Német-római Birodalom vagy Német-római Császárság,[1] eredeti (korabeli) nevén Szent Római

Birodalom (majd a 16. századtól – az itáliai területek elvesztése után – A Német Nemzet Szent Római
Birodalma – Heiliges Römisches Reich deutscher Nation) egy hatalmas kiterjedésű politikai hatalom volt
Közép-Európában. A császári cím német és olasz királyságok feletti hatalmat jelentett,[2][3][4] melyet a
Római Birodalom császáraitól származtattak ("translatio imperii").[5] A császárt a birodalom
legtekintélyesebb fejedelmei választották mint primus inter pares (első az egyenlők között) és a pápa
koronázta meg. Gyakorlatban a császár hatalmának nagysága a hadseregétől és szövetségeitől függött.

A birodalom története egészen Nagy Károlyig nyúlik vissza.[6] A 843-ban megkötött verduni szerződés
rakta le az új állam alapjait. Hivatalosan 962-ben alakult meg, és majdnem egy évezreddel később, 1806-
ban bomlott fel. Valójában a birodalmat a későbbi korok gyakran csak egyfajta keretnek tekintették,
amelyen belül rengeteg kisebb, független hercegség, püspökség, királyság, város és birodalom létezett.
Ha mai viszonyok között vizsgáljuk a kiterjedését, akkor a császárság magában foglalta Németország,
Ausztria, Csehország, Liechtenstein, Szlovénia, Belgium és Luxemburg – egyes időszakokban Hollandia és
Svájc – teljes területét, ezen felül bizonyos időszakokban a mai Franciaország, Olaszország, Lengyelország,
Hollandia és Svájc egyes részeit is uralta.

Egyes vélemények szerint a birodalom átmenetet képezett egy állam és egy vallásos konföderáció között.
1748-ban Montesquieu „A törvények szelleméről” című könyvében a birodalmat egyfajta „föderatív
német köztársaságnak” (république fédérative d’Allemagne) minősítette, utalva a német népek föderatív
jellegű összetartozására.[7] Voltaire véleménye szerint „A Szent Német-római Birodalom semmiképpen
sem volt szent, de német, római, sőt még birodalom sem.” [8]

A Birodalmat északon Dánia, a Balti- és az Északi-tenger, keleten Lengyelország, míg délen és délkeleten a
Habsburgok területe határolta. Délen a Birodalom területéből alakult meg Svájc, míg nyugaton
Franciaország és Németalföld helyezkedett el határainál.

A birodalom elnevezése

A magyar Német-római Birodalom elnevezés a későbbi Német Nemzet Szent Római Birodalma
egyszerűsített változata (latinul Sacrum Imperium Romanum Nationis Germanicae, ném. Heiliges
Römisches Reich Deutscher Nation).

Miután először III. Leó pápa, 800-ban római császárrá koronázta Nagy Károly frank uralkodót, számos
különböző elnevezés vált használatossá. A letűnt Római Birodalom feltámasztása és az új keresztény
egyház együttesen szolgáltatott jogi alapot a számos keresztény ország és nép fölötti uralkodásra.[9] A
rómait fejezte ki Nagy Károly Imperator Romanorum címe („a rómaiak császára”), míg III. Ottó aki
univerzális, nemzetek feletti keresztény birodalomról ábrándozott felvette a „Jézus Krisztus szolgája”, a
„világ császára" címeket.[10] 1034-ben II. Konrád birtokának még a Római Birodalom nevet adta. A
birodalom szakrális jellegének hangsúlyozására a sacrum (szent) jelzőt 1157-től I. Frigyes használta
kifejezve befolyási szándékát Itáliára és az Egyházra.[11] Az antik hagyományokat tükröző Imperium
Romanum, 'Római Birodalom' elnevezéssel párhuzamosan a két jelző (Szent Római Birodalom) együttes
használata 1254 óta ismert.[12]

Az 1512-es kölni birodalmi gyüléstől a birodalom elnevezése: a Német Nemzet Szent Római Birodalma.
(németül: Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation, latinul: Imperium Romanum Sacrum Nationis
Germanicæ),[13][14] Ennek egyszerűsített Német-római Birodalom alakja a magyar történeti
irodalomban gyökeresedett meg. A német történész szakma nem használja.

A birodalom struktúrája, hivatalai, címei

A Német-római Birodalom koronája

Megalakulásakor a Német-római Birodalom európai nagyhatalomnak számított. Ezt nemcsak katonai,

gazdasági ereje, hanem az erős központi hatalom is indokolta. A sajátos történelmi háttérrel rendelkező
államalakulat azonban évszázadok sikerei után végleg eltűnt a történelem színpadáról. Először a nyugati,
latin nyelvű területek vívták ki maguknak a részleges önállóságot, a 12. századtól pedig a német
területeken is egyre gyakoribbá vált ez a fajta függetlenedési törekvés. Erre kiváló alkalmat biztosított az
invesztitúraharc. Ekkor vetette meg függetlenségének alapjait a későbbi Svájc is. A 14. század elejére a
császárok hatalma szinte csak attól függött, hogy a birodalom mekkora területére terjed ki családjának
hatalma. A császári hatalom hanyatlását, elenyészését a harmincéves háború és az 1648-as vesztfáliai
béke adta meg. Ekkor a birodalom 294, külügyeiben is önálló államra esett szét. A központi hatalomnak
nem maradt szinte semmi befolyása a birodalomra.

A rómaiak királya és a német királyi címek

A Német-római Birodalom kiterjedése 1630-ban, a mai országhatárok feltüntetésével

A hét választófejedelem VII. Henrik német-római császár megválasztásakor

Nagy Károly 800-ban a frank királyi cím mellé felvette a rómaiak királya (vagyis Itália királya) címet is,
amely a későbbi korokban is megmaradt, és a császár jelzője, egyik hivatalos címe lett.

A Keleti Frank Királyságban még a Karoling családból került ki az uralkodó. IV. (Gyermek) Lajos halálával
azonban kihalt a Karoling-ház német ága, azt követően az uralkodó mindig az öt legnagyobb germán
törzs (frankok, bajorok, türingek, szászok és svábok) vezetője közül került ki. Ahogy a császári hatalom
egyre gyengébbé vált, úgy erősödtek egyre inkább a világi és egyházi méltóságok, akik közül a
legfontosabbak összegyűltek, és az ő választásuk során foglalhatta el a trónt a császár. Ez már a 13. század
derekán leszűkült a hét választófejedelemre (három egyházi és négy világi méltóság). Működésének jogi
alapját az 1356-ban kiadott Német Aranybulla jelentette.