Vásárló neve: Nagy Regina

Rendelési szám: 3906877

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás

fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka
egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban
hamarosan viszontlátjuk.
Fotelmesék

Írta: Radics Renáta

A könyvet kiadja a HELMA Kiadó.

Cím: 8630 Balatonboglár Szabadság u. 75.

Telefon: +36(30)499-34-77

E-mail cím: info@alkosoft.hu

Webcím: www.helma.hu

A kiadásért felel a HELMA Kiadó ügyvezetője Dvariecki Bálint

Kiadás dátuma 2022.

ISBN: 978-615-6424-37-2

Borító: Kondora Beáta

Illusztráció: Kondora Beáta

Copyright © (Radics Renáta) (2022.03.16) Minden jog fenntartva. A

könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása
szükséges.
Sosezöldséget királykisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, még a Mangalicahegyen is túl, ahol a kurta
farkú malac túr, élt egyszer egy öreg király. Volt annak a királynak egy
felesége és egy makacs leánya, aki soha nem evett meg semmilyen
zöldséget sem. Ezért a vár népe titkon el is nevezte őt még kiskorában
Sosezöldséget király-kisasszonynak.

Hiába próbált a királyi szakács finomabbnál finomabb zöldséges étellel,

levessel, salátával kedveskedni, a királykisasszony nem volt hajlandó
megkóstolni egyiket sem. A szülei hiába mutattak példát azzal, hogy milyen
egészségesek a változatos ételek fogyasztásától. Ő csak finnyásan tolta el
maga elől a tányérokat, mondván hogy ő úgysem szereti, pedig meg se
kóstolta az étkeket, így nem is tudta igazán, milyen az ízük.

S mindig csak ezt a kis mondókát fújta szüntelen: Zöldséget én nem eszem,

hús kell csakis énnekem.

Répa, borsó, karfiol

királylánynak nem való.

Bizony látszott is a lányon, hogy nem evett zöldégféléket. Sápadt volt az

arca és a haja olyan vékonyszálú volt, hogy külön hajcsatokat és gumikat

kellett készíttetni számára, mert a hétköznapi csatok, gumik sorra

kicsúsztak gyenge hajából.

Megelégelte a király a lánya ízlését és kihirdette, hogy ahhoz az ifjúhoz

adja leánya kezét, s persze fele királyságát, aki olyan zöldséges ételt tálal
fel, amelyet hajlandó a lánya megkóstolni.

Jöttek is sorra híres szakácsok, szerencsét próbáló gazdagok fiai. Hoztak

messzi földről származó zöldséges

réteseket,

leveseket,

díszített

finomságokat, de a királykisasszony mindegyik felkínált étel után csak a

fejét csóválta, hogy nem, nem akarja megkóstolni.

S csak a kis mondókáját fújta szüntelen minden tányér után:

Zöldséget én nem eszem,

hús kell csakis énnekem.

Répa, borsó, karfiol

királylánynak nem való.

Telt múlt az idő, s a király már kezdte elfogadni, hogy lánya nem fogja
megszeretni a zöldségeket. Egy nap éppen vacsorázni készült a család, s a
szolgálók az asztalra tettek malacsültet, fácánlevest, mindenféle úri ételt, s
egy tál apró fasírtot is. A királylány egy fasírtot kért a tányérjára, s jóízűen
fogyasztotta. Meg is jegyezte, hogy más az íze mint

szokott, nagyon finoman lett fűszerezve. A király is kért egyet a tányérjára,

s a szájába véve érezte, hogy az nem egy átlagos fasírt, hanem zöldségekből
készült. Azonnal hívatta a szakácsot és megkérdezte tőle:

- Ki készítette ezt?

– Uram királyom, bocsássa meg nekem, hogy ez a pórias étel az asztalára

került! Az én fiam készítette, ez az ő kedvence, ő csenhette a királyi étkek
közé.

– Küldd csak ide elém nyomban azt a fiút - mondta a király elmosolyodva.

Az ifjú legény hamar megérkezett, a király nyomban kérdőre vonta:

– Te merészelted az asztalunkra csenni ezt az ételt?

- Én bizony, uram királyom - mondta bátran a legény.

A király csak hallgatott, csak hallgatott, majd a fiú folytatta beszédét.

– Uram királyom, a lánya eddig nem kóstolt meg semmilyen zöldséges

ételt, mert tudta, hogy miből készültek. Hiába hoztak elébe bármilyen cifra
ételkülönlegességet. Most viszont húsnak hitte, s jóízűen megette. Nem
nagy trükk ez, csak egy apró kis csalafintaság.

– Édes fiam, jól vág az eszed, elérted, hogy az én leányom megkóstoljon

egy zöldséges ételt, ráadásul

még ízlett is neki. Neked adom hát a lányom kezét, s a fele királyságomat.

A királylány csak akkor szelt ketté egy fasírtot, és megnézte, hogy csupa
zöldséggel van megtöltve. Kissé belepirult, hogy a legény ilyen könnyen
meg tudta őt tréfálni. Majd a királlyal, a királynéval és a szolgálókkal nagy
hahotázásban törtek ki.
Másnap hatalmas lakodalmat csaptak, volt ott evés, ivás, dínom- dánom,
még a szomszéd király kutyája is jól lakott. S természetesen, nem
hiányoztak az asztalokról a zöldséggel töltött finom falatok sem. A vár népe
pedig lassan elfelejtette a Sosezöldséget királykisasszony nevet, s később
már Tündérfürt királylányként emlegették az ifjú királynét, aki a rengeteg
finom, zöldségtől egészségesebb, csinosabb lett, s még a haja is sokkal
szebbé vált.

Aki nem hiszi, járjon utána.

A sárkány és a vándorlegény
Egyszer volt, hol nem volt, tán a pitypangos árkon és a tóalmási dombtetőn
is túl, egy helyen, ahol mindig hideg szél fújt, élt egy öreg király.

Nagy gondban telt minden napja, országa lakói egyre fogyatkoztak. Nem
azért, mert ő rossz király volt, hanem mert féltek a sárkánytól. A sárkánytól,
akit igazán még soha nem láttak, róla ijesztő

legendák jártak. Barlangjából mindig nagy füstfelhő

szállongott, s félelmetes hangja reggeltől estig hallatszott. Jött sok bátor

vitéz, katona, erős legény, hogy a sárkányt megöljék. De amint a
sárkánybarlang

közelébe

értek,

mindannyian

fejvesztve elmenekültek. Már a király maga is azon gondolkodott, kevéske

kincseit magához veszi, hátha más országban jut neki oltalom.

Egy napon egy vándor érkezett az országba.

Bakancsa talpa már teljesen elkopott. Gondolta, tán a királyi udvarban akad
neki egy kis könnyen jött munka, amiért cserébe új lábbelit kaphat.
Nyomban bebocsájtást kért a király elé, aki fogadta őt. A vándor munkát
kért. A király e képen válaszolt, szavaiban erős félelem hallatszott:

– Van az országban egy hatalmas barlang, sárkány lakik ott, hangját tán
hallhattad. Neked adok bármit, amit csak szeretnél, ha megölöd a sárkányt,
mindenem tiéd.

A vándor nem ijedt meg a király kérésétől, nem volt ő soha, semmitől sem
félős.

Elindult a barlanghoz, oldalán egy karddal, egyre hangosabb volt az üvöltés

hangja. A fiú pedig ment, jó nagyot szimatolt, s a füstben szalonnás krumpli
illatot szagolt.
– Ez a sárkány krumplin éldegél, micsoda különös teremtmény - gondolta
magában, kalapja szélét bőszen markolászva. A barlanghoz érve, lopva
bekukkantott, kezében szorítva a kardot, mit a királytól kapott.

– Gyere ki te sárkány, ha nem félsz tőlem!- üvöltötte befelé a terjengős

füstben.

Csak várta, csak várta, hogy kijön az állat, várta, csak várta, de nem jött a
válasz.

Lába ujját megbökték, s mert sok a lyuk cipőjén, egyből megérezte.

Gyorsan lenézett, a kard nem volt már kezében. Egy apró lény állt előtte,
nézett a vándor meglepődötten.

– Nem vagyok én sárkány, csak Manó Tóbiás. Itt élek már régen, ne ölj már
meg, kérlek.

A vándor csak nézett, majd beljebb lépett, s akkor látta a kis tüzet, mit a
szél kifelé vezetett.

– Te laksz itt igazán, nincsen itt sárkány? Akkor mi az az üvöltés, mitől a

hideg ráz?

– Ez csak a fuvolám, csodás zeneszerszám, de a szél eltorzítja a hangját.

Tüzet gyújtok mindig, látod, parázs izzik. Egész nap csak fázom, s
fuvolámon játszom. Elmennék én innen, melegebb helyekre, de két kicsi
lábam, messzire nem vinne.

A vándornak egyből jó ötlete támadt, el is mondta tüstént, új kis barátjának:

– Elviszlek én téged, szívesen magammal, tarisznyámban elférsz, de egy

ideig még, kérlek, ne zenélj. Csak addig, amíg az országot elhagyom, utána
mi leszünk a legjobb pajtások.

A manó örömmel fogadta a dolgot, s a tarisznyába máris belekúszott.

Eloltották a tüzet gondosan, s indultak is a királyhoz két kővel dobolva.

– Uram királyom, a sárkányt megöltem, kérem a jussomat, amit ígért

nekem!
A király nem hitt a fülének, s csak akkor vette észre, hogy vége az
üvöltésnek. Az ablakból látta, hogy a barlangban nincs füst, arcára a látvány
festette a derűt.

– Édes fiam, mit adhatnék e tettért cserébe? A lányom keze gondolom elég
lesz.

– Uram királyom, bocsássa meg nekem, de nem kell a királyleány édes-

kedves keze.

– Nem kell a lányom? Akkor kitalálom. Kincsem már nincs sok, ugye azt
akarod?

A vándor csak nevetett, s bakancsát levetette, a király elé tolta, ki az orrát

befogta.

– Nem kívánok mást, csak egy új bakancsot! Ugye azt én gyorsan

megkaphatom?

A király hívta nyomban az udvari susztert, s hamar mondhatta- itt van, amit
kértél- a vándor új bakancsát rögtön fel is vette, két szeme máris az új utat
kereste. S indult is nyomban, persze a manóval.

Gyalog mentek ők, nótázva, dalolva. Hamar híre ment a sárkány halálának,
s visszaköltözött a nép a király országába.
Bolond Rozi meg a tehenek
Élt a faluban egy dolgos gazda, kinek sok állata volt, jól termő földbirtoka.
Nem volt ő kapzsi, szerették nagyon, s okossága miatt sokszor túljutott a
gondokon.

Volt egy lánya, szép teremtés, de ő nem örökölte apja eszét. Rozália volt az
ő becsületes neve, kit a faluban titkon Bolond Roziként emlegettek.

Kezdetben, apja városi iskolába járatta, de hiába, nem ragadt semmi

tudomány a leányra. Így aztán maradt a falusi iskola, s délutánonként
hímezni, varrni taníttatta apja. Ehhez sem volt ügyessége, ujjait sorra szúrta
meg a tűvel, s apjának azért

fohászkodott,

adjon

neki

könnyebb

elfoglaltságot. Megunta a gazda az örökös kérlelést, s talált más munkát,

amivel lánya kereshetné kenyerét. Volt nekik három szép tehenük, kiküldte
a lányt a mezőre minden nap velük. Mi baj lehet ebből?

- gondolta magában, csak őrizni kell a derék jószágokat.

Ment is Rozi dalolva a mezőre, leült egy fa tövénél, s pogácsát majszolva

nézte az eget, a felhőket. Örült a jó dolgának, s már napok óta gond nélkül
őrizte az állatokat.

Egy nap azonban, mikor épp kezdett elszundítani, odalépett hozzá egy
legény és e szavakat mondta:
- Fogadjunk te Rozi, a barna tehenedben, hogyha én megpróbálom megfejni
őt, vizet fog az adni, nem tejet. De ha neked lesz igazad, holnapra egy
másik tehénnel megajándékozlak.

A lány egyből bele ment a fogadásba, gondolta, hogy is lehetne víz a tehén
tőgyében. Fogta hát a legény, s úgy csinált, mintha fejné az állatot. A
kabátja ujja alá rejtett vizes flaskából meg csak úgy folyt a víz, mint a
csapból. A lány meg csak ámult-bámult. Nem vette észre a cselt. Kénytelen
volt három helyett két tehénnel haza menni, gondolta -

kár volt a barnát fogadással elveszteni. Szégyellte elmesélni apjának az

igazat, így azt mondta, hogy elkóborolt az állat, míg ő a fa alatt szundikált a
verőfényes Nap alatt.

Másnap újra megjelent a legény a mezőn, és újra fogadást ajánlott a

lánynak. Ezúttal azt mondta, fogadjanak abban, hogy a fehér tehénből
fekete lesz estére, s ha megnyeri, övé lehet az a jószág is. Rozi nem sokáig
gondolkodott, erre is hamar rábólintott.

Még nevetett is azon, hogy ki hallott már olyan tehénről, aki reggel fehér,
este meg már fekete.

Ebéd után a lány elaludt a fa tövénél. Ekkor a legény előjött, egy nagy zsák
korommal, és gyorsan befestette azzal a fehér jószágot. Rozi mikor
felébredt nagyon elcsodálkozott, a tehén fehérről feketére változott.
Megjelent a legény, és vitte is magával a jutalmát.

Aznap már csak egy tehén került haza. Nagyon dühös lett a gazda. S
lányának azt mondta, ha az utolsó tehenet is elhagyja, többé ne is menjen
haza.

Másnap reggel Rozi elindult az egyetlen tehénnel, megfogadta, hogy bármi

legyen, nem hagyja, hogy ő

azt elveszítse.

Nem kellett sokat várni, és újra megjelent a legény.

Azt mondta a lánynak, játsszanak egy utolsót, ha a lány nyer, visszakapja a
két elvesztett tehenet is, ha nem, adja neki azt az egyet, mit számít már az
az utolsó...

Belement hát Rozi, gondolta, visszakapatja apja állatait. Ezúttal abban

fogadtak, hogy estére a kiszárad fa almát fog teremni.

A lány délben megint megette ebédjét, csakhogy a fáról le nem vette

szemét. Oldalára feküdt, s úgy nézte tovább, mikor lépteket hallott a domb
túloldalán. Úgy tett, mintha aludna, de közben figyelt hunyorogva. Látta,
hogy a legény odamegy a fához, s kosárnyi almával mászik az ágakon.

Felpattant hát Rozi gyorsan a helyéről, s rázni kezdte a fát, szinte

gyökerestől. A legény meg nem tudta hová kapaszkodjon, könyörgött a
lánynak, hogy hagyja abba, mert leesik, s lábát töri a kemény
földkupacokon. Rozi meg csak rázta, csak rázta a fát, s azt kiabálta, -
Elvesztetted a fogadást, ide a két tehenet te betyár! Mit volt mit tenni, a
legény odaígérte, csak engedje le őt, és visszakap mindent cserébe.
Betartotta szavát, mást nem is tehetett.

Büszkén ment haza Rozi a tehenekkel.

Erejének híre ment egyből a faluban, nem is akadt többé, aki őt csúfolta.
Apja örömében nagy lakomát csapott, amin még a szomszéd egere is
bizony jól lakott.
A király és a Nap

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király. Sokféle kincset
halmozott fel uralkodása alatt, de az neki soha nem volt elég.

Egy nap maga elé hívatta egyik szolgálóját és így szólt hozzá:

– Sok kincsem van már, de a legfényesebb még nem az enyém. Hozzad el

nekem a Napot az égről, ebbe a ládikába.

A szolgáló igencsak csodálkozott a király kérésén, azt mondta, hogy ő ezt

nem tudja teljesíteni, hogyan is tudná azt, egy egyszerű

szolgáló legény, vagy akárki más fia is…

A király nagyon feldühödött, amiért ellenkezett a legény, és így szólt hozzá:

– Ha holnap reggelig nem hozod el nekem a Napot ebben a ládikában,
akkor szedheted a sátorfádat, neked itt nem lesz többé maradásod.

A szolgáló nagyon elszomorodott, elbúcsúzott a vár népétől és útnak indult,

egy erdőbe vitték lábai. Egyszer csak meglátott egy őzikét, aki a földön
feküdt. Nem tudott járni, tövis volt az egyik lábában. A legény egyből
kihúzta a tövist, letépett saját rongyos ingjéből egy darabot,

bekötözte az állat lábát, aki hirtelen felágaskodott, és csodák csodájára,

szépséges tündérré változott.

- Hallottam az erdő szélén már a sóhajtásod, éreztem, hogy nagy teher

nyomja válladat.

Próbára tettelek, hogy megérdemled-e a segítséget. Jó tett helyébe, jót várj!

Mondd csak, mit tehetek érted?

A szolgáló elmesélte, hogy mit kért tőle a király, s hogy azért hagyta el a
várat, mert nem tudja teljesíteni a kérést.

A tündér egy varázs faágat adott a legénynek.

Majd így szólt:

– Fogd ezt az ágat, faragj belőle furulyát! Holnap reggel, ha felkel a Nap,
kezdj el játszani rajta.

Ha a Nap meghallja a varázs muzsikát, ami a te igaz lelkedből szól, bele fog
bújni a te ládikádba, minden egyes sugarával. De jól vigyázz, mert ha
három órán belül ki nem engeded a ládikádból és nem zenéled vissza az
égbe, örök sötétség lesz!

A szolgáló megköszönte az ajándékot, s tüstént ki is faragta a furulyát.

Reggel, amint felkelt a Nap, elkezdett furulyázni, s ahogyan a tündér
mondta,

a Nap beleúszott a ládikába, minden egyes sugarával. Mikor teljes sötétség

lett, becsukta a ládikát. Csak úgy izzott a kezében, fényes lámpásként
világított, mutatta az utat a várba. Az egész birodalom félt, azt hitték itt a
világ vége. A gyerekek szüleik ölébe bújtak, babájukat és mackójukat a
kezükben szorongatva. Néhány kicsi a „Süss fel napot” dúdolta csendesen.
A király éppen reggelijét fogyasztotta, mikor minden sötétbe borult.
Nagyon megijedt, azt sem tudta, mi tévő legyen, csak az izzadó kezét
dörzsölgette. A szolgáló egyszer csak belépett a vár kapuján, kezében a
fénylő ládikával, egyenesen a királyig vitte útja.

– Uram, királyom, elhoztam a Napot, ahogy kérte!

– Te csináltad ezt a hatalmas sötétséget? De hiszen az orromig se látok, még

a gyertyáim is eloltódtak. Nem kell nekem a Nap, menjen csak vissza, fel az
égre!

Majd a király kinyitotta a ládikát, de a Napnak egyetlen sugara sem

mozdult.

– Uram, királyom, a ládikából a Nap el nem mozdul, csak ha én kérem tőle!

– Akkor kérjed tőle, bármit megadok neked, a legdrágább kincsemet is!

– A legdrágább kincsét elfogadom, a lánya keze, az kell nékem!

A király kicsit habozott, de aztán belement az egyezségbe, mert tudta jól,

hogy a lánya és a szolgáló kedvesek egymásnak, s mert igencsak félt attól,
hogy sötétségben éljen.

A legény akkor elővette furulyáját, elkezdett muzsikálni, s a Nap sugárról

sugárra visszaúszott az égre, és újra világosság lett.

A vár népe ujjongott örömében, a gyerekek örömtáncot jártak, hitték, hogy

az ő daluktól sütött ki újra a Nap. A király elfogadta, hogy bármennyire is
szeretné, a fényes Napon, meg kell osztoznia a világgal. A lánya és a
szolgáló, hatalmas lakodalmat csaptak. Máig is élnek, ha meg nem haltak.
A tyúkhúsleves

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy erdész, kinek kislánya szépségét
még a falun túl is dicsérték. El is határozta az apa, hogy leányát csakis
gazdag legényhez, királyfihoz, nemes emberhez adja.

Telt múlt az idő, és a leány szemrevaló, csinos nővé cseperedett. Kedves

volt és serény, sokat segített a ház körüli teendőkben is, ha kérték.

Történt egyszer egy éjszaka, hogy az erdész motoszkálás zajára ébredt.

Mire kiment az udvarra, egyetlen lelket sem látott. Reggel azonban észre
vette, hogy eggyel kevesebb tyúk van a baromfiudvarban.

Gondolta, róka járt feléjük, így csapdákat állított este az ólak közelébe.
Eljött az éjszaka, az erdész újra zajra ébredt, de megint nem látott senkit az
udvar közelében. Reggel látta, hogy érintetlenek a csapdák, mégis megint
egyel kevesebb a baromfiállomány. Elhatározta, hogy éjszaka nem alszik el,
és meglesi a lopakodót. Úgy is lett, elbújt a tornácon. Éjfélt ütött az óra,
amikor egyszer csak meglátta lányát, amint kiad egy tyúkot a kerítésen.

Egy falubéli szegény legénynek adta, aki nem győzte megköszönni. Majd a
fiú s a leánya ölelték, csókolták

egymást, mint egy szerelmes gerlepár. Mérges lett az erdész, hogy lánya
egy ilyen embert szeret, s még a tyúkjait is odaadja neki.

Nem szólt semmit, hanem másnap azt mondta lányának, had aludjon az ő
szobájában, mert onnan jobban rálát az udvarra, és talán elcsípheti végre azt
a rókát. Lánya ugyan erősködött, hogy kényelmetlen a vendégágy az ő
szobájában, de apja addig győzködte, míg végül kénytelen volt beleegyezni.

A lány gyorsan megírta egy levélben kedvesének, hogy aznap este nem
tudnak találkozni, és némi élelemmel egy abroszba tekerte a papírlapot.

Titkon kiosont, s a kerítés szélére akasztotta fel csomagját. Az erdész egész

éjszaka fent volt, de lánya meg sem mozdult, nem is tudott reggel mit
rábizonyítani, még a tyúkjai száma is egyezett az eddigivel.

Így azt mondta a családnak, nem üldözi többé a rókát, úgy látszik elhagyta
már az ő portáját. Este azonban lopakodva kiosont a kertbe, hogy elcsípje
végre a fiatal szerelmeseket. Meg is jött a legény, s leánya úgy omlott
karjába, mintha évek óta nem látták volna egymást. Látta az erdész, hogy
mennyire

szeretik egymást, s atyai szíve meglágyult, nem érzett már haragot a leánya
s a fiú iránt.

Másnap reggel az erdész felesége megterítette az asztalt, s férje e szavakat

mondta lányának:

- Itt járt megint az a róka, de tudod, mit mondok neked? Nekem is van egy
csodaszép rókám, itt ül mellettem - majd megfogta a lány kezét, és folytatta
szavait.
– Két róka az egy pár, mi mást tehetnénk, csapjunk nagy lakodalmat, hívd
ide a párodat, te jószívű

teremtés.

A lány igencsak belepirult apja szavaiba, aki aztán megölelte őt boldogan.

Elhívták a szegény legény családját, nagy lakodalmat csaptak. Volt sok
finomság, mézes- mázas étel, de a legfinomabb nem más volt, mint a
tyúkhúsleves, amit örömkönnyek közt kanalaztak együtt az ünnepeltek.

A becsületesség ajándéka

Zord idő volt, szakadt a hó, és hatalmas szél tombolt az egész környéken.
Akinek egy csöppnyi ész is szorult a fejébe, az bizony ki nem mozdult a jó
meleg otthonából, hacsak nem volt muszáj. Sajnos azonban, mint
mindenhol, ebben a kisvárosban is élnek szegény emberek, akik nem
tehetik meg, hogy a kandalló mellett vészeljék át ezt a cudar időt.
Eljött bizony nemcsak a tél, a hideg, hanem a Karácsony, a szeretet ünnepe
is. Ilyenkor mindenki sürög-forog, ünneplő ruhát öltenek fel, az anyukák
finomabbnál finomabb ételeket készítenek a konyhában. Hmm… szinte már
érzem is orromban a friss bejgli illatát. Este együtt feldíszítik a fenyőfát,
amelyen a kis gömbök, figurák barátságosan csillognak a félhomályban.
Gyönyörű

kép!

Ez a csoda viszont nem minden otthonban valósul meg. Nézzünk csak be a

Juhászék ablakán, mit látunk ott!

A gyerekek ütött-kopott műanyag katonákkal játszanak, s közben odabújnak

a kályha mellé, ami nem sok meleget ad már. Lábukon nincs cipő, csak
zokni, de azon is annyi a luk, mint dinnyében a mag.

Szinte kihallatszik, hogy vacognak a kis szegények.

Az anya kenyértésztát gyúr az asztallapon, arcáról sugárzik a

gondterheltség és a fáradtság. Az apjuk nincs otthon, mint hallottam, elment
az erdőbe tűzifáért. Hosszú utat kell megtennie gyalog, ugyanis az erdő a
város másik végén van.

Ment a szegény ember, út közben megnézte a kirakatokat. Fájó szívvel

gondolt arra, hogy ezen a Karácsonyon sem tud majd semmi szép ajándékot
adni gyermekeinek, pedig igazán megérdemelné az a két angyali teremtés.

Egyszer csak egy csillogó tárgyat pillantott meg a fehér hóban. Lehajolt, és
amikor felvette, csak akkor vette észre, hogy egy arany karórát talált. Első
dolga volt, hogy bevitte az ékszert a játékboltba, amelyik előtt találta, és
megkérdezte az eladót, nem tudja e, kié lehet ez a darab, amit most talált.
Az eladó fukar egy ember volt, és felcsillant a szeme az arany láttán.

– Hagyja csak itt jóember, majd én visszaadom a tulajdonosának– mondta

nyájasan, de közben már el is dugta az órát kabátja zsebébe, s azon járt a
feje, milyen jó lesz az neki.
Majd két szem selyemcukrot nyomott az ember kezébe, hogy vigye csak el
a lányainak. Nagyon megörült

az

ajándéknak.

Megköszönte,

és

hozzátette, legalább ennyit adhat a gyermekeinek Karácsonyra.

Egy jómódú ember is az üzletben volt, aki eddig hallgatott.

Majd így szólt az eladóhoz:

– Úgy örülök, hogy megtalálták az órámat, még a feleségemtől kaptam

születésnapomra, nézze csak meg, a hátulján ott a nevem belevésve. Az árus
kivette a zsebéből az órát, és látta, valóban ott a hátulján a név. Visszaadta
hát az úrnak, zavartan mosolygott, és folyamatosan azt mondta, milyen jó,
hogy ilyen hamar visszakerül a gazdájához, de közben arca vörös volt a
dühtől. A férfi becsomagoltatta a két legszebb babát, és a Juhász kezébe
adta.

– Drága barátom, ezt tőlem kapod, azért mert a szegény ember becsülete
mindennél többet ér - így szólt, majd autójába ültette az embert, a városban
vett neki egy szép fenyőt, finom ünnepi ennivalókat, és még tűzifát is. Majd
hazavitte őt a feleségéhez

és a lányaihoz.

Képzelhetitek, milyen boldogok voltak a gyerekek, mikor meglátták a sok

finomságot, a fenyőt és az ajándékokat. Azt sem tudták mihez nyúljanak

örömükben.

Az
apjuk

szeméből

örömkönnyek hullottak, mert becsületességének hála a legszebb Karácsonyt

adhatta családjának.

A szerencsét hozó szamár

Élt egyszer egy öregember a feleségével egy rozzant kis házikóban. Annyira
elszegényedtek, hogy egy nap, így szólt az ember bánatában:

– Fájó szívvel mondom asszony, de már mindenünk elfogyott. Kimegyek,

és elviszem eladni a mi derék szamarunkat. Hátha kapok érte pár zsák
lisztet.

Felesége lehajtott fejjel bólogatott urára, nem szólt egy szót sem.

Kiment hát az öreg a szamárhoz, és azt mondta neki:

– Bocsáss meg barátom, de el kell, hogy vigyelek a háztól. Nem maradt már
semmi vagyonunk, hátha kapok érted lisztet a malomból.

Erre az állat egyszer csak megszólalt, gazdája igen csak meglepődött, hogy
beszél a szamara.

– Ne vigyél el engem, ülj fel a hátamra, s ígérem, holnapra gazdagon térsz

haza.

Mit volt mit tenni, felült a hátára, s mentek az úton, hetedhét határra.
Elértek egyszer csak egy kastély közelébe, ami előtt sok-sok ember
várakozott izgatottan. Mind arra vártak, hogy a király elé álljanak, s
szebbnél-szebb cipőket őfelségének mutogassanak. Kihirdette ugyanis a
király a népnek,

hogy aki olyan cipőt hoz elébe, amilyet ő még soha nem látott, megtölt érte
cserébe annak arannyal egy zsákot. Hiába is álltak sorba mesteremberek, a
királynak újat mutatni nem lehetett. Ismert ő már minden cifra-fényes
bársonyt, arannyal kirakott csupa díszes vásznat.

Ekkor a szamár így szólt gazdájához:

– Menj csak a királyhoz, s vedd le a cipődet, ilyet kopott, rongyos bőrt még
úgy se látott őkelme.

Kivárta hát sorát az ember, s a kastélyba bebocsátást nyert.

– Uram, királyom, itt az én cipőm. Látott e már ilyet a mesteremberektől?

Elcsodálkozott a király, ilyet még nem látott.

Szolgálói lábára pillantott, s csak akkor vette észre, hogy ők is hasonlót

viselnek. Elszégyellte magát, hogy eddig le nem nézett, orrát mindig felfelé
hordva, büszkén viselte.

– Vág az eszed öreg, meg kell, hogy mondjam, meg kapod az aranyat,
hozatom nyomban. No de mit szólnál még egy próbához, cserébe még egy
zsák aranyat ajánlok.
A szegény ember belement tüstént a próbába, a király a következőt kérte
tőle napnyugtára:

– Hozzál nekem ide egy olyan poharat, amilyet én még soha nem láttam!

Az ember ment a szamarához, hogy elmondja mi történt a királynál

látogatóban. Az állat egy percre sem ijedt meg az új próbától, vitte gazdáját
rögvest az ólakhoz. A tyúkok itatójára mutatott, megfogott egy edényt
szájával, s az erdőbe osont.

– Drága gazdám, erre nem gondol a király, ez az állatoknak a vizet adó

pohár.

Ment is az ember be a királyhoz, aki az óta a konyhában s mindenütt

minden ivó alkalmatosságot felkutatott.

– Na, te szegény ember, mutasd mit hoztál, nem fogsz most ki rajtam, nem
lesz már több tréfád!

– Uram, királyom, én ezt hoztam ön elé, nézze csak meg, milyen szép itató
edény! Ebből ráadásul egyszerre ihat több baromfi is, ha kedvük
szottyanna.

– Ez meg micsoda, miféle butaság, talán te öreg, megbolondultál?

– Bocsásson meg nekem, nem vagyok én bolond, a királyi tyúkjainak bíz'

ez a poharuk. Menjen csak ki rögvest a baromfi udvarába, az állatok
ilyenből isznak már hosszú idők óta.

Méregbe gurult a király, hogy az öreg az eszén újra túljárt. Odaadta neki a
második zsák aranyat, de nem tudta elfogadni, hogy egy szegény ember
ilyen csúf módon újra kijátszotta.

– Tudod mit te szegény ember, legyen még egy próba, ha azt kiállod,
megajándékozlak egy szép lóval, s lovas kocsival. Azzal elviheted haza a
jussodat. De ha én nyerek, üres kézzel mész el innen, aranyadat mind
elveszem.
Gondolkodott az ember mit tegyen, féltette a kincset, amit megszerzett.
Aztán eszébe jutott derék szamara. Gondolta, majd kisegíti őt megint a
bajban. Így elfogadta a király próbáját újra.

– Hozzál nekem holnapra egy olyan drága kincset, amit én még sosem
láttam, soha meg nem csodálhattam.

Gondolta a király, ő maga már annyi drágakövet, aranyat látott, a szegény

ember honnan is szerezne neki reggelre valami különleges darabot.

Ment az ember ki a szamarához, elmondta neki, a király mit ajánlott. Arcán

gondterheltség cseppet sem látszott.

– Drága gazdám, most nincsen ötletem. Bevihetnél engem, mint beszélő

állatot, de a király kapzsi lenne, s engem el nem eresztene. Mi lenne velem
nélküled?

Az öreg szája még mindig mosolyra állt a bajsza alatt, s így szólt:

– Édes csacsikám, nem adnálak én oda semmiért, viszont megtehetnéd

nekem, hogy tüstént elindulsz haza a másik kincsemért. Otthon vár az én
egyetlen feleségem, őt még a király sohasem láthatta.

A szamár boldogan haza vágtatott, s reggelre az asszonnyal a hátán a

gazdája elé bandukolt.

Várta már a király a szegény embert, azt gondolta végre, ő lehet a nyertes.
Meg is jelent előtte nyomban az öreg, várta az uraság, hogy mit vesz elő,
mit rejteget.

– Uram, királyom, itt vagyok előtted, hadd mutassak egy kincset, mit nem
látott még őfelsége. Majd behívatta gyorsan a drága feleségét, s folytatta- Ő

az én igazi egyetlen kincsem e világon, 50 esztendeje vele kelek, s hálok. Ő

készíti el ebédem, vacsorám, ő

ölel meg engem, ha a gondterhelt szívem fáj. Ha ő

nem lenne, talán nem is élnék, ha mégis, hát búskomor lennék. Látott e már
felséged, ennél drágább kincset?

A király feleségének, ki ott ült a teremben, nyomban könnybe lábadt mind a

két szeme. A király is meghatódott, s nem haragudott már, nyomban
hozatta, ami az öregnek járt.

Boldogan ment haza feleség, s az ember, új kocsijukat szamaruk, s egy

paripa vezette. A királytól kapott aranyból egy szép házat vettek, nem volt
többé gondjuk, vígan éldegéltek. Ha nem hiszed, hogy így volt, hát kérdezd
meg a szomszédod. Ki tudja, tán ő is ismeri boldog kalandjukat.

A beszélő kút

Volt egyszer egy legény, aki házat épített a mező közepén. S hogy víz is
legyen az udvarban, kutat ásott nagy szorgalommal. Nemsoká a legénynek
lett felesége, gyermeke, s együtt boldogan éldegéltek. Az egész család
szerette a kutat, hálásak voltak a friss finom vízért, amit onnan felhúztak.
Aztán eltelt sok év, lehetett az száz esztendő, mire házak sorával telt meg a
régi mező. A legény házából fogadó, a kútból meg a falu ékessége lett.
Körülötte szép virágok tündököltek, fából faragott padokon a megfáradt
emberek leülhettek.

Sokan súgták a kútba örömüket, bánatukat, néha legféltettebb titkaikat.

Volt, hogy vizébe bánatkönnyek hulltak, vagy csodát váró fiatalok
pénzérméi úsztak.

Egy szép tavaszi napon, a falu arra ébredt, hogy a kút közelében valaki
kiabál. Sokan kimentek, hogy megnézzék ki az, de nem láttak egy lelket
sem, se jobbra- se balra. A hang meg csak mondta, mondta a magáét :

Tegnap malacot vettek a Vargáék, már megint mérges a kocsmárosné.

Sándor Kata a szatócsba szerelmes, Kovács Pista egész nap csak
henyélget...

Közelebb mentek az emberek nyomban, és rájöttek, a kútból hallják a

hangokat. Az mondja a magáét, abba sem hagyja, mindenki titkát a falu
hallgathatta. Ment bizony a nevetés, mikor meghallották a másikról szóló
pletykát, ám ha róluk mesélt a kút, akkor nevetésük szégyenbe fordult.

Tarthatatlan volt már ez a helyzet, összehívták így a falusi népet. Arról

tanácskoztak, hogy mit tegyenek, elhallgattatni a kutat hogyan lehetne. Volt,
aki azt mondta, törjék össze nyomban, de sajnálták sokan, hisz oly régóta
állt már a faluban. Más meg azt mondta, szórják meg borssal, de a
tüsszentést se lenne jó hallgatni, egész álló nap. Végül egy ember, azt
tanácsolta, tegyenek a kútra egy vasfedelet, az legalább a hangját majd jól
elnyomhatja. El is készítették nyomban a fedelet, s rátették a kútra, de az
továbbra is csak a magáét fújta. Hangosabban mondta, mint korábban, így
nem lett haszna a nagy tanácsokozásnak.

Újra összehívták a falu embereit, hogy most már tényleg tenni kéne valamit.
Zengte mindenki a maga igazát, meg sem hallgatták már egymás tanácsát.

Eközben egy kislány a kúthoz lopódzott, megsimogatta, s e szavakat súgta:

- Mesélj csak kis kút, én meg ideülök, s meghallgatlak nyomban.

Mesélj

magadról,

milyen

voltál

kiskorodban? Szeretted nagyon az első gazdádat?

Ekkor a kút hirtelen elhallgatott, s a falu népe a csöndön igen csak

elcsodálkozott. A kút köré álltak, s várták, hogy mi lesz, folytatja e vajon a
másokról szóló beszédet.

De az nem kiabált, épp csak suttogva szólt: Megástak már vagy száz éve,

hála érte a legénynek.

Volt neki szép felesége,

s gyermekük is, kislegényke...

Elmesélte az ő életét, s mikor befejezte történetét elmondta, nem bírta már

tovább őrizni a tikokat.

Annyi mindent hallott a száz év alatt, de tőle soha nem vártak bíz' szavakat.
A kislány volt az egyetlen, ki megkérdezte, ő adott nyugalmat az ő lelkének.

Attól kezdve a kút többé meg sem szólalt, de vize finomabb volt, mint
bármikor is valaha. Annyira,

hogy más falvakból is odajártak, hogy a friss vízből vigyenek egy vödörrel,
kannával. Minden merítésnél megsimogatták, s az emberek a faluban már
meghallgatták egymást.
A pénzes ládika

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy falusi házikó, abban élt egy
asszony a férjével. Az asszony minden reggel, miután a férje napszámba
ment, elment vásárolni. Vett egy kis zöldséget, ezt-azt, amire éppen telt,
majd hazament, megfőzött estig varrt, takarított, sepregetett. Tiszta házban,
meleg étellel várta haza mindig az ő férje urát.

Egy nap az asszony éppen a pénzt számolgatta az asztalon, hogy mire fogja
futni, amikor egy száz forintos leesett a földre és gurult-gurult, beesett a
padlórésen. Na, gondolta magába, gyorsan hoz egy éket, kifeszíti a deszkát,
nehogy már kárba vesszen az ételre valója. Ahogy feszíti a deszkát, hát
látja, hogy egy kis láda van alatta. Egyből kiemelte, kinyitotta, hát látja,
hogy a kis doboz pénzzel van megpakolva. Arra gondolt, nem mondja el
urának a szerencséjüket, még elszórná haszontalan holmikra az egészet.
Inkább majd ő elkölti szépen lassan, így nem tűnik fel, hogy honnan lettek
hirtelen vagyonosabbak.
Fogta a kosarát, és elindult vásárolni.

Megvette a zöldséget, majd a Tóalmási Húsüzlet előtt megállt egy kicsit.

Régóta vágyott már arra,

hogy valami igazi, finom, kiadós ételt készítsen, amihez tudta, hogy a helyi
üzlet finom húsai illenének a legjobban. Így hát, bement a boltba. - Igazán
megérdemelnénk már egy ízletes vacsorát- gondolta magában. S a fonott
kosarát sonkával, kolbásszal megpakolva vitte haza.

Este megjött az ura, nézi az ebédet. Kérdezte is, miből telt nekik ilyen drága
ételre? Az asszony meg egyből rávágta, hogy ő a pénzt már régóta spórolta,
itt volt az ideje, hogy férjét sonkával várja haza.

Másnap kiment az asszony a piacra, megfogadta, elzárja a talált pénzt vagy

egy hónapra. Ámde meglátta a gyönyörű ruhákat, gondolta, ráférne már egy
új szoknya. Vett is egy pirosat magának, egy szép nadrágot pedig férje
urának. Este jön haza az ember, látja az új holmikat. Meg is kérdezte
nyomban:

- Még mindig maradt abból a félretett pénzedből?

Ezt már nem tudom elhinni neked.

- Jaj, uram, dehogy van már abból a pénzből. A piacon megegyeztem az

árussal, ledolgozom majd a nyáron az árukat.

Harmadnap az asszony magával megbeszélte, bármit is lásson, ő bizony

nem nyúl a talált pénzhez.

Aztán egyszer csak megpillantott egy kiírást, hogy egy gazda árulja a
tehenét, ráadásul nagyon olcsón.

Mit volt mit tenni, nem hagyhatta, hogy elessen a jó üzlettől, kifizette, s
haza vitte a jószágot.

Este jön az ember, látja a tehenet, köszönni sem köszön, csak kérdi egyből
mérgesen:
- Talán a tehén árát is ledolgozod?

- Dehogy dolgozom, lelkem, angyalom! Képzeld az állatot ide hozta egy

gazda, hogy nem fogadnám-e be, mert ő messzire költözik, s tehenét oda
nem viheti.

Az ember úgy tett, mintha elhitte volna, még ittak is az asszonnyal, egy
pohárkával a nagy szerencséjükre nyomban.

Másnap reggel kilépett az ajtón, mintha dolgozni menne, de elbújt a ház

mögött, s az ablakból lesett be.

Erre látja, hogy az asszony előveszi a ládikát, s számolgatja a megmaradt

pénzt a doboz alján.

Gondolt egyet az ember, s kiment ez erdőbe. Egy vadalmafát ásott ki, egy
zsákba fektette. A

piactérre ment vele álruhában, s mikor a feleségét meglátta, ezt kiabálta:

- Vegyenek fát tőlem, fát vegyenek! Már csak egy van belőle! Aki ezt
elülteti, annak egész évben gyönyörű szép, nagy szemű almát fog teremni.

Gondolta az asszony, ezt nem lehet ott hagyni, az utolsót neki kell elvinni.
Odaadta a maradék pénzt a ládából, s otthon tüstént elültette a fát, amit
vásárolt.

Jött haza a férje este, s mesélni kezdett.

- Képzeld asszony, ma meg én jártam szerencsével.

Az erdőből hoztam egy vadalmafát, s eladtam jó pénzért a piacon. Az az

asszony, aki megvette, elhitte, hogy nagy szemű almát fog teremni egész
évben.

Az asszony nyomban elszégyellte magát, hogy a férje a titkát megtudta, s

ily tréfás módon becsapta.
Ura meg csak nevetett, de úgy, hogy még a szék lába is beleremegett.
Elköltötték a pénzt ételre, italra, együtt hahotázva jókat mulattak. S az
asszony urának megfogadta, nem lesz többé előtte semmilyen titka.

Az írígy királyfi

Volt egyszer egy kicsi ország, s ahogy az már lenni szokott, élt ott egy
díszes ruhás, fénylő

koronás király. Annak volt egy fia, aki annyira írígy volt, hogy még az
elnyűtt játékait se hagyta, hogy bárki megkaphassa. A szemétbe kellett tenni
azokat, amit saját maga ellenőrzött, hogy úgy lett e valóban.

Beköszöntött a tél, s az ifjú nem túl gyakran mozult ki a kastélyból. Apjától

azt kérte, egy igazi énekes kórust hozasson neki külföldről, az ő hangjuk
teremtse meg az ünnepi hangulatot. A király teljesítette gyermeke óhaját,
sok aranyért, egy öt tagú vidám kórus érkezett messze földről.
Karácsonyfáról, angyalokról, ajándékról daloltak. Ám hangjukat az
országban senki nem hallotta, mert a királyfi az összes ajtót, ablakot
becsukatta, hogy az énekes mind csak őt szórakoztassa. Egy nap egy kis
sétára vágyott, előhozatta az aranyszínű, bélelt ülésű szánját, hogy azon
utazhasson. El is indult néhány szolgálóval, látta ahogy a gyermekek a
hóban boldogan hógolyóznak, szánkóznak. Egyszercsak a szánja egy nagy
buckában felbukott, s a királyfi a fehér hóba huppant. A gyerekek egyből
mentek segíteni, lesöpörték ruháját, s a házukba kisérték.

Egy kislány tejet melegített- már csak ennyi van-mondta

halkan

megszeppenve.

Kakaót

készítettek a kiskirályfinak, ki a meleg innivalót jóízűen itta. S nemcsak a

teste, mintha szíve is kiolvadt volna, a gyerekektől megkérdezte a nagy
csöndben csodálkozva:

– Miért segítettetek nekem, mikor én soha semmit nem adtam nektek, miért
osztottátok meg velem utolsó bögrényi tejeteket?

A gyerekek félve hallgattak, majd a kislány csak megszólalt:

– Azért mert mi nem vagyunk írígyek!

A királyfi ekkor nagyon elszégyellte magát, s ezt mondta, mosolyra

fakadva:

– Gyertek el délután mind a kastély elé, hozzatok magatokkal, akit csak

tudtok!- majd felállt, s a szolgálóival a szánján hazasiklott.

Délután a kastély előtt sok-sok ember várta, hogy a királyfi a népet vajon
miért hívta. A kapu kinyílt, a kórus előjött, s őszínte szívvel, vidáman
daloltak. Közben a királyfi a szolgálókkal meleg kakaót kínált. Így ünnepelt
együtt a nép és a királyi
család. Sok év múlva a fiúból bölcs uralkodó lett, akit az emberek nagyon
megszerettek.

A cigányember és a krumpli

Egyszer volt egy cigányember, kinek feleségétől hét gyermeke született.

Szegények voltak, de sosem éheztek, mindig volt az asszonynak, amiből
főzhetett ebédet. Egy napon aztán mégis úgy esett, hogy egyetlen szem
krumpli volt csak, mit a kamrájuk rejtett. Ment is az asszony az urához
panaszosan, hogyan etessen meg kilenc szájat ezzel az egy szem
krumplival?!

A cigányember cseppet se búsult, fogta a kalapját, és útnak indult. Egyetlen

élelmüket becsomagoltatta, gyermekeit induláskor sorra arcukon csókolta.
Majd azt mondta:

– Ne féljetek, ebéd előtt itt leszek. Hozok nektek sok finom falatot.
Feleségem, készítsd a legnagyobb lábasod, mert lesz bizony mivel
telepakolnod!
El is indult az ember, csomagját szorongatta, mintha a legdrágább arany
lenne abban. Szembe jött vele egy gazda, s nyomban megkérdezte:

– Mit szorongatsz úgy a kezedben, talán valami kincset rejtegetsz?

– Ó ha te azt tudnád, bizony elcsodálkoznál! Na, nem bánom, neked

elmondom a szerencsémet! Mentem az úton, jött felém egy öregasszony.
Megkért, hogy

segítsek cipelni a rőzsét, én meg segítettem, időmbe belefért. Ő meg

cserébe ezt adta nekem. - majd elővette a krumplit.

– Ezt nevezed szerencsének, te bolond. Ennyivel egy macska se lakna jól. -

mondta gúnyosan a gazda.

– Nem vagyok én bolond, hallgass csak végig. Az öregasszony azt mondta,

ez egy varázs krumpli, aki ezt bíz' elülteti, annak egy év múlva hét zsáknyi
fog abból teremni. Most megyek haza, el is ültetem nyomban. El ne áruld
senkinek a titkomat, félő, hogy ellopná valaki a krumplimat. Biztosan nem
hazudott nekem a néni, annyi krumpli volt a pincéjében, hogy az ajtót szinte
be se lehetet csukni.

– Minek várnál te egy évig? Tudod mit, adok én neked most három zsák
krumplit, cserébe meg add ide, azt az egy szemet. Minek vesződnél az
ültetéssel, kapálással, jól jársz, nekem elhiheted! - mondta nyájasan.

A cigány úgy tett, mintha kicsit gondolkozna, majd kezet fogtak és

belement a cserébe mosolyogva. Nemsokára már húzta is haza egy szekéren
a nagy zsákokat. S krumplit pucolt egyből a hét gyerek és az asszony. A
gazda meg otthon elásta

a kincsét, kerítéssel vette körbe, hogy baja ne essék.

Locsolgatta egész évben, s hogy abból hány zsáknyi termett? Azt már más
mondja el, egy másik történetben.
A csodafivérek

Élt egyszer egy ember a felségével, volt nekik három fiuk, akik nagyon
csúnyák voltak. A legidősebbnek hatalmas szemei voltak, de azokon
keresztül még a százszor felmosott padlón is meglátta a legkisebb
morzsákat. A középsőnek óriási fülei nőttek, ám azokkal meghallotta még
azt is, amit a falu másik felén súgtak. A legkisebbnek meg nagyon hosszú
volt az orra, de ő azzal azt is kiszagolta, mit főznek az asszonyok a
szomszéd faluban. Mivel ilyen csúnyák voltak, soha meg nem házasodtak,
minden lány csak kacagva bámulta őket.

Egy nap azt mondta nekik édesanyjuk:

– Nem nézhetem fiaim tovább, hogy rajtatok nevetnek, menjetek el messze

vándorútra, hátha a képességeitekből szerencsét kovácsoltok majd.

Sírva-ríva búcsút mondtak egymásnak, három tömött tarisznyával útnak

indultak. Ahogy mentek mendegéltek, arról beszélgettek, bármi is legyen
velük a kalandjuk során, ők bizony soha el nem hagyják egymást.
Beszédüket egy nénike is hallotta, aki lovas kocsiján ment szénával
megrakodva.

Ahogy a testvérek mentek mendegéltek, vígan dalolásztak, együtt

fütyörésztek. Egyszer csak

meghallották, hogy valaki jajveszékel. Látják, hogy egy piros kendős öreg
néni sírdogál, előtte meg egy nagy kupac széna állt.

– Mi a gondja, drága anyókám?- kérdezte a legidősebb testvér.

– Drága fiam, nagy az én gondom. Kedvenc tűmet ejtettem be a

szénakazalba. Nem lesz az már meg soha.

Erre a legény egy szempillantás alatt a tűt észrevette, és a nagy kupacból

rögvest ki is vette.

– Ezt kereste, drága anyóka?- kérdezte mosolyogva.

– Ezt drága lelkem. Hogyan hálálhatnám meg a segítségedet? Maradj itt

nálam, szolgálj nekem, meglátod jó sorod lesz, ha itt maradsz velem.

– A testvéreim nélkül én sehol nem maradok, ha nem fogad be

mindhármunkat, mi továbbállunk.

Az öregasszony azt mondta, nála csak egy legénynek való munka van, így a
testvérek elköszöntek, s tovább vándoroltak.

Ahogy az úton mentek, fütyörésztek, daloltak, egy újabb faluba jutottak.

Egy barna kendős nénivel találkoztak, aki segítségért kiáltva kétségbe esve
járkált a porban.

– Mi a gondja, segíthetünk nénike?- kérdezte a középső testvér kedvesen.

– Drága fiam nagy az én gondom. Elveszett az egyetlen macskám.

Hallottam még nemrég a nyávogását, de most olyan messzire ment, nem
tudom, hogy a szegényke hol lehet.

– Egyet se búsuljon, mindjárt megkeresem azt a macskát!

A legény jó nagyra nyitotta füleit, s a nyávogást már hallotta is. Ment a
hang után, a macskát megtalálta.

Kiderült, az állatot véletlenül egy pincébe zárták.

Ment a karján a cicussal, gazdájának rögvest odanyújtotta.

– Mit adhatnék a segítségedért cserébe? Nem állnál be hozzám szolgálatra?

Jól megfizetném a munkádat, még egy házat is kapnál tőlem, ahol
ellakhatsz.

– Drága anyóka, én a testvéreimet el nem hagyom, hacsak nem

szolgálhatunk mindhárman magánál.

De az asszony nem tudta mindhármukat befogadni, azt mondta nem jutna

nála munka, csak egy legénynek.

Így a testvérek továbbálltak, mentek- mendegéltek dalolászva. Egyszer csak

hallják, hogy már megint

egy anyóka jajveszékel, zöld kendő volt a fejére kötve.

– Mi a gondja drága anyóka? - kérdezte a legkisebb legény.

– Elvesztettem az illatos rózsacsokromat, az unokámtól kaptam, aki ott

lakik a másik faluban. Bele tettem volna a legszebb vázámba, de már hiába.

– Ne búsuljon drága anyóka, kiszagolom én, hogy hol van, egy pillanat
alatt. - Már érezte is a rózsa illatot, nem telt sok idő bele, s a csokorral
megérkezett az asszonyhoz.

– Mivel hálálhatnám meg a kedvességed? Szolgálj nálam, s én mindent

megadok neked. Egy házat is kaphatsz és hozzá pár jószágot.

Ám a legény testvéreit cserben nem hagyta, hárman pedig ott se

maradhattak, így újra tovább álltak.

Lógó orral mentek, csak rúgták az út porát, hogy nem lesz nekik
szerencséjük soha már. Egy újabb faluhoz értek, előttük a három asszony ült
egy padon várakozva. A piros, a barna és a zöld kendős anyókák.

A fivérek igen elcsodálkoztak, s együtt kérdezték:

– Hát maguk meg, hogy kerültek ide?

Abban a pillanatban az asszonyok szépséges leányokká változtak, a

legények pedig csak ámultak-bámultak.

– Egy gonosz boszorka minket elvarázsolt, s csak akkor változhattunk

vissza, ha találkozunk három testvérrel, akik valami különlegeset tudnak, s
a szívük pedig önzetlen és tiszta. Ti pedig álltátok mindhármunk próbáját.
Köszönjük, hogy megtörtétek a gonosz boszorka átkát.

A legények és leányok egymásba szerettek, ki-ki a párját egyből meglelte. A

legények a leányokat otthonukba vitték, s hamarosan feleségül vették.

Senki nem csúfolta többé már őket, békességben éltek, nagy- nagy
szeretetben.
Zsemle-mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit elküldtek a boltba,
hogy vegyen néhány zsemlét az ebédhez. Hazafelé tartott már, de meglátta
legjobb pajtását. Letette a szatyrát egy padra, s barátjával együtt fociztak a
parkban. A szatyorból pedig kiesett egy zsemle a földre.

Na, gondolta magában, ha már ilyen szerencséje van, elgurul a nagyvilágba,

s nem hagyja, hogy a család őt falatozza. Ahogy gurult a porban, egy másik
padnak ütközött, ahol egy öreg néni üldögélt.

Az asszony fel akarta venni, hogy széttéphesse, s az arra járó galambokat

megetethesse. Csakhogy a zsemle gyorsan tovább gurult, ki a parkból
tovább az úton. Egyszer csak meglátta őt egy kóbor kutya, nyalta a száját a
jó falatra. Ám a zsemle megint tovább gurult, csaholt utána a kutya
szakadatlanul. Begurult az erdőbe a zsemle, hátha ott majd nyugodalmat
lelhet. Csakhogy a gyors iramban, nem vette észre a kis tavat.

Beleesett, jó vizes lett, egy horgász meg gyorsan kiemelte, a zsemléből csali
lett. Ha a horgász a zsemlét a vízből ki nem vette volna, az én mesém is
biztosan tovább tartott volna.
Piknik a kertben
Egyszer volt egy barátságos kis ház, ott élt egy kedves család. Anyuka,
apuka, s két tündéri leány, Kati és Évike. A lányok mindig örömmel
játszottak együtt a házban s az udvaron, de ma a játék helyett valami
fontosabb dolguk volt. Ugyanis, ma van az apukájuk születésnapja! Már
vagy egy tucat rajzot készítettek erre az alkalomra neki, de szerették volna
valami nagyobb ajándékkal meglepni.

Csakhogy nem volt semmi ötletük. Így aztán arra jutottak, megkérdezik
tőle, hogy mit szeretne, hátha sikerül valamivel mégiscsak meglepni őt.

Anyukájuk már reggel óta a tortát sütötte, apjuk a szobában a legfrissebb

újságot olvasta, mikor a két lány betoppant:

– Apa, minek örülnél legjobban a születésnapodra? -

kérdezte Kati izgatottan.

– Kicsi lányom, a legnagyobb ajándék az, hogy az anyukátokkal és a

húgoddal ti vagytok nekem. Ti vagytok az én legdrágább kincseim, nincs is
szükségem másra - mondta apjuk mosolyogva, s a két leány arcát
megsimogatta.

Örült Kati és Évi a kedves szavaknak, de még sem érezték igazán jól
magukat. Szerették volna,

hogy a legszebb ajándékkal lephessék meg édesapjukat.

– Apa, de igazán, csak örülnél valaminek. Mi volt a gyermekkorodban a

kedvenc ajándékod? - kérdezte Évi kíváncsian.

– Nos, amikor én még kisfiú voltam, a nagymamátok összekészített

egy
kosárba

szendvicseket,

süteményeket a születésnapomra. Aztán elmentünk kirándulni az erdőbe.

Ott leterítettünk egy nagy pokrócot és piknikeztünk a szabadban. Én azt
mindig nagyon vártam.

A lányoknak hirtelen jó ötlete támadt, s kirohantak egyből a szobából. A

kutyájukat megbízták titkon, hogy maradjon, s ha gazdája a szobából

kimenne,

hangosan

ugasson,

hogy

kihallatszódjon a kertbe.

Rohantak gyorsan a konyhába, s anyukájuknak elmondták, apjuktól mit

hallottak. Együtt a kertbe egy nagy pokrócot vittek csendben, s egy kosárba
szendvicseket készítettek. Végül a torta is a pokrócra került.

Nemsokára a kiskutya ugatni kezdett, tudták, hogy apjuk a szobából kiment.

Kati a kertbe hívta őt, aki a meglepetéstől megszólalni sem tudott.

Látta a leterített pokrócot, a sok finom falatot.

Minden kicsit olyan volt, mint gyermekkorában.

Boldogan ölelte magához gyermekeit s feleségét, majd közös éneklés után

felvágták a tortát. Evés után az apuka régi mókás történeteket mesélt, a
lányok pedig kíváncsian hallgatták, hogy mennyi mindent megélt. A
kutyának is jutott egy szelet a tortából, segítségéért ez volt a jutalom.
Misi veteményes kertje

Egyszer volt, hol nem volt, kezdhetném mesémet- de az igazság az, hogy ez
nem is olyan régi történet. Egy kisfiúról szól, kit Misinek hívnak, szüleivel
él, vígan, boldogan. Jó gyermek, ki megbecsüli, ami az asztalra kerül. Ám
ez nem mindig volt ilyen egyszerű.

Misi ugyanis válogatós volt, csak turkált a tányérjában, amit anyukája olyan
szeretettel elé rakott. Aztán mindent az asztalon hagyott, s a kutya meg
örülhetett, hogy megint kapott sok finom falatot. S nemcsak otthon, de az
óvodában sem ette meg, azt amivel jó szívvel megkínálták.

Egy nap, amikor szüleivel az asztalnál ültek, Misi szokásához hűen a

tányérjába kanalával beletúrt, és már mondta is:

– Elég volt, nem kérek többet. Csokit, cukrot akarok!

Az apukája nagyon mérges lett. És így szólt:

– Kisfiam, most már elég abból, hogy az ételt, mellyel anyukád oly sokat
dolgozik, nem becsülöd, ennek most már vége - majd felállt az asztaltól, s a
kertbe sietett.

A fiú az ablakból leste, hogy mi történik. Az apukája kint körülnézett és

látta, hogy mindenütt csak a

gyerek játékai hevernek, hol egy labda, hol egy bicikli, hol meg a
homokozó játékok szanaszét az udvaron. Fogta mindet, és egy sarokba
hordta őket.

Majd kihívta Misit magához.

– Na fiam, most már van elég hely. Hozd ide az ásót a fészerből nekem.

Az apuka elkezdett ásni a kert egyik szegletében, a gyerek meg csak nézte,
hogy mi van készülőben.

– Jól van fiam, most pedig szedd ki a füveket, parajokat - mondta

határozottan.

Misi nem értette, hogy miért kell ezt tennie.

Kedvetlenül ugyan, de teljesítette a kérést. Majd apja a szerszámot letette,

fiát kézenfogta, s a gazdaboltba ment vele. Ott vettek répa, paradicsom és
retek magokat, majd hazaindultak.

Majd otthon az apuka folytatta a beszédet:

– Drága fiam! Ez lesz a te kiskerted. Ide a magokat elvetjük, s te fogod

gondozni, gyomlálni, öntözni az egészet. Minden nap, mikor hazajövünk az
óvodából, először a kerteddel kell foglakoznod, s ha végeztél, csak utána
játszhatsz. S meglátod, majd becsülni fogod az ételt, ami a tányérodba
kerül.

Elvetették a magokat, majd Misi a szobájába ment. Nagyon bosszantotta őt

ez a kiskert, mert miatta nem jut majd elég ideje a játékra. Másnap az
eddiginél is dacosabban lökte el magától az ebédet.
Mivel muszáj volt, a kiskertet minden nap meglocsolta, és már rohant is
játszani a játékaival.

Aztán egyik nap, megint unottan indult locsolni a kertbe, mikor észrevette,
hogy a magok szépen sorban kezdenek kikelni. Ez nagyon megtetszett neki,
rohant a szüleihez, hogy elmesélje, mit látott.

Egyre lekesebben gondozta a kis kertet, amiben minden szépen növekedett.

S egyre többet kérdezősködött a szüleitől a zöldségekről.

Aztán eljött a születésnapja, s egy gyönyörű

ajándékot kapott. Apukája egy fatáblára színes betűkkel felfestette: ,, MISI

VETEMÉNYESE " , s az ágyás elejébe szúrta. Nagyon tetszett a fiúnak a
meglepetés, barátainak büszkén mutatta, hogy bizony az a kert, az ő
tulajona.

Nem sokkal később az apukája kiment vele locsolni, s látja Misi, hogy egy
szárat elkezd a földből kihúzni. S hogy mit látott? Egy gyönyörűszép,
egészséges, piros pozsgás retket.

– Nézd csak kisfiam, ilyen szépet neveltél a kertedben.

Misi büszkén rohant be a házba és megmutatta az anyukájának, aki

megmosta a zöldséget, s mosolyogva kérdezte:

– Misi fiam, mi legyen ezzel a retekkel? Te úgy tudom, nem szereted.

– Meg szertném enni, mert ez az én zöldségem, én nevelgettem, annyit

dolgoztam vele!

Anyukája uzsonnára vajas kenyereket kent meg, s a retket pedig rájuk

szeletelte. Misi olyan mohón ette a kenyert, eszébe sem jutott, hogy eltolja
magától.

Szülei pedig csak elégedetten mosolyogtak.

– Most már megtanultad kisfiam, hogy becsülni kell az ételt amit eléd
raknak, te már tudod, hogy mennyi munka van vele. - mondta az apukája
mosolyogva.

Ettől kezdve Misi minden évben kérte, hogy legyen saját veteményese, s
mindent jóízűen megevett, amit eléje tettek. Még a spenótot is az óvodában,
amit barátai csak elhúzott szájjal eltoltak maguktól. Ő viszont az óvó
néninek lelkesen mondta:

,, Kérhetek még? Ez olyan finom volt!"

A félszemű kiscsillag

Anna Karácsonyra egy gyönyörű plüsscsillagot kapott a szüleitől, amin

csak úgy ragyogott a csillámpor, ha a fény felé fordította. Két halványkék
gomb szeme volt, szája pedig barátságosan mosolygott kis gazdájára.

A kislány nagyon szerette az új játékát, szinte le sem tette a kezéből, még

fürdés közben is vele volt a kád mellett egy széken.
Már elmúlt a tél, kezdtek rügyezni a fák, de Annának még mindig az volt a
kedvenc játéka. Egy reggel azonban arra ébredt, hogy a csillagának az egyik
szeme eltűnt. Nagyon elszomorodott a kislány, kereste mindenütt a színes
gombot, de nem találta. A szülei is segítettek neki, már az egész házat
átkutatták, de nem került elő.

Ebéd után a nagymamához indultak, akihez Anna mindig nagy

lelkesedéssel ment. Most azonban csak csendben beült az autóba, kezében a
félszemű

csillagot szorongatva. A nagyi finom süteményekkel, meleg kakaóval

kedveskedett a vendégeinek. Anna viszont nem kért semmiből, csak
bánatosan gubbasztott a fotelben.

Miután többször is megkérdezte tőle mamája, hogy mi a baj, megmutatta

neki a félszemű csillagocskáját.

– Csak ezért vagy szomorú, kicsi unokám? Add csak ide azt a játékot, hadd
nézzem meg közelebbről -

mondta kedvesen.

Majd se szó se beszéd, kinyitotta a régi komód fiókját, és kivette belőle a

varródobozát. Volt benne egy szép papírzacskó, tele gombokkal. S akadt
köztük pont olyan is, amilyen a csillagról hiányzott.

– Ha szeretnéd, varrhatok neki másik szemet-mondta Annának. A kislány

csak hangtalanul bólogatott. A nagyi pedig pillanatok alatt felvarrta a
gombot a figurára és unokája kezébe adta.

– Látod angyalom, szebb, mint új korában.

Anna nagyon boldog lett, mert a kis kedvence újra barátságosan mosolygott
rá, és új szemével valóban szebb volt, mint előtte.

Nagy örömmel ölelte magához nagymamáját, és már vidáman falatozott a

süteményekből. A kiscsillagjára nagyon vigyázott, s még felnőtt korában is
azzal aludt. Igaz addigra már lekopott róla a csillámpor, színe megfakult,
mégis az volt Anna egyik legféltettebb kincse.

Tartalomjegyzék

Sosezöldséget királykisasszony............................................3

A sárkány és a vándorlegény .................................................8

Bolond Rozi meg a tehenek .................................................. 13

A király és a Nap .................................................................. 18

A tyúkhúsleves ..................................................................... 23

A becsületesség ajándéka ................................................... 27

A szerencsét hozó szamár .................................................. 32

A beszélő kút ........................................................................ 39

A pénzes ládika .................................................................... 44

Az írígy királyfi .................................................................... 49

A cigányember és a krumpli ................................................ 53

A csodafivérek ..................................................................... 57

Zsemle-mese ......................................................................... 63

Piknik a kertben ................................................................... 65

Misi veteményese ................................................................. 69

A félszemű kiscsillag ........................................................... 74