– A Tündérek Udvara és az Ellentündérek Udvara mindig is

háborúban állt egymással, bár ez a háború néha a béke álarcát

viselte. Egy időben az Ellentündérek Udvarának királya és a

Tündérek Udvarának királynője még titkos szövetségre is léptek, és

egyesültek, hogy ezt megpecsételjék. Gyermekük fogant, és

megállapodtak, hogy egy napon majd ez a gyerek ül a tündérek és

az ellentündérek trónjára is, így egyesítvén egész Tündérföldét. A

király azt akarta, hogy minden fiából könyörtelen harcos váljék, és

szentül hitte, hogy az első örökös lesz mind közül a legnagyobb.

Mivel a gyereknek nem lett volna anyja az Ellentündérek

77

Udvarában, felfogadott engem. Megtiszteltetésnek tekintettem.

Mindig is szerettem a gyerekeket. Valaha a nagy tündér

bábaasszonynak neveztek. Az ellentündérek királyában fel sem

merült, hogy lány is lehet a születendő gyermek, amikor azonban

megszületett, kiderült, hogy bizony, lány lett. Már aznap

megkaptam, amikor a világra jött, és attól a naptól fogva egészen

máig ő az én szemem fénye, az egyetlen fény, amit látni vágyom.

Az ellentündérek királya nagyon nem örült a lánynak, a

tündérkirálynő pedig feldühödött, amiért a király csalódottságában

nem adta vissza neki a gyereket. A jövendőmondóink azt jósolták,

hogy amint az első örökös ereje teljében lesz, egész Tündérföldére

árnyék vetül. A király gyilkos haragra kelt, a királynő pedig halálra

rémült, és hirtelen minden árnyék, minden zug, minden száguldó

víz az országomban azt a lányt fenyegette, akit mindennél jobban

szerettem. A tündérek és az ellentündérek háborúja a rövid béke

után csak még hevesebben tombolt, és a tündérek azt kezdték

rebesgetni, hogy az első örökös el van átkozva. Elmenekült hát,

mert az életét féltette. Én persze nem első örökösnek neveztem.

Auraline-nek hívták, és nála bájosabb teremtmény nem élt még a

föld színén. A halandók világában talált menedékre, és

gyönyörűnek találta. Mindig is a szépséget kereste az életben, és

elszomorodott, ha csúfságot talált helyette. Szívesen járt az

árnypiacra és barátkozott alvilágiakkal meg mondénokkal, akik

nem tudtak a származásáról, és nem mondták, hogy el van átkozva.

Évtizedek óta látogatta már az árnypiacokat, amikor találkozott egy

mágussal, aki megnevettette. Elképesztő Rolandnek, Fantasztikus

Rolandnek, Hihetetlen Rolandnek nevezte magát, mintha

különleges lenne, pedig nem ő volt az, hanem Auraline. Gyűlöltem

azt az arcátlan fiút attól a pillanattól fogva, hogy először a szemem

elé került. Amikor éppen nem valamelyik ostoba varázslónéven

nevezte magát, akkor azt állította, hogy Roland Lossnak hívják, de

az is hazugság volt.

– Nem – mondta nagyon halkan Tessa. – Nem volt az.

Senki más nem hallotta, csak Jem.

78

– Volt egy boszorkánymesternő, akit állítólag az anyjaként

szeretett, de Roland nem volt sem boszorkánymester, sem látással

bíró mondén. Sokkal veszélyesebb volt annál. Kiderítettem ennek a

boszorkánymesternőnek a titkát. Áthajózott az óceánon egy

árnyvadász-gyerekkel Amerikába, és ott úgy nevelte fel, mintha

nem volna nephilim. Roland ennek a gyereknek volt a

leszármazottja. A vére miatt vonzódott a világunkhoz. Valójában

Roland Herondale-nek hívták. Roland gyanított valamit az

örökségéből, és fizetni is hajlandó volt a piacon, hogy minél többet

megtudjon. Minden titkáról beszámolt Auraline-nek. Azt mondta,

nem mehet a nephilimekhez, és nem állhat be közéjük, mert azzal

veszélybe sodorná a boszorkánymester- nőt, akit második

anyjaként szeretett. Úgy döntött, hogy ehelyett a világ legnagyobb

mágusa lesz. Auraline már letett minden elővigyázatosságról.

Roland azt mondta, hogy mindketten elveszett gyerekek, úgyhogy

akár lehetnek együtt is elveszettek. Azt is mondta, hogy ő szívesen

lesz elveszett, ha Auraline mellette marad. A lány ugyanezt

állította. Roland elcsábította tőlem. Magához édesgette, hogy

együtt éljenek a halandók világában. Kárhozatra ítélte, amit ő

szerelemnek nevezett. Megszöktek hát, és a király haragjának tüze

olyan erővel lobbant fel, hogy egy erdőt is porig égetett volna.

Titokban akarta tartani a próféciát, amihez Auraline-t vagy maga

mellett kellett tudnia, vagy meg kellett öletnie. Elküldte hát az

embereit a világ minden sarkába, hogy végezzenek vele, még

Mannan vérszomjas lovasait is bevetette. Tündérfölde legádázabb

harcosait. Magam is kerestem, és a szeretet segített, hogy az én

szemem legyen a legélesebb. Tucatszor is megtaláltam, de

egyetlenegyszer sem árultam el a királynak, hogy hol van. Sosem

bocsátom meg neki, hogy szegény lánya ellen fordult. Követtem

őket, az én csodálatos első örökösömet meg azt a szörnyű fiút. Ó,

hogy mennyire szerette őt, én pedig mennyire gyűlöltem! Nem

sokkal azután, hogy Roland és Auraline megszökött, egy másik

árnypiacon jártam, ahol megláttam egy másik angyalfiút. Büszke

volt, mint maga az Isten. Mesélt róla, hogy milyen fontos ember a

79

nephilimek között, és tudtam, hogy az ő parabataia is egy

Herondale. Kegyetlenül becsaptam. Remélem, vérrel fizetett az

arroganciájáért.

– Matthew! – suttogta Tessa.

A név idegenül csengett a szájából. Evek óta először mondta ki.

Matthew Fairchild Tessa fiának, James Herondale-nek volt a

parabataia. Jem tudta, hogy Matthew szörnyűséget művelt a

tündérnő miatt, de azt hitte, a nő puszta gyűlöletből tette, amit tett,

nem bosszúból.

Most pedig már a tündér hangja is egészen fáradtnak tűnt. Jem

emlékezett erre az érzésre azokból az időkből, amikor az utolsó

napjait töltötte néma testvérként. Ugyanez az üresség lett úrrá rajta

is.

– De mit számít ez már? – kérdezte a nő leginkább saját magától.

– És mit számított akkor? Hosszú évek teltek el. Auraline egyik

évtizedet töltötte a másik után a mágusával a mondén világ

mocskában. Az én kislányom, aki aranytrónra született! Együtt

voltak a férfi életének utolsó percéig. Auraline amit csak tudott,

átadott a tündéri képességeiből Rolandnek, aki így végig fiatal

szerelmes maradt, és tovább élt, mint a legtöbb mocskos disznó a

fajtájából. A lány elpazarolta a mágiáját. Mintha egy virág életét

próbálta volna meghosszabbítani. Az is csak ideig-óráig virágozhat,

mielőtt végleg elhervad. Roland végül egyre öregebb és öregebb

lett, ahogyan a halandók mind, aztán utolérte a vég. Auraline vele

töltötte az utolsó pillanatait is. A tündérek maguk választhatják

meg, melyik évszakban jön értük a halál. Tudtam, hogyan lesz,

amikor először láttam őket együtt. Láttam a lányom halálát a hú

nevető szemében.

Az én Auraline-em! Amikor Roland Herondale meghalt, ő a

párnára hajtotta aranyhaját halandó szerelme mellé, és soha többé

nem kelt fel. A gyerekük elsiratta őket, és virágot dobott a sírjukra.

Auraline még évszázadokig élhetett volna, de a kétségbeesésbe

kergették, és eldobta az életét egy ostoba halandó szerelméért.