékekkel.
Mrs. Budley leeresztette az ablakot, kihajolt, és
egyre csak nézett kifelé, amíg a mellvédek, tornyok
és sáncok el nem tűntek a szeme elől. Aztán só-
hajtva hátradőlt az ülésen, feltörte a levél pecsét-
jét, és elolvasta.

Kedves Mrs. Budley!

Köszönöm a társaságát. Mellékelek valamit, ami

remélhetőleg segít a pénzügyi helyzetén, és elejét
veszi annak, hogy pénzsóvár társai leszidják, ha
visszatért.

Az ön alázatos és engedelmes szolgája, Peter-

hou.se

És a merev pergamen belsejében ott volt egy öt-

ezer fontos váltó. Mrs. Budley elhűlve meredt rá.
Fizetség a szolgálataiért. Fizetség azért, hogy né-
hány napig szórakoztatott egy unatkozó arisztok-
ratát.
- Mi az? - kérdezte hirtelen Betty a szemközti
ülésről.
- Őlordsága nagylelkűen megajándékozott egy
ötezer fontos váltóval - felelte Mrs. Budley színte-
len hangon.
Betty arcára színtiszta csodálat ült ki.
- Nahát, maga aztán ügyes hölgy! - emelte fel a
kezét. - Igazi ravasz róka.
- Betty, mostanáig tűrtem a pimaszságodat -
mondta Mrs. Budley csendesen. - Ez a fizetség
őlordsága jólelkűségének köszönhető, nem pedig
az én tetteimnek. A jövőben tisztelettel beszélj ve-
lem.
- Elnézést, asszonyom - mondta Betty riadtan,
majd bűnbánó arccal.
Ez volt az első alkalom, hogy Mrs. Budley képes
volt helyretenni egy szolgálót, de észre sem vette
ezt a kis győzelmet, miközben a kerekek egyre fal-
ták a mérföldeket, és egyre távolabb vitték attól a
helytől, ahová a szíve húzta.
- Még egy kocsi és kocsis költsége Warwickshi-
re-ig! - kiáltott fel Sandhurst ezredes.
- Meg kell tennünk - mondta Lady Fortescue,
ébenfa botjára támaszkodva, ami biztos jele volt
annak, hogy zaklatott, mert a botot általában csak
dísznek használta, nem támasznak. - Nem lett vol-
na szabad elküldenünk. Mi van, ha rajtakapják,
hogy elvesz valamit?
- Az olyanokkal, mint Mrs. Budley, az a baj -
mondta Sir Philip savanyúan -, hogy vágynak rá,
hogy rajtakapják őket. Jobb lesz, ha odamegyek,
kerül, amibe kerül.
- Mondja meg neki, hogy szeretjük, és megbocsá-
tunk neki, bármi is történjék - mondta Miss Tonks,
egy nedves zsebkendőt markolászva.
- Ha bármelyikünket is veszélybe sodorta, elkül-
döm melegebb éghajlatra - gúnyolódott Sir Philip. -
Könyörgőm, ne érzelegjen, Miss Tonks. Eliza Bud-
ley mindig is a leggyengébb szem volt a láncban.
- Ó, maga! - mondta Miss Tonks elkeseredetten.
Odament az ablakhoz, és kibámult az utcára. - Tud-
ja, nem mindenki született bűnöző, mint maga.
A pillantása hirtelen egy kocsira esett, ami ép-
pen akkor állt meg a hotel előtt. Felismerte a főkö-
tőt a hölgy fején, aki éppen kiszállt, mert ez az ő
legjobb főkötője volt, amit odaadott kölcsönbe Mrs.
Budley-nak.
Felcsillanó szemmel fordult hátra.
- Megjött Eliza!
A többiek azonban nem osztották a lelkesedését.
 - Legalább épségben megúszta - morgott Sir Phi-
lip -, de biztosan nem lesz nála semmi, sírni és pa-
naszkodni fog, én pedig már túl öreg és fáradt va-
gyok az ilyen jelenetekhez.
- Akkor miért provokálja ki őket állandóan? - ér-
deklődött Miss Tonks, tőle szokatlanul szúrósan.
A Mrs. Budley hatalmas szemében ülő szomorú-
ság Miss Tonks gyengéd szívének mélyéig hatolt.
Odarohant a barátnőjéhez, és felkiáltott:
- Hát megjöttél! Itthon vagy. Csak ez számít. Na-
gyon rettenetes volt?
Mrs. Budley kioldozta a kölcsönbe kapott főkötő
szalagját, és hagyta, hogy a padlóra hulljon. Leros-
kadt a kanapéra. Miss Tonks csatlakozott hozzá,
miután gondosan felszedte drága főkötőjét, és a
többiek odahúzták a székeiket.
Sir Philip kezdte.
- Hibáztam - jelentette ki mogorván. - Azt hittem,
hogy Peterhouse egy agyalágyult vén bolond. Hogy
boldogult az örökössel?
- Nagyon kedves volt - mondta Mrs. Budley hal-
kan. - Szinte azonnal rájött, hogy nem vagyok sem
a néhai nagybátyja rokona, sem pedig az övé. Én...
Elmondtam neki, hogy miért mentem oda.
- Hogy micsoda? - kérdezte Lady Fortescue.
- Micsoda ostoba és veszélyes cselekedet! - kiál-
totta Sandhurst ezredes.
 - Isten óvjon meg minket az ilyen tollagyú csörgő
récéktől! - mérgelődött Sir Philip.
- O, Eliza, hogy tehetted ezt? - sápadt el Miss
Tonks.
- Nem fog elárulni minket - folytatta Mrs. Budley
ugyanazon a furcsa, tompa hangon. - Megígérte,
hogy nem, ha ottmaradok néhány napig, és szóra-
koztatom.
Döbbent arcok meredtek rá.
Miss Tonks volt az első, aki visszanyerte a hang-
ját.
- Feláldoztad magad, Eliza. Milyen nemes csele-
kedet! Milyen bátor! Nagyon szörnyű volt?
- Nem, egyáltalán nem erről van szó - mondta el-
csigázva Mrs. Budley. - Elbűvölő társaság volt,
semmi több. Ezt adta nekem, amikor eljöttem - az-
zal elővette a váltót, és átadta Lady Fortescue-nak,
aki szemügyre vette a monokliján keresztül, majd
meglepetten felhördült.
- Egy ötezer fontot érő váltó!
Sir Philip elvette tőle, és úgy bámulta, mintha
nem hinne a szemének.
- Jobb lesz, ha beváltom, mielőtt még meggon-
dolná magát. - Fakó szeme a csüggedten ülő Mrs.
Budley-ra szegeződött. - Amikor nem ilyen búval
bélelt, mint most - közölte megfontoltan -, akkor
egészen csinosnak is lehetne mondani. Ki volt a
gardedámja?
- Betty.
- Betty szolgáló. Ő nem számít.
- A házvezetőnő.
- Ugyanaz.
- Más hölgy nem volt ott.
Sir Philip a térdére csapott.
- Akkor kompromittálta, a kutyafáját! El kell
vennie magát feleségül.
Mrs. Budley felemelte a kezét, mintha valami
csapást akarna kivédeni. Lady Fortescue hangja
olyan volt, mint a jég.
- Maga vén bolond - mondta Sir Philipnek. - Pe-
ter- house annyira megkedvelte Mrs. Budley-t,
hogy vendégül látta, és pénzt adott neki. Azonnal ki
is dobhatta volna. Mi bújt magába, hogy elmondta
neki az igazságot, Mrs. Budley?
- Megijedtem és zaklatott voltam - felelte Mrs.
Budley. - Megkérte a kezem, és... és... hát elmond-
tam neki.
- A mindenségit! Azt akarja mondani, hogy ha
tartotta volna a száját, akár őrgrófné is lehetett
volna? - hördült fel Sir Philip.
- Nem, nem lehetett volna őrgrófné - szólalt meg
Sandhurst ezredes. - Az őrgróf ügyvédei, tanács-
adói és családtagjai hamarosan mindent kiderítet-
tek volna Mrs. Budley-ról, és elmondták volna neki.
Semmiféle őrgróf nem vesz el olyan nőt, aki dolgo-
zik. Persze Rowcester mégis nőül vette Hametet,
de Mrs. Budley mindent elmondott neki. - Hirtelen
elkerekedett a szeme. - Feltételezem, csak annyit
mondott neki, hogy ön cégtárs ebben a hotelben. -
Ideges nevetésben tört ki. - Úgy értem, aligha
mondta volna: „Hamis ürüggyel jöttem ide, uram.
Lopni akartam magától. És ez nem csak az én ötle-
tem volt; a társaim, akik már gyakorlott tolvajok,
azt mondták nekem, hogy most én jövök.”
Minden szem az özvegyre szegeződött.
- Valahogy így volt - mondta Mrs. Budley.
- O, irgalomnak minden angyali, s ti égi szolgák
most őrizzetek! - kiáltott fel Miss Tonks rémült he-
vülettel. - Lehet, hogy a rendőrség máris útban van
ide!
- Lárifári! - szólt Sir Philip. - Senki nem osztogat
ezreket, ha el akar árulni minket. Milyen ember ez
az őrgróf?
Mrs. Budley szeme elhomályosult.
- Daliás, jóképű és nagyon, nagyon, n- nagyon k-
kedves.
A kezébe temette az arcát, és elsírta magát.
- Te jóságos ég. Szegény Eliza! - mormogta Lady
Fortescue. Felállt. - Miss Tonks, vigye át Mrs. Bud-
ley-t a szomszédba, adjon neki egy bögre forró bo-
ros tejet, és dugja ágyba. Nehéz napokat élt át, Mrs.
Budley. Ha Sir Philip nem lett volna ennyire elma-
radva a pletykákkal, ez soha nem történt volna
meg.
Miután Miss Tonks kivezette síró barátnőjét, Sir
Philip felmordult:
- Minek itatja az egereket? Mindnyájunk bizton-
ságával játszik. Nekünk kellene sírnunk a meg-
könnyebbüléstől, ha engem kérdez.
- Beleszeretett az őrgrófba - mondta kíméletle-
nül Lady Fortescue és semmi reménye arra, hogy
valaha is több legyen, mint a szeretője, márpedig a
Mrs. Budleyk-ból nem lesznek szeretők.
Sir Philip ide-oda forgatta a kezében a váltót.
- Majd túl teszi magát rajta - mondta szívtelenül.
- Még senki sem halt bele abba, hogy összetört a
szíve.
- Olyanok, mint maga, nem is - jegyezte meg az
ezredes.
- Ezer éve vágyom egy új pár csizmára Hőbbtől -
közölte Sir Philip.
- Nem pazarolhatja el azt a pénzt - jelentette ki
Lady Fortescue. - Mrs. Budley esetleg vehet belőle
valamit, ha akar. A többi megy a szállodára.
- A szálloda. A szálloda. Mindig csak a szálloda -
mondta Sir Philip ingerülten. Fél térdre ereszke-
dett Lady Fortescue előtt. - Adja el az egészet, drá-
ga hölgy, elmenekülünk ebből az országból, és bol-
dogan élünk tovább külföldön.
- Maga vén bolond! - csattant fel az ezredes. -
Elegünk van az ostobaságaiból. - A karját nyújtotta.
- Jöjjön, Amelia.
Ezzel kivonultak a szobából.
Amelia, gondolta Sir Philip. Ameliának szólította.
A szívére szorította a kezét, miközben felállt.
- Emésztési zavar - mondta fennhangon a közö-
nyös falaknak. - Emésztési zavar! Ennyi az egész.
 NEGYEDIK FEJEZET
Sötét volt a haja, a keze fehér, a hanga
rendkívül gyengéd.
A szeme tele volt folyékony fénnyel, nem
volt ennél karcsúbb derék!
Minden pillantása, minden mosolya, Nyila-
kat lődözött szerteszét;
Hittem, hogy ő Vénusz a szigetéről,
S tűnődtem, hol hagyhatta a verebeit.
WINTHROP PRAED

A MRS. BUDLEY TÁVOZÁSÁT követő hónapokban

az őrgrófnak alig jutott eszébe az asszony. Kelle-
mes változatosság volt amúgy dolgos életében. A
néhai őrgróf elhanyagolta a birtokot, nem is be-
szélve a kastély állagáról, így sok tennivalója akadt.
A különösen kemény tél azt jelentette, hogy meg-
menekült a fiatal hölgyek és anyáik látogatásaitól,
akiknek a kocsija állítólag éppen a kastélya előtt
romlott el.
Csak, amikor a napok hosszabbodni kezdtek, és
a tél enyhült, akkor kezdett el gondolkodni, de nem
Mrs. Budley-n, hanem azon, hogy most már hiány-
zik neki a társaság és a jókedv, és azon, hogy van
egy háza Londonban. Felutazott a városba, és épí-
tészeket, kőműveseket és lakberendezőket állított
rá Berkeley Square-i nagy, komor erődjének felújí-
tására, azzal az utasítással, hogy mindennek el kell
készülnie a szezon kezdetére. Felkereste a régi ba-
rátait és az Almack-ház védnöknőit, mert úgy dön-
tött, hogy szert tesz egy menyasszonyra a szezon
alatt, és mindenki tudta, hogy az Almack valójában
házasságpiac.
Éppen a Bond Streeten sétált egy nappal azelőtt,
hogy vissza akart volna térni vidéki birtokára, mit
sem sejtve azokról a perzselő ambíciókról, melye-
ket a fővárosba tett rövid látogatása máris feléb-
resztett a reménykedő mamák keblében, amikor is
megpillantotta a Szegény Rokon Hotelt. Egy pilla-
natra megállt, és szemügyre vette. Azon töpren-
gett, hogy beugorjon-e, és megnézze-e, hogy van
Mrs. Budley, de aztán úgy gondolta, ez csak időpo-
csékolás lenne. Ráadásul félig-meddig már meg is
bánta furcsa nagylelkűségét. Annak a csinos és
szégyenlős hölgynek a képe, aki Mrs. Budley való-
jában volt, teljesen elhalványult a fejében, hogy egy
szórakoztató kalandornő lépjen a helyébe. Folytat-
ta útját, hogy találkozzon egy barátjával a Limmer-
ben, és majdnem megbotlott egy kicsi, rákforma
idős úriemberben, aki megállt előtte, és felnézett
rá.
Sir Philip, mert ő volt az, bocsánatot kért, majd
megfordult, és követte az őrgrófot. Észrevette,
hogy a fickó megnézi a szállodát, de nem is törő-
dött volna vele, ha egyik ivócimborája, Gully Banks
nem suttogta volna a fülébe: „Ez Peterhouse.”
Hogy fennhordja az orrát, gondolta Sir Philip, mi-
lyen gőgös. Megcsodálta a márki kabátjának kiváló
szabását, ahogy diszkóit mögötte. Aztán komoran
lenézett a csizmáját éktelenítő sárra, miközben a
Limmer melletti cipővason lekapargatta. A többiek
tiltakozása ellenére ragaszkodott az új csizma be-
szerzéséhez, amivel felbosszantotta Lady Fortes-
cue-t, aki önzőnek nevezte. így részben azzal a hát-
só gondolattal követte az őrgrófot a Limmerbe,
hogy visszaférkőzzön a lady kegyeibe. Tudta, hogy
Lady Fortescue aggódik Mrs. Budley miatt, aki va-
lamiféle depresszióba süllyedt, és életunttá vált.
Talán, ha szerezne valami hírt az őrgrófról, Mrs.
Budley felélénkülne, ő pedig visszanyerné Lady
Fortescue jóindulatát. Mert amikor Lady Fortescue
haragszik rá, gondolta Sir Philip keserűen, mindig
túl sok időt tölt Sandhurst ezredes társaságában. A
minap Sir Philip is Ameliának szólította, mire a
lady kérdőn meredt rá, és szigorúan azt mondta:
- Ne bizalmaskodjon velem.
Az őrgróf bement a kávézóba, és egy üveg bort
rendelt, meg újságokat. Sir Philip megállt az ajtó-
ban, és azon tűnődött, hogyan elegyedhetne szóba
vele. Mintha megérezte volna a tekintetét, a márki
leeresztette az újságot, amit éppen kézbe vett.
Azt az idős urat látta, akin majdnem átesett a
Bond Streeten.
Micsoda vén trotty, gondolta, miközben Sir Philip
széles mosollyal rávillantotta pompázatos porce-
lán fogsorát.
Ebben az iszákos korban a márki eléggé hozzá-
szokott ahhoz, hogy zavarodott emberek bámulják.
Halványan rámosolygott a „szerencsétlen öregre”,
és újra felemelte az újságját.
Hallotta, hogy kihúzzák a szemközti széket, és
újra leeresztette a lapot. Sir Philip ült ott, rettene-
tesen vicsorogva, vagyis, ahogy ő maga mondta
volna, a leglefegyverzőbb mosolyával.
- Roppantul örülök, uram - mondta Sir Philip -,
hogy megismerhetem.
- Nem állíthatja, hogy ismer, mivel nem vagyunk
bemutatva egymásnak - mondta az őrgróf, és meg-
int felemelte az újságot.
De Sir Philipet nem lehetett ilyen könnyen le-
rázni. Szólt a pincérnek, és a márki borosüvegére
mutatva kért még egy poharat.
Ez már túl sok volt az őrgrófnak.
Az újság leereszkedett, a monokli pedig felemel-
kedett.
 - Meg kell kérnem a vezetőséget, hogy távolítsák
el - jelentette ki. - Nem akarom, hogy egy olyan
idős úriembert, mint ön, az a megaláztatás érje,
hogy kidobják az utcára. Ezért azt javaslom, hogy
távozzon önként.
- A vendégem - mondta Sir Philip sértetten.
Az őrgróf fenséges mozdulattal felemelte a ke-
zét, mire odasietett a főnök.
- Nos, Sir Philip - mondta a vezető -, figyeltem
önöket, és nyilvánvaló, hogy őlordsága nem akarja,
hogy zavarják. Önnek van egy saját szállodája.
Menjen oda, és ijesztgesse a saját vendégeit.
Szállodája? Sir Philip?
- Hadd maradjon - szűkült össze az őrgróf sze-
me.
Tehát ez Sir Philip Sommerville. Nem is lehet
más. Eszébe jutott Mrs. Budley leírása, és hirtelen
élesen beléhasított az igazi Mrs. Budley emléke:
nagyon édes, nagyon melengető, nagyon ártatlan.
- Már hallottam önről - mondta az őrgróf. - Mrs.
Budley-tól, akit hamis ürüggyel küldtek el hozzám,
mint kisbárányt a vágóhídra.
- Csak meg akartam köszönni a nagylelkűségét -
felelte Sir Philip.
- A nagylelkűségem Mrs. Budley-nak szólt, nem
önnek, Sir Philip. Mrs. Budley küldött nekem egy
nagyon kedves köszönőlevelet. Tényleg, hogy van
Mrs. Budley?
Az őszinte válasz erre az lett volna, hogy „Maga
után epekedik”. De Sir Philip ehelyett azt mondta:
- Csinos, mint mindig. Állandó felügyelet alatt
kell tartanunk, amikor elkezdődik a szezon, mert
férfi vendégeink hajlamosak azonnal beléhabarod-
ni, amint meglátják.
- Nem szabadna ilyen alantas munkát végeznie -
felelte az őrgróf.
Sir Philip széttárta mindkét kezét, azokat a kicsi,
fehér, puha, gondosan ápolt kezeket, amelyeken
egyetlen folt sem éktelenkedett.
- Egyikünknek sem szabadna dolgoznia. De hát
mit tehetnénk? Talán éhen kellene halnunk?
- Az lenne a jó, ha mindannyian helyes életet él-
nének, és az üzletből szereznének nyereséget,
anélkül, hogy olyan ártatlanokat kevernének bele a
rablási terveikbe, mint Mrs. Budley.
- Nézze - mondta Sir Philip komolyan, és intett a
pincérnek, hogy töltse meg a poharakat -, nem tud-
tam, hogy ön megörökölte a címet. Azt hittem, va-
lami agyalágyult... valami idős úriemberrel van
dolgunk, akinek nem fog hiányozni néhány apró-
ság a kastélyból.
- Önnek nincs lelkiismerete, uram?
- Nem engedhetem meg magamnak.
 - Ön öreg, uram, ezért nem lenne olyan nagy tra-
gédia, ha bitófán érne véget az élete, de gondoljon
csak bele, milyen szörnyű lenne, ha Mrs. Budley-t
kapnák el a rendőrök.
- Minden éber pillanatomban ez rágja a telkemet
- mondta Sir Philip jámborul. - És imádkozom az
Úrhoz, hogy küldjön Mrs. Budley-nak egy férjet.
Mrs. Budley igen jó parti. Munkájának természete
miatt kiesett saját osztályából, de sok józan keres-
kedő van a városban, akik örülnének egy ilyen kifi-
nomult és kecses feleségnek.
- Ó, Charles, de jó, hogy látlak! - szólalt meg hir-
telen az őrgróf, és bemutatta Sir Philipnek a barát-
ját, Charles Manderley-t, aki épp akkor érkezett,
aztán nyomatékosan hozzátette: - A világért sem
akarom feltartani, Sir Philip. Biztos vagyok benne,
hogy sok a dolga.
Sir Philip felállt, de még nem végzett az őrgróf-
fal.
- Öt órakor a hölgy fogadóképes lesz - jegyezte
meg. - Megmondom neki, hogy számíthat önre - az-
zal diszkóit, amilyen gyorsan csak tudott.
- A pokolba! - fortyant fel az őrgróf.
Charles Manderley kíváncsian nézett a barátja
dühös arcára, majd Sir Philip magas kalapjának te-
téjére, amely éppen akkor imbolygott el az ablak
előtt.
 - Ez meg ki volt? - érdeklődött. - Valami előkelő
kerítő.
- Sir Philip résztulajdonosa á Szegény Rokon Ho-
telnek. Egyszer alkalmam volt találkozni az egyik
hölgy tulajdonostárssal, de nem állt szándékomban
újra látni. Most viszont azt hiszem, hogy kénytelen
leszek meglátogatni. Mindenesetre örülök, hogy
látlak, Charles. Ezer éve nem találkoztunk.
Charles Manderley magas, szőke férfi volt, aki
kissé zilált, laza eleganciával öltözködött. A barátai
azt mondták, hogy neki is lehet olyan stílusa, mint
Beau Brummellnek,* ha az inasa bizonyos távol-
ságból a hátára dobálja a ruháit. Önkéntelen ke-
csességgel mozgott, és harmincéves létére valami
édes ártatlanság ült az arcán, rácáfolva nőcsábász
természetére, pedig ebben az időben a szoknyava-
dászat éppoly tiszteletre méltó foglalatosságnak
számított, mint a rókavadászat.
- Vége a szép katonaidőknek - mondta Charles
vigyorogva. - Te megkaptad az őrgrófságot meg a
kastélyt, engem pedig kivásárolt a nagybátyám. Azt
hiszem, megérdemlünk néhány madárkát, bará-
tom. Éppen új hódításra készülök.
- Valóban? Ismerem az illetőt?
- Nem hinném. Túl sokáig voltál elzárva a világ-
tól. Lady Stanton az.
- Csak nem a házasság igájába hajtod a fejed?
 - Az ember nem vesz el Lady Stanton- féléket.
Mesélj inkább a szállodás hölgyről. Csinos?
- Nagyon.
- Hűhó!
- Semmi „hohó”. Mint mondtam, egyszer már
volt alkalmam találkozni vele. Ennyi az egész.
- Biztosan nagyon szeretne újra látni, ha ezt a
vén rémséget küldte rád, hogy becserkésszen.
Az őrgróf a homlokát ráncolta. Megint tisztán
látta maga előtt az igazi Mrs. Budley-t, emlékezett
a történeteire Sir Philipről, és biztos volt benne,
hogy a fiatal özvegy mit sem tud a szörnyű vénség
cselszövéseiről. De elbűvölő teremtés volt, finom,
kedves és szórakoztató. Majd benéz hozzá.
- Halló! - szólt rá a barátja. - Egészen eltévedtél.
- Csak gondolkodtam - felelte az őrgróf.
Charles elvigyorodott.
- Én meg Lady Stantonon töprengtem. Szerinted
számol velem?

Lady Stanton abban a pillanatban Charles Man-

derley-re gondolt. Egy koncerten találkozott vele a
múlt héten, és nagyon vonzónak találta. Másfelől
viszont megőrizte az ambícióit, és el volt szánva
arra, hogy a második házassága sikeresebb legyen
az elsőnél. Miután a férje előzékeny módon elhalá-
lozott, igen gazdag lett, élvezte a szép özvegyas--
szonyok minden szabadságát, és számos futó ka-
landja volt, amiket most már keserűen megbánt.
London egyetlen hatalmas pletykafészek volt, és
biztos lehetett benne, hogy az olyan férfiak, mint
Charles Manderley, elérhető szeretőt látnak benne.
Nemrég rendelt egy egész új ruhatárat. Vége az át-
tetsző öltözeteknek. Az első benyomásnak tiszte-
letreméltóságot kell sugallnia.
Ez nem igazság. Ha az a lotyó, Harriet James, aki
közönséges szakácsnő volt abban a Bond Street- i
hotelben, Rowcester hercegnéje lehet, akkor neki
is találnia kell egy jó férjet. Ide-oda fordult a hos--
szú üveg előtt. A haja aranyló volt, mint mindig, az
alakja tökéletes. A férfiak még mindig megfordul-
tak utána, amikor kikocsizott. Sóhajtott egy aprót.
A hölgyek hamarosan megérkeznek teára. Új takti-
kát választott, szolidabb társasági matrónákkal
kezdett összejárni, hogy tiszteletre méltóbbnak
tűnjön. Megvetette a saját nemét. Sokkal jobban
kedvelte a férfiak társaságát, hisz az ellenkező ne-
met könnyebb volt manipulálni. Ezek a hölgyek
azonban a pletykák kiapadhatatlan forrásának bi-
zonyultak, így mindig idejekorán tudomást szerez-
hetett a friss felhozatalról a férjpiacon.
Lement a szalonba, ahogy megérkeztek. Ott volt
Lady Handon, magasan, komoran és jegesen; Mrs.
Tykes-Dunne, aprón, finnyásan és utcanősen kipi-
rosítva; Mrs. Branston, gazdagon és soványan, fel-
tűnő viselkedéssel; és Lady Fremley, csendesen és
kellemesen, mint a csapat „jó” tagja, akinek afféle
memento móriként hagyták, hogy közéjük vegyül-
jön, hogy emlékeztesse őket arra: a jóság kívánatos
tulajdonság lehet egy olyan korban, amikor bárki
bármikor meghalhat mindenféle ragályban és fer-
tőzésben.
Amint letelepedtek, elkezdtek beszélni a közelgő
szezonról. Lady Stanton kivételével mindőjüknek
eladó korú lányai voltak, és előre bejöttek a város-
ba, hogy „előkészítsék a talajt”, ami azt jelentette,
hogy meghívásokat gyűjtöttek a lányaiknak.
Az összes lehetséges férfi felsorolása után Lady
Handon azt mondta:
- Két új jövevény lesz. Majdnem középkorúak, de
gazdagok. Természetesen Mr. Manderley az egyik.
A hölgyek sunyin pillantottak Lady Stantonra. A
koncert után azonnal pletykálni kezdtek egymás
közt Lady Stanton és Charles Manderley esetleges
viszonyáról, és Lady Handon határozottan kijelen-
tette, hogy nincs mitől tartani, mert Charles Man-
derley csak szeretőt keres. Lady Handon élvezte
Lady Stanton társaságát, bár titokban közönséges
szajhának tartotta. Az a tény, hogy Lady Handon
megengedte a saját komornyikjának, hogy minden
második pénteken örömét lelje feszes testében,
nem tartozott ide. Erről senki sem tudott. Egy
hölgy mindig diszkrét. Az olyan nők, mint Lady
Stanton, viszont nem voltak azok, és így ez a barát-
ság kellemes felsőbbrendűségi érzést nyújtott Lady
Handonnak, lehetővé téve számára, hogy sajnál-
hassa Lady Stantont, amiért ilyen túlzó módon
szép.
Lady Stanton lassan legyezgette magát.
- Azt hiszem, Mr. Manderley meglehetősen meg-
kedvelt engem.
- Csakugyan? - élénkült fel Mrs. Tykes-Dunne. -
Várjon csak, amíg meg nem látja az én Arabellámat.
Olyan fiatal, olyan üde, olyan makulátlan.
Lady Fremley egy gyors pillantást vetett Lady
Stanton összeszűkülő szemére, majd halkan így
szólt:
- Biztos vagyok benne, hogy nem Mr. Manderley
az, aki mindannyiunkat dróton fog rángatni, ha-
nem Peter- house őrgrófja.
- Peterhouse? - értetlenkedett Lady Stanton. - De
hisz ő szenilis!
- Az új őrgrófra gondolt - jegyezte meg Mrs.
Branston. - Elképesztő. Az én Jessicám találkozott
vele, és teljesen lenyűgözte őt.
- Hogyhogy? Hol? - kérdezte Mrs. Tykes-Dunne.
- Nincs itt a városban, nem?
 - Éppen átalakíttatja a Berkeley Square-i házát a
szezonra - mondta Lady Fremley, egy kézimunka
fölé hajolva. - Kibontatja a falakat, hogy nagyobbak
legyenek a szobák. Lesz új bútor, új festés, új tapé-
ta. Biztosan fényűző mulatságokat tervez.
- De honnan tudják önök mindezt? - kérdezte
Mrs. Tykes-Dunne.
- A komornám jóban van Lord Ager komornyik-
jával, és Lord Ageré a szomszédos ház.
- Ugyan! Cselédpletyka! - gúnyolódott Mrs.
Tykes-Dunne, és arra gondolt, hogy elő kell vennie
a saját szobalányát, amiért ilyen gyenge hírforrás.
Mrs. Branstonhoz fordult. - Hol találkozott ezzel az
őrgróffal?
Mrs. Branston megigazgatta a tollat a főkötőjén,
és elmosolyodott.
- Ami azt illeti, meghívott minket teára.
- Hová?
- A Warwickshire-i kastélyába.
- És hogyan kerültek Warwickshire-be? - érdek-
lődött Lady Stanton veszedelmes nyájassággal.
- Majd én megmondom, hogyan! - rikoltott fel
Mrs. Tykes-Dunne. - Ön mondta nekem, Mrs.
Branston, hogy valahogyan szerét ejti majd, hogy
bemutassák az őrgrófnak. Ezért rávette a kocsisát,
hogy menjen el a kastélyba, és mondja azt, hogy a
kocsi elromlott, és menedéket kér, amíg meg nem
javítják.
- Valóban? Micsoda alantas trükk! - kiáltott fel
Lady Handon, miközben arra gondolt, hogy bár
neki jutott volna eszébe ez az ötlet. - Egyébként mi-
lyen volt?
- Nagyon jóképű - felelte Mrs. Branston. - Na-
gyon tiszteletet parancsoló, ugyanakkor kedves és
udvarias.
Nem állt szándékában elmondani ezeknek a höl-
gyeknek, hogy Peterhouse csak rövid időre buk-
kant fel, meghajolt, megparancsolta a szolgáinak,
hogy hozzanak teát és süteményt, majd eltűnt, és
utána nem látták többet.
- Emlékszem, a férjem azt mondta, hogy Peter-
house és Manderley ugyanabban az ezredben szol-
gáltak, és nagyon közeli barátok voltak - jegyezte
meg Lady Fremley, egy újabb szép öltés közben.
A hölgyek tovább fecsegtek.
Lady Stanton elgondolkodva dőlt hátra a székén.
Milyen jó lenne őrgrófnénak lenni, vidéki kastéllyal
és városi házzal London legjobb részén. Majd meg-
kéri Manderley-t, hogy mutassa be őt az őrgrófnak.

- Nem, nem hiszem, hogy ez okos dolog volt ma-

gától. Sőt inkább kegyetlen - mondta Lady Fortes-
cue á megdorgált Sir Philipnek. - El fog jönni, mert
maga nem hagyott neki más lehetőséget. Néhány
szót vált majd vele, aztán távozik, és Mrs. Budley
csak még rosszabbul fogja érezni magát. Nem, nem
mondok semmit Mrs. Budley-nak. Maga öt órakor
ott fog várakozni a folyosón, és amikor Peterhouse
megérkezik, megmondja neki, hogy Mrs. Budley
még nincs itt, nem érkezett haza.
- De...
- Semmi de. Mrs. Budley éppen kezd kilábalni
hosszú ideje tartó depressziójából, és nem fogom
hagyni, hogy visszaessen.
Sir Philip úgy érezte magát, mint egy megszé-
gyenített iskolás fiú, és elindult a konyhára, ahol
Despard, a francia séf és segédei serénykedtek. Sir
Philip csapolt magának egy korsó sört a sarokban
álló hordóból, és leült a konyhaasztalhoz, ügyet
sem vetve a séf pillantásaira. Biztos volt benne,
hogy az őrgróf sokkal többet érzett Mrs. Budley
iránt puszta barátságnál. Igazi barátság férfi és nő
között nem lehetséges. Mindig van benne valami
érzéki elem, akármilyen csekély is. Bár ki tudna ta-
lálni valami elterelést, ami azt jelentené, hogy Lady
Fortescue, Sandhurst ezredes és Miss Tonks elfog-
laltak lesznek. Iszogatta a sörét, és töprengett. És
akkor ránézett a konyhai tűzre, amely nagy lánggal
égett a tűzhelyben, melyet a herceg vásárolt Harri-
etnek akkoriban, amikor még ő volt a hotel szaká-
csa.
Felmászott az emeletre, és elindult megkeresni
Mrs. Budley-t.
Az egyik hálószobában talált rá, ahol az asszony
éppen port törölt.
- Az egyik szobalány beteg - mondta Mrs. Budley
így Letitiával nekünk kell mindent megcsinálni.
- Megtenne nekem valamit anélkül, hogy elmon-
daná a többieknek? - kérdezte Sir Philip.
Mrs. Budley gyanakodva nézett rá.
- Attól függ, hogy mi az.
- Van egy új illat a Bond Street-i parfümériában,
a Párizsi Vágy. - Sir Philip megvillantott egy kis
pénzt. - Szeretném megkérni, hogy vegyen nekem
belőle.
- Miért nem veszi meg maga?
- Lady Fortescue mindig kioktat, ha parfümre
költők. Segítsen! Tegye meg ezt egy öregembernek.
És van még valami más is.
- Mi lenne az?
- Van egy úriember, aki öt órakor bejön, hogy
asztalt foglaljon vacsorára. Nagyon fontos. A ré-
gensherceg barátja. Nem mondták meg a nevét.
Egek! Még az is lehet, hogy maga a régensherceg.
Meg akarom lepni a többieket, de dolgom van.
Megvárná ezt az urat az előtérben öt órakor, és az-
tán miután megvan az asztalfoglalás, ki tudna
menni, és megvenné nekem azt az illatot? Kérem!
Mrs. Budley felsóhajtott. Az utóbbi időben már
jobban érezte magát, de még mindig nem érdekelte
semmi.
- Rendben van - felelte, bár a logikus énje feltette
a kérdést, hogy Sir Philip miért nem tudja elhalasz-
tani bármilyen dolgát azért, hogy foglalkozzon ez-
zel a fontos vendéggel.
- Ne mondja el a többieknek! - figyelmeztette Sir
Philip. - Meglepetés lesz. Vegyen fel valami elegán-
sát. Mostanában eléggé elhanyagolja magát. És
semmi lányos fecsegés Miss Tonksnak.
Mrs. Budley szomorú tekintetében halvány derű
csillant meg.
- Van még valami?
- Nem, nem, ez minden.

Mrs. Budley majdnem meg is feledkezett az

egészről, amíg rá nem döbbent, hogy közeledik az
öt óra. Visszament a hálószobájába a szegény ro-
konok lakásában a szomszédban, és utcai ruhát
meg prémes kabátot vett fel.
Negyed hatkor Sir Philip már a tetőn volt, ahol
csúszkálva káromkodott, és elmozdított néhány
palát, melyek szerencsére a hátsó udvarba estek,
és nem a Bond Street közepére, de végül elérte a
kéményeket.
Az alaprajzból tudta, hogy melyik a konyha ké-
ménye. Fogta az ócska kabátot, amit magával ho-
zott, és belegyömöszölte a kéménykürtőbe, aztán
vigyázva elindult visszafelé. Tudta, hogy Mrs. Bud-
ley kivételével mindenki a nappaliban tartózkodik.
Berontott, és elkiáltotta magát:
- Tűz van! Tűz van!
- Hol? - kérdezte az ezredes, és felsegítette Lady
Fortescue- t.
- A konyhában. Lent a hátsó lépcsőnél. Gyorsan.
Talán segíthetünk eloltani.
***
Mit sem tudván a konyhai zűrzavarról, mivel Sir
Philip arra biztatta a többieket, hogy ne kongassák
meg a vészharangot, hátha csak egyszerű kandalló-
tűzről van szó, Mrs. Budley türelmesen ácsorgott
az előtérben.
Rájött, hogy tulajdonképpen izgalommal tölti el
a kilátás, hogy találkozhat ezzel a nemes ismeret-
lennel, és ezt az izgalmat jó jelnek vette. Talán vég-
re kigyógyult az őrgróf iránti vonzalmából. Kezdte
úgy érezni, mintha hosszú betegségből épült volna
fel. Tavasz zsongott a levegőben, és az utcáról fújó
poros kis széllökések már langyos levegőt hoztak.
 Az előcsarnok mindig elég sötét volt, így a feje
fölött lógó nagy csillár ma is világított, akárcsak
máskor. A viaszgyertyák nagyon sokba kerültek, de
Sir Philip ragaszkodott hozzá, hogy ez a legjobb
reklám, amitől fényűzőnek tűnik az előtér.
Megfordult, és felnézett a csillárra, amikor egy
bizonytalan hang ütötte meg a fülét:
- Mrs. Budley?
Peterhouse őrgrófja volt az.
Hányszor álmodott róla, hogy a férfi meglátogat-
ja? Ezerszer? Most mégis csak annyit tudott ki-
nyögni:
- Hogy van?
- Jól vagyok. Én...
A terem végében kinyílt egy ajtó és Sir Philip je-
lent meg, mint egy néma démon, fekete füstfelhő-
ben.
- Uram! - kiáltott fel. - Kérem, vigye ki Mrs. Bud-
ley-t! Riadalomra semmi ok. Csak egy kis kandalló-
tűz - majd a korához képest bámulatos fürgeséggel
felrohant a lépcsőn.
- De hát nekem itt kell várnom valakit - tiltako-
zott Mrs. Budley Sir Philip hátának.
A márki megfogta a könyökét, és az ajtó felé
kormányozta.
- Soha ne késlekedjen és ne vitatkozzon, ha
fennáll a tűz lehetősége, Mrs. Budley. Gyalogosan
vagyok, úgyhogy roppant régimódiak leszünk, és
bérkocsin megyünk a Gunterbe.
Mrs. Budley-t annyira megszédítette a jelenléte,
a határozottsága, hogy nem ellenkezett, és nem
gondolt arra, hogy a többiekhez köti a kötelesség.
A férfi leintett egy arra haladó kocsit, és felsegítet-
te rá Mrs. Budley-t, aztán odakiáltotta a kocsisnak:
- A Gunterhez! - majd felé fordult. - Nos, Mrs.
Budley - mondta aztán -, érdekelne, hogyan lehet,
hogy utcai ruhát vett fel, amikor rám várt.
- Fogalmam sem volt róla, hogy maga jön - tilta-
kozott az asszony. - Azt se tudtam, hogy itt van a
városban. Sir Philip azt mondta, hogy...
Peterhouse közbeszólt:
- Ha ennek bármi köze van Sir Philiphez, akkor
biztosra veszem, hogy hosszú és bonyolult történet
lesz. Hamarosan Gun térnél leszünk, és ott el-
mondhatja. Borzasztóak ezek a bérkocsik.
Néhány perccel később már Gunternél voltak, a
cukrásznál a Berkeley Square-en. Az őrgróf meg-
várta, amíg leültek, és megkapták a teát és a süte-
ményt, aztán gúnyos ünnepélyességgel azt mond-
ta:
- Kezdheti.
- O, ez az egész annyira zavaros - sóhajtott fel
Mrs. Budley. - Mielőtt elkezdeném, tényleg úgy
gondolja, hogy minden rendben lesz a szállodá-
ban? Talán vissza kellene mennem...
- Biztos vagyok benne, hogy Sir Philip rendezett
meg mindent, beleértve a tüzet is. Meséljen csak.
- Sir Philip azt mondta, hogy egy úriember jön öt
órakor, én pedig várjak rá az előtérben, és vegyem
fel az asztalfoglalását. Sir Philip azt is mondta,
hogy valaki a herceg háztartásából. Ja, és hogy utá-
na menjek el a parfümöshöz, és vegyek meg neki
egy bizonyos illatot. Ez egyáltalán nem tűnt fur-
csának, mert rendkívül vonzódik az illatokhoz.
Azért öltöztem fel, hogy a parfümériába menjek.
Aztán megérkezett ön. És jött a tűz.
- Véletlenül nem említette meg Sir Philipnek,
hogy megkértem a kezét? - érdeklődött az őrgróf.
Mrs. Budley maga is csodálkozott, hogy nem pi-
rul el, csak egy krémtortát kezdett behatóan ta-
nulmányozni.
- De igen. Megemlítettem. El kellett mondanom
nekik, hogy miért árultam el őket és mi zaklatott
fel annyira.
- Nem ön a hibás. Szerintem a következőképpen
történt a dolog. Sir Philip ma követett Limmerhez,
és kierőszakolta, hogy összeismerkedjünk. Amikor
elment, azt mondta, hogy szólni fog önnek, hogy öt
órakor számíthat rám, aztán mint a tréfás Pilátus,
nem várta meg a válaszomat. Becsületbeli köteles-
ségemnek éreztem, hogy felkeressem, bár talán
küldhettem volna egy szolgát is, akivel megüzen-
hettem volna, hogy más elfoglaltságom van. Sir
Philip ezután kitalált néhány bonyolult hazugságot,
hogy ön pontosan a megfelelő időben és utcai ru-
hában várakozzon az előcsarnokban. Azt hiszem, ő
próbálta felgyújtani a hotelt is.
- Sir Philip őrült! - kiáltotta Mrs. Budley.
- Az ön érdekében cselekedett.
Mrs. Budley az őrgrófra meredt.
- Amikor azt mondtam, hogy őrült, teljesen ko-
molyan értettem. Néha azt hiszem, hogy Sir Philip
nem fogja fel az új társadalmi helyzetünket. Többé
nem fog előfordulni ilyesmi, uram. Kérem, mesél-
jen, hogy mit csinál mostanában.
A férfi beszélt neki a kastélyról és a birtokról, és
az érdeklődő kérdések hatására ellazult, és kezdte
jól érezni magát. Szereti a kastélyt és a birtokot,
mondta. És hogy Mrs. Budley emlékszik-e App-
letonékra, a gazdára és a családjára? Mrs. Budley
persze emlékezett, mert akkor találkozott velük,
amikor körbekocsiztak a birtokon, és sok kérdést
tett fel a hogylétükről. Az őrgróf meglepetten gon-
dolt arra, hogy milyen megkönnyebbülés volt be-
szélni az aggályairól. Ezt még az olyan barátaival
sem tehette meg, mint Charles Manderley, aki ak-
kor is nagyon unalmasnak találta volna az egészet,
ha ismerte volna azokat a helyeket és az embere-
ket a birtokon, akikről szó volt.
- Azt tervezi, hogy Londonban tölti a szezont? -
érdeklődött Mrs. Budley, és áruló szíve igenlő vála-
szért esdekelt.
- Megnyitom a városi házamat a szezonra. Itt le-
het a legjobban menyasszonyt találni, és én végre
meg akarok állapodni.
Bár az asszony arca csak udvarias érdeklődést
tükrözött, az őrgróf valahogy úgy érezte, hogy ezt
nem kellett volna mondania.
- Nem lesz nehéz dolga. - Mrs. Budley nyugodtan
mondta ezt, pedig belül cseppet sem volt nyugodt.
- Válogathat kedvére.
- Beszéljünk valami másról - mondta gyorsan az
őrgróf. - Hogy megy az üzletük?
- Remekül. Teljesen tele vagyunk a szezonra, és
az étterem is minden este zsúfolt. Ezért nem tar-
tottam furcsának, hogy a királyi család környeze-
téből érkezik hozzánk egy úriember. Nagyon nehéz
asztalt szerezni. A társaságnak tetszik, ha olyasva-
laki szolgálja ki az asztalnál, mint Lady Fortescue.
- És ön? Ön is felszolgál?
- Nem, nem, uram. Én és Miss Tonks szobalány-
ként működünk, ha valamelyik szolgánk beteg. -
Mrs. Budley átnézett a cukrászdán. - Nocsak, ott
van Mrs. Carley. Egyszerre voltunk elsőbálozók.
 Az őrgróf észrevette, hogy Mrs. Carley tekintete
egy pillanatra megállapodott Mrs. Budley-n, mie-
lőtt továbbvándorolt volna.
- Úgy tűnik, a hölgy nem ismeri fel önt.
- Ellenkezőleg, Mrs. Carley nagyon is jól tudja,
hogy ki vagyok. De a félvilág tagjaként láthatatlan
lettem a számára.
- Ostoba tyúk! - kiáltott fel az őrgróf hangosan,
és olyan csúnyán nézett Mrs. Carley- ra, hogy az
elvörösödött, összekapkodta a holmiját, és mene-
külőre fogta.
Az őrgróf Mrs. Budley-hoz fordult, és öntudatlan
arroganciával azt mondta:
- Bizonyára a jelenlétem elég ahhoz, hogy meg-
alapozza az ön társadalmi állását.
Mrs. Budley gurgulázva felnevetett.
- Uram, Mrs. Carley és a hozzá hasonlók valószí-
nűleg azt hiszik, hogy a szeretője vagyok.
- Az, hogy lehet? - kiáltott fel a férfi.
- A szegénységem miatt - felelte tárgyilagosan
Mrs. Budley-, ahogyan már korábban is elmond-
tam. Gyakran bosszant a helyzetem, de ilyenkor
csak arra kell gondolnom, hogy milyen volt az éle-
tem, mielőtt Lady Fortescue szívességből magához
nem vett. Most már olyan, mintha egy egészen más
világ lenne... Az itteni társaság. Emlékszem az első
szezonomra. Milyen könnyűnek tűnt akkor az élet!
Csinos ruhák, szép bókok és napfényes kilátások.
Soha nem vettem észre az utcán kolduló nyomo-
rultakat, sosem jutottak eszembe olyan alapvető
dolgok, mint az ennivaló, a ruházkodás és a szén.
Még nem voltam egészen felnőtt, azt hiszem, ami-
kor megismertem a többieket. A boldogtalan há-
zasság nem öregít, hanem megőrzi a fiatalságot és
a romantikát. - Mrs. Budley elmosolyodott. - Perc-
ről percre öregszem, és nem szabad elfelejtenem,
mi a kötelességem. Köszönöm, hogy szórakozta-
tott, uram.
Ebben a pillanatban az őrgróf is azt érezte, hogy
el kell menekülnie innen. Nem tudta pontosan,
hogy mit érez, csak azt, hogy kényelmetlenül érzi
magát.
Mrs. Budley viszont furcsa nyugalmat érzett. Az,
hogy újra látta a férfit, kiverte az összes álmát a fe-
jéből. Megértette, hogy el kell fogadnia a helyzetét
a társadalom rendjében, és félre kell tennie a ro-
mantikáról és a házasságról szőtt álmait. És a meg-
világosodás bizonyos fokú nyugalommal töltötte el.
Alig várta, hogy hazamehessen.
- Inkább gyalog mennék - mondta a Gunter előtt.
- Igazán nem nagy távolság. Megengedi, hogy meg-
köszönjem minden kedvességét? Soha nem fogom
elfelejteni önnek. - Pukedlizett az őrgróf előtt. -
Szép napot, uram, ígérem, többé nem leszek a ter-
hére.
A férfi csak állt elanyátlanodva, furcsán magá-
nyosnak érezte magát, miközben nézte, ahogy a
csinos kis alak befordul a Berkeley Square sarkán,
és eltűnik a szeme elől.
- Nicsak, uram! Mi viszont újra találkoztunk.
A szavak Mrs. Budley búcsújának paródiájaként
hangzottak, és az őrgróf dühösen fordult hátra.
Mrs. Branston állt ott a lányával, Jessicával. Jessica
borzasztóan affektált. De Jessica elsőbálozó volt, és
ez volt az, amire számítani lehetett a szezon során.
A férfi hátrapillantott a válla fölött, mintha azt re-
mélte volna, hogy Mrs. Budley visszatér, de ő már
kilépett az életéből, és hagyta, hogy egy kicsit
üresnek érezze magát, bár nem tudta, miért.

* Beau Brummell a 19. század egyik legnagyobb

angol divatikonja, legbefolyásosabb férfija volt.
Minden úriember igyekezett másolni elegáns,
egyedi öltözködését, amivel a leendő királyra, a
későbbi IV. Györgyre is nagy hatást gyakorolt.
Még karcos, gyakran bántó humora is népszerű-
vé vált az úri társaságban.
 ÖTÖDIK FEJEZET
Mint a kutya, álmában vadászik, te pedig a
falat bámulod,
Ahol a haldokló éjjeli lámpa pislákol, és az
árnyékok fel- lejárnak.
ALFRÉD, LORD TENNYSON

A REJTÉLYES KONYHAI TŰZ kialudt, és Sir Philip

visszamászott a tetőre, hogy kiszedje a régi kabá-
tot a kéményből. De a konyha falai koromfeketék
lettek, és súrolásra meg meszelésre szorultak.
- Nem vall a mi Mrs. Budley-nkra, hogy eltűnik a
nagy felhajtás közepette - jegyezte meg Lady
Fortescue. Kemény pillantást vetett Sir Philipre. -
Felteszem, nem maga csinált valamit.
- Hogy én? - Sir Philip maga volt az ártatlanság
mintaképe. - Drága hölgyem, az ön szava számom-
ra parancs.
Abban a pillanatban kinyílt a nappalijuk ajtaja,
és belépett Mrs. Budley.
- Hol voltál, Eliza? - kérdezte Miss Tonks.
Sir Philip behúzódott Lady Fortescue széke mö-
gé, és erőteljesen kacsintott.
- Sétáltam - mondta Mrs. Budley, és úgy döntött,
hogy nem árulja el Sir Philipet, mert úgy érezte, a
vén teknős beavatkozása hasznosnak bizonyult: az,
hogy újra látta az őrgrófot, véget vetett buta álma-
inak.
- Különös tűz ütött ki itt - csóválta a fejét Lady
Fortescue. - Mit csinál ott hátul, Sir Philip? Jöjjön
ide előre, hogy lássam. Igen, roppant különös tűz.
Fekete füst szállt fel a konyhából. Despard egy vö-
dör vizet öntött rá, hogy eloltsa. Elküldettünk a
kéményseprőért, aki éppen a kürtőt tisztítja, habár
alig két hónapja volt kisöpörve. Despard- nak spiri-
tuszfőzőn kell összekotyvasztania a szószait és le-
veit, és képzelheti, mennyire boldog. De már vége a
drámának. A séta bizonyára jót tett önnek, Mrs.
Budley. Sokkal nyugodtabbnak tűnik, mint mosta-
nában bármikor.
Mrs. Budley némán bólintott, és leült Miss Tonks
mellé.
- De most - folytatta Lady Fortescue -, ebben a
felfordulásban azért vannak jó hírek is. Hallott már
valaki Mr. Hitchcockról?
- Hát persze - mondta Sir Philip megvető pillan-
tással. - Ugyan ki nem?
- Én például nem - jelentette ki Miss Tonks, és
úgy megrázta a fejét, hogy a sapkája szalagjai ide-
oda röpködtek.
- Nos, ez nem lep meg. Mr. Hitchcock gazdag ná-
bob, aki nemrég tért vissza Indiából, és a szezon
szenzációja akar lenni. Szerencsénkre egy megle-
hetősen tolakodó és közönséges hölgyet vett fele-
ségül, olyan fajtát, aki nem kelt el az itteni szezon-
ban, ezért elküldték Indiába, hogy kifogjon magá-
nak valami honvágytól gyötört bolondot. Mrs.
Hitchcock azt tervezi, hogy rengeteg pénzt öl abba,
hogy beférkőzzön a társaságba, ezért egy héttel a
szezon kezdete előtt tartanak egy bált. Kibérelték
Dunster grófjának házát a Grosvenor Square-en.
- És mennyiben érint ez minket? - kérdezte Miss
Tonks.
- Mrs. Hitchcock hallotta a konyhánk hírét. Ezért
nekünk kell elkészítenünk a vacsorát a nyitóbálra,
és azt akarja, hogy mi is szolgáljuk fel a helyszínen.
- De hisz vannak cselédeink és pincéreink, akiket
oda tudunk küldeni - tiltakozott Miss Tonks.
- Mi vagyunk a csali, a mi előkelő jelenlétünk az
ételek mögött, amiért Hitchcock, a neje nógatására,
kész egy vagyont kifizetni.
- De akkor ki tartja majd a frontot itt azon az es-
tén? - kérdezte Mrs. Budley.
- Majdnem minden vendégünk ott lesz a bálon,
és a segédséf képes lesz megbirkózni azokkal, akik
mégsem.
- Ez - mondta Mrs. Budley lassan - eléggé meg-
alázó lesz.
- De hisz az ezredes és én itt is felszolgálunk -
mutatott rá Lady Fortescue.
 - Az más - ráncolta a homlokát Mrs. Budley. - Ez
itt a mi birodalmunk, amit a társaság szórakozta-
tóan üzemeltetett bolondériának tart. Pontosan
tudom, hogy néhányan még most is azt hiszik, csak
szórakozásból csináljuk. De szolgaként megjelenni
valaki más házában... Ez...
- Ugyan már! Ugyan már! - szólt Sir Philip. - Mrs.
Budley, elhiheti, hogy azért a pénzért, amit Hitch-
cockék fizetnek, akár meztelenül is felszolgálnék,
ha kellene.
Hirtelen mindenki elkapta a tekintetét Sir Phi-
lipről, mintha nem tudták volna elviselni a ruhát-
lan vénség elképzelt képét.
- Értékelem az érzékenységét - mondta Lady
Fortescue -, de sokat szenvedtünk, kedves Mrs.
Budley, miután egy ilyen magafajta ártatlan terem-
tést küldtünk ki tolvajportyára. Úgy döntöttünk,
hogy a jövőben csakis becsületes módon szerzünk
pénzt.
- Ebben az esetben - mondta Mrs. Budley - nem
lenne jó ötlet visszaküldeni Lord Peterhouse- nak a
pénzét?
- Jaj, gyermekem! Az ajándék volt.
Míg a többiek Hitchcockék közelgő báljáról be-
szélgettek, Mrs. Budley azon tűnődött, vajon kell-e
majd valamilyen egyenruhát viselniük, és hogy az
őrgróf ott lesz- e. Már túltette magát ezen az egész
ostobaságon, de mégis... Ilyen alantas munka köz-
ben mutatkozni előtte...
Dühösen megrázta a fejét. Bár mit számít, ha a
férfi így látja? Tudja, hogy mit csinál. De akkor is,
miért reménykedik még mindig abban, hogy a töb-
biek hátrahagyják őt ügyeletesnek a szállodában?

Néhány nappal később az őrgróf visszatért fes-

tékszagú erődjébe. Futólag eszébe jutott Mrs. Bud-
ley. Jó lenne, ha itt lenne vele, és tanácsokat adna,
segítene kiválasztani a színeket. De ezt a feladatot
hamarosan átveszi majd egy feleség. Nem mintha
túl lelkesen várta volna a válogatást. Az arisztokra-
táknál a házasság üzleti társulás. Egy gazdag, jó
modorú nőre van szüksége, akivel megegyeznek az
érdekeik.
Mrs. Budley mégis állandóan vissza- visszatért a
gondolatai közé. Meglátogatta Appletonékat, ami-
kor kint volt körbejárni a birtokot, és Mrs. App-
leton, a gazda felesége, amikor felszolgálta a bo-
dzabort, azonnal megkérdezte, hogy találkozott-e
azóta Mrs. Budley-val.
- Teáztam vele egyszer Londonban - felelte az
őrgróf.
És milyen csinos és bájos volt, kalandoztak el a
gondolatai. Hogy merészelte ez a Carley nőszemély
így megbántani!
 - Szeretném elkérni tőle a köményes sütemény
receptjét, uram - folytatta Mrs. Appleton. - Arra
gondoltam, hogy ön talán megkérdezhetné tőle,
amikor megint a városban jár. Mrs. Budley azt
mondta, Londonban lakik.
- Persze, megkérdezem - felelte az őrgróf kissé
szórakozottan, és arra gondolt, hogyan köszönt el
tőle Mrs. Budley azzal, hogy többé nem fogják látni
egymást.
Persze ettől még nyugodtan benézhet a szállo-
dába.
- És Mrs. Batty azt mondta, hogy amikor rosszul
volt, és Mrs. Budley ott járt nála lordságoddal, Mrs.
Budley volt olyan kedves, és készített egy főzetet,
ami csodát művelt vele. Lordságod nem tudná
esetleg...?
- De, hogyne.
És ez így ment tovább. A birtokon mintha min-
denhol lett volna valaki, aki emlékezett Mrs. Bud-
ley kedvességére és figyelmességére. A gróf meg-
lepetten döbbent rá, hogy bár azóta volt néhány
más látogatója is, legutóbb például Charles Man-
derley, egyiküket sem vitte magával a körútjaira,
és egyikük sem mutatott semmiféle vágyat arra,
hogy találkozzon a falusiakkal vagy a gazdákkal.
Kissé összeráncolta a homlokát. A feleségének,
amikor majd rátalál, rendelkeznie kell azzal a me-
legséggel és jótékony érzülettel, ami oly természe-
tesen fakadt Mrs. Budley-ból.
Aznap éjjel álmodott is róla. Elfutott előle a kas-
tély homályos termein át, és ő nem tudta elkapni.

Mrs. Budley egy kiáltással riadt fel álmából. Az

őrgróf üldözte őt a szálloda egyik folyosóján, és ő
sírt és zokogott álmában, hogy nem lesz jó, ha el-
kapja, mert nem fogja tudni, hogy mit kezdjen vele.
Miss Tonks hangját hallotta a szomszédos párna
felől.
- Mi bánt, Eliza? Nem tudsz aludni?
- Találkoztam vele - mondta Mrs. Budley, s elön-
tötte a vágy, hogy beszélhessen a férfiról.
- Az őrgróffal? Mikor? Hol?
- Éppen sétálni indultam - mondta Mrs. Budley,
még mindig eltökélten, hogy nem árulja el Sir Phi-
lipet -, amikor találkoztam vele, és elvitt teázni
Gunterhez.
- Milyen romantikus!
- Egyáltalán nem romantikus. De jó volt, hogy új-
ra találkoztam vele. Rájöttem, hogy milyen ostobák
voltak az álmaim.
Miss Tonks sóhajtott egy aprót.
- Sajnálatosan előnytelen külsőm miatt én kény-
telen vagyok józan lenni, Eliza. De a te esetedben
azt hittem, hogy neked minden jogod megvan az
álmodozásra. Annyira nagyra becsülte a társasá-
godat, hogy örült az ottlétednek, és aztán még adta
azt a bőkezű váltót is.
- Letitia, azért jött ide a szezonra, hogy feleséget
keressen, és nem is fejezhette volna ki világosab-
ban, hogy az a feleség nem én leszek.
- Valószínűleg még nem kapott észbe, ennyi az
egész - mondta Miss Tonks segítőkészen. - Ő érett
gondolkodású, intelligens ember.
- Az érett gondolkodású és intelligens férfiak bu-
tuska, pelyhes kis hölgyeket akarnak, nem özve-
gyeket.
- De te butuska és bolyhos vagy, és ezért irigyel-
lek - kiáltott fel Miss Tonks, majd a szájába hara-
pott, amikor Mrs. Budley fojtottan mondta:
- Kérlek, Letitia, aludni szeretnék.
Másnap Lady Stanton magához kérette leghűsé-
gesebb udvarlóját, Mr. Jasper Brackley-t. Nem
mintha feleségül akart volna menni hozzá. Brack-
ley nem rendelkezett semmiféle címmel, és csak
mérsékelten lehetett gazdagnak mondani, viszont
hasznos volt akkor, amikor kísérőre volt szükség.
- Azok a rettenetes Hitchcockék a szezon kezde-
te előtt tartják ezt a nagy bált - panaszkodott Lady
Stanton. - Mindenki ott lesz.
 - Gondolom, hogy a mindenki Charles Mander-
ley-t is jelenti - jegyezte meg a férfi savanyúan, mi-
vel tudott Lady Stanton új keletű érdeklődéséről.
- Igen - felelte az asszony könnyedép, mivel esze
ágában sem volt Jasper orrára kötni, hogy eredeti-
leg Charles-szal akart elmenni a bálba, de a férfi
elutazott Warwick-shirebe Peterhouse- hoz. - Leg-
alábbis feltételezem, hogy őt is meghívták, min-
denki mással együtt, aki számít. És természetesen
maga lesz a kísérőm.
- Természetesen - visszhangozta a férfi üres
hangon, és azt kívánta, bár lenne bátorsága azt
mondani az asszonynak, hogy menjen a pokolba. -
Hallottam egy érdekes pletykát. Tudta, hogy Hitch-
cockék felbérelték Neil Gow zenekarát?
Lady Stanton megvetően nézett rá. Mindenki,
beleértve az Almackot is, Neil Gow zenekarát al-
kalmazta.
- De ez még nem minden. A Szegény Rokon adja
majd a vendéglátást.
A lady gyönyörű szeme összeszűkült. Jól emlé-
kezett arra a szállodára és a személyzetre, akik
annyira megalázták őt, amikor Rowcester hercegét
üldözte.
- Gondolom, hogy csak a főzést - mondta. - Ne is
mondjon olyat, hogy a nagyszerű Lady Fortescue
beleegyezett, hogy a saját birodalmán kívül is fel-
szolgál.
- Pedig így van - felelte a férfi, elégedetten, hogy
felkeltette a nő érdeklődését.
- Akkor feltétlenül ott a helyem. - A lady szája
mosolyra húzódott. - Itt az ideje, hogy a társaság
végre a maga valójában lássa meg ezt a bandát.
Undok kalmárnépség.
***
Bár sikerüknek köszönhetően a Szegény Rokon tu-
lajdonosai hozzászoktak ahhoz, hogy szállodájuk
egész évben tele van, a főszezon mindig kiszámít-
hatatlanul szakadt rájuk. Valójában a rohangálás és
a felhajtás már legalább három héttel a szezon
kezdete előtt megindult. A vendégek igényesebbek
és követelőzőbbek lettek. Lady Fortescue és Sand-
hurst ezredes leginkább a szezonok előtt és alatt
érezték meg a kor súlyát. Az ezredesnek fájt a lába,
Lady Fortescue pedig folyton aludni akart, még
napközben is, és néha, amikor leült apró irodájá-
ban, egyszerűen elnyomta a buzgóság. Sir Philip,
mivel mindig is kicsapongó életmódot folytatott,
már hozzá volt szokva, hogy egy kicsit mindig ros--
szul érzi magát, és azon csodálkozott volna, ha egy
reggel teljesen frissen és egészségesen ébred. A
szezon alatt Miss Tonks mindig úgy érezte, hogy
visszatér korábbi félénk és fakó énje. Amikor a cse-
lédek és a pincérek nem tudtak megbirkózni a
megszaporodott feladatokkal, ő maga járt szobáról
szobára, jól tudva, hogy a finom vendégek többsé-
ge a selyemruhája és ropogós muszlin főkötője el-
lenére is csak szolgának látja.
Csak Mrs. Budley örült a munkának, mert így
nem kellett a gondolataival foglalkoznia. Hitch-
cockék estélyének gondolata úgy sötétlett az elmé-
je horizontján, mint egy nagy, fekete felhő.
Despard alig tudta kezelni a mindennapi étkezé-
seket, annyira lefoglalta az a törekvés, hogy csillog-
jon majd Hitchcockéknál. Órákat töltött azzal, hogy
felkészüljön a nagy eseményre. Mindenféle bonyo-
lult ételt készített el, aztán kijelentette, hogy elége-
detlen az eredménnyel, és nem volt hajlandó fel-
szolgálni ezeket a fogásokat, amíg le nem küldték
hozzá Sir Philipet, hogy kioktassa a pazarlás meg-
engedhetetlenségéről.
Mrs. Budley számára sovány vigasz volt csupán,
amikor megtudta, hogy a bálra a legjobb ruhájukat
vehetik! fel, mintha vendégek lennének, nem pedig
felszolgálók.
Kevéske szabad idejükben Miss Tonksszal a di-
vatlapokat bújták, és szabtak- varrtak, hogy pró-
báljanak maguknak valamilyen kellőképpen ele-
gáns öltözéket előállítani. Sir Philip meggyőzte a
híres ékszerészt, Hamletet, hogy a szegény roko-
nok kitűnő kirakatot jelentenének az áruinak, per-
sze két felfegyverzett őr állandó felügyelete mel-
lett.
Sir Philip javaslatát, hogy valami zugékszerés--
szel elkészíttesse a drágaságok másolatait, a többi-
ek elutasították. Hallani sem akartak újabb bűntet-
tekről. Mostantól csak olyan pénzük lesz, amit a sa-
ját kemény munkájukkal keresnek meg.
Lady Fortescue úgy tervezte, hogy az estélyre
valósággal kivirágzik majd a szokásos félgyász he-
lyett. Lila, hosszú uszályos, fényes selyemruhát
akart felvenni gyöngy- hímzéses felsőrésszel. A ha-
jába strucctollas, gyémántos aranypántot szánt, a
nyakába kölcsönzött, gyöngy és gyémánt különle-
ges kombinációjából összeállított nyakéket.
Miss Tonks remegett az izgalomtól, hogy arany-
szín selyemben és valódi gyémánttiarában jelenhet
meg.
Mrs. Budley muszlinból varrt magának csinos
ruhát puffos ujjakkal és mély dekoltázzsal. Az ék-
szerész készletéből egy bordó köves nyakláncot
választott, a hajába pedig bordó selyemvirágokat
készített.
Sir Philip a szokásosnál is különlegesebb paró-
kával készült, miután rábeszélte a parókakészítőt,
hogy adjon neki kölcsön egy szép darabot az alka-
lomra. A paróka koromfekete színű volt, és megle-
hetősen baljós külsőt kölcsönzött viselőjének.
A felháborító lisztadó ellenére az ezredes úgy
gondolta, hogy fehérre porozza majd dús hajzatát,
elengedve a füle mellett Sir Philip ízetlenkedését,
aki megjegyezte, hogy mivel az ezredes haja
egyébként is fehér volt, a púderezés puszta időpo-
csékolás.
A bál fényűző előkészületeiről szóló szóbeszé-
dek már az egész West Endet bejárták. Lesz pezs-
gőszökőkút, és minden vendég gazdag ajándékot
kap. A falakat a legfinomabb selyemmel vonják be.
A tálak tömör aranyból lesznek. A társaság azon
tagjai, akik először elutasították a meghívást, hirte-
len észbe kaptak, és elkezdtek elfogadó válaszokat
küldözgetni, azzal a mentséggel, hogy a szobalá-
nyuk vagy a titkáruk tévedésből küldte a korábbi
visszautasítást. A személyzet maradt a szállodá-
ban, viszont más szolgákat béreltek fel, hogy segít-
sék a szegény rokonokat Hitchcockéknál. Hitch-
cockék olyan sokat fizettek, hogy megengedhették
maguknak ezt a fényűzést.

A nagy napon már reggel ott voltak a helyszínen.

Lady Fortescue merev volt, mint egy bot, és eltö-
kélte, hogy őt aztán nem fogja megalázni a közön-
séges Mrs. Hitchcock. De Mrs. Hitchcock éppolyan
korán kelt, mint ők, és a megjelenése, a modora
mindenkit meglepetésként ért. Sokkal fiatalabb
volt, mint várták, a húszas évei végén, és úgy fes-
tett, mint egy vidéki lány a maga almaarcával, erős,
göndör hajával és élénkszürke szemével.
- Mindnyájan igyunk meg egy erősítő teát - kezd-
te -, aztán rátérünk a mai nap dolgaira.
Mrs. Budley óvatos ült le, és áhítattal nézett kö-
rül. Minden a gazdagságról árulkodott, a modern
bútorzattól kezdve egészen a festett mennyezetig
és a márványszobrokig. Azt lehetett volna hinni,
hogy Hitchcockék valamiféle Föld körüli útról tér-
tek vissza, nem pedig Indiából. Később megtudta,
hogy Hitchcockék Dunster grófjának bútorait, dra-
périáit és díszeit raktárba helyezték, majd maguk
vásároltak össze mindenfélét: szobrokat elszegé-
nyedett arisztokratáktól, valamint szép festmé-
nyeket és porcelánokat. Bevallottan minden egy
kicsit túl mesterkélt és formális volt, de Mrs. Hitch-
cock - vagy a tanácsadója - ízlése kiválónak tűnt.
A szegény rokonok azt viselték, amit „munkaru-
hának” neveztek, ami alatt a legrégebbi gönceiket
értették. Az estélyi öltözékeket ládákban hozták
magukkal, a kölcsönékszereket pedig későbbre
várták, az őrök felügyelete mellett. Mrs. Budley úgy
érezte, hogy úgy néznek ki, mint megannyi leron-
gyolódott háborús menekült, miközben a pompás
környezetben iszogatták a teát. Látta, hogy Sir Phi-
lip tekintete ide-oda jár, hogy néha megállapodjon
egy- egy értékes díszen, és csak remélte, hogy az
öreg nem fosztogatni akar.
Mrs. Hitchcock megkérdezte Lady Fortescue-t a
szállodáról és arról, hogyan jutott eszébe az ötlet,
Lady Fortescue pedig azt felelte, hogy már koráb-
ban is gondolt arra, hogy üzleti tevékenységbe fog-
jon, és ennyiben maradt.
Nem beszélt a szegénységről.
Miután befejezték a teázást, Mrs. Hitchcock egy
hatalmas báltermen keresztül elvezette őket a
szomszédos étkezőbe a ház hátsó részében, ahol
görnyedező emberek cipeltek ládákban pálmákat
és melegházi virágokat.
Mrs. Hitchcock kiterített egy tervrajzot az asztal-
ra.
- A vacsora pontban éjfélkor lesz. De már előtte
is adunk frissítőket és falatkákat. A fal mentén lesz
egy hosszú asztal az ételnek, a másik falnál pedig
egy asztal a puncsostállal, a limonádéval, a forralt
borral és a tiszta borral. A pezsgő a terem közepén
álló szökőkútból folyik majd.
Mindannyian ünnepélyesen néztek a szóban for-
gó objektumra.
- Nem fog kimenni a buborék a pezsgőből a szö-
kő- kútban? - kérdezte Sir Philip.
 - Egy kicsit. De ez szükséges rossz, azt hiszem.
Most rendezek először bált, és nem akarom elron-
tani a dolgokat értelmetlen takarékoskodással. Az
ültetőkártyák az asztalokon rendkívül fontosak,
mert minden egyes vendég ajándékot kap, több-
nyire ugyanazt, de a fontosabb vendégek egy kicsit
drágábbat.
- Mik lesznek ezek az ajándékok? - kérdezte Sir
Philip.
- Zománc tubákosszelence az uraknak, festett
elefántcsont legyező a hölgyeknek. Amint látja,
Lady Fortescue, van egy lépcső az étkező hátuljá-
ban, ami egyenesen a konyhába vezet. Mindenki
tudja a dolgát? Ki fog szeletelni?
- Sandhurst ezredes - felelte Lady Fortescue. -
Emellett a mi szolgáink és az önökéi is segíteni
fognak a vendégek kiszolgálásában, és mi magunk
fogjuk kivinni a tálakat az asztalokhoz. Sir Philip
fog körbejárni a borral Miss Tonksszal együtt.
- Remek. O, itt a férjem.
Az asszony mindnyájukat bemutatta, és a sze-
gény rokonok kíváncsian mérték végig a nábobot.
Idősebb volt, mint a felesége, a negyvenes évei-
ben járhatott. A bőre mahagónira cserzett árnyala-
tú, a termete kicsi és sovány, a tekintete unott,
mintha nem érdekelné semmi, amit a felesége csi-
nál. Kurtán meghajolt, majd reszelősen azt suttog-
ta, hogy inkább visszafekszik az ágyába.
Miután elment, a felesége többet egy szóval sem
említette. Olyan volt, mintha Mr. Hitchcock nem is
létezne.
- Bizonyára gondoskodnak majd róla, hogy min-
den pohár megfelelő formájú legyen, és tökélete-
sen foltmentes - mondta Mrs. Hitchcock.
- Nem lesz semmi gond - jelentette ki Lady
Fortescue határozottan. - Nem lehet semmi gond.
Ez az ön első társasági eseménye Londonban, Mrs.
Hitchcock, nekünk pedig az első megbízásunk a
szállodán kívül, így mi is éppen annyira érdekeltek
vagyunk a sikerben, mint ön.
Mrs. Budley úgy gondolta, hogy egy ilyen szolga-
sereg mellett nem lesz más dolguk, mint felügyelni,
de az előkészületek annyi munkával jártak, hogy
végül éppolyan fáradságosan kellett dolgozniuk,
mint a szolgáknak. Despard a konyhában izzadt,
fehér, eltorzult arcával olyan volt a gőzölgő fazekak
között, mint valami démon, miközben Lady Fortes-
cue és az ezredes kóstolgatott.
- Felülmúlta önmagát - suttogta Lady Fortescue
az ezredesnek.
- De el ne mondja neki - motyogta az ezredes -,
különben még több bért fog kérni.
 Lady Stanton is korán kelt. Normális esetben,
mivel kinézte magának Peterhouse őrgrófot, soká-
ig aludt volna, hogy teljesen friss és pihent legyen a
bálra. Előző este találkozott Charles Manderley-vel
az operában, és a férfi azt mondta, hogy ő és az őr-
gróf is ott lesznek. Azt tervezte, hogy a lehető leg-
jobb formáját hozza, hátha el tudja csavarni Peter-
house fejét. De más terve is volt az őrgróf elcsábí-
tása mellett, mégpedig az, hogy bosszút álljon a
szegény rokonokon.
Így hát szennagubókat párolt a vegykonyhájá-
ban. Az eredményül kapott főzetet bele akarta ten-
ni a menü valamelyik fogásába. A vendégek majd
mérgezést kiáltanak, és a szállodának befellegzik.
Az egyik inasát elküldte Hitchcockékhoz egy do-
boz ajándék csokoládéval Mrs. Hitchcock számára.
Az inas azt az utasítást kapta, hogy amikor ott van,
menjen be a konyhába, és derítse ki a menüt.
Amikor a komornyik megjelent az ajtóban, felpil-
lantott a kotyvasztásból.
- Jack, a második inas visszatért, asszonyom - je-
lentette a komornyik.
- Küldje be! - parancsolta a lady kurtán.
Az inas hamarosan ott állt mellette.
- Kiderítette, amit kértem? - tette fel a kérdést.
- Igenis, úrnőm. Itt a lista. Mindent megjegyez-
tem, aztán leírtam, amikor kijöttem a házból.
 - Remek. Van még egy feladatom a- maga számá-
ra. - Óvatosan beleöntötte a főzetet egy kék üveg-
be. Aztán átfutotta a listát. - Ó, teknősleves, ez az!
Fogja ezt az üveget, és este menjen vissza vele
Hitchcockékhoz. Ismeri az ottani szolgákat?
- Igen, asszonyom.
- Akkor velem fog jönni. Amint megérkezünk,
maga bemegy a konyhába, és megpróbálja beleön-
teni ennek az üvegnek a tartalmát a levesbe. Öt
guinea lesz a jutalma a fáradságáért.
Az inasnak elakadt a lélegzete. Öt guinea hatal-
mas összeg volt. A lady keresgélni kezdett hosszú
köténye zsebében.
- És itt van egy korona a reggeli szolgálataiért.
Ugye nem hagy cserben?
- Nem, asszonyom.
Lady Stanton bedugaszolta az üveget, és odaadta
az inasnak.
- Remélem is.
Az inas, Jack áhítatos kutyatekintettel csüggött
rajta, ő pedig megajándékozta egy apró, elismerő
mosollyal.
- A nap hátralévő részére elengedem!

Jack, fontos küldetésének teljes tudatában, pöf-

feszkedve indult el a londoni utcán. A szabad idő
hatalmas fényűzés volt. Mármint a hivatalos sza-
bad idő. Az inasok napjaik nagy részét ideges tét-
lenségben töltötték, mert szerepük inkább a repre-
zentáció volt, mintsem a tényleges hasznosság. Ja-
varészt arra vártak, hogy uruk vagy úrnőjük szólít-
sa őket, azaz a legtöbbször a folyosón vagy a kony-
hában ácsorogtak. Szabadnak lenni és kimenni az
utcára olyan volt, mint börtönből szabadulni. Nap-
sütéses és enyhe idő volt, friss szellővel, ami elfújta
a füstöt és a város szagát. Kihúzta magát, és céltu-
datosan lépdelt az Iszkoló Inas kocsma felé a Ber-
keley Square mellett, melyet jobbára szolgák láto-
gattak. Magas, jóképű fiatalember volt, nemrég jött
fel vidékről. Állását magasságának és jó kinézeté-
nek köszönhette. Plüsslibériájában imponáló alak-
nak látszott, de a lelkében még mindig ott élt a vi-
déki fiú, és még mindig elkápráztatták a nagyváros
csodái, hiába ült ki az arcára az itt szokásos állan-
dó, ijesztő vicsorgás.
A kocsma már ilyenkor reggel is zsúfolt volt,
mert az inasoknak ilyenkor kellett szaladgálniuk
kártyákkal az uruktól, aki nem akart személyesen
elmenni a hölgyhöz, akivel előző éjjel táncolt, vagy
aranyszegélyes meghívókkal, virágokkal, versekkel
és ajándékokkal. Ilyenkor megragadták az alkal-
mat, hogy beugorjanak az Iszkoló Inasba, és talál-
kozzanak a cimborákkal.
 Az első megjegyzés, amivel fogadták, rögtön az
elevenébe vágott.
- Nicsak, itt van a mi kis bugrisunk! - kiáltotta
Lord Ritcher inasa, egy magas, vékony férfi, aki
mindig féltékeny volt a fiatal újoncokra.
Jack bágyadtan leereszkedett a szemközti szék-
re.
- Te vagy a bugris - mondta elnyújtott, londoni
hanglejtéssel, melyen nyomokban azért észlelhető
volt a vidéki beszédmodor, mint a sötét foltok a
rosszul porozott hajon. - Titkos küldetésben járok.
Egy másik, kedvesebb inas elnézően felkacagott.
- Majd hozzászoksz ezekhez a titkos küldetések-
hez, barátom. Az úrnőm csak flörtölni akar, de úgy
csinálja, mintha a franciáknak küldene velem hadi-
titkokat.
Jack vállat vont, és kért egy korsó sört.
- Ez nem ilyen dolog - mondta bágyadtan. - Ez
sokkal közelebb áll a hadititkok szállításához a
franciáknak.
Egy komornyik, aki éppen az asztaluk mellett
ült, meghallotta ezt, és megtorpant.
- Hé, fiatalember, ha árulót játszol, becsukatlak a
Towerbe!
- Nem - riadt meg Jack. - Nem erről van szó. Én a
csontjaim velejéig angol vagyok.
 - Más szóval még az agya is angol - gúnyolódott
Lord Richter inasa.
Jack durcás hallgatásba burkolózott, de sikerült
felkeltenie az asztalnál ülők kíváncsiságát, és ez az
érdeklődés a többi vendégre is átterjedt az Iszkoló
Inasban. Jacket hamarosan elkezdték itallal kínál-
gatni. Elég esze volt ahhoz, hogy tudja az okát en-
nek a nagylelkű vendégszeretetnek, és bár kissé
bizonytalanul állt a lábán, amikor távozott, gratu-
lált magának, hogy tartotta a száját, és hazament,
hogy a víz alá tartsa a fejét, és igyon egy bögre ká-
vét.

- Hát ezt hallottam - fejezte be a kisinas a Sze-

gény Rokonból.
Sir Philippel szorongtak egy kis fülkében Hitch-
cockék előcsarnokában.
- Várj csak egy kicsit - mondta Sir Philip. - Kezdd
az elejétől, Tom, és mondd el újra.
A fehér képű fiúcska a homlokát ráncolva össz-
pontosított. Bár még csak tizenegy éves volt, máris
a londoni gyermekekre jellemző koravén, minden-
tudó kifejezés ült az arcán.
- Big Jack, uram, Lady Stanton inasa.
- Igen, emlékszem a nőre - morogta Sir Philip. -
Aljas. Nagyon aljas.
 - Elkezdett azzal hencegni, hogy valami titkos és
veszélyes küldetésen van - folytatta Tom. - Min-
denki fizetett neki egy italt, hogy megoldják a nyel-
vét, de csak mindenféle sötét célzásokat tett, és a
kabátja bal zsebét veregette, mintha meg akarna
győződni róla, hogy az az értékes dolog még ott
van-e, de semmi értelmeset nem mondott.
- A pokolba, fiú, bár tudnám, mi volt az.
Tom elvigyorodott, belenyúlt a rövid kabátja
zsebébe, és elővett egy kék üvegpalackot.
- Talán ez - mondta. - Kizsebeltem.
- Csakugyan? Mellettem még sokra viheted, fiam.
- Sir Philip kinyújtotta a kezét. - Add ide.
Tom odaadta. Sir Philip megszagolta, és elfinto-
rodott. Ismerős volt neki ez a szag, a legutóbbi szo-
rulásos időszakából. Visszanyomta az üvegbe a du-
gót.
- Várj meg itt.
Elsietett, és végigböngészte a vendéglistát a
könyvtárban. Rajta volt Lady Stanton neve. Eléggé
merész feltételezésnek tűnt, de elképzelhető volt,
hogy Lady Stanton > úgy akarja megszégyeníteni a
szegény rokonokat, hogy jó adagot ad a társaság-
nak abból a szerből, amit szép szóval hashajtónak
hívnak. Másfelől az is megtörténhetett, hogy a lady
csak a patikushoz küldte az inasát, és az ostoba fic-
kó az úrnője bélmozgásait is titkos és kényes kül-
detésnek gondolja.
Visszament a kisinashoz.
- A biztonság kedvéért, Tom, szeretném, ha
megvárnád, amíg kicserélem az üveg tartalmát. Azt
akarom, hogy vidd vissza, és hagyd az Iszkoló
Inasban a földön, ott, ahol ez a Jack ült.
Sir Philip ezután bement a főzőszobába, a kék
üveg tartalmát átöntötte egy hasonló kék üvegbe,
kimosta Lady Stanton üvegét, feltöltötte tiszta víz-
zel, aztán visszament vele, és odaadta Tomnak, aki
rohanvást elvitte.
Majdnem összeütközött az Iszkoló Inas ajtajában
a zaklatott Jackkel, aki nemrég fedezte fel, hogy
nincs meg az értékes kis üvege.
- Keres valamit? - kérdezte Tom.
- Elvesztettem egy kis üveget itt nemrég - felelte
Jack, azzal bement a kocsmába, és keresgélni kez-
dett a földön ott, ahol reggel ült.
- Ez lenne az? - kérdezte Tom, és felmutatta a pa-
lackot.
Jack elkobozta tőle, és az arca bíborvörös lett a
megkönnyebbüléstől.
- Ügyes legényke vagy - mondta. - Nesze, itt egy
penny.
Tom elvette a pennyt.
 - Akkor én megyek is - közölte. - Hitchcockéknál
már készülődnek a mai estére. Sok a tennivaló.
- Valószínűleg majd találkozunk ott - mondta
Jack, akit fecsegővé tett a váratlan megmenekülés.
Normális esetben mélyen rangján alulinak tartott
volna egy kisinast, aki ráadásul szállodában dolgo-
zik. - Az úrnőmet fogom kísérni, de majd benézek a
konyhába meg a szolgaszobába is.
- A gazdáim nagy reményeket fűznek ehhez az
estéhez - jegyezte meg Tom. - Királyi lakoma lesz.
Sőt, még annál is jobb. Kétlem, hogy akár őfelsége
is finomabbat enne ennél.
- Lesz teknősleves? - kérdezte Jack, ügyetlenül
megjátszott nemtörődömséggel.
- Természetesen - válaszolta Tom.
- Mindig is szerettem a teknőslevest - mondta
Jack. - Hátha kapok belőle egy kanállal, mielőtt fel-
viszik.
- Én inkább megvárom a maradékot, mint min-
dig - szólt Tom, és éles tekintettel fürkészte az inas
arcát.
- Én bizony nem nyúlnék utána a leveshez -
mondta Jack komolyan.
- Miért?
- Mert a teknősleves néhány óra alatt megbug--
gyan. Mint a tejszín.
- Még soha nem hallottam ilyesmiről.
 - Pedig bizony így van. Megkedveltelek, fiú. Fe-
lejtsd el azt a levest.
- Egészen pontosan ezt mondta - jelentette Tom
Sir Philipnek fél órával később.
- Szóval őladysége a régi trükkjét akarja bevetni
- mélázott Sir Philip. - Nos, meglátjuk, mit tehe-
tünk.

Mrs. Budley és Miss Tonks aznap este úgy érez-

ték, hogy nagyon kevés idejük maradt az öltözkö-
désre. Lady Fortescue-t és az ezredest mintha va-
lamiféle lázas perfekcionizmus kerítette volna ha-
talmába. Azokat a poharakat, amelyeket szappan-
nal és vízzel elmostak, majd puha kendővel töröl-
tek fényesre, nem látták elég tisztának, ezért őt és
Miss Tonksot elküldték, hogy készítsenek üvegtisz-
tító pasztát kalcinált magnéziumból és tisztított
benzinből, és amikor elkészültek vele, minden po-
harat ezzel kellett újra átsúrolniuk. Ahogy Lady
Macbeth, aki hiába próbálta kiszedni az átkozott
foltot, Mrs. Budley is beillatosította a kezét, de a
benzinszag mintha beleivódott volna a bőrébe. De
végül elkészült, felöltötte vadonatúj muszlinruhá-
ját, és a hajába tűzte a selyemvirágokat.
- Ebben nem mehetsz emberek közé! - kiáltott
fel
Miss Tonks.
 Mrs. Budley megállt az ajtóban.
- Miért?
Miss Tonks halványan elpirult.
- Szép a vállad, Eliza, de túl sokat mutatsz belőle.
Mrs. Budley a hosszú tükörhöz lépett. A dekoltá-
zsából kilátszott a melle felső része. Igen, egy kicsit
mélyre sikerült, de már nem volt idő arra, hogy át-
alakítsa. Hamarosan megérkeznek az első vendé-
gek.

Lady Stanton visszatért kihívóbb öltözködési stí-

lusához, hogy felkeltse a partiképes őrgróf figyel-
mét. Ebben a korban a divat a görög szobrok ruhá-
zatát utánozta: még mindig népszerű volt a mini-
mális takarás, melynek hatására egy vidéki lány így
nyilatkozott a londoni hölgyekről: „Egy szál sem-
miben szaladgálnak, és pirosra van festve az ar-
cuk.”
Valójában olyan sok volt a vörös festék az arco-
kon és olyan pompásak a tollas díszek a fejeken,
hogy a társasági nők már- már valamilyen különös,
felékszerezett bennszülött törzs képét mutatták.
Az operában kísérletet tettek arra, hogy portásokat
állítsanak az ajtókhoz, kifejezetten a prostituáltak
távol tartása céljából, de hamarosan felhagytak ez-
zel, miután túl sok olyan úri hölgy akadt, akiket
nem engedtek be.
 Nem mintha Lady Stanton igazán meztelennek
látszott volna, mert testének minden látható részét
vastag ólomfehér réteg fedte. Sorstársaihoz hason-
lóan ő is kénytelen volt a tekintetével pótolni az
arckifejezés hiányát. Nem nevethetett és grima-
szolhatott, nehogy megrepedezzen az ólomfehér
maszkréteg.
Lady Stanton az inasára bízta a szegény rokonok
megalázásának feladatát. Múltbeli tapasztalataiból
tudta, hogy ha nyilvánosan próbálna meg elbánni
valamelyikükkel, azzal Sir Philip haragját vonná
magára.
Bár Mr. Jasper Brackley kísérte el a bálba, azt
tervezte, hogy érkezés után azonnal megszabadul
tőle. Mutatni akarta az őrgrófnak, hogy elérhető.
Jack, az inas mögötte haladt, és odasúgta, hogy
ott van nála az üvegcse készenlétben. Meg sem
fordult egyszerű vidéki fejében, hogy valami na-
gyon helytelen dolgot művel. Sir Philiphez hason-
lóan ő is felismerte a szennagubó szagát, de azt hit-
te, hogy Lady Stanton csak meg akarja tréfálni az
úri társaságot. Imádta az úrnőjét. Úgy vélte, hogy a
ladynek megnyerőén huncut a humora.
Amint megérkeztek, Lady Stanton gyorsan oda-
bólintott neki. Jacknek repesett a szíve. A kísérő,
Mr. Jasper Brackley furcsálkodva pillantott Lady
Stantonra.
 Ez a mi kis titkunk, gondolta Jack diadalmasan.
Könnyedén lefutott a lépcsőn a konyhába, ahol
jókora sürgés- forgás uralkodott. Könnyű volt szó-
ba elegyednie a konyhai cselédekkel. Csodával ha-
táros módon senki sem nézett oda, amikor felemel-
te a levesestál ezüstfedelét, és az üvegcse tartalmát
a teknőslevesbe ürítette.
Akár egy sárkányt is megölt volna az úrnője
kedvéért.
Mrs. Budley éppen a forralt bort szolgálta fel.
Több vendég hölgy is a barátnője volt régen, de
most mindegyik úgy tett, mintha nem ismerné. Fel
volt készülve erre, a legszívesebben mégis a buta
képükbe loccsantotta volna a forró italt.
Tulajdonképpen ferde szemmel tekintett az
egész finom társaságra. A pezsgőszökőkút körül
vendégek tolongtak, vedeltek, és kirobbanóan ka-
cagtak egy tagbaszakadt sportos fickón.
A férfi hangja tisztán zengett Mrs. Budley fülé-
ben.
- Miután megmutattuk magunkat, futásnak ered-
tünk, nyomunkban az ordítozó idiótákkal, amikor
Sir George, aki szándékosan magához vett egy
hosszú zsinórt, odaadta nekem az egyik végét, a
másikkal pedig átrohant a Jermyn Street másik ol-
dalára, és kétlábnyi magasságban kihúzta a járda
fölött. Az öregfiúk csapatostul jöttek, és egy pilla-
nat alatt leterítettük őket, mert mindegyik elbot-
lott a csapdában, és átestek egymáson. Elsőrangú
móka volt! Az egyik vén csontnak eltört az állkap-
csa, a másiknak két bordája szakadt be, egy har-
madiknak vérzett az orra, mint egy disznónak, a
negyediknek meg két akkora monokli volt a szeme
körül, mint az öklöm. De így is egyre többen jöttek,
ezért két csoportra oszlottunk, és ellentétes irány-
ba indultunk. A mi csapatunk a Bond Streeten
ment tovább, elintéztünk egy kíváncsiskodó alakot,
és megléptünk a lámpásával. A többiek nem voltak
ilyen szerencsések, mert a báró bátyja és a barátai
bevették magukat a St. James őrházba.
A többnyire idős őrök gyötrésének elbeszélését
kitörő lelkesedéssel fogadta a hallgatóság. Aztán a
nevetés elhalt, és a szökőkútnál állók az ajtóra me-
redtek. Egy elegáns hölgy vitorlázott be.
Mrs. Budley első gondolata ez volt: Hogyan mu-
tatkozhatna vonzónak egy Peterhouse- féle férfi
előtt, amikor ilyen nők vannak jelen?
A nő muszlinruhája olyan finom volt, mint a géz.
Alatta rózsaszín alsóruhát és rózsaszín selyemha-
risnyát viselt, melyek olyan finoman simultak a
testére, hogy a meztelenség kacér látszatát keltet-
ték. A lady sűrű aranyhaját a szivárvány színeire
festett strucctollak ékesítették. Kellően magas volt
ahhoz, hogy ilyen fejdíszt viselhessen, és kecsesen
mozgott. Odament a szökőkúthoz, és nevetett,
amikor a férfiak egymással versengve töltöttek
meg és nyújtottak felé poharakat.
- Lady Stanton - dörmögte az ezredes Mrs. Bud-
ley fülébe.
Mrs. Budley érdeklődve vette szemügyre a nőt.
Tehát ő volt Harriet James riválisa. Még sosem lát-
ta ezt a nőt, mivel a Lady Stanton-féle csetepaté a
hotel ebédlőjében történt, ahol Mrs. Budley-nak
ritkán akadt dolga.
És akkor megdobbant a szíve, mert az ajtóban
megpillantotta az őrgrófot elegáns estélyi öltözék-
ben, oldalán egyik daliás barátjával.
Charles Manderley, mert ő volt az, azonnal csat-
lakozott a Lady Stanton körül nyüzsgő imádók se-
regéhez. Az őrgróf is követte. Lady Stanton ragyo-
gó mosolyt villantott rá, tollas legyezőjét rebegtet-
ve, feketével kihúzott szemét villogtatva. Charles
Manderley mondott neki valamit, és megfogta a
karját, hogy előrevezesse és bemutassa őt.
Aztán az őrgróf meglátta Mrs. Budley-t. Odament
az asztalhoz, ahol a fiatal özvegy a forralt bort kí-
nálta, és legnagyobb megdöbbenésére azoknak a
hölgyeknek, akik az asztal körül álltak, meghajolt,
és így szólt:
- Szolgálatára, Mrs. Budley.
Mrs. Budley pukedlizett.
 - Uram! Örülök, hogy újra látom.
- Mit keres ön itt? - kérdezte a férfi értetlenül. -
Ön Mrs. Hitchcock barátnője?
- Nem, uram. Mr. és Mrs. Hitchcock ma estére
igénybe vette a Szegény Rokon szolgálatait.
- Muszáj egy ilyen alantas feladatot egyedül vé-
geznie? - kérdezte az őrgróf, és érezte, hogy önkén-
telenül is feldühödik. Körülnézett. - Úgy tűnik, ren-
geteg pincér és inas van.
- A megállapodásnak feltétele volt, hogy mi ma-
gunk szolgáljuk ki a vendégeket. Parancsol egy po-
hár forralt bort, uram?
- Nem, nem kérek.
Kíváncsian vette szemügyre a többieket.
Az ott bizonyára Lady Fortescue, aki éppen egy
pohár bort nyújt át egy ifjú titánnak, olyan király-
női méltósággal, hogy a fiatalúr hebegve és idege-
sen köszöni meg a szívességét. A daliás öregúr, aki
mellette áll, alighanem Sandhurst ezredes. Sir Phi-
lipet azonnal felismerte a rettenetes paróka ellené-
re, és a vékony, ideges, meghatározhatatlan korú,
vénkisasszonyos és szegény rokonos teremtés
csakis Miss Tonks lehetett.
Aztán ismét Mrs. Budley-ra fordította a figyel-
mét. A fiatal özvegy felszolgál, és ha még sokáig be-
szélget vele, akkor megjegyzéseknek teszi ki ma-
gát. Ennek ellenére nem nagyon akaródzott neki
továbbállni. Eddig is szép és kedves hölgynek tar-
totta, de most egyenesen gyönyörűnek látta jól
szabott ruhájában, lenyűgöző mellével. A ruha
mély dekoltázsából félig kilátszó fehér halmok lát-
ványa az ártatlan, nyílt tekintettel párosulva fur-
csamód csábítóan hatott.
Charles Manderley-t Lady Stanton mellett talál-
ta. Charles megejtette a bemutatást. Az őrgróf
meghajolt.
- A bérelt kisegítővel beszélgetett, uram? - kér-
dezte Lady Stanton. - Maguk, férfiak kész ördögök.
Mindig szívesen látnak egy csinos szolgálólányt.
- Mrs. Budley jó barátom - mondta az őrgróf, és
már vissza is fordult az özvegy felé. - A bérlőim el-
árasztottak kérésekkel az ön receptjeivel kapcso-
latban, Mrs. Budley. Később még beszélünk.
Meghajolt, és otthagyva őket elment.
Charles derűsen nézelődött, Lady Stanton pedig
morcosán összehúzta a szemét. Éppen arra gon-
dolt, hogy kér egy pohár forralt bort, aztán hango-
san panaszkodni kezd rá, hogy rossz, de Mr. Brack-
ley bukkant fel, hogy emlékeztesse a neki ígért
táncra. Gyilkos pillantás volt a jutalma.
De aztán Lady Stanton eszébe jutott, hogy a
márki is ott van a bálteremben, és az is, hogy Sir
Philip Sommer-ville gondosan szemmel tartja, így
vállat vont, és meghúzta magát, csak a válla fölött
szólt vissza Charlesnak:
- Ne feledje, a következő tánc a miénk.
Az őrgróf kötelességtudóan táncolt egyet az el-
adósorban lévő fiatal hölgyekkel, szem előtt tartva,
hogy elvileg menyasszonyt keres. Rájött, hogy ret-
teg attól a pillanattól, amikor vacsorázni kell men-
nie a többi vendéggel, és végig kell néznie, ahogyan
Mrs. Budley felszolgál. Még mindig haragudott.
Mrs. Budley-nak nem lenne szabad megaláznia
magát a társaság előtt. Annyira el volt foglalva ez-
zel a gondolattal, hogy szinte nem is törődött Lady
Stantonnal, bár ő és Charles többször is odamentek
hozzá a táncok között beszélgetni.
Elhatározta, hogy Jessica Branstonnal költi el a
vacsorát. Eszébe jutott, hogy már találkozott vele,
amikor az anyja azt állította, hogy a kocsijuk épp az
ő kapuja előtt romlott el, és sajnálta a lányt, amiért
ilyen erőszakos anyja van.
Lady Stanton Charles Manderley karján vonult
be az étkezőbe, a nyomában Mr. Brackley-vel, aki
azonnal helyet foglalt vele szemben.
Sir Philip úgy döntött, hogy Lady Stanton sorsát
az fogja eldönteni, hogy eszik-e a teknőslevesből
vagy sem. A szegény rokonok szinte röpködtek a
hosszú asztalok között, ételt szolgáltak fel és bort
töltögettek. Az őrgróf észrevette, hogy a férfiak kö-
zül többen is kihívóan néznek Mrs. Budley-ra, és
illetlen megjegyzéseket tesznek. Egyikük még a de-
rekát is megpróbálta átfogni, de amikor a dühös
őrgróf félig felemelkedett a helyéről, Sir Philip
odasietett, és súgott valamit az illetőnek, aki dühö-
sen elvörösödött, és feszengve bámult a tányérjá-
ba.
Társasági kötelességeit szem előtt tartva az őr-
gróf elbeszélgetett Jessicával, de közben a szállo-
dákról hallott sztorikon járt az esze. Micsoda meg-
aláztatásokban lehet része ennek a kedves özvegy
hölgynek! Alig egy héttel ezelőtt Lord Byron a cim-
boráival iszogatott egy Leicester Square-i szállo-
dában. Azoknak a férfiaknak, akik könnyíteni akar-
tak magukon, a hotel hátsó udvarát kellett volna
használniuk, de Lord Byron az előcsarnokban vé-
gezte el a dolgát, a szőnyegre, és mindenki szeme
láttára...
- Hozzá sem nyúlt a leveshez - sziszegte oda Sir
Philip Lady Fortescue-nak.
- Ki? - kérdezte Lady Fortescue, és jelzett a pin-
céreknek, hogy vigyék el a levesestányérokat.
- Lady Stanton.
- Hogy vinné el a fene azt a ribancot - jegyezte
meg Lady Fortescue higgadtan. - Nem érdekel,
hogy meg- eszi-e a levesünket vagy megfullad tőle.
- Majd meglátja - mondta Sir Philip rejtélyesen.
 Leosont a komornyik kamrájába, és félig megtöl-
tött egy kancsót brandyvel dúsított borral, helye-
sen feltételezve, hogy az olyanok, mint Lady Stan-
ton, túlságosan unalmasnak tartják a hamisítatlan
francia bort. Valójában a legtöbb borkereskedő
brandyt kevert az importált borokhoz, hogy megfe-
leljen az angol ízlésnek. Ezután a szennagubó- es--
szenciát is beleöntötte a kancsóba, és felvitte.
Lady Stanton úgy tett, mintha figyelne arra, amit
a két oldalán ülő urak mondanak, de közben a te-
kintetével majd felfalta a márkit, aki vele szemben
ült az egyik hosszú asztalnál.
Sir Philip megvárta, hogy kiürüljön a pohara, az-
tán odasietett, hogy újratöltse a kancsójából.
- A házunk különleges évjárata, hölgyem - sut-
togta. - Franciaországban van egy új divat. A höl-
gyek kérik fel az urakat, hogy igyanak velük.
A régensség korában volt egy olyan szokás, hogy
az urak a hölgyekre emelték a poharukat. Ez azt
jelentette, hogy az úriember feltartotta a poharát
egy hölgy felé a vacsoraasztalnál, és azt mondta:
„Iszik velem áldomást?”, és ilyenkor a hölgynek is
annyiszor kellett innia, mint az úrnak, vagy leg-
alább úgy kellett tennie, bár a legtöbb hölgy
megelégedett egy kis kortyolgatással.
Lady Stantont annyira lefoglalta az, hogy magára
vonja az őrgróf figyelmét, hogy bele sem gondolt,
kitől származik a javaslat. Fölemelte a poharát, és
csengő hangon azt mondta:
- Igyunk áldomást, Lord Peterhouse!
A gróf kissé meghökkent, de aztán udvariasan
felemelte a poharát.
Lady Stanton egy pillanatra sem vette le róla a
tekintetét, úgy itta ki a poharát.
Mr. Brackley mogorván újratöltötte, és azt
mondta:
- Bolondot csinál magából. A hölgyek nem szok-
tak férfiakra inni.
- De igen, Franciaországban - csattant fel Lady
Stanton dühösen.
Fölemelte a tekintetét, perzselő pillantást vetett
az őrgrófra, és megint kiitta a poharát.
Ekkor következett be a katasztrófa. Az ólomfes-
ték megrepedt, amikor a gyomra gyötrő fájdalom-
mal görcsbe rándult, és megtörtént az elkerülhe-
tetlen.
- A mindenit, olyan szag van itt, mint egy csator-
nában - jegyezte meg Charles Manderley.
- Én nem érzek semmit - felelte Lady Stanton. -
Vigyen ki innen! - sziszegte oda Mr. Brackley-nek.
- Micsoda?
- Jól hallotta. Terítse a vállamra a kendőmet, és
menjen szorosan mögöttem. De gyorsan.
 Lady Stanton felállt. Az összes úriember is fel-
pattant körülötte. A lady hosszú kendőjébe burko-
lózva pánikszerűen kirohant.
Sir Philip odament, és elvitte a kancsót.
- Te jó ég, ez a szék piszkos - mondta hangosan,
és lenézett Lady Stanton hűlt helyére. Egy csettin-
téssel odahívta az egyik inast. - Vigye ezt a széket a
konyhába, és súrolja le. Undorító! - csóválta a fejét.
Az őrgróf úgy érezte, hogy a vacsora soha nem
fog véget érni. Egyik fogás érkezett a másik után,
és Mrs. Budley ide-oda suhant a tányérokkal és a
poharakkal. Az étel kiváló volt. Örömkiáltások hal-
latszottak, amikor a vendégek végül kibonthatták
ajándékaikat a helyükön. Amikor Despard izgalom-
tól csillogó szemmel betolta a hatalmas desszertet,
mely a trafalgari csatát ábrázolta, az utolsó hajókö-
télig aprólékosan elkészítve cukorból, a vendégek
spontán tapsviharban törtek ki.
Aztán mégiscsak véget ért a vacsora. A zenekar
rázendített egy vidám dalra a bálteremben, és a
vendégek nevetgélve, fecsegve kifelé indultak.
Most kezdődik csak igazán a munka, gondolta
Mrs. Budley, és már túl fáradt volt ahhoz, hogy az
őrgrófra gondoljon. Az asztalokról gyorsan leszed-
ték a piszkos poharakat és tányérokat. Lady
Fortescue azt mondta neki:
 - Amint itt végzünk, az első emeleten vár minket
a saját vacsoránk. Nagyon figyelmes Mrs. Hitch-
cocktól, hogy nem várja el, hogy a cselédteremben
együnk.
A szobából egymás után tűntek el a szolgák, és a
szegény rokonok kimerültén vonszolták fel magu-
kat az emeletre, hogy csendben és nyugalomban
elköltsék saját vacsorájukat.
Kivéve Mrs. Budley-t.
Ő lerogyott egy aranyozott székre az ebédlőben,
arcát a kezébe támasztotta, és hagyta, hogy a meg-
aláztatás hullámai átcsapjanak a feje felett. Eszébe
jutottak egyes urak durva megjegyzései, és átkozta
magát, amiért olyan ostoba volt, hogy ilyen mélyen
kivágott ruhát vett fel. Látta azoknak a vendégek-
nek az arcát, akiket divatos ifjúkorából ismert, és
tudta, hogy számukra szinte halott.
Aztán a zene megváltozott. A bálteremből kerin-
gő hangja hallatszott, kísértően és hullámzóan.
- Mrs. Budley?
Felpillantott.
Az őrgróf állt ott. Mosolyogva nyújtotta a kezét.
- Ez a mi táncunk, azt hiszem.
- Én nem mehetek be oda, uram! -
- Akkor itt fogunk táncolni. Jöjjön.
Mrs. Budley elképedve meredt rá, miközben a
férfi felsegítette. Peterhouse magához húzta, és el-
kezdtek keringőzni, forogva és hajladozva, egy-
szerre lépve. Az asztalokat elvitték, kivéve egy
hosszút a falnál, ahová a kancsókat és poharakat
szántak a személyzet rövid pihenője után. A pezs-
gőszökőkút elapadt, és a pufók gipszkerubok, me-
lyeknek bőségszarujából nemrég még folyt a pezs-
gő, most kifejezéstelen gipszszemekkel meredtek
az őrgrófra és Mrs. Budley-ra, akik szinte megbű-
völten keringtek körbe-körbe.
Aztán a zene elhallgatott. Mrs. Budley mélyet
pukedlizett. A férfi ráhajolt a kezére, és amikor
Mrs. Budley felemelkedett, Peterhouse magához
húzta, és szájon csókolta.
Az érzéki örömökre mindeddig közömbös Mrs.
Budley teste hirtelen felizzott. Egy szédítő pillana-
tig az ajka fellángolt a férfi ajkán, és a teste megfe-
szült. Aztán megszólalt egy hang az ajtóban megle-
hetősen gúnyos tónusban:
- Ó, elnézést!
A párocska szétrebbent.
- A vacsorám - hebegte Mrs. Budley, és kirohant
a teremből.
Az őrgróf állt, és nézte, ahogy elmegy.
- A pokolba - mondta keserűen a közönyös ke-
rubalakoknak. - A pokolba, és megint csak a pokol-
ba!
 HATODIK FEJEZET

A csók nem tart sokáig; a főzőtudomány igen!

GEORGE MEREDITH

ÁLTALÁBAN EGY ILYEN hosszú és fényűző ese-

mény után, mint Hitchcockéit bálja, a társaság tag-
jai másnap ágyban maradtak, és csak estefelé me-
részkedtek ki egy könnyű vacsorára. De most túl
sok volt a pletykálkodni való.
A nábob felesége most már a társaság megbe-
csült tagjává vált. Az egész West End a vacsorája
dicsőségét zengte, és mindenki elismerte, hogy a
szegény rokonok annyira szórakoztatóak voltak, és
Sir Philip csípős megjegyzései is széles körben el-
terjedtek, mert a társaság imádta a sértéseket,
aminek Beau Brummell népszerűsége volt a leg-
jobb bizonyítéka.
A hölgyek egy csoportja azonban, akik Lady
Stanton teázóasztala mellett találkoztak másnap,
kivételt képezett az általános lelkendezés alól.
Mrs. Tykes-Dunne elcsigázottan közölte, hogy
elmondhatatlanul közönséges volt minden. Mrs.
Branston kijelentette, hogy elájul, ha az Almack
enged a színvonalából, és beengedi Hitchcockékat
magasztos kapuján. Lady Stanton pedig megje-
gyezte, hogy a szegény rokonok nyilvánvalóan
rossz alapanyagokat használnak a főzéshez, mert
még soha életében nem volt ilyen rosszul.
Csak Lady Fremley tartózkodott mindenféle
megjegyzéstől, miközben halvány mosollyal öltö-
getett.
- Természetesen - mondta Mrs. Branston, kissé
felélénkülve - nem tehetek róla, de büszke vagyok
az én kis Jessicámra. Látták, hogy nézett mindenki,
amikor az őrgróf bevitte vacsorázni? Még mindig
röpköd a boldogságtól.
Lady Fremley ekkor először szólalt meg.
- Meglep, hogy itt van velünk, Mrs. Branston. Bi-
zonyára Lord Peterhouse ma személyesen fog vizi-
telni önöknél, ahogyan az szokás, hogy tiszteletét
tegye Jessicának. Azt gondoltam volna, hogy in-
kább otthon fog várakozni.
Mrs. Branston arca elsötétült.
- A szolgáját küldte - mondta kurtán.
Lady Stanton szája az aznapi első mosolyára hú-
zódott. Igaz, egy gúnyos mosolyra. Köztudomású
volt ugyanis, hogy az urak csak akkor küldték ma-
guk helyett a szolgájukat, ha a hölgyet, akivel előző
este táncoltak, túlságosan érdektelennek tartották
ahhoz, hogy személyes látogatást érdemeljen.
Lady Handon szólalt meg:
- Nos, egy elképesztő hírt tartogatok önöknek
Peter-houseról.
 Mindenki rámeredt. Még Lady Fremley is abba-
hagyta a varrást.
- Azt hittem, hogy otthagytam valamit az ebéd-
lőben - kezdte Lady Handon. Valójában feltűnt ne-
ki, hogy az őrgróf nincs a bálteremben, és elment
megkeresni őt, de ezt semmi pénzért nem árulta
volna el. - Az ebédlő ajtaja be volt csukva, mivel a
szolgák máshol vacsoráztak éppen. Kinyitottam, és
találják ki, mit láttam.
- Mit látott? - kérdezte Lady Stanton, és derűsen
nézett végig a hölgyeken.
- Azt láttam, hogy Peterhouse őrgrófja megcsó-
kolja az egyik szegény rokont, azt az alacsony
lányt, akinek félig le volt csúszva a ruhája.
Mindenki néma döbbenettel bámult rá.
Lady Stantont elöntötte a düh. Még mindig
gyenge gyomra újabb katasztrófát jelzett. Elmo-
tyogott egy gyors kifogást, és kirohant a szobából.
A többiek elképedve néztek egymásra.
Az egyetlen Lady Fremley kivételével. Ő felvette
a varrását, és tűnődő hangon azt mondta:
- Nos, ez a hír biztosan elég volt ahhoz, hogy a
háziasszonyunk újra összeszarja magát.
- Csakugyan! - kuncogta Lady Handon.
Mrs. Branston iskolás lány kora óta nem kaca-
gott ilyen megállíthatatlanul, és Mrs. Tykes-Dunne
is felszabadultan nevetett.
 A kis szoba magányában, ahol az árnyékszék
volt, Lady Stanton hallotta a nevetésüket, és az ar-
ca lángolt a szégyentől, megkínzott teste pedig a
gyűlölettől. Valahogy, valahol, de hamarosan bos--
szút áll a szegény rokonok nevű csürhén.

Míg a hölgyek Lady Stanton megaláztatását él-

vezték, a Bond Street megtelt délutáni sétálókkal.
Nem ez volt a legelegánsabb utca, de kettőtől ötig
itt korzóztak a legdivatosabb emberek. Minden
megtelt nyüzsgéssel és élettel, és a legelegánsabb
kocsik jöttek-mentek. A boltok rengeteg apróságot
kínáltak: édességet, ékszert, kravátlit, könyvet,
parfümöt, nyomatokat, csecsebecséket; és nyitva
voltak a fodrászok, cipészek és kalaposok.
Pierce Egan, az 1800-as évek népszerű írója, új-
ságírója így írta le a Bond Street varázsát:
„Ez a hely segít feledni az uraknak, hogy mennyit
veszítettek az előző éjszaka valamelyik kaszinó-
ban; segít feledni a kalandoroknak, hogy azok a
ruhák, amelyekkel tiszteletet akarnak ébreszteni,
nagy valószínűséggel Newgate-ben készültek, hogy
éppen most dobta ki őket a szállásadójuk, és hogy
minden e világi tulajdonuk is kevés egy rendes va-
csora kifizetésére. Afféle lidércfény, csalóka tüne-
mény, amely elvisz a hiúság és a könnyelműség bi-
rodalmába, ahol az ember egy kis időre megfeled-
kezhet a valóságról, az élet nehézségeiről.”
Ez az „ördög vigye a holnapot” mámorító érzése
volt az, ami általában felvidította a szegény roko-
nok lelkét is, és még Miss Tonks is úgy érezte ma-
gát ezeken a mozgalmas délutánokon, mint egy
gonosz kalandornő, a rejtélyek asszonya, olyan tit-
kos bájakkal, amelyeket egy napon biztosan felfe-
dez majd egy úriember. A Bond Streeten élni egy
valószerűtlen világot jelentett, és ez a világ sosem
volt valószerűtlenebb, mint a főszezonban, amikor
a családok teljesen kiszipolyozták vidéki birtokai-
kat, hogy elegánsnak tűnhessenek fel Londonban.
De a szegény rokonok a megfontoltabb arisztokra-
ta családokból éltek, akik tudták, hogy a Szegény
Rokonban megszállni megadja a társasági érintke-
zés lehetőségét anélkül, hogy egy egész ház és se-
regnyi szolga bérlésének szörnyű költségét kellene
a nyakukba venni az egész szezonra. A Szegény
Rokon konyhája olyan híres volt, hogy ha a vendé-
gek az ottani étterembe hívták meg a barátaikat, az
majdnem olyan volt, mint ha drága bált rendeztek
volna.
Mrs. Budley gyakran gondolt arra, hogy ez a sze-
szélyes divaton alapuló lét milyen törékeny és bi-
zonytalan is lehet. Úgy érezte, hogy a jövőjük való-
jában Despard, a francia szakács kezében van.
 Sir Philip még régebben bizalmasan közölte ve-
lük, hogy Despard valójában szökött rab, ezért
kénytelen volt a saját biztonsága érdekében hűsé-
ges maradni hozzájuk.
Mrs. Budley azonban nem bízott a szakácsban,
és sokszor gondolt arra, hogy ha a fickó már elég
pénzt félretett, majd otthagyja őket, és megpróbál
hazatérni. Pillanatnyilag azonban még valóban
megrészegítette a siker, és Mrs. Budley bízott ben-
ne, hogy a Szegény Rokon a sikeres bál után továb-
bi külsős megbízásokra is szert tehet.
Mrs. Budley a munkájába temetkezett, és próbál-
ta elfelejteni azt a csókot. Nem bízta rá a titkát Miss
Tonksra, pedig szívesen elmondta volna valakinek.
Az aggódó Miss Tonks még elkotyogta volna a töb-
bieknek. De hát ki mondana neki mást, mint hogy
semmi reménye a házasságra?
A szállóban történt tűzeset drámája összehozta
Harrietet és a hercegét. Ő azonban nem számítha-
tott semmilyen hasonló katasztrófára. Csak a ke-
mény munkára. Mégis valamilyen nőies könnyed-
ség szállta meg a szívét, amikor a szokott módon
mind összegyűltek a nappalijukban aznap este, és
Lady Fortescue bejelentette, hogy mivel Hitch-
cockék olyan bőkezűek voltak, és mivel Lord Ager
a Berkeley Square-ről felkérte őket, hogy biztosít-
sák az ételt a lánya bemutatkozó báljára, kész lazí-
tani a közös erszény zsinórján, és mindenki vehet
magának egyvalamit. Mivel Lord Ager bálja egy
hónap múlva volt csak esedékes, a hölgyek akár azt
a fényűzést is megengedhetik maguknak, hogy di-
vatszalonban készíttetnek ruhát maguknak.
Sir Philip mohón csillogó szemmel hajolt előre.
Mit is vásároljon magának? Ha a hölgyeknek lehet
drága ruhájuk, akkor ő is rendelhet egy kabátot
Westontól, a híres férfiszabótól. Az ember a lelke
mélyén soha nem látja öregnek önmagát. Sir Philip
már látta magát egy finom, kék batchi szövetből
készült kabátban, olyan karcsún és elegánsan, ami-
lyen fiatalkorában volt.
Aznap a Bond Street egyik korzózója Mr. George
Pym volt, a néhai őrgróf unokaöccse és a mostani
kuzinja. Évekig abban a reményben élt, hogy a je-
lenlegi őrgróf majd csatában esik el, és akkor ő
örökölheti a címet. Mintha a gondolatai idézték
volna meg, váratlanul meglátta az őrgrófot a Sze-
gény Rokon előtt. Látta, hogy Peterhouse tesz egy
fél mozdulatot, hogy bemenjen, de aztán mégis to-
vábblép. Mr. Pym utánasietett, hogy utolérje.
- Jó napot, Rupert! - kiáltott rá.
Az őrgróf hátrafordult, lenézett Mr. Pymre, és
nem először futott át rajta a gondolat, hogy micso-
da egy kellemetlen alak.
 Mr. Pym alacsony volt, kerekded és bagolyszerű.
Madárforma kinézetét csak erősítette a kabátja
elől rövid, hátul hosszú, hasított szabása.
- Megkezdted a szezont, George? - érdeklődött az
őrgróf
- Valahogy úgy. Muszáj - felelte Mr. Pym. - De
nyomorúságos a szállásom.
Az őrgróf tudta, hogy Pym valójában dúsgazdag,
de láthatóan ugyanolyan aljas, mint volt. Nem állt
szándékában felajánlani neki a házát, ezért elen-
gedte a füle mellett a megjegyzést.
- És te mit keresel itt? - kérdezte Mr. Pym. - Nem
gondoltam, hogy érdekel ez a felhajtás.
- Ó, azért jöttem, hogy menyasszonyt keressek
magamnak.
Mr. Pym rámeredt. Ha az őrgróf megnősül, akkor
az egy egész alomnyi kis örököst jelent majd közte
és az áhított cím között. Természetesen az őrgróf
életerős férfinak tűnt, de London tele volt minden-
féle ragállyal - kolerával, tífusszal, himlővel, influ-
enzával, diftériával -, s e gyönyörű betegségek
bármelyike garantálhatta volna korai elhunytát.
Charles Manderley lépett oda hozzájuk, és az őr-
gróf megkönnyebbülten köszöntötte.
- Ha megbocsátasz, George - mondta, azzal bele-
karolt Charles- ba, és elsétáltak.
 Mr. Pym bement Limmerhez, hogy megvigasztal-
ja a lelkét egy ginpunccsal. Gyakorlatilag minden-
kit felismert a teremben. A társaság legtöbb tagja
ismerte a többieket, még ha csak látásból is. Meg-
pillantotta Mr. Jason Brackley-t, és odament hozzá.
- Nem láttalak Hitchcockéknál - jegyezte meg
Brackley üdvözlésképpen.
- Hívtak - felelte Mr. Pym de úgy hallottam, hogy
divatjamúlt parti volt.
- Nem volt az - mondta Mr. Brackley, hasonló
egyenességgel. - Nagyon jól megszervezték. A va-
csora kész költemény volt. Csak korán el kellett
mennem. Lady Stantonnal voltam, és ő rosszul lett.
De hallottam néhány pletykát az unokafivéredről.
- Kiről? Peterhouse- ról?
- Úgy van.
- Mit követett el?
- Rajtakapták, hogy megcsókolt egy szolgáló-
lányt.
- És? Mindenki csinál ilyesmit.
- Csakhogy nem egy egyszerű szolgálólány volt.
A Szegény Rokon Hotel egyik tulajdonosa.
- Az mindegy. Dolgozik, nem igaz?
- Erről nem tudok. De elmesélek egy történetet.
Az én szeszélyes szerelmem odavolt Rowcester
hercegéért.
- Ki a te szeszélyes szerelmed?
 - Lady Stanton.
Mr. Pym színpadiasán felsóhajtott.
- Szerencsés fickó! Isteni hölgy.
- Az. Mégis elvesztette Rowcester, ha minden
igaz. A herceg a hotel szakácsnőjét, Harriet Jamest
vette el.
- Ó, emlékszem rá - felelte Mr. Pym. - Mindenki
ismerte Harriet Jamest. Jó családból származott.
- Olyasmi. Nos, a hölgy, akit a kuzinod megcsó-
kolt, Mrs. Eliza Budley volt, Jack özvegye, született
Eliza Tremaine, és a Tremainek körülbelül annyira
arisztokraták, mint te vagy én.
Mr. Pym arca elsötétült.
- Nem akarom, hogy egy olyanfajta bekerüljön a
családba.
Mr. Brackley rosszindulatúan hunyorított.
- Ha tanácsolhatok valamit, kedves barátom, ak-
kor inkább szokj hozzá a gondolathoz.
Jack, az inas lehajtott fejjel állt úrnője előtt.
- Tehát - mondta a lady hűvösen - hagyta, hogy
túljárjanak az eszén. Az a kisinas a szállóból nyil-
ván elcsente az üveget, és kicserélte egy ártalmat-
lanra. Az én házamban nincs helye ilyen haszonta-
lan szolgáknak.
Jack fél térdre rogyott.
- Parancsoljon bármit, és megteszem, úrnőm!
Csak ne küldjön el.
 A lady elfordult tőle, és fel- alá járkált a szobá-
ban.
- Bosszút kell állnom. ,
- Hallottam valamit, asszonyom, ami talán hasz-
nos lehet - dadogta Jack.
Az asszony megállt, és lenézett a térdeplő inasra.
- Ki vele!
- Nos, asszonyom, úgy hallottam, hogy Lord Ager
is felbérelte a szállodát, hogy főzzenek a lánya be-
mutatkozó báljára.
- És?
- Hitchcockéknál leüzent a konyhába Despard-
nak, a francia szakácsnak, és egy vagyont ajánlott
neki, ha elszegődik hozzá. Despard visszautasítot-
ta. Akkor éppen ott voltam a konyhában. Az egyik
szolga motyogott valamit, hogy Despard szökött
francia fegyenc, és nem hagyhatja ott a hotelt, kü-
lönben Sir Philip feladja.
A lady végigmérte az inast, aztán lassú mosoly
ült ki az arcára.
- Álljon fel! Talán még hasznát tudom venni.
Jack felállt, és reménykedve nézett a ladyre.
- Vedd el a szakácsukat - mondta Lady Stanton,
félig önmagának -, és mindent elveszel tőlük. Ezek
szerint a fickó Sir Philiptől függ. Ki kell derítenie,
hogy a szakács vissza akar-e szökni Franciaország-
ba, és ha igen, adunk neki pénzt, hogy megtehesse.
Meg tudja csinálni?
- Persze, asszonyom.
- Akkor induljon!

A következő nap szép és derűs volt. A szobalá-

nyok, pincérek és inasok teljes létszámban szolgá-
latban voltak, ezért Lady Fortescue azt javasolta,
hogy Mrs. Budley menjen ki sétálni, és szívjon egy
kis friss levegőt. Normális esetben Mrs. Budley
megkérte volna Miss Tonksot, hogy kísérje el, és
biztosan magukkal vitték volna az egyik inast is, de
a vágy, hogy egyedül legyen, és az őrgrófról ábrán-
dozhasson, most elnémította. Jól mutatja a válto-
zást, ami Mrs. Budley-ban végbement, hogy egyál-
talán hajlandó volt kimenni az utcára. Persze ami-
kor a szegény rokonok évekkel ezelőtt rátaláltak,
egyedül volt a Hyde Parkban, de olyan nyomorúsá-
gos állapotban, hogy észre sem vette az elhaladó
férfiak megjegyzéseit és kacsintásait. Most viszont,
hogy már hozzászokott egy bizonyos védettséghez,
szokatlan volt, hogy lemond róla.
Házasságába azzal a szilárd meggyőződéssel lé-
pett be, hogy a férfinem az erősebb nem, aki min-
dent jobban tud. Ez általános nézet volt abban a
korban, amikor az utcák olyan veszélyesek voltak,
hogy a férfiaknak tudniuk kellett megvédeni ma-
gukat, és amikor gyakorlatilag minden pénzkereső
munka csak a férfiaknak jutott. Még a fűző készítők
is férfiak voltak. A nőktől azt várták, hogy csinos,
buta babák legyenek, és korábban Mrs. Budley
nem is kérdőjelezte meg ezt a nézetet. De az őrgróf
iránti vonzalma miatt sok mindent el kellett visel-
nie, és úgy érezte, hogy egészen jól megbirkózik
vele. A Sir Philip Sommervillelel folytatott napi
érintkezés is elegendő volt ahhoz, hogy a leggyen-
gébb lelkű és legtörékenyebb hölgy is megtanuljon
kiállni magáért.
Így hát gondosan felöltözött egy nagyon egysze-
rű, szürke utcai ruhába és egy fátyolos kalapba, az-
tán kimenekült a Bond Streetre. Erezte, hogy a me-
leg nap áthatol a fátylán, érezte a tavaszt a levegő-
ben, és magába szívta a nyüzsgő, eleven, divatos
tömegből áradó mámorító minden mindegy han-
gulatot.
Az őrgróf meglátta őt. A fátyol és az egyszerű
ruha ellenére felismerte őt, és felgyorsította lépte-
it, amíg utol nem érte.
- Mrs. Budley?
A fiatal özvegy dobogó szívvel torpant meg, és
ránézett a férfira. Abban a pillanatban rádöbbent,
hogy ez volt az, amit remélt, nem pedig az, hogy
egyedül lehet és elmélkedhet. Csakis abban re-
ménykedett, hogy összefut az őrgróffal. Hátrave-
tette a fátylát, és valahol büszkeséggel nyugtázta,
hogy nem remeg a keze.
- Hová tart? Elkísérhetem? Nem kellene kíséret
nélkül kijönnie.
- Igazából nem megyek sehová - felelte Mrs. Bud-
ley.
- Lady Fortescue javasolta, hogy szívjak egy kis
friss levegőt.
- Akkor legyünk nagyon divatjamúltak, és sétál-
junk el a Green Parkba. Beszélni szeretnék ke-
gyeddel.
Peterhouse karon fogta, és elindultak.
Mrs. Budley azt kívánta, bár le lenne eresztve a
fátyla, miközben Peterhouse mindenféle emberek-
nek biccentett és köszöngetett.
A férfi könnyedén csevegni kezdett a bálról, és
arról, hogy milyen remekül sikerült. Mrs. Budley
válaszul elmondta neki, hogy a szomszédja, Lord
Ager megrendelte a szolgáltatásaikat a lánya báljá-
ra, mire az őrgróf némi éllel megjegyezte, hogy
nem érti, hogyan lehet Mrs. Budley ilyen nyugodt,
amikor ismét szolgaként kell majd megjelennie a
nyilvánosság előtt, mire Mrs. Budley szomorúan
válaszolta:
- Ó, de ön sosem volt szegény.
Amikor a magas téglafalakkal övezett parkhoz
értek, és elindultak a tavacska partján, a férfinak
eszébe jutott Mrs. Appleton kérése, és elkérte a re-
cepteket.
- Leírom mindet, és elküldöm önnek - mondta
Mrs. Budley, mire az őrgróf azt válaszolta:
- Köszönöm - és azonnal rosszkedvű lett, amiért
nem ajánlotta fel, hogy odamegy, és személyesen
hozza el.
Mindketten megálltak, és a tó vizébe bámultak, a
szellőtől felborzolt tükörképeikre.
- Örülök a lehetőségnek, hogy beszélhetek önnel,
Mrs. Budley - kezdte az őrgróf. - Bocsánatot kell
kérnem a viselkedésemért a bálon.
Mennyit álmodozott arról a csókról, milyen éle-
sen emlékezett minden pillanatára! És erre az őr-
gróf most bocsánatot kér a legcsodálatosabb dolo-
gért, ami valaha is történt vele. Mrs. Budley érezte,
hogy gombóc támad a torkában, de bátran, még ha
kissé mereven is, ezt válaszolta:
- Elfogadom a bocsánatkérését.
- Többet nem fog előfordulni - tette hozzá a férfi,
sértéssel tetézve a fájdalmat. - Úgy érzem, kihasz-
náltam a helyzetét.
Mrs. Budley egyszer elment a többiekkel meg-
nézni a spanyol nagykövetség kivilágítását, és so-
káig ottmaradtak, aztán azt is látták, ahogy a lám-
pák egymás után kialszanak, míg végül az egész
épület sötétbe borult. Ilyen érzés volt ez is: a re-
mény és a romantika kis lámpásai egymás után
hunytak ki benne, amikor teljesen felfogta a férfi
szavainak jelentését. Úgy csókolta meg őt, mint egy
csinos pincérlányt egy kocsmában. Mrs. Budley za-
varodottan nézett körül, mintha nem értené, hogy
miért süt még mindig a nap. Egy özvegyasszony
vonult el mellettük olyan méltóságteljesen, mint
egy gálya, mögötte az inasa, karjában a mopszlijá-
val. Egy gyerek futott arra, vaskarikát hajtva. Két
őr hangosan az előző este elvesztett pénzről be-
szélgetett nagy hangon.
Mrs. Budley felemelte a kezét, és leeresztette a
fátylát. Milyen bátran és elszántan hagyta ott az
őrgrófot a Gunter után, mondván, hogy soha többé
nem fogja látni. Miért is merészkedett ki erre az
ostoba sétára? Ha Letitia vele lett volna, csak né-
hány udvarias szót váltanak a gróffal, és mindenki
megy a maga dolgára.
A nap melege ellenére egy kicsit megborzongott.
- Vissza kell mennem - mondta. - Dolgom van.
A férfi a karját nyújtotta, de az asszony hirtelen
nem tudott szembenézni azzal, hogy visszasétáljon
vele, és elviselje a kíváncsi pillantásokat. Jobb lesz,
ha minél hamarabb megszabadul tőle.
- Kérem, ne fáradjon - mondta Peterhouse- nak. -
Máris késésben vagyok - azzal felfogta a szoknyája
alját, és futni kezdett a Piccadilly felé.
 Az őrgróf tett egy fél lépést utána, aztán úgy
döntött, hogy mégsem követi.
De nagyon elveszettnek és sértettnek érezte ma-
gát, mintha az asszony pofon vágta volna.

Jack, az inas türelmetlenül várta- a vasárnapot,

mivel úgy sejtette, hogy ez az egyetlen nap, amikor
Despard- nak talán van egy kis szabad ideje. Ő ma-
ga felmentést kapott minden aznapi feladata alól,
hogy elintézze a francia séf eltüntetését, így civil
ruhába öltözve lógott a Bond Streeten, hogy
szemmel tartsa a szállodát, hátha valamikor a sza-
kács is kijön, hogy egy kis friss levegőt szippant-
son.
Vasárnap reggelre már teljesen kétségbeesett, és
megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Despard
sápadt alakját látta felbukkanni széles karimájú,
fekete kalapban az alagsorból.
Mögéje szegődött, és elhatározta, hogy megnézi,
hová megy, aztán szóba elegyedik vele. A szakács
egészen a Soho Square-ig gyalogolt, aztán betért a
katolikus templomba. Jack tehetetlenül ácsorgott
odakint. A családja nonkonformista volt, és úgy
érezte, hogy ha belép egy katolikus templomba, az
ördögé lesz a lelke. Hosszú ideig várt, és már azon
kezdett tűnődni, hogy a templomnak nincs-e egy
hátsó kijárata. Aztán határtalan megkönnyebbülé-
sére végre meglátta a felbukkanó szakács alakját.
Megint követni kezdte, remélve, hogy nem megy
vissza a szállodába, hanem először valami kocs-
mába tart, ahol nagyobb esély van a beszélgetésre.
De, amikor a séf egyenesen a Bond Street felé vette
az útját, Jack összeszedte a bátorságát. Nem mert
volna kudarccal visszatérni az úrnőjéhez. Felgyor-
sította a lépteit, és próbaképpen azt mondta:
- Monszúr Despard?
A szakács nem lassított. Éppen ellenkezőleg,
gyorsabban kezdett menni.
- Monszúr! - kiáltott utána kétségbeesetten Jack.
- Barát vagyok. Tudok magának pénzt szerezni.
Vissza tudom juttatni Franciaországba.
Despard megállt. Lassan megfordult, és végig-
mérte a magas inast.
- Beszéljen! - utasította.
- Itt nem lehet - mondta Jack sürgetően. - Keres-
sünk egy csendes kávéházat vagy kocsmát.
- Vasárnap?
- Ott van az Iszkoló Inas - mondta Jack lelkesen.
- Vasárnap a hátsó ajtón szoktunk bekopogni.
- Hát jó. De fogja rövidre.
Jack mutatta az utat, és hamarosan bejutottak az
Iszkoló Inas hátsó ajtaján át a homályos ivóba, ahol
más szolgák szegték meg éppen vígan a szombat
törvényét. Jack kért egy üveggel a legjobb burgun-
diból, hisz nagyvonalú költségkerettel rendelke-
zett. Despard összehúzott szemmel méregette.
Most már felismerte. Ez Lady Stanton szolgája, aki
megpróbálta elrontani a teknőslevest. Sir Philip azt
mondta, ha látják, hogy valamit beletesz a tálba,
nézzenek másfelé.
- Most éppen miben sántikál? - kérdezte Des-
pard, akinek az angolsága ugrásszerűen javult,
amióta Sir Philip megmentette az Old Bailey dokk-
jából: akcentusa a francia és a londoni keveréke
volt.
- Hogy érti, hogy sántikálok? Azért vagyok itt,
hogy segítsek.
- Beletett valamit a levesbe Hitchcockéknál, de
Sir Philip túljárt az eszén. Most mit tervez? Ne te-
gyen úgy, mintha segíteni akarna. A maga asszonya
bosszút forral.
Jack komoran meredt rá. Nem számított rá, hogy
Despard átlát az úrnője cselszövésén. A teljes
őszinteség volt az egyetlen reménye.
Megvonta a vállát, és remélte, hogy eléggé nagy-
világinak tűnik.
- Nincs értelme, hogy mellébeszéljek. Rendben.
Elmondom. Lady Stanton tudja, hogy a hotel hírne-
ve az ön főztjén alapul, nem pedig azon, hogy egy
rakás szegény nemes vezeti. Ezért akarja magát el-
távolítani onnan, és visszajuttatni Franciaországba,
még Lord Ager bálja előtt. Kész annyi pénzt adni
magának, amiből nyithat egy saját éttermet.
- Remek - vicsorogta Despard. - Csak annyit kell
tennie, hogy ideadja a pénzt, én szerzek hamis pa-
pírokat, ő feljelent a hatóságoknál, és akkor meg-
kap mindent, amit akart, visszaszerzi a pénzét, én
börtönbe kerülök, Sir Philip és a többiek pedig
megszégyenülnek.
Az úrnője iránti rajongás felélénkítette Jack
máskülönben oly lassú agyát.
- Aláírathatnék vele valamit - mondta -, ami
kompromittálja őt, és ez garanciát jelentene a ma-
ga biztonságára.
- Látom, komolyan gondolják - biccentett elis-
merően Despard. Félig lehunyt szemmel kortyol-
gatta a borát. Franciaország illatát érezte, ahol
sokkal többet süt a nap, mint ebben a szürke, kö-
dös országban. Megszabadulna a gyűlölt angolok-
tól. A maga ura lehetne. - Mennyit adnának? - kér-
dezte végül.
Jack mondott egy olyan összeget, amitől Despard
pislogni kezdett. Ennyi pénzzel a zsebében semmi-
ért sem kellene aggódnia. Saját éttermet nyithatna.
Tudta, hogy a francia bevándorlók hálózatán ke-
resztül, akik közül sokan nem voltak lojálisak az
angolokhoz, hogyan szerezhet hamis papírokat,
persze borsos áron.
 - A pénznek aranyban kell lennie - mondta,
- Az lesz. Arany - felelte Jack. - Jöjjön el velem az
úrnőmhöz. Meg fog nyugodni, ha beszél vele.
- Jól van - felelte Despard. - De siessünk.
***
Jack úgy mutatta be Despard-t az úrnőjének, mint
egy lovag, aki sárkányt helyez a hölgye lába elé.
Despard összehúzott szemmel méregette Lady
Stantont, aztán így szólt:
- Elmondom a feltételeimet, ha esetleg a szolgája
túl elhamarkodottan beszélt. A pénznek aranyban
kell lennie.
- Rendben - felelte Lady Stanton.
- És hogy védjem magam, mivel hamis papírok-
kal fogok utazni, szeretném, ha aláírna egy doku-
mentumot, amelyben megmagyarázza a szerepét
ebben az ügyben, mert máskülönben bármikor fel-
adhat.
Lady Stanton Jackre meredt.
- Maga beleegyezett ebbe?
- Ez tűnt az egyetlen megoldásnak - felelte Jack.
- Nem szeretnék belekeveredni - mondta Lady
Stanton tompán.
Despard megfordult, hogy távozzon.
- Ne! Várjon! - rikoltotta Lady Stanton. - Nem fo-
gadná el az adott szavamat, hogy nem fogom el-
árulni?
 A séf visszafordult.
- Hölgyem, én művész vagyok, ön pedig a bos--
szúja érdekében kész volt az összes vendéget
megmérgezni azon a bálon. Igen, Sir Philip el-
mondta, hogy mi volt az ön terve. Nem, nem bízom
meg önben. A nélkül az írás nélkül nem.
A lady beharapta a száját.
- Nos, legyen - csattant fel. - De szeretném, ha
olyan hamar eltűnne, amilyen hamar csak lehet.
Mennyi ideig tart megszereznie azokat a papíro-
kat?
- Amint ideadja az aranyat, négy vagy öt nap.
- Jöjjön ide holnap éjfél után, és megkapja a
pénzt. De addig nem kapja meg tőlem az írást, amíg
nincs a doveri kikötőben.
Despard kurtán biccentett, és távozott.
Lady Stanton az inasa felé fordult.
- Nem lett volna szabad egy ilyen vidéki tökfilkót
küldenem egy ilyen kényes ügy elintézésére. Egy
eszesebb és tanultabb ember soha nem egyezett
volna bele, hogy bármit aláírjak. És most elmehet.
Jacket észre térítette a megaláztatás. Kikullogott.
A rajongása gyűlöletté változott. Egyszer majd va-
lahogy a maga javára fogja fordítani ezt az ügyet.
***
Másnap este Mrs. Budley csak forgolódott az ágyá-
ban. Gondolatban megint ott volt a Green Parkban
az őrgróffal. Miért is bántódott meg annyira? A bo-
csánatkérés úriemberhez illő volt. Miért nem kez-
dett el flörtölni, ahelyett hogy elmenekült volna?
Az aggodalomtól és az álmatlanságtól megéhe-
zett. Alig evett valamit napközben. Sóhajtott egyet,
felkelt, és felöltözött. A szomszédba ment, a hotel
konyhájába, hogy keressen magának valami enni-
valót.
Fogta a pótkulcsot, ami a cselédajtót nyitotta a
lépcső aljánál, és átment a szomszédba. A Bond
Street még mindig nyüzsgött, a korzózók egyik
csoporttól a másikig jártak. Leosont a lépcsőn, ki-
nyitotta az ajtót, és átsétált a konyhába, ahol a pis-
lákoló tűz tompa piros fénnyel izzott a tűzhelyben.
Meggyújtott egy gyertyát. Az óra a sarokban hajna-
li egyet ütött, ezüstös csilingelőssel. A tűz fölé húz-
ta a vízforralót. Aztán hallotta, hogy valaki lejön a
lépcsőn. Despard! És a francia szakács utálta, ha
valaki jár a konyhájában, amikor ő nincs ott. Vis--
szahúzta a kannát, elfújta a gyertyát, és elindult az
ajtó felé, amely a folyosóra vezető hátsó lépcsőhöz
vezetett. Valami miatt megállt az ajtó előtt, résnyi-
re nyitva hagyta, és bekukucskált.

Despard először csak árnyalak volt, amíg meg

nem gyújtotta a gyertyát a tűzről, és el ne indult
vele. Teli bőrzsákocskát szorongatott, amit végül
letett az asztalra. Aztán leült, rámeredt, és furcsa
arcán elragadtatás tükröződött.
Mrs. Budley nesztelenül felment a lépcsőn. Pis-
logva lépett ki a csillárfényben úszó előcsarnokba.
- Miért van fent ilyen későn? - kérdezte Sir Phi-
lip, aki előjött az irodából.
- Nem tudtam aludni - felelte Mrs. Budley. - Le-
mentem a konyhába, hogy egyek valamit, de hallot-
tam, hogy Despard visszajön, ezért inkább elsza-
ladtam. Tudja, hogy milyen. Utálja, ha bármelyi-
künk a konyhájában van. Valami arra késztetett,
hogy megállják az ajtó mögött, és benézzek. Egy
nehéz bőrzsákot tett az asztalra, amilyenben pénzt
szoktak szállítani, bámulni kezdte, és öröm meg
diadal volt az arcán. Az emberek kezdenek meg-
szokni bennünket. Despard főztje a fő vonzerő.
Nem szeret minket, angolokat, és mindig félek,
hogy el fog szökni.
- Nem teheti meg - mondta Sir Philip de szeret-
ném tudni, mi van abban a zsákban. Menjen be az
irodába, és várjon meg ott. Magam is ettem pár fa-
latot, van még bor és hideg pite az asztalon.
Sir Philippel az a helyzet, gondolta Mrs. Budley,
hogy bármilyen nagy gazember is, mindig lehet
számítani arra, hogy megbirkózik bármilyen várat-
lan helyzetben. Az ő hírnevének volt köszönhető,
hogy a személyzet megmenekült attól a szokásos
megalázó bánásmódtól, amiben más szállodák al-
kalmazottainak részük volt.
Sir Philip lement a konyhába.
Despard a konyhaasztalnál ült, és bort ivott.
- Kint jártál az este - mondta Sir Philip. - Hol vol-
tál?
- Az én dolgom, hogy mit csinálok a szabad
időmben - felelte a szakács.
- Ne legyél ebben ilyen biztos. Ne feledd, ha rájö-
vök, hogy el akarsz szökni tőlünk, átadlak a ható-
ságoknak. Soha nem kerültél volna ki az Old Bai-
ley- ből, ha megmondom nekik, hogy valójában
szökött francia fogoly vagy. Mi van abban a zsák-
ban?
- Az az én dolgom.
Sir Philip fogta a zacskót, kioldotta a zsinórját, és
fejjel lefelé fordítva megrázta. Egy termetes nyúl
esett az asztalra.
- Egy barátomtól kaptam - mondta Despard gu-
nyorosan.
Sir Philip eléggé ostobán érezte magát.
Despard a régi jó Despard.
Biccentett, és kiment.
Despard elvigyorodott. Hallotta, ahogy Mrs. Bud-
ley elszaladt. Elrejtette az aranyat, és a helyére be-
tette a döglött nyulat.
 - Semmi más nincs abban a zsákban, csak egy
döglött nyúl - mondta Sir Philip, amikor belépett az
irodába. - Többet kellene aludnia. Akkor nem kép-
zelődne.
- Lehetséges - felelte Mrs. Budley vonakodva.
De akkor is, Despard ott ült volna, és ilyen elra-
gadtatottan bámult volna egy zsákot, amiben csak
egy nyúltetem van? Ráadásul drága szarvasbőr
zsák volt, nem olyan egyszerű, amit a szakács szí-
vesen beszennyezne egy halott vaddal.
- Éppen nincs túl sok feladatom itt a szállodában
- folytatta. - Mindig is szerettem volna jól főzni.
Gondolnom kell a jövőmre. Ha bármi történne ön-
nel, Lady Fortescue-val vagy az ezredessel, jó lenne
a tudat, hogy képes vagyok megélni valamiből. Azt
hiszem, megkérem Despard- t, hogy tanítson meg a
művészetére.
- Despard meg fogja engedni, hogy a drága főző-
edényei közelébe menjen? Ezt gondolja át még
egyszer.
De másnap Mrs. Budley odament Despard-hoz a
kérésével. A séf savanyúan mérte végig.
- Nincs időm amatőröket tanítgatni! - csattant
fel. - Főleg nőket.
- Szépen írok - kezdett hízelegni Mrs. Budley. -
Nem szeretné egy nap kiadni a receptjeit? A címla-
pon látni a nevét?
 Despard abbahagyta a szósz kevergetését, és el-
gondolkodva fürkészte a fiatal özvegyasszonyt. Ar-
ra gondolt, hogy jó lenne, ha maradna valami nyo-
ma az angliai sikereinek. Különben is, most, hogy ő
elmegy, az ittenieknek új szakácsot kell találniuk.
Mindannyiuknak adósa valamennyire a szabadsá-
gáért. Az új szakácsnak segítene, ha meglennének a
receptjei leírva.
- Rendben - felelte.
Mrs. Budley kinyitott egy táskát, amit magával
hozott, és kötényt meg főkötőt vett elő belőle.
- Máris kezdhetjük.
 HETEDIK FEJEZET

Áruló vagy.
Hulljon a feje!
WILLIAM SHAKESPEARE

MRS. BUDLEY GYANAKVÁSA csak erősödött a kö-

vetkező néhány napban, amíg a konyhában szor-
goskodott. Despard-ból fojtott izgatottság áradt,
néha kilopózott, és az ablakon keresztül látszott,
hogy ilyenkor valakivel beszélget az utcán, bár
Mrs. Budley csak egy pár zömök lábat látott, amely
szögletes orrú csatos cipőben végződött. De most
már megtartotta magának a gyanúját, amit aztán
rövidesen meg is bánt. Megint szólni akart Sir Phi-
lipnek a szakácsról, de történt valami, ami kiverte
a fejéből ezt a szándékát. Elküldte a recepteket az
őrgrófnak, és ez szinte a véglegesség kellemes ér-
zését nyújtotta számára, ami megkönnyítette neki,
hogy a főzésre koncentráljon a konyha forró gőzé-
ben, és megfeledkezzen Peter-houseról. Éppen egy
serpenyő fölé hajolt, magán érezve Despard félté-
keny pillantását, amikor Miss Tonks toppant be a
konyhába, kissé zavartan.
- Lord Peterhouse van itt - jelentette. - Téged ke-
res. Mondtam neki, hogy éppen nem alkalmas, de
csak mosolygott, és közölte, hogy kivárja.
 - Ó - jegyezte meg Mrs. Budley ostobán.
Despard elvette tőle a fakanalat, és eléje oldala-
zott. Mrs. Budley kétségbeesetten nézett végig
ócska gúnyáján, aztán kócos hajához kapott a fehér
sapka alatt.
- Menj fel a lépcsőn, fuss át a szomszédba, és öl-
tözz át! - sürgette Miss Tonks.
- Hol van az őrgróf?
- Az irodában.
Mrs. Budley megrázta a fejét.
- Tudja, hogy itt dolgozom. Szükségtelen átöl-
töznöm.
Miss Tonks aggodalmas kárálásától kísérve fel-
ment a hátsó lépcsőn az előcsarnokba. Azzal, hogy
a munkaruhájában mutatkozik a férfi előtt, csírájá-
ban akarta elfojtania a saját értelmetlen romanti-
kus reményeit.
- Hagyj békén, Letitia! - jelentett ki, és besétált az
irodába.
Az őrgróf, aki az íróasztalnál ült, a jöttére felállt.
Amint Mrs. Budley megpillantotta, azonnal teljes
szívéből kívánni kezdte, hogy bár megfogadta vol-
na Letitia tanácsát, és átöltözött volna. Az őrgróf
nagyon magasnak tűnt, nagyon előkelőnek, nagyon
távolinak. Finom anyagú kék kabátja láttán Sir Phi-
lip elalélt volna az irigységtől, a nyakravalója való-
ságos keményített műalkotás volt, bricsesze máso-
dik bőrként simult erős combjára, fekete csizmája
pedig üvegszerű fénnyel csillogott.
Levette a kalapját, és meghajolt.
A szeme semmit sem árult el arról, hogy mit
gondol, ami teljesen meg is felelt Mrs. Budley-nak.
Nyilván dühös rá, amiért kopott ruhában, kötény-
ben, rendetlen hajjal és szolgasapkában merészke-
dett eléje.
De attól még udvariasan azt mondta:
- Személyesen jöttem el, hogy megköszönjem a
recepteket.
- Nagyon szívesen, uram.
Az őrgróf szeme hirtelen felizzott a dühtől.
- Muszáj úgy kinéznie, mint egy konyhalánynak?
Mrs. Budley elvörösödött, és az arcához kapott.
- Én itt dolgozom - jegyezte meg dacosan.
- Lady Fortescue nagyon szép délelőtti ruhában
fogadott. Miss Tonks, akit önért küldött, lila sely-
met viselt. Lady Fortescue éppen azt mondta
Sandhurst ezredesnek, hogy Sir Philip elment a
Westonhoz, hogy megnézze, hogy halad az új ka-
bátja. Kegyed elhatározta, hogy mártírt csinál ma-
gából?
- Ön ezt nem érti! - kiáltott fel Mrs. Budley. - A
hírnevünk most nagyrészt a francia szakácsunk
kezében van. Ha ő elmegy, mindent elveszíthetünk.
 - Mindannyian a megszállottjai ennek a hotelnek
- jelentette ki az őrgróf megvetően. - Vannak olyan
barátaim, akik az életüket és minden éber gondola-
tukat a vidéki házuknak szentelik. De az érthetőbb,
mivel azok a házak évszázadok óta a családjaik tu-
lajdonában vannak. Ez a vacak hely viszont, ami a
társaság szeszélyétől függ, egészen más dolog.
Mrs. Budley egész életében jámborul hitte, hogy
a férfiak mindent jobban tudnak, és fejet hajtott az
ítéletük előtt. Most azonban szikrát szórt a tekinte-
te, és dacosan így szólt:
- Én büszke vagyok arra, hogy részese lehetek
ennek a vállalkozásnak. Hogy is érthetné meg? Mit
tud ön arról a megaláztatásról, amit szegény ro-
konnak lenni jelent? Mit tud ön arról, hogy milyen
az, amikor valakit megvetnek, szánnak és meg-
aláznak?
A többiek nem ismerték volna fel az ő kedves és
félénk Mrs. Budley-jukat abban a nőben, aki most
kipirulva, villogó szemmel replikázott. Aztán eny-
hébb hangon folytatta:
- Biztos vagyok benne, hogy sok a dolga, uram,
és amint látja, én is roppantul elfoglalt vagyok - az-
zal kinyitotta az iroda ajtaját, és kisétált a folyosó-
ra.
 Mr. George Pym, aki éppen be akart lépni a szál-
lodába, visszahúzódott a bejárat árnyékába, és
mohón figyelt.
Az őrgróf lenézett Mrs. Budley-ra, és elpárolgott
a dühe. Már nem látta a kopott ruhát, nem látta a
kócos hajat. Csak a ragyogó bőrt látta, a nagy
szempárt és a keble halmát a kötény alatt.
A szájához emelte az asszony kezét.
- Máskor is eljövök - mondta. - Ha szabad.
- Ahogy óhajtja, uram - felelte Mrs. Budley el-
gyengülve, és megérezte a férfi ajkát a kezén.
Mr. Pym továbbállt anélkül, hogy bement volna a
szállodába. Itt mindenképp tenni kell valamit.
Aligha dughat botot az őrgróf terveinek küllői kö-
zé, ha egy tiszteletre méltó hölgynek kezd el udva-
rolni az első szezonjában. Egy ilyen kapcsolatot
azonban könnyű lesz elfojtani.
Charles Manderley a megfelelő ember, gondolta
hirtelen. Könnyed modora ellenére kemény fickó.
Mr. Pym végigjárta a kávéházakat és a klubokat,
míg végül a St. James közepén rá nem akadt a pré-
dájára.
- Valami nagyon fontosat kell mondanom neked
- kezdte Mr. Pym. - Rupertről van szó.
Charles fensőbbségesen meredt rá. Nem volt ép-
pen a legjobb hangulatban. Azt várta, hogy kön--
nyen ágyba viheti Lady Stantont, de a nő kitért elő-
le. Amikor látta, mindig egy idős skót nő gardíroz-
ta, és ha szóba is állt vele, csakis Peterhouse- ról
kérdezgette.
- Ha a barátjának tartod magad - folytatta el-
szántan Mr. Pym -, akkor meghallgatsz.
- Ugorjunk be a White-ba - javasolta Mr. Mander-
ley türelmetlenül. - Remélem, nem fogod hiába
vesztegetni az időmet.
Belépett a klubba, és odabiccentett a ficsúroknak
a zárt teraszon, mielőtt a kávéterem sarkában lévő
asztalhoz indult.
- Ki vele - szólalt meg.
- Rupert egy cselédnek udvarol - kezdte Mr.
Pym.
- Nem tartoznak rám a barátom szerelmi ügyei.
- Azt hiszem, hogy Rupert házasságon gondol-
kodik.
Charles derűsen legyintett.
- Nem szoktunk elvenni cselédeket - jelentette
ki, mintegy az egész uralkodó osztály nevében.
- De ez nem egy közönséges cselédlány. Hanem
Mrs. Budley, Jack özvegye, a Tremaine-ek közül.
Résztulajdonosa a Szegény Rokonnak.
- Akkor az esetében szó sem lehet házasságról.
Partiképtelen. Rupert csak flörtöl vele.
- Látták, ahogy szenvedélyesen megcsókolja
Hitchcockék bálján, ma pedig én voltam tanúja,
ahogy eljön tőle a szállóból. A nő úgy volt öltözve,
mint egy konyhalány, sapkában és kötényben, Ru-
pert mégis meghajolt előtte, és megcsókolta a ke-
zét. Ez az ember szerelmes. Meg kell akadályoznod,
hogy bolondot csináljon magából.
- Ugyan már - vont vállat Charles könnyedén,
pedig nem így érzett. - Beszélek Ruperttel, de előre
tudom, hogy az arcomba fog nevetni.
Charles Manderley aznap sehol sem találta az
őrgrófot, és egy idő után Lady Stanton szalonjában
kötött ki. Az asszony szokás szerint mindig Peter-
house- ra terelte a szót, mire Charles felcsattant:
- Peterhouse-t Mrs. Budley-hoz fűzik gyengéd
szálak, a Szegény Rokon egyik tulajdonosához.
Lady Stanton udvariasan érdeklődő arcot vágott,
aztán nyersen megjegyezte:
- A barátnőim nagy hűhót csaptak, mert Peter-
house-t rajtakapták, hogy megcsókolta ezt a terem-
tést Hitchcockék bálján, de hát mikor zavar minket,
úrihölgyeket az, ha valaki megcsókol egy cselédet?
- Ez nem egy közönséges cseléd - mondta söté-
ten Manderley. - Próbáltam megkeresni Peterhou-
se- t, hogy észre térítsem. Nem hozhat ilyen szé-
gyent a családja nevére.
- Pontosan - helyeselt Lady Stanton. - Egy futó
viszony az egy dolog, de a házasság valaki olyan-
nal, mint ez a nő, szóba sem jöhet. Sajnálom sze-
gény párát, mert én magam sem szeretnék ilyen
kínos helyzetbe kerülni.
Ezzel Charles, aki egyben azt is gondolta, hogy az
ilyen Lady Stanton- félékkel sem jöhet szóba sem-
miféle házasság, és látta, hogy a reményei egy futó
viszonyra végképp szertefoszlottak, távozott, hogy
katasztrofálisan rossz hangulatban elmenjen este
az operába.
Szerencséjére ott végre belebotlott az őrgrófba.
Csatlakozott hozzá a páholyában. Az őrgróf egy bi-
zonyos Sir Roger Arnoldot látott vendégül a felesé-
gével és a roppant csinos lányával együtt. Charles
zaklatottsága némileg enyhült, amikor belenézett
Belinda Arnold szép, bár butácska arcába. Éppen
olyannak látta ezt a lányt, mint amilyen nőt a ba-
rátjának el kellene vennie. Leült, hogy élvezze a
társaságot, és végre kiverjen a fejéből minden
olyan gondolatot, hogy bele kellene avatkoznia a
barátja életébe. Ez egészen a fináléig tartott. Miu-
tán nem talált magának olyan hölgyet, aki felcsi-
gázta volna az érdeklődését, nem tudta nem észre-
venni, hogy az őrgróf egyre jobban unatkozik a
szép Belinda mellett, és többször is úgy tűnt, mint-
ha nem is hallaná, amit a lány mond neki.
Miután Arnoldékat hazakísérték, azt javasolta az
őrgrófnak, hogy menjenek a Watierbe, a Bolton
Street sarkára, és játsszanak whistet.
 - Ott őrülten magasak a tétek - vélekedett az őr-
gróf. - De szívesen megiszom veled egy üveg bort,
hogy lezárjuk az estét.
Miután megitták szinte az egész üveggel, és
könnyedén elbeszélgettek különböző témákról,
Charles, mintegy mellesleg, megszólalt:
- Mi ez az egész, amit hallok rólad, hogy egy bi-
zonyos Mrs. Budley-val flörtölsz?
Az őrgróf fekete szeme jéggé fagyott. Hűvös,
kemény, gőgös hangon közölte:
- Mrs. Budley nem beszédtéma se veled, se más-
sal, Charles. Hozatunk még egy üveggel, vagy ját-
szani akarsz? De ne várd tőlem, hogy én is odaüljek
az asztalhoz. Vénségemre már benőtt a fejem lá-
gya.
Charles most már igazán megrémült. Az őrgróf
olyan gőgös fensőbbséggel vette elejét Mrs. Budley
bármiféle említésének, mint ahogy akkor teszi egy
úriember, ha olyan hölgyről van szó, akit nagyra
tart.
Persze ő könnyedén elütötte a témát, közölte,
hogy talán mégis játszana, és az őrgróf távozott.
Charles Manderley elhatározta magát. Beszélnie
kell Mrs. Budley-val, a kis kalandornővel, és el kell
riasztania. Mint a legtöbb Lothario-féle szoknyava-
dászban, benne sem volt túl sok tisztelet vagy akár
rokonszenv a nők iránt. Az, hogy azok kerten eset-
leg szerelmesek, meg sem fordult a fejében. A ne-
mek két kategóriába sorolhatók: vadászok és va-
dak. Ebben az esetben Rupert volt az üldözött vad,
és ez nem folytatódhatott így tovább.
***
Másnap a szállodai kisinas szólt Mrs. Budley-nak,
hogy egy úriember keresi. Ezúttal úgy döntött,
hogy megfelelően felöltözik. Biztos volt benne,
hogy az őrgróf a látogatója, hogy ő akar találkozni
vele újra ily hamar. Azt mondta a kisinasnak, hogy
vezesse az urat az irodába, szolgáljon fel neki bort,
majd átfutott a szomszédba, a Miss Tonks- szal kö-
zös szobájukba, gyorsan felvett egy szép muszlin-
ruhát, és megfésülködött.
Despard úgy érezte, hogy isteni beavatkozás tör-
tént, amikor látta, hogy az asszony elmegy. Utasítá-
sokat adott a konyhai személyzetnek, hogy mit csi-
náljanak, aztán közölte, hogy egy kicsit kiugrik.
Felvette a kabátját, felkapta az átkötözött, zömök
táskát, amit reggel az ajtóhoz készített, és kisietett.
A doveri kocsi indulása csak két óra múlva volt
esedékes, így rengeteg ideje volt, hogy bejusson a
Citybe, és meggyőződjön arról, hogy Lady Stanton
elküldte a szükséges írást a kocsiállomásra.
Charles Manderley meglepetten nézett fel az
irodába belépő Mrs. Budley-ra. Az első gondolata
az volt, hogy sokkal fiatalabb, mint amire számí-
tott. Látta őt a bálon, amikor a forralt bort szolgálta
fel, de nem nagyon nézte meg. De a nagy szempár-
ba kiülő, gyorsan elpalástolt csalódásból tudta,
hogy a nő az őrgrófra számított.
- Úgy jöttem - kezdte, miután bemutatkozott -,
mint Peterhouse egy barátja.
Mily hirtelen felcsillant az a nagy szempár!
- Az az ostoba pletyka járja, hogy Peterhouse
szerelmes magába - kacagott fel könnyedén Char-
les. - Nevetséges, nem igaz? Én viszont szeretném,
ha a barátom végre a házasság révébe jutna, és az
ilyen szóbeszédek, ha eljutnak választottja fülébe,
sok kárt okozhatnak.
Az asszony a szívéhez kapott, aztán leeresztette
a kezét.
- Választottja? - visszhangozta.
- Igen, Miss Belinda Arnold, az egyik legbájosabb
szépség megtestesít mindent, amit csak kívánni le-
het. Könyörüljön meg Peterhouse- on, Mrs. Budley.
A saját hírnevét már tönkretette. Ne tegye tönkre
az ő házassági esélyeit is azzal, hogy továbbra is
üldözi őt.
- Higgye el, Mr. Manderley, nem áll szándékom-
ban ilyesmi - mondta Mrs. Budley gőgösen -, és
nem is üldözöm.
Az iroda ajtaja kinyílt, és Sir Philip lépett be.
Megérezte a bajt.
 - Mrs. Budley! - mondta Sir Philip. - Nem lenne
szabad csukott ajtó mellett tartózkodnia idegen
úriemberek társaságában ebben az irodában.
- Mrs. Budley biztonságban van mellettem! -
csattant fel Charles.
- Ön Manderley, ugyebár? - kérdezte Sir Philip,
aki emlékezett a férfira az első alkalomról, amikor
megismerkedett az őrgróffal. - London legújabb
kurvapecére.
- Hogy merészeli? - kiáltotta fel Charles. - Ha
nem lenne ilyen öreg, párbajra hívnám!
- Ha nem volnék ilyen öreg, kidobnám innen - fe-
lelte Sir Philip. - A hotel hölgyei az én védelmem
alatt állnak. Mi dolga van itt Mrs. Budley-val?
- Azért jött, hogy elmondja, tönkreteszem Peter-
house őrgrófjának reményeit. Az őrgróf egy bizo-
nyos Arnold kisasszonyt óhajt nőül venni.
- És mi köze a mi Mrs. Budley-nknak Peterhouse
reményeihez vagy esélyeihez? - érdeklődött Sir
Philip.
- Csak annyi, hogy Mrs. Budley viselkedése kel-
lemetlen megjegyzéseket váltott ki - mondta Char-
les mereven, és azt kívánta, bár ne lenne itt ez a
vénség.
- Nézze - mondta Sir Philip -, Mrs. Budley visel-
kedése kifogástalan, és mindig is az volt. Hordja el
magát innen, maga éretlen kutyakölyök, és soha
többé ne lássam meg errefelé szimatolni.
- Örömmel - mondta Charles, és összeszedve
mindazt, ami Sir Philip meghagyott neki a méltó-
ságából, elindult.
Mrs. Budley leült egy magas támlájú székre, és
üres tekintettel bámult maga elé.
- Mi ez az egész? - kérdezte Sir Philip. - Miben
mesterkedik? Tudjuk, hogy maga kissé belehaba-
rodott őlordságába, amikor Warwickshire-ben
időzött, de biztosak voltunk benne, hogy ennek
már vége. Én magam reménykedtem a dologban.
Még a tüzet is én terveltem ki, hogy újra beszélhes-
sen vele. De semmi nem lett belőle... Ugye?
- Megcsókolt Hitchcockék bálján - vallotta be
Mrs. Budley.
Még ahhoz is túl nyomorultul érezte magát, hogy
sírjon.
- Az urak szeretik csókolgatni a hajlandó hölgye-
ket. Azt hittem, tudja, hogy olyan helyzetben van
azon a bálon, amikor könnyen sértések céltáblája
lehet. Kezdjük mindjárt a ruhával, ami magán volt...
- Tudom, tudom - felelte Mrs. Budley szánalma-
san. - Tegnap eljött, hogy megköszönjön néhány
receptet. Kezet csókolt, és azt mondta, hogy újra
jönni fog.
 Sir Philip elgondolkodott. Elképzelhető, hogy az
őrgróf valóban érdeklődik a fiatal özvegy iránt? Ha
Mrs. Budley kikerülne a képből, már csak négyen
lennének. Ha meg tudna szabadulni Miss Tonkstól
és Sandhurst ezredestől, akkor édes kettesben ma-
radhatna Lady Fortescue-val. Mrs. Budley jó kezdet
lenne.
- Ha udvarol valakinek, akkor nincs joga így néz-
ni rám, és... és... - Mrs. Budley tehetetlenül meredt
Sir Philipre.
Sir Philip megpaskolta a fiatalasszony kezét.
- Úgy lesz, ahogy lennie kell. Imádkozzon, és ma-
radjon távol a konyhától, különben kivörösödik a
keze, és zsírszagú lesz. Erre semmi szükség.
- Ami azt illeti, nem tudok megszabadulni attól a
gyanútól, hogy Despard szökni akar.
- Higgye el, nem meri megtenni. Hagyja azokat a
fazekakat.
Annak ellenére, hogy Charles Manderley látoga-
tása felzaklatta, Mrs. Budley úgy érezte, hogy nyo-
matékosítania kellett volna a szakáccsal kapcsola-
tos gyanúját.
Az őrgróf éppen a kesztyűjét húzta indulás előtt,
amikor jött a komornyikja, és közölte vele, hogy Sir
Philip Sommerville érkezett látogatóba.
- Vigye a könyvtárba - mondta az őrgróf.
 Az első aggodalmas gondolata az volt, hogy va-
lami történt Mrs. Budley-val, különben nem fogad-
ta volna Sir Philipet, akit cseppet sem kedvelt.
Szemügyre vette Sir Philip aszott alakját, amikor
végül belépett a könyvtárába, és arra gondolt, mi-
lyen ijesztő kis vénember.
Meghajolt.
- Szolgálatára, Sir Philip. Mi az oka a látogatásá-
nak?
- Mrs. Budley - felelte Sir Philip.
Az őrgrófnak elszorult a szíve. Hirtelen leült.
- Mi történt? Mi a baj?
- Csak annyi, hogy a maga egyik fennhéjázó ba-
rátja úgy látta jónak, hogy sértegesse őt. Mrs. Bud-
ley-nak nincsenek szülei vagy családtagjai, hogy
megvédjék őt. Mr. Manderley meglátogatta, és azt
mondta neki, hogy ön el akar venni egy bizonyos
Miss Arnoldot, és Mrs. Budley azzal, hogy üldözi
önt, tönkreteszi az ön hírnevét.
Az őrgróf arca megmerevedett az undortól. Ma-
gában elátkozta Charlest. De azt mondta:
- Csak bocsánatot tudok kérni a barátom visel-
kedése miatt. Többé nem fog előfordulni, uram.
- Úgy tűnik, Mr. Manderley szavainak volt némi
alapja, bár nekem úgy tűnik, hogy inkább Mrs.
Budley az, akit üldöznek, és ön az üldöző, uram.
 - Mrs. Budley és én barátok vagyunk. És most, ha
megbocsát...
- Én nem szoktam szenvedélyes csókkal illetni
hölgyeket, hogy aztán a barátaimnak nevezzem
őket – mondta Sir Philip szörnyű mosollyal, teljes
pompájában megvillantva második legjobb, fából
készült fogsorát. - Hogy is volt Hitchcockék bálján?
- Mint mondtam, dolgom van, és...
- Nem, itt marad, uram - szegezte az őrgrófra a
botját Sir Philip. - Mik a szándékai Mrs. Budley-t
illetően?
- A pokolba az arcátlanságával!
- Mik a szándékai, uram?
- Barátság.
- Akkor azt javaslom, hogy viselkedjen is úgy,
mint egy barát, és legyen tekintettel a hölgy jó hí-
rére. - Sir Philip vén szemében megvetés villant. -
Tetszik önnek, de nincs mersze udvarolni neki.
Ezért inkább hajlandó elvenni valami langyos víz
kisasszonyt, hogy végigunatkozza mellette az
egész hátralévő életét. Meg is érdemli. Ne jöjjön
hozzánk többet, uram. És ne nézzen így rám. Ezt
saját magának és a szerencsétlenül megválasztott
barátainak köszönheti. Legyen szép napja! - azzal
Sir Philip méltóságteljesen kivonult a könyvtárból.
Az őrgróf hamarosan komor arccal követte a
példáját, de már nem a Citybe igyekezett az ügynö-
kéhez. Charles Manderley-t kereste, és dühösen
töprengett azon, hogy harci bajtársai, akik a féle-
lem és veszély közepette oly kiváló fickóknak tűn-
tek, miért lesznek olyanok a polgári életben, mint
holmi nagyra nőtt iskolás fiúk.
Charles Manderley-t a szállásán találta meg, és
minden bevezető nélkül belevágott.
- Hogy mersz beleavatkozni a magánéletembe?
Hogy merészeled egy barátomat ilyen durva sér-
tésnek kitenni?
Charlesban volt annyi jóérzés, hogy elvörösö-
dött. De azért dacosan felelte:
- Aggódtam, amikor meghallottam a pletykákat
rólad.
- Kitől?
- Lady Stantontól.
Charles okosabbnak érezte nem megemlíteni Mr.
Pymet.
- Attól a szajhától? Én meg most értesültem az ő
hírnevéről. Mrs. Budley viszont makulátlan és tisz-
ta jellemű hölgy. Nem áll szándékomban feleségül
kérni Arnold kisasszonyt, ellentétben azzal, amit te
arcátlanul mondtál neki.
- De hát gondolj a családod nevére! Nem vehetsz
el egy dolgozó nőt!
- Nem veszem el Mrs. Budley-t. Pillanatnyilag
senkit sem áll szándékomban elvenni. Mit kellene
csinálnom ahhoz, hogy a saját dolgoddal törődj?
Soha többé ne menj Mrs. Budley közelébe! Ha meg-
teszed, Charles, kénytelen leszek párbajra hívni té-
ged. Most pedig elmegyek hozzá, és próbálom jóvá-
tenni, amit lehet.
De amikor belépett a Szegény Rokonba, már vár-
ta Lady Fortescue, akit Sir Philip állított oda, az a
Sir Philip, aki éppen a konyhai személyzetet hall-
gatta ki a szakács, Despard eltűnése miatt.
A lady nagyon fenséges volt, és roppant merev.
Elérte, hogy az őrgróf úgy érezze magát, mint egy
maszatos képű iskolás fiú.
- Mrs. Budley nem tudja fogadni önt sem most,
sem máskor a jövőben - mondta, miután meghall-
gatta Peter-house mondókáját. - Ó, Sandhurst ez-
redes, éppen a legjobbkor érkezett. Kérem, kísérje
ki őlordságát.
Hát így állunk, gondolta az őrgróf, meglehetősen
szomorúan. Talán mégis jó volt, hogy Manderley
adott egy kis lökést az eseményeknek. Nincs joga
veszélybe sodorni Mrs. Budley jó hírét.
Betért a Fribourg és Treyerhez, megvette a leg-
drágább parfümöt, és meghagyta, hogy vigyék ki
Mrs. Budley-nak.
Sir Philip épp időben jött elő a konyhából, hogy
átvehesse a parfümüzlet kifutójától. Eredetileg
vissza akarta utasítani Mrs. Budley helyett, de mi-
vel a parfüm a gyengéje volt, átvette, és elvitte,
hogy elrejtse a szobájában.

Egy héttel később Despard egy doveri fogadóban

ült, a kedvező szélre várva. A papírjai szerint ame-
rikai állampolgár volt, bizonyos Louis Rossignole.
A kapitány megvesztegetésével elérte, hogy bár
egészen Amerikáig szólt a jegye, elhagyhassa a ha-
jót Boulogne-ban, az út első szakasza után, miután
átkeltek a Csatornán.
Lassan elpárolgott minden lelkesedése a hazaté-
réssel kapcsolatban.
Unatkozott.
Hiányzott neki a szállodai élet izgalma, ahol
minden étkezés olyan volt, mint egy színházi pro-
dukció. Lord Ager bálja közeledik, és nem lesz
Despard, hogy dicsőséget hozzon a hotelre.
A szél a fogadó ablakához csapdosta az esőcsep-
peket, és gyászos huhogással süvített Dover kes-
keny utcáin. Úgy döntött, hogy sétálni megy a kikö-
tőbe, mintha a nézésével le tudná csillapítani a hul-
lámokat, és meg tudná idézni a jó szelet, ami haza-
repíti.
Hamarosan komoran állt a vizesen csillogó
macskaköveken, és nézte a lehorgonyzott hajók
egyhelyben táncoló árbocainak rengetegét.
 - Te vagy az, Despard? - ütötte meg a fülét egy
hang.
A szélben és a hullámok zúgásában, valamint a
dülöngélő hajók nyikorgásában nem hallotta, hogy
valaki közelít. Rémülten felhördült, és a zsebébe
nyúlt a pisztolyáért.
- Én vagyok az, Duvalier - mondta a férfi.
Despard az előtte álló alakra meredt a homály-
ban.
- Duvalier! - mondta csodálkozva.
Duvalier, aki gyerekkori barátja és szomszédja
volt Párizsban.
Duvalier, itt, Angliában.
- Hát te mit keresel itt? - kérdezte Despard.
- Néha kijövök ide - felelte Duvalier -, nézni a
tengert. Itt dolgozom, a Pelicanban, konyhainas-
ként.
- Miért? Miért nem Napóleonért harcolsz?
- Mentem az irhám, barátom. A fülembe jutott,
hogy én leszek a következő a guillotine alatt, ezért
elmenekültem.
- De te nem vagy arisztokrata. Miért vennék a fe-
jedet? Duvalier keserűen felkacagott.
- Te meg hol élsz? Elég, ha egyszerűen feljelen-
tenek. Valaki tartozott nekem. Nem tudott fizetni.
Ezért elment a hatóságokhoz, és azt mondta, hogy
az angolok kémje vagyok. Meg voltak számlálva ott
a napjaim.
- Menjünk el valahová ebből a kegyetlen szélből -
mondta Despard sürgetően.
Találtak egy csendes kocsmát egy mellékutcá-
ban, ott is egy sötét sarkot. Halkra fogták a hangju-
kat, hogy az ivóban tartózkodók ne hallják, hogy
franciául beszélnek.
Despard röviden felvázolta, mi történt vele.
- De megfordult a szerencsém - mondta végül. -
Saját éttermet nyitok Franciaországban régi bará-
tommal, Rougement-nal.
- Rougement meghalt.
- Hogyan? Mikor? Miért?
- Két éve. Guillotine. Elfogták az angolok. Meg-
szökött, és visszatért Franciaországba, Párizsba.
Dezertőrként állították bíróság elé, elítélték, és
guillotine alá került. Ne menj vissza, barátom, mert
rosszul fogsz járni.
- De hát miért küzdünk? A szabadságért és az
egyenlőségért.
- Olyan nem létezik - vont vállat Duvalier.
- De te jó szakács voltál. Mit gondolnak ezek a
barbárok, amikor konyhai cselédnek tartanak?
- Ezek csak a marhasültjüket akarják. Vezeklés-
ből vagyok itt. Rendszeresen jelentkeznem kell a
hatóságoknál. Szerényen élek, de legalább élek.
 Despard csöndben ült, szertefoszló álmai közt. A
Szegény Rokonnál neki neve volt. Rájött, hogy mi-
lyen szorult helyzetbe kerül, ha hazamegy. Miért is
nem szökött meg korábban, ahelyett hogy ezeknek
a mocskos angoloknak dolgozott volna? De van
pénze és vannak papírjai. Elmehetne Amerikába.
Hirtelen úgy érezte, hogy nem akar mást, csak ha-
zamenni. És neki már a Bond Street- i hotel volt az
otthona.
A feldühödött Sir Philip ráhívhatja a hatóságo-
kat.
De hogyan tehetné meg, gondolta Despard, anél-
kül hogy belekeveredne, hogy bevallaná, sokáig
tudatosan rejteget egy szökött foglyot? |
Minden további nélkül megteheti, jött a követke-
ző komor gondolat. Sir Philip kiváló hazudozó.
Despard szinte hallotta őt: „Inkább hisznek egy
francia szavának, mint az enyémnek?”
Fészkelődni kezdett a helyén, és a levél, amit
Lady Stantontól kapott, megzizzent a zsebében.
Lassú mosoly ült ki torz vonásaira. Sir Philip
bárkinek megbocsátana egy ilyen levélért cserébe.
Duvalier-re meredt.
- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy gye-
re velem vissza Londonba, és dolgozz nekem egy
nagyszerű hotelben a West Enden, ahová az arisz-
tokrácia jár?
 - Akkor meg kell mondanom az itteni hatósá-
goknak, hogy hova megyek, és esetleg téged is meg
akarnak nézni.
- Vannak hamis papírjaim. Használhatod azokat.
Mostantól Louis Rossignole vagy, amerikai állam-
polgár. Gondold meg, barátom. Ha mi egyesítjük a
főző tudásunkat, olyat még nem látott London!
 NYOLCADIK FEJEZET
Szakácsnak jó szakács volt, és úgy is lépett
le, ahogyan a szakácsok szoktak.
SAKI

AHOGY SIR PHILIP később mondotta, Mrs. Budley

talán a közelébe juthatott volna Despard nagysá-
gának, ha kap egy évet. De mivel Lord Ager bálja
már a nyakukon volt, úgy tűnt, hogy ínyenc kony-
hájuk hírnevének örökre vége. Egyes ételek, ame-
lyek kikerültek az ebédlőbe, jók voltak, némelyik
szósz pedig egyenesen kiváló, de Mrs. Budley nem
tudott olyan új fogásokat kreálni, amelyekről aztán
sokáig beszéltek volna. Nem értett a cukrászmes-
terséghez, így aztán nem kerültek ki a keze alól
olyan csodálatos tortadíszek, mint amilyen a tra-
falgari csata volt Hitchcockék bálján.
És Mrs. Budley elfáradt. Nem emlékezett rá,
hogy korábban valaha is így kimerült volna. Nem-
csak a konyha melege volt fárasztó, hanem az is,
hogy állandóan meg kellett küzdenie a vezető sze-
repért a konyhai személyzettel, akik Despard vas-
kezű uralma után mostanra eléggé felszabadultak.
Eleinte tetszett neki a gondolat, hogy az őrgróf
nem látja majd a bálon. Elrejtőzhet Lord Ager
konyhájában. Egy kicsit reménykedett benne, hogy
Peterhouse esetleg hiányolja majd, és elkezdi ke-
resni. De most már jobban örült volna, ha nem
mondja azt a többieknek, hogy vinni tudja a kony-
hát. Akkor Sir Philip biztosan keresett volna egy
másik francia szakácsot, ő pedig megjelenhetett
volna a bálon az új, elegáns szalonban csináltatott
mintás muszlinruhájában. A józan esze azt súgta
neki, hogy a Charles Manderley részéről elszenve-
dett megaláztatás után őrültség még csak gondolni
is az őrgrófra, de a férfi akkor is ott volt a gondola-
tai között, az álmaiban, olyan hosszú ideje, hogy
nehéz lett volna onnan száműznie őt.
Lord Agerhez is eljutott a szóbeszéd, hogy a Sze-
gény Rokon híres séfje otthagyta a szállodát, me-
lyet Lady Stanton persze buzgón táplált a barátnő-
in keresztül. A lord megriadt, és mindenáron látni
akart Despard- t, mire a vállalkozó szellemű Sir
Philip szerződtetett egy színészt.
Egy nappal a bál előtt Lady Stanton is meghallot-
ta, hogy Despard még mindig a Szegény Rokonban
van. Hívatta Jacket, és ráparancsolt, hogy derítse
ki, mi történt pontosan.
Jack először azt tervezte, hogy egyszerűen oda-
megy a konyhába vezető lépcsőhöz, és kihívatja
Despard- t, de az úrnője irányában érzett félelem
és utálat annyira kiélesítette az elméjét, hogy rá-
jött: a szállodának az az érdeke, hogy fenntartsa a
látszatot, hogy Despard még ott van náluk. Levetet-
te hát a libériáját, hétköznapi ruhát öltött, és úgy
döntött, hogy úgy tesz, mintha krumpliszállító len-
ne. Kora reggel elment a Covent Gardenbe, vett egy
zsák krumplit, és elindult a Bond Streetre. Csak
reménykedhetett, hogy az a nyomorult kisinas, aki
felismerheti, éppen nem lesz a konyha környékén.
Egy mosogatólány nyitott neki ajtót, aki közö-
nyösen bámult rá, és azt mondta:
- Hagyd csak ott.
- Despard úr mindig szállításkor fizet nekem -
mondta Jack gyorsan. Aztán csábosán rámosoly-
gott a mosogatólányra. - Nem adnál egy pohár sört
egy fáradt embernek, szép szeműm?
- Jaj, ne csináld már - kuncogta a lány. - Itt nem
szeretik az idegeneket a konyhában. Gyere be a
mosószobába, és meglátom, mit tehetek.
Jack megállt a mosóban a zsák krumplival a lá-
bánál, és hallgatta a konyhából érkező lármát. Az
egyik hang a többi fölé emelkedett, és parancsokat
osztogatott - egy női hang, egy felsőbb osztálybeli
hang. De hát ez nem is olyan furcsa egy arisztokra-
ták által vezetett szállodában.
A cselédlány visszajött egy korsó sörrel.
- Gyorsan idd meg - mondta.
Csúnyácska teremtés volt, alig nagyobb, mint
egy törpe. Fáradt és szürke volt az arca és zsíros a
haja, de Jack lehajolt, és arcon csókolta, majd fel-
egyenesedett, és jól színlelt csodálattal nézett rá.
- Jól megdolgoztat, igaz? - érdeklődött.
- Mrs. Budley egy igazi zsarnok - felelte a lány.
- És hol van az a francia szakács?
A lány tétovázott. Mindannyian megesküdtek,
hogy megtartják a titkot. De ugyan mit árthat egy
kis pletykálkodás ezzel a jóképű fickóval? Ez nem
egy nemesember szolgája vagy egy másik szálloda
embere, csak krumpliszállító, aki vele egy szinten
áll a társadalmi ranglétrán.
Kuncogott, és azt suttogta:
- Elszökött. Nagy baj van. Úgy kell tennünk,
mintha még mindig itt lenne. De ez bolondság, ha
engem kérdezel.
Jack egy húzásra kiitta a korsót. Ideje volt lelép-
nie.
Ekkor kinyílt a mosószoba ajtaja, és Mrs. Budley
állt a küszöbön.
- Ez meg mi, Betty?
Mrs. Budley egészen belejött a parancsolgatásba.
Jack önkéntelenül is meghajolt, mire az asszony
gyanakvóan összehúzta a szemét.
- Krumplit hozott, asszonyom.
- De hisz nem is rendeltünk.
 Mrs. Budley úgy vélte, hogy Jack nem úgy néz ki,
mint azok a fickók, akik zöldséget szállítanak a Co-
vent Gardenből.
- Azt mondja, hogy Despard úr rendelte.
- Mikor? - kérdezte Mrs. Budley.
- Én csak azt csinálom, amit a gazdám mondott -
felelte Jack. - Nem tudok semmit.
- Na és ki a gazdád?
- Mr. Bloggs a Covent Gardenből - felelte Jack.
- Akkor vidd vissza ezt a krumplit Bloggs úrnak,
és mondd meg neki, hogy tévedés történt. Betty, te
pedig folytasd a munkádat.
Mrs. Budley addig állt ott, míg Jack a hátára nem
emelte a krumplit, és el nem távozott.
Megfogadta, hogy később elmegy a Covent Gar-
denbe, és megkeresi ezt a Mr. Bloggsot, hogy egyál-
talán létezik-e, de a munka nyomása kiverte a gon-
dolatot a fejéből. Jack diadalmasan tért vissza há-
látlan úrnőjéhez. A lady azonban nem jutalmazta
meg, csak bólintott, és elbocsátotta.
Most, hogy már nem rajongott érte, nyomorultul
érezte magát. A libéria és a londoni állás feletti
öröme kezdett elmúlni. Azon kapta magát, hogy
visszavágyik a vidéki egyszerűséghez.
Lady Stanton aznap délután megbeszélést tar-
tott kis baráti társaságával: Lady Handonnal, Mrs.
Tykes-Dunne-nal, Mrs. Branstonnal és Lady Frem-
ley-vel.
- Történetesen tudom - mondta diadalmasan -,
hogy a híres szakács, Despard kilépett a Szegény
Rokonból, és nem fog Lord Ager báljára főzni. Be-
csapták a lordot, amikor azt mondták neki, hogy
Despard még mindig náluk van. És az a nőszemély,
Mrs. Budley fogja készíteni az ételeket. Vajon mit
szólna ehhez Lord Ager?
- A maga helyében én nem mondanám el neki -
jegyezte meg Lady Fremley.
- Könyörgőm, miért nem?
- Csak csodálni tudom ezt a Mrs. Budley-t. Van
egy bizonyos hősiesség abban, hogy egy jó család-
ból való hölgy megpróbálja pótolni London egyik
legjobb séfjét.
- Elfelejti, Lady Fremley, hogy Mrs. Budley az a
kis bestia, aki megcsókolta Peterhouse-t Hitch-
cockék bálján.
- Elfelejti, Lady Stanton - mondta Lady Handon
rosszindulatúan hogy Peterhouse csókolta meg
Mrs. Budley-t.
- Megérdemlik, hogy lelepleződjenek - mondta
Mrs. Branston hevesen.
Mrs. Budley-t hibáztatta azért, mert az őrgróf
már nem kérte fel a lányát táncolni.
Lady Stanton lassan elmosolyodott.
 - Úgy lesz, méghozzá a lehető legnyilvánosabb
módon.

Mrs. Budley másnap reggel Lord Ager konyhájá-

ban ült, és kisírta a szemét. Amikor végignézett a
rengeteg húson, a zöldséghalmokon, és arra gon-
dolt, hogy kétszáz személyre kell főznie, nem pedig
húszra, mint a Szegény Rokonban, rájött, hogy ez-
zel nem tud megbirkózni.
Végül letörölte a könnyeit, és elküldte a kisinast
Sir Philipért. Gunternek át kell vennie a főzést, ami
egy vagyonba fog kerülni, és Lord Ager pénzének
nagy részét vissza kell adni.
Nemcsak Sir Philip, hanem Lady Fortescue,
Sandhurst ezredes és Miss Tonks is átjöttek a
konyhába.
- Nem tudom megcsinálni! - kiáltotta Mrs. Bud-
ley.
- Nem megy. Ez túl sok nekem. Ide kell hívnunk
Guntert.
- Véletlenül tudom, hogy Gunter ma este a
Markham zenés estjére készül - jegyezte meg az
ezredes. - Akkor mit tegyünk?
Miss Tonks térdre rogyott.
- Imádkozzunk - mondta.
Sir Philipet hirtelen elragadta a dühe. Hátsón
rúgta a fohászkodó Miss Tonksot, aki elterült.
Sandhurst ezredes felkapott egy kést, és párbajra
hívta Sir Philipet.
- Örömmel - felelte Sir Philip, és megragadott
egy másik kést, aztán a két idős úr keringeni kez-
dett egymás körül, míg Miss Tonks, aki időközben
feltápászkodott, tovább imádkozott, szorosan le-
hunyt szemmel.
- Most azonnal hagyják abba! - kiáltotta Lady
Fortescue.
Sir Philip vadul nekirontott az ezredesnek, aki
kitért előle.
- Hagyják abba, vagy soha többé nem állok szóba
egyikőjükkel sem! - szállt Lady Fortescue hangja a
konyhában.
Az ezredes azonnal letette a kését, Sir Philip pe-
dig a körmeit kezdte tisztítani a magáéval, mintha
kezdettől fogva így tervezte volna.
Lady Fortescue leült egy konyhai székre, és vé-
gignézett a szégyenkező ezredesen, a dühös Sir
Philipen, az imádkozó Miss Tonkson és a vörös
szemű Mrs. Budley-n.
- Ami sok, az sok - jelentette ki. - Ez a szállodásdi
kezd az őrületbe kergetni minket. Elmagyarázzuk a
dolgokat Lord Agernek, és mentjük, ami menthető.
A szálloda jól megy. Eladjuk, elosztjuk a bevételt,
és mindenki mehet, amerre lát.
 - Vesd ránk könyörületes tekintetedet, Uram! -
kántálta Miss Tonks.
Váratlanul Sir Philip is leült. Levette az új, fekete
parókáját, és megvakargatta néhány megmaradt
hajszálát.

Úgy érezte, hogy vége az életének. Lady Fortes-

cue - Amelia - kétségkívül az ezredessel akar lete-
lepedni vidéken, ahol neki nem lesz helye. Az ezre-
des gondoskodna erről. Nincs több izgalom, nincs
több móka. Csak egy lehangoló, magányos jövő.
- Ha most Despard besétálna ide, megölném - je-
lentette ki.
És abban a pillanatban besétált Despard, a nyo-
mában Duvalier- vel, vagyis most már Rossignole-
lal.
Sir Philip ismét felkapta a kést, és a szeme feliz-
zott a gyűlölettől.
- Te korcs fattyú!
Miss Tonks kinyitotta a szemét.
- Isten meghallgatott! - kiáltott fel.
Despard a konyhai személyzethez fordult.
- Menjetek a cselédpihenőbe, és ott várjatok,
amíg nem szólok - mondta.
A személyzet kiment. Despard megvárta, míg tá-
voznak, aztán előhúzta Lady Stanton levelét, és a
szegény rokonok felé nyújtotta.
 - Ez majd mindent megmagyaráz - jelentette ki.
A szegény rokonok odagyűltek, és elolvasták az
írást.
- Nem hibáztathatnak - folytatta Despard. - Haza
akartam térni, és haza is tértem volna, ha nem ta-
lálkozom Rossignole-lal Doverben, és ő nem győ-
zött volna meg az ostobaságomról. Ő is mestersza-
kács.
- Munkára! - Lady Fortescue csak ennyit mon-
dott.
A konyha ajtaja kinyílt, és Jack lépett be, táskával
a kezében. Az arcán nyoma sem volt a divatos vi-
csorító mosolygásnak. Úgy nézett ki, mint egy
nagydarab, feszengő vidéki fiú.
- Én... Én... Lady Stanton inasa vagyok. Vagyis
voltam.
- Aki megpróbálta tönkretenni a levesemet! - ki-
áltott fel Despard.
- Igen, az - felelte Jack elcsigázottan. - De most
azért jöttem, hogy figyelmeztessem magukat.
- Mire? - kérdezte az ezredes.
- Hallottam, hogy az úrnőm azt tervezi, hogy
tönkreteszi magukat. Azt hiszi, hogy Despard el-
tűnt. De most már látom, hogy nem így van.
- És mit akar tenni az úrnőd? - kérdezte Sir Phi-
lip.
 - Azt tervezi, hogy megvárja a bankett végét,
majd azt javasolja, hogy hívják fel Despard-t a
konyhából. így a vendégek végül meg fogják tudni,
hogy elment. Lord Ager visszaköveteli a pénzét. Ha
pedig Sir Philip egy színésszel játszatja el Despard-
t, akkor leviszi a konyhába a vendégeket, hogy
megmutassa nekik, hogy Mrs. Budley a séf.
- Várj csak egy pillanatra! - Sir Philip újra átfu-
totta Despard levelét. - Ez a levél azt jelenti, hogy
őladysége a kezünkben van. - Despard- ra pillan-
tott. - Meg tudod csinálni? Mármint a mai banket-
tet.
Despard vállat vont.
- A barátommal, Rossignole-lal világraszóló la-
komát tudunk készíteni.
- Várjon egy percet! - tiltakozott az ezredes. Már
látta lelki szemei előtt a szép vidéki udvarházat és
az esküvőjét Lady Fortescue-val. - Ez az áruló, ez a
gazember nem jöhet csak úgy vissza a helyére!
De Lady Fortescue fekete szeme már felcsillant.
- Akkor lássanak neki, Despard - mondta lányos
derűvel. - Mrs. Budley, ön itt marad ma este, elrej-
tőzve. Vegye fel a legszebb ruháját, és várakozzon a
vacsoraterem előtt. És amikor meghallja Lady
Stanton bejelentését, vonuljon be, szépen kiöltöz-
ve. Mi fogunk győzni - kacagott fel. - Már azt hit-
tem, hogy végünk.
 Miss Tonks megölelte Mrs. Budley-t.
- Az imáim meghallgatást nyertek.
Despard elvigyorodott, levette a kabátját, és egy
szögre akasztotta a falon.
Jack az ajtó felé indult.
- Várj csak! - szólt utána Lady Fortescue. - Jó
szolgálatot tettél nekünk. Derék, becsületes fiú
vagy, és szükségünk van egy jó kiállású inasra, aki
nyitogatja a hintóajtókat. Lenne kedved nálunk
dolgozni?
- Igen - felelte Jack egyszerűen.
- Szerzünk neked egy szép egyenruhát, de most
segíts Despard- nak. Gyerünk!
Csak az ezredes nem szólt semmit. Néha szé-
gyellte, hogy újra úriember akar lenni. Vidéki élet-
re vágyott, jó könyvekkel a könyvtárában és ku-
tyákkal a sarkában, amikor a birtokán sétál. De
amikor látta, hogy imádott Ameliája felragyog, és
újra örül, lassan ő is jobb kedvre derült, és megint
félretette a saját álmait, hogy kövesse a többieket
az emeletre, és felügyelje a vacsorázóhelyiség dí-
szítését és előkészítését.
Jack sosem felejtette el azt a hosszú napot. Úgy
érezte, mintha a káosz poklába csöppent volna. A
konyhában fortyogtak a szószok, és Despard ká-
romkodott meg szitkozódott, miközben ő és Ros-
signole cukorillattal töltötte meg a levegőt. A des--
szert központi eleme az Arroyo Dos Molinos-i csata
volt, egy kisvárosnál a spanyolországi Sierra de
Montánchez felhői között, ahonnan Rowland Hill
háromezer brit, négyezer portugál gyalogos és
négyszáz lovas élén kiűzte a franciákat. A konyhai
személyzet tagjai egymás után hagyták abba a
munkát, amikor látták a Despard és Rossignole ke-
ze alatt formálódó csodát. Magas cukorhegyek
emelkedtek, és lassan alakot öltöttek a spanyol vá-
roska házai és utcái. Menekülő franciák által hát-
rahagyott, felborult, miniatűr teherkocsik hevertek
az utcákon, miközben a cukorból készült 71-es és
92-es század alakjai életre keltek Despard cukrá-
szati alkotásában.
Aztán elkészült a nagy mű.
Despard és Rossignole, látszólag figyelmen kívül
hagyva annak az iróniáját, hogy desszertjük a fran-
ciák vereségét ünnepli, összeölelkeztek, amikor
készen lettek, majd ünnepélyesen koccintottak
Franciaországra Lord Ager legjobb burgundijával.

Az őrgróf nagy gonddal öltözött fel a bálra. Lord

Ager szomszédjában lakott. Megesküdött volna rá,
hogy érzi Mrs. Budley jelenlétét a falon át. Úgy
tűnt, mintha az asszony beleégett volna a fejébe.
Bármikor fel tudta idézni a haját, a szemét, a hang-
ját, a járását. Kezdte úgy érezni magát, mint egy
megszállott. Megtalálta azt, amire a szíve vágyott,
de a büszkesége falai lehetetlenné tették, hogy
megszerezze.
Mégis azon kapta magát, hogy kerüli Charles
Manderley-t, és egyetlen reménykedő hölgy sem
állíthatta többé, hogy felkeltette a figyelmét, mert
minden héten mással szórakozott.
Viszont, gondolta, miközben kiválasztott egy
gyémántos tűt, és gondosan a nyakravalója hófe-
hér redői közé illesztette, ha elveszi - csak elvi fel-
tevésként -, akkor elviheti Londonból, a munka
stigmatizáló világából, és megtilthatja neki, hogy
továbbra is érintkezzen azzal a szállodai népség-
gel. De Mrs. Budley persze soha nem ígérne meg
neki ilyesmit, és a baj az, hogy ha mégis megtenné,
ő mélységesen csalódna benne.
Tulajdonképpen mi is olyan megvetendő a mun-
kában? - száguldoztak a gróf dühös, zavaros gon-
dolatai. A társaság effajta titokzatos tabui sokkal
jobban illettek volna valamilyen déltengeri sziget
törzsi társadalmához, mint a londoni elithez. Eszé-
be jutott egy tiszttársa, aki az emberei mellett har-
colt a sárban és mocsokban, aki sebeket ápolt, az
ingéből tépett kötést egy gyalogosnak, sebesülte-
ket cipelt a hátán, mit sem törődve a vérrel, ami
beszennyezte valaha fényes egyenruháját. Aztán
ugyanez a tiszt tombolni kezdett a következő tá-
borhelyen, amikor nem talált mosónőt, aki elvitte
volna a szennyesét. Az őrgróf ekkor azt javasolta,
hogy mossák ki maguknak a holmijukat, de erre a
tiszt dühösen azt válaszolta, hogy egy úriember
soha nem mossa ki a saját szennyesét. Az őrgróf
most is látta őt maga előtt véresen, tetvesen, mégis
gőgtől merev arccal.
Mrs. Eliza Budley olyan volt, mint egy méreg,
ami szétterjed a vérében, és nincs rá ellenszer. Egy
dolog volt megtanulni együtt élni egy fájdalmas
sebbel - ezt már sokszor megtette -, de egészen
más ezzel a belülről sajgó, maró fájdalommal lé-
tezni.
Mögötte állt a komornyikja, aki a kabátját tartot-
ta.
Vajon mit gondol Pomfrey?
Ó volt szerelmes? Volt valaha is szerelmes?
- Te voltál már szerelmes, Pomfrey? - kérdezte,
hangosan kimondva a gondolatát.
- Igen, uram, de sikerült túltennem magam rajta.
- Úgy mondod, mintha a himlőről beszélnél. Mi-
ért nem vetted feleségül?
- A szóban forgó hölgy egyszerű szobalány volt,
uram. Nem süllyedhettem ilyen mélyre. És akkor
kereshettem volna más munkát.
Még a szolgák is megörültek, gondolta az őrgróf.
Eldobjuk a boldogságot, és megelégszünk a szen-
vedéssel, mert félünk, hogy elveszítjük az arcunkat.
Nevetséges.

Mr. Hamlet, a híres ékszerész kétszer visszauta-

sította Sir Philipet, de végül beadta a derekát, ami-
kor az öreg egy kicsit felemelte a hangját.
- Tudom, miért van itt, Sir Philip - mondta az ék-
szerész -, és nem, nem adok kölcsön többet. Leg-
utóbb sem segítette elő a jobb eladásokat.
- Maga tudja - mondta Sir Philip megdöbbentő
szelídséggel ahhoz képest, hogy az imént még kia-
bált és panaszkodott. - De azt hittem, hogy segítek
az üzletének azzal, hogy ideszoktatom a leendő Pe-
terhouse őrgrófnét.
- És ki lenne ez a hölgy?
- A mi Mrs. Budley-nk.
- Ugyan már! Nem fogja elvenni a maga egyik üz-
lettársát.
- Odavan érte, körülrajongja, mi több, ma este
meg is fogja kérni.
- Az nem lehet! Biztos ebben?
Sir Philip ünnepélyesen bólintott.
Két nappal ezelőtt sokáig fent volt, és számba
vette, amit Mrs. Budley és az őrgróf furcsa kapcso-
latáról tudott. Az őrgrófot távol tartották Mrs. Bud-
ley-tól. A bálon aztán majd újra láthatja, és Sir Phi-
lip biztos akart lenni benne, hogy Mrs. Budley úgy
fog kinézni, mint egy hercegnő.
- Mire gondolt? - kérdezte Mr. Hamlet.
- A maga egyik új tiaráját akarom látni rajta, az
egyik olyan csinosát, nem azokat a nehéz vacako-
kat aranyból és gyémántból; és egy gyémánt nyak-
éket meg karkötőket.
- Garantálja, hogy a mi vevőnk lesz, ha létrejön a
házasság?
- Igaz lelkemre esküszöm - felelte Sir Philip.
- Hát jó. Meglátom, mit tehetek.

Lady Stantont Mr. Jasper Brackley kísérte el a

bálba. Brackley most boldogan tartott vele, mert
úgy tűnt, hogy a lady minden érdeklődését elvesz-
tette Charles Manderley iránt. Boldogsága azonban
rövid életű volt. Az asszony rengeteget ivott a tán-
cok között, egyre vidámabb lett az italtól és Mrs.
Budley jelenlétének hiányától. Az a tény, hogy az
őrgróf nem kérte fel táncolni, látszólag cseppet
sem zavarta.
Az volt a terve, hogy először legyőzi a szegény
rokonokat, és majd utána folytatja a cserkészést.
Lady Fremley kivételével Lady Stanton egész
hölgykoszorúja buzgón pletykálkodott, így mire a
vendégek vacsorázni indultak, már mindenki tud-
ta, hogy a szegény rokonok hazudtak a séfről. Az
egyetlen ember, aki nem hitt a szóbeszédnek, Lord
Ager volt, aki személyesen is találkozott a szakác--
csal, bár kissé furcsállta, hogy a fickó milyen ke-
véssé hasonlít ahhoz a színészhez, akit korábban
mutattak be neki Despard-ként. Végigkóstolta az
ételeket, és el volt ragadtatva.
Lady Stanton egyre többet ivott, ahogy a vacsora
haladt, és egyre- másra hallatszottak az elismerő
és csodálkozó felkiáltások. Neki magának nem volt
túl kifinomult ízlelése, és azzal nyugtatta magát,
hogy a szegény rokonoknak nyilván sikerült egy
másik szakácsra szert tenniük. Vagy ez történt,
vagy Mrs. Budley rendelkezik ritka főzőtehetség-
gel.
Az őrgróf fél füllel hallgatta annak a kisasszony-
nak a fecsegését, akit bekísért az ebédlőbe; Mrs.
Budley sehol sem mutatkozott. Nyilván még min-
dig a konyhában görnyed a fazekak fölött, és nem
is gondol rá.
Amikor az étkező ajtaja végre kinyílt, és betolták
a pompás desszertet, a vendégek felálltak a he-
lyükről, és úgy tolongtak, mint a gyerekek.
Lady Stanton tudta, hogy eljött az ő ideje.
- Mindannyian szeretnénk gratulálni Despard-
nak, a francia séfnek - mondta fennhangon. - Hoz-
zák őt ide!
 Mrs. Branston, Mrs. Tykes-Dunne és Lady Han-
don is visszhangozták a szavait.
Lady Stanton diadalmas mosollyal állt.
A vendégek többsége is a séfet követelte.
Az ajtóból egyszer csak tapsvihar hallatszott,
majd a tömeg szétvált.
Despard állt ott ropogós fehér sapkában és kö-
tényben. Mellette Rossignole. És mögöttük, ugyan-
csak sapkában és kötényben, ott állt a lady egykori
inasa, Jack.
- Ezt nézze meg! - mondta egy hang a könyöke
mellett. Sir Philip kiteregette a levelet, amit Des-
pard- nak adott. Lady Stanton rémülten meredt a
papirosra. - Találkozunk a bíróságon - jegyezte
meg Sir Philip gonosz vigyorral.
- Ez meg mi volt? - kérdezte Mr. Brackley.
- Semmi - felelte a lady elfehéredő ajakkal.
Despard eltűnt, a vendégek visszaültek.
Aztán a terem végének dupla ajtaja újra kitárult.
Sandhurst ezredes, aki korábban kiment, most
Mrs. Budley-val a karján tért vissza.
A zsenikéz alkotta finom muszlinruha légiesen
úszott az asszony körül. Gyémántok csillogtak a
hajában, a nyakában és a karján.
Peterhouse őrgrófjának egy percre elakadt a
szava. De aztán felállt, és átvágott a termen.
 Az ajkához emelte az asszony kezét, és azt
mondta:
- Mrs. Budley, hozzám jön feleségül?
Mrs. Budley szeme fényesebben csillogott, mint
a gyémántjai, amikor felnézett rá, és csak annyit
felelt:
- Igen.
Az ezredes elszoruló torokkal adta át Mrs. Bud-
ley-t az őrgrófnak, majd a párocska együtt távozott
az étkezőből.
Megálltak az elhagyatott bálteremben.
- Tényleg olyan egyszerű az egész - mosolygott
rá az őrgróf az asszonyra. - Csókolj meg, Eliza, és
vess véget a fájdalmamnak.
Összesimultak, és aztán Peterhouse szájon csó-
kolta, először szelíden, aztán szenvedéllyel.
Szétváltak, amikor a zenekar újra megjelent a
bálterem feletti galérián.
- Keringő! - mondta az őrgróf, aztán újra a karjá-
ba vette Mrs. Budley-t, amikor a zenekar elkezdett
játszani.
A vendégek kijöttek az ebédlőből, és sugdolózva
nézték az álomszerűén tovasuhogó párt.
Csak Lady Stanton hiányzott. Hazament össze-
pakolni, hogy elmeneküljön Angliából és Sir Philip
bosszúja elől.
 Charles Manderley zavartnak tűnt. A leánykérést
többen is hallották, és a híre elterjedt az étkező-
ben. Úgy gondolta, hogy az őrgróf szégyenletesen
viselkedik.
Sir Philip meghajolt Lady Fortescue előtt.
- Ez a mi táncunk, azt hiszem.
- Itt nem táncolhatunk! - tiltakozott rögtön Lady
Fortescue. - Szolgák vagyunk.
- Semmi sem ronthatja el a sikerünket - mondta
Sir Philip.
Lady Fortescue hirtelen elmosolyodott, a ruhája
uszályát a karjára vetette, és táncolni kezdett Sir
Philippel, aki túlságosan magához szorította.
- Miss Tonks - szólt az ezredes -, megtisztelne?
Miss Tonks megtisztelte, és miközben tovalebe-
gett, azt képzelte, hogy nem a szegény öreg ezre-
dessel keringőzik, hanem egy jóképű tiszttel.
Aztán zűrzavar támadt az ajtóban, a vendégek
abbahagyták a táncot, és két sorba rendeződtek.
A régensherceg érkezett.
A szegény rokonok társadalmi helyzetüknek
megfelelően a falhoz húzódtak, kivéve Mrs. Budley-
t. Őt az őrgróf nem engedte megszökni, szorosan
fogta a kezét, miközben a királyi személyiség vé-
gighaladt a sorfalak között.
- Nocsak, Peterhouse - szólt a herceg. - És ki ez a
szépség?
 - A menyasszonyom, Mrs. Eliza Budley, felség.
- Roppantul csinos. Mindenképp hívj meg az es-
küvőre!
A herceg továbbment, és a sor végén kijelentette,
hogy éhes.
Despard és Rossignole éppen vacsoráztak a
konyhában, amikor Sir Philip berontott azzal a hír-
rel, hogy vacsorát kell készíteniük a régensherceg-
nek.
De Mrs. Budley nem volt ott, hogy láthassa a
drámai este végét, vagy azt, hogy a herceg az ege-
kig magasztalta a vacsorát.
Egy újabb konvenciót szegett meg, átment a
szomszédba az őrgrófhoz, és összebújt vele a szó-
fán a könyvtárban, a kandalló előtt, és átadta ma-
gát a boldogító csókoknak és simogatásoknak.
Levette a tiarát, és letette egy kis asztalra, ahol
szikrázva ragyogott a gyertyafényben.
- Warwickban fogunk összeházasodni - mormol-
ta bele a hajába Peterhouse. - Prinny nem fog el-
utazni olyan messzire, de túl fogjuk élni, ha nem
jön el.
Mrs. Budley oldalra fordította a fejét, és belemo-
solygott az őrgróf szemébe.
- Mikor?
- Amint megszerzem a különleges engedélyt.
 - De a barátaim nem hagyhatják ott a hotelt,
hogy ott legyenek az esküvőmön.
- Meglátogathatnak később. Csókolj meg még
egyszer. Nem fogod elhalasztani az esküvőnket.
Már így is túl sok időt vesztegettünk el.
Mrs. Budley megcsókolta, szinte megdöbbenve
saját szenvedélyén, amivel (. elárulta a férfinak,
hogy még soha nem volt szerelmes.
Az őrgróf a ruhája alá csúsztatta a kezét, gyen-
géden megsimogatta a mellét, ő pedig megreme-
gett a kéjtől, és indokolatlanul hűtlennek érezte
magát, amikor visszagondolt arra, hogy mennyire
gyűlölte a férje érintését a mellén, mert úgy gyúrta,
mint a tésztát.
- Megfeledkezem magamról - mondta az őrgróf
vonakodva. - Jobb lesz, ha visszaviszlek a hotelbe.
Már nem tart soká. Hamarosan összeházasodunk.
- Összeházasodunk - visszhangozta Mrs. Budley
boldog sóhajjal, és újra a férfi felé fordította az aj-
kát.
 KILENCEDIK FEJEZET

Kövér fehér nő, akit senki sem szeret.

FRANCES CROFTS CORNFORD

DESPARD GONDOSAN ELREJTETTE az aranyat,

amit Lady Stantontól kapott, a téglák mögé a
konyha falába. Ő és Rossignole sokáig fennmarad-
tak, hogy kiszedegessék a téglákat, majd miután
biztonságba helyezték az aranyat, visszaépítették a
falat. Amit jól is tettek, mert másnap Sir Philip, aki
újra áttanulmányozta Lady Stanton levelét, rájött,
hogy a legkevesebb, amit a renegát szakács tehet,
hogy ebül megszerzett jövedelmét beadja a szállo-
da pénztárába.
A francia séf gyászosan meredt Sir Philipre, ami-
kor előadta az ötletét, kezét lemondó gall gesztus-
sal tárta szét, és közölte, hogy a mylady sajnos be-
csapta, és egy zsák követ adott neki arany helyett.
Sir Philip, mint mindenki más, hallotta, hogy Lady
Stanton elhagyta Angliát, így már nem tudta meg-
erősíteni ezt a történetet.
A következő reggelen Despard észrevette, hogy
Sir Philip az éjszaka folyamán lent járt, átkutatott
minden sarkot, minden edényt, minden fazekat, de
még a lisztesládát is feltúrta afeletti dühében, hogy
képtelen megtalálni a pénzt, amit a séf biztosan el-
rejtett.
De végül elvonta a figyelmét a keresésről a hír,
hogy ő vezetheti az oltárhoz Mrs. Budley-t az eskü-
vőjén. Az ezredes fölött aratott győzelme azonban
rövid életű volt, mert kiderült, hogy Lady Fortes-
cue úgy véli, hogy az ezredesnek nagyobb hasznát
veszi a szállodában, mint Sir Philipnek. Tovább ke-
serítette az a hír, hogy Miss Tonks-szal együtt kell
Warwickshire-be utaznia, aki koszorúslány lesz.
A furcsa pár rosszkedvűen indult útnak. Miss
Tonks tulajdonképpen nagyon jól nézett ki új, ele-
gáns utazóruhájában és csinos főkötőjében. A siker
- hisz a szálloda sikeres volt - olyan magabiztos-
sággal és méltósággal ruházta fel a vénkisasszonyt,
ami korábban hiányzott belőle.
Bérelt kocsival utazlak, de szolgák nélkül. A szál-
loda annyira tele volt ebben a szezonban, hogy
Bettyt és Johnt is be kellett fogni, pedig ők általá-
ban csak a szegény rokonok személyes ellátásáról
gondoskodtak.
Lady Fortescue és Sandhurst ezredes kimentek a
kapu elé, hogy búcsút intsenek Sir Philipnek és
Miss Tonksnak. Sir Philip megcsókolta Lady
Fortescue kezét, majd megpróbálta megcsókolni az
arcát is, de a lady magasabb volt, mint ő, és egy lé-
péssel hátrébb is húzódott, mire Sir Philip csak az
üres levegőbe csókolt. Sir Philip felmászott a ko-
csiba, melynek ajtaját a gyönyörű új szállodai libé-
riát viselő, ragyogó arcú Jack nyitotta ki neki, és le-
ült Miss Tonks mellé, sötét duzzogásba merülve.
Nyomorúságát tovább fokozta, hogy gyűlölte a vi-
déket, annak minden tartozékával együtt, a tehe-
nektől kezdve a trágyadombokig és a parasztokig.
Mindezt hosszas litániában ecsetelni is kezdte,
amíg Miss Tonks epésen meg nem jegyezte, hogy
elképesztő, ahogy az olyan emberek, mint Sir Phi-
lip, képesek az önsajnálatot jogos felháborodássá
változtatni magukban, és hogy ez nemcsak kelle-
metlen, de unalmas is. Erre Sir Philip közölte, im-
már nem először, hogy Miss Tonks egy savanyú,
szikkadt vénlány, és nem csoda, hogy soha senki-
nek nem kellett. Erre mindketten keserű hallga-
tásba merültek.
Az első napon csendben költötték el az étkezé-
seket, este pedig, a fogadóban, ahol éjszakára meg-
álltak, szó nélkül mentek el a szobájukba.
Sir Philip túl sokat ivott előző éjjel, és délig
aludt, Miss Tonks legnagyobb bosszúságára, mert
ez azt jelentette, hogy későn kellett indulniuk, és
nem érkezhettek meg a kastélyba, csak éjfél körül.
Ekkor megtörte a hallgatását, hogy lehordja Sir
Philipet, de dühöngésével inkább csak jókedvre
derítette az öreget. Szép, derült idő volt, és Miss
Tonks kényszerítette magát, hogy ne gondoljon az
ellenszenves Sir Philipre, hanem a vidéket csodálja
a napsütésben.
Egyikük sem gondolt a rablókra vagy útonállók-
ra, hisz az ilyen zsiványok a sötétségben, a sűrű
erdőkben járnak, nem ilyen jól fésült tájon, gondo-
zott mezőkön, kőfalak és nyírt sövények között.
Délután négykor megálltak egy vidéki vacsorára,
majd kilenckor megint ettek egy másik fogadóban.
Kényelmesen haladtak céljuk felé a Fossé mentén a
halványuló fényben, azon az egyenes római úton,
amely Gloucester-shireből Warwickshire-be veze-
tett. Lassan zötyögtek fel az út számos meredek
dombjának egyikére, amikor a kocsi hirtelen meg-
állt, és egy hang azt kiáltotta:
- Tartsd a lovakat, vagy szétlövöm a fejed!
- Utonállók, hogy a fene enné meg őket - morog-
ta Sir Philip. - Adjon oda nekik mindent, amit csak
akarnak, Miss Tonks. Jobb életben maradni, mint
bátornak lenni.
- De hát nálunk van Eliza nászajándéka - tiltako-
zott Miss Tonks.
- Az ajándék nélkül is örülni fog annak, hogy egy
darabban érkezünk meg - morogta Sir Philip. - A
pokolba a kocsissal meg az őrrel. Nem tudnak lőni?
A kocsi ajtaját feltépte valaki, és egy nagydarab
férfi jelent meg.
 - Kiszállás! - parancsolta.
Sir Philip lemászott, és segített Miss Tonksnak
kiszállni.
- Dobják az ékszereiket a földre - parancsolta az
útonálló.
- Rajtam nincs - mondta Sir Philip, aki az órájá-
val együtt elcsomagolta az egyik értékes dísztűjét
is.
A kocsilámpák fényénél a támadójukról kiderült,
hogy komisz képű, gyalogos férfi, és egyedül van.
Az a tény, hogy még csak nem is vette a fáradságot,
hogy elrejtse kellemetlen vonásait, riadalommal
töltötte el Sir Philipet. Az útonállónak valószínűleg
nem állt szándékában tanúkat hátrahagyni.
- Nyissa ki a ládákat, öreg - mondta a zsivány, és
a pisztolyát Sir Philipre szegezte.
- Nyissa csak ki maga - mondta Sir Philip. - Úgyis
végez velünk.
Miss Tonks úgy érezte, mintha valami álomban
lenne.
- Várjon - hallotta a saját hangját. - Nekem van
arany a retikülömben. Azt odaadom magának.
Benyúlt a táskájába, és kotorászni kezdett a kis
pisztoly után, amit Lady Fortescue adott neki: „Egy
hölgynél mindig kell lennie fegyvernek - csengtek a
fülében a lady szavai. - És ez a kis játékszer eléggé
hatékony.” És eszébe jutott a saját tiltakozása is:
„Nem is tudom, hogy kell elsütni egy fegyvert.”
Lady Fortescue nevetett, és azt mondta: „Élesítve
van. Egyszerűen csak felemeli, és meghúzza a ra-
vaszt.”
- Meg akar ölni minket? - kérdezte, és mintha va-
lahonnan messziről érkezett volna a hangja.
- Hát persze, hogy meg akar - mondta Sir Philip.
- Még az arcát sem takarta el.
- Adja ide! - kiáltotta az útonálló.
És Miss Tonks így is tett. Felemelte a retikült, és
meghúzta a ravaszt. Fülsüketítő durranás hallat-
szott. Az útonálló döbbent képet vágott, majd ös--
szerogyott, kiejtve kezéből saját fegyverét.
Miss Tonks a lámpához vitte a retiküljét.
- Lett rajta egy égett lyuk - mondta vékonyka
hangon.
Sir Philip az útonálló fölé hajolt.
- Egyenesen a szívébe - hüledezett. - Hol van a
kocsis és az őr?
Körbenézett a hintó környékén, majd az úton, de
nyilvánvaló volt, hogy a kocsis és az őr elmenekült,
sorsukra hagyva őket.
- Az angol nép elpuhult - morogta Miss
Tonksnak, aki még mindig a táskáján esett sérülést
nézegette. - Majd én hajtok. Jobb, ha felül mellém a
bakra, Miss Tonks. Nem fog elájulni? Minden elis-
merésem. Nem láttam még nőben ilyen bátorságot
soha.
- Nem fogok elájulni - mondta Miss Tonks nyu-
godt, tiszta hangon.
Felmászott a bakra.
Sir Philip kivett egy rakás pokrócot a kocsiból, és
feldobta neki. Aztán becsapta a hintó ajtaját, és a
sokktól felélénkülve felhúzódzkodott a bakra, és
megfogta a gyeplőt.
Felhajtotta a lovakat a meredek dombon. A csú-
cson végre kiértek a magas sövények sötét árnyé-
kából. Telihold ragyogott rájuk, ezüstös fénybe bo-
rítva a tájat. Sir Philip megállította a lovakat, és
Miss Tonkshoz fordult.
- Hé - mondta halkan életben vagyunk!
Elkezdett nevetni, átkarolta Miss Tonks vékony
vállát, és úgy kacagott, hogy még a könnye is ki-
csordult.
- Kérem, hajtson tovább, uram - mondta Miss
Tonks hidegen. - Ez most nem a jókedv ideje.
Sir Philip megtörölte az arcát, aztán összehúzott
szemmel végigmérte Miss Tonksot, és lekevert ne-
ki egy pofont.
- Ó - mondta Miss Tonks. - Ó! Ó! Ó!
Aztán elkezdett reszketni és sikoltozni.
 - Adja csak ki magából - mondta Sir Philip, és át-
fogta. - Ez az. Én bátor Letitiám. Itt van Philip. A
mindenit, annyira büszke vagyok magára!

És szorosan tartotta őt, majd néha türelmetlenül

megrázta, amíg Miss Tonks hisztériája csendes zo-
kogássá nem csillapodott.
Amikor a nő összeszedte magát, így szólt:
- Otthagytuk a hullát az úton.
- Tény és való - felelte Sir Philip, és megmarkolta
a gyeplőt. - Ott van a legjobb helyen. Különben
órákat vesződhetnénk a hatóságokkal. Maga meg-
mentette az akasztás kínjaitól, Miss Tonks, ha eset-
leg a keresztényi irgalom miatt aggódna.
- De mi van, ha nem is akart megölni minket?
- Meg akart.
- Csak meg kellett volna sebesítenem.
- Esélyt adott volna neki, hogy használja elle-
nünk a fegyverét? Az életemet köszönhetem ma-
gának, Miss Tonks.
Lehajtottak a meredek dombról, és Sir Philip
időnként aggódó pillantásokat vetett útitársnőjére.
Szívesen Miss Tonks vállára tette volna a kezét,
hogy megvigasztalja, de a négylovas fogat hajtása
minden erejét és figyelmét lekötötte.
Miss Tonks magára tekerte a takarókat, és pró-
bált úrrá lenni a rohamokban rátörő reszketésen.
 Végül felderengett előttük a kastély, mintha va-
lami középkori regényből lépett volna elő. A kapu-
rostély alatt átgördültek a felvonóhídon, ugyan-
azon az úton, amelyen Mrs. Budley is érkezett,
amikor ideküldték, hogy kirabolja az őrgrófot.

Sir Philip megpróbált lemászni bakról, de az

utolsó fél méteren már zuhant, és tehetetlenül te-
rült el a földön. Miss Tonks lelépett, és végignézett
rajta. Lehajolt, hogy felsegítse, de a lába hirtelen
felmondta a szolgálatot, és ráesett.
A kastély kapuja kinyílt, és az őrgróf jött ki,
nyomában a szolgáival.
- Be vannak rúgva - pillantott a földön heverő
párosra. A szolgáihoz fordult. - Vigyétek be őket.
Mrs. Budley-t legszebb álmából ébresztette a hír,
hogy Miss Tonks és Sir Philip megérkezett. Gyor-
san felöltözött, és könnyedén lerohant a lépcsőn a
nagyterembe.
- Kedvesem! - lépett oda hozzá az őrgróf. - A ba-
rátaidnak hajmeresztő kalandban volt részük.
Megállította őket egy útonálló, a kocsisuk és a test-
őrük elmenekült, és Miss Tonks lelőtte az útonál-
lót!
- Letitia! - Mrs. Budley odasietett Miss Tonks
székéhez a hatalmas kandalló előtt. - Milyen bátor
voltál! De most le kell feküdnöd. Honnan volt fegy-
vered? És hogyan tudtad elsütni?
- Lady Fortescue adta indulás előtt. Nem tudom,
hogyan sikerült megölnöm azt az embert. Már nem
emlékszem, hogy mire gondoltam, vagy hogy egy-
általán gondoltam-e bármire. Nagyon örülök, hogy
végre biztonságban vagyok - mondta Miss Tonks,
és hagyta, hogy Mrs. Budley feltámogassa. - Nem
tudom elhinni, hogy megtörtént.
- Az életemet köszönhetem neki - jegyezte meg
Sir Philip. - Ki gondolta volna! Miss Tonks! - Sir
Philip csókot nyomott az arcára, és gyorsan meg-
ölelte.
Mrs. Budley kivezette a barátnőjét, és felvitte az
egyik vendégszobába. Két szobalány követte őket.
Az egyik kicsomagolta Miss Tonks ládáját, míg a
másik segített Mrs. Budley-nak levetkőztetni és
ágyba dugni Miss Tonksot.
- Szeretnéd, hogy itt maradjak veled, Letitia? -
kérdezte Mrs. Budley.
- Nem, Eliza. Azt hiszem, hogy azonnal el fogok
aludni. Annyira fáradt vagyok. Sir Philip elképesz-
tően kedves volt. Furcsa, nem igaz? Amikor az em-
ber húszéves, csinos és jóképű fiatal szeretőkről
álmodik; amikor harminc, halk szavú lelkészekről
vagy özvegyemberekről; és most - csuklóit el egy
zokogással a hangja -, amikor az ember elmúlt
negyven, bármilyen férfi megteszi.
- És mit gondolsz, hogy ez mit jelent? - Mrs. Bud-
ley másnap reggel kifaggatta az őrgrófot a reggeli-
zőasztalnál. - Az nem lehet, hogy bármiféle roman-
tikus színben gondol Sir Philipre. Már elmúlt het-
ven.
- Én nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget
semminek, amit tegnap mondott, szerelmem. A
sokk beszélt belőle.
De az esküvő előtti héten feltűnt nekik, hogy
Miss Tonks és Sir Philip sok időt töltenek együtt.
Kocsikázni mentek, sétáltak, triktrakot" vagy Jo-
hanna pápát" játszottak. Miss Tonksot valamiféle
halovány szépség hatotta át, nem is annyira külső-
leg, mint inkább boldog kisugárzás formájában.
A kastély lassanként megtelt az őrgróf rokonai-
val, köztük Mr. George Pymmel, aki láthatólag ked-
vetlenül fogadta a közelgő menyegzőt.

Az esküvő napján csodálatos idő volt. A fehér a

szüzek színe volt, így Mrs. Budley krémszínű sza-
ténban esküdött. Miss Tonks talpig rózsaszín taft-
ban és színben illő, izgatottan piruló orrheggyel
kijelentette, hogy soha nem látott még szebb
menyasszonyt.
 De amikor az esküvő elkezdődött, Miss Tonks el-
sírta magát. Az őrgróf olyan fenséges volt, olyan
jóképű a maga sötét, borongós módján, annyira
olyan, mint álmai elveszett férfijai, hogy hirtelen
elszomorodott, hogy neki soha nem lesz ilyen sze-
rencséje.
Az esküvői reggeli közben aztán egy kicsit meg-
nyugodott. Sir Philip mondott egy meglehetősen
borzalmas beszédet, ami tele volt kétértelmű és
nyálas fordulatokkal, de olyan kedves és barátsá-
gos volt az ittlétük alatt, hogy Miss Tonks még
ezért sem tudott neheztelni rá.
Az őrgróf és az új őrgrófné ritkán mutatkozott a
következő napokban, és amikor néha mégis előke-
rültek, kimerültén és boldogan bámultak egymás
szemébe, csipegettek egy kicsit, megint egymás
szemébe néztek, aztán mintegy telepatikus jelre
újra visszaindultak a hálószobájukba.

- Egy új ágyat kellett volna venni nekik nász-

ajándékba - jegyezte meg Sir Philip. - A mostanit
valószínűleg teljesen elkoptatták.
- Azt hittem, hogy Eliza jobb társaság lesz majd -
panaszkodott Miss Tonks. - Mit tudnak csinálni
odafent egész nap? - pirult el. - Úgy értem,
mindennek van határa.
 - Azt hiszem, mi is elértük az itteni tartózkodá-
sunk határát - jegyezte meg Sir Philip. - Menjünk
haza, és nézzük meg a többieket.

Visszafelé kellemes útjuk volt az őrgróf egyik ko-

csiján. Egyikük sem sietett haza, és egy egész napot
töltöttek el egy kellemes fogadóban Chipping Nor-
tonban, alig harminc mérföldre a kastélytól.
Miss Tonksnak kezdett kialakulni valamiféle jö-
vőképe. Nem olyan volt, mint az álmai, de Sir Philip
Sommerville kiemelt helyet foglalt el benne. Élhet-
nének valahol Londontól távol, esetleg itt, Chipping
Nortonban, és lenne társasága, meg egy jól hangzó
„Mrs.” a neve előtt.
Többé nem kellene félnie a rendőröktől. A szál-
loda jól megy... Lady Fortescue-t meg lehet győzni
arról, hogy adja el.
És mit sem sejtve arról, hogy rövidesen szenti-
mentális sóvárgással fog majd visszatekinteni a Sir
Philip társaságában töltött napokra, Miss Tonks
mosolygott és fecsegett, és fejben már berendezte
álmai házát, egészen a függönyök és szőnyegek
színéig bezárólag.
Közben Londonban Sandhurst ezredes úgy dön-
tött, felhasználja riválisa és Miss Tonks távollétét,
hogy előremozdítsa a saját ügyét Lady Fortescue-
nál. De valahogy úgy tűnt, hogy a sors ellene van.
Mindenféle kisebb katasztrófa történt, a panaszko-
dós és nehéz vendégektől egészen a valódi konyha-
tűzig.
Lady Fortescue egyre többször támaszkodott a
botjára, és meglepve tapasztalta, hogy mennyire
hiányzik neki Miss Tonks, és hogy a vénkisasszony
milyen hatékony szervezővé vált a szállodában.
De egy békés estén, amikor az arisztokrata ven-
dégek mind egy szálig házon kívül voltak éppen, az
ezredes azt javasolta, hogy sétáljanak egyet a Hyde
Parkban, ahol először találkoztak.
Bérelt egy nyitott kocsit, mert kellemes volt az
este. Olyan büszke volt, mint bármelyik ifjú, ami-
kor elegánsan végighajtott a Bond Streeten, ferdé-
re lökött kalapban és éppen a megfelelő szögben
tartott ostorral. Éppen így fogja majd hazavinni
Lady Fortescue-t a vidéki utakon is, miután össze-
házasodtak, álmai takaros udvarházába, ahol nem
lesz ott Sir Philip, aki várja őket.
Lady Fortescue, akinek a háta ugyanolyan merev
és egyenes volt, mint lánykorában, főkötője széle
alól kinézett az elhaladó tömegre, és néha odabó-
lintott egy- egy ismerősnek, mert munka ide vagy
oda, Lady Fortescue-t senki sem merte levegőnek
nézni.
Az ezredes behajtott a parkba, és éppen annál a
padnál állította meg a lovakat, ahol annak idején
megismerkedtek. Leugrott a bakról, kikötötte a lo-
vakat, majd lesegítette Lady Fortescue-t. Odavezet-
te a pádhoz, és leült mellé.

- Hát megint itt vagyunk - jegyezte meg. - Ott,

ahol megismertem önt.
Lady Fortescue rámosolygott.
- Nagy horderejű nap volt. Sosem gondoltuk
volna, hogy szállodatulajdonosok leszünk, nem
igaz? De Sir Philip végül belehajszolt minket.
Az ezredes elhúzta a száját. Sir Philip létezését
is el akarta felejteni.
Nagy merészséggel megfogta Lady Fortescue
egyik kesztyűs kezét, és felbátorodva azon, hogy az
nem húzta el, így szólt:
- Amelia, mindketten nagyon fáradtak va-
gyunk, és azt hiszem, itt az ideje, hogy megvitassuk
a jövőnket. Bizonyára tudja, tudnia kell, hogy min-
dennél nagyobb megtiszteltetést jelentene szá-
momra, ha a feleségem lenne.
A lady pajkos pillantást vetett rá, egy futó pil-
lanatra visszaidézve egykori csinos leány- énje
szellemét. De aztán komolyan így felelt:
 - Nem gondoltam arra, hogy ilyen hamar el-
hagyjuk a szállodát. Be kell vallanom, hogy az el-
múlt hét nagyon megterhelő volt. Furcsa módon
minél híresebbek vagyunk, annál önfejűbbek és
követelőzőbbek a vendégeink. Elismerem, csodála-
tos lenne egy reggel úgy felébredni, hogy nem len-
ne más dolgunk, mint a másik oldalunkra fordulni,
és tovább aludni.
- Mi a válasza, szívem?

- Majdhogynem igen. De adjon nekem még egy

napot, hogy átgondoljam.
Az ezredes kába örömmel nézett körül a park-
ban. A fák friss zöld levelei szinte ragyogtak a le-
nyugvó napban. Már csak egy napot kell várnia!
Sandhurst ezredes másnap olyan izgatott vára-
kozással ébredt, mint akkor, amikor tudta, hogy
többé nem kell iskolába mennie, amikor a tizenha-
todik születésnapja volt, illetve amikor igazi férfi
lett.
Rendkívüli gondossággal öltözött fel, mintha az
esküvőjére készülne. Babakék szeme csillogott, és
ezüsthátú keféjével addig fésülgette hófehér haját,
amíg nem csillogott.
Új izgalmat érzett, amikor átment a hotelbe. De
hamar rájött, hogy az izgalom nem a helyben van,
hanem a szívében.
 - Lady Fortescue? - érdeklődött Jacknél.
Sandhurst ezredes nem értett egyet az inas szer-
ződtetésével, mert arra a következtetésre jutott,
hogy nem lehet megbízni egy olyan fiatalember-
ben, aki ilyen készségesen hajlandó volt végrehaj-
tani Lady Stanton egyik aljas tervét.
- Öladysége az irodában van.
Az ezredes levette a kalapját, és benyitott az iro-
dába.
Lady Fortescue felállva fogadta, és olyan fény
csillogott a szemében, hogy az ezredesnek meg-
dobbant a szíve.
- O, kedvesem! - kiáltotta. - Micsoda hírem van!
Az ezredes gyengéden elmosolyodott.
- Ezek szerint a válasza: igen?
Lady Fortescue értetlenül meredt rá, aztán észbe
kapott.
- Ó, hogy az! Nem, nem. Más hírem van. A ré-
gens-herceg ma este itt vacsorázik! Ez a pályafutá-
sunk csúcsa! Bár Sir Philip és Miss Tonks is itt len-
nének, hogy osztozzanak a sikerünkben.
Az ezredes hirtelen leült, és egyszerre nagyon
öregnek és fáradtnak érezte magát.
De az utolsó pillanatig nem adta fel:
- Emlékszik, miről beszélgettünk tegnap a park-
ban?
 - Ó, persze, de akkor épp el voltunk fáradva, és
elegünk volt a panaszkodó vendégekből. Nem érti,
hogy ez mit jelent? Emelhetjük az árainkat. A ma
esti látogatás után olyan divatosak leszünk, hogy
mi választhatjuk meg a vendégeinket. Rengeteg a
tennivaló! Új térítők kellenek, és azok a francia asz-
tali szalvéták. Menjen le, és nézze meg a borokat,
mert senkinek sincs olyan jó ízlése, mint önnek.
Annyi mindenről kell gondoskodni. Ez életem leg-
boldogabb napja!
Ezzel a lady kiviharzott. Ébenfa botját ottfelejtet-
te az asztalnak támasztva.
Az ezredes a kezébe temette az arcát.
- Pokolba ezzel a hotellel! - mondta hangosan. -
A pokolba vele!
Lady Fortescue számára valóban emlékezetes
volt az este. Őfelsége kijelentette, hogy elégedett a
vacsorával, és azt mondta, hogy „a legjobb Lon-
donban”.
Csak az ezredes gondolta savanyúan, hogy az
lenne az igazi csoda, ha kifizetné a számlát.
A herceg öt órát maradt, és mire ő és a barátai
végül távoztak, az ezredes teljesen kimerült, ezért
elment lefeküdni.
Lady Fortescue tudta, hogy az ezredes miért
szomorú és fáradt, de minden bűntudatot, amit ér-
zett, felülmúlt a szálloda sikerének dicsősége.
Sir Philip és Miss Tonks útjuk utolsó reggelén ol-
vasták az újságokban a hotelről szóló híreket, és
Sir Philipből eltűnt minden könnyed nyájasság,
miközben egyre haragosabban böngészte a híradá-
sokat.
- Azok ketten! Bezsebelik az összes dicsőséget! -
dühöngött. - Miért is pazaroltunk el annyi unalmas
időt vidéken?
Miss Tonks megbántottnak tűnt.
- Én azt hittem, hogy egy kellemes kis vakációnk
volt.
- Magának lehet, hogy az volt - felelte Sir Philip
undokul. - Kinek is volt az ötlete a szálloda eredeti-
leg? Az enyém. Ki gyűjtötte össze a pénzt az indu-
láshoz? Én. Induljunk. Azok a jómadarak magyará-
zattal tartoznak.
Megalázó, gondolta szegény Miss Tonks. Amikor
végül belenyugszunk a második - nem is, gondolta
dühösen, Sir Philipre pillantva, hanem a negyedik -
legjobb megoldásba, kiderül, hogy a választottun-
kat egyáltalán nem érdekeljük. És most már nem
lesz Eliza, akivel társalogni lehet, akivel meg lehet
beszélni a szerelmi álmokat. Lady Fortescue nyil-
vánvalóan nem tartja őket helyénvalónak.
Közben elérték London külvárosát: elegáns vil-
lák egymás mellett, zsebkendőnyi kertekkel, War-
ren- féle cipő- pasztareklámokkal. Aztán a házak
magasabbak lesznek, jobban összesimulnak, az ut-
cák zsúfoltabbak, és következik a Hyde Park Cor-
ner az Ashley House vörös téglahomlokzatával az
egyik oldalon, a Szent György Kórház vörös téglafa-
lával a másikon. Az útvámkapu után pedig jön a
Bond Street.
Miss Tonks hunyorogva nézett le óramedáljára,
és látta, hogy öt óra van, amikor általában össze-
gyűlnek teázni a nappaliban. Szerette volna elha-
lasztani a szembesítést, amit Sir Philip nyilvánva-
lóan eltervezett. Szeretett volna visszavonulni a
saját szobájába a szomszédban, ami most már csak
az övé, és nem kell megosztania Elizával. De valami
halvány remény mégis ragadt rá Sir Philip mellett,
az a remény, hogy talán egyszer majd megint ked-
vesen fog ránézni, és szépeket mond neki.
Amikor beléptek a nappaliba, Lady Fortescue
üdvözlő mosollyal rúzsozott ajkán állt fel, hogy fo-
gadja őket, de ez a mosoly gyorsan lehervadt, ami-
kor találkozott Sir Philip izzó tekintetével.
- Hogyan fogadhatták a régensherceget anélkül,
hogy értünk küldtek volna? - dühöngött Sir Philip.
- Miért kellett volna ezt tennünk? - kérdezett
vissza az ezredes, és megfogta Lady Fortescue ke-
zét, ami még jobban felbőszítette Sir Philipet.
 - Csillapodjon. - Lady Fortescue ismét leült. - A
királyi vendégről csak a látogatása reggelén érte-
sültünk. Nem tudtuk, hogy még mindig Peterhou-
se- nál vannak, vagy már hazafelé tartanak. Hogy is
értesíthettük volna magukat? Legyen esze, kérem!
- Ez igaz? - kérdezte Sir Philip.
- Nem szokásom hazudni - felelte Lady Fortes-
cue fagyosan. Miss Tonkshoz fordult. - Helyezze
magát kényelembe, kedvesem. Igyon egy csésze
teát, és meséljen nekünk az esküvőről.
- Bah! - füstölgött Sir Philip. - Puff neki! - azzal
kicsörtetett, és bevágta maga mögött az ajtót.
- Jesszusom! - tördelte a kezét kétségbeesetten
Miss Tonks. - Sir Philip megint önmaga. Tudhattam
volna, hogy nem fog sokáig tartani.
- Mi nem fog sokáig tartani? - kérdezte Lady
Fortescue.
- Az, hogy Sir Philip olyan kedves és olyan kel-
lemes társaság volt. Már azt hittem... De mindegy
is. - Miss Tonks sóhajtott egy aprót. - Inkább elme-
sélem az esküvőt és az úti kalandjainkat.
***
Az újdonsült őrgrófné a férjére pillantott a teás-
kanna felett.
- Nem is mondtad! - kiáltott fel.
- Mit nem mondtam?
 Az asszony meglobogtatta az újságot.
- Itt írják, hogy Prinny a Szegény Rokonban va-
csorázott.
- Vagy úgy.
- Szerettem volna ott lenni - mondta az asszony
sóvárogva, és elképzelte, hogyan zsongott minden
az izgalomtól, és hogyan röpködött Despard a
konyhában, mint egy csodatévő démon. - Talán ha
legközelebb a városban leszünk, többet megtu-
dunk. Nem megyünk Londonba mostanában?

Az őrgrófot indokolatlan féltékenység kerítette

hatalmába. Ez a nő most már az ő felesége, és azok
a fura alakok már nem számítanak.
- Azt hittem, hogy először Yorkshire- be utazunk
- felelte.
- Yorkshire-be? Miért éppen Yorkshire- be?
- Van ott egy házam és egy birtokom, és itt az
ideje, hogy mindkettőt megnézzem. Pompás kiruc-
canás lesz. És - tette hozzá gyorsan, látva a csaló-
dottságot a felesége arcán - utána egyenesen in-
dulhatunk Londonba, ha akarod.
- Hát persze.
- Mintha nem örülnél túlságosan az ötletnek.
- Csak...
Az őrgróf felállt, felhúzta az asszonyt, átölelte, és
teljes szívéből és leikéből megcsókolta. A Bond
Street, a hotel, Lady Fortescue, Sandhurst ezredes,
Sir Philip és Miss Tonks még egy pillanatra felvil-
lant Eliza agyában, aztán elsöpörte a szenvedély
hulláma.
Elfogadta, hogy hosszú időnek kell eltelnie, hogy
újra lássa őket.

Sir Philip bevette magát a Hyde Parkba. Sértett és

haragos volt, és a szíve mélyén Miss Toriksot hi-
báztatta azért, amiért elnyújtotta a hazautat, meg-
feledkezvén arról, hogy ő maga is készséges part-
ner volt ehhez.

Hosszú ideig sétált a fák alatt, amíg korgó gyom-

ra rá nem ébresztette, hogy éhes, és fájó lába rá
nem döbbentette, hogy fáradt.
Alig vette észre, hogy egy molett matróna megy
el mellette, amíg egy csipkés zsebkendő nem hullt
a földre.
Lehajolt érte, és odaadta a nőnek.
- O, uram - mondta a nő. - Milyen kedves öntől.
- Nem tesz semmit, kedves hölgyem - mondta Sir
Philip gálánsán.
A nő pajkosan rámosolygott, és ő jobban meg-
nézte magának. Telt, rózsás arca volt és kicsi, bar-
na szeme. Hatalmas kebellel rendelkezett, mely
olyan magasra volt felpolcolva, hogy két gömbölyű
halom kandikált ki a ruhája szerény dekoltázsából.
- Talán lenne olyan jó, uram, hogy elkísér a ka-
puig - folytatta a nő. - Szegény özvegyasszony va-
gyok, nem szeretek egyedül járni.
- Örömmel - mondta Sir Philip, és máris enyhült a
fájdalma és a haragja a barna szemben tükröződő
kacér csodálattól.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Sir Philip
Sommerville vagyok.
- Én pedig Mrs. Mary Budge - mondta az özvegy.
- Szent egek! Maga az a Sir Philip!
- Ezt hogy érti? - kérdezte Sir Philip nyugtalanul,
és visszagondolt egész léha életére.
- Az az úriember, akié az a hotel a Bond Streeten.
Őfelsége ott vacsorázott a minap.

- Ó, igen, az én szállodám - büszkélkedett Sir Phi-

lip.
- Hogyan jutott eszébe egy ilyen ötlet, uram?
Roppant okos.
Elérték a park kapuját. Sir Philip gyomra újabb
méltatlan mordulást hallatott.
- Valójában - mondta Mrs. Budge - nagyon sze-
retnék mindent megtudni róla. Talán megkérhe-
tem, hogy ossza meg velem szerény vacsorámat.
 Sir Philip örült a lehetőségnek, hogy távol ma-
radhat a többiektől. Vidáman elfogadta az ajánla-
tot.
Az özvegy azt mondta, hogy a South Audley
Streeten lakik, de valójában a South Audley Street
mögötti sikátorban szűkölködött, két kis szobában.
De amikor a tűz már fényes lánggal égett, és kitűnő
étel került az asztalra, Sir Philip kezdte otthon
érezni magát.
Hencegve mesélt arról, hogyan indította el a
szállodát, elfelejtvén megemlíteni, hogy a többiek
az üzlettársai voltak a vállalkozásban.
Az özvegy nagyot sóhajtott.
- Bárcsak akkor találkoztunk volna, amikor meg-
ismerte a többi szegény rokont. Én magam is sze-
gény rokon vagyok. Szó szerint egy vasam sincs.
Hadd töltsem újra a poharát. Jó érzés ennyi idő
után végre egy urat, egy igazi urat vendégül látni.

Mire a szegény rokonok másnap megint összegyűl-

tek egy tea mellett, már kezdett magasra csapni a
Sir Philip távolléte miatti aggodalom.

- Milyen butaság volt tőle, hogy olyan duzzogva

elrohant - mondta Lady Fortescue, már nem elő-
ször. - Hogy is tudathattuk volna vele, hogy jön a
régensherceg?
- Vajon hová mehetett? - izgult Miss Tonks. - Raj-
tunk kívül nem ismer senkit.
- Valószínűleg leissza magát a Limmerben, mint
máskor - mondta az ezredes. - Szívesen elnézek
oda, ha gondolják.
- Megtenné? - Miss Tonks összekulcsolta a kezét,
és esdeklően nézett rá.
Miss Tonks és Lady Fortescue aggódva vártak,
miután az ezredes elment. Miss Tonks beszélt az
esküvőről, próbált visszaemlékezni mindenre, amit
előző nap nem mondott el Lady Fortescue-nak, de
egy idő után nyilvánvalóvá vált számára, hogy
Lady Fortescue nem figyel, ezért elhallgatott.
Mindkét nő az ajtót bámulta.
Végül az ezredes visszatért, és nehézkesen le-
zökkent a székre. Megcsóválta a fejét.
- Senki sem látta. Ott volt az a fickó, az a Mander-
ley, Mr. Pymmel, mindketten most jöttek vissza
Warwickból, és mindketten keresztülnéztek raj-
tam. Valószínűleg azt hiszik, hogy mindannyian
összejátszottunk, hogy megszerezzük az őrgrófot
Mrs. Budley-nak.
- Hallok valamit! - kiáltott fel Miss Tonks.
És valóban hallották Sir Philip hangját, amint fel-
felé mászott a lépcsőn.
 Miss Tonks odafutott, kinyitotta az ajtót, majd
megkönnyebbült arccal hátralépett, de aztán a
megkönnyebbülés döbbenetnek és rémületnek ad-
ta át a helyét.
Sir Philip belépett a szobába, és kézen fogva ve-
zette Mrs. Mary Budge-ot.
Büszkén mutatta be mindenkinek, majd kijelen-
tette:
- Ismét öten vagyunk. Megkértem Mrs. Budge-ot,
hogy csatlakozzon hozzánk.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket -
mondta Mrs. Budge. - Phil szerint remekül ki fo-
gunk jönni egymással.
Miss Tonks egy pillanat alatt visszahalványult
azzá az elhanyagolt vénlánnyá, aki akkor volt, ami-
kor rátaláltak.
Lady Fortescue arca a fensőbbség maszkjává
merevedett.
Az ezredes megtalálta a hangját.
- És hol fog lakni a hölgy? Minden szobánk tele
van.
- Osztozhat Miss Tonksszal - felelte Sir Philip.
- O, nem, arról szó sem lehet - mondta Miss
Tonks.
- Nem, nem és nem.
 - Mrs. Budge megkaphatja az én szobámat, én
pedig átköltözhetem az ezredes úrhoz - vetette fel
Sir Philip.
- Az ki van zárva! - csattant fel az ezredes.
- Akkor talán ön, Lady Fortescue?
Lady Fortescue fekete szeme nagyot villant.
- Maga megőrült?
Az ezredesnek feltűnt, hogy Mrs. Budge-ot csep-
pet sem zavarja a szíveslátás hiánya. Kerek arca
mosolyba gyúródott. Olyan higgadtnak és össze-
szedettnek tűnt, mint egy keleti bálvány.
- Majd kitalálok valamit, szerelmem - mondta Sir
Philip, és megsimogatta Mrs. Budge pufók kezét.
Lady Fortescue felállt.
- Talán lenne olyan kedves odalent várakozni az
előcsarnokban, Mrs. Budge. Van néhány üzleti
ügyünk, amit meg kell beszélnünk Sir Philippel.
- Ne maradjon el sokáig! - állt fel Mrs. Budge, és
megpaskolta Sir Philip arcát.
Kivárták, hogy hallható legyen a nagy test távo-
lodása lefelé a lépcsőn.
- Ez a közönséges halaskofa nem teheti be a lá-
bát ide! - jelentette ki Lady Fortescue. - Azonnal
szabaduljon meg tőle.
- Ő egy tisztes hölgy, és igenis itt marad - felelte
Sir Philip.
 Lady Fortescue megvetően lenézett az orra mel-
lett, aztán azt mondta:
- Vagy ő megy, Sir Philip, vagy én.
Sir Philip hátradőlt a székében, összekulcsolta
kis fehér kezét, és szemügyre vette a három felhá-
borodott partnert.
- Nézzék - mondta békülékeny hangon -, egy ki-
csit egyszerű, de jó faros.
- Ezt nem tudtuk nem észrevenni - replikázott
Miss Tonks, a közönségesség egy ritka felvillaná-
sával. - Elég terjedelmes.
Sir Philip nem vette le a szemét Lady Fortescue-
ról.
- Ide hallgassanak - mondta behízelgően. - Adja-
nak nekem néhány napot, és lássuk meg, mi lesz.
Segítő kezekre van szükségünk, és ő örömmel se-
gít. A szomszéd lakásban lévő nappalit amúgy sem
használjuk. Egy darabig ellehetne ott. Azt mondja,
van egy kis félretett pénzecskéje, amit hajlandó
lenne átadni nekünk. Egy kicsit bárdolatlan, de lé-
lekben jó.
- És az ágyban is jó? - érdeklődött Lady Fortes-
cue a múlt század szókimondó nyerseségével.
Sir Philip elvigyorodott.
Ez volt az a pillanat, amikor Miss Tonks pofon
vágta, és kirohant a szobából.
 - Azt hiszem - mondta az ezredes -, el kellene
mondania, mit művelt Miss Tonksszal.
- Semmit. Mihez is kezdhetnék egy olyan nővel,
mint Miss Tonks? - kérdezte Sir Philip. Felállt. -
Hadd maradjon itt Mrs. Budge. Én magam kezes-
kedem érte - azzal kiment.
Az ezredes összenézett Lady Fortescue-val.
- Kedves hölgyem - mondta az ezredes -, nyil-
vánvalóan ez az utolsó csepp a pohárban. Nem
szívhat egy levegőt egy ilyen teremtéssel. Adja el a
szállót, és jöjjön velem.
Lady Fortescue skarlátvörös ajka feszes vonallá
keskenyedett.
- Hagyjam, hogy elvegyék tőlünk a diadalunkat
egy ilyen kofa miatt? Nem, soha! El fogom intézni.
A karját, ezredes. Itt az ideje, hogy megkezdjük a
készülődést a vacsorára.
Az ezredes aznap este is teljesítette a kötelessé-
gét. Felszolgált a társaságnak, udvariasan hajolt a
vacsorázok fölé.
A vendégek fecsegtek, nevetgéltek, suttogtak,
pletykálkodtak, kendőket lengettek és burnótos
szelencéket nyitogattak. Ékkövek szórták szerte-
szét színes ragyogásukat az étkezőben.
Lady Fortescue büszkén ment egyik asztaltól a
másikig.
 Ez már nem szállodai vacsora volt, hanem társa-
sági esemény, és az ezredes számára úgy tűnt,
mintha a vendégek soha nem akarnák befejezni és
elmenni.
De végül az este véget ért. Az ezredes fogta a ka-
lapját, a botját és a kesztyűjét az irodában, és kilé-
pett a Bond Streetre. A küszöbön tétován megtor-
pant, aztán vállat vont, és a Limmer felé irányította
lépteit.
Azt tervezte, hogy amúgy rendesen és igazán le-
issza magát.

** Kétszemélyes táblajáték, amely a mai napig tö-

retlen népszerűségnek örvend különösen a Bal-
kánon és az arab világban.
*** Egy kártyajáték, amit francia kártyával játsza-
nak. Nevét egy legenda nyomán kapta, amely
szerint a katolikus egyháznak volt egy női pápá-
ja, aki eltitkolva a nemét férfinak kiadva magát
VI. János néven szerezte meg a pápai trónt.