Jonathan Holt

Szöktetés

Kossuth Kiadó
 A kiadás alapja
Jonathan Holt: The Abduction
Head of Zeus, 45-47 Clerkenwell Green, London, 2015

Fordította
Sóvágó Katalin

Szerkesztette
Reményi József Tamás

Borítókép és -terv
kid-ethic.com
i-Stock és SuperStock

© Jonathan Holt 2014

© kid-ethic.com 2015
Hungarian translation © Sóvágó Katalin 2015
© Kossuth Kiadó 2015
Ahhoz, hogy egy háború igazságos legyen, három dolog
szükséges.
Először az uralkodó tekintélye.
Másodszor egy jó ügy.
Harmadszor az igaz szándék.

Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata

PROLÓGUS
Minden évben ez volt a legszuperebb estjük, habár nehéz lett
volna bárhol is megtalálni a reklámját, kivéve néhány obskúrus
netes fórumot, és különleges igényeknek készült weboldalakat,
amelyeken máig a kupadöntőknek vagy a rockfesztiváloknak
fenntartott áradozó hangon méltatták az előző évek
teljesítményeit. Nem szerepelt a velencei karnevál hivatalos
programjában, noha mind szellemében, mind időzítésében
elválaszthatatlan volt tőle. Sok vendég külön ezért repült ide;
számukra ez az éjszaka jelentette a hivatalos ünnepet.
Éjfélkor még szinte néptelen volt a klub összeérő
táncparkettjeinek száznyolcvanöt négyzetmétere és a mögöttük
megbújó, szűrt világítású szobák útvesztője, ám fél egyre
csaknem a parkolóig ért a sor, amely arra várt, hogy használhassa
a tapintatos vezetőség által biztosított öltözőket. A parkolóban
szmokingos-csokornyakkendős biztonsági őrök pipálták ki a
jegytulajdonosok nevét a listából. Egy órára megtelt a legnagyobb
táncparkett.
Különös látványt nyújthattak azoknak, akik nem szoktak hozzá
ezekhez az alkalmakhoz. Az összes vendég karneváli maszkot
viselt, voltak hagyományos, sima, fehér voltók, amelyekhez
háromszögletű kalap illett, de bonyolultabb modellek is,
napsugarakat lövellő műalkotások, a középkori pestisdoktorok
madárcsőrű maszkjai, a tizennyolcadik század kurtizánjainak
ékkövekkel kirakott álarcai. Ám a jelmez úgyszólván minden
esetben véget ért az áll vonalánál. Nyaktól lefelé a bulizók
hagyományosabban, a klub szigorú előírásainak megfelelően
öltözködtek: a férfiakon méretre csináltatott, drága nadrág és
laza ing volt, a nőkön rövid szoknya és ujjatlan felső.
Hajnali kettőre az is kiderült, miért. Hullani kezdtek a ruhák.
A nők deréktól fölfelé már csak az álarcukat viselték a tánchoz. A
férfiak hajlamosabbak voltak ennél többet hagyni magukon –
legalábbis amíg nem csatlakoztak a táncparkett és a kisebb
helyiségek között hömpölygő sokasághoz. Hátul bárok voltak,
ahol döntés előtt beszédbe lehetett elegyedni más párokkal. Ám
sokan egyenesen a játékszobákba mentek, ahol az intim
megvilágítás színkódja mutatta, hogy melyiket milyen
gyönyörnek szentelték. Volt, ahol álarcos, csupasz testek
gabalyodtak szüntelenül változó csomókba. Másutt még a
maszkokat is ledobták, hogy ne mérsékeljék az élvezetet.
A játékszobákban diszkréten feltornyozott törülközők,
tálakban szervírozott, ízesített óvszerek és szájillatosító drazsék
igazolták a klub weboldalának ígéretét, hogy ez a hely a
kifogástalan higiénia mellett Európa legjobb zenéjét,
megvilágítását és légkörét kínálja.
A szürketollas arany Colombinát (félálarcot) viselő, vékony női
alak megállt az egyik játékszoba ajtajában. Odabent fél tucat pár
szeretkezett az idegesen villogó, sztroboszkópos fényben. Szeme
tágra nyílt a tollas álarc mögött.
– Csatlakozunk hozzájuk? – súgta a fülébe egy derűs hang.
A Colombina oda sem fordult. – Te nyugodtan csatlakozhatsz.
Én csak nézni akarom.
A férfi a Colombina pólójának szegélye után nyúlt. – Legalább
ezt vegyük le.
A lány lefogta a kezét. – Nem! Szórakozz, ha akarsz, de nem
velem. Így egyeztünk meg, emlékszel?
Hátra se nézve átment a szomszéd szobához. A citromsárga
fényben két nő térdelt maszkos férfiak kis körében. A lány egy
darabig nézte őket, majd ment tovább.
A következő szobában vaksötét volt. Az ajtó mellé kitett
közlemény arra figyelmeztette a belépőket, hogy vetkőzzenek le,
és csak tapintással tájékozódjanak. A lány majdnem sajnálkozva
fordult el. Egy kis bárnál megállt, hogy megnézze a nyakigláb
szőkét, aki egy alacsony asztalon feküdt, mindkét végén egy
férfival. Körülöttük iszogató nézőközönség ácsorgott.
– Hé, gyönyörűség! – szólította meg torokhangú angolsággal
egy ember, akinek az évszakhoz képest elképesztően lebarnult,
vaskosra kigyúrt felsőteste volt. – A nejem szerint dögös vagy!
 A lány gyorsan, mentegetőzve rázta a fejét, és visszaindult a
táncparketthez, amelynek egyik végénél, egy dobogón két
hivatásos táncos, egy férfi és egy nő tartott folyamatos bemutatót.
Testük fénylett az olajtól és az izzadságtól. A férfi mellkasa olyan
keskeny volt, akár egy rocksztáré, de csupa szíjas izom. A lány
egy darabig bámulta őket. Utánozta a mozdulataikat,
belefeledkezett a lüktető zenébe.
– Szia! – mosolygott rá egy álarcos nő, aki pár évvel lehetett
idősebb nála. – Jól érzed magad?
– A legjobban.
A nő közelebb hajolt. – Szükséged van valami extrára? Bogyó,
koksz, olcsó cigaretta…
– Hm… Esetleg cigire.
– Vele beszélj. – Egy Trifaccia-maszkos fiatalemberre
mutatott, akinek döbbenetesen szőke raszta csimbókjai voltak, és
kissé elhúzódott a tömegtől. – Kérhetsz bármit. Jó arc.
A tollas Colombina hálásan bólintott, azután odanyomakodott
a rasztához. – Szia! – mondta hanyagul.
A fiatalember gyorsan körülnézett, kilökte az egyik vészkijárat
ajtaját, és intett a lánynak. A Colombina kilépett a vacogtató,
ködös hidegbe. – Hallom – kezdte, ám csak idáig jutott, amikor
erős karok kapták át hátulról. Arcáról lerántották a karneváli
maszkot, és valamilyen vastag szövetből készült zacskót húztak a
helyére. Két másik kéz megragadta a lábikráját, és olyan
könnyedén kapták fel, mintha kirakatbaba lenne, amelyiket most
visznek át egy másik vitrinbe. Előrelendítették, majd leengedték
egy kemény felületre, amely besüppedt a támadók súlyától,
azután gyorsan megkötözték kezétlábát, talán ragasztószalaggal.
Egy furgonban vagyok, gondolta a lány. Egy furgonba tettek be.
A rendőrségnek kell lennie. Ám a következő pillanatban észbe
kapott, hogy az olasz rendőrség sose húzna csuklyát a fejére. –
Apa? – szólalt meg tétován, épp mielőtt csuklyástól
körbetekerték volna a fejét a széles ragasztószalaggal, belefojtva a
megkésett sikolyt. Halálra rémülten dobálta magát, mint a
szárazra vetett hal, de túl szorosan megkötözték ahhoz, hogy
kiszabadulhasson.
 Ajtók csapódtak, a furgon elindult. Fél percig sem tartott a
dolog.
Egy kéz lefogta. A füle mellett megszólalt egy férfihang. Előbb
olaszul burukkolt néhány szót, majd átváltott zsírosan idegenes
kiejtésű angolra.
– Maradj nyugton, Mia. Maradj nyugton, ígérem, akkor nem
lesz semmi bajod.
Tudja a nevemet, döbbent rá a lány, és ez a gondolat ijesztőbb
volt mindennél, ami eddig történt. Zsigerei görcsösen
összehúzódtak, azután elengedtek. Akárhogy erőlködött, nem
tudta tartani a hólyagját. Azután az orra körül valamilyen édes
illatú folyadék áztatta át a csuklyát, és őt elborította a feléje
rohanó sötétség.
ELSŐ NAP

EGY

Aldo Piola, a velencei Carabinieri ezredese olyan hirtelen ébredt,

hogy először azt sem tudta, hol van. Mellette fehér négyszög
villogott a sötétben, és bádoghangú sláger szólt. Felismerte Pink
számát, amelyet a kilencéves fia hallgatott mostanában, és
bosszankodott. Claudio nyilván jó viccnek hiszi, hogy
megváltoztatja a csengőhangot, vagy inkább, gondolta váratlanul
feltörő, bűntudatos gyengédséggel az ezredes, abban
reménykedik, hogy ezzel fölkeltheti elfoglalt apja figyelmét.
Kitapogatta a mobilt, mert a kanapé mellett nem volt lámpa. –
Pronto?
– Ezredes, itt Saito. Elnézést, amiért ilyen rosszkor zavarom.
Piolának fogalma sem volt, hány óra van, de ha valami olyan
komoly, hogy a generale di brigata telefonáljon miatta, akkor
aligha számít az idő. Csak annyit felelt: – Nem gond.
– Parancsot kaptunk, hogy ellenőrizzünk egy vicenzai
nyomozást. Emberi maradványokat találtak azon az új amerikai
támaszponton, amelyet most építenek.
Piolának feltűnt a sajátos fogalmazás. Nem „holttest”, hanem
„emberi maradványok”. – Ki találta őket?
– Egy helyi fiú, valamilyen tiltakozó. Ezért telefonálok ilyen
hülye időpontban. Sajnos, ideát nincsen senki magával
egyenrangú. Serti kiképzésen van, Lombardót máshova
vezényelték. – Saito tábornok habozott. – Céloztak rá, hogy
főtiszt legyen, hadd lássák, milyen komolyan vesszük a dolgot.
Szóval politika. Ha az amerikai hadseregnek is köze van hozzá,
akkor nem is csoda. – Ha már a parancsoknál tartunk, nyilván
tudja, hogy jelenleg adminisztratív ügyekkel vagyok kénytelen
foglalkozni. – Beszéd közben az ajtóhoz ment, felkattintotta a
villanyt. Előugrott a sötétből a kanapé, rajta a fia egyik megunt
AC Milan paplanja, és a bútor karján egyensúlyozó ébresztőóra.
Hajnali fél öt múlt két perccel. Piola a válla meg a füle közé ékelte
a telefont, és a nadrágjáért nyúlt.
– Valóban. Nézze, Aldo, megmondom őszintén, éppen ezért
gondoltam magára. Egy gyors és profi nyomozás, egy tapasztalt
tiszt irányításával, erre van itt szükség. Ne menjen rá túl sok idő.
Az sem árt, ha az amerikaiak szólnak a belső ellenőrzési
osztályon egy jó szót.
– Értem. Köszönöm. – Valami rebbent a folyosón, egy hálóing
surrant be az ajtófélfa mögé. Gilda, a felesége az. Hallgatózni
próbál. – Uram – tette hozzá Piola, tisztázva, hogy munkáról van
szó. A hálóing eltűnt.
– Köszönöm. Megy magáért az autó. Majd tájékoztasson, jó?
Mire Piola letette, a felesége visszafeküdt az ágyba, az ajtót is
magára csukta. Az ezredes halkan kopogtatott. – El kell mennem
– mondta a deszkán át. – Viszlát este, jó?
Gilda nem válaszolt.

Hogy csak annyira zavarja a családját, amennyire okvetlenül

muszáj, lement az utcára várakozni. Remélhetőleg a járőrnek lesz
annyi esze, hogy ne használja a szirénát. Ma különösen sűrű volt
a caìgo, a köd, amely ennek az évszaknak a legtöbb éjszakáján
elborította Velencét és Veneto tartományt. Előző nap sodródott
be Velencébe a tengerről, végigosont a csatornákon és
kistestvéreiken, a riókon, bebújt a járdákon és a küszöbökön át a
kerengőkbe és az udvarokba, és ami délután négy körül még híg
pára volt a levegőben, az a szürkülettel nyúlós, kísérteties
miazmává alvadt, amely lefojtotta a templomi harangozást, és a
gyermekláncfű gömbjére emlékeztető, elmosódott nimbusszal
ruházta fel az összes utcai lámpást. Sós, dermesztő hideget hozott
magával, a lagúna és az Adriaitenger hidegét, úgyhogy Piola jól
felhúzta a viharkabátja cipzárját. Normális esetben civil ruhát
viselt nyomozásokhoz, de mivel ennek köze volt az amerikai
haderőhöz, a carabinierék szolgálati egyenruháját választotta, a
sötét nadrágot, a fényesre kefélt cipőt és a sötétkék viharkabátot,
amelynek gallérján három ezüst csillag lebegett egy háromtornyú
várkastély fölött. Nem mintha az amerikaiaknak imponálna a
rangjával, de nem árt emlékeztetni őket arra, hogy hozzájuk
hasonlóan a carabinieréké is katonai szervezet. Ezredesi sapkáját
a hóna alá csapta. Csak ne felejtse ott, ha egyszer letette.
Általában ez történt vele.
Szerencséje volt: az autón forgott a kék lámpa, de nem
szirénázott. Adelmio, a sofőr, olyan figyelmes volt, hogy még
kávét is hozott. Piola felhajtotta az apró doboz tartalmát, és
elégedetten állapította meg, hogy nem sajnálták belőle a grappát.
– Ki van odakint? – kérdezte vezetés közben.
– Hapadi doktor, uram. Ő telefonált. Meg még páran
közülünk, azt hiszem, a helyi fiúk.
– Tud valamit róla?
Adelmio vállat vont. – Nem sokat. Egy csontváz, mint
hallottam. De a felvonulási területen volt, és a tiltakozók találták
meg, így hát…
Piola megértően bólintott. A használaton kívüli Dal Molin
repülőtérre tervezett új amerikai támaszpont, alig néhány
kilométernyire a Caserma Ederle bázistól egyike volt Észak-
Olaszország legnagyobb építkezéseinek, amelyhez csak a velencei
lagúna viharzsilipje volt fogható. Mindkettő számos vitát
gerjesztett, ám a Dal Molinnál a viták hamarosan átcsaptak
valami komolyabb dologba.
Sok helybelit már korábban is zavartak a városuk körül az
amerikai katonai létesítmények, amelyek között egyformán volt
földalatti rakétasiló és gépjárműpark. Másokat az bőszített, hogy
az amerikaiak, akiknek olaszországi jelenlétét a II. világháború
idején kötött titkos egyezség szentesítette, láthatólag képesek
voltak megkerülni az építkezéseknél szokásos kötelező eljárást.
2007-ben százötvenezer ember alkotott élő falat kézen fogva a
vicenzai óváros körül, amelyet az UNESCO a világörökség
részévé nyilvánított, így mutatva, hogy megvédik a városukat. Az
új támaszpontról kiírt népszavazást rejtélyes módon az utolsó
pillanatban fújta le a bíróság, de a vicenzaiak nem engedtek,
folytatták a tiltakozást, sőt, állandó „béketábort” hoztak létre a
felvonulási terület szomszédságában. Ez nem akadályozta a
munkát, amelyet a helyi sajtó szerint rekordidő alatt óhajtottak
befejezni, ám Piola biztosra vette, hogy mindkét fél fontosnak
tekinti majd a Carabinieri részvételét a nyomozásban.
Ha valóban csontváz – ami megmagyarázná Saito hivatkozását
az „emberi maradványokra” –, természetesen lehet ókori, és
ebben az esetben nincsen szükség nyomozásra. Csontvázak
gyakran kerültek elő az építkezéseknél Venetóban, amely sűrűn
lakott terület volt már Róma előtt. Ám Piola azt is tudta, hogy a
venetói vizenyős talaj hónapok alatt leeszi a csontokról a húst, és
a maffia elég régen preferálja az építkezéseket az áldozatai
eltüntetésére. Így hát okosabb lesz tartózkodni a feltételezésektől.

Körülbelül negyven percig tartott az út. A Vicenza Ovest

leágazásnál elhagyták a kihalt A4 sztrádát, és végigrobogtak a
Viale del Solén.
A köd valamennyire megritkult, ahogy beljebb jöttek a
szárazföldre. Piola egy-egy pillanatra láthatta a régi repülőteret.
A felvonulási terület nagy részét deszkapalánk zárta el, ami
ellenállhatatlan csábítást jelentett a plakátragasztóknak és a
graffitiseknek. Az amerikaiakat szidalmazó jelszavakat – Vicenza
Liberà! No Dal Molin! Fuori Dalle Balle! – ki-kitakarták a
ropogós fekete öltönyben mosolygó férfiak plakátjai. Közeledtek
a regionális parlamenti választások, és ezek a tévé-celeb-arcok
voltak a képviselőjelöltek. Ám a kapukon és a helyenként
drótkerítéses szakaszokon át azt is látni lehetett, mi van odabent.
A felkavart sár dermedt hullámai, a fürtökben ácsorgó
toronydaruk, amelyeknek a csúcsa mesebeli babszárként tűnt el a
ködben, azt bizonyították, hogy ugyancsak siettethetik az
építkezést. Ám a legfeltűnőbb a színes füst három hatalmas
dugóhúzója volt, amelyek zölden, fehéren, vörösen szálltak az
égnek, egyetlen óriási, izzó olasz lobogóvá festve át a ködöt.
– Azt hallottam, hogy a tiltakozók jelzőrakétákat lőttek fel –
mondta Adelmio. Kéken lüktető fényre mutatott a látóhatáron. –
Azok leszünk mi.
A deszkakerítés „G-kapunak” kinevezett hézagában meg is
találták a két carabiniere járőrkocsit. Az egyiknek a tetején még
mindig nem kapcsolták ki a villogót. Az egyenruhás appuntato
tisztelgett az autóból kikászálódó Piolának, akihez odasietett egy
zöld-szürke amerikai gyakorlóruhát viselő férfi, és egész tűrhető
olaszsággal üdvözölte.
– Piola ezredes? Pownall őrmester, katonai rendőrség. Én
kísérem el a helyszínre. Lenne szíves felvenni ezt? – Nyújtotta a
fluoreszkáló mellényt, a védősisakot, és a zsinórra erősített,
laminált kártyát, amelyre az IDEIGLENES LÁTOGATÓI
BELÉPŐ szavakat nyomtatták. Piola szó nélkül beöltözött, majd
követte Pownallt a várakozó terepjáróhoz.
Már a rázós terepen zötyögtek és csúszkáltak, amikor ismét
megszólalt az őrmester. – Semmit sem mozdítottak el, semmin
sem változtattak. A maguk orvosai kábé egy órája érkeztek.
– Mikor fedezték fel a maradványokat?
– Kábé kettő harminckor. Volt egy illetéktelen behatolásunk –
a tiltakozók levágták a lakatot, és felfeszítettek egy kaput. A
kapukat felszerelték riasztóval, a kameráink éjszaka is látnak,
vagyis felkészültünk rájuk. Fellőtték ezeket a jelzőrakétákat,
amiket lát, felfestettek pár graffitit, azután szétváltak. Ketten
odaláncolták magukat a darukhoz – ez a legnagyobb gondom,
ipari alpinistákat kell hívatnunk, hogy levágják őket. Az
embereim követtek egy másikat az egyik 319D-hez, vagyis egy
ilyen nagy kotrógéphez. Mire utolérték, javában telefonált a
rendőrségnek, hogy egy csontvázat látott a kanálban. Az egyik
rendőr odament ellenőrizni, és kiderült, hogy a tiltakozó igazat
beszélt, vagy legalábbis volt ott egy csontváz.
Piola figyelmét nem kerülte el a célzás. – A többit nem hiszi el
neki?
– Hát, uram, nem akarok elébe vágni a vizsgálatuknak, de a
kamerákkal láttuk, hogy egy nagy sportszatyor volt nála, amikor
betört. Lehetségesnek tűnik, hogy magával hozta a csontvázat, ő
maga dobta bele a kanálba, azután jelentette, abban a
reményben, hátha így feltarthatja az építkezést. – Lapos
pillantást vetett Piolára. – Már meg ne sértődjön, ezredes, de az
olasz bürokrácia hírhedten lassú tud lenni, és nem ez lenne az
első eset, amikor a tiltakozók megpróbálták ránk uszítani a
hivatalt. Ezért intéztük el, hogy ne a rendőrök, hanem a
csendőrök vezessék ezt a nyomozást. Maguk mégis megértik,
hogy itt katonai ütemterv szerint dolgozunk.
Piola úgy döntött, hogy megkerüli az egyenes választ. –
Korábban is betörtek már a tiltakozók?
– Nem. Ez az első alkalom, amióta elkezdődött a
transzformálás.
– Transzformálás?? – visszhangozta Piola.
Pownall vállat vont.
– Ezt a nevet adta neki a konzorcium. Nyilván maga is látja,
miért. Ez jóval több egy szabványos építkezésnél.
Piola nagyon keveset látott belőle. A dzsip reflektorainak
fénycsóvái elszürkültek a ködrongyoktól. Balra mintha
buldózerek sejlettek volna a ködfüggöny egyik résében, de a
látszat csalt; még legalább egy percbe telt, hogy a terepjáró
odaérjen hozzájuk.
Mialatt követte Pownall őrmestert a gépek felé, óvatosan
rakosgatva a lábát a sárban, hogy lehetőleg kímélje a cipőjét,
rájött, miért zavarta meg a távolság. A szerkezetek irdatlanok
voltak, legalább kétszer nagyobbak a normális gépeknél, maga a
kerekük embermagasságú. A legközelebbinek az ajtajára
valamilyen graffitit mázoltak, egy fekete kört, és benne egy A
betűt, olyat, mint az anarchisták emblémája, csak ezen egy kisebb
D és M is megbújt az A szárai között. Nemrég készülhetett, mert
a folyós festéknek még nem volt ideje megszáradni a nyirkos
levegőben.
A markológép akkora volt, hogy Piolának létrára kellett
másznia, különben nem láthatott volna bele a kanálba. Két fehér
ruhás alak kuporgott a törmelékben, valamilyen csontokat
vizsgálgattak egy hordozható ívlámpa fényénél. Piola kortól
megbarnult koponyát látott, és alatta a bordakosár íveit. Mellette
egy lábszár hevert, amelyről még mindig nem esett le a lábfej.
– Jó reggelt, dottori! – üdvözölte őket Piola. Az egyik orvos
felnézett.
– Ó, ezredes, már kezdtem azt hinni, hogy nem is látjuk
reggeli előtt. – Hapadi hangját letompította a maszk.
 – Nem is értem, miért vagyok itt. Mármint miért nem inkább
egy helyi. Mit tudnak mondani nekem?
A patológus lehúzta a maszkját, felállt, és nyújtózkodott, mert
elmerevedett a háta. – A medenceméret alapján azt mondanám,
hogy férfi. A DNS-vizsgálat majd igazolja – mitokondriálisat kell
alkalmaznunk, nincs elegendő zsírszövet egy hagyományos
elemzéshez.
Piola bólogatott, noha a felét sem értette ezeknek a technikai
részleteknek. – Van valamilyen elképzelésük, hogy mikori?
Mindketten tudták, hogy ez a kulcskérdés.
– Nos… – kezdte óvatosan Hapadi – kétlem, hogy a
mediaevumnál korábbról származna. De nem is friss, mert ahhoz
túl egyenletes az elszíneződés. Vannak elemi szálak, amelyek
segíthetnek, vélhetőleg egy khaki zubbony maradványai, és
érdekesen torzult a bal csuklója, ami utalhat gyermekparalízisre
még a védőoltás előtti időkből. Feltűnőem sorvadt lehetett a bal
keze. Őszintén megmondom, a csontvázak datálása külön
szakma. Majd keresnem kell valakit, aki nálam járatosabb a
tesztekben.
– Mit gondolnak, hogy került ide?
– Úgy néz ki, mintha bedobta volna valaki, aki a földön állt: a
csontok egyértelműen a törmelék tetején vannak, nem benne.
Gondolom, a combcsont a becsapódás miatt vált le a
medencecsontról.
– Tehát akár két órája is bedobhatták ide?
– Lehetséges. Tisztában vagyok vele, hogy ez a hipotézisük. –
Piola érezte a gyanakvást az orvos hangjában. – Ám ez elég
könnyen bizonyítható vagy cáfolható.
– Hogyan, dottore?
Hapadi ismét leguggolt. – Látja, mennyire tele van földdel a
medenceüreg? Ha ezt úgy hozták ide, valamennyi földnek ki
kellett hullania útközben. A csontváza nyomot hagyott volna
maga után. Mint Jancsi és Juliska.
– Köszönöm, dottore. Nagyon sokat segített.
Már mászott volna le a létrán, amikor Hapadi utánaszólt: –
Nem is kérdezte a halál okát.
 Piola megállt. – Azért, mert nem gondoltam, hogy képes lenne
megmondani.
– Normális esetben talán nem. Egy ilyennél viszont nem
nehéz. – Az orvos fölemelte fehér kesztyűs kezével a koponyát, és
úgy fordította, hogy Piola lássa a szabályos körvonalú lyukat
közvetlenül a mögött a pont mögött, ahol a bal fül volt valamikor.
– Innen tudom, hogy nem középkori, ezredes. Ilyen lyukakat
nem tudtak ütni, amíg nem volt tűzfegyver.

KETTŐ

Mia meleg, megnyugtató párában ébredt, ami rögtön

szertefoszlott, mihelyt rázúdult a történtek emléke. Már egy ideje
így volt: aludt a drogoktól, amiket kapott, felébredt, a pánik egy
percre átütött az agyára borult ködön, majd visszasüllyedt a
feledésbe. Fogalma sem volt, mióta tart ez így.
Homályosan emlékezett a furgon mozgására; érezte, mikor
tértek le a sima sztrádáról a rázósabb vidéki utakra. Abból, ahogy
jobbra-balra görgött, arra következtetett, hogy fölfelé
kapaszkodhatnak a dombok között. Egy idő után mintha egy
földútra kanyarodtak volna, mert vonszolódásig lelassultak a
kátyúk miatt.
Ismét elbólintott, akkor ébredt csak fel, amikor a furgon
végleg megállt. Ajtók csapódtak, hideg huzat csapta meg a lábát.
Egy férfihang beszélt olaszul, de olyan zsíros tájszólásban, és
annyira hadarva, hogy Mia nem értette a szavakat.
Egy másik férfihang válaszolt neki, annyira közel a lány
fejéhez, hogy egész idő alatt ott kellett ülnie mellette hátul. Kezek
emelték föl, a két férfi kicsúsztatta az autóból, és vinni kezdte.
Váltottak pár halk szót – lentamente, attenzione della porta –
mintha csak bútort vagy felcsavart szőnyeget szállítanának.
Azután egy olyan helyen találta magát, amely szűknek és
visszhangosnak rémlett. Cipőtalpak súrlódtak az érdes padlón,
miközben leengedték egy matracra.
 Egy fájdalmas szúrás a csuklóján visszahozta a pánikot, de
szinte azonnal el is aludt ismét.
Mire felébredt, a csuklyát védőszemüvegre cserélték –
naggyal, amilyet síeléshez használnak, de az üveget feketére
festették. Megmozgatta a kezét. Bilincsben volt. Megkeseredett a
szája.
– Úgy látom, ébren vagy, hercegnő – mondta nehézkes
angolsággal egy hang.
Egy kéz megfogta a csuklóját, nem durván, leheletkönnyen, a
lány mégis megrándult az érintéstől, pedig csak a pulzusát
mérték.
– Oké – mondta ugyanaz a hang. – Cominciamo.
Mia nem nagyon beszélt olaszul, de ezt értette, és megdermedt
a rémülettől.
Kezdjünk hozzá.

HÁROM

Piola indulatos hangokat hallott, ahogy mászott lefelé a létrán.

Hátranézve négy embert pillantott meg az ívlámpák fényében. Az
egyik a Carabinieri fiatal hadnagya volt, akit nem ismert. Mellette
Pownall őrmester állt, meg egy akkora behemót, hogy majd
szétrepedt rajta az öltöny, amely mellett meglehetősen groteszk
volt a foszforeszkáló mellény és a fejméreténél több számmal
kisebb védősisak. Egy nő volt a negyedik.
– …épp ezért kell in situ megvizsgálnom a maradványokat –
mondta erélyesen a nő. – A csontok elszállítására megvan a
hivatalos eljárás, amiben az a legfontosabb, hogy semmit se
mozdítsunk el, amíg nem vizsgáltuk meg és nem térképeztük fel!
– Hát, ez most már az olasz rendőrség dolga – jelentette ki a
nagy ember.
– Illetve a csendőrségé – helyeselt Piola, és odalépett
hozzájuk. – Jó reggelt. Piola ezredes vagyok.
A nagy ember előrenyomult, eltakarva tömegével a nőt.
Kinyújtotta lapátkezét. – Sergio Sagese, transzformatív igazgató.
– Noha folyékonyan beszélt olaszul, a náthás orrhang elárulta
Piolának, hogy az igazgató inkább az amerikai angolhoz szokott.
– Megvan, ami kell? Minden téren szeretnénk segíteni a gyors
megoldás érdekében.
– Köszönöm. – Piola átnézett Sagese válla mellett a nőre, aki
most még dühösebbnek látszott. – És ön?
– Dottora Ester Iadanza, régész-patológus. – Piola felfigyelt
rá, hogy a nő nem a hagyományos dottoressa, hanem a szokatlan
dottora címet használja. Már hallotta, hogy egyes feministák
tudatosan kerülik a dottoressát, amellyel nemcsak az egyetemi
végzettségű nőket, de a doktornékat is szokás volt megtisztelni. –
Erre az építkezésre osztottak be – tette hozzá. – Állítólag.
– Csupán a kezdeti szakaszban! – vágott közbe Sagese. –
Különben meg kiderült, hogy nem is volt szükség a
közreműködésére!
Dr. Iadanza tüntetően Piolának válaszolt: – A munkavégzés
feltétele volt, hogy a csoportom szabad bejárást kapjon. Miután
nem meglepő módon egy csepp együttműködést sem
tapasztaltunk, természetesen nagyon keveset találtunk.
– Miért, úgy gondolták, hogy találhatnak? – érdeklődött Piola.
– Nem is tudtam, hogy ez ilyen jelentős terület.
– A régészet nemcsak az ókorral foglalkozik, ezredes. Ezt a
repülőteret egyaránt használta az olasz és a német légierő a
második világháborúban. Minden, ami ezzel kapcsolatos, nagyon
érdekes lehet egy történész számára.
– Pontosan mit óhajt, dottora?
– Meg akarom vizsgálni a maradványokat, és a talajt is,
amelyben találták, köbméterenként – jelentette ki a régész. – Ha
pedig van rá bizonyíték, hogy a helyszín másik részéről
származnak, akkor ott is el akarom végezni a talajvizsgálatot.
– Bizonyára nincs olyan javaslat… – kezdte volna Sagese, de
Piola belefojtotta a szót.
– Dottora, keresse meg dr. Hapadit, aki már szólt, hogy
szeretné kikérni ebben a munkában egy szakember segítségét. Ha
neki nem lesz kifogása, nekem sincs.
 – Köszönöm. Beöltözöm. – Dr. Iadanza megfordult, eltűnt a
ködben.
Sagese krákogott, bár ez a hang inkább úgy jött ki abból a
bikanyakból, mint a morgás.
– Ez ugye nem befolyásolja az építkezést, ezredes úr?
– Milyen értelemben? – kérdezte Piola.
Sagese kilökte a könyökét, hogy egy pillantást vethessen a
vaskos csuklójára csatolt karórára. – Pontosan hetvenöt perc
múlva érkezik a váltás. Csak abban akarok biztos lenni, hogy nem
lesz akadálya a tisztességes munkavégzésnek. – Az „akadály” szót
megvető grimasz kísérte.
Sagese nyilvánvalóan akadálynak tekint minden olyan
vizsgálatot, amely tovább tart pár percnél, gondolta Piola. –
Egyelőre le kell állítani őket – mondta udvariasan. – Mihelyt
jobban ismerem az ügyet, haladéktalanul értesítem önöket, hogy
várhatólag mikor folytathatják a munkát.
Sagese ingerülten rázta a fejét. – Ezredes úr, hadd
magyarázzam el, miről van itt szó. Ennek a tervnek a keretében
négyszáznál több épületet kell felhúzni egy ötvenkét hektáros
területen. A keleti oldalon már el is készülnek az épületek, mire
itt, a nyugati részen megkezdődik az alapozás. Minden kiesett
nap félmillió dollár veszteséget és késedelmi pótlékot jelent, nem
utolsó sorban az olasz kormánynak, amely tőkéstárs az
építkezésben, és rendszeres tájékoztatás kap a legmagasabb
szinten! Az egyszerűen ki van zárva, hogy leállítsuk a munkát!
Piolát bosszantotta a hangnem, bár igyekezett nem mutatni. –
Olyan gyorsak leszünk, amilyenek csak lehetünk.
– Mi az ördögöt jelent ez? Egy órát? Egy délelőttöt? Egy
napot? – kérdezte harciasan Sagese, és olyan fenyegetően
rántotta elő a telefonját, mint más ember a kést.
– Egyelőre túl korai lenne megmondanom. Addig is
szeretném, ha maga és az összes embere távozna a területről.
Akárki dobta is be azt a csontvázat a markológép kanalába,
hagyhatott nyomokat a földön, amit most taposunk össze.
 Sagese elcsörtetett, menet közben ütögetve be a telefonjába a
számokat. Piola a csendőrhöz fordult, aki eddig egy szót sem
szólt. – Mi a neve, alhadnagy?
– Panicucci, uram.
– Tudja, hogyan kell elkordonozni a nyomozási területet,
Panicucci?
– Igen, uram.
– Akkor kérem, tegye azt. Száz méter szalag minden irányban,
egy kijárattal és bejárattal. Csendőrök elöl és hátul. Minden
engedélyezett látogató ki- és belépését dokumentálni,
gondoskodni róla, hogy mikroszálas kezeslábast viseljenek. Nem
tudni, milyen idősek azok a maradványok, de nem maguktól
másztak bele a kanálba. Most pedig – fordult vissza Pownallhoz
– szeretnék beszélni azzal a tiltakozóval, aki a bejelentést tette.

A felvonulási terület őrháza olyan volt, mint a többi őrház, ahol

Piola megfordult életében: túlságosan felfűtötték, és belevette
magát a mikrózott ételek szaga. De a kihallgatási helyiséget,
amelyben a tiltakozót tartották, jól felszerelték a padlóhoz
pántolt asztalokkal és székekkel, vastag vasrudakkal az ablakon,
és védőrács mögé szerelt térfigyelő kamerával. Az amerikai
katonai rendőrség nem végzett félmunkát.
– Hozza be a táskáját – rendelkezett Piola – és minden mást,
ami nála volt.
Az amerikai őr habozott, de azután egyedül hagyta az ezredest
a tiltakozóval. Piola éppen ezt akarta.
– Luca Marchesin? – Az asztal másik oldalán a gyér
kecskeszakállas fiú bólintott. – Mutassa az igazolványát.
Felírta az adatokat a jegyzetfüzetébe. Marchesin nevetségesen
fiatal volt, alig kilenc évvel idősebb az ő fiánál. – Luca, mondja el,
hogy mi történt.
Luca hanyagul vállat vont. Piola gyanúja szerint csak színlelte
a vagányságot, miután órákig volt bezárva amerikai
egyenruhások közé. – Pont hajnali kettő után betörtünk ide öten.
Mindenkinek más feladata volt, nekem az, hogy menjek a
felvonulási terület közepére, és jelezzem, hogy ott jártunk.
Sietnünk kellett, a katonai rendőrök másodpercek alatt a
nyomunkban voltak. Találtam egy nagy kotrógépet, úgyhogy
felmásztam a lépcsőn, hogy lefújhassam az ajtót. És akkor láttam
meg.
– Mit?
– Egy csontvázat, ahogy ott fekszik a kanálban. Úgyhogy
hívtam a 112-t.
– Nem nyúlt a maradványokhoz? Nem mozdította el őket
valamilyen módon?
Tudniuk kellett, hogy rákerülhetett-e Luca DNS-e a csontokra.
Ám a fiú erélyesen rázta a fejét. – Közelükbe se mentem! Ha
akarja, ellenőrizheti a kamerámon!
A katona visszatért egy fekete sportszatyorral, és tálcán hozta
a fiú holmiját: egy karórát, egy okostelefont, és egy rugalmas
szíjra erősített kis videokamerát, amilyet a hódeszkások viselnek.
Piola fölvette a kamerát, amelynek csak a romja maradt: a
burkolata majdnem teljesen kettévált, a bele kilógott.
– Úgy látom, eltört a kamerája – állapította meg semleges
hangon.
Luca fahangú kacajt hallatott. – El az.
Piola kicipzárazta a sportszatyrot. Négy aeroszolos flakont
talált benne, egyébként üres volt. Továbbá tökéletesen tiszta,
nyoma sem volt benne göröngyöknek, amelyek Hapadi szerint
kihullottak volna, ha a csontvázat mozgatják.
– Az az ADM-embléma, amelyet felfújt a gépre, mit jelent? –
kérdezte, miközben kifordította a táska bélését, hogy azt is
megvizsgálja.
– Azione Dal Molin! – felelte dacosan Luca. – Az egyetlen,
amiből az amerikaiak értenek, a direkt akció. Úgyhogy azt fogjuk
csinálni.
– Direkt akció? Mármint birtokháborítás és szabotázs? Mi
bajuk a tiltakozás törvényes formáival?
Luca horkantott. – Vonulás, petíciók! Mindet végigcsináltuk!
A döntést, hogy ezt a földet az Egyesült Államoknak adják, zárt
ajtók mögött hozta Berlusconi a haverjaival! Miért tartanánk
tiszteletben a törvényt, amikor a saját kormányunk sem teszi?
 Piola töprengve nézett a fiúra. – Nagyon megnehezíti a
dolgomat, Luca. Egyrészt azt állítja, hogy nem tett semmi rosszat.
Másrészt azt mondja, hogy tudatosan törvénysértő szándékkal
tört be ide.
– Már megmondtam, hogy ellenőrizze a felvételen!
– Én pedig azt mondom, hogy ez nem tűnik lehetségesnek –
mutatott a törött kamerára Piola.
Luca elvigyorodott. – Ezt hitték azok is, akik szétverték.
Csakhogy ez nem hagyományos kamera, ezredes úr. Ez a rész itt,
az okostelefonom személyes hotspotján keresztül közvetlenül
csatlakozik az internetre. Attól kezdve, hogy betörtem a
felvonulási területre, folyamatosan töltöttem fel a filmet a
csoportunk Facebook-oldalára.
Piola a műszaki részleteket nem értette, de a lényeget igen. –
Meg tudja mutatni? Például a telefonján?
– Persze. – Luca beütött egy kódot, azután Piola elé helyezte a
telefont. Félrehajtotta a fejét, hogy ő is nézhesse. – Máris
kilencvenen látták! Nem rossz!
A felvétel gyakran elmosódott, amikor Luca, aki nem látszott a
kamera mögött, éppen akadályokon mászott át, ám a
markológépes rész elég tiszta volt, mint ahogy az a rész is,
amelyben a fiút váratlan erőszakkal lebirkózták a földre. Az a
rész, amelyben egy tagbaszakadt alak – Piola ebben nem volt
biztos, de mintha Pownall őrmester lett volna – letépi Luca
fejéről a kamerát, a földre dobja, és rátapos bakancsos lábával,
hunyorgó vizuális pempővé változtatva a képet, majdhogynem
komikus volt. Ez most futótűzként terjedhet az interneten,
gondolta Piola.
– Oké – mondta – maradjon itt, és a saját érdekében
próbáljon meg senkivel sem kötözködni!
Kiment Sageséhez és Pownallhoz.
– Na! Vallott a kölyök? – kérdezte agresszíven Sagese.
– Meg kell erősítenem valamit – felelte Piola. – Addig is
megkeresnék nekem az illetőt, aki tegnap kezelte a markolót?
Valamint behoznák az okmányait, és a munkaterülete alaprajzát?
 Alig észrevehetően rövid szünet után Pownall azt felelte: –
Természetesen.
– Jó, akkor viszontlátásra húsz perc múlva.

A béketábor nagyjából öt perc gyaloglásra volt egy kopár

földfolton, a felvonulási területtől északra. Fél tucat ócska
mozgóvécé ácsorgott benne három nagy sátor mellett, amelyeket
szivárványszínű zászlókkal és „No Dal Molin” feliratú
transzparensekkel sallangoztak fel. Piolát a hosszú ideje tartó
tiltakozások szokott díszlete fogadta a legnagyobb sátorban:
hevenyészett emelvény, plakátok, ipari méretű kondér, amelyet
egy átfúrt orrú debella kavargatott. Ezzel együtt rend és tisztaság
volt benne: szépen felsöpörték, és szigorúan elkülönített
tartályokba gyűjtötték a szemetet. Az asztalokon, amelyeket
mintha valamelyik iskolából újítottak volna, laptopok és
nyomtatók álltak a kábelek viperafészkében. A korai óra ellenére
máris összeverődtek féltucatnyian az egyik számítógépnél.
– Jó reggelt – mondta nagy általánosságban az ezredes.
Gyanakvó arcok fordultak felé. – A vezetőjükkel szeretnék
beszélni.
– Nálunk nincs vezető – közölte egy harminc körüli, lófarkas
férfi, akinek a térdén egy lány ült.
– Akkor magával beszélek – jelentette ki Piola. – Neve?
A pasas megvakarta a fülét. Fakuló Betty Boop tetkó volt az
alkarján. – Mindent a maga idejében. Mielőtt bármit is
mondanék, ezredes, nekem kell látnom a maga igazolványát. Ha
netán elfelejtette volna, én tartom el magát az adómból, és nem
fordítva. – Páran vigyorogtak.
Piola ugyan kételkedett benne, hogy a lófarkas túl sok adóval
járulna hozzá a csendőrség fenntartásához, de azért udvariasan
bólintott, és elővette a tárcáját. – Természetesen.
A pasas letolta a térdéről a lányt, és gondosan bemásolta Piola
igazolványának adatait egy naplóba, mielőtt elővette volna a
sajátját, amely szerint Ettore Mazzantinak hívják, harminckét
éves, és egyetemi hallgató.
– Egyetemistának elég koros – jegyezte meg Piola.
 – A doktori disszertációmat írom az állampolgári jogok
rendőrségi deflációjáról.
Piola ezt inkább elengedte a füle mellett. – Gondolom, részt
vett az éjszakai tiltakozó akcióban?
– Részt.
– Elmondaná, miről szólt ez?
Mazzanti egy mappáért nyúlt. – Olvassa el maga, ezredes.
Benne van a küldetésünk alapokmánya, az ütemtervünk, a
céljaink, a résztvevők szándéknyilatkozatai. Ó, és a fényképeink
is, amelyeken látszik, milyen épek és sértetlenek voltunk a
behatolás előtt.
Piola elvette a mappát, átnézte. Minden úgy volt, ahogy
Mazzanti mondta. Talált még egy levelet is egy ügyvédi irodától,
akik igazolták, hogy a betörés közterületen elkövetett
demokratikus tiltakozásnak minősül. – Megtarthatom ezt? –
kérdezte akaratlanul is lenyűgözve. Az akció alapos okadatolása
ugyan nem védi meg a tiltakozókat a bűnvádi eljárástól, de
bizonyosan segít rajtuk, ha bíróság elé kerülnének. Nem is
emlékezett, mikor találkozott ilyen jól megszervezett
mozgalommal, mint az Azione Dal Molin.
– Piola ezredes!
Piola hátrapillantott. Negyven év körüli ember sietett felé,
akinek dús, göndör haja már szürkült. Az ezredes nem tudta hova
tenni, habár az illető fellépéséből arra következtetett, hogy már
találkoztak, főleg miután az ő nevét is tudja.
– Raffaele Fallici, Lega della Libertà – mutatkozott be az
ember.
Ekkor már tudta, hogy hol látta. Nem személyesen, hanem a
tévében. Az öntörvényű Fallici, aki bloggerből nyergelt át
politikusnak, Beppe Grillo Ötcsillagos Mozgalmában tett szert
ismertségre, mielőtt megalakította a saját pártját. Demagóg
hírében állt, aki vadul ostorozta a mutyizást és a korrupciót.
Több alkalommal bírálta a Carabinieri tehetetlenségét is.
– Hallom, maga nyomoz az itt elkövetett sírgyalázás ügyében
– folytatta Fallici.
 – Igen, ismerkedem a helyzettel – válaszolt diplomatikusan
Piola.
– Van elég forrása? Kellő komolysággal kezelik a hatóságok ezt
a kérdést? Gondoskodnunk kell róla, hogy az a szerencsétlen
ember megkapja ugyanazt a végtisztességet, amely minden
állampolgárt megillet. – Fél fordulatot írt le a sátorbeli
hallgatóság irányába. – Őszintén szólva senkit sem lepett meg,
hogy azok, akik felelősek a Dal Molinért, ekkora lenézést
tanúsítanak az emberi maradványok iránt! – emelte föl a hangját.
– Éltünkben és holtunkban közömbösek vagyunk számukra,
amióta a vicenzai nép egyértelműen és demokratikusan
tiltakozott az építkezés ellen!
A hallgatóság bólogatott. Páran a levegőbe lökték az öklüket.
– Mit tehetek önért, signor Fallicsi? – kérdezte fáradtan Piola.
A kanapé nem a legkényelmesebb ágy, és ő már Saito hajnali
hívása előtt sem aludt valami jól.
– Csak bizonyos akarok lenni benne, hogy tartják magukat az
előírt eljáráshoz – felelte nyomatékosan Fallicsi.
– Természetesen.
– Amin azt értem – folytatta Fallici úgy, mintha az ezredes
meg sem szólalt volna –, hogy átfogó felmérést kell végezni az
egész területen: környezetvédelmit, régészetit, antropológiait,
úgy, ahogy a kezdet kezdetén követelték! A kérdésekre,
amelyeket a fejlesztők eddigi tisztességtelen sietségükben a
szőnyeg alá söpörtek, most kimerítő válaszokat kell adni!
Piola kezdte érteni, miért nem volt sürgős a helyi
csendőröknek részt venni az ügyben, és miért kellett Saitónak egy
tapasztalt ember, aki nemcsak az amerikai nyomást képes
kezelni, de azt is kibírja, ha támadják miatta. Az Egyesült
Államoknak lehet elég kapcarongya Rómában és Milánóban, de
aki itt mézeskedik nekik, ne számítson sok szavazatra. Viszont a
tiltakozóknak annál érdemesebb udvarolni.
– Signor Fallici, most még korai lenne kijelenteni, miféle
vizsgálat lenne megfelelő – mondta. – Mindazonáltal legyen
nyugodt, megtesszük, amit meg kell tennünk. – Szerencsére
bejött Panicucci egy telefonnal. – Mi az, alhadnagy?
 – Saito tábornok keresi, uram.
Piola elvette a telefont, és kiment a sátorból.
– Hogy halad? – érdeklődött Saito.
– Valamennyire – felelte Piola. Egyáltalán mit vár ez alig
néhány óra után? – Vagyis úgy néz ki, hogy a tiltakozóknak
semmi közük hozzá.
– Helyes. Aldo, máris öten kerestek e miatt az eset miatt,
holott még nem is reggeliztem. Egyszer a vicenzai támaszpont
parancsnoka. Egyszer a saját dandártábornokunk. Egyszer a
polgármester, és kétszer római kormánytisztviselők, akik olyan
állatira fontosak, hogy halvány fogalmam sincs, kicsodák.
Piola némán sóhajtott. – A probléma, mint bizonyára tudja,
abban áll, hogy a konzorcium minél előbb folytatni akarja a
munkát. Ám először ki kell derítenem, hogyan kerültek a
maradványok az exkavátor kanalába. Az pedig, őszintén
megmondom, sokkal gyorsabban menne, ha kezdettől
együttműködtek volna velem, ahelyett, hogy megpróbálják
rákenni a fiúra, aki a bejelentést tette. Még valamit tudnia kell –
folytatta rövid habozás után. – Itt van Raffaele Fallici, a politikus,
környezetvédelmi vizsgálatokat, peres eljárásokat emleget…
– Ó, hát erre számítani lehetett. Ahol a szavazat, ott a keselyű.
Mi meg a két kő között, ahogy ez lenni szokott. Tájékoztat majd,
ugye? Jó lenne jelenteni Rómának, hogy haladást értünk el.
Saito letette, Piola pedig rájött, hogy tulajdonképpen nem is
lepte meg Fallici jelenléte. Az a különös érzése támadt, hogy ő
maga is olyan, mint egy színész az első próbán: soronként adják a
szájába a szerepet, megmondják, hova álljon, mikor mozogjon,
hogy majd valamikor később mindenki őrá mutogathasson? „Na,
ugye! Látják, mit csinált?” De hát olyan gyakran van így: a
főnökséget a bűnösök felderítésénél sokkal jobban érdekli az,
hogy senki se vádolhassa őket ügyrendi szabálytalanságokkal.
Beült a kocsiba, ahol rögtön összesarazta a szőnyeget. Akkor
jutott eszébe, hogy valamikor hajnalban már megint sikerült
elhagynia azt a nyomorult sapkát.
NÉGY

A nő kibújt az ágyból, vigyázva, nehogy felébressze az alvót, és

belépett a fürdőszobába. Szakértő szemmel megtekintette a
szállodai toalettszereket, majd egy tusfürdős flakonért nyúlt.
Bulgari Zöld Tea, oda ne rohanjak. A partner kétségtelenül nem
spórolt a szobával.
Nem bajlódott a ruháival, csak a telefonját szedte elő. Ránézett
a kijelzőre. Négy nem fogadott hívás, és egy hangposta, mind
ugyanattól. Nem válaszolt, megengedte a zuhanyt.
Mire előjött két nagy fürdőlepedőbe burkolva, a férfi az ágyban
már ébren volt. Nézte, ahogy a nő öltözik, gyorsan, céltudatosan,
egyáltalán nem úgy, ahogy az este vetkőzött ráérős lassúsággal,
két ruhadarab között csókokkal, mórikálással, pár korty
proseccóval.
– Jó reggelt, cara – szólalt meg, amikor a nő leült az ágyra,
hogy felhúzza a harisnyáját.
A nő beledugta az egyik lábát a törpetűsarkúba. – Jó reggelt –
válaszolta ugyanolyan flegmán.
– Élveztem az éjszakát.
– Én is. – Szóban egyetértett, de a hangja közömbös volt.
A férfi megsimogatta a combját. – Csináljuk még?
– Nem tudom. Talán. Nem könnyű ez nekem. – Felugrott az
ágyról. Akaratlanul lepillantott a bal kezére. A zsebébe nyúlt,
elővett egy karikagyűrűt, felhúzta.
– Igen, persze. A férjed. De ha valaha is úgy éreznéd, hogy
szükséged van egy újabb kis kalandra…
– Akkor megkereslek a weboldalon.
– Várni fogom – mondta a férfi, akit Riccardónak hívtak. – Ez
komoly. Ez egészen különleges volt. Az olyanoknak, mint te meg
én… Ki kell használnunk minden alkalmat a szórakozásra.
A nő bólintott, de már a kilincset fogta. – Hát akkor ciao,
Riccardo.
– Ciao, Rita.
A nő keresztülvágott az előtéren, és nem fogadta az éjszakai
portás köszönését, aki udvariasan jó reggelt kívánt neki. Az utcán
az órájára nézett. Még van idő hazamenni és átöltözni. Mialatt
sietett a ködös utcákon, lehúzta a karikagyűrűt, visszatette a
zsebébe, majd bekapcsolta a telefonját. Csak száz méterre volt a
lakástól, amikor a készülék megszólalt. A kijelzőre nézett, és
látta, hogy ugyanaz keresi, aki többször is hívta az éjszaka.
Holly B.
Holly B nem óhajtja feladni. – Pronto – szólt bele a
mikrofonba a leghivatalosabb hangján.
– Kat?
– Si, itt Katerina Tapo beszél. – Úgy tett, mintha nem tudná,
ki keresi.
– Holly vagyok, Kat.
– Igen?
Holly Boland alhadnagy, az amerikai hadsereg
Kapcsolattartási Csoportjának tisztje pofát vágott a vonal másik
végén. Tudta, hogy kínos lesz a beszélgetés, de azt nem várta,
hogy ennyire nehéz legyen. – Kat, félhivatalos ügyben
telefonálok. Van itt Vicenzában egy katonacsaládunk, eltűnt a
lányuk. Értesítettük a helyi carabinieréket, de… nos, láthatólag
nem veszik túl komolyan. A család a Kapcsolattartáshoz fordult,
hogy nem tudnánk-e segíteni.
– Mikor tűnt el a lány?
– Két napja. Hétvégén hódeszkás kirándulásra ment az
osztályával – legalábbis a szülők ezt hitték. Amikor az edzők
visszajöttek, kiderült, hogy a lány még csak nem is jelentkezett az
útra.
– Szóval hazudott a szüleinek. Mennyi idős?
– Tizenhat. Nemsokára tizenhét.
– Kérdezték a fiúját?
– Nincs fiúja. – Holly még a telefonban is hallotta a
hitetlenkedő hümmögést. – Elég rendhagyó, tudom – tette
hozzá.
– Nos, a helyi tisztek tudni fogják, mit tegyenek. Ellenőrizzék a
kórházakat, hívják fel a barátokat. Előbb-utóbb előkerül.
 – A család mindezt megtette, mielőtt bejelentették az eltűnést
– magyarázta türelmesen Holly. – A helyi tisztek annyit
csináltak, hogy átkutatták a lány szobáját, drogokat keresve.
– Találtak?
– Nem. Az a helyzet, hogy Elston őrnagy és a felesége nem
beszél olaszul, így hát…
– Ó, szóval őrnagy!
– Igen, történetesen tiszt, de érthetően föl vannak zaklatva, és
hálásak lennének valakiért, aki elkalauzolná őket az olasz
rendszerben.
Kat sóhajtott. – Mármint fogná a kezüket, amíg drágalátos
lányuk előmászik az ágyból, amelyben éppen van.
– Olyan ésszerűtlen ez? Képzeld magadat a helyükbe…
– Meg kell kérdeznem a feletteseimet – vágott közbe Kat –, és
figyelmeztetlek, nagyon nem valószínű, hogy engedélyezzék.
Jelenleg számos sürgős ügyem van.
– Oké – felelte lemondóan Holly. Tudta, miért olyan
ellenséges Kat, és megértette a szinte állandó haragot, amelyet a
kapitány mutatott iránta mostanában, de ettől nem lett
könnyebb elviselnie. – Majd értesíts, hogy mit mondtak, jó?
– Természetesen. Ciao.
Kat még javában telefonált, amikor belépett a lakásába, és
elkezdett átöltözni az egyenruhájába. Nem is olyan régen, amikor
még egy gyilkossági csoportban volt, civilben járt. Visszabújni az
egyenruhába – még az Arma dei Carabinieri gyönyörű
kosztümjébe is, amit maga Valentino tervezett – olyan volt, mint
egy lefokozás; azok, akik elrendelték, akarták is, hogy ezt érezze.
Mert akármit mondott Hollynak, mostani ügyei nem sokkal
voltak különbek az aktatologatásnál. Ellopott fényképezőgépek,
lemásolt hitelkártyák, nyitva hagyott hátizsákokból csóreszoló
zsebtolvajok a Szent Márk téren – mire megírta a jelentést a
bűnesetekről, a kárvallott turisták általában rég elutaztak, ami
bármiféle nyomozást lehetetlenné tett.
Felakasztotta a karikagyűrűt a hálószoba ajtaján levő
kampóra, hogy kéznél legyen a legközelebbi kiruccanásnál. Száz
eurójába került, és élete egyik legjobb befektetésének bizonyult,
akárcsak a csatlakozás a Házasok és Diszkrétek fórumához. A
Carnivia.com névtelen felhasználó fiókjával együtt lehetővé tette,
hogy érzelmi bonyodalmak nélkül intézhesse a nemi életét.
Bár előbb találta volna meg a Házasok és Diszkréteket! Akkor
talán nem megy tropára a karrierje.

Felugrott egy vonatra, hogy megtegye a rövid utat a Ponte della

Libertàn. Kisietett a hatalmas, impozáns Santa Lucia
pályaudvarról, a város egyetlen épületéből, amelyet a fasizmus
éveiben húztak fel – a legtöbben borzalmasnak tartották, bár
Katnak titokban tetszett – és olyan szerencséje volt, hogy rögtön
el is csípett egy kettes vaporettót. Noha ez volt a gyorsjárat,
mégis csak lassan bírt végigvánszorogni a Canal Grandén. A
velencei karnevál átlag egymillió embert vonzott a városba, így
minden megállónál tömegek hömpölyögtek ki-be a vízibuszra,
sokan még ebben a korai órában is jelmezben, álarcosan.
Néhányan alattomban fölemelték a telefonjukat, hogy
lefényképezzék Katot. Már megszokta. Egy capitano donna, egy
női csendőrkapitány még mindig elég nagy ritkaságnak
számított, hogy akár az olaszok is megforduljanak utána.
A főkapitányság a Campo San Zaccarián volt, közvetlenül a
rakpart, a Riva degli Schiavoni mögött. Ezek az árkádos folyosók
valamikor Velence legnagyobb zárdájához tartoztak. Akik meg
most dolgoznak itt, gondolta gonoszul Kat, miközben
keresztülvágott az előtéren, valószínűleg jobban örülnének, ha a
kolléganőik továbbra is úgy viselkednének, mint a zárdaszüzek.
Némi örömét lelte a hasonlatban, bár tudta, hogy sántít. San
Zaccaria klastroma hírhedt volt a kicsapongó apácáiról. Sokukat
csak azért dugta be ide az előkelő famíliájuk, hogy ne kelljen
hozományt adni velük. Ezek a lányok, miután megszabadultak a
családi palazzo fojtogató illemszabályaitól, egykettőre rájöttek,
hogy a zárdában végre tarthatnak szeretőt. A San Zaccariában,
mint úgyszólván egész Velencében, csak egy kifinomult árnyalat
különböztette meg a látszatot a valóságtól.
Abban a firkában bezzeg nem volt semmiféle kifinomultság,
amelyet Kat szekrényére mázoltak a női öltözőben.
 Va’ a cagare, puttana!
Húzz a picsába, kurva!
Pár hete, amikor elkezdődtek a sértések, gondosan
letakarította őket benzinnel. Most már kivárta, hogy három-négy
összegyűljön, mielőtt vette volna a fáradságot a takarításhoz.
Mostanában ritkán használta a szekrényt. Kutyaszart ugyan
már régen nem talált benne, de többször megpróbáltak
belevizelni a kulcslyukon át. Ha valaki panaszt tesz etikátlan
viselkedés miatt a hadosztály egyik legnépszerűbb tisztjére, aki
ráadásul ezredes, azzal ez történik.
Az asztalánál belogolt a számítógépébe, ügyet sem vetve a
szomszédjaira, akik ugyancsak levegőnek nézték, mint rendesen.
Vajon melyik alkothatta a graffitit?
A postájából ítélve a mai délelőtt is dögunalom lesz.
Mindennek a tetejébe valaki átküldött egy kérést a
pénzügyőrségtől, hogy nyomozzák ki, nem hamisítványok-e a
kézitáskák, amelyeket a Szent Márk tér környékén kínálnak a
házalók. Hát persze, hogy azok! – szerette volna ordítani Kat.
Pár euróért adja őket az utcasarkon a nigériai hajléktalan.
Tényleg elhiszi valaki, hogy a Louis Vuitton vagy a Dolce e
Gabbana így teríti az árut? Még ha le is tartóztatná valamelyiket,
a hamisítók egyszerűen keresnének egy másik tekergőt,
miközben az elsőnek koszttalkvártéllyal kedveskedik a
csendőrség. Értelmetlen az egész!
Óvatosan körülnézett, hogy nem figyelik-e, azután megnyitott
egy böngészőt, és begépelt egy ismerős címet.
Felugrott egy oldal, rajta egy fehér Bauta-maszk – amely, noha
nem volt szája, mintha kajánul vigyorgott volna –, alatta a
belépés szövegdoboza.
Kat begépelte a felhasználónevét és a jelszavát.

Üdvözöljük, Colombina 7759. Hova szeretne menni a

Carniviában?

„Rialto”, felelte Kat, és máris ott állt annak a hídnak a tökéletes,

háromdimenziós szimulációján, amely alatt korábban áthajózott.
A vízszintig hajszálpontos volt az összes részlet. Az volt az
egyetlen különbség, hogy itt az összes járókelő álarcot viselt.
Néhány kattintással átküldte az avatárját a halpiacon.
Halaknál sokkal több mindent lehetett kapni a Carnivia
standjain, de most nem ez érdekelte. Átment a Ponte delle Tettén
– a Cicik Hídján – Velence egykori vöröslámpás negyedébe,
amely ma is az éjszakai élet központjának számított, és úgy a
valódi város, mint a Carnivia apró bárjait zsúfolásig megtöltötték
a vendégek. Belépett az egyik kisebb lokálba, és egy hátsó
bokszhoz indult.
A Carnivia a rögeszmével határos pontossággal másolta az
igazi Velence csatornáit és házait. Azt mondták, hogy ha valaki
megszámolná egy velencei ház ablakszemeit, ugyanannyit találna
a Carnivián. Ám az épületeken belül másképp viselkedett a tér.
Kat azt olvasta valahol, hogy ez a húrelméleten alapul, de neki
mindig egy iskolás korában tanult verssorra kellett gondolnia,
valami olyasmiről szólt, hogy egy szem homokban meglátható az
örökkévalóság. Egyetlen bárasztalhoz tartozhatott tizenkét
csetszoba, és mindegyik szobából tovább lehetett lépni a tárolók,
P2P torrentek és egyéni weboldalak ezreihez. Valamennyit a
Carnivia felhasználói teremtették, akik lelkesen igyekeztek a
legtöbbet kihozni ebből a döbbenetes, új világból.
Kat bokszából egy link vezetett az oldalhoz, amelyen gyakran
járt, a Házasok és Diszkrétek fórumára. Rákattintott a faburkolat
firkáira, és már bent is volt a fórumon.
Riccardo nem pazarolta az időt: már bejelentkezett a
Carniviára, mint Zanni 2243, és értékelte a találkozásukat. Öt
csillaggal és egy megjegyzéssel jutalmazta Katot: Húha!
Hihetetlen élmény!
A nő mosolyogva beírta a saját véleményét: Anche tu non eri
per niente male. Te sem vagy rossz. Négy csillag.
Általában alacsonyabbra pontozta és kevésbé egyértelmű
kommentekkel jutalmazta partnereit, mint azok őt. Minek hagyta
volna, hogy a fejükbe szálljon a dicsőség? Egyikkel sem találkozik
másodszor.
 Velence kisváros volt, mindenki ismert mindenkit, és
mindenki pletykált. Ironikus módon épp a Carnivia váratlan
sikere mérgesítette el a problémát, mert lehetővé tette, hogy a
felhasználók forrásazonosítás nélkül posztolhassanak
szóbeszédeket barátokról, munkatársakról vagy szomszédokról.
Kat, amilyen rossz híre volt – a Carnivia fekete főkönyve
százhúsznál több névtelen bejegyzést tárolt róla, amelyek között
igen kevés jóindulatú akadt –, úgy vélte, egyedül a Házasok és
Diszkrétek fóruma szavatolhatja, hogy a partnereinek
ugyanannyi okuk legyen tartani a szájukat, mint neki.
Más szempontokból is megkönnyítette a dolgát. A férfiak,
akikkel találkozgatott, nem tudták az igazi nevét, az igazi email
címét, vagy hogy mivel foglalkozik. Arra is rájött, hogy a nős
férfiak nem bombázzák sms-ekkel, nem küldözgetnek virágot,
vagy követelnek figyelmet és hízelgést, mint az egyedülállók. Neki
megfelelt, hogy csak a munkájával kell törődnie, és időnként
kiengedheti magából a gőzt.
Legalábbis ezt mondta magának, ám valahol a tudata alatt egy
nyűgös hang – amely gyanúsan hasonlított az anyjáéra –
egyfolytában tiltakozott. Bár Kat és az anyja sose beszélték meg
ezeket a kérdéseket.
Megszólalt a vonalas telefonja. Sietve bezárta a böngészőt. –
Itt Tapo!
– Itt Saito tábornok, kapitány.
– Parancs, tábornok úr? – Meg volt döbbenve. Hogyhogy egy
ilyen magas rangú tiszt közvetlenül őt keresi?
– Vicenzából hívott bennünket az amerikai Kapcsolattartási
Csoport egy eltűnt személy, egy tizenéves miatt. Ha jól tudom,
nem hivatalosan már megkeresték magát.
– Igen. Természetesen azt mondtam nekik, hogy ennek
megvan a hivatalos útja…
– Helyes – szakította félbe Saito – akkor indulhat is oda.
Adjon meg nekik minden segítséget, amit kérnek.
– Igen? – Azt tudta, hogy a góré lelkesen nyal az
amerikaiaknak, de nem képzelte volna, hogy ez minden csip-csup
családi ügyre is kiterjed.
 – Jelenleg folyamatban van egy másik nyomozás, de annak
ehhez semmi köze, ne is foglalkozzon vele. Lényeg, hogy
szeretnék szívességet tenni nekik. Ha ez a család egy csendőrnőt
akar, abban szívesen segítek.
Ó, szóval így variálta meg Holly, vagy valamelyik fölöttese! Kat
el tudta képzelni azt a telefonbeszélgetést: Olyasvalakire lenne
szükség, aki finom érzésű. Talán egy nőre. Azt hiszem, ismerünk
is egy ilyen tisztet…
Na, majd ő megmutatja nekik, milyen finom érzésű tud lenni.
– Természetesen, uram! – felelte mézédesen. – Boldog leszek,
ha csinálhatok valami hasznosat!
Saito nem mutatta, hogy elértette volna a burkolt panaszt. –
Helyes. Ha probléma van, közvetlenül nekem szóljon. – Letette.
Kat fölvette a mobilját, és írt Hollynak egy sms-t. Beszéltem a
főnökömmel, sikerült kizsugáznom. Egy óra múlva ott vagyok.
Tétovázott. Hozzátegyen még valamit, amivel oldhatja a
feszültséget, mielőtt találkoznak? Az incidens, amely miatt
összevesztek, és nemcsak a barátságuknak vetett véget
gorombán, hanem Holly ideiglenes lakótársi minőségének is,
nem olyasmi volt, amit egykönnyen elfelejthetnek.
De hát, okoskodott Kat, az amerikaiak egyértelműen közölték,
hogy ez tisztán hivatalos kérés. És ki tudná Holly Bolandnél
jobban fegyelmezni az érzéseit? Talán okosabb lesz, ha követi a
példáját, és mellőzi ebben a dologban a közös múltat.

ÖT

– Elment? – ismételte hitetlenül Piola. – Hova ment?

– Senki sem tudja – felelte Pownall. – Még a fizetését sem vette
föl. – Egy deres hajú, munkaruhás emberre mutatott. – Az
előmunkás szerint amint meghallotta, hogy a carabinierék
akarnak beszélni vele, engedélyt kért, hogy visszamehessen a
szállására valamiért. Akkor látták utoljára.
Pownall mögött Sagese fapofát vágott.
 Piola sóhajtott. Ez azt igazolta, amit egész idő alatt gyanított,
már akkor, amikor még ki sem derült, hogy az Azione Dal Molin
tiltakozóinak semmi közük a csontváz felbukkanásához. Minden
építőmunkás, aki beleszalad egy halom régi csontba, kísértésbe
eshet, hogy inkább megszabaduljon a lelettől, semmint vállalja a
bejelentést követő, hivatalos packázást. Hallgatólagosan még
akár biztathatják is erre a főnökei, akik bizonyosan nem
örülnének, ha napokra, sőt hetekre lezárnák a területet, amíg a
régészek dolgoznak. Pedig jó lett volna, ha kikérdezhetné a
gépkezelőt, és nem azt kell hallania, hogy egyszerűen hagyták
kisétálni.
– Elhozták az okmányait? – kérdezte. – És a munkaterülete
alaprajzát?
Pownall némán a kezébe nyomott néhány papírt, köztük egy
fénymásolatot arról a munkavállalási engedélyről, amelyet a
bevándorlási hivatal állított ki az Európai Unió
vendégmunkásainak, Tarin Krasnaki nevére. Ez látszólag
rendben volt, de mikor Piola alaposabban megvizsgálta, kiderült,
hogy hajszálnyi különbségek vannak az egyes betűk
vastagságában. Hamisítvány volt, noha nagyon jó.
Aligha csoda, amikor tömegek dolgoznak illegálisan
Olaszországban. Piola hallotta, hogy mostanában már a maffiától
is lehet vásárolni olcsó hamis papírokat, amelyeknek az árát az
első fizetésből kell törleszteni. Ekkor tudja meg a feketemunkás,
hogy az eredeti összegre olyan agyafúrtan megindokolt,
irgalmatlan kamatot vertek rá, amitől sohasem fizetheti ki az
adósságát.
Ez az elrendezés lehetővé teszi, hogy a bűnözők más módokon
is kizsákmányolhassák az adóst – elmélkedett Piola –, például
hogy vele vitessék el a balhét kisebb vétségekért, teszem azt, egy
csontváz eltüntetéséért, ami csak hátráltatná a munkát. –
Ismerjük a valódi állampolgárságát? – kérdezte.
Az előmunkás vállat vont. – Azt mondta, hogy albán.
Megfigyeltem, hogy nem nagyon beszélget a többi albánnal, de az
igazolványai rendben voltak, az ügynökség is jót állt érte, így
hát…
 Elég magabiztosan beszélt, ám Piola látta, milyen
aggodalmasan sandít az utolsó szó után Sagesére, mintha
ellenőrizné, hogy jól mondta-e, amit mondott. Itt valami baj volt,
bár az ezredes nem hitte, hogy valaha is megtudná, mi az, vagy
hogy van-e köze a nyomozásához.
Rezgett a telefonja. Elővette, ránézett. Hapadi neve volt a
kijelzőn.
– Na végre, doktor! Jó lesz már tényeket is hallani a
változatosság kedvéért – mondta, kissé arrébb menve a
munkásoktól.
– Ne kapkodjon – intette a patológus. – Egyelőre nincs semmi
végleges. Mindenesetre elvégeztem az első vizsgálatot a
barátunkon itt a hullaházban. Mint gyanítottam, a jobb csukló
torzulását gyermekbénulás okozta, vagyis az 1950-es évek oltási
programja előtt született. Ha ehhez hozzáveszem a khaki szövet
szálait, valószínű, hogy a maradványok a háború idejéből
származnak.
– Köszönöm – mondta Piola. – Ez nagyon hasznos
információ.
– Van még valami más, ami érdekelheti. Eltávolítottunk egy
golyót a jobb glenohumeralis ízületből, vagyis a jobb vállból. A
lövés egyenesen áthatolt a koponyán. A kimeneti nyílás nagyon
közel volt az állkapocshoz, azért nem vettem észre első látásra.
Piola megpróbálta elképzelni, hogyan történhetett. – Vagyis
térdelt?
– Úgy van. A fejét féloldalra nyomták a fegyver csövével, úgy,
hogy az állkapcsa a vállához ért. A fegyveresnek közvetlenül
mögötte kellett állnia, balról. Elküldtem a lövedéket további
vizsgálatra.
Piola még egyszer köszönetet mondott az orvosnak, azután
bontotta a vonalat. Pontosan tudta, mit kellene tennie most:
telefonálnia kellene Saitónak, közölnie kellene a tábornokkal,
hogy az eset gyakorlatilag le van zárva. Hogy Krasnaki találta-e
meg a csontvázat, vagy valaki másnak a parancsára dobta bele a
markológép kanalába, mielőtt feltarthatta volna a munkát, azt
Piola nem tudta, de most már nem is nagyon számított. Lényeg,
hogy megvan a bűnbak, bizonyította is a bűnösségét azzal, hogy
lelépett. Maguk a csontok egy csaknem hetven éve volt háborúból
származnak. Nyugodtan engedélyezheti a konzorciumnak, hogy
folytassa az építkezést, ő pedig visszamehet Velencébe, hogy
megírja a jó meleg irodájában a jelentést.
– Nos? – kérdezte Sagese. – Munkába állhatunk most már,
ezredes úr?
Piola megfordult, ránézett Sagesére és Pownallra. – Még nem.
Előbb beszélnem kell a régésszel.

Aznap reggel már másodszor kapaszkodott fel a kanálhoz vezető

hágcsón, amelynek a belsejében rostélyt alakítottak ki
ragasztószalagból, és minden négyzetet elláttak egy hivatkozási
számmal. Dr. Iadanza a törmelékben guggolt, és gondosan
fényképezte a négyzeteket.
– Jutott valamire, doktornő?
Dr. Iadanza felnézett. – Abban mindenesetre biztos vagyok,
hogy a maradványokat nem innen markolták ki.
Az ezredes a négyzethálóra mutatott. – Akkor erre okvetlenül
szükség van?
– Még hasznos lehet a bizonyításhoz. Mindig megkérdezem
magamtól, hogy a régész, akit a másik fél idéztet be, mit mondhat
a tárgyaláson.
– Természetesen – helyeselt Piola. Némileg meglepte, hogy dr.
Iadanza feltételezése szerint bíróságra is kerülhet a dolog. Bár
lehet, hogy ez csak szakmai elővigyázat. Tetszett neki a régész,
nemcsak azért, mert nem volt hajlandó meghunyászkodni Sagese
előtt, de azért is, mert utólag nem csinált ügyet belőle. – Épp
most akartam megnézni a helyszínt, ahol utoljára dolgozott a
gépkezelő, és eszembe jutott, hogy maga talán többet kiolvashat
belőle, mint én. Nem tart velem?
– Dehogynem! Habár egy tisztességes vizsgálathoz
valószínűleg talajszonárra lesz szükségem.
Piola ismét lemászott a hágcsón, és várta, hogy a nő
csatlakozzon hozzá. Természetesen fölnézett, amikor a régész
leereszkedett, és természetesen nem bírta elfordítani a tekintetét.
Akaratlan élvezetet szerzett neki a fehér papírruhába csomagolt,
mutatós fenék látványa, ahogy jön egyre lejjebb a hágcsón, de
szinte azonnal dühös is lett magára, amiért ennyire
kiszámíthatóan viselkedik. Miért kell neki mindig odanéznie? És
ha már egyszer odanéz, miért kell olvadoznia attól, amit olyan
gyakran lát? Dottora Iadanza kétségtelenül elszörnyedne, ha
tudná, milyen irányba kóvályogtak el az ezredes gondolatai. Ami
meg a feleségét illeti… nem hozott magára máris elég bajt azzal
az iránnyal?
Annyira bosszankodott, hogy először meg se mukkant, amikor
elindultak a felvonulási terület túlsó vége felé. Ritkult a köd,
keleten a gyönge izzás azt ígérte, hogy akár még gyönyörű idő is
lehet.
– Ott lesz a fedett uszoda és az edzőterem – mutatta dr.
Iadanza. – A kétszáznegyvenhetes számú épület. Mellette egy
mozi. Elképesztő, mi minden kell mostanában a háborúhoz! Bár
gondolom, aligha várható el tőlük, hogy beüljenek a multisalába
a Stradella dei Filippinin, és velünk együtt nézzék a saját háborús
filmjeiket.
– Ezek szerint nem rajong az amerikaiakért? – kérdezte Piola.
– Azt nem mondtam – felelte óvatosan a régész. –
Természetesen csalódtunk, amikor nem kaptunk lehetőséget a
tisztességes bejárásra. De nem személyesen az amerikaiak
tagadták meg. Hanem az olasz partnerek.
– Miféle partnerek azok?
– A legnagyobb a Conterno, meg még páran, akik a különleges
mérnöki munkákat intézik.
Piola most kapott észbe, hogy tulajdonképpen látta is minden
kapun a Conterno logóját, de annyira megszokott volt a királyi
griffmadárfej a címerpajzson, hogy szinte nem is érzékelte.
Észak-Olaszországban alig volt építkezés, amelyben ne lett volna
valamilyen része a Conternónak.
– A régészet arra is megtanít, hogy előbb-utóbb elbukik
minden birodalom – tette hozzá dr. Iadanza. – Jó lenne, ha az
amerikaiak felfognák.
 Tizenöt percbe telt gyors sétatempóban, hogy odaérjenek az
építkezés túlsó végébe, amely nagyrészt sík terület volt –
repülőtér korában nyilván itt húzódott a kifutó –, ám az egyik
végén tökéletes kör alaprajzú, kis bucka magasodott. Majdnem
olyan, mint egy vaskori halomsír, gondolta Piola. Egy hatalmas
falatot már kiharaptak belőle az exkavátorok. – Az alaprajz
szerint, amelyet kaptam, itt dolgozott a gépkezelő.
Dr. Iadanza a halomhoz ment, és úgy tanulmányozta az
üreget, ahogy egy művészettörténész nézheti egy festmény
részleteit. – Fejtett nyerskő – mondta elgondolkodva. – A háború
idején valószínűleg egy óriási kupaccal tartottak itt a
bombakráterek betömésére. És ki merném jelenteni, hogy ott
bukkantak rá a csontvázra! – mutatta.
Majdnem a talaj szintjén volt egy lyuk, alig nagyobb azoknál a
kosaraknál, amelyekben a velencei öreg hölgyek tartják a
macskáikat. Valami barna lógott a tetejéről. A régész
lekuporodott, hogy közelebbről megnézze.
– Mi az? – kérdezte Piola.
Dr. Iadanza elővett egy golyóstollat, lekapart vele egy kis
földet.
– Nohát, nohát! – lehelte. – Ugye tudja, mi ez?
Piola nem tudta, noha leguggolt a régész mellé, és dr. Iadanza
még egy kis földet lekapart a kedvéért, hogy jobban lássa. Olyan
volt, mint egy összegyűrt rongy. Mostanra megfakult, de
valamikor élénkpiros lehetett.
– Fazzoletto rosso – állapította meg dr. Iadanza. – Vörös
nyaksál. A mi csontvázunk, ezredes úr, egy partizáné volt.
Pontosabban az egyik kommunista brigád partizánjáé.
– Azért ez ironikus, hogy végül egy amerikai légitámaszponton
kötött ki.
– Többről lehet itt szó – nézett rá felvillanó szemmel dr.
Iadanza. – Szeretném, ezredes úr, ha megbeszélné ezt valakivel.
Azt hiszem, most jutottunk közelebb egy rejtély megfejtéséhez.
HAT

Szorongva járkált a cellájában. Hat lépés az egyik irányban,

három a másikban. Talán ólnak épült, csupasz kőfalak, döngölt
földpadló. Tehát egy tanyához tartozik. Az egyetlen ablak,
magasan fent a tetőn, beengedte a hajnali szürke fényt, de be volt
rácsozva. A rács újnak tűnt.

Nagyon figyelt, de nem hallott emberi tevékenységre utaló

hangot, se a forgalom zúgását, se fűrészelést, se harangozást.
Egyszer mintha tehénkolompok szóltak volna a távolban, amiből
arra következtetett, hogy magasan fönt lehet a hegyek között. De
akárhol vannak is, ez nagyon elszigetelt hely.
A szobában volt egy kempingmatrac, egy takaró, egy kis vegyi
vécé, amilyet a lakókocsikban használnak, egy ősrégi
gázmelegítő, és egy csomag Nuvenia intimbetét. Nagyon hideg
volt, de a gázmelegítőhöz különleges szerszám kellett, vagyis csak
az emberrablók tudták bekapcsolni. A szoba sarkaiban két kis
kamera volt, túl magasan ahhoz, hogy el lehessen érni őket. Ez a
két kamera befogta az egész helyiséget.
Vajon meg akarják erőszakolni? Az elején olyan biztosra vette,
hogy a gyomra is felfordult tőle. Most már kételkedett. Először
utasították, hogy vetkőzzön le, majd átvezették a szomszédos
istállóba, ahol minden szögből lefényképezték. De volt az
egészben valami furcsa személytelenség, mintha ez is egy
szertartás része lenne, amelyet Mia még nem ért. Nem mintha az
arcukból bármit is leolvashatott volna, mert állandóan maszkot
viseltek, legalábbis a lány jelenlétében, az egyik, az alacsonyabb,
zömökebb a hagyományos, sima, fehér Bautát, amelynek kiugró
álla van, száj nélkül, a másik a vörös-kék rombuszmintás
Arlecchinót, a bohóc álarcát. A lánynak a karneváli maszkokról a
klubra kellett gondolni, ahonnan elrabolták, de még nem jött rá,
hogy ez véletlen-e.
Különös figyelmet szenteltek az egyik lábának, több közelit is
készítettek róla. Mia csak ekkor pillantott oda a lábára, és értette
meg a fotózás okát: valami megvágta, miközben bedrogozva
aludt. A seben varasan száradt az alvadt vér. Többször lefotózták
a karján levő zúzódást is.
Az egyik, amikor észrevette, hogy a lány reszket, hozott egy
pokrócot, és a vállára borította, mint egy stólát. A didergés ettől
nem állt el – nemcsak a hideg okozta, de a hányinger és a félelem
is, hogy mit tervezhetnek vele –, ám egyebek között a pokróc
miatt gondolta úgy, hogy talán mégsem erőszakolják meg. Eszébe
jutottak a sztorik, amelyeket az olaszországi emberrablásokról
olvasott. Ha jól emlékszik, az emberrablásokat főleg a maffia
követte el, azok pedig általában kímélni igyekeztek az
áldozataikat, legalábbis kezdetben, hogy védjék a befektetést.
Senkinek se mondtam el, hova megyek! – gondolta hirtelen.
Pedig erre az óvintézkedésre megtanították őket a tábori
középiskolában, ahova a katonák tizenéves gyerekei jártak. Éjjel-
nappal azt sulykolták beléjük, hogy az amerikaiak kiemelt
célpontok. Jól vigyázzatok, hogy valaki mindig tudja, merre
jártok! De a klubban kizárólag Johann tudott az ottlétéről,
márpedig Johann még az igazi nevét sem ismeri.
Otthon már tudják, hogy eltűntem. De nem tudják, miért.
Sem azt, hogy hogyan vagy honnan. Nem lesz semmiféle nyom,
amelyen elinduljanak, amíg az emberrablók föl nem veszik
velük a kapcsolatot. Amikor az otthonára gondolt, a könnyeit
kellett nyeldekelnie.
Most egy másik félelem is marcangolta: a félelem az
ismeretlentől. Az Arlecchino-maszkos emberrabló, miután
odahozta a pokrócot, a földre helyezett valamit, és intett, hogy
lépjen rá. Mia odanézett, és látta, hogy egy mérleg az.
– A fogoly súlyát lemérik – mondta nehézkes angolsággal
Arlecchino.
A másik, a Bauta, fölemelt egy laptopra csatlakoztatható, kézi
videokamerát, hogy ismét lefilmezze Miát.
Abban a pillanatban olyan erővel rohanta meg ismét a
rettegés, hogy a zsigerei görcsbe rándultak. Maffiáról szóló
olvasmányaiban egyszer sem találkozott olyasmivel, hogy a
maffiózók megmázsálnák a túszaikat, pláne hogy lefilmeznék
őket.
HÉT

A fiatal pap föltekintett a laptopjáról, és figyelt. A Szent Péter

térről behallatszott az irodájába a tapsvihar. Ez azt jelenti, hogy a
sokaság meglátta a pápát, akinek most kezdődik a munkanapja.
A parányi irodának csak szimpla üvegablaka volt, a papnak már
volt alkalma megtapasztalni, hogy télen dermesztően hideg –
nyáron kétségtelenül meg fog főni benne –, de nem bánta a
zsivajt, sőt, élvezte.
Kit érdekel a légkondicionálás, amikor a mennyezetünk bibliai
freskóját Raffaello festette? Kit érdekel a fűtés, amikor az irodánk
a Palazzo Apostolicóban van, egészen közel a Szentatya
magánlakosztályához? Lehet a szoba kicsi, a munkaeszközök,
például az internetes sávszélesség, szinte már nevetségesen
ósdiak, de hogy itt ül, már az bizonyítja, milyen szédületes pályát
futott be a Curiában, és milyen nagy hatalma van most!
Az alig harmincnyolc éves papot, akit Martino Santininak
hívtak, pár hónapja helyezték át a milánói érsekség
sajtóirodájának éléről a pápai titkárságra, ami automatikusan
egyenrangúvá tette a püspökökkel. Ő és reformer társai évek óta
hangoztatták, hogy az egyház csak azzal győzheti le a
közelmúltban megszaporodott problémákat, ha nyitottabb és
átláthatóbb lesz. Az új pápa egyetértett velük – vagy legalábbis
belátta, hogy a botrányokat azzal zárhatja le, ha néhány
erélyesebb reformpártit nevez ki kulcspozíciókba. Santini
számára ez a Sala Stampa della Santa Sedét, a Vatikán
Tájékoztatási Hivatalát jelentette. Ennél érthetőbben nem is
lehetett volna kifejezésre juttatni Őszentsége kívánságát, hogy a
Curiának fel kell hagynia a több évszázados titkolózással.
Santini néhány javaslatát – például a pápa Facebook-oldalát,
twitteres jelenlétét, Santini naponta frissülő blogjáról nem is
szólva – kezdetben gúnyolták a Curiánál, viszont azonnali és
elsöprő sikert arattak a hívők körében, úgy, ahogyan Santini meg
is jósolta, különösen az ifjabb hívőkében, akik életfontosságú
közkatonáknak számítottak a szekularizmus elleni harcban.
 Megnézte Facebook-oldalát, mielőtt felállt. Egy
örökkévalóságig tartott, amíg letöltődött az oldal; sürgősen
tennie kell valamit, mert a pápai palotának nem elég ez a
sávszélesség. Ám egyszerre csak egy dologgal lehet foglalkozni.
Most értekezletre kellett mennie Monsignor Vertivel, az Archivio
Segreto, a pápai magánkönyvtár vezetőjével. Képzelhetni, miről
lesz szó. Amióta elrendelte, hogy a könyvtár egész tartalmát
katalogizálják és töltsék fel a netre – ezzel is mutatva a világnak,
hogy semmit sem titkolnak és rejtegetnek –, a felelősök sorra
hozakodtak elő a kifogásokkal, hogy miért nem lenne praktikus.
Azt talán fölösleges hangsúlyozni, hogy Santini hasonló
elszántsággal akarta keresztülvinni az akaratát.
Elment a folyosón a lépcsőházban megbújó kis felvonóig. A lift
belseje meglepően korszerű volt, légmentesen zárt üveg- és
acéldoboz, amely, mihelyt Santini lehúzta a vatikáni
belépőkártyáját, olyan simán és finoman levitte a Vatikán
pincéinek útvesztőjébe, ahogyan a gyári futószalag továbbítja az
alkatrészt.
Négy szinttel a Szent Péter tér alatt a lift megállt egy
beláthatatlanul hosszú, alacsony helyiségnél. A falba rejtett
diódákból szivárgó tompa fényt annyira megtisztították a káros
ibolyántúli sugárzástól, hogy alig maradt színe. A
légkondicionáló zümmögésében, amely úgyszólván hűtőházi
szinten tartotta a hőmérsékletet, és a párátlanító berendezés
könnyű remegésétől Santini úgy érezte magát, mintha
tengeralattjáróban lenne, amely lassan, céltudatosan halad az
óceán mélyén.
A szoba két oldalán, üvegfalú fülkékben tartották azokat a
könyveket és okmányokat, amelyek túl értékesek vagy túl
törékenyek voltak ahhoz, hogy kitegyék őket a levegőnek. Néhány
fülkében erős nagyítókkal fölszerelt könyvkötők és restaurátorok
javítgattak mikroszkopikus szakadásokat. Tudósok járkáltak a
teremben – minden évben csak néhány kiváltságos kapott
bebocsátást, kizárólag makulátlan előéletű, hitbuzgó
keresztények, de még nekik sem lehetett kiadni hetvenöt évnél
fiatalabb dokumentumokat. Ez is azoknak a talányos tilalmaknak
a sokaságához tartozott, amelyeket Santini el akart törölni.
A személyzet összes tagja és minden látogató fehér
cérnakesztyűt viselt. Santini kihúzott egy párat a légzsilipbe
épített elosztóból, miközben várta, hogy kinyíljon a második ajtó.
Minden lélegzettel ritkább levegőt szívott be. Idelent még a
légkör is más volt, mert folyamatosan szűrtek ki belőle minden
gázt és nedvességet, ami árthatott volna a régi
dokumentumoknak. Találó metaforája az egész helynek,
gondolta komoran Santini: itt még a levegő is különbözik attól,
ami az emberiség másik részét élteti.
Besietett az üvegfalú tanácsterembe. A korai óra ellenére a
többiek már ott voltak; nyilván azért jöttek előbb, hogy
megbeszéljék, miként járhatnának túl az eszén. Verti, a
könyvtáros két titkárral érkezett, riadt képű tisztviselőkkel, akik
kerülték Santini tekintetét. És ott volt fra Tonatelli, akin nem
lehetett látni, mennyi idős, mert a dominikánusok bő, fehér
habitusa és fekete köpenye egyenesnek mutatta a hátát, míg a
kék szempár kőkeményen nézett Santinire a hófehér szemöldök
alól. Santini egyszerűen nem értette, hogyan lett Tonatelliből a
levéltár vezetője, de amit hallott, abból arra kellett
következtetnie, hogy ennek az alvilágnak ez az egyszerű szerzetes
az igazi ura.
– Uraim – szólította meg őket, a világias kifejezéssel
hangsúlyozva, hogy itt most gyakorlati kérdésekről lesz szó – úgy
értesültem, gond van.
– Valóban az van. – Verti intett a szerzetesnek, mintha
megegyeztek volna, hogy Tonatelli beszél a nevükben, de a
dominikánus csak odacsúsztatott Santini elé egy vékony papírt.
Santini elfordult, hogy elolvashassa; feljebb húzta a
reverendáját, és hanyagul keresztbe vetette a lábát, ezzel is
mutatva, hogy fontosabb dolgai lennének. A papír egy másolat
volt, valamilyen ódon írógépen készült indigóval. Santini
gyerekkorában látott utoljára ilyen kékesen elmosódó betűket, és
az emlék annyira megzavarta, hogy először fel sem fogta a levél
tartalmát, de azután kiugrott a szövegből egy név. Tekintete
értetlenül visszatért a papírlap felső sarkában a keltezésre:

1944. október 8.

Elölről kezdte az olvasást, ezúttal jobban odafigyelt, és érezte,

hogy az ereiben meghűl a vér. Körülnézett, hogy nincs-e a
közelben víz, de persze nem volt, nehogy rácseppenjen
valamelyik becses papírszeletre.
– Ki tud még erről? – sikerült kinyögnie.
Tonatelli válaszolt neki. Santinitől eltérően a dominikánusnak
egy cseppet sem száradt ki a torka. – Úgy vélem, hogy a többi
érintett fél sem feledkezett meg róla – mondta higgadtan.
Santini szédült a fejében zúgó kérdésektől. Pedig most erős
vezetőnek kell mutatkoznia, tehát csak azokkal a tényekkel
foglalkozhat, amelyeknek alapján megfogalmazható az
egyértelmű cselekvési terv.
– Elméletben 2019-ig nem kell nyilvánosságra hoznunk ezt a
levelet – szólt közbe Verti. – Bár ha főtisztelendő testvérem
utasítása szerint korábban nyitjuk meg a levéltárat…
– Nem nyitjuk meg korábban – felelte Santini. – Ez evidens.
Egyáltalán nem nyitjuk meg. Van még valami, ami elvezethet
ugyanehhez a… ugyanehhez a… – Kereste a helyes kifejezést.
Botrányhoz? Áruláshoz? Katasztrófához? Egyik sem volt
megfelelő. – Ugyanehhez a következtetéshez – szépítette meg a
tényt.
Tonatelli vállat vont. – A levéltár polcainak hossza nyolcvanöt
kilométer. Még számba sem vettük a háborúval kapcsolatos
dokumentumokat. Szinte bizonyos, hogy ez a levél csupán a
jéghegy csúcsa.
– Akkor fel kell kutatni a többit. Haladéktalanul.
– Ha most semmisítenénk meg dokumentumokat,
amennyiben ez főtisztelendőséged szándéka, azzal csupán azt a
benyomást keltenénk később, hogy volt eltitkolni valónk –
magyarázta elnézően a dominikánus.
 De hát volt és van! – gondolta Santini. – Tisztelendőségednek
van jobb javaslata?
A szerzetes egykedvűen nézett rá. – Hiszem, hogy a nyitottság
politikája a helyes megoldás – sőt, úgy vélem, hogy hosszú távon
ez az egyetlen megoldás. Ám abban a tudatban kell
alkalmaznunk, hogy a következtetések, amelyeket az emberek
levonnak, nem okvetlenül lesznek kedvezőek.
Santini újból fölvette a papírt, és külön-külön megnézte az
összes rövid bekezdést, mintha azt keresné, hogy a
megfogalmazás nem hagy-e helyet másfajta értelmezésnek. Az
átláthatóság most már természetesen elképzelhetetlen. – Az
emberek azt fogják mondani, hogy ha annak idején
megtörténhetett, akkor folytatódhatott is. – Riadtan felnézett. –
De nem folytatódott, ugye?
Senki sem válaszolt.
Tekintete a levél végére siklott, ahova a szerző kézzel és géppel
is odaírta a nevét. A kézírást ezernyi okmányból és rendeletből
ismerte, noha többnyire egy másik néven:

Giovanni Battista Montini

a Rendkívüli Ügyek Apostoli Protonotáriusa
1944. október 5.

Egy leendő pápa aláírását bámulta egy olyan dokumentumon,

amely, ha nyilvánosságra kerül, bizonyosan befeketíti VI. Pál
pápaságát.

NYOLC

Kat járt már az amerikaiak vicenzai támaszpontján, de nem a

bázistól délre eső területen, ahol a katonák laktak. Holly sms-ben
kapott utasításait követve letért a körgyűrűről a Viale della
Pacéra, a Béke útjára. Vajon így hívták már akkor is, amikor az
amerikaiak megérkeztek, vagy egy ironikus humorérzékkel
megáldott várostervező keresztelte át? Megérkezett egy
sorompóhoz, amelyet egy amerikai tábori csendőr kezelt. A
gazzella látványa, ahogyan a carabinierék járőrkocsijait nevezte
a népnyelv, nem volt elég, hogy fölemelje a sorompót. Még
ellenőriznie kellett a kapitány igazolványát, és meg kellett
tükröznie a gazzella alvázát, mielőtt beengedte Katot.
A hely óriási volt. Több utca hosszan követték egymást a
kincstári barakkok, majd a társasházak, köztük egy
rendelőintézet, egy állatgyógyászati központ, és két iskola.
Utánuk jöttek a családi házak, amelyek mindegyikéhez járt egy
apró, négyszögű pázsit és egy fehérre festett kerítés. Itt lakhattak
a tisztek. Némelyikhez nemcsak kert, hanem garázs is tartozott,
ami elképzelhetetlen fényűzés Olaszországban. Mindenütt
amerikai zászlók lobogtak.
Mivel nehezen boldogult Holly útmutatásával – a 611, vagyis
a tizenegyedik ház a hatodik utcai kereszteződés után –
fellélegzett, amikor meglátott egy másik gazzellát. Egy ház előtt
parkolt, amely semmiben sem különbözött a többitől. Negyvenöt
év körüli férfi nyitott ajtót a csengetésre. Torzsára nyírott haja
kissé túlságosan fiatalos volt a korához képest, ám Kat sejtette,
hogy a szikár test olyan kemény lehet az egyenruha alatt, akár a
kő.
– Elston vagyok – közölte minden bevezető nélkül. – Jöjjön
be.
A konyhába vezette a nőt, ám ez olyan konyha volt, amilyet
Kat még sohasem látott. A közepén volt egy pult, és mellette
olyan magas székek álltak, mint egy bárban. A csillogó
márványlappal fedett polcokon annyiféle kisgép sorakozott –
daráló, kenyérdagasztó, gyümölcsprés, valami kávéfőzőszerű –
mint egy vasedény-boltban. Volt egy szekrény nagyságú hűtő,
jégkészítővel. Ételnek viszont sehol semmi nyoma.
A filigrán asszonynak, aki a középső pultnál ült, Mrs.
Elstonnak kellett lennie. Ki másé lehetett az a vörösre sírt szemű,
nyúzott arc, ha nem a reménytelenség és a rettegés között
vergődő anyáé? Felragyogott a carabinierék egyenruháját viselő
Kat láttán, de rögtön ki is hunyt benne a fény, mihelyt
megértette, hogy nincs semmi újság. Mrs. Elston mellett ismerős
alak ült: húsz-egynéhány éves, vékony, szőke nő, katonai
gyakorlóban. A mellzsebére a Boland nevet írták, a vállán
egyetlen csíkot viselt, az alhadnagyok rangjelzését. Festetlen,
jótanulós arca komor volt.
– Tapo kapitány vagyok – mutatkozott be angolul Kat. –
Boland alhadnagy… – Habozott, nem állt rá a szája a
„barátnőre”. – Az alhadnagy kapcsolata a Carabinierinél. –
Sajnálattal hallom, hogy a lányuk eltűnt.
– A feleségem, Nicole – mondta az őrnagy. – A kollégái fent
vannak az emeleten.
Kat kihúzott magának egy zsámolyt. – Mindjárt beszélek
velük. Addig is mondják el, mi történt.
– Azt hittük, iskolai kiránduláson van – felelt kettejük
nevében a férj –, de úgy tűnik, hogy… hogy ebben talán
tévedtünk. Senki sem látta szombat óta.
– Van mobiltelefonja? Bankkártyái?
– Igen és igen. Próbáltuk hívni a telefonját, többször is, de ki
van kapcsolva.
– Ruhát vitt magával? – kérdezte Kat. – Bőröndöt?
Hátizsákot?
Elston őrnagy a feleségére nézett. Az asszony megmozdult. –
Nem hiszem. A szennyesből nem lehet megállapítani… Tizenéves,
nagyon önálló… – Elnémult.
– Tudnak valakiről, akinél lehet? Úgy tudom, jelenleg nincsen
barátja.
Elston őrnagy itt már biztosabb terepen mozgott. – Nincs, és
nemcsak „jelenleg”. Még csak két hét múlva lesz tizenhét. Mia… –
Lánya korának az említésétől a torkán akadt a szó. Arcán
megrándult egy izom.
Kat nem értette, mi köze a tizenhetedik évnek ahhoz, hogy Mia
Elstonnak nincsen barátja, de ezzel egyelőre nem foglalkozott. –
Esetleg más barátok? Olyan fiú, aki nemrég lépett a színre? Akit
nem ismernek?
Az őrnagy ismét megrázta a fejét. – Van egy katona barátja,
Toomer tizedes, aki elkíséri társasági eseményekre. Feltétlenül
megbízom benne. Arra is számíthatok, hogy értesít, ha a lányom
rossz társaságba keveredne.
– Nem lehet, hogy csak eltévedt?
– Kétlem. Három éve élünk itt. Ismeri a környezetet.
– Itthoni problémák? Veszekedés, lázongás?
– Nálunk nincs veszekedés – felelte határozottan Elston. –
Mia tudomásul veszi, hogy a családban, akár a katonáknál, akár a
civileknél, fegyelemnek kell lennie. Arra neveltük, hogy vannak
határok, amelyeket nem hághat át, és ebbe beletartozik az is,
hogy nem felesel a szüleivel.
– Beszélhetek a tanáraival?
– Ha valóban úgy gondolja, hogy ez segít – mondta az őrnagy.
Az arcán ismét megrándult az izom. – De mit fognak tenni? –
robbant ki, és a márványpultra csapott. – Keresniük kellene a
lányomat, nem kérdezgetni!
Kat kivárt egy pillanatot. – Testvérei vannak?
Elston sóhajtott. – Elnézést, de bizonyára megérti, milyen
nehéz ez nekünk. Van egy öccse, Michael. Kilencedik osztályos.
Átment az egyik barátjához tanulni. Úgy gondoltuk, az lesz a
legjobb, ha ragaszkodunk a lehető legnormálisabb napirendhez
addig is, amíg a lányom… amíg Mia meg nem kerül.
– Van róla olyan kép, amely nemrég készült, és amelyet
elvihetek?
Az őrnagy odaadott neki egy bekeretezett fényképet. Csinos,
mosolygó lányt ábrázolt, négyszögletes sapkában, talárban,
kezében valamilyen iskolai oklevéllel.
– Nekem ezek vannak – szólt közbe Holly halkan, mielőtt Kat
értékelhette volna a fénykép hasznosságát, amelyet az őrnagy
készített az egyik vicenzai utcán, és egy dossziéból, amelyre a
„Mia Elston” nevet írták, elővett egy pillanatfelvételt ugyanarról a
lányról, aki a barátaival ült egy pizzázóban. Kiöltözött, és
diszkréten körülrajzolta a szemét. Katot meglepte, mennyivel
idősebbnek látszik ezen a fotón.
– Ezt körözni fogják? – kérdezte az őrnagy. – Mármint most
azonnal átadják a rendőrségnek? És lenyomozzák a telefonját?
 – Megteszem, amit tehetek – válaszolta óvatosan Kat. – Az a
baj, hogy egyelőre semmiféle jel sem utal bűncselekményre.
Elston nem értette. – Nem tudjuk, hol van. Ez nem elég?
– Csak hetvenkét óra elteltével számít hivatalosan is eltűnt
személynek. Ha annál korábban ellenőriznénk a hívásait,
megsértenénk az adatvédelmi törvényt.
– Még csak gyerek, az istenit! – fortyant fel az őrnagy. – Hogy
lehet fontosabb a magánélete a biztonságánál?
Kat föltett még néhány kérdést, lefirkantotta barátok neveit,
akikkel esetleg beszélhet. Azért ez érdekes. A legtöbb eltűnt
kamasznál vannak előzmények, indokok: szülők, aki kifogásolják
a gyermekük viselkedését, egy csoport, amely rossz hatással van a
fiatalra. Itt semmi ilyesmi nem volt.
Tekintete megállapodott egy táblázaton a tűzhely mellett.
„Konyhai ütemterv”, olvasta a fejlécen. Az ütemterv különböző
háztartási munkákat sorolt fel, takarítást, mosást, szemét
levivését. A lap tetejére a két gyerek, Mia és Michael nevét írták.
Alattuk a rubrikákban arany vagy ezüst csillag mutatta,
teljesítették-e a feladatot. Miánál minden csillag arany volt.
Elston őrnagy követte Kat tekintetét. – Jó gyerek – mondta
egyszerűen.
Holly felállt. – Megmutatom a szobáját.
Fölmentek az emeletre. Már elszállt a pillanat, amikor
üdvözölhették volna egymást.
– Kösz, hogy eljöttél – szólalt meg végül Holly. Olaszul beszélt,
mint mindig, ha kettesben volt Kattal. Mivel ő is egy amerikai
támaszponton nőtt fel Pisa mellett, második anyanyelve volt az
olasz.
– Nem probléma. A főnökeim végül beleegyeztek. Amerikai
barátainkért mindent.
– Reméltem, hogy más körülmények között találkozhatunk…
– De nem úgy találkoztunk – szakította félbe gorombán Kat. –
Ez a lány szobája?
Holly sóhajtott. – Igen.
Kat tipikus kishercegnő-budoárra számított, tele a kölyök-
bálványok posztereivel, de egészen mást talált. Egy polcon
bekeretezett képek álltak a pedáns módszerességgel
csoportosított könyvek mellett. Jobbára Miát ábrázolták
különböző sporttevékenységek közben. Volt két poszter, de azok
is szabályosan bekeretezve lógtak a falon. Egyedül az ágyon volt
rendetlenség, amelyre kiborítottak két fiókra való alsóneműt, és
egy fiatal csendőr éppen átnézte őket. Társa az ablaknál állt,
háttal a szobának, és dühösen hadonászott.
– Ki kell pucolnia a karburátort, mielőtt megnézi a szivárgást!
De figyeljen már arra, amit mondok! Három hónapja szereltek be
vadonatúj szűrőt…
A carabiniere felpattant az ágyról és tisztelgett. Társa
megfordult, összecsukta a telefonját, és egyetlen sima
mozdulattal szalutált Katnak.
– Találtak valamit? – érdeklődött nyájasan a nő.
A férfiak összenéztek, és vállat vontak.
– Pontosan mit keresnek? – biztatta őket Kat.
– Nyomokat? – kérdezte tétován az első.
– Például?
Bambán néztek bele a világba. Kat némán sóhajtott. Isten
barmai! – Oké, innen átveszem – mondta.
Miután a két csendőr távozott, elkezdte visszarakosgatni az
alsóneműt a fiókokba. – Na, jó, megértem, miért kértél engem –
mondta kelletlenül.
Holly bólintott. – Az is elég rossz, ha otthon történik, de itt.
– Mármint a vadaknál? – kérdezte Kat. Gúnyosabban jött ki a
száján, mint akarta. Holly nem felelt. Alighanem okosabban is
tette.
Kat fölemelt egy bugyit. Mia Elston többi holmijához
hasonlóan ez is nagyon egyszerű volt: össze sem lehetett
hasonlítani a buja, csipkés neglizsével, amit egy olasz tizenéves
vásárol. Az elejére valamilyen szöveget szitáztak. Nem holmi
poént, hanem a „Timóteus 4:12” szavakat, cikornyás betűkkel.
– Fura – jegyezte meg. Letette a bugyit, elvett egy ezüst
karperecet, felolvasta a belevésett szöveget: „Az igazi szenvedély
a tisztaság. Az igazi odaadás az önmegtartóztatás. Az igazi
szerelem vár.” – Ez meg mit jelent?
 – Azt jelenti, hogy Mia egy önmegtartóztatási mozgalom tagja.
– Holly látta, hogy Kat nem érti. – Házasság előtt nincs szex.
Kat összevonta a szemöldökét. – Minek ehhez mozgalom?
Nem elég egyszerűen elhatározni, ha eljön az ideje?
Holly vállat vont. – Most éppen ez a divat az Egyesült
Államokban. Idenézz.
A fényképalbumot mutatta, amelyet a könyvespolcon talált. Az
albumba valaki beleragasztott egy meghívót „az Ederle idei,
sorrendben a negyedik tisztasági báljára! Megjelenés estélyiben!
”A második oldalon volt egy fénykép Miáról, aki több évvel volt
fiatalabb, mint azon a képen, amelyet Kat szerzett. Habos fehér
toalettet viselt, majdnem olyat, mint a menyasszonyok. Mellette
az apja állt, díszegyenruhában. A harmadik oldalra írták a
fogadalmakat. „Támogatlak és védelmezlek tisztaságodban”, így
az apa. „Megőrzöm makulátlanságomat, Teremtőm drága
ajándékát, apám tiszteletére, ünnepélyes odaadással a férfi iránt,
akinek egy napon a felesége leszek”, ígérte a lány.
– Beteg. De hogyhogy szüksége van erre, ha ekkora asmodello
del virtù? – Felmutatott egy laminált kártyát, amelyet most talált
meg egy CD-tokba rejtve.
– Mi az?
– Diákigazolvány, amely szerint Mia Elston huszonegy éves. –
Ismét megnézte a kártyát. Vacak hamisítvány volt. – Átvágták,
akármilyen keveset fizetett is érte.
– A srácok az Államokban az internetről szerzik őket.
Általában azért, hogy alkoholt vásárolhassanak.
Módszeresen átkutatták a szoba hátralevő részét. Volt egy
laptop, de azt jelszó védte. A szekrényben tucatnyi szerelés,
köztük a pompom-lányok fodros szoknyája-felsője. Az ágy fölött
két poszter, bekeretezve. Az egyiken az amerikai zászló, a
másikon valami szöveg, ezzel a címmel: „Hogyan legyünk
úrihölgyek?” Kat megállt, hogy elolvassa.

Egy úrihölgy nem mondja, hogy „ja”, vagy „á”.

Egy úrihölgy azt mondja: „igen, kérem szépen” vagy
„köszönöm, nem”.
 Egy úrihölgy nem hagy cserben másokat.
Egy úrihölgy betartja, amit ígért.

– Ezt nézd meg! – mutatott Holly egy cédulát.

Kat megnézte. Egy velencei butik számlája volt, ahol Mia két
hete huszonnyolc eurót költött egy tollas Colombina-álarcra.
– Azon gondolkodom, hogy itt sehol se láttunk maszkot, ugye?
– folytatta Holly. – Nem lehet, hogy elment egy karneváli buliba?
– Jó gondolat. – Kat levett néhány könyvet a polcról,
összehasonlította az előzéklapokat. – Megváltoztatta a nevét –
mondta. – Tavalyig Maureen Elston volt. Aztán egyszer csak
elkezdi Miának nevezni magát. Az írása is megváltozik. Mintha
felnőttesebbnek próbálna látszani.
– Sok lány tesz ilyet. Elvégre te is elhagytad a Katerinát.
– Nálam ez akkor történt, amikor elkezdtem olyasmiket
csinálni, amiket a szüleim helytelenítettek. – Lehajolt, fölemelt
egy apró fóliacsomagot, amely kihullott az egyik könyvből. –
Aha!
– Mi az?
– Óvszer! – Megvizsgálta a csomagot. – Szamócaízű! Hát ez
aligha illik az önmegtartóztatási karperechez!
– Abból viszont, hogy most is itt van, bontatlanul, nem
következtethetünk arra, hogy szexuális életet élt – mutatott rá
Holly.
– A Goldonit hármasával árulják. Hol a többi?
– Ha ízesített, akkor talán csak gyakorolt. Tudod – hogy jól
csinálja, ha a valóságban is sor kerül rá.
– Az amerikai lányok így szokták? – somolygott Kat.
– Nehéz lenne általánosítani, mit szoktak az amerikai lányok –
felelte fagyosan Holly. – Tekintve, hogy körülbelül
ötvenmilliónyian vannak.
– Ó, persze. Szuperhatalom vagytok, mi?
– Nohát akkor mihez kezdjünk? – sóhajtott Holly. – Tudsz
segíteni? Vagy csak várjanak türelemmel a szülők?
– Te nem találod ezt furcsának? – kérdezte Kat, és körülnézett
a túlságosan is takaros hálószobában.
 – Milyen értelemben?
– Olyan… rendes. Olyan tökéletes. Még az ágyát is bevetette.
Miféle kamasz csinál ilyet?
– Ó! – Most Holly kezdett el somolyogni. – Kat, ez
katonacsalád. – Az ablak mögött húzódó házsorok felé bólintott.
– Azokban is ugyanez van. Az én szobám… – Elhallgatott, mert a
pillanat egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy erről a kérdésről
beszéljenek. – Előbb-utóbb rászokik az ember.
Kat morgott valamit. Ő is belátta, hogy ez nem a legjobb idő
Holly szokásainak megvitatására. – Nohát, azt hiszem, nem árt,
ha beszélünk a barátaival.
– És a telefonja?
– Benyújthatom a kérvényt. De nyolc hét, mire lesz belőle
valami.
– Nyolc hét? – szörnyülködött Holly.
– Ez Olaszország. Lehet, hogy nem vagyunk szuperhatalom, de
nálunk is vannak bizonyos fékek és ellensúlyok. Kérvényeznem
kell a meghatalmazást – ami azt jelenti, hogy ki kell nevezni egy
államügyészt, utána kielégítően kell bizonyítani, hogy
bűncselekmény történt, és van is valaki, aki vád alá helyezhető.
– De honnan tudhatnád, ki követte el a bűncselekményt, ha
nem lehet nyomozni? – Hollynak nem először jutott az eszébe,
hogy nem direkt csinálták-e olyanra az olasz jogrendszert, ami
akadályozza a bűnügyi nyomozást, ahelyett, hogy
megkönnyítené.
Kat, aki réges-régen levonta ugyanezt a következtetést, vállat
vont. – Ez a törvény.
– És Daniele Barbo? – kérdezte rövid tétovázás után Holly. –
Nem kérhetnénk meg, hogy segítsen?
– Viccelsz?
A Carnivia alapítója ugyan az ismerősük volt, de nem az a
típus, akitől szívességet lehetett kérni. Nem mintha zavarta
volna, hogy belenézni valakinek a híváslistájába törvényellenes –
Danielének megvolt a maga öntörvényű elképzelése az erkölcsről
–, hanem azért, mert Kat gyanúja szerint fel sem tudta fogni,
hogy lehet jót tenni másokkal.
 – Ha mi nem vagyunk, most börtönben ülne – érvelt Holly. –
Arra gondoltam, hogy talán… Nem hivatalosan, ez magától
értetődik…
Kat gondolkozott. Elvégre Saito arra utasította, hogy segítsen
minden lehetséges módon, és mivel olyan nincs, hogy Daniele
igent mondjon, nyugodtan megkérdezhetik. Az azért különös,
hogy a szabályszerű eljáráshoz általában görcsösen ragaszkodó
Holly aggodalmában hajlandó még egy ilyen kétségbeesett
lépésre is.
– Nos, én, mint csendőrtiszt, nem kérhetem meg. Viszont
semmi akadálya, hogy te megtedd, addig, amíg nem tudok róla,
természetesen.
– Küldök neki e-mailt – határozta el Holly. – Akármivel is
foglalkozzon, bizonyosan képernyőközelben van.
Miközben kijöttek a szobából. Kat fölemelte a hamisított
igazolványt. – Azt mondod, hogy az amerikai tizenévesek piát
vásárolnak az ilyennel?
– Úgy van. Miért?
– Elston őrnagy azt mondta, hogy három éve élnek
Olaszországban. Mia és a barátai nálunk akár tizenhat évesen is
beszerezhettek alkoholt. Vagyis mi mást csinálhatott, amihez
idősebbnek kellett hazudnia magát?

KILENC

Az ajtóról levették a láncot. Belépett az Arlecchino-maszkos

ember egy tálcával. A Bauta követte, hogy filmezzen.
A tálcán egy palack folyékony tápszer volt. A lány ismerte a
márkát. Ensure. Pár kretén az iskolában ezzel fogyózott.
– A fogoly enni fog – mondta fahangon Arlecchino, és letette a
tálcát. Hátralépett, hogy a társa lefilmezhesse, amint Mia
felbontja a műanyag palackot. Banánízű volt, émelyítően édes, de
a lány olyan éhes volt, hogy az utolsó cseppig kiitta.
Fura, hogy ennyire érdekli őket, amit csinál. Mi olyan
különleges az Ensure-ban?
 Hacsak nincs benne drog. Rémítő képek villantak át az agyán.
Most elveszíti az eszméletét, és amint kiütötte magát, ezek
levetkőztetik, és azt tesznek vele, amit akarnak. Talán még le is
filmezik magukat. Talán ez volt az egésznek a célja, hogy
csináljanak egy hullapornót. Vagy lánykereskedők, és ez lesz az
első lépés, hogy prostitúcióra kényszerítsék.
Erősen iszonyodva bámulhatott a palackra, mert Arlecchino
halkan megszólalt: – Nincsen bedrogozva.
Mia csodálkozva nézett rá. Meglepte, hogy így kitalálták a
gondolatát. Akárki is az álarcos, értelmes ember, túlságosan is
értelmes, hogy a maffia bérgyilkosa legyen. Angolul pedig
hibátlanul beszél, még ha erősen idegenes kiejtéssel is.
Tehát tanult ember. Nem tudta, hogy ettől most kevésbé kell
félnie, vagy még jobban.
De legalább szólt hozzá, és a lány kapott az alkalmon. –
Amerikai állampolgár vagyok. Követelem, hogy mondják meg,
kik maguk, és miért tartanak itt. – Ahogy kiejtette a száján az
utolsó szót, rögtön megbánta, hogy nem „tisztelettel kérem”-et
mondott a „követelem” helyett.
Ám Arlecchino csak bámult rá mélán. – A fogoly azért fogoly,
mert amerikai állampolgár.
– Kik maguk? Mit akarnak tőlem?
– A nevünk Azione Dal Molin, vagyis Tégy a Dal Molinért. – A
karórájára pillantott. – Hogy pedig mit akarunk, azt mindjárt
megtudod.

TÍZ

Daniele Barbo fölemelte széttárt ujjú kezét, úgy, hogy pontosan

szemben legyen az asztal átellenes oldalán helyet foglaló fiatal nő
kezével – bal tenyér a jobbhoz és fordítva – és csupán néhány
milliméter maradjon a tenyerük között.
– Kezdjük – mondta Daniele mögött egy halk hang.
Stopperóra kattant.
 Daniele a nőre nézett, és alig észrevehetően megrándult,
amikor létrejött a szemkapcsolat. Pedig sokat fejlődött azóta,
hogy először csinálta ezt a gyakorlatot. Most már pánik nélkül
tudott a nő szemébe nézni, habár így is gyorsabban lélegzett.
Hosszú másodpercek teltek el. Úgy rémlett, hogy ott, ahol a
kezük csaknem összeér, lüktetni kezd az ujja és a tenyere, mintha
az érverése rá akarna csatlakozni a nőére. Ez természetesen
illúzió volt, de nem kellemetlen.
– Helyes – mondta mögötte a hang.
A gyakorlat célja az volt, hogy Barbo hat teljes percen át
nézzen farkasszemet a nővel. Fokozatosan ellazult, ami
megkönnyítette a dolgát. A nő szép volt, főleg a szeme. A
világosszürke szivárványhártyán színes csillámok vették körül a
pupillákat. A szaruhártya domborulata felnagyította a bonyolult
fehér szövevényt, amitől a két szem olyannak látszott, mint két
muranói papírnehezék. Daniele akaratlanul libabőrös lett a nő
közelségétől, és a vér az ágyékába futott.
A szempár vele szemben kissé kitágult, mintha a nő tudná, mi
játszódik le benne. Vagy talán vele is ugyanez történik, eszmélt rá
Daniele. A keze remegett, szabadulni akart a közelségből, de ő
elszántan tartotta a hajszálnyi távolságot.
Ahogy a lélegzetük lelassult és összehangolódott, Barbo
felfigyelt a nő mellének hullámzására, és valamiből rájött, hogy
most éppen restelkedik. Érezte, hogy szeretné lesütni a szemét;
érezte az erőlködést, amellyel megparancsolja magának, hogy ne
tegye. Mintha a legmeghittebb beszélgetést folytatnák, szavak
nélkül. A nő is ezt érzi vajon? Minden idegszála azt súgta, hogy
így van: hozzá hasonlóan átadja magát a szoros kapcsolatnak.
Ám elméjének egy apró, logikus része tudta, hogy a nő
valószínűleg már sokszor végigcsinálta ezt, rajta kívül más
páciensekkel is.
Azt is tudta, hogy a látszólag egyszerű gyakorlat a Clark
egyetemen végzett hosszas kutatómunka eredménye. James
Laird pszichológus 1989-ben állapította meg, hogy már a két
perces szemkapcsolat rohamosan növelheti a szexuális empátiát,
akár vadidegeneknél is. Hasonló következménnyel jár a kezek
fizikai közelsége, amit Leon Festinger és Robert Zajonc, a
Stanford kutatói fedeztek fel.
– Sabrina, tegyen egy mozdulatot – mondta Barbo mögött a
hang.
A nő, egy pillanatra sem véve le a szemét Danieléről, oldalvást
elmozdította a kezét az asztallap irányába. A férfi azonnal
utánozta a mozdulatát, hogy a kezük egy vonalban maradjon. A
nő ugyanezt megismételte a másik kezével, majd elfordította az
arcát. Daniele mindent utánacsinált, fenntartva a
szemkapcsolatot.
Miután két percen át tükrözték egymás mozgását – megint
csak olyan kísérletek alapján, amelyek azt igazolták, hogy ezek a
mozdulatsorok elmélyítik a meghittséget –, Barbo mögött ismét
megszólalt a hang.
– Most pedig jöjjön az igazság – mondta Uriel atya. – Maga
kezd, Daniele.
Miféle titkot is szeretne hallani ettől a nőtől? A gyakorlat
előírásai szerint őszintén kell válaszolnia még a
legbizalmaskodóbb, legszemélyeskedőbb kérdésre is.
– Sabrina, maga miért van itt? – kérdezte.
A fiatal nő gondolkozott, mielőtt felelt volna, óvatosan
megválogatva szavait. – Uriel atya a doktori disszertációm
témavezetője. Amikor önkénteseket kért, hogy segítsenek a
klinikai munkájában, úgy véltem, érdekes lehet.
– Kap érte fizetést?
– Krediteket kapunk a részvételért, mint minden
kutatóasszisztens. Szóval igen, fogalmazhatunk úgy is, hogy
kapok érte fizetést.
– Dolgozik más páciensekkel is?
Sabrina összevonta a szemöldökét. A férfi úgy sejtette, ha nem
lenne köteles tartani a szemkapcsolatot, akkor most Uriel atyára
pillantana, hogy nem tilos-e válaszolni erre. – Nem hiszem, hogy
erről szabad beszélnem.
– Az igazságot kell hallanom – emlékeztette Daniele. Uriel
atya hallgatott.
– Igen, csináltam ezt másokkal is.
 – Az is ilyen érzés volt?
A nő alig észrevehetően megrázta a fejét. – Nem egészen.
– Sabrina, magán a sor – szólalt meg Uriel atya.
Sabrina most másként tekintett a férfira. Úgy nézett rá,
mintha felmérné. – Ma azt éreztem, hogy vonzódik hozzám.
Valóban így volt?
– Igen – felelte őszintén Barbo. Várta a következő kérdést.
– Maga miért van itt? – kérdezte a nő, és Daniele érezte, hogy
őszintén kíváncsi; azt is érezte, hogy ha ő nem igennel válaszolt
volna az előbb, Sabrina nem kérdezte volna meg ezt.
– Úgy érti, hogy nőgyűlölő vagyok-e, vagy pedofil, vagy
másfajta bűnöző, akikkel Uriel atya általában foglalkozik? –
kérdezett vissza lassan. – Amire a válaszom az, hogy nem. Ám
különböző okokból számomra sohasem volt lehetséges a közeli
kapcsolatok kialakítása.
– Autista?
– Már neveztek annak, méghozzá nagyon tekintélyes orvosok.
Ám Uriel atya azt hiszi, hogy az állapotom szerzett, nem öröklött.
– Vajon megérti Sabrina, milyen nehéz beszélnie erről? Csak
nem a pszichiáter sugallta neki a kérdéseket? – Gyerekkoromban
elraboltak, és heteken át tartottak bezárva.
– Így veszítette el a fülét és az orrát?
Barbo izmai akaratlanul megfeszültek. – Igen. Az
emberrablók… így akartak nyomást gyakorolni a szüleimre.
– Miért nem csináltatott plasztikai műtétet? Mármint utána.
A férfi mély lélegzetet vett. – Természetesen felajánlották, de
én visszautasítottam. Megmondtam a szüleimnek, hogy még nem
állok készen. De az igazság az, hogy az apám imádta a szépséget.
A műalkotásokat, a velencei palotáját. Én meg azt akartam, hogy
lássa csak, amit ő okozott. Vésse csak az agyába, hogy az összes
vagyonával ezt a rútságot sikerült elérnie.
Sabrina higgadtan bólintott. Daniele érezte azt a szellemi
összeköttetést, amely akkor jön létre, ha megosztunk egy olyan
titkot, amelybe sose avattunk be másokat. Egyszerre volt
izgalmas és félelmetes élmény.
– Most miért kért segítséget? – kérdezte a nő.
 – Rájöttem, hogy sose tudok kapcsolatot létesíteni – nem
tudok szeretni –, ha nem teszem meg.
– Szerelmes valakibe?
Barbónak kezdett elege lenni. Letelt már az a hat perc?
Megrázta a fejét. – Nem.
– De van valaki, aki érdekli?
A csend nyúlt, mint a rágógumi. Daniele mögött kattant a
stopperóra. Már nem volt köteles válaszolni.
– Igen, van valaki – szólt vontatottan. – Talán nem lehetséges,
de azt hiszem, szeretném kideríteni.
– Köszönöm, Daniele – mondta halkan Uriel atya. – Magának
is, Sabrina. Ennyi elég mára.
Sabrina felállt, belebújt gyapjúszvetterébe, röpke mosolyt
villantott Danielére, azután kiment. A férfi utánanézett, és érezte,
hogy a rendelő váratlanul egy kicsivel üresebb, szürkébb lesz a nő
távozásával. Ezt szokták érezni az emberek? Ezt jelenti a
normális állapot? Rövid kapcsolatot egy másik emberrel, csak
azért, hogy fájjon, amikor a kapcsolat megszakad?
És ha a kapcsolat nem rövid, és a megszakadása valami
alapvetően fontosat sebez meg bennünk? Akkor mi történik?
– Jól halad – mondta Uriel atya. – Azt hiszem, hamarosan
áttérhetünk a következő gyakorlatra. Talán még a való világban is
megpróbálkozhat a társasággal.
– Úgy érti, randevúzzak?
– Ha ahhoz van kedve. Nagy ugrás lenne, tudom.
Daniele az ajtóra mutatott. – Őt viszontlátom még?
Uriel atya fontolóra vette a kérdést. – Általában igyekszem
váltogatni a pótpartnereket, hogy a minimumra csökkentsem
pácienseimnél az érzelmi kapcsolat kialakulásának kockázatát, de
magánál ez aligha valószínű. Miért? Szeretné viszontlátni?
– Nem tudom. Látni akarom, de találkozni akarok a többi
pótpartnerrel is.
Uriel atya fölnevetett, ami zavarta Danielét. Valami vicceset
mondott? – Nos, nincs olyan sok asszisztensem, és egy sincs
olyan csinos, mint Sabrina, vagyis úgy vélem, hogy hamarosan
viszontláthatja. – A számítógépére nézett. – Jövő hétfőn,
ugyanebben az időben jó lesz?

A rendelőből kilépő Daniele visszakapcsolta a telefonját. Egy arra

járó szerzetes kíváncsi pillantást vetett rá. Barbo észre sem vette,
hogy mostanában szinte csak papokat látni Uriel atya
intézetében.
Nem hitt Istenben, ha csak nem úgy, mint egy magasabb
matematikai elvben, de méltányolta, hogy az egyház folytonos
szexbotrányai nagyobb lehetőségeket kínálnak az Uriel atyához
hasonló orvosoknak, akik új utakat keresnek a szexuális
eltévelyedés, mint disszociális személyiségzavar kezeléséhez.
Uriel atya ötlete volt, hogy ennek a fordítottja is igaz lehet, vagyis
ugyanazok a viselkedéstechnikák, amelyekkel ő átprogramozza,
teszem azt, egy pap szexuális vonzódását a gyermekek iránt,
felhasználhatók az empátia kifejlesztésére az olyan emberekben,
mint Daniele. A kezelés egyelőre a kísérleti szakaszban tartott, de
miután Daniele meghekkelte néhány szakfolyóirat archívumát,
láthatta, hogy a kezelés megnyugtatóan stabil tudományos
alapokon nyugszik.
Átfutotta az üzeneteit. A többség automata figyelmeztetés volt
a Carnivia szervereiről, amelyek jelezték a megnőtt forgalmat,
vagy az adatlopási kísérleteket. A többit sorra törölte, egyet sem
olvasott el.

Küldő: Holly Boland

Tárgy: Tudsz segíteni?

Habozott, azután megjelölte az üzenetet, hogy később elolvassa.

Valamivel később ismét találkozott egy üzenettel, amely
megállította. Egy zárt fórumról küldték, amely elvben csak a
Carnivia adminisztrátorainak volt hozzáférhető. A küldő
olyasvalaki volt, akiről Barbo pár napja hallott először. A témát
pedig így határozták meg:

Dan, az eljárás általános leírása

Daniele megnyitotta.

A fogoly, aki a börtönbe érkezik, mindenben ki van

szolgáltatva foglyul ejtőinek. Meghatározott eljárásoknak
vetik alá, higgadtan, úgyszólván klinikai precizitással,
amelyeknek az a céljuk, hogy nyomatékosítsák a
környezetváltozás hirtelenségét és félelmetességét,
elmélyítsék a fogoly bizonytalanságát és fokozzák rettegését
a fogságtól. A fogoly ruháit eltávolítják és megsemmisítik.
Miután meztelenre vetkőztették, fizikai állapotát
fényképekkel dokumentálják.

A foglyot megbilincselik és magánzárkába zárják. Nem kap

testápolószereket, olvasmányokat vagy kegyszereket. A
külvilággal nem tarthat fent kapcsolatot. Az őrök általában
maszkot viselnek, a kommunikációt a minimumra
csökkentik, beleértve az egyes szám harmadik személyben
kiadott parancsokat („A fogoly távozik a cellából” stb.)

A foglyot étrendi manipulációnak vetik alá. Az őrizetesek

normális kosztját ízetlen, kommersz, folyékony táplálékkal
váltják fel. A kalóriabevitelt minden esetben napi 1000
kalóriában határozzák meg. A fogoly súlyát ellenőrzik annak
biztosítására, hogy testsúlyának maximum 10%-át veszítse
el.

A kulcskérdés abban áll, hogy nevezhető-e ez az eljárás

olyan égbekiáltónak és felháborítónak, ami már
lelkiismereti sokk a modern ember számára?

Negyvennyolc órán belül ez volt a harmadik e-mail ebben a

stílusban. Ha nem ebbe a postafiókba érkezik, spamnek hitte
volna. De úgyszólván biztos volt benne, hogy a Carnivia
adminisztrátorainak fóruma nem spammelhető.
 Kezében a telefonnal javában állt és töprengett, amikor
megszólalt a készülék. Holly Boland neve volt a kijelzőn.
Habozott, azután megnyomta a válasz gombját.
Holly nem pazarolta az idejét bájcsevejre, mert tudta, hogy az
mennyire dühíti és feszélyezi a férfit. – Daniele, eltűnt egy
kamaszlány. Úgy véljük, hogy a híváslistájából meg lehetne
állapítani, hol van.
– És?
– Gyorsan kell csinálni, ami kizárja a hivatalos csatornákat. –
Hosszú csend. – Daniele! – sürgette a nő. – Ott vagy még?
– Segíteni fogok – mondta vontatottan a férfi. – De akarok
valamit cserébe.
– Mit?
Ezúttal még hosszabbra nyúlt a csend. – Azt akarom, hogy
vacsorázz velem.
– Vacsorázzak veled? – Most Holly tétovázott. – Igen, az
klassz lenne.
Holly mellett Kat elfojtotta a vigyorgását. Amikor utoljára látta
együtt őket, totál világos volt, hogy Danielének tetszik a szőke
hírszerző. Az is világos volt, hogy Holly ezt nem veszi észre.
Katnak meg is volt róla az elmélete, hogy miért nem.
– Megírom sms-ben a lány adatait – mondta Holly.
– Egy név elég. És a telefonszolgáltatójáé, ha tudod.
– Elston. Mia Elston, a…
– Ezt a nevet már ismerem – vágott közbe Daniele. – Van egy
fiókja a Carnivián. Egy fiók, amelyet meghekkeltek.
Holly elhűlt. Azt az egyet mindenki tudta a Carniviáról, hogy
nem lehet meghekkelni. Ez volt a portál legnagyobb értéke –
talán nem Daniele szemében, aki szívesebben tekintette elvont
matematikai modellnek az alkotását, hanem az átlagos
felhasználók millióinak. A katonai szinten kódolt Carnivia
névtelenségében az ember a kollégái szexuális életének titkaitól
az új személyazonosságig mindent megvásárolhatott, egy idegen
hitelkártya adataitól a saját testéig mindent eladhatott, a
fizetésétől az életéig mindenbe fogadhatott és a pár perc
élettartamú, önmegsemmisítő, névtelen e-mailben elküldött
szenvedélyes szerelmi vallomásoktól a politikusok vagy
kormányok korruptságainak leleplezéséig mindent kikiálthatott.
Voltak, akik gonosznak nevezték, mások a jó szolgájának. A
többség tudta, hogy a Carnivia se nem jó, se nem gonosz, csak az
információ korának új valósága, mint a Twitter, mint a Google
vagy maga az internet, amelynek igazi hatását csak az idő
döntheti el.
Már persze ha megmarad, és nem tűnik el, mint oly sok
internetes szenzáció. A Carnivia sikere elválaszthatatlan volt a
biztonságától. Ha támadható, annak félelmetes következményei
lesznek.
– Meghekkelték? – ismételte. – Hogyan?
– Valaki hamis üzeneteket küldözget Mia Elston felhasználói
fiókjából egy adminisztrátori fórumra. Akárki is az, ismeri az
interpreteres nyelvet. A forráskódot átírták Pythonra, hogy ne
követhessem vissza a felhasználók személyazonosságát. Ám ez
viszonylag egyszerű. A Carniviába az lép be, aki ismeri a
doménspecifikus programnyelvet…
– Daniele – vágott közbe Holly –, a Pythonnál még értettem.
– Elnézést. A lényeg, hogy ha valaki látszólag meghekkel egy
weboldalt, ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy feltörték a
kódot. Sokkal valószínűbb a pszichológiai manipuláció, vagyis
hogy ellopták valakinek a jelszavát. – Habozott. – Az
üzenetekből, amiket kaptam, egy szót sem értek, de úgy
hangzanak, mint valamiféle fenyegetés.

TIZENEGY

– Mia, tudod, hogy miért vagy itt?

A lány a fejét rázta. Nem.
– Hangosabban, kérlek. Tudod, hogy mi történhet veled itt?
– Nem.
Egy kéz rácsapott előtte az asztalra. A lány ugrott egyet.
– Ne hazudj nekem, Mia. Jól gondold meg a válaszaidat. El tudod
képzelni, mik történhetnek veled itt? Biztos vagyok benne, hogy
nem szívesen gondolsz rájuk. De abban is biztos vagyok, hogy el
tudod képzelni őket. Így van?
Miután körülbelül egy órát töltött a cellájában, visszavitték a
nagyobb helyiségbe. A túlsó falra egy lepedőt akasztottak, mint
egy transzparenst. A lepedőre valamilyen jelképet mázoltak, egy
nagy fekete kört, abba egy A betűt, hasonlót az anarchisták
logójához, csak ebben egy kisebb D és M volt közvetlenül az A
alatt. A lepedő elé egy asztalt állítottak, annak a két oldalára
pedig egy-egy széket.
Bauta valahonnan az árnyékból filmezett.
– Igen – felelte gyönge hangon a lány.
– Sorold fel őket.
– Bánthatnak… engem.
– Folytasd.
– Megölhetnek. Megverhetnek. – Szünet. –
Megerőszakolhatnak.
– És ha ezek közül bármelyikre is sor kerülne, te mit tehetnél
ellene?
Semmit.
Ki is mondta, vagy csak gondolta? A vele átellenben ülő
Arlecchino megismételte a szót, tehát mondania kellett.
– Semmit. Így van. Semmit sem tehetsz. De azért van egy jó
hírem is, Mia. Akarod tudni, mi az?
Ismét bólintott, azután eszébe jutottak az utasítások. – Igen.
– A jó hír az, hogy egyik sem fog bekövetkezni, ha teljesítik a
követeléseinket. Megértetted?
– Igen.
– Most pedig állj fel és vetkőzz le.
Mia habozott, de csak egy pillanatig. Mihelyt levetette a
bárban viselt ruhákat, Arlecchino fogott egy ollót, és mindegyiket
apró darabokra vágta. Amikor a lányon már csak bugyi és
melltartó volt, Arlecchino valamit kirakott az asztalra. Mia látta,
hogy egy kezeslábas az, és egy guriga szürke ragasztószalag.
Megkönnyebbülten nyúlt a kezeslábasért, de Arlecchino tiltóan
rátette a kezét.
 – Nem, nem! Itt, Mia, ki kell érdemelned a jogot, hogy ruhát
viselhess. – Fölvette a ragasztószalagot. – Ez pedig azt jelenti,
hogy először segítened kell egy kis filmforgatásban.

TIZENKETTŐ

– Sajnos, nem tárgyalhatok önökkel Mia Elstonról – mondta a

tanácsadó, és fontoskodó ráncokba szedte a homlokát. – Engem
köt a szakmai titoktartás. A diákoknak tudniuk kell, hogy velem
megbeszélhetnek mindent, nem kell attól félniük, hogy valami a
szüleik fülébe jut.
– Tökéletesen megértjük – bólogatott Holly.
Mr. McConnell, az Amerikai Középiskola hallgatói tanácsadója
az utolsó volt azok között, akikkel beszélniük kellett. Eddig nem
sokra jutottak. Mindenki ugyanazt adta elő: Mia szorgalmas,
sportos és okos, habár – ami fölkeltette Kat figyelmét – több
barátja célzott rá hogy meggondolatlan is tud lenni. – Mindenbe
bele lehet ugratni, ha kétségbe vonják a bátorságát – mesélte az
egyik barátnő. – Bár nem kérdés, hogy bátrabb is az összes itteni
fiúnál.
– A helyzet az, Mr. McConnell – vette át a szót Kat – hogy
maga az, aki nem érti. A „szakmai titoktartás” ebben az
országban jogilag kizárólag a jogászokra, orvosokra vagy a
hivatalos engedéllyel rendelkező pszichológusokra érvényes.
Feltételezem, ön egyik kategóriába sem tartozik.
– Én diplomás…
– Rendelkezhet a világ összes diplomájával – vágott közbe
Kat. – A törvény előbbre való. Azaz kötelessége együttműködni
az olasz bíróságok által elrendelt összes nyomozással, ellenkező
esetben pedig vállalni a következményeket, beleértve az akár
nyolc év szabadságvesztést. – Szántszándékkal használt kissé
hivatalos nyelvezetet, hátha akkor a tanácsadó nem fog
kötözködni, hogy elrendelhetnek-e a bíróságok ilyet, vagy sem. –
Szóval akkor közölné, tanácsadó úr, hogy miféle közölhetetlen
dolgot tud Mia Elstonról?
 McConnell pislogott. – Semmit, hm, az a helyzet, hogy amit
tudok, abban sincsen semmi érdekes.
– Akkor halljuk azt, ami érdektelen.
– Időnként… hogy is fogalmazzak? – Félszegen felbámult a
mennyezetre. – Nem rendhagyó dolog. De nem is nevezhető
mindennaposnak. Mia… húz engem. Ezzel az egy szóval tudom
jellemezni.
– Milyen értelemben?
– A diákok tudják, hogy nem adhatom tovább, amit tőlük
hallok. Időnként ez a hatalom érzésével ruházza fel őket – azzal
szórakoznak, hogy igyekeznek megbotránkoztatni. Mia például
azzal, hogy melyik férfi tanárba van beleesve. – Fölemelte a
kezét. – Ó, az egészet abba csomagolta, hogy nehezére esik az
összpontosítás, tudják. De kissé túlságosan is részletezte, ugye,
értik. Majd amikor megpróbáltam rábírni, hogy valamivel
nyíltabban beszéljen, azt mondta, hogy énrám bukik! Egy
pillanatig sem hittem el, hogy igaz. Egyszerűen látni akarta,
hogyan reagálok.
– És hogyan reagált? – kérdezte Holly.
– Azt feleltem, hogy akkor másik tanácsadóhoz kell járnia –
aki, mivel a középiskolában én vagyok az egyetlen, a kollégám,
Mrs. Morales lenne, ő az általános iskola felső tagozatos
tanulóival foglalkozik. Mondhatom, ezek után Mia igen sebesen
visszakozott. Másnap közölte velem, miszerint rájött, hogy csak
pszichodinamikai transzferencia történt, így, ezekkel a szavakkal.
Vélhetőleg az interneten tájékozódott, mert ismerte az egész
szakzsargont.
– Szóval szűzkurválkodott egy kicsit – összegezte Kat. – Bár ez
sem magyarázat az eltűnésére.
– Valóban nem. Mellesleg ez a stílus, kapitány… Még csak
célozni sem akarok arra, hogy Mia viselkedése bármiben
különbözne attól a fiatal nőétől, aki kezd rájönni, mennyire
vonzó, és kutatja vonzereje határait. Viszont az megdöbbentett,
hogy képes volt egyszerre létezni mindkét változatban: a komoly
eminens tanulóéban, és a gyorsan nővé érő lányéban.
Szempillantás alatt tud átváltani az egyikből a másikba.
 – Voltak fiúi?
A tanácsadó a fejét rázta. – Én nem tudok róla, habár
bizonyosra veszem, hogy minden ujjára jutott volna.
– Elston őrnagy említett egy katonát, aki bulikra szokta kísérni
Miát.
– Ó, igen. Kevin Toomer tizedes. Mia csak úgy hívta, hogy
„apu vérpincsije”. Az volt a benyomásom, hogy nem túlzottan
kedvelte.
A nők összenéztek, Kat felállt. – Beszélünk Toomerrel.
Köszönjük, hogy szakított ránk időt.

– Igazad van. Túl szép volt, hogy igaz legyen – mondta Holly,
miközben kijöttek az iskolából.
Kat elhúzta a száját. – Hogy ezt a kéjenc görényt felcukkolta,
az még aligha teszi gyerekdémonná. Lefogadom, hogy a se non è
zuppa è pan bagnato esete forgott fent – amilyen az adjon-isten,
olyan a fogadjisten. Láttad, hogy bámulta ez a lábamat?
Szerintem a lány azzal húzta fel, hogy színre színt adott.
– Azt hiszed, hogy az a katona is valami hasonlót érezhetett?
– Elképzelhető. Nem lehetett könnyű egyszerre játszani a
testőrt és a fiúpótlékot, akit ráadásul a papa választott ki.
Toomernek talán elege lett.

Toomer tizedes egy kihallgatóhelyiségben várta őket. Katot

meghökkentette, milyen fiatal. Kiderült, hogy mindössze
tizenkilenc, csak két évvel idősebb Miánál.
Nem volt könnyű kikérdezni. Katonai szakzsargonnal
megspékelt válaszait olyan személytelen fahangon adta elő,
mintha Kat és Holly törzsőrmesterek lennének egy szemlén. Igen,
hölgyem, néha elkísértem Mia Elstont grillezésekre és moziba.
Megtiszteltetés volt, hölgyem. Személyesen sose szolgált Elston
őrnagy alatt, de az a leghőbb vágya, hogy jelentkezhessen
felderítőkiképzésre, mihelyt elérte a megfelelő rangidőt. A Recon
Red, az őrnagy csapata az egyik legszuperebb egység a
százhetvenhármasoknál.
– Miről beszélgettek Miával? – kérdezte Kat.
 Toomer üresen bámult rá. – Többnyire katonai dolgokról.
– Szerelmesek voltak egymásba?
– Nem, hölgyem! – tiltakozott megbotránkozva a fiú.
– Szex?
Toomer olyan képet vágott, mint aki mindjárt felrobban. –
Elston őrnagy énrám bízta a lánya becsületét! És Elston őrnagy
egy legenda!
– De azért csinosnak tartja Miát?
A katona habozott.
– Kevin, maga meleg, ugye? – kérdezte Kat. Érezte, hogy Holly
megmerevedik mellette. Toomer csak bámult, meg sem bírt
mukkanni.
– Tisztában vagyok vele, hogy ez nem olyan téma, amelyről
beszélni szokás a seregben – folytatta Kat. – Viszont nekem
tudnom kell, milyen kapcsolatban állt Miával. Mint hallom, ő
nagyon értett ahhoz, hogy kiszúrja az ilyesmit.
Toomer egy pillanatnyi hallgatás után bólintott. – Igen,
hölgyem, értett.
– Szóval maguk csak barátok voltak?
– Olyasmi – felelte óvatosan a fiú.
– Vagyis?
– Mihelyt Mia rájött… – Toomer habozott. – Általában rendes
volt. De időnként elkezdett kötekedni. Tudja, ilyenek, hogy
„miért nem szerzett nekem apu egy normál kísérőt?” Viccnek
szánta, de nem volt vicc. És butaságokat mondott.
– Például?
– Például, hogy egyszer majd leszop, és kideríti, hogy tényleg
meleg vagyok-e – motyogta a fiú.
– Tehát él szexuális életet?
Toomer kényelmetlenül fészkelődött. – Lehet. Tudom,
megígérte a papájának, hogy szűz marad, de fixen érdekli a szex.
Mesélt róla, hogy miket látott a neten, tudja. Mint például, hogy
„láttam ezt a dögös meleg klipet, neked is meg kéne nézned!” –
Pofát vágott. – Főleg azért, hogy engem sokkoljon. De nem
hiszem, hogy kitalálta volna. Egyszer mesélt nekem egy fórumról
a Carnivián, ahol lehet posztolni képeket magunkról, és mások
értékelik őket. Például félmeztelenül, de nem mutatjuk az
arcunkat, így nem tudják, kik vagyunk. Azt hiszem, ettől
beindult.
– Drogok?
– Arról nem tudok – dünnyögte a fiú.
– Dehogynem tud. Vagy azt akarja, hogy beszámoljak magáról
a haverjainak a szakaszban? – Inkább érezte, mint hallotta, hogy
Holly levegőért kapkod.
Toomer az ajkát harapdálta. – Tudom, hogy kipróbált pár
dolgot. Erről sose beszéltem vele. Gyűlölöm a drogokat. Az apja
is gyűlöli őket. Megmondta Miának, hogy elgyepálja, ha csak egy
ujjal is droghoz nyúl. Bár nem hiszem, hogy ez visszatartotta
volna.
– Ha ennyire különböznek, miért kísérgette továbbra is? –
érdeklődött Kat.
A fiú vállat vont. – Hát, gondolom, a papája miatt.
– Mi volt az elmúlt hétvégén? Mesélte magának, hogy mik a
tervei?
– Tudtam, hogy lesz valami, mert mondta, hogy meg kell
lépnie a papája elől. Mondtam, hogy ebben nem segíthetek. Erre
ő elneveti magát: „Ne izgulj, az nem olyan hely, ahova te
szeretnél menni!”
– Menni? Mintha egy buliról beszélt volna?
– Ja, buli… vagy talán egy rave. Szerintem járt már ő
ilyeneken, úgy, hogy a szülei semmit se tudtak róla.

Miután visszaküldték Toomert az egységéhez, Kat felugrott. –

Gyerünk ebédelni.
Némán ballagtak a főkapu felé. – Kat. – szólalt meg Holly.
– Igen, tudom! – szakította félbe Kat. – „Erről nem
beszélünk!” Ami pedig a fenyegetést illeti, hogy elmondom a
szakaszának, valószínűleg az sem szerepel a szabályzatban. De te
akartad, hogy segítsek, hát megkaptad.
Útközben keresztül kellett vágniuk a Main Streeten, a
támaszpont plázáján. Körülöttük emberek futkostak
reklámtasakokkal. Katnak egy középkori fellegvárra kellett
gondolnia: családostól összezsúfolt katonák egyetlen erődített
táborban, de nem az ezredek zászlai, hanem a modern
kiskereskedelem lobogói – az American Apparel, a Gap, az Old
Navy – lobogói alatt vonulnak.
Egy Baskin-Robbinsnél megfigyelte, hogy a kedvenc velencei
gelateriája aktuális kínálatát – a vérnarancsot, a mogyorós
csokoládét, az articsókát – itt felváltja egy tucat kekszalapú
készítmény, amelyek mindegyike büszkén vallja magát
zsírszegénynek. A fagylaltozó mellett Burger King volt.
– Gondolom, nem akarod azt ajánlani, hogy a támaszponton
együnk? – érdeklődött ártatlanul. Holly csak egy sivár kacajjal
válaszolt.
Pár percnyire, Stangában találtak egy családi kis trattoriát.
Odabent csak hat asztal fért el, és a fekete táblára fölkrétázott
menüben mindössze három fogás szerepelt. A bigoli al ragù
d’asino volt az egyik. – Legyen a tészta! – javasolta Kat.
– Pazar! – felelte Holly, aki tökéletesen tisztában volt vele,
hogy Kat most próbára teszi. – Melyik borral? Az Amarone a jobb
a szamárhúshoz, vagy a Valpolicella?
– Persze, hogy a Valpolicella – felelte egy lapos pillantás
kíséretében Kat. – Mármint ha nem tartod bűnnek, hogy ebédhez
bort igyál.
Holly ezt inkább elengedte a füle mellett. – Nos hát…
gondolom, nem hisszük, hogy akár McConnellnek, akár
Toomernek köze lenne Mia eltűnéséhez?
Kat a fejét rázta. – De akkor is sokatmondó, hogy ilyen kettős
életet él – az egyiket a szüleinek, a másikat azoknak, akik valóban
ismerik.
– Azt hiszem, ez gyakori a katonacsaládoknál. Az én apám
nem volt olyan szigorú, mint Elston őrnagy, de sosem engedték
elfelejtenünk, hogy minden balhénk bekerül a szüleink személyi
anyagába. Az ember így megtanulja nagyon eltitkolni a
magánéletét.
És ez olyan szokás, amit nehéz kinőni, tűnődött Kat, de
megtartotta magának a gondolatot.
 Gyorsan kihozták a borukat, amit hamarosan követett a főtt
tészta. A mártás olyan sötét volt, mint a kacsahús, de a
szarvaséhoz hasonlóan erős szagot árasztott. Kat bosszúságára
Holly mély élvezettel ette. A szamár- és a lóhús ínyencségnek
számított Venetóban, és bár a turisták hajlamosak voltak
fintorogni az ilyen ételeken, kevés olyan trattoria akadt, ahol ne
kínáltak volna sfilaccit, rukkolaágyon tálalt, hajszálvékonyra
szeletelt füstölt lócombot, előételnek szamárhúsos főtt tésztát,
vagy főfogásnak spezzatino di cavallót, lóhúsból, paradicsomból,
zöldpaprikából főzött, laktató ragut. Talán az alhadnagy sokkal
inkább olasz, mint amennyire az egyenruhájából következne,
elmélkedett Kat. Nem mintha számítana. Az ő barátságuknak
úgyis vége.
– Nem rossz – állapította meg Holly az utolsó falat után. Mély
lélegzetet vett. – Kat… azt hiszem, meg kellene beszélnünk, ami
történt. Amikor nálad laktam.
– Miért? – kérdezte rövid hallgatás után Kat.
– Mert hiányzik a barátságunk – felelte egyszerűen Holly.
Hosszú hallgatás következett. – Akkor legyünk barátok –
szólalt meg végül Kat.
– Nagyszerű, de meg kellene beszélnünk…
– Nem, nem kellene – vágott közbe Kat. – Ne légy már ilyen
görcsölős amerikai sboro. Volt egy ostoba veszekedésünk egy
serpenyő miatt, és kész. Most pedig kibékültünk. Úgyhogy
felejtsük el, és találjuk meg Miát.
Holly nem szólt. A veszekedésnek nyomósabb oka volt egy
serpenyőnél, de ha Kat így akar emlékezni rá, akkor tegye. –
Továbbra sem gondolod, hogy egy fiúval lépett le, ugye? –
kérdezte halkan.
Kat a fejét rázta. Amióta meglátta Mia túlzott rendben tartott
szobáját, egyre erősödött benne a bizonyosság, hogy nem egy
újabb szökevény kamaszról van szó. Meggyőződését még jobban
alátámasztották Daniele szavai Mia meghekkelt fiókjáról a
Carnivián.
– Nem – mondta. – Több ez annál. Biztosra veszem.
 Azt egyelőre nem bírta volna elismerni, hogy aggodalmon
kívül mást is érez a lány eltűnése miatt.
Ezt az érzést részben azok az arctalan férfiak váltották ki
belőle, akik azt írták az öltözőszekrénye ajtajára a
főkapitányságon, hogy húzz a picsába kurva, vagy éppen neki
való időtöltésnek képzelték a nyomozást hamisított retikülök
után.
Kat Tapo carabiniere kapitány lázas izgalmat érzett abban a
pillanatban.
Mia Elston, lehet, hogy te vagy az alkalom, amire vártam!

TIZENHÁROM

– Trevisano professzor?
A nyitott ajtóban álló férfi bólintott.
– Elnézést a zavarásért – mentegetőzött Piola. – Dr. Iadanza
tanácsolta, hogy forduljak önhöz egy csontváz miatt, amelyet ma
reggel találtak Vicenza közelében.
– Ez csak természetes! Fáradjon be!
Trevisano professzornak, a velencei Ca’ Foscari egyetem
professzorának sűrű, göndör fekete haja és megnyerő modora
volt. Betessékelte Piolát a szobájába, ahol könyvek borították a
falakat, a padlón is könyvek és akták álltak tornyokban, a szoba
közepén hagyva csak egy szigetet három karosszéknek. Piola leült
az egyikbe, derűsen állapította meg, hogy úgy érzi magát, mint
egy vizsgázó, majd előadta, miért jött.
– Azt mondja, sorvadt bal kéz? – szakította félbe Trevisano. –
Továbbá khaki zubbonyt viselt, vörös nyaksállal?
– Igen.
– Max Ghimenti, a marosticai Garibaldi-brigád parancsnoka –
vágta rá a professzor.
– Biztos benne?
Trevisano bólintott. – Dr. Iadanzának közölnie kellett önnel,
hogy az én szakterületem a második világháború. A
partizánoknál ritkaság volt az egyenruha, bár természetesen
mindenki viselte a nyaksálat: a kommunisták vöröset, a
köztársaságiak zöldet satöbbi. De a zubbony arra utal, hogy tiszt
volt, a sorvadt bal kezet pedig több beszámoló említi. Csak ő
lehet.
– Tudna mondani nekem valamit, ami megmagyarázná, miért
temették el a régi repülőtéren?
– Nos, épp ez az érdekes – válaszolta Trevisano. – Ugyanis
nem tudok. Ghimenti halála egyike a felszabadulást megelőző
hónapok nagy rejtélyeinek. Természetesen zűrzavaros idők
jártak: a szövetségesek délről támadtak, a németek méterenként
vonultak vissza, de itt, északon, nagyjából patthelyzet alakult ki.
Ghimenti és néhány tisztje lejöttek a bázisukról, a marosticai
hegyekből, és elindultak egy megbeszélésre az amerikai OSS
egységével, amely összehangolta az ellenállást a térségben. Az
OSS ügynöke szerint a partizánok sosem érkeztek meg a
tárgyalásra.
Piola, aki járatos volt a bizonyíték tálalásának árnyalataiban,
azonnal lecsapott: – Szerint?
Trevisano vállat vont. – A történet úgy szólt, hogy miközben
aludtak, bekerítették őket, és rövid tűzharc után megadták
magukat. Még emléktábla is van a templom falán, amelyben
állítólag történt. Soha többé nem hallottak róluk – feltételezték,
hogy egy németországi haláltáborba szállíthatták őket. De szinte
azonnal kérdések vetődtek fel. Ha a németek valóban elfogtak
volna egy partizánvezért, akkor nem vagonírozzák be csak úgy.
Megkínozzák, hogy információkat csikarjanak ki belőle, ha pedig
– vagy amikor – meghal, a holttestét felakasztják egy
lámpaoszlopra, hogy mindenki okuljon. De egyszerűen eltűnni…
az fölöttébb szokatlan, hogy finoman fogalmazzak.
– Tudunk valamit arról, hogy miért szervezték ezt a
találkozót?
– Ghimenti emberei szerint az ejtőernyővel ledobott
szövetséges fegyverek szinte mindig rossz helyen értek földet.
Ugyanakkor olyan kockázatos bevetésekre kaptak parancsot,
hogy óhatatlanul súlyos veszteségeket szenvedtek. Ghimenti
találkozót kért Garland őrnagytól, az olaszországi rangidős OSS-
tiszttől, mert úgy érezték, hogy készakarva szorítják őket a
háttérbe más partizáncsapatok javára.
– Mit gondol, igazuk volt?
Trevisano komoran mosolygott. – Hát, ez úgyszólván
bizonyos. Mi, olaszok, érthető módon ragaszkodunk a
legendához, hogy Mussolini szégyenletes évei után egy
emberként szálltunk harcba a nácikkal. Csakhogy a
partizánpolitika több szempontból még annál is mocskosabb és
kegyetlenebb volt, mint ami korábban történt. Voltak szocialista
brigádok, katolikus brigádok, köztársaságiak, királypártiak – és a
legnépesebb a garibaldistáké.
– Akik kommunisták voltak.
– Igen. Túl finoman fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy
ezek a csoportok nem mindig jöttek ki egymással. Ám a
kommunisták esetében volt más probléma is. Az amerikaiak jóval
a háború befejezése előtt felfigyeltek az új fenyegetésre, amelyet
Oroszország jelentett. Persze hivatalosan szövetséges volt a két
ország. A gyakorlatban azonban mind a kettő igyekezett minél
nagyobb területet és befolyást szerezni, még mielőtt véget érnek a
harcok. Egyes történészek szerint az amerikaiak nem is azért
szállták meg Olaszországot, hogy kiűzzék a németeket, hanem
azért, hogy ne jusson a kommunisták kezére. Elvégre Tito
kommunista partizánjai már uralták Jugoszláviát; ha még
Olaszországot is megkaparintják, a Földközi-térség stratégiai
egyensúlya elbillenhet az oroszok javára. Ha az amerikaiak
lehetőséget láttak arra, hogy gyengítsék egy kommunista
partizánhadsereg befolyását, bizonyosan kihasználták.
– Érdekes. – Piola felállt. – Köszönöm, hogy időt szakított rám
professzor úr. Utánanézek, hátha sikerül felkutatnunk Ghimenti
rokonait, és akkor összehasonlítjuk a DNS-üket a
maradványokéval. Bizonyára örülni fognak, ha ilyen hosszú idő
után megadhatják neki a végtisztességet.
Trevisano intett, hogy álljon meg. – Várjon, ezredes úr… Csak
szeretném, ha tisztában lenne azzal, mi következik abból, amit
mondott. Az önök patológusa szerint Ghimenti nem halhatott
meg tűzharcban. Ez azt jelenti, hogy halála történetének eredeti
változata nem felel meg a valóságnak.
– Lehet, hogy így van, professzor úr, lehet, hogy nem –
mondta Piola, és fölvette a kabátját. – De az már a magafajta
történészek dolga, nem a csendőrségé.
– Aha. Hát ez az, amiben tévedhet, ezredes úr – szólt halkan
Trevisano. – Mondja csak, mennyire ismeri a Hágai Konvenciót?

A Trevisanóval folytatott megbeszélés miatt Piola késve érkezett

a Campo San Zaccariára, ahol a belső ellenőrökkel kellett
tárgyalnia.
– Na végre, ezredes! Hát akkor talán hozzuk be az
elvesztegetett időt azzal, hogy azonnal el is kezdjük. – Lettiere
ezredes föl se nézett a bocsánatkérően motyogó Piolára. Intett hű
csatlósának, Endrizzinek, aki előhúzott egyet az előtte álló fél
tucat aktából, kinyitotta egy sárga öntapadós cédulával megjelölt
oldalon, és tisztelettel odahelyezte gazdája elé.
Piola tudta, hogy arroganciának könyvelik el a késését. Hát
akkor ennek megfelelő arroganciával közölheti, hogy ez
egyáltalán nem érdekli. Lettiere ezredes nyomozása az etikai
ügyben, annak nyomán, hogy egykori beosztottja, Kat Tapo
panaszt tett Piola ellen, a kérdések és a sunyi célozgatások
végtelen útvesztőjébe vezetett. „Javasolnám magának, ezredes…”
„Tudja, hogy veszi ki magát, amikor…” „Valóban azt állítja,
hogy…” Lettiere tudni akart minden részletet, még a
legbensőségesebbeket is: hányszor feküdtek le egymással, mikor
és hol, a nőnél töltötte-e Piola az éjszakát, sőt hogy a panaszos
hányszor mutatta, mint ahogy azt a finnyás Lettiere
meghatározta, „a szexuális beteljesülés jeleit”. Ezt hallva Piola
csak bámult rá néma haraggal és felháborodással, amíg Lettiere,
aki ettől egy cseppet sem jött zavarba, át nem tért a következő
kérdésre.
– Ma egy sajátos ellentmondással akarok foglalkozni az önök
kijelentései között – folytatta. – A százados azt mondja, hogy egy
alkalommal, január 21-e éjszakáján meg akarta szakítani a
kapcsolatukat. Viszont maga úgy emlékszik arra az estére… – Egy
másik oldalra lapozott, amely ugyancsak meg volt jelölve sárga
cédulával. – Hogy elment a kapitány lakására, ahol a szokott
intim történések zajlottak le. – A papírra sandított. – Bigoli con
ragù mellett, amelyet személyesen Tapo kapitány főzött. Milyen
kedves.
– Ha maga mondja – felelte Piola, magába fojtva egy
sóhajtást.
– Azt nem értem, ezredes, mivel tudta rávenni, hogy
változtassa meg az elhatározását. Hogy miféle nyomást gyakorolt
rá.
– Semmifélét. Ha Tapo kapitány véget akart volna vetni az… –
Piola tétovázott – az ügyünknek, természetesen bármikor
megtehette volna. Nekem nem jelezte ezt a szándékát sem azon
az estén, amelyre maga céloz, sem más alkalmakkor. Végül is én
szakítottam, nem ő.
– Igen… Amiből az következik, hogy nem közölte magával,
miért akar véget vetni az ügynek?
Piola vállat vont. Rég nem próbálta megfejteni, miféle
tekervényes logika szerint követik egymást Lettiere kérdései. –
Nem.
Lettiere szeme felcsillant, mintha fontos győzelmet aratott
volna. Intett Endrizzinek, aki újabb aktát helyezett elé, és
kinyitotta egy sárga cédulánál. Piola elszörnyedve látta, hogy még
legalább egy tucat sárga cédula kandikál ki a lapok közül. –
Elmondaná nekem, hogyan lett a munkatársa Tapo kapitány
ebben a nyomozásban?
– Én kértem fel.
Lettiere felvonta a szemöldökét. – Név szerint?
Hogyan másképp? – bosszankodott Piola. – Igen.
– Mert már korábban megakadt rajta a szeme, ugye?
– Mert velencei. Én régóta élek itt, de az nem ugyanaz. Úgy
gondoltam, hogy egy őslakos jól jön a csapatban.
– Egy őslakos, akinek, ha jól tudom, nem voltak tapasztalatai
emberölési ügyekben?
– Mindnyájan elkezdtük valahol.
 – Valóban. Magának nyilván azt is tudnia kellett, hogy Tapo
kapitány hálás lesz az alkalomért.
– Nem akartam elcsábítani, ha erre céloz – mondta hidegen
Piola. Ez is volt az igazság. Majdnem. Azon az első napon
bizonyosan nem számított rá, hogy a kapcsolatuk valaha is túllép
a szakmai kereteken, de őt már a kezdet kezdetén elbűvölte Kat,
amikor látta, hogyan rántja le a gumicsizmáját, és mezítláb gázol
keresztül a Santa Maria della Salute előtt az elöntött kövezeten,
hogy megvizsgálja egy meggyilkolt nő hulláját, egy nőét, aki papi
ornátust viselt. Egy pillanatra látta vörösre lakkozott lábkörmeit,
ahogy rettenthetetlenül belelép a dermesztően hideg sós vízbe,
amitől Piola szíve kihagyott egy ütemet.
Természetesen ez volt az igazi probléma: a szerelem, a szó,
amely egyszer sem hangzott el ebben az értelmetlen
hullaboncolásban. Ha egyszerűen csak lefekszenek egymással,
aztán megbánják, és elhatározzák, hogy úgy tesznek, mintha
semmi sem történt volna, nem lenne semmi baj. Pontosan
érzelmeik hőfoka tette lehetetlenné, hogy az ügy lezárása után is
együtt dolgozzanak. A bűnözők, akik után nyomoztak, fotókat
küldtek kettejükről az ezredes feleségének, hogy ezzel aknázzák
alá a vizsgálatot. Sikerült. Piola ultimátumot kapott otthon,
minekutána kénytelen volt szakítani szeretőjével, és megkérni
Katot, hogy álljon félre, ami visszavetette a nő karrierjét, de Piola
azóta sem hitte, hogy különb megoldással is előhozakodhatott
volna.
Hirtelen nagyon elfáradt.
– Nézze, ő semmiben sem volt hibás. Tehát ha azt akarja, hogy
ismerjem el a nyomásgyakorlást, vagy a hivatali helyzetemmel
való visszaélést, tegye elém a vallomást, és alá fogom írni.
Lettiere édeskésen vigyorgott. – Bár ilyen egyszerű lehetne,
ezredes. Vezetőnek és beosztottnak pontosan azért tilos ilyesféle
kapcsolatot létesítenie, mert az ennyire bonyolult kérdéseket vet
föl. Mert például lehetséges, hogy maga azt képzelte, a
szexualitás miatt használja ki őt, míg ő ugyanakkor azt hihette,
hogy a karrierje miatt manipulálja magát. Itt nem a
függelemsértésen van a hangsúly. A kihágások mögötti
motívumok fogják meghatározni a következtetéseimet. – Szinte
boldogan nyúlt a következő sárga céduláért. – Mármost ami a
más beosztottjaival fenntartott kapcsolatát illeti…
Az ajtó kivágódott, belefojtva Lettierébe a szót. – Á, jó napot,
Piola! Hogy haladnak, Lettiere ezredes? – kérdezte Saito
tábornok. Lettiere felelni akart, de Saito már beszélt is tovább. –
Sajnos, ezt máskor lesz kénytelen befejezni. Beszélnem kell az
áldozatával, és noha nem kétlem, hogy napokig elemezhetnénk
szerelmi életének részleteit, a Carabinierinek jelenleg más dolga
van.
– Természetesen, uram. – Lettiere felállt, és intett
Endrizzinek, hogy szedje össze az aktákat. – Történetesen az a
helyzet, tábornok úr, hogy a jelentésem majdnem kész. Noha az
eredmény természetesen a fegyelmi tanács elé kerül, részemről
néhány egyértelmű ajánlással fogom kiegészíteni. Itt egy
magánéleti drámával állunk szemben, egy elhagyott nővel, akit
szakmai bosszúra sarkall a visszautasítás… Szerintem bizonyosra
veheti, hogy Piola ezredes hamarosan visszatér hivatali
kötelességeihez.
A hüledező Piola nem is szólt. Csak azt feltételezhette, hogy
Lettiere látni akarta, merről fúj a szél, mielőtt kiterítette a
kártyáit. Saito hangneméből egyértelműen leszűrhette, mit
akarnak hallani fölöttesei, és nem szalasztotta el az alkalmat.
– Kétségen kívül – helyeselt szórakozottan Saito, majd
Piolához fordult. – Úgy látom, Aldo, itt mindenki elégedett
magával. Az amerikaiak panaszt tettek, de csak formaságból.
Fallici Ligája szintúgy. Sikerült mindkét felet felborzolnia, de
úgy, hogy egyik sem remélhette, hogy bármit is nyerhet azzal, ha
igazi balhét csap. Kényes egyensúly, elegáns kivitelezés,
elvarratlan szál szinte sehol! Tekintve, hogy a régész a
konzorcium alkalmazottja, javasolom, most már hagyjuk, hadd
beszélje meg a munkáltatóival ő, hogy meddig folytathatja a
vizsgálatot. A mi munkánk ezzel lezárult.
– Nem egészen – hallotta Piola a saját hangját.
Saito meghökkent. – Hogyhogy?
 – Nemrég beszéltem egy történésszel, akinek a háború a
szakterülete. A helyzet az, hogy az áldozaton khaki zubbony volt,
amikor meghalt.
– És?
– Úgy tűnik, hogy mivel egyenruhát viselt, jogosult volt a
Hágai Konvenció védelmére, amely az olasz polgári jogtól
eltérően nem ismer elévülést. A halált egy közelről leadott
fejlövés okozta. Kivégzés stílusú gyilkosság történt, más
szavakkal háborús bűn. Már meg is nyitottam az aktáját.
Saito nagyot nézett. – Ki a gyanúsítottja?
– Még csak tapogatózom, de az első jelek arra utalnak, hogy
egy Bob Garland nevű őrnagy, az OSS ügynöke lehet a felelős.
– Él az még?
Piola a fejét rázta. – Öt éve meghalt, miután egy hosszú életen
át dolgozott itt Olaszországban, ugyanannak a szervezetnek,
vagyis inkább annak, ami az OSS-ból lett a háború után.
– Melyiknek?
– A Központi Hírszerző Ügynökségnek. CIA. Bob Garland volt
az olaszországi irodavezető.
Saito hitetlenkedve fölnevetett. – Ezredes, maga minden pénzt
megér! Egy halott CIA-ügynököt akar vádolni azzal, hogy megölt
valakit háromnegyed évszázada, egy háború kellős közepén? Mi
jó sülhet ki abból?
– Tudom – mondta Piola, bocsánatkérő félmosollyal
válaszolva a tábornok vigyorára –, de akkor is elhangzott egy
állítás, amire van kórbonctani bizonyítékunk, úgyhogy…
Saito sóhajtott. – Nagyon helyes. Írjon jelentést, ha muszáj,
vigye el egy államügyészhez. Ettől nem jutunk előbbre, de
legalább rendben lesz a papírmunka. Bár én nem fordítanék rá
két napnál többet.
– Ez csak természetes.
Saito hátba vágta. – Addig is próbáljon tartózkodni a
szoknyáktól, hm? Nem kell az nekünk, hogy még több ifjú
tisztnek szakadjon meg a szíve.
TIZENNÉGY

Daniele Barbo a számítógépe előtt ült, és arra készült, hogy

meghekkelje a Telecom Italia Mobilét. Viszonylag egyszerű
munka volt: pár perces kutatás után egy hacker weboldalon
rátalált egy közismert puffertúlcsordulásra, ami sebezhetővé tette
a TIM rendszerét. Közbeszédre átfordítva ez azt jelentette, hogy a
TIM weboldalának szövegdobozai, ahova a felhasználók a
nevüket és az e-mail címüket írják be, ha számlát akarnak fizetni,
elfogadták a HTLM alapkódokat is. Amikor Daniele beütötte,
hogy „tovább”, a TIM olyan simán bevette a kódot, mintha
egyenesen a nagy vasba írták volna bele. Daniele csak a
rendszergazdai hozzáférés miatt folyamodott ehhez a
módszerhez, ám ugyanilyen könnyen telepíthetett volna egy
logikai bombát, törölve több százezer telefonszámot, ellopva a
felhasználók adatait, vagy elárasztva postafiókjaikat spamekkel.
Nem szűnő ámulatba ejtette, hogy vállalatok képesek ennyire
trehányul kezelni egy rendszert, amelyet ők maguk hoztak létre,
ám a puffertúlcsordulások rendületlenül tartották pozíciójukat az
internet legsebezhetőbb pontjainak mezőnyében.
Miközben várta, hogy Mia híváslistája letöltődjön, átnézte az
üzeneteket, amelyeket állítólag a lánytól kapott. Voltak köztük
szinte tökéletesen érthetetlenek, kezdetben ezért is nem
tulajdonított nekik jelentőséget. Most látta csak, mekkorát
tévedett. Ha valakinek csakugyan sikerült feltörnie a lány
felhasználói fiókját a Carnivián, akkor az olyan mestervágás volt,
amihez képest ez az ő mostani hekkelése gyerekjáték. Akkor
jelentést nyernek az üzenetek, vagy ha nem, az értelmetlenségük
is csak egy lépcső a cél felé vezető úton.
Összegyűjtötte őket a képernyőn. Az elsőt angolul írták, és így
szólt:

Senki se becsüljön le ifjú korod miatt, de légy is a hívek

példaképe beszédben, viselkedésben, szeretetben, hitben és
tisztaságban.{1}
Ezt több e-mail követte, amelyek azt fejtegették, hogyan kell
bánni a foglyokkal. Közöttük volt az is, amelynek a „Dan, az
eljárás általános leírása” címet adták. Az utolsó mindössze húsz-
egynéhány perce jött, mint „Frissítés”:

A foglyul ejtők bevezető kihallgatást tartanak viszonylag

ártalmatlan modorban és környezetben. A foglyul ejtők nyílt
és nem fenyegető magatartást tanúsítanak, de
kihasználhatják az általános félelmet, például azzal, hogy
megkérdezik: „Tudod-e, hogy mi történhet veled itt?” A
fogolynak ruhát vagy más kedvezményeket ígérhetnek az
együttműködésért cserébe.

Ezek az eljárások együttesen nullára redukálják a foglyot. A

nullpont elérése azért szükséges, mert a fogolynak meg kell
mutatni, hogy a legalapvetőbb testi szükségletei fölött sem
rendelkezhet.

A kulcskérdés abban áll, hogy nevezhető-e ez az eljárás

olyan égbekiáltónak és felháborítónak, ami már
lelkiismereti sokk a modern ember számára?

Javában olvasott, amikor újabb üzenet érkezett ugyanattól a

feladótól. Azonnal rákattintott. Csupán ennyi volt benne:

Daniele, a weboldalad siralmas! Még egy lokál VIP-

listájának is különb a védelme!

Az első üzenet, mint azt egykettőre kiderítette a Google-ból, egy

bibliai idézet volt, konkrétan Pál apostolnak Timóteushoz írott
második leveléből a negyedik fejezet tizenkettedik verse, az a
változat, amit az amerikai iskolákban használnak. A másodszor
leírt mondat a „lelkiismereti sokkról” viszont már a jogból
kölcsönzött.
 A „lelkiismereti sokk” az Egyesült Államok és Kanada
igazságszolgáltatásában használatos kifejezés. A bíró azt a
tevékenységet minősíti „lelkiismeretileg sokkolónak”, amely
nyilvánvaló és durva igazságtalanságával megsérti az
Egyesült Államok Alkotmányának Tizennegyedik
Módosításába foglalt törvényes előírásokat.

A többi e-mailt mintha egy kiszivárogtatott amerikai hivatalos

dokumentumból vették volna, amely a rendkívüli kiadatásról
szólt. A rendkívüli kiadatás a CIA eljárása volt: a terroristagyanús
egyéneket elrabolták az egyik országban, azután egy másik
országba szállították őket vallatni, nem utolsó sorban azért, hogy
ne lehessen felelősségre vonni őket a tizennegyedik
alkotmánymódosítás megsértéséért.
Miért vállalná valaki, hogy felhívja magára Daniele Barbo
figyelmét egy védett internetes fiók meghekkelésével csak azért,
hogy a rendkívüli kiadatásról szóló amerikai direktívákból
küldözgessen neki részleteket? Ez nyilvánvalóan valamilyen
rejtvény, amelyet az ő ugratására és provokálására eszeltek ki.
Ebből viszont az következik, hogy a rejtvénynek talán nincs is
megoldása, mert készakarva megfejthetetlennek alkották.
Másrészt, tűnődött Daniele, bármennyire azt képzeli magáról
valaki, hogy megfejthetetlen zagyvaságokat ír, már azzal sokat
elárul magáról, hogy a zagyvaság melyik válfaja mellett dönt.
A készülék sípolt, jelezve, hogy sikerült hozzáférnie Mia
híváslistájához. Daniele átkapcsolt a felsorolásra. Talán itt talál
megfejtést a rejtvényre.

TIZENÖT

Piola begördült az autójával egy vaskapun, amely fölé

szögesdrótot feszítettek, majd elhajtott a korhadó
deszkabarakkok mellett. A tábla szerint ez volt a 73-as Internáló
tábor. „Tizenkétezer férfi, nő és gyermek lépte át ezt a küszöböt,
útban a náci koncentrációs táborok, büntetőszázadok és
kényszermunkásokkal dolgoztató gyárak felé”, írták kisebb
betűkkel a név alá.
Trevisano azt mondta, talán lesznek fényképek Max
Ghimentiről az egykori Carpi Internáló Tábor helyén létesített
Ellenállási Múzeumban, és bár konkrétan ez nem sokkal vitte
volna előrébb az ügyet, Piola nagyon jól ismerte a vizuális
bizonyítékok értékét, ha arról kellett meggyőzni egy ügyészt,
hogy érdemes nyomozást indítani egy bűnügyben.
A villogóan modern múzeum – vagy ahogy most nevezték, a
Látogatói oktatóközpont – vasgerenda lábai olyan fantasztikus
ívekbe görbültek, mint a cukorszálak egy velencei desszertben,
sajátos ellentétet alkotva a körülötte romladozó barakkokkal. Egy
újabb, az elsőnél jóval méretesebb tábla a Construttori
Conternónak hálálkodott, amiért bőkezű adományával
hozzájárult a múzeum létrehozásához. Érdekes, elmélkedett
Piola, hogy egyszer csak mindenütt ebbe a névbe ütközik. Aztán
leintette magát. A Conterno természetesen csak annyira gyakori,
mint volt; mindössze arról van szó, hogy ő jobban odafigyel a
fenséges griffre a címerpajzson. Ettől még nem kell belelátnia
olyan mintákat, amelyek nincsenek.
A központban olyan áhítatos csend uralkodott, mint a
galériákban vagy a magánbankokban. Piola elmagyarázta az
elegáns recepciós hölgynek, mi járatban van. A hölgy
lebonyolított egy telefont, majd azt mondta, hogy egy levéltáros
rögtön utánanéz a képnek.
Várakozás közben Piola az előcsarnokban őgyelgett, ahol az
„Ipar a háborúban” elnevezésű kiállítás volt látható. A kiállítás,
mint hamarosan rájött, egyszerű törlesztés volt a Conterno
bőkezűségéért. Falitábla méretűre felnagyított, régi fekete-fehér
fotókkal mesélte el a háborús évek történetét a cég, nevezetesen
az alapító Ambrogino Conterno szempontjából. Volt egy
szemcsés felvétel a traktorokról, amelyeket Ambrogino gyártott,
mielőtt kitört a háború, azután egy portré magáról
Ambroginóról, ahogy büszkén feszít egy versenyautó prototípusa
mellett. „Sok más olasz nagyiparoshoz hasonlóan az ifjú
Ambrogino is kénytelen volt hozzájárulni a német háborús
erőfeszítésekhez, írták a képszövegben. Gyárát leköltöztették a
Longare-hegyek alatti barlangokba, kívül a szövetséges
bombázók hatókörén, ahol repülőgép-alkatrészeket és
fegyvereket állított elő a náci hadsereg számára. Ambrogino, aki
ilyen módon a saját szemével láthatta, milyen körülményeket kell
elszenvedniük a kényszermunkásoknak, titokban segíteni kezdte
az Ellenállást.”
A következő fotó az éljenző partizánok között mutatta
Ambroginót. Jobbján hajlott hátú, magas férfi állt, amerikai
katonai egyenruhában. „Ambrogino Conterno a Trentino brigád
partizánjaival a Felszabadulás Napján, Robert „Bob” Garland
OSS-őrnagy társaságában”.
Piola megtorpant. Szóval ez az ő gyanúsítottja. Jól meg akarta
nézni az amerikait, de a kép annyira életlen volt, hogy az arc
semmit sem árult el a lélekről. Arrébb újabb fotókat talált
Garlandról, ezúttal egy népes csoportban, amelyben Conterno is
jelen volt. Hosszú köntöst viseltek, mintha valamilyen vallási
szertartáson vennének részt. „Ambrogino Conterno és partizán
elvbarátai Rómában, 1948 áprilisában, beavatásukon a katolikus
egyház ősrégi, karitatív Melchizedek-rendjébe”, közölte a
képaláírás. A szomszédos vitrinben volt Ambrogino avatási
köntöse, továbbá különböző medálok és egyéb kitüntetések.
Piolának feltűnt, milyen sok jelvényen díszlik ugyanaz a
motívum: a kereszt, amelynek hosszabbik ága kardban végződik,
és a „Fidei in Fortitudo” jelszó.
A Melchizedek rendje… Ezt a nevet már ismerte a Tapo
kapitánnyal közös, balul végződött nyomozásból, amely a papi
ornátusba öltözött, halott asszonnyal kezdődött, és azzal a
felfedezéssel végződött, hogyan szította titokban többek között a
NATO és a Vatikán a polgárháborút, amely Jugoszlávia
széteséséhez vezetett. Bár a rendnek nem volt része ezekben a
bűnökben, legalábbis nem közvetlenül. Kizárólag azért jegyezte
meg őket, mert Kat mondott valamit, amikor Melchizedek
weboldalát nézegette, nevezetesen, hogy az olaszok beszopnak
minden sznobságot és pöffeszkedést, ha jótékonyságnak hirdeti
magát.
 – Parancsoljon! – Piola megfordult. A recepciós egy borítékot
nyújtott felé.
– Köszönöm. Kaphatnék ezekről is másolatot? – mutatott a
fotókiállításra.
A hölgy benyúlt maga mögé, és levette egy színes brosúra-
tornyocskáról a legfelsőt. – Itt megtalál mindent. Van benne CD
is. – Otthagyta Piolát, mert egy csapat kisiskolás rontott be az
ajtón.

A kocsija felé baktató Piola felbontotta a borítékot, és három

képet talált benne. Az elsőn jóképű fiatal partizán pózolt
karabéllyal, másik kezében tölténytáskát lóbálva hanyagul. Piola
jobban megnézte. Azért látszott úgy, hogy a partizán lóbálja azt a
táskát, mert a szíj a csuklójára volt hurkolva. Nem tudta
használni karomként befelé görbülő bal kezét. „Massimilio
»Max« Ghimenti, a fénykorában kétezer főt számláló marosticai
brigád parancsnoka – mondta a képaláírás. Számos akciót
hajtottak végre, egyebek között hidakat, utakat és más, a
németek által használt közlétesítményeket robbantottak fel”.
A következő kép három másik fiatalember társaságában
örökítette meg Ghimentit. Egymás vállát átkarolva álltak, és fülig
érő szájjal vigyorogtak a kamerába. Derékig meztelenek voltak,
de a nyakukból akkor sem oldották le a vörös sálat. „»Max«
Ghimenti a marosticai brigád más tisztjeivel 1944 nyarán,
röviddel az előtt, hogy egy rajtaütésben elfogták és haláltáborba
szállították őket.”
Piola értetlenül elővette a recepcióstól kapott brosúrát, és
megkereste a szertartási köntösbe öltözött férfiak képét. Egyikük
ugyanaz a partizán volt, akinek a vállát Max Ghimenti ölelte át a
bal karjával. A biztonság kedvéért egymás mellé csúsztatta a két
arcot. Ugyanaz. Akárki is ez az ember, a kép azt bizonyítja, hogy
legalább egy partizán túlélte a rajtaütést.
Aznap nem először kellett azon töprengenie, hogy nem
őrültség-e nyomozni Max Ghimenti halála után. A gyakorlati
nehézségekről nem is szólva a háború több mint negyedmillió
katona és kétszázezer polgári áldozat életét követelte egyedül
Olaszországban! Ekkora vérfürdőben csak a Trevisanóhoz
hasonló néhány tudóst érdekelheti ez a csekély incidens.
Ám ő azt a régimódi elvet vallotta, hogy amiként minden
halandónak megvan a joga a végtisztességre, ugyanúgy minden
erőszakos halált halt áldozatnak is megvan a joga az
igazságtételre. Hogy is mondta Fallici? Gondoskodnunk kell róla,
hogy az a szerencsétlen ember megkapja ugyanazt a
végtisztességet, amely minden állampolgárt megillet. Lehet,
hogy ezek üres frázisok egy politikus szájában, de attól még
semmivel sem kevésbé igazak. A tény, hogy a bűn olyan régen
történt, oly korban, amikor Európában versenyt öldököltek, csak
még keményebbé teszi a parancsot. Ha nincs más okunk a
nyomozásra az elveinken kívül, az elveinket árulnánk el, ha nem
tennénk.
Bár végső soron úgysem ő dönti el ennek az ügynek a
fontosságát, hanem az államügyész, márpedig Saito is
megmondta, hogy ebben úgyse igen látnának olyasmit, amibe
érdemes energiát beleölni. Gyorsan és jól kell összeállítania az
ügyiratot, mielőtt továbbítaná annak a másiknak, aki az övénél
hidegebb szemmel nézi.

TIZENHAT

Holly és Kat éppen Elstonék szomszédjait járták végig, amikor

Daniele telefonált. – Megvan a híváslista – közölte minden
bevezető nélkül.
– És?
– Gondolom, tudod, hogy működnek ezek a dolgok?
Alapjában arról van szó, hogy valahányszor aktív üzemmódban
van a telefonod, egy mobil kapcsolóközpont kis adatcsomagokat
küld el, hogy megtalálja a legközelebbi átjátszót. A
telefontársaságok csak huszonnégy órán át tárolják ezt az adatot,
feltéve, ha nincs kimenő vagy bejövő hívásod, amit hozzácsapnak
a számládhoz. Mia telefonját szombaton, közvetlenül éjfél után
kapcsolták ki, de néhány perccel korábban kapott egy sms-t.
 – Ami arra utal, hogy találkozott valakivel?
– Gondolom. Mindenesetre azonosíthatjuk a mobilt, amelyről
keresték. – Daniele habozott. – Hol vagy most, Holly?
– Csak itt, az Ederle-bázis mellett. Miért?
– Mia telefonját attól a szektortól közvetlenül délre kapcsolták
ki, ahol most tartózkodsz.
Holly fontolóra vette a hallottakat. – Van egy olyan
elképzelésünk, hogy akárhova ment, annak kapcsolatban kellett
lennie a karnevállal. Ha számítógép közelében vagy, megnéznéd,
voltak-e rendezvények innen délre?
– Talán erre célzott – mondta vontatottan Daniele.
– Ki?
– „Még egy lokál VIP-listájának is különb a védelme” – ez volt
az egyik üzenet, amelyet a hackertől kaptam. – Holly hallotta a
billentyűzet kopogását. – Tőled nem egészen egy kilométerrel
délre van egy lokál. A Club Libero. – Ismét kattogtatott. – A
weboldala szerint club privé, és véletlenül éppen aznap tartottak
benne különleges karneváli mulatságot.

Az Ederlétől délre sivár, jellegtelen volt a világ, terpeszkedő ipari

előváros, csupa üzem és kisebb üzlet. A Club Libero bejárata egy
mellékutcában bújt meg egy motorbicikli-szalon és egy
úszómedence-alkatrészeket forgalmazó raktárház között. Ha nem
lett volna náluk a címe, simán elmennek mellette.
– Nem a legszexibb környék – jegyezte meg Holly.
– Viszont nincsenek gondok a szomszédsággal – mutatott rá
Kat. – Lefogadom, hogy senki sem jár erre sötétedés után.
Addig dübögtek, amíg meg nem jelent egy takarítónő. –
Valamelyik vezetővel kell beszélnünk – közölte Kat. A takarítónő
elsietett, és pár perc múlva egy harmincas emberrel tért vissza.
– Én vagyok a tulajdonos – mondta a férfi. – Edoardo
Pagnotto. Miben segíthetek?
– Egy eltűnt tizenévest keresünk. Utoljára ebben a körzetben
használták a telefonját, közvetlenül éjfél után. – Kat megmutatta
Mia fényképét.
 Edoardo elkomorodott. – Szombaton fontos rendezvényünk
volt, viszont nálunk huszonegy év az alsó korhatár.
– Lehet, hogy hamis igazolványt használt. Nézze, semmivel
sem vádoljuk magát. De ha van olyan információja, amellyel
segíthet, haladéktalanul közölnie kell velünk.
– Mivel mi zártkörű klub vagyunk, mindenkinek be kell
jelentkeznie. Ha óhajtják, megnézhetjük a listát.
Követték a tulajdonost a recepcióhoz, ahol volt egy hosszú
pult. A recepcióból nyíló helyiségben öltözőszekrények
sorakoztak. Leszámítva a térfigyelő kamerát az ajtó fölött, jobban
hasonlít egy fitneszklubra, mint egy lokálra, gondolta Holly.
– Mi a neve? – Edoardo kinyitott egy főkönyvet.
– Mia Elston.
Edoardo egy percig keresgélt, azután megrázta a fejét. – Itt
nincs olyan.
– Lehet, hogy álnevet használt.
A tulaj töprengve nézett föl rájuk. – Eszembe jutott valami. –
Az öltözőre mutatott. – Mi szekrényt biztosítunk a
vendégeinknek. A kulcsot megkapják egy karkötőre erősítve,
amit távozáskor leadnak. Időnként megfeledkeznek róla, ezért
egy alkalmazottunk az ajtónál ellenőrzi, hogy ki visel még
karperecet. Általában be is válik. Csakhogy most van egy
szekrény, amelyet szombat óta nem nyitottak ki. Arra gondoltam,
hogy az, akié, előbb-utóbb visszajön, tehát zárva is hagytam.
– Van tolvajkulcsa?
Edoardo bólintott.
– Akkor nyissuk ki.
Edoardo előhúzott egy kulcsot, bement az öltözőbe, kinyitotta
az egyetlen zárt ajtót. Kat és Holly a nyakukat nyújtogatták, hogy
lássák, mi van benne.
Egy kabát, egy apró retikül, egy levéltárca. Rózsaszín tokban
egy mobiltelefon.
Kat a retikülért nyúlt. Volt benne egy diákigazolvány Mia
fotójával. A Milwaukee Egyetem állította ki az 1992-ben született
Mia Cooper nevére.
 – Úgy látom, végül csak sikerült jobb igazolványt beszereznie
– mondta halkan Holly.
Kat a tulajra nézett. – Látnunk kell a térfigyelő kamerájuk
felvételeit.
– Természetesen. Hívom a biztonsági felelősünket. – Elővette
a telefonját.
Miközben Edoardo telefonált, Holly visszatért a pulthoz, hogy
megtekintse a nagy üvegballont, amelyben mintha cukorkák
lettek volna. – Kat, ez az, aminek gondolom? – kérdezte
óvatosan. Kat odanézett. – Igen. Koton.
– Miféle klub ez?
– Club privé. – Mivel látta, hogy Holly nem érti, a diszkrét
„Solo Coppie” feliratra mutatott az ajtó mellett. – Csak pároknak.
Ez egy swingerklub. Vagyis Mia nem egyedül jött ide. Remélem, a
felvételek megmutatják, kivel.

Miközben a biztonsági főnökre vártak, Kat és Holly körülnézett a

helyszínen. A Club Libero sok tekintetben hasonlított a
közönséges bárokra, olyannyira, hogy Holly nehezen tudta
összeegyeztetni a látványt azzal, amit megtudott a lokál
jellegéről. A takarítónő a táncparkettet porszívózta. Egy szerelő
egy füstjelzőn dolgozott, amelyben kiégett az egyik biztosíték.
Csupán a hátsó, kisebb szobák árulták el – a túlméretezett
ágyakkal, a fakeretekkel, az egyikben a kipárnázott padlóval –
hogy ide nemcsak táncolni járnak a vendégek.
Egy harminc-egynéhány éves nő éppen frissen mosott fehér
törülközőket készített be az egyik szobába. Odament a
jövevényekhez, és bemutatkozott, hogy ő Jacquie, Edoardo
felesége.
– Ó, maga amerikai! – kiáltotta angolul, miután Holly
megmondta a nevét. – Én is az vagyok!
– Mióta van meg maguknak ez a klub? – kérdezte Kat.
– Négy éve. Ez volt az álmunk, amióta megismertük egymást!
– Úgy mondta, mintha egy aranyos kis kávéházat vezetnének a
tenger partján. – Egy tiszta, sikkes, biztonságos hely, ahol
mindenki otthon érzi magát! Remélem, hamarosan megtalálják
azt a szegény lányt – tette hozzá aggodalmasan. – Belegondolni
is borzasztó, hogy nálunk lehetett!
Miután Jacquie elment, Holly a barátnőjéhez fordult. – Sok
ilyen hely van errefelé?
Mégse annyira olasz, gondolta savanyúan Kat. – Minden
városban van egy-kettő. Nekem szakmai síkon sose volt dolgom
velük. Az ügyfélkör általában jómódú és jól viselkedik. A klub
pedig sokat költ a biztonságra, mert nem akarja, hogy zaklassák
őket.
– Szakmai síkon? De csak nem azt akarod mondani, hogy
magánemberként jártál már ilyen helyen? – Holly nem tudta
kiszűrni a hangjából a megbotránkozást. Épp most kukkantott be
egy hátsó szobába. A helyiséget válaszfal osztotta ketté, amelybe
derékmagasságban lyukakat vágtak. Holly megpróbált nem
gondolni arra, hogy mire valók, bár a fali papírtörülközőtartó
adott némi támpontot.
– Naná – nevetett Kat. – Még akkor, amikor Rómában laktam.
Egy idősebb pasival jártam, aki odáig volt érte. Azt mondta,
nagyon jó hecc. Úgyhogy párszor elkísértem kíváncsiságból.
– És?
Kat vállat vont. – Egy csomó ember dugja egymást. Mihelyt
elmúlik az újdonság íze, nem nagy szám. Ugyanakkor elég
felületes. Találkoztok, szia-szia, basztok, na, pá – mint egy
gyorsbüfé. Részemről jobban kedvelem a lassú tűzön főtt ragut. –
Hollyra sandított. – Némi veszekedéssel fűszerezve.
– Az olaszok hogy állnak hozzá általában? Elfogadják az ilyen
helyeket?
– Holly, nemrég olyan miniszterelnökünk volt, aki nyíltan
dicsekedett vele, hogy orgiákat tart. És ahányszor megtette,
mindannyiszor nőtt a népszerűségi indexe. Ha Olaszország
valaha is elkezd prűd lenni a szexben, akkor az nem az ilyen
klubok miatt lesz.
A recepción egy új ember dolgozott Edoardóval a térfigyelő
kamerán. Nem nézett a közeledő nőkre, amit Kat azonnal
gyanúsnak talált.
 – Úgy látszik, gond van – mondta Edoardo. – A
számítógépnek elvben tárolnia kell a felvételeket, csakhogy
becsúszott valamilyen gikszer. Most dolgozunk rajta. Meddig tart
még, Giù? – fordult a biztonságihoz.
– Talán úgy egy óra – motyogta a kérdezett, továbbra is
elfordítva a fejét a nőktől. – El fogom vinni, hogy lássam, meg
tudom-e javítani…
Ahogy kinyitotta a száját, Kat rádöbbent, hogy ismeri. – Maga
carabiniere! – kiáltotta. – Az egyik helyi fiú!
– És? – kérdezte harciasan Giù. – Az embernek csak kell élnie
valamiből, nem?
– Még szép, csakhogy az embernek kérnie is kell mindenféle
másodállásnál a generale di divisione engedélyét! Fogadok, a
magáé nem is tudja, hogy éjszakánként itt őrködik. Sőt arra is
fogadnék, hogy ha megnézném a szolgálati beosztását, azt
látnám, hogy valamilyen csoda folytán időnként egyszerre tud két
helyen lenni! Úgyhogy hagyjuk ezt a süket dumát, és mondja el,
mit tud!
Giù sóhajtott. – Na jó, de engedje el a tökömet, világos?
Történetesen van valami.
– Folytassa.
– Négy emberem dolgozik itt. Csupa jó ember. Na szóval,
szombaton odajött hozzám az egyik, és azt mondta, hogy szerinte
valaki drogot árul itt.
– Mi ebben a szokatlan?
Giù felhorgadt. – A dílerek tudják, hogy ez a hely nekik coki!
– Azért is alkalmazom – szólt közbe Edoardo. – Ha az
emberek látnak a közelben egy carabinierét, még ha szolgálaton
kívül is, abból tudják, hogy ez komoly hely. Nálunk zéró
tolerancia van, a fiúk megmotoznak mindenkit, akiből kinézik,
hogy behozhat valamit.
Kat nem hitte el, hogy a klub sokáig megmaradna, ha a maffia
valóban nem árulhatna drogot a vendégkörnek, de csak bólintott.
– Folytassa.
Giù folytatta: – Na szóval, odamentem, hogy ránézzek; fiatal
srác volt, mint mondták, fehér, de rasztafrizurás. Csakhogy
addigra elment. Arra gondoltam, nyilván észrevette, hogy
kiszúrták. Tino a parkolóban azt mondta, hogy látott elhúzni egy
sötét ablakú furgont. Úgyhogy ez így klappolt.
– De volt valami, ami nem?
Giù az asztalhoz ment, kihúzott egy fiókot. – Ezt találtuk a
parkolóban. – Felmutatott valamit, ami úgy festett, mint egy
többszörösen megcsomózott kötélgubanc. Megrázta, mire
átváltozott hosszú, fehér rasztaparókává. – Ha díler volt, elég
fura, hogy álcát viselt.
Megszólalt Kat telefonja. Daniele kereste. – Igen? – szólt bele
a nő.
– Újabb üzenetet kaptam – mondta görcsösen feszült hangon
Barbo. Egy pillanatra elhallgatott. – Egy klipet. Kat, ezt látnod
kell. Miát elrabolták.

TIZENHÉT

– Holnap reggel kilenckor sajtókonferencia – mondta Saito a

zsúfolásig megtelt szobában. – Addig is senki más nem láthatja
ezt, hacsak én nem engedélyezem! – Intett egy technikusnak,
hogy kapcsolja be a felvételt.
A carabiniere csapatot rekordidő alatt szervezték meg. Máris
tizennyolc tisztet és hatvan közcsendőrt állítottak rá az esetre.
Milánóból útban voltak az emberrablások szakemberei,
miközben az egyik szobában éppen a biztonságos
kommunikációs központot építette ki számos elmosódó
munkakörű és érthetetlen nevű amerikai. Kat meglátta a főtisztek
között Piola ezredest, és elfordította a tekintetét. El volt szánva
rá, hogy nem néz a férfi szemébe.
A film egy alapszintű videoszerkesztő szoftverre valló,
kezdetleges felirattal kezdődött:

ELFOGÁS UTÁN A FOGLYOT MEGKÖTÖZIK, ÉS

FÜLVÉDŐK, VÉDŐSZEMÜVEGEK ÉS CSUKLYA
 ALKALMAZÁSÁVAL MEGFOSZTJÁK A LÁTÁS ÉS A
HALLÁS LEHETŐSÉGÉTŐL.

Szemcsés kép következett egy alakról, aki a fején csuklyával,

megkötözve hevert egy furgon padlóján. A felvétel telefonnal
vagy valamilyen más, primitív kamerával készült, a kép ugrált és
kissé elmosódott. Szinte azonnal bevágták a következő szöveget:

A MEGÉRTÉSI FOLYAMAT ÁLTALÁBAN JELENTŐS

FÉLELMET OKOZ.

A kamera bement egy ólra emlékeztető, kőfalú kis szoba ajtaján.

Megbilincselt alak ült a padlón. A csuklyát levették a fejéről, de
csak mikor felnézett, akkor látszott, hogy tizenéves lány. Nagyon
meg volt rémülve.

A SZABVÁNYOS ELŐKÉSZÍTÉSHEZ TARTOZIK AZ

ALVÁSTÓL VALÓ MEGFOSZTÁS ÉS AZ ÉTREND
MANIPULÁLÁSA.

Rövid felvétel következett ugyanarról a lányról, aki Ensure

tápszert ivott egy műanyag palackból. Most is csak néhány
másodpercig lehetett látni.

A BEVEZETŐ BESZÉLGETÉS VISZONYLAG

JÓINDULATÚ.

Most közelképet mutattak a lány arcáról. A kamera ugrálva

hátrált, megmutatva, hogy egy széken ül. Aggodalmas mormolás
futott végig a szobán, amikor meglátták, hogy a lányt bugyira-
melltartóra vetkőztették, és kezét-lábát hozzákötözték
ragasztószalaggal a székhez.
Egy láthatatlan kéz változtatott a beállításon: feltűnt a háttér.
A lány mögött valamilyen lepedőre óriási A betűt és közvetlenül
alá egy kisebb D és M betűt mázoltak egy otromba körbe. A
lepedő mellett Arlecchino-álarcos ember ácsorgott egykedvűen.
 A FOGOLYNAK RUHÁT, ÉTELT VAGY MÁS
KEDVEZMÉNYEKET ÍGÉRHETNEK AZ
EGYÜTTMŰKÖDÉSÉRT CSERÉBE.

Megszólalt a maszkos ember – angolul, erősen idegenes

kiejtéssel. – Mia, van valamilyen mondani valód?
– Igen! – A lány belenézett a kamerába. Annyira hadart
rémületében, hogy nem minden szavát lehetett érteni. – Az
Azione Dal Molin követeli a haladéktalan népszavazást, hogy
Veneto népe maga dönthessen az alábbiakról. Először, hogy
azonnal leállítsanak-e minden építési munkálatot a Dal Molin
katonai támaszponton. Másodszor, hogy készüljenek-e tervek a
már felhúzott épületek lebontásáról. – Szünetet tartott, mély
lélegzetet vett, lassabban folytatta: – Harmadszor, hogy az év
végéig visszakerüljön-e lakossági tulajdonba a helyszín. És
negyedszer, hogy távozzanak-e augusztus elsejéig az amerikai
csapatok, amelyek törvénytelenül szállják meg Észak-
Olaszországot. – A hangja elcsuklott. – Azt mondták, hogy
küldhetek egy rövid üzenetet a szüleimnek. Anya, apa…
A kép hirtelen eltűnt. Helyén megjelent egy újabb szöveg:

FOLYTATJUK

Amikor a monitor elsötétült, a teremben tartózkodó carabinierék

egyszerre fújták ki a levegőt.
– A neve Mia Elston – mondta Saito. – Tizenhat éves, a
Caserma Ederle egyik amerikai tisztjének a lánya, akinek az
eltűnését tegnap este jelentették be. Ami az Azione Dal Molint
illeti, ma reggelig azt se tudtuk, hogy létezik. Reggel tört be
néhány aktivistájuk a felvonulási területre, ahol felmázolták az
emblémájukat, amivel, úgy látszik, már ez előtt a film előtt
reklámozni próbálták magukat. – Bólintott Piola felé. –
Szerencsénkre bennünket kértek fel a nyomozásra, így Piola
ezredes már begyűjtötte a főkolomposok nevét és címét. Hogy
teljes legyen a zavarodottság és a meglepetés, hajnali négykor
törünk rájuk, és az összest behozzuk kihallgatásra. Minden címre
négyfős csapat megy, és további három ember marad ott minden
egyes helyen, házkutatást tartva olyan nyomok után, amelyek
elárulhatják, hol tartják fogva a lányt. Világos?
Az emberek bólogattak.
– Coscia vezeti a csoportot, amely elemzi a filmet, Flamini
megindítja a hivatalos eljárást, és felveszi a kapcsolatot a
különleges tanácsadó testületekkel. Horst egysége kutat egy
furgon után, amely elhajtott a lehetséges emberrablás
helyszínéről. Mindenki mást a letartóztatáshoz osztottunk be. Itt
az asztalon a teljes lista, és az eligazítás arról a kevésről, amit
tudunk.
A carabinierék halkan beszélgetve kisorjáztak a szobából. Kat,
miután megnézte a beosztást, hátramaradt.
– Mi az, százados? – kérdezte Saito.
– Nem találtam magamat a listában, uram.
– Azért, mert maga nincsen rajta. Visszatérhet más
feladataihoz.
Kat nem hitt a fülének. – Már elnézést, uram, ha én nem
vagyok, nem volna nyomunk a bárhoz vagy a furgonhoz, és nem
találjuk meg a lány telefonját. – Azt inkább elhallgatta, hogyan
vette föl a kapcsolatot Daniele Barbóval, és győzte meg, hogy adja
át a filmet az illetékeseknek. – Azt hiszem, bebizonyítottam, hogy
tudok hasznos lenni.
– Az lehetséges. Csakhogy megfeledkezik valamiről. – Saito az
ajtó felé intett. – Piola ezredes kulcsszerepet játszik ebben a
nyomozásban. Nekem pedig utasításom van a belső vizsgálati
osztálytól, hogy maguk ketten nem dolgozhatnak együtt addig,
amíg a maga panaszának az ügye le nem zárult.
– De hát ez őrültség – dühöngött Kat. – Azért tettem panaszt,
mert az ezredes elvett tőlem egy ügyet! Most pedig a belső
vizsgálati osztály gyakorlatilag ugyanazt csinálja!
– Akkor panaszolja be őket – mondta Saito, és elfordult. –
Panaszoljon be engem. Talán ha elegendő panaszt tesz, ismét
beindul a karrierje, kapitány. Habár részemről kételkedem
benne.
Kat visszament az íróasztalához. Megnézte az e-mailjeit, és látta,
hogy a piti bűncselekmények listája majdnem megduplázódott a
távollétében. Rákattintott az elsőre.

CF56431A Turista jelenti, hogy a fényképezőgépe eltűnt a

kávéházból

Nem először bánta meg, hogy bepanaszolta Aldót. Elvben

természetesen igaza volt, de gyakorlatilag szinte bizonyosan nem.
Így visszanézve be kellett látnia, hogy valószínűleg még Piolánál
is idealistábbnak akart mutatkozni munkaerkölcsben. Hát ezt a
leckét jól megtanulta. Ha az ember férfi és ezredes, megúszhatja,
hogy romantikus elképzelései vannak a tisztességről és az
igazságról. De ha nő és kapitány, akkor tartania kell magát a
szabályokhoz.
– Basszátok meg! – mondta jó hangosan. A telefonjárt nyúlt. –
Itt Kat! Nálad mi újság?
– Bolondokháza – felelte Holly. – Mindenfelől érkeznek
repülőn. Elstonék teljes sokkban. Nálatok?
– Le akarnak venni az esetről, csak azért, mert Aldo is benne
van. Beszélsz Elston őrnaggyal? Ha meg tudnád győzni, hogy
ragaszkodjon a részvételemhez, azt hiszem, a főnökeim
kénytelenek lennének bent hagyni.
– Ha akarod – felelte óvatosan Holly. – De mi lesz Aldóval?
Nem lenne okosabb tartani egy kis távolságot?
– Nem lesz Aldónak semmi baja. Ez nagyszabású nyomozás,
és most csak az számít, hogy megtaláljuk Miát. Bőven jut itt hely
mindkettőnknek.

TIZENNYOLC

Piolának nem egészen egy óra múlva jelentették, hogy

lenyomozták az sms-t, amelyet Mia kapott az elrablása
éjszakáján. Egy Johann Vicaro névre regisztrált telefonról
küldték, a telefon tulajdonosa Vicenzában lakik.
– Ki hozza be?
– Egy helyi egység. Negyven percen belül itt kell lennie.
Valaki odahozott egy számítógépes nyomatot az sms-ekkel és
Mia válaszaival. Az elsőt éjfél előtt három perccel küldték:
Találkozunk az étteremben a Via Zamenhofon. Dzsekiben és
kék selyemingben leszek. Johann.
Thx! Piros pólóban vagyok. M.
Tíz perccel később Vicaro ismét küldött egy sms-t:
A bárban vagyok. Kérsz egy italt?
Kólát. Még 5 perc.
Ezt leszámítva Mia és Johann egyetlenegyszer beszéltek
telefonon, egy héttel az emberrablás előtt. A beszélgetés
huszonkét percig tartott. Korábban nem léptek kapcsolatba,
legalábbis nem telefonon.
Az ő telefonja is csengett. Ismeretlen szám volt. – Itt Piola.
– Jó napot, ezredes, hogy van? Itt dr. Iadanza! – mondta
lelkesen a régész.
– Mit tehetek magért, dottora? – Tekintve, mi mindent kellett
még elvégezni hajnalig, kissé élesebben beszélt, mint akarta.
Válaszul dr. Iadanza is átváltott hivatalosabb hangra.
– Azt gondoltam, szeretne azonnal értesülni róla. Sikerült
talajszonáros vizsgálatot végeznem az ásatási területen, és két
további objektumot is találtam a földben. Nagyon hasonlítanak
csontvázakra. Természetesen ezúttal gondoskodom róla, hogy
rendesen emeljék ki őket.
– Aha. – Piola gondolkodóba esett. – És meddig tart az?
– Egy hét, talán kicsivel több.
– Akkor esetleg hagyhatná, hogy maga körül folytatódjon az
építkezés. – Dr. Iadanza most nyilván arra gondol, hogy ő
meghátrált a feljebbvalói előtt. De most már képtelenség
leállítani a munkálatokat: úgy venné ki magát, mintha a
Carabinieri engedne az emberrablók követeléseinek.
– De hiszen az teljes mértékben kompromittálhatja a
kiemelést!
 – Nagyon sajnálom, de nem tarthatjuk fel őket tovább. Sajnos,
jelenleg nem közölhetem a konkrét okot. – A régész hallgatott.
Piola hozzátette: – Nézze, maga ismeri Trevisano professzort a
Ca’ Foscarin, ugye?
– Már hogyne ismerném, amikor én adtam meg magának a
nevét!
– Megtenne valamit a kedvemért? A professzor azonosította az
első csontvázat: Max Ghimenti partizánparancsnoké. Minden
valószínűség szerint a másik két csontváz azoké a partizánoké,
akik Ghimentivel együtt tűntek el. Ám volt még egy ember, aki
életben maradt. A háború után le is fényképezték egy amerikai
hírszerző társaságában. Amennyiben elküldöm magának a
fényképeket, továbbítaná őket a professzornak? Ha tudná
azonosítani a túlélőt, az nagy segítség lenne nekem, amint
visszatérhetek ehhez az esethez.
– Természetesen – sóhajtotta dr. Iadanza. Most persze azt
hiszi, hogy az ezredes csak le akarja rázni.
Piola kissé sajnálkozva tette le a telefont. Ám a háborús
csontvázak megmaradnak, míg egy emberrablás felgöngyölítését
el kell kezdeni rögtön a bűneset után, mert az időhúzás csak a
tehetetlen dühöt szítja mindkét félben, és olyankor történnek a
tragédiák.

Mire Johann Vicarót behozták, befutott Panicucci hadnagy is,

ráadásul Piola kellemes meglepetésére Vicaro komplett
háttéranyagával. Vicaro huszonnyolc éves volt, svájci, önálló
borexportőr vállalkozó. Igencsak nyereséges vállalkozása
lehetett, mert a társasházban, ahol lakott, négyezer euró volt a
havi lakbér. Az útlevél-ellenőrzésből kiderült, hogy rendszeresen
beutazza Európát gyorsvasúttal, vagy repülőgépen, első
osztályon. Büntetlen előéletű, a tartózkodási engedélye nem járt
le. Egyszóval meg lehetett volna mintázni róla a szorgalmas ifjú
vállalkozót.
Piola a háttéranyaggal fölfegyverkezve lépett be a kihallgató-
szobába. Az asztalnál ülő fiatalember mutatósabb volt, mint
amire az útlevélkép alapján számított. Drága Ermenegildo Zegna
pulóvert viselt, napbarnított arca és a belőle áradó, atletikus
egészség arra utalt, hogy telente sokat síel. Nem kért ügyvédet, és
nem látszott különösebben nyugtalannak, legfeljebb
értetlenkedett és bosszankodott, amiért ilyen váratlanul
megzavarták az estéjét.
– Tudja, miért van itt? – kérdezte Piola, miközben leült.
– Nem – felelte Vicaro. – Vélhetőleg valami hivatalos packázás
miatt.
– Egy lány miatt. Sejti, kire célzok?
Vicaro elgondolkodott. – Mia Cooperre?
Piola az asztalra tette Mia fényképét. – Róla beszél?
Vicaro bólintott. – Igen, róla. Mia Cooperről.
Piola úgy döntött, nem helyesbít. – Honnan ismeri?
– Hát, az az igazság, hogy tulajdonképpen nem ismerem. –
Először mutatkozott rajta némi feszélyezettség. – Egy
randioldalon ismerkedtünk meg. Egyszer randevúztunk is, de
nem sikerült túl jól. Azóta megszakadt a kapcsolatunk.
– Hol volt ez a randevú?
– Egy vicenzai lokálban.
Piola már látta Vicarón, hogy az a fajta intelligens, tanult
ember, aki olyan ravaszul fogalmazza meg a válaszait, hogy azok
a legelőnyösebb színben tüntessék fel, ám közben kihagyhat
fontos részleteket. Úgy döntött, hogy egy erélyes lökéssel veszi rá
a színvallásra. – Maga egy szvinger klubba vitte. Tudja, hány
éves?
Vicaro pislogott. – Huszonegy. Láttam az igazolványát, amikor
bejelentkeztünk.
– Tizenhat.
– Jézus! – Vicaro most már megriadt. – De hát ez nem
törvényellenes. Nem csináltam semmi rosszat.
– Az attól függ, hogy pontosan mit csinált.
– Mert eleve ő volt az, aki oda akart menni, tudja? Ezért volt
az egész randevú. – Most már hadart, látni valóan borzasztóan
szerette volna tisztázni magát. – Különleges karneváli bulit
tartottak. De oda csak párokat engedtek be, így Miának szüksége
volt kísérőre.
 – Miért magára?
Vicaro megvonta a vállát. – Gondolom, tetszett neki a
profilképem. És bízott bennem.
– Milyen értelemben?
– Hogy nem rohanom le. Így egyeztünk meg. – Még mindig
hadart, bár közben nyugodtan nézett Piolára. – Meg kellett
ígérnem, hogy nem nyúlok hozzá.
– Úgy érti… – Az ezredes azt se tudta, hol áll a feje. –
Beszervezte magát, hogy vigye el egy szexklubba, de megígértette
magával, hogy semmi szex?
Vicaro bólintott. – Én is furcsálltam. Arra gondoltam, csak a
biztonság kedvéért teszi, mert hátha mégsem tetszem neki a
találkozásnál, de ha egyszer ott leszünk, majd meggondolja
magát. Bár akkor sem estem volna magam alá, ha mégse. Az
ilyen helyeken annyi a lehetőség, hogy nem maradhat hoppon az
ember.
– És ez történt? – kérdezte vontatottan Piola. – Másokkal…
szexelt?
– Igen. Félre ne értsen, Mia helyes lány, kérdeztem is tőle, de
lepöckölt. Mire én azt gondoltam: így is jó, te mész erre, én meg
megyek arra. Mivel maszkot viseltünk, szem elől is tévesztettük
egymást, amilyen forgalom ott volt. Hajnalban kerestem, de nem
volt sehol. Arra gondoltam, talán úgy döntött, hogy az a hely
mégsem neki való.
– A neve Mia Elston, és elrabolták azon az éjszakán – mondta
Piola. – A kabátját és a telefonját a klub öltözőszekrényében
hagyta. Szerintem maga megharagudott rá, amiért felültette,
úgyhogy követte kintre. Talán eleve így tervelte ki.
Vicaro őszintén zavarba esett. – Miért hagynék ott egy klubot
meg egy csomó nőt, akik szexelni akarnak velem, hogy
utánamenjek az egyetlennek, aki nem akar?
Tényleg, miért? – gondolta Piola. – Hallott már egy
szervezetről, amelyet úgy hívnak, hogy Azione Dal Molin?
– Emlékezetem szerint nem.
 – Tehát sose írta alá a petíciójukat, hogy zárják be az amerikai
támaszpontot, és nem is járt a weboldalukon? Mert ezt
ellenőrizni fogjuk, tudja.
– A politikai tiltakozás nem igazán az én asztalom – felelte
Vicaro. Piola ebben nem is kételkedett.
– Merre járt szombat óta?
– Vasárnap korán reggel lementem meglátogatni Szicíliában
egy új szállítót, egy ottani szőlősgazdát. Ma jöttem vissza.
– Tudja ezt bizonyítani?
– Természetesen. Vannak számláim tankolásról,
sztrádamatricákról, a hotelszobámról, a vacsoráról a
szőlőtermesztővel… – Kinyitotta a tárcáját, és beszéd közben már
szedegette is elő a számlákat.
Piola még egyszer végigvette vele a sztorit, de már biztos volt
benne, hogy Vicaro igazat mond.
– Csak még valami – mondta, miután végeztek. – Miért
feltételezte, hogy Miáról akarunk beszélni magával?
– Ó. – Vicaro gondolkodóba esett. – Hát, gyanítom, hogy a
weboldal miatt. Általában nem ismerkedem lányokkal az
interneten – bárokban szedem fel őket, vagy klubokban, vagy
utazás közben. De a közelmúltban olyan keményen dolgoztam, és
olyan sokat kellett utaznom, hogy regisztráltam néhány
randioldalon. De még az ilyeneken is üzengetni kell a lányoknak,
ki kell várni, hogy válaszoljanak, időt kell szakítani a
beszélgetésre… Ezeken az oldalakon a lányok a szerelmet keresik,
vagy legalább egy fiút, ezért körültekintően választanak. Én meg
csak szórakozni akartam. Úgyhogy fölmentem a Carniviára –
ismeri? Ez az a portál, ahol nem kell megmondania, kicsoda, ha
csak nem maga akarja. Ott van külön helye mindenkinek:
egyedülállóknak, házasoknak, melegeknek, szvingereknek, kinek
mi a gusztusa. Beléptem egy szvinger csetszobába, és láttam,
hogy egy lány kísérőt keres a Club Libero karneváli álarcos
báljára. Küldtem neki egy fotót, és itt kezdődött az ismeretség.
– És? – kérdezte Piola.
– Pár nappal az után, hogy beszéltem Miával, visszamentem
ugyanabba a csetszobába. Arra gondoltam, talán beszélek még
néhány lánnyal, és megszervezem, hogy velük is találkozzak –
természetesen nem egyszerre, hanem elosztva a következő pár
hétben. Mint mondtam, nagyon elfoglalt vagyok, és így tűnt
kényelmesebbnek, hogy sorra beütemezek több randevút. De
mire visszatértem, az üzenőszál eltűnt. Rákerestem, de úgy sem
volt sehol. Azután megpróbáltam begépelni az oldalcímet. És ez
még bizarrabb volt, mert a gép kidobta, hogy tévedés, ilyet még
nem regisztráltak.

TIZENKILENC

Kat életének egyik legkeményebb feladata volt, amikor meg

kellett mutatnia Elston őrnagynak és a feleségének a lányukról
készült filmet. De még így is eltöltötte az a fajta elégedettség, ami
abból fakad, ha jól csinálunk valamit, amit a többség
lehetetlennek találna.
Szörnyeteg lennék? Nekem is sírnom kéne? Vagy épp az a jó,
hogy ilyen pillanatokban is józan vagyok és összeszedett?
A párbeszédre gondolt, amelyet korábban folytatott Saitóval,
amikor a tábornok felhívta, és közölte vele: Elstonék
ragaszkodnak hozzá, hogy Kat vegyen részt a nyomozásban. –
Egyáltalán honnan tudták, hogy kikerült belőle? Nagy szarkeverő
maga, Tapo. – De még ezt is neheztelés nélkül, inkább kelletlen
elismeréssel mondta. – Ha már ennyire szeretik magát, magának
jut a legrondább része. Mondja csak el nekik, hogy mi történt.
– Természetesen, tábornok úr. Örömmel.
Hát, az „öröm” némileg túlzás volt. Nemcsak a filmet kellett
megmutatnia nekik, de azt is közölnie kellett, hogy a lányukat egy
szvingerklubból rabolták el. Elston őrnagynak sikerült végigülnie
a videót, anélkül, hogy összeroppant volna – nem úgy, mint a
felesége, akinek üvöltő zokogásától visszhangzott a ház – de azt
egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni, hogy Mia önként ment
volna egy ilyen helyre.
 – Itt valami tévedésnek kell lennie. Vagy odacsalták, vagy nem
tudta, miféle klub az. Kiskorú, az istenit! – tette hozzá dühösen.
– Gyerek!
– Olaszországban a kölcsönös beleegyezéssel történő szexuális
kapcsolat létesítésének alsó korhatára tizenhárom év – mondta
Kat. – Túl nagy korkülönbség esetén tizennégy. Tizenhat, ha
tanár vagy pap érintett az ügyben. Prostituáltaknál tizennyolc. A
Club Libero elvben nem fogad huszonegy évesnél fiatalabbakat,
de ezt rugalmasan kezelik. Egyébként is minden bizonyíték azt
támasztja alá, hogy Mia kényszer nélkül ment oda.
Az őrnagy csak ökölbe szorította a kezét. Láthatólag nehezére
esett, hogy ne csapjon oda valaminek.
– Uram – szólalt meg óvatosan Holly –, magam is katonatiszt
lánya vagyok, és a támaszpont, ahol felnőttem, sokban
hasonlított erre. Az ember olykor két kulturális tűz közé kerül.
Szeretne új dolgokat kipróbálni, ugyanakkor szeretne olyan
ember is lenni, amilyennek a… a hadsereg elvárja. Így tehát
titokban kísérletezik. Én úgy vélem, Mia nem azért ment el abba
a klubba, amiért a többi vendég. Szerintem amikor megtudta,
hogy itt van a szomszédságukban egy ilyen intézmény, annyira
újszerűnek és izgalmasnak találta, hogy erőt vett raja a
kíváncsiság. Ez inkább azt bizonyítja, mennyire bátor, okos,
érdeklődő, nem pedig azt, hogy ne tisztelné önt.
Az őrnagy hitetlenül rázta a fejét.
– Van még valami, amit el kell mondanom önnek – szólt Kat.
– Úgy tűnik, hogy Miát nem anyagi, hanem politikai okokból
rabolták el. Ettől függetlenül életbe lépett az emberrablási
protokoll.
– Emberrablási protokoll? Mi az?
– Ha az emberrablók váltságdíjat követelnek, törvénysértés
kifizetni.
Az őrnagy csak nézett. – De hát ez őrültség! Kifizetünk
mindent, megteszünk akármit…
Kat a fejét rázta. – Akkor bűnvádi eljárást kockáztatnak,
aminek megakadályozására már be is fagyasztották a
bankszámláikat.
 – De… akkor miből vásárolunk élelmiszert? – kérdezte
megdöbbenve az őrnagy. – Miből fogunk élni?
– Kapnak egy kis járadékot az államtól. Figyelmeztetnem kell,
ne próbálja kijátszani ezt a rendszert. Mindenkinek így a jó,
viszont a törvény megszegését szigorúan büntetik. – Való igaz,
hogy Olaszországban látványosan visszaesett az emberrablások
száma, amióta bevezették a protokollt, de Kat jobbnak látta
elhallgatni a tragédiákat, amelyek ugyancsak előfordultak, ha a
bűnbandák feltételezték, hogy az áldozatok családjai eléggé
kétségbeestek ahhoz, hogy megpróbálják kijátszani a törvényt.
– A Kapcsolattartási Csoport gondoskodik róla, hogy
meglegyen mindenük, amire szükségük van – szólt közbe
csendesen Holly.
– Továbbá el kell vinnem Mia laptopját – folytatta Kat. – A
szakembereink átkutatják, hátha találnak benne valamilyen
fontos nyomot.
Elston őrnagy a fejét rázta. – Abban nincsen semmi. Csak a
házi feladatok és e-mailek a barátaitól.
– Hogyan lehet ebben ilyen biztos?
Az őrnagy habozott.
– Azért, mert… szemmel tartottam.
– Milyen értelemben? – csodálkozott Kat.
Elston keményen nézett rá. – Feltöltöttem rá egy szoftvert,
amely ellenőrizte az internethasználatát.
– Úgy érti, szűrőt?
– Ez több szűrőnél. Pásztáz minden kétes tevékenységet, és
naponta küld nekem róla jelentéseket, vagy idejében figyelmeztet
a nem kívánatos fejleményekre. Szükség esetén láthatok
mindent, amit Mia lát, figyelhetem az oldalakat, amelyeket
meglátogat, elolvashatom az üzeneteit…
Kat szóhoz sem jutott a döbbenettől. – Tudta Mia, hogy ön ezt
teszi? – kérdezte Holly.
– Tudja, hogy aggaszt az ellenőrizetlen internethasználat,
tudja, hogy felelős és gondoskodó szülő vagyok. De abba sosem
avattam be, hogy figyelem a mozgását a neten. – Észrevette Kat
arckifejezését. – A világ tele van veszélyes emberekkel, kapitány.
Úgynevezett barátokkal, akik nem egészen azok, akiknek
látszanak. Pornónak, szerencsejátéknak, felforgató elméleteknek
szentelt weboldalakkal. És akkor még nem is beszéltünk a
biztonságról. Képzeljék el, ha egy kamasz kifecsegné a neten,
hogy az apja egysége ilyen és ilyen országba utazik bevetésre. Az
ilyen adatokat nagyon jól fel tudnák használni Amerika
ellenségei.
– Megbeszélhette volna vele a veszélyeket – mondta Kat. –
Elmagyarázhatta volna, hogyan vigyázhat magára.
– Megtettem. A szoftver csak segédeszköz volt. Mellesleg
sosem volt szükség rá. Mia internetes tevékenysége soha,
semmiféle okot sem adott az aggodalomra.
– Ettől függetlenül szükségünk van a laptopra – jelentette ki
határozottan Kat. – Az önére is, ha naplózta azokat az oldalakat,
amelyeket a lánya látogatott.

Miközben Mia laptopját becsomagolták az emeleten, Holly

megkérdezte: – Szerinted Elston túlzásba viszi az apai
felelősséget?
– Igen – bólintott Kat –, de nemcsak erről van szó. Szerintem
fogalma sincs róla, mekkora bakot lőtt. Emlékszel, mit mondott
Toomer? Mia valamilyen pornóval ugratta, amit a neten látott.
Azután ott a Carnivia-postafiókja. Továbbá le merném fogadni,
hogy a neten találta a Club Liberót is, ugyanúgy, mint Daniele.
Ha az apja kémszoftvert használt, hogyhogy nem tud ezekről? –
A laptopra mutatott. – Szerintem ebben lesz valahol a
magyarázat.

HÚSZ

Miután belemondta a kamerába az emberrablók követeléseit,

visszavitték a cellájába. A matracon volt a jutalma: egy tányér,
azon egy kevés kenyér, és egy darab sajt.
Arlecchino végignézte, ahogy eszik, azután kivitte a tányért. –
Pihenj – parancsolta.
 Próbált pihenni, de túl sok mindenre kellett gondolnia. Most
hát tudja, miért rabolták el: az új támaszpont, a Dal Molin miatt.
Tudott róla, hogy egyes helyi lakosok ellenzik az építkezést – a
Camp Ederle falait telefirkálták vele, a tüntetések és a
nagygyűlések kaptak egy-két bekezdést az Outlook-ban, a
támaszpont újságjában –, de ő úgy vélte, hogy ez csak egy törpe
kisebbség. A legtöbb olasz, akivel találkozott, igazán
barátságosan viselkedett.
Ettől függetlenül reményt merített a felfedezésből. Sokkal
nagyobb baj lenne, ha váltságdíjat követelnének; tudta, hogy a
Pentagon nem fizet az emberrablóknak, mert a többiek csak
vérszemet kapnának tőle. A szülei pedig egyáltalán nem
gazdagok. De úgy látszik, a fogva tartói csak valamilyen helyi
népszavazást akarnak, és az nem nagy ügy, hiszen ki ellenezhetne
egy demokratikus szavazást?
Csak hát be kellett látnia, hogy épp ez nem tetszene a
hatóságoknak. Nem nagyon értett az olasz politikához, de hogy
épp egy terrorista csoport erőszakolja ki a demokrácia közvetlen
eszközét, az megaláztatás lenne a kormánynak. Ha pedig a
többség az amerikaiak távozására szavazna, az problémát
jelentene mindkét országnak. Az Egyesült Államok kénytelen
lenne elengedni a füle mellett a vendégnemzet polgárainak
óhaját, ami még magasabbra szítaná az elkövetkező években a
tiltakozás lángját.
Úgyhogy talán könnyebb is itt hagyni őt.
Vajon felkészültek erre az emberrablók? Olyanoknak
látszanak, mint akik sok mindenre felkészültek.

A cella ajtaján zörgött a lánc. Arlecchino intett Miának.

– Gyere!
Mia engedelmesen átment a nagyobb helyiségbe. Földbe
gyökerezett a lába. Az egyik vastag gerendáról kötél lógott. A
földön összetekert slag hevert. Korábban az sem volt itt. Bauta
félrehúzódva figyelt.
– Mozogj! – Arlecchino meglökte, hogy menjen oda a
kötélhez. – Vedd le a ruhád! Mindent!
 A lány annyira megdöbbent, hogy mozdulni sem tudott. Az
álarcos dühösen ráordított. – A fogoly meztelenre vetkőzik!
Mia engedelmeskedett, igyekezve, hogy ne nézzen egyik
álarcosra sem. Amint végzett, Arlecchino elővette a bilincset,
amelyet korábban már használt a lányon. – Csukló.
Mia szófogadóan nyújtotta a karját, hogy megbilincseljék, de
közben majdnem kiugrott a szíve.
Arlecchino a pántok közötti kurta láncra erősítette a kötelet,
majd addig húzta a másik végét, amíg Mia karja magas tartásba
nem került. Akkor rácsomózta a kötelet a falba vert csapszögre.
Mostanra lehűlt a haragja, amelyet az váltott ki, hogy a lány
késlekedett szót fogadni. Nyugodtnak látszott – majdnem
olyannak, mintha erőt gyűjtene valamihez, gondolta Mia.
– Sajnálom, hogy erre van szükség – mondta mereven.
Elfordult, és intett Bautának, hogy kezdjen el forgatni.
MÁSODIK NAP

HUSZONEGY

Pontosan hajnali négykor az Azione Dal Molin összes ismert

tagját kiugrasztották az ágyból. Számítógépeiket és telefonjaikat
lefoglalták, partnereiket és családtagjaikat távozásra szólították
fel, hogy a házkutatók szétkaphassák a lakást.
A gyanúsítottakat bevitték a Carabinieri főkapitányságára.
Mivel ennyire sokan voltak, a kihallgatások javában tartottak
még délelőtt kilenckor is, amikor Saito megjelent a
sajtókonferencián.
Egyik oldalán az államügyész ült, a másikon Mia szülei. A
tábornok felolvasott egy rövid közleményt. Egy tizenévest, a
Vicenzában állomásozó egyik amerikai katonatiszt lányát
elrabolták. A magát Azione Dal Molinnak nevező csoport,
amelyről a csendőrség csak az előző napon szerzett tudomást,
vállalta a felelősséget. A csoport összes ismert tagját behozták,
kihallgatásuk jelenleg is tart.
Saito körülnézett a szobában, hogy mindenki felfogta-e, amit
hallott: a carabinierék gyorsan és hatékonyan jártak el. – Nem
szükséges hangsúlyoznom, hogy ez nagyon kényes helyzet: olyan
ellenséggel állunk szemben, amely nem riad vissza attól, hogy
terrorista módszereket használjon egy ártatlan áldozattal
szemben. Mindazonáltal a Carabinieri bízik benne, hogy
hamarosan letartóztatják őket, és természetesen abban is, hogy
Mia épségben hazatér.
Holly, aki az Elston házaspár mögött ült, fordította a tábornok
szavait. Elstonékat szinte mintha megdelejezte volna a fotósok
vakuinak villogása.
Saito pillanatnyi szünetet tartott. – Noha a jelek nem arra
vallanak, hogy Miát bántalmazták volna, figyelmeztetnem kell
önöket, hogy ez a film nem lesz kellemes látvány. – A mögötte
levő képernyő felé fordult, és bólintott a technikusnak, hogy
indítsa el a videót.
Elstonék háttal ültek a monitornak, akárcsak Holly, aki így
csupán a tábornok megrendült arcából jött rá, hogy valami baj
van. Hátrafordult.
A tegnap látott film azzal kezdődött, hogy Mia a fejére húzott
csuklyával, megkötözve hever a furgon aljában. De most nem az a
kép volt a monitoron. Mia állt. Megbilincselt kezét olyan magasra
húzták a mennyezethez erősített kötélnél fogva, hogy kénytelen
volt lábujjhegyre emelkedni. Meztelen volt.
Megjelentek a darabos betűk:

A MEZTELENSÉGET ARRA HASZNÁLJÁK, HOGY

PSZICHOLÓGIAI KELLEMETLENSÉGET OKOZZANAK,
FŐLEG OLYAN EGYÉNEKNEK, AKIK KULTURÁLIS
VAGY MÁS OKOKBÓL KÜLÖNÖSEN SZEMÉRMESEK.

A kamera Miát mutatta, ahogy kínosan váltogatja a lábát.

Bevágták az újabb szöveget:

A MEGBILINCSELT CSUKLÓKAT A FEJ FÖLÖTT

HÚZÓDÓ RÚDHOZ VAGY A MENNYEZETBE ERŐSÍTETT
KAMPÓHOZ ERŐSÍTIK KÉT-HÁROM HÓNAPON ÁT
KÉT-HÁROM NAPOS IDŐSZAKOKRA.

A kamera visszatért Miához. Balról bejött a képbe egy

Arlecchino-álarcot viselő ember. Kerti öntözőcső volt a kezében,
és a kilövellő vízzel lelocsolta Miát, aki rémülten felsikoltott a
váratlan sokktól.

A TUSOLÁSHOZ HASZNÁLT VÍZ MINIMÁLIS

MEGENGEDETT HŐMÉRSÉKLETE 5°C, HABÁR ÖNÖK
ÚGY TÁJÉKOZTATTAK BENNÜNKET, HOGY A
HŐMÉRSÉKLET A GYAKORLATBAN NEM
ALACSONYABB 10°C-NÁL, MIVEL ÁLTALÁBAN NEM
HŰTÖTT VIZET, HANEM CSAPVIZET HASZNÁLNAK.
Holly a házaspárhoz hajolt, akik még mindig nem néztek hátra. –
Uram, Mrs. Elston, velem kell jönniük! – sürgette őket. – Most
azonnal!
Az őrnagy egyetlen pillantást vetett Holly arcára, azután
átkarolta a feleségét, és szó szerint felhúzta a székről. – Menj
Boland után!
Holly kituszkolta őket a legközelebbi ajtón, egyszerre próbálva
figyelmen kívül hagyni azt, ami a monitoron történt, és az útjukat
követő kamerákat.
Odakint Elston őrnagy mély lélegzetet vett. – Köszönöm,
alhadnagy. Gondolom, nem olyasmi volt, amit a feleségem
szívesen látott volna.
– Valóban nem, uram.
– És mi volt?
– Komolyan, nem vagyok biztos benne, uram. – Habozott. –
De mintha vízzel locsolták volna le az emberrablók.
Azt azonban nem árulta el, mit látott utolsónak, abban a
pillanatban, mielőtt bezárult a sajtószoba ajtaja. Újabb szöveg
villant fel a képernyőn, az összegyűlt újságírók feje fölött:

RÁJÖTTETEK MÁR?

HUSZONKETTŐ

– Úgy tűnik, az eredeti film nem is klip volt, hanem egyfajta

beágyazott link – mondta Holly. – Más szavakkal, amikor az
emberrablók frissítették a filmet a szerveren, az új egyszerűen
felülírta a régit.
– Mi ennek a filmnek a végfelhasználója?
– A Carnivia, egy közösségi portál itt, Velencében. A
rendszergazdát, Daniele Barbót éppen kihallgatják.
– Úgy gondolják, hogy van valami köze hozzá?
– Nem szükségszerűen, de a csendőrség meg akarja vizsgálni a
szervereit, hátha a forráskód ad valamilyen támpontot az
emberrablók tartózkodási helyéről. Tudomásom szerint Barbo
továbbra sem hajlandó feladni azt a politikáját, hogy nem
működik együtt a hatóságokkal.
Hollyt berendelték jelentésre Carver ezredeshez, Elston
őrnagy fölötteséhez. Carver egy hosszú asztalnál ült, komor képű
törzstisztek között. Volt néhány sötét öltönyös egyén is, akiket
Holly az emberrablás-szakértőknek vélt. Nem mutatták be
senkinek, nem is várta el egy haditanácsban.
Carver dühösen rázta a fejét. – Sok időm és pénzem fekszik
ennek a tiltakozó mozgalomnak a megfékezésében, de mint
látom, sikerült elérniük, hogy az egész világ ránk mutogasson, és
ugyanakkor veszélyeztetik egy amerikai fiatal életét! Gondolom,
az olasz sajtó ráugrott a témára.
– Igenis, uram. – Kivett néhány számítógépes nyomatot egy
mappából, és az asztalra tette. Carver elvette a legfelsőt, amelyen
részletek voltak Raffaele Fallici megélhetési kortes „Persona non
grata” című blogjából. Fallici általában a felsőbb osztályok
disznóságait ostorozta dühösen, de ma – talán mert nagyon is
tisztában volt saját vélelmezett szerepével az ügyben – kizárólag
az Azione Dal Molin taktikáját csepülte –, „amelytől, csak hogy
senkinek se legyenek kétségei, ezennel feltétel nélkül elhatárolom
magamat! A józan ítéletű olasz népet semmi sem fordíthatja
biztosabban a mozgalom ellen, mint azok a lényegében terrorista
észjárású egyének, akik felelőtlenül és kártékony módon
eltorzítanak egy érdemes ügyet! Egyetlen elítélendő akcióval
tálcán nyújtották át az erkölcsi felsőbbséget Washingtonnak!”
– Na, ez már valami – mondta Carver, és tovább adta a papírt.
Sok újság weboldala máris leközölte a legfrissebb hírek
rovatában a sztorit, amelyet Mia internetről levett képeivel
illusztráltak. Mivel a fotók többsége évekkel korábban készült,
Mia jóval fiatalabbnak látszott a valódi koránál. „INNOCENZA
RUBATA!”, süvöltötte egy rá jellemző szalagcímben az Il
Gazzettino a szóban forgó elrabolt ártatlan egyik szembetűnően
üde arcú képe fölött. A cikkíró valahonnan megtudta, hogy Mia
csatlakozott egy tisztasági mozgalomhoz, vagyis megtestesíti
azokat a vallási értékeket, amelyek mindennél jobban egyesítik a
két nemzetet.
– Számos újság kért tőlünk nyilatkozatot – mondta Holly. –
Akarja, hogy írjak valamit?
Carver rászegezte a tekintetét. – Közölje velük, hogy Amerika
levadássza és megsemmisíti ellenségeit, ott, ahol találja őket.
– Értettem, uram. – Holly tétovázott. – Habár konkrétan a
carabinierék vadásszák le őket, mivel ez olasz terület.
Carver legyintett. – Akkor írjon valami limonádét, amit maguk
szoktak firkálni a Kapcsolattartásnál. Csak ne akarjon túlságosan
nyalizni Amerika ellenségeinek, jó, alhadnagy? A gyengeség
minden itteni jelétől egy újabb hadzsi kap kedvet hozzá, hogy
felrobbantsa a csapatainkat odaát.
– Hát Richard és Nicole? Hogy bírják? – kérdezte halkan az
egyik törzstiszt.
– Mrs. Elston rossz állapotban van – felelte őszintén Holly. –
Az orvosok folyamatosan szedálják, mert úgy gondolják, hogy
jelenleg ez a legokosabb. Az őrnagy, mindent összevéve, jól tartja
magát.
– Elston őrnagy az egyik legkeményebb harcos azok között,
akik valaha is szolgáltak ebben a dandárban – mondta Carver.
– Többszörösen kitüntetett hős, embereinek példaképe. Ő
nem fog összenyaklani semmiféle nyomás alatt.
Holly nem szólt. Az apja nyilvánvalóan imádja Miát; nincs
ember, akit ne morzsolna fel a tudat, hogy így bánnak a lányával.
– Azonnal jelentkezzék nálam, ha ezzel ellenkező jeleket
tapasztal – folytatta Carver. – Naponkénti tájékoztatást akarok.
Mindenekelőtt pedig tudni akarom az olasz nyomozás összes
olyan részletét, amelyeket nem hoznak nyilvánosságra.
– A carabinierék sikeres mentőakcióinak aránya a hasonló
helyzetekben körülbelül hatvan százalék – mondta az egyik
öltönyös ember.
Egy darabig csend volt, azután valaki megkérdezte: – És a
többi negyven? Azokat meg szokták ölni az emberrablók?
A szakértő megrázta a fejét. – A többség a mentési kísérlet
során hal meg.
 Ezúttal még hosszabb csend lett.
– Akkor hát felajánljuk, amit mi úgy nevezünk, hogy „képzés
és támogatás” – szólalt meg végül Carver. – Azonnali hatállyal.
Vagyis mihelyt lokalizálják a lányt, színre lépünk és szükség
esetén átvesszük a vezetést. Addig is egy csapatunk a
csendőrökkel párhuzamosan nyomoz. Hátha mi előbb találunk
rá, mint ők.
– Igenis, uram. Gondolom, nem óhajtja tudatni a
carabinierékkel, mit teszünk?
– Már amilyen igaza van, alhadnagy. Amikor egy ártatlan
amerikai élete forog kockán, a diplomáciai finomságok
másodlagosak. Most Mia biztonsága az egyetlen célunk.
Holly tisztelgett. – Értettem, uram! – Carver egy bólintással
jelezte, hogy leléphet.

A haditanácsból távozó Holly átment az Ederle túlsó végébe, az

oktatási blokkba. Elméletben itt három amerikai egyetem kínált
oktatást a katonáknak, hogy olyan képesítést szerezzenek,
amellyel álláshoz jutnak a leszerelés után. A gyakorlatban főleg a
feleségek és a nyugállományúak éltek a lehetőséggel. A tanárok
többsége is nyugállományú volt.
Holly megkereste a „CH12 – Római civilizáció” jelzésű kis
osztálytermet, s kopogtatott.
– Szabad! – kiáltotta egy ismerős hang.
Holly rámosolygott az ablaknál ülő, fehér hajú emberre.
Gyakran kért tanácsot a munkájához Ian Gilroytól, aki gazdag
tapasztalatokat szerzett a velencei CIA-rezidentúra vezetésében,
de ma más okból akart találkozni vele. Olaszország viharos
„óloméveiben” Gilroy foglalkozott többek között a kis Daniele
Barbo elrablásával, akinek az anyja amerikai volt. Danielét
megcsonkították az elrablói, ám Holly tudta, hogy a hírszerző
közösség szerint csak Gilroy titkos közbenjárásán múlott, hogy a
dolognak nem lett még ennél is rosszabb vége. Daniele apja
megfogadta Gilroy tanácsát, és később hálából kinevezte
művészeti alapítványának igazgatójává a CIA ügynökét, aki máig
megmaradt ebben a tisztségben. Danielének más volt a
véleménye. Mivel az alapítvány kezelte a Barbo-vagyont, Gilroy
gyakorlatilag Daniele gyámja lett anyagi dolgokban, amit az
ifjabb Barbo mérhetetlenül sértőnek talált.
Holly ugyanúgy tájékoztatta Gilroyt a carabinierék
nyomozásáról, mint Carvert, azzal az eltéréssel, hogy az öregnek
összefoglalta Carver megjegyzéseit is.
– Érdekes helyzet – tűnődött Gilroy, miután a nő befejezte.
– Milyen értelemben, uram?
– Csak furcsállom – tekintettel Daniele múltjára –, hogy az
emberrablók épp őt választották szócsövüknek. Egyfajta
különös… szimmetriát ad az ügynek, nem? – Egy darabig
töprengett. – Említi valamelyik újság a Carniviát?
– A legtöbb, bár Fallici ment a legmesszebb a blogjában.
Odanyújtotta az öregembernek a nyomatot. Gilroy elővette az
olvasószemüvegét. – „A szó szoros értelmében hihetetlen –
olvasta – hogy hagynak létezni egy olyan szervezetet, amelynek
egyetlen célja a pornográfia terjesztésének megkönnyítése, a
névtelen gyalázkodás támogatása, az adócsalás és a kicsinyes
bűnözés elősegítése, hazánk összes törvényének megsértése, a
rosszindulatú célzások és rágalmak propagálása. Hogy van olyan
arcátlan épp itt pöffeszkedni, a tulajdon hazánkban, nem pedig
egy zsarnoki és nyomorúságos adóparadicsomban, ez botrányos
bűnözési statisztikáinknál is többet mond nemzetünk zsigeri
romlottságáról és politikai apátiájáról! Mert a Carnivia.com
bűnei gyakorlatilag megszámlálhatatlanok! Legsötétebb zugaiban
akár most is tervezgethetik újabb ezer Mia elrablását és brutális
bántalmazását! Régi támogatója vagyok az internet
szabadságának, de a nagy szabadsággal nagy felelősség jár. Túl
nagy kérés, hogy a hatóság végre vegye a fáradságot, és próbáljon
valami rendfélét csinálni ezen a gennyedző számítógépes
lepratelepen?” – Gilroy felvonta a szemöldökét. – Tüzes beszéd!
– Az.
– Mi az, Holly? – kérdezte az öregember, aki észrevette a
habozást.
– Daniele kiszúrta, hogy a neki küldött üzeneteket szóról szóra
kimásolták a CIA utasításaiból. Fogadnék, hogy a filmszövegek is
onnan vannak. – A Gilroy kezében levő nyomatra mutatott. – Ha
feltételezzük, hogy az emberrablóknak van még miből idézniük,
és a sajtó mindezt majd jól felfújja, mik lesznek a politikai
következmények?
– Ó, Holly! Mint mindig, most is a nagyobb képet látja,
amelyre túlbuzgóan hazafias kollégáinak nincsen szeme. Súlyos
veszteség volt Langleynek, amikor úgy döntött, hogy katona lesz,
remélem, tudja. – Rövid ideig hallgatott, töprengett. – Hogy
válaszoljak a kérdésére, valószínűleg attól függ, mijük van még az
emberrablóknak, és hogyan óhajtják használni.
– Mit gondol, ne kutassak még egy kicsit, aztán majd
meglátjuk, mi kerül elő?
– Pontosan ezt gondolom, Holly. Maga ebben a legjobb.
Próbáljuk meg kitalálni, mi várhat még Miára, még mielőtt
valamelyik forrófejű elengedi a vérebeit.

HUSZONHÁROM

Az eláztatott Miát még hagyták egy darabig ácsorogni a kötélen,

vizesen, meztelenül. Nemsokára görcsösen reszketni kezdett a
hidegtől és karizmainak fájdalmas feszülésétől.
Az álarcosok mintha épp erre vártak volna. Arlecchino
mondott valamit, Bauta fölemelte a kamerát, és körülbelül egy
percig filmezte a lányt, amíg újabb parancsot nem kapott a
társától:
– Quanto basta.
Képzelte volna Mia, vagy a Bautának csakugyan nem
akaródzott engedelmeskednie? Bármi volt is az oka, az
Arlecchinónak meg kellett ismételnie a parancsot, hogy Bauta
abbahagyja a filmezést.
Megszólalt a laptop. Az ismerős, négyhangú csipogást hallatta,
a Skype hívójelét. Annyira emlékeztetett azokra az időkre, amikor
az apja hazaszólt a külföldi bevetésekből, hogy egy pillanatra el is
hitte: apu az! Feltámadt benne a remény. De még ha nem is az
apja, lehet olyasvalaki, aki tárgyalni akar. Már biztosan nem
tarthat sokáig ez a rossz álom!
– E’ lui – mondta Arlecchino. Fölvette a laptopot, kiment.
E’ lui. Ő az. Tehát egy hívás, amelyre az emberrablók
számítottak. Nem a tárgyalási ajánlat. Miközben várták, hogy
Arlecchino visszatérjen, Mia hallotta a Bauta szuszogását. Ettől
valamiért kínosan érezte magát. Váratlanul kínzó erővel
tudatosodott benne a meztelensége.
Bauta közelebb oldalgott. Mia megmerevedett. Bauta
körüljárta, ám ezúttal kamera nélkül. Olyan közel volt, hogy
megérinthette volna a lányt. Mia libabőrös lett, amikor mögéje
került, ahol nem láthatta.
Mikor ismét előkerült, már olyan közel volt, hogy a szeme is
látszott az álarc alatt. Lustán lecsúsztatta a tekintetét a lány
mellére. Majd a nadrágon át megmarkolta az ágyékát, és rázni
kezdte Mia felé.
A lány nem először találkozott ezzel a gesztussal. Itt,
Olaszországban a vén disznók, főleg vidéken, majdnem úgy
használták, mint a beszólást, de még sohasem kellett eltűrnie így,
mint most, ebben a tökéletes kiszolgáltatottságban. Felhördült,
és olyan távol húzódott az álarcostól, amennyire a kötél engedte.
Bauta vihogott. Megfogta a lány vállát, megszorította. Száraz,
kérges keze volt, munkáskéz. – Carinissima! – súgta. Cukibaba.
Mia elrúgta magától, ám cipő nélkül nehéz volt komoly kárt
tenni benne, úgyhogy az álarcos ismét csak kinevette. Amikor
másodszor próbálkozott a rúgással, Bauta egyszerűen elkapta a
bokáját és megrántotta, így a lánynak fél lábon kellett
szökdécselnie feléje.
– Bella sgualdrina – zihálta Bauta, és fölfelé csúsztatta a
tenyerét Mia lábikráján.
Nyílt az ajtó. Arlecchino, miután egy pillantással fölmérte a
jelenetet, éles hangú, olasz szóáradatban tört ki. Annyira hadart,
hogy Mia semmit sem értett belőle.
Bauta durcásan vonogatta a vállát, és valamit motyogott, de
azért elengedte Miát, és egy lépést hátrált.
 Arlecchino odajött Miához, kioldozta a csuklóját. – Mi nem
csinálunk ilyet – mondta. Idegenes kiejtése még erősebb lett az
indulattól. – Csak ha szükséges.
Odament a sarokban egy hátizsákhoz, előhúzott belőle egy
kezeslábast, az asztalra tette. – Mostantól ezt viseled. –
Habozott. – De csak ha én parancsolom. Ő nem parancsolhat.
Megértetted? És ha még egyszer ilyet tesz, szólsz nekem.
Mia felkapta a kezeslábast, kigöngyölte. Akkor döbbent rá
valamire, ami korábban fel sem tűnt. Vastag, harsogó
narancsszín pamutból készült. A guantánamói börtönben
viselnek ilyet a foglyok.

HUSZONNÉGY

A második film után lázas munka kezdődött a műveleti szobában.

Saitót szinte azonnal elhívták egy magas szintű megbeszélésre –
nyilván azért, hogy lebaltázzák, gondolta Kat. Távollétében az
ezredesek osztották ki a feladatokat, amennyire tudták.
– Tapo kapitány, maga megkapta már a beosztását?
Megfordult. Lettiere ezredes volt az, a belső ellenőrzési
osztályról. Kat nem csodálkozott, hogy Lettiere itt van, hiszen
erre a nyomozásra ráállítottak mindenkit, aki élt és mozgott.
Ezzel együtt nehéz volt palástolnia az ellenszenvét.
– Még nem, uram. Miért?
– Szükségem van valakire, aki összeállítja azoknak a névsorát,
akik jelen voltak a Club Liberóban azon az éjszakán. Személyesen
kell fölvenni velük a kapcsolatot, mert hátha láttak valamit.
Miután szvingerek, természetesen néhányuknak fenntartásai
lehetnek a carabinierékkel szemben, így olyasvalakit kell
küldenünk, aki bizalomgerjesztő… Úgy gondolom, maga
alkalmas lesz erre a feladatra, nemdebár?
Lettiere mögött felvihogott valaki.
– Természetesen, uram – felelte mézédesen Kat. – Csakhogy a
Club Liberóban telt ház volt azon az éjszakán. Egyetlen
személynek hetekig tarthat, amíg végigjárja őket.
 Lettierének a szeme se rebbent. – Akkor legalább sokáig nem
lesz ideje rosszalkodni, nemde, kapitány?

Kat pocsék hangulatban hajtott vissza a Club Liberóba. Nem

Lettiere piszkálódása dühítette, az nem volt rosszabb annál, amit
el kellett viselnie a közelmúltban, hanem maga az utasítás. Mivel
a Club Liberóban a vendégeknek be kell jelentkezniük, viszonylag
könnyen utolérheti őket, ha csak nem használtak álnevet. Ám
azzal, hogy ilyen óriási feladatot lőcsöltek egyedül csak rá, ezzel
ismét kiszorították az igazi nyomozásból. Egyébként sem
remélhetnek tőle olyan nyomot, amin elindulhassanak: az
emberrablás éjszakáján az összes vendég álarcot viselt, így
csekély az esély arra, hogy bármi hasznosat megtudjon tőlük.
Kék fényeket látott a visszapillantóban, lehúzódott az út
szélére, hogy a tűzoltók elmehessenek. Az első autót gyorsan
követte még kettő. Már közel járt útjának céljához, amikor
felfedezte, hogy a tűzoltók ugyanoda tartanak. Fekete füst
gomolygott egy fűrészes szélű lyukból a Club Libero üvegajtaján.
Egy másik tűzoltóautó a parkolóra nyíló kijáratokat locsolta
habbal.
Edoardo és Jacquie félrehúzódva, hamuszürke arccal álltak és
figyeltek. Kat odament hozzájuk. – Mi történt?
– Szerintük gyújtóbomba volt – mutatott Edoardo a
tűzoltókra. – Egy órája dobták be hozzánk.
– Történt már ilyen magukkal?
– Soha – rázta meg a fejét Edoardo.
– Volt valaha problémájuk a szervezett bűnözéssel? Követelt-e
valaki védelmi pénzt, amelyet nem fizettek ki?
Tudta, hogy ha történt is volna ilyesmi, azt aligha közölnék a
csendőrökkel. Edoardo erélyesen rázta a fejét. – Sohasem volt
semmiféle problémánk. Giù gondoskodik róla.

Kat megkereste Giùt a helyi csendőrségen. – Gondolom, már

hallotta?
 Giù harciasan vonogatta a vállát. – Nem az én hibám. Ha
valaki úgy dönt, hogy a dílerek rontják a környék színvonalát, én
semmit sem tehetek ellene.
– Az lehet. Csakhogy a tűz pontosan a recepciónál ütött ki.
Úgy gondolom, talán biztosak akartak lenni benne, hogy a
vendégkönyv mindenképpen elégjen. Továbbá a számítógép,
amelyben a térfigyelő kamerák felvételei vannak.
– Lehetséges – hagyta rá kelletlenül Giù.
– A számítógép, amiről azt mondta, hogy elhozza magával
megjavítani – emlékeztette Kat. – Hol van most?
– A szekrényemben – dünnyögte Giù.
– Nézzük már meg, jó?
– Hadd mondjam el magának a feltételezésemet, Giù – szólalt
meg Kat, miközben a csendőr bekapcsolta a laptopot. – Ennek a
laptopnak nincs és nem is volt semmi baja. Csak nem akarta,
hogy lássam a felvételeket.
– Igenis megjavítottam! – tiltakozott Giù.
– Másokat hülyítsen. Maga csinos kis mellékest húzott innen,
és nem szerette volna, ha a vendégeket valamiféle csendőrségi
nyomozással zaklatnák.
– És? – kérdezte ellenségesen Giù. – A klubba fontos emberek
járnak. Minek hurcoljuk meg őket, ha nem muszáj?
– Például kit?
Giù vállat vont. – Vivaldo Moretti is itt volt azon az éjszakán.
Kat felkacagott. – A politikus? Hiszen az majdnem hetven!
– Vén kecske, az biztos, viszont rendes borravalót ad. Két-
három lánnyal szokott jönni, és a táncparkett túlsó oldalán foglal
asztalt, ahonnan mindent láthat, anélkül, hogy belőle sokat
láthatnának.
– Gondolom, prostit ért „lány” alatt?
Giù megint csak vállat vont. – Prostik, celebek, veline…
manapság nagyon vékony a határ. Na szóval, mikor
belegondoltam, hogy itt csak egy eltűnt iskolásról van szó,
valahogy nem láttam értelmét, hogy belekeverjük Morettit.
Tegnap este, amikor hallottam az emberrablásról, rá is jöttem,
hogy szólnom kell magának.
 Vagy rájött, hogy itt már nincs értelme Morettit pumpolni a
hallgatásáért, gondolta cinikusan Kat.
A klub térfigyelő kamerája közvetlenül a recepciós pult fölött
volt, így Giù épp abban a pillanatban láthatta a vendégeket,
ahogy beléptek az utcáról. Csakhogy, mint azt Kat várta, a
legtöbben már az előtt feltették az álarcukat, mielőtt bejöttek a
klubba, így lehetetlen volt azonosítani őket.
– Ez az. – Giù kimerevítette a felvételt. – Ez az, akiről
beszéltem. A Raszta Hapsi.
Kat ránézett a monitorra. A kép viszonylag jó minőségű volt,
de a paróka és az álarc kivehetetlenné tette az ember vonásait.
– Kivel van? – töprengett hangosan. A raszta férfi mögött a nő
ugyancsak maszkot viselt, az egész arcot eltakaró, fehér voltót,
dús velencei aranyozással, és hozzá túlméretezett háromszögletű
kalapot, amely minden szál haját elrejtette a kamera elől. Akárkik
is ezek, gondolta Kat, vagy ördögük volt, vagy kiválóan értettek a
tervezéshez.
Giù ismét elindította a filmet. A kamera még egy kép erejéig
elcsípte a két alakot, amikor elfordultak a recepciótól. Raszta
Hapsi már majdnem kiment a keretből, de a nőt sikerült profilból
elkapni.
– Mi az? – mutatta Kat.
Tetoválás volt a nő karján, amely félig kilátszott a felcsúszott
ruhaujj alól. Kat kivehette egy koponya alsó részét, amelyből két
szárny nőtt ki, alatta meg valamilyen írást, amely mintha három
szavas lett volna, valamiféle mottó. – Ki tudjuk nyomtatni ezt?
– Persze. – Giù megnyomott egy gombot.
Mia és a partnere valamivel később következtek a szalagon.
Nem csoda, hogy a klub elfogadta az igazolványát, állapította
meg Kat. Bár a vendégek többsége a harmincas éveiben járt – Kat
a saját rövid tapasztalatából emlékezett rá, hogy az ilyen helyeket
főleg házaspárok látogatják, akik az otthoni unalom ellen
próbálnak tenni valamit – bőven akadtak fiatalabbak, Mia pedig,
a tollas félálarcával a legkevésbé sem lógott ki a társaságból.
Megint arra kellett gondolnia, milyen jól kitervelték ezt.
Raszta Hapsi és Tetovált Nő már bent voltak, amikor Mia
megérkezett. Vagyis odakint bizonyára lehetett egy másik csapat,
amely követte a lányt.
– Ki az? – mutatott a felvételen egy fiatalemberre, aki nem
viselt álarcot.
– Az? Ő Roberto, a táncosunk.
– Megvan a címe?
– Még szép, itt lakik a kórház mögött. Tíz perc alatt
odavihetem.
– Kösz, beszélni fogok vele. Talán látott valamit, amit senki
más nem vett észre.

Roberto rendkívül szép volt, ugyanakkor elég buta. Örökös

bárgyú mosolya valamiért megfosztotta az arcát attól a
vonzerőtől, amivel egy kis mogorvaság megajándékozhatta volna.
Csak azért táncol, magyarázta, hogy legyen miből élnie, amíg
le nem teszi a személyi edzői vizsgát. De azért jó pálya: ha nem
fizetnék meg, akkor is táncolna. – Így ingyen jutok be a
klubokba! – kiáltotta. – Márpedig a legtöbb helyen negyven
eurót elkérnek a belépésért!
– Általában ilyen helyekre jár, mint a Libero? – kérdezte Kat.
Roberto a fejét rázta. – Stabil barátnőm van. Bár ha nem néz
be a hátsó szobákba, a Libero se nagyon különbözik a többi
lokáltól. Sőt, több értelemben még jobb is. A Liberóban senkinek
se kell megerőltetnie magát egy numeráért, így senki sem
sértődik meg, ha azt mondja nekik, hogy nincs érdekelve.
– Látta szombat este ezt a lányt? – Kat megmutatta Mia
fényképét. – Ilyen álarc volt rajta. – A fotó mellé tette egy tollas
Colombina képét, amelyet a netről nyomtatott ki.
Roberto szemügyre vette a fényképeket, és a homlokát
ráncolta. – Talán… Igen, az első menetben. Azért emlékszem,
mert valahogy úgy flörtölt velem, tudja? Utánozta a
mozdulataimat.
Milyen érdekes, gondolta Kat. Mia azzal az egyetlen
fiatalemberrel flörtölt a klubban, akit nem kaphatott meg. Ez is
mintha Holly elméletét támasztotta volna alá, hogy a lány csak
brahiból jött ide. – És aztán?
 – Láttam egy szőke raszta ürgével. Kimentek a vészkijáraton.
– Nem lehet, hogy drogot vett tőle?
Roberto a fejét rázta. – Szombat este nem voltak itt a szokott
dílerek.
Kat a fülét hegyezte. – Hogy érti ezt?
– Van két díler, aki rendszeresen idejár. Sose csinálnak balhét,
de gondoskodnak róla, hogy mindenki megkapja, ami kell neki,
tudja. Szombaton nem tudtam… – A torkán akadt a szó.
– Ne aggódjon – nyugtatta meg Kat. – Nem érdekel, ha
időnként beszerez egy kis csipegetni valót, de tudnom kell,
biztos-e benne, hogy a szokott hapsik valóban nem voltak itt?
A táncos bólintott.
– Köszönöm, Roberto – felelte Kat. – Nagyon sokat segített.

– Azt nem közölte, hogy a helyi maffiával is van egyezsége! –

fordult a csendőrhöz, miután visszaült az autóba.
– Nem tudom, miről beszél! – csattant fel Giù, és bekapcsolta
a motort.
– Dehogynem tudja. Azt hittem, csak vakerál, amikor azt
mondta, hogy a dílerek ide se mernek jönni, ha maga itt van.
Amiből arra kell következtetnem, hogy maga engedi be őket ide!
Ezért motozzák meg az embereket, mi? Nem azért, hogy ne
jusson be drog, amint azt Edoardo képzeli, hanem hogy senki se
ronthassa a hozott anyaggal a haverjai üzletét!
– Élni is kell valamiből – zsémbelt Giù. – Nem egészen két
évem van még, és a carabiniere nyugdíjból ugyan nem etethetem
a családomat.
– Helyesbítek – mondta Kat. – Már két napja sincs. Vagyis
annyi ideje van, amíg megírja a levelet, hogy kilép. Egy
maszekoló carabiniere, az egy dolog. De a maffiának maszekolni,
az már más!
– Mindenki csinálja – acsargott Giù. – Maga is ezt fogja egy
napon!
– Én aztán nem!
– Akar egy tanácsot? – kérdezte Giù, mielőtt derékszögben
kikanyarodott az útra.
 – Nem igazán.
– Ne nagyon loholjon ezen a nyomon. Nem tudhatja, hova
vezeti.
– Hogy érti ezt?
– Ha a helyi spacciatorok nem jönnek el a Libero legnagyobb
bulijára, azt okkal teszik. Mert parancsot kaptak rá valakitől –
olyasvalakitől, akinek van szava. – Lapos pillantást vetett a nőre.
– És aki ahhoz is ért, hogy kell befogni a magafajta kotnyeles
bulák pofáját.

HUSZONÖT

Piola még egyszer átfutotta a majdnem négyszáz oldalra rúgó

jegyzőkönyvek tömegét. Nyolc dobozt töltöttek meg a rekordidő
alatt begyűjtött vallomások.
Egyetlen oldalon sem volt egyetlen használható nyom.
Az Azione Dal Molin összes tagja azt állította, hogy semmit
sem tudnak semmiféle emberrablási tervről. Undorodnak az
efféle taktikától, hangoztatták többen is nagy hévvel. Igen,
vannak közöttük, akik törvénysértésre is készek voltak, hogy
tiltakozzanak az amerikai jelenlét ellen, ám eszükbe sem jutna
épp azokat a módszereket bevetni, amelyek kiváltották a
tiltakozásukat!
Nem mintha Piola számított volna arra, hogy áttörést érnek el
a kihallgatásokkal. Legalábbis nem számított azonnali áttörésre.
Ahhoz túl jól volt megszervezve az Azione Dal Molin, amit
bizonyított a feltűnő hatékonysággal végrehajtott betörés a
felvonulási területre, és az emberrablás szinte már katonai
precizitása. Ha a szervezet ugyanazon logika szerint fejlődött,
mint például a radikális állatvédő csoportok, amelyekkel Piola
eddig találkozott, akkor egy-két olyan személyt kell keresniük,
akik korábban szerepeltek a Dal Molin szélesebb holdudvarában,
de már elszakadtak tőle, miután a csalódott mezei hadak egy
kisebb, radikálisabb csoportot hoztak létre. Látszólag nincs
köztük kapcsolat, igazából van a csoportban egy-két közvetítő,
akik hozzák-viszik az üzeneteket az emberrabló kemény magnak.
Ez azt jelenti, hogy ha csak nem találnak villámgyorsan
valamilyen nyomot, itt fognak állni több mint százötvenezer
gyanúsítottal – mindenkivel, aki valaha is aláírt egy tiltakozó
petíciót a Dal Molin ügyében.
Kikereste Luca Marchesin vallomását. Nagyon hasonlított a
többihez. Nem, álmában sem tenne ilyet! Ő pacifista.
Feljelentene mindenkit, aki emberrablást forgat a fejében…
– Panicucci alhadnagy! – kiáltotta.
– Uram?
– Jöjjön velem. Beszélünk Luca Marchesinnel. Ellenőrizni
akarok valamit.

Luca a szüleinél lakott Padovában, az egyetem közelében. Amikor

az anyja ajtót nyitott, és meglátta a két carabiniere tisztet,
elsötétült az arca.
– Tudom, hogy már beszélt a kollégáimmal – kezdte Piola –,
de csak pár szót akarok váltani vele. Bejöhetünk?
– Minden oké – nyugtatta meg az anyját Luca, aki ugyancsak
megjelent az ajtóban. – Ő az, akiről meséltem, ő hozott ki az
őrházból.
A mama némileg kelletlenül engedte be őket. – Luca – mondta
Piola –, egy lány, aki nagyjából egykorú magával, ebben a
pillanatban attól retteg, hogy az elrablói meg fogják ölni, és olyan
emberek tartják fogva – nagy valószínűséggel jóakaratú, csak
félrevezetett emberek –, akik megölethetik magukat a
mentőakció során. Itt tragédia fog történni.
– Azt tudom, de már megmondtam, hogy mi sose terveztünk
ilyet.
– Hiszek magának. Csak annyit akarok tudni: felvetette-e
valaha is valaki az emberrablás ötletét? Akár úgy is, hogy abban a
pillanatban lehurrogták?
Luca habozott.
– Maga tette, ugye? – kérdezte Piola. – A vallomásában az
van, hogy el sem tudott képzelni egy igazi emberrablást. Ebből
arra kell gondolnom, hogy az emberrablásnak szóba kellett
kerülnie.
– Hát épp ez az őrület – mondta vontatottan a fiú. – Mert
igazából nem volt semmi – még elképzelés sem, csak egy
odavetett megjegyzés.
– Milyen megjegyzés?
– Éppen tartottunk egy… fogalmazzunk úgy, hogy ötletelést.
Próbáltunk kitalálni valami jó ütős tiltakozást, olyat, amiből mém
lesz. Leginkább én beszéltem, jól értek a kommunikációhoz. Volt
pár ötlet, amire haraptam, mint például egy flashmob a vicenzai
pályaudvaron, amerikai katonai egyenruhában, Guy Fawkes-
maszkban, és Playboy-nyuszifülekkel.
Piola a szemöldökét ráncolta. – Az bejött volna?
– Tutira – felelte magabiztosan Luca. – Na szóval, nekem volt
ez a másik ötletem. Hogy vegyünk fel narancsszín kezeslábast,
Guy Fawkes-maszkot, és játsszuk meg, hogy amerikai foglyok
vagyunk. Valaki azt mondta, hogy ezt már megcsinálták. Amire
én azt feleltem, hogy ejtsünk egy foglyot, és játsszuk el nekik a
rendkívüli kiadatást. Felírtam a táblára, de soha többé nem
került szóba. Csak egy volt a sok őrültség között.
– De valaki valóra váltotta?
A fiú boldogtalanul vonogatta a vállát. – Lehet. Bár lehet
véletlen is. Nagyon rühellek arra gondolni, hogy tőlem vették.
– Ki más volt még ott azon a megbeszélésen?
– Az egész csoport. Akkor történt, amikor elkezdtük.
– Oké, Luca. Köszönöm, hogy ilyen őszinte volt hozzám.
– Bajom lesz belőle?
Piola a fejét rázta. – A gondolattól még nem lesz bűnös. A tett
az, ami számít.

Mélyen elgondolkozva hajtott vissza Velencébe. Noha Lucának az

ellenkezőjét mondta, a közelmúltban hozott törvények eléggé
elmosták a határt a gondolat és a tett között. A terrorakció
kigondolása és megtervezése most már önmagában is
bűncselekménynek minősül, és ki mondja meg, hogy hol
kezdődik a kigondolás?
 Bár talán szükség volt erre a lépésre most, hogy a bűnöknek
már nem kell reálisan megtörténniük. Piolának új és idegen volt
ez a világ, amelyben a tiltakozás egy flashmob vagy egy Molotov-
koktél vagy mindkettő alakját öltheti.
– Gondolom, maga is csinál ilyet? – fordult Panicuccihoz. –
Mémeket meg hasonlókat?
Panicucci meghökkent. – Hát ezt-azt, uram. Nem vagyok
mindenevő. Csak Facebook és Twitter. Meg Instagram és Flickr.
Ja, és Storify, Tumblr… meg még pár ilyen.
– Carnivia?
Panicucci tétovázott. – Igen, és a Carnivia. De az más. Az
emberek nem igazán beszélnek a Carnivia-fiókjukról. Bár
mindenkinek van. Ez olyan bűnös élvezet.
Bűnös élvezet, amelyet kihasználhatnak a bűnözők, gondolta
Piola. Hogy lehet rendet tartani egy városban, ahol senkinek
sincs neve vagy arca? Hogy lehet kinyomozni bűnöket, amelyek
átlépik a fizikai és a digitális világ határát?
Az íróasztalánál ismét maga elé húzta az aktahegyet, hogy még
egyszer átrágja magát rajta. Hirtelen az eszébe jutott valami.
Katonai precizitás – ironikus, hogy korábban épp ez a
kifejezés ugrott be az agyába, holott az emberrablás tüntetően
tagadott mindent, amit az amerikai hadsereg képvisel.
Tüntetően.
Mi lehet ennél tüntetőbb?
Piolát a szakmája megtanította a szkepszisre, így most minden
szemszögből megvizsgálta ezt a lehető legszkeptikusabb
gondolatot, mielőtt úgy döntött, hogy ebben a szakaszban nem
érdemes foglalkozni vele.
Habár talán elvetni sem érdemes.

HUSZONHAT

Holly leült a számítógépéhez, lehúzta a belépőkártyáját az

olvasón. A szoftver azonnal ellenőrizte, megfelel-e a
kártyatulajdonos aznapi mozgása a támaszponton az
előírásoknak, megállapította, hogy az, akinek mondja magát – a
hírszerzés alhadnagya az olaszországi Ederle-bázison – és
engedélyezte, hogy belépjen a SIPRNetbe, az amerikai
hadügyminisztérium saját külön internetjébe.
Lehívta az Intelliseek nevű, biztonsági böngészőt, és sorra
betáplálta a mondatokat, amelyeket bevágtak Mia videójába. Azt
várta, hogy hosszadalmas folyamat lesz, ám szinte azonnal
zúdulni kezdtek rá a közönséges híroldalakról a találatok arról a
2009-es akcióról, amikor az Amerikai Polgári Szabadságjogok
Uniója a szabad információáramlás törvényére hivatkozva
nyilvánosságra hozott egy csomó CIA-dokumentumot. Az egyik
egy fax volt, amelyet a CIA-nél küldött valaki – a nyilvánosságra
hozott változatban a küldő nevét kitakarták – Dan Levinnek, az
Igazságügyi Minisztérium vezető jogtanácsosának. A borítón
mindössze ennyi volt: „Dan, az eljárás általános leírása”.
Holly fújt egyet. Daniele Barbo azt hitte, hogy a „Dan” őt
jelenti, holott a küldő egy egészen más Danről beszélt.
Úgy rémlett, emlékszik is abból az időből újságcikkekre a
„tortúra-memóknak” elkeresztelt feljegyzésekről, de sohasem
olvasta az eredetieket. Most a Huffington Post weboldalán talált
egy cikket, és abban linkeket a dokumentumokhoz, amelyek a
hivatalnokok seízű, megnyugtató stílusában ismertették a
„továbbfejlesztett kihallgatás” néven ismert módszer harmincnál
több technikájának részleteit.
A Vöröskereszt, írták a weboldalon, megvizsgálta ezeket a
technikákat, és kínzásnak minősítette őket. Választási kampánya
idején Barack Obama elnök is osztani látszott ezt a nézetet, mert
azt mondta:

„Hogy jobb, szabadabb világot építhessünk, ahhoz először

úgy kell viselkednünk, hogy tükrözze az amerikai nép
tisztességét és törekvéseit. Vagyis véget kell vetnünk annak
a gyakorlatnak, hogy sötét éjszaka szállítunk el foglyokat
távoli országokba, ahol megkínozzák őket, ezreket zárunk
börtönbe vádemelés vagy tárgyalás nélkül, és fenntartunk
 egy titkos börtönhálózatot, ahova nem ér el a törvény
keze.”

Sokan úgy értelmezték ezeket a szavakat, hogy Obama elnöksége

alatt megszűnnek ezek az eljárások. Más, cinikusabb elemzők
viszont rámutattak, hogy Obama több kérdést összegyúrva
teremtett magának egy kis mozgásteret. Például ki lehet
jelenteni, hogy többé nem szállítanak foglyokat távoli
országokba, ha a szállítás fényes nappal történik, és nem is olyan
messzire viszik őket.
Obama kormánya később szép csendesen úgy döntött, írta a
Huffington Post, hogy bár a rendkívüli kiadatások – azaz külföldi
állampolgárok elrablása és kínvallatás céljából Líbiához vagy
Szíriához hasonló országokba történő szállítása – régi rendszere
lehet tarthatatlan, a „szabványos” kiadatások folytatódhatnak.
Más szavakkal külföldi állampolgárokat továbbra is el lehet fogni
és ki lehet hallgatni tárgyalás vagy törvényes védelem nélkül,
amíg nem egy idegen rezsim, hanem amerikaiak folytatják le a
kihallgatásokat. És bár Obama kijelentette, hogy a jövőbeli
kihallgatásoknak a szolgálati szabályzat alapján kell történniük,
egyszer csak nem bélyegezte már törvénytelennek a CIA régi
módszereit. A cikk több példát sorolt fel Obama éveiből, amikor
különböző emberek azt állították, hogy ugyanazokkal a
módszerekkel kínozták őket, amelyeket a CIA jogászai
ismertettek orvosi precizitással a tortúra-memorandumokban.

Az ütés kissé szétnyitott ujjakkal történik, amelynek, mint

elmagyarázta, az a célja, hogy kevésbé fájdalmas legyen
az összezárt ujjakkal adott ütésnél. Továbbá az ütést az arc
húsos részére kell adni, csökkentve a fizikai sérülés
kockázatát…

Csak most értette meg, mit művelnek Mia elrablói, méghozzá

milyen ravaszul. Egyszerűen végigcsinálnak a foglyukkal
mindent, amit az amerikaiak műveltek a sajátjaikkal, kezdve az
illegális fogva tartáson. Az emberek felháborodnak, de majd azt
is mondják, hogy az Egyesült Államoknak nincs joga sipákolni.
Mivel az emberrablók még népszavazást is követeltek, ez az
erkölcs álságos fügefalevelével ruházta fel őket, ugyanakkor
emlékeztette közönségüket mindazokra az okokra, amelyek miatt
Olaszországban nem kívánatos az Egyesült Államok hadserege. A
rablás tökéletesen megfelelt az internet korának, amelyben nem
a készpénz, hanem a letöltések és a kedvelések száma a valuta.
Holly sose töprengett túl sokat azon, hogy etikus-e Amerika
kiadatási politikája. A katona elfogad egy becsületkódexet, amely,
talán ironikus módon, másokra bízza a becsületbeli döntéseket.
Mivel katonai családba született, eleve olyan szellemben
nevelték, amely fontosabbnak tartotta a magaviseletet a
lelkiismeretnél, a vitézséget a részvétnél. Ennek ellenére több
tábornokról is tudta, hogy titokban helytelenítik a
kényszervallatást, sőt némelyek odáig mentek, hogy még azt is
megkérdezték, nem sérti-e meg Amerika az ilyen módszerek
használatával épp azokat az elveket, amelyekért állítása szerint
harcol?
Egyszer, Hawaiiban, a kiképzése idején három másik női
kadéttal együtt őt is felkérték, hogy segítsenek be „valamilyen
hírszerzési ügybe”. Teherautóval elvitték őket egy nyolcvan
kilométerre levő támaszpontra. Holly megnézte önkéntes társait,
és akaratlanul meg kellett állapítania, hogy az évfolyam
legcsinosabbjai közül válogatták őket. Volt is nagy viccelődés,
hogy igazából nem vacsora és sörözés lesz-e a dologból, szexre
éhes hírszerzőtisztek társaságában?
De végül csak arra kérték őket, hogy ki-ki menjen el egyedül
egy barakkba. Holly a saját barakkjában egy embert talált, aki
ugyanúgy a csuklójánál fogva lógott a mennyezetről, mint Mia.
Meztelen volt. Ehhez a képhez valahogy nem illett a drága sztereo
berendezés és a padlón heverő okostelefon.
Az ember nagyon elcsigázottnak látszott. Holly később
megtudta, hogy a kihallgató a Sesame Streetet bömböltette
maximális hangerővel, valahányszor úgy látta, hogy a fogoly
elaludhat. A fejét és az arcát nagyjából megborotválták, de olyan
durván, hogy a megmaradt fekete szőrpamatok között beszáradt
sebek vöröslöttek.
Amikor Holly bejött, a fogoly mellett álló egyenruhás amerikai
katona megpöckölte az áldozat hímvesszőjét.
– Na, mit szól ehhez, Boland kadét? – kérdezte. – Baszna
maga egy ilyen siralmas pöccsel?
– Nem, uram! – felelte kötelességtudóan Holly.
– Úgy is van! Maga egy tisztességes jenki pöccsel baszik, nem
egy fonnyadt muszlim pöcörővel. Nem is csoda, hogy kisfiúkat
kúrtok! – mondta a fogolynak. – Nem is csoda, hogy a muszlim
nőitek nem hajlandók baszni veletek. Nem is csoda, hogy a
feleséged könyörgött a haverjaimnak, hogy kapják már el egy
fordulóra!
A fogoly fölemelte a fejét, és ránézett a lányra. Üres, réveteg
arca valahogy megváltozott. Holly később arra a következtetésre
jutott, hogy a változást nem a szexuális és vallási megaláztatás,
nem is a feleségére tett célzás okozta, csak az, hogy észrevette
Holly iszonyodását, és akkor egyetlen pillanatra a lány szemével
látta magát. Egy könnycsepp futott végig trehányul megborotvált
arcán.
– Jó munka! – ujjongott a kihallgató. Hollyhoz fordult,
összeütötte a lánnyal a tenyerét. – Első vér, Boland kadét!
De hiszen a könny, az nem vér, gondolta a lány. Ahogy azzal
az emberrel bántak, sokkal inkább rémlett hergelésnek vagy
játszótéri szadizásnak, mint a haza védelmének.
Utána a lányok beszámoltak egymásnak arról, amit láttak.
Persze egyikük sem vallotta volna be, hogy megrendítette az
élmény; ilyen dolgokban finnyáskodni vagy érzékenykedni annyi
lett volna, mint beismerni nőies gyengeségüket, ami méltatlan
egy katonához. Holly csak jóval később tette föl magának a
kérdést – akkor már túlestek az elkerülhetetlen vacsorán és
sörökön a kihallgatókkal –, hogy igazából kinek is vonultatták fel
őt abban a barakkban? A megvert, összetört ellenségnek, vagy a
túlpörgött kihallgatónak, hogy legyen kivel összeütnie a tenyerét?
Többek között ezért választotta a hírszerzést, mert úgy vélte, ő
alkalmasabb az elemzésre, mint a harctér brutalitására.
 Bár persze a kurjongató kihallgató is hírszerző volt. Mielőtt
Holly távozott azon az estén, a tiszt elmondta neki, hogy a foglyot
egy robbanószerrel megrakott teherautóban kapták el.
Úgyse dönthető el, hogy mi szól a jogszerűtlen erőszak
alkalmazása mellett, és mi ellene. A lényeg, hogy el kell vinnie
Ian Gilroynak, amit felfedezett. Ha igaza volt, és Miával pontosan
azt csinálják, amit a CIA szokott a vallatásoknál, akkor
hamarosan mértani haladvány szerint fog nőni a letöltések
száma.

HUSZONHÉT

Kat visszatért Velencébe, de nem a főkapitányságra ment, hanem

a Palazzo Balbi felé vette az irányt a Dorsoduróban.
A Canal Grandéra néző, zegzugos vén palota volt a venetói
parlament, a Giùnta Regionale székháza. Megkereste Vivaldo
Moretti irodáját, és időt kért a döbbenetesen áramvonalas
titkárnőtől.
Nagy sokára kijött egy izgatottan fecsegő tévéstáb. Röviddel
utánuk megjelent maga Moretti, kezében papírokkal, ám rögtön
el is tűnt. Habár e-mailben értekeznie kellett a titkárnőjével,
mert a hölgy pár perccel később megszólalt: – Most már
bemehet!
Moretti irodája kicsi volt és kényelmes; friss vágott virág
díszlett az alacsony asztalon a két elegáns B&B Italia pamlag
között. Amikor Moretti fölemelkedett és az egyik pamlaghoz
tessékelte Katot, neki eszébe jutott egy interjú, amit egy újságban
olvasott. Moretti azt nyilatkozta, hogy kollégái többségétől
eltérően ő a díványon szeret dolgozni, és az asztalon szexel. A
bemondás bebetonozta a javíthatatlan vén kecske imázsát, de fel
is dobta a hírnevét, mint olyan emberét, aki kapcsolatokat épít és
dolgozik is, nem csak az aktákat tologatja.
A képviselő alacsonyabb volt, mint amilyennek a televízióban
látszott. Erősen látszott rajta az arcfelvarratás is, bár a szeme
alatt feszülő bőr inkább kiemelte, mint elhalványította a
kacsingató jókedvet, míg a hajbeültetések rostélya egy takaros
szőlőskertre emlékeztette Katot. Ehhez még krumpliorra és
előreugró álla is volt. Aligha lehetett jóképűnek nevezni, ám Kat
így is érezte a belőle áradó varázst.
– Nohát! – mondta a képviselő. – Azt hiszem, kapitány,
tudom, hogy minek köszönhetem a látogatását.
– Szóval Giù felhívta!
Moretti vállat vont, mintha azt mondta volna, hogy az ilyen
Giù-félék mindig lojálisak. – Abban már kevésbé vagyok
bizonyos, hogy maga szerint miben segíthetnék.
– Giù azt mondta, hogy maga kedvel egy bizonyos asztalt a
Club Liberóban, a táncparkett mellett, ahonnan láthatja, mi
történik. Az jutott eszembe, hogy egy ilyen helyről lehetett látni
valami hasznosat.
– Ah! Igen, igaz, a klubban voltam a múlt szombaton. Habár –
sóhajtott drámaian – az embernek oly kevés ideje van, hogy csak
hátradőljön és szemlélődjön! Noha az én koromban már
tökéletesen elegendőek azok a csábok, amelyeket egy csepp
prosecco és némi szórakoztató pletyka nyújthat, társaim a múlt
szombaton energikusabbak voltak, és hamarosan elvonszoltak a
közelharcba. Fájdalom, így csak annyit láttam, hogy néhány fiatal
jól érzi magát.
– Ezzel a kettővel nem találkozott véletlenül? – Kat
megmutatta Raszta Hapsi és Tetovált Nő képeit.
Moretti az orrára biggyesztette a szemüvegét, és megtekintette
a párost. A fejét rázta. – Sajnos, nem.
– Milyen gyakran jár abba a klubba?
Moretti számolgatott. – Évente pár alkalommal, nem
többször.
– Nem aggódik, hogy bekerülhet az újságba?
– A kockázat kétségtelenül fennáll – mondta a politikus egy
vállrándítással és egy könnyed mosollyal. – De végtére is mi az
élet kockázat nélkül? Nem tudnék rosszabbat elképzelni annál,
mint hogy kerüljek minden örömet a közvélemény
engesztelésére. Azért jött, hogy megzsaroljon? Ha igen,
figyelmeztetnem kell, hogy csalódni fog.
 Kat meghökkent. – Természetesen nem! Arra kér, hogy
tartsam titokban a látogatását a klubban?
Moretti ugyanúgy meglepődött. – Természetesen nem! Noha
merem remélni, hogy nem teszi közhírré, ha csak nem lesz rá
szükség a nyomozásához.
– Nem tudom, miért lenne.
– Kiváló. Nohát, capitano, ha már egyszer ilyen simpatici
vagyunk egymásnak, azon gondolkozom, hol kellene folytatnunk
ezt a társalgást. Hajlandó velem vacsorázni?
Kat felkacagott, Moretti úgy tett, mint aki megsértődött. –
Valami mulatságosat mondtam? Arra gondoltam, talán a Hotel
Metropoléban, amely nemrég kapta meg a második
Michelincsillagot. De nem az étteremben – az emberek olyan
barátságosak, mindenki oda akar jönni majd az asztalunkhoz,
hogy politikáról diskuráljon, holott én sokkal jobban szeretném
megismerni magát! Van egy bűbájos lakosztály a második
emeleten, elragadó kilátással San Giorgio szigetére, alig egy
ugrásra a főkapitányságtól.
Kat a fejét rázta. – Nem óhajtok lefeküdni magával, signor
Moretti!
– Vivaldo, kérem. Noha fölöttébb fájlalom válaszát,
ugyanakkor meg is értem. Mindenesetre azért talán megihatnánk
egy pohárral. Gyűjtöm az érdekes embereket, kapitány, és úgy
gondolom, hogy maga roppantul érdekelne.
Katnak már a nyelve hegyén volt, hogy elküldje a sunyiba,
ehelyett az jött ki a száján: – Talán majd egyszer. – Mivel Moretti
olyan kevéssé orrolt meg az ő visszautasításától, nehéz lett volna
felkapnia a vizet a próbálkozásán. Talán épp ez volt a titka a
képviselő sikerének a nőknél: jó modor, kitartás, és a meglepetés
eleme. – Hogy visszatérjünk a felvételekhez… engem az zavar,
hogy miért vélték szükségesnek felgyújtani a Club Liberót?
Először arra gondoltam, egy magafajta potentát hallott a
nyomozásról, és nem akarta közhírré tenni, hogy ő is törzsvendég
a klubban, de miután beszéltünk, bizonyos vagyok benne, hogy
maga sosem tenne ilyet.
Moretti bólintott. – Köszönöm.
 – Akkor ki tette?
A képviselő töprengett. – Nézze, a politika, végső soron, nem
nagyon különbözik a bűnözéstől. Mindkettőben időnként olyan
döntéseket hoznak, amelyeknek nem a hatása a fontos, hanem az
üzenet, amelyet hordoznak.
– Hogy érti ezt?
– Valaki talán rá akarja irányítani a figyelmet a klub szerepére
ebben az emberrablásban. Talán ez is része a tervnek, amellyel
Olaszország egyik nagy rejtélyévé akarják kikerekíteni a
történetet.
Kat hallgatott, gondolkozott.
– Ez az interjú, amelyet most adtam… – Moretti az ajtóra
mutatott. – Az újságírók tudni akarták, egyetértek-e azzal, hogy
bezárják ezt a Carnivia nevű weboldalt. Ezek szerint máris benne
van a levegőben, hogy ha egyszerűen megtagadjuk az
emberrablóktól a mikrofon lehetőségét, tüstént szabadon
engedik Miát.
– Nem ért egyet vele?
– Szerintem leegyszerűsített megoldás. Ám nekem úgy tűnik,
hogy ez az eset nagyon foglalkoztatja a közvéleményt, olyankor
pedig ez a nép nem óvatosságot követel, hanem cselekvést.
– A weboldal nem követett el semmiféle törvénysértést.
Moretti vállat vont. – Majd kiderítik, hogy igen. Így szokott
lenni. Mivel pedig közelednek a választások, nyugodtan
számíthat rá, hogy a szokásosnál is több ostobaságot hordanak
majd össze. – Felállt. – Ég áldja, Tapo kapitány. Remélem, hogy
a jövőben még jobb barátok leszünk.
– Én is remélem – felelte Kat, és maga is meglepődött, hogy
ezt mennyire komolyan gondolja.
– Hát akkor viszontlátásra. – Nyújtotta a kezét, és amikor Kat
megfogta, a szájához emelte a nő ujjait, és csókot lehelt rájuk.
Amikor Kat kilépett az irodából, esküdni mert volna, hogy az
áramvonalas titkárnő rákacsintott.
HUSZONNYOLC

Mia narancsszín kezeslábasban kuporgott a vékony matracon,

átfogta felhúzott térdét, és zokogott. Órák óta magára hagyták a
gondolataival. Rettegését felváltotta a tompán sajgó
kétségbeesés.
Micsoda egy rakás szerencsétlenség vagyok!
Már látta, mivel hiúsítják meg fogva tartói, hogy „odakint”
húzzák az időt. Egyre kegyetlenebb kínzásokat próbálnak ki rajta,
és közben lefilmezik magukat. Amerikáé a felelősség, hogy
találjon valamilyen megoldást, mielőtt nagyon elfajul a dolog.
Nem áltatta magát azzal, hogy a szüleinek lesz beleszólásuk.
Az apja katona, engedelmeskedik a parancsoknak, mint ahogy a
beosztottaitól is elvárja, hogy engedelmeskedjenek a
parancsainak.
Ha a szüleire gondolt, még jobban kétségbeesett. Már tudják,
honnan rabolták el a lányukat. Mit gondolhatnak róla?
Feltérdelt, imádkozni próbált. Otthon a család hetente egyszer
összegyűlt közös imára; ez is olyasmi volt, amihez az apja
ragaszkodott. Mia nem tudta, hisz-e igazán – nem mintha ezt
valaha is meg merte volna mondani az apjának –, de most
megnyugodott, mintha nem Istenhez szólt volna, hanem a
családjához.
Megzörrent a lánc, vagyis megint jönnek érte. Még erősebben
összenyomta a tenyerét, szorosan behunyta a szemét, és
hangtalanul suttogott.
Kinyílt az ajtó, de nem hallott parancsot.
Imádkozott tovább. Még mindig csend volt. Eltelt egy perc.
Amikor felnézett, látta, hogy Arlecchino áll a nyitott ajtó
keretében, várva, hogy ő befejezze az imát.
– Állj fel – mondta. – Dolgunk van.

Ismét felakasztották a csuklójánál fogva, úgy, hogy a karja tartsa

szinte az egész súlyát. Az acélbilincs a húsába vájt.
Arlecchino váratlanul megragadta a kezeslábas gallérját,
magához rántotta, majd ugyanolyan erőszakosan ellökte. Amikor
a lány visszalendült a kötélen, nyitott tenyérrel, keményen arcon
csapta.
Mia sikoltott, nemcsak a fájdalomtól, de a váratlan
durvaságtól is. Miután Arlecchinótól kapta a kezeslábast,
meggyőzte magát, hogy az álarcos nem akarja bántani. Hüppögve
húzódott távolabb tőle, annyira, amennyire a kötél engedte.
Bauta egykedvűen filmezett.
Arlecchino zihált. Megpördítette Miát a kötélen, azután
magához rántotta, két kézzel megragadta a fejét, és olyan közel
húzta, hogy a lány belenézhessen a szemébe. Azután elengedte, és
újból pofon csapta.
– Aspetta, voglio fare un primo plano! – Ez Bauta volt.
Mintha azt mondta volna Arlecchinónak, hogy ismételje meg,
mert csinálni akar egy közelit.
Arlecchino megfordult, és egyetlen sima mozdulattal kiverte
Bauta kezéből a kamerát. Ettől mindenki meghökkent –
leginkább Arlecchino. Dünnyögve szitkozódott, miközben Bauta
ugrott a kamerája után.
Ha eltörött, békén hagyják vajon?
A kamerának nem esett baja. Bauta mondta Arlecchinónak,
hogy működik.
A lány csak most értette meg, milyen mélységes, milyen
kiszámíthatatlan Arlecchino haragja.
Hirtelen rájött, hogy az ő imádkozása bőszítette fel. Talán
vallásos? Ezt a kérdést elraktározta, hogy később foglalkozzon
vele. Most nem volt rá idő. Leoldozták a kötélről. Fájó teste
megroskadt a könnyebbségtől, de nem a cellájába vonszolták,
hanem a székhez.
Úgy látszik, mára még nem ért véget a munka.

HUSZONKILENC

Daniele dühöngve távozott a Carabinieri főkapitányságáról, és a

karneváli tömeg egy cseppet sem javított a hangulatán. Velence
hatmillió turistáját olyan kiapadhatatlan áhítatba ejtette a város
szépsége, hogy csigatempóban csoszogtak a szűk utcák kövén, és
mindenre figyeltek, leszámítva a többi járókelőt. A kedves
természetű, de a szükséghelyzetben megkérgesedett velencei
őslakosok rég megtanulták, hogy ha sietős dolguk van, egy
futtában elmotyogott „Attenzioné!”-val csörtessenek el a turisták
mellett.
Daniele Barbo ma még a dünnyögést is mellőzte.
Személyesen a nyomozás irányítója, Saito tábornok hallgatta
ki, aki derűsen felszólította, hogy a saját érdekében adjon meg
minden információt, amit tud.
Daniele magyarázkodni próbált. – A Carniviának az az érdeke,
hogy független maradjon. Azért kell megtagadnom minden
adatszolgáltatást, mert felelősséggel tartozom a
felhasználóimnak, akik elvárják, hogy bizalmasan kezeljék az
adataikat. A Carnivia esetében ez a legfontosabb.
– És mi lesz Mia Elstonnal? – kérdezte Saito.
– Mia Elstonnak ugyanannyi felelősséggel tartozom, mint
másoknak: vagyis nem szolgáltatom ki a felhasználói fiókját a
hatóságnak.
Erre Saito csak megdörgölte az arcát. Egész éjszaka nem aludt,
és nem óhajtotta tűrni, hogy holmi nyeszlett számítógépes köcsög
akadályozza a nyomozást. – Akkor vegye le! – parancsolta.
– Tessék?
– Zárja le a Carniviát maga! Miért ne? Ezzel megfosztja az
emberrablókat a nyilvánosságtól, amire vágynak, ugyanakkor
nem kompromittálja drágalátos adatait azzal, hogy megosztja
őket velünk.
Daniele behunyta a szemét. – Azt nem tehetem.
– Hát persze, hogy nem. Túl nagy önzetlenség lenne. – Saito
rászegezte a tekintetét. – Miért maga?
– Hogy érti ezt?
– Miért éppen magát riadóztatták az emberrablás után?
A kérdés Danielét is nyugtalanította, bár ezt nem óhajtotta
közölni Saitóval. – Fogalmam sincs. Egyébként maguk a
csendőrség, miért nem maguk nyomozzák ki, hogy aztán
megmondják nekem?
 – Majd én megmondom, mit gondolok. – Saito előrehajolt. –
Azt gondolom, hogy nem is Mia postafiókjából jön ez az anyag.
Azt gondolom, hogy maga teszi fel.
– Nevetséges!
– Igen? Úgy tudom, már ítélték el számítógépes hekkelésért.
– Valamikor régen, egyetemista koromban valóban
elmarasztaltak egy apróbb vétségben.
Saito fölvett egy számítógépes nyomatot. „Az 1994-es Comcast
hackertámadás” – olvasta – „az úgynevezett »hacktivisták« egyik
első akciója. A Comcast becsült erkölcsi vesztesége egymillió
dollár.”
– Tábornok úr, a kutatóiknak nem kellene elhinniük mindent,
amit a Wikipédián olvasnak.
Saito ügyet sem vetett rá. – Elhiszem, hogy a feltűnési
viszketegség olyan, mint a drogfüggés. Netán hiányolja a régi
dicsőséget? Az amerikai vállalatok meghekkelését? Hát még
mennyivel szebb lenne, ha az amerikai hadsereg táncolna úgy,
ahogy maga fütyül. A saját portálja meghekkelésével pedig még
azt a látszatot is kelti, hogy magának semmi köze hozzá.
– Dajkamese! – rázta a fejét Daniele.
– Mint látom, magát is elrabolták gyerekkorában – bólintott
Saito a nyomat felé. – A kutatóim szerint – akik, mellesleg,
nagyon alaposak – ekkor kezdtek kialakulni a rögeszméi. –
Tekintete megállapodott Daniele elcsúfított arcán. – Ez talán
csak valami torz bosszúállás?
– Erre még csak nem is válaszolok.
– Dokumentáljuk, hogy nem hajlandó tagadni az állítást.
– Most már távozhatok? – kérdezte fagyosan Daniele.
– Igen, egyelőre. De majd intézkedem, hogy egy rendőrségi
pszichiáter értékelje ki az anamnézisét. Ha a profilozó egyetért
azzal, hogy maga képes megszervezni Mia elrablását, kérni fogjuk
az elfogatási parancsot. Signor Barbo, így vagy úgy, de segíteni
fog nekünk.

Otthon a Ca’ Barbóban Daniele bement a régi zeneszobába, és

megkönnyebbült sóhajjal bejelentkezett a Carniviába.
Mindannyiszor ezt tette, amikor hazaért, szinte oda sem figyelve.
Olyan gépies és megnyugtató mozdulat volt, mint magunkra
zárni az ajtónkat, hogy átszökhessünk egy másik világba.
Hallotta, hogy az átlagos felhasználók az első néhány
alkalommal döbbenetes, szinte megsemmisítő élménynek
találják a belépést a Carniviába. A mámort, hogy teljes
névtelenséget élvezve létesíthetnek kapcsolatot más
felhasználókkal, csak az a félelem hűtötte le, hogy azokat a
felhasználókat ugyancsak nem korlátozza semmi. Ám Daniele
számára tökéletesen értelmes volt az a világ, amelyben egyedül a
matematikai törvények parancsoltak. Hogy a valódi világ miért
nem lehet ilyen becsületes!
Megnézte az üzeneteit. A legtöbbet az adminisztrátortársak
küldték apró-cseprő rendtartási kérdésekről. Az utóbbi
huszonnégy órában a szokottnál többen próbálták meghekkelni a
Carniviát, de ez nem ad okot az aggodalomra; a szokottnál
nagyobb volt a forgalom is a Mia-video miatt. Néhány kísérlet
annyira gyerekes volt, hogy Daniele úgy mosolygott, mint a
felnőtt a handabandázó óvodáson.
Éppen el akarta hagyni az oldalt, amikor befutott egy üzenet.

Feladó: Mia Elston

Tárgy: segítség

Megnyitotta.

Daniele, nem akarsz megkeresni? Casanovával ellentétben

én nem szökhetek el.

Csak bámulta az üzenetet. Összeszoruló szívvel állapította meg,

hogy legalább egy síkon tudja, hol van Mia.

Elindult a Ca’ Barbóból, átment az Accademia hídon, amelynek

deszkája enyhén remegett a talpa alatt. Lenézett, és
megállapította, hogy éppen apály van: a csatornát szegélyező
paloták tövében látszott a moszat halványzöld vonala. Ahogy
haladt tovább a Szent Márk tér irányába, eleredt a szitáló eső,
amitől kissé csúszott a masegni, a sikátorok köve.
Majdnem akkora volt a forgalom, mint amikor az ellenkező
irányban tette meg az utat, de most nem esett nehezére átjutni a
tömegen, mert ő láthatatlan volt, ezek pedig mind avatárok
voltak.
A Szent Márk tér carniviás változatát megtöltötték a csuklyás
köpenyt viselő, álarcos alakok. Sokan önfeledten beszélgettek,
mások csak átsiettek a téren, amelynek szélén bizánci fenségében
magasodott a Dózse-palota. Daniele jól ismerte, hiszen ő építette.
Sorra lemérte a termeket az igazi palotában, hogy rögeszmés
pontossággal, sorról sorra másolja át a Carniviába.
Az ólombörtönbe tartott, vagyis abba a részbe, ahol a Velencei
Köztársaság foglyai raboskodtak. Az igazi palotát a Serenissima
hajósurai építtették, ezért a tető olyan lett, mint egy fölfelé
fordított hajótest, amelynek öblében jó sok fogoly elfért, bár
kényelemről nem lehetett beszélni. Valamikor itt kínoztatták meg
a dózse inkvizítorai az állam ellenségeit. A parányi cellák ablakai
nem a lagúnára, hanem befelé, a kínzókamrára néztek, hogy
meggyengítsék a foglyok ellenállását, még mielőtt rájuk került a
sor. Az egyik ilyen cellából szökött meg a hírhedt Casanova.
Colombina-maszkot viselő, női avatár állt a kínzókamra
közepén. Megkötözték, összebilincselt kezét a magasba húzták a
mennyezetről csüngő kötéllel. Ahogy Daniele egy lépést tett felé,
tüzes betűkkel írt szavak jelentek meg a falon:

Amerika szerint ez nem kínzás.

Elkezdődött egy film, amelyet úgy ágyaztak bele a Dózse-palota

falába, mintha egy óriási mozivászonra vetítenék.
Az első képen Mia gallérját gorombán megmarkolta két kéz.
Ez alá bevágtak egy szöveget:

FIGYELEM, MEGRAGADÁS: A KIHALLGATÓ GYORS ÉS

FEGYELMEZETT MOZDULATTAL, EGYSZERRE KÉT
OLDALRÓL MEGRAGADJA AZ EGYÉN GALLÉRJÁT.
 UGYANAZZAL A MOZDULATTAL AZ EGYÉNT A
KIHALLGATÓ FELÉ RÁNTJÁK.

Következőnek azt mutatta a film, hogy az emberrabló két kézzel

megragadja Mia fejét, úgy, hogy a tenyere a lány fülén legyen, és
egyidejűleg pördíti és rázza meg a foglyot.

ARCFOGÁS: A NYITOTT TENYEREK AZ EGYÉN

ARCÁNAK KÉT OLDALÁN HELYEZKEDNEK EL, HOGY A
FEJ NE MOZOGHASSON. CÉLJA AZ EGYÉN
MEGFÉLEMLÍTÉSE.

Utána jött a váratlanul durva pofon, amelyet úgy adott az

emberrabló, mintha a squash-labdát ütné el a pályán. A csapás
ereje megpördítette Miát a tengelye körül.

ARCRA MÉRT VAGY „SÉRTŐ” ÜTÉS: ENNEK A

TECHNIKÁNAK AZ ALKALMAZÁSÁNÁL A KIHALLGATÓ
KISSÉ SZÉTTÁRJA UJJAIT. A „SÉRTŐ” ÜTÉS
ELSŐRENDŰ CÉLJA MEGFOSZTANI A FOGLYOT ATTÓL
AZ ESETLEGES HITÉTŐL, HOGY NEM FOGJÁK
MEGÜTNI.

De még ezzel sem volt vége. Miközben Miát a székhez vonszolták,

hogy kezét-lábát megkötözzék ragasztószalaggal, a lány
iszonyodva nézett föl valamire, amivel feléje közelítettek. A
következő pillanatban Arlecchino keze behozott a képbe egy
nullásgépet.
Daniele nem bírta tovább. Undorral kikapcsolta a
számítógépét.
Sokáig ült az elsötétült monitor előtt. Úgy hajtotta le a fejét,
hogy azt a kívülálló mindenki másnál az imádkozás jelének vélte
volna.
HARMINC

Holly kiautózott a venetói vidékre, a fenséges Palladio-villába Ian

Gilroyhoz, akinek lakbérét és összes kiadását a Matteo Barbo
Alapítvány fizette. Vélhetőleg az építész eleve úgy tervezte, hogy
törpének érezze magát mindenki, aki majd felhág a mennyei
lépcső túlméretezett fokain, mintha a három méter magas,
kétszárnyú ajtó mögött az egyház valamelyik fejedelme várná
teljes díszben, nem pedig a nyájas, vékony volt hírszerző, aki itt
lakik.
Az ebédlőben négy sötétöltönyös ember állt fel azon nyomban,
ahogy a lány belépett, nem udvariasságból, hanem hogy
műholdas berendezéseikkel egyetemben eltűnjenek Holly szeme
elől. Kivárta, hogy csukódjon mögöttük az ajtó, mielőtt Gilroyhoz
fordult:
– Gondolom, a barátaink?
Gilroy bólintott. – Azok. Még mindig van pár öreg csiligás,
akik emlékeznek rám. Igyekszem a mérséklet hangját képviselni.
– Elképzelhető, hogy ezután nehezebb dolga lesz. – Holly a
mögöttük levő tévére mutatott. Egy hírcsatornára volt állítva, a
hangot levették, de a legördülő szöveg magáért beszélt. – Most
mondták be a rádióban, hogy újabb filmet töltöttek fel. Egyre
rosszabbul bánnak vele.
Gilroy motyogva átkozódott. Fogta a távirányítót, felerősítette
a hangot. A tévében szövegekkel tagolt, rövid bevágásokat adtak
Mia bántalmazásáról.
Gilroy szenvtelenül nézte, mi történik a lánnyal. Holly úgy
vélte, hogy hosszú pályafutása során láthatott ennél jóval
csúnyább dolgokat is – sőt, személyesen is jelen volt számos
hasonló jelenetnél.
– Most mit csinálnak? – mormolta az öregember, amikor Miát
egy székhez vitték. A következő percben megjelent egy kéz, egy
elemes nullásgéppel.

A FOGOLY FEJÉT ÉS ARCÁT MEGBOROTVÁLJÁK.

– Uramisten! – mondta Gilroy. Vastag, barna tincsek hullottak a
narancsszín kezeslábasra. Miát nem egészen egy perc alatt
kopaszra nyírták.

EZZEL BEFEJEZŐDIK AZ ELŐKÉSZÍTŐ SZAKASZ.

A film az ismerős Azione Dal Molin-logóval ért véget. Amikor a

tévécsatorna visszaváltott egy interjúra egy
„emberrablásszakértővel”, Gilroy kikapcsolta a készüléket. – Mit
tudott meg, Holly?
A nő átnyújtotta a tortúra-memorandumokról összeállított
aktát. – Egyelőre nagyobb nyomás nehezedik a Carniviára, mint
az Egyesült Államokra. Fallici mellett más bloggerek is követelik
a bezárását, és az olasz hírtévék csatlakoznak hozzájuk. Lehet,
hogy az emberrablóknak nem lesz alkalmuk bemutatni több
filmet.
– Hmm. – Gilroy leült egy karosszékbe, és végiglapozta a
dossziét.
Miközben ő olvasott, Holly körülnézett a szobában.
Lábujjhegyen járt, hogy ne zavarja az öregembert. A
márványoszlopokkal határolt falmezőkön trompe l’oeil faunok és
nimfák enyelegtek egy mitológiai kertben, amelyben a nő
felfedezte a villa parkjának a folytatását.
Felfedezett mást is. A márványoszlopok nem is márványból
készültek, hanem festett habarcsból. Illúzió voltak az illúzióban.
– Palladio zsenialitása abban a felismerésben állt, hogy
Velencében minden csak homlokzat, még a belső térben is –
szólalt meg mögötte Gilroy. – Ismeri a Törpék villájának a
történetét?
Holly a fejét rázta.
– Nos, igazi velencei anekdota. Innen nem messze egy
nemesembernek született egy törpe lánya. Hogy ne kelljen
szenvednie, amikor majd rájön, mennyire más, építettek neki egy
palotácskát az ő méretére, még törpe szolgákat is fogadtak mellé.
Olyan jól bevált, hogy felnőttkoráig nem jött rá a csalásra. Addig,
amíg meg nem látott egy jóképű fiatal nemest, aki az erdőben
falatozott. Szóba elegyedett vele, rájött az igazságra, és életében
először átélhette az apja undorát és iszonyodását törpe lányától.
– Mi történt vele?
– Felmászott a villa tetejére, és levetette magát a mélybe.
Holly tudta Ian Gilroyról, hogy a kémelhárításban – a
nagyhatalmak szüntelen tükörjátékában, kémek és ellenkémek,
kettős- és hármasügynökök között – csinált karriert. Ám a sztori,
amelyet most hallott, csak tanmese volt arról, mennyire
fölösleges dolog csalni. Lehet, hogy épp ezért mesélte el Gilroy?
– Érdekes ez a Carnivia – mondta az öregember. Holly a
hangjából érezte, hogy ez már komoly beszélgetés. – Mit tud a
mélywebről?
– Mélywebről? – kérdezett vissza a nő. – Ezzel a kifejezéssel
még nem találkoztam.
– Sokan nem ismerik. De az, amit mi a „világhálónak”
mondunk, a neve ellenére is csak egy nagyon kis része az
internetnek. Hasonlóan az óceánhoz, amelynek hajóink csak a
felszínét hasíthatják, az internetnek is vannak a legtöbbek
számára hozzáférhetetlen, iszonyú mélységei, amelyekben furcsa,
torz lények lappanganak, távol a fürkésző szemektől. Vannak,
akik rejtett webnek hívják, vannak, akik láthatatlan internetnek.
Ismét mások mélywebként ismerik.
Felállt, járkálni kezdett, májfoltos kezét professzorosan
hátrakulcsolva. – Fizetőfalak, korrupt diktátorok országaiba
telepített, cím nélküli szerverek, virtuális strómanokba rejtett
virtuális számítógépek – sok módja van annak, hogy elbújjon a
világhálón, ha ez a célja. A mélyweb lakói mégis egyre erősebben
szeretnének hozzáférni a felszíni web hatalmas forrásaihoz és
lakosságához, így hát óvatosan felkutatják azokat a részeket, ahol
a két világ átfedi egymást.
Holly nem először csodálkozott azon, mennyi minden fér el a
nyugdíjas Ian Gilroy fejében. Korához képest feltűnően
tájékozott volt ezekben a talányos fejleményekben.
– Amivel el is érkeztünk a Carniviához – folytatta az
öregember. – Daniele Barbo kódokból épített fel egy várost –
kódokból, a szó hagyományos és modern értelmében.
Algoritmusa annyira bonyolult, hogy még senkinek sem sikerült
megfejteni. A Carnivia olyan, amilyen Lisszabon volt a második
világháborúban, vagy Berlin a hidegháborúban: egy város a
határok között. Létezik egy embertípus, amelyet rettenetesen
vonzanak az ilyen helyek, mert az ilyen városokban egyenrangú
félként találkozhatnak azok, akiknek titkaik vannak, és azok, akik
meg akarják szerezni őket. – A nőre nézett, hogy érti-e, mit
mondott.
– Az Egyesült Államoknak kémei vannak a Carnivián! –
eszmélt rá Holly. – Hát persze!
Gilroy bólintott. – Jelenleg több elemző, és mondjuk úgy,
terepmunkás dolgozik a Carnivián, mint bármely valós
országban, az egyetlen Kínát kivéve.
– Ha a Carniviát lezárják, ki lesznek rekesztve.
– És elveszítünk egy fontos kaput a mélywebhez. Amerikának
az az érdeke, hogy az olasz hatóságok valamilyen más módot
találjanak Mia megmentésére.
– Ezért vigyáz maga Danielére – mondta csendesen Holly. –
Mert ő a Carnivia.
Gilroy bólintott. – Természetesen, amikor megígértem az
apának, hogy rajta tartom a szememet a fián, nem tudhattam,
hogy egy napon megteremti a Carniviát. Matteo azt hitte, hogy
Daniele nem képes létezni a valódi világban. – Vállat vont. – Sok
téren valóban nem képes. Üldözési mániás, csökönyös,
szociofóbiás, rögeszmés… Ám amikor kódra fordították át őket,
épp ezek a fogyatékosságok teremtették meg azt a csodát,
amelynek a neve Carnivia.
– Én lenyűgözőnek találom Danielét – jelentette ki Holly.
– Az jó – pillantott rá az öregember, és bár a nő tudta róla,
hogy álmában sem tenne egyértelmű javaslatot ilyen témában,
tisztában volt vele, hogy ezekkel a szavakkal megkapta az áldást a
gondolat továbbgombolyítására a logikus befejezésig. – Hitem
szerint az lenne a legjobb megoldás, ha Daniele önként és
titokban kiadná az emberrablók adatait, miközben a
nyilvánosság előtt fenntartaná a látszatot, hogy nem működik
együtt a carabinierékkel. Így a bűnözők és a kémek tovább
hinnének a Carnivia függetlenségében, mi pedig
megszilárdítanánk hasznos hídfőállásunkat a Carnivia világában.
– Úgy gondolom… – Holly elbizonytalanodott. – Korábbi
interakcióinkból úgy gondolom, hogy sikerült valamilyen utat
találnom hozzá. Már amennyire ez embernek lehetséges.
– Valóban?
Holly elpirult. – Randevút kért tőlem. Tekintve a történteket,
el akartam halasztani, de most talán megtudhatjuk, hajlandó-e
segíteni.
– Jó – mondta Gilroy, annyira elnyújtva a szót, hogy csaknem
két szótagosat csinált belőle. – Mindazonáltal továbbra se említse
a nevemet. Daniele valamilyen okból sohasem bízott bennem. Ha
megtudná, hogy beszéltünk, gyanút foghatna.

HARMINCEGY

Járkált a cellájában. Két lépés erre, három arra. Ám ez nem volt

hasonlítható a délelőtti, kezet tördelő, kétségbeesett járkáláshoz.
Mia gondolkozott. Fázott a feje.
Fölemelte a kezét, és végigfuttatta nyírott koponyáján, a
szokatlan, puha torzsán. Arra emlékeztette, amikor puszit adott
az apjának. A borosta horzsolására.
Amikor Arlecchino visszavitte a cellába, megpillantotta saját
kába arcának kimerevített közelképét a laptopon. Az ismerős,
barna sörény nélkül a feje picinek látszott, a szeme óriásira nőtt.
Ez is emlékeztette valamire.
Amikor fiatal újoncok érkeztek az Ederle-támaszpontra, őket
is ugyanilyen torzsára nyírták.
Szavak úszkáltak az agyában. Valamilyen etikett. Nem az a
bekeretezett baromság az úrihölgy kötelességeiről, amelyet két
éve kapott karácsonyra az apjától, és csak azért akasztotta fel a
hálószobája falára, hogy apa kedvében járjon. Nem, ez a Katonai
Krédó volt.
Amerikai katona vagyok.
Harcos vagyok, és egy csapathoz tartozom.
 Edzett vagyok és hozzáértő, testben és lélekben erős.
Sohasem ismerem el a vereséget.
Apja általában nem szívesen beszélt a munkájáról, de amikor
Michael kicsi volt, próbált válaszolgatni még a legoktondibb és
legvérszomjasabb kérdéseire is, mert a legtöbb tiszthez
hasonlóan ő is azt remélte, hogy a fia követi őt a katonaságnál.
Michael egyszer azt kérdezte, mi a katona kötelessége, ha
elfogják? Próbáljon szökni, hogy megossza az ellenség erőit, vagy
nyugodjon bele a sorsába, megkímélve az Egyesült Államokat
attól, hogy még több életet kockáztasson a kiszabadítására?
Apa habozás nélkül válaszolt: – Az én egységemben minden
katonának az a kötelessége, hogy életben maradjon, pont. Tudja,
hogy előbb-utóbb eljövünk érte, mindegy, meddig tart, vagy
milyen magas az ára. Az ő egyetlen kötelessége az, hogy akkor is
ott legyen, amikor odaérünk.
Ennek a percnek az emlékétől úgy tért vissza a bátorsága,
mintha egy titkos tartályból lövellt volna be az ereibe. Tudta,
hogy mindig is ott volt, csak egy ilyen alkalomra várt. Kicsi
korától tisztában volt vele, hogy sokkal bátrabb Michaelnél. Ha a
trambulinról kellett leugrani, vagy szembe kellett szállni egy
erőszakos nagypofájúval, ő volt az, aki sohasem habozott. Az
övéhez hasonló családokban mégis mindig a fiúkat biztatták arra,
hogy szólítsák az apjukat „uram”-nak, vágassák rövidre a hajukat
a katonai borbélynál, vegyenek részt a hegyi és az ejtőernyős
kiképzésben, amelyet minden nyáron meghirdetett a katonaság.
Előbb-utóbb eljönnek értem.
Az egyetlen kötelességem az, hogy akkor is itt legyek, amikor
ideérnek.
Zörgött a lánc, nyílt az ajtó. Ám ezúttal Mia nem kushadt,
hanem felállt és az ajtó felé fordult, hogy szembenézzen
fogvatartóival.
Harcos vagyok, és egy csapathoz tartozom. Sohasem
ismerem el a vereséget.
HARMINCKETTŐ

Kat fölment a padlástérbe Mallihoz, a főkapitányság vezető

számítástechnikusához. A műhelyben szokás szerint mindent
elborítottak a szétszedett számítógépek és a gubancos vezetékek,
bár a szemétdomb közepén szabaddá tettek egy kis helyet Mia
laptopjának.
– Hadd mutassak valamit – szólt Malli, és egyetlen ügyes
rúgással átkormányozta görgős székét az egyik asztaltól a
másikhoz. – Ez itt nem az eredeti hardver – készítettem róla egy
pontos másolatot, mert hátha önmegsemmisítő kódokat tápláltak
bele. Idenézzen.
Kattogtatott valamit a saját gépén. Megjelent Mia asztala,
efféle mappákkal: „Házi feladat”, „Zene”, „Zsír dolgok”.
– Eddig minden normális – jegyezte meg Kat. Nem értette,
mit akar mutatni Malli.
– Pontosan. Első látásra szabályos Windows-laptop. De nézze
csak meg az operációs rendszert! – Ujjai röpködni kezdtek a
billentyűkön, a képernyő megtelt villogó betűkkel. – Mint
bizonyára tudja, a Windows változatai igazából nem többek
héjnál, a tetszetős felhasználói felületnél maga és a MS-DOS, az
igazi munkát végző operációs rendszer között. – A villogás
megdermedt. – Nem lát valami furcsát?
Kat jobban megnézte. – Ez orosz?
Malli bólintott. – Ez a DEMOS nevű operációs rendszer. Az
oroszok nem férhettek hozzá az MS-DOS-hoz, erre kifejlesztették
a saját változatukat.
– De miért lenne Mia Elstonnak orosz számítógépe?
– Nincs neki. A gépéből valamikor kitörölték a MS-DOS-t,
betöltötték a helyére a DEMOS-t, egész idő alatt azt a látszatot
keltve, hogy semmi sem változott.
– De mi ennek az értelme?
– Ez csak feltételezés, de mostanában az oroszok elég ronda
hackereket termelnek. És ahogy az amerikai gyíkok perfektek az
MS-DOS-ban, ugyanúgy az oroszok is azok lehetnek a DEMOS-
ban.
 Valami beugrott Kat agyába. – Mi van az apa gépével?
– Ugyanaz. Miért?
– Elston azt mondta, hogy szülői kémprogramot töltött fel Mia
laptopjára, amely rendszeres üzeneteket küldött neki, hogy mit
néz a lánya az interneten. Csak az a fura, hogy a jelentések
mintha nem tükröznék a valóságot.
Malli elgondolkozott. – Ha ez valamilyen adathalászat volt… –
Észrevette, hogy Kat nem érti. – Tegyük fel, a hacker küldött
Elston őrnagynak egy e-mailt, amelyben figyelmeztette, milyen
veszélyes hagyni, hogy a gyerekeink ellenőrzés nélkül
szörfözzenek a neten – és azt a látszatot keltette, mintha egy
hiteles informatikai magazin hirdetne, mellékelve hozzá néhány
hamisított ötcsillagos dicséretet és egy linket a termékükhöz –
akkor az őrnagy a letöltésnél megfertőzhette a saját
számítógépét, majd az áttöltésnél Miáét is.
– Ez ilyen könnyű?
– Ó, igen. Az a legügyesebb, hogy az apa gépét használják
közvetítőnek. A mai kamaszok többsége fel van okosítva annyira,
hogy nem tölt le ellenőrizetlen szoftvert, de a szüleiket sokkal
könnyebben be lehet csapni. Apaoroszlán az őrnagy?
– Ha Miáról van szó, akkor nagyon.
– Ami arra utal, hogy az egész stiklit direkt rá szabták.
Fineszes dobás! Mint ahogy a filmek is. Az a trükk a beágyazott
linkkel nem olyasmi, amit az átlagos számítógépes gyík meg tud
csinálni.
Fineszes dobás. Kat is valami hasonlót gondolt arról, ahogy az
emberrablók elhurcolták Miát a klubból. Most itt egy újabb
bizonyíték a ravaszságukra. De mit jelent ez? Pontosan az a fajta
elmosódó, ám ígéretes nyom volt, amit valamikor régen olyan
szívesen beszélt meg Aldo Piolával.

A saját gépén rákeresett a szárnyas koponyára, amelyet a Club

Libero felvételein látott nő karjára tetováltak. Mint megtudta, a
jelképet gyakran használták a történelem során a Harley-
Davidson logójától vissza a tizenhetedik századig, amikor az
anyagi és a szellemi világ közötti átmenetet jelképezte a
sírköveken. Hasonló okból sokszor találkozhatni vele a
szabadkőműveseknél, és más titkos társaságokban.
Mindig csábító valamilyen bizarr, ezoterikus értelmet belelátni
egy jelképbe, de Kat valamiért nem hitte, hogy most jó lenne. A
rajz a nő karján otromba volt, nem az a műalkotás, amellyel
megörökítjük beavatásunkat egy kabbalista kultuszba.
Újabb hivatkozásra bukkant:

A 490-es repülőszázadot 1943-ban a parancsnok

repülőőrnagy saját jelvényéből kialakított „Koponya és
Szárnyak” emblémával megjelölt B–25 Mitchell bombázók
szállították az első harci bevetésre, amelyek innen kapták
az „Égi Halál” nevet.

Égi Halál.. .Valahonnan ismerős volt a név. Talán a

támaszponton látta? Próbálta felidézni magában az Ederle
plázáját, de hiába. Az emlék elszállt.
Elmúlt kilenc, Kat elfáradt. A műveleti szoba rég kiürült. Ideje
hazamenni és aludni egy kicsit.
A számítógépéhez nyúlt, hogy kikapcsolja. Ekkor vette észre,
hogy a böngésző frissített.

MIA. NEGYEDIK FILM

Francba! Lehívott egy híroldalt.

Mia a narancsszín kezeslábasban ismét állt. Karját a magasba
nyújtotta frissen borotvált feje fölött. Szemét a nézőre szegezte.
Pillantása eltompult a fáradtságtól és a fájdalomtól, de valami
más is volt benne, ami korábban hiányzott: kihívó büszkeség.
Kat ismerte ezt a nézést. Ő is így szokott nézni, ha túlságosan
szívatták, és nem óhajtott többet elviselni. Ez a tekintet azt
üzente: Csinálhattok velem, amit akartok, de nem fogjátok
elvenni az önbecsülésemet.
Szöveg következett:
 AZ ALVÁSMEGVONÁS AZZAL KEZDŐDIK, HOGY AZ
ŐRIZETEST FÜGGŐLEGES HELYZETBEN
MEGBILINCSELIK.

A kötél olyan feszesre húzta Mia karját, hogy a lánynak majdnem

lábujjhegyre kellett állnia.

A CIA ÁLTAL ENGEDÉLYEZETT MAXIMÁLIS

ALVÁSMEGVONÁS 180 ÓRA, AMI UTÁN AZ
ŐRIZETESNEK MEG KELL ENGEDNI, HOGY LEGALÁBB
8 ÓRÁT ALUDJON.

Felgördült egy halványodó betűkkel írt, harmadik szöveg:

JÓ ÉJSZAKÁT!

Katból azonnal kiment a fáradtság. Ha Mia egy szemhunyást sem

alhat, ő sem fog. Eszik pár falatot, azután visszajön, és addig
pásztázik a gyér nyomok között, amíg nem talál valamit.

HARMINCHÁROM

Kat elbizonytalanodott, amikor kilépett a főkapitányságról. Élete

során csapott már össze fegyveres férfiakkal, és volt, amikor
majdnem felrobbantották. Rendszeresen sikálta le az
öltözőszekrénye ajtajáról a szexista megjegyzéseket, időnként
még annál is rondább dolgokat. Ha megtetszett neki egy férfi,
simán képes volt odalépni hozzá, és ki tudta mondani, hogy le
akar feküdni vele, vagy ellenkezőleg, lerázta az erőszakoskodókat,
hogy menjenek vissza a jó édes mamájukba, őt basszák meg. De
most vonakodott megtenni azt, amin az olasz férfiak nem is
gondolkoznak: nem akaródzott egyedül ennie egy étteremben.
Olasz nő olyat egyszerűen nem csinál.
Á, picsába! Éhes vagyok!
 Tucatnyi trattoria volt legfeljebb százméternyire a Campo San
Zaccariától. A carabinierék többnyire a legközelebb eső Da
Ninóba jártak a Campo San Provolón. Épp ezért kissé
messzebbre ment, a Fondamenta San Lorenzón levő Alla
Conchigliába. Magával vitt egy aktát, hogy legyen mivel
elfoglalnia magát evés közben.
Ahogy belépett, Aldo Piolát látta meg az első asztalnál,
kezében villával, előtte az asztalon egy hasonló, kinyitott aktával.
Felnézett, és ő is meglátta Katot.
A nő tüstént megfordult, hogy távozzon. Azután visszafordult.
– Nem tudom, miért kellene máshova mennem, csak mert itt
vagy – mondta. – Az meg tényleg fura lenne, ha külön asztalnál
ülnénk. Egyébként is beszélni akarok veled. Úgyhogy akár le is
ülhetek, és ha neked nem teszik, egyszerűen felállsz és elmész.
Ami hülyeség lenne, tekintve, hogy már kihozták a kajádat. Mi ez,
moleche? Nem is tudtam, hogy elkezdődött a szezon.
Piola nem mondta, hogy túl sokat beszél, azt sem, hogy nem
lenne szabad ezt csinálniuk, csak vállat vont, és a másik székre
mutatott, amelyet Katnak még mindig nem volt bátorsága
kihúzni.
– Nem mintha bármit is akarnék – tette hozzá a nő, miközben
leült. – Mindketten továbbléptünk, ahogy mondják.
Tekintve a viharkárokat, amelyeket viszonyuk okozott
mindkettejük életben, ez talán nem volt a legtapintatosabb
fogalmazás. Ám Piola nem tett megjegyzést, csak eléje tolta a
molechés tálat.
– Vegyél.
Kat felvillázott egyet, és óvatosan beleharapott. A sóval és
citromlével megvadított, ropogós bunda felpattant, és
elárasztotta a száját a rákhús finom zamatával. Egy hosszú percig
nem szólt, csak élvezte az ízt, ami neki a tél végét jelentette.
Nagyanyja, Nonna Renata évente kétszer kiment a piacra, és
vásárolt egy kosár élő pókrákot a la muta – a „változás” – névre
keresztelt rövid szezonban, amikor az apró állatok levedlették
páncéljukat, hogy újat növesszenek. Mint a legtöbb velencei,
Nonna Renata is általában töltve szolgálta fel ezt a finomságot,
csak ebben az esetben nem a szakács, hanem maga a rák végezte
el a munkát: a rákokat beletette egy tál panírba, ahol pár óráig
falhattak, mielőtt a nagymama beleszórta őket a forró olajba.
Lehetett odakint sötét és hideg, de az év első rántott pókrákjai
olyan megbízhatóan hirdették a közelgő tavaszt, mint a böjt vagy
az óra átállítása. Azt ígérték, hogy a piac hamarosan megtelik
ropogós castraurival, pici articsókákkal, amelyeket azért
nyisszantottak le a szárról, hogy helyet csináljanak nagyobb
testvéreiknek. Lesz bruscandoli is, a komló első hajtásai, meg
sparasini, a zsenge fehér spárga, és végül megérkezik a
Sant’Erasmo szigetének sós talajában termesztett cukorborsó,
ami nélkül Velencében elképzelhetetlen a nyári rizottó.
Piola maga is a villájára tűzött egy rákot. A trattoria
tulajdonosa kéretlenül odajött, és töltött Katnak egy kis bort.
Száraz, csersavas Vespaiolo volt, tökéletes ellenpontja a sós,
zamatos ráknak.
Nem érezte helyesnek, hogy így eszik-iszik, miközben Mia
szenved. Ugyanakkor nagyobb jelentősége lett tőle az ételnek,
mert arra emlékeztetett, ami igazán fontos.
– A helyzet az, hogy nem tudom, mit csinálok – szólalt meg. –
Borzasztóan szeretnék jó benyomást tenni Saito tábornokra, de
senki sincs, aki megmondaná, mivel, és mi legyen a fontossági
sorrend. Érzem, ahogy egyre tehetetlenebb leszek a csalódástól,
és ez még inkább céltalanná tesz. – Felnézett a férfira. –
Szeretném, ha te lennél a főnököm, Aldo. Úgy, mint akkor,
amikor még nem csesztük el a dolgot.
Azt hitte, hogy Piola most elküldi az asztaltól, de ő csak annyit
mondott: – Ha én leszek a főnököd, akkor jobb, ha máris
elkezdesz „uram”-nak szólítani.
– Megegyeztünk. Uram.
Piola bort töltött magának. – Kétlem, hogy valaha is lett volna
ennél hátborzongatóbb vagy ravaszabbul kitervelt ügyem. Mást
se teszünk, csak a farkunkat kergetjük. Miért nem mondod el,
mit tudtál meg? Azután én is elmondom neked.
Kat elmondott mindent. Már a fogalmazás egyszerű munkája
is segített gondolatban rendszerezni és besorolni az eseményeket,
mert a férfi arcából kiolvashatta, mikor érdeklődik, mikor
töpreng, mikor nem ért valamit; a bólogatásából látta, mikor
helyesli a döntéseit, az elkomolyodásából, hogy mikor nem ért
egyet vele. Miközben ő beszélt, Piola telefonja többször is
megszólalt, de a férfi nem vette föl.
– Viszont folyton az jár az eszemben, hogy ez az egész
valahogy túlságosan rafinált – fejezte be a nő. – Hackerek,
filmek, tüzek, álarcok… Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy
rakás amatőr végrehajthasson valami ennyire bonyolult tervet,
anélkül, hogy egyetlen hiba is becsúszna! Én bolondultam meg,
vagy többről van itt szó?
Piola ránézett. – Ugyanezt kérdeztem magamtól – mondta
csendesen. – Például itt a kapcsolat az Azione Dal Molin és az
emberrablók között; ha nem rendelnek ki arra a nyomozásra a
csontváz miatt, soha nem vonom kétségbe, hogy közük van
egymáshoz. De minél többet gondolkozom rajta, annál jobban
gyanakszom. Közönséges reklámfogás volt a betörés Mia
elrablása előtt? Vagy trükk, amitől majd azt hisszük, tudjuk, hogy
ki áll a dolog mögött, pedig a valóság sokkal bonyolultabb?
– De ha nem a tiltakozók tették, akkor ki?
Az ezredes vállat vont. – Terroristák? Kétlem. Azok nem
bújnának holmi tiltakozó helyi csoport mögé, maguknak
követelnék a dicsőséget. A maffia? Aligha. Azok váltságdíjat
akarnak, nem népszavazást. De ki más van még?
– Az amerikaiak? – kérdezte vontatottan Kat.
Piola rávillantotta a szemét. – Komolyan beszélsz?
– Nem tudom. De volt a klubban egy nő, aki lehetett az egyik
emberrabló, és annak a karján volt valami, ami amerikai katonai
tetoválás lehetett. Ráadásul azt hiszem, hogy nem csak egy csapat
követte Miát.
– Katonai precizitás – mormolta az ezredes. – Ki értene ehhez
jobban, mint a katonaság?
– De ha ők azok, miért rabolnák el a tulajdon emberük
gyerekét, pláne miért bánnának vele úgy, amit elég sokan
kínzásnak neveznének? – Ránézett a férfira. – Mondjuk el ezt
Saitónak? Kérdezzük meg, hogy mehetünk-e tovább ezen a
nyomon?
– Nem! – jelentette ki Piola. – Saito politikus: láttam,
mennyire idegeskedett, nehogy felhergeljük az amerikaiakat
azzal a csontvázas nyomozással. Ha most ezzel állítunk oda
hozzá, egyszerűen megparancsolja, hogy ne tegyünk semmit.
Kat bólogatott. Arra gondolt, milyen gyorsan felajánlotta az ő
szolgálatait Saito a Kapcsolattartó Csoportnak, és hogy sietett
visszavenni a nyomozásba, amikor Elston őrnagy ezt kérte.
– Jobb lesz, ha magunk nyomozunk, és majd akkor tárgyalunk
Saitóval, ha találunk valami konkrétat – tette hozzá a férfi. – Már
ha találunk egyáltalán. Eddig édeskevés konkrétumunk van,
amivel dolgozzunk.
– És Holly Boland? – kérdezte rövid hallgatás után Kat.
– Az amerikai barátnőd? Miben tudna segíteni?
– Nem tudom – felelte őszintén Kat. – Bizonyosan nem egy
szabad szellem. Viszont ugyanannyira ki akarja deríteni az
igazságot, mint mi.
Késő éjszakáig vitatkoztak az eseten. A boros palack kiürült,
került a helyére egy grappa, és azt is majdnem kiitták, mire
végeztek.

HARMINCNÉGY

Sose hitte volna, hogy az állás ennyire fájhat.

Az első negyven-egynéhány percben még elviselte. Aztán az izmai
görcsölni kezdtek. Hogy könnyítsen a lábán, annyira behajlította
a térdét, amennyire a kötél engedte. Akkor meg a karja húzódott.
Pár másodperc után mintha fehéren izzó pengékkel hasogatták
volna a vállát. Lábujjhegyre emelkedett, hogy enyhítse a kínt,
amitől a lába ismét begörcsölt.
Megpróbált összeállítani egy nyújtásokból, rúgásokból és
helyben ugrálásból álló programot. Be is vált körülbelül húsz
percig. Utána visszatért a fájdalom, és komiszabb volt, mint
valaha.
 Sötétség borult a szobára, leszámítva az egyetlen kézi
ívlámpából származó fénytócsát. Időnként mintha látta volna az
árnyékok között Bautát, ahogyan őt filmezi, és a kamera vörös
lámpája pici parázsként izzik a feketeségben.
Két óra alatt kimerült. Nem vágyott másra, csak hogy
alhasson. De ha egy kicsit is lazított, a testsúlya feszesre húzta a
karját, amitől a vállát és a nyakát ismét hasogatni kezdte a kín,
amitől felriadt.
Hangot hallott, kinyitotta a szemét. Arlecchino állt mellette és
figyelte. A maszkra árnyékok borultak.
– Engedjen el! – könyörgött Mia.
Arlecchino először nem felelt, majd azt mondta, olyan halkan,
hogy a lány alig hallotta: – A te országodban azt hiszik, hogy
elfogadható ezt csinálni valakivel hét napon át úgy, hogy nem
hagyják aludni.
– De én nem csinálok ilyet – sírta a lány. – Én nem vagyok
Amerika. Miért rajtam állnak bosszút érte?
– Te nem vagy Amerika – helyeselt Arlecchino. – De amerikai
vagy. Az vagy, akit mindenütt másutt „ártatlan civilnek” hívnak.
Az ENSZ szerint azonban a honfitársaid húszezernél –
húszezernél! – több, hozzád hasonló személyt gyilkoltak meg
egyedül Afganisztánban. – Egy lépést tett előre. Mia látta a
szemében a megszállottság lángját. – Voltak közöttük, akiket
olyan drónokkal öltek meg, amelyeket innen, Olaszországból
indítottak. Ha szenvedésed megment egy tucat életet, nem érte-e
meg? És mit szólnál ezerhez? Tízezerhez?
– Tizenhat éves vagyok. Az sem számít?
– Ó, igen. Tizenhat. Amerikában ettől még szinte gyermek
vagy, ugye? Túl fiatal a szeszhez, a szavazáshoz. De a börtönhöz
már nem. Kétezernél is több, nálad fiatalabb gyermeket tartottak
fogva tárgyalás nélkül ebben az úgynevezett terrorellenes
háborúban. Guantánamón is voltak gyerekek, tudtad? Két kisfiút
kifejezetten azért tartóztattak le a CIA szakemberei, hogy az
apáikat zsarolhassák. Juszuf és Abed volt a nevük, kilenc és hét
évesek voltak. Vagy talán azért képzeled kivételnek magadat,
mert nő vagy? Akkor nem olvashattad Antonio Taguba egykori
amerikai tábornok jelentését az Abu Graib börtönről, ahol az
amerikai őrök levideózták magukat, miközben női foglyokat
erőszakoltak meg, még mielőtt lefényképezték volna a mellüket,
és festékgolyókkal lőttek volna célba a tomporukra. – Rövid időre
elnémult. – Tekintsd magad szerencsésnek, hogy mi csak a
hivatalos eljárást alkalmazzuk rajtad! Azokat a módszereket,
amelyeket az elnököd engedélyezett!
– Látom, hogy őszinte – felelte a lány, igyekezve, hogy ne
remegjen a hangja. – De a filmekkel már elmondták, amit
akartak. Nem lenne jobb, ha elengednének? Akkor
bebizonyítanák, hogy mások, mint Amerika: könyörületesebbek,
emberségesebbek.
Arlecchino hitetlenül, vakkantva fölnevetett. – És? Azt hiszed,
az elnökötök majd azt mondja: „Ó, elengedték, jaj de jó! Mindjárt
be is zárok egy-két légitámaszpontot.” Az irgalom itt nem
változtat semmin!
Miát megijesztette a hangjából sütő indulat, ennek ellenére
tovább érvelt: – Mint ahogy az sem, ha engem itt tartanak.
Amerika nem tárgyal terroristákkal. Mindenki tudja.
– Igen? Akkor miért vonultok ki Afganisztánból? – Arlecchino
a fejét rázta. – Fognak ránk hallgatni, mert kénytelenek lesznek.
És ami még fontosabb, mások is hallgatnak majd ránk! Ti,
amerikaiak csak azért vagytok itt a hazánkban, mert minden
egyes kormányunk túl gyáva és túl korrupt volt ahhoz, hogy azt
mondja nekik, menjenek innen! Ám az olasz nép nem olyan
gyáva!
– Vagy talán az olasz nép annyira szégyellné, amit maguk
művelnek, hogy csak azért sem csinálná azt, amit maguk akarnak
– mondta Mia.
– Szégyen? – robbant ki Arlecchinóból a düh. – Ne beszélj
nekem szégyenről! Itt Amerikának kell szégyellnie magát! És
fogja is!
– Mit akar ezzel mondani? – riadt meg a lány. – Mit fog
szégyellni Amerika? Mit akarnak csinálni velem?
 Arlecchino belenyúlt a lábánál heverő csomagba, kihúzott
belőle valamit, és fölemelte. Mia látta, hogy pelenka.
Felnőttméret.
– Mostantól ezt fogod viselni. Az őröknek is kényelmesebb,
ugye, érted? Nem kell leoldozniuk a foglyokat a kötélről minden
éjszaka. És ha meg is alázza a foglyokat – nos, ezt sosem akarták
így. Ó, dehogy. Puszta véletlen. – Miára bökött. – Van, amikor
napokig fent hagyják. Addig, amíg a foglyoknak keléses nem lesz
a bőre attól, hogy a saját szarukban állnak.
A lány mélyen beszívta a levegőt. – Várjon. Magukat csak az
érdekli, milyen hatása lesz a filmen, igaz? Úgyhogy most
engedjen vissza a cellámba, reggel pedig kössön fel ismét. Az lesz
a látszat, mintha egész éjszaka itt álltam volna.
– Miért kellene ilyet tennem? – kérdezte Arlecchino.
– Mert maga nem rossz ember – suttogta a lány.
Az álarcos még egy lépést tett feléje. Mia nem tudta, meg
akarja-e ütni, vagy el akarja-e oldozni.
Egy hosszú percig mintha Arlecchino sem tudta volna. Mia
látta a maszk mögött hosszú szempilláját, szemének fekete
mélységét.
A kötélért nyúlt, kioldotta.
– Köszönöm! – hálálkodott a csuklóját dörgölve Mia. –
Ígérem, nem fogja megbánni!
– Ne beszélj! – förmedt rá az álarcos. – Menj a celládba! Ha
még egy szót szólsz, visszakötlek!

HARMINCÖT

Holly Boland kivette a szekrényéből a ritkán hordott, rugalmas

szürke kasmír Stefanel-ruhát. A testhez tapadó gyapjú és a
vicenzai La Perlában beszerzett melltartó még az ő szíjas alakján
is gömbölyített egy kicsit.
Hetek óta nem viselt mást, csak katonai gyakorlót; hónapok
óta nem sminkelt, nem bontotta ki szőke haját. A nehéz Belleville
bakancs után pókhálókönnyűnek érezte a szekrényből
előbányászott törpetűsarkút. Furamód a pókhálóban istentelenül
fájt a lába, míg a bakancs olyan ismerős és kényelmes volt, akár a
papucs.
Lecserélte a tűsarkút Timberland vitorlázócipőre, azzal
érvelve, hogy ez az összeállítás legalább eredeti.
Nyolc körül érkezett meg a Ca’ Barbóba. Négyszeri csengetés
és több perc várakozás kellett hozzá, hogy Daniele ajtót nyisson.
Szokott szerelését viselte: pulóvert, tornacipővel. Holly még sose
látott olasz férfit, aki ennyire lezserül öltözött volna; bár igaz,
Daniele nem volt olyan, mint a legtöbb férfi, pláne a legtöbb
olasz.
Annyira nem látszott felismerni a jövevényt, hogy Holly
szükségesnek vélte figyelmeztetni. – Én vagyok az, Daniele!
Holly!
– Hát persze. Gyere be. – Nem puszilta meg jobbról-balról,
ahogy a velenceiek szokták. Azért-e, mert eltorzították? Mert
minél távolabb akar tartani másokat levágott fülű, megcsonkított
orrú arcától, a saját elrablói hagyatékától?
Fölkalauzolta Hollyt az emeletre. A Ca’ Barbo nem volt nagy –
valószínűleg nem lehetett szélesebb egy New York-i, barna
homokkőből épült, polgári háznál –, de gyönyörű volt. Vaskos
tölgygerendák tartották a festett mennyezetet, a padlót Escherre
emlékeztető mértani mintára kövezték ki. Volt néhány kiváló
kép, zömmel huszadik századiak. Daniele apja eladta a család
régi festményeit, és moderneket vásárolt belőle, azután az egész
gyűjteményét a palotájával együtt a nevét viselő alapítványra
hagyta. Daniele viszont a bútorokat adta el, a Ca’ Barbo egyetlen
részét, ami az övé volt, az árukból megalkotta a Carniviát, és
megtöltötte a palotát olcsó, praktikus IKEA-bútorokkal, amelyek
elég különösen hatottak ebben a környezetben.
A hajdani zeneszobába vezette Hollyt. Ez melegebb volt a
palazzo többi részénél, de nem kályha vagy radiátorok fűtötték
be, hanem a fal mellett álló négy NovaScale szerver, amelyeknek
a lámpái bonyolult kombinációkban villogtak. Olcsó roletták
lógtak az ablakok csavart márványoszlopai között. Egyedül a
proseccós palack és a két pohár utalt randevúra.
 – Ajándékot hoztam neked. – Holly átnyújtott a férfinak egy
bekeretezett, A4 méretű papírlapot, amelyre egy képletet írtak.

K:= { (i, x)

– A Turing-paradoxon – bólintott Daniele. – Csodálatos.

Köszönöm.
– A netről néztem ki. Turing találta fel a számítógépet, ugye?
Ez pedig az egyik olyan egyenlet, amelyen az egész alapul.
Azon kevesek közé tartozott, akik a korábbi közös munkából
tudták, hogy Daniele Barbo az apja felbecsülhetetlen értékű
műgyűjteménye helyett a kedvenc képleteivel díszíti a Ca’ Barbót,
amelyek az ő számára ugyanolyan gyönyörűek és mély értelműek
voltak, mint akármelyik festmény.
– Most kaptam egy másik üzenetet – váltott témát a szokott
hirtelenségével. – Ez már kettőt jelent az elmúlt órában.
– Láthatom őket?
A férfi az egyik monitorra mutatott. Holly odament, elolvasta a
megnyitott e-mailt.

Feladó: Mia Elston

Tárgy: kínzás?

Minden merev testhelyzet, amelyen hosszú ideig nem

változtatnak, végső soron kínzó fájdalmat okoz. 18-24 órás
folyamatos állás után a folyadék felgyűlik a láb szöveteiben.
Az ödémát a véredényekből történő folyadékkilépés okozza.
A fogoly bokája és lábfeje normális kerületének kétszeresére
dagad. Az ödéma a comb közepéig is terjedhet. A bőr feszes
lesz, és rendkívüli mértékben fáj. Nagy hólyagok alakulnak
ki, amelyek fölrepednek, és savós váladék folyik belőlük…

A folyadék felgyűlése a lábakban károsítja a keringést. A

pulzus felgyorsul, ájulás is előfordulhat. Egy idő után a
veseműködés leáll, a vizeletkiválasztás megszűnik. Az alany
delíriumos állapotba kerül, amelyet a zavar, a félelem, a
 tévképzetek, a vizuális hallucinációk jellemeznek. Mivel a
vérben felhalmozódik a húgysav és más metabolitok, a
fogoly kínzó szomjúságot érez.

– Jézus! – mondta Holly, mihelyt befejezte az olvasást.

– Rákerestem valamire – mondta Daniele. – Ez egy
hadügyminisztériumi tanulmány, amelyet még a hidegháború
idején írtak. A sors iróniája, hogy a legtöbb ilyen technikát a
kommunisták dolgozták ki. Sztálin azt követelte az emberektől,
hogy vallják be az ellene szőtt összeesküvéseket, ugyanakkor
csökönyösen hangoztatta, hogy a kommunizmus a dolgozó ember
tiszteletén alapul, tehát kínzásról szó sem lehet! Így aztán a
titkosrendőrségének ki kellett módolnia, hogyan kínozhat meg
embereket úgy, hogy az ne látsszék kínzásnak… A CIA
tanulmányozta az oroszok művét, és az eredményeket beépítették
egy kiképzési programba, amelyen megtanították, hogyan lehet
ellenállni ezeknek a módszereknek.
– SERE – mondta Holly. – A túlélőtréning. Az alapvizsgát
magam is letettem. Minden kadétnak kötelező.
Daniele bólintott. – Amikor szeptember tizenegy után Bush
elnök kemény kihallgatásokat követelt, a SERE pszichológusaitól
kért tanácsot. Vagyis a kommunista hisztéria idején kifejlesztett
módszereket most a terrorhisztériában használják. A kerék
körbejár.

– És a másik üzenet?
A férfi a monitorra kattintott.

Feladó: Mia Elston

Tárgy: kínzás?

Nos, Daniele, azt hiszem, megtaláltad az én kis húsvéti

tojásomat. Most aztán döntened kell, hm? Zárd le a
Carniviát, fújd le az előadást. Vagy dőlj hátra és figyelj,
úgyis kukkoló vagy. Mit választasz? Azt hiszem, én már
tudom, hogy mit. Csak az a baj, hogy nem fog tetszeni az
 embereknek. Talán úgy döntenek, hogy nehogy már te
döntsél ebben. Talán ezúttal agyő a Carniviának.

– Mi az a húsvéti tojás? – kérdezte a nő.

– Egy játékkifejezés: eldugott meglepetés, amelyet csak nagyon
gyakorlott játékosok találhatnak meg. – A képernyőre mutatott.
– Mia utolsó filmjére céloz. Akaratom ellenére én találtam rá.
Olyan szenvedő volt az arca, hogy Hollynak meg kellett
kérdeznie: – Jól vagy?
– Úgy érzem, mintha én magam kínoznám – felelte halkan a
férfi. – Mintha valamiként segíteném az elrablóit. – Hollyra
szegezte tekintetét. – Mit kellene tennem?
– Vagyis hogy be kellene-e zárnod a Carniviát? Csakugyan
megtennéd?
– Hiszek az internet szabadságában – felelte Barbo. – De az
nem egyenlő azzal, hogy ilyet lehessen művelni. Talán ideje
elismerni, hogy az emberek mindig a rosszra fogják használni a
szabadságot, nem a jóra.
– Várj, gondoljuk ezt át, jó? Ezek az üzenetek olyanok, mintha
két hang szólna bennük. Az egyik az emberrablóké, akik azt
akarják, hogy a Carnivia maradjon nyitva, mert csak így érhetik
el a céljaikat. De van ez a másik hang is, amelyik mintha ugratna,
szinte mintha akarná, hogy zárd be a Carniviát. Neki mintha
nem is Mia lenne a fő cél, hanem hogy a Carniviát és téged is
belerángasson ebbe az ügybe.
– Igen. A hangnem különbözik – mondta olyan tétován a férfi,
mintha a hangnem olyan fogalom lenne, amelyet csak nemrég
fedezett föl, azután bólintott. – Hát persze! Be kellett szervezniük
egy szabadúszót.
– Egy szabadúszót? Lehetséges az?
– Ó, hogyne! Ma a Carnivián olyan könnyen felfogadhatsz egy
hackert, mint őseim egy bérgyilkost a Rio Terrà Assasinin.
Csakhogy elővigyázatosnak kell lenned. A hacker okosabbnak
képzelheti magát nálad – sőt, kétségtelenül okosabb is nálad.
Habozás nélkül felhasználja a megbízásodat a saját céljaira.
– Azaz…?
 – Ebben az esetben annak bizonyítására, hogy okosabb
Daniele Barbónál. – A szerverekre pillantott. – Nemcsak a
kormányok szemét szúrja a Carnivia függetlensége. Vannak
hackerek, akik szívesen bedöntenék.
– Miért?
– Mert mekkora kóved. Abban a világban óriási presztízs
elsőnek meghekkelni a Carniviát, és ez a hacker jó – nagyon jó.
Máris kiszimatolt gyengeségeket, amelyekről azt sem tudtam,
hogy léteznek.
– Tehát kicsoda? Ki lehet deríteni?
Daniele a hosszú asztalhoz ment, kihúzott magának egy
széket, és gépelni kezdett.
– Mit csinálsz? – kérdezte Holly.
– Kiszervezem a kérdésedet.
Holly áthajolt a férfi válla fölött. A képernyőn megjelent az
ismerős honlap, a mosolygó maszk, és az invitálás Carniviába. De
most más is volt alatta:

Carniviás társaim!

Olaszországban egy Carnivia-felhasználót elraboltak

családjától, tiltakozásul egy amerikai támaszpont építése
ellen.

Az emberrablók beszerveztek egy cinkost a Carniviáról.

Közületek egyesek talán tudják, ki ez a személy. Ha igen,
meg kell mondanotok nekem.

Daniele Barbo

– Bele kellene tenned egy linket is az üzenetekhez, amelyeket tőle

kaptál. Esetleg ide? – mutatta Holly. – És talán említsd meg a
filmeket és a videót a neten.
Daniele gépelt még néhány sort. – Megvagyunk.
 Miközben Holly az átírt szöveget olvasta, érezte, hogy Daniele
megmerevedik. Lenézett, és látta, hogy egy hajtincse súrolja a
férfi nyakát, közvetlenül a levágott fül csonkja alatt.
Daniele fölnézett rá, de rögtön el is kapta a tekintetét.
Semmiféle helyzetben sem tartotta sokáig a szemkapcsolatot, ám
ez most más volt. A levegő megtelt elektromossággal.
Holly fölegyenesedett. A pillanat elszállt.
Daniele visszafordult a monitorhoz. – Még sosem avatkoztam
be – mondta halkan. – Olyan, mint átlépni egy határt.
– Talán lesz középút.
– Mire célzol?
– Talán van rá mód, hogy a hatóságok megkapják, amit
akarnak – felelte lassan Holly – vagyis valamiféle információt az
emberrablókról, de úgy, hogy senki más ne tudjon róla. Nemcsak
azért, hogy megmentsék Miát. Esetleg ettől a hackertől is
megszabadítanának.
Barbo a fejét rázta. – Az elv nem elv, amennyiben hajlandó
vagy elvetni, mihelyt változnak a körülmények. Azok, akiknek
fontos az internet szabadsága, látni fogják ezt az üzenetet, és
próbálnak majd segíteni.
Lüktető fény csíkozta be kékkel a szobát.
– Mi az? – kérdezte váratlan riadalommal Holly. Az ablakhoz
sietett, és látta, hogy három rendőrségi motorcsónak csühög a
Ca’ Barbo mólója felé. – Daniele, rendőrök jönnek! Mit fogsz
tenni?
– Nem tudom. Feltartóztatom őket, ha tudom. – Visszafordult
a számítógépéhez, tovább írt.
A földszinten deszka recsegett: ezek szerint az érkezők nem
sokáig hagyják feltartóztatni magukat. A szoba percek alatt
megtelt tömegoszlatáshoz öltözött rendőrökkel, akiknek soraiból
előtörtetett egy civil ruhás nő, és meglobogtatott egy papírt.
– Pettinelli felügyelő, CNAIPIC – mondta. Daniele felvonta a
szemöldökét. Még Holly is tudta, hogy az olasz kiberrendőrség
köznevetség tárgya a hackerek között. – Felhatalmazásom van
kikapcsolni a Carniviát. – A négy NovaScales-re sandított. –
Gondolom, azok a szerverek.
 – Felügyelő, ha nem tudja, mik azok a gépek, én bizonyosan
nem segítek önnek – válaszolta flegmán Daniele.
– Talán nem rendelkezem a maga kódoló szakértelmével, de
azt tudom, hogy kell kihúzni a konnektorból a dugót. –
Megkerülte a szervereket, az energiaforrást kereste.
Holly szíve a torkában dobogott. Csak egy számítógépet
kapcsol ki! – nyugtatta magát, de valahol mégis úgy érezte, hogy
ennél sokkal többről van szó. Az a sok millió felhasználó, akiknek
az avatárjait kioltják! Különös módon olyannak rémlett, mint egy
gyilkosság.
Pettinelli felügyelő lepöccintett egy kapcsolót. Daniele előtt
eltűnt a képernyőről a vigyorgó álarc.
Majd néhány másodperc múlva halványabb alakban visszatért.
Holly és mindenki más a szerverek felé fordult. Még mindig
nem volt bennük áram.
Csak Daniele és Pettinelli felügyelő értette, mi történt. – Tehát
van egy tüköroldala – mondta a nő.
– Oldalaim – helyesbített Daniele. – Több.
– De nem sok. Láttam a bankszámlakivonatát. Nem engedhet
meg magának többszörös tárhelyet. – Szúrós szemmel kémlelte a
férfit. – Azt pedig nem tudom elképzelni magáról, hogy rábízna
egy Carnivia-tükröt a piripócsi juntára a föld másik oldalán. Azt
akarná, hogy közel legyenek magához. Valahol, ahol
biztonságban hiszi őket.
Daniele nem válaszolt.
– Nohát, akárhol vannak is, én majd kinyomozom őket. És
lekapcsolom őket.
– Viszontlátásra a bíróságon, ispettore – mondta Barbo.
Pettinelli a fejét rázta. – Sokszor fog majd látni, de nem a
bíróságon. Felhatalmazásom van, hogy a terrorizmusellenes
törvény értelmében előzetes letartóztatásba helyezzem. Nem
helyezik vád alá, de addig őrizetben marad, amíg be nem
bizonyul, hogy a szabadsága már nem veszélyezteti a
nemzetbiztonságot. Daniele Barbo, kövessen!
HARMINCHAT

Aldo Piola lement a Tronchetto sokemeletes garázsába az

autójáért, hogy visszatérjen a szárazföldre. Hosszú volt a nap, és
még ennél is hosszabb napok várnak rá, de most nem az
emberrablás járt az eszében, hanem a rá váró beszélgetés otthon
a feleségével.
Megígérte Gildának, hogy soha többé nem marad kettesben
Kat Tapóval. Vagyis nem dolgozik, pláne nem vacsorázik vele.
Hiába is játszaná meg, gondolta gyászosan, hogy a munkáról
beszélgetni más. Éppen a munka miatt más. Éppen azért lett
viszonyuk, mert ő és Kat osztoztak egy nagyszabású nyomozás
mindent felemésztő lázában. Hiszen ha a munkájuk jobban
hasonlít a házasság és az apaság szürke mindennapjaihoz, a
nagymosás, a bevásárlás, a házimunka meg a fiam-evés-közben-
ne-nézd-az-asztal-alatt-a-telefonodat taposómalmához,
valószínűleg sosem kerül sor a dologra.
Ám Kat ugyanakkor a legjobb fiatal tiszt, akivel valaha együtt
dolgozott, Piolának pedig, akárcsak a lánynak, szüksége volt
valakire, akivel eszmét cserélhet. Egy ekkora üggyel az a
probléma, hogy az emberből végül kis fogaskerék lehet a nagy
gépezetben, akinek szemenként adagolják az információkat, de
sose láthatja az egész képet.
Mia érdekében együtt kell dolgoznia Kattal. A házassága
érdekében becsületesnek kell lennie a feleségéhez.
Gildának meg kell értenie, hogy ez tisztán szakmai döntés. Ha
pedig az ügy lezárult, kérelmezni fogja az áthelyezését. Ez
valószínűleg azt jelenti, hogy Milánóba vagy Rómába kell
költözniük, ami elszomorítja a srácokat. De majd hamarosan
szereznek új barátokat, Gildának és neki pedig jut egy új kezdet.
Talán kibulizhatja magának még Genovát is, ahol az apósáék
laknak. Ezt az egyezséget ajánlja fel Gildának, bár nem pontosan
ezekkel a szavakkal: ismét együtt fog dolgozni Kattal, ám ez lesz
az utolsó alkalom.
Önkéntelenül sóhajtott. Noha nem Velencében született,
megszerette ezt a furcsa, poshadó várost. Persze, nyáron tele van
turistákkal, télen meg elönti a tenger, de akkor is van valami
ezekben a ködös kanálisokban, a valószerűtlen bizánci
palotákban, amelyek úgy merülnek föl a lagúna fekete mélyéből,
mintha sellők építették volna őket, ami megszólította Piolában a
költőt. Velencében szabad arra gondolni, hogy az emberből hős
lehet. Milánóban vagy Genovában gyaníthatóan prózaibb lenne
az élet.
Zümmögött a telefonja. Elővette, de csak emlékeztető volt,
hogy üzenete jött. Miközben a vendéglőben volt, valaki kereste,
aki üzenetet hagyott a hangpostájában.
Bekapcsolta. Női hang volt. – Ezredes, itt dottora Iadanza.
Ahogy javasolta, megkerestem Trevisano professzort, és úgy
gondoljuk, hogy valami érdekes dolgot találtunk. Visszahívna?
Ezúttal ő kötött ki a hangpostában, és ő is hagyott a régésznek
egy üzenetet, hogy másnap ismét keresni fogja. Azután
bekapcsolta a motort, és elindult a Ponte della Libertán a lagúna
ködös vize fölött Gildához.

HARMINCHÉT

Otthon Kat belogolt a Carniviára, és elolvasta Daniele felhívását,

amely ezzel zárult:

Miközben ezt írom, a rendőrség már bent van a földszinten.

Nem kétlem, hogy megpróbálják kikapcsolni a Carniviát.
Lépéseket tettem ennek megakadályozására, de egyetlen
weboldal sincs biztonságban egy elszánt kormánytól. Ha ma
sikerül bennünket lezárni emiatt az egy eset miatt, akkor
holnap jön a másik, holnapután a harmadik. Itt a Carnivia
jövője a tét.

Kat utánanézett a terrorizmusellenes törvényben, hogy a hatóság

vádemelés nélkül is addig tarthatja rács mögött Danielét,
ameddig akarja. Ez az intézkedés, mint azt a törvényjavaslat
beterjesztésénél kifejtették, csak a végső esetre szól, de mivel
nem volt precedens, senki sem tudta, mit jelent pontosan.
Kat nem hitte, hogy a hatóságnál bárkit is érdekelne, segíti-e
vagy hátráltatja a Carnivia lekapcsolása a kutatást Mia után. A
sajtó tetteket követelt, és mivel a tétlenség látszatát keltette
volna, ha fenthagyják a weboldalt a neten, a lezárás tűnt a jobb
megoldásnak.
Csakhogy ebben a vitában ő nem Daniele pártján állt. Számára
gyakorlati kérdés volt, hogy megy-e vagy marad a Carnivia.
Persze a szólásszabadság általában jó dolog és a cenzúra rossz –
no de ha olyan dolgokat cenzúráznak, mint a gyerekpornó, a
drogüzletek és a lopott hitelkártyák részleteinek kiteregetése, az
olyan nagy baj? Szakmája miatt rendkívül ocsmány filmeket
kellett végignéznie nők megerőszakolásáról; egyszerűen
elképzelhetetlen, hogy azt, aki ilyenekre gerjed, csak úgy hagyják
tovább csámcsogni. Daniele persze azt mondaná, hogy egyetlen
embert sem lehet döntési jogkörrel felruházni ilyen bonyolult
erkölcsi kérdésekben. Ám ő nem hitte, hogy Barbo erkölcsi
univerzuma olyan hely, ahol különösebben szeretne lakni.
Megszokásból belenézett a postájába. Mivel most fent volt a
Carnivián, a fiókban bent volt minden, amit Colombina7759-nek
küldtek. Voltak figyelmeztetések, hogy újabb pletykákat töltöttek
fel ismerősökről. Mert a Carnivia képes volt leszedni a személyi
számítógépről, hogy az ember kikkel dolgozik és kikkel
barátkozik a Facebookon, azt is jelezni tudta, hogy milyen
pletykák keringenek róluk. Voltak üzenetek ismeretlenektől, akik
a Házasok és Diszkréteken bukkantak rá a profiljára. Hármat
viszont Riccardo küldött, a legutóbbi férfi, akit fölszedett.
Átfutotta a fejléceket:

Találkozunk megint?

Tényleg szeretnélek látni

Egy szép kép rólad és rólam

Értetlenül megnyitotta az utolsót.

Mivel rég nem hallottam rólad, gondoltam, küldök egy kis

emlékeztetőt az éjszakáról…

A csatolmány egy kép volt – jobban mondva egy állókép egy

filmből, amit elárult alul-felül a két fekete csík. Szűrt világítású
hotelszoba. Egy ágy, benne a meztelen Kat, az ugyancsak
meztelen Riccardón.
Bassza meg! – gondolta. Lefilmezte a szemétláda!
Tulajdonképpen látta is az asztalon Riccardo telefonját, amint
hanyagul támaszkodik egy üveg bornak. Hogy miért nem jutott
eszébe ellenőrizni! De ha megteszi, az olyan lett volna, mintha
nem bízna benne, és akkor ő el akarta hinni a mesét, amit az este
köré kerekített, hogy ez nem egy szomorú, lopott, értelmetlen
légyott egy nős férfival, hanem egy romantikus, izgalmas kaland.
Te hülye barom!
Az első gondolata az volt, miután lelohadt benne a düh és az
undor, hogy válaszol e-mailben, megszervez egy randit
Riccardóval, és letartóztatja. Vagy legalábbis megmutatja neki a
carabiniere igazolványát, hogy berezeljen. Ám erre most nincs
idő. Egyébként tanult belőle valami hasznosat.
A Carnivián senki sem az, akinek látszik.
A helyzet az, hogy kizárólag azért randizott ilyen Riccardo-
félékkel, mert megőrült az unalomtól. A weboldal kivezető
szelepet, csipetnyi kockázatot és veszélyt kínált – pont úgy, mint
Miának, aki azt hitte, hogy ha elmegy egy szvinger klubba, és
megnézi, mi folyik ott, az majd milyen atomzsír lázadás lesz a
katonás családja ellen. Mia volt olyan szerencsétlen, hogy
elrabolják; Kat viszonylag könnyen megúszta.
De neki az jelentette az igazi izgalmat, ha azt csinálhatta, amit
szeretett. A jó munka sokkal kielégítőbb és jóval nagyobb
függőséget okoz, mint bármilyen éjszaka egy idegennel.
Az a munka, amit szeretsz – azzal a férfival, akit szeretsz,
mondta a fejében egy hang. Ám a hangnak nem volt igaza. Közte
és Aldo Piola között már nincs semmi, és nem is lesz.
 Rátette ujjait a billentyűkre, és néhány gyors mozdulattal
törölte a Házasok és Diszkrétek-ből a postafiókját.

HARMINCNYOLC

Mia arra ébredt, hogy rázzák a vállát. Arlecchino guggolt a

matraca mellett.
– Kelj fel, Mia. Dolgunk van.
A lány szíve elszorult. Arlecchinónál a „dolog” azokat a
dolgokat jelentette, amiket vele csináltak.
Az álarcos mintha belelátott volna a gondolataiba. – Tudnod
kell, hogy ez nem az én döntésem. De a te kormányod és az
enyém nem hagynak nekünk választást.
Adott Miának egy darab papírt, amire lefirkantották, mit kell
mondania. Kigyulladt a vörös lámpa. Mia szembefordult a
kamerával, és olvasni kezdett.
– Ez az Azione Dal Molin válasza az olasz hatóságok azon
kísérletére, hogy levegyék a világhálóról a Carnivia weboldalt.
Meg akarja mutatni nektek, mi történik, ha megszakítjátok a
kapcsolatot a fogva tartóim és az olasz nép között.
A fény kialudt. Mia várt.
Valamivel később puffanásokat hallott a szomszédból. Úgy
hangzott, mintha ismételten a falhoz vágnának valakit.
Verekednek, gondolta nyugtalanul. De mi miatt? Hogy
elengedjék-e őt? Hogy megerőszakolják-e? Megöljék-e? Honnan
tudhatná?
Nyilvánvalóan történt valami. Valami váratlan. Arra reagálnak
ezzel, amit most hall.
Zörgött a lánc, nyílt az ajtó. A lány megmerevedett.
Szerencsére Arlecchino volt az.
Bejött, és némán intett a lánynak, hogy álljon fel.
– Mit akar? – kérdezte Mia.
Az álarcos az ajkához emelte az ujját. Azután a narancsszín
kezeslábas cipzárjára bökött, és jelekkel mutatta, hogy húzza le.
 A lány riadtan engedelmeskedett. Amikor már csak az
alsóneműje volt rajta, az álarcos lassan körüljárta és
megszemlélte. Mia igyekezett nem mutatni a félelmét.
Öntudatlanul másolta azoknak a katonáknak a tartását, akik
között felnőtt: egyenes gerinc, hátrafeszített váll.
Arlecchino kuncogott. Rátette a tenyerét Mia vállára, és egy
kicsit igazított rajta, mint a törzsőrmester a szemlén.
Ez nem ő! – döbbent rá Mia. A maszk ugyanaz, de aki viseli,
egy-két ujjnyival alacsonyabb az emberrablónál, és vállasabb is.
Minden megkönnyebbülése elszállt.
Az álarcos folytatta a szemlét, és közben halkan fütyörészett.
Egyszer fölemelte Mia kezét, és alaposan megvizsgálta a
csuklóját.
Azt nézi, nem tett-e kárt bennem a bilincs. – Maga orvos? –
kérdezte riadtan. – Dottore?
Az álarcos úgyszólván oda sem figyelve csapott oda. Könyökét
a törzséhez szorította, csak az alkarját lendítette meg, és a
kézfejével gyomorszájon vágta a lányt. Mia kétrét görnyedt a
kíntól. Tüdejéből annyira kiszaladt a levegő, hogy még sikoltani
sem tudott. Amíg ő zihált, az álarcos ismét az ajkához emelte az
ujját. Ne beszélj!
Azután megragadta erős kezével a lány fejét, mintha ki akarná
törni a nyakát. Mia üvölteni akart, de az álarcos nem bántotta,
csak ide-oda forgatta a fejét.
Egyszer az ortopédián csináltak vele ilyet, egy hódeszkás esés
után. Ez is valami hasonlót tesz, ellenőrzi, hogy épek-e a
csigolyái.
Az álarcos elégedett volt az eredménnyel. Hátralépett,
szótlanul intett a lánynak, hogy vegye föl a kezeslábast. Kiment,
majd pár perc múlva visszatért Bautával. Nagy darab
furnérlemezt és hosszú deszkákat hoztak.
Ekkor értette meg Mia, hogy nem verekedés volt, amit
korábban hallott. Gyakorlás volt. A fütyörésző azt mutatta meg a
többieknek, hogyan használják a deszkát.
HARMADIK NAP

HARMINCKILENC

Másnap reggel a Campo San Zaccariához közeledve Kat meglátta

Piolát, sportszatyorral, borotválatlanul. Ezek szerint a felesége
kirúgta. Remélhetőleg nem a vacsorájuk miatt, amely végül is
szigorúan szakmai volt. Bár tartott tőle, hogy így van.
Volt idő, amikor rákérdezett volna. Ám ez a helyzet
bonyolultabb. Így csak annyit mondott: – Jó reggelt, uram.
– Buongiorno, kapitány – felelte hasonlóan semleges hangon
Piola.
A műveleti szobában Kat ment egyenesen a számítógéphez,
amely meglepő módon úgy viselkedett, mintha ő kijelentkezett
volna belőle. Amikor újra begépelte a jelszavát, észrevette, hogy
körülötte a kollégák ugyanazt csinálják.
– Valamilyen informatikai probléma – mondta az egyik
szomszédja, és vállat vont. Hónapok óta ez volt az első alkalom,
hogy egyáltalán szólt hozzá.
Kat még nem is végzett a bejelentkezéssel, amikor hirtelen
elsötétült a monitorja. Megjelent a vigyorgó Carnivia-maszk,
majd rögtön utána Mia, kezében papírral.
– Ez az Azione Dal Molin válasza…
Körülötte ugyanezek a szavak futottak minden képernyőn.
Elszörnyedve nézte, ahogy a film váratlanul átvált Miára, aki
alsóneműre vetkőztetve, megbilincselve, bekötött szemmel állt
egy deszkából készült fal előtt. Beúszott a szöveg:

AZ ŐRIZETEST A FAL ELÉ ÁLLÍTJÁK. AZ ŐRIZETES

CSUKLYÁT VISEL, AZ ŐRIZETES MEZTELEN MARAD.

Bejött a képbe az Arlecchino-maszkos ember, és egy törülközőt

vetett Mia nyakába, úgy, mintha öltözőben lennének, még meg is
kötötte, nehogy lecsússzon. Mint később valaki megjegyezte, a
gesztus különös módon gyöngéd és védelmező volt, ahhoz képest,
ami utána következett – olyan, mintha egy szülő igazgatná el a
sálat a gyereke nyakában egy hideg reggelen.

A FALAZÁS AZ EGYIK LEGHATÉKONYABB TECHNIKA,

MERT FIZIKAILAG KIFÁRASZTJA AZ ŐRIZETEST ÉS
RETTEGÉSSELTÖLTI EL, AMIKOR AZ ŐRIZETES
MEGÉRTI, HOGY ISMÉTELTEN FALAZNI FOGJÁK.

Az Arlecchino váratlan, megdöbbentő durvasággal, két kézzel

megragadta Mia fejét, és a falhoz vágta, úgy, hogy a vállával fogja
fel a becsapódás erejét. Olyan erős volt az ütés, hogy még az
edzett carabinierék is felszisszentek.
A maszkos ember elkapta és felrántotta a lányt, mielőtt
összeeshetett volna, majd ismét a falhoz csapta. Ezúttal pofon is
vágta a visszapattanó Miát.

AMENNYIBEN CÉLSZERŰ, ÚGY SÉRTŐ ÜTÉS

KÖVETKEZIK.

Szinte szünetet sem tartva csapták újra a falhoz Miát, mint egy
rongybabát, mielőtt megjelent a következő felirat:

EGY KIHALLGATÁSON BELÜL AZ ŐRIZETES EGYMÁS

UTÁN HÚSSZOR-HARMINCSZOR FALAZHATÓ.

A folytatódó film a padlón összeroskadt Miát mutatta.

AZ EGYES KIHALLGATÁS ÉS A KETTES KIHALLGATÁS

KÖZÖTTI SZÜNET EGY ÓRÁS RÖVIDSÉGŰ IS LEHET.
A FENTIEKBEN ISMERTETETT ELJÁRÁS, A
SZÜNETEKET IS BELEÉRTVE, HARMINC NAPIG
TARTHAT.

A monitorok kiüresedtek. A következő percben visszatértek a

szokott képernyővédők.
 – Mi a fasz volt ez? – kérdezte Kat jobboldali szomszédja. –
Egyáltalán hogy lehetséges ez?

Saito tábornok összehívta embereit. Az arca sötét volt.

– Úgy tűnik, hogy amikor Malli rákapcsolta Mia hardverének
egyik másolatát a számítógépre, vírus került a rendszerünkbe,
ami lehetővé tette az emberrablóknak a korlátozott hozzáférést a
hálózatunkhoz. A vírust megtalálták és eltávolították. Talán
felesleges is mondanom, hogy erről senkinek egy szót se! – Egy
pillanatra elhallgatott. – Ugyanezt a filmet elküldték a Corriere
della Serának, a La Repubblicának, és még sokaknak. Ennél
fogva nem kell magyaráznunk, honnan van tudomásunk róla.
– Mit válaszolunk? – kérdezte valaki. – Kiengedjük Barbót?
– A döntést a lehető legmagasabb szinten hozták. Sem az
amerikai, sem az olasz kormány nem tárgyal terroristákkal.
Vagyis semmivel sem válaszolunk ezekre a fenyegetésekre.
Daniele Barbo őrizetben marad. A CNAIPIC folytatja a Carnivia
weboldalnak tárhelyet adó szerverek felkutatását és
semlegesítését.
– Mi lesz Miával? – kérdezte elborzadva Kat. – Számára mit
jelent ez a döntés?
– Miát kiszabadítani és az elrablóit letartóztatni eddig is a
legfőbb célunk volt, úgyhogy ebben semmi sem változott – felelte
gorombán Saito, majd rövid ideig hallgatott. – Nézzék, engem
ugyanúgy felháborítanak a látottak, mint magukat. De ezek nehéz
tárgyalások voltak, főleg miután nincsen semmiféle tisztességes
nyomunk. Szélesítenünk kell a hálót, azaz meg kell találnunk és
ki kell hallgatnunk minden egyes személyt, aki valaha is
támogatta az Azione Dal Molint!
Végighúzta a kezét az arcán. Katnak először jutott eszébe,
micsoda teher lehet ez Saitónak. – Tudniuk kell, hogy tegnap este
óta ez már hivatalosan is a Carabinieri, a Polizia és az amerikai
katonai hírszerzés közös akciója. Nem hivatalosan továbbra is
bennünket vonnak kérdőre, hogy miért nem találtuk még meg.
Egy vagy két napon belül valószínűleg hivatalosan kiveszik a
kezünkből a nyomozást. Hálás lennék, ha mindenki elkövetne
minden tőle telhetőt, hogy megleljük a lányt, méghozzá gyorsan.

NEGYVEN

Piola felszállt egy vaporettóra, és megtette az ötperces utat

Giudecca szigetére, ahol bejelentkezett a Molino Stucky
Hiltonba. Voltak olcsóbb szállók is Velencében, de ő valami nagy
helyet akart, ahol eltűnhet. Mellesleg szerette a kilátást a felsőbb
szintekről Velencére.
Utoljára, amikor két éve szállt meg itt, azon elmélkedett,
milyen jól tették, hogy hotellé alakították át az irdatlan Stucky
malmot. Valamikor a Giudeccán összpontosult a velencei
nehézipar, amelynek a hanyatlása lezüllesztette a szigetet: a
hajdani kötélverőket és hajóépítő műhelyeket elárasztották a
drogosok és a piti bűnözők. A Hilton dollárjai és magabiztossága
száznyolcvan fokos fordulatot jelentett az egész szigetnek: a
Giudecca gazdaságilag újjászületett egy olyan időszakban, amikor
egyetlen olasz vállalatnak sem kellett.
A recepciónál megtudta, hogy a szobafoglalások harminc
százalékkal estek vissza az emberrablás hírétől. A Stuckyban
vakációzó amerikai családok egyszerűen becsomagoltak és
elutaztak. Nem volt különösebb ok azt hinni, hogy a tiltakozók
elrabolnak egy újabb kamaszt, de azért senki sem akart
kockáztatni.
Magától értetődően ezzel voltak tele a reggeli lapok.
Többségük azt a vonalat folytatta, hogy Mia ártatlan, akár a ma
született bárány (az egyik még egy báránysült-receptet is közölt,
amely állítólag magától Mrs. Elstontól származott), míg
Berlusconi El Giornaléja – ugyanannak a sajtókonzorciumnak a
tagja, amely valamikor régen nemzetközi hűhót okozott Kate
Middleton, a leendő angol királyné topless fényképeivel – „La
Vergine Rapita” – „az elrabolt szűz” néven emlegette Miát, és
lepedőnyi címlapfotóvá fújtatta fel az első video egyik kockáját,
amelyen – talán öntudatlanul idézve Michelangelo Medici
Madonnáját – tisztán látszott a lány csupasz melle.
Ám volt egy lap, amely mindenkit lekörözött. „SZVINGER AZ
ELRABOLT MIA?” – visította az Il Gazettino címoldala,
kérdőjellel, mintha az újság maga sem hinne a szerencséjének,
pláne a sztorijának. „A SZEXKLUB ÉG, A TINÉDZSER
FOGOLY!”
Piola átfutotta a cikket. Mint várta, „a nyomozó hatóságokhoz
közel álló, névtelen forrás” tárta föl exkluzív jelleggel, honnan
rabolták el Miát. A Carabinieri, mondta a cikk, most azt vizsgálja,
„volt-e köze Mia titkos életének az elrablásához”. Az írást a Club
Libero weboldaláról vett, rikító képekkel fűszerezték.
Piola még nem felejtette el, hogy Meredith Kercher
meggyilkolása után milyen gyorsan kiáltotta ki gyilkossá az olasz
sajtó a húszéves Amanda Knoxot. Nem kétséges, hogy itt is
ugyanaz fog történni. Az újságírók semmit sem szeretnek jobban
a szexuális titkoknál, és hogy Mia szent-e vagy szajha, napokig,
ha ugyan nem hetekig lefoglalja őket.
Lehívta Raffaele Fallici blogját. A politikus természetesen látta
a falazó videót, sőt már linket is adott hozzá a weboldalán.

Daniele Barbo elzárása a Carabinierire jellemzően

meggondolatlan döntés volt, népszerűséghajhász,
elhamarkodott, értelmetlen gesztus, amelynek sokkal több
köze van a politikához, mint a valódi rendfenntartás
kíméletlenül kemény munkájához. Mikor tanulják már
meg, hogy nincsenek kényelmes, rövidebb utak? Miát
csupán az igazi hírszerzés eszközeivel, azaz modern
korunk elektronikai figyelőberendezéseinek teljes
arzenáljával találhatják meg. Már csak azt reméljük, hogy
az amerikaiak kevésbé voltak lusták.

Piola értetlenül rákattintott az archívumra. Emlékezete szerint

Fallici tegnap még ennek a csaknem tökéletesen ellenkezőjét írta.
Ám azokat a bejegyzéseket törölték. Rákattintott a
tegnapelőttiekre.
 A Dal Molin bonyolult kérdése kifinomult intelligenciát
igényel, de az a veszély fenyegeti, hogy a hatóságok
elügyetlenkedik. Ezért ajánlottam fel magamat a
tiltakozók és a hatóságok semleges összekötőjének,
becsületes közvetítőnek, akiben mindkét oldal megbízhat,
én ugyanis nem csinálok politikát abból, hogy helyes-e az
amerikai jelenlét, vagy sem. Már csak azt kívánom, hogy
ebben a gyors elfajulással fenyegető helyzetben továbbra
is a demokrácia hangja diadalmaskodjon, méghozzá békés
eszközökkel.

Piola horkantott. Tekintettel a tüzes hordószónoklatra, amelyet

Fallici tartott a béketáborban, erősen kétséges, hogy ezt két napja
írták volna.
A bejegyzés mellett linkek voltak más weboldalakhoz,
filmkockákkal. Megvolt az összes Mia-video, meg a film, amelyet
Luca Marchesin készített, amikor betört a felvonulási területre.
Piola erre kattintott rá, és ismét végignézte, hogyan ugrál a
szemcsés éjszakai felvétel, miközben Luca rohan a rázós terepen
a kotrógép felé. Az a rész, amikor Pownall őrmester leterítette,
ugyanolyan filmre illő volt, mint ahogyan Piola emlékezett. Luca
meg is mondta, hogy ért az ilyesmihez.
Valami az eszébe jutott, valami, amit a fiú mondott, amikor
először hallgatta ki. Sietnem kellett, a katonai rendőrök
másodpercek alatt a nyomunkban voltak.
Hát persze. De miért érzi most fontosnak épp ezt? Törte a
fejét. Pownall is valami hasonlót mondott, amikor ő megérkezett
az építkezésre. Pontosan mit is? Próbálta elképzelni a jelenetet –
ül Pownall terepjárójában, zötyögnek a sárban, fényszórók
hasogatják a hajnal előtti ködöt, a térdén ott az ezredesi sapka…
Igen, ez volt az. A kapukat felszerelték riasztóval, a
kameráink éjszaka is látnak, vagyis felkészültünk rájuk…
Felhívta Katot.
 – Igazad volt – mondta. – Többről van itt szó. Az
amerikaiaknak van egy emberük az Azione Dal Molinban. Valaki,
aki tájékoztatja őket.
– Ki?
– Még nem tudom biztosan, de van egy biztató elképzelésem.
Adott néhány utasítást a nőnek, és azzal fejezte be, hogy húsz
perc múlva találkoznak a Campo San Zaccarián.

Bevitették az emberüket az egyik kihallgatóhelyiségbe, majd ők is

utánamentek.
– Ettore Mazzanti! – mondta Piola a lófarkas ifjúnak.
Belenézett a jegyzeteibe. – Harminckét éves, egyetemi hallgató,
politikatudományi doktorandusz. Mikor találkozott utoljára a
témavezetőjével?
Mazzanti gyanakodva sandított rá. – Alkalmanként benézek
hozzá. Miért?
– Amikor utoljára beszélgettünk, nem említette, hogy
Rómában, az amerikai főiskolán készül doktorálni.
Mazzanti vállat vont. – Nem kérdezte. Fontos?
– Ettore, hogyhogy a Dal Molinon már számított a betörésre
az amerikai katonai rendőrség?
Mazzanti elfojtott egy ásítást. – Nem tudom, mire céloz.
Lófarkával, lötyögős főiskolai tréningfelsőjével maga volt a
megtestesült szabadbölcsész. Ám Piola észrevette, hogy vékony
alakja csupa izom, mintha gyúrna. No és az a Betty Boop
tetoválás, amely kikandikál a ruhaujj alól? Elég különös tetkó egy
Amerika-ellenes tiltakozón.
– Beszél angolul? – váltott nyelvet.
– Kicsit – felelte Mazzanti, ugyancsak angolul. – Miért?
– Amerikai kiejtéssel beszéli.
– Jó, hát éltem az Államokban egy darabig.
– És pontosan mikor lépett be az amerikai hadseregbe? –
érdeklődött udvariasan Piola.
Csönd lett. – Konkrétan a légierőhöz – szólalt meg végül
Mazzanti. – Öt éve szereltem le. Miért érdekli ennyire?
– Akkor maga gyakorlatilag még tartalékos?
 Mazzanti hátradőlt a széken, keresztbe fonta a karját. – Hát,
sok szerencsét hozzá, ha engem akarnak behívni. Végeztem azzal
a szarral. Az ember változik, ezredes.
– És az ember időnként átnyergel érdekesebb dolgokra.
Például a kémkedésre.
Mazzanti nem válaszolt.
– Na, szóval, miben van benne, Ettore? Elhárítás? CIA?
Katonai hírszerzés? Mert abban az egyben biztos vagyok, hogy
maga nem csak egy szabványos főiskolai agitátor.
– Ez már paranoiás marhaság – szólt Mazzanti. – Hűha! –
Hitetlenül csóválta a fejt. – Nem tudom, mit szívott, ezredes, de
én is kérek belőle.
Piola farkasszemet nézett vele. – Ugyan már, Ettore – nógatta.
– Elraboltak egy amerikai tinit, az egyik bajtársa lányát! Nagyon
szép dolog a műveleti titoktartás, de most segítsen, hogy
megtalálhassuk a lányt.
– Ha tudnék segíteni, megtenném. De nem tudok. Sajnálom.
– Magának van egy barátnője, igaz, Ettore? – szólt közbe Kat.
– Mit akar ezzel?
– Magának van egy barátnője az Azione Dal Molin csoportban.
A főnököm – mutatott Piolára – máig emlékszik rá, hogy az a
lány a maga ölében ült, amikor ő ott járt a béketáborban. Ez
egészen más dimenzióba emeli a kémkedést, ugye? Bár én
belátom, hogy egy idő után muszáj megtenni. Egy idő után
gyanút keltene, ha nem lenne valakije.
– Nem értem – vigyorgott Mazzanti. – Mi köze Luciának
ehhez?
– Az, hogy ha nem kapjuk meg magától, amit akarunk,
következőnek őhozzá megyünk. Nem tudom, nem észlelt-e
gyanús dolgokat? Mondjuk, megmagyarázhatatlan távolléteket,
amikor maga elmegy beszámolni a tartótisztjeinek? Apró
csalásokat, amelyekre rákényszerül? – Kat előrehajolt. –
Természetesen elmagyarázzuk neki, hogy a kémek gyakran
házasemberek. Felszedni még egy barátnőt is a tiltakozók közül,
az csak egy kis extra biztosíték. Ha pedig nem bírja abbahagyni a
sírást annyi időre, hogy segíthessen nekünk, akkor megyünk a
többiekhez, és tőlük kérdezzük meg, hogy nekik nem tűnt-e fel
magában valamilyen furcsaság. Tekintve, mekkora hírveréssel jár
ez az eset, csodálkoznék, ha holnap nem a maga fotója lenne az Il
Giornale címlapján. Igen jól jönne a maga szakmájában.
Hosszú csend támadt.
– Jézusom – hüledezett Mazzanti. – Aztakurva.
– Minek szólíthatjuk? – kérdezte csendesen Piola.
– Mazzantinak. – Egy pillanatig habozott. – Uram.
– Köszönöm – mondta Piola. Ez az egyetlen szó, a
hallgatólagos beismerés, hogy mindketten katonák, mindent
megváltoztatott. – Tehát tegyük fel, az volt a feladata, hogy
beépüljön a Dal Molin tiltakozói közé. Csakhogy maga sokkal
több volt megfigyelőnél. Magam láttam. Vezető volt, sőt, agent
provocateur. Azért volt olyan jól megszervezve a betörés. Most
pedig van egy emberrablásom, amelyet ugyanolyan jól
megszerveztek. Én pedig azt kérdezem magamtól: mi a
kapcsolat?
Mazzanti ismét tétovázott, majd azt felelte: – Adtam nekik egy
lehetőséget, hogy kitombolják magukat.
– Kiknek? – sürgette Piola.
– A tiltakozóknak. Amikor csatlakoztam hozzájuk, összevissza
beszéltek mindenfélét, hogy följebb kell lépni egy szinttel.
Flashmobok, ülősztrájkok… zavaros hülyeségek, bár akadt közte,
ami egész hatásos lett volna. Arra gondoltam, ha megszervezek
egy kis betörést, úgy fogják érezni magukat, mint akik valami
fontosat hajtottak végre.
– De figyelmeztette a tartótisztjeit, hogy jönni fognak.
– Természetesen. – Mazzanti keskeny szájjal mosolygott. –
Nem hagyhattam, hogy komoly kárt tegyenek valamiben. Azok a
munkások határidőre dolgoznak.
– És már különben is elraboltak egy amerikai srácot.
– Igen, de… – zavarba jött. – Esküszöm, az én tiltakozóim
közül egy se volt olyan okos, pláne olyan tökös, hogy egy ilyet
összehozzon. Persze verték róla a nyálukat, de az csak vágyálom
volt.
– Mint például Luca Marchesin?
 Mazzanti bólintott. – Tudtam, hogy sose csinálná meg. Annak
idején még csak nem is mondta túl komolyan. Inkább abban a
stílusban, hogy de pofára esnének, ha mi rabolnánk el az egyik
kölyküket!
– Azért maga beletette a jelentésébe?
– Természetesen. De nem mint valóban elképzelhetőt, csak
mint egy ötletet, ami szóba került. Csak hogy lássák, mennyire
dühösek kezdenek lenni az emberek a Dal Molin miatt.
– „Kik” lássák, Ettore? Kiknek küldte el a jelentést? A római
tartótisztjeinek?
Mazzanti a fejét rázta. – Róma nem foglalkozik ezzel. Én csak
rövid távú kiküldetésben vagyok itt, a fedőszemélyiségem
kiépítésére. A jelentéseim egyenesen Carver ezredesnek és Sergio
Sagese transzformatív igazgatónak mennek.

NEGYVENEGY

A Stuckyban, a tetőbár egyik csendes zugában találkoztak

Hollyval, színleg azért, hogy az beszámolhasson előző esti
beszélgetéséről Danielével. Amikor Holly azt mondta, hogy
Daniele szerint az emberrablók verbuváltak egy szabadúszó
hackert, Piola és Kat összenézett. Ez alátámasztotta, amit
gondoltak; az emberrablók túl jól meg vannak szervezve ahhoz,
hogy azok legyenek, akiknek állítják magukat.
– Egy másik okból is kértük, hogy jöjjön ide – mondta halkan
Piola. – Lehetséges, hogy maguknak az emberrablóknak is
vannak kapcsolataik az amerikai hadsereghez.
Holly nagyot nézett. – Micsoda?
– Az Azione Dal Molin egyik tagja beépített ügynök –
magyarázta Kat. – Jelentéseket küldött Carver ezredesnek, és
Sergio Samesének, az építési konzorcium igazgatójának. Az egyik
jelentésében szerepelt az egyik fiatal aktivista odavetett
megjegyzése, hogy el kellene rabolni egy amerikai gyereket.
Holly a fejét rázta. – Őrültség! Ez elképzelhetetlen –
elképzelhetetlen! – hogy valaha is ilyet tennénk! A sajátjainkkal!
 – Akkor is olyan nyom, amelyet ki kell vizsgálni – mondta
Piola, majd egy pillanatra elhallgatott. – Valahogyan. Sagesével
beszélhetünk, de Carver…
Holly szeme tágra nyílt. – Jaj, ne! Csak nem gondolja…
– A bázisra még csak be sem léphetünk engedély nélkül –
mondta Kat. – Szükségünk van a segítségedre.
– Az én segítségemre! Én nem… – Hirtelen elnémult. –
Engedély nélkül? Tehát ez még csak nem is hivatalos nyomozás?
– Még nem – mondta Piola. – De így a jobb, nem? Egyelőre
maradjon közöttünk… Így, ha kiderül is, hogy nem igaz, sosem
jut el a sajtóhoz. Míg ha hivatalos vizsgálatot indítanánk egy
ennyire komoly ügyben, percek alatt erről szólna minden. – Az
asztalon heverő Il Gazettinóra mutatott. – Sajnos, úgy látszik,
hogy ezek az újságírók nagyon jó kapcsolatokat ápolnak egyes
munkatársaimmal.
Holly hallgatott, de azt belátta, hogy az ilyesmit üdvös lenne
titkolni a sajtó elől. – Pontosan mire gondoltok, hogy mit
művelhetett az ezredes, és ez a másik ember? – kérdezte végül.
– Nem tudjuk. Lehet, hogy semmit. – Kat elmagyarázta, hogy
az amerikai katonai rendőrséget Mazzanti értesítette a tüntetők
betöréséről. – A lényeg, hogy Carver és Sagese ahhoz a nagyon
szűk körhöz tartoznak, amely egyáltalán tudott az Azione Dal
Molin létezéséről.
– Az ezredes mondott valamit, amikor nála voltam. Azt, hogy
sok ideje és pénze fekszik a tiltakozó mozgalom megfékezésében.
Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, viszont ez passzol
ahhoz, hogy ő építhette be Mazzantit. De miért akarna részt
venni ilyesmiben? Vagy akár Sagese? Semmit sem akarhatnak
kevésbé, mint reklámozni a tiltakozókat.
– Hacsak nem azért, hogy lejárassák az egész mozgalmat –
szólt csendesen Piola. – Két hónapja regionális népszavazást
akartak tartani a Dal Molinról. Pár nappal a kitűzött időpont
előtt a bíróság visszavonta az engedélyt.
– Emlékszem, de mi következik ebből?
– A helyhatósági választások egyes képviselőjelöltjei ellenzik –
vagy legalábbis ellenezték – a Dal Molint. Ha jól szerepeltek
volna a választásokon, a tiltakozóknak lett volna szócsövük a
tartományi parlamentben. Ha elegen szerepeltek volna jól,
márpedig itt a többség az amerikai jelenlét ellen szavazott volna.
akkor a tiltakozó mozgalom demokratikus mandátumhoz jutott
volna. Az pedig ugyancsak megnehezítette volna a dolgokat,
nem? Megérkezik Németországból háromezer katona
családostól, épp akkor, amikor a vendégnemzet kiszavazza őket?
– Utánanéztem – szólt közbe Kat. – Németországból egy
ugyanilyen alulról indult tiltakozó mozgalom miatt távoznak.
Amerika váratlanul persona non grata lesz Európában, megy
országról országra, keres egy helyet, ahol felverhetné a sátorfáját.
Pedig támaszpontokra nagyobb szüksége van, mint valaha:
összes stratégiai célja Afrikától a Közel-Keletig a hadműveleti
képességén, vagyis azokon az úgyszólván folyamatos
készenlétben levő légi és szárazföldi erőkön múlik, amelyeket itt
állomásoztat a földközi-térségben.
Holly nem köthetett bele ebbe az elemzésbe, de akkor is sok
részlet maradt, amelyet nem értett. – De hát… pontosan a
terroristagyanús személyek úgynevezett megkínzása tett
népszerűtlenné bennünket! – tiltakozott. – Miért kockáztatnánk,
hogy még népszerűtlenebbek leszünk?
– Nem tudjuk – mondta Kat. – Talán úgy tervelték ki az
egészet, hogy a vége az Egyesült Államok mellé állítsa a
közvéleményt. Vagy talán csak rosszul ítélték meg a
közhangulatot.
– Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok beleavatkozik egyik
szövetségese belügyeibe. Mi nem teszünk ilyet. Már nem.
Piola széttárta a kezét. – Nézze, lehet, hogy igaza van. De ez
akkor is egy nyom, amiből jelenleg nagyon kevés áll a
rendelkezésünkre. Annyit kérünk, hogy segítsen a nyomozásban.
Holly hallgatott, töprengett. – Maguk nem is dolgozhatnának
együtt!
Kat és Piola összenézett. – Pontosan – felelte az ezredes.
– Már megint lefekszenek egymással? – kérdezte nyersen
Holly.
 – Nem – mondta Piola – és nem is fogunk. Erre szavamat
adom.
Holly bólintott. – Na jó. Majd felteszek pár kérdést a
nevükben. De csak azért, mert azt gondolom, hogy ebből semmi
sem igaz, és segíteni szeretnék, hogy elvarrhassák ezt a szálat, és
áttérhessenek valamire, ami reálisabb. Valamire, ami valóban
segít megtalálni Miát.

NEGYVENKETTŐ

– Tehát azt hiszik, hogy Carvernek köze lehet hozzá?

Holly a fejét rázta. – Az túl erős megfogalmazás. Ezek profik,
tehát elfogadják, hogy puszta véletlen is lehet. De arra kértek,
nézzek utána, ki ismerhette még Sagese mellett a jelentéseket.
– Hm. – Gilroy ellökte magát az asztaltól, amelyhez
támaszkodott, és a kezét zsebre dugva megfordult az
osztályteremben. – Tehát ez arra utal, hogy korántsem egy
Amerika-ellenes terrorcsoport áll az emberrablás mögött, hanem
valamiféle sötét háztáji összeesküvés.
Holly beszámolt az öregembernek balul végződött
randevújáról Danielével, ám Gilroyt láthatólag jobban érdekelte
Piola és Kat új felvetése.
– Lehetséges? – kérdezte halkan.
– Nem látom, hogyan. – Gilroy ránézett. – Ám ez nem azt
jelenti, hogy ne kellene nyomoznunk. Remélhetőleg nem derül ki
más, csak az, hogy a barátai túlbuzgók voltak.
A nő sóhajtott. – Csak azt nem tudom, hogyan csináljam. Nem
mehetek oda Carver ezredeshez, hogy ki akarom hallgatni.
– Nem, viszont barátainak hipotézise két részből épül fel. Az
egyik az, hogy maga Carver lehet a kapcsolat. A másik, hogy nem
vaktában döntöttek Mia mellett. Ez lehet a megoldás. Mondja
Carvernek, hogy azt próbálja megállapítani, miért éppen ezért a
lányért vállalták az emberrablók ezt az óriási munkát.
– Majd meglátom, mit tehetek.
 Gilroy folytatta: – A következő kérdés az, hogy mihez fog, ha
talál valamit.
– Tessék, uram?
– Még ha talál is valamit, ami igazolja a barátai feltételezését,
talán sértheti Amerikai érdekeit, ha továbbadják a
Carabinierinek. Például rossz fényt vet ránk, és ezzel veszélyezteti
a katonáink életét… – Egy pillanatra elhallgatott. – Talán a
legjobb lenne, ha a Carabinieri úgy vélné, hogy ez nem
különösebben fontos vagy eredményes nyom, legalábbis nem
most.
A nő értette, amit hall. Nem szólt.
Gilroy bólintott. – Más szavakkal, Holly, azt a benyomást
kellene keltenie a barátaiban, hogy a Mazzantitól kapott nyom –
vagyis hogy valamilyen módon magának az amerikai
hadseregnek lehet köze az emberrabláshoz – zsákutca. Miközben
maga persze legjobb tehetsége szerint folytatja a nyomozást.
Képes rá?
– Azt hiszem – válaszolta tétován a nő. – Ha elhozhatom
magának, amit találok.
– Természetesen. Osszon meg velem mindent, de addig is jól
válogassuk meg, hogy kivel állunk szóba.
Holly már fordult volna el, amikor Gilroy utána szólt: – Még
valami. hogyhogy a Carabinieri egy ezredest küldött ki nyomozni
egy betörés után?
– Ó… – Holly beszámolt a csontvázról. – Úgy látszik, ez volt az
egyetlen kiszámíthatatlan elem a műveletben – tette hozzá.
– Amikor Mazzanti odaküldte a tüntetőket a felvonulási
területre, nem tudhatta, hogy ott ilyesmit találnak.
– Valóban. – Gilroy tűnődve simogatta az állát. – Piola
ezredes helyében én alaposan utánanéznék ennek.
– Miért?
– Miért? – Gilroy elcsodálkozott a kérdésen. – Mert akárkik
állnak is a dolog mögött, azok látnivalóan azt szeretik – és el is
várják –, hogy minden pontosan a terv szerint haladjon.
NEGYVENHÁROM

A falazás után alhatott pár órát. Mikor felébredt, a válla még

mindig fájt, és a karján véraláfutások sötétlettek ott, ahol
Arlecchino megragadta.
Kicipzárazta a kezeslábast, óvatosan megtapogatta a hátát.
Nem érezte, hogy eltört volna valamije. A többi módszerhez
hasonlóan, amelyeket eddig kellett elszenvednie, ezt is gondosan
kiszámították, hogy ne okozzanak maradandó sérülést.
Ez a körültekintés majdhogynem rosszabbá tette a kínzást.
Zörgött az ajtón a lánc. Arlecchino hozta az ételt. Ma igazi étel
volt, vagy az, ami itt annak számít: egy sütemény és egy doboz
üdítő. Vélhetőleg a jutalma azért, mert elviselte a falazást,
amiben az álarcos részesítette az éjszaka.
– Maga gonosz! – sziszegte. Már azt sem bánta, ha feldühíti.
– Amit hatszor sem tettünk meg veled, azt egy igazi fogollyal
százszor, sőt annál is többször csinálták volna egyetlen
kihallgatás alatt – mondta higgadtan az álarcos. – És sokkal
durvábban.
– Egy igazi fogoly vallhat, és akkor abbahagyják.
– Csupán akkor vallhat, ha követett el bűnöket.
– Amerika nem csinál ilyet azokkal, akik nem bűnösek!
– Kérlek, Mia! – nevetett gúnyosan Arlecchino. – Te okos lány
vagy. Most érthetően zaklatott állapotba kerültél, de ha csak egy
percig is gondolkozol, belátod, milyen ostobaságot mondtál.
Jelenleg százhatvannégy őrizetes van egyedül Guantánamón,
akiket több mint egy évtizeden át vallattak, azaz kínoztak! Ám
egész idő alatt nem szereztek meg tőlük a hatóságok semmiféle
bizonyítékot, amelynek az alapján bíróság elé lehetett volna
állítani őket. Mert ártatlanok? Vagy mert ennyire hatástalanok a
kihallgatási módszerek? Vagy az egyiknek, vagy a másiknak kell
lennie.
– Az elnök már megmondta, hogy be fogja záratni
Guantánamót.
– Ó, igen. – Mia tudta, hogy most epésen mosolyog az álarc
alatt. – A 2009-es Elnöki Parancs! Úgy bíztunk Obamában,
amikor először beiktatták! Azt mondta, hogy 2010. január 22-én
bezárják Guantánamót. Ilyen pontosan! Az ember azt hitte volna,
hogy ha csak pár órát késlekednek a bezárással, már baj lesz
belőle. De máig nyitva áll. Tudod, miért?
A lány a fejét rázta.
– Mert az elnök igazából nem akarta, hogy a guantánamói
rabokat bíróság elé állítsák, hát még hogy szabadon engedjék
őket! Csak jogtalanul át akarta szállíttatni őket más amerikai
börtönökbe. Ettől még a Kongresszusotok is felhördült. Úgyhogy
a rabok maradtak Guantánamón. A pokol tornácán. – Közelebb
hajolt a lányhoz. – Tíz év, Mia. Gondolj bele. Vannak emberek
abban a börtönben, akik nálad fiatalabbak voltak, amikor
elfogták őket, és mostanra életüknek csaknem egyharmadát
töltötték el azon a helyen. El tudod képzelni a kétségbeesésüket?
– Igen – felelte Mia csendes határozottsággal. – El tudom. Ez
elnémította Arlecchinót.
– Mellesleg Amerikának joga van védekezni – tette hozzá Mia.
Az álarcos összeszedte magát. – Ahogy nekünk is.
– De ha elfogadjuk ezt az elvet… – kezdte a lány.
Arlecchino felállt. – Ez nagyon érdekes, Mia, de nem téged kell
meggyőznünk, nekem pedig el kell intéznem dolgokat. Még egy
órád van, azután kezdünk.
Fogta a tálcát, kiment. Mia megfigyelte, hogy ismét fellobbant
benne a harag – nem akkor, amikor ő gonosznak nevezte, hanem
akkor, amikor vitatkozott vele.
Szereti hallani a saját hangját, gondolta. Jobban szeret
prédikálni, mint vitatkozni.
Érdekes.

NEGYVENNÉGY

Holly azzal az ürüggyel jelentkezett be Carver ezredesnél, hogy

tájékoztatnia kell Elston őrnagy állapotáról.
Csak részben volt ürügy. Már a falazás híre porba sújtotta az
őrnagyot, de a sajtóban körülcsámcsogott tény, hogy Miát a Club
Liberóból hurcolták el, megadta neki a kegyelemdöfést.
Elstonnak annyira a vérében volt a kemény önfegyelem, hogy
Holly még sose látta összeroppanni, így most, amikor az
őrnagyból kitört a zokogás, igazán aggódni kezdett érte.
– Megragadta a karomat – jelentette Carvernek – és azt
hajtogatta: „Megadok nekik mindent! Megteszek mindent, amit
csak akarnak!”
– Hmm – tűnődött Carver. – És az olaszok? Közelebb jutottak
már a lány megtalálásához?
Holly a fejét rázta. – Nem, uram. Minden eltelt nappal
szélesebb körre terjed ki a nyomozás, de az emberrablók eddig
egyetlen hibát sem követtek el. – Egy pillanatig tétovázott. –
Viszont azt kiderítette a Carabinieri, hogy az egyik tiltakozó,
Mazzanti, valójában nekünk dolgozik.
Carvernek pillája se rebbent. – Gondoltam, hogy előbb-utóbb
kiderül. Ha pedig a csendőrök tudnak róla ma, akkor az holnap
kétségtelenül benne lesz az olasz sajtóban.
Holly nem szólt.
– Nem hinném, hogy bárki is túlságosan háborogna, ha
megtudná, hogy lépéseket tettünk a támaszpontunk védelmében.
Az pedig, hogy az a csoport áll az emberrablás mögött, amelybe
az ügynökünk beszivárgott, csak azt bizonyítja, hogy ezek
mennyire veszélyesek. Ha egyáltalán történik valami, vélhetőleg
azért szidnak majd bennünket, mert nem építettünk be hozzájuk
több embert.
– Amennyiben az a csoport áll az emberrablás mögött, uram.
Carver szúrósan nézett rá.
– A Carabinierinél felmerült, hogy nem hamis nyom-e az
Azione Dal Molin – magyarázta Holly.
– Ki tenne ilyet? És miért, az istenfáját?
– Nem hiszem, hogy rájöttek volna, uram. Viszont felmerült a
kérdés, hogy kinek jelenthetett még Mazzanti. Mármint önön
kívül.
Carver farkasszemet nézett vele. – Én a lehető legszűkebb kört
tájékoztattam, alhadnagy. Sagesét a transzformálásnál. Mike
Pownallt a biztonságiaknál. Egy-két törzstisztet, akik közvetlenül
nekem jelentenek. Ennyi.
Holly gondolatban lementette a közölteket elemzés céljára.
– Akkor lehet, hogy valami egészen másról van szó. Részt vett
Elston őrnagy egysége valamilyen vitatott akcióban? Bármiben,
ami célponttá tehette őt vagy Miát?
– Tudomásom szerint nem. A Recon Red a 173-as FTCK.
Katonai nyelvről lefordítva ez azt jelentette, hogy Elston annak
a nyolcvan ejtőernyősnek a parancsnoka, akik felderítést,
terepszemlét és célkeresést hajtanak végre az ellenséges vonalak
mögött. – Igazi harcos – mondta szükségtelenül Carver. –
Ráadásul pokolian jó.
Holly megértette. Ez azt jelenti, hogy ő se nem harcos, se nem
jó, mert csak egy kapcsolattartó tiszt, ráadásul nő. – Én is ezt
mondtam nekik.
– Kiknek?
– Tudja, milyenek az olaszok, uram. Egyszerűen imádják a
bürokráciát. A Carabinieri sorra ki akarja hallgatni Elston őrnagy
embereit, hátha találnak valamilyen okot, hogy miért éppen az ő
lányát rabolták el. Engem az aggaszt, hogy ha engedélyezzük
nekik, ez erőforrásokat vonhat el az igazi nyomozástól. Viszont
nem is akarunk olyan színben feltűnni, mintha előírnánk a
csendőrségnek, hogyan végezze a munkáját.
– Nem tűröm, hogy kihallgassák az embereket, mintha ők
lennének a bűnözők! – mondta Carver. – Mellesleg a Recon Red
úgyis gyakorlaton van odafent Asiagóban. Ha elkezdeném
visszahívogatni az embereket a hadgyakorlatból valami tollas
kalapos és piros lampaszos carabiniere kedvéért, hamarosan
működésképtelenné válna az egész zászlóaljam!
– Talán én megtehetném, uram. Gyorsan begyűjtenék pár
részletet, amelyekből szerkeszthetnénk valamilyen hivatalos
külsejű aktát. Az elég lenne, hogy a Carabinieri leszálljon rólunk.
– Nagyon helyes. Csak ne zavarja meg az emberek ütemtervét.
– Értettem, uram. Magam is fel tudok menni Asiagóba.
– És továbbra is tájékoztasson az őrnagy és Mrs. Elston
állapotáról. – Carver egy biccentéssel jelezte, hogy leléphet.
 Holly távozott. Az ezredes egy darabig ült, és töprengett.
Azután elvette az asztalról a kézi beszélőt.
– Úgy néz ki, hogy gáz van – mondta, miután a hívott fél
beleszólt.

NEGYVENÖT

Kat a legutóbbi filmet nézte, azt, amelyben Miát megfalazzák,

mert arra gondolt, hogy ha a kínzás rögtönzött válasz volt a
Carnivia tervezett bezárására, akkor az emberrablók talán
elkövettek egy apró botlást vagy hibát, amit a korábbi filmekben
sikerült megúszniuk.
Piola megállt mellette. – Van valami?
Kat csalódottan rázta a fejét. – Hacsak nem ez a furcsa
ellentmondás a szöveg és a film között. – Visszament az első
felirathoz. – Látod? Itt azt mondja: „Az őrizetes meztelen
marad.” Utána mutatja Miát, aki nem meztelen. Kezeslábast
visel.
– Melyik a helyes?
– A felirat szöveghű részlet a CIA-memókból. Akkor miért
adtak rá ruhát? Az emberrablás célja mintha az lett volna, hogy
kikürtöljék a CIA módszereit. Érdekes módon mégsem
használják ki az alkalmat, hogy növeljék a nézettségüket.
– Mia talán csinált valamit, amivel kiérdemelte a jutalmat.
Vagy talán csak belefáradtak, hogy megalázzák.
– Ami egymagában is érdekes – tűnődött Kat. – Arra utal,
hogy nem olyan kíméletlenek, mint azok, akiket utánoznak. –
Felnézett a férfira. – Beszéltél Sagesével?
– Igen – felelte Piola, ugyancsak bosszankodva. –
Időpocsékolás volt.
A transzformatív igazgató semmivel sem mutatkozott
készségesebbnek annál, amilyen a legutóbb volt, a tiltakozók
betörésének hajnalán. A Costruttori Conterno jogászaitól
közrefogva jelentette ki, hogy ő mindössze átfutotta Mazzanti
jelentéseit. A biztonsággal kapcsolatos műveleti döntéseket,
mondta, kizárólag a katonaság hozza.
Az ügyvédeket mindenekelőtt az érdekelte, hogy ugye a
Carabinieri nem óhajt engedni az emberrablók követeléseinek?
Nyomatékosan közölték, hogy minden ilyen irányú próbálkozás
több millió eurós veszteséget okozna a vállalatnak. Ők már kértek
és kaptak is garanciákat a legmagasabb kormányköröktől, hogy
szigorúan ragaszkodnak a jelenleg érvényes politikához, amely
szerint a túszszedők követeléseit elutasítják.
Piola farkasszemet nézett Sagesével. – Csak hogy tisztázzuk:
ha választani kellene egy népszavazás és a között, hogy hagyjuk
Miát megrohadni a fogságban, maga jobban szeretné az utóbbit?
– De hát itt nem két dolog közül kell választani, ezredes úr –
mondta nyájasan Sagese. – Van egy harmadik megoldás is,
mégpedig az, hogy a carabinierék teszik a dolgukat, és
megtalálják Miát. Hogy pedig válaszoljak a kérdésére: mindegy,
mennyire ártalmatlannak tűnhet egy emberrabló követelése: ha
beadjuk a derekunkat, másnapra megtízszereződik a számuk.
Piola ekkor belátta, hogy felesleges tovább erőlködnie, és
felállt. Már távozóban volt, amikor Sagese megszólalt.
– Jut eszembe, ezredes úr. Azt hiszem, ezt oda kell adnom
magának.
Piros könyvecskét nyújtott Piola felé, elején egy címerrel és a
„Република Србија Пасош” szavakkal.
– A kotrógépkezelő hagyta itt, amikor lelépett – magyarázta. –
Nem tudtam, mihez kezdjek vele, úgyhogy csak üdült a
széfemben, miután az embereim megtalálták.
Piola elvette. Szerb útlevél volt Tarin Krasnaki nevére. Éppen
illett Krasnaki hamis munkavállalási engedélyéhez; míg Albánia
elég jól állt az Európai Unió leendő tagjainak várólistáján ahhoz,
hogy állampolgárai törvényesen dolgozhassanak Olaszországban,
Szerbia nem állt jól. Mindazonáltal különös, hogy a gépkezelő egy
ilyen fontos okmányt hátrahagyjon.
Ha már egyszer eszébe jutott az útlevél, elővette a zsebéből, és
odaadta Katnak. – Nyiss egy Eltűnt személy-aktát erre a névre,
jó? Kétlem, hogy megtalálnánk, de az ember sose tudhatja.
 Valaki belerikoltott a műveleti szoba zsivajába: – Új film!
Az összes carabiniere odacsődült az egyik legnagyobb
monitorhoz. Valaki benyomta a lejátszás gombját. A szobában
csend lett.
A film a már ismerős feliratokkal kezdődött:

AZ USA SZERINT NEM KÍNZÁS ARRA KÉNYSZERÍTENI

VALAKIT, HOGY ÁLLJON.

Utána bevágták a széken ülő Miát. A kezét megbilincselték, és a

narancsszín kezeslábast viselte, de semmi sem utalt arra, hogy
bántalmazták volna. Újabb szövegek úsztak be a képre:

ÍTÉLJÉTEK MEG MAGATOK!

VÁLASZUL A GYÁVA OLASZ KORMÁNYNAK, AMELY

CENZÚRÁZNI PRÓBÁLJA FELTÁRÁSUNKAT,
KÖZVETLENÜL OLASZORSZÁG NÉPÉHEZ
FORDULUNK, HOGY TÁMOGASSON BENNÜNKET EGY
SZABAD ÉS TISZTESSÉGES NÉPSZAVAZÁS
KÖVETELÉSÉBEN!

EBBŐL AZ OKBÓL NEM HASZNÁLJUK TÖBBÉ

KÖZVETÍTŐNEK AZ ÁLLAMI MÉDIUMOKAT, AMELYEK
AZ USA BEFOLYÁSA ALATT ÁLLNAK, HANEM
KÖZVETLENÜL A NÉPHEZ SZÓLUNK.

MA ESTE 9 ÓRAKOR MIA ELSTONT NEM KÍNOZZÁK

MEG.

NÉZZÉTEK MEG ÉLŐBEN A CARNIVIÁN!

Megjelent a Carnivia webcíme. Utána elfeketedett a képernyő. Ez

volt minden.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte valaki.
 – Azt, hogy taktikát változtattak – felelte az egyik tiszt. – Ez
olyan, mint a filmek előzetese. Feltornázza a tetszési indexet.
– Úgy látom, már megint az emberrablók írják elő, hogy mit
csináljunk – mondta csendesen Kat.
Piola bólintott. – Hallottál valamit Hollyról?
– Üzenetet hagyott nekem.
– És?
– Beszélt Carverrel. Egyelőre nincsenek további nyomok, de
majd tájékoztat bennünket. Olyan volt a hangja, mintha nem
nagyon reménykedne. – Beszéd közben észrevette, hogy
megbámulják őket. Kétségtelenül már az egész kapitányság tudja,
hogy ismét szóba állnak egymással. – Ne tegyük át ezt a
társalgást máshova?
Piola legyintett. – Nincs rejtegetni valóm. Mi a következő
lépés?
– Hát, van egy hely, ahol még nem nyomoztunk igazán.
– Hol?
– A Carniviában.
Piola felvonta a szemöldökét. – Az nem a CNAIPIC területe?
– Technikailag talán igen, de nekem úgy tűnik, hogy
mindenhez, ami Carnivia, szükség lesz Daniele Barbo
együttműködésére. Márpedig nem feltételezem, hogy miután
vádemelés nélkül tartóztatták le, túl nagy kedve lenne segíteni a
CNAIPIC-nek.
– Úgy gondolod, hogy neked beszélni fog?
– Úgy gondolom, hogy érdemes megpróbálni.

Alighogy Piola visszament az íróasztalához, megszólalt a

telefonja. – Pronto!
– Itt Marino felügyelő a padovai rendőrségtől – mondta egy
hang. – Piola ezredessel beszélek?
Piola azt felelte, hogy úgy van.
– Lehet, hogy különösnek találja a kérdést, ezredes, de ismer
egy bizonyos dottoressa Ester Iadanzát?
 – Dottora – helyesbített gépiesen Piola. – Ő dottorának nevezi
magát. Egyébként igen, köze van az egyik nyomozásomhoz.
Miért?
– És Cristian Trevisano professzort ismeri? – folytatta
kimérten Marino.
– Igen, őt is. – Piola kezdte rosszul érezni magát. – Miért
kérdi, felügyelő?
– Meghaltak – válaszolta érdesen Marino. – Úgy tűnik, a férfi
agyonlőtte a nőt, azután maga ellen fordította a fegyvert. Azért
hívom, mert maga üzenetet hagyott Iadanza telefonján. Arra
gondoltam, talán „célszemély” lehet, ahogy mondani szokás.
– Régész-patológus volt – mondta fáradtan Piola. Váratlanul
eszébe jutott Iadanza formás hátsója, ahogy ereszkedik le a
létrán, ő pedig csodálattal bámulja, de rögtön meg is bánja, amit
tesz. Okos volt, bátor, csupa élet, most pedig halott. Leült, mert
hirtelen attól félt, hogy rosszul lesz. – Nekünk emelt ki egy
csontvázat a Dal Molin repülőtérről. Trevisanóval pedig… az
azonosítás miatt beszéltem.
– Tudta, hogy szeretők voltak?
Piola töprengett. Igen, dr. Iadanza ajánlotta neki a professzort,
de egy szóval sem célzott gyengéd szálakra. – Biztos ebben?
– Feltétlenül. A férfi lakásán találták meg őket, az ágyban.
Természetesen, tekintve a pisztoly jelenlétét, nem zárhatjuk ki a
nemi erőszakot, de ez fölöttébb valószínűtlen. Az ágy mellett volt
egy palack bor, és egy tálka olajbogyó, amit megettek, a tálban
hagyva a magokat. Az én feltételezésem az, hogy szeretkeztek,
utána a nő bejelentette, hogy szakít, amit a férfi nem bírt
elviselni. – Hangja hol elhalkult, hol felerősödött, és kissé mintha
zihált volna. Piola úgy vélte, hogy siet, miközben ezeket mondja
neki, talán egy bisztróba tart ebédelni. – Na szóval, úgy
gondoltam, illik telefonálnom magának, már csak kollegialitásból
is.
– Köszönöm, de meg kell mondanom, felügyelő, én kétlem,
hogy úgy lett volna, ahogy leírja. Egyik sem volt vérmes típus.
– Az ilyet nem lehet tudni – mondta egykedvűen Marino. –
Szívügyekben különös dolgokra képes az ember.
 – De folytatják a bizonyítékok feltárását? Keresnek
gyilkosságra utaló jeleket?
Rövid szünet következett.
– Miért kérdezi? Olyan jellegű volt a nyomozása, hogy
életveszélybe sodorhatta őket?
– Nem, nem látszott annak – felelte Piola. Arra kérte őket,
hogy próbálják meg azonosítani a hiányzó partizánt, azt, aki
túlélte Max Ghimenti és társai meggyilkolását. Dr. Iadanza
üzente, hogy valami érdekeset találtak, ám a hangja fesztelen
volt, semmit sem utalt arra, hogy fenyegetve érezné magát. –
Ennek ellenére azt hiszem, hogy tovább kellene nyomozniuk.
Marino hangja egy árnyalatnyit hűlt. – Nem tudom, ezredes,
hogy maguknál a csendőrségen hogy csinálják a dolgokat, de mi a
rendőrségen a megszerezhető bizonyítékok alapján igyekszünk
szakszerű döntést hozni, mielőtt szükségtelen nyomozásokra
költenénk az adófizetők pénzét. Hozzátehetem, hogy a
helyszínelő csapat rendkívül hozzáértő emberekből áll.
– Természetesen – hagyta rá Piola. – Nem is vártam mást.
– A szabadságolásokat mindenesetre felfüggesztették, hogy
ennek az amerikai kamaszlánynak az elrablására
összpontosíthassunk. – Marino jelentőségteljes szünetet tartott.
– Mint hallottam, eredetileg a Carabinieri nyomozása volt.
– Valóban, és nagyon hálásak vagyunk a rendőrség
segítségéért – hazudta Piola. – Vethetnék egy pillantást rá?
– Mire?
– A professzor lakására.
– Az egy bűnügyi helyszín, ezredes. Nem hagyhatjuk, hogy
elszennyeződjön, nem igaz? Majd küldök magának fotókat.
Letette, mielőtt Piola rámutathatott volna, hogy először, aligha
szennyezhetné el a helyszínt, miután nem lesz további nyomozás,
és másodszor, érdekes, hogy Marino bűnügyi helyszínnek nevezi,
holott épp az imént bizonygatta nagy hévvel, hogy dehogy is
tekintik annak.
NEGYVENHAT

Danielét a giudeccai börtönben, a férfiak szárnyában tartották.

Sok más velencei középülethez hasonlóan ez is klastrom volt
valaha, amelynek gyönyörű, noha megkopott homlokzata sajátos
ellentétben állt jelenlegi rendeltetésével. Kat úgy hallotta, hogy
még egy régi konyhakert is van a közelben, ahol az apácák
valamikor a saját konyhájukra termesztettek gyümölcsöt,
zöldséget, míg ma a női foglyok munkájának eredménye kerül a
Fondamenta delle Convertitén a heti piacra.
A kihallgatóban találkozhatott Danielével, aki ilyen rövid idő
alatt is riasztó állapotba került. Besüppedt szeme lázasan,
űzötten bámult a nőre, és előre-hátra dülöngélt a széken. Amikor
Kat helyet foglalt vele szemben, látta, hogy a férfi karja össze van
firkálva az ing alatt.
– Beteg vagy? – kérdezte.
– Ki kell vinned innen!
Kat tehetetlenül széttárta a karját. – Nem rajtam múlik. Még
csak nem is a csendőrségen.
– Vannak dolgok, amelyeket el kell végeznem. Dolgok,
amelyek segíthetnek Mián.
– Akkor hagynod kell, hogy megtegyem őket helyetted.
– Te?!
– Miért ne? Van felhasználói fiókom a Carnivián. Eléggé
ismerem a működését.
Daniele mintha elhatározásra jutott volna. – Add ide a
telefonodat.
Kat habozott – amit a férfi kért, bizonyosan ellentétben volt a
börtön rendtartásával – , de csak egy pillanatig. Barbo fölment a
webböngészőre, majd onnan a Carniviára, olyan parancsok és
gyorsbillentyűk között csapongva, amelyeket Kat nem ismert.
– Hogyan… – kezdte volna, de a férfi azonnal a szavába vágott.
– Mindjárt beszélünk. Most összpontosítanom kell.
Kat perceken át figyelte, ahogy csapong az üzenetek között,
van, amire válaszol, másokat töröl. Utána visszaadta a telefont. –
Belogolva hagytam, egy adminisztrátori jelszóval. Közvetlenül
beszélhetsz a varázslókkal.
A nő egy pillanatig azt hitte, hogy talán idegösszeomlást
kapott.
– Varázslókkal?
– Nem egyedül irányítom a Carniviát – türelmetlenkedett
Daniele. – A varázslók, azok az adminisztrátorok. Eric, Anneka,
Zara és Max. Bennük megbízhatsz.
– Miben?
Daniele mély lélegzetet vett, hogy ne hadarjon. – Volt az a
felhívásom. Egy carniviás felhasználó jelezte, hogy Miáról
forgatott filmeket kínáltak neki eladásra. Ezekben az a fontos,
hogy az emberrablás előtt készültek. Legalábbis az egyiken Mia a
szobájában látható.
Kat elkomorodott. – Hogyan lehetséges ez?
– RAT.
– Daniele, ezt el kell magyaráznod!
– Távoli számítógép-kezelésre alkalmas program. Viszonylag
egyszerű program, ami lehetővé teszi, hogy átvedd az irányítást a
mások számítógépe felett. Megnyithatod az e-mailjüket,
átnézheted a mappáikat, ellophatod a jelszavaikat, miközben
gépelik őket… Vagy bekapcsolhatod a webkamerájukat, és
észrevétlenül lefilmezheted őket. Így már érthető, honnan tudták
az emberrablók, hogy Mia elmegy a klubba. Egyszerre követték
elektronikusan és a valóságban.
– Tehát így jutottak be a carniviás fiókjába! Megszerezték a
jelszavát?
– Talán. Ez még nem magyaráz meg mindent, amit tettek.
– Meg tudjuk állapítani valamilyen módon, hogy ki ez a
hacker?
– Nem könnyen, de ez nem azt jelenti, hogy ne csalhatnád
tőrbe.
– Hogyan?
– Van legalább egy gyenge pontja: a hiúsága. Erről árulkodtak
a nekem küldött üzenetei, és azzal is bebizonyította, hogy
filmeket próbál eladni Miáról. Nem pénzért teszi, hanem
kérkedik a többi hacker előtt. Ha elég értékes díjat ajánlunk neki,
talán hajlandó nagy kockázatot vállalni érte.
– Milyen díjat?
Daniele rámutatott. – Téged.
– Engem!
– Igen. Keresd meg, hízelegj neki, mondd, hogy szükséged van
a szolgálataira, és kész vagy fizetni értük. Szinte bizonyosan küld
egy RAT-ot a számítógépedre, hogy ellenőrizzen. Csak arra nem
számít, hogy a varázslók ezt használják majd alagútnak, amelyen
eljutnak az ő gépébe. Légy óvatos. Azt tanácsolom, takarítsd ki a
számítógépedet, és teremts magadnak egy vadonatúj ént. Tüntess
el minden adatot, amiből megismerheti a személyazonosságodat
vagy a lakcímedet; annyit hagyjál, amiből elhiszi, hogy létező
személy vagy.
– Miből fogom tudni, hogy megtaláltam?
– Ne aggódj, dicsekedni akar majd. – Elvette a nő telefonját,
megnyitott egy üzenetszálat, megmutatta Katnak. – Ez volt az
egyik válasz a felhívásomra.

Tehát azt akarod, hogy a barátaid találjanak meg? Vicces

lesz!

NEGYVENHÉT

Holly észak felé hajtott a kis Fiat 500-assal, a hegylánc irányába,

amely úgy emelkedett ki a venetói síkságból, mint egy fehérrel
csipkézett oromzatú, irdatlan, félelmetes bástyafal. Majdnem két
óráig tartott az út, de ő észre sem vette. A küldetésén töprengett,
ami lényegben azt jelentette, hogy kémkednie kell a feljebbvalója
után.
A lojalitásnak ugyanaz az íratlan törvénye, amely azt írta elő,
hogy nem vitatjuk a parancsokat, arra is kötelezte az embert,
hogy ne kételkedjék azokban, akik a parancsokat adják. A
feljebbvalónak mindig igaza van: ha az események az ellenkezőjét
bizonyítanák, akkor az ember tudomásul veszi, hogy a vezetés
súlya iszonyú, és még a rossz döntés is jobb a semmilyennél.
Hatalmas bizalmi válságnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy az
ember panaszt tegyen, hivatalosan vagy másképp.
Egy ezredes tetteit vitatni olyan súlyos függelemsértés, hogy
Holly valószínűleg hadbíróság elé kerülne, ha kiderülne, miben
mesterkedik.
Csakhogy ott volt Mia. Holly senkinek sem árulta el, de magát
látta minden alkalommal, ha megnézte azokat a rettenetes
filmeket. Tudta, milyen érzés felnőni egy támaszponton, a
katonák világának részeként, mégsem egészen katonaként. Végül
persze katona lett, de volt idő, amikor ugyanolyan könnyen
fellázadhatott volna.
Azt is tudta, milyen érzés fuldokolni a mások elvárásaitól a
nőkkel szemben.
Még azt is tudta, milyen a kínzás. Ahogy Danielnek mesélte,
kiképzéséhez hozzátartozott az alapfokú túlélőtanfolyam
elvégzése. A SERE kóstolót adott, hogy mire számíthat, ha elfogja
az ellenség. Az első iraki háború után a SERE a női tisztjelöltek
számára kiegészült a szexuális megaláztatással, amelyben a
végzős fiúk játszották a kínzók szerepét. Amint a kiképzés véget
ért, az összes érintett úgy tett, mintha csak mélyen beleélték
volna magukat a szerepbe. Ám Holly tudta, hogy ez nem igaz.
Nincs az a színész, pláne az a fiatal tisztjelölt, aki megjátszhatta
volna azt a csillogó szemű izgalmat. Számára ez volt a
legrosszabb, amikor rájött, hogy azok, akikre felnézett, akiket a
barátainak tartott, mit gondolnak róla valójában. Tudta, hogy
egyes tisztiiskolások megvetően csak „naci” néven emlegetik a
női kadétokat, akik egyedül arra jók, hogy magukra húzzák őket,
mint egy gatyát, de azt nem várta, hogy ekkora indulattal vagy
hangerővel kántálják a fülébe, vagy azt ajánlgassák, hogy ők majd
befűtenek a frigid leszbikus pinájába, miközben Holly
félmeztelenül, megbilincselve lógott a kötélen, és a kadétok hideg
vizes slaggal locsolták.
Ha azzal, amit tervez, csak egy kicsit is segíthet Mián, akkor
megteszi.
 Asiagónál lekanyarodott a sztrádáról. Attól kezdve keskeny
utakon manőverezett az óriás hegyoldalakon, ahol a Fiat jobb
kerekét legfeljebb harminc centiméter választotta el a nyaktörő
szakadékoktól. Fölötte a meredélyt vastagon belepte a hó,
amelynek a súlya mélyen lehúzta a fenyőfák ágait. Holly szerette
a hegyeket – az apja minden télen ide hozta fel síelni az egész
családot –, de valahányszor találkozott egy busszal vagy egy
teherautóval, amely veszélyesen kilengett a hajtűkanyarban,
mindannyiszor hálát adott az olaszoknak, amiért az apró, ügyes
autókat kedvelik.
A Recon Red egy erdős völgyben gyakorlatozott, magasan a
hóhatár fölött. Holly megkereste a tábort egy eldugott tisztáson,
és nem lepődött meg, amikor senkit sem talált a két szakácson
kívül, akik krumplit hámoztak. Az egyiktől megtudta, hogy az
egység – körülbelül hatvan ember – csak ebédre jön vissza.
– Mármint ha nem szúrják el – mondta. – Csak maradjon itt,
és látni fogja a léggömböket.
– Léggömböket?
A szakács bólintott. – Égi kampó. A menekülést és az
evakuálást gyakorolják. Húsz perce volt az első menet.
Hollyt érdekelte a látvány. Az égi kampót – becsületes nevén a
Fulton-féle föld-levegő evakuálási módszert – ritkán gyakorolták
mostanában, kivéve a felderítőket, akik rászorulhattak, hogy
helikopterrel hozzáférhetetlen, ellenséges területről kelljen
kimenekíteni őket. Daráló helyett a repülőgép ledobott egy
csomagot minden katonának, amelyben volt egy meteorológiai
léggömb, egy heveder és egy gáztartály. A katonák sorra
felfújtatták a léggömbjüket, amely felkapta őket a levegőbe. A
gépen egy villaszerűség befogta a kötelet a ballon meg az ember
között, és utána már csak fel kellett húzni a katonát a
biztonságba. Egyszerű, kezdetleges módszer volt,
századmásodperces pontosságú időzítést követelt. Aki túl korán
fújtatta fel a gömbjét, felszállt az égbe, ahol nyoma sem volt
gépnek, és ment egyenesen a fagyhalálba; aki túl későn, azt vagy
elfogta az ellenség, amely a ledobott csomagból rögtön látta, hol
keresse a katonát, vagy lemaradt a gépről.
 – Hogy van megszervezve a gyakorlat? – kérdezte Holly. – Az
egyik csapat a mentőosztag, a többiek a rossz fiúk?
A szakács bólintott. – És hogy motiválják őket, az üldözők
akkor kapnak csak kaját, ha sikerrel járnak. Én rájuk fogadok.
Nem mintha nem sajnálnám a menekülőket. Ha utolérik őket a
rosszak, lesz egy kis szerepjáték.
Holly vigyázott, hogy ne rázkódjon össze. Azok az egységek,
amelyeknél a legnagyobb a valószínűsége, hogy fogságba esnek,
C-szintű túlélőkiképzésben részesülnek. A „szerepjáték”,
amelyről a szakács beszélt, kétségtelenül sokkal rosszabb lesz
mindennél, amit ő átélt.
– Úgy hallom, kezdődik az előadás! – mondta a szakács, és
felnézett az égre.
Holly repülőgépzúgást hallott. A havas hegyoldalak ide-oda
dobták a hangot, amelyről így nem lehetett megállapítani,
honnan jön. Mintegy végszóra vörös léggömb – Holly méteres
kerületűnek saccolta – emelkedett ki a távoli erdőből, és
gyorsulva szállt a magasba. Körülbelül tíz méternél
megrázkódott, majd lassabban folytatta útját. Annál a
rándulásnál emelte fel a földről az embert – gondolta. Már meg is
jelent a fák fölött a fehér gyakorlóruhás alak, akit egyenesen vitt
fel az égbe a ballon. Holly el se akarta képzelni, mekkorát rántott
rajta a kötél, amikor elszakadt a földtől, vagy hogy milyen érzés
lehet, ha így húznak fel valakit a levegőbe.
– Azt mondják, marhára be lehet indulni tőle! – jegyezte meg
a szakács. – Bár ezt akkor mondják, amikor ismét két lábbal
állnak a földön.
Újabb léggömb jelent meg, harminc másodperccel az első
után. Már látszott fent a gép, alacsonyan, sebesen szállt az erdő
fölött, a villa az első léggömb kötelére szegeződött. Felkapta az
első katonát, leírt egy hajtűkanyart, indult a másodikért. Úgy
időzítik a felszállásokat, hogy kettő között megfordulhasson a
gép, állapította meg Holly. A harmadik léggömb most bukkant
elő a fák közül.
 Négy léggömb szállt fel, mind a négyet begyűjtötte a gép. A
szakács vigyorgott. – Úgy néz ki, nem kell féltenem a pénzem.
Hatfős csapat volt.
Harminc perccel később megérkezett az első teherautó.
Miközben ettek, Holly elmagyarázta a parancsnok hadnagynak,
hogy Elston őrnagyról akar beszélni az emberekkel. Carver nevét
egyelőre nem említette.
– Hát persze! – mondta azonnal a hadnagy. – Ha ez segít az
őrnagy srácán, beszéljen akár minddel, ha akar!
Holly kihasználta az alkalmat, hogy rákérdezzen a Recon Red
bevetéseire.
– Öt turnét húztunk le Afganisztánban hat év alatt. Többnyire
Vardak tartományban. Kemény hely. – A környező erdőkre
mutatott. – Mindenki azt képzeli, hogy Afganisztán forró, pedig a
hegyek évente négy hónapban olyanok, mint ez itt.
– Volt a Recon Rednek valaha is… – Holly tétovázott – olyan
akciója, amit kifogásoltak?
– Mint például, alhadnagy?
– Nem tudom pontosan. Akármi, amiért személyesen Elston
őrnagyon akartak bosszút állni. Bármi, aminek kihallgatásokhoz
vagy polgári áldozatokhoz volt köze.
A hadnagy a fejét vakarta. – Tudtommal nem. Bár az utolsó
bevetésen csakugyan összeszedtünk pár célszemélyt, hogy a
hírszerző hapsik kihallgathassák őket. Kapunk egy nevet, fotót és
címet, utána átmegyünk tálib területre, és lekapcsoljuk őket. De
mi tényleg csak annyit csináltunk, hogy összeszedtük és átadtuk
őket. Olyan, mint egy speciális házhozszállítás, gépfegyverrel.
Az emberek kivétel nélkül megerősítették a hadnagyuk szavait.
Látszott, hogy őszintén tisztelik Elston őrnagyot. Az egyik
elmesélte, miként kockáztatta az őrnagy az életét, hogy
megmentsen egy parasztfiút, aki két tűz közé került a tálibokkal
folytatott harcban. – A hátán cipelte ki a senkiföldjéről, ráadásul
hátrálva, hogy a testével takarja a srácot – mondta a katona. –
Ezzel a két szememmel láttam!
Carver nevét vállvonogatás és üres tekintetek fogadták.
Általában ritkán látták. Miközben a katonák kint voltak az
előretolt állásokban a tálib területen, Carver a Bagram
Légitámaszponton tartózkodott, vagy Afganisztán és a Pentagon
között ingázott.
Egy másik felderítő azt mesélte el, hogyan gondoskodott
Elston egy sebesült katonáról. – Joe-nak ellőtték a lábát, amivel
vége lett a katonai pályafutásának. Az őrnagy tartotta vele a
kapcsolatot, segített intézni a gyógykezelést az
egészségbiztosításnál. Joe egy darabig nagyon rákapott a szerre,
de az őrnagy segített neki lejönni róla. Máig meglátogatja pár
havonta, mert Joe-nak nincs családja, úgyhogy itt maradt
Olaszországban. Azt hiszem, nem akart túl távol lenni a csapattól.
Holly ezt megértette. Az apja is egy toszkán faluba akart
visszavonulni, hogy onnan látogasson le hetente Camp Darbybe,
és kihasználja a veteránok jogosultságát az áfa-mentes vásárlásra
és tankolásra, de mielőtt megtehette volna, leszerelték az első
agyvérzése miatt. – Megvan maguknál a címe? Szeretnék
beszélni vele.
– Persze, itt van a telefonomban – mutatta a katona. – Fent a
Comói-tó mellett. Joe szereti a hegyeket. Részemről én annyi
rohadt hegyet láttam, hogy az elég egy életre. Inkább a
homokozó! – mondta, a katonai szlenget használva a sivatagra.

NEGYVENNYOLC

Kat a carniviás expedícióhoz visszavitte a laptopját a Stuckyba.

Danielétől kapott egy linket, hogy adminisztrátorként
jelentkezhessen be, de amennyire megítélhette, ez csak annyiban
különbözött a szimpla bejelentkezéstől, hogy megjelent egy
szövegdoboz, és azt kérdezte:

A) Láthatatlan kíván lenni?

B) Látható kíván lenni?

Rákattintott a „láthatóra”, mire a Barbo-palotában találta magát,

a lépcső alján. Fölment a tolongó, maszkos avatárok között, és
kopogtatott a zeneterem ajtaján. Ez általában tiltott terület volt,
örökké zárt ajtajával. De ma megnyílt előtte.
Odabent két alak várta. Az egyik a Scaramuccia pápaszemes,
hosszú orrú álarcát viselte. Kat tudta, hogy ő Max. A másik arany
cirádás, fekete voltót. Daniele megmondta, hogy az lesz Zara.
Köszönöm a segítséget, gépelte Kat.
Nincs mit, felelte Max. Már végeztünk egy kis kutatást. Van
valaki a piacon, akivel beszélhetünk.
Végig ott leszünk melletted, tette hozzá megnyugtatásul Zara.
Senki más nem láthat minket, de ott leszünk.
Különös érzés volt végigmenni a Carnivia keskeny
csatornáinak kikövezett partján a két adminisztrátorral – még
mindig nem bírt úgy gondolni rájuk, mint „varázslókra” – akik
úgy fogták közre, mint két őrangyal. Danielétől hallotta, hogy
Zara a való életben csak kétszer járt az igazi városban, Max pedig
egyszer sem, de ugyanolyan jól ismerték Velencét, mint ő,
automatikusan választották ki a legjobb utat a sikátorok
szövevényében a Rialto felé.
A piacon Zara és Max odaterelték egy pulthoz, amely látszólag
semmi érdekesebbet nem kínált a citromnál. De mikor
közelebbről megnézte, a dobozok elmozdultak, egymásba
csúsztak és átalakultak jegyekké, ilyen feliratokkal: „John the
Ripper”, „pOfSYN+ACK”, „Kraken”, „BlueCoat Proxy SG9000”,
és Kat rádöbbent, hogy az eszközöket látja, amelyeket a hackerek
használnak.
Miben segíthetek?
Ezt az árus kérdezte. Közel hajolt Kathoz, így biztosítva, hogy a
beszélgetésük kódolva legyen.
Valami különlegeset keresek, gépelte a nő.
Például? Nem minden árumat teszem ki a pultra.
Nekem RAT kell. Olyan erős, amely eltünteti a saját nyomát.
Talán olyan, amely parancsra alkalmazható.
Hosszú csend következett, mintha az árus PM-ben tárgyalna
valakivel. Azután: Keresd Pulcinella379-et a bárban.
 Kat körülnézett, és meglátta a Bacaro al Mercato bejáratát.
Bement. Fekete Pulcinella-maszkot viselő avatár ült a pultnál, és
a laptopján gépelt. Kat kissé félszegen közeledett hozzá.
Elnézést – gépelte.
Mit óhajt? – felelte oda se nézve az avatár.
Kat megismételte a kérdését.
Van NetBIOS RAT-om, GhOstnet forráskódból személyre
szabva, felelte Pulcinella.
Kat mögött Zara gépelni kezdett privátban: [Kat, a GhOstnet
olyan távoli számítógép-kezelésre alkalmas program volt,
amelyet kínai hackerek dolgoztak ki, talán a legrafináltabb a
maga műfajában. A kínai kormány használta számítógépes
kémkedésre. Ha valóban megvan a forráskódja, ez sokat
megmagyaráz. ]
Mibe kerül? – írta Kat Pulcinellának.
20 BTC.
[Kat, a BTC annyi, mint bitcoin, a netes valuta. Jelenleg 820
dollár az árfolyama. Több mint 16 000 dollárt kér egy
másolatért.]
Kat gondolkozott, majd megkérdezte: Kaphatnék
termékmintát? Valamilyen bizonyítékot, hogy valóban az,
aminek mondod?
Simán.
Megjelent közöttük a levegőben egy szövegdoboz.

Pulcinella379 csatolmányt küldött neked. Elfogadod?

[Kat, úgy vigyázz, hogy amint rákattintasz arra a

csatolmányra, lehet, hogy nem korlátozhatod az irányítását a
géped fölött.]
[Értettem.]
Rákattintott az elfogadásra.
Egy pillanatig semmi sem történt. Majd az ablak, amelyben a
Carniviát nézte, váratlanul összezsugorodott. Megnyílt egy másik
ablak, egy jegyzettömb-program, amelyet Kat még sosem
használt, és olyan gyorsan jelentek meg rajta a szavak, mintha
gépelnék őket:
A minta te vagy.
A monitort kitöltötte Kat meghökkent arca, úgy, ahogy a
webkamera vette. Az arcban ezernyi ablak nyílt meg és zárult be.
Pulcinella végignézte a gépére telepített összes programot: a
netes kedvenceit, a böngészéseit, a nemrég lehívott
dokumentumokat, e-maileket, még a fotóit is. Daniele
utasításának megfelelően eltávolított mindent, aminek az alapján
túlzott pontossággal azonosítható lett volna, de így is kínosan
érezte magát.
Miközben a képernyőn egymást váltották az ablakok,
Pulcinella begépelte:
Mondd csak, minek kell neked ez a RAT?
Kat felkészült a kérdésre.
Egy tróger lefilmezett bennünket, amikor együtt voltam vele.
Meg akarok fizetni érte.
Hmm.
Újabb ablakok nyíltak és csukódtak. Közben a Pulcinella
gépelt:
Most csak villogok, tudod. Normális esetben ez a rész
tökéletesen rejtett. Nincs értelme, hogy a rabszolga tudjon a
RAT-ról.
Azután:
Keresem a filmet. Miért nincs itt?
Kat gépelt: Állókép volt, és töröltem.
Kár. Úgy szerettem volna látni. MILF-hez képest cuki vagy.
Húzz a sunyiba, Pulcinella!
Szólítsál csak Éterinek. És látnom *kell* azt a képet.
Miért?
Mert bizonyítékot akarok, hogy az vagy, akinek mondod
magadat. Most mindenki majrés egy kicsit. Egy állókép a
filmből pont megteszi.
Kat valószínűleg szerezhetett volna másolatot a carniviás
postafiókjából, de minden idegszála azt kiabálta, hogy ne ossza
meg ezzel az alakkal, aki Éterinek nevezi magát.
 Nincs kép, írta. Kell a pénz, vagy nem?
Éteri nem válaszolt. Ablakok nyíltak, zárultak. Az egyik fekete
volt, és a parancssort elindító C: jelet tartalmazta. Kat csak nézte,
ahogy Éteri begépel egy csomó parancsot, ami az
>unkill[recycled] kifejezéssel végződött.
Megjelent a Windows üzenete: Biztosan vissza akarja állítani
a törölt mappát [recycled?] Y/N
Felvillant az Y, és pár perccel később ott villogott a monitoron
az összes mappa, amelyeket Kat törölt a gépéből.
Francba! Daniele figyelmeztette, hogy takarítsa ki a laptopját,
úgyhogy mindent törölt, és a lomtárt is kiürítette, miután
elolvasta számítógépe villogó figyelmeztetését, hogy amit a
lomtárból kipucol, az örökre odavész. Nem tudta, hogy egy ilyen
parancs visszafordítható! Gyorsan ki akart lépni az internetből,
hogy kidobja a gépéből Éterit, de az gyorsabb volt nála. Alighogy
Kat megnyitotta a wifipanelt, az rögtön be is csukódott. Hiába
próbálkozott a „Start” gombbal, majd a „kikapcsolással”, mert
minden bezárult előtte.
Fogalma sem volt, hol van a szállodai router. Nem szakíthatja
meg a kapcsolatot Éterivel, ha csak le nem rohan az utcára, és
addig szalad, amíg megszűnik a jel, ám Éteri úgyis jóval előbb
megcsinálja, amit akar. Sorra görgette le a törölt mappák listáját,
gyorsan megnyitotta azokat, amelyek a legjobban érdekelték. Kat
elszörnyedve bámulta a monitort, amelyen az e-mailektől a
fotókon át a böngészési előzményekig ott volt minden.
Éteri megállt az „Egy szép kép rólad és rólam” fejlécnél. A
következő pillanatban ott volt a monitoron Kat és Riccardo az
ágyban,
Oké, gépelte be végre-valahára Éteri. Érdemes vagy a
figyelmemre, Kat. Vagy szólítsalak inkább Ritának?

NEGYVENKILENC

Holly csak a minimális időt töltötte a Camp Ederlében, mielőtt

ismét elindult északra. Joe Nicholls, a rokkant egykori felderítő
ott élt közvetlenül a svájci határ alatt. Arrafelé már nem voltak
kelet-nyugat irányú utak, ezért Holly először visszatért délebbre,
hogy nekivághasson a hegyekbe vezető, hosszú útnak.
Elhajtott a Lecco-tó mellett. Az út a sziklába vágott alagutakon
át kanyargott fölfelé. Ismét elhagyta a hóhatárt, az útjelzők táblák
– amelyek erre már háromnyelvűek voltak – St. Moritz és a Szent
Bernát-hágó felé mutattak. Chiavennánál letért egy még kisebb
útra, amely a Passo di Splugóhoz, a Splügen-hágóhoz vezetett.
Nicholls a Bocchetta del Pinerocolo, a hófödte fekete
sziklahágó kapujában lakott, amely olyan volt a parányi falu
mellett, mint a törékeny csónak fölé tornyosuló óceánjáró.
Közigazgatásilag ez még Olaszország volt, ám Holly megfigyelte,
hogy a falusi vendéglő elé állított fekete tábla ugyanúgy megadja
a konyhafőnök esti ajánlatát svájci frankban, mint euróban.
Előretelefonált Nichollsnak, hogy ne érje váratlanul az
érkezése, de nem mondott sokat. Amikor becsengetett a
magányos kunyhóba, Nicholls elég készségesen ajtót nyitott, és
egy biccentéssel üdvözölte. – Boland, ugye? – kérdezte, majd
bevezette a nőt a sítartó állványok és hótaposók mellett egy
takaros konyhába, kilátással a hegyre. Noha mindent hó borított,
Nicholls egy szál pólót és melegítőalsót viselt, mintha gyúrt
volna. Még mindig olyan izmos volt, mint egy hivatásos katona,
noha feltűnően bicegett.
Kávét főzött Hollynak egy Bialetti rezsón, miközben a nő
elmagyarázta, miért jött.
– Figyelemmel követtem a híreket Miáról –, mondta Nicholls,
amint Holly befejezte. – Küldtem egy üzenetet is, hogy mennyire
sajnálom. Iszonyú lehet ez neki.
A nő bólintott. – Az.
– Szóval úgy gondolja, hogy valami konkrét okból szemelték ki
éppen az ő családját?
– Ez azért túlzás – felelte Holly. – Annyit tudok, hogy ez egy
lehetőség, amelyet fontolóra kell vennünk.
– Elston őrnagy kétszer mentette meg az életemet – mondta
egyszerűen Nicholls. – Egyszer harcban, amikor az ujjára
csavarta a combverőeremet, hogy ne vérezzek el. Egyszer egy
évvel később, amikor segített lejönni a drogról. Nincs, amit meg
ne tennék érte. De nem jut eszembe semmi, ami fontos lehet.
Nagyon sajnálom, hogy hiába jött.
Holly rákérdezett Carverre, de Nicholls csak vállat vont. – Aki
felderítő, szinte mindig kint van a terepen. Carver emberei
Bagramban állomásoztak. De akik vele dolgoztak, azt mondják,
rendes tiszt. Nem az a típus, aki hagyja, hogy aktatologatók
akadályozzák az akciót, ellentétben egyesekkel, akik ezüst sast
viselnek a zsebükön.
– Ha már idejöttem, nem bánja, ha rákérdezek a drogokra?
– A szokásos sztori. A fájdalom miatt kezdtem használni, meg
azért, mert halálra untam magamat a csapat nélkül. Mihelyt
egyszer rákaptam a heroinra, nem szabadulhattam tőle. Az
őrnagy meghallotta, idejött, és úgy letolt, hogy alig álltam meg a
lábamon. Azt mondta, szégyent hozok a Recon Redre, mint ahogy
azt is hoztam – és bejuttat egy programba, ha meglesz hozzá a
kellő akaratom. Én meg beláttam, hogy muszáj gatyába ráznom
magamat.
– Tehát a seregben még nem használta?
Nicholls a fejét rázta. – Az én bajom az után kezdődött, hogy
visszajöttem. Olaszország dugig van hernyóval. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Nézze, nem tudom, mennyire fontos ez, de…
– Igen? – biztatta Holly.
– Utoljára két hónapja beszéltem az őrnaggyal, rögtön az
utolsó bevetése után. Amikor visszatért, feljött ide meglátogatni,
megnézni, hogy boldogulok. Nagyon jól boldogulok, mint maga is
láthatja. Kérdeztem, hogy van-e valami különleges oka a
látogatásának, mire ő azt mondta, csak emlékeztetni szerette
volna magát, hogy mi is ez. Az volt az érzésem, hogy berágott
valamitől.
– Valamitől a seregben?
– Azt nem mondta. De lehet.
– Beszélni fogok vele – mondta Holly. – Rákérdezek, hogy
mire értette.
Nicholls bólintott. – Tegye azt. – A hegyre mutatott. – Ugye,
nem haragszik, de lekések a sífutó-edzésemről.
 – Megcsinálja mindennap? Ez igen!
Nicholls vállat vont. – Többek között ezért lakom itt fent. Sível
senki sem sántít, ugye.
– Így van. Hát akkor jó síelést. – Holly tudomásul vette, hogy
itt nem jut többre. Az órájára pillantott. Még harminc percet sem
töltött Joe Nichollsnál. – Azért köszönöm.
– Szívesen. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni.

ÖTVEN

A giudeccai börtönben Daniele szótlanul hallgatta végig Kat

beszámolóját arról, hogyan sikerült Éterinek helyreállítania az ő
törölt mappáit. – Elhoztad a laptopot? – kérdezte, miután a nő
befejezte.
– A táskámban van – mutatta Kat.
– Kikapcsolva, vagy alvó módban?
– Kikapcsolva. – Zara figyelmeztette Katot, hogy ha csak alvó
módba teszi a számítógépét, Éteri bármikor felébresztheti.
– Helyes. Tegyük fel, még nem tudja, hogy carabiniere vagy.
Ha le akarjuk győzni, az előtt kell megtennünk, mielőtt rájön.
– Hogyan csináljuk?
– Eltemetek egy mappát a hardveredbe, és azt a látszatot
keltem, mintha megpróbáltad volna eldugni. Amikor Éteri
megnyitja, a mappa közvetlenül a gépébe telepít egy trójai vírust.
– Egy pillanatra elhallgatott. – Gyorsan kell csinálnom, mert
lehet, hogy riasztója van, amely abban a pillanatban
figyelmezteti, ahogy bekapcsolod a laptopot. Felkészültél?
– Abszolúte! – felelte Kat, aki nem tudta, hogy pontosan mire
kell felkészülnie.
Daniele eltakarta a webkamera lencséjét egy papírdarabbal,
bekapcsolta a laptopot, és azonnal fölment az internetre. Mintha
letöltött és módosított volna néhány mappát, de olyan gyorsan,
hogy Kat nem bírta nyomon követni.
– Most töltődik – mondta a férfi. – Már majdnem kész.
A képernyőn megjelent egy szövegdoboz.
 Miért bujkálsz előlem, Kat?
– Kész – mondta Daniele. Elhúzódott a laptop elől, levette a
kameráról a papírt.
Jó napot, Kat.
Amikor Kat arca megjelent a monitoron, a nő kikapcsolta a
laptopot.
– Ezt miért csináltad? – kérdezte Daniele.
– Majd visszakapcsolom. Hidd el, nem megy ez sehova.

Ahogy közeledett az internetes helyszíni közvetítés ideje, ismét

bebizonyosodott, hogy az emberrablók nagyon értik, hogyan kell
mémbaráttá tenni az anyagaikat. Nyolc órára körbejárta a Földet
az előzetes, hogy élő adásban közvetítenek Miáról.
Röviddel kilenc előtt Malli fölszerelt a műveleti szobában egy
számítógépet és egy monitort, hogy a carabinierék is láthassák.
Bent a Carniviában óriási mozivásznat feszítettek ki a Szent Márk
tér egyik végében, amely pontosan este kilenckor kivilágosodott.
A vetítővásznon Mia látszott, aki egy kis dobozon állt. Valami
pokrócféle takarta, amelyen lyukat vágtak, hogy átférjen rajta a
feje. A fejére csuklyát húztak. Két kinyújtott kezében egy-egy
drótot tartott.
Kat azonnal felismerte. Itt nem volt helye kétségnek: az Abu
Graib-botrány egyik leghíresebb jelenetét adták elő.

AZ EGYENSÚLYOZÁS MEGNEHEZÍTÉSÉNEK CÉLJA AZ

ÁTMENETI IZOMFÁRADTSÁGGAL JÁRÓ ENYHE
KÉNYELMETLENSÉG ELŐIDÉZÉSE, ENNÉL FOGVA
NEM VONATKOZIK RÁ A KÍNZÁS TILALMA.

A kamera rátapadt Miára, aki kényelmetlenül toporgott a vacak

kis dobozon. – Azok villanydrótok? – kérdezte Kat mellett valaki.
– Ez olyasmi, amit Irakban csináltak – mondta halkan egy
másik hang. – A foglyot azzal fenyegették, hogy ha leesik a
dobozról, megsokkolják.
A korábbi filmekhez képest ez lassú volt, sőt, eseménytelen. A
hatása abban állt, hogy a néző tudta, megvágatlan, élő adást lát,
hogy Mia most, a valóságos időben viseli el a bántalmazást, ami
valami szörnyű, szinte perverz közvetlenséget adott a videónak.
A monitor elfeketedett.

#KÍNZÁS?
#NEM KÍNZÁS?
TI DÖNTITEK EL

A műveleti szobában kitörő hangzavar közepette Malli fogott egy

távirányítót, és átkapcsolt a Rai News24-re, az állami
hírcsatornára, amelyen már ment a riport a filmről. A képernyő
alján futó szöveg tudatta, hogy az adás alatt hatmillióra szökött
fel a Carnivia.com látogatóinak száma. A film az első számú téma
volt a Twitteren.
Pár perc múlva a Rai is föltette egymás mellé az Irakban
készült, eredeti fotót, és az újrajátszást Mia főszereplésével.
Majdnem egyformák voltak. Ügyes trükk, gondolta Kat.
Valamelyik emberrabló szinte bizonyosan számított rá.
A hírolvasónő éppen azt magyarázta, hogy az Abu Graib egy
iraki börtön, amely az amerikai őrszemélyzet brutalitásától lett
hírhedt, amikor egyszer csak elhallgatott, és megérintette a
fülhallgatóját. Mögötte feltűnt egy új kép: a La Stampa címfeje,
alatta Mia arca és a szalagcím: JUTALOM: 1 MILLIÓ EURO!
– Adj rá hangot! – kiáltotta valaki.
– … kizárólag a La Stampa holnapi kiadásában. A jutalmat
Marco Conterno ajánlja fel a Costruttori Conterno Rt. Nevében.
Bármilyen információ, amely segít, hogy Mia épségben
hazatérhessen…
A carabinierék egyszerre hördültek fel a műveleti szobában.
– Brutto bastardo figlio di puttana – dühöngött Piola. – Most
aztán lőttek nekünk.
NEGYEDIK NAP

ÖTVENEGY

Az átváltás a helyszíni közvetítésre és a Conterno egymillió eurós

jutalma még jobban felturbózta a sztorit, amely ezek nélkül a
finomítások nélkül is megszállta a címoldalakat. Az olasz
miniszterelnök a külföldi utazását szakította félbe, hogy
összehívja a Nemzeti Katasztrófaelhárító Bizottságot. Az
amerikai külügyminiszter egy repülőgép lépcsőjén adott interjút,
leszögezve, hogy Mia felkutatása az olasz hatóságok dolga, de az
Egyesült Államok „kész megadni minden szükséges segítséget.”

Noha nálam jobban senkit sem undoríthatnak a

módszereik, írta Raffaele Fallici a blogjában, ebben a
tiltakozásban benne rejlik egy komoly kérdés, amelyet
idáig figyelmen kívül hagytak. Tegnap este a Twitteren
egymillió ember értett egyet abban, hogy amit láttak, az
#kínzás volt. Ne finnyáskodjunk, hanem tegyük csak fel a
kérdést: ha ezeket a „továbbfejlesztett kihallgatási
módszereket” használhatják az Egyesült Államok
olaszországi támaszpontjain, akkor nem lehetne-e szavunk
hozzá nekünk is, ha már ezek a támaszpontok itt vannak?
Az amerikaiak pontosan azért tették át az ehhez hasonló
kínzásokat külföldre, az olyan helyekre, mint Abu Graib és
Guantánamo, mert azt hiszik, hogy ez megvédi a
kihallgatóikat a saját alkotmányuktól! Miért kellene külön
törvény Amerikának, és miért egy másik Olaszországnak?

Az Il Gazettino, nehogy már lefőzzék, kétoldalas fotót közölt

Miáról „ELTŰNT” fejléccel, és arra kérte olvasóit, hogy
országszerte ragasszák ki. Mivel aligha létezett olyan olasz, aki
nem hallott a sztoriról, Piola gyanúja szerint inkább arról volt
szó, hogy mindenüvé jusson el az újság emblémája, amely jól
láthatóan virított a kép jobb alsó sarkában.
Az emberrablók egyszerűen bemutattak egy új filmet. Rövid
volt, alig hét másodperc, könnyen megosztható a Vine-hoz és az
Instagramhoz hasonló közösségi portálokon. Mia a matracon ült
a cellájában, és várt. Alá azt írták:

A FALHOZ ÁLLÍTÁS NEM KÍNZÁS.

MA ESTE 9 ÓRAKOR MIÁT NEM KÍNOZZÁK MEG.

NÉZZÉTEK MEG ÉLŐBEN A CARNIVIÁN.

Egyértelmű volt, hogy a Carabinieri valamelyik főtisztjének el

kell mennie Marco Conternóhoz, és fel kell kérnie, hogy gondolja
meg az ajánlatát. Senki sem számított sikerre, ezért Piola egy
cseppet sem csodálkozott, hogy Saito tábornok igent mondott,
amikor ő vállalkozott a feladatra.
A Costruttori Conterno székháza Trevisóban volt. A
Velencénél kisebb, csendesebb Treviso, amely valamivel beljebb
volt a szárazföldön, sokkal kevesebb turistát vonzott, mint híres
testvére. Piola könnyen megtalálta a Conterno irodáját, amelyet
Renzo Piano tervezett: a csillogó kocka úgy kiugrott az
elővárosból, akár az űrhajó a közparkból. Üveg-acél lift repítette
a legfelső emeletre, ahol olyan pihepuha szőnyegre lépett ki,
amely elnyelt minden hangot, és a távoli velencei lagúna felé
kanyargó Sile folyóra láthatott az egész falat kitöltő üvegablakon.
Egy asszisztenstől megtudta, hogy signor Conterno azonnal itt
lesz.
Várakozás közben megszemlélt még egy fotókiállítást az
alapító Ambrogino Conternóról, aki itt már öregebb volt, mint az
ellenállási múzeum képein, de azért még mindig feltűnően
jóképű a maga lusta, oroszlánszerű módján, és noha kifehéredett
a haja, továbbra is csak úgy árasztotta magából a sikert és a
bűverőt. Érdekes, gondolta Piola, hogy ezek a nagyvállalatok
micsoda személyi kultuszt szerveznek az alapítóik köré; minél
arctalanabbak és kozmopolitábbak lesznek, annál görcsösebben
kapaszkodnak a múltjuk karizmájába. Eszébe jutott a mantra,
amelyet Gianni Agnelli futballcsapatának, a Juventus a szurkolói
kántálnak a meccseken: „Agnelli a Fiat! A Fiat, az Torinó! Torinó:
Itália!” Kétség nem fér hozzá, hogy a Conterno titokban ma is
egynek érzi magát Ambroginóval.
Az egyik vitrinben volt egy széles selyemöv, amelyre ismerős
motívumot hímeztek: egy keresztet, amelynek a hosszabbik szára
kardban végződött, és a „Fidei in Fortitudo” jelszót írták alá,
akárcsak a múzeumban. Piola, akinek a latintudása erősen
berozsdásodott, törte a fejét, hogy minek is kellene ezt fordítani?
„Erős az én hitem?” vagy „Hitemben az erőm?”
– Jó reggelt, ezredes úr – mondta mögötte egy vékony hang.
Megfordult. Noha tudta, hogy Marco, Ambrogino unokája,
csak harminckilenc éves, az első benyomása az volt róla, hogy
mennyire jelentéktelen. Az öltönye drága volt – Brioni vagy
Zegna, gondolta irigyen az ezredes – és szinte bizonyosan
méretre készült; a szemüvege pedig nemcsak többe kerülhetett,
mint Piola autója, de még annál is nagyobb mérnöki tudás feküdt
benne. Ám a szem a lencsék mögött idegesen pislogott, és ez a
gyönyörű kiegészítőkkel felsallangozott ember sokkal inkább
látszott unalmas középvezetőnek, mint az egyik legnagyobb olasz
vállalat főnökének.
Ki-ki leült a karosszékébe a panorámaablak elé. Piola
elhárította a kávét, de kért vizet. Egy titkárnő, vagy talán PR
szárazdajka jegelt San Pellegrinót töltött nekik, azután diszkréten
helyet foglalt a látómezejük szélétől hajszálnyira, és pötyögni
kezdett a BlackBerryjén.
– Gondolom, azért jött, hogy a jutalomról beszéljen – mondta
Marco Conterno, miután túlestek a kötelező nyájaskodáson.
– Úgy van – felelte Piola. – Konkrétan azért, hogy megkérjem,
vonja vissza.
Conterno pislogott. – Azt hittem, a csendőrség örülni fog. Ez
paradigmaváltás lehet a nyomozás szempontjából.
Ha csakugyan így gondolja, tűnődött Piola, akkor elég
különös, hogy vagy ő, vagy a tanácsadói nem egyeztettek a
Carabinierivel, mielőtt szétdobták ezt a sajtónak. – Sokkal
nehezebbé teszi Mia felkutatását – jelentette ki határozottan. –
Ha ugyan nem hiúsítja meg.
– Nem értem, miért.
– Gyakorlatilag közvetett váltságdíjat ajánl fel az
emberrablóknak – magyarázta türelmesen Piola. – Ha nem a
meggyőzéshez, hanem a fizetéshez kötjük Mia szabadulását,
megkerüljük a törvényeket, amelyek éppen azt akarják
megakadályozni, hogy emberek hasznot húzhassanak az
ilyesfajta bűncselekményekből. Az emberrablók akár meg is
próbálhatják feljebb tornászni az összeget úgy, hogy még
ocsmányabbul bánnak a lánnyal. De a közvetlenül aggályunk az,
hogy Olaszország összes szélhámosa és eszelőse hívogatni kezdi a
nyomozókat, mert hátha így nekik is jut a pénzből. Egyszerűen
képtelenség lesz kiválogatni a hasznos nyomokat a mesékből.
– Tisztán ráfordítás-hasznosság szempontból bizonyosan jobb
a túl sok nyom, mint a túl kevés – vitatkozott Conterno.
Piola megfigyelte, hogy az igazgató azonnal átcsúszik az üzleti
iskolák tolvajnyelvébe, ha ellentmondanak neki. – Ez lesántítja a
nyomozásunkat. – Erősen figyelte Conternót. – Vagy talán épp ez
a szándékuk?
– Ez sértő célzás! – háborodott fel Conterno.
– Akkor vonja vissza az ajánlatot, legalább addig, amíg meg
nem találják Miát. Mondhatja, hogy a Carabinieri tanácsára tette.
Conterno egy darabig habozott, azután megrázta a fejét. – A
holtponton túl kell jutni. A Carabinieri megkapta a lehetőséget.
Ha ez a jutalom visszaszerzi Olaszország jó hírét – amelyet az
önök szervezete olyan hatékonyan aláaknázott azzal, hogy még
mindig nem találta meg Miát –, akkor az a pénz jó helyre került.
Elég határozottan beszélt, Piola fülében mégis úgy hangzott,
mintha valaki másnak a szövegét mondaná fel.
– Nos, ha nem is értünk egyet, azt látom, hogy ön őszinte –
szólt udvariasan, és felállt. – Miután nem változtatja meg az
elhatározását, remélnünk kell, hogy önnek lesz igaza, és
épségben visszakapjuk Miát. „Fidei in Fortitudo”, ahogyan az ön
nagyapjának az öve mondja.
 Szavainak elképesztő hatása lett. Marco arca most először
felragyogott a szinte gyermekesen ártatlan örömtől. – Hát ön is
Felebarát? Mondania kellett volna…
– Felebarát?
Conterno lelkesedése lelohadt. – Azt gondoltam, hogy talán ön
is tag. Tudomásom szerint a csendőrség számos magas rangú
tisztje benne van.
– A Melchizedek-rendben? – Piola a fejét csóválta, és
igyekezett nem mosolyogni. – Sajnos, nem részesültem ebben a
kitüntetésben.
– Nos, nem szabad feladnia. Az első fokozatra megkapni az
ajánlást végül is nem olyan fáradságos munka. Négy támogatóra
van szüksége – és természetesen bizonyítania kell, hogy
érdemdús ember, aki elkötelezett a felebaráti szeretetben.
– Feltételezhetem akkor, hogy önnek van szerencséje a
testvériséghez tartozhatni? – kérdezte Piola, ugyanarra a
tekervényes fogalmazásra törekedve, ahogy Conterno beszélt.
– Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a Venetói Ház
Főnökeként szolgálhatok alázattal, mint előttem apám és
nagyapám. – Bágyadtan mosolygott. – Ők természetesen ennél is
magasabbra emelkedtek a maguk idejében. Csak remélhetem,
hogy követem példájukat.
– Valóban – helyeselt Piola. – Történetesen nemrég
találkoztam néhány rendtag nevével, akiket az ön nagyapja
ismerhetett. Például Bob Garlandot?
– Lehetséges. Nagyapám mindenkit ismert. Ha valóban
érdekli a kérdés, a levéltárban kell keresnie.
– Milyen levéltárban?
– A Palazzo Lighnierben, a rend székházában. Egyszer
érdemes lenne megnéznie. Minden mást leszámítva csodálatos
szálláshely, ha Rómában tartózkodik. És nagyon közel esik a
Vatikánhoz.
– Bizonyosan ezt fogom tenni. Hivatkozhatok arra, hogy ön
küldött?
Conterno tétovázott. – Igen. Azt hiszem, ezt megengedik.
 „Megengedik”. Mint egy iskolásfiú, aki attól fél, hogy megszegi
a szabályokat, gondolta Piola. – Véletlenül nem beszélte meg ezt
a jutalmat a rendtársaival?
Conterno pislogott. – Sok kiváló ember van a Felebarátok
között. Természetesen nem áll hatalmamban neveket mondani,
ám szimpóziumaink páratlan lehetőségeket nyújtanak a
vélemények egyeztetésre… Oktalan lennék, ha nem használnám
ki, és meg kell mondanom, ezredes, hogy ott, a tettek férfiúinak
körében szinte egyhangú támogatásra talál a terv.
Értsd: valaki a füledbe ültette a bolhát a jutalomról, és addig
nyaggatott, amíg bele nem mentél, gondolta Piola. Különös
módon majdnem sajnálta Marco Conternót.

ÖTVENKETTŐ

– Ugyanazok a nevek, újra és újra – tűnődött Piola. – Dal Molin.

Az amerikai hadsereg. És most Conterno.
– Conterno vállalata jól keresett az amerikai szerződésekkel.
Nem logikátlan, hogy most segíteni akar nekik – vitatkozott Kat.
Piola szobáját a Stuckyban kinevezték ideiglenes műveleti
központnak. Miután a Carabinieri – úgy, ahogy Piola megjósolta
– fuldokolt a hívásokban, hogy Miát csak egy órája látták itt a
falunkban, hogy Mia megjelent nekem álmomban, hogy ül ott
szemben a kávéházban egy lány, és útikönyvet olvas, hát az
tisztára olyan, mint Mia, jobb volt elkerülni a Campo San
Zaccariát.
– Akkor is különös, mennyire hiányzik belőle a hatalom –
elmélkedett a férfi. – Szinte mintha csak báb lenne.
– Gondolom, mire ezek a vállalatok a harmadik nemzedékhez
érnek, valójában az igazgatótanács irányítja őket, és az örököst
csak a nevéért tartják. – Maga elé húzta a laptopját, begépelt
néhány szót egy keresőbe. – Hát ez érdekes.
– Mi?
 – Holly barátja, Ian Gilroy, a nyugalmazott CIA-rezidens
benne van a Conterno igazgatótanácsában. – Gépelt még valamit.
– Akárcsak az elődje, Bob Garland.
– Tehát nemcsak a Conterno név öröklődik, hanem a
kapcsolat is az amerikai titkosszolgálattal.
– Lehet, hogy Marco csupán óvatos. A Conterno ma már
nemzetközi vállalat. Geopolitikai tanácsadásra nehéz különb
szakembert találni egy volt CIA-rezidensnél.
– Ez igaz, de nem tudom, hogy nem valami súlyosabbról van-e
szó. Garland és Ambrogino Conterno mindketten a tagjai voltak a
Melchizedek-rendnek. Amikor szóba került, az volt az egyetlen
alkalom, hogy Marco Conterno feléledt. Mérhetetlenül büszke rá,
hogy ő a Velencések Házmestere, vagy mi a csuda.
– Sose találtunk okot azt gondolni, hogy a rend bármiben is
törvénytelen – figyelmeztette Kat.
– Mintha úgy emlékeznék, hogy te gyanakodtál.
A nő bólintott. – Az ő közvetítésükkel hozták létre Uriel atya
elmegyógyintézetét. Nekem mindig úgy rémlett, hogy ezzel
vásárolhatták meg a hallgatását a William Baker-
összeesküvésben. Mely esetben ki rendelte el? És ki adta rá a
pénzt?
Elvett egy fényképet az asztalról. – No és ez? Ez meg mi? – A
kép mintha egy szeretkező párt mutatott volna az ágyban, de
mögöttük a falra fröccsent vér egészen másra utalt.
– Az dr. Iadanza, a régész, és Trevisano professzor – felelte
Piola. – Nincsenek bizonyítékaim, de nem kétlem, hogy el
akarták hallgattatni őket.
– Mert…?
– Nem tudom! – Felállt, járkálni kezdett. – Minimum
túlságosan rendhagyó, hogy véletlen egybeesés legyen. Mia
elrablása a támaszpontra mutat; a csontváz szintén. Mia
elrablása a Conternóra mutat; a csontváz szintén. Most pedig
megölnek két ártalmatlan tudóst, akik az után kutattak, hogyan
halt meg Ghimenti. – Ökölbe szorította a kezét, és megrázta,
mintha láthatatlan kockát vetne. Kizárólag akkor tett ilyen
mozdulatot, ha nagyon erősen gondolkozott. – Mindezek alapján
föl kell tennem magamnak a kérdést, hogy ha kiderítjük, miként
került a csontváz arra a bázisra, nem lesz-e egy friss nyomunk a
Mia-esethez? Amikor találkoztam Trevisano professzorral,
említett egy római kutatót, aki különlegesen érdekes tanulmányt
írt a partizánokról. – A nőre nézett. – Lehet, hogy csak holnap
érnék vissza. Akarsz jönni?
Kat vívódott. Számára minden nyomozásban ez a szellemi
meghittség és a gondolatok kicserélése volt a legizgalmasabb.
Csakhogy meg kellett találni Daniele hackerét is, amiről
különböző okokból nem akart beszámolni Piolának – nem
utolsósorban azért, mert még mindig látta magát, amint beállít
Saitóhoz az áttöréssel, ami az ő érdeme, egyedül az övé, és azt
bizonyítja a tábornoknak, hogy összes tiszttársával együtt rosszul
ítélték meg Kat Tapót.
Piola félreértette a hallgatását.
– A feleségem azt kérte, hogy egy darabig ne menjek haza –
szólt halkan. – Úgy véli, el kell döntenem… tisztáznom kell
magammal, mi a fontosabb számomra. A családom, vagy… vagy a
munka. Igazság szerint már nem tudom. Azt hittem, tudom, de
nem így van.
Kat azon tűnődött, ismeri-e Piola felesége azt a kis
kézmozdulatot, és ugyanolyan élvezet-e néznie, mint neki.
Eszébe jutott minden alkalom, amikor olyan természetesen
csúsztak át a munkából a szexbe, majd vissza a munkába, és a
testük olyan tökéletes összhangban volt, mint az agyuk. De
könnyű lenne ismét megtenni! Még akár a kelevényt is
felvághatná – egy lázas párzás a régi szép idők emlékére, és utána
talán tisztábban látnának, hogy dönthessenek Piola házasságáról,
erről az összevisszaságról, amiben most vannak, a jövőjükről.
De csak a fejét rázta. – Épp elég dolgom van itt Velencében.
Mindketten tudták, hogy a férfi nem ezt kérdezte, de
mindketten úgy tettek, mintha erről lett volna szó. Azt azonban
csak az egyik tudta, hogy legalább félig hazugság volt a nő válasza
is arra a kimondatlan kérdésre.
ÖTVENHÁROM

Arlecchino meleg ételt hozott: főtt tésztát egyszerű szardellás-

hagymás mártással. Legalább negyedórája jött már be a szaga a
cellába, és Mia szájában előre összefutott a nyál.
De a várakozáshoz rémület vegyült. A meleg étel azt jelenti,
hogy Arlecchino kínosan érzi magát valamitől, amit tenni fog
vele.
Miután evett, a kamerát új szögbe igazították. Őt beállították
oldalvást a lepedő elé, amelyre az ADM-logót mázolták. Az
emberrablók öt percig igazgatták a kamerát, mert Arlecchinónak
úgy kellett Mia mellé állnia, hogy ne takarja Bauta elől a lányt.
Végül a kamerát felszerelték egy háromlábra. Azután Bauta
kiment.
Arlecchino a narancsszín kezeslábasra mutatott. – Ezt vedd le
Mia lehúzta a cipzárt, kilépett a kezeslábasból. Mikor már csak
bugyi és melltartó volt rajta, Arlecchino azt parancsolta: – Hajolj
előre, amennyire bírsz, a fallal szemben!
Miát nagyjából százhúsz centiméter választotta el a faltól,
amelyre az álarcos mutatott. Ha még jobban kinyújtja a kezét,
megtámaszkodhatott volna.
– Ne mozogj!
Hallotta, ahogy az álarcos kimegy a szobából. Mire körülbelül
három perc múlva visszajött, a lány karja reszketett az
erőlködéstől.
Arlecchino odaállt mellé. Mia hallotta, hogy görcsösen
lélegzik, mintha erőt gyűjtene valamihez.
Hogy mihez, arra nem akart gondolni.
Nem bírta tovább. A térde megroggyant. Összeesett.
Arlecchino habozott, majd egy különös, tagolatlan kiáltással
sarkon fordult.
Mia értetlenül körülnézett. A szoba üres volt.
Eltelt öt perc. Kiabálást hallott a szomszédból. – È troppo
tardi per questo! Fai quello che sei venuto a fare!
 Ennyit ő is megértett. Valaki azt mondta Arlecchinónak, hogy
végig kell csinálnia. Hallotta Arlecchinót is, amint azt válaszolja
rekedten: – Io non posso farlo. Non voglio.
Nem bírom megtenni. Nem akarom.
Lépések közeledtek. Mia nyomban visszaállt a fallal szembe.
Azonnal tudta, hogy nem Arlecchino jött be, hanem a füttyös.
Akinek a dallamtalan fütyörészését már hallotta.
Odaállt a lány mellé. Mia látta, ahogy megfeszíti a térdét.
Azután teljes erőből hasba vágta a kézfejével.
Mia üvöltve elterült. A füttyös lenézett rá, és bólintott, mint
aki azt mondja: Így kell ezt csinálni.

ÖTVENNÉGY

Rómában Piola először is a Via Condottira ment, és egy kicsit

vásárolgatott. Azzal nyugtatta meg a lelkiismeretét, hogy csak
azért teszi, mert kevés holmit volt ideje becsomagolni, amikor
Gilda kidobta, de az volt az igazság, hogy ő a szép ruhák
vásárlásával vezette le a családi stresszt. Az Armani-üzletben
elbabrált egy szürke selyem nyakkendőn, azután megnézte az
árcédulát, és kelletlenül visszatette. Viszont vett néhány inget és
selyemzoknit az Antonella e Fabrizióban.
Anna Manfrin kutató címét, akiről Trevisano professzortól
hallott, a választási névjegyzékből szerezte meg, de a csengetésre
nem nyitottak ajtót, és a földszinti megtömött postaládából látta,
hogy a nő nem otthon töltötte az éjszakát. Azután megmozdult
egy függöny, és egy macska lesett ki aggodalmasan az ablakon.
Azt etetnie kell valakinek.
Felmutatta az igazolványát az egyik szomszédnak, aki azt
mondta, párszor látta Annát, de egyszer se maradt sokáig.
– Tudja, hol dolgozik?
Ó, igen, sokszor emlegette! Kutatói belépője van a vatikáni
könyvtárba.
 Piola fogott egy taxit, a könyvtárhoz vitette magát, és
megkérdezte a biztonsági őrtől, hogy látta-e aznap Anna
Manfrint.
– Nemcsak láttam – felelte az őr –, de ha bent van, meg is
tudom mondani, melyik asztalnál dolgozik. Az új rendszer
automatikusan regisztrál minden be- és kilépőt. Igen, itt van, 12C
asztal. – Elfordította a monitorját, hogy Piola láthassa.
– Nem tudja, meddig marad bent?
– Négyig, mert akkor elhajtjuk őket.
Piola a karórájára nézett. Két órát kellett agyoncsapnia.
Eszébe jutott, hogy Marco Conterno azt mondta, a Palazzo
Lighnier, a Melchizedek-rend székháza közel esik a Vatikánhoz.
Megkérdezte, merre kell menni.
Valóban nagyon közel volt, nem egészen öt percre, a Via
Falcón. Sok más római palotához hasonlóan ennek a külseje is
dísztelen volt, sőt, jellegtelen; a benti fényűzésre csupán a
hatalmas fakapuból lehetett következtetni, meg a szép kicsi
udvarból, ahol szökőkút fürdetett egy borostyánnal befuttatott
szobrot. Piola megnézte a diszkrét réztáblát, amelyre a rend
nevét írták, azután besétált. Nem volt recepció, de az egyetlen
ajtó egy kis szobába nyílt, ahol elegáns nő gépelt egy asztalnál.
Felmutatta az igazolványát, és megkérdezte, beszélhet-e
valakivel, aki a rend irattárában dolgozik.
– Megkérdezhetem, mivel kapcsolatban? – érdeklődött a nő.
– Néhány rendtagot próbálok azonosítani az 1940-es és 1950-
es évekből.
– Sajnos, az nem lehetséges – mosolygott a nő. – A tagsági
viszonyról nem adható felvilágosítás a kérdéses rendtárs
kifejezett engedélye nélkül.
– Ebben az esetben, signora, az összes tag halott – felelte
udvariasan Piola. – Tehát nem kérhető tőlük engedély.
A nő egy pillanatig hallgatott. – Nem – mondta aztán. –
Valóban nem kérhető. – Visszafordult a számítógéphez, folytatta
a gépelést.
Piola látta, hogy így nem jut semmire. – Természetesen
csinálhatjuk másképp is. Hozhatok hivatalos parancsot.
 – Nem, nem hozhat – közölte a nő. – A Palazzo Lighnier 1964
óta területenkívüliséget élvez.
Piola felvonta a szemöldökét. A területenkívüliség azt
jelentette, hogy a Vatikánhoz vagy a Palazzo Maltához, a
johanniták székházához hasonlóan itt sem érvényesek az olasz
törvények. – Beszélhetek legalább egy levéltárossal?
– Igen, kérhet időpontot. De csak írásban.
Piola sóhajtott. – Ebben az esetben kaphatnék papírt és tollat,
signora?
A nő rendületlen mosollyal adott mindkettőt. Piola levette a
tollról a kupakot. – Kinek címezzem a kérésemet?
– Nagyon sajnálom, de a levéltáros neve…
– …bizalmas adat – fejezte be helyette Piola. Ettől függetlenül
megírta a kérvényt, hangsúlyozva, hogy Marco Conterno
biztatására jött ide. – Van a rendről valamilyen írásos
tájékoztató, amit elvihetek?
– Fent van minden a weboldalunkon – felelte a nő, és egy
fiókba tette a kérvényt.
– A weboldalukon azt olvastam, hogy éppen átépítik – mondta
nyájasan Piola, és a fiókra mutatott. – De mintha láttam volna
ott egy brosúrát.
A nő szó nélkül kihúzta a fiókot, kivett egy vékony füzetet,
odaadta. Piola udvariasan bólintott. – Nagyon hálás vagyok
önnek, signora.

Beült egy bárba, hogy elolvassa a brosúrát. Mindössze tizenkét

oldal volt, jobbára a Palazzo Lighnier fotóit tartalmazta, kevés
szöveggel kísérve.

Az 1393-ban alapított Melchizedek-rend a katolikus egyház

jótékonysági lovagrendje, amely a Német Lovagrenddel, a
Szent Sír Lovagrenddel, a Máltai Lovagrenddel és a
Boldogasszony Milíciájával együtt alkotja a „Nagy
Ötöket”, az anyaszentegyház öt legrégibb lovagrendjét.
Tagjai, a „Felebarát Lovagok”, vagy „Érdemes Bajtársak”
 legfőbb tevékenysége a keresztény értékrend erősítése a
klérusban.
Csakis folttalan jellemű, gyakorló katolikusok lehetnek
tagjelöltek, püspökük ajánlásával és több rendtárs
támogatásával. A leendő lovagoktól elvárják a bőkezű
adományt, az úgynevezett „átkelőpénzt”, megemlékezve az
ősi szokásról, hogy a keresztesek fizettek átkelésükért a
Szentföldre. A rendben tizenkét fokozat van, amelyek
mindegyikét teljesíteni kell, hogy a jelölt feljebb léphessen.
A nemes születésűek azonnal a harmadik fokozatról
indulnak, mint Érdemes Lovagok.

Volt egy kép az előző pápáról, akit szertartási öltözéket viselő

emberek csoportja fogad a Palazzo Lighnierben, és egy másik egy
palástos emberről, aki büszkén tart a kezében egy cifra
aranyurnát. Az urnán volt egy lyuk, amin kilátszott valami fekete
göcs.

A Rend egyik legnagyobb becsben tartott ereklyéje

Keresztelő Szent János romlatlan állapotú nyelve, amelyet
1477-ben IV. Sixtus pápa adományozott a Felebarátoknak.
A nyelvnek, amely Jézus Krisztus eljövetelét prófétálta, az
a híre, hogy figyelmeztet minden alkalommal, ha
eretnekség vagy tévítélet fenyegeti a katolikus egyházat.

Hát ha így van, gondolta a cinikus Piola, akkor az utóbbi időben

egyfolytában kerepelhetett. Lapozott.

A Palota szállást és a legmagasabb szintű kiszolgálást

kínál a Rómában tartózkodó Felebarátoknak. A Rend
kéthetente adott vacsorái, az úgynevezett „szimpóziumok”,
minden esetben igen látogatottak.

Ez inkább férfiklub, mint jótékonysági egylet, állapította meg

kedvetlenül. Még mindig bosszantotta az összekoccanás a
recepcióssal. Ám semmi sem utalt arra, hogy a rend valami
rosszat művelne. Sőt, inkább ártalmatlannak tűnt.
Visszament a könyvtárba, és szólt a biztonságinak, hogy
figyelmeztesse, ha Anna Manfrin kijön. Az őr kevéssel négy óra
után rábökött a fejével egy nőre, aki a harmincas évei végén járt,
és a földet nézve sietett el mellettük. – Az ott ő.
Anna Manfrin meghökkentő fürgeséggel mozgott. Miközben
Piola megpróbálta utolérni, egyszer hátranézett, azután még
jobban felgyorsított.
– Anna Manfrin! – kiáltotta Piola. A nő mintha nem hallotta
volna. Befordult egy sarkon egy terecskére. Mire Piola odaért,
már el is tűnt.
Az ezredes behúzódott egy kapualjba és várt. A tér túloldalán
volt egy buszmegálló. Körülbelül öt perc múlva befutott a busz, és
naná, hogy Anna Manfrin rohant a szisszenve nyíló ajtóhoz.
Valahol lapulhatott, amíg megérkezett a jármű.
Piola a hátsó ajtón szállt fel, és odanyomakodott Manfrin
üléséhez. Amikor a nő riadtan felnézett rá, elé tartotta az
igazolványát. – Semmi baj, Anna. Carabiniere vagyok. Aldo Piola
ezredes.

A Piazza Navonánál leszálltak, és beültek egy kávéházba. Piola

észrevette, hogyan méri fel a kávéház belsejét a nő, mielőtt helyet
foglalna hátul egy asztalnál, ahonnan jól lehetett látni az ajtót.
– Aggasztja valami? – kérdezte, miközben a kávéjukat várták.
Ő eredetileg spritzet kért, a hagyományos velencei aperitifet,
amelyet proseccóból, szénsavas San Pellegrinóból és
gyomorkeserűből kevernek, de a felszolgálónő csak bámult
bután.
Anna Manfrin űzötten nézett rá sötét szemével. – Ha ön
valóban Piola ezredes, akkor tudnia kell a választ a kérdésre.
Piola úgy vélte, valóban tudja, de csak várt, hogy a nő
folytassa.
– Cristian Trevisano és Ester Iadanza – magyarázta Anna. –
Vagy maga is azt hiszi, hogy a férfi megölte, azután végzett
magával?
 – Ezek szerint maga nem hiszi el?
Anna Manfrin annyit mondott megvetően: „Phö!”, ami
tökéletesen kifejezte a véleményét a rendőrség elméletéről.
– Beszélt valamelyikükkel a nyomozásomról, mielőtt
meghaltak?
Anna bólintott. – Ester megküldte e-mailben annak a férfinak
a fényképét, akinek az azonosításához maga a segítségüket kérte.
Úgy gondolták, találkozhattam vele más összefüggésben.
– És találkozott?
A nő nem válaszolt. Elvette az asztalról a Palazzo Lighnier
brosúráját. – Csak nem akar tag lenni, ezredes?
– A Melchizedek-rendé? Isten ments! Be se vennének. Az a
benyomásom, hogy nagyon előkelő.
– Vannak carabinierék is a tagok között. – Gyanakvó
pillantást vetett a férfira. – Felveszik őket, ha elég magas
rangúak, és megfelelő politikai nézeteket vallanak.
Conterno is mondott valami hasonlót, gondolta Piola. –
Mindössze arról volt szó, hogy a Melchizedek neve szóba került a
nyomozásban. Ambrogino Conternót és az azonosítatlan
partizánt egyformán befogadták a rendbe, röviddel a háború
után. Maga honnan tud róluk? Úgy veszem észre, nagyon
titkolóznak.
– Ők a fekete nemesség. Vagy legalábbis azok voltak.
Piola értetlenül csóválta a fejét. – Mi az a fekete nemesség?
– A nobiltà nera a régi római arisztokrácia. Zömmel a pápai
udvarhoz kötődő hercegek és grófok, akik a huszadik század
elején azon konspiráltak szép csendesen, hogy ismét
feldarabolják az egyesített Olaszországot, és helyreállítják a pápai
államokat. Voltak, akik a tagjai lettek a pápa nemesi
testőrségének, de azokat a rangokat 1964-ben hivatalosan
eltörölték. A Melchizedek-rend meg egy tucat furcsa kis
konfraternitás, ez minden, amijük maradt.
Piolának eszébe jutott, hogy a Palazzo Lighnier 1964-ben
kapott területenkívüliséget. – Nekem úgy tetszett, hogy ez inkább
afféle úri kaszinó gazdag üzletembereknek.
 – Igen, üzletembereknek… de bíborosoknak is, meg
lapkiadóknak, tábornokoknak, jobboldali politikusoknak, akik
megőrülnek, hogy bratyizhassanak az arisztokráciával.
Alkalmanként az olívaiparból is felvesznek úriembereket.
– Mármint a maffiából?
Anna bólintott. – Maga azt mondja, ezredes, hogy úri kaszinó.
De ha végiggondolja a fenti listát, mi jut eszébe róla?
A férfi rövid ideig töprengett. – P2?
– Pontosan.
A botrány ugyan jóval Piola ideje előtt robbant ki, de végig a
nyolcvanas években tele voltak vele a lapok. A P2, teljes nevén
„Propaganda Due”, szabadkőműves páholy volt, amelyet a
karizmatikus Licio Gelli irányított. A tagok között volt
mindhárom titkosszolgálat igazgatója; egy összeesküvés vezetői,
akiket a maffia támogatott; és a leendő miniszterelnök, Silvio
Berlusconi. Botrányok tucatjai terhelték a számlájukat, Roberto
Calvinak, a Vatikán bankárának Londonban bekövetkezett
halálától a tangentopolinak elnevezett intézményszerű
korrupcióig, ami megbuktatta a kereszténydemokrata pártot.
– De hát a Melchizedek-rend évszázadokkal előbb megvolt,
mint a P2 – vitatkozott Piola.
– Az ember azt hinné – helyeselt Manfrin. – Legalábbis ebből
a brosúrából. De ha létezett is a második világháború előtt, már
kimúlóban volt. A tagság alig jelentett többet egy pápai
jutalomként adományozott címnél. 1945 után viszont váratlanul
feltámadt, tevékeny, energikus szervezet lett belőle – valóságos
hálózat!
– Elárulná, hogyan kapcsolódik ez az én nyomozásomhoz?
Anna Manfrin hirtelen felállt. – Szívesen folytatnám a
diskurzust, ezredes, ám le kell bonyolítanom néhány telefont.
Együtt vacsoráznánk ma este? Akkor megbeszélhetnénk.
– Szívesen. Gondolom, nem otthon lakik?
A nő bólintott. – Ésszerű óvintézkedésnek tűnt azok után, ami
Esterrel és Cristiannal történt. Csak egy hétre. Maga hol szállt
meg?
– Azt még nem intéztem el. Ajánlana valamit?
 Manfrin egy pillanatig töprengett. – Jelentkezzen be
ugyanoda, ahol én lakom, a Trasteverében. Van a közelben egy
étterem, oda elmehetünk. A konyha jó, és viszonylag csendes
hely. Ott senki sem figyel fel ránk.

ÖTVENÖT

Kat ismét átvitte a vírussal fertőzött laptopot Piola szobájába a

Hiltonban, és betöltötte. Alig pár perc múlva Éteri lecsapott a
wifiről, és átvette az irányítást, mint egy rosszindulatú manó:
bekapcsolta a nő webkameráját, megnyitotta az e-mail
programját, átlapozta a mentett dokumentumait, legörgette a
böngészési előzményeit.
Csinos lakásod van, írta, és élesebbre állította a webkamerát.
Kösz.
Holott az IP-címed szerint jelenleg egy hotelben vagy. A
velencei Stuckyban. Az ott egy Hilton-fürdűköpeny, amit látok?
Kat sebesen gondolkozott. Üzleti úton vagyok. Nem tűnt elég
fontosnak, hogy elmagyarázzam.
Mi a foglalkozásod?
Utazási ügynök vagyok.
Hmm. A képernyő egyik sarkában sorra villantak fel Kat
mentett képei.
Oké, Rita-Kat. Hát akkor küldjünk RAT-ot az exednek?
Jó ötlet, írta a nő.
Akarod felvenni azt a fürdűköpenyt? Ez beletelik némi idűbe.
Akár kényelembe is helyezheted magadat.
Ha óhajtod, írta Kat.
Óhajtom. És az én óhajom a te parancsod, emlékszel?
Mellesleg kicsit késő már szemérmeskedni.
Váratlanul feltűnt a képernyőn a Carnivia honlapja. Neked kell
belogolni helyettem.
Szóval nem tudja behekkelni magát a Carniviába, gondolta
Kat, és elmentette magában későbbi felhasználásra az
információt. Rühellte, hogy be kell gépelnie a felhasználónevét és
a jelszavát, de mi mást tehetett? Majd regisztrál egy vadonatúj
felhasználói fiókot, amint ennek vége.
Követed a Mia-esetet, állapította meg Éteri, aki a híreknél
tartott.
Igen, mint mindenki. Ha ez az alak olyan hiú, amilyennek
Daniele mondja, itt kezdhet el dicsekedni. Az valami félelmetes,
ahogy az emberrablók ugráltatják az egész világsajtót!
Azok hülyék. Sose tudták volna megcsinálni segítség nélkül.
Kinek a segítsége? A tied?
Éteri kérdéssel válaszolt. Mi ez?
A képernyőn az egér megnyitott egy „Privát” nevű mappát,
amit Kat most látott először. A mappában egy Rita.mpg. című
klip volt.
Annak a programnak kell lennie, amelyet Daniele írt. Azt nem
lett volna szabad megtalálnod!, gépelte gyorsan. Hagyd azt
békén, jó?
Talán. Talán nem.
Az egér kétszer rákattintott a klipre. Megjelent egy
ablakkezelő.

Letöltés

Persze ha felvennéd azt a fürdőköpenyt, akkor talán nem

kellene néznem ezt a filmet.
Hogy miért is nem hiszek neked!
A folyamatjelző a 100% felé vánszorgott. Vajon mikor jön rá
Éteri, hogy a letöltés sokkal hosszabb ideig tart, mint egy valódi
klipé?
Az egyik hír frissítette magát.

HELYSZÍNI MIA ONLINE MOST!

Éteri azonnal rákattintott.

Az előző filmekhez hasonlóan ez is felirattal kezdődött:
 FALHOZ ÁLLÁS: AZ EGYÉN, AKI MEZTELEN MARAD,
NAGYJÁBÓL 120-150 CENTI MÉTERRE ÁLL EGY
FALTÓL, KÖRÜLBELÜL VÁLLSZÉLESSÉGŰ
TERPESZBEN, KARJAIT MAGA ELÉ NYÚJTVA, ÚGY,
HOGY AZ UJJAI HEGYÉRE TÁMASZKODIK. AZ
EGYÉNNEK TILOS MOZGATNIA A VÉGTAGJAIT VAGY
MÁS TESTTARTÁST FELVENNIE.

Most Mia látszott, pontosan ilyen tartásban. Hat-hét

másodpercig mutatták.

A FALHOZ ÁLLÁS ÁLTALÁBAN ÖNKORLÁTOZÓ

MŰVELET, MERT AZ ÁTMENETI IZOMFÁRADTSÁG
MIATT AZ ŐRIZETES EGY IDŐ UTÁN NEM KÉPES
MEGMARADNI A TESTHELYZETBEN.

Gyötrelem volt nézni így, vágás vagy szerkesztés nélkül. Mia

láthatólag az ereje végére jutott. Egy alak állt mellette, talán az
Arlecchino-maszkos lehetett, bár a kamera nem mutatta se az
arcát, se a lábát.
Amikor Mia összeesett, Arlecchino gyomron vágta a kézfejével.

A KIHALLGATÓ, UJJAIT KINYÚJTVA ÉS SZOROSAN

ÖSSZEZÁRVA,TENYERÉT A SAJÁT TÖRZSE FELÉ
FORDÍTVA, KÖNYÖKÉT TENGELYCSAPKÉNT
HASZNÁLVA GYOMRON VÁGJA AZ ŐRIZETEST.

A CÉL NEM A JELENTŐS FÁJDALOM OKOZÁSA,

HANEM AZ, HOGY MEGLEPJÉK ÉS MEGIJESSZÉK AZ
ŐRIZETEST.

Az állítást, hogy az ütés nem fáj, azonnal cáfolta Mia eltorzult

arca. Az Arlecchino felrántotta a földről, majd megismételte vele
az eljárást. Aztán végre eltűnt a kép, és bevágtak egy szöveget:

VISZLÁT HOLNAP
Klassz, írta Éteri. Átkattintott egy internetes adatközlő
weboldalra. A „Top 10 a jelenlegi forgalom alapján” felzetű
oldalsávban a Carnivia.com a harmadik volt. Csak a Google és a
Facebook előzte meg.
Kat a folyamatjelzőre nézett. Daniele programja teljes
egészében bent volt Éteri számítógépében. Megkönnyebbülten
nyúlt a laptopjáért, hogy végre kikapcsolhassa, de megállt a keze
a levegőben.
Éteri megállította a diavetítést egy képen. Kat szülei
készítették azon a napon, amikor a lányukat kapitánnyá avatták.
Azon a képen carabiniere egyenruhát viselt.
Nekem ez nem jelmeznek tűnik, te kurva!

ÖTVENHAT

Úgy beszélték meg, hogy a szálloda előterében találkoztak.

Megittak egy aperitifet egy bárban, amely kissé túl trendi volt
Piola ízléséhez, azután elballagtak az étterembe, amely egy
parányi szigeten volt a Tiberis közepén. Lépcső vezetett le hozzá
a hídról, és észak felé egy vénséges, roskatag hídra nézett. A
nyugalom oázisa volt a város közepén.
Piolának jobbára ismeretlen volt a menü – Róma még
Velencénél is elszántabban ragaszkodott a saját konyhájához –
így kikérte Anna tanácsát, aki előételnek sült articsókát, a római
gettó különlegességét, és morzsolt juhsajttal kevert, friss lóbabot
ajánlott. A főfogás csakis hús lehetett, konkrétan belsőség. A
római konyha mindig az aprólékok leleményes felhasználásán
alapult. Ez még annak az időnek az öröksége, mesélte Anna,
amikor annyi volt a városban a bíboros, a nemes és az udvaronc,
hogy a köznépnek csak a quinto quarto, az ötödik negyed jutott,
azaz a belsőségek. Olyan izgalmas fogások szerepeltek az étlapon,
mint a milza (párolt lép), a cervello (velő), a coratella
(aprópecsenye szívből, tüdőből, gégéből), sőt zinna (tehéntőgy),
amelyeket mostanában már nehéz találni másutt, de a rómaiak
még mindig lelkesen falják.
Anna javaslatára – vagyis inkább parancsára – pajatát
rendelt, vagyis főtt borjúbelet rigatonival, utána pedig, mivel
tavasz volt, abbacchio alla romanát, szardellás
szopósbáránypecsenyét. A borrendelésbe megpróbált beleszólni,
mert a laziói egyértelműen alatta maradt a venetóinak, de Anna
egyszerűen megrendelte a pincértől a Cesanesét, és kész.
Egyébként egész jó a bor, gondolta Piola, miközben az
articsókát ette, amelyet sütés előtt addig lapítottak, amíg olyan
nem lett, akár egy kokárda. A Cesanesét rusztikus szőlőből
sajtolták, és volt egy csepp tanyasi bukéja, de illett ezekhez az
erős, parasztos ízekhez, amelyeket több ezer éve kísért.
Jóízűen eldiskuráltak erről-arról, csak a secondo mellett tértek
vissza a nyomozáshoz.
– Korábban szó volt a P2-ről – kezdte Piola. – Ezek szerint,
signora, maga úgy hiszi, hogy a szervezett bűnözés irányította a
P2-t?
Anna töprengett. – Nos, kétségtelenül megszervezték, és
bűnelkövetésre jött létre. De bár a P2-ben benne volt a maffia,
nem hiszem, hogy a maffiának lett volna elég intelligenciája,
pláne forrása, hogy irányítson egy ennyire összetett szervezetet.
Hadd fogalmazzam meg a kérdésemet másképp. Ki áll a maffia
mögött?
Piola értelmetlennek találta a kérdést. – Senki. Maguktól
bűnöznek.
– Ezredes, én történész vagyok, a mintákat keresem. Például
1900-tól 1945-ig a maffia úgyszólván kihalt Olaszországból.
Tudja, ki hozta vissza?
Piola a fejét rázta.
– Az amerikaiak, a háború alatt. Amikor Dél-Olaszország
megszállását tervezték, megkerestek egy bebörtönzött
maffiafőnököt, egy Vito Genovese nevű embert, és a
közreműködését kérték. Abban egyeztek meg, hogy a maffia segít
az amerikaiaknak kizavarni a fasisztákat, cserébe megkapja a
felszabadított kisvárosok és falvak uralmát. Nem nagyon
különbözött attól, mint amikor a CIA ötven éve felfegyverezte a
tálibokat, hogy harcoljanak az oroszok ellen Afganisztánban.
Piola a homlokát ráncolta. – Még ha igaz is, nem látom,
hogyan kapcsolódik a Melchizedek-rendhez.
– Maradjunk abban, hogy érdekes módon. Az amerikaiak… –
fölvett egy poharat – …tárgyalnak a maffiával. – A borospalack
mellé tette a poharat. – Más kérdés. Miért döntöttek az
amerikaiak úgy, hogy elsőnek Olaszországot szállják meg, és nem
Franciaországot, vagy mondjuk Görögországot?
Piolának eszébe jutott a beszélgetés Trevisano professzorral. –
Részben azért, hogy ne legyen az oroszoké; hogy a vasfüggöny
álljon meg Jugoszláviánál. Meg azért, mert ellenkező esetben a
pápa egy kommunista országban találhatta volna magát.
Anna bólintott. – Akkor itt van egy másik lehetséges
kapcsolat, ezúttal az amerikaiak és a katolikus egyház között. –
ölvette a borstartót, a pohár és a palack mellé helyezte. – Mi a
következő? Ó, a hadsereg. – Elvett egy kést. – Még véget sem ért
a háború, de a mi fegyveres erőinknek már az Egyesített
Szövetséges Főparancsnokság vezényelt. A háború után a
Szövetségesekből NATO lett, és a kapcsolat folytatódott. – A kést
odatette a többi tárgy mellé, majd fölvett egy villát. – Politikusok.
Nos, ez már nem volt olyan sima ügy. Az a rengeteg kommunista
partizán, és a sok tízezer falu és kisváros, ahol hősként
tekintettek rájuk, főleg északon… A háború után, különösen az
1948-es választások idején bizonyosnak látszott, hogy
Olaszország a kommunistákra szavazhat.
– És?
– És az amerikaiak ezt nem engedhették meg. Összeomlott
volna minden tervük a háború utáni Európáról – ráadásul, hogy
még nagyobb legyen a szégyen, az urnáknál! – Merőn nézett
Piolára. – Van itt egy érdekes tény, ezredes. Az Egyesült Államok
frissen létrehozott Nemzetbiztonsági Tanácsának első négy
utasítása valamilyen formában Olaszországgal foglalkozik.
Például a négyes direktíva arra utasítja a CIA-t, hogy minden
lehetséges eszközzel hiúsítsa meg az olasz kommunisták
választási győzelmét. Másképp fogalmazva akár törvénysértéssel
is aknázza alá egy látszólag szuverén országban a demokratikus
folyamatokat.
Piola csak nézett. Anna Manfrin olyan higgadtan sorolta
ezeket az elképesztő állításokat, mintha elfogadott tények
lennének.
– Hogy csinálta meg a CIA?
– Változatos módszerekkel. Ám a leghatékonyabb a
kommunisták alternatívája volt: egy új balközép centrum a
szocialisták és az egyház szövetségéből. – Áttolta a borstartót a
villa mellé. – A kereszténydemokraták.
– A kereszténydemokraták a CIA kreatúrái voltak? –
hüledezett Piola.
Anna higgadtan bólintott. – Sok millió dollárjukba kerültek.
Gondolom, itt lép be a többi jó barát – mutatott a borospalackra
és a késre.
– Van erre bizonyíték? – kérdezte Piola, mert váratlanul
kételkedni kezdett.
– A CIA mindig titkolni akarta. Van bizonyíték, de az nem
mutatja meg, milyen mértékben korrumpálták országunkat
ezekben az években. Rég dolgozom azon, hogy ennél többet
szerezzek.
Ha Anna Manfrin ilyen dolgok után kutat, akkor érthető, hogy
ennyire óvatos, gondolta Piola. – No és Trevisano professzor? Ezt
akarta megírni a könyvében?
A nő bólintott. – Van egy informális kutatói csoport, amely
ezzel foglalkozik. Ellenállásnak hívjuk magunkat. Csak félig vicc.
– Azt akarta elmesélni, hogyan illeszkedik a képbe a
Melchizedek-rend.
Manfrin előrehajolt. – Ha megnézné a rend ingatlanainak a
tulajdoni lapjait – például azét a csinos palazzóét – azt látná,
hogy néhányuk 1947 előtt egészen más szervezethez tartozott.
Olasz–Amerikai Kulturális Kapcsolatok Intézetének hívták.
– Újabb fedőszerv?
– A fejemet tenném rá.
– Más szavakkal – mondta Piola, akinek még mindig nehezére
esett felfognia ezt –, maga úgy hiszi, hogy nem a P2 volt
Olaszországban az egyetlen hálózat, amelyet a CIA támogatott.
Úgy gondolja, hogy voltak mások is, amelyek között csak egy a
Melchizedek.
– Igen, ez a hipotézisem. Bár amikor azt mondjuk: „CIA”, nem
árt óvatosnak lennünk. Úgy képzelem, a főnökség Langleyben
sohasem ismerte a pontos részleteket. Ők kiadták a parancsot,
utána hagyták, hogy a mezei hadak tegyék a dolgukat.
– Hát az ősi ereklyéjük? A Keresztelő Szent János nyelve?
Maga szerint az is hamisítvány?
Anna Manfrin vállat vont. – Határozza már meg a
„hamisítvány” fogalmát, ezredes. Végül is Keresztelő Szent
Jánosnak legalább négy koponyája van csak itt, Olaszországban.
Úgy képzelem, a rend valamelyik penészes vatikáni raktárból
szerezte azt a nyelvet, hogy hitelesebb legyen. Ó, és hogy legyen
indoka egy nagyon biztonságos páncélteremre. Azt a rengeteg
adományt tartani kell valahol.
– Beszéltem Marco Conternóval. Úgy láttam, teljesen őszinte a
rajongása a rendért.
– Nem kétlem. Az ilyen zártkörű társaságok izgalmasak. A
titokzatosság, a rangok és a fokozatok, a jelmezek, közös
társaságban az egyház fejedelmeivel! Megfigyeltem valami
érdekeset: vannak emberek, akiknek minél nagyobb a hatalma,
annál nagyobb élvezettel képzelegnek arról, hogy létezniük kell
valamiféle titkos kluboknak a még náluk is hatalmasabbak
számára.
– Helyes – mondta Piola –, akkor hát tegyük fel, hogy igaza
van. Hogy függ ez össze az én eltűnt partizánommal?
Anna ivott egy korty bort, mielőtt válaszolt. Már majdnem az
üveg fenekén jártak.
– Mint mondtam, kutatásaim jelenleg arra irányulnak, miként
hiúsította meg a CIA a háborút követő választásokat. Ehhez
bizonyítékot szerezni mindig nehéz volt, nem utolsó sorban azért,
mert a Vatikán hetvenöt évre titkosít minden írást. Habár
újabban egyre többször tesz kivételt. Amikor Santini, az új ember
átvette a Vatikán Tájékoztatási Hivatalának vezetését, nem
titkolta, hogy előbb fogja nyilvánosságra hozni a
dokumentumokat. Valóban úgy látszott, hogy végre-valahára
hozzájuthatunk abszolút hiteles, elsődleges forrásmunkákhoz!
– Most következik az „ámde?”
– Az utóbbi pár hétben száznyolcvan fokos fordulat történt –
majdnem mintha pánikba estek volna. A hetvenöt évre szóló
titkosítás előírását megerősítették; a kutatóktól visszavonták a
belépőt a pápai archívumba; új biztonsági intézkedéseket
vezettek be. Ez még nem minden. A Vatikánban lázas
tevékenység folyik: külön behívattak szerzeteseket, hogy nézzék
át a katalogizálatlan anyagokat. Utána ládaszám viszik a papírt
Santinihez, hogy személyesen ellenőrizze. – Egy pillanatig
habozott. – Tegnap láttam egy őrt, aki az iratmegsemmisítőhöz
vitt egy dobozt.
Piola felvonta a szemöldökét. – Van valamilyen elképzelése,
hogy mi idézhette elő?
– Nincs. De bármi volt is, köze van a jelenlegi
katalogizáláshoz, ami időrendben történik, tehát az én kutatási
korszakomhoz van köze.
Piola töprengve bólogatott. – Bár az is lehet, hogy semmi köze
ahhoz, amiről most beszélgettünk.
– Természetesen, de akkor is elszomorító. Azt reméltem, hogy
a titkos archívumban megtalálom az eltűnt partizán nyomát.
– Azt hiszem, signora, ahhoz egy névre lenne szükség.
– Ismerem a nevét – mondta halkan Anna. – Abban a
pillanatban felismertem, amikor Cristian megküldte e-mailben a
fényképeket. Sandro La Sala.
Piolának ismerős volt a név, csak nem tudta hova tenni.
– Az egyik első kereszténydemokrata – tette hozzá Anna. – A
venetói képviselő. Számos kormányzati tisztséget látott el az évek
során.
Piola már emlékezett. Egy szürke, jelentéktelen politikus, aki
mindig a másodhegedűs szerepét játszotta az olyan színesebb
egyéniségek mögött, mint például Giulio Andreotti és Giovanni
Goria miniszterelnökök. Andreottit elítélték hosszú múltra
visszatekintő maffiakapcsolatai miatt, Goria korrupciós vádak
miatt mondott le, megszakítva a kereszténydemokrata vezetők
töretlen láncát, akik majdnem negyven át kormányozták
Olaszországot. Nehéz volt összeegyeztetni a gyerekkori
emlékekben élő, kopaszodó, pocakos embert a fényképen
vigyorgó, sovány harcossal.
Hátradőlt és töprengett. – Szóval La Sala kommunista
partizán volt, de a háború után átment a centrumba? És
vélhetőleg részesült a CIA millióiból.
– Lehetséges. Bár az ő esetében talán másképp történt. Talán
a magas állással és a Melchizedek-rend tagságával jutalmazták,
amiért hallgatott bajtársa, Max Ghimenti haláláról.
– Hihető – tűnődött Piola. – De hogyan fogja ezt valaha is
bebizonyítani?
– Ugyanúgy, mint minden történész. Keresem a
bizonyítékokat minden forrásban, amiket meghagynak nekünk. –
Váratlanul elszomorodott. – Ezért is fáj, hogy a Vatikán talán
megsemmisíti a dokumentumokat. Egy történésznek az a néhány
megmaradt forrásmunka jelenti azt, amit másnak a zsugorodó
esőerdő, vagy egy veszélyeztetett faj. Egyetlenegyet is elpusztítani
bűn a történelem ellen.
– Odáig talán nem mentek még.
– Talán. De bármiről legyen szó, volt olyan fontos, hogy Estert
és Cristiant megöljék miatta.
– Áruljon el nekem valamit. Magához hasonlóan nekem is az a
gyanúm, hogy a barátait parancsra gyilkolták meg. De van valami
konkrét oka kételkedni a hivatalos változatban? Mármint hogy
Trevisano féltékenységből ölte meg a barátnőjét, azután maga
ellen fordította a fegyvert?
Anna Marfin vállat vont. – Az nem olyan viszony volt. Régi
barátsággal kezdődött – egy csoportban voltunk az egyetemen –,
és azzal végződött, hogy időnként lefeküdtek egymással. De
szeretetből és barátságból, nem szenvedélyből. Civilizált
megegyezéssel. Egyszerűen nevetséges feltételezés hogy Cristian
képes lett volna meggyilkolni Estert, amiért ő szakítani akart
vele.
Piola bólintott. A pincér kéretlenül elébük tett két pohárka
grappát.
 – Köszönöm ezt az estét, signora – mondta Piola. –
Ugyanolyan kellemes, mint amilyen hasznos volt.
– Szívesebben venném, ha Annának szólítana. – A nő egy
pillanatig tétovázott. – Egyébként signorina. – Leintette Piolát,
aki mentegetőzni kezdett. – Nincs semmi baj. Ha az ember
betölti a harmincat, az emberek egyszerűen feltételezik. Így van
ez jól.
– Hát akkor Anna. Maga pedig szólítson Aldónak.
Anna fölvette a poharát, elgondolkozva forgatta benne az
átlátszó folyadékot. A következő kérdést a pálinkának címezte. –
Lefekszünk egymással, Aldo?
Piola erre nem számított. Mármint vonzónak találta a nőt, de a
beszélgetésük túlságosan komoly volt a flörthöz, és nem hitte,
hogy túlságosan kimutatta volna a rokonszenvét. Azt bizonyosan
nem képzelte, hogy a rokonszenv kölcsönös.
– Őszintén megmondom, örülnék a társaságnak – tette hozzá
a nő.
– Civilizált megegyezéssel?
– Pontosan.
Piola habozott, amit Anna Marfin észrevett.
– Kérem, felejtse el – mondta sietve. – Signora Piola
szerencsés asszony – próbálta tréfával elütni a dolgot.
– Ő nem tartja magát annak – felelte a férfi.
A tekintete elárulhatta a bánatát, mert Anna rögtön elnézést
kért. – Nem akartam tolakodni.
Felállt. Piola követte a példáját. Máris mélységesen megbánta,
hogy nem fogadta el az ajánlatot. Ám tudta, hogy ez semmi lenne
ahhoz képest, amennyire azt bánná, ha elfogadta volna.

ÖTVENHÉT

Kat abban a pillanatban lekapcsolta a laptopját, amikor Éteri

rájött, hogy kicsoda. Még le is csukta, felfordította, és kivette
belőle az elemet, majd olyan gyanakodva kerülte meg az ágyon
fekvő számítógépet, mintha egy bűvös doboz lenne, amelybe egy
gonosz szellemet zártak.
Csipogott a telefonja, Holly sms-t küldött. Kat, mi ez?
Hogyhogy? – kérdezte.
Jobb lesz, ha megnézed a Facebookon.
Szorongva lehívta a Facebook-oldalát a telefonján. Az
üzenőfala szerint épp most szervezett meg egy eseményt.

Kat Tapo 198 embert hívott meg egy szvingerbulira

MA, Hilton Stucky, 696. szoba.

Volt egy szemcsés miniatűr kép is, róla és Riccardóról. Francba!

Megnyomta a „visszavonást”, azután a „törlést.”

Kat Tapo most törölt egy eseményt.

Csengett a telefonja, ismeretlen számról keresték. – Jó estét –

mondta egy lassú, udvarias hang. – Itt a cannaregiói Impresa
Funebre Pavanello beszél. Fogadja őszinte részvétemet…
– Mihez? – vágott közbe.
– Mint hallottam, ikertestvére, Rita Tapo sajnálatos módon
elhunyt, és bennünket kértek föl a szükséges intézkedésekre.
– Az csak egy ostoba átverés. – Bontotta a vonalat, ismét
betöltötte a Facebookot, de átirányították.

RIP Kat Tapo…

Éteri átalakította a Facebook-oldalát gyászjelentéssé.

Nincsenek szavak bánatunkra, amiért elveszítettük a

Házasok és Diszkrétek egyik legaktívabb tagját. Kat, a
Carabinieri kapitánya, szeretett bulizni, egyenruhában vagy
anélkül. Oszd meg emlékeidet Kat Tapóról itt!

Az első komment magától Éteritől jött.

 Kezdőrúgás következik: Kat kapitány nem volt egy
agytröszt. Sőt, ostobasága legendás volt még a csendőrök
között is. Kollégái máig emlékeznek arra az esetre, amikor
azt látták, hogy mereven bámul egy doboz narancslét.
Amikor megkérdezték, mit csinál, azt felelte: „Ide azt az
utasítást írták, hogy »koncentrált!«”

Mikor egy altiszt azt mondta, hogy nincs több hely az

archívumban, engedélyezte, hogy dobja ki az összes régi
dokumentumot, ám előbb készítsen róluk fénymásolatot.

– Pazar – motyogta. Egyébként Éteri addig sem tétlenkedett,

miközben ő a favicceket olvasta. A telefonja felsipított: automata
sms-t kapott a bankjától.
Csalás gyanúja miatt az ön számláját felfüggesztettük.
Elszoruló szívvel ellenőrizte az e-mailjeit. Ahogy számított rá,
Éteri azokat is meghekkelte. És nemcsak életre keltette a
felhasználói fiókját a Házasok és Diszkréteken, de ráadásul
nyilvánossá tette az adatait! Máris egy tucat férfi és két nő kért
tőle e-mailben randevút.
A noreply@eteri.com volt az utolsó e-mail a postafiókjában.

Jól mulatunk?

Kat törte a fejét. A laptopon nem érdemes tovább majrézni, a

hacker már megszerzett belőle mindent, amit akart. Visszatette
az elemet, bekapcsolt, és azonnal ment a Carniviára. Alig pár
perc alatt megtalálta a kocsmát a piac mellett, bár feltűnt neki,
hogy a Carnivia általában sima felülete most hol lelassul, hol
ugrik egyet.
Belépett a kocsmába, nekirontott a Pulcinella-maszkos
avatárnak.
Mi a fasz ez?
Elnézést, Pulcinella379 alszik. Hamarosan jövök.
Nem hiszek neked!
 He? Pulcinella fölébredt, körülnézett. Ó, te vagy az! Valami
baj van?
Hagyj békén! – gépelte dühösen Kat. Mi is a szabály? Ó, igen
– ha ordítunk, akkor csupa nagybetű. HAGYJ BÉKÉN, TE
GENYÓ!
Mert ha nem? – kérdezte az avatár. Akkor megbilincselsz?
Amit csinálsz, az bűncselekmény! Személyazonosságlopás,
adatok rossz célra történő felhasználása, zaklatás – a képernyő
mondat közben fagyott le, Kat tehetetlenül kopácsolt a semmibe.
Higgye el, kapitány, engem izgalmasabb dolgokért köröznek,
válaszolt Éteri a kiolvasztás után. De persze abbahagyom.
Abba?
Igen. Ha eljössz velem egy kiberrandira. Van egy aranyos kis
videó-cset funkció itt a hátsó szobában. Öltözék szabadon
választott.
Te viccelsz.
Mindig. De egy dologban nagyon komoly vagyok. Te át
akartál verni. Az nem volt okos dolog.
Hirtelen egy másik hang jelent meg Éterié mellett. [Kat, ez
érdekes, hogy átverést mond, és nem hekkelést. Ezek szerint
nem jött rá, hogy Daniele rosszindulatú szoftvert küldött a
gépére.]
[Ki az?]
[Zara. Nem úgy jelentkeztél be, mint adminisztrátor, ezért
nem láthatsz. Természetesen ő sem láthat. Ami a lényeg,
szerintem annyira lefoglalta a cikizésed, hogy elnézte a trójait.
Akaratodon kívül létrehoztad a tökéletes hátsó kijáratot!]
Na? – kérdezte Éteri. Megegyeztünk? Készen állsz egy kis
kiberpartira, Kat Tapo?
Berregés hallatszott a laptopból. Kat odanézett. A CD-
meghajtó kivetőszerkezete sokat sejtetően járatta ki-be a
lemeztartót.
[Beszéltesd. Ezen a kijáraton hozzáférek a trójaihoz,
megnézem, van-e már linkünk a merevlemezéhez. Beletelhet pár
percbe. Még sose láttam ilyen lustának a Carniviát.]
 Talán, írta Kat, visszalépve Éteri szálára. Ha úgy viselkedsz,
mint egy úriember.
Hmm. Nem nagyon tudom, hogy kell.
Először is tahóság, hogy nem mutatod meg az arcodat, holott
te látod az enyémet.
A laptop monitorján megnyílt két ablak. Az egyik Kat arcát
mutatta, úgy, ahogy a webkamera vette, a másik egy nyeszlett,
tizenhét év körüli srácot, akinek sápadt bőre és rövid, vörös haja
volt. Vastag szemüveget és pólót viselt, amelyre valamilyen
lózungot írtak cirill betűkkel.
Jobb? – kérdezte.
Sokkal, hazudta Kat.
[Még pár perc, Kat], gépelte Zara. [Létrehoztam az uplinket,
most át kell helyeznem a mappáit az FTP protokollal.]
No és hogy működik ez, Éteri? Megmondom őszintén,
járatlan vagyok a kiberrandizásban.
Hát először is lazítasz egy kicsit.
Például keresek egy díványpárnát?
Hahaha. Nem, a ruhádon lazítasz.
Kat vigyorgott, mint egy fakutya. Előbb te.
Éteri a képernyőn kibújt a pólójából. Vékony, szőrtelen
mellkasa volt. Most te.
Kat a lehető leglassabban kigombolta a blúzát. Fekete
Superboom melltartót viselt alatta.
[Harminc másodperc], szúrta közbe Zara.
A többit is, követelte Éteri.
Nem, nem. Most te jössz.
Éteri a képernyőn felállt, letolta a farmerjét.
Hé, Éteri, te aztán tudod, hogy kell csábítani egy hölgyet!
Te jössz. Vagy menjek oda érted?
Folyton lefagy a gépem. Azt hiszem, valami gáz van a
kapcsolattal.
Emiatt a fos Carnivia miatt. Hallottam, hogy két órája
vesztett el egy újabb tüköroldalt. Ne izgulj, nem fogja elrontani
a szórakozásunkat.
 Akkor csukd be a szemed, és ki ne nyisd, csak ha elszámoltál
tízig!
[Kész], gépelte Zara
[Hála Istennek! Ki tudsz innen varázsolni mindkettőnket?]
[Még szép.]
Pá, genyó!
A következő pillanatban Kat visszakerült a Palazzo Barbóba, és
mellette megjelent Zara.

Zara segítségével Kat egy órán belül lezárta a Facebook- és a

Gmail-fiókjait, és üzenetet küldött az összes kapcsolatának, hogy
meghekkelték. Zara javaslatára belevette, hogy a hacker
fotosoppolt képeket köröz a neten, amelyekről azt állítja, hogy
Katot ábrázolják; ha ilyet kapnának, legyenek szívesek
haladéktalanul törölni.
Tudta, hogy ezzel csak kíváncsibbá tette azokat, akik még nem
látták a képeket, de így legalább lett egy icipici lehetősége a
tagadásra.
Közben Zara dolgozni kezdett a hacker laptopjáról letöltött
adatokkal.
Ahogy gondoltuk, írta. Orosz. Tényleg ügyes. Inkább script
kiddie, mint leet, csak azt nem tudja, hogy elemzéssel fárasztja
magát, ahelyett, hogy vásárolna.
Halvány segéd fogalmam sincs róla, hogy miről beszélsz,
vallotta be Kat.
Lényegében arról, hogy nem az a hackerkirály, akinek kiadja
magát, csak egy okos kölyök, aki attól indul be, ha a mások
programjait használja. Nem tudom…
Hosszú szünet következett. Azután Zara visszatért, és gépelni
kezdett: Érdekes. Úgy néz ki, hogy Éterit nem közvetlenül
keresték meg az emberrablók. Volt egy közvetítő, egy másik
hacker. A név neked semmit sem mond, de nekünk ismerős:
Mulciber.
Ki az?
Daniele egyik régi munkatársa – illetve nem is tudom, hogy
egyáltalán találkoztak-e a valóságban, de még a Carnivia előtti
időkben közösen csináltak egy csomó hekkelést. Amikor Daniele
elvesztette az érdeklődését a hekkelés iránt, és dolgozni kezdett a
Carnivián, Mulciber egyike volt azoknak a nagyon kevesekhez,
akik közreműködhettek a kódolásban. De aztán összevesztek,
mert Mulciber és a többiek azt akarták, hogy a Carnivia afféle
titkos tanya legyen elit hackereknek, Daniele pedig csak meg
akarta építeni, azután lássuk, hogy mi sül ki belőle. Szerintem
Mulciber azért működött együtt az emberrablókkal, hogy
belerondíthasson a Carniviába, és mivel eléggé ismeri a
Carnivia programozását, azt a látszatot kelthette, mintha képes
lenne meghekkelni az egész weboldalt.
Hát ha bele akart rondítani a Carniviába, az sikerült, írta
Kat. A Zarával folytatott párbeszéd közben fokozódó
gyakorisággal fagyott le a képernyő.
Éteri igazat beszélt: az utolsó szerverünknél tartunk. Ha a
CNAIPIC azt is megtalálja, ki vagyunk lőve a netről. Bár talán
még az sem kell hozzá: ha tovább nő a letöltések száma, a
forgalomtól is kipurcanhatunk.
Úgyhogy akkor most versenyt futunk Pettinelli felügyelővel,
írta Kat, és ez csak félig volt tréfa.
Gondolom. Sok szerencsét.
Képtelen versenyfutás, tűnődött Kat, ráadásul azzal a
hendikeppel, hogy Pettinelli felügyelő pontosan tudja, mit akar
elérni, bármennyire is tévúton jár, míg Kat és a Carabinieri
továbbra is a sötétben tapogatózik.

ÖTVENNYOLC

Az éjszakák nagyon hosszúk és nagyon hidegek voltak. Noha az

emberrablók adtak neki egy pokrócot, az korántsem volt elég
ahhoz, hogy ne vacogjon.
Próbált kérni Arlecchinótól még pokrócot. – Megkaphatod Gul
Rahmanét, ha akarod – felelte az álarcos.
– Klassz, köszönöm. Ki az a Gul Rahman?
 – Fogoly volt Afganisztánban, a CIA egyik börtönében,
amelyet Sóbányának neveztek. Halálra fagyott, miután egy CIA-
tiszt megparancsolta az őröknek, hogy vetkőztessék meztelenre,
láncolják a betonpadlóhoz, és hagyják kint éjszakára.
– Akkor ezt „nem”-nek veszem – dünnyögte a lány.
Nem tudta hova tenni Arlecchinót. Még amikor bizonyos volt
benne, hogy ő van az álarc mögött, és nem a fütyörésző, akkor is
kiszámíthatatlanul bánt vele.
Találgatta, hogy nem meleg-e. Először is ez megmagyarázta
volna, hogy Bautával ellentétben sose próbálja meg tapizni.
Miának meglehetősen jó orra volt ahhoz, hogy kiszúrja a mások
nemi irányultságát – például Kevin Toomerről is kitalálta, hogy
homoszexuális, amit a fiúnak sikerült eltitkolnia a szakasza elől.
Ám Arlecchino valahogyan bonyolultabb volt,
kifürkészhetetlenebb. Ha utasította Miát, hogy vetkőzzön le, még
ha bugyira-melltartóra is, tüntetően nem nézett rá. Mintha félne
ennek a nézésnek a következményeitől.
Ha fiatalabb lett volna, Mia talán feltételezi róla, hogy szűz. De
az ő korában ez képtelenségnek tűnt.
Sóhajtott. Olvasott a Stockholm-szindrómáról, amelynél a túsz
képes lesz azonosulni az elrablóival. Vigyáznia kell, nem szabad
kivetíteni az érzelmeit Arlecchino személytelen maszkjára. Nem
éri meg, hogy ennyi energiát pazaroljon rá.
Jóval később, már az álom felé sodródva ugrott be az agyába
egy gondolat, amelytől hirtelen felült.
A Stockholm-szindrómával egyidejűleg olvasott annak
ellentétéről, a Lima-szindrómáról, amelynél egy emberrablóban
erős kötődés alakult ki a túsza iránt. A szindrómát egy ostromról
nevezték el, amelynek során a túszszedők annyira megsajnálták a
túszaikat, hogy egy idő után épségben elengedték őket.
Elengedték őket…
Törte a fejét, hogy még több részlet jusson az eszébe. A Lima-
szindróma egy magányos túszszedővel kezdődött, aki felfedezte,
hogy a foglyának ugyanolyan a világnézete, mint az övé.
Azt is olvasta valahol, hogy a karneváli maszk nemcsak arra
szolgál, hogy eltakarja az arcunkat; az, hogy milyen típust
választunk, megmutat valami sokkal fontosabbat: az igazi
egyéniségünket. Mit árul el Arlecchinóról, hogy a síró bohóc
maszkját választotta? Mia időnként melankóliát vélt érezni
benne, máskor viszont engesztelhetetlenséget, rendíthetetlen
elszántságot. Ha ez egy meghasonlott személyiség, mi okozza?
Lima-szindróma. Forgatta körbe-körbe a gondolatot az
agyában, és egyre izgatottabb lett.
Lehet, hogy mégis van kiút?

ÖTVENKILENC

Holly az Ederle Innben ült egy spritz mellett. Ritkán ivott

egyedül, ám ezen az estén, miután visszatért a hegyekből,
meglátogatta Elstonékat. A stressz mostanra észrevehetően
kikezdte őket. Az őrnagyon lógott a gyakorlóruha, az arca beesett,
a keze reszketett, miközben vizet töltött egy pohárba.
– Mit tehetek? – kérdezte, amint Holly végzett a
beszámolójával. – Mivel győzhetném meg őket, hogy ne csinálják
vele azokat a dolgokat?
– Uram, nincsen rá eszközünk – mondta szelíden Holly. – De
továbbra is feltétlenül bízunk benne, hogy a Carabinieri meg
fogja találni.
– Az ember próbálja azt tenni, ami helyes – mondta Elston. –
Senki sem figyel oda. – A mennyezetre nézett. – Te sem. Senki. –
Holly nem is értette azonnal, hogy Elston nem hozzá szól, hanem
Istenhez.
– Uram – mondta – ma elmentem Joe Nichollshoz.
Elston tekintete visszatért hozzá. – Nicholls. Jó katona. Jó
ember.
– Azt mesélte, hogy amikor ön utoljára látogatta meg,
láthatólag haragudott valamiért.
– Haragudtam? – Úgy ingatta a fejét, mintha fel akarná rázni
a letapadt emléket.
– Elmondaná nekem, mi volt az?
 Az őrnagy csak bámult rá. Hosszú ideig úgy rémlett, mintha
valahol másutt lenne. Azután kitisztult a tekintete, és
visszazökkent a percbe. – Ó. Költségvetési megszorítások.
Bürokrácia. Az ilyesmi tudott felbosszantani. Milyen
jelentéktelennek tűnik már.
– Van valami… – Holly érezte, hogy itt nagyon óvatosnak kell
lennie. – Nem jut eszébe valamilyen ok, ami esetleg
indokolhatná, hogy miért éppen Miát választották? Miért
rabolták el őt, és nem valamelyik másik tisztnek a lányát?
Elston ismét csak bámult. Odalent bolyongott valahol a saját
poklában.
– Uram? – noszogatta gyengéden Holly.
Csak vonogatta a vállát tehetetlenül. – Kérdezze őt. A nagy
embert. Istent. Ő tudja. Más nem.

Holly felhajtotta a szódás gyomorkeserűt. Tényleg nem erős.

Talán iszik még eggyel.
– Hahó!
Körülnézett. A hadnagy volt az, akivel Asiagóban találkozott.
Az, aki az égi kampó kiképzést vezette.
Ragyogott az arca, láthatólag örült, hogy ismét találkozhat a
lánnyal. – Bill Coyne vagyok. Most akartam venni egy sört.
Hozhatok egyet?
– Hát persze – sóhajtott Holly. – Miért ne? – Meg akarta
magyarázni, miért gubbaszt egyedül. – Most jövök Elston
őrnagytól.
– Megtudott valami? Mármint a csapattól? Bármit, ami
segíthet?
Holly a fejét rázta. – Semmit.
A hadnagy leült mellé. – Emlékszik, azt kérdezte, volt-e
valamilyen vitatható akciónk?
– Igen? – Hollyban azonnal feltámadt a kíváncsiság.
– Na, ez nem volt vitatható, azért is nem jutott eszembe,
amikor kérdezett. De bizalmas jellegű volt. Ez segít?
– Lehet – felelte óvatosan Holly. – Miért volt bizalmas?
 – Emlékszik, meséltem, hogy lényegében mi voltunk a Tálib
Taxi: lekapcsoltuk a rossz fiúkat, visszafuvaroztuk őket a bázisra.
Beszélték, hogy pár ilyen hapsit besoroltak egy szállítási
programba. Exodus-terv.
– Az mi?
– Csak azt a szűk kört tájékoztatták minden részletről, akiket
okvetlenül muszáj, de mindenesetre jó nagyszabású volt, mert
nemcsak foglyokat vittek. Utoljára a Bagramon át jöttem haza, és
ott állt a kifutón egy Globemaster, amelyiket éppen tankoltak a
felszálláshoz. Odamentem megnézni, mert azt hittem, engem és a
srácokat visznek haza.
Holly bólintott. A Boeing C–17 Globemaster egyike volt az
amerikai légiflotta legnagyobb csapatszállító gépeinek.
– De ezt a járatot narancsszín overallos embereknek foglalták
le, akiknek korlátozott volt a karmozgása, ugye, érti. Százan-
százötvenen térdeltek sorban a betonon, és két emberünk őrizte
őket.
– Narancsszín overall – töprengett Holly. – Mint Mia.
– Ja… De, ugye, az csak véletlen?
Holly törte a fejét. Lehet, hogy a hadnagy valamilyen
fogolyszállítási programnak volt a tanúja, de ő még mindig nem
látta, mi köze lehet ennek Mia elrablásához. – Hova indult a
Globemaster?
– Az avianói légitámaszpontra, itt a szomszédban. Azért is
hittem, hogy mi utazunk vele.
– És onnan hova?
A férfi vállat vont. – Láttam a kifutón, amikor leszálltunk.
Nyitva volt az ajtaja. Gondolom, már továbbszállították őket.
Valószínűleg valamelyik titkos börtönbe Líbiában, vagy másutt.
Ahogy szokták.

Holly ivott még egy sört, és meghallgatta Bill Coyne afganisztáni

adomáit, de csak fél füllel figyelt oda, mert az agya közben azt
dolgozta fel, amit a hadnagy mondott.
 Ha Elston őrnagy akár közvetve is érintett volt valamilyen
deportálásban, lehet, hogy ezért játszanak el éppen az ő lányával
egy szimulált vallatást?
Volt benne egyfajta logika, de minél tovább töprengett, annál
inkább látta, hogy értelmetlen. Először is, az emberrablók sose
céloztak erre a kapcsolatra. Másodszor, nehéz lenne találni
egyetlen olyan különleges vagy hírszerzési osztagot, amelynek ne
lenne valamilyen köze foglyok ejtéséhez vagy szállításához. Így
harcoltak az afgán felkelőkkel: ezrével, tízezrével fogták el a
gyanúsítottakat, kihallgatták őket, hogy van-e közük a
tálibokhoz, és ebből építették föl, gondosan, darabonként az
ellenségképet. Amiről Bill Coyne mesélt, az sokkal inkább tűnt a
letartóztatottak szokásos vándorlásának a börtönök
bürokráciájában, mint deportálásnak.
Sokkal logikusabb volt elfogadni az emberrablók változatát,
hogy Miát egyszerűen azért hurcolták el, mert tökéletesen
alkalmas az általuk elképzelt szerepre. Fotogén, nő, fiatal,
ugyanakkor katonai szempontból már felnőtt: tökéletes
megtestesítője magának Amerikának. Fölösleges más
magyarázatot keresni.
De akkor is lett egy ürügye, hogy megkeresse Carvert. Az
ezredesnél rákérdezhet az Exodusra, és újabb esélyt adhat neki,
hogy magyarázza el, miért esett egybe Mazzanti jelentése az
emberrablással.
Megköszönte Coyne-nak a sört, azután átment a
parancsnokságra, ahol, úgy, ahogy várta, még mindig nem járt le
a munkaidő. Éppen be akart lépni, amikor észrevette Carvert: egy
másik emberrel járkált az épület előtt, és szivarozott. Elston
őrnagy volt a másik ember. Annál jobb, legalább egyszerre
beszélhet kettejükkel.
– Vegyen már egyet – mondta Carver, és egy szivart húzott elő
a zsebéből. – A lánya hazatérésének örömére.
Megtalálták! – Uram! Hát visszajött? – kérdezte mohón, és
egy lépést tett feléjük.
Carver odafordult, és összevonta a szemöldökét, amikor
felismerte Hollyt. – Ki jött vissza, alhadnagy?
 – Mia. Azt hittem, azt mondja… – Zavartan félbehagyta a
mondatot.
– Amit kihallgatott, az egy magánbeszélgetés volt – felelte
jéghidegen Carver. – De csak hogy ne essen tévedésbe, azért
kínáltam szivarral Elston őrnagyot, hogy azzal ünnepeljen,
amikor visszakapja a lányát, épen és egészségesen. Mert bízom
benne, hogy nem esik semmi baja. – Visszafordult Elstonhoz, de
Holly még hallotta, amint azt dünnyögi: – Szőke nő.
– Elnézést, uram – mentegetőzött szégyenkezve. –
Félreértettem. Nem akartam… – Ám Carver már ott is hagyta, és
folytatta a lelkesítő szöveget, amihez tapintatosan átkarolta az
őrnagy vállát.
ÖTÖDIK NAP

HATVAN

Mia jóval hajnal előtt ébredt, és rögtön azon kezdett el

töprengeni, hogyan alkalmazza új stratégiáját Arlecchinóra.
Szeret prédikálni. Nem szereti, ha ellentmondanak neki. Ő
tehát ebből indul ki, és abbahagyja a feleselést.
Korábban mondott valami olyat, hogy neki nem Miát kell
meggyőznie. De mi lenne, ha elhinné, hogy kezdi meggyőzni őt?
Létrehozná ez köztük a kapcsolatot, amelyre Miának szüksége
van?
Majd úgy tesz, mintha bevette volna Arlecchino ferde
világnézetét. Meglátjuk, mire jut vele.
Zörgött az ajtón a lánc. Arlecchino minden reggel Ensure-t
hozott neki, azután lemérte a súlyát. De ma nasit is hozott: egy
doboz kólát és egy tasak mogyoróvajas-csokis csókot.
Miközben felbontotta a kólát, Mia odavetette: – Komolyan
szeretném megérteni, miért csinálják ezt. Főleg maga.
– Semmi közöd hozzá.
– Hát pedig van. – A cellára mutatott. – Ugyanis engem
juttatott ide.
Az álarcos egy pillanatig habozott. – Jól van. Azt hiszem, jogod
van tudni. Két évvel ezelőtt a Közel-Keleten dolgoztam, az után,
hogy… Bizonyos változtatásokat hajtottam végre a
magánéletemben, és a szegényekkel akartam dolgozni. De ez egy
olyan országban történt, ahol erős volt az al-Kaida, a CIA pedig
dróntámadásokat hajtott végre azok ellen, akiket terroristának
gondolt.
Mia bólintott. – Folytassa.
– Volt egy barátom, Huszejn Szaleh. Ugyanannak a
nemzetközi jótékonysági szervezetnek dolgozott, mint én. A
felesége az ötödik gyermeküket várta. Nos tehát, éppen
élelmiszert osztott egy nagyon szegény vidéken, amikor
szemtanúja volt egy dróntámadásnak egy ház ellen. Odament,
hogy segítsen a túlélőkön. – Rövid szünetet tartott. – Nem tudta,
hogy a CIA nemrég vezette be a „második csapás” eljárását.
Röviddel az első rakéta után egy másodikat is kilőnek, ugyanarra
a pontra.
– Miért tennének ilyet? – kérdezte zavartan Mia.
– Hogy okvetlenül meghaljon mindenki. És elriasszanak
másokat attól, hogy segítsenek a sebesülteken. Huszejn azonnal
meghalt. A szervezet hivatalosan panaszt tett. Tudod, mit
válaszoltak az amerikaiak?
A lány a fejét rázta.
– Azt mondták: „Mi a frontvonalban harcosként kezelünk
minden katonakorú férfit, ha csak utólagos adatok nem
bizonyítják egyértelműen az ártatlanságukat.”
– De hát ez azt jelenti…
– Pontosan. Mire eldöntik, hogy ártatlan vagy, addigra késő.
Véletlenül ez épp akkor történt, amikor Obama elnök tagadta,
hogy egyáltalán létezne drónprogram.
– Ez szörnyű – mondta őszintén a lány.
Arlecchino bólintott. – Amikor visszajöttem, és láttam, hogy
az Egyesült Államok új támaszpontot épít Vicenza mellett,
csatlakoztam a tiltakozókhoz. De hamarosan rájöttem, hogy
magukat áltatják. Azt gondolták, hogy ha elegendő ember szavaz
nemmel, az amerikaiak becsomagolnak és elmennek. Én jobban
ismerem őket.
– Tehát úgy döntött, hogy inkább elrabol engem.
– Nem volt ilyen egyszerű. Fokozatosan jutottam el a
következtetéshez, hogy amikor jó embereket megbénítanak az
elveik, akkor ezek az elvek egyfajta morális csapdát jelentenek,
amelyeket a Sátán állít, hogy gyengítse ellenségeit.
Mia feltépte a kekszes tasakot. – Kér egyet?
Arlecchino tétovázott. – Olyan kevés ételt kapsz tőlünk.
– Vegyen csak.
– Még sose ettem mogyoróvajas aprósüteményt. – Kibontotta
az édességet, és a szájához emelte, de az nem fért át a maszk
szájnyílásán.
 – Nem nézek oda. – Mia elfordította a fejét.
Mire visszafordult, Arlecchino már föltette az álarcát. – Egész
finom! – mondta meglepetten. Majd pedig: – Bár ne kellene
viselnem a maszkot, amikor veled beszélek, Mia.
– Annak is megvannak az előnyei.
– Egy sem jut az eszembe.
– Szóval, ha teszem azt, rokonszenvesnek találunk valakit, aki
maszkot visel… – mondta a lány. – Ha úgy érezzük, hogy igazi
kapcsolat köt hozzá… Nem attól lenne, ahogy kinéz. Hanem attól,
amilyen ember valójában.
Egy pillanatig azt hitte, túl messze ment.
Ám a maszkos fej csak bólogatott. – Sokat elárul rólad, Mia,
hogy a pozitívumokat keresed, még ebben a helyzetben is.
– Én mindig pozitív vagyok – mondta a lány.
Lima-szindróma.

Jó sok gondolkozni valót adott neki ez a párbeszéd. Arlecchino

bevette az összes célzást, amit ő elhintett arról, hogy kezdi
megérteni az álláspontját. De részben azért volt így, mert
valóban kezdte megérteni. Persze az álarcosnak nincs igaza és
abszolút tévúton járt, de az, amit a barátjáról mesélt, legalább azt
megmagyarázta, hogy miért olyan dühös Amerikára.
Vajon mi lehetett az a változás a magánéletében? Válás? Annál
valahogy súlyosabban hangzott. Hát az a különös hivatkozás,
hogy a szegényekkel dolgozott?
Meg az a duma a Sátánról. Az honnan kerül ide?
Hirtelen rájött.
Ez egy pap!
Vagy esetleg volt pap. Az lehetett a változás. Igen, így már
minden logikus! A teológiai hivatkozások, a szexuális gátlásosság,
az erkölcsi eltökéltség, a nagyritkán felbukkanó kedvesség, ami
annyira nem illik olyasvalakihez, aki ilyeneket csinál.
Pap. Hogy lehetne a legjobban kihasználni ezt az információt?
Mert bizonyosan fontos.
Csak jóval később jutott eszébe, mialatt a cellában járkált,
hogy új stratégiájának izgalmában elfelejtette megkérdezni
Arlecchinótól, mitől olyan különleges a mai nap, hogy
csokismogyoróvajas csók is jár a reggelihez.

HATVANEGY

Kat megparancsolta magának, hogy úgy vonuljon be a műveleti

szobába, mintha semmi sem történt volna. Érezte, hogy jobbról-
balról megbámulják, és megállapította, hogy nem érdekli.
Akit úgy kiközösítenek, mint őt, az jó vastag bőrt növeszt.
Attól, hogy az összes kollégája látott egy képet, amelyen ő
meglovagol egy idegent, még nem dől össze a világ.
Legalábbis ezt mondta magának.
Hogy lekösse magát, átnézte az éjszaka befutott információkat.
A betelefonálók száma meghaladta az ezret, ami elméletben így is
fog folytatódni.
– Újabb film! – kiáltotta valaki. Nem is volt meglepett a
hangja. Szinte már rutin lett belőle. Az emberrablók rögtön
reggel küldték az előzetest, hogy felszítsák az érdeklődést, mire
jön a film.
Azután: – Uramisten!
Kat is odanézett, mint mindenki.
A reggeli film nem Miát mutatta, hanem egy üres szobát, a
tágasabb cellát, aminek a végében a lepedő lógott.
Az Arlecchino-maszkos ember, és a cinkosa, a Bauta behoztak
valamilyen padot vagy hordágyat. Amint letették, látni lehetett,
hogy a padot átalakították: az egyik vége magasabban volt a
másiknál. A deszkára szíjakat szögeztek, nyilvánvalóan azért,
hogy lekötözzenek valakit.
Az álarcosok két törülközőt tettek a padra. A szép rendesen
összehajtogatott törülközőket vörös műanyag locsoló követte.
Jött a szöveg.

A VÍZPRÓBA NEM KÍNZÁS.

ESTE 9 ÓRAKOR MIÁT NEM KÍNOZZÁK MEG.

 Pillanatnyi hűdött hallgatás után egyszerre hördült fel az egész
szoba a kétségbeeséstől, ugyanakkor azt is elismerve, mennyire
tisztában voltak vele, hogy előbb-utóbb ez következik, hacsak
nem találják meg a lányt.
Nem találták meg, és most bekövetkezik.
Az emberrablók, mintha csak arra figyelmeztettek volna, hogy
ez komolyabb mindennél, ami eddig történt, nem az üres
képernyővel fejezték be a filmet, hanem egy vigyorgó Carnivia-
maszkkal, és egy számlálóval, amely visszafelé morzsolta a
perceket és az órákat az adásig. Szinte azonnal kiderült, hogy
ugyanezzel a számlálóval pakolták tele az internetet, nem utolsó
sorban a CNAIPIC, a venetói parlament és a Camp Ederle
amerikai támaszpont honlapjait, amelyeknek a weboldalait
meghekkelték.
– Nézte valaki a weboldalunkat? – kérdezte Saito, mire
azonnal csend lett a műveleti szobában.
Valaki lehívta a Carabinieri weboldalát. Azon is ott vigyorgott
a maszk a számláló fölött, amely szerint már tizenkét órájuk sem
maradt.

Amit itt látunk, nemcsak a Carabinieri tehetetlensége! –

mennydörögte Raffaele Fallici a blogjában. Amit itt látunk,
az visszatérés az Ólomidő sötét napjaihoz. Képtelenek
vagyunk felfogni és orvosolni, hogy szégyenletesen
megbuktunk, mint állam! Olaszország megszámláltatott,
és Olaszország könnyűnek találtatott!
Holott mit kellene tenni? Nagyon egyszerű.
Kormányunk természetesen nem tárgyalhat
terroristákkal; ennél fogva szó sem lehet róla, hogy
engedjünk követeléseiknek. Habár a mienknél bölcsebb,
rugalmasabb kormányok köztudottan képesek voltak
párbeszédet kezdeményezni a békés megoldás érdekében,
ami egészen más dolog. Elvégre maguk az amerikaiak is
folytattak megbeszéléseket a tálibokkal; nem lehetne
nálunk is tenni valami hasonlót?
– A Carnivián világrekordot döntött a látogatók száma –
újságolta Cat a Rómából visszatért Piolának. – Ma délelőtt,
kevéssel a bejelentés után, szó szerint összeomlott! – A
felhasználókat az invitálás helyett egy üzenet fogadta: „A
rendkívüli forgalom miatt ez az oldal jelenleg elérhetetlen.”
– Vannak új nyomok?
– Nem sok. Saito utasítására szélsőbaloldaliak névsorát kell
összevetnünk olyanokéval, akiknek tilos repülőn utazniuk, meg
ilyesmi… Más szavakkal halászat fenékhálóval.
– Van jobb ötlete, kapitány?
– Csak egy, az is elég kétségbeesett. Még egyszer utoljára
megpróbálkozom Daniele Barbóval.

Daniele állapota tovább romlott. A szeme olyan karikás volt a

kimerültségtől, hogy Kat először azt hitte, behúztak neki, és most
már nem csak hunyorgott, de idegesen tikkelt és rángatózott is.
– Daniele – kezdte nyomatékosan –, igazad volt a hackerrel
kapcsolatban, de sajnos, ez még mindig nem segített megtalálni
Miát. Adnod kell valami többet, amivel dolgozhatok! Még akkor
is, ha bizalmas információ!
Barbo a kezében szorongatott, gyűrött papírt nézte, amelyen
látszott, hogy számtalanszor összehajtogathatták. Most
széthajtotta, és az asztalra tette.
– Mi az? – kérdezte a nő.
– Egy egyenlet.

K:= { (i, x)

– Hollytól kaptam – magyarázta a férfi. – Amikor… Amikor

találkoztunk. Ez a Turing-paradoxon. Sokat gondolkoztam rajta
idebent.
– És? – türelmetlenkedett Kat, aki a témáról szeretett volna
beszélni.
– A sorozatokról van szó. – Látta, hogy Kat nem érti. – Van
egy híres példa a borbélyról, aki minden olyan férfit megborotvál
a faluban, aki nem maga borotválkozik. Ezután az a kérdés:
borotválkozik-e a borbély? Logikailag nem teheti, hiszen akkor
azoknak a csoportjából, akiket ő borotvál, átkerülne azoknak a
férfiaknak a csoportjába, akik maguk borotválkoznak. De ha nem
maga borotválkozik, akkor is kénytelen borotválkozni, mert így
átkerül abba a csoportba, amelyet neki kell megborotválnia.
Eltérően a legtöbb logikai problémától itt nem segít, ha
lefordítják matematikára. Az egyenlet csak kergeti magát körbe-
körbe. A sorozatok sorozata, amely nem tartalmazza önmagát.
Nyújtotta a kezét egy tollért, és leírta:

ha: R = {x | x ∈ x}, akkor: R ∈ R ⇔ R ∉ R

– Alan Turing jött rá, hogy ez nagy problémát jelent majd a

Turing-gépek – más néven a számítógépek – számára. Ha azt
mondod egy számítógépnek, hogy oldjon meg bármilyen nyitva
hagyott feladatot, gyakorlatilag arra kéred, hogy számolja ki a
végtelent; a gép az összes adatfeldolgozó kapacitását a
lehetetlennek szenteli, és végül leáll. Így hát minden
számítógépes programba beépítenek egy kerülőutat, hogy
kivédjék az úgynevezett terminálási problémát.
Logikai bizonyíték van rá, hogy a logika csak eszköz; hasznos,
bár nem csalhatatlan világlátás, nem a világ meghatározó elve. A
logika folytatólagos használatához még a matematikusoknak is
kell kerülőutakat találniuk: logikai hézagokat, elmosódott
logikát, vagy bináris kódban kifejezett logikai függvényeket.
Az egyenletre mutatott. – Turing azt látta meg, hogy a való élet
nem tökéletes. Nem logikus, nembooleánus, nemeuklideszi. –
Kicsit hallgatott. – Köznyelvre lefordítva egy elbaszottul
gyönyörű kupleráj.
Kat nem értett a matematikához, de azt értette, hogy Barbo
ingadozik.
– Daniele – mondta türelmetlenül –, most csak egy lányra
gondolj, aki úgy be van zárva, ahogy téged zártak be valaha.
Gondolj a rettegésére, amelyet neked is érezned kellett, amikor az
emberrablók a füledhez tartották a kést. Gondolj arra, mivé
tettek, és ne engedd, hogy vele is ez történjen.
A férfi lassan feléje fordult. Kat látta rajta, hogy ez mekkora
erőfeszítésébe kerül; azt is látta, hogy amint sikerült neki –
amikor a tekintetük találkozott és összekapcsolódott –, fontolóra
vette, amit tőle hallott.
Kat a maga részéről kis híján megtántorodott a
kiszolgáltatottságtól és a fájdalomtól, amit abban a szemben
pillantott meg. Hát ezért nem tűri, hogy mások nézzék!
Daniele pislogott. – Nem olyan könnyű, ahogy gondolják.
Nem hekkelhetem meg a tulajdon kódomat; az hetekbe,
valószínűleg hónapokba kerülne, és a Carnivia egyszerűen
szétesne, mire végeztem. Ám lehetséges egy másik út.
– Igen?
A férfi a tollért nyúlt. – A közvetítésekből világos, hogy az
emberrablók a laptopjukon nézik az adatfolyamot – mondta,
beszéd közben rajzolva egy diagramot. – Más szavakkal, azt
látják, amit mindenki: a képet, ahogyan az megjelenik a
Carnivián, és ennek megfelelően végzik el a finombehangolást.
– Folytasd – biztatta Kat.
– Ha valamilyen durva módon avatkoznánk bele abba a képbe,
azonnal észrevennék. Viszont ha vennénk az adatfolyamot, és
ráközelítenénk, nagyon-nagyon lassan, olyan lassan, hogy nem
tudnák, mit csinálunk… – Elhallgatott. – Nem lenne sok. Ám egy
idő után, ha összehasonlítanád a nyers felvétellel, látnál körülötte
egy sávot, amelyről az emberrablók azt hinnék, hogy kívül van a
kamera látószögén, de te figyelhetnéd.
Kat felállt. – Hogy tudom ezt megcsinálni?
– Beírok egy szimpla kódot a telefonodba, amelyet
hozzátölthetsz az adatfolyamhoz. Automatikusan elvégzi a
közelítést, olyan parányi lépésekben, hogy puszta szemmel nem
lehet majd látni.
Három perc alatt megírt valamit, amit Kat zagyvaságnak
látott, ám sejtette, hogy azon a nyelven van, amelyet Daniele
maga talált fel, és amelyben az alkotón kívül csak egy maroknyi
ember járatos: a páratlan, megfejthetetlen kódban, amelyből
felépült a Carnivia.
– Tessék. – Daniele visszaadta a telefont.
– Ez jó lesz?
A férfi kimerülten bólintott.
– Köszönöm, Daniele. Hidd el, nem fogod megbánni.

Kat egyenesen Saitóhoz ment, és beszámolt róla, mit javasol

Daniele. Semmit sem hagyott ki, csak néhány részt átstilizált,
például Éteri RAT-ját, amely megfertőzte a laptopját, és Holly
különös ajándékát, amely valamilyen módon rávette Danielét az
együttműködésre.
– Halvány fogalmam sincs róla, hogy amit most csinált, az
vétkes meggondolatlanság, vagy áttörés – mondta Saito, miután
Kat befejezte. – Az is lehet, hogy mindkettő. – Fogta a telefonját.
– Megmondanák, milyen gyorsan ér ide Pettinelli felügyelő?
Félórába került, mely idő alatt Katnak úgy kellett a tábornok
előszobájában ücsörögnie, mint egy szófogadatlan iskolás
lánynak. Azután besuhogott Pettinelli felügyelő, és Kat
másodszor is elmagyarázott mindent.
– Nos? – kérdezte Saito. – Működni fog?
– Kétlem – felelte rövid töprengés után Pettinelli felügyelő.
– Miért nem?
– Ez a keskeny csík, amelyet látni fogunk – amennyiben
Daniele Barbo igazat beszélt –, lényegében nem mutat semmi
újat. Az emberrablók folyton álarcot viselnek. A kamera egy zárt
cellában van. – A fejét rázta. – Szerintem Barbo elénk vet néhány
morzsát végső próbálkozásként, hogy megmentse a weboldalát.
– Amiből arra következtetek, hogy a CNAIPIC
szervervadászata miatt kénytelen együttműködni – vélte Saito. –
Ha kész volt felajánlani a kapitánynak ezt a csekély engedményt,
ajánlhat többet is.
– Meglehet. De én már nem hiszem, hogy szükségünk lenne az
együttműködésére. Tegnap megtaláltunk Milánó mellett egy ipari
területen egy elrejtett Carnivia-szervert. Úgy sejtjük, hogy
valószínűleg már csak egy van neki, méghozzá itt, az országban.
Ha azt is megtaláljuk, végképp levehetjük a netről.
– És akkor mit csinálnak az emberrablók? – vágott közbe Kat.
– Megölik Miát? Levágják orrát-fülét, mint Danielének, hogy
megmutassák, milyen mérgesek? Ez borzasztó szerencsejáték!
Pettinelli higgadtan nézett rá. – Nem tudjuk, mit fognak
csinálni, de akármit is, az az ő felelősségük, nem a mienk. Míg ha
fent hagynánk a Carniviát a neten, holott módunkban állna
levenni, az bűnpártolás lenne. A CNAIPIC álláspontja
egyértelmű: ezeknek a filmeknek a közvetítése egymagában
bűncselekmény, és ezt minden lehetséges módon meg kell
akadályozni.
Pettinelli felügyelő világa majdnem olyan fehér-fekete, mint
Danieléé, tűnődött Kat.
Saito borúsan nézett a felügyelőre, azután Katra. – Nagyon
helyes – mondta végül. – Elindulunk mindkét úton. A zoom nem
árthat, feltéve, hogy technikailag lehetséges, ezért összehozunk
egy kis csapatot, hogy figyelje. Közben Barbo előzetes
letartóztatásban marad, és a CNAIPIC tovább kutat a szerverei
után. Köszönöm, felügyelő. – A nők megfordultak, hogy
távozzanak. – Kapitány, egy szóra!
A felügyelő kiment, Saito becsukta az ajtót. – Úgy emlékszem,
magát arra osztották be, hogy Elstonékkal tartsa a kapcsolatot,
nem pedig egy olyan emberrel tárgyaljon, akit a
terrorizmusellenes törvény miatt csuktak le.
– Megláttam a lehetőséget, uram. Gondoltam, érdemes lesz
kipuhatolni.
– Csakugyan? – Saito megsemmisítő pillantást vetett rá. –
Hadd magyarázzam meg, kapitány, hogy mit csinál a CNAIPIC.
Ügyelnek rá, hogy minden úgy történjen, ahogy a nagy könyvben
meg van írva, így ha ez az eset tragikusan végződik – amire,
ismerjük el, egyre nagyobb a valószínűség –, senki se mondhassa
azt, hogy a CNAIPIC szúrta el. Ebben a helyzetben az lenne a
legrosszabb, ha a Carabinieri azt a látszatot keltené, mintha
felhatalmazás vagy átgondolt stratégia nélkül csörtetnénk bele a
világba. Mostantól maradjon meg a beosztásában, kapitány,
világos?

HATVANKETTŐ

Mikor az ebédet hozták. Mia meglátta a cella ajtajából a padot

meg a locsolót, és azonnal tudta, mit jelent.
– Nem én döntöttem így – mondta Arlecchino, aki észrevette,
mit néz.
Mia a legszívesebben ráordított volna: Miért nem vállalod
már a felelősséget? De mindenképpen ragaszkodni akart az új
stratégiájához. – Azt hiszi, hogy ez majd segíti az ügyüket?
– Fenntartás nélkül hiszem. Különben sohasem vállaltam
volna. – Sóhajtott. – Bizonyosra vettük, hogy amikor az olasz
polgárok meglátják, mit művelnek honfitársaid a foglyaikkal,
annyira elfogja őket az undor, hogy haladéktalanul követelni
fogják a népszavazást. De még mindig nem következett be. Azt
reméltük, hogy erre nem lesz szükség. De nem halogathatjuk
tovább.
– Akkor csinálják – mondta Mia. – Ha meg kell tenni, ám
legyen.
– Ezt komolyan mondod?
Mert kurvára van választásom, mi?? – Igen. Csak… csak
vigyázzon rám, jó? Tudom, milyen veszélyes.
– Ígérem, nem engedem meg, hogy bármi bajod essék.
Csak nem? Na, és neked hogy ízlik? Mert úgy látom, már
beleegyeztél, hogy félig vízbe fojtasz. – Köszönöm. Feltétlenül
megbízom magában, remélem, tudja.
Arlecchino elfordult, hogy kimenjen. Mia utána szólt. –
Várjon… Maga… maga, ugye, pap?
Arlecchino megmerevedett, de nem válaszolt.
– Azért kérdezem… – Mélyen beszívta a levegőt. – Azt
akarom, hogy gyóntasson meg a vízpróba előtt. Mert hátha.
Arlecchino megfordult. Sötét szeme fürkészőn nézett a lányra
az álarc mögül. – Tudod, hogy nem beszélhetek veled arról, ki
vagyok. Nem mondhatok semmit, ami később segíthet
azonosítani.
– Akkor ne tegye, de hallgassa meg a gyónásomat. Ha nem
igazi pap, nem baj. De ha az, akkor jó.
– És ha megtagadom?
– Nem tagadhatja meg. Ez kánonjogi előírás: „Végszükségben,
vagy a halál óráján.” És ha ott is hagyta az egyházat, ez még nem
menti fel a kötelesség alól. Teológiai értelemben nem. Az
iskolában tanultam, hogy a szentségek, amelyben részesült,
beépültek a lelkébe. Még ha elvesztette a hitét, akkor is
megmaradt annak a vezetéknek, amely Isten kegyelmét hozza el
nekem.
– Ugyanolyan okos, mint amilyen bátor – mormolta
Arlecchino. – Utálhatnak a tanáraid.
– Páran tényleg utálnak.
– Nem árulom el neked, hogy pap voltam-e vagy sem – rázta a
fejét Arlecchino. – Ez titkos. De meghallgatom a gyónásodat.

Leült a matracra. Mia térdre ereszkedett.

– Áldj meg, atyám, mert vétkeztem.
– Megvizsgáltad a lelkiismeretedet?
– Megvizsgáltam a lelkiismeretemet.
– A mi Urunk, aki megvilágosít minden szívet, segítsen neked,
hogy felismerd bűneidet, és bízzál az Ő irgalmában.
– Ámen.
Arlecchino idézte Lukács evangéliumának azt a részletét,
amelyben Jézus dacol a farizeusokkal, és azt mondja egy beteg
embernek, hogy a bűnei meg vannak bocsátva. „Erre az írástudók
s a farizeusok azt gondolták magukban s mondták: „Ki ez, hogy
így mer káromkodni? Ki más bocsáthatja meg a bűnöket, mint az
Isten?”
Mia tudta, miért választotta az álarcos épp ezt a részt: mert
egy olyan jelenetet ír le, amelyben Jézus megszegi a törvényt, és
mert nem Istenként, hanem emberként bocsát meg.
– Gyónom a Mindenható Istennek, hogy vétkeztem akaratban,
szóban és tettben – kezdte halkan.
 – Van valami, ami különösen bánt?
– Igen. – Beszélt a Club Liberóról, hogy azt gondolta, izgalmas
lesz odamenni, és megnézni, mit csinálnak az emberek. – És
mostanra apunak is tudnia kell. Azt fogja gondolni, hogy perverz
vagyok.
– De nem az vagy.
A lány a fejét rázta. – Annyit csináltam, hogy körülnéztem. Ne
értsen félre. Csak gyerek voltam, amikor apa letetette velem azt a
buta fogadalmat. Nem veszem úgy, hogy megköt.
– Apád nézetei a nemiségről és a házasságról azonosak az
egyház nézeteivel – emlékeztette Arlecchino.
– Tudom. – Mia vállat vont. – Nem nagyon érdekel.
– Isten megbocsátását akarod igazából? – kérdezte szelíden
Arlecchino. – Vagy az apádét?
A lány gondolkozott. – Apuét.
– Akkor nem segíthetek – mondta kissé szomorúan az álarcos.
Elmondták a bűnbánati imát, azután Mia megkapta a
feloldozást. – Az Úr megszabadított téged a bűneidtől – fejezte be
Arlecchino. – Távozz békével.
Ám ahogy ültek a matracon, egyik sem látszott túlságosan
megbékéltnek.

HATVANHÁROM

A Rai News24 jelenti:

RIPORTER: Mondja, doktor úr, miért kavart olyan heves

vitákat a vízpróba?
ORVOS: Hát először is azért, mert nagyon súlyos
károsodásokat okozhat, közöttük tüdősérülést, csonttörést,
amikor az áldozatok a kötelékeiket tépve próbálnak
szabadulni, oxigénhiányos agykárosodást, tüdőgyulladást,
hiponatrémiát – ez egy ritka, de életveszélyes állapot, amit a
vér nátriumhiánya idéz elő – egészen az oxigénhiányos, a
felköhögött gyomortartalom miatti vagy a száraz fulladásig.
 De különösen az teszi vitatottá, hogy a többi
kényszervallatási technikától eltérően ennek az a kifejezett
célja, hogy minél közelebb juttassa az áldozatokat a
halálhoz.
RIPORTER: Van itt egy példány az amerikai „tortúra-
memorandumokból”, amely mondhatni klinikai
részletességgel írja le a módszert.
ORVOS: Igen, és kellemetlen olvasmány. [FELOLVAS A
MEMORANDUMBÓL.] „Miután lekötözték az őrizetest, a
kihallgatók tíz-tizenöt fokos szögben megdöntik a
hordágyat úgy, hogy az őrizetes feje alacsonyabban legyen.
Szövetet tesznek az arcára, amelyre 15-20 centiméteres
magasságból vizet, vagy sós oldatot töltenek. A hordágy
dőlésszöge elősegíti, hogy a víz egyenesen belefolyjon a
fogoly szájába és orrába.”
RIPORTER: Meddig tart ez?
ORVOS: Egy-egy töltés ideje elvben nem haladhatja meg a
negyven másodpercet. A kihallgatók hatszor tölthetnek egy
kihallgatás alatt.
RIPORTER: És a kihallgatók minden alkalommal csak a
szövetre öntik a vizet?
ORVOS: Pontosan. A memorandum szerint a technika
„szorosan közelít” a fulladás érzéséhez.
RIPORTER: Tehát a kihallgatott valójában nincsen
veszélyben?
ORVOS: A fogalmazás félrevezető: a kihallgatott fuldoklik,
csak nem a víz alatt. A kihallgatók azt az utasítást kapják,
hogy kilégzés után töltsenek, mert így a fogoly kénytelen
lesz egyenesen a tüdejébe szívni a vizet. Ez a fulladás orvosi
meghatározása. A kihallgatóknak azt is engedélyezik, hogy a
kezüket használva kényszerítsék le a vizet a fogoly torkán.
[FELOLVAS A MEMORANDUMBÓL.] „A kihallgató
eltakarhatja a kezével az őrizetes orrát és száját,
megakadályozva a víz elfolyását, ami lehetetlenné teszi,
hogy az őrizetes levegőt vegyen töltés alatt.” Itt pedig,
valamivel lejjebb: [OLVAS.] „Úgy tudjuk, hogy a víz
 behatolhat és felgyűlhet az őrizetes száj- és orrüregében,
ami megakadályozza a lélegzést.”
RIPORTER: Tehát fennáll az életveszély?
ORVOS: Elkerülhetetlenül. A hibahatár nagyon keskeny.
[FELOLVAS A MEMORANDUMBÓL.] „Ha az őrizetes nem
képes lélegezni, miután a szövetet levették az arcáról,
azonnal függőleges helyzetbe kell fordítani, hogy szájából,
orrából és orr-garatüregből eltávolítsák a vizet. A technika
alkalmazásához szükséges hordágyat úgy tervezték, hogy ezt
nagyon gyorsan lehessen végrehajtani”. Vagy itt a CIA
Egészségügyi Szolgálatának a rendelkezése [OLVAS]: „A
nem reagáló alanyt azonnal függőleges helyzetbe kell
állítani, minekutána a kihallgatónak subxyphoidalis
lökéssel kell eltávolítania a vizet.”
RIPORTER: Vagyis lényegében a Heimlich-műfogással.
ORVOS: Igen. És ahol ez nem működik – márpedig tudjuk,
hogy időnként nem, miután a memorandum kifejezetten
utal „a gégefő görcseire”, amelyek megakadályozzák, hogy a
fogoly lélegzetet vegyen, „még abban az esetben is, ha a
töltést félbeszakítják, és az őrizetest visszaállítják függőleges
helyzetbe” – egy orvos gégemetszést hajt végre.
RIPORTER: Az orvosok tehát azért vannak ott, hogy
megmentsék a fogoly életét?
ORVOS: Részben igen, másrészt azért, hogy figyeljék,
mennyire tud lélegezni, és eldöntsék, mennyire biztonságos
folytatni a vízpróbát. Gyakorlatilag az orvos a kihallgatónak
segít még közelebb juttatni az őrizetest a halálhoz. Vagyis
hivatásos orvosok számítják ki, mekkora károsodást visel el
a szervezet, ez pedig minden országban sérti a hippokratészi
esküt.
RIPORTER: Tudunk valakiről, aki belehalt a CIA
vízpróbájába?
ORVOS: A memók azt sejtetik, hogy többen. Az egyik
memorandum konkrétan a „pszichológiai rezignáció miatt
bekövetkezett halál”-ról beszél. Más szavakkal, voltak
foglyok, akik, ahelyett, hogy küzdöttek volna a vízpróba
 ellen, kifejezetten ezt használták az öngyilkosságra. Egy
másik memó végén gyakorlatilag felhívják a figyelmet a
bővebb információk fontosságára, az eljárás fejlesztésére.
[FELOLVAS A MEMORANDUMBÓL.] „Az orvosi
diagnózisok és javallatok pontosítása érdekében szükséges
részletesen dokumentálni a vízpróba összes alkalmazását:
mennyi ideig tartott egy alkalmazás, mennyi vizet
használtak fel a folyamat során – miután megfigyelték, hogy
sok víz melléfolyik –, pontosan hogyan alkalmazták a vizet,
bekövetkezett-e elzáródás, megtelt-e vízzel az orr- és a
szájgarat, milyen hosszú volt a szünet az alkalmazások
között, és hogy nézett ki az alany a kezelések között.”
RIPORTER: Gondolom, nem nézhetett ki túl jól. Köszönöm,
doktor úr. Itt felhívnánk a figyelmet, hogy 2009-ben Obama
elnök „tévedésnek” nevezte a vízpróba használatát, és
célzott rá, hogy használata már kevésbé elterjedt az
amerikai titkosszolgálatoknál.

Az MTV Italia jelenti:

BEMONDÓ: Önök a délutáni másfél perces híreket látják.

Giancarlo Casamonti újságíró és komikus ma önként
vállalkozott a vízpróbára, bebizonyítandó, hogy nem olyan
rossz az, mint mondják. Súlyokat fogott a kezében,
amelyeket el kellett ejtenie, mihelyt nem bírta tovább.
Casamonti tizenkét másodpercig bírta.

A Canale 5 jelenti:

HÍROLVASÓ: A Canale 5 közvéleménykutatói arról faggatták

az embereket, hogyan szavaznának az esetleges
referendumon a Dal Molin támaszpont jövőjéről. Elsöprő
többségük válaszolta azt, hogy leszavaznák az emberrablók
követeléseit, köztük olyanok is, akik korábban írásban
tiltakoztak az amerikai jelenlét ellen…
Délután négyre, amikor már csak öt órányi hátralévő időt
mutattak a mindenütt jelenlevő számlálók, leapadt a
másodkézből származó információk és pletykák áradata. Most
már csak Mia újságposztereit lehetett látni országszerte, gyakran
fogadalmi gyertyák, virágcsokrok kíséretében. A rögtönzött
szentélyek azt a lehangoló üzenetet küldték a világnak, hogy az
olaszok közül sokan máris halottnak tekintik Miát.
Délután ötkor elüvöltötte magát a műveleti szobában valaki: –
Obama mindjárt beszél!
A halálos csöndben megjelent a Fehér Ház sajtótermében az
amerikai elnök, hogy felolvasson egy megdöbbentő közleményt,
nyilvánosan bocsánatot kérve az előző kormány
„túlbuzgóságáért”, ami lehetővé tette, hogy a CIA „bántalmazzon,
megalázzon, sőt megkínozzon ok nélkül bebörtönzött
személyeket”. Megismételte kormányának elkötelezettségét „egy
tisztességesebb, szigorúbb nemzetbiztonsági szemlélet mellett”,
kijelentve, hogy „súlyos hiba” volt a vízpróba és „bizonyos más,
kíméletlen technikák használata”. Befejezésül kérte, hogy
bocsássák szabadon Miát.
Kat csatlakozott a spontán kitörő tapshoz. Érezte, hogy
körülötte hogyan tölti el az embereket az optimizmus, sőt a
lelkesedés, mintha ez a páratlan gesztus elég lenne hozzá, hogy az
emberrablók elkönyveljék erkölcsi győzelmüket, és elengedjék
Miát.
Ám amint kihűlt a szárnyaló szónoklat vérpezsdítő hatása,
kénytelen volt megállapítani, hogy Obama nem ígért semmi
különlegeset, de még újat sem.
Röviddel hat után sűrű köd gördült be a tengerről. Este hétkor
a RAI híradójában a műsorvezető megjegyezte, hogy ezen az
estén nem korzóztak a venetói kisvárosokban. A forgalom
gyérebb volt a szokásosnál, az éttermek és a bárok üresen
tátongtak.
Olyan, mondta a tévés, mintha az ország most sáncolná el
magát otthon valami rettenetes vihar előtt.
HATVANNÉGY

A Campo San Zaccarián megtették az előkészületeket, amelyeket

tudtak. A számítások szerint a szoftver lehetővé teszi majd, hogy
a technikusok az internetes sugárzás ideje alatti fokozatos
közelítéssel hárompercnyi adás után körülbelül egy-
tizenkettednyivel növeljék meg a teljes kép méretét.
Kevesen hitték, hogy ennyi elég lesz, de mindenesetre üzembe
helyezték a készülékeket, amelyekkel ide-oda kapcsolhatnak a két
kép között.

Az adás késett. Lázas spekulálás tört ki, hogy talán mégsem

került rá sor. De aztán megjelentek az ismerős, kezdetleges
betűk:

MINT ÉRTESÜLTÜNK, A VÍZPRÓBÁNÁL AZ ALANY

SZERVEZETE ÚGY REAGÁL, MINTHA AZ ALANY VÍZBE
FÚLNA. ÖNÖK TÁJÉKOZTATTAK BENNÜNKET, HOGY
EZ AZ ELJÁRÁS NEM OKOZ TÉNYLEGES FIZIKAI
KÁROSODÁST. NOHA AZ ALANY ÉREZHET FÉLELMET
VAGY PÁNIKOT A FULDOKLÁS ÉLMÉNYE MIATT, A
VÍZPRÓBA NEM OKOZ FIZIKAI FÁJDALMAT.

A VÍZPRÓBA, AMELY NEM FÁJ VAGY NEM OKOZ

KONKRÉT KÁROSODÁST, NÉZETÜNK SZERINT NEM
IDÉZ ELŐ „FOKOZOTT FÁJDALMAT VAGY
SZENVEDÉST.” EZ EGY ELLENŐRZÖTT, AKUT EPIZÓD,
AMELYRE NEM JELLEMZŐ A „SZENVEDÉS”-HEZ
ÁLTALÁBAN TÁRSÍTOTT HOSSZABB IDŐTARTAM.

Mintha ezek az észbontó állítások nem lettek volna elegendőek –

vagyis hogy ha a vízpróba nem okoz „fizikai károsodást”, akkor
nem is fáj, és ha nem tart sokáig, akkor nem jelent „szenvedést” –
még jött egy második szöveg is:
 KUTATÁSOK ALAPJÁN, AMELYEKET EZEKNEK A
MÓDSZEREKNEK A HASZNÁLATÁRÓLVÉGEZTEK…
ÖNÖK NEM SZÁMÍTANAK RÁ, HOGY AVÍZPRÓBA
MARADANDÓ MENTÁLIS KÁROSODÁST OKOZ. SŐT,
MINT ÖNÖK TÁJÉKOZTATTAK BENNÜNKET, SZINTE
AZONNAL BEKÖVETKEZIK A MEGKÖNNYEBBÜLÉS,
AMINT AZ ORRBÓL ÉS A SZÁJBÓL ELTÁVOLÍTJÁK A
SZÖVETET.

MARADANDÓ MENTÁLIS KÁROSODÁS HIÁNYÁBAN

NEM MONDHATÓ KI, HOGY TARTÓS MENTÁLIS
FÁJDALMAT VAGY SZENVEDÉST OKOZTAK.

Ezt követte a padra szíjazott, narancsszín overallos Mia. A feje

lefelé lógott, kezét-lábát szorosan lekötötték.
A későbbi hírmagyarázatokban mindig szóba került, milyen
céltudatosan kereste meg és tartotta fogva a lány az Arlecchino-
álarcos ember tekintetét; a fejét is elfordítva, hogy kövesse
minden mozdulatát.
Egyesek azt is megjegyezték, hogy az álarcos feltűnő
gyöngédséggel helyezett a lány feje alá egy törülközőt, mielőtt
szorosan rácsavarta volna a fejére a másikat, hogy Mia csak a
vastag anyagon át lélegezhessen. Mia orrának és nyitott szájának
körvonalai tisztán látszottak a törülköző alatt.
Arról senki sem beszélt, hogy Mia egész testében remegett,
amit ökölbe szorított kézzel próbált leküzdeni. Reszketett az
emberrabló karja is, amikor fölemelte a locsolót – bár talán csak
azért, mert a kanna nehéz volt.
A víz tiszta, vékony sugárban folyt a törülközőre. Egy percig
semmi sem történt. Azután Mia váratlan hördüléssel kifújta a
visszatartott levegőt, és beszívta a vizet. Görcsösen fuldokolt,
tagjai rángatóztak, a fejét kétségbeesetten dobálva próbált
menekülni a víztől, holott az épp hogy csak csörgedezett a
szájába.
– Jézusom! – motyogta Kat. – Ez elviselhetetlen!
 De azért csak figyelt tovább, mint az összes carabiniere a
szobában. Arlecchino kitartóan locsolt. Kellett lennie valamilyen
stopperórának vagy monitornak, ami nem látszott a képen, mert
egy-egy pillantással ellenőrizte, hogy egy másodperccel se lépje
túl az előírt időt.
Pontosan húsz másodperccel később Arlecchino abbahagyta az
öntést. Nézői tudták a téma szakértőitől, mi következik most. Bár
a CIA Terrorizmusellenes Osztályának vezetője 2006-ban
személyesen rendelte el kilencvenkét vízpróbás video
megsemmisítését, épp elég túlélő és szemtanú írta le a
folyamatot, hogy közismert legyen. Vízpróbánál általában ez volt
a szervezet reakciójának menetrendje: először hányás, utána
sikoltozás, utána zokogás, utána még több sikoltozás, amikor
ismét föltették a törülközőt.
Ám Mia nem hányt, csak feküdt mozdulatlanul, eszméletlenül.

Pillanatnyi döbbent csend volt a műveleti szobában, amikor

megértették, mit látnak. Arlecchino is megértette. Rátenyerelt
Mia rekeszizmára, kétségbeesetten dögönyözni kezdte. Semmi
sem történt.
Az álarcos a lány fölé hajolt, de a maszk miatt nem tudta
mesterségesen lélegeztetni.
Átkerült a pad magasabbik végéhez, megpróbálta eltolni a
kamera elől. Csakhogy a tárgy nehéz volt, a lábak elakadtak a
betonpadlón. Az álarcos észrevehető pánikban, erőlködve
lökdöste a padot.
Mia lába ott maradt a kamera előtt, az álarcos elindult a lány
fejéhez, és eltűnt.
– Menjünk át a nagyítatlan képre – mondta Kat. A technikus
megnyomott egy gombot, és a kép, amelyet az egész világ figyelt,
visszaváltozott a nyers eredetivé.
Abban a vékony sávban, amelynek létezéséről Arlecchino nem
tudott, az emberrabló letépte az álarcát, hogy magához térítse
Miát. A carabinierék látták, hogyan fújja Mia szájába a levegőt,
hogyan nyomkodja lázasan a mellkasát, majd miután a lány
fuldokolva-hányva föleszmélt, hogyan ringatja Mia fejét a karján,
hogyan hajtogatja a megkönnyebbüléstől könnyezve Mia nevét.
Azt is látták, amikor megérinti a hüvelykujjával Mia homlokát,
és keresztet rajzol rá, az áldás félreismerhetetlen mozdulatával.
– Irgalmas Isten – lehelte Saito – ez egy pap…
Tökéletes időzítéssel pontosan abban a pillanatban sötétedett
el a Carnivia. A képet felváltotta az üzenet, hogy az oldal a
rendkívüli forgalom miatt jelenleg elérhetetlen, legyenek szívesek
később próbálkozni.

Még egyszer lejátszották a filmet. Az emberrabló arca profilban

volt, egyszer sem lehetett tisztán látni. Malli megmondta, hogy a
képek túlzottan kis mérete miatt nagyító szoftverrel sem érdemes
kísérletezni.
– Akkor is keresse meg és vágja ki a legjobb állóképet.
Elküldjük a többi szervezetnek – mondta Saito. Körülnézett. –
Kinél van meg a tiltakozók adatbázisa?
– Nálam! – Kat már megnyitotta azoknak a névsorát, akik
aláírták a Dal Molin építése ellen tiltakozó petíciókat. Percek
alatt listát készített azokból, akiknek „don”, „monsignor” vagy
„atya’” volt a címe.
Százötvenezer névből hetven egyezett.
– Szervezzenek csoportokat – rendelkezett Saito. –
Ötszemélyeseket. Kezdjenek dolgozni a listával.
– Uram – szólalt meg Kat – lehetséges, hogy csak volt pap, de
már nem az! Egyszerűen képtelenség, hogy egy aktív pap ennyit
időt vehessen el a munkájából, mint amennyi erre kell.
– Az lehetséges. Sőt valószínű. Ám ebben az esetben hogyan
találjuk meg?

Noha későre járt, Kat próbát tett a Vatikánnal, és

megdöbbenésére fel is vették a telefont. Elmagyarázta, mit akar,
mire átkapcsolták valakihez az Információnál, akitől megtudta,
hogy a Vatikánnak csakugyan van adatbázisa a papokról, de nem
tartják nyilván azokat, akik elhagyták az Anyaszentegyházat.
 Kat sebesen gondolkozott. – Nincs véletlenül egy régebbi
adatbázisuk, teszem azt, tíz évvel korábbról?
– Mindjárt megnézem – mondta a vonal túlsó végén a hang.
Egy perc múlva visszajött. – Úgy látom, van.
– És egy névsor azokról a papokról, akik elhunytak. Például
gyászjelentések?
– Természetesen.
– Küldje el mind a három listát. Majd én egyeztetem őket.
Sorra hagyták el a műveleti szobát a csoportok. Kat maradt,
összevetette az adatokat. Hajnali háromra majdnem ezer olyan
olasz papról volt lajstroma, akik az utóbbi tíz évben léptek ki a
papi rendből.
A Vatikánból kapott adatbázisban volt egy kis kellemes
meglepetés, amire nem is számított: minden név mellett
feltüntették a születési évet. Arlecchino meglehetősen fiatalnak
látszott, valószínűleg a harmincas éveiben járt, maximum a
negyvenesek elején. Kat a biztonság kedvéért csak azokat zárta ki,
akik idősebbek voltak ötvennél.
Összevetette a megmaradt neveket a Dal Molin építése ellen
tiltakozó egyházi személyek listájával. Csak hat név egyezett.

Algisa Belluci
Edilio Barese
Frediano Caliari
Livio Lorenso
Enrico Ferri
Learco Toscano

Hívta Hollyt, akit álmából kellett fölvernie.

– Kat! – Holly a második kicsengésre fölkapta. – Mi az?
– Van egy listánk hetvenhat érdekes névről, akik közül főleg
hatot találok érdekesnek. Össze tudnád vetni őket a saját
listáiddal, hogy melyik fújhat Amerikára?
– Persze, máris csinálom. – Kat hallotta, hogy Holly beszéd
közben öltözik.
– Kösz. E-mailben küldöm.
 – Kat…
– Igen?
– Gondolod, hogy ebben lehet? – kérdezte halkan Holly.
– Nem vagyok biztos benne, de eddig ez a legjobb nyom.

Holly leült a számítógépéhez, és betöltötte a SIPRNetet, azután

sorra betáplálta a Kattól kapott neveket. Mivel a rendes
interneten is fent volt, rögtön látta, melyik név előtt szerepel a
„don” vagy „padre” titulus.
Ám a SIPRNet két találata nélkülözte a megtisztelő címzést.
Visszahívta Katot.
– Kettővel volt ügyünk. Frediano Caliari és Livio Lorenso.
Caliari két évvel ezelőtt részt vett a tiltakozásokban a jemeni
dróntámadások ellen. Lorenso azoknak a listáján szerepel, akik
egy kalózweboldalról töltöttek le filmeket.
– Ennél többet is ki lehet deríteni róluk?
– Ha lefuttatjuk őket a PRISM-on, akkor lesz egy stráfkocsi
adatod. Viszont ennek vannak jogi leágazásai. Nálunk nem, de
neked valószínűleg szükséged lesz egy antiterrorista
felhatalmazásra. Én pedig köteles vagyok tájékoztatni Carver
ezredest.
– Rendben van – felelte Kat. – Elintézem neked a
papírmunkát, ha megszerzed nekem az információt.

Holly vélhetőleg már az előtt elkezdhette a keresést, hogy

megkapta a felhatalmazást, mert reggel hatra Katnál volt Lorenso
és Caliari személyenként több mint ötven oldalas PRISM-
jelentése.
A PRISM egyszerűen azokat az adatokat jelentette, amelyek
ki-be jártak az Egyesült Államokban, útban az USA informatikai
óriásaihoz, az Apple-hez, a Google-hoz, a Microsofthoz, a Skype-
hoz, a Facebookhoz és a többiekhez. A Nemzetbiztonsági Hivatal,
amely közvetlenül leszívta az adatokat a legnagyobb transzatlanti
száloptikás kábelekről és bemásolta őket a hatalmas tárolókba a
Utah Data Centerben, amelyet kétmilliárd dollárért hoztak létre a
számítógépes forgalom figyelésére, gyakorlatilag engedély nélkül
megleshette világszerte a külföldi állampolgárokat. Kizárólag
abból lett jogi bonyodalom, ha a Nemzetbiztonsági Hivatal
megosztotta adatait más kormányokkal, mivel ez több
szempontból sértette az állampolgárok magánszféráját. Noha az
adatokat általában a minták szintjén elemezték – például azokra
vadászva, akiket egyformán érdekelt a „bombagyártás” és a „légi
forgalom” –, a PRISM fordítva is képes volt működni. Ha
bedobtak neki egy nevet, egy lakcímet és egy születési időt, vagy
ami még jobb, egy e-mail címet, a számítógépei már lökték is a
keresett személyről az utóbbi hónapok internetes forgalma
alapján begyűjthető összes részletet.
Livio Lorenso is, Frediano Caliari is használta a Google-t, a
Facebookot és a Skype-ot, Lorenso az Apple-t is. Rákeresett a
merevedési zavarokra, és az interneten rendelt rá gyógyszert.
Rendszeresen látogatott egy csomó pornográf szájtot, ám hat
héttel korábban használt párkereső oldalakat is. Mivel nem értett
eléggé a számítógéphez, hogy minden Google-használat után
eltakarítsa a sütiket, Kat nemcsak azt láthatta, mi mindenre
keresett rá az utóbbi hat hónapban, de még azt is, hogy melyik
keresésnél ütött mellé. Láthatta, hogy Lorenso mikor foglalt
repülőjegyet és hotelszobát két személyre, de végül lefújta a
rendelést, és mikor kért tanácsot lánykéréshez. Mivel pedig a
kiugrott pap Gmailt használt, amely rendszeresen pásztázza
felhasználóinak kimenő és bejövő e-mailjeit olyan kulcsszavak
után, amelyek személyre szabott reklámokat generálnak, Kat azt
is láthatta, hogy Lorenso nemrég küldött e-mailt egy autóról, egy
vakációról, egy kölcsönről, anyagi csődről, kielégülésről,
házasságról, nászútról és egy étteremről Milánó központjában,
amely elismerő méltatásokat kapott. A Facebookon hat új barátot
szerzett az elmúlt hónapban; státusza egyedülállóból kétszer
változott „párkapcsolatban”-ra, s körülbelül száz posztot, linket
és videót kedvelt, beleértve a petíciót a Dal Molin ellen.
Még ennél is hasznosabbnak bizonyult, hogy az Esselungában,
Olaszország legnagyobb szupermarketjében vásárolt, és
törzsvásárlói kártyája volt, amelynek adatait egy texasi
Microsoft-szerveren tárolták. Kat így láthatta többek között, hogy
mikor tankolt. Három hónapja kezdett üzemanyagot vásárolni –
nagyjából azóta, hogy megjelentek a böngészőjében az olcsó
autókölcsönzők és használtautó-kereskedők weboldalainak
hirdetései – rendszeresen, kis mennyiségben. A hitelképességét
nemrég leminősítették, mert megemelték a törlesztő részleteit, és
új rendszámtáblát regisztrált a lakcímére.
De az volt a perdöntő érv, hogy Lorenso okostelefont használt.
Vásárolt egy csomó alkalmazást, amelyek követték, merre jár,
figyelmeztették a traffipaxra, mérték, hány kalóriát éget el járás
közben. Az információkból, amik ide-oda villogtak a telefonja és
az Apple helymeghatározója között, Kat láthatta, hogy kétszer
utazott Milánóból Torinóba az elmúlt két hétben, bár ennél
mélyebbről nem meríthetett. Ha akarja, hozzáférhetett volna a
Facebook-fiók idővonalán tárolt torinói fényképekhez.
Belenézhetett volna még a párkapcsolati könyvbe is, amelyet
Lorenso nemrég vásárolt az e-olvasójára, és láthatta volna, hogy
melyik mondat van aláhúzva.
Vagyis Lorenso, amióta hátat fordított a papi hivatásnak, nem
győzte behozni az elvesztegetett időt a másik nemnél. Kat
úgyszólván biztosra vette, hogy nem az ő emberük.
Caliari más tészta volt. Ritkán és céltudatosan használta az
internetet. Vallási weboldalakat, balos blogokat, nemzetközi
politikai fórumokat látogatott, főleg a globalizáció-ellenes
mozgalmakét.
Minden internethasználat után törölte a Google-sütiket, vagyis
tisztában volt vele, mennyire fontos az óvatosság. E-mailjeinek
tartalma nem generált a jótékonysági szervezetek és a
biztonságos internethasználat hirdetéseinél érdekesebb bejövő
üzeneteket. Noha regisztrált felhasználónevet és jelszót a Skype-
on, sose használta. Utoljára azt a vicenzai akciót „lájkolta” a
Facebookon, amely tiltakozott egy McDonald’s megnyitása ellen.
Ráadásul körülbelül három hete vásárolt egy netes
számítógépüzletből új laptopot, USB videokamerát és egy
kártyás, vezeték nélküli, szélessávú adaptert. Legutolsó
tevékenysége az volt, hogy veronai lakóhelyéhez közel eső
üzleteket keresett, ahol karneváli maszkokat lehet kapni. Utána
csak úgy eltűnt a netről.
Ez ő! Neki kell lennie!
Ha több ideje van gondolkozni, talán kínosnak találja, hogy
honfitársairól ilyen sok adatot tárolnak Amerikában. Neki úgy
rémlett, hogy ha teszünk egy pipát a „korlátozva” mellé, akkor
még a kormány sem nézhet bele az adatainkba. De amikor az
orra alá dugták négy oldalban a „Feltételek és Kikötések”-et, az
emberek többségéhez hasonlóan ő is csak rákattintott az
„egyetértek”-re, és bízott a világcégben, amelynek a termékét
használta, hogy az majd őrködik a biztonságán. Továbbá mindig
azt képzelte, hogy ha az amerikai kormány azt mondja, ezt és ezt
nem lehet, mert az már sértené az állampolgárok magánszféráját,
akkor azt más államok polgáraival sem csinálná meg.
Hát úgy látszik, nem ez a helyzet. Kezdte érteni, hogy Daniele
miért vonakodik megnyitni a Carnivia szervereit.
Elment Saitóhoz, és beszámolt róla, mit tudott meg Caliariról.
– Helyes. Vigyen két tisztet meg egy házkutatási csoportot, és
menjenek el Caliari lakására. Ha nincs otthon, törjék be az ajtót.
Majd faxolok magának egy engedélyt.
HATODIK NAP

HATVANÖT

Fél nyolc volt, amikor betörték Caliari veronai lakásának ajtaját.

Olyan, mintha nem is laknának benne, gondolta Kat, miközben
szobáról szobára sietett. A padlón egy matrac; az edényeket és a
fazekakat még ki sem csomagolták a dobozokból; a hifit nem is
csatlakoztatták. Caliari csak a könyveit pakolta ki tisztességesen.
Jobbára elméleti művek voltak teológiáról – elsősorban a
felszabadítás teológiájáról – és erkölcstanról, de volt néhány
könyv a globalizációellenességről és a modern kultúráról is;
Naomi Kleintől a NoLogo, Noam Chomskytól a Hegemónia vagy
túlélés, Jared Diamondtól az Összeomlás: tanulságok a
társadalmak továbbéléséhez, valamennyi angol nyelven, ezek
szerint Caliari perfekt angol. A konyhában egy poszter volt egy
Gandhi-idézettel: „A világ erőforrásai elegendőek ahhoz, hogy
kielégítsék mindenki szükségleteit, de nem elegendőek ahhoz,
hogy kielégítsék mindenki mohóságát.”
Az asztalon számítógépes nyomatok hevertek. Kat fölvette,
átlapozta őket. Mindegyik a webről származott. A legfelsőben
gondosan aláhúztak egy bekezdést:

A második világháborúban az Egyesült Államok tervezői

kidolgozták a globális uralom stratégiáját, amelynek az
volt a célja, hogy megbuktassák az európai imperialista
hatalmakat, és náluk sokkal messzebb jussanak, de új
utakon. Megtanulták a légierő hatékonyságát, és minél
nagyobb területet le akartak fedni katonai
támaszpontokkal, amelyek szükség esetén gyorsan
bővíthetők, szavatolják az uralmat a természeti
erőforrások felett, elnyomják az Egyesült Államok uralmát
fenyegető, helyi mozgalmakat, kliens rezsimeket segítenek
hatalomra és védelmezik őket. Csupán egyike a számos
 példának az olasz demokrácia durva aláaknázása az 1940-
es évek végétől kezdve, és ez még enyhe azokhoz az
esetekhez képest, amelyeknél a népirtással határos
mészárlásoktól sem riadtak vissza.
Noam Chomsky

Mialatt a többiek átkutatták a lakást, Kat behozta a postát a kinti

ládából, és átnézte. Volt egy levél a csendőrségtől, hogy Caliari
szíveskedjék felvenni velük a kapcsolatot – nyilvánvalóan elég
sok listán szerepelt, hogy megjegyezzék a nevét, de nem annyin,
hogy a Carabinieri riadóztasson, amikor a volt pap nem
jelentkezett. Volt egy hitelszámla-kivonat, amelyen nem
szerepeltek új tranzakciók. Ám a keresők találtak a szelektív
hulladékgyűjtőben egy készpénzes számlát egy barkácsboltból,
faáruról, kötélről és vaskampókról.
Majd odahoztak még valamit, és Kat ereiben meghűlt a vér.
Egy számla volt huszonnégy palack folyékony tápszerről és egy
doboz egészségügyi betétről. Caliari ezekért is készpénzzel
fizetett.
Megvolt az emberük.

Visszajött Panicucci, miután beszélt a szomszédokkal. – Hetek

óta nem látták. Bár egyébként is zárkózott ember volt. Azt
mondta a földszinten lakó asszonynak, hogy elvonul
lelkigyakorlatra. Időnként csinált ilyet, úgyhogy az asszony nem
is csodálkozott.
Kat megkereste a technikust, aki a házkutatást irányította. –
Keressenek bármit, aminek köze van belföldi utazásokhoz!
Térképeket, úti könyveket, kempingeket. Mindent. Szükségünk
van egy címre.
– Azt tesszük.
Kat a hivatalos okmányokra összpontosított. Úgy okoskodott,
hogy még a legtrehányabb embereknek is van valahol egy
dossziéjuk, amelyikben az igazán fontos cuccokat tartják:
pénzügyi papírokat, útlevelet, születési anyakönyvi kivonatot.
 Talált is egy vastag kartonpapír mappát, bevásárló
nejlonszatyorba gyömöszölve. Volt benne egy csomó lejárt
utazási engedély és vízum abból az időből, amikor Caliari a
jemeni Vörös Félhold alkalmazásában állt, és egy még régibb
levél a veronai egyházmegyétől „Diszpenzáció” fejléccel,
amelyben „sajnálattal” nyugtázták Caliari megválását a papi
rendtől, és céloztak rá, hogy már egy ideje problémái voltak a
„spirituális diszciplínával”. Volt néhány régi telefonszámla a
Telecom Italia Mobilétól, mindegyik ugyanarra a készülékre. Egy
oltási bizonyítvány. Egy lapos képernyős televízió szavatossági
papírja.
Frediano, hova vitted Miát?
Hirtelen ötlettel előkereste az oltási bizonyítványt. Húsz évvel
korábban állították ki egy kórházban, Trentino-Alto Adige
tartományban, fent messze északon, ahol már németül beszélnek
a hegyek között.
Felhívta Saitót.
– Azt hiszem, Alto Adigében született – mondta. –
Utánanézetne valakivel, hogy van-e a lakónyilvántartásokban
ilyen nevű ember? Lehet ott egy családi háza, amelyet használ. –
Várjon. – Hallotta, amint a tábornok utasításokat ad egy másik
tisztnek. – Szép munka – mondta, amint visszajött a vonalba. –
Most hagyja ott a házkutatókat, hadd fejezzék be a munkát, maga
pedig jöjjön vissza Velencébe.

– Mit gondol, közeledünk már? – tette fel a kérdést Panicucci,

miközben a sztrádán robogtak.
– Úgy érzem, de az a hegyvidék hihetetlenül vad hely. Ha oda
ásta be magát, beletelhet egy időbe, amíg megtaláljuk.
– Maga szerint miféle adaptert használ? – kérdezte habozva a
fiatalember.
– Hogy érti ezt?
– Én is vettem egy adaptert, amikor szabadságra mentem,
hogy ne a hotel díjszabása szerint kelljen fizetnem a wifiért. De
bár kártyás volt, így is meg kellett mutatnom az igazolványomat.
Kérdeztem, miért, és kiderült, hogy van egy ilyen szabály, hogy az
adaptert hozzá lehessen csapni a mobilszámlámhoz. Az a sok
film, amit Caliari feltöltött… biztos, hogy bővítenie kellett a
megadott keretet, valószínűleg nem is egyszer. Ha van
mobilszámlája, talán az adapter is szerepel rajta.
– Jó ötlet. Ezt is kérdezzék majd meg a mobilszolgáltatótól.
A műveleti szobában Kat észrevette, hogy egész másképp
néznek rá az emberek, nem azzal a sunyi helytelenítéssel, hanem
kíváncsian, mintha felmérnék; sőt, olykor érzékelte a szakmai
féltékenység villanásait. Saito viszont mérgelődött.
– Több mint hatvan Caliari van Alto Adigében. Bevett családi
név! A mobilszolgáltató pedig azt üzeni, hogy legalább egy nap,
amíg kinyomozzák az adaptert!
– Egy nap!
A tábornok bólintott. – Elmebaj!
Elképesztő, gondolta Kat, hogy neki hamarabb sikerült
belenéznie Caliari Facebook-fiókjába, mintsem a
mobilszolgáltató kinyomozhatná, hogy utal-e sávszélesítésre
valami. – Talán lenne gyorsabb mód – szólalt meg habozva.
– Például?
– Amikor először próbáltuk lenyomozni Mia telefonját, Boland
alhadnagy rávette Daniele Barbót, hogy keresse ki a TIM
nyilvántartásából. Félóra alatt megvolt.
– Jó ég! – szörnyedt el Saito.
– Most is megcsinálhatnánk – javasolta Kat.
A tábornok vívódott. – Ezt semmiképpen sem
engedélyezhetem, kapitány.
– Értettem, uram. Azonnal visszajövök, amint találtam
valamit.
Már lépett volna ki a műveleti szobából, amikor a monitorok
felvillantak: új film érkezett. Úgy látszik, a Carniviának sikerült
visszakerülnie a netre.
A film a székhez kötözött Miát mutatta, aki ezek szerint
magához tért. A szöveg így hangzott:

A CIA ÁLTAL MEGRENDELT KUTATÁS A MCGILL

EGYETEMEN AZT MUTATTA, HOGY A KESZTYŰ,
 VÉDŐSZEMÜVEG ÉS FÜLVÉDŐ FELHASZNÁLÁSÁVAL
ESZKÖZÖLT INGERMEGVONÁS 24 ÓRÁN BELÜL
HALLUCINÁCIÓKAT OKOZHAT, 48 ÓRÁN BELÜL IDEG-
ÖSSZEROPPANÁSHOZ ÉS A SZEMÉLYISÉG
SZÉTHULLÁSÁHOZ VEZETHET.

AZ USA SZERINT AZ INGERMEGVONÁS NEM KÍNZÁS.

MA ESTE 9 ÓRAKOR MIÁT NEM KÍNOZZÁK MEG.

– Daniele – mondta a börtönben Kat –, ez az elbaszottul

gyönyörű kupleráj most egy hangyányit rondább és még
elbaszottabb lett.
Előadta, mire van szüksége. A férfi bólintott. – Ezt meg tudom
csinálni.
Kinyitotta a laptopot, amit a nő hozott, belogolt a TIM
weboldalára. – Korábban is így csináltam – magyarázta,
miközben valamilyen kódot gépelt be az „e-mail cím” és a „jelszó”
szövegdobozaiba. – Kétlem, hogy azóta kiiktatták volna a gyenge
pontjukat.
Természetesen pár perc alatt bent volt a TIM-ben.
Elkomorodott.
– Mi az?
– Nem férek hozzá a számla részleteihez. – Gépelt még
valamilyen kódot.
– Blokkolták?
– Nem – mondta értetlenül Barbo. – Valaki más van bent.
Valaki, aki nálam előbb nyitotta meg az adatbázist.
– Nem tudod megnyitni mellette?
Daniele a fejét rázta. – Addig nem, amíg ki nem mennek. –
Várt, majd ismét begépelte a parancsot.
– Így már jobb. Szerencsénk van. Igaza volt az
alhadnagyotoknak: itt a főszámlához csatolva a kártyás adapter.
– Le tudjuk nyomozni?
– Az elmúlt huszonnégy órában nem használta. De ha ismét
használja, ugyanúgy megtaláljuk, mintha telefonált volna.
Délig a carabinieréknek mindössze hat Caliarit sikerült
kihúzniuk a listából. Ebben a tempóban hetekig fog tartani,
gondolta Kat.
Az volt a probléma, hogy az óriási hegyek között, a szétszórt
falvakban még egyetlen cím ellenőrzése is órákat követelt. A helyi
egységek ráállították az ügyre az összes emberüket, de ez
korántsem volt elég.
– Várjunk csak! – mondta Kat. – Milyen szempont szerint
választják ki, hogy melyik címet ellenőrizzék?
– Azokkal kezdik, amelyek a legkönnyebben elérhetők. Vagyis
amelyek nincsenek túlságosan messze. Azért, hogy minél többet
kihúzhassunk a listából.
– Fordítva kell. Ha Caliarinak van itt egy régi családi háza,
nyilván azért tartja tökéletes börtönnek, mert rendkívül nehezen
hozzáférhető. Az is lehet, hogy már lakatlanná nyilvánították.
Azokat a címeket kell előrevennünk, amelyeket a legnehezebb
megközelíteni.
Megfordították a keresés irányát, ám este hatkor már
sötétedik a hegyekben, ami úgyszólván lehetetlenné tette a
további címek ellenőrzését.
Ekkor végre rámosolygott egy kicsit a nyomozókra a szerencse,
amely eddig levegőnek nézte őket.
Valahol fent Alto Adigében Frediano Caliari feltöltötte széles
sávú, vezeték nélküli adapterét, mert este nagy mennyiségű
adatot akart továbbítani. Noha ehhez kártyát használt, az adapter
SIM-kártyája, mielőtt engedélyezte volna az új kapacitást,
egyeztetett a legközelebbi mobilátjátszó toronnyal, hogy biztosan
legyen kapcsolat. A parányi adatcsomag automatikusan
összekapcsolódott az igazolvánnyal, amelyet Caliari bemutatott a
vásárlásnál.
Daniele azon nyomban továbbította az adatot Katnak. Az
átjátszó torony egy kétezer méter magas hegy tetején állt, és
majdnem harminc négyzetkilométert fedett le Frisanco falu
körül.
 A Caliari névre bejegyzett ingatlanok közül egyetlenegy volt
Frisanco közelében: egy lakatlannak minősített, hajdani tanya. A
hegy derekán bújt meg, jó messze a többi háztól.
Percnyi hűdött csend lett, amíg a carabinierék felfogták, mit
jelent ez.
– Idefigyeljenek, emberek! – mondta Saito. – Ez még nem a
vég, korántsem az! Most ki kell találnunk, hogyan hozzuk ki
épségben a lányt. – Fölemelte a telefont. – Ám elsőnek
tájékoztatni kell a partnereket.
Hosszú percekig beszélt. Kat felfigyelt rá, hogy már az első
percben elfelhősödik az arca. Mire letette a telefont, úgy nézett,
mint aki ölni tudna.
– Az amerikaiak már a levegőben vannak – szólt komoran. –
Hivatalosan ez közös művelet. Gyakorlatilag vannak velük
néhányan a mi Különleges Erőinktől, politikai fügefalevélnek. Az
amerikai hadsereg maga akarja visszahozni Miát.
– De hát honnan tudták meg? – hüledezett Kat. – Hogyhogy
már a levegőben vannak? Nem is szóltunk nekik Caliariról!
– Úgy veszem észre, nem mi vagyunk az egyedüli figyelők –
mondta epésen Saito. – Egyértelmű, hogy kezdettől kagylózták a
nyomozásunkat.

HATVANHAT

Mia nem tudta, mi történt. Emlékezett a szenvedésre – a

fejvesztett rémületre, amikor fuldokolt, a perzselő kínra, amikor
a tüdeje küzdött a levegőért. Még a szédülésre is emlékezett,
amellyel zuhant bele az öntudatlanságba. Ám abból semmi sem
maradt meg benne, amikor Arlecchino felélesztette.
De miután végre felbukkant a mélyből, éles fájdalom hasított a
mellkasába. Később értette meg, hogy Arlecchino eltörte egy
bordáját, miközben újraindította a szívműködését.
Azt gondolta, hogy ezzel most már tényleg vége. Majdnem
megölték, csak valamilyen csoda folytán maradt életben. Amikor
magához tért, akkor is érezte, hogy Arlecchino mennyire meg van
rémülve. Mostanra nyilván megjött az eszük, és elengedik.
A laptop újra elsipította a Skype hívását. Arlecchino egyszer
sem vett tudomást róla.
Később Mia hallotta a cellájából, hogy egy autó kapaszkodik
fölfele a hegyen. A motorzúgás fokozatosan erősödött, ahogy a
jármű kanyargott a keskeny utakon. Ajtó csapódott, azután
kiabálni kezdtek.
– L’ho quasi uccisa! – Ez Arlecchino volt.
Egy másik, higgadtabb hang válaszolt neki: – Si, questo è chio
che accade.
Majdnem megöltem!
Igen, időnként megesik.
Arlecchino ordítani kezdett, olaszul hadart, egyre dühösebben,
majd a végén átváltott angolra. – Menjetek a picsába! Kiszállok!
Csináljatok, amit akartok, de én húzok innen!
Ugyancsak angolul válaszoltak neki. Mivel a beszélő nem
üvöltött, Miának hegyeznie kellett a fülét, hogy hallja. Mintha azt
mondták volna: – Jól van, te akartad.
Majd valamilyen furcsa neszek jöttek, nem hangosak.
Dulakodás lett volna? De akármi volt, másodpercek alatt vége
lett. Egy harmadik hang – rekedt, olasz férfihang, vélhetőleg
Bautáé – elordította magát: – Che cos’ hai fatto? Ma sei matto!
Pukkanás, mint mikor a palackból kihúzzák a dugót, azután
csönd.
Több mint fél órán át semmit sem hallott. Akkor valami
nehezet vonszoltak az egyenetlen padlón. Azután zörgött az ajtón
a lánc.
Az ember, aki bejött, az Arlecchino-maszkot viselte, de nem
Arlecchino volt. Az orra alatt fütyörészett.
Intett a lánynak, hogy álljon fel, cipzárazza ki az overallját.
Megkerülte Miát, rátette a kezét a bordáira, közvetlenül a
melle alatt. A lány megrándult, de kényszerítette magát, hogy
lazítson. A füttyös a bordáit ellenőrizte. Mia feljajdult, amikor a
füttyös megtalálta a törött csontot. Néhány másodpercig
masszírozta, mint egy orvos, csak durvábban.
 Mia ismét feljajdult, de a füttyös mintha nem is hallotta volna.
Elégedetten mutatott a kezeslábasra. Utána egy székhez kötözte,
és pár percig filmezte.
– Hol vannak? – kérdezte a lány. – Mit csinált velük? Hol van
Arlecchino?
A füttyös abban a pillanatban gyomorszájon vágta. Mia kétrét
görnyedt, levegő után kapkodott.
Mielőtt a füttyös kiment, az ajkához emelte az ujját. Hallgass!

Hallotta a cella ablakán át, ahogy a füttyös járkál odakint. Azután

kótogás kezdődött. Deszkán kalapáltak.
Később a füttyös bejött, és intett a lánynak, hogy menjen
utána a nagyobb cellába. Az istálló közepén volt egy pokrócokkal
bélelt deszkaláda.
A füttyös némán adott Miának egy pár fülvédőt, meg egy
vastag nemezcsuklyát. Mia érezte, amint rákattintják a bilincset.
Vastag, puha kesztyűt húztak a kezére. Belenyomták a ládába,
határozottan, de nem erőszakosan.
Fektében érezte, hogy befedik valamivel. Homályosan hallotta,
ahogy beverik a szögeket. Négyet számolt össze.
Utána csend lett. A legtökéletesebb, leghalálosabb csend, amit
valaha átélt.
A fájó gyomorszájára próbált összpontosítani. Ebbe legalább
kapaszkodhatott, mert ez olyasmi volt, ami létezett. Ám egy idő
után mintha a fájdalom is elapadt volna.
Furcsa minták táncoltak előtte a sötétben. Próbálta nyitni-
csukni a szemét, de mindig ugyanazt látta. Végül már azt se
tudta, nyitva van-e a szeme, vagy csukva, és kezdett pánikba esni.
Nem fogok megbolondulni! – fogadkozott. Nem fogok!
Hallucinálni kezdett. Körhintán ült, nézte odalent a bódékat,
ahogy forgott körbe-körbe. Kis csónakban ült a tengeren, és
émelygett. Már meghalt, és ez a koporsója. Víz alatt volt, lassan
süllyedt a mélybe. A távolban valamik pukkantak, mint a
petárdák, és ő nem tudta, igaziak-e, vagy csak megint az agya
őrjíti.
HATVANHÉT

Engedélyezték, hogy lássák az amerikai drónok és a

sisakkamerák élő adását. Kat a többiekkel együtt a zsúfolt
műveleti szobában nézte a tizenkét fős kommandót. Két
helikopter alacsonyan és gyorsan szállt a csendes alpesi völgyek
felett.
Amikor két kilométerre megközelítették a tanyát, hat ember
leereszkedett az első helikopterből, mint a pókok a fonálon, és
gyalog folytatták az utat.
Rövid felderítés után a parancsnokuk jelt adott.
Villanógránátokat dobtak be a tanya ablakain, mialatt a
kommandósok egyszerre törtek be a tetőn, az emeleti ablakokon
és az ajtókon. Rövid, zűrzavaros tűzharc következett, a lövedékek
fehér foltok voltak az éjjellátó kamerák adásában. A
kommandósok sorra megerősítették a Különleges Erők érdes
tolvajnyelvén, hogy az ellenség meghalt.
Miáról még mindig nem hangzott el egy szó sem. A műveleti
szobában mindenki visszafojtotta a lélegzetét.
Azután az egyik katona odament egy nagy deszkaládához, és
letépte a tetejét. Kesztyűs alak feküdt benne, a fején csuklyával. A
csuklyát lerántották, és megjelent a képernyőn Mia arca.
Zavarodott volt a villanógránátoktól, de élt, a szeme ezüstösen
fénylett a zöld homályban, mint a macskáé.
A műveleti szobában egyszerre kezdtek éljenezni. Kat a
legközelebbi ember nyakába borult, aki történetesen Panicucci
volt. Az alhadnagy válla fölött látta, hogy Aldo Piola a tenyerébe
temeti az arcát megkönnyebbülésében. Saito tábornok a levegőbe
lökte az öklét, majd hagyta berángatni magát a körtáncba,
amelyet egymás vállát átkarolva jártak a csendőrtisztek, mint a
kozákok a priszjadkát. A szobában az emberek minden
restelkedés nélkül törülgették a könnyeiket.
HATVANNYOLC

„GIOITE!” – süvöltötték az olasz szalagcímek. „ÖRVENDJETEK!

” – visszhangozta a világsajtó.
Mia, közölte kiadott nyilatkozatában az Ederle-támaszpont, ép
és egészséges, de nem ad semmiféle interjút, addig legalábbis
nem, amíg át nem esett a hosszas orvosi és pszichológiai
vizsgálatokon.
Elston őrnagy és felesége, akik Carver ezredes és Saito
tábornok között ültek a sebtében összehívott sajtókonferencián,
röviden, ám tiszta szívből mondtak köszönetet az olasz
nemzetnek: sajtójának, népének, mindenekfölött pedig
biztonsági erőinek, amelyeknek mentőakciója iskolapéldája
lehetett volna a nemzetközi összefogásnak a terror elleni
háborúban. Most már csak egy kis nyugalmat szerettek volna
kérni, hogy a család kiheverhesse a megpróbáltatást.
Saito rövid, ám államférfiúhoz illő beszédben hangsúlyozta,
hogy a modern világban a terrorizmus már nem nemzeti, hanem
nemzetközi fenyegetés, amely ellen nagyobb szükség van a
globális összefogásra, mint valaha. Köszönetet mondott a számos
ügynökségnek, a CNAIPIC-tól az amerikai Különleges Erőkig,
amelyek felbecsülhetetlen segítségnek bizonyultak Mia
kiszabadításában.
Carver ezredes nyilatkozata még ennél is rövidebb volt:
Amerika ellenségei ebből megtanulhatják, hogy nincs hova
elbújniuk.
Jó vatikáni kapcsolatokkal dicsekedhető újságírók gyorsan
kiderítették, hogy Caliari már egy ideje elhagyta az
Anyaszentegyházat, mert „problémái voltak a spirituális
diszciplínával”; az is kiderült, hogy Jemenben dolgozott a
Nemzetközi Vörös Félholdnak abban az időben, amikor 2012-ben
egy balszerencsés rakétacsapás megölt egy Huszejn Szaleh nevű,
harmincöt éves segélyszolgálatost.
A jemeni kormány ugyanilyen sietséggel tisztázta, hogy a
kérdéses rakétát nem az amerikai RA–4 Global Hawk drón lőtte
ki, amelyet egyes bajkeverők körözni láttak a céltárgy felett,
hanem a jemeni légierő egyik azonosítatlan gépéről származott.
Blogjában Raffaele Fallici megragadta az alkalmat, hogy
rámutasson, miszerint:

A nyomozáshoz közel álló források azt mondják, hogy nem

a Carabinieri, hanem a CIA lokalizálta Miát, nem utolsó
sorban elektronikus lehallgatással és megfigyeléssel. Az
olasz biztonsági erők már megint lemaradtak egy lépéssel
amerikai kollégáik mögött! Ez az új, internetes világ új,
internetes rendőrséget követel, és igazán szerencsések
vagyunk, hogy szövetségeseink rendelkeznek a szükséges
szakértelemmel, miután kormányunk még ahhoz is
tehetségtelen, hogy megteremtse a hazait.
Továbbá azt is megjegyzem, folytatta meglehetősen
hosszúra nyúlt írásában, hogy Mia állítólag nem szenvedett
maradandó károsodást a megpróbáltatásban, ami részben
kivételes bátorságával és szívósságával magyarázható.
Ám ugyanakkor cáfolja azokat a vérző szíveket, akik azt
hangoztatták, hogy kínzással felérő bánásmódot kellett
elviselnie. Mert mint azt most már mindnyájan tudjuk –
hála a sajtónak, amely megismertetett a CIA
álláspontjának összes aspektusával – hogy „kínzásnak” azt
lehet nevezni, ami „maradandó károsodást vagy traumát”
okoz. Részemről nem szégyellem beismerni, hogy
tévedtem, Amerikának nem szabad engednie, hogy
liberálisainak bégetése eltérítse küldetésétől, amelyen most
már nem csak otthoni biztonsága, de az egész világ
biztonsága múlik. Nem szabad elfelejtenünk: nem Amerika
az ellenség. A radikális iszlám az ellenség, amellyel
erőinket egyesítve kell szembeszállnunk!

A Dal Molinón tanyázó riporterek és műsorvezetők napokon

belül elmondták utolsó beszédeiket is a kamerának, jobbára
hasonló érzelmeket hangoztatva, azután a szalagcímeket
elfoglalta a spanyol királyi család botránya.
– Tökéletes! – mondta Piola. – Abszolúte tökéletes! Egy kiugrott
pap, akinek nincs ki a négy kereke, és fúj Amerikára. És egy
csöves, aki mindent neki köszönhet. – A másik emberrablóban
azonosították Tiziano Capon egykori drogost, akivel Caliari
összebarátkozott, amikor egy veronai hajléktalanszállón
dolgozott. – A publikum rajong a hős rendfenntartókért. Az
amerikai külügyminiszter még meg is dicsérte a Carabinieri
profizmusát, értsd, elismerte, hogy van némi okunk a sértődésre,
miután nem hagyták, hogy mi vezessük a tanya megrohanását. A
Stucky recepciósától tudom, hogy az utóbbi tizenkét órában több
szobafoglalásuk volt, mint az előző hónapban. A címlaplány
megúszta, mindenki boldog.
– Szerinted is egy stráfkocsi szar? – kérdezte Kat.
– Maradjunk annyiban, hogy továbbra sincs válasz a
kérdésekre, amelyek nyomozás közben merültek fel bennem. –
Számolni kezdte az ujjain. – Minek kellett így agyonbonyolítani a
műveletet? Igazából ki áll mögötte, és miért? Mi van Raszta
Hapsival és tetovált barátnőjével? És ami a legfontosabb, honnan
tudott Caliari és Capon ennek a radikális Dal Molin
akciócsoportnak a létezéséről, amelyhez színleg tartoztak, ha sem
Ettore Mazzanti, sem a többi tiltakozó nem beszélt nekik róla?
Egy darabig hallgattak és tépelődtek.
– Természetesen nemcsak Saito a hős – szólalt meg egy idő
után Piola. – A kantinban az a közvélemény, hogy ha te nem
harcolod ki a zoomolást, a CNAIPIC agyoncsapja az egész akciót.
Sőt, egyfajta tisztelettel emlegetik, hogy meg tudtad csinálni az
otthoni számítógépedről. Még olyat is hallottam az egyik tiszttől,
hogy nem lehetsz te azon a képen, mert annak a nőnek nincs
semmiféle töke, holott neked van a legnagyobb az egész
hadosztályban.
Kat megengedett magának egy mosolyt.
– Na szóval, mindent összevéve a dolgok úgyszólván
visszazökkentek a normális kerékvágásba – összegezte Piola.
Nem tette hozzá, hogy a „normális” nála továbbra is a hotelszobát
jelenti, távol az elidegenedett feleségétől, és nem említette a belé
nyilalló irigységet, amikor látta, hogyan ölelgeti Katot Panicucci a
mentés után. Jóképű fiatalember, egykorú a lánnyal; miért ne
állapodna meg Kat előbb-utóbb egy ilyen mellett? – Lényeg, hogy
senki se köszönné meg, ha még több bajt kevernénk.
– Gondoljuk ezt át – javasolta a nő. – Induljunk el onnan,
hogy a világ kapott egy szép kerek hazugságot, és Mia
megmentése ugyanolyan kamu, mint ebben az ügyben minden.
Hova érkezünk?
– Ez azt jelenti… – Piola mély lélegzetet vett. – Azt jelenti,
hogy ez még annál is nagyobb disznóság, mint hittük. Azt jelenti,
hogy nemcsak megszervezték egy kamaszlány elrablását, de
megszervezték az elrablói kinyírását is. Azt jelenti, hogy azok
szervezték meg a mentést, akik felelősek az emberrablásért. Azt
jelenti, hogy az amerikaiak nyakig benne vannak.
Elhallgattak, törték a fejüket.
– Ha feltételezzük, hogy mindketten vagyunk elég bolondok
nekimenni a világ legszuperebb fegyverzetű, leghatalmasabb
hadseregének, hogyan csinálnánk, kapitány? – kérdezte Piola.
– Találnánk rá módot, hogy összezavarjuk őket – felelte a nő.
– Hogy azt higgyék, többet tudunk, mint amennyit tudunk.
Provokálunk, és reménykedünk, hogy beugratjuk őket a
visszavágásba. Ha majd pánikban lesznek, akkor végre elkövetik
a hibát.
MÁSODIK HÉT

HATVANKILENC

Két nappal Mia Elston kiszabadítása után Holly Boland egy

hónap alatt másodszor is elővette szekrényéből a szürke Stefanel-
ruhát.
A Piazzale Roma pontonjánál ódon motorcsónak várakozott,
csupa réz és mahagóni, oldalán cirkalmas B betűvel. A Barbo-
családé volt, noha a kormánynál ülő srác, akit elküldtek Hollyért,
jobban hasonlított Daniele valamelyik hacker barátjára, mint egy
nagyúri csatlósra.
A motorcsónak a vaporettókat és a gondolákat kerülgetve
végigsuhant a Canal Grandén, majd befordult egy homályba
vesző, csendes rióba, ahol lelassított a befalazott, málladozó
kapuk között. Holly szerette ezeket az álmos velencei morotvákat,
ahol úgy érezte, mintha rajta kívül mindenki elhagyta volna a
várost. Pedig tudta, hogy ez csak illúzió; egyszerűen arról volt
szó, hogy a velenceiek mesterien értettek hozzá, meddig lehet
biztonságosan halogatni egy-egy felújítást.
Daniele a deszkamólón várta. Nem öltözött ki, bár tiszta
csuklyás pulóvert vett föl, és a tornacipője is mintha új lett volna.
– Isten hozott – mondta.
– Szia.
– A konyha ott van hátul. Ugye, nem baj, ha ott eszünk? –
kérdezte aggodalmasan Daniele.
– Tökéletes lesz – nyugtatta meg Holly.
Követte a férfit a földszint legvégén az ódon faajtóhoz, amely
váratlan módon egy parányi kertbe nyílt. Árkádok keretezték,
mint egy kerengőt, és akkora volt, hogy Holly három lépéssel
átkelhetett rajta.
Balra volt egy konyha. Boltíves téglamennyezetével olyan lett
volna, akár egy pince, ha a rióra nyíló ablakokon nem jön be a
mormoló hullámok zsongása.
 Csak a helyiség volt régi, a berendezés nem. A pulton
laboratóriumi kellékekre emlékeztető tárgyak sorakoztak, a
falnak támasztott fehér táblára bonyolult egyenletet írtak.
– Te itt kísérletezel? – kérdezte kíváncsian a nő.
– Nem egészen.
Daniele proseccót töltött két pohárba, olyan sápadtat, hogy
elment volna ásványvíznek. – Tizenkilenc perc múlva kész a
vacsora.
– Tizenkilenc? – kérdezte Holly, akit némileg mulattatott ez a
pontosság. – Biztos?
– Biztos.
Jobban néz ki, állapította meg Holly. Besüppedt szeme alatt
halványodtak a sötét karikák, amelyek majdnem feketék voltak,
amikor kiengedték, és noha még most is gyakran hunyorgott és
tikkelt, ezek már nem az őrültség jeleinek rémlettek, hanem
mintha a gondolatainak adtak volna nyomatékot.
A csevegést mellőzve rögtön a Carniviáról kezdett beszélni.
Elújságolta, hogy új szervereket vásárol a Conterno-féle
jutalomból. – Ám ezúttal jobban elrejtem a tüköroldalakat. Egyet
Svájcban, valamelyik csendes zürichi pincében. Egyet San
Marinóban. Esetleg még Montenegróban is egyet.
Mögöttük csengett egy időzítő. Daniele felállt.
– Mit eszünk? – érdeklődött Holly.
– Kacsahúsos főtt tésztát. Füstölt angolnát. És borjúmájat. –
Csupa hagyományos venetói ételt. – És 1961-es Odderót iszunk
hozzá apám pincéjéből. – Poros palackot tett az asztalra, majd
ellenőrizte az egyik gépet, amely halkan zümmögött, amikor
Daniele kinyitotta.
– Hát a műalkotás? – Holly a táblára mutatott. – Az mi?
– Az? – Daniele odanézett, mosolygott. – Az nagyon hasznos.
Így kell tökéletes tojást főzni.
Bonyolult képlet volt, Holly az égvilágon semmit sem értett
belőle.
– A szakácsnénk szörnyű babonás asszony volt. Mindig
megszúrta a tojás egyik végét, mielőtt beletette a fazékba –
magyarázta Barbo. – Ezért végeztem egy kis kutatást, hogy
lássam, van-e tudományosabb mód.
– És volt?
– Igen. Nyilvánvalóan a legfontosabb tényező a tojás kerülete.
– A „c”-re mutatott a képletben. – Azután a környezeti
hőmérséklet, a „T”. De kiderült, hogy 100 °C fokra forralni a vizet
már túlzás. Sokkal alacsonyabb hőmérsékleten kell főznöd, csak
hosszabb ideig.
– Tehát a tökéletes tojásfőzés titka az, hogy nem főzzük? –
kérdezte a nő.
Daniele bólintott. – Akkor vásároltam az első hőtárolós
edényemet. – Az egyik szerkezetre mutatott. – Ma este a
vacsoránkhoz használom.
– Melyik fogáshoz?
– Mindegyikhez. – Felállt, a pulthoz ment. – A tésztának már
el kellett készülnie. Négy órát kapott.
Holly nem látta, mit csinál, amíg az asztalra nem tette az ételt.
Nem volt gyönyörű – Daniele nem olyan elegánsan tálalt, mint
egy séf –, de a nő azonnal látta, hogy ez olyan vacsora lesz,
amelyhez foghatót még nem evett. A tányérján négy kis cső
feküdt, olyan vastagok, akár egy töltőtoll, amelyekre egyetlen
löttyintés zöld olívaolajat öntöttek.
Felvágta az egyiket. Sötét mártás buggyant ki belőle, és a
kacsahús tömény illata csapta meg Holly orrát.
– Klassz – mondta. Felvillázott egy darabot. – Uramisten!
Ez….ez…
A férfi bólintott. – Tudom.
Felfoghatatlanul különös módon kiforgatta eredeti
jelentéséből a mártásos főtt tésztát. A tészta került kívülre, és
abban volt a sűrű, erős mártás.
Daniele bort töltött kettejüknek. – Ehhez ez való. A kacsahús
aminosavai illenek a bor Maillard-reakcióihoz.
– Daniele… – A nő nem talált szavakat. – Meg vagyok
döbbenve, hogy te tudsz főzni!
 – Csak tizenkét receptet. De azokat addig hekkeltem, amíg
tökéletesek nem lettek.
A főtt tészta lehetett rendhagyó, de semmiség volt a
borjúmájhoz képest. A fegato alla Veneziana volt a város
kulináriai védjegye. Holly sokszor evett már fegatót, és noha
minden háziasszony és étterem egy kicsit másképp készítette, az
alapképlet sose változott: dinszteld átlátszóra kis lángon a
hagymát; hirtelen süsd ki vajjal kevert forró olajban a csíkokra
vágott, lisztbe forgatott májat; keverd össze a kettőt egy löttyintés
fehérborecettel.
Daniele borjúmája tizenkét órán át készült a hőtárolós
edényben, csillagánizzsal és levendulával fűszerezve.
– A máj és a levendula ugyanazt a kénmolekulát tartalmazza –
magyarázta. – Egyesítsd a kettőt, és felerősítik egymást.
– És a csillagánizs?
– Esztragol van benne, ami kiemeli a hagyma természetes
karamelltartalmát.
Remek volt, olyan olvadósan zsenge, akár a szűzpecsenye, de
sokkal zamatosabb. Ám semmi sem múlhatta felül a desszertet.
Amikor Daniele megmondta, hogy sós csokoládéból és füstölt
angolnából kombinálta, Holly alig merte megkóstolni, holott
mennyei volt: papírvékony csokoládéból csavart, sötét cső a
krémen, amelynek áthatóan füstös édességében Holly sose
ismerte volna fel az angolnát. Parányi pohár Torcolatóval itták,
velencei édes borral, amelynek robbanékony, üde szőlő- és
mangóíze rácáfolt a kortól barna színre.
Holly észrevette, hogy minél jobban előrehalad a vacsora,
Daniele annál sűrűbben mer a szemébe nézni. Érdeklődött az
apja iránt, mire Holly magától értetődő természetességgel
vallotta be, hogy lelkifurdalása van, amiért ritkán látogatja. Noha
az apja már nem ismerte meg, mert a szélütések megfosztották az
agyát attól, ami emberré tette, Holly az anyja és a testvérei miatt
sajnálta, hogy nincs közelebb az otthonához.
– Kamasz koromban azt hittem, gyűlölöm az apámat –
mondta lassan a férfi. – De nemrég megértettem, mennyire
hasonlítunk. Például abban, ahogy rögeszmésen gyűjtötte a
képeit. Ha lenne egy fiam, és azt gondolnám, hogy egyszerűen
eladná a Carniviát a halálom után, engedném vajon?
Valószínűleg nem.
– Ez az, amin dolgoztok Uriel atyával? Apaterápia?
– Részben. – Daniele habozott. – Van néhány más gyakorlat
is.
– Például?
A férfi ránézett. – Ha akarod, megmutatom.
– Oké – felelte bizonytalanul Holly.
Daniele leszedte az asztalt, és közben elmagyarázta a gyakorlat
felépítését. – Nem fordíthatod el a tekintetedet, bármilyen
intenzív a szemkapcsolat.
Holly az utasításnak megfelelően előrehajolt, és farkasszemet
nézett a férfival. Kezdetben kissé mulatott rajta – elég bizarr
befejezés egy estéhez –, de még egy perc sem telt el, amikor
megértette, hogy derűje csak a pironkodás egyik fajtája. Mögötte
ott lappangott a leírhatatlan érzés, hogy most ugyanúgy
megnyílik a férfinak, ahogy az neki, és a szemüket koszorúzó,
parányi izmok a maguk érthetetlen nyelvén folytatnak szavak
nélküli beszélgetést. A hangtalan diskurálás közben érthetetlen
okokból többször is szerette volna, ha lesüthetné a szemét, vagy
pirulhatna, néha meg azt gondolta: ez meg honnan jött?
Vagy: remélem, nem találja ki, hogy most arra gondoltam.
Amikor tekintetüket továbbra is összekapcsolva tükrözni
kezdték egymás mozdulatait, a nő úgy érezte, mintha tökéletes
összhangban táncolnának az elme báltermében. Kezének és
nyakának minden apró mozdulata, a kasmírruha minden
súrlódása és feszülése olyan puha és intenzív volt, akár a
simogatás. A tarkója kipirosodott, a fülcimpája égett.
Mögöttük csengetett egy időzítő. – Az igazságot – mondta
halkan a férfi.
– Előbb te. – Holly váratlanul megszeppent.
Daniele gondolkozott. – Olyan sok mindent akarok kérdezni
tőled. De az egyetlenegyet, ami számít, nem akarom
megkérdezni. Mert hátha nemleges a válasz.
Holly úgy zavarba jött, hogy nem felelt.
 – Van valami, amit te akarsz kérdezni tőlem? – tette hozzá
Daniele.
– Amikor pótpartnerekkel csinálod…, akkor is ilyen?
Barbo a fejét rázta. – Nem. Intenzív. De nem ilyen, mint ez.
– És te… – Elhallgatott, nem tudta, hogyan fogalmazzon. –
Hol ér véget?
– Azt akarod tudni, hogy szexelek-e velük?
– Hát, igen – vallotta be a nő.
– Uriel atya azt hiszi, hogy segíthetne. De még nem mentem
olyan messze. Noha van egy pótpartner, akit nagyon vonzónak
találok.
– Sose tudom, mikor viccelsz – mormolta Holly.
– Azért, mert sose viccelek. – Egy pillanatig gondolkozott,
majd azzal folytatta: – Miért? Gondolod, hogy le kellene
feküdnöm vele?
– Nem – mondta Holly. – Arra gondolok, hogy inkább le
kellene feküdnöd velem.

HETVEN

Sergio Santini kisietett a légzsilipből az Archivio Segreto szűrt

izzásába, ahol fra Tonatelli várta. Santini olyan türelmetlen volt,
hogy menet közben húzta fel a cérnakesztyűt.
– Nos tehát? Megvan minden? – kérdezte.
– Erre lehetetlen biztos választ adni – felelte a dominikánus.
Fáradt volt, a hangja most először árulta el a korát. Santini tudta
róla, hogy az utóbbi időben lent alszik a levéltárban, egész életét
alárendelve a vállalt feladatnak. Érdekes ez a vatikáni
városállamban, ahol szinte senkinek sincsen családja: nehéz
ellenállni a huszonnégy órás munkanapok kísértésének. Az
emberek elnyűtték magukat a curiai hivatalokban, szó szerint
belehaltak abba, hogy biztosítsák a pápaság tekintélyének
fennmaradását. – Lenyomoztuk az összes egyértelmű
hivatkozást. Mondanám, hogy ebből van a legtöbb.
 Úgy beszél róla, mint egy gyomnövényről, gondolta Santini,
vagy egy fertőzésről: valamiről, amit ki kell irtani, hogy semmi se
maradjon belőle, különben ismét felüti a fejét, és elburjánzik. Bár
talán nem is túloz.
– Ide hozattam be – mutatott Tonatelli egy tanácsteremre.
Biztonsági őr állt az ajtóban, az üvegfalakat lefedték, hogy senki
se nézhessen be.
Santini bement a szobába, és megtorpant. Csak most látta,
hogy az üvegfalakat nem fedték le: dobozokból rakott, padlótól
plafonig érő falak takarták el őket, négyszeres sorokban.
– Mennyi van itt? – kérdezte megdöbbenve.
Tonatelli végigmutogatta a falakat: – 1945-től 1947-ig
négyszázhatvanöt jelentés. 1948-tól 1950-ig hatszáz. 1951-től
1953-ig kétezer-harmincöt. Itt egyelőre megálltunk.
Santini belenyúlt egy dobozba, találomra kihúzott egy
dokumentumot:

Megbeszélték, hogy Emilia-Romagnában egy bizonyos

Quirico Buccho, egy kommunista, titokban gyón.
Megbeszélték, hogy mi lenne a legjobb eszköz signor
Buccho képmutatásának leleplezésére. Befejezésül felhívjuk
figyelmét az ügyre…

1948 májusában kelt. Santini kivett egy másikat:

Camilla Conti friuli asszony jelenti a plébánosnak, hogy a

férje nem hajlandó misére járni, mert rossz útra csalták a
kommunisták…

Majd egy harmadikat:

Ez az ember nyíltan hangoztatta, hogy a kommunistákra

fog szavazni a választáson. Mivel ő a helyi tanító,
aggodalomra ad okot, hogy befolyásolhatja a közösséget.
Felmerült, hogy mivel nem erős ember, meg lehetne
győzni, hogy gondolja meg magát…
Volt egy hasonló jelentés Portugáliából, egy másik
Franciaországból, ismét egy másik Spanyolországból; némelyiket
latinul írták, mert akkor még az volt a katolikus egyház hivatalos
nyelve. Valamennyi dokumentum gyanús kommunista
tevékenységekről számolt be.

Hallották, hogy a helyi orvos, aki ateista, radikális

nézeteket hangoztat…
A szentbeszéd, amely megmagyarázta plébániánk
tagjainak, miért kötelesek a kereszténydemokratákra
szavazni, kedvező fogadtatásra talált; bár ha felhívhatom
Főtisztelendőséged figyelmét még néhány pontra…

– Nos? – kérdezte halkan Tonatelli. – Mit teszünk vele?

Semmisítsük meg? Rakjuk vissza?
Santini körülnézett. – Egyelőre egyiket sem – mondta végül. –
Beszélnem kell valakivel.

Elment egy szerény kis palazzóba, amely csupán rövid sétára volt
a Vatikántól, és megadta a nevét a recepciósnak. Pár perc után
elvezették egy csendes szobába, ahol egy fehér hajú ember várta.
– Köszönöm, hogy hajlandó fogadni – szólt Santini.
– Nincs mit. – Az embert, aki az elődje volt a Vatikán
Tájékoztatási Hivatalának élén, nem lepte meg, és nem is
aggasztotta a jelentkezése. – Sok a munka, ugye?
– Több, mint képzeltem – ismerte el Santini. – És sokkal több
stresszel jár. A titoktartás terhe.
A fehér hajú ember bólintott. – Higgye el, egy idő után
könnyebb lesz.
– Van egy kérdés, amelyben szeretném kikérni a tanácsát.
Montini érsekről van szó, ahogy akkor hívták. VI. Pál pápa
őszentségéről.
A fehér hajú arcáról semmit sem lehetett leolvasni. –
Hamarosan Szent Pál lesz, mint hallottam. Már az utódai Isten
Szolgájának és Tiszteletre Méltónak{2} nyilvánították. Azóta
vannak beszámolók arról, hogy csodák történtek a nevében.
– Azon gondolkodom – mondta halkan Santini –, hogy Isten
Szolgája mellett nem volt-e szolgája a CIA-nek is.
– Ó! – A másik egy percig hallgatott. – Mindig is
foglalkoztatott, ki ül majd az asztalomnál, amikor ez újra
felbukkan.
– Újra? Tehát korábban is tudtak róla?
– Természetesen. Ezt a műveletet akkoriban nem lehetett
végrehajtani úgy, hogy ne tudjanak róla, legalábbis bizonyos
körökben.
– Ez a művelet… pontosan mi volt ez?
– Nem kevesebb örök háborúnknál a kommunisták ellen –
válaszolta egyszerűen a fehér hajú ember. – Egy háború,
amelyben, a történelem magaslatáról nézve ma már könnyűnek,
mondhatni talán elkerülhetetlennek látszik a győzelem. De
higgye el, akkor nem volt így. Kétségbeesett küzdelem volt, amely
erőteljes – sőt, egyesek úgy mondhatnák, hogy kétségbeesett –
stratégiát igényelt.
– A kereszténydemokratákat.
– A kereszténydemokratákat – visszhangozta a másik. –
Lényegében szövetséget a Nyugat két legnagyobb hatalma: a
katolikus egyház és az Amerikai Egyesült Államok között.
– Egyesek azt mondhatnák, hogy igen kevéssé volt keresztény
és demokrata. Egyik sem lehetett, ha azt jelentette, hogy papok
kémkedtek a saját gyülekezetük után. Vagy hogy az egyházközség
tagjait utasították, kire szavazzanak. Akkor nem, ha azt
jelentette, hogy a maffia meghamisította a választásokat, és a
Curia adatokat adott át a másképpen gondolkodókról az
elhárításnak. Akik viszont bizonyos esetekben a maffiának
továbbították az adatokat, hogy intézkedjen.
– Ezzel együtt sikeres volt – válaszolta határozottan a másik. –
Erre gondoljon, mielőtt elhamarkodottan ítélkezik.
– Hogyan engedélyezhette ezt monsignore Montini?
– Ahogy maga is mondta, kapcsolatban állt a CIA-vel.
Úgynevezett ügynök volt, talán a legértékesebb. Viszont ha
„szolgának” nevezi, akkor nem érti azt a kapcsolatot. A Vatikán és
a CIA érdekei abban az időben azonosak voltak. Ne feledje,
monsignore Montini látta, hogyan bírálták Pius pápát, amiért
nem szegült szembe a német nácizmussal; sőt, ő is bírálta ezért a
Szentatyát. Úgy vélem, el volt szánva rá, hogy nem követi el
ugyanezt a hibát a hidegháborúban. Mi lett volna az
anyaszentegyházból, ha arra kényszerül, hogy feladja a Vatikánt?
Borzasztó döntések lettek volna ezek minden embernek.
– Van egy dél-amerikai mondás – mélázott Santini. - Cuando
la CIA va a la iglesia, no va a orar. A CIA nem imádkozni jár a
templomba.
– Valóban. Bizonyos, hogy nehéz társulás volt. Hogy miként
kezdődött – nos, ez még jóval az én időm előtt történt. Annyit
tudok, hogy gyökerei az utolsó háborús napokig nyúlnak vissza.
Az akták szerint, amelyeket láttam, monsignore Montini ekkor
kapta az OSS-tól a Vessel fedőnevet. Jelentőségét felmérheti
abból, hogy az OSS-nál egy X-2 nevű külön osztályt szerveztek
csak azért, hogy instrukciókkal lássa el monsignore Montinit, és
elemezze a tőle kapott adatokat.
Santini széttárta a karját. – Egy dolgot áruljon el. Mit tegyek?
A másik elmosolyodott. – Mindig elgondolom, mennyire
találó, hogy a mi Urunk nem a bűnt, hanem a tudást tette a
leggyilkosabb gyümölccsé a Paradicsomban. Az volt az egyetlen,
amely miatt az ember kiűzetett arról az áldott helyről. Hogy mit
tegyen? Azt, amit mindnyájunknak meg kell tennünk: vegye
tudomásul, hogy elvesztette az ártatlanságát, és őrizze a múlt
titkait, hogy mások ne veszítsék el a magukét.
– Más szavakkal: semmit? Úgy hangzik, mintha a könnyebb
megoldást választanám.
– Higgye el nekem, ha a lelki üdvösségről van szó, semmit sem
tenni a legnehezebb – válaszolta a fehér hajú ember.
HETVENEGY

Másnap reggel Daniele első dolga volt feltálalni két tojást,

amelyeket hat órán át főzött a hőtároló edényben. A tojás, ahogy
ígérte, tökéletes lett.
Holly nem tudta, mikor tehette oda főni; miközben ő aludt,
vagy előtte?
Ez csak egy volt az éjszaka számos meglepetése közül,
amelyeknek sokaságát most nem tudta volna feldolgozni. Még
meglepőbb módon nem is bánta, hogy nem kell foglalkoznia
velük.
Holly Boland, mégis van benned valami vadság!

Szóba került többek között Mia is.

– Minden logikus – mondta Holly. – Minden kérdésre van
válasz. Valahogy mégsem áll össze a kép.
– Mia a te tojásod – felelte Daniele.
– Milyen értelemben?
– Én voltam így vele, amikor megtaláltam a tökéletes főtt tojás
képletét, és felfedeztem, hogy nem tökéletes. Utána addig kellett
dolgoznom vele, amíg azzá nem lett.
– Hát, lehet – tűnődött Holly.
Daniele megette a tojást, azután felfordította az üres héjat, és
átszúrta az alját a kanállal.
– Ezt miért csinálod? – kérdezte a nő.
– Ha nem töröd el a héjat, csapdába eshet benne az ördög. Ezt
a szakácsnénktól tanultam.
Holly kíváncsian nézett rá. – Biztos, hogy te sosem viccelsz?
– Biztos.
– Hogy visszatérjünk Miához… engem továbbra sem hagy
nyugton, hogy miért őt szemelték ki. Hiába kerestem-kutattam,
sehol sem találom az okát.
– Lehet, hogy bizonyos értelemben ez is olyan, mint az én főtt
tojásom. Tudod: a megoldás az, hogy nem szabad főzni. Talán ezt
a problémát is fordítva kellene nézned.
 – De ha úgy nézem, akkor sem jutunk sehova. – Tágra nyílt a
szeme. Váratlanul eszébe jutott valami. – Ha csak.
– Igen?
– … Nem a gyereket kínozták – mondta lassan Holly. Minden
egyes szótaggal súlyosabban nehezedett rá annak az irtózata,
amit most fogalmazott meg. – Hanem őt.

Előhozták Daniele legnagyobb fehér tábláját.

– Biztos, hogy nem baj? – aggodalmaskodott Holly.
Daniele a fejét rázta, – Csak a Riemann-hipotézis. 1859 óta
megvan. Nem ma délután fogom megoldani.
Holly letörölte a tábláról a képletet, amelyet Daniele írt fel rá,
azután rajzolt két pálcikaemberkét, egy férfit meg egy nőt, és
aláírta a nevüket. Mia Elston, Elston őrnagy. Majd egy nyilat
húzott apa és lánya közé.
– A közvetett kínzást évezredek óta alkalmazzák, elsősorban
azokon, akik testben-lélekben annyira erősek, hogy nem törhetők
meg a szokásos módszerekkel. Ám épp az erejük miatt az ilyen
típusú embereknél elvi dolog, hogy foggal-körömmel
védelmezzék a szeretteiket. Elston őrnagy, mint egy felderítő
osztag parancsnoka, nagyon jól tudhatta, min megy keresztül
Mia – vele is végigcsinálhattak valami hasonlót a túlélési
kiképzés C-szintjén. Mia pedig a szeme fénye. Már azt se bírta
hallani, hogy az ő lánya odamenjen a Club Liberóba.
– Valószínűleg azért választották pontosan azt az
emberrablók.
Holly bólintott, felírta: Club Libero, amit két újabb
pálcikaemberrel szemléltetett. Mivel pedig Holly Boland volt, a
lány, aki most fedezte fel, hogy van benne valami vadság,
melléjük rajzolt egy harmadik pálcikaembert, aki szexelt velük,
majd alájuk írta: Drogok? Emberrablás. Ettől a csoporttól egy
másik nyilat húzott Mia apjáig.
– Elston gyűlöli a drogokat, mint azt Toomer tizedes
elmondta. – Újabb alakot rajzolt. – Elstonnak Carver ezredes a
fölöttese. Közvetlenül Carvernek jelent Mazzanti, az Azione Dal
Molin kettős ügynöke. – Carver, ADM, írta, és húzott egy újabb
nyilat.
Végigvett mindenkit – Marco Conterno, Melchizedek rendje,
Carnivia – és feltérképezte a kapcsolatokat. – Továbbá Joe
Nicholls – tette hozzá. – Egy katona, akinek Elston segített
lejönni a szerről. Akit nemrég meglátogatott, csakhogy ne felejtse
el, mit is jelent ez. Elston tagadta, hogy lenne konkrét oka az
emberrablásnak. De mi van, ha volt, csak ő nem akarta, hogy
tudjak róla?
Joe Nicholls/Drogok, írta.
– Aztán volt egy Exodus nevű valami. Egy titkos kiadatási
program Afganisztánban. Bár Elston ebben csak közvetve
érintett.
Hozzátette, hogy Exodus, húzott egy utolsó nyilat, majd
hátralépett.
Értelmetlen volt. Az összes nyíl Elston őrnagyhoz vezetett, de
hiányzott valami létfontosságú részlet.
– Ha az emberek Riemannról beszélnek – mondta Daniele –,
néha szóba kerül az „aranykulcs”. Ez az a rész, amelyet
feltételezni kell, a hiányzó darab, amely értelmet ad annak, amid
van. – Az üresen maradt foltra mutatott Carver és Elston között.
– Itt minek lenne értelme?
Holly bosszankodva ingatta a fejét. – Hát ez az, amire még
mindig nem bírok rájönni.

HETVENKETTŐ

– Mit akarnak maguk? – hitetlenkedett Saito.

– Nyomozni akarunk Frediano Caliari és Tiziano Capon
meggyilkolása ügyében – felelte higgadtan Piola. – Annak a
nyomozásnak a keretében, amelyet Ester Iadanza, Cristian
Trevisano és Max Ghimenti halála miatt folytatunk.
Saito megdörgölte az arcát. – Ez őrület. Éppen akkor, amikor
minden… minden…
 – Szépen lezárult, és mindenki boldog – helyeselt Piola. Az
apró keresztre mutatott Saito kabátjának hajtókáján, a keresztre,
amelynek a hosszabbik ága kardban végződik. – Gratulálok,
tábornok úr. Látom, felvették az Érdemes Felebarátok közé.
Bizonyosan nagy nyereség lesz nekik.
Saito gyanakodva sandított Piolára és Katra. – Mivel járna ez a
nyomozás?
– Ki kell hallgatnunk az összes embert, aki részt vett Mia
kiszabadításában. Beleértve a parancsnokukat, Carver ezredest.
Ó, és számos politikust, akik támogatták az amerikai bázisok
létesítését az utóbbi hatvan évben. – Egy pillanatig hallgatott. –
Ha nem tévedünk, akkor itt egy nagyszabású és folyamatos
összeesküvéssel állunk szemben, amelynek az a célja, hogy az
olasz nép ne dönthessen demokratikusan az amerikai katonai
jelenlétről. Tudni akarjuk, miért.
– Jóságos Isten. – Saito mintha minden más szót elfelejtett
volna ezeken kívül. – Jóságos Isten!

Ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje őket az államügyészhez. Ritka

szerencse folytán Flavio Li Fontit kapták, annak a legendás Felice
Cassonnak, a velencei vizsgálóbírónak a pártfogoltját, aki 1989-
ben, három felrobbantott carabiniere halála ügyében nyomozva
leleplezte a Gladio-összeesküvést, a titkos hálózatot, amelyet a
NATO szervezett szélsőjobboldali olaszokból. Li Fonti a maffiára
szakosodott, aminek eredményeként máig fegyveres őr kísérte
minden lépését. Nem volt könnyű tárgyalópartner, noha egy világ
választotta el egyes gyáva, politikailag elfogult államügyészektől,
akiket Kat és Piola alkalmanként kifogtak.
Végighallgatta őket, időnként írt valamit a jegyzetfüzetébe.
Piola körültekintően, semlegesen fogalmazott, ám Li Fonti
átlátott rajta.
– Szóval provokálni akarják őket – állapította meg, miután az
ezredes befejezte. – Hátha elszólják magukat, és előkerül valami
hasznos bizonyíték.
– Kétségtelenül minél szélesebb területre akarjuk kivetni a
hálót a vizsgálat során – felelte óvatosan Piola.
 – Helytelen megközelítés – közölte Li Fonti. – Válaszom: nem.
Kat csalódott. Többet remélt ettől a rámenős, energikus,
szomorú tekintetű embertől.
– Azért helytelen a megközelítés, mert ha igazuk van, akkor
mindkettejüket megölik jóval előbb, semhogy bármit
elérhetnének. Hagyják ezt abba, hogy hősök akarnak lenni,
próbáljanak meg hatékonyak lenni. Ássák bele magukat azokba a
bizonyítékokba, amelyek már megvannak, ott kutassanak
ellentmondások után. Azonosítsák a gyenge láncszemeket, az
embereket, akik semmit sem veszítenek azzal, ha szóba állnak
magukkal, akik megcsömörlöttek a hazudozástól, vagy akik
hajlandók védelmet vásárolni egy vallomáson. Mindenekelőtt
pedig találjanak nekem valamilyen bizonyítékot, mindegy,
milyen kicsit, vagy jelentéktelent, és azt majd feldagasztjuk
szarviharrá. De a másik út ki van zárva. – Belenézett a
jegyzeteibe. – Ezredes, kezdje a csontvázzal, mivel az itteni
gyanúsítottnak, Garland őrnagynak legalább megvan az az
előnye, hogy halott. És beszéljen a politikusával, ezzel a Sandro
La Salával. Elvégre lehetséges, hogy signor Ghimenti halálának
megvan a tökéletesen ártatlan magyarázata. – Katra nézett. –
Magának pedig, kapitány, Mia Elston kiszabadítására kellene
összpontosítania. De ne menjen egyenesen Carver ezredeshez.
Fésülje át a technikai részt. Feltételezem, a tanyát átkutatták?
– Még most is ott vannak a törvényszékiek.
– Helyes. Találjon nekem ellentmondásokat, kapitány.
Valamit, amit használhatok.

A Campo San Zaccariára visszaérve Kat másolatokat kért a

frisancói helyszínelők jelentéseiből, azután nekilátott felkutatni
La Salát. Elsőnek a halotti anyakönyvet ellenőrizte, mivel aki
partizán volt a háborúban, az ma legalább kilencvenéves, de nem
talált sem anyakönyvi kivonatot, sem gyászjelentést. Ezek szerint
La Sala még él.
A választási névjegyzékben rálelt egy lakcímre és egy
telefonszámra Lapióban, a Vicenzától délre eső dombok között.
Egy nő vette fel. Kat megkérdezte, beszélhet-e signor La Salával.
 – Nem jöhet a telefonhoz – mondta a nő –, de átadhatok neki
üzenetet.
– Ön a felesége? – érdeklődött Kat.
– Nem.
– Akkor a házvezetőnője? A Carabinieritől telefonálok.
Kattanás. A vonal megszakadt.

Azért csak elmentek hozzá. Kat már el is felejtette, milyen szép ez

a dombvidék, amely úgy magasodik a venetói lapályon, mint a
zöld taréj a sárkány pikkelyes hátán. Csak egy órányira volt
Velencétől, mégis mintha egy másik országba cseppentek volna:
dimbes-dombos szőlőskertek, zsebkendőnyi szántóföldek
világába, ahol mintha még most is azokat a szerszámokat
használták volna a tanyákon, mint a háború előtt.
Lapio falucska a bukolikus szépségű Fimon-tóra nézett,
amelynek tükrén néhány horgászcsónak ringott álmosan. Ám La
Sala rezidenciájában nem volt semmi parasztos: hamisítatlan úri
villa volt a szőlőskertek és az olajligetek gyűrűjében.
– Nem rossz egy volt kommunistához képest – dünnyögte
Piola, miközben bekanyarodtak a hosszú felhajtóra, ám Kat
észrevette, hogy az olajligetek az út mindkét oldalán
elhanyagoltak, mintha gazdájuk elvesztette volna érdeklődését a
kertészkedés iránt.
Szürke ruhás apáca nyitott ajtót. – Miben segíthetek? –
kérdezte.
– Signor La Salával szeretnénk beszélni – mondta Piola, és
megmutatta az igazolványát.
– Kétlem, hogy képes lenne beszélni önökkel. Napok óta
nincsen jól.
Az apáca bevezette őket egy káprázatos szalonba, amelyet
láthatólag rég használtak rendeltetésszerűen. A falak mentén
orvosi műszerek sorakoztak, és hegyekben állt a kötszer. A
szomszédban megráztak egy csengőt. – Jött valaki, Maria? –
kérdezte egy vékony hang.
– A carabinierék! – kiáltotta az apáca. – Mondtam nekik,
hogy nincsen jól.
 – Hozza be őket.
Kat és Piola követték az apácát a szomszéd szobába, amely
nyilván ebédlő volt valamikor. A tóra néző ablak mellett mindkét
végén állítható ágyban feküdt egy törékeny aggastyán.
Piola bemutatkozott Kat helyett is, majd elmagyarázta, hogy
egy incidensről akarnak beszélni, amely a háború alatt történt.
– A háború? Emlékszem a háborúra – mondta gyenge hangján
La Sala. – Csak az utóbbi évek jutnak nehezen az eszembe.
– Egy Max Ghimenti nevű emberről van szó. – Piola helyet
foglalt egy székben az ágy mellett. – Arról van szó, hogy a
holttestét, pontosabban a maradványait megtaláltuk egy
rögtönzött sírban a Dal Molin egykori kifutópályájának
közelében.
– Max Ghimenti. – Az öregember májfoltos szemhéja
remegett. – Hát nem a németek fogták el?
– Nem – válaszolt keményen Piola a költői kérdésre –, és úgy
tudom, ön is vele volt, amikor meghalt.
Újabb szünet. – Nem… emlékszem.
– Signor La Sala – folytatta szelídebben Piola –, tisztában
vagyok vele, hogy önt már nem állíthatják bíróság elé semmiféle
bűncselekmény miatt, amelynek esetleges szemtanúja, bűntársa
vagy elkövetője volt. Viszont segítene jobban megértenünk Max
Ghimenti halálának körülményeit, ha pontosan elmagyarázná,
mi történt. Bármi volt is az, kétlem, hogy olyasmi lett volna, amit
el tud felejteni.
La Sala bágyadtan sóhajtott, mint aki belefáradt az
alakoskodásba.
– Tudjuk, hogy köze volt hozzá az amerikaiaknak – folytatta
Piola. – Például Garland őrnagynak az OSS-tól?
A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy Kat már azt hitte, La Sala
elaludt. De aztán megszólalt, bár továbbra sem nyitotta ki a
szemét: – Volt egy összeesküvés.
Piola előrehajolt. – Igen? Ki tervelte ki?
– Az elvtársaink Jugoszláviában. Átjött onnan hozzánk egy
csoportjuk. Magától Titótól hoztak parancsokat, amelyeket a párt
jóváhagyott. Hogy Venetót csatolják a munkások államához,
miután kivonultak a németek.
– Csak úgy? – kérdezte Piola. – De hát csak lett volna
ellenállás.
Az öregember feje billegett a párnán. – A Badoglini – a
királypártiak – próbálhatták volna megakadályozni. De mi,
kommunisták, többen voltunk. És népszerűek voltunk. A
gyorsaságon és a meglepetésen múlott minden. Elfoglaltuk volna
a városházákat és a rendőrségeket, megszálltuk volna a stratégiai
fontosságú utakat és hidakat. Mire azok észre kaptak volna, már
ott lobogott volna Velence fölött a vörös zászló.
– Ki akadályozta meg?
La Sala alig észrevehetően megrázta a fejét. – Elárulták. Az
összes vezetőt megölték, kivéve engem, és az amerikaiak tettek
róla, hogy attól fogva ne kapjunk géppuskát vagy aknavetőt.
– Magát miért kímélték meg az amerikaiak? – kérdezte Piola.
– Azt értem, hogy Ghimentit és a többieket miért likvidálták. De
magát miért nem?
La Sala ismét a fejét rázta. – Maga ezt nem érti. Nem az
amerikaiak hiúsították meg az összeesküvést. Én tettem. Én
árultam el.
– Maga!
La Sala sóhajtott. – A németek, az egy dolog. Még a fekete-
ingesek is – azokat meg tudtam ölni, mert szégyent hoztak a
hazánkra. De nem harcolhattam a saját partizántársaim ellen.
Akkor se, ha királypártiak és katolikusok. Amikor hallottam,
hogyan magyarázzák azok a jugoszlávok a tervüket, Max és a
többiek meg bólogatnak, tudtam, hogy tennem kell valamit.
Örökkévalóságnak tűnő ideig hallgatott, majd ismét
összeszedte az erejét.
– Volt ott egy templom, amiben aludni szoktunk. Ott
csináltam. Egy golyó mindegyiknek a fejébe. Max felébredt, de én
voltam olyan óvatos, hogy előtte kiszedtem a puskájából a
lőszert.
– És utána? Mit csinált a holttestekkel?
 – Megkértem Garland őrnagyot, hogy intézze el őket.
Egyébként is vele kellett volna találkoznunk. Ő aztán elvitette
őket, én meg visszamentem a csapatomhoz azzal a mesével, hogy
Ghimentit tőrbe csalták.
– Köszönöm – szólt halkan Piola. – Nagyon hálás vagyok,
amiért tisztázta ezt.
La Sala bólintott. – Már nincsen sok időm. Örülök, hogy
letehettem ezt a terhet.
– Tekintve a körülményeket, nem lesz szükség hivatalos
vallomásra – mondta Piola. – Ha aláírná a kapitány szöveghű
jegyzeteit, akkor nem is zavarnánk tovább.
Intett Katnak, aki elővette a jegyzetfüzetét. Az öregember arca
elé kellett tartania, azután oda kellett vezetnie a kezét a megfelelő
helyre. Az aláírás reszketeg volt, de olvasható.

Piola szótlanul ült az autóban. Kat rápillantott. – Hát igazad volt

– kivéve azt a részletet, hogy ki lőtte le igazából Ghimentit.
Lényegében azonban ő volt a hidegháború első áldozata, úgy,
ahogy mondtad.
– Lehet, hogy igazam volt – felelte Piola –, de La Sala akkor is
hazudott nekünk.
– Ezt miért mondod?
– Amikor Hapadi doktor megvizsgálta Ghimenti csontvázát,
talált egy lövedéket a jobb vállában. A golyó a bal fül fölött hatolt
be Ghimenti koponyájába, majd átütötte. A fegyveresnek
Ghimenti mögött kellett állnia, akinek megparancsolták, hogy
térdeljen le. – Sóhajtott. – Más szavakkal, a gyilkos balkezes volt,
La Sala pedig jobb kézzel írta alá a vallomását.
– Ki az a kilencvenéves ember, aki hamisan vall a halálos
ágyán? – hüledezett Kat.
– Az, aki minden áron magával akarja vinni a titkait a sírba.
– De miért… – kezdte Kat, azután elhallgatott. – Az apácák!
Piola bólintott. – Olyan ember, aki hiszi, hogy megkapja érte a
jutalmat a másvilágon. Olyan ember, aki azt gondolja, hogy az
egyházat védelmezi.
A főkapitányságra befutottak a törvényszékiek jelentései, tele
alaprajzokkal és fotókkal a Caliari-házról. Kat átnézte a
számtalan oldalt, egyeztette a filmmel, amelyet a SWAT-
különítmény sisakkamerái vettek föl. Nehéz munka volt. A
törvényszéki orvosszakértők sohasem tudhatták, melyik
következtetésükbe kötnek majd bele a tárgyaláson, ezért a lehető
legnagyobb tudományos részletességre törekedtek.
– Ó, Tapo kapitány! Szabad egy szóra?
Kat felnézett. Lettiere ezredes volt az. Mögötte Endrizzi állt, a
kifutója, egy köteg aktával, amelyekben sárga cédulák virítottak.
– Újabb áldozat? – kérdezte a nő.
– Nem egészen – bazsalygott Lettiere. – Saito tábornok
felkért, hogy még egyszer nézzem át a jegyzeteimet az ön
esetéről. Utólag belegondolva talán nem tanúsítottunk kellő
ügybuzgalmat, hogy a magafajta fiatal tiszteket megvédjük Piola
ezredestől.
– Azt felejtse el – mondta Kat. – Visszavonom a panaszomat.
– Valóban? – Lettiere játszotta, hogy megdöbbent. – Ehhez
természetesen joga van, de az aligha változtat az én
vizsgálatomon, amelyet most már ki kell terjesztenem Piola
ezredes kapcsolatára más beosztott tisztekkel. – Intett
Endrizzinek, mire az kinyitott egy aktát, és átnyújtotta
főnökének. – Az ügyekre, amelyekről, mint emlékszik, maga
számolt be nekünk, amelyeknek felfedezése után fontolóra vette,
hogy megszakítja kapcsolatát az ezredessel. Úgy tűnik, hogy Piola
ezredes ezen a téren sorozatban követi el a szabálysértéseket. A
Carabinieri pedig nagyon komolyan veszi, hogy biztonságos és
zaklatásoktól mentes munkahelyi környezetet biztosítson a női
tiszteknek. – Elvonult, alig állva meg, hogy ne vigyorogjon.
Pöcs! Kat azonnal látta, miben mesterkedik Saito. Abban a
pillanatban, ahogy kezd kínossá válni Piola nyomozása az
emberrablás után, Saito a Lettiere-jelentésre hivatkozva tüstént
felfüggeszti az ezredest, és valószínűleg Katot is, akkor pedig Li
Fontinak nem lesz semmije, amire a vádemelést alapozhatná.
Visszamerült a tanyán végzett nyomozás dokumentumaiba,
addig lapozgatott, amíg meg nem találta a boncolási
jegyzőkönyveket. Sem Caliari, sem Capon nem volt tetoválva.
Tetovált Nő?, írta a margóra. Raszta Hapsi? Hol vannak?
Majd a jegyzőkönyvek mélyén eltemetve talált valamit, amitől
ismét fel kellett vennie a tollát. Caliarit akkor lokalizálták, amikor
feltöltötte a szélessávú adapterét. A jelentésben az szerepelt, hogy
egy teljes gigabájttal készült a következő adásra. Az adapter
elemzése megállapította, hogy a felhasználatlan bájtok
mennyisége majdnem eléri az öt gigabájtot, a maximális
tárolókapacitást.
Érdekes, gondolta Kat. Még csak nem is volt szükség a
végzetes feltöltésre, amely elárulta Caliarit!
Arra gondolt, hogy meglepődött Daniele, amikor felfedezte,
hogy őelőtte már más is behekkelte magát Caliari TIM-
számlájába. Amikor Kat meghallotta, hogy az amerikaiak végig
kémkedtek a Carabinieri vizsgálata után, feltételezte, hogy csak
ők lehettek. Ők követték az olaszok bizonyítékainak nyomát.
No és ha ennél többről van szó? Ha magát a nyomot is az
amerikaiak hagyták? Ha valaki úgy döntött, hogy most már ideje
kiszabadítani Miát – és ugyanakkor ideje megölni az
emberrablókat?
Visszatért a boncolási jegyzőkönyvekhez. A tanyaházban talált
két ember egyaránt fejlövéstől halt meg, amelyet néhány
méterről adtak le. A közelükben talált pisztolyok alátámasztották
a mentőosztag állítását, hogy lövéseket hallottak, amikor
behatoltak a házba, ám érdekes módon senki sem vállalta, hogy ő
végzett volna az emberrablókkal.
Visszatért a sisakkamera-felvételhez, kockáról kockára
átnézte. Különös, gondolta, az elején csak úgy röpködnek a
golyók, aztán egyszer csak ott állnak a SWAT katonái két hulla
felett. Ám azokat a holtakat senki sem látta élve.
Lehetséges, hogy mindkét áldozatot közvetlenül a mentőakció
előtt lőtte le egy harmadik emberrabló? Egy olyan emberrabló,
akit figyelmeztettek, tehát leadott pár lövést, majd észrevétlenül
meglépett a közeledő szabadítók elől? Abban a zűrzavarban a
mentőosztag azt hihette, hogy az emberrablókat a kereszttűzben
ölték meg.
 Még egyszer átnézte a jelentést. Semmit sem talált, ami
alátámasztotta vagy cáfolta volna az elméletét. De legalább
megvoltak az ellentmondások.

HETVENHÁROM

Holly áttette az elmetérképét a nappali szobája falára. Azután

leült vele szemközt a díványra, és bámulta.
Valaki azzal kínozta meg Elston őrnagyot, hogy elrabolta a
lányát. Mia bántalmazása lehet semmi ahhoz képest, amit az
igazi foglyoknak vagy akár egy túlélési SERE-kiképzésen részt
vevőknek el kell szenvedniük, de egy olyan embernek, mint
Elston, hallania kellett a sikoltásokat az afganisztáni és iraki
börtönökben. Tudnia kellett, meddig lehet fokozni a kínzást. A
képzelete elvégezte a többit.
Többszörösen kitüntetett háborús hős. Szigorú elveket valló
ember, akit tisztelnek a katonái. Mit tett, vagy mivel
fenyegetőzött, amire ilyen kíméletlen volt a visszavágás?
Egyetlen logikus magyarázat létezett.

Ment egyenesen Gilroyhoz.

– Hamarabb is rájöhettem volna – mondta. – Elston énekelt!
– Énekelt? – visszhangozta Gilroy, gondolatban körüljárva a
lehetőséget.
– Vagy azzal fenyegetőzött, hogy fog. Már az első filmnél
mondott valami olyat: „Hogyan léphetnék kapcsolatba velük?”
Ami azt jelentette: „Hogyan közölhetném az emberrablókkal,
hogy hajlandó vagyok egyezkedni?”
– Jó kérdés. Valóban, hogyan?
– Az én közvetítésemmel. – Ingerülten csóválta a fejét. Hogy
lehetett ennyire ostoba? – Rendszeresen tájékoztattam Carver
ezredest Elston állapotáról. Azután elmondtam Elston
őrnagynak, hogy jártam Joe Nichollsnál. Gyanúm szerint ez vette
rá, hogy azonnal Carverhez forduljon, és közölje, hogy megtesz
mindent, amit akar, csak adják vissza Miát. Még láttam is őket
együtt, és hallottam, amikor Carver megegyezett vele! – Egy
pillanatra elnémult. – Szerintem bármit fedezett is föl az őrnagy,
annak a drogokhoz volt köze.
– Nohát, most bizonyosan nem kockáztatja meg, hogy
beszéljen, miután épségben visszakapta a lányát. Legfeljebb
annyit remélhetünk, hogy más módon szerezzük meg a
bizonyítékot.
Holly töprengett. – Beszélnem kell Miával.

Telefonált Nicole Elstonnak, megkérdezte, nem szeretne-e Mia

látni valamennyit abból a töméntelen képeslapból és ajándékból,
amelyek elárasztották a kapcsolattartókat a lány kiszabadítása
óta. Nicole azt felelte, hogy mindjárt megkérdezi. Olyan a hangja,
mint bármely anyának, aki a tizenéves lányával beszéli meg a
zsúfolt programot, gondolta Holly. Nehéz elhinni, hogy ez a
beszédes, jókedvű asszony azonos azzal a majdnem katatónra
gyógyszerezett ronccsal, aki végigszenvedte lánya rabságának
kínjait.
Nicole visszajött. – Persze, azt üzeni, hogy jöjjön csak.
Azt is nehéz volt elhinni, hogy a tizenéves, akit az Elston-
házban látott, nem is olyan régen a kamera előtt szenvedte el az
emberrablók brutalitását. Mia kötött sísapkában fogadta, amit
később lekapott a fejéről, és Holly láthatta, hogy már nő a haja, a
hangja pedig csengő és határozott volt. Hála legyen Istennek a
fiatalok rugalmasságáért!
Mia hozta szóba az emberrablást. Holly hagyta, hadd
beszéljen, csak időnként szúrt közbe egy-egy kérdést.
Főleg Arlecchino volt a téma. Noha Mia tudatos számítással
érte el, hogy fontos legyen Caliarinak, látszott, hogy ő is kötődött
hozzá.
– A barátaim szerint szörnyeteg volt – mondta szégyellős
nevetéssel, a sapkát gyűrögetve. – De én tudom, hogy nem volt
mindenestől rossz.
Engedélyre van szüksége, hogy meggyászolhassa az álarcost,
értette meg Holly. – Caliari úgy döntött, hogy megfoszt téged a
szabadságodtól, és bántalmazni fog. Ezzel együtt túlságosan
leegyszerűsítő megoldás hősökre és szörnyetegekre osztani a
világot. Vannak gyalázatos dolgok, amelyeket szigorúan erkölcsös
emberek követnek el, mint ahogy talán a te megmentőid között is
voltak trógerek.
– Hát ja.
Nem úgy hangzott, mintha sikerült volna meggyőznie Miát. –
Jársz tanácsadásra? – kérdezte.
A lány pofát vágott. – A szüleim azt akarják, hogy Mr.
McConnellhez menjek az iskolában. Mert hogy őt már ismerjük.
Holly bólintott. – Találkoztam vele. Ez az, aki megbámulja a
nők lábát?
Mia nevetett. – Igen!
– Ha ez segítene… – Holly tétovázott. – Az egyik barátom jár
egy pszichiáterhez, aki egyúttal pap is. A barátom azt mondja,
nagyon jó. Összehozhatlak benneteket.
– Kösz, az jó lenne.
– No és apád? – noszogatta szelíden Holly. – Hogy van?
– Apuval minden oké. Nem az a zokogós-hazatérős fajta, de
megölelgettük egymást, dumáltunk egy nagyot, úgyhogy. –
Bólintott. – Azt akarja, hogy újítsam meg a fogadalmat, mármint
a tisztaságit. Hát ebben nem vagyok biztos. De majd kitalálunk
valamit.
– Kérdezhetek valamit, Mia?
A lány vállat vont. – Persze.
– Volt olyan időszak a közelmúltban, amikor apád mintha már
túlzásba is vitte volna a védelmezésedet?
Mia bólintott. – Ja, tutira. Rögtön az utolsó turnéja után.
Mihelyt hazajött, folyton leültetett, hogy ilyen kiselőadásokat
tartson a biztonságról. Hogy senkinek se adjam meg a nevemet a
neten. Vigyázz, amikor elmész hazulról, vigyázz, hogy kivel
barátkozol, bla-bla-bla. Még azt is akarta, hogy jelöljem barátnak
a Facebookon, mert akkor láthatja, hogy nekem kik a barátaim! –
A szemét forgatta. – Rögtön le is lépnének ijedtükben!
– Ezért regeltél magadnak fiókot a Carnivián?
– Ezért.
– Említették valaha az elrablóid a Carniviát?
 – Csak az egyik szólt hozzám. A másik kettő… az egyik csak
olaszul beszélt, a másik meg csak fütyörészett.
– A másik kettő? – Holly meghökkent. – Én azt olvastam,
hogy összesen ketten voltak.
Mia a fejét rázta. – Tudom, hogy ez a szöveg, pedig direkt
megmondtam nekik, hogy volt egy másik is, aki néha
kölcsönvette Arlecchino álarcát. Mindenki azt mondja, hogy
tévednem kellett, mert csak két halottat találtak, de… – Vállat
vont.
– Sose láttad annak az embernek az arcát? Valamit, aminek az
alapján azonosítani lehetne?
– Á. Csak onnan tudtam, hogy ő az, hogy így fütyörészett az
orra alatt.
– Valamilyen dallamot? Egy slágert?
– Ja. – Törte a fejét. – Akkor nem ismertem fel. De az a
legfurább, hogy tegnap hallottam a rádióban. Tutira, hogy
Springsteen volt. „Born to Run”.

Ahogy visszaért a lakásába, Holly átnézte a hivatalos jelentéseket.

Itt nem volt helye félreértésnek: azt írták, hogy két emberrablót
lőttek agyon, miután azok tüzet nyitottak a mentőosztagra a
házból.
Három új pálcikaembert rajzolt Mia alá a Daniele konyhájából
hozott elmetérképen. Kettőt kiikszelt. A harmadik alá
odafirkantotta: Füttyös Ember. Springsteen?
Gyors e-mailt küldött Katnak, megírva, mit hallott Miától.
Azután beült az autójába és elindult északra, a hegyekbe.

HETVENNÉGY

Ezúttal nem értesítette, hogy jönni fog. Joe Nicholls

tornaruhában, izzadtságtól fénylő arccal nyitott ajtót.
Nyilvánvalóan éppen gyúrt.
– Boland! – csodálkozott. – Miben segíthetek?
– Volna még pár kérdésem.
 – Azt hittem, Mia ép és egészséges.
– Az. – Holly az ajtóra mutatott. – Bejöhetek?
Miközben Joe bevezette a sífelszerelései mellett a konyhába,
Holly egy pillanatra megállt, hogy körülnézzen a folyosón.
Méretes katonai hátizsák bújt meg az ajtó mellett. Próbaképpen
megemelte. Volt vagy negyven kiló.
Nicholls visszafordult, meglátta. – Mit csinál?
Holly édesen mosolygott. – De nehéz ez a zsák!
– Ja – morogta a férfi.
A konyhában levetette magát egy székre, és ezúttal nem
kínálta kávéval a nőt.
– Nohát, Joe, maga nem hazudott nekem – kezdte Holly –,
csak nem mondott el semmi olyat, ami igazán fontos.
– Nem tudom, miről beszél – felelte egykedvűen Nicholls.
– Valami történt Afganisztánban. Valami, amihez köze volt
magának és az őrnagynak. Arra tippelek, hogy maga beszámolt
neki valamilyen simliről vagy szabálytalanságról, amit
megtudott; a következő bevetésén ő is utánanézett, azután
visszajött magához, és azt mondta, hogy igazat beszélt. Akármi
volt is, szerepet játszott abban, ami a lányával történt.
Nicholls egy hosszú percig csak nézte, mintha azt latolgatná,
hogy feleljen-e neki, vagy dobja ki.
– Tudok az Exodusról – tette hozzá Holly. – Csak azt nem
tudom, hogyan kapcsolódik Mia elrablásához.
– Elston őrnagy egy hős – mondta végre-valahára Joe. – A
legbátrabb ember, akit láttam életemben.
– Tudom.
Joe sóhajtott. – Azért vadásztunk, hogy a hírszerzőknek legyen
információja – nekünk legalábbis azt mondták. Átmentünk a
lázadók területére, elkaptunk egy célszemélyt, és már húztunk is
vissza. Rutinmunka. Ezt hívtuk Tálib Taxinak. Csakhogy azok
nem voltak. mármint tálibok. Nem mindig.
Ránézett a nőre, hogy érti-e. – Néha vittünk magunkkal
tolmácsot, hogy ne legyen konfrontáció. Na szóval, ez az illető,
akit felszedtünk, elkezdett karattyolni, úgyhogy kérdeztük a
tolmácstól, hogy mit beszél. Mint kiderült, azt állította, hogy csak
azért kapcsolták le, mert ő irányította az ópiumbegyűjtőt egy
helyi üzletembernek.
– Akkor meg is érdemelte – mondta egykedvűen Holly, bár
azonnal hegyezni kezdte a fülét a drog említésére.
– Meglehet, bár a hadseregnek akkor még nem volt programja
a mákföldek felgyújtására. Nekünk az volt a parancsunk, hogy
hagyjuk békén a parasztokat, nehogy a tálibok karjaiba kergessük
őket. Na szóval, a célszemély mondani kezdte, hogy őt csak azért
hurcolták el, mert nem Karim Szajjafnak dolgozik.
– Az ki?
– A helyi góré. Hadúr, törzsfőnök, akit beszerveztünk segíteni,
hogy kormányozza a helyi lakosságot.
– Vagyis az emberük ellen az volt az igazi vád, hogy benne volt
egy afgán bandaháborúban? Az elég gyakori arra, nem?
– Ja. Kapott párat a puskatussal, hogy fogja be, leszállítottuk a
bázisra, és a továbbiakban nem törődtünk vele. Igen ám, de ismét
megtörtént: egy újabb célszemély állította, hogy őt csak azért
kapcsolták le, mert nem Karim Szajjaf embere. Olyan sokszor
megtörtént, hogy már kezdett úgy kinézni, mint egy minta.
– Tehát maga szólt az őrnagynak.
Nicholls a fejét rázta. – Akkor még nem. De belenéztem az
aktákba, hogy lássam, mi történt ezekkel a hapsikkal, miután
begyűjtöttük őket. Arra számítottam, hogy ha tényleg nem volt
közük a tálibokhoz, akkor a kihallgatás után elücsörögtek egy
kicsit a cellában, és utána kirúgták őket. De mikor utánanéztem,
azt láttam, hogy az elsőt, akit így hoztunk be, átirányították az
Exodus-tervbe. Úgyhogy ellenőriztem egy másikat: ugyanaz. Az
összes ópiumost beosztották az Exodusba.
– Pontosan mi ez az Exodus?
– Először azt hittem, valami drogellenes program. De az a
helyzet, hogy azon a vidéken az ópiumtermelés az ötszörösére
nőtt a mi ottlétünk alatt. Főleg azért, mert egy ember kezében
összpontosult, mégpedig Karim Szajjaféban. Egyébként, amikor
átnéztem az aktákat, láttam, hogy nemcsak a mi embereink
kerülnek be az Exodusba. Nagyobbrészt közepes jelentőségű
célszemélyek voltak, akiket kihallgattak, mire elmondták, mit
tudnak, aztán csak úgy elfektették őket a rendszerben: várták a
döntést, hogy lesz-e vádemelés, vagy mehetnek haza. Mi
tömítésnek hívtuk őket, mert csak foglalták a helyet.
Holly a szemöldökét ráncolta. Nem erre számított. – Ezt
mondta el az őrnagynak?
– Igen. Azt mondta, írjam le, ha legközelebb jön, majd átnézi.
Tálibokra vadászni egy dolog, de ha csak besegítünk valami
máktermesztőnek, hogy dirigálhassa a piacot, akkor az amerikai
hadsereg hülyét csinál magából, nem?
– Tehát megírta a jelentést. Utána mi történt?
– Meglőttek. – Nézte a nőt, várta az elkerülhetetlen kérdést.
– Úgy gondolja, hogy azért, amit írt?
– Arra nincs bizonyíték. Semmire sincsen bizonyíték. Kivéve,
hogy a golyó a jobb lábamat érte. – Egy pillanatra elnémult. –
Akkor éppen a bal oldalamat fordítottam az ellenség felé.
– És ezzel vége lett a katonai pályafutásának. Csak azért, mert
feltett néhány kérdést egy helyi hadúrról, aki túlzottan sok
segítséget kapott.
– Nagyjából. – Nicholls a fejét csóválta. – De rohadt volt,
amikor kikerültem. Nincsen családom, nekem a Recon Red volt a
családom. Magam is drogozni kezdtem. A többit tudja. Az őrnagy
mindenképpen segített volna, ő az a típus. De szerintem
felelősnek érezte magát.
– Az a hátizsák az ajtónál… az a menekülőfelszerelés, ugye?
Ha visszajönnének a hapsik, akik meglőtték.
Joe bólintott. – Sítalpon vagyok olyan gyors, mint akárki.
– Hova menne?
A férfi az égre mutatott. – Fel.
Holly hirtelen megértette. – Az a csomag egy égi kampó!
Joe-nak tetszett, hogy így kitalálta. – És egy ejtőernyő. Itt
olyan az uralkodó széljárás, hogy egyenesen átmennék a határon
Svájcba, és ott már nem lenne gond, hacsak magukkal nem
hozzák az útlevelüket.
Holly végiggondolta, amit hallott. – Csak azt nem értem, miért
kerítettek ekkora feneket annak, hogy elhallgattassák magukat.
Baráti tűz, aztán egy emberrablás… Nem hiszem, hogy Karim
Szajjaf az első hadúr, akinek a támogatását megvásároltuk.
Nicholls vállat vont. – Akkor lehet, hogy rosszul értettem. Az a
lövés csak véletlen volt, és ami Afganisztánban történt, annak
semmi köze Miához.
– Nem – mondta a nő. Az elmetérképére gondolt, az üres
foltokra, amelyeket ki kell tölteni. Elston őrnagyot óriási
hadművelettel némították el, tehát amit védtek, annak is óriási
jelentőségűnek kell lennie. Hirtelen eszébe jutott valami. –
Mekkora súlyt bír el egy égi kampó?
– Körülbelül százhuszonöt kilót, a körülményektől függ.
Miért?
– Nem fontos. – Nincs értelme még nagyobb veszélybe
sodorni Joe-t azzal, hogy beavatja a gyanúba, amely most villant
át az agyán.
De a férfi már kitalálta. – Maga egy ilyen Irán-Contra dologra
gondol?
– Talán – bólintott Holly.
Az Irán-Contra még az apja idejében történt: korrupt amerikai
hírszerzők Oliver North ezredes vezetésével illegálisan
fegyvereket adtak el Iránnak, és a pénzből Nicaraguában
vásároltak repülőgépeket, amelyekkel kokaint szállítottak, amit
ugyancsak eladtak, hogy még több pénzük legyen fegyverekre.
Lehetséges, hogy itt is ez történt? Az amerikai hadsereg odáig
ment volna a kedvenc hadura támogatásában, hogy még a
drogüzletébe is besegítettek? És ha igen, mire használták a
pénzt?
– Messze vagyunk még attól, hogy bármit is bizonyíthassunk –
mondta nyomatékosan. – Okosabb, ha nem is gyártunk
elméleteket, amíg nincs bizonyítékunk. Van másolata a
jelentéséről?
Nicholls bólintott. – Odakint van elásva, a farakás alatt.
Holly kinézett az ablakon. Rég besötétedett.
– Ha nem bánja, hogy a díványon kell aludnia, reggel
behozom – mondta a férfi. – De mostanra keményre fagyott a
föld.
 – Oké, kösz – felelte Holly. Jobban szerette volna azonnal
kézre keríteni a jelentést, de mégsem kérheti Joe-t arra, hogy
kapjon szét egy farakást, és éjszaka ássa fel a fagyott földet.
Reggel is jó lesz.

Hajnali négy óra tájban ébredt, és túlságosan fel volt ajzva ahhoz,
hogy visszaalhasson. Folyton annak az elmetérképnek a részletei
úszkáltak a szeme előtt. Carver. Elston. Exodusterv. Drogok…
Gondolatban kiegészítette néhány új névvel. Karim Szajjaf. Égi
kampó…
Egyre több darab ugrott be a kirakóshoz, de amikor elemezni
próbálta őket, őrjítő módon elillantak. Elstont azért hallgattatták
el, nehogy elárulja, hogy a hadsereg támogatja Karim Szajjafot,
ez világos. De az is világos, hogy maga Elston sem látta a nagyobb
összefüggéseket. Többről van itt szó, többnek kell lennie!
Noha korán volt, elhatározta, hogy felhívja Katot, megbeszéli
vele.
Tárcsázott. A készülék kicsengett, de rögtön el is halt a hangja,
mert nem volt térerő. Elvégre hegyek között voltak. Átballagott
abba a szobába, ahol Joe gyúrni szokott, egy pillantást vetett a
tornaszerekre és a fal tövében a súlyzókra, majd fölemelte a
telefonját, hogy lássa, hány bar van a kijelzőn.
Joe telefonja egy alacsony polcon töltődött. Megnézte, mert
látni akarta, hogy azon hány bar van.
Sok volt, de a férfi egy másik mobilszolgáltatót használt. Holly
már éppen ment volna tovább, amikor észrevett még valamit.
Nicholls telefonja az a típus volt, amely kiírta az olvasatlan
üzeneteket. Most is volt egy. Csak ennyi:
Vettük.
Fölkapta a készüléket, rákattintott az előző üzenetre,
amelyiket Joe küldte. Az is csak egy szóból állt:
Megjött.

Ó, Joe Nicholls, te mocskos görény!

A hűség a sereghez és a félelem a további megtorlástól ezek
szerint felülírta a hűséget Elston őrnagy iránt. De most nincs idő
ezen rágódni. Gyorsan magára kapta a ruháit, majd az ablakhoz
sietett.
Lent, a fő utcán fekete furgon parkolt. Elsötétítve.
Figyelők? Vagy emberrablók?
Fény villant a furgonban: egy mobiltelefon kijelzője.
Egy egész különítményt nem küldenek idáig csak azért, hogy
őt figyeljék. Mibe, hogy Kat Raszta Hapsija ül a kormánynál?
Kirohant a folyosóra. Síbakancs, dzseki. Síléc. Az ő súlya a
kétharmada volt Nichollsénak, nem passzolt éppen a lábára a
síbakancs. Lényeg, hogy a síléchez passzolt.
Az uralkodó széljárás egyenesen átvisz Svájcba, mondta Joe.
Csak ne hozzák magukkal az útlevelüket.
Ahogy kinyitotta az ajtót, bezúdult a jéghideg levegő. Joe
álmosan kiszólt a hálószobából, hogy mit csinál. – Elszívok egy
cigit! – kiáltotta vissza. Nem várta, hogy Nicholls elhiggye, de
már az is jó lesz, ha lelassítja pár másodpercre.
Az égi kampó csomagja majdnem annyit nyomott, mint ő.
Amikor belelépett a sílécbe, egy pillanatig attól félt, hanyatt esik.
Márpedig akkor nem áll fel többé.
Előredőlt, hogy ellensúlyozza a hátizsákot, és nekifeszült a
botoknak, hogy beinduljon.
– Mi a fasz? – Joe árnyalakja volt az a küszöbön. – Mi a faszt
buherál, Boland?
Holly már mozgott, kétségbeesetten kapálta a földet a
botokkal, de így is tébolyító lassúsággal haladt. Csak egy kis
lendületet tudna venni, akkor már segítség lenne a zsák súlya,
nem kolonc!
Hallotta, ahogy Joe káromkodik, miközben mezítláb rohan
utána a hóban. Akkor egy lökéssel végre sikerült igazi mozgásba
hoznia magát. Fokozatosan gyorsulva vágott keresztül Joe háza
előtt a lapos terepen, majd be az erdőbe. Volt ott a fák között egy
út, amely kivezetett a faluból, nem sejtette, hova, de nem volt
választása. Csak le a lejtőn, minél gyorsabban!
Jó síelő volt, hála az apjának, aki ragaszkodott hozzá, hogy
családtagjai minden évben a lehető leghosszabb ideig gyakorolják
a síelést. A törékeny Holly már tizenhárom évesen el tudott
menni a legnehezebb terepen, de sohasem ekkora súllyal a hátán,
és csak ritkán sötétben. Szerencsére a hó összegyűjtötte és
visszaverte a kevés fényt, így egyszerűen kikerülte a foltokat,
amelyek nem voltak fehérek, és bízott a térdében, hogy bírni
fogja a futást.
Amikor elhagyta a falut, feltúráztatott motor hangját hallotta.
Most megy föl a házhoz a furgon. Azután jönnek utána.
Remélhetőleg Joe-nak nincs sok tartalék síléce.
Pár perc múlva az erdő széléhez ért, ahonnan kanyargó út
indult le a völgybe. Ha valóban meg akarja csinálni ezt, akkor
most kell, mielőtt elhagyná a fák menedékét.
Levette a sílécet, elvonszolta az ösvényről a hátizsákot és
átvizsgálta, a mobilját használva elemlámpának. Egy nagy
gázpalack volt a legnehezebb, azután volt egy heveder, amelyet
drótkötél erősített a léggömbhöz. Az ejtőernyő az a
pehelykönnyű, tartalék típus volt, ami legfeljebb egy kilót nyom.
Belebújt a hevederbe, felcsatolta előre az ejtőernyőt, feltépte a
rögzítő pántokat a kábelen. Fogalma sem volt, hogy működik a
fújtató, de bízott a hadseregben, amely mindent olyanra tervez,
hogy a hülyéknek se okozzon fejtörést.
Átvillant az agyán, mit mondott a szakács, akivel együtt
figyelték a gyakorlatot: Azt mondják, marhára be lehet indulni
tőle. Bár ezt akkor mondják, amikor ismét két lábbal állnak a
földön.
Még mindig nem hallotta, hogy üldöznék, de legalább
Nichollsról tudja, hogy nesztelenül és villámgyorsan síel. Ha
addig vár, ameddig meg nem hallja Joe-t, addigra késő lesz.
A gáztartályra illesztette a léggömböt, megrántotta a
fogantyút. A gumi azonnal felpüffedt, a redők kisimultak. Pár
másodperc múlva már törekedett volna fel a magasba, csak a
tartály húzta vissza. Majd egy sivítással kitépte magát, és
felszállt. Ahogy a drótkötél kigöngyölődött. Holly felvette azt a
testtartást, amit a kiképzésen látott: megfeszítette izmait a
rántáshoz, karját szorosan keresztbe fonta.
A kötél akkorát rántott rajta, hogy elakadt a lélegzete. Repült,
alatta elmaradt az erdő, a holtsúly kiegyenlítette a léggömb
húzását. Az erdőben szikrák villogtak: valaki lőtt rá. Illetve nem
is rá, mert a golyók magasan a feje fölött süvítettek el, hanem a
léggömbre, amely könnyebb célpont volt. Már olyan magasan
járt, hogy ha lezuhanna, az bizonyosan megölné.
Azok is rájöhettek. Ordítást hallott, a lövöldözés abbamaradt.
Tehát nem holtan akarnak. Legalábbis nem itt. Nem volt
megnyugtató gondolat.
Lenézett a földre, amelytől máris több mint száz méterre
távolodott. Milyen magasra mehet még? A tartalék ejtőernyőket
arra tervezték, hogy viszonylag alacsonyan is kinyíljanak. De ha
kivárja, hogy elérje a hatszáz métert, a szabványos ugrási
magasságot, addigra annyira átfagy, hogy ki se bírja majd nyitni.
Máris alig kapott levegőt.
Viszont ha túl alacsonyan húzza meg a kioldózsinórt, az
ejtőernyő alig párszáz méterre teszi le onnan, ahol felfújtatta a
léggömböt.
Döntsél! Válsághelyzetben az hal meg elsőnek, aki nem tud
dönteni!
Akit persze hamarosan követnek azok, akik rosszul döntenek.
Kivárja a háromszáz métert.
Miután döntött, gondolatban végigvette, mit kell tennie.
Léggömböt elengedni, szabadesés, kioldózsinór.
Utána csak át kell kormányoznom magamat egy határon,
amelynek a pontos helyét nem is tudom.
Holly Boland, te aztán nem könnyíted meg magadnak az
életet.

Háromszáz méter magasan elengedte a ballont. Az nehéz volt. A

léggömb a biztos halálba vihette volna, ennek ellenére minden
idegszála hőkölt a gondolattól, hogy kiakassza a kampót, és
átadja magát a tömegvonzás ölelésének.
Döntött, zuhant. Ez az a pont, amikor a régi kiképzője szerint
azt kellene ordítania, hogy „Geronimo!” Ezúttal mellőzte az
ordítást, csak megrántotta a kioldózsinórt. A gomolygó műanyag
az arcát csapkodta, olyan vékony volt, mint egy áruházi
reklámtasak, Holly egy rémítő pillanatig azt várta, hogy vagy
összegabalyodik, vagy elszakad, ám végül fölvette az előírt
téglalap alakot, befogta öblébe a levegőt, és lelassította a
zuhanást.
Holly meghúzta az első pántokat, mire a teste engedelmesen
észak felé fordult. A távolban egy másik falu fényei pislákoltak.
Mivel szinte bizonyosan túl lesz a határon, az is megfelel
célpontnak.
Olyan lassan sodródott, ahogy tudott, ide-oda lavírozva,
kihasználva a szellőt, hogy minél távolabbra vitesse magát. Alig
párszáz méterre a céljától ért földet, a hágó már csak sötét árnyék
volt mögötte.
Amikor lekapcsolta magáról az ejtőernyőt, reflektorok gyúltak,
és elárasztották fénnyel.
Joe Nicholls kollégái mégis magukkal hozták az útlevelüket.

HETVENÖT

Katot felvezették a Hotel Metropoléban a Damasco lakosztályba,

ahol a vendéglátója várta. – Elnézést a késésért – mentegetőzött,
míg helyet foglalt a székben.
Vivaldo Moretti legyintett. – Rendkívül élvezetes húsz percet
szerzett nekem, hogy várakozhassak közös esténkre, úgyhogy
bizonyos értelemben nekem máris megvolt belőle az örömem.
– De csak a várakozásban! – figyelmeztette a nő.
Vivaldo Moretti mosolygott. – Akkor még szerencse, hogy a
legcsodálatosabb dolgokat képzeltem el. – Az asztalra mutatott. –
Voltam oly bátor engedni, hogy a séf válassza ki a fogásokat. Mint
látom, az itteni konyha extramodern, vagyis egyszerre tartalmaz
hagyományos és modern elemeket.
Kat kétkedve sandított a tányérjára, amelyen volt
szamócapüré, koktélos pohárban szervírozva, mellette
négyszögletes polentaszelet, a tetején babpürével, és végül
bundában sült tökvirág, valamilyen fasírozott hallal töltve.
 – Köszönöm, hogy hajlandó volt találkozni velem – mondta,
és fölvette a villáját. – Egy emberről akarok beszélni, akivel, azt
hiszem, dolgozott együtt a múltban. Sandro La Saláról.
– Igen. Nem mondanám, hogy jól ismertük egymást, de
kétségtelenül elég gyakran volt alkalmam közelről megfigyelni.
Mit akar tudni róla?
– Először is mi volt az általános benyomása?
Moretti eltűnődött. – Politikai értelemben az a gürcölő típus
volt, de hatékony. És természetesen szerencséje volt a barátaival.
Az a politikusnemzedék, az egykori frontharcosoké, inkább
csendesen, a vacsoraasztalnál tisztázta a nézeteltéréseit, nem a
sajtóban.
– Barátokat említett. Nyilván tudja, hogy La Sala tagja volt a
Melchizedek-rendnek, egy úgynevezett jótékonysági
szervezetnek.
Moretti bólintott. – Mint sok más politikus.
– De maga nem.
– Nézze – mondta elgondolkozva a képviselő –, van valami
roppantul csábító a titkokban. És még ennél is varázslatosabb a
gondolat, hogy létezik valahol egy szövetség, a beavatottak elitje,
amelynek körében hatalmas emberek osztják meg titkaikat.
Nagyon hízelgő – sőt, bódító – azt hallani, hogy maga is közéjük
tartozhat, részesülhet a „karizmában”, ahogy ott mondják.
Természetesen annak is tudatában van, vagy pedig tudatosítják
magában, milyen más előnyökkel járhat ez a szövetség. Választási
kiadások, hivatali költségek, okos fiatal kutatók szolgálatai, a
kedvező sajtóvisszhangról nem is szólva! Az ilyen hálózatok igazi
hatalmat termelnek maguknak, és gondoskodnak róla, hogy
szükség esetén a belső kör összezárjon.
– Maga szerint ez a Melchizedek-rend? A belső kör?
Moretti vállat vont. – A Melchizedek csak egy változat. A P2
volt a másik. Benne van a Vatikán, hemzsegnek soraiban a
kémek, átfed bizonyos előkelő klubokat és kaszinókat, sőt egykét
különleges profilú bordélyt. Pontos neve nincsen – nevezze
befolyásnak, nevezze korrupciónak, vagy legyen csak goromba, és
nevezze hatalomnak, mert az egyszerre mindez, és még ennél is
több. – A fejét csóválta. – Hogy válaszoljak előző kérdésére, én
sosem tartoztam közéjük.
– Hogy kerülte el?
– Olyan léha viselkedéssel, hogy úgy gondolták, szégyent
hoznék rájuk. És akkora szégyentelenséggel, hogy nekem nem
voltak titkaim, amelyekkel megzsarolhassanak.
– Gondolja, hogy La Salát megzsarolták?
– Nem hiszem. Mindig azt pusmogták róla, hogy nagy hazafi,
valamilyen – közelebbről nem részletezett – háborús hős. Ki
tudja? Mivel kommunista volt, aki átállt a fősodorba, a
pénztárnokai talán úgy döntöttek, hogy előléptetik, ezzel
bátorítva másokat, akiknek ugyancsak kedvük támad áttérni arra
az útra. Abban a világban semmi sem egészen az, aminek látszik.
– A CIA a „pénztárnok” alatt? Vagy legalábbis azok az olasz
titkosszolgálatosok, akik a CIA kifutói?
Bejött egy pincér, leszedte az üres tányérokat, feltálalta a
következő, ugyancsak művészien cizellált fogást: Katnak
galambot licsikrémmel és csokoládéforgáccsal, Morettinek párolt
marhahúst zöldséghabbal.
– Mondok valamit – szólalt meg Moretti, amikor ismét
kettesben maradtak. – Hosszú és botrányos pályafutásom során
megfigyeltem, hogy ebben az országban senkinek sem fut a lova
sokáig, ha szembehelyezkedik az amerikaiakkal. Ó, alkalmilag
megengedett a grandezza, főleg ha nagy hajcihőt csapnak
körülötte a sajtóban. De ha kereskedelemről, külpolitikáról, vagy
biztonsági kérdésekről van szó, általában okosabb és hasznosabb
a nézetazonosság. Rengeteg olasz vállalat vitte sokra az
amerikaiak farvizén. Például a Conterno.
– A Conterno? Hogyan?
A képviselő fölemelte az ujját. – Katonai megrendelések.
Tízesével, sőt százasával az évek során. Azzal kezdődött, hogy
újjáépítették a longarei barlangokban a gyárat, amely repülőgép-
alkatrészeket gyártott a náciknak. Utána jöttek a palackozók, az
öntözési beruházások, és legújabban az újjáépítési programok
Irakban és Afganisztánban. Mellesleg La Sala benne volt a
Conterno igazgatótanácsában, tehát onnan is leesett neki valami.
– Kérdően nézett Katra. – Csak nem azt akarja mondani, hogy
magát érdeklik ezek a dolgok?
– Azt próbálom kideríteni, mi köze a háború végnapjaiban
megölt kommunista partizánnak az amerikai támaszpontokhoz
Vicenza mellett.
Moretti lassan bólogatott.
– Vannak elképzelései?
– Csak ez – mondta a képviselő. – Az egyértelmű, hogy az
amerikaiaknak más-más szempontokból nagyon fontosak az
olaszországi bázisaik. Sigonellában a tengeralattjáróké,
Livornóban a haditengerészeté, Avianóban a repülőtér, Camp
Darbyben a felszerelés- és lőszerraktárak, hogy csak négyet
mondjak. Ám a hidegháborúban stratégiailag a vicenzai volt a
legfontosabb.
– Miért?
– Mert az őrizte az atomfegyvereiket – válaszolta egyszerűen
Moretti. – A szovjetek már az 1950-es évektől hatalmas
fölényben voltak a hagyományos fegyverzet – főleg a tankok –
terén. Az volt a tervük, hogy amint beérik a helyzet, a Vörös
Hadsereg átgázol a Keleti-Alpokon, le a venetói síkságra. – A
padlóra mutatott. – A NATO-nak itt kellett volna megállítania
őket, és mivel a NATO-nak kevesebb tankja volt, taktikai
atomfegyverekkel kellett volna csinálni. Az ötvenes-hatvanas
években ez olyasfajta hadianyagot jelentett, ami elpusztította
Hirosimát és Nagaszakit – hatalmas, instabil bombákat,
amelyeket repülőgépről kellett volna ledobni, meg még ezeknél is
nagyobb erejű, nukleáris aknákat, amelyeket arra terveztek, hogy
az alpesi hágókba telepítsék őket.
– Uramisten! – mondta Kat. – Nukleáris pöcegödör lett volna
Velencéből. Egy második Bikini-atoll.
– Igen – bólintott Moretti. – De az amerikaiaknak főleg azért
volt szükségük Vicenzára, mert Észak-Olaszországban egyedül itt
lehet fegyvereket tárolni úgy, hogy nem érheti el őket semmiféle
szovjet légicsapás.
– Nem értem. Hol?
 – A föld alatt – felelte a politikus. – Conternóék longarei
lőszergyára az egyik legnagyobb volt a nácik úgynevezett
„alagútüzemei” között. Barlangjainak és kőfejtőinek összterülete
mélyen a dombok alatt már akkor felülmúlta a harmincezer
négyzetmétert. Conterno még tovább bővítette a háború után, és
átalakította atomfegyverek földalatti tárolására. De nemcsak
arra: voltak odalent vezérlőközpontok, egy rejtett páncélos
hadosztály, barakkok a katonáknak, víztisztítók – szóval egy
egész helyőrség várta a mélyben a percet, amelyben kitör az az
atomháború.
– Ott van még?
– Tudomásom szerint leszerelték a nyolcvanas években,
amikor véget ért a hidegháború. Ám előtte évtizedekig ez az
úgynevezett Plútó-lerakat volt a legszebb gyémánt az amerikaiak
atomkoronájában. Bármit megtettek volna a védelmére.
– Érdekes – tűnődött Kat. – Kapcsolódhat akár Ghimenti
halálához is, mivel dr. Iadanza azt mondta, hogy a maradványait
egy olyan törmelékkupacban találták meg, amely az egyik helyi
kőbányából származott. De ha a Plútó-lerakatot kiürítették, mint
mondta, akkor mit védelmeznek rajta még ma is? Ilyen régi
bunkerek tucatszám lehetnek szétszórva Európában.
– Nem tudom, de megfigyelésem szerint Olaszországban a
múlt titkai hajlamosak átváltozni a jelen titkaivá. – Moretti
eltolta maga elől a tányért. – Esetleg egy grappát, Kat kapitány?
Nem tudom, mit szól ehhez a nevetséges ételhez, de részemről
inkább nem ennék többször belőle. A Michelin ellenőreinek
tetszhet ez a sok szuflé, hab, és a cukrozott levegő egyéb válfajai,
de az ember kénytelen arra gondolni, hogy csak azért, mert
hasonlítanak kedvenc kerékabroncsaik tartalmára.
A nő felkacagott. – Vagy csak azért, mert franciák!
– És mit tudnak a franciák az ételről? – helyeselt Moretti. –
Vagy a szerelemről, ha már itt tartunk? – Olvadóan nézett Katra.
– Maga tetszik nekem, Kat kapitány, és boldogan kifejezném
csodálatomat azzal, hogy most ágyba viszem. Akkor kellemesen
és ráérősen folytathatnánk társalgásunkat, későbbre halasztva a
pillanatot, amikor be kell fejeznünk az estét.
 Meghökkentő módon Kat még kísértésbe is esett egy
mikromásodpercre. Moretti öreg volt, ronda és felháborítóan
beképzelt, ugyanakkor annyira elragadó, hogy a társasága felért
egy jó napfürdővel. Kissé kelletlenül rázta a fejét. – Ma este nem,
Vivaldo. Le kell zárnom ezt az ügyet, és nem vagyok elég laza,
hogy élvezhessem, amit tervez.
– Akkor talán majd egy más alkalommal.
– Talán – felelte Kat, mire kapott jutalmul egy ragyogó
mosolyt.

HETVENHAT

– Szedjék le róla a csuklyát – mondta egy ismerős hang. – Azt

akarom, hogy lásson.
Holly fejéről lerántották a vastag filcet. Az éles fényben csak
egy perc múlva nyerte vissza a látását annyira, hogy lássa az
arcot, főleg mivel homorítania kellett a kötelek miatt, amelyek
egyszerre föl- és hátrafelé húzták összebilincselt csuklóját.
Carver!
Az ezredes közelebb lépett, hogy Holly jobban láthassa. –
Boland – mondta, úgy forgatva a szájában a nevet, mint a bort. –
Bo-land.
– Hogy kerülök én ide, uram? – károgta Holly cserepes szájjal.
– Miért vagyok megkötözve?
Carver vigyorgott. – Ó, príma! Csak egy kicsit késő már, hogy
eljátssza nekem a szőke nőt. És bármennyire is szeretem hallani,
hogy „uram”-nak szólít, ez már nem helyénvaló. Mivel mostantól
ne tekintse magát az Egyesült Államok katonájának.
– De hát az vagyok, uram.
Carver a fejét rázta. – Nem, Boland. Maga egy rejtély.
Távozott, eltávozás nélkül. Odalett, nyom nélkül. Eltűnt, de nem
akció közben. Vagy legalábbis rejtély lesz, ha valaki veszi a
fáradságot, és jelentést ír magáról. Egyelőre csak olyan, mint
mindenki más az Exodusban. – Előrehajolt, hogy az arca egészen
közel kerüljön a nőéhez. – Az enyém.
 – Uram, mi az az Exodus? – kérdezte Holly, nagyon igyekezve,
hogy ne remegjen a hangja.
– Tudni akarja, mi az Exodus! – mondta Carver, és a két
másik emberhez fordult a cellában. Mindkettő zömök volt,
kefehajú, harminc-egynéhány. Mindkettő katonai gyakorlót
viselt. Zubbonyuk felgyűrt ujja alól kilátszott a bicepszükre
tetovált szárnyas halálfej. – Megmondjuk neki?
Egyik sem felelt. A döntés a főtiszt dolga volt, ők csak a
közönséget adták.
– Az Exodus titok – fordult vissza Carver. – Illetve ez nem
egészen igaz. Vannak jó páran, akiknek tudni kéne róla, de nem
tudnak lófaszt se. Beleértve az elnököt. – Annyira tetszett neki a
saját válasza, hogy megpendítette az egyik kötelet, azt nézve,
eléggé feszül-e.
Holly megpróbálta észrevétlenül felmérni a környezetét. Apró
cella, az egyik fal vasrudakból. Az oldalfalak salakbetonból, a
hátsó szikla. A rácson túl még több cella, mind egyforma, a
végtelenbe nyúló sorban. Némelyikben narancsszín foltok. Ablak
sehol, a falak boltíves görbülettel csatlakoztak a
sziklamennyezethez. Hideg volt, négy-öt fok.
Egy alagútban volt, mélyen a föld alatt.
Az egyik narancsszín folt megmozdult. Egy távoli cellában
fölemelkedett egy sötét arc. Pillantása találkozott a nőével, mire
gyorsan elkapta a fejét.
Nem volt abban a szemben sem meglepetés, sem felismerés,
egyáltalán semmiféle érzés a tompa félelmen kívül.
Foglyok. Sok száz, talán sok ezer.
– Az Exodus egy megoldás – mondta Carver. – Nézze, dicső
elnökünk 2016-ban leköszön a hivataláról, és máris azon
gondolkozik, mit hagy az utókorra. Momentán azzal kerülhet be a
történelembe, mint az az ember, aki azt mondta, hogy bezáratja
Guantánamót, de nem záratta be. Úgyhogy most ott van
Guantánamón százhatvannégy fogoly, akiket nem tud hova tenni,
és az óra ketyeg. – A levegőbe döfte egy ujját, majd még egyet. –
Ez az egyes számú probléma, Boland, de az csipszar a kettes
számú problémához, Afganisztánhoz képest. Amióta
Guantánamo idegenforgalmi majomfogó Amerika összes liberális
bloggerének és vérző szívű újságírójának, máshova dugtuk a
foglyainkat. Olyan helyekre, mint a fegyház a Bagram
Légitámaszponton, ahol jelenleg is tartózkodik háromezer
palimadár. De tudja, mi van? Most, hogy kivonulunk
Afganisztánból, vissza kell adnunk a dutyikat. Viszont egyes
őrizetesek… jó, maradjunk annyiban, hogy páran olyanokat
mesélhetnének a vendégszeretetünkről, amit inkább nem
dobatnánk szét az al-Dzsazirán. Úgyhogy ott is ketyeg a másik
óra. Aztán ott van még Irak, Jemen, Szomália, az alkalmi
szarkeverők, mint maga, pár illető az építkezésen kívül, akiket
csendesen ki kellett kapcsolni. – Jött a harmadik ujj, a negyedik.
– Plusz mindenki, akiket valamikor elfuvarozhattunk líbiai,
egyiptomi és szíriai barátainknak. Több tízezer őrizetes, és nincs
hova tenni őket.
– Ez egy börtön – mondta Holly.
– Olyasféle. De nem pontosan, nem a szó hagyományos
értelmében. Ez a hely egy szürke zóna. Egy adminisztratív fekete
lyuk. Vagy ahogy én szeretek gondolni rá: egy emberi
szemétvödör. Senki sem rendelte meg így, ezekkel a szavakkal,
senki sem vitatta meg, de volt rá igény, és voilà! – A
sziklamennyezetre mutatott. – Így néz ki az, ami a szőnyeg alatt
van, Boland. Mélyen, nagyon mélyen a szőnyeg alatt. – Ismét az
embereihez fordult, hogy kuncogjanak.
A nő csak most kezdte felfogni, amit hallott. – Hányan
vannak? – kérdezte elszörnyedve. – Hány ezer jogfosztott embert
tart itt? Mi fog történni velük?
– Itt? – Carver körülnézett. – Ide beférnek kétezren, szoros
pakolás mellett. – Az itteniek zöme már úgyis csak tok, ahogy mi
hívjuk őket – végigcsinálták velük az eljárást, nem sok erő
maradt bennük. Egyáltalán semmi se nagyon maradt bennük. Ha
megvan a rendszer, pár tucat ember el tud látni egy ekkora
intézetet. Ám az Exodus nem ennyiből áll. Vannak tartályhajók,
amik cirkálnak a nemzetközi vizeken, két úgynevezett
kutatóállomás a Déli-sarkon, egy sivatagi olajmező, ahol már
nincs is olaj… Az Exodus vállalkozás, méghozzá nagyon sikeres.
– Végighúzta a tenyerét a fején. – Hogy mi fog történni velük?
Válaszom: semmi. A kőbányában van edzőterem, van saját
vizünk – persze nem süt a Nap, de évi egy D-vitamin injekció azt
is megoldja. Ez, amit lát, egy kedves, békés nyugdíjasotthon
dzsihádistáknak. Innen egyedül urnában távoznak.
Holly most eszmélt rá, hogy rosszul fogott a dologhoz. Minél
kevesebbet tud meg Carvertől, annál inkább megmarad a mégoly
sovány remény, hogy az ezredes hagyja elmenni. Különben
ugyanaz a sors vár rá, mint az ide belapátolt emberroncsokra.
Carver mintha olvasott volna a gondolataiban. – Csak az a baj,
hogy többnyire elég unalmas felügyelni ezt a helyet. Főleg azok
után, amikhez szoktunk, mielőtt Amerika elvesztette a tökeit.
Épp ezért egy cseppet se bánom, hogy nálunk vendégeskedik,
Boland. Kellemes tartozéka lesz az intézménynek. – Még
közelebb hajolt. – A mi privát szórakoztatónk.
Hátralépett, hogy kiélvezhesse, amit a nő szemében lát. – Ám
előbb szeretnénk tudni mindent, amit tud, hogy honnan tudja, és
kinek mondta el. Franklyn majd intézkedik.
A deltásabb fickó halkan fütyörészve előrelépett.

HETVENHÉT

– Kat? Itt Daniele Barbo.

– Mi az, Daniele? – Valami rendhagyó lehet, ha Daniele képes
telefonálni miatta.
– Aggódom Hollyért – felelte minden bevezető nélkül a férfi. –
Napok óta nem jelentkezett.
Kat meglepődött. Nem gondolta, hogy Holly és Daniele tartják
a kapcsolatot, azt meg végképp nem, hogy Daniele számít az ő
barátnőjének a rendszeres hívásaira. – Az én üzeneteimre se
válaszol az utóbbi időben. Gondolom, nagyon sok a dolguk odaát.
Vagy pedig végre vadul szexel egy rúdtáncossal.
Hosszú csend. – Hogy érted ezt?
– Úgy értem, hogy amikor végre előbújik a szekrényből, az
igencsak viharos lesz – magyarázta türelmesen Kat. – De biztos,
hogy hamarosan jelentkezni fog. Mit akartál mondani neki?
Továbbíthatom az üzenetet.
Csak egy kattanás válaszolt.

Írt Hollynak egy gyors e-mailt, hogy keresse meg, és hozzácsapott

egy vicces utóiratot: Imádód már türelmetlen…
Már el akarta küldeni, amikor megakadt a szeme Holly utolsó
üzenetén.

Kat, most beszéltem Miával. Néhány ellentmondás van a

beszámolója és a hivatalos változat között. Konkrétan Mia
egy „fütyörésző emberről” beszél, aki időnként ugyanazt az
álarcot viselte, amit egy másik emberrabló. Ez sohasem
beszélt, csak halkan fütyörészett egy Springsteen-számot.
Nem ismerős valahonnan?

Holly azóta sem reagált az ő válaszára. Azután ott volt az a

sikertelen hívás hajnal négykor. Elég szokatlan idő a
telefonálásra, ha csak nem volt nagyon fontos.
Felhívta a támaszpontot, és Holly felettesét kérte a
Kapcsolattartásnál. Holly többször említette Mike Breedon
hadnagyot, akit kedvelt, és bízott benne.
A lágy virginiai hangon, amely beleszólt a telefonba, átütött a
szorongás. – Huszonnégy órája nem jött be. Inkább hagyom,
hogy önállóan intézze a dolgait, de mindig vigyáz rá, hogy
tájékoztasson az ütemtervéről. Általában tizenöt perces
szakaszokra lebontva, színkóddal ellátva, és egy emlékeztetővel a
saját ütemtervemre.
– Akkor valami baj van – állapította meg Kat. – Annak kell
lennie.
– Esetleg a csendőrségtől odaküldhetnének valakit a lakására,
hogy nézze meg?
– Magam megyek. – Küldje át sms-ben a címet, jó?
Holly a vicenzai óváros közepén bérelt lakást az egyik ház legfelső
emeletén, és ahogy az ilyen helyeken szokás, a mindenes
házmesternek az összes ajtóhoz volt pótkulcsa.
A lakásban még annál is nagyobb rend fogadta, mint amire
Kat számított. A konyhában négy különböző színű vágódeszka
volt, gondosan felcímkézve: „hús”, „hal”, „csirke”, „zöldség”. A
polcon ábécérendben sorakoztak a szakácskönyvek. Kat soha
életében nem olvasott szakácskönyvet, nemhogy vásárolt volna; a
recepteket, amelyekre szüksége volt, az anyjától és a nagyanyjától
szedte fel. A hálószobában sarkosan be volt vetve az ágy, és még a
szennyeskosárban is gondosan összehajtották a levetett ruhákat.
Az incidensre gondolt, ami az összeveszésükhöz vezetett. Noha
most mindketten azt játszották, hogy csak egy serpenyő okozta,
ennél azért egy kicsit bonyolultabb volt az igazság. Miután
lezárult a boszniai eset, Holly odaköltözött Kathoz. Még csak
kevés ideje lakott nála, amikor kiruccantak Kat kedvenc velencei
bacarójába, és összejöttek két helyes fiatalemberrel, Filippóval
és Andreasszal, akik lelkesen fűzték őket. Mivel Kat jól megtalálta
a hangot Andreasszal, és mivel Holly és Filippo láthatólag
ugyancsak jól megértették egymást, amikor bezárt a bár, Kat
magától értetődően javasolta, hogy testületileg menjenek az ő
lakására. Ám amikor elfogyott egy palack bor, kiderült, hogy van
egy kis probléma: egyetlen hálószoba van, az pedig Katé.
Miközben behozta a második palack bort, Kat kihasználta az
alkalmat, és odasúgta Hollynak, hogy ő hamarosan visszavonul
Andreasszal, de a nappali Hollyé és Filippóé.
Holly nagyot nézett. – De én nem akarok lefeküdni vele, Kat!
– Ó! – Kat gondolkodóba esett. – Hát az ciki. Akkor jobb lesz,
ha hazaküldöd.
Ám ez nem egészen vált be, és a végén úgy alakult, hogy Kat
egyszerre vonult vissza a hálószobába Andreasszal és Filippóval.
És úgy alakult, hogy egy kicsivel nagyobb zajt csaptak, mint
okvetlenül kellett volna, semmi esetre sem azért, hogy hergeljék a
gátlásos amerikait, aki aludni próbált a pamlagon, a fal másik
oldalán, de mégis úgy vehette ki magát, mint ezt Kat utólag
megállapította.
 Másnap Kat rögtön bement dolgozni. Miközben ő oda volt,
Holly úgy döntött, hogy lebonyolítja a rég esedékes
nagytakarítást, amivel ugyancsak esze ágában sem volt arra
célozni, hogy a lakást erkölcsileg beszennyezték az éjszakai
szabadgyakorlatok. Szokott módszeres hatékonyságával
szétválogatott, kipucolt és lesikált mindent, sajnálatos módon
nem hagyva ki a fekete öntöttvas serpenyőt, a családi örökséget,
amit Kat a nagyanyjától, Nonna Renatától kapott. Kat rettentően
büszke volt az ódon, fekete patinára, aminek köszönhetően a
serpenyőt elég volt kitörölni, hogy pár csepp jóféle Garda
olívaolajjal is működjön, így amikor arra tért haza az este, hogy
lakótársa nemcsak anális amerikai neurózisait kényszerítette rá
az ő konyhájának kellemes rendetlenségére, de még a nagyanyja
serpenyőjét is tönkretette, haragja rettenetes volt.
Különben is a plafonon volt minden szóra, amióta rájött,
mennyire megnehezítette a Piola ellen benyújtott panaszával a
saját életét, és most hosszú, ám jóleső tirádában robbant ki
visszafojtott haragja. Olyan dolgok hangzottak el, amelyeknek
sohasem lett volna szabad elhangzaniuk, még azt is feltételezve,
hogy Holly vonzódása a tisztítószerekhez összefügg szexuális
érdektelenségével a férfiak iránt. Holly megsértődött, és
felajánlotta, hogy elköltözik. Kat azt felelte, jól is tenné,
méghozzá egy órán belül. Holly így is tett, amin Kat kissé
meglepődött. Sok szempontból megkönnyebbülés volt – a
parányi lakás sosem lett volna elég két ennyire különböző
egyéniségnek –, ugyanakkor a sanda gyanú, hogy talán ő is hibás
a dologban, nem az első alkalommal acélosodott benne dühös
elszántsággá, hogy ha így is van, ő magasról leszarja.
Csak később jött rá, hogy nagyon is bánja a dolgot, és áldotta a
szerencséjét, hogy Mia elrablásakor Holly kezdeményezte a
békülést. Lehetett az egyikük tűz, a másik víz, de volt valami a
kapcsolatukban, ami mellett elhalványultak a különbségek.
Átment a nappaliba. Egy üvegajtó mögött pici terasz volt, ahol
fűszernövény zöldellt cserepekben, meg egy asztal és egy szék,
amelyek a délen hullámzó Berici-dombokra néztek a piros tetők
fölött. Elképzelte Hollyt, ahogy elégedetten ül itt reggelente, issza
az egyetlen csésze kávéját, és hirtelen beledöfött a szorongás.
Megfordult, és ekkor a földbe gyökerezett a lába. Az egyik
falról leszedték a képeket és a helyükre akasztották a
legszervezettebb, legrendesebb elmetérképet, amellyel valaha
találkozott.
Carver. Elston. Drogok…
Figyelmesen átnézte. Voltak kapcsolatok, amelyeket ő maga
fedezett fel, voltak ismeretlenek. Felszaladt a szemöldöke a Club
Libero szvinger pálcikaemberkéi láttán. Legalább ez nem vallott
Hollyra.
Volt még két pálcikaember, egy férfi és egy nő, „Daniele” és
„Holly” felirattal. Nem lehet, hogy korábban elég tapintatlan
dolgokat mondott Danielének? Na, mindegy, még bőven lesz idő,
hogy helyrehozza. Pillanatnyilag az a fontos, hogy megtalálja
Hollyt.
Most beszéltem Miával, írta Holly az e-mailben.
Beütögetett egy számot a telefonjába. – Mike – mondta,
amikor Holly főnöke felvette –, utána tudna nézni, hol van most
Mia és az apja?

A vicenzai gimnáziumban vannak, válaszolta Mike. Zártkörű

társasági eseményen.
Kat azonnal odament, hogy betörjön a zárt körbe.
Amikor behajtott a parkolóba, meglátta a kapu felé kifeszített
molinót: „Kilencedik Tisztasági Bál!” Alatta, kisebb betűkkel: „A
gála díszvendégei: Mia Elston és R. Elston őrnagy!”
Volt katonazenekar, amely egy emelvény tövében játszott, és
egy csomó báli díszbe öltöztetett kiskamasz lány, akik annyira
igyekeztek Scarlett O’Harának látszani, hogy néhányan még
könyékig érő kesztyűt is húztak, és romantikus kalapot tettek. A
papák díszegyenruhában feszítettek mellettük. A merev járású,
visszavonult és veterán katonák kidüllesztett mellű büszkeséggel
viselték a kitüntetéseiket. „Fogadj tisztaságot!”, biztatták a fákra
és a korlátokra akasztott plakátok a vendégeket. Bár voltak
pajzánabbak is: „Amint elszakad, nem varrhatod vissza!”
 Kat áttolakodott a vendégek között, Elston őrnagyot kereste.
Óriási éljenzés-tapsolás tört ki: látta, hogy Mia megy föl a
színpadra. Közelebb araszolt, hogy hallja.
– Szia mindenkinek – kezdte Mia némileg elfogódottan. –
Vannak köztetek, akik egy perc múlva leteszik a tisztasági
fogadalmat, úgy, ahogy én csináltam pár éve. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Tudjátok, apu és én sokat beszéltünk erről, és
egyetértettünk abban, hogy akkor tettem le a fogadalmat, amikor
még nem voltam elég idős, hogy megértsem, mit jelent; mielőtt
rájöhettem volna, hogy ezt egyvalakinek fogadhatjuk meg:
önmagunknak.
– Szóval ha meg akarjátok fogadni, hogy csak a
nászéjszakátokon csináljátok a nagy S-t, akkor tegyétek azt,
tisztellek és becsüllek érte, és sok sikert kívánok. De akinek nem
felelnek meg ezek az eszmények, az se szégyellje magát. –
Elpirult zavarában, majd azzal fejezte be: – Hát, ezzel el is
mondtam mindent, kivéve azt, hogy nekem van a legjobb apum a
világon!
A kiskamasz hercegnők némileg bizonytalanul tapsoltak,
papáikra sandítva közben, hogy elfogadhatók-e ezek az érzelmek.
Az apák semmivel sem árulták el esetleges helytelenítésüket.
Amikor az első apa–leány párost szólították a színpadra, Kat
kitörtetett oldalra, ahol Elston őrnagy állt, átkarolva Mia vállát.
– Elnézést a zavarásért, uram. Boland alhadnagyról van szó.
Az őrnagy rápillantott. – Ez nem a megfelelő idő, kapitány. A
családommal vagyok.
– Megértem, de ez vészhelyzet. Boland alhadnagy eltűnt.
– Ha jól emlékszem, maga mondta, hogy a szökevények
általában megkerülnek.
Kat nyelt egyet. – Tévedtem. Kérem, uram, ön visszakapta a
lányát. Segítsen, hogy megmenthessem a barátnőmet!
– Apu… – könyörgött Mia.
Elston grimaszt vágott. – Na, jó. Jöjjön, kapitány.
Arrébb vezette Katot, és egyre jobban elsötétülő arccal
hallgatta a nő magyarázatát.
 – Értem, ha aggódik – mondta halkan. – Higgye el, én is úgy
gondolom, hogy a barátnője nagyon nagy veszélyben van, de
sajnos, nem segíthetek. Egyszerűen nem tudom, hova vihették.
– Nincs a bázison?
Elston a fejét rázta. – Maga is látta, mekkora ott a nyüzsgés.
Ott senkit sem tarthatnak fogva akarata ellenére úgy, hogy mások
tudomást ne szerezzenek róla.
Francba! – gondolta Kat. Francba! Holly, hol vagy?

HETVENNYOLC

Még soha sem volt ennyire fáradt. Nemcsak azért, mert nem
hagyták aludni. Eddig nem tudta, hogy a kín – a folyamatos,
végeérhetetlen kín – egymagában kimeríti az embert. Óráknak
tűnő ideig falazták, órákig pofozták, ütötték a hasát, a mellét;
órákig fojtogatták; felhúzták a karjánál fogva, majd
visszaejtették; újra és újra lelocsolták jéghideg vízzel, majd
hagyták vacogni. Mindezek után nem maradt benne ellenállás.
Már csak aludni akart, ha kell, örökre.
Ugyanakkor tudta, hogy időt kell nyernie. Hinnie kellett, hogy
valaki keresni fogja. Az volt az egyetlen lehetséges stratégiája,
hogy életben marad, amíg megjönnek.
És ez még csak az előkészítés ahhoz, amit a CIA a nulla
szintnek hív! Franklyn minden egyes menete után bejött Carver,
hogy ellenőrizze embere munkáját. Carver vágta le róla az
egyenruhát – „maga kulturálisan szemérmes, Boland? Remélem,
igen”; Carver közölte vele gúnyosan, hogy idelent nem érvényes a
vérontás tilalma; Carver ismertette vele az ingermegvonásos
izolációs tartályt, amely órák alatt kisütheti az ember agyát, és a
galvánfürdőt, amely ugyanerre képes a hússal, úgy, hogy nem
hagy nyomot; és Carver választotta ki a zenét, Beyoncé „End of
Time”-ját, amelyet fülsiketítő hangerővel kellett bömböltetni a
börtön alvásmegvonásos cellájában. Koponyájában most is
dübörögtek a szavak és a csörömpölő ritmus.
 – Tudja-e, Boland, milyen vacak melle van? – kérdezte Carver,
megtekintve a karjánál fogva felakasztott Hollyt. – Komolyan,
tükörtojásban is láttam különbet. – Elhallgatott, mert támadt egy
ötlete. Franklynhoz fordult. – Nem csinálhatnánk neki egy
mellplasztikát, Franklyn őrmester?
Franklyn gondolkodóba esett. – Miért ne, uram. Megrendeli a
neten az implantátumot, bevarrom én semmi perc alatt.
– Na, hogy tetszene, Boland? – kérdezte Carver, és közel
hajolt. – Gyönyörűvé tesszük magát. Hálálkodni fog, még mielőtt
végeznénk.
Holly tudta – remélte –, hogy csak hergelni próbálja, de az
bejött. Összegyűjtötte minden nyálát, ami még maradt kitikkadt
szájában, és az ezredes arcába köpte.
Carver vigyorogva lekaparta magáról a köpést, majd leszopta
az ujjáról. – Mmm, fincsi! Remélem, maradt még. Szüksége lesz
rá. – Majdnem gyengéden kisimította a nő szeméből a haját, és a
füle mögé igazította. – Boland, mi tíz perc alatt meg tudjuk törni,
ha muszáj. De ki akar egy törött játékszert? Komolyan,
pillanatnyilag a dacossága a legszexibb magában. – Hátralépett,
hogy láthassa a nő arcát. – Tudja, lesz idő, amikor olyan szomjas
lesz, hogy könyörögni fog, hogy én köpjem arcul magát. Olyan
éhes lesz, hogy könyörögni fog, hogy menjek el a szájában. Olyan
magányos, hogy könyörögni fog egy érintésért, mindegy, mennyi
fájdalommal jár. De nagyon remélem, hogy az még sok-sok évig
nem jön el. Attól függetlenül, hogy mit csinálunk magával.
Franklynhoz fordult. – Víz volt már?
Az őrmester a fejét rázta. – Most akartam rátérni.
– Akkor csinálja. Nem lophatom itt a napot.

Egy kerekes hordágyra szíjazták, ugyanolyanra, amilyennel a

gúzsba kötött foglyokat szállították a végtelen folyosókon.
Törülközőt csavartak az arcára.
Mielőtt a törülköző eltakarta volna a szemét, látta, hogy
Franklyn ráerősít egy slagot a fali csapra.
Egy örökkévalóságnak tűnő ideig semmit sem csináltak vele,
bár valószínűleg csak pár perc volt. De ezek tisztában voltak vele,
mit művel az idegekkel a várakozás. Hiába akart uralkodni
magán, máris reszketett a félelemtől.
A víz először még jó is volt: hűtötte cserepes száját. Franklyn
akkor még csak a törlőt áztatta át. Holly visszatartotta a lélegzést,
nem tudatosan, ösztönösen. A teste azt mondta: nem.
De ezt nem bírhatta sokáig, és ezt ők is tudták. Amikor végre
vett egy lélegzetet, egy hörgő, hangos lélegzetet, ami után a teste
sikoltozott, nem levegőt szívott be, hanem vizet. A víz eltömte a
torkát és a tüdejét, mint a cement, és a hasogató kíntól még
jobban kellett kapkodnia levegőért.
De nem volt levegő, csak víz.
Azt hitte, szétrobban a tüdeje. Fülében kalapált a vér, gégefője
öklendezve rángott. Olyan érzés volt, mint amikor az ember
addig marad a víz alatt, ameddig bír, és egyszer csak rádöbben,
hogy el kell érnie a felszínt, méghozzá gyorsan.
De itt nem volt felszín.
A víz váratlanul elállt. Egy pillanatig azt hitte, már késő,
mindjárt vége. Ám azután óriási erőfeszítéssel kényszerítette
magát, hogy küzdjön a levegőért. Köpködve-hörögve kihányta,
ami a tüdejében volt, sugárban lövellt belőle a víz, és ő élt.
– Megint – hallotta Carver hangját.

Másodszor tovább tartott. Harmadszor még tovább, és Holly

meghalt. Amikor feléledt, Franklyn dögönyözte a mellkasát, és
olyan fájdalmat érzett, mintha a szívében karamboloztak volna.
– Megint – mondta higgadtan Carver.
Amíg Franklyn elment a törülközőért, a gazdája Holly fölé
hajolt. – Maga keményebb, Boland, mint amilyennek látszik.
Ötvenkét másodperc nagyon imponáló. De most jól figyeljen: itt
nem a CIA szabályai szerint játszunk. Ha ide akarok hozatni egy
sokkolót, vagy csak egy csinos nehéz gumibotot, hogy egy kicsit
feldobjuk, megtehetem. Úgyhogy miért nem tartunk szünetet, és
maga szépen elmondaná, mire jöttek rá a carabiniere barátaival?
Nem tart az olyan hosszú ideig.
De nekem épp hogy időt kell nyernem!
– Uram, én nem jelentek árulóknak – károgta.
 – Árulóknak? – Vakkantva nevetett. – Hogy lennék én áruló?
– Megsértette a katonai becsületkódex összes parancsát.
– Jaj, Boland, Boland! Mivel is büntessem, amiért ilyen
hangot használ velem szemben? – Végigjártatta a tekintetét a
nőn. – Na jó, azt hagyjuk későbbre. De hogy válaszoljak siralmas
feltételezésére, én állok a legmesszebb az árulótól az összes
amerikai között, akivel maga valaha is találkozott. Én hazafi
vagyok, Boland. Olyan hazafi, aki tudja, hogy ha nyalunk az
ellenségeinknek, attól csak elpimaszodnak. Olyan hazafi, aki
tudja, hogy a nemzet érdekeit kizárólag olyanok szolgálhatják,
akik átlépnek a törvényes megszorításokon. Olyan hazafi, aki
tudja, hogy Amerika kizárólag akkor marad meg, ha megőrzi az
erejét. Én szeretem a hazámat, maga hülye kis kurva, és kész
vagyok hazudni, kínozni és gyilkolni a védelmében.
Arlecchino valószínűleg ugyanezt mondhatta Miának,
gondolta Mia. Csak nagyon más szavakkal.
– Tudja, miért engedtem azoknak az idiótáknak, hogy
megdolgozzák Elston lányát? – kérdezte az ezredes. – Nemcsak
azért, hogy leszállítsam a magas lóról azt az ostoba őrnagyot,
hanem hogy megmutassam a világnak, mit teszünk azokkal, akik
szembeszállnak velünk. Mást se csinálunk évek óta, csak
dugdossuk a bizonyítékokat. Megsemmisítjük a CIA felvételeit a
vízpróbákról. Úgy teszünk, mintha már nem lennének titkos
börtönök, és deportáló légi transzportok. Tagadjuk, hogy
megtesszük, amit tennünk kell. Csakhogy én nem szégyellem
azokat a dolgokat, Boland. Én büszke vagyok rájuk. Azok a
vízpróbázások a kedvenc éjszakai filmjeim. Mostanra a Közel-
Keleten az összes taknyos önjelölt mártír homoki nigger látta, mi
történt Miával, és talán – de csak talán – azt gondolja, ha ujjat
húzok Amerikával, ez történhet velem. Úgyhogy mondja csak
meg nekem, Boland. Attól, amit tettem, sebezhetőbb-e Amerika?
Vagy biztonságosabb?
– Uram, maga egy förtelem – mondta Holly.
Carver szinte oda se nézve csapta pofon, először jobbról,
másodszor balról. – Boland, ha nem lenne idekötözve erre a
hordágyra, most felhasítanám a seggét, és beledugnék egy
bikacsököt. – Mosolygott. – Persze, nem állítom, hogy nem
élveztem, ami azzal a lánnyal történt. Miss Mia Elston, a vicenzai
szent szűz! Láttam ám, hogyan illegette magát a bázison a
pompom-szerelésében, jaj, de édes, mint aki elhiszi, hogy a gólya
néni hozza a kisbabát. És az a tisztasági faszság! Tudta ő, hogyan
hat a férfiakra, és látszott, hogy élvezi is. Élvezte a hatalmát, amit
beleképzelt. Csak azt nem tudják maguk, ribancok, hogy nincs
maguknak semmi hatalmuk fölöttünk. Annyi van, amennyit mi
vagyunk hajlandók adni. – Franklynra nézett. – Ebből elég.
Hozza a kakaót. Duplázunk.

Behoztak egy kamionos akkumulátort, krokodilcsipeszekkel

ráerősítették az elektródákat Holly mellére.
– Ez nem szerepel a tankönyvekben, Boland, úgyhogy hadd
magyarázzam el, hogy működik. – Carver föléje hajolt a
magyarázathoz. – Franklyn adagolja a vizet – hatvan
másodpercig. Ami garantáltan megöli magát. – Megrántotta az
egyik csipeszt, és élvezte, ahogy Holly felszisszen az éles fogak
húzásától. – Ekkor jön be a képbe a kakaó. Visszahozza magát, de
nem a kellemes módon. Hallottam, hogy emberek időnként
könyörögtek a vízért, csak vegyék le róluk a kakaót. Már ha
tudtak beszélni egyáltalán.
Holly tudomásul vette a vereségét. – Uram, elmondom, amit
tudok.
– Halljam.
– Tudom, hogy létezik valamilyen Irán-Contra jellegű
művelet. Maga drogokat szállított Afganisztánból. Feltételezem,
ezt a pénzt használta fel az Exodus költségeire.
Carver bólintott. – Nagyon okos, Boland. Az ilyen helyekért
fizetni kell, még egy ilyen kezes beszállítónak is, mint a Conterno,
és a kifizetés nem kerülhet be a főkönyvbe. Ott, ahol mi voltunk,
kipucoltuk a mákot Afganisztánból, megszerveztünk pár
szállítmányt ide, Olaszországba, a megfelelő embereknek, és
közben vízre tettük a tálibokat. Mindenki jól járt.
– És Elston őrnagy rájött.
 – Igen, a drogokra. A legkevésbé fontosabb részére. Ami csak
részlet volt a nagy tervben. De ha kikiabálta volna, lebuktatja az
egész Exodust. Vagyis meg kellett győzni, hogy gondolja meg
magát. Mazzanti jelentése épp a megfelelő pillanatban került az
asztalomra. Egy radikális tiltakozó csoport, amely azt tervezi,
hogy amerikai srácokat rabol el? Már hogy a fenébe ne! Utána
már csak logisztika kérdése volt. – Széttárta a karját. – Amit
most is csinálunk mellesleg. Persze, még a csendőrökről is
gondoskodni kellett. Bevallom, nyugtalan lettem, amikor eljött
hozzám, és közölte, hogy ráálltak Mazzantira. De a jutalommal
elértük, hogy a rossz irányban keressenek. – Előrehajolt. – Most
pedig jól figyeljen, ide, Boland, és feleljen olyan őszintén, ahogy
csak tud. Leírt ebből valamit? Jelentette bármilyen módon?
Említette valakinek?
Holly habozott, gondolkozott. Pár kis részletet elmondott
Gilroynak, és persze Katnak. De ők belül vannak a körön, nem
valószínű, hogy Carver lecsapna rájuk. Viszont van más is.
Megbeszélte a sejtéseit Danielével, egy olyan weboldal
tulajdonosával, ahova mindenki felposztolhatja a titkait.
– Nem, uram, senkinek – felelte.
– Boland, Boland! – Gunyoros sajnálkozással csóválta a fejét.
– Tudja, hogy maga pocsék hazug? – Intett Franklynnak. – Hát
akkor kezdjük, jó?

HETVENKILENC

Kat visszament Holly lakására, az elmetérképhez és a sarkosan

bevetett ágyhoz. Valahol itt kell lennie a válasznak, ez biztos!
Holly, mondd meg, hol vagy!
De semmi sem változott. Az elmetérkép ugyanolyan volt, mint
amikor itt hagyta. Carver. Elston. Exodus.
Kilépett a parányi teraszra, és a mellvédre támaszkodott.
Csüggedten lehorgasztotta a fejét. Ebben meg fogok bukni,
mondta némán a barátnőjének. A Carabinieri kapitánya
vagyok, az a dolgom, hogy túljárjak a rossz emberek eszén. De
egyszerűen nem bírok rájönni, hova vittek!
Fölemelte a fejét, a Berici-dombokat nézte a háztetők felett.
Azért döbbenetes, hogy az amerikaiak olyan sokáig el tudták
rejteni az atombunkerüket a békés felszín alatt.
A kapcsolatok úgy szikráztak és pattogtak az agyában, akár a
csillagszórók.
Hát persze!

– A Plútó-lerakat! – mutatta. – Itt!

A térkép szerint, amelyet kiterített Piola asztalán, a Plútó csak
egy kis amerikai raktár volt a Berici-dombok lábánál, pár
kilométerrel délre a támaszponttól.
– Azért látszik olyan kicsinek, mert az csak a bejárat –
magyarázta a nő. – A fontos része a dombok alatt van, a
barlangok és a régi kőfejtők hálózatában. A világháború idején a
németek gyárat építettek ki benne, ahol háromezer munkás
gyártott repülőgép-alkatrészeket és lőszert. Már akkor is több
mint harminc négyzetkilométer volt a területe.
– És most?
– A Plútót hivatalosan kiürítették a hidegháború után.
Csakhogy a Dal Molin építésébe becsempésztek egy felújítást. –
Megmutatta a férfinak a terveket, amelyeket maga Piola kapott
Pownall őrmestertől. A Plútóhoz azt írták: „Atomtemető”.
Piola már értette, miért hajszolják olyan gyilkos tempóban az
építkezést, és miért alkalmaz a konzorcium feketemunkásokat,
akik nem kérdezősködnek. – „Atomtemető”. Gondolom, ez
Carver elképzelése a viccről. Megnézted?
Kat bólintott. – Két fegyveres katona nem engedett be. Ami
egymagában különös, mivel Vicenza körül az összes amerikai
létesítményt carabinierék őrzik.
– Van rá bizonyítékunk, hogy Holly ott van?
– Semmi, de már csak az a hely maradt, és ha ott van, akkor
kifutunk az időből.
Piola döntött. – Helyes. Gyere velem.
Elvitte Saito tábornokhoz és Li Fonti államügyészhez, ahol
csaknem szóról-szóra megismételte Kat történetét, de
kiegészítette valamivel. Az ő változatában Kat beszélt két longarei
szemtanúval, akik látták, amint egy furgon odahajt a Plútó-
lerakat kapujához, és a hátuljából durván kirángatnak egy nőt,
aki amerikai katonai gyakorlót visel.
– Biztos ebben, kapitány? – kérdezte aggodalmasan a
tábornok.
– Feltétlenül, uram!
Saito nem lett nyugodtabb. – Ha tévednek…
– Ha pedig igazunk van, akkor néhány aljas amerikai bolondot
csinált belőlünk az egész világ előtt. Ha leleplezzük a
korruptságukat, minden tisztességes amerikai – márpedig nem
kétlem, hogy ők vannak elsöprő többségben – megtapsol
bennünket érte. A Carabinieri visszaszerzi a jó hírét.
– Mire van szükségük? – kérdezte Li Fonti.
– Húsz carabinierére, automata fegyverekkel. – Saito
elszörnyedt. – Az amerikaiak fel vannak fegyverezve –
magyarázta Piola. – Ha nem a kellő erővel megyünk oda,
valószínűbb, hogy tűzharc tör ki.
– Csinálják – mondta Li Fonti. – Kiadom az engedélyt.
– És Isten irgalmazzon nekünk, ha tévedtek – tette hozzá Saito
elhalóan.

NYOLCVAN

– Micsoda maga, Boland?

– Naci, uram.
– Stimmel, Boland. Maga tényleg egy naci. És mit csinálunk a
nacikkal?
– Felhúzzuk őket, uram – felelte fáradtan a nő. A
katonaiskolai kántálás örökre beleégett az agyába.
– Pontosan azt tesszük. Hamarosan ingermegvonásban
részesítjük, Boland. Van itt egy helyes kis rendelőnk. – Azzal
otthagyta a kézbilincsre felakasztva.
 Holly megverten, kimerülten lógott a mennyezetről. Elárulta
Danielét. Amikor választania kellett a vég nélküli gyötrelem és a
vallomás között, minden elszántsága ellenére bevallotta
Carvernek az igazat.
– Na látja? – kukorékolt az ezredes. – Hát nem jobban érzi
magát most, mikor abbahagyta a hazudozást?
Aem, akarta mondani a nő. Ez majdnem rosszabb a
vízpróbánál.
Már értette, mit jelent a CIA bikkfanyelvén a „pszichológiai
rezignáció miatt bekövetkezett halál”. Ha még egyszer
megcsinálták volna vele a vízpróbát, letüdőzi a vizet, és bent
tartja. Bár azok mellett a foglyok mellett valószínűleg nem állt ott
Franklyn a kamionos akkumulátorral, hogy életre sokkolja őket.
Egyébként most már valószínűleg nem is ugrathatná be őket,
hogy hagyják meghalni. Az élete az övék lett, azt tesznek vele,
ami nekik tetszik.
Hogy pedig mi tetszik nekik, azt Carver már egyértelműen
kifejtette.
Ez családbarát intézmény, Boland. Tényleg, egész kedves
lenne, ha pár kis Boland futkosna itt.
Még ha nem volt itt, a hangja akkor is bömbölt Holly agyában.
A dolgok, amiket mondott, úgy robbantak, akár a kazettás
bombák.
Mián sose sikerült dolgoznom. Be kellett érnem a bámulással,
mint mindenkinek. A bámulással, és az ábrándozással. Olyan
ötleteim vannak kettőnknek, Boland! Hadd mondjak el párat…
Kezdetben Holly nem értette, minek fárasztja magát ezzel. Ha
meg akarja erőszakolni, miért nem esnek túl rajta? De aztán
rájött, hogy itt nem a szexről van szó, vagy nem teljesen arról.
Hanem a hatalomról. És a hatalmat nem elég birtokolni; Carvert
az csiklandozza, ha emlékeztetheti Hollyt a hatalmára. Mintha
nem is létezne a hatalom, ha ő nem kéjeleghet benne.
Miután Carver kiment, bejött egy női fegyőr. Mikropórusos
fehér kesztyűt viselt, és vattát hozott steril tálcán.
 – De csinos – jegyezte meg az alkalomhoz a legkevésbé sem
illő módon, mialatt végezte a dolgát. Ugyanazt a szárnyas
halálfejet tetoválták a felkarjára, mint a többi őrnek.
Holly megpróbált a szemébe nézni. – Boland kapcsolattartó
alhadnagy vagyok. Törvényellenesen tartanak itt. Riadóztatnia
kell.
– Carver ezredes megparancsolta, hogy ne hallgassak magára,
hölgyem.
– Maga nő. Tudja, mit terveznek velem, ugye? Képes lenne
csak úgy félreállni, és hagyni, hogy megtörténjen?
– Én mindig azt mondom, hogy az ártatlanoknak nincs mit
félniük, hölgyem. – Ezek után nem volt hajlandó válaszolni több
kérdésre.
Holly annyira kimerült, hogy valószínűleg elalhatott
bilincsben, így egyedül a csuklója tarthatta az egész testsúlyát,
mert az izomgörcs őrjítő fájdalma ébresztette. A fogát
csikorgatta, csak azért sem akart jajgatni. Akkor látta, hogy
Carver ismét ott van, és figyeli.
Közelebb jött, megfogta a nő karjait, és óvatosan megcsípte a
bőr alatt görcsölő izmokat. Mintha egy háziállatot nézne, hogy le
lehet-e már vágni.
– Figyeljen csak ide, Boland – mondta halkan. – Ma este
randizunk.

NYOLCVANEGY

Katonai alakzatban meneteltek a Plútó-lerakat kapujához, a

tisztek pisztollyal, a közcsendőrök lövésre tartott karabéllyal.
Aldo Piola a megriadt kapuőr orra alá dugta Li Fonti parancsát.
– Uram, várnia kell, amíg beszélek… – kezdte az amerikai.
– Nem, nem várok – felelte angolul Piola. – Ez itt olasz
terület, mi pedig az Arma dei Carabinieri tisztjei vagyunk,
hivatalos felhatalmazással. Udvariasságból mutatom meg
magának ezt a parancsot, de ha bármilyen módon feltartóztat
engem vagy az embereimet, letartóztatjuk és lefegyverezzük. –
Mielőtt az őr tovább tiltakozhatott volna, már ott is hagyták.
Legyező alakzatban közeledtek a domboldalba épített, hatalmas,
félkör alakú vasajtóhoz.
Mellette egy kisebb ajtó is volt. Nyitva.
Odabent tizenöt méter magas alagút vezetett a föld gyomrába.
Négy irányban kisebb alagutak ágaztak ki belőle. Ezeket a kisebb
járatokat cellák szegélyezték, ameddig a szem ellátott.
Mint egy állatkert, gondolta Piola, ahogy ereszkedtek le a
mélységbe. A cellákból tompa tekintetű, beesett, barna arcok
meredtek rájuk. Sokan narancsszín kezeslábast viseltek.
Néhányan ütött-kopott Koránt szorongattak. Voltak, akiket
megbilincseltek, és védőszemüveget adtak rájuk, amitől gúvadt
szemű, narancsszín legyekre hasonlítottak. Hátborzongató csend
volt.
Az egyik alagút mélyén Beyoncé dalolta halkan az „End of
Time”-ot.
– Ott van! – kiáltotta Kat. Futásnak eredt. A mellette haladó
carabinierék parancs nélkül is követték.

Elsőnek Kat rontott be a szűk cellába. Beyoncétől nem lehetett

hallani a közeledésüket, így a bentiek nem vették észre őket.
Hollyt a karjánál fogva akasztották fel a mennyezetbe ágyazott
kampóra. A lábát is felszíjazták, így magzati pózban lógott. Fehér
bőrén összefolytak a véraláfutások. A szeme be volt hunyva.
Hozzá hasonlóan Carver is meztelen volt. Falapátot tartott a
kezében.
Még csak nem is próbálta eltakarni magát, amikor Kathoz
fordult. – Maga meg mi a faszt akar? – kérdezte agresszíven.
– Őt – mutatott Hollyra Kat. – Érte jöttem. Maga meg
elhúzhat mellőle a halál faszára, maga takony.
Holly halkan felnyögött, kinyitotta a szemét. Kat hozzálépett,
átkarolta. – Most már nem lesz semmi baj – mondta. – Nincsen
semmi baj, Holly. Én vagyok az.
– Kat… Kat… – suttogta Holly. – Figyelmeztesd Danielét.
– Odaküldök pár embert a Ca’ Barbóhoz. Ne izgulj, vigyázni
fognak rá.
 – Carver ezredes – mondta a cellába lépő Piola –, parancsom
van letartóztatni emberrablás vádjával.
– Kinek az elrablásával? – vigyorgott Carver. Hollyra
mutatott. – Ő az amerikai hadsereg katonája, és az alantasom.
Jogom van megfenyíteni bármilyen általam választott eszközzel,
beleértve a szabadságvesztést.
– Ez a katonai fenyítés? – sandított Piola a pucér emberre.
– Hogy ez mi, ahhoz semmi köze, ezredes.
– Ez nem egészen van így – mondta Piola. – Mert először is,
Boland alhadnagy kettős állampolgár, tehát jogosult az olasz
törvények védelmére. Másodszor, az emberrablás vádja nemcsak
rá vagy Mia Elstonra vonatkozik, hanem minden egyes fogolyra
ebben a börtönben.
Megvolt az elégtétele, hogy előbb a kételyt, majd a félelmet
láthatta Carver szemében. – Bilincselje meg – parancsolta a
legközelebbi carabinierének. – És hozzanak Boland
alhadnagynak egy hordágyat.

NYOLCVANKETTŐ

Aldo Piola türelmesen várt, amíg Ian Gilroy végigolvasta a

jelentését. Ebben a szobában könnyű volt türelmesnek lenni:
egyedül a freskókat órákig elnézegethette volna.
– Nohát! – mondta végül Gilroy, és félretette a jelentést. – Mit
akar kérdezni tőlem, ezredes úr?
A találkozót Gilroy kezdeményezte; telefonált Piolának, hogy
mennyire lekötelezte az Egyesült Államokat, tehát ha volna
valami kívánsága, csak kérje. A hálálkodás részben annak szólt,
hogy a foglyokon cserélt drog botrányát gyorsan eltussolták; a
legmagasabb szinten folytatott megbeszélések után az egész
ügyet továbbították az amerikaiaknak, hogy intézzék el, ahogy
jónak látják. A longarei alagutakat feltűnés nélkül kiürítették,
Carver ezredest átadták az amerikaiaknak, akik azon nyomban
egy olyan titkos törvényszék elé állították, amely ugyancsak egy
nem kívánt folyománya volt a háborúnak a terror ellen. Jobb így,
mondta Saito Piolának; ha nyílt tárgyalás lenne a dologból,
világszerte amerikai katonák élete kerülne veszélybe Carver
miatt.
Piola sunyi diplomáciát hallott ezekben a szavakban, de nem
figyelmeztette Saitót, hogy Carver titkos elítélése miatt a
publikum ezután sem fog tudni semmit, és a Carver-félék abban
a hitben ringathatják magukat, hogy rájuk nem érvényes a
törvény. Azt sem kérdezte meg, hova vitték a rabokat a Plútó-
lerakatból. Vezetőnek lenni bonyolult dolog, és ő csak örült, hogy
nem neki kell foglalkoznia vele.
Ám Gilroy magánemberként is hálás volt az ezredesnek. Az,
ahogyan az érkező öregember ráborult a hordágyra, amelyen a
mentősök kihozták Hollyt az alagútból, nem hagyott kétséget a
felől, mennyire közel állnak egymáshoz. Szinte már a szülő és a
gyermek kapcsolata ez, nem a nyugdíjas hírszerzőé és a
pártfogoltjáé, gondolta Piola.
Így hát némi töprengés után azt felelte az ajánlatra, hogy
szeretné megmutatni a Max Ghimenti haláláról írott jelentése
vázlatát, és hallani Gilroy megjegyzéseit.
Gilroy meglehetősen hosszú hallgatás után válaszolt: –
Érdekes. Azt hittem, ezredes úr, hogy egészen mást fog kérni. Bár
magától értetődik, hogy ezt is nagyon szívesen megteszem.
Most tehát Piola ránézett az antik rózsafa asztal fölött az
amerikaira, és azt mondta: – Én csak azt akarom tudni, mennyire
igaz. Mi történt igazából. – A jelentésre mutatott. – Hogy jól
értettem-e.
Gilroynak a szeme se rebbent. – Miért gondolja, hogy én
válaszolhatok erre?
– Maga együtt dolgozott Bob Garlanddal. Ha jól sejtem, ő úgy
irányította az olaszországi irodát, mint egy hűbérbirtokot.
Amikor átvette a helyét, maga is sok titkot tudhatott meg.
Gilroy lassan bólintott. – Kétségtelenül igaz, hogy Bob
unortodox módszerekkel is dolgozott. – Megkocogtatta a
jelentést. – De mivel kritikát kér tőlem, azt mondom, hogy ebben
a dokumentumban túl sok a feltételezés. Ha valamelyik
elemzőmtől kaptam volna ilyet, valamilyen gorombaságot írok a
margóra, és visszadobom.
Piola várt.
– Ugyanakkor – sóhajtott Gilroy – úgyszólván teljesen
korrekt. Volt egy nagyszabású hadművelet a háború után,
amellyel le akarták terelni Olaszországot a demokratikus
kommunizmus útjáról, és az magában foglalta a
kereszténydemokrata párt megszervezését és fenntartását. Volt
sok más szervezet és hálózat is, amelyeken át Amerika pénzt és
hatalmat osztogatott. Álcázták őket szabadkőműves páholynak,
Tiszteletreméltó Társaságnak, voltak vegyesvállalatok az egyház
részvételével. Mint például a Melchizedek-rend.
– Gondolom, Marco Conterno összeomlik, ha megtudja, hogy
simli volt az egész.
Gilroy a fejét rázta. – Lehet, hogy koholmány volt, ezredes úr,
de az nem azonos a simlivel. Bob zsenialitása abban a
felismerésben állt, hogy az ilyen hálózatok, amint egyszer
belendülnek, attól kezdve önjárók: a kezdeti siker a hatalom
glóriájával ruházza fel őket, ami még több hatalmat gerjeszt, azt a
fajtát, amelyet nem lehet megvásárolni. Mellesleg remélem, nem
lesz olyan kegyetlen, hogy felvilágosítsa Marco Conternót
rendjének igazi eredetéről. Annak a fiatalembernek így is elég
nehéz teher az, amit az apjáról és a nagyapjáról tud.
– Mit tud? Hogy a Costruttori Conterno is a CIA útitársa volt?
Gilroy bólintott. – Bob a háború idején ismerkedett meg
Ambroginóval. Azt hiszem, először egész egyszerűen
rokonszenvesnek találták egymást, ám ugyanakkor Bob olyan
nagyiparosokat keresett, akiket bevonhat Amerika hatáskörébe,
Ambrogino pedig elég szemfüles volt, hogy lássa ennek az
előnyeit. Azzal a kéréssel kezdődött, hogy szabotálják az
alkatrészek gyártását, amelyekkel a németeket látta el a
Conterno. A sors fintora, hogy a nácik óriási szívességet tettek
Ambroginónak azzal, amikor átállították a traktorokról a
repülőgép-gyártásra és az építkezésre. Ambrogino egyetértett, és
innen datálódik a szövetség.
– És tart a mai napig.
 Az öregember szeme összeszűkült. – Ezredes úr, azért vagyunk
itt, hogy a múltról beszélgessünk. Ha azt akarja tudni, mi
történik most, fiatalabbaktól kérdezze. Biztosra veszem, hogy ma
egészen más a helyzet.
Piola sem azt nem hitte el, hogy most egészen más lenne a
helyzet, sem azt, hogy Ian Gilroy ne tudna mindenről, de ezt a
gondolatot megtartotta magának.
– Ugyanakkor azt is közölnöm kell – folytatta Gilroy – hogy a
jelentésében van egy súlyos félreértés. Nem Bob Garland ölte
meg Max Ghimentit.
– Akkor ki?
– Egy ember, akit maga nem ismer. Alvaro Lucci.
– És ki volt ez a signor Lucci?
– Nem signor – helyesbített Gilroy. – Monsignor. Plébános
Marostica közelében, ahol a partizánok tábora volt.
– Miért? – hüledezett Piola.
– Ghimenti és a bajtársai Lucci templomát használták alkalmi
találkozó- és búvóhelynek. Egy napon beállított a plébánoshoz a
feldúlt La Sala, és beszámolt egy tanácskozásról, amelyet
jugoszláv partizánokkal folytattak. A jugoszlávok a pártvezetőség
parancsát hozták, hogy a németek kivonulása után a
kommunistáknak felkelést kell kirobbantaniuk, és át kell venniük
Venetóban a hatalmat.
– Lucci tehát…
– Riasztotta az egyetlen hatóságot, amellyel kapcsolatban állt.
A Vatikánt. Ahol egy bizonyos Giovanni Battista Montini apostoli
protonotáriushoz került az információ. Hivatalosan a Szentszék
természetesen semleges volt. Csakhogy itt a létezése forgott
veszélyben. Nehéz döntés volt ez Montini számára; utólag
elmondta Bobnak, hogy egész éjjel imádkozott, útmutatásért
könyörögve. Utána levelet küldött Luccinak, hogy minden
lehetséges eszközzel meg kell hiúsítania az összeesküvést, Isten
meg fogja bocsátani, ha szélsőséges tettekre kényszerül. Ez
egyértelmű utasítás volt, hogy gyilkolja meg az összeesküvőket.
– Egy pap gyilkolt? Hidegvérrel?
 – Igen. Amikor a partizánok legközelebb eljöttek a templomba
– ezúttal az OSS-hoz igyekeztek, hogy megpróbáljanak még több
fegyvert kiravaszkodni a puccshoz –, Lucci megölte Ghimentit és
a társait, kivéve La Salát. Részvétből megengedte Ghimentinek,
hogy imádkozzon, mielőtt agyonlövi – érdekes, hogy a
végpercekben még egy kommunista is képes újra felfedezni
Istent. Lucci egyébként balkezes volt – gondolom, ez egybevág a
régészeti lelettel?
Piola bólintott, noha gyanúja szerint Gilroy pontosan tudta,
mit bizonyít a lelet.
– Most tehát ott álltak három tetemmel, amelyeket a
németeknek okvetlenül fel kellett fedezniük. A pap pánikba esett.
La Sala rávette, hogy menjen el Ghimenti helyett a
megbeszélésre, és kérjen Garlandtól segítséget. Conterno
eltüntette a hullákat, La Sala visszatért a partizánokhoz, feltálalta
nekik az ujjából szopott sztorit a német rajtaütésről, és Bob
Garland kezében ott volt a levél, amely megváltoztatja az
olaszországi hírszerzést a háború után.
– Nem értem – mondta Piola. – Miért változtatta volna meg?
– Zsarolás – felelte tömören Gilroy. – Vagy ha azt szeretné,
hogy kevésbé csúnya szót használjak: befolyásolás. Bob, amilyen
hamar csak tehette, elutazott Rómába, és közölte Montinival,
hogy nála a levél, amelyet Luccinak írt a protonotárius. Persze,
szépen garnírozva: azt mondta Montininak, hogy ő nemcsak
Isten embere, de kétségtelenül gyakorlatias elme; hogy ez a
kombináció mennyire ritka, az OSS épp ilyen támogatókat
szeretne; és végül is, hát nem azonosak a céljaik: mindketten meg
akarják akadályozni, hogy Európa a kommunisták prédája
legyen. Montini már a következő héten küldte az értékes
információkat a tokiói nunciatúráról. Márpedig aki egyszer is
kapott jelentést egy magas állású ügynöktől, az sínen van. Egy
idő után mindig megpróbálnak visszakozni, azt mondják, máris
többet tettek az elégnél. Az ember ilyenkor emlékezteti őket
szelíden, hogy egész életre szerződtek. Ám Montini
ügybuzgalmához nem fért kétség. Az ő toborzása tette lehetővé,
hogy a háború utáni Olaszországban az egyház szövetségre lépjen
a jobbközéppel.
– És ő lett VI. Pál pápa – szólt közbe Piola. – A hidegháború
egyik legfeszültebb szakaszában. Gondolom, Amerika segítette?
– Maradjunk annyiban, hogy megtettük azt a keveset, amit
tehettünk. Ám Bob nem hízelgett Montininak: csakugyan
kivételesen okos és gyakorlatias pap volt. Őszintén hiszem, hogy
a megfelelő ember arra a tisztségre.
– La Sala ugyancsak gavalléros jutalmat kapott az árulásáért.
Mi történt a pappal?
– Úgy döntött, hogy tovább szolgál ugyanazon a parókián,
abban a tartományban, amelynek összes papját és templomát
valószínűleg ő mentette meg a pusztulástól. Megkapta a
Betlehemi Csillag-érdemrendet, de tudomásom szerint sose
viselte, még csak azt sem árulta el, hogy kitüntették. Az pedig,
hogy árulással vádolja La Salát… ennél azért összetettebb a
kérdés, ezredes úr. Kétségtelenül elárulta a bajtársait, de hű volt
a hazájához. Ghimenti hű volt az eszméhez, de áruló volt, aki
feldarabolta volna Olaszországot. – Rámutatott Piola jelentésére.
– Amerikát pedig összeesküvéssel, gyilkossággal,
szövetségesének elárulásával vádolja, holott az ellenkezője az
igaz. Amerika segített megmenteni Olaszországot azoktól az
elfajzott olaszoktól, akik képesek lettek volna elpusztítani.
Piola egy darabig hallgatott és tépelődött. – Meggondolatlanul
következtettem – ismerte el. – Mindenáron azt akartam hinni,
hogy Amerika a felelős Ghimenti halálában, meg sem fordult a
fejemben, hogy a valóság ennél árnyaltabb.
Gilroy bólintott.
– De akkor is – folytatta Piola – minden más, amit nekem
mondott – az összeesküvések, a választások manipulálása, az
ügynökök a Vatikánban… Amíg az igazi bűneik olyan irdatlanok,
ne csodálkozzon, ha minden rendhagyó esemény mögött
magukat keresik elsőnek.
– Igaz – felelte Gilroy. – Miután átvettem Bob helyét, első
éveim jobbára azzal teltek, hogy a régi túlzásokat igyekeztem
helyrehozni. De én nem ítélem el. Olaszország volt a csatatér,
ahol megvívták a hidegháborút, mint ahogy az igazira is itt került
volna sor. El se mondhatom, hány válság és meleg helyzet volt itt
azokban az években. Ez az ország mégis túlélte. Ez egy csoda.
– Sempre crolla ma non cade – idézte Piola a régi velencei
mondást.
– Folyton inog, sose dől. Bizony.
– Hát dr. Iadanza és Trevisano professzor? Őket miért ölték
meg?
Gilroy vállat vont. – Bizonyosan nem egy hetven éve volt
összeesküvés miatt. Szerintem dr. Iadanza rájött, hogy a
törmeléket a régi út mellett a longarei bányákban fejtették. Mint
az építkezésre beosztott régész, egyedülállóan jó helyzetben volt
ahhoz, hogy meglássa az összefüggést. Carvernek pedig végképp
nem volt szüksége arra, hogy valaki szimatoljon a Plútó-
lerakatánál.
– Amikor arra kértem, olvassa el a jelentésemet, maga azt
felelte, más kérésre számított. Mi volt az? – kérdezte kíváncsian
Piola.
– Ó… arra gondoltam, talán azt szeretné, ha szólnék egy szót a
dandártábornokának egy genovai áthelyezésről.
Piola meghökkent. Ő senkinek sem beszélt a terveiről. Habár
Kat tudja, hogy a felesége onnan való. Ha ő elmondta Hollynak,
Holly meg Gilroynak…
Az öregember mosolygott, élvezte az ezredes hüledezését. –
Ezek szerint még nem döntött?
– Nem – felelte Piola. – Még nem.
– Nos, majd tudassa velem, mit határoz. – Gilroy felállt,
megkerülte az asztalt, hogy kezet nyújthasson. – Örömmel
kihasználom azt a kevés befolyásomat, amim még van itt. Vagy
segítek, hogy Velencében maradhasson, ha ezt szeretné jobban.

NYOLCVANHÁROM

A Ca’ Barbo régi zenetermében ültek, mögöttük puhán lüktettek

a Carnivia új szerverei. Holly ma ugyanúgy öltözött, mint
Daniele: kapucnis pulóverbe, farmerbe, tornacipőbe. Egyelőre
még nem bírta volna visszavenni az amerikai hadsereg
egyenruháját, ugyanazt, amelyet Carver viselt, amikor az övét
levágta róla.
Őszintén szólva nem tudta, hogy akarja-e még viselni valaha.
– Napról napra élek – újságolta. – Semmi terv, semmi
beosztás. Csak járok Uriel atyához. Sokat segít.
– Örülök – mondta Daniele. – Én viszont otthagytam.
– Miért?
Barbo tekintete furcsán elrévedt. – Most, hogy volt időm
átgondolni, már kétlem, hogy igazán ki akarom-e fejleszteni
magamban az empátiát. Úgy vélem, talán helytelenül tettem Mia
fogságának idején, hogy érzelmi okokból kompromisszumot
kötöttem. Ha egyszer elkezdjük, hol lesz vége? Nem úgy
végezzük, mint Caliari vagy Carver, akik elhitték, hogy a nagyobb
jó érdekében cselekszenek? Hogyan döntöd el, mi fontos annyira,
hogy kivételt tégy a kedvéért, és mi nem az? Hogyan élj meg egy
olyan világban, ahol mindenki mást akar tőled?
Nemcsak arról a világról beszél, amelyben most üldögélnek,
gondolta Holly. Arról a másik, újabb alkotásról is a szervereiben,
amelyért egyedül ő viseli a felelősséget.
– Ha az emberek imádkoznak, azt remélik, hogy valaki felel
nekik – mondta szelíden. – Ha megtörténik, nem zavarja őket,
hogy Isten következetlen.
– Talán. – Daniele egy darabig hallgatott. – Mindenesetre én
hoztam egy másik következetlen döntést. Kizártam Éterit a
Carniviáról.
– Hát meg tudod tenni?
– Hatalmas változtatást kellett végrehajtani hozzá a kódon. De
bár inkább jelképes gesztus, akkor is figyelmezteti az embereket,
hogy vannak határok, ameddig elmehetnek. Azonkívül
befoltoztam a lyukakat, amelyek lehetővé tették, hogy Mulciber
eljátszhassa a hekkelést. Kiderült, hogy adminisztrátori
előjogokat épített bele a kódolásba, amikor együtt dolgoztunk.
Többé nem tehet hasonlót.
 – Örülök neki, de azt, ugye, tudod, hogy ez nem tartja vissza az
embereket? Továbbra is meg akarják majd szerezni fölötte az
uralmat, vagy el akarják pusztítani.
– Tudom. – Daniele rápillantott. – Valamit meg kell
kérdeznem tőled.
– Igen?
– Amikor eltűntél, Kat mondott valamit, amiről az jutott az
eszembe, hogy… Hogy talán bonyolultabb indokok miatt feküdtél
le velem, mint látszott. Hogy talán Ian Gilroy adta az ötletet. –
Mereven bámulta a szerverek képernyőit, hogy véletlenül se
nézzen Hollyra.
A nő sóhajtott. – Valóban mondtam Iannek, hogy érdekelsz.
De az az elképzelés, hogy ő előírhatja nekem, kivel feküdjek le,
komolyan sértő.
– Tudom, hogy kedveled azt az embert, és bízol benne – szólt
halkan Daniele. – Azt is tudom, hogy szerinted elfogult vagyok
iránta az apámhoz fűződő kapcsolata miatt. De próbáld meg más
szemszögből nézni a történteket. Gilroy örökölte elődjének
hatalmát: az aktákat a Melchizedek-rend tagjairól, a befolyását az
amerikai hadseregben, a helyét a Conterno igazgatótanácsában.
És ha az elejétől tudta, mi fog történni Miával? És ha téged és a
csendőrségi kapcsolataidat csak felhasznált, hogy megfúrja a
vetélytársát – Carvert –, akinek a nagyravágyása az ő hatalmát
veszélyeztette?
A nő a fejét rázta. – Ez már üldözési mánia. – Igaz, hogy
Gilroy neve lépten-nyomon felbukkan, de őrültség lenne túl sokat
belelátni. Holly inkább úgy képzelte el az igazságot, mint az
oroszok Matrjoska-babáját. Az Azione Dal Molinban volt Carver,
és a drogok, és Elston, és az Exodus. A CIA-ben volt Bob Garland,
és az OSS, és a Melchizedek-rend. Mindkettőnek a belsejében a
legkisebb baba az Ellenség, amelynek régen kommunizmus volt a
neve, ma terror, de változatlanul gyűlölt, változatlanul rettegett.
Az Ellenségben pedig… Egy villanásra meglátott valamit, egy
újabb, alig érzékelhetően parányi porszem babát, de az agya nem
volt hajlandó tudomást venni róla.
 – Ez már üldözési mánia – ismételte. – Feltétel nélkül
megbízok benne. Viszont… – Habozott. – Valami mást is meg
kell beszélnünk, Daniele.
– Minden rendben – mondta a férfi. – Nem kell
magyarázkodnod.
Holly akkor is megpróbálta. – Fel kell dolgoznom, ami velem
történt. Egyelőre nem merek vállalni mellé egy kapcsolatot.
– Persze. – Daniele nem kérdezte, mi történt a barlangokban,
nem is akarta megkérdezni. Mint ahogy azt sem akarta hallani,
szerepet játszik-e Holly döntésében az, amit Kat mondott a
szexualitásáról. – Megértelek.
– Meg?
– Én ezt éreztem egész életemben – mondta a férfi.

NYOLCVANNÉGY

Kat a villa előtt várta egy carabiniere járőrkocsiban. – Na? –

kérdezte, amikor Piola becsusszant az anyósülésbe. – Választ
kaptál a kérdéseidre?
– A legtöbbre. Természetesen elképzelhető, hogy összevissza
hazudott. Abszolút képes rá. De bármik is az indokai, most már
nem terjeszthetem be a jelentést.
– Szerintem jó ez így. Van Olaszországnak a jelenben is éppen
elég baja, ne próbáljuk még a múltban is jóvátenni a rosszat.
– Meglehet. – Arra gondolt, amit az öreg kém mondott.
Milyen agyafúrtan szorította rá, hogy épp így kelljen döntenie!
Megcsóválta a fejét, sóhajtott.
– Mi van? – kérdezte Kat.
– Semmi. – A nő lehajtott a hosszú, kavicsos ösvényen. Piola
úgy fordult, hogy lássa az arcélét. – Kat, ugye tudod, hogy
szerelmes vagyok beléd?
– Igen – felelte egy pillanatnyi hallgatás után.
– És?
– Majd csak túlesik rajta az ezredes úr – mondta majdnem
bocsánatkérően Kat.
 A főúthoz értek. Kat megállt, mielőtt indexelt volna. – Hova
tovább?
TÖRTÉNETI MEGJEGYZÉSEK
Bár A szöktetés a képzelet műve, bőségesen merítettem több
valóságos összeesküvésből, amelyeknek a szálai a második
világháborúig nyúlnak vissza.
Történészkörökben ma már köztudott, hogy Észak-
Olaszországot Jugoszláviához akarták csatolni, és hogy mit tett
ennek megakadályozására az OSS. Egyes amerikai hírszerzők
ezért kaptak pápai kitüntetést a háború után.
Az első Nemzetbiztonsági Tanács számos utasítása
foglalkozott Olaszországgal. A NSC 4/A sz. rendelkezés kifejtette,
hogy mindenképpen meg kell akadályozni a kommunista párt
választási győzelmét. Ennek érdekében több más intézkedés
mellett anyagilag támogatták a kereszténydemokraták által
képviselt balközép alternatíva létrehozását. A
kereszténydemokraták sikerét mi sem bizonyítja jobban annál,
hogy negyven éven át ez a párt adta Olaszország összes
miniszterelnökét. Számos megvesztegetési és korrupciós
botrányt vészelt át, mielőtt szétesett az 1990-es években,
nagyjából akkor, amikor véget ért a hidegháború.
Sok olvasó különösen fantáziadúsnak fogja találni a felvetést,
hogy Giovanni Battista Montini, a leendő VI. Pál lehetett a CIA
informátora, holott ezt tények bizonyítják. „Vessel” fedőnév alatt
nagyjából 1944-től továbbított az OSS-nek adatokat, olyan
minőségben és bőségben, hogy X-2 néven külön részleget hoztak
létre a feldolgozásukra. Egy beszámoló szerint az X-2 majdnem
ötszáz jelentést nyújtott be hat hónap alatt.
A Melchizedek-rendet a háború utáni Olaszországban létrejött
hasonló szervezetekből komponáltam. Ezeknek a szervezeteknek
némelyike, nevezetesen a Máltai Lovagrend vagy a Szent Sír
Lovagrend területenkívüliséget és más kiváltságokat is élvez,
amelyek régóta hasznosnak bizonyultak a hírszerzések számára
(például az OSS náciszöktetői a máltai rend útleveleit használták
a háború után); mások, mint a Propaganda Due szabadkőműves
páholy szövetségbe akarták kovácsolni a maffiát, az olasz
hírszerzést és más jobbközép frakciókat a baloldal ellen. A P2
páholynak tagja volt Silvio Berlusconi, sok évvel azelőtt, hogy
Olaszország miniszterelnöke lett belőle.
Amerika 1955-ben építette első vicenzai támaszpontjait, egy a
mai napig titkosított szerződés értelmében. Ezek közé tartozik a
Plútó-lerakat, egy barlanghálózat mélyen a Berici-dombvidék
alatt, ahol valamikor nukleáris aknákat és rövid távú
atomrakétákat tároltak (a Plútó azóta háttérbe szorult a ghedi és
az avianói korszerűbb atombunkerek mögött). 2004-ben az
amerikai fegyveres erők bejelentették, hogy Silvio Berlusconi
kormánya hozzájárult egy újabb támaszpont építéséhez egy Dal
Molin nevű, egykori olasz katonai repülőtéren. Ez heves
tiltakozást váltott ki a helyi lakosságból: százötvenezren vonultak
ki a „No Dal Molin” transzparens alatt, néhányan be is törtek a
felvonulási területre. Ám az én „Azione Dal Molin” csoportom a
képzelet műve.
A 2012-es megnyitón – addigra „Del Din”-re változtatták a
bázis nevét – az amerikai nagykövet „az olasz kormány
legmagasabb köreitől kapott hathatós támogatásnak”
tulajdonította az építkezés gyorsaságát.
A továbbfejlesztett kihallgatásokat leíró CIA-dokumentumok
részletei zömmel az úgynevezett „tortúra-memorandumokból”
származnak, amelyeket a szabad információáramlás törvényére
hivatkozva hozott nyilvánosságra 2009-ben az Amerikai Polgári
Szabadságjogok Uniója. Beiktatásakor Obama elnök betiltotta a
továbbfejlesztett kihallgatást, noha egyesek feltételezik, hogy
bizonyos módszerek ma is használatosak. Obama 2009-es Elnöki
Parancsa létrehozott egy szervezetközti különleges bizottságot is
a kihallgatási módszerek és „az egyének más országok területére
történő átszállításának” felülvizsgálatára. A bizottság jelentése
2009-ben elkészült, de a mai napig nem hozták nyilvánosságra.
Ugyanez az Elnöki Parancs bejelentette a guantánamói börtön
bezárását. Csakhogy az apróbetűs részből kiderült, hogy Obama
elnök nem óhajtotta szabadon engedni, vagy akár bíróság elé
állíttatni a foglyokat, hanem egyszerűen szétosztotta az amerikai
börtönökben azokat, akiket úgy jellemzett, hogy „túl nehéz lenne
vád alá helyezni, ugyanakkor túl veszélyes lenne szabadon
engedni” őket. A Kongresszus kifogásolta, hogy olyan foglyokat
tartanak amerikai börtönökben, akiktől megtagadták a
tárgyalást. 2013-ban, ennek a könyvnek az írása idején
Guantánamo „üzemel”, miközben számos más börtönt, ahova
foglyokat szállítottak a közelmúltban – nevezetesen a Parwant az
afganisztáni Bagram légitámaszponton, ahol ma megközelítőleg
háromezer foglyot tartanak ítélet nélkül –, át akarják utalni a
helyi kormányok illetékességi körébe.
A CIA tevékenységét, például a „második csapás” politikáját,
amely azt akarja megakadályozni, hogy a dróntámadások túlélői
segíthessenek az áldozatokon, és a PRISMA-féle számítógép-
figyelési programokat olyan pontosan írtam le, amennyire
tudtam.
A 2009-es ígéretek ellenére a „kiadatás” – más néven
„szöktetés” – továbbra is törvényes eszköze az amerikai
kormánynak.

Aki többet szeretne tudni, és érdeklődik a Carnivia-trilógia más

kötetei iránt, annak ajánlom a www.carnivia.com weboldalt.

J. H.
KÖSZÖNETMONDÁS
Ismételten örök hálám Laura Palmernek, a Head of Zeus
irodalmi kiadójának, amiért segített formába önteni a sztorit.
Továbbá Anna Cosciának és Lucy Ridoutnak; az előbbinek azért,
mert javította irtózatos olaszságomat, az utóbbinak azért, mert
javította irtózatos angolságomat.
A tökéletes tojásfőzés matematikája dr. Charles D. H.
Williamsnek, az exeteri egyetem fizikusának kutatásán alapul. Rá
lehet keresni a http://newton.ex.ac.uk/teaching/cdhw/egg
weboldalon.
A Noam Chomsky-idézetet a 65. fejezetben a
www.nodalmolin.it hosszabb cikkéből vettem.

A kiadás alapja
Jonathan Holt: The Abduction
Head of Zeus, 45-47 Clerkenwell Green, London, 2015

Fordította
Sóvágó Katalin

Szerkesztette
Reményi József Tamás

Borítókép és -terv
kid-ethic.com
i-Stock és SuperStock

© Jonathan Holt 2014

© kid-ethic.com 2015
Hungarian translation © Sóvágó Katalin 2015
© Kossuth Kiadó 2015
 A Szent István Társulat katolikus bibliafordításában.
{1}

A szentté avatás állomásai a katolikus egyházban: Isten

{2}

Szolgája, Tiszteletre Méltó, Boldog, Szent. (A fordító

megjegyzése.)