6.

Commedia dell’arte
A kor olasz nyelvhasználatában a commedia fogalom nem a mai értelemben vett
vígjátékot jelölte, hanem általában a színházat, mint jelenséget, az „arte” szó pedig nem csak
a művészetre, hanem a szakmai tudásra is vonatkozott. XVI. század közepén létrejött színházi
forma. A commedia dell’arte a commedia eruditától vette át a szövevényes bonyodalmakban
gazdag mesét. Tehát a commedia dell’arte annyit jelent: hivatásosok színjátéka.
A commedia dell’arte előfutára Angelo Beolco padovai színész és színdarabíró, aki a
Ruzante művésznevet vette fel, de ugyanígy nevezte el a főszereplőit azokban a drámákban,
amelyekben az éhínségtől és háborútól fenyegetett, egyszerű, érzéki örömökre vágyó
parasztok életét ábrázolta („Ruzante megtér a hadból”, „Csapodár madárka”). Ruzante kis
vándortársulatával járta az országot, 1520-tól kezdve évente fellépett a velencei karneválon
is. Gyakran kapott meghívásokat a patríciusok házába, és akadémiai körökbe is bejutott – ám
továbbra is megmaradt elkötelezett társadalombírálónak. A padovai bíboros előtt például a
következő lázadó szöveget adta paraszti hőse szájába: „Mi izzadhatunk, még sincs semmink,
de azoknak, akik nem izzadnak, mindig dús étek jut.” – ezt nem kell megtanuld, DE tudj róla!
A commedia dell’arte - t először ugyancsak az alsóbb rétegek melletti kiállás és a népi
játékmód jellemezte. Hatása nem a látvány varázsára épült, mint az udvari színházé, és nem
is a szó meggyőző erejére, mint a humanista drámáké, a commedia dell’arte a gesztusok
hatalmára épített. Az üres dobogón vagy az egymással szögbe fordított keretekből álló
egyszerű színpadon a hangsúlyokat a színész tette ki a maga testével. A szövegnek a
mozgáshoz képest alárendelt szerep jutott, és végleges alakját csak a színpadi rögtönzések
során érte el. Az előadás alapjául szolgáló szcenárium, canavaccio (cselekményvázlat) csupán
alapvonásaiban rögzítette a cselekményt, s ezt a vázlatot a színészek realizálták, egyedül a
maguk leleményességére és fantáziájára utalva. Az idők során aztán kialakult egy
monológokból és dialógusokból álló kánon, amelyhez újra meg újra visszanyúltak, mint
ahogy a különösen sikerült lazzókat (bohóctréfaszerű közjáték) is nemzedékről nemzedékre
adták tovább. Ha aztán a színészek úgy látták, hogy a publikum unatkozik, elővettek egy –
egy ilyen komikus cselekvésmozzanatot, pl. Arlecchino legyet fog, szétszedi és megeszi, - és
beépítették a történések menetébe.
A commedia dell’arte szcenáriumai jóformán kivétel nélkül a szerelemről szólnak,
amely számtalan bonyodalmat okoz a családok életében, a szereplők pedig lázasan
fáradoznak azért, hogy az összegubancolódott szálakat kibogozzák, és a cselekményt
eljuttassák a boldog végkifejletig. A szereplők erkölcsi magatartása igencsak kétes, többnyire
csak ösztöneiknek engedelmeskednek.
Tehát a commedia dell’arte virágkorát a XVI – XVIII. században élte. Előadói hivatásos
vándorszínész társulatok voltak, melyeknek színészei a társulatok vezetőinek irányításával
közösen dolgozták ki az előadás néhány oldala cselekményvázlatát (canavaccio), amely
dialógusokat nem tartalmazott, hanem azokat az előadók előadásról előadásra szabadon
rögtönözték, ahogyan a zene – és táncbetéteket, akrobatamutatványokat és bűvész-
trükköket. Ezt a rögtönzést azonban nem kell a mai értelemben vett improvizációnak
tekintenünk, hiszen a sok éve ugyanazt a karaktert játszó színész fejében egész
szövegvariációkat, kész sorokat, sémákat őrzött, amelyet alkalomhoz, a megfelelő színpadi
szituációhoz illően variált. Az is jellemző volt, hogy apáról fiúra öröklődött egy – egy figura.
Egy társulat 10 – 12 főből állt, így minden szerepkörre volt alkalmas színészük. A commedia
dell’arte jellemző előadásmódja a jelenetező technika, mivel a szűk színpadon csak kevés
szereplő fért el, ezért a változatlan helyszínen az egymás után érkező szereplők vitték előre a
cselekmény menetét. A cselekményt gyakran szakították meg a lazzik (bohóctréfaszerű
közjáték), amelyek során a zannik (szolga figurát alakító szereplők) megpróbálták a
közönséget szórakoztatni tréfákkal, mutatványokkal.
A rögtönzéseknek keretet szabott az állandó típusok (tipi fissi) és maszkok használata.
Az állandó típusok közül idősebb szereplő Pantalone, északi típusú, gazdag, velencei, zsugori
öreg kereskedő; sántít, beteges és mindig panaszkodik. Beképzelt, öntelt, szoknyavadász, ám
sokszor felsül, az orránál fogva vezetik. Dottore, északi típusú, bolognai orvos, ügyvéd vagy
jogász, tudálékos, kéjsóvár, aki ékesszólóan beszél, de értelmetlenül. Capitano, déli típusú,
spanyol, nagyképű, szájhős katona, hihetetlen történeteket ad elő saját hőstetteiről, gyakran
akar elcsábítani fiatal lányokat, és ezért sokszor megleckéztetik. A fiatalok közé tartozik a
sorsüldözött szerelmespár, akiket el akarnak szakítani egymástól. Ők nem viselnek maszkot.
Nevük változó: Lelio, Flavio, Aurelio illetve Isabella, Lidia, Vittoria, stb.
A zanni – szerepek (mellékszereplők vagy szolgák) a játék fő mozgatói. Közéjük
tartozik Brighella: eszes, északi típusú paraszt, mindenre kapható, agyafúrt fickó. Ötletekben
gazdag, találékony, intrikus (cselszövő), aki bonyolítja a cselekmény fő fonalát. Arlecchino:
vidám, naiv, többnyire gyámoltalan (északi) parasztlegény. Colombina vagy Fantesca (északi
vagy déli is lehet) gyakran segítőtársa a szerelmeseknek, kedves, okos, ravasz szolgálólány.
…és még nagyon sok figura van, ezek a főbb típusok.