Download as docx, pdf, or txt
Download as docx, pdf, or txt
You are on page 1of 2

Benn, Gottfried (1886-1956)

Német költő
1886. május 2-án született Mansfeldben.

Apja protestáns lelkész volt, anyja francia-svájci családból


származott. Az Odera menti Frankfurtban járt gimnáziumba,
majd apja kívánságára teológiát kezdett tanulni. Két év
múltán átiratkozott a berlini egyetem orvosi fakultására, és a
diploma megszerzése után előbb katonaorvos lett, majd 1917-
től 1935-ig mint elismert bőrgyógyász és nemibeteg-
szakorvos tevékenykedett Berlinben.
A politikai és társadalmi kérdésektől mint radikális
kívülálló távol tartotta magát. 1933-ban rövid időre végzetes
módon mégis belekeveredett a politikába: rádióbeszédben és
előadásokban foglalt állást a hitleri állameszme mellett.
„Elkövette azt a megbocsáthatatlan vétket”, írta róla egyik
kritikusa, „hogy saját eszméit belevetítette a nemzeti
szocializmusba.” Egy év múlva azonban már kiábrándult a
mozgalomból, és ettől fogva belső emigrációba vonult.
1937-ben, az ötvenedik születésnapjára megjelent versgyűjteménye nyomán, a
„kultúrbolsevista” bélyegét ütötte rá a náci sajtó. Kizárták az írói kamarából, és ezzel
lehetetlenné vált, hogy bármit is publikáljon. A háború után érthető módon nem számított
folttalannak a múltja, de nemsokára mégis fontos szerephez a nyugat-német irodalomban.
1948-tól kezdve újra publikált, és mind költészetével, mint poétikai-esztétikai nézeteivel nagy
hatása volt a fiatalabb lírikus nemzedékekre.
1956. július 7-én halt meg Berlinben.
Benn, a német avantgárd költészet sokat vitatott, de mindenképpen jelentős és úttörő alakja
kezdettől fogva provokatív módon szembeszegült az uralkodó társadalmi normákkal.
Elutasította az alanyi költő romantikus típusát, életrajza eseményeit nem tartotta sem
fontosnak, sem költészeti témának. Nem hitt sem a személyiség, sem a társadalom
fejlődésében. Kurt Pinthus Menschheitsdämmerung (Az emberiség alkonya - vagy hajnala?,
1919) című expresszionista költői antológiájában így mutatta be magát: „Brandenburg
falvaiban nőtt fel. Jelentéktelen pálya, jelentéktelen orvosi élet Berlinben.”
Költészete az expresszionizmus jegyében indult. Az expresszionista avantgardizmus
szétrobbantotta a szépségre és harmóniára irányuló klasszikus-idealista esztétikát. Megtagadta
az irodalom eszményítő funkcióját, és legradikálisabb változataiban nemcsak a formákat
rombolta, hanem - eltérően például Johannes R. Becher (1891-1958) vagy Franz Werfel
(1890-1945) rajongóan patetikus költészetétől - kihívóan ábrázolta a rútat, a
diszharmonikusat, az élet tabuizált régióit is. Voltak ugyan ennek előzményei már, de a
naturalizmus nyomor-ábrázolása szociális indíttatású volt, a francia szimbolisták halál- és
enyészet-kultuszát pedig szépség és mélabú fénye ragyogta be.
1912-ben publikált Morgue und andere Gedichte (Hullaház és más költemények) című
első kötetében Benn az embert mint kémiai folyamatok bomlékony és bűzös termékét láttatta,
amelyből az anyagcsere megszűntével csak az undorítóan rothadó hulla marad. Szinte perverz
élvezettel vájkált az oszló tetemek rútságában, és a klasszikus hagyomány szent témáját, az
ember nagyságát azokra a viszolyogtató képekre redukálta, amelyek a hullaházban a
kórboncnokot fogadják. Orvos lévén Benn saját tapasztalatából ismerte ezeket a képeket. A
mindössze 500 példányban megjelent verseskötet ki is váltotta azt a felháborodást, amelyet
Benn cinikusan megcélzott vele, és sokan perverzitásnak minősítették költészetét. Mások
viszont, mint pl. a költőtárs, Ernst Stadler (1883-1914) úgy vélekedett, hogy „csak a filiszter
rekeszt ki a művészetből olyasmit, ami van és ami belenyúl az életünkbe. Itt csak a költő életet
keltő ereje számít, és ez igazolja Benn verseit.” Közrejátszott e kötet hatásában az is, hogy
annak idején a közgondolkodásban ösztön és lélek, élet és szellem még megoldatlan,
nyomasztó ellentétben álltak egymással, és Benn ezt élezte ki radikálisan antiidealista
álláspontjával.
További vékony köteteiben is (Söhne - Fiak, 1913, Fleisch - Hús, 1916, Schutt -
Törmelék, 1919) hidegen kiszámított, szigorúan lecsupaszított formákban tagadta az ember
mindennemű metafizikai küldetését a nietzschei eredetű nihilizmus és a természettudomány-
orvosi szemlélet alapján. Gehirne (Agyvelők, 1916) című novelláskötetének hőse, Rönne
doktor szintén azt állapítja meg önmagát vizsgálva, hogy töredékes és névtelen dologként
magába van zárva, nincs semmi kapcsolata a világgal, és legfeljebb az álomban vagy a
mesterséges kábulatban képes vele valami ősi, mitikus egységet helyreállítani. Rönne „semmi
valóságot nem bír elviselni, sőt már megragadni sem; csak az Én és a személy ritmikus
kinyílását-bezárulását ismeri, a benső lét folytonos töredékességét, és ember és világ
egymástól való mély, mitikusan ősi idegenségének élményével szembesülve föltétlenül hisz a
mítoszban és képeiben”.
Benn korai költészete jól mutatja, mi minden fért össze jól az expresszionizmus ködösen
parttalan elveivel, az ember jóra hivatottságának hirdetésétől a Benn-féle könyörtelen
tagadásig. A nevezetes Kurt Pinthus-féle antológiában még szerepelt, de a húszas években
már maga törekedett - nietzschei kategóriával fogalmazva - „dionüszoszi”
expresszionizmusának „apollói” megfegyelmezésére és túlhaladására. Ez az antikvitás
fölfedezésével és formai klasszicizálódással járt együtt (Spaltung - Hasadás, 1925). Az
életerő mitizálása vitte közel a náci ideológiához.
A háború után megjelent versei és esszéi egyrészt valamiféle folytonosságot ígértek,
aminek fokozott jelentőséget adott az, hogy a német irodalomnak általában véve a nullpontról
kellett mindent újrakezdeni, másrészt hitelesnek tűnő új költői mintával is
szolgáltak. Probleme der Lyrik (A líra problémái, 1951) című esszéjében Benn elméletileg is
kifejtette az „abszolút vers”-ről vallott felfogását. Az erkölcsi nihilbe és technicista
racionalizmusba süllyedt világgal a tiszta artisztikumot szegezte szembe, amely nem jelent
semmit és nem szól senkihez, hanem csupán önmagában és önmagáért létezik. Statische
Gedichte (Statikus versek, 1948), Trunkene Flut (Részeg ár, 1949), Destillationen (Párlatok,
1953), Apreslude (1955) című kötetei roppant feszültséget árasztó versekben próbálták valóra
váltani ezt az autonóm költészetet. Különféle nyelvi rétegekből származó szavak diszparát
halmazai, összefüggéstelen gondolattöredékek és asszociációk sorai alkotják Benn „statikus”
és „abszolút” verseit, nyelvi lét-„párlatait”, amelyek a költői én tárgyiasult, önálló formáiként
egyszerre voltak hivatva kifejezni a semmit és belekiáltani valamit az űrbe.

You might also like