Érdekes dolog ez a zenés környezetvédelem. Az ötlet R.

Murray Schafertől származik, aki a hetvenes

években kitalálta az acoustic ecology fogalmát, ami nagyjából azon az egyszerű felismerésen alapszik,
hogy ha már adottak a megfelelő technikai eszközök, miért ne lehetne a természetről nem csak fény-,
hanem hangképeket, illetve nem csak vizuális, hanem hangzó térképeket is készíteni? Az acoustic
ecology eredetileg olyan környezet-specifikus hangfelvételek készítését jelentette, amelyek az
emberektől származó zajok kiszűrése által olyan rejtett és „tiszta” természeti hangokat hoznak
előtérbe, amelyekkel normális körülmények között nem találkoznánk, vagy nem fordítanánk rájuk
megfelelő figyelmet.

Későbbi soundscape-pel foglalkozó művészek már városi hangkörnyezeteket is előszeretettel

konzerváltak, viszont eredetileg a cél az embertől érintetlen, már-már mitikus „ős-természet”
bemutatása volt. Ez a cél pedig hordoz magában némi ellentmondást. Először is felmerül a kérdés,
hogy egy, az emberi zajoktól különböző filterekkel és utómunkálatok során megtisztított természet
mennyiben valódi, mennyire igaz? Nem inkább arról van-e szó, hogy a művész egy saját
elképzeléseinek megfelelő, fiktív és idealizált természetet hoz ilyen módon létre?

Ehhez kapcsolódik egy második ellentmondás is, nevezetesen az, hogy a high-tech felszereléssel,
érzékeny mikrofonokkal rögzített hangok nem azok a hangok, amelyeket szabad füllel is hallanánk. A
természet lágy ölén álldogálva másképp halljuk a környező hangokat, mint a szobánkban fülhallgatón
keresztül. Itt is felmerül a kérdés, hogy a rögzített természet mennyire „tiszta”, vagy mennyire a
közvetítő szerkezetek által „bemocskolt”?

Végül pedig az is kérdés, hogy a rejtett és szokatlan hangok kihangsúlyozását és kiemelését nem
éppen a tágabb környezet szenvedi-e meg? Fennáll a veszélye annak, hogy a mikrofonok segítségével
felnagyított természeti hangokat zenei érdekességekként hallgatjuk, így pedig nem váltják ki az elvárt
környezettudatos hozzáállást.

Akárhogy is legyen, annyi biztos, hogy az ilyen felvételek valami különössel, valami nem
megszokottal, idegennel hoznak kapcsolatba. Ez pedig mindenképpen előny, hiszen rávilágít arra,
hogy a saját kis világunkon kívül vannak még más világok is, amelyekre szintén nem ártana kicsit
odafigyelni.

A Pod Tune projekt célkitűzései között is szerepel egy különös világ bemutatása. A bálnahangokkal
ötvözött kísérleti zene a projekt egyik ötletgazdája (Jessica Gardiner) szerint arra hivatott, hogy a
bálnákat az emberek életének részévé tegye. Ezáltal persze azt remélik, hogy az emberek
tudatosabban fognak vigyázni az óceánok tisztaságára is. A környezetvédelmi indíték konkrétabb
formát ölt abban, hogy az eladott lemezek utáni nettó bevételt bálnákkal és az óceáni élettérrel
foglalkozó környezetvédő csoportok részére ajánlották fel.

A projekt tehát hátterében és enyhén utópikus célkitűzésében környezetvédelmi, amúgy meg

egyértelműen a zenére teszi a hangsúlyt. „Valami szépet, merészet és szórakoztatót akartunk
létrehozni” – mondja a már előbb is említett producer. Ennek érdekében (két másik producertársával
együtt) azzal a felkéréssel fordult 14 kísérleti zenész (vagy zenészkollektíva) felé, hogy írjanak zenét
különböző bálnahangok felhasználásával. A Whale/Human Collaborative Music Project elnevezés
pedig arról tanúskodik, hogy a bálnák és az emberek által létrehozott hangokat egyenrangúan
szerették volna kezelni. Hogy ez mennyire sikerült, arról picit később lesz szó, előbb viszont még
idéznék egy furcsát a sajtóanyagból.

Harold Linde (egy másik producer) miután hüledezik egy sort arról, hogy milyen furcsa, hogy az űrről
már szinte többet tudunk, mint az óceánokról, azt találja mondani, hogy az óceánok mélyén élnek
olyan rettentően intelligens élőlények, amelyek csak arra várnak, hogy beszédbe elegyedjünk velük.
Na mármost én nem vagyok bálnaszakértő, de azt azért simán el tudom képzelni, hogy egy púpos
bálna értelmesebben is el tudja tölteni a mindennapjait annál, minthogy folyton azt lesse, hogy egy
ember mikor fogja végre megszólítani. Főleg, hogy az „áhított” beszélgetőpartner már bő évtizedek
óta baszogatja különböző bombákkal, tengeralattjárókkal, szeméthegyekkel meg hasonlókkal.

Ez a szerencsétlen megfogalmazás egy kicsit ellentmond a hangoztatott környezetvédői alázatnak,

meg a kollaboratív jelleg hangsúlyozásának, ezért javaslom ne vegyük túl komolyan. De ha már
megint ellentmondásoknál tartunk, azt azért még elmondom, hogy ez a projekt sem mentes a
bevezetőben említett problémáktól. Mert a víz alatti mikrofonok (ún. hydrophone) egészen biztosan
nem azt hallják, amit mi szabad füllel hallanánk, a bálnahangokat zeneként kezelve pedig elvesztődik
azok valódi környezete (állítólag a hím bányák udvarláskor énekelnek, de táplálékszerzéshez is
használnak különböző hangokat). De a zene hallgatása során egészen biztosan rá fogunk csodálkozni
a bálnák elképesztően érdekes énekére, és ezáltal pedig egy, a miénktől radikálisan eltérő világ egyik
szegmensébe nyerhetünk bepillantást.

És akkor most már végre a zenéről, ami ugye nem csak a különös bálnahangok bemutatásáról szól,
hanem azoknak az emberi zenével való összefonódásáról is. (Épp ezért a Pod Tune nem tiszta
soundscape, hanem ún. gateway, befogadóbarátabbá tett soundscape.) A kollaboráció tehát
kulcsszó, és én is ezen keresztül próbáltam meg értékelni a kompozíciókat, azaz aszerint, hogy
mennyire sikerül a bálnákat egyenrangú társszerzőkként kezelniük?

A lemezt az ambient nagyágyú Loscil egy szerzeménye nyitja. (Loscil munkásságáról itt írtunk
bővebben.) A címének megfelelően (Altus) a darab egy mély, pulzáló drone-ra épít, majd bő két perc
után e fölött lépnek be a magasan gilassandózó bálnák, plusz egy fokozatosan erősödő, leginkább
vízcsobogásra emlékeztető recsegés. Az Altus egyből áthatóan sejtelmes hangulatot teremt, elég
komolyan magasra teszi a lécet, bálnaszempontból viszont nekem ez nem volt elég. Úgy éreztem,
hogy ha kivennék belőle a bálnákat, akkor is pont ugyanannyira jó és hatásos volna, kicsit durvábban
mondva, a bálnahangokat díszítésként, és nem integráns alkotóelemként használja.

Ugyanez volt az érzésem a Roly Porter és Cynthia Millar duója által írt, szintén a drone ambient
műfajába sorolható második számmal, az amerikai alt-country óriás, a Wilco billentyűse, Mikael
Jorgensen által jegyzett számmal, sőt még a field recording egyik hatalmas totemének számító Jacob
Kirkegaard kompozíciójával kapcsolatosan is. A mélység, sötétség, titokzatosság érzését kiválóan
hozzák, a bálnákat viszont szerintem kellékként használják.

Nem így a lett zeneszerző Uģis Prauliņš, aki egyenesen szólistaként kezelte a bálnákat, és egy
hullámzó arpeggiókból álló egyszerű billentyűs kíséretet írt az énekük alá. A kíséret hűen követi a
bálnák dallamvezetését, az eredmény pedig arra világít rá, hogy egy avatott fül milyen könnyen képes
különböző zenei motívumokat belehallani a természet hangjaiba is.

Szintén ezt a megközelítést választotta a kínai születésű, ma már Amerikában élő Li Daiguo is, aki
billentyűk helyett hagyományos kínai húros hangszereken kíséri a bálnákat. Ő viszont nem áll meg a
kíséretnél, hanem szóló-párbeszédet is folytat a bálnákkal. Képzeljük el: színpadon, térdrogyasztva,
egymásnak háttal, grimaszolva szólózik felváltva egy ember és egy bálna. Kétségtelenül vicces, de
kétségtelenül tisztelettudó, ezért nekem nagyon tetszett.

Érdekes Christina Vantzou (a Dead Texan duó egyik tagja, aki többek között része volt a Sparklehorse
turnézenekarának is, és leginkább videóművészettel foglalkozik) megközelítése is. Az ő
szerzeményében szinte egyáltalán nem hallunk bálnaéneket, ő a bálnákat a róluk szóló
dokumentumfilmek felől szerette volna megidézni, hiszen elmondása szerint már kis korában
lenyűgözte a bálnák dokumentumfilmekből látott, lassított felvétel-szerű magasztos mozgása. A zene
ezt a slow motion effektet idézi meg sikeresen, a filmszerűséget pedig egy emberi kommentár emeli
ki még jobban („We haven’t seen this animal yet.”)

Vantzou egyértelműen kiemeli a bálnákat természetes környezetükből, és egy fiktív körítésen

keresztül közelíti meg őket. Ezt az utat választotta a field recording egyik nagy mestere, Eric Holm is.
Ő azt képzelte el, milyen lehetett, mikor régen a nyílt vizeken a tengerészek szabad füllel hallották az
akkor még semmihez sem köthető, sejtelmes hangokat. Effektezett, távolivá varázsolt bálnaének,
farecsegést idéző hangok, és lassú hullámzást idéző drone idézi meg kiválóan ezt a fiktív helyzetet, a
jelenet feszültségét pedig ideges kopogások fokozzák.

A kísérleti zene legendás alakja, William Basinski is más kontextusba próbálta helyezni a bálnák
hangjait. A Voyager 1 űrszondával a Földön készült különböző képeket és hangfelvételeket is
tartalmazó aranylemezeket is az űrbe küldtek. A hangfelvételek egyike állítólag bálnák énekét örökíti
meg. Ez a történet inspirálta Basinksit arra, hogy ötvözze a bálnák énekét egy régebbi, különböző
„légbőlkapott” (például rövidhullámú rádió segítségével befogott) hangok felhasználásával készült
darabjának egy rövid részletével. Az eredmény őt lenyűgözte, engem annyira nem, de konceptuálisan
ez a kísérlet is érdekes.

Az egész lemez szerintem legjobb darabja a taiwani énekesnő, Mia Hsieh In the Deep Blue című
felvétele. Hseih felhangéneklési technikája anélkül idézi meg a bálnák hangját, hogy föltétlenül
utánozni próbálná azokat. A kizárólag Hsieh énekhangjából építkező szám pedig olyan teret ír körül,
amibe a bálnaének teljesen organikusan beletalál. Én úgy éreztem, hogy a két világ itt került a
legközelebb egymáshoz, ez már nem alázatos kíséret, nem is vicces szóló-párbeszéd, hanem szinte
egybeolvadás.

A lemez egy órát meghaladó játékideje miatt a végére került darabok kétségtelenül nincsenek túl
előnyös helyzetben. Én bevallom akárhányszor elértem idáig, már túl fáradt voltam ahhoz, hogy
érdemben koncentrálni tudjak. Viszont nem hiszem, hogy bármilyen friss is lettem volna, a lemezt
záró négy szám meg tudott volna bárhogy is fogni. A Sugizo, a Gregg Ellis, a Gleasong és a John X.
Volaitis & Earthstar Continuum által fémjelzett darabok az én ízlésemnek túlságosan közel állnak az
okkulthoz, a misztikumhoz, a neohippi világképhez ahhoz, hogy komolyan tudjam őket venni.
Műanyag elektronika, new age hangzás, sámánének, ilyesmi. A maguk műfajában biztosan jók, én
viszont nem értek, és nem is akarok érteni ehhez a műfajhoz.

Összességében és zárásként megemlítendő, hogy a lemez szépen meg van szerkesztve: drone
ambient az elején, különböző érdekességek középen, és new age zárásként. Bálnaszempontból is
legalább a felét jónak tudtam ítélni, mezei zenei szempontból nézve pedig sokkal nagyobb százaléka
érdemel dicséretet. Mindenképpen érdemes belehallgatni, kicsit ismerkedni a bálnák világával, és
természetesen azután igyekezni jobban odafigyelni rájuk.

A Pod Tune-ból két részletet, Christina Vantzou és Jacob Kirkegaard kompozícióját ebben az adásban
hallhattátok:9+