Romana 417.

Fiona Hood-Stewart
A lélek meséi

Araminta, a csinos és kedves özvegyasszony férje halála óta kettesben él az édesanyjával. Egy nap
találkozik Victorral, a gazdag brazil milliárdossal, aki elhatározza, hogy meghódítja Aramintát.
Meghívja normandiai birtokára, ahol két csodálatos napot töltenek el együtt. Ám a férfi, túl egy
rosszul sikerült házasságon, nem akar többet futó kalandnál. Szent meggyőződése, hogy egyetlen
nőben sem lehet megbízni. Csakhogy nem számol Aramintával, akibe akarata ellenére halálosan
beleszeret...
1. FEJEZET
Egy borongós októberi kedd délután Araminta Dampierre gondolataiba mélyedve próbált leparkolni
öreg Landroverével a falu boltja előtt, amikor hirtelen egy lökést érzett, és egy tompa csattanást
hallott. Meghökkenve nézett hátra, és látta, hogy nekiütközött egy terepjárónak.
Nagyot sóhajtva szállt ki a kocsiból, hogy megszemlélje az ezüstösen csillogó Rangé Rover horpadt
lökhárítóját. Balszerencséjén bosszankodva nézett körül az elhagyatott utcán a tulajdonost keresve,
de senkit sem látott.
Vetett még egy bűnbánó pillantást az okozott kárra, majd úgy döntött, hogy elintézi a bevásárlást.
Addigra talán visszatér a csillogó jármű tulajdonosa, és majd
rendezik a dolgot.
Belépett az üzletbe, átnyújtotta a bevásárlólistát Mr. Thompsonnak, és türelmesen kivárta, ahogy a
férfi fel-alá cikázva összeszedte az árut a polcokról.
- És hogy van a tisztelt nagyságos asszony? - érdeklődött az ősz hajú boltos
udvariasan.
- Köszönöm, egész jól - felelte Araminta mosolyogva. - Kigyógyult a légcsőhurutból.
- Hála az égnek. Az egy pocsék dolog, a feleségem is elkapta.
- Igazán sajnálom. -Araminta futó pillantást vetett a kirakaton át a kocsik felé, és remélte, hogy Mrs.
Thompson betegségének részleteit nem kell végighallgatnia.
- Ez minden? - mosolygott a fűszeres kedvesen.
- Köszönöm, igen. Kérem, írja fel a számlánkra, ahogy szokta. És adja át jókívánságaimat Mrs.
Thompsonnak.
- Köszönöm, kisasszony, át fogom adni.
Araminta hóna alatt a barna papírzacskóval lépett ki az utcára. Milyen különös, hogy engem itt még
mindig kisasszonynak neveznek, gondolta. Holott idestova huszonnyolc éves vagyok és özvegy.
A zacskót betette a kocsi ülésére, és azon töprengett, mit tegyen. A Rangé Rover tulajdonosának nem
volt se híre, se hamva. Az örökkévalóságig eltarthat, míg felbukkan, márpedig neki nincs arra ideje,
hogy az egész délutánt itt töltse.
Végül elővett egy jegyzettömböt, ráfirkantott néhány sort. és a kocsi szélvédőjére tűzte. Ha a
tulajdonosa jelentkezik nála, majd megadja a biztosítója adatait.
Már vissza is jöttem - kiáltott be Araminta a nappaliba, ahol az anyja egy kkarosszékben a kandalló
előtt üldögélt.
Már éppen megkértem Olive-t, hogy szolgálja fel a teát.
Rögtön jövök, csak gyorsan berámolok a kamrába. Egyébként Mr. Thompson üdvözöl.
- Nagyon köszönöm - bólintott Lady Drusilia kegyesen. - Sürgősen hozzá kell látnom a karácsonyi
bazár megszervezésének. Igazán segíthetnél ahelyett, hogy azokat az ostoba gyerekkönyveket írod!
Legfőbb ideje, hogy visszatérj a régi kerékvágásba, és valami hasznosat is csinálj. én nem hagytam így
el magam apád halála után.
- Kérlek, anya, ne kezdd már megint!
- Jól van, na - csóválta a fejét Lady Drusilia.
Araminta közben csendben kiosont. Keresnem kellene magamnak egy lakást, gondolta, miközben a
hátsó lépcsőn fölment a konyhába. Az ő hibája, hogy folyton végig kell hallgatnia az anyja
megjegyzéseit. Nem bírta volna elviselni, hogy visszaköltözzön abba a házba, amelyben korábban
Péterrel élt, arról nem is beszélve, hogy anyagilag sem engedhette volna meg magának. Rengeteg
kiadással járt az épületet kiüríteni, árulni, és a hitelt fizetni. De érezte, hogy megérett az idő a
változtatásra.
Az első, amit Victor Santander megpillantott vadonatúj kocsiján: a csúnya horpadás a jobboldali
sárhányón. Egy idióta tolatáskor nekiment, és még annyi tisztesség sem volt benne, hogy megvárja őt.
Letérdelt, megszemlélte a kárt, és megállapította, hogy az egész sárhányót ki kell cserélni.
Dühösen állt föl. amikor meglátta a cédulát az ablaktörlő alatt. Legalább a telefonszámát megadta a
gazfickó, állapította meg kissé lecsillapodva. Az aláírás A. Dampierre volt. Se Vlr., se Mrs.
Amint hazaér, felhívja ezt a bizonyos A. Dampierre-t. Csak előző este érkezett, és egy baleset rögtön
a legelső nap nem ígérkezett jó előjelnek. A pocsék idő is híven tükrözte borús hangulatát. Hazájának
vakító napsütéséről egyelőre le kellett mondania. De itt legalább nyugodtan nyalogathatja a sebeit, és
végre békén hagyják. Boldog volt, hogy távol lehet a kellemetlen meglepetésektöl, melyekkel felesége
- akitől hamarosan elválik - szokott kedveskedni neki. A kettejük közötti távolság ennél nagyobb már
nem is lehetne, sem a szó valódi, sem átvitt értelmében.
Előhúzta a cédulát a nadrágja zsebéből, és elhatározta, hogy azon nyomban
felhívja ezt a bizonyos A. Dampierre-t, hogy maga mögött tudhassa ezt a kellemetlen ügyet. Az
előhívószám szerint az illető valószínűleg a környéken lakik. Minden bizonnyal valami ügyetlen
farmer, gondolta.
- Taverstock Hall -jelentkezett be többszöri csöngetés után egy előkelő női
hang.
- Jó napot, beszélhetnék kérem... - bizonytalanodott el Victor - egy bizonyos
A. Dampierre-rel?
- Egy bizonyos A. Dampierre-rel? - kérdezte a hang kissé gúnyosan.
- Sajnos csak a keresztneve kezdőbetűjét tudom - felelte a férfi hűvösen.
- Értem. Akkor maga valószínűleg... Egy pillanat, kérem. A háttérből tompa zajok hallatszottak.
- Tessék! - Ezúttal egy másik, sokkal lágyabb női hang szólt a telefonba. Victor meglepődött: ezek
szerint az A. Dampierre név mögött egy nő rejtőzik. Sokkal inkább egy köpcös, vörös képű farmerre
számított, márpedig ez a hang valami egészen más külsőt sejtetett. Mindenesetre őt ez nem lágyította
meg.
- Bocsásson meg hölgyem, egy bizonyos A. Dampierre egy üzenetet tűzött az ablaktörlőm alá. Ön
lenne az?
- Igen, én vagyok. A lökhárító. Nagyon sajnálom, ami történt. Véletlenül nekimentem, amikor le
akartam parkolni.
- Mit nem mond!
- Attól tartok, elnéztem a távolságot - mondta a nő bűnbánóan.
- Nagyon úgy tűnik - jegyezte meg a férfi gúnyosan.
- A biztosítótársaságom majd rendezi az ügyet - hangzott a vonal másik végéről már korántsem
annyira megszeppenten.
- Bizonyára - jött a barátságtalan válasz.
- Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam. - A nő hangja már szinte jeges volt. - Ha kívánja, máris
felhívom a biztosítót, és beszámolok az esetről.
Victor egy kissé elbizonytalanodott, de aztán győzött a kíváncsisága.
- Talán jobb lenne, ha személyesen találkoznánk, és egyeztetnénk az adatainkat — mondta
mosolyogva.
- Nem bánom - egyezett bele a nő rövid habozás után. - Magának mikor lenne alkalmas?
Victor ezen elgondolkodott. Mivel már beköltözött, és a lovait is elhelyezte a közeli istállóban, nem
volt sok dolga. A nő hangja pedig kifejezetten felkeltette az érdeklődését.
- Holnap délelőtt tízkor megfelelne önnek?
- Rendben.
- De ne a bolt előtt, ha kérhetem - tette hozzá tréfálkozva a férfi. A vonal másik végén kellemes,
dallamos nevetés csendült fel.
- Tényleg ne. Maga hol lakik?
- A Chippenham Manorban.
- De hiszen akkor maga az új szomszéd! Én a Taverstock Hallban lakom.
- Vagy úgy! Hát akkor legfőbb ideje, hogy bemutatkozzam - felelte Victor, miközben azon
töprengett, vajon ez az izgató hang egy hatvan körüli, testes hölgyhöz tartozik-e. - Ha megengedi, a
nevem Victor Santander.
- örvendek... Araminta Dampierre.
Részemről a szerencse. Holnap tízkor ott vagyok maguknál.
- Ha nincs ellene kifogása, inkább én ugranék át magához - mondta a nő gyorsan. - Akkortájt úgyis
éppen el kell mennem itthonról.
- Ahogy kívánja. Tízkor várom.
- És ami a lökhárítót illeti... igazán sajnálom.
- Szóra sem érdemes. Megesik az ilyesmi. Holnap találkozunk.
Victor letette a telefont, s azon töprengett, vajon a nő miért utasította el ilyen határozottan az
ajánlatát, hogy ő menjen át hozzá. Lehet, hogy van egy hirtelen haragú férje, aki jelenetet rendezne,
ha tudomást szerezne a balesetről?
Egy pohár whiskyvel a kezében ült vissza az íróasztalhoz, hogy áttanulmányozza a lovak aktáit.
- Ki a csuda volt ez a különös férfi a telefonban? - kíváncsiskodott Lady Drusilla, miközben
epekedve bámulta a süteményes tálat.
- Az új szomszéd. Egy kissé pökhendinek tűnik.
- Biztosan külföldi. Már az is különös volt, ahogy a nevedet mondta: A. Dampierre.
- Ez nem az ő hibája. Én tettem egy cédulát az ablaktörlője alá, amit így írtam alá.
- Te üzenetet tettél egy idegen férfi autójára? - Lady Drusilla döbbenten vonta fel a szemöldökét. -
Na de Araminta! Mégis hogy gondoltad?
- Véletlenül nekimentem a kocsijának - magyarázta Araminta türelmesen, miközben teát töltött
magának.
- Biztosan nem figyeltél oda.
- Tényleg nem - mondta Araminta mérgesen. - De a férfi nagyon megértő volt.
-Azt remélem is. Végtére is nem mindennap éri olyan szerencse, hogy egy Taverstock tolasson neki
az. autójának.
- Jaj, anya, hogy lehetsz ilyen felfuvalkodott? - kérdezte Araminta dühösen, és kék szeme csak úgy
villogott a méregtől.
- Feltétlenül beszélnem kell Marion Nethersmith-szel, hogy megtudjam, ki ez a férfi, és mi zajlik a
birtokán - hagyta figyelmen kívül Lady Drusilla a lánya méltatlankodását. - Szörnyű, hogy manapság
az ember már azt sem tudhatja, ki költözik a szomszédságába.
- Hamarosan kiderítem - jegyezte meg Araminta szárazon. — Holnap tízre át kell vinnem hozzá a
biztosítási papírjaimat.
- No de Araminta! Hogyan süllyedhetsz odáig, hogy férjezett nő... úgy értem, özvegyasszony létedre...
Miért nem mondtad neki, hogy ő jöjjön ide?
- Azért, mert... - Araminta hirtelen elhallgatott. Mert senkinek, főleg egy idegennek nem akarom
bemutatni, milyen lehetetlenül tudsz viselkedni, szaladt ki majdnem a száján, de inkább ezt mondta: -
Holnap amúgy is be kell mennem a faluba.
- Jól van. Légy oly drága, és adj nekem a süteményből, kedvesem. Úgy gondolom, egyetlenegy darab
nem árthat meg.
2. FEJEZET
Araminta másnap reggel pontosan tíz órakor kopott farmernadrágban, esőkabátban és
gumicsizmában hajtott fel öreg Landroverével a Chippenham Manor kaviccsal felszórt bejáratához.
Csodálkozva állapította meg, hogy az egykor elvadult kertet valaki megtisztította a gaztól, a sövényt
megnyírta és az utat egyenletesen elgereblyézte. Bárki is ez a Mr. Santander, nagy súlyt fektet
környezete ápoltságára.
Sir Edward halála után a birtokot hosszú ideig elhanyagolták, mert az örököst, egy távoli
unokatestvért, csak az érdekelte, hogy minél előbb eladja az ingatlant. A birtok megújult képe
bizalmat ébresztett Aramintában.
A vadonatúj, sérült lökhárítójú Rangé Rover egy csillogó Bentley mellett állt. Amikor Araminta a
kocsijából kiugorva meglátta a horpadást, felsóhajtott. Aztán fölszaladt a lépcsőn, és becsöngetett. Az
ajtót egy inasegyenruhába öltözött, napbarnított férfi nyitotta ki.
- Mr. Santander vár engem - mondta a nő meglepetten.
Chippenham Manor ugyan egy hatalmas angol vidéki birtok volt, de egyenruhás személyzetre azért
nem számított.
- Mrs. Dampierre? - kérdezte a férfi udvariasan, és meghajolt, amikor kitárta a látogató előtt az ajtót. -
Kérem, kövessen.
Araminta rögtön a bejáratnál megtorpant, mert rá sem ismert az előcsarnokra. Bár híre ment annak,
hogy az épületet felújították, de mivel a munkálatokat egy londoni cég végezte, a faluban senki sem
tudott erről többet.
Álmélkodva bámulta a gyönyörű falburkolatot, az ízléses csillárokat és az élénk színű, különös
műalkotásokat. A káprázatosan fehér márványpadló közepén, ami Sir Edward idejében ütött-kopott
volt, most egy kerek asztalka állt, rajta csinos virágcsokorral.
- Erre parancsoljon, hölgyem - mondta az inas.
A szalon küszöbén Aramintának ismét elakadt a lélegzete a meglepetéstől. Eltűntek a dohos, piszkos
zöld brokát faliszőnyegek, a kopott, rojtos függönyök és Sir Edward ellenszenves őseinek portréi. A
helyiség most világos színekben pompázott, az ablakokon szellős, fehér, a fényesre lakkozott
parkettáig érő függönyök lógtak, a sarokban modern, kényelmes ülőalkalmatosság kapott helyet,
melyet pasztellszínű párnák díszítettek. A falakon pedig olyan élénk színű festmények lógtak,
amilyeneket Araminta még sohasem látott.
- Úgy látom, valami másra számított.
A vendég megfordult, és majdnem megbotlott egy vastag, kézi csomózású szőnyeg szélében. Egy
magas férfi állt előtte, és vidáman csillogó szemmel bámulta őt. Mélyfekete hajába a halántékánál már
ezüstös szálak vegyültek, arcvonásai büszkeséget és némi önteltséget tükröztek.
- Remélem, szigorú tekintetéből inkább tetszést, mint megdöbbenést olvashatok ki. - Kérdőn vonta
fel a szemöldökét, és közben tetőtől talpig alaposan végigmérte Aramintát, majd kinyújtott kézzel
odalépett hozzá: — Victor Santander vagyok.
- Araminta Dampierre - felelte a nő zavartan. - És a tekintetem nem szigorú volt, hanem inkább
csodálkozó. Nem gondoltam volna, hogy Sir Edward komor szalonja ilyen szép is lehet.
- Tetszik magának?
A férfi az indokoltnál talán egy pillanattal tovább szorította Araminta kezét, aki ettől furcsa bizsergést
érzett a bőrén. Gyorsan elhúzódott.
- Igen. A berendezés... szokatlanul világos és vidám. És egyáltalán nem angolos. De ennek ellenére jól
sikerült - tette hozzá zavartan.
- Köszönöm, és dicséretként értékelem. Valójában fel akartam kicsit vidítani ezt a régi házat.
Remélhetőleg nem vittem túlzásba a latin-amerikai művészettel - tette hozzá kissé bizonytalanul.
- Nem, biztosan nem. Éppen ez teszi bájossá - nyugtatta meg Araminta. Kihúzta magát, és már
bánta, hogy nem valami tetszetősebb ruhát vett föl az
ócska farmernadrág és a pulóver helyett. Vendéglátója olyan izgatóan magabiztosnak és ápoltnak tűnt
tökéletes szabású, bézsszínű kordnadrágjában, az ingben és a nyakkendőben, valamint a halványsárga
kasmír mellényben, hogy Araminta sajnálta, amiért nem fordított nagyobb figyelmet öltözékére.
- Szeretnék még egyszer elnézést kérni a hibámért. Igazán sajnálom, ami a
kocsijával történt.
- Nem számít - legyintett a férfi. - Felejtse el, kérem! Manuel hoz nekünk
kávét.
Az ajtóban álló alkalmazotthoz fordult, és halkan mondott valamit egy olyan nyelven, amit Araminta
nem értett. Az inas előrébb lépett, elvette a vendég kabátját, majd eltűnt.
- Kérem, foglaljon helyet! - mutatott a férfi udvariasan az egyik széles kanapéra. - Ezek szerint tehát
szomszédok vagyunk. A férjével él Taverstock Hallban? — kérdezte, s közben figyelmesen megnézte
magának a csinos, elegáns nőt, akinek gyönyörű, kék szeme, hibátlan bőre és vállig érő, szőke,
hullámos haja volt.
Bár legnagyobb sajnálatára a túl méretes pulóver csak sejtetni engedte az alakját, azt kétséget kizáróan
meg tudta állapítani, hogy vendége igazi szépség.
- Nem. A birtok az anyámé.
Victor nem vette le a szemét Aramintáról, miközben az asszony kecsesen elhelyezkedett, majd ő is
leült vele szemben.
- Mint már mondtam - folytatta Araminta —, szörnyen kellemetlen ez az egész. Magammal hoztam
a biztosítási papírokat, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tisztázzuk az ügyet. — Jaj! - kiáltott fel
bosszúsan. - A kabátom zsebében hagytam a papírokat.
- Semmi baj, Manuel rögtön behozza őket.
- Köszönöm.
A férfi sokatmondóan futtatta végig a tekintetét a nő karcsú alakján.
- Őszintén szólva, nagyon örülök, hogy összetörte a lökhárítómat. Különben talán nem lett volna
alkalmam rá, hogy megismerjem elbűvölő szomszédasszonyomat.
Szórakozottan és elégedetten mosolygott. Araminta zavartan kénytelen volt megállapítani, milyen
jóképű a férfi. Ráadásul látszott rajta, hogy lassan és élvezettel szinte levetkőzteti őt a szemével.
- Köszönöm, nagyon kedves. - Úgy ült ott, mint aki karót nyelt, és az ajtó felé pillantott, amikor
Manuel gőzölgő kávéval, két csészével és egy tálka aprósüteménnyel belépett.
- Ó, a cafezinho! - Victor Santander széles mosollyal villantotta ki vakítóan fehér fogsorát. - Az én
hazámban egész nap ezt fogyasztjuk.
- A maga hazájában?
Araminta csak most vette észre a férfi finom akcentusát, de nem tudta beazonosítani azt.
- Brazil vagyok. Mi bármely napszakban szívesen megiszunk egy-egy csésze méregerős kávét. Amit
maga most hamarosan meg fog kóstolni, az a saját ültetvényemről származik - tette még hozzá némi
büszkeséggel. - Majd megajándékozom egy egész csomaggal.
- Kedves magától - felelte Araminta egyre nagyobb zavarban.
A férfi töltött a gőzölgő italból,'és amikor odanyújtotta neki, ujjaik összeértek. Araminta bőre
bizseregni kezdett, és úgy érezte, mintha áramütés érte volna. Olyan gyorsan kapta el a kezét, hogy
majdnem kilöttyintette a kávét.
- Remélem, nem koffeinmentes kávét szokott inni - jegyezte meg a férfi csipkelődve.
- Dehogyis, nagyon szeretem a kávét - nyugtatta meg az asszony, és kortyolt egyet a forró, aromás
italból. - Nagyon finom. Ami pedig a biztosításomat illeti... — Óvatosan letette a csészét az alátétre, s
közben eltökélte, hogy nem hagyja feszélyezni magát. - Talán az lenne a legjobb, ha most...
- Igazán nem szeretnék udvariatlan lenni - vetette közbe a férfi bűbájos mosollyal -, de tényleg
muszáj arról a vacak lökhárítóról beszélgetnünk? Inkább meséljen valamit magáról és arról, hogy
mivel foglalkozik.
Araminta nem szokott hozzá, hogy kifaggassák, ezért hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát.
Victor Santander átható tekintete jóformán máris átütötte a vékony falat, melyet Péter halála után
védekezésül maga köré épített.
- Túl sok mindent nem tudok mesélni - felelte idegesen. — Taverstock Hallban élek, és
gyermekkönyveket írok.
- Maga író? Hiszen ez igazán csodálatos.
- Egyáltalán nem az - felelte Araminta hűvösen. - Ez a munkám, és szívesen csinálom. De jobb lenne,
ha a biztosítási papírokra összpontosítanánk, Mr. Santander. Éppen a faluba indultam, ahol rengeteg
az elintéznivalóm - pillantott a
karórájára.
Valami azt súgta: itt az ideje, hogy véget vessen ennek a különös és nyugtalanító beszélgetésnek. A
férfi néhány pillanatig szúrós tekintettel méregette, majd elmosolyodott és megvonta a vállát.
- Ahogy óhajtja. Szólok Manuelnak, hogy hozza be a kabátját.
- Köszönöm. Buta voltam, hogy a zsebemben felejtettem az iratokat.
- Egyáltalán nem - felelte a férfi nagyvonalúan. - Maga írónő. A kreatív emberek általában
természetüktől fogva szétszórtak, mert nagyrészt a saját, elképzelt világukban élnek.
- És maga ezt honnan tudja? - bámult rá Araminta elképedve.
- Onnan, hogy sok időt töltök művészekkel - mutatott Victor a falakon függő festményekre. -
Ezeknek a képeknek a többsége festő barátaimtól származik. Kiváló emberek, de nem szabad
megkérdezni tőlük, hol a bejárati ajtó kulcsa. Van úgy, hogy látogatóba megyek az egyikhez, akinél
éppen kikapcsolták az áramot, mert elfelejtette befizetni a számlát.
A férfi könnyed, kedves és szívélyes nevetését látva Araminta zavartan nyelt egyet. A jókedv azonban
fertőző, és ő is derűs kacagásban tört ki. Abban a pillanatban tudatosodott benne, hogy évek óta nem
nevetett ilyen jót. Azóta, mióta
utoljára Péterrel...
De ez már egy másik történet. Abba kellene már hagynia, hogy folyton a házasságára gondoljon.
- Ezek szerint remekül kijön a művészekkel - mondta, és rámosolygott Manuelra, aki éppen behozta
a kabátját. Gyorsan kihúzta a papírokat a hatalmas oldalzsebből, miközben nagyon vigyázott, nehogy
annak teljes tartalmát kiszórja: a kulcsait, a pénztárcáját, egy kutyapórázt, egy répát, amit kancájának,
Rania-nak tett félre, valamint néhány kockacukrot. Elvörösödött, amikor észrevette, hogy Victor
Santander a megtépázott biztosítási iratokat bámulja. - Sajnos egy kicsit összegyűrődtek, mert már
egy ideje magamnál hordom őket.
- Az a legfontosabb, hogy érvényesek.
- Igen. - Araminta úgy tett, mintha az iratokat tanulmányozná. Rettenetesen idegesítette, hogy a
házigazda fölállt, hanyagul leült mellé a kanapé karfájára, és bizalmasan átnézett a válla fölött.
Arcszeszének illata csiklandozta az asszony orrát. - Itt van, Mr. Santander — mondta, s közben egy
kicsit odébb csusszant. — Esetleg hívjuk fel rögtön a biztosítót?
- Egyszerűen hagyja csak itt az egész paksamétát - javasolta a férfi, majd kivette Araminta kezéből a
papírokat, és futólag átnézte őket. - A többiről majd én gondoskodom. Egyébként, mivel
szomszédok vagyunk, ráadásul nem is olyan öregek, szólíthatnánk egymást a keresztnevünkön is -
jegyezte meg, és kérdőn felvonta sűrű szemöldökét.
- Igen, persze - felelte Araminta olyan könnyedén, mintha az ilyesfajta találkozások hétköznapiak
lettek volna számára. Aztán hirtelen fölpattant. - Most már tényleg mennem kell. Köszönöm a kávét
és a megértését.
- Ugyan, szóra sem érdemes - felelte a férfi, és fölállt. - Felsegíthetem a kabátját?
Amikor keze véletlenül az asszony vállához ért, Araminta megint érezte azt a különös bizsergést.
- Örömömre szolgált, hogy megismerhettem. - Victor meghajolt, megfogta és finoman az ajkához
érintette az asszony kezét. - Amint megtudok valamit, jelentkezem.
- Rendben van, és köszönöm.
Araminta idegesen elmosolyodott, majd elindult az ajtó felé. Minél előbb megszabadul innen, annál
jobb, gondolta.
Victor követte az előcsarnokba. Egy gyors búcsúzás után Araminta lesietett a lépcsőn a kocsijához.
Megkönnyebbülten csusszant be a kopott ülésre, majd elviharzott.
Útközben idegesen törte a fejét, vajon mi történhetett vele. Miért volt olyan nyugtalanító és
ugyanakkor ellenállhatatlanul vonzó számára Victor?
Ugyan, ne légy ostoba! — figyelmeztette magát. A férfiak már régen nem érdekelték. Pontosan tudta,
hogy soha többé nem fog találkozni senkivel, aki olyan lenne, mint Péter volt. A kedves, gyengéd
Péter, akinek kócos, szőke feje volt, szelíd tekintete és szeretetre méltó egyénisége. Pétert még
Araminta anyja is kedvelte, márpedig ez jelent valamit.
Victor Santander visszasétált a szalonba, és a helyet bámulta, ahol nemrégiben még Araminta
Dampierre ült. A nő tényleg kellemes meglepetés volt számára. Szinte nem is emlékezett rá, mikor
beszélgetett utoljára ilyen jól valakivel, akit ráadásul alig ismert.
Természetesen időnként voltak randevúi Rióban, Párizsban vagy New York-ban, melyek aztán a
hotelszobában végződtek. Becsvágyó nőkkel, akik tisztában voltak a játékszabályokkal. De amióta
Isabella olyan csúnyán megcsalta, többé egyetlen nőben sem bízott. Cinikus lett, és meggyőződésévé
vált, hogy minden nő becstelen és gátlástalan, mindent megszereznek maguknak, amit csak
megkaphatnak.
Éppen ezért csodálkozott azon, mennyire élvezte Araminta társaságát. Még a biztosítási papírjait is
megtartotta, hogy ürügye legyen egy újabb találkozóra. A nő feltűnően tartózkodónak tűnt, márpedig
ez új volt Victor számára. Az volt a benyomása, hogy Aramintát idegesíti a férfiak társasága.
Ez a gondolat tetszett neki. Nem mintha ellenére lett volna egy kis kaland vagy flört egy helyi
csinibabával, de végül is azért vonult vissza Angliának erre a vidékére, hogy megtalálja a lelki békéjét,
gondoskodjon a lovairól, és nyugodtan foglalkozhasson tervezett új vállalkozásaival.
Mégis, Araminta mélykék szeme, selymes szőke haja és - ahogy az ormótlan pulóver alatt sejtette -
káprázatos alakja reménysugarat jelentett a számára.
Victor sóhajtott egy nagyot, fejét csóválva visszament a dolgozószobájába, és megpróbálta
elhessegetni az iménti vendég képét, hogy gyakorlatiasabb dolgokra fordíthassa a figyelmét.
3. FEJEZET
- Kétszázezer példány? - kiáltott fel Araminta hitetlenkedve. - Ez nem lehet igaz! Ilyen jól megy az új
könyvem?
- Úgy néz ki - erősítette meg izgatottan az ügynöke, Pearce Huntington a telefonban. - Sőt mi több,
még tévéinterjúk is szóba kerültek. Most aztán igazán befuthatsz.
- Csak éppen magam sem tudom, hogy be akarok-e futni. Persze, szeretném, ha sikeresek lennének a
könyveim, hogy szeressék a gyerekek, és hogy pénzt keressek vele. De ez az egész médiaőrület...
- Butaság! Élvezni fogod.
- Nem hiszem - ellenkezett Araminta hevesen. - És nem akarom, hogy bármilyen időpontban
megegyezz a sajtóval anélkül, hogy velem megbeszélted volna, Pearce. Egyszerűen nem készültem
még fel erre.
Egy pillanatig csend uralkodott a vonal másik végén.
- Araminta, mikor zárod már le végre a múltat, és fogadod el, hogy fényes jövő előtt állsz? Tudom,
hogy eleinte csak azért kezdtél el írni, hogy eltereld a figyelmedet, és valamivel elfoglald magad. De
lassan komolyan el kellene gondolkodnod az életeden és a karriereden. A Phoebe Milk és a varázslók
fogadalma csodálatos, lebilincselő könyv, a gyerekek imádni fogják. Ébresztő! Itt az ideje, hogy élj a
lehetőséggel. De mi lenne, ha mindezt egy kávé mellett beszélnénk meg?
A kávé szó hallatán Araminta előtt akaratlanul is megjelent Victor Santander gyönyörű sötét szeme,
majd tekintete a fekete-arany csomagolású, frissen őrölt kávéra esett, amit Manuel adott neki.
- Nem bánom. Végiggondolom a dolgot, aztán jelentkezem.
Amint letette a kagylót, észrevette, hogy hónapok óta most először volt jókedve. Úgy tűnik, a könyve
befut, ráadásul állandóan az új szomszéd járt az eszében. Kedves mosolyát egyszerűen nem tudta
kiverni a fejéből, orrát még mindig csiklandozta arcvizének illata.
Nevetséges, hogy csak azért, mert a férfi jóképű, úgy viselkedem, mint egy tizenéves, gondolta. Aztán
eszébe jutott, hogy elérkezett a délutáni teázás ideje.
- Szörnyű volt? - kérdezte Lady Drusilla rögtön, ahogy Araminta belépett a
tálcával.
- Kire gondolsz? Az új szomszédunkra?
- Ki másra? Az új tejesember aligha érdekelne - felelte foghegyről az anyja. -Csak tudnám, miért vagy
még mindig ilyen szétszórt. Össze kellene már szedned
magad!
Araminta magában elszámolt tízig, aztán letette a tálcát. Ha minden jól megy, és a könyve tényleg
siker lesz, már nem kell sokáig elviselnie az anyja szurkálódó megjegyzéseit.
- Szóval? - nyaggatta Lady Drusilla. - Milyen?
- Egész kedves - felelte kitérően.
- Mit jelentsen az, hogy egész kedves? Fiatal? Vagy öreg? Jóképű? Jómódú?
Vagy egyszerűen csak átlagos?
- Hát átlagosnak igazán nem mondanám. Éppen ellenkezőleg, egy valódi úriember. Még egy kis
csomag kávét is kaptam tőle ajándékba.
- Kávét? - fintorgott Lady Drusilla. - Csak nem azt akarod mondani, hogy fűszeres?
- Jaj, dehogy! Kávéültetvénye van.
- Na, az már tényleg valami.
- De miért? - kérdezte Araminta mérgesen. — Nekem aztán teljesen mindegy, hogy mi a
foglalkozása. A fő, hogy kedves ember, és jó szomszéd. Egyébként
brazil.
-Vagy úgy. Egy brazil kávéültetvényes aChippenham Manorban. Szegény sir Edward, ha tudná,
forogna a sírjában. Sosem fogom megérteni, hogy az a szörnyű unokaöccse miért nem akarta
megtartani a birtokot.
- Még szerencse, hogy nem akarta. Semmi szükségünk egy kiállhatatlan szomszédra -jegyezte meg
Araminta. - Victor Santander egészen más. És tökéletesen beszél angolul.
- Még az is lehet, hogy az anyja Angliából származik. Vagy a nevelőnője -vélte Lady Drusilla. -
Kérlek, Araminta, óvatosan töltsd a teát! Ezerszer mondtam már, hogy figyelj oda a szűrőre! -
sóhajtotta. - Tudod, hogy ma este lesz a vadászbál szervező bizottságának ülése. Szükségem van a
segítségedre.
- Sajnálom anya, de nincs időm. Még dolgoznom kell a könyvem kefelevonatán.
Lady Drusilla lebiggyesztette az ajkát.
- Hihetetlen, hogy egy vacak gyerektörténet miatt elhanyagolod a kötelességedet. Nem erre
neveltelek.
Aramintának majdnem kiszaladt a száján, hogy a kiadó kétszázezer példány megjelentetését tervezi,
de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Minél kevesebbet tud az anyja az ő küszöbön álló
karrierjéről, annál kevesebb akadályt gördíthet az útjába. Bármennyire is utálja, talán mégiscsak
szükség lesz néhány nyilvános szereplésre. Akkor elég pénzhez juthatna, hogy szabad legyen, és végre
a saját életét élhesse.
Három nappal később Lady Drusilla éppen a kertbe indult, amikor megcsörrent a telefon.
- Tessék - szólt bele a kagylóba ingerülten. Sietett, mert odakint esőre állt.
- Jó reggelt kívánok. Beszélhetnék, kérem, Miss Dampierre-rel?
- Mrs. Dampierre. Sajnálom, de nincs itt. Ki keresi?
- A nevem Victor Santander.
- Vagy úgy! Az új szomszéd. Lady Drusilla Taverstock vagyok, Araminta édesanyja.
- Nagyon örvendek, Lady Drusilla. Még nem volt szerencsém megismerkedni önnel, de remélem,
hogy a közeljövőben bepótolhatjuk.
Lady Drusilla egy kissé megenyhült. A férfinak legalább jó a modora.
- Talán átjöhetne hozzánk valamikor vacsorára.
- Szívesen. Nagyon kedves öntől.
Araminta anyja lázasan gondolkodott. Gyorsan kell cselekednie, mielőtt Marion Nethersmith lecsap a
férfira. így akkor majd ő lehet az, aki beszámolhat a többieknek az új szomszédról.
- A holnap este megfelelne?
- Természetesen.
- Jó, akkor holnap fél nyolckor várjuk.
- Köszönöm a meghívást. És kérem, mondja meg a lányának, hogy magammal hozom a biztosítási
papírokat. Előre örülök a holnapi napnak.
Remek, gondolta Lady Drusilla elégedetten, ahogy lefelé sietett a lépcsőn. A tudat, hogy megelőzte a
szomszédjait, sokat javított a hangulatán. Marion el fog sárgulni az irigységtől és a kíváncsiságtól!
- Hogy mit csináltál?
Araminta csípőre tett kézzel állt az anyja előtt, és dermedten bámult rá.
- Meghívtam vacsorára. Talán rosszul hallasz?
- Hogy tehettél ilyet? Hiszen még alig ismerjük azt az embert. Jaj de kínos! -tördelte a kezét Araminta
kétségbeesetten.
- Miért izgatod fel magad ennyire? Pusztán udvariasságból tettem.
- Azért megkérdezhettél volna engem is.
Araminta zavartan huppant le a legközelebbi karosszékre, és azon töprengett, tulajdonképpen mi a
borzasztó abban, ha Victor Santander átjön vacsorára.
Amikor Lady Drusilla megtudta, hogy új szomszédjuk egyenruhás alkalmazottakat tart, elhatározta,
hogy házhoz hozatja a vacsorát ahelyett, hogy Olive szegényes szakácstudományára hagyatkozna.
Azzal aligha lehetne mély benyomást tenni egy olyan emberre, aki saját szakácsot foglalkoztat.
Másnap este negyed nyolckor Araminta ágyán halmokban álltak a ruhák. Egy szük fekete Armani
ruha és egy szürke selyemnadrág között tétovázott. A ruha, amelyet nem sokkal Péter halála előtt
vett, és amit még sohasem viselt, talán túl elegánsnak tűnhet egy hétköznapi vacsorához. De vajon a
nadrág nem túl egyszerű-e?
Miután már harmadszor öltözött át, hirtelen a szürke selyemnadrág mellett döntött. Vetett még egy
utolsó pillantást a tükörbe. Már régen nem érezte magát olyan magabiztosnak, mint most.
Míg lefelé lépkedett a széles lépcsőn, elhatározta, hogy a jövőben ismét nagyobb gondot fordít majd a
külsejére. Főként, hogy hamarosan nyilvános szereplések várnak rá. A gondolattól a hideg
futkározott a hátán. Nagyot sóhajtva lépett be a szalonba, ahol az anyja éppen az utolsó parancsokat
osztotta ki a személyzetnek.
Victor hajszálpontosan fél nyolckor állt meg Bentley-jével Taverstock Hall bejáratánál. Kiszállt,
megigazította sötétszürke, kétsoros zakóját, könnyedén felszaladt a lépcsőn, és becsöngetett. Egy
barátságosan mosolygó, szobalányegyenruhát viselő fiatal nő nyitotta ki az ajtót és vezette a szalonig,
ahonnan beszélgetés foszlányai és pohárcsörgés hallatszott ki.
Victor megállt a küszöbön, és körülnézett. A tekintetével Aramintát kereste. Néhány másodpercig
észrevétlenül legeltette rajta a szemét. Nem csalt a megérzése, a nőnek valóban lélegzetelállítóan jó az
alakja. Egyszerűen elragadóan néz ki, ahogy a kandalló mellett egy idősebb férfival beszélget. Magas
és karcsú, ujjatlan selyem felsőjének vékony anyaga alatt kirajzolódnak telt keblei. Nagyon
szexi...
- Ha nem tévedek, Mr. Santander!
Egy a hatvanas évei közepén járó, rendkívül elegáns, sovány nő lépett oda hozzá. Fekete koktélruhát
és hatalmas gyémánt kitűzőt viselt.
- Jó estét, Lady Drusilla. - Victor az ajkához emelte a nő kezét. - Nagyon köszönöm a meghívást.
- Szóra sem érdemes. Én köszönöm a gyönyörű virágokat - mondta az idős asszony, miközben
alaposan megbámulta a férfit. - Lépjen beljebb, bemutatom
a többieket.
A ház úrnője szemmel láthatóan élvezi, hogy bevezethet a helyi társaságba, állapította meg magában
vidáman Victor. Amikor felemelte a fejét, tekintete összetalálkozott Araminta kissé félszeg, de vidám
pillantásával. Váltott néhány szót a vendégekkel, majd odalépett hozzá.
- Jó estét!
- Jó estét!
A nő udvariasan mosolygott. Igyekezett leplezni, hogy amióta a férfi megérkezett, a szíve hevesebben
ver, és a homlokát kiverte a veríték.
- Remélem, nem unatkozik nagyon. Attól tartok, itt vidéken nem sok lehetőség nyílik a szórakozásra.
- Nem is azért költöztem ide, mert szórakozásra vágytam - magyarázta a férfi, akinek közelsége és
kellemes illata teljesen összezavarta Aramintát. - Éppen ellenkezőleg, azért jöttem ide, hogy
nyugalmat és békét találjak. Nem is számítottam rá, hogy ilyen gyorsan jön az első meghívás. De
természetesen nagy öröm számomra, hogy megismerkedhetem a szomszédjaimmal. Különösen, ha
ilyen elbűvölőek.
A férfi elragadtatott pillantásától Araminta hirtelen olyan nőiesnek és kívánatosnak érezte magát,
mint amilyennek már hosszú ideje nem.
- Mivel kínálhatom meg? - kérdezte gyorsan.
- Egy whiskyt kérek jéggel.
Araminta megkönnyebbülve fordult el, hogy gondoskodjon az italról. Mi a csuda ütött bele? Hiszen
ez a férfi egyszerűen csak egy szomszéd.
Gyönyörű nő, hihetetlen vonzerővel, gondolta Victor, miközben Aramintát figyelte. Valószínűleg
férjezett, de akkor hol lehet a férje? Talán nemrégiben válhatott el, és ezért ilyen tartózkodó. A
gondolat tetszett neki, de nem foglalkozott vele tovább. Kezében az itallal úgy döntött, hogy lesz egy
kellemes estéje.
Araminta az asztal másik végéről figyelte, amint anyja alaposan kifaggatta Victor Santandert.
Csodálta, hogy a férfi milyen udvariasan válaszolgatott anélkül, hogy bármit is elárult volna magáról.
Araminta mindent megadott volna azért, hogy ezt a mai vacsorát megússza. Amikor a legtöbb
vendég már elbúcsúzott, alig várta, hogy végre kikísérhesse a férfit.
- Kellemes este volt. - Victor megint úgy nézett rá, hogy Araminta szíve nagyot dobbant. —
Rábeszélhetném arra, hogy holnap velem vacsorázzon a birtokomon? Ma este egyáltalán nem volt
alkalmunk, hogy átbeszéljük a biztosítással kapcsolatos ügyeket.
- Ez igaz - ismerte el Araminta, de fogalma sem volt, mit is mondhatna. A férfi túl közel állt hozzá,
amitől teljességgel összezavarodott.
- Nos, lenne kedve hozzá?
- Attól tartok, nem megy — tért ki Araminta a meghívás elől, amikor meglátta az anyját közeledni. -
Majd telefonon megbeszélünk mindent.
- Ahogy kívánja.
Victor kézcsókkal búcsúzott, majd ajkával finoman megérintette az asszony
csuklóját.
Araminta megborzongott, majd hirtelen elöntötte a forróság. Nyelt egy nagyot, és elhúzta a kezét.
Amikor észrevette a csillogást a férfi szemében és az ajkán játszó finom mosolyt, szinte forrt benne a
méreg. Hogy is viselkedhetett ilyen ostobán? Victor sarkon fordult, majd győzelme biztos tudatában,
könnyedén lesietett a lépcsőn a kocsijához.
Araminta dobogó szívvel bámult utána. Egyetlen férfi sem váltott ki belőle eddig ilyen érzelmeket
Egyszerre volt izgató és ijesztő.
Ösztönei azt súgták, hogy jobb lesz távol tartania magát a férfitól. Szinte semmit sem tud róla, mégis
van benne valami kifürkészhetetlen, valami veszélyes. ő lenne a legutolsó, akivel viszonyt kezdenék,
fogadkozott magában. Kiváltképp azért, mert esze ágában sincs viszonyt kezdeni senkivel.
- Araminta!
- Jövök már, anya.
Becsukta a bejárati ajtót, és visszaballagott a szalonba, ahol az anyja kényelmesen ült a kandalló előtt,
és egy pohár pezsgőt szürcsölgetett.
- Meg kell, hogy mondjam neked, nagyon kellemesen meglepődtem az új szomszédunkon. Te
tudtad, hogy Etonban tanult?
- Nem, nem tudtam. Ha nincs ellene kifogásod, most elmennék lefeküdni -felelte Araminta, és a
homlokára tette a kezét. - Nagyon fáj a fejem.
Lady Drusilla, aki másra sem vágyott, mint hogy alaposan kivesézhesse valakivel az estét, csalódottan
biggyesztette le az ajkát.
- Rendben.
Araminta gyorsan felmenekült a szobájába.
4. FEJEZET
Már eltelt néhány nap a vacsora óta, és Araminta igyekezett meggyőzni magát, hogy érdeklődése az új
szomszéd iránt csak átmeneti szeszély volt. Teljesen elfoglalta kéziratának javítása, mivel a kiadó a
lehető legrövidebb időn belül szerette volna megjelentetni a könyvet. Ennek ellenére úgy döntött,
hogy megérdemel egy kis kikapcsolódást, és kilovagol. A munkával már amúgy is majdnem készen
volt.
A laptopja fölött eltöltött hosszú napok után élvezte a hajába kapó hűvös szelet és a szabadság
érzését. Amikor az erdő szélén meglátott egy másik lovast, megcsodálta büszke tartását és nemes
lovát. És ekkor hirtelen majdnem megállt a szívverése. Csak nem Victor Santander közeledik feléje?
A lázas munkában teljesen megfelejtkezett a telefonüzenetről, amit a férfi hagyott számára. Fel is
készült a szemrehányásra, hiszen szomszédjának minden oka megvolt, hogy haragudjon rá.
Victor megállította a lovát, és figyelte, ahogy Araminta is lassított. Az asszony varázslatosan nézett ki
a táncoló kanca nyergében. Arckifejezése olyan volt, mint egy bűntudatos gyereké, ami bizonyára
annak tudható be, hogy elfelejtette őt visszahívni. A férfi mérgelődés helyett inkább jót mulatott
ezen, és Araminta lova mellé irányította a sajátját. Bosszantotta, hogy az asszony olyan közönyösen
viselkedik vele szemben, holott le merte volna fogadni, hogy valójában rendkívül szenvedélyes.
Tetszett neki az a gondolat, hogy elcsábítsa, és így próbálja meg kideríteni: tényleg megvan-e benne
az általa sejtett erotikus tüz. Időközben megtudta, hogy Araminta özvegy. Ez kapóra is jött neki,
mivel így nem kell féltékeny férjjel számolnia.
- Üdv! - vetette oda könnyedén, amikor egymás mellé értek.
Ismét feltűnt neki, milyen csinos a nő kipirult arcával és széllfútta szőke tincseivel, amelyeket most
szívesen az ujjai köré tekert volna.
- Hello.
- Nem kapta meg az üzenetemet? - kérdezte a férfi szigorú tekintettel, de magában nagyon is élvezte,
hogy Araminta elvörösödött.
Hát még azt milyen szórakoztató lenne látni, hogy a szépséges Araminta Dampierre a karjában
vergődik! Márpedig ez így lesz, efelől a sikerekhez szokott. Victornak kétsége sem volt.
Elfelejtettem visszahívni - vallotta be a nő. - Túlságosan is el voltam foglalva a könyvemmel.
Értem — felelte Victor hűvösen. — Én viszont felhívtam a biztosítótársaságot. a napokban elküldik
magának azt a nyomtatványt, amit ki kell majd töltenie.
- Sajnálom, nekem kellett volna erre gondolnom.
- Csakugyan.
- Nagyon szégyellem. - Araminta összeszorította a száját, és megállította a lovát. - Ha dolgozom,
időnként mindenről megfeledkezem.
- Valóban?
A férfi figyelmesen tanulmányozta Aramintát, és azon töprengett, vajon hajlandó lenne-e egy kis
kalandra. Éppoly félénk, mint a lova, gondolta.
- Jóvátehetem valahogy a magának okozott bosszúságot? - kérdezte Araminta félszegen.
- Igen, jóváteheti - nevetett a férfi. Máris elérte, amit akart. - Jöjjön el hozzám ma este vacsorára.
-Ó, attól tartok...
- Nem arról volt szó, hogy jóvá akar tenni valamit? A férfi sötét szeme kihívóan csillogott.
- Igen, de...
- De? - vonta fel a szemöldökét Victor.
- Nos, nem bánom - bólintott Araminta. - Hány órakor?
- Nyolckor. Ha akarja, magáért megyek.
- Köszönöm, nem szükséges.
- Akkor este találkozunk — mondta Victor, majd fölnézett az égre. — Legjobb lesz, ha elindul
hazafelé, mielőtt esni kezd. Melyikünk ér előbb az úthoz?.- Megfordította a lovát, és galoppozni
kezdett a mezőn át.
Araminta, aki sohasem tudott ellenállni a kihívásoknak, üldözni kezdte. Hamarosan fej-fej mellett
lovagoltak Sussex zöld legelőin, majd egyszerre értek az
úthoz.
— Ügyesen lovagol - jegyezte meg elismerően Victor.
— A kedvenc hobbim - nevetett Araminta.
— Időnként meg kellene ezt ismételnünk - hajolt át hozzá a férfi, megragadta az asszony kesztyűbe
bújtatott kezét, és mélyen a szemébe nézett. -Nyolckor nálam.
Araminta pislogva nézte, ahogy a férfi elvágtat, majd azon töprengett, miért is hagyta magát
rábeszélni a vacsorára. A meghívás veszélyes lehet, és nehéz helyzetbe sodorhatja őt. Miközben azon
gondolkodott, hogyan tudná a beszélgetést vacsora közben a lehető legsemlegesebb mederben
tartani, csöpögni kezdett az eső.
Egy belső hang azt súgta neki, hogy ez a férfi túl dörzsölt és túl tapasztalt hozzá képest. Ostobaság,
hogy így vonzódik hozzá. Legfőbb ideje, hogy elnyomja ezeket a buta érzéseket. Mindössze egy kis
önfegyelem, mondta magának, majd kényelmes tempóban visszaügetett Taverstock Haliba.
A férfi nyugtalanítóan közel állt hozzá. Araminta úgy tett, mintha figyelmesen hallgatná Victor
szakavatott megjegyzéseit a falakon lógó, színes festményekről, ám titokban valami egészen más
foglalkoztatta. Teljesen összezavarodva igyekezett megfejteni, hogy egy férfi, akit jóformán alig ismer,
hogyan gyakorolhat rá ilyen erős hatást.
Araminta nem ismert magára. Féktelen és vad vágyakozása a férfi után valami olyasmi volt, amit
mások esetében mindig visszataszítónak talált, mert ő maga még sohasem élt át ilyesmit. Ha úgy
istenigazából utánagondolt, még soha senki iránt nem érzett testi vonzalmat. Még Péter esetében is
hosszú ideig eltartott, míg rájött, hogy kedveli őt. Ennél a férfinál azonban minden egészen más volt.
Araminta még egy ártalmatlan kis beszélgetés alatt is érezte a feszültséget és valami furcsa bizsergést.
A vacsora nagyon finom volt: homárpástétom és sült fácán. Victor mindent megtett, hogy a vendége
jól érezze magát, és maga is meglepődött, hogy Araminta milyen részletesen mesélt neki az új
könyvéről, illetve a jövőt illető reményeiről és félelmeiről. A férfi figyelmesen hallgatta, nyilvánvalóan
érdekelték, és le is nyűgözték a hallottak.
Araminta kellemesen érezte magát. Talán a beszélgetés, a gyertyafény és a bor, melyből újból és újból
kortyolt egyet, tette, hogy szívesen fogadta Victor kedvességét. Mosolygott, amikor a férfi felé
fordította a fejét, és ránézett. Sötét szemében aranyszínű szikrák csillogtak, és a tekintete olyan éles
volt, hogy Araminta attól félt, olvas a gondolataiban. Hirtelen megborzongott, és csak remélni tudta,
hogy Victor nem jön rá, mi játszódik le benne.
- Fázik? - kérdezte a férfi, majd átkarolta.
- Nem. Jól vagyok - suttogta Araminta, és érezte, hogy egyre szaporább a pulzusa.
El akart húzódni, de a teste nem engedelmeskedett.
- Adja ide a poharát. '
Victor elvette tőle az italt, és mélyen a szemébe nézett. A háttérben halk jazz szólt. Araminta arra
gondolt, most minden olyan, mint egy gyönyörű mesében. A férfi közelebb lépett hozzá, ő pedig
érezte testének melegét, arcszeszének csábító illatát. Úgy érezte, elhomályosul körülötte minden, bár
ezen a ködön áthasított még egy józan gondolat. Ami itt történik, annak nem lenne szabad
megtörténnie. De Victor fogva tartotta a tekintetével, és amikor átölelte és magához húzta, Araminta
képtelen volt ellenállni. Hirtelen semmi másra nem vágyott, mint a férfi csókjára. És Victor meg is
csókolta. Eleinte meglepően lágyan, de aztán hevesebben. Majd határozottan a nő ajkai közé
csúsztatta a nyelvét, felfedezve szája belsejét, ahogy eddig ezt még soha senki sem tette. Ez nem
olyan csók volt, mint ahogyan Péter csókolta őt. Előjátékként semmi gyors, célratörő kényeztetés,
hanem egy heves, gyengéd és izgató felfedezőút.
A csók egyre szenvedélyesebbé vált, és valami egészen új élményt jelentett Aramintának. Kissé
tétován adta meg magát a szédítő, izgató érzésnek, Victor karjában elgyengült, és a magáén érezte
erős, izmos testét. Tudta, hogy még soha egyetlen férfit sem kívánt annyira, mint most Victort.
A férfi végigsimogatta Araminta karcsú testét, megcirógatta a hátát, átkarolta a derekát. Amikor
gyengédsége egyre követelőzőbb lett, Araminta halkan felnyögött. A következő pillanatban már az
egyik széles kanapén hevertek, és Victor ügyes ujjaival kigombolta az asszony selyemblúzát. Araminta
józan esze azt súgta, hogy azonnal be kellene fejeznie ezt az egészet, de túlságosan is vágyott a férfira,
és képtelen volt ellenállni a csábításnak. Amikor az a hüvelykujjával lágyan masszírozni kezdte
ágaskodó mellbimbóit leheletvékony melltartója alatt, a kéjtől egyre hangosabban zihált. A forró vágy
futótűzként terjedt szét a testében.
Még jobban a férfihoz simult, és alig várta, hogy végre a teste minden pontján érezze a kezét. Victor
türelmetlenül tolta félre a fölösleges ruhadarabot, és tovább simogatta. Amikor Araminta megérezte
combja között az ujjait, nagyot sóhajtott, hátrahajtotta a fejét, és megadta magát a leírhatatlan
örömérzésnek, melyet a férfi kényeztetése váltott ki belőle. Szinte reszketett a vágytól, és amikor
Victor már a legrejtettebb testrészénél járt, a feszültség végre kimondhatatlan gyönyörré változott
benne.
- Szép vagy — suttogta a férfi. - Gyönyörű vagy, és rettenetesen kívánlak. Araminta élete legszebb és
ráadásul legváratlanabb csúcspontjától fölkavarva pihegett a férfi karjában, amikor hirtelen egy
figyelmeztető hang szólalt meg benne. Ami az imént történt, annak nem lett volna szabad
bekövetkeznie. Valóban Victor Santanderrel, egy olyan férfival fekszik a kanapén, akit alig ismer?
Vajon a férfi mit gondolhat most róla?
Nagy valószínűséggel semmit, hiszen Victort ebben a pillanatban más sem érdekelte, mint hogy
Aramintát megfossza maradék ruhadarabjaitól. Az asszony váratlanul felült, és kibontakozott a férfi
öleléséből. Victor a homlokát ráncolta.
- Mi baj van, querida, kedvesem? - kérdezte.
Kisimította sűrű, fekete haját a homlokából, szeme lángolt a vágytól.
- Semmi. Azaz... Fogalmam sincs, hogyan történhetett ez meg - mondta Araminta rekedten, és
zavartan igyekezett összeszedni a ruháit. - Tényleg nem tudom, mi ütött belém.
Idegesen tapogatta melltartója kapcsolóját, majd reszkető kézzel begombolta a blúzát, és azt kívánta,
bárcsak több ezer mérföldnyire lehetne innen. Arca vörös volt a szégyentől, amikor rájött, milyen
messzire ment el. És milyen gyorsan.
Victor fölállt a heverőről, kezébe vette whiskys poharát, és néhány lépéssel távolabb megállt. Meg
sem próbálta visszatartani Aramintát, mindössze kívülálló szemlélőként figyelte, ahogy igyekszik
rendbe hozni a külsejét. Hogy mi idézte elő benne ezt a hirtelen elutasítást, rejtély maradt a számára.
És bár bosszús volt, az asszony most bűvölte csak el igazán.
Meglepődött azon, hogy Araminta eleinte milyen készséggel fogadta a közeledését, de később mégis
beigazolta a róla szerzett első benyomásokat. Nyilvánvalóan tapasztalatlan, és fogalma sincs arról,
hogy milyen izgató nő. Ilyen körülmények között talán szerencse, hogy ennél több nem történt
közöttük.
A férfi odalépett az ablakhoz, hogy megnyugodjon. Jobb is ez így, gondolta. De tagadhatatlan, hogy
az imént fantasztikus dolgokat élt át. Csak csókolgatta és simogatta Aramintát, de... Hirtelen
odafordult hozzá.
- Miért nem maradsz itt éjszakára? — kérdezte.
- Idehallgass, ennek az egésznek nem lett volna szabad megtörténnie, és velem még soha nem is
fordult elő ilyesmi - hadarta az asszony idegesen.
- Megtörtént, mert mindketten így akartuk - felelte a férfi nyersen. - Végül is mindketten felnőtt
emberek vagyunk, akik vonzódnak egymáshoz.
- Meglehet. - Araminta kihalászta a fél pár cipőjét az egyik párna alól. - De ez még messze nem elég
ok arra, hogy... hogy...
Mivel nehezen tudta kifejezni magát, kétségbeesett grimaszt vágott.
- Arra, hogy ágyba bújjunk egymással? De miért is ne? Ennél jobb okot el sem tudnék képzelni.
- Nem? - sziszegte most már dühösen az asszony. - Én viszont igen. Méghozzá sokat.
- Mindenesetre elég sokáig tartott, míg az eszedbe jutottak, querida - felelte a férfi szárazon.
Araminta haragosan bámult rá.
- Elveszítettem a fejem. Sajnálom, hogy téves benyomásokat szereztél rólam. Most pedig mennem
kell.
- Természetesen.
A férfi gúnyosan mosolygott, majd csalódottságát leplezni igyekezve figyelte, ahogy Araminta felkapja
a táskáját. De hát tulajdonképpen miért is csalódott? Nevetséges. Hiszen alig ismeri ezt a nőt.
Talán mindannak ellenére, amit Isabellával végigcsinált, még mindig őrzött valami ostoba vágyat a
romantikára. Az járt a fejében, vajon Araminta Dampierre valóban olyan ártatlan, mint amilyennek
mutatja magát? Ha valaki, hát ő aztán tudta, mire képesek a nők. Hogyan hihette akárcsak egyetlen
pillanatig is, hogy ez a nő más lenne, mint a többi?
A sötét úton hazafelé autózva Araminta újból és újból feltette magának a kérdést, miért viselkedett
így. Ilyesmi még tizenéves korában sem történt meg vele. tény, hogy Victort azelőtt mindössze
néhány alkalommal látta, nem javított a helyzeten. Örült, hogy még éppen idejében megjött a józan
esze. Különben most Santanderrel gyűrné a lepedőt.
Még elgondolni is rettenetes! Tényleg ő volt az, aki néhány perccel ezelőtt még kéjesen nyögdécselve
feküdt Victor karjában? Eszébe jutott Péter, és rögtön felébredt a lelkiismerete. Egész este
egyetlenegyszer sem gondolt a férjére. És azokra a gyönyörű éjszakákra, amikor szerelmeskedés után
békésen egymáshoz simulva aludtak el. Köztük a szex szelíd volt és - mint ahogy ezt így utólag be
kellett vallania magának - nem különösebben izgató.
Csikorogva váltott sebességet, és rákanyarodott a Taverstock Haliba vezető kocsifelhajtóra. Lehet,
hogy nem is volt boldog Péterrel? Hiányzott valami az életükből? Miért ez a hirtelen kétség? És miért
lobbant szenvedélyre most egy jóformán idegen férfi karjában, míg boldog házasságuk alatt
egyetlenegyszer sem? Komolyan elgondolkodott azon, hogy valami nincs rendben vele.
Ahhoz túlságosan is kuszák voltak a gondolatai, hogy azonnal bemenjen a házba. Még csak az
kellene, hogy összefusson az anyjával! Ezért inkább leült egy padra a rózsalugasban, és az éjszakai
eget bámulta. A sápadt félholdat, ami hirtelen előbukkant a felhők mögül. Bárhogy is csürte-csavarta,
különös viselkedésére nem talált magyarázatot. Valószínűleg elment az eszem, gondolta. El is
határozta, hogy ilyen soha többet nem fordulhat elő vele. Alaposan megfizetem az árát annak, hogy
egyszer figyelmetlen voltam a parkolásnál, gondolta dühösen.
Victor is túl zaklatott volt ahhoz, hogy lefeküdjön. Sokáig állt még tépelődve az ablaknál, és nem
tudta eldönteni, vajon Araminta csak megjátszotta-e magát. Még mindig bosszantotta a csalódás,
másfelől viszont azzal nyugtatgatta magát, hogy így megspórolta a másnap reggeli kínos
magyarázkodást. Végül is számára ez a történet csak egy izzóan szenvedélyes, kellemes éjszakáról
szólt volna.
Töltött magának még egy pohár whiskyt, és átment a dolgozószobába. Ott azonban meg kellett
állapítania, hogy képtelen tisztán gondolkodni. Valószínűleg túl fáradt vagyok, vélte, majd
összegyűrte új brazíliai gyárának terveit.
— Ez az átkozott Araminta - sziszegte, és igyekezett nem gondolni arra, milyen szép volt a nő,
amikor az izgalomtól remegve feküdt a karjában.
Milyen boldogság volt, hogy úgy kényeztethette őt, ahogyan korábban nyilvánvalóan még senki...
Victor keserűen felnevetett, majd egy gyors mozdulattal felhajtotta a whiskyt, és lekapcsolta a lámpát.
A szobája felé menet szilárdan eltökélte, hogy egyszer s mindenkorra kitörli a fejéből gyönyörű
szomszédasszonyát.
5. FEJEZET
Araminta számára már másnap világossá vált, hogy nincs értelme úgy tenni, mintha mi sem történt
volna. Tényként kellett megállapítania, hogy előző este valamilyen megmagyarázhatatlan okból
elveszítette a fejét.
Mindenesetre alig volt ideje ezen tépelődni, mert már kora reggel megszólalt a telefonja.
- Itt Pearce beszél. A könyved megjelenési dátumát előrébb hozták, és ebből az alkalomból hatalmas
fogadást rendeznek a Ritz-ben. Alig tudom elhinni!
- Tényleg? És tőlem is elvárják, hogy ott legyek?
- Hát hogyne, te kis buta! Hiszen rólad szól az egész.
- Én nem hiszem, hogy...
- Még egy szó, és üvöltök - mordult fel a férfi. - Értsd már meg végre, ez a te könyved és a te
sikered! Egyáltalán nem örülsz neki? Kislány, ha ez a dolog bejön, rengeteg pénzt fogsz keresni.
- Valóban? Hát jó — felelte szórakozottan Araminta.
Ha belegondolt, hogy vadidegen emberekkel kell majd cseverésznie, elöntötte a hideg veríték.
- Ettől még nem dől össze a világ - nyugtatgatta tovább Pearce. - Azelőtt, hogy hozzámentél volna
Péterhez, mindig is társasági ember voltál. Mi a csuda történt veled?
- Nem tudom. Talán megváltoztam.
- Dehogy változtál meg! Csak elrejtőzöl az emberek elől.
- Péter nem szívesen mozdult ki itthonról, ezért keveset jártunk társaságba.
- De Péter már nincs köztünk - vetette közbe a férfi óvatosan. - Te viszont igen. Alakítsd ki a saját
életedet. Keményen megdolgoztál a sikeredért, hát élvezd, ahelyett, hogy elfutnál előle.
- Majd gondolkodom rajta. -Araminta idegesen csavargatta a telefonzsinórt. -Mikor lesz az a fogadás?
- Három hét múlva.
- Olyan hamar? - kiáltott az asszony rémülten.
- Igen. Az ég tudja, hogyan lesznek képesek ilyen rövid idő alatt piacra dobni a könyvet. Utazz el
Londonba, és vegyél egy alkalomhoz illő ruhát. Nem jelenhetsz meg az ócska farmerodban. Azt
akarom, hogy káprázatosan nézz ki. Ha kell, személyesen megyek el veled vásárolni.
- Köszönöm, de arra semmi szükség - felelte Araminta sértődötten.
Túl gyorsan zajlott ez az egész. Először az a tegnap esti őrület, most meg ez... Sodródott az
eseményekkel, ezért legszívesebben elrejtőzött volna a világ elől. Alig tette le a kagylót, amikor
hallotta, hogy az anyja szólítja.
- Araminta, sürgősen szükségem lenne a segítségedre a vadászbálhoz. Lady Drusilla hangja
visszazökkentette őt a szomorú valóságba.
- Nagyon sajnálom anya, de én akkor nem leszek itt. Aznap lesz a könyvem bemutatója Londonban.
-Atyavilág, de kellemetlen! Nem lehetne áttenni egy másik napra? Csak nem lehet olyan fontos!
- De igen, nagyon fontos. - Araminta kihúzta magát, mert most először tudatosult benne igazán,
milyen messzire jutott. - A példányszám eléri a kétszázezret.
- Az ég szerelmére, ez aztán a bátorság! -Anyja kétkedőén vonta fel a szemöldökét. - Remélhetőleg
nem fog az összes ott porosodni a polcokon. Csak pazarolják a papírt.
Araminta dühösen hátat fordított az anyjának, és otthagyta. Pearce-nek teljesen igaza van, el kell
mennie innen, a saját életét kell élnie, és nem szabad tovább tűrnie az anyja kötözködését. A legjobb
lesz, ha minél előbb elutazik Londonba megvenni azt a ruhát. Felszaladt a lépcsőn, és dühösen
letörölte a könnyeit. Ha már egyszer ő lesz a középpontban, akkor megadja a módját.
Három héttel később Araminta a Ritz báltermében állt, körülötte Pearce, a kiadója, valamint
újságírók, kritikusok és híres emberek, akik kifejezetten ebből az alkalomból repültek ide. A pincérek
pezsgőt és válogatott finomságokat szolgáltak föl, a háttérben egy jazz-zenekar játszott.
Az egész olyan valószínűtlennek tűnt: a halk zene, a poharak csörömpölése, az ömlengős dicséretek...
Araminta futó pillantást vetett a tükörbe, és a látvány büszkeséggel töltötte el. Tényleg jól nézett ki
Dolce & Gabbana márkájú koktélruhájában és a londoni sztárfodrász által készített frizurájával. Az
elégedett érzés némileg segített neki, hogy túlélje az elegáns fogadást.
De amikor épp egy fiatal, zselézett hajú, szemüveges újságíró felé fordult, összerezzent a rémülettől.
Egy férfi állt a bálterem bejáratánál sötétkék zakóban, világosszürke nadrágban, és elragadtatva
bámulta őt. Csak nem Victor Santander az?
Gyorsan elfordult, és próbált lehiggadni. Miközben a riporterrel beszélgetett, szemével nyugtalanul
pásztázta a termet, és idegesen szorongatta pezsgőspoharát. Honnan tud Victor a rendezvényről, és
mit keres itt?
Victor Santander az ajtóban állva figyelte Aramintát, és közben mosolygott magában. Remek ötlet
volt idejönni. Régi barátja, Pearce Huntington említette a ma esti fogadást, miközben a klubban
ebédeltek, és azt is mondta, hogy a bemutatott új könyv biztosan az eladási listák élére fog kerülni.
Victor csak úgy mellesleg érdeklődött a szerző felől, és egészen felélénkült, amikor meghallotta
Araminta nevét. Feltűnés nélkül olyan irányba terelte a beszélgetést, hogy a végén a mit sem sejtő
Pearce meghívta őt a rendezvényre.
Ahogy a terem másik végében álló Aramintát figyelte, ugyanolyan ellenállhatatlan vágyat érzett, mint
legelső találkozásuk alkalmával. Az asszony most másképp nézett ki, mint akkor, ezúttal csinos volt
és elegáns. Ruhája kiemelte gyönyörű, karcsú alakjának érzéki vonalait. Victor nem is tudta,
tulajdonképpen miért jött el. Talán mert egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből ezt a nőt.
Tudta, hogy Araminta már észrevette.
- Jó estét, és szívből gratulálok - mondta neki, mikor végre utat tört hozzá a
tömegen át.
Olyan közel lépett, hogy az asszony szinte beszorult közé és az újságíró közé.
- Jó estét!
- Remek ez a fogadás. Úgy látszik, a könyved nagy siker lesz.
- Lehetséges. Köszönöm.
- Lehetséges? Ennél több mondanivalód nincs is? — vonta fel a férfi mosolyogva a szemöldökét.
- Mit vártál? Hogy azt mondom: Igen, megfogom hódítani az eladási listákat? - csattant fel Araminta
idegesen.
- Nyugalom, querida! - Látta az asszony feldúlt tekintetét, és nem akarta még jobban felidegesíteni.
Az, ami kettejük közt történt, talán mégiscsak hiba volt. -Ma este már éppen elég lelkes dicséretet
hallottál.
Araminta némileg megenyhülve fordult a férfi felé.
- Mi tagadás - sóhajtotta. - Azonkívül a magas sarkú cipőhöz sem vagyok hozzászokva. Úgy fáj a
lábam, hogy mindjárt meghalok.
Victor körülnézett, és megállapította, hogy a vendégsereg kezd megfogyatkozni. Hirtelen
elhatározással megkérdezte:
- Észrevétlenül eltűnhetnénk innen, és elmehetnénk vacsorázni valahová. Az asztal alatt aztán akár le
is rúghatod a cipődet.
- Csak úgy nem mehetek el innen - tiltakozott Araminta, bár a javaslatot rendkívül csábítónak találta.
Állandóan mosolyogni és szellemeskedni túlságosan fárasztó volt számára. - Egyébként te mit keresel
itt?
- Meghívtak - vonta meg a férfi a vállát vigyorogva, ami - Araminta legnagyobb bosszúságára - a
közelben álló nők pillantását is magára vonzotta.
- Ki hívott meg? - kérdezte hűvösen.
- Pearce.
Honnan ismered?
Mindketten Etonba jártunk. Ma véletlenül együtt ebédeltünk, és említést tett a könyvbemutatóról.
Tettem róla, hogy meghívjon.
Arckifejezése olyan szemtelenül diadalittas volt, hogy Araminta akarata ellenére elnevette magát.
Merj rossz kislány lenni! - unszolta a férfi. - Már éppen elég reklámot csináltál a könyvednek, nem
kell megvárnod, amíg az utolsó vendég is elmegy.
Pearce meg fog fojtani.
Pearce azt teszi, amit mondok neki. Végül is én voltam az egyetemen a legfőbb bizalmasa.
- Imádod határozott kézzel intézni az ügyeidet, ugye? - nevetett Araminta.
- Lehet, de így legalább elérem, amit akarok.
- És mi lenne az? - kérdezte az asszony szinte kacéran.
- Várd ki a végét! Victor karon fogta Aramintát, és finoman az oldalkijárat felé terelte. - Úgy
teszünk, mintha csak kimennénk egy kicsit a friss levegőre.
- És a kabátom?
- Azt holnap is elviheted.
- Meg fogok fagyni...
- Ne aggódj, majd én melegítelek. És most csináld, amit mondok! - parancsolt rá a férfi, majd kézen
fogta és kihúzta az utcára, ahol a Bentley állt.
A kocsiból rögtön kiugrott a sofőr, kinyitotta nekik az ajtót, és máris az esti fényben tündöklő
Piccadillyn autóztak. Victor gondoskodóan átkarolta Araminlát, majd nem sokkal később megálltak a
Berkley Square egyik éjszakai mulatója előtt.
Míg Araminta kissé rendbe hozta magát a női mosdóban, a hirtelen fordulatra gondolt, amit ez a mai
este hozott. Biztosan teljesen megőrült, hogy Victorral idejött. Pont vele, akinek az útjából az elmúlt
hetekben pánikszerűen igyekezett
kitérni.
De ma este valahogy különösen jó hangulatban volt. A könyve valóban hatalmas érdeklődést váltott
ki, és holnapra már tele lesznek vele a könyvesboltok. Remélte, hogy az eladott példányszám megfelel
majd a magas elvárásoknak, és a könyv nem lesz bukás. Érzett ugyan magában némi félelmet, de
igyekezett elnyomni. Élvezni akarta ezt az estét, mert bármi történjen is, Victor kedves és
szórakoztató partner. Mindenesetre igyekezni fog, hogy ne kövessen el semmi butaságot.
Bátorítóan bólintott, odabiccentett a tükörképének, becsukta a retiküljét, és
mosolyogva kilépett az ajtón.
Milyen varázslatosán néz ki, gondolta Victor, miközben a főpincér az asztalukhoz vezette őket.
Varázslatos, okos és sikeres. Érdekes összetétel, meg kell hagyni. A fogadáson már észrevette,
Araminta milyen elegánsan és öntudatosan mozog a vendégek között. Közel sem olyan félénken és
visszafogottan, mint amilyennek korábban megismerte őt.
- Táncoljunk? - kérdezte, miután megvacsoráztak és ismét pezsgőztek. Amikor meglátta Araminta
rémült tekintetét, megnyugtatásául még hozzátette: - Ne aggódj, nem foglak elcsábítani. Csak táncolni
szeretnék veled.
- Rendben.
Elvegyültek a táncoló párok között, és hamar felvették a zene ritmusát. Amikor Victor átölelte
Aramintát, az asszony ugyanazt az izgató bizsergést érezte, amit mindig, ha a férfi hozzáért. Eszébe
jutott, legutolsó találkozásuk alkalmával hol és hogyan végződött az ilyesfajta érintés, és halkan
felsóhajtott. Ismét elöntötte a forróság, de elhatározta, hogy most nem törődik semmivel, csak élvezi
a zenét, a kellemes légkört, és nem engedi át magát a valóságtól elrugaszkodott álmoknak.
Már egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára éjszakai mulatóban járt. Talán még az esküvője
előtt lehetett, állapította meg magában fájdalmasan, mivel Péter kerülte a bárokat. Úgy érezte, mintha
visszacsöppent volna a múltba, amikor még vállalkozó szellemű fiatal nő volt, és hosszú, vidám
estéket töltött el a barátaival a divatos mulatókban. Aztán ezek a kiruccanások az esküvőjével
lezárultak.
Victor kiváló táncosnak bizonyult. Araminta átengedte magát a zene ritmusának. Jobban élvezte a
táncot, mint gondolta volna. Kísérője egész este kedves és figyelmes volt hozzá, és a házában történt
közjátékot egyetlen szóval sem említette. Nyilvánvalóan eltökélte, hogy annyiban hagyja az egészet, és
nem hozza zavarba őt. Érdekes módon Araminta emiatti megkönnyebbülésébe némi csalódás is
vegyült. Vagy lehet, hogy a férfi visszafogottsága csak trükk, hogy elaltassa a veszélyérzetét, és aztán
lerohanja, amikor ő a legkevésbé sem számít erre?
Nevetséges. Hiszen ő nem egy gyámoltalan kis egér, sőt abban a helyzetben van, hogy maga döntheti
el, mit akar és mit nem. A lényeg csak az, hogy állhatatos maradjon.
Amikor vége lett a zenének, visszatértek az asztalukhoz, és ittak még egy pohárral a finom,
gyöngyöző pezsgőből. Victor hirtelen nagyon hallgatag lett, ami elbizonytalanította Aramintát.
- Szeretnék javasolni valamit - mondta a férfi végül, majd mélyen az asszony szemébe nézett.
- Igen? - nyelt egyet idegesen Araminta.
- Holnapután elutazom Normandiába, ahol van egy vidéki házam, és ahol trenírozni fogom a
lovaimat. Szeretném, ha velem jönnél.
Araminta nagyot kortyolt a pezsgőből.
- Nem megy.
És miért nem? Nem azt kérem, hogy bújj ágyba velem. Mint barátok utazzunk el pihenni egy kicsit. A
repülőgépem indulásra kész.
Nem tehetem. Nincs nálam elég ruha, amit fölvehetnék, és különben is haza kell mennem.
- Hová? Az anyádhoz, hogy elmesélhesse, milyen volt a vadászbál? - A férfi csufondárosan fölvont
szemöldöke elárulta, hogy pontosan tudja, mi zajlik odahaza Aramintáéknál. - Azt hiszem, rád férne
egy kis kikapcsolódás.
Ebben Victornak igaza volt. De az asszony azt is tudta, milyen veszélyes lenne rábíznia magát a
férfira. Victor túlságosan is rafinált volt ahhoz, hogy hinni lehessen neki.
Kedves tőled, hogy meghívsz, de...
Ez egyáltalán nem kedvesség - vetette közbe Victor. - Egyszerűen csak szivesen vagyok együtt veled.
Nincsenek aljas terveim arra, hogyan csábítsalak el. köztünk nem történt semmi olyasmi, amit ne
akartunk volna mind a ketten.
Tudom, de...
- Próbáljuk meg elölről kezdeni, mint barátok! Tényleg örülnék, ha velem jönnnél - tette hozzá
csendesen a férfi, és közben megfogta Araminta kezét.
És mi lesz a kabátommal, amit otthagytam a Ritz-ben? - kérdezte az aszszony nem túl sok
meggyőződéssel, mert ennél jobb érv már nem jutott eszébe.
Azon töprengett, vajon az anyja mit fog szólni, ha egyik pillanatról a másikra elutazik egy
vadidegennel Franciaországba.
A kérdés rögtön megkönnyítette a döntést. Elege van már abból, hogy Lady Drusilla uralma alatt
éljen. És tényleg nagy szüksége lenne egy kis pihenésre.
- Rendben van -jelentette ki végül sugárzó mosollyal, és ő maga is meglepődött a bátorságán. - Veled
megyek. Majd holnap megveszem, amire szükségem
lesz.
- Nagyszerű, akkor legjobb, ha máris indulunk. Victor elégedetten kacsintott a főpincérnek.
6. FEJEZET
A férfi magánrepülőgépe leszállt Deauville repülőterén, majd nem sokkal később már Normandia
felé száguldottak, egy történelmi nevezetességü kisvárosba, Falaise-ba.
Szakadt az eső, amikor megálltak egy tizennyolcadik századi romantikus malomnál, amely közvetlenül
a várfal alatt emelkedett.
- Gyönyörű! - kiáltott fel Araminta lelkesen, amikor Victor bekanyarodott az udvarba.
- Örülök, hogy tetszik. Néhány éve vásároltam, de elég ritkán tartózkodom itt. Azt már nem
említette, hogy az épületet Isabellának vette, így itt minden rá
emlékezteti. Araminta társasága és derűs hangulata azonban hozzásegítette, hogy egy időre
megfeledkezzen a múltról, és élvezze a jelent. Egy középkorú nő nyitott nekik ajtót.
- Bonjour, Monsieur Victor - köszöntötte a férfit, majd barátságosan Araminta felé biccentett.
- Jó napot, Madame Blanc.
- Hogy tervezi, meddig marad? - érdeklődött a nő, miközben elindult előttük a széles lépcsőn.
- Néhány napig - felelte a férfi kitérőén. - Kérem, vigye Madame Dampierre holmiját a
toronyszobába. - Előreengedte Aramintát a tágas szalonba, amely Chippenham Manorral ellentétben
tipikusan angolosan volt berendezve, klasszikus festményekkel, széles, bársonybevonatú, kárpitozott
karosszékekkel és a nyitott kandalló előtt álló kényelmes kanapékkal.
- Meseszép -jegyezte meg Araminta, miközben kinyújtott kézzel a kellemesen meleg kandalló felé
indult. - Csodálom, hogy nem jössz ide gyakrabban.
- Lehetőségem éppen lenne rá — nézett rá fürkésző szemmel a férfi. - A lovaim itt vannak egészen
közel...
Victor váratlanul elhallgatott, némán meredt a lángokra és úgy tűnt, hogy gondolatai hirtelen
valahová nagyon messzire kalandoztak. Araminta jobbnak látta, ha nem faggatja tovább.
Innál valamit? - kérdezte a férfi. - Hozok egy üveg pezsgőt. Te csak maradj
itt, rögtön visszajövök.
Araminta elégedetten lehuppant az egyik mély fotelbe. Most már örült, hogy végül mégis eljött. A
nyugalom és a meghitt légkör körülölelte. Nem mintha laverstock Hall nem lenne nyugodt hely, de
ott az anyja bármelyik pillanatban betoppanhat a szobába, és csípős megjegyzésekkel piszkálhatja.
Kinézett az ablakon. Az eső szakadatlanul verte az üvegtáblákat. Nagyon kellemes volt ebben az
otthonos, meleg szobában ücsörögni, idegeskedés, kötelezettségek és állandó szemrehányások nélkül.
- A jégbe hűtött pezsgő -jelentette Victor, amikor üveggel a kezében visszatért.
A férfi fantasztikusan nézett ki agyonmosott farmerjában és a fekete pólóingben. Araminta csak
bámulta izmos, napbarnított karját, ahogy kinyitotta a palackot. Aztán gyorsan elfordította a fejét.
Hiszen csak barátokként érkeztek ide, erről nem szabad megfeledkeznie.
Mosolyogva vette el a poharat. Amióta beszállt a repülőgépbe, egyfolytában
nevethetnékje volt.
- A sikeredre - emelte Victor a magasba a poharát, és mélyen az asszony szemébe nézett. — Igyunk
arra, hogy a könyved bestseller lesz.
- Köszönöm - felelte Araminta lelkesen.
A siker, amióta szinte kézzelfogható közelségbe került, mégiscsak nagyobb élvezetet jelentett, mint
azt korábban gondolta. És akkor fogja csak igazán élvezni, ha ezáltal kiszabadulhat Taverstock
Haliból, és végre ismét saját otthont teremthet magának, bárhol legyen is az.
- Szívesen megtudnám, hogy mi jár most a fejedben - ült le vele szemben a
férfi.
- Semmi különös.
- Meséld csak el, hiszen nem harapok.
Azt nem, gondolta Araminta, viszont csókolsz. Mégpedig meglehetősen jól.
- Ha minden az elképzeléseim szerint alakul, talán tudok magamnak venni egy házat - mondta, majd
kortyolt egyet a gyöngyöző italból.
- És az édesanyád mit fog szólni hozzá? - kérdezte a férfi szenvtelenül, tekintetét a poharán
nyugtatva.
- Fogalmam sincs, de feltehetően lesz hozzá egy-két szava.
- Örül, ha a közelében vagy, ugye? - kérdezte Victor látszólag ártatlanul.
- Nem igazán. Neki olyan emberre van szüksége, aki függ tőle, és akit irányítgathat.
- És zaklathat - fűzte hozzá a férfi. Araminta csodálkozva emelte fel a fejét.
- Hát te ezt honnan tudod?
- Emberismeret. Az édesanyád túlságosan is határozott, querida.
- Inkább úgy mondanám: uralkodni akar mások felett - legyintett Araminta lemondóan. - Az én
hibám, hogy eltűröm, de néha egyszerűbb ráhagyni a dolgokat, mint veszekedni vele.
- Nem szeretsz veszekedni?
- Gyűlölök. Számomra sokkal fontosabb a nyugalom és a harmónia.
-A házasságod harmonikus volt? - kérdezte a férfi halkan, és úgy helyezkedett el, hogy jobban lássa az
asszonyt.
- Igen... igen, az volt. Nagyon is harmonikus.
- Értem.
Ez úgy hangzott, mintha a férfi számára a harmonikus azt jelentené: sivár.
- De egyáltalán nem volt egyhangú - sietett hozzátenni Araminta. - A házasságom... nos, az... —
kétségbeesetten keresett egy bizonyos szót, ami úgy írhatta volna le a Péterrel töltött időt, hogy
kifejezze vele a valóságot.
- Unalmas? - kérdezte a férfi, és átható tekintettel nézett Aramintára.
- A legkevésbé sem - tiltakozott az asszony, talán egy kissé túlságosan is gyorsan. -A közös életünk
szép volt, kellemes és...
- Kiszámítható?
- Igen. De fogalmam sincs, mi abban a rossz - felelte dacosan Araminta.
- Senki sem állított ilyesmit. Van kedved megnézni a szobádat? Fönt van a toronyban.
- Remek ötlet.
Araminta boldog volt, hogy vége szakadt ennek a kellemetlen beszélgetésnek. Követte a férfit egy
csigalépcsőn, föl a toronyba.
- Csodaszép! - szakadt fel belőle a kiáltás, amikor meglátta a szobáját, benne a széles baldachinos
ágyat és a tüll függönyöket.
Victor megfogta a kezét, és finoman megcsókolta a csuklóját.
- Itt boldog leszel, querida - mondta, majd eltűnt.
Araminta körülnézett. Lenyűgözte a bájos, öreg ház, és hozzá az elképzelés, hogy egyedül lehet itt
ezzel az izgató férfival, elzárva a külvilágtól.
Araminta, min jár az eszed? - intette magát. - Azért jöttél, hogy pihenj egy kicsit, semmi másért. Azzal
az elhatározással kezdte el kipakolni a táskáját, de pontosan tudta, korántsem biztos, hogy a dolgok
eszerint is alakulnak majd. Szerencsére Londonban vásárolt magának néhány meleg holmit, mert úgy
tűnt, errefelé igencsak hűvös az idő. Jókedvűen akasztotta be a ruháit a levendulaillatú tölgyfa
szekrénybe. Úgy döntött, hogy nem izgatja magát fölösleges gondolatokkal. Most csak az a lényeg,
hogy élvezze ezt a csodálatos környezetet, és lazítson egy kicsit.
Az ebéd marhahúslevesből, fehérborból és sajtokból állt. Evés közben Araminta és Victor élénken
beszélgettek, majd miután végeztek, átsétáltak a szalonba. Madame Blanc kávét és süteményt szolgált
fel nekik.
- Nem is merek belegondolni, hány kilót fogok itt fölszedni - mondta Araminta, és teátrálisan
felsóhajtott.
- Amilyen az alakod, neked aztán igazán nem kell ügyelned a kilókra - jegyezte meg Victor. - Csak
tudnám, hogy ti nők miért akartok folyton soványak lenni? Mi férfiak nemcsak a minőséget szeretjük,
hanem a mennyiséget is.
- Ez a kijelentés valahogy ismerősen hangzik.
- Mert ezt Spencer Tracy mondta Katharine Hepburnről. Nálad a minőség rendben van, de lehetne
egy kicsit több mennyiség.
Araminta csilingelve felkacagott.
- Ne nevess - nézett rá Victor, és szeme dévajul megvillant. - Mi férfiak szeretjük, ha van mit fogni.
- Tényleg? - Araminta igyekezett témát váltani. - Mondd csak, messze vannak innen a lovaid?
-Nem, körülbelül húszpercnyire. Ha akarod, holnap reggel odamehetünk. Ma délutánra egy
kirándulást terveztem Deauville-be. Esőkabátot feltétlenül hozz magaddal! Normandia ugyanolyan
esős, mint Anglia.
- Remek, akkor most gyorsan felmegyek, és átöltözöm.
Araminta felugrott, mert már kezdte idegesíteni Victor fürkész tekintete.
A férfi is felállt, és hosszasan bámult utána. Nem volt hozzászokva, hogy női vendége legyen a
házban. Amióta Isabellával kötött házassága tönkrement, senkit sem hozott ide. Még mindig
dühítette, hogy a felesége megcsalta, noha az érzései hevessége csillapodott. Minek is gyűlölné, hiszen
még arra sem érdemes? Ám azt sohasem fogja megbocsátani neki, hogy elvetette a gyereket, akit tőle
várt.
Victor mereven nézett kifelé az ablakon a dús zöld mezőre. Nem mintha anynyira akart volna
gyereket. De az, hogy egy nő képes hidegvérrel megölni egy magzatot, szinte sokkolta.
Megfordult, egy ideig a kandalló tüzébe bámult, és Aramintára gondolt. Vajon mi késztette arra, hogy
elmenjen a fogadására, és aztán idehozza őt? Tagadhatatlanul nagyon vonzó nő, aki régen elfelejtett
húrokat pendített meg benne. De nem hagyja, hogy bármi is ledöntse azt a falat, ami mögé az elmúlt
években az érzelmeit rejtette. Azon tépelődött, vajon Araminta tényleg elhitte-e, hogy csak
barátokként jöttek ide. Neki is éreznie kell, hogy szikrázik köztük a levegő.
Nagyot sóhajtva kipillantott az ablakon. Semmi kétsége sincs, hogyan végződik ez a kis kirándulás.
Eltöltenek itt néhány szép, szenvedélyes napot, míg elegük nem lesz egymásból, aztán mindketten
visszatérnek a saját életükbe, mintha mi sem történt volna. Mindenesetre erőszakoskodni nem fog.
Araminta nem tűnik túlságosan tapasztaltnak. Victor pontosan el tudta képzelni, milyen is lehetett
az asszony házassága.
Ajkára győzedelmes mosoly ült ki. Neki nem sürgős. Ellenkezőleg. Ha Araminta nem pottyan rögtön
az ölébe, az csak még izgalmasabbá teszi a dolgot.
Két órával később már Deauville sétálóutcáján andalogtak, ahol nyaranta csak úgy nyüzsögnek a
turisták. De most a hideg őszi szélben rajtuk kívül mindössze egy kutyáját sétáltató férfi és két
idősebb hölgy tűnt fel
Araminta a barátságtalan idő ellenére jókedvűnek, fesztelennek érezte magát. Csendben leballagtak a
partra, élvezték a friss levegőt és az égen kergetőző felhők látványát.
Amikor Victor átkarolta az asszony vállát, Araminta megborzongott. Tudta, sokáig képtelen ellenállni
annak a vágynak, amely a férfi házában töltött este óta gyötri. Vajon van-e értelme küzdeni ellene?
Kissé lassított a léptein, és a tenger
felé nézett.
Victor, mintha csak megérezte volna, mi játszódik le benne, odafordult hozzá,
és mélyen a szemébe nézett.
- Miért ne tennénk meg, ha mindketten akarjuk? — kérdezte, és hangját meszszire vitte a szél.
Araminta félénken mosolygott.
- Igaz is, miért ne? Csókolj meg. Azt akarom, hogy megcsókolj!
- Kérésed parancs - mormolta a férfi, majd a száját az asszony ajkára szorította, követelőzően és
szenvedélyesen megcsókolta.
Percekig álltak szorosan összefonódva a strandon.
- Menjünk haza! -javasolta Victor rekedt hangon.
- Menjünk.
Araminta megragadta a férfi kinyújtott kezét, majd jókedvűen futni kezdtek a
vizes homokon.
Az asszony szabadnak érezte magát, mintha mázsás kő esett volna le a válláról, és végre könnyebben
lélegezhetne. Egy pillanatra ugyan megfordult a fejében, hová vezethet ez az egész, de aztán
elhessegette a gondolatot, és Victorra nevetett. Elhatározta, hogy élvezni fogja ezt a pár napot, bármi
lesz is a vége.
Egy órával később már ismét Victor házában voltak. Amint felértek a csigalépcsőn a toronyszobába,
letépték egymásról a ruhát, és azonnal átadták magukat a szenvedélynek.
Araminta a legvadabb álmában sem képzelte volna, hogy a szex ilyen is lehet: kéjes, viharos és
gátlástalan. Kócosan, izzadtan, remegve feküdt Victor karjában, miközben hullámokban tört rá a
forró vágy. Érezni a férfi meztelen bőrét a sajátján, és hallani, ahogy rekedt hangon idegen szavakat
suttog a fülébe, hihetetlenül izgató volt.
Másnap reggel arra ébredt, hogy valaki finoman simogatja a haját. Csukott szemmel élvezte a
kényeztetést. Félálomban igazából azt sem tudta, hol van. Amikor végre felnézett, meglátta a fölé
hajoló Victort. Ekkor hirtelen az eszébe jutott minden. Előző este csak egyetlenegyszer, és akkor is
csak rövid időre hagyták el a hálószobát, hogy megegyék Victor isteni omlettjét, és megigyanak hozzá
egy üveg bort, mielőtt visszatértek volna a szerelmi fészkükbe. Araminta elvörösödött, amikor eszébe
jutott, milyen gátlástalanul adta át magát ennek a
férfinak.
- Maradj így! — kérte Victor kedvesen.
Megsimogatta az arcát, majd a nyakát. Arckifejezésétől Araminta szíve hevesebben vert. De vajon
rendjén van-e, hogy készségesen a férfi rendelkezésére áll, valahányszor annak csak kedve támad
hozzá?
Noha tagadhatatlan, ő maga is vágyik rá, hogy most, a reggeli derengésben
folytassák szenvedélyes együttlétüket.
Mielőtt döntésre jutott volna, Victor a takaró alá csúsztatta a kezét. Szeme sötét volt a vágytól.
Játékosan becézgetni kezdte Araminta ágaskodó mellbimbóját. Mielőtt az asszony tiltakozhatott
volna, már ott érezte a férfi száját a sajátján. A
csók szelíd volt, de határozott.
Araminta először védekezni akart, de Victor csak nevetett rajta. Ügyesen becsúsztatta nyelvét az
asszony szájába, kezét a tarkójára tette, és magához húzta. Befeküdt mellé az ágyba, átölelte, és
végigsimogatta a hátát. Araminta telt melle a férfi izmos felsőtestéhez szorult. Victor csókja egyre
szenvedélyesebb lett, megtörve az asszony minden ellenállását. Most, hogy benne is fellángolt a vágy,
tudta: ennél még sokkal többet akar. Nem tudott, de nem is akart ellenállni a férfi közeledésének.
Ám Victor ezúttal nem siette el a dolgot. Hosszasan becézgette, majd óvatosan ráfeküdt. Araminta
szenvedélyesen megcsókolta a férfit. Semmi másra nem
vágyott, csak a beteljesülésre.
Victor egy hirtelen mozdulattal visszahúzódott, és úgy nézte az előtte fekvő meztelen testet. Hallotta
Araminta halk sóhajtásait. Gyönyörű, érzéki, kívánatos nő, gondolta, mielőtt ismét odahajolt volna
fölé. Megcsókolta a nyakát, csodálatos rózsaszínű mellbimbóit. Araminta teste megfeszült, a szeme
lázban égett.
Hiábavaló minden ellenállás, ezt ő maga is tudta. Nem tehetett mást, mint hogy átengedte magát
Victor rafinált becézgetéseinek. A férfi felfedezte bőrének minden egyes négyzetcentiméterét, a
szájával lejjebb és lejjebb siklott a testén, amíg el nem érte annak legrejtettebb zugát. Finoman,
játékosan addig izgatta a nyelvével, amíg az asszony nyögdécselni nem kezdett. Aramintával ezt még
soha egyetlen férfi sem csinálta. Teljes egészében átadta magát a kéjes érzéseknek, és engedte, hogy
magával ragadja a szenvedély. Az ujjaival Victor sűrű hajába túrt, és suttogva rimánkodott, hogy
végre csillapítsa vágyát.
De a férfi nem siette el a dolgot. Addig simogatta az asszony mellét, míg szinte az őrületbe nem
kergette. Araminta úgy érezte, már nem bírja tovább. Türelmetlenül felemelkedett, hogy végre
kielégülésre leljen. A körmeit Victor vállába mélyesztette. Ekkor a mindent fölemésztő forróság elérte
benne a csúcspontját, és valami leírhatatlan örömérzéssé változott, ami újból és újból elárasztotta a
testét. Araminta lankadtan hanyatlott vissza a párnára, és boldogan várta azt, aminek jönnie kell.
— Araminta, szépségem — mormolta Victor rekedten.
Majd felállt, levette a fürdőköntösét és ismét odafeküdt mellé. Az asszony finoman megérintette a
combját.
— Mi történik velünk? - suttogta csodálkozva. - Miért ilyen jó veled?
— Te még sohasem éltél át ilyet, ugye? - kérdezte a férfi, a hangjában alig titkolt büszkeséggel.
- Nem - rázta meg a fejét Araminta. - Még soha. Nem is tudtam, hogy a szerelem ilyen lehet. Vagy
azt, hogy én - tette hozzá, s közben finoman kipirult az arca.
A férfi mosolyogva nézte. A reggeli napsugár átszűrődött a függönyön, megvilágította szép, markáns
vonásait, és aranyos fényben fürdette napbarnított bőrét.
- Pedig még csak most kezdtük - mondta, a könyökére támaszkodott, és figyelmesen nézte
Aramintát.
- Tudom - felelte az asszony bujkáló mosollyal.
Gyönyörű ez a nő, gondolta Victor. Kibontott hajával, karcsú, feszes testével, a szenvedélytől
felhevülten...
Óvatosan ismét simogatni kezdte Aramintát, és halkan felnevetett, amikor megérezte, hogy
megborzong. Most már ő sem tudott tovább uralkodni magán. Megragadta az asszony csípőjét, és
magához húzta. Amikor meglátta Araminta szemében a várakozásteljes csillogást, nem várt tovább,
hanem erőteljesen beléhatolt. Szüksége volt rá, érezni akarta a melegségét, a lágyságát. Az asszony
Victor dereka köré fonta a lábát, és együtt találtak rá az ősi ütemre, amely erős, gyors és szenvedélyes
volt. Mindent akartak, és meg is adtak egymásnak mindent, ami adható.
Victor mintha sűrű ködfátylon át hallotta volna a halk nyögdécselést. Ráébredt, hogy Araminta közel
jár ahhoz, hogy másodszorra is eljusson a csúcsra. A beteljesülés mindkettejüknél egyszerre
következett be. Olyan mindent magával ragadó volt, hogy Victor hátravetette a fejét, Araminta pedig
halkan felsikoltott. Kimerülten hanyatlottak vissza a lepedőre, mintha kiszállt volna belőlük minden
erő.
Jól vagy? - suttogta a férfi Araminta fülébe, amint kissé levegőhöz jutott, és a pulzusa már nem vert
olyan hevesen.
Igen. - Az asszony Victor vállára hajtotta a fejét, és szorosan magához ölelte. — Ez az egész olyan
váratlan, olyan... olyan... Zavartan elhallgatott.
Tudom, querida - mondta a férfi óvatosan. - Ne törődj semmivel, egyszerűen csak élvezd!
- Igen.
Ebben a pillanatban csak ez számított. Hogy érezze a férfit, hogy karjában fekhessen, hogy tudja:
együtt lehet vele ezen a mesés helyen, és hogy a szabályokat maguk alakítják. Legalábbis egy ideig.
- Nem arról volt szó, hogy megnézzük a lovakat? - kérdezte Victor.
- Hát akkor mire várunk? - könyökölt föl Araminta nevetve.
A férfi fantasztikusan nézett ki, ahogy ott feküdt a fehér lepedőn, napbarnított, izmos testével, kócos
hajával és a vonásaiban valami különös lágysággal, amit Araminta eddig még sohasem vett észre rajta.
Szeme csillogott, a korábbi unott, cinikus arckifejezésének nyoma sem volt.
Az asszony már évek óta nem érezte magát ilyen pompásan, tele energiával. Péterrel annak idején
minden egészen más volt.
Victor, mintha csak megérezte volna Araminta bűntudatát, finoman átölelte.
- Hagyd az emlékeket, kedvesem. Élvezzük a pillanatot. Itt vagyunk, együtt vagyunk, semmi más
nem számít. A múlt és a jövő nem érdekes. Ne rontsd el a
jelent!
- Igazad van - bólintott Araminta, és pontosan tudta, Victor mire gondol. - Elmegyek zuhanyozni.
- Én is.
A férfi szájon csókolta őt, majd felkapta a fürdőköntösét, és mielőtt kiment,
megpaskolta Araminta fenekét.
- Viszlát, gyönyörűségem!
Amikor Victor lejött, Araminta már az előtérben várakozott. Farmert és gumicsizmát viselt, hozzá
esőkabátot.
- Egy elbűvölő angol hölgy — nevetett a férfi.
A haja még nedves volt a fürdéstől, és valahogy nagyon vagányul nézett ki fekete kordnadrágjában és
fekete pulóverében. Megpuszilta Araminta orra hegyét.
- Hozom a dzsekimet, aztán mehetünk. Ebédelni egy kisvendéglőben fogunk,
amit jól ismerek.
- Csodálatosan hangzik.
Egyáltalán, Araminta mindent csodálatosnak talált. Mint egy álomban, melyből soha többé nem akar
fölébredni. Vagy legalábbis egyhamar nem.
Amikor beszállt a kocsiba, akkor jutott eszébe, hogy még föl sem hívta az anyját. Elhatározta, hogy
később majd hagy neki üzenetet a rögzítőn, amikor Lady Drusilla biztosan házon kívül tartózkodik.
Nem szabad, hogy elrontsa ezt a varázslatos pihenést.
Hamarosan már a sövénnyel szegélyezett úton haladtak, amely szántóföldek és legelők között
kanyargótt.
- Itt majdnem olyan, mint Sussexben — mondta Araminta. - Ezért vetted meg a házat?
- Igen, ezért is - hangzott a kurta válasz.
- Értem.
- Nem, semmit sem értesz, de nem is kell értened. — A férfi most szigorúan nézett. - Ha el akarnám
magyarázni az okokat, ahhoz fel kellene idéznem a múlt egy dicstelen fejezetét, márpedig ezt nem
akarjuk, ugye?
- Rendben — vonta meg a vállát Araminta.
Talán jobb is így. Ők most itt a saját kis álomvilágukban élnek, múlt és jövő nélkül. És ezt semminek
sem szabad elrontania. A férfi hangja elárulta, hogy nem éppen boldog emlékekről beszél. Talán volt,
vagy esetleg van is felesége. S vajon hol lehet? És vannak-e gyerekei? A kérdéseket Araminta
megtartotta magának.
Nem sokkal később megálltak egy szépen ápolt birtok előtt, melyen több téglaépület ölelte körül a
belső udvart. A gyepet nemrég vághatták, a kaviccsal felszórt utak frissen gereblyézettek. Nem
messze látszott egy tó is, és mellette egy festői házikó.
- Gyönyörű! - bukott ki Aramintából az elragadtatott kiáltás. - Nem is értem, Chippenham Manor
helyett miért nem itt élsz?
Victor komoran bámult maga elé, de nem válaszolt. Aztán hirtelen felderült az arca. Intett egy
alacsony, izmos férfinak, aki nyomban odaszaladt.
- Bonjour, Gaston. Hogy vannak a lovak?
- Kiválóan, monsieur Victor.
- Nagyszerű, akkor találkozzunk pár perc múlva az istállóknál.
Victor és Araminta karonfogva átvágtak az ápolt kerten, el a tó mellett, melyen két hattyú rótta
kecsesen a köröket. A levegőben az ősz illatát lehetett érezni.
- Tiéd ez a birtok?
- Az anyámtól örököltem. Három évvel ezelőtt halt meg.
- Sajnálom. Milyen szép ház! - nézett Araminta a tóparton álló apró, romantikus kis kastély felé.
- Csakugyan takaros. Gyerekként sokat jártam ide. Egy napon talán felújíttatom és... - Victor a
mondat közepén hirtelen elhallgatott. Nézzük meg az istállókat, mielőtt esni kezd.
Araminta nem feszegette tovább a témát. Victornak jó oka lehetett hogy megvette ezt a házat.
Szívesen megtudott volna erről többet is.
Nem sokkal később már egy közeli település felé hajtottak, ami pontosan úgy nézett ki mint a
normandiai falvakat A házaknak boltíves tetejük és apró ablakaik voltak, a szűk utcákat macskakő
borította. nem sokkal később betértek egy kedves, rusztikus vendéglőbe. Rendeltek egy üveg
vörösbort, Araminta pedig az étlapot tanulmányozta. Közben azon töprengett, miről is fognak
beszélgetni, ha a múlt és a jövő nem jöhet szóba.
Minden ami összekötötte őket, a pillanatnyi érzelmek voltak. Semmi más. Mint két hajó, melyek éjjel
a nyílt tengeren találkoznak, bárcsak Victor többet elárulna magáról. Vajon mi lehet az, amit titkol
7. FEJEZET
Estére érezhetően lehűlt a levegő. Vacsora után Victor és Araminta a kellemes meleget árasztó
kandalló előtt egy kanapén üldögélt. A férfi átkarolta Araminta vállát. Az asszonynak teljesen
természetesnek tűnt, hogy a férfihoz bújva olvas, miközben az mindenféle iratokat tanulmányozott.
Hirtelen úgy érezte, többet szeretne ennél a futó pillanatnál: meghittséget, kedvességet, biztonságot...
Amikor a szerelem szó eszébe jutott, megrémült. Veszélyes és helytelen még csak gondolni is rá.
Főként, mivel a mellette ülő férfi egyértelművé tette, hogy az együtt eltöltött idő legfeljebb néhány
nap lesz.
A gondolatra halkan felsóhajtott. Victor szorosabban magához húzta, és aggódva a szemébe nézett.
- Mi baj van, querida?
- Semmi, tényleg semmi - válaszolta Araminta mosolyt erőltetve az arcára. -Nagyszerűen érzem itt
magam. És te?
- Én is - mondta a férfi, majd elfordult és töprengve a tüzet bámulta. Ekkor megszólalt a telefon.
Victor letette az iratokat, fölállt, és kiment a folyosóra.
Araminta tovább akart olvasni, de megütötte a fülét a férfi éles hangja.
- Mitjelentsen az, hogy gondjaik vannak? - kérdezte Victor. - Vagy úgy, értem már. És most én
húzzam ki őket a kutyaszorítóból, ahogy már annyiszor, ugye? Azt hittem, hogy ezeknek az időknek
vége. - Aztán némi hallgatás után még hozzátette: — Jól van, holnap odarepülök.
Az utolsó szavak tőrként hatoltak Araminta szívébe. Bárkiről is van szó, az illető igényli Victor
jelenlétét. És ez egyben azt is jelentette, hogy mesés együttlétüknek vége szakad.
- Rossz hírem van - közölte a férfi, amikor visszatért. - Holnap el kell utaznom Rióba.
Hangja nyers volt és hivatalos, a tekintete zárkózott.
- Milyen kár- felelte Araminta, és nagyon igyekezett, hogy ne látszódjon rajta a csalódás. - Remélem,
nincs semmi baj.
A férfi felpillantott, és úgy nézett az asszonyra, mintha még sohasem látta volna őt.
Fogalmam sincs, mennyire komoly. Isabella a kocsijával nekihajtott egy fának, és most kórházban
fekszik. Legalábbis ezt mondták.
Isabella?
- A feleségem - tette hozzá a férfi kurtán.
Araminta úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Szédült, a torka öszszeszorult. Victor nős!
Hiszen tudnia kellett volna! Túl szép lett volna ez a történet ahhoz, hogy igaz legyen.
És a gyerekeid? - kérdezte bizonytalanul.
- A gyerekeim? - A férfi összeráncolta a homlokát és értetlenül nézett. - Nincsenek gyerekeim - bökte
ki, majd elfordult, és mereven bámult maga elé.
Isabellának megint sikerült kierőszakolnia, amit akart, Vajon miért nem az az átkozott szeretője
törődik vele, gondolta dühösen.
- El kell még intéznem néhány telefont -jelentette ki mereven. - Holnap reggel pontban hétkor
indulunk.
Ezzel megfordult, és anélkül, hogy akár egy szóval is kifejezte volna sajnálkozását, kiment a szobából.
Araminta a haragtól remegve magára maradt. Elhallgatta, hogy nős! És vajon
most miért bánik vele ilyen elutasítóan?
Dühösen fújt egyet, és igyekezett úrrá lenni a sértettségén. Tisztában volt vele, hogy ő is hibás, hiszen
eszébe sem jutott megkérdezni a férfitól, van-e felesége.
Minél előbb elmegy innen, annál jobb, gondolta. Fogta a könyvét, felszaladt a
csigalépcsőn, és lefeküdt. Legalább egy órát forgolódott álmatlanul, majd nyugtalan álomba merült,
amiből pontosan fél hatkor kopogás ébresztette.
- Reggeli fél óra múlva - hallotta Victor hangját.
- Köszönöm - felelte kedvetlenül.
Jobb is, ha ez az átkozott Victor Santander a maga hazugságaival és gőgjével visszamegy a
feleségéhez. Őszintén remélte, hogy Isabella Santander egy elviselhetetlen nőszemély. Victor nem is
érdemel mást!
Két órával később már a Csatorna fölött repültek. Araminta, aki nem erőltette a társalgást, némán
bámult kifelé az ablakon. Nem mintha Victor túlságosan is szószátyár lett volna. Az út legnagyobb
részét mobiljával a fülén töltötte.
Araminta egészen megkönnyebbült, amikor a repülőgép megkezdte az ereszkedést a felhőbe
burkolózott London felett. Szeretett volna minél távolabb kerülni Victor Santandertől, és elfelejteni,
hogy a férfi valaha is létezett.
A repülőtéren Victor gépkocsivezetője várta őket. Bár Araminta szívesebben fogott volna magának
egy taxit, nem akart udvariatlan lenni, és beszállt a makacsul hallgató Victor mellé a kocsiba. Nem
értette, hogy a férfi miért rajta tölti ki a haragját, amikor a felesége hívása bosszantotta fel.
Végre megállt a kocsi a Pond Street-i ház előtt, ahol Araminta barátnője, Sara lakott.
- Minden rendben? — kérdezte Victor.
- Semmi gond - felelte az asszony hűvösen.
- Sajnálom, hogy így alakult.
- Szóra sem érdemes, talán jobb is így - mosolygott Araminta erőltetett vidámsággal, és kiszállt a
kocsiból. - Jó utat!
- Minden lesz, csak jó nem. Felhívlak, ha visszajöttem.
Milyen szemtelenül magabiztos, gondolta Araminta mérgesen, majd szó nélkül megfordult, és a
bejárathoz sietett.
Odafönt a lakásban bedobta a táskáját az egyik sarokba, és kiment a konyhába, hogy főzzön magának
egy kávét. Koffeinmenteset, határozta el magában. Amint visszatér Taverstock Haliba, azonnal
kidobja a szemétbe azt az átkozott Santander-kávét. Semmi se emlékeztesse erre a meggondolatlan
kalandra.
Gondolhatta volna, hogy Victor nős.
Idegesen toporgott, miközben arra várt, hogy felforrjon a víz. Sara hátrahagyott néhány levelet a
tálalón, valamint azoknak a listáját, akik telefonon keresték. Az anyja is köztük volt. És Pearce is.
Kezében a kávéscsészével és egy doboz keksszel visszament a nappaliba, hogy telefonáljon. Eszébe
jutott, hogy még nem is érdeklődött Pearce-nél az eladott könyvek példányszáma iránt. A férfi
azonnal felvette a telefont.
- Araminta , hol a pokolban bujkálsz?
- Elutaztam.
Többet nem mondott. Pearce lenne a legutolsó, akinek elmesélné, hol járt.
- Hogy tudtad otthagyni a fogadást anélkül, hogy szóltál volna nekem? - kérdezte a férfi
felháborodottan. - Egy csomóan szerettek volna megismerkedni veled.
- Nyugodj meg, Pearce! Ettől még nem dőlt össze a világ. Tehát veszik a könyveket? - kérdezte
Araminta, miközben egy gyömbéres kekszet rágcsált.
- Hogy veszik-e? - A férfi hangja szinte remegett az izgalomtól. - Az első két napon rekordforgalom
volt.
Araminta letette a kekszet.
- Azt mondtad, rekordforgalom?
- Igen. Minden darab elfogyott. Éppen most emelik a példányszámot háromszázezerre. A gyerekek
sorban állnak a könyvesboltok előtt...
- Viccelsz, ugye?
- Nem, egyáltalán nem viccelek. Még az édesanyád is felhívott, mert a hírekben hallott a sikeredről.
- Te jóságos ég!
- Ez minden, ami az eszedbe jut? - kérdezte a férfi megbotránkozva. - Mindazok után, hogy napokra
eltűntél a színről? Mi lenne, ha azt mondanád: „Pearce, hiszen ez csodálatos! Köszönöm, hogy ilyen
remek munkát végeztél. "
- Ne haragudj! Igazán sajnálom - hebegte zavartan Araminta. - Tudod, elutaztam, és fogalmam sem
volt... Ebédeljünk együtt?
- Szívesen - mondta a férfi békülékenyen.
Araminta letette a kagylót, és igyekezett felfogni, hogy élete az elmúlt néhány napban gyökeresen
megváltozott. Míg távol volt, és úgy viselkedett, mint egy szerelmes bakfis, egyik napról a másikra
híressé vált. Értetlenül csóválta a fejét, levette a cipőjét és azt kívánta, bárcsak Victor tudomást
szerezne erről. De változtatna ez valamin is? A férfi már valószínűleg úton van Dél-Amerika felé.
Mivel tovább már nem halogathatta, újból felemelte a kagylót, és Taverstock
Hall számát tárcsázta.
- Tessék! - szólt bele mogorván Lady Drusilla a kagylóba. - Jaj, Araminta! Hol vagy? Folyton
zaklatnak az újságírók, és mindent tudni akarnak rólad meg az átkozott könyvedről. Pedig egyáltalán
nem vagyok jól. Nem lehettél volna egy kicsit jobban tekintettel rám, és választottál volna más
foglalkozást? Állandóan vadidegen emberek csöngetnek be az ajtómon, és arcátlan kérdéseket
tesznek fel.
— Sajnálom, anya - motyogta Araminta, és dühösen összeszorította a száját. Lady Drusilla most is
csak önmagára gondol, amikor a lánya végre elért valamit, amire más szülők büszkék lennének.
— Mikor jössz haza?
— Még nem tudom.
— És mit mondjak ennek a csőcseléknek?
— Mondj nekik, amit akarsz! - csattant fel keserűen Araminta. — Például azt, hogy a lányod
hálátlan, nincs rád tekintettel, és hogy azt se bánod, ha soha többé nem teszi be a lábát a házadba.
Aramintának patakzottak a könnyei, amikor letette a kagylót és arcát a díszpárnába fúrta, miközben
Lady Drusilla még mindig döbbenten tartotta a kezében a telefont.
Victor bekopogott a kórterem ajtaján.
- Szabad! - hallotta a túlságosan is jól ismert, dallamos női hangot.
- Szia Isabella! Remélem, jobban vagy - mondta hűvösen a férfi.
A küszöbön állva szemügyre vette a feleségét, aki tökéletesen sminkelve feküdt az ágyban, és
makkegészségesnek tűnt.
- Victor, querido! Kedvesem! - nyújtotta felé hosszú, kecses kezét Isabella. -
Szörnyen beteg voltam.
- Egyáltalán nem nézel ki betegnek.
- Mert már sokkal jobban vagyok - biggyesztette el a száját az asszony. - Miért nem ülsz le ide az
ágyamra? Szeretnék beszélni veled.
- Nekünk nincs már mit mondanunk egymásnak. A nővéreddel csak azért találtátok ki ezt a mesét,
hogy idecsaljatok. De nagy hibát követtetek el.
- Victor, drágaságom! Egyszerűen látnom kellett téged. Tudod, megváltoztattam a véleményemet.
Azt hittem, már nem szeretlek, de...
- Valóban? - A férfi összeszorította az ajkát, és becsapta az ajtót. - Erre akkor kellett volna
gondolnod, amikor megölted a gyerekemet!
- Hol van már a tavalyi hó! - legyintett türelmetlenül Isabella. - Nem akarok válni, mert még mindig
téged szeretlek. Lehetne megint gyerekünk - nézett az asszony könyörögve Victorra, miközben
szemében könnyek csillogtak.
Remek színésznő volt. Ám a férfi már nem dőlt be a trükkjeinek.
- Ezzel csak az idődet pazarolod. Tényleg, mi lett a szeretőddel?
- Miféle szeretővel? — kérdezte Isabella tágra nyílt, ártatlan szemmel. — Csak beképzelted magadnak
ezt az egészet...
- Fogd be a szád! - dörrent rá a férfi. - Teljesen hülyének nézel? Hát nem volt elég, hogy megölted a
meg nem született gyerekemet és megcsaltál? Csak nem képzeled, hogy ezek után visszafogadlak?
Vége, Isabella. Keress magadnak egy másik férfit. - Megvetően mutatott a rengeteg virágra. - Már
nem dőlök be neked. Vagy kimászol holnap reggelig ebből az átkozott ágyból, és felkeresel az
ügyvédemnél, vagy nem fizetek egy fillér tartásdíjat sem.
- Sohasem tennéd meg!
Isabella arcán értetlenség és düh tükröződött.
- Ne akard, hogy sort kerítsek rá - sziszegte a férfi. - Örülj neki, hogy a hazug meséden kívül más
okom is volt, hogy Rióba jöjjek. Azt tanácsolom, hogy kilencre legyél az ügyvédemnél, hogy
lerendezhessük a kettőnk dolgát. Köztünk örökre vége mindennek.
Victor sarkon fordult, távozott, és becsapta maga mögött az ajtót.
8. FEJEZET
Araminta hamar rájött, hogy a hírnévnek előnyei és hátrányai egyaránt vannak. Egyfelől mindenki
kereste a társaságát, a kiadója tetemes összeget ajánlott következő könyve előlegeként, a jövője pedig
rózsásan festett. Másfelől viszont jóformán alig maradt magánélete, nem tudott úgy kilovagolni, hogy
ne ugorjon ki valamelyik bokorból egy fotós, aki szerette volna lefényképezni a híres írónőt. Végül
már nem bírta elviselni ezeket a kellemetlenségeket, elhatározta, hogy elfogadja barátai meghívását, és
egy időre visszavonul a skót felföldön található nyaralójukba, ahol nyugodtan megírhatja új könyvét.
Victor felől azóta sem hallott, hogy egy hónapja egyik percről a másikra eltűnt az életéből. Nem
mintha minden percben rá gondolt volna, de éjszakánként gyakran álmodott róla és azokról a
szerelmes órákról, melyeket együtt töltöttek a toronyszobában. Álmában néha érezte a bőrén Victor
kezének érintését, és amikor felébredt, fájdalmasan vágyódott az után a férfi után, aki egy rövid időre
felbukkant az életében, és aztán örökre el is tűnt belőle.
Anyja, aki időközben megértette, hogy a lányából híres ember lett, kedvtelve sütkérezett a
dicsőségben. Araminta csak mosolygott rajta. Hirtelen szent lett
Lady Drusilla szemében.
Újonnan vásárolt Landroverével lassan hajtott a jeges úton, amikor észrevette, hogy hóvihar
közeledik. Örült, hogy még időben megérkezett barátai skóciai birtokára. Már csak annyi dolga
maradt, hogy a gondnoktól elkérje a nyaraló kulcsait. Az egyre sűrűbb ködben meglátott egy épületet.
Ez lesz az, gondolta. A kéményből füst szállt föl, az ablakokon lámpafény szűrődött ki, pedig még
csak délután fél négy volt. Araminta vastag anorákban, a hosszú utazástól elgémberedve szállt ki a
kocsiból, majd becsöngetett az ajtón.
- Maga biztosan Mrs. Dampierre! - Egy tweedszoknyás, vastag kötött kabátot viselő idősebb nő
fogadta őt kedvesen, majd betessékelte a házba. - Jöjjön be, mielőtt még megfagyna odakint - tette
hozzá ízes skót tájszólással.
- Köszönöm, nagyon kedves. - Araminta örült, hogy a kinti nyirkos hidegből bemehetett a meleg,
otthonos házba. - Gondolom, magánál vannak a nyaraló
kulcsai.
- Igen, de előbb üljön le ide a tűz elé, és igyon meg egy csésze teát, hogy felmelegedjen egy kicsit.
Araminta örömmel fogadta el a meghívást, kényelmesen elhelyezkedett a kandallóban pattogó tűz elé,
miközben a gondnok felesége gőzölgő teát, egy pohár whiskyt és egy egész halom süteményt hozott
neki egy tálcán.
- Igazán nem kellett volna fáradnia.
Araminta hálásan belekortyolt a forró teába. Érezte, jót tesz majd neki, ha néhány hetet eltölt ebben a
békés környezetben. Ha elkezd dolgozni az új könyvén, az segíteni fog, hogy ne búslakodja végig a
karácsonyi ünnepeket. És talán még arról is megfeledkezik, hogy Victor bezzeg a feleségével tölti az
ünnepeket.
- Vegyen csak a süteményből! Egy kicsit igazán felszedhetne magára - biztatta Mrs. MacTavish
vidáman.
Araminta csuklott egyet, mert az idős hölgy megjegyzése eszébe juttatta Victor szavait. A szíve
összeszorult, de gyorsan elhessegette az emlékeket. Ugyan minek áhítozni olyasmi után, ami
elérhetetlen a számára? Márpedig Victor pontosan ez volt: elérhetetlen. Minél előbb leszámol vele
magában, annál jobb.
Miután megitta a teát és a whiskyt, indulni készült.
- Köszönöm a szíves vendéglátást, de igazán nem akarom tovább feltartani, Mrs. MacTavish.
- Egyáltalán nem tart fel, kedvesem. Mindig örülök egy kis társaságnak. Tudja mit? Elkísérem a
házhoz is. Visszafelé majd hazasétálok, a mezőn át csak egy macskaugrás. Remélhetőleg nem fogja
nagyon egyedül érezni magát oda-fönt — tette hozzá aggodalmaskodva, amikor később beszállt
Araminta mellé az autóba. - De azt hallottam, hogy maga írónő. Maguk, művészek pedig kedvelik a
magányt.
Nem sokkal később az egyre sűrűsödő ködből kibontakozott előttük az épület. Araminta izgatottan
ugrott ki a kocsiból, Mrs. MacTavish pedig követte őt a kulcsokkal.
Araminta lelkesen nézett körül a rusztikus, de nagyon kényelmes házban. Megcsodálta a régi tölgyfa
tetőgerendákat és az ízléses berendezést. Legjobban a hálószobában található baldachinos ágy tetszett
neki.
- Csodálatos - áradozott. - Biztos, hogy jól fogom itt érezni magam.
- Akkor én elindulok hazafelé — mondta Mrs. MacTavish.
Mivel az idős asszony határozottan tiltakozott az ellen, hogy hazavigye. Araminta még egyszer
megköszönt neki mindent, és kikísérte. Aztán bezárta maga mögött az ajtót, a hátával nekidőlt, és
nagyot sóhajtott. Végre egyedül! Fáradtan, mégis boldogan ment be a kellemes hangulatú nappaliba,
és lehuppant a széles kanapéra. Tűnődve nézte a kandallóban lobogó tüzet, de gondolatai Victor
körül jártak. Vajon hol lehet most?
Victor december huszonkettedikén tért vissza londoni lakásába kimerülten, de az utazás sikerével
elégedetten. Négy hetet töltött Rióban, elérte a célját, és az ügyvédje segítségével végre-valahára túl
volt a váláson, megszabadult Isabellától.
Tanácstalanul nézett körül a lakásban. Mint a korábbi években mindig, megint egy szomorú
karácsony vár rá. A szeretet ünnepe akkor szép, ha az embernek van családja és vannak gyerekei,
gondolta. De egyedülállóként a nagyvárosban az ember akaratlanul is azon kezd tépelődni, hol
rontotta el.
Egykedvüen lapozta át a postáját, de nem talált benne semmi fontosat. Aztán pillantása az egyik
képes újságra esett, és elakadt a lélegzete. Semmi kétség, a címlapon látható nő, az új könyvével a
kezében, Araminta volt.
Victor nagyon sokat gondolt rá az elmúlt hetekben, de elhatározta, hogy nem keresi meg.
Kapcsolatuk csak egy rövidke kaland volt, aminek nem akart túl nagy jelentőséget tulajdonítani. De
bárhogy is igyekezett, nem tudta elfelejteni az asszonyt. Araminta körül most bizonyára akkora a
felhajtás, hogy már régen el is felejtette őt. így van rendjén.
Vagy mégsem?
Most, hogy Isabellával lezárta a közös múltat, talán mégis fölhívhatná, és mindent elmagyarázhatna
neki. Hiszen olyan sietve váltak el egymástól.
Victor fölállt. Hirtelen alig várta, hogy meghallja Araminta dallamosan csengő hangját.
Nagyon elcsodálkozott, amikor Taverstock Hall telefonszámát tárcsázva senki sem jelentkezett.
Aztán eszébe jutott Pearce, és újból feltámadt benne a remény.
- Oh, a világjáró! — kiáltott fel Pearce örömében. - Merre kószálsz?
- Brazíliában voltam, most pedig ismét Londonban vagyok.
- Igen, hallottam, hogy elutaztál. Araminta mesélte.
- Nagyon haragudott rám?
-Attól függ, mit értesz harag alatt. Éppenséggel nem volt teljesen összetörve. Lett volna rá oka? -
kérdezte Pearce alig leplezett kíváncsisággal a hangjában.
- Ugyan, miből gondolod? - dörmögte Victor bosszúsan.
- Jól van, értem. Londonban maradsz az ünnepekre?
- Még nem tudom. - Victor körülnézett a nappalijában, ami egyáltalán nem mutatott semmiféle
karácsonyi hangulatot. - És te?
- Én elutazom Wiltshire-be, mint mindig.
- Aha! Egyébként megpróbáltam Aramintát felhívni Taverstock Hallban, de
senki sem vette fel a telefont.
- Nem csoda, hiszen nincs odahaza. Talán nem értesültél róla, kedves barátom, de míg te a földgolyó
másik felén utazgattál, itt történt egy s más. Kiváló menedzselésemnek köszönhetően Araminta egyik
napról a másikra híressé vált.
- Igen, láttam a képét az egyik magazin címlapján.
- Csak az egyiken? - nevetett Pearce. — Ez a nő egyszerűen szenzációs! És ez még csak a kezdet.
Várd csak meg, míg a filmjogok...
- Inkább azt áruld el, hol van most - szakította félbe Victor türelmetlenül.
- Erről nem adhatok felvilágosítást.
- Hogy mit nem tehetsz? Pearce, hiszen ez nevetséges. Én nem egy idegen vagyok - fortyant fel a
férfi méltatlankodva.
- Én viszont az ügynöke vagyok. Mégis, mit akarsz tőle? Ha az jár a fejedben, hogy megkaparintsd a
könyv kiadási jogait Dél-Amerikában...
- Atyaúristen, Huntington, azonnal add meg a telefonszámát! - követelte Victor.
- Nagyon sajnálom kedves barátom, de én legfeljebb a te telefonszámodat adhatom meg neki. És
amennyiben ő beszélni kíván veled, minden bizonnyal jelentkezik majd - tette hozzá Pearce kajánul
vigyorogva.
- Nem bánom.
Victor morogva adta meg magát, bár nem sok reményt fűzött hozzá, hogy Araminta felhívja őt.
9. FEJEZET
- Victor Santander telefonált nekem, beszélni szeretne veled - közölte Pearce másnap reggel
Aramintával. Az asszony még ágyban volt, és azonnal hevesebben kezdett dobogni a szíve.
- Mikor hívott? - húzogatta idegesen a takarót.
- Tegnap este, de akkor már nem akartalak zavarni.
- Értem.
- Úgy érzem, mintha csalódott lennél.
- Ugyan!
- Mindenesetre Victor megint Londonban van, és mivel sem Taverstock Hallban, sem a mobilodon
nem tudott elérni téged, ezért kérte tőlem a telefonszámodat. Természetesen nem adtam meg neki.
- Helyes.
- Nem tudtam, hogy akarsz-e beszélni vele.
- Nem, nem akarok - füllentette az asszony, és igyekezett bebeszélni magának, hogy ez így is van.
- Megadta nekem a számát. Eldöntheted, hogy felhívod őt vagy sem - magyarázta Pearce csevegő
hangon, noha majd' megölte a kíváncsiság.
- Rendben - felelte az asszony színlelt nyugalommal.
Pearce bediktálta a telefonszámot, amit Araminta felfirkált egy jegyzettömbre. Miután letette a
telefont, elgondolkodva bámulta a számokat. Victor Londonban van! Egy teljes hónapra eltűnt
anélkül, hogy életjelet adott volna magáról, most pedig azt várja, hogy felhívja.
Kiment a konyhába, és amíg megfőzte a kávét és megpirította a kenyeret, azon tanakodott, fölhívja-e
Victort. Egyszer-kétszer már egészen közel állt hozzá, hogy megtegye, de aztán méltóságon alulinak
találta, hogy ő jelentkezzen mindazok után, ami történt. Nem lenne jobb az egészet elfelejteni? Victor
nős ember, tehát a kalandjuk csak sírással végződne.
Reggeli után elhatározta, hogy sétál egyet. A vad skót szél majd kitisztítja a
fejét.
Egy órával később már gumicsizmában taposta a lápot, és igyekezett tárgyilagos maradni. Nem lesz
gyenge, és nem hívja fel Victort. Hagyja, hadd főjön a saját levében. Ha beszélne vele, az újból
felébresztené benne az összes zűrzavaros érzést, amit olyan kétségbeesetten igyekezett elfojtani
magában.
Mélyen beszippantotta a friss téli levegőt, és visszasétált a házba, hogy azt tegye, amiért idejött:
dolgozzon az új könyvén.
Kiveri a fejéből a férfit, és mostantól kezdve csak az írásnak szenteli magát.
Miután a nap hátralévő részét a laptop előtt töltötte, Araminta fáradtan, de elégedetten állt fel az
íróasztaltól. A munka legalább elterelte a gondolatait arról, hogy két nap múlva karácsony lesz, ő
pedig teljesen egyedül van.
Tekintete ismét a cédulára tévedt, amelyre Victor telefonszámát írta. Már többször is felállt azzal az
elhatározással, hogy felhívja a férfit, de aztán az utolsó szám tárcsázása előtt mindig letette a kagylót.
Ugyan miért bátorítaná? Victor nős, rideg és kiszámíthatatlan.
- A pokolba - sziszegte összevissza forgatva a cédulát.
A telefonszámot időközben már fejből tudta. Most csak egy finom vacsorára és egy italra van
szüksége.
Már elindult a konyhába, amikor csöngettek.
Meglepetten állt meg az előszobában, és pillantott az órájára. Mindjárt nyolc óra, már nem számított
vendégre. Ki a csuda akarja őt meglátogatni? Aztán eszébe jutott, hogy Mrs. MacTavish volt olyan
kedves és megígérte, hogy a férjével küld át neki egy kis húspástétomot.
Széles mosollyal kitárta az ajtót.
- Te mindig ajtót nyitsz anélkül, hogy tudnád, ki kér bebocsátást? Araminta megdermedt. Victor
Santander állt az ajtófélfának támaszkodva, és
olyan csábosan mosolygott, hogy az asszonynak elállt a lélegzete.
- Te... Te... Te meg mit keresel itt? - kérdezett vissza.
- Még kérded? Látni akartalak. -De...
- Nem akarsz beengedni, querida? Meglehetősen hideg van idekint.
- Honnan tudtad meg a címemet?, És mit akarsz?
- Engedj be, és akkor szívesen válaszolok a kérdéseidre - felelte a férfi vigyorogva, s közben pimaszul
végigmérte az asszonyt.
- Nem bánom - felelte Araminta zavartan. - De csukd be magad mögött az ajtót. Több meglepetést
ma már nem tudnék elviselni.
Victor beljebb lépett, levette a dzsekijét, és a lépcsőkorlátra akasztotta. Vastag, fehér pulóvere
kiemelte napbarnított bőrét és gyönyörű, sötét szemét. Talán még annál is vonzóbbnak nézett ki,
mint ahogyan Araminta emlékeiben élt. Nagyon vágyott a férfi közelségére, de igyekezett titkolni.
- Ha már egyszer itt vagy, gyere be a nappaliba. Megkínálhatlak egy itallal? -
kérdezte nem túl barátságosan.
- Igen, köszönöm. Igazán hideg van odakint - dörzsölte meg Victor a kezét.
- Hogyan jöttél ide?
- Repülővel Edinburgh-ig, aztán autót béreltem.
- Aha. - Araminta hűvösen bámult a férfira. - Feltételezem, hogy a látogatásodat Pearce-nek
köszönhetem.
- Ne vedd tőle rossz néven. Annyit nyaggattam, hogy nem sokáig tudott ellenállni szegény. De a
telefonszámodat nem árulta el.
- Le vagyok nyűgözve - zsörtölődött Araminta. - Alkalomadtán majd megkérdezem tőle, milyen
elvek szerint dönt arról, hogy mit árulhat el és mit nem. Amennyire tudom, félreérthetetlenül a
tudomására hoztam: nem akarom, hogy zavarjanak.
- Igen, tudom. Nem azért jöttem, hogy zavarjalak...
- Hanem?
Araminta szikrázó szemmel fordult oda hozzá. Victor most is ugyanúgy felzaklatta, mint korábban.
- Azért, hogy bocsánatot kérjek a barátságtalan búcsúért - mondta a férfi halkan.
Araminta reszkető kézzel töltötte ki a whiskyt.
- Nemes gesztus. De telefonon is elintézhetted volna.
- Aligha, mivel nem tudom a telefonszámodat.
- Megvárhattad volna, míg visszahívlak - vágta rá az asszony idegesen, mert Victor túlságosan is közel
állt hozzá.
Arcszeszének ismerős illata emlékeket ébresztett benne, és ettől remegni kezdett a térde.
- Ezek szerint felhívtál volna? - tette Victor a vállára a kezét.
- Nem tudom. - A férfi érintésétől Aramintát elöntötte a forróság. - De nincs jelentősége, mivel
úgysincs mit mondanunk egymásnak.
- Nem sieted el egy kicsit ezt a dolgot? - kérdezte a férfi bársonyos, mély hangján, s közben finoman
megsimogatta Araminta karját, ahogy kivette a poharat a kezéből. Aztán ivott egy kortyot, és
továbbra is figyelmesen nézte. - Mindenesetre...
- Felejtsd el! - vágott közbe Araminta. Odasétált a kandallóhoz, ahol nagyobb biztonságban érezte
magát. - Victor Santander, nős ember vagy. Neked kötöttségeid és kötelezettségeid vannak. Nem
tartozik rám, hogyan intézed az életedet, és nem is akarom, hogy közöm legyen hozzá.
- Értem. - A férfi számára nyilvánvaló volt, Araminta még mindig azt hiszi róla, hogy nős. Már
majdnem tisztázni akarta a félreértést, de aztán az utolsó pillanatban mégis úgy döntött, kivár, és
meglátja, milyen irányban fejlődnek a dolgok. A nagy beismerésekhez még túl korainak találta az
időpontot. - Nagyon sajnálom, ha megbántottalak - mondta szelíden. - Nem azért jöttem, hogy
veszekedjünk. Ne béküljünk ki? Mégiscsak karácsony van! Ilyenkor még az ellenségek is leteszik a
fegyvert.
Araminta egy pillanatig tanácstalannak látszott.
- Hogyan képzeled a békülést?
-Arra gondoltam, hogy mivel mindketten magányosak vagyunk, esetleg együtt ünnepelhetnénk.
- És hol fogsz lakni? - kérdezte Araminta negédesen.
- Tulajdonképpen elmehetnék egy szállodába - felelte a férfi könnyednek szánt hangon.
- Az egyetlen szálloda innen tízmérföldnyire van. A háznak van ugyan két hálószobája...
- Máris csomagolok -jelentette ki Victor gyorsan.
- Hohó, várj csak!
- Mi a baj? Nem most hívtál meg?
- De igen, csak...
Araminta tanácstalanul megvonta a vállát, mivel már önmagán sem tudott kiigazodni.
- Ne aggódj, querida - mondta a férfi kedvesen, majd odalépett hozzá, és átkarolta a vállát. - Csak az
lesz, amit te is akarsz.
- Ezzel tisztában vagyok — jelentette ki az asszony idegesen, és távolabb húzódott.
Azt mégsem vallhatja be, hogy sokkal jobban fél önmagától, mint tőle. Hogy egy helyiségben legyen
Victorral, és érezze a közelségét, az már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy olyan érzelmeket
szabadítson fel benne, melyeket szívesebben tartott volna kordában. De most már késő
visszavonulót fújni.
- És mi legyen az ünnepi vacsora? - érdeklődött Victor, miután behozta a csomagját, és mindketten
leültek a kandalló elé.
- Semmit sem terveztem.
- Micsoda? Semmi ünnepi menü? Márpedig én ragaszkodom hozzá! - Victor sóvárogva nézte
Aramintát, szemében csillogott a vágy. - Holnap elmegyünk Edinburgh-be, és elintézzük a karácsonyi
bevásárlást.
- Mire lenne az jó?
Az asszony nem akarta, hogy Victor jókedve rá is átragadjon, bár jelenléte máris megtöltötte a házat
melegséggel és élettel, ami neki nem sikerült.
- Ugyan már, ne rontsd el a játékot! - nyújtotta ki Victor a kezét, és megérintette az asszony térdét. -
Ennyit igazán megérdemlünk.
- Csak ne kezdd azt az unalomig ismert szöveget, hogy és most, rendben? Lehet, hogy nálad ez
működik, de nálam nem - és ezzel fölállt.
- Akkor mit javasolsz? Töltsük azzal az ünnepet, hogy kölcsönösen elmeséljük egymásnak
boldogtalan házasságunkat?
- Ki mondta, hogy az én házasságom nem volt boldog? - fortyant fel Araminta, és lecsapta a poharat
az asztalra.
- Ez volt a benyomásom. Szóval, van valami más javaslatod?
- Nincs. Utálatos vagy, és már bánom, hogy marasztaltalak - mondta Araminta szomorúan, és a
szemét ellepték a könnyek.
Victor döbbenten nézett rá.
- Bocsáss meg, querida, szerelmem! - Felállt, odament az asszonyhoz, és átölelte. — Nem akartalak
megbántani. Az évek során valószínűleg egy kissé érzéketlenné váltam. - Újhegyével finoman
megcirógatta Araminta arcát. Amikor észrevette, hogy az asszony el akart húzódni, még jobban
magához szorította. -Ne küldj el! Csúnyán viselkedtem, és teljes szívemből bánom. Kérlek, adj még
egy esélyt!
- Miért adnék? - csattant fel Araminta. - Hiszen te magad mondtad, hogy
csak egy futó kalandot akartál. Victor fájdalmasan felsóhajtott.
- Nem biztos, hogy kész vagyok ennél többre, querida. Nem lenne tisztességes, ha ámítanálak. Nem
élvezhetnénk egyszerűen a pillanatot?
Mivel Araminta nem válaszolt, a férfi elmosolyodott, és megcsókolta selymes,
szőke haját.
-Akárhogy is... Nekünk szükségünk van egymásra. Most ne gondolj a jövőre!
Az asszony először megmerevedett Victor ölelő karjában, de aztán képtelen volt ellenállni a
közelségének, a melegének és az illatának. Tudta, hogy őrültség újra engedékenynek mutatkoznia,
mert a kaland valószínűleg ugyanúgy végződne, mint a legutóbbi alkalommal. Talán annyi
különbséggel, hogy ezúttal már
tudja, mire megy ki a dolog.
Ám az ünnepeket csakugyan együtt tölthetnék. Csakis rajta múlik, mennyire bonyolódnak bele ebbe a
kapcsolatba. Ez itt a bökkenő, ismerte el magában töredelmesen, amikor hozzásimult a férfi széles
mellkasához.
Aznap este Araminta vidáman kívánt jó éjszakát Victornak, mielőtt becsukta maga mögött a
hálószoba ajtaját. Sőt, még a kulcsot is elfordította a zárban, nehogy kísértésbe essen. Nagyon is jól
emlékezett arra a bizonyos reggelre ott a
normandiai házikóban.
De éjszakai nyugalmát senki és semmi nem zavarta meg, úgyhogy hamarosan el is aludt. Megnyugtató
volt tudni, hogy Victor a szomszéd helyiségben szuszog, azonban még szívesebben érezte volna
maga mellett az ágyban.
A férfi már sokkal nehezebben aludt el. Egy ideig olvasgatta Araminta könyvét, amit az íróasztalon
talált. Bár lenyűgözte a fordulatos történet, mégsem tudott rá igazán odafigyelni. Egy pillanatra
átfutott a fején, hogy bekopog a szomszéd szobába, de semmit sem akart elhamarkodni. Araminta
nyilvánvalóan tart egy újabb csalódástól.
És nem alaptalanul, ezt Victornak is el kellett ismernie. Az elmúlt években sorra törte a nők szívét,
rajtuk töltötte ki a mérgét tönkrement házassága miatt. De ez többet nem fog előfordulni. Holnap
mindent elmesél Aramintának, és új
életet kezd.
Ám a gondolat, hogy Araminta ott fekszik mellette a baldachinos ágyban, abban a tündéri
hálóingben, amiben az imént futólag látta, egyáltalán nem hagyta nyugodni. Sokkal szívesebben
fedezte volna fel, mit rejt maga alatt az a vékonyka ruhadarab.
Másnap szenteste volt. Araminta nagyon szerette ezt az ünnepi, karácsony előtti hangulatot.
Miközben dudorászva igyekezett lefelé a lépcsőn, az új könyvébe szánt hangulatos karácsonyi
jeleneten törte a fejét. A gondolatot, hogy jókedvének bármi köze lehet Victor jelenlétéhez,
határozottan elutasította. Tulajdonképpen rettenetesen büszke volt magára, hogy ilyen remekül uralja
a helyzetet. Semmi sem hiúsíthatja meg, hogy a következő napokat gondtalanul élvezze.
A konyhában Victorba botlott, aki a tűzhelynél állt, és nevetve fordult felé.
— Jó reggelt, szépségem! Rántottát vagy lágy tojást kérsz?
Rántottát - vágta rá Araminta, és ámulva nézte a reggelihez gyönyörűen megterített asztalt.
Pirítós, rántotta és friss kávé illata terjengett a levegőben.
— Ülj csak le - mondta a férfi a serpenyő fölé hajolva. - Olyan tojást kapsz mindjárt, amilyet még
sohasem ettél.
— Szerény vagy, mint mindig — jegyezte meg az asszony nevetve. - De ha Edinburgh-be akarunk
menni, akkor minél előbb el kell indulnunk, különben bezárnak az üzletek.
— Ez a helyes hozzáállás, querida — dicsérte a férfi. - És legelőször is vásárolunk egy karácsonyfát.
— Késő. Ilyenkor már nem lehet, kapni. De esetleg megkérdezhetjük Mrs. MacTavish-t, hogy a
környéken nincs-e számunkra egy fa.
Miután a vásárlásból hazaértek, örömmel állapították meg, hogy Mr. MacTavish egy gyönyörű
fenyőfát állított az ajtajuk elé.
— Nagyszerű! - lelkendezett Araminta lelkesen, és most már tényleg karácsonyi hangulata volt. —
Rögtön díszítsük is fel!
Nem sokkal később felállították a fát a nappaliban, Araminta felállt egy létrára, Victor pedig adogatta
a karácsonyfadíszeket.
A férfi nézte az asszonyt, és fellobbant benne a vágy. Nagyon nehezen viselte, hogy itt van ilyen
közel hozzá, és mégsem érintheti meg. Amikor Araminta egy különösen magas ág felé nyúlt,
kirajzolódott keskeny dereka. Victor idegesen
nyelt egyet.
Nem ő volt az egyetlen, aki küszködött az érzelmeivel. Minden egyes alkalommal, amikor a férfi ujjai
véletlenül hozzáértek, Aramintát elöntötte a forróság. De bebeszélte magának, hogy az a legjobb, ha
csak barátok lesznek.
Az angyalkát felerősítette a fa csúcsára, és magában még egyszer megesküdött, hogy nem enged
semmiféle közeledésnek. De ekkor elveszítette az egyensúlyát. Felsikoltott, és lezuhant a létráról,
egyenesen Victor karjába.
A férfi elkapta, a szemébe nézett. Az asszony az összes félelmét és kétségét
kiolvasta belőle.
- Engedd, hogy egyszerűen csak megtörténjen - suttogta Victor, majd óvatosan megcsókolta, a
kanapéra húzta.
Araminta mereven feküdt a karjaiban. Szeretett volna elszaladni, csakhogy nyoma sem volt a híres
akaraterejének.
Victor csókja egyre forróbb és követelőzőbb lett. Nyelvét az asszony ajkai közé csúsztatta, belülről
cirógatta a száját, amitől Aramintában azonnal feléledtek az emlékek. Arra a leírhatatlan boldogságra
gondolt, amit Victor karjában élt át, és vágyakozva ölelte át a férfi nyakát. Mellbimbói
megkeményedtek az izgalomtól, a szíve hevesen vert a várakozástól.
De Victor nem sietett. Ő is élénken emlékezett rá, milyen csodálatos érzés szeretkezni Aramintával.
Életéből évek óta hiányzott a melegség, egészen addig, amíg nem találkozott ezzel az asszonnyal.
Pedig tulajdonképpen már lemondott róla, hogy valaha része lesz ilyen boldogságban.
Lassan és élvezettel becézgette, csókolgatta Aramintát, míg nem érezte az ellenállás utolsó szikráját is
kihunyni. Az asszony nagyot sóhajtott, és Victor tudta, hogy most már nem fog ellenkezni.
Célirányosan csúsztatta kezét a puha, rózsaszínű kasmír pulóver alá, kikapcsolta a melltartót, majd
finoman megsimogatta Araminta keblét. Ujjhegyével finoman megérintette az ágaskodó bimbókat.
Az asszony kéjesen megborzongott, levegő után kapkodva felemelkedett, amikor a férfi lehúzta róla a
pulóvert.
- Szép vagy, querida. Csodaszép - suttogta Victor rekedten, mielőtt fölé hajolt volna, hogy a szájába
vegye a kemény mellbimbókat.
Majd türelmetlenül lefejtette, és a padlóra hajította a ruhájukat, kezét az aszszony combjai közé
csúsztatta, ahol finom, nedves bőrt tapintott, és lüktető forróságot érzett.
Araminta kívánta Victort, jobban, mint ahogy azt szavakkal ki tudta volna fejezni. De hogyan érezhet
így egy nős férfi iránt? Egy férfi iránt, aki egy másik nőhöz tartozik. Ráadásul nem is szereti ezt a
férfit.
Abban a pillanatban, amikor Victor keményen és határozottan belehatolt, Araminta rögtön tudta,
hogy ami a legutolsó kételyét illeti, tévedett. Lábával szenvedélyesen átkulcsolta a férfi derekát. De
még a szeretkezés mámorító percei alatt is tudta, hogy ezeket az érzéseket sohasem szabad bevallania.
Még akkor sem, ha neki ez a kaland sokkal többet jelent kellemes időtöltésnél. Victor esetében
nyilvánvaló, hogy egyszerűen csak nem szeretné egyedül tölteni a karácsonyt.
Amikor a felkavaró élmény után Araminta újból megnyugodott, kényszerítette magát, hogy
szembenézzen a valósággal. Az ünnepek után pontot kell tenni ennek a kalandnak a végére - mert
kapcsolatnak aligha nevezhető. Különben megbánja.
Keservesen megbánja.
- Araminta... milyen szép és különleges név - suttogta Victor álmodozó tekintettel, miközben az
asszony hajtincsével játszadozott.
A kandallóban halkan pattogott a tűz, a karácsonyfán égtek a gyertyák, a CD, amit vásároltak, lágy,
karácsonyi dallamokkal töltötte meg a szobát.
Victor hirtelen azon kezdett töprengeni, hogy mit is keres itt tulajdonképpen. Miért is jött ide? Hogy
karácsonykor ne legyen egyedül, próbálta meg bebeszélni magának. Az ünnep után azonban elutazik,
mielőtt ez a történet kettejük között komollyá válna. Hiszen megesküdött, hogy Isabella volt az
utolsó nő, akinél elkövette azt a hibát, hogy beleszeretett.
Ezen az éjszakán együtt aludtak Araminta hálószobájában a hatalmas baldachinos ágyban. Szorosan
egymáshoz simultak a vastag takaró alatt.
Milyen csodálatos érzés Victor karjában feküdni, gondolta az asszony, miközben álmosan hozzábújt.
Túlságosan is jó. Noha csak egy futó kaland, de mégis boldoggá teszi. Még sohasem érzett ilyet.
Victor élvezte az asszony forró, meztelen bőrét, és gyöngéden megcsókolta a nyakát.
- Jó éjszakát! - mormolta, és érezte, hogy megint fellobban benne a vágy. De ezzel most várnia kell
holnapig, gondolta, és behunyta a szemét.
10. FEJEZET
Karácsony első napján együtt tettek-vettek a konyhában, viccelődtek, nevetgéltek, jéghideg pezsgőt
ittak és csókolóztak, míg a sütőben pirult a pulyka. Araminta biztos volt benne, hogy még sohasem
volt ilyen szép karácsonya.
- Mondd csak, nem akarsz boldog karácsonyt kívánni az anyukádnak? - kérdezte meg váratlanul a
férfi.
- De, kénytelen leszek - felelte Araminta vonakodva. Nem akarja elrontani ezt a csodálatos napot, de
ez elől a hívás elől nem térhet ki. - És te? - kérdezte csak úgy mellékesen. - Nem akarsz telefonálni a
családodnak?
- Most még nem - felelte kurtán Victor.
- Természetesen, hiszen nagy az időeltolódás - bólintott az asszony, és már bánta, hogy szóba hozta a
témát.
Pohárral a kezébe átsétált a nappaliba.
- Boldog karácsonyt, anya!
- Már legfőbb ideje volt - méltatlankodott Lady Drusilla. - Attól, hogy híres vagy, még illene
karácsony reggel felhívnod szegény öreg anyádat.
- Még csak tizenkét óra van, és te biztosan a templomban voltál - csitította Araminta.
Az ajtófélfánál álló Victor látta, hogy az asszony milyen feszülten ücsörög a kanapé karfáján, és
hirtelen heves ellenszenvet érzett az idős hölgy iránt, aki pokollá teszi a lánya életét.
- Minden rendben? - kérdezte, amikor Araminta sóhajtva letette a kagylót.
- Igen. - Az asszony csüggedten vállat vont. - Egyszerűen képtelen vagyok olyat tenni, ami
megfelelne az anyámnak.
Victor odalépett hozzá.
- Miért hagyod, hogy így bánjon veled?
- Fogalmam sincs. Talán a lelkifurdalás miatt, mert sohasem voltam olyan lánya, mint amilyet
szeretett volna. Bármennyire is igyekeztem, nem sikerült. Még a Péterrel kötött házasságom sem...
Hirtelen rájött, hogy ezzel a mondattal veszélyes vizekre evezett, ezért hirtelen elhallgatott.
- Mi volt a házasságoddal? - kapott a szón Victor.
- Áh, semmi... - Aramintának nem állt szándékában, hogy a házasságáról vagy a múltjáról beszéljen,
de a férfi átható tekintete láttán megadóan bólintott. -Na, nem bánom - mondta idegesen, és letette a
poharát az asztalra. - Többek között azért mentem hozzá Péterhez, mert az anyám tökéletes férjnek
tartotta.
- És tényleg az volt?
- Többé-kevésbé igen. Ugyan, mit számít? - Araminta lángoló arccal pattant föl. - Már semmi
jelentősége, hiszen Péter halott.
- Ezért van lelkiismeret-furdalásod? - kérdezte Victor a homlokát ráncolva.
- Miből gondolod? - fortyant fel Araminta. - Nem vagyok hibás a halálában. Nem tehetek arról, hogy
a kocsi fékje felmondta a szolgálatot, az út jeges volt, és hogy az a teherautó keresztben állt rajta...
Araminta szemében könnyek csillogtak.
- Nem, de mégis hibásnak érzed magad - mondta Victor halkan, és az asszony vállára tette a kezét. -
Örökösen szemrehányásokat teszel magadnak, és ez beárnyékolja az egész életedet.
- Csakugyan? Talán olyan jól ismersz, hogy azt hiszed, rögtön el kell játszanod a házi pszichológus
szerepét? Egyáltalán semmit sem tudsz rólam és az életemről - csattant fel Araminta mérgesen. -
Hagyj békén! Különben sem értem, miért bukkantál fel itt ilyen hirtelen. Valószínűleg azért, mert
nem volt jobb dolgod.
- Nevetséges - felelte a férfi sértődötten, és elengedte Aramintát.
- Igen? Akkor miért vagy itt? -Az asszony szeme villámokat szórt. - Úgy tűnik, Victor Santander, az
indokaiddal még te magad sem vagy teljesen tisztában. Először a saját lelked mélyén kellene
kutakodnod, mielőtt másoknál kísérletezel.
A férfi dühösen kiviharzott a konyhából, Araminta pedig lecsapta a poharat az asztalra. Victor olyan
arcátlan és felfuvalkodott, hogy szinte elviselhetetlen! Az egészben az a legrosszabb, hogy amit
mondott, az teljesen igaz. Hát persze, hogy lelkifurdalása van, mert a Péter halála előtti estén
veszekedtek. De ettől még egyáltalán nem tehet a haláláról.
Victor meg ahelyett, hogy amatőr pszichológust játszana, inkább hívja fel a feleségét! Csak ne az én
készülékemről,' tette hozzá gondolatban dühösen.
Azon töprengett, hogyan is engedhette meg a férfinak, hogy itt maradjon. Ha elküldte volna, akkor
most mindez nem történik meg. Akkor most nem állna itt a hülye ünnepi ebéddel foglalatoskodva,
amitől már amúgy is elment az étvágya. Arcán patakzottak a könnyek, a vállát sírás rázta.
Victor eközben a kandallónál állt, egyik lábával a rácsnak támaszkodva. Gyötrő gondolatok jártak a
fejében. Tudta, Aramintának minden oka megvan, hogy mérges legyen. És joga volt megkérdeznie
tőle, miért jött ide. Csakhogy a választ ő maga sem tudta.
Na és akkor mi van, gondolta mérgesen. Ide akartam jönni, és kész! Elszántan visszament a
konyhába, ahol Araminta a tűzhelynél állva sírt. Victor megszánta az asszonyt, és hirtelen dühös lett
saját érzéketlen viselkedése miatt.
- Ne sírj! - lépett oda hozzá, és megsimogatta.
- Hagyjál! - fordult el az asszony, és elhúzódott. - Ne érj hozzám. Azt akarom, hogy elmenj.
- Nem megyek sehová.
Mielőtt Araminta tiltakozhatott volna, Victor átölelte. Látta az asszony szemében a fájdalmat, és még
szorosabban magához húzta.
- Nincs jogod hozzá, hogy ítélkezz felettem - fakadt ki Araminta.
- Tudom - felelte Victor, és csókokkal fojtotta bele a továbbiakat. Aztán a keze végigsiklott az
asszony hátán, finoman megsimogatta a fenekét.
Araminta lihegve igyekezett elhúzódni, de nem sikerült. És amilyen hevesen tört ki belőle az imént a
düh, ugyanolyan gyorsan el is párolgott. A férfi csókjai, illata, meleg testének szorítása úgy
megrészegítette, hogy nem volt ereje tiltakozni.
Amikor Victor a pulóvere alá csúsztatta a kezét, Araminta tudta, hogy semmi értelme a további
ellenállásnak, hiszen feszülő mellbimbói és hevesen dobogó szíve amúgy is elárulja, mire vágyik.
Akaratlanul is egyre erősebben simult a férfihoz, élvezte az izgató becézgetéseket, a fülébe suttogott,
csábos szavakat. Átkarolta a férfi hátát, és még jobban hozzábújt. Érezte, hogy Victor milyen nagyon
kívánja őt, és ettől szinte elállt a lélegzete.
Hagyta, hogy a férfi felhúzza a szoknyáját, kinyissa a cipzárját, és reszkető kézzel segített neki
megszabadulni a kettejüket elválasztó ruhadaraboktól. Victor a hűtőszekrényhez szorította, és a
következő pillanatban már egy szenvedélyes ölelésben eggyé váltak, olyan bensőségesen, mint még
soha.
Araminta egyre követelőzőbben csókolt, a mozdulatai is hevesebbé váltak, Victor tüzes szenvedélye
pedig nem ismert határokat. Úgy tűnt, mintha megpróbálna elűzni minden rossz emléket.
Araminta szorosan átölelte a férfi nyakát, teljes odaadással adta át magát a lüktető ritmusnak. Azt
hitte, már nem bírja tovább elviselni a feszültséget. A körmét Victor vállába mélyesztette, a nevét
suttogta, és szinte megrészegülve jutott el vele együtt a mámorító csúcsra. Levegő után kapkodva, a
boldogságtól bódultan omlottak egymás karjába.
Araminta kedvese mellkasára hajtotta a fejét, és a szívverését hallgatta.
- Csodálatos volt - mormolta a férfi, majd felkapta az asszonyt, és bevitte a nappaliba.
Óvatosan lefektette a kanapéra, megcsókolta, majd fejét az ölébe fektette. Araminta merengve hunyta
le a szemét, és élvezte a pillanatot. De ekkor hirtelen beléhasított a valóság.
- Te jóságos ég! - ugrott fel, és rohant ki a konyhába. - A pulyka!
11. FEJEZET
- Vissza kell mennem Londonba — jelentette be Araminta másnap a reggelinél. Hirtelen támadt
döntés volt, de tudta, hogy nincs más választása. Minél tovább tart a kalandjuk, annál nehezebb lesz
az elválás.
Már így is elég fájdalmas lesz.
Victor letette a csészéjét, majd hosszasan és fürkészőn az asszony szemébe nézett.
- Miért?
- A napokban néhány interjút kell adnom -jelentette ki Araminta.
- Vagy úgy, már értem. Szóval csak azért tetted meg ezt a hosszú utat ide, Skóciába, hogy itt töltsd az
ünnepeket.
- Hogy mit miért teszek, nem tartozik rád, rendben?
Az asszony viselkedése csak azt erősítette meg, amit Victor már korábban is gyanított: menekül előle,
mielőtt a kapcsolatuk komollyá válna. De hiszen ő maga is ugyanezt akarja. Vagy mégsem?
A hirtelen felismerés megrémisztette. Pedig megesküdött, hogy vele ilyesmi soha többé nem fog
megtörténni, mert nincs a világon olyan nő, akit érdemes közel engedni magához.
- Mikor indulsz?
Araminta igyekezett leplezni a csalódottságát, amiért a férfi meg sem próbálta marasztalni.
- Ma délután. Nem baj? - kérdezte mosolyogva, nehogy a férfi meglássa rajta, mennyire szenved.
Teljesen közömbös vagyok a számára, gondolta elkeseredetten. Az ágyban eltöltött csodálatos órák
semmit sem jelentettek Victor számára. Milyen ostoba voltam, hogy többre számítottam!
- Semmi gond - felelte a férfi színlelt közönnyel, bár legszívesebben magához ölelte volna Aramintát,
és olyat tett volna vele, amitől egyszer s mindenkorra elfelejtené, hogy valaha is Londonba készült.
- Még elintézek egy-két telefont, aztán csomagolok -jelentette ki az asszony olyan kimérten, mintha
csak egy idegennel beszélne.
- Ezek szerint az egész délelőttre szükséged lesz a csomagoláshoz. Egyébként miként képzeled az
életed most, hogy ilyen gazdag és híres lettél?
- Ugyanúgy, mint eddig. Természetesen elköltözöm. Először Londonban keresek lakást, aztán majd
meglátom.
Az szóba se jöhet, hogy Victor közelében lakjon. Már az is pokoli kínokat okoz neki, ahogy elnézi a
fesztelenül üldögélő férfit. Karcsú és izmos, jól áll neki a farmernadrág és a testhezálló póló.
Akaratlanul felidézi benne a szenvedély perceit.
Araminta gyorsan elkapta a tekintetét. Csak néhány lépésnyire voltak egymástól, mégis mintha egy
óceán választotta volna el őket. Az elmúlt napok és éjszakák meghittsége már a múlté volt, a helyén
fájdalmas űr tátongott.
- Úgy tűnik, egyáltalán nem értetted meg, milyen gyökeresen megváltozott az életed -jegyezte meg
Victor.
- Ez hadd legyen az én gondom - intézte el az asszony egy halvány, de annál bátrabb mosollyal.
- Ahogy óhajtod.
Araminta egy pillanatig idegesen bámult a férfira. Az elmúlt napok túlcsorduló energiája eltűnni
látszott, fáradtnak, üresnek érezte magát, és alig bírta felvonszolni magát az emeletre. A
hálószobában levetette magát az ágyra, és fásult mélabú lett úrrá rajta. Miért kellett neki éppen ezzel a
szoknyavadász fickóval összeakadnia ahelyett, hogy egy kedves, rendes férfival találkozott volna?
Valakivel, aki olyan, mint Péter volt.
Hirtelen felült, mert rádöbbent, nagy tévedés volt hozzámenni Péterhez. Azért, mert a férfi olyan
megbízhatónak tűnt, mert az anyja kedvelte őt, mert... és mert a vele kötött házasság kényelmes
kiútnak mutatkozott. És mi lett belőle? Egy unalmas kapcsolat, lapos szex, amit igyekezett szebbnek
hazudni, nehogy tönkre menjen a házasságuk. Pedig az minden igyekezete ellenére zátonyra futott.
Én ennél sokkal többet akarok, jelentette ki határozottan.
De a férfi, aki iránt most végre érez valamit, aki fájdalmasan hiányozni fog, csak egy futó kalandot
keres. Egy randevú itt, egy flört ott, egy rövidke hétvége Normandiában, két-három elcsent nap
Párizsban vagy Rómában. Ő, Araminta tényleg ezt akarja? Elégedjen meg a morzsákkal, miközben
eltiltják a süteménytől? Húzódjon meg finoman a háttérben, ha Victor felesége felbukkan? Mert
előbb vagy utóbb biztosan megjelenik a színen.
Töprengve ült az ágy szélén, de nem talált kiutat. Meg kell próbálnia elfelejteni ezt a férfit, mielőtt
végképp belegabalyodna.
Egy szinttel lejjebb Victor tűnődve piszkálta a kandallóban a fahasábokat, és az járt a fejében, hogy a
hátralévő ünnepnapokat hasznosabban is tölthetné. Vajon Araminta mit csinál odafönt? Menjen föl,
és nézze meg? Ám elvetette a gondolatot, mivel rájött, hogy semmit sem nyújthat az asszonynak.
Vagy mégis?
Most először tudatosodott benne, hogy a válása mostanra hivatalossá vált. Az erről szóló papírok
már biztosan ott fekszenek az íróasztalán. Végre szabad. De szóba sem jöhet, hogy újból belevágjon
egy olyan kapcsolatba, amely eleve kudarcra van ítélve.
Komor arccal helyet foglalt az egyik karosszékben, és azon töprengett, Araminta hogyan volt képes
régen halottnak hitt érzéseket életre kelteni benne. Talán az édes mosolyával? Vagy a szemében néha
felvillanó szomorúsággal? Ilyen olcsó trükköknek nem dőlök be, gondolta dühösen.
Kora délután búcsút vettek egymástól, és jó néhány órai autózás után Araminta egyedül állt Sara
barátnője Pond Street-i háza előtt. Vajon Victor most hol lehet? - töprengett. Folyton a férfi jár az
eszében, állapította meg magában szorongva, miközben kinyitotta az ajtót.
És amíg nem veri ki a fejéből, szenvedni fog.
Victor nem az a fajta férfi, aki alkalmas lenne tartós kapcsolatra. A feleségére csak sajnálattal tudott
gondolni. Milyen élete lehetett egy olyan férjjel, aki soha sincs mellette, és füvel-fával megcsalja? A
liftben sikerült meggyőznie magát, milyen szerencsés, amiért a sors megkímélte őt az ilyesfajta
szenvedésektől. Egy olyan férfi, mint Victor, csak boldogtalanságot hozhat a nőkre.
Belépett az üres, sötét lakásba, és a férfi búcsúszavai jutottak az eszébe.
- Ma este felhívlak - mondta, amire ő csak bólintott, holott tudta, hogy Victor ezt nem gondolhatta
komolyan.
Odahaza feltehetően már egy hatalmas kupac meghívó várt rá. Hiszen így, az év vége felé mindig
számtalan rendezvény van, ahol a hozzá hasonlóan jóképű férfi szívesen látott vendég.
Araminta először is átfutotta a postát, amit Sara az étkezőasztalra készített össze. Tekintete egy kézzel
írott borítékra tévedt, amelyen külföldi bélyeg és olvashatatlan postabélyegző volt, feladó viszont
nem. Kíváncsian bontotta fel a borítékot és húzott ki belőle egy többszörösen összehajtott
papírlapot, melybe több fénykép volt becsúsztatva. Rögtön a legelső felvételnél megdermedt. A fotón
Victor volt látható, egy gyönyörű, hosszú, barna hajú nővel karöltve.
Araminta reszkető kézzel nézte meg a többi fényképet. Mindegyik ugyanazt a párt ábrázolta, hol
mosolyogva, hol szorosan összeölelkezve, hol egy bárban üldögélve.
Hirtelen szédülés fogta el. Lerogyott az egyik székre, és elolvasta, ami a levélpapíron állt:
Óvakodjon tőle! Csak szerepet játszik. Egy jóakarója.
Araminta gyűlölte a névtelen leveleket. A felvételeken látható nő valószínűleg Victor felesége, a
titokzatos Isabella. Érezte, hogy elönti a harag. Victor hogy lehet ilyen alávaló, hogy kihasználja a
nőket, játszik az érzelmeikkel, és aztán eldobja őket, mint egy pár ócska cipőt? Egyszerűen undorító.
Még egyszer alaposan megnézte a fényképeket, és igyekezett úrrá lenni a lelkében dúló fájdalmon.
Csak nem féltékeny? Egy vadidegen nőre, aki ráadásul Victor hites felesége? Nevetséges!
Felállt, kiment a konyhába, apró darabokra tépte a fotókat, és a levéllel együtt beledobta a
szemetesbe. A pokolba vele, gondolta dühösen. Az életében nincs helye az olcsó szappanoperáknak,
és még kevésbé sértett feleségek névtelen leveleinek. Ő, Araminta ismert személyiség, híres írónő, és
az ilyesmire semmi szüksége.
És az is biztos, hogy nem fog itt ülni és várni egy olyan hívásra, ami amúgy sem fut be. Ráadásul nem
is akar beszélni Victorral. Gyors elhatározással felkapta a noteszét. Bármilyen nehezére is esik,
felhívja a barátait, és gondoskodik róla, hogy minden estére legyen valami programja. Még azt sem
bánja, ha a riporterek lencsevégre kapják, ha ez az ára annak, hogy távol tartsa magától Victor
Santandert.
A telefon kicsengett, de senki sem vette fel a kagylót.
Már három nap telt el azóta, hogy Araminta elhagyta Skóciát, és Victor azóta próbálta elérni őt.
Sikertelenül. A mobilját nem vette fel, és a rögzítőjére hagyott üzenetekre sem válaszolt. Még
táviratot is küldött neki, de mindhiába. Araminta vagy elhagyta Londont, vagy hallani sem akar róla.
De vajon miért? Miért nem akar szóba állni vele? Bár a búcsú kissé hűvösre sikeredett, különösen az
azt megelőző meghitt együttlét után, de ez nem elegendő magyarázat.
Nemcsak bosszús volt, de - és ezen nagyon csodálkozott - szomorú és megbántott. Nem is beszélve
megsértett hiúságáról. Victor Santandert egyetlen nő sem utasíthatja el ilyen könnyedén, gondolta
dühösen.
De mindez nem segített, továbbra is szörnyen kedvetlen volt. És mindennek Araminta volt az oka.
Hát nem tudja, mennyire megkedvelte? Rettenetesen hiányzik neki..
Szilveszter éjjelén egyedül állt a kandalló előtt, whiskyt ivott, és csak fél füllel hallgatta az utcáról
felhallatszó, vidám lármát.
Vajon hol lehet most Araminta? Bosszúsan nézett a kezében tartott pohárra, és nem értette, hogyan
lehet ilyen bánatos egy nő miatt. Pedig megesküdött magának, hogy ilyen soha többet nem fordul elő.
A híres Aramintát most minden bizonnyal egy csomó férfi udvarolja körül, őt pedig már régen
elfelejtette.
Ettől a gondolattól olyan dühös lett, hogy öklével a kandalló párkányára csapott. A pokolba
Aramintával és Isabellával, gondolta. A pokolba az összes nővel!
Azzal a szilárd elhatározással vonult vissza a hálószobába, hogy megváltoztatja az életét, elköltözik a
városból, és elfelejti ezt az egész ügyet. De Aramintát nem sikerült kitörölnie az emlékezetéből. Bájos
arca folyton ott lebegett a lelki szemei előtt. Victor nyugtalanul hánykolódott az ágyában, és az együtt
töltött szenvedélyes éjszakákra gondolt. Meg hogy mennyire hiányzik neki az asszony, és hogy
mennyire szeretné ismét érezni meleg, bársonyos bőrét.
Hát persze, hogy nagyszerű dolog szilveszterkor a Karib-szigetekre repülni. Ám Araminta
bármennyire is igyekezett, hogy ráhangolódjon az utazásra, sem a tengerpart, sem az egzotikus
koktélok nem tudták jobb kedvre deríteni. így hát boldog volt, amikor másnap végre hazai talajt
érzett a lába alatt, és visszaköltözhetett a Pond Street-i lakásba.
Anélkül, hogy tudomást vett volna a neki hagyott üzenetekről, tervezni kezdte a következő napokat.
Ha csak egy rövid időre is, de az anyját mindenképpen meg kell látogatnia. Aztán a jövő héten nekiáll
a lakáskeresésnek is.
Pearce, aki elkísérte őt Barbadosra, igyekezett célzásokat tenni Victorra, hogy kiugrassa a nyulat a
bokorból, de Araminta elengedte a füle mellett a megjegyzéseket. A lelkében uralkodó zűrzavart
sikerült ügyesen elrejtenie a férfi elől.
Victor leveleivel a kezében nagy sóhajtva leereszkedett egy fotelbe. Egy ideig tanácstalanul forgatta
őket az ujjai között, majd az egyiket olvasni kezdte.
A férfi éppen olyan pökhendi és arcátlan, mint amire számított. Victor Santander nyilvánvalóan nem
tudta elviselni a visszautasítást. De megérdemli, gondolta Araminta. Nyelje csak le a keserű pirulát.
Hirtelen megszédült, mint oly gyakran az utóbbi időben. Úgy tűnik, nem nagyon bírja az éjszakai
bulikon elfogyasztott alkoholt. Mindenesetre a pezsgőből egy időre elege lett. Talán tényleg az lenne a
legjobb, ha máris elindulna Taverstock Haliba, hogy egy kicsit kipihenje magát. Nem mintha Lady
Drusilla társasága olyan megnyugtató lenne, de ott legalább kilovagolhat, és végiggondolhatja a jövőt.
Victor ebben az évszakban biztosan nem tartózkodik a birtokán. Úgy hallotta, a férfi tengerentúli
üzleti útra ment, hogy egy újfajta kávébab beszerzéséről tárgyaljon.
Amikor végre megint jobban érezte magát, hirtelen elhatározással kidobta Victor leveleit a
papírkosárba, gondosan bezárta maga után a lakást, majd elindult Taverstock Hall felé.
- Gondoltam, talán az elmúlt napokban találkoztál vele -jegyezte meg Victor csak úgy mellékesen
Pearce-nek.
- Igen, ez igaz, együtt szilvesztereztünk.
- Tessék?
Victor leengedte a kést, amivel éppen a bárányhúst szeletelte. A szeme fenyegetően fellángolt.
- Igen, egész vad kis buli volt Rollo Bokorinál. Emlékszel még rá, ugye? -mesélte Pearce, szemmel
láthatóan mit sem érzékelve a barátja haragjából. -Egész éjjel a parton táncoltunk.
-Azt jelentse, hogy amíg én... - Victor elakadt a mondat közepén, és vett egy mély lélegzetet. — Azt
akarod mondani, hogy viszonyod van Aramintával? — kérdezte jeges hangon.
- Hogy mi? Én Aramintával? - Pearce hangosan felnevetett. - Te jóságos ég, dehogy! Araminta nem
akarta Angliában tölteni a szilvesztert, ezért vittem el magammal Barbadosra. Rollo le volt nyűgözve,
hogy vendégül láthatja az új hírességet, noha Araminta nem volt valami kirobbanó csúcsformában.
Szinte egész este hallgatott. De az írók már csak ilyenek. Néha olyan boldogok, hogy majd' kiugranak
a bőrükből, máskor meg halálosan szomorúak. Mit szólnál egy kis
édességhez?
Victor türelmetlenül leintette.
- Áruld el, hol találom Aramintát!
- Úgy tűnik, mintha hirtelen szörnyen érdeklődnél iránta - jegyezte meg Pearce vidáman. - Mi lett a
szexi Isabellával? Ugye nincs kifogásod ellene, ha
megkóstolom a felfújtat?
- Hagyj már békén azzal a felfújttal! Azt akarom tudni, hogy van Araminta -jelentette ki
nyomatékosan Victor. - És ami Isabellát illeti, tőle már megszabadultam. Elváltunk.
- Ezt nem is tudtam.
Pearce kezében megállt a kanál.
- Még decemberben, amikor Brazíliában voltam.
- Ne mondd! - füttyentett a férfi meglepetten. - Nem hittem volna, hogy futni hagy.
- Nem volt más választása - magyarázta Victor mogorván. - És most légy szíves, áruld el, hol van
Araminta! Nem érem el, csak az üzenetrögzítőjét. Már a levélszekrényébe is dugtam levelet, de hiába.
- Nahát! — Pearce gondosan megtörölte a száját a szalvétával. — Akár azt is hihetném, hogy
alaposan elkapott a gépszíj, barátom. De bármennyire is sajnálom,
nem tudok segíteni.
- Addig innen fel nem állsz, míg meg nem mondod, hol van - dörrent rá
Victor fenyegetően.
- Csak nyugalom, öreg barátom. Fékezd a dél-amerikai temperamentumodat. Mint az ügynöke, nem
árulhatom el fűnek-fának, hol tartózkodik az ügyfelem. Ez etikátlan lenne részemről.
- Én nem vagyok fü-fa! - csattant fel Victor.
— Az nem, de fogadni mernék, hogy te vagy az egyik oka, amiért elhagyta a várost -jelentette ki
Pearce, és összehúzott szemmel nézett a barátjára.
Már attól félt, Araminta esetleg beteg, mert olyan bágyadtnak tűnt. De most egyszeriben mindent
megértett. Komoly tekintettel méregette a barátját, majd úgy döntött, talán nem árthat, ha némiképp
megkönnyíti a dolgát.
— Hadd fogalmazzak úgy - kezdte tétován -, hogy Araminta meglátogatja egy közeli hozzátartozóját
vidéken. De ennél többet ne kérdezz! - emelte fel védekezőén a kezét. — Belőlem most már nem
húzol ki egy árva szót sem. És nem mondtam semmit, rendben?
— Köszönöm!
Életének harmincöt éve alatt Victor még soha senkinek sem volt olyan hálás,
mint most Pearce-nek.
Araminta ijedten látta, hogy anyja egészségi állapota mennyit romlott az utóbbi időben.
— Azonnal fel kell keresned Dr. Collinst - jelentette ki határozottan, amikor meglátta Lady Drusillát
beesett arccal, takaróval a térdén ücsörögni a kandalló
előtt.
Azonnal lelkiismeret-furdalása támadt, amiért nem jött haza karácsonyra.
— Már jártam nála, kedvesem - felelte az idős asszony fakó hangon.
Olyan törékenynek tűnt, hogy Araminta alig ismert rá energikus, akaratos anyjára.
— És? - kérdezte aggódva.
— Nincs jó hírem.
— Mit jelentsen ez?
Araminta a szék karfáján ült, és idegesen tördelte a kezét.
— Attól tartok, rákos vagyok.
— Jaj, ne! — ugrott fel az asszony, odaszaladt az anyjához, és megfogta vézna kezét. Már nem is
emlékezett rá, mikor tett ilyet utoljára. - És ez...
Képtelen volt befejezni a mondatot.
— Az orvosok nem biztosak a dologban. Már egy ideje komoly fájdalmaim vannak, de nem akartam
szólni, nehogy elrontsam a siker fölött érzett örömödet. Nem mindig örültem annak, hogy írogatsz,
de most már nagyon büszke vagyok rád. - Lady Drusilla könnyes szemmel szorította meg a lánya
kezét. - Nem volt könnyű egyedül felnevelni téged. Egy özvegyasszonynak mindig nagyon kell
vigyáznia, és én...
A hangja elakadt.
— Jaj, anya, úgy sajnálom! Szakorvosnál jártál már?
— Hogyne, de nem sok jóval biztatott. Bocsáss meg, hogy ezt teszem veled.
— Hogy mondhatsz ilyet? - tiltakozott Araminta kétségbeesetten.
Az elmúlt években oly közel kerülhettek volna egymáshoz, de a félreértések falat emeltek kettejük
közé, gondolta keserűen.
Lady Drusilla Taverstock két nappal később Araminta karjában halt meg. Ugyanaznap reggel, amikor
Victor Santander megérkezett Chippanham Manorba. Anya és lánya az utolsó együtt töltött órákban
rengeteget beszélgettek. Araminta hálás volt a sorsnak, hogy ez megadatott neki, és így sikerült a
kettejük közötti mély szakadékot áthidalniuk. Arra gondolni sem mert, mi lett volna,
ha most nem jött volna haza.
Szédült és rémesen érezte magát, de úgy gondolta, hogy csak az idegességtől. Amint túl lesz az első
megrázkódtatáson, és nyugodtan meggyászolhatja azt az asszonyt, akit csak most ismert meg igazán,
bizonyára elmúlik a fizikai rosszullét is.
- Köszönöm, Manuel - biccentett Victor az alkalmazottjának, amikor behozta a kávét a
dolgozószobába. - Van valami újság? - kérdezte, s közben egy pillantást vetett az órájára.
Azon töprengett, mikor lenne a legalkalmasabb időpont váratlanul betoppanni Aramintához.
- Igen, senor Victor. Épp most hallottam a takarítónőtől, hogy Lady Drusilla
ma éjjel jobblétre szenderült.
- Lady Drusilla meghalt? - kiáltott fel Victor döbbenten.
- Igen. Valószínűleg rákos volt, de senki sem tudott róla. A lánya mellette volt, amikor meghalt.
Micsoda áldás szegény asszonynak! - vetett keresztet a férfi.
- Köszönöm, Manuel, ez minden - mondta Victor halkan, és megrendülten elfordult.
Oda kell mennem hozzá, gondolta. Méghozzá azonnal.
Gondolkodás nélkül kiviharzott a szobából, lekapta a dzsekijét a fogasról, és
beugrott a kocsijába.
Amikor néhány perccel később megérkezett Taverstock Halihoz, már több autó állt a ház előtt. Az
időpont valószínűleg nem a legalkalmasabb, de ez nem érdekelte Victort. Ott akart lenni Araminta
mellett, hogy megvigasztalja.
Olive nyitott ajtót, beengedte, majd a szalonba ment, hogy szóljon Aramintának.
- Egy úr várja a dolgozószobában - mondta az asszonyának fojtott hangon,
kezében gyűrött zsebkendőt szorongatva.
- Megbocsát egy pillanatra, atyám? - sóhajtott Araminta.
Annyi elintéznivalója akadt, hogy a gyászra jóformán nem is maradt ideje.
- A temetés menetét már megbeszéltük, holnap megállapodunk a részletekről is. Pihenjen is egy
kicsit. És maradjon nyugodtan, kitalálok.
- Köszönöm, nagyon kedves - motyogta Araminta, hálásan megrázta a lelkész kezét, majd abban a
hiszemben indult el a dolgozószoba felé, hogy ott a temetkezési vállalkozó várja.
Amikor meglátta Victort, elállt a lélegzete.
-Araminta, drágám. Amint meghallottam, mi történt, azonnal idejöttem.
Mielőtt az asszony észbe kapott volna, Victor máris magához ölelte. Araminta készségesen
hozzásimult, és szabad folyást engedett a könnyeinek. Az elmúlt napok fájdalma és feszültsége most
szakadt fel belőle. Victor simogatta és kedves szavakkal vigasztalta a zokogó asszonyt, majd
odavezette egy széles bőrfotelhez, és óvatosan az ölébe húzta.
Araminta olyan csodálatos biztonságban érezte magát a férfi karjában, hogy egy pillanatra
megfeledkezett az elmúlt hetek kétségeiről és félelmeiről. Egyedül Victornál találta meg a valódi
vigaszt.
- Ne aggódj, querida, nem hagylak magadra - suttogta a férfi szánakozva, és érezte, hogy
Aramintának sürgősen szüksége van valakire, aki szeretettel gondoskodik róla.
Amikor az asszony újból meg tudott szólalni, csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Mindent elmondott,
ami a lelkét nyomta, elmesélte az egész életén át tartó, fájdalmasan hűvös viszonyt közte és az anyja
között, majd a Lady Drusilla halála előtti hirtelen és váratlan kibékülést.
- Tekintsd ezt úgy, mint valami ajándékot — szólt csitítóan Victor, és tenyerével letörölte Araminta
könnyeit. - A halála előtt elmondhatta neked, hogy mindennek ellenére nagyon szeretett.
Araminta bólintott, fejét a férfi vállára hajtotta, és élvezte testének melegét, bőrének illatát. Boldog
volt, hogy maga mellett tudhatja most, amikor a legnagyobb szüksége van rá.
Victor megcsókolta. Nem szenvedélyes csók volt, hanem egy gyengéd, érzelmes... szerelmes gesztus,
döbbent rá Araminta. Amúgy is teljesen össze van zavarodva, már csak az hiányzik, hogy halálosan
beleszeressen egy nős férfiba. De ezzel ráér később is foglalkozni.
Hirtelen megint megszédült, ami az utóbbi időben állandóan kínozta.
- Minden rendben? - kérdezte Victor, látva az asszony halottsápadt arcát. -Rosszul nézel ki.
- Nem is érzem jól magam - felelte Araminta.
Gyorsan felállt, kiszaladt a fürdőszobába, és hányni kezdett. Amint egy kicsit jobban lett,
visszabotorkált a dolgozószobába, ahol Victor idegesen járkált fel és alá.
-Aggódom miattad. El kellene menned egy orvoshoz. Majd én elviszlek.
- Nem, arra semmi szükség. Ez az egész idegi alapon van.
-Akkor legalább költözz hozzám, a Chippenham Manorba ajánlotta fel a férfi. - Amint kitudódik,
hogy meghalt az édesanyád, megjelennek itt az újságírók Majd nagyokat lovagolunk, a friss levegő
biztosan jót fog tenni. - Rendben van - bólintott az asszony mosolyogva.
Szívesen vette Victor védelmező gondoskodását, mint hogy újságírókkal. vívja meg a harcot
12. FEJEZET
A következő három napban Araminta olyan kábult volt, hogy szinte semmit sem érzékelt a
külvilágból. Mindössze egy valamit tudott pontosan: Victor nélkül, aki tapintatosan, de megbízhatóan
ott állt mellette, nem lett volna képes végigcsinálni a temetést és az azt követő órákat. A férfi
meghatóan gondoskodott róla, távol tartotta tőle az erőszakos újságírókat és fotósokat, akik annyira
nem voltak rá tekintettel, hogy még a templom lépcsőjén is lesben álltak.
Amikor émelygett, Victor fogta a fejét, ha elfogta a gyengeség, a férfi támogatta, és ha fáradt volt,
bevitte az egyik vendégszobába, ágyba dugta, és addig ott maradt mellette, míg ő el nem aludt.
A temetés utáni este Victor megkönnyebbülten látta, hogy percek alatt lecsukódik Araminta szeme.
Az asszony annyi mindenen ment keresztül, már az is csoda volt, hogy végigállta a szertartást.
Jóformán alig evett, mert mint mondta, az evéstől hányingere volt. Victor ott ült az ágya szélén, és
finoman simogatta aranyszőke haját.
Araminta olyan törékenynek, olyan fiatalnak látszott, mint egy gyerek. Előző éjjel sírva riadt fel az
álmából. Victor óvatosan odafeküdt mellé. Ám az elmúlt napok feszültsége nála sem múlt el
nyomtalanul. Igyekezett ébren maradni, de egyszer csak elnyomta a fáradtság, és elaludt. Félálomban
nyújtotta ki a karját a mellette fekvő asszony felé.
Araminta gyönyörű álmot látott, és néhány megváltó órára megfeledkezett a gyászról és a
kimerültségről. Úgy érezte, mintha Victor karjában feküdne, és érezné testének melegét. Megnyugvást
keresve bújt közelebb hozzá.
Amikor Victor kora reggel felébredt, Araminta meleg testét a karjába simulva találta. Igyekezett
óvatosan kibontakozni az öleléséből, de az asszony még erősebben ölelte a nyakát.
Ennek a bensőséges gesztusnak képtelen volt ellenállni. Megcsókolta Araminta ajkát, majd a szája a
nyakára siklott. Amikor látta, hogy az asszony kéjesen nyújtózik egyet, megcsókolta a hálóing selyem
anyaga alatt kirajzolódó rózsaszín bimbókat. Tétován megállt, és arra várt, hogy Araminta
felébredjen, de az asszony csak sóhajtott egyet, és továbbra is lehunyva tartotta a szemét.
Victor nem tudott tovább uralkodni magán. Finoman az ajka közé vette a kemény mellbimbókat, a
nyelvével izgatta és kényeztette őket. Ezzel egyidejűleg a keze végigsiklott karcsú alakján,
megcirógatta feszes combját. Majd az ujjai egyre megindultak az asszony legérzékenyebb pontja felé.
Araminta élvezte az izgató becézgetéseket. Vérpezsdítő forrósággal és féktelen vággyal töltötték el.
Hirtelen rádöbbent, hogy mindez nem álom, hanem valóság. Kinyitotta a szemét.
De ekkor már késő volt, Victort nem lehetett visszatartani. Már csak annyit tehetett, hogy megadta
magát az ellenállhatatlan szenvedélynek. A férfi ezúttal kimondhatatlanul gyöngéden tette a magáévá,
Araminta szemét ellepték a könynyek. Ez a minden korábbinál odaadóbb szelídség egészen új,
bensőséges közelséget teremtett. Victor mozdulatai lassúak voltak, és a tekintete Araminta lelke
mélyéig hatolt. És az asszony kitárulkozott előtte, teljes egészében magába fogadta, ahogy még soha
egyetlen férfit sem.
A legszívesebben elsírta volna magát, amikor végül együtt jutottak el a csúcsra. Nem olyan
robbanásszerűen és viharosan, mint általában, hanem lassan és bensőségesen. A boldogság
hullámokban járta át a testüket, melyek csak lassan, fokozatosan csitultak. Fölösleges volt minden
szó. Szorosan összeölelkezve feküdtek a párnán, és élvezték a meghittség csodálatos pillanatait.
Már hajnalodott, amikor újra elaludtak. Tíz óra felé arra ébredtek, hogy az eső
veri az ablaktáblákat.
- Nem valami kellemes idő - jegyezte meg Victor, majd megsimogatta Araminta haját, felállt, és
elhúzta a függönyt.
- Hányadika van ma? - kérdezte az asszony álmosan.
Tudta, hogy bármilyen nehezére esik is, lassan kézbe kell vennie az életét.
- Január nyolcadika.
Araminta tűnődve nézte a férfit. Tényleg vele töltötte volna az éjszakát? Mindez egyrészt teljesen
természetesnek tűnt, másrészt viszont különösnek, hogy a legnagyobb szükségben éppen az a férfi
van itt mellette, akivel csak egy futó kalandja volt. Victornál hűségesebb, gondoskodóbb barátot nem
is kívánhatna magának.
Vonakodva visszahajtotta a takarót. Jóleső melegséget és lustaságot érzett, és azt kívánta, bárcsak ez
az állapot sohasem múlna el. Ekkor megint rátört a
hányinger.
- Jaj, ne, már megint! - kiáltotta, és kirohant a fürdőszobába.
Victor utánament.
- Mi a baj?
- Nem tudom. Mostanában, főleg reggelente, gyakran émelygek - panaszkodott Araminta, és
belekapaszkodott a kád peremébe.
- Megkérem Manuelt, hogy főzzön neked egy teát. Magadra hagyhatlak egy pillanatra?
- Természetesen.
Araminta leült a kád szélére és örült, hogy végre egyedül lehet. Anyja halála rettenetesen megviselte,
pedig néhány napon belül újság- és tévéinterjúkat is kellene adnia. Nem csoda hát, ha az idegességtől
kikészült a gyomra.
Itt az ideje, hogy összeszedjem magam, sóhajtotta, bár legszívesebben távol tartotta volna magát az
egész felhajtástól.
És Victor? A férfi olyan figyelmes és kedves, hogy az elkerülhetetlen búcsú nagyon fájdalmas lesz.
Hogyan is viselkedhetne úgy, mintha közömbös lenne a számára, ha egyszer kétségbeesetten vágyik a
szeretetére?
A tenyerébe temette az arcát, és átadta magát az önsajnálatnak. Milyen szörnyű, hogy Victor nem
tudja szerelemmel szeretni őt. Miért is küldte a sors, ha nyomban el is veszi? Mert pontosan ez fog
történni, gondolta, miközben nagy nehezen föltápászkodott. Victor most csak azért van mellette,
mert tudja, hogy ezekben a nehéz órákban szüksége van egy barátra. De nem marad örökre vele.
Ahogy a tükörbe nézett, észrevette, milyen sápadt. Újra megszédült. Lassan visszament a
hálószobába, leült az ablak előtti fotelbe, és azt kívánta, bárcsak itt maradhatna még egy kis ideig.
Ebben a pillanatban lépett be a szobába Victor, kezében egy tálcával.
- Tessék! - tette le elé a teát és a pirítóst. - Valószínűleg nem ettél eleget, querida.
- Lehet hagyta rá az asszony. - Azt hiszem, még ma vissza kell mennem Taverstock Haliba.
Rengeteg dolgot el kell még intéznem, mielőtt visszatérnék Londonba.
- Nem örülök, hogy egyedül leszel ott.
- Majd megkérem Olive-t, hogy maradjon éjszakára.
- Rendben - bólintott a férfi, bár nem szívesen engedte el. - Hazaviszlek.
- Köszönöm. —Araminta kortyolt egyet a teából. - Köszönöm, hogy ennyit törődtél velem. Nem is
tudom, hogy birkóztam volna meg egyedül mindennel.
- Azt hiszem, sehogy.
- Szerintem sem. —Araminta megérintette Victor karját, és érezte, ahogy a férfi teste megfeszül.
Gyorsan elkapta a kezét. - Csak lezuhanyozom, felöltözöm, és már indulhatunk is.
Victor komor arccal nézte az asszonyt, aki el sem tudta képzelni, mit csinálhatott rosszul.
- Rendben, magadra hagylak - mondta végül a férfi, és hátra se nézve, kisietett a szobából.
A rövid autóút során Victor kimért és személytelenül udvarias volt. Araminta
sehogy sem értette a dolgot. Ugyan már! — gondolta. Minél előbb elbúcsúzunk
egymástól, annál jobb!
Amint megérkeztek, Araminta fogta a táskáját, és kiszállt az autóból.
- Még egyszer nagyon köszönöm. Csodálatos barát vagy - mondta zavartan. A mondat furcsán
hangzott a szájából, hiszen most töltöttek el együtt egy
szenvedélyes éjszakát, de végül is igaz volt.
- Viszontlátásra Araminta! ígérd meg, hogy jelentkezel.
- Megígérem. Hamarosan veszek egy lakást Londonban, nem messze tőled.
Wilton Crescentben.
- Helyes. Ma este felhívlak. Holnap Londonba utazom, de a hétvégére megint visszajövök. Ha
bármire szükséged lenne, nyugodtan fordulj Manuelhoz. Homlokon csókolta az asszonyt és
megszorította a karját.
Araminta nézte, ahogy Victor beszáll a kocsijába, és elhajt. Ha egy szív meg tud szakadni, gondolta,
akkor az enyém éppen most szakadt meg.
A következő két napot Araminta azzal töltötte, hogy anyja hagyatékát rendezte. Taverstock Hall most
már az övé volt, és el kellett döntenie, mi legyen vele. A birtok nagyon közel állt a szívéhez,
gyermekkora, elhunyt apja és most már az anyja emléke is ide kötötte, de semmi esetre sem akart
elhamarkodott döntést
hozni.
Olive lépett be a szobába, és jelentette, hogy kész az ebéd.
- Köszönöm, de én...
- Elég a butaságból, Miss Araminta. Muszáj ennie valamit! A házvezetőnő csípőre tett kézzel
csóválta meg ősz fejét.
- Állandóan hányingerem van — panaszkodott Araminta. -Nem, nem is állandóan. Inkább csak
reggelente.
- Vagy úgy? - Olive fürkész tekintettel szemügyre vette az asszonyát, majd
levonta a következtetéseit. - Orvosnál járt már?
- Nem. Azt hiszem, egyszerűen csak fáradt vagyok.
- Talán mégis valami más lehet az ok -jegyezte meg Olive szárazon.
- Ugyan mi? - vonta fel Araminta csodálkozva a szemöldökét.
- Tudnia kellene, hogy ezek a tünetek... - kezdte a házvezetőnő, majd zavartan elhallgatott.
Araminta hirtelen megértette, és rémülten bámult rá.
- Jaj, ne! - suttogta. - Arra gondol, hogy esetleg állapotos vagyok?
- Ki tudja? Minden megeshet - felelte kitérően Olive, akinek nem kerülte el a figyelmét, milyen
szoros lett a kapcsolat Araminta és a szomszéd birtokon lakó úriember között.
Ő mindenesetre nem csodálkozna, ha már úton volna a gyerek.
- Ez szörnyű lenne! - bukott ki Aramintából. - Azaz nem, csodálatos lenne, de... Jaj, Olive! -
szipogott, majd könnyekben tört ki.
Az idős nő leült mellé a kanapéra, megfogta a kezét, és vigasztalóan megsimogatta a vállát.
- Ugyan már, ne izgassa föl magát! Ha tényleg állapotos, az idegeskedés nem tesz jót a babának. A
maga helyében felkeresném Dr. Collinst, és csináltatnék egy terhességi tesztet.
- Igen? — kérdezte Araminta bizonytalanul.
Nagyon félt az eredménytől. Felbukkant előtte Victor arca, és azon töprengett, hogy lehettek ilyen
balgák és elővigyázatlanok.
Amikor Araminta másnap reggel elhagyta Dr. Collins rendelőjét és kilépett a jeges szélbe, nem a
hidegtől, hanem az izgatottságtól reszketett. Gyermeket vár.
A gondolat, hogy anya lesz, boldog izgalommal töltötte el, de ugyanakkor meg is volt rökönyödve
saját felelőtlenségétől.
Hogyan mondja meg Victornak? Ezen tépelődött kétségbeesetten a kocsija felé menet, amely most is
ugyanott parkolt, mint azon a bizonyos októberi napon, amikor ez az egész történet elkezdődött.
Mindez most olyan távolinak tűnt. Mindenesetre elég távolinak ahhoz, hogy közben teherbe essen,
gondolta keserűen. A kocsiba sokkal óvatosabban szállt be, mint szokott.
Útközben a helyzetén gondolkodott. Alighogy eltemette az anyját, gyermeket vár. Vajon Lady
Drusilla mit tanácsolt volna neki? Azt, hogy vetesse el?
Hirtelen teljes biztonsággal tudta, hogy megtartja a babát. Victor nélkül is boldogul, hiszen anyagilag
független, egy gyerekről egyedül is tud gondoskodni. Tehát nincs ok a kétségbeesésre.
Most már csak azt kellett eldöntenie, hogy a gyerek apját beavassa-e a dologba vagy sem.
Egész délután a megoldásán töprengett. Talán nem kellene most nyomban elárulnia Victornak, hogy
apa lesz. Jobb, ha vár egy kicsit. De mi van akkor, ha a férfi maga jön rá a dologra? Vajon részese
akar lenni a gyereke életének akkor is, ha az anyja mellett nem akarja lekötni magát? Az egész ügy
olyan nehéz és zavaros volt, hogy Araminta elhatározta, még Victor hazatérte előtt elutazik, hogy
több ideje jusson a gondolkodásra.
- Hogy micsoda? - kiáltott Pearce.
Hitetlenkedve bámult Aramintára, és azt hitte, valamit félreértett.
- Gyereket várok - ismételte meg az asszony halkan. - És kérlek, ne csinálj jelenetet. Mi ebben a
rendkívüli?
- Még kérded? - lelkendezett az ügynök. - Tudod, milyen zseniális lesz így a reklámkampány? Mikorra
várod? Remélhetőleg még időben megszületik, a következő könyved megjelenése előtt.
- Pearce, én nem azért lettem állapotos, hogy neked vagy a rajongóimnak örömet szerezzek. -
Araminta akarata ellenére is elnevette magát. - Ez még titok, úgyhogy kérlek, ne mondd el senkinek.
- És ki a boldog apa?
- Erről nem szeretnék beszélni. Pearce jelentőségteljesen elvigyorodott.
- Van róla elképzelésem.
- Valóban? - kérdezte Araminta megjátszott közönnyel, de az arca lángolt. Pearce tán csak nem sejti,
hogy Victor az apa?
- Megmondtad már neki?
-Nem.
- És miért nem? Úgy gondolom, joga van hozzá, hogy tudja.
- Igen... azaz nem... Még nem tudom.
Araminta a pohara után nyúlt, és nagyot kortyolt a pezsgőből, mielőtt még eszébe jutott volna, hogy
ezentúl jobb, ha lemond az alkoholról.
- Azt akarod mondani, hogy gyereket vársz Victortól, és ő semmit sem tud
róla?
Az asszony lehajtotta a fejét, és megadóan bólintott.
- Még ilyet! - ráncolta a homlokát a férfi, akinek először még meg kellett emésztenie a hallottakat. -
Jó lenne, ha minél előbb rendbe hoznád ezt a dolgot, kedvesem. Ha van valami, amit Victor gyűlöl,
akkor az a hazugság.
- Én nem hazudtam neki. Talán tudni sem akar a gyerekről, hiszen nős ember.
- Ezt ki mesélte neked?
- Ő maga.
- Értem - bólintott Pearce, de valójában már az égvilágon semmit sem értett.
Nem azt mesélte Victor, hogy nemrégiben elvált?
- ígérd meg, hogy nem árulod el neki! Se neki, se másnak.
- Értem, de mint a barátod, és mint Victor barátja is, csak azt tanácsolhatom, hogy mondd el neki az
igazságot - ismételte komolyan Pearce.
- Majd még meggondolom - tért ki az egyenes válasz elől Araminta, majd gyorsan témát váltott, hogy
elkerülje a további kérdéseket.
- Nem akarsz meghívni az új lakásodba?
Victor a mobiljával a fülén bandukolt az utcán, és elégedetten lóbálta a bevásárlószatyrot, amelyben
az Aramintának vásárolt Chanel-táska volt.
- Rendben, gyere fel - felelte az asszony rövid töprengés után.
- Ne ilyen lelkesen - nevetett a férfi. - Tíz percen belül nálad vagyok. Aramintának hevesen vert a
szíve. Mit tegyen? Ha most mesél a gyerekről, a férfi talán dühöngeni kezd, összevesznek... Erre jobb
nem is gondolni. Inkább várjon egy kicsit?. Csöngettek.
- Szia! - mosolyodott el Araminta kényszeredetten. - Gyere be!
- Ezt neked hoztam, remélem, tetszik. - Victor mielőtt levette volna a kabátját, átnyújtotta az
ajándékot. - Csinos lakás -jegyezte meg, amikor az asszony bevezette a világos, barátságos nappaliba.
- Nem kell ajándékot venned nekem — mondta Araminta zavartan, miközben kicsomagolta a
gyönyörű, krémszínű bőrtáskát, épp azt, amit előző nap megcsodált a kirakatban.
- El sem hiszem! - kiáltott. - Tegnap már kinéztem magamnak. Honnan tudtad? Köszönöm szépen.
Megpuszilta a férfi arcát, de az magához húzta, és szájon csókolta.
- Hiányoztál, querida. Sokkal jobban, mint amennyire gondoltam volna.
- Ugyan, Victor... - kezdte Araminta, de a férfi forró szájával, követelőző nyelvével és gyengéd
ölelésével belefojtotta a szót.
Araminta tudta, hogy észnél kellene lennie, mielőtt teljesen elveszíti az önuralmát, de képtelen volt
ellenállni a férfinak.
Victor olyan csábítóan cirógatta, hogy az asszony már semmi másra nem tudott gondolni. Érezte,
ahogy fellobban benne az ismerős vágy. Miért olvad el azonnal, amint Victor hozzáér? Miért kezd
remegni a térde, ha csak megérzi az illatát, ezt a rendkívüli, egészen különleges illatot?
Nagyot sóhajtva elejtette a táskát, átölelte a férfi nyakát, és készségesen viszonozta a csókjait. Tudta,
hogy ezzel csak még nagyobb bajba sodorja magát, de a Victor iránt érzett vágya erősebb volt a józan
eszénél. Egy pillanatra felmerült benne, hogy kibontakozik az öleléséből és elmondja neki a titkát, de
valami viszszatartotta. Elhessegette a gondokat, és egyre szenvedélyesebben csókolta a férfit. Hagyta,
hogy a kanapéhoz vezesse.
Ha csak ennyi jut neki belőle, akkor ezt fogja élvezni. A szép emlékeket pedig megőrzi.
Victor hirtelen felült, finoman megsimogatta az arcát és megkérdezte:
- Mi a baj, querida? Gondolatban másutt jársz.
- Semmi...
Araminta nem tudott a férfi szemébe nézni, arcát a vállába fúrta, és csak nagy nehezen tudta
visszatartani könnyeit.
- Mi bánt? - suttogta Victor. - Az édesanyád halála?
Az asszony habozott. Olyan könnyű lenne hazudni, de eszébe jutott, amit Pearce mondott az
ebédnél. Kibontakozott az ölelésből, felállt, és az ablakhoz sétált.
Victor összevont szemöldökkel nézett utána.
- Mi történt? Mondd el - kérlelte.
Araminta csak bámult kifelé némán, aztán nehéz szívvel a férfi felé fordult.
- Tudod... én... - nézett bátortalanul Victorra, aki felállt, és odalépett hozzá.
- Mi történt? - kérdezte nyersen, baljós sejtelmektől gyötörve.
Eszébe jutott, amit Pearce mesélt neki. Hát persze! Araminta a szilvesztert a Karib-szigeteken
töltötte, és ott megismerkedett egy másik férfival. Gondolhatta volna! Isabella már éppen elégszer
bebizonyította, mire képesek a nők. Miközben ő, mint valami tökfilkó otthon ücsörgött, Araminta
nyilván remekül szórakozott.
- Mondanom kell neked valamit, mielőtt még jobban belebonyolódunk ebbe
a kapcsolatba.
— Ne fáradj! - rivallt rá a férfi. - El tudom képzelni, miről van szó. Tudtam, hogy nem lesz hosszú
életű a kapcsolatunk, ezért próbáltam érzelmileg távol tartani magam tőled. így minden sokkal
egyszerűbb, nem igaz? - Kurtán, keserűen felnevetett. - Úgyhogy én most inkább megyek is. Majd
alkalomadtán találkozunk. És ne fáradj, egyedül is kitalálok.
Araminta csak állt, mintha főldbe gyökerezett volna a lába, miközben a férfi sarkon fordult, és az
ajtóhoz ment. Szeretett volna utánaszaladni, és megkérni, hogy legalább hallgassa meg, de képtelen
volt rá. Victor kitalálta volna, hogy teherbe esett, vagy csupán félreértette őt? Miért lett hirtelen ilyen
dühös?
Araminta kétségbeesetten lerogyott az egyik székre, és a kezébe rejtette az arcát. Vége. Egyszer s
mindenkorra vége. Oda minden reménye. Magára maradt, és gondoskodnia kell róla, hogy a
gyermeke apa nélkül is szeretetben és biztonságban nőjön fel.
Nem fog belesüllyedni az önsajnálatba. Azt ugyanis a baba szenvedné meg, márpedig mostantól
kezdve ő a legfontosabb. Senkinek sem fogja megengedni, és Victornak a legkevésbé, hogy önzésével
és önteltségével ártson a gyerekének.
Felállt, és komoran nézegette az új táskát, amit soha nem fog használni. Ez az ajándék egy olyan
fordulópontot jelentett az életében, amit sohasem fog elfelejteni.
Victor dühtől remegve hagyta el az épületet, és gyalog ment haza. Nem értette, miért érintette őt ilyen
érzékenyen a szakítás. Hiszen tudnia kellett volna, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik. Miért ilyen
szentimentális fajankó még mindig? Miért hitte azt, hogy az együtt töltött napok majd elmélyítik a
kapcsolatukat, amire - még ha nem is akarta bevallani magának - titokban vágyott? És most, hogyan
is történhetett volna másként: bekövetkezett a fájdalmas ébredés. Amint hazaért, töltött magának egy
italt, és a pohárral a kezében bámult a semmibe. Araminta arca bukkant fel előtte, és azt kívánta,
bárcsak sohasem találkoztak volna.
Gondolatait a telefon csengése szakította félbe. Pearce volt az, meg akarta hívni vacsorázni. Victor
habozott a válasszal. Tulajdonképpen semmi kedve sem volt most a társasághoz, de aztán belátta,
hogy nincs értelme egyedül ücsörögnie odahaza, úgyhogy végül igent mondott.
- Nem bánom, találkozzunk nyolckor a Green's-nél.
- Rendben.
Pearce tűnődve tette le a kagylót. Victor nem tűnt valami vidámnak, és nem volt nehéz kitalálni, hogy
ennek csakis Araminta lehet az oka. Vett egy mély lélegzetet, és úgy döntött, akcióba lép. Végül is,
gondolta, saját szakmai sikere forog kockán. Mi van, ha Araminta úgy dönt, ezek után nem ír több
könyvet?
13. FEJEZET
- Rendeljünk egy üveg jó bort -javasolta Pearce az itallapot tanulmányozva. -Pont úgy nézel ki, mint
akire nagyon is ráfér egy pohárkával.
- Kétségtelen.
Victor időközben egy kissé megnyugodott, de valami mélységes szomorúság
telepedett a lelkére.
Pearce barátja mogorva arcát tanulmányozta, és azon töprengett, vajon rosszkedvének Araminta
vallomása-e az oka.
- Ma Aramintával ebédeltem - jelentette be, hogy rögtön belevágjon a közepébe.-
- Valóban? - Victor gúnyosan mosolygott. - Jópofa nő a te Aramintád.
- Az én Aramintám?
- Hiszen barátok vagytok, nem? Miért nem mondtad, hogy Barbadoson fölszedett valakit?
Pearce csak értetlenül bámult.
- Miről beszélsz?
-Némi együttérzésre igazán számíthattam volna a részedről, még akkor is, ha
az ügynöke vagy - háborgott Victor.
- Attól tartok, világosabban kellene fogalmaznod - felelte Pearce kimérten. -Tényleg nem tudom,
mire gondolsz.
Victor türelmesen megvárta, amíg a pincér kitöltötte nekik a bort, majd áthajolt az asztal fölött.
- Ma délután elmesélte nekem... pontosabban el akarta mesélni, hogy van valakije.
- Miből gondolod?
- Mi más késztetne arra egy nőt, hogy hirtelen fölpattanjon, a semmibe révedjen, majd bűnbánó
arccal bejelentse, hogy mondani akar valamit?
- Kapásból számos ötletem lenne - jegyezte meg Pearce komoran. - Nem gondolod, hogy kissé
elhamarkodottan ítélsz?
- Egyáltalán nem. Teljesen nyilvánvaló volt, mire készül.
- Vagy mégsem. - Pearce a barátja szemébe nézett. - Többet nem mondhatok, de...
- Ne kezdd már megint ezt a macska-egér játékot - hördült fel Victor. - Itt most Aramintáról van szó.
Azt hittem, hogy ő más, mint a többi. Még az is az eszembe jutott, hogy esetleg...
Hirtelen elhallgatott, mert rájött, hogy hajszál híján elárulta magát.
- Talán beleszerettél? - kérdezte Pearce halkan.
- Ostobaság. Természetesen nem! Tulajdonképpen csak arra gondoltam, hogy...
- Nyugodtan ismerd el. - Pearce letette a poharát, és a barátjára emelte a tekintetét. - A helyedben én
most felkeresném, és megkérdezném, hogy mit akart ma délután mondani. De ne vágj hozzá ilyen
dühös képet, mert azonnal kidob.
- Lehet, hogy igazad van. Tudod mit? - Victor hirtelen alig tudta visszafojtani a türelmetlenségét. -
Most rögtön meglátogatom, és mindent tisztázok vele.
- Pontosan ezt akartam hallani.
Pearce koccintásra emelte a poharát, majd mosolyogva nézte, ahogy Victor elrohan. Ezt a két embert
egymásnak teremtette az ég, gondolta. Őszintén remélte, hogy ők is így látják.
Azzal a jóleső érzéssel, hogy megtette, ami a módjában állt annak érdekében, hogy Aramintát és
Victort hozzásegítse a boldogsághoz, minden figyelmét a vacsorájára fordította.
Victor hangulata nem lett rózsásabb attól, hogy sehol sem talált parkolóhelyet. Kénytelen volt a
kocsiját egy távolabbi szálloda garázsában leállítani, majd onnan elgyalogolni Araminta lakásáig.
Miután becsöngetett, idegesen dobolt ujjaival a kapukilincsen, és megkönynyebbült, amikor végre
meghallotta az asszony hangját a kaputelefonban.
- Victor vagyok. Beszélnem kell veled.
Néhány másodpercig csönd volt a vonal másik végén.
- Nincs mit mondanunk egymásnak.
- Nagyon sajnálom, hogy elragadtattam magam. Kérlek, beszéljük meg!
- Nem.
- Ha nem engedsz be, botrányt csapok - figyelmeztette Victor.
Araminta dühösen kinyitotta a kaput. Ez a fickó tényleg elviselhetetlen. De most már egyáltalán nem
félt tőle. Meghallgatja a mondanivalóját, és aztán végleg elválnak útjaik.
Ennek ellenére ideges volt, és ösztönösen a hasára tette a kezét. Aztán vett egy mély lélegzetet, és
kihúzta magát, mielőtt emelt fővel ajtót nyitott volna.
Milyen leírhatatlanul gyönyörű, gondolta Victor, és tétován megállt a küszöbön.
- Gyere be! Nem kínállak meg itallal, mert a beszélgetésünk nem fog sokáig tartani -jelentette ki
Araminta hűvösen.
- Pedig most jólesne egy ital.
-Akkor szolgáld ki magad! - mutatott az asszony az italokkal megrakott tálcára.
Victor kissé körülményesen töltött magának egy whiskyt. Elbizonytalanította
Araminta hűvös, visszafogott viselkedése.
- Ma délután kissé forrófejű voltam - kezdte, kortyolt egyet az italból, majd figyelmesen szemügyre
vette a poharát.
- Szerintem inkább félreérthetetlenül a tudtomra adtad, milyennek látod a kapcsolatunkat. Mit lehet
még ehhez hozzátenni?
- Sajnálom. Lehet, hogy hibát követtem el. De történtek velem olyan dolgok, melyek arra tanítottak,
hogy bizalmatlan legyek.
- Micsoda pech! — felelte az asszony egykedvűen.
- Igen, valóban az. Amikor ma délután mondani akartál nekem valamit, azt hittem, egy másik férfiról
van szó.
- És az miért lenne olyan nagy baj? Hiszen a köztünk lévő kapcsolat nem
mondható szorosnak. -Tudom, de...
- Nem, Victor! — Araminta felállt, szeme vészjóslóan megvillant. — Te voltál az, aki nem akarta
lekötni magát. Élvezzük a pillanatot, pontosan ezt mondtad. Akkor miért ne lett volna jogom keresni
valaki mást?
Victor elengedte a füle mellett a dühös szavakat, mert megtudta, amit tudni akart. Araminta nem
csalta meg, különben nem lenne ilyen mérges.
- Igazán nagyon sajnálom, querida! - lépett oda hozzá. - Kérlek, bocsáss
meg, és kezdjük újra.
- Kezdjük újra? Nem, nem akarom. Gyalázatosan viselkedtél, és elegem van ebből. Látni sem akarlak
többet - mondta könnyes szemmel.
- Kérlek, próbálj megérteni! Ez a dolog köztünk sokkal komolyabb, mint gondoltam. Csak most
jöttem rá, mit érzek irántad...
- Valóban? - fortyant föl az asszony. - Késő! Erre előbb kellett volna gondolnod. És különben is nős
vagy.
- Hadd magyarázzam meg...
- Ezen nincs mit megmagyarázni! - kiabálta Araminta most már sírva. - Aki nős, az nős! Kaptam egy
borítékot a feleségedtől, amelyben kettőtökről készült fényképek voltak...
- Micsoda? - horkant fel Victor. - Mikor?
- Amikor visszajöttem Barbadosról. Felejtsük el ezt az egészet, jó? Akkor megspóroljuk magunknak
ezt az értelmetlen vitát.
- Araminta, figyelj rám! - kérlelte Victor, majd odalépett az asszonyhoz, és megragadta a karját. - Már
nem vagyok nős. Amikor Brazíliában voltam, elvál' tam Isabellától. Ezért nem jelentkeztem
akkoriban. Rendbe akartam hozni az életemet.
Araminta dermedten állt.
- Elváltál?
- Igen.
- És nem is mondtad? - kérdezte az asszony értetlenül. Érezte, hogy elönti a
harag. Victor abban a hiszemben tartotta, hogy nős, ne hogy terveket szőjön vele kapcsolatban.
Hirtelen kitépte magát a férfi szorításából.
- Tűnj el a lakásomból! - sziszegte, a fájdalomtól és a csalódástól reszketve. - És soha többé ne kerülj
a szemem elé! Undorodom tőled, és többé nem akarlak látni! Soha többé, érted?
Araminta kirohant a szobából, és becsapta maga után az ajtót.
Victor csak állt értetlenül, és igyekezett felfogni a történteket. A vádjai szemmel láthatóan alaptalanok
voltak. De akkor mi az, amit az asszony el akart mondani neki? Miért volt ilyen feldúlt és ideges?
Egy pillanatig arra gondolt, hogy utánamegy, és magyarázatot kér, de elbizonytalanodott. Araminta
annyi mindenen ment át az utóbbi időben: az anyja halála, a könyve körüli izgalmak, és nem
utolsósorban mindaz, amit ő művelt vele, és amiért szörnyen szégyenkezett. Most először vallotta be
magának, milyen sokat jelent neki Araminta. Úgy döntött, nem megy sehová. Ha kell, a kanapén
alszik, és másnap reggel ismét megpróbál beszélni az asszonnyal. A kijelentést, miszerint Araminta
soha többé nem akarja látni, puszta fenyegetésnek vélte, bár legbelül ott motoszkált benne a félelem,
mi van, ha tényleg komolyan gondolta.
Hajnali három volt, amikor Araminta felriadt felszínes és nyugtalan álmából. Az este sokáig sírva
feküdt az ágyban, miután végleg útilaput kötött Victor talpa alá. Születendő gyermeke kedvéért
kényszerítette magát, hogy végre megnyugodjon. Jóval később kimerülten álomba zuhant.
Odakint süvített a szél, az ablakon jókora esőcseppek koppantak. Araminta reszketve kapcsolta fel az
éjjeliszekrényen álló lámpát, és felkapta a köntösét, hogy lemenjen bezárni az ajtót.
Döbbenten állapította meg, hogy az ajtó zárva. Végigment a sötét előszobán a nappaliba, ahol még
világított egy kis állólámpa. Az orkán egyre erősebb lett, és mivel ki nem állhatta a vihart, védtelennek
és nagyon magányosnak érezte magát. A félhomályban valami mozgásra lett figyelmes, és
megdermedt a rémülettől.
Nincs egyedül, valaki van a szobában, gondolta. Ösztönösen összekulcsolta a karját a teste előtt, hogy
megvédje magzatát az esetleges támadótól.
Victor, aki a lépteire felébredt, most álmosan ült föl. Amikor meglátta Aramintát, ahogy dermedten
és falfehéren az ajtóban állt, felugrott, és két lépéssel mellette termett.
- Mi a baj? Minden rendben? - kérdezte aggódva.
- Te... te mit keresel itt? - suttogta az asszony holtra váltán, de egyúttal megkönnyebbülten, hogy
Victort látja.
- Gyere, ülj le! - A férfi óvatosan lenyomta a kanapéra, és figyelte, amint Araminta a kezét a hasára
szorítja. Nyugtalanul hajolt a sápadt, reszkető alak fölé. -Nem érzed jól magad? Hozok egy konyakot.
- Nem, alkoholt ne!
- Ne butáskodj - simogatta meg Victor az asszony haját. - Egy pohár konyak
igazán nem árthat.
- De igen - makacsolta meg magát Araminta. Túlságosan is fáradt volt ahhoz, hogy odafigyeljen arra,
mit beszél. - Nem nekem, hanem a...
Rádöbbent, hogy majdnem elárulta a titkát. Hirtelen kihúzta magát, de a keze még mindig reszketett.
- Kérlek, menj el!
- Azonnal áruld el, miért nem ihatsz alkoholt!
- Nem fontos.
- Ne hazudj, gyűlölöm a hazugságot! - Victor arca olyan közel volt Aramintáéhoz, hogy az asszony
nem tudott elbújni a szigorú tekintet elől. - Mondd meg
az igazat.
Mit tegyen? Araminta egy másodpercig arra gondolt, hogy mindent letagad, de már nem volt ereje
hozzá. Akár tetszik, akár nem, be kell vallania az igazat.
- Gyereket várok — mondta halkan.
A férfi szemébe nézett, és várta a vallomást követő dühkitörést.
Victor úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Tehát a gyanúm beigazolódott, gondolta megrendültén.
Gyereke lesz egy másik férfitól. Ettől a rettenetes árulástól elöntötte az agyát a vér. Hogy tehetett vele
ilyet?
- Tudom, hogy jobban kellett volna vigyáznunk - nézett rá Araminta bizonytalanul. - De Péter halála
óta nem voltam senkivel, és mivel neki nem lehetett gyereke... Szóval, egyszerűen nem voltam
hozzászokva, hogy védekeznem kelljen. Ne aggódj, nem hibáztatlak - tette hozzá.
Eltartott néhány pillanatig, míg Victor felfogta a szavak értelmét. Ez az ő gyereke, nem másé! Az övé!
Az ő szerelmének gyümölcse. Soha életében nem rendítette meg egyetlen hír sem annyira, mint most.
- Araminta! - suttogta. - Ez igaz? Gyerekünk lesz?
- Nem - vágta rá az asszony. Most, hogy a titok már nem titok többé, nyugodtan és hidegvérrel
nézhet szembe a tényekkel. - Nekem lesz gyerekem.
- De hiszen ez a mi gyerekünk! - kiáltott a férfi meghatottan.
-Nem kell izgulnod. Képes leszek egyedül is gondoskodni róla. Ne félj, egyikünk sem lesz a terhedre.
- A terhemre? - ismételte meg a férfi értetlenül.
- Igen. A nevemre veszem a gyereket, és nem fogunk zaklatni.
Gyorsan elfordult, hogy Victor ne lássa a könnyeit. Kétségbeesetten bámult ki a szeles, esős
éjszakába. A bánata olyan nagy volt, hogy már a vihar sem tudta megrémiszteni.
Victor csak nézte az asszonyt, de nem jött ki szó a torkán. Aztán, amikor végre megértette, miről
beszél, dühösen odalépett hozzá, és megragadta a vállát.
- Hogy merészelsz ilyet mondani?
- Mit? - kérdezte Araminta Victor dühös tekintetétől megrémülve. A férfi egyáltalán nem úgy
viselkedett, mint várta. - Ne legyél mérges! - könyörgött. -Felidegesítesz, és az nem tesz jót a
babának.
- Ne haragudj. - Victor azonnal elengedte. - Mióta tudod? És miért nem mondtad el rögtön?
- Féltem, hogy mit szólsz hozzá.
- Mi az ördögről beszélsz? Mégis, minek tartasz engem? - tajtékzott az apajelölt. - Nem volt jogod
hozzá, hogy eltitkold előlem. Azonnal el kellett volna mondanod. Én... el sem hiszem - csóválta meg
a fejét. Victor megrökönyödését szép lassan felváltotta a boldog izgalom. — Gyereket vársz tőlem!
És jól vagy? Nem kellene lefeküdnöd?
Araminta legnagyobb meglepetésére a férfi gyöngéden átölelte őt.
- Drágaságom! Az égvilágon semmitől sem kell félned, soha többé nem engedlek el.
Óvatosan fölkapta az asszonyt, a kanapéhoz vitte, és óvatosan lefektette. -De...
A kismama zavartan pislogott, amikor a férfi megcsókolta a homlokát, és gondosan betakarta.
- Nehogy megfázzatok.
- Tehát nem vagy dühös? - suttogta Araminta csodálkozva.
- Hát persze, hogy nem! Biztosan fiú lesz. Az első fiam. Amilyen gyorsan csak lehet,
összeházasodunk.
- Kérlek... - szólt fojtott hangon az asszony. - Ne mondj semmi olyat, amit nem gondolsz komolyan.
A férfi lelkesedését látva könnyek szöktek a szemébe, de nem akarta beleélni magát a dologba.
Victor megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
- Komolyan gondolom. Régóta külön éltem a feleségemtől, de mostanra jogerőre emelkedett a válás.
Isabella soha többé nem fog zaklatni téged.
Araminta bármennyire örült a férfi szavainak, mégis úgy érezte, meg kell őriznie a józanságát.
- Éppen ezért nem kellene olyan gyorsan újra megnősülnöd.
- De Araminta, hiszen gyerekünk lesz! Természetes, hogy összeházasodunk.
- Nem a középkorban élünk. Ma már teljesen megszokott, ha a szülők nem
kötnek házasságot.
- De nem a számomra - jelentette ki a férfi határozottan. - Amilyen gyorsan
csak lehet, megesküszünk.
- Esetleg emlékeztethetnélek arra az apróságra, hogy engem erről még meg
sem kérdeztél?
- Hogyan? - csattant fel a férfi. - Talán nem akarsz hozzám jönni feleségül?
- Ezt nem mondtam. De még meg sem kérted a kezem, és különben is szükségem van gondolkodási
időre.
- Itt állok előtted, házassági ajánlatot teszek, te pedig ilyen nevetséges kifogásokkal jössz - füstölgött
Victor, és elengedte az asszony kezét.
- Nem nevetséges, hanem józan. Nem kívánom, hogy feláldozd magad, de azt sem hagyom, hogy
irányítgass - szegte fel büszkén a fejét Araminta. Ezentúl senki se mondja meg neki, hogy mit tehet.
Még Victor sem. - Nem akarok feleségül menni hozzád csak azért, mert állapotos vagyok.
- Nos, ha így áll a helyzet... — A férfi vérig sértve hátrább lépett. - Akkor tényleg nincs mit
mondanunk egymásnak. Szerintem gyerekesen, felelőtlenül és önzőn viselkedsz. Most magadra
hagylak. Talán megjön a józan eszed.
A hangjából csak úgy áradt a sértett büszkeség. Bár magának sem akarta beismerni, de úgy érezte,
Araminta kihúzta a lába alól a talajt.
- Ebben az ítéletidőben nem mehetsz sehová!
- Már hogyne mehetnék! Még egy hurrikán sem lenne képes visszatartani.
- Jól van, ha ragaszkodsz hozzá...
Rettenetesen megviselte, hogy nem teljesült az akarata, gondolta Araminta, és
elmosolyodott.
- Holnap ismét meglátogatlak - közölte a férfi hűvösen. — De most le kellene feküdnöd. Ha már
mást nem tehetek, legalább gondoskodom arról, hogy vigyázz
a gyerekünkre.
Sarkon fordult, és kisétált az ajtón. Araminta tudta, hogy helyesen cselekedett. A házasságuk csak
akkor lehet boldog, ha őszinte érzelmeken alapul, és Victor tiszta szívből viszontszereti őt.
Mindent vagy semmit. Kevesebbel nem fogja beérni.
14. FEJEZET
- És ez még mindig nem minden - mondta Victor felindultan. - Képzeld el, nem akar feleségül jönni
hozzám.
- Tényleg? Valóban meglepő hír -jegyezte meg Pearce, aki az íróasztalánál ülve szórakozottan figyelte
az idegesen fel-alá sétáló barátját. - Hogyan kérted meg a kezét?
- Amint megtudtam, hogy állapotos, közöltem vele, hogy össze fogunk házasodni. Kézenfekvő, nem?
Mégis, mit kellett volna mondanom? - Victor teljességgel tanácstalannak tűnt. - Ez az egyetlen helyes
megoldás.
- És Aramintának nem ez a véleménye?
- Nem. Úgy látszik, teljesen megőrült. Tudod, mit mondott? - Victor odalépett az íróasztalhoz, és a
tenyerével rácsapott. — Azt mondta... — megnyomott minden egyes szót: -, ...hogy őt meg se
kérdeztem.
- És? Megkérdezted?
- Hogyan?
- Megkérdezted?
- Hiszen megmondtam neki, hogy elveszem feleségül - felelte a férfi ingerülten.
- Victor, itt most arról van szó, hogy kérted-e a másik fél hozzájárulását? -magyarázta Pearce
türelmesen. — Megkérdezted, hogy akar-e a feleséged lenni, vagy csak közölted vele?
- Áh, az ugyanaz! - legyintett a férfi.
- Szerintem nem. ,
- Miért nem? Mi a különbség?
- Szerintem Araminta azt hiszi, hogy csak becsületből akarod feleségül venni, mert gyereket vár tőled.
- Ez talán nem elég indok?
- Nem bizony. A nők elvárják, hogy önmagukért szeressék őket. Egy házasságon kívül született
gyerek ma már nem számít ritkaságnak. Araminta azt akarja tudni, hogy szereted-e őt.
- De hiszen ez a napnál is világosabb!
- Úgy látszik, mégsem. Talán át kellene gondolnod, hogyan tudnád ezt a tudomására hozni. És ha
most megbocsátasz, még rengeteg a dolgom.
Négy nap telt el anélkül, hogy Araminta hallott volna Victor felől.
Talán megbánta elhamarkodott házassági ajánlatát, gondolta Araminta. Ha valóban ez a helyzet, még
szerencse, hogy kiderült. Semmi szüksége egy rövid és boldogtalan házasságra, ami mindhármuk
számára csak fájdalmat okozna. Mert mostantól kezdve már nemcsak Victorról és róla van szó,
hanem a gyerekről is.
Araminta aznap Pearce-szel ebédelt, és éppen indulni akart, amikor csöngettek. Mint mindig, most is
abban reménykedett, hogy esetleg Victor az, de csak egy levélkézbesítő volt.
- Köszönöm.
Mosolyogva vette át a küldeményt. Valószínűleg a kiadótól jött, gondolta. Amikor kihúzta
papírtasakból a kézzel címzett borítékot, a szíve hevesebben kezdett verni. Victor kézírása volt.
Reszkető kézzel tépte fel a borítékot.
Kedves Araminta!
Hosszas tépelődés után beláttam, hogy még egyszer beszélnünk kellene egymással. Ezért meghívlak,
hogy töltsünk együtt egy hétvégét. A repülőgépem a rendelkezésedre áll. Ha elfogadod a
meghívásomat, kérlek, hívd fel Ferguson kapitányt az alább megadott telefonszámon. Várja az
utasításaidat.
Victor.
Araminta leült az íróasztalhoz, és még kétszer elolvasta a levelet. Ezek szerint Victor meggondolta
magát, gondolta meglepetten. Valószínűleg ő is rájött, hogy egy kötelességtudatból kötött házasság
nem működne. Araminta hősiesen nyelte a könnyeit. A gyerek kedvéért barátoknak kell maradniuk,
tehát legjobb, ha már most hozzászokik ehhez. Csütörtök volt, és a hétvégére még nem tervezett
semmi programot.
Victor egyetlen szóval sem említette, hol akar vele találkozni. Jellemző rá, gondolta. Nyilván
hamarosan kiderül.
Felkapta a telefont, felhívta Ferguson kapitányt, és közölte vele, hogy másnap délután négykor
indulhatnak.
A repülő Normandia felé tartott.
Araminta a fehér bőrülésben ült, és szorongva töprengett azon, vajon a férfi miért éppen oda viteti,
ahol - számításai szerint - a baba megfogant. Feltehetően ragaszkodni fog a láthatáshoz, és szoros
kapcsolatot akar ápolni a gyerekkel. De legalább hamarosan tisztázódnak a frontvonalak, gondolta.
És aztán egyszer s mindenkorra vége minden reménynek, álomnak és önvádnak.
Az elmúlt napokban gyakran gyötörte a kétség, hogy helyesen cselekedett-e, amikor elutasította
Victor házassági ajánlatát. Bár azt sem felejtette el, hogy a férfi egyszerűen megpróbálta ráerőszakolni
az akaratát. És ez az udvariasan megfogalmazott hétvégi meghívás is önmagáért beszélt.
Araminta biztosra vette, hogy Victor csupán kötelességtudatból kérte meg a kezét. Márpedig ez nem
elég egy életre szóló kötelékhez.
Nem sokkal később a gép leszállt Deauville-ben. Araminta hóna alatt kis utazótáskájával - mivel
legfeljebb egy napra akart maradni - kiszállt a repülőből, és kénytelen volt megállapítani, hogy Victort
nem látja sehol. Helyette ugyanaz a sofőr várta, aki annak idején Londonban fuvarozta őket. Az
asszony csalódottságát ügyesen leplezve elmosolyodott, majd beszállt az autóba. Talán jobb is így,
gondolta.
Csak egy félórányi utazás után tudatosodott benne, hogy a cél ezúttal nem a történelmi városka,
Falaise, hanem a tengerparti romantikus birtok, nem messze Victor ménesétől. Homlokát ráncolva
nézett ki az ablakon, amikor a téli ködből, mint valami mesebeli kastély, hirtelen kibukkant a
kivilágított ház.
A kocsi megállt, a sofőr kinyitotta az ajtót, majd elvette a csomagját. A házvezetőnő kedvesen
üdvözölte, majd bevezette a díszes fogadócsarnokba. Araminta csodálkozva követte az asszonyt föl a
széles lépcsőn. Miért idejött, és miért nem a régi malomba? És hol van Victor? Valószínűleg dolga
akadt, gondolta szomorúan, és csak annyi időt akar vele eltölteni, amennyit feltétlenül szükséges.
A házvezetőnő, egy barátságos, idős hölgy kinyitott egy ajtót, és Araminta belépett egy kicsi szalonba,
amiből egy hálószoba nyílt. A lakosztályt francia stílusban rendezték be, meleg arany és bézs
színekkel. A kristályvázákban illatozó színes virágcsokrok némi tavaszt csempésztek a ködös téli
estébe.
Araminta belépett a hálószobába, és tekintete megakadt az ágyon fekvő jókora dobozon. Kíváncsian
közelebb ment, és felkapta a fehér borítékot, amelyen Victor kézírásával az ő neve állt. Dobogó
szívvel olvasta el a levelet.
Nyolc órakor várlak vacsorára. Estélyi ruhában gyere. Victor.
Araminta mérgesen hajította az éjjeliszekrényre az üzenetet. Hűvös és udvarias. Csak nem várja el
tőlem, hogy a megérkezésem estéjén máris eleget tegyek egy elegáns vacsorameghívásnak? —
gondolta keserűen. Miért hívott vendégeket? Legalább előre figyelmeztette volna. És mégis mit
vegyen fel?
Még mielőtt jobban belelovalta volna magát a haragba, tekintete a csomagra tévedt. Kissé tétován
kibontotta a dobozt, majd egy halom selyempapír közül kicsomagolta a csodálatosan elegáns, fekete-
fehér estélyi ruhát. A lágy esésű kelme szinte simogatta, ahogy a tükör előtt maga elé tartotta. Mintha
rászabták volna. Még egyszer belenézett a dobozba, és talált benne egy pár elegáns fekete szaténcipőt
és egy hozzá illő táskát is.
Victor tényleg mindenre gondolt, még ha legszívesebben a lába elé dobta volna is az egészet. De
akkor mit viselne a vacsorán? Farmert és blézert?
Az órájára pillantva megállapította, hogy már hét óra. Csüggedten belépett a márvánnyal burkolt
fürdőszobába, vizet engedett a jókora, kényelmes kádba, beleöntött egy kis illatos habfürdőt, majd
vetkőzni kezdett. A hatalmas falitükörbe pillantva először vette észre, milyen nőies lett az alakja. A
keble feszesebbé, a csípője kissé teltebbé vált.
Nem lett kövérebb, csak az arányaiban változott. Melegség és boldogság töltötte el, amikor a babára
gondolt, aki ott növekedett a hasában.
Nem szabad, hogy hiú reményekbe ringassa magát. Határozott mozdulattal feltűzte a haját, majd
elfeküdt a kádban.
Egy órával később Victor föl-alá járkált a hatalmas földszinti szalonban. Türelmetlenül tekintett hol a
kandallópárkányon álló aranyozott órára, hol az előcsarnok széles márványlépcsőjére.
Éppen nyolcat ütött az óra, amikor Araminta elegáns, földig érő estélyi ruhájában megjelent a legfelső
lépcsőfokon. A magas sarkú cipőben, karján a csinos kis táskával kecsesen megindult lefelé.
Mindössze leheletnyi szájfényt és egy kis szemfestéket tett fel, amely kiemelte ragyogó kék szemét.
Hosszú, aranyszőke haja selymesen csillogott a csillár fényében.
Victor visszafojtott lélegzettel bámulta, és alig bírt uralkodni magán, hogy oda ne rohanjon hozzá, és
át ne ölelje. Ez a gyönyörű, varázslatos nő a gyermekem anyja, gondolta elérzékenyülve. A nő, akit
szeretek, és akitől soha többé nem akarok elválni.
Amikor Araminta leért a földszintre, és meglátta a közeledő Victort, összeszorult a szíve. A férfi
lélegzetelállítóan festett elegáns fekete öltönyében. Nem csoda, gondolta, hogy nem engem akar
feleségül venni.
- Jó estét - köszöntötte Victor udvarias kézcsókkal. - Üdvözöllek az Amb-rumenil kastélyban.
Araminta hátán végigfutott a már jól ismert, kellemes borzongás, amint megérezte Victor ajkának
érintését. Eszébe jutottak az izgató emlékek.
- Jó estét - felelte a tőle telhető legnyugodtabb hangon.
- Megkínálhatlak egy frissítővel?
A férfi bevezette a gyönyörű, elegánsan berendezett szalonba. Pompás szőnyegek, antik bútorok és a
falakon régi mesterek festményei. Egy ezüst tálcán jégbe hűtött limonádé állt.
- Köszönöm - bólintott az asszony mosolyogva, miközben körülnézett a helyiségben a többi
vendéget keresve. Úgy tűnt, ő érkezett elsőnek.
Victor töltött a poharakba, majd odavezette Aramintát a kandalló előtt álló fotelekhez.
- Kérlek, foglalj helyet.
Az asszony tétován leült az egyik szék szélére.
- Remekül áll ez a ruha -jegyezte meg a férfi.
Araminta bármennyire is igyekezett, nem tudta elkerülni, hogy elpiruljon.
- Igazán kedves volt tőled - mondta. - Nem is sejtettem, hogy ma estélyt adsz. Hány vendég
hivatalos?
- Kettő.
- Aha.
A beszélgetés elakadt. Araminta idegesen fölkapta a poharát, és jókorát kortyolt belőle.
- Kellemesen utaztál?
- Igen, köszönöm.
A találkozás kínosabbnak bizonyult, mint ahogy gondolta. Úgy ültek egymással szemben, mint két
idegen.
- Tíz percen belül felszolgálják a vacsorát.
- És a többi vendég? - kérdezte az asszony idegesen.
- Mondtam, hogy csak ketten leszünk. Te és én.
- Igen, de...
Araminta zavartan kortyolt egyet a limonádéból, és majdnem félrenyelt.
- Azt hiszem, még rengeteg mondanivalónk van egymásnak - folytatta a férfi a kandallónak
támaszkodva.
- Aligha. Mi már mindent megbeszéltünk. Fogalmam sincs, miért rendeltél ide - felelte az asszony
megjátszott közönnyel, bár a szíve a torkában vert, és a szája remegett.
- Tényleg? - A házigazda éles szemmel fürkészte Aramintát, és már egyáltalán nem tűnt olyan
fesztelennek, mint az előbb. Inkább egy ugrásra készülő tigrisre hasonlított. - Még bele sem
kezdtünk, querida.
- Nagyon vicces - felelte Araminta olyan hangon, ami Lady Drusillára emlékeztetett.
- Vicces? Semmiképp sem.
Victor letette a poharát a kandalló párkányára, odahúzott egy karosszéket az asszony mellé, és leült.
Araminta jobban szerette volna, ha a férfi tartja a megfelelő távolságot, mivel az illata összezavarta.
- Itt az ideje, hogy szembenézzünk az igazsággal. Victor kinyújtotta a karját, és megfogta az asszony
kezét.
Hogy érted? A múltkor már mondtam neked...
- Egyszerűen felejtsük el azt az estét!
- Victor! - szólt az asszony elkínzottan. - Már nem bírom tovább. Kérlek, hagyj békén! Miért akartál
látni? -tette hozzá rekedten, a könnyeivel küszködve.
- Ezért - felelte a férfi. Villámgyorsan felpattant, és mielőtt Araminta észbe kapott volna, máris
Victor karjában találta magát. — Elhitted akár egyetlen pillanatra is, hogy hagylak elmenni, querida?
Hogy magára hagyom azt a nőt, akit szeretek? Azt hiszed, engedem, hogy más férfi öleljen?
Araminta szíve hevesen vert.
- Szeretsz? - kérdezte nagy szemeket meresztve.
- O, drágaságom! Kicsi butuska drágaságom! hát nem tudod, milyen nagyon szeretlek? Ugyan
eltartott egy ideig, míg rájöttem, és még Pearce-nek is be kellett kicsit segítenie, de tényleg nagyon
szeretlek.
- Nem túl hízelgő - mosolyodott el Araminta, miközben az örömtől és a megkönnyebbüléstől
ujjongani tudott volna.
- Akárhogy is van, ez az igazság: szeretlek. Ezért akartam, hogy ide gyere. Elengedte az asszonyt,
finoman átkarolta a derekát, és szerelmesen a szemébe nézett.
- És miért éppen itt? - suttogta Araminta.
- Mielőtt elárulom, szeretnék valamit kérdezni tőled.
- Rajta.
Araminta csalódottan vette tudomásul, hogy a férfi elengedi, és hátrább lép.
- Nos, remélem, nem teszem nevetségessé magam, mivel ilyesmit még sohasem csináltam. - Zavartan
elmosolyodott, majd az asszony legnagyobb megdöbbenésére letérdelt előtte. - Araminta, hozzám
jössz feleségül?
Zsebéből előhúzott egy gyémántgyűrűt.
-Én...
Az asszonynak könnyek csorogtak végig az arcán.
- Elég, ha annyit mondasz, hogy igen. - Victor megfogta Araminta kezét, és felhúzta az ujjára a
gyűrűt. - Nos'.' - Várakozásteljes mosollyal nézett fel rá. Nem tudom, meddig bírom ebben a pózban
querida, drágaságom. Kezdem úgy érezni magam, mint egy idióta.
Araminta egyszerre sírt és nevetett.
- Igen - suttogta.
- Jól van, akkor ezt megbeszéltük. - A férfi megkönnyebbülten állt fel. - Végre megcsókolhatlak?
Mielőtt Araminta bármit mondhatott volna, Victor átölelte, és szájon csókolta. Aztán magához
szorította, hogy az asszony érezze, mennyire kívánja őt.
Araminta hevesen átölelte a nyakát, és szenvedélyesen viszonozta a csókot. Nevetett a boldogságtól.
Victor az ölébe kapta, és hatalmas léptekkel fölszaladt vele a lépcsőn.
- És mi lesz a vacsorával?
- Az várhat.
És Araminta máris ott feküdt a hálószobában a selyem ágytakarón. Egy pillanatra sem vették le
egymásról a tekintetüket, miközben kapkodva a földre dobálták a ruháikat.
Victor odafeküdt az asszony mellé, egyre fokozódó szenvedéllyel ölelték, csókolták, simogatták és
kényeztették egymást.
- Meu arnor - suttogta Victor. Ujjával láthatatlan vonalat rajzolt Araminta nyakától a mellén át
egészen a combjáig. Aztán ráhajolt az asszony feszes hasára, és megérintette az ajkával. - A mi
gyerekünk — suttogta, és csókokkal borította bársonyos bőrét. - Boldog és büszke vagyok. Élvezek
minden veled töltött percet, és boldogan várom, hogy mit hoz a jövő.
- Victor - súgta Araminta meghatottan, majd nagyot sóhajtott, amikor a férfi ujja célirányosan
becsúszott a combja közé.
A hirtelen rátörő vágytól szinte elakadt a lélegzete. A férfi lassan és gyöngéden tette őt a magáévá,
Araminta majdnem elsírta magát a boldogságtól.
Egyszerre merültek el a még soha nem tapasztalt mélységű szenvedély tengerébe, ahol egy hatalmas
hullám magával ragadta őket.
Mikor végre megnyugodtak, Victor Araminta mellére hajtotta a fejét. Az aszszony kedvesen
megsimogatta. Most már tudta, mi az igazi boldogság, amelyre a férfi karjában lelt rá, és ami a világon
semmi máshoz nem hasonlítható.
Karöltve léptek be az ebédlőbe.
- Áruld el végre, miért éppen itt akartál velem találkozni - szólalt meg Araminta kíváncsian.
- Megvolt rá az okom, querida. Ugyanis meg akartam neked mutatni az új otthonodat.
Az otthonomat? Itt akarsz élni? . - Igen, így tervezem.
- De akkor miért vásároltad meg a régi malmot?
- Hosszú történet - sóhajtott a férfi. - Főként azért, mert Isabellát nem akartam ide hozni. Ez a hely
tele van gyerekkori emlékekkel, és olyan szorosan kötődik a családomhoz, hogy meg akartam őrizni
magamnak. Valószínűleg sejtettem, hogy egyszer eljön ez a nap.
- Úgy érted, Isabella sohasem járt itt?
- Soha. Az egyetlen nő, aki valaha itt élt, az anyám volt. Francia grófi családból származott, és a
birtokkal együtt ezt a címet is megörököltem. Eddig sohasem használtam, de mostantól kezdve
másként lesz.
-Ó ,Viktor! Araminta mosolyogva csodálta meg az ujjára húzott eljegyzési gyűrűt.
-Még meg sem köszöntem.
- a gyűrű az anyámé volt, magyarázta a férfi,miközben megsimogatta Araminta arcát.
- Te vagy a legméltóbb a viselésére.
- Nagy becsben fogom tartani.
- Nem is kétlem nevetett Victor boldogan, átölelte az asszony derekát, és szenvedélyesen szájon
csókolta. - De most menjünk enni drágám, különben magunkra haragitjuk a szakácsnőt.
Araminta készségesen hagyta, hogy Victor az asztalhoz vezesse. Ugyan, miért is ellenkezne?
Szerelmesen nézett fel vőlegénye büszke arcába. Olyannak szeretem őt. amilyen, gondolta.