Joseph J.

Nicolosi

Szégyen és
kötődésvesztés
A helyreállító terápia
gyakorlata

Harmat
Budapest, 2016
 Originally published by InterVarsity Press as
Shame and Attachement Loss. The Practical Work of Reparative
Therapy.
© 2009 by Joseph Nicolosi.
Translated and printed by permission of the InterVarsity Press,
P.O. Box 1400, Downers Grove, IL 60515, USA.

Fordította: Mikes Katalin

Lektor: dr. Tóth András, dr. Buda Béla
Felelős szerkesztő: Szigeti László

ISBN 978 963 288 363 2

Magyar kiadás – Hungarian edition:

© Harmat Kiadó, 2013, 2016
All rights reserved. Minden jog fenntartva.
 Legdrágább Lindámnak,
aki szerető feleségem és fáradhatatlan
munkatársam.
Munkánk iránti elkötelezettsége
alakította gondolataimat olvasható szöveggé.
Valamennyi írásom létrejöttét
ő tette lehetővé.
Tartalom

Ábrák és táblázatok
Előszó a magyar kiadáshoz
Ajánlás (H. Newton Malony)
Előszó (Robert Perloff)
Köszönetnyilvánítás
Bevezetés

I. A homoszexualitás pszichodinamikája
1. Áttekintés
A helyreállító terápia fejlődése
2. Családdinamika
3. A homoszexualitás mint szégyenen alapuló tünet
4. A homoszexualitás mint ismétlési kényszer
5. A homoszexualitás mint késztetés a helyreállításra

II. Kezelés: érzelemközpontú terápia

6. Az érzelem elsőbbsége
7. A test
8. Helyreállító testmunka
A két egymást követő háromszög
 9. Helyreállító testmunka
Munka az egymást követő két háromszöggel
10. A kettős kötés
11. A kettős hurok
12. A kettős kötéstől a kettős hurokig
13. A homoszexuális kiélést megelőző forgatókönyv
14. A homoszexuális kiélést megelőző forgatókönyv
átdolgozása
15. Naplóírás
16. Tanácsadás serdülőknek
17. Férfibarátságok
18. A nőkhöz fűződő viszony

III. Gyászmunka
19. A gyászmunka szerepe a helyreállító terápiában
20. A szelfmag sérülésének megközelítése
21. A gyász elleni védekezés fajtái
22. A homoszexuális kiélés mint a gyászmunka lehetősége
23. A gyász feloldása

Függelék: Szemmozgásos deszenzitizálás és

élményátstrukturálás
Utószó a magyar kiadáshoz (dr. Buda Béla)
Felhasznált irodalom
Jegyzetek
Ábrák és táblázatok

Ábrák
2. 1. ábra: A klasszikus triádikus kapcsolat
2. 2. ábra: A klasszikus triádikus kapcsolat közelebbről
nézve
3. 1. ábra: Az apai kötődés kudarca
3. 2. ábra: A meleg identitás négy fázisa
5. 1. ábra: Alázat
7. 1. ábra: A testbeszéd
8. 1. ábra: Az ülés folyamata
10. 1. ábra: A kettős kötés
10. 2. ábra: A kettős kötéses üzenet
11. 1. ábra: A kettős hurok üzenete
11. 2. ábra: Kettős hurok: érzelmi megtartás
11. 3. ábra: Intrapszichés és interperszonális kettős hurok
12. 1. ábra: A kettős kötés és a kettős hurok
12. 2. ábra: A kettős kötés kettős hurkolása
13. 1. ábra: A hamis szelf
13. 2. ábra: A szürke zóna
13. 3. ábra: A szürke zónával kapcsolatos érzelmek
13. 4. ábra: A szürke zóna és a homoszexuális kiélés
14. 1. ábra: A szégyen a szürke zónához vagy gyászhoz
vezet
14. 2. ábra: Az önérvényesítés-szégyen konfliktus modellje
14. 3. ábra: A megelőző forgatókönyv elkerülése
14. 4. ábra: Az irigység pillanata, a szégyenpillanat egyik
fajtája
14. 5. ábra: Fő beavatkozásmódok
20. 1. ábra: A gyász kétféle útja
20. 2. ábra: Szégyen és gyász
20. 3. ábra: A megtartó háromszög
22. 1. ábra: A homoszexuális kiélés mint a gyászmunka
lehetősége
Táblázatok
3. 1. táblázat: Fő különbségek a nemi identifikáció előtti és
utáni típusú férfi homoszexuálisok között
5. 1. táblázat: A valódi szelf ismertetőjegyei a hamis szelffel
szembeállítva
7. 1. táblázat: A négy negatív és a két pozitív velünk született
érzés
12. 1. táblázat: Két módszer, amellyel a kliens szabotálja a
terápiás kettős hurkot
13. 1. táblázat: Az öt énállapot és Fosha kritériumai
Előszó a magyar kiadáshoz

E könyv azoknak az olvasóknak íródott, akik hozzám hasonlóan

hiszik, hogy az emberiség ellenkező nemű párok létrejöttére
teremtetett. Hiszem, hogy emberi természetünk eredendően
heteroszexuális. Ez a hitem szembeállít a szakmámmal, és
mindinkább a saját kultúrámmal is, a tudománnyal azonban
nem.
A Szégyen és kötődésvesztés című könyvet ezért azoknak
ajánlom, akik osztoznak világlátásomban – nemkívánatos
homoszexuális vonzalommal küzdő személyeknek, és olyan
terapeutáknak, akik szeretnék végigkísérni őket azon a
folyamaton, melynek eredményeként csökkennek és
kontrollálhatóvá válnak nem kívánt érzéseik. E könyvvel nem
szándékom csorbítani azok jogait, akik boldognak érzik
magukat meleg identitásukban.
E terápiának elérhetővé kellene válnia azok számára, akik
keresik e lehetőséget. Terapeutaként kötelességem tiszteletben
tartani annak a kliensnek az önmeghatározását, aki vallási vagy
világnézeti hagyományának megfelelően szeretne élni. Tévedés
volna, ha egy terapeuta azt mondaná kliensének: „Az ön
tradicionális vallása a probléma. Nem lesz boldog mindaddig,
amíg nem tanul meg örülni homoszexualitásának, és eszerint
élni.”
 Egy mélyen gyökerező vágy irányának megváltoztatása
nagyon nehéz vállalkozás. Ahogy az alkoholbetegek, az étkezési
zavarokkal vagy alacsony önbecsüléssel küszködő emberek
felépülése esetében, itt sem annyira „teljes változásról”
beszélünk, hanem azt mondjuk a kliensnek, hogy egy egész
életen át tartó küzdelem lépéseire számítson. Azok körében,
akik erősen motiváltak, és kitartanak erőfeszítésükben, azt
tapasztaltuk, hogy egyharmaduk esetében számottevően
csökkennek nemkívánatos homoszexuális vonzalmaik, tehát
képesek önmegtartóztatóan élni; egyharmaduk esetében
kudarcba fullad törekvésük, és visszatérnek a meleg
életmódhoz; egyharmaduk pedig képes csökkenteni
homoszexualitását, sőt elegendő mértékben kifejleszteni
magában az ellenkező nem iránti vonzalmat ahhoz, hogy
elfogadja a heteroszexuális identitást.
Mivel a melegközösség nagyon sikeres abbéli törekvésében,
hogy elbátortalanítsa a változást kereső (vagy azt akár csak
kívánó) homoszexuális vonzalmú embereket, hosszú évek alatt
is csak kevés munkát sikerült végezni ezen a területen. Mégis,
lassan abba a szakaszba érünk, amikor a segítség mind több
országban és egyre több olyan ember számára elérhető, aki
szeretné magáévá tenni biológiailag megfelelő nemi identitását,
és fejleszteni kívánja természetes heteroszexualitását.
Őszinte reményünk, hogy e könyv – immár magyar nyelven
is – hozzájárul azok fejlődéséhez, akik nemkívánatos
homoszexuális vonzalmat tapasztalnak magukban, és
gazdagítja a pszichológiai szakirodalmat azzal, hogy egy
elhanyagolt, de valóban életbe vágó problémával foglalkozik.
Joseph Nicolosi, PhD
Ajánlás

Megragadom az alkalmat, hogy dr. Joseph Nicolosi e jelentős

kötetét ajánljam önöknek. Olyan emberként, aki sok évet töltött
el az oktatásban és terapeuták képzésében, a következők miatt
ajánlom munkáját. Először is – bár a helyreállító terápiára
némelyek sok rosszat mondtak az Amerikai Pszichológiai
Társaság 12. (klinikai) tagozatán – nem utasítják el mint
gyógymódot azok esetében, akik meg szeretnék változtatni
szexuális irányultságukat, köztük különösen is a keresztények
vagy más vallási, illetve erkölcsi alapon tájékozódó személyek.
Másodszor, bár napjainkban nagy hangsúlyt fektetnek az
empirikusan igazolt kezelésmódokra, kezdetben minden új
megközelítés elmélet volt, amelyet a gyógyításban már jóval
azelőtt alkalmaztak, hogysem ellenőrzött klinikai vizsgálatokat
végeztek volna vele. A Nicolosi által leírt helyreállító terápia
ilyen módszer. Empirikus igazolása lesz a következő lépés e
fejlődési folyamatban, de nem szabad pusztán a jelenlegi állása
miatt értékén alul kezelni.
Harmadszor, Nicolosi az általa részletesen leírt helyreállító
terápiát nem úgy mutatja be, mint egy mindenre jó
gyógymódot, de nem is olyan modellként, amely a
homoszexualitás bármely előfordulására magyarázatot adna. A
helyreállító terápiát reménykeltő gyógyírként ajánlja, amely egy
jelentősen meghatározó környezeti tényezőre, a családi
kölcsönhatásra alapoz. Választási lehetőséget kínál olyan vallási
indíttatású személyeknek is, akik alternatívát keresnek azzal a
nézettel szemben, mely szerint nem tudnak megváltozni.
Összegezve: Nicolosi utat tör a „szociális/környezeti”
hipotézis számára. Elmélete a klasszikus pszichoanalitikus
modell jelentős megújítása, olyan modell, amely jól összhangba
hozható a klasszikus zsidó-keresztény tanításokkal. Noha
napjaink légkörében e könyv megjelentetése némi kockázattal
jár, örömmel üdvözlöm Nicolosi bátor és értékes hozzájárulását
a pszichoterápiához, abban a reményben, hogy hatására
kiegyensúlyozottabbá válik e terület megközelítése.

H. Newton Malony, PhD

a Fuller Teológiai Szeminárium
Pszichológia Tanszékének
professzora
Előszó

Azoknak a meleg férfiaknak és nőknek a szószólójaként, akik

komolyan úgy gondolják, hogy küzdeni akarnak homoszexuális
irányultságuk legyőzéséért és heteroszexuális beteljesülésükért,
Nicolosi – a pusztába kiáltóként – merészen szembeszáll a
konvencionális pszichológusokkal, akik ragaszkodnak ahhoz a
meggyőződésükhöz, mely szerint a homoszexualitásról a
heteroszexualitásra való áttérés nem lehetséges és nem is
tanácsos.
Nézetének terjesztése mind a társadalom, mind a meleg
férfiak és nők szempontjából kívánatos és szükséges. Ez nem
azt jelenti, hogy határozottan azt állítanánk, hogy sok
homoszexuális számára a heteroszexualitás kívánatosabb a
homoszexualitásnál; csak azt, hogy e lehetőségnek szabadon
hozzáférhetőnek kell lennie a homoszexuális személy számára,
ha valóban ezt kívánja.
Nicolosi értekezése a helyreállító terápiáról bátor útkeresés
a ravasz zátonyok, veszélyes örvények, hirtelen kanyarok és
irányváltások között, annak érdekében, hogy felülírja a
pszichológusok közösségének állásfoglalását, mely szerint a
homoszexualitás minden homoszexuális férfi és nő számára
megfelelő. Bár gondolatai még vitatottak, írását nyomatékossá
és hihetőbbé teszi, hogy a kliens észleléseire, érzéseire és
családdinamikájára támaszkodik.
 Egyszóval Nicolosi megnyilatkozása e vitás, forró kérdésben,
az általa képviselt álláspont népszerűsítése érdekében
egyszerre átfogó és mélyreható, elvont és tapasztalati, és mind
elméleti, mind gyakorlati szempontból kidolgozott.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság, az Amerikai
Pszichiátriai Társaság és más szervezetek által képviselt
irányelvek és szándékok jobban lennének megalkotva és
hitelesebben lennének megalapozva, ha tudomást vennének a
helyreállító terápiát támogató érzelmekről, és nyitottabbak
lennének velük szemben.
Nicolosi könyve széles körű olvasótábort érdemel mind
támogatói, mind ellenzői részéről; akkor is, ha az igazat
megvallva az általa végzett munka még folyamatban van; s ha
csak hosszú távon derül is ki, hogy igaza lesz-e vagy sem, vagy
hogy az igazság valahol a kettő között van. A végső igazsághoz
csak a munka teljes és feltétlen elvégzésével lehet közelíteni, és
biztosan nem különféle hátráltató és egymással versengő
ideológiai nézetek tévútjain.
A szerző óriási mértékben hozzájárult a szexualitásról szóló
irodalomhoz azzal, hogy megfontolásra ajánlja nem oktalan
nézeteit a melegeknek és leszbikusoknak, a területtel foglalkozó
tudósoknak, az utca emberének és a gyakorló
pszichoterapeutáknak. Állásfoglalásra késztető és erőteljes
fejtegetését elejétől a végéig el kell olvasni.

Robert Perloff, PhD

az Amerikai Pszichológiai Társaság volt elnöke,
a Pittsburghi Egyetem nyugalmazott professzora
Köszönetnyilvánítás

Különösen szeretnék köszönetet mondani Howard és Roberta

Ahmansonnak azért a nagylelkűségért, amelyet ama közösen
vállalt, szenvedélyes meggyőződésünk szolgálatában
képviseltek, hogy a férfi és a nő rendeltetése szerint
heteroszexuális.
Hálás köszönetemet szeretném kifejezni Alan Schore-nak,
Johanna Tabinnak és Donald Nathansonnak is segítségükért.
Köszönöm Don Schmierer és Lela Gilbert segítségét, és Tim
Long, Cynthia Winn, David Pickup, Scott Sutherland és Robert
Vazzo nagyon hasznos javaslatait. Köszönetet szeretnék
mondani kiváló asszisztenseimnek, Sara Trevinónak és Linden
Overbecknek is.
Végül legmélyebb tiszteletemet fejezem ki valamennyi
férfinak, aki feltárta előttem szégyenét – amiből nagyon sokat
tanultam a valódi férfiasságról.
 Bevezetés
Szabad akaratom első lépése az lesz,
hogy hinni fogok a szabad akaratban.
William James

Ez a könyv olyan pszichoterapeutáknak szól, akik módszereket

keresnek ahhoz, hogy segíteni tudjanak egy szisztematikusan
figyelmen kívül hagyott csoportnak, a nem meleg
homoszexuálisoknak – egy legtöbb kollégám által nem
létezőnek gondolt embercsoportnak.
A nem meleg homoszexuálisok a saját nemükhöz vonzódó
olyan férfiak, akiket a lelkük mélyén őrzött értékek és
önértékelésük megakadályoznak abban, hogy a meleg identitást
magukévá tegyék. Az elmúlt húsz évben több mint ezer ilyen
klienssel dolgoztam, valamennyien mérsékelni szeretnék
nemkívánatos homoszexualitásukat, és ki szeretnék
bontakoztatni heteroszexuális képességüket. Jelenleg ezek a
férfiak jelentik a klinikánkra járók 95 százalékát.
A „politikailag korrekt” magiszteri fokozatot nyújtó egyetemi
képzésnek és a média folytonos támogatásának eredményeként
kollégáim túlnyomó többsége tévesen azt hiszi, hogy kliensei
szexuális sorsa biológiailag megpecsételődött. Az általunk
fogadott kliensek körülbelül 50 százalékának egy másik
pszichoterapeuta korábban azt mondta, hogy nem képesek
megváltozni – „melegnek születtek”. Azt tanácsolták nekik:
egyetlen választásuk az, hogy „oszlassák el internalizált
homofóbiájukat”, és „fogadják el homoszexuális érzéseiket –
mert, akár tetszik, akár nem, önök valóban ilyenek”.
Korábbi terápiáját leírva egy serdülő azt mondta: „Az első
lélekdokim azt mondta, hogy meleg DNS-em van, és a legjobb,
ha tartok egy coming out partit!”
Mi viszont nem fogadjuk el az „ilyennek született” felfogás
fatalizmusát. Ehelyett egy alternatív modellt javaslunk – ennek
során azokat a mélyben rejlő konfliktusokat célozzuk és fejtjük
meg, amelyek nézetünk szerint megalapozták a saját nemhez
vonzódás tünetét.
Klinikánkon egy részletes beleegyezési nyilatkozatos
nyomtatványon elmagyarázzuk klienseinknek, hogy elméleti
álláspontunk eltér az Amerikai Pszichológiai Társaságétól.
Tisztázzuk, hogy nem kínálunk a melegeket megerősítő
terápiát, de tiszteletben tartjuk klienseink nézeteit, amelyek
néha radikálisan megváltoznak a terápia során. Néhány
kliensünk úgy dönt, hogy hátraarcot csinál, és meleg
identitásúként határozza meg magát, kilépve a helyreállító
terápiából. Mások az együtt töltött alkalmak folyamán esetleg
hónapokig ingáznak – a melegéletstílusba lépve és vissza. A szív
és az ész e változásait tiszteletben tartva mindig azt mondom
klienseimnek: „Ne fogadjon el semmit, amit mondok, csak
akkor, ha igaznak hangzik az ön számára!”

Így születtek?
Szakmánkat félresöpri a média rohama, amely az „így született”
elméletet támogatja. De nincs rá bizonyíték, hogy a
homoszexualitás egyszerűen és kizárólag veleszületett lenne.
Valószínűleg csakugyan vannak biológiai tényezők, amelyek
néhány embert a homoszexualitás irányába befolyásolnak –
ezek vagy genetikai (öröklött) tényezők, amelyek nemi eltérést
vagy prenatális hormonális befolyást okoznak, különösen
férfiak esetében, s ennek egy alacsony fokon férfias agy az
eredménye.
Minden valószínűség szerint bármely olyan – akár biológiai,
akár társadalmi-környezeti – tényező, amely miatt egy férfi
bizonytalanná válik abban, hogy férfi-e, képes hatást gyakorolni
nemi identitására, s így szexuális irányultságára.
De e tényezők egyike sem jelenti azt, hogy a homoszexualitás
normális és hogy az emberi rendeltetés része. Továbbá ezek
egyike sem bizonyítja, hogy a homoszexualitás bárki esetében is
elkerülhetetlen volna – vagy hogy ne lehetne rajta változtatni.
Ezt a könyvet azoknak a férfiaknak szentelem, akik arra
törekszenek, hogy olyan szexuális irányultsággal éljenek, amely
megfelel biológiai rendeltetésüknek. Elméleteink radikális
kihívást jelentenek a magukat melegnek valló férfiak számára,
akik szerint lelkük legmélyén a homoszexualitás mutatja meg,
hogy kik is ők valójában.

Testünk megmondja, kik vagyunk

Filozófiai értelemben „esszencialista” vagyok, és nem szociális
konstrukcionista: úgy hiszem, hogy a nemi identitás és a
szexuális irányultság a biológiai valóságban gyökerezik. A
testünk megmondja, kik vagyunk, és nem „alkothatunk” –
rakhatunk össze vagy szedhetünk szét – egy ettől eltérő
valóságot, amelyben a nem és a szexuális irányultság nincs
összhangban a biológiával.
Annak hitét, hogy az emberiség rendeltetése szerint
heteroszexuális, ősrégi vallási és kulturális erők alakították ki. E
hitet tiszteletben kell tartani mint a szellemi sokféleség
üdvözlendő szempontját. Ez a nézet nem fóbia vagy kóros
félelem.
A természetjogi filozófia szerint e nézet az emberiség
kollektív, intuitív tudásából – egyfajta természetes, ösztönös
lelkiismeretből származik. Ez adhat magyarázatot arra, hogy
miért érzi úgy olyan sok ember, még a nem vallásosak közül is,
hogy a meleg identitás hamis konstrukció.
Éppen az az ember, akinek nagy része volt abban, hogy a
homoszexualitás lekerült a mentális zavarok listájáról – Robert
Spitzer pszichiáter, aki saját bevallása szerint ateista –, mondta
azt, hogy a homoszexualitás esetében „valami nem működik”.
Hozzátette, hogy ha az ő fia vonzódna a saját neméhez, abban
reménykedne, hogy utánajár a változtató terápiának.
Ugyanezt az intuitív ismeretet keresetlen szavakra fordítva
egyik kliensem ezt kérdezte: „Hogy lehet, hogy a Teremtő
engem anális szexre teremtett?” Gúnyolódott az Amerikai
Pszichológiai Társaságnak azon az ötletén, hogy a
homoszexualitás egyenértékű a heteroszexualitással. „Az anális
szex káros a testnek – mondta. – Megfosztja a férfit
méltóságától, egészségtelen. Nem lehet, hogy azonos nemű
kapcsolatra lettem teremtve, amely eleve lehetetlenné teszi a
biológiai apaságot.”
Ironikusan nevetett. „Tehát így lettem teremtve? Akkor egy
abszurd Isten alkotott engem.”
Sok más férfi ezt mondta nekünk: „Kipróbáltam a
homoszexualitást, de rájöttem, hogy nem megy.”
Tény, hogy a minket felkereső kliensek nagy többsége azt
tapasztalta, hogy a saját életükre nem alkalmazható az azonos
neműekhez való vonzódás. A változás iránti hajtóerő abból a
mély meggyőződésükből fakad, hogy mindennek a mélyén ők
valójában heteroszexuális férfiak, és egy olyan terapeutát
keresnek, aki meglátja a bennük rejlő képességet. De George
Orwell-lel szólva: „Egyetemes félrevezetés idején az igazság
kimondása forradalmi tett.”

Nem könnyű az út
Minden hiteles, önfejlesztést célzó kötelezettségvállaláshoz
hasonlóan a változásra irányuló erőfeszítés nagyon nagy
kihívást jelent. A változás elsődleges indítéka nem lehet a
társadalmi vagy vallási értelemben vett bűnösség. Az érintett
férfinak inkább egy mélyről jövő, megingathatatlan belső
elhatározásból kell erőt merítenie. A kezelés sikerének forrása
csak belülről jövő (intrinsic) motiváció lehet, amely egy erős
személyes törekvésben, egy világszemlélet melletti mély
elköteleződésben vagy egy hitbeli hagyományban fejeződik ki.
Ez eltér a kívülről jövő (extrinsic) motivációtól, amelyre példa a
külső befolyásolás hatása: „A feleségem akarja, hogy járjak
terápiára”; „Az egyházam szerint segítségre van szükségem”; „A
szüleim azt mondták, hogy meg kell változnom”; és a többi.
E férfiak útja azzal a belső meggyőződéssel kezdődik, hogy a
homoszexualitás nem pusztán rossz, hanem – egy még
szélesebb dimenzióban – egyszerűen nem „igaz”. A legtöbb férfi
nem tudja jobban megmagyarázni, hanem a maga módján csak
úgy fejezi ki e meggyőződését, hogy a melegszex nem
„működik” – sohasem elégíti ki belső vágyait, és nem tükrözi
szexuális identitását.
A melegéletet „beetetős játéknak” nevezve az egyik kliens
leírta kiábrándultságát. „Nem szexet akarok, de mindig így
végződik – csak szexként. Valójában azt szeretném, hogy közel
legyek valakihez, hogy legyen valakim, és én is valakié legyek,
hogy szerethessek, és érezzem, hogy szeretnek, hogy a fülébe
súghassak valakinek, és valaki meghallgasson, hogy
kitárulkozhassak egy másik embernek. A melegszex azonban
mindig az üresség érzését adja. Nem érzem őszintének. Nem
érzem valódinak.”
Egy másik férfi ezt mondta: „A melegszexben nem
passzolnak a dolgok. A legtöbb pszichológus úgy gondolja, a
homoszexualitás normális, de én tudom, hogy nem az.”

A kliens önmeghatározásának tiszteletben

tartása
A pszichológia részéről egyetlen kérdésben van vita a jelen írás
idején, ez pedig így szól: „A nemkívánatos homoszexualitás
kezelését megengedhetőnek lehet-e tekinteni?”[1] Erre a kérdésre
válaszolva különböző szerzők meggyőzően úgy érvelnek, hogy
ezt nem szabad megtiltani.
Az a szakmai nyomás, melynek célja az azonos neműek
iránti nemkívánatos vonzódás kezelésének száműzése,
nyilvánvaló megszegése a másság iránti elkötelezettségnek,
amelyet épp a kortárs liberalizmus vall. Csak néhány kollégám
vette a bátorságot, hogy szót emeljen a valódi világnézeti
sokszínűség érdekében. Azok a férfiak, akiket idézni fogok, ezt a
kiáltó kivételt jelentik. Mindketten a melegek jogainak bajnokai,
magukat liberálisnak valló emberek, az Amerikai Pszichológiai
Társaság korábbi elnökei, és hangadó szónokai a NARTH (a
homoszexualitás kutatásával és terápiájával foglalkozó nemzeti
társaság) éves konferenciáinak, amelynek korábban elnöke
voltam.
A NARTH 2004. évi konferenciáján az Amerikai Pszichológiai
Társaság volt elnöke, Robert Perloff a következőket mondta:

Az egyén joga, hogy válasszon, elfogadja-e a meleg

identitást, vagy nem. Ez az ő választása, és nem egy
ideológiai indíttatású érdekcsoporté. Eltántorítani a
pszichoterapeutát attól, hogy vállaljon egy olyan klienst,
aki át akar térni, kutatás- és tudományellenes, és
ellentétes az igazság keresésével.

Nicholas Cummings, az Amerikai Pszichológiai Társaság

korábbi elnöke, aki maga is segített homoszexuális klienseknek
áttérni a heteroszexualitásra, a 2005. évi NARTH-konferencián
megjegyezte:
 Továbbra is szenvedélyes elkötelezettje vagyok minden
ember választási szabadságának, és különösen azon
jogának, hogy megválaszthassa egyéni
pszichoterápiájának céljait.
A klienseknek joguk van feltárni heteroszexuális
képességüket.

Robert Spitzer, aki azt a munkacsoportot vezette, amely törölte

a homoszexualitást a diagnosztikai kézikönyvből, elmondta
2001-ben:

Ellentétben a közvélekedéssel, magasan motivált

személyek kölönféle változtatási kísérletek
alkalmazásával a szexuális irányultság több mutatója
terén jelentős változást és jó heteroszexuális működést
tudnak elérni.

Sigmund Freud pedig ezt írta 1918-ban:

A leghangsúlyosabban elutasítjuk, hogy egy beteget […]

a magántulajdonunkká tegyünk, hogy a sorsát helyette
döntsük el, hogy az eszményeinket rákényszerítsük […]
egy bizonyos filozófia szolgálatában. Véleményem
szerint ez [a betegek elleni] erőszak lenne.

Az uralkodó szakmai csoportok

Az Amerikai Pszichológiai Társaság 2006. évi konferenciáján
megjelent ötven tüntető, és üdvözölték a konferencia
résztvevőit. Valamennyien volt meleg férfiak és nők voltak, akik
a következő feliratokat viselték: „APA (Amerikai Pszichológiai
Társaság), kérünk, segíts!”, „Tekintsd etikusnak a
választásomat!” és „Mi is a sokszínűséghez tartozunk!” A
legtöbb pszichológus, aki beszélt a tüntetőkkel, meglepetését
fejezte ki, hogy szakmájuk korlátozni kívánja a helyreállító
vagy reorientációs terápiát. Ha egy személy nem elégedett
azzal, hogy meleg, miért ne kapjon segítséget ahhoz, hogy
csökkentse nemkívánatos homoszexualitását és fejlessze
heteroszexuális képességét?
Miért is ne? Ezt a kérdést feltéve ugyanezen konferencia
egyik nyílt gyűlésén az APA akkori elnöke, Gerald Koocher
egyetértett ezzel. Kiemelve a beteg autonómiáját és
önmeghatározásának jelentőségét úgy nyilatkozott a
hallgatóság előtt, hogy „az APA nem áll vitában azon
pszichológusokkal, akik segítenek a nemkívánatos
homoszexuális vonzalmuktól szenvedőknek”. Amíg nincs
kényszer, és a megfelelő tájékozott beleegyezés megtörtént,
mondta, a reorientációs terápia valóban etikus lehet.
Amint azonban elhagyta a termet, Koochert haragos
melegaktivista pszichológusok fogták közre, és ő csakhamar
írásban tisztázta: ragaszkodik ahhoz, hogy a homoszexualitást
nem szabad mentális betegségként bemutatni a kliensnek.
David Blakeslee pszichológushoz írt 2006. augusztus 15-i e-
mailjében Koocher a következő indoklást adta: „Az adatok
valóban azt mutatják, hogy a melegek nem különböznek a
heteroszexuálisoktól pszichés egészségük tekintetében. Ezen azt
értem, hogy nem szenvednek nagyobb arányban mentális
zavaroktól, mint a heteroszexuálisok.”

Figyelemre méltó félretájékoztatás

E kulcsfontosságú ténnyel kapcsolatban Koocher elnök
valójában figyelemre méltóan tájékozatlan volt. Az utóbbi
években valamennyi hozzáférhető adat azon megcáfolhatatlan
következtetés felé mutat, mely szerint a melegeknek jelentősen
nagyobb arányban vannak mentális problémáik, mint a
heteroszexuálisoknak.
Az Archives of General Psychiatry, mely elismert és jó hírű, a
szakmabeliek által idézett folyóirat, három ilyen dolgozatot
jelentetett meg (Fergusson és munkatársai, 1999; Herrell és
munkatársai, 1999; Sandfort és munkatársai, 2001; és Bailey egy
kommentárja, 1999). J. Michael Bailey arról a cikkről szóló
kommentárral fejezi be írását, amely a témára vonatkozó
valamennyi elérhető kutatási eredményt összefoglalta.
(Megjegyzendő, hogy Bailey végezte a homoszexuálisokról szóló
legismertebb ikerkutatásokat, amelyeket a melegek szószólói az
„így születtek” elmélet alátámasztására használtak fel.) Bailey
ezt mondja:

Ezek a kutatások alátámaszthatóan a legjobb publikált

adatok a homoszexualitás és a pszichopatológia
kapcsolatáról, és e sajnálatos következtetésre jutnak: a
homoszexuális emberek esetében jelentősen nagyobb az
érzelmi problémák egyes formáinak a kockázata,
 beleértve az öngyilkosságra való hajlamot, a major
depressziót és a szorongásos zavarokat [és] a viselkedési
zavarokat […] Az új tanulmányok erősségét
ellenőrzöttségük foka jelenti. (A dőlt betűs rész utólagos
kiemelés.)

De közben eltelt hét év, és az APA elnöke, aki a melegekre

vonatkozó kérdések megközelítésében nyilvánvalóan
„átengedte a tyúkólt a rókáknak”, most is azt hiszi, hogy a
homoszexuális irányultságú emberek a lelki egészség terén nem
különböznek a heteroszexuális emberektől.

De mi van akkor, ha a kliens nem változik

meg?
A reorientációs terápia természetesen hosszú és bonyolult
folyamat, és nincs biztosíték a sikerre. Tudjuk, hogy a változás
lehetséges.[2] De mi történik, ha a férfi nem változik meg? Nyert
bármit is?
A helyreállító terápia sokkal többet tűz ki, mint a szexuális
magatartás megváltoztatását. Valójában sokan és gyakran
meglepődnek, amikor azt hallják, hogy nagyon kevés szó esik a
szexről. A jó terápia az egész személyt célozza meg, és sok
szinten kívánja megváltoztatni.
A helyreállító terápia szerint az azonos neműek iránt érzett
vonzódás az azonos neműekkel kapcsolatos kielégítetlen
érzelmi és azonosulási igényekből ered. A legelső alkalommal
jellemzően a következőket mondom a kliensnek: „Első számú
szabály: Ne fogadjon el semmit, amit mondok, csak akkor, ha
igaznak hangzik az ön számára!” A saját tapasztalatának –
bármi legyen is az – kell az ütőkártyának lennie bármiféle
előzetesen kialakított elmélettel szemben. Ha ezzel az elmélettel
kapcsolatban az illető azt érzi, hogy nem igaz rá, akkor egy vagy
két alkalom után rendszerint úgy határoz, hogy abbahagyja a
terápiát. Ezután dönthet úgy, hogy elmegy egy olyan
terapeutához, aki homoszexualitását identitása lényegi
részeként erősíti meg.
Ha viszont folytatja a terápiát, annak keretei lehetőséget
biztosítanak számára, hogy feltárja, újra megtapasztalja és
feldolgozza a múlt traumáit. Ekkor elkezdi felszabadítani magát
a szégyen és önszabotálás régi viselkedésmintáiból.
Kimerészkedik az érzelmi elszigeteltségből és a krónikus
magányból, amelyek oly sokáig gátolták, és ismét érzelmeket
fektet hiteles kapcsolatokba.
A legfontosabb, hogy a ráhangolt terapeutával kialakított
kapcsolaton keresztül a kliens felfedezi, hogy milyen érzés
érzelmileg feltárulkozni egy másik férfi előtt, és leleplezni a rég
eltemetett nemi szégyenérzetet. Mély elfogadottságot tapasztal
meg azzal kapcsolatban, hogy abban az időpontban hol is tart
az élete, akár megváltozik, akár nem. Az ilyen tapasztalat
mindig terápiás hatású.
Amellett, hogy fejlődik az a képessége, hogy őszinte
férfibarátságot tud kötni, a kliens felfedezi a nőkhöz fűződő
egészségesebb viszonyt is, amelynek során megtanulja letiltani
magában a velük kapcsolatos határsértéseket, amelyek
veszélyeztették különálló férfias személyiségét.
Azt is megtanulja, hogyan tekintsen magára megfelelő
kritikával. Ahogy az egyik kliensem fogalmazott: „Korábban
egyszerűen a legrosszabbat feltételeztem magamról. De most
tisztában vagyok a hiányokkal és szükségletekkel – erő van a
hangomban – és a kommunikáció mélyebb módjával.”
Ahelyett, hogy a szexuális irányultság megváltoztatására
összpontosítanánk, a terápia elsődleges feladata megtanítani a
kliensnek, hogy hiteles, nyitott és őszinte alapállásból induljon
ki. Ezt nevezzük „megerősítő (asszertív) alapállásnak”, amikor a
személy összehangolja belső érzéseit és külső cselekedeteit –
Diana Fosha pszichológusra utalva, aki szerint egészséges az,
aki aktívan „érez és cselekszik”.
Úgy gondoljuk, az „érzés és cselekvés” az azonos neműekhez
vonzódás gyógyításának lényegi alkotóeleme: megtanítani a
személyt arra, hogy hiteles szelfjéből kiindulva éljen és
szeressen. Ha valóban így tesz, úgy hisszük, az azonos
neműekhez való nemkívánatos vonzódása nagymértékben
csökkenni fog, ami szabaddá teszi arra, hogy kifejlessze
heteroszexualitásának képességét.
Egy küszködő ember ezt így fejezte ki: „Homoszexualitásom
hasonlít egy kígyóhoz, amely mindig megpróbál identitásom
köré tekeredni.” A kezelés úgy történik, hogy nem a „kígyóra”
összpontosítunk, hanem annak a személynek a teljességére, aki
köré tekeredett.
Egy másik fiatalember elmondta nekem, hogy „a
homoszexualitásnak az a gonosz sajátossága, hogy miatta nem
magamra összpontosítok, hanem inkább a homoszexualitásra”.
A terápia sikere érdekében nem pusztán az azonos neműekkel
kapcsolatos tünetet kell megszüntetni, hanem el kell érni a
teljes ember felnövekedését és megérését.
De mi a helyzet azzal a klienssel, akinek nem sikerül
megváltoznia; egyfajta „átmeneti intimitás” állapotában
hagyjuk: nem heteroszexuális, de férfiakkal sem képes intim
kapcsolatba kerülni? Igazság szerint sohasem volt intim
kapcsolatban férfiakkal. Ezért jött el terápiára. S azért is, mert
úgy gondolja, igazából nem lehetséges valódi szexuális intimitás
a saját neme képviselőivel, az azonos neműek közötti erotika
egyszerűen nem képes betölteni az ő biológiai és érzelmi célját,
és nem tükrözi azt, hogy ki is ő férfiként.
Néhány kliens természetesen módosítja a világnézetét. Jason
abbahagyta a helyreállító terápiát egy melegkapcsolatért. Arra
a meggyőződésre jutott, hogy a homoszexualitás (szemben
korábbi elképzeléseivel) valójában összeegyeztethető a
vallásával. Világnézete annyira megváltozott, hogy már
alapvető egyetértés sincs köztünk a homoszexualitás
jelentéséről, és megegyeztünk, hogy nem folytatjuk
munkakapcsolatunkat. Azt mondta nekem: „Nem változtatom
meg a szexuális irányultságomat, de őszintén megmondhatom,
hogy már nem félek a heteroszexuális férfiaktól, és
megtanultam, hogyan lehetek önmagam.”
Néhány férfi úgy kezdi meg a helyreállító terápiát, hogy már
kezdettől fogva meleg identitású, és nem kíván megváltozni.
Ezekkel a kliensekkel abban egyezünk meg együttműködésünk
előfeltételeként, hogy nem foglalkozunk a szexuális identitás
megváltoztatásával, de az élet során felmerülő minden más
problémával igen. Így olyan kérdéseken dolgozunk, mint az
intimitás képessége, az önbecsülés problémái, az internalizált
szégyenérzés, a gyerekkori trauma és az identitás keresése.
A jó terapeuta mindig teljes elfogadását közvetíti a kliens
felé, még akkor is, ha az esetleg a meleg identitás mellett dönt.
Jasonhöz hasonlóan klienseink egy része úgy határoz, hogy
irányt vált, és „sajátjaként” fogadja el a homoszexualitást.
Másoknak kétségeik vannak a változással kapcsolatban,
miközben több hónapon keresztül hol elhagyják a
melegéletmódot, hol visszatérnek hozzá. Még akkor is
elfogadjuk választásukat, ha nem értünk velük egyet, mivel
elfogadjuk a személyüket.
Ez a könyv általánosságban arra koncentrál, hogy
elkülönítse azt, ami „működik”. Megpróbáltam a lehető
legkevesebbre korlátozni az elméleti vitát, s ehelyett a
helyreállító terápiát végző terapeuta számára a gyakorlati
módszerekre összpontosítani.
Mégis, ez a könyv nem kifejezetten arról szól, „hogyan kell”,
hanem azt sugallja, „hogyan lehet”. Első pillantásra némelyik
módszer leegyszerűsítőnek fog tűnni, merevnek, amely
elhanyagolja az egyes kliensek összetettségét, finom
különbségeit és egyéniségét. Mivel minden kliens egyedi
történetet és személyiséget jelent, itt csak irányelveket
ajánlhatunk, nem abszolút recepteket és kijelentéseket.
Különösen a könyv diagramjait lehet azzal a kritikával
illetni, hogy kezdetlegesek, leegyszerűsítők, sőt naivak.
Bizonyos értelemben azok is. Mégis, ebben engedményt tettem,
és olyan kezdetleges eszközként kínálom fel e diagramokat a
gyakorló orvosoknak, amellyel le lehet írni a helyreállító
terápia klinikai gyakorlatát.
Ettől még természetesen van valami mesterséges abban a
kísérletben, hogy klinikai beavatkozások folyamatábráivá
egyszerűsítsük ezt az alapjában véve kreatív folyamatot.
Viszont ha a pszichoterápia inkább művészet, mint tudomány,
akkor – mindenfajta művészethez hasonlóan – kell hogy
legyenek bizonyos eljárások és szabályok, amelyek
iránymutatása mellett a művész az alkotómunkáját végzi.
Ezeket a beavatkozásokat anélkül kell végrehajtani, hogy
sértenénk a kliens tapasztalatának elsőbbségét. A veszély abban
rejlik, hogy beszorítjuk a klienst egy előre meghatározott
keretbe. A jó pszichoterapeuta számára kihívást jelent, hogy
tiszteletben tartsa minden személy egyedi elbeszélését,
miközben tágan alkalmazza azokat a módszereket és
technikákat, amelyeket alapos empatikus ráhangolódása diktál.
Az továbbra is tény, hogy az emberek nem változnak meg
módszerek alkalmazása révén. Kapcsolatok által változnak,
olyan törődő emberekhez fűződő kapcsolatok révén, akik
alkalmazzák e hatásos módszereket.

Veszélyes területen politikailag

„biztonságban” maradni
Egy keresztény pszichológus kapcsolatba lépett velem, hogy
eszmét cseréljünk az azonos neműekhez vonzódó férfiak
helyreállító (reorientációs) terápiájáról. Abban reménykedve,
hogy politikai kompromisszumot tud kötni az APA-val, arra
törekedett, hogy kerülje az értékítéleteket, megőrizze pozícióját
a szakmájában, és biztonságosan semleges maradjon a
homoszexuális állapottal szemben. Úgy gondolta, az lenne a
megoldás, hogy egy egyszerű magatartás-módosító programot
kell kifejleszteni, amely segítene a klienseknek megváltoztatni
nemkívánatos magatartásukat, de a heteroszexualitást nem
értékelné kívánatosabbnak a homoszexualitásnál.
Az ezen a területen huszonöt év alatt szerzett
tapasztalatomból kiindulva azt mondtam neki, hogy
megközelítését naivnak és végső soron megvalósíthatatlannak
tartom. Azok a férfiak, akik felkeresnek minket, nem azért
jönnek, hogy megváltoztassák nemkívánatos magatartásukat.
Azért jönnek hozzánk, hogy megváltoztassák a magukról
alkotott felfogásukat, hogy heteroszexuálisabbak legyenek, és ne
csak úgy „tegyenek”, mint a heteroszexuálisok; hogy
kényelmesen érezzék magukat a nem meleg férfiakhoz fűződő
kapcsolataikban, megtanuljanak ragaszkodni férfi
autonómiájukhoz a nőkkel kapcsolatban; röviden, hogy
kibontakoztathassák heteroszexuális képességüket. A
magatartás-módosító program lehet, hogy politikailag
biztonságos lenne, de felszínessége miatt elkerülhetetlenül
kudarcot vallana.
„Miért ne fedhetném fel filozófiai álláspontomat – mondtam
neki –, amikor a melegeket megerősítő terapeuták keményen
dolgoznak saját filozófiájuk reklámozóiként? Azt mondják a
klienseiknek, hogy az azonos neműekkel kapcsolatos érzéseik
»szentek«. Arra késztetik őket, hogy forradalmasítsák a
társadalom és az egyház magatartását. Ha bármelyik kliens
meggyőződése szerint a heteroszexualitás jelenti a normalitást,
a terapeuta ezt úgy fogalmazza át, hogy »pszichológiai
betegségről, homofóbiáról« van szó.”
„Tény, hogy a semlegesség ebben a kérdésben mindkét
oldalon sikertelen az orvosok között – mondtam ennek a
pszichológusnak. – Azoknak a gyógyítóknak, akiknek (mint
önnek és nekem) a hite szerint az emberiség alaptermészete a
heteroszexualitás, hangosabban kell védeniük a világnézetüket.
Ezek az azonos neműek iránt vonzódó férfiak férfiidentitásukat
követelve hírverőket, szövetségeseket, szószólókat akarnak,
olyanokat, akik hisznek bennük, és egységesen az oldalukon
állnak.”

Alapvetően fontos a klinikai kép

S mi történik akkor, ha az el nem kötelezett („semleges”)
terapeuta előtt kliense feltárja önpusztító magatartását, amely
statisztikailag bizonyítottan társul az azonos neműek iránti
vonzódáshoz? Hogyan fogja értelmezni e magatartásokat? A
filozófiai területtől való távolságtartás a klienssel „rogersi
semlegességet” igényelne, amelyet maga Carl Rogers sem tudott
betartani. És ha egyszer már észrevettük, hogyan lehet e
tényezőket – a jelentésüket és valószínű eredetüket is beleértve
– figyelmen kívül hagyni?
A nálunk terápián részt vevő férfiak valóban úgy gondolják,
hogy „valami történt velük”. Felajánljuk nekik, hogy megértjük
az általuk elmondott traumákat, ami mély rezonanciát vált ki
belőlük. Egy kiutat is felkínálunk, amely nehéz ugyan, de más
férfiak esetében bebizonyosodott, hogy működik.

A kliens és a terapeuta együtt

Az együttműködés legerőteljesebb dimenziója igazából csak
akkor kerülhet szóba, ha a terapeuta és a kliens együtt
ugyanúgy tekint az azonos neműek iránti vonzódásra. Ha a
terapeuta semleges álláspontot képvisel („a meleg és a nem
meleg életmód egyaránt rendben van”), csökkenti az áttétel
erejét, és a kliens nem érzi úgy, hogy tökéletesen megértették,
nem érzi a teljes támogatást.
Mi az, ami a terápia nehéz szakaszaiban megtartja a klienst?
A terapeuta megingathatatlan meggyőződése, hogy a hozzá
forduló rendelkezik rejtett heteroszexuális természettel. E
férfiak számára hatalmas ösztönzés annak tudata, hogy egy
jelentős ember látja bennük ezt a lehetőséget, bármennyire
rejtve van is – még akkor is, ha ők maguk kétségek között
hányódnak.

A férfi saját nemiségéhez fűződő

kapcsolatának helyreállítása
A családi háttér megbeszélése során klienseink újra és újra
elmondják, hogy sohasem érezték azt, hogy annak ismerik el és
szeretik őket, amik valójában. Ezzel nem azt akarom mondani,
hogy a családjuk nem szerette őket, a legtöbbjük szülei
szerették a gyerekeiket, és a legjobbat akarták nekik. Azonban
ezzel a bizonyos fiúval valami nem úgy sikerült… hibás
hangolás történt. Klienseim többsége megvallja, sohasem érezte
úgy, hogy szülei igazán „látták” őt. És így a terápia feladata,
hogy eltörölje a szégyent, helyrehozza a kötődés elvesztését, és
visszaállítsa a férfi kapcsolatát azzal a nemiséggel, amellyel
teremtetett.

* * *
Megjegyzés: A kliensek felhasznált történeteiben és
szövegeiben a személyes adatok védelme érdekében
megváltoztattam minden nevet és adatot. A kliensek történetei
és a tőlük való idézetek több részletből vannak összerakva,
ezért az olvasó számára ismert személyekkel kapcsolatos
bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve lehet.
 I.
A homoszexualitás
pszichodinamikája
 1. Áttekintés

A helyreállító terápia fejlődése

Lehet, hogy a homoszexualitás nem probléma az

Amerikai Pszichológiai Társaság számára, de
nekem az.
Egy tizenkilenc éves diák

Rossz csúcsokat ostromoltam.

Egy ötvenéves férfi

Az elmúlt években jelentős előrehaladást értünk el a férfiak

azonos neműek iránt érzett vonzalmának etiológiájában és
kezelésében. Ez a könyv összegyűjti a korábbi köteteim – A férfi
homoszexualitás helyreállító terápiája: Új klinikai megközelítés
(1991), A homoszexualitás gyógyítása: Helyreállító terápiás
esetleírások (1993) és Útmutató szülőknek a homoszexualitás
megelőzése érdekében (2002) – megírása óta szerzett új
ismereteket.
Nincs modellje az egészséges
homoszexuális fejlődésnek
Amikor ezt írom, már több mint harminc év telt el azóta, hogy
az Amerikai Pszichiátriai Társaság kivette a homoszexualitást a
betegségek köréből. Ez idő óta egyetlen szakember sem
ismertetett olyan hihető modellt, amely leírná azt a nem
traumás fejlődést, melynek eredménye a homoszexualitás. A
legjobb kísérletet a homoszexualitást eredményező nem
patológiás modell felállítására Daryl Bem pszichológus tette
(1996).[3] Modelljének kritikáját egy másik művemben írtam
meg.
Bem, aki maga is melegaktivista, „az egzotikus válik
erotikussá” modelljében azt magyarázza, hogy ami egzotikus –
vagyis titokzatos – egy fiúnak gyerekkorában, az válik számára
erotikussá felnőttként. Egyetértek ezzel a koncepcióval: az
ember azt erotizálja, amivel nem azonosul. Ugyanakkor
figyelemre méltó, hogy azt a tételt, mely szerint a férfiasság
egzotikussá válik egy fiú számára, Bem nem tekinti
problematikusnak. Nyilvánvalóan nem hiszi azt, amit mi,
vagyis hogy az a normális, ami rendeltetésének megfelelően
működik.
Ha egy férfi titokzatosnak és egzotikusnak találja a
férfiasságot, és magán kívül keresi, mi úgy hisszük, hogy hamis
szelfben él, és – amint azt a jeles pszichiáter, Robert Spitzer
nemrégiben megállapította – „valami nem működik”.
A társadalmi-szülői tényezők maradnak a
középpontban
Miközben legalábbis néhány homoszexuális esetében
elismerjük a nemre nem jellemző alkat hajlamosító szerepét,
továbbra is a társadalmi-környezeti tényezők befolyására
összpontosítunk az azonos neműek iránti vonzalom
kialakulásával kapcsolatban. A hangsúlyt a triádikus-
narcisztikus családra helyezzük: a narcizmusnak és a nemi
identitás elégtelenségének jellemzőire, amelyek együtt járnak
az azonos neműek iránti vonzalommal, valamint a szülők korai
ráhangolódása hiányának etiológiai szerepére. Az apa befolyása
különösen kritikus egy érzékeny lelkialkattal született fiú
esetében.[4]
Kezelési elveink értelmében továbbra is hangsúlyozzuk a
pontosan ráhangolt, azonos nemű terapeutával való kapcsolat
erőteljes gyógyító hatását és a folyamatos (alkalmasint életre
szóló), szoros férfibarátságok szükségességét.
A helyreállító terápia lényegi alapelve ugyanaz, mint ahogy
egy kliens egyszerűen megfogalmazta: „Ha egy igazi férfi úgy
néz rám, mint egy igazi férfira, akkor igazi férfivá válok.”

A nemi szerep és a szelf elégtelenségének

felismerése
Az utóbbi időben a helyreállító terápia úgy bővült, hogy
kitágította a homoszexuális vonzalom fogalmát: többnek
tekinti, mint pusztán a nemiség hiányának helyrehozására való
törekvést. Most már szélesebben értelmezzük, úgy, mint a mély
szelfhiány helyrehozására való törekvést.
Hosszú időszakot felölelő klinikai megfigyeléseim egy
ismétlődő tendenciát mutatnak a korai gyerekkorban:
kifejezetten olyan, korai alapérzelmeket érintő sérelmek
felgyülemlése, amelyek a kötődések sérüléséhez vezettek. Úgy
gondolom, a homoszexualitás nemcsak védekezés a nemi
alsóbbrendűség ellen, hanem védekezés a szelf magját ért
trauma ellen is.
Az azonos nemmel való azonosulás és az ebben való
megerősítés iránti, korábban felismert szükségleten túl most
már helyesebben úgy értelmezzük ezt az állapotot, mint
kísérletet az elhagyatottsági-megsemmisülési trauma
gyógyítására. A homoszexualitást jellemzően kísérletnek
tekintjük arra, hogy „helyrehozza” a nemnek megfelelő
individuáció iránti, szégyentől sújtott vágyat. Ebben az
értelemben a homoszexualitás a gyász patológiás formájának
tekinthető. Tehát azzal, hogy a veszteség és gyász irodalmából
veszünk át fogalmakat, új irányba fordítjuk figyelmünket: a
kötődéselméletről és a szégyen szerepéről szóló írások felé.

Egy interakciós modell

Az általunk ismert etiológiai jellemzőkön belül sokféle
elfogadható kombináció létezik a homoszexualitás okaira. Ezek
a tényezők minden személy esetében egyedi módon adódnak
össze. Modellünk figyelembe veszi a biológiai hatásokat
(érzékeny lelkialkat), de fontosabbnak tartja a szülői támogatás
hiányát a fiú identitásának kialakulása során. Szerepet
játszanak az azonos nemű társsal szerzett negatív gyerekkori
tapasztalatok is.
Mindezek a tényezők a férfiaktól való elidegenedés
érzéséhez vezetnek, amelyet a melegaktivista pszichológus Bem
is azonosított: az azonos neműek iránti vonzalmat tapasztaló
fiú a többi férfit titokzatosnak, tőle különbözőnek, egyszóval
egzotikusnak tekinti.
Az azonos neműek iránti nemkívánatos vonzódással küzdő
több ezer férfival végzett munkám évei során újra meg újra
ugyanazokat a gyerekkori történeteket hallottam fájdalmas
kapcsolati megtévesztésről, árulásról és végül jóvátehetetlen
kiábrándultságról. A kliensek ismételten arról panaszkodnak,
hogy gyengének, alkalmatlannak és kontrollvesztettnek érzik
magukat, és védekező alapállást foglalnak el az élettel és a
kapcsolatokkal szemben.[5] A terapeuta és a kliens a mélyen
gyökerező sérelmekkel való foglalkozás révén találkozik a
legmélyebben. Az emberi kapcsolatnak ezen a szintjén
kezdődik a gyógyulás.

A nagyobb probléma
Köszönöm, homoszexualitás! Azzal a gyötrelemmel,
amit okoztál nekem, rákényszerítettél, hogy
szembenézzek magammal, szembenézzek mindazokkal
a dolgokkal, amelyeket a szőnyeg alá söpörtem,
 kerültem. Elevenebb vagyok, mert szembenéztem a
homoszexualitásommal.

A terápia során nagy előrehaladást jelent, amikor a kezelés

elején a kliens figyelme elmozdul a tudatában levő eredeti
problémától, nevezetesen az azonos neműek iránti
nemkívánatos vonzódástól azon mélyebb és fontosabb pontok
felé, amelyek kiváltották a homoszexualitásra való
fogékonyságot. E különbségtétel megértését az egyik kliens így
magyarázta, s ezt sokan mások is elmondták nekem: „A
problémám ez a rémes üresség az életemben, ami a férfiak felé
hajt.” Egy másik kliens – megértve homoszexualitása
problémájának szélesebb összefüggéseit – hat hónapi terápia
után bejelentette: „A jó hír az, hogy a problémám nem a
homoszexualitásom. A rossz hír pedig, hogy máshol mindenütt
probléma van!” A „máshol mindenütt” azt az eltorzult stílust
jelentette, ahogyan másokhoz kapcsolódott, azt a rettentő
nehézségét, hogy kölcsönös kapcsolatot tartson fenn más
férfiakkal, és azt a szükségletét, hogy hamis képet mutasson
magáról a világnak.
Egy másik férfi ugyanezt a meggyőződést úgy írta le, hogy
sokkal mélyebben gyökerező problémája van, mint a
nemkívánatos homoszexualitás: „Hasonlóan ahhoz, amit az
énektanárom szokott mondani: A probléma nem az
énekléseddel van, hanem azzal, ahogy lélegzel.”
Az a gondolat, mely szerint az érzelmi hiteltelenség bírja rá a
férfit a homoszexualitásra, egy elemzés során igazolódott a
legnyilvánvalóbban, amelynek „A homoszexualitás elfogadását
közvetlenül megelőző forgatókönyv” címet adtuk. Modellünk,
mely közönséges, hétköznapi eseményekből épül fel,
megmutatja, mikor a legvalószínűbb, hogy a kliens abba a
kísértésbe esik, hogy nemkívánatos szexuális tevékenységbe
kezdjen. Klienseink életének részleteit és változó énállapotaikat
szorosan követve azt látjuk, hogy a legerőteljesebben az
önérvényesítés és a szégyen konfliktusa képes abba a
depresszív állapotba hajtani egy férfit, amelyet mi „szürke
zónának” hívunk. És a leginkább ebből a szürke zónából vezet
az út oda, hogy a homoszexuális vágy ellenállhatatlanná válik.
Értelmezésünket, mely szerint a homoszexualitás az
önazonosság egy tágabb problémájának tünete, a kliensek
csaknem általános panasza is alátámasztja, miszerint
„bizonytalannak”, „alkalmatlannak” érzik magukat, „kisfiúnak
a felnőttek világában”, „kontrollvesztettnek”, és olyannak,
akinek nincs tekintélye a kapcsolatokban. Éveken keresztül
hallottam, hogy a kliensek másokkal szemben megélt
tehetetlenségükről így beszéltek: „Kiborítanak, bosszantanak,
nem vesznek komolyan.”

A szégyen mint az azonos neműek iránti

vonzódás szerves része
A szégyennel folytatott küzdelemről majdnem minden
terapeuta beszámol, amikor az azonos neműek iránt vonzódó
férfiakról ír. Valóban, gyakorlatilag mindegyik melegtudatot
erősítő terapeuta, aki aktívan arra bátorítja a klienseket, hogy
fogadják el a meleg identitást, a szégyent elsődleges terápiás
kérdésként határozza meg. Ők azonban „internalizált
homofóbiának” tartják e szégyent, társadalmilag keltett
konfliktusnak, amely szerintük akadályozza a férfit abban,
hogy elfogadja normális és egészséges homoeroticizmusát.
Miközben kétségtelen, hogy a társadalomnak a homoszexuális
állapotra adott reakciója szégyent kelt, úgy gondolom, a
homoszexuális állapot kezdődött a szégyennel, nevezetesen a
személynek a biztonságos kötődésért és férfiidentitásért
folytatott sikertelen küzdelme miatt.
E feltevés alapján klinikánkon azt a terápiás megközelítést
alkalmazzuk, hogy a kliens figyelmét vezető panaszán túl a
saját kapcsolati világában vállalt szerepének vagy
„beállítottságának” tágabb kérdésköre felé irányítjuk. Arra a
gondolatra jutottunk, hogy a személyes integritás érzékelt
torzulása szégyent eredményez, amely viszont felkelti az igényt
az önértékelés szabályozására (helyrehozására), ami arra
ösztönzi a férfit, hogy homoszexuális erotikus kötődést
keressen. Ezért a helyreállító terápia egyik rendkívül fontos
célja, hogy segítse a klienst a szégyen elutasításában, hogy az
életet asszertív beállítódással élje.
Szemben a melegeket megerősítő terapeutákkal, akik a
szégyent a társadalmilag helytelenített homoszexualitás (vagyis
szerintük a homofóbia) következményének tartják, mi a
homoszexualitást a szégyen problémájára adott narcisztikus
megoldásnak látjuk. A homoszexualitással folytatott napi
küzdelmére utalva egy férfi az alábbi naplóbejegyzést
fogalmazta. A homoszexualitást így nevezi: „Az”.
 „Annak” hamis vigasza.

A szégyenem
ad hatalmat „Annak” fölöttem.
„Az” mindig a szégyenemből ered.
Vannak pillanatok, amikor „Az” nincs ott,
nincs jelen az életemben, és azt gondolom:
„Ó, ez csodaszép, itt olyan békés minden.”
De azután jön a szégyenem, és ezzel újra „Az”.
Amikor a szégyen átveszi az uralmat az életem fölött,
akkor „Az” úgy tűnik nekem,
mint A VIGASZTALÁS NAGY ÍGÉRETE!
Számomra az a kihívás, hogy szégyen nélkül éljek.
Akkor nem lesz szükségem „Annak” a hamis vigaszára.

A terápiás testmunka
A helyreállító terápia egyik új megközelítésében az AFT-ként
(Affect-Focused Therapy: érzelemközpontú terápiaként) ismert
terápiás iskola beavatkozásainak egy részét vettük át. Ennek a
mozgalomnak a legbefolyásosabb szerzői Davanloo (1980);
Neborsky (2004); Alpert (2001); Coughlin Della Selva (1996) és
Fosha (2000).
Az AFT intenzív technikája az alapvető intrapszichés
konfliktusok és traumák csökkentése köré csoportosul. Az
azonos neműekhez vonzódó férfiak életében majdnem
megjósolható rendszerességgel fordulnak elő bizonyos
alapkonfliktusok, amelyek kezelésére különösen hasznosak az
AFT elvei és módszerei.
A saját AFT-modellünket „testmunkának” hívjuk. (Ez soha
nem jelent érintést.) Ezt a kezelési megközelítést, amely más
alkalmazásai során esetleg nagyon konfrontatív, „lágyabbá,
finomabbá” tettük saját klienseink számára. Az ő előéletükben
megjelenik az az érzés, hogy a manipuláció és a kontroll
áldozataivá váltak; ezért a mi módszerünk nem annyira a
konfrontációt, mint inkább az együttműködést és a támogató
munkakapcsolatot hangsúlyozza.
A testmunka azt kívánja meg a klienstől, hogy inkább hiteles
érzéseivel válaszoljon a jelenben, s ne úgy reagáljon a jelen
helyzetekre, mintha múltbeli események volnának. Az érzelmi
konfliktusok kifejezésére és megoldására összpontosít, és
emlékeztet a Fritz Perls-féle Gestalt-terápiára. Miközben a
„túlhajtásos” vagy gyorsított módszer használatával a kliens
érzelmeket gátló védekező mechanizmusát célozzuk meg, a
testmunka a hatékony érzelmi áttörés és az ezt követő belátás
gyors elérését kínálja. Ezekkel a módszerekkel eredményesen
oldhatók fel az elhárítások, és azonnali hozzáférést engednek az
érzésekhez. Különösen jól alkalmazhatók azonos neműekhez
vonzódó kliensek esetében, akiknek a tünetei nagyon gyakran
traumás szégyen következményeként fellépő érzelmi gátlások
következményei.
A helyreállító terápia célja a kliens számára az, hogy most
már ne a múltbeli sérelmeit élje ki a jelenben, hanem
tapasztalja meg a múltjára vonatkozó hiteles érzéseket a
terapeuta jelenlétében. Amikor a terapeuta támogatja és
bátorítja a klienst, hogy nyíljon meg, az újra átéli ezeket az
érzéseket és mindazt, ami hozzájuk kapcsolódik, miközben egy
ráhangolt emberrel van együtt. Ekkor képes arra, hogy
„befogadja” az új meglátásokat. Így a beazonosított konfliktus
újrafogalmazódik és átalakul, új, összefüggő jelentéssel telik
meg.
A testmunka tehát segít a klienseknek megérteni az azonos
neműek iránti vonzódásukat – nem csupán kognitív szinten,
hanem „belülről”. E folyamat során a kliensek jóformán kivétel
nélkül mély értéktelenségérzésükre döbbennek rá.

A kötődés nyomai mentén

A kötődés identitásunk alapja. Az anya-gyermek kötődés által
alakul ki bennünk a szelférzet, és ennek révén fedezzük fel,
hogy kik vagyunk. Az e kötődési és individuációs folyamat
során érzett szégyen aláaknázza mind az szelfidentitás, mind a
nemi identitás kifejlődését.
Mivel klienseink arról az alapélményről számolnak be, hogy
szüleik nem annak „látták” őket, mint akik voltak, ők
elkerülhetetlenül azt is érezték, hogy nem szerették őket,
legalábbis a szó legmélyebb és legvalódibb értelmében. Az a
mély tapasztalatuk, hogy szüleik, még ha igazán jó szándékúak
voltak is, nem tudták teljesen tekintetbe venni, megismerni és
elfogadni őket. Ez a trauma rejlik individuációs próbálkozásaik
mélyén. Miután elhagyatva érezték magukat, mert nem
ismerték őket igazán, a hamis szelfjük maladaptív
(alkalmazkodási zavart jelentő) választ alakított ki. Míg a hamis
szelf gyerekkorban adaptív, hogy védje az ént, felnőttkorban
maladaptívvá válik. Mivel ez a hiteles érzelmi interakciók elleni
védekezésként jelenik meg, elvágja az utat a valódi kötődés
minden jövőbeli lehetősége előtt. A kliensnek a hamis szelf
minden védekezését el kell hagynia, hogy megerősítést nyerjen
férfiasságában, ami szükséges az azonos neműek iránti
vonzódása feloldásához.
Mindenkinél e gyerekkori traumából eredő szégyen sokáig
elhúzódó hatásait látjuk, amely abból fakad, hogy az érintett
úgy érzi, nem igazán vették tekintetbe. Tehát mi arra bátorítjuk
az azonos neműek iránt vonzódó férfiakat, hogy újra éljék át a
traumát – különösen a hozzá társuló haragot és szomorúságot –,
és így a terapeuta „tekintetbe vegye és megismerje” őket a
gyászmunka folyamán (lásd a könyv Harmadik részét). A
gyászmunkában a terapeuta kifejti annak negatív
következményeit is, ha a kliens ragaszkodik azokhoz az
illúziókhoz és torzításokhoz, amelyek megvédték attól, hogy
felismerje és újra átélje kötődésbeli alapveszteségeit.

A nemileg nem alkalmazkodó fiú

felnevelésének nehézségei
Az azonos neműekhez vonzódó férfiak között gyakran találunk
érzékenyebb, érzelmes, szorosan kötődő, a jellemzően
férfiashoz képest erősebben művészi beállítottságú lelkialkatot.
Valóban, a legtöbb homoszexuális férfi arról számol be, hogy „a
többi fiúhoz képest másnak” érezte magát. Ez hozzájárul ahhoz
a fiúk által gyakran említett kényelmetlen érzéshez, amelyet
más férfiak (köztük az édesapjuk) társaságában élnek át.
Az apák különleges kihívás elé kerülnek, ha érzékeny
lelkialkatú fiuk van. Ezek a fiúk különleges nehézséggel fognak
találkozni, amikor a gyerekkor nemi identifikációs szakaszán
kell átküzdeniük magukat. Apák gyakran emlékeznek arra,
hogy úgy tűnt, az ilyen gyermekük a többi fiuktól eltérően
visszautasítja őket. Életbe vágó az apa számára, hogy „menjen,
és nyúljon utána” ennek a fiúnak, aktívan vonja be a
férfiszférába, mivel férfiasabb bátyjaitól eltérően ez a fiú túl
könnyen fog vigaszt találni a nőiességben.

A biológiai tényezők elismerése

Kollégáim arra irányuló kísérletei, hogy a homoszexualitást
egyedül és egyszerűen „biológiailag eleve meghatározott”
adottságként mutassák be, kudarcot vallottak, ráadásul ezt
maguk a kutatók vallották be (akik közül sokan melegek).
Természetesen minden viselkedésnek van valamennyi biológiai
alapja, és néhány gyereknek valóban lehet biológiai hajlama a
homoszexualitásra. De a „hajlam” nem jelent egyet az „előre
meghatározottal”. A hajlam nem azonos az elkerülhetetlenséggel.
Egyetlen kutatás sem bizonyította, hogy egyes gyerekeknek
elkerülhetetlenül homoszexuálisnak kell lenniük.
Vajon a nem teljesen férfiassá fejlett agy – ha a tudomány
később megerősíti e sok fejtörést okozó elmélettel kapcsolatban,
hogy ez az azonos neműekhez való vonzódás egyik tényezője –
„normális”? Gyakran tévesen feltételezik, hogy ha valami
veleszületett, akkor normális. Mégis, sokan közülünk olyan
velünk született adottságokkal jövünk a világra, mint például a
hirtelen harag, az elhízásra és alkoholizmusra, a rövidlátásra
vagy a figyelemhiányra való hajlam. Az ilyen adottságokkal
született emberek úgymond „így születtek”, de nem ilyennek
rendeltettek; ezek rendellenességek és problémák, amelyek arra
várnak, hogy leküzdjük őket. Nagyon könnyű összekeverni az
„így született” és az „ilyennek rendeltetett” fogalmakat. Tehát
ha a nem teljesen férfiassá vált agy biológiai tényező, akkor azt
kell mondanunk, hogy (hasonlóan például a figyelemhiányhoz)
biológiai fejlődési hibáról van szó.

Ártalmatlan változat?
Továbbá, ha őszintén nézzük a homoszexuális állapotot,
láthatjuk, hogy az nem ártalmatlan kifejeződése az emberi
sokszínűségnek. Még ha a társadalommal kapcsolatos sok
negatív következményét figyelmen kívül hagyjuk is,
észrevehetjük, hogy átható kétségbeesésről és jellemzően az
érzelmi elkötelezettség hiányáról is szól.
Klienseink, nem meglepően, arról számolnak be, hogy
reményvesztetten viszonyulnak az élethez, és kapcsolataikban
bizalmatlanok. Arra számítanak, hogy minden jó dolog
csalódásba torkollik. Ez nem meglepő; a homoszexualitásnak
végül is elkerülhetetlenül a nemek világába tartozásért vívott
küzdelemről kell szólnia.
Sőt, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az azonos neműek
iránt vonzódó férfiak körében oly gyakran megjelenő
narcisztikus belefeledkezést önmagukba, amely folyamatosan
gyengíti az érzelmi kötődésre késztető normális emberi ösztönt.
Egy harmincöt éves kliens így írta le saját (de nagyon jellemző)
harcát a narcisztikus önmagába mélyedéssel: „Számomra
tudatos erőfeszítés kinyújtani a kezem, kapcsolatba lépni. Ez
mindig feladat, akaratlagos tett, hogy kilökjem magam az
elszigeteltségből, hogy beengedjek másokat.” Ez a jellegzetes
félelem az érzelmi elköteleződéstől csalódottsághoz,
magányhoz, az életről vallott általános cinizmushoz, s végül egy
felszínes kapcsolatok fémjelezte életstílusba való
belenyugváshoz vezet.
Egy másik férfi az egész életén át tartó depresszióról beszélt,
elmondása szerint ezért vonzotta sokáig a melegek világa:
„Megkérdezem magamtól, mi volt a legellenállhatatlanabb
számomra a melegek életvitelében, és úgy gondolom, a frivolság
– igen. Beszéljünk vidám dolgokról! De ezek a »vidám dolgok«
lefelé vittek a kétségbeesésbe.”
A kliensek végül felfedezik, hogy a terápia kemény munkája
nem annyira az összes homoszexuális kísértés eltávolításáról,
hanem pusztán arról szól, hogy megtanulják kialakítani
személyes és kapcsolati hitelességüket. És arról, hogy nyomon
követjük a gyerekkorban bejárt utakat, amelyek az érintetteket
erre a szerencsétlen ösvényre vezették.
Amikor megkérdeztem, mit mondana a helyreállító terápián
részt vevő többi férfinak, az egyik kliens így fogalmazott:

Azt mondanám: „Ne dőlj be a melegpropagandának!

Válaszd azt, amit a szíved és az eszed valóban diktál! Ez
az élet sohasem lehet hiteles. Ha a változás útján jársz,
ne állj meg – ne add fel! Ez jóval több örömet ad
mindannál, amit a kiélés őrült napjaiban tettem.”
 2. Családdinamika
Édesanyám nem törődött az egyik felemmel – a
férfival –,
és a másik felemen, a jó kisfiún csüngött.

Valahányszor egy apát látok a kisfiával,

mindig az a kisfiú szeretnék lenni.
Mindig ugyanaz a szúró fájdalom – mély sóvárgás.

Nézetünk szerint arra a családmodellre, amelyből a

homoszexuális fiúk származnak, jellemző, hogy képtelen
megerősíteni a fiú férfi individuációját a nemi identifikáció
fejlődési szakaszában. A férfiasság nem „adottság”, hanem
eredmény, amelyért meg kell dolgozni, ezenkívül érzékeny a
fejlődés közben elszenvedett sérülésekre.
Van egy jellegzetes családminta, amelyet gyakran
megtalálunk az azonos neműek iránt vonzódó férfiak
történetében. Ebben a mintában két olyan modell egyesül, amely
félbeszakítja a nemi individuációt: a klasszikus triádikus család
és a narcisztikus család. A kettő együtt alkotja azt a fogalmat,
amelyet én triádikus-narcisztikus családnak nevezek (Nicolosi,
2001).
 Ennek a két modellnek az egyesítésével jobban megértjük a
homoszexuális állapot néhány általánosan megfigyelt vonását –
ezen belül is a narcizmus-szégyen dimenziót. Modellünk jobban
átfogja szakmánk egyre gyarapodó tudását a kisgyermekkori
ráhangolódásról, illetve annak hiányáról. Emellett segít
megmagyarázni az azonos neműek iránt vonzódó férfiak
édesanyjaival kapcsolatos ellentmondásos ismereteinket, akikről
a leggyakrabban azt figyelték meg, hogy túlzott mértékben
bevonódnak gyermekük életébe, de előfordul ennek az
ellenkezője is, az el nem kötelezett/elégtelen szülői stílus.
Mindkét eset bizonytalan kötődést eredményez.

A klasszikus triádikus családrendszer

A homoszexualitásról szóló alapvető pszichoanalitikus
irodalomban a Bieber, Socarides, Kronemeyer és mások által
leírt triádikus családrendszerben a gyermek életében túlzott
mértékben részt vevő anya és kritikus/közönyös apa szerepel.
2. 1. ábra: A klasszikus triádikus kapcsolat

Későbbi szerzők is megtalálták ezt a családmintát (Moberly,

1983; Fitzgibbons, 2005; van den Aardweg, 1997). Ez a modell
alapozza meg a nemi identitáshiány elméletét, különösen az
érzékeny lelkialkatú fiúk esetében.
E klasszikus triádikus családmintát (lásd a 2. 1. ábrát) az
irodalom a következőképpen írja le:
Apa. A fiú ellenségesnek, érzelmileg közönyösnek vagy
mindkettőnek érzi az apját. Lehet az apa magas
kompetenciájú az üzleti világban, a fiú nem tartja
kiemelkedőnek a családi életben – amelyben „nem elég jó”
és „nem elég erős”. (Láthatja „jónak”, de gyengének, vagy
láthatja „erősnek”, de kritikusnak/rosszindulatúnak.) Az
eredmény mindkét esetben ugyanaz: a fiú az apját nem érzi
biztonságot adónak, illetve érdemesnek a vele való
azonosulásra.
Anya. Az anya gondoskodását a fiú jellemzően túlzottan
bevonódottnak, beavatkozónak, birtoklónak és irányítónak
írja le. Kettejük viszonya különösen szoros, és az apa ki van
zárva belőle. Szövetségüket sok homoszexuális férfi
„különlegesnek és meghittnek” írja le, amelyben a két ember
„lelki társa és bizalmasa” egymásnak. Az anya beavatja fiát
saját érzelmi igényeibe és állandó elégedetlenségébe az
apával szemben. Mind az anya, mind a fiú érzelmileg
korlátozottnak vagy hozzáférhetetlennek érzékeli az apát.
Kölcsönösen osztják az apa/a férj korlátolt képességei miatti
sérelmeket. Az anya kritikája alapozza meg a fiúban, hogy
negatív képet alakítson ki a férfiakról és tágabb értelemben
általában a férfiasságról. Az kezd rejtélyesnek tűnni,
„másnak, mint én”, veszélyesnek és megközelíthetetlennek,
vagy ahogy a melegaktivista pszichológus, Daryl Bem
nevezi, egzotikusnak.
Fiú. A fiút érzékeny, félénk, passzív, befelé forduló, művészi
hajlamú és élénk képzeletű lelkialkat jellemzi. Az anyák a
többi fiuknál intuitívabbnak, verbálisan fejlettebbnek,
finomabbnak és perfekcionistábbnak írják le ezeket a
 gyermekeiket. Míg a lelkialkat általában biológiai adottság,
néhány vonás az említettek közül (különösen a félénkség és
a passzivitás) szerzett is lehet, vagy a bizonytalan kötődés
tünete. Ez az érzékeny és intuitív lelkialkat okozza azt, hogy
az anya e különleges gyermekhez vonzódik, ami aztán
eltéríti a fiút a férfi individuációhoz vezető normális
fejlődési útról.

Ha közelebbről megnézzük a klasszikus triádikus kapcsolatot, a

következő kapcsolattípusokat találjuk:

2. 2. ábra: A klasszikus triádikus kapcsolat közelebbről nézve

Férj-feleség kapcsolat. Pszichológiai korlátai miatt az apa
távolságot tart az anyától, akit azért kerül, mert érzelmileg
kimerítőnek tartja. A házasságra jellemző az érzelmi
összeillés hiánya és a minimális intimitás. Az apa nem kíván
szembeszállni az anyával, mert ezzel azt kockáztatná, hogy
„felzaklatja”, és így újabb megterhelő érzelmi igényeket kelt.
Lelki egyensúlyát úgy tartja fenn, hogy átengedi feleségének
az érzékeny és kapcsolatra vágyó fiút, aki így
házastárspótlékul szolgál.
Az anya ennek a különleges fiúnak szenteli magát (akit
irányítani és alakítani tud – és aki szerencsére a férj
egyetlen kifogásolható adottságával sem rendelkezik),
azonban birtokló szeretetével elnyeli a fiát. Amikor a
házaspár vitatkozik, a fiú az anyja mellé áll, és az ő
sérelmével és haragjával azonosul.
Ritkább esetekben az anya a hideg és távolságtartó. Ez
legtöbbször azon homoszexuálisok esetében fordul elő,
akiknél a homoszexualitás a nemi identifikációt követően
alakult ki, de az eredmény – a bizonytalan kötődés –
megegyezik.
Anya-fiú kapcsolat. Az anya és fia között jellemző a
különlegesen szoros kapcsolat; sok kliens „a legjobb barát”
vagy „lelki társ” kifejezéssel jellemzi az anyjához fűződő
kapcsolatát. Az anya gyakran megosztja fiával a
házasságában felmerülő problémáit, néha férjpótléknak
használja, hogy kárpótolja magát a férjétől meg nem kapott
érzelmi támogatás és megértés hiányáért.
Apa-fiú kapcsolat. Klienseink gyakran mondják: „Sohasem
ismertem az apámat.” „Volt, de mégsem volt ott.”
„Árnyékalak volt.” „Olyan megközelíthetetlen volt, mint a
Lincoln-emlékmű.”
A kapcsolat minimális vagy nem is létezik, gyér
kommunikáció, valamint a nyitottság és bizalom hiánya
jellemzi. A fiú távolságtartónak vagy kritikusnak látja az
apját. Sohasem beszélnek egymással jelentőségteljes
dolgokról, és kerülik a személyes kitárulkozást. Ha van is
köztük kommunikáció, az az anya közvetítésével zajlik.
Idősebb fiútestvér. Freud szerint ha a homoszexuális fiúnak
van bátyja, valószínűleg fél tőle, és a kapcsolatuk ellenséges.
Ezt a mintát általánosnak találtuk. Ennek az idősebb
fivérnek lehetnek magatartási, alkalmazkodási problémái, s
a prehomoszexuális fiú megfélemlítő zsarnoknak látja; ő
lehet a család „rossz fiúja”, míg a prehomoszexuális fiú a „jó
fiú”. Vagy a báty lehet a nagy nyertes, akinek „minden
könnyen megy”, különösen a sport területén. Azonban
bármelyik fordul elő, a kliens úgy érzi, bátyja megfélemlíti,
és nem kap tőle elég támogatást és bátorítást.
Az általam látott esetek közül csak egy akadt, amikor a
kliensnek megfelelő kapcsolata volt a bátyjával, az viszont
az apához hasonlóan nem volt képes megvédeni a klienst a
nagyon zavart anyától. (Erre vonatkozóan megjegyzem,
hogy ez a kliens a nemi identifikáció lezajlása után lett
homoszexuális, amely típusról később lesz szó.)
Apa-idősebb fivér kapcsolat. Az apa és az idősebb fivér
jellemző módon jobban kijön egymással, közös érdeklődési
körük van, és jobban hasonlítanak egymásra. Néha egy
(férfiasabb) öcs is játszhatja ezt az apapartneri szerepet.
Egy másik forgatókönyv szerint nagy adag ellenséges
 érzelem – akár erőszak – van az apa és az idősebb fivér
között. Azonban az idősebb (heteroszexuális) fivér mindkét
változatban olyannyira azonosul az apával és hatalmával,
hogy képes vele közvetlenül szembeszállni. Ez ellentétes a
prehomoszexuális fiú magatartásával; az ő lázadása
közvetett, ő fenntartja az érzelmi elkötelezettség hiányát. Az
azonos neműekhez vonzódó fiú úgy emlékszik vissza a
családjára, hogy „a bátyám mindig az apám fia volt, én
pedig az anyámé”.

Az apa elkerülhetetlenül rossz néven veszi ezt a különleges

anya-fiú kapcsolatot. Felismerve, hogy ez a fiú ilyen jól megérti
magát az anyával, az apa még jobban visszahúzódik. A fiú, még
jobban elutasítottnak érezve magát, úgy szerez elégtételt a
szerepéről lemondó apán, hogy arra használja fel a mama
bizalmasaként és legjobb barátjaként élvezett kiváltságos
szerepét, hogy elbitorolja a papa házastársi szerepét.

A „különlegesség” felelőssége
A prehomoszexuális fiú által az anya mellett oly gyakran
elfoglalt „különleges helyet” a fiú az apával való bármilyen
konfliktus megoldása nélkül nyerte el, és anélkül, hogy
megszerezte volna az apa által képviselt férfiasságot. Ez lesz a
meleg férfiak által az „unalmas, szokványos” heteroszexuális
férfiakkal szemben gyakran kinyilvánított – irigységen alapuló –
megvetés alapja.
 „Anyától azt az üzenetet kaptam, hogy kedvességem,
közvetlenségem, verbális és társasági készségeim és érzelmi
fogékonyságom jobbá tettek a szokványos férfiaknál” – mondta
egyik kliensem. Ez a ráruházott különlegesség azt jelentette,
hogy nem volt szüksége a férfiasság megszerzésére ahhoz, hogy
megtalálja helyét a világban. Az a forgatókönyv, mely szerint
„anya és én együtt vagyunk azokkal az erős, agresszív és sértő
férfiakkal szemben”, aláaknázza a fiú szeparációs-individuációs
folyamatait, megfosztva őt a férfierő internalizációjának
lehetőségétől.
Szükségszerű, hogy a fiú fokozatosan elkezdjen rajongani
identitásának azért a lényegi részéért, amelyet nem tudott
kiharcolni magának. „Valahol kívül” fogja keresni egy másik
férfi alakjában, erős romantikus vágyat érezve. A pubertás
időszakában e saját férfiereje iránti vágyak erotikus jelleget
öltenek.

A narcisztikus család
Apám számára semmi voltam.
nyám számára feltételes valami voltam.

Tudom, hogy bizonyos szinten anyám szeret engem.

De meggátol abban, hogy önmagam legyek.

Az előző fejezetben a klasszikus triádikus család jellemzőit írtam

le. Most a narcisztikus család lényeges vonásait részletezem.
 A narcisztikus családban a fiú szeparációs-individuációs
folyamatai (nem csak a nemi identifikációja) fenyegetést
jelentenek a szülők számára a fiúba mint „jó kisfiúba” való
befektetésük szempontjából. Ebben a családban – amelyet
„szülőközpontú modellként” is ismerünk – a gyermeknek az a
szerepe, hogy kielégítse szülei érzelmi igényeit (azokat át is kell
vennie, mintha a sajátjai lennének), s kiváltképpen az, hogy
segítsen fenntartani a status quót a közönyös apa és a túlzottan
bevonódó anya között. Az anya és az apa bizonyos értelemben
lehet gondoskodó, odafigyelő, szerető és tudatosan jóindulatú,
mégsem úgy tekintenek a gyermekre, mint egy külön személyre
(aki valójában), hanem inkább azt nézik, milyen érzéseket vált
ki belőlük. Végső soron a narcisztikus szülői rendszer
szükségletei elsőbbséget élveznek a gyermek szükségleteivel
szemben (Donaldson-Pressman & Pressman, 1994).
Erről a modellről gyakran számolnak be homoszexuális
irányultságú klienseink. Egyik kliensünk olyan leírást adott,
amely ezt a dinamikát illusztrálja:

Amikor hatéves voltam, valamiféle szexuális jellegű

játékba vont be egy idősebb fiú a házunkban. Bizonyos
fokig tudtam, hogy az, amit csinálunk, rossz, ezért
elmondtam az anyukámnak. Az első dolog, amit
mondott, ez volt: „Ó, ne! Az otthonunkban?” Már
hatévesen is éreztem, hogy van valami rossz a
reakciójában.
Mai szemmel nézve rájöttem, hogy azért mondta ezt,
mert úgy vette, mintha az eset róla szólna, nem pedig
 rólam. Ahelyett, hogy nekem, a gyereknek a szükségletét
elégítette volna ki, főleg a saját gondjaival foglalkozott.

A narcisztikus szülők túldramatizált életet élnek; az a

legfontosabb számukra, hogy pillanatnyilag mi történik velük.
Egyik drámából a másikba lépnek, miközben gyermekeik
passzív szemlélőkké vagy manipulált résztvevőkké válnak.
Az a férfi, aki ilyen családban nőtt fel, gyakran fejez ki
rendkívül fájdalmas együttérzést a szülei iránt, sőt intenzív
szomorúságot és aggodalmat is velük kapcsolatban. Már korán
hozzászoktatták, hogy érzelmileg belefolyjon az ő életük soha
véget nem érő drámájába, elhanyagolva közben a sajátját.
Amikor felzaklatja őket saját problémái emlegetésével,
rosszallással válaszolnak. Így a családszerkezet eltéríti az
érzelmet; a gyermek nem magával érez együtt, hanem anyjával
és apjával.

Narcisztikus vonások homoszexuális

férfiaknál
A triádikus-narcisztikus családmodell segít megmagyarázni,
honnan erednek a homoszexuális irányultságú férfiaknál oly
gyakran megtalálható narcisztikus vonások (Freud, 1914;
Fenichel, 1945; van den Aardweg, 1985, 1986; Hatterer, 1970). A
narcisztikus szülők nem annak látják gyerekeiket, akik
valójában, hanem olyan hamis pozitív szelfként fogadják el őket,
amelyik a szülőt (vagy a szülőket) jutalmazza. Ezért a gyermekek
maguk is hajlamosak narcisztikus személyiségstruktúra vagy
legalábbis narcisztikus vonások kialakítására. A narcizmus
hatására a személy elmossa az én és a másik közti határokat, és
saját szükségleteit összekeveri más emberekéivel. Az ilyen
személyeknek általában alacsony az önbecsülésük, nehezen
kötelezik el magukat hosszú távú célkitűzések mellett, és
problémáik vannak a jutalmazás késleltetésével. Nagy
intenzitással kezdhetnek bele egy új terv megvalósításába, de
nem képesek hosszabb ideig fenntartani elkötelezettségüket.
Nem ismerik magukat, mivel hiányzott az életükből egy rájuk
hangolódott szülő, aki segítette volna őket valódi érzelmi
szükségleteik azonosításában és kifejezésében, valamint jó
tulajdonságaik és gyengéik valósághű értékelésében.
A homoszexuális irányultságú férfiaknál gyakran látott
narcisztikus vonások közé tartozik például az önmagukba
feledkezés, az érzelmi távolságtartás, a külső megjelenés iránti
túlzott aggodalom, az önvizsgálat korlátozott készsége, hajlam
arra, hogy a lényeggel szemben a külső megjelenést válasszák,
valamint a hajlam a sértődékenységre és megbántódásra.
Túlzottan szükségük van a megerősítésre, és állandóan igénylik,
hogy éreztessék velük, hogy „különlegesek”. Gyakran irreális
várakozásokat táplálnak emberekkel szemben – feldicsérnek
másokat, hogy ezt a különlegességet visszavetítsék rájuk. Jelen
van bennük a mindenre feljogosítottság és az önmagukban való
feloldódás érzése, ugyanakkor érzéseikben a nagyszerűség
váltakozik a reményvesztett önlekicsinyléssel.

Kevéssé vagy túlzottan bevonódott?

A narcisztikus családban a szülők a pozitív figyelemmel, a
melegség, az érzelmek és a szeretet adagolásával
általánosságban a gyermek viselkedését kívánják alakítani.
Ugyanakkor a szeretetet a kedvük, szeszélyük, érzéseik vagy
érzelmeik szerint adják vagy vonják meg. Ahelyett, hogy
megértő, elfogadó és támogató érzelmi környezetet
biztosítanának fiuk kialakuló egyéni szelfjének, az ilyen szülők
rutinszerűen és szisztematikusan „képtelenek őt önálló
személynek látni”, akinek jogai és szükségletei vannak. Amit
viszont látnak, az a gyermek által bennük kiváltott – és általuk
kiválogatott – érzésekből alakul ki.
A narcisztikus, szülőközpontú család két „táborra” válik szét,
gyerekekre és szülőkre. Egy kliens ezt így fogalmazta meg:
„Mindig két család volt. Az egyik család volt az anyám és az
apám, a másik mi voltunk, gyerekek – a gazdagok és a
szegények. Amikor tizenegy éves voltam, ők elmentek nyaralni,
engem meg az öcsémmel és a húgommal itthon hagytak. Azt
akarták, hogy én legyek az úr a háznál, amíg nincsenek otthon.
Magamra hagytak ezzel a felelősséggel. Semmit sem tanítottak
meg nekünk.” Amint egy másik kliens magyarázta: „A szüleink
»csak nézték«, hogyan növünk fel magunktól.”
Az a fiú, aki később homoszexuálissá válik, gyakran az a
családtag, akinek az volt a kimondatlan szerepe, hogy
„összetartsa a családot” és „fenntartsa a mama boldogságát”. Az
ő feladata a vigasztalás, a megnyugtatás, és az, hogy felelősséget
vállaljon az anya érzéseiért. Ez utóbbiak különösen
kiszámíthatatlanok, ha viharos az anya házassága, és így állandó
nyugtalanságot, ürességet érez, elégedetlen önmagával és
magával az élettel.
Határsértések
A határsértések mindennaposak a narcisztikus családban. A
gyermek magánélethez, időhöz, érzelmi élethez, fizikai
állapothoz és vagyonhoz fűződő jogainak megsértéséről van szó.
Mindezek csak a szülők számára biztosítottak. A gyermeket arra
tanítják, hogy az ő viselkedése határozza meg édesanyja
boldogságát. Ezzel szemben nem annyira az ő viselkedése, mint
inkább édesanyja sajátos pillanatnyi érzései határozzák meg,
hogyan reagál a fiára. Következésképpen a jutalmazás találomra
történik.
Nem meglepő, hogy a fiú, mivel képtelen helyénvaló
viselkedéssel következetesen megfelelni anyja elvárásainak
(vagyis arra, hogy „jó”, „kedves”, „előzékeny”, „édes” stb. fiú
legyen), tartósan elégedetlen lesz magával. Teljesítményeit nem
következetesen jutalmazzák, és azok sohasem tűnnek
elégségesnek. Ekkor vetik el a másokkal szemben megélt
elégtelenségérzés magját. A fiú elnyomja fájdalmas érzéseit –
különösen a haragját. Nem tudja internalizálni az alkalmasság
érzését. Állandóan komoly zavarban van valódi igényei és valós
identitása felől.
Így aztán hamis szelfet alakít ki, amelyre kifelé irányuló
szolgálatkészség és passzivitás jellemző. Kívülről nézve ő lesz a
„jó kisfiú”, de egyfajta figyelemelterelés iránti igényt kezd érezni
– esetleg mániásan keres „valamit” e szűnni nem akaró,
látszólag megoldhatatlan belső elégedetlenség és tehetetlenség
miatt.
Ez a narcisztikus család gyermekének tanult tehetetlensége –
annak az ismétlődő gyermekkori tapasztalatnak a
következménye, hogy „semmi nem számít, bármit teszek vagy
mondok”.

A látszat fontossága
A narcisztikus családnak mindig elsődleges igénye, hogy
megfelelő képet tartson fenn magáról. Nagyon fontos az
elfogadható megjelenés, mivel kívánatosságot sugall. Ennek a
családnak látszólag „nincsenek problémái”, gyakran vallásos és
társadalmi szempontból konzervatív, rendszeresen vesz részt
istentiszteleten. A fiú úgy emlékezhet rá, hogy minden „nagyon
tipikus, középosztálybeli és oké volt”. De a család valójában
olyan volt, mint „egy kívülről ragyogóan piros alma belül
kukaccal: nagyszerűen néz ki, amíg bele nem harapsz, és fel
nem fedezed a kukacot. Az alma többi része lehet, hogy finom,
de addigra már elvesztetted az étvágyadat” (Donaldson-
Pressman & Pressman, 1994, 18.).
A narcisztikus családban azt látjuk, hogy aláássák a fiú
individuációját. A triádikus családban a fiú megjelenő
férfiindividuációs törekvéseit törik le. Ha a két családtípus
keverékéről van szó, ez a családdinamika a fiú egyéni és nemi
identitásának a kifejeződését egyaránt aláaknázza.
Az ilyen családok gyermekei később azt mondják, hogy
sohasem volt szabad nyíltan vállalniuk, mennyire sérült ez a
család. Ehelyett szüleik a családi élet olyan idealizált képét
mutatták, amellyel kapcsolatban nemcsak azt várták el, hogy a
családtagok a külvilág felé képviseljék, hanem hogy maguk is
higgyenek benne. Ezzel a „látszatcsaládi” környezettel együtt jár,
hogy bármilyen kellemetlen realitással való megbirkózás
érdekében megengedhetővé teszi a fantáziálást. A valóság
képzelet uralta kezelése nemcsak a jókisfiú-identitásnak az
alapja, hanem annak is, amiből később kialakul nála a férfi-nő
kettősség tagadása. („Férfi és nő is lehetek.” „A hozzám hasonló
férfiaktól normális, hogy kényelmetlenül érzik magukat más
pasasok között.” „Férfitestem van, de belül lánynak érzem
magam – ez vagyok én, ez vagyok valójában.”)
Tehát érzelmileg elhagyottnak érezve magát tárggyá válik
önmaga számára – egy állandóan tökéletesítendő tárggyá. Attól
fél, hogy bármilyen spontán magatartás megszégyenüléssel
járhat, így személyes identitását folyamatosan felülvizsgálja. A
valódi személyiségre vonatkozó minden reményét feladja a
látszatért.
Ahogy egy kliens mondta: „Az, hogy az emberek hogyan
viszonyulnak hozzám, attól függ, én hogyan határozom meg
magam.” Másikuk így magyarázta:

Mindaz, ami körülvesz, egy képet támaszt alá: a lakásom,

a ruháim, minden. Ez a hiperöntudatom: Mit gondolnak
rólam? Mit kell mondanom? Hogyan jelenek meg? Hogyan
állok? Állandóan tudatában vagyok annak, hogy nézem
magam ezzel a fajta „harmadik szemmel”.

Montgomery Clift élete

A színész Montgomery Clift életrajzában a narcisztikus család
sok vonására látunk kirívó példát – klasszikus anyai és apai
nevelési stílus; a „jó kisfiú”, aki nem lázad, perfekcionista, sokra
viszi, de nem úgy néz ki, mint aki valaha is ismerte a saját
érzéseit vagy megbízott volna bennük; a testvérek, akik egy
„családi titkot” táplálnak arról, hogy valami nagyon rossz
rejtőzik a család külső képe mögött, bár nem biztosak abban,
hogy tudják, mi is az; és az azonos neműek iránt vonzódó fiú,
akit fokozatosan az önpusztításba visz az ideges hajszoltság.[6]

A családi titok
A triádikus-narcisztikus családi rendszerek közös vonása egy
kimondatlan titok létezése, amelyet védenek a kívülállóktól, sőt
még maguktól is. A normális, sőt „ideális” családkép mögött van
valami rossz, ami még ahhoz is túl különös, hogy akár a
testvérek egymás közt megbeszéljék. Ez a titok esetleg az, hogy
szüleik valójában nem szerették egymást, vagy valami más
(arról, amire Montgomery Clift testvérei gyanakodtak, lásd a
végjegyzeteket), talán nem azok a boldog emberek voltak, mint
amilyennek mutatták magukat.
A kezelést elkezdő felnőttek gyakran elbeszélgetnek a
testvéreikkel annak érdekében, hogy megerősítsék saját
benyomásaikat, miszerint valamilyen ferdítéssel állnak
szemben: „Igaz volt?” – kérdezik fivéreiket vagy nővéreiket. –
„Tényleg így történt?” Amikor puhatolózva megosztják
egymással benyomásaikat, gyakran meglepődve fedezik fel,
hogy ugyanazok a „furcsa” tapasztalataik vannak. A család
ellentmondásos üzenetei túlságosan mélyen hatottak rájuk,
hogysem a helyükre tehették volna őket, ezért könnyebb volt
meghátrálni, és abban a hitben élni, hogy „minden rendben
van”.
Ahogy Montgomery Clift öccse, Brooks mondta:

Pszichológiai értelemben nem tudtuk befogadni ezeket

az emlékeket […] így inkább felejtettünk. Ugyanakkor
azonban rögeszménk volt a gyerekkorunk. Emlegettük
magunk között, de csak magunk között. Mindegyikünk
egy része kétségbeesetten emlékezni akart a múltunkra,
de képtelenek voltunk rá, ami frusztráló volt. Ez
megríkatott minket, ha eléggé be voltunk rúgva.
(Bosworth, 1978, 49.)

A narcisztikus családból származó kliens ritkán ismeri fel

neveltetése kóros elemeit. A terápia kezdetén nagyon normális
családi életről számol be – annak ellenére, hogy képtelen a
haragra, kicsi az önbecsülése, alkalmatlannak érzi magát a
kapcsolataiban, depressziós, cinikus és pesszimista a hangulata,
valamint nehézségei vannak a döntések terén. Ritkán van szó
nyilvánvaló szülői elhanyagolásról; a ráhangolódás hiánya
nehezen megfogható – nem könnyű felfedezni. A családban
„normálisnak látszottak” a dolgok, ahogy az egyik kliens
mondta, „mégis, valahogy furcsa érzésem volt”:

A szüleim nem bántalmaztak verbálisan vagy fizikailag.

Mindig rengeteg ennivaló volt, taníttattak, ruhákat
kaptam, nyaraltam, és mindig úgy éreztem, hogy igazán
gondoskodnak rólam. Mivel mindig „kedvesek” voltak
 hozzám, tényleg nehéz volna felelősségre vonni őket
azért, hogy nem adtak nekem érzelmi támogatást.

A színház és színjátszás csábítása

A triádikus-narcisztikus családban felnövő gyermeknek
valamilyen megküzdési mechanizmust kell kialakítania a
túléléshez. Ezt úgy oldja meg, hogy létrehoz egy hamis szelfet,
amelyet a „jó kisfiú” szerepében látunk. Ez lehetővé teszi
számára, hogy eltemesse „rossz” énjét, és alkalmazkodjék
környezete igényeihez. Ennek során azonban szükségképpen
meg kell szakítania kapcsolatát érzelmi életével.
Ennek kárpótlásaként gyakran kialakul benne a fantázia, a
színház és a színjátszás iránti csodálat, amiatt, hogy valaki
másnak az érzelmi életébe bújhat. Ha veleszületett lelki
adottságai közt van a kreativitás és az érzékenység, különösen
könnyen megtalálja majd az utat, hogy visszavonuljon a fantázia
világába.
Ahogy Montgomery Clift fivére mondta: amikor Monty valaki
mást játszott, végre megszabadult a jó fiú régi szerepétől, és már
nem kellett megfelelnie az anyja által neki szánt képnek.
Büntetlenül kiszakíthatta magát a „jó fiú” szerepéből, és valaki
másnak az egyéniségét ölthette magára.
Egy másik olyan terület, ahol gyakran találkozunk értelmet
és lelki vigaszt kereső meleg férfiakkal, a New Age filozófia
valóságtagadó és nemeket összemosó archetípusainak világa.
Az érzelmi kapcsolódásra való képtelenség
az egzisztenciális céltalanság érzéséhez
vezet
A narcisztikus család gyermeke egyszerűen nem ismeri magát,
mert szülei a saját szükségleteiket összekeverték az övéivel.
Sohasem tudja teljes egészében kielégíteni szülei vélt
szükségleteit, s ezt kudarcként éli meg. Alkalmatlannak,
éretlennek, a felnőtt felelősségvállalásra felkészületlennek és a
saját élete feletti irányítás átvételére képtelennek érzi magát.
Továbbra is mások elvárásaira ügyel. Anélkül nőtt fel, hogy
megtanulta volna, mit kell tennie, mert sohasem kapott pontos
visszatükrözést.
Mivel sem magával, sem másokkal nem képes valódi érzelmi
kapcsolatot teremteni, attól a mindent átható tudattól szenved,
hogy az élet maga a céltalanság. Egy férfi így magyarázta ezt:
„Az élet annyira… [kereste a szót] jelentéktelen!”
Egy másik kliens ugyanezt a kapcsolatnélküliség- és
boldogtalanságérzést így magyarázta:

Elrejtek darabokat magamból más emberek elől.

Különböző barátok különböző darabjaimat látják. De
senki se láthatja valamennyit. Még én sem ismerem
mindet. Csak különböző darabjaimat ismerem különböző
időpontokban, attól függően, kivel vagyok együtt. Amikor
egyedül vagyok, kényelmetlenül érzem magam, mert
nem tudom, kivel vagyok együtt.
A „mama kedvenc gyermeke” felidézi anyja
iránti szeretetét, bűntudatát és
neheztelését
A következő önéletrajzban, amelyet egy meleg férfi írt, még
többet megtalálunk a triádikus-narcisztikus család vonásaiból.
Halljuk a fiú zavarodottságát azt illetően, hogy ki ő; fájdalmát és
elidegenedését apjától, aki negatív, árnyszerű alak volt; és hogy
képtelen elválasztani saját érzéseit az anyjáéitól. Végül (ebben a
nagyon is jellegzetes forgatókönyvben) a magányos és sebezhető
fiatal férfi iránt egy másik férfi mutatott szexuális érdeklődést:

Nem volt titok a családunkban, hogy nekem nincs

apám… Egy olyan férfi fia voltam, akivel az anyámnak,
aki akkor már házas volt, viszonya volt, mexikói
katolikus családja örök szégyenére… A valódi apámról
mindössze a nevét tudtam, és csak egyszer láttam őt,
amikor ötéves voltam, és részegen feltűnt a házunknál.
Mostohaapám kikergette az udvarból, szidalmakat
ordítozva. Ezt követően soha többé nem érdeklődtem
utána, és szégyenkeztem, amikor anyám emlegette
nekem.
Ettől az egy incidenstől eltekintve mostohaapám kevés
apai érdeklődést mutatott irántam. Amikor veszekedtek
anyámmal, a leggyakrabban azt hozta fel ellene, hogy
hűtlen volt az első férjéhez. Egy ittas szóváltásuk során
azt hallottam, hogy szajhának nevezte anyámat. Akkor
úgy éreztem, ez a sértés épp annyira szólt nekem, mint
neki.
 Gyakorlatilag az anyám gyereke voltam, a kedvence,
ezt alkalmanként meg is mondta nekem, és mind ő, mind
az édesanyja elkényeztettek. Ennek ellenére öt- és
hatévesen tudatában voltam annak, hogy anyám
törődése éppannyira köszönhető a sajnálatnak, mint a
szeretetnek, nem is beszélve saját bonyolult szégyenéről.
Amit anyám iránt viszonzásul éreztem, az a szeretet, a
bűntudat és a neheztelés keveréke volt. Azokban a korai
éveimben legbelül senkinek a gyereke sem voltam, és
ahogy egyre idősebb lettem, elmélyült bennem a
családomtól való elidegenedés érzése. Amikor tizenegy
éves koromban egy felnőtt családtag szexuálisan
molesztált, teljesen kitaszítottnak éreztem magam.
Nekik (anyámnak és nagyanyámnak) semmi ötletük
sem volt, mit kezdjenek velem, egy szeszélyes fiúval, aki
az egyik pillanatban koraérett, a következőben
visszahúzódó, aki néha elfogadja a törődést, más
alkalmakkor viszont dühösen visszautasítja. És
meghaladta az erőmet – mert meghaladta az értelmemet
–, hogy megmondjam nekik, mennyire szenvedek
(Michael Nava, idézi: Preston, 1992, 15–18.).

A gyermek nemi érésének megzavarása

Annak a fiúnak, aki triádikus-narcisztikus családban nő fel,
olyan problémái lesznek a bizalom terén, amelyek a nemi szelf
köré csoportosulnak; félni fog attól, hogy a férfiak „gyengítik” és
„megalázzák”, míg a nők manipulálják és irányítják, illetve
megfosztják férfierejétől.
Egy férfi ezt így magyarázta: „Anyám elhanyagolta az egyik
felemet – a férfit –, és a másik felemen csüggött, a jó kisfiún. De
eltaszította a férfiast.”
Klienseink közül sokan újra meg újra lepergő rémálmokról és
visszatérő félelmekről számolnak be, amelyek férfiasságukat és
asszertív szelfjüket fenyegetik. Az egyik kliens férfiúi
önértékelésével kapcsolatos félelmét azzal a szégyennel együtt
említi, amelyet azért érzett, mert apja nem mentette meg:

Anyám orvos volt, és valahányszor beteg voltam, úgy

éreztem, nagyon szeret; nagyon kedvesen és figyelmesen
ápolt. Amikor viszont dühös volt, a legközönyösebb,
legbántóbb és legmegszégyenítőbb dolgokat mondta
nekem. Ha valami rosszat tettem, Hülye Tomnak
nevezett. Ha valamin felidegesítettem magam, azt
kérdezte, vajon attól vagyok ingerlékeny, mert
„menstruálok”? Egészen biztos, hogy leértékelte a
férfiasságomat.
Bár apám alapjában véve nyugis ember volt,
érzelmileg elhanyagolt. Amikor anyám rosszul bánt
velem, sohasem avatkozott közbe, mintha nem lennék
érdemes a megmentésre. Nem emlékszem, hogy valaha
is szólt volna, hogy együtt csináljunk valamit. Ha
megelégedtem volna azzal, hogy minden időmet egyedül
töltöm a szobámban, a kisujját se mozdította volna, hogy
kihívjon onnan.
A szülők szerepe a férfiasság
kifejlesztésében
A nőies fiúkról szóló klasszikus tanulmányában (Sissy Boy
Syndrome) Richard Green pszichiáter azt mondja, hogy a nemi
érésükben zavart fiúk szülei nem szükségképpen bátorították
fiaik lányos viselkedését – de hallgatólagosan elnézték azáltal,
hogy nem térítették el őket tőle.
Az egészséges fiú tudja és örül a ténynek, hogy „én nemcsak
én vagyok”, hanem „fiú vagyok”.[7] Egyes esetekben a szülők
aktívan büntették a férfiviselkedést, mert fenyegetőnek vagy
kényelmetlennek találták. Más esetekben, amikor a fiú érzékeny
lelkialkatú volt, szülei nem segítették elő a férfinemmel való
azonosulását, amelyhez neki különleges, megerősítő
támogatásra lett volna szüksége. A „férfiasság – mutat rá Stoller
– eredmény”, nem pedig adottság, és rendkívül érzékeny a
fejlődés közben elszenvedett sérülésekre.

Az „örömtől megfosztott” fiú

Amikor azt kerestem, hogy pontosan mi is az apa-fiú köteléknek
az a bizonyos eleme, amely alapvető a fiú férfiidentitásának
kifejlődéséhez, arra jutottam, amit úgy nevezek, hogy
„megosztott öröm”. Meggyőződésem, hogy a férfiidentitás
egészséges kifejlődése ettől a jelenségtől függ. Ennek a
különleges érzelemcserének kell létrejönnie a fiú és apja között,
bár egy apafigura vagy nagyapa is megfelel a célnak, ha apa
nem áll rendelkezésre. Ez nem kivételes eseményt vagy egyszeri
előfordulást jelent, hanem ennek kell jellemeznie a kapcsolatot.
Ez a különleges érzelmi ráhangolódás kiváltképpen fontos a
nemi identifikáció kritikus időszakában. A homoszexuális
férfiak ritkán vagy egyáltalán nem tudnak felidézni olyan közös
apa-fiú tevékenységeket, amelyeket mindketten élveztek. Az
ilyen életbe vágó tapasztalat során apa és fiú osztozik a fiú
sikerének élvezetében („örömében”).
Robert Rupp pszichoterapeuta megjegyzi, hogy a
homoszexuális férfi apja részéről „örömmegvonásban” szenved.
A szerző azt akarja kifejezni ezzel, hogy a meleg férfi nem tudja
úgy felidézni az apját, mint aki általánosságban örömét lelné fia
tevékenységeiben, teljesítményeiben és sikereiben. Másrészt
azonban tény, hogy a legtöbb heteroszexuális férfi is fel tud
idézni olyan közös tevékenységet az apjával kapcsolatban,
amelyben ott volt a kudarc, a sérülés, a félelem és a veszély
lehetősége.
A homoszexuális férfiak számára nagy nehézséget okoz
felidézni olyan gyerekkori apa-fiú tevékenységeket, amelyek
szórakozást, izgalmat és élvezetet jelentettek, és a fiú sikerével is
együtt jártak. Ritkán vannak pozitív emlékeik arról, hogy apjuk
tanította, edzette vagy olyan új teljesítményekre biztatta volna
őket, amelyek fizikai aktivitással vagy erővel kapcsolatosak.
Csakugyan sok kliens kifejezetten kesereg amiatt, hogy ezt nem
kapta meg.
A „megosztott öröm” példája megtalálható Malcolm
Muggeridge író és társadalomkritikus önéletrajzában. Az ő
számára apja hős volt. Tizenévesen Malcolm édesapja londoni
irodájába utazott. Amikor megérkezett, változást vett észre
apján:

Amikor meglátott, az arca mindig felvidult, amint az

jellemző volt rá, egész hirtelen, s ezáltal teljesen
megváltozott a megjelenése; ez a meglehetősen beesett
arcú, töpörödött férfi fiús és szenvedélyes emberré
alakult át. Fürgén felugrott a székéről, vidáman intett a
kollégáinak…, és felkerekedtünk. E kirándulásoknak
mindig része volt a tiltott dáridó, amitől nagyon
örömtelivé váltak. Egész gyerekkoromnak ezek voltak a
legélvezetesebb epizódjai. (Wolfe, 2003, 26.)

Ellentétben azzal az egymással megosztott örömmel, amelynek

megtapasztalása a valódi apa-fiú kötelék alapja, sok
homoszexuális irányultságú férfi szégyenteljes tapasztalatokra
emlékszik vissza. Egyik kliensem erről a következőképpen
beszélt:

Amikor felidézem az apámat, érzem azt a nagy, fekete,

súlyos erőt, amely erőteljes, nyomasztó hullámként
átcsap felettem. Apám nem úgy nézett rám, mint egy
személyre, egy gyerekre, a fiára, hanem mint egy
„dologra”. Nézésével azt mondta: „Hibát követtem el –
szó szerint, hibáztam, ezt a hibát követtem el –, és nem
akarom, hogy közöm legyen hozzá.” Ez az a nyomasztó
hullám, amely átcsap felettem.

Egy huszonkét éves kliens így kesergett a közös örömélmény

hiányán: „Bárcsak lelkesedni tudott volna a tevékenységeimért,
az eredményeimért! Azt akarom, hogy büszke legyen rám. Azt
akarom, hogy miatta büszke legyek magamra. Bárcsak együtt
dolgozott volna velem, sürgetett, ösztönzött és bátorított volna!”
Egy másik kliens így emlékezett vissza:

Nem hiszem, hogy apám örült volna nekem. Valahogy

boldogtalannak látszott, és képtelen voltam nem
gondolni arra, hogy ez miattam van. Amikor hazaért és
az asztalnál ült, boldogtalannak nézett ki. Én ott ülök, és
ő boldogtalan. Valahogy úgy éreztem, hogy „nem vagyok
képes boldoggá tenni”. Összezavart; nem lehettem biztos
abban, hogy magáról vagy rólam van-e rossz véleménye.

A megosztott öröm jellemzően olyan fizikai tevékenységgel

összefüggésben merül fel, amely sikert vagy kudarcot
eredményez. Kockázat, veszély és kaland van benne, amelytől
először megrémül a fiú – azután az apától kapott bátorítás és
útmutatás hatására sikert ér el, és jó érzése alakul ki magáról. Az
izgalmat kétségtelenül fokozza a kudarc kockázata. Apa és fia
osztoznak az elért teljesítmény feletti örömben.
Ez az együttműködés példázza, hogy az anyák és az apák
mennyire eltérően bánnak fiaikkal. Míg az anyák gondoskodnak
a gyermekről – megvédik attól, hogy baja essék –, az apák
bevonják fiaikat a játékba. Ez a játék gyakran meggondolatlan,
sőt látszólag veszélyes tevékenységeket is magában foglal.
Mindannyian megfigyeltünk már olyan fiatal apát, aki kisfiát
feldobja a levegőbe, majd elkapja. Ha valaki megfigyeli ezt az
általános rituálét, láthatja, hogy az apa nevet, miközben a fiú
tele van félelemmel. Hamarosan a fiú is elkezd nevetni, mert
apa nevet. A fiú most fontos leckét tanult meg, amelyre az
idősebb férfiak tanítják meg a fiatal fiúkat: „A veszély
szórakoztató is lehet.” Még fontosabb, hogy a fiú egy másik
leckét is megtanul: megbízhat az apjában – „Apa el fog kapni.” És
e korai kapcsolat alapján elkezdi megtanulni, hogy más
férfiakban is megbízzék.
Állítsuk szembe ezt a kötődést kialakító rituálét egy teljesen
eltérő korai emlékkel, amelyet egy érzékeny lelkialkatú férfi
idézett fel, aki egészen másként élte meg apja jó szándékú, de
durva játékát:

Talán három- vagy négyéves voltam, és apa feldobott a

levegőbe, majd elkapott. Úgy emlékszem, egy darabig
élveztem, de hamarosan a keze és a hüvelykujjai
dörzsölni és nyomni kezdték a hónaljamat. Sírtam vagy
nyafogtam. Nem emlékszem, hogy apám bármit mondott
volna, de abbahagyta a dobálást. Szégyelltem magam,
mintha elrontottam volna az örömét. Úgy éreztem,
valami elválaszt tőle, és ez elszomorított. Féltem, hogy
csalódást okoztam apának, és hogy többé nem fog velem
játszani.

Ebben az esetben a fiú azt érezte, hogy apja csalódott benne. Az

évek során lassan egyre szélesedő érzelmi szakadék alakult ki
köztük – amelyet az apa sohasem próbált megérteni vagy
áthidalni.
Az apa és a fiú közötti pozitív, kölcsönös fizikai élmény
alapvető fontosságúnak látszik ahhoz, hogy a fiú szemében az
apa ismerős, nem titokzatos, megközelíthető személy lehessen,
aki „épp olyan, mint én”.
Az azonos neműek iránti felnőttkori vonzódás mögött is
felismerhető ez, mégpedig egy másik férfi fizikai közelsége iránti
mély, sóvárgó, kielégítetlen vágy formájában. Ha gyerekkorban
megtörtént az apa férfiasságának egészséges internalizálása,
akkor nem lesz szükség egy másik férfi szexualizálására.

A szülők előbb magukhoz vonják, azután

eldobják
Egy egészséges családban a gyermekek tudják, hogy érzéseik
számítanak, és szükségleteik fontosak. A narcisztikus családban
felnövő gyerekek, akiket szüleik meghosszabbításaként
kezelnek, nem olyan biztosak ebben. Az egészséges családok
különálló egyéniségekként ismerik el és támogatják
gyermekeiket, szükségleteikkel együtt. A narcisztikus családban
a szülők lehet, hogy túlóvók és aggályosan gondosak, de amikor
a gyermek olyan igényeket támaszt a szülői rendszerrel
szemben, amelyek ütköznek az ő szükségleteikkel, hirtelen
visszakoznak. Így a fiú önközpontúnak, bomlasztónak vagy
felháborítónak látja saját érzelmi igényeit. Miután úgy érzékeli,
hogy érzelmileg manipulálják, erőtlennek és tehetetlennek érzi
magát. Az a felkavaró érzése támad, hogy váltakozva magukhoz
vonják, édesgetik, azután eltaszítják.
A narcisztikus családok gyermekeinek életéből hiányzik az
ésszerű feljogosítottság érzése. Nincs joguk saját érzésekhez,
saját tulajdonhoz, saját időhöz, sőt – korai szexuális abúzus
esetén – még saját testükhöz sem. Felnőttkorban aztán nagyon
nehezükre esik, hogy világos személyes határokat alakítsanak ki.
Amikor egy ilyen család gyermeke önállóbb lesz, egyre
inkább az „önző és tiszteletlen” címkéket kapja meg. Abban a
reménytelen helyzetben, hogy anyát boldoggá kell tennie,
miközben úgy érzi, nem sikerült elnyernie apja szeretetét és
figyelmét, az élettel és a kapcsolatokkal szemben megtapasztalt
tehetetlenségérzéssel és pesszimizmussal együtt nő fel.
Felnőttként nem fog megbízni az érzéseiben vagy belső
ítéleteiben, mert sohasem tanították meg arra, hogy belső
késztetéseire hallgasson.

Fekete-fehér
Az ilyen családok gyermekei hajlamosak a „hasításra”, vagyis
arra, hogy a többi személyt „csak jónak” vagy „csak rossznak”
érzékeljék. A jelentős kapcsolatokat végletesen látják – a másik
személy „nagyszerű” vagy „borzasztó”, vagy „szeretnek engem”,
vagy „gyűlölnek”. Az ilyen családban felnövő gyermek, aki maga
is valószínűleg rendelkezik narcisztikus vonásokkal, nem képes
meglátni a minden kapcsolattal együtt járó valós kettősségeket,
árnyalatokat és szürke területeket. Ez a hasítás arra szolgál,
hogy általa elkerüljék az erőteljes, gyakran lehengerlő
szorongást, mivel azzal, hogy a dolgokat teljesen pozitívként
vagy negatívként értelmezik, a kontroll érzetét kaphatják meg.
De még ez a fekete-fehér érzékelés is változik: a másik
személy jóból hirtelen rossz lesz, attól függően, hogy érzi magát
miatta a narcisztikus családban élő gyermek. Ez azért van, mert
a szülei, amikor magatartása miatt jól érezték magukat, úgy
viszonyultak hozzá, mintha „teljesen jó” lenne (vagyis szerető
módon, figyelmesen bántak vele), de „teljesen rosszként”
kezelték (vagyis hidegek, elutasítók voltak), amikor viselkedése
miatt rosszul érezték magukat.
A család tehát megfosztja ezt a gyermeket a tárgyállandóság
megtapasztalásától, és annak megértésétől, hogy minden
kapcsolat elkerülhetetlenül tartalmaz mély megelégedést és
mély kiábrándulást is.

Családi kibékülés
Amikor egy kliens felismeri családja rossz működését, ez nem
szükségképpen vezet a családi kapcsolat lerombolásához vagy
keserű végéhez. Esetleg inkább megbocsátáshoz. Az egyik férfi
így számolt be erről:

Kezdetben haragot, neheztelést és zavarodottságot

éreztem amiatt, ahogyan a szüleim viselkedtek. De ma
már eljutottam oda, hogy jobban megértem, hogy ők is
sérültek érzelmileg, és nem tudták megadni azt, ami
nekik sem volt meg. Ennek felismerése oda vezetett,
hogy most már sokkal hitelesebb kapcsolatom van velük.
Most már több együttérzésre vagyok képes irántuk, és
arra is, hogy továbblépjek a megbocsátás és a megértés
felé.
 3. A homoszexualitás mint
szégyenen alapuló tünet
A feledés óceánja söpör végig egy gyermeken,
amikor megszégyenítik.
Robert Bly

Az előző fejezetben ismertetett fejlődéstörténet beleillik a

klinikánkra érkező, változást kereső, saját nemük iránt vonzódó
férfiak legtöbbje által leírt háttérbe.
Ezt nevezzük a nemi identifikáció fázisát megelőző típusú
homoszexualitásnak. Ezzel szemben áll az eseteink körülbelül
húsz százalékát kitevő csoport, amelyre a „nemi identifikáció
utáni” típusú homoszexualitás elnevezést használjuk.
A 2. fejezetben tárgyalt triádikus-narcisztikus családmodell
két egymást követő szakaszban aktiválódik. A fiú először az
anyához való bizonytalan kötődést szenvedi el az anya
narcisztikus nevelési stílusa következtében, amely összekeveri a
gyermek szükségleteit és identitását az anya szükségleteivel.
Amikor aztán szembekerül a fejlődésével kapcsolatos második
feladattal, az ellenséges/kritikus vagy távolságtartó/be nem
vonódó apához való kötődés kérdésével, a fiú számára hiányzik
a biztos anyai kötődés, amelyre szüksége lenne, hogy sikeresen
teljesítse a nemi individuáció szakaszát. Ezért azt állítjuk, hogy
néhány – de lehet, hogy sok – homoszexuális férfi esetében
nemcsak az apával való azonosulás hiúsult meg, hanem már
korábban kialakult az anyával kapcsolatos alapvető kötődési
bizonytalanság.

Látni és látszani
Újra meg újra azzal szembesülünk, hogy klienseink az érzelmi
elhagyatottság mélyen gyökerező érzését fejezik ki. Ugyanazokat
a történeteket hallgatva azt gyanítjuk, hogy a férfi nemi
identifikáció problémáit megelőzte a korai anyai kötődés hiánya.
Az identitástudat kifejlődésének nemi
identifikációs/szeparációs-individuációs szakasza épp egy
fokozott öntudatossággal járó időszakban következik be, amelyet
fokozott narcisztikus érzékenység is jellemez. Kétéves kora körül
a gyerek felfedezi, hogy „látható”. Ez a meglepő eredmény – a
szelftudat – annak felismerése által születik meg, hogy mások
csakugyan látnak engem. Az alakítja a gyermek saját szelfjének
észlelését, ahogyan mások visszatükrözik azt, hogy ki ő.
Modellünk első szakaszában a bizonytalan anya-fiú kötődés
szégyenreakciót vált ki, amikor a fiú kifejezi önállósági
törekvéseit. Ez a szégyenre való fokozott érzékenységet
eredményez, miáltal a fiú felkészületlenül ér a második
szakaszba, amelyben a biztonságos apa-fiú kötődés megszerzése
a cél.

A biológia készítheti elő a terepet

Ma már van bizonyítékunk arra, hogy – néhány emberben,
különösen fiúkban – létezik biológiai hajlam a nemi deficitre és
az ennek következtében kialakuló homoszexualitásra. A biológia
azonban csak egy a számos hatás közül, amely alakítja a nemi
identitást és a szexuális irányultságot.
Ezzel párhuzamosan látjuk a szülői hatások jelentőségének új
tapasztalati alátámasztását, elsősorban a férfi
homoszexuálisokra vonatkozó új bizonyítékokat: a hiányzó apák
és a felbomlott családok alkotta hátteret. (E kutatási
eredményekről részletesen lásd:
www.narth.com/docs/influencing.html.) Ráadásul a
kötődéselméletben és a nemi fejlődésre vonatkozó
neurobiológiai ismeretek terén napvilágot látott legújabb
eredmények miatt nagyobb figyelmet kell fordítanunk a korai
csecsemő-anya kapcsolatban előforduló kötődési problémákra.

Kölcsönhatásos modell: biológia és

társadalmi környezet
A biológia és a társadalmi környezet kölcsönhatásának
megértését segíthetik a következő gondolatok. Először is van,
ami „adott”: a gének és a prenatális hormonális hatások. E
biológiai tényezők együttesen hozzák létre a lelkialkatra való
hajlamot, amely vagy összhangban van a gyermek nemével, és
így valószínű a normális heteroszexualitás, vagy nincs
összhangban a gyermek nemével, és így lehetséges a
homoszexuális fejlődés. Ezekre a biológiai adottságokra rakódik
rá a szülők társadalmi környezete, a társak és az
élettapasztalatok; végül pedig a szabad akarat és választás
hatása.
A biológiai és társadalmi tényezők együtt alakítják ki a nemi
identitást és a végleges szexuális irányultságot. A választás
azokon az értékeken keresztül érvényesül, amelyekkel –
döntéseinknek megfelelően – azonosulunk, a csoportokon
keresztül, amelyeket választunk, és a magatartásmintákon
keresztül, amelyeket követünk. Mindezek megerősítik vagy
módosítják korai fejlődési tapasztalatainkat.
A legtöbb homoszexuálissá váló fiú érzékeny természetű, ami
érzelmileg különösen sebezhetővé teszi őket. Ugyanez az
érzékenység bizonyos szempontból nagy ajándék: gyakran jár
kifinomult esztétikai képességekkel. Amikor azonban egy ilyen
gyermek a szüleihez való bizonytalan kötődés miatt
elszigetelődik, ugyanezek az adottságok a könnyű menekülés
útját kínálják a valóságból.
Egy ilyen elszigeteltségbe sodródott, megsebzett fiú számára
csábító, hogy a látszat és színlelés titkos világába meneküljön.
Egyik kliensem így írja le ezt az általánosan előforduló
forgatókönyvet: gyerekkora „csodálatos történetekbe – melyek
nem a sajátjai voltak –, vigasztaló álmokba, a másvilágba
burkoltan” telt. Ez a megküzdési stílus szemben áll a később
heteroszexuálissá váló fiú játékával és érdeklődésével, aki a
leggyakrabban arra törekszik, hogy elnyerje a környezete fölötti
uralmat, nem pedig arra, hogy visszahúzódjon tőle.
Sajnálatos módon egy prehomoszexuális fiú gyakorta korán
megtanulja, hogyan legyen közömbös szemlélő. Biztonságos,
előnyös helyről figyeli mások tevékenységeit. Életét inkább
megbízottként éli, semmint közvetlenül. Képzeletén keresztül
kapcsolódik a világhoz – párbeszédeket és forgatókönyveket
gondol el, melyek soha nem történtek meg, olyan embereket,
akik sohasem léteztek, és így a valódi érzelmi elköteleződés
kockázata nélkül lehet megfigyelő, tudósító és teremtő.
Jellemzően (apja által) elhanyagolva és (anyja által) érzelmileg
manipulálva egyedül akkor tud biztonságosan magával lenni,
amikor az általa olyan jól ismert művészi-képzeletbeli világban
van. Ott az emberekkel olyan elképzelt helyzetekben tud
kapcsolatokat kiépíteni, amelyeket ő irányít.
A nemi alkalmazkodás gyermekkori elmaradásáról
kimutatták, hogy nagy arányban előrejelzi a felnőtt
homoszexualitás kialakulását. Saghir és Robins (1973) arról
számol be, hogy „a férfi homoszexuálisok körülbelül
kétharmada [az ő mintájukban 67 százalék] gyerekkori önmagát
lányosnak írja le” (18.). Green tanulmánya (1985) kimutatta,
hogy azon fiúk körülbelül kétharmada, akiknél nemi
identitászavart (Gender Identity Disorder, GID) diagnosztizáltak,
később biszexuálisnak vagy homoszexuálisnak vallotta magát.
Zucker és Green (1992) is arra jutott, hogy a nemi
identitászavarban szenvedő fiúk 66–75 százaléka később
homoszexuálissá válik.

Utánzó nőies kötődés: magyarázat a nemi

identitászavarra
A nemi identitászavarral élő fiúk túlzottan azonosulnak
édesanyjukkal. Sokkal inkább szeretnének hozzá hasonlítani,
mint az apjukhoz, szemben azokkal a fiúkkal, akik a nemük
szerinti tipikus magatartást tanúsítják.
A fiúknál előforduló nemi identitászavar a gyermek kísérlete
lehet arra, hogy a csak időszakonként elérhető anyába
kapaszkodjék. A bizonytalan anyai kötődés nyomasztó terhe
miatt a fiú női szerepet vesz fel, hogy a kötődésvesztésért
kárpótolja magát. Tehát az elvesztett szeretett tárgyat egy
„elképzelt összeolvadás” kinyilvánításával állítja helyre, az
introjektált női képet használva arra, hogy védekezzék az anyai
elhanyagolás rémképe ellen. Susan Coates (Coates & Wolfe, 1995)
kutató azt mondja, hogy ha a kötődés zavart szenved,

akkor a gyermek a benne keletkező nagyon erős

szeparációs szorongás ellen az anyjával való
összeolvadást megjelenítő fantáziával védekezik. A
gyerek lényegében az azonosulással helyettesíti a
kapcsolatot, és így összekeveri azt, hogy mit jelent
anyának lenni, azzal, hogy mit jelent anyával lenni, egy
olyan időszakban, amikor a gyermekben még nem
szilárd a maga és a többi ember képe, és még nem érett
meg benne a maradandó nemi hovatartozás fogalmának
megértése. (9.)

Vagyis a fiú önmaga és édesanyja „elképzelt összeolvadását”

hozza létre: „A fiú ilyen módon azonosulva a nőkkel
elhatárolódik saját haragjától, és védi a belső köteléket.” (650.)
Azonban a fiú férfiatlansága valójában nem nőies, igazából
egy karikatúra. Amint néhány anya beszámol róla, nemi
identitászavarral küzdő fiaik valójában nőiesebbek, mint a
lányaik. A nemi identitászavaros fiú igazából „nem úgy
viselkedik, mint a vele egykorú lányok, hanem inkább annak
megfelelően, amilyen az általa a lányokról alkotott igencsak
sablonos elképzelés” (Coates & Wolfe, 1995, 10.).
Coates (Coates & Zucker, 1988) elemezte nemi
identitászavarral élő fiúk Rorschach-tesztben adott válaszait, és
– alátámasztva azt a nézetet, mely szerint a nemi
identitászavarra jellemző a szelf és a tárgy közötti zavar –
bizonyítékot talált a szelf- és tárgyreprezentációk torzulására,
illetve a fantázia és a valóság közötti határ elmosódására.
Susan Bradley (2003) is megállapítja:

A nemi identitászavar tünete nézetem szerint a gyermek

megoldása az elviselhetetlen érzelmekre. Ezt megerősíti
az a tény, hogy a nemi identitászavar jellemzően akkor
kezdődik egy gyermek életében, amikor családja
különösen nagy megpróbáltatásokon megy keresztül, és
a szülők indulatosabbak vagy kevésbé elérhetők lesznek,
vagy mindkettő. A nemi identitászavar tünetei,
különösen az ellenkező nem szerepének és
viselkedésformáinak átvétele a gyermek szorongásának
csillapítását szolgálják, és azt, hogy értékesebbnek,
erősebbnek vagy nagyobb biztonságban érezze magát.
(202.)

A nemi érésükben zavart fiúk és a színészet

Azt az elgondolást, miszerint a nemi identitászavar utánzó
védekezés, az a tény is alátámasztja, hogy a nemi érésükben
zavart fiúk kifejezetten érdeklődnek a színház és a színjátszás
iránt. Coates (Coates & Wolfe, 1995) említi, hogy „a nemi
identitászavarral élő fiúkról sok megfigyelő leírta, hogy
figyelemre méltó színészi tehetséggel és utánzóképességgel
rendelkeznek” (31.). Fenichel (1945) megjegyzi, hogy a színészek
körében aránytalanul magas a homoszexuálisok száma. Green
és Money (1966) is összefüggést talált a kisfiúkori nőiesség,
illetve a szerepjátszás és a színpadi játék között. Úgy gondolják,
egy fiúnak az a képessége, hogy magáévá tud tenni egy nőies
szerepet, a „kaméleonszerű” tehetség kialakulásának
következménye, amely tulajdonság kapcsolatban lehet a
„személyiség működésének egyik alapmechanizmusával, a
disszociációval” (536.).

A nemi identitászavar és az általános

pszichopatológia
Vajon a nemi identitászavar biológiai alapú viselkedési jegy, és
„normális” az érintett gyermek esetében (amint a melegek
szószólói érvelnek), vagy a személyiség általános
alkalmazkodási zavarára utal? A következő szerzők állítják, hogy
ez az állapot nem elszigetelt zavar, hanem átfogóbb, mélyebben
rejlő pszichopatológiára utal: Bates, Bentler és Thompson (1973,
1979); Bates, Skilbeck, Smith és Bentler (1974); Tuber és Coates
(1989); Coates és Person (1985); Bates és munkatársai (1973,
1974, 1979); és Bradley (1980).
 Az idevonatkozó pszichopatológiai kutatások nagy részének
adatai azt mutatják, hogy a nemi identitászavar a szeparációs
szorongás tünete lehet: Bradley és munkatársai (1980); Coates és
Person (1985); Lowry & Zucker (1991).
Ezt alátámasztja a nemi identitászavarral élő gyerekeknél
talált szeparációs szorongásos zavar (55–60 százalék), valamint a
depresszív tünetek magas aránya.

Alan Schore eredményei: anyai kötődés

Ha a kötődéselméletet és a neurobiológiát beépítjük a
helyreállító terápiás modellbe, láthatjuk, hogy az érzékeny
fiúnak a szülői ráhangolódás hiányára adott szégyenreakciója
mennyire negatívan hat a fejlődő agynak a nemi identitás
kialakulásával kapcsolatos területeire.
Az anyával együtt töltött legkorábbi fejlődési szakaszt
tekintve így már van egy igen érdekes lehetséges magyarázat
arra, hogy a saját neme iránt vonzódó férfi számára miért
jelentett akkora nehézséget a biztonságos azonosulás az apjával
és apja férfiasságával.
Ebben a részben a szakirodalmat foglalom össze, konkrétan
Schore termékenyítő hatású meglátásait (1994, 2003), melyek a
homoszexualitás kialakulásának egyesített neurofiziológiai,
interakció-elméleti és szelfpszichológiai modelljére
vonatkoznak. Ez a többdimenziós fejlődési modell megmutatja,
hogy interperszonális történések hogyan váltanak ki
neurofiziológiai változásokat az agyban, amelyek következtében
nemi alsóbbrendűségi érzés alakulhat ki.
 Az anyához való bizonytalan kötődésnek ez a modellje
megmagyarázza a saját nemükhöz vonzódó klienseink körében
általánosan előforduló énvédő mechanizmusok némelyikének
megjelenését is, így a disszociációra való hajlamét, a projektív
identifikációét és a – főként szexuális – függőségét.

A nemi hovatartozás a biztonságosan

individuálódó
szelfben alakul ki a legjobban
Egy fiú élete legkorábbi éveiben két fontos fejlődési kihívással
kerül szembe: a szeparációs-individuációs fázissal, amelyben
kialakul önálló szelfje, és a férfiassal való azonosulás nemi
identifikációs szakaszával.
Amint azt már megfelelően alátámasztották (Greenson, 1968;
Horner, 1991; Coates, 1990; Fast, 1984; Tabin, 1985), ez a két
szakasz időben nagyjából egybeesik, körülbelül másfél és
hároméves kor között.
A gyermek nemi tudata az identitás kialakulásának alapvető
tényezője. A gyermek a nemén keresztül érti meg, ki is ő más
emberekhez viszonyítva. A férfi–női természetes kettősségben
elfoglalt helyének megértése révén lesz képes rendezett képet
alkotni a világban való létéről (Tabin, 1985; Tabin & Tabin, 1988).
Az építészetből vett hasonlattal azt mondhatjuk, hogy a fiú
esetében a férfiasság ugyanazt jelenti az önálló szelf számára,
mint amit az acélgerenda az építményben. Több pusztán
„kulturális vagy társadalmi konstruktumnál”: a nemiség
biológiailag megalapozott, és a legkönnyebben a biztonságosan
egyénivé váló szelfben alakul ki. A nemi azonosságtudat
támogatja a személyes azonosságtudat kialakulását, a személyes
azonosságtudat pedig az alap, amelyre a nemi szerep felépül.
Mivel mindegyik fejlődési folyamat támogatja a másikat, az
egyik területen bekövetkező elakadás veszélyezteti a másik
sikerét.
A fiúk esetében a felébresztett férfiasság az önálló szelf
kibontakozását szolgálja. A férfiidentifikáció irányába ható
ösztön támogatja a soron következő és alapvető feladatnak, az
anyáról való leválásnak a teljesítését. Irene Fast (1984) így
összegzi ezt a folyamatot: „A fiúk számára a szeparáció-
individuáció és a nemi differenciáció kérdése különleges módon
áthatja egymást: a regresszív kísértés az anyával való
összeolvadásra veszélyezteti a nemi identitást”. (106.)

Az anya mint érzelemszabályozó

Élete első évében a csecsemő csak anyja távollétekor mutat
szeparációs szorongást. Az anya a fő interaktív szabályozó,
különösen, amikor a gyermek vigasztalásra szorul. Ha a
gyermek életének első évében az anya rendkívül lehangolt, a
gyermek rajta keresztül nem tudja megtanulni, hogyan
szabályozza érzelmeit, így az apjához fordulhat. A legtöbb
esetben azonban a fejlődés sorrendje az, hogy először az anya a
kötődés és az érzelemszabályozás tárgya, és csak később az apa.
Az apa szerepe határozottan eltérő; az ő interakciós stílusa a
játék és az ingergazdag tevékenységek végzése, míg az anya
szerepe az olyan kellemetlen állapotok rendezése, mint az éhség
és a fizikai fájdalom.
A gyermek második évében e kettes számú kötődési rendszer
(az apa irányában) jól kimutathatóvá válik, úgyhogy a második
év közepére azt látjuk, hogy az apa távolléte őszinte szeparációs
szorongást kelt a totyogó gyermekben.

Az anyai kötődés hatása a nemi identitásra

Értelmezésünk szerint a nemi szerep elsajátításának
kudarca az anya és a csecsemő közötti kötődési
dinamikában gyökerezik. (Allan Schore, személyes
közlés, 2005. szeptember 30.)

A gyermek az anyához fűződő elsődleges kapcsolatán keresztül

alakítja ki a mások iránti bizalom képességét. Ha a gyermeknek
nehézségei vannak a bizalom és az érzelmi kapcsolódás terén,
ezeket elsődleges, anyai kapcsolatból eredő affektusregulációs
zavarként értékeljük. Minden ember számára az anya a
társadalmi referencia – és különösen ő a kiindulópont a
csecsemő számára, amikor az kapcsolatba lép az apával. A fiú az
apával kapcsolatos első tapasztalatait az anya szemén keresztül
szerzi, és egy sor tanulmány mutat rá, hogy az anya és az apa
közötti rossz kapcsolat befolyásolja a fiú fejlődésének ezt a
szakaszát. Az anya közvetítheti azt, hogy az apa biztonságos,
vagy azt, hogy veszélyes. Vagy leértékelheti az apát, elzárhatja
tőle a fiút, és rosszalló üzeneteket közvetíthet nemcsak a
férjéről, hanem magáról a fiúról is mint hímnemű lényről.
 Anya és gyermek nem megfelelő korai egymásra hangolódása
az anya túlzott kötődésének vagy a kötődés hiányának lehet a
következménye. A túlzott kötődés intenzív túlingereltséget, az
elhanyagolás pedig alulingereltséget eredményez. Néha a
túlstimulálás és alulstimulálás két véglete közötti váltakozást
figyelhetünk meg az anya percről percre változó egyéni
szükségleteitől függően. Például egy mániás-depressziós anya
nagyfokú izgalmat vált ki a gyermekből, majd az
elhanyagolással lehangolja. Bármely olyan anyai stílus elsöprő
stresszel jár, amely a fiút arra kényszeríti, hogy a disszociáció és
a projektív identifikáció énvédő mechanizmusaiba menekülve
alkalmazkodjon.

Az intruzív (tolakodó) típusú anya

A narcisztikusan működő anya gyakran tolakodó, túlstimuláló
módon viseli gondját gyermekének. Ez esetben az anya saját
érzelmi önszabályozására használja a gyermeket. Amikor
ragaszkodik e fokozottan nyomuló és túlstimuláló viselkedéshez,
a gyermek végül kénytelen bezárkózni. Négy hónapos
csecsemők klinikai megfigyelése is megmutatja, hogy a
túlingerelt állapotban levő gyermek azzal próbál védekezni,
hogy figyelmeztetéseket küld anyjának, például elfordítja a
tekintetét; az anya figyelmen kívül hagyja ezt; a gyermek
felpúpozza a hátát, hogy elszabaduljon, amikor anyja közeledik,
és próbálja felvenni vele a szemkontaktust.
Ezekben a helyzetekben a gyermek minden megküzdési
stratégiáját lerombolja az anya kitartása. Tolakodása
túlingereltségbe vagy ellenállásba kergeti a kisgyermeket. Ha a
szülő tovább erőlteti e rendkívül erősen ingerelt állapotot, akkor
a gyermek be fog zárkózni (disszociáció).
Ha az anya ugyanebben a túlstimuláló kapcsolati stílusban
foglalkozik a férjével, az (különösen, ha a passzív-elkerülő
típushoz tartozik) eltávolodik a feleségétől, és a családi élet
peremére helyezi magát.

Kötődésvesztés érzéketlen anya esetén

Egy ezzel ellentétes, de ugyanennyire problematikus
forgatókönyv esetén az anya érzéketlen a fiú elevenségére és
önérzetének megnyilatkozásaira, ami a fiú bezárkózását okozza.
Az ilyen típusú anya egyáltalán nem képes elköteleződni, ami a
gyermeket is képtelenné teszi erre, elindítva érzelmi
összeomlását és esetleges disszociációját.
Mindkét anyai stílus esetén a fiú disszociatív alkalmazkodása
a végeredmény: mire elérkezik a második fejlődési szakaszba
(az apához való kapcsolódáshoz), rászokik erre az infantilis
védekezésre.

Áttérés az anyáról az apára

A fiú most már a második fejlődési szakaszba lép, amelyben az
apjához való kötődést kell kialakítania. Ha azonban az anyával
való elsődleges kapcsolatában már elsajátította az érzelmi
eltávolodás (disszociáció) énvédő mechanizmusát, és most egy
olyan apáról szerez tapasztalatot, aki érzelmileg nem
hozzáférhető, akkor valószínű, hogy az apa-fiú kötődésben egy
másodlagos hiány is kialakul.
A kétfázisú modell általános áttekintése után most
visszatérek az egyes szülők e modellben betöltött szerepének
részletesebb leírására.

A gyakorlás alszakasza: leválás az anyáról

Az anya-fiú kötődési szakasz a gyakorlás alfázisával kezdődik,
amelyet az újraközeledés (az anyához való visszatérés) szakasza
követ.
A gyakorlási szakasz kezdetén a fiúnak individuálódott
szelfje létrejöttét előmozdító spontán megnyilvánulásai lesznek.
Ez idő alatt felfedezi erejét és önállóságát. Kedvét leli újonnan
felfedezett „megtestesült szelfjében”, vagyis egy olyan szelfben,
amely képes a fizikai megnyilvánulásra és az anyjától való
függetlenségre. Ez a testével való új azonosulás későbbi
férfiidentitásának az alapja.
A gyermekkorról írt, Varázslatos évek című klasszikus
tanulmányában Selma Fraiber (1959) gyönyörűen ragadja meg
azt az euforikus élményt, amikor a fiú először fedezi fel a testét:

Támasz nélkül állni, megtenni azt az első lépést nagyon

bátor és magányos dolog; ez az önállóan állás és járás
jelenti igazán az anya testéhez kapcsoló kötelékek
elvágását. Ezekben a pillanatokban megjelenik a
megnőtt szelftudat, az az érzés, hogy abszolút egyedül
vagyok egy üres világban, amely izgató és rémisztő. […]
 Ennek a pillanatnak kell meghoznia az első éles
felismerést, hogy teste és személye egyedi és különálló,
ez magányos szelfjének a felfedezése…
És egészen „beleszeretett magába”, mert olyan ügyes.
Reggeltől estig fel-alá jár, mintegy eksztatikus,
megrészegült táncot lejtve, amelyet csak akkor hagy
abba, amikor összeesik a fáradtságtól. Már nem elégszik
meg azzal, hogy a ház négy fala között marad, és az
elkerített udvar is börtön számára. Gyakorlatilag
határtalan tér nyílik meg előtte, és örömittasan, kitárt
karral imbolyog a látóhatár felé. (60–61.)

A gyakorlás szakaszában az anyának meg kell felelnie a fiú

felfokozott izgalmi állapotának, és támogatnia kell gyermekét.
Nem szabad megijednie (azaz felizgatnia magát) fia
élénkségétől, és nem szabad félelmet mutatnia, hogy a fiú
fizikailag megsérülhet. Inkább mind gesztusaival, mind
arckifejezésével „örüljön” a fiának, mutassa ki afölötti
lelkesedését, hogy az önállósult tőle.
Ez a fázis – mivel érzelmi egyensúlyhiánnyal és
szabályozatlan túlingereltséggel járó szakasz – különösen
érzékennyé teszi a gyermeket az anya empátiájának bármiféle
törésére. Ez a magamutogatás, diadalérzet és túlstimuláltság
szakasza, amikor a fiú kiváltképpen érzékeny a szégyenre, s ez
egyedülállóan sebezhetővé teszi az anyja válaszreakciója által.
Fokozott elragadtatottsága magától és növekvő önállóságát
elősegítő narcisztikus működése olyan anyát kíván, aki
különösen ráhangoltan tud támogatást nyújtani és jóváhagyást
biztosítani.
 Ebben a szakaszban az anyának nem szabad eltúloznia a
gyermek „hipodepresszív” állapotát, sem túlingerelni őt;
ehelyett a fiú támogató ráhangolódást igényel. Ha elárasztja egy
túlstimuláló, vagy fölébe kerekedik egy lehangolt, tartózkodó
anya, a fiú válaszul elhatárolódhat és „bezárkózhat”.
Az anya és fia közötti érzelmi kommunikációs rendszer döntő
jelentőségű a kisgyermek saját érzelmeinek integrálása és annak
felfedezése szempontjából, hogy miként tudja fenntartani (vagy
visszanyerni) másokkal és önmagával az érzelmi kapcsolatot.
Ha az anyai válasz nem felel meg a fiú izgalmi szintjének, és
nem tükrözi vissza, akkor – egy különösen érzékeny
vérmérsékletű fiú esetében – a „megszégyenülés” legelső
megtapasztalásának lehetünk tanúi.
A ráhangolódást igénylő „alapvető momentumok”. E
felfedező kalandokból visszatérve – jegyzi meg Schore (2003) – a
fiú anyjával való korábbi szimbiotikus kapcsolata szembekerül
azzal a kihívással, hogy a gyermek már megérezte a világ ízét.
Amikor visszatér az anyához e társadalmi és fizikai terepeken
megélt új élményekből, és bármikor „arckifejezésben
megnyilvánuló érzelmi elhangolódást tapasztal” anyjánál, az „a
pozitív érzelem sokk általi hirtelen lelohadását” okozza, ami
szégyenkező/lehangolt állapotba taszítja a kisgyermeket (159–
160.).
Az újra egymásra találásnak ezek az „alapvető momentumai”
– ahogyan Schore nevezi őket – mindössze harminc
másodperctől három percig tartanak, mégis döntőek lehetnek.
Az érzelemszabályozás megtanulása létfontosságú a
szeparációs-individuációs szakasz sikere szempontjából. Ennek
sikeres befejezése teremti meg a következő feladat, az apához
való kötődés alapját, amely folyamat révén a fiú megszerzi
férfiidentitását.
Schore leírja azt a kárt, amelyet a „prototipikus
szégyenkeltéssel” okozhatunk, amikor „egy ilyen újra egymásra
találáskor a gyermek az anya szemének felcsillanását várja,
azonban csalódnia kell: testi, vegetatív stresszválaszt tapasztal
helyette” (163.).
Ebben az időszakban a gyermek „túlstimulált, diadalittas,
lenyűgöző, narcisztikusan túlfűtött, felfokozott izgalmi állapota”
(155.) azt jelenti, hogy az anyához való visszatérés nagy
várakozásokat kelt benne. A fiú e kritikus ponton a
legérzékenyebb a szégyenre. Euforikus felfedezéseiből
visszatérve, amikor váratlanul találkozik anyja arckifejezésével,
amely némaságával és „furcsaságával” negatív érzelmi állapotot
tükröz (Basch, 1976, 765.), azt látjuk, hogy a gyermek izgalmi
állapota hirtelen félresiklik. Ennek következménye a „szégyen
pillanata” a kötődés megszakadásával, amelyet valóságos belső,
fiziológiai változás kísér: egy hirtelen biológiai eltolódás a
szimpatikustól a paraszimpatikus idegrendszer túlsúlya
irányába. A gyermek a szétesett figyelem és a csökkent érzelem
állapotába kerül. Leforrázottá és passzívvá válik, és kevesebb
érdeklődést tanúsít környezete iránt (Schore, 2003, 154–155.).
Az anya-gyermek kapcsolat neurofiziológiájának kutatása
lehetséges magyarázatot kínál arra a saját klienseinknél is
gyakran megfigyelt jelenségre, hogy miért annyira hajlamosak
az önbizalom állapotából szégyenre váltani. Ezt Schore a
túlingereltből az alulingerelt állapotba való „gyors
állapotváltásként” írja le, amely ugyanaz, mint amit az azonos
neműek iránt vonzódó felnőtt klienseinknél újra és újra
megfigyelünk.
Schore (1994) rámutat, hogy a nemi szerep bevésődésének és
a szégyenszocializáció szabályozásának kritikus időszaka az
orbito-frontális fejlődés azonos időszakára esik. Magyarázata
szerint „ezek a szégyenkeltések döntően hatnak a nemi
identifikációs folyamatokra, amelyek a második év közepén
mutatkoznak meg” (268.).
Megtanulni a ráhangolódás helyreállításának
képességét. A ráhangolódott anya akkor tudja kimenteni
gyermekét érzelmi összeomlásából, ha válasza révén az
visszanyeri elvesztett energiaállapotát. Az anya megfelelő
ráhangolódása az érzelmi újrakapcsolódás révén megváltoztatja
a gyermek szégyenteljes állapotát, és ez segít a fiúnak kialakítani
azt a képességét, hogy hangulatváltásait kezelje. Vagyis az anya
megtanítja az „affektusregulációra”, és segít neki kifejleszteni
azt a készséget, hogy nagyfokú stressz esetén is meg tudja őrizni
belső egyensúlyát.
Az összehangolatlanság és a helyreállítás jellegzetes vonása
az anya-gyermek kölcsönhatásnak, még ráhangolt anyák
esetében is. Az anya és gyermeke közötti személyes viszonnyal
kapcsolatos kutatások csakugyan azt mutatják, hogy e folyamat
néhány másodpercenként lezajlik az összehangoltság,
összehangolatlanság, majd a kölcsönös megértéshez való
visszatérés ciklikus, interaktív rendszereként. A gyermek ily
módon ismeri meg az interperszonális kompetenciákat, és szerzi
meg az asszertív énállapot fenntartásának képességét. Az
összehangolatlanság ideje alatti elhangolódás elviselése elősegíti
a gyermek személyes autonómiaérzésének kialakulását
(Winnicott, 1965).
Valahányszor az anyától való elválást az újrakötődés követi
(sikeres újrakapcsolódás), nő a gyermek stresszleküzdő
képessége. Kimentve őt a szégyenhelyzetből a ráhangolt anya
támogatja a gyermek önazonosságát és önállandóságát. Az
összehangolódás helyreállításában való részvételével a gyermek
létrehozza a későbbi önszabályozást szolgáló, belső erőforrásait,
hogy ne kelljen lehangoltnak maradnia (vagyis a „szürke
zónában” ragadnia).
Az elválásnak és újrakötődésnek ez a ciklikus folyamata is
segít a gyermeknek megismerni a különbséget saját magatartása
és szükségletei, illetve anyja magatartása és szükségletei között.
Az „elhangolódásnak és az összhang helyreállításának” ez a
tudománya megismerteti a gyermekkel az interperszonális
kompetenciákat. Felfedezi, hogy tud másokra hatni – különösen
azt, hogy egy-egy kapcsolati törés után képes újrakapcsolódni a
másik személyhez. Ez utóbbi nélkül későbbi életében inkább
hajlik majd arra, hogy az érzelemszabályozás beteges,
személytelen fajtáját sajátítsa el addikciók, elsősorban szexuális
vagy valamilyen szerfüggőség formájában.
Ha a gyermeknek az összhang helyreállítására tett
erőfeszítései kudarcot vallanak, mert az anya nem viszonozza
őket, annak tehetetlenségérzés lesz az eredménye. Ez alapozza
meg a kapcsolatokban mutatott engedékenységet és passzivitást,
gyámoltalanságot és reménytelenséget, és eredményezi a
hosztilis-dependens kapcsolatok kialakítására való hajlamot.
Elképzelhető, hogy e homoszexuális férfiak édesanyái közül
sokan korlátozottan voltak képesek arra, hogy megfelelően
újrakapcsolódjanak fiaikhoz, és támogassák tőlük való
elválásukat és individuációjukat.
Elidegenedés a férfierőtől. A prehomoszexuális fiú „testétől
elválasztva” – vagyis testétől, különösen nemi szervétől
elidegenedve – nő fel, ami elválasztja biológiailag megalapozott
nemi életerejétől. Nem meglepő, hogy azután irigyelni kezdi más
fiúk férfias testét, és kárpótlásul (jóvátételként) megkísérel
erotikus egyesülésben megszerezni más férfitesteket.
Ennek az elidegenedésnek egy része azokban a gyerekkori
szégyenen alapuló történésekben gyökerezhet, amelyek a fiú
saját férfitestének felfedezésével kapcsolatosak. „Ha a szülő
érzelmi válasza a totyogó gyermek exhibicionista szexuális
megjelenéseire szégyenkezést kelt – állapítja meg Schore (2003)
–, az kritikus módon hathat ebben az időszakban a nemi
identitás kialakulására.” (994.)
A férfi nemi szerv a fiú és édesanyja közötti alapvető
különbözőség megtestesült szimbólumai. A szülő negatív
reakciója arra, ha a gyermek felfedezi nemi szervét vagy játszik
vele, (különösen nagyon érzékeny fiúk esetében) a férfiasság
szégyenkezéssel teli elvetését indíthatja el benne.
Felnőtt klienseink közül sokan mélységesen idegennek érzik
és szégyellik a testüket; mások – éppen ellenkezőleg – saját
testük és nemi szervük iránt táplálnak narcisztikus vonzalmat,
mintha nem is az övék lenne. A meleg férfiak körében majdnem
általános elragadtatást, sőt megszállottságot tapasztalunk a
pénisz iránt.
A kezelésnek – különösen a testmunka segítségével – később
az lesz a célja, hogy újra összekapcsolja a klienst a testével.
A homoszexuális irányú fejlődés második
szakasza:
Bizonytalan apa-fiú kötődés
Kétfázisú modellünk második szakasza a fiú apához kötődését
érinti, amely a „gyakorló” szakaszban merül fel. Abban a
vágyában, hogy megfeleljen saját természetes férfias
törekvéseinek, a fiú az apjához fordul, az ő figyelmét, szeretetét
és helyeslését próbálja elérni. Ezeknek az érzelmi
szükségleteknek a teljesülésén keresztül szerzi meg a fiú a
férfiidentitást.
Az apához való kötődés szakasza során a fiú azon kihívás
előtt áll, hogy el kell hagynia az anyai biztonságot, és
csatlakoznia kell apjához férfi nemi identitása megszilárdítása
érdekében. Feltételeztük, hogy a fiú nincs felkészülve e kihívásra
korábban megélt bizonytalan anyai kötődése miatt, amely
hajlamossá teszi az elhatárolódásra.
Az anya és apa együtt. Az anya és apa tandemben
dolgozhat, ami alternatív és kárpótló ráhangolódást biztosít;
ekkor a gyermek fejlődése különböző szakaszaiban hol az egyik,
hol a másik szülőre hangolódik. Például az anyával kapcsolatban
felmerülő ráhangolódási problémákat enyhítheti, ha ez idő alatt
a fiú érzi, hogy apja megérti és támogatja.
Ahol azonban maga a családi rendszer is narcisztikus,
mindkét szülő párkapcsolatuknak a foglya, ami mindenfajta
kárpótló kötődést meggátol. A szülők hibásan működő
rendszerükben rekednek, ami megakadályozza őket abban,
hogy bármelyikük is „megbontsa a sort”, és a gyereknek
alternatív kötődést kínáljon. Következésképpen egyikük sem
menti meg a gyermeket, amikor annak a másik szülővel
kialakult kapcsolata zavart szenved.
Az egyik kliens ezt mondta: „Apám anyám mellé áll, amikor ő
nekem támad, vagy nem mond semmit, amivel segíthetne. Akkor
is támogatta velem szemben, amikor ténylegesen tudta, hogy
anyámnak nincs igaza. Arra volt szüksége, hogy anya kegyeiben
maradjon.”
Az apa személyisége: Jellemző „képtelenség az
elköteleződésre”. Klinikai tapasztalatom igen következetesen
azt mutatja, hogy a homoszexuális férfiak apái képtelenek voltak
vagy nem voltak hajlandók újrakapcsolódni fiaikhoz, miután
azok érzelmileg eltávolodtak tőlük. Úgy tűnik, az apák e
csoportja nem rendelkezik a kapcsolat irányításának
képességével, amely ahhoz szükséges, hogy visszakapcsolják
magukhoz az eltávolodó fiút, aki hajlamos elkülönülni tőlük. Az
apák jellemzően így számolnak be erről: „A fiam elutasít engem”,
mégsem kezdeményeznek egy olyan tartós, hosszú távú érzelmi
kapcsolatot, amely szükséges lenne fiuk érzelmi eltávolodásának
leküzdéséhez. Az apák személyiségének korlátaira vonatkozó
vizsgálódásaimról egy másik könyvemben írok (Nicolosi &
Nicolosi, 2002). E konkrét fiúval kapcsolatos korlátaik ellenére
ezek az apák ugyanakkor „elég jók” lehettek a szégyenre
kevésbé hajlamos fiaik számára.
A prehomoszexuális fiú így kétszeresen hátrányos helyzetben
érkezik a második szakaszhoz: az elkülönülésre való hajlammal
és az elkülönülését áttörni képtelen, útmutatásra alkalmatlan
apával. Ha azzal a kihívással kerül szembe, hogy egy közömbös
apához kell kapcsolódnia, aki szenvtelen vagy kritikus stílusú, és
nem képes arra, hogy „fogja magát, és megragadja” a fiát, a nem
megfelelően ráhangolt anyával rendelkező fiú továbbra is
fenntartja disszociatív védekezését: visszahúzódik, és érzelmileg
beleroskad egy szégyenteljes énállapotba.
Az apa részéről a megszégyenítés lehet aktív vagy passzív.
Megnyilvánulhat kifejezett fizikai vagy érzelmi abúzusban,
gúnynévadásban és lekicsinylésben, vagy passzívan,
mellőzésben és elhanyagolásban, amelynek az az üzenete, hogy
a fiú nem fontos. Ez utóbbi esetben az apa azzal árt, hogy „nem
tesz semmit”, vagyis közömbösséget mutat, és nem reagál a fiú
apai megerősítés iránti igényére. Az apának a fiú felé mutatott
elégtelen, kiszámíthatatlan vagy legkevésbé sem lelkes reakciói
nem találkoznak a fiúnak a férfikapcsolat kialakítása érdekében
kifejtett narcisztikus erőfeszítéseivel.
A negatív szülői magatartásnak akár a passzív, akár az aktív
típusával kerül szembe, a fiú belső „süllyedést” vagy „esést”
tapasztal a megerősítés iránti vágyával kapcsolatban. Az e
férfikapcsolat iránti vágyára adott, testileg megnyilvánuló
(paraszimpatikus) szégyenreakciója végső soron egész életére
szóló tanulságként rögzül.
Azt a bántást és szégyent leírva, amelyet annak
következtében érzett, hogy „rosszban volt” az apjával és
fiútestvéreivel, az egyik kliens a következőképpen ecsetelte az
apai „örömmegvonás” mély, lélekromboló hatását: „Mindig,
amikor ez történik velem, elveszítem a lelkem – elveszítem az
ártatlanságom.”
Viszont kedvező forgatókönyvvel találkozhatunk, ha az apa
észreveszi a fiú reakcióját, és kimenti gyermekét e leforrázott
állapotából. Ha azonban az apa ismételten nem veszi észre fia
kötődés iránti szükségletét, a gyermek lemond az apához való
kötődés iránti vágyáról, elfogadja az apja által közvetített
értéktelenséget, és visszatér az anyához való utánzó kötődéshez.
Így „nőként” a fiú nemcsak jelképesen kötődik anyjához,
hanem egyúttal ellenséges elutasítást mutat apjával szemben.
Ha az apa ismételten képtelen reagálni a fiú védekező
elszakadására, az egész életre szóló ellentétet gerjeszt apa és fia
között, amelyet újra és újra megtalálunk a homoszexuális állapot
jellemzői között.
Összefoglalva: a fiú bizonytalan kötődése anyjához, amelyet
az apa rossz bánásmódja vagy érdektelensége követ, mély
érzelemhiány és veszteség érzetét kelti a fiúban. Abban az
esetben, ha egyik szülő sem hívja vissza a fiút elkülönülő
védekezéséből, megteremtődik az alapja egy egész életre szóló,
szégyenen alapuló kapcsolati stílusnak és annak az elsöprő
érzésnek, mely szerint nem tartozik sehová, és senkitől nem kap
igazi szeretetet.[8]
A megszégyenített szelf internalizálódik. Így a gyermek
első narcisztikus sérülése az alapja minden jövőbeli
szégyenélménynek. Örökké hallani fogja ezt a bensővé tett szülői
hangot: A szüleimnek igazuk van, van valami _______ (rossz,
gyenge, értéktelen stb.) azzal kapcsolatban, hogy fiú vagyok.
Valami, ami azt akarja bennem, hogy olyan legyek, mint apu,
_______ (rossz, gyenge, értéktelen stb.).
A narcisztikus családban felnövő gyermekek gyakran alig
emlékeznek a gyermekkorukra, csak a bántások és az
elidegenedés, a becsapások és a fájdalmas félreértések homályos
történeteit idézik fel. Mély, de kimondatlan igazságtalanságot
éreznek. Mindent elsöprő érzés él bennük arról, hogy
valahogyan „ez nem igazságos”, de úgy tűnik, hogy senki más
nem veszi észre az igazságtalanságot. Úgy tűnik, mintha szüleik
titokban összeesküdnének azért, hogy valamilyen ismeretlen
célból tehetetlenné tegyék őket.

3. 1. ábra: Az apai kötődés kudarca

Azt várhatnánk, hogy a fiú az önmaga feletti szomorúság mellett

haraggal reagál erre azokkal szemben, akik megszégyenítették.
Azonban az ilyen családban ezek az érzések visszaszállnak a
gyermekre, és ő vállalja a felelősséget a megszégyenítő személy
tetteiért. Magára haragszik azért, mert „felzaklatta” a szüleit,
akik miatt „szomorúnak érzi magát”. A szomorúságnak és a
haragnak ez a megfordítása „megőrzi a szeretett személyt”
(Freud, 1917) a tisztelet és hatalom őt látszólag „jogosan”
megillető pozíciójában, ugyanakkor kisiklatja a gyermek
képességét arra, hogy felfogja és meggyászolja a szülő hibáját.
 Felnőtt klienseink különösen hajlamosak az önérvényesítési
kísérleteik során elszenvedett szégyenre, és ez a gátló reakció
öngerjesztő folyamatot indít el. Önérvényesítő énállapotuk
emlékképeihez testileg rögzült egy régi képzettársítás énjük
leértékeléséről. Vagyis a férfi megtanulta, hogy az
önérvényesítést ezzel a gondolattal társítsa: Légy felkészülve –
hamarosan kiábrándulsz.
A terápia során a kliensek különféle szavakat használnak
annak érzékeltetésére, mennyire „értéktelenek” az
önvérvényesítéshez. Újra meg újra „gyengének”, „törékenynek”,
„hibásnak”, „sérültnek”, „rossznak” és „nem szerethetőnek”
mondják magukat. Ezek a kritikus címkék a negatív szülői
üzenetek internalizálását jelzik. És e magukról szóló negatív
hiedelmekből alakul ki azután az önártó, önpusztító és
maladaptív felnőttkori magatartás szükségszerű öröksége.
Egy férfi így magyarázta e szégyen széles körű hatását az
életében:

Amikor megszégyenítenek, elveszítem

férfiasságérzetemet. Ha pedig elveszítem, mások ezt
észreveszik, és látják, hogy sebezhető vagyok. A
munkahelyemen több feladatot akarnak rám bízni, mert
képtelen vagyok megvédeni magam. Az edzőteremben a
férfiak közül néhányan esetleg ki akarnak kezdeni velem
szexuálisan. Még az édesanyám is észreveszi ezt a
szégyenteljes állapotot, és tőkét kovácsol belőle, hogy
megkapja, amit akar. Azt mondja: „Miért nem töltesz
velem több időt itthon?”
A narcizmus által érintett családban élő gyermeket az elhagyás
miatti megsemmisülés nyomasztó veszélye fenyegeti. Az
egyetlen megoldás – vagy pontosabban az alkalmazkodás,
amelyet meg kell tennie érzelmi túlélése érdekében – az, hogy
elfogadja és magáévá teszi azt az üzenetet, hogy gyönge és
férfiatlan vagyok. Azért, hogy megtagadja nemi és autonóm
szelfjét, a szülői szeretet és jóváhagyás látszatát kapja jutalmul.
Akármennyire lehangoló is lehet kisebbrendűnek tekinteni
magát, ez mégiscsak előnyösebb annak a traumának az
átéléséhez képest, amelyet a szülői kötődés elvesztése okoz.
Valójában ahhoz, hogy egy gyermek feladja személyisége
biológiai alapon nyugvó lényegi részét, a nemi identitását, olyan
erőteljes traumára, negatív hatásra van szükség, amely bizonyos
értelemben úgy tűnhet, ténylegesen magát a létét fenyegeti.
Klienseink újra és újra megvallják, hogy gyengének,
férfiatlannak és nem szerethetőnek érzik magukat, és egész
életükben sohasem érezték úgy, hogy valóban „látják” őket. Sok
kliens amikor megpróbálja megérteni, hogy szülei miért olyan
ambivalens módon fogadták el, ezt mondja: „Igen, tényleg úgy
gondolom, hogy bizonyos mértékig szerettek, de tudom, hogy
nem értettek meg.” Egy férfi így fogalmazott: „Tudom, hogy a
szüleim szeretnek, de igazán sohasem tapasztaltam meg, hogy
»ott állnának mellettem«. Azt mondják, szeretnek, de valójában
soha sincs olyan érzésem, hogy szeretnek.”
Az anyához fűződő ambivalens viszony felnőttkorban. A
homoszexuális férfiak gyakran egész életükön át túl erős
kötődést jelentő, mégis igen ambivalens viszonyt tartanak fenn
az anyjukkal, amelyet ellenséges függőség jellemez.
 Gyakran hallunk beszámolókat olyan anyákról, akik egyik
tekintetben túlzottan bevonódók voltak, mélyebb tekintetben
viszont nem voltak támogatók. Például miközben sok kliens
dicséri édesanyját kitartó támogatásáért és bátorításáért,
paradox módon hangot ad félelmének, hogy édesanyja szeretete
valójában feltételes. Elutasító és elnyomó anyjáról egy férfi azt
mondta: „A legjobb anya a világon, olyan sokat adott magából.
Sok anyagi értéket és egy csomó figyelmet kaptam tőle, de
sohasem töltötte be a szívemben levő űrt.”
Egy másik kliens így beszélt narcisztikus anyjáról:
„Édesanyámat nagyon érdekli az életem; szeret, de ha hibázom,
majdnem felrobban. Hirtelen én leszek a rossz fiú. Egyszerűen
teljesen értéktelenné válok.” Egy másik, tizenkilenc éves kliens
dicsérte az édesanyját, mert mindig támogatta, de „emlékszem,
hogy folyton kritizált. Hirtelen ellenem tudott fordulni, és akkor
gonosz volt.” Anyja távolságtartó működéséről egy tizenhat éves
kliens ezt mondta: „Édesanyám olyan, mint egy kitömött állat –
nem viszonoz semmit.”
Alkati beállítottság vagy bizonytalan kötődés? A
helyreállító terápián részt vevő férfiak közül sokan számolnak
be arról, hogy mindig is félénkek, bátortalanok és befelé
fordulók voltak, és az olyan művészi elfoglaltságokat
részesítették előnyben, mint a képzőművészet, a színház és a
zene. Majdnem általánosan kimaradtak a durva, rohangálós
játékokból. Túlságosan aggódtak a fizikai sérülések miatt, és
kerülték a veszélyes tevékenységeket.
Azonban az, amit általánosan veleszületett vérmérsékletnek
tulajdonítanak, néhány esetben a bizonytalan kötődés
következménye is lehet. Bowlby (1977) úgy gondolta, hogy a
biztos szelftudathoz egy „erősebbnek és/vagy bölcsebbnek”
tartott szülővel való kiegyensúlyozott kapcsolatra van szükség
(203.). Diana Fosha pszichológus a következőképpen foglalja
össze ezt az összefüggést: „Ha valaki biztonságban van, és így is
érzi magát, ez a magatartás szintjén a világ felfedezésének
szabadságában nyilvánul meg.” (2000, 35.) A bizonytalan
kötődés viszont szorongóvá és sebezhetővé teszi a gyermeket, és
megfosztja attól az érzelmi tartaléktól, amely a bizalom, a
kíváncsiság és bátorság kialakításához szükséges, ahhoz, hogy
felfedezhesse az anya hatókörén kívüli világot. Bowlby (1988)
rámutat, hogy annak a gyermeknek, aki valóban biztos szülői
kötődésében, kevésbé valószínű, hogy gátlásai lesznek a világ
felfedezése terén. Szó szerint ezt mondja: „A környezet
felfedezése, beleértve ebbe a játékot és a társakkal folytatott
tevékenységeket is, […] a kötődés [bizonytalanság] folyamatának
ellentéte” (121., kiemelés tőlem). Bowlbyhoz hasonlóan Jerome
Kagan (1994) úgy találta, hogy az a mód, ahogyan a szülők
kezelik gyermekeiket, befolyásolhatja azok bátortalanságának
mértékét.
Sok homoszexuális férfi úgy emlékszik vissza édesanyjára,
mint aki gyenge, labilis és érzelmi reakcióiban következetlen
volt. Az érzelmileg bizonytalan anyák egyéni szükségleteik
szerint lépnek kapcsolatba gyermekeikkel, így azok szorongók és
bizonytalanok maradnak. Ennek következményeként a fiúk
felelősnek érzik magukat anyjuk érzelmi stabilitásáért.
A homoszexuális irányultságú kliens jellemzően egy mindent
átjáró sebezhetőségről számol be. A bizonytalan kötődés
gyakran nyilvánul meg irracionális félelemben (lásd Nicolosi,
1991, 100.). Az egyik kliens szerint: „Gyerekként egyszerűen
egyedül és rémültnek éreztem magam, még akkor is, ha
mindenki más ott volt körülöttem. Féltem a sötéttől; mindig arra
gondoltam, hogy van valaki a szekrényemben vagy az ágyam
alatt.” Egy másik férfi ezt mondta: „A szüleim sohasem érték el
nálam, hogy biztonságban érezzem magam egyedül. Édesanyám
nem bízott bennem, nem bátorított. Édesapám talán
megpróbálta, de ő olyan rossz példa volt.”
A szülők támogató megnyilvánulásai gyakran hiányoztak,
következetlenek voltak, vagy (mint a következő kliens
beszámolójában) nem voltak hitelesek.

Már kicsi gyerekként is, amennyire vissza tudok

emlékezni, kerültem a sportokat, a versenyzést. Nem
mentem ilyesmit csinálni, inkább otthon maradtam.
Magányos, elszigetelt és félénk voltam. A bátyáim
csináltak ilyen dolgokat, rögtön beálltak, részt vettek, de
én félénken távol maradtam, és nem tettem ki magam
ilyen dolgoknak. Szomorú, otthon ülő, befelé forduló
gyerek voltam.
Anyukám mindig azt mondta nekem, hogy ügyes
vagyok, hogy bármit, amit akarok, meg tudok csinálni.
De én nem hittem neki. Azt hiszem, ő sem hitte el.

Amikor az apákat is gyengének vagy ellenségesnek találjuk, azt

is láthatjuk, hogyan lehetséges, hogy a szülők nem képesek
megadni a gyermeknek azt a következetes érzelmi támogatást,
amely az élethez való bátor, agresszív és nyitott hozzáálláshoz
szükséges. Egy alig bevonódó, érzelmileg közönyös apa egy
narcisztikus anyával közösen nem nyújt biztos érzelmi alapot a
fiúnak. Emiatt abból hiányozni fog a világ felfedezéséhez
szükséges bátorság, valamint az erő, a függetlenség és az
önállóság.
Ha a fiú biztosan kötődik szüleihez, képes eltűrni a
veszteséget, társai elutasítását, beleértve az olyan piszkálódást
is, amely gyenge sportteljesítménye miatt éri, vagy azért, mert
nem kifejezetten férfias. Az e kötődésből eredő biztonság életre
szóló védőhálót biztosít akkor is, ha az életben mások
cserbenhagyják.
Tehát az a feltevésem, hogy az általánosan biológiai okoknak
tulajdonított félénkség egyes homoszexuális férfiak esetében
valójában a bizonytalan kötődés következménye lehet.

Védekezések a negatív introjektum (belső

képzet) ellen:
A narcizmus és a hamis szelf
Tehát azt gondolom, hogy sok – talán a legtöbb – homoszexuális
irányultságú férfi esetében a nemi én sérülést szenvedett
gyermekkorban. Ez a sérülés, úgy vélem, a szégyenben
gyökerezik. Ezt az élményt úgy lehet érzékeltetni, ahogyan Walt
Whitman ír róla a Kézitükör-ben:

Kívül szép ruha;

Belül hamu és szenny.

Mivel képtelen elviselni a megszégyenített szelf okozta

értéktelenségérzést, a fiú két védekezési módot alakít ki: a hamis
szelfet és a narcizmust. Ez a két védekezési mód együtt
kárpótolja a fiút a megszégyenített szelf által okozott
hiányérzetért. A hamis szelf és a narcisztikus szelf nemcsak
túlélési taktika a jelen kölcsönhatásaiban való helytállás során,
hanem védekezés is bármilyen jövőbeli kötődésvesztés esetére.
E védekezési formák támogatják egymást, olyannyira, hogy
egyes szerzők egymás szinonimáinak tekintik őket (Johnson,
1987).
Miközben lehet érvelni amellett, hogy a narcizmus és a hamis
szelf valójában ugyanannak a jelenségnek két aspektusa,
diagnosztikai célból, illetve a hatékonyabb kezelés és a kliens
önismerete érdekében mi különálló és elhatárolható
jelenségként kezeljük őket.

A hamis szelf és a narcisztikus szelf

összehasonlítása
Hogy fenntarthassa elfogadottságérzését, és mivel olyan
családhoz tartozik, amely nem tekinti különálló személyiségnek,
akinek saját szükségletei vannak, a gyermek megalkuvó
identitást alakít ki. Amint egyik kliensünk fogalmazott: „Inkább
leszek »hamis valaki«, mint »senki«.” Annak érdekében, hogy
elkerülje a megsemmisülést, azt, hogy ő senki, belesimul a
családi rendszerbe, úgy, hogy szülei számára biztosítja azt a
hamis szelfet, amely szükségesnek látszik elismeréséhez. Ennek
természetesen az lesz az ára, hogy korlátozódik őszinte
önkifejezési és kapcsolatbeli kötődési képessége.
 A prehomoszexuális hamis szelf tömören fogalmazva a „jó
kisfiú”, a „kedves”, ártalmatlan, nem nélküli gyermek túlélési
alkalmazkodásának megjelenése. Azonban nagy árat kell fizetni
e személyiségért, mely a fiút megakadályozza abban, hogy
kifejezze természetes férfi törekvéseit, és kielégítse a saját
neméhez való kötődési szükségleteit. Ez a személyiség mély
érzelmi űrt okoz, és a személyben végső soron krónikus,
kielégítetlen vágyakozást kelt a mély emberi kapcsolatok iránt.
Felnőttkorban a jó kisfiú maradványtünete a „kedves
pasasban” érhető tetten. Az ilyen férfit gyakran „engedékeny”,
„passzív” és „szolgalelkű” emberként jellemzik. Egysíkú,
társfüggő, mások kedvét kereső személyiség, aki megrögzötten
igyekszik elnyerni környezete jóváhagyását.
A kedves pasast zárt testtartása árulja el, amely az
introjektált (befelé vetített) szégyent fejezi ki. Ez egy pajzs (miért
is ne szeretne mindenki egy „kedves pasast”?), amely a szelfmag
sérülése ellen védi a szégyen által megsebzett szelfet. A kedves
pasas általában kerüli a konfliktusokat, és hajlamos a
puhatolózó, korlátozott, védekező és túlkontrollált magatartásra,
mindezt merev, korlátolt egysíkúsággal ötvözve. Érzelmi
kényszerzubbonyba van kötözve, amelyben képtelen egészen
megismerni és megélni saját érzelmeit, vagy nyitottan befogadni
másokéit. Tétova és gátlásos, és különösen attól fél, hogy bántják.

Kielégíthetetlen igény: „Vegyenek észre”

A homoszexuális irányultságú férfiak másik gyakori védekezése
a narcizmus. A „kedves pasas” hamis szelfjével ellentétben a
narcisztikus stílus lenyűgöző, a feljogosítottság érzésével
párosul. A kedves pasas statikus, korlátozott és merev
magatartásához képest ez a férfi aktívnak és élénknek látszik.
Mindkét típus a várható szégyen elleni konstruktum, de a
narcisztikus stílust aktív-offenzív, a kedves pasast pedig passzív-
defenzív stílusnak tekinthetjük.
A narcisztikus stílus inkább többdimenziós, összetettebb és
érdekesebb, mint a kedves pasasé, de jellemzően sokkal
rámenősebb és bonyolultabb. Mivel állandóan arra érez
késztetést, hogy hasson másokra, a narcisztikus ember inkább
manipulálja őket a különleges figyelem elnyeréséért, ahelyett,
hogy hitelesen kötődne hozzájuk. Mindenekfelett egy idealizált
kép propagálása a fő gondja, és a különleges figyelem felkeltése
érdekében kifejtett erőfeszítései szükségképpen manipulációval
járnak. E mögött az a hatalmas illúzió rejlik, hogy át tudja
formálni a világot, a meleg identitású férfi esetében beleértve
ebbe a természet megkerülhetetlen nemi realitásainak az
átszabását is egy olyan új valósággá, amely jobban megfelel
vágyainak.
Az igazság is tárgya e manipulációnak: attól az erős
szükségtől hajtva, hogy élete jobb legyen, mint amilyen, éveket
szentel különböző illúziók hajszolásának. Idealizál embereket,
akik megfelelnek azon elképzelésének, hogy ő milyen szeretne
lenni. Valójában az idealizálás az alapja homoerotikus
vonzalmának: a narcizmusa szolgálatában áll, hogy kárpótolja
rejtett nemi szégyenéért és érzelmi ínségéért, amely
elszigetelődési törekvéseinek az eredménye.
Ama mértéktelen igényéhez képest, hogy észrevegyék, a
narcisztikus embert sohasem értékelik eléggé. Az életében részt
vevő embereket folyamatosan elidegeníti lankadatlan
feljogosítottságérzése. Mindig kész szembeszállni, ha úgy érzi,
mellőzik, bántják, nem értékelik vagy figyelmen kívül hagyják.
Az önmagába feledkezésben elmerülve valódi empátiára való
képessége korlátozottá válik. Mivel hamar áldozatnak érzi
magát, gyakran maradnak sértett és bosszúvágyó érzései. A
narcisztikus embert úgy jellemzik, mint „akinek soha semmi
nem elég”. „Mindig a saját útján jár”, s ennek az az ára, hogy
végül egyedül találja magát.

A szürke zóna és a homoerotika iránti vágy

Az érzelmi elszigeteltség csapdájában vergődő és a másokhoz
való hiteles kapcsolódás képességében korlátozott, saját
neméhez vonzódó férfi gyakran legyőzöttnek, megbántottnak és
cserbenhagyottnak érzi magát, ami az általunk szürke zónának
nevezett énállapotba hajtja.
A szürke zóna a csüggedés, a tehetetlenség, a kiábrándultság,
a magány és a gyengeség megtapasztalásának területe. Ezek az
érzések különösen nagy valószínűséggel fordulnak elő, ha az
érintett számára jelentős személyek egyike nem tesz eleget az ő
elvárásainak, amelyeket az emberek és kapcsolatok beszűkült
szemlélete miatt kialakult irreális, narcisztikus igényei alapján
hajlamos támasztani. Amikor ezek az elvárásai meghiúsulnak,
csalódottnak, megalázottnak, sőt értéktelennek érzi magát. Ilyen
időszakokban a legvalószínűbb, hogy a felszínre tör a
homoszexuális vonzalom.
 A homoerotika a férfiassággal való feltöltés ígéretes illúzióját
kelti, és tényleg azonnali érzelmi elmozdulást hoz, nagy
izgalommal és a lázadó felszabadultság érzésével, éles
ellentétben a szürke zóna lelohadt narcizmusának nyomott,
lehangolt érzelmeivel. A homoszexuális kiélés során az idealizált
férfiképmással (vagyis a másik személybe vetített idealizált
szelffel) való szimbolikus érintkezés ideig-óráig helyreállítja a
meggyengült önbecsülést. Az idealizált képmás a szelftárgy
szerepét tölti be, és a homoerotikus érintkezés átmenetileg
„megerősíti” a legyengült narcisztikus szelfet.
A disszociáció énvédő mechanizmusa. Klienseink körében
gyakran megfigyeltük a disszociáció énvédő mechanizmusát. Ez
az, amit Elizabeth Moberly (1983) eredetileg „védekező
elkülönülésnek” nevezett.
A disszociációt mint védekezést alkalmazó emberek
valószínűleg korai kötődési traumát éltek át az édesanyjukkal
kapcsolatban (Schore, 2003). Felnőttkorukban az eredeti
traumával társított bizonyos kiváltó ingerekre úgy válaszolnak,
hogy elszakadnak a külvilágtól, és egy csökkent éberséggel járó
állapotba kerülnek.
A kötődési traumával terhelt személy nagyon érzékennyé
válik a nemtetszést és visszautasítást jelző utalásokra, például
bizonyos hanghordozásokra, arckifejezésekre vagy apró
gesztusokra, különösen, ha jelentős személyek vagy múltbeli
jelentős személyeket reprezentáló emberek részéről tapasztalja
őket.
E célzásokat gyakran tudattalanul érzékelik, s ez váltja ki a
disszociatív választ. Ez az infantilis védekezés felnőttkorban
maladaptív, és egy sor másodlagos tünethez vezet. A klinikánkon
megforduló személyek körében a legjellegzetesebb maladaptív
válasz a más férfiakhoz való érzelmi kötődés képességének
hiánya, ebből következően pedig a homoerotikus fantázia és
vágy állandósulása.
A terápiás ülés során akkor tapasztaljuk a disszociáció
előfordulását, amikor a kliens nagy feszültséget hordozó
kérdéscsoporttal kerül szembe. A terapeuta azt látja, hogy a
kliens tekintete hirtelen élettelenné válik és elkalandozik, arca
kifejezéstelen lesz. Egy szubjektív mezőbe lép át, és egy ideig
elérhetetlen lesz. Ilyenkor a terapeuta azt észleli, hogy a kliens
nem vesz részt a munkában, nem figyel a tárgyra, miközben
érzelmi szintje nagyon lecsökken. Esetleg élettelen hangon
szajkózza ugyanazt a szöveget, amelyet éppen hallott, de
érzelmileg be van zárulva.
Hogyan segíti ki a terapeuta ebből az állapotból?
Elmondhatja neki, észrevette, hogy visszavonult; nem fenyegető
módon kifejtheti, hogy arckifejezése erről tanúskodik, közben
megkérve, hogy „térjen vissza az ülésre”. A terápia célja
tudatosítani a kliensben, hogy bizonyos célzások, beleértve a
nonverbális kommunikációt, hogyan képesek gátolni érzelmi
állapotait – különösen azt, hogy az egészséges asszertivitásból
miként juttatják el a szégyen beszűkült állapotába.
A kliens megtanulja, hogy vigaszt találhat a terapeutához
fűződő mellérendelt kapcsolatában, ha maga is dolgozik azon,
hogy ne csak az olyan pozitív érzelmeket szabályozzák együtt,
mint az öröm és a szeretet, hanem az olyan negatív érzelmi
állapotokat is, mint a szégyen, a rémület vagy a harag.
Projekció. A túláradó stressz elleni második védekezési
forma, amelyet tapasztalunk klienseinknél, a projekció. Ez már
akkor is megnyilvánult, amikor a fiú az apjára vetítette az
érzelmi szabályozás zavarát, amelyet anyjával kapcsolatban
tapasztalt.
A projekció infantilis énvédő mechanizmus, amely már
korán, az első életévben kialakul, amikor a gyermek egy traumás
eseményről belső képet hoz létre, melyet másokra vetít ki. E
nonverbális, preszimbolikus reprezentációknak az a
rendeltetésük, hogy felkészítsék és így védjék a gyermeket
minden hasonló traumától. A gyermek által felépített belső
konstruktumok alkotják aztán az ismétlési kényszer
jelenségének alapját. Az ismétlési kényszer túlélési és
megküzdési mechanizmusként bizonyos szociális utalásokra lép
működésbe.
Terápiás helyzetben olyan tudattalan utalások váltják ki ezt a
negatív projekciót, amelyek a klienst megszégyenítő emberekre
vonatkozó emlékeket hívnak elő. A legrosszabb forgatókönyv
esetén ez viszontáttételi reakciót vált ki, amely arra készteti a
terapeutát, hogy a kliens projekciójából fakadó várakozásnak
megfelelően reagáljon, tönkretéve ezzel a működő terápiás
szövetséget. A kritikus terápiás zsákutca hátterében gyakran a
terapeutára irányuló negatív projekció rejtőzik, amelyet „kettős
kötésnek” neveznek, s amelyet a „kettős hurok” terápiás
eljárással oldunk fel (lásd a második részt).
Addikció. Az előbbi két védekezést – a disszociációt és a
projekciót – korai gyermekkorban sajátítják el, ezért primitív
énvédő mechanizmusoknak nevezzük őket. Van egy harmadik
gyakori védekezés – a függőség –, amely később nyilvánul meg.
A számos férfi kliensünk előtörténetében jelen lévő korai
hangolódási zavar, amelyet az érintett becsapásként élt meg,
problémát okozott az érzelemszabályozásban. Mivel
személyekhez fűződő érzelmeit nem tudja irányítani, a saját
neme iránt vonzódó sok férfi használ kábítószereket, alkoholt,
vagy mutat kényszeres szexuális magatartást. Miután képtelen
változtatni belső szorongásán, kényelmes és gyors
alternatívaként hangulatmódosító lehetőségeket választ önmaga
belső irányításának érdekében.
Sok férfiban ott él az a tudattalan remény, hogy az azonos
neműekkel folytatott erotikus kapcsolat visszahozza a
biztonságos szülői kötődés szimbiotikus gyönyörűségét. Egy
tizenkilenc éves férfi tömören így írta le „alapfantáziáját”: „Egy
nagy férfi ölében szeretnék ülni, és soha fel nem ébredni.”
A kábítószerek, az alkohol és a szex azonnal enyhítik a belső,
szégyenalapú szorongást. A szerhasználat és a szexuális
partnerek váltogatása átmeneti enyhülést ad érzelmi üresség,
személyes alkalmatlanság és krónikus depresszió esetén.
Mindezek azt a célt szolgálják, hogy eltereljék a személy
figyelmét arról, hogy alapvetően képtelen hiteles érzelmi
kötődést teremteni.
Annak a hajlamnak a létezését, melynek következtében
valaki a szexet használja a mély elidegenedés fájdalmától való
megszabadulásra, megerősíti a nagy balett-táncos, Rudolf
Nurejev egykori szeretője. Ezt mondta néhai szerelméről: „Olyan
volt, mintha lett volna valami belső magány, valami
elutasítottságérzés, amelyet sohasem tudott leküzdeni, és ezt a
vad erotikát azért provokálta, hogy egy kis időre elrejtőzzön
mindezek elől.” (Segal, 2007)
A szerhasználat és a szexuális függőség, különösen ha
ismeretlen partnerekről van szó, szintén kielégíti a lenyűgözésre
és mindenhatóságra irányuló késztetést; ezek a valóság
korlátaival való gyerekes szembeszegülés cselekedetei.
Megerősítik azokat az illúziókat (hamis pozitív észlelések),
amelyek támogatják a törékeny szelférzetet.
A szexuális vagy egyéb addiktív magatartást jellemzően
valamilyen elvárás be nem teljesülése miatti csalódás váltja ki
egy bizonyos pillanatban, különösen amikor egy másik férfi
megsérti a kliens méltóságát, vagy amikor a kliens azt
tapasztalja, hogy csalódást okozott egy anyafigurának. A hirtelen
lehangolódással szembekerülve, amely haragot kelt az
alkalmatlan szelf iránt, a férfi valamifajta önszabályozó, rituális
jellegű játszmát keres.
Azonban minden más narcisztikus játszmához hasonlóan a
függőség is képzeletbeli választási lehetőség. Hosszú távon sem a
szex, sem az étel, sem a kényszeres hiperaktivitás, sem a
„kikapcsolódás” és „szórakozás” késztetése nem fogja elnyomni
az érzelmi egyensúlyzavar okozta szorongást. A játszma után
visszatér az egyensúlyzavar.
Klienseink körében különösen gyakori, hogy a szexuális
izgalmat választják a lehangolt állapotból való kitörésre. A
homoszexuális irányultságú kliens a disszociális szexualitást
(személytelen légyott) használja arra, hogy megrendszabályozza
krónikus depresszióját. A szexuális magatartás azonban nem
érinti a depresszió magját.
A terápia egyik alapvető célja csökkenteni a kliens arra
irányuló késztetését, hogy a személytelen szexet alkalmazza
önszabályozásra és az érzelemszabályozás hiteles,
kapcsolatközpontú formáinak helyettesítésére.
A meleg identitás négy szakasza
A 2. fejezetben részletesen leírtuk a nemi identitáshiányt
eredményező két szakaszt, amelyet kibővíthetünk a férfiasság
erotizálásának és a meleg identitás társadalmi szerepének
további fázisaival.
Az első szakasz, vagyis a bizonytalan kötődés eredménye a
disszociáció és a projekció; itt a „jelentős másik” az anya. A
második fázis a nemi azonosságtudat kifejlődéséé (ez a szakasz
megközelítőleg másfél és hároméves kor között zajlik); ekkor az
apához fűződő kapcsolat kialakulásának meghiúsulása nemi
identitáshiányt okoz. A harmadik (erotikus) fázisban (amely
körülbelül öttől tizenegy éves korig tart) a jelentős személyek a
kortársak és a testvérek, akik gyakran traumatikusan
ellenségesek és elutasítók. Itt a következmény az erotizálással
való védekezés, amely a homoszexualitásban nyilvánul meg. A
negyedik lépcsőfok a társadalmi szakasz, amikor – jellemző
módon a második évtized elejétől a közepéig – jelentős
társadalmi és kulturális erők vezetik be a meleg identitás
fogalmát. Ennek eredménye, hogy az érintett „melegnek”
mondja magát múltbeli tapasztalatai „narratív magyarázatának”
kísérleteként.
1. fázis 2. fázis 3. fázis 4. fázis
Bizonytalan Nemi Erotika Társadalmi
kötődés identitás szerep
A jelentős Anya Apa Társak/testvérek Társadalmi/
másik kulturális
Életkor Első év 1,5–3 év 5–11 év A tízes évek
közepe
 1. fázis 2. fázis 3. fázis 4. fázis
Bizonytalan Nemi Erotika Társadalmi
kötődés identitás szerep
Eredmény Disszociáció Nemi Homoszexualitás „Meleg
mint identitáshiány vagyok”
védekezés
Projektív
identifikáció

3. 2. ábra: A meleg identitás négy fázisa

Egy eltérő modell: a nemi identitás

kialakulása után
létrejövő homoszexualitás
Eddig a pontig modellünk úgy magyarázza a homoszexuális
állapotot, mint a másfél és hároméves kor között tartó nemi
identifikációs fázis teljesítésének kudarcát. E szakasz sikeres
esetben azt eredményezi, hogy a fiú többé már nem azonosul az
anyjával, hanem biztonságosan azonosul az apjával. Ez a modell
helytállónak bizonyult a klinikánkon az elmúlt húsz év során
megfordult homoszexuális kliensek többsége esetében.
A kezelésünkön járt férfiak körülbelül húsz százalékánál
azonban egy ettől élesen eltérő klinikai kép fordul elő.
Az azonos neműekhez vonzódás „nemi identifikáció előtti” és
„nemi identifikáció utáni” típusának megkülönböztetése
némiképp hasonlít ahhoz, amikor a pszichoanalízisben
preödipális és posztödipális modellekről beszélünk. A
posztödipális/nemi identifikáció utáni modellben elméletünk
szerint a fejlődési trauma később következett be, és szélesebb
spektrumú befolyást gyakorolt – itt elsősorban olyan károsodás
jön szóba, amely a latencia-időszakban (5–12 éves korban) érte a
szelfet.
Feltételezzük, hogy a nemi identifikáció utáni típusú kliens
sikeresen teljesítette a nemi identifikációs fázist, de később átélt
egy másfajta traumát, amelyre adott válaszként a homoerotikus
vágy lett a tanult érzelemszabályozó eszköz. (Önmagában ez a
„nemi identifikáció utáni” forgatókönyv nem szükségképpen
érinti a nemi identitást.) Ezek a kliensek férfias tulajdonságokkal
rendelkeznek, nőies magatartás nélkül, nem látszanak
melegnek, mégis nyugtalanító igényt éreznek magukban a
férfiaktól kapott érzelmekre. Az ilyen kliens kifejezetten
vonzódik szexuálisan a nőkhöz, de alig vagy egyáltalán nem
érdekli a nők barátsága. Csak az érdekli, hogy „pasasok körül
legyen”, és e tekintetben úgy viselkedik, mint egy latencia-
időszakban levő fiú. Képes arra, hogy meglehetősen jó viszonyt
alakítson ki heteroszexuális férfiakkal, de úgy érzi, nem tudja
nyíltan megosztani velük homoszexuális vonzódásával való
küzdelmét.
A nemi identifikáció utáni trauma kiváltója jellemző módon
valószínűleg egy idősebb fivér, az apa, kegyetlen és kötekedő
iskolatársak, szexuális abúzus vagy egy nagyon bomlasztó,
„őrjítő” anya lehet, aki erős félelmet és haragot keltett benne,
amelyet a kliens most általánosítva minden nővel szemben
alkalmaz, és amely távol tartja a velük való minden mélyebb
kapcsolattól. Ezek a férfiak „rendes pasasoknak” tűnnek, de
világosan látható rajtuk a férfiasságukat illető bizonytalanság.
Nem a mások férfias tulajdonságai iránti vágy hajtja őket az
azonos neműek felé, hanem félelemcsökkentő, megerősítő
férfias támaszt és vigasztalást keresnek belső bizonytalanságuk
ellen.
E típusnál nincs valódi, mély sérelem az apával kapcsolatban
– a kliens jellemző módon mégis gyengének vagy
eredménytelennek látja apját, mivel nem volt meg benne az az
erő, hogy megoltalmazza gyermekét gorombáskodó bátyjaival,
kegyetlen, kötekedő iskolatársaival vagy bomlasztó,
elbizonytalanító anyjával szemben. „Elég jó” volt a kötődéshez,
de nem tudta megvédeni fiát az ismételt traumáktól a latencia-
időszakban.
Néha e múltbeli, visszaélésekkel terhelt kapcsolatok
„megismétlődnek” az ilyen férfi homoszexuális fantáziáiban és
abban a kapcsolattípusban, amelyet partnerénél keres.
Ugyanakkor az kevésbé valószínű, hogy függővé válik a
melegpornográfiától, mivel a férfitestnek önmagában számára
nincs akkora szexuális vonzereje. Inkább férfiként való
megerősítést keres, néha egy fiatalos, finom, fiús, passzív (és
nőiesebb) típusú férfinál. Itt a partnerben keresett kép nem egy
idealizált férfié (amelyre a „nemi identifikáció előtti” típusú
kliens a leginkább vágyik), hanem egy olyan férfié, aki az ő
elvesztett, ártatlan, fiatalabb énjét jeleníti meg.
A 3. 1. táblázatban áttekintjük a férfi homoszexuálisok két
típusa közötti fő különbségeket.

3. 1. táblázat:
Fő különbségek a nemi identifikáció előtti és utáni típusú férfi
homoszexuálisok között
 NEMI IDENTIFIKÁCIÓ ELŐTTI NEMI IDENTIFIKÁCIÓ UTÁNI TÍPUS
TÍPUS A kliensek körülbelül 20 százaléka*
A kliensek körülbelül 80
százaléka*
* (Feltételezzük, hogy ez a százalékos arány jellemzi az általános homoszexuális
népességet.)
Általános benyomás
Nőiesség vagy férfiatlan Férfias, átlagos férfi;
törékenység jellemzi. általában elégedett a testével.
A pszichoterápián részt vevő többi kliens
különösen vonzódik hozzá. Magasabb
csoportbeli státuszt élvez.
Merev, kényes, feszélyezett. Erőtől duzzadó, laza, nem foglalkozik a
testével.
A kezelési tervvel kapcsolatos magatartás
Érzékeny, érzelmes, változékony Racionalizáló, intellektuális védekezési
hangulatú, szeszélyes. módokat alkalmaz; előnyben részesíti a
kognitív megközelítést.
Értékeli a célokat, célkitűzéseket és
előmeneteli beszámolókat.
Rugalmas; szembe tud nézni a félelmeivel, és
vállalja az új kihívásokat.
Narcizmus
Érzelmileg könnyen sérül, Nagyobb rugalmasság jellemzi, kevésbé
megbántódik, összeomlik, könnyen sértődik, meg tudja hallgatni a
megalázottnak, bántalmazottnak kritikát.
érzi magát.
Kielégítetlen szükségletek
Férfiidentitás és érzelmi Férfi érzelmi szükségletek.
szükségletek.
A fejlődési trauma legfőbb forrása
Az apa (leggyakrabban gyenge, Ellenséges, zsarnok apa vagy idősebb fivér,
vezetésre képtelen; kevésbé vagy erősen bomlasztó („őrjítő”) anya.
gyakran ellenséges/zsarnoki).
Az apához fűződő viszony
Traumás apai ártalom. Az apa (minimális mértékben) megfelelő volt
Narcisztikus sérülés; a fiú mély az identifikációhoz/kötődéshez, de nem tudta
neheztelést, fájdalmat, megvédeni a fiút a trauma forrásaival
megvetést érez. szemben.
Az apához fűződő kapcsolat Az apjához fűződő kapcsolatot könnyebben
helyreállítása nagyon ritkán helyre tudja állítani.
fordul elő.
Az anyához fűződő viszony
Nagyobb összefonódottság az Kisebb összefonódottság az anyával;
anyával; intenzív, ambivalens csekélyebb érzelmi függőség; az anya
kapcsolat, az anya könnyen általában kevésbé könnyen zaklatja fel.
felzaklatja.
Nőkhöz fűződő viszony
Csekély vagy semmilyen Határozott vonzalom a nőkhöz (ha gyenge is),
szexuális vonzódás a nőkhöz. de erős félelem a szexuális meg nem feleléstől.
Könnyen létesít és tart fenn Nem mutat ugyanolyan vonzódást és
barátságot nőkkel. érdeklődést aziránt, hogy barátkozzék nőkkel.
A többi férfihoz fűződő viszony
Több férfiautoritás-probléma; Kevesebb férfiautoritás-probléma;
gyanakvó, igazságtalanságra egészen jó férfibarátságok az előzményekben,
számít; de ezek szexuális dimenziót ölthetnek.
szoros férfibarátságok hiánya.
Valódi szelf – hamis szelf
Mindent átható hamis szelf; Nincs hamis szelf;
a valódi szelf megtalálásának és sokkal inkább kész arra, hogy a férfiakkal a
az abban való megmaradásnak a valódi szelfből kiindulva kerüljön kapcsolatba.
nehézsége.
Prognózis
Nehezebb terápia, lassabb Gyorsabb terápia, jobb prognózis.
változás;
több bizalmi kérdés;
sokkal hosszabb ideig
tartózkodik majd az „exmeleg
szinten”.
 4. A homoszexualitás mint ismétlési
kényszer
Mindig az tűnt megoldásnak a fájdalmamra, hogy
keresek egy másik pasast, de ez sohasem jött be.

A homoszexualitás elrabolta az életemet, és kiüresít.

Igazából éppen az nem enged megszabadulni a
fájdalomtól, amit arra használok, hogy enyhítsem a
fájdalmamat, és eltereljem róla a figyelmemet.

A pszichoanalízis elmélete úgy határozza meg az ismétlési

kényszert, mint egy múltbeli traumatikus esemény folyamatos
újrateremtését. A traumatikus helyzet jelképes újrajátszásával
az érintett tudattalanul a végső győzelmet és mély sérülésének
megoldását keresi. És ilyen módon újrateremti „itt és most az
eredeti, traumatikus kudarchelyzetet, abban a reményben,
hogy ez alkalommal talán jobb lesz a kimenetele” (Stark, 1994a,
23.).
Az ismétlési kényszer három elemet tartalmaz:

1. Kísérlet az önuralomra.
2. Az önbüntetés egyik formája.
3. A háttérben meghúzódó konfliktus megsemmisítése.
Az alábbiakban megnézzük az ismétlési kényszer e három
elemét, és azt, hogy miként nyilvánulnak meg a homoszexuális
játszmákban.

Az önuralom szimbolikus kísérlete

Amit a pszichoanalitikus irodalom az önuralom kísérleteként
említ, mi „helyreállítási késztetésnek” nevezzük. Ez a
helyreállítási kísérlet erőfeszítés egy félelmetes tárgy, egy
elérhetetlen férfi (általában az apa) meghódítására és
szeretetének megszerzésére, és így a férfiasságban, erőben és
önbizalomban való részesülés által pótolja a hiányolt férfi
megerősítést.
Az ismétlési kényszer abban nyilvánul meg, hogy a kliens
eltántoríthatatlanul arra tesz kísérletet, hogy uralmat szerezzen
az elérhetetlen férfi felett, még akkor is, ha e kísérletek mindig
ellentétesnek bizonyulnak saját érdekeivel. Az ismétlési
kényszer valamennyi formájához hasonlóan ez is egy képzelt
lehetőség – az érzelmi megoldás érdekében végzett hiábavaló,
ismétlődő kísérlet.
Az a félelmetes előérzet sarkallja e férfiakat a homoerotikus
viselkedés révén elért beteljesülés és érzelmi intimitás
hajszolására, hogy férfiszerepük megerősítése szükségszerűen
meghiúsul és megaláztatással végződik. Ahelyett, hogy
szembenéznének a múltbeli fájdalommal, inkább a ritualizált
újrajátszást választják, remélve, hogy az összes korábbi
alkalommal szemben ezúttal végre megkapom, amit akarok;
ezzel a férfival meg fogom találni magamnak a férfierőt, és most
végre el fog tűnni a gyötrő belső ürességérzés.
Az ismétlési kényszer egyetlen szempontból egészséges,
helyreállító késztetés, amely cselekvésre sarkall: annak
kísérleteként, hogy az érintett győzelmet szerezzen egy korábbi
megalázó tapasztalata fölött. De mivel narcisztikus eredetű
illúziók megnyilvánulásáról van szó, az ismétlési kényszer
vereségre van ítélve: a korai kötődési veszteség megoldásának
kísérlete erotikus élmény megvalósításával nem lesz sikeres.
Az egyik kliens a következőképpen beszélt a kötődésvesztése
miatt érzett reményvesztettségéről:

Sohasem tudok elég közel kerülni a férfitesthez.

Bármennyire közel vagyok is, sohasem vagyok elég
közel. Bonyolult, lehetetlen dolgokat képzelek el, hogyan
tudnék egy férfihoz annál közelebb kerülni, mint az a
valóságban lehetséges. A zokni szeretnék lenni a lábán;
az ing a hátán…, de ez még mindig nincs elég közel. A
tetoválás szeretnék lenni a bőrén, benne akarok lenni a
másik férfi péniszében, a másik férfi pénisze szeretnék
lenni. De ez még mindig nincs elég közel! Ez lehetetlen.
Azt szeretném megkapni a másik férfitól, amiről úgy
érzem, hogy hiányzik belőlem.
A fájdalmamért a szexuális feloldódással kárpótolom
magam, de végső soron a következő valósul meg:
sohasem kerülök elég közel! Még elképzelt helyzetben
sem; a maszturbáció csak fokozza ezt. Sohasem tudok
elég közel kerülni ahhoz, hogy lecsillapítsam amiatti
 fájdalmamat, hogy el vagyok választva – más – alig más
férfiaktól.
Miért nem tudok elég közel kerülni? A szégyen miatt.
Szégyen azért van bennem, mert olyan közel akarok
kerülni. Ez az erős vágy az, ami elválaszt a többi férfitól.
A szégyen az ellenség. Nem a homoszexualitás, hanem a
szégyen.

Az önbüntetés egyik formája

A homoerotikus kapcsolat iránti késztetés hátterében a
nemiségen alapuló szégyen húzódik meg, amellyel együtt jár az
értéktelenség és szerethetetlenség érzése. Elkerülhetetlen, hogy
a megszégyenítőkkel szemben harag alakul ki, amely a szelf
ellen fordul, valamint megfogalmazódik az a kétségbeejtő
gyanú, hogy az élet sohasem lesz jobb. Az egyik kliens ezt így
fogalmazta meg:

Amikor szexuálisan együtt vagyunk egy pasassal, nem

törődöm azzal, mi történik; tudom, hogy utána gyűlölni
fogom magam, de nem törődöm vele. Önpusztító
üzemmódban működöm ilyenkor; azt mondom,
mindenki „le van…”, beleértve magamat is.

Az ismétlési kényszer önártó, önbüntető vonása a szégyen miatt

kialakuló torzulások eredménye: azé a hamis negatív
hiedelemé, hogy valahogyan tényleg rá kellett szolgálni erre a
szégyenre.
 Sok esetben az ismétlési kényszer alattomos játszmává válik,
amely fokozatosan felemészti a kliens érzelmi tartalékait.
Megragad e kényszerben, mert nem kerekedett felül azon a
sérelmen, amelyet cserbenhagyói okoztak neki; valójában
„életben tartja a megszégyenítőt” azzal, hogy újabb
megszégyenítők bántásának teszi ki magát. Természetesen
abban az illúzióban tesz így, hogy ez alkalommal tényleg
szeretni fogják, megerősödik, és így védelmet nyer. Mégis, azzal,
hogy egy másik férfit tesz meg narcizmusa tárgyává, hogy
oltalmat kapjon, eggyel több személynek adja meg a hatalmat
arra, hogy visszautasítsa, megalázza őt, és hogy miatta
értéktelennek érezze magát. De tényleg azt hiszi, hogy „csak
erről” a mostani új férfiról van szó.
Amikor a megszégyenítő forgatókönyv újra és újra
lejátszódik, ez csak megerősíti benne azt a meggyőződést, hogy
valóban reménytelen áldozat, és végérvényesen érdemtelen a
szeretetre.
Azt, hogy homoszexuális kiélései valójában ismétlési
kényszerek, és nem a szerelem egy szabadon választható
formájáról van szó, az „adrenalinfröccs” leplezi le, amelyet
elemi erejű félelem jellemez (és fokoz még tovább). Meleg
férfiak gyakran számolnak be arról, hogy olyan férfiak vonzzák
őket, akiktől félnek, vagyis újraélik az elérhetetlen apához
fűződő kapcsolatot. És valóban, a melegek körében egész
szubkultúrája van a nyilvános szexnek, amikor abban az
izgalomban találnak élvezetet, hogy olyan helyeken zajlik
(például parkokban, nyilvános illemhelyeken, autós büféknél),
ahol az erotikus hajtóerőt a felfedezéstől és a megalázó
lebukástól való félelem jelenti.
A szodómia aktusa már önmagában mazochista. Az anális
közösülés – mint eredeti testi mivoltunk megbecstelenítése –
egészségtelen és anatómiailag romboló hatású, károsítja a
végbelet, és betegséget terjeszt, mert a végbél szövetei
sérülékenyek és pórusosak. Továbbá az aktus megalázóan hat a
férfi méltóságára és férfiasságára.

Egy háttérben meghúzódó konfliktus

kerülése:
védekezés a gyász ellen
Az ismétlési kényszer két ellentétes eleme – annak a tévhitnek
az átélése újra meg újra, hogy az érintett rászolgált a
megszégyenítésre, és annak az illúziónak az ismételt átélése,
hogy ez alkalommal úrrá lesz a szégyenen – azt célozza, hogy
megvédje a klienst annak fájdalmától, hogy szülei érzelmileg
magára hagyták.
Egy olyan gyermeknek, akinek a szülei alapvetően rosszul
viszonyultak legmélyebb szükségleteihez, valamilyen
védekezésre van szüksége, hogy valóban felfogja és igazán
átérezze „annak szörnyűségét, mennyire rosszul is mentek a
dolgok” (Stark, 1994a, 136.).
A belső dráma kényszeres újrajátszása nem engedi a
kliensnek, hogy meggyászolja annak elvesztését, amit korábban
megtagadtak tőle. Ezért az ismétlési kényszer lényegében a
gyász elutasítása.
Bloch (1984) elismeri e cserbenhagyottsági-megsemmisülési
traumának – az attól való félelemnek, hogy az illető „semmi” – a
mélységét, és úgy írja le a homoszexuális férfi „fantáziáját arról,
hogy ő »egyszerűen a valódi természetét valósítja meg«, vagy
hogy »így született«”, mint olyasvalamit, ami „annak a […]
meggyőződésének a szolgálatában áll, hogy élete a vélt
identitása megőrzésén múlik” (53.).
A szexualitás kényszeres kiélése – nagyfokú drámaiságával
és az infantilis kielégülés ígéretével – nagyon alkalmas a
gyerekkori cserbenhagyás emlékei elleni védekezésre. A
„bárcsak megkaphatnám ezt a férfit, hogy jobban érezzem
magam a bőrömben” eltereli a figyelmet a gyerekkor valódi
tragédiájáról, amelyre a gyötrő üresség volt jellemző.
A terápia feladata, hogy felfedje a kliens előtt az ismétlési
kényszert. Fel kell ismernie a rejtett, háttérben meghúzódó
illúziókat és tévhiteket. Ha számításba veszi és megérti ezeket,
szembesülhet szülei korlátaival és a korai kötődésvesztésekkel.
Klinikai tapasztalatunk alapján a kliens leginkább egy olyan
időszakban kész felhagyni az ismétlési kényszerrel és
szembenézni gyászával, amikor egy narcisztikusan szeretett
tárgy elvesztését éli át. Akkor áll a leginkább készen arra, hogy
konfrontálódjon múltja veszteségeivel, amikor önártó
magatartása a kérlelhetetlen valósággal való összeütközéshez
vezeti. Ilyenkor gyakran az üresség és szomorúság mély érzését
találja magában eltemetve. Ez a felfedezés jelzi az eredményes
gyászmunka kezdetét.
A gyászmunka gyakran összefügg az apa emlékével:

Miért gyászolok? Gyászolom a férfiakkal való kapcsolat

hiányát. Mi az oka a köztem és más férfiak között
húzódó választóvonalnak? Apára gondolok. Apa
nagyszerű ember, de az érzelmi kapcsolatteremtés nem
erőssége. Nem beszél érzésekről. Szerettem volna
képesnek lenni arra, hogy kimutassam neki, ami a
szívemben van, és rávenni, hogy meghallgasson, s
éreztesse velem, hogy meghallotta és megértette, amit
mondtam. Apa kikapcsol; elalszik, amikor erre a témára
kerül sor.
A lánytestvérem is észrevette ezt, úgy gondolja, azért
van, mert ő nem érdekli apát. Nincs igaza, ez apa
korlátainak a jele. És mi mindannyian ezt gyászoljuk. Én
különösen gyászolom ezt a korlátozottságot – ezt a
hiányt.
Amikor viszont megpróbálom elkerülni a gyászt, ez
rosszul sül el mindenben, amit teszek. Amikor elhárítom
ezt az érzést, amikor belevetem magam a szégyenbe,
amikor fantáziálok és maszturbálok, csak még nagyobb
szégyennek teszem ki magam. A szégyen depresszióhoz,
a depresszió szexuális kiéléshez, ez pedig a többi férfitól
való elszigeteltség még erősebb érzéséhez vezet.
És ez a kör forog tovább és tovább.
Konfliktuskerülés narcisztikus
feljogosítottság révén
Egy negyvenöt éves sebész, dr. M. sohasem kapott elismerést az
apjától, és lelke mélyén férfiatlannak és szeretetre méltatlannak
érezte magát. Összebarátkozott egy huszonöt éves
orvostanhallgatóval, Connorral, és olyan karrierlehetőségeket
ajánlott fel neki oktatókórházában, amelyekre nem szolgált rá
és nem volt felkészülve, ezenkívül pedig sok nagy összegű
„prémiumot” juttatott neki, akár saját állása kockáztatásával is.
Tudatos szinten dr. M. csupán „valamennyi hálát és
megbecsülést” várt el viszonzásul. Valójában – Eli Siegel (1971)
megfogalmazásával élve – azt akarta, hogy „bálványozzák”.

KLIENS (Zavartan és idegesen.) Connor az utóbbi időben

egyáltalán semmi figyelmet sem szán rám. Semmi
érdeklődést vagy törődést nem mutat irántam.
Továbbra is foglalkozom vele, segítő kezet nyújtok
neki – még meg is alázkodom előtte –, de nem
kapok semmilyen viszonzást.
TERAPEUTA Mit érez, amikor ezt mondja?
KLIENS Hálátlanságot és árulást.
TERAPEUTA Igen, de belül milyen érzése van?
KLIENS Fájó.
TERAPEUTA Értem. Figyeljen most erre!
KLIENS (Mély sóhaj, hosszú szünet.) Mély szomorúság.

Dr. M. „mély szomorúságáról” végül is bebizonyosodott, hogy

nem annyira az okozta, hogy Connor képtelen volt hálát
mutatni, hanem az, hogy Connor nem teljesítette dr. M. azon
narcisztikus elvárását, hogy a fiatalamber viselkedése jó
érzéssel töltse el önmagával kapcsolatban. dr. M. mély
szomorúsága annak következménye volt, hogy kimerültek a
védekezési lehetőségei egy sokkal mélyebb veszteség átélésével
szemben, amely veszteség az újra és újra eljátszott drámája
mögött húzódott meg.
A terápiás ülésnek ezen a pontján a terapeuta finoman
elkezdheti értelmezni a kapcsolat narcisztikus természetét.
Például dr. M.-et meg lehet kérdezni, hogy Connor nem
emlékezteti-e valakire a múltjából. Az ezzel kapcsolatos
érdeklődés esetén dr. M. esetleg fenyegetve érzi magát, és újra
védekezhet az értelmezés ellen, esetleg úgy érzi, a terapeuta
elárulta. Kedvezőbb esetben viszont feladhatja Connorral
kapcsolatban azt az illúzióját, hogy általa jobb véleménnyel
lehet magáról, és elkezdhet dolgozni a megoldáson.
A homoszexuális játszma csakugyan nagyon
ellenállhatatlan: radikális elmozdulást kínál a kimerült érzelmi
állapotból, kiemeli a férfit a depresszióból egy intenzív,
ösztönös izgalom csúcsára. Azzal, hogy képes kezelni a belső
egyensúlyzavart, elvonja a figyelmet a mélyben rejlő fontosabb
kérdésekről – konkrétan arról az egészséges fejlődési feladatról,
hogy érvényre juttassuk valódi nemiségünket.

Az ismétlési kényszer feloldása

Ahogy a kliensek haladnak a terápiában, gyakran ráébrednek
arra, hogy érzelmi konfliktusaik rituális újrajátszását az az erős
szükséglet motiválja, hogy úgy őrizzék meg a dolgokat, ahogy
vannak, még akkor is, ha „a dolgok, ahogy vannak”, valójában
ártalmasak számukra.
A beteljesülést nem hozó kísérletekhez képest – a
traumatikus kudarc ismétlése helyett – van egy egészségesebb
választási lehetőség: gyógyító kapcsolatokat tudnak kialakítani,
amelyek azt az esélyt kínálják, hogy felnőttkorukban végre
megtegyék azt, amire gyerekként nem voltak képesek,
nevezetesen, hogy tudatosítsák és igazán meggyászolják
veszteségüket.
Amikor a kliens találkozik azzal a ténnyel, hogy
nemkívánatos magatartása valójában ismétlési kényszer,
szembenéz annak valóságával, hogy a boldogságot és a
beteljesülést sohasem lehet másoktól „importálni”. E tény
tudatosítása gyakran nyitottá teszi a klienst a szükséges
gyászmunka elvégzésére.
Miután elfogadta azt a traumatikus igazságot, hogy szülei
sohasem „látták”, az ismétlődő szexuális kiélés csapdájában
levő egyik tizennyolc éves kliens bevallotta (a terápia fájdalmas
érzelmi munkájával kapcsolatban), hogy ez tényleg jobb, mint
benne maradni a többi férfiról való fantáziálás végtelen
körforgásában. „Inkább sírnék – mondta –, mintsem hogy
folytassam a maszturbálást.”
Sok kliens a terápia testmunkája révén felismeri, hogy a
férfiakkal való kapcsolatépítéssel olyan önártó módon
próbálkozott, amely megvédi a mély gyász átélésétől. A
homoerotikus kapcsolaton keresztül megoldást keresnek arra
az erőteljes és nagyon is normális emberi szükségletre, hogy
egy másik férfi ismerje és szeresse őket. Homoszexuális
magatartásuk mélyén a hiteles kötődés létrehozására irányuló
egészséges késztetés munkál.
Számukra annak az álomnak a feladása jelenti a kihívást,
hogy találnak egy férfit, aki biztosítja számukra a belőlük
hiányzó férfiasságot. Ehelyett reális módon – kölcsönösség és
nem idealizálás alapján – kell befogadniuk férfiasságuk
megerősítését.
 5. A homoszexualitás mint késztetés
a helyreállításra
Nem értékelem azt a férfit, aki nem indít be.

Amikor egy férfit a narcizmus tárgyává teszek,

„felélem”.
Ez a tett embereket tesz tönkre, és tönkretett engem
is.

Az egodisztóniás (énidegen) homoszexuális irányultságú

férfiakkal (akik nem fogadják el homoszexuális irányultságukat –
a szerkesztő megjegyzése) végzett klinikai munka több mint húsz
éve alatt arra jutottam, hogy a homoszexuális kiélést a
helyreállítás egy formájának látom. A helyreállításra irányuló
késztetés általános fogalma jól meg van alapozva a
szakirodalomban. Nem egyébről van szó, mint a hiány pótlására
tett tudattalan kísérletről. Úgy is mondhatnánk, „a számla”
szimbolikus „rendezéséről”. Esetünkben a saját neméhez
vonzódó férfi az azonos neműekkel kapcsolatos kielégítetlen
érzelmi szükségleteit (figyelmesség, gyengédség és megerősítés)
és a nemi identifikáció hiányát homoerotikus viselkedéssel
próbálja orvosolni (Nicolosi, 1991, 93.).
 A homoszexuális kiélés átmenetileg enyhíti azt a stresszes
énállapotot, amelyet ismételten megfigyelünk klienseinknél,
leginkább azt a szégyenteli énállapotot, amelyet gyakran követ a
„szürke zóna” depressziós hangulata. A homoszexuális kiélés
(acting out) e férfiak számára kísérlet a lelki egyensúly
helyreállítására, hogy fenntartsák a szelfstruktúra egységét. A
másik férfival átélt szex révén tudattalanul egy hiteles,
magabiztos, önálló és saját nemiségéhez kapcsolódó énállapot
elérésére törekednek, de azt találják, hogy egyiket sem hozza
meg nekik, csak a hiteltelenség és a még mélyebb
beteljesületlenség gyötrő érzését.
A következő részben a homoszexuális magatartást mint
helyreállítást tekintjük át három énállapot – az elfojtott
önérvényesítés, a szégyen és a szürke zóna – esetében. Ezenkívül
megnézzük azt is, amikor a homoszexuális kiélés célja a „kedves
pasasként” jellemzett hamis szelf orvoslása.

A homoszexuális kiélés mint az elfojtott

önérvényesítés helyreállítása
Amint klienseink elkezdenek hitelesebben élni, felfedezik, hogy
egyre magabiztosabbak tudnak lenni. A hiteles énállapot
megélése szabadságot, önuralmat és egészséges szociális
kapcsolatokat eredményez a személy számára. A kliensek
először összetéveszthetik az önérvényesítést a gyerekes
kiéléssel. Ez utóbbi kellemetlen magatartás, a világhoz való
viszonyulás egyik régóta létező, maladaptív módja. Az
egészséges önérvényesítés egészen más: ez a hiteles kapcsolatok
és a nyílt kommunikáció alapja. Pozitív adaptációs eszköz, amely
lehetővé teszi a kapcsolatépítés új módjainak elsajátítását, és
magában foglalja a szándékosságot és a felelősséget. A
magabiztos viselkedés segít teljesíteni a férfi nemi identifikáció
iránti igényt, és a konfliktusok jobb kezelése felé tereli a klienst.
Különösen azon konfliktusokról van itt szó, amelyek más
férfiakkal kapcsolatos interakciók során merülnek fel újra meg
újra.
Az önérvényesítés növekedése azt jelenti, hogy a kliens
elkezd új magatartási formákkal – néha akár homoszexuális
magatartással – kísérletezni. Néhány férfi e fordulópontnál
elhagyja a terápiát, a meleg identitás mellett döntve, mivel „ő az,
aki” a létezés legmélyebb és legbelső lényege szerint.[9]
Azon férfiak esetében viszont, akik mélyen meg vannak
győződve arról, hogy a saját nemükhöz vonzódás nem képviseli
azt, amik ők valójában, az önérvényesítés választása esetleg
ellenkezőképpen fog testet ölteni: szándékos önmegtagadás
formájában, azzal az eltökélt szándékkal, hogy visszatartják
magukat a más férfiakkal folytatott kiéléstől.
Önérvényesítés vagy kiélés. Ösztönösen érzik a kliensek,
hogy a határok átlépésének az a lelkesültsége, az a hamis
életerő, amelyet a más férfiakkal folytatott szex során
jellemzően átélnek, egy alkalmazkodási zavar az életükben.
Kiélésük kényszeres, leegyszerűsítő és ismétlő; terméketlen
kísérlet arra, hogy megoldjon egy intrapszichés konfliktust –
leggyakrabban a szeretet és a félelem közötti ütközést, amely az
apafigura emlékével kapcsolatos. Az azonos neműekre irányuló
szexuális késztetésük kísérlet arra, hogy kapcsolatba kerüljenek
saját szabad, kifejezésteli, spontán nemiségükkel.
E nekilendülés szándéka „helyreállító” annyiban, hogy célja a
nemi megerősítés; a férfi arra törekszik, hogy a többi férfi vonzó
férfinak „lássa”. Ez a magatartás azonban sohasem oldja fel az
eredeti konfliktust, sőt, még több fájdalmat gerjeszt.
Mind az önérvényesítés, mind a homoszexuális kiélés
tartalmaz energiát, életerőt, „elevenséget”. Az
önérvényesítésben rejlő erő mélyen visszhangzó, összefügg a
kapcsolatokkal, hosszan tartó és érzelmileg átalakít. A
homoszexuális kiélés energiája hasonlóan erőteljes, de felszínes
és rövid életű.
A homoszexuális kiélés: reakció a hamis szelfre („szerep-
helyreállítás”). Senki sem élhet örökösen a „kedves pasas”
szerepének hamis szelfjében, mivel az a világ felé mutatott,
elfojtott, hiteltelen és korlátozott képe az énnek. Az ebből a
szerepből való szabadulásként a férfiak gyakran élnek kettős
életet, ilyenkor a második életükben lázadnak, ijesztőek,
„rosszak”, harcias „szexuális törvényen kívüliek”. Elfojtott vágy
él bennük a felszabadulásra és a lázadásra, az esélyre, hogy
vétkezzenek, erőszakosak, „szabadok” legyenek.
Ha veszélyt érzékelnek, az még fokozza is az izgalmat. Ez
néha azt jelenti, hogy a férfi megengedi (sőt aktívan keresi) az
AIDS-fertőzés lehetőségét. Ez magyarázhatja annak a
melegszubkultúrának a létét, amelynek képviselői a HIV-pozitív
partnerekkel folytatott „csupasz” szex rajongói. Mások félig
nyilvános helyeken, például vécékben vagy parkokban keresik
az alkalmat a szexre, ott, ahol megvan a veszélye annak, hogy
meglátják vagy esetleg letartóztatják őket. Egyik kliensem, egy
konzervatív megjelenésű, társasági joggal foglalkozó ügyvéd így
írta le az izgalmat:

Annak lehetősége, hogy elkapnak, hogy valami

„rosszaságot”, kockázatosat és törvényelleneset csinálok.
Abban a pillanatban elönt az adrenalin. „Az egész világ
megb…hatja!” Ez energiát, célt ad nekem. Érzem, hogy
élek.
Ez feltölt erővel, hatalmas. „A pokolba! Én vagyok az
ura az életemnek.” Igen, ez igazából hangulatkitörés.

Egy huszonegy éves diák – aki arról számolt be, hogy úgy érzi, a
főiskolán a heteroszexuális fiúk megfélemlítik – így jellemezte
anonim szexuális kapcsolatait:

Szexuális hőstetteim valami ilyesfélék: „Ide figyeljetek!

Tudok olyan rossz lenni, mint ti. Lehetnek harci
sebhelyeim. Benne voltam, mesélhetnék történeteket.”
Mint amikor felvágok a barátaim előtt: „Ezt meg ezt meg
ezt tettem. Van miről beszélnem. Nézzétek, itt vagyok!”

Egy amszterdami vakációjáról hazatérő, kellemes modorú

üzletember feltérképezte a melegek helyeit Európában, és
néhány esetben homoszexuális kalandokba bonyolódott. A
következőképpen magyarázta indítékait:

Érezni akartam, hogy mehetek és azt csinálhatok, amit

akarok. Függetlennek akartam érezni magam. Hogy
képes vagyok saját döntéseket hozni, és nyitottnak lenni
bármire. Hogy kipróbálhatok dolgokat, és aztán
 eldönthetem, mit akarok… felfedezhetem a világot, és
megérezhetem az erőmet.
Végül is annak, hogy nemet mondhatok, azon a
szabadságon kell alapulnia, hogy igent is mondhatnék.

Vajon e kliens homoszexuális kiélése mennyire volt valódi

erőfeszítés arra, hogy „felfedezze erejét” önérvényesítése által?
Vagy ez esetben csupán racionalizálásról volt szó annak
érdekében, hogy visszalépjen egyet a terápiás folyamatban? Itt a
terápiás feltárás egyik lehetséges útjának vagyunk a szemtanúi.
A homoszexuális kiélés mint a tisztelet helyreállítása
(reakció a szégyenre). A szégyen kétélű kard: a személyt
önmagától és a többiektől egyaránt elvágja. A szégyenkező szelf
azt hiszi magáról, hogy hibás, jelentéktelen és értéktelen. A
narcisztikus helyreállítás egyik formájaként a melegszex
látszólag enyhíti a negatív önértékelést a férfiaktól jövő
figyelem, csodálat és megerősítés révén. A következőket ígéri:

a gyengített férfiasság helyreállítását;

bensőséges kapcsolatot, amely megerősítést nyújt a
szégyenélményre jellemző elidegenedéssel szemben;
különleges figyelmet – személyisége narcisztikus
visszatükrözését, ami csillapítja a tökéletlenség és
jelentéktelenség titkos érzését;
megerősítést arról, hogy valóban értékes férfiteste van.

Ezek az ígéretek azonban soha nem teljesülnek. Egy huszonegy

éves kliens a következőképpen írta le megszállottságát a
melegpornófilmekben látott férfitestekkel kapcsolatban:
 Mindig megkérdezem magamtól, hogy ezek az egyéb
szórakozások miért nem elégítenek ki. A fantáziának az
az egész hatása, hogy nem vagyok elég jó. Minden, amit
keresek, minden, amit teszek, arra való, hogy távol
tartson az alkalmatlanság érzésétől, attól, hogy semmi
vagyok.
A pornó üres öröme hasonló minden más
érzéstelenítéshez, eltompítja az élet érzetét. A gyökerei
sötétben vannak. Olyan öröm, amely elzár az élettől,
[azzal, hogy] elfordít a kapcsolatoktól.
Mi késztet arra, hogy ezt akarjam csinálni? A belső
üresség, egy olyan üresség, amely abból fakad, hogy
magamat kárhoztatom. A pornó öröme ideiglenesen
legyőzi ezt a kárhoztatást.

A homoszexuális kiélés mint a szürke zónára adott reakció.

Elevenség, izgatottság, a valakihez kapcsolódás és a feldobottság
érzése: a homoszexuális együttlét zsigeri töltést ígér, egy
„löketet” a primitív izgalomból, amely kimenti a férfit abból a
tehetetlen, „kikapcsolt”, depresszív hangulatból, melyet a szürke
zónában érez.

Annyira hozzászoktam a szomorúságom szexuális

izgalommal való elfedéséhez, hogy amikor szomorúnak
érzem magam, tudom, hogy az izgalom „kéznél van”. A
maszturbálás már gyerekkorom óta szokásom. Naponta
háromszor csinálom, hogy ne érezzem magam
vesztesnek, gyengének, szomorúnak.
A szürke zóna érzelmileg „halott” állapotnak tűnik, azonban
mély kétségbeesés húzódik meg alatta, és ebben az értelemben
gyászszerű állapotról van szó. A mélyen átélt kétségbeesés
előrevetítése mániás védekezést indít el, beleértve a
homoszexuális kiélést, amelynek a klienseink leginkább ellen
szeretnének állni.
Egy férfi ezt mondta erről: „Ha nyakon csípem a
szomorúságom, és odahúzom a mellkasomhoz, az a gondolatom
támad, hogy magába szív, felemészt.” Ezért hát szexuális
kiéléssel enyhíti szomorúságát.

Szégyen és a nem feladása

A szégyen pillanata. A szégyen pillanata két ellentétes
impulzus – a nemiség megerősítése és a megerősítés
meghiúsulása miatti szégyen – ütközésének pillanata. Egy
létfontosságú érzelem összeütközése egy gátló érzelemmel. Az
érzés a következő: Nem tudom megmagyarázni, és senki sem fog
megérteni engem. Sohasem győzhetek. A férfi úgy érzi, lefagyott,
megbénult, és képtelen megvédeni magát a nyomasztó,
leírhatatlan igazságtalanságtól. Így önérvényesítése kikapcsol.
Az egyik kliens ezt úgy írja le, mint „tapintható félelmet,
amely visszatart attól, hogy kapcsolatba kerüljek másokkal.
Teljesen mozdulatlan és zsibbadt vagyok, a gondolataim
kiüresednek, és persze a rossz irányba indulok el.”
A kettős kötés és a szégyen létrejötte. A szégyen nem
„érzelem”, mivel az érzelem (angolul: emotion) azt jelenti:
„mozdulni” („to move” vagy „to emote”); a szégyen sokkal
inkább ellenérzelem és érzelemgátló. A saját nemükhöz vonzódó
férfiak esetében ez az az ék, amely a nemi identitást lehasítja a
személy teljességéről. Ennek eredménye a tökéletlen
férfiidentitású és végső soron hamis szelf.
A triádikus-narcisztikus családban felnőtt gyerekeket
gyakran fogva tartja a kettős kötés kommunikációs rendszere: ez
olyan kilátástalan helyzet, amelyben nem lehet jó döntést hozni.
Ha a fiú vállalja a felelősséget a tényért: nem érzi, hogy azért
szeretik, amilyen valójában, akkor a szülői szeretet és figyelem
látszatát kapja jutalmul. Ez a szégyen természete – felelősséget
vállalni azért, hogy nem érzem, hogy szeretnek, vagyis elfogadni
azt a gondolatot, hogy én nem vagyok szerethető. Ha azonban a
gyermek megőrzi magabiztos hozzáállását, ragaszkodik
felfogásához és belső állapotához, a szülő figyelmetlenséggel és
visszahúzódással bünteti.
Ahhoz, hogy felfogjuk e döntés mélyreható súlyát, meg kell
értenünk, mit jelent a szülők gyakran jó szándékú, de rosszul
hangolt szeretete. Amikor a gyermek még nagyon kicsi, a szülői
ráhangolatlanság megtapasztalása olyan számára, mint a
kiűzetés: a reménytelen elhagyatottság. Ha megmarad ennél a
felfogásánál, megfizeti az árát: szembe kell néznie az
elhagyatottságtól-megsemmisüléstől való elemi félelemmel.
Elhagyatottság-megsemmisülés. A szégyen lényegében arra
vonatkozik, hogy nem látszom, nemlétezővé, láthatatlanná
válok. Egy férfi így beszélt erről: „Abban a pillanatban
eltűnhetnék, elrejtőzhetnék egy szikla alatt.” A délolasz
tájnyelvben a „szégyen” értelmű szó („scomparire”) eredetileg
azt jelenti: „eltűnni”. Valóban, a szégyen az én „érzelmi halála”.
 Egy huszonnyolc éves férfi bevallotta: „Gyerekként olyan
érzésem volt, mintha nem tartoznék a családomhoz. Önelégült
vigyorokra, lesajnáló pillantásokra, becsmérlő tekintetekre
emlékszem. Próbáltam megérteni ezeket. Azt gondoltam: Mit
tettem? A viselkedésemmel van baj? A kinézetemmel?”
A farkasok terepen való megfigyelése megmutatja a
szégyenkező testtartás társadalmi szerepét. A farkas egyedi
túlélése szempontjából alapvető fontosságú, hogy a falka
elfogadja, mert ha elkergetik, az majdnem elkerülhetetlenül a
pusztulásához vezet. A kitaszított farkas lopakodó, lapuló
testtartásával arra tesz erőfeszítést, hogy visszavegyék a falkába,
és ez a magatartás feltűnően hasonlít arra, amit klienseink a
szégyen pillanatában testileg átélnek. Válluk lekókad, és
megrogynak.
Önvád. Sok kliens azt mondja, hogy azt az üzenetet kapta,
hogy „nem tartozol hozzánk, mert hibás/csökkent
értékű/gyenge/sérült” stb. vagy. A családba való visszavétel
feltétele lehet, hogy elfogadja az üzenetet: „Nem minősülsz
férfinak.” Ennek felfogása hosszú távon érzelmi
elsivárosodáshoz vezet azáltal, hogy a megszégyenített személy
magára veszi a felelősséget azért, mert rászolgált a szégyenre.
Így a szomorúság és a harag tárgya felcserélődik, s a gyermek
vállalja a felelősséget azért, hogy szülei érzelmileg
cserbenhagyták. Tehát magára fog haragudni, és sajnálja a
szüleit.
Az, hogy vállalja a felelősséget azért az érzésért, hogy nem
szeretik, paradox módon az erő és irányítás érzését nyújtja, mert
a megszégyenített személy most a fenyegető eltaszításért magára
veszi a bűnösséget. „Megszégyenítettként” a fiú saját, külön
helyet foglal el. A megsemmisülés érzése helyett elfogadja „jogos
szerepét” mint nem nélküli „jó kisfiú”. Amíg elfojtja gyászát, és
felelősséget vállal szerethetetlenségéért, elkerüli a
cserbenhagyási-megsemmisülési traumával járó lelki halált.
A szégyen tehát úgy őrzi meg a fiú kapcsolatát a szülőkkel,
hogy eltéríti az ellenük irányuló haragot és az önmaga miatti
szomorúságot. Az ezzel hallgatólagosan elismert
„megszégyenített szelf” megőrződik a patológiás családi
rendszeren belül.
A szégyennek van egy másik fontos funkciója is: megőrzi a
kapcsolatot a szülővel, és életben tartja azt a hamis reményt,
hogy ha a gyermek tovább próbálkozik, valamikor esetleg észre
fogja venni a szülő, ráhangolódik, és akként fogja szeretni, ami
valójában. A szégyen fenntartja azt a reményt, hogy ha a
gyermek eleget tesz a család vele kapcsolatos narcisztikus
elvárásainak azzal, hogy mint „megszégyenített személy” a neki
megfelelő helyen marad, akkor ők majd valamikor megadják
neki azt, amire valóban szüksége van.
A szégyen védekezés a cserbenhagyás gyásza ellen, amelyet
kongó ürességként élnek meg. Egy kliens ezt így fejtette ki:
„Belül üresség van, amit szégyennel szoktam kitölteni.” Az a
gyakran hallott kifejezés, hogy „kitölteni” szégyennel, rámutat a
szégyen tényleges funkciójára. Kitölti azt az ürességet, amit a
cserbenhagyottság eredményez. A kliens azonban csak akkor
képes teljesen átérezni a veszteség hatását, a belső „űrt”, amikor
elkezdi elhagyni a szégyennel való védekezést.
A nemi identifikáció iránti erőfeszítésekre adandó szülői
válasz elmaradása. A kliens gyakran tényleg egyetlen nyíltan
negatív üzenetre sem tud visszaemlékezni szülei részéről,
amelyet a nemi identifikáció iránti erőfeszítéseire kapott.
Viszont sokan fel tudják idézni azt, hogy tulajdonképpen nem
kaptak kifejezett választ, ami rejtetten elbátortalanító üzenetet
hordozott férfi nemi identifikációjukkal kapcsolatban.
A legtöbb embernek nehézséget okoz megérteni, hogyan
érezhet valaki szégyent olyankor, amikor mások nem tettek vele
semmit – mindössze nem válaszoltak neki. Erre azt mondom:
„Előfordult már, hogy elmesélt egy viccet, és senki sem
nevetett?”
Amikor választania kellett a biológiai ösztönén alapuló
hiteles, önálló, nemiséggel rendelkező egyénné válás és a
szégyent kiváltó élmény között, hogy a szülő e biológiai ösztönre
nem ad választ, a fiú, aki homoszexuális lett, az utóbbit
választotta. A felismerés, hogy kitaszíthatják a falkából, arra
indította, hogy elfogadja azt az üzenetet, mely szerint csökkent
értékű.
Némely szülő esetében a válaszhiány abban nyilvánul meg,
hogy következetesen nem nyújt védelmet az érzékeny
lelkialkatú fiúnak a megfélemlítő fiútestvérrel vagy a szekáló
társakkal szemben, amit a fiú érzelmi cserbenhagyásként él
meg.
A férfias érvényesülési törekvés miatt előrevetített
szégyen példája. Hazautazását tervezve egy huszonhárom éves
kliens elmondta, egy kis időt szeretne együtt tölteni a bátyjával.
Arra bátorítottam, készítsen tervet, hogy megvalósíthassa
célkitűzését. Tele volt reménnyel, elképzelte, hogyan fogják
élvezetesen eltölteni az időt, fogják a biciklijüket, és egynapos
túrára a hegyekbe mennek. Ahogy folytatta képzeletben, azt is
elgondolta, mennyire nem lesz vele elégedett az édesanyja – aki
„különleges” fiának tartotta –, amikor majd hazatérésekor
fogadja:

Azt fogja mondani (utánozza a leereszkedő

hanghordozást): „Ó, jól éreztétek magatokat, fiúk?”
Mosolyogni fog, de én tudom, hogy elégedetlen, mintha
valami rosszat tettem volna. Megszegtem valamit kettőnk
között…
Ilyenkor történik az, hogy át akarok lépni a dacos
melegénembe: „Meg tudok állni a saját lábamon.”

A szégyen uralma abból a meg nem vizsgált feltételezésből ered,

hogy „megszégyeníthető vagyok”. A személy felelősséget vállal e
helyzetért, vagyis lényegében magát vádolja azért, mert
érdemtelen arra, hogy befogadják. Ahogy egy negyvenöt éves
férfi megvallotta: „Azért utasítanak el, mert elutasítható vagyok.
Nem szeretnek, mert szerethetetlen vagyok.” Ez annak a
vágynak az érzelmi kikapcsolása, hogy hitelesen képviselje
magát.
Sok klienst mélységesen zavarba hoz annak vágya, hogy
felnőttként figyelmet, szeretetet és elismerést kapjon férfiaktól,
és bevallja a terapeutának, hogy tényleg gyengének,
törékenynek, bolondnak, ostobának vagy csak rossznak érzi
magát, mert ilyet akar. Amint egy férfi mondta: „Elismerem azt
az igényemet, hogy egy férfi megerősítsen. De hogy erre
törekedjem, az gyengeségnek látszik.”
Az előrevetített szégyen belülről fakad, de a kliens számára
úgy tűnik, hogy „kívülről jön”. Ekkor a terapeuta kifejti, hogy ez
a büntető torzítás azt az internalizált kritikus szülőt jeleníti meg,
akit a kliens kivetítéssel maga hozott létre. Ily módon ez a férfi
csak azt teszi magával, amit érzése szerint a szülei és társai
tettek vele. Íme a folyamatosan jelen levő félelem a lesújtó
szidástól. E mögött mindig ott látjuk a kisfiút, aki készen áll arra,
hogy megbüntessék.
A szégyenállapot: felkészülés a szégyen következő
pillanatára. A szégyenállapot alapállás egy olyan világgal
szemben, amelyben a személy mindig felkészül a következő
önérvényesítés-szégyen ütközésre. Folyamatos készenlétben
van. El akarja kerülni, hogy hirtelen és váratlanul „megvetés
tárgyává” váljon valamifajta ártatlan, spontán önkifejezés
közben. Tehát vállalja a szégyen állapotát, arra várva, hogy
„lecsap rá” egy újabb megalázás.
Egy férfi a következőképpen írta le ezt az alapállást:

Érzésem szerint én nem úgy viszonyulok az emberekhez,

mint emberekhez, hanem mint kritikus bíráimhoz,
akiknek gonosz gondolataik vannak rólam. Az jár a
fejemben: Igen, igazuk van velem kapcsolatban;
csődtömeg vagyok, vesztes… gyenge, hamis utánzat,
ostoba, tökéletlen, furcsa, „nőies”, „gyanús”, nem férfi.
Azzal a félelemmel élek együtt, hogy valaki felfedezi,
hogy hamis utánzat vagyok. Mindig elutasítást várok, de
amikor megkapom, sohasem vagyok rá felkészülve.

Egy másik férfi úgy beszélt erről az előrevetített szégyenről,

mint annak belső érzékeléséről, hogy szerethetetlen

vagyok. Bizonyos szinten ezt a kimondatlan kérést
 közvetítem: „Kérem, ne tegyen semmit, ami arra
emlékeztet, hogy szerethetetlen vagyok! Ha tényleg a
barátom akar lenni, keményen kell dolgoznia azon, hogy
elterelje a figyelmemet erről az igazságról.”

A szégyent előrevetítő állapot a testtartásban is tükröződik. Sok

kliens alázatosan, óvatosan, összehúzva tartja magát. Néhány
meleg identitású férfi eltúlzott, affektáló, hivalkodó testtartást
vesz fel, ami ugyanúgy a szégyenérzetre adott válasz.
Rejtőzködő életstílus. Ez az örökké jelen levő éberség
rejtőzködő, elkerülő, visszahúzódó és passzív életstílust hoz
létre. Láttunk klinikai esetet, amikor az előrevetített szégyen
olyan erőssé vált, hogy már a paranoiához közelített. A
kliensnek az az ijesztő meggyőződése alakult ki, hogy egy másik
személynek hatalma van mindenkit ellene fordítani. Abból
indult ki, hogy tehetetlen a rágalommal szemben.
Az a mindenhatóság, amit az ilyen ember a másik személyre
vetít, elmos minden olyan gondolatot, hogy ő közvetlen hatással
lehet másokra; a „megsértett másik” rendelkezik minden
hatalommal. Ő még mindig gyermek a felnőttek világában,
erőtlen ahhoz, hogy közvetlenül befolyásolhassa mások róla
alkotott véleményét. Ezzel az ijesztő előérzettel kapcsolatos
múltbeli képzettársításai gyakran a korai kamaszkorra nyúlnak
vissza, amikor például egy kötözködő fickó ellene fordította a
többi fiút, sőt talán még korábbra, a „mindenható” anyára, aki
irányítani tudta a családtagok véleményét, és vagy ellene
fordította őket, vagy megakadályozta őket abban, hogy
megvédjék.
 Miközben a gyerekek általában a magatartás széles skáláján
tapasztalják meg a szégyent, a később homoszexuálissá váló fiú
valahogy azért szégyenkezik, mert kötődni szeretne az apjához,
és azért szégyenítik meg, mert megmutatja férfiambícióit. Ha
kifejezetten érzékeny gyermek volt, azért érzett szégyent, mert a
férfikötődéssel kapcsolatban voltak érzelmi igényei;
érdemtelennek érezte magát a figyelemre, a gyengédségre és az
elismerésre. Férfias önérvényesítése gyakran megsértette a
„különleges” anya-fiú kapcsolat stabilitását. Bármiből adódott is,
e szégyen eredménye az lett, hogy a fiú végleg feladta valódi
nemiségét.
A férfiasságot egyetlen fiú sem „veszi át” csak úgy egyszerűen
az apjától. Ezt csak felajánlani, ráruházni lehet. Ahogy Leanne
Payne mondja, az apa „megáldja” fiát férfiasságával.
De nem csak azért szenved a fiú, mert valamiképpen
megtagadják tőle a férfiasságot. Sok klienssel azt érezteti a világ,
hogy „semmik”, mert arra törekszenek, hogy belépjenek a
férfiak világába. Ennek az a tragikus következménye, hogy a fiú
összefog a világ maradék részével önmaga azon része ellen,
amely férfi akart lenni.
A később homoszexuálissá váló fiú így olyan lelki működést
alakít ki, amely önmaga ellen fordul. A férfikapcsolat utáni
vágyként kifejeződő eredeti vitalitásérzés gátló hatású
szégyenérzetet vált ki. Ennek pusztító „lefagyás”, krónikus gátlás
lesz a következménye a férfikötődésre adódó minden
lehetőséggel szemben.
A fejlődésnek ez az értelmezése segít megmagyarázni a
homoszexualitással összefüggésbe hozott klinikai
jellegzetességeket – vagyis a szokatlan érzékenységet a
szégyennel szemben és a narcizmusra utaló
személyiségvonásokat. A szégyen és a narcizmus ugyanannak az
éremnek a két oldala – ahol van narcizmus, ott van szégyen is, és
ahol szégyen van, ott van narcizmus is. Klienseink esetében a
homoszexuális kiélés véd a szégyen ellen, amelyet azért éreznek,
mert férfiként alacsonyabb rendűnek érzik magukat.
A szégyent valójában úgy tekinthetjük, mint „kést”, amely
kettévágja a szelfet, leválasztja megtagadott részeit, amelyeknek
közük van a nemiséghez. A homoszexuális kiélés kísérlet arra,
hogy begyógyítsa a szelfrész levágása által létrejött sebet egy
másik férfival való egyesülés révén. A homoszexualitásból
kivezető átmenet során az a legfőbb kihívás, hogy az érintettnek
le kell számolnia azzal az illúziójával, hogy a nemi alapú
szégyen valóban enyhíthető homoszexuális viselkedéssel.
Narcizmus: Büszkeség és önmegvetés. Egyik kliensünk ezt
mondta: „Anyukám mindig azt éreztette velem, hogy valahogy
»különleges« vagyok. De én nem tudom, miért, és azt sem, hogy
»miben vagyok különleges«.” Az azonos neműek közötti
vonzódás narcisztikus szerepét jól érzékeltette egy melegekről
szóló televíziós műsor a közelmúltban. Két ember beszélgetett
egy harmadik, jóképű férfiról. Az egyik meleg férfi ezt mondta a
másiknak: „Annyira vonzódtam hozzá, vagy ő szerettem volna
lenni, vagy szerettem volna, hogy az enyém legyen.”
Ahogy a gyermek fejlődésének minden más szakaszában, a
nemi identifikációs fázisban is meglódul a törekvés a
kompetencia megszerzéséért. Ezzel a biológiailag vezérelt
ambícióval párhuzamosan zajlik a nemiség kiteljesítésére
irányuló narcisztikus elköteleződés, és jön létre az ezzel
ellentétes sebezhetőség a megalázottsággal szemben, ha az
előbbi kudarcot vall. A nemiség fölötti uralommal való
azonosulás teszi érzékennyé a fiút a szégyenre.
A narcisztikus magatartással együtt jár a külső változók
manipulálása, hogy az érintett személy újra önbizalomra tegyen
szert a szégyennel szemben. A szégyen a „narcizmus alapzata”
(Morrison, 1989), s a narcizmusban a büszkeség és az
önmegvetés érzése váltogatja egymást. „A büszkeség és az
öngyűlölet elválaszthatatlanul összetartozik; egyetlen folyamat
kétféle megnyilvánulása.” (Horney, 1945)
Shore (1991) szerint a narcisztikus személyiségzavarra
jellemző, hogy a személy nem rendelkezik megfelelő képességgel
a szégyen szabályozására. H. B. Lewis (1980) is úgy látja, hogy a
narcisztikus személyiség a szégyentől szenved, Adler (1969)
pedig úgy írja le a narcisztikus felsőbbrendűségi komplexust,
mint a kisebbrendűségi komplexus kompenzációját. Egy kliens
így beszélt erről:

Emlékszem, a többi fiúra nézve ezt gondoltam: Ó, én

sokkal jobban nézek ki, mint ők! És még buták is.
Ha egy nálam jobban kinéző fiút láttam, dühös lettem.
Mindenáron fel kellett keltenem a figyelmét. Nem róluk
volt szó, hanem rólam. Mindig rólam van szó! Olyan hiú
vagyok! Az egész életem a kinézetemre van alapozva, és
arra, hogy én legyek a szobában a „legcsinosabb”. A
narcizmusom minden tekintetben áthatja az egész
életemet, megtölti a sarkokat és repedéseket… Irányít
engem.
Dühös vagyok amiatt, hogy magammal vagyok
elfoglalva. Ez az életem nagy szórakozása és
 tönkretevője.

Férfibarátságok kötése: Kihívás a szégyennel és a

narcizmussal szemben. „Amikor más fiúkkal vagyok együtt, ők
annyira könnyednek tűnnek, de én úgy érzem magam, mintha ki
lennék zárva közülük. Úgy csinálok, mintha »velük« lennék, de
csak megjátszom magam” – mondta egy kliens.
A más férfiakhoz fűződő kapcsolat felvételekor az az
elsődleges kihívás a saját neméhez vonzódással küszködő férfi
számára, hogy kimozduljon narcizmuson alapuló
hozzáállásából, amelynek folyományaként mindig felkészül a
szégyenre. Fel kell adnia a „kedves pasas” hamis szelfjét, és meg
kell maradnia a valódi szelfjében. Ebben az önbizalommal teli
énállapotban lehetségessé válik a kötődés és a nemi
identifikáció.
A terapeutának figyelemmel kell kísérnie a kliens hajlamát az
önlealacsonyítás és a grandiozitás két véglete közötti
ingadozásra, és segítenie kell neki, hogy a többi emberhez való
viszonyát tekintve valósághű képet alakítson ki magáról.
Egyszerűen fogalmazva az a feladat, hogy a többi embert és
önmagát egyaránt valóságos személynek lássa.
Sok kliens túlidealizáláson és belehabarodáson alapuló
túlzott várakozással kezd bele egy férfikapcsolatba. Addig nem
hajlandók elismerni e torzításokat, amíg nem tapasztalják meg a
fájdalmas kiábrándulást. Azután, hogy illúzióik darabokra
törtek, kénytelenek őszintébben szemlélni a barátság
építményét.
Amint azt C. S. Lewis kifejti A szeretet négy arca című
könyvében: „Aki tagadja, hogy a barátság önmagában szeretet
lenne, aki szerint csupán álcázott erotikus szerelem, annak
bizonyára még sohasem volt barátja.” (2007, 80.)
A következő leírás egy huszonnyolc éves fiatalember esetét
tárja fel, akinek szembe kellett néznie egy Jack nevű férfihoz
fűződő viszonya fájdalmas valóságával. Annak reménye élt
benne, hogy barátok lehetnek.

KLIENS Jack kerül engem. Azt mondja, túl érzékeny, túl

szenvedélyes vagyok. Fájdalmas felismerni, hogy a
kétségbeesésem eltaszította. Azt képzelem, a
kapcsolatok, amelyeket létrehozok, be fogják
tölteni a bennem levő ürességet. Reménytelen,
kezdem azt érezni, hogy ez így marad egész
hátralevő életemben. Egy darab sz.. vagyok.
Sohasem fogom megtalálni.
TERAPEUTA Hogy érzi magát, amikor ezt mondja?
KLIENS Egyedül. Riadt vagyok, fáj, és (mély lélegzetet vesz)
hiányzik Jack.
TERAPEUTA Ez egy gyászfolyamat, és annak az illúziónak a
feladása, hogy Jack az ön összes igényét ki fogja
elégíteni. Azt jelenti, hogy egyéniségnek kell látnia
és elfogadnia Jacket, olyannak, amilyen valójában.
KLIENS Igen, hogy ne próbáljam meg átalakítani, átgyúrni
olyanná, hogy az kielégítsen engem. Én gyártom
ezeket a kapcsolatokat. Én tervezem meg az
interakciókat. Aztán sohasem úgy alakulnak, ahogy
remélem.
TERAPEUTA Milyen érzései vannak most Jackkel kapcsolatban?
KLIENS Ez egy fantáziakapcsolat. Nem lehet az, ami
szeretném, hogy legyen. Amikor jó, akkor sem elég
jó. Az irántam való múlhatatlan odaadását akarom,
de neki fogalma sincs arról, valójában mit akarok,
és nekem ezt el kell szenvednem.
TERAPEUTA Igen… Itt a saját szenvedéséről van szó.
KLIENS Igen, tudom. És soha senki sem fogja betölteni ezt
az űrt. Mindig azzal a reménnyel éltem, hogy jön
majd valaki, és boldoggá tesz. Fanatikus módon
terveztem a kapcsolataimat bizonyos pasasokkal,
az egyik kiválasztott hapsitól a következőhöz futva,
megpróbáltam kitölteni ezt az űrt. De mindig volt
egy hátsó gondolatom, hogy nem fog megfelelni
nekem. Meg kell tanulnom olyan barátságokat
felépíteni, amelyeknek nem az a céljuk, hogy
„rendbe hozzanak”.
TERAPEUTA Mit érez, amikor ezt mondja?

(A kliens pontosan tudja, mi történik, de nem érzi igazán, hogy

mi következik a szavaiból.)

KLIENS Félelmet és rettegést a jövőtől. Aztán indulatba

jövök, hogy miért kell ezt viselnem.
TERAPEUTA Kire dühös?
KLIENS Apára (eltűnődve) …és Istenre. (Hosszú szünet,
majd hirtelen folytatja.) Van egy emlékem, amit
már akartam említeni, de folyton elfelejtem
elmesélni. Van benne valami bizsergető. Van egy
emlékem abból az időből, amikor harmadikos
 elemista voltam, körülbelül hét- vagy nyolcéves,
feküdtem a füvön, és néztem aput, amint nyírta a
füvet. Félmeztelen volt. Azt reméltem, meglát és
odajön hozzám. Természetesen sohasem jött oda.
Van némi szexuális izgalom e körül az emlék körül.
TERAPEUTA Hogy érzi magát most, hogy ezt elmondta nekem?
KLIENS Zavarban vagyok.
TERAPEUTA Ez talán azért van, mert sokáig elfelejtette
elmondani nekem.
KLIENS (Kicsit nevet.) Igen. Csak kapcsolatba akartam
kerülni apuval, és ugyanígy tervezgetem harminc
éve, hogy hogyan kerüljek kapcsolatba férfiakkal.
Egyetlen egészséges kapcsolatom sem volt egész
életemben. Annyi időt töltöttem azzal, hogy vártam
a következő kellemes izgalomra: Ó, öt nap múlva X.
Y.-nal leszek!
TERAPEUTA Milyen érzés?
KLIENS Rémült. (Szünet.) Pánikban vagyok. Kit találhatok,
akivel jól érezhetem magam?
TERAPEUTA Ezek gondolatok. Milyen az érzés? Hol érzi ezt az
érzést?
KLIENS (Mély levegőt vesz, szünet.) A szemem körül.
Nehéznek érzem a szemem. Feszültség van az
arcomban. Amikor tiszta a fejem, úgy látom, túl
magas az ár, de amikor gyenge vagyok, azt
gondolom, nem érdekel. Megfizetem, bármi is az
ára.
TERAPEUTA Álljunk meg annál, hogy „nehéz a szeme körül”!
KLIENS Szomorúság. (Szünet.) Igen, ez egyfajta
szomorúság.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS Az arcomban levő feszültségen kívül? (Szünet.) A
mellkasomban.
TERAPEUTA (Vár.)
KLIENS (Elveszettnek és bizonytalannak látszik.) Mindenütt,
azt hiszem.

(A terapeuta azt gyanítja, hogy a kliens gondolatai eltávolodnak

a testétől.)

TERAPEUTA Térjünk vissza a mellkasára! Hogyan érzi a

szomorúságot a mellkasában?
KLIENS Mint valami kemény labdát a gyomorszájamnál.
TERAPEUTA Igen, foglalkozzunk ezzel!
KLIENS (Hosszú szünet; úgy tűnik, elakadt.)
TERAPEUTA Nagy vagy kicsi labda?
KLIENS Kicsi… és kemény… és sötét. Fekete. (A mellkasa
közepére mutat.)
TERAPEUTA Igen. Foglalkozzunk ezzel!
KLIENS Olyan, mintha egy üreges, üres, fekete hely lenne
ott.
TERAPEUTA (Vár.)
KLIENS (Komolyan elgondolkodik.) Igen. Igazán sivár. Nagy,
üres, leeső, nehéz. (Nagyon elcsendesedik.)
TERAPEUTA Mikor volt korábban ilyen leeső, süllyedő érzése?
KLIENS (Lágyan.) Egész életemben. Amikor a szomszéd fiú
áthívott, és hülyeségeket csináltunk a szobájában.
 Amikor hazamentem, mocskosnak éreztem
magam, bennem maradt ugyanaz a régi érzés,
hogy „üres vagyok, és egyedül vagyok”.

Amikor ez a kliens kölcsönös barátságot szeretne létesíteni, ezt a

törekvését az intenzív közelség utáni erőteljes és hiábavaló
vágyakozása bonyolítja, amely összeütközik a visszautasítástól
való még nagyobb félelmével. Úgy látja, két véglet közül
választhat: elhagyatottság vagy összeolvadás. Sok kliensünk, aki
az anyjához fűződő kapcsolatából már ismeri e kettősséget,
hajlamos a vagylagos gondolkodásra.
A pszichológiai nevelésnek ebben az esetben az a feladata,
hogy tisztázza, nem az „azonnali intimitás” a férfiakkal való
barátságkötés módja, ez nem valószerű. Elmagyarázom a
kliensnek, hogy a barátságnak inkább lépésről lépésre kell
kialakulnia, hosszabb idő alatt. Két koncentrikus kört mutatok
neki mintaként. A kör középpontjában látjuk a klienst egy–
három közeli baráttal, míg a külső körben hat–nyolc alkalmi
barát található. Elmagyarázom, hogy az alkalmi barátok köréből
várható, hogy kialakul néhány közeli barátság. De ez nem
azonnal történik, és nem lehet erőltetni. Ez az általánosított
munkamodell csökkenti a kliens szorongását, lehetővé téve,
hogy egy realista módszerre összpontosítson, és egészségesebb,
kevésbé szimbiotikus kapcsolatokat hívjon létre férfiakkal.
Erósz vagy filia: A szégyentől az önérvényesítésig. A
helyreállító terápia kétféle kapcsolódási formát különböztet meg
férfiak között: az erószt, a szexuális vagy erotikus módot, és a
filiát, a testvéri vagy felebaráti módot. Ez a megkülönböztetés
érthetőbbé válik egy szélesebb összefüggésben, ahol a
narcisztikus indíttatású szégyenállapot áll szemben az
egészségesen magabiztos állapottal.
Ha már felvetettük ezt a gondolatot a kliensnek, könnyen
felismeri, hogy amikor jobb érzéssel gondol magára, csökkennek
homoszexuális vonzalmai. Esetleg már a terápia megkezdése
előtt is gyanította ezt az ellentétes kapcsolatot, mégsem
gondolkodott el rajta ilyen komolyan. Volt egy ritka eset, amikor
egy tizenöt éves fiú ismerte ezt a különbséget. Amikor azt
javasoltam, alakítson ki barátságot azzal az iskolai társával, akit
szexualizált, gyorsan visszavágott: „Nem! Akkor többé nem
fogok vonzódni hozzá!”
Jelentős haladást érünk el, amikor a kliens felismeri, hogy
homoszexuális vágyakozását elsődlegesen nem a másik férfi
vonzereje kelti fel, hanem az, ahogyan önmaga iránt érez.
Felfedezi, hogy saját neméhez vonzódása abból adódik, hogy
nem egyenlő társként, hanem a szégyenállapotból kiindulva
hajlamos kapcsolódni férfiakhoz. Ezzel szemben homoerotikus
érdeklődése nem jelenik meg vagy jelentéktelen, amikor
magabiztos énállapotban kapcsolódik hozzájuk.
Az egyik kliens így számolt be a férfiasság megerősödött
érzésének és az azonos neműek iránti csökkent vonzalomnak az
összekapcsolásáról: „Azt veszem észre, hogy amikor biztos
vagyok a férfiasságomban, nem működöm »állandóan fürkésző«
üzemmódban: tudja, folyton cirkálva, amikor kinézem
magamnak a fiúkat. Ha jól érzem magam, eszembe sem jut
ilyeneken gondolkodni.”
Egy másik kliens részletesebben fejtette ki ezt a tapasztalatát:
KLIENS Szombat este meg voltam híva egy partira. Három
pasas volt ott, nagyon jóképűek. Éreztem némi
vonzalmat. Egy kicsit beszélgettek velem, de
kényelmetlenül éreztem magam. Nem tudtam, mit
mondjak nekik. Korán otthagytam a vendégséget,
még az italomat sem fogyasztottam el.
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS Aztán a következő nap kirándultam öt fiúval, akik
szintén ott voltak a partin. Órákig gyalogoltunk,
átkeltünk egy folyón is egy elhagyott
bányakunyhóhoz, és elmentünk úszni egy tóba.
Aztán mindannyian visszagyalogoltunk.
Tökéletesen a fiúk egyikének éreztem magam.
TERAPEUTA Melyik alkalommal voltak erősebbek a
homoszexuális érzései?
KLIENS A kirándulás alatt egész nap egyáltalán nem
éreztem ilyet. De (zavartan nevet) szombat éjjel a
vendégséget otthagyva megnéztem néhány
melegpornóoldalt az interneten.

Az erószból a filiába tartó átmenet egy másik példája: Egy

huszonegy éves egyetemi hallgató, aki erős szexuális vonzalmat
érzett egyik diáktársa iránt, óvatosan barátságot ápolt vele.
Amint a barátság fejlődött és mélyült, a kliens izgalma csökkenni
kezdett. El tudta ismerni, hogy barátja tényleg jóképű, de már
nem érzett iránta szexuális vágyat. Ezt mondta: „A füvön ültünk,
az ingére néztem, és megpillantottam a szőrös mellét, ami
mindig begerjeszt. De nem tudtam begerjedni, mert beszéltem
hozzá.” E beszélgetés során, amelyben a kölcsönösség és a
magabiztosság magától értetődő volt, a kliens egészséges
helyzetből kapcsolódott, és elfogadott, egyenlő félnek látta
magát, ez eltüntette a szexuális dimenziót.
Egy huszonnyolc éves férfi így írta le belső átállását az
erószról a filiára, elmozdulását a szégyentől a magabiztosság
felé, amikor egy edzés után együtt zuhanyozott két barátjával.

KLIENS Barátok lettünk ezzel a két jóképű fiúval, akik

ugyanabban a házban laknak, mint én. Ők
heteroszexuális, valódi barátok. Van egy
edzőterem, oda járunk ebédidőben. Igazán jóképű
fiúk, de amikor velük vagyok a zuhanyozóban,
sohasem érzek izgalmat. Mind a hárman
beszélgetünk, és nincs semmi begerjedés, semmi.
TERAPEUTA És mit gondol, miért van ez?
KLIENS Nem tudom… talán mert beszélgetünk.
TERAPEUTA Mi köze ehhez a beszélgetésnek?
KLIENS Csak azt érzem, hogy másképp kapcsolódunk
egymáshoz, és hogy ez szóba sem kerül. (Szünet.)
De azután néha „készítek egy pillanatfelvételt”.
TERAPEUTA Egy micsodát?
KLIENS Tudja, olyasmit, mint egy pillanatfelvétel, elkapok
egy futó pillantást, egy képet, amit később
felidézhetek.
TERAPEUTA Egy szexuális képet, amit később fel tud használni.
Maszturbációhoz?
KLIENS Ja, igen.
TERAPEUTA Rendben, gondolkodjunk el ezen! Miközben
elkészítette ezt a „pillanatfelvételt”, beszélgetett
 velük? Kapcsolatban volt ezekkel a fiúkkal?
KLIENS Nem. Egyértelműen megszakadt a kapcsolat.
TERAPEUTA Lényegében meg kellett szakítania a beszélgetést –
még akkor is, ha csak egy másodpercre –, hogy
elkészítse ezt a pillanatfelvételt.
KLIENS Igen, aztán visszaléptem a valódi énembe, és újra
kapcsolódtam hozzájuk érzelmileg. Most már újra
csak „haverok” voltak. De jóképű haverok.
TERAPEUTA Biztosan. De vonzódik hozzájuk szexuálisan?
KLIENS Nem, de vonzódhatnék.
TERAPEUTA Biztosan. Ez az, amiről a pillanatkép szól. De
ahhoz, hogy szexuális módon lássa őket, el kellett
távolodnia attól a módtól, ahogyan együtt volt
velük, és ennek során e fiúk barátokból szexuális
tárgyakká váltak. Arra a pillanatra tudatosan
választotta azt, hogy kilép a velük való
kapcsolatból, és saját használatára tárggyá teszi
őket annak érdekében, hogy előidézzen egy
megkívánt szexuális izgalmat.
KLIENS Igen, csakugyan emlékszem, hogy egy kicsit
fondorlatosnak éreztem, hogy így használom őket.

A narcisztikus figyelem és a hiteles megerősítés közötti

különbségtétel. A kezelés egyik célja érzékennyé tenni a klienst
arra, hogy érezze a különbséget a két állapot: a narcisztikus
figyelem izgalmas (sőt borzongató), de felszínes öröme és a teljes
értékű, kölcsönösen megerősítő kapcsolat kevésbé izgalmas (de
gazdagabb) öröme között.
 Van a narcizmusnak egy gyakori „őrjöngő” oldala, ez olyan,
mintha a férfi lázadna a „kedves fickó” passzív hamis szelfje
ellen. Narcisztikus igényeit összetévesztve a hiteles kapcsolat
iránti szükségletével az egyik kliens ezt mondta: „Különlegesnek
kell éreznem magam, hogy úgy érezhessem, kapcsolatban
vagyok valakivel. A különlegességtől érzem magam
kapcsolatban.” Narcisztikus manipulációval, kedveskedéssel
hízelgést váltott ki a másik férfiból, hogy olyan kapcsolatba
terelje, amely újra megerősíti a kliens sebezhető belső szelfjét.
Így végül egy önromboló paradoxont hozott létre: a többiek
pozitív figyelme nem volt képes javítani törékeny önbecsülését,
mivel a férfiak, akiket sikeresen rávett, hogy csodálják,
hiszékenységük miatt hamarosan megvetésének tárgyaivá
váltak.
Egy másik kliens bevallotta: „Amikor emberek között vagyok,
nem igazán vagyok együtt velük. Valójában nem érdekelnek.
Ehelyett arra összpontosítok, hogy rávegyem őket, figyeljenek
rám, és megszeressenek. Tény, hogy igazából nem törődöm a
többi emberrel.”
A narcisztikus figyelem és a hiteles megerősítés elnyerése
közötti különbség tisztázása érdekében két minőségileg eltérő
„láthatóságot” különböztetünk meg:
1. A narcisztikus figyelem elnyerése: csodálnak, bálványoznak.
A láthatóságnak ez a formája a külső megjelenésen alapul, és
jóleső, izgalmas érzés. Erőteljes, de mivel felszínes, nincs belső,
átalakító hatása. A narcisztikus figyelem nem megerősítés,
melyet magától ad valaki, hanem olyasvalami, amit „elvesznek”
a másik embertől.
 2. Hiteles megerősítés: tisztelnek, értékelnek. A
„láthatóságnak” ez a formája megerősíti a jellembeli
tulajdonságokat, s nyugtató, erőt adó és mélyen átalakító hatása
van. Nem manipulált elvételt, hanem a másik férfi részéről jó
szándékú adományozást foglal magában.
A saját neméhez vonzódó férfi úgy próbálja „helyrehozni”
szégyenét, hogy narcisztikus kapcsolatba kezd általa fizikai
tulajdonságaik vagy jellemvonásaik alapján kiválasztott
férfiakkal, akik a múltban őt megszégyenítő személyekre
emlékeztetik. Tehát szelftárgyként használja őket. Ily módon a
narcisztikus szelf kiterjesztései lesznek. Fantáziájának kivetítése
révén a férfi úgy látja ezeket az embereket, mint akik
lehetőséget kínálnak neki arra, hogy felülkerekedjék a múltbeli
traumán. Ebben a folyamatban ismétlési kényszer jelenik meg,
melynek során a szégyen és a narcizmus kettősségének
újrajátszása zajlik a kiválasztott emberekkel.
Egy narcisztikus alapú kapcsolat azonban sohasem képes
érzelmi gyarapodást kínálni, ehelyett inkább csak a különleges
figyelem iránti csillapíthatatlan szükségletet táplálja. És amikor
a másik személy nem képes kielégíteni ezt az igényt, az érintett
férfi az ismerős narcisztikus mesterkedésekbe, hízelgésbe,
változékony hangulatba, rosszindulatú gáncsoskodásba vagy
dühkitörésekbe menekül.
A terápiás munkakapcsolatban a narcisztikus illúzió
átdolgozásával el lehet érni, hogy valódi kölcsönösség jöjjön létre
a másik személlyel való kapcsolatban. A kliensnek vállalnia kell
az előrevetített szégyen félelmének kockázatát, és ragaszkodnia
kell ahhoz a gyógyító állapothoz, hogy egy másik férfi férfinak
lássa minden félelmével és gyengeségével együtt. A kihívásban
benne van az is, hogy a másik férfit (a terapeutát) autonóm
személynek lássa, akinek saját igényei, fogyatékosságai és
gyengeségei vannak. Röviden, a kliens számára akkor nő meg a
nemiség értéke, ha a két férfi illúziók és torzítások nélkül
köteleződik el egymás mellett.
Narcisztikus kapcsolatok: „Az én különleges barátom
(barátnőm).” A férfibarátságok esetében leggyakrabban a
hiteles megerősítéssel szembeállított narcisztikus figyelemre
való késztetés áll a terápia középpontjában. A kliensek azonban
néha különleges barátnőről is beszélnek (tudniillik olyan
barátról, aki nő). Ilyenkor ezt halljuk: „Mindent együtt
csinálunk, vásárolunk, moziba járunk, órákig beszélgetünk a
belső ügyeinkről.” A barátság összetartó eleme a felek
kimondatlan kötelezettsége arra, hogy a másikkal éreztessék,
hogy különleges. Ezek a szexualitástól mentes, kölcsönösen
narcisztikus kapcsolatok a kliens anyjához vagy nővéréhez
fűződő viszonyának jellegzetes utánzatai. Alkalmanként hallunk
olyan közismerten magával ragadó személyiségű hollywoodi
sztárokról, akik meleg férfiakat választanak legjobb barátjuknak
és csodálójuknak.
Ezek a „különleges barátnői” kapcsolatok addig tartanak,
amíg egy drámai válság nem jön, amikor egyikük megszegi az
egymás narcisztikus kielégítésére vonatkozó kimondatlan
egyezséget. Ennek eredménye azután a mélységes kiábrándulás
és a végleges, keserű szakítás.
Narcisztikus kapcsolatok: Idealizált férfiak. Az azonos
neműekhez vonzódás narcisztikus dimenziója nyilvánvalóvá
válik abban a vallomásban, amely gyakran hallható
homoszexuális kliensektől: „Nem értékelem azt a férfit, aki nem
indít be.” Az illúzió ez esetben azt jelenti, hogy úgy hiszi,
megszerezheti a szexuálisan vonzó másik férfi férfiasságát
azzal, hogy narcisztikus szelftárggyá teszi. Ez a gondolat abból a
szégyenen alapuló, „nemileg üres” nézőpontból adódik,
ahonnan a kliens a többi férfit szemléli.
A terápia előrehaladtával kezdi belátni, hogy a másik
vonzásának látszólagos erőssége nem annyira annak a férfinak
a megjelenésétől függ, mint inkább a kliensnek az adott
időpontban önmagára vonatkozó negatív önérzékelésétől. Ahogy
egyre inkább tudatára ébred a vonzalmát tápláló narcizmus-
szégyen kettősségnek, úgy csökken a homoszexuális szex „vicces
volta”.
Az alábbi beszámolóban abba a küzdelembe nyerünk
bepillantást, amelyet egy kliens a szégyenen alapuló
értéktelenséggel vívott:

KLIENS Egész életemben mindig voltak olyan jó férfiak,

mint Artúr, akiktől elfordultam, akiket
elutasítottam. Úgyhogy nem töltöttem be a tátongó
lyukat, valójában mindig egy kerítést építek e lyuk
köré: nem engedem be őket. Amikor Artúrra
gondolok, az jut eszembe, hogy nem érdemlem
meg a barátságát. Miért pazarolja rám az idejét?
TERAPEUTA Okokat gerjeszt, hogy felszámolja a barátságát.
Miért?
KLIENS Az elutasítástól való félelem miatt, hogy nem
törődik velem. Korlátot állítok… aztán azt
kívánom, könyörüljön meg rajtam, hogy több
figyelmet kapjak tőle. Túldramatizálom a helyzetet,
 hogy figyeljen rám. Tudom, hogy ezzel
valószínűleg elveszem a kedvét a kapcsolatunktól,
de igazából otthon sohasem kaptam meg ezt a
figyelmet. Sírtam, hogy megszerezzem a szüleim
figyelmét, de az valójában sohasem közelítette meg
az igényeimet. Jól éreztem magam bizonyos
szempontból…, de nem volt kielégítő. Ezért
dramatizálnom kell az igényemet – mindig
jelenetet kell rendeznem, egyszerűen nem tudom
elengedni magam.
TERAPEUTA A gyerekkor tanulsága az, hogy „aki ön volt”, az
nem volt elég jó ahhoz, hogy szeretetet és figyelmet
kapjon. Rendesnek lenni azt jelentette, hogy
egyedül lenni.
KLIENS Igen… Amikor felső tagozatos voltam, úgy éreztem,
kizárnak maguk közül a menő gyerekek.
Emlékszem Billyre, amikor másodikos voltam, meg
akartam hívni a születésnapi zsúromra, de nem
akart eljönni. Rettenetesen éreztem magam. Most
Artúr figyelmét akarom. Amikor ezt megkapom,
megnyugszom, biztonságban érzem magam.
TERAPEUTA Igen, Artúr megerősíti, hogy ön rendben van.
KLIENS Igen, ez szánalmas. Annyira függök ettől a fiútól.
Valójában teljesen tönkreteszem az életemet azzal,
hogy futok utána. Annyira erőtlennek és nagyon
dühösnek érzem magam, amit nem tudok kifejezni.
Szexuálisan vonzódom hozzá. Amiatt aggódom,
hogy ha egyszer valamennyire kifejezem a
haragomat, kudarcot vallok. Amikor vele vagyok,
 „hiperaktívvá”, megszállottá válok, és ki akarom
élni magam.
TERAPEUTA Vagyis feldühíti, ha mellőzik.
KLIENS (Bólint.) Igen.

(A terapeuta visszatér a szülőkkel való kapcsolatra, amikor a

kliens mindig a rövidebbet húzta.)

TERAPEUTA Tehát fél attól, hogy a haragja eltaszítja öntől

Artúrt, és ezért elnyomja magában.
KLIENS Aztán önkritikus leszek. Borzasztó, tényleg ostoba
dolog. Az emberek biztos úgy néznek rám, mintha
bolond lennék.
TERAPEUTA De miért teszi ezt magával?
KLIENS Nem vagyok méltó a figyelmére. Miért akar a
barátom lenni? Szánalmas vagyok. Nem tudom
elengedni magam, mindig keresek valami mögöttes
forgatókönyvet. Még a barátaimtól sem számítok
visszahívásra. Valójában azt érdemlem, hogy
semmibe vegyenek, amíg csak nem leszek
„tökéletes”.
Az egyetlen segítség, amely a gyermek rendelkezésére áll énje
elutasított nemi részéért való kárpótlásként, hogy egy másik
férfit narcisztikus módon idealizál. Ilyenkor a másik által
„birtokolt” jellemvonásokat és tulajdonságokat képzelete révén
saját énjébe építi be.
Azonban az a probléma a narcisztikus megoldással, hogy
nem működik. A valóságelv elkerülhetetlenül beleszól minden
kapcsolatba, hogy darabokra zúzza az illúziót, s ennek
következtében még nagyobb szégyent okoz.
Ha bármikor ilyen ütközés fordul elő a narcizmus és a
valóság között, fel kell tárni a kliens előtt, hogy felismerje.

Illúziók és torzítások
Miközben a terapeuta igazi nemisége felé irányítja a klienst,
megkísérli bemutatni neki, hogyan ingadozik a két irreális
szélsőség, a szégyen és a narcizmus között. Az ezekből fakadó
kognitív torzítások a szégyen esetében torzítások, a narcizmus
esetében illúziók.
Szégyen Igazi nemiség Narcizmus
torzítás valóság illúzió

A torzítások szégyenen alapuló gondolatok, meggyőződések és felfogások,

amelyek a negatív szülői üzenet révén introjektálódnak.
Az illúziók narcisztikus alapú gondolatok, meggyőződések és felfogások,
amelyek valószerűtlenül pozitívak, és a negatív üzenetek elleni védekezést
szolgálják.
A valóság a szükségszerű hivatkozási pont, amelyhez képest az illúziókat és
torzításokat megítéljük.

Az illúziók és torzítások kora gyermekkori traumából erednek.

Túlélési taktikák arra, hogy a gyermek kapcsolatban
maradhasson azzal a „szülővel, aki valami jót ígér, de
elmulasztja teljesíteni” (Stark, 1994a).
Illúzió többek között az is, ha a férfi meg van győződve arról,
hogy valaki (egy jelentős másik személy, például a terapeuta)
kárpótolni fogja ezekért az eredeti, a szülőktől elszenvedett
veszteségekért, és végre megadja neki azt a ráhangolt szeretetet
és figyelmet, amelyet gyermekként nem kapott meg. Még
felnőttként is benne él a vágy másokkal kapcsolatban, hogy ők
legyenek a „jó szülők”, de mindig ragaszkodik ahhoz az ijesztő
lehetőséghez, hogy ezek a személyek valójában mégis „rossz
szülőnek” bizonyulnak.
A kliens folyamatos igénye arra, hogy traumás múltján
dolgozzon, újra és újra illúziókat és torzításokat alakít ki a
mostani életében jelen lévő emberekről. Azok az illúziói, hogy
„különleges” viszonyra lel másokkal, beleértve a terapeutát is,
megvédik attól, hogy szembenézzen alapkapcsolati
veszteségével, és meggyászolja.
A naplóírás, amely képessé teszi, hogy felismerje illúzióit és
torzításait, konstruktív segítség a kliens számára (lásd a 15.
fejezetet).
Illúziók és torzítások: Védekezés a gyászmunka ellen.
Annak a kliensnek az esetében, aki mélyreható kötődésvesztést
élt át, az illúziók és torzítások „azon ténnyel való szembenézés
elutasítását jelentik, hogy valójában mennyire rossz volt neki”
(Stark, 1994a, 136.). Azzal, hogy ragaszkodik e téves
észlelésekhez, félbeszakítja a gyász folyamatát, elferdítve vagy
minimálisra csökkentve a valóságot, miszerint úgy érzi, igazából
nem látják és nem szeretik. Ezen túl ezek az észlelések
elszigetelik attól a kihívástól, hogy felelősséget vállaljon a dolgok
javításáért.
A sikeres gyászmunka nemcsak a múltbeli veszteségek
valóságával, hanem azzal a fájdalmas igazsággal való
szembenézést is jelenti, hogy ebben az életben soha senki nem
lesz képes pótolni e veszteségeket (e témáról a 21. fejezet szól
bővebben).
A félreértett, kihasznált vagy elhanyagolt gyermek gyakran
őrzi meg úgy a szülő jóságának illúzióját, hogy felelősséget vállal
annak rosszaságáért. A narcisztikus családrendszerben a
váltakozva szerető és elutasító anya vagy apa részéről
ismételten traumát elszenvedő gyermek úgy szerzi meg az
érzelmi biztonságot, hogy – magára vállalva a szülő jellembeli
fogyatékosságait – „megmenti” a szülőt. Nem ismerte meg a
tárgyállandóságot: „Édesanyám (vagy édesapám) néha jó, néha
rossz, én mégis ugyanannak a teljes személynek látom.” E
tapasztalat hiányában olyan módszert alakít ki, hogy radikálisan
váltogatja mások észlelésekor az irreális idealizálás és az
emberséget semmibe vevő leértékelés két szélsőségét.
Mazochizmus és szadizmus. A szégyen mazochista
(önmagát büntető) annyiban, hogy az ettől szenvedő ember
átvállalja szülei kudarcának terhét. A gyerek azt választja, hogy
viseli a szégyent, és inkább hisz egy jövőbeli kapcsolatban
megélhető öröm üres ígéretében, mintsem hogy teljesen átélje
kiábrándultságát és haragját a szülők mulasztásai miatt. Ezzel
ellentétben a mazochista szadizmussal (mások megbüntetésével)
reagál az illúzió elvesztése miatt érzett kiábrándultságára.
Alázat. Szégyen és narcisztikus grandiozitás váltakozik ezen
az egymást erősítő kettősségen belül. A szégyen-narcizmus inga
egyetlen ellenszere a valóság elfogadása, és ez mély alázatot
követel meg. Az alázat azt jelenti, hogy a valósághoz hűen
elfogadjuk korlátainkat, és feladjuk azt az igényünket, hogy
túlértékeljük vagy alulértékeljük magunkat, illetve másokat. Az
alázat kiszabadítja a személyt az önmagába feledkezésből, és
megengedi neki, hogy saját és mások valódi szükségleteit
helyezze a középpontba.

5. 1. ábra: Alázat

A kezelés előrehaladtával a kliens narcisztikus manipulációi és

szégyenen alapuló, önártó magatartása lassan átadják a
helyüket a nagyobb türelemnek az életkörülményekkel való
szembenézés fájdalmas megpróbáltatása iránt. A kliens e
valósághoz igazodást nemcsak a terapeutához fűződő kapcsolata
révén éri el (belátás és az áttételi munka által), hanem annak
eredményeként is, hogy a többi embert egyre inkább saját, külön
igénnyel rendelkező, valóságos személyként fogja fel.
A hiteles emberi érintkezés és a felelősség vállalása azért,
amilyen módon a viselkedése másokat érint, az önvédelemtől az
empátia irányába fogja elmozdítani az érintett nézőpontját. A
szégyenből és a narcizmusból való gyógyulást az önmaga és
mások iránti együttérzés növelése révén éri el, és azáltal, hogy
következetesen a valóságnak megfelelően viselkedik másokkal,
vagyis hiteles módon kapcsolódik hozzájuk.
Mások önálló és önrendelkező személynek tekintése is segít
mérsékelni a kliens énközpontú elvárásait. Ez az átalakító
folyamat „teszi emberibbé” a narcisztikus
személyiségvonásokkal rendelkező személyt (Johnson, 1987).
Valóságteszt az idealizálás helyett. Freud munkássága
kezdetétől (1895) a pszichés funkciók két szabályozóelvét
különböztette meg: a „valóságelvet” és az „örömelvet”. Az a
gyermek, aki ismételten csalódással szembesül, fejlődése során
átadja magát az örömelvnek, és a külvilág kellemes, de téves
reprezentációival vigasztalja magát. Később el kell fogadnia a
valóságelvet. Ez „nagy fontosságú lépés” (219.), amelynek során
feladja az örömelvet, és már azt is el tudja fogadni, ami nem
kellemes, mégis valóságos.
A valóságelv a helyreállító terápiában a szégyen és
narcizmus kettősségének feloldását jelenti.
A narcisztikus személyiség gondolkodását két polaritás
(megvetés és idealizálás) uralja, a férfi homoszexuálisok
esetében ezek elsődlegesen a férfiasság szimbólumai köré
rögzülnek. Férfiasságának minősége szerint ítélik a másik férfit
ideálisnak vagy megvetendőnek. Az „idealizált vagy
megvetendő” felfogás alternatívája természetesen az, hogy a
másikat gyarló, valós személyként fogadják el.
Lelki egészség – mint a valóság elfogadása. A lelki
egészségnek eltérő és néha egymással ellentétes meghatározásai
ismertek, de egyik leglényegesebb elemük (különösen a mai
követelmények tükrében) az önelfogadás. Sajnos sok szakmai
szervezet elsődlegesen úgy határozza meg az egészséges személy
fogalmát, mint aki elfogadja önmagát. Kevésbé foglalkoznak
azzal, hogy az illető hogyan alkalmazkodott a való világhoz (a
nemek világához), vagy hogy összhangban él-e biológiai
adottságaival.
Bizonyos mértékig érvényesnek látom Stark
(hagyományosabb) meghatározását, amelyben a lelki egészséget
elsősorban annak alapján állapítja meg, hogy az illető képes-e a
valóság reális megtapasztalására és az életében előforduló
személyek valóságnak megfelelő elfogadására anélkül, hogy meg
akarná őket változtatni. Az egészséges személy úgy fogadja el a
többi embert, ahogy vannak, akár tudnak adni neki valamit,
akár nem.
Modellünkben a valóságelv – amellyel a legmélyebben az
áttétel elemzése során foglalkozunk – az az ellenerő, amely
legyőzi a szégyent (és önbüntető torzításait) és a narcizmust (a
személyt elbizakodottá tevő illúziókkal együtt).
Illúziók és torzítások az áttétel során. Az áttétel jelensége
– amely vitathatatlanul Freud legnagyobb felfedezése – az,
amikor a kliens a terapeutára helyezi át a jó vagy a rossz szülő
negatív vagy pozitív tulajdonságait. Az áttétel gondos elemzése
révén a kliensnek lehetősége van feldolgozni szüleivel
kapcsolatos megoldatlan traumáját. Az áttétel tükrözi a kliens
igényét arra, hogy a terapeutát más személlyé tegye, mint
amilyen valójában. Negatív áttétel az a torzítás, amikor a kliens
a rossz szülőjéhez teszi hasonlóvá a terapeutát (vagy azt várja,
hogy olyanná válik, mint a rossz szülő).
Pozitív áttétel az az illúzió, hogy a terapeuta olyan idealizált
jó szülővé válik, amilyen szülője sohasem volt a kliensnek.
Pozitív áttétel esetén a kliens a terapeutára vetíti a jó (idealizált)
szülő tulajdonságait, aki „mindenre tudja a megoldást, és ettől
minden jobb lesz”.
Stark (1994a) a következőképpen foglalja össze az áttételt az
illúziók és a torzítások szempontjából: „A kliens fél is attól, hogy
terapeutája rossz lesz, viszont bizonyos mértékig szüksége is van
arra, hogy a terapeuta rossz legyen.” (7.) A legtöbb kliens képes
arra, hogy valóságos és így tökéletlen személyként fogja fel a
terapeutát. Bizonyos szempontból viszont azt választják, hogy
ezt „elfelejtik” azon tudattalan igényük miatt, hogy feldolgozzák
a szüleikkel kapcsolatos korábbi traumájukat. E narcisztikus
befektetés segítségével a kliens szelftárggyá teszi a terapeutát.
Következésképpen mindig feszültség van a kliens terapeutáról
alkotott valósághű képe és a róla kialakított irreálisan pozitív
vagy negatív felfogása között. A terapeuta személyén keresztül a
kliens egy hiteles emberi kapcsolatban átdolgozza a valóságról
alkotott téves észleléseit. A terápiás cél az, hogy úgy lássa a
terapeutát (és ebből következően minden más embert), amilyen
valójában, az általa kínált jóval és minden emberi
tökéletlenségével együtt.
A saját nemükhöz vonzódó kliensek esetében a férfi
terapeutára irányuló áttétel torzításai és illúziói gyakran a
szeretett, de elérhetetlen apa reprezentációinak felelnek meg.
Egy női terapeuta a férfi kliens „anyaproblémáinak” alanya
lehet úgy, hogy a kliens azt várja, hogy ismét olyan nővel lesz
dolga, aki manipulálni fogja és csökkenti lehetőségeit.
A kliens érzékenyítése narcisztikus illúzióira. A kliens
jellemzően szégyennel reagál arra, amikor a terapeuta leleplezi
narcisztikus motivációit és a mögöttük húzódó gyermeki
szükségleteket.
 Egy férfi a következőképpen fogalmazta meg, hogyan érti
meg egyre jobban a narcizmusát:

Most már annak látom a narcizmust, ami valójában. Az

embereknek „értem kell létezniük”. Amikor egy férfit a
narcizmus tárgyává teszek, elfogyasztom. Ez embereket
tesz tönkre, beleértve magamat is.
Felhívtam Tomot, és miközben beszéltem hozzá,
hallottam a háttérből, hogy baseballmeccset néz.
Érzékeltem, hogy leköti a meccs, és csak félig figyel rám,
ezért aztán megbántva éreztem magam.
Ebből nagy drámát kerekítettem: azzal, amit tett, sót
hintett a narcisztikus sebembe. Természetesen nem
várhatom el az emberektől, hogy amikor csak akarom,
teljes mértékig rendelkezésemre álljanak. Most már
látom, hogy ez betegség.

Ebből az idézetből a szégyenen alapuló önmegvetést halljuk,

amikor a kliensben tudatosul a narcisztikus igény. Ez azonban
csak tovább erősíti narcisztikus védekezését. Ehelyett a
terapeuta a kliens önkritikáját megpróbálja az önmagával való
együttérzéssel helyettesíteni, úgy, hogy a narcizmust személyes
története kereteibe illeszti be. Ennek során olyan modellt állít
fel, amelyben együtt érző megértést tanúsít a kliens narcisztikus
manőverek iránti eredeti igényével kapcsolatban, mely a kliens
számára szükséges szeretet és figyelem elnyerésére irányult.
Az egyik kliens erről így beszélt:
 Kiszúrom a szokásos célpontot. Látom magam, ahogy
csinálom. Mindig olyan fiatal fiúkat választok ki, akiknek
problémáik vannak, és szaladok, hogy megmentsem
őket, a mentoruk lehessek. A legtöbben csinos fajankók –
tizenéves fiúk férfitestben. Túlmenedzselem és
mentorálom őket, semmi viszonzást nem kapok tőlük,
aztán megsértődöm rájuk. Nem tudom, hogy ezeket a jó
dolgokat az ő javukra teszem-e, vagy azért, hogy úgy
érezzem, szükség van rám, akarnak és értékelnek. Nehéz
ezt megmondanom.

A következő részlet egy terápiás ülésből egy másik kliens

valósággal folytatott küzdelmét mutatja be:

KLIENS Amikor visszatekintek az életemre, látom, hogyan

cseréltem le ezeket a különleges pasasokat más
különleges pasasokra. Amikor nem reagálnak rám,
nullának, semminek érzem magam. Ilyenkor az
lenne a legjobb, ha meghalnék.
TERAPEUTA Igen, ez szégyenteljes pillanat.
KLIENS Igen, megszégyenítenek.
TERAPEUTA Nem, nem szégyenítik meg. Csak nem segítenek a
már létező szégyene elkendőzésében, hiszen nem
szállnak be a narcisztikus játszmába.
KLIENS Jé…
TERAPEUTA Most azt tanulja, hogy lehet egyensúlyozni a két
véglet között feszülő valóság kötelén; az egyik
oldalon a különleges pasasok, akik azt éreztetik
önnel, hogy nagyszerű, szemben azokkal, akik
 hanyagolják, és akik miatt – ahogy mondta –
„semminek” érzi magát. A valóság azonban valahol
a kettő között van.
KLIENS Igen. Mindig vagy az egyik, vagy a másik eset volt,
de nem tudom, hogyan lehetne másként.
TERAPEUTA Az a feladata, hogy a másik pasast valós
személynek lássa, miközben ön is valóságos
önmaga marad.

Amikor a terapeuta leleplezi az illúziót, a kliens narcisztikus

haragjában nagyon gyakran ellene fordul. Ebben a pillanatban a
terapeuta hirtelen a „rossz, megszégyenítő szülővé” válik.
A másik lehetőség, hogy a terapeuta az ellenállás olyan
formájával találkozik, amikor a kliens elismeri narcisztikus
magatartását, majd ezt egy önmaga gerjesztette szégyenválasz
követi. A narcisztikus manipuláció felismerése kétségbeeséshez
vezet: „Igaza van. Úgy látom, sose leszek normális!” Röviden: az,
hogy narcizmusa tudatára ébresztik, még nagyobb önmaga által
gerjesztett szégyent kelt. Ezt a szégyenreakciót az okozza, hogy a
megfigyelő szelf felismeri a narcisztikus manipuláció forrását:
az olyan gyermekkori emléken alapul, amelynek során a klienst
meg akarták szégyeníteni a férfiindividuáció miatt.
A valóságelv megtestesítéseképpen a terapeuta megkísérli
úgy leleplezni a kliens illúzióit, hogy közben elkerülje
megszégyenítését. Ezt úgy éri el, hogy rámutat az illúzióteremtés
múltbeli szükségességére. Azzal, hogy rávilágít a narcisztikus
védekezés gyermekkori szükségletére, mérsékeli a kliens ilyen
leleplezésre adott szégyenreakcióját.
 A legtöbb esetben jobbnak találom kerülni a kliens közvetlen,
fejesugrásszerű szembesítését a védekezésekkel, inkább
finoman rávilágítok ezekre és megnevezem őket, amikor
megjelennek, s közben biztosítom a kliensnek azt a jogát, hogy
elfogadja vagy elutasítsa megjegyzéseimet.
Amikor olyan klienssel beszélgetünk, aki triádikus-
narcisztikus családban nőtt fel, mindezt a terapeuta így adhatja
elő: „Gyermekként nem fejezhette ki közvetlenül valódi
szükségleteit, így megtanulta, hogy ezt manipulációval érje el.
Mivel elhanyagolva és el nem ismerve érezte magát, azt hiszi,
hogy [ez a másik személy] figyelmen kívül hagyja önt, miközben
ő nem ezt teszi.” A terapeuta együttérzéssel és türelemmel
bemutatja, hogy az illúzió szükséges gyerekkori alkalmazkodás
volt: „Tekintve, hogy kisfiúként mennyire elhanyagoltnak érezte
magát, érthető, hogy manipulálni kívánja a barátját, hogy
különleges figyelmet kapjon tőle. Mivel édesapja kevés figyelmet
szentelt önnek, úgy látom, azt reméli, hogy [a másik személy]
teljes egészében szeretni fogja és elfogadja, hogy betöltse ezt a
kielégítetlen szükségletet.”
Egy harmincöt éves kliens, aki narcizmuson alapuló
kapcsolatot alakított ki egy sokkal fiatalabb férfival, egészséges
megfigyelő szelfet nevelt ki arra, hogy felismerje, hogyan
manipulál másokat a különleges figyelem elérése érdekében.

A hétvégén Tommal voltam, és közben akadtak olyan

pillanatok, amikor azon kaptam magam, hogy az után
ácsingózom, hogy valamilyen bókot kapjak tőle, majd
egy halk benső hang azt mondta: Ez igen, jól csináltad!
De azután egy erősebb hang így szólt: Látod, már megint
 bókokat akartál kicsikarni valakitől; olyan kisfiú vagy! Ez
mindig nehéz, lehangoló érzéssel jár.

Ilyenkor a terapeuta azért avatkozik közbe, hogy példát

mutasson a kliensnek az önmagával való együttérzésre,
amelynek fel kell váltania az önkritikát. A kliensnek egyelőre el
kell fogadnia narcisztikus magatartása létezését, közben azon
dolgozva, hogy valódi hitelességet alakítson ki a férfiakhoz
fűződő kapcsolataiban. A terapeuta ráhangolt együttérzést
mutat a kliens iránt, amikor az kölcsönös, valóságos, érettebb
barátságok eléréséért dolgozik.
Terápiája során egy huszonnyolc éves férfi kezdett
különbséget tenni a narcizmus és az altruizmus között:

Ha elnyerem e különleges pasasok figyelmét, ez csak

rövid időre elégít ki, mert tudom, hogy az én
nyomásomra tették, manipuláltam őket.
Ha viszont eleresztem őket – megengedve nekik, hogy
maguktól mutassanak érdeklődést irántam, ahogyan és
amikor ők akarják –, akkor az óriási érzés, igazán
megerősítő.

Amikor a kliens önbüntető „szégyenmódban” van, nemcsak

önmagát fosztja meg dolgoktól, hanem szeretteit is elutasítja és
bünteti. Az önmegvetés csapdájában semmi jót nem tud nyújtani
azoknak, akikkel törődik. Nemcsak a terapeutának, de a
barátainak, (ha nős, akkor) a feleségének és a gyermekeinek
sem. Amint azonban erősödik az a képessége, hogy a valóságnak
megfelelően lássa a többi embert, önmagát is egyre jobban
elfogadja, minden emberi tökéletlenségével együtt.

Valódi szelf és hamis szelf

A hamis szelf legkorábbi és leggyakoribb formája a „jó kisfiú”
személyiség. Ez kísérlet arra, hogy az érintett társadalmilag
elfogadható szelfet mutasson, miközben fenntartja az érzelmi
rejtőzködést. Társadalmi szerepként vagy a külvilágnak mutatott
képként az a funkciója, hogy megbékítse a potenciális
megszégyenítőt, és elnyerje jóindulatát. A hamis szelf a
társadalomhoz tartozás és az elfogadottság iránti igényt
szolgálja, és önvédelmet kínál a lehetséges jövőbeli
szégyenpillanatokkal szemben.
A hamis szelf eredete: A jó kisfiú és a tettetés
szükségessége. „Emlékszem, kisgyerekként tudatosan
döntöttem úgy, hogy tettetem magam, vagy különben élve
megesznek.”
A hamis szelf védekező hasítás, amely a káros családi
rendszer eredménye. Gyakran találkozunk vele mint kisfiúkori
védekezéssel, amely a távolságtartó, elutasító, kritikus apa és a
manipuláló, intruzív (tolakodó) anya ellen alakul ki. Az ilyen
családdinamika okozza, hogy a fiú szégyelli valódi nemisége
hiteles és spontán megnyilvánulásait, így egy megalkuvó, nem
nélküli karikatúrába menekül. A jó kisfiú egysíkú, behódoló és
szófogadó szerepszemélyiség. Megvéd a mélységes gyász ellen,
amelyet az érintett amiatt érez, hogy nem ismerik és szeretik
teljes valójában.
 A legtöbb kliens édesanyjával való kapcsolatára vezeti vissza
hamis szelfje eredetét. Ritkábban úgy tűnik, ez egy megnyerő
apával való kapcsolatból nőtt ki, akinek az volt a narcisztikus
szükséglete, hogy egy nem nélküli identitást segítsen kialakulni
a gyermekben, mivel félt a fiától mint lehetséges vetélytárstól.
A prehomoszexuális fiú általában érzékeny vérmérsékletű,
kreatív, magányos gyermek, aki felfedezte, hogy tettetni nagyon
könnyű, „természetes” dolog. Mivel a túléléshez ki kellett
alakítania egy hamis szelfet, ez könnyedén elvezeti a fantázia és
a színjátszás gazdag, légvárépítő világába. Mivel el van zárva a
családi és később a társadalmi életben való teljes és kielégítő
részvételtől, gyorsan felfedezi, miképpen csökkenthető
fantáziával e fájdalmas veszteség.
Bár mindkét szülő hozzájárulhat ahhoz, hogy a fiú nem tudja
kifejleszteni valódi nemiségét, az anya és az apa más-más
módon teszi ezt. A közönyös és kritikus apa úgy, hogy
elhanyagolja a feltörekvő férfiidentitás előcsalogatását az
érzékeny fiúból, és nem ad pozitív mintát, amellyel elősegíthetné
a nemiség kialakulását. A manipulatív és intruzív anya pedig
úgy, hogy finoman, de következetesen elbátortalanítja a fiút a
valódi szelf kialakítására irányuló törekvésében. Szeretete és
figyelme feltételes, attól függ, a fiú kielégíti-e anyja szükségleteit.
Érzelmi igényei különösen akkor nagyok, ha (amint az gyakran
előfordul) házassága nem kielégítő.
E forgatókönyv szerint a gyermekéről lemondó apa nem
nyújtott fia számára biztos férfiperspektívát, ahonnan az
pontosan „láthatta volna” az anyját. Így az apa nem adja meg a
fiúnak azt a lehetőséget, hogy megfigyelhesse, egy másik férfi
miként lehet kapcsolatban egy olyan nővel, akihez közel érzi
magát, aki gondoskodik róla, s közben e férfi nem veszíti el
önmagát, és nem adja fel férfiúi önállóságát és erejét.
A hamis szelf különböző típusai. A valódi és a hamis én
pszichológiai fogalma a vallási és a filozófiai irodalomból
származik. Winnicott emelte át őket a pszichológiai irodalomba
az 1960-as években. Azóta beépültek a tárgykapcsolat-elméletbe
és a szelfpszichológiai elméletekbe, valamint a mi
homoszexualitás-értelmezésünkben is központi jelentőségük
van.
A hamis szelf egy pszeudoszemélyiség vagy
szerepszemélyiség, amely elfedi a szégyenkező-védekező ént,
miközben megengedi az illetőnek, hogy kapcsolatban legyen
másokkal. A hamis szelf leggyakrabban előforduló formáit a
kellemes külső, de a másokkal való kapcsolat hiánya, valamint
az önvédelem előtérbe helyezése jellemzi. Sok ilyen személy
megtanulta a mesterkélt viselkedést és a tudatos pózolást,
szélsőséges formában pedig hivalkodóan, nőiesen és „buzisan”
viselkedik. A legtöbb esetben azonban, különösen azok körében,
akik nem meleg homoszexuálisok, és változást keresve eljönnek
a terápiára, a hamis szelf halk szavú, félrehúzódó, kényszeredett
és félénk formát ölt. Ennek általános hatása a teljes személyiség
gátlása.
A hamis szelf, amelyre a védekező magatartás és
zárkózottság jellemző, a „szorongás függönyét” tartja fenn,
amellyel korlátozza a férfi másokhoz, különösen más férfiakhoz
való kapcsolódási képességét. Ez a világban létezésnek egy
érzésektől mentes módja – tettetés, búvóhely. Mindez hat a férfi
hozzáállására, hangulatára, gondolataira és érzéseire. Több
elszigetelt lelki jelenségnél, felemészti őt, és egész személyiségét
egy szűk és korlátozó állapotba szorítja be. Minden cselekedetet
meg kell tervezni, az életet el kell rendezni, és a kapcsolatokat a
felszínen kell tartani – mindezt a szégyen elkerülése érdekében.
A hamis szelf virtuális kényszerzubbony a valódi spontaneitáson
és a természetes életerőn, és minden önkéntelen
megnyilvánulást féken tart.
A valódi szelf viszont olyan „alapállás” vagy állapot,
amelyben a férfi érez, és hitelesen kifejezi másoknak valódi
érzelmeit. A helyreállító terápia központi eleme, hogy segítünk a
kliensnek áttérni a hamis szelfről a valódi, nemiséggel
rendelkező szelfre.
A hamis szelf típusai a következők:
1. A passzív-megalkuvó (AKA, a kedves pasas). (Utalás az AKA
című, 2002-es Duncan Roy-filmre – a fordító megjegyzése.) A
kedves pasas a hamis szelf messze leggyakoribb formája. A
gyerekkori „jó kisfiú” természetes folyománya. Könnyen
kezelhető, sohasem ütközik másokkal, kerüli azt, hogy másokat
felháborítson, és mindenáron a békét keresi. „Tudom, hogyan
kell gondoskodni az emberek szükségleteiről, de nem tudom,
hogy tudassam az emberekkel a saját szükségleteimet.
Megteszem, amiről úgy gondolom, hogy elvárható tőlem, de
azután becsapva érzem magam. Aztán megsértődöm,
megcsömörlök, és kilépek a kapcsolatokból, és ez még csak nem
is tudatosul bennem.”
2. A színpadias szórakoztató. A legritkább e nyitott és
exhibicionista típus, az ilyen személynek fenn kell tartania a
beszélgetést, és úgy kell tennie, hogy mindenki „elégedett”
legyen (vele). A másoktól kapott lelkes tetszésnyilvánításnál
gyengébb visszajelzést személyes elutasításként értelmezi.
Mindig a Személyiségnek, a Főszereplőnek kell lennem. Hogyan
jelenek meg? Mit gondolnak rólam? Kedvelnek? Nem kedvelnek? A
színpadias szórakoztató mindig erősnek, energikusnak és
életerősnek látszik. Közelebbről nézve viszont lelepleződik az
erőltetett és kényszeres lelkesedés, a felszínes élénkség, amelyet
valójában a szorongás hajt, és amely végül is kimeríti.
3. A botrányos, túlzottan nőies típus. Az a férfi, aki a túlzottan
nőies stílust teszi magáévá, valószínűleg megtalálható a
melegközösségben a melegbüszkeség felvonulásain, fitogtatva
nőies oldalát. Stílusa idegenszerű, élvezi, hogy másokat
megbotránkoztatva sérti meg a társadalmi normákat. Ő a
transzvesztita, aki a nőiesség bántó és képtelen karikatúrájával
sérti mások érzékenységét. Ez a hamis szelf mások
megbotránkoztatásában talál kielégülést.
4. A dühös aktivista, hiperférfias jellem. A dühös, hiperférfias
jellem nekimegy a politikai és társadalmi normáknak, keresi az
ütközéseket, támadó és összeférhetetlen, valamint harcos
melegaktivista csoportokhoz csatlakozik, amelyek az új
családjává válnak.
A hamis szelf klienseinknek mind a férfiakhoz, mind a
nőkhöz fűződő kapcsolataiban megnyilvánul. A férfiakkal
szemben az illető arra használja a hamis szelfet, hogy kitérjen a
kölcsönösség és a versengés elől, és elkerülje a közvetlen,
felnőttek közötti kommunikációt. A legtöbb kliens bevallja, hogy
„félek férfiak körében mutatkozni”. Nőkkel kapcsolatban a
hamis szelf általában úgy működik, hogy sakkban tartja őket,
hogy biztonságos távolságban legyenek, és attól fél, hogy
megfojtja vagy elnyeli őket. Férfiak körében attól tart, nem kap
elég figyelmet; nők között pedig attól, hogy túl nagy figyelem
veszi körül.
A szélhámos. A hamis szelfjén keresztül élő férfi, aki be van
zárva egy statikus szerepbe, nem teljesen élő ember. Önmaga
számára is szélhámos. A többiek igényei fogva tartják, állandó
ingerlékenységtől, nehezteléstől és rejtett ellenségességtől
szenved. A probléma gyökere egy bizalmi kérdés: mivel kora
gyermekkorában az alapvető bizalmát sértették meg, most nem
fektet be a kapcsolatokba. Vagy az indítékaik iránti
bizalmatlanság miatt kerül másokat, vagy válogatás nélkül
megbízik egyes emberekben, tolakodó önkitárulkozást engedve
meg magának.
A szégyen előrevetítése az állandó üresség, magány és
elégedetlenség mocsarába húzza le. Együtt él az
elhagyatottságtól és megsemmisüléstől való, mélyben húzódó
félelemmel, s emiatt elszigetelt, elidegenedett és borúlátó életet
él. Az egyik férfi ezt így írta körül:

Az identitásom abból áll, hogy más emberek várakozásai

szerint élek. Elhasználtnak, fáradtnak és
kiszipolyozottnak érzem magam. Olyan, mintha nem
léteznék, üres vagyok és nincs célom – nincs talaj a
lábam alatt. Nincs otthonom, nem tartozom sehová.
Elalszom napközben, csak hogy menedéket találjak.
Ordítani szeretnék, le szeretném dönteni a falakat,
amelyek körülzárnak…, de milyen falakat? Még falakat
sem látok, csak egy üres, sötét teret idebenn. Én vagyok
ez a sötét űr.
Mint láthattuk, a homoszexualitás valójában kötődési probléma.
A saját nemükhöz vonzódó férfiak kora gyermekkoruk óta arra
vágynak, hogy egésznek érezzék magukat, megértsék őket, és
legyen egy biztos hely, ahová tartoznak.

A valódi szelf ismertetőjegyei a hamis

szelffel szemben
Az 5. 1. táblázat megmutatja a valódi és a hamis szelf közötti
általános különbségeket.
A jó kisfiú, ez az ismerős hamis szelf az egész gyermekkoron
keresztül elfojtja a fiúnak azt a képességét, hogy kialakítsa
valódi nemiségét. A fiú nem engedi meg magának a rejtett gyász
érzését, és ez gátolja haragja és szomorúsága kifejezését. Ahogy
nő, a homoszexualitás narcisztikus helyreállításként jelenik meg
ama szégyen keltette szakadéknak az áthidalására, amely a fiút
elválasztotta férfias törekvéseitől.
A kliens csak akkor tud elkezdeni gyászolni és gyógyulni, ha a
jelenben teljes mértékig megtapasztalja a két velünk született
érzelmet, a szomorúságot és a haragot. Az ezzel kapcsolatos
gátlás leküzdése a sikeres kezelés egyik leghatalmasabb
kihívása.

5. 1. táblázat: A valódi szelf ismertetőjegyei a hamis szelffel szembeállítva

VALÓDI SZELF HAMIS SZELF

A szelf önmagában
VALÓDI SZELF
Férfias
Megfelelő, másokkal egyenértékű
Nyugodt, magabiztos, ügyes
Valódi érzelmeket él meg
Energikus
Otthon van a testében
Fizikailag magabiztos
Feljogosítva érzi magát, önálló
Elfogadja a tökéletlenségeket
Aktív, határozott
Bizakodó
Kreatív
Másokkal kapcsolatban
Kötődő
Nyitott
Spontán
Megbocsátó, elfogadó
Őszinte, hiteles
Keres másokat
Alázatos
Számon tart másokat
Magabiztos, kifejező
Kapcsolataiban érett
Tiszteli mások hatalmát
Feljogosítva érzi magát
Beilleszkedő, nyitott
Van kapcsolata az ellenkező
nemmel
A többi férfit magához hasonlónak
látja
NEM HOMOSZEXUÁLIS:
„A homoszexualitás nem merül fel
bennem. Szándékosan el tudom
képzelni, de semmi nem késztet
erre.”
HAMIS SZELF
Férfiatlan
Kisebbrendűnek, nem megfelelőnek érzi
magát
Nyugtalan, önbizalomhiányos, ügyetlen
Érzelmileg halott vagy esetleg hiperaktív
Kimerült
A testét tárgynak tekinti
Aggódó esetlenség
Mások által irányítottnak érzi magát
Perfekcionista
Passzív
Védekező álláspont
Elkülönülő
Visszahúzódó
Túlkontrollált, gátlásos, „lefagyott”
Megtorló, sértett
Szerepet játszik, színpadias
Kerüli az embereket
Pózoló
Korlátozottan vesz tudomást másokról
Nem magabiztos, gátlásos
Kapcsolataiban éretlen
Sértődött a hatalomban levőkkel szemben
Áldozat
Kettős életet él, titkolódzó
Félreérti az ellenkező nemet
Misztikusan vonzódik a többi férfihoz
HOMOSZEXUÁLIS:
„A teljes meleg-gondolkodásmódban élek. A
férfiakhoz való szexuális vonzódás
foglalkoztat és uralja az egész
szemléletmódomat.”
 II.
Kezelés:
érzelemközpontú
terápia
 6. Az érzelem elsőbbsége

A pszichoterápiában az utóbbi időben elért eredmények az

érzelemnek a terápiás folyamatban játszott központi szerepére
összpontosítanak. Az érzelemszabályozás zavara,
leggyakrabban szégyen formájában, arra indítja a klienst, hogy
a homoszexuális kiélésben keressen enyhülést. A
homoszexuális viselkedés – kötődési traumára adott válaszként
– kísérlet az érzelemszabályozásra. Ezeken az azonos
neműekhez kapcsolódó érzelmi és testi utakon keresztül
közelítjük meg a kötődés helyreállításának folyamatát.
Erőteljes érzelmi kitárulkozás megy végbe, amikor egy férfi
megengedi, hogy akkor „lássa” őt a terapeuta, amikor benne ül
a szégyenben. Azok lesznek a gyógyító pillanatok, amikor a
kliens „elviselhetetlen” érzelmet tapasztal, ugyanakkor érzi a
terapeuta támogatását.
Davanloo (1978) úttörő kutatómunkáját szem előtt tartva,
amelyet Neborsky (2004), Coughlin Della Selva (1996), Alpert
(2001) és Fosha (2000) fejlesztett tovább, mi e klinikusok
érzelemközpontú terápiás (affect-focused therapy: AFT)
programjainak egyik alkalmazását vettük alapul. És valóban, a
homoszexuális irányultságú férfiakkal hosszú ideje folytatott
munkánk megerősítette, hogy az érzelemközpontú terápia
hozza a leggyorsabb eredményt az azonos neműekhez
vonzódás oldása terén.
Az érzelemközpontú terápia a főemlősök anya-újszülött
kötődését vizsgáló korábbi kutatásból fejlődött ki. További
tapasztalati támogatást kapott a kötődési elméletből és a humán
anya-gyermek kutatásokból, amelyek John Bowlbyig nyúlnak
vissza. Bowlby és az e területen dolgozó más kutatók munkáiból
levonva a következtetést az érzelemközpontú terápiát
alkalmazó szakemberek jelenleg a kliensek által képviselt kóros
állapotok többségét kötődésvesztés következményének tekintik,
tehát a terápia célja a kötődés helyreállítása.
A helyreállító és az érzelemközpontú terápia abban
kapcsolódik egymáshoz, hogy a homoszexualitást alapvetően
kötődési problémának tekintik. A legtöbb azonos neműekhez
vonzódó személy homoszexuális magatartását az apához való
bizonytalan kötődés helyreállítására tett kísérletnek tekintjük.
A homoszexuális tevékenység, fantázia és képzelődés e kötődési
kapocs meghiúsulásáért kárpótol.
Ezt a jelenséget azonban nem szűkítjük le az apa-fiú kötődés
meghiúsulására, igazából úgy gondoljuk, a kötődéshiány egyes
kliensek esetében már korábban, az anya-fiú egymásra
hangolódás problémájával kezdődhetett. Ezekben az esetekben
a fiú korábbi, a rosszul szabályozó anyai stílus elleni,
disszociációval történő védekezése teremti meg az alapját
azoknak a későbbi problémáknak, amelyek a gyenge vagy
ellenséges apai stílussal való találkozásakor merülnek fel.
 Következésképpen a helyreállító terápia hatékonyságát
növelik azok a módszerek, amelyek feltárják a korai anya-fiú
kötődési problémákat. Vagyis a mi kezelési módszerünk
eltávolodott a belső lelki konfliktus megoldását célzó
hagyományos kísérletektől, és inkább az érzelemszabályozásra
összpontosít, amelynek során a terapeuta játssza az
érzelemszabályozás segítőjének szerepét.
Végső soron a személyek közötti kapcsolat jellemzi a
legmélyebben emberi természetünket és határozza meg belső,
lelki egyensúlyunkat. E kapcsolat legtömörebb modellje a
„kettős hurok”, a kliens és a terapeuta közötti jelentős terápiás
előrelépés.

Az alapvető terápiás rezonancia

Mivel az anya-gyermek kapcsolat alakítja ki legkorábbi
szelftudatunkat és formálja, finomítja személyiségünket, a
terápiának elkerülhetetlenül vissza kell nyúlnia e kötődéshez,
ezért az érzelemközpontú terápia arra összpontosít, hogy
milyen módon kötődünk, válunk el, majd kötődünk újra.
Az érzelemközpontú terápia módszerének felhasználásával
a helyreállító terápiát végző szakember megpróbálja elérni,
hogy a kliens kifejezze természetes érzelmeit, és általában
növelje testtudatosságát. Érzelmi elmozdulás akkor mutatkozik,
ha a kliens és a terapeuta között létrejön az alapvető
rezonancia. Ezért a terapeutának érzelmileg teljes mértékben
jelen kell lennie, hogy feltárja a kliens zsigeri élményét, és
mélyen osztozzon benne – érzelmileg elkötelezetten,
empátiával, pillanatról pillanatra pontos ráhangolódással,
amely messze meghaladja a hagyományos pszichoterápiás
megközelítést, sőt, még ellent is mond neki.
Ahogyan a bizalom kiépül kettejük kommunikációján belül,
a kliens kezd elég önbizalmat érezni ahhoz, hogy hiteles
kommunikációt éljen át más férfiakkal. Innen elindulva
kezdhet hitelesebben kötődni a nőkhöz is.

Neurofiziológiai kutatás
Minden személyek közötti kommunikációnak van javító vagy
káros neurobiológiai hatása. Az érzelmek az emberi
kapcsolatok jelátvivői, amelyek a személyt érzelmi
környezetével kapcsolják össze. Alapos bizonyítékok támasztják
alá, hogy a terápiás szövetséget „korrektív emocionális
tapasztalatként” értelmezhetjük (Schore, 1991, 2003; Stern,
2002; Siegel, 2002). Felismerve, hogy ez a tapasztalat a terápiás
változás fő hajtóereje, a kezelés arra összpontosít, hogy a kliens
eltávolítsa az útból azokat az akadályokat, amelyek elválasztják
legbelső érzéseitől.
Az érzelem áramlását a kötődés határozza meg. A
hagyományos pszichodinamikai fogalmak, például az
„internalizált tárgyak”, e biológiai alapú neurológiai átviteli
jelenség metaforái. Például amit mi „a tárgy internalizálásának”
nevezünk, valójában a test által őrzött emlékkép, feltételes
érzelmi válasz.
Minden személy idegi struktúrájának az a rendeltetése, hogy
összhangba kerüljön más személyek idegi struktúrájával. Stern
(2002) emlékeztet arra, hogy agyunknak az a rendeltetése, hogy
mások agyához kapcsolódjék. Az emberi kötődések azonban
elromolhatnak (amint azt a kettős kötés illusztrálja), majd
újraéledhetnek (a kettős hurok révén). Az érzelem megszakítása
– szorongás, szégyen vagy félelem miatt – leválasztja a személyt
érzelmi környezetéről, és szabályozási zavart vagy a rendszer
leállását eredményezi.
A helyreállító terápia célja az ezzel ellentétes érzelmi
állapot, az érzelmi „bekapcsolás” vagy nyíltság. Ez nyitottságot
jelent először a férfi terapeutával, majd a többi férfival, végül a
nőkkel szemben.
Új idegpályák kiépítése. A fejlődő elme interperszonális
neurobiológiájáról szóló művében Daniel Siegel elmagyarázza,
hogy a terápiás kapcsolat nemcsak helyreállítja az érzelem
félbeszakadt áramlását, hanem ténylegesen új idegpályákat hoz
létre ennek az új áramlásnak az elősegítésére. A
neurotranszmittereknek ez az „új áramlása” lehet az, ami
biológiai síkon történik a konfliktusmegoldás hagyományos
pszichodinamikai modelljében.
A terápiás változás e fiziológiai értelmezése az alapja az
EMDR terápiának is (Eye Movement Desensitization and
Reprocessing: szemmozgásos deszenzitizáció és újrafeldolgozás;
lásd a függelékben).
Ezzel az elmélettel összeilleszthető a kettős agy
pszichológiája is (Schiffer, 1998), amely szerint az érzelmi
tevékenység központja az agy jobb féltekéjében, a megismerő
tevékenységé pedig a bal féltekében helyezkedik el. Schore
szerint a jobb félteke nemcsak az érzelem forrása, hanem a
tudattalan helye is.
Az érzelemközpontú terápiát mi úgy alkalmazzuk, hogy a
terapeuta fenntartja empatikus ráhangolódását a terápiás
szövetségben annak érdekében, hogy elősegítse a két agyfélteke
egységesítését. Ennek során a terapeuta metaforikus
értelemben beágyazódik a kliens jobb és bal féltekéje közé.
A ráhangolódás megváltoztatja az agy struktúráját. A
ráhangolódás traumatikus zavara, amely a kettős kötés
elkerülhetetlen következménye, szégyent vált ki, és a szégyen
fenntartja a távolságot az egységes szelftől. Ezzel szemben a
terapeutával való összehangolódás a terápiás szövetségben (a
kettős hurok megtapasztalásának egyik következménye)
feloldja a szégyennek ezt a korlátját, és előmozdítja a szelf
újrakötődését.
A terapeutával való összekapcsolódás révén a kliens
engedélyezi magának, hogy érzékelje azokat a zavaró testi
érzéseit, amelyek fájdalmas korai élményeihez társultak. Akkor
jön el a gyógyító pillanat, amikor a kliens képes átélni az
elviselhetetlennek tűnő belső érzést, miközben megtapasztalja a
terapeuta gondoskodását és támogatását.
Tehát a finom interaktív helyreállító folyamat során az ő
egymásra hangolt kapcsolatuk ténylegesen megváltoztatja az
agy neurológiai szerkezetét.

A kettős hurok és az átalakító pillanat

A kettős hurok egy összehangolódási folyamat, amely a klienst
egyesíti önmagával, majd másokkal. Az interperszonális
ráhangolódás (vagy hangolódási zavar) meghatározza
intrapszichikus kapcsolatunkat önmagunkkal, és egy másik
személyre való ráhangolódás az önmagunkkal való még
nagyobb összhanghoz vezet. Egy narcisztikus családban felnőtt
kliens esetében a szülői kettős kötésből adódó korai trauma a
ráhangolódás belső hasadását okozza.
A kettős hurok kialakítása nem tudomány, minden ilyen
bizalmas, személyek közti kommunikáció elkerülhetetlenül
„kiszámíthatatlan, vagy sikerül, vagy nem” jellegű (Stern, 2002).
Emiatt a kettős hurok létrehozása nem pusztán technikai
feladat, hanem egyedülálló, emberi esemény két személy között
egy bizonyos pillanatban, és van egyfajta rendkívül széles
értelemben vett titokzatos vagy transzperszonális jellege.
Amikor a kliens sutba dobja szokásos védekezéseit, és hagyja,
hogy ilyen ráhangolódott kommunikáció jöjjön létre, akkor a
másik emberrel megosztott érzések átalakító hatásának olyan
mélységét látjuk megjelenni, amely lehetővé teszi, hogy a kliens
szelfje újra magáévá tegye a korábban róla lehasadt (szégyellt)
részeket.
A legerőteljesebb változás akkor következik be, amikor a
kettős hurokban érzelmileg jelen levő kliens újra átél egy korai
traumát. Ilyen intenzív pillanatokban – amikor csak az itt és
most létezik mind a kliens, mind a terapeuta számára –
figyeljük meg a kliensen a másik személy révén önmagához
való újrakötődés átalakító eseményét.
 Csak az önmagához való újrakötődés sok ilyen élménye után
lépünk tovább a következő, az ember érzéseinek kognitív
értelmezésével foglalkozó szakaszba, amely „narratív
rekonstrukciós folyamatként” is ismert.

A szorongástól a spontaneitásig
Az érzelemközpontú terápia nagyon felgyorsítja a kliens
szembenézését félelemmel teli érzelmi életével. A terapeuta
arra bátorítja, élje át és fejezze ki szorongást keltő érzéseit, míg
közben támogatja azzal, hogy fenntartja vele a személyes
kapcsolatot. A korábban elviselhetetlen érzelem eltűrése ezen
érzelmi kapcsolat miatt lehetséges.
A kettős hurok megtapasztalásán keresztül a kliens
megtanulja, hogy a fájdalmas érzelmek önmagukban nem
elviselhetetlenek, hanem a hozzájuk társított, korán megélt
szülő általi elhagyatottság tette őket azzá.
Amikor a kliens magáévá teszi e valaha negatívnak látszó
érzéseket, megtapasztalja a spontaneitás, a hitelesség, az erő és
a szelf integritásának meglepő kitörését – mindegyiket a valódi
szelf átstrukturálása idézi elő. Ez az átstrukturálás abban
fejeződik ki, hogy nagyobb energiát fektet a másokhoz való
kapcsolódásba, és kevesebbet van elfoglalva önmagával. Azt
látjuk, hogy a valódi szelf előretörésével fokozatosan új, sokkal
hitelesebb kapcsolatokat hoz létre.
Az érzelemközpontú terápia legújabb formái ama kihívás elé
állítják a terapeutát, hogy a ráhangolódás és gondoskodás még
mélyebb szintjeire lépjen (lásd Alpert és különösen Fosha
együttműködési modelljét). A ráhangolódás e legmélyebb
szintjein következik el az, amikor az érzelemközpontú terápia
megnyitja az utat a folyamat következő lépése, a gyászmunka
felé.
A terápiás gyászmunka két úton közelíthető meg: a haragon
és a szomorúságon keresztül. A kliens itt kerül szembe a
kötődésvesztéshez társult mélységesen felkavaró érzésekkel.

A kötődésvesztés folyamata
A gyermeknek a szülői kötődés elvesztésére adott válasza
egymást követő szakaszokból áll: első a tiltakozás, azután
következik a kétségbeesés, végül a leválás (lásd Bowlby). Az
utolsó fokozatban (leválás) a gyermek aktívan kerüli a szülőt, és
úgy kezeli, mint egy idegent. A gyermeknek ez az ellenszenve az
azonos nemű szülővel szemben (amelyről általánosan
beszámolnak a homoszexuális fiúk apái és maguk a
homoszexuális férfiak) az a jelenség, amelyet Andy Comiskey,
egy exmeleg lelkészség alapítója úgy írt le, mint
„természetellenes közönyt” saját apjával szemben.
Az apának mint „nem fontosnak” az elutasítása gyenge,
álarcszerű védekezés a ki nem mutatott harag és szomorúság
helyett, amellyel rendszeresen találkozunk a gyászmunkában.

Szégyen: kitúrva a falkából

A kötődési ösztön a biológiai alapú túlélési ösztönben
gyökerezik. A szülő szégyenkeltése a megsemmisüléstől való
félelmet vált ki a gyermekben, kikényszeríti megalkuvását énje
alapvető aspektusaival s akár nemi azonosságával kapcsolatban
is. Ez a folyamat készíti elő a talajt a homoszexualitás
leggyakoribb formájához, amelynél a nemi kötődés alapvető
megtagadását tapasztaljuk, mely később homoerotikus
helyreállításra való hajlamot eredményez.
„Neurobiológiailag […] a megalázás […] túlélési kérdés;
ennek a fejlődéstörténeti megfelelője a falkából való kitúrás” –
mondja Francine Shapiro (2001, 113.). Így amikor valakit
megszégyenítenek az érzéseiért, ezek annyira elviselhetetlenné
válnak számára, hogy nem engedheti meg őket magának – nem
is érezheti őket.

A belátás mint hirtelen ébredés

A belátás „korábban elkülönült két ideghálózat
összekapcsolódása”. Shapiro (2001) úgy írja le ezt, hogy „tudtam
ezt is meg azt is, de eddig sohasem láttam a kettő közti
kapcsolatot” (122.).
Karl Bühler (1990) hasonló ahaélményt tapasztalt a
belátással kapcsolatban. Ez nemcsak kognitív, hanem a testen is
megnyilvánuló jelenség. Erről tanúskodik egy olyan személynek
a testtartása, akinek éppen eszébe jutott valami, megfigyelhető
nála egy finom, de félreérthetetlen meglepetés- vagy
sokkreakció, mintha akkor ébredne fel. Ezt az ahaszerű érzelmi
változást látjuk a homoszexuális kiélést megelőző forgatókönyv
esetében is, amikor a kliens felidézi azt a szégyenpillanatot,
amely destabilizálta önérvényesítését.

A felemelő ráhangolódás mint közös

alkotás
Amikor a gyermek szorongva a szülőjéhez fordul, és az
figyelmen kívül hagyja ezt, vagy túlzott ijedtséggel reagál,
fokozódik a gyermek érzelemszabályozási zavara. Az a fiú,
akinek az anyja nem vesz tudomást fia szorongásáról, vagy
túlreagálja – nem pontosan tükrözve fia belső tapasztalatát –,
érzelmileg elszigetelődik.
Ha a lehető legjobban működik az érzelemközpontú terápia,
ez az érzelmi leépültség fokról fokra javul. Olyan terapeuta
esetében, aki képes a finom, nagyon árnyalt kommunikációra,
bekövetkezik a felemelő ráhangolódás tapasztalata. A terapeuta
és a kliens közös eredménye a hallgatólagos tudás, a
nonverbális, még kimondásra váró tapasztalat, amely két
ember között annak felismerésekor bukkan fel, hogy én tudom,
hogy te tudod, hogy én tudom.
A klinikámon lezajlott pszichoterápiás ülésekről készült
videofelvételeket sok órán keresztül elemezve megfigyeltem,
hogyan alakul ki ez a finom összhang kliens és terapeuta között,
ahol végső soron mindegyik személy érezte, hogy a másik mit
próbál kifejezni. Stern (2002) két csókolózó ember példáját
említi ezzel kapcsolatban: a sebesség, az irány, a közeledés
szöge – minden tökéletes összhangban van a „sima
landoláshoz” (a fogak összeütközése nélkül) – a „maximálisan
összetett” elgondolást, szándékot és azután a cselekvést
magában foglaló lelki meghittség csodája. Egyszerűen ezt
mondja: „Az értelmünk nem önállóan jön létre, közös alkotás.
Idegrendszerünk készen áll arra, hogy más emberek
idegrendszere tanítsa, s ez átformál bennünket.” Csakugyan: a
pszichoterápia egy második lehetőséget kínál nekünk, hogy
érzelmi életünket az agyban végbemenő valóságos neurológiai
változások révén integráljuk.
Amikor Stern megpróbálja elmagyarázni, hogyan működik
ez a terápiás „második lehetőség” a felemelő ráhangolódás
modelljén keresztül, beszél arról, hogy milyen fontos
megválasztani a haladás helyes tempóját – ez a két ember
közötti előre-hátra lépés ritmusának és intenzitásának
kimondatlan szabályozása.
Stern megemlíti az időnkénti „terepszabályozás” fontosságát
is. Ez a másik fogadókészségének felmérése ilyesféle
kérdésekkel: „Most tulajdonképpen mi történik köztünk?”
Különösen érdeklik az általa „most-pillanatoknak” nevezett
momentumok, amikor változik a kép, ráközelítve a két emberre,
amint egy intenzív „egzisztenciális jelenlétet” megtapasztalva
bevonódnak a jelen pillanatba. Ezek a „most-pillanatok”
fokozottabb szorongással járnak, és azzal az érzéssel, hogy
valahogyan „ez a pillanat fontos” a kapcsolat szempontjából,
akár jó, akár rossz értelemben.
E pillanatok alapvető része a személyes védtelenség és
sebezhetőség; izgalmat, egymás mélyebb elismerését és talán
egy halvány, zavart mosolyt figyelhetünk meg, amely a néha
kínos sebezhetőség és intim védtelenség elismerése. Az ilyen
pillanatokat, amelyeket Martin Buber „a találkozás
pillanatainak” nevez, nem lehet kierőszakolni; terapeutaként
azonban biztosan készen állhatunk arra, hogy – amint Stern
mondja – élesztgessük e lehetőségeket.
Stern leírása e központi pillanatok összefüggéseiről megfelel
az általunk használt kettős huroknak.

Két együtt járó érzelem: megerősítés és

szégyen
Az érzelemközpontú terápia segít megkülönböztetni a
„bekapcsoló” (összekötő) és a „kikapcsoló” (elválasztó)
érzelmeket. A fő „kikapcsoló” (elválasztó) érzelem a szégyen
énállapotához társul. A fő „bekapcsoló” (összekötő) érzelem a
megerősítés énállapotához kötődik. A „nyitva” és a „zárva”
alapvető megkülönböztetése – amelyet Fosha a „piros jelzés” és
a „zöld jelzés” kettősségével írt le – megfelel a szimpatikus-
paraszimpatikus neurológiai válasznak.
Schore (2003) ugyanezt a megkülönböztetést teszi, csak más
szavakkal: az összekötő érzelmeket nyíltságnak és
ráhangolódásnak nevezi, amelyek ellentétesek a „fagyos” (zárt)
válasszal. Ez a fagyos válasz – mely leginkább a szégyenhez
hasonlít a helyreállító terápiában – a fiú megalázottságának
érzéséből fakad, amelyet férfias gesztusai miatt szenvedett el.
Klienseink a következő fogalompárok tagjai közti
különbséggel fejezték ki ezt az összekötő-elválasztó érzelmi
változást:

szétrobbanás és összeomlás
nyílt szív és zárt szív
felfújva és leeresztve
terjeszkedés és összehúzódás.

A megerősítésnek és a szégyennek fiziológiai alapjai vannak a

vegetatív idegrendszerben. A vegetatív idegrendszernek két
szabályozórendszere van, a szimpatikus és a paraszimpatikus
idegrendszer. A szimpatikus idegrendszer felelős az
érzékenységért, a nyíltságért és a kapcsolódási készségért, míg a
paraszimpatikus idegrendszer közvetíti a leállást és a gátolt
állapotot. A szégyenállapotban látjuk (hasonlóan a Fosha által
„piros jelzésnek” nevezett érzelemhez) a paraszimpatikus
(kikapcsoló) válasz fiziológiai megfelelőjét. Másrészt a
szimpatikus válasz megfelel a kapcsolódott állapothoz való
visszatérésnek. A helyreállító terápia arra összpontosít, hogy a
klienst a gátló „kikapcsolt” szégyenállapotból átirányítsa a
megerősítés élénk állapotába. Az ember a szimpatikus válasz
vagy kapcsolódás állapotában tudja megismerni magát. Ez az
állapot akkor válik lehetségessé, amikor a kliens legyőzi a
szégyenállapotot és a kikapcsolt állapotot, az érzelmi halált.
Ezeket az élénkítő és gátló érzelmeket szemlélteti a
„csukajelenség” (Wolverton, 2005). Egy kísérlet során egy csukát
beletesznek egy fürge csellékkel teli tartályba. A csuka rögtön
nekilát megenni az összes csellét, amit lát. Ezután egy
láthatatlan üveghengert helyeznek a csuka köré, elválasztva őt
a cselléktől. Minden további kísérlete, amikor meg akar enni
egy csellét, úgy végződik, hogy beüti az orrát az üveghengerbe,
ami fájdalmat okoz neki. Ezt követően eltávolítják a hengert, de
a csuka a fájdalomra számítva nem tesz több kísérletet arra,
hogy megegye a cselléket. Eltűnt az éltető válasz, amit a gátló
válasz helyettesített.
A csukajelenség szemlélteti a feltételes választ, amely gátolja
az egészséges önérvényesítést. A mi klienseink esetében a nemi
érvényesülés miatti szégyen előrevetítése figyelhető meg. Az
előrevetített szégyen egy szomatikus emlékkép felvillanását
(flashback) jelenti, amely a testet védekező, kikapcsolt módba
állítja át. Ez a kikapcsolt (szégyen)állapot védekezés a
traumatikus veszteség fájdalma ellen.

Az érzelmi kikapcsolás biológiai

szempontból
Néha segít, ha elmagyarázzuk a kliensnek, hogy a nála
bekövetkező kikapcsolás valójában fiziológiai, testi reakció. Ez
segít neki megfigyelni, ahogy a teste átáll erre, abban a
pillanatban, amikor bekövetkezik. Azzal, hogy kialakít egy
önmegfigyelő állapotot, a kliens fokozhatja énerejét, amint
észreveszi, hogy a teste (nem a tudatos szelfje, hanem a teste)
átlép kikapcsolt módba. A kliens megtanítása arra, hogy figyelje
teste válaszát, hasonlít az EMDR-terápia során a kliensnek adott
utasításokra, hogy újra és újra „térjen vissza” a traumás képhez,
majd „hagyja el”, aztán ismét „térjen vissza” hozzá (lásd a
függeléket).
 A szégyenpillanatra vonatkozó másik kifejezés a „lefagyás”,
amikor az érintett személy elveszíti testi életerejét, s ezzel teste
merevvé és dermedtté válik.
Disszociáció esetén a „tudat részekre osztódik”, amelyek
közül mindegyiknek megvan a gondolatokból, érzésekből és
emlékekből álló saját klasztere (Jung), melyek a testben
tárolódnak. Amikor valaki az „egyik tudatában” tartózkodik (a
megtestesült emlékek klaszterében), nehézséget okoz számára
másik „tudatának” a felidézése, és ha felidézi a másik tudatát
(azaz érzi a testében), akkor már elhagyta az előbbi tudatát.
Például amikor veszekszünk egy barátunkkal,
megbántottságunk és haragunk megnehezíti számunkra
bármilyen hozzá kapcsolódó kellemes érzés felidézését. Amikor
megoldjuk a vitát, nehéz „felidézni” azt, hogy mit nem
szerettünk a barátunkban.
Az egyik kliens arról számolt be, hogy részt vett egy hétvégi
utazáson, ahol együtt kempingezett és vadászott a barátaival. Ez
a tapasztalat a megerősítés állapotába hozta, amikor is nem
tudta felidézni a másik „tudata” homoszexuális kísértését. Egy
héttel később, amikor visszakerült a szégyenállapotba, ennek az
ellenkezője történt: el volt foglalva homoerotikus fantáziáival,
és nem tudta felidézni a megerősítés tudatállapotát.

Szégyenállapot és asszertív állapot

A helyreállító terápia módszeresen vizsgálja a kliens
énállapotait, különösen a „homoszexuális kiélést megelőző
forgatókönyv” tekintetében (lásd a 12–13. fejezetet). A szégyen
testi érzésének és a ráhangolt terapeuta elfogadásának és
megértésének egyidejű megtapasztalása által csökken a szégyen
fiziológiai töltése.
Amikor a kliensek asszertív állapotban vannak, homályosan
fel tudják idézni, de nem érzik intenzíven homoerotikus
vonzódásukat. Amikor átlépnek a szégyenállapotba, nem tudják
felidézni, milyen volt, amikor nem voltak ellenállhatatlan
homoerotikus érzéseik.
Az összes többi énállapothoz hasonlóan a szégyennek
fejlődéstörténeti szempontból túlélési funkciója van. (Meg kell
jegyezni, hogy a szégyen nem azonos a bűntudattal. A bűntudat
az ember saját magatartására vonatkozó negatív ítélete, ezzel
szemben a szégyen alapvető fiziológiai válasz.) Egy gyermeket
megszégyenítenek – azaz a csapatból való kiutasítással
fenyegetik – egy olyan magatartás miatt, amely kockáztatja a
csoport stabilitását és túlélését.
A szégyen énállapota eszembe juttatja Freud mentorának,
Pierre Janet-nak a munkásságát, aki a disszociáció atyjaként
ismert. Janet fektette le Freud későbbi, hisztériával foglalkozó
írásának az alapját, amely arról szól, hogy a múlt eseményei,
amikor valaki nem engedi a tudatába jutni őket, a jelenben is
befolyásolják viselkedését. A szégyen momentuma is
kapcsolódik Freud disszociációra vonatkozó elképzeléséhez. A
szégyent az váltja ki, hogy az érintett személy egy elmúlt
trauma visszatérésére számít. A disszociáció a tudat kísérlete
arra, hogy kizárja azokat a traumás gyermekkori emlékeket,
amelyeket tudattalanul még mindig nyomasztóan fenyegetőnek
érez.
Új idegpályák kiépítése
A gyermek érzelmi fejlődése három döntő fontosságú fázisban,
a ráhangolódás, a ráhangolódási zavar és az újrahangolódás
egymást követő szakaszaiban megy végbe.
E három kritikus szakaszon keresztül tanulja meg a
gyermek, hogyan viselje el a lelki szenvedés különböző
fokozatait, miközben fenntartja kapcsolatát (a ráhangolódást) a
szülővel. Elviselhetetlen mértékű izgalom esetén a kisgyermek
megszakítja a kapcsolatot (a ráhangolódás megszűnése), majd
amikor az izgatottság visszaáll az elviselhető szintre, ismét
ráhangolódik a szülőre. E folyamat révén a gyermek fejleszteni
tudja azt a képességét, hogy elviselje az érzelmi szenvedést.
Az emlékezés pszichofiziológiai jelenség. Vagyis nemcsak
megismerési, hanem testi jelenség is, olyan trauma, amely
elraktározódik a testben. Schore (1996) úgy gondolja, hogy a
terápiás kapcsolat ténylegesen átkódolja az emlékezőrendszer
szinaptikus kapcsolatait. A terápia sikere eszerint azt jelenti,
hogy új, pozitív idegpályák alakulnak ki a régi, traumatikus
idegrendszeri emléknyomok fölött.

A testi változás új szándékhoz vezet

A helyreállító terápia azért összpontosít a testmunkára, mert
értelmezésünk szerint a tudattalanban létezik egy eltemetett
„testemlékezet”, amely tudatos észlelés nélkül működik. A
testünk nem csap be minket, de a tudatunk megteheti. Freud így
foglalta össze a pszichoanalízis célkitűzését: „Ahol az
»ösztönén« volt, ott lesz az én is.” (1933) Az volt a szándéka,
hogy a tudattalan, irracionális impulzusok helyébe
öntudatosságot (belátást) és ésszerűséget helyezzen.
Mondatát úgy módosíthatjuk, hogy azt javasoljuk: ahol a
testi változás van, ott új értelem legyen. A tudat új értelmet ad a
testben megélt tapasztalatoknak. Például a meleg identitású
férfi azt mondja: „A rám jellemző melegség váltja ki szexuális
izgalmamat egy vonzó férfi iránt. Ez a vonzalom normális és
természetes számomra.” Ő a vonzó férfit a szexuális
elismeréssel társítja, és úgy hiszi, ezek az érzések hitelesen
határozzák meg őt.
A nem meleg identitású homoszexuális férfinak ugyanolyan
testi reakciói vannak ugyanazzal a vonzó férfival kapcsolatban,
de belső kommentárja egészen másképp szól. Azt mondja:
„Asszertív vagy szégyenteli állapotom határozza meg a
szexuális izgalmamat egy vonzó férfival kapcsolatban. Azért
vonzódom hozzá, mert éppen olyan férfias tulajdonságokkal
rendelkezik, amelyek érzésem szerint belőlem hiányoznak. Ez a
vonzalom nem része legmélyebb identitásomnak.” Azután azt
kérdezi: „Mi az az érzés bennem ebben a pillanatban, amely
fogékonnyá tesz e szexuális reakcióra? És mit tehetek azért,
hogy ez megváltozzon?”
A lényegi különbség a meleg identitású férfi és a nem meleg
homoszexuális között az, ahogyan a testi érzeteiket értelmezik
és reagálnak rájuk. Amit a meleg identitású férfi szó szerint
vesz, azt a nem meleg identitású homoszexuális irányultságú
férfi inkább megkérdőjelezi. A meleg férfi úgy gondolja, ez a
vonzalom egy másik férfiról szól, aki „rajta kívül van”, és a
vonzalom saját valódi önazonosságát tükrözi. A nem meleg, de
a saját neméhez vonzódó férfi viszont ezt a vonzalmat
katalizátorként használja ahhoz, hogy magába nézzen.
 7. A test
A testem a belső iránytűm. Megmondja, mi történik –
hol vagyok egy adott helyzetben –, és valójában
hogyan viszonyulok adott dolgokhoz.

Csak a bolond nem képes érezni.

Régi zsidó közmondás

Amikor fiatal voltam, belém bújt ez a dolog (a

homoszexualitás),
és ott is maradt.

Minden érzelmet érzünk a testünkben is. Mivel a

homoszexualitásra jellemző a nemiséggel kapcsolatos trauma, a
helyreállító terápiának azt a traumát kell megcéloznia, amelyet
a test őriz, amelyre emlékszik.
A szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer az a
tárhely, ahol a szégyen és a megerősítés megőrződik. A stressz a
szégyennel társul, az ellazulás/szabad reagálás pedig a
megerősítéssel. Úgy találtuk, segít, ha az idegrendszer e váltásait
elmagyarázzuk a klienseknek, miközben arra bátorítjuk őket,
hogy figyeljék meg magukon ezeket a váltásokat az egyik
módból a másikba.
 E neurológiai váltások az ember tudatállapotában is hasonló
változást indítanak el. A legtöbb kliens arról számol be, hogy
amikor asszertív állapotban van, nem tudja elképzelni a
homoszexuális kiélést. Ezzel szemben amikor a szégyen
állapotában van (és ebből következően a szürke zóna
hangulatában), nem tud másra gondolni, és a homoszexuális
kiélés a rögeszméjévé válik.

A kettős kötés: tanulási folyamat a zsigeri

kommunikációval
szemben érzett gyanakvás elsajátítására
A klienseink előtörténetében oly gyakran előforduló triádikus-
narcisztikus családon belül jellemzően kaotikus kommunikációs
stílust tapasztalunk, ahol a gyermekben belső disszonancia
uralkodik, mivel a szülők üzeneteit tartalmazó szavak nincsenek
összhangban ezeknek az üzeneteknek az átadási módjával.
Nincs kapcsolat a tartalom (az agy bal féltekéje által felfogott
jelentés) és a kifejezésmód (a kimondatlan, hallgatólagos üzenet,
amelyet az agy jobb féltekéje fog fel) között.
A kettős kötés helyzetében, amikor a tartalom és a
kifejezésmód eltér egymástól, az eszünknek gondot okoz a
testben érzett ellentmondásos üzenet értelmezése. Az agy jobb
féltekéje közvetlenebbül kapcsolódik a testünkhöz. Így a kettős
kötés áldozata testi érzeteket tapasztal, amelyeket nem tud teljes
egészében tudatosan értelmezni. Ezek az érzések határozatlanok
lehetnek, de végső soron nem illenek össze azokkal a szavakkal,
amelyeket hall.
Ilyen pillanatokban a gyerek összezavarodik, nem talál
fogódzót, azután megdermed, s bizonytalan abban, hogy melyik
üzenetet higgye el. Ez azt eredményezi, hogy elkezdi figyelmen
kívül hagyni az emberi kommunikáció zsigeri szintű
megnyilvánulásait. Megtanulja, hogy ne figyeljen oda az
érzéseire. Ezt a tanulságot a szülők negatív megerősítéséből
vonja le, amikor nem az üzenet tartalmára, hanem a
kifejezésmódjára reagál, és a szülők ezzel kimondva vagy
kimondatlanul elégedetlenek. Következésképpen azt az üzenetet
teszi magáévá, hogy nem bízhat meg igazán a zsigereiben. Az
egyik kliens ezt mondta nekem: „Tudom, hogy kettős kötésben
vagyok, amikor a szavak kedvesen hangzanak, de az eszem
máshol jár. A fejemben »üzemen kívül« érzem magam. Bár az
elhangzott szavak nagyon kedvesek, egészen másféle érzéseim
lesznek – szomorúnak, sértettnek, dühösnek, mellőzöttnek,
elhagyatottnak és összezavarodottnak érzem magam.”
A kliens számára ez az erőtől való megfosztás pillanatát
eredményezi, amely az életerőből a bénultságba, a
megerősítésből a szégyenbe taszítja. Sok férfi számára egy ilyen
diszharmonikus üzenet ellen az egyetlen menedék az ilyen
kommunikáció hatására érzett szégyenalapú torzítások
internalizálása. A terápia során a kliensnek meg kell tanulnia,
hogy tisztelettel figyeljen a testére, és fejezze ki érzelmi
reakcióját a vele kommunikáló felé. Amikor fokozatosan
érzékennyé válik a teste felől érkező üzenetekre, e kettős kötéses
helyzeteket már felmerülésükkor képes lesz felismerni. Ez segít
neki elkerülni a személyes erejétől való megfosztást. A
destabilizáló pillanat – egy kettős kötésű üzenet eredménye –, ha
nem kezelik megfelelően, mindig erőtől megfosztó pillanattá
válik, amely elindítja a visszaesést a szégyenteljes énállapotba,
mely kiszolgáltatottá tesz a homoszexuális kiélés kísértésével
szemben.

A testi váltás
A „testi váltás” jelensége belsőleg tapasztalható, mégis más által
is megfigyelhető jelenség. Gyakorlott terapeuta észreveszi azt a
pillanatot, amikor a kliens a hamis szelfjéből átmegy az asszertív
állapotba (a valódi szelfjébe). A változás gyors, és nemcsak a
magatartásban és a hangulatban nyilvánul meg, hanem
meglátszik a testtartáson, az arckifejezésen, és a hangon is
érződik.
Az asszertív állapotba való átmenetet követően a kliens
nyugodtnak, összeszedettnek és higgadtnak látszik,
önbizalommal fejezi ki magát.
Klienseink közül sokan arra panaszkodnak, hogy nem tudják,
a többi embernek mi a véleménye róluk, az érzelmek
felismerését jelző belső iránytűjük kibillent az egyensúlyából. Itt
láthatjuk a testmunka jelentőségét, mert az érzékennyé teszi a
klienst a destabilizáló pillanat, az ellentmondásos
kommunikáció révén létrejött megerősítés-szégyen ellentét
tudatos megismerésére.
A terápia kezdetén az átlagos kliens számára nehéz vagy akár
lehetetlen feladat ténylegesen felismerni a kettős kötést abban a
pillanatban, amikor előfordul. De idővel megtanul a testére
hagyatkozni, amely megmondja neki, mi történik. A testmunka
lehetővé teszi a kliens számára, hogy felismerje az
interperszonális konfliktusokra adott zsigeri reakcióit.
Pontosabban megtanulja, hogyan azonosítsa azokat a testileg
megnyilvánuló jeleket, amelyek az asszertív állapotból való
érzelmi átállás alatt jelennek meg.
Ez a testi tudatosság létfontosságú, mert áthatol más
személyek manipulációin, átsegíti a klienst az előrevetített
elutasítástól való félelmén, és képessé teszi arra, hogy átlépjen
az asszertív állapotba, mielőtt visszacsúszna a szégyenbe.
A sikeres testmunkát követően erről számolt be az egyik
kliens: „Megtanultam, hogy a testem a belső iránytűm. Felméri a
helyzetet és az abban elfoglalt helyemet. Ennek az a tanulsága,
hogy nem elég a szavakra figyelnem. Folyamatosan arra az
üzenetre hangolt állapotban kell lennem, amely a testemtől
érkezik.”
A testmunka néha abba az akadályba ütközik, hogy
problémát jelent annak felismerése és megnevezése, hogy mit
mond nekünk a testünk. Az érzelmeket megnevező köznapi
szavak esetleg nem adják vissza pontosan a test üzenetét. Ezért
az érzelmek leírására szolgáló szavaknak a testi érzékelésen/
érzeten kell alapulniuk. Például:

KLIENS Haragot érzek.

TERAPEUTA Igen. Most hogyan érzékeli a haragot?
KLIENS Mint a mellkasomban felfelé emelkedő hőt.
7. 1. ábra: A testbeszéd

Azzal, hogy ismét odafigyel érzeteire, a kliens kifejleszti

magában azt a készséget, amellyel közvetlenebbül tudja
értelmezni teste üzeneteit; ez olyan képesség, amely nemcsak a
terápiás üléseken lesz segítségére, hanem a mindennapi életben
is.
A velünk született érzések. A 7. 1. ábrán a testileg
megnyilvánuló érzések nagyon általánosított „térképe” látható,
de minden kliens esetében sok egyéni változat létezik. Például a
sebezhetőséget néhány férfi a bal oldali bordák alatt
összpontosuló fájdalomként érzékeli. Mások ugyanilyen esetben
a mellkasuk körül éreznek bizsergető csiklandozást. Míg a
fejfájást általában intellektualizáló védekezésnek tekintik,
néhány férfi esetében a fejben érzékelt érzések valójában
haragot lepleznek. Ez a haragérzés összeszorított állkapcsukon
keresztül sugárzik át a fejükbe.
Végső soron, bár lehetnek általános megállapításaink, a
terapeutának különleges érzékenységet kell kialakítania minden
egyedi testbeszéd megismerésére, hogy azután megtaníthassa a
klienst, hogyan ismerje fel a sajátját. Ahogy egy harminckét éves
férfi mondta: „Elvesztettem azt a képességemet, hogy
megértsem, mit érzek. Most újra elnevezem azt, amit belül érzek
– valójában olyan dolgoknak adok nevet, amelyeket eddig
sohasem ismertem.”

A négy negatív érzés

Azt a négy velünk született érzést, amelyre összpontosítani
fogunk, a leggyakrabban a mellkasunkban, a hasi
idegközpontban (solar plexus) és szívtájékon érezzük. A
Tomkins (1981, 1991) által leírt, majd Nathanson (1992) által
kifejtett érzésrendszereket alkalmazzuk. E fogalmak nagy
segítséget nyújtanak a kliensnek érzései átélésének
megértéséhez. Az érzések megnyilvánulásai az enyhétől a
rendkívül erősig terjedhetnek.
1. Félelem/rettegés. Feszültséget, izgatottságot tartalmazó,
szorító, lefogó érzés, éles, szúró fájdalom vagy „szoros
horgászzsinór a mellkasom körül”. A testmunka során a kliens
olyasvalamiként írja le a félelmet, mint ami belül történik, és
érzése szerint „túl sok, túl gyors”. Amikor e félelemérzetre
összpontosít egy ideig, átcsúszhat a szégyenbe/megalázottságba,
vagy a haragba/dühbe, illetve az aggodalomba/szorongásba
léphet át; ezek összefonódó útvonalak, amelyek a
gyászmunkába való belépés lehetőségét kínálják.
2. Harag/düh. Ilyenkor energia keletkezik és tör ki, amely
kisugárzik és átterjed a vállakra, a karokra és a kezekre. A
rúgásra való késztetés is a harag kifejezése.
3. Aggodalom/szorongás. Lehúzó vagy nehézségérzés, esés-
vagy súlyosságérzettel, amelyhez a torokban gombóc, akadály
vagy szorítás érzése társul. Ilyen lehet még a szem nedvesedése,
vagy nyomás érzése a szemben.
Az aggodalom/szorongás egy kliens leírása szerint „fullasztó
fémmellény – de a bőröm alatt van, és nem tudom levetni”.
Klinikai céljaink szempontjából az aggodalmat/szorongást a
kapcsolati veszteség következményeként értelmezzük. A
harag/düh és az aggodalom/szorongás kulcsfontosságú érzések a
gyászmunka megkezdéséhez, amelyek egymást váltva fordulnak
elő, ahogy a kliens egyre mélyebbre jut a gyászban. A
terapeutának figyelnie kell arra, hogy ezek az érzések megfelelő
értékelést kapjanak, és ne forduljanak önpusztító módon a
kliens ellen, ami aggodalmat/szorongást jelentene a másik
személlyel szemben, és haragot/dühöt a szelf iránt.
4. Szégyen/megalázottság. Ezt az érzést a mellkas
közepének zsugorodásaként, összeroppanásaként,
összeomlásaként érzékelik, mint egy üreg képződését vagy
beomlását a semmibe a solar plexusnál. Ahogy egy férfi
megfogalmazta: „A vállaim betekerednek a mellkasomba, befelé
csavarodok.” Egy másik férfi ezt így írta le: „Egy léggömb ereszt
le a testemben… A levegő kinyomódik a mellkasomból.” A
szégyen e testi megtapasztalását így is leírták: „A fejem úgy
lekókad, mint egy hervadó növény, amelyet meg kellene
öntözni.”

A két pozitív érzés

A fent leírt négy negatív érzésen kívül Tomkins (1982) pozitív
érzései közül kettőt használunk, amelyekhez Nathanson (1992)
fűzött magyarázatot. E velünk született érzések a következők:
1. Élvezet/öröm. Ezt a mellkas közepéből előre, felfelé és
kifelé sugárzó energiaként érzékelik. Az érintett személy
nyitottnak, feltöltődöttnek, közlékenynek, szilárdnak és
koncentráltnak érzi magát. Az öröm gyakran társul a kettős
hurok tapasztalathoz, amelyet a másik személlyel kapcsolatos
mély érzelmi rezonancia kísér. Jellemző rá az ellazulás, a
kapcsolatban levés érzése, a nyugodt belső koncentráltság, a
„könnyedség” vagy az ugrásra és tettre kész energia előtörése.
2. Érdeklődés/izgatottság. Az arc felveszi az elmélyült
figyelem és a valamire (egy érzelemre vagy gondolatra) irányuló
összpontosítás jegyeit. Az idegrendszeri kisülések kellemesen
szaporodnak, egészséges büszkeség és kompetenciaérzet/
örömérzet jelenik meg.
Ezzel a két pozitív érzéssel gyakrabban találkozunk a kezelés
második része felé, amikor a kliens már hosszabb időszakokon
át az asszertív énállapotában kezd tartózkodni. Nathanson
terminológiáját céljaink érdekében egyszerűsítjük, és az alábbi
fogalmakat fogjuk használni:
7. 1. táblázat: A négy negatív és a két pozitív velünk született érzés

A négy negatív érzés A két pozitív érzés

Félelem/rettegés → félelem Élvezet/öröm → öröm

Harag/düh → harag Érdeklődés/izgatottság → izgatottság

Aggodalom/szorongás → szomorúság

Szégyen/megalázottság → szégyen

Azokon az érzéseken kívül, amelyekkel foglalkozunk, van még

egy velünk született érzés, az undor, amely ritkán kerül elő a
helyreállító terápiával összefüggésben. Mindazonáltal a kliensek
néha erről is beszámolnak. Példa erre egy harmincnyolc éves
építész esete, akinek régóta erős ellenérzése volt a női testtel
szemben. Ezt az undort egy ötéves kori emlékére vezette vissza,
amikor tizenéves nővére arra kényszerítette, hogy orálisan
elégítse ki. Miközben más tényezők is hozzájárultak
homoszexuális problémája kialakulásához, ez az emlék a hozzá
társuló ellenérzéssel és az abból eredő, az összes nő ellen
irányuló védekező jellegű haraggal együtt lényeges akadálynak
bizonyult a heteroszexuális fejlődés számára.
A szorongás az egyik első érzés, amely felmerül a
testmunkában. Ez bizonyos tudattalan fenyegetésekre adott
reakció, és leggyakrabban a hasban megjelenő émelygés és
nyugtalan érzés, amely hányingerrel és gyomorremegéssel
párosul. Ha közvetlenül a kliens szorongására összpontosítunk,
ez általában nemkívánatos eredményre vezet, mivel a szorongás
megbéníthat. Inkább megpróbáljuk elterelni róla a figyelmét
ezzel a mondattal: „Nézzük meg, milyen érzések rejtőznek a
szorongása mögött!” vagy: „Milyen érzés húzódhat meg
mélyebben?” A szorongás jelzi a mély és egymásnak
ellentmondó velünk született érzelmek tudatosulását, amelyek,
ha felismerjük őket, általában félelemben nyilvánulnak meg.
A kliensek gyakran számolnak be szorongásról, amikor
valamiféle elfogadhatatlan igazsággal kerülnek kapcsolatba.
Nem maguknak a társuló érzelmeknek az átélése
elfogadhatatlan az illető számára, hanem a mögöttük
meghúzódó elviselhetetlen megsemmisülés- és
elhagyatottságérzés felismerése és újraátélése.
Gyermekkorukban a kliensek a szeretteik általi
cserbenhagyásra számítottak, amikor ők természetes, de
elfogadhatatlan érzéseket éltek át és fejeztek ki. Az egyik kliens
így beszélt erről:

Az enyéim nem tűrték el, ha felhúztam magam. Túl

furcsa lettem számukra. Tőlünk, gyerekektől nem
fogadták el, hogy problémáink legyenek. Csak ők lehettek
felháborodva, mert ők voltak a felnőttek. Azt az üzenetet
kaptuk tőlük, hogy tartsuk magunkban a negatív
érzéseinket.

Imagináció és spontán képek használata a

kliensek részéről
A testmunka során a kliensek például ilyen képeket
használhatnak belső állapotuk leírására: „A szívem száraz és
poros”, vagy „egy fekete ágyúgolyó van a gyomromban”. A
racionális gondolatoktól eltérően, amelyek a klienst eltávolítják
érzéseitől, ezek a képek áthidaló elemek az érzések és észlelések
felé. Az álmokhoz hasonlóan e spontán és eredeti alkotások
gyakran még mélyebb érzésekhez vezetnek el. A terapeuta
megkérdezheti: „Rendben, mondja el, milyen a száraz és poros
érzés”, vagy: „Milyen érzés ez a fekete ágyúgolyó, amely most
önben van?”

Gyakori hibás elnevezések

A testmunka során nemegyszer előfordul, hogy az észleléseket
hibásan azonosítják.
Félelem-harag konfliktus. Néhány férfi, amikor ezt a
konfliktust érzékeli, szokatlan, éles fájdalmat érez, mintha
pengével, késsel vagy szuronnyal mélyen beleszúrtak volna a
válla felső részébe, a nyak tövébe és a hátába. Feszültség van az
izomfeszülés lazítására, valamint az izom összehúzására és
készenlétben tartására irányuló késztetés között. Az izometriás
gyakorlatokhoz hasonlóan ez fájdalmat eredményez az
izomszövetben. Miután a kliens a félelem-harag konfliktusból
elmozdul egy mélyebb szint felé, jellemző módon a szomorúság
s végül a gyász állapotába kerül.
Félelem vagy szorongás? Néha szükség van arra, hogy
segítsünk a kliensnek világosan megkülönböztetni egymástól a
félelmet és a szorongást. A félelem közvetlenül abból adódik,
hogy tudomást veszünk egy fenyegető tárgyról. A szorongás
forrása egy belső, tudattalan rettegés.
Szomorúság vagy szégyen? Miközben a szomorúság és a
szégyen gyakran tapasztalható meg egyszerre, fontos, hogy a
kliens megértse a közöttük lévő különbséget. Szomorúságot
olyasmi miatt érzünk, amit elvettek tőlünk. A szégyen
önmagunk elvesztésével, azaz önmagunk gyengülésével vagy
kimerítésével jár.

Nem kell fokozni a szégyent

Míg a legtöbb érzést feldolgozzuk azzal, ha szembenézünk vele,
a szégyen – úgy tűnik – nem oldódik az érzés felerősítésével. Ami
a szégyent enyhíteni látszik, az nem az érzéssel való közvetlen
szembeszállás, hanem az, ha lemondunk róla vagy elengedjük. A
szégyen lassan, de biztosan elpárolog, ha a személy képes átélni
és kifejezni, miközben szoros ráhangolódást tapasztal meg egy
másik személy részéről. A terapeutával való kapcsolatában a
kliens nem tudja egyszerre megtapasztalni a szégyent és az
elfogadást.

Tiszteletteljes, figyelmes magatartás

A testmunka során a terapeuta a lassúság, megfontoltság és a
nyugodt figyelem hangvételét használja. Kíváncsiságot,
érdeklődést és törődést mutat az iránt, ami a kliensben zajlik. Ez
a hozzáállás hasonlít ahhoz, amire a „figyelmes meditáció” is
irányul (Siegel, 2007), amelynek angol rövidítése sokat elárul a
lényegéről: COAL (curiosity, openness, acceptance, love:
kíváncsiság, nyitottság, elfogadás, szeretet).
A terapeuta türelmes, mégis komoly érdeklődése azt a
kimondatlan üzenetet hordozza, hogy „az ön érzelmi válaszai
nem helytelenek vagy őrültek. Fontos, hogy mi megy végbe
önben.” Ez épp az ellenkezője annak a szülői üzenetnek, amelyet
a gyerek a triádikus-narcisztikus családban kapott. (Ez utóbbi
szerint a leginkább az számít, hogy te hogyan hatsz ránk.) Amint
a terapeuta a gondoskodó és ráhangolódott üzenetet közvetíti
kimondatlanul is, a kliens fokozatosan elkezdi érezni és
figyelembe venni a testében megnyilvánuló belső iránytűjét,
amely elvezeti ahhoz a belső világhoz, amelyet most kezd
megismerni és elfogadni.
 8. Helyreállító testmunka

A két egymást követő háromszög elve

Miután áttekintettük az alap- és a másodlagos érzéseket, valamint a

nekik megfelelő testi megnyilvánulásokat, most részletesen leírom a
testmunka folyamatát. Klinikánk ezt a módszert alkalmazza a nálunk
kezelt kliensek esetében, akiknél az elsődleges védekezés az érzelmi
leválás (disszociáció).
A passzív-elkerülő, érzelmileg elérhetetlen férfiak a terapeutáink által
a szupervízió során bemutatott legproblémásabb esetek (néha „teflon”-
vagy „medúzakliensnek” nevezik őket), akiket korábban a megszokott
terápiás beavatkozásokkal csak nagy nehézségek árán tudtunk elérni.
Annak dacára, hogy tudatosan vágynak a változásra, ezek a férfiak
igencsak ellenállnak annak, hogy hozzáférjenek az érzéseikhez. A
legtöbbjük, úgy tűnik, gyermekkori szégyen okozta traumák
következményeként megtanult védekezni az érzelmi sebezhetőség ellen.
Korábban alkalmaztuk az ISTDP (intensive short-term dynamic
psychotherapy: intenzív rövid dinamikus pszichoterápia)
testmunkamódszerét, azonban ennek a konfrontatív megközelítése –
nyomásgyakorlás és provokálás azért, hogy „intrapszichés krízist
hozzunk létre a kliensben, amely a lelki egyensúly megbomlásához
vezet” (Coughlin Della Selva, 1996, 68.) – nem működött jól a
klienseinknél, akik rendkívül érzékenyek a szégyenre, és nem bíznak az
olyan módszerekben, amelyeket bármilyen módon manipulatívnak
éreznek.
 Amikor azonban módosítottuk a klasszikus ISTDP-modellt, hogy a mi
férfi klienseinknél is alkalmazható legyen, klinikánk végül ennek a
testmunkának a szelídebb változatát választotta módszeréül. (Ismét
hangsúlyozom, hogy a testmunkának nem része a fizikai érintés.)
A reakciókra építő és érzelemfelidéző terápiák elsődlegesen a
katarzisra és az érzelmek felszabadítására összpontosítanak, de gyakran
hiányzik belőlük a kognitív integráció. Az ISTDP szerinti megközelítés
elfogadásával a helyreállító testmunka különösen hatékonnyá válik,
mivel erőteljes érzelmi munkát igényel, amelyet narratív rekonstrukció
(vagyis „jelentésátalakítás”) követ.
Nincs szükség minden terápiás ülésen testmunkára, de ha a kliens és
a terapeuta egyszer elhatározta, a két egymást követő háromszög
eljárását végig kell vinni. A két háromszöget „a belátás háromszögéből”
(Menninger, 1958) és a „jelentős mások háromszögéből” (Malan, 1979)
vettük, s később átalakítottuk az érzésfelszabadító munka céljára.

Az ülés folyamata: rövid áttekintés

A megtartó háromszöget azért hoztuk létre, hogy a klienst „megtartsuk”
a háromszög három csúcsa – a felismert konfliktus, a terapeuta, valamint
saját testi érzései és késztetései – között. Ugyanakkor azon dolgozunk,
hogy megszüntessük a szorongást és a védekezést, melyek akadályozzák
azt az érzelmi áttörést, amely megnyitja a klienst a személyek
háromszöge és a jelentésátalakítás (jelentéstranszformáció) felé (lásd a 8.
1. ábrát).
8. 1. ábra: Az ülés folyamata

A személyek háromszöge értelmezi a feltörő érzelmeket és késztetéseket,

azt, ahogyan azok a múltbeli és jelenlegi kapcsolatokra vonatkoznak,
beleértve a kliens és a terapeuta közötti kapcsolatot is. (A megtartó
háromszög az ISTDP Menningertől eredő „konfliktusháromszögének”
átvétele. Menninger azonosította azokat a belső lelki korlátokat, amelyek
a klienst gátolják abban, hogy egy fenyegető kérdéssel kapcsolatban
behatoljon saját érzéseibe és késztetéseibe.)
Az ülés során a kliens mindig a háromszög egyik csúcsa körül fog
tartózkodni, miközben a terapeuta megpróbálja a konfliktussal
kapcsolatos érzéseihez és késztetéseihez irányítani. (Az eredeti ISTDP-
modellben a második háromszög egyik csúcsa az „áttétel”. Itt a kliens
szembekerül áttételi projekcióival, és a „terápiás szövetségen” van a
hangsúly. Mi ellenben az áttétel egydimenziós megvilágítását a kettős
hurok teljes, páros jellegű alkalmazásával helyettesítjük.)
Terápiánk célja, hogy mindkét háromszög mindhárom csúcsát
összekössük, valamennyi terápiás ülésen elkerülve a szorongást és a
védekezést, és újra meg újra ugyanezt tenni az egész kezelés folyamán.

Szisztematikus deszenzitizáció
A helyreállító testmunkát az érzelmi fóbiák szisztematikus
deszenzitizációját szolgáló egyik módszernek lehet tekinteni (lásd
McCullough és munkatársai, 2003). Átfogóbb értelemben azonban a cél a
kliens számára a „korrektív emocionális tapasztalat”, amely azt jelenti,
hogy megtanulja átélni és kifejezni az elviselhetetlen érzelmeket,
miközben megtapasztalja a terapeuta ráhangolódását. Ennek során a
kliens a szülői elhangolódás helyrehozását éli meg, és nagyobb
együttérzést tanúsít önmagával szemben.
Egy tapasztalatlan terapeuta először kényelmetlenül érezheti magát
amiatt, hogy az ülés során jelentős fájdalomszintet jelentő állapotban
kell tartania a klienst. Folyamatos gyakorlással azonban enyhül a
terapeuta kényelmetlen érzése a kliensen megnyilvánuló jótékony hatás
láttán, különösen a kezelés során bekövetkező gyors előrelépések miatt.
A testmunka célja, hogy érzelmi és kognitív szinten egyaránt kiváltsa
a múltbeli trauma, vagyis a szégyenpillanat újraélését. Az ennek elérését
szolgáló beavatkozások szükségképpen kényelmetlenek és erőpróbát
jelentenek. A klienst képessé kell tenni arra, hogy túllépjen szorongásán
és elhagyja védekezését annak érdekében, hogy teljesen átélje és
kifejezze érzelmeit és késztetéseit, amelyek elvezetik veleszületett
érzéseihez. Az eredmény egy lelki átalakulás, amelyet gyakran az
érzelmi kitárulkozás „átérzett váltásának” nevezett jelenség kísér.
A kliensnek már az első ülés elején meg kell értenie, hogy általában a
testmunka a gyógyulási folyamat felgyorsításának legjobb módja.
Ugyanakkor ha akarja, választhatja azt is, hogy nem vállalja ezt vagy
bármely más megközelítést. Mindvégig éreznie kell, hogy befolyásolhatja
az ülést, és sohasem szabad erőltetnünk olyasmit, amit kényelmetlennek
érez.
A terapeuta biztosítson a kliensnek egy próbaülést, hogy
kipróbálhassa a testmunkát, és lássa, hogy milyen érzést jelent számára!
A terapeuta például elmagyarázhatja: „Időnként egy olyan módszert
fogunk alkalmazni, amely az érzéseire összpontosítja a figyelmét. Meg
fogom kérni, hogy figyelje meg, amit a testén észlel, ami önmaga
megértésének az egyik módja. Szigorúnak tűnhetek majd, amikor a
figyelmét időnként megpróbálom nagyon szorosan egy dologra terelni,
és eltart egy darabig, amíg hozzászokik.”
A testmunka alkalmazására tett javaslat meglehetős aggodalmat
kelthet a kliensben, mivel az érzelmi sebezhetőségtől való félelem
gyakori a homoszexuális férfiaknál. Meglepő módon mégis azt
tapasztaltam, hogy sok kliens igen nyitott – sőt lelkes –, hogy kipróbáljon
valamit, ami jelentős előrelépéssel kecsegtet.
A próbaülés lehetőséget kínál arra, hogy értékeljük a kliens védekező
vagy együttműködő reakcióját, próbára tegyük az énerejét, és eldöntsük,
valóban kezelni tudja-e a terápia részeként ezt a módszert. A
próbaülésen a terapeuta elmagyarázza, hogy bár a pszichoterápia
támogató élményt nyújt, valamennyi kihívást is tartalmaznia kell. A
klienst tájékoztatni kell arról, hogy az „érzéseire fogunk rákérdezni” az
„itt és most” keretén belül.
Aggódó kliens esetén a fokozatosan haladó, gyakori, de felszíni
próbálkozások válnak be a leginkább. Az ilyen klienssel kapcsolatban
legjobb a régi szabályt alkalmazni: „Lassan járj, tovább érsz!”
A nemkívánatos homoszexualitással rendelkező férfiak védekező
stratégiával élnek mindig, amikor szégyenérzetre vagy megalázásra
számítanak. Ezért a testmunkát sohasem szabad túl fenyegető módon
megkísérelni. Az érzéseit felismerni képtelen kliens esetében a terapeuta
számára az lehet a legjobb, ha eltekint a közvetlen nyomásgyakorlástól,
és hagyja a klienst, hogy úgy fejezze ki magát, ahogy tudja. A kliens
beszéde alatt a terapeuta figyel annak minden érzésmegnyilvánulására,
ideértve a gesztusokat, a testtartást, a hanghordozást vagy az
arckifejezéseket, és ráirányítja figyelmét az adott magatartásra, finoman
utalva a vélhetően a felszín alatt meghúzódó érzésre. A terapeuta
megpróbálja felerősíteni, ha valamilyen érzésre következtet a kliensnél.
Így a terapeuta folyamatos közelítése révén a kliens elkezd
megbarátkozni saját érzelmi életével.
Ráhangolódása következtében a terapeuta lehet, hogy előbb
tudatában lesz a kliens érzéseinek, mint hogy ő maga érzékelné azokat.
A terapeuta például ezt mondhatja ilyenkor: „Látom, hogy mi történik
most, értem, hogy most mit érez. Hogyan tudná leírni?” Vagy: „Maradjon
ennél az érzésnél, ezt most fontos éreznie.” Tartva a figyelem irányát a
terapeuta biztató megjegyzéseket is felkínál: „Jó munkát végez, ahogyan
kapcsolatban marad azzal, amit belül érez. Tudom, hogy ez nehéz, de
látom, hogy keményen dolgozik rajta.”
A kliens figyelme időnként elkalandozik, és elakad az ilyen
többszörös vagy ellentmondásos észlelések között: „Szorítást érzek a
mellkasomban és süllyedést a gyomromban.” „Feszültséget érzek a
vállamban és energiát a karomban.” Ilyenkor segíthetünk azzal, ha
felkínáljuk a választás lehetőségét: „Most éppen melyiket érzi
erősebben?” „A kettő közül melyik az intenzívebb?”
A helyreállító testmunka ellenjavallatai.A terapeuta találkozhat
olyan kliensekkel, akik számára a tüneteik miatt ellenjavallt a
testmunka. Ilyenek a nagyfokú szorongás tünetei, például a
hiperventiláció, a szédülés, a zavartság, a töredezett gondolkodás, a
paranoia vagy egyéb regresszív védekező mechanizmusok.
Amikor intenzív szorongást és félelmet tapasztalunk az érzések
felfedése nyomán, akkor feltételezzük, hogy ezek a kliensnek azon a
rémisztő aggodalmán alapulnak, hogy a csecsemőkori megsemmisülés-
elhagyás mértékéig megszégyenítik. Legkorábbi élményei valószínűleg
meggyőzték arról, hogy ha kifejezi hiteles érzéseit, az szülői
elutasításhoz és a mélyreható üresség és értéktelenség érzéséhez vezet. A
testmunka azt a célt szolgálja, hogy előhívja ezt a fenyegető érzést, de
összekapcsolva a terapeutához fűző érzelmi közelség élményével.
Klinikánk módszere bátorítja a klienst, hogy maradjon kapcsolatban
a terapeutával, miközben saját mélyebb érzéseibe hatol. A terapeuta
állandóan ellenőrzi a munkaszövetséget: „Érzi, hogy kapcsolatban van
velem, miközben e testi érzeteket észleli?” „Hogyan érzi magát, ahogy
mélyebbre hatol?”
Az ülés folyamata. Az ülés a következőképpen zajlik:
 A kliens által hozott anyag → felismert konfliktus →
konfliktuspillanat → első háromszög → második háromszög →
jelentésátalakítás

Amikor a kliens azzal kezdi az ülést, hogy beszámol egy előző heti
eseményről, ezt tekinthetjük egyszerű nyitásnak a fontosabb munka felé,
viszont tisztelettel meg kell hallgatnunk, és értékelnünk kell azt az
igényét, hogy elmondja a történetet. Az ekkor bemutatott anyagból a
terapeuta megpróbálja apránként összefoglalni a felismert konfliktust
(IC). A triádikus-narcisztikus családban felnőtt kliensek számára az a
tény, hogy egy „jelentős másik” türelemmel és figyelemmel meghallgatja
őket, alapvető fontosságú kapcsolati tapasztalat.
A probléma felismerése. A kliens gyakran nehezen ismer fel
bármilyen konfliktust, mivel hajlamos arra, hogy mások vele szemben
támasztott elvárásai alapján szemlélje magát. Az az általános
hozzáállása, hogy megszégyenülésre számít, elferdítve azt a képességét,
hogy lássa, valóságosan mihez van joga. Következésképpen a konfliktus
felismerésére irányuló kísérlete gyakran bizonytalan, közvetett és
hallgatólagos. A terapeutának ezért rá kell irányítania a kliens figyelmét
szükségleteire, és meg kell próbálnia kikristályosítani a konfliktus
pillanatát, hogy átsegítse bizonytalanságán, az általánosságokon és a
gyámoltalan panaszos szerepén, hogy aktívan „vegye birtokába” a
kihívásokat, amelyekkel találkozik.
A kliensek esetleg közvetetten számolnak be egy konfliktusról,
ilyesféle szavakkal: „Kínosan, kényelmetlenül, nem odavalónak éreztem
magam.” Esetleg a harag vagy megbántottság homályos kifejezését
halljuk, amikor a kliens valami ilyesmit mond: „Idegesnek, csalódottnak,
bosszúsnak, ingerültnek éreztem magam.” Az is konfliktusra utalhat, ha
képtelen világosan értékelni egy helyzetet: „Nem tudom, mi történt
velem. Csak összezavarodtam, meglepetést, zavart, megdöbbenést
éreztem.”
 A terapeutának nem szabad beérnie az esetről szóló bizonytalan vagy
közvetett beszámolóval, hanem ösztönöznie kell az eset mögött
meghúzódó konfliktus világos felismerését. „Mire gondol? Mi idegesíti,
bántja, háborítja fel?” Esetleg a testi érzéseire kell irányítania a kliens
figyelmét.
Mit szeretne? Kliensünk figyelme könnyen elkalandozik arról, hogy
mit akar és mire van szüksége. Az a kérdés, amelyet az ülés során a
legkülönbözőbb időpontokban újra és újra fel kell tennünk (s amelyet
jellemző módon nem tettek fel a kliensnek a családban, ahová született),
így szól: „Mondja meg, mi az, amit itt, ebben a helyzetben szeretne!” Egy
férfi így írta le az általunk gyakran tapasztalt passzív-elkülönülő
magatartástípust: „Az élethez való viszonyom olyasmi, hogy »nem
iratkoztam be az iskolába, csak bejárok az órákra«.” A
kapcsolatnélküliség, az elidegenedés és a passzivitás sok férfi számára
életstílussá válik. Ezért azon munkálkodunk, hogy a passzív befogadó
(vagy gyámoltalan áldozat) szerepéből minden ülésen átsegítsük a
klienst az aktív résztvevő szerepébe, például ilyen kérdésekkel: „Ma min
szeretne dolgozni?”
A terapeuta tovább közelíthet, és javasolhatja a kliensnek, hogy
jobban mélyedjen el bizonytalan érzéseiben. „Amikor a főnökéről beszél,
erőteljes érzéseket hallok ki a hangjából. Kíváncsi lennék, fel tudjuk-e
tárni a mélyebb érzéseit.” Vagy: „Azt mondja, »idegesíti« az édesanyja.
Megnézhetjük, mi rejlik az »idegesíti« szó mögött?”
Amikor a felfedezett konfliktust sikerült mind a terapeuta, mind a
kliens számára kielégítő módon meghatározni, a terapeuta felkéri a
klienst a testmunkára. A kliens beleegyezése jelzi a megtartó
háromszögbe való belépését. A kliens és a terapeuta együtt
összpontosítanak a múltbeli konfliktus jelenbeli testi megtapasztalására.
Azzal, hogy eltéríti védekezéseitől és szorongásától, és arra bátorítja,
hogy figyeljen testi érzéseire/késztetéseire, a terapeuta egy még mélyebb
érzés: a félelem, szomorúság, harag, gyász stb. még teljesebb kifejezése
felé vezeti a klienst. Ennek elérése érdekében a terapeutának
szigorúbban kell viselkednie, hogy betartassa a klienssel a terápia
előírásait. Legyen lassú és megfontolt, tiszteletben tartva és értékelve a
kliensnek az érzései felismerésére irányuló, fokozatosan végrehajtott
kísérleteit. Ez sok szülőnek a kibontakozó belső tapasztalatra adott
leminősítő, elutasító, elítélő vagy érdektelen válaszával ellentétes
hozzáállás.
Amikor a kliens teljes mértékben megtapasztalja és kifejezi jelenlegi
érzéseit és késztetéseit, átirányítjuk a személyek háromszögébe, s ezáltal
összekötjük a jelenlegi és a múltbeli kapcsolatokat. Ez az a pillanat,
amikor a kliens érzelmileg a legnyitottabb ilyen kognitív csatlakozások
létrehozására.
A második háromszög utolsó csúcsa a kliens és a terapeuta
kapcsolatáról szól közös munkájuk összefüggésében. Itt a terapeuta
megpróbálja összekapcsolni a személyek háromszögének mindhárom
csúcsához (valamennyi személyhez) fűződő feltárt alapérzéseket.
Végül a kliens és a terapeuta feltárja a kliensnek a felismert eredeti
konfliktusra vonatkozó új értelmezését. A terapeutának a terápiás ülés
folyamán mindvégig figyelemmel kell kísérnie és ellenőriznie kell a
munkaszövetséget.
A felismert konfliktustól a konfliktuspillanatig. Azt mondhatnánk,
hogy a „felismert konfliktus” és a „konfliktuspillanat” közötti különbség
olyan, mint a videoklip és a pillanatfelvétel közti eltérés.
E különbségtétel érdekében hasznosnak találtuk, ha a
konfliktushelyzeten belül a kulcsmomentumra összpontosítunk: a
„videoklipen belül arra a pillanatfelvételre”, amelyhez a legerősebb
érzés társul. Az a tapasztalatunk, hogy ha már felismertük a nagyobb
konfliktust, hamar felidéződik az aktuális konfliktuspillanat. Ez a
pillanatfelvétel tartalmazza a legintenzívebb kényelmetlen testi érzést,
és a leginkább segíti a belépést az első háromszögbe. A klienst arra
biztatjuk, hogy most élje át a hajdani érzéseket: „Most milyen érzés
felidéznie azt a pillanatot? Mit érez a testében, amikor most erről a
konfliktusról beszél nekem?”
 Három példa:
1. Felismert konfliktus. „A főnököm kihasznál. Elvárja tőlem, hogy
mindent megtegyek neki, bármikor kéri. Múlt héten arra kért, hogy
túlórázzak, épp, amikor úgy volt, hogy hazamegyek arra a napra.”
Konfliktuspillanat. „Én az asztalomnál álltam, kezemben a
kocsikulcsommal, ő pedig az ajtóban állt.”
2. Felismert konfliktus. „A problémám a munkahelyi pasasokkal
kapcsolatos. Megpróbáltam azt csinálni a kávészünetben, amit ön
mondott nekem. Rávettem magam, hogy pár emberrel beszélgessek azok
közül, akik ott álltak, de nagyon kényelmetlenül éreztem magam.
Barátságtalannak tűntek.”
Konfliktuspillanat. „A szoba közepén vagyok, és úgy tűnik, mintha el
lennének választva tőlem, mintha egy űr lenne köztük és köztem. Az
egyik pasas, Tony rám néz, mintha azt mondaná: »Mit akarsz?«”
3. Felismert konfliktus: „Anyám idegesít. Nincs tekintettel az életemre.
Múlt éjjel megkért, hogy hozzam el a gyógyszerét, pedig várhatott volna
másnapig.
Konfliktuspillanat: „Éppen felhívtam, hogy megkérdezzem, hogy van,
amikor hirtelen azt mondta: »Ó, most mindjárt szükségem lenne a
gyógyszeremre!« A konyhában álltam, kezemben a telefonnal.”
Miután a kliens felismerte a konfliktust, haszontalan dolog tovább
tárgyalni magát az eseményt, a terapeuta inkább az azzal kapcsolatos, a
jelen pillanatban születő érzésekre/késztetésekre összpontosítson!
Ha egyértelműen felismerték, maga a konfliktuspillanat biztosít képi
összefüggést a soron következő testmunkával. A testmunkával szemben
felmerülő védekezéseket ilyenkor azzal lehet áttörni, hogy felidézzük a
kliens konfliktuspillanatra vonatkozó leírását.

A munkaszövetség
Tekintettel klienseink bizalmi kérdésekkel kapcsolatos sajátos
nehézségeire, a helyreállító terápia különleges jelentőséget tulajdonít a
munkaszövetségnek. Csak ezen keresztül tud a terapeuta korrektív
tapasztalatot kínálni a kliensét a múltban ért érzelmi
cserbenhagyásokkal szemben. Az, hogy egy jelentős ember a szívén
viselheti az ő érdekeit, a kliens számára gyakran túl nehezen
fenntartható remény. Az azonos nemű terapeutával való bizalmi
kapcsolata révén elkezdheti feladni a szégyent előrevetítő hozzáállását.
A munkaszövetséget tekinthetjük a terápia teljes időtartamának
tágabb és az egyéni ülések szűkebb összefüggésében. A kezelésen belüli
munkaszövetség jó meghatározása szerint a terapeuta és a kliens
megegyeznek a célkitűzésekről, amelyeket a kliens fogalmaz meg. Aztán
az egyes üléseken rendszeresen megerősítik a munkaszövetséget azzal,
hogy a terapeuta felkéri a klienst, válassza ki a felismert konfliktust.
Vagyis a terapeuta tisztázhatja: „Szóval megegyezhetünk, hogy a maga
részéről ma ezen a problémán szeretne dolgozni.”

Beszélgetés a kapcsolatról
A terápia hatékonyságáról az utóbbi időben készült tanulmányok
felismerik a „rólunk való beszélgetés” jelentőségét. A terápiás kapcsolat
kölcsönös megvitatásával eltöltött idő mindig hasznos. A terapeutával
való kapcsolatot korán létre kell hozni és fenn kell tartani, mert ez a
fájdalmas érzelmekkel szemben feltörő védekezések elleni küzdelem
alapja. „Be kell hozni a szobába” (figyelembe kell venni és meg kell
beszélni) minden esetleges félreértést, amely akadályozza a klienst
szégyenen alapuló védekezései leszerelésében.
Fontos a kölcsönös megértésre vonatkozó párbeszéd, azaz a
személyes tapasztalatok magyarázata és kifejtése, például hogy
megkérdezzük: „Hogyan haladunk?” „Milyen ez a munka az ön
számára?” „Segíti az, amit csinálunk?” „Úgy érzi, hogy megértem önt?”
Az ilyen kérdések segítenek a kliensnek, hogy feldolgozza és integrálja
valamennyi rejtett kétségét. A klienst arra biztatjuk, hogy ahelyett, hogy
csak reagál a szelfjéről lehasadó benyomásokra, öntse szavakba érzelmi
élményeit a terapeutának, hogy bekövetkezhessen azok intrapszichés
integrációja.
A helyreállító terápia a munkaszövetség nagyon kis körben, intim
lelki térben való működését igényli. Stílusát tekintve bensőséges,
személyes, szemtől szemben megvalósuló kapcsolat. E kicsiny színteret
mindössze négy tényező jellemzi, egyszerűen szólva: „Ön és én, itt és
most.”
Miután a kliens és a terapeuta felmérték, hogyan dolgoznak
csapatként a kliens által megfogalmazott célok érdekében, továbbra is
figyelemmel kísérik a munkaszövetséget. Mindig szem előtt tartva a
munkaszövetség központi jelentőségét túllépünk az áttételnek a
klasszikus pszichoanalízis által végzett egyoldalú elemzésén, és
kölcsönösen úgy vizsgáljuk a kapcsolatot, hogy a klienst egyenjogú
szerepvállalásra bátorítjuk saját terápiájában. Az elemzés optimális
eredménye a kettős hurok.
Foglalkozás az áttétellel. Az áttétel elemzése a terápia fontos része.
Az, ahogyan a kliens rávetíti múltbeli konfliktusos és fájdalmas
kapcsolatait a terapeutára, központi jellemzője a kezelésnek, és óriási
(jóllehet gyakran fájdalmas kihívásokkal teli) lehetőséget biztosít a
fejlődési folyamat előmozdításához.
A két egymást követő háromszög különleges lehetőséget kínál az
áttétellel való foglalkozásra (lásd a 148. oldalon található 8. 1. ábrán a
második háromszög harmadik csúcsát). A kliens múltbeli és jelenlegi
életében szereplő személyekről folytatott megbeszélést követően a
terapeuta afelől érdeklődik, ő hogyan ébreszthet hasonló érzéseket a
kliensben: „Úgy érezte, megfélemlíti a főnöke, amiről eszébe jutott az,
amikor a bátyja megfélemlítette. Kíváncsi vagyok, néha nem érzi-e azt,
hogy félnie kell tőlem.”
Ez az érdeklődés lehetőség arra, hogy jobban szemügyre vegyük a
munkaszövetséget a M (múlt) → J (jelen) kapcsolatból kiindulva, majd a
szűk M → J összehasonlításon túllépve a terápiás kapcsolat bármely
részletével foglalkozhatunk.
 A klasszikus ISTDP során a terapeuta a kliens rá irányuló projekcióját
figyeli. Mi ezt úgy alkalmazzuk, hogy interaktív kommunikációvá
bővítjük, amelynek során a terapeuta személyesen válaszol. Mindketten
azt vizsgálják, hogyan járulhattak hozzá egy bizonyos áttételi
projekcióhoz, mivel az ilyen kivetítések a kettős hurok révén oldódnak
meg.
A klienseinknél gyakran előforduló narcisztikus vonások
megkövetelik a terapeutától, hogy maradéktalanul ráhangolódott
maradjon minden olyan interakció esetében, amely narcisztikus
sérelmet válthat ki. Ha a terapeuta rosszul hangolódik, ez a klienst arra
indíthatja, hogy rossz tárgyként lássa a terapeutát. „Ön nem ért engem,
és nem is tud/fog megérteni.”
A kliens terapeutával kapcsolatos negatív érzéseivel – mindegy, hogy
milyen közvetetten fejeződnek is ki – azonnal foglalkozni kell. Ez
hasonlít (bár nem teljesen) a pszichoanalízisnek ahhoz a régi
szabályához, mely szerint „először az ellenállással kell foglalkozni”. Ezt
azért kell minél előbb megtenni, hogy elkerüljünk minden későbbi,
esetleg áthidalhatatlan nehézséget. Megkérdezem a klienstől: „Hogy érzi
magát itt és most velem?” Csak azután, hogy a kliens teljesen kifejtette
negatív érzéseit, beleértve a terapeutára irányuló projekcióit is, a
terapeuta vizsgálja meg reakcióit, és tegye világossá őket a kliens
számára: „Engedje meg, hogy elmondjam, én hogyan látom most, és mit
érzek önnel kapcsolatban!”
Viszontáttétel. Mint már említettem, a kezdő terapeuta, akinek új a
testmunka, kellemetlenül érezheti magát amiatt, hogy a klienst
kényelmetlen érzésekbe és érzetekbe viszi bele. Olyan segítőkként, akik
hivatásszerűen elkötelezték magukat az emberi szenvedés enyhítése
iránt, néha nehezünkre esik aktívan előidézni egy olyasféle állapotot,
majd benne is tartani a klienst, amely számára intenzív kellemetlen
érzéseket jelenthet. Eközben saját kényelmetlen érzése hátterében a
terapeutának esetleg saját múltja megoldatlan kérdéseivel is
szembesülnie kell. E megoldatlan személyes veszteségek ronthatják a
kliensekkel végzett testmunka hatását.
A helyreállító terapeuták képzése során elmondjuk a résztvevőknek,
hogy mérjék fel viszontáttételi témáikat, ha azon kapják magukat, hogy
felmentik a klienst a testmunka alól.
A terapeutának észben kell tartania, hogy nem ő váltja ki, hanem csak
előhozza a kliensből az elfojtott fájdalmas élményeket, hogy az eljusson
önmaga megértésére. Létfontosságú a szerepe, hiszen olyan
kulcsfigurává válik a kliens életében, aki tiszteletben tudja tartani és
képes megerősíteni a kliens jogát ahhoz, hogy átérezze, kifejezze és
feldolgozza fájdalmát.
Természetesen sok terapeuta számára kényelmesebb a külső
szereplőkre vonatkozó érzésekre összpontosítani, és elhanyagolni a
kliens terapeutával kapcsolatos érzéseinek témáját. A foglalkozás eme
érzésekkel, különösen, ha negatívak, jellemző módon félelmet vált ki a
terapeutából, ami hozzájárul ahhoz, hogy tudattalan módon
összejátsszék a klienssel a megbeszélés kerülésében. Idővel azonban
egyre nagyobb nehézségekhez vezetnek azok a negatív áttételek és
viszontáttételek, amelyekkel nem foglalkoztak.
A testmunka során a terapeutának sok döntést kell hoznia egyik
pillanatról a másikra: felderíteni, támogatni, ösztönözni vagy csak várni
kell-e? Amikor a kliens szünetet tart vagy puhatolózik, a terapeuta
türelmes magatartást tanúsít, de jelzi figyelmes várakozását is,
bizakodását abban, hogy a kliens már majdnem elmozdult a mélyebb
érzések felé.
Annak a kliensnek a számára, akinek gyerekkorában ritkán ismerték
fel és értékelték a valódi érzéseit, a terapeutának kell mintát adnia a
kliens személyes élménye iránti elismerésre. Hanghordozásának
tükröznie kell a kliens érzéseit, és mély tiszteletet kell közvetítenie belső
érzékelése iránt. Tiszteletét nem egyszerűen meghallgatással mutatja ki,
hanem azzal is, hogy megismétli és felerősíti a kliens szavait,
megértéssel és egyértelmű tisztelettel visszhangozva az ő szubjektív
élményének tapogatózó kifejezését.
A mélyebb érzéseibe való behatolás a kliens számára egyfajta
módosult állapotot, a jelen pillanat felfüggesztését hozza létre. Amíg e
zavarodott és sebezhető állapotban van, biztos megtartó környezetre van
szüksége, amely lehetővé teszi számára, hogy összefonja a felbomlott
érzelmi szálakat.
Sok terápiás ülés fejeződik be a következőhöz hasonló beszélgetéssel:

KLIENS Talán épp a legvisszataszítóbb tulajdonságomról beszéltem

önnek. Nem is tudom, hogy bírja ki, hogy meghallgat.
TERAPEUTA Megtisztelőnek érzem, hogy megosztotta velem e fájdalmait
és szégyeneit. Meg tudom érteni, hogy ez milyen nehéz volt
az ön számára. Csodálom, hogy ilyen őszinte volt hozzám.
KLIENS Hát, köszönöm… Értékelem a megértését.

A munkaszövetség fogalmának ideális meghatározása a folytonos kettős

hurkolás lenne: oda-vissza, majd megint odafelé irányuló folyamatról
van szó, mely a kliens közlésével indul. Erre a terapeuta elfogadással,
bátorítással és ráhangolódással felel, mire a kliens kifejezi, hogy átélte
ezt a ráhangolódást, és ezt részéről újabb közlés követi.
Az együttműködő megközelítés felhatalmazást kínál. Időnként a
kliens követi érzelmeit, kifejezi érzéseit és testi érzeteit, de aztán hirtelen
védekező elterelésbe kezd (ilyen például az intellektualizálás vagy a
visszatérés a tartalom megvitatásához). Az egyik gyors manőver,
amellyel hatékonyan semlegesíthető ez a védekezés, az „elutasító
stratégia”, amelynek során a terapeuta egyszerűen figyelmen kívül
hagyja a védekezést, túllép rajta, és legutóbb kifejezett érzésére irányítja
a kliens figyelmét. Ezzel sikerülhet gyorsan visszavinni az eddig követett
nyomvonalra. Ha viszont a kliens továbbra is ellenállást tanúsít, az
együttműködési stratégiára lehet szükség.
Az együttműködő megközelítés – az akadályokról folytatott nyílt
vitával – magában foglalja azt is, hogy a terapeuta rámutat a kliens
védekezéseire, és szembeállítja őket a korábban kifejezett érzésekkel.
„Úgy látom, ezt teszi, ami nem hiszem, hogy segít önnek.”
Ekkor a terapeuta választási lehetőséget kínálhat: „Vagy folytatjuk,
amit most tesz [megnevezi a védekezést], vagy visszatérünk [a legutóbb
kifejezett érzéshez]. Azt hiszem, fontos lenne megnézni ezt [megnevezi
az érzést], de ha most nem akarja, akkor csinálhatunk valami mást. Nos,
mit szeretne tenni?” Vagy: „Én úgy gondolom, most ezt kellene tennünk,
de ön szerint mi lenne a legjobb önmaga számára?” Az együttműködő
megközelítés során elhangzó mondatok rendkívül fontosak klienseink
számára, akik jellemzően gyengének érzik magukat kapcsolataikban.

A megtartó háromszög
A megtartó háromszög (lásd a 8. 1. ábrát a 148. oldalon) azt jelenti, hogy
a kliens figyelmét a következő három pontra korlátozzuk: 1. a feltárt
konfliktus; 2. a kliens teste; 3. kapcsolata a terapeutával.
A terapeuta arra törekszik, hogy a klienst elmozdítsa a szorongástól
és a védekezéstől a mélyebb érzések és késztetések felé. E szakasz célja,
hogy semlegesítse a kliens szorongását, és segítsen neki védekezései
elhagyásában annak érdekében, hogy elmélyítse, majd kifejezze a
konfliktussal kapcsolatos alapérzését. Ez történik, amíg érzelmi
kapcsolatot tart fenn a terapeutával.
A szorongás és védekezések formájában megjelenő ellenállás
megakadályozza a klienst abban, hogy feldolgozza fájdalmas érzéseit és
késztetéseit, illetve a terapeuta és a kliens közötti kapcsolatot is gátolja.
Ezzel szemben, amikor a szorongás és a védekezések oldódnak, ezt a
kliens azonnal úgy tapasztalja meg, hogy kapcsolatot talál magához és a
terapeutához. Később ezt a kapcsolódást tudatosan feltárjuk és a kettős
hurokban megfogalmazzuk (a második háromszög harmadik csúcsa).
Gyakori védekezések (D). A védekezéseknek sok formája lehet:
elkerülés, rágódás, kényszeresség, intellektualizálás (gondolatok kifejtése
az érzések átélése helyett) és önártó gondolatok. Az általánosabb és
finomabb védekezések közé tartozik a bizonytalanság, az összpontosítás
hiánya, a kapcsolat megszakítása vagy a felszínes kapcsolat, az általános
panaszok, a tehetetlenség, a képtelenség bárminek az érzésére és
kifejezésére, valamint a folyamatos érzelmi egysíkúság.
A helyreállító terápia során leggyakrabban előforduló védekezések, a
túldramatizálás, a teatralitás és az önsajnálat a narcisztikus
személyiségtípusokkal kapcsolatosak. Ezenkívül a több narcisztikus
személyiségvonást is mutató klienseknél előfordulhat törékeny,
védekező magatartás, hasítás, illetve hogy a kliens mellőzve vagy sértve
és reménytelenül félreértve érzi magát.
A terapeuta feladata, hogy felismerje e védekezéseket, és a kliens előtt
ismételten rájuk mutasson, amint felmerülnek (de ne értelmezze őket).
Az a szándékunk, hogy finoman, de határozottan visszairányítsuk a
klienst az érzéseihez/késztetéseihez.
Segít, ha a védekezéseket a kliens számára érthető módon nevezzük
meg: „Témát váltott.” Segítségünkre lehet a felismert védekezésre illő
találó kifejezés, például: „Tehetetlennek mutatja magát.” „Kezd
eltompulni.” „Úgy tesz, mintha megrémült volna.” „Ön behatol a saját
fejébe.” Ha a terapeuta ismételten megnevezi e védekezéseket, a kliens
egyre gyorsabban fel tudja ismerni őket, amint előfordulnak.
A terapeuta élénk törődést tükröző hangon rámutat annak valós
következményeire, ha a kliens ragaszkodik e védekezésekhez. Világosan,
de együtt érzően bemutatja a kliensnek a káros következményeket.
Finom, mégis konfrontatív hangvétellel megkérdezheti: „Mennyi ideje
teszi ezt magával? És mi az ára ennek?” Elégséges pozitív áttétel
segítségével a kliens elkezdi feladni védekezéseit, és bekapcsolódik a
munkaszövetségbe.
A védekezései és a munkaszövetség közötti konfliktus eredményeként
a kliens lassan már nem azonosul védekezéseivel, és egyre inkább a
terapeutához igazodik. Ily módon a védekezések fokozatosan
egodisztóniássá válnak. Mivel a terapeuta és a kliens együtt dolgoznak
azon, hogy elkülönítsék és megnevezzék e védekezéseket, a kliens végül
elhagyja őket. Amint ebben a háromszögben dolgoznak, a kliensben
bizalom alakul ki, elmélyíti az áttételt, majd feladja a haladását gátló
akadályokat.
A testmunka során felmerülő védekezéseknek két általános típusa
van: intrapszichés védekezések és interperszonális védekezések (Coughlin
Della Selva, 1996).
Ezek jellemzői:

1. Intrapszichés védekezések

intellektualizálás
racionalizálás
kitérés
minimalizálás
introjekció
áttolás
tehetetlenség
reakcióképzés

Regresszívebb intrapszichés védekezések (amelyek az énműködés

komolyabb károsodására utalnak):

projekció
vitatkozó hajlam
szomatizáció
tagadás
magatartási játszma
késztetés kiélése

2. Interperszonális védekezések
A intrapszichés védekezéseken kívül vannak interperszonális
védekezések, amelyeket Davanloo (1995) „taktikai védekezéseknek”
nevez. Ezek két csoportba oszthatók: verbálisakra és nem verbálisakra.
2.1. Verbális taktikai védekezések

bizonytalanság
általánosságok
ellentmondó állítások
gúny
túlzott bőbeszédűség (lehetetlenné teszi a párbeszédet)
témaváltogatás (egyik témáról a másikra ugrik)

2.2. Nem verbális taktikai védekezések

a szemkontaktus kerülése
mosolygás és vihorászás
sírósság
közöny mutatása
keresztbe tett kezek/lábak

Szorongás. Az ellenállás második csoportját alkotja a szorongás,

amelyet a szelftudatot érő fenyegetésre adott fiziológiai reakcióként
határozunk meg. A szorongásos tünetek közé tartozik a fejfájás, a
szapora szívverés, az izzadás, a szájszárazság, a zsibbadtság és a
nehezített légzés. Az érzékenyebb kliensek amikor szoronganak, a
következőket tapasztalják: kognitív törés, zavartság, a gondolkodás
fonalának elvesztése, tétova vagy zavaros gondolkodás, disszociáció,
deperszonalizáció, fokozott érzékelés, összpontosításra való képtelenség,
szédülés, gondolataik megfogalmazásának és kifejezésének nehézsége.
A rendes vagy „belépő szintű” szorongás (amely jellegzetesen
hastájon jelentkezik) általában a belső érzések bevezetőjéül szolgál.
Ezeket a tüneteket a kliensek többek között nyugtalanságérzésként, a
gyomor háborgásaként, émelygésként, lámpalázként vagy
gombócérzésként írják le. E szorongások vagy előérzelmek adnak utat
később a hiteles vagy belső érzéseknek, amelyek a mellkasban
érzékelhetők. Ez utóbbiak között gyakran megtaláljuk a félelmet,
amelyet harag vagy szomorúság, majd gyász követ.
Tehát a következő sorrendet látjuk:

szorongás → félelem → harag/szomorúság → gyász.

Komolyabb szorongásos tünetek többek között a vazomotorikus (az erek

tágulásával és összehúzódásával kapcsolatos) változások, a mozgásszervi
zavarok, a remegés, a bénulás, a fokozott izzadás, a veszélyérzés, a testi
feszültség, a fokozott éberség és az aggódó önmagába mélyedés. A
pszichoszomatikus tünetek között előfordul a belefeledkezés a testtel
való foglalkozásba, az illető gyengének, betegnek érzi magát, vagy
homályos fizikai tüneteket tapasztal. A szorongás szellemi
szétszórtsággal, zavaros gondolkodással vagy a fejben érzett
zsibbadtsággal járhat. Fizikailag a kliens nyomást vagy feszülést érezhet
a gyomorszájnál vagy feszültséget a harántcsíkolt izmokban.
A terapeutának el kell döntenie, hogy a kliens képes-e elviselni ezeket
a tüneteket, mivel az erős vagy nyomasztó szorongásos tünetek azt jelzik,
hogy a kliens még nem áll készen a testmunkára. Ilyen esetben szükség
lehet arra, hogy a kliens és a terapeuta lassítson, erősebb
munkaszövetséget alakítson ki, vagy más előkészítő munkával végezzék
el az alapozást.
Az egyik módszer, amelyet Davanloo (1995) dolgozott ki a szorongás
eloszlatására, azt kívánja elérni, hogy a kliens felismerje, milyen módon
fejezi ki szorongását. „Lássuk, hogyan »jelzi« önnek a teste a
szorongását.” A kliens ekkor tünetei semleges megfigyelését végzi, ami
csökkenti intenzitásukat. A fizikai tünetek szorongásként való
felismerése egyfajta uralom érzetét kínálja a kliensnek tünetei felett, ami
esetleg elvezet belső érzéseinek tudatosodásához.
Egy másik hatásos módszer, ha azzal tereljük el a kliens figyelmét
szorongásáról, hogy további kutatást javaslunk neki. Például: „Lássuk,
mi lehet e mögött!” Vagy: „Hová vezet ez bennünket?”
Érzések/késztetések.
 1. Félelem: Amint a kliens elhagyja a szorongást (hasi tájék), a mély
érzések közelébe kerül, amelyek jellemzően a mellkasban/felsőtestben
érezhetők. Itt először a félelemmel találhatja magát szemben. A félelmet
szorító, markoló, préselő érzésként élik át, ezenkívül még úgy írják le,
mint a mellkas felső része köré kötött, azt „összeszorító huzalokat,
kábeleket vagy köteleket”. Néha úgy érzékeltetik a félelem átélését,
mintha egy szoros csomó vagy kemény golyó volna a solar plexusnál
vagy a mellkas középpontjában.
Ha foglalkozunk vele, a félelem általában haraggá vagy szomorúsággá
(a veszteség érzésévé) oldódik.
2. Harag: Elkerülhetetlen, hogy az érzések nyomon követése során
szembekerüljünk a haraggal. Ilyenkor a terapeutának tanácsos úgy
továbblépnie, hogy arra bátorítja a klienst, fejezze ki a haragját. A
terapeutának gyorsan rá kell mutatnia a haragra való késztetés
mindenféle megnyilvánulására, például a rángásokra vagy a
csapkodásra-rúgásra. A fogak összeszorítására vagy a kéz ökölbe
szorítására is fel kell hívni a figyelmet. Az is lényeges, hogy mind a
kliens, mind a terapeuta azonosítsa azt a tárgyat (személyt), amire vagy
akire a harag irányul. Az önmagunkra irányuló harag önpusztító és
szégyent kelt.
Úgy találtuk, hogy annak a kliensnek, aki a harag és a bűntudat
konfliktusában őrlődik, segít az, ha különbséget tud tenni a másik fél
(anya, apa stb.) „jó oldala” és „rossz oldala” között. A terapeuta
elmagyarázhatja, hogy „tudom, hogy X. Y. szerette önt, de volt egy másik
oldala is, amikor ezt és ezt tette önnel, ami igazán fájt önnek”, vagy
valami hasonlót.
Néha megfelel e célra egy erőszakos jelenet. Ez a megjelenítéses
módszer segít a kliensnek, hogy elérjen haragja legmélyére, és
előmozdítja ennek testi kifejeződését. A jelenet létrehozásához vizuális
eszközöket alkalmazva arra bátorítjuk a klienst, hogy végig és
részletesen játssza el az elképzelt jelenetet. Miközben arra emlékezteti a
klienst, hogy csak fantáziáról van szó, és a kliens valójában nem akar
erőszakos lenni (és ne is legyen az), a terapeuta megkérdezheti: „Milyen
jelenet váltana ki önből haragot?”
Amikor a kliens elképzeli valaki ellen az erőszakot, arra ösztönözzük,
részletezze a jelenetet: „Hol játszódik?” „Hogyan pofozza meg? A bal
vagy a jobb kezével?” „Visszaüt?” „Milyen arcot vág?”
Az elképzelt jelenetet arra lehet használni, hogy feszültséget és
izomaktivitást keltsen a mellkasban, a vállban, a karban, a kézben és a
lábban. A legtöbb ember a harántcsíkolt izmokban érzi a haragot testileg
(vagyis az „ütőizmokban”).
A haragmunka során azonban nem ösztönözzük az
érzelemkitöréseket, az indulatosságot vagy a jeleneteket, mivel az
ordítozás és kiabálás néha exhibicionista védekezés az őszinte harag
ellen. Azt szeretnénk, hogy a kliens teljesen átélje a haragot, és az
kifejeződjön a testében is, de visszafogottan. Ezt az erőszakos jelenetet
addig folytatjuk, amíg elfogy a testben érzett harag.
Az intenzív harag kifejezése olyan átalakító folyamat, amelynek
elviselése sok terapeuta számára problémát jelent. Szükséges, hogy a
terapeuta folyamatosan ellenőrizze saját kényelmetlen érzését, hogy a
kliens szabadon kifejezhesse haragját.
A harag, ha összpontosítunk rá, elmélyítjük és teljesen kifejezzük,
érzelmi elmozduláshoz vezet. Coughlin Della Selva (1996), Davanloo
(1995) és más klinikusok arról számolnak be, hogy az erőszakos képzelt
jelenet sikeres befejezése után gyakran következik lelkiismeret-furdalás
és megbánás tompasággal, ürességérzéssel, valamint a mellkasban és
szívtájékon érzett űrrel. Ezt részvétet és szeretetet tartalmazó integrációs
szakasz követi.
Néha könnyebb a kliensnek a terapeutára haragudnia, mint családja
egyik jelentős szereplőjére (általában az egyik szülőre) irányítania a
haragját. Szüksége lehet arra, hogy a terapeutával játssza el az
„erőszakos jelenetet”, mielőtt a jelentős másiknak címezné a haragját.
Ekkor saját viszontáttételi reakciója tudatában a terapeutának meg
kell engednie a kliens számára, hogy átélje és kifejezze vele szemben
érzett haragját. „Hogyan érzékeli most a haragot velem szemben?” „Ha
megengedném, hogy erőszakot alkalmazzon velem szemben, hogyan
tenné? Mit tenne most?”
Érthető módon nehéz a terapeutának továbbra is fenntartania
empátiás ráhangoltságát, miközben a kliens gyilkos haragot fejez ki vele
szemben. Kényelmetlen érzésének ellenállva a terapeutának meg kell
próbálnia visszatartania magát a korai értelmezéstől vagy
megnyugtatástól. A feladat inkább az, hogy megengedjük a kliensnek,
hogy haragját a terapeutára vetítse, miközben az feltartóztatja saját
feszültségét és rossz érzését. A legtöbbször bűntudat, szégyen vagy
lelkiismeret-furdalás követi ezt a haragot. A terapeutának meg kell
erősítenie a klienst, hogy a harag kifejezése nem érinti a gondoskodását,
törődését vagy elkötelezettségét vele kapcsolatban.
3. Szomorúság: A félelemből a haragba való átfordulás helyett a kliens
a szomorúság felé mozdulhat el, amelyet általában zuhanó, süllyedő,
súlyos érzésként él át a mellkas alsó, középső részében (néha a has felső
részében). Ugyanúgy, mint a harag esetében, itt is fontos, hogy mind a
kliens, mind a terapeuta tisztában legyen azzal, hogy ki az, akire a
szomorúság irányul, mert egy másik ember iránt érzett szomorúság az
önmagunkkal kapcsolatban érzettől eltérően csak a szégyen erősödését
szolgálja.
A harag és a szomorúság gyakran váltja egymást, vagyis egyik érzés
átmegy a másikba. A kettő közötti hirtelen váltások összezavarhatják
vagy elbátortalaníthatják a klienst, a terapeutának azonban támogatnia
és ösztönöznie kell minden érzelem kifejezését, amelyet a kliens abban a
pillanatban erősen érez, mivel az egyik segíti a másikat, illetve az egyik
vezet el a másikhoz. Ez a két érzelem együtt vezeti el a klienst a
gyászmunkához.
Darylt, egy tizennyolc éves egyetemista fiút körülbelül naponta
háromszor felhívja az édesanyja, akitől csak nagy nehézségek árán tud
elszabadulni. Sok terápiás ülésen keresztül Daryl az édesanyjával
kapcsolatban a félelem és a harag között ingadozott, néha összetévesztve
az anyja, illetve önmaga iránt érzett szomorúságot.

KLIENS Anyukám egyik nap, amikor velem beszélt, azt mondta: „Ó,
Daryl, te vagy az én legjobb barátom.”
TERAPEUTA Milyen érzés volt?
KLIENS Furcsa.
TERAPEUTA Szeretne testmunkát végezni ezzel kapcsolatban?
KLIENS Persze.
TERAPEUTA (Elismétli Daryl anyjának szavait.) „Daryl, te vagy az én
legjobb barátom.” Mi jelenik meg önben?
KLIENS Egy kínos érzés. Feszültség. Tudom, hogy nem helyes.
TERAPEUTA De ez már egy gondolat.
KLIENS Ja, igen, undor.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS A gyomromban. Igen, egy kellemetlen érzés a
gyomromban. (Egy pillanat múlva:) De sajnálom őt.
TERAPEUTA Tehát mi ez az érzés?
KLIENS Szorítás a mellkasomban.
TERAPEUTA Maradjon ennél!
KLIENS Sajnálom őt, mert magányos. Szeretném, ha lenne egy jó
barátja, de tudom, hogy ennek nem nekem kell lennem. De
nehéz kimondanom, hogy „anyu, én nem lehetek a legjobb
barátod”, mert azt szeretném, hogy boldog legyen.
TERAPEUTA Persze hogy azt szeretné. Ez milyen érzés?
KLIENS Az, hogy ez nem egészséges.
TERAPEUTA De az érzés?
KLIENS A gyomromban. Feszültséget érzek…
TERAPEUTA Máshol?
KLIENS A kezemben és a lábamban.
TERAPEUTA Maradjon ennél!
KLIENS Nyugtalanság…
TERAPEUTA Igen. És hol van ez a „nyugtalanság”?
KLIENS A karomban és a lábamban. (A lábai előre-hátra mozognak.)
TERAPEUTA Látom.
KLIENS És az ujjaimban. (Összezárja és kinyitja az öklét.)
TERAPEUTA Jó, most mit gondol, mit érez?
KLIENS Csalódottságot. Ingerültséget.
TERAPEUTA Az érzelemre milyen szót használna?
KLIENS Talán harag?
TERAPEUTA Nem biztos? Próbálja meg maga elé képzelni az anyja arcát!
Mit mondana neki?
KLIENS „De anyu, én nem lehetek a legjobb barátod!”
TERAPEUTA Hol érzi ezt?
KLIENS A kezemben és a lábamban.
TERAPEUTA Jól van. A mellkasából kiindulva is érzi?
KLIENS (Megfontolja, aztán lassan bólint.)
TERAPEUTA Milyen érzés van a mellkasában?
KLIENS Bizsergés. Emelkedés.
TERAPEUTA Jól van, most mondja el ezt neki erről a helyről – a
mellkasából!
KLIENS (Erőteljesebben:) „Anyu, én nem lehetek a legjobb barátod!
Nem akarok a legjobb barátod lenni. Ez nem jó nekem!”

4. Gyász: A szomorúság és a harag kifejezése esetleg veszteséghez

(gyászhoz) vezeti a klienst, amely inkább egyfajta énállapot, mint érzés, s
a pusztító űr és határtalan veszteség érzetét adja. A gyász általában a
szomorúságból következik, amint a súlyos érzés üres üreggé válik a
mellkasban. Ahogy a kliens egyre mélyebbre hatol, a gyász szétterjed és
még áthatóbbnak tűnik, amitől a kliens időtlen állapotban érzi magát.
A gyászmunka a helyreállító terápia teljessé tételének szükséges
szakasza, bár e munka mélységét és terjedelmét az egyedi esetekben
előforduló eltérések határozzák meg (lásd a harmadik részt).
A figyelmen kívül hagyott késztetés. Bár az érzések és késztetések
közül az érzésekre helyezünk nagyobb hangsúlyt, nem szabad
megfeledkeznünk a késztetésekről sem, amelyeket túl gyakran figyelmen
kívül hagynak, ha a terapeuta nem foglalkozik a kliens finom testi
váltásaival. A terapeutának tekintetbe kell vennie minden váratlan
kézmozdulatot vagy viselkedést, és megfelelő módon rá kell mutatni
ezekre, mert mélyebb érzésekre utalnak. „Észrevettem, hogy éppen
leejtette a vállát” (szégyen). „Látom, hogy mozgatja a lábát” (harag).
„Nézze csak, mennyire összeszorítja az öklét” (harag). „Az arckifejezése
élettelennek tűnik, és lesüti a szemét” (szomorúság). Azzal, hogy
visszajelezzük a kliensnek kisebb testi váltásait, elősegítjük, hogy
tudatosuljon benne: érzései és reakciói jogosak.

A személyek háromszöge
A második háromszög, a személyek háromszöge (Malan, 1979) egy
kognitív folyamat, amely az után következik, hogy a kliens már átélt egy
veleszületett érzést. Az alapszabály így hangzik: Először jön az érzés,
azután a belátás. Ha a belátást az érzés felszabadítása előtt kíséreljük
meg elérni, akkor csak újra megerősítjük az intellektualizációt. A
mondás is úgy tartja: „Először átmegy rajta, azután már tudja.”
A személyek háromszöge (lásd a 148. oldalon található 8. 1. ábrát) a
kliens három alapkapcsolatát jeleníti meg: jelentős személyek a múltban,
a jelenben, és most a terapeuta.
Míg az első háromszögben ezek voltak a kérdések: „Hol?” (a test
melyik részén) és „Mit?” (mit érez a testében?), addig a második
háromszög kérdései a „Ki?”, a „Mikor?” (a múltban) és a „Miért?” (belső
motiváció).
Amikor már megállapítást nyert, hogy a kliens megtapasztalta és
kifejezte érzéseit/késztetéseit az alapérzés szintjén, a terapeuta a
személyek háromszögére irányítja a kliens figyelmét. Az, hogy mikor kell
áttérni a második háromszögre, több tényező között időbeli korlátoktól
és a kliens teherbírásától is függ, hogy mélyebben bele tud-e hatolni az
érzéseibe és késztetéseibe, legalábbis azon az ülésen.
 A védekezések csökkentése, illetve az érzések és késztetések
felszabadítása elősegíti a kliens számára az érzéseken alapuló kognitív
összeköttetést múltbeli és jelenlegi kapcsolatai között. „Ahogy ezt és ezt
érzi, kíváncsi vagyok, nem volt-e olyan időszak a múltjában, amikor
ugyanezt érezte?” Vagy: „Kíváncsi vagyok, nem volt-e valaki a múltjában,
aki ugyanezt az érzést váltotta ki önből?” Még akkor is, ha ez kognitív
érdeklődés, valójában egy testi emléken keresztül függ össze a múlt a
jelennel. A múltbeli személy felidézéséhez szükséges hozzáférni egy testi
emlékhez, amelyet aztán összehasonlítás útján, kognitív módon
értelmezünk. Ennek az emléknek a felidézését nem csupán szellemi,
hanem érzelmi belátás is követi, amely hasonlít Karl Bühler (1990)
ahaélményéhez.
Az érzelmi kitárulkozás idején a személyek háromszögébe felkínált
betekintés miatt lesz a testmunka több puszta reagálásnál (az érzelmi
katarzisnál vagy a testi feszültség oldódásánál). Vagyis az érzelmi áttörés
és az érzés felszabadítása után következik az értelmezés múltbeli
összefüggésének megbeszélése.
Kettős hurkolás. Az eredeti intenzív rövid dinamikus pszichoterápia
(ISTDP) modelljében a második háromszög harmadik csúcsa az áttétel,
amely a klienst saját áttételi projekcióival szembesíti. A szembesítés/
értelmezés verziónál „gyengédebb, finomabb” változatunk a kettős
hurok összefüggésén belül foglalkozik az áttétellel. Ez a kétirányú
eszmecsere helyrehozza kliensünk szégyenreakciók iránti
érzékenységét. Ráadásul a kettős hurok ideje alatt a terapeuta példát ad
a hiteles sebezhetőségre, és lehetőséget nyújt a kliensnek arra, hogy
bizalmas pillanatokat éljen át.
A terapeuta a kettős hurok élményét ugyanolyan módon
kezdeményezi, ahogy az az ISTDP-megközelítésnél történik. A jelent a
múlttal összekapcsoló közös témát most az áttételre alkalmazzuk. A
terapeuta megkérdezheti: „Mind a főnöke, mind az édesapja félelmet
keltett önben; kíváncsi vagyok, néha nem hatottam-e én is így önre?”
Vagy: „Megfigyeltük, hogy felesége és édesanyja egy megalkuvó,
kedvespasas-szerepet vált ki önből. Gondolja, hogy a szerepjátszás
(hamis szelf) előbukkan a mi kapcsolatunkban is?”
Az áttételtől a kettős hurokig. Az áttételnek e múlt–jelen
összefüggésen belüli vizsgálatából kiindulva a terapeuta mélyebben
behatolhat a kettős hurokba. Megkérdezheti: „Milyen érzés volt velem [a
közös munkával] eltölteni ezt az időszakot? Úgy érezte, megértettem?
Mit tehettem volna másképp? Hogyan tudtam volna jobban segíteni
önnek? Milyen érzés az, hogy én megértem önt? Jól dolgoztunk együtt?”
E kérdések arra valók, hogy nyílt, „rólunk szóló megbeszélést”
folytassunk, s ez elvezet a megtörtént bizalomba fogadás tudatos
megtapasztalásához.
A terapeuta összehasonlítása a kliens életének más szereplőivel. A
kettős hurok élményének elősegítése érdekében a terapeuta arra
bátoríthatja a klienst, hogy vele kapcsolatos tapasztalatait hasonlítsa
össze más múltbeli vagy jelenbeli megéléseivel. „Volt valaha bárki más,
akivel érzése szerint ennyire megértették egymást?” „Megosztotta valaha
ezeket [információkat, sebezhetőséget, kiszolgáltatottságot, fájdalmas
emlékeket stb.] bárki mással ilyen mélységben?” Arra kérve a klienst,
hogy öntse szavakba az elfogadás élményét, előmozdítjuk a kognitív
befogadást és megerősítjük a tapasztalatot.
Jelentésátalakítás. Az ülés folyamatának jelentésátalakító
szakaszában a terapeuta arra bátorítja a klienst, hogy fogalmazza meg az
ülésen eddig elhangzottak jelentőségét. Emlékeztetve a felismert eredeti
konfliktusára a terapeuta megkérdezi a klienst, hogy mit tudott meg az
ülések során. „A [megismétli a felismert konfliktust] volt a kiindulópont.
Mit tanult [valósított meg, nyert, fedezett fel, mire jött rá] önmagáról?”
A szimpla (negyvenöt perces) ülések utolsó hét–tíz percét vagy a
dupla (másfél órás) ülések utolsó tizenöt–húsz percét például ilyen
kérdések feltárására kell fordítani: „Ma mit visz haza magával? Mit ért
meg önmagából? Mit vont le magának ebből az egészből? Mit emelne ki,
ami hasznos volt az ön számára ezen az ülésen?”
 Azért, hogy ösztönözze érzései feltárására és birtoklására, a terapeuta
kognitív módon megerősíti a kliens testi tapasztalatait. Ez különösen a
mi klienseink számára fontos, akik tagadják személyes erejüket és
önrendelkezésüket. Amikor a kliens amit csak tudott, elmondott arról,
hogy mit sajátított el, a terapeuta megerősítheti, kiegészítheti vagy
kibővítheti e határozatlan belátásokat.
Ez a szakasz lehetőséget kínál a kliensnek, hogy értelmes narratívát
hozzon létre tapasztalatáról. Amikor ezt teszi, közelebbről látja, hogyan
tartja fenn önártó magatartásmintáit. Ezek az alkalmazkodási zavarral
terhelt magatartásmódok gyakran illúziókat és torzításokat képviselnek,
amelyekkel realista módon szembe kell nézni, és végső soron fel kell
hagyni velük.
A valóság torzításai. A fel nem ismert félelmek kényszerítik a klienst
illúziók létrehozására és a valóság eltorzítására. Ezek aztán az önéletrajz
hibás megírásához vezetnek. Ezek az alkalmazkodási védekezések,
amelyek gyermekkorban még működtek, felnőttkorban alkalmazkodási
zavarhoz és önártáshoz vezetnek. E védekezések felismerésének és
gyökerestül való eltávolításának folyamata során a kliens e tüneti
viselkedését felváltja önmaga és mások realistább szemlélete.
Megkérdezzük a klienst: „Mit mondott önnek a testmunka az
eredetileg felismert konfliktusról?” Ez a kérdés megerősíti a klienst
abban a tudatban, hogy az agy minden funkciója a testen keresztül
működik. A test közvetít az agy és a világ között. Egy tárgyra adott
megváltoztatott testi válasz megváltoztatja a tárgy kognitív jelentését is.
A felismert konfliktussal kapcsolatos testmunka gyakran ahhoz a
belátáshoz vezet, hogy valójában nincs szó konfliktusról.
Továbbá nemcsak a konfliktus tárgyának jelentése alakult át, hanem
szélesebb összefüggésben a szelf lehasított és „problémás” része is
átalakult azzal a tárggyal kapcsolatban. A tárgyra vonatkozó átérzett
váltás csak a narratív szelf nagyobb összefüggésében történhet meg:
„Most másként élem meg azt a részemet, mert már másképp látom a
konfliktust.”
 Hitelesség és életerő. A konfliktus eredeti tárgyára vonatkozó testi
átállás jelentésátalakítást indít el ugyanazzal a tárggyal kapcsolatban. Az
új narratíva átfogóbb – nemcsak elismeri a valós tényeket (az eredeti
konfliktus tényeit), hanem ki is bővül, hogy fel tudja ölelni az illető
életének szélesebb összefüggéseit. A személyes igazság szemszögéből
nézve a kliens kezdi úgy érezni, hogy végül is van értelme ennek az
egésznek. Ebből az alakból (Gestaltból) vagy másként megfogalmazva a
személy teljességének megélésébe váltásból a hitelesség és életerő érzése
bontakozik ki. „Vajon nem ez az, amit mi belátáson értünk – mondja
Shapiro (Solomon és munkatársai, 2001) –, azaz két idegi hálózat
összekapcsolódása? A gyermekkorból származó korai információ most
kapcsolódik össze az érett megértéssel.” Ekkor – Shapiro szerint – „a
változásokat az arcon, az egész testen, érzelmi szinten és a belátás
tekintetében is látjuk. És mindez két hálózat összekapcsolódása” (122.).
Ezt a változást összeszedett és fokozott öntudatosság kíséri, belső
nyugalommal és nagyobb bizonyossággal. A kliens most már elsősorban
nem a múlttal foglalkozik, hanem elkezd a jelenéről és a jövőjéről
beszélni. Esetleg a hosszú távú terveiről vagy csak a legközelebbi jövőről
beszél. „Várom a mai napot. Lassítani szeretnék, elmenni sétálni, élvezni
a napot.”
Bár terápiánk alapvetően világi vonatkozású, a kliens esetleg vallásos
szemszögből nézi az életét, ami hozzájárul látóköre jelenlegi
tágulásához. Most észreveheti Isten útmutatását élete változásaiban, a
korábban fel nem ismert más áldásokkal és adományokkal együtt. Így
mély hálából és alázatból fakadóan arra érez indíttatást, hogy más
embereknek – gyakran hasonló problémákkal küzdő férfiaknak –
segítsen.

Az ülés menetének betartása

A két háromszög jellemezte folyamatot sok év alatt fejlesztettük ki, és
addig finomítottuk, amíg szerintünk igen hatékony terápiás módszerré
vált. Azt szorgalmazzuk, hogy a gyakorló terapeuták, amennyire csak
lehet, szorosan kövessék az eljárást. Felmerül azonban a kérdés, hogy
mit jelent ez pontosan.
Az alapszabály: Hajlandónak kell lennünk alkalmazkodni az ülés
menete során, hogy követni tudjuk a kliens érzéseit. Az érzések
kifejezésére törekvés eredményez terápiás belátást. A spontán
érzéskifejezés elmulasztása a „modell” kedvéért olyan, mint amikor a
„rossz szülő” a saját napirendjét követi ahelyett, hogy gyermeke (kliense)
szükségleteire hangolódna.
Az érzés követése. A következő példában a terapeuta a
háromszögeket alkalmazza, és az érzés/késztetéstől megpróbál
eltávolodni a múlt felé, a kliens viszont hirtelen lehetővé teszi a kettős
hurok létrehozását. Átengedve a vezetést a kliensnek a terapeuta bölcsen
eltér a hagyományos két háromszöges sorrendtől, és a kliens érzelmi
válaszát követi. A kliens így képes kifejezni mély igényét a férfiként való
megerősítésre, és át tudja érezni azt, hogy meghallgatják és megértik e
folyamatban.

KLIENS Múlt szerda este elmentem a szokásos helyemre.

TERAPEUTA Mi az?
KLIENS (Habozva:) A fürdő. (Sóhajt.) Az acting outot követő napon
mindig ezt a leértékelődést érzem. Másnap nem megy a
munka.
TERAPEUTA (Felismeri a konfliktust.) Tehát arról a konfliktusról beszél,
amit az acting out következtében érzett, hogy ez érinti az
önbecsülését és a munkáját.
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA Akar ezzel foglalkozni, John?
KLIENS Azt hiszem. Igen.
TERAPEUTA Rendben.
KLIENS (A kliens bólint és vár.)
TERAPEUTA Rendben. Fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor ezt a
csökkent önbecsülést a legintenzívebben érezte?
KLIENS Igen, amikor felébredtem, és munkába kellett mennem, nem
felkelni az ágyból, meg se akartam mozdulni.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Így, amikor ezt mondja, mi jut erről az eszébe?
KLIENS Hmm… félelem, szomorúság és szégyen.
TERAPEUTA (Bólint.) Most érzi ezeket?
KLIENS Hát… Némelyiket biztos érzem, igen.
TERAPEUTA Összpontosítsunk most erre.
KLIENS Rendben.
TERAPEUTA (Vár.) Pontosan mi az, amit most érez?
KLIENS (Mérlegelve:) Hát, félelem. Biztosan…, igen, ez az, amit most
érzek.
TERAPEUTA Milyen ez önnek?
KLIENS Bizonytalannak érzem magam… Háborog a gyomrom.
Nagy adag szorongást…, feszültséget érzek. (Hosszú szünet,
azután kiböki:) Valójában elveszettnek érzem magam.
TERAPEUTA A félelem – az ön számára – az „elveszettség” érzésébe
megy át?
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA (Gyengéden:) Rendben, John… Hogyan érzi az
„elveszettséget” a testében?
KLIENS Hát, ez erős süllyedés.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS Itt. (A gyomra felső részére mutat.)
TERAPEUTA Tehát ez az „elveszettségérzés”?
KLIENS (Bólint.) Hát… elveszettség, igen. Szomorúság.
TERAPEUTA Most érzi ezt a szomorúságot?
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA (Visszairányítja a testéhez.) Hol érzi ezt az érzést a testében,
John?
KLIENS Úgy, hogy súlyos.
TERAPEUTA Igen, hogy súlyos a teste. Látom, hogy… kényelmetlenül érzi
magát. Lehúzza a teher…
KLIENS És a feszültség.
TERAPEUTA Van elképzelése arról, hogy hol?
KLIENS Ó, olyan, mintha gombóc lenne a torkomban.

(A gombóc a torokban általában a kiabálás/sírás visszatartását jelenti; a

gombóc összehúzódás.)

TERAPEUTA Rendben. Gombóc a torokban.

KLIENS Igen.
TERAPEUTA (Gyengéden:) A testében érzett erős feszültség a torkában
gombóc érzéséhez vezet. Mondja meg nekem, John, most
tényleg érzi ezt?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA (Áttér a második háromszögre.) Rendben, vissza tud
gondolni arra, hogy mikor fordult elő, hogy ehhez a
mostanihoz nagyon hasonlót érzett?

(A kliens nyilvánvalóan konfliktusba kerül, és jelentős habozás után

kikerüli a terapeuta múltra vonatkozó kérdését, és a terapeutával
kapcsolatos jelenlegi érzéseivel foglalkozik.)

KLIENS Hát… (Hosszú szünet, nehéz sóhaj.) Semmi nem jut az

eszembe. Biztos vagyok benne, hogy már éreztem ilyet
korábban.
TERAPEUTA (Észrevesz egy késztetést.) Egy nagy, nehéz sóhajt hallottam.
Mit akar ez mondani?
KLIENS Hát, hogy őszinte legyek, nagyon nagy szomorúságot okoz
nekem ezzel, mert amit most nyújt nekem, az igazán az,
amit keresek – elfogadás és megerősítés egy férfitól.
TERAPEUTA Igen. Mondja el, mi történik!
KLIENS Igazán nagyon nehéz. Nem tudom, hogyan fogadjam ezt a
gondoskodást, és hogy őszinte legyek, én a korábbi terápiák
alatt sohasem éreztem mást, mint beteg-pszichiáter
 kapcsolatot, és nem volt senki, akinél igazán biztonságban
éreztem volna magam. De amikor valaki tényleg
biztonságot nyújt és gondoskodik… Nem tudom, mit
kezdjek vele.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Rendben. Foglalkozunk mindjárt ezzel! Egy
nagyon-nagyon fontos kérdés. Mit érez a szívében, amikor
beszélgetünk?
KLIENS Hát… Egy kis melegséget.
TERAPEUTA (Lassan bólint.) Rendben.
KLIENS És némi szomorúságot is, mert kedd este elmentem, hogy
ezt megtaláljam. Ott természetesen nem találtam meg.
TERAPEUTA Mi az „ez”, amit meg szeretett volna találni?
KLIENS Valakit, aki megerősít, értékel, figyelmet szentel nekem.
Valakit, akinek van önbizalma – olyasmi, hogy nincs
elveszve, tudja, mit csinál.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Milyen érzés, amikor elfogadom az olyan
oldalait is, amelyek bizonytalanok… szomorúak? A
szívében hogy érzi?
KLIENS Hát… Én csak… könnyeket érzek.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Könnyeket?
KLIENS Nedvességet a szemem körül.
TERAPEUTA Értem. Tehát amikor úgy érzi, hogy valaki (a távolságtartás
érdekében inkább a személytelen „valaki” szót használja, az
„én” helyett, de amúgy a kliens szavait tükrözi vissza)
gondoskodó önnel, ilyen fizikai érzései vannak, amelyek
ezzel járnak, és azt mondja, könnyek és nedvesség van a
szemében.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA És mit érez azzal kapcsolatban, hogy erről beszél nekem?
Jól érzi magát, amikor ezt megfogalmazza?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Jól van, mert úgy gondolom, hogy igazán csodálatos, hogy
összekapcsolódik a mélyebb részével, és kimondja, hogy ki
is ön. (Vár.) És amikor ezeket a szavakat mondom, mit
érez?
KLIENS Hát… Szeretnék… Rögtön arra a fényképre gondolok, amit a
nagymamám őriz rólam a nappalijában – úgy nézek ki
rajta, mint egy nő, úgyhogy azt gondolom, az nem egészen
én vagyok. Úgy értem… Csak nem szeretem, amilyen
vagyok. Gyenge vagyok, túlsúlyos, nőies – úgyhogy amikor
ön azt mondja, hogy pontosan olyannak fogad el, amilyen
vagyok… hát… (Elhallgat.)
TERAPEUTA (Vár.) „Ha elfogadom”… akkor ön…?
KLIENS Akkor rögtön elkezdek gondolkozni mindazon, amit nem
szeretek magamban. Nem igazán érdekel a sport, jobban
érdekelnek a művészetek. Emiatt nem érzem magam úgy,
mint egy férfi. Azt az üzenetet kaptam apától, hogy más
vagyok. És nem szeretem, hogy olyan sok mindentől
szorongok és félek. Nem szeretem, ahogy viselkedem, és
úgy gondolom, nem férfias. És aggaszt, hogy a környezetem
milyennek lát.
TERAPEUTA Milyen érzés most, hogy ezekről a dolgokról beszél nekem?
KLIENS Jólesik, hogy csak így el tudom mondani.
TERAPEUTA És hogy meg tudom hallgatni? És el tudom fogadni – hogy
ez ön… és hogy ez teljesen rendben van.
KLIENS Igen. Hogy itt tud ülni, és meg tud hallgatni.

E terápiás ülés során azt láttuk, hogy a terapeuta követte a kliens érzelmi
válaszát, amivel – jóllehet ebben a helyzetben a követés volt a helyes út –
megszakította az ülés menetét. Ilyen esetekben a terapeutának később
meg kell próbálnia pótolni a folyamatból kimaradt szakaszokat.
 9. Helyreállító testmunka

Munka az egymást követő két

háromszöggel
„Lepattantam” arról a részemről, amit az apámtól kellett
volna kapnom, és így mindig visszaesem egy olyan
fantáziavilágba, amely megakadályozza, hogy felnőtt férfi
legyek.

A 7. fejezetben részletesen leírtam a két háromszöget. A következő példák

bemutatják, hogyan alkalmazzuk ezt az eljárást annak érdekében, hogy a
kliens visszatérjen a teste által megőrzött érzések emlékéhez, érzékennyé
téve arra, hogy jobban felismerje „testi tudását”, és ezeket az érzéseket
összekapcsolja a múltbeliekkel. Ezzel egyidejűleg a terapeutával való
ráhangolt kapcsolatában fejlődik az a képessége, hogy hiteles és kölcsönös
kapcsolatot építsen ki más férfiakkal.

Bill csalódottsága
Ez az ülés azzal kezdődik, hogy a kliens bizonytalan és homályos
panaszokkal jön elő. A terapeuta megpróbálja megtalálni a konfliktust, hogy
elkezdhessék az első háromszöget. Hosszú ideig úgy tűnik, az ülés sehová
nem vezet.
Ez a párbeszéd azt mutatja be, milyen nehéz rávenni egyes klienseket,
hogy túllépjenek a védekezéseken, és átéljék érzéseiket.

KLIENS Rendben telt a hetem, de valamiféle levertséget éreztem.

TERAPEUTA Rendben. Vagyis ezen a héten depressziósnak, levertnek érezte
magát…
KLIENS Nem végig.
TERAPEUTA A hét egy részében.
KLIENS Igen, csak egy részében.
TERAPEUTA (Bólint.) Rendben. Bill, nézzük meg, rá tudunk-e jönni arra,
hogy ez hol kezdődött – honnan eredt ez a levertségérzés (a
kliens szavait használja)!
KLIENS Hát, most éppen nem érzem ezt a levertséget.
TERAPEUTA Rendben, akkor mit érez?
KLIENS (Megvonja a vállát.)
TERAPEUTA Lássuk az érzéseit!
KLIENS Hát, rosszul éreztem magam, amikor ma reggel felébredtem.
TERAPEUTA Ma reggel arra ébredt, hogy szomorú. Mi történt?
KLIENS Semmi.
TERAPEUTA Csak szomorúan ébredt.
KLIENS Csak úgy ébredtem, hogy nem akartam kikelni az ágyból.
TERAPEUTA Ma várt valamire?
KLIENS Nem; ma szabadnapom volt, úgyhogy úgy volt, hogy jó napom
lesz, de…
TERAPEUTA Rendben. Lehet, hogy akkor… tegnap volt valami? (Szünetet
tart, vár.)
KLIENS Tegnap a barátommal, Pete-tel beszélgettem.
TERAPEUTA Ő a legjobb barátja, ugye?
KLIENS Úgy gondoltam.
TERAPEUTA Nahát… (Azt gyanítja, hogy egy felismert konfliktus közelében
vannak.)
KLIENS Igen, úgy volt, hogy elmegyünk túrázni szombaton. Azután
tegnap felhívott, hogy megmondja, nem tud jönni, mert a
felesége azt szeretné, hogy ilyen „családi programot”
csináljanak. Így azt mondta, hogy végül is nem tud jönni, én
pedig azt mondtam (önmagát gúnyoló, éneklő, vidám hangon):
„Rendben van, nem nagy ügy.”
TERAPEUTA Kicsúfolja önmagát. De egyáltalán nem volt rendben.
KLIENS (Hirtelen elkomolyodva.) Nem, nem volt.

(A terapeuta felismeri a konfliktust, és javasolja a testmunkát.)

TERAPEUTA Így ez konfliktust jelentett az ön számára. (Szünetet tart, vár.)

Belemenjünk az ezzel kapcsolatos érzésekbe?
KLIENS (Megvonja a vállát.) Igen. Azt hiszem.
TERAPEUTA Rendben. (A konfliktuspillanatra összpontosít.) Idézzük fel azt a
pillanatot! Telefonon történt?
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA Térjünk rá arra a pillanatra! Milyen érzés?
KLIENS (Hallgat.)
TERAPEUTA Mi történt belül?
KLIENS Nem éreztem semmit… Tudja, mit éreztem? Egyszerűen
ledermedtem.
TERAPEUTA Rendben. Nem érzett semmit, csak ledermedt.
KLIENS Így van… Hozzá beszélek, és a hangom olyan, mondhatom,
mint az a mesterkélt hang, amit az anyukám szokott használni.
Utálom, amikor így csinálok. (Megint éneklő, vidám hangon:)
„Rendben. Találkozunk jövő szombaton.”
TERAPEUTA Vagyis kívül „rendben van”, de belül „ledermedt”.
KLIENS (Szomorúan:) Igen.
TERAPEUTA Próbáljunk most rátérni arra, hogy mi ment végbe önben
abban a pillanatban, jó? Próbálja felidézni azt az érzést!
KLIENS (Hosszú csend.)
TERAPEUTA Próbáljon visszamenni oda, hogy mit érzett, amikor letette a
telefont! Fel tudja idézni azt a dermedt érzést, amit akkor
tapasztalt?

(Észlelve, hogy a kliensnek nehézséget okoz felidézni az érzését, a terapeuta

megkísérli újra létrehozni azt az érzelmi helyzetet. Ez technikai hiba. Ha a
konfliktust már felismerték, a terapeutának az első háromszögben kell
maradnia, vagyis a kliens érzésénél vagy az érzése elleni védekezésnél.)
TERAPEUTA Menjünk vissza ahhoz a telefonhíváshoz… Pete éppen most
mondta le az önnel tervezett túrát, a felesége azt akarja, hogy
valami mást csináljon. Ön csalódást érez, de azt mondja:
„Rendben.” Leteszi a telefont. Foglalkozzunk ezzel?
KLIENS Arra emlékszem, hogy a kanapén ültem, miután letettem a
telefont, és csak meredtem a padlóra.
TERAPEUTA Próbálja meg felidézni, hogy mit érzett, amikor ült a kanapén
és a padlót nézte! Mi ment végbe a testében?
KLIENS Szomorúság.
TERAPEUTA Szomorúságot érzett. (Halkan:) Szomorúság volt?
KLIENS Istenem, tényleg szomorúság volt.
TERAPEUTA Most át tudja élni ezt a szomorúságérzést?
KLIENS (Lassan bólint.) Igen, itt a mellkasomban.
TERAPEUTA Mondja el, éppen most mit érez a mellkasában! Maradjon most
ennél az érzésnél!
KLIENS Levertség. Úgy érzem, teljesen levert vagyok.

(A terapeuta az érzések/érzetek mögé megy.)

TERAPEUTA Milyen érzés van ezzel kapcsolatban a mellkasában?

KLIENS Nehéz…, mint egy súly.
TERAPEUTA Igen. Most foglalkozzunk egy kicsit ezzel a mellkasában érzett
nehéz súllyal!
KLIENS (Az érzésekről most visszatér a védekezésre, amit a „semmi”
jelez.) Most éppen nem érzem.
TERAPEUTA Most éppen mit érez?
KLIENS Semmit.
TERAPEUTA Nem érez semmit.
KLIENS Most éppen nem igazán érzek semmit sem.

(A kliens ellenállása kiváltja a terapeuta aggodalmát, aki attól félve, hogy túl
keményen halad előre, lassít, hogy csökkentse a stresszt és biztasson.)

TERAPEUTA Maradjunk csak ennél egy percre. Rendben? (Halkan:) Üljünk

csak itt egy percig ezzel a „semmivel”, és lássuk, hogy elvisz-e
 minket valahová!
KLIENS (Mozdulatlan, és hallgat.)

(A terapeuta mélyebb ellenállást érzékel, és úgy dönt, az együttműködő

módszert alkalmazza.)

TERAPEUTA (Halkan:) Nézze, Bill, nem kötelező ezt tennünk. Beszélhetünk

ma valami másról is. Mit gondol? (Szünet.) Vagy térjünk vissza
a „semmihez”?
KLIENS (Lassan bólint, majd egy idő után:) Rendben. Hát… egyszerűen
teljesen üresnek érzem magam.
TERAPEUTA Üresnek érzi magát.
KLIENS Üresnek. Igen.
TERAPEUTA Mm… Most éppen hol érzi ezt az ürességet?
KLIENS Olyasmi, mintha a mellkasom alatt lenne.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Hol?
KLIENS Éppen középen.
TERAPEUTA A mellkasa közepén.
KLIENS Igen, egyfajta üreg.
TERAPEUTA „Üreg.” Igen, foglalkozzunk ezzel! A semmitől az üres felé
haladunk, egy „ürességérzéshez” a mellkasában, ehhez az
„üreghez”.
KLIENS De egyszerűen nem tudom rávenni az érzéseimet, hogy
kijöjjenek… (Csalódottan:) Azt akarom mondani, hogy
egyszerűen nem tudom felidézni az érzést.
TERAPEUTA (Magát kijavítva visszatér az együttműködő hozzáálláshoz.)
Természetes, hogy nem tudja. Ez nem könnyű. Nem kell most
rögtön megtennie, de ha teszünk egy próbát, lehet, hogy
megtudunk valamit.
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA (Óvatosan:) Szépen lassan haladunk előre, és újra
megpróbáljuk?
KLIENS (A vállai ellazulnak, mély lélegzetet vesz, szünetet tart.)
Igazából… az van, hogy nem tudom elmondani, hogy ez éppen
 csak „üres”, vagy olyasvalami, ahonnan valójában valami ki
akar jönni.
TERAPEUTA Álljunk meg ott, hogy „valami, ami ki akar jönni”!
KLIENS A szememben érzem, olyan, mintha nedvesség lenne a
szememben. Mintha valami ki akarna jönni a mellkasomból.
TERAPEUTA Tehát mit érez erősebben éppen most, a nedvességet a
szemében vagy a valamit, ami ki akar jönni a mellkasából?
KLIENS (Rögtön:) A mellkasomat.
TERAPEUTA Milyen érzés?
KLIENS (Sóhajt.) Olyan megalázottnak érzem magam.
TERAPEUTA És milyen érzés van a testében?
KLIENS Nehéz érzés a mellkasomban, mint egy súly. (Mozdulatlan egy
darabig.)
TERAPEUTA Úgy látom, valami felszakad, nem?
KLIENS (Halkan:) Igen. Ez nagyon régi dolog. Nagyon régi dolog.

(Talán amiatt, mert ragaszkodik ahhoz, hogy ez „régi dolog”, és érzékelve,

hogy Bill elég mélyre ment ezen az ülésen, és nem akarja tovább hajtani, a
terapeuta áttér a második háromszögre.)

TERAPEUTA Bill, volt már valaha, hogy ugyanezt a fajta nehéz súlyt érezte a
mellkasában, volt ugyanez a fajta könnyes érzése a szeme
körül? Előhívott ez valamit a múltjából?
KLIENS Igen. Egy csomó különböző dolgot. De az az időpont, ami
igazán kiemelkedik, most valóban világosan, akkor volt,
amikor úgy hét- vagy nyolcéves lehettem, és Tim volt a
barátom… Ő az utcában lejjebb lakott, és azt mondta, hogy
elmehetnék a családjával Disneylandbe, mert úgy néz ki, hogy
vagy egy hét múlva mennek, és akkor…
TERAPEUTA Ön nagyon várta ezt.
KLIENS Persze.
TERAPEUTA Tim jó barátja volt?
KLIENS Igen, nagyon vártam, nem Disneyland miatt – már sokszor
voltam ott –, hanem mert szerettem Timet. Tim tényleg menő
 srác volt, és akkor vagy egy héttel az indulás előtt Tim és én
azon veszekedtünk, hogy elvigyük-e magunkkal Tim másik
barátját, Jacket, akit én nem szerettem. Aztán másnap Tim azt
mondta, hogy nem engem fog elvinni, hanem ezt a másik
fickót, Jacket viszi el helyettem, mert én egy „lúzer” vagy
„szemétláda” vagy ilyesmi vagyok.
TERAPEUTA (Nem akar a történet részleteinél időzni, úgy dönt, hogy
egyenesen az érzések felé megy tovább.) Milyen érzést
tapasztalt?
KLIENS Ugyanazt.
TERAPEUTA Ugyanazt az érzést. Mi az az érzés a testében, ami ugyanaz volt
akkor, amikor Pete nem ment önnel, és amikor Tim vesztesnek
nevezte? Mi ez az érzés a testében?
KLIENS Szomorú. Fájdalmas. Kiábrándultság. Itt a mellkasomban. És a
másik most is a dermedtség érzése, mert úgy emlékszem rá,
mintha tegnap történt volna. Emlékszem, amikor ezt mondta
nekem. Arra emlékszem, hogy egyszerűen megdermedtem.
Úgy álltam ott, teljesen ledermedve, megfagyva. (Mélyet
sóhajt.) Ó, Istenem! Ugyanazon a vidám hangon mondtam
Timnek: „Igen, rendben.” Nem tudom elhinni, hogy ezt tettem,
hogy ilyen vidáman viselkedtem. „Igen, rendben.” Azután
hazamentem, és átsírtam majdnem az egész délutánt. Az
anyukám folyton azzal jött: „Mi baj?” Én meg azt mondtam:
„Semmi.”
TERAPEUTA (Gyengéden:) Így most már valóban beleélte magát ebbe az
érzésbe. (Áttekinti és megerősíti a kapcsolatot a jelen és a múlt
között.) Mindkét barátja csalódást okozott önnek, fájdalmasan
kiábrándították, és belül ugyanazokat az érzéseket idézték elő.
(A kettős hurok felé mozdul el.) Hadd kérdezzem meg, Bill
(gyengéden): úgy érzi, megértem, mit érez, megértem, hogy mit
érez éppen most, ebben a pillanatban?
KLIENS (Fejét lehajtva, lassan bólint.) Igen, úgy érzem.
TERAPEUTA Rendben. Mert amikor gyerek volt – erről beszéltünk korábban
–, mennyire egyedül érezte magát…, szinte senki sem értette
 meg, hogy min ment keresztül. Azt érzi, hogy nagyjából
megértem, mi történik önben éppen most, legalábbis Pete-tel
kapcsolatban?
KLIENS Igen, azt hiszem, megérti. Jólesik. Ezt sohasem mondtam el
még senkinek. Anyukám és a nagymamám folyton kérdezték.
Sohasem mondtam el egyiküknek sem. Egyszerűen kitaláltam
valami hazugságot, hogy miért nem megyek. Igazán jólesik,
hogy van valaki, aki meghallgatja ezt.
TERAPEUTA (Visszatér a kettős hurokhoz.) Szóval milyen érzés éppen most
a kettőnk közötti kapcsolat…? Éppen most…
KLIENS (Felnézve, közvetlen szemkontaktussal:) Jó. Olyan, mintha
megértene.
TERAPEUTA És éppen most milyen érzés önnek, hogy megértem?
KLIENS (Mély sóhaj, pihen.) Vigasztaló érzés… meleg, elfogadnak.
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS Igen, meleg és nyugodt érzés. (Elgondolkodik.) …Azt érzem,
hogy enyhül a torkomban a szorítás…, jó érzés.
TERAPEUTA (Bólint.) Igen… Látom.
KLIENS A mellkasomban levő kemény csomó felpuhult. (Megérinti a
solar plexusát.)
TERAPEUTA Rendben…
KLIENS (Mélyen belesüpped a székébe.) És egyszerűen (mély lélegzetet
vesz) békésebbnek, nyugodtabbnak érzem magam.
TERAPEUTA Nagyon jó érzés látnom, hogy végigvitte ezt, és létrehozta ezt a
kapcsolatot, amit most érzek közöttünk.

(Miután néhány percig nyugodtan együtt voltak az érzésekkel, rövid

megbeszélést folytatnak egy másik dologról, azután a terapeuta áttér a
jelentésátalakításra.)

TERAPEUTA Tehát mit végeztünk ma? Mit tudtunk meg?

KLIENS (Elgondolkodva.) Hát… egy csomó minden előjön azok közül a
régi emlékek közül, amikor a papám sohasem volt mellettem…
Úgy éreztem, hogy az iskolában kizárnak maguk közül.
 Eszembe jut, mit mondott anya ilyenkor (utánzó hangon
beszél): „Ó kedvesem, felejtsd el azokat a fiúkat! Gyere,
menjünk vásárolni!”, vagy… valami hasonlót mondott. Tudom,
hogy valahogyan segíteni akart… de sohasem értette meg
igazán, mi is kellene nekem. (Mély sóhaj.) …Vagy hogy mit nem
kaptam meg.

Carl látogatása otthon

Ez a huszonkét éves diák az elmúlt hét felszínes áttekintésével kezdi. A
terapeuta egy kicsit túl keményen próbálja bevonni a testmunkába. Nem
meglepő, hogy a kliens újra meg újra ellenállást tanúsít, és az ülés először
negatív fordulatot vesz.

KLIENS A legutóbbi hétvégén hazamentem – amit nem szoktam túl

gyakran. Mindig nagyon felhúznak.
TERAPEUTA Úgy érti, a szülei?
KLIENS Igen, mindig nagyon megvisel, amikor hazamegyek, anyukám
minden alkalommal egyszerűen belém bújik, állandóan
mindenféle kérdéseket tesz fel, tudni akarja, hogy kik a
barátaim, mit csinálok, hogy állnak a tanulmányaim…,
bevettem-e a gyógyszereimet.
TERAPEUTA Amint belép?
KLIENS Igen, nagyjából, vagyis alig van időm letenni a kulcsaimat, és
már rögtön rám száll. „Ugye, nem dohányzol? Vannak
barátaid? Hordod a szemüveged?” Egyszerűen agyamra
mennek a kérdései.

(A terapeuta felismeri a konfliktust – ki nem fejezett harag –, és néhány perc

további beszélgetés után úgy dönt, belép az első háromszögbe, elkezdi a
testmunkát.)

TERAPEUTA Oké, végezzünk egy kicsit mélyebb munkát, rendben? (A

konfliktuspillanatra összpontosít.) Rendben, szóval belép az
 ajtón, és mielőtt még leülhetne, édesanyja már magára mászik?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Mit érzett a testében?
KLIENS Semmibe vettem anyámat. Bosszús voltam. Nem használt.
TERAPEUTA Igen, de milyen érzés volt a testében?
KLIENS Semmi. Úgy értem, nem lehet mit kezdeni vele. Nem érti meg
az anyám. Egy ilyen nővel nem lehet beszélni.
TERAPEUTA Hogyan érzi magát, amikor maga elé képzeli a hazaérkezést?
Még csak le sem tette a kulcsait, fáradt, és ezt az édesanyja, úgy
tűnik, nem veszi észre. Rögtön a kérdésekkel kezdi.
KLIENS Hát, úgy értem, alig érzek valamit. Én csak elmeséltem a
történetet.
TERAPEUTA Ez kiváló, de mi volt az az érzés? Én erős érzéseket hallottam ki
a hangjából. Némi haragot. Némi csalódottságot. Térjünk rá
erre!
KLIENS (Zavarodottnak látszik.)
TERAPEUTA (Halkan, óvatosan:) Mit érez most? Hogyan érez most, amikor
arra a szüleinél tett látogatásra gondol?
KLIENS Anyámmal kapcsolatban? Azt hiszem, kis émelygést érzek.
TERAPEUTA Most émelygést érez. Maradjon ennél! Hol érzi az émelygést?
KLIENS A gyomromban. A torkomban és a gyomromban.
TERAPEUTA (Megpróbálja beállítani a kliens figyelmét.) Carl, hol érzi ezt
erősebben, a torkában vagy a gyomrában? Melyik az igazán
erős most az ön számára?
KLIENS (Izgatottan.) A gyomromban.
TERAPEUTA Mit érez?
KLIENS Nem látom át, hogy ez mire jó… Ön nem az anyám.

(A terapeuta nem megerősítő válasszal próbálkozik, hanem gyors elterelő

stratégiával. Ezúttal hamar sikerül hozzásegíteni a klienst a
továbblépéshez.)

TERAPEUTA Tudom, hogy nem vagyok az anyja. (Néhány pillanatig

csendben ülnek.) Visszamehetünk ahhoz az émelygéshez, amit
 a torkában és a gyomrában érzett?
KLIENS (Elgondolkozik, azután ellazul.) Rendben. Tehát éppen
hazaérkeztem. (Egy ideig befelé figyel.) Nyugtalanságot érzek a
gyomromban. Remegéshez hasonlót, azt hiszem, egy kis
émelygést érzek. Amikor anyám elkezd kérdéseket feltenni…
TERAPEUTA (Elterelő stratégia.) Igen, értem, de most maradjon a testénél!
Menjen vissza oda, hogy „a gyomrom remeg és émelyeg”.
KLIENS Rendben… remeg, émelyeg, egyszerűen olyan érzésem van,
mintha a gyomrom hátrabukfenceket csinálna.
TERAPEUTA Foglalkozzunk az idegességgel! Lássuk, mi van a gyomrában
tapasztalt érzések mögött.
KLIENS Úgy érti, mi van mögöttük?
TERAPEUTA Pontosan, hogy mi van mögöttük, álljunk meg ennél!
KLIENS Hát, dühös vagyok anyámra.
TERAPEUTA Dühösnek érzi magát. Hol érzi a dühöt? A testében hol?
KLIENS Mintha a gyomromban lett volna, de mintha a karomban és a
vállamban is érezném. Arra gondolok, ahogy beszélt hozzám, a
nézésére, és ez kihoz a sodromból. Egyszerűen csak fel
szeretném pofozni. (Meglendíti a karját.)
TERAPEUTA (Nyugtázza a késztetést.) Igen. Lendült a keze. Maradjon ennél!
Ez fontos, Carl.
KLIENS (Gondolkodóba esik.) Látom magam előtt, ahogy néz.
TERAPEUTA Most mit érez, amikor maga előtt látja? Mit érez a testében?
KLIENS (Sóhajt.) A szívem gyorsabban ver. Kezd melegem lenni. Le
akarom venni a kabátomat vagy valamit.
TERAPEUTA Carl, szeretnék mondani valamit. Azt állítja, hogy dühös, de
ebben a pillanatban nem hangzik dühösnek, ahogy beszél.
Maradjon ebben az állapotban egy percig, és meglátja, hogy
tényleg bele tud-e menni ebbe a „dühbe”. Azt mondja, hogy ezt
érzi. Nem azt akarom, hogy csak beszéljen róla nekem…,
hanem azt akarom, hogy érezze.
KLIENS (Szünetet tart.) Rendben. A mellkasomban érzem.
TERAPEUTA Mit érez a mellkasában?
KLIENS Azt, hogy a szívverésem felgyorsul. Úgy érzem, hogy a
mellizmaim feszesek, és égő érzés van bennük.
TERAPEUTA Látja maga előtt az édesanyját?
KLIENS (Bólint.) Igen. Egészen közel az arcomhoz. Látom az arcát,
látom a szomorú szemét. Látom azt a manipulációt, amit szeret
velem csinálni, és mindig csak néz rám, és Istenem, én…
(Ökölbe szorítja a kezét.)
TERAPEUTA Látja az arcát. Látja a szemét.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA (Szünetet tart.) Milyen érzés van a testében?
KLIENS Robbanás. Fel szeretnék robbanni. Rá szeretnék kiáltani:
„Hagyj békén!”

(A kliens egy ideig tovább üvölt az anyjára, miután a terapeuta támogatja

ebben.) (A terapeuta úgy dönt, hogy belekezd a második háromszögbe.)

TERAPEUTA Megkérdezhetem, hogy korábban érezte-e már ugyanezt a fajta

haragot? Vissza tud emlékezni egy olyan múltbeli időpontra,
amikor ugyanilyen haragot érzett? Maradjon ugyanennél az
érzésnél!
KLIENS (Egy idő után, halkan mondja:) Sokszor éreztem ilyet. Valójában
mindig így éreztem.
TERAPEUTA Az édesanyjával kapcsolatban?
KLIENS Igen, vele, de valami eszembe jutott, ami akkor történt, amikor
az általános iskola felső tagozatába jártam. Kilencedikes
voltam, és labdázni szerettem volna a fiúkkal, vagy valami
hasonlót, és ők nőiesnek, csicskának és mindenféle hülye
néven neveztek, és semmit nem tudtam kezdeni ezzel.
TERAPEUTA Rendben. Szeretnék az általános iskola felső tagozatáról
hallani. Mit csináltak?
KLIENS Kigúnyoltak, ha megpróbáltam sportolni.
TERAPEUTA Egy csoport fiú?
KLIENS Igen, a népszerű gyerekek. Kigúnyoltak, ha megpróbáltam
eldobni egy baseball-labdát. Ha meg nem játszottam, akkor
 olyan csúfneveket adtak, hogy buzi…, balfék, lúzer. Semmit
nem tudtam tenni.
TERAPEUTA És ez milyen érzéssel járt?
KLIENS Teljesen le voltam forrázva, csapdába estem.
TERAPEUTA „Csapdába estem”… Maradjon ennél! Most újra tudja érezni
azt, amit kilencedikes korában?
KLIENS Kezd már egy kicsit bosszantani. Úgy kérdezget, ahogy az
anyám szokott.

(A terapeuta abbahagyja az intenzív munkamenetet, és a

munkaszövetséggel kezd foglalkozni, különös tekintettel a kliens
bosszúságára.)

TERAPEUTA Rendben van, álljunk meg! Most legyen teljesen őszinte

hozzám, jó? Most mit érez velem kapcsolatban?
KLIENS Úgy érzem, mintha nyomást gyakorolna rám.
TERAPEUTA Amit én…
KLIENS Hát, feldühít. Nem látom, miért kell megpróbálni érezni ezeket
az érzéseket. Én csak megoldásokat szeretnék, amelyek
segítenek abban, hogyan kezeljem a szüleimet és a bátyámat.

(A munkaszövetség megszakadása egy új konfliktus felismerését hozza

magával, amely hirtelen felülmúlja az előbb felismert konfliktust, ezért
visszatérnek az első háromszögbe.)

TERAPEUTA Rendben. Nézzük meg ezt! Tehát térjünk vissza arra, mit érez
most velem kapcsolatban.
KLIENS (Szünetet tart.) Csalódottnak érzem magam.
TERAPEUTA Foglalkozzunk azzal az érzéssel, hogy… csalódott, ingerült…
dühös!
KLIENS (Haragosan:) Segítséget szeretnék, és nem mondja meg nekem,
hogyan kezeljem őket.
TERAPEUTA (Ez kettős kötés, így a terapeuta a kettős hurok felé halad.)
Szóval csalódást okozok önnek, akárcsak az édesanyja.
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA Ezzel a sok kérdéssel bombázom… feszültnek és haragosnak
érzi magát.
KLIENS (Megvonja a vállát.) Egy kicsit.
TERAPEUTA De nekem elmondhatja. Éppen most mondja, hogy csalódást
okozok önnek. (Szünetet tart, egyenesen a kliensre néz.) És én
meghallgatom, hogy az irántam érzett csalódásáról beszél.

(Egy ideig egymás szemébe néznek.)

TERAPEUTA Úgy érzi, meghallom, amit mond?

KLIENS (Halkan:) Igen. (Szünetet tart, hátrébb húzódik a székben.)
Nyugodtabbnak érzem magam. Úgy érzem, mintha egy súlyt
vettek volna le a vállamról.
TERAPEUTA Úgy érzi, megértettem?
KLIENS Igen. Meghallotta. Úgy érzem, megértett. Tudja, én általában
nem mondom meg az emberek szemébe, hogy feldühítenek.
TERAPEUTA Jó, hogy ezt be tudta mutatni nekem.
KLIENS Jól érzem magam.
TERAPEUTA Igen. Nekem is jó érzésem van ezzel kapcsolatban. Nyugodtan
tegye ezt velem szemben! (Egy idő múlva áttér a
jelentésátalakításra.) Carl, milyen eredményt értünk el ma az
ön számára? Egy otthoni látogatással és az édesanyja iránti
haraggal kezdte. Ez hova vitt el minket?
KLIENS Hát igen, éreztem azt a haragot! Ez új! (Folytatja a reflektálást.)
És dühös lettem önre.
TERAPEUTA És…
KLIENS És beszéltem róla önnek. (Mosolyog.) Ez jó érzés volt.

Dave rajongása
A huszonnyolc éves David a munkatársa, Bob iránti érzéseiről beszél.
Megpróbálja helyretenni azt a tapasztalatát, hogy melegséget és
gyengédséget érez egy másik férfi iránt, anélkül, hogy ezeket az érzéseket
erotizálná.
KLIENS Már egy ideje láttam őt itt-ott a hivatalban. Bevallom, egy kicsit
vonzódtam hozzá. Egyszer aztán ugyanannál az asztalnál
ültünk a kávézóban, és úgy éreztem, azonnal jó kapcsolatba
kerültünk. Tényleg barátságosnak tűnt velem szemben. Olyan
kellemesen éreztem magam, mintha semmi rossz nem lenne
ebben, érti? Nem volt ebben semmi szexuális vagy bármi
hasonló. Igazán nagyszerű élmény volt. Még csak meg se
tudom magyarázni. El kell meséljem önnek, a hétvégét azzal
töltöttem, hogy róla gondolkodtam.

(A terapeuta felismeri a konfliktuspillanatot, de mivel nem hall a

konfliktusról, mélyebb érzéseket gyanít.)

TERAPEUTA Milyen érzései voltak Bob iránt, amikor a kávézóban ültek?

KLIENS Izgalmas volt, olyan, hogy „Most akarom az egészet. Gyorsan
akarom. Most akarom.”
TERAPEUTA (Visszatükrözi a reakciót, hogy az érzés erősebb kifejezésére
bátorítsa a klienst.) Igen… „Izgalmas! Remek!” (Beleérzéssel:)
Mert ez új és izgalmas lehetőség önnek. Esély egy valódi
kapcsolatra.
KLIENS Igen. Igazán nagyszerű élmény volt. Teljesen hihetetlen volt.
Azt mondtam magamnak: „Ez az, amiről a terápián
beszélgettünk.” Tudja, olyan jó, amikor a megfelelő kapcsolat
alakul ki az ember számára, és úgy mentem el onnan, hogy azt
gondoltam, most rögtön meg tudnék halni, és boldog lennék.
Ilyen jó érzés volt. Azért mondtam, hogy meg tudnék halni,
mert nem gondolom, hogy ez bármikor megint előfordulhat az
életemben, tudja?
TERAPEUTA Teljesen el volt ragadtatva.
KLIENS Igen, el voltam! Teljesen el voltam ragadtatva, és az volt a
legszuperebb ebben, hogy nem volt benne semmi meleg vagy
flörtöléses dolog.
TERAPEUTA (Megerősíti a korábbi különbségtételt:) Vagy szexuális.
KLIENS Vagy szexuális. Óriási volt. Annyira valóságos.
TERAPEUTA Ez egy új és nagyon fontos személy az életében.
KLIENS Így van, és ő annyira teljesen, tudja… Jó szemkontaktus volt
közöttünk, és minden. Ő egyszerűen csak „épp ott” volt, és ez
segített nekem, mert az elején problémát jelentett, hogy
magamról beszéljek, de aztán valahogy kihozta belőlem.
TERAPEUTA (Megpróbálja felismerni a konfliktust.) Jó, örömmel hallom, de
vajon nincs ezzel az új barátsággal valami probléma?
KLIENS Hát, szó szerint megszállottja voltam ennek egész hétvégén.
Érzelmileg tele voltam vele. Hazafelé azonnal elkezdtem
megpróbálni eltávolodni ettől, mert úgy gondoltam, hogy a
kutyafáját, ez túl jó érzés! Nem bírom elviselni.
TERAPEUTA (Megkísérli felismerni a konfliktust.) Rendben, tehát mi a
konfliktus?
KLIENS Totálisan elárasztottak az érzéseim.
TERAPEUTA Próbáljuk meg szétválasztani ezeket. Mi a konfliktus?
KLIENS Olyan, mintha csak vele szeretnék lenni. És ez az, ami mindig…
hát nem egészséges nálam.
TERAPEUTA Elítéli önmagát. Ezt felejtsük el! Csak lássuk az érzéseit!
KLIENS Vele akarok lenni.
TERAPEUTA Mit érez belül?
KLIENS Szeretetet… és félelmet.
TERAPEUTA Helyes. Most éppen melyiket érzi erősebbnek?
KLIENS A szeretetet.
TERAPEUTA Hol érzi a szeretetet?
KLIENS A szívemben.
TERAPEUTA Most érzi? Ebben a pillanatban?
KLIENS (Átgondolja.) Igen. Érzem.
TERAPEUTA Képes megengedni magának, hogy most valóban érezze ezt a
szeretetet?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Mondja el, milyen érzés ez a szeretet!
KLIENS Hát, olyannak érzem, ami megerősít, vigasztal.
TERAPEUTA Ezek gondolatok. Beszéljünk a testéről! Hogyan érzi a
szeretetet a testében?
KLIENS Hát… olyan, mintha a szívem felfújódott volna.
TERAPEUTA Értem.
KLIENS Telítettség… (halkan:) a szívem teljesen tele van.
TERAPEUTA (Óvatosan:) Meg tud állni ennél egy kicsit? Megengedi
magának, hogy érezze iránta a szeretetnek ezt a teljességét?
KLIENS (Halkan:) Igen. Igen.
TERAPEUTA Álljunk meg ennél! Csak érezze ezt az érzést! Ezt a szeretetet…
KLIENS Ez fáj, a mindenit!
TERAPEUTA Fáj?
KLIENS Fáj tőle a fejem.
TERAPEUTA Tényleges fájdalom társul hozzá?
KLIENS Igen, és félek tőle.
TERAPEUTA Fél tőle?
KLIENS Félek ennyi szeretetet érezni valaki, egy másik férfi iránt.
TERAPEUTA Tehát ez a szeretet, amit érez, oda vezet, hogy félelmet érez?
KLIENS (Elgondolkozva:) Igen. Oda vezet.
TERAPEUTA Mondja el, mit érez még!
KLIENS A fejem most éppen kalapál.
TERAPEUTA (Megérti:) Igen. Tehát konfliktusban van.
KLIENS Igen. Félek.
TERAPEUTA Tehát konfliktust érez a szeretet és a félelem között. Álljunk
meg ennél a két érzésnél! Térjünk rájuk, és gondolkodjunk el
ezekről az egymással ütköző érzésekről! (Gyengéden:) Mit
mondana, a kettő közül melyik az erősebb?
KLIENS (Néhány pillanat múlva:) Hát… a félelem.
TERAPEUTA Tehát inkább a félelem. Mondja el, hogyan érzi most a félelmet
a testében!
KLIENS (Csend.)
TERAPEUTA (Halkan:) Foglalkozzunk a félelemmel! Az érzéssel, amit belül
kivált.
KLIENS Olyan, mintha csak el akarnék futni.
TERAPEUTA (Bólint.) Igen. Elfutni…
KLIENS És el akarok menni.
TERAPEUTA Rendben van. Milyen érzés? Foglalkozzunk ezzel az érzéssel!
(Elhagyva az érzelmeket áttér a testi érzésekre.) Hogyan
érzékeli a félelmet?
KLIENS A testemben.
TERAPEUTA Igen, és pontosan hol?
KLIENS (Szünet.) A mellkasomban.
TERAPEUTA Hogyan érzi ezt a félelmet a mellkasában?
KLIENS Úgy, mint egy szorítást, összehúzódást.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS Pontosan itt, keresztben. (A mellkasán keresztben tesz egy
mozdulatot.)
TERAPEUTA Foglalkozzunk most az érzésével! Érezze át!
KLIENS Szomorúság van benne. Ez furcsa. Tényleg szomorú vagyok
emiatt.
TERAPEUTA Álljunk meg a szomorúságnál! Engedje, hogy most érezze ezt a
szomorúságot! Tényleg érezze! Hogyan érzi a testében?
KLIENS (Becsukja a szemét, egy ideig befelé figyel.) A szívemben és a
fejemben érzem.
TERAPEUTA Rendben. Most álljunk meg a szomorúságnál! Foglalkozzunk
ezzel. Érezze át ezt a szomorúságot! És figyelje, milyen érzés
ez.
KLIENS (Hirtelen:) Attól tartok, vissza fog utasítani.
TERAPEUTA De ez egy gondolat. Milyen érzés van e gondolat mögött?
KLIENS Félelem.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Olyan, mintha váltogatna a félelem és a
szomorúság között, ugye?
KLIENS Igen. (Fokozott izgatottsággal:) De én olyan közel szeretnék
lenni hozzá, hogy kiütné, ha tudná, milyen közel! Ezenkívül ez
a fajta kapcsolat nem helyes. Nem egészséges… tudom. Ezt már
megtanultam. (Megrázza a fejét.) És az lenne a vége, hogy
tönkretenné azt a jót, amit mostanra elértünk…
TERAPEUTA (Bólint.) Természetesen, a visszautasítástól való félelem reális.
Ő valószínűleg nem akar olyan intim és kizárólagos barátságot,
 mint amilyet ön remél. Ez a valóság. Így megértem az ezzel
kapcsolatos félelmét és szomorúságát.
KLIENS (Bólint.) Igen.
TERAPEUTA De ennek a helyzetnek a valóságán túl nézzük meg a fokozott
reakcióját az előre látható visszautasításra, az intenzív
félelmét.
KLIENS Rendben…
TERAPEUTA Térjünk vissza az érzéseire! Most éppen félelmet és
szomorúságot érez.
KLIENS (Bólint.) Így van. Ez teljes mértékben így van.
TERAPEUTA Foglalkozzunk tovább ezekkel az érzésekkel, és lássuk, mire
jutunk! Maradjunk csöndben egy percre!
KLIENS (Lecsillapodik.) Rendben. (Szünet.)
TERAPEUTA Mit érez a testében?
KLIENS Idegességet.
TERAPEUTA Hmm…
KLIENS Bizonytalannak érzem magam belül. Valójában halálra vagyok
rémülve.
TERAPEUTA (Bólint.) Rémületet érez a testében.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Hogyan érzi most a rémületet a testében?
KLIENS A bensőm bizonytalan, és a fejem – most fáj a fejem, kalapál.
TERAPEUTA (Gyors elterelő stratégia.) De fél.
KLIENS Igen. Félek, hogy nem fog viszontszeretni.
TERAPEUTA Pontosan. Hogy el fogja veszíteni.
KLIENS Igen. El fogom veszíteni.
TERAPEUTA Hogy elfordítja magától.
KLIENS Így van. Elfordítom magamtól. Ez pontosan így van.
TERAPEUTA És ez milyen érzés?
KLIENS Szomorú. Igazán szomorú. (Testileg lefagy.)

(A terapeuta megállapítja, hogy Dave mostanra a lehető legmélyebbre

süllyedt a szomorúságában. Áttér a második háromszögre.)
 Dave (mondja halkan), ez a mostani valóban szomorú érzés nem
TERAPEUTA valamire a múltból?
KLIENS (Rögtön:) De igen, teljes mértékig.
TERAPEUTA Mire?
KLIENS Az apámra.
TERAPEUTA Most az apja jut eszébe…
KLIENS Igen. Elfordult tőlem.
TERAPEUTA Van egy konkrét emléke?
KLIENS Mindig ugyanaz. Ez jut az eszembe, valahányszor ehhez
hasonló dolgok történnek velem.
TERAPEUTA Mi az?
KLIENS Amikor egyszerűen megsemmisített azzal, amit mondott.

(Nem szokatlan jelenség, melynek során a test olyan szorosan összeköti a

jelenlegi személyt a múltbeli személlyel, hogy a kliens elbeszélése gyorsan
átsiklik a múltba.)

TERAPEUTA Az apja?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Amikor gyerek volt?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Mi ez az emlék?
KLIENS Az emlék. Egy családi összejövetel zajlott. Úgy rémlik, hálaadás
napja volt, és ő rám ordított, hogy ne lógjak ott a
nagynénémmel és a nagymamámmal, legyek férfi. Ez az emlék.
TERAPEUTA Összeszidta, amikor gyerek volt?
KLIENS Igen, az összes ember előtt. Azt hiszem, a nők ott álltak a
konyhában, és én egyszerűen csak jobban éreztem magam
velük. Én csak egy kicsi, kicsi gyerek vagyok…
TERAPEUTA Mennyi idős?
KLIENS (Szünet.) Talán ötéves.
TERAPEUTA Öt!
KLIENS Igen. Ordított. Emlékszem az arcára, teljesen eltorzult, a
szemei kidülledtek. (Szünet.) Le tudnám festeni.
TERAPEUTA Milyen érzése volt?
KLIENS (Lassan, mereven, egyenesen előrenézve leírja a központi
fontosságú szégyenpillanatot.) Megkövültem. Megdöbbentem.
Mozdulni se tudtam. Megbénultam. (Egy ideig csendben
marad.) Megsemmisültem.
TERAPEUTA (Egy kis idő múlva:) Aztán mi történt?
KLIENS Nem tudom. Aztán az egyik ember valami olyasmit mondott:
„Menjünk pókerezni!” Az a helyzet, hogy ez csak egy volt a sok-
sok eset közül, de kiemelkedik a többi közül a fejemben.
TERAPEUTA (Megerősíti a múlt-jelen kapcsolatot:) És most arra számít, hogy
Bob is ön ellen fordul, visszautasítja?
KLIENS Így van. Majd rájön, hogy kiállhatatlan vagyok, vagy hasonló,
hogy idegesítem, vagy ilyesmi. Túl sokat akarok belőle.
TERAPEUTA És önt megint otthagyják megsemmisülve.
KLIENS Így van.

(A kliens mélyebbre jut az elutasítás miatti félelmében, az ülés pedig már a

végéhez közeledik.)

TERAPEUTA (Áttér a kettős hurokra.) Milyennek érezte a kapcsolatunkat a

mostani ülés alatt? Némi bizonytalanságot mutatott velem
kapcsolatban.
KLIENS Igen. Azt hiszem, úgy hangzott, amit mondtam, mintha egy
kislány mondta volna.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Úgy érzi most, hogy megértettem?
KLIENS Igen… De bizonyos szinten nem tudom, hogy képes-e… képes-e
valóban kapcsolódni.
TERAPEUTA A belehabarodás általános érzés. Mindannyian ismerjük.
Izgalmas, az ember alig kap levegőt, letaglóz… (bólint), olyan,
mintha csak ő meg én lennénk az egész világon…
KLIENS Igen…
TERAPEUTA De mit ért azon, hogy „kislány” volt?
KLIENS Úgy hangzott, mintha „túloztam” volna, mint egy sztár
rajongója, aki bálványozza a kedvencét.
TERAPEUTA Ez azt jelenti, hogy én kritikusan éreznék önnel kapcsolatban?
KLIENS Nem tudom, én csak… Nem szeretem elveszíteni az
önkontrollt. (Csendben gondolkodik.) De ami azt illeti, hogy
megért-e, igen, úgy gondolom, próbál megérteni. Ez fontos
számomra.

(Ezt fel lehetett volna tárni, de a terapeuta továbbmegy a jelentésátalakítás

felé.)

TERAPEUTA Ez kemény ülés volt az ön számára, Dave. A Bobhoz fűződő

barátsága egy sor zavaró és fájdalmas, ijesztő érzést hozott elő.
Hogyan rendezi el mindezt, ami ma előjött önből?
KLIENS Hát, Bobnak megvan a hatalma, hogy semmivé tegyen.
Megpróbáltam az egészet kizárni az agyamból.
TERAPEUTA Milyen egészet?
KLIENS A szeretetem és a félelmem konfliktusát.
TERAPEUTA A konfliktust, amelyet megpróbált kizárni az agyából, két érzés
okozta: a szeretet és a szeretet elvesztése miatti félelem. Ön azt
akarja, hogy szeressék – akarja ezt a gyógyító, kötődést
biztosító kapcsolatot –, de fél is tőle, mert az édesapjával
szerzett tapasztalata arra tanította, hogy valójában nem
érdemli meg ezt a fajta szoros kapcsolatot és megértést egy
férfival. Már látja, hogy visszautasítják. Arra számít, hogy
megbántják.
KLIENS Így van.
TERAPEUTA Az apjával kapcsolatban szerzett tapasztalata úgy
megszégyenítette – visszautasítást éreztetett önnel –, hogy most
ugyanerre az elbánásra számít mindig, amikor közel kerül egy
másik férfihoz.
KLIENS (Bólint.) Igen.
TERAPEUTA Hadd mondjam el önnek, hogy szerintem mi volt jelentős!
Néhány elítélő kifejezést használt a szeretetteli érzéseire. Azt
mondta, hogy „túl sok”, „furcsa”, „abnormális”.
KLIENS Így van.
TERAPEUTA Ez miről szólt?
KLIENS Az önvédelemről.
TERAPEUTA Bizony. De most hogyan tovább a barátjával?
KLIENS Hát, én még mindig meg vagyok rémülve.
TERAPEUTA Biztosan. De hogyan akar továbblépni?
KLIENS Nem kell elsietni, gondolom, egyszerre egy lépés. De mindig
előjönnek ezek a mélyebb érzések, és akkor el akarok futni.
TERAPEUTA Pontosan. Meg kell figyelnie, hogyan szabotálja el ezt a
barátságot. Nézze meg, hogyan látja maga előtt a kapcsolat
tönkremenetelét, majd ezt ténylegesen el is indítja azzal, hogy
visszautasításra számít. Meg kell vizsgálnunk a visszatérő
felfokozott rajongást, és azt, hogy ez hogyan téríti el attól, hogy
a valóságon alapuló barátságokat kössön.
KLIENS Tudom. De nem tudom, mit kezdjek Bobbal…
TERAPEUTA Igen, ez még mindig megfontolandó. Ezt még nem gondoltuk
ki. Azon kell dolgoznunk, hogy megtaláljuk, hogyan tudja
pontosan érzékelni, mit tudnak önnek más férfiak valóságosan
felkínálni.
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA Szeretetet… Félelmet…
KLIENS (Mintha álomból ébredne:) Igen… félelmet. Nem… nem
félelmet… pusztulást. Mint a halál.
TERAPEUTA Ez a félelemkapcsolat Bob és az apja között. Mi a helyzet a
szeretetkapcsolattal?
KLIENS Az nincs… Ezt sohasem kaptam meg apámtól.
TERAPEUTA De szerette volna?
KLIENS Tudja, mi az igazság? (Keserűen megrázza a fejét.) Nem
emlékszem rá, hogy valaha is kívántam volna apám szeretetét.

Mindössze két hónapja vett részt Dave a terápiában, és még mindig nem
tudta felidézni, hogy valaha is vágyott volna apja szeretetére. Némely férfi
vágyai, mint Dave esetében is láthattuk, olyan mélyre, több réteg sérelem
alá temetődnek el, hogy egyetlen olyan pillanatot sem tudnak felidézni az
életükből, amikor apjukkal valóban szoros kapcsolatra vágytak volna.
 Az idő múlásával a kliens elmélyülő kötődése a terapeutához
felébresztheti elnyomott vágyát az apai szeretetre. Csakugyan, hónapokkal
később Dave végül képes volt felidézni egyes emlékeket, amelyek arról
szóltak, hogy azt szerette volna, ha az apja érdeklődést mutat iránta és
büszke rá. Visszaemlékezett arra, hogy apjának szokása volt kis bátorító
üzeneteket tenni Dave uzsonnásdobozába, amikor vizsgázni ment, és
bevallotta, hogy tényleg nagyon vágyott arra, hogy személyesebb, közvetlen
bátorítást kapjon.
Azáltal, hogy megnyílt azelőtt, hogy teljes mértékben meggyászolja apja
szeretetének elvesztését, Dave képessé vált arra, hogy újra átélje, miből
fakad a félelme a férfiak visszautasításától. Több hónapnyi ülés után
csökkent belehabarodásainak a száma, és nőtt valóságos férfibarátságainak
a köre.

Michael kísértése
A tizenhat éves Michael azzal kezdi az ülést, hogy beszámol homoszexuális
érzéseiről, amelyeket egy tizenéves barátja iránt tapasztalt a fizikai közelség
miatt.

KLIENS Tehát amikor együtt voltunk, éreztem ezt a gyengédséget, ezt a

szexuális érzést Adam iránt, de kényelmetlen is volt, az volt az
érzésem, hogy „ez furcsa”.
TERAPEUTA (Megpróbálja felismerni a konfliktuspillanatot.) Tehát a teste
szorosan az önéhez nyomódott, és így ültek együtt egy padon,
az iskola mellett.
KLIENS Az egyik felemnek tetszett ez, a másik felem meg azt mondta:
„Michael, ez nem az az irány, amerre menni akarsz.”
TERAPEUTA Rendben. Álljunk meg ennél a pillanatnál, amikor az ellentétes
érzelmek jelentkeztek! Feltárjuk, hogy mi van e mögött?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Rendben, milyen érzés volt ez?
KLIENS Tetszett az érintés. Törődtek velem, még akkor is, ha nem ez
ennek a helyes módja. Úgy éreztem, mintha kapcsolatban
 lennék egy férfival.
TERAPEUTA Nézzük a „törődtek velem” és a „kapcsolatban lenni” érzését!
Ezekre az érzésekre összpontosítsunk, mert ezek adták a
vonzerőt, ugye?
KLIENS Igen… tényleg nem olyasmi volt, mintha erekcióm lett volna
vagy ilyesmi. Nem ezt éreztem.
TERAPEUTA Aha. És mit tapasztalt?
KLIENS Olyasmit éreztem, hogy valaki törődik velem.
TERAPEUTA Lássuk a „törődnek velem” érzését! Nézzük meg, hogy ez a
vonzerő mit jelentett önnek. Mi volt ebben olyan vonzó? Most,
amikor erre gondol, mit érez a testében, amíg felidézi a
pillanatot?
KLIENS Mint általában, leginkább azt érzem, hogy nem akarom ezt az
érzést. Megpróbálom leküzdeni.
TERAPEUTA Rendben van, megpróbál küzdeni ellene, de ezt most tegyük
félre! Tegyük félre, hogy nem akarja! Inkább nézzük meg a
„törődtek velem” és a „kapcsolatban lenni” érzését! Ezek azok
az érzések, amelyek motiválták, amelyek tetszettek.
KLIENS Csak azt akarom, hogy valaki bebugyoláljon és tartson, csak
öleljen. Csak gyengédségre vágyom, bármibe kerüljön is.
TERAPEUTA Értem. Figyeljen most a testére, amikor azt mondja: „valaki
bebugyoláljon és tartson”, érezve, hogy „kapcsolatban van” és
„törődnek” önnel. Érezze a kapcsolatot! Milyen érzés?
KLIENS (Szünet.) Jó érzés.
TERAPEUTA Mondjon többet arról, hogy most milyen ez a jó érzés!
KLIENS Olyan, mint a lazítás, valami olyasmi, hogy „ez az, amit
szeretnék”.
TERAPEUTA Térjen rá az érzésre! Mit érez a testében, amikor ezt mondja?
Mi ez a „lazítás”?
KLIENS Egyszerűen csak teljesebbnek érzem magam. Vigasztalást
érzek. Elégedettség van bennem amiatt, hogy törődést és
megerősítést kapok.
TERAPEUTA Hogyan érzi ezt most, amikor beszél róla?
KLIENS A gyomrom kienged… ellazul.
TERAPEUTA Érzi, hogy a gyomra ellazul?
KLIENS Igen. Annyira belemerültem abba, hogy megpróbáltam semmit
sem érezni, hogy elfelejtettem, hogy ezt érzem.
TERAPEUTA Rendben. Térjünk át az érzésre, a gyengédség iránti vágyra!
Milyen érzés az, amikor be van bugyolálva és tartja valaki?
Érez valami mást is a gyomra ellazulásán kívül?
KLIENS Azt érzem, hogy éhezem rá.
TERAPEUTA Mondja el, hogyan érzi ezt az éhséget!
KLIENS A gyomrom mélyén. Ez egy húzó érzés.
TERAPEUTA Maradjon ennél! Ennél a gyomra aljában érzett húzó érzésnél.
KLIENS Hosszú ideig nem voltam tudatában ennek az érzésnek, de
most érzem. Ez az az érzés, hogy „nem bízhatok benne, mert
tudom, hogy ez fájni fog”.
TERAPEUTA Aha.
KLIENS Egyszerűen csak fel szeretném szabadítani. De ha ezt
megtehetném… akkor ez hasonló lenne ahhoz, mintha kapnék
valamit, ami egyszerűen csak betölti az egész testet.
TERAPEUTA Milyen érzés most ezt mondania? Mit érez a testében?
KLIENS Olyan érzés, mintha egy nagy adag ételt ennék, amikor nagyon
éhes vagyok, és megtölti az egész testemet.
TERAPEUTA Rendben. És ezt most érzi, ugye?
KLIENS És akarom is!
TERAPEUTA Igen. Mit érez a testében, amikor ezt mondja: „Akarom”?
KLIENS Azt a sóvárgást…, egyfajta fájdalmas éhségérzetet.

(Az érzés jelentésének megvitatását mellőzve, amely egy későbbi ülésen

kerül sorra, a terapeuta az érzésnél időzik. Ugyanakkor teljes mértékben el
kell ismernie és tiszteletben kell tartania a kliens erőteljes szükségleteit és
vágyait. Lehet, hogy ez élete első erős szeretetélménye, és az alapvető
érzelmi szükséglet – a másik férfitól jövő megértés, megerősítés és helyeslés
iránt –, amelyből kiindul, mély, őszinte és egészséges.)[10]

TERAPEUTA Hol érzi ezt a sóvárgást és a fájó éhséget?

KLIENS A gyomromban… Ahogy most kimondom, ez azt sugallja, hogy
rendben van, hogy azt akarom, amit ön, és ez
megkönnyebbülés, ahelyett, hogy leállítanám.

(A kliens már érzi annak előnyeit, hogy ki tudja fejezni azt a szégyent,
amelyet hiteles szükségletei érzése miatt érez. A terapeuta megragadhatná
az alkalmat a kettős hurok létrehozására, de ehelyett megpróbál mélyebben
behatolni az érzésekbe.)

TERAPEUTA Rendben. Foglalkozzunk ezzel az érzéssel. Hogyan érzi a

testében ezt a sóvárgást?
KLIENS Nem tudom, hogy egyáltalán képes vagyok-e továbbmenni.
Enyhe fájdalmat érzek a gyomromban. Enyhe feszültség van a
szívemben.
TERAPEUTA Maradjon a testénél és az érzésénél!
KLIENS Egyszerűen szomorúvá tesz. Ezt a mellkas tájékán érzem.
TERAPEUTA Maradjon ennél. Mondja el, hogyan érzi most ezt a
szomorúságot a mellkasa tájékán!
KLIENS Valamilyen megoldás iránti vágy… Jaj, miért utálom annyira
ezt csinálni?
TERAPEUTA (Gyors elterelő stratégia:) Arról beszélhetünk később. Tudom,
hogy nehéz, de foglalkozzunk ezzel a kérdéssel! Térjen rá a
szívére, figyelje, és lássuk, mit érez a szíve közepén ezzel a
szomorúsággal egy időben!
KLIENS Egyfajta ürességet.
TERAPEUTA Térjünk rá erre az ürességre, foglalja szavakba ezt az
ürességérzést, amit most érez!
KLIENS Ez olyan érzés… hogy én nem igazán számítok. Egy semmi
vagyok.
TERAPEUTA Mélyedjünk el ebben! Álljunk meg annál a szívében levő
ürességérzetnél, hogy ön nem igazán számít!
KLIENS Ez az érzés egyszerűen megfoszt az akaratomtól, még ahhoz is,
hogy mozogjak. Nem tudom, mi ez.
TERAPEUTA Ne aggódjon amiatt, hogy mi ez vagy mik az okai! Hatoljunk
csak mélyebben annak a szomorú, üres érzésébe, hogy ön
igazából nem számít!

(A kliens megkezdi a gyászmunkát.)

KLIENS Az az érzés, hogy nem számítok, és hogy nem vagyok fontos,

egyszerűen kiszívja belőlem az életet. Olyan, mintha egy lyuk
lenne a szívemben. Olyan, mint egy hatalmas lefolyó.
TERAPEUTA Maradjon ennél! Ez nagyon fájdalmas érzés, de már benne
van. (Áttér a második háromszögre:) Volt már ilyen érzése? Fel
tud idézni ilyen időpontot?
KLIENS Ó, igen.
TERAPEUTA Mi jut az eszébe?
KLIENS Valami az általános iskolából. Talán negyedikes voltam. Csak
egy tréfa volt, de számomra nem volt mulatságos. Egy nálam
kicsivel fiatalabb gyerek mintha azt mondta volna: „Ó, ugrálj
nekünk megint, Michael…, táncolj!”
TERAPEUTA Beszéljen még erről az érzésről!
KLIENS Az érzés olyan volt, mintha szétzúztak, összetörtek volna. És
körülöttem mindenki nevetett.
TERAPEUTA Megsemmisítő érzés volt, ugye? Most valóban érezheti.
KLIENS Elutasítás volt, és majdnem olyan, mintha száműztek volna. Az
egész iskolát így éltem meg.

(Némi további megbeszélés után a terapeuta rátér a jelentésátalakításra.)

TERAPEUTA Michael, nézzük meg, mit is teszünk most! Mit valósított meg a
saját szempontjából?
KLIENS Hát, arról beszéltem, hogy Adam mellett ültem a padon. És
ezzel kapcsolatban egy sor konfliktust éreztem.
TERAPEUTA (Irányítja a klienst:) De milyen érzése volt a konfliktus alatt?
KLIENS Valódi igény a vigasztalásra, az a fájó éhség. Az az ínség.
TERAPEUTA (Irányítja a klienst:) És miről szólt az az üres szomorúság?
KLIENS Az az általános iskolai éveimre utal.
TERAPEUTA (Vár, bólint, várakozóan:) És…
KLIENS (Mintha a terapeuta várakozása hirtelen felriasztaná:) Ó… én
mindig nincstelennek és éhesnek éreztem magam. És itt van,
amit Adam nyújtani tudna nekem, de amit akartam, az nem
szexuális tartalmú.
TERAPEUTA (Kimondja a kimondatlanul is nyilvánvaló dolgot:) Tehát
valamiképp szexuálisnak érezte, de tudja, hogy valójában nem
a szexről szólt.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Ha megnézzük, azt látjuk, hogy itt egy érzelmi szükségletről
van szó, arról az érzésről, hogy „törődnek velem”, a
kapcsolatról, hogy „szeretném, hogy bebugyoláljanak és
kézben tartsanak”. Ez egy jó, könnyed érzés: „Ez az, amit
szeretne.” A vigasztalás érzését nyújtja önnek; emiatt teljes
egésznek érzi magát. Ellazul a gyomra, amikor erre gondol.
„Egyszerűen csak akarom.” És ahogy ebben elmélyül, eljut egy
sóvárgó, fájó érzéshez, egyfajta éhséghez. Így van?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Majd eljut ehhez a szomorú érzéshez a szíve mélyén: „Én
valójában nem számítok.” Ez most már nem szexuális
tartalmú, már nem arról van szó, hogy mit akar ettől a férfitól
érzelmileg, hanem esetleg visszatér „valami bennem levő
ürességhez – ahhoz, hogy én valójában nem számítok. A
személyes fontosság hiányához. A szívben levő lyukhoz.” És ezt
az érzést már iskolás korától, amikor vicceltek önnel, és
mindenki kinevette, olyan sok év óta cipeli magával. Úgy
érezte magát, mint akit összezúztak és összetörtek. Érti ezt?

(Ez példa annak jelentőségére, hogy a terapeuta jegyzetelje a kliens

tényleges szavait, és visszaadja őket a jelentésátalakító szakasz folyamán,
hogy így hangsúlyozza a kliens pontos élményét. Továbbá a terapeuta ezzel
azt is megmutatja, hogy a kliens tapasztalata fontos, érdemes a feljegyzésre
és a megismétlésre.)
KLIENS Igen. Így éreztem.
TERAPEUTA (Az órájára néz.) Michael, ma találkoztunk néhány mély
érzéssel. Most abba kell hagynunk, és majd a jövő héten
folytatjuk.
KLIENS Igen.

(A terapeuta rátér a kettős hurokra.)

TERAPEUTA Az a fontos, Michael, hogy ezt most megosztja velem. Képes

arra, hogy figyeljen az érzésre, és beszéljen róla. Úgy érzi,
megértem önt?
KLIENS Igen. De először nem akartam ezt csinálni. Azokkal az
érzésekkel foglalkozni.
TERAPEUTA Tudom, hogy nem akarta.
KLIENS Hát, nem tudom, hogy miért… De azt akarom mondani, hogy
most jobban érzem magam. Valahogy erősebbnek érzem
magam, amikor megértenek, és nem kell félni attól, hogy
visszautasítanak, ha megértenek.
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS Mindig attól féltem, hogy minél jobban megért, annál kevésbé
valószínű, hogy kedvelni fog.
TERAPEUTA Nagyon fontos, amit most mondott. „Erősebbnek érzem
magam, amikor megértenek.”
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA Most hogyan érez velem kapcsolatban?
KLIENS Jó érzés. (Felül a székben.) Hmm, megkönnyebbültnek érzem
magam… hát sokat jelent nekem, hogy megkapom ezt a
törődést.
TERAPEUTA Hogy észrevettem és megértettem önt, ahogy ön mondja… (a
kliens bólint), és hogy nem utasítom vissza. Hogy megértem
ezeket a fájdalmas tapasztalatokat, meghallgatom őket, s hogy
önnel vagyok, amikor foglalkozunk velük.
KLIENS Igen. Ez fontos számomra. Erre emlékeztetnem kell magam.
Elfelejtem. Mindig azt feltételezem, hogy ha valaki igazán
 megismer, akkor nem fog kedvelni.
TERAPEUTA Természetesen, természetesen elfelejti. Mert valahányszor
kapcsolatba kerül a szégyennel vagy azzal az ürességgel, vagy
azzal a „sehová nem tartozom, nem számítok” érzéssel, azt
hiszi, hogy ha ezt látják az emberek, vissza fogják utasítani önt.
KLIENS Mindig csalódok magamban. Szégyent érzek az Úr előtt. Még
mindig problémát okoz a megbocsátás elfogadása.
TERAPEUTA Igen. Igen. Az egyik dolog, amit folyamatosan tesz, hogy
továbbra is kritizálja, elítéli magát.
KLIENS Igen. És tudom, hogy ez nem helyes. El kell fogadnom a
megbocsátást.
TERAPEUTA (Hosszú szünet, együtt ülnek a csendben.) Nagyon nehéz volt
megtennie azt, amit az utolsó fél órában elvégzett. Túltette
magát a szégyenen és önmaga elutasításán.
KLIENS Olyan volt, mintha a szívemben egy hatalmas fal lett volna,
ami összenyom.
TERAPEUTA Így van. Teljesen.
KLIENS (Bólint.) És az, hogy próbáljam meg félretenni ezt a szégyent,
ez az egyik legnehezebb, legnehezebb dolog volt, amit
kérhetett tőlem.

A két egymást követő háromszög célja, hogy a test közvetítésével lassan

helyreállítsa a kapcsolatot a kliens és elvesztett érzelmei között. Arra
bátorítjuk a klienst, hogy érezze és mutassa meg a magáról lehasított
(szégyellt) részeket, miközben bensőséges kapcsolatot tart fenn a
pszichoterapeutával, aki újra és újra visszavezeti belső tapasztalatához.
A terapeutától kapott elfogadással egyidejűleg lassan megnyílt Michael
számára a „szégyenben lét” félelmetes, de gyógyító megtapasztalása, amint
engedélyezte magának, hogy más férfiakra is rátaláljon az életben. Kiváló
férfiakat fedezett fel templomi közösségében, akik segítettek neki feltölteni
azt a szakadékot, amely közte és a többi férfi között húzódott egész addigi
életén át. Idővel ez a más fiúk és közte lévő „szégyenszakadék” – amelyet
erotizálással próbált áthidalni – kezdett egészségesebb eszközökkel
feltöltődni.
 10
. A kettős kötés

A kettős kötés a triádikus-narcisztikus családban működő, a

gyermeket a cselekvés képességétől megfosztó klasszikus
mechanizmus. Akkor jelenik meg, amikor a kimondott üzenet (a
szavak) ellentétben áll a nonverbális vagy hallgatólagos
üzenettel. A személy kognitív működése felfogja a szóbeli
üzenetet, miközben teste észleli az annak ellentmondó
hallgatólagos üzenetet. A nonverbális üzenetet az arckifejezés, a
hanghordozás és a kézmozdulatok közvetítik.
Ha a gyermek odafigyel szülei szavára, de megtagadja saját
érzelmi, testi válaszát arra, amit hall, fenntartja a szüleitől
kapott elfogadást. Ha azonban saját érzelmi válaszát követi, és
nem figyel szülei üzenetére, azaz nem hiszi el (tehát saját belső
valóságával tartja fenn a kapcsolatot), szégyelli magát.
A paradox üzenet vevőjeként a kapcsolatba épített függőség
akadályozza abban, hogy kilépjen az üzenet keretei közül.
Semmit sem tud mondani a paradoxonról, mert megbüntetve
érezné magát saját észlelése miatt.
A kettős kötés jellemzői
Amikor a kettős kötés fogalmát a helyreállító terápiára
alkalmazzuk, a kiindulópontját látjuk benne az előrevetített
szégyenhelyzetnek, amely annyira jellemző a homoszexuális
kliensekre. A kettős kötés ad tápot az értelem és test közötti
kapcsolat felbomlásának vagy egységük megszűnésének, amely
jóformán általános a klienseink körében.
Elszakadás az érzelmi élettől. A kettős kötéses
kommunikáció pusztító hatása a benne részesülő személy
érzelmi életében okozott széles körű kárban nyilvánul meg.
Megtanulja, hogy nem szabad bíznia belső észleléseiben, és
hajlamossá válik az érzelmi viszonyok szégyennel telített
kikapcsolására.
Bateson és munkatársai (1956) írták le elsőként a paradox
kommunikáció kettős kötéses szerkezetét. A következő példát
adják erre: egy személy mond valamit egy másik személynek,
azután állít valamit a saját állításáról, de a kettő kizárja egymást
– és ennek az a kimondatlan üzenete, hogy a másik személynek
nem szabad szóvá tennie (sőt felismernie sem) a nyilvánvaló
paradoxont.
A kettős kötéses kommunikációt mi úgy látjuk, hogy
egyszerre okoz intrapszichés hasadást (elválasztja a kognitív bal
agyféltekét az affektív jobb féltekétől) és interperszonális
hasadást (az én és a többiek között). A személy megtanulja, hogy
nem bízhat az érzéseiben és általában a személyek közötti
kommunikációban.
A kettős kötés megtapasztalása. Azzal kezdődik, hogy az
áldozat fenyegető, ijesztő vagy kellemetlen érzést él át. Valami
hirtelen elromlik, valamilyen igazságtalanság történik, de
zavaros számára, hogy mi is az. Nemcsak zavarodottnak érzi
magát, de dühös is. Mégsem fejezi ki a haragját – félelme és
kétségei miatt, amelyek megbénítják.

10. 1. ábra: A kettős kötés

Egy férfi így beszélt erről: „A kettős kötéses kommunikáció e

pillanataiban dühös vagyok, és bizonytalannak érzem magam
azzal kapcsolatban, hogy mi történik, és nem tudom, mit
mondjak. Valójában nem vagyok biztos abban, hogy velem van-e
probléma, vagy a másik ember tett velem valamit.” Bár az
értelmét összezavarták, teste, amely érzi a haragot, „ismeri” a
kommunikáció valódi üzenetét.
Az áldozat azt érzékeli, hogy „valami olyan történik, ami
rossz érzést kelt, de nem tudom, mi az”, vagy „valami olyan
történik, ami miatt … [szomorúnak, dühösnek, csalódottnak,
sértettnek, megszégyenítettnek, valamiből kihagyva stb.] érzem
magam, de nem tudom pontosan meghatározni, miért érzek
így.”
A következő jelei lehetnek annak, ha valaki kettős kötéses
helyzetben van:

ha „rossz” érzése van egy interakcióval kapcsolatban, de

nem tudja, miért;
ha valamiféle igazságtalanságot érez, de nem tudja
megfogalmazni;
ha csalódottságot érez, de valójában nem látja azt az
ellentmondást, amely ezt okozza.

Az emberi kapcsolatokra vonatkozó rögzült elvárás. Sok

szerző a kettős kötés egy másik alattomos jellemzőjét is
észrevette, amely kifejezetten illik klienseinkre: ha
következetesen ismétlődik hosszabb időszakokon keresztül,
akkor „az emberi kapcsolatokra és az egész világra vonatkozó
rögzült és önálló elvárássá válik, olyan elvárássá, amely nem
igényel további megerősítést” (Watzlawick és munkatársai, 1967,
215.). Hosszú távon az illetőben túlérzékenység alakul ki
egyazon gátlás ismételt megerősítése révén.
Az ilyenfajta családi kommunikáció őrjítő jellegét egy kliens
így írta körül: „Folyton ilyen üzeneteket kapok, nem kitalálom
őket! A szüleimtől érkeznek. De ha valamit mondok erről,
tagadják, hogy lennének ilyenek. Akkor mit akarnak tőlem?
Egyszerűen most már nem törődöm vele. Feladom.”
Ha e tapasztalat a kapcsolatokra vonatkozó általános negatív
várakozássá válik, a kettős kötés áldozata megtanulja figyelmen
kívül hagyni a teste válaszát bármilyen ki nem mondott
üzenetre (a folyamatra). Megtanulta, hogy gyanús legyen
számára minden, amit ösztönösen érez a másik személy
hanghordozásában, időzítésében, testtartásában és
arckifejezésében (vagyis abban, ami valóban végbemegy), és
hogy ehelyett csak a kimondott üzenetre (a tartalomra)
válaszoljon, és ahhoz igazodjék.
A kettős kötéses helyzet harmadik eleme az a ki nem mondott
szabály, hogy az áldozat képtelen kilépni a kommunikációból. Az
a szerepe, hogy részt vesz a játékban. Amikor két üzenetet kap
egyszerre, a kapcsolat nem engedi meg neki, hogy megjegyzést
tegyen a paradoxonra, mivel ebben a rendszerben
hallgatólagosan benne foglaltatik az ellentmondás
kimondásának tabuja. Egy autonóm felnőttnek van ereje
elutasítani az ebben való részvételt, vagyis megszüntetni a
kettős kötéses kommunikációt, de a narcisztikus családban élő
gyereknek nincs ilyen választási lehetősége.
A kliens megtanítása a részvétel elutasítására. A szelf
egészséges reintegrációja megkívánja, hogy az illető most már
tudatosan ráhangolódjék testének a tényleges történésre adott
válaszára a történés pillanatában.
Döntő részlet, hogy a klienst megtanítsuk arra, hogyan élheti
túl ezt az érzelmileg destabilizáló kommunikációs stílust
anélkül, hogy sérülne a belső igazsága. Ha eltorzítja az
eseményről alkotott valódi felfogását, ez az önérvényesítésből a
szégyenbe kergeti.
Ez a mi kettős kötéses üzenetünk modellje:

Én. Hiteles szükségletet fejez ki a másik ember felé.

A másik ember. Nyíltan (szavakkal) – a helyzetet tekintve

elfogadhatóan – válaszol, miközben arckifejezéssel,
hanghordozással vagy testtartással olyan rejtett
(kimondatlan) üzenetet közvetít, amely negatív (azaz
ellentmondásos, kritikus vagy megszégyenítő a
személyre nézve).

Én. 1. Kognitív úton (bal félteke) elfogadja a nyílt, a

helyzetet tekintve elfogadható üzenetet, viszont a teste
(jobb félteke) „érzi” a rejtett üzenetet. 2. Negatív
megerősítéssel a személy azt tanulta meg, és most már
azt is hiszi, hogy nem lehetséges szóba hozni ezt az
ellentmondást.

Eredmény. A testi reakció a ki nem mondott üzenetre a

következőket váltja ki: 1. szégyenkező énállapotot; 2. a
szelfről szóló, az önazonosságba beépült negatív
üzenetet; 3. intrapszichés hasadást a szelfen belül (a
kognitív lehasadása az affektívről) és egy
interperszonális hasadást (arról a személyről, aki az
üzenetet küldte).
10. 2. ábra: A kettős kötéses üzenet

Kettős kötés a triádikus-narcisztikus

családban
A helyreállító terápia célkitűzése az, hogy újra érzékennyé tegye
a klienst testi válaszára, olyan módon, hogy megismerje belső
igazságát. A terapeuta mintaadásán és bátorításán keresztül a
kliens újra megismerkedik „testi tudásával”, hogy megbízhatóan
támaszkodhasson e tudására, ha ellentmondásos
kommunikációt észlel.
 Egyik kliensünk a következőképpen írta le családja
kommunikációs stílusát, amelyben a nyílt tartalom és a rejtett
üzenet gyakran ellentmondott egymásnak:

Ami a leginkább kitűnik számomra a családunk

kommunikációjából, az az, hogy édesanyám mindig azt
mondja nekem, hogy legyek független – legyek férfi,
keressek magamnak egy nőt, legyen családom –, mégis
mindig mély szomorúságot mutatott arra a gondolatra,
hogy esetleg tényleg elhagyom.
Amikor beszéltem neki Saráról [a kliens új barátnője],
megpróbálta felölteni a „vidám arcát”, de felfigyeltem a
könnyekre, amelyeket el akart rejteni előlem. Amikor
magam elé képzelem az arcát, óriási bűntudatot és
szégyent érzek a testemben, és úgy érzem, hogy én
vagyok a felelős a szomorúságáért és a magányáért.

A következő beszélgetés azt illusztrálja, hogy a konfliktusos

üzenet fogadója nemegyszer milyen nehezen ismeri fel
pontosan, hogy mi az, amit megérzett az illető személy
hangjában.

KLIENS Péntek este az első randevúmra mentem, és jól

éreztem magam. Jól éreztük magunkat a lánnyal;
egy színdarabra mentünk – mindketten szeretjük
Shakespeare-t –, és tényleg összejöttünk.
Édesanyám szombat reggel felhívott, ahogy mindig
szokott, és azt mondta: „Hívtalak tegnap este, de
senki nem vette fel a telefont. Hol voltál tegnap
 éjjel?” Büszkén meséltem neki, hogy randevúm
volt egy lánnyal, aki tényleg tetszik. „Tényleg…” –
mondta ő. Ezt mondta: „Tényleg?”, és a gyomrom
már kezdett émelyegni. Tudom, hogy nem tetszik
neki a dolog.
TERAPEUTA Honnan tudhatja? Az édesanyja csak annyit
mondott: „Tényleg.”
KLIENS Ismerem. A hangja alapján azt mondhatnám,
hogy… szomorú, vagy… kétségbeesett vagy ilyesmi
volt. De azután úgy folytatta, hogy „nagyszerű”.
TERAPEUTA (Kíváncsian:) De pontosan mi volt a hangjában?
KLIENS Nem tudom. Talán a hangszíne vagy a hirtelen esés
a hanghordozásában, vagy esetleg az, ahogy a
hangja egyszer csak távolivá vált. Bár azt mondta,
„nagyszerű”, nem hittem el. A telefonbeszélgetést
boldogan és optimistán kezdtem, meg akartam
osztani vele az örömömet, de ehelyett egyfajta
bűntudattal és lehangoltsággal tettem le a kagylót.

Az a tapasztalatom az ilyen férfi kliensekről, hogy ha az illető és

az édesanyja között zajlott beszélgetést nem elemezzük, akkor a
kimondatlan – mégis erős – helytelenítés, amelyet kiérzett az
anyja hangjából, esetleg arra indítja, hogy kétségei merüljenek
fel a barátnőjével való kapcsolatát illetően. A kétségeket a
szégyenen alapuló torzításai és hamis negatív észlelései keltik
benne.
A kettős kötés megtapasztalása testi
szinten
Annak érdekében, hogy hatásosan segíthessünk a kliensnek
megküzdeni a kettős kötéssel, szükségessé válik a testmunka
terápiás alkalmazása. A kettős kötést a testen elsődlegesen a
mellkas tájékán tapasztalják, először gyors rándulásként,
amelyet szorító-nyomó érzés (félelem) követ, majd a mellkas
alsó részének süllyedéseként, eséseként jellemzett érzés
(szomorúság). A kliens érezhet egy halvány, futó
energiahullámot felemelkedni a mellkas felső részében és a
vállában vagy a karjában. Ez haragválasz, határkijelölő érzelem,
de ezt hamar elnyomja. Pedig a haragot át kell élni, ki kell
fejezni, és aktívan bátorítani kell, mivel a kiutat mutatja a kettős
kötésből.
A kliensnek meg kell tanulnia a kettős kötés felismerését –
megjelenése pillanatában. A terapeuta megtanítja neki, hogyan
ismerje fel ezt a helyzetet, hogyan figyelje érzékenyen teste
válaszait, és hogy végső soron elsajátítsa, hogy azokból kiindulva
nyilatkozzék meg.
 11. A kettős hurok
A „te”-hez való viszony által „jövök létre” én…
Minden, ami él, összetartozik.
Martin Buber

Egymást hozzuk létre.

Georg Wilhelm Friedrich Hegel

Csodálatos látni magam a szemedben,

ahogy létrejövök.
Friedrich Hebbel

A helyreállító terápia központi gyógyító eljárása a kettős hurok. Ebben az

eljárásban a kliens mellett egy pontosan rá hangolódott, empatikus
terapeuta áll, amíg ő újra átéli azokat a szégyenpillanatokat, amelyek
lehasították önmagáról.
Az utóbbi időben végzett számos neurobiológiai kutatás foglalkozott a
lelki reintegráció e folyamatával. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a
tudat kettéoszlását tudattalanra és tudatosra, elnyomottra és nem
elnyomottra, affektívre és kognitívre anatómiailag a jobb félteke és a bal
félteke aktivitása közötti megoszlás képviseli.
A szelfnek ez a két része ha traumás módon leválik egymásról, a
testmunka során alkalmazott kettős hurok élménye révén egyesül újra.
Ez az új neurológiai felfedezés természetesen semmi gyökeresen eltérőt
nem mond attól, amit a jó pszichoanalitikusok már több mint ötven éve
tudnak. Ami viszont fontos, hogy most már egy sor neurobiológiai adatunk
van, amely megerősíti, hogy valójában hogyan működik a terápiának ez a
kritikus eleme.
 A kettős hurok tapasztalatának egyik legfontosabb üzenete, hogy
biztosítja klienseinket arról, hogy egy másik férfira vonatkozóan érzett mély
érzelmi kapcsolat nem „meleg” érzés, és hogy az érzelmi melegségnek és
közelségnek ezt az érzését nem kell szükségszerűen erotikusként megélni.

A kettéhasadt tudat eredete

A tudat kettéhasadásának forrása (azaz a gyermekkori trauma) különösen
nyilvánvaló a kettős kötéses paradox kommunikációs stílus esetében. Mint
már említettem, a kettős kötés két hasadást hoz létre: az elsőt a szelfen belül
(intrapszichésen), a másodikat pedig a szelf és más személyek között
(interperszonálisan).
A kettős hurkot használjuk arra, hogy hatástalanítsuk a traumát, és a
személyt visszakapcsoljuk önmagához és másokhoz. Egyszerűen szólva: a
kettős hurok gyógyítja a kettős kötést.

Kettős hurok

Én. Hiteles szükségletet fejez ki a másik ember felé.

A másik ember. Megértő, támogató és megerősítő, integráló

megnyilvánulással válaszol.

Én. Fogadja az integrált üzenetet.

Eredmény. A személynek az egyesített üzenetre adott, testileg megélt

reakciója asszertív énállapotválaszt vált ki, és a megerősítő üzenet
beépül az önazonosságba. Bekövetkezik az intrapszichés integráció
(a kognitív dimenzió összhangba kerül az érzelmi dimenzióval) és
az interperszonális integráció (a másik személlyel).

Kettőshurok-modellünk arra utal, hogy a gyógyulás akkor következik be,

amikor ez a két esemény – az interperszonális és az intrapszichés hurok –
egy időben jön létre.
Az ülés folyamata
A kettős hurok leglényegesebb momentuma a kliens és a terapeuta között
fokozatosan kialakított kapcsolatra épül.
Az ülés elején a terapeuta azzal kezdi, hogy reagál a kliens szóbeli
beszámolóira. Megpróbálja létrehozni a kettős hurkot azzal, hogy tiszteletét,
együttérzését és ráhangolt törődését közvetíti a kliens felé, vagyis elismeri
személyes tapasztalatait. Arra bátorítja a klienst, hogy foglalkozzék testileg
megélt tapasztalataival, és érezze át valamennyit abban a pillanatban,
amikor leírja őket.

11. 1. ábra: A kettős hurok üzenete

A terápia korai szakaszában kihívást jelenthet a kliensek számára, hogy

érzéseiket egyidejűleg átéljék és leírják. Szorongásuk és védekezéseik miatt
figyelmük általában oda-vissza siklik a tartalom és az érzések között, és még
nehezebbnek fogják találni azt, hogy egyidejűleg kapcsolatban maradjanak
mind az érzéseikkel, mind a terapeutával.
11. 2. ábra: Kettős hurok: érzelmi megtartás

Lesz némi időbeli eltérés a kliens érzelmeinek felbukkanása és a

terapeutához való kapcsolódása között. Az egyik férfi úgy nevezte ezt a
feladatot, hogy „nézzük, ahogy elmegy mellettünk a vonat. Mire elmondom
önnek, milyen érzésem van, már el is múlt.”
Erős érzelmek kritikus pillanataiban a terapeutának finoman
emlékeztetnie kell a klienst: „Próbáljon meg egyszerre kapcsolatban
maradni velem és az érzéseivel!”
A kommunikáció – az ember érzéseinek szavakba öntése – kognitív
folyamat, de ebben az esetben bizalmi tett is, amely érzelmileg összeköti a
klienst és a terapeutát. A gondolkodás és az érzés közötti kapcsolat kiépítése
el fogja indítani az egység kialakulását a bal és a jobb félteke, a kognitív és
az affektív, valamint a tudatos és a tudattalan között, amelyeket a test mint
eszköz közvetít.
Ez az integráció elmélyül azzal, hogy a terapeuta továbbra is megfelelő
empátiát fejez ki. A pontos ráhangolódással és a kettős hurok létrehozásával
fokozatosan elősegíti, hogy a kliens tisztán lássa régóta elnyomott érzéseit.
A kettős hurok létrejöttekor a kliens érzelmileg befogadja a terapeuta
iránta kifejezett nagyrabecsülését és tiszteletét, amely lehetővé teszi
számára a megértettség érzésének átélését. Legjobb esetben ez az
„interszubjektív pillanat” emlékeztet az anya és gyermek közötti legkorábbi
összehangolódásra.

A kettős hurok szerepe a szégyen szétoszlatásában

A szégyen kettéhasítja az elmét, a kettős hurok pedig egyesíti. A kettős
hurok élménye mutatkozik a leghatékonyabb eszköznek a szégyenérzet
gátló hatásának gyengítésére. A többi érzéstől eltérően a szégyen nem az
erősebb kifejeződés révén oszlik el, hanem egyszerű átélés következtében, s
erre a célra a kettős hurok ideálisan megfelel.

11. 3. ábra: Intrapszichés és interperszonális kettős hurok

A szégyenélmény az, amikor valaki úgy érzi, nem érdemes az emberekkel

való érintkezésre, így védekező ösztöne azt sugallja, hogy rejtőzzön el,
fedezze magát, és lapuljon meg, hogy ellen tudjon állni „a falkából való
elűzetésnek”. Belsőleg a szégyen érzelemgátlóként működik, kikapcsolt
állapotot jelent.
A terápiás cél a kliens számára az, hogy maradjon benne a
szégyenállapotban (minden körülötte és mögötte meghúzódó érzéssel
együtt), miközben megtapasztalja az érzelmi kapcsolódást egy megértő és
elfogadó terapeutával. Ily módon engedélyezi magának, hogy „látható”
legyen, miközben „benne ül a szégyenben”. Ez a felfedettség feloldja a
szégyent, és egy általános érzelmi felszabadulással jár, ami a kliens
számára lehetővé teszi, hogy mélyebbre hatoljon alapérzéseiben.
A szégyen szégyellése. Az érzelmi kitárulkozás folyamata a pozitív
áttétel és a mintaadás alkalmazásán keresztül megy végbe. Amikor a kliens
először tárja fel a terapeutának a szégyeneseményt, ezt gyakran ilyesféle
bocsánatkérés és mentegetőzés előzi meg: „Ez annyira buta dolognak
hangzik.” „Nem is tudom, hogy egyáltalán miért említem meg ezt önnek.”
„Nem nagy ügy, nem tudom, miért izgatott fel.” Ezek a kisebbítő és
bocsánatkérő bevezető megjegyzések a reakciója miatti mély
zavarodottságára utalnak. A terapeuta empatikus válasza jóváhagyja az
összes érzést, többek között a kliens „szégyenkezését szégyene miatt”.
Amikor a kliens feladja szégyenét, teljes egészében képes átélni a
mögötte meghúzódó haragot (a másikkal szemben) vagy ennél még
mélyebb szomorúságát (maga miatt).
A szégyen átélése a terapeuta jelenlétében.Amikor a kliens a terápiás
ülés során feltár egy múltbeli – gyermekkori, illetve újabb – vagy egy
jelenbeli szégyenpillanatot, akkor látunk lehetőséget a kettős hurokra. A
kettős hurok élménye és a szégyen szétoszlatása azután képessé teheti a
klienst arra, hogy megtapasztalja a haragot a másikkal szemben és a
szomorúságot önmagával kapcsolatban, mely a gyászmunka két egymásra
ható eleme.
A következő két beszélgetés illusztrálja a terapeuta-kliens kettős
hurkolást a múltbeli és jelenlegi szégyennel kapcsolatban.
Az első részletben egy negyvenéves kliens emlékszik vissza a
gyerekkorában átélt szégyenpillanatára. A szégyenállapotban a kettős
hurok létrejöttét követően a megszégyenítővel szemben érzett harag és a
maga miatt érzett szomorúság között ingadozik:
KLIENS Látom, hogy pontosan hol voltam, kivel voltam és hol álltam.
Körülbelül hatéves lehettem, lányokkal játszottam az
iskolaudvaron. A földön ültem, nevettem, jól éreztem magam,
amikor egy idősebb fickó, az edző odajött hozzám. A hangja
félelmetes, a tekintete szigorú volt. Valami ilyesmit mondott:
„A fiúk nem játszanak babával – neked a többi fiúval kell
játszanod. Gyere most velem!” – valahogy így. Átvitt a többi
fiúhoz, akik baseballoztak.
TERAPEUTA Ez belül milyen érzés?
KLIENS Az volt az érzésem, hogy akármit tettem is, az rossz, és az
egész világ tud róla. Lesütöttem a szemem, azt remélve, hogy
egyszer csak elmegy. Az ezekhez hasonló helyzetekben azt
gondoltam, hogy ha nem teszek semmit, ha meg se mozdulok,
mindez elmúlik, de ez csak rontott a dolgon, mert úgy nézett
ki, hogy nem vagyok hajlandó együttműködni. De nem jöttem
rá, hogy mit tettem, ami kiváltotta a haragját. Miért én?
TERAPEUTA Ez milyen érzés…, ahogy az edző beszélt önnel?
KLIENS Összetört. Kétségbeesett érzés.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Álljunk meg ennél, ez milyen testi érzés?
KLIENS Gyengének, sebezhetőnek érzem magam, behorpadt
mellkassal, összenyomva egy belső üreg körül. Össze vagyok
törve, az egész világ rám nehezedik.
TERAPEUTA (Bólint.) Tönkretéve, összetörve…
KLIENS Hirtelen nagyon erősen tudatára ébredek, hogy mi van
körülöttem… Olyan, mintha már nem én néznék kifelé a
világra, hanem fordítva: az emberek bámulnak vissza rám a
világból, közvetlenül rám. Elkábulok, minden lelassul, és
halálos csend alakul ki.
TERAPEUTA Ez belül milyen érzés?
KLIENS Dermedt. Nem érzek semmit. Olyan, mintha megfagytam
volna. Kezdek semmit sem érezni.
TERAPEUTA Próbáljon ott maradni annál, hogy „megfagyott”, és közben
velem is kapcsolatban maradni!
KLIENS (Megrázza a fejét.) Borzalmas, el akarok futni és elbújni. El
akarok fordulni, vagy eltakarni az arcomat.
TERAPEUTA (Előrehajol.) Érzi a megértésemet és az elfogadásomat ebben a
pillanatban, itt és most – közöttünk?
KLIENS (Lassan bólint, láthatóan kezdi elengedni magát.)
TERAPEUTA Próbálja megengedni magának, hogy itt és most valóban átélje
a szégyenérzését! Próbálja meg kifejezni, hogy milyen ez a
szégyenérzés!
KLIENS (Hosszú szünet, amely alatt megpróbál a testére
összpontosítani.) Rendben… Hát, zavartnak, kicsinek,
összeroskadtnak, kiszolgáltatottnak, meztelennek, súlyosnak
érzem magam. (Szünet.) A mellkasom összehúzódik…
összeroskadt.
TERAPEUTA Rendben…
KLIENS (Szünetet tart, elgondolkodik.) Méltánytalannak érzem. Miért
kell ennek történnie?
TERAPEUTA Most csak a testi érzéseivel foglalkozzunk!
KLIENS (Elgondolkodik.) Most haragot, sértődöttséget is érzek.
TERAPEUTA A haragot, amit akkor is érzett?
KLIENS Nem. Akkor nem éreztem haragot. De most érzem azzal az
emberrel szemben, aki így kezelte azt a kisgyermeket.
TERAPEUTA Maradjon most ennél a haragnál! Ez milyen érzés?
KLIENS Egyfajta energia. Erő…
TERAPEUTA Hol?
KLIENS Mindenütt. A mellkasom közepéből sugárzik ki a karjaimba,
még az ujjhegyeimbe is. (Szünetet tart, egyenesen a terapeutára
néz.) Azt hiszem, ön is látja az igazságtalanságot, és ez
számomra is lehetővé teszi, hogy meglássam benne az
igazságtalanságot.
TERAPEUTA És ez lehetővé teszi önnek, hogy érezze a haragot eme
igazságtalanság fölött!
KLIENS Igen… Miért kellett ennek megtörténnie? Dühít, hogy ebben a
helyzetben vagyok. De ugyanakkor valahogy félek attól, hogy
dühös legyek…, mert úgy gondolom, hogy nekik van igazuk.
TERAPEUTA Az nem fog segíteni önnek, ha dühös lesz magára. Ön egy ártatla
volt! Jól érezte magát, csak játszott.
KLIENS (Megsajnálja magát.) Csak egy ártatlan gyerek voltam, aki az
iskolaudvaron játszik…, azt csináltam, amit normálisnak
éreztem… És akkor ő azt éreztette velem, hogy értéktelen
vagyok… az az ember, aki megalázott.
TERAPEUTA Annak az ártatlan kisfiúnak fogalma sem volt arról, hogy
megsért valamilyen társadalmi szabályt… Csak egy játszó
gyermek volt. (Hosszú szünet.) Úgy tűnik, jobban
elgondolkodott… Most… milyen érzése van?
KLIENS Szomorú.
TERAPEUTA Igen… És ezt hol érzi belül?
KLIENS Az egész testemet nehéznek érzem… Igen, tényleg nagyon
sajnálom azt a kisgyereket.

(A megszégyenítő eseményről folytatott megbeszélés még jó ideig tart,

azután az ülés a végéhez ér.)

TERAPEUTA Úgy érzi, önnel tudtam lenni ebben az ügyben?

KLIENS (Felnéz, halványan mosolyog.) Igen, velem volt…Ön tudja, hogy
mit érzett az a kisgyerek (kijavítja magát), …vagyis én mit
éreztem. De nem könnyítette meg. Vagyis nem hagyta, hogy
kitérjek előle.
TERAPEUTA Ez rendben volt?Úgy értem, nem voltam igazságos önnel?
KLIENS Ó, dehogynem. (Mosolyog.) Igazságos volt, de rákényszerített,
hogy belemenjek azokba az érzésekbe – kemény volt.
TERAPEUTA Mit érez most irántam?
KLIENS (A terapeuta szemébe néz.) Nagyrabecsülést. Igen.
TERAPEUTA Semmi probléma?
KLIENS Semmi.
TERAPEUTA Ez kemény munka volt önnek, átélni azokat a pillanatokat, és
közben kapcsolatban maradni velem.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Érzi a nagyrabecsülésemet azért, amit ma tett?
 Igen. Érzem. (Bólint, közvetlen szemkontaktus.) Ezt nagyra érték
KLIENS
(Nevet.) Vagyis nagyra becsülöm a
nagyrabecsülését. (Nevet.)

Kettős hurkolás múltbeli szégyenpillanattal kapcsolatban. A második

példában, amely szintén egy múltbeli szégyenről szól, a harmincnégy éves
kliens az ülés kezdetén bizonytalan afelől, hogy mit akar megbeszélni.
Amint figyelmet fordít teste üzeneteire, szégyennel áthatott múltbeli
események sorát kezdi kibontani.

KLIENS Nem tudom, hol kezdjem. Merre haladjak? Mi legyen a

következő lépés?
TERAPEUTA Kezdje a testével! Csak arra figyeljen, hogy mit érez belül…,
engedje, hogy a teste beszéljen!
KLIENS (Néhány pillanat múlva:) Egy nagy pokróc van rajtam. Nehéz.
(Szünetet tart, hogy átgondolja.) Olyan, mintha nem tudnék
mozogni…, megbénít. (Úgy tesz, mintha nehézséget okozna neki
mély lélegzetet venni.)
TERAPEUTA Ez milyen érzés?
KLIENS Nem fáj, de úgy érzem, mintha le lennék kötözve, teljesen
össze lennék préselve, mintha körös-körül ragasztószalaggal
lennék betekerve. (A mellkasára mutat.)
TERAPEUTA Igen. Maradjon ennél!
KLIENS Csalódást érzek. Sírni szeretnék.
TERAPEUTA Igen… természetesen. A testében hol összpontosul a „sírás”
érzése?
KLIENS (Könnybe lábad a szeme, elvörösödik.) Hát a szememben. (Mint
egy kisfiú, mindkét mutatóujjával a szemére mutat.)
TERAPEUTA (Gyengéden:) Igen. (Várakozik.) Hogyne…
KLIENS És az oldalamban is, itt. (Odamutat.) Mintha egy nyíl fúródna a
szívembe. Mintha bent maradt volna. (Oldalról a bordái közé
fúrja a mutatóujját.)
TERAPEUTA (Lassan, figyelmesen bólint.)
KLIENS (Mély sóhaj, mintha nehezen lélegezne.) Annyira szégyellem
magam, annyira zavarban vagyok.
TERAPEUTA Most hogyan érzi a szégyent?
KLIENS Az arcomban. (Az arca egész területére mutat.)
TERAPEUTA (Bólint.) És ezt most érzi, ugye?
KLIENS (Bólint.) Úgy érzem, hogy el kell rejteni az arcomat. Csúnyának
érzem magam.

(A kliens áttér a második háromszögre, a terapeuta vele tart.)

KLIENS Mindig így éreztem magam, csúnyának, véznának és

gyengének. Mindenki azt mondta nekem, hogy ilyen vagyok.
TERAPEUTA Például kik?
KLIENS A szüleim.
TERAPEUTA A szülei azt mondták önnek, hogy csúnya?
KLIENS Közvetve. A bátyáim úgy kezeltek, mintha egy szégyenfolt
volnék. Nem akarták, hogy velük lássanak az emberek.

(A terapeuta megpróbálja a kettős hurkot alkalmazni a kliens szégyenére.)

TERAPEUTA Arnie, hogyan érzi most velem, ebben a pillanatban ezt a

„zavarba hozott, megszégyenített” érzést?
KLIENS Visszataszítónak éreztem magam. Ez jól bele volt verve a
fejembe.
TERAPEUTA (Visszairányítja a klienst a jelenbe:) Igen…, de velem is érzi a
szégyent, ebben a pillanatban?
KLIENS (Alig hallhatóan:) Úgy érzem, jobb lenne inkább elfutnom.
TERAPEUTA (Kicsit meglepődve:) El akar futni?
KLIENS (Lassan bólint.)
TERAPEUTA Vajon hova? Innen el?
KLIENS (Még mindig lassan bólint.)
TERAPEUTA Az milyen érzés, hogy „elfutni”?
KLIENS Hm, feszültséget érzek a lábamban, a lábikrámban. (Lehajol,
és megdörzsöli a lábikráját.)
TERAPEUTA Foglalkozzunk ezzel, Arnie! (Lassan, megnyugtatóan:) Álljunk
meg ennél egy kicsit!
KLIENS (Lassan bólint.) Arra emlékszem, hogy ott volt egy gyerek,
Tommy, és valami szexuális dolgot csináltunk egymással.
Tudja, letoltuk a nadrágunkat, és a többi. Az ő hátsó
udvarukban voltunk, és az apja kijött, valamit mondott
nekünk, de már nem emlékszem, hogy mit. Szólt a dologról az
apámnak, de ő semmit nem mondott nekem. (Megrántja a
vállát.)
TERAPEUTA Arnie (komolyan néz a szemébe), most hogy érzi magát, éppen
amikor beszél nekem erről?
KLIENS Össze szeretnék zsugorodni. El szeretnék tűnni. Nagyon
kicsinek érzem magam.
TERAPEUTA Álljunk meg ennél! Mondjon többet arról, hogy belül milyen
érzés „eltűnni”!
KLIENS Ez az érzés pontosan az ellentéte annak, mint amikor
„erősnek és magabiztosnak” kell kinéznem – ez az a férfiálarc,
amit mindig fel kell tennem.
TERAPEUTA (Lassan bólint, a kliens szemébe nézve.) Igen.
KLIENS (Könnybe lábad a szeme.) Remélem, nem fog meggyűlölni. (Sír.)
TERAPEUTA Tudom, hogy ez nehéz.
KLIENS (Tovább szipog, lassan összeszedi magát, múltbeli gondolatokra
tér át.) Emlékszem arra, amikor egy karácsonyi összejövetelen
voltam. Volt ott egy csoport lány. Velük voltam együtt, és mind
nevetgéltünk, és… (habozva) úgy éreztem (ellágyult hangon), …
mintha lány volnék. (Vállat vonva, összerezzenve, azután
feszengve:) Arra emlékszem, hogy lánynak éreztem magam.

(A terapeuta érzékeli, hogy a kliensnek szüksége van arra, hogy elmesélje a

fájdalmas múltat. Vele tart.)

TERAPEUTA Ez nehéz időszak volt.

KLIENS Ez akkortájt volt, amikor a gyerekek elkezdtek buzinak
nevezni. Úgy mondták, hogy lányos vagyok. Arra emlékszem,
 hogy nagyon igyekeztem, hogy kedveljenek. Egy rakás iskolai
kitüntetésem volt a szobámban. Azt gondoltam, ha csak jó
jegyeim lesznek, akkor majd számítok. Volt ott egy fiú, Monty.
Mindig szerettem volna, ha odafigyel rám. Ő az ellentétem volt
– jól nézett ki, népszerű volt, sportos, bátor és erős, az
emberek mindig körülötte akartak lenni. De az olyanok, mint
ő, sohasem választottak engem. Annyira ki voltam éhezve
arra, hogy elfogadjanak, hogy engem akarjanak.
TERAPEUTA (Megpróbál visszatérni kettejükhöz:) Arnie, beszélt már valaha
erről bárkinek?
KLIENS (Megrázza a fejét.)
TERAPEUTA Mit gondol, hogyan reagálok arra, hogy megosztja velem
ezeket az emlékeit? (A szemébe néz.) Mit gondol, mit látok
most, amikor önre nézek?
KLIENS Egy megtört embert.
TERAPEUTA Igen, egy megtört embert, aki megpróbálja összeszedni magát,
szembenézni elég borzasztó emlékekkel és érzésekkel, és
akinek van bátorsága szembenézni ezekkel… ahhoz, hogy újra
találkozzon a fájdalommal. És a nagyon valós
igazságtalansággal.
KLIENS (Bólint, enyhén elmosolyodik.)
TERAPEUTA (Észreveszi a mosolyt.) Hogy érzi magát most?(Türelmesen
vár.)
KLIENS Olyan, mintha megértene.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Ez a mai nehéz ülés volt az ön számára.
Feszengett, könnybe lábadt a szeme, volt egy csomó
kellemetlen érzés. El kell mondanom, milyen nagyrabecsülést,
csodálatot érzek ön iránt azért, amit ma önmagáért tett –
felfedve olyan dolgokat, amelyekről úgy érezte, hogy mélyen
el kell ásnia őket magában. Ennek megtétele igazán fájdalmas
volt.
KLIENS (Hosszú szünet, lassan bólint.)
TERAPEUTA (Hosszú szünet.)
KLIENS (Bólint.) Igen…
TERAPEUTA Mit érez belül most, amikor elmondom a reakcióimat?
KLIENS (Nehéz sóhaj, bólint.) Megkönnyebbülést. (Szünet.) Igen,
örülök, hogy elmondtam önnek, amit már körülbelül húsz éve
hurcolok magamban.
TERAPEUTA (Gyengéden, lassan.) Úgy érzem, most kapcsolatba kerültünk
egymással, megértettük egymást. Mert együtt mentünk bele
ezekbe az érzésekbe. Most mit érez kettőnkkel kapcsolatban?
KLIENS (Óvatosan.) Jó érzésem van. (Mély levegőt vesz.) Igen. (Még
egyszer mély levegőt vesz.) Jó érzés. Jobban érzem magam.

Kettős hurkolás jelenbeli szégyenpillanattal kapcsolatban. A huszonöt

éves Jonathan kisgyerekkorában olyan betegségben szenvedett, amely
késleltette növekedését. Miután sokszor maradt egyedül a kórházban, az
elhagyatottság emlékképei nyomot hagytak benne. Azt képzelte, hogy mivel
szülei nem voltak képesek segíteni beteges testén, elküldték maguktól.
Fiútársai egész gyerekkorában a gyengesége miatt csúfolták.
Az ülést azzal kezdi, hogy a fiújáról, Waltról beszél, akivel kapcsolatban
erősen ambivalens érzései vannak.

KLIENS Waltról gondolkoztam.

TERAPEUTA Mivel kapcsolatban?
KLIENS (Idegesen nevet.) Olyasmiről, hogy szexet szeretnék vele.
(Idegesen kuncog.) Hát, hogy el akarom kapni a farkát! (Aztán
erős csalódottsággal:) Komolyan, tényleg sokat gondolkozom
róla.
TERAPEUTA Beszéljen erről!Pontosan mi az, ami szexuális Waltban?
KLIENS Olyan, mint egy apa, és ő tényleg kedvel engem.
TERAPEUTA Térjünk rá most a testére!Lássuk, mi történik ott.
KLIENS (Meglepetten nevet.) A testem!(Hangosan nevet.) Be vagyok
indulva!
TERAPEUTA Igen, tudom. Álljunk meg annál, hogy „olyan, mint egy apa, és
ő tényleg kedvel engem”.
KLIENS Azt szeretném, ha felvenne és a karjában tartana. (Hosszú
szünet.)
TERAPEUTA (Csendben vár, azután halkan mondja:) Mi történik?
KLIENS Tele vagyok szorongással.
TERAPEUTA Rendben. Hol?
KLIENS Nem tudom. (Szünet, elterelő nevetés.) Fáradt vagyok. Múlt
éjjel sokáig fenn voltam.
TERAPEUTA Értem. Maradjon most a testénél… Fáradt! Hol érzi a
fáradtságot?
KLIENS Nehéznek érzem a fejem. (Gyámoltalan, panaszos tekintet.)
Olyan érzés, hogy nem igazán akarom ezt csinálni.

(A terapeuta úgy dönt, hogy a megerősítő módszert alkalmazza.)

TERAPEUTA Rendben. Figyeljen ide! Kihagyhatjuk ezt. Nem szükséges most

belemennünk a Walttal kapcsolatos érzéseibe. Bármit
csinálhatunk, amit akar, de úgy gondolom, tényleg hasznos
lenne látnia, hogy milyen érzések vannak önben iránta.
KLIENS Gondolom… Rendben.
TERAPEUTA (Szünetet tart, aztán gyengéden mondja:) Rendben. Mit érez
Walt iránt? (Vár.)
KLIENS (Mély sóhaj, csalódottnak tűnik.) Csak szégyellek (zavartan
nevet) az ehhez hasonló homoszexuális érzéseimről beszélni.
(Gyámoltalanul a vállát rándítja.) Úgy érzem magam, mint egy
gyerek, aki apát szeretne, és ettől zavarban vagyok.
TERAPEUTA Kritikus magával szemben. Elítéli azt a kisfiút.
KLIENS (Kétségbeesetten.) Annyira szeretném! Bármit megtennék
Waltért. Még el is képzelem, hogy totálisan kiszolgáltatott
vagyok vele kapcsolatban szexuálisan.
TERAPEUTA Mi az, hogy „kiszolgáltatott”?
KLIENS Begerjedek, amikor erre gondolok.
TERAPEUTA Milyen érzés?
KLIENS Szexuális! Olyan „szenvedélyes”!
TERAPEUTA Álljon meg ennél!
KLIENS (Nevet, zavarban van.) Már akkor begerjedek, amikor arra
gondolok, hogy meg fog d…ni. Be fog tölteni engem. Szeret
 engem, és be akar tölteni. Igen, az egész gondolat teljes
egészében szexuális. Valami van a… kezeiben, nagyon
biztonságosak. Nem bántanak engem. Nem érzem
megalázónak. Ő férfi, és valami olyasmit ad nekem, amire
szükségem van. A farkát. Olyan, mintha elismerne. Azért van
velem, mert én is férfi vagyok… De nemcsak ennyi; férfi
vagyok, akinek most éppen ezek az érzelmi szükségletei.
(Ideges nevetés.) Ezeket a furcsa érzéseket a s…emben érzem.
Égető érzéshez hasonló…, ami elég ahhoz, hogy megengedjem
neki, hogy belém hatoljon… ez a kapu, amelyen beengedem.
TERAPEUTA Igen, és mit érez most?
KLIENS Mindenütt. Az egész testemben érzem.
TERAPEUTA Az érzés…
KLIENS Jó érzés, az egész testemben. A fejem nehéznek érzem. Olyan
eleminek érzem. Akarom.
TERAPEUTA Mit?
KLIENS A férfiasságát. Az igazi. A pénisze tökéletes. Hatalmas.
(Zavartan nevet.) Tényleg hosszú és vastag. Majdnem
húszcentis, ideális! Az enyém nem ilyen nagy, az alakja is egy
kicsit görbe, nem olyan tökéletes, mint amilyennek lennie
kellene. Ó, ha nekem olyan fütykösöm lenne, mint Waltnak,
azt hiszem, nem szexelnék fiúkkal. Inkább a nőket hoznám
izgalomba. Néha azt képzelem, hogy egy nővel kettyint, ez
annyira felizgat. Ha olyan tökéletes fütykösöm lenne, akkor én
lehetnék a tökéletes fütykösű Walt, aki nőkkel kettyint. Néha
csak a kezemben szeretném tartani. (Halvány nevetés.) Nem
tudom, mit kezdjek vele. Egyszerűen csak birtokolni
szeretném, vagy ilyesmi. Ez az érzés baromi erős. (Hosszú
szünet, a hangja élessé válik.) De ez elrémiszt, mert nem
akarom állandóan ezt csinálni, mindig, újra és újra így. De
szükségem van arra, hogy folytassam.
TERAPEUTA (Bólint.) Mi ez az érzés?
KLIENS Ó, a francba! Ez azért van, mert… ez egy erős kábítószer.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Ez kínos.
TERAPEUTA (Fesztelenül:) Mi kínos?
KLIENS Ezt megosztani.
TERAPEUTA Mit?
KLIENS Emiatt épp olyan kiszolgáltatottnak érzem magam önnel
szemben, mint amilyen kiszolgáltatott vagyok Walttal
szemben.
TERAPEUTA Zavarban érzi magát?
KLIENS (Feszeng a széken.) Igen, zavaró megmutatni, hogy milyen
kétségbeesett vagyok. Olyan, mintha át tudna látni rajtam.
Képes belátni a mögé, amit érzek.
TERAPEUTA Mi az? Mi az az érzés, ami e mögött van?
KLIENS Gyötrelem.
TERAPEUTA Arra vonatkozik, hogy én mit gondolhatok önről?
KLIENS (Bólint.) …hogy furcsa vagyok.
TERAPEUTA (Csendesen, nyugodtan.) Beszéljen nekem arról, hogy most
hogy érzi magát a kapcsolatunkban!
KLIENS Eszembe juttatja, hogy mennyire szükségem van rá.
TERAPEUTA Rá?
KLIENS A szexre. (Szünet.)
TERAPEUTA És…
KLIENS És most idétlennek érzem magam. (Kuncog.) És biztosan azt
gondolja, hogy (nevet) egy hülye gyagyás vagyok! (Nevet.)
TERAPEUTA Tényleg azt gondolja, hogy hülye gyagyásnak látom?
KLIENS (Hirtelen komolyan.) Nem. (Mély sóhaj, kienged, beesik a válla.)
Csak nehéznek találom, hogy erről az egészről beszéljek.
TERAPEUTA Nekem. Nehéz nekem beszélni.
KLIENS Igen, azt hiszem.
TERAPEUTA Szóval kinek?
KLIENS Igen, önnek.
TERAPEUTA (Hosszú szünet.) Úgy érzi, megértem? Úgy értem, hogy tényleg
– együtt érzően?
KLIENS (Még jobban megnyugszik, egyenesen a terapeutára néz.) Igen.
Tudom, hogy megért. Ki értene meg jobban?
TERAPEUTA Értem, hogy milyen fontos önnek Walt és a fütyköse. (Mosolyog,
nevet.)
KLIENS (Mosolyog, kicsit nevet.)
TERAPEUTA Tudom, hogy milyen nehéz kifejezni ilyen részletesen ezeket
az erős érzéseket. Ez nem volt könnyű. Köszönöm, hogy
engedte meglátnom ezt a részét, Jonathan.
KLIENS (Lefelé néz.)
TERAPEUTA A szemembe tud nézni?
KLIENS (Lassan felemeli a tekintetét.) Igen.
TERAPEUTA Most hogy érzi magát?
KLIENS Nem tudom.
TERAPEUTA Az előbbi válaszommal kapcsolatban van valamilyen érzelmi
reakciója?
KLIENS Úgy érzem, megért engem.
TERAPEUTA És ez milyen érzés?
KLIENS Jó.
TERAPEUTA Hol érzi ezt a „jó érzést”? Belül hol?
KLIENS (Kutatóan, nyugodtan:) Enyhül a mellkasom feszülése…
TERAPEUTA (Elgondolkodva bólint.)
KLIENS Olyan, mint a megkönnyebbülés, mint az ellazulás…

Nem ez az értelmezés ideje. A kettős hurok eljárása során nem élünk az

adódó értelmezések lehetőségével, akármennyire kísértést éreznénk is erre.
Az értelmezés hatékonyabb a kettős hurkot követően, a végső,
jelentésátalakító szakaszban.
A későbbi üléseken Jonathan képes volt belátni, hogy a Walt péniszével
kapcsolatos (ahogy fogalmazott) megszállottsága nem más, mint a saját
teste tökéletlensége miatt érzett irigység. Ez akkor következett be, amikor a
terapeuta megragadta a lehetőséget, és megismételte Jonathan szavait: „Ó,
ha nekem olyan fütykösöm lenne, mint Waltnak, azt hiszem, nem szexelnék
fiúkkal. Inkább a nőket hoznám izgalomba.”
Szem előtt tartva a szabályt, mely szerint „ahol narcizmus van, ott
szégyen is van”, látjuk, hogy Jonathan szégyenkezve beismeri narcisztikus
illúzióját, hogy egyesül Walt idealizált péniszével és az általa képviselt
férfierővel. A terapeutával létrejött kettős hurok segített felszínre hozni és
semlegesíteni a megbúvó szégyent. Az önkritikát önmaga iránti részvétre
cserélve a terapeuta által bemutatott minta szerint Jonathan fokozatosan
képes volt feladni narcisztikus illúziója meghiúsulása miatt érzett
szégyenét. Hónapokkal később teljesen el tudott mélyülni a gyerekkori
egészségügyi problémái felett érzett gyászában. Azzal is kezdett újra
szembenézni, hogy korábban hogyan élte át a szülői elhagyást.
 12. A kettős kötéstől
a kettős hurokig

Miután a 10. és 11. fejezetben ismertettem a kettős kötés és a kettős hurok

meghatározását, most a terápiás kapcsolaton belüli előfordulásukkal
foglalkozom.
Klinikai tapasztalataim azt mutatják, hogy a legkomolyabban azok a
konfliktusok veszélyeztetik a kezelés folytatását, amelyek során a kliens azt
éli meg, hogy kettős kötésben van a terapeutával. E kliensek által gyakran
titkolt, ki nem fejezett konfliktusok jelentik a terapeuta számára a kihívást,
hogy sikerrel alakítsa át a kettős kötést kettős hurokká.
A terápia során bizonyos pontokon elkerülhetetlenül felmerülnek
félreértések, amelyek miatt a kliens sértve vagy csalódottnak érzi magát.
Újra felszínre kerülnek a múltbeli visszaélés/elhanyagolás/rossz hangolódás
asszociációi és a belőlük eredő gyanakvás és tehetetlenség érzése, és
eltorzítják a terapeuta által átadni kívánt üzenetet, s emiatt a kliens
dühösnek és becsapottnak érzi magát. Ha a terapeuta – mindegy, milyen kis
mértékben – nem pontosan hangolódik, bármikor komoly töréssé erősödhet
ez az érzés.
Egy kezdő terapeuta esetleg terméketlennek, a „valódi” terápiából való
kiesésnek tekintheti a kettős hurkolás folyamatát, és a kisebb, téves
kommunikációk kijavítására tett erőfeszítéseket a pragmatikusabb
kérdésekkel foglalkozás megszakításaként foghatja fel. Ez azonban tévedés,
mert a fő gyógyító folyamat a szubjektumok közötti összehangolódás
megtapasztalása, s különösen a kliens megtanítása arra, hogy nyíltan
fejezze ki érzéseit, majd a törés után kapcsolódjon újra érzelmileg. Ez a
tapasztalat megmutatja neki, hogy valóban képes kezelni a ráhangolódás,
elhangolódás és visszahangolódás folyamatát, és visszanyeri elvesztett
bizalmát.
Az újrahangolódás e pillanatai az anya és a csecsemő közötti érzelmi
elhangolódás „helyreállításához” hasonlatosak, és a kezelés lényegét
jelentik.
12. 1. ábra: A kettős kötés és a kettős hurok

A kettős kötés kettős hurokká alakításának nyolc

lépése

1. A terapeuta megsérti a kliens érzéseit. A terapeuta megsérti a

kliens érzéseit, ha egy érzéketlen tettel vagy rosszul megfogalmazott
megjegyzéssel a megbántódás, harag, csalódottság és becsapottság érzését
idézi elő.
2. A kliens kettős kötésre számít. A klienst negatívan érinti a terapeuta
viselkedése, de fél ezt megbeszélni. Azt hiszi, ha beszél erről, csak tovább
rontja a dolgokat, a terapeuta manipulálni fogja, bebizonyítja, hogy nincs
igaza, vagy elutasítja és legyőzi. (Ez a kliens előrevetített szégyene.) A kliens
attól fél, hogy ha megemlíti a problémát, a terapeuta „kevesebbre tartja”
majd (például bolondnak, őrültnek, túlérzékenynek fogja érezni, „aki bajt
keres”, „nagy ügyet csinál egy semmiségből”). Vagyis a kliens arra számít,
hogy kettős kötésbe kerül.
3. A kliens nem megfelelően fejezi ki a konfliktust. A kettős kötésre
számítva a kliens „maga ellen fogad” úgy, hogy rosszul próbálja meg
kifejezni az érzéseit – vagy közvetetten (önmagát leértékelve, passzív-
agresszív viselkedéssel, érzelmi eltávolodással), vagy nyíltan: támadással,
vádoló kijelentésekkel.
4. A terapeuta megkönnyíti a kliens megnyilatkozását. A terapeuta
ismételt kérdésekkel és bátorítással nyitottabb kommunikációra,
fájdalmának teljes kifejezésére ösztönzi a klienst. Empatikusan rá kell
hangolódnia, és pontosan kell reagálnia a kliens érzéseire. A terapeuta
mondhatja azt, hogy „ó, tehát amikor azt mondtam, hogy _______, ön azt
érezte, hogy _______.” Vagy: „Amikor azt válaszoltam, hogy _______, akkor ön
azt érezte, hogy én _______-t érzek önnel szemben.” A terapeuta elmondja a
saját szavaival (és nem a kliens szavait ismételve), hogy mit gondol arról, a
kliens mit érzett a félreértés pillanatában, és most miként érezhet iránta.
 5. A terapeuta ellenőrzi a ráhangolódást. A terapeuta ellenőrzi
ráhangolódását a kliensre, hogy megbizonyosodjék afelől, hogy a kliens úgy
érzi abban a pillanatban, hogy teljes mértékig megérti és empatikus vele.
6. A kliens testileg megélt váltása a kettős kötésből a kettős
hurokba. Az a tény, hogy a kliens elfogadta a terapeuta empatikus válaszát,
abban nyilvánul meg, hogy teste a feszültségből/védekezésből átlép a
megnyugvásba/enyhülésbe. Ez az a pillanat, amikor a kettős kötés kettős
hurokká változik. Amikor úgy érzi, teljes mértékben meghallgatják és
megértik, a kliens felélénkül, kifejezővé és „élővé” válik. Világosan fejezi ki
magát, és jobban jelen van, figyelmes, éber és tettre kész. Még testtartása is
megváltozik, esetleg felül vagy előrehajol. Arckifejezése összeszedettebb,
hangja zengőbb, mélyebb és több „lendület” van benne. Egyszerűen szólva
hirtelen „belép a szobába”, és magabiztos pozíciót vesz fel.
7. A terapeuta arra bátorítja a klienst, hogy öntse szavakba ezt a
váltást. A terapeuta megkérdezi a klienst, hogy éppen most hogyan érzi
magát. Ez lehetővé teszi a kliens számára, hogy tudatosan foglalkozzék a
megértettség érzésével. A kliens és a terapeuta együtt élik át ezt az élményt.
Fontos hosszan elidőzni ebben az egymásra hangolódott helyzetben,
megengedve a kliensnek, hogy teljes mértékben élvezze az érzelmi
újrakapcsolódás ízét. A múltbeli érzelmi cserbenhagyások ellenállást
alakíthattak ki benne azzal szemben, hogy birtokába vegye azt, ami éppen
történt. De ha arra bátorítjuk, hogy öntse szavakba a megértettség
érzésének élményét, ez segíteni fogja kognitív belátását, és elmélyíti a
pozitív áttételt. A verbalizáció feladata a kettős hurok élmény
„megpecsételése”.
A kettős tükör metakommunikációban az élmény olyasmi, hogy „én
látlak téged, amint látsz engem, amint látlak téged, amint látsz engem,
amint látlak téged…” A kettős hurok tehát a problémás helyzet mindkét
részről való megértésével, de ennél fontosabb, hogy érzelmi összhanggal
végződik. Ez az összhang nyugalmat, biztonságot, békét és erőt hoz
magával.
Néhány kliens ellenáll e kettős hurokba lépésnek – az összehangolódás
elfogadásának – azzal, hogy lekicsinyli magát vagy a terapeutát. A
terapeutának meg kell hallgatnia a kliens önmaga ellen irányuló, egy másik
személy empátiájának elfogadását szabotáló erőfeszítéseit. Ilyenkor
mondhatja ezt: „Úgy érzem, eljelentékteleníti azt, ami most kettőnk között
történt.” Vagy: „Úgy tűnik, nem értékeli azt a nagyszerű munkát, amit most
elvégzett.” A terapeuta kifejezi nagyrabecsülését, hogy a kliens volt olyan
bátor, és kockázatot vállalt, elismeri, hogy milyen nehéz lehetett számára
kifejezni a szomorúságát, amikor pedig még további elutasítást várt.
8. A terapeuta felfedi a kliensről szerzett tapasztalatait. A terapeuta
elismeri, hogy most már jobban érti a klienst, továbbá elmagyarázza, hogy a
feltárt probléma, és az, hogy képesek rajta együtt dolgozni, elmélyítette
egymás iránti megértésüket. Arra ösztönzi a klienst, hogy ossza meg vele,
hogy ez az interakció milyen előnnyel járt számára (vagyis esetleg mit nyert
e folyamattal).
9. Esetleges utolsó lépés: A terapeuta felfedi a kettős kötés
megteremtésében játszott szerepét. Ezt a lépést kevésbé a kliens, inkább
a terapeuta számára tekintjük fontosnak, aki szükségét érezheti annak,
hogy megindokolja viselkedését. A terapeuta saját oldaláról mutatja meg a
problémás eseményt, felfedve szándékát és indítékát azzal a magatartással
kapcsolatban, amelyet a kliens sértőnek érzett. Ennek során el kell ismernie
és alázattal be kell vallania, hogyan járult hozzá a problémához. A kettős
hurok élményének ez a része arra való, hogy a kliens lássa: a terapeuta nem
annyira tökéletes, mint inkább valóságos és hétköznapi, néha rosszul
hangolódott és tökéletlen emberi lény.

Példa a kettős kötés kettős hurokká alakításának

lépéseire
1. lépés: A terapeuta megsérti a kliens érzéseit. Az előző ülésen Brian
úgy érezte, hogy nem jogos a terapeuta kritikája.
2. lépés: A kliens kettős kötésre számít. Az ülés azzal kezdődik, hogy
Brian megpróbálja kifejezni szomorúságát, várva, hogy a terapeuta
kritikusan fog reagálni.
 3. lépés: A kliens nem megfelelően fejezi ki a kötést. Brian nagyon
körülményes módon közelíti meg a konfliktust. Egy ideig kerülgeti a dolgot,
közvetve arra utal, hogy talán ő az oka a félreértésnek.

KLIENS A múltkori ülésünkön, azt hiszem, nem kommunikáltam

világosan. Talán túl homályosan fejeztem ki magam. Abban
sem vagyok biztos, hogy kommunikáltam, mert érzelmileg és
fizikailag is ki voltam merülve. Éppen a nagyanyám
temetéséről jöttem. Mindenesetre az egyik válasza az volt,
hogy ezt az általam felvetett kérdést összekapcsolta a bennem
levő valamilyen önérvényesítési problémával.
TERAPEUTA (Felkészületlenül érte a megjegyzés, zavart.) Igen…?
KLIENS És a másik dolog – amivel nem értettem egyet – az, hogy
először azt próbálta elmagyarázni, miért gondolja, hogy
önérvényesítési kérdésről van szó az esetemben, és a
beszélgetés során valamikor felbosszanthattam, mert
éppenséggel azt mondta: „Kezdek elakadni önnel.”
TERAPEUTA (Kezdi felvenni a fonalat.) Ó, igen.
KLIENS És emlékszem, nemrég azt mondta: „A terapeutának sohasem
szabad elveszítenie az önkontrollját, bármennyire nehéz eset
is a kliens. A terapeutának mindig meg kell tartania az
ellenőrzést maga fölött, és nem szabad hagynia, hogy az
érzelmek olyan módon törjenek elő belőle, ami káros”, …vagy
valami hasonló.

4. lépés: A terapeuta megkönnyíti a kliens megnyilatkozását.

TERAPEUTA Így van. De egy kicsit meg vagyok zavarodva. Mondja el

világosan, hogy mit szeretne mondani! Tényleg meg akarom
érteni, hogy mi zaklatta fel.
KLIENS Azt szeretném mondani, hogy a múlt héten – úgy érzem –
igazságtalanul bírált. Arról, amit önérvényesítésként tettem,
azt mondta, hogy nem önérvényesítés volt.
TERAPEUTA Rendben. Mondja el, hogy most mit érez ezzel kapcsolatban!
 (Vonakodva:) Hát… Rendben. Az az érzésem (végül is kiböki), hog
KLIENS haragszom önre.
TERAPEUTA (Szenvtelenül, de törődést mutatva:) Úgy van. (Megerősítésül
bólint.)
KLIENS (Felbátorodva a terapeuta megerősítésén bólint, és még
egyenesebben fejezi ki magát.) Haragszom. (Komolyan bólint.)
Igen. És úgy gondolom, ez valószínűleg egy másik dologhoz
kapcsolódik: ahhoz, hogy szeret vezető szerepben lenni. Úgy
érzékelem, hogy megpróbálja megszerezni az irányítást, de ezt
talán egy kicsit túl durva így mondani, de szereti irányítani az
ülést, és ha valaki más próbálja irányítani, akkor ezt néha
valahogy elnyomja.
TERAPEUTA (Kijavítja:) Elnyomom önt.
KLIENS Igen, engem. Legalábbis így élem meg. És még egy utolsó pont:
úgy gondolom, vannak időszakok, amikor idegesítem. Hallom
a hangszínén.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Esetleg van erről mondanivalója, és talán tudna valamit
reagálni erre?
TERAPEUTA Lássuk csak…, úgy hallom, azt mondja, hogy nekem a
hatalommal van gondom, és hajlamos vagyok arra, hogy
átvegyem az irányítást ön felett, ami ütközik azzal, amit ön
próbál kifejezni, azaz hogy a saját szemszögéből szeretné
kifejezni a nézetét, ugye?
KLIENS (Egyetértően bólint, de még mindig feszült.)
TERAPEUTA És így a legutolsó ülésen, amikor az önérvényesítés kérdését
tárgyaltuk, azt tapasztalta, hogy megpróbáltam nyomást
gyakorolni önre, hogy adja fel az álláspontját, és hogy úgy
lássa a dolgokat, ahogy én. Ez nem szabadítja fel arra, hogy
önmaga legyen, és nem adja meg önnek az önérvényesítés
érzetét. Kezdem teljesen érteni, hogy ezt próbálta elmondani
nekem, és emiatt érzi úgy, hogy nyomás alatt tartom. Így van?
KLIENS (A harag elpárolog.) Nos, valószínűleg azt gondolja, hogy én
minden esetben általánosítok. Ez nem mindig van így. Csak
 időnként fordul elő.
TERAPEUTA (Folytatja a pontos reagálást:) Ez csak időnként fordul elő.
KLIENS Igen. Sikertelen és türelmetlen velem, ezt érzem önben.

5. lépés: A terapeuta ellenőrzi a ráhangolódást.

TERAPEUTA Rendben. (Lassan, elgondolkodva.) Úgy gondolja, jól értettem?

KLIENS Nagyjából igen…
TERAPEUTA (Nem nyugszik bele a „nagyjából” kifejezésbe.) De én tényleg
szeretném jól megérteni. Mi az, amit nem értek?
KLIENS Azt mondta, „nyomást gyakorolni”. Én nem azt mondtam,
hogy „nyomást gyakorolni”, hanem azt, hogy „irányítani”.
TERAPEUTA Rendben… „irányítottam”. Ez más érzés, ugye? Olyasmi, mint
hogy „korlátoztam, bezártam”… Rendben.
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA (Vár.) Rendben. Úgy gondolja, megértettem? Lehet, hogy még
más is van?
KLIENS Igen, így értettem. Csak néha úgy érzem, mintha meg lenne
kötve a kezem.
TERAPEUTA Többet is el tudna mondani arról, hogy ez milyen érzés?
KLIENS Hát, előbb el kell mondanom egy másik dolgot.
TERAPEUTA Rendben.
KLIENS Az eszem azt mondja, hogy az, amit mondott, most már
kielégítő, és most már hagyhatjuk, mert nemcsak nagyon
világossá tette, hogy megért, de ezen is túlment, amikor
megvallotta, hogy úgy véli, rosszul kezelte a dolgot. Azt
gondoltam, jócskán túlteljesítette, amit elvárhattam volna,
hogy mondjon, és tényleg nagyra értékelem az alázatát ezzel
kapcsolatban.
TERAPEUTA Rendben. Igen…
KLIENS Viszont még mindig van bennem egy érzelmi dolog, ami nem
nyugszik le, és egy másik kérdést vet fel bennem. Azt
gondolom: „Azt mondta, rosszul cselekedett ebben a
helyzetben, de nem kért bocsánatot”, és azt gondolom: Kell ezt
 kérni? Mégis van valami itt belül, ami azt mondja, „Miért nem
kért bocsánatot?”
TERAPEUTA Rendben, tehát most így érez – ha megvizsgálja a testét –, úgy
érzi, hogy meg kell kérnie, hogy „értékelném, ha bocsánatot
kérne”? Vagyis úgy értem: ezt szeretné?
KLIENS Igen, mert a testem még mindig nem nyugodott meg, annak
ellenére, hogy a fejemben úgy gondolom, hogy már tisztáztuk
a dolgot, de a testem még mindig nem érzi úgy, hogy teljesen
rendben lenne. Bár tudom, hogy ez csak formalitás, de
bocsánatot kell kérnie.
TERAPEUTA Tehát egyszerű szavakkal: a teste azt mondja, hogy teljesen azt
kell éreznie, hogy én sajnálom, amihez el kell hangzania
azoknak a bizonyos szavaknak, még akkor is, ha az esze azt
mondja, hogy igen, már nem szükséges, elismerte, hogy nincs
igaza.
KLIENS Igen, pontosan.
TERAPEUTA Jól van. Az együtt végzett munkánk alapján mit gondol, mit
kell inkább figyelembe vennünk: a testet vagy az észt?
KLIENS A testet.
TERAPEUTA Abszolút. Tehát miért nem tart a testével, és miért nem önti
szavakba, és mondja ki közvetlenül, teljesen közvetlenül
nekem?
KLIENS Rendben. (Habozik.)
TERAPEUTA Mondja meg akkor világosan: mit szeretne?
KLIENS Jól van, tetszik, amit mond, de nem érzem teljesnek, és úgy
gondolom, hogy nagyon alázatos volt, de még alázatosabb
lehetne, ha azt mondaná, „Sajnálom.” De lehet, hogy nem
szeretné ezt mondani.
TERAPEUTA Rendben, értem. Akkor gyerünk, készen áll?
KLIENS Készen állok. (Mosolyog.)
TERAPEUTA (Őszintén beszél.) Brian, tényleg nagyon sajnálom. Sajnálom,
mert hibáztam.
KLIENS Rendben.
TERAPEUTA (Folytatja:) Sajnálom, mert a terapeutájaként – akinek önre
kell hangolódnia, akinek nyitottnak kell lennie arra, ahogyan
ön megéli a dolgokat – hagytam, hogy a sikertelenségem
közénk álljon, és az én szükségletem vagy valamilyen érdek
felülírta az ön iránti érzékenységemet. És itt ön az én
segítségemet várja, időt és pénzt áldoz valakire, aki meg tudja
érteni, és önre tud hangolódni. Ez a legfontosabb dolog. Első
számú szabály, hogy valóban megértsem a kliensemet,
összhangban legyek vele és a szükségleteivel, s most
elhibáztam ezt, és ezt őszintén sajnálom.

6. lépés: A kliens testileg megélt váltása a kettős kötésből a kettős

hurokba.

KLIENS (Látható testi váltás a nyugodt, ellazult állapotba.) Igen.

(Szünetet tart, lassan bólint.) Rendben, köszönöm.

7. lépés: A terapeuta arra bátorítja a klienst, hogy öntse szavakba

ezt a váltást.

TERAPEUTA (Egy-két perc szünetet tart.) Így, és most mondja el, hogy érzi
magát ebben a pillanatban… Hogyan érzi magát, hogy tudja,
tényleg sajnálom?
KLIENS Ez jó volt. Tetszett…
TERAPEUTA És milyen érzés belül?
KLIENS Teljesen ellazultnak érzem magam. Tényleg nagyon fontos
volt ezt végigcsinálni.
TERAPEUTA Értem. Most milyen érzése van kettőnkkel kapcsolatban?
KLIENS Az a furcsa, hogy noha kettőnk között egészen ritkák ezek az
összekülönbözések, de mivel a múltbeli tapasztalataim miatt
az érzéseim átszűrődhetnek a jelenbe, úgy érzem, hogy a
jövőben is számíthatok hasonló beszélgetésre, még akkor is,
ha ilyen konfliktus nem fordul elő gyakran.
TERAPEUTA Igaza van. Érzékennyé vált a kettős kötésre és az önt uraló
emberekre, illetve arra az érzésre, hogy nincs joga megvédeni
 magát. Ezért fontos annyira ez a beszélgetés.
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA Azt szeretném, ha érezné, hogy most jóban van velem.
KLIENS (Egy spontán pozitív asszociáció:) Pár hónappal ezelőtt
mondott valamit – amikor valami lényegtelen dologról
beszélgettünk –, már nem tudom szó szerint, de azt mondta,
hogy úgy beszélgethetünk, mintha valódi közeli barátok
lennénk, bár természetesen van egy szakmai határvonal, és
amikor ezt hallottam öntől, ez megváltoztatta az önről alkotott
véleményemet, mert addig a pontig úgy éreztem, hogy ezek a
határok még hátrébb vannak a hivatásbeli szerepe miatt.
TERAPEUTA És most milyen érzés erre visszaemlékezni?
KLIENS Hát, olyan, hogy értékelem, hogy ezt elmondja.
TERAPEUTA Igen, köszönöm… de most milyen érzése van?
KLIENS Jó. Most jobban el tudok lazulni, önnel jobban önmagam
vagyok.
TERAPEUTA És a belső érzés…
KLIENS Jobban önmagam vagyok.
TERAPEUTA Pontosan ez az, amit szeretnék, hogy érezzen velem
kapcsolatban. Hogy jobban önmaga.
KLIENS Amikor ezt mondta, jobban megértettem, mit vár el önmaga és
a kliens között.
TERAPEUTA (Kijavítja:) Kettőnk között.
KLIENS Igen, kettőnk között.

8. lépés: A terapeuta felfedi a kliensről szerzett tapasztalatait.

TERAPEUTA Úgy érzem, ma más módon kerültünk kapcsolatba. Úgy érzem,

jobban megismertem. Most egy világosabb, magabiztosabb
oldalát látom, és örömmel látom.
KLIENS (Mosolyog, elgondolkodva bólint.) Igen.
TERAPEUTA (Az órára néz.) Nézze, ideje abbahagynunk. Tehát hogy van?
KLIENS Jól érzem magam, köszönöm.
TERAPEUTA Hat hónappal vagy egy évvel ezelőtt fel tudta volna vetni ezt a
konfliktust?
KLIENS Ó, egyáltalán nem!
TERAPEUTA Nagyszerű. El szeretném mondani, hogy nagyra értékelem,
amit teljesített. Ma egy olyan erős, a saját érdekeit képviselő
oldalát láttam, amit eddig még soha.
KLIENS Igen. (Bólint.) Úgy érzem, ez számomra is fontos eredmény
volt. És azt szeretném mondani, hogy azelőtt sohasem éreztem
különösebben semmit a testemben, és amióta megkezdtük a
testmunkát, nyitottá váltam erre. Most már tényleg könnyű,
képes vagyok érezni az egyes érzelmeket, míg korábban
halvány fogalmam sem volt arról, mit érzek a testemben.
Nagyra értékelem, ahogyan válaszolt arra, amit felhoztam, és
a testem azt mondja, hogy ez óriásit változtatott a kettőnk
közötti dinamikán.
TERAPEUTA Ennek örülök.

9. lépés: A terapeuta felfedi a kettős kötés megteremtésében játszott

szerepét.

TERAPEUTA Brian, én is szeretnék visszajelzést adni a saját

nézőpontomból. Lehet, hogy meg kellene magyaráznom egy
kudarcélményemet, amely időnként előfordul. Néha valahogy
úgy érzem, felmérgesít azzal, hogy feltesz egy kérdést, én
válaszolok, de a válaszom, úgy tűnik, sohasem elég jó önnek.
Ez egy újabb kérdéshez vezet, amelyet megint csak
megpróbálok megválaszolni, és így tovább, és így tovább…
Világosan látom, hogy fel kell ismernem azokat a pillanatokat,
amikor úgy érzem, hogy félrevisz, és ezt szóvá kell tennem. És
amikor ez megtörténik, ez az én problémám – nem az öné –,
meg kell néznem, hogy miért akadok el önnel.
KLIENS Szóval azt mondja, hogy valamit nem teljesen jól csinált?
TERAPEUTA Igen, teljes mértékben.
KLIENS Értékelem az alázatát.
 Ha feszült vagyok, akkor valami baj van velem, teljesen igaza va
TERAPEUTA
gondolom, van valami a kommunikációs
stílusunkban, ami ezt a vitatkozó reakciót előhozza belőlem, s
amire figyelnem kell, mert nem jó. Az viszont nagyon jó, hogy
ezt most fel tudja hozni nekem, hogy megnézzük.
Emlékeztethet arra, hogy erre figyelnem kell, mert ez nem jó
önnek. Amikor egy klienssel dolgozom… (kijavítja magát),
amikor önnel dolgozom, ezt félre kell tennem, és teljesen az ön
élményeivel kell foglalkoznom.

12. 2. ábra: A kettős kötés kettős hurkolása

Ellenállás a kettős hurokkal szemben

Amikor a kliens olyan csalódást tapasztal, amelyet nem tud nyíltan
megbeszélni, tulajdonképpen kettős kötést hozhat létre.
Ezt a kilátástalan helyzetet leggyakrabban magát (és a kommunikációs
képességét) vagy a terapeutát (és törődési képességét) leértékelve alakítja ki.
A(z ezúttal „nem megfelelő”) terapeutát vádolja, akit rossz tárggyá tesz
abból az ötletből kiindulva, hogy „ön valójában nem is akar/nem tud
megérteni engem”. Vagy magát vádolja (a „szégyenkező szelfet”), mert nem
felelt meg a terapeuta elvárásainak: „Én nem tudom megtenni, ami
szükséges [világosan kifejezni magam, érezni és leírni az érzéseimet]
ahhoz, hogy megértsen.”
A kliensnek meg kell értenie, hogy a nézeteltérések normális részét
képezik a felnőttek közötti kommunikációnak, különösen itt, a
munkaszövetségen belül.
E nézeteltéréseknek fontos tapasztalati tanulságuk van: a félreértések új
és mélyebb megértéshez vezethetnek.
Egyes kliensek újrateremtik a kettős kötést további bántásra és
becsapásra számítva. Ez a mechanizmus az elszigeteltségben maradást
szolgálja – olyan viselkedésforma, amely ismételten eltaszítja az embereket
azzal, hogy kilátástalan helyzetet teremt velük.
Azt tapasztaltuk, hogy a terapeuta arra vonatkozó erőfeszítésével
szemben, hogy a kettős kötést kettős hurokká alakítsa át, a leggyakoribb
ellenállási forma az, hogy a kliens újabb kettős kötést hoz létre. Ez a kettős
kötés arra az előfeltételezésre épül, hogy a másik személy rossz (például
tökéletlen, nem becsületes, ítélkező, rosszindulatú, hozzá nem értő).
A terápiás kapcsolat útjában álló akadályok a leggyakrabban a
munkaszövetségen belüli (kimondott vagy kimondatlan) elvárásokkal
függnek össze, amint az Tom esetében is történt.

TERAPEUTA Úgy érzi, önnel vagyok ebben a kérdésben?

KLIENS Igen, azt hiszem, megért.
TERAPEUTA Nem csak arról van szó, hogy megértem-e. Érzi, hogy az ön
oldalán állok?
KLIENS Úgy gondolom, önnek saját elképzelése van arról, mit jelent
az, hogy velem van ebben.
TERAPEUTA Ezt hogy érti?
KLIENS Hát (habozva), ön az, aki megszabja a kapcsolat határait. Az ön
számára ez csak egy heti ülésféle…
TERAPEUTA Igen…
KLIENS Irigykedem. Ön ki tudja jelölni a kapcsolat határait, én nem.
TERAPEUTA Ez az igazság, az tagadhatatlan, hogy megvan a külön
életünk… Én csak azt szeretném, hogy az ön számára a
legjobban teljen el a hetente együtt töltött időnk. (Válaszra
várva:) Mit gondol? (Vár.) Érzi, hogy eleget teszek ennek?
KLIENS (Vonakodva:) Igen. Azt hiszem.

Az ülés azelőtt fejeződik be, hogy idő lett volna feltárni a rendezetlen
véleménykülönbséget, amely a kliens feloldatlan irigységéről szólt a
terapeuta magánéletével kapcsolatban.
A kliensekben mindig ott a késztetés arra, hogy kettős kötésű ellenállást
hozzanak létre, valahányszor a „bennük élő gyermek” azt hiszi, a terapeuta
olyan lesz, mint azok, akiknek hatalmuk volt bántani és becsapni őket. A
kettős kötés hatalma pontosan abban rejlik, hogy nem beszélnek róla. A
klienst félelemmel teli várakozása akadályozza meg ebben. Ez a
gyermekkorból származó tanult védekezés, amely az igazságtalan
megaláztatás elleni védelmet szolgálja, és általában mások ismételt
eltaszításában nyilvánul meg, a kettős kötés létrehozásával. Ebben az
értelemben egyfajta ismétlési kényszer.

12. 1. táblázat: Két módszer, amellyel a kliens szabotálja a terápiás kettős hurkot

A kommunikáció elégtelensége A törődés elégtelensége

1. A terapeuta „Nem lesz képes megérteni engem.” „Nem igazán törődik velem.”
leértékelése „Nem tudja, hogy ez milyen.” „Úgy kell tennie, mintha
„Még sohasem élt át ilyet.” kedvelne engem.”
„Csak a munkáját végzi.”
2. Önmaga „Nem tudom kifejezni, mit érzek.” „Az én érzéseim nem
leértékelése „Nem tudom, hogyan öntsem szavakba, számítanak.”
ami belül történik.” „Teljesen mindegy.”
„Nem fog megváltozni az
életem.”

Csatlakozás a klienshez az ő térfelén

A terapeutának nem úgy kell megpróbálnia feloldani a kettős kötést, hogy
egyszerűen magyarázkodik a kliensnek. Ha érzelmi megerősítést kínál és
megpróbálja logikai úton meggyőzni, az sohasem segít, s jellemzően csak
fokozza a védekezést.
A legjobb megközelítés az, ha csatlakozunk a klienshez a félreértettség
érzésében, melléállunk a kettős kötéses megpróbáltatásban, és empátiát
mutatunk kilátástalanságélménye iránt. Csak akkor fog sikerülni a
terapeutának, hogy legyőzze a sértődés, harag és csalódás által teremtett
korlátokat, ha teljes egészében szövetségeseként lép a férfi élménykörébe.
Ez az a folyamat, melynek során a kettős kötésből kettős hurok válik.
 13
. A homoszexuális kiélést
megelőző forgatókönyv
Amikor megszégyenítve érzem magam, enyhülést keresek,
valamilyen drogot. Addig keresek, amíg nem találok valamit,
ami után vágyódhatok.

Valójában mi történik, amikor kliensünk valamiféle homoszexuális

kiélésbe kezd? Ebben a fejezetben leírom azoknak a különböző
énállapotoknak a szerepét, amelyek a klienst egy azonos neművel
folytatott, nemkívánatos magatartáshoz vezetik.
A következő állapotokról lesz szó: 1. önérvényesítés; 2. szégyen; 3. a
hamis szelf; 4. a szürke zóna; 5. a homoszexuális kiélés.

A feljogosított üzemmód: veleszületett jog

Isten dicsősége a teljes életet élő ember.
Szent Irenaeus

Nem tudok előbbre jutni az életben, ha nem magammal kezdem,

hogy jobban kapcsolatban legyek önmagammal, s ezzel
magabiztosabbá váljak.
Egy harmincnégy éves kliens

Igazán izgalmas dolog annak lenni, akinek teremtettek. Ez a

legfontosabb felelősségem, hogy önmagam legyek.
 Egy huszonhárom éves kliens

A homoszexuális problémával élő férfinak gyakran az a tudattalan

elképzelése, hogy a személyes ereje csekély vagy nincs is. Úgy gondolja, a
többi ember nem veszi komolyan, és nem hallgatja tisztelettel. Másrészt az
asszertív állapot a kliens egészséges gondolkodásmódja. Ahogy az egyik
férfi röviden megfogalmazta: „Ez a feljogosított üzemmódom.”
Az asszertivitás az az állapot, amelyből kiindulva meg lehet találni az
igazi nemiséget. Az asszertivitás része a férfi biológiai gyökerű nemi
identitásának, és az önuralomra irányuló elemi emberi késztetésen alapul.
Ebben az állapotban a férfi nyugodtnak, összeszedettnek, magabiztosnak
és erősnek érzi magát, és képes hatni a körülötte levőkre.
Ha összhang van a belső szükségletek és külső kifejeződésük között,
akkor a férfi képes növelni integritását, őszinteségét, hitelességét és
önuralmát. Ha szükségletei és vágyai világosak és egységet alkotnak,
kapcsolatait méltóság és harmónia jellemzi. Az asszertív állapotból látjuk
spontán előtörni az alkotókészséget, a vitalitást, a kifejezőkészséget és az
örömöt.

A szelf megerősödése

A hiteles szükségletek, igények és vágyak hatékony kifejezése

A valódi szelf kimutatása
Spontán, életteli, érzékeny, kreatív, a neméhez tartozó
Képes a harag, e határkijelölő (önvédő) érzelem kifejezésére
Érzelmileg nyitott

Az asszertivitás a falkához fűződő kapcsolat megőrzésére irányuló

biológiai késztetésben gyökerezik. Amikor viszont a szégyen gátolja az
önérvényesítést, az pusztítóan hat a személyiségre. Sok saját neméhez
vonzódó férfi – az önérvényesítés miatt megszégyenítve – úgy érzi, olyan
szexuális partnert kell találnia, aki valóban elmélyíti és igazolja szégyenét:

Olyan férfiakkal akarok szexet, akik megfélemlítenek, akik

elbizonytalanítanak magammal kapcsolatban. Soha sincsenek erős
 érzéseim olyasvalaki iránt, aki kéznél van, aki állandóan jól bánik
velem. Az ilyen férfiakat unom – nem tudom tisztelni őket.

Ha a férfi egészséges, magabiztos állapotban él, el fog tűnni az a vágya,

hogy félelmét erotikus acting outtal oldja fel. Képes hiteles és tökéletesen
kölcsönös kapcsolatot teremteni más férfiakkal.
Újfajta életvezetési készség kialakítása. A magabiztos állapothoz
való visszatérés gyakorlást és összpontosítást igényel. Amint a kliens
jobban megismeri, végül úgy fogja találni, hogy ez olyan állapot,
amelyben otthonosan érzi magát. Egy férfi ezt így írta le: „A
magabiztosság velem született jogom. Egy üres lakhely, amelynek enyém a
tulajdonjoga. Mégsem állhatok csak ott, hogy nézzem. Be kell mennem, és
élnem kell benne. Be kell költöznöm.”
Némely kliensben váratlan emlékek merülnek fel egy jóval korábbi
magabiztos állapotról, amikor spontánok és szabadok voltak, a szégyen
bilincsei és a hamis szelf romboló, gátló szociális álcája nélkül.
Korlátozott önérvényesítés. A homoszexuális irányultságú férfiak
nem szükségképpen bizonytalanok az élet minden területén. Vannak
olyan saját nemük iránt vonzódó férfiak, akik üzleti ügyekben
magabiztosak (és nagyon sikeresek). A problémát a magánéletük
határkérdéseiben, különösen a szüleikkel és testvéreikkel összefüggő,
illetve az intim személyes kapcsolataikban felmerülő kérdésekben látjuk.
A hozzánk eljövő férfiak úgy gondolják, hogy magabiztosságuk
fejlesztése nagyban hozzásegíti őket, hogy kikerüljenek a „melegek
gondolatvilágából”. Azáltal, hogy a más férfiakkal való kölcsönösség és
egyenrangúság kialakítására összpontosítanak, a többi férfival
egyenlőnek, és nem szexuális tárgynak tekintik magukat.

Szégyen
TERAPEUTA Fiúként sohasem volt szabad rossznak lennie.
KLIENS Rossznak?… Sohasem volt szabad valódinak lennem!
Különböző formákban megnyilvánuló szégyen. Az előző fejezetekben
láttuk, hogyan torzult a valódi nemiség megerősítésére irányuló alapvető
késztetés átlagos klienseink korai környezetében. A triádikus-narcisztikus
családban felnőtt férfiakra ránehezedik az elfojtott érzelmek – többek
között a félelem, a megaláztatás és a visszautasításra számítás – teljes
skálája.

Szégyen

Fél a nemtetszéstől
Visszautasításra számít
Fél attól, hogy kiábrándít, megbánt, csalódottá tesz másokat
Érzelmileg zárt

E szégyenállapot passzív visszavonulásként és megalázkodásként

nyilvánulhat meg. A felszín alatt azonban a szégyen által keltett dühös
eltökéltség húzódik meg, amellyel az érintett makacsul elutasítja, hogy
érzelmileg függjön egy másik személytől.
A harag az önérvényesítés szolgálatában egészséges reakció lehet egy
másik személy határsértésére, jogos kísérlet a megfelelő határok
helyreállítására. Ugyanakkor azonban az emberekhez fűződő
potenciálisan egészséges kapcsolatok előli elzárkózás egyik módja is lehet.
A szégyen előrevetítése. Az egyik kliens ezt mondta a terápia
befejezésekor: „Életemben most először nem futok el önmagam elől.
Érzem, hogy milyen az, amikor nem érzek szégyent. Csodálatos úgy járni-
kelni, hogy nem érzek szégyent.” Gyakran találkozunk olyan kliensekkel,
akiknek az egész élete az előrevetített szégyen okozta beszűkültség köré
szerveződött. Egy negyvenéves férfi így vallott:

Magabiztos…, ez az a szó, ami pontosan az ellentéte annak, ami én

vagyok! Úgy élem az életem, hogy mindig készen állok arra, hogy
megsemmisítő nemtetszéssel találom szemben magam.
Belefáradtam abba, hogy kedves legyek. Gyakran vagyok lehangolt
állapotban, amelyet mások velem szemben támasztott elvárásai
okoznak. Ha nem tetszem az embereknek, valamit tennem kell,
 hogy javítsak ezen, mert mindig ott van annak veszélye, hogy
valaki – ismét – rájön, hogy nem vagyok szerethető.

A terápia előrehaladtával a kliens kezdi felismerni, hogy a mindennapi

életében előforduló önérvényesítés-szégyen konfliktusokat általában nem
egy külső megszégyenítő okozza, hanem a maga által előrevetített
szégyen, aminek következtében önmaga gátolja saját önérvényesítését.
A kikapcsolt állapot pillanatainak újraélése. Amikor a kliens a
gyerekkorára hivatkozik – az eredeti megerősítés-szégyen okozta
„rövidzárlatos” eseteken kívül –, gyakran úgy látja, hogy nem is annyira
egy meghatározott megszégyenítő esemény, hanem inkább a saját
szégyenvárása állította le nála a férfias kapcsolódás keresését. Az
önérvényesítési kísérleteire válaszul érkező megalázás állandó
előrevetítésével élt együtt. Azzal, hogy számított a megszégyenítésre,
kettős kötésbe, kilátástalan helyzetbe sodorta magát, és a neurózis
klasszikus modelljének megfelelően jelenlegi kapcsolataiban újrateremti
múltbeli, gyerekkori élményeit.
A kliens csak akkor kezd kiszabadulni az áldozat helyzetéből, amikor
megérti az előrevetített szégyen bénító hatását. Amint legyőzi e krónikus
félelmet a nemtetszéstől, és elkezdi hitelesen képviselni magát, felfedezi,
hogy a homoszexualitás sokkal kevésbé ellenállhatatlan számára:

Emlékszem, egyszer vitám volt édesanyámmal a főiskolai

terveimmel kapcsolatban, és ő megpróbálta éreztetni velem, hogy
nem jó, hogy még egyik iskola mellett sem döntöttem. Rámenős
volt, és feltétlenül tudni akarta – akkor és ott –, hogy mit fogok
kezdeni az életemmel. A valódi érzésem a harag volt, amit nem
fejeztem ki. Bárcsak gátat szabtam volna a beleszólásának és
elbizonytalanító követeléseinek!
De nem tettem, és még aznap éjjel homoszexuális találkát
kerestem.
Megtanultam, hogy amikor asszertív állapotban vagyok, akkor
„önmagam” vagyok. Megteszem azt, amire szükség van ahhoz,
 hogy a valós szükségleteim kielégüljenek, anélkül, hogy azon
aggódnék, mások mit gondolnak. De amikor belül gyengének és
rossznak érzem magam, akkor magamon kívül, más férfiakban
keresek megerősítést és vigasztalást.

Önérvényesítés <⸻> Szégyen

(kettős kötés)
• érzelmi növekedés • érzelmi beszűkülés
• érzelmileg nyitott • érzelmileg zárt
• szimpatikus • paraszimpatikus
• élénkítő hatás • gátló hatás

A szégyen kiváltása. A szégyen előrevetítésén kívül előfordul az is, hogy a

kliens aktívan részt vesz a szégyen kiváltásában. Ilyenkor maga hoz létre
szégyenteljes helyzetet halvány önérvényesítési kísérletei büntetéseként.
Egy férfi, aki homoszexuális fantáziákkal küszködött gyengeségének
ideje alatt, egy nemrég történt esetet mesélt el nekem. „Egy idősebb
hölgynek segítettünk összecsomagolni a költözködéshez – mondta –, és
beszédbe elegyedtem vele. Csodálkozott, hogy miért nem nősültem még
meg. Azt mondta: »Egy önhöz hasonló fiatalembernek egy szép fiatal
hölggyel kell járnia. Majd én segítek találni egyet!«
Majd így folytatta a történetet:

Első érzésem az öröm volt, abban a reményben, hogy találok egy

barátnőt. Majdnem elfogadtam az ajánlatát. Szerettem volna
randevúzni, ott volt számomra az alkalom. Azután azonban arra
gondoltam, hogy majd beszélnem kell a lánynak a homoszexuális
fantáziáimról, amelyekkel a múltban küzdöttem, és így
kétségbeejtem. Magam elé képzeltem a megaláztatást, hogy
visszamegy az idős hölgyhöz, és azt mondja neki: „Miért vert át
engem ezzel a görénnyel?” Így vállat rándítva azt mondtam neki,
hogy túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy randevúzzak.
Az önérvényesítés-szégyen konfliktus az anya-fiú kapcsolatból ered.
Az önérvényesítés-szégyen konfliktus először a fiú korai nemi jellegű
önérvényesítési kísérleteiben mutatkozik meg, amelyeket sok férfi úgy élt
meg, hogy a szülő nemtetszését váltotta ki velük. Jellemző módon e
konfliktus gyökerei egészen az anya nemtetszésétől vagy csalódottságától
való félelemig nyúlnak vissza, amely a fiút veleszületett férfias
törekvéseivel kapcsolatban ambivalens helyzetbe hozza, és veszélyezteti
az anyai kötődést.
Charles Socarides pszichoanalitikus (Socarides és Freedman, 2002) ezt
a következőképpen írja le:

Tekintet nélkül a homoszexualitás típusára, rendszeresen az

anyától való szeparációval kapcsolatos szorongásokkal találkozom.
[…] Valamennyi kliens esetében a leglényegesebb feladat tisztázni
a tárgyvesztéstől, a tárgy szeretetének elvesztésétől való félelmet
és a szülők tetszésére vagy nemtetszésére irányuló szükségtelen
érzékenységet. (23.)

Az anyjához bizonytalanul kötődő fiú még jobban fog szenvedni, ha

apjához is gyenge kapocs fűzi. Ha az apa erőtlen pozíciót foglal el a
családon belül – például érzelmi elszakadása miatt kivonja magát a család
működéséből –, az anya befolyása mindenekfelettivé válik. Ahogy az egyik
kliens mondta: „Anya akarata – vagy a feneketlen mélység.”
Az élet későbbi szakaszában az önérvényesítés-szégyen problémával
küzdő kliens ugyanezt a konfliktust újra fogja játszani más nőkhöz fűződő
viszonyában. Ha megnősül, irányítónak és manipulálónak látja a feleségét,
és belső konfliktust él át, valahányszor megpróbálja megerősíteni valódi
nemiségét.
Egy férfi így jellemezte önérvényesítés-szégyen konfliktusát: „Félelem
attól, hogy elítélnek, ha a saját valóságomban élek.” Egy másik férfi az
anyjához fűződő jelenlegi kapcsolatáról beszélve, akinek hol megjelenő,
hol eltűnő figyelme ellenséges-függő viszonyt hozott létre, olyan
dinamikát írt le, amelyet gyakran tapasztalunk a narcisztikus
családokban: „Anyám a saját világában él, és bármikor tetszése szerint
belevon vagy kirak belőle.”

A hamis szelf felhasználása a megszégyenítők

megbékítésére
A 2. fejezetben szóltunk arról, hogyan segíti elő a triádikus-narcisztikus
családi környezet a hamis szelf kialakulását. A hamis szelf olyanfajta korai
anya-fiú kapcsolat esetében alakul ki, amelyben a fiúnak két választási
lehetősége van: vagy elszakad magától, és az anya tetszését nyeri el, vagy
megpróbálja az önrendelkezést, de vállalja az érzelmi elhagyatottság
kockázatát.
A következőkben a hamis szelfnek a „homoszexuális kiélést megelőző
forgatókönyvben” játszott szerepével foglalkozunk.
A hamis szelf több a környezeti elvárásokkal összhangban levő
ártalmatlan társadalmi szerepnél; belső, önmagunkra húzott
kényszerzubbony, amely kikapcsolja az önérvényesítés éltető érzését. Az
egyik kliens így öntötte szavakba hamis szelfjét: „Álarcot és jelmezt viselő
testben élek, és színpadon lépek fel.”

A hamis szelf:
 Funkciói:
– Védekezés a külső, előrevetített szégyen ellen.
– Védekezés a belső harag és szomorúság ellen.
Jellemzői: gátlásos, békítő, megalkuvó
A „jó kisfiú” alapja
13. 1. ábra: A hamis szelf

A hamis szelf úgy óvja meg a személyt az önérvényesítés-szégyen

konfliktus okozta stressztől, hogy létrehoz egy „üzemszüneti” sávot. Ez egy
megtévesztő külső – körülbástyázott és kimunkált szerepszemélyiség –,
rejtekhely, amely elfedi az ember természetes nemi vitalitását, leállítja
spontán megnyilvánulásait, és egy merev és stilizált szerepbe szorítja be.
Röviden: a hamis szelf gátolja azt a személyes erőt, amely
természetesen áradna a hiteles szelfben élt életből.

Ez az önleértékelő hozzáállás a gyerekkorból, a jó kisfiú

szerepéből ered, és a potenciális megszégyenítők megbékítését
szolgálja. Kliensek a következőképpen írták le hamis szelfjüket:

Az érzelmi kapcsolódás általam ismert egyetlen módja, hogy

elárulom magam, azt adom magamból az embereknek, amit
várnak tőlem. A lényeg: inkább legyek „hamis valami”, mint
„valódi semmi”.

Azt teszem, amit mások akarnak, mert félek, hogy csalódást keltek
bennük.

Megrémít a kritika. Ha feldühítek valakit, vége a világnak.

Csalódok magamban, ha kiábrándítok másokat.

Rájöttem, miért vagyok alkalmas szolgáltató munkára. Mióta csak

élek, másokat szolgálok, már gyerekként is ezt tettem otthon az
anyámnál.
 Ez volt a gyerekkorom túlélési stratégiája: kitalálom, mit akarnak
tőlem, és megteszem, aztán jól érezhetem magam. Még most is ezt
teszem: olyan kapcsolatokat teremtek, amelyekben lemondok a
hatalmamról, ami bizonyos szempontból olyan érzés, mintha
tényleg ezt érdemelném.

A hamis szelfben való kapcsolódás miatt terhessé válnak a

kapcsolatok. Az a férfi, aki hamis szelfben él, még ha elkötelezettnek
tűnik is kapcsolataiban, titokban külön él, nemcsak a többiektől, hanem
önmagától is. Fosha szavaival élve: „cselekszem, de nem érzek”. A
színfalak mögötti élet ára az elszigetelt életmód.
A harmincnégy éves Marknak – később még lesz róla szó – korábban
számos olyan homoszexuális kapcsolata volt, amelyet nem talált
kielégítőnek. A másik férfi iránt érzett kezdeti eufóriát követően rendre
ellenséges függőség alakul ki benne. A két azonos nemű ember közötti
eredendő versengés elkerülhetetlenül felszínre kerül, és Mark hamarosan
többet akar a kapcsolattól, mint amennyit kap. Végül – mint majdnem
minden meleg pár esetében – szexuálisan nyitottá válik a kapcsolat, és ez
a vég kezdetét jelenti.
Kiábrándulva és meggyőződve arról, hogy két férfi belső lényegénél
fogva nem illik egymáshoz, Mark fel akarta mérni a képességét egy
heteroszexuális kapcsolatra. A jegyzőkönyvben szereplő ülés körüli
időben már hat hónapja randevúzott egy lánnyal. „Hiteles akarok lenni a
kapcsolatban, és együtt akarok maradni a nővel” – mondta Mark, de
hamarosan úgy találta, hogy a kedves fiú hamis szelfje komolyan
akadályozza e cél elérésében.

TERAPEUTA Mit érez, amikor Sarára gondol?

KLIENS Kényszeredettnek, idegesnek és gondterheltnek érzem
magam. Sara mindig kérdezi: „Mi a baj?” De nem tudom. A
kapcsolat újdonsága egyszerűen elmúlt, és most úgy érzem,
rám maradt a végrehajtás terhe. Valahol közben úgy érzem,
hogy „kezdek kilépni” a dologból.
TERAPEUTA Igen. Távol tartja magát, nincs jelen a lány számára…
KLIENS Még a magam számára sem tudok jelen lenni. Elunom
magam, kezdi elveszíteni a szórakoztató voltát, és csak el
akarok futni. Azután hideg csigaházzá válok, és minél
inkább vádolnak ezzel, annál beljebb akarok húzódni a
csigaházba. Megvan az a képességem, hogy csak megyek
tovább, elválasztom az érzéseimet a viselkedésemtől. De
kísértést érzek arra, hogy kibújjak ebből a kapcsolatból, és
visszamenjek egy olyan helyre, ahol biztonságban érzem
magam… ahol nem zaklatnak, molesztálnak vagy
erőszakoskodnak velem. De ez természetesen azt is jelenti,
hogy megint egyedül leszek.

(További beszélgetést követően a kliensben tudatosult hamis szelfje

önártó következménye.)

KLIENS Az a lényeg, hogy úgy kell jelen lennem Sara számára, hogy
közben továbbra is jelen legyek a magam számára.
TERAPEUTA Igen. Hogy ne érezze úgy, hogy Sara kiszipolyozza.
KLIENS Édesanyám arra tanított, hogy úgy legyek jelen számára,
hogy közben kizárom magam. Ez olyan dolog, amire
rászoktam. De nem terhelhetem vele Sarát. Nem ezt érdemli.
És én sem ezt érdemlem.
TERAPEUTA Fárasztó a „kedves fiú” álarcát hordani – megviseli önt. Nem
érződik hitelesnek. Az a válasz erre, hogy maradjon
kapcsolatban a belső érzéseivel és észleléseivel, és ossza meg
őket Sarával.
KLIENS Igen. Meg kell tanulnom, hogyan legyek együtt vele úgy, hogy
közben a „valós idejű” önmagam maradok.

Megrekedés a szürke zónában

Ha a szégyen győz az önérvényesítés felett, ha mások elvárásai eltorzítják
az önazonosságot, akkor létrejön a szürke zóna.
Jól foglalta szavakba a szürke zónát Shakespeare, aki megértette a
depressziót kísérő érzelmi bénultságot.

Nem is tudom, mért vagyok szomorú –

Únom már ezt és únjátok ti is,
De hogy fogott el, hogy estem belé,
Milyen anyagból van, miből eredt,
Nem sejthetem.
S e szomorúság már úgy megzavart,
Hogy végül alig ismerek magamra.

(Shakespeare: A velencei kalmár, I. felvonás, 1. szín – Vas István

fordítása)

A szürke zónát az váltja ki, hogy jelentős személyek nem hajlandók vagy
nem képesek választ adni a kliens alapvető érzelmi megnyilvánulásaira,
különösen önérvényesítési kísérleteire, s ez a szégyen állapotába taszítja.
Míg a szégyen kikapcsolt énállapotra utal, a szürke zóna a
„lennmaradást” jelenti. A szégyenhez hasonlóan ez is gátló énállapot,
viszont egészen más érzés. Unalmasnak, laposnak és élettelennek érzett
hangulat.
A valóságban a szürke zóna egyáltalán nem énállapot, mert nincs
benne átélt szelftudat. A szenvedés forrása sem azonosítható. Ahogy
kliensek mondják: „Semmi konkrétról nincs szó.” A pszichodinamikáról
szóló irodalom „depresszív pozícióként” (Melanie Klein), „sóvárgó
anaklitikus depresszióként” (Schore) vagy „elhagyatottsági
depresszióként” (Masterson) írná le.
A szürke zónát mindent átható csalódottság jellemzi, homályos és
meghatározhatatlan frusztrációkkal, megsértett érzelmekkel és
magánnyal. Klienseink úgy írják le ezt, hogy ilyenkor „gyengének,
alkalmatlannak, tehetetlennek, reménytelennek, erőtlennek, önmaguktól
és másoktól elszigeteltnek érzik magukat”, vagy „csak olyan általános
ürességérzésük van”.
Miközben a szürke zónát vigasztalhatatlan tépelődés jellemzi,
valójában jelent valamennyi közvetett vigaszt a tehetetlenségben.
„Legalább a határozatlanság kényelmes helyzetében vagyok.” Mások
hibáztatását, siránkozást és az áldozattá válás érzését tapasztaljuk.
„Egészen üresnek, leértékeltnek és elszigeteltnek érzem magam. Semmi
nem érdekel. A testemen kívül vagyok. Még a magam számára sem vagyok
jelen. Mindenki elhagyott, és így én is elhagyom magam.”

A szürke zónát így is nevezik:

depresszív pozíció (Klein)

sóvárgó anaklitikus depresszió (Schore)
elhagyatottsági depresszió (Masterson)
13. 2. ábra: A szürke zóna

A kliensek tapasztalatuk leírására használt kifejezései között találjuk a

„megrekedt”, „tehetetlen” és „megfojtott” szavakat. Ennek az állapotnak a
dermedt jellegét így határozzák meg: „bezárva”, „elborítva” és
„csapdában”. Egyikük ezt így fogalmazta meg: „A saját világomban
vagyok, ahová senki sem tud bejönni, és ahonnan nincs kiút. Ez egy üres
szoba, magányos és sivár, a saját személyes gödröm.”
A szürke zóna gyerekkori eredete. A szürke zóna tulajdonképpen
lehet a kettős kötés, egy vesztes helyzet csapdájába esés érzelmi
emléknyoma. A triádikus-narcisztikus családban a gyermeknek szégyent
kellett éreznie az elhagyás-megsemmisülés érzésének kifejezéséért.
Gyakran hallunk ilyen megjegyzéseket: „Apám megszégyenített, ha
szomorú voltam. Ha sírtam, azt mondta: „Majd adok én neked, hogy
legyen miért sírnod.” A negatív érzéseket nem volt szabad kifejezni.
Ennek a gátnak az előrevetítése gyakran felnőttkorra is megmarad. Egy
férfi így beszélt erről: „Ha a gyengeség bármilyen megnyilvánulását
kimutatom, a barátaim vissza fognak utasítani. Ha bárkinek elmondom,
milyen rosszul érzem magam, rögtön otthagynak.”
A gyengeség kifejezése miatt érzett szégyen a kapcsolatok valódi
mibenlétével kapcsolatos mély kétségbeesést vált ki. „Senki sem tud
segíteni rajtam, a kétségbeesésem túl mély ahhoz, hogy bárki a közelébe
érjen. Senki sem szeret eléggé ahhoz, hogy meghallgasson vagy
megértsen. Tényleg egyedül vagyok.” Felnőttként az ilyen férfi gyakran azt
tapasztalja, hogy újra átéli az eredeti gyász és kétségbeesés zsibbadtságát
és élettelenségét.
A szürke zóna a gyásszal szemben. Bizonyos szempontból a szürke
zóna a gyermekkori önsajnálat kiterjesztése. Védekező manőver az ellen,
hogy az érintett teljesen átélje a valódi gyászt, annak minden
szomorúságával és haragjával. Ahogy az egyik férfi mondta: „Amikor
ebben a bénult állapotban vagyok, nem kell szomorúnak éreznem magam
a bennem élő magányos gyermek miatt.” A szürke zónában nincs értelem,
nincs szív.
Miközben a szürke zóna üres, értelmetlen és lelketlen, a valódi gyász
állapotának része a szelf eleven átélése a jelentős életeseményekkel
kapcsolatban. Amikor a kliens igazi gyászt él át, hiteles érzései vannak a
valós élet eseményeiről.
Mivel a gyászt és az önérvényesítést ez a mély önazonosságtudat
jellemzi, e két énállapotban a személy képes fejlődni.
Cinizmus, mazochizmus és negatív magatartás. A depresszióról
gyakran mondják, hogy „befelé fordított harag”. Amikor a férfit
megszégyenítik, a haragot először azzal szemben érzi, aki
megszégyenítette, de azután önmaga ellen fordítja. Klienseink jellemzően
arról számolnak be, hogy a szürke zóna élménye során végig átható
haragot éreznek önmagukkal szemben. E haragot részben az okozza, hogy
a férfi gyűlöli magát, mert túl gyenge közvetlenül a megszégyenítővel
szemben kifejezni a haragját.

13. 3. ábra: A szürke zónával kapcsolatos érzelmek

Nem meglepő módon a homoszexuális kiélés különösen az olyan férfi

számára vonzó, aki elmerült a szürke zónában, mert az felszabadítja – és
igazolja – az önmagával szemben tapasztalt negatív energia bizonyos
részét.
A megszégyenített személy bizonyos mértékig mindig tudja, hogy nem
áll ki önmagáért, és hogy ő maga engedi meg, hogy áldozat legyen. Tudja,
hogy „betojt” (némelyik férfi úgy mondja: „hagyta magát rádumálni”), és
feladta jogos hatalmát. Öngyűlölete közvetve cinizmusban, illetve az
élethez és a kapcsolatokhoz való negatív viszonyban nyilvánul meg, ami
megerősíti elszigeteltségét.
Amikor a terapeuta számára úgy tűnhet, hogy a kliens nem képes tenni
a bénító élettelenség ellen annak érdekében, hogy kapcsolódjék
másokhoz, bizonyos értelemben tulajdonképpen nem hajlandó erre, mert
meg kívánja büntetni magát, elsősorban azért, mert hagyta magát
áldozattá válni.
Tisztelet megtapasztalása a harag kifejezésekor. Sok kliens, miután
gyerekként azt tapasztalta, hogy a harag elfogadhatatlan a szülei számára,
azt mondja, hogy az szülei visszahúzódását, elutasító megvetését,
gúnyolódását vagy büntetését váltotta volna ki.

Emiatt még ma sem tudom kifejezni a haragomat – hülyének

érzem magam. Nem mutatom ki senkinek, mert nem érzem úgy,
hogy megtehetném. Anyukám kicsúfolt, amikor dühös lettem,
mintha vicces vagy bolond vagy valami ilyesmi lettem volna.
Begurultam, és ez szórakoztatta.
Nincs elég önbizalmam ahhoz, hogy képes legyek kimutatni a
valódi, férfias haragomat. Úgy érzem, mintha úgy kezdenék
kinézni, mint egy homokos vagy egy lány… (magas, dallamos
hangot utánozva:) „Ó, nézzétek a kis »meleg Jasont«, hisztirohama
van!”

A szürke zóna mint örömtelenség, hálátlanság: Purgatórium. A

szürke zóna egyfajta purgatórium az elszigeteltség fojtogató érzésével. A
férfi teste úgy érzi, mintha kikapcsolták volna, összeomlik és belül
kiüresedik. Nem képes felemelkedni, hogy megerősödjék, sem mélyebbre
ereszkedni, hogy megtapasztalja a valódi gyászt.
A halálos elszigeteltség túlmozgásos védekező reakciót válthat ki, amit
idegességként, feszültségként, remegésként írnak le, mint amikor valaki a
düh határán van. Neurológiai szempontból ez a haldoklás folyamatára
emlékeztet, amikor a központi idegrendszer azért küzd, hogy
megakadályozza a küszöbön álló megsemmisülést.
Sok férfi beszámolója szerint ugyanez a rövid ideig tartó izgatottság
jelentkezik homoszexuális kiélés előtt. Az egyik férfi ezt úgy írta le, hogy
„egy csomó energiát el kell égetnem”, s ezt „pánikszerű, menekülő” érzés
kíséri. Ez az izgatottság azonban nem a valódi önérvényesítésre törekvés
miatt keletkezik. A valódi önérvényesítés célzott energiát hordoz – nem
mániás izgalmat –, és a személy által kiválasztott célra irányuló
összpontosítás jellemzi.
Keresztény nézőpont. Az egyik katolikus kliens a szürke zónát a „hét
főbűn” egyikéhez, a restséghez hasonlította. A restség meghatározása:
örömtelenség, hálátlanság, érdektelenség és közönyösség. A katolikus
hagyomány szerint a főbűn olyan vétek, amely más bűnökhöz vezet.
A restség bűne többet jelent egyszerű „lustaságnál”; azt jelenti, hogy az
ember nem engedelmeskedik Istennek a világra vonatkozó, az egyes
szeretettípusok helyes sorrendjéről szóló parancsának – vagyis hogy a
megfelelő dolgokat kell szeretni és a megfelelő mértékben. Amikor valaki
örömtelen, érdektelen és hálátlan állapotban (a szürke zónában) marad,
azt mondhatjuk, beleesett a restség vagy halálos közönyösség csapdájába.

13. 4. ábra: A szürke zóna és a homoszexuális kiélés

A homoszexuális kiélés: látszatmegoldás

A homoszexuális kiélésben gyors és könnyű megoldást lehet találni a
szürke zóna magányára és élettelenségére. A puszta ötlet azonnal új
énállapotba helyezi a klienst. Erről ezt mondta egy férfi: „Azonnal
megváltozik a kedélyem. Kirobbanok az energiától, és izgalomba jövök.
Hirtelen eltűnik az elszigeteltségem, és erőtől duzzadónak érzem magam.”
A szürke zónából a homoszexuális kiélés ötletéig vezető átmenet
jellemzően gyors impulzusként történik: „Hirtelen az az ötletem támad,
hogy megyek, és kiélem magam. »Miért is ne? Jogom van jól érezni
magam – szexelni –, és ott megtalálni az ’ideális fiút’«. Tudja… mindig
ugyanaz a régi fantázia.”
 A homoszexuális kiéléshez vezető unalom és ingerlékenység. Az
alább idézett ülésen részt vevő férfi elkötelezett volt hosszú ideje tartó
házassága iránt, de az utóbbi időben problémák merültek fel házasságával
kapcsolatban. Az ülés kezdetén arról számol be, hogy hirtelen
felbuzdulástól vezérelve felvette a kapcsolatot régi fiúbarátjával,
Dannyvel. A testmunka révén feltárja a szürke zónára jellemző érzéseit,
amelyek megelőzték a kiélésre vonatkozó ötletét.
KLIENS A héten kapcsolatba léptem Dannyvel. (Hosszú csend.)
TERAPEUTA (Bátorítóan:) Beszéljen erről!
KLIENS Csak küldtem neki egy e-mailt. „Minden rendben van?”…
Amiatt a sok minden miatt (a kliens házasságának válsága),
ami történik, tudtam, hogy ha kapcsolatba kerülök vele, az
katasztrofális lesz…, de… mégis meg akartam tenni.
TERAPEUTA Milyenek voltak a körülmények?
KLIENS (Kicsit felengedve:) Hát Jill a konyhában volt, és én
megnéztem az e-mailjeimet, és megragadtam az alkalmat.
TERAPEUTA Végezzünk egy kis testmunkát, rendben?
KLIENS Rendben.
TERAPEUTA Tehát a számítógépénél ül. Mit érez?
KLIENS A laptopomnál ülök… a nappaliban.
TERAPEUTA És gyorsüzenetet akar küldeni Dannynek.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Térjen rá a testére!
KLIENS (Elgondolkodva:) Hát, a gyomromban érzem… a mellkasom
aljában.
TERAPEUTA (Megerősítve:) Igen, a mellkasa alján.
KLIENS Igen, a fejem, az arcom, a szemem… Csak látni akartam,
hogy reagál Danny.
TERAPEUTA Igen, de milyen az ezzel kapcsolatos érzése?

(A kliens mintha átmenetileg kiesne a helyzetből. A terapeuta

visszairányítja a konfliktuspillanathoz.)
TERAPEUTA Tehát Jill a konyhában volt, és önnek jött ez a kísértése… és…
KLIENS Látni akartam, hogy reagál Danny.
TERAPEUTA Igen. Milyen érzés?
KLIENS Feszültség.
TERAPEUTA Aha… feszültség, hol?
KLIENS (Elgondolkodva:) A szememben… éles feszültség.
TERAPEUTA Mi volt az a testében, ami arra késztette, hogy kapcsolatba
lépjen Dannyvel, hogy „megragadja az alkalmat”?
KLIENS A szememben, a szemem sarkában levő feszültség.
TERAPEUTA Álljunk meg ennél! (Gyengéden beszél, kimutatva törődését.)
Lássuk…
KLIENS A nyakam táján… a vállamban… és a torkomban. (Hosszú
szünet.) Mintha most sodródnék (úgy tűnik, elégedetlen
magával), …vissza kell vezetnem oda a gondolataimat.
TERAPEUTA (Gyengéden kijavítja:) Vissza kell vezetnie oda a testét.
KLIENS (Megpróbálja felidézni.) Igen. Hát, megnéztem az e-
mailjeimet. Először nem mentem fel az internetre, a
könyvelőprogramomba írtam. Aztán megláttam a laptop
mellett a telefonzsinórt. Azt gondoltam: „Ó, mi lenne… Csak
küldök egy e-mailt.”
TERAPEUTA Milyen érzés volt a testében, amikor azt gondolta: „Csak
küldök egy e-mailt”?
KLIENS Ugyanaz az érzés, mint mielőtt pornót nézek. Amikor nem
jövök ki Jillel…, akkor előkerül ez az unott érzés, ez az
ingerlékenység… és akkor nézek pornót.
TERAPEUTA Igen… és az érzés?
KLIENS És akkor van egy bizsergés, egy fellobbanás a nemi
szervemben.
TERAPEUTA Rendben, álljunk meg ennél!
KLIENS Az izgalom első érzésének bizonyossága. Valami olyannak a
kezdete, ami jó érzés.
TERAPEUTA „Izgalom.” „Valami jó.” „Bizsergés.” „Fellobbanás.”
KLIENS (Élénkebbé válik.) Majdnem olyan volt, hogy „nem érdekel,
mi fog történni és hogy mit fogok tenni”.
TERAPEUTA Álljon meg ennél a testbeli észlelésnél! Mi mást érez most
ezzel kapcsolatban?
KLIENS Unalmat éreztem. „Laposságot”… A vállam beesik, egy kő
van a gyomromban… élettelenség.
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS Azután hirtelen türelmetlennek érzem magam… Igen, így
van. Ez volt az a felszín alatt meghúzódó érzés, hogy teljesen
elegem van Jillből és a soha véget nem érő kritikájából.

(A kliens ezután eredményesen és részletesen feltárta a feleségével

szemben érzett haragot és csalódottságot, amely megelőzte
hirtelen késztetését a kiélésre, és fény derült azokra a lépésekre is,
amelyeket meg kellett tennie e csalódottság kezelése érdekében.)

Amikor a homoszexuális kiélés a legsürgetőbb. Az alábbiakban egy

kliens elmondja, hogy mikor a legnagyobb a kísértése a kiélésre:

Akkor a legvalószínűbb egy homoszexuális epizód, amikor

feláldozom az önérvényesítést. Ha valójában nem akarok
megtenni valamit, de belemegyek, mintha akarnám, kezdem
kisebbnek érezni magam. Ilyenkor veszem észre a vonzalmamat
más férfiak iránt.
De ez még szövevényesebb lehet. Például ha egy másik férfihoz
hasonlítom magam, kísértést érzek arra, hogy magasabbra
helyezzem, és ezáltal megszégyenítsem magam. Ez kétségtelenül
torzítás, mert ahelyett, hogy alázatosan bevallanám, hogy a
tehetség személyenként eltérő, belebonyolódom a „személyes
értékek szellemi versenyébe”, ami miatt kisebbrendűnek érzem
magam a másik férfihoz képest.
Amikor ilyen módon megszégyenítem magam, kiszolgáltatott
vagyok egy homoszexuális epizód kísértésével szemben.
Egy másik férfi szerint:

Ez akkor történik meg, amikor a szürke zónában vagyok – ezen a

ködös, zavaros helyen, ahol nehéz tisztán gondolkodni, és ahol az
életem jó részét leéltem. Annyira leállok, hogy még azt sem tudom
megállapítani, mit érzek; amit tudok, az valóban a gyász, a
fájdalom és a gyötrelem, mind együtt egy nagy összevisszaságban.
Ezekben az időszakokban nem tudom, mit tegyek, azon kívül,
hogy ott maradok, aztán jön egy homoszexuális kiélés, majd vissza
ugyanarra a kikapcsolt helyre, azután rövid enyhülésként megint
egy homoszexuális kiélés. Ez egy végtelen, végtelen körforgás.

Egy harmadik fiatal férfi leírta, mi vezeti a pornófogyasztásra:

Felkerestem múlt éjjel egy melegpornóoldalt, de amint

rákattintottam, eszembe jutott, hogy milyen nyomott voltam.
Nemcsak hogy nyomott voltam, de kerültem mindent, amivel
ellene tehettem volna.
Ezeknek a képeknek az ereje abban rejlik, hogy egy pillanatra
alátámasztják az alkalmatlanságérzésemet, de azután ott a
szomorúság, ami az alkalmatlanság érzéséből fakad.

A kiélés előtti időrés. A kliensek elmondása szerint kimutatható egy

rövid időtartam a homoszexuális kiélésre késztető indíték és a tényleges
magatartásbeli válasz között. E pillanatnyi idő során még jelen van az
akarat – egy utolsó esély a választásra. Ez az utolsó kilépési lehetőség, e
rövid pillanat az ötlet és a megvalósulás között. Az egyik férfi ezt így írja
le:

Amikor ez a gondolat váratlanul betoppan az agyamba, abban a

pillanatban, közvetlenül mielőtt átkelnék a túlpartra, választhatok,
hogy hagyom, hogy ez az egész elmúljon rólam. De ha pár
másodperccel tovább várok, már túl késő.
„Múlt héten nem hallgattam a szívemre, és el is buktam” – mondta egy
másik kliens. Amikor a közvetlenül előtte tapasztalt érzéseiről kérdeztem,
azt felelte: „A vonzalom először feszültségként, a mellkasban érzett
összehúzódásként jelenik meg – mint a félelem –, majd átmegy izgalomba,
le az ágyékomba.”
Ismét más azt mondta, hogy amikor kísértést érez, az segít neki
tudatosítani, hogy „az a szorító félelem, amit a mellkasomban érzek, nem
róla szól, hanem rólam – ő mindaz, aminek nem érzem magam”.
Egy kliens így fogalmazott: „Azért vagyok itt, hogy rájöjjek, mi ez a
»zsigeri érzés«, mielőtt túl késő lenne, hogy elhárítsam a kísértést.”
Egy másik férfi a következőképpen fejtette ki az időrés lényegét:

A leghalványabb reakció is – csak egy második pillantás, az, hogy

balra nézek ahelyett, hogy előretekintenék – másik üzemmódba
kapcsol, és már el is vesztem. E pont előtt még csak egy
lehetőségről, egy megfontolandó hirtelen ötletről van szó. Akkor
még mindig meg tudom akadályozni a mindent elsöprő szexuális
reakciót.
A választás szabadságára abban a gondolat és tett közötti rövid
pillanatban van lehetőség. Abban a pillanatban egyetlen
szinapszisra van a képzeletem az egész körforgást újraindító
katasztrófától.

A férfiak beszámolói szerint ha a magatartásukkal már egyszer megadták

magukat a kiélésre indító impulzusnak, például azzal, hogy partnert
keresnek egy chatszobában, akkor már nincs megállás. Az egyik férfi úgy
jellemezte e lefelé vezető spirált, hogy ilyenkor az önbizalma elvesztését
érzi, az akaratereje összeomlását érzékeli. „Nézni, ahogy beadom a
derekam – mondta –, ez rávesz, hogy megadjam magam: »Látod, már
megint mit csinálsz…, gyenge vagy, reménytelen eset vagy.«”

Az érzelmi állapotok áttekintése

Az „érzelmi kompetencia” az a mód, ahogyan egy személy az érzelmi
tapasztalatait kezeli. Érzelmi kompetencia csak az önérvényesítés, illetve
a gyász állapotában lehetséges – ez az a két énállapot, amikor van helyes
szelftudat.
Emlékezzünk vissza Fosha (2000) érzelmi kompetenciára vonatkozó két
negatív választási lehetőségére: „érezni, de nem cselekedni” (az illetőn
elárad az érzelem, de nincs bizalma, hogy megnyíljon a másik felé), és
„cselekedni, de nem érezni” (magatartásbeli elköteleződés őszinte érzelmi
odaadás nélkül; 42–43.). Az „érezni tudáshoz” szükség van az ember belső
érzelmeinek tudatos birtokbavételére; a „cselekvés” pedig ezeknek az
érzelmeknek az őszinte, személyek közötti kifejezését igényli. Az érzés és
a cselekvés előfeltételei a hitelességnek, illetve a belső és a külső szelf
integrációjának.

13. 1. táblázat: Az öt énállapot és Fosha kritériumai

Énállapotok Érzés Cselekvés

Önérvényesítés Igen Igen
Szégyen Igen Nem
Szürke zóna Nem Nem
Homoszexuális kiélés Nem Igen
Gyász Igen Igen

A 13. 1. táblázat Fosha hiteles énállapotra vonatkozó kritériumait

alkalmazza az azonos neműekhez vonzódók kezelése során figyelembe
vett öt énállapotra.
A felszínen a homoszexuális kiélésnek látszólag része az
önérvényesítés életteli érzése, de kényszerítő ereje miatt valójában csak
az önérvényesítés pótlékáról van szó, amely lényegénél fogva minimális
szelftudattal jár, és felülírja a személy akaratlagos célját. Szabad akarat
hiányában a homoszexuális érintkezés nem nevezhető valóban
megerősítő aktusnak, továbbá hiányzik a másik személyhez fűződő hiteles
kötődés.
A legtöbb kliens azt mondja, hogy amikor asszertív állapotban van,
csökken vagy eltűnik homoszexuális kísértése. Az egyik kliens erről így
beszélt: „Amikor magabiztosnak érzem magam, nemcsak képes vagyok
ellenállni, hanem a kísértés is eltűnik.”
 14
. A homoszexuális kiélést megelőző
forgatókönyv átdolgozása
Minden könnyelműségem gyümölcse a szégyen, a sajnálat –
és annak tudata, hogy minden, ami csábítónak látszik
ebben a világban, csak álom.
Petrarca

Vállald a valódi szelfed, és tántoríthatatlanul belőle élj!

Egy kliens

Ebben a fejezetben azokról a énállapotokról lesz szó, amelyek jellemző

módon homoszexuális kiéléshez vezetnek, és rámutatunk, hogyan
választhatja a kliens az eseménylánc megszakítását.
A terapeuta és a kliens együtt felderíti a megelőző énállapotokat: 1.
önérvényesítés; 2. szégyen; 3. szürke zóna; 4. homoszexuális kiélés.
Az ülés elején a kliensnek először a terapeutával együtt racionálisan
újra végig kell tekintenie a forgatókönyvet, megbeszélve, hogy mely
konkrét események vezettek az adott történéshez. Gyakorlással később a
kliens magától is eljut a kognitív visszaidézéstől a testi érzetekhez
kapcsolódó (kinesztetikus) emlékezethez; ezt a jelenséget az
előadóművészetek alkalmazzák. Az egyik kliens szavai szerint a cél az,
„hogy szavak nélkül értsük meg”. Azaz a testéhez fordul, és úgy éli át
újból a énállapotokat, ahogy valóban érezte őket. Idővel kifejleszti
magában azt a képességet, hogy akkor is felismerje az egyes
énállapotokat, amikor ténylegesen bennük van.
 A homoszexuális kiélést megelőző forgatókönyv átdolgozására két
alkalommal adódik terápiás lehetőség: 1. amikor a kliens egy múltbeli
homoszexuális kiélésről számol be; 2. amikor a szürke zónába ragadva
kezdi a terápiás ülést. Mindkettő alkalmat kínál számára, hogy felidézze
és felismerje azokat a kritikus eseményeket, amelyek oda vezettek, hogy
lemondott magabiztos állapotáról.

A megelőző forgatókönyv vizsgálata a kliens

szürke zónából való kimozdítása érdekében
Kifejezetten nagy kihívást jelent eredményes ülést tartani egy olyan
klienssel, aki úgy jön el a terápiára, hogy éppen el van merülve a szürke
zóna mocsarában. Az a kliens, aki levert és fásult, teljesíthetetlen, a
képességeit messze meghaladó feladatnak érzi, hogy átálljon a
terapeutával való érzelmi eszmecserére.
Egy férfi így írta le azt a kihívást, amelyet a szürke zónából való
kilépés jelentett számára:

Hú, ez kemény lesz! Úgy érti, valóban át kell élnem az

érzéseimet? Tényleg nem akarok kimozdulni innen, még ha
utálom is ezt az egészet. Ez több erőfeszítést, több energiát, több
koncentrációt, nagyobb elkötelezettséget kíván tőlem, mint
amire hajlandó vagyok. A mellkasomon egy vastag, bénító réteg
van, amely letompít minden érzést. Olyan érzés, mintha arra
kérnének, hogy törjek ki egy fóliacsomagolásból.

Amíg a kliens ebben a passzív-ellenálló állapotban van, nem érhető el

érzelmi téren. Ez a kilátástalan, reménytelen és hozzáférhetetlen állapot
valójában a terápiás beavatkozásnak és magának a munkaszövetségnek
az egyetlen és legnagyobb akadálya. Ha a terapeuta közvetlenül
megkísérel változást elérni a kliens hangulatában, arra erőteljes
ellenállás a válasz, amely mindkettejüknek csalódást okoz és kedvüket
szegi. Ezért kétlépcsős eljárást alkalmazunk; ez nyújtja a legjobb
eredményt:

1. Segítünk a kliensnek felidézni az előzményben szereplő

önérvényesítés-szégyen konfliktust, amely előidézője jelenlegi
hangulatának.
2. Az önérvényesítés-szégyen konfliktust felismert konfliktusként
használjuk fel a testmunkában.

Ha sikerrel járunk e kétlépcsős eljárásban, nemcsak azt érjük el, hogy a

kliens érzelmileg kilép a szürke zónából (és ismét felveszi a kapcsolatot
a terapeutával), hanem alkalma lesz arra is, hogy megtanulja felismerni
a szégyenpillanatként átélt múltbeli önérvényesítés-szégyen konfliktust,
majd ezt kiterjesztve elkerülni a homoszexuális kísértéseket.
A legtöbb kliensnek fogalma sincs arról, mennyi ideig volt a szürke
zónában. Egy középkorú férfi bevallotta: „Az életemnek olyan nagy
részét töltöttem ott, hogy már azt sem tudom, ott vagyok-e.” Egy másik
férfi azt mondta: „A szürke zóna az irányítószámom.” Egy másik így
fogalmazott: „Először nem ismerem fel, amikor ott vagyok. Olyan puha,
finom, nyugodt érzés; belém ivódik, mint a félhomály. Észre sem veszed,
és egyre sötétebb van, egészen addig, amíg lassanként az egész világ
sötét nem lesz.”

Szégyen: a gyász akadálya

Bár a szürke zóna gyászelőállapot vagy pszeudo-gyászállapot, a klinikai
gyakorlatban valójában nehezen járható utat kínál a valódi gyászhoz.
Nagyon ritkán fordul elő, hogy a kliens a szürke zóna „halott”
állapotából képes közvetlenül eljutni a kötődésvesztés átéléséhez. Ez
azért van, mert a szürke zóna védekező mechanizmus a megelőző
szégyen fájdalmának átérzése ellen, amelyet ha teljes mértékben átérez
a kliens, visszajut a gyászhoz. A szürke zóna lanyha, bénító hangulata
csapdába ejti, és meggátolja abban, hogy felidézze a korábbi
szégyenpillanatot, s így átlépjen a valódi gyász vitalitást nyújtó
átélésébe.
Ahelyett, hogy átélné a valódi gyászt, a kliens a leggyakrabban
inkább a szürke zónában él, amelynek bénultságából végül is a
homoszexuális kiélés révén szabadul ki.

14. 1. ábra: A szégyen a szürke zónához vagy gyászhoz vezet

Nyomozás visszafelé az időben

A kliens általában nem tudja, miért van a szürke zónában. Különösen a
kezelés kezdeti szakaszaiban ellenáll annak a feladatnak, hogy felidézze
az előző önérvényesítés-szégyen konfliktust, a leggyakrabban úgy, hogy
egyszerűen „elfelejti”.
Ha a kliens már megegyezett a terapeutával abban, hogy valóban a
szürke zónában van, akkor a következő feladat az, hogy beazonosítsa
azt az eseményt, amely ezt megelőzte. A történtek felelevenítéséhez
némi irányított rákérdezésre van szükség. Ez szó szerint azt jelenti, hogy
ki kell nyomozni, mi zajlott le órákkal, gyakran napokkal az ülés előtt.
Amikor a kliens valóban megtalálja a szégyenpillanatot, gyakran
megfigyelhető az ahaélmény. Nézzük ezt meg a Bill és terapeutája közti
beszélgetésben:

TERAPEUTA Rendben. Tehát milyen hosszan érezte ezt a levertséget?

KLIENS Ma egész nap.
TERAPEUTA Egész nap? Úgy ébredt, hogy rosszul érzi magát?
KLIENS (Visszagondol.) Igen, nem akartam kikelni az ágyból. Nem
akaródzott megmozdulni.
TERAPEUTA Rendben. Milyen volt tegnap?
KLIENS (Tépelődve néz, megpróbálja felidézni.) Pocsék…, de tegnap
minden rendben volt. Valójában Tedre vártam, hogy
együtt ebédeljünk.
TERAPEUTA Remek. Tehát az, hogy várta a találkozást Teddel, azt
mutatja, hogy asszertív állapotban volt. De éjszakára a
szürke zónába került.
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA Mit érzett, amikor találkozott Teddel… hol is, mit mondott?

(A terapeuta megkérdezi a helyszínt, hogy segítse felidézni a

körülményeket.)

KLIENS Az étkezdében történt.

TERAPEUTA Rendben… Mit érzett, amikor először meglátta az
étkezdénél?
KLIENS Boldog voltam. Vártam erre… igazából izgatott voltam.
TERAPEUTA Hogyan érezte magát ebéd után? Elváltak, vagy még egy
kicsit együtt voltak, vagy… elmentek valahová?
KLIENS Semmi. Hát… ennyi volt.
TERAPEUTA Hogyan érezte magát, amikor eltávoztak onnan?
KLIENS Remekül. (Bizonytalanság a hangjában.)
TERAPEUTA Remekül? (Várakozóan.)
KLIENS Arra emlékszem, ahogy visszasétáltam a parkolóban álló
kocsimhoz, és azt éreztem… (Elhalkul a hangja.) Nem
tudom… (Hirtelen megélénkül a hangja:) Most már
 emlékszem! Amint sétáltam vissza a kocsimhoz, hirtelen
eszembe jutott az a gondolat, hogy megállok egy
pornóüzletnél.

Bill ezután azzal folytatta, hogy elmondta, „nehéz” vagy „bágyasztó”

érzést tapasztalt a testében. Előre látva, hogy egy kettős kötés
csapdájába esik, Bill nem említette sem Tednek, sem másnak, hogy
csalódott volt amiatt, hogy találkozásukkor Ted közömbösen fogadta.
Tehát a nyomozás leszűkült Billnek arra a beteljesületlen reményére,
hogy a barátja különleges érdeklődést mutat iránta. Ehelyett fájdalmat
okozott neki (szégyenpillanat) Ted közömbössége.

Ellenállás a régebbi konfliktus felidézésével

szemben
A kettős kötés gyermekkori élményei megnehezítik a kliens számára a
szégyenpillanat felismerését. A legtöbb, amit képes felidézni, hogy
„valami történt” vele akkor, ami miatt „rosszul érezte magát”, de nem
tudja pontosan, miről is volt szó.
A kliensek általában ilyesmit mondanak, amikor arra kérjük őket,
idézzék fel egy életesemény testi emlékét:
Más embereknek ez könnyen megy, de nekem meg kell állnom, és
megpróbálnom kapcsolatba lépni azzal, hogy valójában mit érzek.
Őszintén meg kell kérdeznem magam: Mi történik most bennem?
Valójában mit akarok kihozni ebből a helyzetből? Különben sohasem
leszek tudatában annak, hogy egyáltalán mit érez a testem.
Ellenállás. Az ellenállás az önérvényesítés-szégyen konfliktus
felismerésével szemben számos formában megnyilvánulhat. A kliens
legtöbbször homályos történeteket ad elő közvetett panaszokkal
keverve. Ahelyett, hogy elismerné a fájdalom vagy harag őszinte
érzéseit, gyakran csak beszámol arról, hogy „ez felidegesített [bántott,
zavart]”. Vagy kétségbeesett zavarodottságról beszél, ha korábbi
interperszonális eseményeket kell beazonosítania.
Ha felismeri az önérvényesítés-szégyen konfliktust, esetleg kisebbíti,
„jelentéktelen”, „nevetséges” és „bolond” dolognak vagy „nem nagy
ügynek” nevezi, és inkább továbbra is kerüli érzései megvizsgálását:
egyszerűen magát vádolja a konfliktusért.
Ezen az elkerülésen és kisebbítésen kívül az ellenállás az illúziókban
és torzításokban is megtapasztalható. Néhány példa az illúziókra és
torzításokra:

Illúziók (narcisztikus alapú hamis pozitív állítások):

„Nem zavart, hogy nem törődött velem.”

„Nem törődöm vele, hogy mit gondolnak mások.”

Torzítások (szégyenen alapuló hamis negatív állítások):

„Nem mondhatom ki, amit gondolok – csak lejáratom magam.”

„Ha megmondom neki, mit érzek valójában azzal kapcsolatban,
amit tett, vége szakad a barátságunknak.”
„Ha elköltözöm, azzal megölöm anyámat.”
„Ez tényleg zavart, de túlságosan felfújom ezt a semmiséget.”
„Bármit mondok is azért, hogy képviseljem magam, teljesen
mindegy lenne, úgyis kudarcot vallanék.”
„Hogy jövök én ahhoz, hogy egyáltalán panaszkodjak?”

A torzítás egyik fajtája, ha a kliens saját megszégyenítőjének

védőügyvédjévé válik. Így indokolja a megszégyenítő vele szemben
elkövetett tetteit: „Nem kell elmondanom neki, hogy mit éreztem.
Túlreagáltam, csip-csup ügy, nem kellett volna, hogy annyira feldúljon.”
Vagy: „Nem jött el egy megbeszélt találkozónkra, és utána nem hívott fel,
de nem akarom ezt számon kérni rajta, mert néha én is elkéshetek.”
 A szégyenpillanat szomatikus és kognitív oldala. A
szégyenpillanatnak van testi és kognitív oldala. A testen tapasztaltakat
jellemző módon a mellkas feszüléseként, szorító és markoló érzésként
írják le, amelyet a törzs középső-felső részében érzett esés, süllyedés és
összeroskadás követ. Ezek egy olyan szégyenpillanatra figyelmeztetik a
klienst, amely különben észrevétlen maradt volna a kognitív működések
számára.
A kognitív aspektus a vád észrevétlen önmaga ellen fordítása, mások
cselekedetei által kiváltott szégyenkező önítélet. Ezen a ponton
emlékeztetnünk kell klienseinket arra, hogy míg a gyerekeket
megszégyeníthetik a felnőttek, a felnőttek csak magukat szégyeníthetik
meg. Ezért a kezelés sikere szempontjából feltétlenül fontos, hogy a
kliens felismerje (vagyis tudatosítsa magában), hogy a szégyenpillanat
során önmagát ítéli el a szégyen alapján.

Szégyenen alapuló önítélet

A homoszexuális kiélést megelőző forgatókönyv átdolgozása érdekében
a szégyenpillanatra kell összpontosítanunk. Ez az a kulcsfontosságú
momentum, amikor a kliens elhagyja asszertív énállapotát. Úgy
segíthetünk neki felismerni és átdolgozni a szégyenpillanatot, hogy
azonosítjuk a szégyenen alapuló önítéletet, amely valószínűleg
kiváltotta.
A terapeuta úgy segíthet a kliensnek megszerkesztenie szégyenen
alapuló önítéletét, hogy egyes szám első személyben, jelen idejű
kijelentő mondatban kimondatja vele. Például: „Én egy csődtömeg
vagyok.” „Elfogadhatatlan vagyok.” „Sohasem leszek férfias.” Ez elő
fogja segíteni az értékelés következő lépését.
A szégyenen alapuló önítélet értékelésének két előfeltétele. Ha
megfogalmazódott a szégyenen alapuló önítélet, két szempontból
értékeljük: a tárgyilagosság és az együttérzés felől. Ez a két szempont a
szégyen nyomasztó érzésétől való érzelmi távolságot kínálja a kliens
számára. Az értékelés a terapeutával együttműködve történik. A
terapeuta csak a szerkezetet adja, de nem vezeti a klienst a szégyenen
alapuló önítélet – a valóság és az önmagáról való gondoskodás felőli –
értékelésében. Az értékelés eredménye vagy az lesz, hogy a szégyenen
alapuló önítélet hamis, vagy az, hogy igaz.
Amennyiben hamis az önítélet: Ha a tárgyilagos értékelés szerint a
szégyenen alapuló önítélet hamis, a terapeuta észre fogja venni a kliens
átlépését az asszertív állapotba. Az alábbi példánkban szereplő
huszonnyolc éves orvostanhallgató felidézi egy szégyenpillanatát, amely
egy grillpartin történt vele.

KLIENS Kényelmetlenül éreztem magam, hogy egy csoport

többnyire idegen ember közé kerültem. Próbáltam magam
elengedni, kértem egy sört, tudja. Aztán megláttam ezeket
a srácokat együtt nevetgélni egy sarokban…
TERAPEUTA (Bólint, figyel.)
KLIENS Szóval kényelmetlenül éreztem magam, és el akartam
menni.
TERAPEUTA Milyen szégyenítéletet mondott magáról abban a
pillanatban?
KLIENS Azt, hogy nem vagyok odavaló.
TERAPEUTA Ez az ítélete?
KLIENS (Megváltoztatja a véleményét:) Hogy nem vagyok képes
barátkozni.
TERAPEUTA Rendben (megismétli a szégyenen alapuló önítéletet), tehát
azt mondja magának, hogy nem vagyok képes barátkozni.
Mennyire igaz ez?
KLIENS Hát, ez mindig nehéz volt. (Némi gondolkodás után:) De az
utóbbi időben javultak a dolgok, már szereztem barátokat.
Tényleg, már sokkal könnyebben megy nekem!
 (Nyilvánvaló átlépés az asszertív állapotba.) Szóval ez igaz
volt, de már nem az.

A második példában egy huszonhárom éves férfi egy edzőterem

öltözőjébe lép be. Félve attól, hogy felizgul, eluralkodik rajta a szégyen,
így aztán gyorsan távozik.

TERAPEUTA Milyen szégyenítéletet mondott magáról abban a

pillanatban?
KLIENS Azt mondtam magamnak, hogy meleg vagyok.
TERAPEUTA Fogalmazza meg nyílt önítélettel, egyes szám első
személyben!
KLIENS (Pillanatnyi gondolkodás után:) „Meleg vagyok.”
TERAPEUTA Jó. Most nézzük meg ezt a kijelentést tárgyilagosan! Ön
meleg?
KLIENS Nem. Ideges leszek, lehet, hogy izgalomba jövök, de ez csak
félelem. Valójában csak kapcsolatot szeretnék, egy akarok
lenni közülük, de a testem a régi módon reagál.
TERAPEUTA Szóval ön meleg?
KLIENS Nem! Semmiképpen! (Átlépést mutat az asszertív
állapotba.)

Amennyiben igaz az önítélet: Ha a szégyenen alapuló önítélet

tárgyilagosan nézve igaznak bizonyul, a terapeuta együttérzést mutat
(és ezzel mintát ad az együttérzésre). Egy harminchat éves kliens
néhány férfi munkatársával softballjátékra vállalkozott. Legnagyobb
erőfeszítései ellenére gyengén teljesített, néhány komoly hibát ejtett. Az
ülés során eszébe jut, hogy egy döntő játékban volt egy
szégyenpillanata, amikor elvétett egy repülő labdát.

TERAPEUTA Milyen szégyenítéletet mond magáról?

KLIENS Azt, hogy pocsék baseballjátékos vagyok.
TERAPEUTA Igaz ez?
KLIENS Igen, igaz, pocsék baseballjátékos vagyok.
TERAPEUTA (Megpróbálja felkelteni a kliens önmaga iránti részvétét:)
Igen, de miért igaz?
KLIENS Nem tudom.
TERAPEUTA (Ismerve a kliens előéletét:) Amikor kisgyerek volt, időt
szakított valaki arra, hogy megtanítsa játszani?
KLIENS (Szomorúan:) Nem. Senki.
TERAPEUTA Rendben, tehát nem volt természettől fogva sportos alkat.
De senki sem vette a szárnyai alá, és nem ösztönözte arra,
hogy sportoljon a többi fiúval együtt?
KLIENS Nem. Senki sem.
TERAPEUTA Milyen érzés van most a testében, amikor azt mondja,
hogy nem?
KLIENS Rossz. Igazán rossz.
TERAPEUTA A „rossznál” tud jobb szót erre?
KLIENS Szomorú. Igen, ez igaz. Tényleg szomorú vagyok, mert ez
igaz.

(Az ülés további gyermekkori emlékekkel folytatódik arról, hogy

közönyös apja elhanyagolta, s ez gyászmunkához vezet.)

A következő példában egy tizenkilenc éves, a nemi identitás kialakulása

utáni típushoz tartozó homoszexuális kliens szégyenkezve emlékszik
vissza arra, amikor kisfiúként meg akarta érinteni édesapja péniszét.

KLIENS Perverznek hangzik, de talán hét- vagy nyolcéves lehettem,

amikor felmásztam édesapámra, amikor aludt.
Lerészegedett, és a kanapéra rogyott. (Nagy zavarban van,
és nehezen mondja ki a szavakat:) Megérintettem a
péniszét a nadrágján keresztül. Akárhányszor eszembe jut,
hogyan tettem, borzasztóan érzem magam.
TERAPEUTA Rendben, tehát milyen ítéletet mond magáról, amikor ezt
felidézi?
KLIENS (Hosszú szünet.) Hogy ez beteg dolog volt.
TERAPEUTA Mondja ezt egyes szám első személyben!
KLIENS Hogy beteg voltam. (Kijavítja magát:) Hogy beteg vagyok.
TERAPEUTA Rendben, tehát „beteg vagyok”. Mennyire igaz ez a
kijelentés?
KLIENS Hát, igen! Természetesen igaz. Milyen gyerek az, aki ilyet
csinál? Mindenki azt gondolná, hogy ez beteg dolog.
TERAPEUTA Rendben, a közvélekedés szerint – azt hiszem – igaza van.
A kérdés viszont az, hogy miért tette (néha az segít táplálni
a kliens részvétét önmaga iránt, ha úgy értékeli
magatartását, mintha egy harmadik személyről lenne szó)
…miért tette ezt az a fiú?
KLIENS Nem tudom. (Szünetet tart, aztán megvetéssel beszél
magáról:) Bizarr!
TERAPEUTA Gondolkozzunk! Mit keresett az a fiú? Mit próbált
megszerezni, mivel akart kapcsolatba kerülni? Beszéltünk
az édesapjáról, és arról, hogy milyen durva volt önhöz,
különösen, ha berúgott. Emlékszik a megaláztatásokra? És
arra, amikor kicsúfolta a kicsi péniszét?
KLIENS (Megenyhülve, csendesen bólint.)
TERAPEUTA (Folytatja:) Így ennek a gyereknek ez volt az egyetlen
lehetősége a kapcsolódásra! Férfias szeretetet és
vigasztalást akart.
KLIENS Ez igaz. Csak akkor tudtam odamenni apámhoz, és
kapcsolatba lépni vele, amikor ittas volt, és elnyúlt a
kanapén.
TERAPEUTA Így van.
KLIENS Kicsúfolta a péniszemet…
TERAPEUTA Így most „visszaadhatta a kölcsönt”. Végül is meg tudta
szerezni – sőt agresszív módon el tudta lopni – ezt a férfias
kapcsolatot.
KLIENS (Szomorúan bólint.)
(A kliens szomorú lesz, majd következik a gyászmunka az apjával
kapcsolatban.)

14. 2. ábra: Az önérvényesítés-szégyen konfliktus modellje

Összefoglalás. Ha elmarad a szégyenen alapuló önítélet kiértékelése,

az a szürke zónába kergeti a klienst. Ha viszont megtörténik, az
önérvényesítéshez vagy gyászhoz vezet. Ha pedig végigvisszük, végül a
gyász is átléphet önérvényesítésbe.
Ha tárgyilagosan megállapítjuk, hogy a szégyenen alapuló önítélet
hamis, a kliens átéli az átlépést az önérvényesítésbe. Amennyiben a
szégyenen alapuló önítéletről azt állapítjuk meg, hogy helyes, akkor a
kliens ha részvéttel szemléli magát, átlép a gyászba, amelyet feldolgozva
végül eljut az asszertív állapotba.
Minél gyakrabban gyakorolja a kliens ezt az eljárást az ülés során,
annál gyorsabban tudja önállóan, a szégyenpillanat alatt megvalósítani.

Visszatérés az asszertív állapotba

Csodálatos, hogy most mennyivel jobban részt veszek a saját
életemben.
Egy huszonhét éves kliens
Hogy ki tudjon lépni a szürke zónából, a kliensnek át kell éreznie és ki
kell fejeznie érzelmeit a terapeutának, amikor a jelen pillanatban
felidézi őket a múltbeli önérvényesítés-szégyen konfliktus kapcsán.
Azáltal, hogy engedélyezi magának, amit annak idején nem tudott
érezni és kifejezni (jellemző módon a haragot a megszégyenítővel
szemben), visszatér feljogosított szelfjéhez. Az asszertivitáshoz való
visszatérés egyben visszatérés a vitalitással együtt járó érzésekhez.
Amikor újra végigmegyünk az előzményt jelentő forgatókönyvön, a
legfontosabb feladat, hogy beazonosítsuk a szégyenpillanatot. Ez igényel
némi „időbeli nyomozást”, de ha már teljesítettük, bekövetkezik egy
látható ahaélmény, amely asszertív állapotba hozza a klienst. A
szégyenpillanat felidézése ahhoz hasonló módon nyilvánul meg a
testben, mint amikor valaki megtalálja az elveszett kulcsait. A
„meglepetés” igazából nem is annak szól, hogy „ó, megvannak a
kulcsaim!”, hanem annak, hogy „ó, hát itt hagytam őket!”.
Hasonlóképpen a kliens, aki elvesztette önmagát, most ezt éli meg: „Ó,
ez az a hely, ahol elvesztettem magam!”
A visszatérés az asszertív állapotba azonnal egy hirtelen és drámai
változás formájában történik. A ráhangolt terapeuta pontosan láthatja,
amikor a testi változás lezajlik. A kliens tartása egyenes lesz, a terapeuta
szemébe néz, hirtelen „belépett a szobába”.

Remek. Most már látom, hogy tényleg „behúzott fékkel

közlekedtem”. Úgy érzem magam, mintha éppen kidugtam volna
a fejem a vízből, és most mindenütt a fénylő világot láthatom
magam körül.

Ha a kliens képes elejétől a végéig átdolgozni a korábbi forgatókönyvet,

az ülés végére vissza fog térni asszertív állapotba, s ennek megfelelően a
terapeutához fűződő viszonyát is élénk interakció jellemzi majd.
A múltbeli önérvényesítés-szégyen konfliktus kettős hurkolása.
Többszöri gyakorlást követően a kliens fokozatosan megtanulja, hogyan
élje meg magát tudatosan valós időben. Elkezdi tenni a dolgát, amely
„érzést és cselekvést” egyaránt jelent (Fosha, 2000, 42.). Visszagondolva
a megszégyenítővel való kapcsolatára egy jövőre vonatkozó cselekvési
tervet is megfogalmazhat – esetleg azon fog dolgozni, hogy őszintébb
kommunikációt alakítson ki azzal, aki megszégyenítette.
Visszatérve asszertív állapotába testileg is átlép valódi szelfjébe. A
férfi elevenebbé válik, jelen lesz; összeszedett, lelkes és magabiztosabb.
Ez az érzelmi kitárulkozás nem tévesztendő össze a vad eufóriával vagy
színpadiassággal, ehelyett az érintett valódi érzelmi szabadságot él át,
amellyel tisztább fej, erő érzése és új belátás jár együtt.
Egy ahhoz hasonló életpályán, mint T. S. Elioté, akinek bevallott
életcélja volt, hogy „ébren maradjak önmagam számára”, a küszködő
ember – aki ismételten átdolgozza a megelőző forgatókönyvet –
fokozatosan kialakítja az önuralom érzését. Erről a következőképpen
vallott az egyik kliens:

Múlt éjjel úgy éreztem, hogy férfiakról kell fantáziálnom.

Megkérdeztem magamtól: Mi ez az érzés a mellkasom közepén, és
mit üzen nekem? Félelem. Mitől? Védelmet, vigasztalást szeretnék.
De mivel kapcsolatban?
Egy dolog világossá vált számomra, miután eljutottam idáig: a
homoszexuális magatartás annak az érzésnek a következménye,
hogy „kevesebb vagyok, mint” más férfiak. Ez történik, amikor
újra lejátszom ezt a negatív véleményt magamról. Elképesztő,
milyen könnyen tudok rosszat gondolni magamról. Azután
eszembe jut: Ó, már megint itt van az a hang, ami azt mondja,
hogy gyenge vagyok. De a férfiakkal folytatott szex csak pótléka a
magabiztosságnak, a szégyen talajából kicsírázó mag.
A homoszexuális késztetésem annak jele, hogy éppen
kihagytam egy leckét az önérvényesítésről. Az ujjamat itt kell
tartanom (megérinti a mellkasa közepét), mint a történetbeli
holland kisfiúnak, az ujjamat a lukban kell tartanom.[11] Ha nem
teszem, jön a megsemmisülés. Határozottnak kell lennem ezzel
 kapcsolatban; mindeddig azt választottam, hogy nem
foglalkozom a problémáimmal, nem gondolok arra, mi aggaszt –
amíg túl késő nem lett, s már ki is éltem a késztetéseimet.

A szürke zónából az asszertív állapotba való átlépés egyik akadálya a

kliensnek abból a mélyben meghúzódó hiedelméből fakad, hogy az
önérvényesítés hiánya nála a mások iránti különleges törődésből és
tiszteletből adódik. Látszólagos igénye az altruizmusra, önfeláldozásra,
amellyel el akarja érni, hogy a másik személy ne érezze rosszul magát,
valójában kísérlet arra, hogy megszabaduljon saját belső szorongásától.
Nem is annyira kell, hogy a másik személy tényleg jobban érezze magát.
A kliensnek van szüksége arra, hogy a másiknak „jobb véleménye
legyen rólam, és így én is jobb véleménnyel lehessek magamról”.
Ez a tudattalan játék – „segítek jobban érezni magad, hogy ne
érezzem magam rosszul miattad” – a korai anya-fiú kapcsolatban
gyökerezik.
Bűntudat és szégyen. Mielőtt először szégyent érzett volna, a
gyermek a tiszta ártatlanság állapotában élt, összhangban volt
önmagával a saját édenkertjében. Fokozatosan vált érzékennyé a
szégyenre.
A fejlődés során a szégyen („rossz vagy”) időrendben megelőzi a
bűntudatot („rosszat tettél”), mivel a gyermek már azelőtt képes
szégyent érezni, hogy fel tudná fogni, mi a jó és mi a rossz viselkedés.
Anélkül, hogy tudatában lenne a személyétől különválasztott
viselkedésének, a nagyon kicsi gyerek „rossz embernek” érzi magát
anélkül, hogy felismerné, hogy az volt rossz, amit tett.
Mivel a kliensek gyakran összekeverik e kettőt, fontos, hogy mi,
terapeuták továbbadjuk, mi a különbség a bűntudatra vonatkozó üzenet
(„valami rosszat tettél”) és a szégyenüzenet („rossz vagy”) között. A
bűntudat a rossz viselkedés jogos eredménye, a szégyennek viszont
nincs valós indoka. Ezt a különbségtételt elősegíti, ha a klienst
visszatérítjük a testéhez. Gyakorlással megtanulhatja, hogyan
különböztetheti meg világosan testileg a bűntudatot és a szégyent. A
testmunkát felhasználva a következőképpen kezdhet hozzá:
Bűntudat. A bűntudat és a szégyen határozottan eltérő testi
érzésekkel jár. A bűntudatra a mellkas erős süllyedésének érzése
jellemző, és a leggyakrabban „szomorúságként és lehangoltságként”
írják le, észrevehető szorongás vagy félelem nélkül.
Szégyen. A szégyent rendszerint először általános rossz testi
közérzetként élik meg, azután ez émelygő, nyugtalan érzésként,
lámpalázként (szorongásként) a hasra koncentrálódik. Tovább
összpontosítva a testére a kliens úgy érzi, a szégyen felfelé hatol a
mellkasára, s szorongató feszültséggé és összehúzódássá (valódi
félelemmé) válik.
Az egyik kliens különösen kifejezően ragadta meg a
megkülönböztetés jelentőségét: „Ha a bűntudatra hallgatunk,
megjavulunk. Ha a szégyenre hallgatunk, akkor csak olyanná válunk,
amilyenné mások szeretnék, hogy váljunk. Azon dolgozom, hogy
mérsékeljem a szégyen elterelő hatását. Amikor ezt teszem, oda tudok
figyelni a bűntudat önjavító üzeneteire.”
Egy másik kliens a következő módon írta le, hogyan reagál másképp
a teste a bűntudat és a szégyen esetében:

Bűntudat esetén sajnálom a viselkedésem (eltérően attól, amikor

rosszallóan tekintek magamra). Itt viszont tényleg arról van szó,
hogy sajnálom a másik személyt, fájdalmat okoztam neki, és ez
bánt. Valódi empátia van bennem, szeretetet vagy törődést érzek
iránta, így bánt, hogy rosszul érzi magát.

Egy másik kliens így fogalmazott:

Szégyen esetén sz…-ul érzem magam. Szomorú vagyok, súlyos

üresség van a gyomromban – úgy érzem, hogy gyenge, kimerült,
élettelen vagyok. Felzaklat, hogy az illető mit gondol rólam, és
bizonytalan érzésem van vele kapcsolatban. Vissza szeretném
 csinálni a hibámat, hogy megszabaduljak ettől a bennem levő
rossz érzéstől.

Egy fiatal ügyvéd ezt mondta:

A bűntudat sajnálat amiatt, hogy megbántottam valakit.

„Valóban méltánytalan voltam hozzá.” A bűntudat gazdag,
nehéz, valóságos érzés.
A szégyen sekélyes és kényelmetlen, viszont nincs egyéb
jelentősége, mint hogy „meg akarok szabadulni ettől a
kényelmetlenségtől”.
A bűntudatnak üzenete, tanulsága van számomra. Az
emberekhez fűződő viszonyomról szól. A bűntudat esetében
magammal van konfliktusom, szégyen esetén másokkal
szemben érzem a konfliktust.

14. 3. ábra: A megelőző forgatókönyv elkerülése

Az önérvényesítés-szégyen konfliktus: A terápia pszichoedukációs

részeként a terapeuta megmagyarázhatja a kliensnek a homoszexuális
kiélést megelőző forgatókönyv jellemző menetét, egyúttal akár adhat
neki egy ábrát is az énállapotok sorrendjéről. Mint minden más
oktatóanyagnál, itt is csak akkor próbálkozzunk az ábrával, ha a kliens
felismeri, hogy a forgatókönyv illik az életére!
Az önérvényesítés és a szégyen közötti váltással kapcsolatban a
kliensek általában három testi reakcióról számolnak be:

1. Félelem: feszültség, szorító, markoló érzés a mellkasban.

2. Szomorúság: nehéz, súlyos, zuhanás, üresség, légüres tér.
3. Szégyen: a váll besüpped, a mellkas behorpad, zsugorodás.

Idővel és gyakorlással, valamint a testi emlékezés fejlesztésével sok

kliens eljut arra a felbecsülhetetlenül értékes felismerésre, hogy a
homoszexuális kiélés elkerülése érdekében eredményesen szembe kell
néznie azokkal a szégyenpillanatokkal, amelyek kiváltják a szürke
zónát. Az egyik férfi így beszélt erről: „Tudom, hogy a szürke zónán
kívül lenni azt jelenti, hogy egységben vagyok önmagammal, becsületes
vagyok magammal szemben. Amikor bekövetkeznek, nagyon is
felismerem azokat a kiváltó eseményeket, amelyekről tudom, hogy ha
figyelmen kívül hagyom őket, kiélésbe fognak hajszolni.”
A kliens csak akkor tudja elkerülni, hogy kiélje késztetéseit, ha –
tudva a szürke zóna és a homoszexuális kísértés közötti kapcsolatról –
kihasználja a kiélés előtti „időrést”, majd az időrés által nyújtott
létfontosságú lehetőséget az önreflexióra.
A kliensek általában arról számolnak be, hogy a homoszexuális
kiélés ötlete a mellkasban érzett lázas sürgetés vagy energiahullám
kíséretében „hirtelen jut eszükbe”. Az időrés ugyanakkor azt a nehéz
feladatot kínálja a kliensnek, hogy ebbe az – ötlet és tényleges valóra
váltása közötti – szűk időkeretbe préselje bele az önuralom ékjét.
Hogyan kerekedik felül a kliens a megelőző
forgatókönyvön?
Amikor vonz ez a meleg dolog, azt gondolom: „Oké, most milyen
történetet mondok el magamnak a helyzetemről?”
Egy tizenéves kliens

A homoszexualitásból való kigyógyulásom azt igényli, hogy

folyamatosan újra birtokba vegyem magam.
Egy negyvenkét éves házasember

Ez lett a mantrám: „Kerüld az elkerülést!”

Egy egyetemista

Amikor csak rámentem a melegweboldalra, rögtön induláskor

rájöttem, hogy milyen depressziós voltam egész héten.
Az internetes pornótól függővé vált egyik kliens

Az önuralom fokozatai. Miután a klienst ismételten tudatára

ébresztettük a teste által a különféle énállapotokra adott válaszoknak,
képessé válik a terapeuta segítsége nélkül előre látni a homoszexuális
kísértést, úgy, hogy felismeri saját belső figyelmeztető jeleit. Folyamatos
gyakorlással javul a kliens képessége a homoszexuális kiélés
elkerülésére, ha a szégyenpillanatokat felmerülésükkor hatásosan
kezeli. Ha nem így tesz, azok a szürke zónába vezetik.
Ha elmarad az önérvényesítés, az homoszexuális kiéléshez
vezet. A kliensek arról számolnak be, hogy amikor beragadnak a szürke
zónába, a homoszexuális magatartást intenzívnek, izgalmasnak és
ellenállhatatlannak érzik. Később, amikor asszertív állapotban vannak,
a homoszexuális magatartás felszínesnek és hamisnak tűnik számukra.
Az alább következő terápiás ülés leírásában a megelőző forgatókönyv
átdolgozását látjuk, amely azzal kezdődik, hogy a kliens beszámol a
terapeutának friss kísértéseiről.
 Ez a férfi – egy negyvenhét éves fogorvos – arról beszél, hogy amikor
szakmai úton van, mindig bejelentkezik melegek chatszobáiba. Házas és
elkötelezett, konzervatív zsidó emberként a családja jóllétének és
családfői szerepének szenteli magát, ezért meglehetősen elborzasztja,
hogy a homoszexuális kísértések néha felülkerekednek akaraterején.
Kezdi felismerni „azt a kényszerítő erőt a zsigereimben”, és a
testmunka révén mind munkahelyén, mind otthon szembeszáll
önérvényesítési nehézségeivel.

TERAPEUTA Rendben, rátérhetünk arra az érzésre, amit közvetlenül a

kiélés előtt tapasztalt?
KLIENS Igen… hát, egyedül vagyok – otthontól távol – ebben a
szállodai szobában. Senkinek sem tartozom felelősséggel.
Próbálok férfiakkal kapcsolatba kerülni, tudja, hogy
kapcsolódjak.
TERAPEUTA Kapcsolatba kerülni?
KLIENS (Habozik.) Hát, hogy jöjjön át valaki.
TERAPEUTA Szexelni.
KLIENS Igen. Szexelni.
TERAPEUTA Igen…
KLIENS Őrült és önpusztító dolog. Gyakran nem alszom el
majdnem egész reggelig, még akkor sem, ha reggel hétkor
fel kell kelnem a konferencia miatt.
TERAPEUTA Megtalálja ezt az érzést a testében? Mi ez az érzés belül,
ami a kiélésre készteti?
KLIENS Hát… az unalom. De a zsigereimben lévő kényszerítő érzés
is. Van bennem egy késztetés, szapora lesz a szívverésem.
Olyan, mint egy „utolsó hurrá, mielőtt meggyógyulok”.
„Hadd legyen részem egy kis izgalomban!”
TERAPEUTA Nézzük meg ezt!
KLIENS Van egyfajta unalom, fáradtság, de egy sürgető érzés is,
hasonló ahhoz, hogy „meg kell tennem ezt a dolgot”.
TERAPEUTA A testében…
KLIENS A gyomromban olyasféle émelygés van, mint amikor „ki
kell állni a színpadra – valami veszélyeset tenni”. Nem
éppen kellemes érzés.
TERAPEUTA Mi az, ami „nem kellemes”?
KLIENS Sajgó érzés, egyfajta fájó izgalom.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS Hmm… Ott, ahol a két borda találkozik, a szegycsont alsó
részén. Pont alatta.
TERAPEUTA És mi ez az érzés?
KLIENS Csiklandozás. Ennél jobban nem tudom leírni. (Hosszú
szünet.)
TERAPEUTA Foglalkozzunk ezzel a csiklandozással! Lássuk, hova vezet!
(Vár.)
KLIENS Egyfajta nyomás a szegycsontnál, mintha valaki nyomná a
mellkasomat.
TERAPEUTA Pontosan hol?
KLIENS (Gondolkozik.) Pontosan itt. (Tenyerét a mellkasa közepére
teszi.)
TERAPEUTA Hmm…
KLIENS (Néhány pillanat múlva:) Üres, kényelmetlenül üres érzés.
TERAPEUTA Korábban mikor volt ugyanez az üres, kényelmetlen
érzése?
KLIENS Amikor nem tudom elrendezni az életemet. S ez még
rosszabbá válik, amikor nem jövök ki Mollyval.
TERAPEUTA Ön szerint ez mennyire szól Mollyról?
KLIENS (Szomorúan és tűnődve:) Valamennyire.
TERAPEUTA Milyen értelemben?
KLIENS A súlyát, a megjelenését illetően. Mintha lakótársak
lennénk. Nem hibáztatom. Elhanyagoltam.
TERAPEUTA Hmm… Tehát mit érez?
KLIENS (Bólint.) Nincs rendjén. (Mély sóhaj.) Az egész életem az
ellenkezője annak, mint ahogy elképzeltem. Nem az
elképzelésem szerint alakul.
TERAPEUTA Hogyan képzelte el?
KLIENS Egy zsidó hagyomány szerint élő, nagy, zárt családot.
Szombaton templomba megyünk. Kedves, szép, kényelmes
otthon. És rend…, a mi otthonunk nem rendes.
TERAPEUTA Foglalkozzunk ezzel az érzéssel!
KLIENS Tehetetlen érzés.
TERAPEUTA Tehetetlen érzés.
KLIENS Harag magammal szemben, mert nem élek rendes életet.
Ez egy zűrzavaros élet. A gyerekek jönnek és mennek.
TERAPEUTA Együtt vacsoráznak? Molly főz?
KLIENS Néha. De legtöbbször kínait rendelünk. Van, hogy egy
héten ötször kínait rendelünk. Néha naponta kétszer.
Előfordul az is, hogy hajnali kettőkor valamelyikünk
megszomjazik, és elmegy kocsival a 7-Eleven áruházba,
hogy vegyen magának innivalót.
TERAPEUTA Tehát mit érez?
KLIENS Tehetetlenséget. Tehetetlennek érzem magam a saját
szétesettségemmel szemben. A kiélés a fantáziavilágom,
hogy elkerüljem annak érzését, hogy az életem
felülkerekedik rajtam.
TERAPEUTA Igen…
KLIENS Tudja, egyetemista koromban teljesen szétszórt voltam.
Sohasem tudtam rendbe rakni a papírjaimat. Amikor
leültem tanulni, egy óra elment azzal, hogy előkészültem.
Akkor kezdtem el a kiélést.
TERAPEUTA Tehát homoszexuális magatartásával szabályozta érzelmi
kiegyensúlyozatlanságát.
KLIENS (Bólint.) Igen. (Gondolkodik.) És mégis – tudja, mit
mondok? A doktorira készülve sohasem éltem ki a
 homoszexualitásomat. Soha, egyszer sem. Az életem
szervezett keretek között folyt reggel kilenc és délután
négy között.
TERAPEUTA Akkor a szervezettség a kulcs…?
KLIENS Igen… a szervezettség sokat segít nekem. Folyton próbálom
mondani Mollynak, hogy nekem tízkor ágyban kell
lennem, de sohasem képes lecsendesíteni a házat, és
hajnalig káosz van. Ilyenkor van az, hogy a számítógép elé
ülök, és csinálok valamit, hogy lecsendesítsem ezt az
izgatottságot, ezt a fajta fájdalmas késztetést.

Egy másik kliens ezt mondta nekem:

Látom, hogy addig fogok szenvedni a saját nememhez

vonzódástól, amíg nem tudom kezelni a konfliktusaimat.
Valamelyik nap észrevettem ezt a régi zsugorodásérzést,
behorpadást…, összeomlást, magamba zuhanást. Aztán azt
gondoltam, Hoppá! Ismerem ezt az érzést, és tudom, hogy hová
vezet. Most eltökélt vagyok, hogy ezt nem hagyom megtörténni.

A ki nem fejezett harag mint a homoszexuális kiélés katalizátora.

Az alábbi beszélgetésben az egyik kliens, Will leírja, hogy nehezen tudja
kifejezni a helyénvaló haragot. (Egy eset után, amikor meghiúsult a
harag kifejezése, egy melegkönyvesboltba ment szexuális élményért.)

TERAPEUTA Mi történt, amikor megpróbálta szembesíteni Tomot azzal,

hogy mindig elfeledkezik a találkozóról?
KLIENS Megpróbáltam, de nem voltam rá képes. Tudtam, hogy
később bűntudatot fogok érezni, ha szembeszállok vele, és
végül én kérek bocsánatot.
TERAPEUTA Igen. Foglalkozzunk ezzel! Mit ért azon, hogy bűntudatot
fog érezni, és mentegetőzni fog?
KLIENS Olyasmit, hogy ha őszinte lennék vele, utána mindent
nekem kellene elsimítanom. Hirtelen újra csend lenne
köztünk. Kellemetlen szünet adódna a beszélgetésünkben.
TERAPEUTA És ez milyen érzés lenne?
KLIENS Az általam érzett harag elhalna belülről. Képtelen lennék
kifejezni – sőt, még érezni sem tudnám többé.
TERAPEUTA (Jelentőségteljesen megismétli:) „A harag elhal belülről”…
Igen. Magam elé képzelem a Világkereskedelmi Központ
összeomlását, amikor a közepe éppen beomlik, befelé rogy.
KLIENS Igen, pontosan így… igen.
TERAPEUTA (Ebben a pillanatban megérzi a kettejük közötti
kapcsolatot:) Azután mi következik? Foglalkozzunk az
érzésével!

(Úgy tűnik, a kliens eltávolodik, nyugtalannak látszik, visszavált.)

TERAPEUTA Most zavartnak látszik.

KLIENS (Csendesen:) Nyugtalannak érzem magam.
TERAPEUTA Ez a nehéz része a dolognak. (Szünetet tart, majd lassan és
óvatosan:) Térjünk vissza ahhoz, hogy a „harag elhal
belülről”. Mi marad? (Várakozik.)
KLIENS (Lehiggadva, lassan beszél:) Semmi más, csak szomorúság.
Belső üresség. Nem maradt energia ahhoz, hogy
kifejezzem magam.

(Ezen a ponton a terapeuta úgy érzi, helyénvaló az értelmezés.)

TERAPEUTA Ez megfelel annak, amit érez? Ott van a testében ez az

ismerős, nyugtalan szorongás – az a konfliktus, hogy a
haragja összeütközik azzal, hogy nemtetszésre, azaz
szégyenre számít, és aztán egyszerűen feladja,
összeomlik…
KLIENS (Bólint.) Igen. Pontosan ez történik velem.
TERAPEUTA Tehetetlennek érzi magát.
KLIENS Így van. És ilyenkor van az, hogy keresem a szexet.

Mellőzve érezve magát belép a szürke zónába, és a homoszexuális

kiélés felé halad. Will és terapeutája a férfi és barátja közelmúltbeli
ebédjét beszéli meg, amikor is Tom közömbösnek látszott Will iránt.
Tom közömbösségének eredményeként Will a szürke zónába vezető
úton találta magát.

KLIENS (Arckifejezése mutatja az érzelmi átlépést az ahaélménybe:)

Ó, igen, most már emlékszem, mi történt előtte! Miután
elváltam Tomtól, visszamentem a kocsimhoz, és eszembe
jutott a kiélés lehetősége. Nem történt meg, de
gondolkoztam rajta.
TERAPEUTA Will, mit gondol, miért éppen akkor jutott eszébe?
KLIENS Nem tudom.
TERAPEUTA Nos, mit érzett a találkozásukkal kapcsolatban?
KLIENS Hát… azt hiszem, kis csalódást.
TERAPEUTA (Vár.)
KLIENS Nem gondoltam, hogy a barátja is ott lesz vele. Az egész
végül olyan volt, mintha… csak ketten lettek volna, mintha
én ott se lennék. Mellőzve éreztem magam.

Ezen a ponton a terapeuta a konfliktusra irányítja a kliens figyelmét,

arra, hogy „mellőzve érezte magát”. Átvezeti a két háromszög
folyamatán – hogy a jelenben teljesen átérezze és kifejezze a
„mellőzöttség” érzését (érzések és impulzusok), és összekapcsolja a
múlttal. Mint az gyakran előfordul, a konfliktus az önérvényesítés és az
előrevetített szégyen között áll fenn. A terapeuta azzal támogatja a
klienst a teljes önérvényesítés állapotába való átlépésben, hogy
szerepjátékra készteti.
TERAPEUTA Mit csinálhatott volna másképp? Mit mondhatott volna,
ami valóban kifejezte volna az érzését?
KLIENS (Asszertivitása egy kicsit visszaesik.) Hmm… (Habozik.)
Kemény volt, mert megállás nélkül beszéltek.
TERAPEUTA Kezdje el! Mondja csak meg neki, amit mondani akar…
KLIENS (Élénkebb, kiegyenesedik, ránéz a terapeutára:) Azt
mondhattam volna: „Nézd, Tom, azt ígérted, hogy a
körutazásunkról fogunk beszélni. Ez egyáltalán nem
történt meg, mert a barátod – nem az enyém! – veled volt,
és végül nem jutottunk el odáig!”
TERAPEUTA Nagyszerű!

(A kliens folytatja az asszertív válasz eljátszását.)

Az irigység pillanata
Annak érdekében, hogy klienseink jobban megértsék magukat,
elmagyarázzuk nekik, hogyan jutnak el a homoszexuális kiéléshez –
nemcsak a szürke zóna csapdájába esésük eredményeként, hanem az
irigység pillanata miatt is.
Az irigység pillanatát tudatos szinten szexuális vonzalomként élik
meg, ami nem különbözik a máskor felbukkanó szexuális vonzalomtól.
Míg azonban az élmény kétségtelenül szexuális, alaposabban elemezve
a testi történést valami összetettebb dolog derül ki.
Eltérően a kiélés tudatos választásától az irigység pillanatában a
kliens váratlanul szembe találja magát egy ellenállhatatlan, ideális
férfiképpel, amely – úgy látszik – megérinti, meglepi vagy megrázza.
Azáltal, hogy a testére figyel, felfedezi, hogy e látszólag pillanatnyi
homoszexuális vonzalomnak a mélyén a megfélemlítettség érzése rejlik.
Vagyis az irigység a szégyenpillanat speciális típusaként jelenik meg.
Amikor a terapeuta érzékennyé teszi a klienst az ilyenfajta irigy
pillanata testi élményére, ezzel elmélyíti a kliens tudását a saját
neméhez vonzódása eredetéről.
Az irigység pillanata három elkülöníthető testi váltást tartalmaz,
amelyek gyors egymásutánban követik egymást. Ennek tudatára
ébredve az egyik kliens úgy írta le az élményét, mint „gyors, egy-kettő-
három (gyorsan megveregeti a térdét), olajozott gépezetet”.
Váratlan szembesülés a homoerotikus képpel
Különbözik a homoszexuális kiéléstől
Érzet Hely Érzelem
Feszülés, szorító, markoló, éles Mellkas Félelem
fájdalom a szegycsontban
↓ ↓ ↓
Esés, süllyedés, üresség, Mellkas Szégyen
szomorúság, veszteség,
beomló üreg, behorpadás
↓ ↓ ↓
KÍSÉRLET A HELYREÁLLÍTÁSRA
↓ ↓ ↓
Fellobbanás a nemi szervben, Nemi szerv Szexuális
izgalom, erotikus töltés

14. 4. ábra: Az irigység pillanata, a szégyenpillanat egyik fajtája

Először a váratlan szembesülés a homoerotikus képpel egy testi érzetet

indít el a mellkas/szegycsont táján, amit különféleképpen írnak le,
például „feszülés, szorító, markoló vagy éles, szúró fájdalom”. Ezeknek
az észlelése a félelemérzéssel társítható.
Másodszor látunk egy másik érzetcsoportot, amelyet többféleképpen
jellemeznek: „Esés, süllyedés, üresség, szomorúság, elveszettség,
beomlás, üreg, behorpadás érzése a mellkas alsó részén, a szegycsont
alatt.” Ezeknek az észlelése a szégyenérzéssel társítható.
A harmadik érzet gyorsan követi az előbbieket, általánosan nemi
fellobbanásnak nevezik: izgalom, erotikus töltet a nemi szerv területén,
amelyet „kétségkívül szexuálisnak” írnak le.
 Az első két érzés olyan gyorsan és azonnali tudatosulás nélkül
érkezik, hogy tudattalannak nevezhetjük. Klinikai tapasztalatunk azt
mutatja, hogy nagyon kevés férfiban tudatosult korábban ez a szexuális
izgalmat megelőző két érzelem. A kliens csak akkor lesz képes
felismerni szexuális élménye jelentőségét a szégyenállapot gyógyítása
szempontjából, miután segítettünk és megtanítottuk neki, hogyan
kezelje testi emlékezetét a terápiás ülés során (és gyakorlás után az
ülésen kívül is az adott irigy pillanatban).
Mostanában Daryl Bem melegaktivista pszichológus amikor
megkísérel magyarázatot találni a szexuális vonzódás eredetére, a
legkorábbi szexuális izgalmat szintén a félelem pillanataihoz kapcsolja
(Bem, 1996). Sok hasonló beszámoló fordul elő a régebbi
pszichoanalitikus irodalomban több helyen is (vagyis azelőtt megjelent
klinikai tanulmányokban, mielőtt politikailag inkorrektnek
nyilvánították a témával való foglalkozást).
A „löket” jelentősége. Amikor a kliens mélyebben feltárja az
irigység pillanata során átélt testi reakcióját, rájön, hogy eme „erotikus
löket” mögött valójában a mélyebb kapcsolódás utáni vágya húzódik
meg. Az egyik férfi ezt mondta: „Amikor meglátok egy vonzó férfit, az
első zsigeri reakcióm a szexuális késztetés. De ha tényleg belegondolok,
hogy mélyebben mire vágyom, rájövök, hogy »meg szeretném ismerni,
biztosan ki tudna oktatni férfiasságból«.”
Erre a mélyben meghúzódó, hiteles igényre ad példát egy
harminchat éves kliens:

Tegnap este hazafelé vezettem. Előttem biciklizett két húszas

évei elején járó srác. Látva őket szexuális gondolatok indultak el
bennem. Olyan messzire mentem, hogy még hármasban
folytatott szexet is elképzeltem velük.
Azután azt mondtam magamnak: Álljunk csak meg! Mit
csinálok? Mihez vonzódom valójában? Nyakon csíptem magam,
 és rájöttem, hogy csak velük akartam lenni – kerékpározni velük
–, beszélgetni és nevetgélni.
Igazából azt akartam, hogy egy legyek közülük. Sohasem
csináltam ilyesmit, amikor annyi idős voltam, mint ők.

Az irigység pillanata: a testi emlék felidézése. A terápiás cél az, hogy

a kliens figyelmét az erotizált másik személyről saját szelfjére irányítsuk
vissza. Ez az ellenkezője annak, amire az irigység pillanatában
összpontosít, amikor elveszíti magát a másik férfival szemben.
A testmunka alkalmazása visszatéríti a klienst testi érzéseihez,
amikor felidézi a másik férfihoz vonzódásnak a pillanatát. A testénél
időzve személyes megerősítést kap arról, hogy ezek a vágyak felszíni
figyelemelterelések az önmagával kapcsolatos mélyebb, negatív
érzésekről. Amit először „szexuálisként” tolmácsolt, azt ezután erotizált
irigy pillanatként értelmezi.
A kliens így kezdi megérteni, hogy az irigy pillanat arról szól, hogy
alacsonyabb rendű férfinak érzi magát. A pillanatnyilag idealizált
személy az ő fájdalmas ellentéte. A másik férfinak, a férfiideál
megtestesítőjének a látványa katalizátor ahhoz, hogy az elrejtve benne
élő kisebbségi érzés a felszínre lökődjék. A testben megnyilvánuló
félelem és szégyen érzésének hatására a férfi létrehozza a helyreállító
homoerotikus fantáziát. Ez semlegesíti a megalázó ellentétet közte és a
másik férfi között, és enyhíti az összehasonlítás keltette érzelmi
instabilitást.
Egy férfi így beszélt erről:

A férfikép hatalma saját alkalmatlanságom visszatükrözésében

rejlik. Megrázóan emlékeztet arra, ami hiányzik belőlem. Nem
önmaga miatt van hatalma, hanem amiatt, ami nem vagyok. És
vagy mehetek s követhetem az általa képviselt
figyelemelterelést, vagy szembenézek azzal a fájdalmas
valósággal, hogy mi nem vagyok.
A helyreállító fantázia létrehozása. Lássuk a kliensek néhány
megjegyzését e helyreállító fantázia érzékeltetésére:

Amikor egy olyan pasit látok, akihez vonzódom, tárggyá válik,

amitől be lehet indulni. Ezentúl már nem személy, hanem
katalizátor a képzeletem számára.
Amikor olyasvalakit látok, aki beindít, összeszorul a szívem.
Feszültség van a szívemben, egy intenzíven fájó csomó, ami csak
úgy ott van. Annak a férfinak a negatív tükörképe vagyok. Ő az
én boldogtalan énem pozitív visszatükröződése.
Azt hiszem, én sohase tudnék olyan [férfias] lenni. Ezt [a
férfiasságot] sohase tudnám érezni magamban. Ez a hit határozza
meg a vonzalmam erejét.
Minél rosszabb a véleményem magamról, annál jobban
néznek ki ezek a fickók. Viszont minél jobban lebontom a
vonzalmat kézzelfogható elemeire, és megértem, hogyan
illeszkednek ezek az elemek múltbeli élményeimbe, annál
kevésbé irányít engem a más férfiakhoz való vonzódás.

Önismerettel és gyakorlással a kliensek azelőtt tudatosíthatják

magukban kiszolgáltatottságukat az irigy pillanattal szemben, mielőtt az
bekövetkezne. Egy férfi ezt mondta:

Jól mennek a dolgaim, de ismerem magam. Amikor

elszigetelődöm, lehangolódom, és benne vagyok a szürke
zónában, azt gondolom: Ó, lássuk csak, megtalálom-e magam
abban a fickóban.
Viszont aztán rájövök: Hé, ez nem vágy, ez igazából irigység és
félelem. Oké – akkor itt az ideje az újraprogramozásnak.

Néhány kliens arról számol be, hogy segítséget jelenthet, ha az ötlet és a

kiélés közötti pillanatban van valaki, akire számíthat:
 Ennek pontosan abban a pillanatban kell történnie – úgy értem,
hogy szó szerint félbe kell szakítanom, amit csinálok, fel kell
vennem a telefonom, hívni valakit, és amint lehet, elmenni arról
a helyről.
Kapcsolódnom kell valakihez, aki ismer, megért – valakihez,
akivel őszinte lehetek. Az ilyen emberek meghallgatnak, és
megengedik, hogy kettős hurokban legyek velük, és akkor
visszakerülök egy olyan helyre, ahol kívül vagyok a szürke
zónán.

Az irigység pillanata mint önérvényesítés-szégyen konfliktus.

Minden kliens esetében vannak olyan speciális fizikai és
személyiségbeli férfias vonások, amelyek hiányoznak belőlük, és
lenyűgöző vonzalmat keltenek bennük. Amikor arra kérik, írja le azokat
a férfias tulajdonságokat, amelyek szexuálisan vonzzák, a kliens
általában ezt szokta mondani: „Olyan férfi vonz, aki magabiztos,
határozott fellépésű, rengeteg barátja van, népszerű, öntudatos, uralja
önmagát, és tudja, hogy kicsoda.”
Aztán amikor megkérdezik a klienst, mit szeretne javítani magán,
általában ezt feleli: „Bárcsak határozottabb lennék, többre értékelném
magam, több önbizalmam lenne…”
Mivel fiúkorukból alacsonyabb rendű férfiasságuk emlékét őrzik, a
kliensek azonnal el vannak ragadtatva az ilyen vonásoktól. Amikor
azonban beazonosítják és leírják azokat a gyerekkori okokat, amelyek
kiváltják e vonzalmat, az erotikus töltés enyhül. Egy példa erre:

KLIENS Pontosan emlékszem, hogy tízéves voltam, amikor

rájöttem, hogy meleg vagyok.
TERAPEUTA Meséljen erről!
KLIENS Hát, emlékszem, hogy iskolába menet időt lehetett
megtakarítani, ha a tornatermen haladtunk át. Átmentünk
az öltözőn, és megláttam egy férfit, ahogy jött ki a
 zuhanyzóból. Vizes volt és meztelen – huh! Szexuális
vonzalmat éreztem.
TERAPEUTA Várjon egy percet! Menjünk még egyszer végig ezen!
Mondja el pontosan, hogy mi történt!

(A kliens, életében talán először, mélyebben reagál e jelentős pillanatra.

Egy idő után megszólal:)

KLIENS Láttam azt a férfit, és azt gondoltam: „Ó, bárcsak ő

lennék!”

Ez a férfi fiúként törékeny és beteges volt, asztmában szenvedett, és

bizonytalan anyja volt. Amit „szexuálisnak” minősített tízéves kora óta,
az valójában az intenzív zsigeri irigység válasza volt az idealizált
férfiképre. Ez az élmény azonban egészen más jelentést kapott, amikor
elfogadta a „meleg” öncímkézést.
A következő leírásban egy huszonhét éves cserediák beszél az
érzéseiről.

KLIENS Az iskolában ültem a számítógépes teremben, és egyszer

csak felfigyeltem egy férfira. Egy párszor önkéntelenül
átnéztem rá. Megpróbáltam alkalmazni, amit ön mondott
nekem. A testemhez fordultam, és megkérdeztem
magamtól, mit érzek. Észrevettem, hogy gyengeséget érzek
a lábamban. (Kicsit nevet.) Úgy látszik, én mindent a
lábamban érzek.

(Ez példa arra, hogyan kell elfogadnia és tiszteletben tartania a

terapeutának, hogy minden kliens különbözőképpen érzi a dolgokat.)

TERAPEUTA Rendben. Beszéljen erről!

KLIENS Gyenge… ideges, remegő érzés a lábamban, és ehhez még
észrevettem, hogy úgy általában veszélyeztetettnek,
 bizonytalannak érzem magam – valamiféle
bizalmatlanságérzés.
TERAPEUTA És ez a testi tudatosság hogyan befolyásolta a férfi iránt
érzett vonzalmát?
KLIENS Hát, valahogy összeállt az egész. Úgy értem (kicsit nevetve),
már jobban érdekelt önmagam és a testem, mint ő.
TERAPEUTA Rendben. Vissza tud emlékezni olyan időszakra, amikor
ugyanilyen érzések voltak a lábában?
KLIENS (Egy pillanatig gondolkodik.) Hát… igen, emlékszem,
amikor egy étteremben dolgoztam…
TERAPEUTA Mennyi idős volt?
KLIENS Körülbelül huszonegy vagy huszonkettő. És problémát
okozott kapcsolatba kerülniöm a velem egykorú fiúkkal,
vendégekkel. Nehezemre esett a szemkontaktus.
TERAPEUTA És ugyanaz az érzés volt?
KLIENS Emlékszem, ugyanaz a gyengeség a lábamban. Ilyen
üzletemberszerű kinézetem volt, de nem tudtam hiteles,
őszinte lenni. (Elgondolkodik, szünetet tart.) Hosszú utat
tettem meg azóta.

(A terapeuta tanári-mentori szerepbe megy át.)

TERAPEUTA Akkor nézzük, mire jutott. Abban a pillanatban úgy

alakult, hogy észrevett egy férfit. Ez jelzett önnek, hogy
helyette figyeljen magára (extroverzióból introverzió), és
észrevette, hogy a lábait gyengének és remegőnek érzi,
ami – mint tudja – veszélyeztetettséget és bizonytalanságot
jelent.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Tehát ez megváltoztatta a férfival kapcsolatos nézőpontját.
KLIENS Igen, más összefüggésbe helyezte. És azután az egész már
kevésbé szólt róla.
TERAPEUTA Igen. És képes volt felidézni egy évekkel ezelőtti, nagyobb
bizonytalanság idején érzett ugyanolyan gyengeséget a
lábában.
KLIENS Igen. Így akkor világossá vált számomra, hogy a
homoszexualitás eltereli a figyelmemet a belső
gyengeségérzésemről. Nem annyira a másik férfiról volt
szó, hanem a fantáziába menekülésről.

Az irigység pillanatának megoldása. Egy másik férfi így foglalta össze

az irigy pillanat megoldásával kapcsolatos gondolatait:

Egyre inkább tudatosul bennem, amikor fejest ugrom a

félelemből a szexbe: először szorítást érzek a solar plexusban,
majd izgalmat az ágyékomban. Mostanában nagyon ritka, hogy
először az ágyékomban érzem ezt. Tényleg, nagyon ritka.
Régen a félelem és a szexuális izgalom annyira szorosan egy
időben történt, hogy sohasem tudtam volna elkülöníteni őket.
Most viszont már látom a választóvonalat – nagyon jól kivehető.
És őszintén szólva amikor érzem a félelmet, tudom, hogy majd
megpróbálok az ágyékomból felelni rá. (Nevet.)
De az, hogy most már tudom, mit csinálok, elveszi a
maszturbáció örömét. Úgy érzem, keményebben kell dolgoznom
azon, hogy eltűnjenek a fantáziáim.

Az öntudatosság személyes erőt ad

A kliensek növekvő öntudatossága fejleszti érzékenységüket belső
folyamataik iránt – abban a pillanatban, amikor zajlanak.
A testmunka nemcsak a homoszexuális kiéléshez vezető kritikus
események testi felidézését segíti elő, hanem érzékennyé teszi a testet
arra is, hogy számítson minden jövőbeli önérvényesítés-szégyen
konfliktusra, és reagáljon rájuk. Összegezve az általunk alkalmazott
kezelésmódok leggyakrabban a következők:

14. 5. ábra: Fő beavatkozásmódok

 15
. Naplóírás
Akár meg is nézhetem a dolgokat.
Túl hosszú ideje futok önmagam elől.
Egy kliens az első terápiás ülésen

A naplóírás bármely férfi számára hatásos módszer lehet, hogy

szembeforduljon az önpusztító magatartásához vezető
narcisztikus illúzióival és szégyenen alapuló torzításaival, és
megvizsgálja őket. A kliens áttekintő, távlati képet kaphat az
általa elért fejlődés vonaláról. Kifejezetten hasznos az
elkerülhetetlenül bekövetkező zavartság és elbátortalanodás
időszakaiban, ha újraolvassa a korábbi bejegyzéseket, és
értékeli az addigi haladást.
Mivel a helyreállító terápián részt vevő legtöbb férfi
túlságosan is aggódik amiatt, hogy mások mit gondolnak róla,
kísértést jelenthet számukra, hogy a naplóírás során valamilyen
képzeletbeli közönség számára írjanak. Egy férfi töredelmesen
bevallotta, hogy „maga a naplóírás is előadássá vált számomra”.
Az ilyen klienst e folyamat kezdetén emlékeztetni kell arra,
hogy naplójának senkire sem kell jó benyomást tennie, és neki
senkinek a jóváhagyását sem kell keresnie. Csak a saját
megértése céljából írja a naplót, amelyet természetesen
senkinek sem szabad megmutatnia.
A naplóírás segít a kliensnek odafigyelni az érzéseire, testi
érzeteire és gondolataira, illetve elősegíti e szubjektív élmények
kognitív feldolgozását. Mindenekelőtt arra tanítja a klienst,
hogy vegye komolyan magát.
A férfiak számára gyakran nagyon nehéz lelassulni és időt
szakítani arra, hogy mély érzéseikre összpontosítsanak.
Továbbá ez a folyamat gyakran hamvába hal, épp azért, mert
megköveteli, hogy szembesüljünk önmagunkkal. Az egyik férfi
így jellemezte a naplóírást: „Rendkívül kellemetlen helyzet.
Leülni és írni! Amikor először megpróbáltam, rendesen és
lassan írtam. Cserélgettem a tollakat. Az egyik nem siklott jól a
papíron, a másik nem írt elég gyorsan. Minden apró kifogást
kihasználtam, csak hogy ne kelljen leülni és kapcsolatba kerülni
magammal.”
A kliensek gyakran aggódnak amiatt, hogy a naplóírási
kötelezettség miatt naponta kell bejegyzéseket készíteni. Viszont
valamiféle menetrend szigorú betartásánál sokkal fontosabb,
hogy a kliens párbeszédet folytasson magával, ezáltal
kézzelfogható formába öntve homályosan érzett szubjektív
benyomásait és félig kialakult belátásait. A tudatosult apró
változások papírra vetése meg fogja erősíteni elkötelezettségét
személyes fejlődése iránt. És ami a legfontosabb, a napló
bátorítani fogja alapos önreflexióját a homoszexuális kiélést
megelőző kritikus forgatókönyvvel kapcsolatban.
Rendszerezetlen reflexiók
Idővel a kliens észreveheti, hogy ha vállalja a napi bejegyzési
kötelezettséget, gyorsabban halad. Egy férfi bevallotta: „Nem
írok naplót, bár tudom, hogy kellene. Valójában tudom, hogy
nem csinálom jól a terápiát, pont azért, mert nem írok naplót.”
Bár a naplóírás mindig terápiás hatású, van néhány eset,
amikor kifejezetten hasznos, ha az ember kiírja magából a
gondolatait és érzéseit: 1. közvetlenül a terápiás ülés után; 2.
egy „felzaklató” esemény vagy szégyenpillanat alatt vagy
közvetlenül utána, különösen, ha az a homoszexuális kiélést
megelőző forgatókönyv része; 3. a homoszexuális kiélés után.
Sok férfi számára a naplóírás ritka alkalmat nyújt arra, hogy
egy másik személy befolyásától mentesen kezdjen párbeszédet
magával. Első ízben tapasztalhatja meg azt a lehetőséget, hogy
értékelheti saját viselkedését, s külső beavatkozás és megítélés
nélkül „hurkot képezhet a szelfjével”. Ez kifejezetten fontos egy
olyan férfi számára, aki intruzív (tolakodó), manipulatív szülői
befolyás alatt állt.
A többé-kevésbé napi bejegyzéseken kívül a terápia
szabálya, hogy havi összefoglalót is kell készíteni. A korábbi
bejegyzések áttekintése gyakran fed fel olyan témákat és
kérdéseket, amelyeken a kliens átsiklott.

Rendszerezett reflexiók
A szervezetlen forma kiegészítéseként hasznos a következő –
Albert Ellisnek a Rational Emotive Therapyban megjelent
munkáján alapuló – naplóírási mód is. Öt rövid kérdésből áll,
amelyeket a kliensnek egy felzaklató esemény után kell
feltennie magának a következőkkel kapcsolatban: 1. esemény, 2.
reakció, 3. feltevések, 4. értékelés és 5. összegzés.
Ha ezt a formát használja, a következő utasítást adhatjuk a
kliensnek:
1. Az esemény. Először számoljon be a felzaklató
eseményről. Részletesen írja le, hogy ténylegesen mi történt!
Pontosítsa, ki mit tett (vagy mondott) kivel (kinek). Csak a
tényeket írja le!
2. Az ön reakciója. Részletesen írja le, hogyan reagált belül
az eseményre! A leírás tartalmazza a megélt érzelmeket
(például harag, sértettség, lehangoltság, megbántottság,
szégyen), beleértve a hangulatait és testi érzeteit is! Írja le a
véleményét, ötleteit, vágyait és késztetéseit is! Térjen ki a
magatartására: Mit tett? Mit mondott? Milyen kifelé irányuló
reakciója volt az eseményre? Vegye figyelembe reakciója
terjedelmét és intenzitását is! Mennyire volt túlzott vagy
szélsőséges az érzelmi reakciója az eseményre? Mennyire volt
túlreagáló a magatartása?
3. Feltevések. Milyen feltevései voltak az eseményekkel
kapcsolatban? Mit mondott önnek az esemény? Miért váltott ki
önből ilyen reakciót? Hogyan értelmezte? Mi volt a jelentősége,
hogy ennyire felzaklatta? Milyen értelmező ítéletei, feltevései és
elvárásai voltak az eseménnyel kapcsolatban, amelyek a
reakcióit okozták?
4. Értékelés. Értékelje feltevéseit a valóság, a valós élet
szempontjából! Ezután olyan szempontból bírálja el feltevéseit,
hogy az élettel, másokkal és önmagával kapcsolatos elvárásai
mennyire irreálisak (ésszerűtlenek)! Racionális gondolkodással
közelítse meg e feltevéseket! Tekintsen kritikával ésszerűtlen
értelmezéseire, és keresse meg az érzelmi alapon hozott
döntéseket! Kérdőjelezzen meg minden olyan értéket,
hiedelmet és magatartást, amelyet ésszerűtlenül igaznak
feltételezett! Mérje fel, hogy e hiedelmei és magatartásai
mennyire okozhatták a reakcióit!
Ezután a következő két szempontból nézze meg feltevéseit:
illúziók és torzítások. Mint az előzőekben megállapítottuk, az
illúziók narcizmuson alapuló feltevések, amelyek irreális
pozitív elképzeléseket tartalmaznak arról, hogy mit várhat az
élettől. Illúziói forrása a narcizmus, amely szerint a világ, az
események és az emberek az ön egyedi igényeiről
gondoskodnak. Különösen figyeljen fel ezekre a szavakra: kell,
kellene, muszáj, szükséges. Vegye figyelembe nagyszabású
várakozásait, feltételezett személyes jogosultságait és minden
olyan különleges megfontolást, amely arra vonatkozik, hogy
valami „jár” önnek!
A torzítások szégyenen alapuló feltevések: irreális negatív
hiedelmek arról, hogy mit várhat az élettől. Torzításainak
forrása a szégyen: Az emberek nem fognak tisztelni, szeretni,
értékelni. Velem nem történnek jó dolgok. Fontolja meg, hogyan
csökkenti elvárásait, hogyan mond le igényeiről, kerüli az
önérvényesítést és keres mentségeket mások számára! Gondolja
át, hogyan értékeli mások indítékait a tőlük várt elutasítás,
kritika, leértékelés és megalázás alapján!
 5. Összefoglalás. Írjon rövid összefoglalást, amely
tartalmazza a fenti négy pont lényegét, és azt, hogy mit tanult
magáról!

Figyelni a testre, és értelmezni az

üzeneteit
Akár a kötetlen reflexiókból álló napló vezetését választja a
kliens, akár az ötlépéses formát, a cél ugyanaz: a valóságelvet
kell érvényesítenie tudattalan feltevéseivel szemben. Ez
lehetőséget nyújt arra, hogy a valóságnak megfelelően értékelje
azokat a narcizmuson alapuló illúziókat és szégyenen alapuló
torzításokat, amelyek az élet valós helyzeteire adott érzelmi
reakcióit irányítják. A naplóírás révén a kliens elkezdi
felismerni, mi zajlik önmagán belül, és ezt történés közben
rögzíti.
Egy férfi így számolt be erről: „A naplóírás nem tüntette el a
fájdalmat, de segített elviselni. A változás nem úgy történt, hogy
a »fájdalom« helyett jött a »nincs fájdalom«, hanem az »el
akarok futni a fájdalom elől« élményét felváltotta a »kibírom a
fájdalmat«. A fájdalmat valódi érzésként élem meg, amikor
érzem a fájdalmat, valódinak érzem önmagam.”
Tehát a naplóírás segít a klienseknek vállalni testi érzeteiket,
gondolataikat és érzéseiket, miközben integrálják ezek
jelentését, és arra bátorítja őket, hogy komolyan vegyék
magukat és érzéseiket.
 16
. Tanácsadás serdülőknek

Klinikánkat minden évben számtalan szülő keresi meg, aki

serdülő gyermeke miatt aggódik. A szülők megkeresése
általában valamilyen megrázó felfedezés eredménye, gyakran
azzal áll kapcsolatban, hogy fiuk internetes
melegpornóoldalakat látogat. Ez a felfedezés általában egy
régóta esedékes családi beszélgetést provokál, amelynek során
a fiatalember kialakuló szexuális identitásával kapcsolatos
problémákkal kerülnek szembe. A beszélgetés gyakran oda
vezet, hogy a szülők elhozzák fiukat terápiára.
Miután nyíltan tisztázzuk a szülőkkel a homoszexualitásról
vallott nézetünket, csökken szorongásuk a terápiával
kapcsolatban, és ez eltéríti őket attól, hogy fiukat változásra
kényszerítsék. Nem egyszerűen támogatjuk a gyereknek azt az
elképzelését, hogy bármilyen életstílust választhat. A szülőknek
rögtön csalódást okoz sok terapeutának az a hamis kijelentése,
hogy eme értékekkel kapcsolatos problémák esetén „semleges
terápiát” folytatnak. A gyakorlatban ez nem pusztán nem
működő filozófia, még kevésbé becsületes állítás. Röviden: úgy
gondoljuk, a szülőknek joguk van némi biztosítékot kapni a
terápia tervezett irányáról.
Az első ülésen tájékoztatjuk a tizenéves klienst a
homoszexualitásról vallott nézetünkről, és tudatosítjuk benne,
hogy mi eltérünk a pszichológiai társaságok fősodrától. Ezt
szem előtt tartva megpróbálunk vele munkaszövetséget
kialakítani.
A szüleik által akaratuk ellenére elhozott serdülőknek csak
nagyon kis százaléka fogja ténylegesen folytatni a kezelést.
Ennek ellenére, még ha nem is sikerült létrehoznunk a terápiás
szövetséget, ezek az ülések lehetőséget nyújtanak a
tizenéveseknek, hogy elgondolkozzanak azon, gyermekkori
élményeik vajon hogyan befolyásolják vonzalmaikat, és itt egy
olyan felfogást ismerhetnek meg, amelyet máshol valószínűleg
nem.
A tizenhárom és húsz év közötti fiatalemberek eltérő igényei
különleges beavatkozási stratégiát követelnek meg. (A
serdülőkort megelőzően más megközelítést alkalmazunk, amely
a szülők oktatását is magában foglalja, erről részletesen:
Útmutató szülőknek a homoszexualitás megelőzése érdekében). A
serdülő fiúval kapcsolatos különleges kihívások többek között:
kétséges elkötelezettség a terápia iránt; intenzív szexuális
érzések; bizonytalan személyes identitás; magas fokú
fogékonyság a média, a kortársak és a popkultúra befolyására;
gyanakvás a tekintéllyel szemben; serdülőkori narcizmus;
lázadás; gyenge impulzuskontroll; a saját tapasztalatból tanulás
igénye; bizonytalan erkölcsi érzék és nagyfokú érzékenység a
meleghonlapok, különösen a melegpornó befolyására. Ehhez
járul még az is, hogy a serdülőknek bármi iránt nehezükre esik
fegyelmezetten elköteleződniük.
Mindezen nehézségek ellenére továbbra is nagyra becsüljük
azt a néhány tizenévest, aki világosan kitart meggyőződése
mellett, hogy le fogja győzni az azonos neműek iránti
vonzódását.

Titoktartás
A serdülőkkel végzett munka során különösen fontos a
titoktartás kérdése. Emiatt a terapeutának folyamatosan
ügyelnie kell arra, hogy a titoktartás megkérdőjelezhetetlen
légkörét teremtse meg. A titoktartás jogi korlátait világosan
ismertetni kell, többek között a terapeutának azt a
kötelezettségét, hogy tájékoztatnia kell a szülőket az önpusztító
magatartásról, amelybe a veszélyes szexuális tevékenységek is
beletartoznak.
Gyakran a szülők próbálják felpuhítani a titoktartási
szabályokat, a terapeutát a fiuk „megjavításával” megbízott
ügynöknek tekintve, esetleg titkos helyzetjelentést várnak el
tőle.
A klienst az első ülésen tájékoztatni kell arról, hogy bár a
szülei megkérték, hogy fontolja meg szexuális irányultsága
esetleges megváltoztatását, már az elején megegyezünk vele
abban, hogy nem befolyásoljuk ebbe az irányba. Élete nagy
kérdéseiről végső soron neki kell döntenie, ezért emlékeztetjük
arra: ha úgy érzi, befolyásoljuk vagy negatívan ítéljük meg, ezt
nyíltan jeleznie kell a terapeutának. Ismétlem: „Első számú
szabály: Ne fogadjon el semmit, amit mondok, csak akkor, ha
igaznak hangzik az ön számára!”
Hasznos lehet a terapeuta számára, ha szintén az első ülésen
elmondja, hogy nem ad tovább a szülőknek az ülésen
elhangzott konkrét részleteket, viszont általánosságban
beszámol nekik a terápia alakulásáról. A gyakorlat bizonysága
szerint ez az, ami a leginkább megnyugtatja a szülőket. A
problémák elkerülése érdekében azonban a terapeutának
először tisztáznia kell a serdülővel, hogy mi az, amit etikusan
elmondhat, és mi az, amit nem mondhat el az ülésekről a
szülőknek.

A „tekintélyes férfiak” fontossága

A populáris kultúra befolyásoló tényezői (televízió, filmek és az
internet) iránti fogékonyságának ellensúlyozására a serdülőnek
a pszichoterápián kívül további támogatásra van szüksége,
főleg tekintélyes férfiak részéről. A „tekintélyes férfi”
meghatározása: olyan férfi, akit a kliens jó szándékúnak és
egyszersmind erősnek tart. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a
tekintélyes férfiak szükségességét a terápiában. Gyakran az
egyetlen nagy jelentőségű tényező, amely meghatározza a
terápia pozitív végkifejletét, hogy vannak-e olyan férfiak, akik
megértik, elfogadják és aktívan támogatják a serdülő
erőfeszítéseit a változás érdekében.
Korábban megpróbáltuk kezelés alatt álló serdülőkkel
kapcsolatba hozni a klienseinket, de ez a stratégia azt
bizonyította, hogy a fiatalok általában túl fogékonyak a
szexuális kísértésre, és képtelenek támogatást és megfontolt
irányítást nyújtani. Mostanában érett férfiakat keresünk
mentornak, tanácsadónak és trénernek, a nagyobb serdülők
esetében pedig heteroszexuális férfi barátokat, mintegy a
bátyjukként. De mind közül a legfontosabb az apa.

Az apára váró szerep

A felnőtt kliensektől eltérően, akiknek az apja már idős, nem él
vagy máshol él, a serdülők apja valószínűleg otthon lakik, és
képes részt venni fia kezelésében. Amennyire csak lehet,
megpróbáljuk bevonni a terápia folyamatába.
Fel kell mérni az apa érzelmi hozzáférhetőségét. Az ő
pszichológiai korlátai határozzák meg, mennyire tud aktívan
részt venni fia változási folyamatában, nevezetesen reagálni fia
érzelmi szükségleteire. Ez az értékelés fogja meghatározni azt
is, hogy a serdülőnek milyen mértékben kell elfogadnia (és
meggyászolnia) apja hozzáférhetetlenségét.
Ha minden rendben van, az apa-fiú ülések segítségével
mélyebb szintű kommunikációt hozhatunk létre. Ezeken az
üléseken a terapeuta a kettős kötéseket és kettős hurkokat
figyeli. Az apa-fiú ülések mind a kliensnek, mind a
terapeutának segítenek felmérni, hogy az apa valójában
mennyire képes megfelelni fia igényeinek.

Bemutatás és nem kényszerítés

Ha a serdülő nem ért egyet a terapeuta homoszexualitásról
vallott nézeteivel, akkor a munkaszövetség alapja csak ez lehet:
„Elfogadom, hogy nem fogadja el.” Más szavakkal: a terapeuta
bemutatja nézeteit a homoszexualitásról, de nem kényszeríti a
kliensre a kezelés irányát. Elmagyarázzuk, hogy a
homoszexuális vonzódást mi bizonyos korai érzelmi
megfosztottsághoz való alkalmazkodásnak tartjuk, és hogy
nézetünk szerint az azonos neműek iránt érzett legtöbb
vonzalom oka e gyerekkori megfosztottság kárpótlására
(helyrehozására) tett kísérlet. Elmagyarázzuk továbbá, hogy a
jelenben szerzett korrektív tapasztalattal ez a vonzódás
csökkenhet.
Fontos szem előtt tartani, hogy sok homoszexuális kliens,
mivel úgy érzi, cserben hagyták legkorábbi kapcsolataiban,
rendkívül bizalmatlan és óvatos minden befolyásolással
szemben. Ez különösen igaz a serdülőkorú kliensre, amikor
felnőttel beszél. A terapeutának, amikor nyíltan kifejti a
homoszexualitásról vallott nézeteit, el kell kerülnie, hogy ezeket
titokban a kliensre kényszerítse, tisztáznia kell, hogy a kliens
szabadon kifejtheti és fenntarthatja saját véleményét.

„Meleg vagyok!”
A változásnak ellenálló serdülő esetében a meleg identitás
vállalása a terapeutától való távolságtartás eszköze lehet. A
magára tűzött meleg címke a kettős kötés szerepét játszhatja: a
kliens intellektuális szópárbajra hívja a terapeutát, hogy
megtarthassa az érzelmi távolságot.
 A serdülő esetleg már felfedezte a melegközösség
támogatásának erejét, amellyel semlegesíteni tudja szülei
befolyását. A terapeutának kerülnie kell a vitát, és ahelyett,
hogy megpróbálná meggyőzni a klienst, visszatérhet a
fiatalember saját tapasztalatának a megbeszéléséhez, figyelve
az önérvényesítés-szégyen konfliktus felismerésére.

Az élmény alfája és ómegája: az

önérvényesítés-szégyen konfliktus
A minden serdülőre jellemző magas fokú narcizmus miatt
mindenfajta terápiás beavatkozásnak szoros kapcsolatban kell
lennie a kliens pillanatnyi élményével. Általában minden
beavatkozás alfája és ómegája a serdülő személyes
vonatkoztatási rendszere kell hogy legyen. Ez azt jelenti, hogy
elsődlegesen nem a „meleg vagy nem meleg” kérdésre
összpontosítunk, hanem annak a magabiztos, asszertív, férfias
és erős személyiségnek a kialakításával foglalkozunk, aki ő
maga is lenni akar – legyőzve a hamis szelfet, amely a
megfélemlítésnek, a gátlásnak, a férfiatlanságnak és a rejtett
szégyennek a táptalaja.
A helyreállító terápiában alapvető annak megértése, hogy a
homoszexualitás ennek a konfliktusnak az egyik tünete.
Anélkül, hogy megegyeznénk a serdülővel homoszexualitása
megváltoztatásában mint a terápia céljában, de anélkül is, hogy
megerősítenénk a magára ragasztott meleg címkét illetően, a
terapeuta arra összpontosíthat, hogy segít neki napról napra
felmerülő problémái megoldásában, amelyek gyakran
önérvényesítés-szégyen konfliktusként megnyilvánuló
interperszonális ügyek. A kliens hamarosan rá fog jönni, hogy
asszertív igényei közül több is férfias késztetéseinek közvetlen
vagy közvetett kifejeződése. Ezt a felfogást tanácsos az első
ülésen világosan elmagyarázni a kliensnek.
A terapeutának tudnia kell, hogy a szelf megerősítésének
támogatása ténylegesen csökkenti az azonos neműek iránt
érzett vonzódást, még akkor is, ha a kliens melegnek vallja
magát. Még fontosabb, hogy a terapeutával – egy őt tiszteletben
tartó, értékelő és megértő, tiszteletre méltó férfival – létrejövő
hiteles terápiás kapcsolat végső soron javára válik a kliensnek,
függetlenül attól, hogy a terápia eredményeként történik-e
bármilyen változás a nemi irányultságban.
A serdülő számára a nemi identitás kérdései gyakran
keverednek a személyes identitás és kompetencia tágabb
kérdéskörével. A terápia kezdetének legtöbb ülésén a „Ki
vagyok én?” kérdés az ismétlődő téma. A serdülő számára a
legfőbb kihívást az jelenti, hogy kialakítsa magában az önálló
személyiségtudatot.
A tizenéves fiatalnak, aki konfliktusban van szexuális
érzéseivel, most közvetlenül kell szembesülnie problémájával.
A serdülőkor közepe táján már nem kerülheti meg erotikus
konfliktusait, amelyeket addig elnyomott vagy tagadott. Nemi
identitása keresése során kísérletezni kezdhet az interneten
melegek chatszobáival, online pornográfiával, telefonos
szexszel és esetleg homoszexuális magatartással is.
A meleg identitás mint divat
A mai kultúra gyakran aktívan ösztönzi a serdülőket arra, hogy
megkérdőjelezzék, sőt próbára tegyék szexualitásukat. Egy
iskolapszichológus elmondta nekem, hogy egy év alatt
megkétszereződött a nemi identitásválsággal hozzá forduló
serdülők száma. Sok más iskolai tanácsadást végző személy is
beszámol arról, hogy növekszik azoknak a diákoknak a száma,
akik azt hiszik magukról, hogy biszexuálisok vagy
homoszexuálisok.
Saját klinikai gyakorlatunkban is tükröződik a nemi
irányultságukat megkérdőjelezők nagyobb aránya a fiatal
serdülők körében. Egyre több tizenhárom, tizennégy és tizenöt
éves jelenti be szüleinek, hogy meleg. Az átmenet, amely eddig
a húszas évek közepétől a végéig vagy valamivel idősebb
korban fordult elő, most már a tízes évek elején vagy közepén
érkezik el. Egyre több serdülő „coming out”-ol a barátai és
szülei előtt. Semmi kétség, hogy ez a meleg identitás mint
divatos és a hagyományos kultúrával szembenálló provokáció
egyre növekvő jelenlétének köszönhető.
Bár az internet nagyszerű felvilágosító eszköz, rajta
keresztül könnyen hozzáférhetővé válik a pornográfia és a
melegaktivisták nyújtotta félretájékoztatás is. A kezelés
legelejétől azt tanácsoljuk a szülőknek, hogy fontolják meg az
internetes védelem beállítását, és hogy előre tájékoztassák
serdülő gyermeküket arról, hogy felelősségteljes szülőként
rendszeresen ellenőrizni fogják a „felhasználói előzményeket”,
vagyis a számítógépük által tárolt listát a meglátogatott
honlapokról.
 A serdülők mindig élvezik, ha provokálhatják az idősebb
nemzedéket, különösen, ha lázadásukat egy hátrányos helyzetű
kisebbség szabadságért, önrendelkezésért és igazságért
folytatott küzdelmével hozhatják kapcsolatba.
Számos kutatás azt mutatja, hogy a homoszexualitással
foglalkozó fiatalok között fokozottabb mértékben fordulnak elő
magatartási és pszichiátriai zavarok, például öngyilkossági
kísérletek és kábítószerrel, illetve alkohollal való visszaélés,
mint a heteroszexuális fiatalok körében.[12] Egy nemrégiben
készült kutatás „meggyőző bizonyítékot” talált arra, hogy a
meleg és biszexuális fiataloknál magasabb arányban fordul elő
generalizált szorongásos zavar, major depresszió, öngyilkossági
gondolatok, sőt még nikotinfüggőség is (Fergusson és
munkatársai, 1999). Különösen az elnőiesedett fiúkról mutatták
ki, hogy jelentősebb lelki problémáktól, többek között súlyos
kisebbségi érzéstől szenvednek.
Ha a kutatásokat egészében véve nézzük, az is világossá
válik, hogy annál a serdülőnél, aki melegként határozza meg
magát, magas a kockázata a HIV-vel vagy más szexuális úton
terjedő betegséggel való fertőződésnek, a pszichiátriai
zavaroknak, például az öngyilkossági gondolatoknak, valamint
az olyan önpusztító viselkedésnek, mint a kábítószerrel és
alkohollal való visszaélés, illetve a prostitúció. Bár a kortársak
piszkálódása és zaklatása (amely nyilvánvalóan létezik, és
tényleg kegyetlen lehet) olyan tényező, amely hozzájárulhat a
meleg identitású serdülők riasztó pszichiátriai problémáihoz,
egyetlen kutatás sem bizonyította azt, hogy ezeknek egyedül
vagy akár elsődlegesen a kortárscsoportból való kiközösítés
lenne az okuk.
Nézetünk szerint a mentális egészség problémáinak
nagyobb előfordulási aránya a homoszexuális irányultságú
fiatalok körében nemcsak a társadalmi hátrányt tükrözi, hanem
azokat a gondokat is, amelyek a homoszexualitás lényegéből
fakadnak.
Az általános iskolákban biztonságosiskola-programot
terjesztő aktivisták gyakran azzal szereznek támogatást, hogy
felhívják a figyelmet a nemileg összezavarodott serdülők
körében előforduló öngyilkossági kísérletek magas számára. Az
öngyilkossági kísérletek problémája csak úgy lesz orvosolható,
hirdetik e programok, ha a társadalom egyértelműen elismeri a
homoszexualitást. Tény azonban, hogy a meleg identitású
emberek körében magasabb arányban előforduló pszichiátriai
problémák mértéke olyan melegbarát városokban sem csökken,
mint San Francisco, vagy olyan melegtoleráns országokban,
mint Hollandia és Dánia. Ez a mi nézetünket támasztja alá,
vagyis itt olyan problematikus tényezők hatnak, amelyek a
homoszexuális állapot lényegéhez tartoznak.

Ajtót nyitni az összezavart serdülő előtt

A kezelésen megjelenő serdülőhöz már eljutott az a kulturális
üzenet, hogy a homoszexualitással minden tökéletesen rendben
van, és hogy az csak a heteroszexualitás kiegészítője. Amikor
viszont kinyitjuk az ajtót a fogékony serdülők előtt, és arra
biztatjuk őket, hogy lépjenek be rajta, és próbálják ki a
homoszexuális magatartást, rettenetes egészségügyi
kockázatnak tesszük ki őket, valamint olyan magatartáshoz
való hozzászokásra bátorítjuk őket, amelyet később, amikor
érettebbé válnak, megbánhatnak.
A terapeutának tudnia kell, hogy a homoerotika sokféle
dolognak lehet az eredménye: oka lehet a kortársakba való
belehabarodás normális, de átmeneti érzése, a valakihez
tartozás igénye, az örömkeresés vagy az egyszerű kíváncsiság.
Lehet a felnőttkorba lépés miatt jelentkező szorongás
kifejeződése vagy a heteroszexuális társadalmi kapcsolatok
kihívásainak elkerülésére használt eszköz. A magát társasági
szempontból alkalmatlannak érző fiatal, akit nyomaszt a
randevúzás terhe, vagy konfliktusban van zavarba ejtő nemi
késztetéseivel, automatikusan szintén a homoszexuális
magatartásba menekülhet.
Mindenesetre, ha a serdülő belefeledkezik a homoszexuális
témákba, ez a szülőknek komoly aggodalomra kell hogy okot
adjon, és ennek az aggodalomnak a helyes kezelése megfelelő
szakmai beavatkozást igényel. Amikor a fiatal elmélyed ebben a
világban, ezt néha nyomasztó bűntudat, önmaga elítélése, sőt
öngyilkossági gondolatok is kísérik, különösen, ha szülei
kritikusak, távolságtartók vagy sértők. A serdülőkori
depressziót és öngyilkossági gondolatokat rendkívül komolyan
kell venni. A terápia feladata megerősíteni a serdülő mélyről
fakadó igényét arra, hogy érzelmileg kötődjékaz azonos
neműekhez (figyelem, érzelem és elismerés), s ezt
megkülönböztesse a homoszexuális kiéléstől.
 Ha belegondolunk abba, hogyan szolgálja a homoszexuális
viselkedés a meleg identitás megerősítését és elmélyítését,
belátjuk a korai beavatkozás abszolút jelentőségét. Bár a
gyermekkor elmúlt, a serdülőévek még kedvező időszakot
jelentenek ahhoz, hogy azokkal az érzelmi szükségletekkel
foglalkozzunk, amelyek a homoszexuális magatartás alapját
képezik. Ha a serdülőkori szexuális összezavarodás kezeletlen
marad, egyre kevésbé lesz kezelhető, és ennek valószínű
eredményeként az illető azt fogja hinni, hogy a „melegség”
elkerülhetetlenül és véglegesen az egyetlen lehetséges
identitása.

Hogyan formálódik a serdülő szexuális

identitása
A szexuális konfliktustól szenvedő serdülők segítése során két
dolgot külön kell választani: a homoszexuális magatartással
való foglalkozást és azt a kérdést, hogy a serdülő a meleg
identitást kívánja-e választani vagy sem. Először vessünk egy
pillantást a homoszexuális magatartásra!
A homoszexuális identitáshoz vezető kritikus fejlődési
szakaszt „erotikus átmeneti szakasznak” nevezzük (Nicolosi,
1991). Ha nem ment végbe a prehomoszexuális gyermek nemi
identifikációja, és nem elégítették ki érzelmi szükségleteit,
akkor a serdülőkor elején, amint hormonális hatásra megindul
felnőttes jellegű erotikus érdeklődése, nemi érzései ennek a
kielégítetlen szeretetigénynek a beteljesítésére fognak
irányulni. Pontosan ezek az érzelmi és identifikációs igények
hozzák létre a homoszexuális vágyra jellemző heves,
ellenállhatatlan szükségérzetet. Bár a homoszexuális
magatartás e gyermekkori szükségleteket sohasem elégíti ki,
könnyen szokásszerű viselkedési mintává erősödik. A
melegpornográfia egyszerű hozzáférhetősége az interneten
felerősíti ezt az addiktív jelleget.
Meleg identitás. A populáris kultúrában nagyon kedvező,
sőt elbűvölő a melegek életének ábrázolása. Sok iskolában
vannak meleg- vagy leszbikus klubok, illetve szervezetek, a
homoszexualitást pártoló tanácsadó programok pedig arra
ösztönzik a „szexuálisan keresgélő” serdülőket, hogy próbálják
ki a meleg vagy biszexuális identitást.
A „coming out” – egy társadalmi igazságot követelő
elnyomott kisebbséggel való azonosulás – euforikus élménye
vonzó a serdülők romantikus érzékenysége számára. Különösen
a fiataloknak – akik rendszerint úgy érzik, hogy félreértik és
nem méltányolják őket a szüleik és a tekintélyszemélyek –
hihetetlenül megnyerő egy hasonlóképpen elnyomott
fiatalokból álló szubkultúra képzete, „ahol annak fogadhatnak
el, aki valóban vagyok”. A melegszubkultúra emellett nagy
értéket tulajdonít a fiatalosságnak. Egy olyan fiatal, aki arra
vágyik, hogy tartozzék valahová, ebbe a világba lépve gyorsan
hízelgő figyelemben részesül, különösen az idősebb meleg
férfiak részéről.
A szakemberek a serdülők homoszexuális magatartását
hagyományosan nagyrészt inkább kísérletezésként fogták fel,
semmint valamiféle velük született önazonosság felfedezésének
eszközeként. Úgy gondolták, hogy sok serdülő esetében a
homoszexuális élmények nem jeleznek egyebet, mint a „fejlődés
kíváncsi korszakát”, amelyet végső soron elvetnek, amint
túlsúlyba kerül a heteroszexuális érdeklődés. És felismerték,
hogy megfelelő irányítás mellett a fiatal el tudja rendezni
szexualizált vágyainak valódi jelentőségét.
Ma viszont a serdülő természetes vágya arra, hogy egy
befogadó közösséghez „tartozzék”, összeadódva azzal, hogy
rendkívül könnyű hozzájutni a melegszexhez, bármelyik
összezavart fiatalt gyorsan eljuttatja az egyre mélyülő meleg
identitáshoz. Tény, hogy jó néhány felnőtt homoszexuális
kliensem elmondta nekem, hogy első homoszexuális élményéig
mindig azt feltételezte magáról, hogy heteroszexuális, utána
már viszont úgy gondolta, hogy ez a tapasztalat bebizonyította,
hogy meleg.
A Szex Amerikában elnevezésű országos felmérés azt
mutatja, hogy míg a felnőtt férfiaknak csak 2–3 százaléka
homoszexuális, az összes férfi 10–16 százaléka átélt már egy
homoszexuális időszakot (Laumann, Gagnon, Michael és
Michaels, 1994). Mi történt volna, ha egy iskolai tanácsadó vagy
egy melegprogram ezeket a fiatal férfiakat e sebezhető
életszakaszban megerősítette volna „melegségükben”? Egy
másik nagyszabású kutatás azt találta, hogy a tizenkét
éveseknek több mint a negyede nem biztos abban, hogy
heteroszexuális vagy homoszexuális-e (Remafedi, Resnick, Blum
és Harris, 1992). Ebben az 1992-es vizsgálatban, mely a
Pediatrics című rangos folyóiratban jelent meg, 34 707
minnesotai serdülőt kérdeztek meg.
 Ez azt jelenti, hogy egy iskolai meleg-tanácsadói program,
amely buzgón be akar azonosítani és támogatni kíván minden
olyan serdülőt, aki a saját neméhez vonzódik, azt fogja találni,
hogy a tízes éveik elején járó fiatalok körülbelül egynegyede
csakugyan ideiglenes nemi identitászavarban szenved. De
legfőképpen az a riasztó, hogy ezeket a serdülőket tévesen
homoszexuálisként fogják azonosítani, ha tizenkét éves
korukban egy tanácsadó ilyenként erősíti meg őket.
Az összezavarodás gyakori előfordulásának egyik oka, amint
már korábban említettem, hogy gyermekeink a médiában
elbűvölő képeket látnak a melegekről. Az internetes honlapok, a
televízió, a filmek, a rockzene, a tinimagazinok, sőt még a
közkönyvtárak is nagyon vonzó melegpárti üzenetet
közvetítenek. Ezek az üzenetek igen csábítóak az identitásukat
kereső fiatalok számára.
Egy serdülő fiú betelefonált egy rádiós beszélgetős műsor
házigazdájához, egy pszichológushoz. A fiatalember elmondta,
hogy a férfiakhoz vonzódik, de ez konfliktust okoz számára,
mert déli baptista vallású. A pszichológus azt tanácsolta neki,
hogy fogadja el magát „meleg fiatalként”, és azt mondta, hogy
ha nem tudja összeegyeztetni „természetes” meleg identitását a
vallásával, akkor gondolkodjon el azon, hogy nem kellene-e
lemondania vallási felekezetéről, és átlépnie a Metropolitan
Community Churchbe, amely melegbarát egyház. Egy ilyen
tanács – az a kritikátlan feltételezés, hogy egy fiatal élménye azt
jelenti, hogy „természettől fogva” homoszexuális (és az, hogy
szexuális érzései elsőbbséget élveznek mélyen átélt vallásos
hitével szemben) – elterjedt félretájékoztatás, amely áthatja
kultúránkat.

A serdülő fiúk és a kockázatos viselkedés

A neurológusok az utóbbi időben előreléptek a serdülők
kockázatos szokásainak megértésében. A kifejezetten serdülő
fiúkra jellemző vakmerő kísérletezést hagyományosan a
lázadás egyik megnyilvánulásaként magyarázták. A legutóbbi
kutatások azonban kimutatták, hogy a kockázatos magatartás
valójában az agyban végbemenő változásokból fakad.
Serdülőkorban az agy alapvetően átalakul. Az agykéreg
prefrontális lebenye, amely az agy irányítóközpontjaként
működik, ilyenkor elveszíti idegi kapcsolatainak majdnem a
felét. Következésképpen a döntéshozatal helye áttevődik olyan
agyi régiókba, amelyeket az érzelmi reaktivitás irányít. Ezek a
hatalmas változások teszik hajlamossá a serdülőket a nagyobb
kockázatvállalásra. A serdülés évei alatt ugyanakkor leesik az
agy dopaminszintje, ami csökkenti az öröm átélésének
képességét. Ennek eredményeként a serdülők vonzódnak az
olyan destruktív magatartásokhoz, mint az alkoholfogyasztás, a
kábítószerezés és a kockázatos szexszel való kísérletezés.
A szexuális sokféleség felértékelése vagy tolerálása? A
serdülőt gyakran rabul ejtik a meleg identitás
társadalompolitikai szempontjai és „az elnyomás elleni
harchoz” való csatlakozás tetszetős gondolata. Felismerve a
serdülői szentimentalitás szerepét, a melegpárti programok
általában egy szélesebb politikai aktivitásban való részvételre
ösztönöznek, miközben a serdülőt foglalkoztató személyes
kérdéseket háttérbe szorítják. Aminek meg kellene maradnia a
fiatal személyes élményeinek körén belül, az a melegjogi
politikai mozgalommal „az erők egyesítésére szóló felhívássá”
válik. A serdülővel elhitetik, hogy „a társadalom elnyomása
választ el engem a boldogság lehetőségétől”.
Vállalni a homoszexualitást, vagy változást keresni? A
bennünket felkereső fiatal férfiak közül csak igen kevesen
döntenek úgy, hogy magukévá teszik a meleg identitást, és
abbahagyják a helyreállító terápiát. A többiek viszont sikeresen
elmélyítik férfiasságukat, és barátságokat építenek ki
heteroszexuális férfiakkal, miközben jelentős mértékben
megtapasztalják homoszexuális késztetésük csökkenését. Az idő
előrehaladtával e fiatal férfiak számára a melegéletstílus
vállalása egyre kevésbé jelent alternatívát.
Egy tizennyolc éves kliensem betekintést nyert a San
Franciscó-i melegközösségbe, és megundorodott a
promiszkuitástól, a kábítószer-használattól, a szadomazochista
szexuális gyakorlattól és az ingatag kapcsolatoktól. Ezzel az
élménnyel sokkal többet tanult, mint amit én tudtam volna neki
tanítani. Azt mondta nekem: „Régen irigyeltem azokat a pasikat,
akik vállalják a homoszexualitásukat. Azt gondoltam, hogy
bátrak, őszinték… önmaguk lehetnek. Most már nem vagyok
biztos abban, hogy ez az, amit szeretnék.”
A serdülők homoszexualitására irányuló beavatkozásoknak
széles alapokon kell nyugodniuk és egyénre szabottnak kell
lenniük, mert a serdülők azonos neműekhez vonzódása
valószínűleg több különböző forrásból ered. Ezek lehetnek nők
iránti ellentmondásos érzések és a férfitársakkal kapcsolatos
félelem, illetve irigység. Az éveken át tartó szekálás
meggyőzheti a fiút arról, hogy „igaznak kell lennie, amit
mondanak rólam, ezért akár megtehetem, hogy vállalom a
homoszexualitásom”. S a döntési folyamatot még jobban
megnehezíti, hogy a fiatal könnyen hozzájut a melegszexhez.
A serdülők bizalmának elnyerése. A harag, a lázadás és a
fájdalom általában a felszín alatt gyűlik, mint a kelés, miközben
a serdülő a nemi identitásával viaskodik. Noha a fiatalember
együttműködésre késznek tűnhet, valószínűleg igencsak
ellentmondásos érzelmei lehetnek minden olyan felnőttel
kapcsolatban, aki magánéletének mélyebb rétegeit fürkészi. A
titoktartás mindig a legjobb védekezésnek bizonyult számára a
betolakodók ellen. Ezért mind a szülőkkel, mind a
terapeutákkal szemben gyanakvásra és ellenségességre
számíthatunk.
Az elrejtőzés vágyánál szerencsére erősebb a serdülőben az
az egészséges vágy, hogy észrevegyék és megértsék. Amire a
serdülő fiú a legjobban vágyik, azonos azzal, amitől a legjobban
fél: hogy egy másik férfi igazán „észrevegye”. Ezért bármiféle
gyógymódnak első lépésként feltétel nélküli elfogadást kell
felkínálnia, hogy a serdülőnek ne kelljen elrejtenie
ellentmondásos érzéseit.
A fiatalembernek a szüleitől is ezt az üzenetet kell kapnia:

Szeretünk téged, és semmi, amit az életed során teszel,

ezen soha nem fog változtatni. Mindent megteszünk,
hogy az érzéseidet tiszteletben tartsuk, és megértsük a
nézőpontodat, bármilyen döntéseket hozol is.
 Viszont mivel a legjobbat kívánjuk neked, azt
szeretnénk, ha komolyan megfontolnád a változás
lehetőségét. Nem hisszük, hogy a melegéletmód bölcs
választás.

Az érzelmi szükségletek elválasztása a

nemi érzésektől
Egy tizenhat éves fiút hoztak el hozzám a szülei röviddel
azután, hogy bejelentette nekik, hogy meleg. Eljött velük a
tanácsadásra, de csak nagyon vonakodva. Bár a fiatalember
ellenállt annak, hogy terápián vegyen részt, a harmadik
ülésünk során volt egy fordulópont, amikor megkérdeztem:
„Mondja meg nekem, hogy mikor nem érez homoszexuális
vonzalmat?” Azonnal válaszolt: „Amikor focizom.”
Ettől a pillanattól már fel tudta ismerni, hogy amikor úgy
érzi, más férfiak elfogadják, és kapcsolatot tartanak fenn vele –
különösen fizikai tekintetben –, eltűnnek homoszexuális
gondolatai. A szociális elszigeteltség és visszautasítás idején
ismét előjöttek, és foglalkoztatták az azonos neműekkel
kapcsolatos fantáziái.
Erre az ismétlődő mechanizmusra reagálva a fiatalember
képes volt felismerni, hogy amit belső, természetes részének
gondolt, annak, „ami igazán ő”, valójában a nemi
alkalmatlanság érzésére adott, helyzettől függő válasza.
A nemileg összezavarodott serdülőnek nagyon gyakran van
valamilyen fogyatékossága vagy korlátozottsága (például
asztmás vagy törékeny alkatú), ami az ő elgondolása szerint
meggátolja, hogy a férfiak teljes értékűnek fogadják el. A
terapeuta és a szülők feladata, hogy segítsenek a serdülőnek
abban, hogy reálisan értékelje e korlátokat, és megmutassák
neki, hogy ezek nagyon gyakran csak ürügyek arra, hogy
fenntartsa kisebbségi érzésen alapuló beállítottságát. A
korlátaira irányított megszállott figyelme miatt nem minősíti
magát a többiekkel egyenlőnek.
A terápia előrehaladtával a serdülő kezdi megérteni, hogy az
azonos neműekhez vonzódása valójában minden esetben egy
érzelmi deficitnek – a férfiak figyelmére, szeretetére és
jóváhagyására irányuló teljesen normális és jogos (de
beteljesületlen) szükségletének – az „orvoslására” tett kísérlet. A
serdülőnek a homoerotikus fantáziákat és romantikus
kötődéseket a nemi kiteljesedés elérésére irányuló helyreállító
késztetésként kell felfognia (bár az áterotizáltság eltéríti e
céltól).

A populáris félretájékoztatás
ellensúlyozása
Nemrégiben egy tizenkilenc éves meleg identitású fiatalember
büszkén tájékoztatott arról, hogy Abraham Lincoln meleg volt.
Ezt egy melegmagazinban olvasta. Szerencsére, mivel magam is
hallottam ezt a híresztelést, felvilágosíthattam a fiút a
történelmi valóságról. Lincoln idejében a fogadósok gyakran
elvárták az utazóktól, hogy ágyukat osszák meg idegenekkel. Az
a puszta tény, hogy Lincoln is megosztotta az ágyát más
utazókkal, nem jelenti azt, hogy homoszexuális volt. E
Lincolnnal kapcsolatos torzítás segítségével be tudtam mutatni
a történelem átpolitizálásának iskolapéldáját.
A serdülők felvilágosítása megkívánja, hogy együttérzéssel,
de egyértelműen javítsuk ki a közkeletű téves információkat,
többek között a következő legendákat is:

„A nemi irányultság biológiailag meghatározott – ha valaki

meleg, akkor mindig is az lesz.”
„A meleg férfiaknak állandó, monogám kapcsolatai
vannak.” A melegkutatók most már elismerik, hogy a
valóságban a nemi hűség elvárása általában inkább
tönkreteszi a meleg férfiak kapcsolatait, semhogy
összetartaná őket (McWhirter és Mattison, 1984).
„A történelem során minden más kultúra és társadalom
elfogadta a homoszexualitást. A miénk az egyetlen homofób
társadalom.” A valóságban egyetlen kultúra sem adott a
homoszexualitásnak a heteroszexualitással azonos státust.
„Az állatok között is létezik homoszexualitás.” Az azonos
neműekkel folytatott szexuális magatartást a biológusok
általában a fogság okozta stressznek, a biológiai
szennyezőanyagoknak, a háziasításnak, az ellenkező nemű
állat hiányának, hormonális beavatkozásnak, a szexuális
hívás és szagok félreértelmezésének, a dominancia
kifejezésének és éretlen szexuális játéknak tulajdonítják. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy ezt a magatartást
normálisnak kell tekinteni.[13]
 „A szexuális irányultság megváltoztatásának kísérletei
veszélyesek, csak nagyobb boldogtalanságot, depressziót és
néha öngyilkosságot okoznak.” A változás meghiúsulása
miatt bekövetkező súlyos depresszió valóban előfordul,
ahogy más zavarok, például az elhízás, az anorexia, az
alkoholizmus vagy a kábítószer-használat kezelésének
kudarca esetén is. Azonban helyesebb megvilágításba
helyezzük e kockázatot, ha meggondoljuk, hogy az is
öngyilkossági kísérletet válthat ki, ha valakinek azt
mondják, nem lehetséges a változás.
„A homoszexuális irányultságú emberek pszichológiailag és
érzelmileg minden tekintetben azonosak a
heteroszexuálisokkal, kivéve a szexuális preferenciájukra
vonatkozó mellékes részletkérdést. Csoportként ugyanolyan
egészségesek, mint a heteroszexuálisok.” A valóságban a
homoszexuális férfiakról és nőkről kimutatták, hogy a
körükben nagyobb arányban fordul elő öngyilkossági
kísérlet, kábítószerrel való visszaélés és pszichiátriai
zavarok (Sandfort, Graaf, Bijl és Schnabel, 2001).[14]

A fentiek és még sok más legenda felvilágosítást és korrekt

tájékoztatást követelnek meg. Minden olyan fiatal, aki
életmódja alapvető megválasztása előtt áll, megérdemli a
pontos információt annak érdekében, hogy tájékozottan
hozhasson döntést a jövőjéről.
A „meleg” és a „homoszexuális” közötti
különbség
Alapvető fontosságú a homoszexualitás gyógyítása
szempontjából, hogy tisztázzuk a címkék közötti különbségeket.
A puszta tény, hogy egy férfinak homoszexuális érzései vannak,
nem jelenti azt, hogy köteles elfogadni a „meleg” címkét. A
homoszexuális szóhoz képest, amely a szexuális irányultságot
jelöli, a meleg egy társadalmi-politikai identitás, amely
lényegében ezt közli: Én ilyen vagyok, ez a „valódi énem”, és
azonos neműek iránti vonzalmamat mindenféle belső
konfliktus nélkül ki tudom élni.
Nem mindenki választja a meleg identitást, akinek ilyen
érzései vannak. A homoszexuális és a meleg megjelölés
összekeverése a kultúránkban és egyre növekvő mértékben az
állami iskoláinkban támogatott populáris ideológia eredménye.
A szexuálisan összezavart fiút arra bátorítják, hogy azonosuljon
a férfiassággal kapcsolatos kisebbségi érzésével és nemi
összezavarodottságával, és olyan emberek csoportjához
csatlakozzék, akik ugyanattól a hiánytól szenvednek. Ha így
tesz, elkülöníti magát a hagyományos társadalom többségétől,
és a népesség körülbelül 2–4 százalékával azonosul, miközben
kizárja magát a fennmaradó 96–98 százalékból.

Kitart a serdülő a terápiában?

Azok a fiatalemberek, akik kitartanak a helyreállító terápiában,
eljutnak odáig, hogy belátják, homoszexuális vágyaik a férfiak
iránti, sokkal mélyebbről jövő szükségletet képviselnek –
megismételhetjük, hogy három dolgot keresnek: figyelmet,
elismerést és érzelmet. Ha folytatódik a tanácsadás és a belső
munka, sokan közülük olyan útra lépnek, amely eltávolítja őket
az azonos neműekhez vonzódástól. De igazából sok más serdülő
kiesik a terápiából, és úgy dönt, hogy a meleg identitást
választja.
Az átalakuláshoz vezető út hosszú és kanyargós, és
folyamatos a kísértés arra, hogy a kliens feladja az
erőfeszítéseket, amikor úgy tűnik, hogy „egy bizonyos pasas”
keresztezi az útját. Még akkor is van remény, ha megtörténik a
visszaesés, amely néha hónapokig vagy akár évekig eltarthat. A
szülők vagy a terapeuták választási lehetőségeket ajánlhatnak a
serdülőnek, a végleges döntést viszont neki kell meghoznia: a
bűntudat, a manipuláció, az erőszak vagy a kényszer nem
szabadítja meg vonzalmától, csak fokozza elzárkózását.
Fontos megjegyeznünk, hogy a változást a homoszexuális
érzések csökkenése és a heteroszexuális vonzalom fokozódása
jelenti. Ez lassan, fokozatosan halad előre, és elkerülhetetlenül
előfordulnak visszaesések. Nem arról van szó, hogy az érintett
„homoszexuális volt, és heteroszexuális lett”. S minden más lelki
változáshoz hasonlóan az átalakulás valószínűleg sohasem lesz
teljes. A legtöbb esetben az egész élet során megmaradnak a
sóvárgást keltő vonzalmak és kísértések.
Együttműködés a szülőkkel. A szülők felvilágosítása és
vezetése gyakran válhat a terapeuta feladatainak fontos
részévé. Általában a szülők hozzák el kezelésre a serdülőt, aki
vagy túl van már a „coming out”-on, vagy a szülei fedezték fel
homoszexuális érdeklődését. Gyakran a serdülő szobájában
talált melegpornó, vagy olyan levelek, illetve e-mailek
felfedezése riasztja a szülőket a problémával kapcsolatban,
amelyek a belehabarodását jelzik egy azonos nemű emberbe.
Az anyák már egy ideje kellemetlen gyanút érezhetnek, hogy
ennek az engedelmes, együttműködő serdülőnek van egy másik
oldala is.
A gyanakodó szülőket egy lappangó etikai konfliktus elé
állítja nyomozásuk. Tiszteletben akarják tartani gyermekük
magánéletét, viszont félnek, hogy elmennek egy komoly
probléma mellett. „Spicli vagyok – vallotta be az egyik édesanya
–, beismerem. De bármibe kerüljön is, mindent meg fogok
tenni, hogy megmentsem a gyerekem.” A legtöbb szülő könnyen
megérti ennek az anyának az érzéseit. Azonban az a kijelentés,
hogy „bármibe kerüljön is”, végül a serdülő dühös
visszautasítását válthatja ki.
A szülőknek meg kell érteniük, hogy ha fiuk nem kíván részt
venni a terápián, csak annyit tehetnek, hogy felvilágosítják. A
terapeuta csak felkínálhatja a fiúnak azt a lehetőséget, hogy
tájékozottan válasszon – vagyis pontos információk alapján
döntsön az életéről.
Sok serdülő jött tanácsért a klinikánkra, aki megadta
magának az esélyt, hallhatott a helyreállító terápia biztosította
választási lehetőségről, és visszautasította az ajánlatot.
Elutasításuk indoklása változó. Az egyik fiatalember nagyon
bele volt bonyolódva egy idősebb meleg férfihoz fűződő
viszonyba, és félt elveszíteni e pártfogó kapcsolat biztonságát.
Másokat elbűvölt a magukra ragasztott meleg címke vagy a
melegszubkultúra. Sok fiatalember annyira mélyen azonosul
homoszexuális irányultságával, hogy túl ijesztő lenne számára a
lehetőség, hogy feladja ezt az identitást. („Ha már nem vagyok
meleg, akkor ki vagyok?”) Az összes ilyen esetben – ha
egyáltalán folytatódik – a terápiás kapcsolatot nagyon-nagyon
lassan, sok támogatással és kevés közvetlen szembesítéssel kell
előrevinni.
Még akkor is, ha a serdülő úgy dönt, hogy nem akar
megváltozni, sokat nyerhet a férfiak demisztifikálásának
folyamatából, és megtanulhatja, hogyan teremtsen jobb
kapcsolatot velük mint emberekkel. A melegpornóval
kapcsolatos maszturbálási szokását illetően egy serdülő leírta,
hogyan tanult meg kiépíteni őszintébb emberi kapcsolatokat.

A leginkább felszabadító dolog, amit megtanultam, hogy

nem kell a pornó fantáziavilágában élnem; nem
léteznek olyan emberek, olyan helyek. A pornó nem a
valódi világ.
Ez egy üres rituálé lett, nem igazán valóságos. Azt
gondoltam, mindez hiányzik nekem, de azok a fiúk a
pornóban – ők valójában nem léteznek.
Egyre inkább úgy érzem, megvan a lehetőségem,
hogy találjak valami valóságosat e régi fantáziaizgalom
helyett.

Azokhoz, akik még többre vágynak, Alan Medinger (2000), egy

korábban meleg gyülekezeti vezető szól az életében végbement
változásról, amely „felszabadította a szeretetre”,
deszexualizálta kielégítetlen érzelmi szükségleteit, megtörte
szexuális függőségének hatalmát, és betöltötte szíve legmélyebb
vágyait. A valódi és tartós változás megtörténhet, erősíti meg,
„mert több százszor láttam megtörténni” (240.).
A melegek életének bonyolult valóságával szembesülve sok
szülő hajthatatlan marad a nemi irányultság
megváltoztatásának lehetőségét keresve. Amint Robert Spitzer
(2000) kutató mondta: „Ha a saját fiam küszködne
homoszexualitással, reménykednék, hogy utánajárna a változás
lehetőségének.” Amint egy másik apa mondta nekem
együttérzéssel: „Éppen elég kemény heteroszexuális férfiként
élni az életet!”

A média hatalma
Egy negyvenhat éves kliens felidézte azt az élményét, amikor
tizenhét éves korában próbálta megérteni azonos neműekhez
való kötődéseit. Felidézve az 1980-as évek elejének Korai fagy
Marlo Thomasszal című melegpárti tévéadását, azt mondta:

Imádtam Marlo Thomast. Elmesélt egy történetet egy

meleg kamasz fiúról, aki nem igazán akart az egyik
lánnyal menni az évfolyambálba. A fiú valami olyasmit
mondott, hogy „amikor azt a pasast látom, feléledek”.
Azt gondoltam magamban, „Én is így vagyok: amikor azt
a pasast látom, feléledek.”
Ez megerősítette bennem, hogy biztosan meleg
vagyok.
A korai nemi traumát, amelynek eredménye a nem
megtagadása, s amelyet később kárpótol (orvosol) a
homoerotikus vonzalom, a mai kultúra „veleszületett meleg
identitásként” értelmezi.
Ez azonban túlontúl egyszerű magyarázat. Igazából túlontúl
egyszerű valótlanság. És az ember rendeltetésére vonatkozó
valótlan állítás, amelynek egyre erősödő negatív hatása lesz a
családra, a vallásra, a közösségre és a kultúrára.
 17
. Férfibarátságok
Gyerekkoromban sohasem választottak be egyetlen
csapatba sem, így megtanultam, hogy oda megyek, ahová
hívnak.
Ezért járkálok az emberek között – hogy beválasszanak.

Rengeteget segített nekem az az őszinte testvériesség, amit

férficsoportoktól kaptam, ahol képes vagyok
heteroszexuális férfiakhoz kötődni. Ez óriási érzés –
amikor jóváhagyó pecsétet kapsz arról, hogy rendben
vagy.

A legtöbb homoszexuális férfi arról számol be, hogy zavarban érzi

magát más férfiak társaságában – ez a feszélyezettség a korai
gyerekkorig vezethető vissza. Ez a szorongó érzés, amely az apától való
elidegenedéssel kezdődik, jellemző a homoszexuális férfiak
előtörténetére, és a dolog alapjában gyökerezik.
Klienseink általában a szoros férfibarátságok fájdalmas hiányáról
számolnak be. A saját neméhez vonzódó férfi nemcsak idegennek –
azaz „másnak” – érzi magát a többi férfi körében, hanem
„kevesebbnek” is.
Klienseink kapcsolatai fájdalmasan torzítottak, mert az asszertiv
késztetés, hogy férfiak legyenek a férfiak között, összeütközik azzal,
hogy szégyenre számítanak, mert nem eléggé férfiasak. Az egyik kliens
így beszélt erről: „Még akkor is, amikor egy férfival vagyok, egyedül
érzem magam. Nem engedem be őket, így el vagyok választva egy fallal
– védve, őrizve vagyok. Mindezek mögött az az aggodalom rejtőzik,
hogy esetleg elveszítik az érdeklődésüket irántam.”
A saját neméhez vonzódó férfi arra vágyik, hogy az apja által
okozott sebet más férfiak közelségével gyógyítsa. Folytonosan keresi a
férfiintimitást, bár fél tőle. Ezt a szorult helyzetet, amely miatt e férfiak
krónikus boldogtalanságban szenvednek, nevezi Moberly (1983)
„ambivalenciának az azonos neműekkel szemben”.
A probléma nagy része abból adódik, hogy a homoszexualitással
küszködő férfiaknak idealizált és irreális férfiképük van, és naivan
tekintenek a férfibarátságokra. Kielégítetlen intenzív érzelmi
szükségleteik eltorzítják az egészséges férfibarátsággal szemben
támasztható elvárásaikat. Az egyik kliens ezt mondta: „Mindig azt
képzelem, hogy egy különleges barátot találni azt jelenti, hogy
behunyjuk a szemünket, és (énekelve) »varázslatos esténk« lesz.”
A rendes férfibarátságok létrehozásának rejtelmeivel és kemény
munkájával szembesülve néhány férfi igen furcsa taktikákat talál ki
arra, hogy elkerülje a nemkívánatos erotika felbukkanását. „Amikor
egy másik pasassal kell kapcsolatba kerülnöm, annyira
összezavarodom – mondta egy kliens. – Hogyan is csináljam? Hasznos
trükk számomra, hogy megkérdezem magamtól, mit tennék most, ha
egy nőnemű barátról lenne szó.”
Viszont az egészséges férfibarátságok létrehozásának és
elmélyítésének kihívása alapvetően fontos egy olyan férfi számára, aki
arra vágyik, hogy kiküszöbölje homoszexuális problémáját. Az
erotikamentes bizalmas viszony a saját nemhez vonzódás
megoldásának alapkövetelménye, olyannyira, hogy a kliens fejlődését
általában azon lehet lemérni, hogy mennyire bizalmasak a
férfibarátságai.
Valójában a kezelés első felében a kliens fejlődésének értékeléséhez
a férfibarátságok minősége fontosabb mérce, mint a homoszexuális
kiélések számának csökkenése.
 A terápia kezdetekor sok kliens számol be arról, hogy már vannak
szoros férfibarátságai. Ha azonban jobban rákérdezünk, általában
kiderül, hogy felszínes kapcsolatokról van szó, amelyekből hiányzik az
őszinteség, a nyitottság és a teljes kölcsönösség. Ezek a kezdetben
szoros férfibarátságnak vallott kapcsolatok egyfajta önbecsapásra
utalnak, amely részben az ábrándozáson alapul. Ennél fontosabb
viszont, hogy a kliens hite, mely szerint e barátságok valóban
„szorosak”, azon alapul, hogy a férfiakkal és a férfiassággal kapcsolatos
mélyen gyökerező, alapvetően téves elképzelései miatt nem képes
reálisan felmérni a férfiak közötti érzelmek szorosságát.

A férfiak rejtélyessége
A saját nemükhöz vonzódó férfiak hajlamosak végletesen megítélni,
isteníteni vagy démonizálni más férfiakat. Pszichológiai értelemben „jó
tárgyakra és rossz tárgyakra” osztják fel a többi férfit, és ez csökkenti
annak lehetőségét, hogy elviseljék a minden kapcsolatban előforduló
nézeteltéréseket. Ez a gyerekes hajlam arra, hogy más emberek
viselkedését „teljesen jónak” vagy „teljesen rossznak” ítéljék, némely
esetben a triádikus-narcisztikus családra vezethető vissza, amely
képtelen elősegíteni a tárgyállandóság elsajátítását.
Döntő jelentőségű és folyamatos kihívást jelent a kezelés során a
kliens számára, hogy érzelmi kapcsolatban maradjon egy másik
férfival, miközben konfliktusa van vele. A saját neméhez vonzódó férfi
számára súlyos fenyegetést jelent a férfibarátság keretén belüli harag
bármelyik fél részéről, és emiatt gyakran mélységes visszautasításra
számít. A férfiakat rejtélyes, kifürkészhetetlen, hatalmas erőkként
érzékeli, s ezek számára elérhetetlenek vagy érthetetlenek. Egy férfi így
tűnődött erről:
 Iskolai éveim alatt mindvégig azt a kérdést tettem fel
magamnak: Mit kell tennem? Birtokolni? Megmutatni? Milyen
státusszimbólumokat szükséges felmutatnom, hogy
„bekerüljek” a csapatba? Hogyan lehet részem abban a meleg,
kényelmes elfogadottságban, amelyből kizárva és fájdalmasan
kitagadva érzem magam?
Azt szerettem volna, ha az a srác akart volna engem. De mi
volt a helyzet vele? Tulajdonképpen nem egyetlen, hanem egy
bizonyos típusú srácról volt szó, akivel jóban akartam lenni.

A terapeuta mint mentor

A férfibarátságok létrehozásának és elmélyítésének kihívása ijesztő és
gyakran elbátortalanító lehet. Úgy tűnik, mintha nem lennének
térképek az arra vezető utakról, a férfiak világa idegen kultúra. Az
egyik kliens ezt mondta férfibarátságot kezdeményező kísérletéről:
„Hogy kezdjek hozzá? Azt sem tudom, mit mondjak neki. Kérdezzem
azt, hogy »mennyi felülést tudsz csinálni?«” Klienseinknek hiányzik az
alaptudásuk arról, hogy a férfiak miként szereznek barátokat a való
életben. Míg a többi fiú a latencia-időszakban azt tanulta, hogyan
boldoguljon a férfiakkal, a mi kliensünk általában a fiúktól való
elszigeteltség világában bolyongott, amelyet a fantáziája uralt. Gyakran
maradt otthon, és azt hallgatta, ahogy anya panaszkodik apára.
Következésképpen a terápiának magában kell foglalnia egy
gyorstalpaló tanfolyamot arról, hogy a férfiak hogyan létesítenek és
mélyítenek el barátságokat. E rendkívül fontos gyakorlati tanácsokat a
terapeuta tanári, illetve mentori szerepében nyújtja. Arra tudja
megtanítani a klienst, hogy milyenek a férfiak, milyen kapcsolatban
vannak egymással, milyen módon kommunikálnak, és mi várható egy
férfibarátságtól.
 Azt, hogy mennyire szükség van erre az alapoktatásra, egy tizenhét
éves diák példája mutatja, aki a férfibarátsággal kapcsolatos irreális
elvárásai miatt botlott bele egy szégyenpillanatba.

KLIENS Jól éreztem magam, amikor a templomba mentem.

Láttam, hogy a hátsó sorokban a lányok baloldalt, a fiúk
pedig jobboldalt ülnek. Azt gondoltam: „Hoppá, ez egy
»helyreállító pillanat« – oda kell mennem a fiúk közé.” De
nem találtam közöttük helyet, nem volt szabad hely, így
gyorsan átmentem a lányokhoz. Amint ez megtörtént,
tudtam, hogy hibát követtem el.
TERAPEUTA Nem volt hely a fiúk között, ahova leülhetett volna?
KLIENS (Habozva:) Hát, azt hiszem, inkább a viselkedésük miatt.
Ők… – úgy tűnt – nem örültek, hogy látnak.
TERAPEUTA Pontosan mit látott?
KLIENS (Habozva:) Látták, hogy bejövök, rám néztek, de tovább
beszélgettek egymással.
TERAPEUTA Mit várt tőlük? (Kimutatja türelmetlenségét:) Hogy felállva
ünnepeljék?
KLIENS (Feszélyezett nevetés.) Nem! (Eltűnődve:) Tudom, hogy
bután hangzik, de úgy tűnt, nem örülnek, hogy látnak
(mély levegőt vesz, mintha bátorságot gyűjtene), a lányok
viszont úgy fogadtak (magas, éles hangon): „Ó, David!
Gyere ide! Ülj ide!”
TERAPEUTA Tehát azt várja a fiúktól, hogy így üdvözöljék?
KLIENS Hát…
TERAPEUTA A fiúk nem így bánnak egymással. Csak odamész, és
csatlakozol hozzájuk. Nincs túl nagy üdvözlés, mint ahogy
azt a lányok vagy a meleg pasasok csinálják egymás
között. Csak odamennek, és helyet csinálnak maguknak.
KLIENS (Lassan bólint.) Tudom, hogy igaza van…, de eluralkodik
rajtam a bizonytalanság, aztán pedig meg vagyok
 győződve arról, hogy ez mind rólam szól.

A melegek és a heteroszexuálisok
kommunikációja
A straight szónak (az angol szlengben a heteroszexuális ember
megjelölésére használják, eredeti jelentése: egyenes – a fordító
megjegyzése) van egy negatív kicsengése: valami rideget, szűk látókörűt
és merevet jelent. Egy férfi mesélte: „Éltem együtt meleg és
heteroszexuális szobatársakkal is, érzékelni tudom a különbséget. A
meleg férfiak rengeteg célzást és túlbonyolított jelentést használnak.
Sokat mondanak azzal is, amit nem mondanak ki. A heteroszexuális
férfiak viszont nyíltak, nyersen őszinték, nincsenek rejtett jelentések a
beszédükben. Lehet, hogy a melegek ezért hívják a heteroszexuálisokat
»egyenesnek«.”
Ahogy klienseink kezdik megismerni a heteroszexuális férfiakat, a
melegektől való más eltéréseket is észrevesznek bennük. Egy
harminckét éves férfi ezt mondta: „Azt figyeltem meg, hogy a
heteroszexuális férfiak beszélgetés közben gyakran dobálnak
egymásnak tárgyakat. Ezt azelőtt sohasem vettem észre, talán azért,
mert féltem. Úgy gondoltam, úgyse tudom elkapni, ezért megpróbáltam
nem észrevenni, hogy elhitessem magammal: nem látom, hogy felém
tart.” Egy másik kliens megvallotta: „Felfedeztem, hogy a
heteroszexuális férfiak hangokat (egy szó is van erre: onomatopoeia),
tudja, füttyöket és hanghatásokat utánoznak történetmesélés közben.”
Richard Friedman (1988) pszichiáter szerint a prehomoszexuális fiú
nem tudja pontosan felbecsülni más fiúk agresszív szándékait, és
nehézséget okoz számára megkülönböztetni, hogy a többi fiú csak
durván játszik-e, vagy tényleg bántani akarja őt.[15] Ezeket a férfiakat
még felnőttkorukban is könnyen megsértik vicces kritikákkal, és
gyakran kedvüket szegik a férfiak közötti kapcsolatokra jellemző
durvasággal. A heteroszexuális férfiak élvezik a szócsatákat,
ugratásokat és az ártalmatlan beszólásokat. Amikor heteroszexuális
férfiak beszélgetnek, többször egymás szavába vágnak, nem ritka a
nézeteltérés, a kendőzetlen ellentét és egymás kétségbevonása. A baráti
bántásoknak ez a jóindulatú, de „éles” ellenségessége valószínűleg
megfélemlíti kliensünket, ezért úgy érzi, nem fogadják el.
Az intimitásnak természetétől fogva magában kell foglalnia a
sebezhetőséget, és azt is, hogy a kliens feltárja érzéseit más férfiak előtt
– ez olyan dolog, amire ugyan vágyik, ugyanakkor nagyon fél is tőle. A
homoerotikus késztetés mögött gyakran az az egyszerű vágy húzódik
meg, hogy jó kapcsolatba kerüljön egy másik férfival, ami mások
számára hétköznapinak tűnhet, de a kliens számára egy mély vágyat
elégít ki. Az egyik férfi szerint: „A hozzám hasonló fickók sóvárognak a
heteroszexuális pasasok egyszerűsége és butasága után.”

A csendes megértés élménye

Egy másik kliensem a melegszexből kiábrándulva egy olyan időszakról
beszélt, amikor serdülőként egyszerűen ráérzett annak lényegére, hogy
ténylegesen mit vár más férfiaktól.

Jimmel egész nap síeltünk. Együtt voltunk a pályákon, gyors

kanyarokkal száguldottunk le a dombokon, új útvonalakat
fedeztünk fel, és új ugrásokat próbáltunk ki. A nap végére
viszont éhesek lettünk, és egymással szemben leültünk egy
faasztalhoz. A meleg, kedves síház ablakán keresztül láttam a
válla felett, ahogy a hópelyhek kavarognak a hideg éjszakában.
Mialatt megettük a pizzánkat és kiittuk a forró kakaót, a
csendes egyetértés és elfogadás érzése volt közöttünk. Nem
kellett semmi vicceset vagy okosat mondanom, vagy azon
 gondolkoznom, hogy mit lenne helyes mondani. Valójában nem
is várta el tőlem, hogy mondjak valamit – éreztem, hogy
pusztán azért értékel, mert ott vagyok, és én én vagyok.
Az egyszerű étkezés alatt a pizzánál sokkal többet osztottunk
meg egymással. Olyan közel éreztük magunkat egymáshoz,
mint a testvérek, őszinte kapcsolatban. Talán egész idő alatt az
volt a legtöbb, amit mondtunk, hogy „mmm” vagy hogy „jó
kaja”. Ez az egyszerű csend valahogy sokkal többet mondott
arról, ahogyan egymással, szív a szívvel és férfi a férfival
kapcsolatban voltunk.
Ahogy arra az estére gondolok, rájövök, mennyire nagyra
értékelem ezt, és vágyom az ehhez hasonló érzelmi
kapcsolatokra. Ez egyfajta szótlan megértés és férfiak közötti
„bajtársi” kapcsolat, amelyet oly nehéz megmagyarázni, mégis
annyira létfontosságú.

Az édességautomata
Egy másik kliens, egy tizenhat éves fiú azért jött el, hogy szembenézzen
családi helyzetével. Gyermekkorát azzal töltötte, hogy próbált
„javítani” az otthoni helyzeten, amely úgy alakult, hogy apja nem vett
részt a család életében, anyja pedig vágyott a fia figyelmére, miközben
érzelmileg elérhetetlen volt. A fiú végül arra a következtetésre jutott,
hogy már nem reménykedhet abban, hogy otthon jobbra fordulnak a
dolgok, és neki kell néhány megerősítő, egyenrangú kapcsolatot
találnia. Sóvárogva beszélt arról, hogy mit szeretne, amikor leírta a
következő fantáziáját:

Egy kisgyerek vagyok, aki egy törött édességautomata [az apja]

mellett ül. Abban reménykedem, hogy ha kitartóan egyre több
pénzt dobok be, kapok valamennyi édességet. De a gép meg se
 mozdul, semmi nem jön ki belőle. Az üvegen keresztül látom az
összes csokit és édességet, s a gép néha megmoccan, kicsit
csörömpöl, de soha semmi nem jön ki belőle.
Hirtelen eszembe jut, hogy az utcában két sarokra van egy
édességbolt [férfibarátságok]. De annyira messzinek tűnik. Nem
hiszem, hogy oda fogok menni; sohasem voltam még két
sarokkal odébb. Különben is eltévedhetek vagy elrabolhatnak.
Annyival egyszerűbb csak ülni és várni.

A férfibarátság négy típusa

Tekintsük át a férfibarátság négy típusát a helyreállítás szempontjából
megítélt érték emelkedő sorrendjében: 1. meleg barát, 2. nem meleg
homoszexuális barát, 3. heteroszexuális barát, 4. heteroszexuális barát,
akihez szexuálisan vonzódik.
1. A meleg férfiakkal kötött barátságok az erotikus vonzalom és a
kölcsönös szexuális érdek lehetőségét teremtik meg. A flörtölés és a
homályos célzások gyengítik az őszinte barátságot, ezek mind a másik
szexuális fogadókészségének jeleit kutatják. A kölcsönös játszmák és
manipulációk aláássák az egészséges egyenrangúság lehetőségét, a
férfikapcsolatnak ez a típusa emiatt válik csökkent értékűvé.
2. A nem meleg homoszexuálisokkal kötött, szexmentes
homoszexuális barátságok empátiát és különleges megértést kínálnak.
A saját nemükhöz vonzódó férfiak támogató csoportjai nagymértékben
előmozdíthatják a gyógyulási folyamatot. Ezek a férfiak azonban
korlátozottan képesek lebontani a férfiaknak tulajdonított
titokzatosságot, ez a feladat általában a heteroszexuális férfiakra
marad. Ezeknél a kapcsolatoknál kihívást jelent mindkét férfi esetében
többek között annak valószínűsége, hogy lelki beállítottságuk alapján
kölcsönösen szégyenre számítanak, mellőzésekkel és bántó
félreértésekkel, ami folyamatos fenyegetést jelent. Ezek a barátságok
felkészítenek a nagyobb feladatot jelentő, kisebb érzelmi
ráhangolódással járó kapcsolatra egy „nagyon buta” heteroszexuális
pasassal.
3. A heteroszexuális, szexuális vonzalommal nem járó barátságok
értékesebbek a férfiak számára a helyreállító terápia során. Gyakran
vannak élethelyzetek, amelyekben a kliens ilyen férfiakkal kerül
kapcsolatba, ő azonban nem érez indíttatást arra, hogy barátságot
alakítson ki velük, mert ezek a férfiak nem „úgy” néznek ki. Ha egy
ilyen férfi hétköznapinak néz ki, és a kliensben nem ébred fel iránta a
régről ismerős szexuális vonzódás, akkor az illető érdektelen és
unalmas. A kliens elutasító megvetése meggátolja a tanulási alkalmat,
pedig minden férfi át tud adni valami ismeretet arról, hogy mit jelent
férfinak lenni.
4. Az olyan férfiakkal kötött heteroszexuális férfibarátságok
kínálják a legnagyobb lehetőséget a gyógyulás szempontjából, akik
iránt a kliens erotikus vonzalmat érez. Csak ilyen kapcsolatok révén
mehet végbe az erotikus vonzalom átalakulása igazi barátsággá, azaz a
távoli férfi demisztifikálása. Miközben a saját neméhez vonzódó férfi
esztétikai szempontból mindig értékelni fogja a másik férfi jó kinézetét
és férfias tulajdonságait, a terápia előrehaladtával egyre inkább
magától értetődővé válik számára, hogy a szexuális fantáziák
egyszerűen nem illenek bele a kölcsönös tiszteleten alapuló barátságba.
Idővel a másik férfitól egyre inkább megkapott elfogadás és
növekvő bizalmasság következtében a kliens által eredetileg esetleg
érzett szexuális érzések maguktól csökkenni fognak. „Ez olyan, mintha
arra gondolnék, hogy a bátyámmal szexelek.” Amikor azonban ez a
bizalmasság elhalványul (ha a barát távol van), az azonos neműekkel
kapcsolatos fantáziák ismét elkezdhetnek a felszínre törni. Ahogy egy
kliens mondta „ragyogóan kinéző” heteroszexuális barátjáról: „Amikor
vele vagyok, nem gondolok rá szexuálisan. Akkor gondolok rá így,
amikor távol vagyok tőle, különösen ha hosszabb időről van szó.”
Átlépés az erószból a filiába
A szexuálisból a testvéri kapcsolatba (azaz az erószból a filiába) való
átalakító erejű átlépés a férfi homoszexualitás gyógyításának
nélkülözhetetlen élménye. Erre minden alkalommal rá kell mutatni, és
újra meg újra el kell mondani. Ahogy az egyik kliens megfogalmazta
nekem: „Egyetemistaként tagja voltam egy diákszövetségnek. Érintős
rögbit játszottunk, utána pedig söröztünk. Az életemnek ebben az
időszakában kevésbé éreztem magam homoszexuálisnak, mind a
magamról alkotott kép, mind homoszexuális érzéseim tekintetében.”

Feltárulkozás egy heteroszexuális barát előtt

Értékes terápiás lehetőség adódik abból, ha a kliens feltárja a
homoszexualitással folytatott küzdelmét egy heteroszexuális barátja
előtt. Ezt az elhatározást érdemes körültekintően megfontolni, mert
igen lesújtó hatása lehet, ha a heteroszexuális barát kedvezőtlenül
válaszol. Viszont ha képes meghallgatni, megérteni és megerősíteni a
másik küzdelmét, az barátságuk elmélyüléséhez vezet. A
heteroszexuális barát előtti kitárulkozásnak erős gyógyító hatása lehet.
A saját neméhez vonzódó férfi számára nehéz elfogadni és magáévá
tenni a heteroszexuális barátja által kínált megerősítést, mert
tudattalanul az a gyanú (szégyen alapú torzítás) él benne, hogy „ha
heteroszexuális barátom tényleg tudott volna a homoszexualitásomról,
nem fogadott volna el”. A feltárulkozás viszont még egy réteget
eltávolít a közte és a heteroszexuális férfiak között húzódó
válaszfalakból. „Mielőtt elmondtam neki, hogy a saját nememhez
vonzódom, mindig azt éreztem, amikor megöleltem, hogy meglopom –
fejtette ki az egyik kliens. – Most viszont, hogy már beszéltem neki a
küzdelmemről, amikor megöleljük egymást, érzem, hogy ad nekem
valamit.”
 Akkor következik be gyógyulás, ha lelepleződik a szelf szégyenre
építő része, és erre egy jelentős másik személy pozitívan reagál.
Valahányszor egy személy fel tud fedni egy negatív, zavarba ejtő vagy
szégyenteljes dolgot, és be tudja mutatni egy másik személynek, akit
jónak és jó szándékúnak tekint, s ez a másik személy meghallgatja e
feltárulkozást, és még így is elfogadja azt, aki a vallomást tette,
megvalósul az átalakulás. A személyes fejlődés dinamikus kölcsönhatás
eredménye.
Hogyan mondja el egy heteroszexuális barátnak? Hogyan tárja
fel a kliens a homoszexualitással folytatott küzdelmét egy
heteroszexuális barátja előtt, különösen ha felnéz rá? Sokéves
tapasztalatom alapján számomra kirajzolódni látszanak annak a
módszernek a fő körvonalai, amely a legjobban bevált ebben az
eljárásban.
Először is, amikor heteroszexuális barátjával beszél, tanácsos
kerülnie az olyan szavakat, mint homoszexuális vagy meleg. Legjobb,
ha inkább a személyes tapasztalatairól beszél. Sajnos sok
heteroszexuális férfi a közkeletű téves információk tudatküszöb alatti
befolyása hatására hajlamos arra, hogy homoszexuális irányultságú
barátját „melegnek” lássa, vagyis olyannak, aki alapvetően más, mint a
„normális”.
Ezért okosabb, ha a kliens a gyermekkori hiányproblémákból
kiindulva és a férfiak általi elfogadás szükségletéről beszél. A
homoeroticizmusra a legjobb nem identitásként, hanem az előbb
említett, kielégítetlen férfiszükségletek következményeként és
tüneteként hivatkozni.
A heteroszexuális barát előtti kitárulkozás négy lépésben történjen –
vagy egyetlen találkozás során, vagy hosszabb idő alatt:
1. Családi háttér. Ilyesféle tájékoztatást ad: „Ilyen típusú apám volt…
Ilyen kapcsolatom volt az édesanyámmal, a bátyámmal, a húgommal…
Ezek a gyerekkori élményeim [szexuális abúzus, társak általi
megfélemlítés stb.].” A kliens ezután körülírhatja, hogy e problémái
következtében nem biztos férfi önazonossága tekintetében.
2. A családi háttér következményei. „A férfiasságomra vonatkozóan
és a férfiakhoz fűződő kapcsolatomban a bizonytalanság,
kisebbrendűség vagy alkalmatlanság érzése alakult ki bennem. Nem
éreztem magam a fiúk közül valónak. Nem tudtam, hogyan töltsem be
ezt az űrt magamban.”
3. Az azonos neműek felfedezése. „A magamra vonatkozó érzések
eredményeként egyszer csak férfikapcsolatokat kezdtem keresni, és ez
a keresés szexuális magatartáshoz és tettekhez vezetett. Ezek a dolgok
nem elégítettek ki, nem képviselték az értékeimet és azt, aki valójában
vagyok.”
4. Gyógyulás őszinte barátságok révén. „Így, szexuális
próbálkozásaim eredményeként rájöttem, hogy nem igazán a szex az,
amit keresek. Igazából egészséges érzelmi kapcsolatra vágyom a többi
férfival. A mi barátságunk fontos lehetőséget nyújt nekem arra, hogy
kielégíthessem természetes férfias érzelmi szükségleteimet, és teljessé
tegyem heteroszexuális identitásom.”
5. Elszámoltathatóság (választható ötödik lépés). A kliens
megkérheti a barátját, hogy számoltassa el mindenféle homoszexuális
cselekedetéről. Ez a megállapodás akkor működik a legjobban, ha
kétirányú, vagyis ha a heteroszexuális barát is felfedi saját küzdelmei
során előforduló „bukásait”.
Ha a küszködő kliens a fenti vázlat szerint mondja el történetét a
barátjának, a legtöbb heteroszexuális férfi – úgy tűnik – megérti. Ha a
homoszexualitással küzdő férfi őszintén felfedi magát egy érett és
törődő heteroszexuális barát előtt, a válasz majdnem mindig pozitív.

Mire van szüksége a kliensnek heteroszexuális

barátjától?
Először is megértésre van szüksége a kliensnek heteroszexuális
barátjától, és nem pártfogásra. Arra, hogy ne tartsák „melegnek”,
ugyanakkor megértsék küzdelme természetét. A heteroszexuális
barátnak valódi együttérzéssel kell méltányolnia a kliensre váró
feladatokat. Azért, hogy a barát ennek eleget tudjon tenni, a kliensnek
fel kell világosítania a fejlődési folyamat menetéről és azokról a
hiányokról, szükségletekről és vágyakról, amelyek az azonos neműek
iránt érzett nemi vonzódása alapját jelentik.
Másodszor a kliensnek elfogadásra van szüksége, hogy lássa,
feltárulkozása semmilyen módon nem módosítja, minősíti át vagy
csökkenti a másik férfitól kapott alapvető elfogadást. Ezenkívül
szüksége van arra, hogy barátja feltétel nélküli elfogadása
megnyilvánuljon és világosan megjelenjen.
Harmadszor: folyamatos küzdelme során szüksége van barátja
támogatására. A heteroszexuális férfinak aktívan bátorítania kell
barátját arra, amit megpróbál teljesíteni.
Negyedszer: a kliensnek szüksége van arra, hogy barátja
folyamatosan érdeklődést mutasson iránta, s így a kliens képes legyen
elmondani az igazságot saját viselkedéséről. Azt kéri: „Légy szíves,
kérdezz róla!” Néha csalódást okoz neki, hogy kezdetben ugyan
támogatást és megértést kap barátjától, de az többé nem hozza szóba a
helyzetet. Klienseink jellemző módon félnek egynél többször szóba
hozni állapotukat, attól félve, hogy „zavarják vagy terhelik” a másik
embert. Ezért fontos a megbeszélés során kifejezni a heteroszexuális
barátnak: „Szükségem van arra, hogy megkérdezd, hogy mennek a
dolgok.” Ennek a kérésnek az az előnye, hogy felszabadítja a
kommunikációt a két férfi között, és egész sor reagálási lehetőséget is
ad a heteroszexuális barát kezébe.
Minden lépés az előzőre épül. A heteroszexuális barát nem tud
folyamatos érdeklődést mutatni, ha előbb nem támogatja a saját
neméhez vonzódó férfit; nem tudja támogatni, ha előbb nem fogadja el
barátját; és nem tudja elfogadni, amíg nem érti meg. Mindig is
csodáltam a heteroszexuális férfiaknak a saját nemükhöz vonzódó
férfiakat bátorító és támogató reakcióját.

Feltárulkozás, ellenállás, szembesítés

A következő beszélgetésben példát láthatunk arra, hogy a kliens
erőteljesen ellenáll a baráti kitárulkozásnak. Az ülés során Aaron a
terapeutával egyetértve elismeri, hogy gyógyulásra volna lehetősége,
ha feltárná küzdelmét legjobb barátja, Dave előtt. Mégis, mintha
lebénult volna, Aaron nem tudja megtenni az első lépést.

KLIENS El akartam mondani Dave-nek, de túl nehéz volt!

TERAPEUTA Nézzük meg, pontosan mi is az, ami ennyire nehéz! Ez
milyen érzés?
KLIENS (Kis idő után összeszedi magát, és a kérdésre összpontosít:)
Kényelmetlen érzés… fájdalom.
TERAPEUTA Menjen bele ebbe a fájdalomba!
KLIENS A fájdalom a szégyenből fakad.
TERAPEUTA (Figyelmen kívül hagyja az értelmezést, és visszatér az
érzés emlékére:) De hol érzi?
KLIENS A gyomromban.
TERAPEUTA Az érzés?
KLIENS Émelygés… idegesség. Szorongás.
TERAPEUTA Álljunk meg ezeknél az érzéseknél! (Halkan:) Csak
gondolkodjon el rajtuk! (Kis idő után:) Hol találhatók?
KLIENS A mellkasomban. Nyomás a mellkasomban.
TERAPEUTA Összpontosítson erre! Milyennek érzi ezt a nyomást?
KLIENS Szorításnak. Mintha valami összeszorítaná a szívemet.
TERAPEUTA (Gyengéden, bátorítóan:) Foglalkozzunk ezzel a szívét
összeszorító érzéssel!

(Áttér a második háromszögre.)

TERAPEUTA Fel tud idézni olyan időpontot, amikor ugyanezt a
markoló szorítást érezte?
KLIENS (Azonnal:) Persze – amikor féltem attól, hogy kinevetnek,
ha valami butaságot csináltam, vagy ha ostobának tűntem
az iskolában.
TERAPEUTA Igen. Milyen érzés?
KLIENS Süllyedés, esés…, olyan, mintha egy nulla, egy semmi
lennék.
TERAPEUTA Aha… Hogyan illik ez ide, a Dave-vel való megosztás
gondolatára?
KLIENS Ott fog hagyni, el fog húzódni tőlem.
TERAPEUTA És emiatt hogy érzi magát…?
KLIENS Rettenetesen! Úgy, hogy „Ó, Istenem! Én voltam, aki
eltaszítottam!”

Aaron megértette, hogy arra való képtelensége, hogy „megtegye ezt a

nehéz lépést”, az előrevetített szégyen bénító félelmén alapult, azon a
gondolaton, hogy meg fogják alázni, mert gyengeséget mutatott,
megszégyenítik, mert megosztotta szégyenét. Azaz kettős kötésbe
kerülne. A terapeuta azt tanácsolta Aaronnak, hogy lassan tárulkozzon
fel, a fentebb vázolt lépéseket kövesse.
Kiderült, hogy Dave Aaron feltárulkozásának minden lépésekor
megértő volt, és támogatta barátját. Egy hónap múlva elköteleződtek –
férfibibliakörük támogatásával –, hogy egymás elszámoltató partnerei
lesznek. Dave (heteroszexuális) internetes pornófüggőségén dolgozik.

Negatív projekciók a heteroszexuális férfiakkal

kapcsolatban
A fenti eljárás folyamán előforduló ellenállások egyik formája a
heteroszexuális férfiakról a melegek körében kialakult sztereotípiák.
„A heteroszexuális férfiak durvák, közönségesek, érzéketlenek, buták,
mint a s…g, »neandervölgyi ősemberek«”. A kliens általában
meglepődik, amikor a heteroszexuális barát idővel felfedi saját
kétségeit és bizonytalanságát. Az egymástól eltérő szexuális
irányultságú háttérrel rendelkező két férfi közötti kölcsönösség
kialakítása során ezek a felfedezések felbecsülhetetlenek az
összetartozás és az egyenrangúság előmozdítása szempontjából.
A gyógyulás legnagyobb akadálya az a szégyen, amelyet a saját
neméhez vonzódó férfi érez az azonos neművel szemben táplált mély
érzelmi szükséglete miatt. Az az érzés, hogy „ezt mostanra már ki
kellett volna nőnöm”, az elutasító apa miatt átélt szégyenből fakad. Az
egyik kliens bizalmasan elmondta:

Ezek régi érzések, amelyek arra az időre nyúlnak vissza,

amikor még gyerekek voltunk. Minél nagyobb volt a versengés
a fiúk csoportjában, annál feszélyezettebben éreztem magam.
Egy fiúval jobban elboldogultam, de kettővel már mindig
kakukktojásnak éreztem magam. Olyankor elkezdtem befelé
fordulni és leválni. Fölösleges harmadiknak éreztem magam.
Próbálok velük lenni, de a két másik fiú egymással van együtt.
Attól tartok, kettesben jobban elboldogulnak, mint velem
együtt.

Az előrevetített szégyen problémája

A következő, harmincöt éves férfi története illusztrálja az
ambivalenciát: a vágyakozást őszinte kapcsolatokra olyan férfiakkal,
akik szeretik, és ugyanakkor a félelmet e kapcsolatoktól. A
heteroszexuális férfiakhoz fűződő barátság vagy a homoszexuális
kiélés közötti választással szembesülve ez a kliens könnyek között
bevallotta: „Folyton barátokra vágyom, de azután abban
reménykedem, hogy senkit sem találok, így belemerülhetek a [meleg]
fantáziáimba.”
A következő beszélgetésben egy városbeli látogatásáról számol be,
ahol a két legjobb barátja lakik. Mindkét heteroszexuális férfi tudott
homoszexuális küzdelméről, és ebben éveken keresztül megerősítő és
támogató szerepet játszottak. Mégis, miközben velük ebédelt, már
elhatározta, hogy miután elválik tőlük, homoszexuális aktusa lesz.
Egyévi terápia után pontosan tudta, mit tesz azáltal, ha tudatos
döntéssel személytelen homoszexuális kapcsolatot keres, szemben
azzal, hogy ha két közeli, de heteroszexuális baráttal lépne kapcsolatba.
Azzal a megállapítással kezdi beszámolóját, hogy úgy tűnik,
egyszerűen nem elégítik ki a heteroszexuális férfiak, neki többre,
nevezetesen szexre van szüksége.

Egyszerűen nem lépek velük kapcsolatba. Valami hiányzik.

Nem élvezetes, intim, összetartozó módon kapcsolódom
hozzájuk. Egyszerűen nem érzem azt az erőteljes kapcsolatot,
amit azokkal a meleg pasasokkal érzek, akikkel szexelek.
Minden helyes lehet, amit a barátaim mondanak, és mindent jól
csinálhatnak, de az elzárkózás annyira belém vésődött, hogy
nem tudom beengedni őket. Szeretnek engem, látnak engem,
azt hiszem, azt szeretik, amit látnak – mert mindent
megmutatok nekik magamból –, mégis, ez nem elég.

Azután azt kérdezte panaszos hangon: „Miért nem tudom elfogadni ezt
a barátságot?”
A szíve mélyén érti, hogy a hiányt nem a heteroszexuális barátai
miatt érzi, hanem annak oka az ő képtelensége arra, hogy nyíltan
elfogadja a barátságukat.
Ennek felismerésekor dühös lesz magára (ami további önbüntető
homoszexuális kiéléshez vezethet), és azt mondja: „Csak ezt a meleg
dolgot érdemlem, mivel valami baj van velem. Annyira el lettem
cseszve… mi bajom van? Miért nem lehetek egyszerűen olyan, mint
ők?”

TERAPEUTA Most elítéli magát, mert nem fogadta el, hogy törődjenek
önnel. Arra használja fel ezt, hogy megbüntesse magát. A
kérdés inkább az: „Miért nem tudom elfogadni az
elfogadásukat?”
KLIENS (Meghökkenve bámul.)

(Ezen a ponton a terapeuta az önkritika helyett inkább az önmagával

szemben megnyilvánuló megértésre ösztönözve a klienst határozott
értelmezést ad annak alapján, ahogyan a kliens korábban leírta szülei
narcisztikus nevelési stílusát, amelyet gyermekkora korai szakaszában
kellett elviselnie.)

TERAPEUTA Gyerekként úgy érezte, hogy visszaélnek a bizalmával.

Azt hitte, hogy szeretik, azt feltételezte, hogy szerethető,
egy bizonyos napig, amikor megrázó felfedezést tett.
„Ezek az emberek [a szülei] nem vesznek észre! Soha nem
is láttak!” Ez a megrázó valóság elviselhetetlen volt.
Bezáródott a jó kisfiú szerepébe, de titokban elhatározta,
hogy soha-soha többé nem bízik meg abban, ami
szeretetnek látszik.
KLIENS (Lassan bólint.)
TERAPEUTA Ma a barátai szeretetet mutatnak ön iránt, de nem bízik
ebben, és nem tudja elfogadni – nem képes megengedni,
hogy átitatódjék vele, hogy belemerüljön –, hogy
átalakítsa önt.
KLIENS (Hirtelen elönti a szomorúság, a könnyein keresztül
mondja:) Szomorú vagyok, hogy ennyire utálom magam…
(Szipog.) Szomorú vagyok, hogy annyira rettegek, hogy
mindig az egyedüllétet választom!
TERAPEUTA (Gyengéden:) Igen…
KLIENS Ha szeretnek, az azt jelenti, hogy irányítanak! (Haraggal:)
Ha odaadom a szívem, akkor manipulálnak és irányítanak!
TERAPEUTA (Együttérzéssel bólint.)
KLIENS B…-ák meg, inkább magányos leszek! És újra és újra ezt
választom. (Hosszú szünet.)
TERAPEUTA (Bólint, vár és figyel.)
KLIENS Kapcsolatba akarok lépni másokkal…, de az ő
kapcsolódásuk hozzám az, amiben egyszerűen nem tudok
megbízni… Egyszerűen nem tudom kezelni!

Az elzárkózás megbánása
Az egyik kliens megjegyezte:

Emlékszem, amikor egyszer az idősebb unokatestvéreimnél

jártam. Ők körülbelül tizenkét évesek voltak, én kilenc.
Láthatták, hogy félős vagyok, és a maguk módján megpróbáltak
kimozdítani ebből – rá akartak venni, hogy játsszak velük. De
nekem ez nem tetszett. (Vágyakozva mondja:) Bárcsak most
visszamehetnék, és másképp tehetnék! Visszautasítottam őket.
Bárcsak megnyíltam volna előttük!

Egy másik férfi ezt mondta: „Visszagondolok arra a sok férfira, aki ott
volt körülöttem! De nem vettem észre őket, nem figyeltem rájuk, és
nem éltem azzal, amit felkínáltak. Elhárítottam őket. Nem vettem róluk
tudomást. Túl bizalmatlan voltam, és magammal voltam elfoglalva.”
Klienseink leginkább a kihagyott lehetőségeiket és az önvédelmet
szolgáló választásaikat sajnálják. Lemondott programokról, elrejtett
érzésekről, elhárított támogatásról és visszautasított barátságokról – a
más férfiakkal való kapcsolatba kerülés elszalasztott esélyeiről
beszélnek.
 A legjobban általában azt sajnálják, hogy a kihívások helyett a
biztonságot, az érzelmi sebezhetőség helyett pedig az önvédelmet
választották.
 18. A nőkhöz fűződő viszony

Miközben kezelésünk nagyrészt a férfiakhoz fűződő viszonyra összpontosít,

a helyreállító terápia sikere érdekében szükség van arra, hogy feloldjuk a
kliens esetleges túlzott azonosulását és összefonódását anyjával.
A terápia célja, hogy a kliens felnőtt férfiként viszonyuljon a nőkhöz. Sok
fiú, aki mellől gyermekkorában hiányzott az apai támogatás, nem tudott
külön, férfias szelférzetet kialakítani, amely megkülönbözteti az anyjától.
Egy férfi ezt így fogalmazta meg: „Az apám elérhetetlen volt, így a világot
anyámon keresztül szívtam magamba. Annyira összhangban voltam a
gondolataival és érzéseivel, hogy teljes mértékben elfogadtam az
életszemléletét.” Az édesanyjához fűződő jelenlegi viszonyára vonatkozóan
egy másik meleg identitású kliens büszkén jelentette ki az első ülésen:
„Mindenki azt mondja, hogy teljesen egyformák vagyunk. Ő a legjobb
barátom. Összetartozunk, mint két könyvtámasz.”
Amikor viszont az anya és a fia ennyire bensőséges viszonyt tart fenn
egymással, és közelebbről megnézzük a dolgot, kiderül, hogy a fiú nemcsak
azonosul édesanyjával, hanem ugyanennyire intenzív neheztelést is megél
vele kapcsolatban. Tehát hosztilis-dependens viszonyt tart fenn anyjával.
Miközben a kliensek arról számolnak be, hogy „senki sem ért meg úgy,
mint az anyám”, panaszkodnak is, hogy anyjukon kívül egyetlen másik
személy sem képes olyan egyedülálló módon idegesíteni, bosszantani vagy
felzaklatni őket. A férfiak gyakran számolnak be erről a paradoxonról: úgy
érzik, hogy édesanyjuk bizonyos tekintetben „a legjobban megérti”, más
oldalról nézve viszont „a legkevésbé sem érti meg” őket.
Nagyon érzékennyé vált klienseink még felnőttkorukban is érzékelnek
testi szégyenreakciókat, amelyeket az anyafigurák elégedetlenségének
tudatküszöb alatti jelei váltanak ki.

Az anya képes a szégyenreakció kiváltására

Gyerekként Brad abba a helyzetbe került, hogy anyja férjpótléka lett. Anyja
érzelmi életének felelősségével terhelten érzékennyé vált anyja helytelenítő
tekintetére, e kimondatlan üzenetére: „Valami rosszat tettem,
megharagítottam.” Vagy: „Fel van dúlva, és ez az én hibám.”

Anya hideg pillantása miatt bűntudatot érzek. Ha hozzá fordultam,

és nem reagált, úgy éreztem, valahogy csalódást okoztam neki. Más
alkalmakkor egyszerűen nem tudtam megmondani, hogy esetleg
nem csak fáradt-e. Vagy esetleg nem tettem meg valamit azért, hogy
boldog legyen.

Egy tizenöt éves kliens így írta le édesanyja elégedetlenségére adott túlzó
reakcióját:

KLIENS Látom, amint ott áll karba tett kézzel, és hunyorít a szemével.
TERAPEUTA Mit érez belül, magában?
KLIENS Szorítást a torkom és a nyakam körül. Minden elsötétül
körülöttem.

Egy másik olyan példában, ahol az anyának hatalmában áll szégyent

kiváltani, harminckilenc éves fia óvatos lelkesedéssel és reménnyel számol
be első olyan kapcsolatáról, amelynek során nővel randevúzik. Kihallatszik
az anyjával folytatott kommunikációból fakadó, gátlás okozta változás:

KLIENS Felhívtam anyámat, és elmondtam neki, hogy együtt járok

ezzel a lánnyal. „Ó, annyira örülök neki – mondta. – Nagyon
örülök, hogy elmondtad!” De meghallottam valamit a
hangjában. Tudtam, hogy miután letette, sírt.
TERAPEUTA Miért sírt volna?
KLIENS Mert azt gondolja, hogy elveszít. (Bánatosan:) …És attól
szomorú leszek, ha ő szomorú.
Ez a túlzott érzékenység az anya elvárásaival szemben és az
elégedetlenségétől való rendkívüli félelem arra készteti a klienst, hogy úgy
érezze, az élete során vele kapcsolatba kerülő minden más nőnek is a
kedvében kell járnia. Az elégedetlenségtől való félelem és az attól való
rettegés, hogy a nőnek hatalma van szégyent kiváltani belőle, valamint
kiszipolyozni őt: ez jelenti annak akadályát, hogy egy ilyen férfi a jövőben
bensőséges kapcsolatba kerüljön egy másik nővel. A legfontosabb feladat,
hogy egy nőhöz fűződő kapcsolata során megőrizze személyes
önrendelkezését. Ennek érdekében el kell oszlatnia magában azt, hogy
szégyenre számít, ha esetleg nem tudja teljesíteni a nő elvárásait. Röviden:
nem szabad újrajátszania az anya-fiú kapcsolatot a többi nővel.
Egyik kliensünk így írta le kezdeti problémáit, amikor elkezdett nőkkel
randevúzni:

Személy szerint nekem az elnyelődés és a vérfertőzés érzése okozott

nagy problémát. Akárhányszor közel kerültem egy nőhöz, úgy
éreztem, mintha az anyámhoz kerültem volna közel. A terapeutám
ebben úgy segített nekem, hogy lehetővé tette számomra, hogy
valóban átéljem e nagyon kellemetlen érzéseket, és belássam, hogy
nem halok bele ezekbe.
Segített abban is, hogy kapcsolatba kerüljek a haragommal és
gyászommal, amelyet az anyám hozzám fűződő, érzelmileg romboló
hatású kapcsolata miatt éreztem. Segített, hogy megfelelő határokat
állítsak fel a nőkkel szemben, és hogy jól érezzem magam, amiért
ezt teszem.
Szerencsére a feleségem több tekintetben is különbözik anyámtól.
Ő támogatja a férfiasságomat, és nagyon tiszteletben tartja a határok
iránti igényemet.
Egy másik férfi szerint:

Számomra a legnagyobb akadály a nők iránti bizalommal

kapcsolatos: ez a legeslegnagyobb. Úgy látom, hogy ez az anyámtól
ered, mert neki állandóan hullámzanak az érzelmei, és képes engem
is bevonni a lehangolt állapotaiba. A testvéreimet nem avatja be a
 dolgaiba. Mindig én vagyok az első, akinek tudnia kell, hogy milyen
a hangulata.
A tőle való függetlenségemért kell dolgoznom, és el kell kerülnöm,
hogy a férjpótléka legyek – mert annak tart. Valójában nemrég
kezdtem el arra figyelmeztetni, hogy van neki férje is.

A férfiakkal való azonosulás erősödése:

férfiként kapcsolódni a nőkhöz
Amint a kliens kezdi elmélyíteni heteroszexuális identifikációját, már nem
irigyli úgy azokat a meleg férfiakat, akiknek van partnerük, mint valamikor
tette. Egyre inkább az olyan férfi lesz a példaképe, aki heteroszexuális
férfiként tud kapcsolódni a nőkhöz. Az egyik kliens így számolt be erről:
„Változást figyeltem meg abban, hogy milyen típusú pasasokat nézek meg.
Most azokat irigylem, akik lányokkal vannak – olyan férfiakat, akik nőkkel
tartanak fenn kapcsolatot.” Másikuk ezt mondta:

Régebben, amikor moziban voltam vagy tévét néztem, a szerelmi

jeleneteknél a nővel azonosultam. Úgy éreztem, mint ő, és azt
szerettem volna, hogy úgy szeressenek, mint őt a férfi. Most egyre
inkább úgy érzek, mint a pasi. Valójában kezdek kíváncsi lenni arra,
milyen lehet neki, amikor a nővel szeretkezik.

A kezelés során némely férfi egyre inkább kész lesz arra, hogy nőkkel lépjen
kapcsolatba. Ezt ne a terapeuta kezdeményezze, ennek spontán módon kell
felmerülnie a kliensben. (Ellentétben a nem erotikus férfibarátságokkal,
amelyekre kifejezetten ösztönözzük.) Klinikai tapasztalatunk tanúsága
szerint épp ellenkező hatást érünk el, ha nyomást gyakorlunk a kliensre
annak érdekében, hogy randevúzzon. Csak a kliens készenlétének saját
érzése szabhatja meg, hogy mikor keres heteroszexuális kapcsolatokat.
Miközben sok kliens amiatt aggódik, hogy képes-e heteroszexuális
teljesítményre, valójában a nővel kapcsolatos érzelmi intimitás fog nagyobb
kihívást jelenteni számára. Szexuális képességeikkel kapcsolatos
bizonytalanságaik és félelmeik gyakran az érzelmi sebezhetőségtől való
erősebb félelmüket helyettesítik. Ennek gyökerénél a kliens alapvető
félelme húzódik meg: ha megbízom egy nőben, megfoszt az erőmtől.
Mint már említettem, a kliens feladata, hogy úgy tartson fenn intim
érzelmi kapcsolatot egy nővel, hogy közben továbbra is őrizze meg
személyes önrendelkezését. Ez minden férfinak kihívás, de különösen
nehéz feladat a homoszexuális múlttal rendelkező férfi számára. A terápia
során arra a vissza-visszatérő hajlamára kell összpontosítani, amellyel a
nőre vetíti félelmét, hogy az majd elégedetlen lesz vele és megszégyeníti.
Lehet, hogy a kliens nem ismeri fel közvetlenül a szégyenélményt, de
paraszimpatikus, alacsonyabb éberségi szinttel járó állapotáról valószínűleg
úgy számol be, hogy kikapcsolva érzi magát, közömbös a nő iránt, vagy csak
unatkozik mellette. Gyakran a régi, ismerős „jó kisfiú”-szerep csapdájában
fogja érezni magát, amikor a nővel van. Amikor mélyebben feltárjuk
érzéseit, általában azt találjuk, hogy mindezek a ki nem fejezett haragot
leplezik. Ez a kapcsolatban jellemzően közvetve, a nővel szemben mutatott
passzív-agresszív magatartásban vagy a kiábrándulás és sértődés hirtelen
fellángolásaiban nyilvánul meg. Mindkettő terméketlen és önpusztító.
Nem minden homoszexuális férfi anyja volt erőteljes, a leegyszerűsített
jellemzés szerint „erős, irányító, domináns” személyiség. Sőt, néhány férfi
kifejezetten ellenkező tapasztalatról számol be: passzív, tehetetlen, függő
anyáról. E két nagyon eltérő személyiségtípust közelebbről megnézve mégis
kiderül, hogy mindkettő ugyanúgy gátolja a fiú asszertivitásának fejlődését.
Például egy huszonnyolc éves tánctanár így emlékszik vissza:

Amikor reggel indulnom kellett az iskolába, mindig láttam

anyámon, hogy elszomorodik. Az első tanítási napon mindig sírt.
Állandóan rossz érzést keltett bennem, hogy el kell hagynom. Nem
akarta, hogy menjek, és én sem akartam menni. Mindketten úgy
éreztük, hogy elszakítanak bennünket egymástól. Védeni akartam
azzal, hogy nem megyek iskolába.
Amikor iskolába mentem, mindig attól féltem, hogy valami
történik vele. Azt hiszem, soha nem kapott elég szeretetet a szüleitől,
ezért volt szüksége arra, hogy nagyon közel tartson magához.
A házas férfiakhoz fűződő barátság fontossága
Jellemző, hogy a kliens szülei nem adtak megfelelő példát a házaséletről.
Következésképpen fontos számára, hogy barátságot ápoljon olyan házas
férfiakkal, akik lehetőséget tudnak nyújtani neki arra, hogy jól működő
házasságot lásson a férj szemével. Alkalmazkodási problémáit házas férfi
barátaival megbeszélve rá fog ébredni arra, hogy a nők nem jelentenek
akkora fenyegetést, mint amennyire fél tőlük.
A kliens nőkkel kapcsolatos negatív introjektumainak forrása többnyire
az anyjára vonatkozó legkorábbi tapasztalata. Néhány esetben a forrás
lehetett egy nővér vagy nagymama, illetve más olyan családtag, aki
szorosan kapcsolódott hozzá. A nőkre vonatkozó negatív projekciókkal való
foglalkozást segíti, ha először arra bátorítjuk a klienst, hogy fogalmazza
meg véleményét a nőkről. Jellemzően ilyen leírások fordulnak elő:
manipulatív, képmutató, irányító, elnyomó, körmönfont és domináns. Ha
azt halljuk, hogy „minden nő [itt következik a megfelelő tulajdonság]”, ez jól
jelzi az anyai projekciót.
Néha hasznos lehet az a terápiás technika, melynek során megkérjük a
klienst, hogy gondolja el és szavakkal írja le azt az ideális nőt, akivel el tudja
képzelni magát egy kapcsolatban. Az igazolja ezt az ötletet, ha a kliens
pozitív női képzetet alkot és fogalmaz meg. Amikor megkértük az egyik
klienst, hogy képzelje el azt a nőt, akit egyszer esetleg feleségül venne, a
következőképpen jellemezte: „Nem ragyogó, de természetes szépséggel
rendelkezik. Visszafogott, de szilárd. Nagyon befogadó, nyugodt.
Tisztességes, de nem félénk. Szerény, együtt érző és hűséges – és érzem,
hogy tisztel.”
A saját nemükhöz vonzódó kliensek gyakran azt mondják, hogy olyan
nőt szeretnének, aki független, magát adja és önálló. Ez épp az ellenkezője
annak, amit a heteroszexuális férfiak jellemzően előnyben részesítenek: ők
olyan nőt keresnek, aki érzelmi támogatást vár tőlük.
Az, hogy a volt meleg férfinak érzelmileg önálló nőre van szüksége,
rendszerint arra a félelmére vezethető vissza, hogy „érzelmileg
összekuszálódik vele és kiszipolyozzák”, ahogyan azt az anyjával megélte.
Azok a férfiak, akik felelősnek érezték magukat anyjuk érzéseiért és
boldogításáért, kifejezetten attól rettegnek, hogy egy ugyanilyen
kapcsolatba kerülnek.

A nő iránti bizalom elsajátítása

Amikor a terapeuta a fentieket szem előtt tartva végigvezeti a klienst egy
párkapcsolaton, azt figyeli, hogy a kliens nem adja-e fel valódi igényeit, és
nem válik-e túl érzékennyé a nő elvárásaira vele szemben. A kliensnek
ügyelnie kell arra, hogy ragaszkodjon valódi nemiségének kifejezéséhez. Ha
ezt feladja, elkerülhetetlenül haragudni fog a nőre, és ez önmagát vagy a
kapcsolatait pusztító reakciók egész sorában fog megnyilvánulni, többek
között érzelmi visszahúzódásban a nőtől, túlzott kritikában, meleg
fantáziákban és végül homoszexuális kiélésben.
A kliens érzelmileg és szexuálisan akkor tud sikeresen intim kapcsolatba
kerülni egy nővel, ha képes bizalmat kialakítani iránta, ahelyett, hogy
cserbenhagyásra számítana. Rábízhatja a nőre az érzéseit? Megengedi neki
a nő, hogy megmaradjon férfinak? Végső soron azonban nem a nő, hanem ő
maga hagyja cserben valódi nemiségét. A kliens számára az jelenti a fő
kihívást, hogy egy nőhöz fűződő kapcsolat kialakításával egyidejűleg
önmagával is kapcsolatban maradjon: figyeljen a nőre, de közben őrizze
meg önbizalmát.
Amikor a kliens belekezd egy kapcsolatba, a terapeutának ezt
figyelemmel kell kísérnie: vigyáz rá, hogy őszinte legyen magával, és segít
neki, hogy elkerülje az átlépést a hamis szelfbe, a jó kisfiú személyiségébe. A
kapcsolatban elkerülhetetlenül elő fognak fordulni konfliktusok, amelyek
során a kliensnek szilárdan ki kell tartania asszertív állapotában.
A kliens előrevetített szégyenére visszavezethető sok kapcsolati
problémát arra vonatkozó projekciók okoznak, hogy szerinte milyen
elvárásai vannak a nőnek vele szemben, de ezek az elvárások gyakran
torzítások. Ilyenkor a terapeuta azt javasolhatja a kliensnek, hogy menjen
vissza a hölgyhöz, és ellenőrizze, hogy amit értett vagy „hallott”, az
csakugyan az ő elvárása-e. Jó apafiguraként (tanár-mentorként) a terapeuta
biztosítja a férfias koordinátarendszert, amelyből a kliense megtanulja,
hogyan legyen férfi a nőhöz fűződő kapcsolatban.
A kliens hajlama az önmagával való megalkuvásra annyira tudattalan,
hogy egészen addig nem tudatosul benne, míg a kapcsolata válságba nem
kerül. A megalkuvás kezdeti jelei: unottságérzés, ingerlékenység, harag vagy
mindössze szórakozottság érzése. A projektív identifikáció klasszikus
példájában a nőt elkerülhetetlenül követelőző, kritikus és irányító
személynek, röviden az anyjának teszi meg a kliens. E védekezések a titkolt
neheztelés közvetett kifejeződései: „Irányít, parancsolgat, rugalmatlan [és a
többi].” Ha nem tudja fenntartani önuralmát és érzelmi kapcsolódását, a nő
iránti érzései ambivalenssé válnak, és bizonytalan lesz a kapcsolatában.

A „kezdeményezés hiánya”
Gyakran látjuk homoszexualitással küzdő férfiak esetében, hogy a nőkhöz
fűződő kapcsolatukból hiányzik a kezdeményezőkészség, mivel visszaesnek
a régi, ismert „jó kisfiú”-szerepbe, nagyon hasonlóan az anyjukhoz kötődő
engesztelő viszonyhoz.
Sok nő egy ilyen kapcsolatban azt panaszolja: „Ő adja át nekem a vezető
szerepet és a döntéshozó pozíciót azzal, hogy elutasítja a felelősség
vállalását.” Mivel a férfi kerüli a kezdeményezést és az önérvényesítést, a
nőnek kell vállalnia – kényszerűségből – az erősebb szerepet. A férfi
leplezett haraggal reagál a nő kezdeményezésére, miközben a nő nincs
tudatában annak, hogy a férfi rossz néven veszi immár aktív, irányító
szerepét.
A klienseim körülbelül 80 százalékának a felesége már házasságuk előtt
tudott a férfi azonos neműek iránti vonzalmáról. Ez határozottan előnyös a
kliens számára. Igazából a férj gyakran meglepően elfogadónak és
türelmesnek találja feleségét a nehézségeit illetően. Az a meghatározó, hogy
a férj továbbra is őszinte marad-e, és bevonja-e az asszonyt a fejlődési
folyamatba. A feleség általában nagyon erős és lojális szövetségessé válik,
ha a férj partnerévé fogadja küzdelmében.
 Ha viszont a feleség azt érzékeli, hogy folyamatosan kimarad a
történésekből – ha a férfi visszatartja az információkat, titkolózik –, akkor
az asszony hirtelen teljesen megvonhatja támogatását, és kritikus, elutasító
álláspontra helyezkedhet.
Tisztázzuk: a feleség bevonása nem kell hogy a múlt részleteinek
ismeretét jelentse! Azt sem kell elvárni tőle, hogy ő legyen az elszámoltató
partner. Ezt a szerepet egy jelentőségteljes férfi számára kell fenntartani. A
feleségnek azt kell tudnia, hogy férje őszintén elkötelezett a fejlődés és a
változás iránt.
Néha segít, ha közös terápiás ülést tervezünk be, amelyen mind a kliens,
mind a barátnője vagy a felesége részt vesz. A terapeutában azonban
tudatosulnia kell annak, hogy a kliens esetleg azért akarja bevonni a
hölgyet a terápiába, mert el akarja terelni a figyelmet saját ügyeiről, és azt
szeretné hinni, hogy a kapcsolatukban felmerült nehézség – elsősorban az ő
érzelmi eltávolodása – csak „kommunikációs probléma”. Ha
figyelmetlenségből támogatjuk a férfit ebben az elterelésben, a hölgy esetleg
azt reméli, hogy kapcsolatuk megjavulhat, ha ő is részt vesz a terápiában.
Ha viszont már párterápián vesznek részt, és a hölgy nyíltan kifejti saját
igényeit, ezzel háttérbe szoríthatja társa ki nem fejezett szükségletét
férfiassága megerősítésére, s emiatt a férfi az ülésen passzív-elkerülő
állapotba süllyed.
Miközben ezek az együttes ülések javíthatják a kommunikációs
készséget, a kliensnek kell a kezelés középpontjában maradnia, és azt a
célkitűzést kell követnie, hogy elköteleződik a hölgy iránti őszinte kötődés
kialakítása mellett.

Folyamatosan szükség van férfibarátokra

A homoszexuális háttérrel rendelkező férfinak, bármennyire sikeres
kapcsolatot alakít is ki nőkkel, mindig szüksége lesz egészséges
férfibarátságok fenntartására. Ahhoz, hogy férjként sikeres legyen, állandó
kapcsolatra van szüksége férfibarátaival. Az a tapasztalatunk, hogy a
legtöbb feleség szerint, beleértve azokat is, akik korábban nem tudtak
férjük homoszexuális hátteréről, férjük boldogabb, figyelmesebb és
érzelmileg is jobban elérhető az ő és a gyerekek számára, ha időt szán
férfibarátaira. Amikor viszont nem tartja fenn e barátságokat,
visszahúzódóvá, szeszélyessé, túlérzékennyé válik, és érzelmileg eltávolodik
tőlük és a gyerekektől.

A heteroszexuális vágy erőssége

A melegeket megerősítő terapeuták azzal kritizálják a helyreállító terápiát,
hogy az „nem egyéb magatartás-módosításnál”. E felfogás szerint a
kezeléssel csak a homoszexuális érzések elnyomását lehet elérni. Az
valóban igaz, hogy a legtöbb házas, egykor meleg férfi arról számol be, hogy
a feleségükkel átélt szexuális élményük nem olyan intenzív és izgalmas,
mint amilyenek homoszexuális élményeik voltak.
A homoszexuális irányultságú férfiak kényelmesebbnek érzik a nőkhöz
való kapcsolódást. A nőket „kettévágják”, és csak deréktól felfelé gondolnak
rájuk. Női barátaikat nemiség nélküli, semleges lényeknek tekintik. Ahogy
azonban a terápia során a saját neméhez vonzódó férfiban lassan csökken a
szégyen érzése, ugyanakkor erősödik önazonosság-tudata és
magabiztossága, fokozatosan meg fogja találni magában a természetes
heteroszexuális reakciót. Mivel azonban egy alapvető hiányérzet késztette a
melegszexre – annak kísérleteként, hogy kielégítse mély, beteljesületlen
vágyát a valakihez tartozásra és a kötődésre –, ez erőteljes erotikus
„fröccsöt” kínált érzelmi kiegyensúlyozatlansága ideiglenes
stabilizálásaként, s egy időre megszüntette a depressziót és áthidalta a
férfiaktól való elszigeteltséget. Ez a fröccs vagy elektromos töltés, amely egy
(pillanatnyi) kapcsolattal áthidalja az érzelmi elszigeteltséget, sohasem lesz
olyan erőteljes egy nővel való kapcsolatban, részben azért, mert a nők nem
„egzotikusak”, sőt bizonyos szinten túlzottan is ismerősek.
A melegszex másik erőteljes töltését annak tiltott és gyakran
személytelen, idegenekkel folytatott volta adta, amit sokszor még a
veszélyérzet is fokozott. Ez tovább erősítette az erotikus hatást, amely
abban a pillanatban sokkal izgalmasabb lehetett, mint egy házastárssal
folytatott aktus.
Az erotika intenzitásának egysíkú megítélése azonban nem ad teljes
értékelést az azelőtt meleg, most házas férfi szexuális elégedettségéről.
Miközben a volt meleg férfiak kevésbé intenzív élményről számolnak be,
azt is elmondják, hogy ez az élmény gazdagabb, teljesebb és érzelmileg
kielégítőbb, és az elégedettség mély átélése kíséri. A természetes
kiegészülés, helyénvalóság és egység érzéseként írják le. Egy most már
házas férfi azt mondta: „Amikor visszatekintek homoszexuális
élményeimre, azokban mintha két kisfiú lennénk, akik játszanak a
homokozóban.”

Nem úgy, mint a heteroszexuális férfi

Az a kliens, aki utánozni akarja a heteroszexuális férfi módszerét a nőkkel
való kapcsolat teremtésében, és csatlakozni próbál a romantikus-szexuális
fondorlatok jellemezte randevúzási gyakorlatához, lehet, hogy már az
elején kudarcra ítéli magát. Az eleve heteroszexuális férfi útja eltér a volt
meleg férfiétól. Az eleve heteroszexuális férfiak jellemző módon először
szexuálisan vonzódnak egy nőhöz, és csak később ismerik meg barátként. A
volt meleg férfiak esetében a sorrend fordított: barátság, érzelmek és
azután szexualitás:

1. A férfi először barátként ismeri meg a nőt, akivel közös az

érdeklődése, és akivel közös tevékenységeket folytatnak.
2. Hagyja, hogy ez a barátság egyre erősebb természetes érzelmekhez
vezessen. A fizikai érintés és közelség kellemes és jó érzés.
3. Miután létrejött és megmarad a bizalmas barátság, a fokozódó
érzelem természetes módon kezd szexualitásban is kifejeződni.

Ez a háromlépcsős folyamat megnyugtató annak a kliensnek, aki azt a hibát

követte el, hogy erőltette a szexuális izgalom átélését, hogy bizonyítsa
magának a változás sikerességét.
 Egyes férfiak akár évekig is barátságot tarthatnak fenn egy nővel,
mielőtt komolyra fordulna vele a kapcsolatuk, és feleségül vennék. Közülük
sokan aztán nagyon elégedetten nyilatkoznak érzelmi és szexuális
kapcsolatukról. Ahogy heteroszexuális reakcióik lassan erősödnek,
általában úgy írják le a feleségükkel kapcsolatos szexuális izgalmukat, hogy
az kevésbé vizuális alapú, mint a férfiakkal folytatott szex, ugyanakkor
visszafogottabb és kézzelfoghatóbb.
Érdekes módon a volt meleg, most házas férfiak gyakran mondják, hogy
más nők iránt csekély szexuális vonzalmat éreznek. Ez a furcsa
ellentmondás nehezen érthető lehet egy heteroszexuális férfi számára, de jó
hír a feleségnek!

A nőkkel folytatott intim kapcsolat kockázata

Amint láttuk, az érzelmi közelség egy nőhöz veszélyérzetet kelthet, mert
feléleszti az elhagyás és bekebelezés két végletének emlékét. Ez a vagy-vagy
választási lehetőség a bizonytalan anyai kötődés gyerekkori tapasztalatára
vezethető vissza, amikor az anya ráhangoltsága és ennek szünetelése
időnként váltotta egymást, ami miatt a fiú vagy úgy érezte, hogy anyja
bekebelezi, vagy hogy elhanyagolja/elutasítja.
Következésképpen felnőttkorában egy nővel fenntartott kapcsolata során
hajlamos lehet a védekező jellegű eltávolodásra, az önmagába feledkezésre
vagy a túlérzékenységre a bírálattal szemben. „Hagytam, hogy anya bíráló
és csalódott tekintete irányítson – vallotta be John, az egyik kliensünk. –
Végül vagy megpróbálom megoldani a problémáit, vagy elfutok tőle. Mindig
átvállalom a felelősséget az érzéseiért; úgy érzem, az én hibám, ha nem
boldog.”
Az anya érzelmeinek kiszámíthatatlansága szorongóvá, bizonytalanná és
érzelmileg töredezetté teszi a fiút. A kliensek gyakran számolnak be többek
közt arról, hogy fizikai vagy érzelmi sérülés esetén anyjuk reakciója furcsa
módon kevés vigasztalást nyújtott nekik. Például a fiú megsebesülése esetén
az anya harsány érzelmi reakciója miatt (amellyel háttérbe szorítja és
növeli a fiú fájdalmát) a fiú úgy érzi, hogy a trauma inkább az „anyjáról”
szól, mint róla.
Az is lehetséges, hogy a fiút összezavarta az anyja vigasztalni próbáló
szavai és zaklatott érzelmi állapota közötti érzelmi ellentmondás. Gyakran
hallunk olyan beszámolókat, hogy az anya nyugtatását nem érezték
őszintének. A kliensek szerint anyjuk tanácsa egész egyszerűen nem volt
hasznos, vagy nem felelt meg annak, amit belül éreztek. A kortársak iránti
mély, elutasító érzéssel kapcsolatban az egyik férfi felidézte anyja tanácsát:
„Ó, felejtsd el őket! Egyszerűen ne játssz azokkal a gonosz fiúkkal!” Ezzel jó
szándékú, de irreális kísérletet tett arra, hogy megerősítse fia önbizalmát.
Anyja túlzó dicsérete, hogy milyen ügyes, különleges, jó, okos vagy helyes a
fia, nem egyezett meg azzal a képpel, amilyennek mások látták a gyermekét,
beleértve önmagát is. „Nem hittem el, hogy így gondolja, sőt, még ha így
gondolta is, tudtam, hogy semmiképpen sem igaz.”
Egy harmincnégy éves építész alábbi szavai példázzák, hogy klienseink
milyen rendkívül érzékenyek a nők elégedetlenségének a legkisebb jelére is.
A triádikus-narcisztikus családrendszerben felnőtt férfi feltételes testi
szégyenreakciót mutatott minden olyan jelre, amely női rosszallásra utalt.

KLIENS Az irodai partinkon Sandra így nézett rám. Tényleg

felbosszantott. Azt hiszem, valamilyen híreszteléseket hallott
rólam. Nem vagyok biztos benne.
TERAPEUTA (Nem törődik a híresztelésekkel, közvetlenül az érzésekre tér:)
Milyen érzést keltett önben? Azt mondta, „felbosszantotta”.
KLIENS Igen. Olyan lenéző tekintet volt. Úgy nézett rám, mintha azt
mondaná: „Te hülye, nem akarom, hogy bármi közöm legyen
hozzád.”
TERAPEUTA És az érzés…
KLIENS Az érzés…
TERAPEUTA A testében.
KLIENS „Valami rosszat tettem.”
TERAPEUTA Ez egy gondolat. Mi az érzés?
KLIENS Az érzés a harag.
TERAPEUTA Foglalkozzunk ezzel a haraggal!
KLIENS Csalódást okoztam neki.
TERAPEUTA Ez is egy gondolat.
KLIENS Pánik.
TERAPEUTA Foglalkozzunk a „pánikkal”! (A harag velünk született érzését
rögtön gátolja a kliens pánikreakciója.) Hol érzi ezt?
KLIENS A fejemben.
TERAPEUTA (Visszairányítva a klienst a haraghoz:) Milyen érzés?
KLIENS Feszültség.
TERAPEUTA Foglalkozzunk a fejében érzett feszültséggel!
KLIENS Félelem. Valami olyasmi, hogy „ó, Istenem, valami rosszat
tettem”. Félelem… hidegrázás.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS Az egész testemben… „Jóvá kell tennem!”
TERAPEUTA Ez egy gondolat, foglalkozzunk az érzésekkel!
KLIENS Nyomasztó. Ijesztő… Azt gondolom, hogy csalódást okozok.
TERAPEUTA Ez egy gondolat. Figyeljen a testére!
KLIENS (Láthatóan elakadt.)
TERAPEUTA (Megismételve a kliens szavait:) Nyomasztó… ijesztő. Csalódás.
Hol?
KLIENS Az egész mellkasomban. Egy súly, egy nehéz súly.

(A terapeuta úgy dönt, hogy belekezd a második háromszögbe.)

TERAPEUTA Előfordult a múltban ugyanez az érzése, ugyanez a nyomasztó,

félelmetes, lehangolt érzése, hogy „csalódást okozok”?
KLIENS Persze. Amikor anya úgy nézett rám, mintha csalódást
okoztam volna neki. Ugyanazok az érzések ugranak be.
TERAPEUTA Fel tud idézni egy konkrét esetet?
KLIENS Igen. Emlékszem, amikor gyerekként rosszul éreztem magam.
Azt hiszem, nyomorultul éreztem magam, és sajnáltam
magam. Sírva mondtam anyámnak: „Miért én?” És ő ezt
mondta: „Hát azt akarod, hogy inkább én legyek?” Azt
gondoltam: Mi van??? Ez ugyanaz az érzés. Nem voltam
 teljesen biztos benne, hogy mit tettem, de valahogy csalódást
okoztam neki, mert valószínűleg valami rosszat mondtam.

Az alábbi ülés során egy huszonöt éves férfi azt fontolgatja, hogy megkér
egy lányt, tartson vele egy alkalmi randevúra. Idegessége
veszteség/cserbenhagyásérzéshez vezet, ami korai anyai kötődési
veszteségre vonatkozó asszociációkra utal.

KLIENS Azon gondolkozom, hogy megkérem Katyt, jöjjön velem. Csak

kávéra vagy valamire, csak hogy megismerjem. Nem vagyok
biztos benne. Egy kicsit ideges vagyok.
TERAPEUTA Rendben. Végezzünk egy kis testmunkát! Mit gondol?
KLIENS Jó. Rendben.
TERAPEUTA Térjünk rá erre az „idegességre”! Hol érzi?
KLIENS Olyan, mint a szorongás.
TERAPEUTA (Bólint.) Hol?
KLIENS A mellkasomban.

(A kliens „szorongásnak” nevezi, de az általában a hasban érződik.

Valószínűleg félelmet érez a mellkasában, de a terapeuta elfogadja.)

TERAPEUTA Jó. Foglalkozzunk ezzel: „A mellkasában.” Próbálja meg

szavakkal leírni!
KLIENS Feszültség, idegesség, űr.
TERAPEUTA Űr. Hol érzi ezt az űrt?
KLIENS Ugyanott, a mellkasomban.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Rendben. „Űr.” Foglalkozzunk a mellkasában
érzett „űrrel”! Milyen érzés ez az „űr” a mellkasában?
KLIENS Magány.
TERAPEUTA Magány. Még mindig a mellkasában?
KLIENS (Lassan bólint.)
TERAPEUTA Milyen érzés ez a magány a mellkasában?
KLIENS Olyan, mint egy lyuk. Egy üres terület. Mint egy üres tér…,
valami hiányzik belül.
(A terapeuta áttér a második háromszögre.)

TERAPEUTA Rendben…, van emléke ugyanilyen ürességről? A mellkasában

érzett „valami hiányzik” érzésről?
KLIENS Amikor gyerekként egyedül hagytak az ágyamban. Inkább egy
kép. Nem egy konkrét eset.
TERAPEUTA Mit érez az a kisgyerek az ágyban?
KLIENS (Hosszú szünet.)
TERAPEUTA (Bólint, majd gyengéden:) Mit érez az a gyerek?
KLIENS (Múltba révedő tekintettel:) Elhagyatottnak, magányosnak és
belül üresnek érzi magát.
TERAPEUTA Kíváncsi lennék, van-e más emléke is ugyanerről az
elhagyatott, üres érzésről?
KLIENS (Szünetet tart.) Amikor anyám kiabált velem a szobámból.
TERAPEUTA Mennyi idős volt?
KLIENS Talán… négy. Kidobált dolgokat a játékosdobozomból. Nem a
szobámban, hanem a nappali mellett állok, nézem, ahogy
dobálja a játékaimat, s elveszettnek és elhagyottnak érzem
magam. Mi rosszat tettem? Mit csinál ez az asszony? Hogyan
tehetem jóvá?
TERAPEUTA (Elgondolkodva bólint.)
KLIENS Összezavarodtam és féltem.
TERAPEUTA Van bármi kapcsolat az emlék és a mai történés között?
KLIENS Igen… (Lassan, elgondolkodva:) Katy ugyanezt a fajta
„űrérzést” hozza elő bennem.

A korai kötődési veszteségre vonatkozó emlékeken kívül gyakran látunk

konfliktust a fiú önérvényesítési kísérletei és az anya erőtől megfosztó
tolakodása között. Ezt mutatja be egy huszonkét éves esete, aki a következőt
álmodta:

Szeretkezem egy lánnyal a kollégiumi szobámban. Kapcsolatban

érzem magam vele. De közben a kép hirtelen átvált az otthoni
 szobámra, ahová anyám próbál bejönni. Az ajtó be van zárva, de
erősen nyomja, és végül sikerül is neki elérni, hogy kinyíljon az ajtó.

Ez a kliens jól jellemezte az érzelmi dominanciát: „A nőket ki kell

engesztelni, alkalmazkodni kell hozzájuk, és ügyesen vissza kell fogni őket
az uralkodásra való képességük miatt.”
Egy harmincéves egyetemista, Mike hasonló problémát ír le. Nem tud
spontán és szabad lenni, míg kötődik a barátnőjéhez.

TERAPEUTA Mike, miért nehéz önmagának lenni, miközben érzelmi

kapcsolatot tart fenn Annie-vel?
KLIENS Azt hiszem, nagyon kimerítőnek, fárasztónak és tehernek
tartom őt. És ezért valahogy már eleve kész voltam szakítani
vele.
TERAPEUTA Értem. És ez milyen az ön számára?
KLIENS Kikapcsolom magam, visszahúzódom, hátramenetbe
kapcsolok, elhúzódom tőle. Papírfigurává válok.
TERAPEUTA Foglalkozzunk a papírfigurává válás érzésével, milyen érzés
ez a testében? Pár percet fordítsunk most erre!
KLIENS Úgy érti, hogy mi van mögötte?
TERAPEUTA Igen. (Szünetet tart, vár.) Kezdjük a papírfigura-érzéssel!
KLIENS Fagyott érzés. Megdermedve érzem magam, mert néznek. Úgy
érzem magam, mint akit kémlelnek. Nem érzem magam
szabadnak. Összenyomva és korlátozva érzem magam.
Kikapcsolok.
TERAPEUTA Kikapcsol. (Lassan bólint.) Papírfigurává, közönyössé válik.
Belül ez milyen érzés? Lássuk, van-e még valamilyen érzés,
mélyebben ezen belül…
KLIENS Van némi harag.
TERAPEUTA (Vár.) Tudatában van a haragnak olyankor, amikor vele van?
KLIENS Nem.
TERAPEUTA De most érzi a haragot, ugye?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Mike, milyen érzést hoz elő a testében a harag?
Be tudja azonosítani?

(A kliens a haragról hirtelen átvált a szomorúságra.)

KLIENS Valójában most csak szomorú vagyok.

(A terapeuta a kliens hirtelen változásával foglalkozik.)

TERAPEUTA Most ugye szomorú? És a szomorúságot most érzi, ahogy róla

beszél?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Képes arra, hogy egy pár percig foglalkozzék a
szomorúsággal?
KLIENS Igen.

(Úgy tűnik, ez nehezére esik a kliensnek.)

TERAPEUTA Ez most nehéz, ugye?

KLIENS Igen.
TERAPEUTA Azt szeretném, ha most ezzel foglalkozna, Mike. Ez nehéz.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA (Halkan:) Most érzi azt a szomorúságot?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Mike, hogyan érzi most a szomorúságot a testében?
KLIENS (Összeroskad, a vállai lassan leesnek.) Kiszipolyozva,
összeesve, üresnek érzem magam.
TERAPEUTA Igen. Foglalkozzunk ezzel! Tud most foglalkozni ezzel a
mellkasában levő ürességgel? Érzi ezt?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Azt hiszem, az üresség már sok-sok éve ott van – jóval régebb
óta, hogy találkozott volna a barátnőjével.
KLIENS Igen. Ott van.

(A terapeuta úgy dönt, hogy átlép a személyek háromszögébe.)

TERAPEUTA Fel tud idézni a gyerekkorából olyan időpontot, amikor ugyanez
szomorúságot és ürességet érezte a
mellkasában?
KLIENS (Szomorúan:) Mindig éreztem.
TERAPEUTA Mindig. Jóval azelőtt, hogy találkozott volna Annie-vel,
megvolt ez az ürességérzése. Fel tud idézni egy konkrét
időpontot, amikor gyerekként nagyon is tudatában volt ennek
a magányos, fájdalmas ürességnek?… Esetleg egy eseményt
vagy egy bizonyos pillanatot?
KLIENS Hát igen, lássuk csak… Megpróbálok visszaemlékezni. (Mélyet
sóhajt.)
TERAPEUTA Jobban vissza tud emlékezni, ha a testében fenntartja ennek
az ürességnek az érzetét.
KLIENS (Bólint.) Rendben.
TERAPEUTA Az érzetnek a fenntartása segíti az emlékezést.
KLIENS (Elgondolkozva:) Emlékszem, hogy rengeteg időt töltöttem
otthon a szobámban.
TERAPEUTA (Nyugodtan:) Igen. Meséljen erről…
KLIENS (Hirtelen:) Most éppen némi haragot érzek.
TERAPEUTA Haragot érez?
KLIENS Egy kicsit.
TERAPEUTA Mondja el, hogy érzi most a haragot a testében!
KLIENS A mellkasomban.
TERAPEUTA Igen. Tehát a mellkasában érzett ürességérzés átváltott egy
másik érzésre, és ez a harag.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA És hogyan érzi a mellkasában a haragot? Milyen érzés van
most a mellkasában?
KLIENS Égető érzés.
TERAPEUTA Pontosan.
KLIENS Aha.
TERAPEUTA Kire dühös? Kinek az arca jut eszébe olyankor, amikor ez a
harag égeti a mellkasát?
KLIENS A szüleim…
TERAPEUTA Igen. (Szünetet tart.) Foglalkozzon ezzel a mellkasában égő érzés
lássuk, melyik szülő arca jut az eszébe!
KLIENS Az anyámé. (Összeroskad a székében.) De az érzés éppen most
kezdett elmúlni.
TERAPEUTA Maga elé tudja képzelni az édesanyja arcát, és most is érzi a
mellkasában az égető érzést?
KLIENS Nem, amint ezt teszem, a harag elpárolog, és csak szomorúnak
kezdem érezni magam.
TERAPEUTA És ki miatt érez szomorúságot?
KLIENS Anyám miatt.
TERAPEUTA Tehát ahelyett, hogy haragot érezne iránta, szomorú miatta.
KLIENS (Sóhajt.) Igen.
TERAPEUTA És haragszik magára?
KLIENS Igen. Ez igaz.
TERAPEUTA És emiatt úgy érzi…
KLIENS Hát…, hogy halott vagyok. Valójában ugyanez az érzésem,
amikor a barátnőmmel vagyok…, ugyanez az érzésem, hogy
„néznek és megfigyelnek”.

Idővel nyilvánvalóvá vált, hogy Mike-nak az Annie által kiváltott

kikapcsolási reakciója olyan disszociatív védekezés, amelyet az
édesanyjához fűződő kapcsolatában alakított ki, s amely gátolta természetes
késztetését az asszertivitásra és a harag kimutatására. Ehelyett bűntudatot
érzett a haragja miatt, ekkor alulmaradt, és egyszerűen visszavonult. Ilyen
esetekben jellemző a szomorúság érzése inkább a másik személlyel, mint
önmagával kapcsolatban, ami újra előállítja a kettős kötés gyerekkori
kellemetlen, „vesztes” helyzetét.

A hamis szelf mint védekezés a megszégyenítés

ellen
Az attól való félelem, hogy egy nő képes megszégyeníteni, a félelem és a
harag ellentmondásos érzéseit váltja ki a kliensben, s ezek meggátolják
heteroszexuális reakcióját. Amíg nem tudja feloldani félelmét, hogy egy nő
megszégyeníti (és haragját a nő megszégyenítő hatalma miatt), a férfi nem
képes biológiai alapon szexuálisan reagálni a nőre. Következésképpen,
„megszégyeníthetőségének” feloldása feltétele annak, hogy kialakuljon
természetes heteroszexuális reakciója.
Az egyik férfi ezt mondta a nőkkel való kapcsolatáról: „Úgy gondoltam,
ahhoz, hogy tökéletes férfi legyek, mindig ott kell lennem, ahol a nő van,
ahol az érzelmei vannak. Ezt tanultam az édesanyámtól. Ha nem tartok
anyámmal, ez azt jelentette volna, hogy cserbenhagyom.”
A szégyen előrevetítése során a kliens egy vagy-vagy típusú kellemetlen
helyzetet hoz létre. Egy férfi így írta le ezt a kellemetlen helyzetet: „Amikor
együtt vagyok egy nővel, nem vagyok »önmagammal«, és ahhoz, hogy
csakugyan »önmagammal« legyek, egyedül kell lennem.”

A narcisztikus családban „játszandó forgatókönyv”

A női érzésekkel való szembesüléskor felmerülő tehetetlenségérzést
példázza egy huszonegy éves kliens, aki egy tőle függővé vált iskolai
barátnőjéről beszélt. Ez a kliensnek az anyjával való kapcsolatára és a
triádikus-narcisztikus családban tőle elvárt gondoskodó, „békéltető”
szerepre vonatkozó asszociációkat elevenített fel:

KLIENS Beszél hozzám, és próbálok vele udvarias lenni, de túl sok

időmet elveszi. Nem tudok szabadulni tőle. Tudja, mégis érzek
iránta valamit, kicsit csúnyácska. (Habozik.) Nem akarom,
hogy felszínesen hangozzék, de… Oké, kövér. De idegesítő is.
TERAPEUTA Térjünk vissza az érzéseihez, amikor visszagondol rá!
KLIENS Szorongás. (Szünetet tart.) „Be kell kapcsolnom” magam,
mesterkélt érzés. Meg kell őrizzem az energiámat.
TERAPEUTA Mi történik, ha lemond arról, hogy „bekapcsoljon”, és nem őrzi
meg az energiáját?
KLIENS (Azonnal, mintha ezt már nagyon jól ismerné:) Akkor jön az a
legyőzött érzés…, olyan, mintha leeresztettem volna. Semmi
 energiám. Azután a torkomban érzem… a sírást.
TERAPEUTA Most mindjárt foglalkozzon a testével! Lássuk, mit érezhet,
amikor erre gondol.
KLIENS (Lassan:) A torkomban, egy gombóc van a torkomban,
kellemetlen…, élettelen, unalmas. (Szünetet tart.) Fáradtnak
érzem magam, és sírni szeretnék.

(A terapeuta áttér a második háromszögre.)

TERAPEUTA Bárki más miatt érezte már magát ugyanígy „sírósnak-

fáradtnak”?
KLIENS (Egy kicsit gondolkozik.) Igen, az édesanyám miatt, mindig,
amikor elkezdett sírni.
TERAPEUTA Például mikor? Emlékszik egy konkrét időpontra?
KLIENS Mindig volt valami láthatatlan dolog rajtam, kaptam egy
forgatókönyvet, ki voltam találva, egy szerep eljátszását várták
el tőlem, anyámnak napirendje volt számomra. Minden
másról szólt, mint „rólam”.
TERAPEUTA Aha.
KLIENS Anyám azért manipulált, hogy elvegyen magamtól. Ha viszont
megpróbáltam önmagam lenni, azt mondta, hogy önző és
szeretetlen vagyok. Ha elhúzódnék tőle, jéghideggé válna, és
azután vesztes helyzetben, egyedül érezném magam.
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS Nekem viszont mindig szükségem volt arra, hogy
visszakéredzkedjek a kegyeibe, ezért rögtön kiengeszteljem, és
azután minden rendben legyen. Ezután ő visszatér oda, ahol
tartott, és folytatja a beszélgetésünket.

A „kiborulás” helyrehozása
A terapeuta feladata, hogy megszakítsa azt az önleértékelési folyamatot,
melyet egy nő „kiborulása” okoz a kliensben, s amelynek hatására
reflexszerű késztetést érez, hogy helyrehozza a nő dolgait. Ha közelebbről
megvizsgáljuk ezt, láthatjuk: valójában nem arról van szó, hogy a férfi
boldoggá akarja tenni a nőt, hanem inkább arról, hogy az elégedett legyen
vele, s ennek következtében ő is elégedett lehessen önmagával (valójában
biztonságban érezhesse magát).

Félelem az anya összeomlásától

Egy harminchat éves férfi felidézte nemrégiben lezajlott beszélgetését
anyjával, amelyben leírta, hogy az asszony hogyan szipolyozta ki és „tette
gyengévé”.

TERAPEUTA Térjünk most mindjárt a testére! Mit érez, amikor arra a vele
folytatott beszélgetésre gondol?
KLIENS Fojtogató és frusztráló érzés. (Rövid szünet.) És… ott a harag.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS A mellkasomban és a vállamban. Azt mondtam neki, hogy egy
kicsit távol kell lennem tőle. Lehet, hogy ez nem volt szép
tőlem, de ez jött ki a számon. Meglepettnek tűnt, aztán
megsértődött. Igen, megsértődött.
TERAPEUTA És ez milyen érzés volt?
KLIENS (Kifejezéstelenül néz.)
TERAPEUTA Térjünk most mindjárt a testére! Milyen érzés?
KLIENS (Kis idő után:) Kavargó érzés, szorongás.
TERAPEUTA Foglalkozzunk ezzel!
KLIENS (Néhány pillanat múlva:) Egy fájdalmas csomó a gyomrom
közepén. Tömör. Az elmém, az agyam fáj. Összezavart,
szomorú vagyok.
TERAPEUTA Szomorú…
KLIENS (Hirtelen kitör:) Nem tudja kezelni, ha őszinte vagyok vele.
Félek tőle…, félek, hogy teljesen összeomlik. Kötelességem
támogatni.
TERAPEUTA Gyámolítani.
KLIENS Egész életemben meg voltam fosztva a barátaimtól, és úgy
éreztem, oda vagyok kötözve az anyámhoz. Egy nő közelében
egyszerűen halottnak érzem magam, nem érzem a
szabadságot. A nők gyengévé tesznek. Ezért szeretem a
[meleg]bárokat – ott elevennek és szabadnak érezhetem
magam.

Elvesztettem azt, aki voltam

Egy másik fiatalember megpróbálta leírni azt az érzést, amelyet akkor
tapasztal, amikor randevúzásra gondol egy számára vonzó lánnyal. Hamar
felszínre került „az ürességhez és szomorúsághoz kötöttség érzésének”
emléke.

KLIENS De habozok felhívni.

TERAPEUTA Figyeljünk a „habozásra”! Mi van mögötte?
KLIENS Kényelmetlenség.
TERAPEUTA Milyen érzés a kényelmetlenség?
KLIENS Szorítás, fékentartottság…
TERAPEUTA Hol?
KLIENS A mellkasban. (Megérinti a mellkasa középső részét.)
TERAPEUTA Foglalkozzunk ezzel, a mellkasában érzett fékentartottsággal,
szorító érzéssel!
KLIENS Üresség… elveszettség…
TERAPEUTA Ugyanaz a mellkasi terület?
KLIENS Igen. Olyan, mintha elvesztem volna egy végtelen területen.
TERAPEUTA Rendben…, foglalkozzunk ezzel! Figyeljen tovább, és öntse
szavakba!
KLIENS Feketeség. Világűr. Mérhetetlen védtelenség.
TERAPEUTA Fekete, mérhetetlen védtelenség…
KLIENS Belül egy üreg van. Abban vagyok elveszve.
TERAPEUTA (Lassan bólint.)
KLIENS Üresség. (Néhány pillanat után reagál:) Olyan, mint a
csillagokat körülvevő feketeség. (Halkan sírni kezd.) Valahol
elvesztettem azt, aki voltam.
TERAPEUTA Igen…
KLIENS Elhagyottnak, elszigeteltnek érzem magam. (Lassan, halkan:)
Úgy érzem, oda vagyok kötözve ehhez az ürességhez és
szomorúsághoz. Nem tudok szabadulni tőle.

Nőkhöz kapcsolódás asszertív állapotban

Egy férfi, akinek végre sikerült asszertív állapotban kapcsolatba lépnie egy
nővel, a következőképpen beszélt erről:

Az a feladatom, hogy önmagam legyek, amikor vele vagyok. Az a

titok, hogy ez valójában nem róla szól, nem ő veszi el az erőmet. Én
adom neki az erőmet.
A valóságban ő nem akar hatalmat – ő igazából egy olyan férfit
akar, aki férfias, önbizalommal teli és magabiztos.

Összefoglalva: a kliensnek, amikor konfliktusba kerül egy nővel –

egyszerűen megfogalmazva – az a feladata, hogy

tudatosan felismerje és elviselje a nő nemtetszése által keltett

kényelmetlen érzését;
felfedezze a kényelmetlen testi érzése mögött rejlő valódi igényeit;
hatékonyan kifejezze igényeit a nőnek;
felnőtt kommunikációval képviselje az igényeit;
összeszedett maradjon a megbeszélések során (vagyis sikerüljön a
kettős hurokban maradnia), amíg nem érzékeli azt, hogy visszakerült
asszertív állapotba.

A „jó kisfiú” és a valódi nemiség

Egy Amerika középnyugati részén élő harminchét éves bankár intenzív,
konfliktusos érzésekről számol be anyja iránt. Rendszeresen látogatja, mert
édesanyja közel áll élete végéhez. Azáltal, hogy újra együtt van vele,
küzdelem dúl benne a „jó kisfiú”-szerep és valódi szelfje között, ami miatt
gyászmunkát kell végeznie.

KLIENS Hát, belevetettem magam egy maszturbációs kampányba, azt

hiszem, három nap alatt nyolcszor csináltam. Ez a múlt
hétvégén történt anyám házában. Tudom, hogy ez a „jó kisfiú”
volt, aki „rossz kisfiúként” viselkedett.
TERAPEUTA Mi történt?
KLIENS Anyám már alig vesz magához ételt, és csak nagyon kevés
folyadékot, így már nem tarthat túl sokáig, de még
ragaszkodik az élethez. Nem írtam naplót, kivéve közvetlenül
az ülések előtt vagy után. A vele való együttlét egyszerűen
megfojt. Olyan volt, mintha szünetet tartottam volna a
konfliktus, a küzdelem közben. Egyszerűen feladtam, és
hagytam, hogy a „jó kisfiú” vonszoljon magával egész nap.
Aztán összeszedtem magam, és azt mondtam: Ez hülyeség, és
azóta tudatosan dolgozom azon, hogy a valódi szelfemben
maradjak, de ez nem könnyű.
TERAPEUTA Aha.
KLIENS Kényszert érzek arra, hogy oda-vissza autózzak, hogy anyával
legyek. Ez olyasmi, amit meg akarok tenni, hogy ne
sajnálkozzak majd emiatt, ugyanakkor nem is akarom, mert
annyira kettétöri az életemet. Ezen a héten még mindig
ingadoztam a „jó kisfiú” és a valódi szelf között. Annyira
hirtelen lett beteg, és újra előjöttek azok az érzések, hogy
gondját akarom viselni, és a kedvében akarok járni. Le kell
választanom magamról érzelmileg, és Isten kezébe kell
ajánlanom. Elgondolom, hogy megteszem ezt, aztán rájövök,
hogy hiányzik nekem – még az életében játszott régi szerepem
is hiányzik, bár tudom, hogy ezt soha többé nem kívánom. Ez
a magányosság, a szerethetetlenség és alkalmatlanság érzése.
 Harag vele és apával és magammal és Istennel szemben az
egész tökéletlen férfiasságomért.
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS Szomorúságot érzek, ha magamra gondolok, még akkor is, ha
e hónapok alatt jókora adagok leszakadtak már rólam ezekből
az érzésekből, átéltem és kifejeztem őket, de tudom, hogy még
mindig van belőlük. Naplóírás nélkül ezek mélyen bennem
ragadtak. Az egész életem során felépített védekezések ott
vannak akkor is, amikor nem akarom, hogy ott legyenek. Hát
itt tartok.

(A terapeuta arra biztatja a klienst, hogy azonosítsa a konfliktusait.)

TERAPEUTA Hogyan fogalmazná meg tömören a most ön előtt álló

problémát?
KLIENS Már nem érzem magam annyira erősnek és magabiztosnak,
mint több héttel azelőtt, hogy anyám betegsége ennyire
rosszra fordult volna. Néha magabiztosnak érzem magam, de
a két szelfem szembenállása most előtérben van. Olyan, mint a
kötélhúzás.
TERAPEUTA Igen…
KLIENS Most olyan, mintha a kötélhúzásban a valódi szelfet állandóan
elhúznák egészen a vonalig, és néha még azon túl is. A „jó
kisfiú” nyer, aztán megint a valódi szelf kap erőre, és elhúzza
a másik irányba a „jó kisfiút”, és ez így megy oda-vissza.
TERAPEUTA (Visszairányítva a klienst a konfliktusra:) Igen. Tehát a
konfliktus…, hogyan tudjuk szavakba foglalni? Mondhatjuk,
hogy ott a konfliktus, hogy megpróbál a valódi szelfjében
maradni, de bizonyos módon a mama jó kisfia is akar lenni?
KLIENS Igen, ennél jobban én sem tudnám kifejezni.
TERAPEUTA Elhúzzák egészen a vonalig?
KLIENS Igen, sőt néha még azon túl is. Türelmetlen vagyok, hogy
mikor megy el, ugyanakkor nem szeretném, hogy valaha is
 elmenjen, de tudom, hogy el fog menni, ez meg fog történni.
Ez egy konfliktus.
TERAPEUTA Hogyne. Türelmetlen, hogy menjen már, de azt akarja, hogy
maradjon.
KLIENS Igen. Ez egyszerűen kellemetlen helyzet. Olyan, mintha a
fejlődésem fel lenne függesztve. Mindent meg kell tennem
azért, hogy a valódi szelf maradjon vezető szerepben. Nem
tudom biztosan, hogy ebben a pillanatban milyen ellenállás
működik a régi magatartásmintákon kívül.
TERAPEUTA Akarja, hogy együtt megpróbáljunk ezen dolgozni ma, amíg
megvan rá a lehetősége?
KLIENS Igen, de nem tudom, hol kezdjük.
TERAPEUTA Kezdjük azzal, hogy kibogozzuk, mit érez most! Mit érez most,
hogy megosztja velem ezt a konfliktust, és mi történik?
KLIENS Valami pozitív dolgot érzek: az, hogy képes vagyok
megfogalmazni ezt, hogy hallom magam, amint kimondom, és
hogy uralom, értelmet ad az egésznek. Olyan, mintha
kitenném magam ennek.
TERAPEUTA Valami pozitívat érez magában.
KLIENS Igen. Bizakodó vagyok. Viszont tudom, hogy nem ez az érzés,
amivel kapcsolatba kell kerülnöm. Magányos, dühös vagy
szomorú érzésnek kellene lennie.
TERAPEUTA Ne előlegezze meg, hogy milyen érzést vár el magától! Térjen
csak vissza ahhoz, hogy „pozitív, bizakodó”!
KLIENS (Behunyja a szemét.) Megpróbálok kapcsolatba lépni a
testemmel.
TERAPEUTA Jó.
KLIENS (Szünet.) Olyan korgás van a gyomromban.
TERAPEUTA Próbáljon továbblépni a gyomra korgásán!
KLIENS Szorongás…
TERAPEUTA És mi lenne, ha megpróbálnánk ezen átjutni, áthatolni?
KLIENS Harag.
TERAPEUTA Harag.
KLIENS Amint azt mondta, hogy hatoljunk át rajta, mély lélegzetet
vettem, és az arcizmaim megenyhültek, majd
megkeményedtek – mint amikor erős vagyok, és dühösen
fejezem ki magam.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Van ennek értelme?
TERAPEUTA Az arcán érzi?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Igen. Az izmai megkeményedtek. Igen. Tehát harag jelent meg.
Kezdi érezni a haragot, az arcán érzi a haragot. Valahol
máshol is érzi?
KLIENS Az öklömön.
TERAPEUTA Aha.
KLIENS A karjaimban minden izmom egyformán készenlétben áll a
támadásra vagy a védekezésre. Olyan, mintha még a gyomrom
korgása is lecsitult volna, mintha azt mondaná: „Most nincs
idő erre, fontosabb teendő van.”
TERAPEUTA És felkészült a támadásra vagy a védekezésre?
KLIENS Aha.
TERAPEUTA Foglalkozzon egy percig a haragjával! Most jelen van. Az egész
testében képes érezni. Haragszik.
KLIENS (Hallgat.)
TERAPEUTA Mi történik a testében érzett haraggal, ha rá összpontosítunk?
KLIENS Az erő érzete jár vele. Képes vagyok érezni a haragot, és a
haraggal együtt lenni… Erősnek érzem magam.
TERAPEUTA Aha. Most érzi az erőt. Milyen érzés a testében, ami az erőt
jelenti?
KLIENS Hát, nem érzem magam leterhelve. Úgy érzem, elég energiám
van ahhoz, hogy ugorjak. Sehol sem érzek fájdalmat.
Kontrollált feszülést érzek az izmaimban.
TERAPEUTA Aha. Akkor érzi ezt az erőt, amikor érintkezésbe lép a
haragjával. És most érzi ezt az erőt?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Érezze az erőt és a haragot!
KLIENS De azt kérdezem magamtól, hogy mire vonatkozik a harag. Kire
Logikusnak tűnik, hogy anyára, de most nem ez
jut az eszembe, inkább az, hogy most magamra haragszom,
mert nem vagyok erősebb a „jó kisfiú” és a valódi szelf közötti
kötélhúzásban, és hagytam, hogy az érzelmeim vonszoljanak
magukkal az egész múlt hét folyamán.
TERAPEUTA Tehát – legalábbis most – a haragját maga ellen fordítja.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Tehát ezt tapasztalja: a harag ön ellen fordult.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Ön igazán jó abban, hogy a haragját maga ellen fordítsa, de
úgy gondolom, eredményesebbek lennénk, ha körülnéznénk,
vajon nem mással szemben érzi-e ezt a haragot. Azt mondta,
nem az anyjával szemben érzi. Azt mondta, ez lenne a logikus,
de nem vele szemben érzett haragról van szó.
KLIENS Hát… nem. Haragszom anyára, haragszom azért, mert
kimenekül a játszmából, kilép a szerepéből. Haragszom rá,
hogy elhagy engem.
TERAPEUTA Elhagyja önt?
KLIENS Folyamatosan emlékeztetnem kell magam arra, hogy ez most
róla szól, az ő életéről. Ez nem rólam szól, nem arról szól, hogy
most elhagy engem.
TERAPEUTA Igen. Haragot érez iránta, mert elhagyja, cserbenhagyja önt.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Azzal, hogy meghal.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS De még inkább azzal, ahogyan meghal. Hogy olyan keveset
van „jelen”, és nem tudok kommunikálni vele.
TERAPEUTA Aha. Igen. Életben van, de nem tud beszélni hozzá.
KLIENS Hát én tudok beszélni, de ő nem tud válaszolni.
TERAPEUTA Lehet, hogy szeretne valamit elmondani neki, és nem tudja
kimondani. Van valami, amit hallani akar tőle?
KLIENS (Félbeszakítja:) Tudom, hogy mit akarok hallani tőle. Azt
akarom, hogy bocsánatot kérjen. Azt akarom, hogy azt
mondja, megérti, és vállalja a felelősséget azért, hogy
létrehozta számomra ezt a „jó kisfiú”-szerepet, és hogy rám
hárította – belenyomva a fejemet –, odaláncolva ehhez egész
életemre. (Halványan elmosolyodik.) Ezek haragos szavak,
ugye?
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Igen. Úgy hallom, hogy véglegesen fel akarja dolgozni ezt, és
azt akarja, hogy az anyja vállalja a felelősséget, és ezt hallani
akarja tőle.
KLIENS Azt akarom, hogy mondja ezt el nekem, amíg él, de tudom,
hogy ez már nem lehetséges.
TERAPEUTA Most hogyan érzi magát, amikor ezt mondja?
KLIENS Dühösen.
TERAPEUTA Most képes érezni a haragot.
KLIENS Szellemileg leépült állapotban van, begyógyszerezve, szinte
jelképezi azt, amilyen egész életében volt velem – fogalma
sincs arról, hogy mit tett velem.
TERAPEUTA (Szünetet tart.) Fogalma sincs, hogy mit tett. És most képes
érezni ezt a haragot, igaz?
KLIENS Igen, képes vagyok.
TERAPEUTA Szeretne egy utolsó lehetőséget a beszélgetésre, egy utolsó
lehetőséget arra, hogy az anyja bevallja, hogy „elcsesztem”.
KLIENS Igen, szeretnék.
TERAPEUTA Igen. (Szünetet tart.) És ez nem fog megtörténni.
KLIENS Nem.
TERAPEUTA A gyógyszerezett állapotban nem, túl késő. Nézzük meg ezt!
Milyen érzés az ön számára, hogy tudja, hogy nem fog
megtörténni, mégis akarja? Mondja el, hogy milyen érzés
most, hogy tudja, hogy nem fog megtörténni?
KLIENS Hogy hogyan tudnám leírni? Milyen érzés számomra?
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Ennél megállva: csak fáj.
TERAPEUTA Aha. Meg akar szabadulni attól a fájdalomtól, hogy tudja, hogy
ez már nem történik meg.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Igen. Próbáljunk meg azért mégis foglalkozni ezzel! Próbálja
meg kiállni ezt a fájdalmat, nem kikapcsolni, nem elfutni
előle…, hanem csak úgy „ez van”, rendben?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA „Ez van.”
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Ez nem fog megváltozni. Tartsa fenn a haragot, és mondja el,
mit érez és tapasztal!
KLIENS Az állkapcsom összeszorul, a fogaim egymáshoz feszülnek. A
keserűség szó jut az eszembe. Keserűséget érzek.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Keserűséget érzek, mert keserű is. Ki akarom köpni, rossz íze
van.
TERAPEUTA Igen. Tényleg az. Rossz az íze, keserű. Keserű íz marad utána a
szájában. Próbáljon így maradni, ahogy most van. Ez a
valóság, haragszik és keserű. Képes érezni a keserűség ízét.
KLIENS Elképzelem magam, amint beszélek hozzá, ugyanakkor
megpróbálom lebeszélni magam róla. Ez a valódi szelf és a „jó
kisfiú” közötti konfliktus. A valódi szelf azt mondja nekem:
„Hogy merészelte ezt tenni veled!”, a „jó kisfiú” pedig azt
mondja: „Csillapodj le, haldoklik! Mit akarsz tőle?”
TERAPEUTA Igen. De mi az, amit akar tőle?
KLIENS Azt akarom, hogy mondja: „Sajnálom.” A bocsánatkérését
akarom.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Azt akarom, hogy elismerje a szerepét… Érzem, ahogy a
könnyek előjönnek a szememből. Azt akarom, hogy érezze azt
a fájdalmat, amit én érzek.
TERAPEUTA Ó…
KLIENS Azt akarom, hogy osztozzon velem ebben a fájdalomban – ez
azt jelentené, hogy szeret engem.
TERAPEUTA Ó…
KLIENS Olyan ez, mint amit egész életében nyújtott nekem, nem teljes
szeretet… szeretet az én terhemre. Ez a szeretet kielégítette az
ő igényeit – ez érte volt. Ez az ő fogalmai szerinti szeretet volt.
A „jó kisfiú” azt mondja: „Anyáról beszélsz, miket mondasz?”
A valódi szelf pedig azt mondja: „Szembe kell nézned a
tényekkel. Jobban teszed, ha nem visszakozol, pajtás, mert ez
az igazság.”
TERAPEUTA Ez az igazság.
KLIENS Az érzések nem kintről jönnek, hanem belülről.
TERAPEUTA Ezek valódiak. Igen.
KLIENS Nehéz arra gondolni, hogy valójában nem ismert. Nehéz
elviselni ezt a gondolatot. Nehéz… ezért akarom továbbra is
kisebbíteni. A tőle telhető legjobban szeretett engem – az
egyetlen módon, ahogy tudott –, de ez még mindig fáj, mert ez
nem az a szeretet volt, amire valójában szükségem lett volna.
Bárcsak láthatná, mennyire szükségem volt a szeretetre!
TERAPEUTA Ez fáj, ugye?
KLIENS Nagyon.
TERAPEUTA Mondja el, hol érzi ezt a fájdalmat, hol fáj?
KLIENS A szívemben érzem. Egészen a belsőmben.
TERAPEUTA Fájdalom egészen bent a szívében.
KLIENS Nem én vagyok a nem megfelelő, hanem anya. Nem én vagyok
az alkalmatlan, hanem anya. (Erős zokogás.)
TERAPEUTA Igen.

(A kliens tovább zokog, mélyen, hosszan, de néhány pillanat múlva

összeszedi magát.)

TERAPEUTA „Nem én, hanem anya.”

KLIENS (Csendesen sír.)
TERAPEUTA Mi történik?
KLIENS Fáj.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS A torkomban van a gombóc.
TERAPEUTA Igen. (Szünetet tart.) Igen, most épp a torkában érez valamit.
KLIENS Megingatja az egész képet, amit őriztem arról, hogyan nőttem
fel, és azt a szeretetet, amiről azt gondoltam, hogy megkaptam.
Megingatja a teljes képet.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Nem akarom elhinni. Az igazság súlyos.
TERAPEUTA Nehéz, fájdalmas, éppen a szívében, éppen annak a
belsejében, aki ön. Igen. (Szünetet tart.) Foglalkozzunk egy
percet ezzel a fájdalmas valósággal, rendben?
KLIENS Jó.
TERAPEUTA (Nagyon halkan, együttérzéssel:) Itt vagyok önnel, és osztozom
a fájdalomban, amit érez. Csak itt akarok maradni önnel, és
együtt lenni önnel ebben a percben.
KLIENS Köszönöm…
TERAPEUTA El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet önnek most.
(Szünetet tart.)
KLIENS Még mindig szeretem.
TERAPEUTA Szereti, aha. Természetesen szereti.
KLIENS Annyira szeretnék vele felnőttként kapcsolatba lépni.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Annyira szeretnék megbocsátani neki, de nem tudok
megbocsátani, amíg nem kéri tőlem.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Különben megint csak az a „jó kisfiú” lennék.
TERAPEUTA Igen, ez pontosan így van. Pontosan így van. Többet már nem
akarja játszani ezt a játékot. Fenn akarja tartani a férfiasságát
a vele való kapcsolatában. Az akar lenni, aki valójában.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA És valódi, őszinte megbocsátást ajánl neki, amikor eljön az
ideje. (Szünetet tart.) Most hogy van?
KLIENS Még mindig fáj, de ez rendben van. Már nem érzem úgy, hogy
le kell állítanom, vagy hogy el kell futnom előle. Úgy érzem,
elboldogulok vele.
TERAPEUTA Úgy érzi, elboldogul ezzel a fájdalommal, amit még mindig
érez.
KLIENS Némi békét érzek ezzel együtt.
TERAPEUTA Igen, van némi béke is ebben, a fájdalom ellenére…
KLIENS Még mindig érzem a haragot az egész helyzet miatt.
TERAPEUTA Igen, de ez rendben van, mert a haraggal való kapcsolat az,
amire valójában szükség van, mert ez az érzés őszinte, őszinte,
ugye?
KLIENS Igen.

(A terapeuta áttér a jelentésátalakításra.)

TERAPEUTA Próbáljuk meg összefoglalni a dolgokat, jó? A még hátralevő

pár percben. Azzal kezdtük az ülést, hogy azt mondta, volt ez a
maszturbációs maratonja, vagy hogy nevezte akkor. Most
hogyan értelmezi ezt?
KLIENS Valójában ez harag volt azért, ami történik, és azért, mert nem
tudok róla beszélni anyámmal.
TERAPEUTA Itt tudott gyászmunkát végezni, érezte a fájdalmat a szívében,
a fájdalmat és csalódottságot, szomorúságot azért, mert most
már ez nem változik, de aztán képes volt megbékélni ezzel a
fájdalommal és a haraggal.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Ezt tényleg férfiasnak érzem.
TERAPEUTA Ez tényleg férfias érzés. Tényleg férfias.
KLIENS Igen, tényleg erőt érzek. „Erős a gyengeségemben is”… erős az
érzelmi felindultságomban.
TERAPEUTA Pontosan.
KLIENS Hagyom, hogy csak „legyenek” érzelmeim, és akkor valódiak
és őszinték lesznek.
 Aha, és ebben erő van. Képes volt a gyengeségét is megélni; azza
TERAPEUTA
szembenézett vele, megszerezte a férfias erőt.
KLIENS Igen. Ez pontosan így van.
TERAPEUTA Mindjárt letelik az idő. Mit érez a mai ülésünkkel
kapcsolatban?
KLIENS Hálás vagyok. Már egy egész hete erre volt szükségem, és
bizonyos szempontból már tudtam ezt, de nem tudtam, hogy
érjem el.
TERAPEUTA Igen. Igazán harcolt a mai ülésen, hogy szembenézzen az
igazsággal.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA És érezte a keserűséget és rossz ízt a szájában.
KLIENS Ma elhatároztam, hogy megteszem. Úgy érzem, újra
nyeregben vagyok.
TERAPEUTA Jól van. Megtisztelőnek éreztem, hogy önnel lehetek, és ezen
dolgozhatok önnel. Nagyon keményen dolgozik.
KLIENS Köszönöm.
TERAPEUTA Csak így tovább!
 III.
Gyászmunka
 19
. A gyászmunka szerepe
a helyreállító terápiában
Jobb a szomorúság, mint a nevetés, ha komoly az
arc, rendben a szív. A bölcsek szíve abban a házban
van, amelyben gyászolnak; hanem a balgák szíve a
vigasság házában.
Prédikátor könyve 7,3–4

Az évek során arra a belátásra jutottam, hogy a homoszexuális

kliensek közül sokan szenvednek rejtett ürességtől és
kétségbeeséstől. Sok évvel ezelőtt érzelmi agóniája pillanatában
egy házas férfi bevallotta nekem, hogy kényszeres
homoszexuális érintkezéseihez valami „üres, sötét és
kielégíthetetlen – egy fájdalmas, magányos és kétségbeejtő belső
hely” adja az indítékot.

A magsérülés: „a bennem levő kongó, üres

hely”
Az ő élménye meglepően gyakorinak bizonyult. Sok más férfi
vallotta meg nekem, hogy késztetést érez arra, hogy idegeneket
keressen ahhoz, hogy kitöltse ugyanezt a sötét, belső űrt.
Egy másik férfi valami hasonlót mondott, ami megragadta a
figyelmemet, bár hosszú időt vett igénybe, mire teljesen
felfogtam, mire gondolt. A felesége, miután tudomást szerzett
homoszexuális kapcsolatairól, szembefordult vele. Ez a férfi
elmondta nekem, hogy gyűlöli a melegügyeit, szereti a feleségét,
és ki szeretne tartani a családja mellett. Viszont megrendítően
beszélt egy fekete lyukról – egy mélységes ürességről –,
amelyről azt gyanította, hogy nem a szexről szól, nem arról,
hogy szeretőt akar találni, hanem arról, hogy megpróbál
betölteni „egy üres helyet”, amely soha be nem tölthető. Ez a
férfi gyermekkorában a szülői ráhangolódás alapvető zavarát
élte meg.
Azóta tovább kutattam a homoszexualitás „mély gyász”-
dimenzióját.
A homoszexualitást korábban szimbolikus kísérletnek
tekintettem a nemi identitáshiány helyreállítására (Nicolosi,
1991), most viszont többet látok benne: ha a legmélyére
hatolunk, ez a kötődési veszteség fölött érzett mély fájdalom
elleni védekezés. A feljegyzések is alátámasztják ezt, amelyeket
azokról a férfiakról készítettem, akikkel foglalkoztam.
A következő szavak sok férfi élményét ragadják meg: „A
bensőmben van egy üreges, üres hely. Ez démonokkal telik meg.”
A következő beszélgetésben egy férfi ugyanezt az üres helyet
írja le:
KLIENS Egy üresség van bennem legeslegbelül. Fekete
színű. A szomorúságról és reménytelenségről szól,
olyasmi, ami megvetendő. Ennek a fekete magja én
vagyok… Mindig tudtam róla, hogy ott van,
időnként rá-rápillantottam, de most közvetlenül
szembenézek vele.
TERAPEUTA (Halkan:) Én pedig önnel vagyok, amikor
szembenéz vele. Együtt nézzük.
KLIENS (Visszatartja a lélegzetét.) Ez olyasvalami, amit
nem szeretném, hogy más emberek is lássanak…
Nagyon keményen dolgoztam azért, hogy
elleplezzem. Azt akarom, hogy az emberek
kedveljenek és jónak lássanak.
TERAPEUTA A fekete mag talán rosszá teszi?
KLIENS (Szomorúan bólint.)
TERAPEUTA A fekete mag olyasmi, ami önben van, de nem ön.
KLIENS (Kifejezéstelenül bámul.)
TERAPEUTA Nemcsak hogy nem ön, hanem valami, ami
bejutott önbe…, nem határozza meg.
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA Igen. Erről van szó.

(Hosszú szünet következik kettejük között.)

TERAPEUTA Most együtt nézzük ezt.

KLIENS (Csendesen sír.)
TERAPEUTA Együtt nézzük.
KLIENS (Hosszú szünet, majd felegyenesedik a székben.)
Jobban érzem magam, megmutathatom valakinek
 a feketeségemet.
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS (Csendesen mondja:) Nyugodtabbnak érzem
magam. Nem vagyok olyan hajszolt.
TERAPEUTA Igen…
KLIENS (Eltűnődik egy pillanatra, majd csendesen mondja:)
Ön szerint más embereknek is van ilyen fekete
magja? És ők is takargatják?
TERAPEUTA (Bólint.) Eltérő mértékben, de igen.
KLIENS (Mintha hirtelen felébredne:) Most világosak az
érzések a fejemben. Nem vagyok annyira
összezavarodva.
TERAPEUTA (Bólint.)

(Újabb hosszú csend.)

KLIENS (Újabb szünet, majd határozottan mondja:) A

fekete mag szégyene választott el az emberektől.
TERAPEUTA Az késztette rejtőzködésre.
KLIENS (Meglepett hangon:) Most úgy érzem, jobban tudok
szeretni, sokkal több szeretetet érzek mindenki
iránt.
TERAPEUTA Igen. Amikor eltűnik a szégyen, egyszerre
megjelenik a kapcsolat.

A szégyen vezet el a gyászmunkához

A gyászmunkával elérjük klienseinkben azt a fájdalmas,
kétségbeejtő helyet, ahová nekünk, terapeutáknak időnként
vissza kell irányítanunk őket. Ha valaki elszenvedte a szelfmag
sérülését, akkor ennek a sérülést okozó kötődésvesztésnek az
újraátélése annyira mélyen nyugtalanító érzés, mint a halál.
Érzelmi haldoklás és fizikai égés.
E munka legelső szakaszában a kliensek meglepődnek azon,
hogy milyen mértékűek és mélységűek az érzéseik. Nem
szokatlan dolog valami olyasmit hallani a klienstől, hogy „nem
hiszem el, hogy ennyi szomorúság van bennem!”. A szomorúság
rávetülhet a mindennapi életére. Nagyon gyakori, hogy a kliens
arról számol be, hogy a hét folyamán spontán módon, „ok
nélkül” elsírta magát. A jótékony hatásai viszont erőteljesek.
Egy férfi így beszélt erről:

A gyászmunka révén lehetővé válik, hogy igazán mély

szomorúságot érezzek – fájdalmat és
cserbenhagyottságot –, mindazt a magányt, amelyet
gyerekként nem voltam képes felfedezni. Gyakran
nagyon szomorú voltam, egyedül éreztem magam egy
nagy család körében, és azt hittem, nincs jogom a valódi
szomorúságom kifejezésére, ha valami fáj.
Az üzenetüket úgy értelmeztem, hogy nincs
beleszólásom, sőt még meg sem próbálhatok
megszólalni, mert akkor az érzéseimet kétségbe vonnák.
A gyászmunka során – biztonságos környezetben –
képes vagyok újra átélni ezt a fájdalmat, ahelyett, hogy
eltemetném, letagadnám és félnék tőle. Most egészséges
módon, fokozatosan dolgozom fel. Most már tudom,
 hogy rendeltetésünk szerint éreznünk kell a fájdalmat,
nem pedig eltemetni.
És amikor érzem a fájdalmat, sokkal kevésbé
igénylem a homoszexualitást az elfedésére.

A cserbenhagyás-megsemmisülés
traumájának feldolgozása
A helyreállító terápia célja – azaz a nemi identitáshiány
megoldása – szempontjából alapvetően fontos a szülő által
elkövetett cserbenhagyás érzésének, a szelfmag sérülését okozó
megsemmisülés-cserbenhagyás traumának a feldolgozása.
A sérülés az anyához való bizonytalan kötődéssel kezdődhet.
A fiúra az is mély benyomást gyakorolhat, ha az apa nem
támogatja a fiúnak a szeretete elnyerésére és saját
férfitörekvéseinek valóra váltására irányuló igyekezetét. Ha
bármikor is nem sikerül létrehozni a szülői kötődést, az
illetőnek azzal a szégyennel kell szembenéznie, hogy nem érzi,
hogy egyik vagy mindkét szülője valóban ismeri és teljes
egészében szereti.
Amikor e fiú férfivá lesz, a veszteséget átélt egykori
gyereknek ezt tudatosítania kell és meg kell gyászolnia. A gyász
feloldásához a test által megőrzött emlékek felszabadítására,
majd a veszteség meggyászolására van szükség.
A hiteles élet elsajátítása. A veszteség pszichológiájáról
szóló szakirodalom feltárja a feldolgozatlan gyász kóros
örökségét: ez a folyamatos félelem az érzelmi közelségtől és a
korlátozott képesség a valódi intimitásra. Az őszinte érzelmek
védekező célú kerülése, amely a mélyben meghúzódó
narcisztikus sérelem elleni védelmet szolgálja, a
szégyenállapotban látható (korábban „védekező elszakadásnak”
neveztük), amely olyannyira jellemző azokra a férfiakra, akik
hozzánk fordulnak az azonos neműekhez való vonzódásuk
miatt.
A kötődésvesztés a túlélést veszélyezteti. A kötődés
kutatói, kiváltképpen John Bowlby szerint a gyermeki kötődés
folyamata alapösztönben gyökerezik, amelynek gátlása olyan
veszteségérzést hagy maga után örökségként, amely majdnem
egyenlő a halállal.
Az emberi kötődési igények az alapvető túlélésre irányuló
elemi ösztönben gyökereznek. Ezért az a férfi, aki
kötődésvesztést szenvedett el, ezt úgy fogja újra átélni, mintha
egy feneketlen mélységbe zuhanna – valósággal meghalna.
Magától értődően a terapeutának jelentős ellenállásra kell
számítania e megoldatlan veszteség megközelítésekor. Látva
kliense küzdelmét e halálhoz hasonló élmény során, előkerülhet
a terapeuta saját kellemetlen gyászélménye, és esetleg szükség
lesz arra, hogy szembenézzen megoldatlan veszteségeivel.
Továbbá hajlandónak kell lennie újra és újra, amilyen gyakran
csak szükség van rá, visszatérni a klienssel a mély fájdalomnak
erre a helyére. Következésképpen a gyászmunkát sohasem
szabad megkísérelni addig, míg nem áll rendelkezésre elegendő
pozitív áttétel a körülbástyázott védekezésekkel való
szembeszálláshoz.
 Viszont amikor ezt a fájdalmas munkát végezzük a
helyreállító terápia során, mélyreható, tartós kezelési
eredményeket érünk el. Minél inkább képes a kliens
kötődésvesztése mélyére hatolni és azt megoldani, annál
kevésbé érzi szükségét a homoszexuális magatartásnak. Az
eljárás a következő:

1. feladat: Elfogadni a veszteség létezését – szemtől szembe

kerülni vele.

2. feladat: Tudatosítani a veszteség jelentését, szembesülni a

jelentőségével, érezni az érzelmi hatását, és közben
kapcsolatban maradni a terapeutával.

3. feladat: Elfogadni a folyamat visszafordíthatatlanságát, és azt,

hogy nincs visszatérés, és nem lehet „visszacsinálni”.

A kóros gyász fogalmának meghatározása

A gyászmunka kifejezést elsőként Freud használta (1917/1953).
Legkorábbi írásaitól azt értette ezen a folyamaton, hogy az segít
a kliensnek védekezései feladásában, hogy szembe tudjon nézni
súlyos veszteségével. Azt mondta, hogy ennek együtt kell járnia
a libidó leválásával az elvesztett kötődés mentális
reprezentációjáról, és ha ez sikeresen lezárult, akkor a libidó
helyrehozható új, egészséges kötődések kialakítása révén.
Freud megjegyezte, hogy a sikert gátolhatja a szeretett
személlyel szemben megnyilvánuló ellentmondásos érzések
továbbélése – vagyis ha a feloldatlan harag megmarad, az a
szelf ellen fordul.
Freudnak a gyászra vonatkozó legkorábbi megfogalmazásai
ma is központi szerepet játszanak a helyreállító terápiában,
amelyben a homoszexualitást és kísérő tüneteit a
gyermekkorban – gyakran egy triádikus-narcisztikus családban
– előforduló kötődésvesztések elleni védekezésként
értelmezzük.
A gyász természetes emberi állapot, amelynek nemcsak
kezdete, hanem vége is kell legyen. Viszont nagy eltérések
lehetnek az emberek között ebben az érzelmi folyamatban,
nincs két ember, aki ugyanúgy gyászol. Némelyek a számukra
érzelmileg fontos személy elvesztésére adott intenzív és
elnyújtott reakció csapdájában vergődnek. Mások viszont
kevéssé érzik szükségét annak, hogy újra és újra visszatérjenek
a veszteséghez. Amíg azonban nincs feloldva a gyász, minden
érzelmi út visszavezet az eredeti megsemmisülési-
cserbenhagyási traumához.[16]
Az egészséges gyász az ember által teljes egészében átélt és
tudatos élmény, amely nem jár elhúzódó szenvedéssel. A kóros
gyászt viszont önártó, önpusztító, maladaptív magatartás
jellemzi.
Nem meglepő módon a homoszexuális problémával
küszködő személynek vannak olyan vonásai, amelyek a kóros
gyászban vergődő személyre is jellemzőek: másoktól való
túlzott függés az önértékelés terén, szubklinikus depresszió,
maladaptív magatartások, öngyilkossági gondolatok, érzelmi
instabilitás, valamint nehézség a hosszan tartó bensőséges
kapcsolatokban. A feldolgozatlan gyász narcisztikus, önvédő
életstílust is eredményez (Deutsch, 1937).
Azt figyeltük meg, hogy homoszexuális irányultságú
klienseink körében mindezek a tünetek nagyon gyakran
előfordulnak. Tény, hogy az utóbbi időben végzett kutatások
kimutatták, hogy az átlagnál sokkal magasabb arányban
jelentkeznek pszichiátriai zavarok az összes homoszexuális férfi
csoportja körében (Ferguson, Horwood és Beautrais, 1999,
Bailey, 1999).
Ha a feldolgozatlan gyász a saját nemhez vonzódás fő
forrása, akkor érthető az önártó, maladaptív magatartás. A
homoeroticizmus elkendőzi e súlyos veszteség fájdalmát, és
időlegesen – még ha végső soron nem megfelelően is – eltereli a
figyelmet az alapkötődés sérülésének tragédiájáról.
Tény, hogy a meleg férfiak maladaptív magatartásainak
változatossága és mértéke annyira nagy, hogy ez igen meggyőző
érv a korai, mély trauma létezése mellett.

A triádikus-narcisztikus család és a
traumatikus veszteség
A nem ugyanannyira lényegi része a szelf szerkezetének, mint a
tartógerendák egy épület esetében. Amint láttuk, a triádikus-
narcisztikus családi szerkezetben a fiú individuációra és nemi
megnyilvánulásokra irányuló próbálkozásait nem támogatják
megfelelően. Ennek katasztrofális következményei lehetnek az
érzékeny lelkialkatú fiú számára, akit társai gyorsan
megerősítenek abban a hallgatólagos ítéletben, hogy ő valahogy
férfiatlan és tökéletlen.
A prehomoszexuális fiú eltérően éli meg ezt a kötődési
traumát az anyjával és az apjával kapcsolatban. Többnyire úgy
érzi, hogy apja semmibe veszi vagy alulértékeli, anyja pedig
manipulálja/érzelmileg kihasználja. A szülők saját
személyiségük korlátain belül ugyan szerethetik a gyermeket,
de interakcióik bizonyos tekintetben azt közvetítik felé, hogy
valódi szelfje valahogy elfogadhatatlan.
Amikor a triádikus-narcisztikus családrendszerben felnőtt
gyermek átéli ezt a kötődésvesztést, szorongását senkivel sem
tudja megosztani, sőt még vesztesége mibenlétét sem tudja
pontosan megfogalmazni. A kielégítetlen szükségletek viszont
megmaradnak, és a veszteség megőrződik a test emlékezetében.
Láttuk tehát, hogy a kialakulás sorrendje a következő: 1.
elsődleges kötődésvesztés; 2. ennek következményeként
elégtelen nemiség; 3. ennek kompenzálása homoerotikus
magatartással.

A homoszexuális kiélés: a kóros gyász

tünete
Ha végignézek az életemen, úgy látom, igazán szomorú,
ahogy leéltem. Nem magam jutottam el ide – más
emberek löktek rá erre az útra. De erősen eltökéltem
magam, hogy a saját erőmből kikerülök innen.
A homoszexuális kiélés narcisztikus védekezés az egyik vagy
mindkét szülőhöz fűződő valódi kötődés elvesztésének
meggyászolása ellen. (Ironikus, hogy az angolban a vidám szót
[a „meleg” értelmű „gay” elsődleges jelentése – a fordító
megjegyzése] használják egy olyan állapotnak a leírására, amely
a mélységes szomorúság elleni védekezés.) Sok férfi esetében a
homoszexuális állapot a krónikus és kóros gyász tüneteként
értelmezhető.
A terapeuta lehet a „jó szülő”, amikor elismeréssel
jutalmazza a fájdalom őszinte újraélését. Valahányszor
visszafordítjuk a klienst feldolgozatlan veszteségélményéhez,
egyre jobban szabadul attól a gyásztól és szégyentől, amely
megbénította önérvényesítését, és arra kényszerítette, hogy
hamis szelfben éljen.
 20
. A szelfmag sérülésének megközelítése
A gyászmunka szembenézés az igazságtalan megfosztottság
miatt jelentkező mélységes haraggal és szomorúsággal.
Martha Stark

Amilyen régre csak vissza tud emlékezni, Brian mindig is vágyott arra,
hogy kapcsolata legyen az apjával. Mostanában mondta el nekem, hogyan
próbálta megosztani vele az azonos neműek iránt érzett vonzalmával
folytatott küzdelmét.

Végül beszéltem vele. Nagyon megszenvedtem, de egy csomó dolgot

megosztottam vele. Leültünk, és azt mondtam neki: „Papa, van egy-
két dolog, amiről beszélni szeretnék veled – arról, hogy min
mentem keresztül.”
Mindent elmondtam neki. Az egész helyzetet. Az egész életemet,
a fájdalmakat, a küzdelmet – a terápiát –, mindent. Hosszú ideig
figyelt, és mindent felfogott. Végül aztán ezt mondta: „Jól van,
Brian, most nézzük ennek a jobbik oldalát! Rengeteg ember sokkal
rosszabb helyzetben van, mint te.” Ennyi – mindössze ennyit tudott
mondani.
Megdöbbenve mentem el. Nem tudtam, mit gondoljak. Abban
sem voltam biztos, hogy mit érezzek ezzel kapcsolatban.

Nem szokatlan Brian tapasztalata. Ritkán látunk a homoszexuálisok szülei

között olyan apát, aki képes megfelelő érzelmi támogatással reagálni
fiának egy szorosabb kapcsolat iránti vágyára. A fiú saját neméhez
vonzódása pontosan ezzel a típusú szülői hangolódási zavarral kezdődött.
 Bármennyire fájdalmasak voltak is ezek az élmények – és a jelenben is
azok maradnak –, én mindig arra bátorítom valamennyi kliensemet, hogy a
terápiás ülés keretén belül térjen vissza fájdalmas gyerekkori élményeihez,
amelyekből régóta elfojtott emlékek idézhetők fel és élhetők át teljesen a
jelenben.
Ezzel a kliens engedélyezi magának azoknak a szelfmagot ért lelki
sérüléseknek a teljes átélését, amelyekről különféle önpusztító
magatartásokkal újra és újra megpróbálta elterelni a figyelmét. Finoman és
empatikus támogatással bátorítjuk arra, hogy visszatérjen a kötődésvesztés
eredeti traumájához.
A veszteség újraélésének folyamata során erős zokogásba kezdhet,
amely után pillanatokra összeszedheti magát, majd újabb és még erősebb
gyászhullám következhet. A kliens számára kitűzött cél veszteségének
teljes egészében való meggyászolása a terapeutával kialakult érzelmi
kapcsolat fenntartása mellett. A kliens szomorúságának az a meggyőződés
a lényege, hogy „azért nem szeretnek, mert szerethetetlen vagyok”.

A szégyen mint a gyászhoz vezető kapu

A legjobb pillanat a gyászmunka megkezdésére az, amikor a kliens olyan
anyagot hoz, amely közvetve vagy közvetlenül szégyenre utal. Ahhoz, hogy
megértsük, hogyan nyitja ki a szégyen a gyászhoz vezető kaput, meg kell
néznünk a szégyen kialakulásának eredetét. A fiú gyerekkorában
kötődésvesztése miatt érzett szégyent, s emiatt szerethetetlennek érezte
magát. Szégyent érzett a veszteségéből fakadó gyásza miatt is. A szégyen
ezért leállította a gyászt, elfojtotta, és nagy tömeg védekezés mögé temette.
A gyászmunka megkezdésére akkor kínálkozik a legjobb esély, amikor a
kliens szégyenhez kapcsolódó panaszokról számol be. A szégyenélmény
megbeszélése lehetővé teszi a terapeuta számára, hogy a klienst mélyebb
érzelmekhez vezesse. Az a leggyakoribb, hogy a szégyen megbeszélésekor
szomorú és dühös érzések is felszínre kerülnek. Ez a két velünk született
érzés az, amely párhuzamosan elvezet a gyászhoz.
 1 = A szégyentől a gyászig: harag másokkal szemben, szomorúság
önmaga miatt

2 = A gyásztól a szégyenig: harag önmagával szemben, szomorúság

mások miatt
20. 1. ábra: A gyász kétféle útja

A gyászmunka elmozdulás a szégyentől a gyász felé, harag mások iránt és

szomorúság önmagunk miatt. Ugyanakkor a terapeuta figyel a kliens gyász
elleni védekezéseire is, amelyek révén az vissza akar térni szégyenéhez.
Ezt úgy teszi, hogy visszafordul az úton, és haragját önmaga ellen fordítja,
miközben a másik miatt szomorú (lásd a 20. 1. ábrát).
Sok kliens azt is megtanulta, hogyan nyomja el érzéseit, nehogy
felzaklassa az anyját. A „mama felzaklatásától való félelem” gyakran
előforduló téma a terápia során.
Egy huszonhat éves férfi egy szégyenteljes élményt ír le az alábbiakban,
amelyből azután átmegy gyászba.

Korán érkeztem az egyik helyi klubba, így a bárpultnál álldogáltam

a barátaimra várva. Észrevettem egy fickót, és azt gondoltam: „A
mindenit, de jól néz ki!” Magabiztosnak tűnt, hanyag eleganciával
öltözött – mintha nem is tudná, milyen jóképű –, laza és könnyed
volt, amint ott állt a pultnál a barátnőjével. Egy másik párral
 nevetgéltek és beszélgettek, akik hozzájuk hasonlók voltak. Néztem
őket, de különösen a férfit, miközben ott álltam egyedül.
Az volt a tényleg megalázó, hogy észrevette, hogy nézem, és egy
olyan nézéssel viszonozta, hogy „mit bámulsz, te szánalmas
perverz?” (halvány nevetés). Lehet, hogy nem ezt gondolta, de én ezt
gondoltam. Így éreztem.

A terapeuta úgy dönt, hogy testmunkát végeznek, hogy segítsen a kliensnek

átlépni a szégyenből a gyászba.

TERAPEUTA Térjen most vissza azokhoz az érzésekhez, amelyeket ennek a

helyzetnek a felidézése során érez!
KLIENS (Kis kuncogás.) Zavart, furcsa érzés. Az egész dolog
bolondságnak tűnik.
TERAPEUTA (Komolyságával finoman elhárítja a védekező humort.)
Foglalkozzék az érzésekkel, amelyeket az eset felidézése
során él meg!
KLIENS (Mély levegőt vesz.) Rendben. Nem találtam a helyem, kínos
volt csak ott állni a barátaimra várva.
TERAPEUTA Figyeljen a testére!…
KLIENS Bizonytalan, kiszolgáltatott, csupasz, félénk, alázatos, éretlen,
gyenge voltam.
TERAPEUTA Igen, rendben…, figyeljen a testére, arra, hogy hol érzi ezeket
az érzéseket…
KLIENS Üres érzés…, szégyen. Nézem, és ő észrevesz, és úgy érzem,
hogy „elkaptak”, …nehézség a mellkasomban.
TERAPEUTA Igen. Foglalkozzunk ezzel a nehézséggel!
KLIENS (Elgondolkozva:) Szomorúság…, igen, …szomorúság a
mellkasom mélyén. A mellkasom felső részét hidegnek,
letörtnek érzem. Egy üres hely van mélyen a mellkasom
közepében. S csak ott van, nem mozdul. Felfelé akar mozdulni
(gesztikulál, kezét a mellétől a torka felé mozgatja), ki akar
jönni.
TERAPEUTA Mi az, amiről úgy érzi, hogy ki szeretne jönni?
KLIENS Sírás… Szorítás a torkomban, összeszűkülés, könnyezés.

(A terapeuta áttér a második háromszögre.)

TERAPEUTA Miről szól ez? Milyen múltbeli emlékekről?

KLIENS Férfiakkal akarok kapcsolatba kerülni. Sohasem volt ilyen
kapcsolatom. Sem gyerekkoromban…, sem egész életemben.
TERAPEUTA Igen. (Szünetet tart.) Van konkrét emléke?
KLIENS Igen. Rengeteg.
TERAPEUTA Igen… El tud mondani egyet?… Azt, amelyikben a legerősebb
az érzelmi töltés.
KLIENS Ó, igen… az iskolában, a játszótéren sohasem választottak be
a játékba. Mindig a partvonalon ültem a lányokkal, csak
néztem, ahogy a fiúk játszanak.
TERAPEUTA Milyen érzés ezt felidéznie?
KLIENS Ugyanaz a kínos, „nem tartozom közéjük” érzés…
TERAPEUTA Tehát az érzés…
KLIENS Üresség, süllyedés…

(Néhány pillanat múlva a kliens gyásza szélesebb perspektívából közelíti

meg az életét.)

KLIENS Kis kitöréseket, fájdalmas kis… félelemsorozatokat érzek. A

rideg, zord tényektől való félelmet. Annyira szánalmas
vagyok – harmincöt éves vagyok, és még sohasem volt
barátnőm, még csak el sem kezdtem az életet. Nincs
otthonom, nincsenek gyerekeim. A félelmek sorozatai és az
unalmas, halott, súlyos érzés között jövök-megyek. Attól félek,
hogy ez évről évre nehezebb lesz.

(Itt a kliens túllépett az azonos neműekhez vonzódáson és a nemi

kisebbségi érzésen, s elmozdult az önazonosság elvesztése felé.)

KLIENS Nem tudom, mi az az intimitás, amely mindenkit összeköt.

Azt sem tudom, hogyan éljem át mélyen az érzéseket. Hogyan
 kapcsolódnak az emberek egymáshoz? Ez milyen érzés? Az
emberi kapcsolatok szélén állok. Az emberi nem szélén állok.

Mindig felszínre kerül a mélyen körülbástyázott ellenállás, ha a kliens

olyan érzésekkel kerül kapcsolatba, amelyek a gyászhoz társulnak, mert
ezek mélyebb cserbenhagyási-megsemmisülési érzéseket (kettős kötést)
hívnak elő.

Az elutasított szelf elutasítása

A következő beszélgetés az egyik kliens súlyos vesztesége miatt érzett
szégyenkezését illusztrálja. Lekicsinyli magát és a terapeuta kettős hurkot
célzó erőfeszítéseit is.

KLIENS Egy hangot hallok, amely azt mondja: Nem vagyok mindaz,
aminek gondolom magam. Olyasmi, hogy ha a szomorúságom
közelébe megyek, akkor el fogom veszíteni az
önkontrollomat, gyengévé és… értéktelenné válok. Pont azzá
fogok válni, amit már réges-régen eltaszítottam magamtól.
TERAPEUTA Mi volt az, Bill, amit eltaszított magától?
KLIENS Azt a „dolgot”… (megvetéssel), ami én voltam, ez az, amit
olyan messzire eltaszítottam… Azt, aki gyenge volt, aki
visszautasítva érezte magát. Nem akartam többé az a személy
lenni. Senki se szerette. A szüleim se szerették – és én se. Így
sztoikussá váltam, és eljátszottam: nem érzek semmilyen
fájdalmat.
TERAPEUTA (Elgondolkozva bólint.) Tehát elutasította, kitagadta a gyenge
oldalát.
KLIENS Nem tudom, hogyan bocsássak meg neki…, bocsássak meg
magamnak… a gyengeségéért. Az a személy annyira nem
olyan, mint amilyen lenni akarok, valójában az ellenkezője
annak. Sokkal könnyebb valaki másnak a gyengeségeit
megbocsátanom, mint a sajátomat.
 Lehet, hogy valamikor valahol valaki önbe bújt, és elérte, hogy
TERAPEUTA önről a „szomorú” szelfje…, hogy megtagadja…,
és ezért most szüksége van valakire, hogy segítsen
visszakapcsolódnia ehhez a levált részhez.
KLIENS Most bolondnak, ostobának érzem magam, mintha nagy
ügyet csináltam volna egy semmiségből.
TERAPEUTA Értem. Beszéljen nekem erről, Bill!
KLIENS Megalázó. Gyengének érzem magam, ha erről panaszkodom.

(A terapeuta megpróbálja a „megalázás” és „gyengeség” – azaz a szégyen –

érzésében tartani a klienst, azt gondolva, hogy ez elvezetheti a
gyászmunkához.)

TERAPEUTA Nézzük meg azt, amit éppen most mondott, hogy milyen
bolondnak és ostobának tartja magát azért, mert
panaszkodik. Tette ezt már önnel valaki…, hogy bolondnak
kellett éreznie magát, mert panaszkodott?
KLIENS (Elkomolyodik.) Igen, az apám, mindig azt éreztette velem,
hogy ostoba vagy buta vagyok, ha sírok. Titkolnom kellett…,
sőt amikor most elmondom ezeket a dolgokat önnek, biztos
azt gondolja rólam, hogy milyen gyenge, gyáva nyúl vagyok.

(Ha megnyugtatjuk a klienst, elvesszük tőle annak lehetőségét, hogy

feldolgozza a szégyenét. A kísértésnek ellenállva a terapeuta felhasználja
ezt a lehetőséget, hogy a szégyenen alapuló torzításon dolgozzanak.
Megnyugvást fog nyújtani, de majd csak az ülés végén.)

TERAPEUTA Nos, mondjon többet arról, hogy most mit gondolok önről!
KLIENS (Mély levegőt vesz.) Olyasmit, hogy ennek a pasasnak sohase
fog sikerülni… Valami olyat, hogy bár nagyon kedves és szíves
hozzám, de magában nevet rajtam. Azt kell hogy gondolja,
hogy ez a pasas olyan egy buzi.
TERAPEUTA Foglalkozzunk ezzel! Hogy is van ez?
KLIENS (Hosszú csend.)
 (Csendesen:) Kérem, próbáljon meg most csak erre az érzésre go
TERAPEUTA Mondja el, mit érez!
KLIENS (Lesüti a szemét.) Valódi fájdalom, olyan, mintha tényleg
fájna.
TERAPEUTA Hol? Hol érzi a fájdalmat?
KLIENS Az egész mellemben. (Nagyon hosszú csend.)

(A terapeuta hosszú ideig vár, majd beszélni kezd.)

TERAPEUTA Mit érez?

KLIENS (Lefelé néz.) Tényleg szomorú…, olyan, mintha egy semmi, egy
senki lennék.

(A hátralevő időben a terapeuta és a kliens elmerül a szomorúságban, és

csak néhány szót váltanak. Végül a kliens elkezdi leírni néhány mélyen
átélt gyerekkori szégyenélményét azok testi emlékével együtt. Amint az
ülés végéhez érkeznek, a terapeuta megnyugtatja a klienst, amit korábban
nem tett meg.)

TERAPEUTA Bill, szeretném, ha tudná, hogy pontosan tudom, milyen

nehéz munka ez önnek, milyen kemény dolog ezekkel az
érzésekkel foglalkozni és rájuk gondolni, valóságosan átélni
őket – úgy, ahogy ön érzi a testében.
KLIENS (Elgondolkodva:) Sohasem voltam tudatában, hogy ilyen
érzéseim vannak – olyan emlékeim, amelyekhez a testem
érzéseket kapcsol. De ezek valóban ott vannak.
TERAPEUTA Csodálom a kitartását abban, hogy túltette magát ezen a
szégyenen. Anélkül, hogy megerősítést kapott volna tőlem,
belement, kitartott, és valóban teljes mértékig átérezte ezt a
gyengeséget, ennek a szomorúságnak a valódi mélységét.

A gyászmunka fokozatosan megfosztja hatalmától a szégyent. Azok a

kliensek, akik képesek elviselni szelfmagjuk cserbenhagyottság-érzését,
később arról számolnak be, hogy sokkal kevésbé hajlamosak szégyent
érezni, s emiatt tovább tudnak asszertív állapotban maradni.
A Freud-féle „melankólia” a mi értelmezésünkben
a „szürke zóna”
A Freud (1917/1953) által megkülönböztetett „melankólia” és „gyász” a mi
„szürke zóna” és „valódi gyász” fogalmainknak felel meg. Freud szerint egy
személy akkor él át „gyászt” (egészséges gyászt), amikor teljesen tudatában
van a szeretett tárgy elvesztésének.
Melankólia (kóros vagy befejezetlen gyász) esetén viszont az én egyik
része szembeszegül a másikkal, hogy „életben tartsa” az elvesztett tárgyat.
Az ilyen személy nem képes átlépni a kóros melankóliából az egészséges
gyászba. Ennek oka a bűntudata és ambivalenciája, melyet azért érez, mert
haragszik a szeretett személyre, mivel az érzelmileg cserbenhagyta. A
melankólia „önváddal és önbecsmérléssel”, illetve „téveszmeszerű
büntetésre számítással” jár együtt (154.). A személy „szadizmust és
gyűlöletet érezhet a tárggyal szemben, ezt viszont maga ellen fordítja”
(162.).
Ugyanezt a fogalmat mi úgy értelmezzük, hogy a kliens önmagát
hibáztatja – pontosabban a szerethetetlenségét – a kötődésvesztésért, s ez
megakadályozza, hogy kóros melankóliája (a szürke zóna hangulata)
átalakuljon a veszteség tudatos átélésévé, amelyet egészséges és
konstruktív gyász követ.

A szeretett személy elleni lázadás depresszióvá

alakul át
Freud szerint a melankólia klinikai képének kulcsa az, hogy az önvádak
valójában a szeretett tárggyal szembeni vádak, amelyek visszafordítva az
illető énje ellen fordulnak. Így fennmarad az én azonosulása a tárggyal, s
ez semlegesíti a bűntudatot és az önvádat, amelyet a személy azért érez,
mert a szeretet tárgya csalódást okozott neki. Ennek eredményeként a
képzeletbeli lázadás a szeretett személlyel szemben a melankólia „összetört
állapotává” alakul át. Amikor Freud az „összetört állapotot” írja le, az
nagyon emlékeztet a szürke zóna kiüresedett érzelmi állapotára.
 Freud úgy gondolta, hogy a melankólia mindenképpen olyan szeretett
személlyel kapcsolatban alakul ki, aki az én fejlődése szempontjából
alapvető fontosságú volt (az egyik szülő). A szeretett személy csalódást
okoz a gyereknek, aki cserbenhagyás-megsemmisülés traumát él át. Fontos
szerepe van e narcisztikus azonosulásnak a csalódást keltő szeretett
személlyel: a szelfben introjektumként (belső képzetként) „életben kell
tartania a szeretett személyt” (bár ezt Freud tulajdonképpen a gyerek
túlélése szempontjából tekintette alapvetőnek).
A csalódást okozó szeretett személlyel való narcisztikus azonosulás
miatt halasztódik az egészséges gyász folyamata.
Freudnál a melankólia (szürke zóna) esetében a bánat oka a múltbeli
veszteség tudattalan emléke. Azután a kötődésvesztés emléke minden olyan
alkalommal feléled a jelenben, amikor az illető úgy érzi, hogy mellőzik,
elutasítják vagy csalódást okoznak neki.
A terápia feladata, hogy eltávolítsa a kóros melankóliát, s a veszteséget
tudatosítsa és lezárja, vagyis a szürke zóna folyamatosan depresszív
állapotát átalakítsa egészséges, eredményes gyásszá.
A terapeuta segít a kliensnek az önkritikát önmaga iránti részvétre
váltani, hogy realista módon nézhessen szembe veszteségeivel, és építő
módon gyászolhassa meg őket. A munkaszövetség támogatja a kliens énjét
minden olyan esetben, amikor narcisztikus védekezései (illúziói és
torzításai) nem képesek megvédeni a szégyen áradata ellen.

Félelem a fájdalomtól
Az egész személyiségem arra épül, hogy elkerüljem azt a kihalt
helyet.
Egy negyvenöt éves kliens

A gyász mindig mélyen körülbástyázott ellenállással találkozik, pontosan

az általa kiváltott erős fájdalom, az elvesztett szeretet fájdalma és szégyene
miatt. A fájdalom annyira éles, hogy a kliens szó szerint úgy érzi, hogy ha
újra átéli, meg fog semmisülni. A „meghalás” alapérzése biológiailag az
emlősök csoporttúlélési mechanizmusaiban gyökerezik. Érthető a kliens
kétségbeesett szorongása, hiszen „a falkából való kiűzetés”, amint már
megjegyeztük, gyakorlatilag halálos ítélet az elutasított falkatag számára.
Ténylegesen azonban nem a fájdalom, hanem a fájdalomtól való félelem az
ellenállás legbőségesebb forrása.
Egy kliens azt mondta el, hogy hosszú évekig az eltemetett bánat és
harag állapotában élt, és a terápia megkezdéséig képtelen volt
hozzáférkőzni ezekhez:

Mondhatnánk azt is, hogy a szürke zónában nőttem fel, ami a

szüleimmel kötött kimondatlan és nem tudatos megegyezésnek
felelt meg, annak, hogy kiirtom magamból az érző részeket, és
cserébe szeretnek engem. Azzal, hogy a szürke zónában éltem,
teljesítettem a szüleimnek azt az elvárását, hogy „ne légy
öntudatos!”. (Mintha azt mondták volna: „Ne lopj!”)
Ez nemcsak a gyásztól, hanem a haragtól való elmenekülést is
jelentette.

A fájdalom átélése
A legtöbb kliens azt hiszi, nem tudja átélni és túlélni a fájdalmat. Az egyik
férfi szavai elevenen illusztrálják ezt: „A szerepszemélyiségem, a világ felé
mutatott álarcom olyan, mint egy léggömb, mindig felfújom, azután
hagyom lebegni. A fájdalmam mögött a nemlét érzése van. Az egész mögött
fájdalmat és szégyent érzek amiatt, hogy valójában ilyen üres vagyok.”
Egy másik férfi ezt mondta a benne rejlő ürességről:

Az egész személyiségem arra épül, hogy elkerüljem ezt a kihalt

helyet, az elszigeteltségnek ezt a helyét. Éles fájdalmat érzek,
mintha egy kést forgatnának a bensőmben. Ez egy fekete lyuk…,
furcsa, kísérteties, borzalmas, irreális. El fogok tűnni, ha
belemerülök.
 El akarok szaladni előle; valami rossz és undorító, valami olyan
valóság, amiről nem akarok tudni. És mi van belül? – én vagyok! A
„valóságos énem”, ami nem szerethető. Ha leereszkedem arra a
helyre, akkor meg fogok halni.

Egy harmadik kliens, felidézve ugyanezt a belső helyet, azt mondta:

Üvöltök és üvöltök. Teljesen mindegy, hogy mennyire üvöltök, a

fájdalom nem múlik el. Rémült vagyok, mert az apám nem képes
rájönni, hogyan vigasztaljon meg. Nem tudja, hogy mit kezdjen
velem. Érzem a tehetetlenségét.
Nem tudja, hogyan szeressen. Nincs senki más, aki elvehetné ezt
a fájdalmamat.

Egyes mély kétségbeesésbe süppedt férfiak tagadják, hogy gyermekkoruk

boldogtalan lett volna, azért, hogy (tudattalanul) igazolják az önmagukkal
szemben szomorúságuk miatt érzett gyűlöletüket. Ahelyett, hogy
megvizsgálnák és ápolnák a sebeiket – amelyeket a veszteség okozott –,
inkább azt választják, hogy valamilyen fájdalomcsillapító elterelésbe vagy
önbüntetésbe menekülnek.
Az egyik férfi bevallotta: „El akarok futni a fájdalomtól, és csak tettetem,
hogy minden rendben van, a szüleim rendben vannak, én is rendben
vagyok, és amit tegnap éjjel tettem [homoszexuális kiélés], az is rendben
van.” Ezt úgy értelmeztem számára, hogy ezzel internalizálja a kritikus
szülőt, aki azt mondja: „Elvárom tőled, hogy ne sírj, nem szabad sajnálnod
magad.” Azonban ha letagadja, hogy veszteség érte – mondtam neki –,
azzal továbbra is önmagát bünteti.
A terapeutával közös korrektív gyászmunka során a kliens hagyja, hogy
szabadesésben belezuhanjon a fájdalom teljes átélésébe.

A gyász megkezdése testmunkával

 A gyászt nehéznek érzed, és úgy lehúz, mintha sugárvédelmi
mellényt adtak volna rád.

Az ülés azzal kezdődik, hogy a kliens beszámol arról, mi történt az életében

az utolsó találkozásunk óta. A terapeutának fel kell figyelnie az olyan
konfliktusokra, amelyek során a kliens valódi igényei rendszerint
összeütköznek mások elvárásaival. Amikor úgy érzékeli, hogy a konfliktus
gyászmunkához vezethet, a terapeuta – a klienssel együttműködve –
beleegyezhet abba, hogy a szomorúság mélyebb átélésébe kezdjenek.
Addig nem szabad rátérni a gyászmunkára, míg nem jött létre megfelelő
pozitív áttétel, amely lehetővé teszi a kliens számára, hogy feladja egész
addigi életében fenntartott védekezését a legerősebb fájdalom átélése ellen.
A kliensnek tudattalanul mindig lesz igénye arra, hogy ne élje át a
veszteség érzését. Amikor viszont már kialakult egy jó munkaszövetség,
esetleg azt választja, hogy együtt dolgozik a terapeutával saját védekezései
ellenében.
Az előrelépés érdekében a kliensnek továbbra is az itt és most tapasztalt
érzéseire kell összpontosítania. A terapeutának el kell érnie, hogy a kliens
az érzéseire és késztetéseire fókuszáljon, viszont kerülnie kell, hogy a
szorongásról beszéljenek. A kliens különféle – akár ellentmondásos –
érzéseket fog átélni, de ha körültekintően foglalkozik velük, végül
megnevez egyetlen alapérzést. Minden alapérzés egy mélyebb
alapérzéshez vezet, egyre mélyebbre és mélyebbre, sokszor egymás után,
egészen a cserbenhagyás-megsemmisülés alapvető érzéséig.
E folyamat során módszeresen el kell választani a védekezéseket a
szorongás megnyilvánulási formáitól, hogy a kliens a gyászhoz vezető
érzelmekre és indítékokra tudjon összpontosítani. A mély gyászhoz vezető
egyéb utak az irigység, a féltékenység és a csalódottság, ezek azután két,
még mélyebb érzelmi töltéssel járó úthoz vezetnek: a haraghoz és a
szomorúsághoz.
Ha a kliens már teljes mértékben átél és kifejez egy veleszületett érzést,
akkor átvezetjük a második háromszögbe, ahol az emlékeket és
asszociációkat összekapcsoljuk a jelennel. Ez a szakasz azután a kettős
hurokkal zárul, amelyben a kliens megtapasztalja, hogy milyen az, amikor
vesztesége tudatában feltétel nélkül megérti és elfogadja őt egy másik
ember.
A „megértés háromszöge” a befejező szakasszal, a jelentésátalakítással
zárul, amikor a kliens kialakítja az „elbeszélés koherenciáját” (Main és
munkatársai, 1985). Ezt az integrációs lehetőséget megtagadták attól a
gyermektől, aki egy triádikus-narcisztikus család zűrzavaros keretei között
nőtt fel, ahol gyakran éreztették vele, hogy rosszul teszi, ha szomorú:
„Mindenkit zavarsz. Nincs semmi okod arra, hogy boldogtalan legyél.
Mindened megvan, amire szükséged van, és semmi okod panaszra.” Most,
amikor felnőttként terápiában vesz részt, koherens módon újraalkothatja
történetét azzal, hogy múltbeli kötődésvesztéseinek értelmet ad, és
érthetővé teszi őket a jelenben.
Az ezt követő gyászmunkát összefoglalóan négy feladatban
fogalmazzuk meg:

1. a traumatikus gyermekkori események felidézése;

2. a felidézésen túllépve az ahhoz társuló érzések (szomorúság és
harag) átélése és kifejezése a jelenben, a terapeutával közösen;
3. szembenézés e múltbeli traumatikus eseményeknek a mai életet
érintő fájdalmas következményeivel, vagyis a krónikus ürességgel,
az érzésre és bizalomra, a másokkal való intim kapcsolat
létrehozására és a szeretetre való képtelenséggel;
4. a múltbeli veszteségek feloldása és a jövőre vonatkozó reális
várakozások kialakítása.

Míg a gyászra vonatkozó kutatások korábban a gyermeknek a szülő által

elkövetett fizikai cserbenhagyására összpontosítottak, John Bowlby (1988)
klinikai vizsgálatait kiterjesztette az érzelmi cserbenhagyás gyakran rejtett
hatásaira is. A gyerek első reakciója a cserbenhagyásra a „tiltakozás”,
azután a „kétségbeesés”, amelyet „a jelen élet iránti figyelemtől való
nyilvánvaló visszahúzódás” jelez (93–96.).
A nemi érésükben zavart fiúk esetében (akiknek a nagyobbik hányada
felnőttként homoszexuális lesz) gyakran depressziót, érzelmi elszakadást
és szociális elszigeteltséget figyeltek meg. Gyermekkoruk felidézésekor a
homoszexuális férfiak nagyon gyakran jellemzőnek tartják életüknek arra
a szakaszára az elszigeteltséget, az álmodozást és a fantáziálást, és
felnőttkorukban újra meg újra egy „üresség” és belső „fekete űr” érzéséről
számolnak be.
Hozzáférés a fájdalomhoz. Az egyik kliens, Rob egy olyan otthoni
helyzetet ír le, amely narcisztikus családra utal. Emellett megjelenik az az
érzése, hogy érzelmileg cserbenhagyták. A kezdeti ellenállást követően
ezen az ülésen keményen megdolgozott azért, hogy eljusson
alapfájdalmához. A következőkben ennek a folyamatnak néhány részlete
olvasható:

KLIENS Az „odamenés” halálra rémít.

TERAPEUTA Megtalálja ezt az érzést a testében? Itt és most? Érzi a
testében, hogy „halálra rémít”?
KLIENS (Hosszú szünet.) Az egész testemben?… Olyasmit érzek, hogy
nem, nem akarom ezt!
TERAPEUTA Igen. De ez milyen érzés?
KLIENS Olyan, mint egy sokk, egy seb.
TERAPEUTA Álljunk meg ennél, Rob! Nézzük meg, hogy ennek a „sebnek”,
ennek a „sokknak” mi a központja! Próbáljon meg ezzel
foglalkozni!
KLIENS Ez annyira kib…ottul lehangoló. Gyűlölöm.

(Dühösnek hallatszik, de a terapeuta nem biztos ebben, így elfogadja a

válaszát.)

TERAPEUTA Rendben, akkor… Próbáljuk meg ehelyett megvizsgálni azt,

hogy „lehangoló”! Hol érzi ezt?
KLIENS A gyomromban, a szívemben.
TERAPEUTA Hol erősebb ez az érzés, a gyomrában vagy a szívében?
KLIENS (Elgondolkozik.) A szívemben.
TERAPEUTA Milyen érzés?
KLIENS (Sóhajt.) Csak szomorúság. Nehéz érzés.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS Itt. (A mellkasa közepére mutat.) Kísértést érzek arra, hogy
elfussak…
TERAPEUTA Mi elől?…
KLIENS A fájdalomtól… és mindettől a szomorúságtól. Minden ok
nélkül érzem ezt a szomorúságot; néha megkérdezem
magamtól: Nem csak tettetem ezt a szomorúságot? Lehet,
hogy minden ok nélkül sajnálom magam.
TERAPEUTA (Bólint, vár.)
KLIENS Főképp csak tartozni akarok valahová. Azt érzem, rettegek
attól, hogy nem tartozom sehová. De aztán, ha megpróbálok
tartozni valahová, attól félek, hogy rá fognak jönni az
igazságra, hogy én más vagyok, mint ők.
TERAPEUTA És ez hová vezet?
KLIENS Elakadok.
TERAPEUTA Az „elakadás” milyen érzés?
KLIENS (Egy pillanatra elgondolkozik.) Zsibbadt.
TERAPEUTA Álljunk meg a „zsibbadtnál”, az „elakadáskor” érzett zsibbadt
érzésnél!
KLIENS (Hosszú szünet.)
TERAPEUTA Mi történik?

(Ezen a ponton a kliens egy kicsit kerülgeti a dolgot, de azután továbbmegy

a második háromszögbe. A terapeuta követi.)

KLIENS Mindennek a mélyén öngyűlölet húzódik meg. Ostobának

érzem magam, aki soha semmiben sem jó.
TERAPEUTA (Visszatérítve a klienst a jelenbe:) Milyen érzés ez most,
amikor itt ül velem, és erről beszél?
KLIENS (Hosszú szünet.) Kétségbeesés. Gyűlölöm magam.
TERAPEUTA Álljunk meg ennél a kétségbeesésnél! (Gyengéden:)
Foglalkozzunk csak ezzel!
KLIENS (Szomorú sóhaj.) Úgy érzem, egy fekete mélység peremén
állok. Félek lemenni, mert lehet, hogy nem tudok majd
 kijönni. Senki sem vigyázott rám, vagy értette meg, hogy min
mentem keresztül. Senki sem szeretett, mindig egyedül
voltam. Állandóan a sötétség. Soha egy cél. Emlékszem,
kisgyerekként ott álltam a konyha közepén…, nem tartoztam
sehová, és nem éreztem, hogy szeretnek. Egy emberekkel teli
szobában állva teljesen egyedül éreztem magam. Semmit sem
tudtam elmondani ezekről az érzésekről.
TERAPEUTA Miért nem?
KLIENS (Szomorú sóhaj.) Felbosszantottam volna apámat.
TERAPEUTA És az anyukája?
KLIENS Nem tudtam elmondani neki. Édesanyám mindig azt
panaszolta, hogy nem szeretjük eléggé. De hogyan tudtuk
volna szeretni, amikor mi magunk sem kaptunk abból eleget?
Hogyan tudtuk volna elmondani neki, amikor rosszul éreztük
magunkat? Ha sírtam, azt üvöltötte: „Fogd be a szád! Fogd be
a szád! Ezt már nem bírom elviselni.”
TERAPEUTA (Elgondolkodva bólint.)
KLIENS (Sír.) A szüleim kitépték a szívemet, és otthagytak egyedül
vérezni.
TERAPEUTA (Vár.)
KLIENS Igazából az fáj, hogy nem tudom, ki vagyok. Hogyan
várhatnám el bárkitől, hogy szeressen vagy törődjön velem,
ha nem tudom, ki vagyok?

Szomorúság és harag: a gyászhoz vezető

párhuzamos utak
A testem egész gyermekkoromban csatatér volt. A tombolás elmúlt,
de a szomorúság még mindig itt van. Ez egy érzés a háttérben, s
mindig nagyon elfárad tőle a testem.
Ha egy férfi azt érzékeli, hogy alapkötődésében veszteség érte, és úgy dönt,
hogy teljes mértékben szembenéz ezzel a tragikus veszteséggel, akkor ezt
mind érzelmi, mind szellemi téren meg kell tennie. Ez gyakran a
szégyenből való kilépést és a gyászba való belépést jelenti.

1 = A szégyentől a gyászig: harag másokkal szemben, szomorúság önmaga

miatt
2 = A gyásztól a szégyenig: harag önmagával szemben, szomorúság mások
miatt
20. 2. ábra: Szégyen és gyász
20. 3. ábra: A megtartó háromszög

A két párhuzamos út, amely a szégyentől el-, a gyászhoz pedig odavezeti a

klienst, a két alapérzelem, a szomorúság és a harag. Amikor a kliens újra
átéli a veszteség fölötti gyászát, szomorúságot fog érezni magával
kapcsolatban, és haragot azokkal az emberekkel szemben, akik nem tudták
teljes mértékben megérteni és szeretni.
E párhuzamos utak mentén azonban előfordul némi zavar, ha az a
harag, amelynek helyesen másokra kellene irányulnia, önpusztító,
önbüntető módon a szelf ellen fordul. A narcisztikus családban felnövő
gyermeket arra tanítják, hogy a szomorúság szégyellni való érzés. Ezért a
szomorúság jelt adhat arra, hogy önbüntető haraggal magára támadjon,
ami visszavezeti a szégyenhez.
A szomorúság fájdalma nem annyira magában az érzésben rejlik,
hanem abban a kritikus önértékelésben, amely szerint ő nyilván gyenge,
szánalmas – nőies és bőgőmasina. Érzései és indítékai legmélyebb
rétegének elérése érdekében az általa vállalt testmunkát a tudás
háromszögén keresztül alkalmazzuk.
Az egyik klienst – a gyászához való hozzáférés korai szakaszában –
elöntötte a bánat, hirtelen megállt, és olyasmit mondott, amit sok kliensünk
gondol magáról: „Ez éppen úgy hangzik tőlem, mintha egy nyöszörgő,
gyenge kisbaba lennék.” A terapeuta feladata, hogy éberen figyelje, a kliens
milyen módokon gátolja a gyászt, illetve fordul szembe magával a
szomorúság érzése miatt.

Öngyűlölet a boldogtalanság miatt

A belső üresség kibírhatatlan fájdalma elleni védekezésként a harag
gyakran a szelf ellen fordul. Gyerekként sok kliens szövetkezett a szüleivel
önmaga ellen, mert szomorúságot érzett. Még ma is ezt teszik, amiről az
efféle kijelentések tanúskodnak: „Gyűlölöm magam, mert ilyen
szánalmasan boldogtalan vagyok.” A szelf ellen fordított harag nemcsak
önbüntetés a „gyengeségért”, hanem a kliensek ezzel igyekeznek megőrizni
a kedvező képet azokról a szeretett személyekről, akik bántották őket.
Klienseink gyakran mondanak ilyesféléket: „Indulatba jövök a
gyengeségem láttán, mert az apám kinevetett, amikor sírtam.” Vagy
„csalódottságról” számolnak be, ez viszont jellemzően két erő ütközésének
eredménye: a feltörő haragé és a bűntudaté.
Amikor ez előfordul, helyes lehet Neborsky (2001) konfrontációs stílusát
követni, amikor is azonnali és közvetlen beavatkozásra kerül sor. A
terapeuta – miközben tiszteletét és nagyrabecsülését érezteti – a szülőnek a
kliens haragja miatt megnyilvánuló elítélő véleményével foglalkozik,
amelyet a kliens internalizált:

TERAPEUTA Látja, hogy most mit csinál? Kritizálja magát azért, mert
szomorú. Ha „Nyúl Bélának” nevezi magát, az tiszteletlen az
ön által átélt sértésekre és fájdalomra nézve. (Szünet.) Ki
nevezte Nyúl Bélának?
KLIENS Apám. (Megérinti az őszinte szomorúság.) Néha azon
gondolkozom, hogy meg kellene sérteni magam. Megbüntetni
magam, mert gyengének érzem magam. Szomorúnak lenni
gyengeség.
TERAPEUTA Tehát azt mondja, hogy az apja elzárta a szomorúságától.
 (Bólint.) Ha megmutattam a boldogtalanságomat, ez volt az apá
KLIENS
alapüzenete: „Ez mind a te hibád.”
Gyerekkoromban a szomorúságom elválasztott a családomtól.
TERAPEUTA Ez ugyanaz az üzenet, amit ma is mond magának. „Ez mind
az én hibám.”

A következő ülésen a kliens először képes ellenállni a kísértésnek, hogy

maga ellen fordítsa a haragját. Ehelyett vállalja, hogy teljes egészében
átérzi nyomasztó veszteségét, majd örül az átélés vitalitásának.

KLIENS (Vállalja a veszteség érzését.) Úgy érzem, hogy a mellkasom

lezárult – bezárult, zsibbadt, be van zárva egy dobozba…,
érzelmileg tompa. (Néhány pillanat múlva:) Nagy
szomorúságot érzek. Könnyes a szemem.

(Hosszú ideig csendben ülnek.)

KLIENS (Hirtelen újra beszélni kezd:) Úgy érzem, hogy valami

melegség sugárzik a mellkasom közepéből felfelé és kifelé. Ez
egy bennem levő energia. A harag ki akarja irtani azt a
részemet, amelyik szomorú.
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS Amint feljön a harag, elnyeli a szomorúság. (Hosszú szünet.) A
mellkasom közepéből energiahullámok csapnak fel. Közel
állok a síráshoz, nagyon sebezhetőnek, gyengének érzem
magam.
TERAPEUTA (Vár.)
KLIENS Most viszont a harag az uralkodó, és nagyon erőteljes. Olyan,
mintha nagy dulakodás zajlana itt (a tenyerét végighúzza a
mellén), és az erősebb „harag” legyűrné a gyengébb
„szomorúságot”. A szomorúságom meg akarja kímélni magát,
de a feltörő harag megbunyózza, leüti, és a szánalmas
szomorúság fölé tornyosul. Mindig, amikor ez a szomorúság
 feltör, a harag azt mondja: „Nem!” (Néhány pillanat múlva:)
Most elmúlt a harag. Élettelennek érzem magam…
TERAPEUTA (Bólint.) Élettelen és kiüresedett.
KLIENS (Kiegyenesedik.) Borzalmas rájönni, hogy itt vannak ezek a
hatalmas érzéseim, ugyanakkor viszont klassz, hogy ilyen
indulataim és érzelmeim vannak, amelyek tényleg belőlem
jönnek. Láthatom őket, és tudom, hogy ott élet van! Sokkal
inkább érezni szeretném belül az érzést, semmint kiadni
valamilyen „meleg módon”. Most éreztem – és ehhez nem
kellett beugranom a kocsiba, kárt tenni magamban, vagy
valamilyen szexuális kiélésbe vetnem magam.

Együtt lenni a feneketlen mélységben

Befelé nézek, és bámulom a feketeséget. Belül üresség van, és
mindig is az volt.

Ahogy a kliens közelít a gyásznak ezekhez a mélyen fájdalmas rétegeihez, a

terapeutának még lassabban és finomabban kell haladnia. Az a feladata,
hogy végig jelen legyen a kliens számára szomorúságában, megtartva és
támogatva, amíg az vesztesége „romjain ül”.
Amikor a kliens feladja védekezését, és belép a kétségbeejtő
mélységekbe, a terapeuta az összpontosított nyomásgyakorlásból
passzívabb „jelenlétre” vált át, melynek során a kliens élményeinek apró
részletein időzik. Visszahúzódik, hogy támogató közeget biztosítson a
kliens számára, amikor az elmélyül legszemélyesebb gyászában.
Amikor a kliens eléri a kétségbeesés valódi mélységét, tovább már nem
áll ellen a fájdalmas érzéseknek, hanem a sajátjaiként fogadja el őket –
hozzájuk szokik, és hosszú pillanatok telnek el csendben, miközben
megismeri és feltárja a feneketlen mélységet, majd egyszerűen elidőzik
benne.
 A gyászt gyakran olyan mélyen élik át, hogy az hasonlít a halál
élményéhez, amint azt egy huszonnyolc éves férfi jellemezte:

Ez az érzés messzire visz vissza. Teljesen egyedül érzem magam,

mintha igazából nem is léteznék. Az alapérzés a „halott, zsibbadt”
érzés. Nem érzek se szeretetet, se senkit, aki ott lenne mellettem. A
házamban vagyok, de senki sincs otthon. Egyedül vagyok, és
minden csendes.
Ha mélyebbre hatolok ebbe a fájdalomba, akkor meg fogok halni.
Olyan, mint egy árnyék, amely beburkol – lélekhalál. El akarok
futni előle, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne…, ezt
tettem a múlt héten is…, mintha a szüleim is teljesen rendben lettek
volna, …és az élet is tényleg rendben lett volna.
De ahogy most hangtalanul itt ülök, hallom a ház csendjét. Nem
tudom, anya és apa hol vannak. Minden sötét…, csöndes…,
elhagyatott. Senki sincs otthon, otthagytak. Bizonyára valami
borzasztó rosszat tettem.

Egy másik kliens a következő szavakkal írta le a kötődésvesztésnek

ugyanezeket az érzéseit:

Érzem a kapcsolatnélküliség félelmét, és a mellkasomban ürességet

érzek, ami lehúzódik a hasamig. Tompa fájdalom sugárzik le a
beleim mélyéig. A fejemben valami sebesen forog, szédítő, nem
tudom, hova tartozik.
Nem tudom, mit kezdjek azzal, amit érzek. Ilyenkor történik az,
hogy összeomlok…, mert most nincs remény leállítani ezeket az
érzéseket. Ez az igazság…, megtört a szívem.

Mi lett volna, ha…?

A gyászfolyamat legmélyebb pontján a kliens elgondolkozik azon, hogyan
alakulhatott volna az élete másként. Mi lett volna, ha elfogadja azt a sok
kihívást, amelyektől visszakozott? Mi lett volna, ha apja nem megy el
mindig hazulról, és jelen lett volna, hogy megtörje a csak „anyu és én”
egészségtelen közelségét? Ha az apa ott lett volna, hogy megvédje fiát
barátai ugratásától? Mi lett volna, ha van egy pártfogója, amikor a
sportpályán állandóan belekötöttek? Ha valaki észrevette volna, hogy
belemerül a pornóba; ha valaki rájött volna, hogy azok az idősebb fiúk
molesztálják? Bárcsak egy lehetett volna a rejtélyes férfiak közül, akik
annak a megfoghatatlan férfiasságnak voltak a birtokában, amely, most
úgy tűnik, számára sohasem lesz elérhető.
Mélyen átérzi önbizalma hiányát, azt, hogy elvesztette azt az életet,
amelyet „normális férfiként” élhetne, aki a nőkhöz vonzódik, olyan
férfiként, aki számára a többiekhez hasonlóan könnyű és természetes lenne
a házasság és a család. Egy lyuk van a szíve közepében, és tudja, hogy azt
egyetlen másik férfi sem tudja betölteni. Az egyik kliens megjegyezte:

Elszomorít a gyerekkorom. Bárcsak visszamehetnék és

újraélhetném! Azok az elpazarolt évek! Azt hittem, igazuk van
velem kapcsolatban – hogy gyenge vagyok. Lehet, hogy baseballban
beüthettem volna egy hazafutást a Fiatalok Ligájában, és
elvihettem volna egy lányt az évfolyambálba?… Annyi évet
elpocsékoltam azzal, hogy a szüleim forgatókönyve szerint éltem,
eljátszva a jó kisfiút, aki mindig a kedvükben jár!

Ki vagyok én?
A gyászmunka e „fogyatékos szelfre”, a hitelesség hiányára irányul, amely
az alapvető oka a saját nemhez vonzódásnak, melyet klienseink érzékelnek
magukban. Ennek ellenére meggyászolják annak a régi, jól ismert
identitásnak a közelgő elvesztését is, amelyet – ahogy az egyik férfi
kifejezte – „én magam találtam ki a másik helyett, ami rendeltetésszerűen
lettem volna”.
A folyamatban levő gyászmunka heteiben a kliens állandó
szomorúságot érezhet az ülések között. Az egyik férfi ezekkel a szavakkal
kezdte az egyik ülést:
KLIENS Egész hétvégén sírtam. Sírok az ágyban, különösen reggel.
Elkezdtem sírni a zuhany alatt, épp hogy tartottam magam,
rémülten és szomorúan. Ez nagyon más, mint régen volt.
TERAPEUTA Miért, milyen?
KLIENS Most meghallgatnak.
TERAPEUTA Ki hallgatja meg?
KLIENS Én magam. Azt mondom, hogy most a „rendelkezésemre állok
magamnak”.
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS Azt mondom magamnak: gyerünk, csak sírj, ez rendben van.
Tényleg és igazán rendben van, hogy csak sírok, és
gyászolom, amit elvesztettem…, hogy ezúttal elfogadom és
átérzem.

Gyászélményéről szólva egy huszonkét éves férfi azt mondta, hogy a

terápiás ülést úgy élte meg, mintha egy „időtlen állapotba” lépett volna át,
ahol az érzékelés keveredik a színekkel és érzésekkel, a fájdalmat
elhomályosítják a gondolatok, és az emlékfoszlányok folyamatos ár-apály
módjára felbukkannak és eltűnnek. Egy ilyen élmény során teljesen átérzi
vesztesége traumáját – tudatára ébred, hogy elvágták a hiteles szülői és
nemi kötődés lehetőségétől, és hogy folyamatosan vágyakozik a szoros
emberi közelségre. A kliens majdnem önkívületi állapotban, mély
önfeloldódásba süppedve csak időnként lép kapcsolatba a terapeutával.
A veszteség érzése hullámokban tör rá, ezt gyakran erős zokogás kíséri,
majd pillanatokra összeszedi magát, azután még erősebb bánathullám
következik, amikor újra szembekerül kétségbeesésével. Most azt teszi, amit
gyermekként nem tehetett meg – gyászolja (és helyrehozza) kötődése
elvesztését. Ez a szubjektív, nonverbális, tudatelőttes és mélyen személyes
élmény mind része a lelki újjászerveződés folyamatának.
Robert így írja le ennek a gyászmunkának a menetét:

Az ülés során folyton képeket látok, amelyek néha egy-egy

érzelemhez kapcsolódnak. Ez aztán felerősödik, amikor kitartóan
 végzem azt a csaknem lehetetlen feladatot, amelyre utasítást
kaptam: „Térjen rá az érzéseire!”
Amikor ezt tettem, nem volt se kép, se gondolat – csak én voltam
a szobában a lélekdokimmal és a fájdalmat érző testemmel. A
fájdalom egy erős lüktetés…, idegen érzés, amely ott ólálkodik, mint
egy fájdalmas, csendes, szétterülő halál.
Egy húzó érzéssel kezdődik a mellkas alsó részében, később
erősödik, azután hideg, nehéz kővé válik, majd tőrré, amely
kíméletlenül belém vág egy helyen, aztán a mellkasom aljának egy
bizonyos pontján belém szúródik – ez egy olyan érzés, ami először
hideg, aztán nehéz, végül egyszerűen csak fáj. Ez idő alatt teljesen
tudatában vagyok annak, hogy üres, nyugodt környezetben vagyok.
Ez a gyászélmény. Akik részt vesznek a siván [hagyományos
zsidó gyászszertartás], ugyanilyen folyamaton mennek át, ami
vigaszt és megnyugvást hoz nekik, végül pedig erőt ad a
folytatáshoz.
Meddig kell a feneketlen mélységben lennem? Kíváncsi vagyok.
Nem tudom, mit kell tennem, hogy kijöhessek ebből a másik oldalon.
Nem lesz ez mindig ugyanígy – épp úgy, mint most? Legalább az
reménykeltő, hogy rájöttem, ennél több fájdalmat soha többé nem
fogok érezni…
Éppenséggel nem mondhatnám, hogy az ülés befejezése után
örömittas voltam, de valami jobb történt – teljes egésznek érzem
magam. Azzal, hogy beleugrottam a legmélyebb félelembe,
szembesültem a legijesztőbb bizonytalansággal, lassan sokkal
teljesebbnek és biztosabbnak kezdtem érezni magam.
Az ülést követő hónapokban a gondolataim közt csökkent a
[homoszexuális] tünet jelentősége, és fontosabbá vált a tágabb
értelemben vett életem.

A fiú a sötét szobában

 Az a mély, borzalmas, sötét hely! Egy kisfiú vagyok a sötét
szobában. Ez jelképezi az egész életemet…, azt, aki vagyok.

A gyászmunka során nem szokatlan, hogy a kliensek spontán módon

ugyanazt az archetipikus jelenetet idézik fel korai éveikből, amit mi így
nevezünk: „a fiú a sötét szobában”. Egyes férfiak ezt úgy fogalmazták meg,
hogy „az a nagy, szomorú hely”, mások pedig így: „az a teljesen sötét hely,
ahol egészen egyedül vagyok”. Ugyanennek az elemi, rémisztő képnek a
változatai jönnek elő, amikor a kliens újra átéli mélyen gyökerező
elhagyatottságérzését. „Én vagyok ez a rémült, tehetetlen kisgyerek, aki
csak ül a sötét űrben…, egy sötét, falak és ajtó nélküli szobában…, egy
kisfiú, aki teljesen magára van hagyva, meztelen, térdeit az állához
felhúzva egészen összekuporodott.”
Egy huszonnyolc éves tanár leírta, hogyan érezte azt, hogy „kisfiú egy
fekete cellában, ahonnan kiáltozik, de senki sem hallja meg”. Némi habozás
után erős zokogásban tört ki, majd miután összeszedte magát,
gyerekhangon folytatta:

Egy sötét szobában vagyok, nem látok semmit. Ki akarok jutni

innen, de nincs ajtó. A falak simák – nincsenek sarkok vagy jelek,
nincs ablak, se ajtókilincs. Egy belül elhagyatott, teljesen üres hely…
Senkivel és semmivel nincs kapcsolat.
Ilyen az egész életem. Soha egyetlen emberrel sem tudok
kapcsolatot teremteni.

Egy másik kliens, egy harmincöt éves ügyintéző, aki a korábbi üléseken
már elkezdte a gyászmunkát, most azzal kezdi, hogy szembenéz érzelmeket
nélkülöző életével.

TERAPEUTA Mit szeretne, min dolgozzunk ma?

KLIENS Arról szeretnék beszélni, hogy ezen a héten mivel
foglalkoztam. Hasonlóan érzem magam, mint egy „kisfiú az
alagsorban”, akinek vigasztalásra van szüksége… Úgy érzem,
mintha valóságos súly nehezedne rám, amint erre gondolok.
TERAPEUTA Értem.
KLIENS Többnyire csak egyfajta fájdalmat érzek, és vigasztalást
szeretnék.
TERAPEUTA Egy pillanatra összpontosítsunk erre a fájó érzésre!
KLIENS (Szünetet tart, hogy összeszedje a gondolatait.) Rendben. Hát,
szomorúnak, becsapottnak és magányosnak érzem magam…
Először kezdek nyugtalan lenni, de aztán, amikor
gondolkodom rajta, azt az erős szomorúságot érzem, és
„rohadt sz…r érzésem” lesz amiatt, hogy szomorú és
magányos vagyok.
TERAPEUTA (Óvatosan:) Most érzi ezeket az érzéseket?
KLIENS Igen, érzem.
TERAPEUTA A „szomorúság érzése” hol helyezkedik el a testében?
KLIENS A torkom hátsó részében. Ott valahol alatta könnyek vannak
és egy gombóc, és a torkom elszorul… Úgy érzem, mintha
csomót kötöttek volna a gyomromra. Ez olyan jellegű ijesztő
érzés, mint amikor először ülsz a hullámvasúton, olyasmi,
hogy „húúú!”, amikor kész vagy lefelé menni a lejtőn – „hahó,
gyerünk!” –, és aztán felfokozott izgalomban azt gondolod:
ebbe belebetegszem, valami ilyesmi.

(A terapeuta megpróbálja visszaterelni a klienst a szomorúság érzéséhez.)

TERAPEUTA Lehet, hogy fél a szomorú érzéstől, amikor előtör önben?

Attól, hogy feszült lesz, és szorongani fog ettől a
„hullámvasutazástól”?
KLIENS (Bólint.)
TERAPEUTA Most próbáljuk meg félretenni ezt a szorongást egy percre, és
a meglévő szomorúságra fókuszálni! Azt hiszem, hogy erre az
érzésre kell összpontosítanunk, a szomorú, magányos
érzésre.
KLIENS Ez a magány és a becsapottság érzése… Annyira nyomorultul
és egyszerűen borzalmasan érzem magam. Szinte fáj a fejem
 attól, hogy érzem. Most éppen a fejemben, a homlokom elülső
részében érzek egy fájdalmat, olyan, mint egy fejfájás.
TERAPEUTA (Megértően bólint.) Olyan, mint a tenziós fejfájás.
KLIENS Igen, itt a homlokomban, a szemem és az orrom mögött. Ez
történik, amikor arra a szomorúságra gondolok, amit érzek,
és elkezd fájni a fejem…, iszonyú gyötrelmek sorozata ez.
TERAPEUTA Igen, valódi gyötrelem, amiről beszél.
KLIENS Rengeteg fájdalom…, sőt az egész fejem is fáj. Ez a feszültség a
fejembe húzódik, és olyan magányos, szomorú és sötét érzés.
Úgy érzem magam, mintha egy sötét alagsorban ülnék egy
sarokban.
TERAPEUTA Látja ott magát? Ön egy kisfiú.
KLIENS Aha, egy kisfiú vagyok az alagsorban…, nagyjából kétéves,
nem tudom…, most félek.
TERAPEUTA (Csendesen, figyelmesen:) Most nagyon kicsinek és rémültnek
érzi magát.
KLIENS Aha. Valóban kicsi vagyok és félek. Olyan, mint amikor a
padlón ülök a sötétben, teljesen egyedül. Ugyanolyan, mint
amikor a hálószobámban vagyok… Egyedül vagyok, és sötét
van. Nagyon szomorú vagyok. Borzalmas érzés.
TERAPEUTA (Nyugodt és egyenletes hangon:) Igen. Hol érzi ezt a
szomorúságot, ezt a borzasztó szomorúságot?
Összpontosítsunk most erre együtt! Hol van ez a testében?
KLIENS Most éppen a homlokomnak a közepén van, mintha valaki
orrba vágott volna, és a szemöldököm tényleg
összeráncolódott.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Mint a könnyek, de ezek száraz könnyek, mert többé már
nem tudsz sírni, és csak száraz könnyeid vannak. Már
könnyezni sem tudsz, mert egyszerűen annyira fáj.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Rettenetes.
TERAPEUTA (Megértéssel:) Igen, az. És ez részben abból fakad, hogy
magányosnak érzi magát a szomorúságában, teljesen egyedül
van.
KLIENS Aha.
TERAPEUTA A sötétben.
KLIENS A sötétben, igen. Egy sötét lyukban. Annyira rossz…
TERAPEUTA (Lassan kifejezi mély együttérzését a kliens valódi traumatikus
veszteségével:) Ön benne van a sötét lyukban, és nagyon
rosszul érzi magát.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Borzalmasan érzi magát.
KLIENS (Váratlanul:) „Nem akarlak téged. Egyszerűen nem akarlak
téged”… Nem tudom, hogy anyu vagy apu mondta-e ezt
nekem, de én tudtam, hogy nem akarnak engem.
TERAPEUTA (Kicsit meglepve:) Hallja a hangot, amely most ezt mondja
önnek? Hallotta, hogy valaki ezt mondja önnek: „Nem
akarlak”?
KLIENS „Sohasem akartalak.” Igen.
TERAPEUTA Kinek a hangján hallja ezt: „Sohasem akartalak”?
KLIENS Apuén.
TERAPEUTA Apu hangja mondja: „Sohasem akartalak.”
KLIENS Igen. (Erős sírásba kezd.) Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom,
mit tegyek. (Gyötrődve:) Mert már nem kellek nekik. Nem
akarnak.
TERAPEUTA Mit érez belül, amikor ezt elmondja nekem? „Sohasem
akartalak.”
KLIENS (Tovább sír.) Nagy szomorúságot. (Sírva:) Nehéz.
(Kétségbeesetten:) Miért nem akarnak engem?
TERAPEUTA Nagyon szomorú.
KLIENS Teljesen egyedül vagyok. Senki nem akar engem.
TERAPEUTA Nem akarták…
KLIENS Senki nem akar engem.
TERAPEUTA (Mélyen átérezve:) Igen. Látom, hogy milyen szomorúságot él
át, és látom a könnyeit.
KLIENS Siránkozom és sóhajtozom…
TERAPEUTA Siránkozás és sóhajtozás mélyen belül, ugye?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Valami, ami mélyen önben siránkozik és sóhajtozik.
KLIENS (Elfáradva, kimerülve:) Csak sóhajtozom és sírok.
TERAPEUTA (Halkan:) Igen. Valahol mélyen belül fájdalom van, ugye?
KLIENS Aha.
TERAPEUTA (Óvatosan, figyelmesen:) Mehetünk oda együtt? Önnel leszek.
KLIENS (Kisfiús hangon:) Rendben. (Levegőt vesz, összeszedi magát.)
Minden rendben.
TERAPEUTA Igen. Mélyen lent fájdalom van.
KLIENS Aha.
TERAPEUTA Igen. Menjünk együtt! Van valaki, aki önnel tart.
KLIENS (Nagyon sír.)
TERAPEUTA De nincs egyedül. Együtt vagyunk. Nézzük meg ezt a
fájdalmat! Menjünk együtt!
KLIENS (Motyog magában, és sír.)
TERAPEUTA Tényleg fájdalmas. Nagyon fájdalmas. Igen. De nincs egyedül.
Önnel vagyok. Igen. Hagyja, hogy kijöjjön! Csak hagyja
kijönni!
KLIENS (Sír.)
TERAPEUTA Igen. Nagyon mély, nagyon fájdalmas.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Most nincs egyedül. Folytassa csak! Én ott vagyok önnel. Jól
van. Mondja el, mit érez most!
KLIENS Éppen most hagytak el.
TERAPEUTA Elhagyták?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Érezte ezt az elhagyatottságot, ugye?
(A terapeuta elköveti azt a hibát, hogy múlt időben beszél, ahelyett, hogy
megtartaná a jelen idejű válasz azonnaliságát – ez talán védekezés az
empátiából fakadó valamilyen pillanatnyi kellemetlenség ellen.)

KLIENS Aha.
TERAPEUTA Biztosan borzalmas volt.
KLIENS Rossz volt. (Lihegve:) Elállt a lélegzetem.
TERAPEUTA (Csendesen:) Elállt a lélegzete, ugye?
KLIENS Aha. Elállt a lélegzetem.
TERAPEUTA Menjen tovább, vegyen levegőt! Ez mélyen volt. Ez tényleg
mélyen volt.
KLIENS Nem is tudom, hogy sírtam vagy keseregtem-e valaha is
ennyire.
TERAPEUTA Nem hiszem, hogy valaha is hallottam önt ennyire keseregni
vagy sírni.

(Általános tapasztalat a gyászmunka során, hogy a kliensnek szüksége van

arra, hogy „levegőhöz jusson”, vagyis helyrejöjjön, szünetet tartson.
Ahelyett, hogy egyenesen a mély gyászba ugrana, a legtöbb kliensnek
„egyenesbe kell jönnie”, hogy felkészüljön, mielőtt mélyebbre ereszkedik.)

KLIENS Egy kicsit szédülök. (Nevet.)

TERAPEUTA Kicsit szédül az élménytől, ugye?
KLIENS Aha. Igen, teljesen elzsibbadtam, tudja, mint amikor túl
gyorsan lélegzik. Tisztára remegek meg minden.
TERAPEUTA (Aggódva:) Majdnem elájult, ugye?
KLIENS Aha.
TERAPEUTA Az érzések, amelyek ebből az egész élményből származnak.
Igen. Gondolja, hogy tud most erről beszélni?
KLIENS Úgy gondolom. Fáradt vagyok. Elállt a lélegzetem.
TERAPEUTA Azt mondta, hogy elhagyatottságot érzett. Most mit érez?
KLIENS Most zsibbadt vagyok.
TERAPEUTA Zsibbadtnak érzi magát?
KLIENS Aha, főleg zsibbadtnak és fáradtnak. De kezdek azért
nyugtalan lenni.
TERAPEUTA Most kezd némi nyugtalanságot érezni…
KLIENS Aha. Mert ideges leszek attól, hogy szomorúnak érzem
magam.

(A terapeuta belekezd a gyászélmény értelmezésébe.)

TERAPEUTA Igen. Emellett az érzés annyira erőteljes, annyira mély és

erős.
KLIENS Nagyon, nagyon erős. Valahogy magával ragadott. Olyan,
mintha egy nagy jajkiáltás lett volna.

(A terapeuta belép a kettős hurokba.)

TERAPEUTA Segített, hogy volt önnel valaki?

KLIENS Igen. Nem hiszem, hogy eljutottam volna idáig ön nélkül.
Amikor azt mondta, hogy „itt vagyok”, képes voltam sírni és
gyászolni.
TERAPEUTA Úgy érezte, hogy ott vagyok önnel.
KLIENS Éreztem, hogy itt van velem, és vigasztal.
TERAPEUTA (Óvatosan:) Ez az, amit mindig is szeretett volna, ugye? Hogy
valaki ott legyen önnel abban a mély, elhagyatottságszerű
pokolban?
KLIENS Igen. Abban a sötét lyukban. Hideg, és teljesen egyedül
vagyok benne. Csak annyira…. Nem tudom…, valami a belsőm
mélyéről jön. Lent van, és nagyon szomorú érzés.
Nyomasztóan szomorú. Nyomasztóan elhagyatott. Annyira
erős, annyira intenzív volt. (Elgondolkodva szünetet tart.)
Igen, nagyon, nagyon intenzív.
TERAPEUTA Ez az a hely, amitől próbálta távol tartani magát, és
megpróbált elsiklani fölötte, ugye?
KLIENS Aha. Próbáltam elkerülni a fájdalmat, és vigasztalás után
nézni. Sohase belemenni a fájdalomba – ez sohasem volt
 olyan hely, ahová el tudtam vagy akartam volna jutni.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Elkerültem.
TERAPEUTA Amikor ez az érzés kezd előjönni, bármit megtesz, amit csak
tud, csak hogy elkergesse magától.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Szeretek áttérni más témára…
TERAPEUTA Fantáziák.
KLIENS Igen, fantáziák.
TERAPEUTA Valami, amivel érzésteleníti magát, eltereli a figyelmét,
elkergeti magától.
KLIENS Hogy az a borzasztó fájdalom múljon el. Nem akarok
belemenni.
TERAPEUTA Vagyis sok tekintetben ez a fájdalom irányította.
KLIENS Igen. Mondhatni, nagyon is. Mindent meg kell tenni, hogy
elkerüljem. Mindent úgy kell szervezni, nehogy szembe
kelljen nézni vele.
TERAPEUTA Abszolút. Minden erről a cserbenhagyásról szól. Senkinek nem
kellek, teljesen egyedül vagyok. Mihez kezdjek? Mi a baj velem?
KLIENS Mi a baj velem?… Igen, és hogyhogy nem akartak?
TERAPEUTA Igen. Újra abban a gyerekágyban van, az éjszaka közepén.
KLIENS Aha. Mi a baj velem? Hogyhogy senkinek nem kellek? Igen.
Üvöltök. Az egész rettenetes sírás, üvöltés teli tüdőből. A kis
testemben minden üvölt. Mi a baj velem?
TERAPEUTA És senki sem ment oda önhöz?…
KLIENS Senki.
TERAPEUTA Senki sem ment oda megvigasztalni.
KLIENS Nem. Túlságosan fáj. Nagyon szenvedek. Annyira „fekete”
minden. Éreztem ezt a feketeséget, minden fekete volt. Nem
volt sehol egy kis fény. Minden fekete volt.
TERAPEUTA Igen. Fekete világ annak a kisfiúnak a számára.
KLIENS Egyszerűen rettenetes volt. Egyszerűen borzasztó volt. Még
csak levegőt sem tudtam venni. Kicsiként még csak levegőhöz
sem jutottam, annyira ordítottam.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Nem biztos, hogy ki tudsz jutni onnan. Ez túl sok.
TERAPEUTA Igen. És mindössze csak azt szeretné…, mit is?
KLIENS Hogy szeressenek.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Azt szeretném, hogy szeretetbe burkoljanak – kelljek és
szeressenek. Azt szeretném, hogy akarjanak és szeressenek,
amikor teljesen egyedül érzem magam.
TERAPEUTA Azt szeretné, hogy képes legyen úgy ülni egy szobában, hogy
ne érezze magát teljesen egyedül és szomorúnak…
KLIENS Pontosan.
TERAPEUTA Hanem biztonságban.
KLIENS Biztonságban és melegen, elégedetten és szorosan. Akkor
érzed ezt, amikor átölelve megszorongatnak. Nem tudom. Ez
megvigasztal…, amikor az ember mindennel elégedett,
mindennel, érti?
TERAPEUTA Jól bekuckózza magát.
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Igen, pontosan ez az. Ez az, amit érezni szeretne. Amint most,
ma itt ül a fájdalmával, ezt szeretné érezni. Nem a szorongást,
és a félelmet attól, hogy valami rátör önre, amiről nem tudja,
mi az. Most nem a szomorúságot akarja érezni, hanem azt,
hogy szeretik, biztonságban van és védett helyen.
KLIENS Így van. Igen. Ezt akarom.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Igen. Most, amint beszélgetünk, még mindig érez
ebből valamit?
KLIENS Aha. Azt a fajta vigasztalás utáni vágyat még mindig, de most
már kezdek ellazulni, már nem szorongok annyira.
TERAPEUTA Helyes. Nincs egyedül. Érezte ezt már valaki mással is? Érezte
valaha is, hogy védve van, biztonságban van és szeretik?
 Igen, nagyritkán, apámmal…, vagyis akkor, amikor tudtam besz
KLIENS vele. És néha akkor érzem ezt, amikor Steve-vel
és Jackkel és Jimmel [heteroszexuális barátai] beszélgetek…,
azokkal, akiket szeretek.
TERAPEUTA Most hogy érzi magát?
KLIENS Pillanatnyilag egész jól. Sokkal jobban. Fáradt vagyok.
TERAPEUTA Hát, nem vagyok meglepve, hogy fáradt. Érzelmileg jól
megerőltette magát. Érzelmi tornagyakorlatok voltak.
(Mosolyog.)
KLIENS Úgy érzem magam, mintha egy mérföldet futottam volna.
Sokkal jobban érzem magam.
TERAPEUTA Jól van.
KLIENS (Bólint.) Sokkal magabiztosabbnak érzem magam. Amikor
ilyen érzéseim vannak, szembe tudok nézni velük, és ez már
nem annyira szörnyű. Fogtam magam, és egyszerűen
szembenéztem vele – ott voltam és visszajöttem – túléltem.

Egyedül és cserbenhagyva
A kliensek „a fiú a sötét szobában” kép különböző változatait írják le:

„A szívem egy ketrecben van, a ketrec körben tele van hegyes

dárdákkal, amelyeknek a hosszú hegyei a vérző szívembe fúródnak.”
„Egy lakatlan szigeten vagyok – amely sík, kopár és élettelen. Senki
sincs ott, egyedül vagyok, és ott ragadtam, nincs hová menni. Mindig is
így volt, egész életemben.”
„Holdbéli tájon vagyok, semmi sincs körülöttem. Ez nem a Föld, hanem
egy másik bolygó, egy Seholsincs-ország”.
„Az elnyomás fullasztó hullámai sújtanak, belül mindenem üres és
lyukas.”

A klienseink beszámolóiban szereplő közös képek az ürességnek azt az

erős érzetét ragadják meg, amelyet mély alapérzésként majdnem
valamennyien átélnek. Az egyik kliens egy olyan álmáról számolt be, amely
gyerekkorában sok éven át ismétlődött. „Azt álmodtam, hogy az
örökkévalóságon keresztül lebegek az űrben. Egyedül vagyok, nincs ott se
Isten, se semmi.” Ezek az álmok a mélyen átélt gyerekkori elhagyatottság
érzésének metaforikus képei.
Figyeljék meg az egyik férfi alábbi élményét:

A következő álmomról szeretnék beszélni. Nemrég költöztem be

egy új házba, és éppen kezdett sötétedni. Csak én voltam ott
egyedül, se bútor, se képek, rajtam kívül semmi sem volt a házban.
Kezdtem félni.
Beszélni akartam valakivel, így megpróbáltam felhívni a
szüleimet telefonon. Miután tárcsáztam, apu vette fel a kagylót, de
csak annyit mondott: „Várj csak, beszélj anyáddal!”, ahogy mindig
csinálja. Anyám átvette a telefont, de ugyanazt mondta: „Most nem
tudok beszélni.”
Azt feleltem: „De beszélned kell – tényleg meg vagyok rémülve.
Szükségem van valakire.” Bepöccent, és azt mondta: „Nem tudok,
nincs időm”, és letette a kagylót.
Dühös voltam, rémült és magányos, nem volt hová és kihez
mennem. Ez egy nagy, sötét ház volt, és ott álltam a nagy, üres,
bútor nélküli szoba közepén. Ez volt az álom vége.
Amikor visszagondolok erre az álomra, felidézem azt, hogy
gyerekként milyen alacsony volt az önértékelésem, és milyen
keményen dolgoztam azért, hogy elfogadjanak. Egy kisfiút képzelek
magam elé, aki egyedül van a gyerekágyban, széttárja a karját,
nyújtja üresen felfelé, és azt kiáltja, hogy „óóó!”. Senki sincs ott,
hogy meghallja… soha sincs ott egy kéz, amely lenyúlna érte.

A következő férfi „nagy, fekete szobája” a gyerekkori szekrénye.

Gyermekként volt egy visszatérő rémálmom. Azért imádkoztam,

hogy ne jöjjön elő újra. Arról szólt, hogy ott álltam a szobámban a
szekrényajtónál, és a szekrényben lógó ruhák, a cipők és egyebek
 behúztak és megragadtak… Beszippantottak egy mindent
felemésztő, fekete ismeretlenbe.
Egy másik álmomban látom magam, amint egyedül ülök az
alagsor sötét sarkában. Kicsi vagyok, félek, és a padlón ülök.
Az ott bent egy nagyon szomorú kisfiú volt [ujjával a mellkasára
mutat].

Az apa meggyászolása
Őrzöm a reményt, hogy apa valamikor szeretni fog úgy, ahogy
nekem mindig szükségem lett volna rá.

Az elveszett apa-fiú kapcsolat elkerülhetetlenül gyötrő fájdalom forrása

azoknál a férfiaknál, akik a saját nemükhöz vonzódással küzdenek. Egy
magát világosan kifejező fiatalember egy erőteljes gyerekkori emléket
mondott el az apjával kapcsolatos gyászmunkája során.

Késő délután lehetett, körülbelül akkor, amikor anya engem és

bátyáimat vacsorázni szokott hívni. Forróság volt, s ez magyarázza,
miért csak rövid ujjú pólót és sortot viseltem. Mivel az egyik
szomszéd telkén játszottam, nem válaszoltam rögtön, ahogy kellett
volna. Talán anyám félelme, hogy nem mentem rögtön, tüzelte fel
apámat.
Pár perccel azután, hogy nem jelentünk meg vacsorára, ez az
ember – apa – fehér pólóban, a kezében egy hosszú bottal jelent
meg a háztömb távolabbi sarkán. A szemgolyói kidülledtek, és a
halántékán csúnya bordó színű erek dudorodtak ki. Az arca vörös
volt a méregtől, és csak azt láttam rajta, hogy meg akar büntetni.
Megbénultam a félelemtől. Emlékszem, hogy nem mozdultam – épp
csak elkezdtem futni, amikor azzal a hosszú bottal megütött a
hátamon. Ahogy a kis lábam bírta, futottam, de minden lépésnél
éreztem annak a botnak a puffanását a hátamon és a derekamon.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon erősen és hangosan sírtam,
amint a hazafelé tartó úton végigkergetett.
Berohantam a házba. Arra emlékszem, hogy egyszerűen rémült
voltam. Meg voltam ijedve, össze voltam zavarodva és pánikba
estem. Úgy tűnt, hogy apám üvöltése nem szűnik. Anyámnál
próbáltam menedéket találni, aki nem volt felkészülve arra, ami
ezután következett.
Apám lelökött a konyhaasztal mellett álló székemre, bekapott egy
nagy falat ennivalót, majd elkezdett üvölteni. Csak üvöltött és
üvöltött és üvöltött. Úgy emlékszem, nem sírtam, még csak meg se
mozdultam. Úgyis rettenetesen fájtak a botütések. Teli szájjal –
kiforgatva a történteket – szidott, hogy milyen rossz vagyok, végül
felkapta a tányérját az ennivalóval, majd visszadobta az asztalra, és
anyámra kiáltott: „Kiöntheted ezt az ételt a szemétbe!” Aztán
elment. Nem tudom, hová ment vagy mit csinált. Nem érdekelt.
Emlékszem a halotti csendre, miután kiment a szobából. Anyám
láthatóan ugyanolyan döbbenten ült, mint én. Kis idő múlva felállt,
lemosta a sérüléseimet és a horzsolásaimat, és próbált vigasztalni.
Nem emlékszem, hogy sírtam volna. De emlékszem arra a
pillanatra, amikor teljesen „kikapcsoltam” magam.
Úgy gondolom, valójában azon a napon kezdtem azt érezni, hogy
értéktelen vagyok. Az a nap arra tanított meg, hogy lehetséges, hogy
valaki gyűlöljön, és hogy teher vagyok.
Apám utálta, ha olyasmivel háborgatták, amit értünk vagy
velünk kellett csinálnia. Semmit sem őszinte gondoskodásból,
hanem a kötelességtudat látható terheként tett. Csak azt nem
értettem, hogy egyáltalán miért létezem. Amikor kapcsolatba kellett
kerülnöm vele, mindig az jutott eszembe, hogy elveszem az idejét és
a nyugalmát. Minden estét azzal töltött, hogy a televízió előtt ült és
ivott.
Azt hiszem, azon a napon történt, hogy elhatároztam, nem teszek
semmit a kedvére, különösen a drága tévéjével kapcsolatban. B…-a
meg a tetves tévéjét!
 Azt éreztem, nem kellek, meg vagyok ijedve, és még léteznem
sem kellene. Csak teher vagyok, értéktelen és szerethetetlen.
Mivel mindezt a dühöt kiváltottam ebből az emberből, valahogy
úgy éreztem, lehet, hogy nem kellene léteznem…, lehet, hogy
tényleg nagy baj van velem, mivel az igényeim ilyen negatív
reakciót váltottak ki. Lehet, hogy túl selejtes vagyok ahhoz, hogy
bármit kezdjenek velem. Visszatekintve világosan látom, miért
távolodtam el tőle.
Mennyire vágytam arra, hogy akarjanak – hogy örömet jelentsek
valaki számára, hogy biztonságban legyek, hogy értékes legyek,
hogy örömmel fogadjanak az életben.
Visszagondolva erre emlékszem, hogy sohasem éreztem úgy,
hogy bárkinek is nyugodtan beszélhetnék ezekről az érzésekről. Az
is eszembe jutott, hogy anya és a bátyáim sem voltak nagyobb
biztonságban apával szemben, mint én. És még beszélni sem
voltunk képesek erről egymás között.
Azt hiszem, a mai problémáim kialakulása visszavezethető arra,
hogy tehernek – nemkívánatos, haszontalan, időrabló tehernek –
éreztem magam.

Az alábbiakban egy negyvenéves férfi arról szóló fantáziájával kezdi a

beszélgetést, hogy egy erős ember tartja a karjában. A terapeuta által
finoman irányítva szabad asszociációi visszavezetik az elutasításhoz,
amelyet apjától és bátyjaitól szenvedett el hajdan. Arról a még mindig
benne élő erős szükségletről beszél, hogy egy másik férfi tartsa a karjában,
és védje meg.

KLIENS A karjában tart egy erős, jóképű férfi.

TERAPEUTA Foglalkozzunk ezzel a képpel!
KLIENS Igazán jó érzés, az érzés, hogy kellek valakinek; van ebben
egy melegség, ami abból ered, hogy megérintenek. Belül béke
van.
TERAPEUTA Igen. Álljunk meg ennél a melegségérzésnél!
KLIENS Elégedettnek, nyugodtnak és biztonságban érzem magam,
mint akit „rabul ejtettek”, áramlik felém a szeretet.
TERAPEUTA (Bólint.) Igen. „Rabul ejtve”, átölelve érzi magát…
KLIENS Amikor ez a férfi a karjában tart, személyesen biztonságban
érzem magam…, értékesnek…. (Elgondolkodva a homlokát
ráncolja.) De azután azok a másféle érzések jönnek. Az az
érzés, hogy apa nem értékel…, visszautasítás…, nem vagyok
benne a csapatban a bátyáimmal és apával… „haragban”
vagyunk… mindig magányos vagyok.
TERAPEUTA Mit érez, amikor ezt mondja?
KLIENS (Elgondolkozik.) Nehéznek érzem a szívem, mély csalódást,
elszakadást…, traumát, nyomást a mellkasomban… és
szégyent – nem tudok megfelelni.
TERAPEUTA Csalódott, szégyenkezik…
KLIENS Kudarc vagyok apa és a bátyáim szemében. Fáj a
visszautasítás, a veszteség. És cserbenhagytak. Nem így
kellene lennie, ez szétszakítja a bensőmet.
TERAPEUTA Igen. Nem így kellene lennie.
KLIENS (Bólint, hosszú szünet.) Mindig, amikor ez történik velem,
elveszítem a lelkem – elveszítem az ártatlanságom.

„Visszarettenés” a férfiasságtól
Egy középkorú férfi leírta, hogy éppen csalódottan tért vissza egy közös
utazásról az apjával. Abban reménykedett, hogy mélyebb kapcsolatba
kerül vele, de most már be kell látnia a szomorú valóságot, hogy apja
nyilvánvalóan nem tudja leküzdeni érzelmi korlátait:

Egyszerűen nagyon szomorúvá tesz. Megpróbáltam elé tárni

dolgokat, de úgy tűnt, hogy semmi nem mozdul meg benne. Nem
reagál. Azt akarja, hogy jól menjen a sorom, a legjobbat akarja
nekem – de nem teszi meg a következő lépést azért, hogy valóban
törődjön velem, hogy csakugyan belépjen az életembe. Azt hiszem,
 mindig megvolt erre a képessége, de nem a kapcsolódást
választotta. Egyszerűen a távollétet választotta.
Világos, hogy az életem könnyebb lehetett volna…, mert azzal,
hogy nem volt ott számomra, távol tartott engem a lényem egy nagy
részétől.
Emiatt eltávolodtam; „visszarettentem” attól a felemtől, amit az
apámtól kaptam volna, és így mindig visszaesem egy olyan
fantáziavilágba, amely megakadályozza, hogy felnőtt férfi legyek.
Még mindig nem békéltem meg a választásával, hogy nem akar
része lenni az életemnek… Ez gyötör, nyugtalanságban tart.
Negyvenéves férfi létemre nem kellene annyi időt tölteni abban a
fantáziavilágban – elfecsérelni az időt, folyton elkerülni a lényeget,
csak a farkamat kergetni.
Tudom, hogy elszakítottak és megfosztottak valami számomra
létfontosságú dologtól. Szokásomhoz híven azt kérdeztem: Miért
kellene szomorkodnom? Teljesen jól vagyok, az egész nem nagy ügy!
De hát ott a harag és a szomorúság. Ez nagyon megnehezítette az
életemet. Tudom, hogy ha nem húzódott volna el tőlem, az életem
nagyon más lett volna.

Will, egy húszéves egyetemista elmondta, hogy azért neheztel apjára, mert
nem tette helyre nőies magatartását, például azt, hogy gyerekkorában
jobban szeretett lányokkal játszani. Nemrégiben telefonon azt mondta
apjának: „Apu, neked megvoltak a barátaid – ott volt az apád és a
testvéreid, a tevékenységeid. Nekem ez mind hiányzott. Téged nem
érdekelt, hogy férfi legyek. Ha lenne egy fiam, tudom, hogy a fiús játékok
felé irányítanám. Arra bátorítanám, hogy tipikus fiúéletet éljen. De te
egyszerűen csak ráhagytál anyura.”
Will elmondta az apjának, hogy szorosabb kapcsolatot remél vele.
Amikor elváltak, apja megígérte, hogy megpróbálja megérteni Will
küzdelmét az azonos neműekhez való vonzódással. Will is kezdett
reménykedni abban, hogy apja most végre bekapcsolódik az életébe.
Hat hosszú hét telt el, mire végül visszahívta Willt.
 „Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott visszatérnem arra, amit elmondtál
nekem a problémáidról – kezdte. – A gyerekkoroddal kapcsolatban meg
kellett kérdeznem édesanyádat. Ő látott néhány erre utaló jelet
gyerekkorodban, de én nem vettem észre, hogy nőies volnál. Egyszerűen
nem emlékszünk arra, hogy annyira más lettél volna. Igazából ez az egész
nem stimmel.”
E telefonbeszélgetés után Will azt mondta nekem: „Kezdtem magam
utólag kritizálni. Lehet, hogy csak őt hibáztattam a problémáimért. A
valóságban azonban a pár héttel ezelőtt még táplált reményem megint
csalódásba fordul. Szégyellem őt. Összezavar, nem tudok kapcsolódni
hozzá vagy kiismerni.
„Azok a szavak, amelyek eszembe jutnak, amelyekkel leírhatom az
érzéseimet iránta: megvetés, harag, undor, szomorúság. Leginkább
gyengének látom. Miért nem érdekli a küzdelmem?”

Az apa által okozott seb meggyászolása

A következő beszélgetésben egy másik kliens, Jim is az apjához fűződő
elégtelen kapcsolatot gyászolja. Elhatározta, hogy feladja azt az egész
életén át dédelgetett illúzióját, hogy valamikor, valahogyan megkapja végre
apja megerősítését.
Jim azzal kezdi az ülést, hogy elmondja vegyes érzéseit azzal
kapcsolatban, hogy elfogadott egy ebédmeghívást az apjától. Az apja iránti
érzései félelemhez, azután szomorúsághoz, végül gyászhoz vezetnek.

KLIENS Apám felhívott. Azt szeretné, hogy együtt ebédeljünk. Utálok

mindig nemet mondani. Bűntudatot érzek emiatt, de tényleg
nem akarok elmenni.
TERAPEUTA Tehát mit érez?
KLIENS Valamiféle ambivalenciát.
TERAPEUTA Az ambivalencia mögött van egy érzés. Foglalkozzunk ezzel!
KLIENS Félelem. E mögött totális félelem van.
TERAPEUTA Érzi ezt a félelmet?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Miben mutatkozik meg?
KLIENS Hát, egy idegességben.
TERAPEUTA Hol érzi ezt?
KLIENS Pont most érzem, amikor beszélek róla.
TERAPEUTA Igen, de hol?
KLIENS Az egész testemben. Felzaklat, amikor beszélek róla… Mintha
a mellkasomban lenne. Olyan, mint egy remegés a testemben.
TERAPEUTA Tudna foglalkozni ezzel a mellkasában levő érzéssel? A
mellkasában hol érzi a félelmet? Meg tudja mutatni, hogy
hol?
KLIENS (Megérinti a mellkasa középső részét.) Igen. Itt – éppen a
szívemben.
TERAPEUTA Igen, foglalkozzunk ezzel az érzéssel, összpontosítson erre!
Mondja el, milyen érzés van a szíve közepén!
KLIENS (Hosszú szünet.) Hihetetlenül szomorú.
TERAPEUTA Tudna foglalkozni ezzel a „hihetetlenül szomorú” érzéssel?
KLIENS (Hosszú szünet.) Nyomasztó érzés. Mindig, amikor rá
gondolok…
TERAPEUTA (Félbeszakítja:) Most próbáljon meg ebben a nyomasztó
szomorú érzésben maradni. Meg tudná engedni magának,
hogy érezze ezt a nyomasztó szomorúságot?
KLIENS (Hallgat.)
TERAPEUTA Maradjon benne, Jim! (Csendesen, türelmesen:) Ha tud,
beszéljen nekem onnan, arról a helyről!
KLIENS (Hallgat.)
TERAPEUTA (Csendesen:) Érzi a testében, ugye? Hol érzi?
KLIENS Igen, valamennyire érzem a szememben és a szívemben.
TERAPEUTA Mit érez a szemében?
KLIENS Csak nő a feszültség a szememben. De a szomorúság főleg a
szívemben van. A szívemben és a lelkemben. Mert bár most
kedves hozzám, egyszerűen nem bízom benne, mert ez csak
 addig tart, amíg nincs egy újabb szóváltás velem, aztán
megint megsemmisülök.
TERAPEUTA Ez milyen fájdalom – ez a megsemmisülés?
KLIENS Szörnyű, égető érzés.
TERAPEUTA (Visszatéríti a klienst a testi élményhez:) Ez az az érzés, amit
most érez?
KLIENS Igen. Valamiféle értéktelenségérzés, nincs hová menni. Nincs
hová elfutni. Nem vagyok elég jó…, kisebbségi érzés.
TERAPEUTA (Csendesen, biztatóan:) Ez fáj, ugye?
KLIENS Igen. Az egész lényem tönkre van téve… Ez az
értéktelenségérzés alkotja az egész világomat.
TERAPEUTA Ezt most teljesen átérzi, ugye? Ugye nem is volt olyan nehéz
eljutnia idáig?
KLIENS Nem.
TERAPEUTA Jim, álljunk meg ennél az érzésnél! „Nincs hová elfutni”,
„kisebbségi érzés, az egész lényem tönkre van téve”… Mit
érez a testében, amikor ezeket a szavait hallja?
KLIENS Olyasmit, mintha a lényem közepébe lépnék be, és ott minden
tiszta fekete.
TERAPEUTA És milyen érzést talál a lénye mélyén? Most éppen mit érez?
KLIENS Értéktelennek érzem magam…
TERAPEUTA Értéktelen.
KLIENS Férfiként… ez a férfiasság. Ez az, ami tönkre lett téve…, az,
hogy férfinak érezzem magam.
TERAPEUTA Úgy érzi, hogy már teljes egészében átéli, vagy egy kicsit még
mélyebben bele tud menni? Mélyebben a szomorúságba, a
gyászba?
KLIENS Éppenséggel el szeretnék futni előle.
TERAPEUTA Tudom, hogy el szeretne futni előle. Csak egy kicsit maradjon
még benne!
KLIENS Rendben.
TERAPEUTA Vissza tud térni ahhoz az „értéktelenségérzéshez”, amiről
beszélt? (Csendesen:) Térjünk rá arra az érzésre! El tudja
 mondani, hogyan érzi most az „értéktelenséget” a testében?
KLIENS Megalázottság. Teljes megalázottság. Szeretethiány.
TERAPEUTA Most érzi a szeretethiányt?
KLIENS Igen…, az apámét.
TERAPEUTA Az apja szeretetének hiányát. Igen. Most érzi az apja
szeretetének hiányát?
KLIENS (Mély sóhaj.) Igen. Érzem.
TERAPEUTA Milyen érzés, hogy nem szereti önt?
KLIENS Úgy érzem, mintha mindent elvettek volna tőlem… Azt érzem,
hogy abszolút semmi vagyok.
TERAPEUTA Ez milyen érzés a testében?
KLIENS Igazán fáradt. Nagyon szomorú vagyok.

(A kliens láthatóan a sírás határán van.)

TERAPEUTA (Nyugodtan:) Szeretne sírni? Felszabadítani ezeket az

érzéseket?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Képes megengedni magának, hogy belemenjen ebbe?
KLIENS Ha arra gondolok, amit mondott nekem, és hogy minek
nevezett, egyre szomorúbb és szomorúbb leszek. Nőiesnek,
buzinak szokott nevezni. Ezeket a bátyáim előtt szokta
mondani. Hogy tehet valaki ilyet egy gyerekkel, a saját fiával?
De nekem azt tanították, hogy ne legyek szomorú (leírja a
kettős kötést), így most nehéz komolyan vennem ezeket az
érzéseket.

(A terapeuta rámutat a kettős kötésre, majd gyorsan visszairányítja a

klienst a szomorúsághoz.)

TERAPEUTA Azt mondták önnek, hogy ne legyen szomorú. De most már

nem kell ehhez tartanunk magunkat. Mi lenne, ha
továbblépne, ha kiengedné a feszültséget? Mi történne?
KLIENS Csak nem tudom, hogy jutok el oda. Mindig inkább
magamban sírok.
TERAPEUTA Próbáljon meg nem visszakozni! Bízzon meg a
szomorúságban, és próbálja meg, ahogy csak tudja, kifejezni
nekem! Engedje látnom, amit belül érez!
KLIENS Vesztesnek…, szánalmasnak érzem magam.
TERAPEUTA Címkéket tesz magára. Leszólja önmagát. Így távolodik el a
szomorúságtól. Azt mondja magának: Olyan lúzer vagyok.
Olyan szánalmas vagyok. Kilép a szomorúságból, és inkább
kritizálja magát, mert ilyen érzései vannak. Most már nem
kell ezt folytatnia.
KLIENS (Sóhajt.) Egyszerűen lenyom ez az érzés.
TERAPEUTA Elgondolkozzunk egy kicsit csendben ülve, hogy milyen érzés
az, hogy „lenyomja valami”?
KLIENS Olyan, mintha lenne bennem egy gát, ami nagyon át akar
szakadni.
TERAPEUTA Pontosan…, mintha egy gát lenne önben.
KLIENS Mint egy gát a szívemben.
TERAPEUTA A szívében…, igen, így van. Meg kell érintenie. Érintse meg a
gyászt!
KLIENS (Hosszú szünet, zokogni kezd.)
TERAPEUTA Igen, rendben van. Jól van.
KLIENS (Teljes erőből zokog.)
TERAPEUTA Önnel vagyok, minden rendben van. Csak becsülje meg az
érző szívét! Együtt csináljuk végig.
KLIENS Istenem, ez annyira erős érzés! Fáj. Tényleg fáj.
TERAPEUTA Erős. Fájdalmas. Most érzi a gyászát.
KLIENS Istenem… Ez olyan, mint a vízbefúlás.
TERAPEUTA Belefulladás a gyászba. Abszolút. Igen…, igen.

A későbbi üléseken Jim kezdte megtalálni a gyásza feloldását azzal, hogy a

valóságnak megfelelően elfogadta apja érzelmi korlátait.
A szomorúság, a harag és a vágyakozás feltárása
Egy házas férfi, Bob ingadozik a szomorúság, a vágyakozás és a harag
között, amikor feldolgozza apja ügyeit. Ez az ülés példa az ambivalens
érzések feltárására.

KLIENS Amikor az apámmal való kapcsolatomra gondolok,

egyszerűen csak fáj.
TERAPEUTA A testében hol érzi ezt a fájdalmat?
KLIENS (Elgondolkozik.) A szívemben.
TERAPEUTA Képes megengedni, hogy érezze a szívében – a mellkasa kellős
közepén – ezt a fájdalmat?
KLIENS Igen. Az, amit tett velem, nyílvesszőként fúródik a szívembe.
TERAPEUTA Álljunk meg ennél, és lássuk, hová vezeti ez az érzés!
Összpontosítsunk erre az érzésre, és lássuk, hová vezet!
KLIENS Rendben. (Mély lélegzetet vesz.) Azt éreztette velem, mintha
szégyenfolt volnék számára. Ez volt a mindent átható érzés:
„A fiam egy szégyenfolt.” Mindig szégyellt engem. Gyerekként
már paranoiás voltam attól, hogy esetleg valami rosszat
teszek vagy mondok. Elgondolkodtam: De mit tettem, ami
miatt szégyenkezik? Egyszerűen nem értem.
TERAPEUTA (Bólint.) Rendben. Álljunk meg ennél! Most mit érez az apja
iránt?
KLIENS Még mindig egy fájó érzést…
TERAPEUTA Csak a szívében érzi, vagy olyan, mintha a teste más
részeiben is érezné?
KLIENS Amikor beszélek erről, az arcizmaim, a szemem is feszültté
válik, egyfajta idegesség lesz úrrá rajtam.
TERAPEUTA Az „idegesség” az érzéstől való félelem.
KLIENS Igen, van bennem félelem az érzéstől. Borzalmas számomra,
ha rágondolok.
TERAPEUTA Borzalmas az ön számára, ha kezdi érezni.
KLIENS Érezni, igen. Az még inkább.
TERAPEUTA Mit szeretne tenni az apjával? Egyszerűen csak „el akarja
paterolni” örökre? Vagy reménykedik abban, hogy
valamilyen kapcsolata lesz vele? Szeretne vele
kommunikálni?
KLIENS (Némileg elérzékenyülve:) Szeretnék vele kapcsolatban lenni.
TERAPEUTA Beszélni akar neki magáról, az érzéseiről, a fájdalmáról, és
arról, hogy min ment keresztül.
KLIENS Igen. De amikor ilyesmiről kezdek gondolkozni, úgy érzem,
mintha megtámadtak volna. Ezen a ponton túlságosan
megrémülök attól, hogy megtegyem.
TERAPEUTA Nem hiszi, hogy megértené önt?
KLIENS Nem tudom, hogyan reagálna. Rettegek attól, hogy még most
is, ma is megszégyenítene. Még mindig ott van bennem ez a
félelem. Ha újra megszégyenítene, olyasmi történne, mint
amikor egy tározó gátja átszakad, és úgy sírnék, hogy soha
abba nem hagynám.
TERAPEUTA Szereti az apját? Érez szeretetet iránta?
KLIENS Igen, szeretem.
TERAPEUTA Képes érezni ezt?
KLIENS (Elgondolkozva:) Igen. Érzem.
TERAPEUTA Ez milyen érzés? Beszéljen az apja iránt érzett szeretetéről!
KLIENS Vegyes érzelem. Látom, ahogy küzd a saját ügyeivel, és
tudom, hogy lehet, hogy jól akarja csinálni a dolgokat, csak
nem tudja, hogyan kellene. Nem tudom. (Félszegen
megrándítja a vállát.)
TERAPEUTA Magába tud nézni, hogy mit érez most az apja iránt? Milyen
érzés ez?
KLIENS Nem esik jól, amikor ezt teszem.
TERAPEUTA De képes érezni, igaz?
KLIENS Igen, képes vagyok.
TERAPEUTA Mit érez a testében?
KLIENS Nagyon halvány érzés. Olyan, mintha meg akarnám
közelíteni az iránta való szeretetet, másrészt viszont nem
 akarom, inkább távol akarom tartani magam. Azt hiszem,
szeretni akarom, de ez egy küzdelem.
TERAPEUTA Gondolja, hogy valaha is megkapja az apjától, amit szeretne?
KLIENS Akkor voltam hozzá a legközelebb, amikor pár évvel ezelőtt
anyu meghalt. Azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom,
amikor két teljes másodpercre megöleltem. Mert olyan volt,
mint egy rakás szerencsétlenség. Azt hiszem, akkor voltam
vele a legjobb kapcsolatban. Két másodpercre! Végül is
sebezhető volt, mert sírt. A védekezése nem működött.
Általában olyan egy …barom – bocsánat. De ahogy akkor
láttam, az üdítő volt; mert végül is igazi volt.
TERAPEUTA Bele tud nyugodni abba, hogy esetleg sohasem kapja meg az
apjától, amit szeretne?
KLIENS Ez az, amiből a szomorúságom fakad.
TERAPEUTA Ez az, amiből a gyász fakad. Abban a reményben tűrte el,
hogy elhanyagolja önt, hogy egy nap talán megváltozik a
dolog.
KLIENS Gyerekként – azt hiszem – azt reméltem, hogy egyszer majd
belátja az igazságot, rájön, hogy mit tett velem.
TERAPEUTA Minden gyereknek ragaszkodnia kell ehhez a reményhez.
Most az a kemény valóság, hogy ha szükséges, hajlandónak
kell lennie elengedni ezt az álmot. Ezt nagyon nehéz
megtenni. Ez az, amiből az igazi szomorúság fakad.
KLIENS Igen. Ez nehéz. A szívem majd kiugrik, hogy megmaradjon ez
a kapcsolat, annak ellenére, hogy hihetetlenül fájdalmas volt.
Úgy tűnik, a reményem soha nem teljesülhet, a síró-rívó, fájó
szívem mégis azt mondja: Mennyire vágyom apám szeretetére!
De nem tudok rájönni, mit kell tennem, hogy megkapjam.
Nehéz elképzelni, hogy most már e nélkül éljek. A nélküle
való élet igazi fizikai fájdalmat okoz.
TERAPEUTA Most érzi ezt…
KLIENS Érzem.
TERAPEUTA Hol érzi?
KLIENS A szememben…
TERAPEUTA Igen.
KLIENS …és a szívemben.
TERAPEUTA Igen, ez a kemény valóság. Azt mondja, sohasem érezte a
szeretetét. Viszont volt reménye. Most úgy gondolja, hogy ezt
esetleg fel kell adnia, és ez nagyon nehéz… Kétségbeejtő. De a
másik oldalon ott van az élet. Nem fog belehalni ebbe.
Engedje el ezt a reményt, ha szükséges, és ez majd lehetővé
teszi az ön számára, hogy felismerje az életében azokat a
férfiakat, akik ezt meg tudják adni önnek – akik még mindig
meg tudják erősíteni, mert kapcsolatban lehetnek önnel.
KLIENS Azt hiszem, az évek során, nagyon lassan hagytam elszállni a
reményt apámmal kapcsolatban, gyakorlatilag anélkül, hogy
tudatában lettem volna ennek.
TERAPEUTA Most veszi tudomásul igazán, hogy valóban elveszítette az
apját, és emiatt nagyon egyedül érzi magát. Ezt a kapcsolatot
megkaphatja más férfiaktól, kifejlesztheti a saját belső
erőforrásait – de eléggé meg van győződve arról, hogy vele,
vagyis az apjával ez nem fog sikerülni.
KLIENS (Szomorúan:) Igen.
TERAPEUTA Most mit érez a testében?
KLIENS Még mindig azon gondolkodom: De mit csinálok rosszul? Mit
tehetek azért, hogy az apám megkedveljen? Valami mással kell
próbálkoznom. Valami baj van velem.

(A kliens gondolatokról kezd el beszélni. A terapeuta megengedi neki, talán

azt remélve, hogy ez visszavezeti az érzéseihez.)

KLIENS Ugyanezt kaptam az iskolában is a többi fiútól. Arra

emlékszem, hogy erősen sírtam. Kimentem a hátsó udvarra,
néztem a csillagokat, fogtam a kutyámat, és sírtam és sírtam,
mert ezt senkivel sem tudtam megosztani. Senki sem volt, aki
megértett volna.
TERAPEUTA Most mit érez?
KLIENS Szorongást, bizsergést – mindenütt.
TERAPEUTA Foglalkozzunk ezzel!
KLIENS Szorítás a mellkasomban…
TERAPEUTA (Bátorítóan:) Álljunk meg ennél!
KLIENS A hátamban és a vállamban süllyed lefelé a feszültség, olyan,
mint egy… megdermedő páncél. Azt gondolom: Itt van a
szeretete közvetlenül előttem, és befogadhatnám – bárcsak
tudnám, hogyan kell! Igen, van némi harag is.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS A vállamban: van annyi erőm, hogy ellökjem magamtól
apámat. (Szünet.) Feszült vagyok, és készen állok erre.
Haragszom, mert megalázott, összetört és elnyomott.
Szórakozott velem.

Az ezt követő üléseken, amelyeken folytatódott ambivalens érzéseinek

feltárása, a kliens eljutott odáig, hogy teljes egészében elfogadja azt a
szomorú valóságot, hogy máshol kell férfias kapcsolatot és megerősítést
keresnie.

Újrakapcsolódás a szelffel a fájdalom átélése

során
A szerető apa elvesztésével való szembenézés és annak teljes körű
felismerése, hogy az azonos neműekhez való vonzódás védekezésként
alakult ki, a gyászmunka talán legnehezebb része. Ezalatt a kliens teljes
egészében meggyászolja veszteségét, miközben érzelmi kapcsolatban
marad a terapeutával. Ezzel a valósággal egy támogató férfi jelenlétében
néz szembe, aki végig vele van, amíg ő belemerül fájdalmába. Fokozatosan
helyreáll a kapcsolata azokkal a részeivel, amelyekről valamikor
védekezésből lemondott.
Félretéve illúzióit és torzításait sok kliensnek azzal kell szembenéznie,
hogy a végbement mélyreható kötődésvesztés egy beteljesületlen
vágyakból és meghiúsult álmokból álló életet indított útjára.
 21. A gyász elleni védekezés fajtái
A „léleknek ez a morfiuma” [a férfiakkal folytatott szex]
viszont ölhet is, ha túl nagy adagban alkalmazzák.
Ó, egy kis időre elfojtja a fájdalmat, de azután az újra
magához tér, és még több illúzióval csapja be az elmét.
Húsz éve élek együtt ezekkel az illúziókkal: ez a szégyen
időszaka volt, amelynek során elkezdtem ezt az önkéntes
halált.

A gyászmunka elkerülhetetlenül szembekerül a két erőteljes elhárítással, az

illúziókkal és a torzításokkal. Most közelebbről is nézzük meg ezt a kétféle
elhárítást, és annak módjait, hogyan tud a terapeuta segíteni a kliensnek
ezek leküzdésében.

Hamis pozitív és hamis negatív gondolatok

Az illúziók narcisztikus alapú hamis pozitív állítások. Példa a jellegzetes
illúzióra: „Olyan nőt keresek, aki nagyon szép, érzékeny az igényeimre, és
teljes mértékben megért. Csak akkor tekintem magam késznek a nősülésre,
ha találok ilyen nőt.”
A torzítások viszont szégyenen alapuló hamis negatív gondolatok. A
sérült szelfből erednek, s önártó, önpusztító és maladaptív magatartáshoz
vezetnek. Példa a torzításra: „Egyetlen lánynak se kellenék, ha igazán
ismernének.”
Ezeket az illúziókat és torzításokat a kliens azért tartja fenn a jelenben,
hogy megvédje magát a múltban elszenvedett fájdalmas veszteségekkel való
szembenézéstől. E hárítások eltérítik attól, hogy elfogadja azt a valóságot,
hogy az élete nem működik, és elterelik a figyelmét a változásra ösztönző
kihívásról.
A gyászmunka elkerülhetetlenül előhívja a kliens elemi félelmét attól,
hogy rájön: ő valójában semmi. Leggyakrabban azt a negatív alaphiedelmet
tárjuk fel, hogy „azért nem szeretnek, mert szerethetetlen vagyok”. Illúzióitól
és torzításaitól megfosztva a kliens úgy érzi, mintha lógna a semmiben,
miközben fogalma sincs arról, ki is ő. „De ha feladom a hamis énemet, akkor
ki leszek?” „Ha feladom ezeket az illúzióimat, félek, hogy nem leszek elég
jó.”
Ezek természetesen önvédelmi módok, amelyek arra valók, hogy
eltereljék a figyelmet a lelki fájdalomról. Az azonos neműekhez vonzódás
összefüggésében abban nyilvánulnak meg, hogy a kliens nem hajlandó
megtenni azt, ami saját belátása szerint is érdekében állna.
Még akkor is, ha a férfi őszintén és mélyen elkötelezett a változás mellett,
és elhatározta, hogy sohasem tér vissza a homoszexuális magatartáshoz,
általában mégis azt választja – tudatosan vagy tudattalanul –, hogy
ragaszkodik régi narcisztikus illúzióihoz és szégyenen alapuló torzításaihoz.

A gyász elkerülésének módjai

Az egyik kulturálisan támogatott elhárítás a gyásszal szemben
természetesen az, hogy az érintett ahhoz a megoldáshoz folyamodik, hogy
melegnek nevezi magát. Ez általában a mélyben meghúzódó veszteségek és
a helyreállításra irányuló késztetések teljes tagadását eredményezi. Amíg
egy férfi ragaszkodik ahhoz az elképzeléséhez, hogy az azonos neműek
iránti vonzódása és ezzel kapcsolatos magatartása megoldja a magányosság,
az önmagától való elidegenedés és a mély ürességérzés okozta állandósult
válságát, őrizni fogja fájdalmas múltbeli veszteségeit, és arra lesz
kárhoztatva, hogy újra és újra megismételje őket.
A gyászmunkával szemben megnyilvánuló elhárítás többek között a
tagadás, a narcisztikus feljogosítottság érzése és a nyomasztó szorongás.
Néhány kliens számára a jelenlegi, folyamatban lévő veszteségeik által
gerjesztett szorongás már elviselhetetlenül nagynak tűnik. Ezek a férfiak
inkább szégyent keltő torzításokba burkolóznak, semhogy szembeszálljanak
a szelfmagjukat ért valódi veszteségeikkel, és így folytassák az életüket.
Egyszerűbbnek tűnik azzal az illúzióval kábítani magukat, hogy valahogy
„végül minden rendben lesz”, mint hogy fegyelmezetten elköteleződjenek
arra, hogy megvizsgálják kötődési veszteségüket.
Ha ezeknek a gyermekkori traumáig visszavezethető illúzióknak és
torzításoknak a vizsgálata nem történik meg, a szűnni nem akaró
ürességérzés is meg fog maradni. Ezt így jellemezte az egyik férfi: „Nagyon
társaságkedvelő vagyok, jó képet mutatok magamról. De amikor éjjel
hazamegyek, érzem a hátborzongató egyedüllétet és rettegést.”
E fejezet következő bekezdései a gyászmunkával szemben védekezésként
használt leggyakoribb illúziókról (hamis pozitív gondolatokról) szólnak.

Az „elég jó” család illúziója

A narcisztikus családi rendszer felnőtt gyermekei gyakran azzal kezdik a
terápiát, hogy tagadják a család működészavarának mélységét, és esetleg
csak később vallják be, hogy családi életükben sok minden elromlott.
„Nagyszerű családom volt. Nekik semmi közük nem volt az én mai
problémáimhoz.” Gyakran abban az illúzióban élnek, hogy elég jó, még ha
nem is rendkívül jó családi életük volt. Ezzel szemben a más kóros
családtípusokból jövő kliensek készségesebben elismerik az általuk átélt,
mélyben meghúzódó működési zavarokat.
Azonban bármennyire vannak tisztában a családi dinamikájukkal a
terápia kezdetén, a gyászmunka lezárásáig szembesítjük a klienseket annak
a kárnak a teljes hatásával, amely ott munkált a gyerekkorukban. A
narcisztikus családok gyermekei végül szembekerülnek azzal az
illúziójukkal, hogy „túl tökéletes, túl tiszteletreméltó családjuk” volt, és
ráébrednek, hogy „valójában mennyire rossz is volt az”. Számukra
normálisnak, sőt akár ideálisnak is tűnt az általuk belevetített kép alapján,
de általában bevallják, hogy valamiképp – zavarba ejtő és megfoghatatlan
módon –, „valamit mégiscsak furcsának éreztek”.
 Az irántuk érzett szeretettel kapcsolatos ellentmondásos üzenetek, és
hogy közben az egyik vagy mindkét szülő mégis saját igényei szerint
kihasználta őket érzelmileg, annyira összezavarta őket, hogy egyszerűbb
volt meghátrálni és azt mondani: „Igazából minden rendben volt.”
Vagy ha felismerték, hogy nem volt rendben, akkor azt mondták: „Biztos
az én hibám volt. Én voltam az a gyerek, aki a problémákat okozta. Valami
baj volt velem. Túl [érzékeny, önző, hálátlan, követelőző stb.] voltam.”
A narcisztikus családot Donaldson-Pressman és Pressman (1994) a
következőképpen írja le: „Az apa kilenctől ötig dolgozó típus, az anya
háztartásbeli, aki süteményt süt a szülői munkaközösségnek. Egyszerűen
nem volt probléma… A szülők otthon voltak, amikor a gyerekek is, a család a
héten hatszor együtt vacsorázott, és senki sem ivott túl sokat, nem
kábítószerezett, dohányzott, káromkodott vagy verekedett. Minden a
legnagyobb rendben volt.” (22–23.)
Az a gyerek, aki ilyen, kívülről jónak tetsző, de „belülről rothadó”
családban nőtt fel, sohasem engedhette meg magának, hogy megfelelően
ráhangolódjék érzéseire, és saját felfogást alakítson ki. Felnőttkorában,
amikor megosztja emlékeit egy testvérével, gyakran tárgyilagosabb képet
kap a rejtett működési zavarról. A gyerekkori élmények felidézéséhez
különösen hasznos, ha ez a testvér is részt vesz a terápiában, és így további
emlékekhez és felismerésekhez segítheti hozzá a klienst.
Sok kliens végül beletörődik apja és anyja emberi korlátaiba, és lemond
arról az igényéről, hogy jobbnak tartsa őket annál, mint amilyenek voltak.
De néhány férfi sohasem jut el a valódi közelséghez. Amint egyik kliensünk
kifejtette:

A szüleim úgy működtek, hogy a megerősítésnek azt a puszta

minimumát adták meg nekem, amellyel érzelmileg függésben
tartottak. A terápia lehetővé tette számomra, hogy jobban érezzem,
ki vagyok, és hogy megszabadítsam magam a szüleim által belém
nevelt függőségtől. Így elérhetővé vált, hogy végül is határokat
állítsak fel, és ragaszkodjam ahhoz, hogy tiszteletben tartsanak.
Szomorú, hogy ma már nem érzem magam túl közel a szüleimhez,
de ezt nem sajnálom, mert a korábbi közelség egészségtelen volt. Azt
 követelte tőlem, hogy az ő javukra feláldozzam valódi
szükségleteimet.

Annak illúziója, hogy mit tud nyújtani a

homoszexuális kiélés
Klienseink jellemző módon egész életükön át tartó érzelmi zsibbadtságról
számolnak be. Azt mondják, hogy csak a különféle férfiakra irányuló
szexuális hódítások képesek (még ha pusztán rövid időre is) elég intenzív
izgalmat kiváltani ahhoz, hogy „életre keljenek”.
Amikor a kliensek végül szembenéznek cserbenhagyási-megsemmisülési
félelmükkel, le tudják állítani a kényszeres kutatást a másik férfi után.
Megtudják, hogy a fájdalom érzése a jelenben, egy támogató és rájuk
hangolódott férfi jelenlétében alapos szembenézést kínál a múlttal, s ez
megváltoztatja a homoszexuális kapcsolatokról vallott felfogásukat. Ennek
az élménynek a hatására egyre nyitottabbá válnak arra, hogy befogadják a
férfias megerősítést és elfogadást, amely után mindig sóvárogtak.
Az élete során elszenvedett veszteségekkel és a valódi intimitás utáni
növekvő vágyával szembesülve az egyik férfi bevallotta nekem:

Szomorú vagyok, hogy a dolgok így alakultak számomra. Még most

is, akárhányszor egy apát látok a kisfiával, úgy érzem, hogy az a
kisfiú szeretnék lenni. Mindig ugyanaz a szúró fájdalom – mély
vágyakozás, sóvárgás…, annyira mély.
Szomorú vagyok az idő miatt, amit elvesztettem az életemből –
szomorú amiatt, aki voltam. Gyenge, rémült, negatív voltam,
magammal szemben nagyon kritikus, irigyeltem a többi pasast, és
magányos voltam, mialatt mások jól elvoltak. Egy csomó lehetőséget
elmulasztottam. Nem éltem úgy, ahogy élhettem volna. Mialatt erről
beszélek, azt gondolom: „Micsoda tragikus időpocsékolás!”
Micsoda illúzió, hogy ezt mind meg tudnám oldani egy másik
pasassal!
Egy negyvenöt éves kliens is arról beszélt, mennyire sajnálja a
melegközösségben eltöltött éveit:

A homoszexualitás folyamatosan elrabolja az életemet, és kiüresít.

Igazából épp az nem enged megszabadulni a fájdalomtól, amit arra
használok, hogy enyhítsem a fájdalmamat, és eltereljem róla a
figyelmemet.
Visszatekintve látom, hogy rossz csúcsokat ostromoltam.

Kárpótlás a veszteségekért
Az alábbi huszonnyolc éves férfi a testére figyelve különbséget tudott tenni a
homoerotikus beteljesülés illúziója és a mély férfibarátság valósága között.

TERAPEUTA Mit érez magában, amikor homoszexuális vonzódást érez?

KLIENS Egy fellobbanást érzek a mellkasomban – egy ugrást, egy olyan
lökést, mint egy áramütés a mellkasom felső részén, ami felfut
a vállamba és a karomba.
TERAPEUTA Szembe tudja állítani ezeket az érzéseket a valódi
férfibarátságokkal, amikor valóban őszinte és szeretetteli
érzéseket él át?
KLIENS Ó, igen, az egészen más érzés. Azokban a pillanatokban
világosak az érzéseim. Az egész testem, nemcsak a mellkasom,
hanem az egész testem nyitottnak, szabadnak és könnyebbnek
érzi magát. Valósággal magasabbnak érzem magam. A látásom
kitisztul. Amikor ilyen jellegű barátságban van részem,
nyugodtnak és nagyon valódinak érzem magam.

Egy másik kliens leírta, hogyan segített neki a terápia abban, hogy feladja
illúzióit azzal kapcsolatban, hogy mit tud nyújtani neki egy másik férfi.

Most kezdem felismerni ennek a dolognak [a homoszexualitásnak] a

lényegét. Korábban azt gondoltam, hogy csak a szexről szól.
Valójában azonban sokkal többről. Amikor fiatal voltam, ez központi
dolog lett bennem, és úgy is maradt, és ez lett az az „üres, fehér lap”,
 amelyre az egész életem története íródott. Most már látom azt a
fájdalmat, amely egész életem során ennek a hátterében volt. A
homoszexualitás csak egy tünete mindannak a kárnak, amelyet ez a
fájdalom okozott nekem.

Az egyik férfi húszévi homoszexuális életéről beszélt, amelynek során a

férfiakkal folytatott szex a belső ürességtől való menekülés útja volt
számára.

Számomra talán a legnehezebb szándékosan szembeszállni a

gyötrelmemmel, mert az ösztöneim élesen elfordítanak a
fájdalomtól, vissza a régi fájdalomcsillapítóimhoz. A „léleknek ez a
morfiuma” viszont ölhet is, ha túl nagy adagban alkalmazzák.
Valójában ahhoz nincs ereje, hogy eltüntesse a fájdalmat. Ó, egy
kis időre elfojtja, de a fájdalom azután újra magához tér, és még több
illúzióval csapja be az elmét.
Húsz éve élek együtt ezekkel az illúziókkal: ez a szégyen időszaka
volt, amelynek során elkezdtem ezt az önkéntes halált.

Feladni az illúziót, hogy megtalálja azt a „bizonyos

különleges férfit”
A gyász folyamatának magában kell foglalnia azt, hogy a kliens feladja azt a
narcisztikus illúziót, miszerint van egy férfi „valahol a világban, bárcsak
megtalálnám”, aki minden érzelmi igényét ki fogja elégíteni. Egy különleges
férfi, aki hozzá tudja segíteni ahhoz, hogy végre kapcsolatban érezhesse
magát önmagával. El kell engednie annak a képzeletbeli férfinak a képét, aki
a legjobb barátja, gyerekkori pajtása, lelkivezetője, napi huszonnégy órában
terapeutája és mentora, forródróton hívható tanácsadója, cimborája és
trénere lenne, és – miközben teljesen férfias és heteroszexuálisan viselkedik
– hajlandó vele a szexre.
Fokozatosan ráébred, hogy el kell hagynia ezt az illúziót, hogy
megtapasztalhassa azt a megerősítést, melyet az igazi férfibarátság nyújt,
amire a kölcsönösség, méltóság és egyenlőség jellemző.
A következő beszélgetésben Greg szembesül a barátja, Brad iránt érzett
haragjával, mert az nem teljesíti narcisztikus alapú illúzióit arról, hogy egy
férfi mit tud nyújtani neki. Ennek során e kapcsolatot az apjához fűződő
nem kielégítő viszony újrajátszásaként, azaz ismétlési kényszerként
határozza meg.

KLIENS Kihoz a sodromból, hogy Brad nem mutat érdeklődést irántam.

Rohadtul dühös vagyok rá! Próbálok nem az lenni. Az egyik
részem tudja, hogy ez nem az ő hibája. Nem várhatom el tőle,
hogy megértse, mennyire szükségem van rá. Túl nagyok az
elvárásaim. Fontosabb szeretnék lenni az életében, de nem
vagyok. A megszállottja vagyok; ha nem vesz észre, amikor
bemegyek az irodába, egész nap le vagyok törve – és dühös
vagyok rá. Tudom, hogy nincs jogom hozzá, de ez annyira
igazságtalan…, annyira sokat jelent nekem! Bármit megtennék
azért, hogy jobban kedveljen.
TERAPEUTA (Bólint.) Brad nagyon fontos önnek.
KLIENS Igen. Viszont annyira belefáradtam abba, hogy a megszállottja
vagyok, hogy próbálok úgy csinálni, mintha nem érdekelne,
tudja, mintha elérhetetlen lennék – és ő még csak észre sem
vesz! Amikor hallom, hogy a haverjaival beszél telefonon, és
tervezik a hétvégét, annyira lelkes! Ilyenkor megőrülök a
féltékenységtől. Csak egy tizennyolc éves kölyök. Mégis
marhára odavan magától!
TERAPEUTA És nem öntől.
KLIENS Dühös vagyok a gyengeségem és a sóvárgásom miatt. Hogy
hagytam eljutni magam eddig a kétségbeesésig. Mivel semmi
realitása nincs annak, amit szeretnék tőle. Lehetnek bármilyen
csodálatos beszélgetéseink, másnap reggel nyilvánvalóvá válik,
hogy nem számítok neki. Annyira dühít!
TERAPEUTA A sóvárgása nagyon feldühíti.
KLIENS Amiatt is dühös vagyok, hogy bármennyire fontos is nekem,
nem engedem, hogy valóban megismerjen. Tudom, hogy nem
 nyílok meg előtte teljesen. Valójában tudom (a mélyebb igazság
felé mozdul el magával kapcsolatban), hogy ez igazából nem
róla, hanem rólam szól.
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS Annyira meg vagyok rémülve! Nem akarom elveszíteni.
Annyira meg vagyok bántva: mert annyira szeretem. Csak azt
szeretném, hogy viszontszeressenek! Nem akarok
kuncsorogni! És félek, hogy el fogom rontani a dolgot azzal,
hogy annyira sóvárgónak látszom.
TERAPEUTA Érzi annak fájdalmát, hogy elfogadja Bradet olyannak, amilyen
– elfogadva az általa ajánlott korlátokat?
KLIENS Még mindig nem akarom feladni a reményt. Megrémít, hogy
visszamenjek oda, ahol voltam. Visszatérni ahhoz, hogy otthon
egyedül nézzem a DVD-ket szombat este. (Mély levegőt véve:)
Fájdalmas elfogadni, hogy úgy néz ki, nem kapom meg úgy,
ahogy szeretném. Úgy, ahogy szükségem van rá.
TERAPEUTA Foglalkozzunk ezzel! Mit érez?
KLIENS Elhagyottnak érzem magam.

(Itt a terapeuta nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy eltávolodjék a

testmunkától, és egyfajta értelmezést javasoljon.)

TERAPEUTA Megpróbálja olyasvalakivé változtatni, aki nem ő, vagy

legalábbis olyan valakivé, aki nem akar lenni az ön számára.
KLIENS Még mindig reménykedem, hogy megkaphatom – jobban,
mélyebben –, nem tudom, szorosabban. (Szomorúan:)
Megpróbáltam megváltoztatni, de nem sikerült.
TERAPEUTA Ez az illúzió halála.
KLIENS (Szomorúan bólint.)
TERAPEUTA Azt mondja, szereti, mégis át akarja szabni. De a valóságban
legfeljebb ösztönözheti, de nem manipulálhatja.
KLIENS Tudom.

(A terapeuta visszatér a testmunkához.)

TERAPEUTA Rendben. Térjünk rá néhány Brad iránti érzésére!
KLIENS (Bólint.) Jó…
TERAPEUTA Amikor rá gondol, mit érez?
KLIENS (Behunyt szemmel, koncentrálva:) Szerelmet.
TERAPEUTA Szerelem. Rendben. Foglalkozzunk ezzel!
KLIENS Szorongás…
TERAPEUTA Hogyan érzi a szorongást? Hol?
KLIENS (Egy pillanatra elgondolkozik.) A gyomromban. Fájdalom.
TERAPEUTA Fájdalom a gyomrában. Rendben. Foglalkozzunk ezzel!
KLIENS Szorítás a gyomrom felső részében, mardosás. Olyan, mintha
ott kilyukasztottak volna. Az egész csomóra van kötve.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS A mellkasi területen, lenyomva, lezárva, lekötve, összeszorítva.
TERAPEUTA Összeszorítva. Milyen érzés az összeszorítottság?
KLIENS Olyan, hogy egy csődtömeg vagyok. Hogy az én hibám, hogy
nem törődik velem.
TERAPEUTA Figyelje a testét!
KLIENS Kellemetlen. Reménytelen. Elbátortalanodott. Kimerült.
Egyszerűen alkalmatlan vagyok. Nincs semmi, amit tehetek
vagy mondhatok Bradnek. Akármit próbálok, nem sikerül.
Semminek érzem magam.

(A terapeuta megpróbálja visszaterelni a kliens figyelmét Bradről a testére.)

TERAPEUTA Milyen testi érzés az, hogy „elutasították”?

KLIENS Hogy elutasítottak? Hát, nehéz súly. Tényleg nem szeret.
TERAPEUTA A testében…
KLIENS Szoros, összeszorított, lehangolt, reménytelen.

(A terapeuta úgy ítéli meg, hogy a kliens – amennyire tudott – elmélyült az

érzéseiben, és így áttér a második háromszögre.)

TERAPEUTA Greg, próbáljon visszatérni a testi emlékeihez! Máskor is érezte

már ezt a lehangolt, elutasított, reménytelen érzést?
KLIENS (Bólint, elgondolkodik.)
TERAPEUTA Bárki mással kapcsolatban?
KLIENS Apuval kapcsolatban. Látom magam az alagsori
játszószobámban. Mindent szépen elrendeztem…
TERAPEUTA Mennyi idős volt akkor?
KLIENS Hát… Talán tizenegy. Szépen berendeztem, ahogy nekem
tetszett. A kazettáim, a falon a moziplakátjaim. Ez az én helyem
volt. Nagyon büszke voltam rá. Apa lejött, és csak mondta és
mondta, hogy miért bújok el az alagsorban, kerülöm a
családot, kibújok az alól, hogy csináljak valamit, és kerülöm őt
is. Hogy mennyire önző vagyok, nem törődöm senki mással, és
csak egy lúzer és magának való fickó vagyok. Egyszerűen
lekicsinyelt engem, és leszólt mindent, amit a szobámban
látott. Minden örömömet elvette.
TERAPEUTA Tehát kapcsolatot érez Brad és az apja esete között. Hogy lehet
ez?
KLIENS Ugyanaz a fájdalom…, a visszautasításnak, az
érdektelenségnek ugyanaz az érzése. Megsemmisít. Egy senki
vagyok. Értéktelen. Ugyanaz a félelem, ugyanaz a kétségbeesés.
TERAPEUTA Tehát az apja ugyanilyen hatással volt önre…

Ezen a ponton kezdett a kliens szembesülni az illúziójával. Kezdte belátni,

hogy egy múltbeli (az apjával való) konfliktusát próbálta megoldani a
jelenben (egy másik elérhetetlen férfin, Braden keresztül). De mielőtt a
terapeuta egészen össze tudta volna kapcsolni a múltat és a jelent, Greg
elkezdett védekezni.

KLIENS (Hirtelen félbeszakítva:) Most érzem, hogy meg akarom védeni

az apámat. (Halványan nevet.) Tudom, hogy hülyén hangzik, de
azt akarom mondani, hogy „nincs igaza az apámmal
kapcsolatban”.
TERAPEUTA (Komolyan bólint.) Értem. Rendben. Álljunk meg ennél! Mondja
el nekem, hogy mit értettem félre!
KLIENS (Dühös és könyörgő hangon:) Azt akarom mondani: „Hagyja ki
az apámat ebből a dologból!” Van bennem egy rész, amely azt
 akarja kiáltani: „Nem ismeri az apámat! Hogyan gondolhatja,
hogy a mostani ügy bármelyik részét rá lehetne visszavezetni?
El vagyok cseszve. Egy buzi vagyok. Egy selejt. Mindennek
semmi köze sincs hozzá. Az apámnak igaza volt! Ez az igazság!
Én egy lúzer vagyok.”
TERAPEUTA (Figyel, vár.)
KLIENS (Szomorúan, kétségbeesetten:) Azt szeretném, ha úgy rendbe
hozna, hogy az apám szeressen, és akkor soha többé nem
lennék egyedül. (Most erőtlenebbül beszél.) A többi pasassal is
ezt teszem, mentséget találok számukra, amiért eltávolodtak
tőlem. „Ez biztosan az én hibám. Biztos miattam van.”
TERAPEUTA Úgy érzi, biztos valami rosszat tett, hogy elveszítette őket…
KLIENS (A dühös sírás határán:) Nem akarom, hogy ez az élmény
irányítsa az életemet. Tudom, hogy az apám zsarnok volt! Egy
erőszakos ember!

Most, hogy a kliens védekező hozzáállása kezdett meginogni, intenzív

munkája felgyorsul. És ami még fontosabb: miközben beszél, jobban képes
érezni, majd kifejezni a testében végbemenő sok változást, amint kezdi
felismerni, hogy mit jelentenek.

KLIENS Most dühöt érzek.

TERAPEUTA Hol érzi, Greg?
KLIENS A mellemben.
TERAPEUTA Kire haragszik?
KLIENS Az életemben előfordult összes Brad-félére. (Szünet.) És az
apámra is…
TERAPEUTA Mit érez?
KLIENS Szorítást és félelmet.
TERAPEUTA (Bólint.) Egy kicsit foglalkozzunk ezzel!

(A kliens hosszú perceket tölt azzal, hogy felméri teste váltásait a harag és a
félelem között, amikor újra átéli a visszautasítás és kötődésvesztés érzéseit,
majd leírja az ezekhez az élményekhez társuló testi emlékeit. Azután
bekövetkezik egy váltás.)
KLIENS Most kezdem magam őszintébbnek érezni… (Mély levegőt
vesz.) Most, ahogy beszélek, tényleg el tudom mondani a
különbséget. (Hátradől a székében.)
TERAPEUTA (Bólint.) Ez milyen érzés?
KLIENS Nyitottnak…, megkönnyebbültnek…, ellazultnak érzem
magam. (Szünetet tart, mielőtt visszatér a testéhez.)
TERAPEUTA (Bátorítóan bólint.) Megkönnyebbülés.
KLIENS Annyival szabadabbnak érzem magam – most még lélegezni is
sokkal könnyebb. Amikor megrémülök, feszessé válok. Igen…
ez annyival jobb. Ilyen akarok maradni – nyitott és őszinte!

(Az ülés hamarosan befejeződik.)

A hamis szelf a nőkkel való interakcióban

Ha egy férfi az édesanyja számára jó kisfiú szerepében élve nőtt fel,
általában továbbra is ugyanezt a sablonos képet (felnőttkorban ezt hívjuk a
„kedves pasas” hamis szelfjének) mutatja magáról a külvilágnak. A kedves
pasasra a szolgálatkészség és a passzivitás látszata jellemző. Ez azonban
erősen elfojtott sérüléseket takar, és különösen haragot, amely az anyával
szemben megnyilvánuló mély neheztelésre vezethető vissza, amiért ebbe a
hamis szerepbe kényszerítette őt. A jó kisfiú szerepe betölti azt az igényét,
hogy különlegesnek érezze magát, és ugyanígy az anyja ilyen igényét is.
Ugyanakkor az a férfi, aki ebben a sablonos szelfben elrejtve él, belül erősen
össze van zavarodva azzal kapcsolatban, hogy mik a valódi igényei és mi a
valós identitása.
Egy harminchat éves építész, Jordan három hónapja foglalkozik a gyásza
által felvetett kérdésekkel. Ő kezdi az ülést.

KLIENS (Elfordítja a tekintetét.) Az utóbbi időben dühösnek érzem

magam. Nem tudom, mire vagy kire haragszom. Azért vagyok
dühös, mert nem vagyok tökéletes. Mert felelősséget kell
vállalnom, mint minden más embernek. (A terapeutára néz.)
Miért nem tud úgy helyrehozni engem, hogy ne kelljen
 felelősséget vállalnom minden más emberhez hasonlóan?
Haragszom, mert fel kell adnom (keresi a megfelelő szót) az
álmegoldásaimat.
TERAPEUTA Micsodáit?
KLIENS Az álmegoldásaimat – vagyis a kiskapukat. A világ nem díjazza
az álmegoldásaimat.
TERAPEUTA Mint például?
KLIENS Például folytatni azt a gyakorlatot, hogy másokat manipulálok,
és sohasem élek igazán tisztességesen. Rövid időre
megpróbálkozom a „tisztességgel”, de sohasem élek úgy igazán
határozottan, következetesen.
TERAPEUTA Igen…
KLIENS Minden büszkeségem abból merítem, hogy szerethető, kedves
pasas vagyok. Mindig „igazán nagyszerű fickónak” kell lennem
(gúnyosan vigyorog). Nem lehetek csak Jordan, hanem
„csodálatra méltó Jordannak” kell lennem. Valójában csak egy
akarok lenni a többi férfi közül, nem ez a „nagyszerű fickó” a
férfiak között. De elkövetem a legegyszerűbb kis hibát, és
akkor kezdem érezni magam iránt ezt az erős haragot, és
lehordom magam. Úgy hordom le magam, ahogy apám tette
velem. Rájöttem, hogy ő azért büntetett, mert magamat adtam.
Önzőnek nevezett, mindig azzal vádolt, hogy megbántom őt és
a család más tagjait. Amikor lehordom magam, azt ismétlem
meg, amit ő tett velem. Azonosulok az agresszorral, pedig nem
kellene ezt tennem.
TERAPEUTA Az önmagával szemben érzett haragja része annak a
folyamatnak, amelynek során elengedi a hamis szelfjét.
KLIENS Hát igen, biztosan. Könnyű ezt mondania. És rossz néven
veszem öntől, hogy ezt tudja.
TERAPEUTA Vagyis haragszik rám?
KLIENS Inkább haragudni szeretnék önre, mintsem hogy ki legyek téve
ennek.
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS Megnyerő vagyok, kedves, szeretetre méltó, barátságos,
elragadó… A valóság viszont az, hogy igazából nem vagyok
ilyen kedves. Neheztelek az emberekre, amikor a
problémáikkal terhelnek és meg kell nyugtatnom őket. (Hosszú
szünet.) Félek a nők hatalmától, hogy megszégyeníthetnek.
Halálra rémülök attól, hogy előnyt kovácsolnak a
szégyenemből… Ott van például Vicky, aki recepciós ott, ahol
dolgozom. Bemegyek az irodába, és felveszem ezt az „elragadó,
barátságos fickó” szerepemet. És ő beszél nekem az életéről, én
figyelmesen hallgatom, mosolygok, bár valójában lesz…om.
Elszívja az erőmet; nem mehetek keresztül az irodán a pultnál
ülő nők között valódi önmagamként – csak mint egy normális
pasas. Ez egy megszokás; nem tudok nem ebben a hamis
szerepben lenni. Közel tíz percig mutogatta nekem a hawaii
útjáról készített képeket. Mintha nem sz…nám le! Fárasztó,
kimerítő, és neheztelek rá. Miért csinálom ezt?
TERAPEUTA Miért játssza ezt a játékot?
KLIENS Félek az elégedetlenségétől. Ha csalódik abban az elvárásában,
hogy érdekelnek az élete apró részletei, akkor meg fog
szégyeníteni. Emlékszem arra, amikor három- vagy négyéves
voltam. Anyukámnak ugyanolyan bizonytalan érzései voltak
apuval kapcsolatban, mint nekem. Anyunak is szüksége volt
arra, hogy különlegesnek érezze magát, és nekem is. Egymást
vigasztaltuk. Ahogy visszaemlékszem erre, igazából gyűlöltem
anyut, mert ebbe a védelmező és bizalmas szerepkörbe
helyezett.
TERAPEUTA Ez egy kimondatlan egyezség volt önök között.
KLIENS Igen, a kölcsönös imádat védett meg minket a szégyenünktől.
Attól a szégyentől, amelyet apám miatt éreztünk mindketten
magunkkal kapcsolatban. Haragszom anyámra, mert ezt tette
velem – hogy ilyen különlegessé tett –, és azért, mert cserébe
nekem is meg kellett tennem ezt, hogy ő is különlegesnek
érezhesse magát. (Hosszú szünet.) Én csak a fia akartam lenni,
nem a barátnője…
 Igen. De mindkettejüknek szükségük volt rá, hogy különlegesnek
TERAPEUTA
magukat.
KLIENS (Bólint.) Nagyon szomorúnak érzem most magam, hogy az
anyukám és én nem ismertük meg egymást igazán őszintén –
sohasem láttuk egymást olyannak, amilyenek valójában
voltunk.

Amint Jordan kiábrándultságán és haragján bemutattuk, láthatjuk,

mennyire nehéz elhagyni a „kedves pasas” szerepszemélyiségét.
Mindenesetre ez különleges kapcsolatot kínált számára az anyjával, és
megvédte amiatti szégyenérzésétől, hogy senki sem ismeri és szereti
önmagáért.

Gyakori torzítások (hamis negatív állítások)

A következőkben a gyászmunka során várható, gyakrabban megnyilvánuló
torzításokat mutatok be. A torzítások mind azt szolgálják, hogy megvédjék a
klienst a szégyentől és a gyásztól.

A tehetetlenség mint torzítás

Szégyellni való vagyok, ezért csak szégyenen alapuló kapcsolatokat

vagyok képes létrehozni.

Senkinek sem szabad látnia a haragomat.

Sohasem leszek annyira férfi, hogy elég legyek egy nőnek, és ezért
csak magamat okolhatom.

A gyerekkori ismételt kettős kötéses élmények miatt sok kliensbe belerögzül

az a felfogás, hogy el kell fogadniuk a kilátástalan helyzetet. Ez a
tehetetlenség és reménytelenség torzítását idézi elő náluk. Tehetetlenségük
arra vonatkozik, hogy úgy érzik, kapcsolataikban képtelenek hatni a
másikra, míg a reménytelenség magáról az életről szól. Sok férfi megreked e
„tehetetlen és reménytelen” működésmódban.
 A következő eset példa erre a tehetetlenségre.

KLIENS Múlt éjjel anyám nagyon idegesítő volt.

TERAPEUTA Mi történt?
KLIENS Ezt…, ezt… a dolgot csinálja…
TERAPEUTA (Vár.)
KLIENS Rendben… Az történt, hogy (felbőszültnek hallatszik) abba a
városba utaztam repülővel, ahol az anyukám is él. Csak pár óra
pihenőm volt útközben, és csak ritkán látom. Ezért együtt
vacsoráztunk, épp csak egy rövid látogatás volt. A vacsora
közepén megszólalt a mobilja, ott hagyott az asztalnál, ahol
együtt ültünk, és elment húsz percre! Azt gondolom, ez nagy
udvariatlanság! Dühöngtem. Amikor visszajött, nagyon
udvariasan azt mondtam neki (lassan és jól megfontoltan):
„Anya, muszáj volt ilyen hosszú ideig távol lenned?” Ezzel
vágott vissza: „Ki vagy te ma este, az udvarlóm?” (A kliens üres
tekintettel bámul a terapeutára.)
TERAPEUTA És ön mit felelt erre?
KLIENS Nem jutottam szóhoz! (Szünetet tart, gondolkozik.) Nem
csinálhattam ügyet abból, amit mondott. Felzaklattam volna,
tönkretéve a vacsoránkat.

A reménytelenség mint torzítás

Képtelen vagyok szert tenni heteroszexuális férfibarátokra. Sohase

fogadnának el.

Ezzel a dologgal, hogy „felnőttnek lenni”, tele van a t…öm.

A tehetetlenség üzenetének internalizálása egész életén át tartó homályos,

de mindent átható reménytelenségérzéshez vezeti a klienst. „Miért
vesződjek azzal, hogy próbálkozom?” Haszontalannak tekinti a
próbálkozásokat a helyénvaló harag kifejezésére, vagy arra, hogy másoknál
segítséget és megértést keressen. Arra a véleményre jut, hogy nincs kiút.
„Minek? Hasonlóan szomorúnak éreztem magam már korábban is,
próbáltam tenni valamit ellene, de időpocsékolás volt.”
 Vagy ezt halljuk: „Amikor emberekkel találkozom, már előre
feltételezem, hogy nem fognak kedvelni.” „Sohasem leszek eléggé férfi, akit a
többi pasas is tisztel.”
A reménytelenség a szelf szégyenen alapuló elítélése, amikor a személy a
szürke zóna hatása alatt áll. Amint a kliens feldolgozza ezt, végül is elér
szenvedése alapjához, és itt ahhoz a legmélyebb ponthoz, ahol elkezdődik a
gyászmunka. Az egyik megtört fiatal férfi szavaiban tükröződik az őszinte,
mély gyász: „Olyan erős a fájdalmam, annyira mélyreható, hogy senki sem
értheti meg, senki sem kerülhet kapcsolatba vele. Az életem
forgatókönyvében az áll, hogy nincs senki, aki igazán törődne velem.”

A befelé fordított harag mint torzítás

A szelf ellen irányuló harag gyakran a kettős kötéses nehéz helyzet sűrített
megismétlése. Ez a helyzet a következő: „Ha teljesen átélem és kifejezem a
gyászomat, akkor felzaklatom a szüleimet, és elveszítem a szülői
kötődésemet; elhanyagolnak, megbüntetnek, vagy érezni fogom az
elégedetlenségüket. Viszont ha nem foglalkozom a gyászommal, és magamat
hibáztatom a szüleim elégedetlenségéért (azaz a haragot magam ellen
fordítom), a figyelmükkel és valami szeretethez hasonló érzéssel fognak
jutalmazni.” Ezzel a gyerek lemondott őszinte érzelmi életéről a szülei
felfogása szerinti szeretet és figyelem látszatáért.
Végső soron a gyermek önmaga ellen fordítja az érzelmileg cserbenhagyó
szüleivel szemben meglévő haragját („biztos valami baj van velem, hogy a
szüleim elégedetlenek velem”; „biztos szerethetetlen vagyok”), ami
felnőttkorban folyamatos önlebecsülést eredményez.
Amint a kliens először kezdi kifejezni haragját a rosszul hangolódott vagy
elhanyagoló szüleivel szemben, a terapeuta éberen figyeli, hogy mikor kezdi
el önmaga ellen irányítani e haragot. Ez lehet, hogy néha nehéz lesz, mert
időnként jogosnak tűnhet a kliens önmaga iránti haragja. Egy harminckét
éves férfi, Sam például dühös magára, mert hirtelen késztetéstől vezérelve
elment egy melegbárba, ahol felszedett egy idegent, és hazavitte, hogy
lefeküdjenek egymással.
KLIENS (Kiabál, előrehajol, elvörösödik.) Haragszom magamra, mert
hülyeséget csináltam. Hat hónapig tartó önmegtartóztatás,
kétévi terápia és mindaz után, amit tudok!
TERAPEUTA Igen… Azt kérdezi: Mindaz után, amit tudok, miért tettem ezt?
KLIENS Mert olyan érzésem van, hogy sose leszek jobban, mintha ez a
dolog mindig velem maradna. (Észrevehetően elszomorodik.)
Elakadtam.
TERAPEUTA Most mit érez?
KLIENS (Rendkívül csalódott.) Szomorúságot! (Könnyes szemmel:)
Akármilyen keményen próbálkozom is… Mégis előfordul, hogy
végül ezt teszem.

Később Sam kezdett szembesülni annak teljes valóságával, hogy igazából

mennyire végtelenül igazságtalan és nehéz harc a homoszexualitás
leküzdése. Ez a felismerés a gyászmunkához vezető kapu lehetett volna, de
az ülés során az önmaga iránti harag meggátolta a kliens termékeny
gyászhoz vezető útját. Sam benne ragadt a régi kerékvágásban, amikor is
újra és újra önmagát hibáztatta azért, mert visszaesett a homoszexuális
kiélésekbe.
Gyerekkorában a kettős kötés áldozataként Sam (érthetően) önmagát
hibáztatta, hogy elvesztette szüleihez való kötődését. Az általa internalizált
szülői üzenet úgy szólt, hogy fájdalmat vagy szomorúságot érezni
elfogadhatatlan. A megszégyenítő vád valahogy így hangzik: „Hagyd abba a
faksznizást!” „Lépjél túl ezen!” „Sajnáltatod magad.” „A nagyfiúk nem
sírnak.” „Ne sajnáld magad!” „Felzaklatod anyát/apát/a családot.”
Mivel Sam internalizálta a kritikus szülőt, fájó érzéseit puszta önzésként
értelmezte. Lényegében azt mondta: „A magammal szemben kinyilvánított
kritika az egyik módja annak, hogy ne kelljen meggyászolnom, hogy nem
értenek meg és nem szeretnek.” A haragját elfordította azoktól, akik
bántották, és ehelyett maga ellen irányította önártó magatartás formájában,
amelyet folyamatos önvád követett.
A gyászmunkát gyakran maga a kliens szakítja félbe, amikor meghallja a
kritikus szülő hangját. Mit teszek? Nem szabad sírnom. Nem szabad
sajnálnom magam! Egyszerűen hülye vagyok.
 Vagy ha a kliens nem érez semmilyen gyászt, esetleg épp ezért kritizálja
magát. Például, noha leírja a fájdalmas, egész életén át meglevő szakadékot
közte és az apja között, lehet, hogy képtelen érezni a fájdalmat a kötődés
elvesztéséért. „Miért nem érdekel, hogy nem nyertem el az apám szeretetét?
Mi a baj velem? Ezt nem jól teszem.” A hibáztatás olykor a terapeutára vetül:
„Nem tudom megtenni, amit vár tőlem. Nálam sikertelen a terápia.”

A bűntudatba fordított harag

Amikor dühös voltam anyukámra, ez összetörte a szívét.

Egy harmincöt éves kliens

Az a leegyszerűsítő hiedelem, hogy a harag minden esetben „rossz”, egy

gyerekkorban megtanult lecke, amelyet nem könnyű kitörölni. A következő
két példa szemlélteti a kliens fejében lévő zavart azzal kapcsolatban, hogy
joga van-e elfogadni a haragot.
Egy huszonegy éves építész, Jeff bemutatja a kettős kötést, amely
visszatartotta attól, hogy haragudjon a szüleire. A szülei elváltak, és úgy volt,
hogy gyerekkorában apja minden második hétvégén elviszi magával. „Az
ablakban vártam rá, de nagyon sokszor elég sokat késett, vagy egyáltalán
meg sem jelent. Méregbe gurultam volna, mégis mindig megbocsátottam
neki.”
Maga mögött hagyva az „apának való megbocsátás” védekezését Jeff
végül hagyta, hogy haragja valódi gyászhoz vezessen.

TERAPEUTA Miért bocsát meg neki állandóan, ha megharagudott rá?

KLIENS Én csak egyszerűen nem akartam mondani semmit.
TERAPEUTA Igen, de érezte a haragot – még akkor is, ha nem fejezte ki.
KLIENS Igen. Attól féltem, hogy ha megharagszom rá, akkor egyáltalán
nem jön el. Ha panaszkodnék anyámnak, ordítozna apával, és
akkor ő végképp távol maradna.
TERAPEUTA Így valójában nem „bocsátott meg” neki – csak nem fejezte ki a
haragját.
KLIENS Igen… Azt hiszem, ez igaz.
Ez a beismerés megnyitja Jeffet afelé, hogy érezze szomorúságát, amelyről
kiderül számára, hogy azonnal összeütközik hamis szelfjével, a megalkuvó,
együttműködő fiúval, és hirtelen félni kezd attól, hogy szomorúságot
érezzen. Tudja, hogy apja azt az üzenetet közvetítette felé, hogy
szerethetetlen, de Jeff visszautasítja, hogy haragudjon e sérelem miatt.

KLIENS Egész életemben alapjában véve úgy éreztem, hogy apám

elutasít. Ez mindig ott van a tudatom mélyén. Miért hagyta el
anyát és engem? Nem tudott eléggé férfi lenni, hogy
gondoskodjon a családjáról, hogy ott legyen, amikor a
kisgyerekének szüksége van rá. Amikor viszont hagytam, hogy
érezzem a haragot, megharagudtam magamra, mert
kiborultam.
TERAPEUTA Tehát azt mondja magának, hogy nincs joga kiborulni. Ez
honnan ered?
KLIENS Azt hiszem, arra számítok, hogy az emberek nem igazán
fognak törődni a haragommal. És akárhogy is (hirtelen váltás),
hibásnak érzem magam – múlt éjjel felszedtem egy fickót szex
céljából –, ezért nincs jogom ahhoz, hogy haragudjak a
szüleimre, mert végül is, nézze, mit csinálok az életemmel.
TERAPEUTA (Kicsit összezavarodva:) Vagyis azt mondja, hogy amiatt, amit a
múlt éjjel tett, nincs joga a haragjához?
KLIENS Valahányszor kiborultam, apukám dühös lett. Így nem jött
volna többet. Tehát előtte boldognak kellett tettetnem magam.
Hogy eljöjjön értem.
TERAPEUTA Mit ért azon, hogy „kiborult”?
KLIENS Megharagudott rám, és ezután hibásnak éreztem magam.
TERAPEUTA És most úgy „törleszt” azért, mert ilyen együttműködő fiú volt,
hogy lehangolttá válik, és eltávolodik az őszinte érzéseitől…

(A kliens – úgy tűnik – kikapcsolt, szétesett, és csendben van. A terapeuta

úgy dönt, fenntartja a nyomást.)

TERAPEUTA De most itt van. Mit fog tenni ezzel? Ide akarja idézni az apja
hangját?
KLIENS (Tompa hangon:) Nem tudom. Teljesen mindegy. Akár méregbe g
akár nem, nem számít. (A tehetetlenség
védekezését alkalmazza.)
TERAPEUTA Mit szeretne tenni ezzel kapcsolatban? (Óvatosan:) Biztosan
van önben harag.
KLIENS Nem igazán.
TERAPEUTA Nem érez haragot? Ha nem, akkor mit érez?
KLIENS Fáradt vagyok.
TERAPEUTA Igen. Mibe fáradt bele?
KLIENS Semmibe.
TERAPEUTA Nem hiszem, hogy a semmibe fáradt bele. Abba fáradt bele,
hogy nem engedi magának, hogy éljen. Az embernek
erőfeszítést jelent elzárni magát az élettől. A kapcsolatoktól. Az
elevenségtől.
KLIENS Miféle „elevenségtől”?
TERAPEUTA Igen, miféle elevenségtől? Így szeretné folytatni az életét?
KLIENS (Dacosan:) Igen, így!
TERAPEUTA Szóval most kezd megharagudni rám…
KLIENS (Csend.)
TERAPEUTA Az rendben van, ha haragszik rám. Érezze a haragot! Álljunk
meg ennél!
KLIENS (Sírva:) Annyira nehéz! (Hosszú szünet, majd zokogva:) Más a
helyzet, mintha teljesen elhagyott volna. Könnyebb dolgom lett
volna vele, ha így történik…
TERAPEUTA Így bizonyos értelemben megvolt a reménye egy kapcsolatra.
KLIENS A leginkább valójában neheztelést érzek. Méltánytalannak
érzem. Miért kellett mindennek megtörténnie velem?
Haragszom amiatt, hogy mindezzel foglalkoznom kell, és hogy
ebbe a helyzetbe kerültem.

Szomorúság mások miatt

Úgy látjuk, hogy a szelffel szemben megnyilvánuló haragon kívül, amely
védekezés a másik személy iránti helyénvaló – gyászt indukáló – harag ellen,
a másokkal kapcsolatos szomorúság (sajnálat) is védekezés a szelf miatt
érzett szomorúság ellen.
Amikor a huszonkét éves Allan hazatért a szüleitől, akiket azért látogatott
meg, hogy „kapcsolatba kerüljön az apjával”, arról számolt be, hogy nem
sikerült a terve. Az alábbiakban azt látjuk, az apa reakciójának hiánya
hogyan keltette fel Allan haragját önmagával szemben és a szomorúságot az
apjával kapcsolatban. Amikor továbbmentünk, Allan végül belátta, hogy ezt
a szomorúságot igazából maga miatt érzi.

KLIENS Azt gondoltam, lehet esélyünk egy beszélgetésre a repülőtérre

vezető úton. Próbáltam elérni, hogy megnyíljon, hogy valódi
problémákról beszéljünk. Nem jutottam messzire.
TERAPEUTA Milyen érzés volt?
KLIENS Amikor apám nem adja meg, amit kérek, haragot érzek. Aztán
viszont úgy érzem, olyasvalamit akartam tőle, amit nem volt
képes megadni, hogy nem volt neki miből.
TERAPEUTA Ez milyen érzés volt?
KLIENS Kiábrándító. Úgy éreztem, tévedtem – hogy túl sokat kértem
tőle. Mintha egy álszent pasas lennék.

(A kliens azzal védekezik a veszteség ellen, hogy önmagát okolja. A

terapeuta közvetlenül szembesíti a védekezéssel.)

TERAPEUTA Menjünk vissza oda, hogy azt mondta: „Amikor apám nem adja
meg, amit kérek, haragot érzek.” Forduljon a testéhez, milyen
ez az érzés?
KLIENS Émelygést… szorítást… érzek, igazából nehézséget.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS A gyomromban… és a mellkasomban.
TERAPEUTA Hol a legerősebb, a gyomrában vagy a mellében?
KLIENS (Elgondolkodik, lassan bólint.) A mellemben.
TERAPEUTA Álljunk meg egy kicsit ennél! (Hosszú szünet.) Bármilyen
változás?
KLIENS (Továbbra is figyeli a testét.) Szomorúságot érzek…
TERAPEUTA Hol?
KLIENS A mellemben és a torkomban.
TERAPEUTA Melyik az erősebb?
KLIENS A torkomban.
TERAPEUTA (Lassan bólint.) Milyen ez az érzés a torkában?
KLIENS Undorodom tőle.
TERAPEUTA (Meghallja a harag elindulását.) Rendben, foglalkozzunk ezzel!
KLIENS Szomorúság.

(A terapeutát meglepi ez az irányváltás, de követi.)

TERAPEUTA Rendben – mire vonatkozik ez a szomorúság?

KLIENS Fogyatékosnak, alkalmatlannak látom apámat.
TERAPEUTA Most az apja vagy önmaga miatt szomorú?
KLIENS (Hirtelen, érzéssel:) Magam miatt vagyok szomorú. Amiatt
vagyok szomorú, hogy ő ezt nem tudja megadni nekem. Hogy
ezt sohasem fogom megkapni.

A gyászmunka során sok kliensnek egy bizonyos ideig még folytatnia kell a
szembenézést élete igazságtalanságának valóságával, a mély kötődéstől való
megfosztottsággal és a homoszexualitás elleni küzdelem nehézségeivel.
 22
. A homoszexuális kiélés mint a
gyászmunka lehetősége
Ismerjétek el nyomorotokat, bánkódjatok és sírjatok. Nevetés
helyett gyászoljatok, örömötök változzék szomorúsággá.
Jakab-levél 4,9

Időnként előfordul, hogy a kliens azzal a beszámolóval kezdi az ülést, hogy

nemkívánatos homoszexuális kiélésbe bonyolódott. Ez jó lehetőséget nyújt
a gyászmunka folytatására. Ugyanez a lehetőség adódik akkor is, ha a
kliens csak arról számol be, hogy komoly kísértéssel küzdött.
Ilyen esetekben a két egymást követő háromszöget alkalmazzuk.
Amikor a kliens a homoszexuális kiélést vonja be felismert konfliktusként,
szexuális izgalomról számol be – jellemző módon nemi fellobbanásnak,
erotikus töltetnek és kalandvágynak, illetve nyugtalanságnak nevezi.
Amikor arra ösztönözzük, hogy jobban mélyedjen el ezekben az
érzésekben, hogy megtalálja „az érzések mögötti érzéseket”, a kliens
általában visszatér a szürke zóna kellemetlen helyzetébe, unalmat érez,
nyugtalan, „lapos”, magányos, csapdában és a jelentős kapcsolatoktól
elszakítva érzi magát.
Ha a kliens engedélyezi magának a mélyebbre hatolást, továbbmerül a
szomorúságba, amit a kliensek általánosan „üresség”- vagy „üregesség”-
érzésnek mondanak, amelyhez a belső „értéktelenség”, „feketeség” és
„kétségbeesés” érzése társul. Fizikai síkon ezek az érzések többek között a
fájdalom, a sajgás, a sérülés és a megsebzettség.
A terapeutája által a legmélyebb érzései eléréséhez nyújtott támogatás
révén a kliens gyökértelen kétségbeesés-érzése gyakran a jelenlegi
kellemetlen helyzetén (az azonos neműekhez való nemkívánatos
vonzódáson) túl személyisége szélesebb összefüggéseire is átterjed.
Jelenlegi életét a múltjával összekapcsolva, a harag és a szomorúság
egymásba fonódó útjain eljut a kétségbeesés legmélyebb szintjére. „Mióta
élek, rettenetesen elhagyatott vagyok.” „Összetört, sérült és szerethetetlen
vagyok.” „Belül üres vagyok.” „Semmi vagyok, senki sem vagyok.”
Újra és újra visszatérve e mélyebb érzésekhez a legtöbb kliens a
kötődésvesztés traumáját ellensúlyozó késztetésnek kezdi tekinteni az
azonos neműek iránt érzett vonzalmát.

22. 1. ábra: A homoszexuális kiélés mint a gyászmunka lehetősége

A következő néhány eset példa arra, hogyan adhat lehetőséget a

homoszexuális kiélés a gyászmunkára.
Kísérlet a nemi kisebbrendűségi érzés
gyógyítására
A kliens azzal kezdi az ülést, hogy beszámol egy nemkívánatos szexuális
acting outról. Testmunkával túllép a nemi fellobbanás emlékén, hogy
átgondolja általában véve kellemetlen élethelyzetét.

KLIENS Az utóbbi három napban azon gondolkoztam, hogy el kellene

menni valahová. Tudja, a fürdőbe.
TERAPEUTA Igen… Szeretné, ha végeznénk egy kis testmunkát ezzel
kapcsolatban?
KLIENS (Közömbösen:) Igen. Rendben.
TERAPEUTA Rátérhetünk most a testére?… Foglalkozzunk azzal, hogy mi
történik önben, amikor arra gondol, hogy el kellene menni a
fürdőbe!
KLIENS Hát – nem az volt, hogy tényleg oda akartam volna menni.
Csak úgy megjelent az agyam egy zugában.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS Olyasmi történt, hogy csak játszottam az ötlettel.
TERAPEUTA És ez konfliktust jelent az ön számára?
KLIENS Igen.
TERAPEUTA Rendben. Megnézzük, mi rejtőzik e konfliktus mögött?
KLIENS (Nehéz sóhaj, bólint.) Rendben. Hát… Feszültnek érzem
magam.
TERAPEUTA (Bólint.) Aha.
KLIENS Igen. Tényleg, feszültséget és szorítást érzek.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS Itt. (Kezét végighúzza a hasán.) És természetesen az
elmenetel ötlete kelt bennem némi izgalmat is. Van itt egy a
közelben, a völgyben.
TERAPEUTA Hol érzi ezt az izgalmat?
KLIENS A mellkasomban. Olyan, mint egy ideges izgalom… és egy
nemi izgalom, mint a lábam között, a fütykösömben.
TERAPEUTA Igen.
KLIENS (Hosszú szünet.)
TERAPEUTA Hol érzi ezt az izgalmat erősebben, a mellkasában vagy a
nemi szervében?
KLIENS A fellángolást – azt hiszem – az odamenetel lehetősége miatt
érzem.
TERAPEUTA Igen. Vagyis az „odamenetel” lehetősége növeli az izgalmát.
KLIENS (Felbátorodva:) Igen.
TERAPEUTA Rendben, most foglalkozzunk ezzel… Mit érez?
KLIENS Hát… Izgalmat. Izgatottságot a péniszemben. Olyat, mintha
keményedne. (Szünetet tart, mintha elmerült volna a
gondolataiban.)
TERAPEUTA Igen, de maradjon itt velem! Mi történik?
KLIENS (Hosszú szünet.) Most kisebb izgalmat érzek. (Szünetet tart,
hogy meggondolja.) Végigfutnak a gondolataim azokon a
jeleneteken, hogy valójában mi történne ott, és már nem
annyira érzem az izgalmat.
TERAPEUTA Csökken a töltés…
KLIENS Az igazság az (sóhajt), hogy vesztesnek érzem magam.
Tényleg arra vágyom, hogy valaki a karjában tartson és
megnyugtasson. Gyűlölöm a testem… Kicsinek, véznának és
elégtelennek érzem. Tényleg boldogtalan vagyok amiatt,
amilyennek a testemet érzem, és ahogy kinéz, és magányos
vagyok.
TERAPEUTA (Bólint, vár.) Igen… Lássuk az érzéseit! Mindez miről szólt?
KLIENS Tudom, hogy miről szól. Megrémülök a felnőtté válástól.
TERAPEUTA Igen. Térjünk rá arra, hogy mit érez ezzel kapcsolatban!
KLIENS (Elgondolkodik.) Szorítást és nyomást. Rettegést érzek.
TERAPEUTA Igen, álljunk meg ennél…
KLIENS (Elgondolkodik.) Kicsinek…, sötétnek…, feketének érzem
magam belül.
TERAPEUTA Hol?
KLIENS Középen. Valami összehúzza a mellkasom széleit.
TERAPEUTA Igen. Foglalkozzunk ezzel!
KLIENS Egy hideg, kemény gombóc. (Mélyet lélegzik, majd gyorsan
kezd beszélni:) Tényleg rémisztő. Nincs ajtó, amin keresztül el
lehetne menekülni, bennragadtam itt belül ezzel a hideg,
kemény valamivel. Egyszerűen meg szeretnék halni belülről
kifelé. Annyira intenzív, annyira fenyegető, hogy inkább
meghalok, mint hogy érezzem (mélyet sóhajt).
TERAPEUTA (Bólint, vár.)
KLIENS Nem hiszem, hogy ez valaha is elmúlik. Túl nagy, és túlzottan
jelen van bennem, és kirekeszt a bensőmből. (Szünetet tart,
hogy átgondolja a dolgot, mielőtt folytatja.) Valójában csak én
és ez a dolog egy szobába vagyunk bezárva, aztán ez a szoba
egyre kisebb lesz, a dolog pedig egyre nagyobb, és odaszorít
a falhoz.
TERAPEUTA Igen. És ez hol található?
KLIENS (A testére figyel, egy pillanatra elgondolkodik.) Itt. (Kezét a
mellére teszi.)
TERAPEUTA Igen…
KLIENS (Hosszú szünet.) A mellkasüregem úgy fáj, mintha valaki
behúzott volna egyet a szegycsontomba. Olyan érzésem van,
mintha ez a fekete szikla ott lenne, épp a szegycsontom alatt.
Hideg, fekete, üreges. (Majdnem suttog.) Ez az érzés fáj!
TERAPEUTA (Gyengéden:) Önnel vagyok ebben… Természetesen. Ez
nagyon fájdalmas…
KLIENS (Hosszú szünet.) Az igazság az (sóhajt), hogy elérkeztem a
saját poklomba. Ez a dolog – ez a belül levő fekete dolog –
teljesen elfoglalta az életem.
TERAPEUTA Önnel vagyok. Ezt a lehető legnehezebb dolog lehetett
megtenni.
KLIENS (Könnyek között:) Annyira üres… Itt belül nincs semmi.
(Megérinti a mellkasát.) Igen. (Határozottan beszél:) Rájöttem
az igazságra. Belül teljes üresség van.
Elrejtőzés a sötétben
A következő kliens, aki épphogy megkezdte a terápiát, azzal indította az
ülést, hogy egy kudarcról számolt be: bement egy melegkönyvesboltba, és
megundorodott attól, ami ott történt vele a mosdóban egy idegennel.
Miután arra ösztönöztem, hogy idézze fel azt a tudatállapotot,
amelyben az acting out előtt volt, ezt mondta: „Nagyon lehangolt voltam
aznap reggel. Nem bírtam ki egyedül – fel sem tudtam kelni, hogy
munkába menjek. Elkéstem.”
Amikor megkértem, hogy végezzünk testmunkát, melynek során
felidézzük az aznap reggeli eseményeket, így kezdte: „Ürességet érzek,
kétségbeesést. Egyszerűen csak érezni szeretném, hogy szeretnek. Még
magamat sem szeretem, és nem is akarok magamban lenni.”
A mellkasa közepén érzett üresség okozta fájdalmával kapcsolatban a
terapeuta megkérdezte a klienstől, hogy vissza tud-e emlékezni olyan
múltbeli eseményre, amikor ugyanilyen érzést tapasztalt. Habozva azt
felelte: „Amikor elbújtam az ágyam alá a sötétben.”

TERAPEUTA Mennyi idős volt?

KLIENS Négy, talán öt.
TERAPEUTA Mit érzett akkor az a kisfiú?
KLIENS Senkivel sincs kapcsolatban. Csak elszigeteltség, teljes
magány.
TERAPEUTA Foglalkozzunk ezzel a kisfiúval…!
KLIENS Nem szeretik, nem akarják.

(A kliens megmerevedik és kifejezéstelenné válik.)

TERAPEUTA Úgy tűnik nekem, hogy máshol járnak a gondolatai. Vissza

tud térni ahhoz a kisfiúhoz?
KLIENS (Sóhajt, majd halkan és szomorúan mondja:) Gyengének és
elhagyottnak érzi magát.
TERAPEUTA Kapcsolatba tud lépni annak a kisfiúnak a fájdalmával?

(A kliens hallgat.)
TERAPEUTA Ha tehetné, mit mondana most annak a kisfiúnak?

(A kliens továbbra is hallgat.)

TERAPEUTA (Rámutat a védekezésre:) Vajon nem a félelem és a szégyen

gátolja meg abban, hogy kapcsolatba lépjen azzal a kisfiúval,
aki elbújik annak a sötét szobácskának a sarkában?
KLIENS (Eltűnődve, lassan bólint.)
TERAPEUTA Van valami, amit el szeretne mondani annak a kisfiúnak?
KLIENS (Elérzékenyül, majd vesz egy mély levegőt.) Azt mondanám
neki: „Valaki szeret, jó gyerek – sőt nagyszerű gyerek vagy,
helyes és szerethető, és belül természettől fogva jó!”
(Kétségbeesetten:) De soha senki nem mondta ezt neki, senki.
TERAPEUTA Egyedül és elhagyva érezte magát.
KLIENS Még mindig pontosan abban a helyzetben vagyok, mint az a
gyerek – nagyon-nagyon egyedül, akkor is, és most is. Sehol
egy pasas, és soha nem is volt. Csak a soha véget nem érő
keresés maradt. Ez egy függőség – tudom –, de ha nem
engedek neki, ott maradok egyedül a fájdalomban és a
kétségbeesésben.
TERAPEUTA (Hosszú szünet.) Mi történik most a testében?
KLIENS Süllyedő, eső érzés. Keserűséget érzek az anyámmal és
apámmal kapcsolatban. „Mi volt a baj veletek? (Sír.)
Egyáltalán miért kellettem nektek? (Zokogva:) Ezt egész
életemben próbáltam megtudni tőletek, de sohasem tudtam
meg. Egész életemben azt gondoltam: Ha jól tudnám csinálni
a dolgokat – ha képes lennék mindent a megfelelő időben
megtenni…, akkor talán szeretnétek?”
TERAPEUTA (Bólint, vár.)
KLIENS Amíg apa meg nem halt, megpróbáltam kihúzni belőle… csak
egy aprócska szót, hogy szeret.
TERAPEUTA (Bólint, halkan beszél:) Csak egy szót…
KLIENS (Könnyek között:) A családom azt mondta, hagyjam békén,
csak felzaklatom, de én kitartóan próbálkoztam. A bátyám
azt mondta, ne háborgassam, mert túl öreg és beteg ahhoz,
hogy velem foglalkozzon. De ha ezt a saját apámtól nem
tudom megkapni (kiabálva), akkor kitől kaphatom meg? Kitől
ezen a világon? (Zokog.)

Az egyedüllét unalma
Harmadik példánkban egy huszonhat éves férfi azzal a beszámolóval
kezdi az ülést, hogy újra elment egy melegek által látogatott fürdőbe.

TERAPEUTA Rendben, szóval azt mondja, múlt éjjel elment a fürdőbe. Mit
érzett, ami ide vezetett?
KLIENS Hát…, ez csütörtök éjjel volt. Azt hiszem, unatkoztam.
Egyszerűen csak untam magam egyedül.
TERAPEUTA Az unalom azt jelenti, hogy nem adta meg magának azt a
jogot, hogy szabadon megnyilvánuljon.
KLIENS (Bólint.) Azt hiszem, ez jó magyarázat. Úgy érzem, hogy
elakadtam. Ideges vagyok…
TERAPEUTA Végezzünk egy kis testmunkát ezzel kapcsolatban?
KLIENS (Megvonja a vállát.) Rendben.
TERAPEUTA Térjünk rá erre az unalomra! Akkor most próbálja meg
felidézni azt az unalomérzést! Mit érzett, amikor azt a
döntést hozta, hogy odamegy?
KLIENS Gyakran történik ez a fürdőbe menetel úgy, hogy azt
mondom magamnak: Rendben, letudtad a napodat az
irodában, miért nem mész el egy kicsit szórakozni?
TERAPEUTA Ez érvelés, nem érzés. Foglalkozzon a testével! Arról
beszéljen, mit érez belül, amikor arra a gondolatra jut, hogy
el akar menni a fürdőbe. Ott ül a lakásában, és…
KLIENS (Egy pillanatra elgondolkozik.) Hmm…. Nos. (Bólint.) Igen.
Először… egyedüllét.
TERAPEUTA Tehát van egy egyedüllétérzése.
KLIENS Igen. Egyszerűen hiányzik az interakció valakivel, és én még
a magam számára sem vagyok érdekes.
TERAPEUTA Foglalkozzunk azzal, hogy „a magam számára sem vagyok
érdekes”…
KLIENS Elkülönülésérzést élek meg.
TERAPEUTA Mit érez a testében?
KLIENS Az egész meglehetősen passzív.
TERAPEUTA Rendben. Mit érez a testében?
KLIENS Nagy tompaságot…
TERAPEUTA Beszéljen nekem erről a tompaságról, hogy milyen ez a
„tompa” érzés a testében! Ez fontos.
KLIENS Hát… a „tompaság” egyenlő a semmivel. A semmi egyenlő az
unalmassal. Az unalmas egyenlő azzal, hogy „most már
csináljunk valami mást!” (Fásultnak látszik.)
TERAPEUTA (Csendesen:) Most nem akar belemenni, ugye?
KLIENS Azt hiszem, nem. (Szünet.) Nincs semmilyen érzés. Pusztán
az „üresség” érzése. Tompaság.
TERAPEUTA Azt hiszem, fontos lenne erre irányítani a figyelmét, és
belemenni ebbe a tompaságba és ürességbe. Mert most
túlléptünk az unalmon, és eljutottunk a „tompasághoz”. De
önön múlik, hogy szeretné-e ezt.
KLIENS (Habozva.) Igen, azt hiszem. De nincs igazán semmi, nincs
miről beszélni. Nagyon átlagos és kiszámítható és… (hosszú
szünet).
TERAPEUTA (Vár.)
KLIENS Valójában mintha haldokolnék. Amikor ezt érzem, mintha
haldokolnék.
TERAPEUTA (Erre az erős kifejezésre összpontosít:) Ebben a pillanatban
hogyan éli át ezt a „haldoklást”? Most érzi ezt a „haldokló”
érzést a testében?
KLIENS Fizikailag épp a szegycsontom hegyénél érzem. Amikor
kimondom ezt a szót, hogy haldoklás, úgy érzem, hogy ez a
 szó épp itt van a szegycsontomnál.
TERAPEUTA (Óvatosan:) Tehát ez az.
KLIENS Hatalmas robbanás fölötte és alatta.
TERAPEUTA Most érzi ezt a „robbanás”-érzést.
KLIENS Igen. Felfelé és lefelé irányuló nyomást érzek, és ez olyan,
mint a haldoklás.
TERAPEUTA „Haldoklás”…

(A terapeuta a kliens szavait használva erősíti ezt az intenzív érzetet és

bátorítja a klienst.)

TERAPEUTA A testében haldoklást érez, most éppen a mellkasa közepén

érzi, felfelé és lefelé irányuló nyomás, amely mindkét
irányba sugárzik, és most éppen jelen van, ugye?
KLIENS (Bólint, fintorog.) Igen. Ronda érzés.
TERAPEUTA A fájdalom olyan kellemetlen, hogy nem akar belemerülni,
inkább tompa marad – unatkozik –, és eltereli róla a
figyelmét azzal, hogy elmegy a fürdőbe. De most az ön
számára valójában az a fontos, hogy érezze, én önnel vagyok,
jelen vagyok az ön számára ebben a „haldokló” érzésben,
amely a „szegycsontban végbemenő robbanás”. Ez az, ahol a
fájdalmat érzi. Követem – ön veszi át az irányítást.
KLIENS (Bólint.) Rendben. Érzem ezt a fájdalmat a szegycsontban.
TERAPEUTA (Csendesen:) Foglalkozzék a testével, mert a testében kell
maradnia. Élje át teljesen, és foglalja szavakba! Engedje,
hogy önnel legyek, hogy tudjam, mit érez ott.
KLIENS De miért érzem ezt a fájdalmat?
TERAPEUTA Most eltávolodunk attól a kérdéstől, hogy miért, ezzel majd
később foglalkozunk, rendben? Először együtt el kell jutnunk
ehhez az érzéshez, és meg kell néznünk.
KLIENS Néha úgy érzem, hogy örök időkre beleragadtam ebbe a
fájdalomba. Már volt dolgom ezzel a belső érzéssel korábban
 is… Negatív érzés, és mindig is az lesz. Én (mély levegőt
vesz)… Egyáltalán nem vicces.
TERAPEUTA Így van. Úgy hangzik ez, mintha már elérte volna. Mintha
már benne lenne ebben az érzésben.
KLIENS De én inkább azt választom, hogy nem nézem meg. Inkább
nem nézek oda.
TERAPEUTA (Óvatosan:) De már nézzük. Ön és én, mindketten, éppen azt
nézzük.
KLIENS Csak… (Hosszú szünet, és remegővé válik a hangja:) De ez
belül fölemészt engem. Megtölt, egyre nagyobb lesz, ahogy
rágondolok.
TERAPEUTA Úgy van, minél jobban belelép ebbe az érzésbe, az annál
nagyobb lesz. Meg tudja mondani, hogyan érzi… azt, hogy
„nagyobb” lesz a testében?
KLIENS Nagyon terjeszkedik a gyomromban és a mellemben.
TERAPEUTA Igen. Milyen érzés az, hogy ez a dolog terjeszkedik önön
belül?
KLIENS Nyomás.
TERAPEUTA Lehet, hogy ez az az érzés, ami elől el akart futni, de most
már ebbe halad befelé?
KLIENS (Behunyja a szemét, szünetet tart, aztán csendesen megszólal:)
Most éppen átveszi az uralmat a törzsem felett.
TERAPEUTA Abszolút. Ez igaz, átveszi az uralmat, terjeszkedik. Minél
jobban megnézi, annál nagyobbá válik a terjeszkedés által, és
átveszi az uralmat a törzse felett.
KLIENS Egy terjeszkedő, fájdalmas valami, ami testet ölt. Úgy tűnik,
mintha a gyomrom fölött lenne, és a gyomromat nyomná
lefelé. (Hosszú szünet.) Most olyan, mintha fölmenne a
torkomba.
TERAPEUTA Igen. Ott érzi ezt az erősen terjeszkedő nyomást, ezt a
fizikailag jelen lévő valamit a gyomra felső részétől a torka
aljáig. Milyen érzés, amikor ez belülről elfoglalja?
KLIENS Megtölt, felfal, mint a rák, és nem hagy nekem semmi helyet.
(Miután néhány percig együtt vannak e mély érzés jelenlétében, a
terapeuta úgy érzi, hogy a kliens ennél tovább már nem képes eljutni ezen
az ülésen, ezért úgy dönt, hogy továbblép a második háromszögbe.)

TERAPEUTA Jack, emlékszik olyanra, hogy már máskor is érezte ugyanezt

az erős, kínzó jelenséget a testében?
KLIENS Rengetegszer. De nincs semmi konkrét emlékem.
TERAPEUTA (Gyengéden:) Maradjon az érzésnél…
KLIENS (Elgondolkodva mérlegel:) Hát… Igen… Amikor anyám elment
otthonról, és egyedül voltam otthon apámmal. Csak mi
ketten.
TERAPEUTA És?
KLIENS Ez a hátborzongató, üres érzés volt érezhető a házban. Ivott,
én pedig kerültem őt. Anyám nem védett meg. (Hosszú
szünet.) Azt hiszem, ő ugyanannyira félt tőle, mint én.
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS Néha apám csak úgy követett. Minden ok nélkül, csak úgy
jött utánam.
TERAPEUTA Van valami konkrét emléke?
KLIENS Ó… (habozva), összevert.
TERAPEUTA Le tudná írni nekem?
KLIENS Egy konkrét esetet?
TERAPEUTA (Bólint.)
KLIENS Aha…, hát egyszer lejárt egy könyvtári könyv. Körülbelül
tizenegy éves lehettem. Lelökött a konyha padlójára. Ott
hagyott sírva, és egyszerűen elhúzott.
TERAPEUTA Most fel tudja idézni, mit érzett az a fiú akkor, ott a
konyhapadlón?
KLIENS (Elgondolkozva:) Szomorúságot. Igen – ugyanezt a szomorú
érzést. Egyedül és elhagyva éreztem magam…

(A kliens ezután hosszú percekig mélyen elmerül a magány és az

értéktelenség érzésében. Most előreugrunk az időben az ülés végéhez, a
jelentésátalakító szakaszhoz.)

TERAPEUTA Jack, azzal kezdtük az ülést, hogy beszámolt egy

homoszexuális kiélésről. Mit ért el a mai ülésen? Mi az, amit
levont belőle?
KLIENS (Lassan, elgondolkodva beszél:) Azt látom, hogy egy nagy
adag szomorúság van bennem elrejtve. Sokkal több, mint
valaha is gondoltam.
TERAPEUTA Gondolja, hogy ez valamilyen módon kapcsolatba hozható a
fürdőbeli látogatásaival?
KLIENS (Elgondolkozva:) Igen. Azt hiszem, hogy ez a részemről
menekülés.
TERAPEUTA Mi elől?
KLIENS (Elgondolkodik.) Azt a megoldást választom, hogy elfutok és
elrejtőzöm az üresség elől.
TERAPEUTA (Bólint.) Elfut…
KLIENS (Mély sóhaj.) Igen. Úgy gondolom, valójában mindig is ezt
tettem.

A gyászmunkával elért áttörés

Szomorú vagyok, hogy az igazság az igazság, de megbékélek a
szomorúsággal, vagyis azzal, hogy az igazság az igazság.
Egy harmincéves kliens

Arra a kérdésre, hogy mit tudott meg magáról a gyászmunka révén, egy
férfi a következőt válaszolta:

A gyászmunka révén rájöttem, hogy a fájdalom valóságos. Nem

valamiféle homályos, éteri vagy elvont módon fájt, hanem fizikai
fájdalmat éreztem a testemben, és korábban sohasem észleltem
vagy tapasztaltam ilyet. A zsigereimben éreztem, érti?
 Többrétegnyi félelem és szégyen volt bennem, amely eltakarta a
szomorúságomat. Ezt megtapasztaltam életem legnagyobb
részében, de egyszerűen letagadtam, elfojtottam vagy gyógyszerrel
segítettem magamon. De most rájöttem, hogy valójában fájdalmat
éreztem – fizikai fájdalmat –, amit egyszerűen sohasem tudtam
vagy sohasem tudtam volna meg, ha nem végeztem volna el a
gyászmunkát, és nem éreztem volna valóban ennek a fájdalomnak
a testi emlékét.

Egy másik férfi a szomorúság erejéről beszélt, amelyet az ülésen élt át,
érzelmi kapcsolatban maradva a terapeutával.

Hosszú időn át feláldoztam egyes részeimet, hogy másokat

boldogítsak, most viszont megtudtam, hogy ez nemcsak
szükségtelen volt, hanem káros is.
Itt képes vagyok arra, hogy a szomorúságomat szégyen nélkül
kifejezzem. Ez segít abban, hogy egyre hitelesebbnek érezzem
magam. Az, hogy átéltem ezeket az érzéseket, és megosztottam egy
másik férfival, teljesen új élmény számomra.
Senki sem gúnyol ki vagy mondja azt nekem, hogy „sírni nem
egészséges”, vagy hogy „viselkedj úgy, mint egy férfi!”.
Az, hogy hozzáfértem ehhez a gyászhoz, segített, hogy
megértsem az életem történetét, hogy mi történt velem valójában,
és megértsem a múltam jelentését. Fokozatosan megtanultam,
hogy figyeljem, mi zajlik bennem – és megbízzam a testemben,
amely megmutatja, mi történik ténylegesen.

Amikor a kliens újra és újra feldolgozza ezt a mélyben meghúzódó gyászt,

azt látjuk, hogy nemkívánatos homoszexuális kiéléseinek alapja lassan és
fokozatosan szétmállik, végül pedig elpárolog.

Most bele tudok nézni egy férfi szemébe – még akkor is, ha jól néz
ki –, és őszintén és nyíltan tudok vele kapcsolatba lépni, nem nézek
félre. Valahányszor meg tudom ezt tenni, nem gondolok a
melegpornóra vagy más pasasokra.
A gyászmunka segített érintkezésbe kerülnöm minden
érzésemmel – különösen a negatívakkal, amelyeket nem akartam
átélni. Amikor kapcsolatban vagyok az igazi érzéseimmel, erősnek,
férfiasnak és elevennek érzem magam. Ilyenkor már nem vonz az,
hogy más férfiakat nézegessek, és most már folytatódhat az életem.
 23
. A gyász feloldása

Illúziók és torzítások nélküli élet

A valódisághoz vezető út a szomorúság.
Egy huszonnégy éves kliens

Ma tényleg elmondhatom, hogy

„újra az Úr színe előtt járhatok az élők földjén”.
Egy harmincöt éves férfi a terápia befejezésekor,
a Zsoltárok könyvét idézve (116,9)

Ez a könyv a gyász és a szégyen pusztításáról szól. Tény, hogy a

nálunk megfordult csaknem valamennyi férfinak intenzív
emlékei vannak arról, hogy félreértve, illetve egyedül érezték
magukat, és sohasem élték át, hogy igazán és mélyen ismernék
őket. Néhányukat kifejezett és mélyreható bántalmazás is ért –
családtagjaik és társaik lebecsülték őket és durván bántak
velük. Ezekkel az emberekkel kapcsolatban Martha Shark
(1994a) a következőt jegyzi meg:
 Az őszinte gyász azt jelenti, hogy az ember képes
elviselni az egésszel járó borzalmat, a felháborodást, a
fájdalmat, a kétségbeesést, a sérelmet, a
becsapottságérzést, a sebzettséget; azt jelenti, hogy
mindezek ellenére elfogadja végső tehetetlenségét; és
azt is jelenti, hogy úgy dönt, továbblép, ahogy tud, azzal,
amije van – talán szomorúbban, de egyszersmind
bölcsebben. (25.)

Világosan látni az embereket

A klienseknek – miután túljutnak a gyászfolyamaton –
pontosabb képük lesz azokról az emberekről, akik életük korai
szakaszában hatottak rájuk. Miközben a gyász folyamata sok
mindent feltár a jelentős családtagokról, egyúttal azt is
eredményezi, hogy a kliens jobban elfogadja őket, bizonyos
érett beletörődéssel: „Bárcsak másképp történt volna, de apa
ilyen volt.” A kliensnek arra van szüksége, hogy a maguk
valóságában lássa az életében szereplő embereket.
Egy másik, ugyanennyire alapvetően fontos része a
gyászfolyamatnak, hogy a kliens feladja azt a fel nem ismert
feljogosítottságérzését, hogy a mai életében megforduló
emberek kötelesek kárpótolni múltbeli sérelmeiért. Jelenlegi
életében senki sem érdemli meg, hogy múltbeli kapcsolatok
miatt haragudjon rá, vagy hogy valakit idealizáljon mint
„megoldást”, kárpótlásul gyermekévei kötődési veszteségeiért.
A gyász akkor oldódik fel teljesen, amikor a személy képes
feladni azokat az illúzióit és torzításait, amelyeket a veszteség
fájdalmának elfedésére használt. Amint lezárta a
gyászfolyamatot, sokkal őszintébben, nyíltabban és
valóságosabban képes élni.
A „gyász feloldása” természetesen nem jelenti e fájdalmas
tények „meg nem történtté tételét” a szó szoros értelmében. A
kliensnek ehelyett az egyre növekvő elfogadás szakaszain
keresztül a gyakorlatban kell alkalmazkodnia, amit fokozatos
kiigazítás követ.
A veszteséget lassan kell feldolgozni, fokozatosan integrálva
következményeit.

Ki vagyok én?
Miután feldolgozta a veszteséget, az érintettnek át kell
gondolnia, hogy reményei szerint kivé fog válni.
A gyász rejtett hatalmától és az általa kiváltott
védekezésektől, az illúzióktól és torzításoktól megszabadulva
spontán kifejezésre juttatja kíváncsiságát kibontakozó
identitása iránt. „Ki az a személy, akivé válok, amikor elvetem a
hamis szelfemet?” Amint az illúziók és torzítások lelepleződnek,
kezdi felismerni ezt az új férfit – akinek nincs szüksége arra,
hogy idealizálja vagy túl nagyszerűnek lássa a többi férfit, sem
pedig arra, hogy lebecsülje őket.
Önállóságában megerősödve jobban képes férfias szeretetet
adni és kapni az egyetlen hiteles módon: kölcsönösen, egy
erotikától mentes barátságban. Most már elhagyhatja a
kényszeres homoszexuális közeledést, amely arra ösztönözte,
hogy a férfias érzelmek és identifikáció iránti szükségleteit
szexuális úton próbálja meg kielégíteni.
Ezenkívül elkezdi felfedezni, hogy létezik egy minőségileg
másfajta érzelmi beteljesülés – a nőkkel való egészséges
viszony, amelyben nem kell félnie a bekebelezéstől és attól,
hogy elvárják tőle önálló, férfias személyiségének feladását.

A hiteles kapcsolódás képességének

kifejlesztése
A gyászmunka mélyrehatóan humanizáló folyamat annyiban,
hogy megköveteli az erős, látszólag létfontosságú narcisztikus
védekezések elhagyását, és fokozatos elmozdulást indít el a
mélyebb alázat és őszinteség irányába.
A terápia biztosította azt a megtartó környezetet, amely
lehetővé tette a férfi számára a múltbeli trauma feltárását,
újraélését és feldolgozását. A gyász okozta fájdalom átélése és
az elveszett kötődések elengedése révén megszabadult azoktól a
régi, ismétlődő sablonoktól, amelyekkel önmaga ellen dolgozott.
Ez idő alatt mindvégig ingadozott a két egymásnak feszülő
erő, a szégyen gátló hatása, illetve a szomorúság és harag élénk
érzelmeinek átélése és kifejezése iránti igénye között.
A szomorúság és a harag feloldásának következményeként
hirtelen megnyílik az út a személyes fejlődés, az identitás
átalakulása és a kapcsolódás új módjai felé. A férfi most a belső
egység és önintegritás érzését tapasztalja meg. Egy
huszonhárom éves férfi ezekkel a szavakkal írta le ezt az
átalakulást: „Most a magam számára sokkal valóságosabbnak,
sokkal kézzelfoghatóbbnak érzem magam.”
Apránként kimerészkedik az érzelmi elszigeteltségből és a
krónikus magányból, amelyek oly sokáig akadályozták, és ismét
mély érzelmeket fektet bele az őszinte emberi kapcsolatokba.
A mély belső űr kezd feltöltődni. Ezzel az új, az őszinte
intimitás iránt megnőtt befogadókészséggel párhuzamosan
csökken a homoszexualitás illuzórikus ereje.

Szembenézés az apa által okozott sebbel

A legtöbb férfi számára a jelentőségteljes apa hiányának
meggyászolása stratégiai és elengedhetetlen része volt a
terápiás folyamatnak.
Az alábbi naplóbejegyzésben egy fiatal férfi a valóságnak
megfelelően elismeri, hogy mi hiányzott neki, és bemutatja,
hogyan egyezett ki a veszteséggel.

Apa valami nagyon fontosat nem adott meg nekem.

Nem pecsételt le vagy nem jelölt meg valami olyannal,
ami más férfiaknak megvan, rólam hiányzik ez a
hitelesítő bélyeg.
Más vagyok, és tudom, hogy hiányzik belőlem valami.
Ő nem adta meg nekem ezt a valamit, amit más férfiak
megkaptak, és én veszteséget érzek emiatt.
Lehetnek teljesítményeim a sportban, elvégezhetek
feladatokat, lehet állásom, járhatok dolgozni, terápiára,
teremthetek kapcsolatot fiúkkal – de már sohasem
 kaphatom meg ezt a dolgot, ami hiányzik nekem. Ezt
nem haragomban vagy kétségbeesésemben mondom.
Együtt tudok élni ezzel a nekem hiányzó dologgal, és
nem fog tönkretenni vagy nem ösztönöz kiélésre.
Kellemetlen, de nem szükségszerű, hogy ez irányítson.
Viszont mindig tudni fogom, hogy ott van, és azt is
tudom, hogyan került oda.
Az volt a forrása a homoszexuális késztetésnek, hogy
korábban nem fogadtam el ennek a „valaminek a
hiányát”. Az, hogy nem fogadtam el ezt a hiányt, azt a
hamis reményt ébresztette bennem, hogy bizonyos
férfiak valamikor meg tudják adni nekem azt, ami
hiányzik nekem.
Tudom, hogy más férfiak képesek adni valamit, ami
elviselhetővé teszi ezt a hiányt. Most másfajta ölelést
keresek.

Az apa által okozott sérülés feloldása az egyik legfontosabb

előfeltétele annak, hogy a kliens jogot tudjon formálni valódi
nemiségére. Szembenézett azzal a fájdalmas ténnyel, hogy
képtelen normális férfiként érezni, aki kellemesen érzi magát
más férfiak társaságában, vonzódik a nőkhöz, és meg tud felelni
a házasság és a család iránti természetes emberi hajlamnak.
Éreznie kellett – teljesen átélnie – annak fájdalmas tudatát,
hogy élete esetleg másként is alakulhatott volna. Igen
jelentékeny időt vesztegetett el azzal, hogy „lyuk volt a szíve
közepén”, azaz egy mély érzelmi űr, amelyről már tudja, hogy
sohasem tölthetik be a melegfantáziák.
 „Ezekben az években – mondta egy negyvenöt éves férfi –
elfordultam attól a sorsomtól, hogy férfi, apa és férj legyek.
Most már értem, hogy ezek az elterelő műveletek miért nem
tudtak kielégíteni. Azért választottam őket, mert támogatták a
tagadásomat… Elvonták a figyelmemet a fájdalmamtól.”

Visszatérés a valódi nemiséghez

Nem segít, ha idealizálok más férfiakat, abból kell
megélnem, amim van. A homoszexualitásnak most
messze kisebb hatalma van fölöttem. Amikor egy jóképű
fickót látok, talán megnézem, de ez a kép nem fog csak
úgy „beszippantani”, hogy aztán „magamba kelljen
szívnom őt”, és megpróbáljam megkapni tőle azt, amije
van.

A terápia lezárásakor jön el az ideje a múlt, az elvesztett évek

meggyászolásának, amelyek során klienseink – ahogy mondják
– nem éltek teljes életet. Egy középkorú kliens így öntötte
szavakba ezt a felismerést egy terápiás ülésen:

Most van értelme az életemnek. Most világosan látom,

hogy mit kell tennem. A félelmem miatt megtagadtam
magamtól a normális fiúkort, férfikort… megfosztottam
magam attól, hogy férj és apa legyek. Elfordultam a
nekem rendelt élettől. Olyan sok évet töltöttem azzal,
hogy csak várakoztam, nem nőttem fel, csak „elütöttem
az időt valamivel”.
 Ennek nagy része a félelemből ered. A mellkasom
közepén érzem azt a súlyos igazságot, hogy úgy
töltöttem el negyven évet az életemből, hogy – félve a
férfiaktól, félve a nőktől, félve az élettől – nem
cselekedtem.

A szégyen elhagyása
Hagytam, hogy a szégyen okozta sebem elválasszon az
emberektől.

Az önmagára büntetésként kiszabott szégyen elvetése alapvető

lépés a kliens számára a teljesség felé vezető úton. Mostanra
már teljes egészében átélte és végül félretette a szégyent a
terapeuta támogatásával és megértésével. E szégyen
legmélyebb rétegét eltávolítva magától új élet nyílt meg előtte,
amelyre érettebb törekvések és realisztikusabb remények
jellemzőek.

Megtanultam, hogy a férfikép hatalma nem önmagában

van, hanem abban, ami én nem vagyok. Vagy hagyom,
hogy elterelje a figyelmemet, vagy szembenézek azzal a
fájdalmas valósággal, hogy mi nem vagyok.
Életemben először nem futok el magam elől. Érzem,
hogy milyen az, amikor nem érzek szégyent. Csodálatos
úgy járni-kelni, hogy nem érzek szégyent!
A homoszexualitást elhagyó férfiak készek lesznek arra, hogy
kifejezzék kétségeiket, zavarukat és bizonytalanságukat, amikor
csak felmerülnek bennük ezek az érzések. Most már sokkal
inkább hajlandók elfogadni az ismeretlent, és egyre jobban
elviselik azokat a bizonytalanságokat, amelyeket korábban
bénítónak éreztek. Azelőtt a „sebezhetőséghez volt
lehorgonyozva” az élete, mondta találóan az egyik férfi, viszont
éppen ez az elkerülő életmód tette gyengévé.
Egy másik kliens a terápia végéhez közeledve a következő
összegzést adta:

A terápia segített, hogy jobban elfogadjam magam,

békében éljek magammal, érezzem, hogy elfogadnak a
férfiak, jobban, mint azt kamaszkorom kezdete óta
bármikor is éreztem. Ami most a legjobban feldühít, az
a következő: amikor a melegek szószólói azt mondják,
hogy a „meleg identitás” elutasítása a valódi énem
megtagadása. Személyes tapasztalatom ennek éppen az
ellenkezője!
Amikor belül férfinak érzem magam, akkor nincs
érzelmi szükségem arra, hogy közeledjek az „odakinn”
lévő férfiakhoz, akik számomra kívülállók. Ez azért van,
mert közéjük tartozónak érzem magam. Ha viszont nem
foglalkozom a szégyenemmel, a férfiasságom „takarásba
kerül”, és a szívem a férfiasság magamon kívül található
szimbólumai felé vonzódik. Akkor elszakadok mind
önmagamtól és másoktól, különösen a férfiaktól, mind
Istentől. Az ellenkező nem szépségéből is többet veszek
észre most, mint korábban bármikor.
 Ezek a változások véletlenül, a terápiától függetlenül
történtek? Nem hinném. „Veszélyes” volt a terápia,
ahogy az ideológiailag elfogult kritikák próbálják
beállítani? Hát, ha az „veszélyes”, hogy jobban
elfogadom magam, és most érzem, hogy a férfiak közé
tartozom, akkor állok elébe!

Másfelől a terápiás folyamat eredménye annak az új és hiteles

identitásnak a felfedezése, amely az asszertív állapotban zajló
életből fakad. Ezzel az újonnan felfedezett asszertivitással
alázat és nyíltság jár együtt, amelyet mélyebb őszinteség és
meggyőződés támaszt alá.

A férfibarátság elmulasztott
lehetőségeinek meggyászolása
A homoszexualitás az a „barát”, amelyik túlságosan
hosszú ideig marad nálad… De sohasem volt igazán jó
barátod.

A hozzánk forduló férfiak gyakran mély sajnálatukat fejezik ki

amiatt, hogy sok készséges és alkalmas apafigurát utasítottak
vissza, akik az évek során segítő kezet nyújtottak feléjük – olyan
férfiakat, akikhez tudtak volna kötődni, de a kötődés helyett
elutasítóan figyelmen kívül hagyták őket. Éles lelkiismeret-
furdalást éreznek, mert elkerülték ezeket a megerősíteni képes
férfiakat, akik megpróbáltak segíteni nekik. Spontán
emlékeznek bizonyos tanárokra, edzőkre, nagybácsikra vagy
fiútársakra, akik egyértelmű érdeklődést mutattak irántuk.
Visszatekintve most úgy látják, hogy kerülték azt a kihívást,
amelyet az ő gesztusaik jelentettek. Egy férfi ezt mondta nekem:
„Visszagondolok arra a sok férfira, akik ott voltak számomra…
De nem vettem észre őket, nem figyeltem rájuk, vagy nem éltem
azzal, amit felkínáltak. Elhárítottam és figyelmen kívül hagytam
őket. Túlzottan magammal voltam elfoglalva.”
Klienseink sajnálkozása egy olyan életszakasz köré
csoportosul, amikor inkább az önvédelmet választották,
semhogy kifelé nyissanak. Elszalasztott kihívásokról, ki nem
fejezett érzelmekről és meg nem kötött barátságokról
beszélnek. Az egyik férfi így fogalmazott:

Emlékszem arra, hogy az egyik népszerű gyerek hívott,

hogy menjek én is baseballozni tanulni. Ő körülbelül
tizenhárom éves volt, én pedig pár évvel fiatalabb. A
szárnyai alá akart venni, mert látta, hogy folyton belém
kötnek. De én úgy tettem, mintha nem törődnék vele, így
egy idő után feladta és otthagyott.

Vágyakozva ezt a következtetést vonta le: „Bárcsak

visszamehetnék abba az időbe, és újraélhetném azokat az
éveket – mindent egészen másképp csinálnék.”

Előrelépés az együttérzés és a kapcsolatok

terén
Az egyik férfi ezt mondta: „Múlt éjjel komolyan elbeszélgettem
magammal arról, hogy adni kellene valamit másoknak. Jobban
együtt tudok érezni emberekkel, mert most több érzést át tudok
élni. Azt szeretném, ha a személyes utam mélyebb
kapcsolatokhoz vezetne.”
Ahogyan előreküzdi magát a gyász feldolgozásában, sok férfi
nemcsak amiatt fejezi ki sajnálkozását, hogy elmulasztott
barátságokat kötni, hanem azon emberek miatt is, akiknek nem
segített, sőt, akiket kihasznált és kiszipolyozott. Egy huszonöt
éves férfi fájdalmasan sírt, amikor felidézte egy rég elfelejtett
esetét, amikor tízéves korában szexuális játékot
kezdeményezett egy kiszolgáltatott nyolcéves játszótársával.
Egy harmincöt éves kliens arra a lesújtó tényre ébredt rá,
hogy apja nemcsak őt, hanem öccsét is elhanyagolta. E kliens
belátta, hogy saját vesztesége miatt nem vett tudomást testvére
hasonlóan kínzó szenvedéséről, és most kötelességének érezte,
hogy segítő kezet nyújtson neki.
Nagyobb érzékenység alakul ki mások érzései iránt. Az egyik
férfi szerint: „Most hajlamos vagyok ezt gondolni: Hé, lehet,
hogy megbántottam ezt az embert. Még akkor is, ha jogosnak
tűnik, amit tettem vele, gondolok az érzéseire. Korábban sokkal
inkább minden rólam szólt.”
Egy házas férfi így írta le a családi életében bekövetkezett
változást:

Eszembe jut az a sok elvesztegetett – egyszerűen

elvesztegetett – idő, amit a titokzatos és ismeretlen
pasasokról szóló álmodozással és fantáziálással
töltöttem. Arra a sok évre gondolok, amit az internetes
 pornóoldalakon azzal töltöttem, hogy férfiak testét
nézegettem. Ezeket az éveket a feleségemnek és a
gyerekeimnek adhattam volna. Ez olyan időszak volt,
amikor nem voltam otthon teljes valómban, úgy, hogy
oda is figyeltem volna a gyerekeimre.
Emlékszem, hogy egyszer egy stresszes munkanap
után hazatérve a pornóoldalaimnál akartam enyhülést
találni. Ott ült a lányom, és a házi feladatát készítette az
interneten. Mondtam neki, hogy menjen el a
számítógéptől, mert valami „fontos dolgom” van.
Mennyire beteg dolog ez?!
Mennyivel figyelmesebb lettem a feleségemhez,
sokkal figyelmesebb, mint amikor a fejemben félig egy
pornókép vonzásában éltem. Most, amikor beszél
hozzám, a teljes figyelmemet képes vagyok arra
fordítani, amit mond és érez. Tudom, hogy ennek
eredményeként ő is erősebbnek érzi a kapcsolatunkat.
S képzelje el, mi történt: most a gyerekeim is
megnyílnak előttem, és egy csomó olyan dologról
beszélnek nekem, amiről fogalmam sem volt, hogy
érdekli őket.

Egy fiatal férfi arról beszélt, hogy sikerült megszabadulnia az

irigységtől:

Milyen óriási a háttérben érzett szégyentől mentesen

élni…, amikor nem érzem magam „kevesebbnek”, mint
más pasasok. El tudok menni az edzőterembe úgy, hogy
 tényleg az edzésre koncentrálok. Ha meglátok egy jó
alakú fiút, azt mondom: Na és?!
Egyik nap láttam edzeni egy fiatal srácot. Korábban a
testére figyeltem volna, de most ez jutott eszembe: Ó, az
a gyakorlat, amit csinál, jó lenne a derékfájásomra.

Ahogy mérséklődnek a narcisztikus védekezések, a helyükbe

nemcsak nagyobb alázat, hanem hála is kerül. Az érintett
feladja sérelmeit és irigységét, valamint az önmagába
feledkezést, amely miatt elhanyagolt és kihasznált másokat.
Általános elmozdulást látunk tehát a feljogosítottságtól a
hála, önmaga megtagadásától az önérvényesítés, a narcizmustól
az alázat, illetve az érzelmi elszigeteltségtől az őszinte kötődés
felé.
Klienseink egy világosabb életszemlélet mellett a belső
egység és integritás érzését alakítják ki. Ezekkel a változásokkal
sokkal több érett igény és realisztikus remény jár együtt –
különösen arra vonatkozóan, hogy mit tud és mit nem tud
nyújtani a többi férfi egy olyan kapcsolatban, amelyet az
egyenlőség és kölcsönösség testvérisége jellemez.

Vezető szerep
A terápiás feloldás annak megértését is eredményezi, hogy a
férfiléttel szemben elvárás mások szolgálata, a vezető szerep
vállalása. „És én még azt gondoltam, hogy nincs semmim,
amiből adhatnék!” – mondták nekem gyakran kliensek a terápia
végén. A gyász folyamatán át vezető út meglepő, új vágyat
keltett fel bennük, hogy kinyújtsák a kezüket mások felé.
Néhány férfi meghívást érez arra, hogy a közösség
szolgálatába lépjen, vagy valamelyik felekezetektől független
keresztény missziónál tevékenykedjék, amely más férfiaknak
segít kikerülni a melegéletmódból. Egyik korábbi kliensem ezt
írta nekem:

Más sorsfordító eseményekhez hasonlóan szükségét

érzem annak, hogy elmondjam másoknak és
megosszam más küszködőkkel azt, amit megtudtam.
Egyszerűen kötelességemnek érzem, hogy segítsek.
A homoszexuális tevékenység semmiképp sem
indokolható Isten életemre vonatkozó terve tükrében. A
teremtés és országának részeként Isten heteroszexuális
életre alkotott, másként nem látom értelmét az
egésznek. A saját képére teremtett, és arra szánt, hogy
egy asszonnyal váljak eggyé. Mint férfi és nő
anatómiailag összeillünk, és beállítottságban,
vérmérsékletben, illetve személyiségünkben
kiegészítjük egymást.
Ha Istent kivesszük a képletből, és pusztán biológiai
lénynek tekintem magam, akkor is azzal a ténnyel kell
számolni, hogy anatómiailag egy nőhöz „illek”, mert a
szaporodás ilyen módon megy végbe. A homoszexuális
szex során végzett tevékenység nem természetes –
egyértelműen ártalmas.
Ha nem osztom meg azt, amit megtudtam, akkor
érdemtelennek érzem magam azokra az adományokra,
 amelyekben részesültem. Sérelmeimet korábban azért
tártam fel, hogy elnyerjem mások figyelmét. Most
mások érdekében akarom megosztani a fájdalmamat,
így akarok segíteni egy másik pasasnak a fájdalmában.
Egyszerűen úgy érzem, hogy ez része annak, amire Isten
szánt engem.
Mindennél jobban szeretném, ha más férfiaknak a
segítségére lehetnék.

A jelentésátalakítás befejező szakasza: a

feloldás
Láthattuk, hogy a gyászmunka hogyan segíti elő az elme
megfigyelő, visszatükröző szerepének teljes kibontakozását,
megoldást és meggyőződést nyújva abban a kérdésben, hogy
kik is vagyunk. Az a férfi, aki végighaladt e folyamaton, aktív és
alkotó szereplőként szabadon mehet tovább élete jobbításának
útján.
A gyászmunka másik jótéteménye, hogy az ember elkezdi
sokkal kevésbé kritikusan szemlélni a többieket. Ezzel a
magatartással együtt jár az a képesség, hogy életét és a benne
szereplőket olyannak fogadja el, amilyenek, anélkül, hogy
szüksége lenne a valóság eltorzítására. A terápiás folyamat
során időnként és röviden felfakadnak ilyen konstruktív
meglátások, de tartósan nem jutnak kifejezésre a terápia
befejező szakaszáig. Végül a szülőkkel kapcsolatos valamennyi
sérelem és harag bizonyos jóindulatú elfogadásba fordul:
„Olyanok voltak, amilyenek.” „Tudom, hogy a maguk módján
szerettek.” „Rájöttem, hogy ők sem kapták meg ezt a saját
szüleiktől.” A kliensek a többi embert is elfogadják olyannak,
amilyenek. Így a kliens a szeretet és kötődés új, érettebb
formáját fedezi fel a számára fontos személyekhez fűződő
viszonyában – még azokkal kapcsolatban is, akik bántották.
Igaz, továbbra is együtt fog élni azzal a hátsó tudattal, amely
sóvárgó, terméketlen, önpusztító és maladaptív hozzáállást
mutat a világgal szemben. Még mindig maradnak bizonyos
érzelmi gátak, amelyek akadályozzák. Továbbra is előfordulnak
átmeneti vonzalmak férfiak iránt, különösen stresszes
időszakokban. Viszont fel fogja adni a meghaladott
gondolkodásbeli és magatartásminták többségét. Fel fogja adni
azokat az illúziókat és torzításokat, amelyek a más emberekre
vonatkozó elvárásait jellemezték. Megtanulja a legtöbbet
kihozni abból, ami jó, igaz és lehetséges.
Elhagyja a merev sémákat és érzelmi reakciókat, amelyek
behatárolták az életét, és most helyettük teljes egészében az
élettel lesz elfoglalva. Teljesen azzal lesz elfoglalva, hogy „azzá
váljak, ami lenni szeretnék”.
Önkritikája megfelelővé válik: már nem fogja büntetni
magát a szégyennel és az önváddal. Most már ismerni fogja a
különbséget a konstruktív önkritika és a szégyenen alapuló
torzítások között. Megjelenik egy újonnan megtalált
önbizalomérzés és a jövő lehetőségeiben való hit. Ahogyan az
egyik férfi fogalmazott: „A múltban mindig a lehető legrosszabb
értékelést adtam, egyszerűen a legrosszabbat feltételeztem
magamról. Most viszont világosak a kívánalmak és az igények –
erő van a hangomban –, és mélyebb a kommunikációm.” Egy
másik férfi ezt mondta:

Miközben igaz, hogy gyakran nagyon is „élőnek”

éreztem magam, amikor lekötöttek a homoszexuális
tevékenységek és elfoglaltságok, utánuk üresnek és
kimerültnek is éreztem magam. Be kell vallanom, hogy
igazán sohasem szerettem azokat, akikkel viszonyom
volt. Az érdekelt, hogy mit tudnak adni nekem, és
hogyan tudnék hasznot húzni ebből.
Számomra a melegként élt élet minden volt, csak
vidám nem (a „meleg” értelemben használt angol „gay”
szó alapjelentése: vidám – a fordító megjegyzése). Az én
életemben a homoszexuális vonzalom a
nyomorultságomat, az irigység és alkalmatlanság
érzését képviselte. A boldogságot végül a
házasságomban találtam meg, és azzal váltam
elégedetté, hogy betöltöttem a heteroszexuális férfiként
nekem rendelt szerepet.

Egy tizenhat éves kliens elmondta nekem, hogyan „kapcsolódott

újra össze” önmagával, ami viszont lehetővé tette számára a
külvilághoz való kapcsolódást: „Kezdem érezni, hogy valami
szilárd, mély és valóságos dologgal érintkezem. Amikor
kapcsolatot teremtek önmagammal, már sehol sincs a
homoszexualitásom.”
Belépni a belső sötétségbe, majd kilépni
onnan
Az egyik férfi sok olyan társa tapasztalatát fogalmazza meg
naplójában, aki végigjárta a változási folyamat útját. A sötétség,
amellyel kapcsolatban meg voltak győződve, hogy maga a
„halál”, egészen másnak bizonyult: átjáró volt az életbe.

A feketeség, amelyet annyira fájdalmasnak és mindent

felemésztőnek gondoltam, ámítás. Én nagyobb vagyok
nála. Úgy jutottam erre a felfedezésre, hogy
megengedtem magamnak, hogy eljussak oda, ahol ez a
fekete üresség uralkodik a mellkasom közepén. Ez egy
hideg, kemény, megnyúlt gömb – olyan, mint egy szikla.
A mellüregem egyik szélétől a másikig terjed.
Amikor eljutottam erre a hideg, sötét helyre, nemcsak
messziről néztem meg, hanem hagytam, hogy
bekebelezzen. Beléptem. Bántotta a gyomromat, és
nagyon féltem, mert nem láttam semmit e helyen túl.
Elhitette velem, hogy a sötétség végtelen, és hogy rajta
kívül nincs semmi. „Ez az a hely – az én poklom, ezt
láttam vendégül egész életemben.” Itt volt az út vége,
ahol már semmit nem látni. Meg szerettem volna halni
belülről kifelé, mert csak úgy tudok kiszabadulni, ha
meghalok.
Viszont ahogy ott álltam ebben az ürességben,
rájöttem, hogy ezen a helyen belül nincs semmi
félelmetes. Én „magam” voltam ott az egyetlen élő – nem
az a valami; én világítottam be ezt a sötét helyet.
 A fejfájásom, amivel sok éve bajlódtam, már kevésbé
zavart. A béke érzése költözött belém. Az a részem,
amely az ideutazást kezdeményezte, nagyobb volt, mint
az a sötét hely! Önbizalmat éreztem, kezdtem úgy látni,
hogy túl fogom élni ezt a sötétséget.
Volt valami nagyon megerősítő abban, hogy miután
beléptem ebbe a sötétségbe – és azután benne is
maradtam –, azzal a tudattal jöttem ki onnan, hogy az a
hely sokkal kevésbé hideg, sötét és mindent felemésztő,
mint amitől féltem.
Aranyat ér ez az élményem, szeretetet érzek magam
iránt. Úgy érzem, számítok, és ezt azzal bizonyítom,
hogy belátom, a sötétség alábbvaló nálam, kevesebbet
ér, mint én. Én rendelkezem a lehetőségekkel,
esélyekkel és adottságokkal. A sötétség becsapott, hogy
azt gondoljam, övé a hatalom.
De ez nem igaz, mert enyém a hatalom.

A gyász uralkodó hatalmától és az általa kiváltott

védekezésektől megszabadulva az ezt kereső férfi számára új
identitás születik. A valódi nemiség az, amellyel együtt jár az
egészséges férfias gyengédség képessége. Most ez a csendes, de
biztos meggyőződés jelenik meg: Eléggé férfi vagyok. A hiteles
férfiúi gyengédségre való egyre növekvő képességgel együtt jár
a homoszexualitás illuzórikus hatalmának mélyreható és egyre
fokozódó csökkenése.
Függelék

Szemmozgásos deszenzitizálás
és élményátstrukturálás
A szemmozgásos deszenzitizálás és élményátstrukturálás (Eye
Movement Desensitization and Reprocessing, EMDR) egyike
annak a helyreállító terápiában alkalmazott négy fő
módszernek, amelyet hatásosnak találtunk a múltbeli nemi
szégyentraumák kezelésében. Azt is megfigyeltük, hogy
csökkenti a nemkívánatos homoszexualitást, és növeli a
heteroszexuális potenciált (Goldwasser, 2004, 2005a).
Függelékünkben csak rövid bevezető található az EMDR
gyakorlatába. Ezzel nem célunk a terapeuta felkészítése a
módszer alkalmazására. Ehhez további képzés szükséges, amely
megszerezhető a kaliforniai Pacific Grove-ban található EMDR
Intézetben. (A bevezető oktatóanyag elérhető a www.emdr.org
honlapon.)

Az EMDR rövid története

Az 1950-es években az alvás fiziológiájának kutatói felismerték,
hogy a gyors szemmozgásos fázis (REM) az agy természetes
módszere arra, hogy csökkentse az eltelt nap folyamán
felhalmozódott zavaró emlékfoszlányok mennyiségét. A REM
elősegíti az emlékezet megszilárdítását, összekapcsolva az
adaptív és az új információkat. A gyors oda-vissza irányuló
szemmozgások az agy kétoldalú stimulációját idézik elő, s ez,
úgy tűnik, lenyugtatja a nap során a testben felgyűlt
stresszélményeket, megszabadítva tőlük az idegrendszert.
Francine Shapiro írt elsőként az EMDR hatásosságáról. A
poszttraumás stresszbetegséggel (Posttraumatic Stress Disorder,
PTSD) foglalkozó legkorábbi munkája során úgy találta, hogy ha
egy trauma miatt félbeszakadt a REM-állapot, akkor nem
történt meg a nagyobb trauma feldolgozása. Azóta Shapiro és
mások egyaránt dokumentálták az EMDR hatásosságát kisebb
traumák enyhítésében is. A Shapiro-féle első tanulmány óta
felhalmozódott irodalom hatására az Amerikai Pszichiátriai
Társaság elismerte az EMDR-t mint kezelésmódot, és a
leghatékonyabb terápiaként tartja számon a traumák által
kiváltott tünetegyüttesek gyógyítása terén (Shapiro, 2002).

Hogyan működik?
Az EMDR a traumatikus élmény neurofiziológiáját célzó és egy
információfeldolgozási modell alapján működő pszichoterápiás
módszer. A memóriahálózatokra a patológia és a lelki egészség
alapjaként tekint, a traumákra pedig olyan útvonalak
csoportjaként, amelyek elszigetelődtek a többi útvonaltól. Ezek
a hálózatok képezik a személy észlelésének, beállítottságának és
magatartásának az alapját.
 A kutatások szerint a traumát a következő sorrendben őrzi
meg a test: először az agy jobb (érzelmi) féltekéje befogadja a
külső ingereket, majd ezeket a bal (racionális) félteke dolgozza
fel. Az elsöprően fájdalmas ingerek kognitív módon
integrálatlanok maradnak az agy jobb féltekéjében,
következésképp a testbe „zárva” maradnak. Az EMDR az
asszociációs folyamat elősegítésére irányul. Ennek révén
létrejöhetnek a megfelelő neurológiai kapcsolatok. A kezelés
célja a feldolgozatlan emlékek integrálása és megfelelő
feloldásuk. A feldolgozás kimozdítja a rosszul működő anyagot
a megkövült állapotból, hogy megtörténjen adaptív (megfelelő,
pozitív) feloldása.
Az újrafeldolgozás azonban több a deszenzitizálásnál (a
zavar mérséklésénél): újfajta belátással és jelentésátalakítással
is együtt kell járnia. Az EMDR több mint állapotváltozás, belső
tulajdonságok változása is, amely a kliens fizikai és érzelmi
reakcióinak tartós módosulását eredményezi. Azok a kliensek,
akik sikeresen átesnek az EMDR-n, arról számolnak be, hogy
konfliktusaiknak nincs ugyanakkora töltésük. A
kisebbrendűségi érzéssel, félelemmel és bizalmatlansággal
társított emlékek – ha feldolgozták őket – többé már nem
ugyanolyan módon tárolódnak az agyban. Az eredmény új
perspektívák és új gondolatok megjelenése kognitív és testi
szinten.

A trauma mint célpont

Az EMDR „célpontja” egy traumából származó, fiziológiásan
tárolt esemény, amely most az ideghálózatban elszigetelten
található. A rosszul tárolt emlékek nem megfelelően fogják
értelmezni és továbbítani azokat a jelen idejű észleléseket,
amelyek ehhez a már létező hálózathoz kapcsolódnak.
A helyreállító terápiában az EMDR elsődleges célpontjai a
nemi alapú szégyentraumák. Ezek nem szükségszerűen
kötődnek kifejezett erőszakhoz, látszólag ártalmatlan szülői
reakciók is kiválthatják őket, így például az érzelmi
elhanyagolást jelentő reakcióhiány is. Mind az EMDR, mind a
helyreállító terápia ismeri ezt a traumatípusok közötti
megkülönböztetést.

Az EMDR alkalmazása (a helyreállító

terápia számára módosított változat)
A helyreállító terápiában a következőképpen alkalmazzuk az
EMDR-t:
A kliens felkészítésének szakasza. A kliens felkészítéséhez
hozzátartozik, hogy az illető kap egy írásos anyagot az EMDR-
ről, és tájékoztatjuk arról, hogyan alapozzák meg a múltbeli
nemi jellegű szégyentraumák az azonos neműekhez vonzódásra
való, helyreállító célú hajlamot.
Ha a kliensen erős szorongás, rossz közérzet mutatkozik,
vagy nagyon kellemetlenül érzi magát a helyzetben, nem
folytatjuk az eljárást.
 Mikor alkalmazzuk az EMDR-t? Miközben egyes kutatások
szerint az EMDR jelenlegi és jövőbeli célpontok kezelésében is
hatásosnak bizonyult (Goldwasser, 2004, 2005a, 2005b), a jelen
mű keletkezésének idején mi a nemi szégyentraumával
kapcsolatos múltbeli célpontok és a nemkívánatos szexuális
izgalom múltbeli előfordulásai esetében találtuk hatásosnak, de
a jelenbeli és jövőbeli eseteknél (az előrevetített traumáknál)
nem. Mindazonáltal az előrevetített szégyen előfordulásának
gyakoriságát is csökkenti a múltbeli szégyenpillanatok
feldolgozása.
Az EMDR alkalmazására vonatkozó döntést a terapeutának
és a kliensnek közösen kell meghoznia, amikor egy bizonyos
konfliktust fájdalmas múltbeli élményként azonosítanak, amely
úgy tűnik, hozzájárul a jelenlegi tünetekhez. Ezek a traumák
leggyakrabban az apához, az anyához, a bátyhoz és azonos
nemű társakhoz fűződnek. Az azonos nemű felnőttől a korai
években elszenvedett szexuális visszaélés is nemi
szégyentrauma forrása lehet.
A kliensnek értenie kell, hogy miért azt a bizonyos célpontot
választották ki, és szükséges látnia, hogy annak megvan a helye
a kezelésében. A célpontokról is közösen kell dönteni, és a
kezelési célnak legyen értelme a kliens számára! A kisebb
célpontok jól megfelelnek kiindulópontnak, mielőtt kijelöljük a
nagyobb kihívást jelentő célpontokat, valamint először a
korábbi traumákat kell feldolgozni.
Az előkészítés részeként a terapeutának a következő
útmutatást kell adnia a kliens számára: „Nem fogok túl sokat
beszélni önhöz, hanem hagyom, hogy az agya végezze el a
munkát.”
Segít a kliensnek, ha érti az eljárást, és ehhez hasznos a
következő vonathasonlat: „Képzelje el, hogy egy vonat
végighalad egy sínen, és különböző állomásokon áll meg. Az
EMDR minden szakasza megfelel egy megállónak. Valahányszor
a szerelvény megáll egy állomáson, a negatív dolgok leszállnak
a vonatról, a pozitívak pedig felszállnak rá.” A vonathasonlat
bizonyos mértékű távolságtartást tesz lehetővé, és a biztonságos
megfigyelés érzetét adja.
Megkérjük a klienst, hogy idézzen fel egy olyan jelentős
emlékképet, amely a kellemetlen helyzeten belül a múltbeli
(vagy előrevetített) élmény legfájdalmasabb részét jelenti.
Megkérjük, hogy összpontosítson e bizonyos emlék
leglehangolóbb részére, majd értékelje a fájdalom fokát a SUD-
(Subjective Units of Disturbance, a fájdalom szubjektív
megítélése) skálán 1-től 10-ig, ahol az 1-es a legkevésbé, a 10-es
a leginkább fájdalmasat jelöli.
Mintapélda

1. Célkép
TERAPEUTA Melyik régi emléken szeretne ma dolgozni?
KLIENS Mindig utolsónak maradtam, amikor a nyári
táborban összeállították a csapatokat.

2. Kép
TERAPEUTA Melyik kép jelenti ennek az emléknek a
legrosszabb részét?
KLIENS Már mindenkit beválasztottak egy csapatba, de én
még mindig ott állok egyedül.

3. Negatív kogníció
TERAPEUTA Milyen szavak illenek a legjobban a képhez vagy
emlékhez, amelyek most kifejezik az önmagáról
alkotott negatív elképzelést?
KLIENS Nem tartozom a fiúk közé.

4. Pozitív kogníció
TERAPEUTA Most, amikor előhozza ezt az emlékképet, mit
szeretne inkább hinni magáról?
KLIENS Én is a fiúk közé tartozhatok.

5. A kogníció érvényessége (Validity of Cognition, VOC)

TERAPEUTA Most, amikor erre a képre gondol, mennyire érzi
igaznak azokat a szavakat, hogy … [megismétli a
pozitív kogníciót], egy 1-től 7-ig terjedő skálán,
 ahol az 1-es a teljesen hamisat, a 7-es pedig a
teljesen igazat jelöli?
KLIENS Testi szinten? Körülbelül 3-as.

6. Érzelmek.
TERAPEUTA Most, amikor felidézi ezt az esetet és azokat a
szavakat, hogy … [megismétli a negatív kogníciót],
milyen érzelmet (érzelmeket) érez?
KLIENS Rémült, megbántott, dühös, megalázott és
megszégyenített, mellőzött.

7. A SUD-skála szerinti értékelés

TERAPEUTA Most mennyire érzi fájdalmasnak ezt az esetet, ha
egy 0-tól 10-ig terjedő skálán kell értékelnie, ahol a
0 azt jelenti, hogy semleges vagy nincs semmi
fájdalom, a 10 pedig az elképzelhető legnagyobb
fájdalmat jelöli?
KLIENS Körülbelül 5-ös.

8. A testi érzés helyének meghatározása (testellenőrzés)

TERAPEUTA Ezt hol érzi a testében?
KLIENS A mellkasomban és a lábamban.

Az EMDR lényegi része a kétoldali stimuláció (szemmozgás,

hangszín, tapintás), melynek leggyakrabban alkalmazott
formája a szemmozgás. Ennek elkezdése előtt a kliensnek a
következő három „tengelyt” kell észben tartania: 1. kép; 2.
negatív kogníció; 3. jelenlegi testi érzés (a SUD-skála alapján).
Úgy tűnik, segít, ha a klienst megkérjük, mondja meg, hol és mit
érez a testében. „Hol van a központja ennek az érzésnek?
Összpontosítson arra a helyre és képre” (ezután kezdjük a
szemmozgássorozatot).
A szemmozgást körülbelül harminc csapásból álló egységek
sorozataként hajtjuk végre (egy csapás egyszeri oda-vissza
mozgatást jelent). Az egységek után a terapeutának ezt az
utasítást kell adnia: „Engedje el, vegyen egy mély lélegzetet, és
mondja el, mi jut az eszébe!” Vagy: „Mit ért meg most ebből?”
Vagy: „Ez milyen irányba viszi?”
Még akkor is, ha a deszenzitizációs szakasz a meghatározott
célra összpontosít (nemi alapú szégyen vagy szexuális abúzus
okozta trauma), a kliens gondolatai vagy érzései látszólag nem
oda tartozó irányba kalandozhatnak. Ezeket az asszociációkat
(csatornákat) is fel kell tárni. Miután ez is megtörtént, térjünk
vissza a célpontra! Ne magára a képre, hanem az eredeti
eseményre! Soha ne ismételjük meg a negatív kogníciót! Ha
nullás SUD-értéket ér el, ismételje meg. Próbáljon egymás után
két 0–1-es értékű SUD-ot elérni! Azután ismételje addig, míg el
nem éri a 6–7-es VOC-értéket!
A három cél tehát: 1. SUD = nulla; 2. VOC = hét; 3. „tiszta”
érték a testellenőrzésnél.
Jelentésátalakítás. Az EMDR befejező szakaszában
megkíséreljük tudatosítással megerősíteni az elért belátásokat,
és elhárítani az előrelépés esetleges tagadását vagy kicsinylését.
Ennek érdekében a terapeuta megkérdezheti: „Milyen új
gondolatokra, önértelmezésre vagy felismerésre jutott?” „Mi
volt a legjobb, amit ma megtudott?” „Ma mit tud magával
vinni?” Ezzel a szakasszal az a célunk, hogy integráljuk és a
kliens kezelési céljainak szélesebb keretében megerősítsük a
belátásokat.

Az EMDR menete

1. szakasz: Előkészítés
2. szakasz: Felmérés
3. szakasz: Deszenzitizáció
4. szakasz: Installáció
5. szakasz: Testellenőrzés
6. szakasz: Jelentésátalakítás

Az EMDR a helyreállító terápiában

Valamennyi kliens számára lehetővé kell tenni, hogy feltárja
azokat a szociális tényezőket, amelyek hozzájárultak
nemkívánatos szexuális vonzalmaihoz. Jóllehet biológiai
hatások alapozhatták meg néhány kliens nemi deficitjét, a
kapcsolatban elszenvedett szégyen traumája is alapvető része a
homoszexualitás eredetének. Az EMDR-nek a szélesebb klinikai
képen belül van szerepe azáltal, hogy „felszabadításuk”
érdekében azonosítja a múltbeli trauma egyes bugyrait
(Shapiro, 2002), és így lehetővé teszi a saját neméhez vonzódó
személy számára, hogy kiegyensúlyozottabban és asszertív
énállapotban éljen.
Az EMDR a korai kötődési trauma során felmerülő
stresszorokkal is foglalkozik. Ekként összhangban van a mi
értelmezésünkkel, amely a korai kötődéshiányra vezeti vissza a
homoszexualitást. Minden olyan trauma, amely rejtetten vagy
kifejezetten azt az üzenetet hordozza, hogy „férfiként nem
lehetsz sikeres”, nézetünk szerint hozzájárul a homoszexuális
irányultsághoz. Vagyis az EMDR-t arra használjuk, hogy célba
vegyük azokat a múltbeli szégyenpillanatokat, amelyek a nemi
megerősítéssel állnak kapcsolatban.

Áttétel és viszontáttétel
A terapeuta törődő, de távolságtartó viszonyulással „eláll a
kliens útjából” (Shapiro, 2002), amikor az visszatér a
traumájához. A terapeutától való elválás érzése némelyik
klienst összezavarja, vagy feszültséget okoz neki. Az eljáráshoz
szükséges személytelen és távolságtartó stílus áttételi
problémákat okozhat, és a munkaszövetséget is próbára teheti.
Ez különösen igaz azon kliensek esetében, akik szoros, függő
kapcsolatban vannak a terapeutával. Úgy érzékelhetik, hogy az
EMDR-t levezénylő terapeuta érdektelen velük szemben.
Sok terapeuta is kényelmetlenül érzi magát ebben az
érzelemmentes technikusi szerepben, eltérően attól, amikor a
változás eszközeként személyes beavatkozásával
büszkélkedhet. Az EMDR alkalmazásakor a terapeuták a
változtatás eszközének egyszerű kezelőivé minősülnek le. Egy
terapeuta, akit én képeztem ki, megkérdezte: „De hol vagyok itt
én?” A válasz az, hogy az „én” az EMDR módszerét befogadó
helyreállító terápia szélesebb összefüggésében található.
A terapeutának a többi kezelésmódhoz viszonyítva kell
megállapítania az EMDR-ülések gyakoriságát. Ha túl sok EMDR-
ülést vezet le egymás után, az gyakran a terapeutához fűződő
kapcsolat megszakadtának érzését kelti a kliensben, aki úgy éli
meg, hogy a terapeuta érdektelen, és nem törődik vele. A
terapeutának és a kliensnek mindig együtt kell meghatározniuk
a következő ülésen használandó módszert. Ezzel támogatható
és fenntartható a munkaszövetség.

Ellenállás az EMDR-rel szemben

A gyakran drámai eredmények ellenére a kliensek kifejezhetik
bizonytalanságukat a módszerrel kapcsolatban, vagy egyenesen
ellenezhetik folytatását. Az eljárás alatti kontrollvesztés érzése
miatt néhányan vissza akarnak térni a stresszorokkal
kapcsolatos értelmi feldolgozáshoz. Ennek az ellenállásnak a
leküzdésére az az egyik megfelelő stratégia, ha az EMDR-t
használjuk az EMDR-rel szemben megnyilvánuló védekezés
ellen. „Legyen a célpontunk az EMDR-rel szemben tapasztalt
ellenérzése!” Gyakran ez teremti meg a mélyebb munka alapját.
Néhány alkalommal, különösen az EMDR installációs
szakaszában, a kliens abreakciót (érzelemlevezetést) él át
magas fokú érzelmi zavar kíséretében. Ilyenkor, ha egyáltalán
lehetséges, folytatni kell az eljárást, úgy, hogy a terapeuta
észben tartja, hogy még abreakció mellett is van a kezelésnek
eleje, közepe és vége. Ha a kliens szorongása túl erősnek látszik
a folytatáshoz, a „biztonságos hely” gyakorlat segíthet.

Az újrafeldolgozás egyenlő az új jelentéssel

Az EMDR nemcsak deszenzitizáló, hanem sokkal fontosabb,
hogy egyfajta újrafeldolgozó eljárás is. A cél az, hogy a
kliensnek egy bizonyos szégyenteli célképpel kapcsolatban ne
legyenek érzései. Továbbra is megmarad az emlék, de másképp
fogja látni. Az egy bizonyos célhoz társult ideghálózatok
csoportját „újrakábelezzük” és az agy más részeivel kapcsoljuk
össze, hogy a kliens (a deszenzitizálás által) kisebb
jelentőségűnek és (az újrafeldolgozás révén) új módon legyen
képes látni a szóban forgó helyzetet.
Az EMDR azt a filozófiai feltevést képviseli, amellyel a
helyreállító terápia is egyetért, miszerint a személyes identitás
kognitív konstruktum, amely felhalmozódó testi élményeken
alapul. Az, ahogyan az emberi test reagál egy tárgyra,
meghatározza a szelftudatot azzal a tárggyal kapcsolatban. A
tárgyra adott testi reakció megváltoztatása nemcsak a tárgynak
kölcsönöz új jelentést, hanem ekkor már a szelf is új jelentést
kap a tárgyhoz fűződő kapcsolatában. Traumája feldolgozását
követően a kliens módosíthatja „meleg” öncímkézését, mivel az
már nem indokolja megfelelően a hasonló tárgyakra adandó
testi reakcióit.

Az EMDR összehasonlítása a testmunkával

A helyreállító testmunka is megkísérli semlegesíteni a test nemi
szégyentraumáját, hogy a kliens kevésbé legyen fogékony az
azonos neműekhez vonzódásra. A két kezelésnek azonos az
alapja, de alkalmazásuk eltér egymástól. Metaforával élve azt
mondhatjuk, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik, de az EMDR
egyfajta gyorsírás, amely közvetlenebb neurotranszformációs
kezelést tesz lehetővé.
A testmunkát követő kettős hurokban a terapeuta a vezető
közeg a kliens agyának bal és jobb féltekéje között. Az EMDR
során a kliens két agyféltekéje közvetlenül kapcsolódik
egymáshoz úgy, hogy a terapeuta kikerül az útból. Hasonlattal
élve a testmunka megfelel a nappali integrációs folyamatnak
(például a lehangoló esemény elmesélése egy odafigyelő
barátnak), az EMDR viszont az éjszakai alvás közben zajló
feldolgozási folyamatnak, a REM-szakasznak.
Miközben az EMDR gyakorta gyorsabban hoz eredményt,
mint bármely más rövidebb utat jelentő módszer, az
eredmények nem mérhetők egyetlen dimenzióban. A
testmunka kettős hurka széles körű interperszonális
kölcsönhatás élményét kínálja a kliensnek, és fejleszti későbbi
képességét a bizalom kialakítására, vagyis felkészíti a jövőbeli
intim kapcsolatokra.
A terápiát követően sok kliens újra feldolgozza traumáját
egy magasabb, vallásos vagy spirituális nézőpontból: önmagát
kitágítva túllép a trauma puszta elengedésén.

Tervbe vett célok

Az olyasféle ismétlődő utasítások segítségével, hogy „térjen
vissza a traumához…, majd vegyen egy mély lélegzetet, hagyja
távozni, tisztítsa meg az elméjét…”, a kliens megtanulja a
kontrollt. Elmehet a traumáig, azután vissza, tudatosan
előveheti a zavaró emléket, és biztonságos távolságra
helyezkedhet el tőle.
Kerülje annak kísértését, hogy úgy akarja csökkenteni a
kliens szorongását, hogy jelenlegi, erős érzelmekkel töltött
konfliktusokat jelöl meg célpontnak, mivel a legerősebben ezek
állnak ellen a változásnak. A jelenbeli intenzív konfliktusok
esetében a testmunka hatékonyabb kezelésmódnak tűnik.
Utószó a magyar kiadáshoz

Nicolosi – amint könyvében írja is – két évtizede foglalkozik a

férfi homoszexualitás, pontosabban a saját nemükhöz vonzódó
(SSA) nem meleg férfiak terápiájával, de sokáig csak szűkebb
szakmai körökben váltott ki ezzel érdeklődést. Mint e kötetből
megtudjuk, e módszer jegyében egyre növekvő tudományos
társaság jött létre, a körülbelül ezerkétszáz tagot számláló
NARTH (National Association for Research and Therapy of
Homosexuality), és ez a lassanként mozgalom vagy irányzat
szintű terjedés már szélesebb visszhangot is keltett, és kiváltotta
nagy szakmai szervezetek kritikáját. Az amerikai
pszichológustársaság (American Psychological Association,
APA) pszichoterápiás szakcsoportja kinyilvánította, hogy nem
ajánlja ezt a terápiát, mert célkitűzésében és hatékonyságában
vitathatónak tartja. Azután erőteljesebb hangok, teljes
elutasítások következtek. A WHO amerikai regionális irodája,
amely PAHO (Pan American Health Organization) néven is
ismeretes, 2012-ben állásfoglalást bocsátott ki, amely szerint „az
olyan gyógymódoknak, mint amilyenek a konverziós vagy a
reparatív terápia, nincs orvosi javallatuk, és komoly fenyegetést
jelentenek az érintettek egészségére vagy emberi jogaira” (lásd:
Pszichoterápia, 2012/6. szám, 410. oldal). A brit szakmai
társaság, a BACP (British Association for Counselling and
Psychotherapy), mely körülbelül ötvenezer tagot tömörítő
szervezet, külön etikai állásfoglalást tett közzé, mely szerint „a
BACP ellenez minden olyan pszichológiai gyógymódot – mint
amilyen a »reparatív« vagy »konverziós« terápia –, amely azon
a feltételezésen alapul, hogy a homoszexualitás lelki betegség, s
a kliens/páciens szexuális irányultságának megváltoztatására
irányul” (lásd: Pszichoterápia, 2012/6. szám, 410. oldal).
E tiltakozás elgondolkodtató. Valóban annyire veszélyes
lenne ez a módszer, hogy ilyen súlyos reakciókat érdemel? Egy
világszervezet részéről, és éppen Amerikában, ahol a New Age
szellemiség jegyében a legképtelenebb, gyakran életveszélyt
okozó alternatív vagy spirituális gyógymódok szabadon
használhatók, amelyek ellen senki nem tiltakozik? S amelyek
ismert módon annyira lazán kezelik az „indikációkat” (hiszen
„látó emberek”, sámánok, táltosok vannak művelőik között)?
Amikor az európai térségben egyre több az orvos a
homeopaták, kínai gyógymódot, reflexológiát stb. gyakorlók
között, és még többen pszichoterápiaként is alkalmazzák ezeket
az eljárásokat?
Valószínűbb, hogy az ügy inkább sajátos ideológiai, illetve
politikai érzékenységeket érint. A homoszexuálisok
diszkriminációja elleni küzdelem ma már politikai cél,
mozgalmi erő hordozója lett, és képviselői a szexuális
orientáció minden formáját személyiségi jognak, a nemi
identitás természetes változatának tekintik (és emiatt a főbb
orientációs formákat összefoglalóan LGBT-nek nevezik
(Lesbian, Gay, Bisexual, Transgendered). Ez rendben is lenne, az
átlagostól eltérő nemiségű emberek a történelemben sokat
szenvedtek, és konzervatív társadalmakban vagy
elmaradottabb lakosságrétegekben ma is megkülönböztetés,
megítélés alá esnek, vagy éppen stigmatizáltak, ezért minden
képviseletet és védelmet megérdemelnek.
Azonban a jelenség politikai síkra került. A jogvédő és
társadalmilag normalizáló politikai álláspont mindig is
valamilyen tudományos magyarázat kiemelésére és
ideologizálására támaszkodott. Ez egyfajta dogma is lett.
Amikor a homoszexuálisokat üldözték, állapotukat „orvosilag”
minősítették degeneráltnak, egyfajta fejlődési
rendellenességnek vagy éppen pszichopátiának, „moral
insanitynek”, és ez indokolta megkülönböztetésüket. Később a
tudományos „medikalizáció” nyilvánította őket betegnek,
kezelésre szorulónak. Kezdetben ez nem sokat javított a
helyzetükön, mert ugyan „dekriminalizálta” őket (tehát
megmentette őket a börtöntől), és ezt sokan közülük örömmel
fogadták, de később nagyon kellemetlen gyógymódoknak
(például kasztrációnak, elektrosokknak vagy sztereotaktikus
agyműtétnek) tehette ki őket, és hátrányos társadalmi
megkülönböztetésük is megmaradt.
A pszichoanalízis megjelenése és a pszichoterápiák
elterjedése után a medikalizáció helyett „pszichiatrializáció”,
majd „pszichopatologizáció” következett, a saját nemű szexuális
partner keresése lelki terápia indikációjaként fogalmazódott
meg. A jogvédelem érdekében szerveződő melegmozgalmak
megszüntetni akarván a betegségkategóriát (ez sikerült is nekik
1973-ban, az akkor már világszerte domináns amerikai
pszichiátriában a homoszexualitás betegségértelmezésének
eltöröltetésével), amelyet ugyancsak megkülönböztetőnek
ítéltek, szintén egy tudományos magyarázatot kanonizáltak
helyette: a homoszexualitást a nemiség veleszületett,
biológiailag meghatározott szexuális irányultságaként, a
heteroszexualitással teljesen egyenértékű nemi
önazonosságként akarták elfogadtatni. Ez a törekvés ma is erős,
és a nyugati társadalmakban jogi szempontból sikeres. Ennek
jegyében tartanak minden változtatási próbálkozást
értelmetlennek vagy éppen károsnak (ahogyan a PAHO vagy a
BACP is kimondja). A balkezesség hasonlata uralja a
közbeszédet a témáról: vagyis eszerint a homoszexualitás épp
olyan biológiai adottság, mint a heteroszexualitás, tehát nem
lehet megváltoztatni.
Közben a kutatások kimutatták, hogy a heteroszexualitás és
homoszexualitás a sokoldalú emberi szexualitás egy
dimenziója, és sokféle változat van ezen a spektrumon, s
mindegyik a pszichoszexuális fejlődés folyamatában alakul ki, e
folyamatban változhat is, és a felnőttkori, nagy részben
választott szexuális identitásban állandósul. De ekkor sem
véglegesen. E dimenzióban lehet mozgás, különösen a vágy és a
viselkedés síkján, de akár az önazonosság vetületében is. E
tudományos felismerések nem épültek be a melegmozgalmak
önmeghatározásaiba, csak a homoerotika és a meleg identitás
természetességének elve szervült (hasonlóan a heteroszexuális
viselkedést normálisnak és természetesnek hirdető konzervatív
felfogáshoz, a heteroszexualitás „esszencialista” – tehát mintegy
a természeti törvényből fakadó – értelmezéséhez).
Az utóbbi évtizedekben, nagyjából Nicolosi fellépésétől
kezdődően azonban a homoszexualitás és a szexuális másság
körül egyfajta új filozófia is kialakult és kodifikálódott, és ez
ugyanúgy mozgalmi előfeltevés lett, mint a veleszületettség és
annak leképeződése sajátos agyi szerkezetekben vagy
neurohormonális működésekben. Ez az úgynevezett
queerelmélet, amely Michel Foucault-tól ered, aki a modernitást
a társadalmi kontroll finomodó, „ideologikus” eszközeiben látja,
és ennek példája éppen a viselkedési betegségtan, az
elmekórtani kategóriák rendszere és különösen a szexuális
„anomáliák” lelkibetegség-felfogása, jelesül a homoszexualitás
patologizálása. Foucault szerint a közvetlen instrumentum e
folyamatban a nyelvhasználat, a nyelvi kategóriákon keresztül
működő „kormányzó” uralom (governance). Ezek észrevétlenül
fogadtatják el az emberekkel azt az elvet, amely az uralmat
valósítja meg. A homoszexualitás esetében például a
rendellenesség, betegség eszméje leképezi az átlagember
előítéleteit és homofóbiáját (vagy másfajta félelmét a
szokatlantól, az eltérő életformáktól), és ezeket a diagnózis és a
gyógyítás intézményein, a „klinikai szemléleten” át rögzítik, és
építik be a megkülönböztetett emberek gondolkodásába és
azonossági önmeghatározásába is. Ezért alakult ki mára a
melegmozgalmakban vagy a liberális értelmiségi körökben a
szinte kényszeres elutasítás mindenfajta lélektani vagy
elmekórtani magyarázattal és esetleges változtató
beavatkozással szemben. Ma nemcsak a veleszületettség és a
biológiai eredet az alaptétel, a premissza (mondhatni: dogma) a
homoszexualitással kapcsolatban, hanem az is, hogy a
homoszexuálisok esetleges lelki bajait a társadalom, a
konzervatív és diszkrimináló környezet váltja ki, és ha orvosok
vagy pszichológusok akarják kezelni, csak mélyebbre viszik
őket a problémákba, folytatják a külső traumatizálást,
megzavarják a homoszexuális identitást. Ma a
melegmozgalmak igénye a homoszexuálisok lelki segítésével
kapcsolatosan az úgynevezett affirmatív tanácsadás vagy
pszichoterápia, amelynek lényege a homoszexualitás erősítése
(például a „coming out” helyzetben, amikor a fiatal férfi vagy
nő homoerotikus orientációja kiderül, és ez benne vagy
körülötte konfliktusokat okoz). Ahogyan a homoszexualitásra
vonatkozó viták során fogalmazott valaki: ma a szakemberek
dolga nem az, hogy kezeléssel segítsék elő a homoszexuálisok
adaptációját a többséghez, hanem az, hogy a többséget bírják
rá, hogy a sajátos kisebbséget fogadja el, tekintse egyenlőnek,
vagy éppen védje.
Nicolosi tehát szembemegy az árral. A queerfelfogás hívei
szerint csak megzavarja, retraumatizálja a kezelésbe vont
homoszexuálisokat, ezért árt nekik. E felfogás egyébként
nagyon hasonlít az úgynevezett antipszichiátria mentális
betegségekhez való viszonyulásához. Ennek képviselői magát a
fogalmi, betegségtani kategóriát és a vele kapcsolatos
kezelésmódokat utasítják el, és a normáktól, a társadalom
deklarált normalitásától tartósan eltérő viselkedésű embereket
reintegrálni akarják a közösségbe, támogatva őket, hogy
megőrizhessék másságukat. Jóllehet a melegmozgalmakhoz
képest kisebb mértékben, de itt is vannak jogvédő alakulatok,
például a Hangok (Voices) mozgalom, amely a (pszichiátria által
skizofrénnek tekintett) hallucináló emberek jogait védi, más
hasonló sajátosságaikkal együtt. Vannak házastársi vagy szülői
mozgalmak, amelyek azt a célt követik, hogy a betegnek
tekintett hozzátartozó másságát elfogadják és elfogadtassák. Az
egyik fő „antipszichiátert”, a magyar származású, nemrég
elhunyt Thomas Stephen Szaszt sokan a queerelmélet
megalapítójának tartják, mert a homoszexualitás
betegségszemléletét és kezelését korán, még Foucault előtt
ellenezte. Egy másik antipszichiáter, Ronald David Laing a
skizofréniaként diagnosztizálható viselkedésformát a
gyermekkori traumatikus személyiségfejlődés leküzdésének
sajátos módjaként írta le. Szerinte a tüneti „utazást” és a
visszahúzódást kell tolerálniuk és támogatniuk a segítőknek,
megvárva, amíg a mintegy kerülőutas lelki fejlődésben az
érintett visszatér (ha egyáltalán visszatér) a társadalmi
alkalmazkodáshoz. Ehhez hasonlóan a queerelmélet a szexuális
irányultságot magánügynek, személyiségi jognak fogja fel.
Mindez azért érdemel említést, mert mutatja, hogy az
emberi viselkedéssel kapcsolatosan sok területen vannak
nézetkülönbségek, nemcsak a homoszexualitást illetően. A
pszichiátriai betegmozgalmak például gyakran elutasítják a
gyógyszeres kezeléseket (nem is beszélve az elektrosokkról), de
nem elég erősek ahhoz, hogy az egyenértékűség, illetve a
természetes másság szemléletét elfogadtassák a társadalommal.
Viták, ellentétek itt is vannak (a nagy pszichiátriai
kongresszusok során mindig előfordulnak tüntetések,
amelyeken betegek és hozzátartozók vonulnak fel, és valami
ellen tiltakoznak), de képviselőik egyelőre megférnek egymás
mellett. A pszichiátriában akkor van felháborodás, ha
szakember próbál eltérni a „tudományos” álláspontoktól, és „áll
át” a kritikai nézetek oldalára. Ilyen esetekben a szakmai
premissza a mentális betegségek biológiai eredete vagy
biológiai terápiája (amely itt is egyfajta ideológiaként működik),
mert ez fellazítja a professzionális összhangot és – ha Foucault
felfogásánál maradunk – a szakmai uralmat a normalitás
definíciói felett.
Ma a pszichiátriában is az a szembetűnő, hogy a – gyakran
egyenlőtlen helyzetekből folyó – viták és feszültségek lehetnek
termékenyek, az „eretnekek”, „másként gondolkodók” klinikai
jelenségek, problematikus viselkedésmódok értelmezését
fejleszthetik s a terápia eszköztárát gazdagítják.
Ez Nicolosira úgy vonatkozik, hogy a mostani nagy
felháborodás nem biztos, hogy jogos és értelmes, és nem biztos,
hogy Nicolosi munkássága nem vezet fejlődéshez, vagy nem
segít tisztázni egyes kérdéseket. Nicolosi nem állítja, hogy
minden homoszexuális férfi terápiát igényel, vagy hogy abból
profitálna. Szerinte csak a homoszexuális vágy és orientáció
egyes változataiban van meg egy pszichoszexuális fejlődési
konstelláció és belső konfliktus, amelyből erős változási, illetve
terápiás motiváció, a homoszexuális identitás és viselkedés
elutasításának szándéka ered. Ilyen esetekkel
pszichoanalitikusok, pszichoterapeuták találkoznak. 1973-ban,
a homoszexualitás betegségkategóriájának megszüntetése
idején a szakemberek fel is vetették, hogy mi lesz azokkal az
emberekkel, akik semmiképpen sem akarnak vagy tudnak
azonosulni a homoszexualitásukkal. Ők hogyan jutnak
kezeléshez? Ennek érdekében alakították ki az énidegen vagy
egodisztóniás homoszexualitás kategóriáját, és ezt be is vezették
az amerikai betegségtani rendszerbe, a DSM (Diagnostic and
Statistical Manual) III. kiadásába. Ez és az ellene megnyilvánuló
melegtiltakozás fogalmi készlete is mutatja a szavak és
megnevezések erejét, ám kategóriák, minősítések minden
humán viselkedésformával kapcsolatosan vannak, és mindig
érdemes őket kritika tárgyává tenni. Nicolosi belefogott az
ilyen, a szexuális változást makacsul igénylő férfiak terápiájába.
Sokukkal foglalkozott, s ennek nyomán feltárt egy fejlődés-
lélektani utat, a gyermekkorban a pszichoszexuális fejlődést
megzavaró traumák, veszteségek, önértékelési károsodások
összekapcsolódó sorát, és ezek hatását a szexualitásra, a nők
felé irányuló érdeklődés és vágy gátlását, illetve a férfiak iránti
nemi vonzódás rögzülését, amely együtt jár az egész állapot
elfogadhatatlanságának meggyőződésével és a
heteroszexualitáshoz való visszatérés motivációjával. Nicolosi
megtalálta az összefüggést e lelki tényezők között, és
módszerében ezek feldolgozásával és átalakításával foglalkozik.
Tapasztalatai szerint ilyen állapotokban pszichoterápiával sokat
lehet segíteni.
Amíg a betegségtan nem változott meg, sok homoszexuális
férfi volt terápiában, és hasonló problémahátteret találtak
náluk a szakemberek. A kezelésben lévők jelentős része tudott
változni. Ugyanezt a megzavart fejlődési utat, konstellációt
találták a biológiai nemüket elvetni és bármilyen áron
(műtéttel, hormonokkal) megváltoztatni akaró
transzszexuálisoknál, vagy a korábban perverznek, ma
parafíliáknak nevezett irányultsági rögzüléseknél (például a
pedofíliánál, a habituális erőszakolási hajlamnál, a
transzvesztitizmusnál vagy a fetisizmus eseteiben), de akár
egyes funkcionális szexuális zavaroknál is.
Nicolosi megértéséhez érdemes tudni, hogy a kliensek nem
úgy jelentkeznek, hogy hozzák magukkal a diagnózist és az
indikációt. Segítséget kérnek, mert szenvednek, mert
konfliktusaik vannak kényszeresen megélt nemi késztetéseik
miatt önmagukkal és környezetükkel, önértékelésük zavart,
gyakran egészen a depresszióig vagy az öngyilkosságig menően.
Vannak, akik számára elfogadhatatlan homoerotikus
irányultságuk. Ha úgy tetszik, még az is előfordulhat, hogy a
saját nemük iránti vonzalmuk „autopatologizációja” vagy
internalizált énidegensége – egyfajta „fixa idea” konstrukció –
létező szenvedést okoz, és erős terápiás motiváció forrása. Nem
szexuális problémák esetén is gyakran félelmek, tévképzetek,
önvádak vagy kisebbségi érzések – tehát szubjektív
konstrukciók – viszik a klienseket szakemberekhez. Ezek
megszüntetésével, átalakításával kell foglalkozni a kezelés
során. Elsődlegesen nem a diagnosztikus kategóriák
számítanak, tehát adott esetben még a homoszexualitás sem
(van egy nem is ritka állapot, az úgynevezett
pszeudohomoszexualitás, amikor meghiúsulások,
veszteségélmények hatására alakul ki énidegennek megélt
homoerotikus késztetés, amely pszichoterápiával
megszüntethető). Általában az analitikus terápiában kialakul
valamilyen műveleti diagnózis, amelyből terápiás út
körvonalazódik. A szexuális zavarokban rendre előkerülnek a
korai traumák a nemi önazonossággal kapcsolatosan, a szülők
„kettős kötéses” kommunikációja, az anyai érzelmi túlkötés, a
nemi szerepek elsajátításának nehézsége, a másik nem iránti
orientáció miatti büntetések sora, az önértékelés súlyos
károsodása, a rögzült kielégülési minták kényszeres
jelentkezése stb. Ezek a kliens vagy páciens emlékanyagából
kerülnek felszínre, és állnak össze képekké, gyakran anélkül,
hogy a terapeutáknak ezeket értelmezniük kellene. A belső
összefüggések felismerése és feldolgozása (gyakran nem
analitikus módszerek bekapcsolásával, mint Nicolosinál a
„testmunka”, a gyászterápia vagy az EMDR) a lelki és
viselkedési változás eszköze.
Ezekről szól Nicolosi könyve. Sok eredeti terápiás
technikával, helyenként újítással, ilyen például a „kettős hurok”
vagy a terápiás ráhangolódás, rezonancia módszere, a
tünetinek minősülő szexuális helyzetek „forgatókönyvi”
elemzése és sok más lélektani fogás. Nicolosi azt választotta,
hogy a fő tüneti mozzanatnak a homoszexuális rögzülést,
vágyat és késztetést tekinti, mintegy ez ellen szövetkezik a
klienssel. Nyilván ez a vele szemben megnyilvánuló ellenállás
„botrányköve”, innen ered az aggály, hogy elbizonytalanítja,
megzavarja klienseit. Lehet, hogy valóban elfogult e téren, de ez
a terápiás folyamatban „dekonstruáló”, feldolgozó módszertani
elem is lehet. Szerinte ez fontos.
Módszerének vagy elméletének minden eleme jelentős
szakirodalmi alátámasztással egészíthető ki. Ezt ő nem tette
meg e könyvében. Nicolosi a segítés, a terápia megszállottja,
ezért kevés teret szán az argumentációnak, inkább a
gyakorlatról szól. Munkájának és könyvének sok más
vonásához hasonlóan ez is kritizálható vagy vitatható.
Nyilvánvaló, hogy a „bizonyítékokon alapuló” (evidence-based)
terápiás korszakban hiba volt részéről, hogy a könyv
megírásához nem számolta össze és nem bontotta csoportokra
eseteit, így nem tudjuk meg, hány klienst vett kezelésbe, és
mennyi volt a változók, ha úgy tetszik, a gyógyulók aránya.
Átlagban milyen tartamú és lefolyású a terápiája? Mik a keretei
(például bekapcsol-e család- vagy csoportterápiát, vannak-e
bennfekvéses esetei stb.)? Egyáltalán magánpáciensekről van-e
szó, vagy a biztosítók fizetik a kezelést? Hiányosság, hogy a
szexualitás serdülőkori erősödésekor kevés hangsúlyt ad az
„imprinting” hatásoknak és ezek rögzülésének fantáziákon és
önkielégítésen át. A fantáziák és a kísérő önkielégítés rögzítő
szerepét a férfiak szexualitásával kapcsolatosan a legtöbb
kutató és terapeuta kiemeli. A férfiak szexualitásának nagy
késztetőereje és a magömlés, az orgazmus erős jutalmazó
hatása miatt van, hogy a férfiak körében gyakoriak a parafíliák
és más fixációk, orientációs vagy „tárgyválasztási” sajátosságok,
így a homoszexualitás is. Nők között ezek sokkal ritkábbak, a
leszbikus késztetés és önazonosság kialakulási dinamikája
pedig erősen eltér a férfiakétól.
Mindezeket Nicolosi könyve felveti és átvezeti terápiás
technikák felé. Módszerei fontosak lehetnek nem szexuális
problémák megközelítésében is, hiszen, mint említettük is,
minden komoly tünet és élményzavar mögött megvannak a
tudattalanban meggyökerezett mechanizmusok, a szorongás, a
(gyakran ismétlési) kényszer, a trauma, az önértékelési válság
stb. Ezek újszerű és aktív, alapjában mégis a klasszikus
pszichoanalízis, a feltáró lélektani munka, a belátás és az
értelmezés területén maradó technikai elemek alkalmazásával
kezelhetők.
Ezért is szorgalmaztuk többen a könyv magyar nyelvű
kiadását, a pszichoterápia egésze, hazai kultúrája számára is
fontosnak tartva ezt a szöveget. Talán érdemes vele
megkérdőjelezni az új tabukat és az ideológiai tiltásokat is. A
Pszichoterápia című szakfolyóirat említett számában több
ismertetés jelent meg a kötetről, a recenzensek többsége
kritizálta is, méltatta is (elismerve a könyv különlegességét), de
volt egy, talán a queerelmélet felől érkező kemény kritika is.
Ennek utolsó bekezdése: „Amerikában ez a könyv egy a sok
közül a melegség és a pszichoterápia kapcsolatáról.
Magyarországon az első a témában. Úgy vélem, amíg nem
jelenik meg nálunk egy informatív, érzékeny, az azonos nemű
vonzalmat és a meleg identitást nem patologizáló és
megkérdőjelező pszichológiai munka, addig egy ilyen kötet
publikálása különösen kártékony.” (Pszichoterápia, 2012/6.
szám, 417. oldal). Ezen érdemes elgondolkodni. De akárhogy
számolom, Nicolosi könyve az első, amely eltér az uralkodó
paradigmától. Ha végignézünk az utóbbi csaknem négy
évtizeden, a témába vágó összes magyar nyelvű kiadvány –
legalább húszat lehet találni: Szilágyi Vilmos, Tóth László
könyvei vagy könyvrészletei, Vargo kötete (1999-ben jelent
meg), Foucault magyar fordításai, a terjedelmes „gender”-
irodalom, nem is beszélve a Pszichoterápia és a
Szenvedélybetegségek egy évtizeden át zajló közvetítéséről az
LGBT-publikációkkal kapcsolatosan (a nemzetközi szakkiadó, a
The Haworth Press közleményei alapján), egészen a Thalassa
2010/4. tematikus számáig – az érzékenységet, a szexuális
másság elfogadását, a megkülönböztetések elutasítását
képviseli. Vagyis a hazai szakirodalom politikailag korrektnek
tekinthető. Tehát nem jelent veszélyt a szakmai nézetek terén,
ha a „másság” is hangot kap, vagy ha viták indulnak. Nicolosi
műve remélhetően a szakmai tájékozottságot és nyitottságot
fogja szolgálni.

* * *

Nicolosi kötetével kapcsolatosan egy sajátos nehézségre

érdemes felhívni a figyelmet. A könyv voltaképpen
pszichoanalitikus (illetve analitikusan orientált
pszichoterápiás) szakkönyv. Sajátos fogalomanyaggal,
terminológiával. Aki képzett és gyakorlott szakember, annak a
könyv megértése nem okoz problémát. De aki nem rendelkezik
kellő lélektani vagy határterületi ismeretekkel, annak gondot
jelenthet, hogy egy sor angol szakkifejezésnek nincs vagy nem
egységesen elfogadott a magyar megfelelője.
A legkiáltóbb példa a szelf fogalma. A legtöbb szakkönyvben
csak kiírják „magyarosan”, mint itt is. A fordítási próbálkozások
(önmagunk, megélt magunk stb.) nem terjedtek el, s a
legrövidebb definíció sem segít, mert az legalább egy hosszú
bővített mondat. A nagy nyugati nyelvekben keletkezett e
fogalom, s a német Selbst, illetve az angol self formájában lett
szakkifejezés. A világnyelvekbe születetteknek is meg kell
ismerniük speciális jelentését.
Számos más kifejezés esetében terjed valamilyen konvenció
(például az Übertragung, illetve a transference szónál az áttétel,
de még használatos az átvitel vagy az indulatáttétel is). Minden
szakkifejezés egyfajta metafora, amely a szaknyelvben
zsargonszerűen is használatos, és leginkább területeket vagy
irányokat jelöl. Gyakran más, ugyancsak metaforikus
fogalmakkal kapcsolódnak ezek a szavak, például az angolban a
self-deficit kimondható, de magyarul egyik lexikálisan
elfogadható fordítása sem megfelelő. Lehetne énhiány,
éndefektus, énelégtelenség stb., de mindegyik változat túl
„erős”. Ha a szelf az önmagunkra vonatkoztatott emlék-, illetve
élményanyagunk és a hozzá fűződő emóciók és kognitív
szerkezetek összessége, amelyben életünk során igyekszünk
feldolgozni az ellentmondásokat és növelni a belső integrációt,
akkor énhiány nem lehetséges, mert az már pszichotikus
állapot lenne. A deficit vagy defektus egy nagyon általánosított
orientációs megjelölés arra, hogy van valami belső zavar,
konfliktus stb. Hasonlóan metafora az identitás, az
önazonosság, az a sajátos belső (kognitív-emocionális)
szerkezet, amely a szelf (egész életen át formálódó) magva.
Nicolosi maga is kreált hasonló fogalmakat, például nála
sajátos a kettős kötés (double bind) értelmezése, és új koncepció
a kettős hurok (double loop), a ráhangolódás (attunement) vagy
a szürke zóna (grey zone). A teljes megértéshez
pszichoanalitikus szakszótár sem lenne elegendő, mert a
mélyebb megértés szükséges élményközössége kellene még, a
folyamatos, analitikus pszichoterápiás munka tapasztalata. A
páciensek – gyakran idős fejjel – gyermekkori traumákat,
szenvedéseket, meghiúsulásokat mondanak el, gyakran nagy
emóciók kíséretében, amelyek egész életükön át károsították
önértékelésüket, viselkedési és élményzavarokkal álltak bennük
összefüggésbe. Ez a terapeuta és páciens által létrehozott közös
élményanyag a kezelő szakember fejében több szempont
szerint közelíthető, például fejlődés-lélektanilag, a terápiás
kapcsolat (például az áttétel) vonatkozásában, a lelki
valósághoz való viszony (a realitáselv) szerint stb. Az analitikus
terápia során ezek érzelmi, illetve szorongásos feszültsége
feldolgozható, a múlt és a jelen eseményeivel kapcsolatban
összefüggések rendje és rendszere alakul ki, változik önmagunk
megítélése, átélése, és ezzel megszűnik vagy elviselhetővé
gyengül az, ami korábban zavaróan értelmetlen vagy
elfogadhatatlan volt. Nicolosi eseteit, tapasztalatait olvasva ezt
kell a szöveg mögé képzelni, az adott ember élettörténetének és
belső átélésének kontextusában.
Ha Nicolosi általánosít, vagyis analitikus fogalmakat használ,
akkor e sajátos munkaélményéből teszi. Ez Freud nagy
találmánya. Aki ezt nem tapasztalta meg, akkor sem biztos,
hogy érti, ha történetesen pszichoterapeuta, és a legalább
kétszáz más, nem mélylélektani vagy nem feltáró (ismét
metaforák…) terápiás módszer közül mást használ. Freud
elméleteinek kezdeteitől vádolták az analízist, hogy
„belemagyarázza” az összefüggéseket a betegek történeteibe,
értelmezésekkel (Deutung, interpretation) „indoktrinálja” a
pácienseket stb. Holott a módszer kulcsmozzanata, hogy a belső
fejlődési tendenciákat erősíti fel, nem „visz be” kívülről
magyarázatokat, a kialakuló kép a belső „tisztítás”, kibontás
révén formálódik. (Freud erre utal, amikor az analízist
Leonardo híres mondata nyomán a szobrászmesterséghez
hasonlítja, ahol a mű „per via di levare” – elvétel – útján
keletkezik, szemben a festészet „per via di porre”
alkotásmódjával, a külső dolog „ráhelyezésével”). Sok
absztrakció van tehát a folyamatos párbeszéd, illetve a kliens
részéről a feltárulkozás mögött, ezek lényegének megragadását
a magyar nyelvben a fordítás gondjai is nehezítik, de a
szakkifejezések metaforális (úgy is mondhatjuk: kognitív
szemantikai) problémái is.
De azért lehet tájékozódni, és az olvasó ehhez mind
terminológiai, mind fogalomtörténeti, illetve szakirodalmi
segítséget kérhet.

Buda Béla dr.

Felhasznált irodalom

Adler, A. (1969): The science of living, New York: Doubleday.

Alpert, M. C. (1992): Accelerated empathic therapy: A new
short-term dynamic psychotherapy. International Journal of
Short-Term Psychotherapy, 7(3), 133–56.
Alpert, M. (2001): Accelerated empathic therapy. In Short-
term therapy for long-term change. New York: W. W. Norton.
Amato, P. R. (1993): Children’s adjustment to divorce:
Theories, hypotheses, and empirical support. Journal of
Marriage and the Family, 55, 23–38.
Amsterdam, B., & Levitt, M. (1980): Consciousness of self and
painful selfconsciousness. Psychoanalytic Study of the Child, 35,
67–83.
Bailey, J. M. (1999): Homosexuality and mental illness.
Archives of General Psychiatry, 56, 883–84.
Basch, M. F. (1976): The concept of affect: A reexamination.
Journal of the American Psychoanalytic Association, 24, 759–77.
Bates, J., Bentler, P., & Thompson, S. (1973): Measurement of
deviant gender development in boys. Child Development, 44,
591–98.
Bates, J., Bentler, P., & Thompson, S. (1979): Gender-deviant
boys compared with normal and clinical control boys. Journal of
Abnormal Child Psychology, 7, 243–59.
 Bates, J., Skilbeck, W., Smith, K., & Bentler, P. (1974): Gender-
role abnormalities in boys: An analysis of the clinical ratings.
Journal of Abnormal Child Psychology, 2, 1–16.
Bateson, G., Jackson, D. D., Haley, J., & Weakland, J. (1956):
Toward a theory of schizophrenia. Behavioral Science, 1, 251–64.
Bem, D. J. (1996): Exotic becomes erotic: A developmental
theory of sexual orientation. Psychological Review, 103, 320–35.
Bieber, I., et al. (1962): Homosexuality: A study of male
homosexuals. New York: Basic Books.
Bieber, I., & Bieber, T. B. (1979): Male homosexuality.
Canadian Journal of Psychiatry, 24, 409–21.
Blackwell, J. (2004): The noonday demon: Recognizing and
conquering the deadly sin of sloth. New York: Crossroads.
Bloch, D. (1984): So the witch won’t eat me: Fantasy and the
fear of infanticide. New York: Grove Press.
Bly, R. (1990): Iron John: A book about men. Reading, MA:
Addison-Wesley.
Bosworth, P. (1978): Montgomery Clift: A biography. New
York: Harcourt Brace Jovanovich.
Bowlby, J. (1977): The making and breaking of affectional
bonds: Aetiology and psychopathology in light of attachment
theory. British Journal of Psychiatry, 130, 201–10.
Bowlby, J. (1988): A secure base: Parent-child attachment and
healthy human development. New York: Basic Books.
Bradley, S. (1980): Female transsexualism: A child and
adolescent perspective. Child Psychiatry and Human
Development, 11, 12–18.
 Bradley, S. J. (2003): Affect regulation and the development of
psychopathology. New York: Guilford Press.
Browning, F. (1993): The culture of desire. New York: Vantage
Press.
Buber, M. (1958): I and Thou (2nd ed.). (Ronald Smith,
Trans.). New York: Charles Scribner.
Bühler, K. (1990): Theory of language: The representational
function of language . Philadelphia: John Benjamins.
Butler, A. C. (2000): Trends in same-gender sexual
partnering, 1988–1989. Journal of Sex Research,37, 333–43.
Buxton, M. S. (2004): Ethical treatment for people who
present with unwanted homoerotic attraction. In NARTH
Annual Conference Reports 2004. Encino, CA: NARTH [Külső
hivatkozás].
Byrd, A. D., & Nicolosi, J. (2002, June): A meta-analytic review
of treatment of homosexuality. Psychological Reports, 90, 1139–
52.
Byrd, A. D., Nicolosi, J., & Potts, R. W. (2008): Clients’
perceptions of how reorientation therapy and self-help can
promote changes in sexual orientation. Psychological Reports,
102, 3–28.
Chance, P. (2003): Learning and behavior (5th ed.). Belmont,
CA: Wadsworth Thomson Learning.
Chasseguet-Smirgel, J. (1984): Creativity and perversion. New
York: W. W. Norton.
Coates, S. (1990): Ontogenesis of boyhood gender identity
disorder. Journal of the American Academy of Psychoanalysis,
18, 414–18.
 Coates, S., & Person, E. (1985): Extreme boyhood femininity:
Isolated behavior or pervasive disorder? Journal of the
American Academy of Child Psychiatry, 24, 702–9.
Coates, S., & Wolfe, S. M. (1995): Gender identity disorder in
boys: The interface of constitution and early experience.
Psychoanalytic Inquiry, 15, 6–38.
Coates, S., & Zucker, K. (1988): Gender identity disorder in
childhood. In Clinical assessment ofchildren: A biopsychosocial
approach.(C. J. Kestenbaum & D. T. Williams, Eds.). New York:
New York University Press.
Cohen, R. (2000): Coming out straight: Understanding and
healing homosexuality. Winchester, VA: Oakhill Press.
Coughlin Della Selva, P. (1996): Intensive short-term dynamic
psychotherapy:Theory and technique. New York: Wiley.
Damasio, A. R. (1999): The feeling of what happens: Body and
emotion in the making ofconsciousness. New York: Harcourt
Brace.
Davanloo, H. (1978): Basic principles and techniques in short-
term dynamic psychotherapy. New York: Spectrum.
Davanloo, H. (1980): Short-term dynamic psychotherapy. New
York: Aronson.
Davanloo, H. (1995): Intensive short-term dynamic
psychotherapy: Spectrum of psychoneurotic disorders.
International Journal of Short-Term Psychotherapy, 10(3, 4), 121–
55.
De la Huerta, C. (1999): Coming out spiritually: The next step.
New York: Jeremy P. Tarcher/Putnam.
 Deutsch, H. (1937): Absence of grief. Psychoanalytic
Quarterly, 6, 12–22.
Dickinson, E. (1960): To learn the transport by the pain:
Poem 167. In Complete poems of Emily Dickinson. New York:
Little, Brown.
Donaldson-Pressman, S., & Pressman, R. M. (1994): The
narcissistic family: Diagnosis and treatment. San Francisco:
Jossey-Bass.
Drescher, J. (1988): Psychoanalytic therapy for the gay man.
Hillsdale, NJ: Analytic Press.
Erwin, K. (1993): Interpreting the evidence: Competing
paradigms and the emergence of lesbian and gay suicide as a
„social fact.” International Journal of Health Services, 23, 437–53.
Fast, I. (1984): Gender identity, a differentiation model:
Advances in psychoanalysis theory, research, and practice (Vol.
2). Hillsdale, NJ: Analytic Press.
Fenichel, O. (1945): Acting. Psychoanalytic Quarterly, 15, 144–
60.
Fergusson, D. M., Horwood, L. J., & Beautrais, A. L. (1999): Is
sexual orientation related to mental health problems and
suicidality in young people? Archives of General Psychiatry,
56(10), 875–80.
Fisher, S., & Greenberg, R. (1995): Freud scientifically
reappraised: Testing the theories and therapy. New York: Wiley.
Fitzgibbons, R. (2001): Gender identity disorder in children.
Lay Witness (Steubenvill, OH). Available online at [Külső
hivatkozás].
 Fitzgibbons, R. (2005, December 5–6): The psychology behind
homosexual tendencies zenit.org.
Fleming, S., & Robinson, P. (2001): Grief and cognitive-
behavioral therapy: The reconstruction of meaning. In
Handbook of bereavement research. (M. Stroebe et al., Eds.).
Washington, DC: American Psychological Association.
Fosha, D. (2000): The transforming power of affect: A model
for accelerated change. New York: Basic Books.
Fosha, D. (2005): Emotion, true self, true other, core state:
Toward a clinical theory of affective change process.
Psychoanalytic Review, 92(4), 513–51.
Fraiberg, S. H. (1959): The magic years: Understanding and
handling the problems of early childhood. New York: Scribner.
Freud, S. (1895): Project for a scientific psychology. Standard
Edition, 1, 281–397.
Freud, S. (1911): Formulations on the two principles of
mental functioning. Standard Edition, 12, 213–26.
Freud, S. (1914): Remembering, repeating and working
through. Standard Edition, 12, 145–56.
Freud, S. (1917, 1953): Mourning and melancholia. In
Collected papers of Sigmund Freud (Vol. 4) (Joan Riviere, Trans.).
London: Hogarth Press.
Freud, S. (1918): Lines of advance psycho-analytic therapy.
Standard Edition, 17 (1917–1919). London: Hogarth Press.
Freud, S. (1920): Beyond the pleasure principle. Standard
Edition, 18.
Freud, S. (1933): New introductory lectures on psycho-
analysis. Standard Edition, 22, 80.
 Friedman, R. C. (1988): Male homosexuality: A contemporary
psychoanalytic perspective. New Haven, CT: Yale University
Press.
Goldwasser, N. (2004, November 12–14): A multi-modal
trauma-based treatment paradigm for the treatment of ego-
dystonic homosexuality. NARTH Annual Conference Reports.
Encinco, CA: NARTH [Külső hivatkozás].
Goldwasser, N. (2005a, November 12): Using EMDR to
actualize heterosexual potential. Paper presented at NARTH
Annual Conference, Washington, DC.
Goldwasser, N. (2005b): Utilizing EMDR to heal undesired
sexual attractions and to help actualize sexual potential. Paper
presented at EMDR International Association Annual
Conference, Seattle, WA.
Green, R. (1976): 110 feminine and masculine boys:
Behavioral contrasts and demographic similarities. Archives of
Sexual Behavior, 5(5), 43.
Green, R. (1985): Gender identity in childhood and later
sexual orientation: Followup of 78 males. American Journal of
Psychiatry, 142, 339–41.
Green, R. (1993): The sissy boy syndrome. New York:
HarperCollins.
Green, R., & Money, J. (1966): Stage-acting, role-taking, and
effeminate impersonation during boyhood. Archives of General
Psychiatry, 15, 535–38.
Greenson, R. (1968): Disidentifying from mother: Its special
importance for the boy. Journal of the American
Psychoanalytical Association, 56, 293–302.
 Hadley, J. (1992): The instincts revisited. Psychoanalytic
Inquiry, 12, 398–418.
Hatterer, L. (1970): Changing homosexuality in the male:
Treatment for men troubled by homosexuality. New York:
McGraw-Hill.
Herrell, R., Goldberg, J., True, W. R., Ramakrishnan, V., Lyons,
M., Eisen, S., & Tsuang, M. T. (1999): Sexual orientation and
suicidality: A co-twin control study in adult men. Archive of
General Psychiatry, 56, 867–74.
Horner, A. (1984): Object relations and the developing ego in
therapy. New York: Jason Aronson.
Horner, A. (1991): Psychoanalytic object relations therapy.
Northvale, NJ: Jason Aronson.
Horney, K. (1945): Our inner conflicts. New York: W. W.
Norton.
Horney, K. (1950): Neurosis and human growth. New York: W.
W. Norton.
Isay, R. (1987): Fathers and their homosexually inclined sons
in adulthood. Psychoanalytic Study of the Child, 42, 275–94. New
Haven, CT: Yale University Press.
Izard, C. E., Porges, S. W., Simons, R. F., Haynes, O. M., Hyde,
C., Parisi, M., & Cohen, B. (1991): Infant cardiac activity:
Developmental changes and relations with attachment.
Developmental Psychology, 27(3), 432–39.
Jay, K., & Young, A. (1979): The gay report: Lesbians and gay
men speak out about sexual experiences and lifestyles. New York:
Summit Books.
 Johnson, S. (1987): Humanizing the narcissistic style. New
York: Norton.
Jones, P. (2000, January): Androgyny: The pagan sexual ideal.
Journal of Evangelical Theological Society, pp. 443–69.
Jones, S., & Yarhouse, M. (2007): Ex-gays? A longitudinal study
of religiously mediated change in sexual orientation. Downers
Grove, IL: InterVarsity Press.
Kagan, J. (1994): Galen’s prophecy: Temperament in human
nature. Boulder, CO: Westview Press.
Kleeman, J. A. (1966): Genital self-discovery during a boy’s
second year. Psychoanalytic Study of the Child, 21, 358–92.
Kohut, H. (1971): The analysis of the self. New York:
International University Press.
Kourany, R. F. C. (1987): Suicide among homosexual
adolescents. Journal of Homosexuality, 13, 111–17.
Lamb, M . E. (1987): Predictive implications of individual
differences in attachment. Journal of Consulting and Clinical
Psychology, 55, 817–24.
Lamb, M. E. (1997): The role of the father in child development
(3rd ed.). New York: John Wiley.
Lasch, C. (1991): The culture of narcissism: American life in an
age of diminishing expectations. New York: W. W. Norton.
Laumann, E. O., Gagnon, J. H., Michael, R. T., & Michaels, S.
(1994): The social organization of sexuality: Sexual practices in
the U. S. Chicago: University of Chicago Press.
LeDoux, J. E. (1996): The emotional brain. New York: Simon &
Schuster.
 Lewis, C. S. (2007): A szeretet négy arca. Budapest, Harmat
Kiadó.
Lewis, H. B. (1980): „Narcissistic personality” or „shame-
prone superego mode.” Comprehensive Psychotherapy, 1, 59–80.
Lowry, C., & Zucker, K. (1991, June): Is there an association
between separation anxiety disorder and gender identity
disorder in boys? Poster presented at the meeting of the Society
for Research in Child and Adolescent Psychopathology,
Zandvoort, The Netherlands.
Main, M., Kaplan, N., & Cassidy, J. (1985) Security in infancy,
childhood and adulthood: A move to the level of representation.
In Growing points of attachment theory and research (I.
Bretherton and E. Waters, Eds.) (pp. 66–104). Monographs for
the Society for Research in Child Development No. 50. Chicago:
University of Chicago Press.
Malan, D. H. (1963): A study of brief psychotherapy.
Philadelphia: Lippincott.
Malan, D. H. (1979): Individual psychotherapy and the science
of psychodynamics. London: Butterworth.
May, J. (n.d.): EMDR: A power tool in the treatment of
attachment disorders. The Family Attachment and Counseling
Center [Külső hivatkozás].
McCullough, L. (1994): The next step in short-term dynamic
psychotherapy: A clarification of objectives and techniques in
an anxiety-regulating model. Psychotherapy, 31(4), 642–54.
McCullough, L. (2001): Desensitization of affect phobias in
short dynamic psychotherapy. In Short-term therapy for long-
term change (M. Solomon et al., Eds.). New York: Norton.
 McCullough, L., Kuhn, N., Andrews, S., Kaplan, A., Wolf, J., &
Hurley, C. L. (2003): Treating affect phobia: A manual for short-
term dynamic psychotherapy. New York: Guilford Press.
McWhirter, D., & Mattison, A. (1984): The male couple: How
relationships develop. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall.
Medinger, A. (2000): Growth into manhood: Resuming the
journey. Colorado Springs: Waterbrook.
Menninger, K. (1958): Theory of psychoanalytic technique.
New York: Basic Books.
Moberly, E. (1983): Homosexuality: A new Christian ethic.
Greenwood, SC: Attic Press.
Morrison, Andrew P. (1989): Shame: The underside of
narcissism. Hillsdale, NJ: Analytic Press.
Nathanson, D. L. (1987): A timetable for shame. In The many
faces of shame (D. L. Nathanson, Ed.). New York: Guilford Press.
Nathanson, D. L. (1992): Shame and pride: Affect, sex, and the
birth of the self. New York: Norton.
Nava, M. (1992): Abuelo—My grandfather, Raymond Acuna.
A member of the family: Gay men write about their families (John
Preston, Ed.). New York: Dutton.
Neborsky, R. (2001): Perinatal trauma and resistance to
emotional closeness. Presentation at a conference, „Core Factors
for Effective Short-Term Dynamic Psychotherapy,” Milan, Italy.
Neborsky, R. (2004): Recognizing and working with an
Oedipal focus in I. S. T. D. P., Part II, Working through sexual
feelings. ADHOC Bulletin of Short Term Dynamic Psychotherapy
—Practice and Theory, 8(2), 48–59.
 Nicolosi, J. (1991): Reparative therapy of male homosexuality.
Northvale, NJ: Jason Aronson.
Nicolosi, J. (1993): Healing homosexuality: Case stories of
reparative therapy. Northvale, NJ: Jason Aronson.
Nicolosi, J. (1993): Treatment of the non-gay homosexual
man. The Journal of Pastoral Counseling, 28, 76–82.
Nicolosi, J. (1999): The gay deception. In Homosexuality and
American public life (C. Wolfe, Ed.). Dallas: Spence.
Nicolosi, J. (2001): The removal of homosexuality from the
psychiatric manual. The Catholic Social Science Review, 6, 71, 77.
Nicolosi, J. (2003): Finally, recognition of a long-neglected
population. Archives of Sexual Behavior,32(5), 445–47.
Nicolosi, J., & Byrd, A. D. (2002): A critique of Bem’s „Exotic
Becomes Erotic” theory of sexual orientation development.
Psychological Reports, 90, 931–46.
Nicolosi, J., Byrd, A. D., & Potts, R. W. (2000a): Beliefs and
practices of therapists who practice sexual reorientation
psychotherapy. Psychological Reports, 86, 689–702.
Nicolosi, J., Byrd, A. D., & Potts, R. W. (2000b): Retrospective
self-reports of changes in homosexual orientation: A consumer
survey of conversion therapy clients. PsychologicalReports, 86,
1071–88.
Nicolosi, J., & Nicolosi, L. A. (2002): A parent’s guide to
preventing homosexuality. Downers Grove, IL: InterVarsity
Press.
O’Donohue, W. T., & Caselles, C. (2005): Homophobia’s
conceptual, definitional and values issues. In Destructive trends
in mental health (R. Wright & N. A. Cummings, Eds.). New York:
Routledge.
Orlinsky, D. E., & Ronnestad, M. H. (2005): How
psychotherapists develop: A study of therapeutic work and
professional growth. Washington, DC: American Psychological
Association.
Paulk, J., & Paulk, A. (1999): Love won out. Wheaton, Ill.:
Tyndale House.
Peiser, K., & Sandry, M. (2000): The universal 12-step
program: How to overcome an addiction and win! Avon, MA:
Adams Media Corp.
Perloff, R. (2004): Free to choose. In NARTH Annual
Conference Reports. Encino, CA: NARTH [Külső hivatkozás].
Perls, F. S. (1969): Gestalt therapy verbatim. Lafayette, CA:
Real People Press.
Petrarch. The canzoniere, or rerum vulgarium fragmenta (M.
Musa, Trans.). Indianapolis: Indiana University Press, 1999.
Phelan, J. (1999, August): Is homosexuality normal for some
animals? NARTH Bulletin, p. 19.
Prenzlauer, S., Drescher, J., & Winchel, R. (1992): Suicide
among homosexual youth (letter to the editor). American
Journal of Psychiatry, 149, 1416.
Preston, J. (Ed.) (1992): A Member of the family: Gay men
write about their families. New York: Dutton.
NARTH. (1997, December): Psychiatrist „reassures” parents
about lesbian experimentation. NARTH Bulletin, p. 12. [Cited in
Elite Schools Face the Gay Issue. New York Times, June 13, 1997,
B7–B8].
 Radin, N. (1994): Primary-caregiving fathers in intact
families. In Redefining families: Implicationsfor children’s
development (A. E. Gottfried & A. W. Gottfried, Eds.). New York:
Plenum.
Rekers, G. (1995): Homosexuality: Development risks,
parental values and controversies. In Handbook of child and
adolescent sexual problems (G. Rekers, Ed.). New York:
Lexington Books.
Remafedi, G. (1987): Adolescent homosexuality: Psychosocial
and medical implications. Pediatrics, 79, 331–37.
Remafedi, G., Resnick, M., Blum, R., & Harris, L. (1992):
Demography of sexual orientation in adolescents. Pediatrics, 89,
714–21.
Rich, C. L., Fowler, R. C., Young, D., & Blankush, M. (1986):
San Diego suicide study: Comparison of gay to straight males.
Suicide and Life-Threatening Behavior, 16, 448–57.
Richards, P. S., & Bergin, A. E. (1997): A spiritual strategy of
counseling and psychotherapy. Washington DC: American
Psychological Association.
Richards, P. S., & Bergin, A. E. (2000): Handbook of
psychotherapy and religious diversity. Washington, DC:
American Psychological Association.
Rosik, C. H. (2003): Motivational, ethical, and epistemological
foundations in the treatment of unwanted homoerotic
attraction. Journal of Marital and Family Therapy, 29(1), 13–28.
Rothschild, B. (2000): The body remembers: The
psychophysiology of trauma and trauma treatment. New York:
W. W. Norton.
 Rubin, T. (1975): Compassion and self-hate. New York: David
McKay.
Saghir, M., & Robins, E. (1973): Male and female
homosexuality: A comprehensive investigation. Baltimore, MD:
Williams and Wilkins.
Sandfort, T., Graaf, R., Bijl, R., & Schnabel, P. (2001): Same-sex
sexual behavior and psychiatric disorders: Findings from the
Netherlands mental health survey and incidence study
(NEMESIS). Archives of General Psychiatry, 58, 85–91.
Satinover, J. (1995, April): Reflections from Jeffrey Satinover.
NARTH Bulletin, p. 3 [Külső hivatkozás].
Schiffer, F. (1998): Of two minds: The revolutionary science of
dual-brain psychology. New York: Free Press.
Schneider, S. G., Farberow, N. L., & Kruks, G. (1989): Suicidal
behavior in adolescent and adult gay men. Suicide and Life-
Threatening Behavior, 19, 381–94.
Shapiro, F. (2001): Eye Movement Desensitization and
Reprocessing(EMDR) (2nd ed.): NewYork: Guilford.
Schore, A. (1991): Early superego development: The
emergence of shame and narcissistic affect regulation in the
practicing period. Psychoanalysis and Contemporary Thought,
14, 187–205.
Schore, A. (1994): Affect regulation and the origin of the self:
The neurobiology of emotional development. Hillsdale, NJ:
Lawrence Erlbaum.
Schore, A. (1996): The experience-dependent maturation of a
regulatory system in the orbital prefrontal cortex and the origin
of developmental psychopathology. Development and
Psychopathology, 8, 59–86.
Schore, A. (2002, March 9): Regulation of the right brain.
Continuing Education Seminars presentation. Los Angeles:
University of California at Los Angeles.
Schore, A. (2003): Affect regulation and the repair of the self.
New York: W. W. Norton.
Schore, A. (2007, February 2–3): The science and art of
psychotherapy. Presentation at Skirball Center, Los Angeles.
Segal, L. (2007, August 19): Nureyev: Dancing around the lies.
Los Angeles Times, 12.
Seligman, M. E. P. (1992): Helplessness: On depression,
development, and death. New York: Freeman.
Shapiro, F. (2002): EMDR as an integrative psychotherapy
approach: Experts of diverse orientations explore the paradigm
prism. Washington, DC: American Psychological Association.
Shapiro, F. (2005): Eye Movement Desensitization
Reprocessing: Basic principles, protocols and procedures (2nd
ed.). New York: Guilford.
Shapiro, F., & Forrest, M. (1997): EMDR: The breakthrough
therapy for overcoming anxiety, stress and trauma. New York:
Basic Books.
Siegel, D. (2002, March 9): Interpersonal neurobiology of the
developing mind. Continuing Education Seminar presentation.
Los Angeles: University of California at Los Angeles.
Siegel, D. (2007): The mindful brain. New York: W. W. Norton.
Siegel, E. (1971): The h persuasion. New York: Definition
Press.
 Smith, D., & Orlinsky, D. (2004): Religious and spiritual
experience among psychotherapists. Psychotherapy: Theory,
Research, Practice, Training, 41(2), 144–61.
Socarides, C., & Freedman, A. (2002): Objects of desire: The
sexual deviations. New York: International University Press.
Solomon, M., Neborsky, R., McCullough, L., Alpert, M.,
Shapiro, F., & Malan, D. (2001): Short-term therapy for long-term
change. New York: W. W. Norton.
Spitzer, R. L. (2000, February 29): Videotaped interview by
The Reichenberg Fellowship. New York City.
Spitzer, R. L. (2003, October): Can some gay men and lesbians
change their sexual orientation? 200 participants reporting a
change from homosexual to heterosexual orientation. Archives
of Sexual Behavior, 32(5), 403–17.
Stark, M. (1994a): Working with resistance. Northvale, NJ:
Jason Aronson.
Stark, M. (1994b): A primer on working with resistance.
Northvale, NJ: Jason Aronson.
Stern, D. (2002, March 9): Why do people change in
psychotherapy? Continuing Education Seminar presentation.
Los Angeles: University of California at Los Angeles.
Stoller, R. (1985): Presentations of gender. New Have, CT: Yale
University Press.
Stringham, E. (2004): Advocating for reparative therapy and
traditional moral perspectives on homosexuality (pp. 102–11).
In NARTH Annual Conference Reports. Los Angeles: NARTH
[Külső hivatkozás].
 Tabin, C. J., & Tabin, J. (1988): Bulimia and anorexia:
Understanding their gender specificity and their complexity of
symptoms. In Bulimia: Psychoanalytic theory and treatment. (H.
Schwartz, Ed.). New York: International University Press.
Tabin, J. (1985): On the way to the self: Ego and early oedipal
development. New York: Columbia University Press.
Thompson, M. (1995): Gay soul: Interviews and photographs.
New York: Harper.
Throckmorton, W. (2002): Initial empirical and clinical
findings concerning the changeprocess for ex-gays. Professional
Psychology, Research and Practice, 33(3), 242–48.
Tomkins, S. (1981): The quest for primary motives:
Biography and autobiography of an idea. Personality and Social
Psychology, 44, 306–29.
Tomkins, S. (1982): Affect theory. In Emotion in the human
face (2nd ed.) (pp. 353–95). New York: Cambridge University
Press.
Tomkins, S. (1991): Affect/imagery/consciousness, Vol. 3. The
negative affects: Anger and fear. New York: Springer.
Tuber, S., & Coates, S. (1989): Indices of psychopathology in
the Rorschachs of boys with severe gender identity disorder: A
comparison with normal control subjects. Journal of Personality
Assessment, 53, 100–112.
van den Aardweg, G. (1985): Homosexuality and hope: A
psychologist talks about treatment and change. Ann Arbor, MI:
Servant Books.
van den Aardweg, G. (1986): On the origins and treatment of
homosexuality: A psychoanalytic interpretation. Westport, CT:
Praeger.
van den Aardweg, G. (1997): The battle for normality. San
Francisco, CA: Ignatius Press.
Watzlawick, P. (1967): Pragmatics of human communication.
New York: Norton.
Whitebook, J. (1995): Perversion and utopia: A study in
psychoanalysis and cultural theory. Cambridge, MA: MIT Press.
Winnicott, D. W. (1965): The maturational process and the
facilitating environment. New York: International University
Press.
Wolfe, G. (2003): Malcolm Muggeridge: A biography.
Wilmington, DE: ISI Books.
Wolverton Mountain Enterprises. (2005): The lesson of the
pike [Külső hivatkozás].
Worden, W. J. (1991): Grief counseling and grief therapy: A
handbook for the mental health practitioner. (2nd ed.). New
York: Springer.
Wright, R. H., & Cummings, N. A. (2005): Destructive trends in
mental health: The well-intentioned path to harm. New York:
Routledge.
Yarhouse, M. A. (1998): When clients seek treatment for
same-sex attraction: Ethical issues in the „right to choose
debate.” Psychotherapy, 35(2), 248–59.
Yarhouse, M. A., & Burkett, L. A. (2002): An inclusive
response to LGB and conservative religious persons: The case
for same-sex attraction and behavior. Professional Psychology:
Research and Practice, 33(3), 235–41.
 Yarhouse, M. A., & Throckmorton, W. (2002): Ethical issues in
attempts to ban reorientation therapies. Psychotherapy:
Theory/Research/Practice/Training, 39(1), 66–75.
Zucker, K., & Bradley, S. (1995): Gender identity disorder and
psychosexual problems in children and adolescents. New York:
Guilford.
Zucker, K., & Green, R. (1992): Psychosexual disorders in
childhood and adolescents. Journal of Child Psychiatry, 33, 107–
51.
Jegyzetek

Bevezetés
1 A következő szerzők érvelnek a reorientációs terápia
valamilyen formájának etikussága mellett:
Rosik, C. H. (2003). Rosik dolgozata felvázolja a változás
leggyakoribb motivációit, frissíti a változtatást szolgáló
beavatkozások hatásosságára vonatkozó jelenlegi
ismereteket, és etikai iránymutatást ad a terapeutáknak.
Erkölcsi ismeretelméleti vizsgálódást is kínál a pár- és
családterápiával foglalkozóknak, hogy segítsen megérteniük
a reorientációs kezelések körüli eltérő nézőpontokat.
Throckmorton, W. (2002). Throckmorton a vallási
változóknak a változási folyamatban játszott szerepét írja le,
és megjegyzi, hogy a kliensek által segítségként említett
„néhány változás” csakugyan megjelenik sok reorientációt
kereső kliens esetében.
Yarhouse, M. A. és Throckmorton, W. (2002). A három
legfőbb érv, amelyet a szexuális reorientációs terápiák
tilalmát támogató szakirodalom idéz: a homoszexualitást
már nem tekintik mentális betegségnek; a változást kérő
klienseket bensővé tett homofóbia motiválja; és hogy a
szexuális irányultságot nem lehet megváltoztatni. A szerzők
három érvet hoznak fel a reorientációs terápia alkalmazása
mellett: az emberek személyes szabadsága és
önrendelkezése iránti tiszteletet, az azonos neműekkel
folytatott szexuális cselekedetek erkölcsi státusával
kapcsolatos eltérő értékrendszerek tiszteletét, és azt a létező
tudományos bizonyítékot, hogy a szexuális irányultság
megváltoztatására irányuló egyes erőfeszítések sikeresek
lehetnek.
Yarhouse, M. A. és Burkett, L. A. (2002). Yarhouse azt
tanácsolja a pszichológusoknak, hogy mutassanak tiszteletet
a vallás mint a sokféleség egyik megjelenése iránt,
megjegyezve, hogy a konzervatív vallás legitim, bár gyakran
figyelmen kívül hagyott kifejeződése a sokféleségnek. A
szerző olyan etikai kérdéseket tárgyal, amelyek akkor
vetődnek fel, amikor egy kliens vallásos nézetei ütköznek az
azonos neműekhez vonzódásával. Továbbá olyan
szempontokat nevez meg, amelyek révén a meleg identitást
erősítő teoretikusok és a vallási hagyományokhoz
ragaszkodók jobban értékelni tudnák egymás meglátásait.
Yarhouse, M. A. (1998). Yarhouse úgy hivatkozik az
Amerikai Pszichológiai Társaság 1992. évi „D” etikai elvére
(„A jogok és a méltóság tiszteletéért”), mint azon
pszichológusok számára fontos etikai elvre, akik azonos
neműek iránt vonzalmat érző, de megváltozni kívánó
kliensekkel foglalkoznak. Kiáll az ő etikai joguk mellett,
hogy terápiában részesülhessenek – hangsúlyozva, hogy a
terapeuta szakmai felelőssége megerősíteni a kliensek jogait
a méltósághoz, a személyes szabadsághoz és a szabad
akarathoz.
Végül Rekers, G. (1995).
 Sok bizonyíték van a korábbi irodalomban arra (mielőtt a
2 homoszexualitást eltávolították volna a diagnosztikai
kézikönyvből), hogy néhány kliens esetében megtörténik a
szexuális reorientáció. A legutóbbi időben közzétett
bizonyítékokat a szexuális irányultságban bekövetkezett
változásokról lásd az alábbi művekben:
Spitzer, R. L. (2003. október). Spitzer tanulmánya azt a
feltevést vizsgálja, hogy egyesek, akik túlnyomórészt
homoszexuális irányultságúak, valamilyenfajta helyreállító
terápiával túlnyomórészt heteroszexuálissá válhatnak-e.
Kétszáz önkéntes vett részt a vizsgálatban (143 férfi, 57 nő),
akik arról számoltak be, hogy esetükben legalább minimális
(legkevesebb öt évig tartós) változás következett be a
homoszexuális irányultságból a heteroszexuális irányultság
irányába. A résztvevők többsége arról nyilatkozott, hogy a
terápia előtti, túlnyomórészt vagy kizárólagosan
homoszexuális irányultsága túlnyomórészt vagy
kizárólagosan heteroszexuális irányultságra változott. Teljes
változásról ritkán számoltak be. A női résztvevők jelentősen
több változásról adtak számot, mint a férfiak. Spitzer azt a
következtetést vonja le, hogy a résztvevők vallomásai
nagyjából hitelt érdemlők voltak, azaz a helyreállító terápia
valamilyen fajtáját követően néhány meleg férfinál és
leszbikus nőnél előfordul változás a szexuális
irányultságban.
Nicolosi, J. – Byrd, A. D. – Potts, R. W. (2000b). Ez a
tanulmány egy felmérés eredményeit mutatja be, amelyet
több mint nyolcszáz olyan elégedetlen homoszexuális
irányultságú emberrel végeztek, akiket arról kérdeztek,
hogy hisznek-e a konverziós terápiában és a szexuális
irányultság megváltozásának lehetőségében. A felmérés
hetven zárt és öt nyílt kérdést tartalmazott. A résztvevők
közül 726-an mondták, hogy konverziós terápiában
részesültek hivatásos terapeutától vagy lelkigondozótól. A
résztvevők közül – a konverziós terápiát vagy azt
megelőzően, hogy önsegítő módon erőfeszítéseket tettek
volna a változásra – 779-en (89,7 százalék) a szexuális
irányultságukat tekintve „inkább homoszexuálisnak, mint
heteroszexuálisnak”, „majdnem kizárólag
homoszexuálisnak” vagy „kizárólag homoszexuálisnak”
tekintették magukat. A csoportot tekintve a résztvevők a
homoszexuális gondolatok és fantáziák gyakoriságának
nagymértékű és statisztikailag jelentős csökkenéséről
vallottak, amelyet a konverziós terápiának vagy az
önsegítésnek tulajdonítottak. Jelentős javulásról számoltak
be pszichológiai, interperszonális és szellemi jóllétüket
tekintve is.
Lásd még: Byrd, A. D. – Nicolosi, J. (2002). Ez a dolgozat
metaanalízis segítségével foglalja össze a
homoszexuálisként azonosított személyek kezeléséről szóló
tanulmányokat. Nagyszámú (146) olyan tanulmányt
találtak, amely a kezelés hatékonyságát értékeli. A
legtöbbjük 1975 előtt jelent meg. Tizennégy felelt meg a
dolgozatba való beválogatás feltételeinek, és nyújtott olyan
statisztikákat, amelyek használhatók voltak a metaanalízis
során. Az elemzés azt mutatta ki, hogy a terápiában
 részesülő átlagos kliens jobban érezte magát, mint a
másféle kezelésekben részesültek 79 százaléka, illetve
összehasonlítva a kezelés előtti értékeket a terápia utáni
eredményekkel. E tizennégy tanulmányból készült elemzés
arra utal, hogy a homoszexualitás kezelése hatásos lehet.
Lásd még: Jones, S. – Yarhouse, M. (2007). E változást
vizsgáló kutatásról készült áttekintés megtalálható a
következő internetes címen: narth.com/docs/rekersrev.html;
Byrd, A. D. – Nicolosi, J. – Potts, R. W. (2008).

1. fejezet: Áttekintés
3 Számos nemrég készült tanulmány van, például: Nicolosi, J.
– Byrd, A. D. (2002), mely körvonalazza Bem 1996-os
elméletének korlátait. Egy alternatív modellt javaslunk a
férfi homoszexualitás magyarázatára, nevezetesen, hogy az
a kora fiúkori trauma helyrehozása.
Azt is meg kell jegyezni, hogy Bem nem mutat rá a
narcizmus szerepére, amely jellemző azokra a
kapcsolatokra, melyekben a férfi saját nemi tükörképét
keresi partnerében. Úgy gondoljuk, hogy ez csak egy
leválasztott csodálatból és vágyakozásból kialakult hamis
szelfből adódhat, amelynek révén a fiú fogékonnyá válik a
férfiasságra adandó erotikus (helyreállító) válaszra.
4 A gyermekkor környezeti tényezőiről részletesebben:
Nicolosi, J. – Nicolosi, L. A. (2000).
5 A kapcsolatokkal szemben megnyilvánuló óvatos
beállítottságot tekintve a meleg identitású férfiak ritkán
képesek egyetlen személlyel folytatott kapcsolatba hűséggel,
 élethossziglan beleadni minden érzésüket, beleértve
szexuális vágyaikat is. Andrew Sullivan, maga is
melegaktivista, mondja sokévi meleg életvitel után, hogy
meglepetésére azt fedezte fel, hogy két külön kapcsolati
csoportot kellene fenntartania: a szeretőiből és a lojális,
segítőkész barátaiból állót, de a két csoport között nem
lenne átfedés. Miért kell ennek így lennie? Hiteles
érzéseinek megjelenésétől elszakítva a meleg identitású
férfi a férfiassághoz való hamis kötődés céljából és átmeneti
érzelemszabályozót – konkrétan depressziója és szégyene
szabályozóját – keresve támaszkodik az erotikára. Ennek
eredménye az olyan szexuális kapcsolatokból álló életstílus,
amelyek elszakadnak a hiteles és tartós érzelmi kötődéstől.

2. fejezet: Családdinamika
6 A színész Montgomery Clift élete megragadó erejű példa a
narcisztikus család esetére (a szélsőséges típusra). Clift
ábrándos tekintetű és jóképű klasszikus színész volt, akit a
film aranykora egyik legnagyobb csillagának tartanak.
Gyötrelmes élete volt, s korán halt meg, sokévi ivás,
drogozás és férfiakkal (valamint néhány nővel) folytatott
viszonyok hosszú sorát követően. Megjelenését
sebezhetőség és érzékenység jellemezte, a filmvásznon és az
életben egyaránt.
Montgomery Clift életéről szóló könyvében Patricia
Bosworth (1978) passzív, jólelkű emberként írja le Monty
apját, Billt, aki nagyon függött karizmatikus feleségétől,
Sunnytól. Az üzleti világban sikeres Bill otthon meghajolt
eme erős akaratú, önfejű asszony előtt. „Apám a világon
mindent megtett volna, hogy anyám kedvére tegyen” –
mondta Monty lánytestvére, Ethel (23.). „Mindenkivel – a
férjét is beleértve – azt éreztette, hogy senki sem
ellenkezhet vele, akinek csak egy kis esze is van, ha fontos
akar maradni számára.” (31.) Sunnyt csakugyan
sziporkázóan vonzó és intelligens nőnek ismerték.
„Energikus, néha harapós, minden helyzetben
győzedelmeskedő” volt (284.).
Sunnyt csecsemőként örökbe fogadta egy olyan család,
amely – úgy tűnik – rosszul bánt vele; sohasem sikerült
megtalálnia vér szerinti szüleit. De azt mondták neki, hogy
származása szerint „arisztokrata”. Életrajzírója, Boswell
szerint az volt élete elsődleges célja, hogy úgy nevelje fel
gyermekeit, mint „telivéreket”, hogy soha ne ismerjék meg
azt a kérdéses identitást és azt a bizonytalanságot, amelyet ő
elszenvedett életében. Két fia (Monty és Brooks) és egy
lánya (Ethel) volt. Úgy tűnik, Sunny nem tartotta
tiszteletben a nemi különbségeket: „Montyék
hármasikrekként nevelkedtek, azonos módon vágták le a
hajukat, […] egyforma ruhájuk, tanóráik és feladataik
voltak, tekintet nélkül a korukra vagy a nemükre.”
Brooks, a bátrabb fiú lázadt – harcolt és feleselt az anyjával,
amikor az azt mondta neki, hogy ugyanúgy öltözzék, mint
az öccse és a lánytestvére. „Önmagam akartam lenni” –
vallotta meg később. Brooks (aki felnőttként heteroszexuális
volt) többször is megnősült és elvált. „A három gyerek közül
Monty volt a legengedelmesebb, a legkönnyebben kezelhető.
Pontosan azt tette, amit mondtak neki.” Életrajzírója
megjegyzi, hogy „függetlenedési késztetéseit, ösztöneit anyja
újra és újra megfékezte” (31.).
Az intenzív fájdalom ellenére, amely e viszonnyal járt,
Montynak – ahogy később Brooks felidézte – kölcsönös
különlegességet biztosító, „titokzatoskodó kapcsolata” volt
édesanyjukkal, amelybe Brooks és lánytestvérük „sohasem
hatolt be” (50.). Ezzel szemben Monty és apja „ritkán
kommunikált egymással bármiről is”, és reggel inkább
újságot olvastak a reggelizőasztalnál, „ritkán váltottak szót”
(55.).
Férfitársaitól elszigetelve az érzékeny és finom Monty igen
szoros kapcsolatot alakított ki lánytestvérével, Ethellel is.
„Monty egész életén át támaszkodott nővérünk
vigasztalására és tanácsaira… Bizonytalanságaik
elválaszthatatlanná tették őket. Hétéves korukra
megosztották egymással minden titkukat és fantáziájukat.”
(26.)
A Clift családban Sunnyn kívül másnak nyilvánvalóan
esélye sem volt kiönteni a haragját vagy kifejezni a
véleményét. A családi viták során az apa engedett a
feleségének, és nem védte meg gyermekeit. „»Mindig
anyának volt igaza.« Anyjuk azt mondogatta nekik, hogy
egész életét a gyermekeinek szenteli, feláldozza értük az
életét, úgyhogy »az a legkevesebb, amit megtehetnek«, hogy
jól viselkednek és örömet szereznek neki.” „Mindhárom
gyereknek olyan mélyreható szorongásai voltak,
amelyekkel képtelenek voltak megbirkózni”, ahogy Sunny
egyre keményebben megpróbált mindenkit „beállítani az
általa kiosztott szerepbe, és megtagadni tőlük egyéni
szükségleteik kielégítését” (38.).
Tizenkét éves korában Monty (akit folyamatosan zaklattak
fiútársai) megtalálta élete nagy szerelmét – a színészetet.
Öccse, Brooks azt mondta, a színjátszás tökéletes feloldódás
volt Monty számára, mert amikor valaki mást játszott, végre
megszabadult régi szerepétől – attól, amelyet anyja
teremtett számára: „Most már [Montynak] nem kellett
aszerint élnie, amit Sunny elképzelt számára” – nyilatkozta
Brooks (44.).
Monty legközelibb, egész életére szóló barátai (leginkább
Elisabeth Taylor) anyjához hasonlóan ellenállhatatlanul
vonzó, erős akaratú nők voltak, akikkel intenzív (plátói)
kapcsolatba gabalyodott. „Az idő múlásával Monty
különbségtétel nélkül mind férfiakkal, mind nőkkel ágyba
bújt azon fáradozva, hogy megtalálja szexuális
irányultságát, de nyilvánvalóan megmaradt ez a belső
konfliktusa” – mondja életrajzírója (67.).
Montgomery Clift életének hátralevő részét tönkretette az
alkoholizmus és a depresszió. A nőkkel kialakított hosztilis-
dependens kapcsolat vissza-visszatérő fájdalmat okozott
neki (369.). Volt egy majdnem végzetes autóbalesete, amikor
ittasan vezetett haza egy partiról, s ennek következtében
maradandóan elcsúfult az arca. E ragyogó és
ellenállhatatlan színész halálát – amely negyvenöt éves
korában, tragikus módon érte, mikor egyedül volt egy
szállodai szobában – állítólag a hosszú ideje tartó
 depressziója, kábítószer-használata és alkoholizmusa
következtében fellépő szövődmények okozták.
7 A CBS TV 60 perc című műsorának 2006. március 12-i
adásában Leslie Stahl riporter bemutatott egy kilencéves fiú
ikerpárt – egyikük jellegzetesen férfias érdeklődésű, a másik
viszont nőies volt. Megkérdezte tőlük, „büszkék-e” arra,
hogy „kik ők”, és Stahl magától értődő jóváhagyásával
mindkét fiú lelkesen bólogatott. Aztán megkérdezte a
nőiesebb fiút, inkább mi szeretne lenni, fiú vagy lány. A fiú
azt válaszolta: „Lány.” Arra, hogy egy fiú hogyan lehet
„büszke” arra, hogy elégedetlen a testével, és hogyan
kívánhatja, hogy inkább lány legyen, nem adtak
magyarázatot.

3. fejezet: A homoszexualitás mint szégyenen alapuló tünet

8 Fontos megjegyezni, hogy az általunk felállított fejlődési
sorrend az ellenkezője annak a meleg identitást erősítő
fejlődési sorrendnek, amelyet Isay megfogalmaz. Ő kijelenti,
hogy a fiú valamilyen módon homoszexuálisnak születik, és
a saját nemükhöz vonzódó férfiak körében oly gyakran
megfigyelt rossz apa-fiú viszony szerinte nem a saját
nemhez vonzódás oka, hanem annak következménye, hogy
az apában undort kelt a fiú biológiai alapú nemi meg nem
felelése (vagyis más fiúkhoz képest megnyilvánuló
férfiatlansága).
Saját fejlődési modellünk is elismeri, hogy egyes fiúkban
jelen lehet a férfiatlanságra való hajlam, de e hajlamot nem
tekintjük központi jelentőségűnek a fiú biztos nemi
 identifikációjának meghiúsulása szempontjából. A mi
modellünkben a férfikötődés kihívása összegabalyodik egy
nem követhető apai mintával. Ezekben az esetekben az apa
nem nyúl a fia után azzal a példamutatással és
következetességgel, amely ahhoz lenne szükséges, hogy a
vérmérséklete szerint sebezhető fiút bevonja saját
férfiszférájába. (Azt a lehetőséget is felvetjük, hogy először
az anyához való kötődés nehézsége miatt kerül hátrányba a
fiú, mielőtt az apjához kellene kötődnie.)

5. fejezet: A homoszexualitás mint késztetés a

helyreállításra
9 A „meleg identitás” nemrégen létrejött társadalmi
konstrukció. Körülbelül száz évvel ezelőtt Angliában
kezdték magukat az emberek elkülönült csoportjának
nevezni felsőbb osztálybeli, nőies férfiak, akik saját nemük
képviselőihez vonzódtak szexuálisan. Az Egyesült
Államokban az 1940-es évek végén, illetve az 1950-es évek
elején hozták divatba a „meleg identitás” fogalmát. Addig
szó sem volt arról, hogy létezik egy „melegek” nevű külön
osztály, minden embert alapvetően heteroszexuálisnak
tartottak, annak ellenére, hogy egyesek homoszexuális
magatartást tanúsítottak. Például az ókori Görögországban
az ilyen férfiak nem tekintették magukat a többi férfitól
eltérő csoportnak.

9. fejezet: Helyreállító testmunka

10 Sok kliensünk arról számol be, hogy úgy érzi, édesapja nem
adta meg neki az érintést, amelyre szüksége lett volna, és
úgy írja le homoszexuális vágyait, hogy azokat
nagymértékben az az igény motiválja, hogy egy erősebb
férfi dajkálja, megérintse és fizikailag törődjön vele.
Ironikus, hogy ennek az igénynek a bevallása nagyobb
problémát jelentett a kliens számára, mint a nemkívánatos
homoszexuális magatartásé. Úgy tűnik, ez annak a
nyomasztó gyerekkori szégyennek az eredménye, amelyet
azért érzett, mert apja gyengéd érintésére vágyott.
Nemrégiben kapott némi támogatást az „ölelés” terápiás
haszna. (Például Richard Cohen javasolta ezt a
megközelítést.) E módszer magában foglalja azt, hogy a
klienst passzívan megölelje a terapeuta, egy férfibarát vagy
egy családtag. Ezt általában szertartásos formában
valósítják meg, hogy elkerüljék az erotizációt vagy –
legfőképpen – a félreértéseket.
Ezzel szemben mi az ölelés iránti igényt regresszívnek
tartjuk, és a függőség és gyengeség érzésének
megerősítéseként tekintünk rá. Ez a fajta ölelés
megerősítheti a kliensben annak illúzióját, hogy újra kisfiú
lehet. Úgy tűnik, nagyobb átalakító hatása van annak, ha a
kliens átérzi és kifejezi, hogy szüksége van az ölelésre, és
hogy ezt az igényét egy számára fontos férfi (a kettős hurok
által) megérti. Ekkor a kliens bevallja mély vágyát arra,
hogy átöleljék, ezt a terapeuta megérti és elfogadja, a kliens
pedig megtapasztalja szükségletének elfogadását.
 Úgy gondoljuk, hogy bár a terápiás „ölelés” egy ideig
kielégítő lehet, ennek során nem történik tartós átalakulás.
Amikor azonban mi a „kettős hurkot” alkalmazzuk az apától
meg nem kapott érintéssel kapcsolatban, a kliens megtalálja
belső erejét ahhoz, hogy elviselje a múltbeli hiányt.

14. fejezet: A homoszexuális kiélést megelőző forgatókönyv

átdolgozása
11 Mary Mapes Dodge XIX. századi amerikai írónő által kitalált
alak e kisfiú, aki egyedül kószálva látta, hogy egy ponton
szivárog a tengerparti gát, beledugta az ujját a lyukba, és
ezzel megmentette Hollandiát az áradattól. Egész éjjel nem
mozdult el őrhelyéről, csak reggel találtak rá a város
elöljárói.

16. fejezet: Tanácsadás serdülőknek

12 Kourany (1987); Erwin (1993) és Prenzlauer–Drescher–
Winchel (1992). Lásd még: Remafedi (1987); Remafedi–
Resnick–Blum–Harris (1992); Schneider–Farberow–Kruks
(1989); Rich–Fowler –Young–Blankush (1986).
13 A Biológiai gazdagság – A sokféleség kutatása című könyv az
emberi homoszexualitás normalitásának modelljeként
hivatkozik az azonos nemű állatok közötti szexuális
magatartásra. E mű kritikáját lásd: James Phelan (1999.
augusztus): Egyes állatoknál normális a homoszexualitás?
NARTH Bulletin, 19.
14 Lásd még: Bailey, J. M. (1999): ő lényegesen nagyobb
arányban talált mentális problémákat a homoszexuális
irányultságú emberek körében.

17. fejezet: Férfibarátságok

15 Friedman (1988) szignifikáns összefüggést talált a
gyermekkori fiútársakhoz való kapcsolódás problémái és a
későbbi homoszexuális irányultság között. Arról számol be,
hogy a férfiak közötti kapcsolatok „a homoszexuális férfiak
esetében gyakran fájdalmasan eltorzulnak a gyerekkor
serdülő szakaszában”, és azt feltételezi, hogy ez a jelenség
„központi etiológiai jelentőségű” a homoszexualitás
kialakulása szempontjából (240.).

19. fejezet: A gyászmunka szerepe a helyreállító terápiában

16 E meghatározásban Johnson (1987) Kohut „megsemmisülés”
fogalmából és Masterson cserbenhagyás-értelmezéséből
alkotott szintézisét használtam.
 Kiadja a Harmat Kiadó
1113 Budapest, Karolina út 62.
Tel/fax: 1-466-9896

Örömmel vennénk,
ha megírná véleményét könyvünkről
E-mail: harmat@harmat.hu
Internet: www.harmat.hu

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezető igazgatója

Könyvterv: Festina Lente Stúdió

Elektronikus könyv: Nagy Lajos

ISBN 978-963-288-363-2

Felhasznált betűtípus:
Noto Sans & Serif – SIL Open Font Licence

Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Table of Contents
Címlap
Copyright
Dedikáció
Tartalom
Ábrák és táblázatok
Szégyen és kötődésvesztés
Előszó a magyar kiadáshoz
Ajánlás
Előszó
Köszönetnyilvánítás
Bevezetés
I. A homoszexualitás pszichodinamikája
1. Áttekintés
2. Családdinamika
3. A homoszexualitás mint szégyenen alapuló tünet
4. A homoszexualitás mint ismétlési kényszer
5. A homoszexualitás mint késztetés a helyreállításra
II. Kezelés: érzelemközpontú terápia
6. Az érzelem elsőbbsége
7. A test
8. Helyreállító testmunka
9. Helyreállító testmunka
10. A kettős kötés
11. A kettős hurok
12. A kettős kötéstől a kettős hurokig
13. A homoszexuális kiélést megelőző forgatókönyv
14. A homoszexuális kiélést megelőző forgatókönyv
átdolgozása
15. Naplóírás
16. Tanácsadás serdülőknek
17. Férfibarátságok
18. A nőkhöz fűződő viszony
III. Gyászmunka
19. A gyászmunka szerepe a helyreállító terápiában
 20. A szelfmag sérülésének megközelítése
21. A gyász elleni védekezés fajtái
22. A homoszexuális kiélés mint a gyászmunka lehetősége
23. A gyász feloldása
Függelék
Utószó a magyar kiadáshoz
Felhasznált irodalom
Jegyzetek
Kolofon