Alkotmányjog ( I.

)
Szuverenitás
A modern államiság ismérve: szuverenitás.
Fogalma: meghatározott területi és népesség feletti főhatalom. Önállóság, függetlenség; képesség
a hatalom önálló gyakorlására.

Szuverén: a nem korlátozott főhatalom birtokosa, mely egy adott területen élő népesség felett
gyakorolt korlátlan hatalommal rendelkezik, akiknek engedelmeskedniük kell a szuverénnek, de a
szuverén senkinek sem kell, hogy engedelmeskedjen. (Ha mégis van felette ilyen hatalom, akkor nem
szuverén. pl. protektoránus)
A szuverén belső oldala alapján a szuverenitás alanya (a szuverén) egy adott terület és az ott élő
népesség felett kizárólagos, más hatalmak által nem korlátozott (teljes és legfőbb) hatalommal
rendelkezik.
Az állami szuverenitás belső oldala az államnak azt a képességét jelenti, hogy jogrendjét maga alkotja
és alkalmazza, valamint főhatalmat gyakorol a területén lévő személyek és dolgok felett. Az állam
döntése végleges, az ellen nem lehet felsőbb hatalomhoz fellebbezni, mert ilyen nem létezik.
A szuverenitás külső oldalához pedig a szuverenitás alanyának függetlensége és immunitása továbbá
azon lehetősége tartozik, hogy más területek és népességek felett főhatalommal rendelkező más
szuverenekkel egyenjogú, vagyis a nemzetközi viszonyokban velük egyenlő félként vesz részt.
Az államhatalom gyakorlója más szuverénnek nincs alárendelve, tehát itt a különböző egyéb
jogalanyoknak a normáinak és parancsainak nem kell engedelmeskednie, ezáltal saját akaratuk szerint
tudnak meghozni döntéseket, és irányítani az adott népességnek a döntéseit.
A külső szuverenitás lényege, hogy az állam a nemzetközi élet független szereplője, felette nincs más
hatóság, döntései nem függnek mások jóváhagyásától, egyetértésétől. Nemzetközi jogképessége és
cselekvőképessége teljes, más államokkal való kapcsolatában szabadon dönt. Az államok jogilag
egyenlőek a nemzetközi kapcsolatokban. Az állam mentességet élvez más államok joghatósága alól.
Egy állam politikai léte független attól, hogy más államok elismerik-e. (Montevideoi egyezmény)
Az államok jogairól és kötelezettségeiről szóló montevideói egyezmény egy szerződés. Ma már a
nemzetközi szokásjog része. A szerződést 1933. december 26-án írták alá az uruguayi
Montevideóban, az Amerikai Államok Hetedik Nemzetközi Konferenciáján. Ezen a konferencián az
Egyesült Államok elnöke, Franklin D. Roosevelt és Cordell Hull külügyminiszter meghirdette az
úgynevezett jószomszédi politikát, amely ellenezte az USA fegyveres beavatkozását az Amerika-közi
ügyekbe.
Az egyezmény arról szól, hogy mi az állam, és milyen jogai és kötelezettségei vannak egy államnak.
A legismertebb az 1. cikk, amely az államiság négy kritériumát határozza meg, amelyet néha a
nemzetközi szokásjog pontos megfogalmazásaként ismertek el:
Az államnak mint a nemzetközi jog személyének a következő képzettségekkel kell rendelkeznie:
a) állandó lakosság;
b) meghatározott terület;
c) kormányzat; és
d) képesség arra, hogy más államokkal kapcsolatokat létesítsen.
Ezen túlmenően a 3. cikk első mondata kifejezetten kimondja, hogy "Az állam politikai létezése
független a többi állam elismerésétől". Ezt az államiság deklaratív elméletének nevezik.
A megállapodást a következő államok írták alá: Honduras, Amerikai Egyesült Államok, El Salvador,
Dominikai Köztársaság, Haiti, Argentína, Venezuela, Uruguay, Paraguay, Mexikó, Panama,
Guatemala, Brazília, Ecuador, Nicaragua, Kolumbia, Chile, Peru, Kuba.

A szuverenitás korlátai

Az állami szuverenitás soha nem korlátlan. A belső szuverenitást az állam mindenkori belpolitikai
körülményei, a társadalmi erőviszonyok, a külsőt a nemzetközi jog, a világpolitikai erőviszonyok,
valamint az állam által vállalt kötelezettségek korlátozzák.

Az Európai Unió és a szuverenitás

Az Európai Unió története egybeesik a tagállamoknak az állami szuverenitásuk egy részéről történő
fokozatos lemondásával, és a közösségi szuverenitás mind több elemének létrehozásával. Az európai
integrációban részt vevő államok saját szuverenitásuk bizonyos részét az együtt létrehozott közösségi
intézményekre ruházzák. Az Európai Unió területén ezért kétféle szuverenitás érvényesül: a
tagállamok eredeti, „természetes” szuverenitása saját területükön, valamint az Unió intézményeinek a
tagállamoktól kapott, „mesterséges” szuverenitása az EU egészére vonatkozóan.
Hármas feltételből áll össze:
1. Egy adott terület felett korlátlan főhatalom
2. A főhatalom azt a tényt jelöli, hogy a hatalmat kizárólagosan gyakorolja, és azt nem kell
megosztania senkivel. Minden állam joga, hogy szabadon válassza meg és alakítsa politikai,
társadalmi és kulturális rendszerét;
3. Minden állam köteles jóhiszeműen és teljes mértékben eleget tenni vállalt nemzetközi
kötelezettségeinek és békében élni más államokkal.
A szuverenitás jellege szerint:
- politikai jelleg: A politikai szuverenitás ténykérdés: adott közösségen– népen, nemzeten,
társadalmon – belül létező legfőbb hatalom meglétének értelmében fogható fel, illetőleg e hatalom
iránti törekvésben jelölhető meg.
- jogi jelleg: A főhatalom gyakorlását, terjedelmét és ezáltal annak a jogi keretét behatárolják, és
ennek alapján a főhatalom birtokosa valójában nem tehet meg mindent amit ő akar, mert a saját
döntései is a pozitív iratügyi normákhoz kötve vannak. A jog által kötött államnak a követelményei
ugyanúgy érvényesülnek magával a szuverénnel szemben, mert valójában az ő döntéseit is normatív
módon köti a már meghozott döntés. Mégsem annyira korlátlan az a hatalom, hanem a normatívákhoz,
a pozitív iratügyi normákhoz kötve van még a szuverén is.
A normativitás a jogban azt jelenti, hogy kötelező erővel bír, s annak betartatását az állam - akár
erőszak monopóliumával is - kikényszerítheti. A jogi normáknak a társadalmat kell szolgálni.
Jogszuverenitás: Ez leegyszerűsített értelemben az alkotmány (alaptörvény) szupremáciáját,
elsőbbségét jelenti a jogrendszer egésze fölött. Az államhatalom minden megnyilvánulásának
alkotmányosnak kell lennie, az alaptörvényben meghatározott garanciáknak biztosítani kell az állami
szervek joghoz kötöttségét, vagyis az ún. jogállamot, és az általa megvalósítandó jogbiztonságot.
Osztott szuverenitás: a szuverenitás gyakorlásának joga megoszlik két különböző entitás (valaminek
a létezése) között.(szövetségi föderatív államok – Dél Amerika) EU A belépéskor MO nem veszítette
el szuverenitását, nem is adott át hatásköröket, valójában megosztottunk egyes hatásköröket,
amelyeket az EU-val közösen gyakorolunk. Adott tagállam bármikor visszakérheti a hatáskörét.

Fajtái, megjelenései: a szuverenitás alanyaira épülő közjogi konstrukciók történeti változatai

- fejedelmi: megalkotója, megalapozója Jean Bodin. Egy államban az uralkodó fejedelem korlátlan
szuverenitást élvez, hatalma Istentől ered, és csak Istennek tartozik felelősséggel. Az abszolút hatalmat
az jellemzi szerinte, hogy az uralkodó fel van mentve a törvények hatalma alól
A szuverén az, aki csak Istennek tartozik elszámolással, hatalma felett nem áll más. Korlátai: az Isteni,
természeti, és nemzetközi törvényeket be kell tartania. (csak ezeket) Az Isten által rájuk bízott
feladattokat korlátlan hatalommal kell hogy képviseljék. Egyszemélyű uralkodót képzelnek el.
Thomas Hobbes (minden farkas egymásnak farkasa)
- parlamenti: Az angol politikai elmélet gyakorlati megtestesítését jelententi számunkra. John Locke
nevéhez fűződő ún. parlamenti vagy más néven államszuverenitás. Ez a felfogás a „király a
parlamentben" elve alapján az állami főszerveket, a törvényhozó hatalom résztvevőit, vagyis a királyt
és a parlamentet tekintette a szuverenitás birtokosának.

…más néven parlamenti felsőbbrendűség. Kimondja, hogy a törvényhozó testület abszolút

szuverenitással rendelkezik, és minden más kormányzati intézmény felett áll, beleértve a törvényhozó,
végrehajtó vagy igazságszolgáltatási szerveket is. Kimondja továbbá, hogy a jogalkotó testület
bármely korábbi jogszabályt megváltoztathat, vagy hatályon kívül helyezhet, így nem köti sem írott
törvény (egyes esetekben még alkotmány sem), sem precedens. A népszuverenitás egyik közvetett
hatalomgyakorlását biztosító, megvalósító formája. Tagadja a hatalommegoszlás elméletét. Bármely
más állami szerv a parlament felhatalmazása alapján vehet csak részt a hatalom gyakorlásában.
Elsődlegesen angolszász területen.
- népszuverenitás: J. J. Rousseau – A nép a hatalmat a képviselők közbeiktatása nélkül közvetlenül
gyakorolja. A törvényeknek a nép egészére kell hatniuk, és ezáltal azokat be kell tartani. Az ellenállási
jog a nép részéről létezik, de az egyén egyedül nem gyakorolhatja azt.
Rousseau népszuverenitás elméletének lényegét a következőkkel lehet jellemezni. A nép önmagának
ura és alattvalója. A szuverenitás a közösség legfelsőbb akarata. Az akarat másra nem ruházható át,
képviselőkre nem bízható. Az állammá szerveződő nép a szuverenitást megtartja magánál, ezért ez a
legfelsőbb akarat egyben a közösség törvényhozó hatalma, amit a szuverén nép népszavazás útján
közvetlenül gyakorol. A törvény tehát a szuverén nép „általános akarata" Minden ember kétféle
pozícióban vehet részt az állam életében, mint az általános akarat letéteményese, (a törvényeket
alkotja) és a törvények címzettje, kötelezettje is lesz egyben.
- államszuverenitás: Az állam önmagában lesz, aki a szuverenitás jegyeivel rendelkezik. Itt a
különböző hatásköri viták, és a feladatkörök megosztása a lényeges.
- nemzeti szuverenitás Ebben az esetben a szuverenitás birtokosa a jogi személyiségűnek tekintett
egységes és osztatlan nemzet. Az elérendő cél egy politikai gondolat megfogalmazását jelenti, amely
cél azonos az adott személyek identitásával, ők itt egyetlen államban összpontosulnak.

A szuverenitás az államhatalom legfelsőbb szintjén megjelenő, minden más államtól és állami szervtől
független rendelkezési jogosultság. A „klasszikus" alkotmánytan számára tehát meghatározó
fontosságú az a kérdés, hogy ki vagy kik a szuverenitás hordozói, alanyai, birtokosai. Ehhez
kapcsolódóan két megjegyzés igényel kiemelt figyelmet. Az egyik az, hogy a szuverenitás fogalma
nem keverhető össze a szuverenitás alanyaira vonatkozó kérdéssel. A másik megjegyzésünk pedig az,
hogy a szuverenitás mindig eredeti hatalmat jelöl. Előfordulhat ugyanis az az eset, hogy szuverenitás
alanya (birtokosa) és a szuverenitás gyakorlója nem esik egybe, vagyis amikor a szuverenitás
gyakorlója nem saját jogán, hanem mások által ráruházott hatáskörben, kvázi mások képviseletében jár
el. Ilyenkor a szuverenitás nem annak gyakorlóját, hanem a megbízókat illeti. Aki a szuverenitás
birtokosa, azt tekintjük a szuverenitás alanyának. Az egyes államok alkotmányjoga többé-kevésbé
kifejezett formában meghatározza, hogy kiket illet a szuverenitás, és általában rendelkezik arról is,
hogy mi a viszony a szuverenitás birtokosai és gyakorlói között, amennyiben ez a kettő nem esik
egybe.