M. Z.

Chapelle
Papírhajók napkeletről
 ULPIUS BARÁTI KÖR
BUDAPEST

Copyright © 2023, M.Z.Chapelle

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2023

ISBN9789635802357
Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu
Egyszer valaki azt mondta, nem az a titok, amiről senki sem tud,
hanem amiről mindenki tud, csak nem beszélnek róla.
A titkok akkor válnak valósággá, ha legalább két ember
bizonyosságként tekint rájuk. Különben súlytalanok, és ha elég
erősen koncentrálunk, még mi magunk is elhisszük, hogy nem
léteznek. Mintha két világ között lebegnének. Időnként felbukkannak,
majd elsodródnak, mint a könnyű papírhajók.
Haruki ebben hitt. Hogy egy titkot ki lehet zárni a gondolataiból, ha
nem beszél róla senkinek. Olyan volt számára, mint egy árnyék, ami
vele maradt mindig, de csak akkor bukkant a felszínre, ha a
megfelelő szögből érte a napfény. Csakhogy Haruki egy pillanatra
meggyőzte magát: képes irányítani a napot.
 Prológus
Kazu

Misaki Kazuhiro imbolygó léptekkel haladt végig a társasház kihalt

folyosóján. Talán kicsit merész ötlet volt ennyire elengednie magát,
amikor holnap kezd az új munkahelyén. De hát ünnepelnie kellett!
A whisky keserű ízét még mindig a torkában érezte, miközben
megnyalta kiszáradt ajkait. Egyik kezével a zsebébe túrt a
kulcscsomót keresve, a másikkal a mellette botladozó férfit
támogatta. Sürgető igyekezettel próbálta minél előbb
a zárba szuszakolni a megfelelő kulcsot. A féktelen vágy már a klub
óta ott dorombolt a mellkasában, nehezen bírta tovább türtőztetni
magát. Amilyen a szerencséje, elsőre betalált a zárba.
Elmosolyodott. Erős kezdés.
Pillanatokon belül a hűvös, félhomályban úszó lakásban találták
magukat, majd miután az ajtó hangtalanul becsukódott mögöttük,
Kazu az előszoba falához préselte az idegent. A közéjük rekedt
fülledt térbe cigaretta és whisky aromája tolakodott, ám volt ott más
is. Édes, virágos illat telítette el Kazu érzékeit, a bőre alatti szikrák
lángcsóvaként cikáztak végig a testén. Legszívesebben ott helyben
letépte volna róla az inget. Keze hajthatatlan hévvel vándorolt le az
anyagon, felgyűrte azt, és birtoklón alá siklott. Ujjbegyei finoman
simultak az idegen derekára. Kazu elragadtatva figyelte, ahogy
előbb összerezzen, halkan felnyög, majd elpirul és félig lehunyja a
szemét. Mintha a józanságán túl minden más fal is leomlott volna
benne az érintések nyomán. Kazu elvarázsolva figyelte átszellemült
arcát
A legjobb része pedig csak most jön.
Megragadta a férfi karját, a feje fölé húzta, és a falhoz szorította a
csuklójánál fogva. Semmi ellenkezés. Ahogy sejtette. Kazu teste
mágnesként rezonált rá, a farka keményen feszült a nadrágjának, és
ahogy közelebb nyomakodott, megérezte a másik keménységét is.
A férfi szája nedvesen csillogott Kazut megbabonázta a nyaka
íve, a kulcscsont feletti mélyedés, ahonnan egy izzadságcsepp
gördült lefelé, az ing alá Aztán a tekintete feljebb vándorolt, vissza a
megdöbbentően fényes szempárra.
Kiszáradt torokkal nyelt egyet Kétségbeesés és néma kérlelés
sötétlett az idegen pillantásában. Kazu az ital ellenére sem bírta
kiverni a fejéből a gondolatot, hogy valami nincs rendben a másikkal
Ő, mintha megérezte volna a zavarát, kihasználta Kazu
bizonytalanságát, és átvette az irányítást Előrelendült Puhán
csókolta meg, épphogy csak végigfuttatta feszes ajkát az övén. Kazu
hagyta, megőrjítette a lágyság mögött lappangó tűz Egyszerre volt
félszeg és vakmerő, csalfa, és kitárulkozó.
Felizgatta a kettőssége Felocsúdva a kábulatból végignyalt a
puha ajkakon, amik rögtön szétváltak, mintha csak arra vártak volna,
hogy Kazu nyelve bebarangolja őket Ő pedig megtette, mohón
elmerült az édes ízben. A férfi halk sóhajai még nagyobb igyekezetre
sarkallták Szívta, harapta, mélyen csókolta, elveszett benne, és
hagyta, hogy a vére dübörögve zúduljon végig a bőre alatt.
Hiába akadt dolga tucatnyi emberrel az elmúlt hetekben, mégsem
volt felkészülve erre a maira.
Elengedte a férfi karját, és a nadrágja cipzárjára siklott a keze Az
idegen felnyögött, ahogy Kazu ujjai a merevedésére szorultak.
Lehunyta a szemét, és könyörgő sóhajokkal lökte felé a csípőjét.
Kazu élvezettel simított végig rajta. Újra és újra, a bokszeren
keresztül. A férfi a keze közt zihált, ő pedig nem bírta levenni róla a
szemét.
Meg akarta szabadítani az alsónadrágtól, de ekkor az idegen
váratlanul rámarkolt a csuklójára.
– Kaphatnék egy kis vizet?
Kazu szétzilált gondolatai lassacskán a helyükre rendeződtek.
Levegőért kapkodva hátrált egy lépést. Csak most esett le neki, hogy
még mindig az előtérben állnak, ezért lerúgta magáról a cipőt, és
beljebb tessékelte a vendégét
– Hozom. Addig helyezd magad kényelembe! – lehelt csókot egy
kacsintás kíséretében a férfi kézfejére, majd elindult a konyha
irányába. Egy pohár jéghideg vízzel tért vissza, és a vendége felé
nyújtotta, aki időközben a nappaliig merészkedett
Kazu dudorászva kigombolta az új Novesta ingét, majd hanyagul a
földre hajította Amíg a másik a vizet kortyolta, ő elővett egy
cigarettát, és rágyújtott. Lassan fújta ki a füstöt, közben ráérősen
bámulta az ismeretlent
A férfi megtörölte a száját, és körbepillantott a minimalista
stílusban berendezett stúdiólakásban A nappali mennyezetéről
lelógó dekorlámpa alatt még fiatalabbnak tűnt, mint a klubban. Ott a
diszkófények vörös lila mennyboltja érettebb vonásokat festett a
szép arcra, most azonban Kazu meghökkent rajta, mennyire
ártatlanul kerekíti mandulaívű szemét, és milyen zavartan harapja be
az alsó ajkát, ahogy pirulva végigpásztázza az ő félmeztelen
felsőtestét
Remélem, másra is fogod használni azt a szép szád! – futott át
rögtön Kazu fején, miközben újabb füstfelleget küldött a szoba
közepe felé, és biztatóan a másikra mosolygott.
Bocs, amúgy mit is mondtál, hogy hívnak? kérdezte
szórakozottan.
Még nem mondtam meg a nevem Mert még nem kérdezted
Kazu beletúrt egyenesszálú, sötétbarna hajába. Ez még tőlem is
durva! Úgy hoztam haza szegénykét, hogy a nevét sem kérdeztem
meg? Kár volt annyit innom. Legalább arra emlékeznék, hol kaptam
le először a tánctéren, vagy a mosdóra várakozók sorában talán?
– Egyébként Haruki vagyok – folytatta a vendég, és égkék
felsőjének ujját húzogatva közelebb lépett
Volt benne egyfajta kettősség. Megejtő szépség, egyben sötét
fájdalom és szomorú üresség, ami egy pillanatra eluralta a szobát,
és Kazu megértette, miért is akadhatott meg rajta a szeme.
Általában a sportosabb férfiak voltak a gyengéi, nem az ilyen
törékeny alkatúak, mégis megfogta az élénk, titokzatos szempár, ami
most olyan égetőn szegeződött rá, mintha arra várna, hogy kimentse
valahonnan.
Én meg Kazuhiro Kazu nyelt egyet, elnyomta a
cigarettacsikket az asztalon lévő hamutálban, és a fürdőszoba felé
intett Máris visszajövök Ha kellene még víz, a hűtőben
megtalálod.
Haruki bólintott, de nem a konyhába ment, hanem a szemközti
hatalmas üvegablakokhoz, amin túl az éjszakai Tokió terült el pazar
csillogásával Kazu elégedetten figyelte mennyire lenyűgözi Harukit
a panoráma. Nem hiába bérli ezt a lakást, ő is gyakran képes
belefeledkezni a csodás látképbe
Anélkül, hogy megzavarta volna a nézelődésben, sarkon fordult,
és behúzta maga után a fürdő ajtaját.
Legszívesebben vállon veregette volna magát, amiért a történtek
ellenére elment a klubba, és egy ilyen elragadó teremtést szedett
össze. Pont ez kellett neki, hogy valaki elszórakoztassa, és elterelje
a figyelmét. Akkor talán sikerül kizárnia egy teljes estére a családját
a fejéből. Legalább néhány órára, mielőtt újra rázúdul a lavina.
Ebben a pillanatban, mintha csak az ördögöt festette volna a falra,
megszólalt a telefonja. Kazu közelebb tartotta a mobilt a szeméhez,
de nem segített: továbbra is az Anya felirat villogott harsányan a
képernyőn. Miért telefonál ilyen későn?
Kazu egy törékeny másodpercre elbizonytalanodott, hogy talán fel
kéne vennie. Ám ahogy visszagondolt a legutóbbi ordibálásba
torkollt beszélgetésükre, inkább a kézmosópultra tette a készüléket,
ami néhány rezgést követően elhallgatott.
– Legalább ezt a napot hagyd meg nekem! – morogta maga elé
Kazu, amíg a nadrág cipzárával bíbelődött.
Nem kellene most rá gondolnia. Megkapta a munkát,
bebizonyíthatja, mennyit is ér. A saját képességeit nézve kétsége
sem volt afelől, hogy felveszik, mégis megnyugodott, amikor
elolvasta a főszerkesztő válaszlevelét. Az anyja legutóbbi
mesterkedése után nem lehetett biztos benne, hogy a Mainichi
Shimbunig{1} nem ér e el a nő keze Ito Takashi főszerkesztő
azonban olyannak tűnt, akit nem érdekel a szóbeszéd, aki az ember
valódi tudását és tehetségét nézi. Aki szemet huny Kazu múltjának
apró törései felett
Alig öt percet töltött a fürdőben. A fiókban tornyosuló óvszerek
közül kihúzott egyet, és magabiztos léptekkel kisétált a nappaliba
Haruki.
 Kazunak akaratlanul is mosolyra szaladt a szája, ahogy
elképzelte, hogyan vetkőzteti le szép lassan. Nem is…! Vétek lenne
elhúznia a dolgot, hiszen lerí róla, mennyire kívánja Talán
korbácsolja fel még jobban a hangulatot, és hagyja, hogy a másik
könyörgőre fogja az elnyújtott előjáték után?
Rá fogja bízni. Minden tökéletes lesz.
Kazu üresen találta a konyhát, majd a hálót is Körbepislogott, ide
oda forgolódott a lakásban, míg néhány másodperc után leesett neki
a nyilvánvaló Haruki egyszerűen faképnél hagyta
 1. fejezet

Vajon ha elátkozzák az embert, az átok az idő előre­haladtá­val

elkopik és távolodik, mint egy messze sodródó falevél a víz tetején,
vagy épp ellenkezőleg: erősebben ragad ránk, akár egy újra és újra
elkongatott áldás, ami ott rezonál a térben?
Haruki pontosan emlékezett rá, hogyan indult az egész. Alig
néhány nap telt csak el a költözésük óta, és még nem kezdődött el
az új tanév, így a szülei őt és a nővérét befogták az étterembe, hogy
segítsenek a felszolgálásban. Abban a hónapban csődölt be egy
környékbeli ramenező hely, így sokan átszoktak Harukiék csirkés
vendéglőjébe. Tizenöt éves múlt, az idegenekkel való interakciót
pedig különösen utálta, de nem volt mit tenni, a szüleinek mégsem
mondhatott ellent. Egy kisalakú jegyzettömbbe írta a rendelést, majd
igyekezett fürgén felszolgálni az italokat, a figyelme azonban
időnként elkalandozott. Szeretett volna félrevonultan mangákat
olvasni, nem pedig az olajszagban rostokolni a konyhaajtóban, várva
az elkészült fogásokat.
– Ha ezzel az asztallal végzel, elmehetsz – mondta neki homlokát
törölgetve az anyja, mire Haruki lelkesen pakolni kezdte a habzó
sörös poharakat a tálcára. – Két körrel vidd, úgy könnyebb!
Őt azonban már nem érdekelte az intelem. Kiviszi azt a néhány
kólát meg sört, és már mehet is a dolgára, mi sem egyszerűbb
ennél.
Csakhogy amint az asztalhoz ért, megcsúszott a cipője egy
nedves folton. Hiába egyensúlyozta ki magát, a tálca megbillent a
kezében, és a gondosan egymás mellé pakolt söröspoharak
végzetesen telibe találták az előtte ülő vendéget
Haruki szinte lassított felvételként látta maga előtt a pillanatot.
Jeges rémület lett úrrá rajta, a válla megfeszült, ahogy pislogás
nélkül végignézte, miként ömlik rá a hideg ital a vele egykorú fiúra,
majd zúdul és törik össze az üveg a kőpadlón Hangos robaj és
csörömpölés, aztán teljes némaság.
Megdermedt a levegő az étteremben Haruki anyja sűrű
bocsánatkérések közepette loholt előre, és sápadt ajkakkal rebegett
valamit arról, hogy a számlát ők fogják állni Az összetört pohár
romjait takarította körülöttük, Haruki azonban még mindig képtelen
volt megmozdulni
Az áldozat ekkor megfordult, a Harukival egyidős, termetes fiú
egyenesen a szemébe nézett Ázott tincsei az arcára tapadtak,
orrlyuka kitágult az elfojtott dühtől.
Ugyan, semmi sem történt! hangzott egy legyintés kíséretében
a családfőtől. Kipirult arca, és túlságosan harsány nevetése arról
tanúskodott, hogy mostanra a sokadik italon volt már túl A maga
fia legalább szorgalmasan dolgozik a szünidőben is! Nézd csak meg,
Daigo intézte a szavait a saját gyerekéhez, aki elfordult Harukitól
–, neked sem ártana összeszedni magad! Tanulhatnál tőle.
Haruki szégyenkezve lesütötte a szemét Nem tetszett neki a
helyzet; ő hibázott, semmi szükség nem volt rá, hogy mindenki előtt
megalázzák szegény srácot Nem tehetett azonban semmit,
lehajtotta a fejét, elmotyogott egy bocsánatkérés-félét, aztán rohant
hátra a felmosóbotért Amikor zárás után a lakáshoz vezető
feljáróhoz lépett, másra sem tudott gondolni, csak a fiú pillantására,
ahogy végigmérte Örült neki, hogy egy idegen vendég volt csupán,
akit valószínűleg soha többé nem fog látni. Fájdalmas lenne
összefutni vele az utcán.

Nem sokkal később, egy tavaszi napon, Haruki a saitamai Omiya

Gimnázium fényes aulájában találta magát, ismeretlen gyerekarcok
tengerében, izgatottan készülve a tanévkezdésre.
A padlót a széllel beszállingózó cseresznyevirágok púderszirmai
pettyezték. A levegőt zsibongó fiatalok hangja töltötte meg, akik az
évfolyamváltás után valamennyien maguk mögött hagyták az alsó-
középiskolát, hogy az új évet a felső-középben kezdhessék.
Bizakodó, csillogó tekintetek tengere vette körül Harukit.
Az egyenruhás tanulók egyenes sorokba rendeződtek, ahogy a
tanáraik intésére abbahagyták a beszélgetést
Haruki lehajolt, és megigazgatta a lábán az uwabakit{2}, amit
ezentúl idebent fog használni, aztán csak fülelt és figyelt Az előző
iskolájában nem akadt sok barátja, az osztálytársai meg sem
kérdezték, hol fogja kezdeni a felső középiskolát Remélte, itt valami
megváltozik.
A diákok végighallgatták Sugiyama igazgató lelkesítő beszédét,
majd az osztályfőnökök elkezdték összeterelni a saját osztályaikat,
hogy a teremben folytatódjon a program Haruki tekintetével
kíváncsian követte az aulában méhkas módjára meginduló
gyerekhadat, és a nyakát nyújtogatva lábujjhegyre állt Ám alig
próbált átlesni az előtte magasodó fiúk válla felett, kibillent az
egyensúlyából, és nekiesett az egyiküknek
A rá szegeződő tekintet villámokat szórt. Haruki elszégyellte
magát, és anélkül, hogy jobban megnézte volna magának az illetőt,
bocsánatkérőn meghajtotta a fejét, majd jobb híjján
a nyakkendőjét kezdte fixírozni
 Végül mégis felpillantott Bízott abban, hogy az illető már
visszafordult a tanárok felé, és ügyet sem vet rá, azonban a fiú, aki
vagy egy fejjel magasabb volt nála, még mindig őt bámulta Ekkor
Haruki felismerte. Daigo. Ugyanaz volt, akit az étteremben nyakon
öntött sörrel Akit mindezek után az apja megszégyenített a többi
vendég előtt.
Most sem tűnt barátságosabbnak a pillantása, mint azon a napon,
ennek ellenére Haruki remélte, hogy mire az osztályterembe érnek,
és eljutnak a bemutatkozásig, elfelejti az egészet, és tiszta lappal
kezdhetik.
Nos, nem így történt A fiú pedig tett róla, hogy Haruki se felejtse
el ezt a találkozást.
Ez volt az egyik legbosszantóbb dolog az egészben Haruki
hosszú évekig próbálta újrajátszani és elemezni a történéseket,
okulni a tetteiből, de azok egyenes láncolatként követték egymást
Mert az évnyitó után még számos másik alkalommal sikerült magára
haragítania Daigót, majd akár egy megállíthatatlan zuhatag,
lassacskán mindenki ferde szemmel nézett rá. Nem volt mit tenni,
úgy látszott, a sors akarata, hogy az egész osztály utálja őt A sors
akarata, hogy el legyen átkozva.
Mi történt? kérdezte egyik nap a nővére, amikor Haruki
hazaérve csendesen a helyére rakta a kinti cipőjét. Yae behúzta
maga után a tolóajtót, így Haruki csapdába került, beszorítva a
genkan{3}szűk kis terébe a testvérével
Yae úgy festett, mint aki hosszú ideje vár rá
A hangja türelmetlenül csengett, és Haruki tudta, hogy habár a
nővére sosem vallaná be, néha biztos elgondolkodik, miért ilyen
testvért szánt neki az ég. Aki az iskola első napjától kezdve szúrja a
szemét mindenkinek. Akit állandóan Yae-nek kell megvédenie.
Haruki szenvtelen hangon válaszolt, miközben megkerülte a lányt.
– Nem történt semmi, Nee-san{4}. – Haruki lefejtette a válláról a
táskát, a papucsába bújt, majd átlépte a magasított küszöböt, és
gyorsan a szobája felé iramodott.
Yae azonban fürgén az útjába állt, és elkapta a kezét. Haruki
követte a nővére pillantását, aki elhűlve nézte a véraláfutást a
karján.
– Véletlenül nekimentem valakinek a folyosón – vonta meg a vállát
Haruki. – Nem nagy ügy.
– Legalább nekem ne hazudj!
– Nem hazudok.
– Amíg nem tudod kimondani sem, addig nem leszel képes
megvédeni magad másoktól – szaladt fel Yae szemöldöke. – Ne
várd, hogy bárki kiálljon érted, ha még te is félsz ellenszegülni nekik.
Nem telhet úgy minden napod, hogy állandóan terrorizálnak!
– Végeztél? – húzódott el Haruki. Szerette a nővérét, de az ilyen
pocsék napokon nem javított a hangulatán a he­gyi­beszéd.
– Még nem.
– Igazad van, talán nem mindig tudom megvédeni magam–
mondta feszülten Haruki. – De emiatt ne aggódj! Ezek a fiúk
mindenkivel szórakoznak… Különben is, vannak barátaim, nem csak
abból áll a napom, hogy Daigo elől menekülök
– Tényleg? – kérdezte kétkedőn Yae.
Haruki bólintott, mire a nővére megkönnyebbülten kifújta a
levegőt.
Örülök, Haru chan Kicsit aggódtam, hogy megviselt
a költözés és az iskolaváltás. Na meg, ami Hoshival történt…
 Kérlek, ne hozd fel megint!
Yae beharapta az ajkát, és a nyakában függő medált morzsolgatta
vékony ujjaival Haruki mellkasa fájdalmasan összeszorult, ahogy
eszébe jutott Hoshi, az aranyhal, akit még a szüleitől kapott
ajándékba, és akit ott kellett hagynia Kameokában az
unokatestvéreinél. Mert az anyja a megkérdezése nélkül odaígérte
nekik Mindenüket hátrahagyták, hogy új életet kezdjenek Saitamán,
megnyissák a családi vállalkozásként üzemelő falatozójukat, és a
gyerekeket jó hírű iskolákba járassák
Haruki morogva nekidőlt a falnak, és Yae tekintetébe fúrta a
sajátját
– Hiányzik, igaz? – kérdezte halkan Yae.
Haruki élesen beszívta a levegőt
– Ne butáskodj, csak egy hal.

***

Haruki

Kajiwara Haruki a második kávéját itta az előtte tornyosuló

acélszürke irodaház előtt rostokolva, de ezzel csak azt érte el, hogy
még idegesebb lett. Ginza{5} zsúfolt utcái reggel zsongó méhkassá
változtak, céltudatos léptű irodai dolgozók és titkárnők lepték el őket,
akik egymás mögé tülekedtek a metrókocsikon, és koppanó
cipősarkakkal masíroztak be
a bevásárlóközpontok forgóajtajain
 Haruki arrébb lépett az italautomatától, amikor azt egy csapat
matrózruhás iskoláslány készült megrohamozni.
Tegnap este annyira ostobán viselkedett! Azt hitte, kibújhat a
bőréből, ha most meglép valami váratlant, és elmegy szórakozni
egyet Mintha ezzel megszabadulhatna az átoktól, amit annyi éven
át cipelt.
Haruki idegesen lejjebb ráncigálta az ingujját a csuklóján
A családjával folytatott kínosan hosszú videóbeszélgetés tegnap
annyira felhergelte, hogy egészen a Ni chōme negyedig
merészkedett. A neontáblák és a többemeletes, puccos kluboknak
otthont adó épületek között elveszettebbnek érezte magát, mint az a
törött kezű maneki neko{6}, amit azóta hurcolt magával, hogy
elköltözött otthonról Talán ezért nincs sose szerencséje Megválni
azonban képtelen tőle, ahhoz túlságosan is ragaszkodott az
állandósághoz
Éppen ez vitte rá, hogy elmenjen a melegnegyedbe: kilépni a
komfortzónából Na meg egy belső kíváncsiság, aminek most, évek
hosszú tagadása után végre engedett. És persze az a csúnya
veszekedés a telefonban a nővérével Az tette a pontot az i re
Miért nem elégedett meg a bárpultnál elfogyasztott itallal?!
Akármennyit ostorozta is magát, nem tudott válaszolni erre a
kérdésre. A legutóbbi munkahelyi szereplése, vagy az állása
elvesztése után letargiába esett, és szüksége volt némi biztatásra
Pozitív gondolatokat meg támogatást azonban hiába remélt a
szüleitől, ők ugyanott tartottak most is, mint két hónapja, amikor eljött
a házból. Cserben hagyta őket és a családi éttermet. Nincs benne
felelősségérzet Most is csak szórakozik Tokióban Na és persze a
kedvence: Ő nem az a típus, aki boldogulni fog egyedül, úgyis
megbánja majd, hogy elköltözött.
Nem csoda, hogy mindezen felemelő szólamok után Haruki
magára kapott valamit, és a téli hideg ellenére nekiiramodott az
addig messze elkerült bulinegyednek. Úgy hitte, egy-két sör elég
lesz az új élményekhez, aztán békésen hazatér. Nos, nem így
történt.
Mert minden valaha volt észérv és gondosan előkészített terv
füstbe ment, amint megpillantotta őt a szórakozóhelyen.
Szemet gyönyörködtető eleganciával jelent meg a lépcső tetején,
aztán kényelmes léptekkel elindult lefelé. Nem táncolt, a zene mégis
lüktetve idomult hozzá, a klub színes fényei harmóniában ölelték
körbe az alakját. Mindenki más elszürkült mellette.
Haruki egyszeriben azon kapta magát, hogy kendőzetlenül
bámulja az idegent. Nem sokkal lehetett idősebb nála, mégis sütött
róla a magabiztosság, ott bujkált a sármos mosoly mögött a biztos
tudat, hogy ő csakis győztes lehet.
Haruki sosem érzett ilyesmit korábban. Tetszettek már neki férfiak,
de még soha nem ragadta magával a figyelmét ilyen ösztönszerűen
egy ember. Pedig pontosan látta mennyire nem egy súlycsoportban
vannak: az ő vézna, semmilyen alkata nem az, ami az ilyen
félisteneket be szokta indítani. Legalábbis így hitte.
Ám amikor összeakadt a tekintetük, nagyot dobbant a szíve, az
univerzum megszűnt mozdulni, és ő egy másodpercig mindent elhitt.
Azt is, hogy képes megszerezni a férfit. Azt is, hogy érdekelheti.
A következő félórából nem emlékezett sok mindenre. Nem azért,
mert berúgott, alig ivott valamit. Hanem mert teljesen elvette az
eszét amilyen hévvel csókolta az idegen. Mondhatni teljes
természetességgel sétált oda hozzá, mintha kinézte volna magának.
A tömeg szétnyílt előtte, Haruki pedig még zavarba jönni is
elfelejtett.
Az a puha, érzéki száj olyan erővel csapott le, hogy beleremegett
a térde.
Ha ilyen csókolózni, akkor fogalmam sincs, mi az ördögöt
műveltem eddig ezzel a címszóval…
Az idegen felhívta magához. Ő meg igent mondott.
Valaki dudált egyet, Haruki összerezzenve tért vissza a jelenbe.
Kifújta a levegőt, és az utcai szemetesbe dobta a kiürült
lattéspoharat. Jobb minél előbb megszabadulnia tőle, mert a japán
fővárosban csekély számú nyilvános helyen elhelyezett kukát találni.
Vidd haza a szemeted, és válogasd szét otthon!
Környezettudatosság és takarékosság. Zöld jövő.
Haruki fejében szarkasztikus gondolat fogalmazódott meg arról,
hogy a lomok nagy része, amit magával hurcol, nem épp olyan
dolog, amitől képes lenne megszabadulni és kihajítani. Néhány
emlék is épp ilyen.
Alig negyed órája maradt lenyugodni a munkahelyi
megbeszélésig, és azt nem a tegnap történteken rágódva akarta
tölteni.
Arra kellene koncentrálnia, amiért idejött. A gyakornoki munkára a
Mainichi Shimbunnál, amit az újságírói körökben ismert
nagybátyjának köszönhetett. Kajiwara Asaki valami
megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a fejébe vette, hogy az
unokaöccse viszi majd valamire a szakmában. Erre a megtisztelő
lehetőségre Haruki nem mondhatott nemet. Mentőöv volt, ami
messze sodorta a családja étkezdéjétől, a jövőtől, amit előre utált, és
a múltjától is, ami körülvette, amíg abban a városban rostokolt. A
nagybátyja ezenkívül szerette fitogtatni, meddig ér el a keze, és mi
mindent engedhet meg magának. Például, hogy a gyakornoki idő
alatt hajlandó kifizetni Haruki szobabérlését. Erről nem kell a
szüleidnek tudni, így mondta, és még az albérleti szerződést sem
volt hajlandó megmutatni Harukinak. Ő ellenben pontosan tudta,
hogy ára lesz ennek a nagylelkűségnek.
Haruki nem engedett a negatív gondolatoknak, mosolyt erőltetett
az arcára, ahogy a széles üvegajtó felé vette az irányt.
Talán végre fordul a szerencsém! Épp ideje lenne.

Ito Takashi főszerkesztő energikus, pihenést nem ismerő embernek

tűnt. Olyannak, aki még álmában is a következő heti szalagcímeken
töri a fejét. Ennek ellenére a kisugárzása nyugodt volt és tekintélyt
parancsoló Haruki kedvelte ezt a típust Még egyszer udvariasan
meghajolt, aztán helyet foglalt az egyik széken.
A főszerkesztő nem szólt semmit, ráérősen lapozgatta az előtte
fekvő dossziét, miközben a falióra ütemes kattogása egyenletesen
szeletelte fel a feszült csendet a szobában Haruki
elbizonytalanodott. Talán azt várja, hogy kifejtse az önéletrajzában
írtakat? Megköszörülte a torkát, hogy belefogjon, ám a főszerkesztő
egy pillantással elhallgattatta.
Még várunk valakit
Haruki bocsánatkérőn biccentett. Hát persze, bizonyára az
asszisztensét vagy a rovatszerkesztőt, aki alá bedolgozik majd
Idegességében a nadrágjába törölte a tenyerét.
Az újságnál sokra tartjuk a versenyszellemet mondta erélyes
hangon Ito Takashi –, mert az palléroz csak igazán. Kedveled a
kihívásokat, Kajiwara kun?
 Haruki heves bólogatásba kezdett Gyűlölt versenyezni Nincs
annál szánalmasabb, mint amikor már az elején pontosan tudja,
hogy veszíteni fog De mit felelhetne egy ilyen kérdésre?
– Úgy alakult, hogy nem egyedül téged veszünk fel gyakornoknak.
Nem tudtam dönteni kettőtök közül, ezért szeretném, ha
bizonyítanátok a rátermettségeteket.
Ito úr folytatta volna, ám ekkor kopogtattak Az ajtó hangtalanul
nyílt ki, Harukinak pedig épp maradt egy kis ideje összeszednie
magát, mielőtt odapillantott az érkezőre
Erre azonban sehogy sem lehetett felkészülni.
Tényleg ideje megszabadulnom attól a balszerencsét hozó
macskától!
Az ajtóban a tegnap megismert Kazuhiro állt Az a férfi, aki
egyetlen pillantással kihúzta Haruki lába alól a talajt. Az, aki most is
épp olyan lehengerlő önbizalommal szelte át a szobát, mint éjszaka
a klub táncterét. Akinek a panorámás lakásából egy szó nélkül
lelépett
Kazuhiro tekintete a főszerkesztőről Harukira vándorolt. A mosolya
megdermedt, de csak egyetlen másodpercre, hogy utána még
szélesebben szaladhasson felfelé.
Most megvagy! üzente az arca némán Harukinak

Haruki keze még akkor is remegett, amikor hazaérve berántotta

maga után az ajtót, és a kemény fának támasztotta a hátát A feje
feletti elárvult villanykörte ide-oda himbálódzott az ósdi ablaktáblák
közt beszökő huzattól
A nagybátyja kitekeri a nyakát, ha majd a fülébe jut, milyen
nyámnyila módon viselkedett a munkahelyi bemutatkozáskor Újabb
remek családi ebédnek nézhet elébe, ami nagy eséllyel még azon is
túltesz majd, mint amikor az unokaöccsét lehordták a napvilágot
látott pacsinkószalonos{7} esete miatt.
Haruki a cipőjét a genkanban hagyta, majd elhúzta a tolóajtót, és a
keskeny folyosóra lépett Ahogy oldalra fordult, szembekerült a
csálén álló falitükörből visszatekintő képmásával.
Mint akin átment egy úthenger Újra és újra lejátszódott előtte a
jelenet, amitől nem bírt szabadulni. Kazuhiro, amint ütemes léptekkel
belibben a főszerkesztőhöz A férfit körüllengő ismerős illat, ami
védekezésre ösztökélte Haruki minden idegsejtjét. Az éveken át
titkolt vágyai, amik testet öltöttek egy görbe éjszakán, és a félelme,
hogy a legutóbbi próbálkozás után ismét elszalaszt egy tokiói
munkát, most súlyos sziklatömbökként gördültek a lelkére
Az előző napilapnál annyira rástresszelt mindenre, hogy képtelen
volt végigdolgozni az első próbanapját, most pedig hatványozottan
nehezebb dolga lesz. Kazuhiro mindent tönkretehet! Mi van, ha
elmondja Ito-sannak{8}, hol találkoztunk? És ha mindez apáék
fülébe jut? Amikor Haruki eljött a Mainichi Shimbun irodájából, még
látta a főszerkesztőt, amint vált pár szót Kazuhiróval, sőt, a
rovatvezetők is mind odasereglettek, hogy kezet fogjanak vele. Talán
ha Haruki nem menekül gyáván a lifthez, amint alkalma nyílt rá,
akkor vele is barátságosan viselkedtek volna. Vagy legalább
észreveszik, hogy ott van
Hangosan felsóhajtott, és meglazította a nyakkendőjét.
A szűk folyosón a parketta finoman megreccsent alatta Mielőtt
elért volna a szobájáig, a bal oldali tolóajtó elmozdult, és a lakótársa,
Ryo álmatag képe jelent meg mögötte Festett szőke haja
szénakazalként meredezett a fején, valószínűleg az igazak álmát
aludta, amikor ő hazarontott
Amilyen ritkán látta, Haruki néha meg is feledkezett arról, hogy
van egy lakótársa Eddigi kísérletei a kapcsolatépítést illetően nem
hoztak túl sok eredményt. Próbálkozni azért mindig lehetett.
Bocs, ha hangos voltam Ma volt az interjú az újságnál A
Mainichi Shimbunnál – közölte büszkén Haruki.
Ryo karikás szemét dörzsölgette, és egy nagyot ásított
– Ja, említettél valamit tegnap.
Azt hiszem, jól ment Jól Leszámítva egyetlen
embernagyságú kellemetlenséget. – Ha van kedved, összeütök
valamit, és ehetnénk együtt
Ryo úgy mérte végig, mintha valami megvetendően obszcén
ötlettel állt volna elő
– Dolgom van.
És esetleg utána? kérdezte óvatosan Haruki Még egy mosolyt
is megeresztett. Szüksége lett volna valakire, aki egy kis önbizalmat
csepegtet belé, de úgy tűnt, rossz ajtón kopogtatott
És ha már ajtó…
Látod a táblát? bökött a fakóbarna tolóajtóra Ryo, miközben a
szemöldöke vészjóslón megemelkedett. Egy felszögelt táblán a Ne
zavarj! felirat díszelgett Ez pont ennyit jelent, se többet, se
kevesebbet. Márpedig, ha a tábla kint van, akkor él a szabály,
miszerint
– Próbáljak minimálisan zajongani a szobámon kívül
fejezte be a mondatot Haruki
Hiába volt Ryo a fiatalabb, a lakásban uralkodó házirendet ő
fektette le
Harukiban már az első találkozásuk után megfogalmazódott a
gondolat, hogy lakótársa talán azok közé az évekig a szobájukban
gubbasztó fiatalok közé tartozik, akik hikikomori néven váltak
ismertté a japán társadalomban. Tudomása szerint Ryo hónapok óta
nem hagyta el a lakást, a konyháig is fájdalmas arckifejezéssel a
képén merészkedett csak ki.
Az meg végképp kikészítette, ha Harukiba botlott a folyosón. Csoda,
hogy akadt munka, amit hajlandó volt elvégezni.
Haruki most bocsánatkérőn behúzta a vállát. Amikor hetekkel
ezelőtt összeköltöztek, az első napokban még bízott abban, hogy
talán ezúttal szerencséje lesz, ám mostanra biztosra vette, hogy a
barátok számát Tokióban sem sikerül majd növelnie.
Szinte semmit sem tudott Ryóról. Nem gondolta volna, hogy
létezik nála is zárkózottabb ember, de a lakótársát szó szerint alig
lehetett kirobbantani a néhány négyzetméteres szobájából. Szokása
volt kilógatni egy táblát a búvóhelyére, mondván, online munkát
végez, amihez elengedhetetlen a teljes csend, Haruki pedig semmi
pénzért nem okozott volna nehézséget neki, így mindig igyekezett
zajtalanul bevackolni magát a saját szobájába. Kivéve ma. Ma úgy
ért haza, mint egy megzavarodott rinocérosz, amelyik nem találja a
helyét.
– Valójában a gondolataid sokkal hangosabbak, mint te magad –
fűzte hozzá Ryo, majd egy halk rezgést követően az okosórájára
nézett. – Megint egy seggfej… Minek követsz be, ha szerinted
gagyik a videóim…
Morgolódására Haruki csak hallgatott. Nem igazán használt
semmilyen közösségi oldalt, jobb szeretett a mangák és animék
világában elmerülni.
Elmélkedése közepette az esernyőjét az előszobai komód tetejére
helyezte, a mozdulat közben azonban felgyűrődött az ingje a
csuklóján, és kivillant az alkarja. Ryo most nem tett úgy, mint
máskor, amikor feltűnésmentesen odapillantott, majd félrenézett.
Megköszörülte a torkát, és megszólalt:
– Egyszer azért beavatsz, miféle baleset volt az? Megharapott egy
kutya?
Haruki megigazította az ingét, és vállat vont.
– Ja, ez történt.
Amilyen peches, Ryo már az első találkozójukkor kiszúrta a
sebhelyet. Harukit meglepte a hangjából kihallatszódó kíváncsiság,
talán épp ezért remélte, hogy az együttélés folyamán sikerül
valamifajta barátságot kiépíteni a fiúval. A sérülése viszont nem
tartozott azok közé a témák közé, amikről szívesen társalgott.
Utálta az efféle kényelmetlen hallgatást, ami beállt, valahányszor
szóba jött az alkarját csúfító heg. Még mindig nem tudott megfelelő
hazugságot kieszelni rá, így inkább visszabújt a csigaházába, és
egyszerűen elterelte a témát. Épp ahogy most is próbálta.
– Jött valami – nyújtotta át a korábban a postaládájukból kiemelt
vastag, kissé meggyűrt borítékot Ryónak.
A fiú először csekély érdeklődéssel szemlélte, aztán elkomorult a
tekintete.
– Nincs rajta bélyeg.
Harukinak csak most tűnt fel.
– Lehet, hogy valaki személyesen dobta be. A te nevedre jött, azt
hiszem. – Bizonytalanul nézegette a címzést. Se pontos házszám,
se teljes név. Egyetlen nagy R. szerepelt rajta.
– Kibontsam, vagy…?
Ryo azonban elmarta tőle, és ideges mozdulattal feltépte a szélét.
A borítékból egy újság került elő, ám Harukinak nem maradt
lehetősége hosszasan nézni, mert a lakótársa néhány szitokszó
kíséretében megfordult, és mint aki se hall, se lát, bevonult a
szobájába.
Ezt meg mi lelte?
Mivel Harukit egy ilyen nap után a saját dolgai jobban
foglalkoztatták, hamar szertefoszlottak a lakótársa szokatlan
viselkedését elemezgető gondolatai. A szobájához araszolt, és
behúzta az ajtót maga után.
Haruki néha elgondolkodott, hogy ha nem fut bele abba a
helyesírási hibáktól hemzsegő lakáshirdetésbe, vajon milyen szobát
talált volna magának. A japán nagyvárosokban ritka az olyan
albérlet, amit két személynek alakítottak ki, egész Tokióra
jellemzőbbek voltak a kisebb, egyszemélyes lakások. Nem lett volna
képe azt kérni a nagybátyjától, hogy egy olyat finanszírozzon neki a
gyakornoki időre.
Jószerivel felélte a tartalékát, és a legutóbbi állásinterjúnak nem
nevezhető kudarca után egyetlen emberhez fordulhatott tanácsért.
Kajiwara Asaki intelmek helyett inkább a pénzét ajánlotta fel. Haruki
nem okozhatott csalódást.
Nemcsak egy gyakornoki posztot veszíthetek, ha ez most nem jön
össze – szorult össze a torka –, hanem búcsút mondhatok Tokiónak
is.
Márpedig újévkor megfogadta, hogy soha nem fog visszaköltözni
Saitamába. Amint a buddhista harangok zendülve rezonáltak végig a
térben, hogy eltávolítsák a száznyolc emberi bűnt a japánok lelkéből,
Haruki is kiirtotta magából a kétséget és a félelmet. Másnap vonatra
szállt, és Tokióba utazott, hogy új életet kezdjen.
 Mély levegőt vett. Előhúzta a zsebéből a szerkesztőségnél kapott
nyakba akasztható kártyát, mire elfogta a rosszullét. Lerogyott a
futonra, és törökülésbe húzta a lábát. Ahogy felemelte a fejét,
farkasszemet nézett a szekrény tetején álló hófehér maneki-nekóval.
– Te tehetsz róla, ugye tudod? – mondta ki hangosan a gondolatait
Haruki, és megcsóválta a fejét.
Nem, ezt nem kenhette a macskára. Ha tegnap nem vetődik el a
melegnegyedbe, akkor ma semmi problémája nem adódott volna.
Vagyis… mit hitegeti magát? Nyilván bármelyik napon rémesen
érintené, hogy egy olyan jóképű, nyerésre született egyénnel kéne
versenyeznie, mint amilyen ez a Kazuhiro. Bizonyára nagyon sokat
ivott a klubban, vagy rémesen elcseszett estéje lehetett, amiért
egyáltalán szóba állt vele.
Talán abban bízott, az egy éjszakás numeráját többet úgysem
látja. Ki gondolta, hogy az univerzum így összeesküdött ellenük?
Haruki a tenyerébe temette az arcát. Csak mert olyan csúnyán
összekapott a nővérével, még nem kellett volna felhúznia magát
annyira, hogy belevesse magát az éjszakába. Ez sokkal rosszabbul
is elsülhetett volna. Tényleg?Nem, ez a létező legrosszabbul sült el.
Túl későn vette észre az intő jeleket…
Megvakarta az állát, majd az ujjai a nyakára siklottak.
A következő másodpercben megdermedt körülötte az idő. Bólyák,
focilabdák és zsámolyok kontúrjai rajzolódtak ki a szeme előtt,
orrába a tornaszertár ismerős áporodott gumiszaga kúszott. A
gyomra görcsbe rándult a kéretlenül előtolakodó emléktől. Sípolt a
füle, talán, hogy feledje a körülötte felcsendülő hangokat.
Haruki gerincén végigfutott a hideg. A maneki-neko szánakozva
vizslatta a szekrényről.
 Már vége. Felnőtt vagyok, nem egy iskolás gyerek. Nincs mitől
tartania. Bármit is rejt Kazuhiro múltja, bármilyen is az az ember,
ezek után távol fogja tartani magát tőle, így nem érheti baj.
A saját múltamtól viszont nem szabadulhatok – rohant át sebesen
Haruki elméjén. – Még szerencse, hogy nem emlékszem rá. Nem
emlékszem, mi is történt valójában.

Haruki beletúrt egyenesszálú, fekete hajába, ami aztán visszahullott

a homlokába.
Úgy tervezte, elvégzi a rá osztott feladatot a munkahelyén,
megtesz mindent, és nem fog kilógni a sorból. Most bezzeg semmi
esélye arra, hogy láthatatlanná váljon. Kazu­hiro célponttá tette, a
puszta jelenléte is feszélyezte. Az a régi, zsigeri fájdalom
észrevétlenül kúszott egyre feljebb a gyomrában. Nem akarta újra
átélni, hiszen annak idején olyan gondosan elrejtette magában,
miután kijárta a közép­iskolát.
Ahogy megvakarta az orrát, tekintete ismét az integető
macskaszoborra tévedt.
– Most kivételesen hozz szerencsét, kérlek! – Segélykérő mosolyt
küldött a merev tekintetű figurának, ami természetesen válaszra sem
méltatta.
Amikor megszólalt mellette a telefonja, Haruki ugrott egyet
ültében.
– Hogy ment? És kérlek, felejtsük el azt a múltkorit! Elcseszett
barom vagyok azért, amiket mondtam neked! Szeretlek, és utálom,
hogy felbosszantottalak.
Haruki mosolyogva a plafonra emelte a tekintetét.
– Nem bosszantottál fel, Yae.
 Csak annyira, hogy sutba vágtam az elveim, és elmerészkedtem a
veszélyzónába. Majd a környék legveszélyesebb fenevadjának
karmai közé sétáltam. Kösz, Yae!
– Szar napom volt, és igen, elkapott az ideg attól, amiért állandóan
otthon gubbasztasz. De nem gondoltam komolyan, amiket mondtam.
Tudom, hogy képes vagy barátokat szerezni, és nem tartalak
elcseszettnek. Az én vagyok, egyedül én.
Harukit szórakoztatta a magyarázkodása. Hiába, a nővére
végérvényesen maga mögött hagyta a japánok által oly nagyra
tartott homályos megfogalmazást. Mióta eltöltött néhány évet az
Egyesült Államokban, egészen másképp beszélt, egyenes jelleme
pedig csak még inkább teret adott a lényegretörő kommunikációnak.
Haruki valójában felüdülésnek élte meg a vele folytatott
beszélgetéseket. Yae sosem mímelt érdeklődést, ha valami hidegen
hagyta, és mindig kész volt egyenesen a közepébe vágni a
dolgoknak. Ellentétben Haruki családjának többi tagjával, akik
sportot űztek a dolgok szőnyeg alá söpréséből és a sötét titkok
elhallgatásából.
Titkok.
Harukin borzongás futott végig.
– Szóval lépjünk tovább! – csacsogott tovább Yae, majd
komolyabb hangnemre váltott: – Hogy vagy?
– Egészen jól, nem olyan rég értem haza – hadarta Haruki, és
megköszörülte a torkát. – Holnaptól kezdem a gyakornoki időt.
– Remek. Boldog vagy?
Haruki torkában gombóc formálódott. Miért kell a nővérének
minden kérdését ennyire pőrén szavakká formálni? Legszívesebben
kiöntötte volna neki a lelkét. Hogy előző este addig csókolt egy
vadidegent egy bárban, amíg el nem zsibbadt a nyelve Hogy a
rettegését legyűrve felment hozzá. Hogy aztán minden elromlott,
mert úgy látszik, van, aki képtelen változtatni a neki szőtt sorson
– Tudod, ha valami aggaszt, bármikor beszélhetünk – fűzte tovább
a szót Yae Aztán jött a csönd Az a fajta, amit Haruki jól ismert, mert
csak neki szólt. – Nem akarom, hogy magadba fojts valamit, aztán
megint
Végül elharapta a mondat végét. A ki nem mondott szavak
átszelték a távolságot Tokió és Saitama között, és a falaknak
feszültek, összenyomva Harukit, ránehezülve a mellkasára.
Nyelt egyet, majd palástolva a fájdalmat, erélyesen rákontrázott
– Megint mi? – felpattant, és a konyhába ment, hogy
megmelegítse a vacsoráját Nem bírt tovább a szobájában maradni
– Az baleset volt, Yae. Tényleg nem értem, minek lovagolsz rajta!
Szinte maga előtt látta a nővérét, ahogy égnek emelt tekintettel a
fejét ingatja.
Oké, oké Hagyjuk is!
– Apáékkal minden rendben? – váltott témát Haruki.
Hogy megy az étterem?
– Csak a szokásos. Állandóan panaszkodnak, de persze mindig
tele a hely vendégekkel
Harukinak is hiányzott az otthon íze. Hiába bővelkedett Tokió a
mesteri és színes konyhákban, egyik sem ért fel a helyi
specialitásnak számító sült csirkével, amit az anyja készített.
Örülök, hogy jól alakulnak a dolgok jegyezte meg Haruki, és
remélte, hogy a nővére nem hallja ki a hangjából a honvágy
zöngéjét
– Aha. És te jól érzed magad ott Tokióban?
 Haruki a pultra könyökölt, és az időközben elkészült rament
kezdte szürcsölni. Nem volt étvágya, de legyűrte az ételt.
Te is imádnád Gyakorlatilag egy palotában élek
Körbenézett a konyhának csúfolt főzősarokban, aminek minden
négyzetcentijét funkció alá vonták Ryóval, és ahol nem akadt egy
üresen hagyott polc sem. Nem mintha annyi pakolófelület lett volna
egyáltalán a helyiségben
Yae kuncogott a vonal túlfelén.
Hogyne A toronyszoba a tiéd, királyfi?
– Természetesen.
– Helyes, onnan biztosan nem ragad majd el egy rokurokubi{9}
sem – mondta Yae, mire Haruki erőltetetten felnevetett. A nővére
rengetegszer húzta az agyát gyerekkorukban azzal, hogy
rémesebbnél-rémesebb történetekkel ijesztgette, mint amilyen a
rokurokubi volt Hacsak a lakótársad nem szabadít rád egyet
Hogy is hívják? Jól kijöttök?
A hangjából sütő aggodalom azokra az időkre emlékeztette
Harukit, amikor a nővére a középiskolában megélt kudarcos
barátkozási kísérletei miatt frusztrálta
– Ryo nagyon rendes. Majd ha meglátogatsz, elmehetünk együtt
bulizni
A felvetés is abszurdnak hangzott, ezért Haruki a szobaajtó felé
lesett, nem ólálkodik e odakint a másik Bár ettől nem kellett tartania
Valószínűtlennek tűnt a felvetés, miszerint Ryót érdekli annyira, hogy
kihallgassa a beszélgetéseit
Amikor újra visszaterelődött a beszélgetés a munkahelyre, Haruki
komolyan megszólalt
– Azért izgulok kicsit. Nem igazán tudom, hogy kéne bevágódnom
a munkatársaknál
– Jobban szerettél volna otthonról dolgozni? Unalmas!
Tudom, és végül is mindenki nagyon kedves, de én Ráadásul
felvettek még egy gyakornokot, és…
Ez pompás! vágott közbe Yae Talán össze kéne
barátkoznotok, nem gondolod? Hasonló cipőben jártok!
Ennél különbözőbb lábbelit keresve sem találhatnék
– A végén csak egyikünk maradhat – bukott ki Harukiból
akaratlanul
Yae harciasan felhorkant.
Akkor húzd fel a bokszkesztyűt! Egészen biztos vagyok benne,
hogy az én zseniális és kreatív testvéremet választják majd a végén.
Legyen igazad!
A telefonbeszélgetés jót tett Haruki hangulatának. Yae valami
különös módon képes volt a legmélyebbről is visszarántani Kár,
hogy mostanában alig akadt idejük egymásra.

***

Haruki

Haruki másnap a szokásosnál is korábban ébredt Zavaros álmai

izzadtan, reszketve köpték ki magukból, ő pedig hosszú percekig
meresztette a szemét a sötét szobában, hátha utánaerednek a
fantáziájában élő szörnyek.
Meleg nedvesség, ami átszivárog a nadrágján Rettegés, ami
nyílvesszőként döfi át a bensőjét, és a mélybe taszítja Fájdalom,
ami annyi helyről éri, hogy nincs hova menekülnie.
A kezével takarja el a szemem, de a sötétség ott is utoléri
Haruki addig dörzsölte a szemét, amíg ki nem porolt az elméjéből
minden ott ragadt álommorzsát A lidérces víziók egy darabig tovább
záporoztak a fejében, porrá égő papírhajókról, harsány nevetésekről
és a saját tükörképéről, akit sosem látott még ennyire elveszettnek
Egyszerre akart emlékezni végre az újra és újra rátörő
rémálomra, miközben érezte, ha mindent megtudna, a részletek
széttépnék a lelkét.
Egyedül kapkodó lélegzetét hallotta, miközben a tekintete
körbejárt a szűkös szobán. A tolóajtó rizspapírral borított
ablakpaneljei mögött mozdulatlan feketeségbe dermedtek a bútorok
átsejlő kontúrjai. Mindent körülvett a csend.
Kattogott az agya, de nem bírta maga elé vetíteni az álmában
megjelent képeket.
Mellkasára szorította a kezét, és mély levegőt vett Bármi is volt ez
a démon, sikerült elűznie. Ahogy kimondta magában a szavakat, a
szíve fájón megdobbant, mint aki tetten érte a hazugot
Az a démon ott él bennem.

Haruki kismilliószor ellenőrizte az öltözékét, mégis idegesen

tekintett komor tükörképére, miután beszállt az irodaház egyik üres
liftjébe, és lehámozta magáról a sálat Élére vasalt nadrág,
rendezett, elegáns kabát, alatta a hófehér ing, minden a helyén. Az
arcát megcsípte ugyan a reggeli hideg levegő, de remélte, hogy a
pirosság hamarosan elmúlik.
Rajta kívül nem szállt be más, ezért maradt ideje, hogy igazítson a
homlokát takaró tincseken Időközben az ajtó elkezdett becsukódni,
majd egy puffanást követően újra kinyílt. Haruki felpillantott.
Kazuhiro olyan éteri nyugalommal fürkészte, mintha előre tudta
volna, hogy itt találja. Talán kifigyelte?
Haruki torka kiszáradt A férfi most is remekül festett, és még csak
nem is kellett megerőltetnie magát hozzá. Ahogy igéző tekintettel
Haruki felé lépett, neki földbe gyökerezett a lába Mire készül?
Ám Kazuhiro csak a liftgombok tárcsájához hajolt, és lazán
benyomta a nyolcast Haruki nem is értette, hogy felejthette el, akkor
megúszhatta volna ezt a semmi jót nem ígérő közös liftezést. A zárt
teret pillanatokon belül enyhe cigaretta, mentol és citrusillat töltötte
be.
Meddig akarod tettetni? kérdezte félmosollyal az arcán
Kazuhiro, amikor a felvonó hangtalanul emelkedni kezdett.
Te tessék?
– Úgy kezelsz, mintha idegen lennék. Lehet, hogy totál kiütöttem
magam a múltkor, de van, amit nem tudok elfelejteni, Kajiwara san
Félreértelmezhetetlen sóvárgással nézett végig Harukin, aki
képtelen volt bármit is kinyögni
Kazu tekintete azonban a következő másodpercben
megkeményedett, a kihívó mosolyt jeges fintor váltotta fel, miközben
megszólalt:
Például azt, ha valaki faképnél hagy, és még azt sem mondja
meg, miért.
A bátorság visszaszállt Harukiba Vállat vont, és próbált
magabiztosnak hangzani.
Nem éreztem jól magam
Vajon mikor ér már fel ez a nyavalyás lift?
 Semmi bajod nem volt
– Másnap korán kellett kelnem – hadarta Haruki.
Ahogy nekem is
Haruki a szemét forgatta.
Mindenre van válaszod?
– Ezek kérdések voltak?
Haruki felszisszent, és hátrált egyet A zavaró közelségtől a zárt
cellát még szűkebbnek érezte. Megigazította a balján az óra szíját.
Ökölbe szorult a keze, amit maga mellé feszített, miközben felszegte
az állát. Magán is meglepődött, mit vált ki belőle a másik jelenléte.
Mindig nyugodt, béketűrő, túlságosan is visszahúzódó emberként
élt, akit nem hoz ki senki és semmi a sodrából. Erre jött Kazuhiro.
Szerencsére időközben felértek a nyolcadikra, és mire Haruki újra
visszanyerte a nyugalmát, már csak Kazuhiro széles, egyenes hátát
fi írozhatta A látvány meglepő módon csak egy fokkal kevésbé
dühítette, mint az az önelégült ábrázat.
Mosolyt kreált az arcára, és aprót biccentett a lift előtt várakozó
munkatársainak. Az egyikük, egy elegáns öltönyt viselő szemüveges
férfi biztató mosolyt küldött felé Haruki megkerülte a többiekkel
rögtön szóba elegyedő Kazuhirót, és az íróasztalához indult.
Kazuhiro utánanézett, parázsló tekintete égette Haruki bőrét
A reggelt a szerkesztőségben egy közös meetinggel kezdték,
hogy aztán majd rovatonként üljenek össze a feladatok kiosztása
végett. Haruki először a terem hátsó sarkába húzódott, de amikor
látta, hogy riválisa nem rest beülni középre, meggondolta magát, és
elől foglalt helyet.
Takashi főszerkesztő kényelmesen elhelyezkedett forgólábú
székén, és hümmögve végigmustrálta a jelenlévőket.
 – Sajnos Sato Daichi még mindig nem épült fel a múltkori
síbalesete óta, kért még pár hét haladékot, addig biztos nem fog
tudni dolgozni.
– Sosem hallottam olyanról, hogy valaki ne csak a lábát, de a
kezét is eltörje síeléskor – ingatta a fejét a gazdasági rovat vezetője.
Ito Takashi arcáról lerítt, mennyire bosszantja a kialakult helyzet.
Haruki ismeretlenül is részvéttel gondolt Sato Daichire, aki bizonyára
nem teszi majd zsebre a fogadtatást, amiben visszatértekor
részesülni fog.
– A munka viszont nem áll meg – köszörülte meg a torkát a
főszerkesztő, és hümmögve végigvezette a mutatóujját az előtte
heverő papírlap napirendi pontjain. – A következő évtől tervezzük
beindítani az egyetemistáknak szóló mentorprogramunkat, ehhez
majd kijelölöm azokat, akik összeállítják a gimnáziumoknak szóló
prezentációt. És ha már újítás… Jelenleg két gyakornokunk van.
Kajiwara-kun – fordult ekkor Harukihoz Ito Takashi. – Bemutatom
Ninót, aki a bulvárrovatot vezeti. – Haruki biccentett a szemüveges
férfinak, aki ugyanolyan barátságos mosollyal jutalmazta, mint reggel
a lift előtt. – Nem emlékszem pontosan… van jártasságod a
szórakoztatóiparban? Írtál cikkeket korábban idolbotrányokról vagy
hasonlókról?
Minden szem rászegeződött. Haruki kihúzta magát a széken,
próbált magabiztosnak látszani. A kollégái figyelmesen várták, mit
felel, még Nino is lehajtotta a laptopja fedelét. Haruki mögött
megnyikordult a szék, ahogy Kazuhiro kíváncsian előrébb hajolt.
– Leginkább statisztikai elemzésekkel foglalkoztam.
A korábbi munkahelyemen a legfőbb témám a fenntartható energia
volt.
 A főszerkesztő megvakarta széles orrnyergét.
– Igen, igen. Nos, nálunk lehetőséget kapsz, hogy mást is
kipróbálj.
– Egészen más dolgokat is – fűzte hozzá halkan Nino.
Haruki bőszen bólogatott. Tudta, milyen kevés tapasztalata van
egy ilyen pozícióhoz. A korábbi alkalmankénti cikkírást még csak
nem is nevezhette igazi munkának. Szerette, hogy otthonról
végezhette, személyes találkozók nélkül.
Az olcsó szobák ellenére, amikre futotta, a magány a legjobb barátja
lett, sosem érezte magát rosszul a négy fal között. Rajta kívül
azonban az összes családtagja a haját tépte az idegességtől, amiért
nem képes egy valamirevaló állást szerezni.
– Csak aggódunk, Haru-chan – mondogatta naphosszat Yae. –
Nem a home office a baj. Hanem hogy te amúgy is bezárod magad.
Ha még csak ki sem mozdulsz, az már olyan, mint egy börtön.
A börtön néha nem is rossz. Azt jelenti, senki sem léphet túl közel.
A rácsok nem csak bezárnak, kint is tartanak dolgokat.
– Rendben lesz így, Kajiwara-kun?
Haruki felkapta a fejét. Hinni akart a főszerkesztő biztató barna
szemének, annak ellenére, hogy lövése sem volt, épp mire készül
igent mondani.
– Rendben, persze – felelte alig hallhatóan.
Ito-san elégedetten biccentett, majd újra megszólalt:
– Remek. A gyakornoki idő még eltart egy darabig, és tekintettel
Daichi távollétére, kénytelen vagyok ezt a feladatot most így
kiosztani. A részleteket majd megkapjátok Ninótól.
Haruki összevonta a szemöldökét. Mi ez a többesszám?
– Hiába vagytok riválisok, arra az időre munkatársakként kell
együtt dolgoznotok.
Haruki pislogott. Kivel kéne együtt dolgoznom?
Egy kéz simult váratlanul a vállára, és erősen megszorította.
– Alig várom a közös munkát.
 2. fejezet

Haruki reggelente a Kumanoka Park mellett haladt el, így elkerülte a

főbb utcákat, ahol úgy sejtette, Daigóék közlekednek az iskola felé.
Jellegtelen kis híd vezetett át a csatornán, Haruki csak a napokban
tudta meg, hogy Shinnari-híd a becsületes neve. Valaki a szülei
éttermében mesélt arról, hogy amilyen keskenynek és átlagosnak
tűnik a csatorna a város ezen részén, olyan különleges legenda bújik
meg mögötte. Állítólag a víz megjegyez minden arra elhaladót. Ha
pedig valakit újra arra vet az útja, a patak elésodorja majd azt, amire
szüksége van.
Haruki nem tudta hova tenni ezt a mendemondát, ezidáig nem is
foglalkozott vele. Ám most valamiért eszébe jutott, ahogy a
kellemes, késő tavaszi reggelen elhaladt a víz mentén, és rálépett a
híd kövére. Két oldalán szürke fémrács, a hídhoz idomuló jellegtelen
hangulatot festve, aminek még a kövezete is az úthoz hasonló
grafitszürke aszfalt volt, így tényleg olyan érzetet keltett, mintha ott
sem lenne. Csak annak tűnt fel, hogy áthalad rajta, aki nem merült
mélyen a gondolataiba, aki kicsit kitekintett a saját valóságából a
külvilágba. Ez történetesen nem tartozott Haruki kedvenc
elfoglaltságai közé. Neki lételeme volt az álmodozás, de az utóbbi
hetek megedzették: minduntalan résen kellett lennie, nehogy Daigo
és a bandája keresztezze az útját. Ezért egy ideje lemondott a
napközbeni ábrándozásról, ez pedig kellőképp lefárasztotta. Most
jólesett eltöprengenie ezen a furcsa, semmilyen kis hídon, ami itt állt
az út közepén. Céltalannak ugyan nem mondható, mert mégiscsak
átívelt alatta a patak, de semmiképp sem az az építmény, amin
megakad az emberek szeme
Haruki megállt, kiélvezte a napfényt, ami az arcát melegítette, és
lehunyt szemmel belekapaszkodott a hűvös korlátba, aztán jobban
szétnézett. Most vette csak észre, hogy a fémszínű korlátokon túl
vibrálóan zöld fű nőtt és rozsdavörösbe hajló, hosszúlevelű virágok,
amiknek Haruki nem tudta
a nevét A víz útját kövek szegélyezték, úgy tűnt, rendszeresen
karbantartják a helyet, hogy ne vaduljon el a növényzet, és a
vízfolyást ne akadályozzák a lehulló gallyak és falevelek
Haruki áthaladt a hídon, majd újra megállt. Maga mögé pillantott,
hogy ellenőrizze, nem figyeli e valami járókelő, míg végül lendületet
vett, és átugrott a korláton.
A puha fű finoman zizzent a talpa alatt, ahogy földet ért Leguggolt
a kövek mellé, és csak figyelte a halk sodrást, hallgatta a kabócák
neszezését, ami idelent jobban felerősödött, mint mikor az aszfalton
lépdelt.
Ahogy a csatorna egyik irányába nézett, valami furcsát vett észre
Először azt hitte, csak a szél fújt a vízbe valamit, de ahogy közelebb
úszott, rájött, mit lát Egy szépen meghajtogatott papírhajót Vitorlája
szinte szikrázott a napsütésben, ahogy Haruki elé ért.
Haruki nem tétovázott, gyorsan kikapta a vízből Ujjainak
szokatlan volt a hűs víz érintése, óvatosan tartotta tenyerén a
ladikot, nehogy benedvesedjen a teteje A hajó aljára kent viaszról
leperegtek a cseppek.
Aztán Haruki felállt, és a kezével ernyőt formálva a szeme előtt,
sokáig bámészkodott, hátha meglátja a távolban, ki készítette a kis
hajót De senki sem közeledett sem az út szélén, sem itt lent, a
csatorna mentén.
 Ekkor egy másik hajó bukkant fel a horizonton.
Harukin gyermeki izgatottság lett úrrá, miközben várta, hogy
odaérjen hozzá. Ugyanolyan fehér papírból csinálták, élesen és
pontosan hajtva meg a megfelelő oldalakat. Haruki nem akarta
elrontani az idegen játékát. Nyilván a maga szórakoztatására tette
őket a vízbe, de aztán eszébe jutott valami. Előkapta a táskájából a
tolltartóját, és a kék filccel hullámokat pingált az egyik hajóra. A
másiknál eltöprengett, végül a mellette nyiladozó fehér szirmú
virágot rajzolta rá.
Miután mindkettőt óvatos mozdulattal visszahelyezte a vízre,
hátrébb lépett a pataktól Belefeledkezve figyelte, ahogy a két kis
papírhajó folytatja útját, míg el nem tűntek a szeme elől a következő
kanyarban
Haruki feleszmélve kapott a telefonja után. Már ennyi az idő?
Később az iskolapadban, kifulladva a futástól, gondolatban még
mindig ott járt a kis hídnál, és azon töprengett, meddig úszhattak el
azok a papírhajók Remélte, nem süllyedtek el útközben, és nem
ütköztek uszadéknak. Amikor a tanár belekezdett az órába, Haruki
még utoljára arra gondolt, vajon ki lehetett az illető, akinek rárajzolt a
hajóira.
Aztán a valóság, az órák, a jegyzetelés elterelte a figyelmét a
fantáziálásról. Azt meghagyta akkorra, amikor ismét elvetődik a
csatorna felé

***

Haruki
Ryónak reggel a színét sem látta, minden bizonnyal odabent aludt a
szobájában. Harukinak fogalma sem volt, mit dolgozik, miből van
pénze, és nem is firtatta Amíg csak a szegényes kis albérlet felét
kellett kicsengetnie, bőven megelégedett annyi információval, amibe
beavatta a fiú
Nyújtózkodott, majd felkelt, és öltözni kezdett. Az asztalán a
beléptetőkártya mellett ott pihentek a nemrég vásárolt, olvasatlan
mangák.
A szoba sivár fala megrovón magasodott körülötte Otthon,
Saitamán teleragasztotta a kedvenc képregényeinek szereplőivel.
Azokba a történetekbe menekült, azokkal élte túl Itt még remélte,
hogy menni fog a fantáziavilága nélkül is.
Egyedül az otthoni futonmatrac hiányzott neki, ami alatt
kényelmes tatamipadló terült el, nem a kemény, nyugati típusú
padlózat, ami itt, Tokióban fogadta
Úgy negyedórával később Haruki a fürdőszoba keskeny, maszatos
tükrében kialvatlan tekintetét vizslatta Néha eltöprengett, más is
látja-e azokat a dolgokat, amiket elrejt magában, de a képmása
eddig megbízhatónak bizonyult, tökéletesen palástolt mindent, amit
nem akart a külvilág tudtára adni. Azt is, amit még saját maga előtt is
titkolt Akadt olyan sötét felleg, ami olykor kiült a szemére, és
fogalma sem volt, milyen erők táplálják a benne megcsillanó
fájdalmat Nem is akarta tudni
Ha túl sokáig időzött a tükör előtt, mindig védtelennek és
kiforratlannak látta magát Volt egy furcsa gondolata arról, hogy
reggel az ember mintha befejezetlen lenne, körvonalak nélküli. Épp,
mint kamaszkorban Akkortájt még napközben is elveszítjük a
kontúrokat, és hagyjuk, hogy mások rajzolják meg helyettünk.
 A csap élesen felsípolt, ahogy Haruki megengedte a vizet, majd az
arcára locsolt belőle.
A saitamai gimnáziumban… Akkoriban minden reggel kereste az
értelmet ezekben a mélybarna íriszekben, és riasztó volt látnia,
mennyit veszítenek a fényükből, ahogy telnek az iskolában töltött
hetek, hónapok. Nem a tanulás volt a gond. Most sem a munka. A
probléma mindig az emberekkel kezdődött, és Haruki megtanulta,
mennyire vigyáznia kell velük.
Misaki Kazuhiro azonban nem Okuda Daigo. Akármilyen öntelt,
sosem lesz olyan. Haruki csak most vette észre, hogy az ujjai
akaratlanul kúsztak az arca elé, hogy a száját érintsék.
Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy a bárban megcsókolta.
Elhessegette a képet, ami sehova sem vezetett, csak keringett
benne szakadatlanul, akár egy önmagába visszaforduló csermely.
Az üzleti negyed felhőkarcolói égbeszökő jégkristályokként
magasodtak a téli reggel szokatlan napsütésében a széles utca két
oldalán. Haruki dolgos hangyának érezte magát, aki a boly
leszabályozott útvonalain teszi a dolgát, becsatlakozva a nagy
egészbe, a közös zene ritmusába. Szerette a reggeli útvonala
rutinját. A metrón utazó tömeg dacára élvezte, amikor a részévé vált
– akkord lett egy folyton változó szimfóniában.
A szerkesztőségben a kollégái izgatott beszéde és pusmogása
töltötte be a folyosót Mire Haruki odaért az egylégterű
szerkesztőségi szobába, meglepetten látta, hogy az ő asztalát állják
körbe Vagyis a mellette lévőt Kazuhiro asztalát A férfi ugyan
még nem érkezett meg, de az asztala mintha magába itta volna az
energiáit, egyszerűen odavonzotta az embereket Két újságíró
kolléga, akiknek Haruki nem tudta a nevét, épp bőszen magyarázott
valamit egymásnak Egyikük, egy alacsony, kopaszodó fickó annyira
beleélte magát, hogy észre sem vette, hogy a szemüvege az orra
végéig csúszott
– Én megmondtam, ahogy betette a lábát…
A másik leintette
– Dehogyis. Csak azért tudtad, mert az ismerősöd elszólta magát.
Nem igaz! Ahogy megláttam, éreztem, hogy vele csak jól jár az
újság. Nem véletlenül verseng érte több más hetilap!
Verseng? A magasabbik férfi keresztbe fonta a karját maga
előtt. – Azért azt nem mondanám. Még sokat kell tanulnia.
Nem mindegy? szakította félbe őket Sakura, a Haru­kinál nem
sokkal idősebb kolléganőjük. – Örülnünk kell, hogy itt van. A fiú
tehetséges, még bármire viheti
– Ti miről beszéltek? – kérdezte óvatosan Haruki.
Sakura elmosolyodott a kíváncsiságán
– Misaki-sanról, a másik gyakornokról. Habár kezdő és nem
végzett olyan nagy múltú iskolában, mint te, Kajiwara san, de egy jó
húzással elérte, hogy ismerjék a nevét.
Tényleg? Haruki őszintén elcsodálkozott ezen Vajon miféle
ismertséget tudhat magáénak a vetélytársa?
A két férfi összenézett, majd a szemüveges válaszolt
– Lebuktatott egy korrupt építési vállalkozót, aki nem éppen tiszta
ügyletek sorát vitte végbe, hogy megnyerjen egy egy tendert, vagy
megkapjon valamilyen területet. Mindezek tetejébe pedig úgy másfél
éve meghalt valaki az egyik építkezésén Biztos semmilyen szabályt
nem tartott be. Szegény gyerek, még nagyon fiatal volt… a
vállalkozó, pedig egy igazi gazfickó! És egy ilyen kis újonc, mint
Kazuhiro képes volt elérni, hogy előzetesbe tegyék. A Miyamoto
Corporation fejét! Elképesztő, igaz? Senki sem tudja, hogyan
Ekkor Nino bukkant fel az asztalok között. Divatosra nyírt frizurája
szimmetrikus arcot keretezett, magas homlokán megemelkedett
sötét szemöldöke. Épp az ingujját igazgatta, miközben somolyogva
végignézett rajtuk
– Nem tudtam, hogy egy pletykarovatot vezetek.
Sakura beharapta a száját, és kopogó cipősarkakkal visszasietett
az asztalához. A két másik férfi is motyogott valami bocsánatfélét az
orra alatt, aztán elvonultak a kávégép irányába
Harukinak sem maradt más választása, leült, és behúzta a székét,
habár még magán érezte Nino tekintetét
Ha kérdezni szeretnél, máskor engem keress meg, Kou­hai{10}!
hajolt közelebb Nino, és megveregette Haruki vállát
Ő pedig gyorsan megfordult, és épp kérdezett volna, amikor
megjelent a színen Kazu
Nino mosolya még szélesebb lett.
Talán majd máskor, igaz?
Haruki zavartan biccentett.
Akár az említettet is megkérdezhetné, mi igaz abból, amit a
kollégák összehordtak róla. Nem nézte ki belőle, hogy oknyomozói
újságírásba fogott volna, és egymaga felgöngyölített egy korrupciós
botrányt. Hogyan is lenne ez lehetséges?
Kazuhiro valószínűleg semmit sem érzékelt a korábbiakból
Lehunyt szemmel nyújtogatta jobbra-balra a nyakát, mint aki
elfeküdte a tagjait, miközben várta, hogy beinduljon a számítógépe
– Van ott egy folt – mutatott felé Haruki. – A nyakadon…
összekoszoltad valamivel
Kazu értetlenül rámeredt, aztán a nyakát fogdosta, mígnem
váratlanul elnevette magát.
– Ó, hát persze! – Még mindig derűsen vigyorgott, miközben
közelebb hajolt Harukihoz. – Az biztos, hogy valami mocskos dolgot
műveltem.
Suttogó szavaitól Harukin borzongás futott végig.
– Idióta! – rázta meg a fejét, és menekülésképp arrébb görgette a
székét.
Kazuhiro jót mulatott rajta, de azért feljebb hajtotta a gallérját.
Nem, tőle egészen biztosan nem fogok információhoz jutni a
múltjáról – fortyogott magában Haruki. – És igazából nem is vagyok
kíváncsi rá.
– Ó, egyébként Nino elküldte e-mailen az első gyakornoki
feladatunkat – szólalt meg ekkor Kazuhiro.
Haruki arrébb lökte az egeret. Meg fogom fojtani ezt az embert.
– Mikor?
– Nem is tudom. Tegnap este.
Haruki a tegnapi meeting után seperc alatt összerakta, hogy Ito
Takashi azt várja tőlük, hogy egymásnak is referáljanak a napközben
elvégzett munkáról. Mintha a vetélytársával ellenőriztetné a házi
feladatot. Harukit kirázta a hideg az egésztől.
– Én nem kaptam semmit. – Előhúzta a mobilját, hogy ellenőrizze
a beérkező e-maileket.
– Mert az itteni e-mailre jött, Kajiwara-san. Nekem már beállították
a postafiókomat – vigyorodott el Kazuhiro.
Haruki felhorkant.
– És miért csak most szólsz?
– Mert tegnap nem értem rá – bökött kacsintva a nyakán
éktelenkedő szívásnyomra a férfi.
 Haruki érezte, hogy újfent elvörösödik.
– Rendben, nem érdekel.
– Tőled távol áll az ilyesmi, igaz? Sosem süllyednél le idáig.
Haruki önmagát is meglepte azzal, hogy nem nyelte le a
gondolatait, hanem hagyta, hogy azok szavakká formálódjanak.
– Nyilvánvalóan egy vadidegennel múlattad az időt, akinek még a
nevére sem emlékszel. Mégis hagytad, hogy ezt csinálja veled, akár
egy kamasz, aki túl sok nyugati filmet nézett.
Ez gyerekes, Misaki-san. – A monológja után mély lélegzetet vett. –
Szóval, mit írt Nino sensei?
A férfi látszólag remekül szórakozott az iménti okfejtésen, úgy
vigyorgott, mint a vadalma.
– Mutatom. Kíváncsi leszek, hogy tetszik majd. Diktáld a címed!
Nem sokkal később Haruki megnyitotta a továbbított levelet.
– Influenszerek és hatásaik – olvasta fel hangosan. – Keressetek
egy-egy szórakoztató profilt, és körítsetek hozzá valami izgalmasat!
– Elhallgatott, megköszörülte a torkát. – Ez lenne az instrukció?
– Megadta a szószámot is.
– Úgy értem… Ez a téma…
– Unalmas? Nem tetszik talán?
Haruki megfeszítette az ajkát.
– Dehogyis. Gyerekjáték lesz.
Kazuhiro elégedetten végigmérte.
– Akkor rendben leszünk. Mindig is szerettem játszani.

Ha legutóbb a közös meetingen zavaró volt Harukinak Kazuhiro

közelsége, akkor a kényszerűségből kettesben töltött
megbeszélésen egyenesen őrjítő. A férfi közvetlenül a mellette lévő
asztalnál foglalt helyet, így Harukinak elég volt egy kicsivel balra
forgatnia a székét, máris láthatta markáns arcélét és tökéletes
profilját.
Egy idő után Haruki az asztalán heverő jegyzetfüzetbe kezdett
firkálni, és mire észbekapott, Kazuhiro mangastílusban felskiccelt
tekintete nézett vissza rá. Haruki érezte, ahogy az arcába szökik a
vér, ezért gyorsan kitépte a papírlapot, és a billentyűzete alá rejtette.
Nem igaz, hogy ez az ember minden gondolatába beférkőzik!
Hogy elterelje nevetséges képzelgéseit, az irodai zajokra
koncentrált. Az újságpapír surrogására, ahogy Sakura lapozgatta
őket néhány méterre tőlük. A lift pittyegésére, amikor valaki felért az
emeletükre. A kávégép zúgására, ami felhangzott az iroda sarkából.
Egy kávé most neki is jól jönne!
Haruki mélyet szippantott a levegőből, ami végzetes hibának
minősült. Egy jottányi kávéaroma sem szökött az orrába, ellenben
megszédült az erőteljes citrusillattól, ami Kazuhiro felől érkezett A
férfi mellesleg tudomást sem vett róla, mióta letelepedett a gépe elé.
Sötét tincsei tökéletesen beállítva keretezték sima arcát, Haruki azon
kapta magát, hogy hosszú másodpercek óta tanulmányozza
harmonikus vonásait Miért nem ment inkább modellnek, ahelyett,
hogy itt rontja a levegőt?
Befejezted?
Haruki pislogva tért magához. Észre sem vette, hogy úgy jár a
térde, akár a motolla, a tollal pedig hangosan kopácsol a faasztalon
– Csak a cikk témáján gondolkodom – erőltetett magára egy
mosolyt, de a hangjából nem lehetett nem kihallani a kétségbeesést
Még ha nem is Kazuval kéne együtt dolgoznia, akkor is ki lenne
húzva a lába alól a talaj Ezelőtt mindig pontos utasítások szerint írta
meg a feladatait. Nem homályos kulcsszavakat kapott. És
legfőképpen nem volt a nyakán egy sze isten Vagyis egy
idegesítő alak.
Szóval dőlt előre Kazu, és ő is átfutotta az üres
szövegszerkesztőt. – Sosem dolgoztál még korábban igazi újságnál.
Nem áll hozzád közel a bulvár, és eddig főleg gazdasági témában
jelentek meg publikációid.
Haruki bólintott Mi mást tehetett volna Kihúzni a székét és
elsüllyedni a padlódeszkák közti mélyedésbe mégsem tűnt ideális
opciónak
– Kérdezhetek valamit, Kajiwara-san?
Olyan nyílt volt Kazuhiro tekintete, hogy Haruki meggondolatlanul
ismét igent jelzett.
Mit keresel itt?
Zsongani kezdett a feje, érezte, hogy vér szökik az arcába.
Anélkül, hogy végiggondolhatta volna bölcs dolog e így megnyílni, a
száján egyszerűen kitódultak a szavak.
A nagybátyám miatt Ő segített bejutnom az interjúra vallotta
be. – Ő az egyetlen rokonom a városban, és felelősséget érez, hogy
egyengesse az utamat
Kazu nem hökkent meg. Melegség árnyalta a máskor pimaszul
hűvös tekintetet, ahogy végigmérte Harukit
– Lenyűgöző – bökte ki végre.
Micsoda?
– Az, hogy tudsz összetett mondatokban is kommunikálni. Azt
hiszem, ennyit még sosem beszéltél hozzám vigyorodott el
kajánul.
Haruki letette a tollat
– Nem is akadsz ki azon, hogy hátszéllel kerültem ide?
 Két okból sem Először is, mindenkinek van valami a zsákjában,
amit magával hurcol. A család is egy ilyen nehezék.
A tiédben mi van?
– Semmi lényeges – vont vállat Kazu, majd mélyen a szemébe
nézett Ami számodra izgalmas lehet, azt amúgy sem a hátamon
hordom.
Szétterpesztette a lábát, Haruki ösztönösen pillantott az ölébe,
majd szégyenkezve elkapta a tekintetét.
Idióta! motyogta maga elé, majd beugrott neki még valami
És mi a másik? Azt mondtad, két okból sem akadsz ki azon, hogy
protekcióval hívtak be az interjúra
– Ó, nem elégszel meg eggyel? – nevetett Kazu.
Dudorászva megpördült a székével Amikor újra szembekerült
Harukival, magabiztos mosollyal a képén előredőlt.
Az, hogy teljesen mindegy, milyen okból kifolyólag kerültünk egy
ringbe. Mindenképp én jövök majd ki győztesen.
 3. fejezet

Haruki nem volt ugyan elragadtatva a tanóráktól, mert Daigo így is

megtalálta a módját, hogy piszkálja, de még mindig jobb volt
felügyelet alatt elszenvednie mindezt, mint szünetben, a fiúvécé zárt
falai közt, vagy az udvar egy eldugott szegletében. Ott nemcsak az
osztálytársai szánakozó tekintetét kellett elviselnie, de a
bizonytalanság jeges érzetét is, hogy sosem tudhatja, meddig tart a
kínzás. Mi az, amit el kell szenvednie, és milyen állapotban lesz a
végén. Megint levagdossák az ingjéről a gombokat, amiket az anyja
oly gondosan visszavarrt az éjszaka? Ismét behajítják a táskáját az
iskola végén álló hatalmas szemeteskonténerek egyikébe?
A tanórák azonban keretet adtak a szenvedésnek. A
megaláztatást nem tudta kikerülni, még a tanár is szúrós szemmel
nézte gyenge jellemének megnyilvánulásait, hogy nem tudja
megvédeni magát: mégis megérte. Itt Daigo nem léphetett át egy
bizonyos határt.
– Kajiwara-kun! Megint alszol az órámon?
Haruki nem mert a tanár szemébe nézni, a hideg, fémes tekintettől
azonban így, látatlanban is megborzongott. Tabata sensei azóta
pikkelt rá, hogy betette a lábát az osztályterembe az első tanításai
napon. A meglett kora ellenére is jó erőben lévő férfi szemében a
csenevész, görnyedt hátú Haruki tökéletes ellenpéldája volt az iskola
mottójának és szellemiségének.
Küzdelem magadért. Győzelem a közösségért.
Annak ellenére, hogy etikettre, kimért udvariasságra és a
csoportszellem támogatására okították a tanulókat, sosem felejtették
el hangsúlyozni azt, milyen fontos, hogy a nagyvilágban az Omiya
Gimnáziumot képviselve mindenki talpraesett maradjon, és nyerje
meg a csatákat, ahol kell Haruki azonban még a küzdőtér közelébe
sem mert menni.
A társai pedig tudták ezt Már azelőtt tudták, mennyire selejtes,
hogy neki fogalma lett volna róla.
Haruki, nézz rám, ha hozzád beszélek!
Tabata sensei láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét.
Haruki torka kiszáradt, ölébe csúsztatott ujjbegyei lángoltak a
szégyentől. A füle égett, de pislogni sem mert, nehogy elsírja magát.
Végül nem bírta tovább, az ígérete ellenére felpillantott
– Bocsánatot kérek, sensei.
A tanár mintha megnyugodott volna ettől, visszanyerte tekintélyét,
és egy torokköszörülést követően már meg is feledkezett az
iméntiről Talán arra gondolt, majd megint behívja Haruki szüleit, és
elbeszélget velük a fiuk jövőjét illetően. Vagy már egészen máson
járt az esze
Harukin mindenesetre ez már nem segített.
Nagyot nyelt, és félénken oldalra fordult Ahogy sejtette, az osztály
bajkeverője, az élsportoló Okuda Daigo őt bámulta. Kendőzetlen
megvetés és fenyegetés uralta a tekintetét, Haruki máris tudta,
mennyire elszúrta.
Természetesen, ahogy az várható volt, Daigo rögtön elkapta a
szünetben. A vécé kellemetlenül összezsugorodott ezekben a
percekben, a hideg csempék között felerősödtek a hangok, Haruki
lelkében pedig nem várt vendégként kopogtatott újra a rémület.
Miért fél az ember valamitől, amit már akár meg is szokhatott
volna? Miért remegnek meg dermedt ujjai, miközben pontosan tudja,
mi vár rá.
Okuda Daigo a gimnáziumi futballcsapat egyik legígéretesebb
játékosa volt, egyáltalán nem Haruki súlycsoportja. Ám a kínos első
találkozásuk emléke nem múlt el benne nyomtalanul, ahogy
elkezdődött a tanév, egyre kegyetlenebb módon űzött gúnyt
Harukiból a bandájával.
– Azt mondtam, nem szólalhatsz meg a délutáni órákig. Ez nem
kérés volt, Haruki, hanem büntetés – ingatta a fejét lemondó
szájbiggyesztéssel kísérve Daigo. – Megszegted a parancsomat.
Haruki ajka megremegett. Nem sírhatja el magát! Ha megint
megteszi, még rosszabbul jár majd
A papírhajókra gondolt, amik a maguk törékenységében is
képesek voltak megtenni akkora távolságot a víz tetején sodródva
Hiába gyenge, Daigóék sem tudják elsüllyeszteni.
Erőt vett magán, lecsendesítette az elméjét, és nem vett tudomást
a rázúduló szidalmakról, amik Daigótól és a bandája többi tagjától
érkeztek
– Csökött agyú!
Holdkóros, miért nem mész másik iskolába? Csak rontod itt a
levegőt.
Ha azt mondjuk, nem nézel fel a padodról, akkor eszedbe se
jusson az ellenkezője, világos?
Haruki bólogatott, és meghajtotta a fejét úgott a füle, és csak
elillanó foltokként érzékelte, hogy mások is jönnek-mennek
körülöttük A mellékhelyiségek ajtajai ütemesen nyitódtak
és csukódtak, mégsem akadt senki, aki megállt volna, akár csak egy
pillanatra is Mindenki igyekezett sietve elhagyni a helyszínt Ha nem
látnak semmit, az olyan, mintha meg sem történt volna. Haruki
sosem hibáztatta őket Irigyelte mindet, amiért megtehetik, hogy
közönyösek maradnak. Bárcsak ő is cserben hagyhatna valakit!
Bárcsak lenne nap, amikor ebbe a nagy, arctalan tömegbe
tartozhatna, amelyik ilyen ridegen keresztülnéz rajta.
Daigo elkapta Haruki ingnyakát, hogy maga felé fordítsa az arcát
– Jövő héten lesz a bajnokság. Jobban teszed, ha beteget
jelentesz!
Haruki engedelmesen bólintott. Esze ágában sem volt eljönni a
sportnapra, amikor az osztályok versenyeztek egymással Nem
jeleskedett egyik sportágban sem, miért is tenné kockára, hogy még
jobban gyűlöljék a többiek?
Daigo keskeny, sötét szeme hosszan fürkészte őt, mígnem az
iskolai csengő hangjára végül eleresztette

***

Haruki

Haruki nyelt egyet. Még soha nem találkozott Kazuhiróhoz hasonló

emberrel, aki egyszerre vonzotta és megrémítette A szavai azonban
óvatosságra intették. Nem vette ugyan fenyegetésnek az
elhangzottakat, azok mégis lefektették a kereteket Idebent ők
ellenfelek.
Kazuhiro ígért, kimondta a puszta tényt, amit valószínűleg
mindenki más is sejtett a szerkesztőségben. Kettejük közül csak a
férfit hívták el ebédszünetben a kollégák, és Haruki látta, hogy az ő
profilját már mindenki követi az Instagramon. Róla nem vettek
tudomást az udvarias köszönést leszámítva. Mintha érezték volna,
hogy úgysem tölt itt annyi időt, amiért érdemes lenne barátkozni
vele.
Lehet, hogy korábban elszalasztott jó pár lehetőséget, de ezúttal
nem így lesz. Felnőtt kora ellenére a szülei így is alig akarták
megengedni, hogy egyedül jöjjön Tokióba. Ráadásul pénzzel nem
támogathatták. Ha most csődöt mond, akkor mindennek vége. És
nem csak erről volt szó: végre bizonyíthatna saját magának is. Annyi
megfutamodás és sötétben bujkálás után úgy érezte, jó helyen van.
Akkor most adja fel az első útjába eső akadály miatt? Még a magas,
félisten kinézetű akadályoktól sem riadhat vissza!
– Ne gondold túl! – simított végig sűrű, sötétbarna haján Kazu,
mire Haruki ujjbegyei bizseregni kezdtek. – No offence{11}. Ez nem
személyes ügy. Bárki lenne a helyedben, ugyanezt mondanám neki.
Haruki próbált elfojtani egy fintort. Nem adta meg az örömöt a
másiknak, hogy lássa rajta a zaklatottságot.
– Ha kellően meglegyezgetted az egód, akkor koncentrálhatnánk
végre a feladatainkra – villantott mosolyt, és máris visszaterelte a
figyelmét a monitorra.
Így, hogy a másik végre csendben maradt, tényleg a munkára
összpontosíthatott. Ha elég erősen fókuszált, többé-kevésbé a teste
váratlan reakcióit is sikerült kizárnia a tudatából Például, ha
Kazuhiro elment mellette, és az inge az övét súrolta, Haruki bőre,
fittyet hányva a felettük zúgó légkondira, égni kezdett a te til alatt
Vagy hogy levegő után kapkodott, valahányszor a jellegzetes
citrusillat betöltötte az érzékeit
Haruki a nap végén, amikor már a szerkesztőség nagy része
elment, és a körülötte álló asztalokon csak a kikapcsolt, sötét
képernyők meredtek rá, visszatartott lélegzettel a billentyűzete alá
nyúlt, hogy megszabaduljon az árulkodó jelek egyikétől Más se
hiányzik, minthogy a takarítók megtalálják a Kazuhirót ábrázoló
rajzot
Ujjai hiába járták végig a felületet, a jegyzetfüzetből kitépett oldal
eltűnt Hova lett?
Otsukaresama desu!{12} szólalt meg széles mosollyal
Kazuhiro Sakura és a többi még ott maradt munkatárs felé fordulva
Lassan mindenki szedelőzködött. Kint már rég besötétedett, az
emberek komótosan pakolásztak a táskáikba, és beletörődött képpel
indultak el hazafelé.
Kazuhiro előre kihúzott egy szálat a cigisdobozból, majd Harukira
kacsintott, és elviharzott. Vidám csacsogás közepette, a többiek
csillogó tekintetének kereszttüzében szállt be a liftbe, és vissza sem
nézett.
Haruki várt egy darabig, míg a könnyed citrusillat teljesen el nem
párolgott a légkondi felkavart levegőjében, és csak utána pakolta
össze a táskáját A lifteknél észrevette Ito Takashit Vonakodva, de
mellé lépett. A főszerkesztő is elmenőben volt, válla fáradtan
görnyedt előre, a feje feletti LED lámpa fényében elmélyültek a
szeme alatti sötét árkok. Ennek ellenére, amikor észrevette Harukit,
megeresztett egy mosolyt
– Hallom, kaptatok feladatot Ninótól. Jutottatok vele valamire?
Haruki arra a csúfosan üres, alig pár mondatot tartalmazó
dokumentumra gondolt, amit nemrég zárt be a gépén. Felforrósodott
a tarkója, mielőbb ki akart jutni az utcára
– Elkezdtem, de…
 De mi?
– A téma, amit kaptam… – kezdte Haruki, de a férfi beléfojtotta a
szót
– Felszínes? Komolytalan?
Ito Takashi cigarettától rekedtes hangjában elégedetlenség moraja
visszhangzott, Haruki előtt felrémlettek azok az utálatos órák a
gimnáziumban, amikor Tabata sensei csalódott képpel bámulta,
majd lemondón elfordította róla a tekintetét.
Haruki megtörölte gyöngyöző homlokát Mi tagadás, pontosan
ilyennek látta a rá osztott feladatot. Tisztában volt vele, hogy a
közösségi média fontos szerepet játszik a mai fiatal generáció
életében, mint rendszeres YouTube-tartalom fogyasztó, ő is értékelte
ennek a platformnak az előnyeit, de azoknak a műsoroknak az
elemzése, amiket megkapott „bemelegítő feladat” gyanánt, egy
cseppet sem nyűgözte le
– Az nem baj, ha nehezen fogsz neki, de miért nem kértél
segítséget? csóválta a fejét Ito Olyan újságírót akarok felvenni,
aki nemcsak előre néz, de oldalra is. Mielőtt eljöttem, még láttam,
hogy Misaki kun Ninóval egyeztet Látszik, mennyire otthonosan
mozog az influenszerek világában.
Jelentőségteljesen Harukira nézett, aki erővel kipréselt magából
egy mosolyt.
Igenis, majd majd kikérem a véleményét a témában
A férfi megveregette a vállát, aztán hirtelen csettintett egyet.
Majdnem elfelejtettem! Nino az asztalomra tett egy kinyomtatott
listát az új kedvenceiről. Megtennéd, hogy visszaszaladsz érte?
Haruki természetesen elsietett, felkapcsolta a lámpát az irodában,
és rögtön meg is találta, amit keresett. A papíron nevek szerepeltek
egy táblázatban, mellettük néhány kommentár a rovatszerkesztőtől.
Haruki gyorsan végigpásztázta a névsort, mi lehet ez. Pár személy
neve ismerősen csengett, színészek, énekesek, népszerű arcok a
tévéből. Próbált memorizálni egyet-kettőt azok közül, akiket viszont
még sosem hallott. Hátha jól jön még a mostani feladatához.

Számolta a perceket, hogy végre hazaérjen. Otthon bekapcsolta a

laptopját, és nekiállt, hogy folytassa a munkát. Bízott benne, hogy az
ihlet majd az ölébe hullik, de csak szörfözött egyik videóbloggertől a
másikig. Csupa divat- és idolmutogató videót talált, és úgy éjfél
tájékán már rendesen zsibbadt az agya az idétlen nevetgéléstől és
hanghatásoktól, amik a videókat kísérték.
Haruki végigszántott a haján, és elnyúlt az asztalon.
Az előtte heverő papírlapra pillantott, amire a Nino szobájában látott
neveket körmölte le, miután hazaért. Találomra kiválasztott egyet, és
rákeresett.
Egy fiatal nő, aki japán és dél-koreai kozmetikumtesztelést mutat
be vicces videókon keresztül. Nappali és esti rutin, sminktrükkök és
a csigamucin fontossága. Haruki máris túl sokat tanult.
Kísérletet tett még vagy két-három influenszerrel, de egyik sem
fogta meg igazán. Az világos volt, hogy Nino kedveli a fiatal,
népszerű tartalomgyárosokat, akik megmozgatják a nagyobb
közönséget, de Haruki egyikükben sem látott semmi különlegeset.
Végül tett egy utolsó próbát.
Raito – ütötte be a keresőbe.
Először csak a sokkolóan magas követői számot látta meg, és
elismerően füttyentett egyet. A szőke influenszer fekete maszkot
viselt, talán hatáskeltés céljából, talán, hogy ne derüljön ki, még nem
nagykorú, ki tudja.
Haruki ekkor jobban megnézte a környezetet a srác mögött. Az az
ismerős tapéta. A fogason lógó táska. És a szőke haj… Ez nem
lehet igaz!
Alig akart hinni a szemének. Pedig ott volt előtte, akármilyen
elképesztőnek is tűnt a felismerés: Ryo, az ő átlagosnak kinéző
lakótársa volt a több százezer embert maga mögött tudó influenszer.
Ez az ő lakásuk tapétája volt!
Videók tucatjai, elismerő kommentek ezrei. És a maszk mögött
megbúvó arc, ami olyan hűvösen köszönti őt reggelente. Csak itt egy
YouTube-csatorna házigazdájaként, Raito néven tűnt fel.
Haruki a zárt szobaajtóra pillantott, ami mögött, a közös folyosón
túl ott állt Ryo szobája. Ki tudja, talán most is épp egy újabb videó
tartalmát szerkeszti.
Haruki fellelkesülve gördült arrébb a székével. Kiment a konyhába,
és felpattintott egy dobozos kávét a hűtőből. Amikor visszaült a
laptopja elé lejjebb görgetett a YouTube-csatorna videói között, és
rögtön tudta, hogy ez az, amit keresett. Ami tökéletes lesz Ninónak
is.
Az egyik videóban Ryo egy jegyzetfüzetet szorongatott a kezében,
abból olvasta fel a valószínűleg előre összeírt gondolatait. Haruki
szeme nem a fiún vagy a kissé nehézkesen előadott sztorin akadt
meg, ami a természet védelméről szólt, hanem a füzet borítóján.
Boys Run the Riot. Jól ismerte azt
a mangát, igazi klasszikus, főleg a kirekesztettek között, akik a felső-
középiskola perifériájára szorulva tengették az életüket tizenévesen.
A képregény egy transznemű fiúról szólt, aki
a mindennapos küzdelmek elől a divatba menekült, és saját márkát
indított a barátaival. Haruki mellkasában nosztalgikus érzés támadt
az ismerős képregényfigurák láttán, mohó lelkesedéssel indította el
a következő videót.
– Sziasztok, itt Raito, köszönöm, hogy ennyien megnéztétek a
múlt heti videómat! – üdvözölte követőit egy másik videóban Ryo. –
Remélem, mindenkihez megérkeztek azóta a dedikált fényképek és
a kulcstartók, gratulálok a nyerteseknek! A hikikomori jelenségről
beszélgettünk, vagyis én beszéltem, és mutattam meg nektek egy
nemrég készített mangámat, amit az ihletett, hogy megnéztem a
híradóban egy blokkot, ami ezekről az emberekről szólt…
Fiatalokról, akik az életüket a négy fal között élik le. Köszönöm a
támogató kommenteket, én is úgy gondolom, hogy ez egy fontos
téma, amiről beszélnünk kell. Főleg a mi generációnk számára nagy
a felelősség, ha már a szüleink nem beszéltek velünk őszintén,
akkor nekünk magunknak kell megtalálnunk a kiutat a
nehézségeinkből úgy, hogy támogatjuk egymást. Felkészültetek a
mai videóra? Na, akkor vágjunk is bele! Ezúttal az önkénteskedés
fontosságáról mesélek, leginkább…
Haruki elmélyülten hallgatta Sok szempontból átérezte azt, ami
több hikikomoriról szóló riportban is felbukkant. Elszigeteltség, vállalt
magány Nem álltak távol tőle, Harukiból olykor zsigeri rettegést
váltott ki annak a gondolata, hogy emberek közé kell mennie. Amikor
Yae a múltkor a fejéhez vágta, mennyire életképtelen, amiért képes
a fővárosban is a négy fal között gubbasztani, betelt nála a pohár.
Ennek köszönhette az ismeretséget Kazuhiróval
Haruki a száját harapdálva nézte tovább a videót. Jegyzetelni
akart, de végül egyszer csak a végére ért Aztán ledarált még másik
hármat is. Lassan rásötétedett, így felkapcsolta az íróasztali lámpát.
 Ryo, azaz Raito igazán értett ahhoz, hogy egyszerű nyelvezettel
fenntartsa a figyelmet, ráadásul utólag minden hozzászólásra és
kérdésre készségesen válaszolgatott a videója alatt És nem is ez
volt a legjobb része a csatornájának. Minden témához manga
rajzokat készített, amiket aztán megmutatott a videója végén
Elképesztően tehetséges
nyugtázta Haruki, és nem is értette, miért nem küldi be őket
valamelyik újságnak. Vagy miért nem mutatta meg eddig neki, aki
egyenesen rajong a mangákért!
Mondjuk, mert még semmit sem tudunk a másikról.
Sorban maratonozta végig a videókat, egyiket a másik után Ryo
egyszer a tanulási nehézségekről beszélt, máskor kiment, és az utca
emberét kérdezgette Izgalmas témákkal foglalkozott, érzékeny és
humoros köntösben előadva a fiatalokat is foglalkoztató kérdéseket.
Egyszer Shibuya negyedéből jelentkezett be, az új trendek
mekkájából.
A gyorsan változó divat fellegvára volt ez, ahonnan minden
származik, ami menővé lesz. Raito csatornája esszenciálisan
tartalmazott mindent Shibuyából, mégsem feküdte meg Haruki
gyomrát, mert akadt benne önirónia. Raito bemutatta az utcák
legnívósabb cosplayeseit, körbevezette a nézőket a negyed eldugott
kisutcáin is.
Majd mi segítünk, hogy még többekhez eljuss mondta a
kimerevített Ryo-képmásnak teljes és jóleső kimerültség közepette
Haruki
Alig várta, hogy másnap bemehessen a szerkesztőségbe, és
előadhassa, mire bukkant Nino régóta áhított influenszere épp az ő
lakótársa!
 A maneki nekóra meredt, csodálva a macska leleményességét,
amiért ilyen ügyesen – egyetlen kézzel – elrendezte a szerencséjét.

Nino összefonta maga előtt a karját, miközben érdeklődve olvasta az

éjszaka összedobott prezentációt. Tulajdonképp egy vázlatnál
sokkal több volt, részletesen bemutatta Raito csatornáját, ami
annyira meghozta a kedvet, hogy a rovatszerkesztő kérte, játssza le
a neki legjobban tetsző videókat is Haruki azonban elsőként nem az
ő reakcióját figyelte. Kazuhiro arcán rendületlenül trónolt az
elégedettség és önbizalom, ennek ellenére nem tudta palástolni a
feszélyezettségét. Sötét pillantással mérte végig időnként Harukit,
aki megborzongott a tekintet súlya alatt
Az ötletet és a mangákat Nino is imádta, épp úgy, ahogy arra
számított, mégsem látszott rajta színtiszta lelkesedés
– Valami gond van vele? – kérdezte Haruki, miután Nino ingatni
kezdte a fejét A rovatszerkesztő lemondó sóhajt hallatva összefűzte
maga előtt a karját.
Nem először nézem a csatornáját Tehetséges, és jó lehetőség
lenne egy fiatalabb célközönséget is bevonzanunk az újság olvasói
közé, de ez a srác elérhetetlen Többször próbáltuk felvenni vele a
kapcsolatot, de semmi. Valószínűleg megelégszik ennyi követővel,
nem akar nagyobb hírverést
Kazuhiro gúnyosan felhorkant, és fellengzősen végigmérte
Harukit
– Milyen kár. Olyan sok energiát beleöltél tök feleslegesen.
Haruki nem engedte, hogy a belül érzett vidámsága túlságosan is
rátelepedjen az arcára.
Valóban ilyen nehéz őt elérni? kérdezte ártatlanul
 Nino hümmögve bólintott
– Nem tudjuk az igazi nevét, az online megkeresésekre eddig nem
reagált
Kazuhiro sajnálkozást mímelve megveregette Haruki lapockáját.
Ha másnak nem reagált, neked biztosan nem fog Ne vedd
magadra!
Haruki elhúzódott, igyekezett nem tudomást venni a gerince
mentén végigfutó borzongáson. Nem bírta türtőztetni magát,
egyszerűen kiborította a férfi Minden rezdülésével és
megszólalásával.
Ismerem őt szaladt ki a száján
Túlságosan korán szólta el magát. Időt akart hagyni, hogy
felvethesse a dolgot Ryónak, de Kazuhiro közbenjárása kihozta
belőle a legrosszabbat.
Nino szeme elkerekedett, Kazuhiro némán összeszorította a
száját.
Nem hiszem el morogta maga elé, ami csak tovább fokozta
Haruki elégedettségét. Azt azonban rögtön követte a szégyen és
bűntudat kettőse Összezavarodott gondolatai között még nem tudott
rendet tenni. Pillanatnyilag elűzte a feltámadó lelkiismeret-furdalást,
amiért egy munkáért kiadta a lakótársát, akit barátjának akart Csak
remélhette, hogy nem csinált nagy hülyeséget.
És szerinted rá tudod venni, hogy adjon interjút? kérdezte Nino
lelkesen.
Haruki elbizonytalanodott Nyilván nem véletlenül választott
álnevet. Nyilván okkal visel maszkot. De talán ha szépen megkéri,
rábólint egy rövid interjúra A tétovázását látva Kazuhiro megjátszott
sajnálkozással a hangjában megszólalt:
 – Azért mert összefutottál vele a boltban a joghurtos pult előtt,
még nem fog igent mondani neked.
Főleg neked nem – villant át némán a tekintetén, mire Haruki torka
kiszáradt. Most mégsem hátrált meg, magabiztosan Ninóhoz fordult.
– Rá fogom beszélni, ha legközelebb látom. Mindent megteszek!
Kazuhiro még mindig hitetlenkedve bámult rá. Máskor talán
könnyűszerrel kiütheti őt a ringből, de ezt a menetet kivételesen
Haruki nyerte. Méghozzá fölénnyel.
– Rendben, szép munka, Kajiwara-kun! Nagyon előremutató ez a
lelkesedés – eresztett meg felé egy bizakodó mosolyt Nino, majd
mielőtt Harukinak felhőtlen jókedve támadt volna, folytatta: – A
kettőtök közti verseny nem mehet az újság érdekének rovására. Az
ötlet eddig jó, Haruki, és most lássuk, hogyan tudtok csapatban
dolgozni!
Haruki és Kazuhiro egyszerre kapta oda a fejét.
– Ha tényleg sikerül becserkészni a youtubert, Misaki-kun, te
készíted majd el az interjút!
– Én már egy másik témán kezdtem dolgozni – fogott bele a férfi,
de a rovatvezető gyorsan lehűtötte a harci kedvét:
– Mostantól ez a témád – mondta, majd váratlanul az asztalra
csapott, közvetlenül Haruki mellett. – Lássatok munkához!
Haruki nagyot ugrott ültében.
Érezte, hogy vér szökik az arcába, és remélte, senki nem vette
észre, mennyire nehezen viseli a hirtelen hanghatásokat.
Kazuhiro persze rögtön kiszúrta. Megbillentett fejjel nézett rá, mint
aki megsejtett valamit. Nem kell gyenge pontot keresned. Másból
sem állok, csak ilyenekből.
 4. fejezet

A szél Haruki hajába kapott, a hideg a tagjait marta. A gimnázium

épületének tetején állt az osztálytársaival, a vihar közeledtét jelző
grafitszínű felhők összefüggő halotti lepelként borultak a városra.
Haruki a zsebébe csúsztatta dermedt ujjait, hátha akkor a többiek
nem veszik észre, mennyire remegnek.
Ha gyorsabban tudna futni, most nem lenne itt. Kisebesedett térde
sajgón lüktetett, de nem mert lehajolni, hogy megnézze, mennyire
sínylette meg a nadrágja azt, amikor Daigo lelökte a lépcsőn, hogy
aztán a brigád másik két tagja felrángassa őt a tetőre.
Haruki elnézett a távolba. A fémkerítésen túl, kopott orrú cipője
előtt Saitama utcáin már megindultak a munkából hazafelé tartó
emberek, a Tokió felől érkező ingázó kocsik fénypászmái kígyókként
tekergőztek keresztül a városon.
Haruki tétován állt egyik lábáról a másikra. Elnyújtott árnyéka
lassan belesimult a poros kőfelületbe, ahogy az esőfelhők
átláthatatlan burka eltakarta a napot az égen. Mintha egy komor,
szürke óriás zárta volna tenyerébe az egész prefektúrát. A vihar még
nem érkezett meg, de már a közelben járt. Csak a Fudzsi távoli
hegyorma fehérlett a Tokiót körülvevő alvóvárosok erdején túl.
Szaggatott, kapkodó zihálása a fülében csengett. Vett egy mély
lélegzetet, hogy lenyugtassa magát, aminek hallatán Daigo
felröhögött, és közelebb lépett hozzá.
– Szándékosan csináltad – szólalt meg rezignáltan, semmi jót nem
ígérve, miközben ropogtatni kezdte az ujjait.
Haruki erőt vett magán, és Daigóra nézett. Pillantását foglyul
ejtette a fiú gyűlölettől szikrázó tekintete
Tudta, mennyire felesleges magyarázkodnia, mégsem bírta ki.
Elszámoltam magam Ez a házi nehezebb volt, mint
– Kuss legyen!
Haruki elhallgatott
Daigo ádázul pásztázta, mintha azon törné a fejét, hogyan
végezzen vele
– Ha nem direkt tetted, miért futottál el? – kérdezte Aki, Daigo
egyik cimborája
– Nem akartam bajt – rázta a fejét Haruki, ám ekkor ketten
odaléptek hozzá, és vasmarokkal megragadták a karját két oldalt
A félelem megbénította a tagjait.
Daigo hirtelen előtte termett, és egyetlen jól irányzott mozdulattal
hasba bokszolta. Harukinak feleszmélni sem maradt ideje, már
érkezett a következő ütés A levegő a bordái közé szorult, a
szeméből kicsordult a könny. Kétrét görnyedt volna a fájdalomtól, ha
nem szorítják a karját
Hiába nyílt kiáltásra a szája, nem jött ki rajta hang. Daigo újfent
felnevetett
– Túl könnyű. Veled mindig túl könnyű. Legalább nem adnád fel a
legelején Csalódottan elhúzta a száját, majd elszakította a
tekintetét Harukiról, és lenézett a mélységbe.
Mi lenne, ha ledobnánk? Szerinted hívnának mentőt vagy simán
átlépnék a széttrancsírozott hulládat?
Aki és Tani jót mulattak Kitörő röhécseléssel megrázkódtak, és
mohón lesték Daigo kívánságát, mint a vérre áhítozó, felhergelt
hiénák Várakozás feszítette a dermedt levegőt Haruki megszédült,
képtelen volt leállítani a térde remegését.
 Sajgott a gyomra, ahol Daigo megütötte. A fiú most karba font
kézzel merengett, majd unottan az órájára nézett. Elkáromkodta
magát, és a földre köpött, közvetlenül Haruki cipőjének orra elé.
– Miattad lerontottam az átlagomat.
Haruki torkát satuba fogta a félelem.
– Kapsz egy utolsó esélyt – lépett hátrébb egyet Daigo. – De
még egy hiba, és repülni fogsz. A kettyós nővéred meg majd az
aszfaltról szedegetheti a darabkáidat.
Haruki felnyögött.
Akiék elengedték, Daigo pedig búcsúzásképp megtaposta a földön
heverő táskáját
Haruki nem mert mozdulni. Várt, míg az osztálytársai elhagyták a
tetőt Várt, amíg a feje fölé ért borús felhők ontani nem kezdték
magukból az első esőcseppeket. Lehunyta a szemét, és hagyta,
hogy a ruháját átitassa a nedvesség, az arcán legördülő könnyeket
pedig lemossa az eső.
Hazaérve Yae a tornácon várta Furcsán nézett rá, és Harukinak
eszébe jutott, hogy azt hazudta neki, a barátaival találkozik délután.
Korán értem haza! futott át a fején, túl későn
A nővére nyilván pontosan tudta, mit jelent, ha egyedül sétálgat az
úton ebben az időpontban Ám Yae meglepő módon nem
kommentálta a dolgot. Futólag az égboltra nézett, mint aki ellenőrzi,
sötétedik e, majd Haruki felé bólintott, és eltűnt az ajtóban

Később azonban Yae megjelent Haruki szobájában Bátorító

mosolyától Harukinak összefacsarodott a szíve. Utálta látni, mennyit
aggódik miatta Biztos gyengének tartja
– A barátaimnak ma korán kellett… – fogott bele Haruki a
magyarázkodásba, de Yae a szájára tette a mutatóujját, és mellé ült
a tatamis padlóra
– Elhiszem, Haru-chan.
Haruki lesütötte a szemét Előrehajtotta a fejét, hogy a homlokába
hulló nedves tincsei elfedjék a legördülni készülő könnycseppeket.
Nem kéne a nővére előtt sírnia, kinőtt már belőle
– Nem hiszem, hogy lesznek valaha olyan barátaim, mint
másoknak Hiába tudta, mennyire gyerekesnek hangzik, mégis
hagyta kitódulni a lelkét nyomasztó szavakat. – Hogy azt fogom
érezni, jó helyen vagyok
Yae törökülésbe húzta a lábát, és felsóhajtott.
Biztos vagyok benne, hogy találsz majd barátokat Bár van, aki
kevésbé szerencsés ilyen téren, és inkább a lányoknál lesz
népszerű
Hangosan felkuncogott, mire Haruki dohogva oldalba bökte.
Nincs dolgod? Még házit kell írnom
– Ne légy ilyen, Haruki! – unszolta Yae. – Igazán mesélhetnél
arról, milyenek a lányok az osztályodban! Vagy Yae megvakarta
az orrát, és lehalkította a hangját. – Vagy a fiúkról van
mondanivalód?
Haruki felszisszent, ahogy arrébb húzódott. Hátat fordított neki,
hogy elrejtse az arcát, amiről úgy sejtette, rég vörös színben
pompázik.
Ne szekálj már te is! kérte szemlesütve, és kimerülten kifújta a
levegőt.
Yae a lapockájára simította a kezét
– Oké, sajnálom. Nem akarom elviccelni a dolgot. Csak
szerintem lehet, hogy neked hosszabb ideig tart rálelned arra az
emberre, akinek fontos vagy.
 – Neked is fontos vagyok – fordult hátra Haruki, a szavaival
sikerült mosolyt csalnia a nővére arcára.
– Az vagy, te kis hülye! – nevetett Yae, és megborzolta a haját,
mire Haruki sértődötten igazgatta meg újra a frizuráját. – De nem
magamról beszélek. Hanem tudod… Mint anya és apa. Először jó
barátok voltak, és aztán az átformálódott valami mássá. Talán ezért
olyan erős köztük a kapocs. Mert volt mire építkezni. Ha
veszekszenek is, ott van a barátság fonala, ami elbír minden vitát.
Haruki bólogatott, habár nem tudta elképzelni, hogy valaha is
átélhet ilyesmit. Legalábbis nem egy lánnyal.
Yae mintha kitalálta volna a gondolatait, együttérzőn rámosolygott,
és megsimogatta a feje búbját. Pont úgy ért hozzá, mint
kiskorukban, és Haruki egy pillanatra megint kisfiú lett, messze
sodródva a gimnáziumtól, a feladatoktól, a szorító gyomorgörccsel
teli reggelektől. Aztán a nővére visszahúzta maga mellé a karját, a
varázslat pedig szertefoszlott.
– Mindegy, hogy egy sima barátot találsz, vagy olyat, aki idővel
több lesz. Szerintem használd ki az időt, amíg vársz rá, és
egyszerűen próbáld megélni a pillanatokat! Hogy amikor találkoztok,
el tudj mesélni minden nehézséget és örömöt, ami odavezetett
őhozzá.
Haruki a takaró ráncait simítgatta maga mellett. Vagyis ki kell
bírnia Összeszorított foggal át kell vészelnie a napokat
– Remek – köszörülte meg a torkát, hogy visszanyelje a lelkében
morajló érzelmeket Amilyen mázlim van, az illető bizonyára a világ
túlsó felén él.
Yae a szemét forgatta
Ne légy borúlátó! Mindegy, hol él A vörös fonalad{13}odavezet
majd hozzá De ha szeretnéd, képzeld el magadnak Igen, ez talán
segít. Képzeld el, milyen lesz majd az a személy, amíg várnod kell
rá!

***

Kazuhiro

A nap lemenőben járt, Kazu hosszú percek óta követte az útját,

kifelé bámulva az egész falat beborító ablakon A városon túl, a
távolban a Fudzsi mészfehér csúcsa magányosan világított a
szürkéskék égbolt alatt Olyan fenségesnek tűnt, mint egy meditáló
szerzetes, akinek szelleme mind magasabbra tört, távolodva a földi
világ zajos és ármányos valóságától
A hegy acélkék lábai előtt ott hevert az öt tó, amelyeket Kazu nem
láthatott, de pontosan ismerte a környéküket, annyiszor bejárta
annak idején.
A kora esti hamvas ködön át lassacskán felsejlettek a város
fényei. Kazu felsóhajtott. Erre a kilátásra nem lehet ráunni.
Mi jár a fejedben?
A hangra összerezzent. Van, amire viszont igen.
Az ágy szélén ült, a kérdésen gondolkodva a padlót fi írozta Hogy
ki jár a fejemben? Napok óta egyetlen ember. Egy komor szempár,
ami mintha egy meghasadt lelket takargatna, annyi szomorúság
fodrozódik a szürkésbarna íriszben.
Kazu megérezte a vállára simuló kezet Máskor imádta a
gyengédséget, amivel Nampo ismeretségük óta kérés és olykor
viszonzás – nélkül elhalmozta, most azonban irritálta a túlzott
közelség Újra a Fudzsira nézett, de az egyre távolibbnak tűnt, pedig
ebben a percben egészen megirigyelte a magányát.
Kazu némán mocorogva arrébb húzódott Zavarta, ahogy a férfi a
nyakába liheg, mintha szánt szándékkal akarná idegesíteni.
Nampo könnyed parfümjébe enyhe izzadságszag vegyült, ahogy
izmos karjával hátulról átkarolta Kazut, és fejét a vállára hajtotta.
Máskor begerjedek tőle Most mi a baj velem?
Nem bírta sokáig, fészkelődve hátrapillantott.
Nem akarsz letusolni? tudakolta nem túl sok kedvességet
bújtatva a hangjába.
Nampo nem válaszolt, de kezét legalább levette Kazu derekáról
Ekkor megszólalt az az átkozott mobil. Kazu hetekkel ezelőtt
rezgőre állította Ha nem tette volna, már a zárt osztályon kezelnék
az anyja miatt. Miért nem hagyja békén? Miért nem képes felfogni,
hogy nem fog hazamenni?
Miatta zavartak el az első két újságtól, ahol bepróbálkoztam. Ezek
után mit várt, hogy ugrándozva térek majd haza abba az elcseszett
palotába?
Mi a bajod tulajdonképpen? tette fel ekkor a kérdést Nampo
Ha bosszús volt, a bal szeme alatti vékony forradás még élesebben
kirajzolódott Kazu sosem kérdezte, hol szerezte, annyit azonban
tudott, hogy a férfi természetvédelmi tisztként dolgozott valami
erdőben
– Akkor majd máskor folytatjuk.
Kazu csak most eszmélt, hogy Nampo már a ruháját veszi az ágy
szélén. Ahogy elnézte sportos termetét, formás combjait, még
mindig izgatónak találta. Fiatalnak, szépnek. Pont, mint az elején.
Üresnek.
Ez most hogy jutott eszembe?
– Jaj, ne már! A hisztitől egyáltalán nem áll fel – nevetett fel
erőltetetten Kazu, de a másik még csak el sem mosolyodott.
Nampo összehúzta a szemét, ahogy komoran végigmérte.
– Nem hisztiztem. Csak ahhoz drága a szabadidőm, hogy egy
olyan alakra fecséreljem, aki a legcsekélyebb érdeklődést sem
mutatja felém. De ne aggódj, ezen nem fogok besértődni. Csak
ezentúl kicsit hátrébb kerülsz a híváslistámon.
Kazu morgott egy sort, aztán magára húzta az ágy végébe gyűrt
atlétáját.
– Szóval azt akarod, hogy a munkámról meséljek? Hogy mi volt az
ebéd, és melyik kollégám iktatott be suttyomban extra cigiszünetet?
Neked hogy telt a napod, drágám? – kérdezte megjátszott
affektálással.
Felnevetett, Nampótól viszont csupán egy rosszalló fintorra futotta.
Eligazgatta világosbarnára festett tincseit, amik az elmúlt órák
menetei után némileg veszítettek a tartásukból, aztán gombolni
kezdte az ingjét.
– Nem kell mesélned róla – felelte vállat vonva. – Azon kívül, hogy
pár hete bukkantál csak fel Tokióban, nem tudok rólad semmit. De
ez jól van így. Még azt sem vetettem a szemedre, hogy
megfeledkeztél a születésnapomról.
Kazu bocsánatkérőn hümmögött egyet.
– Szólhattál volna.
Cigarettára gyújtott, mire Nampo zúgolódva arrébb hessegette a
füstöt. Sportos életmódjába, mint azt annyiszor elmondta, nem fért
bele egy újabb káros szenvedély. Arra épp elég volt Kazu, és a
rapszodikus gyakorisággal megejtett találkáik.
– Felejtsük el! – mondta fejcsóválva Nampo, és végre megjelent
egy apró mosoly a szája sarkában. – A legnagyobb ajándékomat
már úgyis kibontottam.
Sokatmondón Kazura szegezte a tekintetét, miközben végignyalt
az ajkán.
Kazu elégedetten megszívta a cigarettát. Ennyire már kiismerte,
Nampo képtelen volt túl sokáig haragudni rá.
A reakciója azonban mégsem hozta lázba, és önmagát
meghazudtolva nem vetette rá magát a férfira, pedig egy ilyen
flörtölős duma után máskor biztos nem hagyta volna elmenni.
Most mégsem volt hozzá hangulata, inkább újra a szájához emelte
a cigit. Felparázslott a vége, Kazu pedig lehunyt szemmel kifújta a
levegőt.
Nampo megköszörülte a torkát.
– Utoljára akkor láttalak ennyire búskomornak, mikor az
édesanyád váratlanul rád telefonált. De akkor legalább levezetted a
feszültséget mással…
Kazu felnézett. Nampo szuggesztív pillantása máskor feltüzelte
volna, ahogy a lassú mozdulatok is, ahogy az ing gombjaival babrált.
Most mégsem váltott ki belőle semmit.
Ez biztos valami betegség előjele…
Nampo az okosórájára pillantott, aztán indulni készült. Az arcára
immár a sértettség árnyéka sem vetült. Ezért volt ő Kazu kedvence.
Hozzá hasonlóan el tudta engedni a dolgokat.
– Nincs harag, édes – küldött felé egy elnéző félmosolyt Nampo,
miután észrevette, hogy őt figyeli. – Abszolút érthető, ha semmi
kedved beszélgetni. Jó tudni a határokat.
Kazu nem akart így elválni tőle. Nagyon jól jött, hogy talált valakit,
aki nem bonyolította túl a dolgokat, és bármikor kapható volt egy kis
szórakozásra. Töprengve követte a mozdulatait, ahogy Nampo
magára kapta a cipőjét, és a vállára dobta a sporttáskáját. Épp
szájfényt kent vékonyan az ajkára, amikor Kazu elé lépett.
Várakozására Nampo kérdőn felnézett rá.
Kazu békítőn kinyújtotta a kezét, és magához húzta.
– Csak minden összejött. Végre találtam egy munkát. Még nem
végleges, de szerintem fel fognak venni. Csak van ott valaki…
Mindegy, nem akarok róla beszélni, de nem miattad. Viszont arra
gondoltam… Van kedved kimozdulni? Korán van, ihatnánk valamit.
Nampo arcán fényes mosoly villant át.
– Komolyan beszélsz? Még sosem hívtál el sehova.
Kazu lecsókolta a sima ajkakról az epres szájfényt, majd Nampóra
kacsintott, és öltözni kezdett.

Haruki

– Sajnálom, Haruki. Ahogy mondtam, nem szeretném az interjút.

Haruki torkán végiggördült a keserű sör Harmadjára kérdezett rá
Ryónál, eredménytelenül.
Nem én csinálnám Egy munkatársam Igazán jó cikket írna
rólad – tette hozzá kelletlenül, de mindhiába.
A lakótársa mereven elzárkózott az ötlettől, hogy interjút adjon a
lapnak, ezzel pedig fuccs a tervének.
Haruki egész nap tartó fejfájásának a várakozásától eltérően nem
tett jót az alkohol Sem a lakótársa negatív reakciója
Ryo komor képpel kiitta a sörét, majd a pultra vágta az üveget. A
bár, ahova betértek egy hangulatos izakaya{14} volt a Shinjuku
negyed neonfényes terei közt megbújva. Az alagsori bár egy szűk
sikátorból nyílt, ahova csak az tévedt be, aki keresett valamit
Megtalált Jelentés, szólt a cégér felirata, és a név önmagáért
beszélt Mindenki rálelt valamiféle új jelentésre idelent, csak kérdés,
mennyire elégedetten távozott ezután.
Piros és fehér lampionok lógtak a fejük felett, a levegő sült hús és
tengeri hal illatától nehezült, de Haruki gondolni sem bírt most ételre.
Kókadtan figyelte, hogyan pusztítja el Ryo az előtte lévő
otsunami{15} tálat Még szerencse, hogy csak most hozta fel a
témát, különben lehet, az összes falatka a képén landolt volna
A lakótársát rendesen felzaklatta a kérése, Haruki nem értette,
miért ennyire ideges De nyilván kár volt felhoznia a témát, a fiú
ugyanis már akkor feszengeni kezdett, amikor Haruki bevallotta,
hogy ráakadt a YouTube csatornájára Amikor pedig felhozta az
interjút, Ryo teljesen bezárkózott.
Most idegesen intett egyet a pultosnak, aki azonban túlzottan el
volt foglalva két másik vendéggel, és nem vette észre a jelzést. Ryo
hangosan az asztalra csapott párat
– Hé, vakegér!
Haruki elszégyellte magát, amikor a szemüveges fickó feléjük
nézett a bárpult mögül. Sosem látta még ilyennek a lakótársát, bár
bízott benne, hogy az udvariatlansága csak a zaklatottságának
tudható be.
Sajnálom motyogta maga elé kétségbeesetten Bocsánatkérőn
a pultosra nézett, de helyette Ryo szólalt meg.
 Tudod, ez nekem hobbi, Haruki Sokan követnek, de
megnyugtat a tudat, hogy ha akarok, már holnap kiszállhatok. Nincs
szükségem nagyobb felhajtásra
Haruki nem tudott ezzel vitatkozni.
Azért gondold át! forgatgatta a kezében a sört Ez egy rövid
kis interjú. Gyorsan túlleszel rajta!
Ryo elmarta a pultos kezéből az újabb üveget, és leküldött egy
nagy kortyot.
Ugye nem veszíted el emiatt a munkád?
Haruki rádöbbent, hogy fogalma sincs a válaszról. Ha nem
maradhat a Mainichi Shimbunnál, lőttek Tokiónak, és a családja előtt
is szégyenben marad.
A fejfájás hatványozottan tört rá Megmasszírozta az orrnyergét,
és merengve bámulta az italát. A háttérben felsistergett a tűz felett
megforgatott hús, miközben nyílt az ajtó, és újabb jókedvű társaság
telepedett le az étkezdében.
Haruki fel sem pillantott, csak az tűnt fel neki, hogy Ryo látványos
mocorgásba kezd a bárszéken, és a nyakát nyújtogatva nézelődik a
bejárat felé
– A múltkori videómhoz jól jött volna.
Hm?
– Különleges arcokat kerestem a tömegben, de persze csak
nyomik álltak meg a videóm alatt mondta fejcsóválva Ryo
Bezzeg ő tökéletes lett volna.
Tökéletes ismételte Haruki, még mindig a poharával babrálva
– Ha dolgod akad vele, nyugodtan magamra hagyhatsz, úgyis menni
készültem
– Nem, nem az esetem! – vihogott fel Ryo, majd hirtelen
elhallgatott, és komolyabb hangon folytatta Bár azt hiszem, már
pontosan tudom, neki milyen típus jön be.
Haruki az asztalra könyökölt és az említett alak irányába pillantott
Eltátotta a száját meglepetésében.
Ez most komoly ?
Költői kérdése elveszett a bár zsibongásában. Különben sem
számított, Kazuhiro ott állt teljes valójában, és meredt szemmel őt
nézte. Már megint ezt csinálja. Mintha egy átkozott préda lenne, akit
le kell vadászni Mintha észre sem venné az őt körülvevő és a
szemüket rajta legeltető nőket és férfiakat.
Haruki torka kiszáradt
– Ismered? – hangzott a kérdés az oldalánál.
Haruki kukán bólintott
– A munkatársad?
Az ellenségem
Haruki nem avatta be Ryót, nem mesélt neki a Kazuhiro lakásán
történtekről Épp elég kínos ez az egész akkor is, ha magát
ostorozva morfondírozik a pechsorozatán. Ráadásul nem sok ember
előtt vallott színt nyíltan Ryót talán hidegen hagyná, talán ezzel
érdekesebb lenne a számára. Talán még taszítóbbnak találná
Harukit Tulajdonképpen mindegy, mert ő még arra is csak gyűjtötte
a bátorságot, hogy saját magának tételesen kimondja. Más
embernek megmutatni az igazi valóját pedig még rizikósabb volt
Ryo nevetgélése zökkentette ki a dermedtségből. A lakótársa az
óráját nyomkodta, aztán szedelőzködni kezdett
– Otthon találkozunk.
Veled megyek! Haruki talpra ugrott, de Ryo visszanyomta a
székre.
 – Maradj csak nyugodtan, nem kell udvariaskodnod.
Haruki kétségbeesetten tátogott.
– Ez nem az, aminek látszik!
– Még úgyis dolgom van – biccentett felé a fiú, de azért gonosz kis
mosollyal az arcán Harukihoz hajolt: – Hogy is mondtad? Gyorsan
túlleszel rajta!
Haruki tehetetlenül rogyott vissza a székre. Még utoljára Ryo után
kapott, de a lakótársa önmagát meghazudtoló fürgeséggel siklott ki
az ujjai közül. Nem maradt más hátra, egyedül kellett szembenéznie
a hurrikánként közeledő, majd fölé tornyosuló Kazuhiróval. A
lendülete Haruki felé sodorta a férfi illatát, amitől egy pillanatra
sokkal részegebbnek érezte magát, mint az indokolt lett volna.
– Egyedül? – vigyorgott önfeledt boldogsággal a képén Kazuhiro.
Haruki hiába kereste a tömegben Ryo szőke üstökét, a fiú
időközben kámforrá vált.
– Remek – motyogta maga elé reményvesztett sóhajjal. – A
lakótársam felszívódott.
Kazuhiro is körbekémlelt, de lehet, csak alibinek használta a beállt
csendet, hogy közelebb húzódhasson. Mert ezt csinálta. Harukin
áramütésként cikázott keresztül a forróság, ahogy összeért a karjuk
a pult mellett.
– És te egyedül vagy? – kérdezte torokköszörülve Haruki.
Ez így kimondva elég bénán hangzott. Mintha érdekelne!
Kazu csillogó szeme rászegeződött.
– Legyek?
Haruki képtelen volt kinyögni bármit is. Az étkezdébe szorult
levegőtől émelyegni kezdett, erősen kapaszkodott a pult szélébe,
nehogy szédelegve alá essen. Az agya fogaskerekei közé mintha
apró forgácsok hullottak volna, amik citrusillatot árasztanak, és
rettentő sok van belőlük.
– Én… – hebegte, ám ekkor Kazuhiro mellett feltűnt egy feltűnően
szép arcú, izmos férfi, és gyengéden belékarolt.
– Hát itt vagy! Azt hittem, leléptél, amíg a mosdóban voltam.
Kazuhiro mosolya meg sem rezdült, amikor megrázta a fejét.
– Nem, csak köszöntem egy munkatársamnak. – Izzó tekintetét
Harukira szegezte, tudomást sem véve a mellette toporgó alak
türelmetlen arckifejezéséről. – Úgy láttam, nagyon egyedül van.
Kihívón bámulta Harukit, aki ha lehet, még jobban zavarba jött. A
Kazuhiro karjába csimpaszkodó férfi egyik vékony szemöldöke
felszaladt.
– Ha aggódsz érte, vidd haza a madárkát!
Kazuhiro szórakozottan felhorkant.
– Nem viseli jól a bezártságot, túl gyorsan kirepülne onnan.
Haruki leforrázva nézte, ahogy azok ketten összenevetnek, majd
búcsút intve eloldalognak, míg végül elnyeli őket a színes tömeg.
Haruki a fekete gránit bárpultra meredt, és kikért még egy
üveggel. Ostorozhatja magát napestig, a megmásíthatatlan ellen
nem tehet semmit, a teste ösztönösen reagál Kazuhiro közelségére.
Az a bitang meg természetesen kihasználja mindezt, mintha
pontosan tudná, milyen hatással van rá. Mintha minden kiülne
Haruki arcára. Ami nyilván így is történik. Bármennyire is fájt
beismernie, vonzotta valami hozzá, a sors pedig tett róla, hogy úton-
útfélen egymásba botoljanak.
– El kéne adnom azt a macskát – dünnyögte félhangosan, csak
úgy saját magának.
A pultos, aki épp a gránitlapot törölte, most érdeklődve felnézett.
 – Van egy cicád?
Haruki keserűen elmosolyodott.
– Nem valódi. – A maneki-nekót utánzó integető kézmozdulatot
tett a férfi felé, aki derűsen felkacagott.
– Ez jó! És szabadulnál tőle? Mit tett szegény szerencsehozó
macska?
– Azt hiszem, mindent az utamba sodor, csak a szerencsét nem –
döntötte oldalra a fejét Haruki.
A pultos fülig érő szájjal végigfuttatta rajta a pillantását.
Túlságosan is hosszan ahhoz, amit az udvariasság indokolna.
Haruki nyaka felforrósodott.
Lehet, hogy csak a sok alkohol tehetett róla, de egészen
megnyerőnek találta a férfi sármos mosolyát. Talán kicsit idősebb
volt azoknál, akik általában tetszenek neki, de mit számít ezen az
elcseszett napon. Mi van, ha ez az a nap, amikor át kéne lépnem a
korlátaimat? Egy egyéjszakás épp megfelelő lenne…
Egy kéz csattant erőteljesen a pultra, Haruki összerezzent
ijedtében.
– Még egy sört, legyen szíves!
Elkerekedett szemmel meredt maga mellé, a pultosról pedig meg
is feledkezett.
– Mi a…? – Nem talált szavakat. Kazuhiro állt ott, az arca kipirult,
a máskor rendezett hajtincsei keresztbe-kasul hullottak a homloka
elé.
– Itt felejtettem valamit – mondta fojtott hangon, és közelebb
húzódott.
Haruki nyelt egyet. Érezte a másikból áradó hőt, ami még itt, az
emberekkel teli bárban is zavarba ejtette. Most megpróbál felszedni?
Vagy megint szórakozik velem?
– Neked elmentek otthonról – közölte Haruki, és indulni készült.
– Csak vicceltem, Kajiwara-san! – Kazuhiro felnevetett, majd
maga mögé intett, ahol néhány méterre tőlük a barátja ácsorgott egy
másik fiúval beszélgetve. – Nampo vált még pár szót egy barátjával,
addig gondoltam, mi is beszélhetnénk.
Haruki gyanakvón végigmérte.
– Miről?
Kazuhiro szó nélkül elővette a mobilját, és megnyitott egy
önéletrajznak kinéző dokumentumot Haruki előtt.
– Kicsit utánajártam, ki is ez a fiú. Ennyit sikerült kiderítenem
Raitóról. Tudtad, hogy ez csak egy felvett művésznév?
Haruki elismerőn füttyentett, valamiért nem akarta kedvét szegni
azzal, hogy elárulja az igazat. Ryo ma nemet mondott, de holnap
újra meg fogja kérdezni. Reggeli közben talán készségesebben áll
majd a témához.
– Ezzel most megleptél – szólalt meg Haruki. – Főleg azok után,
hogy Nino mennyire nem tudott semmit sem kideríteni róla. Neked
mégis hogy sikerült?
– Megvannak a magam forrásai – felelte titokzatosan Kazu. – De
itt elakadtam. Nem túl izgalmas háttér egy saitamai felső-
középiskola, és egy cseppet sem segít abban, hogy előkerítsem a
srácot.
Harukinak kezdett rossz érzése támadni.
– Saitama? Melyik iskolába járt Raito?
– Az Omiyába – válaszolta közönyös hangon Kazuhiro, mire
Haruki eltátotta a száját.
Mintha valaki gyomron ütötte volna. Miért üldöz a múltam?
 – Jól vagy? – támasztotta meg a vállát Kazuhiro. – Egészen
elsápadtál.
Haruki erőltetetten rámosolygott.
– Csak bevillant valami.
– Nem lehetett kellemes élmény. Ugye nem rám gondoltál?
Haruki kivételesen örült, hogy a férfi nem képes kibírni egy percet
sem önmaga ajnározása nélkül.
– Ismerem ezt a helyet – felelte Haruki, és legyintett egyet. – Ebbe
az iskolába jártam. Ezek szerint Raito is Saitamán lakott korábban.
– Igen, ez a város gyakran előkerül – mondta réveteg hangon
Kazuhiro, majd megköszörülte a torkát. – Nyilván, mert hát elég
nagy település. Tudtad, hogy három város egyesüléséből alakult ki
2001-ben?
Haruki elképedt.
– Talán te is laktál ott?
Igazából fogalma sem volt, milyen reakcióra várt. Beismerő
szájbiggyesztés? Szánakozó pillantás? Semmi nem érkezett. A
kivételesen jóképű arc épp olyan kiegyensúlyozottságot tükrözött,
mint bármikor máskor.
– Gondolkodtam, vajon honnan ismerheted… – folytatta Kazuhiro
elgondolkodva. – Mivel Raito fiatalabb nálad, nem lehetett az
osztálytársad. Mindegy is. További jó mulatást, Kajiwara-san! Amíg
te iszogatsz, én beizzítom a radarjaimat, és megkeresem a srácot.
Haruki ijedten emelte fel a fejét. Az eddigi tapasztalataiból
kiindulva ez a férfi bármire képes, ha a siker elhalászásáról van szó.
Ezt nem engedheti. Végre megdicsérték a munkahelyén, végre látja
a fényt az alagút végén. Nem fogja hagyni, hogy Kazuhiro elhappolja
előle az ötletet, miközben egy karnyújtásnyira van tőle a megoldás,
ami hozzásegítheti a munkához!
Csak tedd oda magad bátran, és menni fog! – hallotta a
nagybátyja hangját a fülében.
Nem maradt választása.
Bocsáss meg, Ryo!
Haruki kivette a telefont a meglepett Kazuhiro kezéből, és az
önéletrajz legtetején lévő fényképre bökött.
– Raito a lakótársam.
Kazuhiro annyira lesokkolódott, hogy majdnem kiejtette a kezéből
a mobilt.
– Most szívatsz? Miért csak most mondod?!
Haruki felhorkant.
– Hogy kicsit lejjebb adj az arcodból. Mellesleg nemet mondott
nekem, pedig engem ismer. Idegenekkel elég bizalmatlan. Szóval
hagyj időt, hogy újra szóba hozhassam…
Egy pillanatra elakadt a szava, miközben újra az önéletrajzot
nézte. Sugiyama. Ez volna Ryo vezetékneve? Nevetséges, de
fogalma sem volt róla, mivel nem látta a lakás bérleti szerződését.
És Saitamán lakott. Nem lehet véletlen.
Kazuhiro kérdő tekintettel várta, hogy folytassa. Haruki izgatottan
leugrott a bárszékről.
– Tudom, ki ő!
Kazuhiro elhúzta a száját.
– A lakótársad, már mondtad. És azt is, hogy nem mentél vele
sokra.
Haruki lepisszegte.
– Sugiyama Ryo. Ugyanaz a neve, mint az Omiya gimnázium
igazgatójának. – Kazuhiróra szegezte a tekintetét, de annak az arca
nem mutatott ki semmilyen érzelmet Talán te is ismered?
– Kellene? – húzta össze a szemét gyanakvón a férfi. –
Mindenesetre szép mentés volt, Kajiwara san
– Ezzel nem vagyunk előrébb. Csak érdekességként mondtam.
Kazuhiro mosolya végzetes vonzerővel ragyogott fel az arcán
Olyan ember mosolya volt ez, aki nem hogy nem ismer lehetetlent,
egyenesen valamifajta e trém sportént tekint rá Legyőzendő
akadályként, megdönteni kívánt rekordként.
Bízd rám! El fogom érni, hogy igent mondjon a lakótársad
Haruki fejében megszólalt a vészcsengő.
Ez az én feladatom A tied az interjú lesz
Kazuhirót láthatólag cseppet sem bosszantotta a harciassága, sőt
csillogó szemmel és önelégült mosollyal leste Haruki reakcióit
– Lehetne még más is az enyém?
Ahogy közelebb húzódott, Haruki imbolyogva kapaszkodott a pult
szélébe. Védtelennek érezte magát, megadón figyelte, ahogy
Kazuhiro tekintete elidőzik az arcán
Lelassult az idő, a körülöttük nyüzsgő emberek zaja morajlássá
szelídült, a színek egymásba folytak Minden elhalványult,
leszámítva Kazuhiro fényes, sötét íriszét, amiben Haruki el akart
veszni
A másik oldalán ekkor hangos csörömpöléssel összetört egy
pohár Haruki felriadt a mélázásból, a száját harapdálva fordult a
hang irányába.
Elnézést mondta a szemüveges pultos, miközben az
üvegdarabokat söprögette. A tekintete hosszan időzött Harukin, aki
elgondolkodott, hogy talán túlságosan is csekély borravalót adott
Kazuhiro ekkor ellépett mellőle.
 Ideje neked is indulnod, Kajiwara san Tényleg későre jár
Mondandója végeztével vetett egy szúrós pillantást a pult mögött
ténykedő férfira, aztán megfordult, és elment
Ennek meg mi baja? – tűnődött magában Haruki, de aztán a
fáradtság felülkerekedett a vívódásán, és egyszerűen szót fogadott
Tényleg késő volt, nem kellene rögtön az elején ennyit éjszakáznia.
Még ivott pár kortyot az italból, aztán intett a pultosnak, és
felpattant a székéről. Kifelé menet eltöprengett a hely nevén, és
azon, hogy talán ő az egyedüli, aki hiába jött el ide, nem sikerült
megtalálnia azt a bizonyos jelentést.
 5. fejezet

Elérkezett a Tanabata ünnepe, a csillagfesztivál. A bambuszliget

lapos levelei még a nap végén is élénken zöldelltek, ahogy Haruki
elhaladt mellettük, de most a kora esti pára világoskék takarót szőtt
köréjük. A levegőben megült a virágillat, a házak felőli nevetés és
ütemes léptek ellenére minden nagyon békésnek tűnt, akár egy
csendes ígéret, ami valami jót tartogat.
A fák egyre ritkábbak lettek, ahogy Haruki ráfordult az egész nap
nyüzsgő forgatagnak otthont adó főutcára. A pasztellkék suttogás
elveszett, helyét élénk, vibráló színek vették át. Az épületek között
színes szalagok, papírlampionok és hajtogatott füzérek lengedeztek.
A júliusi meleg nyirkosan tapadt Haruki bőrére, de nem bánta. A
Tanabata a kedvence volt.
Könnyű mosoly telepedett az arcára, miközben beérte Yae és az
anyja kimonós alakját. Ő is az ünnepi ruháját viselte, egy sötétkék
haorit, világoskék és fehér díszítéssel az alján. A hagyományos
japán felöltőt még a nagybátyja ajándékozta neki.
Haruki minden évben valami olyasmit írt a tanzakura{16}, amit
mások is elvártak tőle. Hogy sikeres legyen a tanulmányai
elvégzésében. Hogy a szülei legyenek egészségesek. Ne kelljen
annyit dolgozniuk. Menjen jól az éttermük.
Ám idén, amikor megkezdte a gimnáziumot Saitamán,
egyszeriben már másra vágyott. Félte ugyan az önzőségét, ám
elvonulva a vörös és narancssárga lámpások erdejében mégis
lekörmölte titkos kívánságát a papírkára.
Megvárta, hogy a családja eltávolodjon tőle egy kicsit, aztán az
egyik bambuszághoz lépett Kötögetni kezdte az égkék tanzakut, ám
ekkor hirtelen feltámadt a szél, és kisodorta a kezéből a kívánságot.
Haruki összeszorult szívvel követte az útját, és még jobban
elnehezültek a tagjai, amikor meglátta, ki veszi fel a földről a titkát.
Daigo idősebbnek tűnt a díszes, ezüstszínű haoriban A fiú
unottan emelte a szeme elé a színes papírdarabot. Szája némán
formálta a szavakat, amiket Haruki csak a gondolataiban mert
kimondani.
A keskeny szempár gonoszul megvillant
– Szerencsétlen – húzta el a száját kajánul Daigo. – Tényleg ezt
szeretnéd?
Megköszörülte a torkát, és hangosan felolvasta:
Valaki szeressen
Haruki moccanni sem mert, attól félt, azzal csak ront a helyzeten.
Hiába szaladna most el, a lelke egy darabja épp az ellensége
kezébe került. Tehetetlenül nézte, ahogy Daigo közelebb sétál
hozzá
A fiú ekkor a szája elé emelte a papírt, és beleköpött. Először
összegyűrte, aztán vágott egy fintort, és a zsebében kezdett matatni
Egy öngyújtó került elő. Haruki szemét könnyek marták. Most már
bánta, hogy nem futott el Hiába haladtak el közben körülöttük az
emberek, senki sem figyelt rájuk. Két fiatal, akik egy iskolába járnak.
Bizonyára barátok
Haruki nem bírta levenni a szemét Daigo kezéről, ami a meggyűrt
tanzakut szorongatta, míg ujjai között egy pattintással életet nem
csiholt az öngyújtójába.
Mintha Haruki soha ki nem mondott szavai égtek volna hamuvá
Még akkor is csak meredten állt, amikor Daigo rátaposott a feketévé
szenesedett fecnire, majd közelebb lépett Harukihoz.
– Ugye tudod, mit jelent ez? – hajolt a füléhez. Gyűlölettől
csöpögő szavai savként martak a lelkébe. – A kívánságod átokká
vált. Igen, rád talál majd az illető, aki észrevesz, aki mellett azt
hiszed, vagy valaki. – Daigo erősen megrántotta Haruki haoriját a fiú
mellkasán. – Aztán tönkretesz. A rögeszméddé válik, nem tudod
majd otthagyni. Ő pedig eltipor. Ő lesz a veszted.

***

Haruki

Eltipor. Ő lesz a veszted.

Haruki kellemetlen nyomással a mellkasában, a párnába fúrt fejjel
ébredt. Az éjszaka alatt elejtett könnycseppek átáztatták a textilt, a
nedvességet megérezve zaklatottan tapogatta végig magát Miért
keresek vért? Hiszen csak bőgtem. Megtörölte nyirkos homlokát, és
felült az ágyban
Az álom szikkadt morzsái elillantak, ahogy megdörzsölte a
szemét, és megmasszírozta a halántékát Nincs semmi baj, mindez
már a múlté. Egy éretlen kölyök zavaros jóslata, ami nem válik
valóra Nem válhat valóra!
Haruki el akarta terelni a gondolatait, és körbenézett a szobában.
A kopár, fehér falakra a hajnali fény árnyakat festett, az egyenetlen,
itt-ott hézagos tapétán torz alakok elnagyolt képmásai rajzolódtak ki.
Az óra még a hatot sem ütötte el, Haruki mégis képtelen volt
visszaaludni, ezért bekapcsolta a számítógépét Rögtön Raito
YouTube-csatornáját nyitotta meg, szinte már megszokásból. Ahogy
egyre jobban elmélyedt benne, rájött, hogy Ryo nem csak
videótartalmakat osztott meg. Szerencsére azokat a remek
mangarajzokat is elérhetővé tette és a másolataikat árulta, amiket a
videó alatt megmutatott. Némelyik pár oldalas képregény volt, de
akadtak különálló kis történetek, amiket egyetlen papírlapon alkotott
meg. Haruki percek után döbbent csak rá, mennyire megnyugtatják
őt ezek a képek Teljesen más energiát árasztottak, mint a
készítőjük, aki így, képernyőn keresztül egyáltalán nem tűnt ennyire
mélyérzésű, érzékeny embernek, mint amiről ezek a csodás képek
tanúskodtak.
Az egyik különösen megtetszett Harukinak Élénkzöld, barna és
ragyogó sárga színekből egy erdő kelt életre. Középen egy fiú
sétálhatott, de az arca a lombok közül lecsorgó napfénytől homályba
veszett. A fiú mellett egy patak csordogált, amiben lapos, szürke
kövek álltak Nyugalmat árasztott minden részlete A kacskaringósan
felfelé hajlongó fák, a fektetett fatörzsekből kialakított lépcsősor. A
levegőben repkedő parányi, fényes kis pontok Hol láthatta ezelőtt?
Mert nem csak Ryo műsorában, hanem… Hanem egy mesében,
amit kiskorában annyira szeretett
– Totoro – mondta ki hangosan Haruki.
Bizony, ez az az erdő, aminek a suttogó fái közé Miyazaki mester
alkotott csodát.
Haruki nem hezitált sokat Kiválasztott mellé még néhány képet és
megrendelte őket. Jól festenek majd a falon. És talán elfedik az ott
tomboló démonokat is
A szerkesztőségben kis szigetekként rajzolódtak ki az egymás mellé
tolt asztalok. A rovatok szerinti elrendezés egyszerre adott
lehetőséget a közös munkára, és hagyott teret annak, hogy az
ember különvonuljon a saját csapatával. Harukival szemben Sakura
foglalt helyet, az asztalán most egy kis méretű párásító duruzsolt
egyhangúan. Majdnem minden asztal-szigetre ilyeneket helyeztek el,
ami nem ártott, figyelembe véve a légkondicionáló okozta száraz
levegőt, és a kinti nagyvárosi szmogot, amit teljesen még a hatalmas
üvegablakok sem tudtak távol tartani.
Haruki épp megérkezett, és lerakta a táskáját, amikor Sakura
széles mosollyal az arcán biccentett egyet Kazuhirónak.
– Köszönöm a segítséget, Misaki-san! Hónapok óta próbálom
kitalálni, hol kéne a nyomára bukkannom, erre te ilyen simán…
– Csak mázlim volt – kacsintott a lányra a szerénység parányi jele
nélkül Kazuhiro, és belekortyolt a kávéjába. Haruki egyikről a
másikra pislogott.
– Miben segítettél neki? – kérdezte végül kíváncsian, miután
Sakura magukra hagyta őket.
Kazuhiro Haruki felé fordította a székét.
– Van az a híres szakács, akinek külön műsora van a tévében.
Annyira elfoglalt, hogy már egy ideje nagyon nehéz elérni és interjút
egyeztetni vele. Még a menedzserének is saját menedzsere van. –
Vállat vont, Haruki azonban továbbra is a válaszra várt Kazuhiro
felsóhajtott. – Véletlenül ismerem a kedvenc bowlingklubját, ahol
hetente egyszer a barátaival játszik Ott dolgozik egy jó ismerősöm,
és megkértem, szervezze le, hogy Sakura elmehessen és
válthasson néhány szót a séffel
Haruki hümmögött egy sort.
 Te mindenkit ismersz
Kazuhiro ezerwattos mosollyal jutalmazta.
Csak tudom a módját, hogy kell a megfelelő emberekkel
ismerkedni.
Tehát nem is egy jó barátod az illető, csak használod? szaladt
ki Haruki száján.
Kazuhiro látszólag nem sértődött meg a feltételezésen
– Hívhatod bárminek, eddig én is és a barátaim is csak nyertünk
ezeken a kapcsolatokon Úgy hívják, hogy kooperáció Mindenki jól
jár.
Haruki a szemét forgatta, és kattintgatni kezdett a gépen, csak
hogy indokolt legyen félrenéznie.
Valódi, mély emberi kapcsolatnak hangzik
Észre sem vette, hogy Kazu mögé került, és a vállához hajolt.
Azoknak szakértője vagy te is, igaz?
A párásító mit sem ért, Haruki torka kiszáradt, a füle felforrósodott,
ahol a férfi lehelete cirógatta Ha most megfordul, megint túl közel
lesz hozzá. Látni fogja sötét szemét, amit ha a fény egy bizonyos
szögből ér, aranyszínű árnyalat játszik benne Érezni fogja a bőréből
áradó citrusos illatot, a parfümjét, amit az ingje áraszt.
Hiába ült, Haruki térde tehetetlenül megremegett a gondolatra
Végre meg mert fordulni, addigra azonban Kazuhiro elhúzódott, a
képernyőre meredt, és lázasan gépelt valamit Amikor
elgondolkodva megnyalta az alsó ajkát, a keze megállt a klaviatúra
felett Harukinak nem most tűnt fel először, milyen hosszú, férfiasan
szép ujjai vannak, de ebben a kimerevített másodpercben újra
megragadták a figyelmét Pillantása feljebb vándorolt, követve a
makulátlanul fehér ing vonalát, ami rásimult a férfi izmos karjára,
egészen addig a kritikus pontig, ahol az utolsó gomb felett Kazuhiro
nyaka bukkant ki. Haruki mohón itta magába a látványt, és
szégyentelenül azon járt az agya, milyen volt a zavaró ruhadarabok
nélkül csodálni őt azon az estén a lakásán, nézni mellkasának izmos
vonulatait, a finoman megrajzolt kockákat a hasán A sötét
szőrcsíkot, ami észveszejtő erővel indította be a fantáziáját.
Haruki arca lángolni kezdett Összébb húzta magát a széken,
amint tudatára ébredt, hogy fényes nappal, az iroda kellős közepén
támadt merevedése
Fogalma sem volt, mindeközben mik játszódhattak le
Kazuhiróban, csak arra eszmélt, hogy a férfi köhög egyet, és
rászegezi a pillantását.
Tegnap említetted, hogy Raito apja iskolaigazgató abban a
városban, ahol felnőttél.
Saitamán bólintott Haruki
Kazuhiróra sandított, mire a férfi a városnév hallatán
összeszorította a száját, és a tekintete elsötétült
Miért tetteted, hogy nem ismered a helyet?
Haruki várta a folytatást, mi köze lesz mindennek a Raito féle
interjúhoz.
Na és?
– És az öregét egyszerűbb volt kenyérre kenni, mint elérni a
srácot köszörülte meg a torkát Kazuhiro, és elégedetten
elmosolyodott. – Örült, amikor felvetettem, hogy szívesen írnánk egy
cikket róla és egy közelgő díjátadóról, ahol ő is elismerésben
részesül. Húsz éve vezeti az iskolát, tudja, hogy minden említés a
médiában csak az előnyére válik
Harukinak leesett az álla.
 – Tehát felhívtad? – kérdezte reményvesztetten. – Úgy volt, hogy
ez az én feladatom.
Kazuhiro ciccegve az égnek emelte a tekintetét.
– Ne izgulj! Kapsz még olyan projektet, amiben bizonyíthatsz.
Most miért vágsz ilyen képet? Ez egy verseny, nem várhatod el,
hogy bevárjalak a startvonal utáni métereken!
Haruki lenyelte a keserűségét.
Sakura ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen az
asztalukhoz.
– Ráér valamelyikőtök? – kérdezte egy vaskos iratmappát
szorongatva maga előtt. – Elemző cikket írok a japán
curryvariációkról. Régiókra kellene bontani a forrásaimat, meg írtam
még pár szempontot hozzá, ha esetleg…
– Kajiwara-san biztos szívesen segít – vágott a szavába szívélyes
mosollyal Kazuhiro, majd Harukira kacsintott. Őt egy csapásra
elöntötte a pulykaméreg.
Képtelenség kibírni ezt az embert! Sosem érzett még ilyen
fortyogó indulatot magában, a vére pulzálásától felhevült a bőre, és
egészen megszédült.
Persze nem mondhatott nemet.
Kötelességtudón biccentett egyet Sakurának, majd követte őt egy
másik asztalhoz. A hátán érezte Kazuhiro pillantását, az orrában
pedig még akkor is megült a citrusillat, amikor a szerkesztőség túlsó
szegletében a papírok fölé görnyedve munkához látott.

Hiába járatta az agyát egész nap, Haruki nem tudott belekötni Kazu
ügyeskedésébe. Ahol a férfi zárt ajtóba ütközött, ott az ablakon át
mászott be. Egy kicsit bosszantotta, hogy nem neki jutott előbb
eszébe, de nyilvánvalóan lelassította az agyát a felismerés: Ryo és ő
ugyanazokat az iskolapadokat koptatták. Remélte, a fiú azért szebb
emlékekkel hagyta maga mögött a helyet.
Amikor hazamenetelkor a liftnél utolérte Kazuhirót, nem bírta
magában tartani a gondolatait.
– Azt reméled, csak mert beszéltél az apjával, akkor Ryo rögtön
kötélnek áll majd? Elvégre felnőtt ember – mondta kétkedőn Haruki.
Kazu leintette.
– Lehet, de a szülei attól még befolyással bírnak rá. Ezzel mind
így vagyunk.
Elharapta a végét, Haruki pedig hiába várta a folytatást. Kazuhiro
türelmetlenül nyomta meg ismét a lifthívót.
– Remélem, nem engem zár majd ki a lakásból, mert te
rászabadítottad az apját – gondolkodott hangosan Haruki, és a
lehetőséget mérlegelve nem látta valami fényesen a helyzetét.
Kazuhiro arcáról eltűntek az iménti sötét fellegek, és újra
megjelent a jól ismert mosoly.
– Ez felhívás akart lenni, hogy nálam töltsd az éjszakát? Talán be
akarod fejezni a múltkorit?
Haruki bőre lángolt. Körbesandított, de szerencsére egyedül álltak
a folyosón. A felvonó addigra meg is érkezett, ő meg szó nélkül
bevetette magát a liftbe.
A szűk tér azonban nem tett jót a közérzetének. Fullasztó volt
Kazuhiro közelsége. Az egésznapos távolságtartás, amibe Haruki
kapaszkodott, most törékeny kártyavárként omlott össze körülötte.
Többé nem tudta kizárni a gondolataiból a férfit, előtört minden
hozzá kapcsolódó elzárt emlék.
Amikor a tánctér közepén Kazu az ajkai közé préselte a nyelvét.
Amikor olyan hévvel ráncigálta be a lakásába Harukit, hogy azóta is
beleborzongott mindene, ha eszébe jutott.
– Jól vagy? – vigyorgott rá Kazuhiro, mire Haruki a falhoz hátrált.
– Valami megfeküdte a gyomrom.
Nem bírt ránézni. Még levegőt venni is alig, nehogy megérezze a
férfi illatát, ami ebben a levegőtlen térben minden bizonnyal
végzetes lett volna.
Végre leértek a földszintre, Kazuhiro egy laza viszlátot hátravetve
elrobogott a kijárat felé. A tágas előteret beborító tükörfényes padlón
csak egy suhanó, fekete árny látszott a léptei nyomán. Haruki
megkönnyebbülten felsóhajtott. Hazafelé nem bírta ki, és betért a
kedvenc, mangákat árusító boltjába, a Jump Shop egyik üzletébe.
Már a metrón elővette a képregényt. Annyira belemerült az
olvasásba, hogy majdnem elvétette a megállót. Jót tett, hogy kicsit
kikapcsolhatta az agyát, mert az utóbbi időben alig ismert magára.
Egyéjszakás kalandokba keveredik, és hagyja, hogy Kazuhiro
állandó jelleggel kibillentse a nyugalmi állapotából. Hiába akarta
azonban utálni a nap huszonnégy órájában, ez nem ment olyan
könnyen. Sokkal több energiáját emésztette fel a vele való közös
munka, mint azt elsőre sejtette volna
De mára vége. Otthon nyugalom várt rá, a béke szigete.
Felbaktatott a lépcsőn, a folyosókon olcsó tisztítószer szaga
érződött, az egyik szomszéd felől pedig sült hús illata szállt a
levegőben
A lakáshoz érve Haruki kimerülten nyomta le a kilincset, de ami
odabent fogadta, az elfeledtette vele a fáradtságot
Először csak a levegőt eltelítő illat ragadta meg a figyelmét, és
ahogy beljebb sétált, ott találta Ryót az étkezőasztalnál, némi frissen
kisütött okonomiyaki{17} felett, és épp beszélgetett valakivel Az a
valaki pedig nem volt más, mint
– Te mit keresel itt? – szaladt ki Haruki száján kissé túl élesen.
Kazuhiro ártatlanul pislogott, majd ráérősen lenyelte
a szájában lévő falatot.
Ne légy udvariatlan! mondta bűbájos mosollyal a képén
Ryo a mobilját nyomkodta, a szája némán formálta a szavakat,
mintha egy üzenetet fogalmazna meg valakinek Haruki jöttére
vágott egy fintort, majd visszatért a képernyő nyomkodásához.
Komolyan csak így rátörtél? kérdezte indulatosan Haruki,
Kazuhiróhoz intézve a szavait. – Ez nem zaklatás?
Ryo felhorkant
– Azok után, hogy te árultad el a kollégádnak, ki is Raito,
vitatkozhatnánk arról, mi a zaklatás
Haruki lesütötte a szemét. Igaz, nem volt mentsége.
Meggondolatlanul viselkedett, ettől függetlenül egy cseppet sem volt
ínyére, hogy Ryo Kazuhiro pártját fogja, és még meg is vacsoráztatja
az otthonukban
– Tényleg sajnálom, Ryo. Ettől függetlenül neked semmi
keresnivalód itt pirított rá Haruki ismét Kazuhiróra
Ryo azonban közbeszólt.
Misaki san csak leleményes volt Megtalálta apám gyenge
pontját. Ő is épp annyira hajszolja a népszerűséget, mint én.
Haruki értetlenül meredt kettejükre
– Szóval ez azt jelenti…? – kezdte elgondolkodva.
Hogy lesz egy interjúnk mosolyodott el elégedetten Kazuhiro
Ryo bólintott, majd engedékenyebb hangnemre váltott.
Talán igazad volt, Haruki, és ideje jobban megmutatnom magam
a közönségnek, hiszen sokan szeretik a videó­imat, nem?
 Haruki még válaszolni is elfelejtett, annyira meglepte, hogy amit
neki hosszas rábeszéléssel nem sikerült elérnie, azt Kazuhiro
elintézte egy gyors telefonnal A férfira nézett, mint amikor az ember
újra felméri az ellenfelét, akit túlságosan is alábecsült az első
pillanatban Pedig hát nem tette Sőt, már akkor tudta, hogy bármikor
leigázhatja, de most még közelibbnek tűnt a kudarc.
Kazuhiro kihúzta magát a széken A lakás, a berendezés ebben a
pillanatban valamiért kisebbnek és jelentéktelenebbnek tűnt, mint
korábban Pedig a férfi nem viselt mást, mint az irodában
megszokott inget és fekete nadrágot, mégis harmónia áradt belőle. A
kiegyensúlyozottság látszatát csak időnként törte meg valami, ami
időnként átvillant a tekintetén. Talán mind álarcot viselünk.
Haruki csatát vívott magával, hogy minél kevesebbszer pillantson
oda, de alig bírta levenni Kazuhiróról a szemét.
És végül mivel győzött meg? szólalt meg nagy nehezen, és
ismét a lakótársára nézett.
Kap egy cikket az igazgató is válaszolt helyette Kazuhiro
Ryo hümmögve bólintott.
Apám hamarosan leköszön és nyugdíjba vonul Jelölték egy
díjra, amit nagyobb eséllyel ítélnek oda neki, ha egy neves újság
lehoz egy cikket az iskoláért és a közösségért tett dolgairól
Márpedig az a legfontosabb neki az életben, szóval nincs sok
választásom
Harukit meglepte, milyen nyíltan beszél most az apjáról. Egy kicsit
irigyelte a bátorságáért, amiért Ryo képes volt belemenni egy nem
kívánt interjúba, csak hogy segítsen az apjának. Ő az első adandó
alkalommal otthagyta a családját, mert képtelen lett volna tovább ott
élni, abban a házban. Most pedig Yae nyakába szakadt a felelősség,
hogy támogassa a szüleiket az étteremben
A felső-középiskolás éveiben Haruki gyakori vendég volt az Omiya
Gimnázium igazgatói szobájában Próbálta felidézni Ryo apjának az
arcát, de aztán gyorsan visszapakolta az elméje mélyére az
igazgatóval való korábbi találkozásainak emlékét Egy sem akadt
köztük, ami pozitív érzéssel töltötte volna el. Úgy döntött, inkább a
jelenre koncentrál, a munkára, amiben még mindig részt vehet
– Ne aggódj, nem fog kiderülni a személyazonosságod! – mondta,
miközben helyet foglalt a lakótársa mellett Az interjúhoz csak
olyan képet használunk, amibe te is beleegyezel.
Tényleg? csillant fel Ryo szeme Azt hittem, elengedhetetlen,
hogy szerepeljen ott a nevem.
Kazuhiro az asztalra könyökölt, és érdeklődve fürkészte Harukit
– Nem szükségszerű, tulajdonképpen egy kitalált alteregó még
izgalmas is lehet az olvasóknak Az sosem baj, ha nem akarunk
mindent megmutatni.
Haruki viszonozta a pillantását Most célozgat? Mintha ismerné a
titkait.
Talán tényleg így van Talán ő is azok között a saitamai gyerekek
között volt, akik végignézték, hogy bánnak vele Daigóék.
Bocsássatok meg! pattant fel ekkor Ryo, miközben az óráját
nyomkodta. – Vissza kell mennem. Akkor holnap találkozunk!
Udvariasan meghajolt Kazuhiro előtt, majd eltűnt a szobájában A
Ne zavarj!-tábla megrázkódott, ahogy elhúzta az ajtót.
Kazuhiro váratlanul előrehajolt ültében, és a kezét Haruki asztalon
nyugvó kézfejére tette. Harukin borzongás futott keresztül, miközben
mélyen a végtelennek tetsző barna szempárba nézett Kazuhiro ajka
lassan elnyílt, majd megszólalt:
 – Ha szeretnéd elkísérni a lakótársad az interjúra, akkor holnap
délután becsatlakozhatsz. Talán örülne neki. És legalább
megnézhetsz munka közben.
Hátrébb húzódott, Haruki meg csak nézett ki a fejéből.
– Tényleg elérted, hogy interjút adjon.
Kazuhiro megvakarta az állát, és tűnődve a telefonra nézett.
– Tulajdonképp nem olyan gyorsan, mint amire számítottam.
Amikor az apjával beszéltem, még úgy tűnt, sima menet lesz. –
Kazuhiro megvakarta az állát, majd folytatta: – Meglepődött, amikor
a fia YouTube-csatornájáról kérdeztem, de örült, és rögtön átküldte a
számát. Raito, vagyis Ryo viszont… Majdnem félórát győzködtem,
hogy jó ötlet szélesebb közönségnek is megmutatni a rajzait és
beszélni a csatornáról. Aztán kellett az apjától is egy telefon, hogy
tényleg igent mondjon. Fogalmam sincs, mivel pirított rá az öreg, de
hatott. Vajon mitől ilyen szégyenlős? Van egy csomó követője, de az
ember azt hinné, egy ilyen srác is kapva kap az alkalmon, hogy
bemutatkozzon egy ismert lap hasábjain.
Csend telepedett közéjük, Haruki feszengve hordozta körbe a
pillantását a helyiségen. Nem így akarta megmutatni a férfinak, hol is
lakik. Pontosabban egyáltalán nem szándékozott megmutatni neki.
Kényelmetlenül érezte magát, alig várta, hogy a másik végre
felálljon, és elmenjen.
– Nem marasztallak, biztos sok a dolgod – mondta, miközben
ujjaival türelmetlenül dobolt az asztalon.
Kazuhiro nyújtózkodott egyet, majd lassan felállt.
– Igazad van. Egy interjúnál nagyon gondosan kell eljárnunk, főleg
ennél a srácnál. Nem akarjuk elijeszteni.
Haruki összevonta a szemöldökét.
 – Gondolod, én nem tudnám megcsinálni? Csak néhány kérdés.
Kazuhiro szemöldöke felszaladt.
– Azt hiszed, olyan könnyű összeállítani egy használható
kérdéssort?
Haruki határozottan bólintott.
– Éppenséggel nem tűnik bonyolultnak. Tudtommal nem
atomfizikáról fogtok beszélgetni.
– Akkor halljuk! – telepedett vissza a székre Kazuhiro, mire Haruki
alig hallhatóan felnyögött. – Kérdezz tőlem hármat! Ígérem, őszinte
válaszokat kapsz majd.
Haruki először azt hitte, viccel. De a lezser asztalra könyöklés és a
zen-nyugalmat tükröző arc biztosította róla, hogy komolyan fel lett
hatalmazva a faggatózásra. Ez pedig csak még jobban zavarba
hozta. Mint amikor olyan hatalom birtokába jutunk, amire még nem
állunk készen. Mert ha engedne a csábításnak, és igazán azt
kérdezné, amit akarna, biztos pokolra kerülne.
Bár miért is kellene megbíznom benne, és elhinnem a válaszait?
– Miért jelentkeztél ide? – tette fel óvatosan a kérdést, ami már
egy ideje furdalta az oldalát. – Azt hallottam, írtál egy ígéretes cikket
egy korrupciós botrányról. Más laphoz anélkül is felvettek volna,
hogy versenyezned kelljen egy egyszerű gyakornoki posztért.
Kazuhiro arcán nyoma sem volt meglepettségnek. Bizonyára
sejtette, hogy az irodában már az első napjától kezdve szárnyra
kapott a pletyka az előéletéről.
– Mögötted hátszél fúj, mögöttem meg egy hurrikán süvít –
mondta, és a mosolya ellenére a szeme szomorúságot tükrözött. –
Talán felvettek volna anélkül, hogy egy másik gyakornokkal kellene
versenyeznem, de én szeretem a kihívásokat. Egyébként meg
egyszerűen mázlim volt azzal a cikkel, amiről mindenki beszél. Nincs
ezen mit magyarázni.
Haruki felhorkant. Amíg ő az állandó balszerencséjével küzd,
addig akad valaki, akinek az útja szerencsével van kikövezve.
Ragyogó kilátások.
– Ennyi?
Kazuhiro végigsimított markáns vonalú, sima állán.
– Mit szeretnél még hallani? Megláttalak az irodában, és
eldöntöttem, hogy nem tudok eltölteni nélküled egy napot sem?
Haruki keresztbe fonta maga előtt a karját.
– Az biztos, hogy a napjaim megkeserítése a célod mostanában.
Kazuhiro csodálkozva felnevetett.
– Egyre bátrabb vagy, Kajiwara-san! Az elején még a nevedet is
félve ejtetted ki, most meg feleselgetsz. Jó hatással voltam rád,
pedig még a felét sem láttad annak, amit tenni akartam…
– Megőrültél?! – Haruki rémülten kapta Ryo szobája felé a fejét, és
pisszegve a szája elé emelte a mutatóujját.
– Érted bármikor – csillant fel Kazu szeme huncutul, Haruki nem
tudott hova nézni, hogy ne érezze magán az égető tekintet erejét.
Mintha túl közel ment volna a Naphoz.
– Ennyi? – hajolt közelebb Kazuhiro. – Más nem izgat?
Megmondtam, hogy hármat kérdezhetsz.
Haruki szíve izgatottan megdobbant.
– Miért én?
– Hogy miért téged vettek fel a másiknak? Látod, ez igen jó
kérdés, de nem vagyok kompetens az ügyben.
Haruki nem vette magára a piszkálódást.
– Úgy értem, miért mozdultál épp rám a klubban?
 Bárkit megkaphattál volna. Verseny nélkül. – Ezt már nem mondta
ki, de a közéjük ékelődő feszült csend minden szikrája erről
suttogott.
Kazu hallgatott pár másodpercig.
– Mit gondolsz, miért?
Haruki megnyalta az ajkát, igyekezett leplezni a zavarát és
magabiztosnak hangozni.
– Mert új arc voltam? Vagy mert könnyű prédának találtál?
Kazu homlokán halvány ránc jelent meg.
– Mert te voltál ott a legérdekesebb.
– De hát nem is ismertél – csóválta a fejét értetlenül Haruki.
– Nem. De meg akartalak ismerni, és ez nekem elég volt.
Haruki nyelt egyet Kazuhiro nyíltságán. Mint oly sok más
alkalommal, most is nehezen viselte az ilyen kijelentéseket. Nyilván
nem mond igazat. Nyilván csak zavarba akarja hozni. De akkor sem
tudott ellenállni neki.
– Utolsó kérdés – emlékeztette vigyorogva Kazuhiro.
Haruki agya lázasan járt. Itt a lehetőség, hogy kiderítsen valamit,
amivel segítheti a saját előmenetelét. Faggassa arról, hogy használ-
e csalárd eszközöket azért, hogy mindenben ő nyerjen? Nemcsak a
szerkesztőségnél nyerte meg mindenki szimpátiáját, de rávette Ryót
az interjúra, és még a Sakura által kipécézett Michelin-csillagos séfet
is előkerítette. Mi van, ha inkább az érdekelné, ami kettejük közt
történt? Vajon Kazuhiro csak megjátssza a laza figurát, vagy tényleg
nem érdekli, hogy faképnél hagyta? Haruki megkérdezte volna erről,
ahogy arról is, elkotyogta-e bárkinek is a dolgot a szerkesztőségben.
Vagy inkább tegye fel a mindent eldöntő kérdést arról, mi köze a
gimnáziumához ennek az embernek? Amit a lakásán látott… Nem
lehet véletlen!
Merengéséből telefoncsörgés hangja szakította ki. Kazuhiro a
füléhez emelte a mobilt, és kedélyesen beleszólt:
– Bocs, elszaladt az idő. Ugyan, dehogy, tudod jól, hogy érted
bármit. Akkor ott találkozunk!
Haruki gyűlölte magát, amiért féltékenység mart a lelkébe. Örülnie
kellett volna, hiszen ezt várta, hogy egyedül lehessen. Ám a
kíváncsisághoz, hogy vajon kivel töltheti Kazuhiro a szabadidejét,
kínzó ürességérzet társult, amiért ő soha nem lesz részese ezeknek
a munkamentes óráknak.
De hát ezt akartam, nem? Kazuhiro önző, veszélyes alak, aki
valószínűleg látott a legkiszolgáltatottabb időszakomban. Köztünk
nem lehet semmi.
– Ezt majd máskor folytatjuk, de egy élmény volt – szólalt meg
Kazu, majd újra felkelt az asztaltól.
– Várj! – szólt utána Haruki, mire a másik megtorpant. – Miért
mentél bele olyan könnyen, hogy elvedd az én projektemet? Azt
mondtad, van más ötleted…
– Mert a főnököm erre utasított. De ha nem utasít, lehet, akkor is
megteszem, hogy bizonyítsak. Hiszen a végén csak egyikünk
maradhat, nem igaz?
Kihívó pillantásában most egy csepp jóindulat sem látszott. Haruki
rögtön visszahúzta maga köré a falakat, amikor bevillant az
emlékkép az első találkozásukról és a Kazuhiro lakásán történtekről.
– Csak az egyikünk – szögezte le élesen Haruki. És a másik el
lesz tiporva?
A férfi hosszan nézett a szemébe. A barna íriszben egyszerre
örvénylett a nyár forrósága és a tél hidege. Szomjhalál és fagy
egyetlen szekundumban. Haruki zavarodottan pillantott félre. Még
mindig nem tudta, hogyan védje meg magát tőle. Pedig valamit
muszáj lesz kitalálnia, ha túl akarja élni a gyakornoki idő hátralévő
részét.
– Akkor holnap – búcsúzott Kazuhiro, Haruki pedig csak akkor
nyugodott meg, amikor bezárult mögötte az ajtó, és egyedül maradt
a gondolataival.
 6. fejezet

Haruki harmadjára nyomta ki az ébresztőt. Pár órát aludt csupán, és

még nem bírta rávenni magát, hogy kikeljen a takaró alól. A szüleivel
és a nővérével késő éjjel érkezett vissza Kiotó tartományból, ahova
az Obon fesztivál miatt utazott a család. Az ünnep az ősök
szellemeinek tiszteletéről szól, így Harukiék is ellátogattak a
felmenők sírjaihoz, hogy megtisztítsák azokat. A vízen lebegő
narancsszínű lámpások beúsztak Haruki álmaiba, még most is
tisztán látta maga előtt a fényüket. Ám a valóság felől beszökő
dübörgés egy cseppet sem illett az Obonhoz.
Yae forgószélként robogott be Haruki ajtaján, mire ő kómásan
pislogott párat az ébresztőórára.
Odakintről kora reggeli madárcsicsergés hallatszott, a szobákat
elválasztó rizspapíron átfolyt a napfény, meleg keretbe foglalva a
bútorok kontúrjait. Haruki feje visszahanyatlott a párnára, majd erőt
vett magán, és ülésbe tornázta magát.
– Vettem neked valamit – közölte vidáman Yae, miközben mellé
szökkent.
Az ajtóban közben feltűnt az anyjuk is. Néma bosszankodással
csóválta a fejét, de nem szólt semmit. Yae esetében a japán etikett
jelentését vesztette, és mindenfajta büntetés kilátásba helyezése
eredménytelennek bizonyult. A lány akkor rontott rá az öccsére,
amikor épp szükségét érezte.
Haruki csak most vette észre, hogy Yae szorongat valamit a háta
mögött.
– Boldog szülinapot, Haru-chan!
 Haruki megdörzsölte a szemét, majd megköszönte és átvette a
felé nyújtott csomagot.
Vigyázz, nehogy leejtsd! intette Yae, és segített neki levenni a
külső borítást a zacskóról.
Haruki meglepetten nézte az alóla felbukkanó átlátszó nejlont és
annak tartalmát. Tátva maradt a szája. A vízben egy csillogó,
narancssárga aranyhal úszkált, dülledt kis szemével Harukit
fürkészte, miközben ide-oda mozgott az apró térben.
Nekem vetted ?
– Hát persze! Ne aggódj, anyáék is beleegyeztek. – Yae a füle
mögé tűrt egy tincset Ebből Haruki megsejtette, hogy titkol még
valamit. De nem érdekelte. Talán Yae a múltkori után leszűrte, hogy
nincsenek barátai Vagy csak fel akarta dobni a hangulatát Talán
eszébe jutott, amikor Haruki Hoshit emlegette. Nem számított.
Az aranyhal rebbenő uszonycsapásokkal mozgolódott, és csak
akkor nyugodott meg, amikor Yae segített átönteni egy széles
akváriumba, ami már berendezve várta a lakóját
– Hogy fogod hívni?
Talán lehetne ő is Hoshi vont vállat Haruki
Yae megértő mosollyal a fejét ingatta.
Más nevet kéne kapnia Megérdemli, hogy sajátja legyen, nem
gondolod?
Haruki töprengve odahajolt az akvárium üvegéhez A kis jövevény
figyelmesen mustrálta új otthonát.
Hívhatnám úgy, mint a Napot töprengett hangosan Haruki,
majd az aranyhal elégedetlen tátogását nézve megvakarta az állát. –
Vagy épp ellenkezőleg Lehetne Tsuki, akár a Hold
Yae-nek tetszett az ötlet, és az aranyhal is boldognak látszott.
 – Tsuki – szólongatta Haruki, és megkocogtatta az üveg oldalát. –
Szerinted bevihetem majd arra az állatos programra az iskolába?
Néhány napja jelentette be az osztályfőnökük, hogy aki szeretné,
megmutathatja az osztálynak a kis kedvencét. Harukinak persze
rögtön eszébe jutott Hoshi, akit el kellett ajándékoznia, és akit
szívesen bevitt volna magával. Egyik osztálytársának sem volt
aranyhala. A többség kutyát és macskát tartott otthon, teknőst,
esetleg nyulat. Így Harukit nagyon feldobta a gondolat, milyen lesz
majd megmutatnia Tsukit. Ha a halát érdekesnek találják, talán ő is
szerez egy jó pontot a többieknél.

***

Haruki

Ma este élőzök egyet jelentette be Ryo a konyhapultra

könyökölve, miközben a szájába tömte a ramenjét.
Haruki értette a célzást Épp végzett a kávékészítéssel, amúgy is
azt tervezte, hogy a nap további részében nem fog kimozdulni a
szobájából
– Rendben, csendben leszek.
Ryo csámcsogva felmordult
– Ne légy már ilyen! Nem arra céloztam, hanem hogy ha van
kedved, nézd meg te is! mondta teli szájjal
Haruki kíváncsian végigmérte a fiút.
Meglep, hogy Kazuhirónak sikerült rávennie az interjúra
 Egyszerűen nem tudott napirendre térni lakótársa pálfordulása
felett.
Ryo megvonta a vállát
– A munkatársad ért ahhoz hogy beszélje rá az embert. Elkísérsz
te is, ugye?
– Ha szeretnéd…
Végül is mi bajom lehet egy interjúból, nem igaz?
Haruki egyetértőn bólogatott. Semmi, a világon semmi.
Nem sokkal később már a kávéját szürcsölte a laptopja előtt a
szobájában, amikor megjelent az értesítés, hogy Raito élő adásban
van Gyorsan ő is bekapcsolódott
A kissé laposra sikerült bevezető után végre előkerült az immár
régi ismerősnek tűnő képregénymintás jegyzetfüzet Harukit
megmosolyogtatta a tény, hogy talán Ryo és közte sokkal több a
közös vonás, mint elsőre sejtette
– A mostani résztvevők között kisorsolok néhány ajándékot! –
harsant Ryo hangja a live ban, és szemezgetni kezdett a nézők
között.
Haruki magában olvasta az egyre pörgősebben érkező
hozzászólásokat. A kommentszekció még jobban felélénkült, mint az
elmúlt tíz percben, a szivecskéktől tobzódó megjegyzések egymást
letolva a képernyőről villództak a szeme előtt.
Aztán Haruki meglátott valamit
Egy emojik nélküli kommentet, csupa nagybetűvel:

HOGY LEHETS ENNYIRE KÉTS ÍNŰ? UNDORÍTÓ, AMIT

MŰVELSZ! VAGY TALÁN ELFELEJTETTED AKUMÁT?
– Ez meg…?
Haruki közelebb hajolt a monitorhoz. Nem csalt a szeme, az egyik
profilkép nélküli hozzászóló ezt a rejtélyes üzenetet hagyta a videó
alatt.
Megborzongott, maga sem értette, mitől. Talán a különös név
miatt, aminek már a jelentése sem sugallt semmi jót. Az Akuma
démont jelentett. Maga az ördög. Miféle beteg vicc ez?
A pillanatba merevített sor aztán továbbgördült, a szívek és színes
kis emojik garmadája maga alá gyűrte a szavakat.
Haruki beharapta az alsó ajkát, ahogy koncentrálni próbált. Ám
hiába meresztette a szemét és próbált visszapörgetni a
végeláthatatlan mennyiségű komment között, a hozzászólás
egyszerűen elveszett. Talán szándékosan lett törölve? Vagy
moderálták?
Kíváncsian vizslatta Ryo arcát. A fiú továbbra is beszélt, de valami
mégis megváltozott a tekintetében. Hűvös lett, a szeme ide-oda járt
a kommentek között. Sötét szembogarán átsuhant valami, ami még
így, a képernyő túloldalán ülve is megdermesztette Harukit. De hát
mi olyan különös ebben? – futott át a fején. – Aki élőzik, az vállalja,
hogy lesznek trollok, és olyanok is, akik szétbarmolják a live-ot.
Tulajdonképpen nem is törődött volna vele tovább, ha nincs az a
szokatlan hűvösség a fiú arcán.
A műsor végeztével Haruki átfutotta a kérdéseket, amiket a nap
során Kazuhiro összeírt az interjúra. A fejében azonban szüntelenül
lüktetett a gondolat, hogy nem hagyhatja ki a lehetőséget Muszáj
még valamire rákérdezniük.
***
 Haruki

Másnap gyorsan eljött a délutáni interjú. Kazuhiróval egy hangulatos

kávézóban találkoztak Shibuya közelében, ahol a tejhabra
kawaii{18} macskafejet formázó mintában szórták rá a kakaóport
Haruki, Kazuhiro és Ryo egy alacsony asztalt ültek körül,
kényelmesen elhelyezkedtek a széles, almazöld huzatú székeken. A
kinti téli hideggel éles ellentétben állt a hely barátságos, meleg
atmoszférája.
Haruki először feszengve húzódott közelebb az asztalhoz Neki
kellene ma Kazuhiro helyén ülnie és kérdeznie! Ám aztán hamar
hátrahagyta az önsajnálatot, és inkább kíváncsian várta, mi
következik. Legalább tanul belőle. Talán a következő feladatánál jól
jön, ha látja, hogyan dolgozik a férfi
Ugyanakkor nem hagyta nyugodni az esti videó alatti komment.
Mivel nem maradtak kettesben Kazuhiróval, nem volt lehetősége
elmesélni neki a dolgot, bár lehet, nem is érdekelné a felvetése. Úgy
tűnt, mindent kézben tart, és mindent tökéletesen megszervezett A
helyet is ő választotta, és mivel ismerte az üzletvezetőt, azt is
sikerült elérnie, hogy rajtuk kívül senki ne üljön a hátsó részen, így
könnyebben kialakíthatták az interjúhoz szükséges fesztelen légkört.
Ryo frissen szőkített haja szinte világított a helyiség falainak sötét
tónusa mellett. Már az induláskor magára öltötte a videókból ismert
youtuber arcát, Raitót, aki felnőttkora ellenére még nem nőtte ki
kamaszos lezserségét. Haruki azon töprengett, milyen változás az,
amit érzékel rajta ahhoz képest, amit a képernyőn látott
Kazuhiro ekkor a pult mellett a telefonjával bíbelődő középkorú
nőre kacsintott Haruki is követte a pillantását, és hálásan biccentett
– Jó ötlet volt idejönnünk – ismerte el. – Régi ismerősöd?
A férfi elmosolyodott
– Egészen friss a barátságunk.
Haruki hümmögve figyelte, ahogy a másik bekapcsolja a mobilon
a diktafont, majd hamarosan belefogtak a beszélgetésbe. Kazuhiro
barátságosan, őszinte érdeklődéssel az arcán kezdte felvezetni a
kérdéseket, amik által nemcsak azokat a fontos, érzékeny témákat
ismerhették meg az olvasók, amikről Raito csatornája szólt, de
magát a mangák mögött megbúvó alkotót is.
Az előre összeírt kérdések során zökkenőmentesen végigmentek
Ryo anekdotázott egy sort a gimnáziumáról, ahol rengeteg
motivációt kapott a tanáraitól is, és ahol a Diákjóléti Klub tagja
lehetett, ezzel még nagyobb betekintést nyert abba, milyen
problémákkal is küzdenek a kortársai Később adta magát, hogy
saját csatornát indítson.
A gimis éveimből nem igazán tudok semmi érdekességet
mondani, mindenkivel jóban voltam, ami talán érthető is, hiszen az
apám volt a diri vakarta meg a halántékát a fiú A videóim témáit
a való élet inspirálta, ahogy a mangáimat is, de ez nem azt jelenti,
hogy én szenvedtem volna egyszerűen csak jó megfigyelő
vagyok.
Lesütötte a szemét, mire Kazuhiro váratlanul előrehajolt ültében
– Esetleg volna kedved az interjú végén összedobni egy gyors
rajzot? Látványos lenne, ha a cikk mellé tehetnénk azt, amit most
készítettél.
Ryo szeme a férfira villant, majd segélykérőn Harukira pillantott
– Nem fog menni. Ha végeztünk, rohannom kell. Talán majd
máskor.
Haruki bólogatott, bár magában sajnálta, hogy nemet mondott az
ajánlatra. Tényleg ötletes lett volna egy frissen rajzolt képregény az
újságban.
Ryo arcán ugyanaz a hűvös páncél jelent meg, mint amit Haruki
az élőzés alatt vett észre. Erről beugrott neki a komment, amit a
videó alatt látott, és ami láthatóan megzavarta a fiút is. Hogy lehetsz
ennyire kétszínű?
Haruki igyekezett úrrá lenni a feszengésén és a közéjük beült
dermedt csenden. A kis kitérő után továbbhaladtak a kérdésekkel. A
diktafon az asztal közepén vette a válaszokat, Kazuhiro pedig
kiegészítette a témákat a saját benyomásaival, amiket a videókból
merített. Miközben a férfi jegyzetelt, Haruki biztosra vette, hogy Ryo
minden mozdulatát kielemzi. Vagyis remélte, hogy azok legalább
adnak némi pluszt az egészhez, a fiú válaszai ugyanis meglepően
egyhangúra sikerültek. Mintha a rajzaiban élné ki minden
kreativitását, azokba ültetné a gondolatiságát. Beszélni ugyanis
sokkal kevésbé tudott összeszedetten. A videókhoz nyilván jóval
előre összeírja a forgatókönyvet, mit is fog mondani. Haruki most jött
csak rá, hogy a csatornáját sokkal inkább köszönheti a
rajztehetségének, mint annak, hogyan kommunikál a nézőkkel.
Haruki sok mindent megtudott a lakótársáról, a homályos foltok
lassan kitisztultak. A válaszai alapján Ryo életében minden
tökéletes, és az is volt gyerekkora óta, ahogy a nagy könyvben meg
van írva. Harukinak mégis hiányérzete támadt, ahogy az utolsó
kérdést is kipipálta. Ha ennyire tökéletes ez a fiú, mégis miért árad
annyi fájdalom a mangáiból? Megrázta a fejét, el akarta engedni a
belül támadt kételyt, de az nem hagyta magát. Újra eszébe jutott az
este olvasott komment az élő videó alatt.
– Azt hiszem, végeztünk – állította le a diktafont Kazuhiro. Nem
látszott maradéktalanul elégedettnek, talán ő is többet várt.
Amikor már nem maradt más, Haruki érezte, hogy lépnie kell.
Eljött a pillanat, nem várhatott tovább.
– Nagyon köszönöm a megkeresést, remélem, hogy mindenre jól
válaszoltam, és hamarosan… – kezdte Ryo, miközben összepakolta
a táskáját.
Haruki azonban félbeszakította.
– Ismersz egy bizonyos Akumát? – Kívülről hallotta a saját
hangját, ami meglepően határozottan csengett.
– Te-tessék?
Lehetetlen, hogy csak ő vette észre, mennyire elsápadt a fiú. Mint
aki szellemet lát.
– Azt hallottam, ő is nézte a legutóbbi videódat, és nem igazán
tetszett neki – blöffölt Haruki.
Ryo arcszíne, ha lehetséges, még természetellenesebb árnyalatot
öltött, miközben hebegve felállt a székéről.
– Ez valami beteg vicc így a végére? – kérdezte gyöngyöző
homlokkal.
– Mégis mit művelsz? – szólalt meg idegesen Kazuhiro. Haruki
érzékelte a tehetetlen indulatot, ami felé áradt.
– Miért zaklatott fel ennyire ez a név? – firtatta tovább Haruki. – Ki
ez az Akuma?
Ryo pipacsvörös képpel állt, a szeme előtt mintha rémisztő
filmkockák peregtek volna le újra és újra. Harukinak fájt látnia,
mennyire ráijesztett a szavaival, de már nem volt visszaút.
Aztán a fiú révülete elmúlt. Sarkon fordult, de még vadul
hadonászva visszaintegetett nekik:
– Nem járulok hozzá az interjú megjelentetéséhez! – fröcsögte
reszkető hangon. – Ha ebből a beszélgetésből bármilyen részletet
meglátok az újságban, ügyvédhez fordulok!
Azzal otthagyta őket, és kiviharzott.
Haruki elgondolkodva meredt utána, amikor egy kar úgy
megrántotta oldalról, hogy majdnem hanyatt vágódott a padlón.
Kapkodva fordult meg ültében.
– Hülye vagy? – förmedt rá Kazuhiróra.
A férfi elhűlve nézte hol őt, hol a vele szemközt üresen maradt
almazöld színű fotelt. Aztán pillantása a kérdéseket tartalmazó
papírra esett. Kazuhiro felállt, széttépte a lapot, majd elrohant.
Haruki nagyot nyelt. Igen, talán nem ártott volna őt is beavatni. Ezt
jól elcseszte.
Misaki san, várj meg! futott utána, miután gyors vágtában az
asztalra számolta az elfogyasztott kávék árát.
A kávézó üzletvezetője csak pislogott
Kazuhirót a szemből feléjük áramló tömegben sem volt nehéz
kiszúrni, mivel jóval magasabbnak tűnt az átlagos japánoknál
Hosszú lábaival úgy szelte az utat, hogy Haruki csak a sarkon bírta
utolérni Látszott rajta, hogy majd szétveti az ideg, valószínűleg alig
várta, hogy megkeresse a legközelebbi dohányzásra kijelölt helyet.
Várj! lihegte, amikor a másik végre megtorpant, és dühös
képpel rámeredt.
Mégis minek? Tényleg csak annyi lett volna a dolgod, hogy ott
ülj mellette. Nem hiszem el…
Fújtatva hátat fordított Haruki azonban az útját állta
– Hagynád, hogy elmagyarázzam? Találtam valamit, miközben a
videóit néztem
Kazuhiro szeme villámokat lövellt, a szája keskeny csíkká feszült.
Most nagyon berágott rá
– Elképzelésed sincs, mi mindent tettél kockára most ezzel.
Megmondom Ninónak, hogy az én hibám, rendben?
Kazuhiro kínlódva felnevetett, és a hajába túrt.
Még szép, hogy megmondod! Nem fogom hagyni, hogy engem
rúgjanak ki miattad.
Haruki úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak Tényleg
nagyon elszúrta, és Kazuhiro kezébe hajította a lehetőséget. Mit
fognak szólni a szülei? És a nagybátyja? Szégyenben hagyta, és
mindent tönkretett.
Vagy direkt csináltad? kérdezte vádlón Kazuhiro, és
félelmetesen közelről meredt Haruki szemébe. – Úgy gondoltad, ha
neked nem sikerült, én se tudjam megcsinálni az interjút?
Haruki hebegve megrázta a fejét.
Egyáltalán nem azért csináltam, hogy neked ebből bajod legyen
– mondta immár halkabban. – Sajnálom. De láttam egy furcsa
kommentet az egyik live alatt Nem gondoltam, hogy így kiakad
egyetlen hozzászólás miatt.
Felejtsd el, nem vagyok rá kíváncsi! torkollta le a férfi, majd
egyszerűen faképnél hagyta.
Dühös léptei nyomán a latyakos járdán felverődött a sár, Haruki
némán figyelte távolodó alakját, ahogy elnyeli az utcán hömpölygő,
színes tömeg
 7. fejezet

– Hol jártál már megint? – állította meg Yae a szobájába menet.

Haruki épphogy csak belépett a házba, nem volt felkészülve a
nővére faggatózására.
Az elmúlt hetekben minden nap ellátogatott a Shinnari-hídhoz, és
leste, mikor bukkannak fel a tökéletesre hajtogatott, fehér
papírhajók. A lomha, meleg levegőt friss szellő törte meg amikor a
víz fölé hajolt, ha lehunyta a szemét, még élénkebben érezte a
körülötte tarkálló virágok illatát. Menedékké magasztosult számára a
hely. Éteri nyugalmába Haruki úgy burkolózott be, mint egy puha
takaróba. A híd alatt csobogó kis patak hidegen hagyott minden arra
járót, ráadásul az emberek nem néztek lefelé, mind az utat
fürkészték, és eszükbe sem jutott, hogy a csatorna partján milyen
csodákra lelhet az ember.
Haruki egy cseppet sem bánta, hogy nem akadt társasága. A
hajók minden délután négy és öt óra között bukkantak fel a
kanyarulatnál, majd csordogáltak le egészen Haruki kíváncsi szeme
elé.
Ilyenkor kiemelte őket, rajzolt rájuk valamit, majd visszahelyezte a
törékeny ladikokat a vízbe. Felhőtlen, gyermeki boldogság járta át a
lelkét, és megfeledkezett arról, hogy már elmúlt tizenöt éves.
Ám hazaérve a nővére rögtön emlékeztette rá.
– Azt ígérted, segítesz ma az étteremben – fonta össze maga
előtt a karját. Az ujjai végét befoghatták a fűszerek, mert rikító
narancssárga foltok éktelenkedtek rajtuk.
Haruki bűnbánón lehajtotta a fejét.
 Sajnálom, Nee san Elhúzódott az utolsó órám
Yae gyanakvón méregette, ilyen könnyen nyilvánvalóan nem
ejthette át, annál sokkal eszesebb volt
– Tudod, mi az oka, hogy nem derítem ki, merre jársz valójában?
Haruki felnyögött, mire a nővére folytatta
– Az, hogy mostanában, amikor belépsz az ajtón, mosolyogsz. És
ezt jó látni
Haruki felpillantott. Nem gondolt rá, hogyan festhet kívülről, sokkal
jobban lekötötték a gondolatai, az elméletei a papírhajókról és arról,
vajon ki készítheti őket.
Köszönöm, Yae szólt meghatódva, majd megköszörülte a
torkát. – Máskor előbb jövök, ígérem.
A nővére elnézőn csóválta a fejét, aztán a szeme elkerekedett
– Hoppá, lehet nem is a hol a kérdés, hanem a kivel…?
Haruki arca felforrósodott, gyorsan a szeme elé söpört pár
hajtincset.
Nem tudom, miről beszélsz Most megyek tanulni
Még hallotta Yae kuncogását, mielőtt becsukta az ajtót. Hátát a
fának döntötte, és merengve lehunyta a szemét
Igen, határozottan jó kérdés, ki jelent meg észrevétlenül az
életében, és ki vált a mindennapjai részévé A megmentőjévé

***

Kazuhiro

Kazu a postaládában talált levelet a fiókba hajította a többi közé Így

is még sokáig a szeme előtt fognak lebegni az ismerős, kacifántos
betűk, amik láttán rögtön tudta, kitől jött.
Miért kell ennyire teátrálisnak lennie? Leveleket ír, csak mert nem
veszem fel neki a telefont? A mobiljára pillantott. Ráadásként az
anyja is kétszer kereste. Elképesztő, hogy a múltkori után, még fel
meri hívni! Kazu sosem érezte annyira megalázva magát, mint a
Mainichi Shimbun előtti magazinnál, ahova szintén behívták egy
interjúra. Hiába ment el egy előre leegyeztetett időpontban, a
lapvezető szó szerint becsapta előtte az ajtót, amikor meglátta.
Nyilván Kazu anyja tett róla, hogy még időben tudomásukra
jusson, ki juttatta rács mögé a Miyamoto Corporation
vezérigazgatóját.
Vajon mit gondolhatnak? Biztos veszélyes őrült, akinek a célja,
hogy leleplezzen minden korrupciós ügyet! Nyilván rászáll majd a
lapvezetőkre is és azok politikus barátaira Nem, ide biztos nem
vesszük fel!
Kazunak nevethetnékje támadt, ha arra gondolt, mennyire
félreismerik ezek az emberek. Rohadtul nem erkölcs­csőszködni
akart, egyszerű embernek tartotta magát, akit nem a vak
igazságkeresés hajt, csupán boldogulni szeretne, és békében élni a
környezetével Talán azért támadtak ilyen csekély igényei, mert a
szülei még ezeket is ellehetetlenítették.
Isteni szerencse, hogy ráakadt Ito Takashira, aki sziklaként állt az
újság élén, és érinthetetlennek bizonyult mindenféle befolyás ellen.
Kazu anyjának lehettek akármilyen jó kapcsolatai, nem férkőzhetett
a főszerkesztőhöz.
Kazu belegondolt, vajon hogy telhetnek a napjai Egyedül abban a
hatalmas, üres házban, ahol csak a megfakult tárgyak emlékeztetik
egykori ragyogó életére
Nem én tehetek róla. Ezt kellett tennem.
Hiszen meghalt valaki az építkezésen Ez már több mint egy
elcsalt tender, több mint egy pénzmosás miatt fenntartott
fodrászszalon a sarkon
Kazu hanyatt dőlt az ágyon, és a telefonját kezdte nyomkodni.
Sokan azt mondják, idővel megszépülnek az emlékek, és az ember
már képtelen fejben visszatérni a gyerekkorban átélt rossz
dolgokhoz, azok lenyomatai maradnak meg csupán Illatok, képek,
egy-egy hang vagy egy dallam. A többi csak a képzelet.
Nem, most még nem állt készen rá, hogy az anyját hallgassa
Miután kifogyott minden eszközből, jönne a mindig hatásos
lelkifurdalás keltés, amiben igazán remekelt Percekig ostorozná
Kazut, hogy menjen haza, ne hagyja őt magára, tegye jóvá, amit
csinált! Végül látványosan türelmét vesztené, míg nem marad más a
tarsolyában, és jönnének a jól ismert szólamok Kazu nárcisztikus
személyiségéről, arról, hogy szakemberre lenne szüksége, mert nem
normális, amilyen elvek mellett – vagyis nélkülük – éli az életét. És
hogy ismeretlenül is azokat sajnálja, akik most körülveszik őt
Nem, erre semmi szüksége, mert lehet, hogy az anyja
közbenjárása nélkül is sikerült elveszítenie a munkát
Köszönöm, Haruki.
Hogy tolhatta el ennyire? Ráadásul az ő interjúja volt Kazuban az
elfojtott düh vulkánként készült kitörni. Hogy álljon így Nino elé? A
rovatszerkesztő nem szíveli, ezt pontosan látja Ha nem lenne Ito
san, már minden bizonnyal megszabadult volna tőle.
Kazu az asztala felé pillantott Tekintete megszokásból rögtön a
falitáblára ragasztott képekre vándorolt, amiket a múlt félévben
készített. Kellett neki egy kis idő, miután elköltözött otthonról, és
hagyta leülepedni a dolgokat magában. A döntései következményei
nem érték utol, amíg Bangkokban járt és beutazta Európát. A vádló
képek csak akkor tértek vissza a fejébe, amikor kiszórakozta magát,
többé kevésbé elfogyott a pénze, és úgy döntött, ideje új életet
kezdenie Tokióban.
Kazu felállt, az asztalhoz sétált. Óvatosan végigsimított a London
Eye-nál készült fénykép alá felragasztott fehér-vörös szirmokon.
Nem valódi virágszirmok voltak, csak egy kitűzőé, ami olyan sokat
jelentett neki.
És amit már évek óta őrizgetett.
Egy hosszú sóhajt követően Kazu felcsatolta a Rolexet, amit még
az apjától kapott. A mozdulat közben elmerengett azon, nem
felszínes döntés-e a részéről, hogy csak mert maga az óra a
kedvére van, nem hajítja azt is a kukába, mint minden mást, amit az
örege sózott rá az elmúlt évek alatt. Amikkel megpróbálta megvenni
a szeretetét.
A hűségét. A családtagok nem szúrják hátba egymást! –
visszhangzott a fejében, amit legutóbb az anyja a telefonba ordított.
Kazu az előszobai tükörbe nézett. Az anyjának legalább az
tetszene. A feng shuinak megfelelően a bejárati ajtóval merőleges
falra tetette fel.
Kazu szórakozottan magára kanyarintotta a kabátját, és miután
kikémlelt az ablakon, a táskájába dobta az esernyőjét.
A metróról kiáramló tömeg őt is magával sodorta, és épp, amikor
odaért a szerkesztőség épülete elé, újra megszólalt a telefonja.

Haruki
A bágyadt napfény megbújt a grafitszürke égbolt ölén, és nem
mutatkozott. Tokióra ólomszínű felhőfátyol borult, lágyan és
csendesen eresztett esőt a városra, mint egy tovasuhanó gésa, aki
tökéletesen megkomponált mozdulattal önt teát a vendégnek.
Haruki felemelte a fejét, ahogy kinézett az esernyője alól
Ryo járt az eszében. A tegnap történtek óta nem mutatkozott, a
lakásban feszült csend rezonált minden helyiségben, és csak a
szomszédból átszűrődő hangok leheltek némi életet a falakba.
Hiába kopogott be hozzá a tiltótábla ellenére is, hiába készített
neki omlettet, a fiú nem hagyta el a szobáját.
Nyilván utál engem Igen, sikerült érzéketlenül beletenyerelnie egy
láthatóan érzékeny témába, amiről lényegében semmit sem tudott.
Ryo viszont tud mindent, ezt látta a szemében Ezt látta akkor is, a
live alatt.
Talán megfenyegette valaki? Bajban van?
Haruki sajnálta, hogy nem kerültek közelebb egymáshoz
korábban Most, hogy a munkát is belekeverte a lakótársi
viszonyukba, még bonyolultabbá vált minden. Nem akarta, hogy Ryo
azt higgye, csak kihasználja, és csak a híres csatornája miatt
érdeklődik. Tényleg féltette, főleg azok után, mennyire ódzkodott
megmutatni az arcát a videóiban
De Haruki nem tudta teljesen elűzni a balsejtelmeit vele
kapcsolatban Még nem bírta megfogalmazni magának, de volt
valami nyugtalanító abban, ahogy Ryo ránézett, miközben szóba
hozta az Akuma nevet
Keserű ízt érzett a szájában, miközben arra gondolt, hogy
amennyire meg akarta mutatni a talpraesettségét, épp annyira
sikerült összekuszálnia mindent.
 Munkába menet, a makulátlanul tiszta utcákon gyászos
madárszárnyakként nyíltak szét az egyenszínű fekete esernyők, az
emberek arca még jobban eltűnt a kabátok és sálak rengetegében
Haruki is egy lett közülük.
A téli hideg elől gyorsan behúzódott az épületbe, majd a
szerkesztőség folyosóján álló esernyőtartóba helyezte a sajátját, és
levette vizes kabátját Ahogy a falhoz lapulva próbálta megfelelően a
fogasra akasztani, akaratlanul is fültanúja lett a mellette néhány
méterre kibontakozó beszélgetésnek
– Semmiképpen sem mehetek most haza, anya. És ne hívj többet!
Kazuhiro hangja erélyesen és komoran csengett Haruki még nem
hallotta ilyen lehangoltan beszélni. Másokkal mindig lelkes és
magabiztos, vele pedig lekezelő Ez most azonban valami új volt
Kazuhiro a beugró túloldalán állhatott. Haruki még inkább a
kabátnak nyomta magát, nehogy a férfi észrevegye
– Már elmondtam – sóhajtott Kazuhiro, és Haruki szinte maga
előtt látta, ahogy a hajába túr Ettől a képtől forróság gyúlt a
mellkasában és abszurd módon bizseregni kezdett az ujjbegye.
Kazuhiro ekkor fojtott hangon folytatta Nem mehetek Talán majd
egyszer… de most semmiképp. Figyelsz rám? Ha lelépek, elúszik a
lehetőség, mert nem vagyok egyedül Van itt még egy gyakornok,
Haruki…
Harukin ismeretlen borzongás futott keresztül Időbe telt, míg
rájött, hogy az együtt eltöltött forró éjszaka óta most először hallotta,
amint Kazuhiro nem Kajiwara sanként hivatkozik rá Tovább fülelt,
ujjai erősen markolták a kabátját. Egyszerre akart láthatatlanná válni,
hogy tovább hallgathassa, és elsétálni onnan, bizonyítva, mennyire
nem érdekli a másik magánélete. De hát épp rólam beszél, nem
igaz?
– Kellemetlen lehet, de ez ellen most nem tehetsz semmit. Idáig
nem ér el a kezed. És az övé sem. Én vagyok önző?! – emelte fel a
hangját gőgös megvetéssel Kazuhiro. Na, igen. Ez már sokkal
inkább ő volt. – Nevetséges, amit mondasz. Mintha én tehetnék
arról, ami történt.
Haruki tenyere izzadtan tapadt a kabátra. Észre sem vette, milyen
erővel nehezedik rá, csak amikor a vállfa megreccsent, akkor jutott
eszébe, hogy talán nem kéne teljes súlyával lehúznia.
A hang megakasztotta Kazuhirót, aki elhallgatott, a folyosón csend
állt be.
Haruki még levegőt venni sem mert.
– Majd visszahívlak – köszönt el Kazuhiro az anyjától, és ez most
fájón közelről hallatszódott.
Haruki megszeppenve oldalra fordult, és szembetalálta magát a
férfi dühös pillantásával.
– Mi a francot művelsz? – szűrte a fogai közt Harukinak. Most meg
sem próbált jól neveltnek látszani.
– Semmit, csak most érkeztem – felelte tettetett közönnyel Haruki,
de a látszatot képtelen volt hosszan fenntartani. Érezte, ahogy vér
áramlik a fülébe, ezért sután lesütötte a szemét.
Kazuhiro felhorkant, és a törött vállfára bökött.
– Milyen előzékeny. Máskor elég köszönnöd, hogy tudjam, nem
vagyok egyedül. Nem kell szétszedned a berendezést.
– Mi folyik itt?
Nino szeme ide-oda járt kettejük között. Amikor a tekintete
megállapodott Kazuhirón, szigorúan összepréselte a száját.
– A szerkesztőség nem küzdőtér, fiúk.
 Haruki elnézést kérőn meghajolt.
– Nem figyeltem oda, és eltörtem, sensei.
Nino oldalra billentett fejjel tanulmányozta a kérdéses vállfát.
– Majd kitaláljuk, hogy kárpótolj a veszteségért. – A hangjában
nevetés bujkált, de Haruki nem töprengett rajta sokáig, mert
Kazuhiro tett felé egy lépést, ezzel újfent ráhozva a frászt.
Haruki nem bírt szabadulni Kazuhiro vizslató tekintetétől. Mi lesz?
Itt helyben meg akarsz ütni, csak mert véletlenül hallgatóztam?
Nem tudta értelmezni a mélybarna szempáron átvillanó
érzelmeket. Fortyogó düh? Megvetés? Vagy valami egészen más?
Nino oldotta fel a helyzet feszültségét, amikor hanyag mozdulattal
Haruki kezébe nyomta a kiürült teáscsészéjét.
– Most egy megbeszélésre rohanok, és…
– Tudnánk beszélni utána? – kérdezte hevesen Kazuhiro mélyen
meghajtott fejjel.
Haruki felvonta a szemöldökét. Jellemző, hogy már most be akar
panaszolni az interjú miatt!
Nino az órájára nézett, aztán türelmetlen hangot hallatva beszívta
a levegőt.
– Ma nincs erre időm. Majd holnap tisztázzuk a továbbiakat.
Haruki farkasszemet nézett Kazuhiróval, amíg a rovatszerkesztő
ott nem hagyta őket. Semmi jót nem ígért az a tekintet.
Szerencsére külön feladatokat kaptak, így Haruki kényelmesen
ellavírozott a szerkesztőségben anélkül, hogy egy percre is
kettesben kelljen maradnia Kazuhiróval. Sakurának segített be egy
már elkészített interjú megszerkesztésében, míg Kazu a fotósok
munkájába ásta bele magát. Úgy tűnt, megússzák a mai közös
munkát, amiért Haruki kifejezetten hálás volt.
 A nap végén mégis hiányérzete támadt. Még mindig nem tudta
túltenni magát a félresiklott közös projektjükön, ráadásul Ryót azóta
sem sikerült utolérnie telefonon. Amikor Haruki a lift előtt
összetalálkozott Kazuhiróval, úgy érezte, ez egy jel, hogy
megpróbálja rendezni a dolgokat. A férfi a telefonját bújta, de Haruki
jöttére gyanakvón felnézett.
– Talán a szöveges üzenetváltásaimat is el szeretnéd olvasni,
Kajiwara-san?
Haruki az ajkába harapott.
– Már mondtam, hogy nem volt szándékos. – Figyelmen kívül
hagyta a felelet helyett kapott morgást, és amikor megérkezett a lift,
belépett Kazuhiro mellé. – Ryo azóta nem áll szóba velem.
– Helyes. Küldök neki egy klubtagságit.
Haruki felhorkant Kazuhiro gyerekességén.
Nem vagy kíváncsi rá, miért kérdeztem tőle? nézett kérdőn
Kazuhiróra. – Azt hittem, egy olyan oknyomozó újságírót, mint te,
érdekel minden apróság, ami izgalmassá tehet egy cikket
A férfi végre méltóztatott ránézni.
Akkor halljuk! Mit találtál pontosan, ami megérte elcseszni az
addig felépített munkám?
Haruki visszakozva tördelni kezdte a kezét
– Ryo élő videót osztott meg a YouTube-on, mire valaki írt egy
támadó kommentet Nem értettem pontosan, miről, de álszentnek
nevezte, és említett egy nevet is.
Hangosan megismételte a hozzászólás szövegét
– Akuma? – csattant fel Kazuhiro. – Ugye tudod, hogy senki nem
adna ilyen nevet a gyerekének? Megpecsételné vele a sorsát
Haruki nyelt egyet.
 Teljesen mindegy, milyen nevet adsz valakinek A tettei festik
majd meg a végzetét.
Attól még lehet maga az ördög fogalmazta meg magában A
Daigo név példáulmegvilágosodást jelent.
Kazuhiro idegesen az inge nyakát kezdte birizgálni Haruki az
arcát fürkészte, nem akarta elhinni, hogy ilyen könnyedén elengedi
ezt az egészet Mi van, ha ez egy nyom, amit követnem kellene?
– Oké – sóhajtott fel Kazuhiro, és nagy levegőt vett. – Fura
lehetett az a komment, de akárki írhatta Egy rosszakaró, irigy
ember, vagy valaki a volt gimiből, akinek lóg a kávé árával. Még a
szomszéd lány is, akit átvágott egy randival Egy netes beszólás
nem elég ahhoz, hogy kellemetlen helyzetbe hozd a srácot.
Haruki ebben nem állhatott le vitatkozni
– Csak volt egy megérzésem – motyogta az orra alatt.
Csúcs Ha ennyit agyaltál rajta, miért nem kérdeztél rá mondjuk
egy közös reggeli mellett?
Haruki hallgatott Valójában az adott neki erőt, hogy nem egyedül,
hanem Kazuhiro oldalán tehette fel a kérdést. Rémesen érezte
magát miatta, de otthon képtelen lett volna felhozni ezt az egész
Akuma-témát.
Kazuhiro a szemét forgatta a hallgatásán
– Mindegy, ezzel nem segítesz. Ha Nino kéri, hogy mutassam
meg azt a kommentet, mit mondok? Hogy csak te láttad?
– Nem hazudok. És nem csak képzeltem.
Tudod, mennyi melóm volt benne, hogy megtaláljam az apját, és
rávegyem, hogy hasson kicsit a fiára? Beégtem miattad.
Holnap beszélek Nino senseijel, kimagyarázom, hogy miért
Kazuhiro tekintete villámlón végigpásztázta.
 Igaz is, elfelejtettem, hogy téged az apád protezsált be ide
Hibázhatsz, az sem számít.
Haruki nem értette, mire fel ez a gonoszkodás
– A nagybátyám. Egyébként mi bajod? Már bocsánatot kértem.
Van még valami, amiről tudnom kell? Csak hogy ne törjem
magam feleslegesen egy állásért, amit nyilvánvalóan másnak
szánnak
Haruki lázasan kutatta azt, mire utalhat Kazuhiro, de semmi nem
ugrott be Létezik, hogy valaki ennyire gyorsan váltogatja a
személyiségét? Egyszer kedvesen szól hozzá, a következő
pillanatban meg úgy viselkedik, mint egy eszelős Mintha megint a
ringben lennének. Haruki pedig ebben
a káoszban nem találta a bokszkesztyűt
– Semmi sincs eldöntve – hebegte halkan. – Ugyanannyi esélyed
van megkapni, mint nekem
– Mi a helyzet Ninóval?
A lift csilingelve kinyílt, és mindketten beszálltak
– Hogy érted?
Néha az az érzésem, csak előadod a szendét, közben meg
pontosan tudod, mit csinálsz.
Haruki forgatgatta magában a szavakat, mígnem még kevesebb
értelmük lett. Mi a helyzet Ninóval? Csak nem arra utal, hogy… Az
első naptól kezdve a rovatvezető figyelme leplezetlenül Harukira
irányult. Mindenben segített, olykor túlságosan lelkesen támogatta.
Akadt más oka is rá? Haruki elhessegette a kéretlen gondolatot
– Féltékeny vagy? – Nem jutott eszébe jobb válasz.
Kazuhiro provokálásnak vehette a kérdést, mert láthatóan
megfeszült a felvetéstől. Orrlyuka kitágult, a szeme felizzott, ahogy
Haruki felé mozdult, és megnyomott egy gombot a lift paneljén A
szerkezet egy apró rángás után váratlanul megállt.
Haruki döbbenetében köpni nyelni nem tudott Bent rekedt egy
acéldobozban ezzel a bosszantó alakkal, aki látványosan
megakadályozta, hogy újraindíthassa a liftet És aki most épp
felnyársalja őt a tekintetével.
Idióta! Haruki a falnak lapult, nyirkos tenyerét a hideg fémre
simította. A bosszankodását azonban nem tudta visszanyelni. – Mi
lesz, ha elromlik a lift?
– Nem tudom, ezen nem gondolkodtam – kapott tettetett
ijedtséggel a szája elé Kazuhiro Akkor lehet, együtt kell töltenünk
az éjszakát. Talán ez a végzeted, ami elől nem futhatsz el.
Kihívón meredt rá, mire Haruki fején túl sok csapongó gondolat
cikázott át egyszerre. Eszébe jutott Daigo átka a végzetről. Azt
követte néhány titkos kép arról, mi mindent kezdhetnének
egymással ebben a kis térben. Nem akarta tovább elemezni őket,
így egyszerűbbnek tűnt, ha inkább a lifttárcsához közelít, hogy újra
elindítsa a szerkezetet. Kazuhiro keze azonban váratlanul
megállította Ujjai Haruki alkarjára fonódtak, ahogy maga mellé húzta
őt.
Haruki iménti meglepettsége semmi volt ahhoz a rémülethez
képest, ami most elöntötte. Egyszerre akart légneművé válni és
kireppenni az acéllemezek rései között, és még közelebb húzódni
Kazuhiróhoz. A citrusillat felbolygatta zilált gondolatait, tornádóként
forgatta fel az érzékeit, az alkarján a bőr lüktetni kezdett
Kazuhiro megnyalta telt ajkát, amikor hozzáhajolt, és Haruki fülébe
súgta
– Azért arra kíváncsi lennék, megbántad-e végül.
 – Micsodát? – kérdezte Haruki rekedten.
– Hogy akkor este elmentél. És nem úgy – nevetett fel Kazuhiro,
majd elengedte a kezét. – Jobban éreznéd magad, ha megkaptál
volna, mielőtt megismersz és meggyűlölsz?
Haruki nyelt egyet.
– Én téged nem is…
A mélybarna szempár elhallgattatta. Mintha a bensője
legrejtettebb zugát pásztázná. Ezt pedig nem szabadott
megengednie.
– Azt ne mondd, hogy nem gyűlölsz! – húzódott félmosolyra
Kazuhiro szája.
Haruki megacélozta a lelkét, és megnyomta a gombot.
– Egyáltalán nem ismerlek. Csak ennyit akartam mondani. És
semmin sem változtatna, ha más is történt volna köztünk. Rám nem
hatnak a játékaid, sem a túlértékelt sármod, amivel megpróbálsz
mindennemű és -korú embert magadba bolondítani.
Kazuhiro elképedve füttyentett egyet.
– Nahát! Ezek szerint mégiscsak kiismertél valamennyire. De egy
dologban tévedsz – mondta közelebb hajolva. Haruki szíve a
torkában dobogott, miközben várta, hogy végre kiszabadulhasson a
felvonóból. – Lehetsz akármilyen erős, egy valamit tudnod kell. A
szex mindent megváltoztat. Főleg, ha velem csinálod.
A lift ajtaja csilingelve szétnyílt, és mire Haruki kábán pislogott
egyet, már egymaga állt odabent. A tornádóként az életébe viharzó
alak, aki felforgatta a nappalait, és még
az álmaiban is kísértette, eltűnt.
 8. fejezet

– Kérlek, ne csináld!
Haruki kétségbeesetten rántotta vissza a nővérét a gimnázium
bejáratától. Yae blúza hófehéren tündökölt a reggeli napsütésben,
váll alá omló haja szanaszét állt, ahogy a szél ide-oda táncoltatta a
sötét tincseket. A szemében égő tűz most Haruki miatt lobbant fel,
arcára kiült a harcias eltökéltség, amire többnyire senki sem
maradhatott immunis. Haruki pont ezért nem engedhette az
igazgatói iroda közelébe.
A szüleit mindig könnyen leszerelte. Az étterem mellett alig maradt
idejük másra, így megkönnyebbülten vették tudomásul az állandó
hazugságokat, amikkel Haruki traktálta őket.
A széles baráti köréről szóló mesékre és a tanórákon nyújtott remek
teljesítményére bőszen bólogattak, aztán csinálták tovább a
dolgukat. Egyedül Yae járt nyitott szemmel, őt nem lehetett ilyen
könnyűszerrel átejteni.
Most pedig úgy tűnt, betelt nála a pohár.
– A héten másodjára vertek meg, Haru-chan, és még csak szerda
van. Szerintem nem is kell továbbragoznom a problémát – szűrte a
fogai közt indulatosan, és arrébb hessegette a testvére kezét.
– Nem érted? – lépett elé fojtott hangon Haruki. – Ezzel csak
rontasz a helyzeten. Senkit nem fog érdekelni. A tanárok pontosan
tudják, mi megy itt… mégsem lépnek semmit.
Yae fenyegetőn felemelte az ujját, aztán magára bökött.
– Eddig nem léptek!
– És tudod, mi lesz utána? – ejtette vissza maga mellé a karját
Haruki
A tekintete megállásra késztette a nővérét.
Az iskola lépcsőjén álltak, körülöttük ki be szállingózó diákok
csoportjai haladtak el, senki sem vett róluk tudomást. Páran
összesúgtak Haruki láttán, de ezt próbálták nem feltűnően csinálni
– Hogy érted? – kérdezte Yae.
Talán pont azért nem tettek semmit, mert a tanárok is tudják,
mennyire nem lenne értelme. Egyszer behívatják az igazgatóhoz
egy beszélgetésre? Beírást kap? Ezt te sem gondolhatod komolyan!
Nem akarnak problémát egy neves iskolának, és pláne nem akarnak
problémának titulálni egy jeles sportolót Az Omiya büszkesége
Felfogod, hogy ha most bemész oda, így vagy úgy, de nekem teszel
rosszat?
Yae őzbarna szeme elkerekedett. Vékony szája legörbült, ahogy
végiggondolta a szavak súlyát Kipirult arca egyre inkább
visszanyerte eredeti színét, ahogy megadón elhátrált a lépcsőktől.
Haruki meghallotta az órák kezdetét jelző első csengőszót
– Most mennem kell.
Akkor mégis mit kéne csinálnom? tárta szét a karját Yae
Hagyjam, hogy szekáljanak? Nézzem én is tétlenül, mint a többiek?
Igen Ennyit kérek
– Egyszer megváltoznak majd a dolgok, ugye tudod? Eljön az idő,
amikor te is szembe mersz szállni velük
Haruki megütközve meredt rá.
Kikkel? Daigóra gondolsz?
– Rá is. És azokra, akik nem szóltak, csak végignéztek mindent.
Akik tétlenek maradtak, és csendben figyeltek
 ***

Haruki

Ahogy hazaért, Haruki rögtön megérezte, hogy valami megváltozott

a lakásban. Pillanatok alatt felismerte a hiány forrását: Ryo cipői és
az előszobában lehorgonyzott cuccai eltűntek. A keskeny folyosó
most szellősebbnek tűnt a szokásosnál, a rend kifejezetten jót tett a
helyiségnek. Nem úgy Haruki lelkének.
Elüldöztem a lakótársam! – mart belé kegyetlenül a felismerés, és
másra sem bírt gondolni, csakhogy Ryo esetleg bajban lehet. Hiszen
mennyire kellett félnie ahhoz, hogy hátrahagyja az életét, és ilyen
gyorsan felszívódjon?
Haruki látott ugyan egy kommentet, de mi van, ha ez nem az első
fenyegetés volt, amit a fiú kapott?
Reménykedve körbejárta a szobákat, de úgy lett, ahogy sejtette
Ryo összepakolt, és elment, még egy búcsúüzenetet sem hagyott
neki, nem hívta, egyetlen szó nélkül lelépett
Haruki leroskadt az egyik konyhai székre. A keserű magány és az
aggodalom vad hullámcsapásokban öntötte el a lelkét Keresztbe
fonta maga előtt a karját, és csak hallgatta a csendet, amit most még
a szomszédok neszezése sem tört meg Kilesett a félhomályos
folyosóra, ahol Ryo résnyire nyitott ajtajának látványa fogadta. Most
már nem volt értelme bezárnia, a tábla is lekerült róla
Haruki készített magának egy teát, és közben igyekezett
racionálisan végiggondolni a helyzetét Egyedül maradt egy
albérletben, aminek a költségeit nem tudja kitermelni.
A nagybátyja nem fogja tovább segíteni, hogyha kiderül, mennyire
elszúrta az esélyét a Mainichi Shimbunnál Mindezt miért? Egyetlen
buta kérdés miatt.
Az interjún agyalva beugrott neki az, amit Kazuhiro mondott Ryo
még olyan fiatal, nem szerezhette sok helyről az ellenségeit. Igen,
talán a szomszédból írta valaki a kommentet Vagy ami sokkal
valószínűbb: egy olyan helyről, ahol nem kell sok ahhoz, hogy az
embert kivesse magából a közösség Elég egy apróság, amiben más
volt. Ezt Haruki jól tudta. Egyre erősebb lett benne a gyanú, hogy a
gimiben nem csak neki sikerült ellenségeket szereznie
Kiitta a teáját. A szobájában csúfondáros mosollyal meredt rá a
fehér maneki neko Ha kivágná azt a haszontalan macskát a
kukába, akkor aztán végképp egyedül maradna. Még egy félkezű
integető macska is jobb a semminél

Elérkezett a pillanat, Nino behívatta magához Harukit.

A szerkesztőségben a légkondicionáló meghökkentő intenzitással
fújta a levegőt, Haruki csak most figyelte meg, milyen hangos is a
szerkezet Vagy a csend lett túl nagy Hiába dolgozott mindenki a
szokásos menet szerint, ő mégis érezte a feszültséget maga körül.
Vagy ez a vereség csendje?
– Még sosem hallottam róla, hogy valaki így elszúrta volna az első
interjúját Ráadásul egy olyan interjút, amit nem is ő készített
Ninót egyszerre szórakoztatta és bosszantotta a történet. Haruki
beszámolt a Ryóval történtekről, és miközben a kávézó almazöld
foteljeit említette, arra gondolt, milyen jó már korán reggel túlesni
ezen a beszélgetésen Így legalább nem kell az egész napot
gyomorgörccsel végigcsinálnia. Ha a rovatvezető kirúgja, essenek
túl rajta már az elején
 – Tudom, és nagyon sajnálom. – Haruki mélyen és hosszan
meghajolt. Nino nem mondott többet, ezért biztosra vette, hogy ezzel
vége. Fejben csomagolni kezdett, elpakolta az asztalán hagyott
holmijait, meg a ma reggeli firkálmányát is. Egy pillangó. Amíg a
rovatvezetőre várt, egy pillangó törékeny alakja bontakozott ki az
ujjai alatt a jegyzetpapíron. Elég csak megérinteni, és máris elveszti
a képességét, hogy repüljön.
Úgy tűnt, ő is törött szárnyakkal fog hazavergődni Saitamára.
Ekkor azonban Nino megszólalt.
– Ha Misaki-kun állna most előttem, könnyebb dolgom lenne,
rögtön kirúgnám. Bár az sem biztos – mondta elgondolkodva, és
megigazgatta a nyakkendőjét. – Ito-san nagyon ragaszkodik hozzá,
lát benne valamit.
Élesen Harukira nézett.
– Talán te tudod, mit.
Haruki pislogott. Fogalma sem volt, mire gondol a másik.
– A legutóbb írt leleplező cikke miatt nagyon népszerű, azt hiszem
– válaszolta gyorsan azt, ami elsőre eszébe jutott. Úgy gondolta, aki
előzetesbe tudja juttatni egy ismert vállalat fejét, abban nyilván
magas újságírói kvalitások rejlenek. Ezt még úgy is el kellett
ismernie, hogy Kazuhiro az ellenfele.
Nino gúnyosan felhúzta a szemöldökét.
A leleplező cikke előtt mintha nem is létezett volna ez az ember
Az önéletrajzában megnevezett egyetem honlapján még a neve sem
szerepel Mit is mondtál? Szeretnél még egy esélyt a lapunknál?
Haruki szíve megdobbant.
Igen, nagyon örülnék neki! Bármilyen témát adhatsz, meg tudom
csinálni.
 Nino derűs képpel ingatta a fejét
– Kétlem. Elpuskáztad azt az interjút. Ez meg egy nehezebb
feladat, amolyan privát megbízás Nem kerülne a cikked az újságba,
de biztosítaná a jövőd a lapnál. És újra megszereznéd vele a
bizalmam Mit szólsz? Szeretnéd?
Haruki kihúzta magát, és erőteljes hangon megszólalt:
Igen!
Nino arca felderült.
Akkor is, ha kicsit olyanná kell válnod miatta, mint Misaki kun?
Haruki zavarodottan pislogott, mire Nino felnevetett.
Ne érts félre, csak arra gondolok, ezt a feladatot nem a
számítógép előtt ülve fogod tudni elvégezni. Közel kell kerülnöd az
illetőhöz, világos?
Harukinak semmi sem volt az, mégis bólintott, mert nem tehetett
mást
– Kit kellene követnem?
Nem kell követned senkit Érd el, hogy megbízzon benned! És
derítsd ki, mit keres itt!
Haruki kíváncsian összeráncolta a szemöldökét
– Kiről van szó?
Misaki Kazuhiróról
Haruki várta a folytatást, hogy Nino elneveti magát: Ugyan, nem
gondolod, hogy valóban ez lesz a feladatod?
De a rovatvezető arcán nyoma sem volt annak, hogy ne gondolná
komolyan a mondandóját Haruki türtőztette magát, legbelül azonban
üvölteni tudott volna.
Milliónyi érvet sorakoztathatna fel azért, miért elképesztően rossz
ötlet Kazuhiro után nyomozgatnia. Ám ott volt egy de. Egy része,
egy rejtett kis gondolat az elméjében rögtön fellelkesült az ötlettől
Mert furcsamód, minden viszolygást keltő jellemvonása ellenére már
a kezdetektől érdekelte őt a férfi Izgatta a kiléte, de ezzel jól tudta,
mi mindent veszíthet. Nem csak a becsületét, hogy egy másik ember
múltja után kutat Nem csak a férfi nem létező bizalmát őfelé Magát
sodorná veszélybe vele, ha közel kerül hozzá. Ha közel engedi
magához, azzal talán Haruki sokkal többet veszíthet
 9. fejezet

Tabata sensei szigorú arccal nyugtázta a hirtelen csendet, ahogy

mindenki elhallgatott, miközben lecsapta a naplót az asztalra.
– Leosztályoztam a múltkori házi dolgozatokat – szólalt meg, és
miközben végigsimított őszes körszakállán, dünnyögve a névsor fölé
hajolt. – Egészen középszerű eredmények születtek, az egyedüli,
ami kiemelkedik, az Okuda Daigo esszéje volt. Neki gratulálhattok.
Mindenki elismerően Daigóra nézett, bár akadt, aki kérdőn a
padtársára pillantott. Haruki is így tett volna, ha lett volna neki.
Amikor azonban Tabata sensei az ő nevét mondta ki, ijedten felkapta
a fejét.
– Kajiwara-kun, ez gyalázatos – közölte szánakozó pillantással a
férfi. – Talán nem szó szerint másoltad le az osztálytársad munkáját,
de engem nem tudsz átverni. Árulkodó a stílushasonlóság, tudom,
hogy elkérted Daigo házi feladatát, hogy az alapján írd meg a
sajátod. Legközelebb téged is előveszlek ezért! – Utolsó mondatával
Daigóra nézett, aki meghunyászkodva hajtott fejet az oktató előtt.
Haruki nem mert ellentmondani, semmi értelme nem lenne
bevallania az igazat, Tabata sensei nem hitt volna neki. Egyetlen
módja van annak, hogy mindez ne ismétlődjön meg a jövőben.
– Nem csinálom ezt többet! – nézett farkasszemet Haruki Daigóval
a szünetben. Megvárta, hogy kicsengessenek, és rögtön odasétált
az asztalához. Érezte a rászegeződő pillantások súlyát, de erőt vett
magán, és kinyitotta a száját. – Nem fogom megírni helyetted a
házikat, hogy aztán én kapjak rossz jegyet. Ez nem működik.
Daigo lassan felemelkedett a székből, az arcán sok minden
átsuhant egyetlen másodperc alatt Mint akit egyszerre szórakoztat
és bosszant, hogy Haruki szembe mert szállni vele.
Miről beszélsz, vakarék? kérdezett vissza, és a szeme
forrongott az indulattól.
Ha ha nem hagysz békén, akkor Haruki hangja
egyszerűen elhalt, amikor Daigo ott termett előtte, és megmarkolta
az ingjét
– Akkor te mi?
Olyan közel állt, hogy Haruki tisztán látta a gyűlölet szikráit a
szemében. A fiú orrlyuka kitágult, miközben hozzá beszélt.
Mi folyik itt?
Az osztályfőnök ebben a percben lépett be a terembe, így Daigo
kénytelen volt gyorsan elengedni Harukit
Haruki zavartan állt egy darabig, majd zakatoló szívvel a helyére
ment Bebújt a tankönyv mögé, óra végéig fel sem mert lesni onnan
Aznap gyorsabban szedte a lábát hazafelé, mint korábban
bármikor, de úgy tűnt, Daigóék meg sem próbálják követni
A szülei kérésére besegített az étterem takarításába, és még a
zárást is magára vállalta, csak minél kevesebb időt kelljen
magányosan töltenie, hogy azon rágódjon, jól tette-e, amit tett.
Szembeszállt Daigóval, miképpen azt Yae kérte tőle, mégsem érezte
magát bátornak, csak nevetségesen ostobának. Innentől kezdve
még inkább retteghet a fiú bosszújától
Miután zsebre vágta az étkezde kulcsát, nem vitte rá a lélek, hogy
rögtön a lépcsőfeljáróhoz menjen Úgy döntött, sétál egyet, és
kiszellőzteti a fejét.
Egészen az Omiya parkig elsétált, ami cseresznyevirágzáskor a
város legfelkapottabb részének számított. Olyankor rengeteg turista
ellátogatott ide, hogy kigyönyörködje magát a virágrengetegben.
Április azonban elmúlt, ezekben a májusi napokban lassan az
azáleák időszaka érkezett el. Haruki mélyet szippantott az esti
levegőből, ami az azáleák balzsamos illatától nehezült. Rajta kívül
senki sem járt itt.
Vagyis majdnem senki.
Haruki lecövekelt az út közepén. Csak most tűnt fel neki az a pár
alak, akik a néhány méterre lévő padokon terpeszkedtek és
nevetgéltek. Haruki rögtön felismerte az egyikük baseballsapkáját,
meg a felhőmintát a sildjén. Egy vörös felhő, az Akatsuki márkajele,
Daigo kapta nemrég a szüleitől
Hiába is fordult volna vissza, ők hamarabb észrevették. Aki és
Tani felpattantak a padról, és Daigót követve körbeállták Harukit
A virágillat elillant, a levegőn jeges iszony kúszott keresztül.
Mégis mit képzeltél ma? Be akarsz köpni a tanároknak?
kérdezte Daigo fogcsikorgatva.
Nem, nem tennék ilyet szögezte le gyorsan Haruki
Hiába utálta a fiút, nem állt szándékában bemószerolni, tudta jól,
hogy Daigo apja a sportösztöndíj ellenére is elvárná, hogy a fia jól
szerepeljen a vizsgákon. Ha elszúrja, és nem veszik fel a
Sporttudományira, amit annyira veszettül hajszolt, még véresebb
bosszút fog állni.
Én csak azt akarom, hogy zárjuk le ezt a kereste a szavakat
Haruki, de azok elhagyták. – Nem szeretném más miatt lerontani a
jegyeimet Ha kicsit gyakorolnál, akkor neked is jobban mennének
a dolgozatok.
Daigo egyik szemöldöke felszaladt Két barátja összeszorított
szájjal nézett össze, a tekintetükből Haruki kiolvasta, hogy nem volt
okos ötlet Daigo szorgalmát pedzegetni
– Gyakoroljak? Ennyi a javaslatod?
A fiú összefűzte izmos karját a mellkasa előtt
– Segíthetek, ha… – kezdte Haruki, de Daigo fújtatva felé mozdult,
így elhallgatott A fiú megragadta a ruháját, és közelebb ráncigálta
magához.
Nem kell a segítséged! Épp eleget tettél akkor, amikor
megaláztál az apám előtt! Azóta is hallgatom… Gyakorolni? Kis szar
vagy, aki elvérezne az első meccsen! Semmire sem vagy jó
Örülnöd kellene, hogy nem láttuk el a bajod eddig, és…
Haruki nagyot lökött rajta, Daigo elvesztette az egyensúlyát, és a
fenekére huppant.
A többiek szeme elkerekedett, Haruki pedig tudta, hogy ezzel
vége. Végleg megpecsételte a sorsát.
A lába ólomsúlyú lett, de erőt merített a félelemből, ellökte magát
az aszfaltról, és futni kezdett. Ki a park sötétbe borult fái alól, végig
az utcán Szúrt, égett a tüdeje Pár perc után már sípolva kapkodta a
levegőt. Nem hallott mást, csak léptek csattanását, Daigo dühödt
kiabálását és a saját vérének dübörgését a fülében
Tudta, hogy semmi esélye, ők sportosabbak, nagyobbak nála.
Egyedül abban bízott, hogy összeakad egy járókelővel
A következő sarkon az épületek tövébe húzódott. Az üzletek mind
zárva voltak, egyedül a zálogház felett világított a cégér, de odabent
nem látott senkit. Nem bújhatott el előlük. Hiába járatta körbe a
tekintetét, az itt lakók még az ablakokat is becsukták
Az egyik kirakat üvegére tapasztotta a kezét, hogy
bekukucskáljon, ám ekkor egy erős marok szorult a gallérjára, és
lerántotta a földre. Beverte a fejét, a szeme előtt pedig elsötétült
minden.

***

Haruki

A nap végén Sakura izgatottan robogott Harukihoz. Ő csak most

vette észre, hogy rajta kívül mindenki elment, a szerkesztőség
teljesen kiürült. A feje felett világító magányos LED alatt zavartan az
órájára nézett.
– Igyekezz, Kajiwara-san, már mindenki elindult! – biccentett a lift
irányába Sakura.
– Hova?
– Nem figyeltél? Jaj, persze, te nem jársz ki a cigarettaszünetben.
Nino elhívta az egész csapatot egy italra. De ha nem érsz rá…
Haruki rögtön felpattant, és egy köszönömöt elrebegve magához
kapta a táskáját. Tényleg igaz az, hogy minden fontos dolog a
dohányzóhelyiségben dől el…
A válla felett visszanézett, de nem látta a pillangós rajzot sehol.
Majd holnap előkeríti Nem lenne jó, ha a kollégák közt elterjedne,
hogy firkálással múlatja az időt, mint akinek semmi dolga
munkaidőben
Sakura kuncogva érte utol a folyosón.
Helyes! Nino san csalódott lenne, ha lemaradnál az első közös
vacsoráról. Az alkohollal hogy állsz?
Haruki kihúzta magát
 Nem iszom rendszeresen, de bírom az italt, Sakura san
A lány kedvesen rámosolygott. A felvonó acélpajzsként fogta őket
közre, ám amikor a földszintre értek, a liftajtó kitárult, Haruki pedig
védtelennek érezte magát a pengeként rászegeződő sötét szempár
láttán
Sakura egyikről a másikra nézett, majd integetve odasietett a
forgóajtónál várakozó kollégákhoz Haruki örömmel konstatálta,
hogy a rovatvezető Nino milyen csillogó szemmel figyeli, ahogy
csatlakozik a vacsorázni készülő társasághoz Ettől
megkönnyebbülést érzett. Nem akart csalódást okozni a főnökének.
Mostanában kicsit túlzásba vitte az italt, de ezután oda fog figyelni,
mit enged meg magának.
Miután kilépett az utcára, a téli hideg levegő a kabátja alá szökött,
megborzongott tőle. A többiek után indult, miközben idegesen
babrált a kabátja cipzárjával Eldöntötte, hogy megpróbál nem
feszengeni az emberek között. Jól fogom érezni magam. Csak nem
lehet olyan nehéz, nem igaz?
– Tele vagy meglepetéssel.
Kazuhiro lágy tónusú hangja közvetlen közelről hallatszódott
Haruki nem értette, mit akar tőle már megint.
A férfi válla felett látni lehetett, ahogy Sakura, Nino, meg a többiek
méterekre előttük haladnak az úton. A szerkesztőségben megszokta
Kazuhiro látványát, de idekint, a nyílt utcán új felfedezést tett,
miszerint – ha lehetséges – még szívdöglesztőbben fest az éjszakai
város csillogó fényeinek kereszttüzében
– Nem nevezném meglepetésnek, hiszen alig ismersz – kontrázott
rá Haruki, majd nem bírta ki, és folytatta Láttál már máskor is inni,
nem értem, mi a szokatlan ebben.
 Kazuhiro felnevetett
– És olyankor mindig idegenek lakásán kötsz ki?
Haruki megtorpant
– Biztos lehetsz benne, hogy többet a tiéd közelébe sem megyek.
Nem akarta elhinni, hogy mindezt tényleg kimondta Ez az ember
valóban a legrosszabbat hozza ki belőle.
Kazuhiro vigyorogva elfordult tőle
– Siessünk, még a végén azt hiszik, ki akarunk maradni a buliból.
Van kedvenc helyed errefelé, Kajiwara san? kérdezte Sakura,
amikor egymás mellett lépdeltek.
Kazuhiro kéretlenül Haruki oldalára szegődött, és halkan, hogy
csak ketten hallják, megszólalt:
Ni chōme környékét jobban kedveli
Haruki bosszankodva morgott az orra alatt. Szerencsére a többiek
kellően eltávolodtak tőlük, így remélte, meghallgatásra lel a fohásza,
és egyik kolléga sem lett fültanúja, hogy ez a félnótás a meleg
negyedet emlegette az imént
Nem mintha titkolni akart volna bármit is. Haruki pontosan ismerte
a saját vágyait, de más mindezt önszántából felvállalni, és megint
más a próbaidős munkahelyén szétkürtölni.
Összeszorított szájjal sétált tovább, nem reagált semmit az
iméntire. Egyedül Nino fordult hátra, de valószínűleg csak
ellenőrizte, nem maradtak e le az újoncok

A szűk ginzai mellékutcában egyik ramenező követte a másikat, a

kora esti szürkületben a bárok előtti lámpások és színes
neonfeliratok összehangolt egymásutániságban kapcsolódtak fel. A
sárgára meszelt házak egyformasága nappali fényben unalmassá,
éjszaka azonban meghitté tette a környéket. Az utóbbi években a
közelben rekordgyorsasággal felhúzott irodaházak széles üvegén
visszatükröződtek a fények, a város vibrálása felélénkült, ahogy
mind többen szállingóztak ki az utcákra.
Haruki követte a munkatársait, akik libasorban haladva tűntek el
az étteremhez vezető lépcső tetejénél. Az éjszaka is nyitva tartó
teppanyaki bárban egy hosszú, lapos grillsütőt ültek körbe. A
hagyományokat megtartva a rovatvezető ült az asztalfőre, köré a
közeli beosztottak kerültek, a távolabb eső helyekre pedig az
újoncok. Haruki beletörődő sóhajjal vette tudomásul, hogy egész
este Kazu képét lesz kénytelen elviselni, aki vele szemközt foglalt
helyet, sokatmondó vigyorral az ábrázatán.
Nino mindenkinek sört rendelt, aztán kikérték az éte­leket is.
– Itadakimasu!{19} – hangzott fel mindenki szájából, amikor
nekiláttak enni.
Amíg a szakács előttük grillezte a húsokat, a rovatvezető
váratlanul felállt, és helyet cserélt a Haruki mellett ülő Sakurával.
Megmozdulása kisebb érdeklődést váltott ki a többiekből, bár arra
már Haruki is felfigyelt, hogy egyes esetekben Nino tesz a
szokásokra. Mindettől függetlenül Harukit roppant zavarba hozta,
hogy hirtelen minden szem rá szegeződött.
– Örülök, hogy elmondtad az igazat az interjúról – szólalt meg
Nino, és intett a többieknek, hogy kezdjék fogyasztani az ételeket.
Haruki leszegett fejjel ült, belül azonban nyugalom öntötte el a
másik szavaitól.
– De azért ugye tudod, hogy ezt még helyre kell hoznod? Ennyivel
nincs elintézve – folytatta Nino, és a szájához emelt egy darab húst.
– Hiszen nagyon sok hete próbáltam beszervezni a srácot.
 Haruki pislogva rápillantott. Most erre mit mondjak? Elcsesztem,
de ezen túlléptünk… vagy mégsem? Nino láthatólag nem tett le
arról, hogy ráállítsa őt Kazuhiróra. Márpedig ha valamit utált Haruki,
az az, ha más titkai után kellett kémkednie. Épp elég a sajátjait
őrizni, nincs szüksége nagyobb teherre.
– Sajnálom, sensei. Majd valahogy jóváteszem, igyekezni fogok.
A tányérok lassan kiürültek előttük, az italospoharak pedig egyre
sűrűbb cikcakkokban lepték el az asztalt. Haruki arca égett, a teste
habkönnyű lett, és kivételesen még a beszélgetés sem esett
nehezére a többiekkel. Ez a fesztelenség Kazuhirónak is
feltűnhetett; kétkedve követte Haruki mozdulatait, ahogy újabb és
újabb italokat fogadott el a rovatvezetőtől.

Már a második bárban ücsörögtek, a társaság egyre harsányabbá

vált, Harukinak pedig feltűnt, hogy Nino mindig megragadja a
lehetőséget, hogy közelebb üljön hozzá.
– Az ajánlatom még mindig áll, kouhai.
Haruki érezte, hogy Kazuhiro őket figyeli. Szinte égette a bőrét a
tekintete. Nem akarta, hogy félreértse Nino szavait, de ebben a
helyzetben mégsem állhatott le magyarázkodni. Azt pedig amúgy
sem árulhatta el, milyen javaslattal állt elő Nino a szerkesztőségben.
– Majd… még meggondolom – szűrte a fogai közt Haruki.
Nino titokzatos mosolya óvatosságra késztette. A balsejtelmei
hamarosan testet is öltöttek, amikor a rovatvezető meglazította a
nyakkendőjét, és kipirult arccal megszólalt.
– Most pedig játszani fogunk! – jelentette ki, és a szeme úgy
csillogott, akár egy gyereknek, aki beszabadult az édességboltba.
Harukinak nem tetszett az ötlet. Már a játék szó maga, alkohollal
karöltve előrevetített valami kellemetlent.
A bárban ekkorra már kevesen maradtak, rajtuk kívül még egy
irodai alkalmazottakból álló társaság húzódott meg az egyik
bokszban, és két fiatal pár nevetgélt az italaik felett a pult magasított
bárszékein helyet foglalva.
Nino megköszörülte a torkát, ezzel magára irányítva Harukiék
figyelmét.
– A következő lesz: le kell írnod egy személyt. Valakit, aki itt van
köztünk, de úgy, hogy ne legyen rögtön felismerhető. Ha az illető a
harmadik jellemző után sem ismeri fel magát, akkor innia kell.
– És ha rosszat tippelünk? – kérdezte a Sakura mellett ülő férfi,
aki az egyik reality-műsorról vezet állandó cikksorozatot az
újságban.
– Akkor szintén iszol! – kacsintott rá Kazuhiro.
Haruki a száját harapdálta Egyiküket sem ismerte annyira, hogy
bevállaljon egy ilyen játékot. Mégsem volt választása, nem
mondhatott nemet a főnök felhívására
Ő is, akárcsak a többiek, beleegyezőn bólintott a javaslatra.
Nino kezdte a kört
– Ez a személy a reggelét hozzám hasonlóan egy lattéval szokta
kezdeni
Hallgatás. Úgy tűnt, még senki sem gondolta, hogy őróla
beszélne, így Nino folytatta
– Ez a személy néha eltéveszti a liftgombot, és rossz emeletre
megy
Mozgolódás támadt a Harukival szembeni székeknél, de az
összenézésekből még nem jött rá, kiről is lehet szó Nino várt egy
kicsit, aztán mosolyogva folytatta a harmadik állítással:
 Ez a személy mindig elmosogatja mások otthagyott bögréit,
hiába jeleztem már neki, hogy nem szükséges a többiek után
takarítani
Sakura zavartan felnevetett, és a szája elé kapta a kezét.
Azonban még a többiek unszolására sem volt hajlandó beismerni,
hogy róla van szó. Nino a fejét ingatva bökött rá a végén, mire
mindenkiből kitört a vad kacagás
– Igyál! – érkezett a biztatás a többiektől, mire a lány felhajtotta az
elé készített röviditalos pohár tartalmát
Haruki idegessége nőttön nőtt. Igyekezett meghúzni magát,
mélyen a székbe süllyedni, de nehéz volt nem a figyelem
középpontjában maradni, amikor az oldalánál Nino időről -időre
viccesnek szánt megjegyzéseket ejtett felé, és megpróbálta jobban
bevonni a társalgásba.
A sokadik játék kör után Kazuhiro következett Csillogó barna
szeme Harukira villant, aztán megszólalt.
A személy, akire gondolok, szabadidejében szívesen rajzolgat
Haruki körbepillantott, szerencsére a többiek tanácstalan arccal
meredtek maguk elé, fogalmuk sem volt, hogy róla van szó Ebben
még ő is bizonytalan volt, végül is másnak ugyanúgy lehet hasonló
szokása
Nino ekkor odahajolt Harukihoz, és halkan a fülébe súgott.
Harukin borzongás futott végig, ahogy megérezte a férfi csiklandós
leheletét a fülénél.
Nem sejted, ki lehet?
Haruki félénken megrázta a fejét, majd feltűnésmentesen arrébb
húzódott
Kazuhiro a szemét le sem véve Harukiról, gúnyosan
elmosolyodott
– Senki? – kérdezte a férfi, némi indulattal a hangjában. – Akkor
folytatom Ez a személy hiába cseszte el a feladatát, mégis kapni fog
egy újabb esélyt. Sokkal nehezebb legyőzni, mint azt hittem.
Harukiba fájdalom nyilallt
Hiába ivott már nem is keveset, most mégis sivatagszáraznak
érezte a torkát Lehajtotta a fejét, majd szótlanul a szájához emelte a
poharat, és kiitta a szakét.
Rajta, Kajiwara kun, ha jól sejtem, te jössz! simított végig a
pohárra feszülő kézfején Nino.
Haruki nem bírt Kazuhiro szemébe nézni Bizonyára azt hiszi róla,
valamilyen kivételezett helyzetben van, pedig ha csak sejtené,
mennyire bizonytalannak él meg minden egyes napot! Az, hogy a
nagybátyja bejuttatta az interjúra, az, hogy Nino kitünteti a
figyelmével, mind semmit sem számít Úgyis el fog bukni
De ez nem akadályozhatja meg abban, hogy szembeszálljon vele.
Legalább most, ezen az estén Anélkül, hogy bárki biztatta volna,
Haruki gyorsan leküldött még egy pohárral. A bőre alatt lávaként
ömlött szét az ital, erőt és bátorságot adva neki
Felszegte az állát, testét elöntötte a buzgó vakmerőség.
Ez a személy átgázol mindenkin A szüleivel sem foglalkozik, és
másokkal sem. Nem ismeri az igaz barátság fogalmát.
Kazu szemében fortyogott a düh, ahogy felhajtotta az italt Az íztől
meg sem rezzent a tekintete. Mielőtt bárki megszólalhatott volna,
rögtön belevágott
– Ez a személy gyáva. És nem bírja az italt. Néhány pohár, és azt
is elfelejti, kinek a lakásán köt ki a nap végén
A levegő megdermedt körülöttük, Haruki szeme előtt elmosódott
minden A bár bézsszínű falai, a meggypiros asztalok és székek A
kollégák arcai. Mind összefolytak, egyedül Kazuhiro látszott
félelmetesen valóságosnak Haruki légzése elnehezült, ahogy a
szájához emelte az italt. Már nem is érezte az ízét. A lelkét sokkal
erősebb démonok marták
Kazuhiro azonban még nem végzett vele.
Várj még! Szerintem sok mindent elárulhatok, amit még nem
tudnak a többiek. Mondjuk azt, hogy menekülsz valami elől. Azt
mondod, nem törődöm a szüleimmel? Na és te? Úgy tudom, azt
szerették volna, hogy az éttermükben dolgozz, és maradj otthon. De
te eljöttél Szeretnéd elmondani, mi történt Saitamán?
Haruki lába alól eltűnt a talaj. A gyomra megrándult, a szaké rövid
úton visszakívánkozott Reszketve eresztette vissza a poharat az
asztalra. Félt, ha tovább kell tartania, elejti, és összetörik. Nem akart
még több dolgot tönkretenni
Legszívesebben kámforrá vált volna, elenyészve, semmivé
széledve reppenne ki az ablak résein, és nem nézne vissza
Ezek szerint igaz, amit sejtett. Amit ott látott aznap este Kazuhiro
lakásán A másodperc törtrésze alatt újra ott találta magát, a csodás
panorámával a lába előtt. Máris visszajövök. Ha kellene még víz, a
hűtőben megtalálod Ezek voltak a titokzatos idegen szavai, mielőtt
eltűnt a fürdőszobában. Az elnyomott cigaretta füstje még ott
kavargott a hamutál felett, ahogy Haruki elhaladt mellette, és az
ablakhoz sétált. Tágas, szép lakás. Nem olyan, ahol ő bérel szobát.
Más világ, más kaszt Aztán valami szemet szúrt Harukinak aznap
este. Az íróasztalhoz lépett, ott tűnt fel neki az ismerős, színes
szalagokból álló kitűző Dermedten nyúlt érte, de aztán lecsapott rá
a hányinger. Mellkasra szorított kézzel, tágra nyílt szemmel nézte
egyre csak, hátha eltűnik, de az továbbra is erőszakosan
kapaszkodott a valóság szövetébe. Nem képzelte. Valóban az
Omiya Gimnázium kitűzője díszelgett a klubban megismert alak
falán. Körülötte fényképek, amiket nyilván az utazásai közben
készített. Mennyi helyen járt. Milyen más életet éltek ők ketten. És
mégis egy helyről indultak. Haruki térde megremegett, de nem
hagyta magát átadni a kétségbeesésnek. Magához kapta a
dzsekijét, és elrohant a lakásból.
És most itt volt.
Egy bárban, a munkatársaival, meg ezzel a férfival. Aki mindvégig
titkolni akarta előle, de ő átlátott rajta. Kazuhiro pontosan tudta, mi
bújik meg Haruki múltjában. Ott volt, látta. Hiszen mindenki látta.
Néma cinkosként vették körbe az iskolatársak, és nézték végig,
ahogy heteken, hónapokon, majd éveken át kínozzák őt azok a fiúk.
Kazuhiro talán nem tartozott közéjük. De a közömbössége ugyanúgy
táplálta Daigo gyűlöletét, néma biztatása erővel ruházta fel a fiú
öklét.
Harukit belülről feszítették a könnyek. A szája reszketett, ujjai
jéghideggé váltak. Valaki hozzáért. Haruki nem tétovázott, a
csuklójához kapott, majd kővé váltan megmerevedett. Utána eszmélt
csak rá, hogy erővel arrébb taszította magától Ninót. A főnökét. Csak
mert az hozzáért.
Haruki motyogott valami elnézéskérés-félét, aztán felállt az
asztaltól.
A mosdóban tért magához. Nem volt totál kiütve, de kemény
küzdelmet folytatott, hogy előcsalogassa az elmúlt néhány perc
emlékét az italtól ködös elméjéből.
Tenyerébe engedett egy kis vizet, és újra meglocsolta vele az
arcát. Valamit segített, de így is szégyellte, mennyire elveszítette a
kontrollt az önuralma felett.
Erről is Kazuhiro tehet.
– Sajnálom – szólalt meg mögötte egy rekedtes hang.
Haruki fortyogó indulattal a szemében nézett a férfira a tükörből.
A vízcseppek nyomait még érezte a bőrén, az arcán most mégis
forróság gyúlt. Kazuhiro csak várt. A tekintetében idegesség honolt
és valami aggodalomféle, amiről Haruki tudomást sem akart venni.
Ez az ember megalázta a többiek előtt, elérte, hogy kiforduljon
magából.
Mindketten bántottuk a másikat.
Elűzte a gondolatot, egy pillanatra sem akart bűntudatot érezni.
– Hülyeség volt tőlem – lépett közelebb Kazuhiro. – Csak
játszottunk. Sajnálom, azt hiszem, kicsit elszaladt velem a ló.
– Mint mindig.
Kazuhiro arca megrándult, mintha megsértette volna a
kijelentésével.
– Miért utálsz engem?
Haruki felszegte az állát.
Nem téged utállak, hanem a titkaidat. És ki fogom deríteni őket.
Még mindig nem fordult szembe vele, a tükörből tanulmányozta a
másik tekintetén játszó érzelmek kavalkádját.
– Honnan tudsz a szüleim étterméről? – szegezte a kérdést a
férfinak. – És arról, miért nem megyek haza?
Kazuhiro felhorkant.
– Emiatt vagy mérges? Hisz újságíró vagyok, nem nehéz
kideríteni. Te magad említetted, nem emlékszel? Hogy Ito Takashi
ismeri a nagybátyádat. Múltkor beszélgettünk, és Ito-san mondta,
milyen jó csirkét evett múltkor ott… Kérdezősködtem, valóban. –
Kazuhiro megvakarta az állát, és vállat vont. – Nyilván tudni
akartam, honnan jöttél. Mert nem mesélsz túl sokat.
– Meglepő, ugye? – ráncolta a homlokát Haruki. – Hogy azután
kiforgass mindent, és rossz színben tüntess fel a főnökünk előtt.
Kazuhiro kezet mosott a másik csapnál, majd vizes ujjaival
végigszántott a haján. A nedves, sötétbarna tincsek tökéletes
összhangban hullottak a homlokába.
– Nagyon sajnálom, ha megbántottalak. Azért tegyük hozzá, téged
sem kell félteni!
Haruki elszégyellte magát, ahogy eszébe jutott, miket mondott.
– Visszamegyek – vetette oda a másiknak, rá sem nézett, majd
kiment az ajtón.

A kollégák fele az asztalra borulva aludt, Sakura a szemét dörzsölve

próbált ébren maradni, több-kevesebb sikerrel. Nino nem tűnt
sértődöttnek az iménti miatt, hogy Haruki arrébb lökte a kezét. Intett,
hogy üljön vissza mellé, majd kedélyesen megveregette a vállát.
– Tudod, ami itt történik, az nem kerül be a szerkesztőség falai
közé – szólalt meg, majd felsóhajtott. – A többiek amúgy is mindent
el szoktak felejteni.
– Értem – felelte fojtottan Haruki. Legszívesebben az asztal alá
süllyedt volna, ha visszagondolt, mi minden hangzott el alig néhány
perccel korábban.
– Igyál még! – tolt elé Nino egy teletöltött söröspoharat.
Haruki meghajtotta a fejét.
– Köszönöm. – Érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Haza akart
menni, de ezt nem mondhatta ki hangosan. Magára erőltetett egy
mosolyt, és felemelte a poharat.
Keserű ízt érzett a szájában, pedig még oda sem emelte az italt.
Hányingere támadt a sör szagától, és a puszta gondolat, hogy
megigya is elég volt ahhoz, hogy elfintorodjon. A söröspohár
kontúrja egy pillanatra elmosódott a szeme előtt, mire gyorsan
pislogott párat. A világ helyreállt. Legalábbis próbálta egyben tartani,
ha már saját maga a szétesés szélére sodródott.
Haruki kérlelőn körbepillantott. Sakura és a másik két kolléganő
már félig aludt, de néha udvariasságból felnevettek Nino
kifogyhatatlan humorizálásán. Haruki tanácstalanul beharapta az
alsó ajkát.
A rovatszerkesztő szeme csillogott az elfogyasztott italtól,
homlokán verejték gyöngyözött. Szemüvegét már pár körrel
korábban hanyagul az asztalra dobta. Jóképű vonásai ellenére Nino
tekintetén eluralkodott a hajthatatlan birtoklásvágy, mintha pontosan
tudná, hogy Harukinak nincs mersze nemet mondani.
Valahogy csak túlélem, nem igaz?
Lecsukta a szemét, és megdöntötte a poharat. Még az első korty
sem ért a szájába, amikor valaki egy határozott mozdulattal
visszanyomta a kezét az asztallapra.
– Elég lesz.
A szavak halkan, mégis tisztán és erőteljesen zengtek. A hang túl
közelről érkezett. Végigmorajlott Harukin, aki libabőrös lett tőle.
– Nincs hozzá közöd, mennyit iszom – pillantott Kazuhiróra. A férfi
azonban nem őt bámulta, hanem Ninót, méghozzá nem túl
kedvesen. Haruki meglepődött, hogy mer egyáltalán ilyen ádázul a
főnökére nézni.
Bizonyára ő is részeg.
 – Szerintem már eleget játszottunk – jelentette ki rekedtes hangon
Kazuhiro. Mellkasa folyamatosan emelkedett és süllyedt az
indulattól. – Nem viccelek. Hazaviszlek inkább.
– Misaki-kun, miért rontod el? – dőlt hátra a széken Nino, és
drámaian felhúzta a szemöldökét. – Végre jól érzi magát. Majd én
hazakísérem, ha végeztünk.
Haruki felszisszent, amikor Kazu ujjai fájón a kézfejére szorultak.
– Ki akarod törni a kezem? – sziszegte a férfinak, aki keserű
képpel még közelebb hajolt az asztal felett.
Haruki elkövette a hibát, és a szemébe nézett. A csillogó barna
szempárban borostyánszínben forrongott a düh, megperzselve
Haruki lelkét.
Nagy nehezen elszakította róla a pillantását. A vér az arcába
szökött, a gerince mentén verejték csorgott végig.
Nino sokatmondón elmosolyodott, és átnyúlt az asztalon. Nem
szólt, de lefejtette Kazu nyirkos tenyerét Haruki kézfejéről. Nino ujjai
érdesebbek voltak, Haruki összerezzent az érintésétől. Mégsem
húzódott el, nem akarta tetézni a bajt. A levegőben úszó feszültség a
lányokat is magukhoz térítette. Sakura kócos haját igazgatta, és
homlokráncolva próbálta rekonstruálni, mi is zajlott le az elmúlt fél
órában az asztaluknál.
– Talán lassan tényleg mennünk kellene – szólalt meg Sakura.
Nino megnyalta az ajkát, és kipirult arccal továbbra is Harukit
nézte.
– Nem bánom, elmehettek. Te viszont még maradsz, igaz,
Kajiwara-kun? Látom, nem tudtad meginni azt az italt. Szívesen
maradok, amíg befejezed.
Haruki válaszolni akart, de ekkor Kazu széke megnyikordult,
ahogy felpattant.
– Mire vársz még? A főnököd azt kérte, idd meg az utolsó
pohárral. Ne légy ennyire nyámnyila!
Azzal ellentmondást nem tűrőn a pohár felé intett.
Haruki összezavarodva meredt rá, közben a cigarettázásról
visszatért munkatársak is lelkesen biztatni kezdték a háta mögül.
– Idd ki! Idd ki!
Nem maradt menekvés. Nino kényelmesen hátradőlt
a széken, és várakozásteljesen mosolygott.
Haruki tette, amit kellett. Kiitta az utolsó cseppig az italt. A hidegtől
azt érezte a végére, hogy lefagy a torka, mégsem hagyta abba, míg
el nem ért a pohár aljáig.
 10. fejezet

Haruki sajgó tagokkal tápászkodott fel a tatamis padlóról, és a szoba

túlfelén lévő tükörképét nézegette. Nagyságrendekkel jobban festett,
mint három nappal ezelőtt, amikor megtalálták az utcán. Már ki tudta
nyitni a bal szemét, a szája alatti sérülés pedig szinte alig látszott. A
hasát ugyan lila foltok tarkították, de ha felöltözött, és a homlokába
fésülte a haját, egészen emberivé varázsolta a külsejét.
Ájultan akadtak rá a járókelők, akik rögtön riasztották a mentőket.
Haruki szülei feljelentést akartak tenni, de ő lebeszélte róla őket.
– Bárki rám támadhatott – hazudta nekik szemrebbenés nélkül. –
Sosem találnák meg őket, még az arcukat sem láttam.
Yae újra és újra végigkérdezte a környékbeli üzletek tulajdonosait,
nem láttak-e egy csapat huligánt, de senki sem szolgált válaszokkal.
Haruki mélyen hallgatott az igazságról.
– Ha bármi apróság bevillan – kezdte a nővére immár sokadjára a
próbálkozást –, mindenképp szólj! Vannak olyanok az iskolában,
akik segíteni szeretnének.
Haruki felhorkant.
– Kétlem. Ugyan ki?
– Néhány lány az évfolyamodból. Az egyiket Keikónak hívják,
kedvesnek tűnik.
Haruki feje megfájdult az abszurd ötlettől, hogy bárki is segíteni
akarna neki.
– Nem, Yae, ők bizonyára amiatt csinálják, mert félnek, hogy az
illetők majd másokat is megtámadnak. Nem én számítok, de ezzel
nincs semmi baj.
 Még a pénztárcádat sem vették el morfondírozott hangosan az
anyja, amikor megigazgatta a párnát Haruki fekhelyén. – Az is lehet,
hogy összekevertek valakivel Biztosan nem szóltak hozzád? Nem
lehet, hogy azok a srácok a gimiből…?
Haruki nemet intett
– Fáradt vagyok, lepihenek.
Befordult a fal felé A családja napról napra kevesebbszer
emlegette fel az esetet. Egy hétre rá visszament az iskolába, ahol
néma tudomásulvétellel olvasta el a padjában hagyott cetlit

Remélem, jól telt a szabadságod, nyomi

Összeírtam neked a házikat, hogy tudd, mit kell bepótolnod.

Vagyis mik azok a leckék, amiket el kell készíteni Daigo számára.

Haruki összeszorította a fogát, de nem állt fel, és nem vágta a fiúhoz
a papírt. Nem tett semmit.

***

Haruki

Hát, legalább már biztos nem maradt több minden a gyomrodban,

ami kijöhetne.
Haruki tompán hallotta csupán a rosszalló hangot a feje mellett
Érzékelte, hogy idegenek masíroznak el mellette, némelyik lelassít,
mások felgyorsítják a lépteiket Nyilván senki nem akart hosszasan
elmerülni a látványban, amit részegen nyújtott, amint épp sokadjára
adja ki magából az elmúlt órák hozadékát egy fa tövében.
A rücskös, dértől csillogó fatörzsnek támaszkodott, és állásba
tornázta magát. Szédült, zsibongott a feje, legszívesebben elfeküdt
volna a járda menti padon, hogy átaludja ezt az egész őrületet.
Tokió éjszakai forgataga lett volna az aláfestő zene az álmaiban.
Ám ekkor a rémálom fölé tornyosult. Kazuhiro karba tett kézzel állt
meg, és a fejét csóválta.
– Azért nem vagy semmi! Azt hittem, az utolsó körnél kidőlsz, és
kaparhatlak össze a földről.
– Nem mintha ez kevésbé lenne megalázó – morogta Haruki, és
újra kétrét görnyedt a hasát facsaró görcstől
Egy utolsó kiadós hányás után végre megkönnyebbülten
fellélegzett Reszketett a kimerültségtől, de legalább túlélte az estét
– Most már indulnom kell – mondta rekedten, és az úttest felé
bámult, hátha kiszúr egy arra járó ta it A szeme előtt azonban
vibrálva folytak egymásba a fények. Megmasszírozta a halántékát,
majd észrevette, hogy Kazuhiro a kezéért nyúl
– Gyere, segítek!
Haruki csak bólintani tudott Bizonytalan léptei ellenére nem félt,
még a férfi jelenléte is jobb volt annál, mint hogy egymagában
kódorogjon a hideg, téli utcán Sőt, sokkal jobb volt
A következő sarkon azonban újra rátört a rosszullét. Kazuhiro egy
épület mellé vezette, és megszorította a kezét
– Várj meg itt!
Aztán eltűnt mellőle Haruki egy pillanatra kétségbeesett, de aztán
felnézett, és rájött, hogy egy 7 Eleven{20} előtt álltak meg Előttük a
lankadatlan szorgalommal hömpölygő Sumida folyó, annak túlfelén
az égbe szökő Tokyo Skytree karcsú alakja magasodott. Az
adótorony lilás ezüst fénypászmái álomszerűnek tűntek a városra
borult pirkadati ködben. A fények egyre terebélyesebb festékfoltokká
váltak a szeme előtt, míg összefolytak, mint akvarell a vásznon, ha
túl sok vizet öntenek rá.
Haruki fázósan összébb húzta magán a kabátot Kazuhiro ebben a
percben újra megjelent mellette. Ahogy visszaért Harukihoz,
aggodalommal és nehezteléssel a szemében fürkészte őt, miközben
a kezébe nyújtotta az imént vásárolt műanyag palackot.
Sima víz Tudom, nem az, amihez hozzászoktál mostanság
Haruki elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést.
A homlokához nyomta a hideg üveget, ami rövid ideig enyhített a
szenvedésén.
Te tehetsz róla morogta maga elé félhangosan
Kazuhiro kikapta a kezéből a vizet, és ő is ivott pár kortyot.
Haruki visszatartott lélegzettel figyelte a férfi lehunyt szeme alatti
hosszú szempillákat, kiugró ádámcsutkáját, ahogy nagyokat mozdul.
Azután Kazuhiro nyelvét, ami végigszánt telt alsóajkán, hogy
felitassa az ott maradt vízcseppet.
Harukinak újra a fejébe szállt az ital, lázas melegség öntötte el a
mellkasát. Enyhíteni akart a belülről emésztő forróságon, és
esetlenül cibálni kezdte magán a kabátot, a cipzár azonban
beleakadt az anyagba és nem mozdult.
Káromkodott, majd arra eszmélt, hogy valaki félrelöki a kezét, és
lassú, ráérős mozdulattal lehúzza róla a cipzárt.
Ha meg akarsz szabadulni egy ruhadarabtól, mindig nekem
szólj! – szólalt meg érces hangon Kazuhiro.
Haruki vére pulzálva dübörgött végig a testén, az elméje tiltakozni
próbált a különös bizsergés ellen, ami a mellkasában támadt, de
sikertelenül. A nyirkos nyakán végigsimító hajnali szellő, a boltból
kihallatszódó halk zene, az alkohol még el nem múló hatása és
legfőképpen az elé toppanó férfi citrusos illata egyetlen
pillanatesszenciává olvadtak össze, kioltva a józanság maradványait
is a tudatában.
Mi tagadás, nem sok választotta el attól, hogy félredobja a lelkét
örökké gúzsba kötő félelmet, minden észérvet, kérdést és indulatot,
amit Kazuhiro iránt táplált, és nemes egyszerűséggel lehúzza
magához, majd megcsókolja a kívánatos szájat.
Amikor hangosan elzúgott mellettük egy szállítóautó, összekapta
magát, és arrébb lépett.
Nem gerjedhetek be attól, hogy lehúzta a kabátomon a cipzárt! Ez
már beteges!
Megrázta a fejét, mint aki el akarja kergetni az álnok módon
fantáziaképeket szövögető gondolatokat.
– Mellesleg – folytatta Kazuhiro, miközben ő is távolabb húzódott.
– Meddig szajkózod ugyanezt? Még hogy én tehetek róla! Sokkal
rosszabb helyzetben lennél, ha nem veszlek rá, hogy igyál.
Fejcsóválva sarkon fordult, és elindult az utcán. Haruki egy
darabig bénultan állt, maga elé meredve, mint akinek fogalma sincs,
hogyan tovább. Épphogy javulni kezdett az állapota, de hogy
pontosan hogyan is kell innen hazajutnia, azt még nem rakta össze
fejben Kazuhiro ekkor néhány méterre tőle megtorpant, és a válla
felett hátraszólt:
Na, jössz vagy sem?
Haruki összekapta magát, és utána iramodott.
Csak hogy tisztázzuk lihegte, ahogy próbált Kazuhiro öles
lépteihez igazodva nem lemaradni –, nem te vettél rá. Nem miattad
ittam meg az italt
– Ahogy tetszik – forgatta a szemét a férfi. – Ha Nino kedvéért
tetted, nekem úgy is jó
Haruki próbált koncentrálni, miféle hangsúly lehet a szavak
mögött, de nem jött rá Mire fel sértődne meg Kazuhiro? Aztán
eszébe jutott: bizonyára úgy tervezte, este bevágódik a
rovatvezetőnél és bebiztosítja a helyét az újságnál Most meg
nyilván nem érti, Nino miért Harukival foglalkozott őhelyette.
Egyszer te is veszíthetsz
– Ó, szóval úgy érzed, ma nyertél? – Kazuhiro gúnyosan
felhorkant, miközben a szeme ádázul megvillant Bár bizonyos
értelemben igazad van. Valamit biztos elvesztettél volna, ha
hagyom, hogy Nino hazavigyen
Harukinak hányingere támadt, alig figyelt a másik beszédére. Az
azonban feltűnt neki, hogy nem az ő háza előtt álltak meg
– Hol vagyunk?
Mit gondolsz? Mivel nem voltál hajlandó értelmesen beszélni
hozzám az úton, kénytelen voltam magam dönteni. Mégsem
hagyhattalak egyedül
– Ez itt…
Egy kis déjà vu, Haruki?
Haruki el akart rohanni, de a lába ólomként nehezedett az
aszfaltra Legszívesebben ellökte volna maga mellől
a férfit, de tudta, nélküle esélye sincs kétlábon eltámolyogni
bármeddig is Haza végképp nem találna, és semmi kedve nem volt
az éjszakát egy kies parkban vagy a legközelebbi buszmegállóban
tölteni
– Lemerült a telefonom – állapította meg, amikor előhúzta a
készüléket a zsebéből Hívhatok ta it a tiédről?
– Fogsz, ne aggódj! De előbb józanodj ki! Nem venném a
lelkemre, ha kirabolnának, vagy az utcán fagynál halálra
Haruki értetlenül meredt rá.
Nem aggódom vagy ilyesmi folytatta sietve Kazuhiro Csak
semmi kedvem hozzá, hogy újra a rendőrőrsre citáljanak.
Újra ?
– Hagyjuk. Gyere!
A sokemeletes épület liftjéből kiszállva Harukin újabb
szédüléshullám cikázott keresztül. Nem tudta megfejteni, hogy az
alkohol lassan múló hatása következtében vagy a lakás sosem
kívánt viszontlátásának okán támadt-e benne ez a görcsösség. A
lábai is megmakacsolták magukat, alig bírta átlépni a küszöböt,
miután Kazuhiro készségesen maga elé engedte az ajtónál. Végül
mély levegőt vett, és besétált Lerakta a cipőjét az arra kijelölt helyre,
és követte a másikat a nappaliba.
Furcsa volt megint itt lenni
Másodjára járok itt, és most sem sikerült józannak maradnom.
Szép kilátások!
– Tetszik a kilátás? – intett az ablak felé Kazuhiro. – A múlt­kor
nem igazán maradt időd kigyönyörködni magad
Haruki rezzenéstelen nyugalmat erőltetett az arcára. Hogy
mennyire volt hatásos az álca, arról fogalma sem volt, mindenesetre
Kazuhiro nem nevette ki a próbálkozását.
A bordái közt hevesen dübörgött a szíve, az orrába minden
másodperccel több olyan illat kúszott, ami Kazuhiróra emlékeztette.
Mintha a férfi esszenciája ott rejlene az apartman minden
négyzetméterén. Ha a szerkesztőségben meg is próbálta távol
tartani magát, itt a kísértés arcul vágta, és a falhoz nyomta.
– Egyébként… – kezdte Haruki, de aztán elakadt a szava. Nem
bírta kinyögni, ami ott motoszkált a fejében.
– Rajta! – tette keresztbe maga előtt a karját kihívón Kazuhiro. –
Kérdezz csak! Bár nincsenek fültanúk, a válogatott sértéseidnek
nem lesz közönsége.
Haruki bosszúsan fújtatott.
– Mintha én kezdtem volna!
– De folytattad.
Haruki nem vágott vissza. Nem vezet sehova, ha újra és újra
felemlegetik a tényt, mennyire ostobán viselkedtek mindketten.
A kanapéra ült, a háttámlára hajtotta a fejét. Kevés hiányzott
hozzá, hogy ott helyben elszenderedjen. Amikor megérezte Kazuhiro
közelségét, felpattant a szemhéja, és védekezőn maga elé emelte a
kezét.
A férfi kérdő tekintetétől elszégyellte magát. Nem letámadni
akarta, Kazuhiro csupán egy takarót szorongatott, majd sértődötten
felé nyújtotta.
– Kell vagy nem?
Haruki elfogadta.
– Sajnálom.
Kazu mosolyogva megvakarta az állát.
– Ne kérj bocsánatot! Habár nem ittam annyit, mint te, az ital
nálam is rohadt gyorsan teszi a dolgát. Ha innék még egy pohárral,
reggel semmire sem emlékeznék a ma este történtekből.
Felkacagott, Haruki bőre pedig bizseregni kezdett a hangjától.
Túlságosan közel volt, ő meg annyira fáradt, hogy semmi ereje nem
maradt védekezni az ösztönei ellen. Arrébb húzódott, titkon remélve,
hogy a férfi felhívásnak veszi, és leül mellé még beszélgetni.
Meghibbantam?
Nagyot dobbant a szíve, amikor Kazu egy mély sóhajjal ledobta
magát a kanapéra.
– Hát – kezdte vállvonogatva Haruki –, ha szeretnéd, iszom veled
még egyet.
Kazu ártatlan képpel rámeredt.
– Komolyan megtennéd? Úgy is, hogy nem emlékszem majd
semmire?
Haruki bólintott. Kazu felszegte az állát, és győzedelmes mosollyal
kivonult a konyhába. Két kristálypohárral és egy üveg whiskyvel tért
vissza. Haruki az aranyszínű folyadékot nézte, miközben
megforgatta a kezében a poharat.
– Ez egy elég elcseszett helyzet – dünnyögte mellőle Kazu.
Miután lehúzta az italt, a férfi a kanapé háttámlájának döntötte a
fejét, az ajka résnyire nyílt, a szemét lehunyta, de a szemhéja
időnként megrebbent, mintha képek peregnének előtte, amiknek
csak egyetlen nézője lehet.
– Arra gondolsz, minek hoztál megint ide? – kérdezte Haruki, és ő
is kiitta a poharat. A keserű alkohol felmelegítette a torkát, a
gondolataira jótékony homály borult.
Kazu kinyitotta a szemét, és hosszan nézte őt.
– Nem. Arra gondolok, miért engedtelek egyáltalán elmenni
legutóbb.
Haruki feje égni kezdett. Biztos az ital. Gigászi szar ötlet volt az
újabb pohár.
– Ideje elfelejtenünk az egészet. Kollégák vagyunk, vagyis inkább
vetélytársak – emlékeztette Kazut, és nyelt egyet. – Aznap
tévedésből mentem le abba a bárba. Nekünk sosem kellett volna
találkoznunk.
Kazu szemöldöke közt megjelent egy vékony barázda, ahogy
kétkedve hallgatta.
– Tudod, néha olyan jó lenne belelátni a fejedbe.
Haruki mosolyogva a fejét ingatta. Még csak az kéne! Hagyta,
hogy Kazu újratöltse a poharát, és erről eszébe jutott, mit mondott a
férfi a másnapi memóriavesztésről. Felbátorodva megszólalt.
– Ha szeretnéd, most kérdezhetsz. Holnaptól talán megint
ellenfelek leszünk, de most a te házadban vagyok vendégként.
– Itt mások a szabályok? – csillant fel Kazu szeme, majd meg sem
várva a választ, feltette az első kérdést: – Voltál már valaha
szerelmes?
A tekintete tiszta érdeklődést tükrözött, semmi gúnyolódás. Harukit
elképesztette a témaváltás, egyáltalán nem ilyen kérdésre számított
Zavarában rögtön kiitta a whiskyt, és köhécselve törölte meg a szája
szélét
– Nem hiszem. Vagyis biztosan… nem. Hát te?
Most én kérdezek
Haruki fegyelmezetten kihúzta magát, ám az ital ellenére próbált
összpontosítani arra, hogy megtartsa a védőbástyáit, és ne
engedjen le minden pajzsot maga körül.
Tudják a szüleid, hogy meleg vagy?
– Azt hiszem, hogy igen – felelte tűnődve Haruki. – Nálunk nem
szokás őszintén beszélni a sebezhetőségekről, így sosem hoznák
szóba. Zavarban lennének a témától, tudod? Más világ. A nővérem
viszont Ő szerintem előbb tudta, mint én
Ahogy Yae-ról beszélt, a szája akaratlanul is mosolyra húzódott,
és nem tudta, hogy a hajnali morajlás a levegőben vagy a sokadik
körös italozás, de mélységesen hiányozni kezdett neki a testvére.
Meséltél neki rólam? hajolt közelebb Kazu, mire Haruki torka
kiszáradt, ujjai az üres pohárra feszültek.
Dehogyis
– Aztán miért nem? – kérdezte felháborodva a férfi.
Mert nem akarom, hogy jobban féltsen
– Én sosem bántanálak.
Haruki vészcsengője megrezzent a fejében
– Tudod, volt egy fiú a gimiben, aki nagyon utált. Azt hiszem, a
puszta létem is idegesítette
– Ez szinte elképzelhetetlen – kapott színpadiasan a mellkasához
Kazu
Haruki a mennyezetre emelte a pillantását.
Idióta! morogta Ő tényleg nagyon gonoszul viselkedett
Egyszer meg is átkozott. – Haruki elhallgatott egy pillanatra. Annyira
őrültségnek hangzott így kimondva, hogy legszívesebben
visszaszívta volna az egészet. Ám Kazu figyelmes hallgatása arra
késztette, hogy folytassa Azóta megfogadtam, hogy óvatos leszek
az emberekkel. Mert ha igaz, amit Daigo mondott, akkor az, akit
megszeretek, egyszerűen tönkre fog tenni
Kazu pillantása szomorúan siklott végig Haruki arcán.
De én
– Igen, tudom – legyintett Haruki, és felemelte a poharát egy újabb
körért Nem rólad beszélt, ezt én is pontosan tudom Ezt most csak
úgy meséltem. Mert holnap már nem fogsz emlékezni semmire…
igaz?
– Mit gondolsz, meg lehet fordítani az átkokat? – kérdezett vissza
a férfi
Harukiban ez még sosem merült fel.
Én nem akarnék rosszat még neki sem
– Úgy értem, magadra nézve megfordítani – válaszolt Kazu. –
Valahogy kitérni előle
– Az azt jelentené, hogy nekem kellene átverni azt, aki megszeret.
Mit gondolsz, jobban járnék?
Kazuhiro lemondón nemet intett. Haruki hallgatott egy darabig,
aztán kibukott belőle
– Köszönöm, hogy idehoztál. Mostanában nem annyira szeretek
egyedül lenni otthon Mindig erre vágytam, hogy külön éljek a
családomtól, most mégis hiányérzetem van. – Keserűen felnevetett.
Nevetséges, ugye? Még a lakótársam is hiányzik, akit alig
ismertem, és aki alig szólt hozzám, csak ha elkerülhetetlen volt.
Kazu megveregette a vállát
– Bármikor jöhetsz ide – mondta halkan, és Haruki majdnem
meghatódott a szavain, amikor a férfi szégyentelenül folytatta
Csak ne felejts el füldugót hozni, mert néha hangos vagyok! –
Nevetett, aztán folytatta a kérdezősködést Ha holnap elindulhatnál
valamerre, hova mennél? Ne munkára gondolj, hanem ahol
feltöltődsz
– Erdőbe – vágta rá Haruki olyan magabiztosan, hogy magát is
meglepte vele
Ryo képei kúsztak a szeme elé. A zöldes táj, amit megfestett, és
ami azóta a szobája falát díszíti Igen, ott nyugalomra lelne ő is
Még hosszasan beszélgettek semmiségekről, és olyan
világrengető ötletekről, amiket ebben a pár kusza, delíriumos órában
mindennél lényegesebbnek tartottak. Aztán Haruki a sokadik ásítás
után magára húzta a takarót, és Kazu utolsó kérdését válasz nélkül
hagyva, lecsukta a szemét.
Kazu lágyan a fülébe suttogó hangjára azonban újra felnézett
– És egyedül mennél?
Haruki félt kimondani, ami elsőre eszébe jutott Vér szökött az
arcába, miközben beharapta a száját.
Van az a társaság, amit elviselnék
Kazu arcán békés mosoly terült szét, az arcán apró gödröcskék
keletkeztek Haruki felnézett a barna szempárba, amiben saját
magát látta, mintha egy tünékeny másodpercre ő lenne a világ.
Elmerült a férfi vágyódó pillantásában, ami örvényként vonzotta,
távoli ígéretként lebegtetve előtte a boldogságot.
Aztán Kazu megtörte a csendet, amikor köhintett egyet, és felállt a
kanapéról.
Pihenj nyugodtan, majd holnap hazamész!
Haruki hálásan bólintott, elnyomta a mellkasában feltámadó
hiányérzetet attól, hogy a másik távozni készült
– Úgy tűnik, végül tévedtem – mondta álmos hangon. – Mégis újra
eljöttem hozzád
Kazuhiro ekkor fölé hajolt, ujjait Haruki álla alá simította, ahogy
felé fordította a fejét Haruki hasa bizseregni kezdett Ez azonban
nem az alkohol utóhatása volt. Másfajta szenvedély kerítette
hatalmába, ahogy elveszett a mogyoróbarna szempár mélységében
A szája szavak nélkül rebbent meg. Kazuhiro szeme rögtön az
ajkaira villant, miközben nyelvét végigfuttatta a sajátján
Haruki elméjének túl sok volt mindez. Kifutott az arcából a vér,
hideg ujjai görcsösen szorultak a takaróra
– Azt hiszem, abba az erdőbe veled szeretnék elmenni – engedte
kitódulni az elméjét feszítő vad gondolatot, ami szavakká lényegült,
és kettejük közt cikázva szőtte tovább a csendet.
– Pontosan tudom, Haruki – suttogta halkan Kazuhiro, forró
lehelete Haruki bőrét simogatta. – De most itt az idő, hogy aludj
végre.
Azzal az ujjával enyhén megpöckölte Haruki arcát, és
elvigyorodott.
– Hozok egy pólót. És ne horkolj hangosan, az behallatszódik
hozzám is!
Haruki döbbenten feküdt a kanapén. Még akkor is szótlanul és
értetlenül meredt maga elé, amikor Kazuhiro magára hagyta, és
bevonult a hálójába.
A citrusillat körülölelte Harukit, mint egy megnyugtató bölcső, és
percek múlva elnyomta az álom.
 11. fejezet

Haruki

Haruki percek óta nézett farkasszemet a tükörképével. Megnyitotta a

csapot, amiből áttetsző vízsugár zúdult a gránitfekete mosdótálba. A
tükör melletti LED-csík jótékony visszafogottságban világította meg a
helyiséget. Ebben a szinte futurisztikusan modern fürdőszobában
annyiféle kapcsoló volt az ajtó mellett, hogy Haruki először azt sem
tudta, melyikhez nyúljon. Ha azonban mindet felnyomta, túl sok
szögből érte őt a fény, túlságosan megvilágította és felnagyította a
sötét karikákat a szeme alatt, sápadt homlokán kirajzolta az előző
éjszaka eseményeit, amik nem múltak el nyomtalanul a néhány órás
alvást követően sem. Önvád és megbánás, szégyen és torz
kíváncsiság bújt meg a szeme mélyén, tükrözve a lelke kiúttalan
labirintusában felbukkanó rémképeket.
Mégis mire volt jó ez az egész? Már a kollégákkal folytatott
iszogatás is átfordult egy indulattól fűtött párbajba Kazuhiro és közte,
amit az alkohol mellett az addig a kimondatlanság homályában
megbúvó sérelmek fűtöttek. Aztán meg feljött hozzá, és mindenfélét
zagyvált átkokról és a gimijéről. Nem hiszem el, hogy elmondtam
neki!
Miért nem mentem rögtön haza? Miért engedtem, hogy megint itt
kössek ki?
Annyi sületlenséget beszélt, csak remélhette, hogy Kazu tényleg
semmire sem fog emlékezni belőle.
A fejét csóválta, mialatt újra vizet locsolt az arcára. Már nem érzett
másnaposságot, az ital utáni fejfájása tovaillant abban a
minutumban, ahogy tudatosult benne, hol is töltötte az éjszakát.
Kazuhiro kanapéján
Kipirult bőrét nézte, amire addig engedte a meleg vizet a
zuhanyzóból, amíg teljesen le nem mosta magáról a férfi illatát, amit
hűen őrzött a kanapé szövete. És minden más is. Talán az este
utóhatása, de ha lehunyja a szemét, még mindig olyan, mintha itt
állna előtte. Egészen közel.
Haruki felnyögött, ahogy bizsergés cikázott keresztül a testén
Rosszul is elsülhetett volna ez az egész, arra pedig semmi
szüksége, hogy rögtön az első munkahéten arcát vesztve kelljen
beballagnia az irodába. Még jó, hogy Nino nem az a típusú főnök,
aki kiakad azon, ha egy beosztottja ellentmond neki Különben
mindketten bajba kerülnének.
Én már így is elég nagy bajban vagyok mondta ki hangosan a
tükörképének.
Hollófekete haja nedves tincsekben lógott a szeme elé, szempillái
összetapadtak a víztől.
Amikor elhagyta a megnyugvást jelentő fürdőt, és újra az étkezőbe
ment, Kazu kíváncsian fürkészte az arcát.
A pillantása zavarba ejtően hosszan időzött Harukin, mintha
szórakoztatná valami.
Aztán Kazu dudorászva visszafordult a kávékészítés műveletéhez,
ám még ezután is időnként odalesett a másikra.
Haruki a szemét forgatta
– Félek megkérdezni – nyögött fel fájdalmasan, amikor Kazu a
pulton felé csúsztatott egy csésze kávét Miért vágsz ilyen
önelégült képet?
 A férfi olyan diadalittasan mosolygott, hogy Haruki
magabiztossága seperc alatt tovaillant. Az sem segített, hogy Kazu
még kócosan, az éjszaka viselt gyűrött pólóban is remekül festett.
– Az éjszaka járt a fejemben.
– Szóval hazudtál! – nyögte Haruki, miközben a csészét tartó keze
visszahanyatlott a pultra – Emlékszel mindenre, igaz?
– Dehogy. Nem mindenre.
– Kár volt beszélgetnünk… – kezdte Haruki, de rájött, hiába
magyarázkodik, hiszen valóban ő maga sétált bele a kelepcébe. Mi
tagadás, meglehetősen jól érezte magát odabent. Csakhogy a
nappali világosság és az elillanó alkohol hatása sokkal élesebben
mutatott rá a következményekre. Arra, hogy felfedte magát, egy
titkot a kamaszkorából, amiről csak ő tudott eddig Hiszen még Yae
nek sem meséltem róla!
Arról nem is beszélve, hogy tegnapig tökéletesen tartotta magát a
tervhez, miszerint tudomást sem vesz a Kazuhiro felé irányuló kettős
érzéseiről Aztán egyetlen este alatt sikerült vérig sérteniük és
megalázniuk egymást, majd kedélyesen elcsevegni a férfi
kanapéján
– Bármire is emlékszel belőle, felejtsd el! – nézett a férfi szemébe
élesen Haruki
Ekkor Kazu megköszörülte a torkát, elvette tőle a kávét, majd a
sajátja után önelégült képpel elfogyasztotta Harukiét is
– Úgy lesz. Várnak a mindennapi harcok, nem igaz?
Haruki bólintott Hiába az esti ivászat, mostanra viszonylag tisztán
tudott gondolkodni arról, hányadán is állnak egymással. Kazuhiro
kisegítette az este, de a bajtársiasság nem rángatta ki őket a
szerencsétlen helyzetből, amibe kerültek: mindketten szeretnék ezt
az állást És minden egyes nappal eggyel nagyobb erőfeszítést kell
tenni érte, hogy kiüssék a másikat a ringből.
Ekkor megcsörrent egy telefon Kazu a mobilra pillantott, és
felkapta, mielőtt Haruki odanézhetett volna a hívó fél nevére.
Kazu szeme rávillant Talán nem maradt ideje páncélt húzni a
vonásai köré, mindenesetre Haruki pontosan felismerte a lelkében
tomboló érzelmeket Gyanakvás Félelem Fájdalom Veszteség
Nem akart többet tudni, lesütötte a szemét. Kazu rekedtes hangon
felelt
– Ha elég volt a kávé, akkor kérlek, menj most el!
Haruki kérdezni akart még tőle, de végül nem akaródzott tovább
feszíteni a húrt.
Felállt, és már az előszobában készülődött, amikor Kazu
utánaszólt.
Ne vedd magadra, csak nem szeretem kiteregetni a dolgaimat!
– Hidd el, tökéletesen értem.
Akkor nincs harag?
Haruki beszívta a levegőt. Kellően távol állt tőle, ez némileg erőt
adott neki
– Miért is lenne? Hiszen csak munkatársak vagyunk, emlékszel?
A bőrén érezte a férfi éhes pillantását, ami egyszerre próbálta
levetkőztetni és végigkarmolni.
Talán egy nap másképp alakul
– Álmodozz csak! – horkant fel a fejét csóválva Haruki, és a keze
már a kilincsen volt
– Nem szoktam feladni – szólt utána Kazuhiro. – Soha.
Haruki megtorpant az ajtóban, és hátranézett a válla felett
– Mit is mondtál? Egyszer mindent ki kell próbálni.
A szerkesztőségbe érve, mintha mi sem történt volna, Haruki
igyekezett a szolgálatkész és visszahúzódó arcát magára ölteni,
amiről úgy hitte, megvédheti a kíváncsiskodóktól.
Ez a naiv gondolat mindössze néhány percig tartott ki, amíg fel
nem tűnt az asztalánál Sakura. Az esti tivornya rajta kevésbé
hagyott nyomokat, bár ezen a napon mintha erőteljesebben
sminkelte volna magát. Kivételesen Haruki is hálás lett volna némi
alapozóért, bár úgy sejtette, a szeméből amúgy is kiolvasható lett
volna, mennyire nincs jó bőrben.
– Minden rendben? – billentette oldalra a fejét Sakura. – Olyan
sokat ittál, hogy aggódtam, hogyan jutsz majd haza.
Haruki felnevetett, ami még saját maga számára is kínos
hamissággal csengett.
– Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam.
– Sikerült taxit szerezned? Remélem, Kazuhiro megvárta, amíg
találsz egyet.
– Ez az ing ismerősnek tűnik – közölte somolyogva a mellettük
elhaladó Nino.
Haruki pislogott, majd végignézett a kérdéses ruhadarabon.
Ezt nem hiszem el!
Haruki legszívesebben letépte volna magáról, de az csak rontott
volna a helyzetén. Hogy lehetett ennyire álomkóros, hogy nem a
saját ruháját vette vissza zuhanyzás után? Nem csoda, hogy
Kazuhiro olyan önelégült vigyorral mustrálta reggel. Hiszen az ő
ingjében parádézott a konyhában
– Talán egy boltban vásárolták – segítette ki készségesen szorult
helyzetéből Sakura Ninóra mosolygott, aztán amikor a rovatvezető
odébbállt, sokatmondón Harukira pillantott. Ezért még biztos súlyos
árat fogok fizetni
Szerencsére a kolléganője megkönyörült rajta. Be kellett fejeznie
egy határidős munkát, ezért Haruki könnyedén meg tudott tőle
szabadulni, és immár tökéletes magányban, egy bódító citrusillatot
árasztó ruhadarabbal volt kénytelen átvészelni a délelőtt további
részét.
Érdeklődve felnézett, amikor Kazuhiro ebédidőben loholva
bevágtatott a szerkesztőségbe. Haruki máskor talán beszólt volna
neki az eltájolt időérzéke miatt, de most nem akarta felhívni magára
a figyelmet. Aztán észrevette, hogy a férfi komótosan odasétál
hozzá
Kazuhiro végigjáratta rajta a tekintetét. Az inget nyilván nem most
vette észre, mégsem szólt, csak elsétált Haruki mellett, és helyet
foglalt az asztalánál. A zavara onnan volt csupán mérhető, hogy
máskor mindenáron elejtett valami kétértelmű megjegyzést, most
viszont hallgatott. Meglepően sokáig. Aztán persze, mint a világon
oly sok jó dolog, ez az állapot sem tartott örökké
– Bocs, hülye voltam az este – szólalt meg Kazu fojtott hangon,
Harukit bámulva És ez reggel is folytatódott
Haruki nem bírt immunis maradni a kérlelő szempár láttán.
Mindegy, felejtsük el!
– Akartam hozni neked valamit a boltból, de nem voltam benne
biztos, mit szeretsz
Kazu a táskájába túrt, és a legkülönfélébb élelmiszereket halászta
ki belőle Joghurtos ital, zabszelet, csokoládé
Haruki elképedve rázta a fejét.
Nem kellett volna
Kazu mosolyogva ráhagyta, és helyet foglalt a székén.
 Haruki még mindig nem tudott kiigazodni rajta, de már egy
lépéssel közelebb járt a megfejtéshez. Egyszer összetöri a lelkét, és
mindent a fejéhez vág a kollégák előtt, aztán pár órára rá közli, hogy
udvarolni akar neki. Mégis melyik az igazi arca?
Belefáradt már a találgatásokba Eszébe jutott az Omiya kitűzője,
amit a lakásában látott. Első alkalommal megrettent tőle, most
másodjára már erőt adott, mert tudott róla valamit, amit Kazu nem
sejtett. Az a tárgy lebuktatta, hiába nem akart sosem beszélni a
múltjáról, Haruki immár tudta az igazat
Elmondja Ninónak? Segítségére lesz ez az apróság? Fogalma
sem volt
Összeszorult a szíve, amikor az asztalán felállított naptárra
pillantott Alig pár hét maradt a kényszerűségből közösen eltöltendő
próbaidőből. Azután Ito Takashi és Nino választani fognak kettejük
közül
Hogyan is győzhetne egy olyasvalakivel szemben, mint Kazu?
Most is épp bájcsevejt folytat a kollégákkal Nem Esélytelen vagyok
vele szemben.
Nino az irodájába kérette Kazuhirót, Haruki egyedül maradt
zavaros gondolataival. Talán ideje lenne B terv után néznie. Még
azelőtt jelentkeznie kéne valami másik állásra, hogy a szülei
megtudják a friss kudarcát. A nagybátyja rögtön tudomást szerez
majd róla, és továbbítja a hírt, ezért szüksége lenne valami
mentőövre.
Hangos berregés és zeneszó zavarta meg a töprengésben
Kazuhiro telefonja. Nyilván elfelejtette lehalkítani.
Sakura a szomszédos asztaltól esdeklő pillantással és a saját
telefonjával a fülén meredt Harukira, hogy hallgattassa már el a
készüléket.
Haruki a mobilért nyúlt, de suta mozdulata közben véletlenül
sikerült felvennie a hívást.
Na, basszus!
A füléhez emelte a készüléket, és megköszörülte a torkát.
– I-igen…?
– Saitama börtön. Fogadja a hívást?
– Tessék? Igen.
Miért vágtam rá? Simán nemet kellett volna mondanom!
A vonalat átkapcsoló halk recsegést követően egy idősebb
férfihang szólt bele.
– El sem hiszem, hogy beszélhetünk végre. – Nehézkes, fáradt
sóhaj hallatszódott, Haruki mellkasa összerándult. Mégsem bírt
kinyögni semmit.
A vonal túloldalán a férfi köhögött egy sort, aztán újra megszólalt:
– Megértem, hogy eltűntél. De a neved megváltoztatása nem lesz
elég ahhoz, hogy eltöröld ezt az egészet. Mikor mersz végre
szembenézni a történtekkel? És szembenézni velem…?
Haruki görcsösen markolta a telefont, a szíve a torkában dobogott.
Ahogy lépteket hallott közeledni, ijedtében gyorsan kinyomta a
hívást. Úgy penderítette arrébb magától a mobilt, mintha égette
volna a tenyerét.
Lángolt az arca, a gondolatai idegesen jártak körbe. Talán téves
hívás. Bizonyára az. Mi dolga Kazuhirónak, az ígéretes újságírónak
egy börtönintézettel?
Haruki agyában mozaikok egész sora mozdult arrébb, ahogy
próbálta összeilleszteni a megfelelő darabkákat. Nem illettek
egymáshoz, habár egy részük végre élesebben rajzolódott ki. Aztán
beugrott neki.
Csak nem ahhoz a pletykához van köze, amit nemrég hallott a
többiektől? Miszerint Kazuhiro börtönbe juttatott egy milliárdos
vállalkozót, aki korrupt ügyletekbe keveredett. Harukinak nem volt
még ideje előkeresni a cikket, de emlékezett néhány részletre, amik
azóta is elhangoztak időnként valaki szájából a szerkesztőségben.
Miyamoto Corporation. Elhappolt tenderek, amiket a cég jogtalanul
nyert meg. Rémes munkakörülmények a munkások számára. Elcsalt
pénz, tönkretett emberek. Aztán jött Kazuhiro, a hős, és rács mögé
juttatta az illetőt.
– Mi a helyzet?
Kazuhiro lágy hangja visszarántotta a valóságba.
Haruki a saját képernyőjére meredt, mintha nem történt volna
semmi, habár érezte, ahogy az arcát elönti a pír. Hümmögött, mint
akinek még válaszolni sincs ideje, miközben az elfoglaltság látszatát
keltve ide-oda kattintgatott az egérrel.
– Kaptam egy új feladatot, szóval most egy darabig nem fogunk
találkozni – folytatta Kazu, és Haruki most kénytelen volt felé nézni.
A férfi telefonja még mindig ott hevert az asztal közepén.
Haruki nyelt egyet. Ha észreveszi a híváslistán szereplő számot,
rögtön rájön majd, hogy valaki helyette vette fel a telefont. El kellene
mondanom neki még most.
– Hova mész? – kérdezte Haruki.
– Máris hiányzom?
– Soha.
– Emlékszel arra a hírre, hogy a Natuna-szigeten található
halászkikötőt halpiaccá alakítanák? Erről készítek egy beszámolót.
Van egy politikában jártas forrásom, ma összefutok vele.
 Haruki bólogatott, mintha érdekelné. Amikor viszont Kazuhiro egy
laza mozdulattal a farzsebébe tolta a mobilját, ő sem bírt tovább egy
helyben ülni.
– Valamit mondani…
– Kajiwara-kun, beszélnünk kell!
Nino toppant az asztala mellé. Haruki szó nélkül követte az
irodájába. Alig húzta be a székét maga alatt, a rovatvezető máris
előrekönyökölt, és kíváncsian meresztve a szemét megszólalt:
– Szóval? Van bármi, amivel okosabbak lettünk Misaki-kunt
illetően?
Haruki izmai megfeszültek. Megmagyarázhatatlan okból úgy
érezte, meg kell védenie Kazu titkait. Még akkor is, ha valójában
még ő maga sem rakta össze a kirakós darabkáit. Egyszerűen még
nem beszélhetett róluk, még nem adhatta ki Ninónak.
Nem igazán rázta a fejét
– Azt mondtad, ennél a lapnál képzeled el a jövőd – sóhajtott fel
Nino De még egy apró kérést sem tudtál teljesíteni Pedig csak
fülelned kéne.
Haruki arca égni kezdett
– Inkább írnék valamit – válaszolta szenvtelen hangon.
Nino hátradőlt a székén, és figyelmesen tanulmányozta az arcát
Haruki nem törte meg a szemkontaktust, várta az ítéletet.
A rovatvezető szája mosolyra húzódott
– Nem bánom, akkor találj valami ütős témát! Kápráztass el,
kouhai!
 12. fejezet

Haruki

Harukinak nem maradt választása, lépnie kellett. Látta, hogy Kazu

mindennap más kollégával múlatja az időt, beássa magát a
különböző rovatok kulisszatitkaiba, és máris úgy viselkedik, mint akit
véglegesítettek.
A kettősség, ami eluralkodott Haruki lelkén, miközben a férfit
nézte, megőrjítette. Továbbra is ellenfelekként működtek idebent,
akik fél szemmel mindig a másik munkáját követik nyomon,
miközben a gyakornoki időből hátralévő napokat számolják vissza.
Ugyanakkor néha megfeledkezett minderről. Szeretett elmerülni a
látványban, ahogy Kazu a toll végét az ajkához emelte, miközben a
laptop előtt gondolkodott valamin, és szórakoztatták a férfi szokatlan
étkezési szokásai. Például Kazu kőbe vésett szabályként értelmezte
a japán mondást, miszerint addig egyél, amíg nyolcvan százalékra
jóllakott nem leszel. Azt pedig egyenesen imádta, hogy felgyűrte az
ingujját, ha melege volt. Az inas kézfeje, ami
a hosszú ujjakban végződött…
Haruki szédülve rázta meg a fejét, miközben eltökélte, hogy lépnie
kell.
Másnap korábban végzett a munkával. Hála Sakura
szervezésének, egy házon kívüli feladatot tudtak le néhány óra alatt,
így még időben kiért a Shinagawa állomásra. A hangosbemondóban
kellemes női hang ismertette a menetrendet, miközben a vonatokról
tömött sorokban elmasírozó embertömeg helyét a
takarítószemélyzet vette át, hogy nekilássanak a szerelvények
rendbetételének Haruki keresztülgyalogolt az állomás világos és
sötétszürke térkockákkal kirakott folyosóin, és megvette a jegyét.
Tokió Shinagawa állomását a saitamai Omiya állomással a Saikyo
Line nevű vasútvonal kötötte össze. A név frappánsan a két város
elnevezésének összetételéből származott Egyfajta átmenet Haruki
jelene és múltja között.
Nem tartozott azok közé a nagysebességű vonatok közé, amik a
Shikansen{21} vasúthálózatán szelték az utat földrengés és
tájfunbiztos szerelvényeikkel, akár háromszáz kilométer per óra
sebességgel haladva.
Haruki még épp a délutáni csúcs előtt szállt fel Nem hagyott időt
magának mérlegelni, hallgatott az ösztöneire, követte a megérzéseit.
És valóban kellett egy kis környezetváltozás
Egyre csak az járt az eszében, amit Nino várt tőle. Nyomozni
Kazuhiro után? A rovatvezető megszállottan kergette azt az
ábrándot, hogy az új gyakornok titkol valamit az előéletéről. Haruki
viszont, aki jól ismerte milyen a mélyre ásott titkok halmán lépdelni,
nem kívánt részt venni ebben a boszorkányüldözésben. A múltja
darabkái elszáradt falevelekként ropogtak az elméjében,
valahányszor óvatlanul, túl nagy hévvel lépdelt keresztül rajtuk.
Most pedig úgy döntött, visszatér oda, ahol ezek a rémálmok
elkezdődtek. A mindössze harminc percnyi vonatútra lévő város a
gondolatai közt sokkal távolabbinak érződött, egy szigetnek, ami
körül súlyos áramlatok nehezítik, hogy kijusson az ember.
Négyszázkilencven jen Ennyibe kerül az út a pokolba Nem retúr
Amikor helyet foglalt, kiropogtatta a feszültségtől zsibbadt ujjait, és
kibámult a széles üvegablakon. Nemcsak maga miatt teszi ezt,
hanem Ryóért. Egy jó cikk sok mindent megoldana most az
életében, hiszen még mindig bízott benne, hogy visszacsinálhatja az
egészet, és Ninót is leállíthatja azzal, ha esélyt kap egy második
interjúra.
Nem szólt róla a szüleinek, hogy vonatra szállt, és elindult
Saitamára. A csúcsforgalmat elkerülte, kényelmesen utazott, belül
mégis úgy érezte, mintha összenyomná a tér, mintha egyre csak
zsugorodna, minél közelebb ér a városhoz.
Amikor az állomáson valaki véletlenül nekiütközött, Haruki olyan
mélyen meghajolva kért elnézést, ahogy félszeg kamaszkorában
tette. Kerülte az idegenek tekintetét, félt mindenkitől. Most megint
úgy érezte, újra gyerekké vált ezeket az utcákat járva
És ezt igazán gyűlölte.
Kizárt minden gondolatot, hagyta, hogy a lábai maguktól vigyék az
úton.
Csak odamegyek, és beszélek az igazgatóval Megpróbálom újra
felvenni a kapcsolatot Ryóval. Remélem, nem történt baja.
Az ismerős, atlaszszürke épület utcájában halványrózsaszín
virágokat bontottak a fák koronái. Amikor felélénkült a szél,
pillekönnyű sziromlevelek terítették be a járdát Haruki egyenletes
léptekkel hagyta maga mögött az egyenletes kockaformákra nyírt
bokrokat, majd a vörös téglakerítést, és a bejárat irányába fordult
Nagy levegő. Aztán még egy.
Nem hagyott időt magának, akkor talán a maradék bátorsága is
elinalna. Besorolt a gimnáziumon ki-be igyekvő diákok uniformisos
forgatagába, és hagyta, hogy magával sodorja a tömeg
Odabent azonban fullasztó erővel teperték le a régmúlt évek
emlékei A falak bezárultak körülötte, a kíméletlen tempóban maguk
előtt toló diákok szenvtelen tekintettel meredtek rá, amikor
megpróbált megfordulni, és kimenekülni az iskolából
Megszólalt a csengő. A tobzódás erőteljesebbé vált, a vakító
lámpák zúgtak a feje felett, Harukit egyre jobban leverte a víz
Nem volt maradása, a hely mégis magába szippantotta.
Ahogy a folyosók mélye, mint egy elátkozott labirintus elnyelte őt,
Haruki a falakat díszítő bekeretezett képeket nézte, amint azok
elsüvítettek mellette
Képek iskolai versenyekről, győztesekről. Tablók és díszes
ünnepségek montázsai Az egyik csukott ajtó mellett megtorpant
Ryót szúrta ki az egyik fotón. Persze, mit csodálkozik, hiszen a fiú
maga mesélt arról, mennyire központi figurája volt a gimnáziumnak
Furcsa volt festetlen, fekete hajjal látni, de kétségkívül ő volt az.
Öten álltak a képen, egy színes, erdőt ábrázoló festmény előtt
Ryo és a másik három srác arcán ugyanaz a tekintélyt parancsoló
arckifejezés honolt, nyugodt mosoly, félelmet nem ismerő, csillogó
szempár.
Mindenkinek mást jelentenek a gimnáziumi évek Néhány emlék
képes átformálni egy egész intézmény jelentőségét az ember
elméjében Ugyanaz az iskola Ryónak áldás volt, míg Haruki a
legrémesebb éveit szenvedte el. Akkor bezzeg a Diákjóléti Klub sem
kívánt tenni semmit érte Haruki jól emlékezett azokra a srácokra
Ugyanúgy félrefordították
a tekintetüket, ha arról esett szó, hogy valakit bántalmazás ér az
intézményben, sőt igyekeztek lerendezni a diákság berkein belül
ezeket az apró, de bosszantó kilengéseket
Haruki jobban megnézte magának a képen az ötödik fiút. Nem
érezte odavalónak, és nem csak azért, mert beesett arca és sápadt
bőre elütött a többiek egészséges küllemétől. Volt valami szomorkás
a testtartásában, mintha legszívesebben menekülne.
– Már nem működik.
A hangra Haruki összerezzent. Egy fiatal nő állt mellette, hosszú
haját hajpánttal fogta hátra, az arcából azonban nem látszott semmi,
mivel a kezében egy méretes kartondobozt és kötegnyi papírt
egyensúlyozott. Amikor a táskája a könyökhajlatára csúszott, halkan
elkáromkodta magát. A kezében csörgő kulcscsomón egy kék,
bolyhos plüssfigura lógott, aminek láttán Haruki elmosolyodott.
– Segíthetek? – intett a nőnek, mivel láthatólag nem volt könnyű
egyensúlyoznia a kezében tartott holmikkal.
– Köszönöm! Csak ide megyek… Kinyitnád az ajtót?
Haruki zörögve belepróbált több kulcsot is a zárba, mire sikerült
eltalálnia a megfelelőt. Jól emlékezett. Nem egy tanterembe nyitottak
be, az egykori Diákjóléti Klub szobája sokkal inkább tűnt használaton
kívüli helyiségnek, ami jelenleg raktárként funckionál. Székek körbe
rendezve, egy régi kanapé, vetítőgép, és dobozhalmok, filccel
jelölve, melyik iskolai ünnepséghez kapcsolódik annak tartalma.
– Máshova költözött a Diákjóléti Klub? – morfondírozott hangosan
Haruki, majd a nőhöz fordult, aki épp a homlokát törölgette.
Haruki meglepetten kiáltott fel, ahogy felismerte az egyik régen
látott, volt évfolyamtársát
– Keiko, te vagy az?
A nő kérdőn rápillantott, de a következő másodpercben
összecsapta a tenyerét.
Ó, hát persze! Tudtam, hogy ismerős valahonnan az az
ábrándos arc.
 Haruki egy pillanatra lélekben visszazökkent a gimnáziumi
évekbe, a túlságosan tömény emlékektől görcsbe rándult a gyomra.
A karja maga mellé feszült, hogy ne legyen nyilvánvaló a keze
remegése.
Nem Keiko tehetett róla, a lány sosem bántotta Egyszerűen csak
részesévé vált élete legrosszabb periódusának, és ez Harukinak
elég volt ahhoz, hogy fájdalom nyilalljon a tagjaiba
Keiko pillantása végigjárt rajta, tekintetén a mosolya ellenére
kósza szomorúság suhant át
– Minden rendben, Haruki?
Munka miatt jöttem vakarta meg az orrát Haruki, és gyorsan
elterelte a beszélgetést. – Jól emlékszem, hogy ez a Diákjóléti Klub
szobája?
Keiko bólintott.
Az volt igen, de ahogy mondtam, már nem működik
– Mióta?
Több mint egy éve felelte Keiko lesütött szemmel
Miután Ryo elvégezte az iskolát. Vajon mi történt éppen akkor?
Itt dolgozol? kérdezte Haruki
– Tanácsadóként, igen. Olyan iskolapszichológus-féle vagyok –
válaszolt mosolyogva Keiko, majd az órájára pillantva élesen
beszívta a levegőt. – Megint el fogok késni… Muszáj mennünk,
vissza kell zárnom az ajtót
Haruki bólintott, és követte a kopogó cipősarkakat. Ám egy, az ajtó
mellé támasztott színes festmény megtorpanásra késztette
Csomagolás nélkül oldalra támasztották, mintha csak leemelték
volna a falról, hogy ne kelljen ránézni
A kép élénk színei, a zöld és a melegbarna ismerősnek tűntek,
ahogy a nyúlánk fák és a kép közepén tekergőző patak is
Keiko észrevette Harukit, így ő is megállt, szemét a festményre
szegezte
– Egy volt diákunk készítette.
Tehetséges jegyezte meg Haruki, miközben az agya lázasan
járt. Hiszen ez Ryo képe. Nem lehet másé, kísértetiesen
emlékeztette arra, ami a Totoro erdőt jelenítette meg, és aminek
másolata a szobája falát díszítette. – Azt hiszem, láttam már hasonló
alkotását
Keiko a füle mögé simította a haját, a tekintete elkomorult.
Járt hozzám néha, sokat beszélgettünk mondta merengő
hangon. – Mindig érdekelt, honnan szerzi az ihletet a képeihez.
Úgy tudom, népszerű diák volt tette hozzá Haruki,
visszaemlékezve az interjún elhangzottakra.
Keiko rögtön odakapta a fejét, és úgy nézett végig rajta, mintha
megbuggyant volna.
Nem, egyáltalán nem volt az Jobban szerette a magányos sétát
a fák alatt. Tulajdonképpen rád emlékeztetett.
Haruki torka elszorult Ujjai nyirkos tenyerére feszültek
Ha ez igaz, akkor Ryo tényleg bajban lehet. Egyáltalán nem
ismerem, pedig lehet, több a közös bennünk, mint azt hittem
Odakint felhangzott a csengő, Keiko pedig rezignált arccal keresni
kezdte a kulcsát Haruki vetett még egy utolsó pillantást a képre,
mielőtt rázárták az ajtót.
Miért szűnt meg a Diákjóléti Klub? kérdezte még sietve,
amikor látta, hogy Keiko búcsúzni készül.
Miután elballagtak, senki sem akarta elvállalni a posztot felelte,
és a fejét csóválta. – Talán azt hiszik, átok ül a termen. Az ő képét is
ezért szedette le az igazgató, hogy ne zaklassa fel a diákokat. Most
mennem kell, Haruki, de ha beszélgetni szeretnél, akkor bármikor…
– Keiko halkan köhintett egyet, és lehalkította a hangját. – Már régen
el akartam mondani, mennyire sajnálom, ami akkor…
– Mennem kell – nyögte ki Haruki, és hátat fordított neki.
A gyomra felkavarodott, az átok szitokszóként visszhangzott
tovább a fejében, a hányinger a torkát marcangolta. Hiába lettek
volna még kérdései, ha ráterelődött a szó, pánikszerűen leblokkolt.
Mély levegőt vett, és ökölbe szorította a kezét. Tovább kellett
haladnia. A folyosó végére érve a tornaterem irányába nézett, ahol a
szertár állt a sarokban.
A bensőjében dúló vihar immár orkánná erősödve söpört végig
rajta. Emlékezett a szégyenre, ami átjárta, mikor utoljára odabent
járt.
Mintha valaki hasba bokszolta volna. A félelem átrágta magát
Haruki bordáin, a keze remegni kezdett.
Közben eltűntek körülötte az emberek, a kihalt folyosón úgy érezte
magát, mint egy préda a mezőn, ami bármikor áldozatául eshet
valami nagynak és veszélyesnek.
A falak összezárultak körülötte, az elméje mélyéről egy kaján
nevetés harsant. Daigo. Haruki megfordult, és futni kezdett. Szúrt az
oldala, ahogy levegőért kapkodott, megrándult a bokája, miközben
túl gyorsan vette be a fordulót a kijárat előtt.
Ahogy kiért az épületből, élesen beszívta a levegőt. Könny
csordult ki a szeme sarkából, hideg ujjai reszkettek az ijedtségtől.
A múlt egyetlen perc alatt porba tudta őt tiporni. Elképesztően
rossz ötlet volt felkészületlenül idejönni. Mit is gondolt? Hogy hirtelen
a valóság elveszti az erejét?
 Ugyanolyan gyenge maradt. Ugyanolyan fájdalommal járt minden
itt töltött perc. Azt a levegőt szívta, ami akkor töltötte meg a tüdejét,
amikor elszenvedte azokat a dolgokat. Még a folyosók színe is
ugyanaz maradt. Egyáltalán nem változott semmi, egyedül a diákok
cserélődtek ki.
Mára mások a kínzók és mások az elszenvedők.
Haruki hányingertől szédelegve rohant a kijárat felé. Az épületnek
vetette a hátát, és lerogyott a hideg földre. Semmi értelme nem volt
eljönnie. Nemhogy Ryónak nem tud segíteni, még saját magát is
képtelen megvédeni a láthatatlan démonoktól, amik a bensője
mélyén fészkelnek.
– Haruki!
Életre keltek az emlékek. Úgy olvadtak ki a hely közelségétől, mint
azok a halálos vírusok a jégtakaró alól. És egy pillanat alatt
megfertőzték Haruki lelkét.
– Haruki, nézz rám!
Bárki is szólt hozzá, lágy hangja egyáltalán nem hasonlított
Daigóéra. Haruki a kezét a mellkasára szorította, nyirkos tenyere az
ingjébe markolt. Minden erejére szüksége volt, hogy ne süllyedjen
vissza a sötétbe.
Pislogott párat. Ismerős ez az arc.
Furcsa megkönnyebbülés öntötte el, ahogy felismerte Kazuhirót
maga mellett.
Zaklatottan dübörgő szívverése lassacskán csillapodni kezdett.
Nyelt egyet, és mélyeket lélegzett. Minden egyes levegővétellel egy
kicsit könnyebb lett, csakhamar visszatalált a jelenbe. Az Omiya
Gimnázium ismerős bejárata előtt guggolt, a falnak támaszkodva,
igazi szerencsétlen módjára.
 – Hogy kerülsz ide? – habogta Haruki szánalmasan
összekuporodva.
Körülötte egy csapat matrózruhás diáklány ácsorgott aggódó,
kíváncsi arccal. Egyikük Kazuhirót bámulta, és közben ábrándos
mosoly telepedett az arcára. A férfi azonban láthatóan nem
foglalkozott a környezettel, a tekintete csakis őt kutatta, nem hagyta,
hogy tovább merüljön a kétségbeesés mocsarában.
– Fel tudsz állni? – ereszkedett le mellé Kazu, és bátorítón
megszorította a vállát. – Elmondod, mi történt?
Haruki megrázta lehajtott fejét. Pont neki nem kéne most itt lennie.
Előtte végképp nem akart gyengének látszani.
– Nino miatt vagy itt? – nógatta tovább Kazuhiro. A rovatvezető
nevét kiejtve a hangja hűvösebb lett. – Ő bízott meg vele, hogy
próbáld megkeresni Raitót? Nem értem, miért nem száll le rólad…
Haruki most végre ránézett Te sokkal jobban érdekled, mint Raito
Megköszörülte a torkát, hogy cincogó hang helyett valami emberi
jöjjön ki a torkából
– Ryo ebbe az iskolába járt… Hiszen, tudod. Gondoltam, eljövök,
és körbekérdezek a diákok között, hátha
– Most nem a munka érdekel, Haruki! – fakadt ki váratlanul a férfi,
és az érintése még sürgetőbb lett Közelebb hajolt hozzá Haruki a
neve a hallatán furcsa bizsergést érzett a gyomra tájékán. – Miért
lettél rosszul? Mi ez az egész ? Pánikrohamot kapsz a lakótársad
miatt?
Nem miatta szaladt ki Haruki száján
Kazuhiro kérdő tekintete végigpásztázta az arcát. A férfi
homlokráncolva figyelte, hogy folytatja a magyarázkodást
– Hagyjuk! – sóhajtott Haruki, mert megfájdult a feje, ha arra
gondolt, hogy be kéne avatnia Kazut Úgysem értené Senki sem
értené. – Nem akarok róla beszélni.
Kazuhiro felsegítette a könyökénél fogva A körülöttük elhaladók
kérdőn méricskélték ugyan kettejüket, de aztán illedelmesen
továbbmentek, senki sem tett fel kérdéseket
– A kocsiban azért elmeséled? – intett a pár méterre parkoló autó
felé Kazu
– Felejtsd el, nem fogunk beszélgetni!
A férfi cinkosan felnevetett
– Csinálhatunk ám mást is. Van, akinek a stresszoldás egyik
eszköze egy jó kis menet az autó hátsó
– Idióta! – torkollta le gyorsan Haruki. Azt azonban be kellett
ismernie, mennyire megnyugtatta a férfi jelenléte
A percekkel korábbi mélyrepülés, a mázsás magány, ami
rátelepedett, most elillant, ő pedig újra visszatalált önmagához
Hagyta, hogy Kazuhiro a kocsijához vezesse. Ellenkezés nélkül
beült, néhány pillanattal később pedig már a hátuk mögött is hagyták
a gimnáziumot. Hosszú, feszengős percek követték egymást, míg
végül visszaértek Tokióba
Amikor leparkoltak Haruki lakásának épülete előtt, gyorsan el
akart köszönni, ám akadt még valami, ami nem hagyta nyugodni
– Most már elárulhatnád, hogy kerültél oda – pillantott a férfira.
Talán igaza van Ninónak, és Kazu múltjában tényleg akadnak
csontvázak. – És épp a legjobbkor. Csak nem követtél?
Kazuhiro fél kezét az ölébe ejtette, a másikkal a hajába túrt
– Ha tudni akarnám, hol jársz, nem titokban osonnék utánad –
felelte, és egy döglesztő félmosoly kíséretében végigpásztázta
Harukit. – Nagyon is észrevennéd, hogy ott vagyok.
 Haruki kifelé bámult, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló a zavara
A klíma kellemes, hűvös levegőt tolt az arcába, mégis úgy érezte,
hogy elfogy az o igén
– Nem tudom, miért olyan nehéz értelmes választ adni egy
kérdésre dünnyögte magában
– A válasz prózai. Anyám születésnapja volt. És elmentem pár
holmimért a házba
A hír meglepte Harukit. Ez tényleg elég hétköznapi indoknak
hangzott
– És mit vettél neki?
Kinek?
Haruki felmordult.
Az anyukádnak Most mondtad, hogy
– Ja, hogy az – Kazuhiro kikémlelt a szélvédőn, a tekintete
elfelhősödött Nem találkoztam vele A születésnapját a nővérénél
tölti Osakában. Épp azért mentem, mert tudtam, hogy nem lesz
otthon
Haruki el sem tudta képzelni, hogy lehet ilyen bizarr kapcsolatot
ápolnia valakinek a saját szüleivel
– Hazafelé tartottam, amikor beugrott, hogy beszélhetnék az
igazgatóval folytatta Kazuhiro , ezért odakanyarodtam az
Omiyához. És akkor megláttalak… Nem tudhatom, min akadtál ki, és
megértem, hogy én vagyok az utolsó személy, akit beavatnál De
szeretném, hogy tudd; jó hallgatóság vagyok. És nem fogom
elmondani senkinek
Haruki hálásan bólintott. Az étteremben történt összezörrenésük
után Kazuhiro láthatólag visszább vett Kevesebbet gúnyolódott
rajta, és még azt sem emlegette fel, hogy a kanapéján hajtotta
álomra a fejét félrészegen
Haruki ki akart nyögni egy köszönömöt, de azzal elismerte volna,
hogy az iskola előtti összeomlása valóság volt Márpedig még
erőteljesen küzdött az igazság elfogadásával, és legalább néhány
percig meg akarta őrizni annak a látszatát, hogy az egészet csak
képzelte.
Szomorúan a házra pillantott Máskor szeretett hazaérni a nap
végén, most azonban sem Ryo, sem az ajtaján lógó tábla nem várta
odabent
– Szeretnéd, hogy felmenjek? – kérdezte váratlanul Kazuhiro.
Ez megveszett?
Haruki képtelen volt eldönteni a rezzenéstelen arcról, mennyire
veheti komolyan a szavakat Ahogy elmélyülten tanulmányozta a
másikat, Kazu védekezőn felemelte a kezét.
Nyugi! Nem kell legyilkolnod a szemeddel! Maradok a
seggemen.
Hétfőn találkozunk zárta rövidre a témát Haruki, és már ki is
ugrott a kocsiból.
 13. fejezet

Haruki

Haruki ugyanabban az izakayában itta a sörét, ahova jó pár nappal

ezelőtt Ryóval ült be. Kivételesen jólesett egyedül kimozdulnia és
kiszellőztetnie a fejét.
Kazuhirót tényleg csak a véletlen sodorta arra? Miért van ennyire
rosszban az anyjával?
Elővette a telefonját, és végigpörgette a tucatnyi olvasatlan
üzenetet, amit Ryónak küldött a napokban. Úgy tűnt, a fiú letiltotta
minden felületen. Ez nem zavarta volna, de még mindig aggódott
érte.
Ryo annyival másabb, mint azon a régi fotón volt. Mintha pár év
alatt teljesen megkeseredett volna, egyszerűen eltűnt a szeméből az
a magabiztosság, ami a Diákjóléti Klub fényképén még ott csillogott
mindenki arcán. Kivéve azt az egy fiút. Haruki nem bírta kiverni a
fejéből a tekintetét.
Vajon ki ő és mi lehet most vele?
Haruki a szájához emelte az italát. Körülötte egyre hangosabban
zsongó embertömeg gyűlt össze, a poharak csilingelve koccantak
egymáshoz az egyik hosszú asztal felől.
A fejében lázasan kergették egymást a gondolatok, mígnem
valamilyen módon újra ott találta magát a régi szobájában, Saitama
városában. Az emlék csapongó képekből állt. Zajtalan, néma
filmkockákból, amiken hol vibráló élénkségbe, hol tompa
félhomályba fulladtak a kontúrok
Haruki feje hasogatni kezdett. Miért állt olyan letaglózva a tükör
előtt? Mit is nézett annyira meredten? Alig látott Valami
elhomályosította a szeme világát, a keze remegését azonban még
ma is érezte
Ujjai a márványpultra feszültek. Ahogy elemelte őket, párás foltok
maradtak utánuk, mint megdermedt lélekdarabkák, amik képtelenek
kiszabadulni a múlt fogságából. Haruki a szájához emelte a poharat,
és addig itta a hideg italt, míg ki nem ürültek a gondolatai Eltűnt a
szoba, szertefoszlottak a színes foltok a szeme előtt.
Maga elé húzott egy előtte heverő szalvétát, és a nála lévő tollal
rajzolni kezdett rá. Minden egyes bizonytalan vonással könnyebbnek
érezte a lelkét Nem volt különösebben tehetséges, de nem is
számított. Ezekben a befelé pillantó másodpercekben el tudta
engedni a dolgokat Azokat is, amik még nem kaptak nevet, de a
vállába marva csüngtek rajta, és nem eresztették. Ilyenkor Haruki
felszabadult Nem irányította a mozdulatait, a papíron azonban egy
hajóforma jelent meg kecses vitorlákkal, amikbe belekaphat a szél.
Haruki lehunyta a szemét A béke egy rövid időre újra horgonyt
vetett a szívében.
Hogy van a cicád?
A hangra összerezzent, majd a karóráját a csuklóján igazgatva
felnézett A pultos kedves mosollyal, kérdőn várta a válaszát Haruki
most döbbent rá, hogy annyiszor járt már itt, de még a nevét sem
tudja Megkérdezni azonban nem akarta, nehogy félreértse a
közvetlenségét.
A maneki nekóm? mosolygott vissza Jól van Igaz, még
mindig törött.
 – De megvan a keze?
– Meg. Csak már nem integet vele.
– Ha szeretnéd… – A pultos elpirult, és zavartan lesütötte a
szemét. – Megpróbálhatom megjavítani neked. Ma korán végzek, és
ha van kedved…
– Aztán mit számolnál fel érte?
Haruki az éles hangra odakapta a fejét. Felszisszent Kazu láttán.
– Részeg vagy? – súgta neki, de a férfi leintette.
A pultos a korábbi modortalan beszólásra csak a fejét ingatta,
továbbra is Harukihoz beszélt:
Gondold meg, én itt leszek, ha kellek!
A kétértelműséget egy kacsintással tetézte.
Szégyentelenül hajt rád súgta Kazuhiro Haruki füléhez hajolva
Forró leheletétől Haruki bőre lángolt. Arrébb húzódott. Egyetlen sört
ivott, de a férfi jelenlétében még ez a kevéske alkoholmennyiség is
túl soknak érződött. Nem engedhette megmutatkozni a teste
önkéntelen reakcióit, amik élénkebben törtek rá, mint józan
perceiben.
Igazán nem a te dolgod morogta maga elé Különben meg
nem értem, miért jelensz meg állandóan.
Talán én vagyok a titkos kívánságod mondta sejtelmes
mosollyal Kazuhiro.
Haruki bizalmatlanul méregette Igen, bizonyára részeg
– A titkok és a kívánságok eddig semmi jót nem hoztak az
életembe fűzte hozzá halkan, és belekortyolt az italába
– Mit motyogsz?
Haruki megrázta a fejét Nem fog felülni a provokálásnak, legjobb
lesz minél előbb megszabadulni tőle. Segélykérőn körbepillantott a
bárban
– Most nem a kis barátoddal érkeztél?
Ma korán ágyba parancsoltam érkezett a díjnyertes vigyor a
férfitól.
Haruki torka keserűen kapart, úgyhogy gyorsan újra meghúzta az
italát.
Remek vetette oda Kazuhirónak, remélve, hogy megelégszik
ezzel, és lelép. Ám továbbra is csak állt mellette, őt nézve a
csillagtalan eget megcsúfoló sötét pillantásával Szeretnél még
valamit?
Aggódtam Hiába hívtalak, nem vetted fel
Haruki megvonta a vállát.
Sajnos nincs elmentve a számod
Kazu még csak le sem vette róla a szemét, ahogy a mobilját
nyomkodva megcsörgette őt A pulton heverő készülék rezegni
kezdett, a képernyőn áruló módjára felvillantak a Kazuhiro számára
kijelölt emojik

╭∩╮（ ︶）╭∩╮

Kazuhiro sokkal inkább tűnt elégedettnek, mint mérgesnek

– Feleslegesen aggódtál – köszörülte meg a torkát Haruki, és a
zsebébe rejtette a mobilt Láthatod, jól vagyok
– Nem volt alkalmunk beszélni a saitamai ámokfutásod óta. Ha túl
sokat iszol, megint bajba kerülsz
Haruki harciasan szembefordult vele. Csak Kazuhiro volt képes
ilyen gyorsan kihozni a sodrából
– Az ámokfutásomnak köszönhetően kiderítettem, hogy a
Diákjóléti Klub megszűnt, épp azután, hogy Ryo befejezte az iskolát
Mellesleg hazudott arról, hogy jól teltek a gimnáziumi évei, az iskolai
tanácsadó szerint egyáltalán nem igaz, inkább volt magányos, mint
társasági ember.
Kazuhiro megrántotta a vállát.
– És ez mennyiben is kell, hogy érdekeljen? Nem az én projektem,
már rég máson dolgozom. Az ugyan sajnálatos, hogy ennyire
félreismerted a volt lakótársad, de ez még annyira sem hoz lázba.
Somolyogva végigmérte őt, majd szó nélkül belekortyolt Haruki
italába, és kihívón felhúzta szépen ívelt szemöldökét.
– Mit is keresel itt tulajdonképpen? – kérdezte bosszankodva
Haruki.
– Mire tippelsz?
Haruki nyelt egyet. A tekintetét foglyul ejtette a mélybarna
szempár, szinte meztelenre vetkőztette. Zúgó fejjel félrepillantott.
Miért van az, hogy képtelen vagyok összeszedett maradni a
közelében?
– Miattam jöttél?
Tudta, milyen ingoványos talajon jár. Nem szabadna belemennie a
játékba, figyelmen kívül kellene hagynia a flörtjeit. Vagy a
fenyegetéseit. Még nem jött rá, melyikkel járna jobban.
Nem szabad elfelejtenem, miért mentem el a lakásáról! – futott át
sebesen a gondolat Harukin. Ettől még kényelmetlenebbül érezte
magát Kiszolgáltatottan, mint akinek lövése sincs, mennyit tud róla
Kazuhiro. Ismeri-e a múltját?
Átvettem valamit egy ismerőstől legyintett félvállról Kazuhiro
Haruki csak most vette észre a szürke mappát, amit a férfi a hóna
alatt szorongatott
– Munka ügy?
 Kazuhiro szeme megrebbent
– Minden az, nem?
Haruki a plafonra emelte a pillantását, és belekortyolt az italba
– Számodra úgy tűnik, tényleg minden az. Még az anyukád
születésnapjáról is megfeledkeztél
– Pontosítok! – emelte fel a mutatóujját Kazuhiro. – Emlékeztem
rá, és épp ezért utaztam oda aznap Jut eszembe, mennyit hallottál
a múltkori telefonbeszélgetésemből? Nem akarom, hogy valami új
pletykát terjessz a kollégák közt
– Pletykát? – Haruki értetlenül nézett rá. – Semmit sem értettem a
beszélgetésből, ha ez megnyugtat Mellesleg miért mondtad meg a
nevemet anyukádnak? Harukinak hívtál.
Kazuhiro arcán foltokban jelent meg a pír, az ajkát kisfiúsan
beharapta, miközben pislogva bámult maga elé.
Ha nem lenne teljességgel kizárt, Haruki azt gondolta volna,
sikerült zavarba hoznia. De nyilván nem ez történt. Kazuhiro
tekintete egy másodpercre megkeményedett és elkomorodott a bár
félhomályában, aztán újra visszanyerte megszokott ragyogását.
Megmondtam neki? kérdezett vissza ártatlanul rebegtetve a
szempilláit.
A telt ajkak szegletében mosoly bujkált Harukit idegesítette, hogy
sosem tudja, mikor viccel vele, és mikor veszi komolyan a dolgokat.
Kérdőn meredt rá, mire Kazuhiro elnevette magát
– Szép neved van, Kajiwara-san. Néha jólesik kiejteni.
Haruki nyelt egyet A sörért nyúlt, a pohár helyett azonban Kazu
hosszú ujjaihoz ért hozzá. Gyorsan visszahúzta a kezét.
Kazuhiro győzedelmes mosolyt villantott, ajka fénylett az italtól, az
arca két oldalán rózsaszín pír kerekedett. Haruki elveszett a
látványban Hiába telt el annyi idő, pontosan emlékszem, milyen
puha a szája… Váratlanul kiszakadt Harukiból egy sóhaj.
Nem viccelek szólalt meg Kazuhiro, immár mosoly nélkül,
csillogó szemét őrá szegezve. – Magamban mindig így hívlak…
Haruki Te is hívj nyugodtan Kazunak
– Ahogy a barátaid teszik? – horkant fel Haruki.
Kazuhiro azonban egyetlen pillantással elnémította
– Csak neked engedném meg, hogy így hívj.
Haruki érezte, hogy a pulzusa felgyorsul Nem lesz képes sokáig
elviselni ezt az átható tekintetet.
Én Fogalma sem volt, mit akar mondani Szerencsére nem
került rá sor, hogy befejezze.
A hölgy téged keres hallatszott ekkor élesen a pultos fiú
hangja. Haruki zavartan odafordult.
Egy szemüveges nő állt a pult mellett Kosztümöt és visszafogott
sminket viselt, enyhén elpirult, amikor a tekintete megtalálta
Kazuhirót Ugyanaz volt, aki abban a múltkori kávézóban dolgozott
Ahova az elfuserált interjú miatt mentek. Kazuhiro újonnan szerzett
barátja Haruki meg sem próbálta palástolni megbotránkozását,
ahogy végigmérte a férfit. Mintha látott volna átsuhanni egy kétségtől
derengő árnyat a férfi mélybarna szemén Biztosan csak képzelte
– Remélem, nem csalódtál bennem nagyot – mondta felszegett
fejjel Kazuhiro
Haruki felhorkant, aztán elmosolyodott a feltételezésen.
Ahhoz előbb várnom kellett volna valamit
Elmarta Kazuhiro kezéből az italát, és felhörpintette a maradékot.
A langyos sör kellemetlen kesernyéjével gördült végig a torkán
Elfojtott egy fintort, és kikért egy whiskyt. Ezen a napon lehet, valami
erősebbel kellett volna kezdenie.

Nem számolta az elfogyasztott italmennyiséget, csak akkor rázódott

vissza a valóságba, amikor a pultos jelezte neki, hogy lassan zárnak.
És hogy talán ideje mennie.
Miért kötözködik már ő is? – morgott magában Haruki. – Nem arról
volt szó, hogy akar tőlem valamit? Hát, tessék, most itt vagyok.
Kótyagos fejjel körbenézett a kiürült bárban. A fekete pulton sem
akadt már pohár a sajátján kívül.
– Nem láttad a szalvétámat? – kérdezte összeakadt nyelvvel a
pultost, aki azonban nemet intett. – Mindegy. Kimegyek a
mosdóba…
Homályos látása és a cseppet sem tiszta tudata ellenére minden
erejét összeszedte, hogy csábos mosolyt villantson felé. Vagy valami
hasonlót. Talán leckéket kéne vennie Kazuhirótól, aki úgy tűnik,
bárkit képes az ujjai köré csavarni.
Haruki fájdalmasan felszisszent, ahogy beverte az oldalát az egyik
félretolt székbe. Járására koncentrálva kikacsázott a keskeny
folyosóra, ahonnan a mellékhelyiségek nyíltak. Szédelegve rontott
be az egyik fülkébe, homlokát a hűvös csempének támasztotta, hogy
visszanyerje uralmát a teste felett.
Az ital a gyomrát marta, a torkában rossz ízt érzett, a homlokán
veríték gyöngyözött. Nem volt a legjobb formájában.
Miután végzett, képtelenségnek tartotta, hogy visszamenjen a
bárba. Erővel kivágta a hátsó ajtót, ami az italozó mögötti kis utcára
nyílt.
A kinti hideg levegő megtöltötte a tüdejét. Még mindig ramaty
állapotban ténfergett, de már legalább nem akarta kidobni a taccsot.
Imbolygó léptekkel indult el, amikor egyszer csak megérezte valaki
jelenlétét a háta mögött. Fél szemmel odanézett, de úgy forgott vele
a világ, hogy nem ismerte fel az illetőt. A magasságából ítélve
bizonyára a pultos srác.
Az a hogyishívják. Tudom egyáltalán a nevét?
– Csak kijöttem levegőzni – mondta álmos hangon Haruki. Aludni.
Már csak aludni akart.
A másik hümmögve közelebb lépett.
Harukit elhagyta az ereje. A térde megremegett, majdnem
összecsuklott, ám az illető időben elkapta hátulról a derekát.
Haruki lehunyta a szemét, és kínosan felnevetett. Részeg,
ráadásul egy vadidegen ölelgeti a sikátorban. Felötlött benne, hogy
szabadulnia kéne, de meg sem bírta mozdítani a karját.
Mélyen beszívta az idegen illatát, ahogy az közelebb hajolt hozzá.
Olyan ismerős. Már a bárban is érezte. Igen, biztos a pultos az!
A férfi alig hallhatóan felnyögött. Forró leheletének érintése
Harukit a lelkéig megborzongatta. Meg sem próbált elhúzódni tőle.
Az idegen karok óvón köré simultak, ő pedig csukott szemmel bújt
hozzá az illető kemény mellkasához.
Miért ver ilyen őrült módon a szívem?
Ekkor a férfi megcsókolta a nyakát. Haruki szeme kipattant. A
józanság parányi gondolatfoszlánya ide-oda cikázott a fejében, mint
egy madár, amelyik nem találja a fészkét.
Az elméje felbolydult, ha akart volna sem tudott volna már véget
vetni ennek. Meg hát nem is nagyon akart.
Az idegen nyelve érzéki lassúsággal végigszántott a bőrén.
Szaggatottan lélegzett, aztán újra átszelte Haruki nyakának ívét,
megízlelte minden pontját. A nedves bőrfelületet végigsimogatta egy
hűs fuvallat.
A hajnali homályba burkolódzó sikátorba csábító vibrálással
kúszott az izakaya ajtajánál függő lámpás vörös fénye. Haruki
megborzongott a csendben, szívverése vad dobpergéssé erősödött.
A férfi ekkor a kezével finoman arrébb fordította Haruki fejét, hogy
még jobban hozzáférhessen a nyakához. Lágyan csókolta, szívta,
neki pedig minden vére a fejébe tódult. Oda, meg a nadrágjába, amit
ilyen szűkösnek utoljára a Kazuhiróval való megismerkedésük
éjszakáján érzett.
Vágy mardosta, ahogy az ujjak a mellkasát simogatták.
Összeszorított szemhéja alatt fényes pontokként csillant fel a kéj.
Felemelte a karját, hogy hátranyúljon, és végigsimíthasson a másik
haján. Hogy megérinthesse.
A férfi azonban egy határozott, mégis gyengéd mozdulattal
visszaparancsolta a kezét, ujjai Haruki csuklójára fonódtak Közben
egyre hevesebben kényeztette, nyelvével körzött, aztán újra
szívogatni kezdte a nyakát Haruki elgyengülten vergődött a karjai
közt. Felnyögött, fenekét a férfi keménységének nyomta, ami ruhán
keresztül is határozottan érződött
Nem foglalkozott vele, hol vannak. A hajnal színei áhítatos
puhasággal kúsztak be a szűk kis utcára, árnyékokat ébresztve a
házak tövében. Emberek azonban nem jártak erre. Mint egy kis
sziget, ami csak az övék volt Harukié és az illetőé, aki
csillapíthatatlan éhséggel tapad az ő vágytól lüktető bőrére.
Haruki elvesztette az időérzékét Minden összefolyt a fejében
Minden semmivé lett.
A másik érintése egyre hevesebbé vált Követelőzőn a falnak
taszította Harukit, aki most meg akart fordulni, hogy lássa az arcát,
de az idegen olyan erővel szuszakolta a téglának, hogy képtelen volt
mozdulni.
A pánik felülkerekedett a vágyon A korábbi mámoros köd eloszlott
az italtól kótyagos szeme elől, helyét átvette az elemi félelem és a
késztetés, hogy el kéne futnia
Arcát végigkaristolta a fal egyik kitüremkedő része, miközben a
férfi a hátának feszítette magát
– Kérlek, engedj el! – hörögte Haruki, a férfi karjai közt vergődve.
Amaz hirtelen, mint aki megrettent áldozata tiltakozásától, rögtön
engedett a szorításán, reszkető lehelete eltávolodott Haruki
nyakától
Ő azonban nem bírt rögtön megfordulni. Kezét a szeme elé kapta,
ahogy megérezte a kibuggyanó könnyek maró erejét Szédült, a feje
hasogatott. A vére a fülében zakatolt, gondolatai visszacsapódtak
sok évvel korábbra, a gimnáziumába Daigo kárörvendő vigyora
tolakodott az elméjébe.
Haruki a ház falát kaparta, mire nagy sokára szét mert nézni maga
körül. Megtörölte nyirkos homlokát, közben a támadóját kereste. Azt,
aki arctalanul kergette őrült vágyakozásból a legnagyobb rettenetbe,
az emlékei közé.
Ekkorra azonban már egyedül állt a sikátor közepén
A kora hajnali levegő az épületek közé ékelődött, a házak mögötti
főutcáról beszélgetés hallatszódott be
Haruki még a bőrén érezte az idegen heves érintését, teste
melegét Nem álmodtam
Szédelegve forgott körbe, a szeme pedig megakadt valamin.
Lehajolt, és egy fényképet emelt fel a földről Hiába forgott vele a
világ, a szeme előtt lassan összeálltak a vonalak. Egy fiú portréját
bámulta Honnan ilyen ismerős? Kellett pár hosszú másodperc, hogy
ráeszméljen; a gimnázium folyosóján látott arc néz vissza rá
ugyanolyan bánatos és reménytelen tekintettel A diákjólétis fiú, aki
Ryo és a másik három srác mellett ácsorgott.
Harukit jeges borzongás fogta el, nem tudta hova tenni ezt a
furcsa egybeesést. A torka kiszáradt, nem bírta levenni a szemét a
fényképről, amit bizonyára a rejtélyes idegen ejtett el Miért hordja
valaki magánál ezt a fotót? Haruki feje megsajdult, ahogy a
gondolatok örvényként cikáztak keresztül rajta Ujjával végigsimított
a képen.
Ki vagy te?
 14. fejezet

– Ne felejtsétek el a holnapi tematikus napot! – szólt utánuk az

osztályfőnökük a kicsengetést követően. – Akinek van kisállata
behozhatja, gyülekező az udvaron!
Haruki alig várta, hogy Tsukit megmutathassa a tanárainak. Titkon
abban bízott, talán még az osztálytársai is elbűvölőnek tartják a
halat, és ezek után nem fognak úgy nézni rá, mint egy kísértetre.
Amióta Daigo tönkretette a Tanabata-ünnepségre írt kívánságát,
természetesen szétkürtölte az iskolában, hogy Haruki el van
átkozva, és csak idő kérdése, hogy egy gonosz túlvilági lény
elragadja a lelkét. Haruki valamelyest meg is békélt a dologgal, így
legalább a többség messze elkerülte őt, még Daigo is kevesebbet
piszkálta. Talán elhitte a saját maga által kitalált ökörséget.
Mindenesetre Haruki napjai nyugalmasabban teltek, mint előtte.
Habár senki sem ült mellé továbbra sem, és az étkezőben
elhalkultak a beszélgetések, amikor végighaladt az asztalok közt a
tálcájával, mégsem csinált senki semmit. Mintha félnének.
Vagy ez a vihar előtti csend?
Haruki megrázta a fejét, miközben magára kanyarintotta az
iskolatáskáját.

Másnap pedig megtörtént a csoda.

Tsuki, talán érezte gazdája kétségbeesett próbálkozásait, mindent
megtett azért, hogy szórakoztassa az őt bámulókat. Még
bukfencezett is a vízben. Nem ijedt meg a közönségtől, Haruki köré
pedig egyre több osztálytárs csoportosult, Tsukiról kérdezősködtek
és a korábbi háziállatairól
– Eddig csak egy aranyhalam volt előtte – mesélte Haruki. Még
mindig alig hitte el, hogy olyanokkal beszélget, akik azelőtt egy szót
sem szóltak hozzá. – Hoshit nem hozhattam magammal Saitamára,
ezért kaptam a nővéremtől Tsukit Igen, még nőni fog Az aranyhalak
tóban nagyobbra nőnek, de egy akváriumban is elérhetik akár a
huszonöt centis hosszt
Más egészen odáig merészkedett, hogy megdicsérte Harukiék
családi étkezdéjét, ő pedig a halához hasonlóan úszott a
boldogságban. Talán Tsuki megváltoztatta a rá rótt átkot.
Haruki meg is feledkezett Daigóról Csak a nap végén kereste
tekintetével a fiút, ám úgy tűnt, hazament, mert a teremben már nem
látta
Miután Tsukit gondosan beletette a kis hordozható akváriumba,
még segített az osztályfőn knek az irodájába vinni a tematikus nap
plakettjeit.
Amikor újra visszament a terembe, ledermedve vette észre, hogy
az asztala üres, az akvárium Tsukival együtt eltűnt.
Nincs semmi baj Talán valaki kivitte a folyosóra mondogatta
magában Haruki, de szíve vad zakatolását nem bírta lecsendesíteni.
Izzadt a tenyere, ahogy körberohant a folyosón Már mindenki
hazament, alig lézengett odakint néhány gyerek. Daigo barátaira a
fiúmosdó ajtaja előtt akadt rá
Daigo azonban nem volt sehol. Haruki megkönnyebbült egy
leheletnyit, de még mindig feszülten járt a tekintete a két fiú között
Talán így próbáltok meg kitörni a vezér árnyékából? Hogy most már
önállóan eszeltek ki csínynek szánt gonoszságokat? Amennyi
agysejtje van a kettőnek együttvéve, végül is Haruki megértette,
miért erre futotta. Eldugták a kis akváriumát. Remek.
Igyekezett nem mutatni a félelmét. Kérdőn a fiúkra nézett,
miközben megszólalt:
– Nem láttátok a halamat?
Az őt bámuló szigorú tekintetek nem enyhültek meg.
– De igen – mondta az egyikük. – Odabent megtalálod.
Haruki elhaladt mellettük, és besietett a mosdóba. A vécéajtókat
egytől egyig zárva találta. Aztán meghallott valamit. Harukiban
megdermedt a vér, a gyomra összeszorult, ahogy felismerte az
ismerős fütyürészést.
Talán mást vártál, nyomi?
Daigo hangosan lökte ki az utolsó vécé ajtaját. Haruki lába földbe
gyökerezett
A fiú a kezében egy átlátszó zacskót tartott, benne Tsukival.
Harukinak hányingere támadt a gondolatra, hogy valaki hozzáért a
halához, és az engedélye nélkül áttette ebbe a szatyorba. Bármi
történhetett volna vele!
– Mit szeretnél, Daigo?
Haruki hangja remegett Nem akarta, de a félelem felkúszott a
bordái közül, és már nem tudta megjátszani, hogy nem fél.
Hogy érezted ma magad?
A szokatlan kérdés összezavarta Harukit.
Jól felelte szűkszavúan, a szemét le sem vette Tsukiról
Daigo maga mellett tartotta a zacskót, a felnyitott ülőkéhez
veszélyesen közel Intett Harukinak, hogy lépjen közelebb
Úgysem tehetett mást. A cipője csattogott, ahogy arrébb araszolt a
kövön
– Azt hiszed, ez változtat bármin? – kérdezte Daigo. – Ma
jópofiznak veled, de holnap ugyanúgy viszolyognak majd
– Tudom.
Mégis jól érezted magad
Haruki nyelt egyet.
Szeretnék hazamenni Tsukival
Legszívesebben elrohant volna már most. De nem lehetett. Jobb
és bal Haruki gépiesen emelte a lábát, míg oda nem ért közvetlenül
a fiú elé.
Félt ránézni Daigóra, de amaz az üresen maradt bal kezével
megragadta az ingjét, és a vécéfalának nyomta.
Tudom a kis titkodat susogta a csendbe a fiú
Haruki értetlenül pislogott a mélyen ülő barna szempárba.
A titkom ?
– Látom, milyen szemeket meresztesz néhány srácra.
Daigo szája gúnyosan felívelt Harukin jeges veríték szánkázott a
ruha alatt. A csempének feszítette magát, és rettegve várta, mi
történik
– Én nem csináltam semmit – motyogta alig hallhatóan.
Eszébe sem jutna Nem hiányzott, hogy még valamivel kivívja
mások utálatát. Hogy még jobban kilógjon a sorból.
Daigo szorítása gyengébb lett, Haruki azt vette észre, hogy a fiú
ujjai elengedik az ingjét, és a mellkasára vándorolnak. Ettől csak
még idegesebb lett Fogalma sem volt, mire készül a másik A csend
úgy feszült körülöttük, mint egy húr, ami bármikor elpattanhat, hogy
azután a hangszer képtelen legyen tiszta akkordokat játszani
Ekkor észrevette, hogy Daigo közelebb lép hozzá. Harukit
viszolygás fogta el, el akart rohanni Minden pórusa tiltakozott, a
gyomra öklömnyire zsugorodott, Tsuki miatt mégsem tehetett mást.
A szűk mellékhelyiségben nem maradt hely arrébb húzódni, így
Haruki némán tűrte, hogy a fiú a falnak passzírozza.
A szíve majd áttört a bordái közt. Félt, de ez most másfajta félelem
volt. Zsigeri. Sokkal mélyebb ösztönből eredő, mint bármi más.
Daigo körmei Haruki nyakába vájtak.
– Ez jó lecke neked, hogy megtanuld a helyed – suttogta az
arcához a fiú, majd ellökte magát Harukitól.
Elhátrált, és felemelte a karját. A következő pillanatban a kezében
szorongatott műanyagzacskó tartalmát, Haruki egyetlen barátját,
beleborította a vécébe.
– Ne! – Haruki kiáltása visszhangot vert a falakról.
Hasztalanul. Daigo olyan erővel ütötte arcon, hogy nekitántorodott
a hideg csempének, és a földre roskadt. Hangos vízcsobogásra
eszmélt.
A tartályból minden víz lezúdult, Daigo épp akkor húzta vissza a
kezét a gombról. Némán átlépett Harukin, és kivonult a
mellékhelyiségből.
A fiúvécébe még sokáig senki sem mert belépni. Harukinak meg
nem maradt más, csak a saját zokogása, ami nem akart elapadni
még azután sem, hogy a víztartály megtelt, és újra csend lett.

***

Haruki

A vasárnap reggel bágyadt pasztellben érkezett, lustán nyújtózva el

a keskeny kis szobában Haruki nem akart kikelni az ágyból,
elhagyni a meleg paplan ölelését Hallgatózott, ám az esőcseppek
ütemes koppanása a párkányon ezúttal elmaradt.
Megdörzsölte a szemét A tagjait úgy elaludta, hogy alig bírt
mozdulni, mindene recsegett-ropogott, ahogy ide-oda forgatgatta a
nyakát Nyöszörögve ülésbe tornázta magát, és nagyot ásított
Kócos tincsei a homlokába hullottak, miközben feltápászkodott, és
nehézkes léptekkel kivergődött a fürdőszobába Arra sem
emlékezett, mikor került ágyba.
Még mindig ugyanazt a fehér inget viselte, amiben este inni ment
Gyorsan szabadulni akart tőle, és bosszankodva a szennyesbe
hajította Csak magamat okolhatom Mindegy, mennyire elcseszett
hetem volt, nem kellett volna egyedül leinnom magam, és…
Haruki keze megmerevedett fogmosás közben Gondolatai
szétrebbentek, hogy aztán egyetlen pont köré összpontosuljanak.
Hiszen rohadtul nem voltam egyedül!
Mozaikként szétrepedezett emlékképei lassan összeálltak. Eszébe
jutott a borgőzös pirkadat A sikátor Az idegen, aki letámadta Így
lett volna? Miért nem emlékszem az arcára?
Ismerős volt az illata, most mégsem volt képes felidézni
Hányinger feszítette a mellkasát, ahogy bekúszott a szeme elé a
kép, milyen szánalmasan festhetett, ahogy botladozva kisétált a
hátsó ajtón, és elindult haza. A pultos meg utána jött. Csak ő
lehetett!
Haruki ijedt szeme ekkor a tükörre villant. Hangosan felkiáltott a
látványtól A nyakán egy hatalmas, sötét folt éktelenkedett, ami
gazdagabb színvilágban pompázott, mint a Harajuku negyed
teleplakátolt épületsorai
Haruki arca hol vörösben pompázott, hol egészen sápadt színt
öltött Ezek után biztos soha többé nem fog megfordulni abban az
izakayában. Keresse meg a pultost, és tisztázza vele a történteket?
Viselkedjen érett felnőtt módjára?
Megrázta a fejét. Nem, inkább elbujdosok, és még a bár
környékére sem merészkedek, legfeljebb álruhában Igen, ez lesz a
megoldás.
Az agya zsongott a sok kimondatlan gondolattól, amik kuszán
sorjáztak egymás után, zűrzavaros káoszt hagyva maguk után.
Hogy veszíthette el ennyire a fejét? Erről is Kazuhiro tehet Ez a
munka az utolsó fűszál, amibe kapaszkodhat, mielőtt a sors szele
visszarepíti Saitamára Erre nem elég, hogy versenyeznie kell a
gyakornoki posztért. Nem elég, hogy elszúrja az első feladatát és
elveszti a lakótársát Ráadásul annak a személynek a képét kell
nézegetnie nap mint nap, akinek a csókja máig kísérti. Aki habár
napközben kiakasztja, és jobban felidegesíti, mint eddig bárki,
álmaiban mégsem tud ellenállni a késztetésnek, és újra meg újra
feleleveníti magában izmos karjának érintését, ami a hátára simul,
miközben a felvonó falához préseli.
Miért kínzom magam?
A tegnapi terve dugába dőlt. Ostobaság volt csak úgy nekivágni,
és egyedül elmenni az Omiya Gimnáziumba Még mindig képtelen
volt elviselni annak a helynek a közelségét. Azt hitte, begyógyultak
bizonyos sebek, de azok felszakadtak abban a pillanatban, hogy
átlépte a városhatárt. Tenni akart egy lépést előre, de az lett a vége,
hogy kettőt esett hátra Még annyira sem ismeri Ryót, mint azt
korábban hitte. Tényleg semmi érzéke az emberekhez.
Haruki a fürdőszoba hideg csempéjének vetette a hátát
Megborzongott. Eszébe jutott a sikátorban talált fotó. Hogy került
oda annak a fiúnak az arcképe, akit az Omiyában látott?
Előhúzta a telefonját, és megkereste Raito YouTube-csatornáját.
Vagyis csak próbálta, időközben ugyanis a fiatal vlogger valamennyi
videója eltűnt. Mintha sosem létezett volna.
Haruki megütközve bámulta a keresési eredményeket. Az
előzményeket is végigpörgette, de semmi. Ryo tényleg bajban
lehetett, ha nem csupán elmenekült az interjúról, de rögtön utána
még a csatornáját is letörölte.
Kár volt belelovalnia magát abba a kommentbe. Nyilván nem
jelentett semmit. Ő pedig elkezdett vagdalkozni, és ezzel kellemetlen
helyzetbe hozta a srácot. Mit akartam elérni? Önigazolást arra, hogy
én is ki tudok szúrni valamit, csakúgy, mint ahogy Kazu tette? Eddig
nem foglalkozott vele, de most már érdekelte, miként jutott olyan
információkhoz a férfi, amik segítségével leleplezhetett egy csalót és
rács mögé juttathatott egy milliárdos vállalkozót. Ezek után mégsem
veri nagy dobra a sikerét.
Valamit titkol.
Haruki haragudott magára, hogy a kudarcos hét után képes volt
így lerészegedni. Hogy aztán egy vadidegen szívogassa lilára a
nyakát a nyílt utcán! Remek.
Kopogás ütötte meg a fülét a fürdőajtón. Annyira megszokta az
utóbbi napokban az egyedüllétet, hogy egészen megrémült a
gondolattól, hogy valaki más is tartózkodik a lakásban.
Ám a felismerés, hogy egy betörő nyilván nem kopogással töltené
az idejét, felrázta a révületből. Kinyitotta a fürdőajtót, ami mögött Ryo
hűvös tekintetével találta szembe magát. Hogy mentse a menthetőt,
Haruki gyorsan a nyakába vett egy keze ügyébe akadt törölközőt.
Esélye sem volt elrejtőzni az indokolatlanul keskeny helyiségben, így
annyit tehetett, hogy a falhoz lapult, és várta, milyen szándékkal jött
vissza a lakótársa.
– Csak néhány holmimért jöttem – szögezte le Ryo, lefektetve a
keretét annak, mit ne gondoljon Haruki a hazatértéről: például, hogy
nem fog visszaköltözni. – A lakással kapcsolatos minden tudnivalót
elküldtem neked e-mailen. A főbérlő majd felveszi veled a
kapcsolatot a jövő hét elején. És ne keress többet, főleg ne a régi
gimnáziumomban, ahol apám dolgozik.
– Rendben, sajnálom – nyögte ki zavartan Haruki. – De te jól
vagy? Eltűntél, és nem tudtam, mit gondoljak…
– Nincs bajom – zárta rövidre gyorsan Ryo. – Ne keress többet,
csak ezt kérem.
Haruki szomorúan bólintott.
– Kár volt bedobnom a neved az újságnál – mondta, félig csak
magának. – Ha bajban vagy, nekem elmondhatod.
Ryo bosszúsan kifújta a levegőt.
– Ezzel már kicsit elkéstél. Nagyobb betűvel kellett volna kiírnom a
táblára, hogy ne zavarjanak.
Haruki hallgatott egy darabig, míg eszébe nem jutott a fénykép.
– Tudom, ez a kérdés nagyon nem illik ide, de kik voltak a
Diákjóléti Klub tagjai, amikor odajártál?
Ryo csodálkozó szeme elsötétült.
– Miért érdekel? – kérdezte elfúló hangon.
– Csak láttam egy fényképet egy fiúról. Annál a bárnál találtam,
ahol…
– Elég! – kiáltott fel Ryo, és Haruki megdermedt a hangjában
vibráló fenyegetéstől. – Ne emlegesd őket, semmi közöm hozzájuk.
Én… nem emlékszem a nevükre, alig ismertem őket.
 Haruki kővé váltan várta a folytatást, de Ryo nem mondott többet.
Megfordult, és tenni-venni kezdett az időközben az előszobába
vonszolt csomagjai közt. Haruki észre sem vette, hogy ennyi
mindene maradt a lakásban.
– Nem beszélhetnénk meg? – kezdte szelíd hangon Haruki, pár
perc tétova hallgatást követően. – Tudom, hogy nem akarsz itt lakni
tovább. De az oldalad… Tényleg kár emiatt letörölnöd. Nagyon
sokan szerették.
Ryo égnek emelte a tekintetét, de nem válaszolt. Az egyik előtte
heverő dobozból kikandikált egy színes füzet sarka. Boys Run the
Riot.
Haruki rámutatott.
– Ugyanaz a neved, mint a főszereplőnek – mondta ki hangosan.
– Ezért lett ez a kedvenced?
Ryo láthatóan rá se bagózott, így ő folytatta
– Biztos okod van rá, hogy nem akartad azt az interjút. De nézd, a
végén ez a Ryo is megküzdött azzal a sok szarsággal, és a
transzneműségét vállalta…
Haruki lakótársa elkerekedett szemmel rámeredt
– Mi a jó francról beszélsz?
Haruki bizonytalanul a félig csukott fedelű dobozra bökött
– Hát a füzetedről, amit használsz, mi másról.
Ryo felhorkant
– Csak találtam, fogalmam sincs, mi a jó életet hadoválsz itt
össze Hagyj pakolni, mert sietek!
Haruki elképedve pislogott. Máskor rögtön visszabújt volna a
csigaházába, de most valami nem hagyta nyugodni És a felismerés,
hogy talán utoljára látja a fiút, felemésztette a belső
bizonytalanságát
– Persze, ne haragudj!
Ryo megvakarta az orrát, a tekintete hamar megenyhült Némi
csalódottsággal a szemében Harukira sandított.
Talán majd egyszer újraindítom az oldalt, de most elég volt
Miért viselkedik Ryo ennyire furcsán? Türelmetlennek és
idegesnek tűnt Nem csak az látszott rajta, hogy mérges Harukira,
amiért butaságokat kérdezett tőle. Szorongott, mint aki tart attól,
hogy tovább kérdezgeti Haruki megköszörülte a torkát Ideje
letesztelni az elméletét.
Addig lesz időd új rajzokat készíteni tette hozzá Ryót
fürkészve.
A fiú bosszúsan felszisszent, mintha valami rosszat mondott
volna. Haruki azonban nem állta meg, hogy ne folytassa.
A rajzaid is hiányozni fognak Azt a karaktert a múltkori
adásnál a Given ihlette? Tudod, az az anime is zenészekről szól.
Ryo gyanakvó pillantással végigmérte Félbeszakította a
csomagok egymásra rendezését, és mélyen Haruki szemébe nézett,
mint aki próbálja kitalálni, mire megy ki a játék
– Igen, az ihlette – felelte, feszengve lépett egyik lábáról a
másikra
– Milyen menő, hogy ott végre női karaktert tettek meg gitárosnak,
nem? kérdezte Haruki, mire Ryo türelmetlenül bólintott
– Igen, tényleg az. – Elszakította róla a pillantását, és az órájára
nézett Most már mennem kell Lent vár a ta i
Haruki nyelt egyet. Fogalma sem volt, mit kezdjen vele, hogy
beigazolódott a gyanúja Ryo hazudott neki Ki tudja, miben még, de
abban biztos, hogy nem ismeri és nem szereti különösebben a
mangákat Fogalma sem volt a Boys Run the Riot jelentőségéről És
a Givenben nincsenek női zenekari tagok.
Apád felismert engem? kérdezett rá Haruki hadarva Ryo
összevont szemöldökére meredve folytatta: – Gondolom, tőle tudod,
hogy ott jártam
Lesütötte a szemét, és a kezét tördelte, ahogy eszébe villant,
milyen látványt nyújthatott az iskola előtt görnyedezve Biztosra
vette, hogy az igazgató jól emlékszik minden beszélgetésükre, amit
az irodájában folytattak le Arra a számtalan alkalomra, amikor
félrehívta Harukit, és próbált fényt deríteni rá, mi folyik az
osztályban, miért hallani annyit a diákok közti konfliktusról A vége
mindig ugyanaz lett: szerinte Haruki az, aki nem tudott beilleszkedni
ebbe a neves intézménybe, aki megpróbálja a kereteket magára
szabni, és nem tudomásul venni az iskola értékrendjét. Hát persze
hogy a legnagyobb csalódást jelentő tanuló arca beleégett a férfi
elméjébe, nem csoda, hogy kiszúrta őt az irodája ablaka mögül.
Ryo azonban ekkor megrázta a fejét
– Nem téged. Misaki-sant, aki rögtön utánad érkezett.
Harukinak egy pillanatra fogalma sem volt, miről beszél, hiszen
egyedül ment oda, nem volt vele senki. Csak aztán…
Kazuhirót ismerte fel Tehát igaz! Az Omiyába járt, és pontosan
tudja, ki ő, min ment keresztül. Csak játszadozik, amikor nem akarja
elárulni, mi köti össze Saitamával
– Honnan…? – kezdte Haruki rekedtesen, de Ryo leintette.
Muszáj indulnom Viszlát, Haruki Az ajtóból azonban még
sanda mosollyal az arcán visszanézett. A saját nyakára bökött. – Az
ilyeneket pedig nem kéne hagynod, nem illik hozzád ez a viselkedés
Haruki vére dobolni kezdett a fülében.
 Gyorsan a szívásnyomra tapasztotta a tenyerét, majd némán
figyelte, hogyan zárul be az ajtó Ryo mögött, és hogyan lép ki a fiú a
közös életükből
 15. fejezet

Haruki a Shinnari-híd alatti lankás árokparton ült mozdulatlanul.

Olyan régóta várakozott, hogy azóta körülötte zizegve életre kelt a
természet, a bogarak szoros menetrendjüket követve repkedtek a
feje mellett, a madarak leszálltak, hogy vizet merítsenek a csőrükbe.
Semmi sem tartott attól, hogy a furcsa idegen esetleg veszélyt
jelentene az életterükre. A fák ágain és a bokrok mélyén rejtőző
kabócák hangos zenélésbe kezdtek. Japánban öt-hat centisre is
megnőnek. Haruki megszokta őket, a nyár jöttét jelezték, aláfestő
zenészei lettek a várakozásteli, fülledt estéknek.
Lassan el kellene indulnia hazafelé, de a Tsukival történtek óta
nehezére esett túl sok időt otthon tölteni. A szülei részéről szűnni
nem akaró kérdések, a nővérétől mély hallgatás fogadta. Ez utóbbit
még rémesebb volt. Yae ugyan nem faggatta, hova lett a hal, vagy
hogy miért esett haza Haruki kisírt szemmel, de tőle ezt még
nehezebben viselte.
És most még a hajók sem jöttek. Pedig egész nap ezt várta.
Miközben minden összeomlott körülötte, mentsvár maradt a pillanat,
amikor feltűnnek a fehér bárkák a csillogó víz tetején lebegve.
Haruki nagyot sóhajtott, miközben lehunyta a szemét. Amikor újra
kinyitotta, megszelídült előtte a világ. A ciripelés összemosódott a
lepkeszárnyak suhanásával, az áttetsző vízben visszatükröződött a
napfény vöröse.
Haruki a szeme elé emelte a kezét, kiegyenesedett ültében,
zsibbadt tagjai újra életre keltek.
Két papírhajó csordogált lefelé némán, egyenletes tempóban.
Feléjük nyújtózkódott, és alig emelte az arca elé az elsőt, a szíve
hevesen megdobbant. Valaki ráírt valamit a fehér papírra.

Köszönöm a rajzokat, nagyon tetszettek! Remélem, kapok még

hasonlót

Harukin őrült izgalom lett úrrá, ami végigborzongatta a bensőjét, és

legszívesebben hangosan felkiáltott volna. Ehelyett csak vigyorgott,
mint a vadalma
A következő percben pedig elfogta a kétely, hogy ez csak valami
gyerekes tréfa Hogyan lehetséges, hogy aki vízre tette a hajókat, az
utána megtalálja az ő rajzait?
Érezte, hogy elpirul, ahogy eszébe jutnak a korábbi firkálmányai
Ezek szerint látta, az a valaki látta, miket rajzolt.
Haruki a száját harapdálta Nem tudta, mi ütött belé, hiszen csak
egy rövid üzenet, ráadásul egy teljesen ismeretlen ember tollából,
akiről fogalma sincs kicsoda, micsoda Talán valami perverz, aki itt
szedi az áldozatait. Vagy egy tíz éves kislány, aki egy korabeli
barátnőt keres épp
Nem. Haruki az ujjai közt forgatgatta a kis ladikot, hogy jobban
szemügyre vehesse a szöveget; ezeket a sorokat nem egy kislány
írta. És talán nem is egy öregember. Ezek a sorok neki szólnak, és
talán az, aki küldte őket, okkal kötött ki épp ennél a pataknál
Haruki megnyalta az ajkát, aztán előhúzta a gondosan előkészített
tollat a zsebéből
A második hajóra írta az üzenetét, aztán szép lassan útjukra
bocsátotta őket Körbenézett, de senki sem figyelte őt az út tetejéről,
a híd is üresen állt.
A papírhajók összeütköztek, aztán megtalálták a helyüket a
fodrozódó hullámokon, és továbbsiklottak. Haruki égő tekintettel
követte a nyomukat, amíg a távoli kanyarulatnál el nem tűntek. A
második hajón még sokáig látni lehetett a rárajzolt madárrajt, és az
alá vésett néhány szót:

Ezentúl mindennap rajzolok neked.

***

Kazuhiro

Miután Kazu idegesen elnyomta a cigarettát, ösztönösen rágyújtott a

következőre. A hamutálban már halomban álltak a vezeklés közben
tövig szívott csikkek, a lakásban szinte vágni lehetett a füstöt
Mégsem segített semmit.
Ahogy a kanapén ülve fojtottan elsuttogott káromkodások sem
hoztak enyhülést a számára. Hiába az éjjel elfogyasztott
alkoholmennyiség és az azt követő hazáig tartó rohanás, a bűntudat
újult erővel markolt a szívébe.
Mi a francot képzeltem?
Bizonyítani akart. De mégis mit? Hogy nagyon is hatással van a
közelsége Harukira? Vagy épp ellenkezőleg, magának akart
bizonyságot szerezni arról, mennyire hidegen hagyja a másik? Hát,
nem jött be Mégis mi a jó francot képzeltem?!
Pittyegett a telefonja. Talán Nampo üzent, vagy az anyja. Most
egyikükre sem volt kíváncsi
Az órára nézett, és kínlódva felnyögött a felismeréstől, hogy nem
húzhatja tovább az időt ideje elindulni dolgozni
Mi van, ha felismert?
Ezen kár rágódnia Meg is érdemelné, hogy így legyen
A rettegés és önvád kettős érzete szétfeszítette a mellkasát.
Utálta ezt Nem volt önmaga, kevésbé precízen tudta felhúzni azt a
magabiztosnak látszó álarcot, érezte, ahogy az időnként lecsúszik
róla
Nem hitte volna, hogy ezt váltja ki belőle a másik. Nem kellett
volna visszamennie Főleg csatak részegen nem Emiatt a baklövés
miatt háttérbe szorult az eredeti célja.
Hiába írta meg a Miyamoto Corporation vezérigazgatóját leleplező
cikket, az ügyet még mindig nem zárták le, és minél jobban
elhúzódott a nyomozás, annál több kétség gyötörte Kazut Jól tette,
igaz? Más az, ha olykor eltűnnek a vállalati pénzek, és más egy ilyen
tragédia
Nem volt könnyű kontaktot találnia, aki vállalta, hogy kicsempészi
a rendőrségről az iratok másolatait Amióta nyomozati szakba került
az ügy, Kazunak vajmi kevés rálátása lett az eseményekre, mivel
azután, hogy a Miyamoto Corporation vezetőjét előzetesbe rakták a
cikke miatt, már nem látott bele, mik zajlanak a háttérben. Pedig
muszáj volt a végére járnia, különben előbb utóbb beleőrül Emiatt
ment oda a bárba, nem másért. És mégis Harukiért maradt.
Csak a metrón ülve ocsúdott fel Figyelmen kívül hagyta a
nemtetsző pillantásokat, és az utolsó pillanatban sikeresen
átverekedte magát a heringekként összezsúfolódott tömegen Épp
akkor ugrott ki a megállónál, amikor a szerelvény ajtajai záródni
kezdtek Egyenletes léptekkel, a tömeggel együtt vonult a kijárat
felé.
 A szerkesztőség épülete előtt még elszívott egy cigarettát, és
minden szembejövő ismerős arccal váltott néhány szót.
A csevej az egyik leghatékonyabb fegyvere volt, sok mindenkit sok
mindenre rá tudott már venni vele. Az itteni kollégák többsége pedig
égett a kíváncsiságtól, hogy megismerje.
A fiatal publicista, aki az első cikkével berobbant a szakmába, és
letette a névjegyét a korrupcióellenes, oknyomozó újságírás
asztalán.
Egyetlen ember mustrálta továbbra is gyanakvóan, aki minden
egyes nap azt várta, hogy Kazu valahol hibát vétsen.
Nino.
Az állásinterjú előszűrőjén Nino nemleges választ akart neki adni.
Túl sokat kérdezősködött a múltjáról, ő meg egy ponton túl
egyszerűen megtagadta a választ. Ito-san figyelmét talán épp ez
keltette fel. Mindenesetre másnap visszahívta, hogy kap egy esélyt
gyakornokként.
Ez normális esetben a biztos igent jelentette volna Kazu számára,
ám az utóbbi időben a normálistól igencsak messze került.
Nehezítette a dolgát a vállát nyomó titok, amiről nem beszélhetett. A
kollégák számára tökéletes pletykaalapanyagként szolgáló
információmorzsa, a korábban megírt leleplező cikke nem
könnyítette meg az ittlétét. Gyanakvón figyelt mindenkit, aki
kérdezősködött az addigi munkáiról Akár egy dinamit, amihez elég
egyetlen apró szikra, hogy robbanjon.
Egyetlen szikra Haruki berobbant az életébe, hirtelen mindenütt
ott volt, és Kazu bármilyen határozottsággal is döntötte el fejben,
hogy távol tartja magát tőle, valami mégis hozzá hajtotta
Ahogy a helyére akasztotta a kabátját, és az asztalához sétált,
lelassította a lépteit Valaki már ült a helyén
– Segíthetek? – lépett közelebb a férfihoz mosolyogva.
Nino megpördült a székkel, arcán a zavar legkisebb jelét sem
mutatta, amiért valaki másnak a helyén ül.
Nem festesz valami jól Beteg vagy?
Kazu a fejét rázta. Talán szánhatott volna egy kicsivel több időt,
hogy rendbe szedje magát, de minél előbb ki akart szakadni a lakás
falai közül.
Jól vagyok
– Képzeld, véletlenül újra a kezembe akadt az önéletrajzod, meg a
pályázati munkád, amit hozzánk küldtél
Véletlenül. Kazu tökéletes nyugalommal meredt rá.
És tetszett?
A férfi szeme megcsillant a szemüveg mögött.
Nem rossz Egészen kíváncsivá tett Milyen kár, hogy egyetlen
cikket tudtál csak összehozni annál az újságnál – mondta, és
megvakarta az állát Hogy engedhettek el egy ilyen tehetséget?
Kazut nem érte váratlanul a faggatózás.
Nem önszántamból jöttem el felelte, és kivételesen ebben egy
fikarcnyi hazugság sem volt. – Elküldtek, mert tartottak a
következményektől
Nino mézesmázosan elmosolyodott.
Reméljük, idáig nem érnek el a következmények
– Meglátjuk.
Farkasszemet néztek egymással, majd Nino készségesen a
székre intett, és átadta Kazunak a helyet. Ő várt, nem szívesen ült le
közvetlenül utána, inkább készített egy kávét magának a
konyhasarokban. Ahogy az italt kortyolta, és a vére felpezsdült a
koffeintől, azon gondolkodott, mi lehet Nino terve Nem hagyott
magán gyenge pontot, akkor mégis hogyan akar hozzáférkőzni a
titkaihoz?

Haruki

Haruki nyugtalanul forgolódott, a tegnapi beszélgetésük Ryóval, meg

a rideg búcsú még az éjszaka közepén is kiszakította az álmaiból, és
gondolkodásra késztette A hátán feküdt, ujjaival a vékony takarón
dobolt, és úgy meredt az üres mennyezetre, mintha bármelyik
pillanatban lepereghetne rajta egy filmtekercs a megoldásról Arról,
mit nem vett észre.
A volt lakótársát egyre nagyobb homály fedte, miközben Haruki
múltja egyre közelebb lopakodott a jelenjéhez.
Ki az a fiú a képen?
Mitől ijedt meg Ryo?
És neki, Harukinak vajon mi a szerepe ebben a láncolatban?
Érezte, hogy a kirakós darabkái valamilyen módon
összekapcsolódnak, csak még képtelen meglátni a mozaikok közti
összefüggéseket.
Miután nagy nehezen sikerült visszaaludnia, óracsörgés riasztotta
fel. A keskeny ablakon betűzött a kora reggeli napfény, Haruki
hunyorogva nyomta ki az ébresztőt, majd kelletlenül felkászálódott
Még mindig szokatlan érzés volt egyedül lennie a lakásban.
Miután végzett a fürdőszobában, bizonytalanul megállt Ryo immár
teljesen kiürített szobája előtt. Benyitott, és körbenézett. A helyiség
most meghökkentően tágasnak tűnt
 Kitekintett az utca felé, mire elvakította a világosság. Aztán szürke
felhők vonultak át az égen, és Haruki szeme előtt homályban úszott
az egész helyiség, miközben megfordult.
A falak közé komor sejtelem települt; tompa hangok szűrődtek át a
szomszédból, láthatatlan léptek alatt reccsent a parketta, a sarkokra
titokként borult a sötétség. Majd újra kisütött a nap, és a
megfoghatatlan feszültség szerteillant.
Haruki szeme ekkor megakadt a szoba egy pontján. Valami mégis
itt maradt, és elsőre nem tudott rájönni, mi az. Az árnyékát figyelte,
ami kissé amorf formában vetült a csupasz falra, ahogy a keskeny
ablakon át betűzött a nap.
Az ajtó mögötti szemetesből kikandikált egy meggyűrt, fehér papír.
Közelebb lépve rögtön felismerte a feladó nélkül érkezett borítékot,
ami annyira kiakasztotta Ryót. Ahogy jobban belegondolt, rájött, ez
volt az első olyan helyzet, ahol meglepte a lakótársa váratlan
reakciója. Más talán viccesnek, furcsának, esetleg ijesztőnek találta
volna az ilyesféle heccet, ő azonban felkapta, és berobogott a
szobájába, láthatóan nagyon kiakadt az egésztől. Egyenesen
megrettent.
Mert pontosan tudta, miért kapta.
Harukit felcsigázta a gondolat. Kiemelte a szemetes tetejéről a
feltépett borítékot, és egy újságot húzott ki belőle. Ryo átlapozhatta,
mielőtt megpróbálta visszaszuszakolni a helyére, ezért néhány
oldala szakadtan lifegett, ahogy Haruki kinyitotta, és olvasni kezdte.
Nem maradt túl sok ideje indulás előtt, és semmi kedve nem volt
elkésni. A reggeli csúcsban így is kegyetlen tudott lenni a metrózás.
Gyorsan átfutotta a tartalomjegyzéket, de az egyetlen, ami szemet
szúrt neki a cikkekben, hogy nem egy friss újságot küldtek Ryónak,
hanem egy tavalyi számot.
Haruki hümmögve lapozgatott benne, amikor egyszer csak
megrezzent a mobilja a zsebében. Yae nevét látva félbehagyta a
böngészést, és mosolyogva a konyhába sétált, miközben felvette a
telefont. Ám nem a nővére szólt bele, hanem az apja.
– A nagybátyádnak lassan elfogynak a jóakarói, Haruki.
Cigarettától rekedtes hangjában egyszerre csendült szomorúság
és csalódottság. Mint harangok Kiotó felől. Csak ezek nem hoztak
megnyugvást Haruki lelkébe.
– Apa, miért nem a saját számodról hívsz? – tette fel a kérdést,
habár jól tudta, milyen meddő vitába bocsátkozik ezzel.
– Akkor felvetted volna, fiam?
– Természetesen – hazudta kapásból. – Épp indulófélben
vagyok…
Az apja csak morgott valamit az orra alatt. Mint mindig, most sem
szívesen nevezte nevén a dolgokat, és nem mondta ki, ami a szívét
nyomta.
Haruki ebben sokszor rá hasonlított, de most meg akarta
könnyíteni mindkettejük dolgát.
– A munkahelyemen minden rendben, ha ez érdekelt.
Újabb fél perces, nehezteléssel teli hallgatás.
– Ez a második újság, ahova a bátyám segített bekerülnöd –
mondta ki nagy nehezen az apja.
– Igen – válaszolta Haruki. – És majd megköszönöm neki, ha
találkozunk.
– Azzal köszönöd meg legjobban, ha inkább hazajössz. Saitamán
is találhatsz munkát, itt is lehet élni. Mi lesz, ha megismétlődik, ami a
másik újságnál történt, és innen is kirúgnak?
 Haruki megfeszült ültében. Az újságot, amit még mindig az ujjai
közt szorongatott, az asztalra ejtette.
– Az előző helyről sem rúgtak ki, én jöttem el.
Mert gyáva volt. Mert megfutamodott. És ezt hallgathatja élete
hátralévő részében.
– Mi lesz így az étteremmel? – sóhajtotta mélabúval a hangjában
az apja. Haruki nem dőlt be neki. Mindig eljátszotta ezt, holott a
szülei tökéletesen elbírtak a város centrumában álló csirkés
falatozójukkal, nem szorultak rá az ő segítségére. – Ha velem, vagy
anyáddal történik valami, ki fogja elvezetni? Na, nem mintha most
nem jönne jól még egy pár dolgos kéz…
– Értem, apa. Talán megoldjátok – csitította Haruki. – Be fogok
segíteni, megígértem. De most szeretnék kicsit a saját lábamra állni.
– Mindenesetre – köszörülte meg a torkát az apja, ami sosem
jelentett jót , anyáddal átrendeztük a szobádat Bármikor
hazajöhetsz, tudod jól. Nem kell bizonyítanod semmit, fiam.
Már hogyne kéne Leginkább azért, mert a szemetekben
alkalmatlan vagyok bizonyítani bármit is.
Haruki elvette a fülétől a telefont Csak meredt maga elé, és
hányinger fogta el, ahogy arra gondolt, nem messze innen,
Saitamán a szülei még mindig őrzik a régi szobáját Újra és újra
átrendezik, remélve, hogy akkor már nem az a szoba lesz. Hogy
Haruki elfelejt minden rossz emléket, amik hozzá kötötték És nem
képesek felfogni, mennyire nincsenek rossz emlékei a szobájáról.
Vagyis a szobája az egyetlen, amiről nincsenek Legfeljebb
elmosódó, vörös foltokban egymásba csorgó képek, amik az
álmaiban öltenek testet, de reggelre kireppennek a fejéből
A lélekemelő telefonbeszélgetést mielőbb ki akarta törölni az
agyából Trappolva a szobájába ment, magához vette a táskáját, és
a tükörben gyorsan megigazította magán az inget. Körülötte a
korábban kiragasztott Ryo féle képek csüngtek a falon Ahogy
elnézte a vibrálóan zöld erdőt, a rajta keresztül sétáló fiúval, beugrott
neki
Keiko a gimnáziumban azt mondta, Ryo nem érezte jól magát az
iskolában, és inkább egyedül töltötte az idejét Talán ebbe az erdőbe
is ellátogatott?
Haruki fejében az eddig összeillesztett kirakós darabjai újra
eltávolodtak egymástól.
 16. fejezet

Haruki az órák közti szünetet használta ki, hogy befejezze a reggel

megkezdett képregény olvasását. Azért is szerette a mangákat, mert
új világokat nyitottak, a rajzolt karakterek arcán sosem látta azt a
szánnivaló rettegést, mint a saját tükörképén. Talán nem voltak
tökéletesek, hibáztak és olykor elbuktak, de Haruki mindig látta a
kiutat, amikor a róluk szóló történeteket bújta. Most viszont túlzottan
is belemerült az olvasásba. Máskor fél szemmel mindig az ajtót
leste, mikor érkeznek vissza Daigóék a büféből, ám ezúttal minden
idegszálával Ken Kaneki kálváriájára koncentrált, akinek el kellett
rejtenie valódi identitását az emberek elől, mert csak így élhette túl,
miután egy félresiklott randi után fél-ghoullá változott.{22}
A percek észrevétlenül suhantak, Haruki teljesen kizökkent a
valóságból, ahová csak egy koszos rongy rántotta vissza, amit valaki
az arcába vágott.
Hirtelen azt sem tudta, hol van. Rémülten csapta össze a
képregényt, és majdnem felborult a székével, ahogy villámgyorsan
elrántotta magát a padjától. Elborzadva ismerte fel azt a szögletes,
koszos textildarabot, amivel a diákok a padlót és a vécéket szokták
takarítani.
– Nézzenek oda! – húzta fel a szemöldökét Daigo, miközben
közelebb araszolt hozzá, majd Harukira bökött. – Itt még látok egy
kis koszt. Nem is! Egy hatalmas szarkupac maradt a teremben. Nem
hagyhatom itt, nem igaz?
Szellemesnek szánt kérdésére a társai kajánul felvihogtak.
Harukinak feleszmélni sem maradt ideje, Daigo és még két másik
rögtön odaugrott, és ahol érték, erőszakkal dörzsölni kezdték Haruki
ingjét, arcát a rongyokkal. Haruki öklendezve kapta el a fejét, de a
ruháján mindez már nem segített Az egykor fehér ingjét szürkés
foltok tarkították, az áporodott bűz pedig beette magát az orrába.
Mielőtt elkezdődött volna a következő óra, Daigo a kezét
törölgetve a többi diákhoz fordult.
Ne feledjétek, mi történik azzal, aki szóba áll vele
Mindenki bólogatott. Haruki egyesével tekintett végig
mindegyikükön, de egy sem akadt, aki legalább a szemébe bírt
volna nézni. Daigo tett róla, hogy ne merjenek még a közelébe se
menni
Amikor a tanár belépett a terembe, egyetlen megrovó pillantással
nyugtázta csak, hogyan fest Haruki iskolai öltözéke, aztán bele is
fogott az órába.
Haruki szemét könnyek marták
Tehetetlennek és végtelenül gyengének érezte magát.
A Tsu­kival történt eset után felkereste az iskolaigazgatót, elmondta
neki, mi történt. Mármint egy részét a történteknek. Hogy Daigo
megölte a háziállatát Ám az igazgató, aki alig nézett fel az
asztaláról, mindössze annyival kommentálta az ügyet, hogy Haruki
máskor vigyázzon jobban a dolgaira És hogy Daigo az egyik
élsportoló az iskolában, biztosan csak baleset történt. Egy félreértés.
És az különben is csak egy hal volt
Haruki napokig nem szólt senkihez ezek után. Betegséget színlelt,
és három napig a szobájába zárkózott
Talán ma is hiba volt bejönnöm…
Az utolsó óra kezdetekor lehajtott fejjel ült, és alig várta, hogy
becsengessenek. Amikor a tanáruk megjelent az ajtóban, nem
egyedül érkezett. Haruki kíváncsian méregette az új osztálytársat.
– Ő itt Kento, az évet a mi iskolánkban kezdi. Ülj le oda hátra,
Haruki mellé.
Kento középmagas, erős fizikumú gyerek volt, igazán beleillett a
futballcsapatba. Haruki szinte érezte, ahogy Daigo már magában azt
mérlegeli, melyik pozícióra lenne a legalkalmasabb.
De vajon mit kezd a helyzettel, hogy odaültették az osztály fekete
báránya mellé? Egyáltalán felméri-e a veszélyt, mit jelent, ha szóba
áll vele?
Haruki nem akart neki rosszat. Egy barátságos biccentést
leszámítva nem kommunikált vele, és nem is tervezett semmi
ilyesmit. Szavak nélkül is elég volt összenéznie Daigóval, hogy
érezze a felé irányuló fenyegetést
Ha megpróbálod magad mellé állítani, véged – üzente a villámló
tekintet, Harukinak meg eszébe sem jutott ujjat húzni vele
Az ebédszünetben látta, hogy Daigo és a két haverja magukhoz
ültetik az új srácot Ennyi, elrendeltetett mondta magában epésen
Haruki, és továbbkanalazta a levest.
Néhány nappal később különös dolog történt, ami teljesen
összezavarta. Az iskola előtt állt, és percek óta a táskájában lévő
holmit rendezgette, úgy téve, mintha nagyon elfoglalt lenne Nem
bírta rászánni magát az indulásra. Daigo és a barátai ugyan az
utóbbi napokban meglepő módon elkerülték és nem kötöttek bele,
Haruki nem ringatta magát abban a hitben, hogy sokáig tart majd a
békeidőszak Mint a vihar előtti csend Ezért aztán a tanítás után
inkább negyedórát téblábolt az utcán, így biztosra mehetett, hogy
senki nem várja be a következő sarkon, és komfortos magányában
teheti meg a hazafelé vezető utat.
 Ez a nap azonban másképp alakult
– Szeretnéd, hogy veled menjek?
Haruki bizonytalanul felnézett Kento állt előtte Most tényleg
engem szólított meg?
Hát Nem hiszem, hogy kezdte, és ötlete sem volt, mivel
húzza ki magát. Egyáltalán nem értette, mit szeretne tőle. Talán nem
volt elegendő az elmúlt pár nap, hogy felmérje az osztályban
uralkodó erőviszonyokat? A szigorú kasztrendszer nem engedte,
hogy barátkozzanak, ő pedig nem akart rosszat a másiknak, ha már
úgy tűnt, rögtön befogadták az osztály menő klikkjébe.
Köszi, még van egy kis dolgom válaszolt Haruki, de a
hangjáról lerítt a bizonytalanság.
Úgy nem fognak szekálni, csak azért vonta meg a vállát Kento,
mint aki meg sem hallotta az iménti elutasítást.
Haruki még mindig nem értette, mik a szándékai
– Daigo ötlete volt, hogy megkérdezd? – szaladt ki a száján.
Kento szemöldöke megemelkedett
– Micsoda? Az a nagydarab srác? Elég idegesítő alak.
Nevetett Haruki még sosem látott senkit, aki kinevette volna
Daigót.
Jobban jársz, ha vele barátkozol
Kento felhorkant.
Minden iskola Daigókkal van tele állapította meg mosolyogva,
majd lazán feldobta a táskáját az egyik vállára. – Szóval ne hagyd,
hogy ez az egy tönkretegye az életed!
Haruki még mindig bizalmatlanul méregette az új fiút.
Néha az az egy is épp elég
Kento elgondolkodva hümmögött. Megrezzent a telefonja, de csak
futó pillantást vetett rá.
– Komolyan kérdeztelek – folytatta, és a buszmegálló felé intett. –
Abba az irányba mész, igaz? Mehetünk együtt.
Haruki nem ellenkezett tovább. A gyanakvása pedig napról-napra
párolgott el, ahogy egyre több időt töltött Kento társaságában.
– Szeretnéd, hogy elmagyarázzam neked? – kérdezte egyik
délután, amikor látta, hogy Kento keserves sóhajok közt könyököl a
matekkönyv felett a teremben.
– Megtennéd? – vidult fel a fiú. – Vagyis várj… edzésem van, most
úgysem lenne rá időm.
Újra elkomorult a tekintete. Haruki azonban nem adta fel, segíteni
akart neki.
– Megcsinálom helyetted, ha szeretnéd. Persze, ha nem
haragszol meg érte…
– Már miért haragudnék? Nagyon rendes vagy.
Haruki körbenézett. Az osztálytársak közül alig néhányan
lézengtek csak odabent rajtuk kívül.
– Aztán majd máskor elmagyarázom, hogy jött ki az eredmény –
folytatta felbátorodva.
Kento mosolygott, majd feltápászkodott a helyéről, és Haruki elé
tolta a feladatgyűjteményt.
– Megbeszéltük. Hétvégén rá is érek, tanulhatnánk együtt.
Haruki alig bírta leplezni az örömét Még soha nem hívta át egyik
osztálytársa sem magához. Izgatottan vette szemügyre a másik
háziját, a fejében pedig már a hétvégi programot tervezgette

***
 Kazu

Kazu szippantott egy utolsót a cigarettából, nem sokkal később

pedig már a ház előtt várta a ta it Az egyik kimonóbolt kirakatában
vetett egy pillantást magára, és elégedetten nyugtázta, hogy a
megjelenésére nem lehet majd panasz Kitett magáért, a legjobb
öltönyét vette fel, a napszemüvege alatti magabiztos mosoly lesöpört
az arcáról minden bizonytalanságot
Sikerült. Írt egy remek ajánlót az Omiya Gimnázium igazgatójának
portfóliójához, aminek hála az öreg megkapta a kitüntetést A
közösség jövőjének segítése, a fiatal generáció protezsálása.
Magasröptű szólamokban dicsérte a munkásságát, és íme, most a
gálára készülhet. Ito-san azt mondta Kazunak, hogyha megfelelő
színvonalú anyagot ad le a mai eseményről, akkor nem is kell
megvárniuk a gyakornoki idő leteltét.
Véglegesíteni fogják, ezzel pedig végre fellélegezhet
Kazu megnyalta az ajkát, de megállta, és nem gyújtott rá egy
újabb szálra Hamarosan begördült elé az autó, és már úton is volt a
város egyik kulturális központjába, hogy pontot tegyen ennek a
szörnyen induló, mégis sikerrel záruló projektnek a végére
Odabent még csak lézengtek a vendégek, ezért Kazu kényelmes
léptekkel kisétált a lámpásokkal kivilágított, széles erkélyre
Idefentről nem tűnt valódinak az éjszaka sötétje, mert azt
beszennyezte a végtelen számú, villogó fénycsík, hirdetés, az egész
neonban fürdő város álszentsége.
Pár perc múlva visszasétált a vörös arany díszektől roskadozó
terembe, korábbi magabiztossága azonban abban a pillanatban
semmivé lett, ahogy átlépte a küszöböt Egy csoport pezsgőt
kortyolgató férfi rebbent szét épp, mögöttük pedig felbukkant Haruki
alakja. Ő is rögtön kiszúrta Kazut, habár nem sok mindent lehetett
kiolvasni az arcáról
– Te meg mit keresel itt? – hőkölt vissza Kazu, Haruki azonban túl
messze állt tőle, hogy hallja
Kazu kivételesen nem törődött az illemmel, sebtében átszelte a
köztük lévő távolságot Felindultsága kiülhetett az arcára, mert a
többi vendég sietve kitért az útjából.
A sikátorban történtek óta nem találkoztak, sikerült lecsapnia
minden olyan feladatra, ami által távol maradhatott a szerkesztőségi
irodától Erre tessék, itt futnak össze
Most nem engedhette újra kitörni a bűntudatot, ami azóta
mardosta Tekintete Haruki fényes szeméről lejjebb siklott A nyakát
leste, de nem látta már rajta a szívásnyomot. Talán eltakarta
alapozóval Ez valószínűbbnek tűnt, mint hogy az egészet csak
képzelte, és a fejében játszódott le.
Mit csinálsz itt? szegezte neki a kérdést Talán baj van?
Haruki pókerarccal meredt rá. A kristálycsillárok fényárban
fürdették az arcát, amely most épp olyan éterien törékenynek tűnt,
mint ahogy a legelső alkalommal látta.
Muszáj kérdeznem tőle valamit felelte rezignáltan Haruki
– Kérdezni… kitől, és mit?
Kazu kétségbeesetten kereste vele a szemkontaktust, de Haruki
nem is figyelt rá. Jobban érdekelte valaki más a vendégek között,
mert a következő pillanatban otthagyta Kazut, és elindult a főasztal
irányába.
Kazu felocsúdva iramodott utána Épp időben érte utol, mert
Haruki az Omiya Gimnázium igazgatója előtt állt meg.
 – Emlékszik rám? – kérdezte a középkorú férfit, aki összehúzott
szemmel, de udvarias mosollyal a képén mustrálta.
– Sajnos nem túl jó az arcmemóriám, segítene?
– Az Omiyába jártam én is – mondta Haruki, és alig
észrevehetően elcsuklott a hangja. – Megenged pár kérdést? Miért
szűnt meg a Diákjóléti?
– Ez nem a legalkalmasabb idő… – kezdte Sugiyama, és
segélykérően körbenézett, de Harukit nem tudta ezzel eltántorítani.
– Ryóról van szó. Segítségre lehet szüksége, azt hiszem történt
valami, és…
– Elég lesz, Haruki – vágott közbe sietve Kazu, és arrébb
vonszolta őt az igazgatótól és az időközben köréjük gyülekező
csoporttól. – Mit művelsz? Tényleg életcélod minden feladatomat
elszúrni?
– Te magad mondtad, hogy Ryo az iskolából szerezhette magának
az ellenségét, aki kommentelt. Nem gyanús, hogy azóta törölte a
csatornáját? Az iskolai tanácsadó szerint egyáltalán nem volt
népszerű diák. Talán valakik pokollá tették az életét az iskolában,
ezért viselt most álnevet és maszkot. Szerinted miért hazudott?
Kazu beletúrt a hajába.
– Nem tudom, és nem is érdekel. Komolyan az igazgatót kéred
arra, hogy nyomozzon a fia múltja után? Valószínűleg örül, hogy
színjeles bizonyítvánnyal meneszthette onnan, és büszke rá. Nem
fogja tönkretenni a gyereke életét.
Komor árny ült meg a fényes szempárban egy pillanatra.
– Csak egyetlen kérdést még hadd… – Haruki indult volna vissza,
de Kazu erősen megragadta a karját.
– Nem! – hűtötte le erélyesen. – Nem mondom el többször, hogy
fejezd be!
Haruki fortyogva arrébb húzódott.
– Nem értem, miért vagy ilyen makacs – ingatta a fejét Kazu. –
Rögeszméddé vált ez az egész.
– Nem értem, te miért nem akarsz a végére járni az ügynek.
– Tudod, miért? Mert ez már nem egy unatkozó kölyök videóiról
szól. Az igazgató az év végén leköszön, és nyugdíjba megy. Az
iskolai évzárón puccos ünnepséget terveznek neki. Még a helyi
jegyző is el fog jönni, hogy…
– Nem érdekel.
Kazu agyát elöntötte a méreg.
– Nyilván, mivel ez az én projektem! Éppen ezért nem
rendezhetsz jelenetet. Elvárják, hogy csak szépet és jót írjunk össze
erről az eseményről. Miért olyan nehéz felfognod? Menj most el!
Haruki kirántotta a kezét.
– Valami nem stimmel Ryo körül, és az igazgató az egyetlen, aki
talán…
Haruki hirtelen elhallgatott. Kazu ekkor figyelt fel az oldalán
megjelenő alakra. A francba, ő meg hogy kerül ide?
Próbálta palástolni a feldúltságát, de ahogy Nampo a közelükbe
ért, megtorpant, és Kazu képét nézve felnevetett.
– Mintha szellemet látnál!
Bárcsak ennyi volna!
– Nincs semmi – felelte fojtott hangon Kazu. – Csak valami
megfeküdte a gyomrom.
Nampo felkuncogott.
– Mindig mondom, hogy nem kéne mindent a szádba venned, ami
az utadba akad. – Sokatmondón Harukira pillantott, aki ebben a
percben épp olyan vörösnek látszott, mint a karmazsin díszítés a
fejük felett.
Kazu legszívesebben kitessékelte volna ezt a hülyét az ajtón, de
annyira szürreálisnak tűnt az egész, hogy képtelen volt bármit is
kinyögni.
– Említetted, hogy itt leszel – folytatta Nampo vállat vonva. –
Nekem pedig…
– Ezért kell utánam koslatni? – csúszott ki hirtelen Kazu száján.
Haruki felvonta a szemöldökét, és Nampo reakcióját leste. Ő
azonban szokásához híven nem jött ki a sodrából, inkább harsányan
felnevetett.
– Ne szállj el magadtól, Kazuhiro! Az egyik jó ismerősöm is a
díjazottak közt van. Nem voltam biztos benne, hogy lesz kedvem
eljönni egy ilyen nap után, de látva a képed, kár lett volna kihagynom
ezt a meglepetést
Kazu végre visszanyerte az önuralmát. Kihúzta magát, és közönyt
színlelve hümmögött egyet
– Felőlem! Dolgozni jöttem, nem a vendégekkel foglalkozni –
mondta, majd a pillantása összetalálkozott Haruki fagyos
tekintetével. – És egyedül dolgozom.
Nampo megrebegtette hosszú szempilláit, amiket képes volt még
az ilyen hivatalos eseményekre is kifesteni. Úgy nézett Harukira,
mintha csak most tűnt volna fel neki a másik jelenléte, holott Kazu
pontosan érezte rajta az ösztönös kíváncsiságot. Harukinak fogalma
sem volt, hogy a puszta jelenlétével képes felcsigázni mások
érdeklődését, meg sem kellett szólalnia, és máris mindent tudni
akartak róla az idegenek
Kazu tagjai megfeszültek, visszafogta a késztetést, hogy
Harukihoz lépjen, és elállja Nampo vizslató tekintetének az útját
– Nem találkoztunk már? – szólalt meg Nampo, és arrébb
nyomakodott, hogy Haruki felé fordulhasson Legutóbb a bárban
Ahova nagy nehezen elhívott, majd rögtön hozzád rohant. Te vagy a
munkatársa, igaz?
– Te meg… – kezdte Haruki, mire Kazu félbeszakította:
Egy ismerős Hallottad, nem?
Haruki arcszíne először falfehérre, majd élénk rózsaszínre váltott.
Kazu még mindig mérges volt rá, de Nampo váratlan felbukkanása
kizökkentette. A férfi is érzékelhette a jelenléte keltette zavart, mert
köhintett, és a bárpult felé bökött
– Hozok inni valamit.
Választ sem várva eloldalgott Kazu észrevette ugyan, milyen jól
mutat Nampo kreol bőrén a tojáshéj színű felső, ami csak kiemelte
izmos felsőtestét, most mégsem ragadta meg a fantáziáját Nem,
ellenben az előtte toporgó, dühös tekintetű alak annál inkább.
Amikor Nampo hallótávolságon kívül került, Haruki fojtott hangon
megszólalt.
Nem értem, mit törődsz velem Csak hagyd, hogy beszéljek Ryo
apjával!
Szó sem lehet róla
Haruki felhorkant.
Egyáltalán nem olyan vagy, mint amit a többiek meséltek rólad
az újságnál. Ők valaki különlegeset vártak, akit hajt az igazságérzet,
és van benne elszántság Valójában a közelébe sem érsz annak a
képnek… Álszent vagy, és mindenkin csak átgázolsz.
Kazut bántották a szavak, de sokkal rosszabbul esett az, hogy
látta a csalódottságot a férfi szemében. A rávetülő indulattól ő is
haragra gerjedt
– És te? – tett egy lépést felé, és a keze ökölbe szorult. – Ha nincs
a nagybátyád, még mindig az anyádék kifőzdéje feletti garzonban
laknál, éjszakánként pedig próbálnád eltüntetni az olajszagot a
ruháidból!
Haruki ajka megremegett. Kazu tudta, hogy messzire ment, a
mellkasába fájdalom nyilallt, és legszívesebben leharapta volna a
nyelvét.
Azt hiszed, csak mert szerencséd volt, és egyszer írtál egy
menő cikket, jobb vagy bárkinél? – kérdezte halkan Haruki.
Szerencse? Menő cikk? Kazu kínjában felnevetett Bár sose
kényszerültem volna rá, hogy megírjam azt a szennyet.
Támogatom, akkor nem kereszteztük volna egymás útját
Kazu közelebb lépett.
Valóban? Az egyetlen említésre méltó dolog, ami történt veled,
mióta Tokióban vagy, az az, hogy összeszedtelek
a klubban, és hazavittelek
Haruki mandulaívű szeme elkeskenyedett, a száját dühösen
összeszorította
– Idióta! – sziszegte, de ebben a szóban kevesebb meggyőződés
volt, mint amikor korábban ejtette ki Nem vagyok olyan, mint te
Nekem nem az okoz élvezetet, hogy vadidegenekkel flörtöljek a nap
huszonnégy órájában
– Biztos ez? – Kazu fittyet hányt a körülöttük beszélgető
vendégekre, nem látott tisztán Elöntötte a pulykaméreg, miközben
mutatóujjával végigsimított Haruki arcélén, le egészen a nyakáig,
ahol napokkal ezelőtt ő jelölte meg Te inkább a sikátorokat
szereted, nem igaz?
 Haruki ajka megremegett, felháborodva arrébb ütötte Kazu kezét
Ebben a percben Kazu biztosra vette, hogy gyűlöli, bár nem jobban,
mint ő saját magát
Tehetetlenül nézte végig, ahogy Haruki elviharzik mellőle.
Hová ment a kicsi? Nampo épp ekkor jelent meg, három
pezsgős poharat szorongatva a kezében.
Kazu felhajtotta az egyik tartalmát
– Mindegy, nem?
Nem, drágám, nem versz át! nevetett fel Nampo Ne­ked nem
mindegy.
Kazu nem felelt A szemével kereste, merre mehetett, miközben
egy második pohárral is lehúzta az italt.
Dolgozni jöttél, igaz? köszörülte meg a torkát Nampo, és
arrébb tartotta a harmadik pezsgőt. – Miattam ne fogd vissza magad!
Kazu felmordult, majd elmart egy italt az első arra járó felszolgáló
tálcájáról, de az nem sokat javított a hangulatán. Igazi gyökérnek
érezte magát, ahogy Haruki mondta volna, idiótának Tulajdonképp
meg akarta kérdezni, hogy van. Hogy nem tört-e rá újabb rosszullét
azóta, hogy az iskolában járt Azt akarta neki mondani, hogy reméli,
sikeresen halad a projekttel, amit kapott. Ehelyett jól elijesztette.
Bár vetélytársak, mégsem maradhatott közömbös felé,
egyszerűen csak érdekelte, jól van-e.
Tényleg csak ennyi?
Egy órával később már túl volt az igazgatóval folytatott kedélyes
csevegésen, feltett pár kérdést, kattintott néhány képet a cikkhez,
ezzel befejezettnek tekintette az ügyet. Bárcsak a megkönnyebbülés
felszabadító érzése is elöntötte volna, helyette azonban még
gyászosabb lett a hangulata.
 Ekkor szúrta ki ismét Harukit, aki ezek szerint mégsem rohant
haza az összeszólalkozásuk után. A bárpultnál könyökölt, és édesen
mosolyogva hallgatta egy középkorú férfi heves gesztikulációkkal
előadott történeteit, aki láthatóan teljesen odáig volt fiatal
hallgatóságáért.
Kazu dermedten megállt. Kellene egy ital.
Haruki is észrevette őt. Még ilyen távolságból is látszott a
felindultság a szép arcán. Kazu várakozásteljesen nézett vele
farkasszemet. A férfi dacosan felszegte az állát, és miközben le sem
vette róla a pillantását, ártatlan mozdulattal közelebb húzódott az
idegen felé. Az öltönyös középkorú bizonyára örömtáncot lejtett
magában, mert még így is látszott, ahogy elvigyorodik, és újra
belekezd a mesélésbe, egyre harsányabban, egyre nagyobb
kézmozdulatokkal színesítve a műsort. A keze pedig időnként Haruki
oldalához ért. Egyszer olyan széles mosolyt villantott Harukira, hogy
Kazuba maró fájdalom nyilallt, és legszívesebben feltörölte volna az
idegennel a padlót.
Haruki pontosan látta a reakcióját. Számítón felé kacsintott, aztán
elfordult, és immár teljes figyelmét a középkorú pasasnak szentelte.
Kazu mennydörögve megindult felé. Ám megállásra késztette egy
filigrán alak, aki ekkor kissé spiccesen dülöngélve toppant elé a
magas sarkújában.
– Sajnálom – szabadkozott az illető, és szégyenlősen fejet hajtott.
– A barátját keresem, akivel nemrég itt beszélgetett.
– A barátomat? Nampót?
– Nem így hívják – intett nemet a nő, és a hajpántját kezdte
babrálni. – Kajiwara Haruki. Ismerem régről, legutóbb az iskolában
futottunk össze. Tudja, az Omiya. Segített nekem pakolni.
 Kazu bólintott, és most már jobban megnézte magának az
egyszínű, sötétkék kosztümöt viselő nőt.
– Így hívják – biccentett neki, és a pult irányába nézett.
Meghökkenve látta, hogy Haruki eltűnt, ahogy a középkorú fickó is.
Kazu zavarodottan körbepislogott. – Azt hiszem, hazament.
A nő arcán halovány mosoly jelent meg, miközben hálásan
biccentett, majd vonakodva tett felé egy lépést.
– Ha találkozik vele, átadna neki egy üzenetet? – pillantott
sokatmondó arckifejezéssel Kazura.
Ő ugyan nem tartotta valószínűnek, hogy Haruki a kö­zeljövőben
szóba áll majd vele, mindenesetre azért eldünnyögött egy igent.
– Mondja meg neki, hogy sajnálom. – A nő hangja elcsuklott.
Kazunak most tűnt csak fel, hogy a könnyeivel küszködik. –
Sajnálom, ami vele történt. Rendes fiú volt, ő nem ezt érdemelte.
– Hogy érti? Mi történt vele? – kérdezte élesen Kazu.
A nő elhessegető mozdulatot tett, majd szórakozottan motyogott
valamit az orra alatt, és a táskájába nyúlt. Egy lapos, fekete pendrive
került elő belőle. Körbenézett, majd egy gyors mozdulattal Kazu
kezébe nyomta.
– Akkor nem segíthettem, de talán most.
Kazu összehúzott szemmel meredt a tenyerére, majd vissza a
nőre.
– Mit is mondott, mit tanít?
– Tanácsadóként dolgozom az Omiyában.
– Olyan, mint valami pszichológus?
– Igen, hasonló – mosolyodott el a nő. – Mint az
iskolapszichológus. Arai Keiko a nevem.
Kazu bólintott, majd a zsebébe csúsztatta a pendrive-ot.
 – Haruki említette, hogy beszélgettek. És mit találok majd ezen a
kütyün?
– Nézze meg! Nézzék meg mindketten!
Keiko a füle mögé tűrt egy hajtincset, és idegesen körbepillantott.
Ahogy a szeme megakadt az igazgatón, Kazunak támadt egy
gondolata.
– Úgy tudom, ismeri Ryót is. Az Omiyába járt, nemrég végzett.
– Jól ismerem – válaszolta rögtön a nő.
Kazu nem tudta hova tenni az arckifejezését.
– A pendrive is hozzá kapcsolódik? Beszélni szeretnénk vele, de
eltűnt.
Keiko az ajkába harapott, és behúzta a vállát. Kazu a jelzését
igennek vette, de nem volt lehetősége továbbfaggatni, mert ekkor
mások is odasereglettek, az iskolapszichológus pedig eltűnt a
tömegben.
 17. fejezet

Haruki egyhangú, szenvedéssel teli hétköznapjait két dolog

színesítette az utóbbi időben. Az egyik a gimnázium utáni
csatornalátogatás volt, papírhajókkal és titkos üzenetváltásokkal, a
másik pedig az új osztálytársa, Kento.
A velük töltött órák elcsendesítették zaklatott gondolatait, és sok
idő után először boldognak érezte magát. Daigo is kevesebbet
zaklatta, mintha talált volna magának más elfoglaltságot, és immár
minden idejét a sportolásnak szentelte, Haruki még a szünetekben is
alig látta.
Időnként persze felkereste és megzsarolta a leckékkel, de Haruki
már nem félt úgy, mint előtte. Távol tartotta magát tőle amikor
lehetett, így a nyugalmából még a fiú gonosz megjegyzései sem
tudták kizökkenteni.
Kento jelenléte egyensúlyt hozott az osztályközösség életébe.
Nem szállt szembe nyíltan Daigóval, sőt időnként Haruki együtt látta
őket hazamenni iskola után, mégis elérte, hogy azok a fiúk ne Haruki
terrorizálásával töltsék a napjaikat.
Az pedig, hogy Harukinak is akadt végre valaki, akivel
programokat szervezhet, felbecsülhetetlenné vált a számára.
Szeretett Kentóék házában lenni. Amikor lesétált a lankás
gyalogúton, épp rálátott a Tsuki-jinja Shrine sintó szentély
kőkerítésére. Ha napnyugtakor indult el hazafelé, a lenyugvó
narancssárga sugarak megnyújtották az árnyékát az aszfalton, ami
épp úgy festett, mint bármelyik mellette elhaladó járókelőé. A fény
sötétséget teremtett, és elmosta a különbségeket.
 Tulajdonképpen bárhol is lakhatott Kento, Haruki a
legtökéletesebb helynek látta volna.
A barátja szobája más volt, mint az övé Kento a sportot szerette,
a falát híres focisták képei színesítették. Haruki szüleivel ellentétben
az övéi otthonról dolgoztak, ennek ellenére sosem látta őket, mert a
hallból nyíló privát irodájukba vonultan intézték a meetingjeiket.
Kento szobájának sarkában hangfalak, mellettük pedig a
legmenőbb és legújabb számítógép állt egy asztalon.
Haruki szerette volna egyszer kipróbálni azt az új játékot, amiről a
barátja annyit mesélt, de még nem merte megkérdezni, lehet-e.
Talán majd ha végeztek a házival
Amíg ő szorgosan körmölt az íróasztalnál, Kento az oldalánál
forgott egy gurulós székkel, és a mobilját nyomkodta
– Köszi, hogy megcsináltad a beadandómat – nyújtózkodott egyet
Kento, amikor kis idő múlva végeztek Bicegve feltápászkodott
Haruki mellől, és elnyúlt az ágyon.
Haruki elmormolt egy szívesent A dupla házik megírása néha
nagyon kimerítette, de mindig élvezte, hogy a fiú társaságában lehet.
Még ha nem is beszélgettek annyit, továbbra is szokatlan volt a
felismerés, hogy nem feltétlenül kell egyedül lennie a
szabadidejében Hiszen már van, aki szívesen lóg vele suli után
– Azt mondtad, szereted a képregényeket, igaz?
A kérdés felvillanyozta Harukit, így bőszen bólogatott
– Nézd meg, ezeket tegnap vettem – bökött az előtte heverő
kupac mangára Kento, mire Haruki tétován felállt, és közelebb lépett
hozzá.
Nem igazán tudta, mit kellene csinálnia Állva nézegesse végig az
összeset, vagy talán…
 – Miért nem fekszel ide te is? – pillantott fel rá Kento, és a fal felé
húzódott, hogy jusson elég hely mellette a takarón.
Haruki a szeme elé lógó fekete tincsekkel babrált, hogy ne tűnjön
fel túlságosan a zavara. Kento akárkivel barátkozhatna, mégis őt
hívta ma át. Igaz, a többi osztálytársuk kirándulni ment, Kentónak
meg kificamodott a bokája az edzésen. De ez nem számított. Akkor
is Harukiban bízott, és az ő segítségét kérte.
Most először fordult elő, hogy Harukit nem hozta lázba egyik
manga sem. Pontosabban nem a mangák hozták lázba.
Maga sem értette, mi történik. A teste önkéntelenül reagált az
osztálytársa közelségére Pont, mikor múltkor, amikor kettesben
maradt vele a tornaöltözőben, és alig bírta palástolni izgalmát a
párás zuhanyzóban Kento viccelődve mesélt a hétvégi családi
programjukról, Haruki pedig a ig bírta elszakítani a tekintetét a fiú
izmos felsőtestéről, amiről lekerült az atléta Hazugnak érezte magát
közben, mint aki kihasználja a másik jóhiszeműségét.
De hát nem csinálok semmit! emlékeztette magát Nem tehetett
róla, eszébe jutott Daigo és a fiúmosdóban történtek. Az emléktől
kirázta a hideg
– Egyik sem jön be? – hajolt közelebb ekkor Kento, és lapozott
egyet a képregényben
Harukiban csak most tudatosult, milyen közel hasalnak egymás
mellett Olyan közel, hogy az oldalánál érezte a fiú bőrének melegét,
a ruhái öblítőillatát.
A vére felpezsdült, a fejében különös gondolatok kergették
egymást, mint a megvadult lovak.
Haruki megköszörülte a torkát, majd nyelt egyet
– De, mind nagyon… bejön.
 Oldalra nézett Kento egy másodpercre furcsán meredt rá,
szokatlanul hűvösen, de aztán ez elmúlt, és maradt a megnyugtató,
baráti mosoly
Baráti – emlékeztette magát Haruki, és figyelmét újra a mangákra
koncentrálta Nem több

***

Haruki

Arctalan emlékképek úsztak át Haruki zaklatott elméjén, de egyikbe

sem tudott megkapaszkodni, mind kicsúsztak az ujjai közül
Elcsattanó pofonok. Saját nyirkos tenyere, amit a nadrágjába törölt.
A szél, ami az arcába vágott, miközben ott állt a gimnázium
épületének tetején. Aztán hirtelen hideg sötétség vette körül. A
távolban egy utcai lámpa derengő, sárga fénye aludt ki épp Haruki
tudta, hogy nincs egyedül, félelemtől reszketett minden tagja.
Felemelte a fejét, és a szeme elé ekkor egy vörös felhő lebegett
A következő percben megint forogni kezdett vele minden. Ébrenlét
és álom mezsgyéjén járva egy darabig fel sem fogta, hogy a
csengőszó, amit hallott, a valóság felől érkezik. A hang halkan
rezonálva kúszott be a képzeletébe, és háttérzajként zilálta szét a
képeket a fejében.
Kinyitotta a szemét A szobájában feküdt a földön, félig lelógva a
futonról. Kábultan vergődött talpra, miközben véletlenül felrúgta a
padlón felejtett sörösüvegeket A bőre az arcára száradt könnyektől
húzódott. A szeme fájón lüktetett, miközben az ajtóhoz támolygott.
– Hát te? – Haruki szeme elkerekedett, amikor meglátta, ki áll
odakint. Hiába hunyorított, Kazuhiro alakja nem vált kámforrá.
Ennyire még ő sem lehet részeg, hogy csak ideképzeli… – Mit
csinálsz itt?
A férfi szeme ijedten villant Haruki háta mögé, mintha keresne
valamit. Vagy valakit.
Haruki követte a pillantását az étkező felé, és hálát adott, amiért
lecsukta az asztalon heverő laptopot, különben most premier
plánban nézegethetnék a szöveget, amit pár órája, feldúltan dobott
össze. Delíriumos állapotában minden lényeges és apróságnak tűnő
részletet legépelt Kazuról, minden sérelmet és gyanús jelet
felsorakoztatva, ami arra engedett következtetni, hogy a férfi titkol
valamit. Kezdve a furcsán sokrétű baráti köréről, a börtönből érkező
telefonon át egészen addig, hogy rossz viszonyban van az anyjával.
Haruki nem szándékozta kiadni Ninónak a dokumentumot, de
feszültséglevezetésnek megtette. Úgy a harmadik doboz sörig.
Utána már kicsúszott a gyeplő a kezéből.
Most pedig alig akarta elhinni, hogy fantáziájának titkos tárgya, aki
megkeseríti a nappalait, és felőröli a nyugodt álmait, tényleg itt állt a
lakás küszöbén. Vagy ez is csak illúzió? Ahhoz túlságosan is élő volt
minden rezdülés Kazuhiro arcán, túlságosan is valódi az illat, ami
körülölelte
A férfi ekkor megköszörülte a torkát, ezzel megtörte a közéjük
beállt csendet
– Elmondanád, miért nem veszed fel a telefont?
Haruki kótyagos elméje még mindig küzdött azért, hogy
visszataláljon a józan valóság talajára. A férfi követelőzése azonban
felpaprikázta
– Nincs jogod számonkérni azok után, amiket mondtál nekem –
közölte vele rideg hangon Haruki
– Egyedül vagy…? – kérdezte Kazuhiro bátortalanul, kissé
összeakadó nyelvvel
Haruki nem értette, mi van vele, megrökönyödve pislogott. Csak
most tűnt fel neki a férfi kipirult arca, italtól csillogó szeme és
szétzilált haja. Hiába, a részegség csak fokozta a vonzerejét. Mintha
felszabadította volna magában a fenevadat Haruki azonban nem
volt elég józan ahhoz, hogy visszazárja a ketrecbe.
Nem mintha közöd lenne hozzá vetette oda hanyag
vállrándítással.
Kazu arcvonásai megkeményedtek Mintha a gúnyolódás csak
még tovább hevítette volna az indulatát. Haruki nem bírta eldönteni,
hogy a sötétbarna szempárban felparázsló tűz a harag jele, vagy
valami egészen másé.
Láttam, milyen jól mulattál azzal a pasassal mondta fanyar
mosollyal Kazu.
Haruki nyelt egyet Már az illető nevét sem tudta felidézni
Fárasztó volt hallgatni a süketelését, de legalább elterelte a
figyelmét Kazuról Józanul sosem vetemedne rá, hogy egy
vadidegennel ilyen nyíltan kezdjen diskurálni, szalonspiccesen
azonban kifejezetten szórakoztatta a szituáció Kazu azonban
tévedett, eszébe sem jutott flörtölni azzal a férfival.
Azt csinálok, amit akarok felelte konokul Haruki Ezt
kivételesen nem te irányítod.
Kazu ekkor tett felé egy lépést
Most ő sem tudta elmaszkolni az érzelmeit. Felindultság, feszült
várakozás és vágy Lehetetlen volt minden nüansznyi részletét
megfejteni.
Igazad van mondta Kazu mély, ígérettel teli hangon Azt
csinálsz, amit akarsz… Velem is.
Haruki azt hitte, rosszul hall
A lépcsőházból beszéd foszlányai hallatszódtak, mire Kazuhiro
gyengéden megragadta Haruki vállát, és beljebb tolta az
előszobába. Az ajtó hang nélkül csukódott a helyére, a súlyos
csendben feszültség szikrái pattogtak
– Nem kellene itt lenned – szólalt meg nehézkesen Haruki. A
szavak nevetségesen hangoztak, mert közben minden idegszálával
azért rimánkodott, hogy még közelebb érezhesse magához. – Hol
hagytad a barátodat?
– Nem figyeltem, bizonyára rég hazament, amikor én még mindig
téged hajkurásztalak
– Részeg vagy – jegyezte meg Haruki.
Kazu felnevetett
– Jó meglátás.
Akkor lehet, semmire sem emlékszel majd holnap ?
Kazu megnyalta az alsó ajkát, miközben az ajtó kilincsére fogott.
Nem tudom Tudsz olyat csinálni, amivel emlékezetessé teszed
az estét.
Kihívó pillantással meredt rá Haruki arcába forróság szökött
Hátrált, a szemét nem vette le a másikról. Annyi mindent akart
kérdezni tőle, de ahogy becsukódott a férfi mögött az ajtó, a realitás
cserbenhagyta. Olyan ösztönös vágy kerítette hatalmába, ami ellen
nem tudott harcolni
Kazuhiro fölé magasodott, és epekedve nézte őt. Forrongó
pillantásával szinte levetkőztette. Haruki torka kiszáradt, a
magányosan elfogyasztott ital a fejébe szállt, és az elméje hátsó
részébe száműzte minden gátlását.
Kettesben maradtak a lakásán. És rohadtul nem voltak már
józanok.
Már attól felállt neki, ahogy megérezte a férfi forró leheletét az
arcán. Kazuhiro ekkor megragadta, és a falnak nyomta. Haruki
felnyögött, kezét a férfi nyakára kulcsolta. Elveszett az égő tekintet
tükrében, elnyelte az éjsötét pillantás, ami annyi mindent ígért neki,
és ezúttal Haruki nem érezte elég erősnek magát, hogy
ellentmondjon.
Mi több, magának akarta azonnal.
Langyos éjszaka volt, a bensőjében azonban még fülledt nyár
tombolt. A bőre lángolt, pedig csak egy vékony inget viselt. Kazu
tenyere a tarkójára siklott, ujjaival finom, de határozott mozdulattal
szántott a hajába. Odahúzta, és a száját az övére tapasztotta.
Szenvedélyesen, ellentmondást nem tűrőn. Beszívta Haruki
alsóajkát, majd a nyelvével behatolt a szájába.
Haruki felnyögött. Élete legjobb csókja volt ez, amitől megszédült,
és elvesztette a talajt a lába alól. Ami a zsigeréig felforgatta
mindenét. Amitől elmúlt minden kételye, és csak a pőre vágy maradt.
Nem ellenkezett, amikor Kazu közelebb húzta magához. A férfi
mellkasa épp olyan szaporán emelkedett és süllyedt, mint a sajátja.
Nem elég.
Feledve a gátlásait, átfogta Kazu derekát, hogy egy milliméter se
maradjon kettejük között. A merevedése, ami percek óta kínozta,
most a másik keménységének feszült.
Kazu torkából morgásszerű hang szakadt fel. Haruki érzékeit
elöntötte a férfi bőrének semmihez sem fogható illata. Résnyire
nyitotta a szemét. Kazu keze lefelé indult, és nadrágon keresztül
ráfogott a farkára. Haruki térde megrogyott.
A másik megkönyörült rajta, és eleresztette. Haruki levegőért kapott.
A forróság elöntötte mindenét, a zsigeréig hatolt.
De közben ott dörömbölt a bordái között a félelem is.
– Ugye nem kell emlékeztesselek rá, mennyire rossz ötlet, hogy
mi… – kezdett bele, de a hangja fuldoklón elhalt, amikor Kazu
kioldotta a nadrágja övét, és a kezét lazán bevezette Haruki
nadrágja alá.
Hosszú ujjai az erekciójára feszültek, majd lassan végighúzta őket
a makkján. Haruki megremegett. Fel akarta emelni a karját, hogy
leállítsa, de az ujjai árulókként keresték a férfi érintését. Kazu ekkor
a szabad kezével megragadta Harukiét, és a feje felé nyomva a
falhoz szegezte. A jobbját közben kíméletlen hozzáértéssel mozgatni
kezdte Haruki farkán.
A pokolba!
Kazu megbűvölt tekintettel figyelte minden rezdülését.
Amint Haruki megfeszítette magát, ő még jobban hozzásimult,
nem hagyott kiutat a menekülésre. Egyik combját keményen Haruki
lábai közé fúrta, rákényszerítve, hogy nagyobb terpeszbe álljon. A
csábító ujjak pedig még ütemesebb ritmusban kényeztették tovább.
Haruki élesen beszívta a levegőt. Ez most tényleg megtörténik!
Kazu szeme felcsillant, és sóvár nyögést hallatva újra rávetette
magát Haruki szájára.
Haruki elveszett az érintések intenzitásában. A kitörni akaró
gyönyör végighullámzott a testén, és az ágyékába összpontosult. A
csuklója megfeszült, mire Kazu belevájta a körmét a bőrébe.
 A csókja követelőzőbb lett, és mélyebb. Haruki a kezei közt
nyögdécselt, tehetetlenül és vágytól égve.
Fogoly volt, a börtönőre pedig uralta minden levegővételét. Ő
pedig kész volt neki adni mindet, és még annál is többet.
Csak ne hagyja abba, amit csinál!
– Mióta vártam erre – lehelte az ajkai közé lehunyt szemmel
Kazu, majd Haruki nyakához hajolt, és csókolni kezdte.
Ahogy megszívta a bőrt, Haruki agyából egy kósza gondolat tört
előre. Elrántotta a fejét, és levegőért kapva a férfi szemébe nézett.
Ő volt az.
 18. fejezet

Haruki töprengett egy darabig, hogy le merje-e írni, végül mégis az

ölébe vette az egyik papírhajót, és rákörmölte a kérdését:

Hogy halászod ki újra a hajókat?

Ez a talány régóta foglalkoztatta. Azt el tudta képzelni, hogy valaki

leengedi a hajóit a vízbe, de hogyan jutnak vissza hozzá, miután
Haruki rájuk rajzolt valamit?
Egészen másnapig kellett várnia a válaszra. Akkor azonban
majdnem felugrott örömében, miközben megpillantotta a napsütéses
ég alatt ringó fehér hajókat a vízen.
Kivételesen az egyiken egy rajzocska szerepelt. Haruki
megrökönyödve tanulmányozta a bizarr képet, ami leginkább úgy
festett, mint egy birodalmi lépegető a Csillagok háborújában.
A másik hajón azonban néhány sorban tisztázódott a jelentése.
Haruki hangosan felnevetett, miközben olvasta:

Bocs, a rajzolás nem megy. Szóval lebiciklizek

a csatorna végébe, és ott várom be őket.
Ha akarod, gyere oda egyszer. Jó lenne találkozni.

Haruki lélegzete elakadt. Találkozni. Elképzelte a szituációt, és

összeszorult a torka.
Bárki legyen is a titokzatos hajókészítő, egészen másvalakire
számít, nem olyanra, mint Haruki. Ő is sokszor elképzelte már titkon,
mi történne azon a bizonyos első találkozáson, mit látna a másik
arcán csalódottságot, undort, értetlenséget Vagy egyszerűen csak
kinevetné őt, és otthagyná. Feltevései mind ugyanoda vezettek: nem
szabad megtörténnie a találkozásnak Azzal tönkretenne mindent,
elveszne a varázs.
Haruki keze maga mellé hullott, a tenyerét csiklandozta a puha fű
Talán majd egyszer – írta az egyik fehér vitorlára, majd óvatosan
visszaengedte a vízre a hajót

***

Kazu

Kazu látta azt az éjsötét árnyat átsuhanni Haruki tekintetén. De nem

hagyott neki időt megszólalni Elengedte a karját, a hajába markolt,
és megcsókolta. Nyelvével feszítette szét a feszes ajkakat, és
lágyan közéjük siklott
A farka majd felrobbant a nadrágjában.
Félrefordította Haruki fejét, és ismét a nyakát vette célba A kipirult
bőr sósan lüktetett a nyelve alatt.
Ott a sikátorban húzódott arrébb Haruki váratlanul Te voltál
az.
Kazu a szemébe nézett A barna íriszből furcsa erő sugárzott,
egyáltalán nem tűnt olyan elveszettnek, mint amit Kazu megszokott
tőle
– Azt hittem, végig tudod – felelte tompán, égő ajkakkal.
Meg sem próbálta tagadni Már kima olta a bűntudatkeltés
fogalmát az elmúlt napokban, nem volt szüksége újabb
emlékeztetőre, mennyire helytelenül viselkedett. Aznap éjjel
kihasználta Haruki tehetetlenségét, nincs mentség rá, miért támadta
le az utcán. Ő maga sem volt józan. Egy cseppet sem. De nem bírt
ellenállni a kísértésnek, ahogy meglátta az utcára kilépő és az italtól
kótyagos léptekkel elinduló férfit. Valami megállíthatatlanul vonzotta
hozzá.
Épp úgy, mint most. El kéne engednie, bocsánatot kellene kérnie.
De megmoccanni sem bírt. Testük melege vibrálva fonódott össze,
Kazu szíve vadul kalapált, ahogy megérezte a másik reszkető
lélegzetvételét az arcán
– Mondanám, hogy sajnálom, de nem lenne teljesen igaz – szólalt
meg újra Kazu
– Megrémített – kezdte Haruki, és riadtan a szemébe nézett – az,
hogy mennyire élveztem
Kazu torka elszorult. Ha eddig fájón kevésnek érezte az oxigént a
helyiségben, akkor most légszomjjal küzdött Haruki szavai
szablyaként vágódtak a valóságba, ami immár sokkal veszélyesebb
helynek tűnt, mint korábban hitte
Nem rémisztettem el. Ő is akarja.
Haruki azonban könyörtelenül szétzúzta a pillanat csendjét
– Menj most el!
Hogy? Épp most mondtad, hogy te
– Nem lenne szerencsés, ha bármi történne köztünk, főleg amíg
tart a gyakornoki idő A férfi hangja hűvös lett, akár azok a nyár
végi hajnalok, amit az ősz suttogása dermeszt köddé.
Kazu felszegte az állát, és a saját kezére pillantott A kezére,
amivel néhány perccel ezelőtt még eszelős izgalommal kényeztette
Harukit
– Azt hiszem, a bármin mi már rég túl vagyunk – mondta
gúnyosan
Haruki homloka összeráncolódott.
Ne gyere többet ide!
Kazu fejcsóválva hátat fordított, és a kilincsért nyúlt.
Félsz, hogy máskor nem állnál le, igaz? Tudod, ha ettől
majdnem elmentél, akkor a farkamtól teljesen elveszítenéd az
eszed
Haruki orrlyuka kitágult, miközben elkerekedett szemmel hallgatta.
Minek hordok össze ennyi marhaságot?
– Nem én vagyok a te embered – közölte kimérten Haruki, és a
kijárat irányába biccentett
– Ja, igaz is. Elátkoztak, és emiatt inkább börtönbe zárod magad,
ugye? Nehogy véletlenül egy szörnyeteggel hozzon össze a sors
Egy hirtelen ötlettől vezérelve tett felé egy lépést. Haruki
összerezzent, és rémülten a falhoz hátrált Kazu az álla alá fogott, és
hüvelykujjával végigsimított az alsó ajkán. – Csakhogy szörnyek
nem léteznek, Haruki
Az egyedüli, aki igazán ártani tud neked, te magad vagy.
Haruki szája megremegett, miután elrántotta magát előle
– Azt hiszed, ezzel most újat mondtál?
Azok a villámok a dús szempillák keretezte szempárban kezdtek
ijesztő mértéket ölteni, ezért Kazu nem folytatta. Már a küszöbön állt,
amikor mégis beugrott neki valami
– Ez a tiéd – a zsebébe nyúlt, majd Harukinak dobta a pendrive-ot.
A férfi elkapta, majd értetlenül pislogva felpillantott
– Mi ez?
 – Ott volt egy nő a díjátadón – vonta meg a vállát Kazu.
Haruki szája lefelé görbült, a tekintete elfelhősödött.
– Egy újabb? Gratulálok.
– Nem, ő téged keresett. Még az Omiyából emlékezett rád. Keiko
a neve.
Haruki hümmögve bólogatott, majd furcsa gyanakvással nézett
Kazu szemébe.
– Ismerted te is?
– Életemben most láttam először – csattant fel Kazu.
– Nem jártam abba az iskolába.
Kazu nem tudhatta, mi játszódik le Harukiban, de hallotta, ahogy
nehéz sóhaj szakad fel a torkából. A gyanakvást a szemében egy
pillanat alatt felváltotta a tiszta kíváncsiság.
– Nem jártál oda? Ez biztos? – kérdezte rekedtesen.
Kazu értetlenül pislogott. Miért olyan lényeges ez?
– Magántanuló voltam. A szüleim túlságosan is ráparáztak arra,
hogy vegyüljek a korosztályommal. Ezt akartad hallani? Hogy
elcseszett gyerekkorom volt?
Haruki reszketegen kifújta a levegőt.
– Ne kérdezd miért, de örülök neki – vallotta be halkan.
Furcsa volt a csend közöttük. Annyi minden feszült a falak közé,
hogy Kazu beleszédült a nyomásba.
Miért érzem azt, hogy nem csak az én gyerekkorom elcseszett?
– ingatta a fejét a másik arckifejezését vizslatva.
Haruki elmosolyodott, de a barna szempárban a szomorúság
vetett horgonyt.
Viszlát, Haruki búcsúzott Kazu, és kilépett a folyosóra
Haruki azonban utána szólt.
 Ha nem jártál oda, akkor mit keres a lakásodon az az iskolai
kitűző? Az Omiya végzőseinek jár.
Kazu meleg nosztalgiával a hangjában válaszolt
– Ajándékba kaptam valakitől.
 19. fejezet

Haruki

Mennyire naiv volt, amikor arra a pultosra gyanakodott! Közben

Kazu jött utána, a sikátorban ő ölelte szorosan, a férfi hagyott
nyomot a nyakán. Ő hozta ki Harukiból azt az ösztönlényt, akivé vált
az érintései nyomán.
Haruki elvarázsoltan bambult maga elé. Az étkezőben ült az
asztalnál, miután végre egyedül maradt. Furcsán befejezetlennek
érezte saját magát. Kibontott egy részt a rejtettebb valójából, és
megmutatta Kazunak, de közben pontosan tudta, mennyi sötétség
rejlik még azokban a mindig zárva tartott rekeszekben a lelke
mélyén.
Egy fiú, aki nem érdemli meg, hogy valaki érdek nélkül
foglalkozzon vele. Egy fiú, aki olykor saját magában sem bízik,
nemhogy másokban…
Zsongott az agya a sok gondolattól, dühös volt és feldúlt, az
ágyéka lüktetett, ha megint eszébe jutott Kazu. Ahogy a tenyere
végigsimított a merevedésén… Majdnem elélvezett, miközben fel-le
járt rajta a keze… Közben a csókja íze…
Ébresztő!
Haruki megcsípte az arcát, hogy visszataláljon a jelenbe.
Felhajtotta a laptopját, behelyezte a pendrive-ot, majd pillanatokon
belül megjelent az új meghajtó tartalma. Vagyis egyetlen egy
videófájl.
 Harukit rossz érzés fogta el Felállt, hogy hozzon magának egy
pohár vizet, útközben pedig kitárta a nappali ablakát, hogy némi friss
levegőt engedjen a zárt térbe Mélyet szippantott belőle, lehunyta a
szemét. Tokió éjszakai zaja zeneként szökött a fülébe, biztonságos
távolba űzve a kapkodó levegővételek hangját és az iménti forró
perceket.
Megfordult, hogy leüljön a géphez, de a lába földbe gyökerezett

Kazu

Nem zártad be az ajtót meredt rá ártatlan képpel Kazu

– Mi a franc… – Haruki tátogott, mint egy ponty, tekintete a
bejárati ajtó és Kazu közt cikázott, aki kényelmesen elhelyezkedett a
széken. – Normális vagy? Mondtam, hogy menj haza!
Szinte már kiabált Kazu még ezt az oldalát is édesnek találta
Mégsem akarta jobban feldühíteni, rezzenéstelen arccal hallgatta.
Légy profi! Mindegy, mi történt az előbb, de mint újságíró,
szeretném én is megnézni az anyagot, amit kaptunk.
Nem mondhatta ki, mennyi bátorság kellett ahhoz, hogy újra
visszalopóddzon a folyosóra. Legszívesebben hazarohant volna,
hogy leigya magát Másra sem vágyott, mint legurítani pár pohár
whiskyt. Na jó, erre, és hogy kiverje, miközben végig ő jár az
eszében
Másnap pedig simán tovább utálhatta volna. De nem tehette.
Eszébe jutottak az iskolai tanácsadó szavai, és biztosan tudta, hogy
valami fontosat adott a kezükbe ezzel a pendrive-val.
Kaptunk? rántotta vissza a valóságba Haruki dühös hangja
Nem azt mondtad, hogy Keiko nekem küldte?
– Mindketten nézzük meg, ez volt az utasítása.
– És kivételesen tökéletesen betartod, amire kérnek, mi?
Haruki bizalmatlanul közelített felé. A hőzöngése csak addig
tartott, amíg Kazu rá nem nyomott a videó indítására, azután
elhallgatott, és leült mellé az étkezőasztalhoz. Mindketten feszült
figyelemmel bámulták a képernyőt. Kazunak fogalma sem volt, mi
akadt a kezükbe, de a balsejtelem a gerince mentén szorongatta, és
pontosan tudta, hogy semmi jó nem fog a szemük elé tárulni a
következő percekben.
Feltűnt neki, hogy Haruki keze szabályosan remegett, miközben a
fényerőt állítgatta. Nem segített sokat, a kép továbbra is homályos
és sötét maradt
– Ez már az? – kérdezte Haruki, és feljebb tekerte a hangerőt a
laptopon Tompa nyöszörgés és zihálás hangja hallatszódott, majd
nevetgélés harsant.
A videón ekkor valami megmozdult Szemcsés, túlságosan is
rossz minőségű kamerafelvétel lehetett, aminek a felbontása talán a
másolás által is leromolhatott Kazu addig meresztette a szemét,
amíg fel nem ismerte a mozgó körvonalakat a kép sarkában.
Emberek Amikor a közelben lévő úton elhúzott egy autó, a
fényszóróknak köszönhetően egy pillanatra felvillant néhány részlet.
Az alakok öltözéke alapján néhány srác lehetett Körben álltak, és
időnként előremozdultak, majd vissza. Maguk elé bámultak, néha
egymásra néztek, aztán újra vissza
– Az ott… – Haruki ujja a fiúk általi kör közepére bökött.
Kazu füle zúgni kezdett, hiába nyitotta a száját, egy szó sem jött ki
rajta. Tehetetlenül rázta a fejét a felismeréstől: azok a fiúk épp
összevertek valakit az utcán, miközben valaki levideózta az egészet
Bárki is volt az áldozatuk, tehetetlenül feküdt a lábuk előtt, néha
arrébb gurult, de meg sem próbált felállni, vagy menekülni Ki tudja,
mióta bánthatták.
Szerinted az ott középen Ryo? kérdezte Kazu, és rögtön
beindultak az agya fogaskerekei. Vak volt, hogy nem figyelt fel a
jelekre, amiket Haruki próbált mutatni neki Látod azt a srácot?
Valami minta van a sapkáján. – Bökött rá az egyikükre, aki a kör
közepén fekvőt rugdosta Talán ha ráközelítünk, jobban kivehető
– Felesleges – legyintett egyet Haruki. – Látod, mennyire
homályos az egész
Kazu nem bírt napirendre térni a felvétel felett. Végre a kezükbe
akadt valami, ami segíthet továbblépni ebben az egész káoszban
Nem véletlenül juttatta el ma hozzájuk az a nő.
Fel kell hívnunk holnap a barátnődet, azt a tanácsadót!
– fordult izgatottan Haruki felé, aki még mindig mereven nézte a
videófelvételt Mégis hogy került a birtokába? És miért nem
jelentette fel őket? Neked azt mondta, Ryo magányos volt, és nem
érezte jól magát Most meg a kezembe nyom egy ilyet Szerintem
elég egyértelmű, hogy ő is azt sejti, amit mi. Az ott – mutatott
egyenesen a fiúk áldozata felé, és leállította a videót nem más,
mint Ryo. Feljelentést kell tennie. Mi segíthetünk neki!
Hm
– Ennyi? Ennyit tudsz mondani?
Haruki mérgesen bámult rá De a haragja mögött más is megbújt,
a tekintete távoli lett, az arca elfehéredett, mint akinek rémes
gondolatok futnak át a fején Kazu egy pillanatra követni akarta őt
arra a szomorú helyre.
 – Mit gondolsz? – váltott hangnemet Kazu, és bátorító mosolyt
eresztett meg Haruki felé. A mosolya most nem talált válaszra.
Minden pillanattal nagyobb távolság feszült köztük, pedig egyikük
sem mozdult. Kazu mégis szinte látta maga előtt a bezáródó
kapukat. A mellette ülő férfi megint egy távoli délibáb lett, akit üldöz,
de nem tudja, igazi-e vagy csak a képzelete űz vele tréfát.
Haruki hallgatására Kazu a hajába túrt. Gondolatai már a leleplező
cikk körül forogtak. Ha sikerülne megtalálniuk Ryót, akkor talán
kideríthetnék, mi is az igazság. Mi történt abban a gimnáziumban, és
miért hallgat mindenki róla? Hiszen az igazgató fiáról van szó.
Haruki végül egyszerűen csak kikapcsolta a videót.
– Szerintem ezzel a rendőrség sem menne sokra. Tök szemcsés,
meg sötét az egész.
Kazu meg akarta nyitni még egyszer, de Haruki ekkor lecsukta a
laptop tetejét.
– Többre megyünk azzal, ha visszamegyünk az Omiyába
kérdezősködni.
– Mert az legutóbb is olyan jól sült el – ingatta a fejét Kazuhiro. –
Szerintem mutassuk meg Ninónak a videót!
– Nem!
Haruki meglepte ezzel a határozottsággal.
– Most még nem kell – folytatta torokköszörülve Haruki. – Egyszer
már elszúrtunk egy interjút amiatt, mert nem álltunk Ryo elé a
kérdéseinkkel. Másodjára nem kellene őt megkerülni.
Úgy érted, te szúrtad el, igaz? horkant fel Kazu
Haruki megvonta a vállát, végül azonban beleegyezőn bólintott.
Fáradt vagyok Majd holnap folytatjuk, most már menned kéne
Kazu csalódottan felmordult.
 Eddig te voltál, aki mániákusan keresni akart valami furcsát Ryo
körül. Most megjelenik a pszichológus, és a kezembe nyom egy
ilyet Véletlen lenne?
Haruki a szemét forgatta.
Nem látom értelmét a videó nyomán elindulni Keiko okkal adta
nekünk, és nem egy lapvezetőnek… Ezen kívül, ha valóban Ryóhoz
kapcsolódik, akkor talán nem véletlenül nem hozta nyilvánosságra
Egyszer már tönkretettem az életét, nem szándékozom másodjára is
keresztbe tenni
neki.
Talán megzsarolták gondolkodott hangosan Kazu, és az állát
vakarta. – Letörölte a sok tízezer követővel rendelkező csatornáját.
Kiköltözött az albérletből, mindezt azután, hogy valaki fenyegette
egy kommentben.
Épp ezért kellene az iskolával kezdenünk
– Épp ezért tilos odamennünk! Előbb beszéljünk Ninóval, elég volt
a magánakciókból!
Haruki maga mellé rakta a laptopot, és felhúzta a térdét. Ahogy ott
ült elgondolkozva, fényes, fekete tincsei a szemébe lógtak, Kazuban
feltámadt a késztetés, hogy odanyúljon, és gyengéden megigazítsa
őket Mégis visszafogta magát
– Ha te voltál ott a sikátorban – kezdte Haruki, vörösödő arccal –,
akkor te ejtetted el azt a fényképet
Kazu szégyenkezve hümmögött. Hibát hibára halmozott. Nem
fordulhat elő többet Akármennyire is szeretné megismerni Haruki
titkos gondolatait, és közelebb engedni magához, van, amiről nem
beszélhet Addig nem, amíg nem zárta le az ügyet, és ő maga nem
jött rá a válaszokra.
 Azt a fiút láttam az Omiya Gimnáziumban az egyik képen Ryóval
– folytatta Haruki, és megvakarta az orrát. – Mit keresett nálad a
képe?
– Felejtsd el, nem lényeges! – szögezte le gyorsan Kazu. –
Tudom, hogy oda járt Egy ügyhöz kapcsolódik, amin régebben
dolgoztam. A fényképe csak kiesett abból a mappából, amit nálam
láttál aznap este
Haruki bólintott, nem kérdezett többet. Kazu az órájára nézett.
Késő van Pihenj le, Haruki!
A neve hallatán a férfi válla megfeszült, a szája szegletében
azonban finom mosoly bujkált Megkönnyebbülten felsóhajtott, mint
aki örül, hogy végre egyedül maradhat. Ez kicsit elszomorította
Kazut, de nem mutatta ki, dudorászva az előszobába ment a
cipőiért.
Lenne itt még valami emelte fel az ujját, mire Haruki arca
elkomorult. – Minek tartasz a lakásban egy törött kezű maneki-
nekót?
Harukiból megkönnyebbült sóhaj szakadt ki.
Nem is tudom vonta meg a vállát Talán hozzám jobban
passzolnak a tökéletlen dolgok. Hibás, mint én.
Kazu mosolyogva a fejét rázta, de inkább nem szólt semmit Az ő
szemében Haruki sok minden volt, csak hibás nem. De erről nem
kellett tudnia, főleg nem egy olyan este után, amikor néhány órán
belül sikerült összeveszniük és majdnem az ágyban kikötniük. Aztán
Haruki leállította Úgy tűnt, mégsem akar tőle semmit, akkor meg
minek vesztegesse az idejét arra, hogy meggyőzze; nincs sok köze
a törött kezű macskához
Végül Kazu elköszönt, és elindult hazafelé. Mentében azon
rágódott, hogy Haruki vajon szándékosan nem adta vissza a
pendrive-ot, vagy csak megfeledkezett róla.
 20. fejezet

Haruki még egyszer ellenőrizte, hogy a becsomagolt ajándék, amit

Kentónak vett a születésnapjára,a táskában van-e. Egy új manga és
a fiú kedvenc dinnyés Ramune szódája bújt meg az ajándékos
táskában, valamint egy gondosan borítékba hajtogatott, kézzel írt
üdvözlőlap. Haruki hosszú napokig fontolgatta a tartalmát, végül egy
kedves idézetet írt a barátságról, és még egy rajzot is megpróbált
odabiggyeszteni kettejükről.
Nem mintha Kento szerette volna, ha magukat fotózzák. Valamiért
mindig ódzkodott a kamerától.
Harukin izgatottság lett úrrá, ahogy belépett az osztályterembe,
tekintetével rögtön a barátját kutatta. Meglepetésére Kentóra
Daigóék társaságában, az utolsó pad melletti ablaknál akadt rá.
Mint akit leforráztak. Haruki tanácstalanul téblábolt az asztalánál.
Nem mert odamenni, de a táskájába sem akarta beleszuszakolni az
ajándékos csomagot.
Néhány osztálytársának már így is szemet szúrt, hogy valamit tart
a kezében. Amikor az elfojtott vihogás és susmorgás
végighullámzott a termen, Kento is felemelte a fejét. Észrevette
Harukit, furcsa pillantást vetett Daigóra, aztán zavartan
a padjához sétált.
– Mit akartak tőled? – szaladt ki meggondolatlanul Haruki száján.
Hangja követelőzőn csengett, ami Kentónak is feltűnhetett, mert nem
válaszolt, helyette kínos lassúsággal előpakolta a következő órára
szánt felszerelését, aztán helyet foglalt Haruki mellett.
– Bocs! – rázta meg a fejét Haruki. – Boldog szülinapot…
 Miért baj az, ha beszélek Daigóval?
Kento úgy tette fel a kérdést, hogy nem nézett rá. Harukinak
nevethetnékje támadt, de aztán rájött, hogy tulajdonképp tényleg
illene megindokolnia a kifakadását. Amióta Kento a barátja volt, a
többiek legfeljebb gúnyosan összenéztek vagy messziről
méregették, de nem szólt be neki senki, Daigo sem törölte fel vele a
padlót, és nem dugták el a tornacuccát a kukák közé Minden
rendeződni látszott. Mégsem akarta elhinni, hogy Daigónak lehet
olyan mondanivalója, amit épp Kentóval akar megosztani
– Nem baj – vakarta meg a kézfejét Haruki. Az ajándékos zacskó
a térdének verődött Csak nem tudtam, hogy jóban vagytok
Kento homlokráncolva ránézett.
Egy csapatban focizunk Azért mert neked nem szimpatikus,
nekem nem kell haragban lennem vele.
Haruki szája némán elnyílt, mire Kento folytatta
– Rajtad kívül más jó ismerőseim is vannak a suliból.
Haruki némán ízlelgette a szavakat „nem szimpatikus”, „jó
ismerősök”. Ezek szerint ők csak jó ismerősök? Ennyi lenne?
Keserű íz tolult a szájába, az agya nem győzte feldolgozni az
elhangzottakat. Mint egy disszonáns melódia, úgy csengtek a
fülében Kento szavai
– Hé, ezen ne akadj ki! – bokszolt gyengéden az oldalába Kento.
A váratlan mozdulattól Haruki megugrott, az ajándékos zacskó a
pad oldalának ütődött. Kento kíváncsi tekintettel odalesett.
Hát ez?
– Boldog születésnapot, Kento! – hadarta esetlenül Haruki, majd
átnyújtotta az ajándékot
Ekkor becsöngettek. Kento felállt, és megveregette a másik vállát.
A zacskóból vigyorogva előbányászta az üdítőt meg a mangát.
– Ó, ez tényleg szuper! Lesz mit olvasnom hazafelé!
Harukiban múlni kezdett az iménti kellemetlen érzés. Az, hogy az
ajándéka megmosolyogtatta a barátját, sokkal fontosabb, mint hogy
Daigo miatt bosszankodjon.
– Akkor együtt megyünk haza? – kérdezett rá.
Kento berakta a mangát a táskájába, és egy nagyot kortyolt a
dinnyés üdítőitalból.
– Ma nem jó. Más programom van, de majd bepótoljuk. Ülj le,
kezdődik az óra…
Haruki meghallotta, ahogy a tanár az asztalra pakolja a holmiját,
úgyhogy gyorsan helyet foglalt. Össze akarta hajtani az ajándékos
zacskót, hogy jobban elférjen a könyvei közt, de észrevette, hogy
benne maradt a kézzel írt levél. Ami a barátságukról szólt.
Jó ismerősök hasított belé a gondolat
Talán jobb, ha máskor adom oda – futott át a fején, és gondosan
eltüntette a borítékot a táskájában

***

Haruki

Nem merte újra megnézni a videót. Nem azért, mert tartott attól,
hogy összeomlik, ha megnézi, hogy bántanak valakit, sokkal inkább,
mivel elsőre sem váltott ki belőle semmit. Talán kikopott belőle az
empátia? Vagy ez csupán a kimerültség? Egyszerűen nem bírta
megint elindítani a felvételt, pedig amikor Kazuhiro elment, drukkolt
azért, hogy a férfinak ne tűnjön fel, mit hagyott itt.
A falak nyomasztóan zsugorodtak köré, hiába próbálta lehunyni a
szemét, összeroppantotta a sok titok, ami feltartóztathatatlanul
hömpölygött a lelke alagútjain
Vissza kellett volna adnia azt a pendrive-ot, akkor most nem
nyomasztaná ez is
Én és a titkaim. Ryo és a titkai. Kazu titkai. Ebben a lakásban
mindenki sötét csomagokként rejti el a múltat
Csomag, ami postán érkezett.
Kinézett a folyosóra, Ryo régi szobaajtaját figyelte Ahogy elindult
felé, megreccsent csupasz talpa alatt a régi parketta, hűvös szellő
simított végig nyirkos tarkóján
Haruki fejcsóválva becsukta az ajtót, és inkább a konyhába ment
inni egy pohár vizet A szeme azonban megakadt az asztalon
felejtett újságon, amit még Ryo szemeteséből halászott ki. Hiába járt
már későre, nem akaródzott visszamennie a szobájába, így
felcsapta a lapot, és olvasni kezdte.
Először pusztán unaloműzés gyanánt rótta a sorokat, aztán odaért
egy cikkhez, aminél feszítő fájdalom nyilallt a mellkasába, és pár
másodpercig képtelen volt továbblapozni Egyre csak a címet
ismételgette magában, mígnem arra lett figyelmes, hogy a szavak
hangosan csúsznak ki kiszáradt ajkai közül
– Szörnyethalt egy saitamai gimnazista. Halálos baleset, amiben
egy tizenhét éves fiú vesztette életét, aki az Omiya Gimnáziumban
tanult…
Miért küldött valaki újságot neki egy olyan cikkel, amiben egy fiatal
fiú haláláról írnak? A dátum stimmelt, Ryo akár ismerhette is az
illetőt. Megint ez az átkozott hely…
Haruki az ujjbegye alatt finom domborulatokat érzett, ahogy
végigsimított a vékony papíron. Mintha enyhén meghajlott volna a
nedvességtől.
A szeme előtt lepergett a videó, amit nemrég látott Kazuval, majd
Keiko szavai visszhangoztak a fülében.
Jobban szerette a magányos sétát a fák alatt. Tulajdonképpen rád
emlékeztetett.
Harukinak aznap éjszaka éber álmai voltak, és valahányszor
kinyitotta a szemét, a sötét szobában mintha valaki más jelenlétét is
érzékelte volna. Kiment, ellenőrizte a zárat a bejárati ajtón. Senki
sem járt ott rajta kívül, mégis szűnni nem akaró rossz érzés
mardosta, égette a mellkasát a sejtelem, hogy valamit nem vett
észre.
A pendrive-ra siklott a tekintete, ami most az éjjeliszekrényen
pihent. Haruki megfogta, és az egyik fiókba dugta. Így talán képes
lesz visszaaludni, és nem kergetik egymást rémesebbnél rémesebb
képek a fejében. Így talán nem lüktet a heg az alkarján, és nem érzi
a felerősödő fájdalmat a bordái között.
Másnap Haruki borult, grafitszürke égbolt alatt lépett ki a házból. A
járdák esőtől fénylettek, az emberek a telefonjukat bújva
szlalomoztak az utcán, és szedték a lábukat a reggeli csúcs közben.
Haruki megállt, és felnézett az égre Hiszen alig esik Hogy lehet
akkor minden ennyire vizes?
Úgy sejtette, éjszaka zúdult le a csapadék, észrevétlenül,
lopakodva. A felhők reggelre ugyan elvonultak, a nyomuk mégis itt
maradt, a csattogó cipőtalpak alatt, a kocsik kereke alól záporozva, a
matrózszoknyák aljára fröccsenve.
 Van, amire nem emlékszünk, aztán mégsem tehetjük meg nem
történtté, mert a nyomait tovább viseljük.
Talán Ryo is feledésre ítélné az emlékeit, mi meg azon vagyunk,
hogy a felszínre hívjuk mindet – futott át Haruki fején. – Vajon jól
tesszük, hogy belemászunk a múltjába?
Nino hívta telefonon.
Csak érdeklődöm, van fejlemény?
– Kazuról… vagyis Misaki-sanról?
A rovatvezető hallgatott egy darabig
– Ma kivett egy szabadnapot. Tudsz erről valamit?
Nekem nem mondott semmit válaszolta Haruki, majd óvatlanul
hozzátette: – Nem gondolom, hogy bármit is titkolna, ami érdekes
lehet
– Azt majd én eldöntöm, mi érdekes, és mi nem – torkollta le
élesen Nino Ne feledd, hogy ez egy lehetőség, és ha nem találsz
semmi érdemlegeset, akkor nem tudom garantálni, hogy lesz helyed
nálunk
Haruki nyelt egyet. Tegnap óta annyi minden megváltozott. Mintha
a szél is más irányból fújna Kazu eljött hozzá, és ők Képtelen volt
felidézni az érzést, mit csinált vele, már a gondolattól is felgyorsult a
pulzusa
Többet nem fordulhat elő.
De hiszen nem tartozik közéjük Kazu nem járt az Omiyába, és
nem láthatott a legrosszabb időszakomban!
Haruki az éjszaka mázsás súlytól szabadult meg, ami azóta
nyomasztotta, hogy először ott járt a férfi lakásán. De ha nem a
gimnáziumba járt, kitől kapta a kitűzőt, és miért? Bosszantotta, hogy
a megoldás csak újabb kérdéseket szült, és egy cseppet sem érezte
könnyebbnek a helyzetüket
Mi ez a többes szám? Nem lehet hozzá semmi közöm!
Van viszont más hírem mondta Ninónak, miután visszaterelte
a gondolatait. – Ha sikerülne megtalálnom Ryót, készíthetnénk vele
egy új interjút
– Nincs már meg a csatornája. Így nem tudom, miért lenne
hasznunkra
– Nem tudom pontosan, mi történt vele a gimnáziumban, de oka
van, hogy törölte magát a netről Arra gondoltam, odamegyek, és
– Tehát ha jól értem, az után az intézmény után nyomoznál,
aminek a vezetőjét épp most jutalmazták a közösségért tett
munkájáért, szakmai sikereiért, és akinek a fia az illető, akiről
beszélsz?
Haruki beharapta a száját. Igen, ez így kimondva necces sztorinak
hangzik
– Nem, Kajiwara-kun, erre nemet kell, hogy mondjak – sóhajtott
bele Nino a telefonba Azt a gimnáziumot kerüld el! Foglalkozz
inkább a másik feladatoddal!
De én
– Érd el, hogy magával vigyen!
Ho hogy? hebegte a telefonba Haruki
– Beszélj Misaki-kunnal, és mondd, hogy vele szeretnél menni!
 21. fejezet

Haruki nem értette, miért késnek a papírhajók. Órákat várt tétlenül a

parton, még előbbre is sétált, amíg a magasra szökő növényzet
engedte, aztán látta, hogy felesleges, mert semmi sem úszik lefelé a
vízen, így csalódottan hazasétált. Következő nap is megismétlődött
ez a rémes eset, a harmadik nap pedig ő érezte azt, hogy nem bírna
el többet a lelke, így inkább nem ment el oda.
A negyedik nap az étteremben teljes felfordulás támadt. Az egyik
felszolgáló lebetegedett, a mosogatófiú pedig kificamította a bokáját,
és kiesett egész hétre. Haruki szülei fejüket vesztve rohangáltak, és
próbálták a kezükben tartani az irányítást, több-kevesebb sikerrel.
Haruki nem tehetett mást, mint hogy egészen zárásig ott robotolt az
olaj felett, és készítette a rendeléseket.
– Holnap délután dolgom van – mondta az apjának, amikor
kimerülten bezárták az étkezdét, és elindultak az emeleti lakásukhoz
vezető lépcső felé. – Nem fogok tudni idejönni a suli után.
– Mégis mi dolgod van? – morgolódott az örege, és Yae-re nézett.
Haruki nővére fáradt szemmel pislogott, majd megvonta a vállát.
– A barátaimmal már megbeszéltem, hogy együtt tanulunk –
füllentette Haruki, és nem mert egyikük szemébe sem nézni.
Yae azonban puffogni kezdett.
– Ugyan már, Haru-chan! Mindannyian tudjuk, hogy nem erről van
szó!
Haruki érezte, hogy elönti az arcát a pír. Harciasan szembefordult
a lánnyal.
– Ott van Kento!
 Yae csípőre vágta a kezét
– Akinek holnap meccse lesz, hiszen továbbjutottak a középiskolai
labdarúgótornán Képzeld, mind hallottuk, mert még a rádióban is
bemondták!
Az apjuk dühösen felhorkant
– Mikor fogsz felnőni végre, Haruki? Ha ellógod a munkát,
többletterhet rósz a nővéredre meg ránk Ez egy családi vállalkozás,
érted? Miattatok, értetek csináljuk. Az a dolgod, hogy mellette tanulj,
mi támogatunk benne De ne az iskola mellé járj, és legfőképp ne
hazudj az apád szemébe!
Haruki szótlanul lesütötte a szemét Beharapta a száját, és
visszafojtotta a benne fortyogó indulatot és szégyent.
Igazuk van Nem kellene tovább álmodoznia Mindennap elrohan
a csatornához, és várja a hajókat, mint valami csodát. Mintha
valóban számítana Holott annak az idegennek, aki a vízre ereszti
őket, nyilván megvan a maga élete. Ha épp nem ér rá, vagy feladata
van, akkor nem megy el a vízhez Harukinak sem kellene többet
belelátnia ebbe a sehova sem vezető kapcsolatba, mint ami. Egy
látomásszerű ismeretség, amitől kár mást remélnie
Egy egész hét eltelt a legutóbbi csatornaparti kiruccanása óta.
Amikor elsétált a hídhoz, először megfordult a fejében, hogy
egyszerűen csak átgyalogol rajta, mint mindenki más, de nem bírta
ki
Nem kellett sokat várnia, hamarosan felbukkant a két fehér kis
vitorlás a láthatáron
Mostanában nem kapok rajzot – állt az egyiken a felirat, mire
Haruki szájtátva meredt a girbegurba betűkre
Sajnálom – kezdte el írni, de aztán meggondolta magát, és
átsatírozta a karaktereket. Nem fog magyarázkodni, és arra sem fog
rákérdezni, a másik miért nem jött ide.
Percekig tartotta mozdulatlanul a kezében a hajót, míg végül nem
rajzolt rá semmit. A táskájába rakta, a másik, üresen fehérlő társát
pedig visszahelyezte a vízbe.
Lehet, tényleg fel kellene nőnie. Csak az volt a baj, hogy ha erre
gondolt, a színes képek eltűntek a fejéből, a gondolatok szürkévé
váltak, és lélektelenné.
Másnap eljött a csatornához, és mintha mi sem történt volna,
felskiccelt egy halat az egyik papírhajóra. A másik egy darumadarat
kapott
Az idegen többet nem írt szavakat rájuk.
Maradtak a képek, amik újra színesek lettek Haruki fejében is

***

Kazu

Kazu a szürke szobafalra meredt, amin egy pillanatra mintha

megelevenedtek volna a fejében átcikázó gondolatok Megrázta a
fejét, és félretette a kávésbögrét, amit addig a kezében szorongatott.
Hümmögve az asztalra pakolta az építkezési balesetről szóló
nyomozati iratokat, és harmadjára is nekikezdett átolvasni azokat.
Az építkezés a város délnyugati részén zajlott, nem messze az
Omiya gimnáziumtól. Lezárt terület, belépni tilos táblák és féltucatnyi
nem működő térfigyelőkamera Szemtanú egy sem, a rendőrséget
névtelenül riasztották, valószínűleg az egyik srác volt, aki ijedten
eliszkolt a helyszínről, miután a haverja megcsúszott az egyik
gerendán, és leesett a tizedik emeletről a semmibe lógó pallóról
– Minek mentetek oda, fiúk?
Kazu fintorogva eltolta magától a kávét, és feldúltan vette
tudomásul, hogy ilyen korán nem lenne szerencsés választás a
whisky Sebaj, akkor inkább rágyújt egy cigire
Lassacskán az akta végére ért. Az utolsó oldalakon annak az
újságcikknek a másolata szerepelt, amit ő írt
Jól tettem, igaz?
A kétség visszhangként lüktetett a fejében, mint mindig, amikor
eszébe jutott az ügy. A Miyamoto Corporation építkezésein
gyakoriak voltak a szabályszegések, az évek alatt rengeteg incidens
történt, amit eltussoltak, vagy lefizettek embereket, hogy sose
derüljön ki, mi zajlik a kordonok mögött Ám egy halálesetet nem
lehetett meg nem történtté tenni. A valóság pedig keményebb pofont
adott az ügyvezetőnek, mint az számított rá És a pofon éppen
Kazutól érkezett.
Hányinger fogta el, ahogy ránézett a cégvezető rabosításkor
készült képeire. A szigorú tekintetű hatvanas férfi úgy meredt a
kamerába, mintha üzenne annak, aki odajuttatta
Kazu becsapta a dossziét, és épp készült egy újabb szál
cigarettára gyújtani, amikor hangos berregéssel rezegni kezdett az
üvegasztalon a telefonja.
Alig hitt a szemének, amikor kezébe fogta a készüléket, és
önkéntelenül elmosolyodott, mielőtt felvette a telefont.

Haruki
Nagyon nem volt ínyére ez az egész, de már nem tehetett semmit.
Nino rögeszmésen ragaszkodott ahhoz, hogy fel kell fedni Kazuhiro
titkait. Az nem lehet, hogy csak úgy a semmiből rittyentett egy ilyen
kolosszálisan ütős cikket. Rács mögé juttathatja vele az évtized
legmenőbb üzletemberét. Biztosan valami ördögi lappang a
múltjában.
Haruki kezdett kételkedni mindebben. Kazuhiro egyszerűen csak
lélegzetállítóan tökéletes volt a maga bosszantó módján, és a háta
mögé utasított mindenkit.
És tegnap a nyelvét ledugta a számon. Többször is.
Haruki összébb húzta magát az ülésen, a bizsergés a hasában
azonban felerősödött, valahányszor maga mellé sandított.
– Nem számítottam rá, hogy felhívsz – ingatta a fejét már
többedjére Kazu, és hitetlenkedve felé pillantott.
– Most inkább az utat nézd!
Haruki nem igazán készült magyarázattal. Egyszerűen csak
rátelefonált a Ninóval folytatott beszélgetést követően, és
megkérdezte, el tudná-e vinni kocsival Saitamába. Gondolta, ezzel
két legyet üt egy csapásra. Utánajár annak, ami valóban érdekli,
közben pedig szemmel tartja Nino gyanakvásának tárgyát.
Nem számított rá, hogy Kazu készségesen, rögtön igent mond.
Talán egyszerűbb lett volna, ha leszedi a fejét, amiért ennyire
döntésképtelen Most akkor akarsz tőlem valamit vagy sem?
Mennyivel könnyebb lett volna.
Itabashi után jártak az autópályán Az Arakawa folyó, ami átszelte
az egész prefektúrát, ragyogó kék víztükörrel csillogott alattuk.
Békésnek látszó sodrása ellenére a hegyekből csörgedező folyó a
raftingosok egyik kedvenc helyszíne volt. Haruki sosem próbálta a
vadvízi evezést Most is csak azért tudta, hogy szezonja van, mert
Nino egyik embere a saitamai hegyek között megbújt festői
városkáról, Nagatoróról írt cikket, amit idén meglepően sok turista
keresett fel.
Haruki megigazította a napszemüveget az orrán Nemrég
vásárolta, igaz, nem volt túl sok lehetősége hordani. Az utóbbi hetek
esőáztatta napjai tökéletesen kifejezték a hangulatát meg úgy
általában azt, hogyan érezte magát a bőrében.
A napszemüveg vásárlása egyfajta szimbolikus lázadás volt saját
depressziója ellen. Meg praktikum. Senki sem látja a szemét,
kedvére bámészkodhat
Persze van, aki ezt mindenfajta segédeszköz nélkül is megteszi.
Haruki az ablakra könyökölt, miközben a jobb oldalára pillantott Már
megint engem bámul!
Azt azért elárulod, hol tehet ki a sofőröd? kérdezte újfent a
férfi.
Az Omiya előtt jó lesz
Kazu nem is palástolta az elképedését.
Minden bizonnyal az Omiya Parkra gondolsz, igaz? Vagy
esetleg az Omiya Ardijára{23}?
Haruki megrázta a fejét
– A gimnáziumra.
Ugye szivatsz?
– Te mondtad tegnap, hogy az a videó megérdemel egy
utánajárást felelte Haruki szemlesütve
Kazut azonban nem tudta átverni.
Már ha a videó miatt mennél De te Ryo után akarsz
kérdezősködni, amiről pedig megmondtam, hogy rossz ötlet!
 Haruki felszegte az állát Nem szándékozott felhergelni magát a
férfi értetlenségén. Majd ő utánajár a dolgoknak az iskolában, nincs
szüksége jó tanácsokra
Csendben szaladtak el a percek a kocsiút alatt.
Kazu úgy adott jelet a küldetésükről érzett nemtetszéséről, hogy
időnként gondterhelten hümmögött egy sort, és szemrehányó
pillantást vetett Harukira Mintha legalábbis fegyvert tartana a
halántékához, hogy kényszerítse erre az útra.
Hihetetlen, hogy rávettél erre ingatta a fejét mártírképpel Kazu
– Nem erőltettem semmit, csak megkérdeztelek, merre fogsz ma
menni Kocsival gyorsabb nekem, mint vonattal
– Szóval tényleg emiatt hívtál csak fel?
Megint az az égető pillantás Haruki lopva mert csak odanézni A
dús szempillák keretezte ében szempár várakozásteljesen figyelte,
majd Kazu tekintete lejjebb siklott
Harukin borzongás futott végig, amikor Kazu keze megmozdult, de
nem hozzá ért, csak a sebességváltóra simultak az ujjai
Épp úgy, ahogy nemrég még…
Mást nem szeretnél? Ez biztos, Haruki?
Haruki tagjai gúzsba kötve feszültek az üléshez. Azt érezte, ha
megmozdul, minden kontrollt elveszít a teste felett Kazu ravaszul
elmosolyodott.
Nem is tudod, milyen kreatív tudok lenni, ha rendelkezésemre áll
egy autó meg egy teljes szabadnap.
Haruki elkapta a pillantását róla
– Talán jobb lesz, ha kiraksz a buszmegállóban – mondta
rezzenéstelen arccal Megoldom egyedül
Az út, amin haladtak, a városi forgalom felett húzódott, mint egy
felgyorsított égi csúszda, úgy szárnyaltak a Tokiótól alig egy órányira
lévő Saitama felé. Lehetetlen ötletnek tűnt, hogy épp itt szálljon ki.
– Viccelek – mondta Kazu, és feljebb tekerte a légkondi
szabályozóját.
– De én nem. A tegnapi hiba volt. És nem fog megismétlődni.
Kazu nem tiltakozott, de továbbra is ott volt a szája szélén az a
huncut kis mosoly, amitől Haruki bensőjét forróság járta át.
Egy kicsit elbizonytalanodott abban, tényleg jó döntést hozott-e
ezzel az úttal. Visszatérni az Omiya Gimnáziumba? Álmában sem
gondolta volna, hogy képes lesz rá. Ám hamarosan virítania kell
valami érdemlegeset Ninónak. Újságíró gyakornok, és még egy
épkézláb cikket sem tudott összehozni. Márpedig érezte a
zsigereiben, hogy ha ott keres válaszokat, előbb-utóbb,
összeillesztheti a darabkákat.
– Nino tud egyébként arról, hogy odamegyünk? – tette fel a
kérdést nyugodtabb hangon Kazu. A szájába tolt egy szál cigarettát,
majd meggyújtotta.
Haruki elhessegette az arca elé szálló füstöt.
– Ütős cikket szeretett volna.
– Ugye tudod, hogy ez nem az a válasz, amit hallani akartam.
– Nem tud. De utólag majd elégedett lesz.
Kazuhiro felsóhajtott, ujjai a kormánykeréken nyugodtak, tekintetét
nem vette le az előttük elnyúló országútról.
– Magamat sem értem igazán. A vetélytársam vagy, ráadásul
azzal kéne foglalkoznom, ami tényleg a feladatom. Sakura
átpasszolt egy cikket egy politikus nyaralásairól… magángépek
közpénzekből.
– Ilyenről még sosem hallottam.
 Kazuhiro felnevetett.
– Úgyhogy a mait merő jószándékból teszem érted.
– Téged ismerve, előbb-utóbb viszonoznom kell majd ezt a
jótéteményt.
Kazu mosolygott, majd egy szippantás után füstkarikát fújt Haruki
felé. Ő elfordította a fejét, de közben a titokzatos útitársán
gondolkodott. A múltkori után szégyenkeznie kellene a jelenlétében.
Nyilvánvalóvá vált, hogy nem képes uralkodni magán, és egy hajszál
választotta el attól, hogy továbbmenjenek és a hálószobában
kössenek ki.
Azt azonban még mindig nem értette, Kazu miért csinálta. Hogyan
is vonzódhatna éppen egy ilyenhez, mint ő? Hiszen látta összetörve
a gimnázium bejáratánál, ott volt, amikor végighányt egy fél éjszakát,
és pontosan tudja, mennyire gyenge. Mégsem néz most rá
másképpen. Nem mutatta jelét, hogy nevetségesnek tartaná.
– Ha már belevittél ebbe, csináld majd jól! – váltott hangnemet
Kazu, és résnyire tekerte az ablakot. – Ne felejts el rákérdezni a
diákoknál arra, nézték-e Raito csatornáját, látták-e esetleg azt az élő
videózást, amit te is! És persze az iskolapszichológus… Kerítsd elő,
faggasd ki, hogy került hozzá a pendrive, és mit szeretne…
– Várj! – állította le Haruki értetlenül. – Te nem jössz be velem?
Kazu csalódott képet vágott.
– Tudod, mennyire élvezem a társaságod. És értékelem, hogy
lenyűgözött az újságírói vénám, ezért magaddal hívtál…
– Ne terelj!
– Dolgom van, emlékszel? Szabadnapot vettem ki, el kell
intéznem valamit a környéken.
Haruki agya lázasan járt. Ha nem maradnak együtt, mit mond
majd Ninónak? Akkor tényleg mérges lesz rá, amiért visszament az
Omiyába.
– Mi lenne, ha elkísérnélek? – vetette fel. – Utána mehetnénk az
iskolához.
Kazuhiro arcán átsuhant a gyanakvás.
– A bankba kell mennem – mondta komoly hangon. – Anyám
megkért, hogy segítsek neki valamiben, cserébe talán leszáll rólam.
– Ugye nem fogsz kirabolni egy bankot?
Kazu olyan heves nevetésbe kezdett, hogy a könnye is kicsordult.
– Tudod, még azt is szívesebben tenném, mint kettesben elmenni
aláírni valami biztosítási papírt – rázta a fejét hitetlenkedve. – Szóval
nem adtál rossz ötletet, talán legközelebb.
Haruki összefonta maga előtt a karját, de ekkor a mellette ülő újra
megszólalt.
Ne aggódj, rendben leszel! Érted megyek, csak egy órát kérek
Haruki bólintott. Megkönnyebbülés fogta el a gondolattól, hogy
nem kell sok időt egyedül lennie Különben a múlt árnyai minden
bizonnyal olyan mélyen magukkal rántanák, hogy többé nem lenne
képes kitámolyogni a fényre Tetszik vagy sem, de legutóbb Kazu
mentette meg a saját démonaitól.
Miben reménykedsz, mit találunk majd? kérdezte egyszer csak
Kazu.
Ahogy rákanyarodtak az iskolához vezető útra, Haruki ujjai
kihűltek, és egyre mélyebbre süppedt az ülésben.
A válaszon gondolkodva azonban sikerült háttérbe szorítania a
bensőjét eluraló feszültséget.
Nem tudom pontosan Valami nem stimmel Ryóval, és
kifejezetten ellenezte, hogy újra itt kutakodjunk, szóval…
 Szóval azt gondolod, majd most kihullik a csontváz a
szekrényből?
Haruki dobolni kezdett az ujjaival a térdén
Tényleg, miben is reménykedem? Talán csak bizonyítani akarok
magamnak valamit
– Igazad volt, amikor azt mondtad, egyszerűbb lett volna Ryót
faggatnom egy közös reggeli alkalmával vallotta be, és elnehezült
a mellkasa. – Valójában egyáltalán nem ismerem őt. És ez nem csak
Ryo hibája Nem értek az emberekhez, és könnyebb volt így, hogy
ő sem nyitott felém. Raitóról sokkal többet megtudtam a videók
alapján, mint az emberről, aki valójában ott volt mögötte
A monoton dobolást az ujjaival akkor hagyta abba, amikor
megérezte Kazuhiro meleg érintését a kézfején Oldalra lesett A férfi
fürkésző mosolya könnyű békét teremtett benne is.
Felesleges magadat okolni, Haruki Ryo úgy döntött, kizár téged
– Igen, lehetséges…
Van köztetek hasonlóság kacsintott rá Kazu, majd halk
rezgéssel megszólalt a telefonja. Érte nyúlt, Haruki pedig a
kézfejéhez, és észrevétlenül végigsimított rajta ott, ahol a férfi puha
tenyere hozzáért az imént. Bárki is kereste, Kazu gyorsan kinyomta
a hívást, és figyelmét immár teljesen a vezetésnek szentelte
Amikor az iskolától egy saroknyira elköszöntek, Kazuhirónak hála
Harukinak sikerült kizárnia minden félelmét, és teljes eltökéltséggel
belépett az Omiya kapuján. Bízott benne, hogy valóban jók a
megérzései, érdemes vállalnia a kockázatot és utánajárni Ryo
múltjának.
Nos, újfent tévedett Ha most nála lett volna a maneki nekója,
kivágta volna az első útszéli kuka tetejére, amiből speciel nem akadt
túl sok Japánban
A következő egy órában ugyanis semmi érdemlegeset nem
sikerült kiderítenie Az igazgató házon kívül volt, Ryóról pedig azon
túl, amit saját magáról állított az interjú alatt, nem tudott meg sokkal
többet Kitűnő tanuló, osztályelső, a Diákjóléti Klub tagja Ideje nagy
részét azokkal a fiúkkal töltötte, igaz, az utolsó pár hétben már nem
látták őket együtt Talán a sok vizsga miatt
Amikor a folyosón portyázó diákoknak Haruki megemlített egy
Akuma nevű illetőt, a szemüket forgatva kinevették Miben is
reménykedtem?
Keikóval azonban szerencséje volt A büfésort elhagyva Haruki
rögtön kiszúrta, amint az okosóráját nyomkodta a folyosó szélén.
Ó, mostanában mindig összetalálkozunk mosolygott rá Keiko,
miután észrevette, majd lehalkította a hangját.
Megkaptad a pendrive ot?
Haruki bólintott.
Sajnálom Azt kezdesz vele, amit szeretnél, rád bízom
Véletlenül került hozzám, és minél tovább őrzöm…
Megnéztük, de nem ismerem fel, kik vannak rajta szakította
félbe Haruki. – Te tudod?
Élesen Keikóra nézett Ő várt néhány másodpercet a válasszal,
hosszan fürkészte Haruki arcát, majd nemet intett.
Nem, én sem tudom
– Beszélhetnénk Ryóról? – folytatta Haruki. – A múltkor említetted,
mennyire magányos volt Ezek szerint csak a diákjólétisekkel volt
jóban?
Keiko összeráncolta a homlokát
– Miért erről kérdezel? Azt hittem, a bántalmazások érdekelnek,
amik itt zajlottak, ezek között a falak között Az ajka megremegett,
a szeme csillogott az indulattól. Haruki szíve összefacsarodott, mert
egy másodpercre azt kívánta, bárcsak barátok lettek volna annak
idején. Keiko arca kipirult, miközben közelebb lépett hozzá. – Tudod,
az a fiú is Megszenvedte az itt töltött éveket, mint sokan mások
Azért kezdtem el itt dolgozni, mert reméltem, tudok majd változtatni,
de hát esélytelen, ha nem beszélnek, és nem mondják el, mi történik
velük. Rengeteg gyerekkel foglalkoztam, és… Tényleg – tekintete
újra Harukin állapodott meg , te miért nem kértél segítséget soha?
Haruki gyomra bukfencet vetett, úgy érezte, mintha belebokszoltak
volna a hasába
– Nem szorultam rá.
A szavak hamisan csengtek, alig hallhatóan Keiko mégsem
mondott rá semmit, talán a terapeuta énje visszafogta a természetes
kíváncsiságát, mindenesetre békén hagyta Harukit Ám őt most
sokkal jobban foglalkoztatták a korábban elhangzottak.
Szóval Ryo terelte vissza a szót Haruki Eddig azt hittem,
népszerű diák volt, de te azt állítod, hogy nem.
Ez megmagyarázza, miért festett annyi szomorkás képet
Keiko végigszántott a haján, a homloka ráncba szaladt.
Nem értem, miről beszélsz Az a fiú sosem festett képeket
Szórakozol velem?
Micsoda? A saját szememmel láttam Még a Diákjóléti Klub
szobájában is találtam egy festményt! – emelte fel Haruki a hangját.
Nem az imént adta be a felmondását? szakította félbe ekkor
valaki a beszélgetésüket.
Keiko összerezzent, és a közeledő alak felé fordult Haruki
felismerte benne az iskolatitkárt, aki mindig könyörtelen, szigorú
arccal vizslatta a diákokat a folyosón.
– Már épp indulni készültem – hajtott fejet Keiko ijedt hangon, és
behúzott vállal biccentett egyet Haruki felé.
Haruki utánanézett, aztán visszafordult a férfihoz, aki azonban
rögtön folytatta.
– Ha konzultációra van szükséged, majd elküldjük az új
pszichológus elérhetőségét.
Haruki nem kezdett bele abba, hogy már nem ide jár. Akkor
bizonyára őt is kidobnák az épületből, amiért engedély nélkül
faggatja a diákokat.
Nem tehetett semmit, végig kellett néznie, ahogy előbb eltűnik a
folyosón. A következő percben megszólalt Haruki telefonja.
– Tilos a folyosón telefonálni! – figyelmeztette az iskolatitkár, mire
Haruki gyorsan fejet hajtott, és behúzódott az egyik terembe.
– Megmondtam, hogy nincs értelme, és nem is szabadna
odamennetek – hangzott Nino hangja a vonal túlsó feléről, miután
felvette a telefont.
Harukinak szúró fájdalom növekedett a mellkasában.
– Kazu árulta el?
– Már nem Misaki-san? – kérdezte gúnyos hangon Nino.
Haruki hallgatott.
– Nem ő volt – felelte végül Nino. – Az igazgató egyik embere
jelezte, hogy egy újságíró járt az intézményben. Szerencsére ki
tudtam magyarázni a dolgot, de remélem, tudod, mennyire semmi
keresnivalód ott. Nem vagy tanuló, felnőttként pedig engedéllyel
léphetnél csak be.
– Nagyon sajnálom – szólalt meg Haruki. Körbepillantott, de
addigra az idős férfi is eltűnt mellőle. – Máris indulok vissza… De
muszáj utánajárnom valaminek.
– Miért? – kérdezte élesen Nino. – Mi olyan különleges ebben a
srácban?
Haruki elgondolkodott, hogyan fogalmazhatná meg. Nehezen
jöttek a szavak, a lelkébe ékelődött szilánkok pedig megmoccantak,
amint kimondta őket.
– Azt hiszem, Ryo sok mindent eltitkolt előlünk. Szerintem…
szerintem bántották az iskolában.
 22. fejezet

Haruki

Mintha valaki torkon ragadta volna. Ahogy kimondta, mintha egy

olyan pallón tett volna egy lépést, ami egy hasadék felett nyúlik ki. A
szíve hevesebben vert, a gerincén hideg verejték gördült végig.
Daigo arcát látta, a kaján vigyort a képén, ami mindig ott ült,
valahányszor őt gúnyolta. Mindegy, hogy az osztályteremben várták
a szünet végét, vagy az udvar sarkába húzódva kerítették be. Nem
számított, hogy a menőnek hitt baseballsapkáját viselte, vagy az
apjától kapott méregdrága inget.
Haruki görcsösen markolta a mobilt.
– Iskolai bántalmazás – dünnyögte morfondírozva a vonal
túloldalán Nino. Haruki maga előtt látta, ahogy az állát vakarva
töpreng a cikk népszerűségén. – Mivel az igazgató fia, okosan kell
csinálnotok. Nem derülhet ki a személye… de a téma jó,
mostanában úgyis megy ez a nagy edukáció bullying témában.
Harukit kettős érzések gyötörték. Örült, hogy talált valami olyat,
amivel felkeltette a rovatvezető figyelmét, de éppen ezt a témát
akarta távol tartani saját magától. Bullying. Omiya. Mintha megint
tizenhat lennék…
Annyi mindenről akart volna írni, most mégis itt van, ugyanazon a
helyen, ahol ő is elszenvedte a történteket, és egy olyan fiú után
nyomozgat, aki talán pontosan ugyanazt az utat járta végig, mint ő.
Csak ügyesebben csinálta, mert Ryo végül arra tette fel a
szabadidejét, hogy tanítsa és érzékenyítse a követőit Álarcban és
álnévvel tette, ő pedig megfosztotta ettől a céltól, az embereket
pedig attól, hogy követhessék a munkásságát
– Akkor nem bánod, ha körbekérdezünk? – kérdezte Haruki.
Keressétek meg a srácot! hangzott az utasítás És
beszélgessetek vele, óvatosan közelítve a témához! Névtelen marad
a cikkben, ezt hangoztassátok! Még az iskola neve sem fog
előkerülni.
De annak úgy mi értelme ?
– Most mennem kell, Kajiwara-kun. Remélem, világos volt, amit
mondtam
Nino köszönés nélkül letette a telefont. Haruki nem könnyebbült
meg a telefonbeszélgetésüktől Zöld utat kapott, de mindenféle
megkötéssel, amik egyáltalán nem szolgálták a maga elé kitűzött
célt
Ha már az igazgatót nem érhette el, a helyetteséhez kopogott be.
Itt is csalódnia kellett Azt állította, az intézményükben sosem került
elő a bántalmazás problémaköre, mi több, büszkék a gimnázium
makulátlan múltjára
Makulátlan, mi? – Haruki megfeszítette az ajkát, miközben a férfit
hallgatta, hiszen pontosan tudta, mennyire nem egyedülálló az ő
esete. Akadt, akit azért piszkáltak, mert túl alacsony volt, más
hangszeren játszott, egy lányt pedig azért pécéztek ki, mert irigyek
voltak a szépségére. Haruki átérezte a fájdalmukat. Más közegben
talán nem lógtak volna ki, de a gimnázium légköre rideg és gyilkos,
minden kis különbözőség célponttá teheti az embert.
Elég egy véletlen, egy csúszós padló, majd a másik nyakába
borított tálca. Haruki éveit ez pecsételte meg.
 Idebent azonban nem lelhetett rá az igazságra. A tanári karból
senki sem mert beszélni vele, mind úgy vették, mintha felelősségre
akarná vonni őket az iskolai bántalmazások ügyében. Hiába
hangsúlyozta a névtelenséget és hogy nem egyedi esetet mutat be,
féltek, mert tudtak valamit. Pedig Ryót még be sem dobta, nehogy
azon nyomban kipenderítsék.
Egy valami viszont nem hagyta nyugodni. Miért hagynák, hogy az
igazgató fia is ugyanazt szenvedje el, mint a többiek? És ki merne
újat húzni éppen vele?
Valami nem állt össze. Felsóhajtott. Eredmény nélkül talán
visszamenni is felesleges, úgyis elbocsájtják, még a próbaidő alatt
Maga előtt látta a nagybátyja lesújtó pillantását.
Itt volt a lehetőség, de elszúrtad Annyit kellett volna csak tenned,
hogy szót fogadsz, és írsz, amiről mondják. Mégis minek
különcködsz?
Nem sokkal később Kazuhiro is befutott. Haruki felvértezte magát
az újabb lecseszésre, de miután beszámolt a férfinak Nino
telefonjáról, a másik csak hallgatott.
Semmi beszólás vagy elmés megállapítás arról, hogy másképp
kellett volna tálalnom a dolgot? – kérdezte Haruki.
Kazu gyengéden elmosolyodott Ebben a pillanatban Haruki örült,
hogy nem kettesben vannak. Egy középiskola folyosóján nem fogja
elsírni magát, itt képes erősnek mutatkozni És nem is kell túl sokáig
a mélybarna szempárt fürkésznie.
Ehetnénk valamit, ha már eljöttünk idáig mondta Kazu Majd
közben kitaláljuk, hogyan tovább.
Rendben Találkozzunk az iskola előtt, még elmegyek mosdóba
Kazu bólintott, és előrement a kijárat felé.
 Miközben Haruki a mellékhelyiséget kereste, az egyforma
szekrénysorok végéhez érve észrevett valamit. Az utolsó szekrény
megviseltebbnek látszott a többinél Mattra kopott színe jelezte, hogy
a felületét többször is keményen át kellett dörzsölni. Talán valami
firka miatt? Haruki oldalról is megnézte, hogy a fény más irányból
essen rá. Keresgélt egy hosszú percig, mire ráakadt arra, amit
keresett az Akuma felirat több helyen is bele volt karcolva, azt nem
tüntette el semmilyen takarítószer.
A felfedezés újra izgalommal töltötte el Harukit, eszébe jutott Ryo
videója, a komment, és az, milyen furcsán viselkedett a lakótársa az
interjú alatt Pontosan tudta, kihez köthető az Akuma név, ehhez
nem fér kétség.
Egy arra elhaladó diákhoz fordult, akinek a szekrény láttán rögtön
eltorzult az arca.
Nem tudod esetleg, kié ez a szekrény? kérdezte Haruki, de a
fiú bocsánatkérő hajlongások közepette kereket oldott.
Harukiban egyre nőtt a rossz érzés Nino így sem örült, hogy itt
van, hát még ha a fülébe jut, hogy diákokat zaklat a folyosón.
Amikor odaért a mosdóhoz, egy kiragasztott papír fogadta az
ajtón: Jelenleg nem üzemel, ne használjátok!
Haruki sóhajtva indult a lépcsők felé, hogy egy másik emeleten
próbáljon szerencsét. Ekkor azonban kicsengettek, és a folyosókat
pillanatokon belül diákok hada lepte el Egyikük a nagy sietségben
még a táskát is lesodorta Haruki válláról.
Haruki szorongó érzéssel a mellkasában húzódott a fal mellé Az
óráját birizgálta, mint annak idején, azt lesve, mikor csengetnek már
be a következő órára Míg mások a szüneteket várták, és
fellélegeztek az óra végét jelző éles hangtól, addig őt gyomorideg
fogta el, mert a negyedóra szabadság egyet jelentett a ketrecből
kieresztett vadak támadásával.
Ilyenkor a mosdóba sietett, vagy az iskolaudvar legtávolabbi
pontjára. Erről rögtön eszébe villant valami.
Miért is itt keresgélek gyanús jelek után? A népszerű diákok olyan
erős védőhálót tartanak egymásnak, amibe veszély nélkül
ugrálhatnak. Itt nekik nincs félnivalójuk. Faggathatja őket Akumáról,
Ryóról, akármilyen kényes témáról, biztos lehetett benne, hogy nem
fognak beszélni. Ahhoz túlságosan is összetartanak. Egyeseknek
nincs sok veszítenivalójuk: a kirekesztettek azok, akik mesélni
tudnak.
Haruki torokszorító érzéssel vágott keresztül a felé hömpölygő
emberáradaton. Fehér ingek, nyakkendők és sötétkék szoknyák.
Mind összemosódott a szeme előtt.
Az udvar felett sötétszürke felhők gyűltek, az eső vészesen
közeledett. Ő meg persze az ernyőt a kocsiban hagyta.
Kazu. Remélte, megvárja őt odakint.
Az árnyas fák alatti padok felé vette az irányt. Az ott lézengő
diákok hallgatagon meredtek maguk elé, az ebédjüket fogyasztották
épp, rákészülve a délutáni órákra.
Úgy néztek rá, mint akik pontosan tudták, hogy meg fogja őket
keresni.
Még nem adta fel? kérdezte gúnyos hangon egy pattanásos
képű srác. Az ingje meggyűrve lógott rajta, mint akit megcibáltak az
előző szünetben Talán épp ez történt
Haruki kíváncsian mérte végig.
Hallottátok, ki után érdeklődtem?
A fiú rá sem hederített.
 Tudjátok, miért szűntették meg a Diákjóléti Klubot? kérdezett
tovább Haruki. Nem hagyta magát megfutamítani.
A padok köré gyűlt gimnazisták érdeklődő tekintetében most a
gyanakvás szikrája lobbant fel.
Valószínűleg a történtek után már senki sem úgy gondolt rá,
mint egy klubra, ahol jó diáknak lenni – felelt az egyikük.
Ez mit jelent? húzta fel a szemöldökét Haruki Mi történt
pontosan Ryóval?
A srácok összenéztek, egy fiú mérgesen a földre köpött
– Miért róla kérdez? A másiké sokkal érdekesebb történet.
Haruki meglepetten felkapta a fejét
– Akumára gondolsz, igaz? Láttam a szekrényét. Ki ő?
Ez nem az igazi neve szólalt meg ekkor egy másik diák a
padok mellől.
Haruki óvatosan közelebb lépett hozzá A lány elnyomta a
cigarettacsikket a padkán, majd felegyenesedve Haruki szemébe
nézett Megrendítően élesen rajzolódott ki az arcán az, amit annak
idején ő is látott a saját tükörképén. A lányban nem maradt már
félelem, rég kiölték belőle
Tehát semmi sem változik, bárhova is menjen az ember. A dolgok
mindig ugyanúgy működnek
– Ezek szerint te tudod, kiről van szó? – kérdezte Haruki.
A lány bólintott
– Mind tudják, csak nem akarnak bajt, és ezért inkább nem
beszélnek róla Mintha azzal meg nem történtté tehetnék az egészet
– Kicsoda Akuma?
Az igazi neve Jun mondta, és a telefonjára nézett
– Men­nem kell, két perc és becsöngetnek.
 Azt még elárulod, hol van most az illető? szólt utána Haruki
A lány szemöldöke megemelkedett. Mint, aki nem akarja elhinni,
hogy Haruki ennyire tudatlan
– Az emlékek falvában megtalálja. Sok sikert!
 23. fejezet

Kazu

A város egyik temetője az Omoidenosato nevet viselte, aminek

jelentése: emlékek faluja. Kazu furcsán üresnek érezte magát,
amikor leparkoltak, és átvágtak a sárrá lazult földúton. Szótlanul
megtorpantak a temető bejáratánál.
A shinto-kapu mögötti növények az esős évszaktól dúsan zöldelltek,
a távolban szürkésbarna ágak nyújtózkodtak az ég felé, mint a
földkéreg alól kinyúló óriáskarok.
Hiába feküdtek halottak odalent, a természet a felszínen
élénkebben vibrált, mint a városban.
Nevetségesnek tűnt az addigi ötletelésük erről az egész ügyről, és
már bánta, hogy nem hitt rögtön Harukinak, amikor azt állította,
valaki ennek a fiúnak a nevét említi egy live alatti kommentben.
Akuma. Logikus, hogy nem lehet az igazi neve, mégsem jártak utána
rögtön, pedig lehet, ha lementenek minden elérhető videót, akkor
találtak volna más nyomokat is. Most már mindegy. Ryo eltűntette az
online tartalmakat, mintha sosem létezett volna a csatornája.
Úgy félórával ezelőtt még abban bízott, jóízűen megebédelnek
valahol, aztán kényelmesen elindulnak Tokió felé, és maguk mögött
hagyják ezt a végtelenül borongós helyet. Haruki azonban olyan
információhoz jutott az iskolában, ami mindent megváltoztatott. Az a
komment a live alatt, bárki írta, elindított egy lavinát. Ryo egyik
iskolatársa, akit a többiek Akumának csúfoltak, most egy szépen
rendezett sírbolt alatt pihenhetett
Kazu sosem szeretett különösebben idelátogatni, bár ki az, aki
élvezi az ilyesmit? Megdöbbentette, amikor a kocsiba beszállva
Haruki az egyik szentély mögötti temető címét diktálta be a GPS-be.
Az eső épp akkor kezdett szitálni, az ég színe eltűnt az összefüggő
felhőtakaró mögött.
Haruki és Kazu könnyen megtalálták a sírt A gránitlapra helyezett
virágok között akadt, amelyik egészen frissnek tűnt. Haruki a
bejáratnál mert vizet a kőre öntötte, jelképesen letisztítva azt, ahogy
a japánok rituáléja megkívánta. Egyszerű, téglaalakú kőlapok
emelkedtek a földből, ahogy Kazu körbehordozta a pillantását, több
olyat is látott, amit buddhista szobrok vagy Jizō-szobrok díszítettek.
Ez utóbbiak láttán megborzongott Jizō szobrokat a gyermekek
sírhelyeire szoktak tenni.
Bár ez a középiskolás fiú sem lehetett sokkal idősebb Kazunak
megfájdult a feje, ha belegondolt, hogyan keveredtek ide. A Ryóhoz
kapcsolódó részletek, amik felett eddig elsiklott, mert nem tartotta
őket lényegesnek, most élesen kirajzolódtak a szeme előtt. Egy
influenszer, aki eltitkolja a kilétét Aki az iskolában, mint azt Haruki
kiderítette, nem volt népszerű. És azok a rajzok… Kazu hosszan
megszívta az időközben előkerülő cigarettát Felparázsló vége
élénken elütött a komor szürkeségtől, ami minden oldalról körülvette
őket Ryo mangarajzaiból áradt az élet, ugyanakkor tele volt
magánnyal és szomorúsággal minden téma, amihez nyúlt.
Mik is díszítették Haruki szobájának falát?
Kazu gyorsan elküldött egy szöveges üzenetet a telefonjáról, majd
újra Harukira vándorolt a tekintete Nem csoda, hogy tetszettek neki
azok az erdőt ábrázoló festmények.
A fák között tökéletesen el lehet veszni.
Kazu gomolygó füstfelleget fújt, aztán elnyomta a csikket. Sejtette,
hogy Haruki is épp azon tipródik, mit kellett volna másként
csinálniuk.
– Amikor a szekrényből kihulló csontvázakról beszéltem, nem
gondoltam komolyan – szólalt meg Kazu, de Haruki immunisnak
bizonyult most a poénkodásra.
Az eső egyre jobban rákezdett. Kazu kinyitotta fekete esernyőjét,
majd Haruki mellé sétált, az apró kavicsok ropogtak a talpa alatt.
Összeért az oldaluk, érezte, ahogy a férfi teste megfeszül mellette,
majd előrébb lépett, így Kazu már nem láthatta az arcát Tétovázott
Közelebb akart húzódni hozzá. Magához ölelni, hiába tűnt
nevetségesen szentimentálisnak már maga a gondolat is, hogy
Haruki hagyná neki. Az együtt töltött intim, mégis feszültséggel teli
percek óta szóba sem került köztük a dolog Haruki kerítést vont
maga köré, aminek tetején szögesdrót meredt a betolakodni akarók
irányába Kazu nem volt meggyőződve róla, hogy képes átugrani az
akadályt. Úgy sejtette, amint elrugaszkodik, a másik még egy
méterrel magasabbra építi a védvonalat Semmi kedve nem volt
felnyársalni magát, még egy képzeletbeli szögesdróton se.
Inkább előhúzott egy újabb szál cigarettát, és rágyújtott, miközben
biztos távolságból figyelte Harukit. Az esőcseppek szürke
derengésbe vonták az alakját, hirtelen sokkal törékenyebbnek tűnt,
mint előtte.
Ekkor azonban valami más is szemet szúrt neki Eddig nem
szentelt különösebb figyelmet arra, kinek a sírjához is jöttek. Egy
diák, aki valamiért az Akuma gúnynevet kapta a többiektől Ám
ahogy Kazu elolvasta a kőtáblára vésett nevet, majdnem kiesett a
kezéből a cigaretta
– Jun – mondta ki hangosan, és zsibogni kezdett a feje a sok
gondolattól
Ugyanaz a fiú lenne? Hiszen még a vezetékneve is stimmelt. A
halálának időpontja Ha álmából felkeltenék, Kazu akkor is
pontosan tudta volna a dátumot, ahogy a körülményeket is, ahogy
rátaláltak a testre az építkezésen Mindent tudott róla, a fiú élettelen
testéről készített fényképek is beleégtek az elméjébe, hiszen annyi
átvirrasztott éjszakán át bújta az aktát, és próbálta kitalálni, mi is
történhetett.
Azt azonban nem sejtette, hogy ő az, akit az iskolatársai Akuma
néven illettek. Ő az, akit mindvégig kerestek Harukival.
Észre sem vette, milyen régóta mered némán maga elé Ekkor
már Haruki is megfordult, és őt nézte. Pillantásából kérdések
záporoztak, míg végül megszólalt
– Mi a baj? – kérdezte Kazut, akinek nyilván kiült minden érzelem
az arcára
Képtelen volt elrejteni a gondolatait előtte.
Jun szerepelt azon a fényképen, amit elejtettem a
Lesütötte a szemét, mire Haruki sápadt tekintettel folytatta.
A sikátorban Akkor talán ideje lenne elmondanod, ki ő, mert újra
és újra hozzá lyukadunk ki.
Gyanakvón méregette Kazut A sírköveket közben sötéten
pettyezte az éppen eleredő eső.
Jó, de ne itt intett Kazu a kijárat felé Keressünk egy másik
helyet!
Haruki némán bólintott, majd hátrahagyva őt meg az esernyőt, a
kocsi felé indult. Az esőcseppek finoman hullottak a kabátja
hajtókájára. Kazu szomorúan meredt utána, majd újabb cigarettáért
nyúlt.
Haruki

Nem tudta, mit gondoljon. Alig öt percet mentek kocsival a

legközelebbi kávézóig, a szíve végig a torkában zakatolt, amíg azt
várta, hogy leparkoljanak az épület előtt, és leüljenek egy szabad
asztalhoz.
– Emlékszel még, miről írtam azt a felkapott cikket, mielőtt
elkezdtem volna az újságnál dolgozni? – fogott bele azonnal Kazu,
ahogy helyet foglaltak.
– Egy vállalkozóról. Korrupciós ügyekről.
– Igen. Tudod, miért kezdtem el nyomozni utána? Mert megsértett
több munkavédelmi szabályt. A profit és a gyorsabb növekedés
érdekében nem foglalkozott a munkások védelmével, a
körülményekkel, és emiatt… Sajnos néhány diák bejutott az
építkezésre úgy másfél évvel ezelőtt. Nem tudni, kik voltak még ott,
mert leléptek, amikor… amikor az egyikük lezuhant egy pallóról, és
szörnyet halt.
– Jun volt az.
– Azóta próbálom kideríteni, mi is történt pontosan, de nem
találtam semmit, mivel a kamerák sem működtek rendesen
– A többiek egyszerűen csak elrohantak a helyszínről?
döbbent le Haruki
Kazu gondterhelten mérlegelte a szavakat.
A rendőrség feltételezése szerint, mivel diákok voltak,
megijedhettek. Tudták, hogy tilosban jártak, így nem jelentkeztek
utána sem, hiába mentek el nyomozók a gimnáziumba Gondolom,
jó poénnak gondolták belógni az építkezésre, aztán ez lett a vége
– Semmit sem hallottam erről az ügyről – rázta a fejét Haruki. – A
szüleim sem említették
– Nem véletlenül. Az igazgatónak nem jött volna jól egy zavaros
ügy, amiben meghalt egy diákja Ráadásul most már azt is tudjuk,
hogy az időzítés és a kényes téma miatt más miatt is fájhatott a
feje
Haruki tudta, hogy ugyanarra gondolnak. A Diákjóléti Klub, aminek
mindketten tagjai voltak
– Szerinted Ryo is azok között a srácok között volt, akik
elrohantak a helyszínről? kérdezte Kazut Ez sok mindent
megmagyarázna.
Meg kell találnunk őt
– De hogyan? – dőlt hátra a széken Haruki. – Felszívódott,
mindenhonnan törölte magát Te mondtad, hogy az apját nem
kérhetjük, hogy adja ki a fiát, amikor azt sem tudjuk, mi köze Junhoz
meg a balesethez
Kazu összeráncolta a homlokát, elrévedt tekintete előtt mintha
filmkockák kivágott darabjait próbálta volna összeilleszteni Mi
tagadás, ez az elgondolkodó ábrázat is jól állt neki.
Haruki pislogva elkapta róla a pillantását
– Talán emiatt – válaszolta a férfi. – Féltek, hogy bevonódnak a
Miyamoto Corporation elleni ügybe, elvégre a cég hanyagsága
okozta a barátjuk halálát.
Haruki helyeslőn bólintott
– Keiko szerint azért nem indítják újra a klubot, mert félnek, hogy
el van átkozva a terem
– Vajon azután kezdték el Akumának hívni, hogy meghalt? –
morfondírozott hangosan Haruki Ha a barátjuk volt, nem valami
szép megszólítás.
Miért, a halála után rendben van, hogy így emlegetik? szaladt
fel Kazuhiro sötét szemöldöke. – Démont jelent, valami nagyon
baljósat
Haruki megvakarta az állát.
Hogy jutottak be egyáltalán az építkezésre? Minek mentek oda?
Nem tízéves gyerekekről beszélünk, majdnem végzősök voltak.
Ihattak valamit előtte?
Kazu megrázta a fejét.
Jun szervezetében nem volt nyoma sem alkoholnak, sem
kábítószernek. Teljesen józan volt.
Haruki fejében lassan láncként álltak össze a gondolatok, amik
addig magányosan világító kis pontokként szelték keresztül az
elméjét
– Ryo nemrég kapott postán egy újságot – jutott eszébe hirtelen.
Kazu figyelmesen hallgatta Volt benne egy újságcikk egy
balesetről, amiben valaki meghalt. Furcsa is volt, hogy semmilyen
konkrétumot nem említettek
– Leesett egy pallóról. Túlságosan kimerészkedett, pedig az a
szint még nem volt készen Kazu felsóhajtott, és gondterhelten
végigszántott sűrű, sötét tincsein. – Ki küldhette Ryónak az újságot?
Inkább az a kérdés, hogy miért Az iskolában nem úgy tűnt, hogy
annyian beszélnének a történtekről. Alig több, mint egy év telt el,
mégsem emlékezett rá senki
– Vagy csak nem akartak rá emlékezni, nem gondolod?
Haruki tekintete visszavándorolt Kazura
– Vissza kellene mennünk oda.
 – Felesleges – intette le Kazu, majd a kezébe nyomta az esernyőt,
hogy ő a kabátja zsebébe nyúlhasson egy újabb cigiért. – Ha ma
nem beszéltek róla, holnap sem fognak. Talán az iskola fekete
báránya volt, aki hetente kapott beírást. Nem tudhatjuk, mit művelt,
amiért ennyire el akarják törölni még az emlékét is.
– Akkor is vissza kellene mennünk azokhoz a srácokhoz, akik
beszéltek a temetőről – vetette fel Haruki, de Kazu nemet intett.
– Ők már rég hazamentek. De talán tudok valakit, aki elvezethet
Ryóhoz.
 24. fejezet

– Keiko azt írja, hiányzom neki egy kicsit. – Kento arca vörös
színben játszott, miközben az egyik évfolyamtársuk üzeneteit
olvasgatta.
Haruki nem volt benne biztos, hogy hallani akarja, ugyanakkor az
is zavarta, hogy a barátja egész nap ezzel a lánnyal foglalkozott, aki
még csak el sem jött a kirándulásra, mert lekéste a buszt. Hihetetlen,
hogy mindenhonnan késik.
Válaszként hümmögött egyet, aztán visszafordult az ablakhoz, és
a párkányra könyökölt. Az osztálykirándulás utolsó napja volt. A
Kiotó melletti Otsuban szálltak meg a tanáraikkal együtt, akik
igyekeztek mindenkit időben visszaparancsolni a szobába.
– Te miért nem alszol? – kérdezte meg pár perccel később Kento,
mire Haruki összerezzent a hangra. A csillagokkal tarkított fekete
eget nézte, és épp arra gondolt, milyen szerencse, hogy Daigo egy
verseny miatt nem tudott eljönni az útra. Kentóval került egy
szobába, és kivételesen napközben sem kellett attól tartania, hogy
zaklatni fogják az osztálytársai. Ha Daigo és a csatlósai nem
uszították őket, mindenki békén hagyta Harukit.
– Még nem vagyok álmos – válaszolt Haruki hátra sem fordulva.
Nem akart elszakadni a hűs levegőtől és a mellettük susogó fáktól,
mert ha most elalszik, reggel már indulnak is haza, és a fojtó
hétköznapok újra maguk alá gyűrik.
– Én már várom, hogy visszamenjünk – folytatta Kento, mire
Haruki kíváncsian megfordult. A fiú tőle szokatlan félszegséggel
átkulcsolta a térdét, ahogy az ágyon ült. – Ha nem a saját ágyamban
alszom, mindig rémálmaim vannak
Haruki már nem foglalkozott a sötét lombú fákkal, meg
a kabócazenével Odasétált a barátjához, és mellé ült
– Biztos a fények miatt. A városban sokkal világosabbak a szobák
az utcai világítás miatt, de itt más Itt ha éjszaka van, tényleg éjszaka
van.
Kento elfintorodott
– Utálom.
Félsz?
– Az utóbbi két éjszakám rémesen telt – emelte fel a fejét keserű
mosollyal az arcán Kento A szeme alatti karikák valóban nem a
kipihentségről árulkodtak.
Ha szeretnéd, odafekszem hozzád csúszott ki Haruki száján ,
amíg el nem alszol.
Ahogy kimondta, tudta, hogy badarságokat beszél, és
szégyenkezve várta az elutasítást. Kento azonban csak egy
pillanatig tétovázott, utána arrébb húzódott, és felhúzta a takarót,
jelezve, hogy oda tud férni mellé. Az arcán máris nyugodt mosoly
bujkált
– Az ablakot zárd majd be azért!
Félsz, hogy bemászik valami az ablakon, és elrabol?
Kento a párnára hajtotta a fejét.
Igen Jobb, ha senki sem lát be
Haruki heves szívdobogások közepette bólogatott, miközben
bereteszelte az ablakot Ilyen magasságba semmilyen járókelő nem
volna képes benézni, de megértette, hogy Kentót feszélyezné, ha
valaki meglátná őt egy másik fiúval egy ágyban Pláne vele, a
kirekesztettel. Még a szobák kiosztásánál is úgy kellett tenniük,
mintha nem ők kérték volna így. Kento szerint jobb ez így, mert ebbe
senki sem köthet bele. A véletlennek álcázva szobatársakká válni
sokkal ártatlanabb, mint felvállalni egy barátságot, ami még az
iskolán belül is furcsálló pillantásokat vont maga után. Idekint meg,
ahol Daigo sem vonhatta be a társaságába Kentót, mindenki
számára nyilvánvalóvá vált, hogy Haruki és ő barátok. Ez pedig
érthető okokból nehéz teher lett a számára.
Haruki értette. És nem haragudott miatta. A most érzett izgalmon
túl nem is nagyon fért el más érzelem a mellkasában.
A szoba hűs levegője ellenére furcsa bizsergéssel lángolt a bőre,
és hálát adott a félhomályért, ami jótékonyan körülölelte őket
Együtt. Aludni. Kentóval.
Mintha minden titkos álom, amit akkor szőtt, amikor senki sem
látta, hirtelen valóra vált volna. Olyan volt mellette feküdni, mint
amikor az ember túl közel merészkedik a szakadék széléhez
Vonzza valami a mélységben, le akar pillantani, közben pedig
pontosan érzi a rá leselkedő veszedelmet
Talán valami olyat lát, amitől halálfélelme lesz. Vagy késztetése
támad leugrani
Haruki leoltotta az olvasólámpát, és elhelyezkedett a két ember
számára túlságosan is szűk ágyon Nem takarózott be, így is lángolt
a bőre. Kento lehunyta a szemét, ajka pedig ernyedten szétnyílt,
ahogy az álom lassú köde az elméjére kúszott
Haruki hangtalanul felemelte a fejét, és közelebb hajolt a fiúhoz.
Szendergésének hangja megtörte a szoba csendjét,
a szuszogás időnként felerősödött. Haruki elmosolyodott.
Kivételesen aranyosnak találta, ahogy így feküdt mellette békésen,
akár egy baba.
 Legszívesebben végigsimított volna az álmában is
összeráncolódó homlokán, de ezt mégsem tehette. Hagyta, hogy őt
is elnyomja az álom, de utoljára még a fejébe véste Kento arcának
minden részletét.

***

Haruki

Haruki csak a biztonsági öv becsatolása után vette észre, hogy az

anyja háromszor is kereste. Lehalkította a telefonját a temetőbe
érkeztükkor, de a sokk miatt amúgy sem bírta volna rá magát a
csevejre.
Már attól gyomoridege támadt, hogy mit válaszol majd, ha a
munkájáról kérdezik. Nem mintha annyira érdekelné őket, biztosra
veszik, hogy ez csak egy új hóbort, ami majd elmúlik, és ő sem
vágyik majd másra, mint a családi étkezdében dolgozni az
elkövetkező harminc évben
– Azt hittem, ebédre jössz – mondta az anyja sajnálkozva, miután
Haruki visszahívta
– Sajnálom, anya, dolgom volt.
Mikorra várjunk? És ugye maradsz pár napot?
Haruki nyelt egyet, és az órájára nézett.
Nemsokára megérkezem, de kérlek, ne legyen semmi nagy
felhajtás! Holnap délután már indulok vissza Tokióba.
Azt hittük, maradsz még segíteni vette át a telefont Haruki
apja. – Yae leforrázta a kezét, és most nehezen megy a felszolgálás.
– Megsérült? – kérdezte gyorsan Haruki, miközben azon
gondolkodott, miként adja finoman a tudtukra, hogy neki már van
munkahelye, nem azért jön haza, hogy itt is dolgozzon,
akármennyire sajnálja most a nővérét.
– Nem lenne ennyire kimerült, ha néha te is besegítenél.
– Apa, én nem szórakozom Tokióban, hanem munkát találtam,
és…
– És meddig tart mindez? Jobb volna neked idehaza. Együtt lenne
a család, vigyáznánk rád.
Haruki Kazu felé sandított. A férfi úgy tett, mintha nem
hallgatózna, de Harukinak nem volt kétsége afelől, hogy fél füllel a
telefonbeszélgetésére koncentrál.
– Rám nem kell vigyázni – szűrte a fogai közt Haruki. Hiába ment
a légkondi az autóban, egyre inkább úgy érezte, elfogy körülötte az
oxigén. – Majd… találkozunk – köszönt el Haruki, és gyorsan
bontotta a hívást.
Az autó légkondija monoton módon fújta a levegőt, a rádióból
felcsendült Fujii Kaze egyik száma, miközben az eső még jobban
rákezdett odakint.
Nem szóltak egymáshoz, szerencsére Kazu sem erőltette a
beszélgetést. Amikor jött egy üzenet, néhány pillanatig a telefonját
nyomkodta vezetés közben, de aztán szerencsére újra csak az útra
koncentrált.
Haruki kifelé bámészkodott, elmerült a vadregényes tájban, az
autópálya menti erdők tarka színeiben. A bőséges csapadéktól a
természet jóllakottan terpeszkedett mindenfelé, húsos zöld levelek
kúsztak az út menti házak verandáira,
a napfény pedig megcsillant a lassan úszó felhők között
Haruki kényelmesen elmerült a látványban, ám egy éles kanyar
kizökkentette Próbált rájönni, miért kanyarodtak el idő előtt, de
semmilyen balesetre vagy elakadásra nem hívta fel a figyelmüket a
GPS, ami egyre csak az újratervezést ismételgette
Haruki megköszörülte a torkát, és mocorogva Kazura pislogott.
Nem kellett volna lefordulni De semmi gond, majd
a Sport Parknál visszakanyarodhatsz.
Nem haza viszlek
Haruki érdeklődve meredt az útitársára. A férfi, akár egy faragott
márványszobor, felszegett állal, tökéletesen kiegyensúlyozott és
tekintélyt parancsoló ábrázattal meredt maga elé. Sötét szempillái
meg se rebbentek, a szája szélén alig észrevehető mosoly bujkált,
ám mégsem nézett Harukira. Ő azonban türelmetlenül felszisszent,
és a térképet kezdte böngészni a telefonján
– Hát?
Jót fog tenni egy kis környezetváltozás
Haruki elképedve bámult vissza rá. Kazu egy kósza mosolyt
villantott felé, magához mérten visszafogott sze ualitást közvetítve
vele, aztán újra az útra pillantott.
Harukit egyszerre bosszantotta és csigázta fel a váratlan fordulat
Nem volt felkészülve egy kettesben eltöltött estére, pláne nem a
múltkori után, ami a lakásában történt Vajon mi jár a férfi fejében?
Mit tervez?
Neki pedig miért lángol a bőre és marja belülről a szomjúság, ha
eszébe jut, milyen íze volt Kazu szájának?
Megígértem a szüleimnek, hogy meglátogatom őket folytatta
Haruki tétova hangon, és közben Yae jutott eszébe. Nem lódított
ezzel nagyot, a nővére valóban leszedi a fejét, ha nem tartja be,
amiben maradtak. – Vacsorával várnak.
Kazu megértőn hümmögött, de apró jelét sem adta, hogy
módosítani kívánná az úti céljukat. Azt, amiről egyedül ő tudta, mi is
pontosan
– Értem, de mivel nem tizenöt vagy, talán ki fogod tudni
magyarázni
Haruki kíváncsisága idegességbe csapott át. Az egy dolog, hogy
eleget akart tenni Nino kérésének, de immár Kazuhiro irányított, ezt
pedig nem engedhette. Úgysem tudott kiszedni belőle semmi
érdemleges információt, akkor minek maradna a közelében?
– Eljöttél velem az iskolához, de az nem jelenti azt, hogy ezentúl
össze vagyunk nőve
Kazu felemelte a mutatóujját.
Ne felejtsd el, hogy én kértem ki szabadnapot, és te vagy az, aki
becsatlakozott hozzám. Az iskola egy állomás volt, és most
megyünk tovább
– Azt hittem, a bank miatt kértél ki szabadnapot.
Haruki a hátsó ülésre sandított, ahol egy félig nyitott aktatáska
hevert.
Ugye nem azt csináltad, amit mondtam? kérdezte félig
komolyan. – Nem raboltad ki…?
Kazuhiro felszisszent
– Minek nézel engem?
Jól van, és akkor most hova is megyünk?
– Kikapcsolódni – válaszolt Kazu, és a mobiljára bökött. – Na, meg
dolgozni Ahogy említettem, talán tudok egy utat Ryóhoz
Harukit az utóbbi válasz felcsigázta, de ekkor Kazu folytatta.
 – És már régen el akarok menni veled egy kicsit a városból.
Haruki keresztbe fonta maga előtt a karját.
– Úgysem tudlak megakadályozni benne, nem igaz?
– Látod, kezdesz kiismerni!
Haruki fejcsóválva pötyögött egy sort a szüleinek, majd elküldte
üzenetben, hogy ma mégsem fog megjelenni a házban. Furcsán
megkönnyebbült a döntéstől, amit Kazu hozott meg helyette. Mára
semmi sem hiányzott volna kevésbé, mint a kínos csendekbe és
kelletlen mosolygásba oltott családlátogatás, aminek mindig az a
vége, hogy legszívesebben messzire futna otthonról. Most legalább
van hová mennie. Mármint, egyszer csak megállnak valahol…
– És mi van apukáddal? – kérdezte pár perccel később Kazut,
miután beletörődött a sorsába. – Vele is összerúgtad a port?
Kazu tekintete elsötétült, ujjai elfehéredve szorultak
a kormánykerékre.
– Csak anyám lakik itt. Apámmal már nem tartom a kapcsolatot.
A titokzatoskodó hangnem hallatán Haruki fejében megszólalt a
vészcsengő; hiába került közelebb hozzá, még mindig fogalma
sincs, ki ez az ember. A védekező ösztöne kiélesedett, a múltja köré
épített barikádon felvonta a képzeletbeli hadviselés zászlaját.
Kazuhiro összevont szemöldökkel rálesett, majd vissza az útra.
Haruki kérdezni akart még, de ekkor újra megszólalt a mobilja.
– Yae-nek is nagyon hiányzol, Haruki – szólt bele kertelés nélkül
az anyja. – Még a programját is lemondta miattad.
– Miket beszélsz, a lány egy órája elment itthonról – morgolódott a
háttérben Haruki apja.
– Yae akár fel is hívhat – mondta csitítóan Haruki. Hiába vette
lejjebb a telefon hangerejét, tartott attól, hogy Kazu esetleg
meghallja milyen bosszantóan aggodalmaskodók a szülei. – Máskor
sem esett nehezére.
– Az éttermet sem nézed meg? – szólalt meg sajnálkozva az
anyja. – Ugye nincsen bajod, kisfiam?
Némi krahácsolás után Haruki kihallotta az apja rekedtes hangját.
– Ne hízelegj neki! Csak mondd, hogy jöjjön, és kész! Mit kell
babusgatni?
Haruki a szemét forgatta.
– Ne aggódj, anya, elhúzódik egy ügy, amin dolgozunk. Majd
máskor beugrom.
– Nagyon fontos vagy nekik, azért nyaggatnak – szólalt meg
mellette Kazu, miután Haruki végre lerakta a telefont. – Örülnöd
kéne, mást nem hív ennyit az anyukája.
– Nem tudom, miről beszélsz, téged is mindig hív.
Kazu gúnyosan elmosolyodott, és felhorkant.
– Ő egyáltalán nem azért keres, mert hiányzom neki. Csak
szükségből, és azért, hogy bosszantson. Ez egyfajta bosszú. A
családom nagyon ért hozzá.
Haruki kutatva fürkészte a férfi arcát.
– Miféle bosszú?
– Nem lényeges. Nézd csak, meg is jöttünk!
Zöld liget mellett parkoltak le. Ahogy a kocsi motorja leállt, és
kinyitották az ajtókat, Haruki orrába virágillat szökött, kezét a szeme
elé emelte, hogy hunyorogva keressen valami támpontot, hol is
lehetnek pontosan.
Sayama Hills, állt egy táblán, alatta egy térkép. A kocsi ajtaja alig
hallhatóan kattant a helyére, miközben Haruki körbenézett, és
előresétált.
 – Semmi extra, csak egy hely, ami talán fontos lehet… És ahol
kicsit ellazulhatsz – hallotta Kazuhiro hangját a kocsi túloldaláról.
Amikor összetalálkozott a pillantásuk, és Haruki kiszúrta a hatalmas
hátizsákot Kazu hátán, elfogta a gyanakvás. A férfi a szemét
forgatva odasétált hozzá, és gyengéden megragadta a karját. –
Nincs semmi hátsó szándék, megígérem.
Nem volt választása, hagyta magát, és együtt megindultak a
földúton. Haruki nem szerette a megváltozott terveket és a spontán
kiruccanásokat. Pláne nem egy olyan emberrel, akihez annyi kettős
érzés fűzte, mint ez itt mellette.
Hiába az eltelt idő, még mindig nem merte felidézni, mi is történt
pontosan a lakásán. Részeg és begerjedt állapotában tényleg
akármekkora őrültségre képes az ember. Főleg, ha a vágyai tárgya
toppan be váratlanul.
Nem kéne erre gondolnom!
Megrázta a fejét, és elhúzódott a férfitól. Kazuhiro felpillantott, de
nem szólt semmit, öles léptekkel haladt a lankás domboldalon
felfelé. Haruki követte.
Elárulod végre, hol vagyunk?
– A varázserdőben – hangzott a válasz.
Haruki felkapta a fejét Épp megálltak, előttük egy kisebb
kirándulócsoport tömörült egy fatábla előtt. Amikor helyet kaptak,
Haruki leolvashatta a feliratot Totoro no Mori
– Sayama Hills.
Miért ide hoztál? kiáltotta, és nem állta meg, hogy el ne
mosolyodjon. – Honnan tudtad…?
Be sem bírta fejezni a kérdést Vajon miből jött rá Kazu, hogy el
szeretett volna jönni ide? Korábban azt gondolta, néhány dolog
közös bennük Ryóval, és az egyik az a mangák és animék
szeretete. Az, hogy a lakótársát ez az erdő inspirálta, hogy
megfesse, sokat elárult róla Harukinak A kép, amit az iskolai
Diákjóléti klubszobában látott, illetve azok a másolatok, amiket a
saját otthonába vásárolt meg, mind arról árulkodtak, hogy az
alkotójuk szerette a természetet, és esetleg többször is ellátogatott
erre a helyre Nem lehetetlen elképzelés, hiszen az erdő éppen
Saitama egyik nevezetessége.
Meséltél arról a festményről, emlékszel? magyarázta Kazu
Amit a Diákjóléti Klubban láttál. Én meg kiszúrtam a szobádban a
többit, amikor legutóbb nálad nálad jártam Összeraktam, hogy
talán Ryo járt itt korábban. Gyerekjáték annak, aki szereti ezeket a
filmeket! Te is rájöttél erre, nem?
– Nem gondoltam volna, hogy figyelsz arra, amit mondok –
döbbent le őszintén Haruki
Kazu felnevetett, és meglapogatta a vállát.
Hiszen te vagy az egyetlen, akire igazán figyelek mostanában
Meg a másik tucatnyi jó ismerősödre – futott át Haruki fején, és
mint egy égi jel, megrezzent Kazu kezében a telefon
– A figyelmed másik tárgya keres – szólt epésen Haruki, és
félrefordította a fejét
Kazu felhorkant.
Ez csak Nampo Itt dolgozik, parkőr
– Szóval ő az, akitől információt remélsz? – kérdezte szájhúzva
Haruki, mire a férfi bólintott
– Ismeri az Omiya igazgatóját, szóval ha Ryo itt járt, minden
bizonnyal el fogja mondani nekünk Az órájára nézett, majd fel az
égboltra, amin most egy felhő sem úszott keresztül. – Még van egy
kis időnk, úgyhogy sétálhatunk
Haruki elképedve ácsorgott tovább, de Kazu unszolására végül
megindult mellette Nem hitte volna, hogy tényleg eljut ide Azt pedig
végképp nem gondolta, hogy ezzel a két emberrel fogja itt eltölteni
az idejét
Szótlanul szedte a lábát, figyelve, hova lép, mert a lépcsőzetesen
kirakott fapallókon könnyen elcsúszhatott az ember A
páfránylevelek elterülve terpeszkedtek a két oldalukon, a buja zöld
mohatakaróval benőtt fák az égig értek, ágaik között átsejlett a
délutáni napfény.
Haruki észrevett valamit a fák között Addig meresztette a szemét,
amíg ki nem rajzolódott a távoli tisztáson egy ház ívelt
tetőszerkezete A túlméretezett ereszek alatt titokzatos homályba
borult a veranda, a pagoda lépcsőinek tövében álló két díszes
oszlop azonban ragyogott a napfényben
Haruki annyira elbambult, hogy nekiütközött Kazu hátának.
Mindketten megtántorodtak, Haruki hadonászni kezdett, hogy
visszanyerje az egyensúlyát, Kazu azonban megpördült, és a karját
a derekára csúsztatva magához vonta
Haruki dermedten meredt a férfi kihívó tekintetébe, a szíve a
torkában dobogott
– Vigyázz nekem… Még elveszítelek!
Haruki eltolta magától, és a hajába simított, hogy palástolja a
zavarát.
Csak azt a házat néztem
Kazu követte a pillantását.
A Kurosuke házat?
Haruki vállat vont. Fogalma sem volt a nevéről.
 A Totoro Alapítvány vásárolta meg és újította fel Kazu
hanghordozásában kivételesen egy csepp kioktatás sem
hallatszódott Legalább százéves
– Kurosuke – ismételte Haruki. – Nem azokat a kis porlényeket
hívták így a Ghibli mesékben?
– De igen. Koromból készültek.
Haruki felvonta a szemöldökét
– Ötletes így hívni egy újonnan felújított épületet.
Azt hittem, kedveled a tökéletlen dolgokat fűzte tovább Kazu
Épp mint a macskádat.
Haruki érezte, hogy elönti a pír, ahogy újra eszébe jutott, mikor járt
nála legutóbb a férfi.
Elhaladtak a Tokorozawa Liliomkert mellett, majd hamarosan
elérték a Sayama-tavat, amit Tokió vízellátására terveztek.
Kerítéssel vették körül, egyedül a sétány melletti gáton keresztül
lehet elérni a vízhez. A gátról be lehetett látni a hatalmas erdőséget,
amelyről Haruki úgy hitte, ősszel különösen szép lehet a ragyogóan
színes növénytakaróval. A háttérben magasodó hegyek
kékesszürkén emelkedtek
A Fudzsi nem látszott, talán egy másik évszakban lehetett volna
gyönyörködni benne, de ha az ember tudta, merre keresse a
tekintetével, egyszerűen maga elé tudta képzelni az óriást, még a
tiszta idő sem volt szükséges hozzá
Maguk mögött hagyták a tavat, és elindultak az erdőbe. Kazu
hátán időnként egymáshoz ütődtek a nehéz táskák, de a férfi nem
panaszkodott, masszív léptekkel vágott utat Haruki előtt, aki
készségesen követte
– Lassan bezár a hely – jegyezte meg sajnálkozva Haruki, amikor
az órájára pillantott.
– Ne aggódj! – bökött Kazuhiro a hátán cipelt csomagra. –
Készültem.
– Nagyon vicces. Talán az erdei szellemek között akarsz sátrat
verni? – horkant fel gúnyosan Haruki, mire a férfi megnyerő mosolya
még szélesebbre húzódott. – Te tényleg az erdei szellemek között
akarod tölteni az éjszakát.
– Azt, hogy kivel töltöm, csak rajtad fog múlni.
– Jó szórakozást! – intett búcsút, majd sarkon fordult. Kazu
azonban elkapta a csuklóját, és visszafordította maga felé. A
lendülettől Haruki olyan erővel fordult felé, hogy ellen kellett tartania,
és a másik kezét a férfi kemény mellkasának feszítette. Az ujjai áruló
módjára simultak a puha felsőre, és bizseregni kezdtek a forróságtól,
amit a másik teste árasztott. A fák között megállt a levegő, és a
citrusillat élénken kúszott az orrába.
– Csak vicceltem – mondta rekedtesen Kazu. – Engedélyt kaptam,
hogy maradjunk. Nampo hamarosan végez.
Haruki elhúzta a kezét, és a füle mögé igazított egy hajtincset.
– Mióta tervezed ezt a kiruccanást?
Kazu szégyenlősen megköszörülte a torkát.
– A temető után még magadhoz mérten is túlságosan szomorú lett
a szemed, és ezt fájt látnom.
Nem sokkal később Kazu készült beváltani az ígéretét, és egy
tökéletesnek kikiáltott lankás területen bontogatni kezdte az addig
magával hurcolt méretes hátizsákot.
– Te tényleg komolyan gondoltad a sátorverést – ingatta a fejét
Haruki. Még sosem látott senkit ennyire elszántan küzdeni a
természeti erők ellen. Ám hiába fújt vadul a szél, és lobogott a
ponyva, Kazuhiro addig machinált a lécekkel, míg sikerült mindent a
helyére illeszteni, és felállítani a sátrat.
Kimelegedve, mégis jókedvűen simított végig a haján.
A mozdulattól Haruki bensője bizseregni kezdett, húsba vágó
elevenséggel tört fel benne az emlék arról, amikor a hajnal
narancsszínű kontúrjai alatt majdnem nekiadta magát.
Mi állította meg? Az, hogy képtelen lenne elviselni, ha egy
elhibázott döntés után magára maradna. Ha engedne a bőre alatt
lüktető vágynak, és hagyná magát elcsábítani. Mert utána még
erőteljesebben törne rá a magány, még elevenebben marna belé a
kétségbeesés.
Daigo megjósolta, hogy az ember, akit megszeret, tönkreteszi
majd.
És egyszer már megtörtént. Miért ne ismétlődhetne meg minden
újra?
– Ne izgulj, Haruki! Ez cseppet sem olyan, mint az Aokigahara fái
közt tölteni az éjszakát – kacsintott rá Kazu, de a híres-hírhedt erdő
említésére Harukiban csak nőtt a feszültség.
A Tokiótól kétórányi autóútra lévő Aokigahara – vagy más néven
Dzsukai, a fák tengere – közkedvelt helyszínnek számított az
öngyilkosok körében. Haruki még gondolat szintjén sem
merészkedett soha oda, hogy az erdőről fantáziáljon, mégis félelmet
keltett benne minden róla olvasott hír. Megnyugtató, hogy Ryo nem
azt a rengeteget festette le.
Haruki a távolba meredt, a fák összefüggő sokaságát figyelte.
Szinte látta maga előtt a képet, hogy egy iskolai egyenruhát viselő
gimnazista megjelenik az ösvény tetején, kezében a vázlatfüzetével,
és élénken kutatja a helyszínt, honnan lesz a legtökéletesebb a
rajza. Színek és fények összjátékát mérlegelte, ám a legfontosabb
mégis az volt, hol találja meg azt a harmóniát, ami a lelke
visszhangja lesz.
Haruki arrafelé nézett, ahol az imént még Kazuhiro ült, a férfi
azonban most épp a sátorban matatott. Kihasználva az időt, Haruki
elővette a táskájában tartott jegyzetfüzetet, és gyors, határozott
vonalakkal felskiccelte a tisztás szélén összeboruló fákat. Nem volt
ügyes rajzoló, de szerette visszanézni a megélt pillanatokat, amik
életre keltek azokban a túlságosan is elnagyolt vonalakban.
Legalább lesz egy képe, ami ugyanott készült, ahol Ryo is alkotott.
Amikor végzett, megérezte, hogy Kazu őt nézi. Hátrafordult, de a
férfi ekkor elkapta róla égető pillantását.
Ahogy ott ültek a nyárzöld szigetek közt felbukkanó melegbarna
köveken, Haruki lelkében elcsendesedett a vihar, amiről észre sem
vette, hogy napok óta tombolt benne. Talán az új munkahely tehet
róla. Talán a magány, ami habár gyerekkora óta az élete része, itt
csúcsosodott ki igazán, Tokióban. Itt tényleg egyedül volt.
Mindenesetre a természet élénk hangjai, a madárcsicsergés és a
kabócák zsongása elnyomott minden mást. Édes virágillat keringett
a levegőben, ami párásan tapadt a bőrére, mint egy finom palást,
amit az idetévedő vándor magára ölthet. Kazu odajött, és elnyúlt
mellette a fűre terített pokrócon, majd lehunyta a szemét. Haruki
zavartalanul bámulhatta a megejtően jóképű vonásokat, a hosszú,
szénfekete szempillákat, amik időnként megrebbentek és a telt ajkat,
ami résnyire elnyílt, ahogy a férfi lágyan elmosolyodott.
– Imádom ezt.
– A szemtelen legyeket, amik rászállnak az ember arcára? –
gúnyolódott Haruki, habár egy darab legyet sem látott azóta, hogy
megérkeztek. Valójában nem is számított, mert nem bírta levenni a
szemét a másikról. Kazu, mintha csak élvezné, hogy őt nézik,
továbbra is csukva tartotta a szemét. A mosolya azonban szélesebb
lett.
– A természetben heverészést. Azt a békét, amit a városban nem
lehet megtalálni, mert ahhoz túl nagy a zaj. – Kinyitotta a szemét,
mire Haruki rajtakapottan pislogott párat. – Egy régi randimra
emlékeztet ez a hely.
Haruki kényszeredetten elhúzta a száját.
– Kellemes emlék?
– Tettem érte, hogy az legyen.
Kazu pedig olyan átszellemülten vizslatta, mint aki nem bír betelni
a látvánnyal. Haruki zavarba jött, megigazította a homlokát takaró
sötét tincseket. Kazu szeme ettől még jobban felcsillant.
– Na és téged mire emlékeztet majd ez a kirándulás, Haruki?
Látszott, mennyire élvezi, hogy cukkolhatja, őt viszont most
mindez nem zavarta. Ahhoz túlságosan tökéletes harmóniává állt
össze szeme előtt a látvány: Kazu, akinek izmos karján megfeszült a
póló, inas kezén szerteágazó árnyékot vetett a lombkoronák közt
bekacsintó napfény. Kazu mélybarna írisze, ami most a fényektől
gesztenyeszínben játszott. A máskor mindig benne megcsillanó
hidegség felolvadt, nem volt sehol.
Haruki bensőjében forrongani kezdett valami, a bizsergés
végighullámzott a testén.
– Hogy mire emlékeztet? – Haruki nem tehetett róla, egyszerűen
kikívánkoztak a szavak. – Semmire.
Kazu csüggedten lesütötte a szemét, de Haruki folytatta.
– Önmagára fog emlékeztetni. És ezután is… Ha erdőben járok,
azt hiszem, mindig ez a nap jut majd eszembe.
– Még úgy is, hogy az én társaságomat vagy kénytelen elviselni?
A csipkelődés lepergett Harukiról. Kivételesen nem pillantott félre,
felszegett állal nézett farkasszemet a férfival.
– Talán épp azért.
A fák közé szorult párás levegőben feszültséggel telt szikrák
pattogtak. A beszűrődő napfényben fürdőző apró, színes lepkék
szárnyukkal verdesve repkedtek egyik bokortól a másikig. Harukinak
mindez csak a háttérben visszhangzó mellékzörej volt. Aláfestése a
fontosabb történéseknek.
A szíve ellenben úgy dübörgött a mellkasában, mintha ki akarna
szakadni. Megérezte Kazu közelségét, ettől azonban elfogta a
félelem. Más távolról szemlélni őt, képzeteket szőni és fantáziálni
lefekvéskor. És megint más kettesben maradni a természet lágy
ölén, munkatársak és a biztonságot adó szerkesztőségi szoba
nélkül. Itt túlságosan kiszolgáltatottnak érezte magát.
– Bocs, hülyeségeket dumálok – húzódott arrébb Haruki, és kicsit
sem feltűnően a táskájában kezdett matatni valami után. Bármi után,
csak ne kelljen tovább azt a lelkéig hatoló szempárt vizslatnia. –
Inkább ne beszélgessünk…
Nem nézett fel, de hallotta, ahogy Kazu végre elhúzódik, és
szintén matatni kezd maga körül.
– Világos – szólalt meg a férfi furcsa hanglejtéssel. – Nem kell
keresgélned, hoztam egy párat.
– Mégis mi a csudát…?
Haruki most már felemelte a fejét, de erre nem volt felkészülve. Mi
a…?
Kazu csábos mosollyal, huncutul csillogó szemmel nézte őt.
Kezében pedig egy doboz óvszert lengetett olyan lelkesen, mint egy
gyerek, aki végre megkapta a kedvenc nyalókáját a boltban. Haruki
azonban nem állt készen rá, hogy behabzsolják.
– Idióta! – szaladt ki a száján, mire Kazu kiélvezve a zavarát
hangosan felkacagott.
 25. fejezet

Közeledett az év vége, sőt a gimnáziumi időszak lezárulása. Haruki

elsőként a Tokiói Művészeti Egyetemet jelölte meg, és még a szüleit
is meg tudta győzni róla, hogy érdemes a grafikusi irányt
választania. Tegyél egy próbát! – ennyit mondtak. Hátha most az
egyszer szerencséje lesz. Az Omiya Gimnázium után felüdülés
lenne olyanokkal tanulni, akiket ugyanazok a célok vezetnek, mint őt.
Egyedül Kento fog hiányozni neki.
A vizsgák közeledtével egyre több időt töltöttek együtt, Haruki
pedig még nehezebben rejtette el az időnként makacsul fellángoló
forróságot a mellkasában.
– Ráérsz délután? – kérdezte Kentót a szünetben, miután
kipakolták a szekrényükből a tanszereiket. Próbált lazának tűnni, és
nem tudomást venni arról, hogy épp White Day{24}van, és a
folyosókat ellepték az összeboruló párocskák, akik fiútagjai fehér
csokoládéval lepik meg ma a szerelmeiket.
– Mutatni akarok valamit.
– Mit? – rántotta a vállára a táskáját Kento, és érdeklődve a
szemébe nézett.
Haruki lefagyott egy pillanatra. Még sosem beszélt senkinek a
csatornán leúszó papírhajókról, és Kento volt az egyetlen, akinek
szívesen megmutatta volna őket. Pláne ezen az ünnepnapon,
amikor az egész iskola zsong a végre szavakká lényegülő
vallomásoktól.
– A Shinnari-hídnál van.
– Sosem hallottam még róla – vakarta meg a fejét Kento. – Közel
van a játékterem? Akkor benézhetünk oda is
Haruki szégyenlősen bólintott.
Hát, végül is nincs messze
– Ó, várj! Igazából van egy kis dolgom – folytatta Kento
feszélyezett mosollyal, és elnézett Haruki válla felett Talán majd
máskor. Na, rohanok… Később beszélünk!
Megpaskolta Haruki vállát, majd egy csapat lány után sietett, akik
között Haruki felismerte Keikót. Vele chatelt mostanában Kento, és
Harukit elfogta a féltékenység, de csak egy pillanatra, mert a
következőben látta, hogy a barátja visszafut hozzá.
Haruki szívdobogása felgyorsult, amikor meglátta, hogy Kento
szorongat valamit a kezében.
Majd elfelejtettem! nyújtott felé egy mangát a fiú Ezt akartad
annyira megszerezni, ugye? Tegnap találtam a boltban, nem tudtam
otthagyni, miután annyit áradoztál róla
Haruki meghatottan simított végig a színes borítón. Olyan rég meg
akarta venni a Hybrid Child legújabb kiadását, de mostanában a
szülei visszább vettek a zsebpénzből, így nem szórhatta el akármire.
Erre jön Kento, aki nem csupán emlékezett rá, hogy említette ezt a
mangát, de meg is ajándékozza őt vele. Ráadásul éppen ezen a
napon Haruki sosem örült még semminek ennyire
Mosolyogva nézett az elrohanó barátja után, majd óvatosan
belelapozott a könyvbe, ami három rövid romantikus történetet
foglalt magában. Mesterségesen alkotott humanoidok és gazdáik
kapcsolatáról szólt mind Főszereplői nem emberek, nem is gépek,
hanem a feléjük tanúsított szeretet tükörképei. Akkor növekednek,
ha igazi törődést és gondoskodást kapnak
Haruki szíve sajogni kezdett, miközben Kento után nézett.
Törődés.
Volt még valami, amiről ezek a történetek szóltak. A növekedés
várakozást jelentett, annak pedig mindig ára volt.
Haruki csak most látta meg, hogy Kento futtában a földre ejtett
valamit. Amikor felemelte a keskeny, füzetből kitépett papírt, egy
pillanatra megállt a szíve.

Várlak a szertárban az órák után.

Haruki hiába kereste tekintetével a fiút az órák közti szünetekben,

folyton elkerülték egymást, így nem tudta felmérni, mi járhat a
barátja fejében. Talán megint egy játékot akar mutatni a telefonján,
csak fél, nehogy elkobozzák a mobilt, mint legutóbb, amikor
belefeledkezve chatelt Keikóval. Haruki nem igazán értette, mit lehet
annyit beszélgetni ezzel a lánnyal, de nem szólt bele, csak
irigykedve nézte, miként varázsolt mosolyt egy-egy üzenet
elolvasása Kento arcára
A szertárhoz érve megtorpant. A folyosón nem járt senki, ebben a
péntek délutáni órában kihalt volt az iskola, mindenki hazament már
az órák után.
Haruki szíve majd átütötte a bordáit, a keze remegett, ahogy a
kilincsért nyúlt.
Miért izgulok ennyire? Hiszen a barátommal találkozom, nincs
ebben semmi szokatlan!
Benyitott, odabent félhomály fogadta Miután becsukódott mögötte
a szertár ajtaja, teljesen közrefogta a sötétség. Tett pár bizonytalan
lépést, majd meghallotta, hogy valaki más is belépett mögötte az
ajtón. Haruki a falhoz lapult, de ki tudta venni Kento alakját, aki ide-
oda forgolódott Haruki a kezét tördelve előre lépett, és a fiúhoz
sétált
Kento csak akkor vette észre, mikor már ott volt előtte. Felé nyúlt,
Haruki arcát elöntötte a forróság, ahogy a fiú karja a dereka köré
fonódott. Ám ebben a percben Kento megdermedt, és abban a
pillanatban, hogy valaki feltépte a szertár ajtaját, ijedten elugrott
Harukitól.
Haruki ? Kento egészen elsápadt, ahogy rábámult
Haruki a fejét rázta, bocsánatot akart kérni, igaz, fogalma sincs, mi
rosszat tett
– Tudtam! – Az ajtó felől érkező hang Daigóhoz tartozott. A fiú égő
tekintettel rontott be közéjük, majd arrébb lökte Harukit, aki nekiesett
a falhoz állított régi matracnak. – Mondtad, hogy nem találod azt a
papírt, amit először írtál Keikónak És láttam, hogy a folyosón ez a
kripli vette el tőled!
Mi? Kento értetlenül ráncolta a homlokát Utána írtam egy
másikat, és…
Ez a hülye azt hitte, őt hívod ide, haver! Daigo hahotázásban
tört ki, mire Kento vágott egy fintort.
Csak nem hitte kezdte, majd Harukihoz lépett Minek jöttél
ide?
Én meg megtaláltam, és Dadogva előhúzta a cetlit
Hogyan is gondolhatta, hogy neki szól?
Ti mit csináltok itt?
Mindannyian az ajtó felé pördültek, amin ekkor belépett Keiko.
Hosszú haját vékony, rózsaszín hajpánttal fogta hátra, ujjaival a
szoknyáját igazgatta, miközben Kentót nézte kérdőn.
Bocs, hogy késtem A barátaidat is idehívtad?
Kento egyre elveszettebbnek tűnt a helyzetben, mint aki még az
előbbi meglepetésből sem ocsúdott fel. A sápadtság eltűnt, az
arcszíne most a mögötte felakasztott piros sportmezekére
emlékeztetett.
– Minden rendben? Jól vagy? – Keiko Harukihoz beszélt, ő
azonban időközben galacsinná gyűrte a papírfecnit, és lehajtott fejjel
készült eliszkolni mellette.
Daigo azonban elcsípte, és erősen megszorította a karját.
– Máris menni készülsz? Nem kellene mondanod valamit, amiért
elszúrtad a randijukat?
Haruki szeme égni kezdett, de nem engedhette, hogy itt sírja el
magát.
– Félreértés volt, bocsánat – nyögte ki halkan, majd kihúzta magát
Daigo keze közül, és elrohant.
Haruki könnyei hangtalanul folytak végig az arcán. Nem tudta, mi
volna a helyes érzelem, mert a szívét gyűlölet uralta el, semmi más.
Magát gyűlölte, amiért megint bedőlt egy tévképzetnek, amit
délibábként kergetett önmaga előtt.
A Hybrid Childot otthon felrakta a polcra, és hetekig képtelen volt
beleolvasni.

***

Haruki

A nap lassan lement, az út felől elhallatszódó beszélgetésfoszlányok

pedig lassan elhaltak, a látogatók elhagyták a parkot A kora tavaszi
levegő lehűlt, ahogy a nap egyre alacsonyabbra szállt
Kazu egy széles sziklán ült a patak mellett, elégedett mosollyal a
képén, amiért sikerült felvernie a sátrat néhány méterre tőlük, a fák
alatt.
Nino írt Felcsigáztad Ryóval kapcsolatban
Haruki bólintott.
Iskolai bántalmazásról szeretne összehozni valami anyagot, de
anélkül, hogy megemlítenénk benne bármilyen szinten a
gimnáziumot vagy az igazgatót
– Vagy az igazgató fiát, aki nagy valószínűséggel elszenvedte a
bántalmazást sóhajtott Kazu, és előhúzta a cigisdobozt a
farzsebéből. – Ez egy kicsit olyan nesze semmi, fogd meg jól. Az
olvasók szeretik a szaftos sztorikat Konkrétumokkal, dátumokkal,
nevekkel. Anélkül az egész csak mese.
Haruki felé fordult, és dohogva kikapta a szálat Kazu szájából
– Itt nem cigizhetsz – jelentette ki, majd nagyot sóhajtott. –
Mellesleg talán igaza van Van, ami nem baj, ha rejtve marad
– Hülyeség! Ryo talán el akarja titkolni a múltját, de itt van Jun,
akiről nem tudunk semmit Ki volt ő, és mit akart És mit keresett az
építkezésen. – Kazu szavai elhalkultak, ahogy megalkuvón
visszatette a dobozába a cigit
– A történelem az élőké – szólalt meg Haruki. – A halottak nem
beszélnek
– Ez szép. Ehetnénk? Megéheztem!
Haruki a szemét forgatta, mire Kazu felnevetett
– Várom, hogy újra azt mondd nekem: idióta!
Haruki lesütötte a szemét, és leült mellé a sziklára A hűvös esti
levegő ellenére kellemes melegség áradt szét a tagjaiban.
 Már nem szívesen mondok ilyesmit pillantott fel Kazura
Mielőtt észbe kapott volna, tekintete a férfi puha ajkaira siklott.
Még mindig érezte az ízét a nyelvén
– Hogyhogy? – suttogta Kazu egészen közelről.
Csak képzelődik, vagy tényleg még jobban hozzáhajolt?
– Túl sok mindent láttunk együtt, és hát…
Túl sok mindent is csináltunk együtt A fejemben legalábbis elég
sok mindent.
Megzavartam valamit?
Haruki gyomra öklömnyire szorult össze, amikor felpillantott.
Nampo somolyogva nézett végig rajtuk
Haruki lelombozva figyelte, ahogy a parkőri egyenruhát viselő férfi
letelepszik kettejük közé a sátor előtti sziklákra
– Remélem, éhesek vagytok, mert csomagoltam nektek pár
apróságot mondta Nampo, és néhány bento dobozt pakolt ki a
táskájából.
Angyal vagy! szólalt meg önfeledten Kazu, és felcsillant a
szeme az elé pakolt ételhordó dobozok láttán.
Haruki legszívesebben otthagyta volna őket, de nem tudott mit
csinálni. Későre járt, egy idegen helyen volt, autó nélkül, egy
lemerülő telefonnal a táskájában Nem költhetett ta ira, a szüleit
pedig semmi pénzért nem riasztotta volna. Kénytelen volt elviselni az
oldalánál terpeszkedő kettőst, miközben az orrába kúszott a vacsora
illata.
Én is készültem mosolyodott el Kazu, majd pár másodperc
múlva a sátorból néhány üveg sörrel a kezében bukkant elő.
Nampo a fejét csóválta
– Felelőtlenség itt inni.
 – Megtiltod?
– Érne bármit is?
Nampo a szótlan Harukira pillantott, és a kezébe nyomott egy
onigirit{25}.
– Te nem iszol?
– Nem szoktam.
– Annyit – fűzte hozzá Kazu, de Nampo felszisszent.
– Ne piszkáld! Legalább neki van tartása.
Haruki fejébe berobbant a kép az előszobájáról, aminek a falához
feszítette a hátát, miközben Kazu ujjai a farkával játszadoztak.
Hálát adott az erdő óvó sötétségének, hogy nem világlik ki a vörös
képe. Meggondolta magát, mégiscsak az egyik üveg után nyúlt.
Mohón meghúzta, meg sem várva a másik kettőt. Nampo
elégedetten füttyentett.
– Nem néztem volna ki belőled.
– Ő sokkal több, mint amit elsőre mutat – mondta Kazu,
mélyreható pillantása megpihent Haruki arcán, miközben a sörébe
kortyolt.
– Valamiért azt érzem, te már első pillantásra tudtad, hogy több –
folytatta Nampo, és kíváncsian Haruki felé fordult. – Veled
találkoztunk aznap a bárban, igaz? Aztán azon a puccos, de halál
unalmas díjátadón… Miattad koptatott le ez a mamlasz.
Haruki félrenyelte az italt, és zavartan köhécselni kezdett.
Újabb onigirit tömött a szájába, hogy időt nyerjen, Kazu azonban
válaszolt helyette is:
– Jó a memóriád, ő volt az.
– Nem nehéz kitalálnom, mivel azóta, ha nagy ritkán felveszed
nekem a telefont, másról sem beszélsz, csak róla.
 Kazu arcáról leolvadt a mosoly, Harukit szórakoztatta a látványos
zavar, ami kiült rá.
– Ez nem igaz.
Nampo hátrakönyökölt, és lehunyta a szemét.
– Felejtsd el, Kazuhiro, nem veszem zokon! Bár, hogy őszinte
legyek, eddig azt gondoltam, két ennyire különböző ember sosem
habarodna egymásba.
Haruki eltátotta a száját.
– Mert nem is! – emelte fel a hangját, és segélykérőn Kazuhiróra
pislogott. – Kollégák vagyunk.
Nampo felhorkant, de elengedte a témát. Néhány percnyi könnyed
beszélgetés után végül Kazuhoz fordult.
– Szóval mi is pontosan ez az egész, ami miatt iderángattál?
– Keresünk egy fiút – válaszolta Kazuhiro. Nampo ábrándos
képpel felsóhajtott.
– A nagy szerelmek mindig így kezdődnek.
– Tudom, hogy ismered a családját – folytatta Kazu. Újabb sört
nyitott ki, majd Harukinak nyújtotta az üveget. – A díjátadón is ott
voltál, tudod, kik ők. Az Omiya igazgatója, meg a fia. Ryót kell
megtalálnunk. Nincs bajban, viszont beszélnünk kell vele egy ügy
miatt. Totál felszívódott, egyedül a hobbija nyomait tudjuk követni.
Ide szokott járni néha, igaz? Legalábbis a festményein sokszor
szerepel az erdő.
Várták a hatást. Haruki levegőt venni sem mert, annyira
koncentrált a válaszra. Nampo azonban meglepetésükre elnevette
magát.
– Persze hogy ismerem Ryót! A kis hülye a barátaival még mindig
lóg nekem, amiért egyszer megvettem nekik azt a hatos pakk sört a
7-Elevenben! De hogy ő rajzoljon? Nem, srácok. Ryo sosem festett,
és főleg soha nem járt itt az erdőben.
Haruki megpróbálta felidézni az Omiyában tett látogatását. Keiko
szorongó tanulóként írta le Ryót, aki szabadidejében fest, ellenben
Nampo most egészen másként beszél róla. Miért nem áll össze a
kép?
Kazu megvakarta az állát.
– De azt írtad üzenetben, amikor megkérdeztelek, hogy találkoztál
vele…
– Nem, drágám – intette le Nampo. – Te azt kérdezted, szokott-e
idejárni egy fiatalember, aki szeret festeni. És a válaszom, igen. De
sajnos nem ő az.
– Mi? – kérdezte egyszerre Haruki és Kazu. Összenéztek, Haruki
ugyanazt a csalódottságot olvasta ki a másik tekintetéből, ami
valószínűleg az ő arcára is kiült A párás levegő a mellkasára
nehezült, a növények illata most terhes nehezékként ült meg az
orrában
Eljöttek egészen idáig, az engedetlenkedéssel kockáztatva a
lehetőségüket a Mainichi Shimbunnál Ezután a kiruccanás után
lehet, Nino nem csak egyiküktől fog megválni.
Sokan jöhetnek emiatt Tényleg hülye ötlet volt, hogy azt
feltételeztük, majd ő lesz az egyedüli.
Én még csak egyetlen egy olyan srácot ismertem, aki az erdőt
jött lerajzolni. Újra és újra. És mindezt elég szomorú képpel tette,
elég magányos típusnak tűnt ingatta a fejét Nampo Egyszer
eszembe is jutott Ryo, hogy összeismertetem vele, ha már egy
iskolába járnak, de aztán a fiú eltűnt, már legalább egy éve nem
láttam.
 Haruki beleivott a sörbe Keserűbbnek érezte, mint bármikor
előtte.
Magányos típus Egy iskolába járnak
Haruki gyomra felkavarodott.
Várj, hadd mutassak valamit És rá hasonlított? kérdezte
Nampót, és elővette Jun képét a táskájából.
Kazu várakozó tekintettel előrehajolt ültében Nampo alig pár
pillanatig meredt a képre, majd bólintott.
Igen, ez ő
– Biztosan? – kérdezte Kazu és Haruki egyszerre.
Haruki újra megnézte a képet Ugyanaz a szomorú pillantás és
titokzatos szempár. A halott fiúé, aki a haverjaival belógott egy
építkezésre Mit keresne éppen ebben az erdőben, ami annyira
Ryóhoz kötődött?
Én ezt nem értem, Haruki vakarta meg a fejét Kazu Miért
van az, hogy Ryót akarjuk megtalálni, és állandóan ebbe a fiúba
akadunk helyette?
Haruki fejében végre összeillesztődött a kirakós egy része. Egy
komment a videó alatt, ami Ryo halott osztálytársára utalt, meg a
tragédiáról szóló újságcikk, ami megrémítette a fiút. Az álarc, amit
sosem vett le, miközben Raito bőrébe bújt Mi van, ha nem csak az
övébe? Nem ismeri a mangákat, nem szereti azokat a dolgokat,
amik a videói alapján közel állnának hozzá, vajon miért? Ryo jól
ismerte Junt, hiszen az osztálytársa volt és szintén klubtag a
Diákjólétiben Fájdalmas volt belegondolni, hogy valaki ellopja a
barátja képeit, majd a sajátjaként mutatja be őket másoknak.
Haruki szeme előtt néhány pillanat alatt leperegtek az elmúlt
napok eseményei, majd Kazura nézett, és végre megszólalt:
Azért Junt találtuk meg, mert végig ő volt az, akit kerestünk
 26. fejezet

Haruki úgy kóválygott szótlanul, zaklatott lélekkel az étteremben,

mint egy kísértet. Mosolyt erőltetett az arcára, miközben felszolgálta
az italokat az egyik asztalnál, egy másiknál leszedte a koszos
tányérokat. Kivitte a szemetet az étterem mögötti konténerbe.
Kicserélte a férfimosdóban kiégett villanykörtét. A gondolatai
azonban egészen máshol jártak.
Még mindig a szertárban, ahova azt hitte, Kento hívta el. Miért
hívta volna? Kento nem olyan, mint ő. Nem defektes. Keiko tetszik
neki, mostanra azonban nyilvánvalóvá vált számára, hogy Haruki mit
gondol. Azt, hogy esetleg több is lehet köztük.
Harukit kirázta a hideg. Vajon szóba fog vele állni vala­ha is?
Nagyot sóhajtott, és folytatta a munkát. A szüleinek fel sem tűnt,
hogy valami nem stimmel nála, Yae azonban a nyomában járt, akár
egy kopó, aki szagot fogott.
– Miért vágsz egész nap olyan arcot, mint aki citromba harapott? –
kérdezte csípőre tett kézzel, amikor a szünetet kihasználva lerogyott
a raktár előtti faülőkére.
Haruki keresztbe fonta maga előtt a karját, és felnézett. Nem volt
kedve beszélgetni.
– Talán épp ez történt.
Yae felhorkant.
– Most még velem is bunkózol. Akkor tényleg nagy a baj.
– Nem szállnál le rólam? – ugrott talpra elkeseredetten Haruki. –
Miért kéne minden nap vigyorral a képemen viselnem ezt az
egészet? Más osztálytársaim pihennek a hétvégén, vagy elmennek
az Akváriumba, nekem meg az jutott, hogy csirkefalatokat pakolok
emberek elé, akik amúgy átnéznek rajtam az utcán! Ennek kellene
örülnöm?! Hogy minden létező szabadidőmet elveszik tőlem?
Yae szótlanul, kipirult arccal bámult vissza rá. Haruki szapora
lélegzetét igyekezett csitítani, amikor az ajtóban megjelent az apjuk
Paprikavörös képét nézve, Harukiba belenyilallt a felismerés, hogy
talán végig ott állt
– Szégyent hozol az egész családra ezzel a viselkedéssel!
közölte fojtott hangon a férfi
Haruki torkába keserű epe tolult.
Sajnálom
– Apa, ő nem úgy gondolta – szólalt meg Yae, de az apjuk egy
pillantással elnémította, majd visszarobogott az étterembe
Utána Haruki zokszó nélkül dolgozott tovább, és még a zárást is
magára vállalta Amikor végzett mindennel, nem bírta rávenni magát,
hogy hazamenjen, és újra a szülei szemébe nézzen. Rémesen
viselkedett Nem gondolta komolyan, valójában szeret a családjával
lenni, csak néha vágyik egy kicsit több egyedüllétre.
Nem a munka fájt neki, hanem az elvesztegetett órák, amiket nem
ott tölt a csatornaparton a hajókat várva. Mintha azok kiszakíthatnák
a saját univerzumából, és felpattanhatna az egyikük tatjára, hogy
messzire sodródjon a valóságtól.
Amikor nagy sokára hazavánszorgott, Yae ott várta a tornácon
– Láttam már ezt az arcot – ingatta a fejét a nővére. – Csak az
már jó rég volt, még a boldog időszakod előtt
– Úgy tűnik, ez is egy rövid ideig tartó időszak volt.
A barátodról van szó?
Haruki bólintott, mire Yae kinyújtotta felé a kezét, és maga mellé
húzta.
– Ha összevesztetek, miért nem beszélsz vele? Néha elég egy
kicsivel bátrabbnak lenni annál, mint akik tegnap voltunk.
Haruki hagyta, hogy a nővére megpaskolja a fejét, pedig már
túlnőtte őt magasságban. Elgondolkozva megvakarta az orrát.
Legutóbb nem lett túl jó vége, amikor hallgatott Yae-re, és ellenállt
Daigóék erőszakosságának. Most talán nem olyan módon kerülne a
padlóra, de mégsem mer Kento szemébe nézni a történtek után.

***

Kazu

Újra kettesben maradtak Nampo nemrég lelépett, Kazu fejében

kételyeket és megválaszolatlan kérdéseket hagyva. Miután elhalt a
kocsi motorzúgása és a fényszórót sem lehetett már látni az út
lankáitól, az erdő zajai újra felélénkültek. Teljes sötétség vette körül
őket, csak a sátor melletti bokrokra felakasztott lámpák adtak némi
fényt. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy messzire ellássanak,
az erdő beleveszett a feketeségbe, és Kazunak olyan érzése
támadt, mintha egy burokba kerültek volna, ahol egyedül ők ketten
léteznének Hajmeresztő ötlet
Hogy elterelje a figyelmét, újra lepörgette magában a Nampóval
történt beszélgetést, és igyekezett mindent végigvenni az elejétől
kezdve, onnantól, hogy Haruki először dobta be a lakótársa nevét a
szerkesztőségben Raito csatornája, amin egy álarc mögé bújt fiú
oszt meg érzékenyítő, a fiatalokat megmozgató tartalmakat A rajzai
izgalmasak, mély jelentésük van, még az iskolában is a falra
akasztják őket Aztán egyszer csak kiderül, hogy ennek a fiúnak
semmi, de semmi köze nincs a képekhez.
Emlékszel az interjúra? szólalt meg sok percnyi csend után
Kazu. Haruki felnézett. A sátor előtt ültek, kábán meredve maguk
elé, és eddig némán hallgatták a körülöttük felerősödő
kabócaéneket.
Melyik részére?
Már megint az a gyanakvó tekintet!
Kazu elmosolyodott rajta
– Nem arra gondoltam, hogy mennyire elbénáztad.
Ó, kösz
– Megkérdeztem Ryót, rajzolna-e valamit, de elutasította. Most
legalább tudjuk, miért
Haruki szeme elkerekedett a felismeréstől.
Mert nem tud rajzolni Jun képeit használta, azokat másolta az
olvasóknak. Majdnem lebuktattad.
Kazu bólintott Nem magát akarta ezzel fényezni, de mindezek
után fontos megérteniük, Ryo mit, miért tett.
Mindenképpen meg kell találnunk az iskolapszichológust, mert ő
ismerte a fiúkat. Junt is, Ryót is – tette hozzá, mire Haruki bólintott.
Elment az iskolából, de biztos hajlandó lesz beszélni velünk
– Megkérdezhetjük a pendrive-ról is – mondta eltökélten Kazu. –
Nyilván ehhez az ügyhöz kapcsolódik Gondolod, hogy a felvételen
Ryo vagy Jun van?
Haruki összepréselte a száját
– Azon semmi sem látszik jól. Majd még megnézem… de egyelőre
a rajzokból, meg ebből a helyből kell kiindulnunk.
– Meg Ryo hazugságaiból.
– Igen. Egészen másnak mutatta magát, és ezért ijedt meg az
akumás kommenttől – mondta Haruki. – Valaki emlékeztette rá, hogy
azok a képek nem a sajátjai. Hogy a történetek, amikről beszél…
azok valaki máshoz tartoznak. Ellopta őket a halott barátjától.
– Akkor majd mi megmutatjuk az igazságot.
Haruki arca felragyogott, és lágyan elmosolyodott. Kazu
elraktározta magában a pillanatot, hogy így néz rá; bizalommal és
odaadással. Talán tudja. Talán sejti, hogy Kazu nem csak Ryo miatt
csinálja ezt az egészet. Régóta látja Harukin, hogy szenved
valamitől, ami belülről emészti fel, és segíteni akar neki. Ha fontos
neki ez az egész, ha ezzel egy kicsit is megkönnyíti neki a létezést,
akkor igen, megtenne bármit.

Haruki

Haruki a sátor előtt ücsörgött kábán, a sok sör után úgy érezte,
menten elalszik a kabócák hangjára. Rá kellett volna kérdeznie
Nampónál, hogy eldobja-e a városba. Csak a felismerés Junról
teljesen kizökkentette, és képtelen volt időben felocsúdni a
zavarodottságából. Addigra a férfi elment, ő meg ismét kettesben
maradt Kazuval Kettesben Egy erdőben Éjszaka Remek
kilátások…
Elcseszett ötlet volt itt töltenünk az éjszakát közölte szárazon
Haruki, és összébb húzta magán a vékony kabátot.
Kazu kinézett a sátorból, amibe az utóbbi félórában kényelmesen
berendezkedett Egy LED es fejlámpa virított a homlokára szerelve,
Haruki kínjában majdnem felnevetett.
Tudod kezdte Kazu , eddig nem akartam szóba hozni, de túl
sokat káromkodsz.
Haruki hitetlenkedve rámeredt, de nem tudta eldönteni, mennyire
vegye komolyan. Az utóbbi időben valóban elszaporodtak a száját
elhagyó szitkok, de ennek az okát tűpontosan meg tudta határozni
Minden bosszankodásának forráspontja épp itt terpeszkedett előtte,
a magukkal hozott egyetlen sátor bejáratánál, arcátlanul vigyorogva
felé.
Amúgy, Haruki Szerintem nem kellene kint aludnod egyedül
mondta Kazu, és leoltotta a sátor melletti lámpákat. A fejlámpát is
lecsatolta, így annak a fénye most alulról világította meg a férfi
markáns állát.
Haruki pillantása a kigombolt ingre esett és Kazu nyakának ívére,
amin az ádámcsutkája épp megmozdult.
Tökéletesen megleszek nyögte rekedten Ha túlélem ezt az
éjszakát, felkeresek egy szentélyt, és minden héten adakozni fogok.
Kazu felhorkant
– Ne légy gyerekes! Gyere, aludj idebent!
Ebben a pillanatban furcsa zörej hallatszódott a fák közül Állati
neszezés, majd apró morgás a sötét levelek mögül. Mindez elég volt
hozzá, hogy Haruki halálra rémüljön Felpattant, tehetetlenül
körbepillantott, végül megadón felsóhajtott, ám a gyanakvását nem
tudta elaltatni
– Azt mondod, elférünk ott bent? – mérte végig szigorúan Kazut.
Persze hogy el intett maga köré kisfiúsan ártatlan képpel a
férfi. – Gyakorlott túrázó vagyok. Máskor is aludtam már együtt
emberekkel
– Képzelem…
Ne gondolj rosszra! mondta Kazu, és lágyan megnyalta az
ajkát. – Kivételesen.
Haruki oldalra billentette a fejét
– Családi kirándulások voltak talán? Anyukád mesét olvasott, míg
apukád a húst grillezte?
Kazu tekintete megmerevedett. Nemcsak a mosoly tűnt el, de az a
vibráló fény is kihunyt a szeméből, amiről Haruki azt gondolta, a férfi
lényének esszenciája. Most összetörtebbnek tűnt, mint eddig
bármikor
– Valami rosszat mondtam? – tudakolta óvatosan Haruki, mire
Kazu újra magára öltötte a vidám álcát Mert Haruki most már tudta
róla, hogy ez is csak színjáték.
Bejössz végre? húzódott hátrébb, elfordulva Harukitól
Utolsó esély, nem kérdezem meg többet!
Haruki már be is fordult a sátorba, mire Kazu büszkén
körbemutatott.
Ugye, hogy nem is olyan szűkös, mint amilyennek kívülről
látszott!
Nem, egy milliméterrel sem tűnik nagyobbnak idebent
Haruki szándékosan kerülte a férfi pillantását. Minél előbb
elaludni, és akkor biztonságban lesz tőle Mert volt egy olyan
sejtése, hogy nem csak a sátron kívül leselkedik rá veszély.
Lepakolta a holmiját az egyik sarokba, és kivette a táskájából az
utazós tisztasági csomagját. Még a fogkeféjét is elhozta otthonról,
semmire sem akart feleslegesen költeni a saitamai tartózkodása
idején. És lám, most itt kényszerül majd öblögetni egy palack víz
segítségével, a sátor tövében egy fa mellett, néhány hangosan
ciripelő tücsök társaságában. A berregő zenekar összehangolt
szólamként zengett a sötét, átláthatatlan lombok között, a levegő
zsongott az éjszakai állatok lüktetésétől, a faágakat finoman
megrezegtette az esti szellő.
Amikor végzett, észrevette Kazuhirót a sátor bejáratánál. A férfi
mélyet szippantott a párás levegőből, aztán megszólalt:
– Erről a hangról mindig a nagymamám jut eszembe. Volt egy
háza egy erdőben, Kyushuban. Gyakran látogattam meg, amikor
még Nagoyában laktunk. Ezek a kis kattogó hangok adtak
bátorságot, hogy ötévesen kiosonjak az éjszakába, és a csillagokat
pásztázzam, amik szebben ragyogtak, mint a planetárium egén
lévők.
Haruki megbűvölve figyelte őt. Nem habozott elfogadni a felé
nyújtott sört, miközben Kazu kikászálódott a sátor elé. Egymás
mellett foglaltak helyet, és belefeledkezve hallgatták az éjszaka
hangjait. A combjuk összeért, Harukin meleg bizsergés kúszott
végig, majd gyorsan meghúzta
az italt.
– Sajnálom, hogy találkoznod kellett vele – szólalt meg egyszer
csak Kazu, és Haruki tudta, hogy Nampóra gondol. – De most
máshoz nem tudtam fordulni.
Haruki megköszörülte a torkát, de nem nézett a férfi szemébe.
– Rendes srácnak tűnik.
– Tényleg az.
Mintha jéghideg tőrt mártogatnának a mellkasába. Haruki kiitta az
üveg tartalmát, tudomást sem véve a szája sarkán legördülő eltévedt
cseppekről.
 – Miattam ne érezd rosszul magad! Nem ígértél semmit, és én
sem neked. Nampóval sokkal jobban összeillenétek.
– Úgy gondolod? – csattant fel Kazu.
Haruki végre vette a bátorságot, hogy felé nézzen. Nem számított
ennyi indulatra, mint ami a mélybarna szempárban csillant meg.
– Hadd döntsem el én, ki illik hozzám, és kivel akarom tölteni a
szabadidőmet! – folytatta Kazu indulatosan felemelve a hangját, és
szembefordult Harukival. Kivette a kezéből a fogmosófelszereléssel
kitömött táskát, és maguk mellé ejtette a földre. Közelebb hajolt, mire
Harukit megcsapta a citrus élénk, érzéket felpezsdítő illata. Rabjává
tette, minden idegsejtje többre vágyott. Kazu mély hangon suttogta
felé a szavakat. – Ha megint le akarsz állítani, itt az utolsó
lehetőséged.
A férfi lágyan megnyalta az ajkát, mielőtt lecsapni készült az
övére. Haruki rögtön elhúzódott. A szíve a torkában dobogott, a
bordáit nehéz fájdalom feszítette. Fuldokolt azért a csókért, de nem
engedhette. Volt a lelkében valami sötét, és nem állt rá készen, hogy
felfedje mindezt egy másik embernek.
Főleg neki nem.
Szerencsére Kazu vette a lapot, nem erőltette a dolgot.
Egymásnak háttal aludtak el, Haruki sokáig hallgatta a férfi
egyenletes levegővételét, mígnem ő is elszenderedett.
 27. fejezet

Haruki sokáig töprengett a szobájába húzódva, mit írhatna Kentónak

a történtek után, és már vagy tízszer törölte az üzenetet. Egyik
gyatrábban hangzott, mint a másik. Addig olvasgatta a nyögvenyelős
bocsánatkéréseket, míg minden szó kiüresedve értelmét vesztette.
Amikor a telefonja megcsörrent az ölében, nagyot ugrott ijedtében.
A képernyőről a barátja nevét olvasta le.
– Jól eltűntél – szólt bele Kento köszönés helyett.
Haruki zavartan hümmögött.
– Én csak… Nem tudtam, hogy mit…
– A házival hogy állsz? Mert holnapig kell leadni, emlékszel?
Haruki megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Hát ilyen az, amikor
valaki elfogadja őt, és elnézi a baklövéseit? Akár el is veszíthette
volna az egyetlen barátját, de Kento felhívta, és ugyanúgy beszélget
vele, mint előtte.
– Megcsináltam mindent – válaszolta büszkén Haruki –, máris
átküldöm neked! Amúgy… örülök, hogy nem haragszol.
Kento hangosan szuszogott a vonal másik végén.
– Végül is nem csináltál semmit. Azt akartam még mondani, hogy
a vizsga… Elintézem, hogy mellettem ülj, rendben?
Haruki izgatottan a füléhez szorította a mobilt, és remélte, hogy jól
hallotta. Az utolsó vizsgájuk napokon belül volt esedékes, a
szertárban történt csúfos eset óta pedig még ideje sem maradt azon
gondolkodni, hogy a barátjával ülhet-e együtt. Így azonban más lesz.
Egyszerűen érezte, hogy az év végével egy sokkal boldogabb
időszak elé néz majd.
 ***

Haruki

A rémálmok néha olyan hirtelen találták meg, hogy időt sem hagytak
neki a felkészülésre. De hiszen épp ez a rémálmok természete! –
mondaná erre Yae
Egy vörös felhőt látott. Aztán fájdalom zsibogott keresztül a bordái
közt Le akarta csukni a szemét, de nem bírta, a félelem gúzsba
kötötte a tagjait. Vér íze keseredett a szájában. Citrusillat kúszott az
orrába
Az álom és a valóság összefolyt.
Haruki felriadt Hörögve ült fel a sátorban, olyan lendülettel, hogy
kapálózó keze a vászonnak csapódott. Kazu csitítón átkarolta, mire
Haruki görcsösen kapott a férfi pólója felé Reszketett, fázott
Gyűlölte a múltját, a jelenét szánalmasnak találta. Kazuhiro
közelsége volt az egyetlen, ami a valósághoz tartozott, és nem
ijesztette meg.
Sajnálom! hebegte Haruki a sötétbe, miközben Kazu
bekapcsolta a zseblámpáját. – Ez csak…
Rémálom?
A szívdobogása csak nagy sokára lassult vissza.
Semmi komoly Haruki mereven nézett maga elé
A feje még mindig az előző képek maradványaitól lüktetett.
A sátor félhomályában is látta, ahogy Kazu összeráncolja a
homlokát.
Gyakran van ilyen? tudakolta aggódó hangon, meleg lehelete
Haruki bőrét csiklandozta.
Ő hosszan nézte a csillogást a férfi szemében, nem tudta, mit akar
jelenteni.
– Ha azt gondolod, azért alszom rosszul, mert veled osztozom egy
sátron, ki kell ábrándítsalak. Az elmémre még te sem bírsz ekkora
hatással.
– És másra igen?
Haruki szívverése újra felgyorsult. Csak most vette észre, hogy
még mindig Kazuba kapaszkodik. Nem bírta és nem is akarta
lefejteni az ujjait a férfi felsőjéről. Kazu bőre jóleső meleget árasztott,
citrusillata óvón ölelte körbe mindkettejüket Haruki félt, hogy ha
most elereszti, megint visszazuhan az álomba.
Ha el akarod mondani Kazu Haruki kezére szorította a
sajátját, mint aki biztos akar lenni benne, hogy nem húzódik el.
Továbbra sem akarok beszélgetni
Kazu megértőn bólintott.
Harukiban azonban korántsem állt helyre a rend Elméjében, mint
egy megbokrosodott paripa, száguldott tovább a kínzó gondolat,
nem hagyta nyugodni A tagjai is ösztönszerűen engedtek a vágy
kísértésének. Most, az ébrenlét és álom mezsgyéjén, amikor még
minden olyan ingatag, engednie kellett a züllött fantáziáinak Azok
eluralkodtak rajta, ő meg egyszerűen nem akart másra gondolni.
Csak ne kelljen félelmet és magányt éreznie, legalább egy rövid
ideig.
Vagyis nem beszélgetni akarok fejezte be a mondatot, és
kihívón Kazura nézett.
Mintha ő csak most vette volna észre Haruki erekcióját, ami a
combjának feszül.
 Egyetlen magabiztos mozdulattal ráfogott, és nadrágon keresztül
simogatni kezdte.
Haruki nyögött, az agya lázasan égett, ahogy elképzelte, milyen
lenne, ha nem választaná el tőle semmilyen ruharéteg.
Elég sötét van idebent, igaz? Nem akarta, hogy Kazu világosban
lássa őt és a sebhelyes karját. És azt sem, hogy többet várjon ettől
az egésztől, mint ami
– Ugye tudod, hogy ez csak egyszeri alkalom? – szegezte neki a
kérdést a férfinak Nincs folytatása
Kazu furcsán nézett rá, ez még a gyenge lámpafényben is
kivehető volt Haruki remélte, hogy nem hazudtolja meg magát, mert
nem akart belemenni egy szánalmas magyarázkodással tarkított
béna vallomásba, ami közben a másik sajnálatot színlelhet
– Rendben. Úgyis annak indult. Egy egyszeri alkalomnak.

Kazu

Ami egy pár órája reménytelen ötletnek tűnt, most valósággá vált.
Kazu nem engedhette, hogy Haruki újra meggondolja magát, így
megragadta, a földhöz nyomta, és forrón, mélyen megcsókolta. Épp
olyan szenvedéllyel, amilyennek a sze et akarta vele Az addigi hűs
levegő a sátorban most fülledtséggel telt meg.
Fogalmad sincs, mennyire vártam ezt duruzsolta érzékien a
másik ajkaihoz.
Haruki bizonytalanul csókolta, túlságosan félszegen Kazu
belement a játékba. Lágyan, kísértőn játszott Haruki puha, édes
szájával, hogy ő még jobban kívánja a folytatást Kazu nem tudta
hova tenni a hirtelen támadt fájó boldogságot, ami a bordái közt
marta a bensőjét.
Hiszen ez csak szex. Vagy nem?
Zihálva hajolt Haruki fölé. A mellkasa a férfi testére feszült, karja a
másikéra fonódott, ahogy gyengéden simogatni kezdte. Minden
elhomályosult körülötte, furcsa melegség áradt szét a bensőjében.
Bele sem mert gondolni, mit jelent mindez.
Nem bírta elszakítani róla a pillantását, a Haruki homlokába hulló
sötét tincsekben gyönyörködött, a szempillák rebbenésében. A
félénk, halvány mosolyt nézte, ami megdobogtatta a szívét, mert
olyan ritkán láthatta. Figyelte a másik lelkéből táplálkozó
érzelemdömpinget, ami átrajzolta a sápadt tekintetet. A szinte
feketébe hajló szempár közepére méregzöld árnyalatot festettek a
kimondatlan szavak, Kazunak pedig immár rögeszméjévé lett, hogy
megfejtse mindet.
Megcsókolta. Birtoklón, éhesen. Hogy lehet ennyire vadítóan édes
íze?
Ahogy ujjaik egymás köré feszültek, a karjukkal arrébb ütötték a
zseblámpát. A fénypászma a sátor anyagára esett, narancsszín
derengést borítva rájuk.
Kazu megszorította Haruki kezét, és egy pillanatra kivonta magát
a csókból.
Mennyire vagy részeg? kérdezte a tisztánlátás kedvéért
Haruki elmosolyodott.
Ahhoz eléggé, hogy letagadjak mindent a maiból És egy kicsit
sem ahhoz, hogy utána bűntudatod legyen.
Kazu nem ismert mást, akin ennyire nehezen tudott kiigazodni
Vonakodva közelített hozzá, ám egy bizonyos távolság után már
nem bírt veszteg maradni, főleg amikor Haruki gyengéden megfogta
a kezét. Az ujjai hűvösek voltak, ahogy finoman, mintegy
engedélyadásként végighúzta őket Kazu bőrén
Apró érintés, benne mégis elszabadult a pokol. Olyan gyorsan vert
a szíve, hogy szabályosan megfájdult a mellkasa
Száját a másikéhoz simította, épphogy csak végighúzta a nyelvét
az alsó ajkán, mire Haruki érzékien felnyögött Kazu imádta ezt a
hangot. Ezután a nyakára összpontosítva csókolni és szívni kezdte a
bőrt, ami forrón lüktetett a nyelve alatt
Haruki édesen sóhajtozott, mire Kazu hátrébb hajolt, hogy lássa
az arcát A mosolyától a bensőjében szikrák robbantak Hiába
tervezte hetek óta, mi mindent tesz majd vele, most összezavarodott
attól, amit belül érzett Kívánta őt nagyon is De a vártnál sokkal
mélyebben és másként. Olyan volt, mintha…
Kazu megrázta a fejét
Észre sem vette, hogy önkéntelenül simít végig Haruki arcán.
Most mit csinálsz? vonta kérdőre Haruki
Kazu nyelt egyet, hirtelen nem bírt megszólalni.
Sajnálom nyögte ki végül, majd hogy feledtesse saját zavarát,
lecsapott Haruki szájára.
A farkát láthatóan nem érdekelték a kétségei Haruki szavai
elegek voltak, hogy kőkemény legyen.
Vegytiszta sóvárgás uralkodott el minden porcikáján Piszkosul
vágyott rá. A józansága, mint egy kisiklott vonat, valahol a tudata
mélyén várta, hogy érkezzen a segítség
A többi része azonban kész volt elveszni a káoszban.
Szédülve felült, combja közé fogta Harukit, hogy újra
elmerülhessen a másik pillantásában. Ugyanazt a forrongást látta
benne, ami az ő lelkében keltett vihart Zaklatottan végigjáratta a
szemét rajta. Fel-le mozduló mellkasán, sápadt nyakán, amin most
vöröses foltként díszelgett az általa otthagyott csóknyom Az ingjén,
aminek felső gombja már ki is kapcsolódott.
Nem bírta türtőztetni magát Haruki szótlan kérlelése, a
pillantásában megbúvó félszegség csak tovább hergelte benne a
vágyat Önző akart lenni, és elvenni mindent Újra odahúzódott
hozzá, megcsókolta, miközben a keze levándorolt Haruki
nadrágjához Az anyagon keresztül is érezte, mennyire kívánja őt
Ahogy a cipzárral bajlódott, egy röpke másodpercre Haruki ellenállt,
mereven lecövekelt a karjai közt, mint aki elbizonytalanodott vagy
fél. Kazu tett róla, hogy eltörölje a gátlásait. Apró csókokat hintett
felhevült nyakára, mire a férfi halkan felnyögött alatta
Kazu ekkor Haruki felsőjéhez nyúlt, hogy megszabadítsa tőle. A
puha anyag az ujjai közé siklott, alatta azonban Haruki
összerezzent.
Várj!
Kazu feszült idegekkel várta az ítéletet, mert félt, mi van, ha
meggondolta magát Ezen a ponton fizikai fájdalmat jelentene
leállnia.
Talán azt akarod, hogy a számmal vetkőztesselek le? kérdezte
kihívó hangsúllyal, és az ujjai játékosan felkúsztak Haruki oldalán.
A látható dermedtség eltűnt a férfiból, Haruki dorombolva simult
Kazu tenyere közé, hagyta, hogy megszabadítsa a nadrágjától.
Kazu fejében élénken égett a kép a Haruki lakásában tett
látogatásról. Ahogy majdnem a csúcsra juttatta őt az előszobában.
Most viszont nem fog megelégedni egy majdnemmel Főleg, mivel
látta Haruki szemében a rémálom okozta sebek nyomait. És Kazu
eldöntötte, hogy bármi is nyomassza a lelkét, elfeledteti vele a
következő percekben. Épp a férfi ingjével bajlódott, amikor Haruki
leállította.
– Az maradjon! – nézett a szemébe, a hangja komolysága miatt
pedig Kazu nem tett fel több kérdést. Ahhoz túlságosan is kívánta,
hogy most szúrja el az esélyét.
Olyan volt, mint egy kirakat mögötti tökéletes sütemény, amit
eddig nézhetett csupán, és legfeljebb a díszítését megérinthette. De
most több kellett neki, be akarta habzsolni az egészet.
Kazu végignyalt a száján, mire Haruki kezét a tarkójára simította,
mellkasuk egymáshoz simult. Kazu előrehajolt, és belesuttogott a
fülébe:
– Az első percben, hogy megláttalak, ez járt a fejemben. És azóta
is… minden egyes nap… nézni akarom az arcod, amikor elélvezel
alattam.
A szavai hatására Haruki még keményebb lett.
Kazu a nyakát csókolta, miközben ujjaival hangtalanul
végiggombolta rajta az inget.
Haruki ellenkezni próbált, de Kazu megnyugtatásképp
végigsimított a nyakától egészen le a hasa aljáig.
– Értek a szóból – lehelte újra a másik fülébe. – Az ing marad. Ez
semmit nem von le az élvezetből.
Lejjebb siklott a férfi testén, Haruki megborzongott, amikor Kazu
végignyalt a kulcscsontja feletti érzékeny bőrön.
Kazu szája mosolyra húzódott, miközben beszívta a másik
semmihez sem fogható édes illatát. Imádta nézni, mit vált ki belőle
minden érintés. A visszafogott és távolságtartó Haruki, aki
napközben olyan jól palástolta a lelke viharait, most eltűnt. Az
élvezet valamennyi árnyalata kiült az arcára, Kazu megbűvölten
figyelte a rezdüléseit, amik visszatükrözték minden mozdulatát.
Kazu végignyalt a bőrén, csókokat szórt a mellkasára, és finoman
megszívta a mellbimbóját. Ahogy játszott vele, Haruki felhördült
alatta.
Kazu nem akarta tovább várakoztatni. Kellett volna, de már ő sem
bírta visszafogni a vágyait, elfogyott a türelme.
Megszabadította a maradék ruhadarabtól, egyedül az inget hagyta
rajta, ami azonban legombolva elé tárta Haruki feszes hasát és az
apró anyajegyet a köldöke alatt.
Végignyalt a merevedésén, majd mélyen a szájába vette. Haruki
erre előrelökte a csípőjét, ujjai sürgetőn Kazu hajába szántottak.
Kazu végighúzta a nyelvét a makktól egészen a pénisze tövéig, majd
a türelmetlen nyögésekre felpillantott. Haruki úgy nézett rá, mintha
elment volna Kazu esze.
– Ugye nem akarod abbahagyni? – kérdezte rettegéssel a
pillantásában. Felkönyökölt, a szája várakozásteljesen elnyílt.
Kazu tenyere végigszántott a kemény hímtagon.
– Mikor mertem ellentmondani neked?
Úgy hajolt rá ismét az erekciójára, hogy közben le sem vette róla a
szemét.
Erőteljesen megszívta, érezte a nyelvére csöppenő sós
előváladékot. Megmarkolta Haruki csípőjét, és addig kényeztette,
amíg Haruki könyörgőn nem suttogta a nevét a sátor csendjébe.
Kazu elmerült a pillanatban, lelassított, aztán még többet akart. Forrt
a vére, és miközben ütemesen mozgott rajta, érezte, hogy ő is közel
jár, hogy már a látványtól elmenjen.
Ahogy az ujjai Haruki fenekére vándoroltak, a férfi feje
visszahanyatlott a plédre, a levegőt még szaporábban szedte. Kazu
előhúzta a síkosítót, és bekente Haruki bejáratát. Miközben az egyik
kezével a gátját simogatta, hogy ellazuljon, a másikkal finoman
belecsúsztatta egy ujját a résébe.
Haruki megfeszült alatta, ezért megcsókolta a hasát, majd jobban
ráhajolt, hogy megint a szájába vehesse. Amikor készen állt rá, Kazu
egy másik ujjával is ostromolni kezdte a kívánatos feneket. Ki-be
járatta benne az ujját, aztán olyan szögben masszírozta, hogy
Haruki ajkát még hangosabb sóhajok hagyták el. A gyűrűs izmok
ellenállón feszültek meg először, utána azonban Haruki ellazult, már
nem markolta olyan görcsösen az alatta lévő anyagot.
A hangoktól, amik elhagyták Haruki száját, Kazu teljesen
begerjedt. Piszkosul vágyott rá, hogy benne legyen, és hogy
elveszítse az eszét, miközben ő a gyönyör kapujába repíti.
Kazu lehelte, majd beharapta pirosló száját Kazu megvadult a
látványtól, és habár eldöntötte, hogy türelmes lesz, most a
gondolatait elsöpörte a belülről marcangoló sóvárgás Elővette a már
bekészített óvszert, felhúzta, és a következő pillanatban az
ágaskodó hímtagját Harukihoz érintette Még csak a bejáratánál volt,
de a férfi felszisszent, ujjait Kazu vállába vájta.
Én se vagyok egy türelmes típus szólalt meg fojtott hangon,
amit átitatott a vágy. – Érezni akarlak. – A csillogó szempár szinte
magába szippantotta, Kazun bizsergés siklott végig a bensőjében
Engedély megadva.
Kazu nem szorult több bíztatásra Lassan, de határozottan beljebb
nyomult a szűk, forró nyílásban, és minden erejét bevetette, hogy
óvatos tudjon maradni A szemét le sem vette a másikról Haruki
tekintete elsötétült a benne kavargó kéj erejétől. Kazu feljebb emelte
a férfi lábait, és ütemesen mozogni kezdett benne
Látta, hogy járja át a gyönyör Harukit, de még ennél is többet akart
neki adni Kezét lazán az erekciójára fonta, és elkezdte fel le
mozgatni rajta teljes hosszában. Haruki száját kétségbeesett
nyögések hagyták el, úgy nézte Kazut, mint akit hipnotizáltak Ő is
hasonlóképp érezte magát a látványtól, elvesztette az eszét. Még
gyorsabb ütemre váltott, egyre nagyobb lökésekkel űzte kettejüket a
kielégülés felé. Haruki megremegett alatta, kezével végigszántott a
saját mellkasán, és Kazu kezére szorított, jelezve, hogy közel jár
– Őrjítő vagy. – Kazu hangja rekedtesen, kéjtől csengett.
Olyan intenzíven mozgott benne, ahogy csak bírt Haruki feljebb
emelte a csípőjét, a következő pillanatban megfeszült alatta, lábai
Kazunak nyomódtak, miközben a kezébe élvezett
Kazu felmordult, beszívta a száját az érzéki látványtól. Sokkal több
volt ebben a pillanatban, mint amit bárki mással átélt A farka
lüktetett, és miközben lehunyta a szemét, hagyta, hogy a gyönyör
kirobbanjon belőle Erősen megszorította Haruki csípőjét, miközben
remegve a csúcsra ért.
Levegőért kapkodva rogyott a másikra, Haruki köré fonta a kezét,
és szorosan magához ölelte.

Haruki

A valóság reggel érte utol Harukit, és ezúttal józanul nézett szembe

vele Hűs dér ült meg az élénkzöld levelek erezetén meg a fák
törzsén, élénk madárcsicsergés a lombok között. Na meg Kazu
csábító ajka a szeme előtt, ami most lehengerlő mosolyra húzódott
A férfi zavartalanul nyújtózkodott egyet, Haruki a kidolgozott
hasizmon felejtette a pillantását, majd erőszakkal elfordította a fejét.
A sátor most még szűkösebbnek tűnt, és abszurdnak az ötlet, hogy
két felnőtt férfi osztozzon rajta.
Kazu felkönyökölt, és ábrándos pillantással figyelte Harukit
Életcélja, hogy a nap huszonnégy órájában ő járjon a fejemben!
Kimegyek a friss levegőre motyogta Haruki maga elé a hosszú
ujjú felsőjét húzkodva a csuklóján, és anélkül, hogy a másik
válaszolhatott volna, zúgó fejjel kivergődött a sátorból
A cipzárt fénysebességgel húzta vissza maga után, majd eliszkolt
a fák közé Fel alá mászkált a fűben, miközben próbált rendet tenni
zaklatott gondolatai között.
Minek izgatom magam miatta? Megtörtént, egyszeri alkalom,
nincs folytatása – mantrázta magában szüntelenül.
Azt azonban nem tagadhatta le, mennyire elképesztően jó volt
Kazuval a szex. A gond éppen az, hogy a kielégültség nem hozott
enyhülést számára mint aki kieresztette a szellemet a palackból, a
vágy csak fokozódott benne. Hogy nézzen ezután a szemébe a
szerkesztőségben? Hogy viselkedjen a közelében? Biztos mindenki
észreveszi majd odabent!
Az éjszaka azt mondta Kazunak, hogy egyetlen alkalom De lehet,
ezzel megpecsételte a saját sorsát, mert még mindig mocskosul
kívánja, és nem biztos, hogy meg akar elégedni ennyivel Hiszen ha
csak eszébe jutott az este, elöntötte a testét a borzongás. Még
mindig ott érezte őt Kazu illatát
Az ízét a szájában. Simogató érintését a derekán. A szuszogást a
fülénél
Ott volt mindenütt.
 Haruki beletúrt a hajába Nem tárulkozhat ki neki ennyire, hiszen
épp az olyan végzetszerű alakok elől próbált eddig is elmenekülni,
akik ezt tehetik vele És Kazu a legrosszabb, mert Harukinak minden
idegsejtje vágyik rá, ez pedig őt teszi sebezhetővé.
Nem beszélve arról, hogy továbbra is vetélytársak maradtak,
hiába akadt egy ügy, ami mindkettejüket foglalkoztatta. Kazu ki
akarta deríteni, hogy került Jun az építkezésre, Haruki meg Ő
pedig Ryo miatt akarta kibogozni a szálakat.
Tényleg csak miatta?
Haruki elnézett abba az irányba, ahonnan egy patak
csörgedezése hallatszott el hozzá Meg kell acéloznia a lelkét Ez
nem róla szól.
Miután elvégezte a reggeli szükségleteit, és fogat mosott a bokrok
mellett, visszasétált a sátorhoz. Kazu addigra elkezdett
összepakolni, menetre kész, kifogástalan öltözékben nézett
Harukira.
Ő pedig hiába tökélte el az imént, hogy nem mutatja ki a
bizonytalanságát, most meg se bírt mukkanni előtte. Kazu tekintete
megértést tükrözött, kivételesen nem űzött gúnyt Haruki félszeg
hallgatásából sem.
A földre ejtette a táskát, amibe addig a felszerelést pakolta, és felé
sétált. Haruki megrettent, de mielőtt eluralkodhatott volna rajta a
rettegés, Kazu felemelte az állát, és hosszan, teli szenvedéllyel
megcsókolta.
Hát ilyen, amikor a hajnal varázsa még reggel is a szárnyaira
veszi, és elfeledteti vele a valóság szürkeségét. Haruki lehunyta a
szemét, és engedett a kísértésnek; átkarolta Kazu nyakát, ujjaival
finoman a férfi tincsei közé simított. A talpa alatt halkan
megroppantak a gallyak, ahogy közelebb húzódott hozzá. A
falevelek közt átsejlő gyengéd napsugarak meleg köntösbe vonták a
férfi arcát.
Ezen a helyen Haruki hajlott rá, hogy elkezdjen hinni
a mesékben.
 28. fejezet

Haruki könnyű léptekkel indult el az iskolából, de aztán eszébe jutott,

hogy bent felejtette a tornafelszerelését, így gyorsan visszasietett az
öltözőbe. Alighogy átlépte a küszöböt, megütötték a fülét a hangok.
Közelebb lopódzott a szekrénysor végéhez, és kilesett onnan.
A fiúk valami videót néztek Daigo telefonján. Tompa puffanások,
nevetgélés hangja hallatszódott a mobilból, meg valami furcsa
nyöszörgő hang, ami időnként elhalt, majd zokogásba csapott át.
Haruki torkában gombóc nőtt, anélkül, hogy látta volna, mi történik a
felvételen, hányinger fogta el.
Kilesett. Kento a fejét ingatta, de azért a mosoly nem hervadt le
teljesen az arcáról.
– Azért ez durva volt.
– Megérdemelte – vont vállat Daigo, majd zsebre vágta
a mobilt. – Mi a helyzet a vizsgával?
– Minden rendben lesz, mellettem ül majd.
– Ezen múlik az ösztöndíjam – nézett a szemébe komolyan Daigo.
– El ne szúrja.
– Tudod, milyen stréber – nevetett fel Kento. – Hiába zakkant,
nincs az a pénz, hogy rossz választ írjon le egy ilyen teszten.
Haruki szeme szúrni kezdett. Gyötrelmes fájdalom nyilallt a
mellkasába, a világát egyetlen pillanat alatt zúzták ripityára.
Kétségbeesetten morzsolta az ujjait, zilált gondolatai kapaszkodót
kerestek, kellett néhány perc, hogy felfogja, megint egyedül maradt.
Meglapult, levegőt venni sem mert, de nem bírt sokáig veszteg
maradni, egyszerűen ki kellett szabadulnia. Hangtalanul kiosont a
tornaöltözőből, pedig belülről mardosta a düh és a csalódottság,
legszívesebben felordított volna.
Egyszerűen nem akarta elhinni songott a füle, a szavak újra és
újra ott visszhangoztak a fülében. Reszketett a keze, ahogy
összefonta maga előtt a karját, miközben kilépett az utcára
Mennyire ostoba volt! Hogyan gondolhatta, hogy Kento őszintén a
barátja, és nincs hátsó szándék, ami miatt vele tölti az idejét?
Mindvégig Daigo irányította. A megírt házik, a közös tanulások egy
kicsit sem a kettejük kapcsolatáról szóltak
Végig kinevették!
Haruki torkából felszakadt egy sóhaj Végérvényesen összetört
benne a remény.
Hiába ért haza, és húzta be az ajtót a szobánál, nem bírt
szabadulni az érzéstől, hogy ezek a fiúk meglopták és hitegették őt.
Fájt, amikor Daigo megölte Tsukit, és fájt, amikor megütötték Harukit,
de most olyasvalamit téptek ki a kezei közül, ami mint kiderült, soha
nem is volt az övé
Az a Kento, akit elképzelt, egyszerűen nem létezett a valóságban.
Eszébe jutott a Tanabata és az átok, ami Daigo szájából hangzott
el, amikor gyerekek voltak.
Aztán tönkretesz A rögeszméddé válik, nem tudod majd
otthagyni. Ő pedig eltipor. Ő lesz a veszted.
Hát megtörtént tűnődött magában Haruki Kento miatt annyi
mindent elveszített, csakis ő lehetett az, akiről a mételyes szavak
szóltak
Ahogy ott ült a földön, a szíve megdermedt. Képtelen több bántást
elviselni Hiába lesz hamarosan vége az iskolának, ha ő
Haruki felemelte a fejét. Egy gondolat bontakozott ki az elméje
kuszaságából, amit a bosszú szült, és a harag táplált.
Nem fogja hagyni, hogy ezt tegyék vele. Hátravan még egy utolsó
vizsga, és Daigóék arra számítanak, lesúgja Kentónak a megoldást,
sőt talán arra, hogy majd kicserélik a lapjaikat, és megoldja a fiúk
példányait is! Hát, nem ez fog történni.

***

Haruki

Haruki néma búcsút vett a Totoro erdőtől, amihez reggelre a vártnál

sokkal több emlék fűzte A szomorú kimenetelű ügy ellenére nem
bírta letörölni a képére ült mosolyt, miközben Kazuval összepakolták
a sátrat Kissé szégyellte magát emiatt, de nem tehetett róla Hiába
járt a fejében Jun, aki tragikusan meghalt, majd ellopták a
személyiségének egy részét, Haruki mégis úgy érezte, ő itt lelt rá
lénye egy darabkájára.
Minden rendben? fordult hozzá Kazu, amikor elindultak a Tokió
felé vezető úton. Napszemüveget viselt, a letekert ablakon beszökő
szellő megtáncoltatta a homloka előtti sötét tincseket
Egyetlen éjszaka.
Haruki pislogott, hogy visszataláljon a valóságba, majd kihalászta
a táskájából a vizespalackot, és nagyot kortyolt belőle, hogy lehűtse
a gondolatait
– Tudod – szólalt meg homlokráncolva Kazu –, elgondolkodtam a
folytatáson
 Haruki köhécselve próbált nem megfulladni a víztől
– A min?
Mit kellene most lépnünk Ryóval kapcsolatban? Kazu a fejét
ingatta, és felsóhajtott.
Haruki legszívesebben kupán vágta volna magát, amiért nem
esett le neki elsőre, miről beszél a férfi. Sietve megszólalt.
Írni kellene egy cikket arról, ki volt Jun
– Nem úgy volt, hogy Nino rád pirított, mennyire ellenzi Ryo
besározását?
Haruki dünnyögve elgondolkodott. Nino annak sem örült, amikor
megtudta, hogy Haruki ott járt az Omiyában Vajon azon mennyire
akadna ki, ha az igazgató fiát lopással vádolnák meg, aki egy halott
iskolatársa rajzaiból épített magának követőbázist? Haruki búcsút
mondhatna a munkának.
Ne is agyalj tovább, majd én megoldom! szólalt meg Kazu
Haruki elámulva meredt rá.
Mégis hogyan? Ha nekem nem engedne egy ilyen cikket, neked
pláne nem fogja.
Igen, de van valami, ami ellen nem tud tenni emelte fel az ujját
Kazu. – Mégpedig az, hogy Ito-san bízik bennem. Meg tudom
győzni, hogy érdekes ez az ügy, felvillanyozná az olvasókat, és nem
csak mert valakit lopással vádolnánk meg! Hanem mert azok a
mangák jók
– Azt én is tudom.
Megjelenik bennük a magány és az elveszettség, de az
újrakezdés is. Hogy merj felállni a padlóról… Egyszerűen
megszólítaná a fiatalokat
Haruki pislogva hallgatta. Mintha csak a saját gondolatait mondta
volna ki a férfi. Sosem sejtette, hogy Kazu ilyen érzékeny a
művészetekre.
A férfi felnevetett.
– Ne nézz így rám!
– Nem gondoltam, hogy a magányhoz bármikor is közöd volt –
mondta őszinte rácsodálkozásssal Haruki.
– Nem akadt túl sok barátom. Volt valaki, de ő egy nap
egyszerűen eltűnt, tudod? És azóta nehéz bárkihez kapcsolódni.
Haruki hasában kergetőzni kezdtek a pillangók.
Nem! Nem engedheti meg magának az érzést, mert csak elvakítja,
és sebezhetővé teszi.
Hogy elterelje a figyelmét, gyorsan témát váltott.
– Rendben, beszélj Ito-sannal! A cikkben az iskolát is megemlítjük,
a balesetet, mindent! Nem úgy, mint abban a másik újságban volt,
hanem… Jun most végre tényleg lehetőséget kap, hogy az ő neve
szerepeljen a rajzainál. Azok az övéi, Kazu – nézett komolyan a
másikra –, és megérdemelné, hogy más is tudja.
Kazu bólogatott.
– Ha visszamegyünk a szerkesztőségbe, megoldom.
Haruki rámosolygott, mire a férfi felé nyúlt, és megsimogatta az
arcát. Egyszerű mozdulat volt, tele gyengédséggel.
Haruki szája kiszáradt, a bőre forrón bizsergett, amikor Kazu
elhúzta az ujjait
A férfi közelsége egy cseppet sem segített azon, hogy komolyan
vegye a célkitűzését Egyik pillanatban sikerült megacéloznia a
szívét, a következőben pedig alig bírta visszafogni magát, hogy ne
kezdjen el toporzékolni azon, mennyire nem gondolta komolyan azt
az egyéjszakás mondatot.
 Hiába a sok belső bizonytalanság, egy dologban Haruki mégis
hajthatatlan volt. Képtelen lenne elárulni Kazut, bármit jelentsen is
ez
A szerkesztőségbe érve rögtön fel is kereste Ninót.
Beszélni akartál velem?
Haruki összeszedte minden bátorságát, hogy meg merjen szólalni.
Nem szeretnék tovább nyomozni Kazuhiro után
– Tovább? Találtál egyáltalán bármi érdemlegeset eddig? –
kérdezte Nino gúnyosan
Haruki lesütötte a szemét.
Azt hiszem, nem lennék képes ártani neki, bármi is derüljön ki a
múltjáról.
Különös nyugalom öntötte el, ahogy kimondta mindezt Fogalma
sincs, miért hívta valaki Kazut egy börtönből. Azt sem merte még
megkérdezni, miért van ilyen rossz viszonyban az anyjával, vagy
mikor költözött külön az apja. És hogy milyen volt az élet
magántanulóként Alig tud róla valamit Amit mégis, annak a fele
homályos és újabb kérdéseket szült. Ennek ellenére fontos lett neki.
Nino összeráncolta a homlokát, leemelte az orráról téglalap alakú
szemüvegét, amin megcsillant a lámpafény.
Segíts be Sakurának, holnapig kitalálom, hogyan tovább
Szigorúan az ajtó felé intett, Haruki pedig egy mély meghajlást
követően távozott

Egész nap nem látta Kazut, Haruki azonban szeretett volna

hozzátenni az ügy alakulásához. Az Omiya Gimnázium weboldalát
böngészte, amikor ráakadt az iskolai tanácsadó címszó alatt Keiko
elérhetőségére. Egy próbát megér.
A lány telefonja hármat csengett, mielőtt felvette A néhány
mondatos csevej után Haruki rátért a lényegre
– Miért nem említetted, hogy valójában Jun festette a képet?
Én végig azt hittem, róla beszélsz, amikor azt mondtad, ismered
– Szóval rá értetted, hogy magányos volt – tűnődött Haruki,
visszaemlékezve a korábbi beszélgetésükre Jun az, aki rá, Harukira
emlékeztette a lányt.
Keiko helyeselt
– Miért csúfolták Akumának? – kérdezte Haruki.
Miért csúfolnak bárkit is? Miért dobálják takarító­ronggyal azt, aki
nem tudja megvédeni magát? Te tettél ellene?
Ez nem rólam szól
– Akkor régen sem foglalkoztál azzal, rólad szól-e. A nővéreddel
annak idején megpróbáltuk megtalálni azt, aki téged bántott, de te
– Nem számít, Keiko! – szakította félbe élesen Haruki.
Én már továbbléptem
– Én viszont nem!
Haruki kihallotta a hangjában fortyogó indulatot
– Akkor miért mondtál fel az iskolában? – kérdezte Keikót.
Hosszas hallgatás következett, majd a lány nagyot sóhajtott
– Nem volt rám szükség, egyszerűen semmit nem ért az ottlétem.
A diákok közt ugyanúgy ment az egymás szekálása, a tanárok pedig
nem figyeltek oda rájuk eléggé. Menthetetlen. Inkább eljöttem,
minthogy végignézzem, ahogy megint tragédia történik
– Mint Junnal?
Igen Junt is sokat bántották, és túl messzire mentek vele Vagy
csak nem tudták, hogy mennyire érzékeny. Ryo és a többi srác a
Diákjólétiben Keiko hangja elcsuklott, ahogy próbált úrrá lenni a
zaklatottságán. – Úgy bántak vele, mint a szeméttel. A Klubba is
csak azért vették be, hogy legyen valaki, akit használhatnak.
Használni. Harukiban jeges hullámként csapott keresztül az
emlék, hogyan használta ki Kento a barátságát hosszú időn
keresztül. Ő pedig olyan vak volt. Talán Jun is azt remélte, hogy
azok a fiúk beveszik a Diákjóléti Klubba, közéjük tartozónak akarta
érezni magát, és ezért bedőlt nekik.
– Sokat beszélgettem Junnal, de túl mélyen volt, és több idő kellett
volna, hogy segíteni tudjak neki – folytatta szomorú hangon Keiko. –
És az a körülmény sem volt előnyös, hogy eközben az osztálytársai
állandóan bántották, ráadásul a családi háttere sem volt az igazi. A
tesztek és a terápiás foglalkozások során szuicid gondolatok is
előjöttek nála.
– Öngyilkosság…? – kérdezte Haruki halkan.
– Szuicid veszélyeztetettség, depresszív tünetképződés.
– Írni fogunk egy cikket erről az egészről – szólalt meg Haruki
elszántan. – Junról, a rajzairól, arról, hogyan épített belőlük valaki
más hírnevet.
– Említsd meg a bántalmazást és Ryót! Megérdemelné, hogy
végre valaki más is emlékeztesse, mit tett.
Haruki ízlelgette magában a szavakat. Keiko hangjából sütött az
utálat Ryo felé, ezt korábban is észre kellett volna vennie.
Nyilvánvalóan őt okolja azért, ami Junnal történt. Talán még arra is
képes, hogy félretegye a szakmaiságot, és egy volt diák live-ja alá
kommentáljon? A mozaik egy darabkája a helyére gördült, Harukiból
pedig kitört:
– Mit tett Ryo, amiért odaírtad azt a kommentet a live alá?
– Kitaláltad?
– Egy diákra gondoltam, de úgy van, ahogy mondod, a diákok
magukért sem tudnak soha kiállni. Másért sem fognak.
Keiko hallgatását Haruki beleegyezésnek vette, aztán a lány
folytatta:
– Ryo aggatta rá az Akuma nevet. Jun sokat beszélt a képekről,
amiket rajzolt és festett, amikbe menekült a valóság elől. Szerette az
animéket, de saját történeteket is kitalált. Olyan témákról akart
beszélni, amikkel segíthet másoknak, Haruki. Csak közben elvették
a hangját.
Haruki jeges ürességet érzett.
– Úgy érted, megölték?
– Nem tudom, mi történt pontosan – válaszolta szomorúan Keiko.
– Kiderítenéd?
– Azon leszek.
 29. fejezet

Haruki

Haruki tettvágytól fűtve vetette magát a laptop elé, és órákon át nem

csinált mást, csak elmélyülten, maga elé motyogva gépelt.
Lejegyzetelte ami csak eszébe jutott Jun és Ryo ügyéről, az utolsó
információmorzsáig mindent.
Kazu megüzente, hogy beugrik hozzá, és alig várta, hogy
elújságolja a férfinak, amit Keikótól megtudott. Abban ugyan nem
volt biztos, hogy ki fogja-e adni a lány titkát a live alatti kommentről,
de minden mást elmesél majd Kazunak. Hiszen olyan, mintha társak
lennének egy ügyben.
Haruki ujjai sebesen jártak a klaviatúrán, észre sem vette, hogy
rásötétedett. Végre úgy érezte, nemcsak amiatt van távol az
otthonától, hogy a múltjától szabaduljon, és nem csak egy levegővel
teli lufit szorongat, ami bármikor kipukkadhat, hanem tényleg ér
valamit a munkája. Olyasmire bukkant, ami jelentős, még akkor is,
ha ezzel nem is tudják visszahozni Junt a halálból. Mégis igazságot
fognak szolgáltatni. Kazu és ő.
Harukin jóleső borzongás futott végig. Nemrég még hihetetlennek
tűnt, hogy megtalálják a közös nevezőt, és ilyen közel kerülnek
egymáshoz. Nem tagadhatta tovább, milyen fontos lett az életében a
férfi. A közös leleplező cikk pedig tovább fokozta a bajtársiasság
érzését benne.
Csengettek. Haruki csikorogva kitolta a széket az étkezőasztal
mellől, és a félhomályos lakásban az ajtóhoz sietett Nem akarta,
mégis lázas izgalom lett rajta úrrá, ahogy meglátta a férfit. Alig pár
órája váltak el, és ő egy kamasz módjára gerjedt be a látványától
újra és újra.
Kazu gondterhelten felsóhajtott, és átkarolva Harukit, a nyakához
fúrta a fejét. A szoros ölelésből Haruki arra következtetett, nem
lehetett könnyű napja
Miután Kazu megszabadult a cipőtől, majd átlépte a magas
küszöböt, forgolódva nézett körbe a keskeny folyosón
– Direkt ülsz itt tök sötétben?
Haruki kócos hajába túrt, és szórakozottan felkapcsolta a villanyt
– Észre sem vettem – felelte, miközben megdörzsölte a szemét. –
Mi volt ma a megbeszélésen Ito sannal?
Kazu követte őt az étkezőasztalig, és leült mellé. Kézen fogta,
hosszú ujjaival ráérősen simogatta a kézfejét A lámpafény
megvilágította a férfi sápadt arcát, finoman ívelt ajkát és a nyaka
vonalát, amitől Harukiban felparázslott a vágy
Nyelt egyet. Egyszerre érezte bátornak és gyengének magát a
közelében Kazu egyetlen pillantásával felvértezte őt, hogy azt
érezze, képes bármivel szembeszállni, mégis, ugyanez a tekintet
lefegyverezte, és sebezhetővé tette a következő másodpercben
Furcsamód egy cseppet sem bánta. És a hosszú szempillák alatti
fényes szempár arról árulkodott, hogy Kazu is tökéletesen tisztában
van azzal, milyen hatalma van felette.
Nos kezdte Kazu torokköszörülve, és kigombolta az ing
felső gombját. Haruki ujjbegyei bizseregni kezdtek.
Kezdd te! Sikerült beszélned Keikóval?
Haruki bólogatott, és visszaterelte a figyelmét a feladatukra.
 – Keiko felmondott, mert nem bírta elviselni, hogy nem tud
segíteni a diákoknak az Omiyában.
– Ezek szerint nyílt titok volt, hogy bántalmazások folynak a
tanulók között?
Nyílt titok. Haruki zavartan lesütötte a szemét.
– Ez nem új keletű, és szerintem mindenhol ez megy. Keiko
viszont nem akart részese maradni. Úgy tudja, Ryóék gyakran
piszkálták Junt, arra is ők kényszerítették, hogy belépjen a Klubba,
de valójában nem voltak a barátai. – Haruki hangja elvékonyodott. –
Bántották őt.
Gondolod, hogy a Miyamoto építkezésen is
Kazut a telefonja csörgése szakította félbe. Ciccegve ránézett,
majd idegesen kinyomta a hívást
– Anyám zaklat megint – morogta maga elé fejcsóválva.
Haruki kíváncsiságát ennyivel azonban nem tudta elaltatni
– Mi ez az egész vele? – kérdezte, majd felemelte a kezét. – Nem
akarok tolakodni Csak gondoltam ha van valami súlyos családi
titok, amit szeretnél elmondani, hogy könnyíts a lelkeden, akkor én…
Nincs szó ilyesmiről felelte gyorsan Kazu, és egy megnyugtató
mosolyt küldött felé. – Ne gondolj semmi komolyra! Elmondanám,
ha lenne valami, de egyszerűen csak borzalmas a kapcsolatunk az
utóbbi időben.
Haruki biccentett Egy kicsit elszomorította a makacs titkolózás,
szerette volna megérteni, mi zajlik Kazu lelkében, ami miatt a férfi
ilyen viszolygással beszél mindig az anyjáról, de nem akarta erőltetni
a témát. Talán egy nap közelebb engedi magához.
Tudok valamit segíteni, hogy javuljon köztetek a viszony?
Haruki kérdésére Kazu szeme gyengédséggel telt meg, és lágyan
végigsimított az arcán
Kazu közelebb hajolt, a térdük összeért az asztal alatt.
Lenne itt valami kezdte búgó hangon a férfi, és kihívón
hozzáérintette a száját a másikéhoz. – Anyám mindig is akart
unokát
Haruki felszisszent, és belebokszolt Kazu mellkasába.
A férfiból rögtön kitört a nevetés
– Most már elmondhatnád, mit mondott Ito-san, melyik számba
kerülhetne bele ez a cikk a bántalmazásokról
Haruki témaváltása kizökkentette Kazut. Leolvadt az arcáról a
mosoly, miközben válaszolt
– Nem írhatjuk meg.
Haruki agyához nehezen értek el a szavak
– Tessék? Ugye most csak ugratsz?
Ito san nem engedi, és kész
– Úgy érted, neked nem engedte?
Egyikünknek sem Felejtsd is el a témát, Haruki!
A nevét most túlságosan komolyan ejtette ki. Hűvös pillantása éles
ellentétben állt az előző percet eluraló vágyakozó nézéstől
Harukit kirázta a hideg. Csapongó gondolatai közt próbált rendet
tenni, és elhallgattatni a feltörő gondolatot, miszerint a férfi becsapta
őt.
Akkor ennyi?
– Ne aggódj, nincs veszve minden! – Kazu megszorította a vállát.
Ito san gondoskodik róla, hogy mindketten helyet kapjunk a lapnál,
ha elvégezzük a feladatainkat. Téged valami futballbajnokságra
szeretne küldeni, nekem pedig egy promóciós anyagot kell
készítenem az újság mentorprogramjáról.
 – Mi lesz Junnal és azokkal, akiket szintén bántottak? Megígértem
Keikónak, hogy utánajárunk a dolgoknak, és…
– Haruki! – emelte fel a hangját Kazu. Kihúzta magát az asztalnál,
miközben Haruki nem érzett mást csak tehetetlen dühöt és
csalódottságot. Kazu beletúrt a hajába. – Hiába szeretném megírni,
jelenleg az életem függ ettől a munkától. Nem kockáztathatok, ha
egyszer azt kérik, ne tegyem. Ezen még egy fiú sem változtathat,
akit annak idején piszkáltak a többiek, akkor sem, ha történetesen
meghalt szegény.
Haruki leeresztette a karját maga mellé, bénultan ült a széken.
Mintha az egész szoba süllyedni kezdene körülötte. Ránézett a
kezére, és emlékek hada rohanta meg.
Gyorsan pislogott, és levegőért kapkodva felpattant az asztaltól.
– Piszkálták? – ismételte remegő hangon Haruki. Többé nem
tudott, és nem is akart parancsolni az indulatainak.
– Tönkretették az életét!
– Ahogy gondolod – vont vállat Kazu, és csitítón Haruki felé nyúlt.
Ő azonban ellökte magától a kezét. – Miért rám haragszol? Tudod,
hogy nekem is fontos volt ez…
– Volt, igen. De már túlléptél rajta. Ahogy Jun halálán is mindenki
túllépett, senki sem segített rajta. Meg sem próbáltad meggyőzni Ito-
sant, igaz? Belementél, hogy hallgatsz, mert azt sokkal könnyebb,
mint felvállalni a kellemetlen igazságot
– Mi bajod van? Győzködtem, de nem ment bele.
Haruki alig hallotta a szavakat Méregként tekergőzött keresztül
rajta a harag, amit túl sok minden táplált. A saját sérelmei. A
bűntudat önmaga és most már Jun miatt is
– Hazudtál nekem – nézett Kazu szemébe.
 Sosem hazudtam
– Elhittem, hogy segíteni akarsz. Hogy tenni szeretnél valamit…
Megbíztam benned
És te tönkretettél.
Rád talál majd az illető, aki észrevesz, aki mellett azt hiszed, vagy
valaki. Aztán tönkretesz. A rögeszméddé válik, nem tudod majd
otthagyni Ő pedig eltipor Ő lesz a veszted
A szavak túlságosan is élesen buktak felszínre, végigkarcolták
Haruki lelkét, szilánkosra törték a nehézkesen összeragasztott
álmait.
Kibuggyantak az első könnycseppek, és hiába küzdött eszelősen
ellene, nem bírta megakadályozni őket.
Kazu ijedten nézte
– Én… – hebegte zavartan. – Sajnálom, Haruki.
Menj innen!
Haruki hányingerrel küszködve intett a bejárat felé, majd a
szobájába ment, és berántotta maga után az ajtót
 30. fejezet

Haruki

Nino a tollát kattintgatta. A hang metszőn vágta szét a csendet a

szerkesztőségi szobában. A klimatizált levegő ellenére Haruki
tenyere nyirkosan szorult az oldala mellé. Remélte, nem tűnik
annyira elcseszettül kimerültnek, mint amilyennek érzi magát.
Mondjuk annyi ital után nem is csoda! Kazu úgy kiakasztotta, hogy
miután a férfi elment, nekiállt elpusztítani az otthoni sörkészletet. Jó
munkát végzett. Végig Kazuhirót szidta, és hangosan járkált fel-alá a
lakásban, arra azonban már nem bírt visszaemlékezni, mi mindent
csinált ezen kívül.
– Mennyire tartod magad jó emberismerőnek, Haruki-kun? – Nino
továbbra is a tollal babrált, miközben összevont szemöldökkel
felpillantott.
– Tulajdonképpen semennyire – felelt Haruki elgondolkodva. –
Mindig a legrosszabbra számítok, akkor nem ér csalódás.
Fogalma sem volt, miért osztotta ezt meg vele, de valamiért
kikívánkozott. Nino felnevetett a válaszon.
– Ezt magad sem hiszed el, ugye?
– Tessék?
– Lehet, hogy abban a hitben ringatod magad, hogy örök
pesszimista vagy, de a magadfajták mindig végtelenül reménykedők,
mindig várnak valamire. És aztán újra meg újra csalódnak.
A toll kattintgatása abbamaradt, Haruki a csendbe fogódzkodva
mérlegelte a szavak súlyát Most hirtelen miért mond nekem
ilyeneket?
Nem tudom sütötte le a szemét Lehet
– A naivitásod ellenére annak örülök, hogy Misaki-kun esetében
óvatosabb voltál, és hallgattál rám
Haruki összezavarodott. Nem értette, hogy jön most ide Kazu.
Valóban nem bízik meg már benne sem, hiába hitte azt egy darabig,
hogy megteheti. Hogy valami égben megírt csoda folytán, a furcsán
kusza helyzetük ellenére Kazuhiro nem akarna ártani neki De
tévedett, hiszen az együtt kitalált cikkről hallani sem akart, miután
biztosnak látszott, hogy elérheti a hőn áhított újságírói posztot
Haruki és az ötlete csak addig érdekelte, amíg nem jött valami más,
amiről írhat Utána túl kockázatossá vált felelősségre vonni egy
gimnáziumi igazgatót a szőnyeg alá söpört iskolai bullying miatt,
meg kivizsgálni egy diák halálának körülményeit Haruki nem
mondhatta ki ezeket, de remélte, a tekintete mindent elárul.
Megkaptam az e mailedet az éjszaka folytatta Nino, majd felé
fordította a laptopot.
Haruki lába földbe gyökerezett, amikor a monitorra fókuszált Az
éjszaka folyamán Nino kapott egy Kazuhiro tárggyal címzett
üzenetet, méghozzá tőle Ennyire berúgott, hogy nem is emlékezett
rá?
Kifutott a vér az arcából, megszédült Az a dokumentum volt
csatolmányként az emailben, amibe mindenfélét összehordott a
férfiról Börtöntelefon Rossz viszony az anyjával Banki látogatás
Saitamán. Még mindig nyomoz az építkezés ügyében. Rejtélyes
barátok
Jó ég…!
 – Én ezt nem akartam… – kezdte elfúló hangon Haruki, majd
megköszörülte a torkát. – Nem akartam elküldeni, sajnálom. Ezek…
zagyvaságok. Én…
– Jól tetted, hogy elküldted, mert így tudtam, minek kell
utánakérdeznem. És képzeld, kiderítettem valamit. A korrupt
milliárdos, akit Misaki-kun lebuktatott, a saját apja volt. Emlékszel a
telefonra a börtönből? Ő kereste.
Harukival fordult egyet a világ, Nino pedig mintha élvezte volna,
hogy ilyen meglepetést szerzett neki. Haruki áruló lett, immár
másodjára adott ki valakit, aki a titkát akarta megőrizni. Először Ryo,
most meg Kazu Utóbbi sokkal jobban fájt, mert ezek után kiderült,
egyáltalán nem ismeri ezt az embert. Hiába kerültek közel
egymáshoz, fogalma sem volt, ki ő Börtönbe juttatta a saját apját a
szenzáció kedvéért?
Hányingere lett Viszolygott a saját érzéseitől, amik még mindig ott
lángoltak bensőjében. Képtelen volt elzárni őket.
Nino azonban még nem engedte el, fagyos mosollyal az arcán
folytatta.
Olyan, amilyennek sejtettem Képes mindenkin átgázolni a
céljáért.
Ezért olyan jó a munkájában szólalt meg keserűen Haruki
Kazu megmondta már az elején, mit gondol az érdekkapcsolatokról.
Hogy tökéletesen célravezetőek
Nino felvonta a szemöldökét.
Mit felelnél, ha újra feltenném a kérdést, hogy jó emberismerő
vagy-e?
Már nem tudom, mi a jó válasz rá
– Az, hogy nem, nem vagy. Azt sem vetted észre, hogy téged
kihasznál
– Engem? Nem volt oka rá…
Biztos? hajolt előrébb ültében Nino Nem úgy kezdted nála a
pályafutásod, hogy pofára ejtetted?
Haruki csak tátogott, mint egy hal
– Bizony, elmesélte. Azóta célja törleszteni… Hogy is mondta? Te
leszel az új trófeája Üzensz neki valamit, ha bejön?
Haruki szíve vérezni kezdett. A szemét csípték a könnyek, amiket
nem engedett kigördülni Megint tévedett Kazuhiro épp olyan, mint
Kento. Csak már nem gyerek, és nem egy teszt a tét. Hanem Haruki
lelke volt az A bizalma Az a nevetséges gondolat, hogy valaki
képes szeretni őt.
Nino bólintott a pillantását látva
– Minden hiányosságod ellenére, látom benned a potenciált. A
felső középiskolai futballbajnokságot idén Saitamán rendezik meg
Egy rövid cikk a meccsről és az ott megjelent ismert arcokról. Interjú
a két döntős csapat edzőjével Menni fog?
Haruki zsibbadt szájjal bólintott. Egyszerre marta a düh és
üresség Az ismerős keserűség, ami sötétbe vonta minden
gondolatát.
Ito san nem fog neked több esélyt adni, ha most nem teljesítesz
jól – mondta Nino érzelemmentes hangon. És én sem – olvasta ki
Haruki a szeméből
– Nem is kell. Ezt most nem szúrom el – ígérte, miközben
jégpáncélt emelt a szíve köré
Ennél komolyabban talán sosem gondolt semmit. Az orrában
érezte az olaj szagát, ami beeszi magát a ruháiba
A szülei miatt annyiszor csúfolták – hasított belé, de a fájdalmas
képet figyelmen kívül hagyta.

Egyszerűen nem tehette meg, hogy a szobája sötétjébe húzódva

keseregjen a csalódásán. Hiszékeny módon egy röpke pillanatra
bedőlt Kazu mosolyának, de vége. A munkára kell koncentrálnia,
hiszen ez az, amiért mindent hátrahagyott.
Haruki csak annyi időre húzta elő a telefonját, hogy az útvonalat
ellenőrizze rajta. Eszében sem volt a nem fogadott hívásokra és a
tucatnyi üzenetre reagálni, amikkel Kazuhiro bombázta az elmúlt
napon.
Haruki nem egyedül érkezett meg a stadionba, ahol a gimnáziumi
liga zárómérkőzését rendezték meg, hanem
a síbaleset utáni felépülésből éppen visszatért Sato Daichi is vele
tartott. A férfi talán még Harukinál is jobban félt attól, mi lesz, ha
elszúrják a feladatukat. Ideges mozdulatokkal forgatta a kezében a
fényképezőgépét, majd újra és újra ellenőrizte, működik-e.
Haruki a lelátó szélén észrevett egy ismerős arcot. Az érzelmek
egyszerre támadták le az elméjét. Felindultság, meglepettség,
gyanakvás. Mintha egy másik korban lett volna, hogy a barátja akart
lenni ennek az embernek.
– Máris visszajövök – szólt oda Daichinek, aki ijedten felhördült a
távozása hallatán
– Pár perc a kezdésig, hova mész?
Sietek! kiáltott vissza Haruki, de nem nézett hátra, nehogy
szem elől tévessze a pálya mellett épp vizet szürcsölgető szőke hajú
alakot
– Rég találkoztunk, Ryo.
A fiú majdnem kiköpte a vizet, úgy meglepődött Haruki arra
számított, eliszkol, de miután Ryo kiköhögte magát, lázas
igyekezettel fogott bele a magyarázkodásba.
Meg akartalak keresni! De még a számod sincs meg Tudom,
hogy nem kellett volna lelépnem, de most muszáj segítened!
Nekem?
Ryo karon ragadta, és félrevonta. Harukit viszolygás fogta el az
érintésétől, de mégis engedett A büfésor mellett találtak egy
félreeső zugot, ahol a fal mellé állva el tudtak távolodni az
emberektől Haruki hitetlenkedve rázta a fejét
– Mit keresel egy focimeccsen?
Ryo grimaszolt egyet
– Azt hiszed, megőrültem, igaz? Eddig a szobámból sem dugtam
ki a fejem, most meg eljövök egy ilyen heringpartira Felvihogott a
saját poénján, majd folytatta. – Nem volt választásom, a szüleim
szerették volna, ha itt vagyok, és támogatom az iskolai csapatot Az
edzővel is jóban vagyok, ezért muszáj eljönnöm. És amikor
hallottam, hogy a Mainichi Shimbuntól is küldenek valakit, titkon
reméltem, hogy te leszel az.
Haruki kezdett zavarba jönni tőle Eddig Ryo mindent megtett,
hogy ne legyen közük egymáshoz, most mégis
a segítségét kéri
Nem bírta kiverni a fejéből a beszélgetést Keikóval, és a tényt,
hogy Ryo tehet Jun haláláról Mi több, ellopta a rajzait!
Haruki élesen beszívta a levegőt.
Ideje elárulnod, miről van szó! Miért akartál velem találkozni?
Ryo körbepillantott, aztán lehalkította a hangját.
Amikor az interjún Akumát említetted, azért tetted, mert olvastad
azt a kommentet, igaz?
 Haruki bólintott
– Azt is tudod, ki írta?
Tudom, de nem fogom elmondani szögezte le kapásból, és
keresztbe fonta a karját maga előtt.
Ryo fellélegzett
– Nem is kell, én csak azt kérem, hogy állítsd le az illetőt… Kész
rémálom az egész! Én nem ezt akartam, nagyon nem!
– Kezdd az elejéről, mert ez így nagyon zavaros! – javasolta
Haruki, és szigorúan végigmérte a fiút Tudom, hogy Junt
csúfoltátok Akumának az iskolában, majd bevettétek a Diákjólétibe,
de nem azért, mert kedveltétek Gúnyt űztetek belőle, igaz? Elloptad
a rajzait! Azt is tudom, hogy elcsaltátok az építkezésre, ahol
meghalt Mit csináltatok vele, hogy leesett arról a pallóról?
Haruki a végén már majdnem kiabált. Alig ismert magára. Az
indulat forrongva feszítette az ajkait Legszívesebben ráordított volna
a másikra, megütötte és egyszerűen lehajította volna a tribünről,
hogy érezze a fájdalmat
Egy komment miatt háborgott végig, miközben valaki más
meghalt
Ryo végigszántott az ujjaival szőke tincsein. Vöröslött az arca, de
a következő pillanatban mégis kiszakadt belőle
– Nem így történt, Haruki! Igaz, hogy sokat bántottuk, és… biztos
rémálommá tettük neki a gimit De soha, tényleg soha nem jutott
volna eszünkbe ilyesmi. Vitatkoztunk az utcán, el akartuk kapni, és
Jun berohant az építkezésre Amikor megtaláltuk, már ott állt az
épület egyik befejezetlen kiszögellésén, és azt mondta, le fog ugrani.
Könyörögtünk neki, Haruki Kértük, hogy ne, hogy sajnáljuk, és
– Túl messzire mentetek – ingatta a fejét Haruki.
 Ryo kétségbeesetten toporgott egyik lábáról a másikra.
– Bárcsak visszatekerhetném az időt.
– És hogy került hozzád az a sok rajz? – vágott közbe élesen
Haruki.
– Felajánlottam, hogy elviszem a szüleinek az iskolában maradt
holmiját. A cuccai közt találtam egy mappát, tele rajzzal, teleírt
lapokkal, történetekkel, amik Jun fejében játszódtak le. Egész éjjel
azt bújtam, és közben bőgtem, mint egy óvodás. Én csak… Én csak
meg akartam mutatni másoknak. Nem vállalhattam az arcom hozzá.
– Ezt megtehetted volna úgy is, hogy elmondod, ki rajzolta őket!
– El akartam mondani, de az első pár videó rögtön akkora
nézettséget hozott, hogy meginogtam. A rajzok által különlegesnek
éreztem magam.
Ryo válla remegett, ahogy rázta a zokogás.
– Szeretném jóvátenni – mondta fejcsóválva a fiú. – De mit
csináljak? Nem tudom visszahozni Junt, senkinek nem segítek
azzal, ha holnap besétálok a rendőrségre, és elmesélem, mi történt.
Haruki elgondolkodott, majd bevillant neki valami.
A Miyamoto Corporation. Az ügyvezetőt nemcsak az elhanyagolt
biztonsági intézkedések miatt vonták felelősségre, hanem amiatt is,
mert egy fiú meghalt miatta.
– De igen, Ryo, van akin még mindig segíthet az igazság.

Haruki visszaért Sato Daichi mellé, aki úgy festett, mint aki bármelyik
pillanatban elsírja magát.
– Ezt ne csináld többet! – súgta Harukinak, miközben a kameráját
állítgatta.
Haruki bocsánatkérőn biccentett, de közben sajgott a mellkasa a
percekkel korábbi beszélgetés súlyától.
Közben egy magas, vékony alak suhant feléjük. A járása
ismerősnek tűnt Harukinak, aki először csak a cipőt figyelte. Márkás
öltöny, harmonizáló, sötét színek. Markáns áll, kissé mélyen ülő,
figyelmes szempár. Ismerős minden.
Haruki teste előbb reagált, az elméje bénultan kereste a
megoldást. Minden bátorsága elhagyta, mintha egy ködös erdő
rejtekében kellene szembeszállnia a démonnal, aki ellen nincs
semmi fegyvere.
És ezt Daigo pontosan tudta. Ott állt előtte, teljes valójában.
Homlokráncolásából arra lehetett következtetni, hogy nem ismeri fel.
De hát ez nem lehetséges! Haruki a férfiról a saját alkarjára nézett, a
heg a ruhán keresztül is kirajzolódott, izzott a szeme előtt, akár egy
feltámadó átok visszhangja. Az elfojtott emlékek cunamiként
árasztották el a bensőjét, józan gondolatai kártyavárként dőltek
össze.
Látta magát görnyedt háttal, meghunyászkodva az iskola
folyosóján, valahányszor meghallotta ezt a hangot közeledni. Látta,
miként került nagyot hazafelé, hogy ne fussanak össze. A
zsigereiben érezte a rettegést, ahogy Tsukit keresi az iskolában. Az
érzés, ahogy Daigo elvette tőle. Elvett tőle mindent. Még azt a helyet
is megcsúfolta, amihez jó emlékek kötötték.
– A Mainichi Shimbuntól vagyunk – szólalt meg fesztelenül Sato
Daichi, és feljebb emelte a fényképezőgépet. – Készítenénk egy
képet az országos futballbajnokság győztes csapatának
segédedzőjéről is a következő számunkba. Remek munkát végzett!
Daichi finoman megbökte Harukit, de ő még mindig dermedten
állt. Hiába nézett farkasszemet immár felnőttként az ellenségével,
ugyanolyan szánalmasan gyengének érezte magát, mint annak
idején, ismerkedésük első pillanatától kezdve, amikor Daigo egyetlen
pillantásával leigázta.
A férfi végigsimított rövidre nyírt haján, a mosolya ellenére a
szeme indulatosan megvillant.
– Remek munka? – ismételte elmerengve. – Az apám mondogatta
ezt minden meccsem után, amikor még én is játszottam.
– Még a sérülése előtt? – kotyogott közbe Daichi, és a jegyzeteibe
pillantott. – Azt olvastam, amiatt nem lehetett profi játékos… Mert
lesérült a pályán az első profi mérkőzésen.
– Kár érte, mert azt a meccset velem megnyerhettük volna.
Talán… – Daigo orrlyuka kitágult, a tekintete pedig továbbsiklott
Harukira. – Talán valaki elátkozott. – Ugyanaz a gúnyos mosoly tűnt
fel a képén, amivel régebben is illette. – Nem hittem volna, hogy
szereted a focit Ha előbb tudom, talán másképp alakul
Felnevetett. Felhőtlenül, vidáman. Végül is a győztesek oldalán
állt, mint mindig
– Ismeritek egymást? – kérdezte mosolyogva Daichi.
Osztálytársak voltunk Nem mindig volt felhőtlen a viszony, de
hát gyerekként az ember annyi butaságot csinál, igaz, Haruki?
Haruki reszketegen feszítette magát a tribün korlátjához, tagjait
eluralta a pánik. Rettegett, egy megfoghatatlan, örökké elillanó
démon elől futott Félt, hogy semmivé válik, alaktalan entitássá, akit
bármelyik pillanatban felkaphat a folyosókon keringő szellő. Üres
volt, épp olyan lélektelen, amilyennek régen szerette magát képzelni
Érzések nélküli. Az egyet jelentett azzal, hogy nem ismer fájdalmat.
Mennyire egyszerű lenne! Felsóhajtott A kifújt levegővel mintha a
teste is veszített volna a kontúrjaiból. Bár olyan egyszerűen
papírkönnyűvé varázsolhatná magát, és elillanna innen Elúszna az
árral.
Sajnálom Ennyit bírt kinyögni Daichi felé fordulva, majd
nekiiramodott, és elrohant.
Ott állt a szakadó esőben a stadion előtt, és ennél
elveszettebbnek még talán sosem érezte magát. Az épület
bárdolatlan szilárdsággal, sötéten emelkedett Haruki háta mögött,
elnyelve az esélyét is, hogy a felhők közül kiszökő halványsárga
napfény elérjen hozzá A háttérben szurkolói rigmusok ütemes
mantrái csendültek fel, miközben mindenki fedezék alá igyekezett a
barátságtalan időjárás miatt
Haruki fejében összemosódott múlt és jelen, a saját iskolája eggyé
vált a mögötte magasodó alak komorbarna alakjával, ő maga pedig
egy pillanatra újra gyerek lett, aki reszketve szorítja a mellkasához a
meggyűrt füzeteit, csitítva a testét a hazaút előtt
Haza.
Képtelen volt a tokiói szobájára gondolni Most csak arra vágyott,
hogy a szülei házában legyen. Hallani akarta az étteremből
felszűrődő nevetgélést, érezni akarta az anyja kötényének
olajszagát, amit hiába mosott, mert a szövetek közé fészkelt az
ételszag
Megcsörrent a telefonja, Nino hívta. Haruki torokszorító érzéssel
kinyomta Nem, képtelen megcsinálni
Nem foglalkozott az esővel, az legalább elfedi a könnyeket, amik
az arcát áztatják
 31. fejezet

Haruki megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor kilépett az iskola

kapuján. Soha többet nem kell megmásznia a lépcsőit, és
lecsippantania a mágneskártyáját. Nem kell többet órákra mennie,
és a rá mért megvető pillantásokat elviselnie.
Igaz, az elmúlt néhány napban tett róla, hogy valami
megváltozzon.
Haruki elmosolyodott, amikor felidézte Kento rémült képét a két
nappal korábbi vizsgájuk közben. A fiú azt hitte, simán elkérheti
Haruki válaszait a papíron, de ő egyszerűen elfordult tőle. Hiába
pisszegett neki a másik, amint befejezte a tesztet, leadta a tanárnak,
majd győzedelmes képpel kivonult a teremből.
Azóta sem Kento, sem Daigo nem szóltak hozzá, látványosan
kerülték, csak az orruk alatt mormoltak szitokszavakat, amikor
elhaladt mellettük a folyosón.
Most pedig túl vannak az évzárón, végre vége. Az ünnepségen
Haruki titkon remélte, hogy a híres énekes, Gackt is felbukkan majd,
aki rendszeresen látogatott gimnáziumokat, és adott elő egy számot
az évzáró alkalmából. Ráadásul épp idén jött ki az egyik nyolcvanas
évekbeli manga élőszereplős filmváltozata, a Fly Me To Saitama,
amiben Gackt kapta az egyik főszerepet. Milyen ikonikus lett volna,
ha ma eljön, és Saitamán énekel!
Haruki a mellkasára pillantott. Az inggalléron az Omiya
Gimnázium kitűzője díszelgett, amit búcsúajándékként ma kaptak
meg. Eltűnődött, hogy itt helyben leveszi és megszabadul tőle, de
végül mégsem nyúlt hozzá, inkább könnyű léptekkel elsétált a
csatornához Menedék volt az elmúlt hosszú és küzdelmes
időszakban, most viszont búcsút kellett intenie neki. Hamarosan
kiderül, felvették e a művészeti képzésre
Ott végleg elfelejtheti Daigót, az átkot, amit rárótt, és persze
Kentót is Valahányszor az árulására gondolt, tovább hasadt a seb a
lelkében.
Menedék Az egyetlen hely volt, ahol Haruki lenni akart, szinte
futva közelítette meg a hidat. Saitama égboltja ragyogón tükröződött
vissza a víz felszínén, Haruki elveszett a tavasz kékjének
vibrálásában. A távolban emelkedő hegyek palástja bíborban
játszott, ám a napsugarak ide, Saitamára hűvös kéket hoztak és
meleg narancssárgát. A zafírszínű mennyország az ötpettyes
virágkavalkádot idézte fel Haruki szeme előtt, amit a Hitachi Seaside
Parkban látott egyik évben. Ott varázslatos kék szőnyeg borítja be a
lankás domboldalt, itt Saitamán a felhőtlen mennybolt költözött a
vízbe, a lágyan fodrozódó patak sodrásába, ami immár minden
rossz emléket elsodort
Nem kellett sokáig várni, és két papírhajó úszott felé, Haruki
messziről kiszúrta őket
Amíg rájuk várt, mosolyogva szívta magába a szabadság illatát.
Későn érkezett meg hozzá, de végre az övé lett Holnap ellátogat
hozzájuk a nagybátyja, és ha sikerül meggyőzni a családot, akkor
magával viszi Harukit Tokióba, hogy ott kezdje el az egyetemet Még
a kollégium költségeit is átvállalta.
Haruki szíve izgatottan meglódult a gondolatra, hogy egy olyan
helyen élhet, ahol senki sem fogja ismerni, ez pedig egyet jelent a
tiszta lappal Nem voltak nagyratörő álmai Ha nem talál barátokat,
az sem probléma. De ott senki sem bántja majd, és csak ez
számított. Mától minden más lesz – ismételgette magában,
miközben ujjait a hűs vízbe mártotta, és kiemelte az időközben
hozzá úszó két kis ladikot.
Az egyiket puhán maga mellé helyezte, míg lecsatolta a
gimnáziumi kitűzőt az inggallérról. Amikor feltűzték rá, már akkor
tudta, hogy meg akar majd tőle szabadulni. Nincs szükség több
emlékeztetőre.
A kis fehér hajóra helyezte a kitűzőt. A vitorlás úgy festett, mint
egy tiszt, akit immár felvértezve küld csatába. Visszaengedte a
vízbe. Az, mintha mi sem történt volna, folytatta útját, egy idő után
eltűnt Haruki szeme elől Felkapta a fűről a másik hajót, ujjai közt
forgatgatta, majd felállt, és elindult haza. Ezt az egyet magával viszi.
Bárhogy is alakul a jövője, ránézve mindig tudni fogja, hogy van
remény.
Máris menni készülsz?
A hang éles tőrként hasított a csendbe. Haruki a naptól
hunyorogva odapillantott Daigo nézett le rá az út széléről, feje felett
a kék égen lassan viharfelhők gyűltek.
Miattad nem kaptam meg az ösztöndíjat vicsorgott rá a fiú az
Akatsuki emblémájú sapkája alól.
Haruki nyelt egyet, megszorította a papírhajót
– Nem miattam, hanem mert nem tanultál. – Végre ki merte
mondani, amit gondolt
Daigo elképedve nézte, majd a barátaira pillantott, és felröhögött.
Nocsak! Mekkora pofád lett hirtelen! Azt hiszed, csak mert
végeztünk, már nem tehetünk veled semmit?
Haruki nem félt Talán a hely volt az oka, talán a törékeny kis tárgy
a kezében, vagy a gondolat, hogy már mindent kiöltek belőle az
elmúlt évek Halványan elmosolyodott
– Szerintem egyszerűen csak hagyjuk egymást békén.
Daigo egy ugrással ott termett előtte Akár egy tigris, úgy
pásztázta végig Harukit. Ezúttal igazán feldühítette.
A bátorsága, ami az imént még a mellkasát feszítette, most
páraként illant el a langyos szellőben.
Mit szorongat a kezében? kérdezte a Daigo oldalán
felbukkanó Aki.
Haruki a háta mögé húzta a karját
Daigo megragadta az ingjénél fogva, és egy kemény pofon
kíséretében a földre küldte Haruki arca égett, a papírhajó kiesett a
kezéből. Daigo felhorkant, miközben az ujjai közé csippentette azt.
Hát ez? Mi vagy te, ötéves?
– Ugye szórakozol! – nevetett hangosan Kento, akit Haruki csak
most vett észre odafentről A fiú a hídról nézte őket, mint aki őrködik
a többieknek. – Ezt akartad megmutatni a múltkor?
Milyen romantikus! gúnyolódott Daigo, majd rátaposott a
papírhajóra.
Haruki szemét fojtott könnyek marták, miközben azt nézte, hogyan
vizeli le a fiú a hajót. A kincset, amit úgy meg akart őrizni, és amit
Kento egyáltalán nem érdemelt volna meg Önkéntelenül
megremegett az ajka, és letérdelt az összegyűrt papírcsomag mellé.
Miért ? suttogta, de azok csak tovább nevettek
– Jól van, induljunk – sürgette őket Kento, és körbenézett, mint aki
ellenőrzi, nem tévedt e arra egy járókelő
Daigo leguggolt Harukihoz.
Én még nem végeztem vele közölte fenyegetőn, és megnyalta
a száját.
 Haruki arcából kifutott a vér.
Bárcsak rögtön hazament volna. Miért gondolta, hogy ilyen
könnyen lezárhatja ezt a szakaszt az életében? Miért gondolta, hogy
létezik hely, ahol biztonságban lehet tőlük?
– Most mire készülsz? – mondta ki Haruki gondolatait Kento.
Volt valami ijesztő abban a kétkedő hangsúlyban, ahogy kiejtette a
szavakat. Ha már ő is tart a választól, az semmi jót nem jelent
Haruki számára. Aki és Tani csak hallgattak.
Daigo keze újra Haruki nyakára kulcsolódott, ám ekkor a fiú
észrevett valamit, mert a szorítása rögtön ellazult.
– Hol a kitűződ? – kérdezte. A hangjában kivételesen tiszta
érdeklődés tükröződött.
Haruki lehorgasztotta a fejét. A vizet nézte, a tovaillanó, csalfa
reményt, ami néhány percig szabadsággal kecsegtette. A patak már
nem kéklett, mint a virágok a Hitachi Seaside Parkban. Borongós
szürkeség hömpölygött a felszínén.
Daigo követte a pillantását, majd a fiú a földre köpött.
– Volt pofád eldobni?
Haruki szeméből kigördült egy könnycsepp, és végigcsorgott az
arcán.
– Sa-sajnálom – dadogta rekedten.
– Küzdelem magadért. Győzelem a közösségért – ismételte el az
iskola mottóját elvakult dühvel a szemében Daigo
– Életed legmeghatározóbb éveinek szimbóluma, és csak így
elhajítod? Milyen ember vagy te?
Haruki már nem fogta vissza a sírást. Fél szemmel vette csak
észre, hogy Daigo intésére a másik kettő is körégyűlt, és lefogták a
kezét.
 Kento felhördült az út mellől
– Elég lesz, Daigo!
Ha nem fogod be, veled folytatom
Kento elvörösödött. Nem mondott ellent, de elkáromkodta magát,
majd elszaladt
Haruki elképzelni sem tudta, mire készülnek.
Aztán érezte, hogy gombolni kezdik az ingujját, és feljebb tűrik az
anyagot a bal karján. Leverte a víz, a veríték végigcsorgott a gerince
mentén
– Mi…?
Csak gondoskodom róla, mint felelős osztálytársad, hogy sose
felejtsd el az Omiyát – szólalt meg rezignáltan Daigo. A szemében
forrongott az elfojtott indulat Hogy mindig emlékezz Hogy sose
felejts el minket. Ezt már csak nem dobod a vízbe, te eszelős…
A kés pengéje hidegen csillant meg a napsugarak alatt
Vér serkent, Haruki fájdalmában felüvöltött. Aztán a kiáltásai
elhaltak, és csak zokogása rázta a testét, miközben azt nézte,
hogyan tűnik fel az alkarján az iskola nevének első karaktere. 大 ,
azaz dai A vére vörösre pettyezte a talajt alatta A fehér ingen
élesen elütött a szín, Haruki szeme előtt vörösbe fulladt álmok haltak
el némán
Dai. Olyan a hangzása, mint az angol die szónak.
Meghalni
Haruki nem tudta, hogy jutott haza. Mintha valaki szólongatta
volna az úton Idegenek néztek utána, arctalan járókelők torpantak
meg, mikor meglátták, hogy fest. Miután hazavánszorgott,
bezárkózott a fürdőbe
Újra és újra lepergett előtte az elmúlt egy óra. Úgy forgatgatta
elméjében a képeket, mint tőrt a sebben, hogy még jobban fájjon
Mert ha abbahagyja, akkor talán nem lesz bátorsága meglépni azt,
amire most készült Márpedig nem tehetett mást
Már nem csak küzdeni nem akart. Elvették tőle azt, amiért
megérte volna Nem tudott józanul gondolkodni, és többet nem is
akart. Meg akarta lelni a szabadságát, és erre egyetlen mód
kínálkozott
Eszébe jutott az Aokigahara erdő bejáratánál olvasható felirat, ami
az öngyilkosokat hivatott megállítani Az életed drága ajándék,
amelyet a szüleidtől kaptál.
A kiüresedett frázisok most nem segítettek Haruki az életét egy
cseppet sem érezte drága ajándéknak. A szüleitől kapta, de
viszonzást várva, elvárásokat támasztva adták neki Egy ajándékot
nem szabadna, hogy beárnyékoljon ennyi boldogtalanság.
Sokkal inkább tűnt eltékozolt lehetőségnek, hiábavalóságnak és
kudarcnak, ami minden lélegzetvétellel egyre komorabb színt ölt,
keserű véget ígérve Haruki számára
Haruki. A neve tavaszt jelentett, a tavasz gyermekét, aki a
növekedést és megújulást jelképezi a családban A Haruka szóban
viszont benne rejlik az üresség és a magány.
Haruki pedig sosem érezte magát közelebb ahhoz, hogy megértse
az önnön valójában rejlő céltalanságot és egyedüllétet.
A tükör előtt, a könnyek fátylán keresztül nem csak az arcvonásai
mosódtak el, meg a fürdőszoba csempéi a háta mögött. Értelmét
vesztette a neve, a léte, minden valaha gondolt bizonyosság
Elvesztette a talajt a talpa alól, és csak sodródott az ürességben,
aminek origója ő maga volt
Nincs értelme maradni.
 Rezignáltan kinyitotta a fürdőszobaszekrényt. Nem kapkodta a
levegőt szélsebesen, nem zakatolt a szíve a mellkasában.
Tökéletesen üresnek érezte magát, a tagjai maguktól mozdultak.
Többé már nem irányított semmit, csendes megfigyelője maradt
saját létezésének. És elmúlásának.
Nem érzek majd semmit. Ennél biztosan nem lesz rosszabb.
A legfelső polcra eddig még sosem nyúlt. Nem azért, mert nem
érte el, hanem mert az anyja meghagyta, hogy a családi ereklyeként
őrzött Kamisori-borotvához senki sem nyúlhat. Még Haruki
nagyapjáé volt, aki haláláig neves borbélyként dolgozott. A
borotvapenge fényesen megcsillant a kezében, olyan könnyűnek
érződött, akár egy lepke szárnya. Súlytalan. Haruki is erre vágyott,
félelmek nélkül elmerülni a sötétségben.
Nem akart, mégis felnézett a tükörképére. De már nem számított,
hiszen nem ismert magára. Ez már valaki más arca.
Megbűvölten futtatta végig az ujjbegyét a pengén, majd pillantása
az alkarjára esett. Undorodott tőle, a bőrétől, amit immár
megjelöltek. Új jelentést kapott, és ezt nem bírta el a lelke. Nem
viselhette. Nem maradhatott rajta!
Meg kell szabadulnom tőle! süvítette egy hang a fejében.
Az első vágások bizonytalanok voltak, aztán egyre több
elszántság tódult a pengét szorongató kezébe. Addig kaszabolta a
karját, amíg a vér és a könnyek eggyé váltak a szeme előtt. A
falakról saját zokogása csapódott vissza hozzá, és már nem tudta
kiolvasni a dai karakterét.
A vércseppek a mosdótálba cseppentek. Mint egy búcsúmelódia
utolsó taktusai. Levezetés a zárószám végén. Három pont a
regényben.
 Nem látott semmit, a fürdőszoba elhomályosult. A füle zúgott, a
szeme elé meg egy fehér papírhajó képe úszott be. Így néz ki hát a
szabadság, még utoljára ez járt a fejében. Aztán Yae sikoltása
töltötte be az elméjét, és elsötétült minden.

***
Haruki

Haruki a laptop sötét monitorját nézte hosszú percek óta, anélkül,

hogy benyomta volna az indítógombot. Homályos tükörképe
szánakozva vizslatta a tehetetlenségét. Hogy hiába hagyott hátra
mindent, és rohant a szülei házába, mégsem merte megtenni, amire
készült.
A telefonja lenémítva hevert az asztalon, időnként felvillant a
fénye, amiből úgy sejtette, folyamatosan érkeznek az értesítések a
munkahelyéről. Daichi nyilván rögtön riasztotta Ninót, és ezzel
Haruki alá is írta a felmondólevelét a Mainichi Shimbunnál. Biztosra
vette, hogy Kazuhiro is hívogatja, de rá még annyira sem volt
kíváncsi. Leszerepelt a szemében. A férfinál jobban egyetlen
személyre haragudott, és az saját maga volt.
Mert megint feladta, és elfutott. Ugyanúgy menekült, mint annak
idején, amikor…
Haruki visszanyelte a kitörni készülő könnyeket, de a mellkasában
zakatoló fájdalom nem csitult.
Jun is elrohant, és nemcsak Ryóékat akarta maga mögött hagyni,
hanem az egész életét. Miken kellett keresztülmennie, hogy ez a
döntés tűnt a legjobb választásnak?
 Haruki hosszan beszívta a levegőt, majd kifújta. Nem odázhatja
tovább, még egyszer utoljára látnia kellett a pendrive-on szereplő
videót, amit Keiko adott át Kazunak.
Elindította a felvételt. Szemcsés, sötét kép, most mégis pontosan
tudta, hol készült. Talán a legelső alkalommal is ott lappangott benne
a válasz, de az elméje rettegve oltotta ki a felismerés szikráját, és
nem hagyta, hogy emlékezzen.
Most azonban erőszakka kényszerítette a gondolatait, hogy
előráncigálják azokat a múltbéli filmkockákat. Az aszfaltra csattanó
cipőtalpak. A háta mögött felhangzó nevetés. A kirakat üvege,
aminek nekinyomta az arcát, hátha észrevesz valakit odabent, akitől
segítséget kérhet.
Haruki már mindenre emlékezett. Daigóra, meg a másik két fiúra,
akik elverték az utcán. Nem is, annál többet tettek. Majdnem
végeztek vele Még kérdezni sem maradt ideje semmit, az első
rúgás máris érkezett a gyomrába. Kiáltozott, próbált védekezni. Egy
idő után elfelejtette számolni, hány ütést és rúgást kapott Biztos volt
benne, hogy agyonverik. A saját hányásában feküdt, a szájában
gyomorsav és vér íze keveredett A bal szemével nem látott A
jobbal homályosan befókuszálta a környezetét, felpillantott, abba az
irányba, ahonnan az imént még Daigo káromkodása jutott el a
fülébe.
Haruki remegő kézzel eltolta magától a gépet Sírni kezdett A
könnyek forrón folytak végig az arcán. Lehunyta a szemét, de az
nem segített, ugyanolyan elevenen martak belé az emlékek Az övéi
vagy Jun emlékei ezek? Már maga sem tudta. A fájdalom fájdalom
marad, és nem számít, hogy más az áldozat neve, mert addigra
elmosódnak a kontúrjai. Lélegző, eleven halmazzá válik. Hívhatják
Harukinak vagy Junnak, vagy akárki másnak
A fájdalom fájdalom marad.
Vissza is értem Yae kopogást mellőzve, a tőle megszokott
hévvel rontott be a szobába. Haruki ösztönösen a laptophoz kapott,
és lehajtotta a tetejét, mire a nővére összevont szemöldökkel
végigmérte, majd a földre ejtette Haruki táskáját. – Jössz nekem
eggyel
– Valójában már vagy ezerrel.
Yae tekintete ellágyult
– Jobban vagy?
Haruki összehúzta magát Törökülésben ült a padlón, és most
olyan elveszettnek érezte magát, mint gyerekkorában. És éppúgy
rászorult a testvére óvó kezére, aki elment Haruki legfontosabb
holmijaiért a tokiói lakásba. Ő képtelen lett volna rá, örült, hogy
abban az állapotban idáig el tudott vergődni
Yae kérdő pillantására Haruki bólintott, de a lelke belesajdult a
hazugságba Nem, nem volt jól, épp darabokra hullott minden
körülötte.
Azért jó itthon lenni, igaz? folytatta Yae, és úgy követte Haruki
minden rezdülését, mint aki bármikor kész nekiugrani a láthatatlan
démonoknak, hogy megvédje az öccsét
Haruki felemelte a fejét, és körbenézett. A szobája mindig
óvóhelyként szolgált, annak idején az animék és mangák iránti
rajongása késztette, hogy így rendezze be. Tatamis padlóval,
tolóajtóval és beépített fali polcokkal Ellentétben Yae vel, aki a
nyugatias, modern dolgok megszállottjaként rendes ágyat kért a
szobájába, Haruki ragaszkodott a hagyományos japán
szobabelsőhöz, ami megnyugtatta, és elfeledtette vele, mi van a
falakon túl
– Amikor pakoltam, ezt találtam. – Yae ekkor Jun fotóját ejtette
Haruki elé Ki ez a fiú? Miért tartod magadnál a képét?
A szomorkás, kimerevített arc most dühösen bámult Harukira, mint
akinek ígértek valamit, de aztán senki sem tartotta be a szavát
Előbb Kazu fújt visszavonulót, most meg Haruki adta fel.
Csak egy munka miatt volt nálam szólalt meg kásás hangon
Ő is az Omiyába járt, és őt is…
Haru chan ingatta a fejét Yae, és aggódó arccal figyelte a
reakcióját. – Miért nem mondtad a főnöködnek, hogy ez a téma… Ez
az egész neked fájdalmas és
– Miért lenne az? – nézett rá megütközve Haruki.
Tudom jól, hogy bántottak azok a gyerekek az iskolában
Harukinak egyszerre támadt kedve nevetni és hangosan zokogni.
Még hogy gyerekek! Ahogy Daigo és a bandája viselkedtek vele,
olyan mélységekbe vetette az emberségüket, ahol értelmét vesztette
a gyermek kifejezés Nem, a pokol ezen tornácán nem maradhatott
mentségük.
Haruki mosolyogni próbált, hogy ne ijessze meg a nővérét Yae
talán sejtette, miken megy keresztül, talán utólag jobban megértette
a jeleket, miért nem hív át Haruki soha senkit Hogy miért siet haza
az iskola után lélekszakadva. Miért nézeget folyton hátra a válla
felett, amikor rákanyarodik egy utcára De amit nem tudott Yae, hogy
ezek nem gyermeki csínytevések voltak, és Harukiba olyan mélyen
beleégtek, hogy álmában még mindig képtelen volt múlt időben
beszélni róluk.
És? Ennyire futotta Harukitól, aztán elcsuklott a hangja
Lesütötte a szemét. Nem akarta elszomorítani Yae-t, tényleg nem,
de nem bírta többé elzárni magában a csapot, amiből átlátszatlan,
rossz színű emlékek szivárogtak.
Már nem mondogathatta magában, hogy ez csupán munka, mert
pontosan érezte, mennyivel többről szól.
Magadra hagylak, de ha kellek, akkor csak szólj! mondta Yae,
és megsimogatta a vállát, mielőtt kiment.
Haruki a másik kezével odanyúlt, majd az ujjai lejjebb siklottak a
karján. Felgyűrte a ruhát a csuklóján, és addig nézte a heget, amíg
az el nem mosódott a könnyfátyol mögött
 32. fejezet

Haruki

Másnap reggel Haruki alig hitt a szemének, hogy kit lát a szobájába
lépni. Kazu oda nem illő eleganciával telepedett le a tatamis padlóra,
mellette a környezete még kopottabbnak és jelentéktelenebbnek
tűnt. A férfi sudár alakja és éterien szép arca láttán Harukiba kettős
érzés hasított, mert akármennyire gyűlölte érte, még mindig
megbabonázta a látványa.
– Amikor sokadjára sem vetted fel a telefont, már sejtettem, hogy
történt valami – szólalt meg Kazu megrovón, de a hangjában
aggodalom csendült. Az ablak felől beszökő reggeli fényár élesen
kirajzolta a szeme alatti sötét árkokat.
Haruki annyira összezavarodott, hogy hirtelen azt sem tudta, mit
hányjon először a szemére. Túl sok minden történt, és ő túl kevés
dologra kapott magyarázatot.
– Nem teljesen értem, mit is keresel itt – tört ki belőle hirtelen,
miközben ülésbe tornázta magát. – Hagyj most békén!
– Haruki. – Ahogy Kazu kimondta a nevét, abban volt valami több,
ő pedig nem bírt elfordulni tőle, akármennyire is gyűlölte amiatt, hogy
nem merte megírni Junról a cikket, és amiért elhallgatta előle az apja
dolgait. – Beszéltél Ninóval, igaz? Nem tudom, mit mondott, de…
– Hadd kérdezzek! Igaz, hogy börtönbe juttattad a saját apádat?
Kazu szemhéja megrebbent. Indulatosan összeszorította az ajkát,
majd bólintott.
 Nem tudod, miket művelt
Haruki a fejét rázta. Nem akart belefolyni, ez csak azért számított
neki, hogy tudja, Nino igazat mondott e
– Azon akadtál ki, hogy hazudtam az apámról, vagy azon, amit
kettőnkről mondtam?
– Nincs olyan, hogy mi! – csattant fel Haruki. – Ezt nyilvánvalóvá
tetted, amikor trófeaként aposztrofáltál Ninónak De nincs harag,
ahogy az elején is mondtam, nem várok tőled semmit. Már csak azt
nem értem, ha ennyire fantasztikus cikket írtál, miért ide jöttél?
Bármelyik másik újság kapva-kapna utánad!
És akkor az én életemet sem tetted volna tönkre
Kazu beletúrt a hajába.
Próbáltam máshova menni, de anyám állandóan bekavart
Nagyon utál azóta, hogy előálltam az igazsággal apámról. Úgy veszi,
hogy tönkretettem az életét Ami a cikket illeti most már tudod,
hogy nem Misaki a családi nevem, hanem Miyamoto. Álnéven írtam,
hogy ne tudjanak összekötni a céggel, ez még jobban dühítette
anyámat. – Hangosan kifújta a levegőt, mintha egészen idáig
gyülemlett volna benne az indulat, és most végre szavakká
formálhatta azt. – Hiába próbált ellehetetleníteni, Ito-sant nem
érdekelték a furcsa pletykák A képességeimre volt kíváncsi, nekem
meg minden álmom az volt, hogy bizonyítsak. Nem az apám neve
vagyok
– Miért gyűlölöd ennyire az apádat? – kérdezte Haruki, és
átkulcsolta a kezét a térdén
– Hogy kérdezhetsz ilyet? Milliókat csalt el, kispórolta a megfelelő
alapanyagokat, meg a védőfelszerelést az építkezésekről Azóta is
vizsgálják, hogy eshetett le Jun. Nem gondolhatod, hogy véletlenül!
 Harukinak elakadt a lélegzete. Szóval ez az, ami valójában Kazu
lelkét bolygatta, hogy végig azt hitte, az apja cégének hanyagsága
miatt esett le az a fiú.
– Nem, tényleg nem – mondta halkan. – Leugrott, Kazu.
A férfi kétkedőn felvonta a szemöldökét.
– Micsoda?
– Ryo mondta el… Ott voltak, látták. Igaz, hogy korábban
bántották Junt, de nem ők kergették oda, és nem is amiatt esett le,
mert valami illesztés ne lett volna megfelelő. Ő maga lépett le a
pallóról.
Kazu pillantásában nem aludt ki a harag lángja, ami azóta ott
égett, hogy az apjáról kezdett beszélni. Most azonban a fájdalom
más árnyalata is megjelent a szemében
– Nem tudom, min változtat ez az egész – szólalt meg végül.
Beszélned kéne az apáddal Ryo vállalta, hogy elmesél mindent
a rendőrségen.
Miért segítesz?
Haruki felhorkant.
Már magam sem tudom, mert amúgy rohadtul nem érdemled
meg.
Kazu arcán végre megjelent egy mosoly
– Tudod, amikor Ito-san adott egy esélyt, azzal nem számoltam,
hogy versenytársamul megkaptalak téged
– Megkaptál… – ismételte Haruki zúgó fejjel, mire Kazu félszegen
elmosolyodott
– Így kellett lennie.
Nocsak! csapott le rögtön Haruki Úgy emlékszem, azt
mondtad, nem hiszel a sorsban. Puszta véletlenségből az
agglomeráció egyazon pontja köpött ki minket, nem így fogalmaztál?
Kazu megvakarta az állát, és tettetett drámaisággal a szemét
forgatta
– Jogos.
Mi változott?
A férfi elszakította tekintetét az ágytakaróról, és mélyen Haruki
szemébe nézett
– Talán most már szeretnék hinni a sorsban.
Harukin egyszerre pásztázott keresztül a hideg és a forróság
Képtelenség, hogy tényleg lefolytatják ezt a beszélgetést a
gyerekkori szobájában Ahol a rémálmok malmai őröltek, ott nincs
helye reménynek.
Ha rám hallgatsz, keresel egy másik végzetet ingatta a fejét
Haruki, Kazu azonban lágyan elmosolyodott.
Nem hiszem, hogy van választásom, Kajiwara san
A hivatalos megszólítás kijózanította Harukit.
Trófeának neveztél Nino előtt Egyáltalán miért mondtad el, hogy
mi…
Gombóc nőtt a torkában Tudta, hogy a történetüknek nincs vége,
éppenséggel bármerre repítheti egy-egy kimondott szó.
Kazu szeme lázasan csillogott, mint aki próbálja kifundálni a
választ, ami mentheti a helyzetet. De ilyen nem létezett.
El kellett mondanom szólalt meg végül
Haruki a fejét rázta.
Hazudhattál volna, eddig azt hittem, jó vagy benne Nem volt
jogod kiteregetni a magánéletemet. Neked talán semmit sem jelent,
kivel kavarsz éppen, de
– Az valóban nem – szögezte le Kazu élesen, majd hozzátette: –
De veled nem csak kavartam.
Harukit most nem tudta kizökkenteni a szentimentalitásba bújtatott
bókokkal.
– Szándékosan nem beszéltem ilyesmiről a munkatársaimnak.
Értem, hogy gyűlöltél, és amikor megláttál, bosszút akartál állni,
de…
Kibuggyant egy könnycsepp a szeme sarkában, mire zavartan
félrefordította a fejét. A kézfejével megtörölte az arcát, bízva abban,
hogy Kazunak mindez nem tűnik fel. Biztos nem fog a férfi előtt sírni,
akkor inkább elmegy innen.
Hiába pattant azonban fel, hogy kirohanjon a szobából, Kazu
rögvest utánakapott.
– Megint menekülőre fognád? – Magához rántotta Harukit, és ő
egy pillanat alatt elveszett az ismerős citrus­illat­ban, ami felforgatta
az érzékeit.
A vére vadul dobolt a bőre alatt, a szája bizsergett. Nem bírta
elszakítani a pillantását Kazu telt ajkairól. A férfi tudhatta, milyen
hatást vált ki belőle, mert még szorosabban fogta közre, és csillogó
szemmel Harukit mustrálta.
– Elmondtam Ninónak, de tudod miért? Egyáltalán nem azért,
mert gyűlöltelek. Persze, bökte a csőröm, hogy itt a srác, aki lelépett,
miután felhívtam magamhoz. Még sosem pattintott le senki! –
Elvigyorodott, de aztán gyorsan komoly arcot vett fel, és folytatta
Nino szemet vetett rád, ez pedig sokkal jobban zavart. Ezért, mielőtt
végiggondolhattam volna, miket is beszélek, azt mondtam neki, hogy
már volt egy randink. Hogy leléptél, de meg foglak szerezni, mert
kellesz Igen, hülyén viselkedtem, idióta voltam, de hát ismersz Nem
mindig tudom visszafogni magam, ha valami fontos nekem.
 Haruki hátra akart hőkölni a szavak erejétől
– Mármint a munka a fontos?
Idióta! duruzsolta mosolyogva Kazu, és Harukinak
felmelegedett a mellkasa. – Te vagy fontos. Sosem akartalak
megbántani
Megcsókolta, Haruki vonakodás nélkül hagyta, hogy a puha ajkak
felperzseljék az övét
– Most megyek, nem akartalak sokáig zavarni. Csak tudd, itt
vagyok, ha kellek!
Haruki a kezéhez nyúlt, és megszorította a férfi ujjait. Élete végéig
bánná, ha most hagyja elmenni
– Most kellesz.

Kazuhiro

A levegő megdermedt körülöttük. Nem ezért jött. Látnia kellett,

aggódott Most mégis vágy gyúlt benne a szavaktól, olyan mélyen és
perzselőn, hogy szinte megszédült.
Haruki kihasználta a habozását, a keze a következő pillanatban
már Kazu nadrágjának cipzáránál járt. Színtiszta gyötrelem volt az a
néhány másodperc is, amíg kiszabadította az addigra kőkemény
farkát a bokszeralsójából.
A fenébe! Ennyire még Kazu sem volt erős, hogy leállítsa
Először gyengéden, megfontoltan ért hozzá, majd gyorsított a
tempón, egyre keményebben ingerelte
Kazu térde megremegett. Még jobban szétvetette a lábát,
miközben a másik rászegezte örvénylő tekintetét, és letérdelt elé A
legvadabb álmaiban sem remélt ilyesmit Megbabonázta a látvány,
pedig Haruki még alig ért hozzá. Puhatolózva simogatta, hűvös ujjai
selymesen fonták körbe Kazu erekcióját Amikor megérezte a férfi
forró nyelvét odalent, élesen felnyögött.
Bárcsak örökké tartana!
A feszes ajkak egyre gyorsabban mozogtak rajta, a kezdeti félénk
visszafogottságot Haruki teljesen levetkőzte És minden
mozdulatába belenyögött, mint aki imádja ezt csinálni. Kazu agya
majd felrobbant az édes kíntól Haruki pont annyira nyomta hozzá
erős, nedves nyelvét, hogy az őrületbe kergesse.
Kazu a farka tövére fogott, hogy visszafogja az orgazmust
– Túl jó vagy – mormolta maga elé nehéz légzéssel.
Kifújta a levegőt, és felhúzta magához Harukit A férfit meglepte a
váltás, arca két oldalán finom foltokban pirult el, ahogy Kazu
elgyengülten nézte őt Az oldalára simította a karját, és magához
vonta. Ahogy egymáshoz szorult a testük, a keménysége lüktetni
kezdett
Az ösztönös vágyat azonban háttérbe szorította valami más.
Kazunak egyszerűen szüksége volt a másikra És kétségbeesetten
vágyott rá, hogy Harukinak is szüksége legyen őrá. Ezek az
érintések most többről szóltak, és ezt ki kellett mondania
– Nem ezt akarom – súgta Haruki fülébe, aki csalódott képpel
eltolta magától Vagyis nem csak ezt Hanem téged
– Engem? – ráncolta a homlokát Haruki. – Hiszen már…
Engedj közelebb! kérlelte Kazu, és olyan szorosan magához
húzta, hogy a lélegzete kettejük közé szorult. – Látni akarlak.
Elfogyott a levegő Haruki pontosan értette, mire céloz A tekintete
a ruhájára siklott, majd vádlón vissza Kazura. Lehet, hogy ellenkezni
akart, de a sötét szempár mélyéről felparázsló tűz arról mesélt, hogy
talán már ő sem akart több titkot. Meg akarta mutatni magát, Kazu
pedig mindennél jobban éreztetni akarta vele, hogy támogatja
ebben.
A következő pillanatban Haruki ellépett tőle, és a hosszú ujjú póló
aljához nyúlt, hogy keresztülhúzza a fején. Ahogy kibújt belőle, és a
földre dobta, finom porszemcsék kavarodtak fel a levegőben, aztán
odébb rebbentek, mint a múlt szilánkjai, miközben Haruki Kazu
reakcióját leste.
Neki a torkában dobogott a szíve, ahogy végignézett a másikon.
Egyszerűen tudta, hogy Haruki előtte nem engedett senkit annyira
közel, hogy megmutassa magát ruha nélkül. Hogy láttassa az
alkarját borító forradásnyomokat.
Kazu még sosem látott hasonlót. Nem égésnyom lehetett, és nem
is egyetlen vágásé. Mintha szanaszét kaszabolták volna a férfi
sápadt csuklója feletti bőrt.
Érzelmek hada viaskodott benne, és most képtelen volt türtőztetni
magát, jól tudta, hogy mind kiül az arcára. Harag, fájdalom,
szomorúság. Zsigeri vágyakozás.
Mondania kellett volna valamit, de elfogytak a szavak, amikor
észrevette a szégyenkezést Haruki szemében. Nem akarta, hogy
egy pillanatig is megbánja, hogy így felfedte magát előtte.
Magához ölelte, beszívta az illatát, gyöngéden átkarolta, majd a
földre segítette. Mellé feküdt. Ujjai végigjártak a libabőrös mellkason,
ami egyre szaporábban emelkedett. Pillantásuk összekapcsolódott,
ahogy simogatni kezdte. Tetszett a hang, ahogy Haruki bőréhez
értek az ujjbegyei. Halk súrlódás a csendben.
Megint az alkarjára tévedt a tekintete. Közelről nézve még
élesebben rajzolódtak ki a heg formái. A forradásnyomokban egy
egész történet bújt meg, de Haruki szemét látva Kazu elengedte,
hogy most kérdezzen rá bármire is.
– Úgysem tudod elfeledtetni, hiába beszélnék róla – szólalt meg
Haruki, mintha csak kitalálta volna a gondolatait.
Kazu kisimított egy sötét tincset a férfi homlokából.
– Valóban nem. De azért megpróbálhatom… hogy legalább egy
kis időre ne gondolj rá.
Haruki várakozásteljes, kissé ideges tekintettel nézte őt. Kazu
végigsimított a mellkasán, akár egy fehér vásznon, amit most készül
megfesteni. Lejjebb csúszott, és lágyan megcsókolta Haruki nyakát.
Az opálos nappali fényben még elevenebbnek tűnt minden apró
részlet a másik testén.
Az apró anyajegy a köldöke felett. A bőre alatti izomréteg, ami
megfeszült, amikor Kazu odahajolt, és finoman rálehelt.
A szája, amin Haruki végigfuttatta a nyelvét, és nedvesen elnyílt,
ahogy kiszakadt belőle egy sóhaj.
Kazu nem bírt ellenállni. Puhán, nem követelőzőn csókolta le a
sóhajt az ajkairól. Finoman becézve, miközben Haruki forró lélegzete
simogatta a bőrét. A másikból felszakadó vágyakozó nyögések a
legtökéletesebb szimfóniaként úsztak a fülébe.
Haruki kecses ujjai Kazu hajába siklottak, miközben a nyelve
körültáncolta az övét, és még feljebb emelte a fejét, hogy
elmélyíthesse a csókot. Ahogy Kazu megérezte az ízét,
végigdübörgött rajta a forróság. Szinte megszédült, annyira kívánta.
– Senki sem fog ránk rontani, igaz? – kérdezte Kazu,
belekapaszkodva az utolsó józan gondolatába, mielőtt átadja magát
a bensőjét tépázó tűzfolyamnak.
 Haruki pirulva nemet intett.
– Senki sincs itthon – válaszolta megnyugtatásul. – Yae engedett
be?
– Igen, a nővéred. Épp az étterembe indult, szóval…
Haruki mosolya rögtön elhallgattatta. Épp olyan éhség tüzelte a
pillantását, ami Kazu lelkében is tombolt. Ám most nem akart semmit
sem elkapkodni. El akart nyújtani minden édes pillanatot, és mindent
megadni a másiknak.
Még így, nadrágon keresztül is ki tudta venni a férfi testet öltött
vágyát. Merevedéseik egymásnak feszültek, csípőik a nyelvük által
diktált tüzes ritmust követve mozogtak egymáson. Kazu felmordult,
úgy érezte menten felrobban a kínzó kéjtől.
Haruki levegőért kapkodva bontakozott ki az ölelésből. Kazu
száját a férfi íze kísértette, ezért újra rávetette magát, és
szenvedélyesen csókolni kezdte Haruki enyhén Kazu ajkába
harapott, mire ő felszisszent. A vágyát mindez csak fokozta.
Végigfuttatta a nyelvét a másik libabőrös nyakán, majd végig a
mellkasán, és óvatosan a bal karját vette célba. A vére pulzálása
felgyorsult, miközben várta Haruki reakcióját Először csak apró
simogatással ért a hegekhez, Haruki mégis felnyögött, és lehunyta a
szemét
Kazu megcsókolta a forradásnyomot, amire még mindig fájdalmas
volt ránéznie, de csak mert tehetetlennek és haszontalannak érezte
magát tőle. Haruki minden gondolatát és félelmét ismerni akarta, és
közben jól tudta, sosem lesz lehetősége begyógyítani a sebeket
Talán tehet érte, hogy több gyötrelem ne érje. Gyönyör viszont
annál inkább
Először saját magát szabadította meg a ruháktól, aztán az ujjai
Haruki nadrágjára fogtak, majd lehúzta róla azt és a bokszeralsót
Nem kapkodott, kiélvezte a lassú mozdulatokat, elmerült az érzéki
látványban
Eszébe jutott az első éjszaka. Amikor a klubban észrevette a
villogó fények alatt azt a bájosan ijedt arcot Mintha csak őrá várt
volna. Ő pedig nem sejtette, milyen mélységeket rejt az a csillogó
tekintet A valóság sajgón hasított belé, mert Haruki sokkal több volt,
mint amit elsőre látni engedett.
Amikor mindketten ruha nélkül feküdtek, Kazu fölé magasodott
Haruki nem vette le róla a szemét, ujjaik összekulcsolódtak, ahogy
az ajkaik ismét egymásra találtak
Haruki kemény farka Kazu hasának nyomódott, ez pedig teljesen
elvette az eszét Keményen megragadta és mozgatni kezdte rajta a
kezét. Haruki nyögött egyet, a keze Kazu fenekére siklott.
Kazu megborzongott Haruki egyenetlen légzését figyelte,
miközben a keze közt egyre keményebb lett. Az előváladék ott
csillogott az ujjai közt, miközben végigsimított a férfi duzzadt
makkján. Felegyenesedett, engedte, hogy erekcióik összeérjenek,
és hozzáértő mozdulatokkal mindkettejüket kényeztetni kezdte
Haruki elakadt lélegzettel, megbűvölten figyelte, ahogy a
merevedéseik egymáson siklanak Vágyaik illata betöltötte a szobát
Kazu keze lejjebb vándorolt, nedves ujjaival végigkörzött Haruki
bejáratán
– Készen állsz? – kérdezte halk, delejes hangon.
Haruki sokatmondó félmosollyal felsandított
– Úgy gondolod, nem állok eléggé?
Kazu hátrébb húzódott, és a másik hasához hajolt Végigcsókolta
a köldöke alatti részt, miközben kezével Haruki mellbimbójával
játszott
Feljebb húzta a férfi lábait, hogy hozzáférhessen a
combhajlatához A körmével finoman végigszántott az érzékeny
területen, majd odahajolt, és csókokkal borította be. Haruki
széjjelebb tárta a lábát, még jobban felkínálva magát Kazu
élvezkedő sóhajokkal siklott végig a nyelvével rajta, aztán Haruki
erekciójának tövére fogott A férfi izmai megfeszültek, csípőjével
sürgetőn felé lökött egyet. Kazu imádta nézni, ahogy elveszti a
türelmét
A nyelvével finoman, incselkedve járta körbe Haruki erektől
duzzadó hímtagját, közben nem vette le szemét a tiszta sóvárgástól
csillogó arcról. Az elnyíló ajkak látványától még jobban forrni kezdett
a vére Amikor mélyen a szájába engedte, Haruki nyögdécselve
markolt a lepedőbe.
Kazu finoman megszívta a végét, mire Haruki a lábát Kazu
derekára fonta, ezzel késztetve őt arra, hogy ne fogja vissza magát.
Nem terveztem ilyesmit
Hevesen, mozgott rajta fel-le, váltogatva az ütemet, mindig
érezve, mire vágyik a másik Haruki bársonyos nyögéseitől ő maga
is egyre keményebbé vált. Imádta érte. Imádta nézni, mit váltanak ki
az apró érintések Olyan hangokat csalogatott elő belőle, amiktől
lángra gyúlt a szíve.
Még odaadóbban kényeztette, elég volt néhányat mozognia rajta
és érezte, ahogy a másik nedvedzeni kezd az ajkai közt.
Ekkor Haruki hörögve eltolta magától Kazu arca égni kezdett, a
sürgető vágynak, ami a bőre alatt pulzált, immár képtelen volt nemet
mondani Haruki felhúzta magához, összekapaszkodó pillantásukkal
is a másikat simogatták.
 Kazu a kívánatos, rózsaszín szájat figyelte, majd hozzáhajolt, és
csókolni kezdte. Egymás ízében elveszve ölelték egymást, a testük
egymásnak feszült, a lélegzeteik egymásra felelve melengették a
másik bőrét.
Kazu maguk közé tolta az egyik kezét, mire Haruki még jobban
széttárta a lábait, és hozzáigazította a csípőjét. Kazu feltérdelt, ujjait
végighúzta a másik nedves farkán, aztán az egyik ujjával óvatosan a
rése környékét kezdte masszírozni. Finoman körzött rajta, érezte,
ahogy az érintésétől összerándulnak az izmok
Haruki türelmetlenül nekinyomta a csípőjét. Kazu engedett a
követelésnek, beléhatolt egy ujjával Elégedetten elmosolyodott a
másik édes nyögései hallatán. Ajkát a másik résnyire nyílt, reszkető
szájára szorította, majd az ujja mozgását imitálva a nyelvével ki be
mozgott benne.
Fordulj meg! utasította, Haruki pedig rövid vonakodás után
engedett.
Megfordult, mire Kazu síkosítót nyomott a kezébe, majd újra
belevezette két ujját. Gyakorlott mozdulatokkal igyekezett ellazítani
Harukit, majd odaillesztette a makkját, és óvatosan előrenyomult
Amint Haruki felszisszent, megállt, és várt, hogy hozzászokjon.
Lassan vette birtokba, és rimánkodott, hogy legyen elég akaratereje
visszafogni magát. Haruki szűk és forró volt, neki pedig majd
szétrobbant a farka De semmiképpen sem akart fájdalmat okozni
Senki nem okozhat neki többé fájdalmat.
Haruki hátranyúlt, és végigsimított Kazu megfeszített combján A
beleegyező mozdulat után Kazu csókot lehelt a férfi hátára,
körülfogta a karjával, és felhúzta, szorosan ölelve tartotta Nem
mozdult, csak szívük zakatolt egyazon ütemben. Nem bírt betelni az
érzéssel. Mélyen beszívta Haruki illatát, mire a férfi feje oldalra
billent, és ajkuk égő szükséggel simult össze.
Haruki hátrébb feszítette magát, hogy még jobban befogadhassa
őt. Kazu megszédült, minden csepp vére az altestébe áramlott.
Remegve markolt rá a másik combjára, és óvatosan beljebb
nyomult.
Még nem élvezhetek el.
Pozíciót váltott, és a hátára fordította Harukit. Ahogy magához
húzta, egyetlen határozott lökéssel beléhatolt. Haruki háta ívbe
hajlott, kezével végigszántott gyöngyöző homlokán.
Ágyékuk összecsattant, ahogy Kazu egyre gyorsabb ritmusra
váltott. Veríték gördült végig a hátán, miközben gyorsan és mélyen
merült el a másikban. Mély morgás szakadt ki a torkából.
Haruki önkívületben vonaglott alatta, a takarót markolta, és
kérlelőn suttogó ajkakkal Kazu nevét ismételgette.
Ő megkereste a férfi ajkait, és minden pillanatban, amikor tovább
mozdult, csókjával enyhítette a kellemetlen érzést. A fájdalom helyét
csakhamar a színtiszta élvezet vette át a kipirult arcon.
Kazu elmerült a mámoros pillanatban, amihez foghatót még soha
nem tapasztalt. Rengeteg emberrel akadt már dolga, de ez a zsigeri
kéj új volt. Mintha minden szívdobbanásuk összekapcsolódott volna.
A csendet szaggatott lélegzetvételeik hangja törte meg, Haruki
nyögése, Kazu mély sóhajai, ahogy egyre hevesebben ostromolta a
férfit.
Érezte a bőrébe maró ujjakat, a csípőjére fogó kezet, amitől még
erősebben és mélyebbre hatolt. Rámarkolt a másik férfiasságára.
Haruki felemelte a fejét, és felhördült. Néhány mozdulattal később
megfeszült Kazu ujjai közt, aztán egy erőteljes nyögés kíséretében
forró nedvével beterítette a kezét.
Kazu abbahagyta a mozgást. Az idő egy pillanatra leállt, ahogy
magába itta a tökéletes képet. Haruki tiszta gyönyörének látványától
teljesen eszét vesztette. Mélyet lökött rajta, hozzáhajolt, és magához
ölelte, majd gyors, heves ütemre váltott. Haruki forrón szorította
magához. Kazu hangosan felnyögött, hagyta, hogy feleméssze a
benne tomboló tűz. Hangosan, remegve élvezni kezdett.
Alig bírt visszatalálni a valóságba. Ernyedten, mámortól zihálva
feküdtek egymás mellett, a világ megállíthatatlanul forgott Kazu
szeme előtt. Amikor nagy sokára visszarendeződtek a gondolatai,
oldalról átölelte Harukit, és hagyta, hogy a boldogság
elterpeszkedjen a lelkében.

Haruki

Szétfolyt az idő, Haruki képtelen volt megállapítani, mióta fekszenek

csendben, egymásba kapaszkodva a tatamis padlón.
Most az odakintről a félig nyitott ablakon át beszűrődő utcazaj sem
zavarta. A pillanat tökéletes volt, olyan hosszúra nyúlt, amilyenné ők
nyújtották.
Még mindig érezte a másik ízét az ajkain, szeme előtt látta a
másik arcát, ahogy elélvez, miközben végig őt nézi. Ennél szebbet
sosem látott. A teste minden porcikája bizsergett az együttlét után.
Félénken oldalra fordult. Kazu ráfüggesztette a tekintetét, a
pillantása most azonban nem perzselte, sokkal inkább
megnyugtatón és óvón simult köré, mint egy puha takaró. Aztán a
férfi végigsimított az alkarja érdes, heges felületén. Nem fog
kérdéseket feltenni, Haruki ezt bizton érezte.
Ő viszont el akarta mondani az igazat. Mindezek után már nem volt
helye titkoknak.
A szíve a torkában dobogott, kivételesen nem a félelemtől, most a
bátorság dübörgött keresztül a bensőjén, annak nem bírt
parancsolni. Egyszerűen ki kellett mondania. Legalább egyszer.
Legalább neki.
– Sosem találkoztam Junnal, mégis van bennünk valami közös –
ismerte be halkan.
Kazu várakozásteljesen hallgatott.
– Valójában meg tudom érteni, miért csinálta. – Haruki nyelt egyet.
– Hogy miért tette, amit tett. Tudom, mert egyszer én is álltam azon
a pallón.
Kazu összeráncolta a homlokát, ölelése még szorosabb lett.
Óvatosan végigsimított Haruki mellkasán, végig a karján, le,
egészen sápadt csuklójáig. A forradások elcsúfították a bőrét, Kazu
pillantásában mégis béke honolt.
– Elmeséled, mi történt pontosan? – kérdezte.
– Azt hiszem, én is hibás vagyok.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Kiszállhattam volna. De mindvégig gyáva voltam.
– Ezt is ők csinálták? Azok a fiúk a gimidből?
Haruki bólintott. Az igazság immár ott lüktetett benne, a sejtjeibe
ivódva, kitörölhetetlenül. Többet nem tudta elfelejteni.
– Együtt követtük el.
Halk szavai mintha fájdalmas töprengést festettek volna Kazu
arcára, akár a rossz festékbe mártott ecsetek.
– Igen – sütötte le a szemét Haruki, és nyelt egyet. – Ahogy
mondtam, végtelenül gyáva voltam. Még akkor is hagytam magam
kihasználni, amikor nyilvánvaló volt, hogy becsapnak. Egyikükről azt
hittem, hogy a barátom… Hát tévedtem.
– Beolvastál neki legalább?
– Soha nem volt rá alkalmam – töprengett Haruki. – Kento
elköltözött a városból, többé nem keresett, nem beszéltünk. Talán
arról sem tudott, hogy néhány hónapot egy szanatóriumban
töltöttem, és lecsúsztam a felvételiről.
– Borzasztó nehéz lehetett felejteni.
Haruki hümmögött.
– Könnyebben ment, mint hinnéd, ugyanis a történtek egy részére
sokáig egyáltalán nem emlékeztem. Jun bírt rá, hogy ki merjem
engedni az elzárt emlékeket. Hogy magam előtt is beismerjem, mi
történt.
Kazu az álla alá nyúlt, és feljebb emelte a fejét, hogy a szemébe
nézhessen.
– Most le akarsz cseszni? – kérdezte keserűen Haruki. Az első
könnycsepp kibuggyant a szeme sarkából, és Kazu karjára esett. –
Vagy kiselőadást tartani az élet értékéről? Hogy nem lehet csak úgy
eldobni?
Kazu megrázta a fejét.
– Sokkal bátrabb vagy, mint hiszed magadról.
– Mi?
– Mihez kell nagyobb erő, mint eldobni valamit, ami mi magunk
vagyunk.
Haruki hitetlenkedve megrázta a fejét. Sosem gondolt rá így,
inkább a gyávasága mércéjének tartotta, hiszen akkor is menekülni
akart, lenyesni magáról a valóság egy darabkáját, mert az
elviselhetetlenül fájdalmassá vált számára.
Kazu magához vonta, és hosszan megölelte. Haruki lehunyta a
szemét, hagyta, hogy az ismerős illat körülfogja. Szerette hallgatni
bőrük halk súrlódásának hangját, ahogy a férfi keze végigszánt a
hátán, amit végre nem fed el semmi.
– És már másképp látod magad? – kérdezte halkan Kazu, de el
nem eresztette. – Mered szeretni azt a fiút, aki voltál?
Haruki finoman lefejtette magáról a férfi karját, hogy a szemébe
tudjon nézni.
– Ez egy hosszú út lesz, de rajta vagyok.
Kazu megkönnyebbülten fellélegzett. A simogató napsütésben
finom ránc rajzolódott ki a szája sarkában. Összekapaszkodva
feküdtek a földön, le nem véve a másikról a szemüket. Kazu úgy
járatta rajta a pillantását, mint aki Haruki testének minden parányi
részletét az elméjébe akarja vésni. Ujjbegyével újra végigsimított a
forradáson. Haruki megborzongott. Nem csupán az érintéstől,
hanem hogy milyen vágyódással nézi őt a férfi.
A gondolatai azonban gyorsan visszarendeződtek a valóságba.
– Kirúgtak engem?
Kazu lesütötte a szemét.
– Rólad nem beszéltek. Ito-san annyit mondott, hogy ha rendben
lezongorázom a ma délutánit, akkor fel vagyok véve. Az évzáró
műsorra viszem az újság promóanyagát, amit a mentorprogramról
állítottunk össze. Ezen dolgoztam az utóbbi időben.
Haruki emlékezett rá, hogy még a gyakornoki idő elején Ito-san is
beszélt erről a friss egyetemistáknak szóló kezdeményezésről.
– Levetítenek egy reklámfilmet?
– Igen, én meg megírom, hogy mindenki mennyire hálás és
boldog tőle. Giccsparádé.
Haruki hümmögve bólintott, miközben a gyomra egyre jobban
megfeszült. A terve kérlelhetetlen pontossággal állt össze a fejében,
egyszerűen nem maradt választása. Meg kellett lépnie.
– Nagy baj lenne, ha most csak így feküdnénk, és néznélek? –
kérdezte álmos hangon Kazu.
Haruki elmosolyodott, és megsimogatta az arcát.
– Nem lenne baj.
– Látom, őt is elhoztad magaddal – mutatott Kazu az asztalra,
amire korábban Yae helyezte el Haruki maneki-nekóját.
– Túlságosan hozzám nőtt, már képtelen lennék megszabadulni
tőle – dünnyögte Haruki, és közelebb simult a férfi mellkasához.
– Ismerős érzés.
Kazu csillogó tekintete visszavándorolt Harukira. Ujjai a hajába
simultak, ahogy magához húzta, majd lágyan megcsókolta.
Utána tényleg csak nézte őt. Ezernyi színnel az arcán, gyengéden
mosolyogva. Egészen addig, míg a lágyan betűző napfény melege el
nem altatta mindkettejüket.

Néhány órával később Haruki éberen leste a férfit, majd óvatosan

arrébb húzódott. Kazu hanyatt feküdt, a feje oldalra billent, miközben
hosszan elnyújtva, szuszogva vette a levegőt. Haruki bármeddig el
tudta volna nézni a szépen kidolgozott felsőtestét, ahogy fel-le
mozdult minden lélegzetvételkor. Hosszú ujjait, amik a takarón
pihentek, és időnként megmoccantak, miközben Kazu álmodott.
De most másnak jött el az ideje. Haruki megacélozta a szívét,
hogy ne érezze egy áruló gennyládának magát amiatt, amit tesz. És
főleg amiatt, amit tenni készül Hangtalanul kivette Kazu táskájából a
pendrive ot, amin feltételezése szerint az iskolába szánt
reklámanyag volt, majd a laptopjával együtt kiosont a szobából.
Néhány perc alatt végzett is, és mire Kazu felébredt a
szundításból, semmi nyoma nem maradt annak, hogy Haruki
hozzányúlt volna a holmijához A férfi nyújtózkodott, és gyanútlan,
szeretetteljes mosollyal végigmérte őt.
Te is aludtál?
Haruki bólintott. Miközben Kazu öltözködött, arra gondolt, igaz
lehet, amiről egyszer beszélgettek az átkok nem egyirányúak Nyelt
egyet. Ahhoz, hogy visszakapja önmagából, amit régen elveszített,
meg kellett tennie valamit Most bátor lehet, meglépheti, amit eddig
nem mert sosem.
Az egyetlen azonban, amit mégis hátrahagy majd, és elárul,
éppen az a személy, akitől tartott, és akit veszélyesnek gondolt. És
aki mostanra sokkal fontosabbá vált számára, mint azt valaha
remélte. De muszáj meglépnie. Nem engedheti, hogy más is úgy
járjon mint Jun vagy ő Nem kell, hogy más is álljon azon a pallón
 33. fejezet

Haruki

– Megleptél.
Haruki összehúzta magát, és félve felpillantott. Kazu
lélegzetelállítóan festett sötétkék öltönyében, Haruki szája tátva
maradt, zavarában alig bírt kinyögni bármit is.
– Hogy… hogy érted?
Kazu felnevetett, és óvón a hátára simította a tenyerét.
– Nem hittem volna, hogy elkísérsz.
Haruki a férfi napsugárként ragyogó, ellágyuló pillantásánál még
azt is jobban viselte volna, ha kap egy gyomrost tőle. Azt mennyivel
jobban megérdemelné! De Kazu látszólag semmit sem sejtett, még
az sem keltett benne gyanút, hogy Haruki felajánlotta, elkíséri az
iskolába, ahol le kell adnia az iskolatitkárnak a szerkesztőségben
összerakott promóciós anyagot.
Az Omiyában kitettek magukért, az egész épületet feldíszítették, a
diákok harmonikus sorokba rendeződve foglaltak helyet a nekik
kijelölt széksorokban a díszteremben.
Haruki rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy Kazu odamegy az
iskolatitkárhoz, és a férfi kezébe ad egy pendrive-ot, majd elégedett
mosollyal az arcán visszatelepszik a Haruki melletti székre.
Haruki nem bírt most a szemébe nézni, elfordította a fejét. A szíve
a torkában dobogott, a gyomra gyűszűnyire szűkült az idegességtől.
Most már tényleg nincs visszaút.
 Miután mindenki megtalálta a helyét, kezdetét vette az ünnepi
műsor. Az igazgató évzáró beszédét követte néhány
köszönetnyilvánítás, majd egy meglepetésvendéget konferáltak be
Haruki alig akart hinni a szemének, amikor megpillantotta, ki
érkezik a színpadra Mit meg nem adott volna, hogy Gackt fellépjen
az ő évzáróján is!
Legalább egy szám erejéig kizökkentette borús gondolataiból az
énekes és csapata, a tapsvihar azonban rögtön magához térítette.
Utánuk az iskolatitkár baktatott fel a lépcsőn, és a torkát köszörülve
átvette a mikrofont.
Most pedig köszöntsük az egyik neves tokiói lap újságíróját, aki
egy különleges lehetőségről fog beszámolni a diákoknak.
Kazu megigazította a nyakkendőjét, és elindult a színpad felé
Ahogy elhaladt a sorok között, páran összesúgtak mögötte.
Olyan ismerős az arca
– Nem ő a fia annak a…
Haruki most döbbent rá, hogy valójában nem csak neki volt oka
távol maradnia ettől a várostól. Kazut ugyanúgy a szájukra vették az
emberek az apja miatt, az arca egyet jelentett egy leáldozóban lévő
korrupt vállalkozással, ami évekig basáskodott a településen. Rajta
kívül itt mindenki rögtön tudta, ki ő
Kazu tökéletes magabiztosságot sugárzó tekintete mögött
ugyanúgy megbújt egy ijedt fiú, aki inkább nevet változtatott, hogy ne
bukkanjanak a nyomára. Most mégis visszajött.
Haruki meg épp arra készül, hogy értelmetlenné tegye a
küzdelmét.
Csengett a füle, egyre jobban kezdte elveszteni a lába alól a talajt
Nyirkos tenyere a karfára szorult, legszívesebben elrohant volna
messzire, de tudta, azzal elszalasztaná ezt az utolsó lehetőséget,
hogy tegyen valamit Junért. Junért és saját magáért.
Régen el kellett volna fogadnia, hogy talán nem véletlenül talált rá
ez az ügy. Miközben azt hallgatta, Kazu hogyan ecseteli a Manichi
Shimbun által indított mentorprogramot, mélyen beszívta a levegőt,
és lassan felemelkedett a helyéről.
A színpad felé indult. Kazu nem láthatta a szemébe világító
fényektől, a mosolya és a magabiztossága megingathatatlan maradt.
A hallgatóságot elkápráztatta a kisugárzása, a diáklányok
összesúgtak, a szülők elégedett biccentéssel nyugtázták a
hallottakat
Kazu volt a tökéletes választás az újságnak, ezt már Haruki is
látta Minden porcikájában hibátlan, leszámítva egyetlen gyenge
pontot. Őt magát, Harukit. Akit túl közel engedett.
És most nézzük meg együtt azt a rövid kisfilmet, amit az Omiya
Gimnázium számára készítettünk! Remélem, mindannyian
motiválónak és izgalmasnak találják majd a látottakat!
Haruki a színpad oldalánál állt, a falhoz simulva, idegenek
vállának nyomakodva, hátha Kazu nem szúrja ki idejekorán
Kazu a mondandója végeztével ellépett a mikrofontól, meghajolt,
majd elindult lefelé a lépcső irányába Amikor tett pár lépést a helyük
felé, zavartan megtorpant, mintha Harukit keresné.
Ekkor leoltották a világítást, és elindították a filmet
Nem a mentorprogram reklámanyagának kezdőképe tűnt fel a
színpad mögött leeresztett hatalmas vásznon, hanem valami
egészen más. Haruki előrehajolt a fal mellől, és Kazu arcát nézte.
Azt, ahogy a férfi először teljes értetlenséggel kerekíti a szemét,
majd elnyílik a szája, és némán pislog maga elé.
 Bocsáss meg!
Haruki a színpad felé fordult, hogy még egyszer utoljára
végignézze azt a videót, aminek minden pillanata a csontjaiba
ivódott. Nem Junhoz volt köze, őt verték meg a fiúk.
Az a néhány másodperc veszedelmes lassúsággal telt el A nézők
összenéztek, és fogalmuk sem volt, mit kellene reagálniuk. Haruki
felmászott a színpadra, léptei visszhangot vertek, amíg a
mikrofonhoz ért.
Megnyalta kiszáradt száját, és megszólalt
– Tudom, nem erre számítottak. Sajnálom, hogy belekontárkodtam
a programba, de ezt szerettem volna megmutatni, mert amit láttak,
ugyanúgy része a gimnáziumi életnek, mint a pályaválasztási nap,
az évzáró ünnepség és a sportversenyek Csak éppen ez sokkal
mindennapibb. Fájdalmasabb. – Haruki mély levegőt vett, és
felemelte a fejét A lámpa a szemébe világított, nem látta az
embereket, de most nem is bánta. Az arctalan némaság volt a tükre
a lelkének, amibe most belekiálthatta az addig elhallgatott sajgó
gondolatait. – A nevem Kajiwara Haruki, és én is ebbe az iskolába
jártam Éppen itt ezen a helyen hallgattam meg én is az év eleji
köszöntéseket, itt adták át az osztálytársaimnak a kitüntetéseket, itt
tapsoltam meg őket Nem voltak barátaim, de ellenségem lett, pedig
azt hiszem… Azt hiszem nem tettem olyat, amivel kiérdemeltem
volna, legfeljebb annyit, hogy gyáva voltam tenni bármit is Most sem
magam miatt jöttem ide, hanem mert egy Jun nevű fiú ugyanezeket
élte át Nem látott kiutat, és egy végzetes döntést hozott Talán még
azok is ismerték, akik ma itt ülnek. Az igazgató úr és a tanárok
minden bizonnyal Jun miatt vagyok itt és mindazokért, akiket nem
így hívnak, de az ő történetét élik át nap mint nap. Nem szabad
azzal hitegetnetek magatokat, hogy csak ezt a pár évet kell túlélni,
mert ez a súly a tiétek marad utána is. Mindenki más elfelejtheti, de
ti nem fogjátok. És ha valakit szenvedni láttok, ne lépjetek át rajta!
Az ott a videón… az én voltam. És hiába próbáltak segíteni nekem
többen is, én nem hagytam, mert a félelem béklyóban tartott. Még az
emlékeim sem lehettek szabadon az enyémek. – Haruki felszegte a
fejét. – Küzdelem magadért. Győzelem a közösségért. Nem ér
semmit az iskola mottója, ha mi sem értjük a jelentését. Ha csak egy
embernek tudtok segíteni, azzal sokkal többet tesztek, mert az
álmait adhatjátok vissza neki. Nem mindenki tud küzdeni, a
győzelem pedig nem teljes, ha hátrahagyunk valakit. – Haruki
megfordult, a kivetítőt nézte, amin ekkor a videó véget ért, és
következtek Jun képei, szépen egymás után, színesen és élőn, tele
gondolatisággal, amilyennek egykor a fiú megrajzolta őket. – Ezeket
Jun készítette. Ő már nem mutathatja meg, pedig mind megérdemli,
hogy lássátok.
A nézőtéren néma csend honolt. Haruki tenyere izzadt, ahogy a
mikrofonállványba kapaszkodott, a térde remegett. A háta mögé
nézett, épp, amikor egy olyan rajz tűnt fel, ami a Tanabata ünnepét
ábrázolja. Szinte érezte a fák között fújó szellőt, a virágillatot, a
szeme előtt látta a nővére után libbenő selyemkimonót.
Mindig azt hitte, Daigo átka határozza meg az életét, de most rá
kellett jönnie, hogy ő maga igazította a sorsát a fiú gonosz
szavaihoz. Pedig azok csupán szavak, amik ebben a pillanatban
jelentésüket vesztették
Haruki visszafordult a nézőtér felé, megköszörülte a torkát, és újra
megszólalt
– A kívánságok nem mindig válnak valóra, de az átkok sem. A
bántalmazóm elől menekültem azokban az években is, amikorra ő
régen továbblépett. Nekem is ezt kell tennem, különben megfojtanak
a szavak, amiket annak idején mondott Haruki kifújta a levegőt
Eddig magammal cipeltem, mert féltem, nélküle még jobban
elvesznék, de én én vagyok, és sem ígéret, sem fenyegetés nem
formálhatja meg a jövőmet. Ti se engedjétek ezt!
Ahogy kimondta mindezt, a mellkasát szorító nehezék eltűnt,
Haruki újra könnyűnek érezte magát.
Kazut kereste a tömegben, de képtelen volt kivenni az arcát a
sorok között. A könnyfátyoltól nehezen látott, és csak remélte, hogy
a hangja elér hozzá, amikor újra megszólalt
– Köszönöm. És sajnálom.
Pusmogás és zavart beszélgetés foszlányai kísérték el, míg
lerohant a színpadról, és az ajtóhoz ért. Mintha valaki tapsolt volna.
 34. fejezet

Kazu

Mit gondolt Haruki? Mégis mi a francot gondolt?

Elmondhatta volna, mit forgat a fejében. Ennyire más embernek
gondolta őt?
Hát persze hogy annak – korholta magát Kazu. – Hiszen sosem
engedtem igazán közel, elhallgattam dolgokat előle, és csak akkor
vallottam színt, amikor Nino belekényszerített.
Napok óta rágódott azon, mit kellett volna másképp csinálnia, és
arra jutott, hogy szinte mindent. Világéletében önző fejjel vágtatott
keresztül a kihívásokon, és csak most értette meg, mit veszíthet, ha
olyannyira a célvonalra fókuszál, hogy közben észre sem veszi, kiket
lök le a pályáról.
Az igazi fődíj nem az állás volt. Bízhatott volna annyira magában,
hogy tudja, meg fogja találni a helyét, akkor is, ha történetesen nem
a Manichi Shimbun veszi fel. Az anyjára kent mindent, holott nehéz
helyzetbe hozta, Kazu hibájából húzták ki a lába alól a talajt.
Sokáig hitegette magát, hogy mindez nem a bosszúról szólt. Hogy
nem a magányos gyerekkorból hátramaradt hiányérzet hajtja a
szülei ellen, amiért sosem foglalkoztak vele igazán.
Figyelemfelkeltés, a torkát maró keserűség, hogy végre rá figyeljen
mindenki. Bizonyítani akart, de nem csak a rátermettségét. Okot
kreált rá, miért nem érdemelte meg sosem a szülei szeretetét.
Valami megváltozott benne. Még az apját is meglátogatta a minap
a börtönben. Nem fog mindent megbocsájtani neki, de ott lesz
mellette, hiszen a része, és nem élhet úgy, hogy gyűlöli egy részét
Az évzárón először le akarta szedni Harukit a színpadról, befogni
a száját, és kirakni a teremből, hogy hallgasson végre, ne csessze el
megint a munkáját. Mindez azonban csak egyetlen percig tartott.
Amikor felfogta, mit lát, és hallotta Haruki szavait, ő maga akart sírva
elrohanni. Mennyire vak volt és érzéketlen! Hiába mondott el neki
annyi mindent, ő felszínesen reagált, alig figyelt rá
Kazu felsóhajtott, és lesétált a csatornához. Habár nem akad túl
sok szép emlék, ami Saitamához köti, az évzáró után mégis
engedett a késztetésnek, és hazament. Úgy igazán haza, az
édesanyjához Furcsa volt becsengetni, de nem érezte
helyénvalónak, ha kulccsal töri rá az ajtót. Most pedig itt van, a régi
menedékénél Elbiciklizett a csatorna végéhez, ahonnan annak
idején minden nap leeresztette a hajóit. Először unaloműzésből,
később azonban azt a vágyat hajszolva, hogy valaki észreveszi és
figyel rá.
Itt érezte utoljára azt, hogy van valaki, aki igazán megértheti A fiú,
aki rárajzolt a hajóira. A fiú, aki beletett egy kitűzőt, amit azóta is
őrizget Egyszer látta nagyon távolról, de nem mert odamenni,
nehogy kiderüljön, álmodik. Vagy nehogy rájöjjön a másik, hogy ő,
Kazu mennyire unalmas, és ne akarjon vele időt tölteni Ezért inkább
sosem kereste. Mindig csak várta, mit kap majd vissza a hajókkal.
Kazu a múlton töprengve elmosolyodott, és leeresztette az
újonnan hajtogatott hajókat a vízbe. Most többel is készült, nem
emlékezett, milyen erejű a sodrás a saitamai csatornánál, és nem
akarta, hogy idő előtt elsüllyedjenek. Bár fogalma sem volt, minek
félti őket Az illető, aki annak idején rájuk talált, soha többé nem
rajzol rájuk semmit, hiszen akkor régen is egyik napról a másikra
eltűnt.
Életének ezen fejezete lezáratlan maradt, és hiába sodródott
messze tőle, mindig kereste az arcot a tömegben, aki talán ő lehet.
Amikor elúsztak a hajók, Kazu dudorászva felpattant a régi
biciklijére, és eltekert a kertek alatt a vízfolyam végéig. Ugyanazt az
utat járta be, mint régen, a titok ott égett a mellkasában, hogy rajta
kívül senki sem sejti, milyen játékot űz.
Lerakta a kerékpárt, és ráérősen leereszkedett a vízhez. Ott
azonban megtorpant. Alig akarta elhinni, hogy nem a képzelete űz
gúnyt belőle. Hiszen az egyik hajón van egy rajz!
Kazu kikapta, és hosszan nézegette Ugyanolyan virág volt, mint
amit annak idején először látott a hajóján. Az izgalom nőttön nőtt a
gyomrában, úgy érezte, mintha egy orkán söpörne végig rajta
Meg kell találnia! A gondolat nem hagyta nyugodni, gyorsan
megfordította a biciklit az úton, és most a csatorna mentén haladva
elindult visszafelé. A hűs szél a hajába kapott, miközben a szemét
meresztette, és időnként lelassított, hogy lenézzen a vízpartra
A Shinnari-hídnál aztán Kazu észrevett valakit. A gondolataiba
nevetséges módon beugrott egy furcsa történet az átkelőről, amit
egy idős bácsi mesélt neki még gyerekkorában. Valamit visszasodor
az emberhez a víz, de mi is volt az? Nem számított
Az idegen háttal állt neki, és a vizet bámulta. A jó idő ellenére
hosszú ujjút viselt, a karját maga mellett lógatta, és időnként
előrehajolt, mint aki a sodrást figyeli. Aztán az idegen oldalra fordult,
és Kazu megpillanthatta az arcát
A felismeréstől a szíve megbokrosodott lóként dübörgött a bordái
között Hiszen ez
Haruki észrevehette, hogy figyelik, megilletődötten megfordult, és
kezét ernyőként a szeme elé fogva felnézett
Kazu a földre ejtette a biciklit, és leereszkedett hozzá. Nem merte
levenni róla a szemét, nehogy kámforrá váljon
– Végig te voltál – szólalt meg Kazu elfúló hangon.
Haruki tekintetén varázslatos módon suhantak át az érzelmek,
ahogy próbálta kitalálni, mi is történik. A pillantása végül a Kazu
kezében szorongatott papírhajóra esett Elkerekedett a szeme
– Te? – kérdezte sápadtan, és összeráncolta a homlokát.
A szemébe könnyek gyűltek, Kazu visszafogta magát, hogy ne ölelje
azonnal magához. – Annyira sajnálom…
Mégis mit?
– Az évzárót. Azt, amit csináltam. Már rég bocsánatot kellett volna
kérnem, de nem mertelek felhívni
Nagyot nyelt, mire Kazu közelebb lépett.
Egy kicsit sem haragszom, ugye tudod? Meg akartalak látogatni,
csak hát… Halogattam, nem igazán tudtam, mit mondjak.
Ez nem vall rád mosolyodott el óvatosan Haruki
Kazut melegség öntötte el. Minden összekapcsolódott a fejében, a
múlt illatai, az itt töltött napfényes délutánok,
a várakozás varázsa és a jelen küzdelmei. Közben meg látta Haruki
szemében az ő történetét Annyi mindent elmesélhettek volna
egymásnak akkor régen.
Ha tudtam volna, hogy miken mész keresztül folytatta Kazu,
de a hangja megremegett. – Néhány utca választott el. Segíthettem
volna
Haruki tett felé egy bizonytalan lépést, és kivette az ujjai közül a
papírhajót
– Ezekkel sokkal többet segítettél, mint gondolod. Megmentettél.
 – Bárcsak…
Haruki felemelte a fejét, és finoman lehúzta magához Kazut. A
csókja egyszerre volt édes és sós. Megbocsátás és ígéret. Kazu
simogatva magához ölelte, beszívta az illatát.
– Egyébként – hajolt hátrébb néhány centit –, valahol mindig is
tudtam, hogy te vagy az.
Haruki játékosan megcsípte az oldalát.
– Idióta! Még csak nem is sejtetted.
Újra összeforrtak az ajkaik. Haruki ezúttal csábítón, hosszan
csókolta, mint aki nem tud betelni a másik ízével. Kazu sem tudott. A
boldogság vihara felkavarta a lelkét, és legszívesebben világgá
kürtölte volna, milyen szerencsés.
– Sajnálom, hogy nem voltam valami kreatív – bökött Haruki a
rajzra a hajón, miután egymás mellé telepedtek a fűben.
Kazu mosolyogva megsimogatta a fejét.
– Szeretem a rajzaidat. Eltettem mindet, az újakat is.
– Újakat? – Haruki összeráncolta a homlokát.
– Amiket az irodában, meg itt-ott hagytál. Valamiért jó érzés volt
nézni őket. Talán mert emlékeztettek egy fiú rajzaira, amiket szintén
nagyon szerettem.
Haruki pirulva a fejét csóválta. Kazu összefűzte az ujjaikat a
langyos fűben, és végigsimított a férfi kézfején.
Tudod, ez az egész nagyon rossz ötlet szólalt meg halkan
Haruki.
Kazu a szemét forgatta
– Már nem vagyunk kollégák.
Valóban
Kazu kíváncsian figyelte Haruki nyugodt arcát.
 Nem vagy kiborulva tőle jegyezte meg
– Keiko felhívott az évzáró után nem sokkal – mondta Haruki, és
zavartan megvakarta az orrát Tanácsadói rovatot kapott egy
újságnál, és kellene mellé valaki, aki segít megválaszolni a
tinédzserek kérdéseit, amiket beküldenek Engem ajánlott be, és úgy
néz ki, hamarosan kezdek.
Kazu elismerően füttyentett
– Ez remek hír! És akkor mi… velünk hogyan tovább?
Haruki szempillái megrebbentek, a szél egy sötét hajtincset sodort
a homlokába.
Egyszerűen csak éld tovább az életed, ahogy előttem tetted!
Kazu megszorította Haruki ujjait, hátha ezzel elűzheti a
bizonytalanságát
– Nem érted, ugye? Nincs olyan, hogy előtted, mert te mindig ott
voltál És most Kazu hangja elcsuklott Zavartan lesütötte a
szemét, de mikor felpillantott, Haruki meghökkent, kipirult arcát látta,
semmi mást Most is egész nap te jársz az eszemben És ez elég
idegőrlő. Sokkal könnyebb lenne, ha inkább ott lennél a közelemben.
Haruki lehajtotta a fejét, és keserűen elmosolyodott
– Nem én vagyok az, akit keresel. Én hibás vagyok, egy roncs. –
Felpillantott, mint aki bizonytalanságot kutat Kazu tekintetében, de ő
jól tudta, hogy ilyesmit soha többé nem fog ott találni. – És ne álltasd
magad, hogy meg tudsz javítani!
– Nem is akarlak.
Mi?
Kazu előhúzott valamit a táskájából. Egy macskaszobor volt, az
integetős fajta Haruki szemöldökráncolva vette kézbe a maneki
nekót, és úgy nézett Kazura, mint egy eszelősre.
 Egy boltban találtam, mielőtt idejöttem felelte a fel nem tett
kérdésre Kazu. – Valahogy éreztem, hogy el kell hoznom
magammal
Haruki szeme még jobban elkerekedett, ahogy jobban megnézte a
macskát
– Nekem akarod adni? De hát ez… Ez is törött. Egy töröttet vettél.
Vissza akarta adni Kazunak, de ő helyette elkapta Haruki
csuklóját, és határozottan magához rántotta.
Rájöttem, hogy hozzám is jobban passzolnak a tökéletlen
dolgok.

Vége
Kínálatunk megtekinthető az interneten is:
www.muveltnep.hu

Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest

A szöveget gondozta: Szalay Zsuzsanna
Korrektor: Spirk Ildikó
Felelős kiadó: dr. Szilvásy György
Sorozatszerkesztő: Kepets András
Nyomás: AduPrint Kiadó és Nyomda Kft.
Felelős vezető: dr. Tóth Zoltán
{1}Az egyik legnagyobb japán újság, több helyi kiadással.

{2}Gumitalpú beltéri papucs, az iskolai egyenruha részét képezi.

{3}A genkan a bejárati ajtó közvetlen közelében található terület, ahol a japánok leveszik a
cipőjüket.

{4}Idősebb nővér.

{5}Tokió egyik negyede.

{6}Szerencsét hozó, integető japán macskaszobor

A pacsinkó egy Japánból származó játék, melyet egyszerű játéktermi gépekkel, de

{7}
gyakrabban nyerőautomatákkal játszanak.

{8}A japán nevek mögötti-sanaz üzleti életben – és a hétköznapokon is – egyfajta

tiszteletadást jelent, a kollégák is mindig ezzel az utótaggal szólítják meg egymást.

{9}Ember fejű démoni lény a japán folklórban.

A kouhai a senpai ellentéte. Szó szerinti jelentése: másnál fiatalabb személy a

{10}
csoportban. Alsóbb éves vagy a munkahelyre később felvett személy. A senpai
a felettese, akinek a kouhai referál.

{11}Ne vedd sértésnek! (angol)

{12}A japán kifejezést kollégák használják egymás között a munkanap végén, hogy
kimutassák támogatásukat egymás felé és a munka iránti lelkesedésüket.

{13}A japán gondolkodásmód szerint a vörös fonal kijelöli a sorsunk, összekapcsol minket
azzal a személlyel, akihez igazán tartozunk.

{14}Izakaya: informális jellegű japán bár, ahol alkoholos italokat és hozzá harapnivalót lehet
fogya ztani

{15}Az ot umamik úgynevezett ujjételek, vendégvárók, amiket alkoholo italok mellé

szolgálnak fel, és elfogyasztásukhoz nincs szükség evőeszközre, kézzel ehető falatkák.

{16}A kívánságok leírására használt papírcsík.

{17}japán pizza

{18}japán szó, jelentése aranyos, cuki

{19}Japánban minden étkezés előtt elhangzik, szó szerint azt jelenti, hogy „alázatosan
elfogadom”. Így adnak hálát az asztalon lévő ételért.

{20}Éjjel-nappali bolt.

{21}A Shikansen (ejtsd: Sikanszen) egy nagysebességű vasúthálózat Japánban, amelyet a

Japan Railways, az ország fő vasúttársasága üzemeltet.

{22}ATokyo Ghoulcímű manga egy dark fantasy manga, amiből később anime is készült. A
történet szerint a ghoulok emberevő lények, emberi alakjuk miatt azonban nehéz felismerni
őket.

{23}Futballklub

{24}A fehér nap (White Day) népszerű nem hivatalos ünnep kelet-ázsiai országokban,
március 14-én tartják, amikor a férfiak viszonozzák a nőknek a Valentin-napon kapott
ajándékot, valamilyen fehér édesség vagy fehér színű ajándék formájában.

{25}Japán étel, ami általában háromszög vagy henger alakúra formázott rizs valamilyen
töltelékkel, amelyet algába c omagolnak