Business Ethics as a Science:

Methodology and Implications 1st

Edition Maxim Storchevoy (Auth.)
Visit to download the full and correct content document:
https://textbookfull.com/product/business-ethics-as-a-science-methodology-and-implic
ations-1st-edition-maxim-storchevoy-auth/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

A Scientific Approach to Ethics: Developing Greater

Respect for Ethics in Business and Society 1st Edition
Maxim Storchevoy (Auth.)

https://textbookfull.com/product/a-scientific-approach-to-ethics-
developing-greater-respect-for-ethics-in-business-and-
society-1st-edition-maxim-storchevoy-auth/

Research Methodology The Aims Practices and Ethics of

Science 1st Edition Peter Pruzan

https://textbookfull.com/product/research-methodology-the-aims-
practices-and-ethics-of-science-1st-edition-peter-pruzan/

Ethics and Visual Research Methods: Theory,

Methodology, and Practice 1st Edition Deborah Warr

https://textbookfull.com/product/ethics-and-visual-research-
methods-theory-methodology-and-practice-1st-edition-deborah-warr/

Ethics And Business: A Global Introduction Bart

Wernaart

https://textbookfull.com/product/ethics-and-business-a-global-
introduction-bart-wernaart/
A Specialist Periodical Report 1st Edition Maxim
Ryadnov

https://textbookfull.com/product/a-specialist-periodical-
report-1st-edition-maxim-ryadnov/

Business Ethics - A Philosophical and Behavioral

Approach Christian A. Conrad

https://textbookfull.com/product/business-ethics-a-philosophical-
and-behavioral-approach-christian-a-conrad/

Pagan Ethics Paganism as a World Religion York

https://textbookfull.com/product/pagan-ethics-paganism-as-a-
world-religion-york/

Virus as populations : composition, complexity,

dynamics, and biological implications 1st Edition
Domingo

https://textbookfull.com/product/virus-as-populations-
composition-complexity-dynamics-and-biological-implications-1st-
edition-domingo/

Understanding Business Ethics 3rd Edition Peter A.

Stanwick

https://textbookfull.com/product/understanding-business-
ethics-3rd-edition-peter-a-stanwick/
 BUSINESS
ETHICS AS
A SCIENCE
Methodology
and Implications

Maxim Storchevoy
Business Ethics as a Science
 Maxim Storchevoy

Business Ethics as a
Science
Methodology and Implications
Maxim Storchevoy
Graduate School of Management
St. Petersburg University
St. Petersburg, Russia

ISBN 978-3-319-68860-2    ISBN 978-3-319-68861-9 (eBook)

https://doi.org/10.1007/978-3-319-68861-9

Library of Congress Control Number: 2017961089

© The Editor(s) (if applicable) and the Author(s) 2018

This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the
Publisher, whether the whole or part of the material is concerned, specifically the rights of
translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on
microfilms or in any other physical way, and transmission or information storage and retrieval,
electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology now
known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this
publication does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are
exempt from the relevant protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and information
in this book are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the pub-
lisher nor the authors or the editors give a warranty, express or implied, with respect to the
material contained herein or for any errors or omissions that may have been made. The
publisher remains neutral with regard to jurisdictional claims in published maps and institu-
tional affiliations.

Cover illustration: Pattern adapted from an Indian cotton print produced in the 19th century.

Printed on acid-free paper

This Palgrave Macmillan imprint is published by Springer Nature

The registered company is Springer International Publishing AG
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
 Preface

What is the methodological status of business ethics? It looks like a well-­

established discipline in the global academic community: several peer
reviewed journals, popular world-wide conferences, and so on. However,
as Christopher Cowton noticed in 2008, it is more of a “field” than a
“discipline” and it is more a “developing field” (Cowton 2008, p. 12). It
seems that ten years after this observation we can confirm it. So, the ques-
tion remains but slightly changes its modality—what kind of discipline (or
field) do we want business ethics to become? In this book we will try to review
the current state of affairs in business ethics methodology and suggest
some steps in clarification and improvements.
Before considering business ethics, it is necessary to make some com-
ments about general normative ethics. I think it would be reasonable if
normative ethics were developed as a science. The main purpose of this
strategy is twofold: (1) to achieve better progress in the development of
ethics through moving from extensive unproductive diversity to efficient
competition of ideas according to agreed criteria of scientific method; and
(2) to secure greater respect from society for a moral philosophy, which is
crucially important in persuading people to change their behavior.
The scientific approach to ethics is based on four criteria of science: (1)
accurate terminology; (2) correct logic; (3) empirical verification; and (4)
accuracy of empirical measurement. We start with the definition of good as
the most important term and define it as “something that should exist by
one’s opinion”, i.e. this is a subjective judgment about the external world.
This is an accurate definition, which may be checked by logical analysis or
empirical verification. Logical analysis means the derivation of the attitude

v
vi PREFACE

of this person to something on the basis of our knowledge about one’s

nature (e.g. it is logical to assume that a normal person would decide that
safety is good because a normal person wants to live and avoid any kind of
suffering). Empirical verification means asking this person if he or she
really agrees that something is good. If this person agrees with our propo-
sition, then we can say that it was empirically verified, i.e. it is true. An
important condition of the accuracy of empirical verification is that this
person should have all available, relevant information and keep control over
emotions to render a really true judgment about goodness of something.
Therefore, the elementary propositions of ethical science are individual,
subjective value judgments about the goodness of various things, i.e.
meaningful propositions that essentially represent “facts” about individual
“values”.
The next question of the scientific approach to ethics is about the exis-
tence of universal moral norms which all people should obey (otherwise their
behavior would be counted as unethical). This question is resolved in the
same way—we should ask individual persons if they agree that there should
be universal moral norms and how these norms should be established. Our
hypothesis is that every normal person would agree with the following prop-
ositions: (1) there should be at least some universal moral norms; (2) univer-
sal moral norms should be established by people; (3) all people should
participate in the establishing universal moral norms, except those who have
some mental problems and may act irrationally; (4) universal moral norms
should be accepted unanimously; and (5) universal moral norms should be
chosen under a veil of ignorance. All these propositions are meaningful and
may be logically proved and empirically verified, i.e. the method of generat-
ing ethical judgments in itself represents an object of scientific proof.
In this book we apply this approach to business ethics. I have been teach-
ing business ethics for nine years. One of the main problems of this disci-
pline is an insufficient level of intellectual rigor, which leads to a skeptical
attitude from students as well as business people. This book tries to view
business ethics as a scientific discipline, to offer some ideas about its orga-
nization, and to provide a historical discussion of various theories and
perspectives in business ethics from that point of view.
However, we start not with business ethics, but with economics. There are
two reasons for this. First, business ethics needs positive economic theory, because
it is impossible to render normative judgments about some action or norm if
we do not understand its economic consequences. Second, economics tried
to develop its normative economic theory, which should evaluate the actions of
any actors in the economy: firms, consumers, workers, trade unions, govern-
 PREFACE
   vii

ments, and so on. Logically, business ethics should be a part of normative

economic theory because it focuses on the evaluation of a particular type of
actors—firms and their managers. However, is that so? Does economic theory
really have a normative branch and what does it study? Can we say that busi-
ness ethics should be a branch of it? This is another interesting methodologi-
cal question, which is not discussed well in the contemporary literature.
Therefore, we shaped the next structure of the book as follows. The first
two chapters are devoted to economics. In Chap. 1, we examine the devel-
opment of a specific economic approach to normative evaluation in eco-
nomics which was developed from 1900 to the 1950s and known as welfare
economics. In Chap. 2, we provide a survey of methodological discussions
about the interaction of economic theory and ethics which were conducted
inside contemporary economic theory between 1980 and 2015. Then we
turn to business ethics and provide a survey of its methodological evolu-
tion. In Chap. 3, we examine how the structure of the discipline was chang-
ing from 1970 to 2015. We survey all discussions of normative-descriptive
and compare the change of composition of academic papers in the main
business ethics journals. We check if business ethics followed a clear distinc-
tion made between normative, positive, and practical branches, and find
that sometimes the distinction between normative and positive was con-
fused and practical business ethics was not shaped as a separate branch of
business ethics at all (which seems to be a mistake). In Chap. 4, we study
the development of normative business ethics and try to evaluate its origi-
nal concepts and their scientific nature (stakeholder theory, separation the-
sis, integral social contract theory, corporate social responsibility (CSR)
theories, virtue ethics, etc.). As we will see, the disregard of a scientific
foundation of business ethics analysis may lead to poorly justified concepts
and frameworks. In Chap. 5, we continue efforts in making business ethics
a more systematic and efficient discipline and try to develop more accurate
definitions of moral issues and moral dilemmas and to build a typology of
moral issues and dilemmas in business ethics, which may be used to make
normative, positive, and practical business ethics more productive.

Reference

Cowton, Christopher J. 2008. On Setting the Agenda for Business Ethics

Research. In Trends in Business and Economic Ethics, ed. C. Cowton and
M. Haase, 11–30. Berlin: Springer Science & Business Media.
 Contents

1 Welfare Economics    1

2 Economics and Ethics after the 1950s   35

3 Business Ethics: Normative, Positive, and Practical   71

4 Business Ethics: Normative Approaches   97

5 Business Ethics: Moral Issues and Dilemmas 125

Index 151

ix
 List of Figures

Fig. 1.1 Equal vs. Random Income Distribution  21

Fig. 2.1 Profiles of well-being 52
Fig. 3.1 Three aspects of the stakeholder theory 81
Fig. 3.2 Structure of research: 1982–1999 85
Fig. 3.3 Composition of twenty papers in 1981, 1992, 2000, 2010,
and 2017 87
Fig. 4.1 Carrol’s pyramid 100
Fig. 5.1 The new typology of moral issues in business 134

xi
 List of Tables

Table 2.1 Typology of norms 63

Table 3.1 Normative, positive, and practical branches in
business ethics 73
Table 3.2 Normative and empirical approaches to studying
business ethics 78
Table 3.3 Journal of Business Ethics: 1982, 1991, 2000,
2010, 2017 91
Table 3.4 Business Ethics Quarterly: 1991–1992, 2000–2001,
2010–2011, 2016–2017 92
Table 3.5 Business Ethics: European Review: 2000, 2010, 2016 92

xiii
 CHAPTER 1

Welfare Economics

Abstract In the beginning of the twentieth century, the newly born neo-
classical economics produced a special branch which was responsible for
the analysis of economic policy on the basis of its influence on economic
welfare. For several decades, economists tried to develop this branch
avoiding any cooperation with moral philosophy. Although several inter-
esting discoveries were made and a special area of mathematics (analysis of
social welfare functions) was developed, the outcome of this development
turned quite questionable, and one reason for this was a lack of coopera-
tion with moral philosophy.

Keywords Welfare economics • New welfare economics • Social welfare

function • Normative economic theory • Positive economic theory •
Ethics • Interpersonal comparisons • Compensation • Pareto criterion

Neoclassical Economics and Its Method

If classical political economy did not refrain from moral evaluations of
studied phenomena, neoclassical economics radically changed the rela-
tionship between economic theory and ethics. Neoclassical economics
started as a result of the Marginal Revolution of the 1870s when several
scholars—W. Jevons in England, K. Menger in Austria, and L. Walras in
Switzerland—independently of each other published their ideas about

© The Author(s) 2018 1

M. Storchevoy, Business Ethics as a Science,
https://doi.org/10.1007/978-3-319-68861-9_1
2 M. STORCHEVOY

new mathematical analysis of economic decisions of consumers and

­producers and new mathematical analysis of market equilibrium. They did
what was absent in classical economics—they tried to describe functions
connecting basic variables of economic activity, i.e. the amount of con-
sumed goods and the satisfaction from this consumption, the amount of
used factors of production and the quantity of goods produced with these
factors. They tried to study the mathematic characteristics of these func-
tions and the behavior of actors (consumers and producers) who deal with
these functions. From the very beginning, they assumed the rationality of
actors—that consumers and producers seek maximum utility or profit—
and it generally looked quite consistent with classical economics, because
Smith, Ricardo, and Mill also assumed that people try to make rational
choices to improve their welfare. Now this analysis was clothed in the
mathematical language of calculus, e.g. finding the maximum of target
functions, describing conditions of optimality, and so on. Although in
mathematics there are several methods to describe and find the maximum,
the language of marginal analysis (marginal utility, marginal costs, mar-
ginal product, etc.) could be quite effectively applied to an explanation of
the behavior of consumers and producers with simple geometrical dia-
grams and with minimal mathematics; that is why the approach was popu-
larized in this language and the revolution in the method was called
Marginal. All pioneers of this approach explicitly understood this as a new
scientific approach to economic theory, which could be very accurate and
eligible for logical proof as with any other science.
At the same time, economists started distinguishing positive economic
theory, normative economic theory, and economic policy as three differ-
ent branches of economic science. This tripartite structure was suggested
by John Neville Keynes in the book “The scope and method of political econ-
omy” (1890), written in an attempt to clarify the methodological muddle
of the economic theory of the late nineteenth century. Keynes distin-
guished positive economic science, normative economic science, and the
third part which he called the “art of political economy”, dealing with the
development of economic policy. Importantly, Keynes asserted the danger
of confusing them in one research.

The problem whether political economy is to be regarded as a positive sci-

ence, or as a normative science, or as an art, or as a combination of these, is
to a certain extent a question merely of nomenclature and classification. It
is, nevertheless, important to distinguish economic enquiries according as
 WELFARE ECONOMICS 3

they belong to the three departments respectively; and it is also important

to make clear their mutual relations. Confusion between them is common
and has been the source of many mischievous errors. (Keynes 1890, p. 22)

How had normative economic science been developed? Historically, it

took the form of welfare economics—as a study of how some economic
events influence society, which should help to shape the economic policy
of the state. Logically, normative economics should cooperate with moral
philosophy, but this cooperation did not happen. It seems that moral phi-
losophy then did not look like a science which might be helpful. The
majority of economists were fond of their new scientific methodology and
avoided the moral philosophy domain as something alien. As a result, neo-
classical economics had been developing for a long time with no explicit
connection with ethical theory. All neoclassical economists intuitively
belong to Utilitarianism and assumed that the maximization of happiness
of the greatest number was a good purpose for economic policy. But this
position was not an outcome of deep study of moral philosophy and a
conscious choice of Utilitarianism as a superior moral theory. We may
guess that even if Bentham and Mill had never existed, economists would
invent a self-made variant of Utilitarianism during the Marginal Revolution.
The reason for this is quite obvious—the utility of consumers is the final
result of economic activity in neoclassical economics and the idea of maxi-
mization is central to the whole paradigm. The conclusion that the total
utility of society should also be maximized was inevitable in this
situation.
Neoclassical theory faced the same fundamental problems as all
Utilitarian thinkers: (1) how to measure happiness (utility); (2) how to
compare the utility of various people; and (3) whether it is permissible to
interchange the utility of one person for the utility of another. Some pio-
neers of the Marginal Revolution believed that marginal utility could be
measured and at least in theory we could use some imaginary units to put
on diagrams and equations. This approach was later called the theory of
cardinal utility. However, many believed that in a scientific economic
theory we could not measure utility and compare the utility of various
people. For example, William Stanley Jevons (1835–1882) devoted the
first chapter of his book “The Theory of Political Economy” (1871) to a new
methodology of economics claiming that if we want to make economics a
science, it should be a mathematical science. The chapter included a sec-
tion “Measurement of Feeling and Motives” where Jevons rejected the
4 M. STORCHEVOY

possibility of interpersonal utility comparisons because all people have

­different capabilities to experience psychological feelings from the same
goods. So, although marginal utility analysis works well with one mind it
cannot tell us much when we need to compare the utilities of various
people.
Soon a solution for the measurability problem was developed and this
led to a revolution inside neoclassical economics—the development of
ordinal utility, which allowed evaluating goods without measurement.
The key instrument of this analysis—the indifference curve—was sug-
gested by Francis Ysidro Edgeworth (1845–1926) in his book
“Mathematical Psychics: An Essay on the Application of Mathematics to the
Moral Sciences” (1881). This idea was developed further by Italian engi-
neer and economist Vilfredo Pareto (1848–1923) in his textbook “Manual
of Political Economy” (1906). Pareto used the indifference curve to replace
cardinal utility with ordinal utility, which required only comparisons of
utility but not their measurement in absolute units. Therefore, maximiza-
tion of utility may be now analyzed graphically with the help of indiffer-
ence curves developed by F. Edgeworth. Beside this, Pareto introduced
the concept of efficiency, which was later named after him as Pareto effi-
ciency and which meant that it was impossible to reallocate any resource
to increase the utility of one person and not to decrease the utility of
another. Graphically, this idea is usually illustrated by a production possi-
bility frontier or a bargaining curve. Since then, in economic theory the
idea of efficiency may be easily and accurately separated from the idea of
justice. We could say that positive economics should deal with the latter,
and normative economics with the former. However, as we will see below,
the normative branch of economics developed under the strong influence
of positive methodology and tried to limit itself to efficiency issues.

Cambridge Tradition in Welfare Economics

Although in the beginning of the twentieth century all economists were
aware that measuring or comparing interpersonal utilities represented a
serious methodological problem, some economists did not give up and
continued to suggest that it was possible. They believed that indifference
curves and mathematical analysis were only “machinery” (in Pigou’s
words) and essentially the economic theory still could make some approxi-
mate propositions about comparing and interchanging utilities.
 WELFARE ECONOMICS 5

The legendary Cambridge economist Alfred Marshall (1842–1924),

who is best known for his aggregation of neoclassical economics in three
volumes of “Principles of Economics” (1890) where the new science first
got his scientific-sounding name (like Physics or Mathematics), assumed
that it was permissible to compare and interchange utilities because it was
just a common sense.

It would naturally be assumed that a shilling’s worth of gratification to one

Englishman might be taken as equivalent with a shilling’s worth to another
… until cause to the contrary were shown. (Principles of Economics, Book
III, chapter VI, paragraph 12)

… the utility, or the benefit, that is measured in the poorer man’s mind by
twopence is greater than that measured by it in the richer man’s mind…
(Principles of Economics, Book III, Chapter III, paragraph 11)

In 1914 his disciple Arthur Cecil Pigou (1877–1959) published a

large essay “Wealth and Welfare” where he introduced the concept of
“economic welfare” and tried to explore its connection with total wel-
fare or happiness of the people. This book seems to be the first in the
neoclassical tradition directly dealing with a normative evaluation of
economic activity. However, we will not find any moral philosophy on its
pages except the very first one—surprisingly, the book begins with the
citation from Moore’s Principia Ethica about the definition of good,
which is followed by a similar nihilist implication about the definition of
welfare.

If I am asked ‘What is good?’ my answer is that good is good, and that is the
end of the matter. Or, if I am asked ‘How is good to be defined?’ my answer
is that it cannot be defined, and that is all I have to say about it.” [G. E.
Moore, Principia Ethica, p. 6]. Welfare means the same thing as good. It,
too, cannot be defined, in the sense of being analysed. At the same time we
can say, and, indeed, it is the chief task of ethics to say, whether, and in what
way, particular things belong to welfare. For the purpose of this volume it is
sufficient to lay down on this subject two propositions: first, that welfare
includes states of consciousness only, and not material things or conditions:
secondly, that welfare can be brought under the category of greater and less.
This is all that need be said here concerning welfare in general. (Wealth and
Welfare, p. 3)
6 M. STORCHEVOY

Then Pigou introduces a definition of economic welfare, which is “wel-

fare arising in connection with the earning and spending of the national
dividend, or, in other words, of those parts of the community’s net income
that enter easily into relation with the measuring rod of money”—a defini-
tion which may hardly be recognized as clear. It seems that he means the
utility which people derive from their economic activity and its products,
but not from enjoying a beautiful landscape or friendly conversation. Later
in his paper of 1951, he clarifies that economic welfare is a “satisfaction”
as a state of mind, but not a “goodness” of things.
The general purpose of Pigou’s theory was to explore conditions when
economic welfare changes. The general idea of this analysis was that com-
petitive markets lead to the best possible outcome but there might be
some obstacles in the way of this if some actors do not incur the full costs
or benefits of their actions. For example, a landlord rents out the land to a
tenant and the latter avoids investing because the long-term benefits will
go to the landlord. Any transaction may impose costs or benefits to a third
party who has not asked for this and cannot be excluded from this. Pigou
describes many examples of public goods or externalities (without distin-
guishing these phenomena). As far as the market and free contracts cannot
resolve these issues, the state should intervene and introduce taxes or
bounties. He studies many cases of interdependent utility such as relative
income, snob and bandwagon effects (long before these concepts will be
rediscovered by Harvey Leibenstein in 1950). Finally, Pigou analyzed the
case of an increasing or decreasing external economy when a new firm in
the industry leads to higher or lower costs of resources for all other firms.
As for economic policy, Pigou advocated redistribution of wealth and
income to increase economic welfare. The general idea was a version of
utilitarianism where we can compare and interchange the utilities of vari-
ous people, so redistribution from the poor to the rich may increase eco-
nomic welfare given certain limitations (we should be sure that
redistribution will not destroy incentives).
Later, Pigou was going to prepare an extended version of this work but
eventually the text grew into a large book, “Economics of Welfare”, pub-
lished in 1920. Although it contained several new interesting chapters, the
main methodology and conclusions remained the same.
In the 1930s–1940s, there was a stormy development of new welfare
economics (we discuss it in the next sections of this chapter) where econo-
mists tried to abandon interpersonal comparisons (admitted by Pigou)
and employed heavy mathematics (never used by the latter). When in
 WELFARE ECONOMICS 7

1951 Pigou was invited by American Economic Review to publish a paper

with his reflections on the recent developments in welfare economics, he
wrote a piece, “Some Aspects of Welfare Economic”, where he called all
these recent developments a “machinery” and tried to discuss some essen-
tial methodological issues beyond them. Among other things, he sug-
gested the next argument in defense of much-criticized interpersonal
comparisons of utility.

Now, if we take random groups of people of the same race and brought up
in the same country, we find that in many features that are comparable by
objective tests, they are on the average pretty much alike; and, indeed, for
fundamental characters we need not limit ourselves to people of the same
race and country. On this basis we are endued, I submit, to infer by analogy
that they are probably pretty much alike in other respects also. In all practi-
cal affairs we act on that supposition. We cannot prove that it is true. But we
do not need to do so. Nobody can prove that anybody besides himself exists,
but, nevertheless, everybody is quite sure of it. We do not, in short, and
there is no reason why we should, start from a tabula rasa, binding ourselves
to hold every opinion which the natural man entertains to be guilty until it
is proved innocent. The burden is the other way. To deny this is to wreck,
not merely Welfare Economics, but the whole apparatus of practical thought.
(Pigou 1951, p. 292)

Therefore, according to Pigou, we can reasonably insist that “transfers

of money income from better-to-do people to worse-to-do people make
satisfaction larger”. Of course, one may object that a rich man may be
upset by losing income, so a transfer will not increase total happiness, but
for Pigou it was a wrong argument because we should look at the situation
in the long run or as a systematic change in distribution system. We may
notice that Pigou here comes very close to the situation of choice between
two societies in a Rawlsian sense.

No doubt at the moment if a rich man accustomed to a high standard of

living has £5,000 cut off his income and given to a poor man, the rich man
will suffer a good deal, while the poor man may have no idea of what to do
with his new-found gains. But it is proper here to take a long-run view and
to think of transfers, not as single, casual acts, but as lasting modifications of
income distribution. From this standpoint, as we have already argued, cut-
ting down large incomes probably leaves the people whose incomes are cut
with substantially as much satisfaction as before, while the poor, whose
incomes are increased, gain both directly and also indirectly by having their
desire attitudes pushed up. (p. 300)
 WELFARE ECONOMICS 19

The difficulty stems from the fact that we have not discovered, at least as
yet, any “objective” criterion for an optimum distribution of income, and in
any problem in the field of welfare economics we are therefore forced to take
the distribution of income as data about which the economist has no basis
for any sort of recommendation. (Baumol 1946, pp. 45–46)

So Baumol was skeptical about possibility of finding a universal resolu-

tion for disagreement and called for return for Lionel Robbins’ dichotomy
between scientific positive and non-scientific normative economics.
The idea of hypothetical compensation was also criticized by I. M.
D. Little in the 1949 paper “Foundations of Welfare Economics” and in
his book “A Critique of Welfare Economics” (1950). Little said that there
may be major changes in distribution that will not be compensated by the
counter-effects of many small redistributions.
Lionel Robbins (1938) also made a strong argument against compen-
sation criterion and insisted that if the economic science want to be scien-
tific, it should abandon all attempts to compare interpersonal utility and
evaluate win–lose policies. Essentially it meant that economists could not
evaluate any economic policy because it makes someone better and some-
one worse.
However, some very talented economists disagreed with this self-­
destruction of normative economics. In 1943, George Stigler (1911–1991)
published a short note, “The New Welfare Economics”. Stigler criticized
welfare economists for an unwise desire to avoid “a dangerous quagmire
of value judgments”. Actually there is a wide agreement in any society
about basic moral norms and ends, so making an assumption that we do
not know anything about them is just unwise. Stigler made a quite unusual
statement: economists should enter normative analysis and develop an
“applied ethics” which will help evaluate economic policy.

At the level of economic policy, then, it is totally misleading to talk of ends

as individual and random; they are fundamentally collective and organized.
If this conclusion be accepted, and accept it we must, the economist may
properly exceed the narrow confines of economic analysis. He may cultivate
a second discipline, the determination of the ends of his society particularly
relevant to economic policy. This discipline might be called, following J. N.
Keynes, applied ethics. That the field of applied ethics offers considerable
promise can be suggested by two examples. Consider the following memo-
randum from the files of General Electric Company, reported by Thurman
Arnold:
Another random document with
no related content on Scribd:
 A német diplomatáknak az az állítása, hogy a kis államoknak el
kell tünniök a nagyok javára, oly fölfogásból ered, amely egykor
szabatos volt, de a világ mostani gazdasági fejlődésére már nem
alkalmazható. A maguk függetlenségét megőrző kis államok
szövetsége ma lehetséges, míg annexiójukat csak nagyon költséges
katonai elnyomással lehetne fenntartani.
A tények megfigyelésén alapuló s fejlődő eszmék világításában
az idegen területek leigázása, a mostani háború főcélja, csakhamar
olyan műveletnek fog mutatkozni, amely romlást hoz a jelenben és
semmi hasznot a jövőben.
Az angol miniszterelnök mondta a parlamentben, hogy a népek
jövője attól a résztől függ, amelyet a háború tanulságaiból kivesznek.
A világ valóban a művelődésnek abba a korszakába lépett, amidőn a
délibábok époly vészthozók volnának, mint a legrombolóbb
betörések.

4. A termékenység szerepe.

A mikróbától az emberig a termékenység ha nem is a

fennsőbbségnek, de legalább a boldogulásnak mindig oka volt. A
germán betörések idején, amelyek a római művelődést
szétrombolták, a hódítók ernyedetlen termékenysége volt a diadaluk
főfeltétele. Mert, ha ezerszámra ölték is őket, helyükbe új ezrek
születtek.
Minden nép, amely túlságosan fejlődik, végzetszerűleg hódítóvá
és rombolóvá válik olyan népekkel szemben, amelyek
termékenysége kisebb.
Valamely ország veszélyessé válik szomszédai számára, ha a
földje nem nyujtja neki többé kielégítő mennyiségben a táplálékot. Az
éhség volt a nagy betörések forrása, amelyek egykor Európát
fölforgatták.
 Ha a germán hordák egykor nem özönlik el a földet, amely
képtelenné vált őket táplálni, a világ nem ismerte volna meg sem a
római civilizáció rombadőlését, sem a középkor ezer évét, sem a
mostani háborút.
Veszélyes csöndesen haladni olyan nép szomszédságában,
amely nagyon rohamosan nő. A világháború bebizonyította ennek az
igazságnak fontosságát.
A németek, akik a háború elején látták, hogy – azonos okokból,
mint Franciaországban – a születések arányszáma csökkenni kezd,
ennek az orvosszerét nem pénzügyi eljárásokban keresték, hanem
abban a meggondolásban, hogy népsürítés politikája elsősorban a
vidék betelepítésének politikája.
Több közgazda eszményül állítja oda a népek elé azt, hogy
versenyezzenek a termékenységben. Már pedig az élő lényeknek
története, a rovarétól az emberéig s a germán betörések korától a
mai háborúig arról tanuskodik, hogy a túlnépesedés mindig irtó és
hódító háborúkra vezetett.
Darwin ragaszkodott ehhez az általános, s szerinte, kivételt nem
tűrő törvényhez: az élő lények olyan arányban szaporodnak, hogy
bármely fajhoz tartozó egyetlen állatpár leszármazói rohamosan
elárasztanák a világot, ha szabály nem volna az, hogy minden
nemzedék egy része föltétlenül elpusztul. Ugyanennek a törvénynek
engedelmeskednek az emberi lények kényszerűen, amidőn, nagyon
megsokasodván, vagy kölcsönösen tönkreteszik egymást, vagy
rárontanak a szomszéd országokra.
A nép minősége sokkal fontosabb tényezője a haladásnak, mint
mennyisége. Ha ez máskép volna, a világ legnépesebb országai,
mint Oroszország és Kína a civilizáció élén haladnának, ahelyett,
hogy félbarbárok lennének.
Az ipari típusú társadalmakban a siker szükségszerűleg nem a
legnépesebb, hanem legdolgosabb, legfegyelmezettebb, az együttes
erőfeszítésre legképesebb népeket illeti meg, ha egyidejűleg van
elég vasuk és szenük.
 Egy szénnélküli nagy országnak nem lehet érdeke népességét
nagyon növelni. Itália, amelynek nincs szene, nem tudott igazi ipari
állammá lenni és, úgy látszik, szegénységre van kárhoztatva.
 V. RÉSZ.

A NEMZETEK HATALMÁNAK LELKI

TÉNYEZŐI.

1. Egynéhány másodrendű tulajdonság szerepe a

népek életében.

Oly tulajdonságok, amelyek nem használhatók a művelődés

bizonyos korszakaiban, előmozdíthatják a nép boldogulását, ha
megváltozott életkörülmények megengedik hasznosításukat.
Az irodalmi, művészi és értelmi fölény bizonyos civilizációkban
(pl. a régi görögöknél, a renaissance olaszainál) a nagyság főelemei
voltak. Ellenben a türelem, kitartás, a szabályoknak való
engedelmesség és egyéb sajátságok, amelyeket egykor
közepeseknek tartottak, az ipari jellegű művelődésben a siker
föltételei közé sorakoznak.
A modern kor szövevényes technikájával és
munkamegosztásával, megköveteli a türelem, éber vigyázat,
aprólékos pontosság, kitartó erőfeszítés és szolidaritás erényeit,
amelyeket az élénk eszű individualista-fajok csak nehezebben
tudnak megvalósítani.
 A folytonosság érzése a népek számára az állandóságot jelenti,
amelyet csak nagyon lassan tudnak elérni, de amely nélkül nem
tudnának sem tartósan élni, sem emelkedni.
A modern népek ereje egyre kevésbbé függ kormányzóitól,
ellenben millió és millió apró erőfeszítések összeadásából
sommázódik össze. Valamely ország növekedik, ha minden polgára
dolgozik a nagyságán. Ám hanyatlása rohamos, ha ráhagyja az
államra a kezdeményezést és felelősséget.
A népek sikereit manapság kevésbbé köszönheti kormányzói
vagy élite-je értékének, mint bizonyos másodrangú
tulajdonságoknak, amelyekkel azonban a polgárok többsége
dicsekedhetik.
Az egyéni fölényes tulajdonságokat néha teljesen helyettesíthetik
szerény kollektiv sajátságok. A németek pl. közepes egyéniségek
porszemeiből nagyon erős tömegeket tudtak megalkotni. A nép élite-
jének fölénye nem elég a nép nagyságának megalapozására.

2. Az akarat és erőfeszítés.

A Marne-i csata, amely megmentette Párist a pusztulástól és a

franciák nemzeti életének legfontosabb eseménye, emlékezetes
példája az emberi akarat uralkodó szerepének, amelyet a történelem
úgynevezett végzetszerűségei fölött gyakorol.
A modern lélektan egyik legtermékenyebb fölfedezése, hogy
tudatos cselekvőségünk csak fölszínes nyilvánulása a még sokkal
fontosabb öntudatlan cselekvőségünknek.
Az akarat lehet tudatos és öntudatlan. Az öntudatlan akaratnál az
elhatározás egészen megformálva lép a tudat mezejére. A tudatos
akaratot ellenben megelőzi az indokok megfontolása s
következéskép értékelése.
 A legmegfontoltabb akarati elhatározás majdnem mindig
magában foglal egy rész öntudatlan akaratot, amely hozzájárult, ha
nem is megszűléséhez, de legalább erősítéséhez. Amikor az
Egyesült-Államok megüzenték a háborút Németországnak,
valószínű, hogy az indokok serpenyőjében, ahol elhatározásaink
mérlegelődnek, öntudatlanul is belekerültek olyas tényezők is, mint
pl.: a hadsereg hasznossága a Mexikóval vagy Japánnal való
háború esetén, az elsőrangú szerep, amelyre az Egyesült-Államok a
világ dolgainak intézésében hivatva van stb. A motivumoknak ébből
a tömbjéből végül előugrott a háborús elhatározás.
Ha sokszor nagy eltérés van valakinek beszédei és tettei közt, ez
azért van, mert az öntudatlan akarat élesen különböztet a fölületes
befolyások teremtette tudatos akarattól. Láttuk ezt a háború
kezdetén, amidőn pacifisták és szocialisták elméletüktől annyira
eltérően cselekedtek.
Az öntudatlan akarat, amelyet bennünk őseink teremtettek s
utóbb a nevelés és a környezet befolyása erősítettek meg, irányozza
cselekedeteinket. A tudatos akarat ellenben különösen beszédeinket
irányozza.
Az ember helyét az életben nem az határozza meg, hogy mit tud,
hanem, hogy mit akar és mit bír.
Az események uralkodnak a gyenge akaratokon. Ellenben az
erős akaratok uralkodnak az eseményeken.
Hogy előrehaladjunk, nem elég cselekedni akarni, hanem
mindenekelőtt tudni kell, mily értelemben kell cselekedni.
A tisztánlátás még ritkább, mint az akarat.
A tett embere vagy alkotó vagy romboló, erőfeszítéseinek iránya
szerint.
A haladás az erőfeszítés folytonosságából születik meg; a
hanyatlás a pihenésből.
 Az erőfeszítés állandóságára csupán az által lehet szert tenni,
hogy ezt az erőfeszítést kellő neveléssel szokássá változtatjuk. Nem
lehet ezt az eredményt a könyvmagoltatástól várni.
A folytonos erőfeszítés valóban csodákat tud teremteni. Neki
köszönhette Anglia, hogy oly kevéssé militarista létére megtudott
teremteni egy négy milliós hadsereget és hogy át tudta alakítani
összes létföltételeit.
A világ legközelebbi fejlődése arra utalja a népeket, hogy
számítsanak egy keveset szövetségeseikre, de sokkal inkább
tulajdon erőfeszítéseikre. Miután tapasztalásból megtanulták, hogy a
jognak erő nélkül mily kevés az értéke, meg kell szerezniök az arra
szolgáló hatalmat, hogy sohase váljanak legyőzöttekké.
Bizonyos, mindenfajta erőfeszítés ellen lázongó emberek sötét
tétlensége nem különbözik lényegesen a sír nyugalmától. Az ilyen
élőholtak csak látszólag élnek.

3. Az alkalmazkodás.

Az alkalmazkodás törvényét uralja minden élőlény.

Alkalmazkodva átalakulni, vagy anélkül eltűnni: egyetemes
szükségszerűség.
Ahogyan az éghajlat minden változása a fauna és flóra gyökeres
átváltozását idézi elő, akképen minden gazdasági, vallásos, politikai
vagy társadalmi változás szükségszerűen követeli, hogy a hatása
alá tartozó népek lelkivilága is új alkalmazkodáson menjen keresztül.
A lelki ragály az alkalmazkodás hatalmas eszköze. Az ember
önkénytelenül is meghajol a környezetétől elfogadott módosítások
előtt. A nehézség csak azok kiválasztása, akik hivatva vannak példát
adni.
A lelki életnek két főbefolyás szab irányt: a múlt környezeté,
amelynek bélyegét az átöröklés tartja fenn, s a jelen környezeté,
amely fokról-fokra átalakítja az élőlényeket. Ettől a kétféle
befolyástól nem lehet menekülni, de a haladás lehetetlen, ha az
egyiknek hatalma megbénítja a másikat.
A néplélek állandósága, amely a rendes életben a nép
főerőforrása, akadályául szolgál oly korszakokban, amidőn a gyors
alkalmazkodásra van szükség. Ez volt az eset Angliában, amelynek
a háború megüzenésétől kezdve több mint egy évet kellett áldoznia
arra, hogy az egészen új körülményekhez alkalmazkodjék.
A gyors alkalmazkodás mindig kínos; mert ha már csak nagy
ügygyel-bajjal alakítjuk át életmódunkat, gondolkozásunk módját
még nehezebben változtatjuk meg.
Valamely nép hanyatlásnak indul, ha társadalmi meze, vértezete
túlságosan merev arra, semhogy meghajolhasson a lét új feltételei
előtt. A nagy birodalmak bukásának leggyakoribb oka az volt, hogy
képtelenek lettek az alkalmazkodásra a körülmények által váratlanul
előidézett szükségletekhez.
Minden nép a civilizációnak csupán egy bizonyos, elhatárolt
mennyiségét tudja fölszívni.
A társadalom legnagyobb veszélye, ha sok olyan egyént foglal
magában, akik alacsonyabbrendű evolució-korban maradtak meg s
ennélfogva rosszúl alkalmazkodtak a társadalom jelen állapotához.
A modern kor egyre könyörtelenebbé válik a nem-
alkalmazkodottakhoz. Az új szükségletek csakhamar ki fogják
küszöbölni a letűnt korok e túlélőit.

4. A nevelés.

Az emberek viselkedését sokkal inkább vezeti jellemük, mint

értelmük; ennélfogva a nevelés céljáúl a jellem idomítását kellene
kitűzni. A németek ismerik ezt az igazságot, de a francia Egyetem,
úgy látszik, egyáltalában nem ismeri.
 A nevelés beleolthatná a tanítvány lelkébe a testületi szellemet
azzal, hogy úgy érdekelteti az osztálya sikereivel, mintha a tulajdon
sikerei volnának. Megtanulná akkor, hogy a versenytársakkal jobb
társulni, mint velük küzdeni. Mig Franciaország nagyon nem ismeri
ezt az alapelvet, Németországban az az ipari hatalom egyik eleme.
A technikai nevelés, az iskola s utóbb a kaszárnya fegyelme, az
együttes erőfeszítés képessége könnyítik meg a németeknek az
elrendelt munka aprólékos végrehajtását. Nem is a tanító, hanem a
technikus teszi lehetővé Németország ipari terjeszkedését.
Egy tudós professzor tökéletes módon összegezte technikai
nevelésünk állapotát, ezt írván:
«A háború arra hajtott, hogy néhány hónap alatt megteremtsünk
egy félelmetes kémiai fölszerelést, amikor béke idején vonakodtunk
tökéletesíteni valamely kezdetleges anyagot, amelyért
versenytársaink lesajnáltak.»
Már akkor is fölfogjuk a technikai nevelés hasznosságát, ha
csupán a földművelési oktatást vesszük szemügyre. A szakemberek
azt állítják, hogy ha gabonaneműekben elérnők ugyanazt a
hektárhozadékot, mint a németek, – pedig az ő földjük sokkal
silányabb, mint Franciaországé – a mi nemzeti vagyonunk évente
két milliárddal növekednék.
Franciaországban a földművelés még mindig kevésbbé
tekintélyes foglalkozás, ámbár változatosabb ismereteket igényel,
mint a legtöbb egyéb szakma. «Az az ember, aki jól tud igazgatni
egy majort, képes volna kormányozni az indiai császárságot is» –
mondá az angol miniszter.
Az ipari és kereskedelmi oktatás reformja, amelyet Anglia
abszolut hasznosnak itél, még szükségesebb lenne
Franciaországban, de sokáig fog még az Egyetem ellenkezésébe
ütközni, amely azt követeli, hogy mindent ő igazgasson, holott
tusakodik minden változtatás ellen.
A vessző az iskolában, a bot a kaszárnyában teszi a németeket
képessé, hogy ellentmondás nélkül engedelmeskedjenek főnökeik
parancsainak. Ámde az energia, amelyet a háború alatt oly népek
fejtettek ki, amelyeknél az említett eljárás ismeretlen, bizonyítja,
hogy az emberi lélek fegyelmezhető kevésbbé szolgai módszerekkel
is.
Egy porosz hadügyminiszter állította a mostani viszály folyamán,
hogy az ifjúság katonai előkészítésének az iskolában ne csupán az
legyen a célja, hogy az ifjúság erősödjék, hanem az is «hogy féket
vessen a személyes függetlenségnek és kezdeményezésnek, amely
azzal fenyeget, hogy szétbomlasztó szubjektivizmussá fajul el, ami a
demokráciák végromlása.» Az ilyen elvek csak arra jók, hogy
katonákat formáljanak, akik készek magukat feláldozni egy uralkodó
nagyravágyó terveinek.
Ha a demokratikus egyenlőség megvalósítható, az csak oly
nevelési rendszerrel érhető el, amely minden egyén sajátságos
képességeit hasznosítja. Politikai intézményekkel e részt nem lehet
célt érni.
A német nevelés egyik erőforrása, hogy változatos tanítás
segítségével mindegyik tanítványból ki tudja csiholni a különböző
képességeket. A latin fajok rosszabb nevelésének egyik oka viszont
éppen az, hogy ugyanazt az oktatást alkalmazzák elütő elmebeli
képességek mellett is.
Nem volna szabad, hogy a nevelés célja kézikönyvek szajkózása
legyen, hanem csak az, hogy gondolkozási és jellembeli szokásokat
teremtsen. Egyetemeink tisztán emléző oktatása kevéssé fejleszti az
értelmet, a jellemet meg sehogysem. Ezt egyaránt kevéssé értették
még meg a tanárok, szülők és tanítványok.
Nem lehet remélni semmiféle javulását a francia nevelésnek,
amig továbbra is olyan egyetemi tanárok irányítják, akik csak
könyveiken át ismerik a világot.
A merőben értelmi nevelés hamar oka lesz a dekadenciának.
A könyvek elméletei a világegyetemnek csak elnyomorított
nézését szolgáltatják, amelynek nincs kapcsolata a tapasztalat
tanításaival.
 Az angolok joggal azt tartják, hogy bizonyos iskolai játékok
nagyon hasznosan készítenek elő az életre. Egy sportcsapat
csakugyan magában foglalja a társulást, a hierarchiát, fegyelmet,
megannyi oly tulajdonságot, amelyet egy, boldogulni akaró
társadalom sem nélkülözhet.
Egyik legszükségesebb reform lesz: minden francia ifjúba és
leányba beleoltani a fegyelem tiszteletét. Ez semmivé vált a
családban, semmivé az iskolában, semmivé az igazgatásban,
semmivé a fegyvergyárakban, – egy szó, mint száz: semmivé
mindenütt.
Aki önmagától nem tud magán uralkodni, azt kényszeríti a
törvény; de ez a rátukmált fegyelem soha sem ér föl a belső
fegyelemmel, amelyet a nevelés megadhat.
A háború után a nevelés reformja lesz a legégetőbb feladat.
Ámbár fölvilágosult szellemek hiába próbálták meg egyetemünk
módosítását, azért nem kell kétségbeesni, hogy ez nem sikerül. Arra
kell gondolni, hogy a nagy katasztrófák szülői a reformoknak, miket a
békeidők minden vitája sem tudott elérni.
Az a nevelés, amely eléri, hogy az itélőképesség és az akaraterő
növekedjék, tökéletes, akármit is tanítottak légyen. Egyedül ezekkel
a tulajdonságokkal az ember már irányítani tudja a sorsát.
Többet ér a megértés, mint a tanulás.

5. Az erkölcs.

A népek erejének okai közt elsősorban szerepel

erkölcsösségüknek foka. Amidőn Oroszország hadifölszerelés és
élelem nélkül látta magát, egész sora miatt a megvesztegetett
minisztereknek, tábornokoknak és hivatalnokoknak, világosan
tapasztalhatta az erkölcsnek szerepét a nemzetek életében.
 Valamely nép erkölcse múltjának műve. A jelen teremti meg a
jövő erényeit. Mi apáink moráljából élünk s a mi fiaink a mienkből
fognak élni.
Minden erkölcsszabály először nyűg, kényszer, amit ránk kell
tukmálni. Csupán az ismétlés csinál belőle könnyen elfogadható
szokást.
Az emelkedett kereskedői erkölcs bármely népnek felsőbbséget
biztosít vetélytársain, amelyek még nem érték el az erkölcsiségnek
ugyanazt a fokát. Ha például egy kiadó valamely régi utazási kalauz
borítékára friss évszámot nyomat, hogy megtévessze a vevőt, vagy
ha egy jónevű objektiv kereskedő ráteszi a cégjelét egy közönséges
gyártmányra, ezzel csak kedveznek az idegen versenytársaknak,
akik folyamatos sorban tartják kalauzaikat, s hitelesítik eszközeiket.
A mostani háború adalékot szolgáltat annak a bizonyítására,
hogy még a politikában is hasznos a becsületesség. Németország
ma már tudja, mibe került neki Belgium tekintetében vállalt
kötelezettségeinek megsértése. Az orosz miniszterek, akik elárulták
hazájukat és okozták a balszerencsét, amelynek viszont a
forradalom volt a következménye, bizonyosan komoly gondolatokat
gondoltak végig celláikban a becsületesség előnyeiről.
Az okokkal támogatott tisztesség bölcs dolog, de már annál a
puszta ténynél fogva, hogy okoskodik, az az irányzata, hogy ne
legyen tisztesség.
A német diplomácia egyik legbiztosabb eredménye volt, hogy az
egyetemes bizalmatlanságot idézte föl. Németország az egész
világon aláásta a beszédeiben való hitet. Soká fogja megszenvedni
ezt az ezentúl leronthatatlan bizalmatlanságot.

6. A szervezet és az illetékesség.
 A szervezet egyszerűen a minden tudomány uralta alapelvek
alkalmazása: valamely jelenség szülő elemeinek
szétkülönböztetése, külön-külön tanulmányozása, s mindegyikük
befolyásának kutatása. Az ilyen módszer magában foglalja a
munkamegosztást, az illetékességet és a fegyelmet.
Nagy Sándortól Augusztusig s Napoleonig minden
magasabbrendű szellem nagy szervező volt. Egyikük sem ismerte
félre, hogy szervezni nemcsak annyit tesz, mint szabályokat alkotni,
hanem annyit is, hogy végre is kell hajtatni azokat. Ebben a
végrehajtásban rejlik a szervezés fő-fő nehézsége.
A szervezés lehetetlen, ha minden egyén és minden dolog nincs
a maga helyén. Ennek az elemi igazságnak alkalmazása, sajnos,
olyan éleslátást igényel, amely bizonyos népeknél elég ritka.
Bármely szervezet értéke a főnöktől függ, akit élére állítanak. A
kollektivitások alkalmasak a végrehajtásra, de képtelenek az
irányításra és még kevésbbé képesek az alkotásra.
Az együttes munka megszokása és fegyelme – a szociális
előrelátás intézményeire, a biztosításra, a munkaképtelenség és
aggkor esetére való gondoskodásra, s a technikai nevelésre
alkalmazva – végtelenül jó szolgálatot tettek a németeknek. Így pl. a
tanoncügy szervezése náluk megakadályozta a kézmű válságát,
amely annyira fenyegeti Franciaországot.
A szolgálati ágak egymás mellé rendelésének hiánya nyilván a
leghelyrehozhatatlanabb hibája a latinfajú népek közigazgatásának.
Egész sorozata a minisztereknek hiába próbálta ezt orvosolni. Ez a
baj annyira dühöngött, hogy Párisban ugyanannak az utcának a
kövezetét egy hónap alatt háromszor vagy négyszer bontották föl és
burkolták be, mivel a gáz, a vízvezeték és villamosság
üzemvezetőségei nem jutottak megegyezésre, hogy az egész
műveletet csak egyszer hajtsák végre a kellő sorrendben. A háború
alatt is láttuk, hogy Amerikába két különböző miniszteriumnak
kiküldött hatósági közegei versengtek egymással, hogy ugyanazt a
lóállományt vásárolják meg s a vevő természetesen, megegyezés
hiányában, végül négyszer oly magas árt fizetett.
 Ha valamely közüzemben az ellenőrzést nagyon szaporítják, ez
annyira elaprózza a felelősséget, hogy végezetre az egészen
elsikkad. Akit túlsokan ellenőriznek, azt sohasem ellenőrzik jól.
Sok országban a nyilvános üzemek szervezetének csekély
értéke nemcsak az alkalmazottak közömbösségének és a
felelősségtől való félelmüknek tulajdonítható, hanem annak is, hogy
gyakran a protekció helyettesíti a rátermettség adta illetékességet.
Az amerikaiak nagyon a nyitjára jöttek a szervezés minden
csínjának-bínjának. Nagy mérnökük: Taylor megmutatta, hogy a
legtöbb gyári munkában – módszeresen kiküszöbölvén a
haszontalan erőfeszítéseket, – ugyanazt az eredményt sokkal
kevesebb fáradsággal lehet elérni. Most már sok német gyár is
ugyaneszerint az alapelv szerint van megszervezve.
A szükség hamarosan hatalmas tényezőjévé válik a
szervezésnek. Kétséges, hogy a németek nagyhírű rendszeressége
felsőbbrendű-e azzal a szellemmel szemben, amely lehetővé tette
az angoloknak, hogy két év alatt négymilliós sereget alakítsanak
összes tisztjeivel, municiójával, s azzal a szövevényes
anyagkészlettel, amelyet a modern háború megkövetel.
Gazdasági és kormányzati gyöngeségünk egyik oka azzal függ
össze, hogy nálunk az iparosokat a kormányok vagy nem vették
tekintetbe, vagy gyanús szemmel nézték. A háború szükségletei
azonban nélkülözhetetlenné tették közreműködésüket s megkellett
állapítani, hogy a nagyon is bonyolult problémák, hála az ő
munkájuknak, könnyen megoldódtak. És ha nem dolgoztak elég
gyorsan, ez onnan volt, hogy a hivatalok félelmetes illetéktelensége
állandóan akadályozta munkájukat.
Az amerikai élelmezési főbiztos programmszerű nyilatkozatát
nagyon üdvös volna kiragasztani bizonyos hivatalokban, amelyek
szervezete annyira hiányos volt a háború alatt: «Az élelmiszereknek
nincs szükségük diktaturára, hanem csak okos igazgatásra. Persze
én a magam részéről ezt az igazgatást nem drákói rendeletekben és
önkényes inkviziciókban látom, hanem az érdekelt három nagy
csoport: a termelők, elosztók és fogyasztók harmonikus
megegyezésében és értelmes összműködésében. Tanácsadóimat
kizárólag ebből a három csoportból fogom választani, nem pedig az
elméleti emberek és a bürokraták közül.» Mily óriás szakadék tátong
a mi kormányzóink és a nyilatkozatot tévő értelmi állapota közt!
Oroszország kisérleti úton győződhetett meg arról, hogy egy
nagy birodalomnak még csak közepes szervezését is mily hosszú
idő alatt lehet megalapozni, s hogy azt nem lehet máról-holnapra
rögtönözni. Mert ez a szervezet csak akkor értékes, ha már
megrögződött a lelkekben.
A szervezés túlsága nem mindig látszik üdvösnek a haladás
tekintetében. Khina aggályosan pontos szervezete minden
kezdeményezés megbénítására s a nyavalyás állapotnak olyan
fokára vezetett, hogy nem tud belőle fölépülni.
A szám megadhatja a tekintélyt, de nem az illetékességet, a
rátermettséget.
Az iparnak egyebek közt az biztosít nagy fölényt a közigazgatás
fölött, hogy a rátermettség ott nagyobb szerepre tesz szert, mint a
ranglétra s különösen a protekció.
A tekintély nélkül való illetékesség ép oly tehetetlen, mint az
illetékesség nélkül való tekintély.
A rátermettség hatástalan marad, ha rá nem termettség
parancsszavának kell engedelmeskednie.

7. A társadalmi cohaesio és a szolidaritás.

A fegyverek maguk nem alapíthatják meg a népek hatalmát. Az

mindenekfölött a lelki cohaesion alapszik, amelyet megteremtenek a
közös érzelmek, a közös érdekek, a közös hitel. Valamíg ezeket az
elemeket nem teszi állandókká az átöröklés, addig a nemzetlét
mulékony lesz és ki lesz szolgáltatva minden vakesetnek.
 Bár láthatatlan: a társadalmi rend befolyása roppant súllyal
nehezedik mindennapi életünkre. Sokkal erősebben irányítja
gondolatainkat és tetteinket, mint okoskodásaink.
A társadalmat tagjai érdekeinek egyensúlya tartja fenn. Ha ez az
egyensúly megbillen, a mohó vágyak és gyűlöletek, amelyeket
eladdig a lassan fölépült társadalmi gátak tartottak mederben,
szabadon kiáradnak és csaponganak. Ilyenkor a hatalom
szüntelenül kézről-kézre jár és az anarchia addig a napig tart,
valamíg a közóhajtás egy erős tekintélyt nem követel, amely képes
helyreállítani a rendet.
Valamely népnél faji közösség híjján is a közös vallásos, politikai
vagy társadalmi eszménybe vetett hit meg bírja teremteni a
gondolatok és magatartás azonosságát, amely fennmaradásához
szükséges.
A politikai pártok egyetértése elengedhetetlen kelléke annak,
hogy valamely ország ellenségeivel megküzdhessen. Ha a civódás,
amely minket a bukás szélére vezetett, a háború után újraéledne,
Franciaország gyógyíthatatlan dekadencia veszedelmében forogna.
Nem lenne hiábavaló a parlamentek falára vésett fölirattal arra
emlékeztetni, hogy a népek, amelyek – mint hajdan a görögök és
később a lengyelek – nem bírtak lemondani belső
viszálykodásaikról, végül szolgaságba sülyedtek és megszünt a
joguk a történelmi létre.
Ha egy politikai párt csakugyan arra törekednék, hogy hasznossá
tegye magát, vállalnia kellene annak a bizonyítását a tömegek előtt,
mily üdvös, ha az osztályok fuziója váltja föl versengéseiket. S ha
olyan régen hiába próbálták meg ezt a fuziót, talán lehetségessé
válik a társulás hasznának gyakorlati bemutatása révén.
A különböző társadalmi osztályok közti személytelen és hideg
viszonyt a lövészárokban eltöltött közös élet bizonyára benső
viszonnyal s merevség nélkül való fegyelemmel fogja majd
helyettesíteni. Ha az emberek megismerik egymást, hamarosan
rájönnek, hogy sok pontban megegyeznek és könyvekből eredő
nézeteltéréseiknek nincs jelentőségük.
A hosszantartó háború során fölidézett közös lelkiizgalmak
közelebb hozzák az embereket s olyan szolidaritást teremtenek meg
köztük, amely képes túlélni ezeknek az izgalmaknak eltüntét is.
A népek, amelyeknek összetartását a háború nem kovácsolja
össze végképpen, a katonai harcok után biztosan következni látják
majd a szocialis, gazdasági és még egyébfajta harcokat.
Az érdeken nyugvó szolidaritásnak szilárd az alapja. Ellenben a
testvériségre vagy kegyességre alapított épület mindenkor ingatag.
Elsősorban hasonló érdekű csoportoknak köszönheti Németország
gazdasági haladását.
Az üdvös társadalmi átalakulások nem a mostan uralkodó
szocialista elméletekből fognak eredni, hanem a dogma nélküli
szolidaritásból, amely különösen azzal fog foglalkozni, hogy
mindenki létét javítsa az új szükségletekhez jobban alkalmazkodó
nevelés s a társulás különböző szervezetei révén.
Ha ez a jelszó «szolidaritás» helyére tudna lépni a
«szocializmus»-nak, nagy haladás valósulna meg, mivelhogy a
jelszavaknak rendesen sokkal nagyobb a hatalmuk, mint az
elméleteknek.
Hiábavaló a népeknek azt szavalni, hogy testvérek, mikor
mindegyikük bölcsen tudja, hogy ez nem igaz. Még hiábavalóbb
osztályharcra buzdítani őket, mert ez kölcsönös romlás kútforrása.
Ehelyett egyszerűen azt kell bebizonyítani, hogy érdekük egymást
segíteni az erők összetevése által.

8. A forradalmak és az anarchia.

A legsúlyosabb forradalmak az erkölcsök és gondolatok

forradalmai.
 A forradalmak közt talán a legmélyebb az volt, amidőn Anglia
évszázados hagyományaival ellentétben a háború alatt hozzájárult
ahhoz, hogy minden hatalmat áttegyenek az állam kezébe s feltétlen
jogot adott neki a polgárok élete és vagyona fölött. Az egész
nemzetnek ez a felforgatása rendetlenség nélkül ment végbe, mert
minden párt közremunkált benne és nem csupán egynek műve volt,
mint az előbbiek.
Fölidézni a forradalmat mindig könnyű, de bajos tartóssá tenni.
Egy kényurat letaszítani trónjáról még korántsem annyi, mint az
önkényuralmat elnyomni. Mert valójában ezer meg ezer felelőtlen
alkényúr, akire szüksége van egy ország igazgatásának, tovább
bitorolja a hatalmat. Az uralom neve változhat, de ők maradnak a
tényleges urak.
Egy máról-holnapra való forradalom csak arra jó, hogy új önkényt
tegyen a régi helyére.
A társadalmi korlátok, amelyeket a forradalmak ledöntenek,
előbb-utóbb újra feltámadnak, – mert a népek nem tudnak fennállani
az ő elhatároló hatalmuk nélkül, – de rendesen nem ugyanazon a
helyen támadnak fel.
Sokszor egy nép könnyebben bírja elviselni bajait, mint az
orvosszereket, amelyekkel gyógyítani akarják.
Ellenkező érdekű osztályokra oszló országokban a forradalom
békésen mehet végbe, de nagy ritkán marad sokáig békés.
Ha a forradalom egyszer megindult, nem kormányozható többé
nagyobb mértékben, mint a lavina zuhanása közben.
A szellemi ragály a forradalmak terjesztésének legbiztosabb
tényezője.
A forradalmi gyülekezeteket fenyegető legnagyobb veszély nem
a reakció, amely jobbján fölüti a fejét, hanem a túllicitálás, amely
balján támad.
 A tömegek által véghezvitt forradalom csak azt az irányt veszi,
mint ennek a tömegnek izgékony és rendetlen ösztönei. Az ilyen
mozgalmaknak nagy az erejük, de nem tartanak soká és
végzetszerűen anarchiára vezetnek.
Az orosz forradalmárok elfelejtették Napoleon szavát: az
anarchia mindig az abszolut hatalomra vezet.
A kezdődő forradalmak az illuziók és túlkövetelések légkörében
mozognak, amelyek társadalmi rendetlenségből erednek és
ahonnan végül a restaurációk kelnek életre.
A forradalmak okai közt szerepel az, hogy mindenki elveszti a
hitet a hajdani eszmék értéke iránt, amelyek a társadalmi életet
azelőtt vezérelték. Az ebből eredő anarchia ilyenkor olyan új
igazságok nyugtalan keresése, amelyek képesek legyenek a népet
irányítani.
A nélkülözhetetlen szerep, amelyre a társadalomban a fegyelem
és cohæsio hivatva van, a legvilágosabban akkor tünik ki, amidőn a
forradalom diadala alatt a társadalmi kötelékek fölbomlottak és
mindenki szabadon követi ösztöneit.
A forradalmi eseményeket megitélő történetírók gyakran olyan
okoknak tudják be azokat, amelyek egészen távol esnek valódi
eredetüktől. Amikor, az orosz forradalom kezdetén, a katonák
odahagyták lövészárkaikat, ezt nem tették nekik fölfoghatatlan
eszmék nevében, hanem egyszerűen azért, hogy kivegyék részüket
a szocialistáktól beigért földosztásból.
Az orosz forradalom egyik legborzasztóbb eredménye az volt,
hogy a szocialis összetartás lerombolása által azt a sokmilliós
hadsereget, amely az előző este még egészen harcképes volt,
átalakították egy léleknélküli csordává, amely a legkisebb támadásra
is szétfutott.
A belső ellenségek a nemzetet tehetetlenné teszik a külső
ellenséggel szemben.
 Némely forradalom, mint az orosz, néhány hónap alatt lerontja a
szerveződésnek százados erőfeszítések révén megvalósított művét.
A tisztánlátás ritka a forradalmároknál. Az oroszok például első
diadalaik után három, az ország jövőjére egyaránt végzetes célt
követtek: 1. a rögtöni békét, következéskép a szövetségesek
elhagyását, akik a háborúba őérettük bocsátkoztak, 2. a földosztás
igéretét, amely területük minden pontján állandó harcot fog fölidézni,
3. Oroszország különböző nemzetiségeinek szétválasztását, ami a
roppant birodalom szétrombolását vonja majd maga után.
Miután levált Ukrajna, ez a harmincmilliós, igen termékeny és
igen gazdag, nagy tartomány, levált Litvánia: Oroszország még
mindig a legnagyobb birodalom marad, de egyszersmind a
legszegényebb, s amelyet örökösen harcoló ellenséges tartományok
fognak környezni.
Az orosz forradalom a kemény uralom helyére egyszerűen egy
még keményebbet tett. Újból megmutatta, hogy a népeknek olyan a
kormányuk, aminőt megérdemelnek.
Semmiféle analógiát nem lehet vonni a francia forradalom és az
orosz forradalom közt. Az elsőt tanult polgárok csinálták, a
másodikat tudatlan munkások és parasztok, akiknek színvonala alig
volt magasabb az ősi skythákénál.
Az orosz munkások többsége számára a forradalom ezt jelenti:
senkisem parancsol, mindenki azt teszi, amit akar.
Míg Németországban az eszmék ugyanazok maradnak, Európát
gyakori háborúk fogják fenyegetni. A németek azonban egy szép
nap maguk is rájönnek arra, mily mesterséges építmény ez a német
birodalom, amely az ipari államot megfejeli egy hűbéri állammal.
Ebből szükségképen az eszmék forradalma támad, amelyek
mindenkori szülői a mély politikai forradalmaknak.
Ámbár a nagy forradalmakat könnyen meg szokták jósolni, aligha
van példa arra, hogy legfontosabb következményeit megsejtették
volna.