Az igazgyöngy-királykisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyeken is túl, volt egy hatalmas tenger.
Akkora, hogy se szélét, se hosszát nem tudta megmérni senki. Vize télen-nyáron
langyosan ölelte körül, és lágyan ringatta a lakóit: halakat, rákokat, csigákat és
kagylókat. Hullámain ragyogott a Nap fénye, éjjelente pedig a Hold sugara
ezüstösre festette őket. A habok között a vízitündérek, az undinék lubickoltak.
Egy napon a tenger hullámzása egészen a partig sodort egy kis kagylót. A víz
itt még melegebb volt, és a kis kagyló kíváncsian kinyitotta a héját: ugyan, milyen
lehet a tengerparti világ? A vizes homokszemeken szikrázott a napfény.
– Nahát! Mint a csillagok az égen! – ámuldozott a kis kagyló.
Ám ahogy fölkavarta maga körül a tengerparti homokot, egy homokszem
valahogy belekerült, és alaposan megszúrta.
– Jaj, ez fáj! – kiáltott föl a kis kagyló, de úgy tűnt, hogy senki sem hallja.
Megpróbált szabadulni a szúrós homokszemtől, de mindhiába: az úgy belefúródott
érzékeny, puha bőre alá, hogy nem tudott mit kezdeni vele. Becsukódott. A
homokszem így talán még jobban szúrta. Elsírta magát. A könnycseppek a
homokszem köré folytak, és körbevették. Ettől lassacskán enyhülni kezdett a szúró,
égető fájdalom. De később újra érezni kezdte, és akkor megint sírt egy sort. Így
ment ez hosszú-hosszú ideig.
Egyszer hirtelen-váratlanul nagy szél kerekedett. Egyre magasabb és
magasabb hullámok futottak a partra. Egy hatalmas hullám hófehér habja aztán
magával ragadta a kagylót. Vitte, sodorta egyre messzebb és messzebb, be a tenger
közepére, de még onnan is tovább, egészen addig, míg a szél el nem csitult. Akkor a
tenger hullámai is egyre kisebbek lettek, s végül szép szelíden kitették a kis kagylót
a túlsó parton.
A tengerparton egy bölcs király birodalma terült el. A királynak volt egy
világszépfelesége. Szerették egymást, és boldogan éltek – csakhogy nem született
gyermekük.
Egy szép napon a király a kíséretével kisétált a tengerpartra. Észrevette a
kagylót.
– Ide nézzetek! – mutattanekik. – Még sosem láttam ilyen hatalmas kagylót! És
milyen gyönyörű, szivárványos színe van! – tette hozzá, amikor lehajolt érte, hogy
fölvegye, és közelebbről is megnézze.
A kísérői ámuldozva nézték a király kezében a kagylót. Bizony, mind a két tenyerét
egymás mellé kellett tennie, csak úgy fért el rajta.
– Hazaviszem – határozta el a király. – Ezt látnia kell a királynénak is!
A kagyló érezte, hogy valaki fölemeli őt. Lentről a király erős kezének biztonságos
öble melengette, föntről pedig a Nap.
– Vajon hová kerülhettem? – kérdezte magától, és kinyitotta a héját.
Most ámult csak el igazán a király! A kagyló belsejében egy hatalmas, fényes
igazgyöngy ücsörgött.
– Ennek az igazgyöngynek az én királyném kincsei között van a helye! – hallotta a
kagyló.
A király óvatosan lépkedett hazafelé, nehogy a kagylónak baja essék, vagy a
gyöngy kiguruljon belőle. Egyenesen a királyné szobájába sietett vele. Hosszú
órákig gyönyörködtek a kagylóban és a gyöngyben.
– Azt se tudom, melyik a szebb! – sóhajtotta a királyné. – A kagyló mintha kívül-
belül szivárványból lenne! A gyöngy pedig…
A király magához hívatta a birodalom leghíresebb ékszerészét.
– Nézd meg jól ezt az igazgyöngyöt. Koronába foglaljuk, vagy nyakék legyen
belőle? – kérdezte tőle.
Az ékszerész alaposan szemügyre vette a hatalmas, csillogó gyöngyszemet, azután
így szólt:
– Uram, király, nézd meg magad: honnan jön ennek a gyöngynek a csillogása?
– Belülről! – kiáltott föl meglepetten a király. – Mintha belülről járná át a fény!
– Úgy is van – bólintott az ékszerész. – Nos – fordult a királynéhoz –, ha rám bízod a
gyöngyöt, megfaragom neked. Nézd csak meg jól a formáját! Lefaragom róla a
felesleget –, de ne félj, a legvékonyabb vésőmet és a legfinomabb csiszolóvásznat
használom majd! – és olyan lesz, mint…
– Nem! – vágott közbe a királyné, és szívéhez szorította a gyöngyöt. – Egy
morzsányit sem faraghatsz le belőle!
– Ahogy parancsolod, királyné – hajolt meg az ékszerész, és kiment a palotából.
A királyné pedig napról napra nézegette a gyöngyszemet, ahogy ott ücsörög
a nyitott kagyló szivárványos öblében. Aztán egyszer mit gondolt magában, mit
nem: elvitte magával az udvari kápolnába. Letette a bársony könyöklőre, azután
letérdelt, lehajtotta a fejét és imádkozni kezdett. Egyik óra a másik után telt el. Egy
idő után jött a komornája, hogy vacsorázni hívja, de a királyné meg se rezdült. Jött a
legbelső udvarhölgye, ő is szólongatta, de a királyné föl se nézett. Így történhetett,
hogy nem látta, amikor a gyöngyszemben felizzott a fény. Aztán áramlani,
örvényleni kezdett a belseje. Kemény burka meglágyult. Amikor a királynévégre
fölemelte a tekintetét, a bársonykönyöklőn, a szivárványos kagyló kellős közepében
már egy picike, gyöngyházfehér bőrű kislány kuporgott. A királyné kagylóstul-
mindenestül fölkapta, és futott vele a királyhoz.
– Ide nézz! – tartotta elébe, és sírt is, meg nevetett is egyszerre. – Van már
gyermekünk!
– Ragyog a szeme, mint az igazgyöngy – mosolygott a király.
El is nevezték hát Igazgyöngy királykisasszonynak. Amikor Igazgyöngy felnőtt,
szépségének, jó szívének híre messze földre eljutott. S ha valaki ránézett, a
szemében mindig látta azt a fényt, ami egykor az igazgyöngy belsejéből sugárzott
kifelé.
Amikor Igazgyöngy királykisasszony férjhez adandó korba lépett, el is jött érte
lánykérőbe a világ legderekabb királyfija. Csaptak akkora lakodalmat, hogy hét nap,
hét éjszaka tartott, s azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.