Oatley, Keith - Jenkins, Jennifer M - Érzelmeink1

K eith O atley - Jennifer M.
Jenkins > Érzelm eink

Osiris tankönyvek
K eith O atley —Jen n ifer M. Jenkins
Érzelmeink
Osiris Kiadó ►Budapest, 2001

A fordítás alapjául szolgáló mű
Keith Oatley - Jennifer M. Jenkins: Understanding Emotions
Blackwell Publishers Inc, Cambridge, MA, 1996
Fordította
Lukács Ágnes
A fordítást az eredetivel egybevetette

Racsmány Mihály
Minden jog fenntartva

Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás
a kiadó eló'zetes hozzájárulásához van kötve
© Keith Oatley, Jennifer M. Jenkins, 2001

© Osiris Kiadó, 2001
Hungarian translation © Lukács Ágnes, 2001
Rövid tartalom
Ábrák jegyzéke 13
Táblázatok jegyzéke 16
Előszó 17
A szerzők előszava 19
Köszönetnyilvánítás 23
1. Nézőpontok az érzelmek értelmezésében 25
2. Az érzelmek kulturális értelmezése 63
3. Az érzelmek evolúciój a 89
4. Mi az érzelem? 127
5. Az érzelmek agyi mechanizmusai 167
6. Az érzelmek fej lődése 197
7. Egyéni különbségek az emocionalitás fejlődésében 227
8. Érzelmek és gyermekkori pszichopatológia 263
9. A megismerés és meggyőzés funkciói és hatásai 297
10. Érzelmek a társas kapcsolatokban 333
11. Az érzelmek szerepe a felnőtt-pszichopatológiában 3 67
12. Pszichoterápia, tudatosság és elbeszélés 403
Szakkifejezések 431
Irodalom 437
Tárgymutató 481
Szerzők mutatója 491
Tartalom
Táblázatok jegyzéke 16
Előszó 17
Köszönetnyilvánítás 23
1. fejezet. Nézőpontok az érzelmek értelmezésében 25

Bevezető 27
Az érzelmek pszichológiájának megalapozása 27
Charles Darwin: a biológiai megközelítés 27
William James: a testi megközelítés 31
Sigmund Freud: a pszichoterápiás megközelítés 33
Filozófiai és irodalmi háttér 37
Arisztotelész: a fogalmi megközelítés 37
René Descartes és Baruch Spinoza: a filozófiai megközelítés 41
George Eliot: az irodalmi megközelítés 44
I Rövid életrajz: George Eliot 47
A modern érzelemkutatás 48
John Harlow és Walter Hess: agytudomány 48
Magda Arnold és Sylvan Tomkins: új pszichológiai elméletek 52
Alice lsen és Gordon Bower: kísérletezés az érzelmek hatásaival 54
Erwing Goffman és Ariié Russel Hochschild: a dramaturgiai nézőpont 57
A szálak összefűzése 60
Összefoglalás 60
További olvasnivaló 61
2. fejezet. Az érzelmek kulturális értelmezése 63

A kulturális kontextus 65
A romantika kora 65
>Mary Shelley romantikus regénye, a Frankenstein 68
Összehasonlítások más kultúrákhoz tartozó emberekkel 69
Érzelmi atmoszférák 73
Léteznek-e emberi érzelmi univerzálék? 76
A különböző kultúrák érzelemkiváltóinak és -értelmezéseinek különbségei 78
Megjelenítési szabályok 80
Kulturális konstrukció és az érzelem szociális funkciói 81
Szenvedélyes szerelem 83
Szerelembe esés 83
8 Tartalom
Középkori lovagi szerelem 84

A szerelem mint átmeneti társas szerep 87
Összefoglalás 87
3. fejezet. Az érzelmek evolúciója 89

Erzelemkifejezések: velünkszületettek, de elavultak? 91
Érzelmek, reflexek, mozgásmintázatok és hajlamok 92
►Rövid életrajz: Charles Darwin 93
Az érzelmekhez tartozó arckifejezések egyetemes felismerése 93
Faj specifikus mozgásmintázatok 99
Az emberi nem érzelmi jellemzőinek gyökerei 101
Mai főemlős rokonaink társas élete 101
Az ember származásának bizonyítékai 108
Vadászó'gyűjtögető életformák 110
Kötődés embernél és más főemlősöknél 113
A kötődésgondolat gyökerei 114
Mesterségesen nevelt majmok 115
Az érzelmek mint a társas kapcsolatok alapjai 117
Az; érzelmek intencionalitása 118
Társas érzelmek 120
Az emberi kapcsolatok egyedisége 122
Összefoglalás 125
4. fejezet. Mi az érzelem? 127

Erzelemmeghatározások és példák 129
Prototípus alapú érzelemfogalmak 130
Az érzelem folyamata 131
Kiértékelés 133
Kontextusértékelés 136
Cselekvéskészség 138
Érzelemkifejezés, testi változás, cselekvés 140
>Rövid életrajz: William James 145
A z érzelemkiváltók, a tapasztalat, a kifejezésmód és a testi változások
közötti kapcsolatok 149
Akkor tulajdonképpen mik azok az érzelmek? 156
Az affektiv birodalom: érzelmek - hangulatok - hajlamok 158
Érzelemepizódok 159
Hangulatok 159
Érzelmi zavarok 161
Személyiség 162
Az érzelmi spektrum különböző részei közötti kapcsolatok 163
Összetevők vagy alapérzelmek 163
Összefoglalás 165
Tartalom 9
5. fejezet. Az érzelmek agyi mechanizmusai 167

Hogyan működnek az érzelem agyi mechanizmusai? 169
Agyi léziók és stimuláció: korai kutatások 171
A striatális rendszer 173
A limbikus rendszer 175
Érzelmek és az agykéreg 179
A z amygdala mint érzelmi számítógép 186
Neurokemikáliák, moduláció és az érzelmek 188
A transzmitterfunkciók visszaállítása a striatális régióban 189
Peptidhatások a félelemben 190
A neurokémiai és anatómiai információ integrálása az érzelmi
viselkedésben 192
Összefoglalás 194
6. fejezet. Az érzelmek fejlődése 197

Érzelmi fejlődés 199
A differenciális érzelmek és a dinamikus rendszerek elmélete 199
Érzelemkifejezés az első életév során 200
Fejlődési változások az érzelmek kiváltásában 206
Mások érzelmeinek megkülönböztetése és megkülönböztetett
válaszadás gyerekkorban 208
A gyerek személyes kapcsolatainak felépítése 211
Kooperatív cselekvés és a célhoz igazított kapcsolat 214
A z én és mások különválasztása 215
Az érzelmek nyelve a kooperatív cselekvésben 218
A gyerekek értelmezései az érzelmek okaira vonatkozóan 219
Az érzelmek palástolásának megértése 222
A gyerekek fogalmai az ambivalenciáról 224
Összefoglalás 225
7. fejezet. Egyéni különbségek az emocionalitás fejlődésében 227

Bevezető 229
Érzelmi szabályozás 229
Kötődés 232
Védelem a fenyegetéstől és az „idegen helyzet" 233
A kötődés belső munkamodelljei 236
A kötődési stílust befolyásoló tényezők 238
Az érzelmek szocializációja a kapcsolatokban 240
Ismét a szinkronizációról 240
Melegség 240
Hogyan tanulunk meg beszélni az érzelmekről? 242
A modellnyújtás hatásai 243
Szelektív válaszadás bizonyos érzelmekre 244
Hogyan befolyásolja a kultúra az emocionalitás fejlődését? 247
10 Tartalom
Érzelemsémák: hidak a korábbi és későbbi kapcsolatok között 248

Temperamentum 250
Érzelmi hajlamok a temperamentum középpontjában 250
A temperamentum stabilitása 252
A temperamentum genetikai alapjai 253
A temperamentum és a kötődési stílus kapcsolata 255
Affektiv hajlamok - a környezetre adott válaszok 257
A gyerekkori emocionalitás felnőttkorra átterjedő mintázatai 257
Személyiségdimenziók és -vonások 258
Összefoglalás 261
8. fejezet. Érzelmek és gyermekkori pszichopatológia 263

Érzelmek a gyermekek pszichopatológiájában 265
Péter esete 265
A gyerekkori zavarok osztályozása 266
Hogyan érinti a gyerekkori pszichopatológia az érzelmeket? 267
A pszichopatológia gyerekkori prevalenciája 271
Extemalizáló zavarok 273
Szorongási zavarok 273
Depressziós zavarok 274
A zavarok folytonossága 275
A gyerekkori pszichiátriai zavarok kockázata és okai 277
Szülők közti konfliktus 278
Pszichiátriai zavar a szülőnél 280
A szülő-gyerek kapcsolat 282
Szegénység 287
A kockázati tényezők kombinációi 288
Kétirányú és megerősítő hatások a környezetben 289
A pszichopatológiával kapcsolatos alkati tényezők 290
Védőfaktorok 291
Hajlam és stressz: a zavar modellje 293
Összefoglalás 294
9. fejezet. A megismerés és meggyőzés funkciói és hatásai 297

Az érzelmek funkciói 299
Kognitív funkciók 299
Racionalitás és érzelmek 304
A z érzelmek mint heurisztikák 305
Érzelmek a cselekvés irányításában 306
Érzelmek, amelyek alkalmanként szabadon lebegnek 306
Érzelmek, amelyeknek mindig van tárgyuk 308
Miért ne tartsuk az érzelmeket egyszerűen csak pozitívnak vagy
negatívnak? 310
A hangulatok és érzelmek hatása a kognitív működésre 310
Tartalom 11
Észlelési hatások 311

A z érzelmek figyelmi hatásai 312
Érzelem és emlékezet 315
t Bartlett emlékezetvizsgálata 316
Hangulati hatások az ítéletekben 325
Meggyőzés 330
Összefoglalás 331
10. fejezet. Érzelmek a társas kapcsolatokban 333

Szeretet és boldogság: az együttműködés érzelmei 335
Intimitás és együttműködés 337
A szexuális szerelem elvei 337
A kötődés és a szexualitás evolúciós perspektívái 339
Párválasztás 341
Harag, félelem, megvetés: a versengés érzelmei 342
Agresszió 342
►Rövid életrajz: Konrad Lorenz 343
Harag és alárendelődés a társas csoporton belül: státus és tisztelet 344
A haragot kiváltó mechanizmusok 345
Kulturális változatok a harag kezelésében 346
Interdependencia és individualizmus 349
Harag és agresszió a kapcsolatok szabályozásában 351
Kulturális kódok 353
Csoporton belüli és csoportok közötti működés 354
Csoportközi konfliktus 355
Társadalmak közötti erőszak 358
Undor és megvetés 359
Harag és megvetés a házasságban 362
Összefoglalás 365
11. fejezet. Az érzelmek szerepe a felnőtt-pszichopatológiában 367

Az érzelmi zavarok okai 369
Pszichiátriai epidemiológia 369
Életesemények és nehézségek 372
Sérülékenységi tényezők 376
Az életesemények kapcsolata az egészséges érzelmekkel és az érzelmi
zavarokkal 384
Mi tartja fenn az érzelmi zavarokat? 385
Személyes tervek és személyközi kapcsolatok 385
A szorongást és a depressziót fenntartó kognitív tényezők 388
„Érzelmek kifejezésre juttatása" és visszaesés skizofréniában 390
Pszichoszomatikus betegségek 393
A stressz és az immunrendszer 394
Az agy és az immunrendszer interakciója állatoknál 395
12 Tartalom
Stressz és rák 396

Személyiség és betegség 398
A stress? természete 399
Összefoglalás 401
12. fejezet. Pszichoterápia, tudatosság és elbeszélés 403

A pszichológiai terápiák és az érzelmek 405
A pszichoanalitikus terápia alapgondolata 406
I Életrajzi megjegyzés: Sigmund Freud 407
A pszichoterápia különböző formái és hatásaik 410
Élmény- és humanisztikus terápiák 411
Viselkedésterápia 413
Kognitív és kognitív-viselkedéses terápia 414
Családterápia 415
Miért állnak az érzelmek a pszichoterápia középpontjában? 417
De működik-e a pszichoterápia? 418
Pszichoterápia szakemberek nélkül 419
Érzelmi kreativitás 421
Tudatosság 422
Az érzelmek tudatossá válása az irodalomban 423
Érzelmek és művészet 426
Az érzelmek a színművészetben, a szertartásokban
és a pszichoterápiában 426
A megértés kultúrája 428
Összefoglalás 429
Irodalom 437
Tárgymutató 481
Ábrák jegyzéke
1.0. Három fénykép Darwin A z ember és az állat érzelmeinek

kifejezése című művéből 25
1.1. Darwin két fényképe: gúnyos mosoly és sírás 30
1.2. A légzés, a szívritmus és a galvános bőrreakció mérése 32
1.3. Csoportkép a Clark Egyetemen tartott konferenciáról, 1909 36
1.4. Ókori görög színház 40
1.5. William Holman Hunt: A bérenc juhász 45
1.6. Phineas Gage koponyája és a vasrúd 49
1.7. Bower emlékezetvizsgálata 57
2.0. Bronzszobrocskák a Han-dinasztia korából 63
2.1. A Frankenstein első kiadásának címlapja 67
2.2. Egy ifaluki nő mosolyog 75
2.3. A lovagi szerelem kertje (illusztráció a Rózsa-regénybői) 85
3.0. Békülés: két hím csimpánz 89
3.1. Egy francia nő a barátját üdvözli 94
3.2. A fore közösség tagjai különböző érzelmeknek megfelelő
arckifejezéseket mutatnak 97
3.3. Két busman csoport együtt táborozik 111
3.4. Majomcsecsemő Harlow kísérletében 116
3.5. Vervetmajmok félelmi válaszai 119
3.6. Csimpánzok kurkászása 124
4.0. Bernini: Szent Teréz extázisa 127
4.1. Elsődleges kiértékelések döntési fája 135
4.2. Két lenézést kifejező gesztus 141
4.3. Camra fényképei az érzelmi arckifejezésekről 143
4.4. Kétértelmű ábra Jastrow (1900) nyomán 152
4-5. Jones és munkatársai (1991) kísérleti elrendezése
és eredményei 153
4.6. Az affektiv jelenségek spektruma időtartamuk szerint 159
5.0. Pozitronemissziós tomográfiái (PÉT) felvétel 167
5.1. Az emberi agy két nézete 170
5.2. MacLean ábrái az emberi embrió agyának fejlődéséről 171
5.3. MacLean ábrája az előagy három nagy részéről 173
5.4. A vizuális világ egyik oldaláról származó információ
az agy szemközti oldalára vetül 181
5.5. Csalóka ábrák 182
5.6. EEG-aktivitás a bal és a jobb féltekében gátlásos, köztes
és felszabadult gyerekeknél 186
14 Ábrák jegyzéke
6.0. Négyéves kislány jellegzetes dühös arckifejezése 197

6.1. Érzelemkifejezést mutató babák fényképei 201
6.2. Vizuális szakadék 204
6.3. Félelem vizuális szakadék előtt, kutyáktól, zajoktól,
mozgó bábutól 207
6.4. Szeparáció alatt síró gyerekek aránya 207
6.5. Caron és munkatársai (1985) vizsgálatában használt ingerek 210
6.6. Csecsemők állapotátmeneti diagramjai, amikor anyjuk
normális kedélyállapotú és amikor lehangolt volt 213
6.7. A gyereket kezdi érdekelni a tükör 216
7.0. A mama távoliét után felveszi a gyerekét 227
7.1. A sírás gyakorisága az „idegen helyzet”-vizsgálatban 234
7.2. A legtöbb 3-5 éves félénk idegenekkel 259
8.0. Verekedő fiúk 263
8.1. Nyolcéves korukban agresszívnek tartott emberek
agressziópontszámai harmincéves korukban 276
8.2. Agresszivitás gyerekek között, akik felnőttek közötti
dühös vita tanúi voltak 279
8.3. A depresszió viszonylag gyakori fiatal csecsemők mamái
körében 281
8.4. Kockázati tényezők hatása a gyerekkori pszichiátriai
zavarok kialakításában 289
8.5. Pszichiátriai tünetek olyan gyerekeknél, akiknek a szülei
jó vagy konfliktusterhelt házasságban éltek 292
9.0. Renoir: Tánc Bougivalnál 297
9.1. Az agy moduljai és a közöttük futó különböző fajta üzenetek 302
9.2. A „boldogétól a „szomorúéba átvezető arcsorozat 311
9.3. A szorongó és a kontrollszemélyek átlagos
színmegnevezési ideje 314
9.4. Wagenaar saját önéletrajzi emlékeire vonatkozó
vizsgálatának eredményei 319
9.5. Christianson és Loftus vizsgálatában a nyolcadik dia
három változata 321
9.6. A felidézett pozitív és negatív egységek száma egy interjúban,
ahol a kérdezők boldog vagy levert hangulatban voltak 323
9.7. Bower (1992) ábrája az emlékezeti hálózatról 324
9.8. Attitűdváltozás jó és semleges hangulatban 327
10.0. A harag fontos része lehet az intim kapcsolatnak 333
10.1. Diáklányok mások javaslataira adott jutalmainak
és büntetéseinek átlagos száma 345
10.2. Yanomamö férfiak verekedése egy házasságtörés miatt 348
10.3. A külső csoportra irányuló ellenségesség Sherif vizsgálatában 358
10.4. Két, megbeszélést folytató pár kumulatív grafikonjai 363
11.0. Depressziós nő 367
11.1. A szegénység a depresszió alapvető oka 372
11.2. Munkába és óvodába induló nő 381
11.3. A normális érzelmek és a depresszív összeomlás érzelmeinek

elkülönítése 384
11.4. Egy ördögi kör 390
11.5. Visszaeső skizofrén betegek magas és alacsony
EE-családokban 391
12.0. Képek A z érzelmek racionalitása című könyv címlapjáról 403
12.1. A terapeuta odafigyel a kliensre, és beszélget vele 408
12.2. Deszenzitizációs viselkedésterápia 413
12.3. Az 1970-es években az encountercsoportok nagyon
népszerűek lettek 420
12.4. Az írás és olvasás révén tudatossá tehetjük érzelmeinket 424
Táblázatok jegyzéke
1.1. A Darwin (1872) által tárgyalt érzelemkifejezések 29

1.2. Az lsen és munkatársai boldogságkiváltó vizsgálataiban
talált hatások 56
3.1. Az emberek és a többi főemlős rokonsági foka 92
3.2. Visszatérő helyzetek és érzelmi válaszok 113
3.3. Ainsworth (1967) listája a kötődési viselkedésekről 115
4-1. Két elemhalmaz az érzelemelméletek két nagy családjában 164
6.1. A zavart mutató gyerekek az énfelismerési tesztben 217
7.1. A 12 hónapos korban az idegen helyzet vizsgálatakor
megállapított kategorizáció összehasonlítása a 20 éves
korban a felnőttek kötődésinterjújában kapott eredménnyel 237
7.2. Anyai válaszok a babák különböző életkorokban mutatott
érzelemkifejezéseire 244
7.3. A temperamentumdimenziók leképezése az érzelmek
elemeire 251
7-4. Az emocionalitás viselkedésgenetikai ikervizsgálatainak
eredményei 254
9.1. Kilenc alapérzelem az általuk betöltött funkciókkal
és kiváltott hatásokkal 303
11.1. A pszichiátriai állapotok élettartamra vonatkozó
prevalenciái az Egyesült Államokban 370
11.2. A pszichiátriai zavarok élettartam-prevalenciája a nem
és a jövedelem függvényében 371
11.3. A súlyos depresszióban szenvedő személyek aránya annak
függvényében, hogy súlyos életesemény volt-e az életükben,
és volt-e intim kapcsolatuk valakivel 380
Előszó
Bármely terület szakértői számára az egyik legnehezebb feladatot az je

lenti, hogy izgalmasan, elgondolkodtatva és kérdéseket is felvetve adják
át azt a tudást, amit megtanultak és amivel megküzdőitek szakmai elő
rehaladásuk érdekében. Ehhez szenvedélyre van szükség - olyan hajtó
erőre, amely mutatja a terület szeretetét, azokat a csodálatos gondolato
kat, amelyeket a téma magában hordoz, és azt, hogy ezeket a gondolato
kat hogyan lehet az önismeret gazdagítására és gyarapítására használni.
Ez a minőség gyakran az első dimenzió, amire szükségünk van, ha olyan
könyvet írunk, amiből tananyag lesz.
Ennek az előszónak a megírására az vett rá, hogy Oatley és Jenkins kö
tetén végigvonul az érzelmekről szerzett tudás izgalma és szenvedélye.
Csodálatos módon a tudományos pontosság nem szenved csorbát e szen
vedély miatt. A könyvet úgy olvastam, mint egy regényt, amelyet nem
tud letenni az ember - állandóan visszatértem hozzá, magával ragadó
történetmesélő stílusa miatt újra és újra elolvastam. A szerzők a terület
megválaszolatlan kérdéseit is bemutatják, úgyhogy azon kaptam magam,
hogy olvasás közben vitázom a szerzőkkel. Gyakran előfordult, hogy nem
értettem egyet azzal, amit mondanak, és ez arra kényszerített, hogy a
könyvtáramban kikeressem az idézett tanulmányokat és könyveket -
hogy eldönthessem, valóban nem értek velük egyet, vagy pedig, amilyen
éles eszűek, valami újat tanítottak nekem. Érzésem szerint a legtöbbször
olyan új gondolkodásmódokat sajátítottam el az érzelmekkel kapcsolat
ban, amelyek a könyv elolvasása előtt nem álltak nyitva előttem.
Végül pedig Oatley és Jenkins az érzelmekkel kapcsolatban a legkor
szerűbb irodalmat használják és ötvözik a témában született történetileg
legfontosabb tanulmányokkal. Az új és régi vegyítése teszi ezt a könyvet
szokatlanná, mert a legtöbb tankönyv annyira elavult, hogy az első feje
zet végén úgy érezzük, egy húszéves álomba lettünk kényszerítve, vagy a
másik végletként az az érzésünk támad, hogy a múltból semmi sem fon
tos vagy releváns a mai kutatások szempontjából.
Oatley és Jenkins sikeresen illesztik össze a múlt legjavát a jelen izgal
mával, rámutatnak a jövő útjaira, és részletesen bemutatják a gyötrő
kérdéseket, amelyekkel még mindig szembe kell néznie minden érzelem-
kutatónak. Élvezzék az olvasást, és talán a végére előállhatnak egy új fe
jezettel, hogy folytatódjon a történet.
Nancy L. Stein
pszichológiaprofesszor
Chicagói Egyetem
A z életben az a furcsa, hogy bár a lényege kétségtelenül évszázadok
óta mindenki számára nyilvánvaló, senki nem hagyott hátra róla
egy kielégítő magyarázatot. London utcáiról van térképünk, szen
vedélyeink azonban felderítetlenek.
(Virginia Woolf Jacob’s Room. 90. o.)
A szerzők előszava
Az írásos emlékek és a szájhagyomány szerint az embereket a legkorábbi
időktől kezdve érdeklik az érzelmek. A legtöbb társadalomban az érzek
mek állnak a pszichológia hétköznapi értelmezésének - amit népi (folk)
pszichológiának hívunk - középpontjában. Furcsának tűnik ezért, hogy
a pszichológiai kutatásokban az érzelmek viszonylag kevés figyelmet
kaptak. Ez a helyzet azonban megváltozott. Nemrégiben fölvirágzott a
kutatás, és a klinikai érdeklődés is nagyobb lett; valószínű, hogy az elkö
vetkezendő néhány évben az érzelmek tanulmányozása az őt megillető
helyre kerül a társadalomtudományi kutatásokban.
A tudomány az elődök által kialakított hagyomány folytatására épül.
Mindannyian messzebbre látunk, ha óriások vállán állunk, amint azt
Robert Burton, a Melankólia anatómiájának tizenhetedik századi szerzője
mondta. írói feladatunknak azt tekintjük, hogy bemutassuk azt, ami eb
ből a helyzetből látható, és ami az érzelmek mindennapi kutatása során
folyik, valamint hogy értékeljük az elméleteket és a bizonyítékokat. Az
olvasó összevetheti mondandónkat azzal, amit tud, és részt vehet abban
a vitában, amely a tudomány folyamatát jelenti, és amelynek révén tu
dásunk gyarapszik.
Ezt a könyvet azoknak szántuk, akik érdeklődnek az érzelmek iránt:
szeretnénk megmutatni, meddig jutott a megértésben a tudomány.
A könyv, és szerintünk az egész téma, érinti a pszichológiát, pszichiátri
át, biológiát, antropológiát, szociológiát, irodalmat és filozófiát. Úgy
gondoljuk, a végén összeáll a kép; egy bonyolult, összetett területen ki
rajzolódik néhány körvonal.
Ha nézőpont nélkül próbálnánk megírni egy bevezető könyvet az em
beri érzelmekről, az nemcsak teljes unalomhoz, de érthetetlenséghez is
vezetne. A kérdéssel kapcsolatban megjelent publikációk száma lehe
tetlenné teszi, hogy kimerítsük a kérdéskört, úgyhogy olyan vizsgálato
kat és elképzeléseket választottunk, amelyekről azt gondoljuk, hogy
képviselik a témát, és reméljük, hogy olyan képet adunk az olvasónak,
amely lehetővé teszi a termékeny gondolkodást. Az egész könyv „nagy”
története mellett ezért minden fejezetnek is van saját története. Ahol
ellentétes nézetek jelennek meg, megvitatjuk őket. Fontosnak tartottuk
azonban, hogy valami egységeset hozzunk létre. A mi álláspontunk nem
az egyedüli lehetséges nézőpont, de azt gondoljuk, ha az olvasó látja,
hogy létezik ezen a területen egységes nézőpont, képes lesz vele egyetér
teni, vagy tud vele vitatkozni, és módosíthatja. Tudjuk, hogy önmagá
ban egyetlen bizonyíték sem döntő érvényű, de mindegyik egy lépést je-
20 A szerzők előszava
lent egy elképzelés megvizsgálásában vagy abban, hogy egy elmélet való-
színűségén ilyen vagy olyan irányban változtassunk. Reméljük, hogy az
olvasóban egy egységes kép alakulhat ki, amelyet saját érdekló'dési terü
letén is alkalmazhat.
Megpróbáltuk a lehető legelfogulatlanabbul kezelni a bizonyítékokat,
de úgy gondoljuk, lehetetlen elfogulatlannak lenni, mert ki kell válogat
nunk, mi az, ami érdekes és érdemes a bemutatásra. Ezért nyíltan kije
lentjük elfogultságainkat. Mi az érzelmeket kognitív és fejlődési terminu
sokban értelmezzük, és tisztázni szeretnénk szerepüket a mindennapi
társas interakciók közvetítésében, valamint arra is szeretnénk fényt derí
teni, hogy mi az, ami elromlik az érzelmi zavarokként ismert állapotok
esetében. Véleményünk szerint az érzelmek biológiai folyamatokon ala
pulnak, és a kultúra dolgozza ki őket. Mint annak a kidolgozott mozgás
sornak, amire akkor van szükségünk, ha leírjuk a nevünket, egy érzelem
nek is megvan a biológiai alapja összetevők és megszorítások formájában.
Van egyéni fejlődéstörténete is. Csak akkor érthetjük meg egészében, ha
figyelembe vesszük kulturális és személyközi kontextusát is.
A nyugati hagyomány szerint értelmezett érzelmekről írunk - nem azt
akarjuk ezzel mondani, hogy az euro-amerikai feltételezések egyetemes
érvényességűek; azért ezekről írunk, mert a szerzők és olvasóink többsé
ge is ebből a hagyományból valók. Úgy hisszük, hogy ha leírunk egy ha
gyományt, és azonosulunk vele, a benne jelentőséggel bíró elképzelése
ket és eredményeket értékükön lehet kezelni. Erre a hagyományra ala
pozva véleményeket alakíthatunk ki, és aztán jobban megérthetünk más
kultúrákhoz tartozó, eltérő gondolkodásmódokat is.
Azon túl, hogy a terület általános bevezetője kíván lenni, a könyv
harmad- és negyedéves egyetemisták tankönyvének készült. Ez azonban
speciális tankönyv. A legtöbb pszichológia-tankönyv rengeteg megjegy
zendő adatot tartalmaz, és kevés benne a gondolkodtató anyag. I. A.
Richards (1925) azt mondta, hogy „a könyv egy gép, amivel együtt gon
dolkodhatunk” (l.o.). Ebben a szellemben írtuk könyvünket - nem az a
legfőbb célunk, hogy olyan dolgokkal töltsük meg, amelyeket meg kell
jegyezni, inkább a gondolkodást próbáltuk segíteni. Következtetéseink
adják a narratív fonalat. Reméljük azonban, hogy a következtetéseink
alapját képező bizonyítékok részletes bemutatásával lehetővé tesszük az
olvasó számára, hogy levonja saját következtetéseit.
A 12 fejezetet hetenként egy fejezetes tempóval át lehet venni egy sze
meszter alatt, vagy mindegyik kettéosztható egy egész éves kurzushoz.
Végig fejben tartjuk az érzelmek megértésének célját, valamint a klini
kai pszichológiában és pszichiátriában, az egészségvédelemben, oktatás
ban és szervezetpszichológiában rejlő gyakorlati alkalmazási lehetősége
ket. Úgy képzeljük, hogy a könyvet használó legtöbb tanár majd további
olvasnivalóval fogja kiegészíteni a leírtakat, saját ízlése szerint. Minden
fejezet végén ajánlunk néhány további olvasnivalót; minden téma tár
gyalása során a szövegben is említünk, bár nem részletesen tárgyalva,
korszerű összefoglalókat és könyveket.
Elképzeléseinket és a leírtakat a témával kapcsolatban megjelent

publikációkat figyelembe véve ellenőriztük: a területnek már megvan
nak a maga folyóiratai, nemzetközi kutatótársaságai, összefoglaló kötetei
és kézikönyvei. Észak-amerikai és európai kollégákat is megkértünk,
hogy tegyenek javaslatokat bemutatásunk kiegyensúlyozottságára, rep
rezentativitására, tartalmára és pontosságára nézve.
Köszönetnyilvánítás
Az alábbi barátok és munkatársak elolvasták a könyv kéziratát, és

nagyon hasznos tanácsokkal láttak el bennünket a megfogalmazástól
kezdve egészen a megközelítés egészéig és a megvalósításig. Mérhetet
lenül hálásak vagyunk nekik: Aaron Ben Ze’ev, University of Haifa;
Margaret S. Clark, Carnegie Mellon University; Gerry Cupchik, Uni
versity of Toronto; Alison Fleming, University of Toronto; Laurette
Larocque, Ontario Institute for Studies in Education; Nancy Link, Pri
vate Practice; Bernie Schiff, University of Toronto; Nancy Stein, Uni
versity of Chicago.
Az alábbi barátok és munkatársak jelentős részeket olvastak el a
könyvből; megjegyzéseikkel és tisztázó javaslataikkal, megbeszélésekkel
sokat segítettek nekünk: Fabia Franco, University of Padua; Nico Frijda,
University of Amsterdam; Joan Grusec, University of Toronto; Paul Har
ris, Oxford University; George Mandler, University of California, San
Diego; Tara Moroz, University of Toronto; Jim Russell, University of
British Columbia.
A következő kollégáknak is elküldtük könyvünk valamely fejezetét
vagy részét. Mindannyiuktól segítő javaslatokat kaptunk, amelyeket fi
gyelemmel beépítettünk a szövegbe: Gregory Burton, Seton Hall Univer-
sityj New Jersey; Linda Camras, De Paul University, Chicago; Antonio
Damasio, University of Iowa; Nancy Dess, Occidental College, Califor
nia; Ralph Hupka, California State University at Long Beach; Norman
Kinney, Southeast Missouri State University; Craig Kinsley, Univer
sity of Richmond, Virginia; Cheryl Olson, Allegeny College, Pennsylva
nia; Mark Plonsky, University of Wisconsin at Stevens Point, Gary
Severence, Franciscan University, Ohio; Theo Sonderegger, University of
Nebraska; Leland Swenson, Loyola Marymount University, California;
Jack Thomson, Center College, Kentucky; Glenn Weisfeld, Wayne State
University, Michigan; Frank Wicker, University of Texas at Austin.
A fentiek mellett a könyv megírása során a következő emberekkel
folytatott beszélgetések is sokat segítettek a problémás kérdések tisztá
zásában: Janet Wilde Astington, Jim Averill, George Brown, Robbie
Case, Sue Goldberg, Marc Lewis, Michael Lewis, Jerry Parrott, Debra
Pepler, Tom Scheff, Phil Shaver, Franco Vaccarino.
Keith Oatley kutatócsopotjának és szemináriumának tagjai - Laurette
Larocque, Ilaria Grazzani, Alison Kerr, Hiroko Yokota, Seema Nundy,
Janet Sinclair, Tim Smith, John Thompson - , valamint Jenny Jenkins,
Joan Grusec és Sue Goldberg Kötődés és az érzelmi fejlődés más aspektusai
24 Köszönetnyilvánítás
című kurzusának résztvevői - Kirsten Blokland, Tara Burke, Bruce

Morton, Alan Polak, Tanya Martini, Norma Mammone, Doreen Prasse,
Ruwa Sabbagh, Alex Shendelman, Tracy Soloman - is hálát érde
melnek a megbeszélésekért és az itt tárgyalt témákban végzett kuta
tásaikért. Meleg köszönet a Torontói Egyetem diákjainak, akik elvé
gezték a könyvünk kéziratára épülő394S pszichológiakurzust 1994-ben.
Udvarias figyelemmel kísérték végig az órákat, és jól szerepeltek a
vizsgán és a teszteken. A következők voltak olyan kedvesek, hogy
kritikát írtak egy fejezetről, rámutattak arra, hogy mi benne a jó és a
rossz, és javaslatokat tettek a javításra is: Cristina Atrance, Linda Attoe,
Sherry Ann Bartram, Christopher Bassel, Margit Bishop, Sarah Bogue,
Joel Brody, Alana Butler, Janet Crocker, Shira Dollar-Camar, Jennifer
Downie, Joanne Dunford, Jill Farr, Rachel Greenbaum, Nicolette Gre
nier, Sarah Hales, Anna Hamer, Susan Harris, Lanhee Hong, Karyn
Hood, Tina Ishaik, Carmen Jerome-Parkes, Izabella Juchniewicz, Ruchi
Kashyap, Megumi Kawasaki, Gita Lakhanpal, Angela Lam, Rebecca
Lee, Laura Lin, Bernice Liuson, Marci Longo, Ann Low, Tanúja Per-
saud, Pamela Pettifer, Susan Pickles, James Prochazka, Adam Ra-
domsky, Ranaissah Samah, Dale Summers, Monique Traubici, Brian
Vincent, Lanette Ward, Pui Man Wong, Stephen Yach, Romina Zacha-
riadis. Nagyon hálásak vagyunk nekik; javaslataikat szívesen vettük, és
nagy segítséget jelentettek számunkra. Laurette Larocque és Tim Smith
asszisztensként működtek közre a kurzus során, és számos más módon is
segítettek megjegyzéseikkel.
A segítség, bátorítás, a hibák okos kimutatása, a nagylelkű javítási ja
vaslatok azok részéről, akik tanácsokat adtak nekünk, sokkal jobbá tet
ték ezt a könyvet, mint amilyen a saját erőnkből lett volna. A tudatlan
ságból vagy figyelmetlenségből fennmaradó hibák, hiányok és tévedések
a sajátjaink, és elnézést kérünk értük.
A bibliográfia elkészítésében és más területeken nyújtott segítségéért
is hálával tartozunk Maria Medvédnek, valamint Laurette Larocque-
nak és Jane Kingnek, akik a mutatókat elkészítették. A könyv Susan
Milmoe megrendelésére íródott; elkészülésének nagy része alatt bátorí
tást és támogatást jelentett, és átnézte a könyvet Alison Muddit, a
Blackwell vezető szerkesztője. Jan Leahy Cambridge-ben (MA) dolgozott
a könyvön, és javarészt Elsa Peterson végezte a képek összegyűjtésének
munkáját. Hazel Coleman volt a műszaki szerkesztő, és Jenny Roberts a
segédszerkesztő. Mindannyiuknak hálásak vagyunk szakmai hozzáérté
sükért és kedvességükért.
Ügynökeinknek, a tudományos művekért felelős Sara Mengucnak,
valamint Celia Catchpole-nak és Murray Pollingernek, mint mindig,
most is hálásak vagyunk a profizmusért és támogatásért.
A szerzők és kiadók köszönetüket fejezik ki a szerzői jogok tulajdono
sainak, amiért hozzájárultak a jogvédett anyagok reprodukálásához.
1. fejezet Nézőpontok az érzelmek
értelmezésében
1.0. ábra. Három fénykép Darwin 1872-es alapmüvéből, Az em ber és az állat érzelmeinek kifejezé
séből: a) I. tábla No 6; b) III. tábla No 4; c) III. tábla N o 3
Tartalom
Bevezető
Az érzelmek pszichológiájának megalapozása

Charles Darwin: a biológiai megközelítés
William James: a testi megközelítés
Sigmund Freud: a pszichoterápiás megközelítés
Filozófiai és irodalmi háttér

Arisztotelész: a fogalmi megközelítés
René Descartes és Baruch Spinoza: a filozófiai megközelítés
George Eliot: az irodalmi megközelítés
I Rövid életrajz: George Eliot
A modern érzelemkutatás
John Harbw és Walter Hess: agytudomány
Magda Arnold és Sylvan Tomkins: új pszichológiai elméletek
Alice lsen és Gordon Bower: kísérletezés az érzelmek hatásaival
Erwing Goffman és Ariié Russel Hochschild: a dramaturgiai nézőpont
A szálak összefűzése
Összefoglalás
További olvasnivaló
Bevezető
Ebben a fejezetben bemutatunk néhány olyan gondolkodási vonalat,

amelyet az érzelmek értelmezésére alakítottak ki. Mindegyikük kohe
rens megközelítés, és az alapítóhoz vagy a gondolkodás irányát megvál
toztató egy vagy két személyhez kötjük őket. Mindegyik a mai napig je
len van valamilyen mai gondolat formájában. Középpontjukban általá
ban valamely, az érzelmek természetére vonatkozó felismerés áll.
Ha éppen most kezdenénk olvasni a témában, rövid idő után köny-
nyen levonhatnánk azt a következtetést, hogy az érzelmek pusztán az
ember mentális életének és viselkedésének rendszertelenül felbukkanó
összetevői, amelyeknek egyetlen közös vonása a rájuk ragasztott „érze
lem” címke. Mi úgy gondoljuk, hogy az érzelmek jól körülhatárolt jelen
ségek. Ebben a fejezetben bemutatunk néhány kutatási és gondolkodási
megközelítést, hogy beindítsuk a gondolatok áramlását. Nem az az érde
kes, hogy kinek van igaza, és ki téved. Az alábbi megközelítések kiegészí
tik egymást, és az a kérdés, hogy az általuk felvetett, egymástól különbö
ző témák hogyan illeszthetők össze egy egységes egésszé.
Az érzelm ek pszichológiájának m egalapozása
Mivel ezena a területen még nem minden nyilvánvaló, a bemutatásra ke

rülő személyek felismerései még mindig frissek, és felfedezéseikre a mai
napig építünk. Közülük kerültek ki azok - Darwin, James és Freud -,
akik lefektették a pszichológia, pszichiátria, biológia és az érzelmek meg
értésének alapjait is. Ez a csoport alapozta meg az érzelemkutatást és -ér
telmezést a biológiai és a társadalomtudományokban.
Charles Darwin: a biológiai megközelítés
Gonosz szenvedélyeinknek tehát származásunk a forrása!! -

A páviánformát öltött Ördög a nagyapánk.
(Charles Darwin, idézi G ruber és Barrett, 1974,123.0.)
Charles Darwin, a modern biológia központi alakja egyike a pszicholó

gia megalapítóinak is. 1872-ben megjelentette az érzelmekről szóló,
mindeddig legfontosabb könyvet: Az ember és az állat érzelmeinek kifejezé
sét (1872/1963). Korábban A fajok eredetében (1859/2000) Darwin leír
ta, hogy az élőlények hogyan alkalmazkodnak a környezetükhöz. Ennek
28 1. Nézőpontok az érzelmek értelmezésében
ismeretében úgy gondolnánk, hogy Darwin szerint az érzelmeknek fon-

tos szerepük volt túlélésünkben. Ami azt illeti, sok pszichológus és bioló
gus az érzelmekről szóló könyv elolvasása nélkül feltételezi, hogy ezt írta.
Ez azonban nem így van: gondolatmenete közelebb állt a józan paraszti
észhez, de kifinomultabb annál, amit mi józan paraszti eszünkkel hihet
nénk.
A fajok eredetében Darwin az emberi lényeget csak futólag és laza ter
minusokban említette, bár az utolsó részben van egy rövid bekezdés,
amelyben a következőt írja: „A jövőben ennél sokkal fontosabb kutatá
sok előtt is tér nyílik majd. A pszichológia, nem vitás, a Herbert Spencer
úr által lefektetett alapokra fog támaszkodni, vagyis arra az elvre, hogy a
szellemi erők és képességek szükségképpen csak fokozatosan voltak
megszerezhetők. Fény derül majd az ember eredetére és történetére is.”
(Darwin, 1859/2000, 430. o.) Darwin érzelmekre vonatkozó saját meg
figyeléseit 1838-ban kezdte. Érdeklődése középpontjában, a kutatás mai
irányvonalától eltérően, nem az érzelem mint olyan állt; őt az érzelemki
fejezések mint az emberi faj evolúciójának lehetséges bizonyítékai, az
emberi viselkedés és más állatok viselkedésének folytonossága és az el
me fizikai alapjai érdekelték. Széles fronton vizsgálódott, az állatok érze
lemkifejezései mellett megfigyelte a felnőtt emberekét és gyerekekét is.
Egyaránt érdekelte a normális és a rendellenes, és megnyerte egy nagy
észak-angliai elmegyógyintézet igazgatójának támogatását, hogy az otta
ni betegeket megfigyelhesse. Új módszereket is kialakított, felismerve a
kultúrközi vizsgálatok jelentőségét: egyike volt az elsőknek, akik kérdő
ívet használtak. Kidolgozott egy kérdéscsoportot bizonyos érzelmek
megfigyelésére; ezt kinyomtatta, és elküldte misszionáriusoknak és olyan
személyeknek, akik más kultúrába tartozó embereket tudtak megfigyel
ni. 36 választ kapott.
Darwin festményeket tanulmányozott, és a fényképezés is kezdte ér
dekelni; A z ember és az állat érzelmeinek kifejezése egyike volt az első
könyveknek, amelyekben fényképeket (ezekből e fejezet elején is látható
néhány) használtak a tudományos állítások szemléltetésére. Darwin
együtt dolgozott egy fényképésszel, gyerekekről és felnőttekről gyűjtöt
tek olyan felvételeket, amelyeken természetesen vagy megjátszott pó
zokban fejezik ki érzelmeiket. Darwin művének az volt az újító vonása,
hogy a fényképek segítségével az emberi arcokat nem a fiziognómia, ha
nem az érzelemkifejezések szempontjából mutatta meg - az előbbi azt a
népszerű, de megkérdőjelezhető elképzelést illusztrálná, hogy az embe
rek személyiségét leolvashatjuk az arcukról.
A könyv két összetevőből áll. Az egyik Darwin megfigyeléseit és ered
ményeit tartalmazza, amelyeket az általa átvett vagy kialakított számos
különböző módszerre alapozott. Ezekre kidolgozott egy taxonómiát, ne
vet adott a főbb érzelemkifejezéseknek (lásd 1.1. táblázat).
Darwin érzelmekről szóló könyvének másik részét elméleti következ
tetései alkotják. Azt a következtetést vonta le, hogy az érzelemkifejezé
sek olyan cselekvésmintázatok, amelyek megjelennek, „noha... a leg-
A z érzelmek pszichológiájának megalapozása 29
csekélyebb előnnyel sem járnak” (28. o.). Darwin érzelemkifejezésekre

vonatkozó fő elképzelése az volt, hogy ezek olyan szokásokból szármáz-
nak, amelyek valaha, evolúciós vagy egyéni múltunk során hasznosak
voltak. Reflexszerű mechanizmusokon alapulnak: bizonyos cselekvések
megjelennek, függetlenül attól, hogy hasznosak-e vagy sem, és akaratla
nul kioldódnak olyan körülmények között, amelyek megfelelnek az ere
deti szokásokat kiváltó körülményeknek. Könyve tele van ilyen cselek
vések példáival: könnyek, amelyek feladata nem a szemek benedvesíté-
se, nevetés, amely nem egy feladat végrehajtását kíséri, és így tovább. Ha
Darwin ma írta volna könyvét, biztos, hogy példái közé felvette volna a
telefonálás közben mosolygó és gesztikuláló embereket is.
Darwin számára az érzelemkifejezések a felnőtt emberi viselkedés és
az alsóbbrendű állatok, valamint a gyerekek viselkedésének folytonossá
gát mutatták. Mivel ezek az érzelemkifejezések felnőttekben megjelen
nek, „noha... a legcsekélyebb előnnyel sem járnak”, Darwin számára az
evolúciós gondolkodás szempontjából olyan jelentőséggel bírtak, mint a
kövületek, amelyek lehetővé teszik a fajok evolúciós eredetének vissza-
nyomozását.
1.1. táblázat. A Darwin (1872) által tárgyalt érzelemkifejezések, a felhasznált mozgásszervek és a ki-
fejezett érzelem. Ez a táblázat körvonalazza Darwin érzelemkifejezés'taxonómiáját és az érzelmeket,
amikhez kapcsolódnak
Kifejezés Mozgásszervek Érzelem

Pirulás Véredények Szégyen, szerénység
Testi érintkezés Testi izmok Szeretet
Ökölbe szorított kéz Testi izmok Düh
Sírás Könnycsatornák Szomorúság
Szemöldökráncolás Arcizmok Harag, frusztráció
Nevetés Légzőszervek Öröm
Izzadás Izzadságmirigyek Fájdalom
Égnek álló szőr Bőrszervek Félelem, harag
Sikoltozás Hangképző szervek Fájdalom
Vállrándítás Testi izmok Belenyugvás
Gúnyos mosoly Arcizmok Megvetés
Remegés Testi izmok Félelem, szorongás
Forrás: Oatley, 1992.
Pontosabban azt gondolta, hogy az érzelemkifejezések olyanok, mint

testünk csökevényes szervei. Az emésztőrendszerben például van egy
apró, funkció nélküli szerv, a féregnyúlvány vagy vakbél. Darwin szerint
ez bizonyítja, hogy olyan ember előtti ősöktől származunk, akiknél en
nek a szervnek még volt haszna. Az érzelemkifejezések ugyanezzel a mi
nőséggel rendelkeznek: Darwin kifejtette, hogy a gúnyos mosoly, amely
nek során egyik oldalon kimutatjuk a szemfogunkat, a vicsorgás és a ha

rapásra készülődés viselkedéses csökevénye. Ez a készülődés valamely
távoli ősünk esetében még funkcióval bírt, de ma már semmi feladata
nincs. Néha ugyan teszünk maró megjegyzéseket, a felnőtt emberi lé
nyek azonban már nem használják támadásra a fogukat.
Darwin más kifejezéseket a csecsemőkorba vezetett vissza: a sírás, ál
lította, a gyerekkori kiáltozó sírás csökevénye, bár felnőttkorban részben
gátlás alá kerül. Részletesen leírta a fiatal csecsemők kiáltozó sírását, és
magyarázatot adott arra, miért kell ilyenkor becsukni a szemeket és
könnyeket kiválasztani a védelmükre. A felnőttek, ha sírnak, még min
dig könnyeznek, de a könnyeknek már nincsen védőfunkciója. Darwin
egyik legérdekesebb állítása, hogy a felnőtt érzelmek bizonyos mintáza
tai, például hogy szeretteinket karjainkba zárjuk, azon a mintázaton ala
pulnak, hogy a felnőttek megölelik a fiatal csecsemőket.
Darwin felismerése tehát az, hogy érzelmeink primitív minőséggel
rendelkeznek. Kapcsok, amelyek összekötnek bennünket múltunkkal:
fajunk múltjával és egyéni történelmünkkel is. Nem állnak teljesen aka
ratlagos szabályozás alatt. Bár úgy tűnik, hogy segítik az emberek közötti
kommunikációt, egyben állati és gyermeki gyökereinket is jelzik.
Darwin célja az volt ugyan, hogy kimutassa a folytonosságot az embe
rek és más állatok között, üzenetét másféleképpen is olvashatjuk: felnőtt
emberekként talán képeseknek kellene lennünk arra, hogy felülemel
kedjünk vadállati és gyermeki gyökereinken! Ez az üzenete a fejezet ele
jén álló Darwin-idézetnek, amely azt állítja, hogy a gonosz állati szenve
délyekből ered. Erre a szempontra kultúránk mohón ráharapott. Az ér
zelmeket gyakran tekintik gyerekesnek, destruktívnak, az ésszerűség
ellenségeinek. Berkowitz (1993), hogy mindezt szilárdabb tudományos
alapokra helyezze, számos kísérletben próbálta megmutatni, hogy a ha
rag olyan mechanizmuson alapszik, amelynek bizonyos elemei a modern
társadalmakban irracionálisak és destruktívak. Ez a fajta gondolkodás-
mód már a viktoriánus korban sem volt új. A sztoikusok, akikkel alább
részletesebben foglalkozunk, már évszázadokkal korábban sem bíztak az
érzelmekben: úgy gondolták, megzavarják az életet és a racionalitást.
1.1. ábra. Charles Darwin két

fényképe: gúnyos mosoly és
sírás: a) IV. tábla No 1;
a) b) b) I. tábla N o 1
A* érzelmek pszichológiájának megalapozása 31
Darwin a biológiai tudományok megfigyeléseivel egészítette ki ezt a bi

zalmatlanságot. Elképzelése ugyanakkor, mely szerint az ember korábbi
formákból fejlődött ki, az egyik legfontosabb alapot szolgáltatta ahhoz,
hogy megérthessük az emberi érzelmeket; erre a gondolatra a harmadik
fejezetben még visszatérünk.
William James: a testi megközelítés
... a testi változások közvetlenül következnek az izgató tény észle

léséből. .. és ugyanezeknek a változásoknak a történés közbeni ész
lelése az érzelem.
(James, 1890,449. o.)
A fejezet elején található idézet William James híres tankönyvéből, a

The Principles of Psychology ból (1890) való, amely megerősíti James elő
ször 1884-ben publikált érzelemelméletét. James szerint hétköznapi el
képzelésünk, mely szerint, ha átélünk egy érzelmet, az egy bizonyos fajta
tevékenységre ösztökél bennünket - ha találkoznánk az erdőben egy
medvével, akkor megijednénk és elfutnánk - , meglehetősen téves.
James szerint észleljük a félelem tárgyát, a medvét, „az izgató tényt”,
ahogy ő fogalmazott, az érzelem pedig azoknak a változásoknak az észle
lése, amelyek a testünkben lezajlanak, miközben erre a tényre reagá
lunk. A félelem érzése a remegés, futás és így tovább érzése, vagyis az
észlelt dolgokra adott testi válaszaink érzése.
Amerikában egy darabig aztán James elmélete, az erre adott válaszok
és ennek kiterjesztései alkották az érzelmek pszichológiájának szinte
egészét. E hagyományon belül majdnem minden pszichológia-tankönyv
illőn megjegyezte, hogy a dán pszichológus, Carl Lange (1885) James el
képzeléseihez hasonló gondolatokkal állt elő, tőle függetlenül, és az el
mélet aztán az érzelmek James-Lange-féle elméleteként vált ismertté.
James azt emelte ki, hogy az érzelmek hogyan mozgatnak meg ben
nünket, és hogy közülük néhány - a közönséges érzelmek, ahogy ő nevez
te ezeket - testileg is megmozgat bennünket. Remegünk vagy izzadunk,
szívünk kalapál a mellkasunkban, légzésünket egy akaratunkon kívüli
erő veszi át, miközben megállíthatatlanul zokogunk vagy nevetünk. Az
érzelmek nem halványak vagy lényegtelenek. Az érzékelőrendszer egy
része mintegy a belsőnkre irányul. James elméletének éltető elemét ra
gadja meg a következő mondás, amit ő is dőlt betűvel szedett: „Ha elkép
zelünk egy erős érzelmet, aztán megpróbáljuk kivonni ennek tudatosságából
testi tüneteinek minden érzését, akkor azt találjuk, hogy semmink nem ma
radt.” (James, 1890, 451. o.) A James elméletét övező lelkesedés jelzi,
hogy pszichológusok generációi találták ezt fontos felismerésnek. Fon
tossága kétoldalú.
Először is James hangsúlyozta az érzelmek megtestesülését: a testi tü
netek hozzájárulhatnak érzékelt intenzitásukhoz. Manapság nem ritka,
hogy krimikben a hangsáv tartalmazza a szívdobogás hangját, a tudatos
32 I. Nézőpontok az érzelmek értelmezésében
ságunk határán azt az érzést keltve bennünk, hogy ez a saját szívdobogá

sunk lehet. Az érzelmek ilyen módon történő' felerősítése kísérletesen is
igazolt jelenség (Valins, 1966). A testi érzések legfontosabb fókusza, je
len elmélet szerint, az autonóm idegrendszer által létrehozott változások
halmaza - ez az idegrendszer belső szervek beidegzéséért felelős része,
ideértve a szívet, a véredényeket, a gyomrot és az izzadságmirigyeket is.
James elmélete azt is megengedte, hogy az izmok és ízületek mozgásából
származó változások hozzájáruljanak az érzékelt testi változásokhoz.
A testi érzésekre irányított figyelem sok ember számára a stresszcsök-
kentés és a szorongásleküzdés folyamatának fontos lépése. Darwin sú
lyos szorongási rohamokkal küzdött: az ő esetében ez émelygéssel és há
nyással járt. O ezeket, valószínűleg tévesen, öröklött gyenge testfelépíté
sének tulajdonította, és rettenetesen aggódott, hogy meg fog halni, és a
gyermekeit nyomorban hagyja (Bowlby, 1991). Valószínűleg bizonyos
helyzetekben a legtöbb ember átélt már testi szorongásos tüneteket. Az
ilyesmi nem ritkaság: az olvasó felteheti magának a kérdést a saját verzió
jára vonatkozóan.
Jamesnek igaza volt: az általa közönséges érzelmeknek nevezett érzel
mekhez testi zavarok társulnak, és ezek a zavarok gyakran (mint Darwin
émelygéses rohamai esetén is) olyan erősek is lehetnek, hogy ők maguk
keltenek félelmet. Tekintsük James elméletét emlékeztetőnek arra néz
ve, hogy nem testetlen lelkek vagyunk. Az érzelmek megrázzák testün
ket, ezzel jelezve nekünk, hogy valami fontos dolog történik.
Másodszor, James azt állította, hogy az érzelmek adnak „színt” és „me
legséget” élményeinknek. Az érzelem ilyen hatásai nélkül, mondta,
minden sápadt lenne. Ez az elképzelés, mely szerint az érzelem ad színt a
Légzés
Szívritmus
1.2. ábra. Ez az illusztráció

egy olyan személyt mutat,
akinél az érzelem fiziológiai
Galvános mutatóit, mint például
b ő rrea k ció
a légzést, a szívritmust
és a galvános bőrreakciót
(GBR vagy bőrvezetés,
az izzadás apró változásainak
mércéje) mérik
tapasztalatnak, tovább élt az érzelmek pszichológiai értelmezéseiben,

például abban az elgondolásban, hogy a színek lehetnek kellemesek
vagy kellemetlenek, és hogy az érzelmek a maguk érzésállapotaival olyan
dolgok lehetnek, amelyeket keresünk vagy elkerülünk.
Sigmund Freud: a pszichoterápiás megközelítés
„Mindjárt elugrottam az ablaktól, nekidőltem a falnak, nem kap

tam levegőt..." (Katharinától, Freud egyik korai esettanulmányá
nak alanyától származó leírás.)
(Freud és Breuer, 1895/1998)
Sigmund Freud nem dolgozott ki az érzelemre mint olyanra vonatkozó

elméletet. Valójában három elméletet javasolt az érzelmileg fontos kér
dések hatásairól: az érzelmi traumák elméletét, amelyet itt is tárgyalunk;
a belső konfliktusok elméletét (Freud 1915-16/1986); és a kényszerbe
tegségek elméletét (Freud, 1920). Minden alkalommal azért módosítot
ta elméletét, mert az nem működött az elvárásainak megfelelően.
Freud első, az érzelmek hatásaira vonatkozó elmélete az volt, hogy bi
zonyos, általában szexuális jellegű események olyan károsak lehetnek,
hogy pszichológiai sebeket hagyhatnak, amelyek életünk többi részét is
befolyásolják. A bizonyítékok legfontosabb csoportját rövid esetek sora
alkotta, íme az egyik, Katharina esete (Freud és Breuer, 1895/1998, 17-
29. o.): Freud a Keleti-Alpokban sétált az 1890-es évek elején, és pró
bálta, elmondása szerint, az orvostudományt és a neurózisokat teljesen
kiverni a fejéből. Állítása szerint már majdnem sikerült, amikor a hegy
csúcson lévő fogadóban egy hang zavarta meg a táj szemlélésében, és azt
kérdezte: „Az úr orvos?” Freud elárulta magát a vendégkönyvben.
A hang tulajdonosa egy „körülbelül tizennyolc éves leány..., aki az ebé
det, meglehetősen mogorva ábrázattal, felszolgálta” (17. o.). Katha-
rinának hívták, és a tulajdonos unokahúga volt. Azt mondta, hogy
rosszak az idegei, és beszélt már orvossal, de még mindig nincs jól.
Freud tehát ismét neurózissal foglalkozott - ezzel a szakkifejezéssel il
lette azokat a problémákat, amelyek hétköznapi neve „idegbaj” volt. Ka
tharina elmesélte, mennyire szenved a rá törő rohamoktól, úgy érzi
ilyenkor, hogy megfullad. Zúgást és kalapálást hall, amely szinte szétrob
bantja a fejét, olyan szédülést érez, hogy majdnem elájul, és a mellkasá
ban jelentkező szorítástól alig kap levegőt.
Freud megkérdezte tőle, hogy szokott-e félni. A lány igennel vála
szolt. Általában, mondta, bátor, és bárhová elmegy, de a rohamok során
úgy érzi, meghal, és ezeken a napokon nem mer otthonról elmenni.
Ezt ma pánikzavarnak neveznénk (American Psychiatric Associa
tion, 1994). Ilyen rohamok gyakran előfordulnak szorongásos zavarok
esetén - ezek általában krónikus bénító állapotok, amelyekben a sze
mély elveszítheti minden biztonságérzetét, és úgy érzi, képtelen részt
venni a társas életben. Az érzelmeket tekintve ezek a rohamok félelem
epizódok olyan durva testi zavarokkal, amelyeket William James is leírt.

A pánikrohamok gyakran jelennek meg úgy, hogy a személynek fogalma
sincsen, mitől fél, és néha, mint Katharina esetében is, a szenvedő ember
arra gondol, hogy maguk a zavarok halált okoznak. A rohamairól Ka
tharina a következőket mondta: „Mindig megjelenik egy szörnyű ábrá-
zat, ami olyan borzasztó, hogy rettenetesen megijedek tőle.” (18. o.)
Katharina nem tudta megmondani, kinek az arcát látja.
Freud tisztában volt vele, hogy a roham félelmi roham, amit szoron
gásnak is hívnak. A terápiával az volt a célja, hogy felfedezze, hogyan
kezdődött a roham, és mi - vagy ki - volt a rettegett tárgy. Ügy gondolta,
hogy a hegycsúcs nem a legalkalmasabb hely a hipnózis kipróbálására,
úgyhogy kikérdezte Katharinát. A rohamok mintegy két éve kezdődtek.
Freud arra gondolt, tesz egy próbát, mivel gyakran találkozott azzal,
hogy a fiatal nők számára rettenetes élmény, amikor először találkoznak
a szexualitás világával. „Ha nem tudja - mondta akkor majd én meg
mondom, hogy szerintem mitől jönnek ezek a rohamok..., látott vagy
hallott valamit, ami magát nagyon zsenírozta.” (19. o.) „Jesszusom - vá
laszolta a lány - , hát amikor rajtakaptam a bácsikámat a lánnyal, a Fran
ciska unokanővéremmel!” (19. o.)
Freud tovább kérdezgette: Katharina bekukucskált a folyosón egy ab
lakon egy szobába, ahol azt látta, hogy a nagybátyja Franciskán fekszik.
Azt mondta: „Mindjárt elugrottam az ablaktól, nekidőltem a falnak,
nem kaptam levegőt, ami azóta szokott rám jönni, nem is voltam ma
gamnál, a szemem leragadt, zúgott a fejem, és azt hittem, mindjárt szét
reped.” (20. o.)
Katharina fenntartotta, hogy abban az időben nem értette meg a látot
tak jelentését. A rohamai alatt látott arc nem a Franciska arca volt, ha
nem egy férfiarc. Talán a nagybátyjáé? Nem tudta. Nem látta annyira vi
lágosan, és „miért - kérdezte - vágott volna éppen ijesztő képet?” (21. o.)
Freud egyetértett, de folytatta a kérdezősködést. Három nappal később
Katharina azt mondta, hogy ismét szédül, aztán émelygett és hányt három
napon keresztül. Freud azt állította, hogy ez a rosszullét azt jelenti, hogy
undorodott attól, amit a szobában látott. „Undorodni tényleg undorod
tam - mondta elgondolkodva -, csak hát hogy mitől?” (22. o.)
Erre sem Freud, sem Katharina nem tudott rájönni, de Freud megkér
te a lányt, hogy folytassa a történetét. Kiderült, hogy Katharina végül
beszámolt az incidensről a nagynénjének, aki elkezdett gyanakodni,
hogy a lány valami titkot rejteget. Veszekedési jelenetek következtek a
nagynéni és a nagybácsi között, amelyek során Katharina olyan dolgo
kat hallott, amelyeket jobb lett volna nem hallani. A végén a nagynénje
Katharinával együtt elköltözött, hogy átvegyék ezt a fogadót, a nagybá
csit pedig otthagyták Franciskával, aki addigra terhes volt. De, mondja
Freud, ahelyett, hogy folytatta volna ennek a szomorú válásnak a törté
netét, Katharina megszakította az elbeszélés fonalát, hogy elmondjon
egy, a fenti események előtt két évvel történt incidenst. Nagybátyjával
kirándulni mentek, és a fogadóban, ahol megszálltak, közös ágyba fe
küdt le vele. Azt mondta, arra riadt, hogy „ott érzi maga mellett az ágy
ban a férfi testét”.
Tiltakozott: „Mit keres itt, bácsikám? Miért nem marad a saját ágyá
ban?” A nagybácsi próbálta megnyugtatni: „Ej, te buta liba, fogd már be
a csőröd, mit tudod te azt, hogy milyen jó lesz neked is.” - „Veszem észre,
még aludni se hagyja az ember lányát.” (22-23. o.) Odaállt az ajtó mellé,
készen arra, hogy bármikor kimeneküljön a folyosóra, míg a nagybátyja
le nem tett a szándékáról. Freud állítása szerint a leírás és a kikérdezés
alapján a lány nem ismerte fel az eset jelentését. Más alkalmakkor is meg
kellett védenie magát a nagybátyjától, amikor az részeg volt. Ekkor
kezdte el érezni a nyomást a szemein és a mellkasában, de közel sem
olyan eró'sen, mint mostani rohamaiban.
Aztán más emlékeket is említett: az egyik akkor történt, amikor az
egész család egy szénapajtában aludt. Egy zajra riadt fel, és mintha azt
vette volna észre, hogy nagybátyja, aki közte és Franciska között feküdt,
mintha arrébb húzódott volna tőle, de nem tudta, mi történik. Aztán
volt egy alkalom, egyik éjjel a nagybátyja megpróbált bejutni Franciska
szobájába. Akkoriban ezeket az incidenseket éppen csak észrevette,
anélkül hogy bármit is gondolt volna róluk.
Freud leírja, hogy mikor befejezte a történetet, „Mintha átalakult vol
na. A duzzogó, boldogtalan arc élénk lett, szemei ragyogtak, derült és
túlfűtött volt.” (197. o.)
Freud szerint az eset jelentése világossá vált számára: magával hor
dozta ezt a két élményhalmazt, a nagybátyja próbálkozásait, hogy hozzá
nyúljon, valamint a nagybátyja és Franciska közötti történéseket. Nem
értette azonban egyiket sem. Aztán látta, hogy nagybátyja Franciskán
feküdt. Abban a pillanatban kezdte megérteni - de ugyanakkor, mondja
Freud, elméje elhárította a következtetéseket. Háromnapi inkubáció
után kezdődtek a tünetei, hányással, undorának jeleként, amit nem az
iránt érzett, amit a folyosóról látott, hanem annak felismerésétől, hogy
mi történt két évvel korábban, amikor „ott érezte maga mellett az ágy
ban a férfi testét”.
Freud elmondta Katharinának a következtetéseit: „Azt gondolta -
mondta Freud -, hogy most vele csinálja azt, amit a múltkor, azon az éj
szakán velem akart.” „Bizony, az meglehet - válaszolta - , hogy tényleg
ettől jött rám az émelygés, és tényleg ez járt a fejemben.” (24. o.)
Freud elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy megkérdezze, nagy
bátyjának melyik testrésze érintette meg. A lány zavartan mosolygott,
mintha rájött volna, de nem adott választ. Azt mondta viszont, hogy
most már felismeri, hogy a nagybátyjáé volt az az arc, ami a rohamok
alatt üldözte. De nem ezekből a jelenetekből jelent meg, hanem a nagy
nénje és nagybátyja válásának idejéből. Arca akkor eltorzult a dühtől,
fenyegette, és azt mondta, hogy az egész Katharina hibája.
Freud soha többé nem találkozott Katharinával - de remélte, hogy jót
tett neki a beszélgetés. Egy 1924-ben hozzáadott lábjegyzetben azonban
azt írta: „Annyi év elteltével immár úgy érzem, nem köt a titoktartás, és
közölhetem, hogy Katharina nem unokahúga, hanem tulajdon leánya

volt a fogadósnénak, tehát olyan szexuális kísértésekbe betegedett bele,
melyeknek apja tette ki közeledéseivel.” (28. o.) Ez a felfedezés az eset
történetét hirtelen megdöbbentőbbé, de lenyűgözöbbé is teszi.
Freud megmutatta, hogy az érzelmek nem mindig egyszerűek. Gyak
ran homályosnak érezzük őket, vagy nem értjük a hatásaikat. Bizonyos
érzelmek jelentésükkel együtt csak akkor válnak érthetővé, ha kifejez
zük őket, ha egy másik személynek beszélünk róluk, vagy gondolkodunk
rajtuk.
Már Katharina száz évvel ezelőtti esetében is megvan a pszichoanali
tikus terápiának számos olyan eleme, ami mai formájában is létezik: a
személy élettörténetének elmesélése, amelyben hézagok vannak, ezek
nek a hézagoknak a kitöltése a terapeuta „értelmezésein” vagy javaslata
in keresztül, és a terápiában részesülő személy felismerései, miközben rá
jön valamire, amit eddig nem tudott, vagy ami tudattalan volt; ilyen
volt, amikor Katharina azt mondta: „Jesszusom, hát amikor rajtakaptam
a bácsikámat a lánnyal, a Franciska unokanővéremmel.” (19. o.)
Katharina esetének más elemei a pszichoterápia minden formájára
jellemzőek. Ilyen például az érzelmekre irányított figyelem: ezek alkot
ják a legfontosabb kezelendő problémákat. Azokat az érzelmeket, ame
lyek nagyon zavaróak vagy bénítóak lehetnek, tüneteknek nevezik.
A tünetek fenntartják érzelmi alapjaikat, bár ezek gyakran intenzíveb
bek és tartósabbak, mint a hétköznapi érzelmek. Rendellenesek részben
abban, hogy elszenvedőik nem helyénvalónak, bénítónak és néha érthe
tetlennek élik meg őket. A pszichoterápia gyakran arra irányul, hogy la-
1.3. ábra. Csoportkép arról a konferenciáról, amely Freud 1909-beli Clark egyetemi dhzdoktori cere
móniáját követte. Ez volt az első alkalom, hogy Freud jelentős nyilvános figyelmet kapott. A konferen
cia tagjainak nevei nem hangzanának el a kor híres amerikai pszichológusainak névsorolvasásán, de
nem sok választja el őket tőle. Freud a fénykép első sorában látható, jobbról a negyedik, Jung jobbról a
harmadik, William James balról a harmadik, Edward Titchener balról a második és Stanley Hall, a
fejlődéspszichológia megalapozója, aki a díszdoktorrá avatást és a konferenciát szervezte, az ötödik
jobbról. A második sorban balról a harmadik James Cattell
zítson a szorításukon azon keresztül, hogy a személy megérti, szabályozza

vagy elviselhetőbbé teszi őket. Az érzelmek megértésében Freud mun
kássága indította útjára azt az elképzelést, hogy az elme, szándékosan
vagy akaratlanul, véd bennünket a kellemetlen érzelmektől. Freud az
ilyen folyamatokat elhárító mechanizmusoknak nevezte; lánya, Anna
Freud továbbfejlesztette ezt az elképzelését (1937). Azok a kutatók, akik
kiterjesztették Freud elgondolásait a stresszt okozó események kezelésé
re, az eseménnyel való megküzdésről vagy az érzelmekkel való megküz
désről beszélnek (Lazarus, 1991).
Filozófiai és irodalmi háttér
A nyugati hagyományban semmi esetre sem Darwin, James és Freud vol

tak az elsők, akik az érzelmekről gondolkodtak. Érzelmekről való elmél
kedésekkel találkozhatunk a fennmaradt legrégebbi dokumentumok
némelyikében is. Néhány ilyen írás nagy hatást gyakorolt a mai gondol
kodásra. Ebben a részben négy olyan író megközelítéseivel foglalkozunk,
akik fontos nézeteket képviselnek az érzelmekről való gondolkodásban.
Arisztotelész: a fogalmi megközelítés
... nincs a világon se jó, se rossz; gondolkodás teszi azzá.

(Shakespeare: Hamlet. II, 2, 1. 249-250.)
Arisztotelész, aki Kr. e. 384-322-ben élt, lefektette az érzelem európai és

amerikai pszichológiájának néhány alapkövét. Legalapvetőbb felismeré
se az volt, hogy az érzelmek kapcsolatban állnak a cselekvéssel, és a véle
kedéseinkből származnak. Arisztotelész megközelítése egyrészt azért fon
tos, mert az érzelmeket mások úgy látják, hogy azok egyszerűen megtör
ténnek velünk (ahogy arra Darwin és James is utalt). Az ilyen érvelések
szerint az érzelmek pusztán olyan biológiai események, mint a tüsszentés,
amelyeknek semmi jelentése nincs, vagy éppen a gondolkodás ellentétei.
Mit értett tehát Arisztotelész azon, hogy az érzelmek attól függnek, hogy
mit hiszünk?
Arisztotelész az érzelmeket főként a Retorikáról szóló könyvében tár
gyalja, ahol gyakorlati megfontolások vezették: hogyan érvelhetünk
meggyőzően, különösen, ha gyakorlati döntésekről van szó? Sok esetben
nem egyértelmű, hogy mit kellene gondolnunk vagy tennünk. Az em
bernek tehát úgy kell megközelítenie az igazságot, hogy meggyőző érve
lést alkalmaz. Három általános elvet kell figyelembe venni, mondja
Arisztotelész. Először is, a hallgató nagyobb valószínűséggel hisz egy jó
embernek, mint egy rossznak. Másodszor, az embereket akkor győzi meg
valami, ha a hallottak felkavarják az érzelmeiket. Harmadszor, az embe
reket olyan érvek győzik meg, amelyek megközelítik az igazságot vagy a
látszólagos igazságot a szóban forgó ügyről.
Az érzelmek témájával kapcsolatban Arisztotelész világossá teszi,

hogy nem azért érdeklik az érzelmek, hogy elfogultságot, sajnálatot, ha
ragot stb. ébresszen, vagy hogy irracionálisán irányítsa az embereket.
A retorikát az igazság beszéden és megbeszélésen keresztül történő kere
sésének tekinti. A bíróság előtti beszédről azt mondja: „Nem szabad
ugyanis megfertőzni a bírót azáltal, hogy haragra, gyűlöletre vagy szána
lomra indítjuk. Ez olyasféle, mintha valaki elgörbítené a vonalzót, ami
vel dolgozni akar.” (1982, 1354a) Azért érdeklik az érzelmek, mert a
beszéd személyes dolog. Amikor azért beszélünk, hogy meggyőzzünk va
lakit, tudnunk kell valamit arról az emberről, akihez beszélünk, az érté
keiről és arról, hogy a beszéd milyen hatással lehet rá. „Mert nem látják
egyformának ugyanazt azok, akik szeretnek és akik gyűlölnek, sem a ha-
ragvók, sem a jóindulatúak, hanem vagy teljesen, vagy fontosságát te
kintve másnak.” (1377b) „Az érzelmek - folytatja Arisztotelész - azok a
tényezők, amelyek megváltoztatják az emberek ítéleteit; következmé
nyeik pedig a fájdalom és a gyönyör, mint pl. a harag és a szánalom, meg
a félelem és más efféle érzelmek, valamint ellenkezőik.” (1378a)
Arisztotelész azzal folytatja, hogy meghatároz és tárgyal különböző ér
zelmeket, kezdve a haraggal: „Fogadjuk el, hogy a harag fájdalomtól kí
sért törekvés egy nyilvánvaló bosszúra, egy nyilvánvaló semmibevéte
lért, mely érdemtelenül ért bennünket vagy a mieinket.” (1378b).
A haragot egy személy birtokában lévő tudás kognitív szempontjából
határozza meg, és azzal, ahogyan a személy ezt a tudást felhasználja.
Arisztotelész elemzésről beszél - arról, hogy valamit a darabjaira sze
dünk. Ez a célja a kognitív meghatározásaival. Világossá teszi mind
egyik rész tulajdonságait. A mellőzöttség azt jelenti, hogy valaki megve
tően bánt velünk, keresztezte kívánságainkat, vagy megszégyenített
bennünket.
Ebben az ókori leírásban találunk olyan elemeket, amelyek ma is fog
lalkoztatják a pszichológusokat. Először is, az érzelmek kognitív alapú
ak: részekre lehet őket bontani az alapján, amit tudunk és hiszünk. Má
sodszor, az érzelmek jellegzetesen kellemesek vagy kellemetlenek - a ha
rag rendszerint kellemetlen. Ez a megkülönböztetés ma is él, amikor az
érzelmekről mint elsősorban pozitív vagy negatív dolgokról gondolko
dunk. Harmadszor, az érzelmekkel a cselekvésvágy is együtt jár. A harag
esetén ez a vágy a bosszúra és az elégtételre irányul. Negyedszer, Ariszto
telész jelzi, hogy az érzelmeknek vannak olyan hatásaik, amelyek maguk
is kognitívak - az események kiértékelésein alapulnak, és befolyásolhat
ják későbbi ítéleteinket.
Arisztotelész posztulátuma, amelyet Shakespeare Hamíetjének alfeje-
zetünk elején idézett része is visszhangoz, az, hogy az eseményeket an
nak függvényében éljük meg jónak vagy rossznak, hogy hogyan értékel
jük őket. Gondoljuk el ezt a következőképpen. Meleg nyári este van,
könnyen öltöztünk, és a színház előtt a sorban várakozunk. Érintést ér
zünk a karunkon. Ha az érintés egy olyan személytől származik, akibe
éppen most lettünk szerelmesek, nagyon kellemesnek, akár erotikusnak
is találhatjuk. Ha egy másfajta barátunk érintett meg bennünket, talán

figyelmeztetésül, hogy álljunk arrébb, mert valakit el kellene enged
nünk, esetleg semmilyen érzelmet nem érzünk, hanem felismerjük a
helyzetet, és arrébb állunk. Ha olyan ember érintett meg, akivel még so
ha életünkben nem találkoztunk, talán úgy érezzük, hogy zaklat ben
nünket, dühösek leszünk és visszahőkölünk. Ugyanaz a bőrt érő inger
lésmintázat nagyon különböző dolgokat jelenthet attól függően, hogy
hogyan értékeljük.
A másik könyv, amelyben Arisztotelész az érzelmekkel foglalkozott,
az elbeszélő írásról szóló Poétika. Arisztotelészt lenyűgözte a dráma, és a
könyv javarészt a színházi tragédiával foglalkozik. Úgy tartják, hogy mű
ve egy nagyobb könyv első fele. Az elveszett másik fél a komédiával fog
lalkozott.
A dráma, mondja Arisztotelész, az emberi cselekvésről szól. Először is,
az embereket érzelmileg megindítja valami. A történelem a konkrét
részletekről szól, olyan cselekvésekről, amelyek megtörténtek. A dráma
azonban egyetemes. Arról szól, hogy mi történhet, amikor emberi lé
nyek cselekszenek. Bár arra vonatkozó elképzeléseik, hogy a sors uralja
az emberi életet, elhalványultak, a görög drámaírók nagy felfedezése
volt, hogy még ha a szándék jó is, az emberi cselekvések balul üthetnek
ki. Előre nem látható hatásaik vannak. Emberek vagyunk, nem istenek.
Egyszerűen nem tudunk eleget ahhoz, hogy megjósoljuk minden tet
tünk következményét. Ennek ellenére azonban, és ez az ember tragédiá
jának gyökere, felelősek vagyunk tetteinkért.
Arisztotelész a tragikus dráma két fontos hatását vette észre. Először
is, érzelmileg megindítja az embereket. A főhős viaskodik a váratlan és
kéretlen következményekkel, eközben egy olyan személy komor látvá
nya tárul elénk, aki jó, de a körülmények, amelyekhez ő is hozzájárult,
kínozzák. Ez a személy saját vélekedéseinek és mércéinek ellentmondó
an kezd el viselkedni. Sajnálat ébred bennünk az ember iránt - és féle
lem magunk miatt, mert e darabok egyetemes vonzereje abban rejlik,
hogy tudjuk, a főhős mindig mi magunk vagyunk.
Másodszor, átélhetjük azt, amit Arisztotelész érzelmi katharszisznak ne
vezett. Ezt a kifejezést gyakran félrefordítják, és orvosi vagy spirituális je
lentést nyer - egyfajta lelki megtisztulásét. A kialakult elképzelés szerint
a kifejezésen Arisztotelész azt értette, hogy valami nincs rendjén az ér
zelmekkel. Arisztotelész tanára, Platón persze azt gondolta, hogy az érzel
mek, mint a drogok, megrontják az értelmet. E nézet szerint az ember
elmehet a színházba, és megszabadulhat a zavaró érzelmektől, mintha
hashajtót venne be. A magyar „katarzis” szó is ezt jelenti. Vagy a spiritua-
lizáltabb nézet szerint, az ember alantas érzelmei megtisztulhatnak. Mind
két esetben úgy jöhetünk ki a színházból, hogy megszabadultunk az érzel
meinktől, és képesek vagyunk racionálisan gondolkodni és cselekedni.
Azonban, amint azt Nussbaum (1986) állítja, Arisztotelész számára a
katharszisz sem purgációt sem purifikációt nem jelentett. Megtisztulást
jelentett - az akadályok elhárítását -, és az akadályok nélküli, világos
megértés kognitív jelentését foglalta magában. Arisztotelész kathar-

sziszon tisztázást értett: „A színház feladata, hogy sajnálaton és félelmen
keresztül elérje a szánalomra méltó és félelmetes élmények tisztázását
(vagy megvilágítását).” (Nussbaum, 1986, 391. o.) Azzal tehát, hogy az
emberi cselekvés egyetemes kategóriáit látjuk a színházban, átélhetjük a
szánalom és a félelem érzelmeit, és tudatosan magunk is megérthetjük,
hogy ezek milyen kapcsolatban állnak az emberi cselekvés következmé-
nyeivel egy olyan világban, amelyet csak tökéletlenül ismerhetünk meg.
Ezek lennének tehát a nyugati eszmék történetében az érzelmekről és
hatásaikról való explicit gondolkodás kezdetei. Az időszámításunk előtti
harmadik században a sztoikusok folytatták, akik a helyes gondolkodá
son keresztül kívánták megtalálni a lélek filozófiai gyógyszerét; ez olyan
kiértékeléseken alapul, amelyek irányítják vagy mérséklik az érzelme
ket. Hatásuk, amelyet ebben a könyvben időről időre említünk, azóta is
él. Sok pszichológus szerint a kognitív megközelítés még mindig az érzel
mek megközelítésének leggyümölcsözőbb útja. Az érzelmek a kognitív
kiértékelésekből származnak, de bepillantást nyerhetünk abba is, hogy a
történethallgatás és -nézés egyetemes emberi foglalatossága során ho
gyan kavarodnak fel az érzelmeink. Gondolkodás közben megérthetjük,
hogy miért kavarodtak fel.
1.4. ábra. A színház a klasszikus időkben fontos intézmény volt. Ha ellátogatunk az ókori görög városok romjaihoz, láthatjuk, hogy a szín
ház volt a legnagyobb épület, az ülőhelyek száma nem sokkal volt kevesebb, mint a város lakossága. A színházat nem úgy építették, hogy
egy személyes képet hozzon létre, mini ma a mozi vagy a tévé, hanem úgy, hogy a cselekvést az ember teljes terjedelmükben látható polgár
társainak kontextusában ábrázolja
René Descartes és Baruch Spinoza: a filozófiai megközelítés
A lélek szenvedélyei
(Descartes egyik könyvének címe)
Az emberi szolgaságról, vagyis az affektusok erejéről

(Spinoza Etikájának egyik fejezetcíme)
Descartes és Spinoza a tizenhetedik században alkottak. Mindketten

Hollandiában éltek, ami éppen akkor élte virágkorát, egy homályos
északi-tengeri spanyol gyarmatból a kereskedelmi és szellemi élet köz
pontjává vált, és abban az időben talán egyike volt azon kevés helyek
nek Európában, ahol a merész gondolkodók dolgozhattak és megjelen
tethették műveiket anélkül, hogy üldözték volna ó'ket. Mindkét filozó
fus megkísérelt olyan magyarázatot adni, amely megvilágítja az emberi
lények természetét, és kulcsot adhat az érzelmek megértéséhez is.
Descartes > René Descartes-ot általában a modern filozófia megalapozó

jának tekintik. Ugyanígy tarthatjuk a világ modern tudományos felfogá
sát lehetővé tévő tudósnak is. Sok írása azzal kezdődik, hogy a témáról
korábban született összes írást el kell dobnunk, és elölről kell kezde
nünk. Valójában rendkívül jól iskolázott és olvasott volt, egyértelműen
befolyásolták előtte élő írók - és bevezető bekezdéseinek célja talán
megbocsátható módon inkább az olvasó figyelmének felkeltése volt. Ezt
sikerült is elérnie.
íme A lélek szenvedélyeinek (1649/1994) nyitó sorai: „Nincsen semmi,
amiben jobban meglátszana, mennyire fogyatékosak a Régiektől ránk
maradt tudományok, mint abban, amit a Szenvedélyekről írtak.” (30. o.)
A téma iránt érdeklődők így alig várják, hogy elolvashassák a valódi
választ. Descartes könyve lefekteti a modern neurofiziológia alapjait.
A testet egyfajta gépnek írja le, helyesen megkülönbözteti az érzékelő és
mozgató idegeket, vázolja, hogy az emlékezet hogyan működhet, és tár
gyalja a reflexek működését. A könyv azonban elsősorban az érzelmek
ről szól. Három fő része van. Az elsőben az érzelmeket neurofiziológiai
alapjaikhoz való viszonyukban tárgyalja. A másodikban leírja a hat alap
vető érzelmet - Csodálkozás, Szeretet, Gyűlölet, Vágy, Öröm, Bánat -,
és tárgyalja testi aspektusaikat is. A harmadikban megmutatja, hogy a
hat alapvető érzelem hogyan kombinálható, hogy a végén kiadják azt a
sok egyedi érzelmet, amelyet átélünk: a lenézést, gőgöt, reményt, félel
met, féltékenységet, irigységet és így tovább.
Descartes szerint érzelmeinkre az jellemző, hogy énünk gondolkodó
aspektusában jelennek meg - ezt ő léleknek nevezte. Ugyanakkor szoros
kapcsolatban állnak testünkkel, például a gyors szívveréssel, a pirulással
vagy a könnyekkel. A „szenvedély” itt valami olyasmit jelent, ami megtör
ténik velünk; ellentéte a cselekvés, amit mi magunk okozunk. A szenve
délyek közé tartoznak tehát az észleletek, amelyek a külvilág érzékszer
veinkre ható elemeiből származnak, és olyan testen belüli események is,
42 I. Nézőpontok az érzelmetcértelmezésében
mint az éhség és a fájdalom. A perceptuális és testi szenvedélyekkel ellen

tétben azonban az érzelmek a lelkűnkkel történnek meg, a gondolkodó
részeinkkel. Descartes termékeny elképzelése indítja útjára azt a gondola
tot, hogy éppen úgy, ahogy az észleletek megmondják nekünk, hogy mi
fontos a külvilágban, és éppen úgy, ahogy az éhség és a fájdalom tájékoz
tatnak bennünket testünk fontos eseményeiről, érzelmeink azt mondják
meg, mi fontos a lelkűnkben - ahogy ma mondanánk, valódi énünkben.
Descartes leírja, hogy az érzelmeket nem lehet teljesen ellenőrizni
gondolkodás útján, de lehet őket gondolatokkal szabályozni, különösen
olyan gondolatokkal, amelyek igazak. Tehát, azt mondja:
így ahhoz, hogy előidézzük magunkban a merészséget és megszüntessük a félel

met, nem elég az akarat, hanem mindenképpen azon kell lennünk, hogy figye
lembe vegyük az érveket, a tárgyakat vagy a példákat, melyek meggyőznek róla,
hogy a veszély nem nagy, hogy mindig biztonságosabb a védekezés, mint a mene
külés; hogy... csak sajnálkozásra és szégyenre számíthatunk, ha elfutottunk, és
hasonló dolgokat.” (Descartes, 1649/1994, 59-60. o.)
Bár nem ismeri el Arisztotelészt, ebből a leírástípusból egyértelmű, hogy

Descartes elfogadja Arisztotelész elképzelését, hogy az érzelmek, bár
megtörténnek velünk, az események értékelésétől függenek. Intenzitá
sukat és ránk gyakorolt hatásukat befolyásolja, hogy hogyan gondolko
dunk ezekről az eseményekről és következményeikről.
Descartes érzelemmagyarázata talán leginkább azért figyelemre mél
tó, mert az érzelmi mechanizmusok leírását kombinálja a funkcióra vo
natkozó elképzelésével. A következőket mondja:
...az összes szenvedély haszna csupán abban áll, hogy megerősítenek és tartóssá
tesznek a lélekben egyes gondolatokat, melyeket jó, ha a lélek megőriz, és ame
lyek enélkül könnyen elmosódhatnának benne. Ahogyan az egész rossz, amit
okozhatnak, abban áll, hogy a szükségesnél jobban erősítik meg és őrzik a gondo
latokat; vagy más gondolatokat erősítenek és őriznek, melyeknél nem jó időzni.
(Uo. 79. o.)
Elgondolkodhatunk azon, hogy amikor szerelmesek vagyunk valakibe,

akkor szerelmünk hogyan tartja fenn és terjeszti ki erre a személyre vo
natkozó gondolatainkat, és amikor túlzottan aggódunk vagy depresszió
sak vagyunk, olyan kérdésekkel foglalkozunk, amelyeket nem tudunk
befolyásolni. Descartes elképzelése ezek szerint az, hogy biológiai alka
tunk olyan érzelmekkel lát el bennünket, amelyek funkcionálisak, de
időnként lehetnek diszfunkcionálisak is.
Spinoza * A nála egy generációval korábban született Descartes-hoz és

kortársához, Leibnizhez hasonlóan Baruch Spinozát is az egyik nagy ra
cionalista filozófusnak tekintik - ezek a filozófusok azt gondolták, hogy
az emberi lények gondolkodásának módja visszatükrözheti a világegye
tem működését, tehát pusztán a racionális gondolkodás is tudáshoz ve
zethet.
Legfontosabb művében, az Etikában (1675) a világegyetem mint egy

nagy, kölcsönösen összekapcsolt rendszer jelenik meg, és a könyv nagy
része az érzelmekről szól. A világegyetem Isten elméjének kifejeződése.
Ez minden, ami van - és a fizikusok által törvényeknek nevezett dolgok
hozzák mozgásba. Tehát minden, ami történik, a világegyetem oksági
tulajdonságainak köszönhető: az emberi lények nem különülnek el egy
mástól vagy a világ többi részétől. Az egyes egyén inkább olyan, mint egy
aprócska ránc egy hatalmas szövetdarabon. Tudatos elménk helyes
funkciója ezért, általában véve és a mindennapi élet eseményeiben is,
hogy megértse a világegyetem összefüggéseit és törvényeit.
Elfogadhatjuk, ami történik, és ez a helyes hozzáállás, mert minden,
beleértve azt is, ami velünk személyesen történik, Isten elméjének kife
jeződése ebben a nagy rendszerben. Spinoza érvelése szerint Isten, mivel
tökéletes, nem lehet hiányos. Ezért Isten és a világ, beleértve az emberi
lényeket is, egyek. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, rendelkezünk azzal,
amit Spinoza aktív érzelmeknek nevez, és ami a létezők iránt érzett sze-
reteten alapul. Lehetnek azonban passzív érzéseink is, mint például ke
serűség, neheztelés, irigység, amelyek zavaros gondolatokon alapulnak,
a létezők elutasításán és az ellenük való lázadáson, azon, hogy azt szeret
nénk, a világ más legyen.
Spinoza Etikájában annak a fejezetnek a címe, amelyben a fenti szen
vedélyeket és „az emberi tehetetlenséget az affektusok mérséklésében és
megfékezésében” tárgyalja, „Az emberi szolgaságról”, mert - ahogy ő
mondja - „Az affektusoknak alávetett ember ugyanis nem a maga ura,
hanem ura a sors.” (255. o.) Az emberek tudatában vannak vágyaiknak,
de általában nem ismerik e vágyak okát. Ezért tévesen azt gondolják,
hogy ezek a vágyak a legfontosabb mozgatóerők: dühösek és frusztráltak
lesznek, ha vágyaikat nem tudják kielégíteni. Ami a valóságban törté
nik, az Isten mindent felölelő elméjének kifejeződése, ami tökéletes. Mi
egyrészt megpróbálhatjuk megérteni ezt a tökéletességet, másrészt vi
szont gondolkodhatunk azon a tökéletlenségen, amit ki nem elégített
vágyaink eredményeznek.
Spinoza Arisztotelész egyenes ági leszármazottja: érzelemelmélete tal
pig kognitív. Az érzelmek kiértékeléseken, gondolkodásmódokon ala
pulnak. Amikor a világot olyannak látjuk, amilyen, igaz vélekedésekkel
rendelkezünk, és ezekből áradnak ki a mások és a világ iránt érzett szere
tet aktív érzelmei, amelyek az elfogadáson alapulnak. Ezzel szemben a
szenvedélyek, Spinoza szerint, hamis vélekedéseken és a világ valódi ál
lapotának elutasításán alapuló zavaros elképzelések.
Spinoza amolyan intellektuális misztikus volt: világnézete kapcsoló
dott zsidó, keresztény, iszlám és buddhista misztikus hagyományokban
élő emberekéhez. Nézeteiben osztozhatunk, vagy elutasíthatjuk őket.
Spinoza írásának azonban egyik érdekes aspektusa, hogy nagy tiszteletet
parancsol még az ateisták körében is, akik semmilyen misztikus hajlam
mal nem rendelkeznek.
Az, hogy az érzelmeket vagy szenvedélyeket tekintette az emberi bajok
valódi forrásának, nem volt szokatlan, akár a nyugati, akár a keleti ha
gyományt nézzük. Spinoza azt állította, Európában talán elsőként, hogy
érzelmeink és eredetük megértése a szolgaság alóli felszabadulást jelenti.
Amint arra a Freudról szóló részben rámutattunk, a nyugati pszichoterá
pia az érzelmek megértésére összpontosít. Az érzelmek elfogadásának és
megértésének mint a kényszerítő' hatásuk alól való felszabadulás felé tett
első' lépésnek forradalmi gondolatát azonban Spinoza neve fémjelzi.
Descartes-hoz hasonlóan Spinoza is hosszú listát ad a különböző ér
zelmekről, és mindegyikhez magyarázó bekezdést is fűz. Ezekben nem ri
adt vissza attól sem, hogy utalásokat tegyen - alkalmanként ironikus fel
hanggal - arra, hogy hogyan kellene érzelmeinkre tekinteni:
7. definíció. A gyűlölet oly szomorúság, amelyet külső ok ideája kísér. (236. o.)
23. definíció. Az irigység: gyűlölet, amennyiben úgy afficiálja az embert, hogy el
szomorodik mások szerencséjén, s viszont örül más bajának. (241. o.)
Amikor tehát Spinoza azt mondja, hogy a gyűlölet magában foglalja egy
külső ok „ideáját”, az a szándéka, hogy megkérdőjeleztesse velünk ezt az
ideát. Azt állítja, hogy érzelmeink megértése mindennél fontosabb le
het, még akkor is, ha ennek a megértésnek bizonyos aspektusai ellent
mondásosak. Az Etika végén elismeri az ellentmondásokat, amikor azt
mondja:
A bölcs ellenben, amennyiben mint ilyet tekintjük, alig indul fel lelkében, hanem
bizonyos örök szükségszerűség szerint tudva önmagáról, Istenről és a dolgokról,
sohasem szűnik meg létezni, hanem minden igaz lelki megelégedettség birtoká
ban van. Ha mármost az idevezető út, amint megmutattam, nagyon nehéznek
látszik is, mégis megtalálható. S bizonyára nehéznek kell lennie, hogy oly ritkán
akadnak rá. Mert hogyan volna különben lehetséges, ha szemünk előtt volna az
üdvösség, hogy csaknem mindenki elhanyagolja? (Spinoza 1675/1997, 393. o.)
George Eliot: az irodalmi megközelítés
Dorothea különben sem választott volna más életet, csak amilyet

csordultig tölt az érzelem...
(George Eliot: Middlemarch. 11/470. o.)
George Eliot (ez volt Mary Ann Evans írói neve) azt gondolta Darwin
A fajok eredete című művéről, hogy „a ragyogó és rendezett bemutatás hi
ányában nem túl megkapó” (Burrow, 1968, 12. o.). O egy másfajta ter
mészetrajzra összpontosította a figyelmét: arról elmélkedett, hogy ho
gyan lehetne olyan társadalomtudományt kialakítani, amely a biológiá
hoz hasonlóan pontos megfigyelésen alapszik, de amely ugyanakkor
érzelmileg megindítja az embereket.
1856-ban írt egy esszét a Westminster Review című magazin számára,
amelynek szerkesztője volt. Az esszé címe: „A germán élet természetraj
za” (Pinney, 1963). Ebben áttekintette egy úttörő antropológus, von
Riehl két könyvét, amelyekben a német parasztok életét írta le. Tanulmá
nya egyfajta kiáltvány volt saját regényei elé. A következőt tartalmazta:
A legnagyobb haszon, amit a művésznek köszönhetünk, legyen akár festő, költő

vagy regényíró, együttérzésünk kiterjesztése. Az általánosításokon és statisztikán
alapuló vonzalmak kész együttérzést igényelnek, egy már működő erkölcsi érzüle
tet; de az emberi életnek egy nagy művész rajzolta képe a meglepetés útján még a
köznapi és önző embereket is arra kényszerítheti, hogy odafigyeljenek magukon
kívüli dolgokra, amit az erkölcsi érzések alapanyagának tekinthetünk... A művé
szet áll a legközelebb az élethez, ez az élmények felerősítésének és embertársaink
kal való kapcsolataink személyes ismeretségi körünkön túlra történő kiterjeszté
sének módja. (George Eliot, 1856, újranyomva Pinney, 1963, 270. o.)
1856. szeptember 23-án megszületett George Eliot, a regényíró: elkezdte

írni a „The sad fortunes of the Rev. Amos Barton” című történetét,
amely két másikkal együtt Scenes from Clerical Life címen jelent meg.
Amikor 1871-1872-ben kiadta a Middlemarchot, világossá vált, hogy el
érte a von Riehlről írott esszéjében maga elé kitűzött célt. Virginia
Woolf a Middlemarchról a következőket írta: „Nagyszerű könyv, amely
minden hibájával együtt egyike a felnőtt emberek számára írt kevés an
gol regénynek.” (Woolf, 1919.)
A Middlemarch az érzelmekről szóló regény, melynek középpontjában
két fiatal, Dorothea Brooke és Tertius Lydgate áll. A szenvedélyes
Dorothea vágyik arra, hogy valami jót csináljon életében, és hogy bebo
csátást nyerjen a tanulás hímnemű világába, és részben emiatt hozzá-
megy Edward Casaubonhoz, a középkorú tudóshoz, aki egy kézikönyvön
dolgozik, melynek címe „Mitológiák kulcsa”. George Eliot leírása erről a
kapcsolatról, amelyben mindkét fél olyan reményeket és elvárásokat ve
tít a másikra, amelyeket az nem tud valóra váltani, egyike a boldogtalan
házasság legmeghatóbb irodalmi ábrázolásainak. Tertius Lydgate orvos,
1.5. ábra. William Holman

Hunt A bérenc juhász című
festménye. George Eliot a kö-
vetkezőket írta erről a képről
„A germán élet természetraj-
zabban: „Milyen keveset tud-
nak a dolgozó osztályokról a
kívülállók, milyen kevéssé ta
nulmányozták a természetraj
zukat. .. Még a kitűnő realista
iskola egyik legnagyobb festője
is, aki A bérenc juhász című
képén lenyűgözően valósághű
tájat tár elénk, de az előtérben
elhelyezett két paraszt nem sok
kal realisztikusabb, mint ké
ménydíszeink idilli hattyúi"
aki kutatásokkal és praxisának kiépítésével foglalkozik; kinevezik a vá

ros új, megépítésre váró járvány kórházának igazgatói posztjára. Felkelti
Rosamund Vincy, a város szépe figyelmét, egymásba szeretnek és össze
házasodnak.
A Middlemarch minden szereplőjének vannak vágyai. Mindegyik ter
veket valósít meg, de mindenkit az élet véletlenjei, előreláthatatlan ese
mények befolyásolnak. Nincsen semmiféle nagy terv, nincs olyan ható
erő, amely a színfalak mögött, a háttérből mozgatja a szálakat. George
Eliot kérdése a következő: ha terveink csak részben sikeresek, ha nem
vagyunk képesek minden tettünk következményét előre látni, ha nincs
sors, ami egy elkerülhetetlen végzet felé terelne bennünket, ha olyan
időket élünk, amikor már semmiképpen sem hisz mindenki az isteni út
mutatásban, vagy ha az ilyen útmutatást oly sokféleképpen értelmezik,
hogyan találjuk meg az utat?
Válasza az, hogy érzelmeink egyfajta iránytűként szolgálhatnak, és
mások befolyásolásának is legfontosabb eszközei. Könyvében nagyon
sok szembeállítást jelenít meg, például a kielégítetlen sóvárgásokkal teli,
ugyanakkor saját és mások érzelmi áramlásaira válaszoló Dorothea és az
érzelmeit alig észrevevő Casaubon között. Körülbelül a regény harmadá
nál Casaubon elfojtott mérgében szívrohamot kap egy Dorotheával foly
tatott veszekedés során. Lydgate ellátja, és azt tanácsolja Dorotheának,
hogy kerüljön minden olyan alkalmat, amely férjét felizgathatná.
Néhány nappal később Lydgate újból eljön, és Casaubon megkéri,
hogy legyen őszinte az állapotát illetően. Lydgate azt mondja, hogy bár
nehéz az ilyesmit előre megmondani, de életveszélyben van. Casaubon
rájön, hogy meghalhat, és elmerül a keserűségben. Amikor Lydgate tá
vozik, Dorothea kimegy a kertbe, azzal a szándékkal, hogy azonnal a fér
jéhez siet.
Aztán elbátortalanodott. Nem akart a nyakába akaszkodni. Örökké elutasított

ragaszkodásának friss emléke iszonyatig fokozta már tartózkodását - mint ahogy
az elfojtott erő is borzongásban múlhatik ki. Sétált tehát a közeli fák közt, mind
addig, amíg nem látta, hogy férje közeledik. Akkor indult csak meg feléje. Lehe
tett volna akár mennyből az angyal azzal az ígérettel, hogy a halálraítélt hátralévő
óráit hűséges szerelemmel tölti ki, éppen a megosztott bánat összebúvásában. De
Mr. Casaubon olyan hűvösen fogadta kérdő pillantását, hogy Dorotheában csak
a félelem nőtt. Mégis melléje lépett, és karját karjába fűzte.
Mr. Casaubon nem is mozdított hátrakulcsolt kezén, éppen csak tűrte pety
hüdten a ragaszkodást.
Valami iszonyú volt Dorotheának ez a ridegség. Kemény szó Mr. Casaubon jel
lemzésére, de helyénvaló: így szárasztják el az emberek, ilyen semmitmondónak
nevezett helyzetekben az örömnek csíráját. (Eliot, 1871-1872/1976, 1/508-509. o.
Bartos Tibor fordítása.)
Ebben a rövid részletben George Eliot írásának számos elemét tetten ér
hetjük. Megmutatja, hogyan keletkeznek az érzelmek, és hogyan közve
títődnek az emberek között; kiegészítő magyarázatában - olyan magya
rázó szövegben, amely ellen számos irodalomkritikus tiltakozott - azt is
jelzi, hogy milyen hatásaik lehetnek. Ennél talán fontosabb számunkra,

hogy az angol regény történetében nagyjából először elkezdődik az él
mény leírása a személy saját tudatos belső történései felől nézve: „Aztán
elbátortalanodott. Nem akart a nyakába akaszkodni. Örökké elutasított
ragaszkodásának friss emléke iszonyatig fokozta már tartózkodását.”
Ahogy azt később D. H. Lawrence megfogalmazta: „Valójában George
Eliot volt az, aki elkezdte az egészet... ő kezdte el az egész cselekményt
belülre helyezni.” (Purkis, 1985, 104. o.)
Később George Eliot azt írta egy levélben: „...írásom egyszerűen az
életben végzett kísérletek halmaza - törekvés annak megértésére, hogy
gondolataink és érzelmeink mire képesek; milyen motívumraktárak, le
gyenek azok valóságosak vagy lehetségeseknek tartottak, adják egy jobb
élet ígéretét, amelyért küzdhetünk.” (Haight, 1985, 466. o.)
Rövid életrajz: George Eliot
George Eliot az egyik legnagyobb angol regényíró volt. Mary A nn Evans néven született 1819-ben egy far
mon, Coventry közelében. Apja, Robert Evans, ács volt és a farmot igazgatta, anyja, Christiana Pearson, sza
bad kisbirtokos családból származott. Mary Ann franciát és németet tanult istenfélő tanároktól, és nagy ha
tással volt rá az evangélikus kereszténység. 16 éves korában anyja rossz egészségi állapota miatt kivették az is
kolából, de harmincas éveire megtanult olaszul, latinul és görögül is, és teológiai és filozófiai könyveket
fordított amellett, hogy apja háztartását vezette. Amikor 30 éves lett, meghalt az apja. Londonba költözött,
Marian Evansnak nevezte magát, és a Westminster Review segédszerkesztője lett. Egyike volt azon kevés nő
nek, akik abban az időben anyagilag így gondoskodtak magukról. Herbert Spencer filozófus és pszichológus
közeli barátja lett. Később George Henry Lewesszal élt, a férfi 1878-ban bekövetkezett haláláig. Lewes iroda
lomkritikus és biológus volt, akinek a munkássága Charles Darwin megbecsülését is kivívta. Egyedül élt, a
felesége elhagyta egy másik férfi miatt. Nem válhattak el, mivel Lewes tolerálta az affért, így Marian
Evansszel nem tudott összeházasodni - ez a művelt társadalom szemében akkoriban botránynak számított.
Kapcsolatuk az irodalomtörténet nagy érzelmi és szellemi kapcsolatainak egyike. Utaztak, együtt olvastak,
értékelték egymás munkáit, mindent megbeszéltek, és közös terveken dolgoztak. Lewes például Spinoza
népszerűsítésén dolgozott, és Marian munkához látott, hogy lefordítsa Spinoza Etikáját. Végül egyik kiadó
sem fogadta el a könyvet. Lewes volt az, aki arra biztatta Mariant, hogy írjon regényt. A The Mill on the Floss
(Eliot, 1860) megalapozta a hírnevét, és anyagi biztonsághoz juttatta. Lewes örült a sikerének, még akkor is,
amikor az túlszárnyalta az övét. (Az életrajzi információ forrása: Haight, 1968.)
A Middlemarchban George Eliot az érzelmek néhány alapvető vonását

vizsgálja - beleértve azt a tényt is, hogy saját érzelmeinket másképpen
értelmezzük, mint más emberekét. A legfontosabb talán az, hogy mi ol
vasók érzelmeket élünk át, miközben azonosulunk és együttérzünk a
szereplőkkel - ahogy azt Arisztotelész leírta a Poétikában. Nemcsak a
mindennapi életről kapunk képet, ahogy azt egy természetrajztól vár
hatnánk; a mű belülről ugyanúgy megmutatja ezt az életet, mint kívülről
- ezt a biológiától nem várhatnánk el -, de bennünket magunkat is meg
indít érzelmileg úgy, hogy tényleg sikeresen „kiterjeszti együttérzésün
ket; ez utóbbi viszont valóban sikeres az élmények felduzzasztásában, és
kiterjeszti kapcsolatainkat a személyes kapcsolatainkon túlra”.
George Eliot elég jól tudta, hogy mit jelentene hagyományos módon
filozófiát, természetrajzot, szociológiát vagy pszichológiát írni. Négy mo
dern és két klasszikus nyelven mohóbban olvasott ezekről a témákról,

mint abban az időben bárki. Szenvedélyes utazó volt, és a szellemi viták
középpontjában élt, a világ egyik legélénkebb városában, a gondolkodás
egyik legtevékenyebb időszakában, amikor forradalmak zajlottak a tudo
mányban, a technikában és a társadalmi intézményekben. A társada
lomtudományokat vezető gondolkodókkal vitatta meg. Észlelte azon
ban, hogy az érzelmekről valamivel többet kell írni, mint azt a hagyomá
nyos tudományos és filozófiai cikkekben tették. Úgy írt, hogy az emberek
átélhették az érzelmeket és a vágyakhoz való viszonyukat. Kezében a re
gény lehetővé tette az érzelmek és hatásaik egyfajta vizsgálatát, ami egy
szerűen nem volt lehetséges az általánosítások, statisztika vagy diagra
mok segítségével. Az a fajta írásmód, amelynek George Eliot volt az úttö
rője, lehetővé teszi számunkra, hogy - amint azt Arisztotelész állította a
katharszisz elméletében - az érzelmeket olvasás közbeni átélésük révén
érthessük meg. Az elemző módszerek mellett az ilyen típusú megértés
nek is fontos szerepe van.
A modern érzelemkutatás
A huszadik század során az érzelmek vizsgálata sok csatornán folyt - bio

lógiai, társadalmi, fejlődési és alkalmazott vonalakon. Egészen az utóbbi
időkig a kutatás árama egyenetlen és szeszélyes volt, a különböző csator
nák közötti kapcsolatok felismerése nélkül. A következő részben bemu
tatunk néhány személyt a huszadik századi pszichológia, fiziológia és tár
sadalomtudomány megalapítói közül. Mindegyikőjük az érzelemkutatás
egy olyan jellegzetes vonalát indította útjára, amely befolyásossá vált, és
azóta is az.
John Harlow és Walter Hess: agytudomány
...a z esetek nagy részében a macska védekező/támadó reakciója

során a kísérletben részt vevő legközelebbi személy ellen fordul.
(Hess és Brügger, 1943, 184. o.)
Darwin óta az elme fizikai alapjainak elmélete sokat fejlődött, és ma már

kevés pszichológus tagadja, hogy a mentális folyamatok az agy neurális
és kémiai mechanizmusaira épülnek. E tudás részét képezi az is, hogy az
agy bizonyos részei az érzelmekkel kapcsolatba hozhatók.
Néhány olyan megfigyelés, amely rámutatott arra, hogy az agy az ér
zelmek székhelye, véletlen agysérülésekből származik: ott van például
Phineas Gage, egy szeretetre méltó művezető esete, aki a Routland és
Burlington Vasútvonal építésén dolgozott Vermontban, és akinek törté
netét egy John Harlow nevű vidéki orvos jegyezte fel. 1848. szeptember
13-án az építők egy szikla felrobbantására készültek. A sziklát kifúrták,
és a lyukat teletömték puskaporral. Gage maga döngölte be a puskaport
egy vasrúddal, amely körülbelül 1 méter hosszú volt, átmérője 3 centi
A modem érzelemkutatás 49
méter, és 6 kilót nyomott. Ez a sulykolórúd valószínűleg szikrát vetett,

mert robbanás történt. A vas Gage koponyájába hatolt, éppen a bal
szemöldöke alatt, majd a feje tetején egy lyukon kilépett a koponyáján,
és 50 lábbal távolabb ért földet. A seb szörnyen vérzett. Emberei ökrös
szekéren vitték egy helyi szállodába, ahol Harlow megvizsgálta. Bár a seb
elfertőződött, Gage felépült.
Harlow azt írta, előrevetítve Darwin érzelemelméletét, hogy „az egyen
súly, úgymond, az értelmi képességei és állati hajlamai között, úgy tűnik,
felborult” (Harlow, 1868, 277. o.). Phineas Gage helyén egy másik ember
állt, akiről a barátai azt mondták, hogy már nem Gage. Az addigi szere-
tetre méltó és hatékony ember helyén egy türelmetlen, tiszteletlen és
könnyen dühbe guruló ember állt. „Szeszélyes és bizonytalan, terveket
sző a jövőre, amelyeket amint kialakít, el is hagy.” (277. o.) Munkaadói,
akik „leghatékonyabb és leghozzáértőbb művezetőjüknek” tartották,
nem tudták visszaadni neki a munkáját. Ide-oda sodródott az Egyesült
Államokban, magával vitte a sérülést okozó vasrudat, és piactereken
mutogatta magát.
Harlow csak öt évvel a megtörténte után értesült róla, hogy Gage
meghalt San Franciscóban, ahová azért ment, hogy ott az anyjával éljen,
ő tehát nem tudta megvizsgálni az agyat. Rábeszélte azonban Gage csa
ládját, hogy exhumálják a holttestet. A koponyát és a Gage mellé a
koporsóba helyezett vasrudat visszaküldték keletre. Cikkében, melyet
a Massachusetts! Orvosi Társaságnak olvasott fel 1868. június 3-án,
Harlow azt állítja, hogy Gage anyja és barátai, „félretéve a személyes és
privát szeretet igényeit..., vidáman helyezték ezt a koponyát (amelyet
most megmutatok önöknek) a kezembe, a tudomány előremenetele ér
dekében” (278. o.).
A fiziológiai pszichológiának két fő módszere van: tanulmányozhatja
a léziók hatásait, olyan agysérülésekét, amelyek véletlenül történnek
meg, mint Phineas Gage esetében is, vagy szándékosan is előidézhet
léziókat állatkísérletekben, és így vizsgálhatja az agy elektromos vagy
kémiai úton történő ingerlésének hatását. A legmegdöbbentőbb fel-
1.6. ábra. a) Phineas Gage koponyája, amelyen látható az 1848'ban a sérülését okozó vasrúd kimeneti nyílása, b) A vasrúd maga, amely
ma a Harvardi Orvosi Iskola Múzeumában van kiállítva
tételezések talán - amelyek megfelelnek, már amennyire, annak, amit

a Darwin által kezdeményezett természetes megfigyelésekből tudunk -
az agy ingerléséből származnak. Ha az agy egy bizonyos területét elekt
romosan ingereljük, összehangolt válaszmintázatokat, érzelmekre jel
lemző hajlamokat lehet kísérletileg kiváltani. Ennek a területnek a zü
richi laboratóriumában dolgozó Walter Hess svájci fiziológus volt az út
törője.
Az 1920-as években Hess kigondolt egy leleményes, új és technikailag
igényes kutatási programot (Hess, 1950). Elektródákat ültetett macskák
agyának hipotalamikus részébe. Amikor a macska felépült a műtétből, az
agyat elektromosan lehetett ingerelni az elektródákon keresztül, miköz
ben az állat szabadon mozgott. E kísérletek végrehajtásához Hessnek az
elektródákat az agy mélyen elhelyezkedő területeire kellett ültetnie és a
koponyához kellett rögzítenie, hogy a macska sokáig elviselje őket.
Olyan elektródákat kellett kifejlesztenie - ezek negyed milliméter átmé
rőjű szigetelt drótok voltak —, amelyek nem károsítják az agyat. Olyan
elektromos stimulációt is ki kellett alakítania, amellyel képes volt az agy
mélyebb területeit ingerelni, mert a fiziológia hagyományos módszerei
nem voltak erre alkalmasak. Aztán, a kísérletek befejeztével, igazolnia
kellett a stimuláció helyeit úgy, hogy az agy vékony szeleteit megjelölte
a mikroszkópos vizsgálatok céljára, amelyek segítségével megtalálták,
hogy hol voltak a stimuláló elektródák csúcsai. Agytérképeket kellett
készíteni az elektródák becélzásához és a területek azonosításához. Mind
ez eltartott egy ideig, de végül Hess szabadon mozgó állatokon végzett
kísérletei meggyőzőek voltak.
Az autonóm idegrendszer működését érintő számos eredmény mellett
Hess megdöbbentő felfedezése a következő volt. Amikor elektródákat
ültettek a hipotalamusz egyik részébe, az ingerlés jellegzetes választ vál
tott ki: a szív felgyorsult, a macska éber és izgatott lett, és ha az ingerlést
folytatták, dühös lett, és vadul megtámadta a környezetében lévő tár
gyakat. A macska védekező/támadó reakciója során általában a kísérle
ten dolgozó legközelebbi személy ellen fordult (Hess és Brügger, 1943,
184- o.). Hess ezt a reakciót „affektiv védekező reakciónak” nevezte, és
azt állította, hogy a hipotalamusz egy része a harci és menekülési vála
szok szervezésére specializálódott. A hipotalamusz elülsőbb részének in
gerlése lelassította a szívet, nyugalmat és álmosságot váltott ki.
Ezekben az eredményekben az a döbbenetes, hogy egy kezdetben je
lentés nélküli elektromos impulzussorozatot alkalmaznak. Ebből az agy
egy részének szerveződése jól koordinált, felismerhető érzelmi választ
hoz létre, amely a fajra jellemző. Ez nyilvánvalóan az agyban megtestesí
tett mozgásprogramra épül. Ez a program azonban nem sztereotip: a dü
hös támadást ügyes és irányított módon hajtja végre az állat.
Most, több mint egy évszázaddal az emberi agyi balesetek elemzései és
több mint ötven évvel az állatok agyán végzett kísérletek után az alábbi
képet már széles körben elfogadják. Az agy bizonyos területei, például a
hipotalamusz és a szorosan hozzá kapcsolódó limbikus rendszer alacso
nyabb rendű, amennyiben olyan állatokban voltak kulcsfontosságúak,

amelyek a gerinces evolúció során korábban jelentek meg. Ezek a terüle
tek az érzelmekhez kapcsolódnak. Általában úgy gondolják, hogy az em
lősökben az agy magasabb szintű, evolúciósán újabban kifejlődött részei
nek, például az agykéregnek az irányítása alatt állnak, amely az emberi
fajban érte el legmagasabb fejlődési fokát. Vagyis, ha a magasabb köz
pontok sérülnek, mint ahogy az a szerencsétlen sorsú Phineas Gage
frontális területeivel történt, az alacsonyabb központok ellenőrzése nem
működik többé. Aktivitásuk így kontrollálatlanul és szocializálatlanul
megjelenhet az érzelmi viselkedésben.
Ezt a nézetet fogalmazta meg tömören John Hughlings-Jackson vik
toriánus neurológus:
A magasabb idegi elrendeződések az alacsonyabb szintűekből fejló'dtek ki, megfé

kezik ezeket az alacsonyabb szintűeket, ahogy a nemzetből kifejlődött kormány
ellenőrzi és irányítja a nemzetet. Ha ez az evolúció folyamata, akkor a felbomlás
fordított folyamata nem egyszerűen a felsőbbek „elvétele”, hanem ugyanakkor az
alsóbbak „elengedése” is. Ha ennek a nemzetnek a kormányzótestülete hirtelen
elpusztulna, két okunk lenne a panaszra: 1. kiváló emberek szolgálatainak elvesz
tése; és 2. az immár ellenőrizetlen emberek anarchiája. (Taylor, 1959.)
Jackson pontos megfigyelő volt, sémája pedig lenyűgöző. Azt állította

például, hogy a részegség bejósolhatatlan érzelmi viselkedése éppen egy
ilyen, fent posztulált „elengedésnek” köszönhető, mivel a magasabb köz
pontokat kikapcsolta az alkohol. Van tehát egy magyarázatunk arra,
hogy egy részeg személyt miért áraszthat el egyik pillanatban a szeretetre
méltó érzelgősség, míg a következőben durva verekedésen érjük.
Németországban megjelent egy lebilincselő gondolat, amelyet Dar
win fiatalabb kortársa, Haeckel vetett fel (Sulloway, 1979). A szlogen a
következő volt: „Az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést.” Ez azt je
lenti, hogy minden egyes egyén fejlődése, az embrióval kezdve, ismét ke
resztülmegy az evolúció lépésein a sejttől felfelé. Bár a biológusok ma
már nem gondolják, hogy ez a legmegfelelőbb módja az embriológiai fej
lődés elképzelésének, ennek az elképzelésnek egyik változata gyakorlati
lag ortodoxiává vált a viselkedés fiziológiai magyarázatában. Az ideg
rendszer alacsonyabb rendű részei, úgymint a gerincvelő és a medulla,
egyszerű reflexekben érintettek - olyan reflexekben, amelyek evolúció
sán régebbi gerincesekre jellemzőek. Az emberi csecsemők kezdeti visel
kedését is nagyjából egy reflexhalmaznak gondolják. Az evolúció során
aztán az agy középső rétegei következtek, és az egyén fejlődése során is
ezek érnek a következő lépésben. Ezek a hipotalamuszt és a limbikus
rendszert foglalják magukban. Ezek a területek az érzelmekkel kapcsola
tosak (például azzal, hogy dühbe gurulunk), és azoknak a szervezett cse-
lekvésmintázatoknak a közvetítésével, mint a Hess által is leírt támadás.
Az ilyen mintázatok az alacsonyabb rendű állatokra és azokra a kisgyere
kekre jellemzőek, akik még nem szocializálódtak. Végül kifejlődött a ké
reg - a legfelsőbb réteg. Az ember felnőttkorában ez a terület - amely az
elképzelések szerint a magasabb mentális folyamatok terepe - ellenőr

zést gyakorol az alatta lévő reflex- és érzelmi központok fölött.
1949-ben Hess orvosi és fiziológiai Nobel-díjat kapott annak a fel
fedezéséért, hogy „a köztiagy funkcionális szerveződése a belső szervek
koordinációjáért felelős”. A történelem kacskaringója, hogy Egas Mo-
nizszal osztozott a díjon, aki kifejlesztette a prefrontális homloklebeny-
műtétet, hogy ezzel bizonyos pszichózisok tüneteit enyhítse. E műtét so
rán a sebész hasonló hatásokat váltott ki, mint amit a vasrúd hajtott
végre véletlenül szegény Phineas Gage-en. Egy darabig, mielőtt a mai
gyógyszerek megjelentek a pszichiátriában, a prefrontális homlokle-
benyműtét népszerű eszköz volt bizonyos érzelmileg zavart betegek meg
nyugtatására. 1936 és 1955 között becslések szerint 40-50 ezer emberen
hajtottak végre ilyen műtétet (Freeman, 1971). Furcsának találhatjuk,
hogy a megnyugvás, az a hatás, amelyet a sebészek el akartak érni ilyen
műtétekkel, épp az ellenkezője volt annak, amit a sérülés Phineas Gage
esetében eredményezett. A közös elem valószínűleg az érzelmi letompí-
tás volt, az én eltávolítása az érzelmi következményektől. Az 1960-as
évekre a homloklebenyműtét kikopott a használatból, sőt kegyvesztett
lett (Valenstein, 1973). A nagy léptékű destruktív műtétekkel már fel
hagytak (bár az agyi szövetek lokalizáltabb eltávolításával még nem).
Jóllehet az emberi agy figyelemreméltóan ellenáll a sérülésnek, túl bo
nyolult ahhoz, hogy jót tegyen neki, ha lényeges részeit eltávolítják.
Magda Arnold és Sylvan Tomkins: új pszichológiai elméletek
...a z érzelmek kettős referenciát foglalnak magukban, vonatkoz-

nak mind a tárgyra, mind a tárgyat átélő énre.
(Magda A rnold és J. Gasson, 1954)
A z a szándékom, hogy újra felvessek olyan témákat, amelyek so

káig rossz hírnévnek örvendtek az amerikai pszichológiában.
(Sylvan Tomkins, 1962)
A huszadik század második felében - először csak gyengén - olyan han

gokat lehetett hallani, amelyek azt juttatták kifejezésre, hogy az érzel
meket figyelmen kívül hagyja az akadémiai világ. A hangok között volt
Magda Arnoldé és Sylvan Tomkinsé is. 1954-ben mindketten megjelen
tettek valami fontosat. Arnold (J. Gassonnal közösen, 1954) azt állítot
ta, hogy az érzelmek az események kiértékelésén alapulnak, Tomkins pe
dig egy olyan elképzelést vezetett elő, amely elsődlegességet tulajdoní
tott az arc érzelemkifejezéseinek.
A „kiértékelés” a mai érzelemkutatásban azt az elképzelést jelenti,
hogy minden érzelem egy esemény kiértékelésén alapul. Ha tudjuk,
hogy milyen kiértékelések történtek, be tudjuk jósolni az érzelmet; és ha
tudjuk, mi az érzelem, le tudjuk írni a kiértékeléseket. Frijda szerint „A
kiértékelés az érzelemelmélet központi témája.” (1993b, 225. o.) Sokan
egyetértenének ezzel.
íme az elképzelés: Arnold és Gasson állítása szerint az érzelem kap-

csolatba állítja az ént és a tárgyat. Az észleléssel ellentétben, ami arról
szól, hogy hogyan tudjuk, mi van ott kinn, vagy a személyiséggel szem-
ben, ami arról szól, hogy milyenek vagyunk egyenként magunkban, az
érzelmek lényegüket tekintve relációsak. Arnold és Gasson ezt a követ
kezőképpen fogalmazta meg: „Egy érzelem... egy megfelelőnek ítélt
tárgy irányában érzett tendencia vagy egy nem megfelelőnek ítélt tárgy-
gyal szemben érzett negatív tendencia, amelyet specifikus testi változá
sok erősítenek meg, az érzelem típusától függően.” (1954, 294- o.) Bár a
kiértékelés nem áll túlságosan távol Arisztotelész értékeléselképzelésé
től, a relációs kiértékelés elképzelése egészen újfajta gondolkodás előtt
nyitotta meg az utat.
Arnold és Gasson többet is mondanak elképzelésükről. Az érzett ten
dencia a vonzódás a tárgyhoz vagy a taszítás. Az ítélet (tudatos vagy tu
dattalan) arra vonatkozik, hogy a tárgy alkalmas vagy alkalmatlan az én
számára, úgyhogy az érzelem ennek megfelelően lesz pozitív vagy nega
tív. Aztán jönnek további megkülönböztetések, attól függően, hogy a
tárgy jelen van-e vagy sem, és hogy vannak-e nehézségek a cselekvés
ben. Ha nincs semmi akadálya egy tárgy megszerzésének vagy elkerülé
sének, akkor a személy egyszerűen a tárgy felé közelít, vagy tőle eltávolo
dik: az ilyen érzelmeket „impulzívnak” nevezik; ha nehézségek vannak,
akkor az Arnold és Gassman által „a versengés érzelmeinek” nevezett
érzelmek váltódnak ki. Ilyen megkülönböztetések alapján adnak egy
táblázatot a pozitív és negatív érzelmekről: mindegyiket a maga jellegze
tes értékeinek megfelelően határozzák meg. Ha tehát egy tárgyat megfe
lelőnek ítélünk, és jelen van, akkor az ösztönző érzelem a szeretet; ha
egy tárgyat nem megfelelőnek ítélünk, és nincs jelen, akkor a versengő
érzelem a félelem. Ezt az elképzelést vette át Lazarus (1966), amikor
megfogalmazta elméletét az emberek és környezetük tranzakcióira vo
natkozóan, amely széles körű elméleti és gyakorlati alkalmazásra talált a
stressz és a betegségek értelmezése terén. Újabban sok kutató vizsgálja,
hogy milyen körülmények között milyen kiértékeléseket végzünk, és
ezek hogyan képeződnek le az érzelmekre.
Magda Arnoldhoz hasonlóan Sylvan Tomkins is központi jelentősé
gűnek tekintette az érzelmeket az emberi életben. Elképzelését, amely a
(kontrollelméletből vett) visszacsatolás és az érzelmek és a tudatosság
funkcióinak gondolatára épít, először az 1954-es Nemzetközi Pszicholó
giai Kongresszuson mutatta be. Elméletét teljes formájában 1962-ben
kezdte publikálni, és egy kötet is napvilágot látott válogatott munkáiból
(1995).
Tomkins írása diszkurzív, gondolatébresztő, új területre tör be - és ne
héz összefoglalni. Több elképzelése nagyon elterjedtté vált. A legfonto
sabb ezek közül az, hogy az affektus elsődleges motivációs rendszer - en
nek az elképzelésnek az a központi gondolata, hogy az érzelmek erősí
tők. A pszichológiában azt gondolták, hogy a motiváció problémáját
megoldották az olyan drive-ok feltételezésével, mint az éhség, a szomjú
ság és a szex. Ez nem így van, érvelt Tomkins: „Ez súlyos tévedés.
A drive-ok intenzitása, sürgőssége, parancsoló jellege illúzió. Az illúziót
az okozza, hogy a drive »jelzését« tévesen a drive »erősítőjével« azono
sítjuk. Az erősítő az affektiv válasz.” (Tomkins, 1970, 101. o.) Tomkins
elképzelése bizonyos számú motivációs rendszert tartalmazott, amelyek
mindegyike képes bizonyos funkciók végrehajtására (evés, légzés, szex),
mindegyik potenciálisan képes versengeni a többivel és uralkodni az
egész személyen. Mi adja ennek a prioritását? A mögötte álló érzelem.
Az érzelem felerősíti az adott drive-jelzést, ugyanúgy, ahogy egy hang-
rendszeren a hangot felerősíti a hangerő-szabályozó gomb elfordítása.
íme Tomkins két illusztrációja. Először: amikor bármilyen okból vala
milyen hirtelen akadály támad a légzésben, például vízbefulladás vagy ful-
doklás esetén, nem az oxigénhiány a nyilvánvaló, hanem egy pánikszerű
félelem erősíti fel a drive-jelzést, és arra kényszerít, hogy küzdjünk az új
bóli lélegzetvételért. Azok a második világháborús pilóták is szenvedtek
az oxigénhiánytól, akik visszautasították az oxigénmaszk viselését, csak
náluk a folyamat lassú volt. A hatás pedig nem kellemetlen, hanem kelle
mes. A jelzés nem erősítődött fel, és néhány pilóta mosollyal az arcán halt
meg. Másodszor: amikor szexuális izgalomba jövünk, nem a nemi szervek
lesznek érzelmileg izgatottak, bár észrevehető változások bennük is lezaj
lanak. A személy az, aki izgalomba jön, amint a másik ember és a kielégü
lés felé halad. A testi változások felerősítik a szexuális drive-ot, sürgőssé
teszik, és elsőbbséghez juttatják más dolgokkal szemben.
Tomkins továbbá azt állította, hogy az arc és az arckifejezések az em
beri érzelmek elsődleges erősítői. A véráram és az izommozgások fizioló
giai változásai folyamatosan nőnek, hogy a figyelmet egy bizonyos szük
ségletre vagy célra irányítsák. Ennek köszönhetően az arc került az érze
lemkutatások középpontjába: Paul Ekman és Carroll Izard két olyan
kutató, akinek a munkássága ezzel a fókusszal jellemezhető; mindketten
Tomkinsra vezetik vissza kutatásaiknak inspirációját.
Arnold kiértékeléselképzelése elsősorban a bemeneti oldalra össz
pontosít, Tomkins pedig a testi visszacsatolás és a drive-ok közötti el
sőbbség elképzelésével a kimenetre, a mozgásos oldalra fordította figyel
mét. Az volt bennük a közös, hogy náluk az érzelmek fogalma központi
szerepet játszik a normális működésben, ez pedig a kutatás új korszakát
tette lehetővé.
Alice lsen és Gordon Bower: kísérletezés az érzelmek hatásaival
A siker meleg ragyogása

(Alice lsen egyik cikkének címéből, 1970)
Századunk nagy részében a kísérleti pszichológia volt a pszichológia

uralkodó mozgalma. Az érzelmeket sem kerülte el teljesen a figyelem.
A legkorábbi kísérletek közé tartoznak Pavlov (1927) állatokon végzett
kondicionálási vizsgálatai. Bár gyakran más szempontok szerint írják le
őket, ezek valójában érzelmeket érintenek - Pavlov módszerét és annak

következményeit az 5. fejezetben tárgyaljuk.
Az emberekkel kapcsolatban is többfajta kísérleti megközelítés léte
zett, néhány ezek közül a fejezetben korábban tárgyalt James-féle elmé
let alapján megjósolt érzelemhez kapcsolódó testi változásokat vizsgálta
(Ruckmick, 1936).
Újabban egyre több olyan kísérletet végeznek, amelyben nemcsak
magukat az érzelmeket, hanem a hatásaikat is vizsgálják. Az ilyen vizs
gálatok egyik úttörője Alice lsen. Egy korai kísérletben (1970) percep-
tuo-motoros képességeket vizsgáló tesztet adott vizsgálati személyeinek.
Néhány véletlenszerűen kiválasztott embernek azt mondták, hogy jól si
került a tesztet megoldaniuk. A közlés hatására ezeket a személyeket
öröm töltötte el, boldogok voltak. lsen megvizsgálta ennek az érzelem
nek a hatásait. Olyan személyekkel összehasonlítva, akik ugyanazt a
tesztet oldották meg, de nem kaptak a sikerről visszajelzést, valószínűb
ben segítettek egy idegennek (a kísérletvezető társának), aki leejtette a
könyveit.
lsen kísérletei közül a legmegdöbbentőbb eredmény azonban nem az
olyan szociális válaszokban jelent meg, mint a segítségnyújtás —hanem
abban, amit kognitív hatásoknak tekinthetünk. lsen és munkatársai
(1978) boldog hangulatot váltottak ki az emberekből egy bevásárlóköz
pontban úgy, hogy ajándékot adtak nekik. Egy látszólag független vásár
lóvizsgálatban ezek az emberek elégedettebbek voltak autóik és tévéké
szülékeik minőségével, mint azok a kontrollszemélyek, akik nem kaptak
ajándékot. lsen továbbment, és megmutatta, hogy az érzelmeknek széles
körű hatásaik vannak a kognitív szerveződésre nézve (lsen et al., 1978).
Kreatívvá teszik az embereket a problémamegoldásban, és szokatlanabb
szóasszociációkat váltanak ki belőlük. Az 1.2. táblázat lsen és munka
társai eredményeit foglalja össze.
Az 1970-es évek végén Gordon Bower is elkezdte vizsgálni a hangula
tok hatásait az emlékezésre és másfajta kognitív teljesítményre. Egy az
óta nagyon ismertté vált tanulmányban (Bower, 1981) számos olyan kí
sérletről számolt be, amelyek a boldogság és szomorúság kiváltásának a
hatásairól szólnak. Bower néhány vizsgálatában hipnózist használt, de
másfajta indukciókat is széles körben alkalmaznak, és úgy tűnik, ugyan
olyan hatással: néhányat az 1.2. táblázat is említ. Bizonyos vizsgálatok
ban az embereknek hatvan boldog vagy szomorú mondatot olvastak
magukról (Velten, 1968), megint másokban a személyek boldog vagy
szomorú zenerészleteket hallgattak (Niedenthal és Setterlund, 1994).
Az egyik vizsgálatban Bower arra kérte a személyeket, hogy kb. tíz
percig ide-oda ugrándozva az emlékezetükben idézzenek fel bármilyen
gyerekkori eseményt, amely 15 éves koruk előtt történt, és mondjanak
egy-két mondatot minden eseményről. A következő napon semleges
hangulatban a személyeknek sorra kellett venniük minden eseményt, és
osztályozták azokat aszerint, hogy kellemesek, kellemetlenek vagy sem
legesek voltak. Az osztályozás után egy nappal boldog vagy szomorú
hangulatot váltottak ki minden kísérleti személyből. Azok a személyek,

akiknél boldogságot indukáltak, erős tendenciát mutattak arra, hogy
boldognak tartott eseményeket idézzenek fel, és csak néhány szomorú
eseményre emlékeztek. A szomorú hangulatú személyek valamivel na
gyobb tendenciát mutattak arra, hogy inkább szomorú, mint boldog ese
ményeket idézzenek fel (lásd 1.7. ábra).
1.2. táblázat. A z lsen és munkatársai boldogságkiváltó vizsgálataiban talált hatások. A vizsgálatokban a hatásokat összehasonlították
semleges és/vagy negatív hangulatok hatásaival. A z lsen (1990) által leírt fejlődési vizsgálatok kivételével a személyek felnőttek voltak,
általában egyetemi hallgatók
Vizsgálat A boldogságkiváltás módszere A boldog hangulat hatása

lsen, 1970 Valamilyen képesség sikeréről tájékoztatják Nagyobb jótékony adomány és segítség ide
gennek
lsen és Levin, Kekszet kap Segítőkészebb, kevésbé zavaró a könyvtár
1972 ban
lsen et al., 1978 Ajándék A pozitív emlékek jobb felidézése; kevesebb
probléma a vásárolt termékekkel
lsen et al., 1985 Pozitív szóasszociáció és két másik módszer Szokatlanabb szóasszociációk
Carnevale és lsen, Képregények és ajándék Integratív üzletelés, kevesebb veszekedés
1986
lsen és Geva, 1987 Egy zacskó cukorka Óvatosabb a veszteséggel, ha magas a koc
kázat, kevésbé óvatos a veszteséggel, ha a
kockázat alacsony
lsen et al., 1987 Filmvígjáték vagy cukorka Jobb kreatív problémamegoldás
Kraiger, Billings, Tévés bakik Nagyobb megelégedés a feladat végrehajtá
és lsen, 1989 sával
lsen, 1990 Matricák gyerekeknek Előrehaladottabb fejlődési szintek
ls e n e t al., 1991 Anagrammafeladat sikeréről tájékoztatás Gyorsabb klinikai diagnózis, nagyobb ér
deklődés a betegek iránt
Ezen eredmények szokásos magyarázata a hangulatfüggő felidézés: lsen

és munkatársai (1978) kérdőíves kísérletében a személyeknek pozití
vabb élmények jutottak eszükbe az autóval, tévékészülékekkel kapcso
latban, amikor jó hangulatban voltak, és Bower kísérletében is boldo
gabb gyerekkori emlékeket idéztek fel a személyek, amikor boldogok
voltak.
Íme még két Bower-vizsgálat eredményei. Az egyikben azt vizsgálta,
hogy milyen hatással van az emberek hangulata arra, hogy hogyan értel
mezik a Tematikus appercepciós teszt (TAT) képeit. Ezekben a vizsgála
tokban olyan képeket mutatnak az embereknek, amelyeknek nem egy
értelmű a jelentése, és megkérik őket, hogy írják le a képet. Egy boldog
indukciót kapó személy a következőket mondta arról a képről, amelyen
egy nő nézi a mezőt: „Ez a hölgy a csodálatos tájat nézi. Egy közeli kem
pingből vándorolt ide, és beletemetkezik környezete gyönyörűségébe.
Soha nem érezte még ilyen jól magát...” (Bower, 1981.) Egy másik kísér
letben boldog és szomorú hangulatot váltottak ki a személyekből, és egy
1.7. ábra. Bower 15 éves kor

előtti emlékeket vizsgáló kísér' Boldog hangulat
Felidézett események száma

leiének eredményei. A z áb
ra a felidézett tételek számát
mutatja annak függvényében,
hogy a személyekből hipnózis
segítségével boldog vagy szo
morú hangulatot váltottak ki.
Amikor boldog hangulatban
voltak, sokkal több olyan em
léket idéztek fel, amit koráb' Szomorú hangulat
ban kellemesnek ítéltek. A m i'
kor szomorúak voltak, vada'
mivel több kellemetlen eredé'
két idéztek fel Kellemetlen Kellemes
olyan történetet olvashattak, amelynek két hőse volt, egy boldog és egy
szomorú, akik találkoznak és barátságos teniszmeccset játszanak. A kö-
vetkező napon semleges hangulatban felidézték a történetet. Azok a
személyek, akik boldog hangulatban olvasták a történetet, a boldog
szereplővel azonosultak, több tényt tudtak róla felidézni, mint a másikról.
Azok, akik szomorúan olvasták a történetet, a szomorú szereplővel
azonosultak, és több mindenre emlékeztek vele kapcsolatban.
lsen és Bower kísérletei nemcsak azt mutatják, hogy az érzelmeknek
elég nagy hatásuk lehet az emlékezetre, társas interakciókra, értelmezé
sekre. Arra indították a klinikai kérdésekkel foglalkozó pszichológuso
kat, hogy vizsgálják meg, felelősek lehetnek-e ezek a mechanizmusok a
hangulatok fennmaradásáért pszichiátriai szindrómákban. Az, hogy szo
morú hangulatban szelektíven szomorú események jutnak eszünkbe,
fontos lehet a depresszió fennmaradásában (lásd 11. fejezet), és ötleteket
adhat arra nézve is, hogy milyen terápia befolyásolhatja ezeket a kitartó
hangulatokat (lásd 12. fejezet).
Erwing Goffman és Ariié Russel Hochschild: a dramaturgiai nézőpont
Kelts riadalmat!
(Szlogen egy pénzbeszedő ügynökség irodájának falán)
Erving Goffman azt állította, hogy Shakespeare-nél az a mondat, hogy

„Színház az egész világ” (Ahogy tetszik, 1623), nem pusztán metafora: szó
szerint drámai előadásokat tartunk magunkról másoknak, és egy olyan
társas valóságot teremtünk, amelyben életünket egyfajta előadásként él
jük. Az ilyen előadásokból erkölcsi világokat hozunk létre, ezekből leve
zetjük énünket, és ezekből mások kialakítják az ő képüket arról, hogy mi
kik vagyunk.
Az érzelmek megértése céljából Goffman talán legtanulságosabb mun
kája a „Fun in games”, amely az Érintkezések című könyvében jelent meg
(1961). Arisztotelész óta az egyik legfontosabb elemzés a boldogság ter
mészetéről. Egyben Freud munkájának, A mindennapi élet pszichopatáiéi'
giájának (1901/1958) átdolgozása társas terminusokban. A szerep pszi-

chológiáját vizsgálja, és azt, hogy félreértjük az érzelmeket, ha pusztán
egyéninek tekintjük őket; ezek gyakran, és talán elsősorban is, társasak.
Mindenfajta társas interakciót - boltban, munkahelyen, családban -
tekinthetünk játéknak, mondja Goffman. Mintha a különböző játékok
- sakk, monopoly, tenisz - társas interakciótípusok egyszerűsített válto
zatai lennének. Mindegyik játékfajtával kísérletezhetünk, hibázhatunk,
és újra próbálkozhatunk anélkül, hogy ennek olyan következményei len
nének, mint a valódi életben a hibáknak. Amikor belépünk egy inter
akcióba, játékban vagy a való életben, az olyan, mintha egy hártyán
keresztül átlépnénk egy apró világba, amelynek megvannak a maga sza
bályai, saját hagyományai és történelme. Felvesszük az adott típusú in
terakcióban ránk ruházott szerepet - a teniszben mondjuk mi szervá
lunk először, a hétköznapi életben talán az a szerepünk, hogy diákok va
gyunk. A hártyán belül tehát egyfajta előadást adunk, hogy fenntartsuk
a szerepünket, követve azokat a vázlatszabályokat vagy forgatókönyve
ket, amelyek a membránon belül relevánsak. így a teniszben például
megpróbáljuk átütni a labdát a háló felett, diákként pedig próbálunk
tanulni. Ezeket az előadásokat magunk és mások saját fajtájukon belül
jónak vagy rossznak, helyesnek, helytelennek vagy részben helyesnek
tekintik. Másokból ezek megjegyzéseket váltanak ki - beleértve javasla
tokat a módosításra, szidást és dicséretet. Más szóval, a jellegzetes szabá
lyok mindegyikfajta membránon belül morális világokat kínálnak, ame
lyek párbeszédei java részének tárgyát képezik: „Dolgoznia kell még
azon a fonákon!” Vagy: „Hát nem nagyszerű! Idén kitűnő lett!”
És íme Goffman felismerése az érzelmekkel kapcsolatban: amellett,
hogy többé-kevésbé jó előadást adunk, rákérdezhetünk arra is, hogy
mennyire merülünk bele egy szerepbe. A játékok szórakoztatóak, mert
olyan társas interakciók, amelyekben teljes szívünkkel részt vehetünk.
Tágabb értelemben azt mondhatjuk, hogy a boldogság általában akkor
jelenik meg, amikor teljesen belemerülünk abba, amit csinálunk. Éle
tünk nagy részében azonban belső konfliktusok lehetnek. Követhetjük a
szabályokat, eljátszhatjuk a forgatókönyvet, de nem merülünk el benne.
Lehet, hogy szívesebben csinálnánk valami mást. Ilyenkor jönnek elő
életünk fájdalmas periódusai, amikor elégedetlenek vagyunk.
Goffman igen nagy hatással volt Ariié Hochschildre, aki a Berkeleyn
dolgozott egyetemista korában. Munkáiban azt a feszültséget vizsgálja,
ami akkor jelenik meg, ha a személy konfliktust él meg azzal a szereppel
kapcsolatban, amit játszik, amikor kérdések merülnek fel az általunk
nyújtott előadással és azzal kapcsolatban, hogy ki is az ember, amikor
önmaga.
Hochschild szülei az amerikai külügyi szolgálatnál dolgoztak, és leírja,
hogy 12 éves korában azon kapta magát, hogy egy tál mogyorót kínál
körbe egy diplomáciai fogadáson, és azon gondolkodik, hogy valódiak-e
a kínálást elfogadó embereknek a mosolyai. A szüleit érdekelték a gesz
tusok, így megtárgyalták és értelmezték „a bolgár küldött feszes moso-
lyát, a kínai nagykövet elfordított pillantását és a francia gazdasági tiszt

viselő elnyújtott kézfogását” (Hochschild, 1983, ix. o.). Ezek a gesztusok
nem egyszerűen jelentést közvetítettek egyik személytől a másik felé -
kormányok közötti üzenetek voltak. A 12 éves tehát csak olyan színé
szeknek adott mogyorót, akikre diplomáciai szerepeket osztottak? Hol
ért véget a szerep, és hol kezdődött a személy?
Hochschild diplomás diákként tovább kereste a válaszokat a kérdés
re: az eladók/ügynökök a terméket adják el, vagy a személyiségüket? Ki
alakított egy elméletet az „érzelemszabályokról”. Ezek lehetnek szemé
lyesek és tudattalanok vagy társasán megépítettek olyan elfoglaltságok
ban, amelyek azt kívánják tőlünk, hogy jelzéseket küldjünk másoknak,
hogy befolyásoljuk érzelmeiket és ítéleteiket.
Hochschild a Delta Légitársaság kabinszemélyzetének a betanítását
vizsgálta, amelyhez olyan dolgok tartoztak, mint hogy hogyan kell mű
ködtetni a repülőgépet, hogyan kell viselkedni vészhelyzet esetén, ho
gyan kell ételt felszolgálni, és így tovább. Hochschild azonban azt írta le,
hogy miközben valakiből Delta-stewardess lesz, hogyan tanul be egy bi
zonyosfajta előadást. A tanulónak meg kellett tanulnia egy szerepet ját
szani, mintha színésznő lenne. E szerep fő célja, hogy egyfajta érzelmi
hangnemet váltson ki az utasokból: „A tanoncokat buzdították: tény
leg dolgozzanak a mosolyukon... mosolyuk a legnagyobb vagyonuk.”
(Hochschild, 1983, 105. o.) Arra „kérték őket, hogy úgy tekintsék az
utasokat, mintha a »saját vendégeik lennének a nappali szobában«.
A dolgozók személyes vendéglátással-kínálással kapcsolatos érzelmi
emlékeit hívták elő és hasznosították, ahogy azt Sztanyiszlavszkij is ja
vasolta volna.” (105. o.) A megközelítés az átélés módszere: mind bizo
nyos kifejezések gyakorlása, mind az emlékek felidézése az előadások tá
mogatására része annak a szigorú munkának, amit Sztanyiszlavszkij
(1965) javasolt a hivatásos színészeknek. Könnyebb meggyőző előadást
nyújtani, ha az ember teljesen belép a darabba.
Eléggé gyakori az olyan munka, amelyhez hozzátartozik, hogy az em
ber érzelmeket épít magában annak érdekében, hogy másokban is ki
váltsa őket: Hochschild az ilyet érzelmi munkának nevezi. Kiszámolta,
hogy 1970-ben az Egyesült Államokban az összes fizetett foglalkozás 38
százaléka igényelt lényeges mennyiségű érzelmi munkát. Az ilyen mun
kát igénylő foglalkozásokban körülbelül kétszer annyi nő dolgozott, mint
férfi. Ezek társas célokat szolgálnak. A titkárnői foglalkozás szeretetre-
méltóságot, vidámságot, segítőkészséget igényel: az a célja, hogy kelle
mes érzelmi támaszt nyújtson a főnöknek. Sok érzelmi munkát igénylő
állás a vállalatok és fogyasztók közötti határfelületeken van. A légitársa
ságokhoz hasonlóan az a céljuk, hogy többet adjanak el a vállalat termé
keiből.
Nem minden érzelmi munkát igénylő állásnak az a célja, hogy kelle
mes érzéseket váltson ki. A pénzbeszedő munkája nagyjából ellentéte a
stewardessének: „Kelts riadalmat!” - volt az egyik pénzbeszedő ügynök
ség főnökének jelmondata (Hochschild, 1983, 146. o.).
Bár Goffman Spinozát visszhangozva meggyőzhet bennünket arról,

hogy a boldogság titka az, ha szívvel-lélekkel elmerülünk abban, amit
csinálunk, Hochschild felvet egy kérdést. Mi van akkor, ha az előadás,
amiért a munkahelyünkön bennünket fizetnek, nem vág össze semmi
vel, amiben teljesen el tudnánk merülni?
A szálak összefűzése
Ebben az első fejezetben elkezdtünk néhány gondolatmenetet az érzel

mekről. Fejezetünket nem egy történet első cselekményeinek szántuk -
ezek a következő részben jönnek; az volt a feladata, hogy felállítsa a terü
let intellektuális bútorzatának egy részét.
Az érzelmek irodalmáról sok olvasója megjegyzi, hogy mennyire vál
tozatos; karjaikat széttárják, és azt a következtetést vonják le, hogy ez a
terület túlságosan heterogén ahhoz, hogy értelmezni lehessen. Mi (a
szerzők) ezt nem így látjuk. Van változatosság, de remélhetőleg sikerül
megmutatnunk, hogy a megközelítések kiegészítik egymást, és egységes
séget is sikerül felfedeznünk.
Azt is hisszük, hogy segíthet az olvasónak, ha először azonosulhat a
terület egy vagy néhány olyan úttörőjével, akinek az érdeklődése és felis
merései összhangban vannak megérzéseivel. Itt azt szerettük volna elér
ni, hogy ennek érdekében adjunk egy megfelelő listát az úttörőkről; így
talán valamelyikük felismeréseit kiindulási pontként lehet használni. Új
információt sajátíthatunk el hozzá kapcsolódva, és erre az alapra elkezd
hetünk egy szerkezetet építeni.
Fejezetünkben nem jelent meg mindenki az úttörők közül. Csak né
hány olyat választottunk ki, akik egy kutatási vagy gondolkodási műfajt
indítottak el, és ezek nem szükségszerűen azok, akik fontossá is tették,
így például John Bowlby és Mary Ainsworth minden bizonnyal bárki
másnál fontosabbak voltak az elmúlt húsz évben a gyerekek érzelmi fej
lődéséről szerzett tudásunkban. Az ő munkásságuk Freudtól ered; nem
jelennek meg ebben a fejezetben, de a 7. fejezetben csak velük foglalko
zunk. Néhány olyan ember, aki a szerzőkre személyesen nagy hatással
volt, például Herbert Simon, Michael Rutter és George Brown, hasonló
képpen csak későbbi fejezetekben tűnik fel. A könyv cselekménye iga
zán a következő fejezetben kezdődik el, a következő kérdéssel: a külön
böző típusú társadalmakban az érzelmek különbözőek vagy ugyanazok?
Összefoglalás
Ebben a fejezetben bemutattuk néhány olyan férfi és nő legfontosabb

gondolatait, aki részt vett az érzelmekre vonatkozó tudásunk alapjainak
lerakásában a nyugati szellemi hagyományban. Az érzelmek megértésé
nek számos különböző megközelítése létezik: az alapítók módszerei közé
tartozott a természetes megfigyelés (Charles Darwin), elméletek felállí

tása és vizsgálata példák és ellenpéldák révén (William James) és az ala
pos odafigyelés arra, amit az emberek érzelmi élményeikről mondanak
(Sigmund Freud).
Számos érzelemmel kapcsolatos felismerést olyan emberek írtak le
vagy közvetítettek, akiknek soha nem állt szándékukban, hogy termé
szettudósok legyenek; ők filozófusok voltak: Arisztotelész, René Des
cartes és Baruch Spinoza, vagy regényírók, mint George Eliot. A mai ér
zelemkutatás a természet- és társadalomtudományok sok területén kép
viselteti magát: a pszichológusok (Magda Arnold, Sylvan Tomkins,
Alice Isen, Gordon Bower) mellett antropológusok (Erving Goffman) és
szociológusok (Ariié Hochschild), valamint az orvostudomány (John
Harlow) és a neurofiziológia (Walter Hess) képviselői is fontos új meg
közelítéseket indítottak útjára —ahogy más szakterületek kutatói is.
Nem valószínű, hogy megértjük az érzelmeket és jelentőségüket, ha nem
fordítunk kellő figyelmet a tudás multidiszciplináris természetére.
Az érzelmek tanulmányozásának legjobb általános és átfogó bevezetője, amely inter

diszciplináris alapú érzelemkutatásokról, biológiai alapokról, pszichológiai folyama
tokról, társas folyamatokról és kiválasztott konkrét érzelmekről szóló fejezeteket is
tartalmaz:
Michael Lewis - Jeanette M. Haviland (eds.) (1993). Handbook of emotions. New
York, Guilford.
Egy könyv, amely keresztülível az érzelem általunk ebben a fejezetben bemutatott

különböző megközelítésein - beleértve a szociológiát, pszichológiát, filozófiát, elbe
szélő irodalmat - , miközben egyúttal integrálja is ezeket a megközelítéseket:
Thomas J. Scheff (1990). Microsociology: Discourse, emotion, and social structure.
Chicago, University of Chicago Press.
Az érzelemkutatás történetét mutatja be röviden:

George Mandler (1984). Mind and body: Psychology of emotions and stress. New York,
Norton, 2. fej. „The psyholology of emotion: Past and present.”
Az érzelmek és tulajdonságaik megnyerő általános leírása:

Nico Frijda (1988). The laws of emotion. American Psychologist, 43, 349-358.
2. fejezet Az érzelmek kulturális
értelmezése
2.0. ábra. Két kínai bronzszobrocska a Han-dinasztia korából. Körülbelül kétezer évvel ezelőtt készül*
tek; valószínűleg idegen északi törzsek tagjait ábrázolják
Tartalom
A kulturális kontextus
A romantika kora
►Mary Shelley romantikus regénye, a Frankenstein
Összehasonlítások más kultúrákhoz tartozó emberekkel
Érzelmi atmoszférák
Léteznek-e emberi érzelmi univerzálék?

A különböző' kultúrák érzelemkiváltóinak és -értelmezéseinek különbségei
Megjelenítési szabályok
Kulturális konstrukció és az érzelem szociális funkciói
Szenvedélyes szerelem
Szerelembe esés
Középkori lovagi szerelem
A szerelem mint átmeneti társas szerep
Összefoglalás
...így valamiképpen az összes népek természetes beszéde megmu
tatkozott. Arcmozdítással és szemhunyorgatással; egyéb testrészek
integetésével, lelki vágyakozásokat kifejező hangok zengéséből szü
letik ez, ha kémek, követelnek, elutasítanak vagy utálnak valamit
az emberek.
(Augustinus: Vallomások. 1-8.)
A kulturális kontextus
A nyugati kultúrában él egy olyan gyanú, hogy az érzelmekkel valami

nincs rendben. Ez a gondolat legalább Platónig (i. e. 375) vezethető
vissza: szerinte érzelmeinkben nem bízhatunk, mert az elme alsóbb ré
széből származnak, és megrontják az értelmet. A mai korban Darwin
(1872) ültette el ezt a bizalmatlanságot: szerinte a felnőtt emberek érze
lemkifejezései elavultak, pusztán maradványai vadállati gyökerű fejlő
déstörténetünknek és annak, hogy csecsemőkből váltunk felnőttekké.
A nyugati kultúrában nem nehéz elítélő hozzáállást találnunk az ér
zelmekkel szemben. Ha egy beszélgetés során el akarjuk utasítani, amit
a beszélgetőpartnerünk mond, kijelenthetjük, hogy a másik egyszerűen
csak „érzelmes”: ebben az összefüggésben ez azt jelenti, hogy „irracioná
lis”. Az érzelmeket gyakran tartják ellenőrizhetetlennek és destruktív
nak a figyelemteli gondolkodás konstruktív termékeihez képest. Az ér
zelmeket sok esetben primitívnek és gyerekesnek is látják; nem tekintik
őket civilizáltnak és felnőtthöz méltónak. Mindezekkel ellentétben
azonban az érzelmeket a hitelesség legnagyobb garanciájának, a valódi
énünkhöz vezető legjobb útmutatónak is tekintik. Solomon (1977)
megfogalmazásában: „Az érzelmek adják a lélek életerejét és legtöbb ér
tékünk forrását.” (14- o.)
Az érzelmek iránti bizalmatlanság és értékük igenlése egyaránt a
nyugati kultúra konstrukciói. Ezt abból a tényből látjuk, hogy nem
egyetemes sem a bizalmatlanság, sem az igenlés, sem e kettőnek az az
ellentmondásos keveréke, amivel bennünket a nyugati kultúrában fel
nevelnek. Bizonyos társadalmakban másképpen látják az érzelmeket.
Bemutatunk néhány olyan, érzelmi életből vett jelenetet, amely hason
lóságokat mutat a mai nyugati társadalmakkal, és néhány olyat is,
amelyben eltérésekkel találkozunk. Kétféle módszert használunk: egy
részt történelmi anyagokra támaszkodunk, hogy láthassuk, hogyan ala
kultak ki bizonyos nyugati vélekedések és élmények az érzelmekkel
kapcsolatban, másrészt bemutatunk mai, nem nyugati kultúrákkal
végzett összehasonlító vizsgálatokat is.
A romantika kora
Vessünk egy pillantást a közelmúlt kultúrtörténetére, hogy legyen némi

fogalmunk az érzelmekhez kapcsolódó mai nyugati elképzelések kiala
kulásáról és fennmaradásáról. A tizennyolcadik század Európában a fel
66 2. A z érzelmek kulturális értelmezése
világosodás kora volt: a világegyetemről szerzett tudományos ismeretein

ket Newton törvényei vitték előbbre; az intolerancia kezdett szégyentel
jes dolog lenni, és ezért végül mérséklődött is a közéletben. A civilizált
értelem lett az eszménykép. Kant (1784/1997) ezt a következőképpen fe
jezte ki: „Merj a magad eszére támaszkodni.” (15. o.)
Mire Kant ezt megírta, egy másik változás is kialakulóban volt, a felvi
lágosodás témáira adott, többé-kevésbé öntudatos reakcióként: ezt „ro
mantikának” nevezték. Európában és Amerikában - az érzelmekről ki
alakított kulturális vélekedéseink esetleges ellentmondásai ellenére - a
„romantikus” valószínűleg még mindig megfelelő kifejezés a nyugati kul
turális stílus jellemzésére. A romantika az érzelmek igenlése és azoknak
a hatásoknak a hangsúlyozása, melyeket az érzelmek a személyes életre,
politikára, irodalomra és filozófiára gyakorolnak. 1800-ra a romantika a
nyugati kultúra szilárd részévé vált, és többé-kevésbé elválaszthatatlan
lett az egyéni szabadság eszményétől.
A romantikus szellem megfogalmazását általában Jean-Jacques Rous-
seau-nak (1755), egy elszegényedett genfi polgárnak tulajdonítják. El
képzeléseit azonnal elfogadták: ez azt jelentette, hogy az emberek fel vol
tak készülve az általa javasolt értékváltozásokra. O hirdette először azt a
ma már kézenfekvőnek tekintett gondolatot, hogy a vallásosság saját ér
zéseinken, nem pedig valamiféle tekintélynek való engedelmességen, az
írásokon vagy az Isten létezése mellett szóló érveken alapszik. O volt az
első, aki azzal vádolta a kulturált tevékenységeket, hogy azok mestersé
gesek és romlottak. Azt javasolta, hogy az oktatás legyen inkább termé
szetes, mivel az emberek természetes érzelmei jelzik, mi a helyes: egysze
rűen csak tisztában kell lennünk lelkiismeretünk érzéseivel. A Társadal
mi szerződés (1762) elejének zengő mondata: „Az ember szabadnak
születik, és mégis mindenütt bilincsekben él”, a francia forradalom ide
jén a jakobinusok csatakiáltásává vált, és ezek a gondolatok az óceánon
átjutva az amerikai függetlenségi háború résztvevőit is buzdították.
A romantika az írókat is megihlette, ők folytatták a lezajló kulturális
változások megfogalmazását. A romantikusokat elbűvölte minden, ami
természetes. Értékelni kezdték a korábban ijesztőnek és barbárnak tartott
vad tájakat. Az írók az arisztokraták élete helyett felfigyeltek a hétköznapi
élet világára. Felfedezték a gyerekkort, az álmokat, a távoli tájakat, az eg-
zotikát. Maga az írás a belső érzelmi igazságok felismerésének útjává vált,
és az ész helyett a megélt és elfogadott érzelem vált az eszménnyé. A köl
tők, a regény- és drámaírók, de a festők és a zenészek is érzelmeket fejez
tek ki. Mindez az olvasókat, a közönséget, a nézőket, a hallgatókat is meg
indította; ők is érzelmeket éltek át. Emlékezzünk vissza George Eliot új
társadalomtudományára (ezt az 1. fejezetben tárgyaltuk), amelyben az ér
zelmek megtapasztalása központi jelentőségűvé vált.
Nem szeretnénk most a romantika történetét bemutatni; nézzünk
meg inkább egyetlen romantikus regényt, amelyet Mary Wollstonecraft,
a híres feminista és William Goldwin, a híres társadalomreformer lánya,
Mary Shelley írt, aki 16 éves korában megszökött Percy Bysshe Shelley
2.1. ábra. A z első kötet címlap-

ja Mary Wollstonecraft Shelley
először névtelenül megjelentem
tett Frankensteinjének első ki-
adásából: a könyv az angol ro-
mantika korszakának egyik el
ső regénye volt; az érzelmeket
és hatásaik fontosságát hang
súlyozta
költővel. 18 éves korában Mary és Percy, Mary mostohatestvére, Claire,

valamint Lord Byron és még egy barátjuk az Alpokban töltöttek egy
„zord” nyarat. A szűnni nem akaró eső napokra a házba kényszerítette
őket. Rengeteget olvastak, és hosszan beszélgettek irodalomról, filozó
fiáról és biológiáról. Egyik nap Byron azt javasolta, hogy írjon mindenki
kísértethistóriát. Mikor nyugovóra tértek, Marynek nem jött álom a sze
mére. Egy olyan kísérletekről szóló beszélgetés hatására, amelyekben
elektromosság segítségével halott lényekben izommozgásokat lehetett
kiváltani, megjelent a fejében egy tudós képe, mellette egy hatalmas ké
szülék; a tudós egy általa teremtett ember förtelmes rémképe mellett
térdelt. Ebből a történetből született az egyik első romantikus angol re
gény és a világ egyik első tudományos-fantasztikus története, a Fran
kenstein (1818/1977).
A Frankenstein még ma is izgalmas olvasmány; a robotok és a mester-

séges intelligencia, a természetes erőforrások kimerítése és az egyre oko
sabb, de kockázatos technikai rendszerek építésének korában is gondo-
Mary Shelley romantikus regénye, a Frankenstein A rejtőzködésben töltött hónapok alatt a teremt
mény fát gyűjt, és más szolgálatokkal is segíti a csalá
A regény Victor Frankensteinről, az idealista tudósról dot. Nagy szorgalommal megtanulja nyelvüket és tár
szól, aki felfedezi, hogyan lehet a halott anyagba életet sas szokásaikat. Mary Shelley alapos Rousseau-ismere-
lehelni. Kriptákban összegyűjtött testrészekből megépít tét tükröző ártatlansággal természetes jóindulatot és
egy közel két és fél méter magas mesterséges embert. Sze szeretetet érez az egyszerű életű parasztok iránt. Egy év
rette volna, ha teremtménye álomszépre sikerül, de „Sár múltán a teremtmény meglátogatja a vak öregembert,
ga bőrén majdhogy át nem tetszett az izmok és artériák míg a többiek távol vannak. Megpróbálja elmagyaráz
működése.” (58. o.)* Többéves kemény munka után az ni, hogy bár ijesztően néz ki, csak jót akar nekik; ő
izgalomtól vezérelve beleoltja az élet szikráját - aztán a család „jó szelleme”, aki segítette őket, és vágyik a
amint ez a valami elkezd mozogni, kirohan a szobából az barátságukra. Az öregember figyel, de hazatérnek a töb
undortól. Kimerültségében megpróbál aludni - örömmel biek és elborzadnak. A fiatalember megveri a teremt
álmodik arról, hogy találkozik szerelmével az utcán, és ményt, aki tehetetlen kétségbeesésében elrohan. A kö
csókoíóznak: á nő' ajka azonban az érintésre „a halál ól vetkező napon a család elhagyja a tanyát. Azon az éjje
mos színére váltott, arcvonásai megváltoztak, s úgy érez len viharos szél fúj; a teremtmény dühöngve felgyújtja
tem, anyám holttestét tartom a karomban” (59. o.), a kunyhót és a tanyaépületet.
A természet vérfertőző megerőszakolásának e meg Keserűséggel telve kóborolja végig a telet, de ta
lepően modern látomására Frankenstein felriad. Ismét vasszal úgy érzi, jóindulata visszatért. Elhatározza,
fölmegy laboratóriumába. A teremtmény fölkel, és ki hogy megkeresi teremtőjét. Genfben találkozik egy
nyújtja a kezét, mintha vissza akarná tartani teremtő kisfiúval, és odamegy hozzá, azt gondolva, hogy a gye
jét. Frankenstein ismét kiszalad a szobából. A teremt rek még túl fiatal ahhoz, hogy előítéletei legyenek.
mény arca mozdulatlanul is ronda volt, életre kelve A gyerek azonban megrémül, emberevő óriásnak ne
azonban pokolbéli látomássá változott. vezi, és megfenyegeti, hogy apja, „Monsieur Franken
Két évig tartó betegség után Frankenstein visszatér stein” megbünteti. A teremtmény megfojtja a fiút —az
Genfbe a családjához, ahol kiderül, hogy gyermek öcs- őt elcsúfító férfi családneve hallatán érzett düh indít
csét meggyilkolták. Megpillantja teremtményét az er ja erre.
dőben, és azt gondolja, hogy ő volt a tettes. A bűn elkö Napokkal később a teremtmény utoléri Franken
vetéséért egy szolgálólányt ítélnek el, aki halállal lakói steint az Alpokban. Azt mondja, hogy őt mindig kerül
miatta. A bűntudattól gyötört Frankenstein magányra ni fogják az emberek. Elismeri, hogy gonosz lett, de
vágyva az Alpokba menekül, de teremtménye megta csak azért, mert végtelenül szerencsétlen; elviselhetet
lálja a méltóságteljes hegyek között. A teremtmény ki len, ha valakit ennyire megvetnek. A rá irányuló gyű
nyilvánítja teremtője iránti odaadását. Elmeséli szökését löletre adott válaszként a kedvesség érzelmei dühbe
Frankenstein laboratóriumából. Amikor először talál csaptak át. A teremtőjének meg kell alkotnia egy
kozott emberekkel, félelemmel és utálattal űzték el. Egy újabb teremtményt, egy nőt, aki ugyanilyen torz, aki
használaton kívüli kunyhóban talált menedéket, amely vel ő megértésben élhet. „Ha csak egyvalaki is jóindu
egy paraszt tanyaépületének oldalában állt. Egy repedé lattal viseltetne irányomban, én százszorosán, ezersze
sen keresztül megfigyelte a parasztokat: egy fiatal lányt, resen viszonoznám... Igaz, szörnyetegek leszünk mind
egy fiatalembert és egy vak öregembert, két testvért és a ketten, akiket nem fogad be a világ, de épp azért egy
az apjukat. Az öregember kedvesen és szeretettel mo máshoz annál jobban ragaszkodunk. Az életünk nem
solygott a fiatal nőre, és a teremtményt megindította a lesz boldog, de ártalm atlan...” (170-171. o.)
jelenet: „engem elöntött valami furcsa és mindennél Frankensteint elborzasztja a kényszerhelyzet: meg
erősebb érzés. Fájdalom és gyönyörűség keveredett ben kockáztassa-e még egy szörny megteremtését, hogy
ne, olyasmi, amit még soha nem tapasztaltam, sem éh ketten aztán szabadon pusztítsanak, vagy tegyen ele
ségemben, sem fáztomban, se tűz mellett, sem jóllakva, get a teremtmény kívánságának, aki teremtője bocsá
elhúzódtam hát az ablaktól, mert képtelen voltam ezt el natát keresi?
viselni.” (122-123. o.)
* Az idézetek forrása Göncz Á rpád fordítása, az oldalszámok is erre vonatkoznak: Mary Shelley (1977): Frankenstein.
Kozmosz Könyvek, Budapest.
latébresztő könyv (Perry, 1984) • A regényben a romantikus gondolkodás

számos eleme megtalálható. A vad tájakon felrajzolt helyszínek, az ér
zelmekre mint a cselekvés mozgatórugóira való hivatkozás, a természe
tesre helyezett hangsúly, a bizalmatlanság a mesterségessel szemben, a
félelem az önmaga határait gőgösen átlépő embertől.
A tizennyolcadik század előtt a romantikus értékek nem alkották az
európai kultúra részét. Shelley regényében számos ilyen érték kerül nyíl
tan kifejezésre; ezek még ma is velünk vannak. Úgy érezzük, hogy szá
mos tettünk hátterében érzelmeink állnak.
Összehasonlítások más kultúrákhoz tartozó emberekkel
A kultúrát több ablakon keresztül is nézhetjük. Az egyik történelmi

szempontú: olvashatunk múltból származó dokumentumokat - össze
hasonlíthatjuk például Mary Shelley írásait elődeiével, és azzal is, amit
most gondolunk. Utazóktól, például antropológusoktól származhat az
adatok másik halmaza: ők mai, sajátunktól eltérő kultúrákról hoznak hí
reket. További forrást kínál a szocializáció vizsgálata: hogyan sajátítja el
a gyerek egy kultúra vélekedéseit és készségeit. Ebben a könyvben az
észak-amerikai és európai kultúrát tekintjük „saját” kultúránknak, mi
vel a könyv szerzői (egyikük angol, a másik amerikai) ebben a hagyo
mányban nevelkedtek fel, és erről így első kézből származó tudásuk van.
Hogy az érzelmeket - sajátjainkat, más, általunk jól ismert emberekét és
más társadalmakban élőkét - megérthessük, el kell helyeznünk magun
kat saját kulturális hagyományunkban. Mivel e könyv olvasóinak nagy
része észak-amerikai és európai lesz, a nyugati kultúrával kezdjük. Ez
azonban csak kiindulópont, és annak is pusztán közelítő jellegű, mivel
Európa és Amerika is rengeteg kultúrának ad otthont. Nem gondoljuk,
hogy a mi kultúránk mindenek felett való. Ha japánok vagy indiaiak
lennénk, ezt a fejezetet és a könyv némely más részét is másképpen ír
nánk meg. Nincs olyan rögzített pont, amelynek elfoglalásával kívül he
lyezkedhetnénk a kulturális hagyományokon.
Nem állítjuk azt sem, hogy a kultúra ellentmond a racionalitásnak:
inkább az a véleményünk, hogy az emberi kultúrák által felvehető szá
mos érték közül minden kultúra kiválaszt néhányat. Azt állítottuk pél
dául, hogy Észak-Amerika még mindig sok szempontból romantikus. Az
elmúlt húsz évben a természetelvű elképzelések megerősödtek: illesz
kednek a természetes dolgokat igenlő romantikus attitűdökhöz, ez azon
ban nem jelenti azt, hogy irracionálisak lennének.
Kelet és Nyugat > Nézzük meg Japán érzelmi atmoszféráját: ez az ország

nem a nyugati kultúrához tartozik, de kultúrája a nyugatihoz hasonlóan
pénzgazdálkodáson alapszik. A különbségek nem az ipari fejlettség, az
írástudás vagy ilyen jellegű dolgok eltérő fokainak köszönhetők: ennek
ellenére az euro-amerikai és a japán érzelmi atmoszféra különböző.
A legfőbb ellentét - amit mind nyugati, mind japán megfigyelők felje

gyeztek - az én természetében rejlik. Nyugaton mi az ént „én-szelfként”
fogjuk fel (Lewis, 1992), független entitásnak tartjuk, a döntések, gon
dolatok és cselekvések forrásának és az érzelemélmények központjának
tekintjük. Ez az én mások énjétől elkülönül. Ebben a társadalomban
nagy hangsúlyt kap a függetlenné válás, az én előtérbe helyezése; fontos,
hogy megküzdjünk érte másokkal szemben, ha szükséges.
Ezzel ellentétben Japánban és más nem nyugati kultúrákban, bár a le
írás kétségtelenül túlegyszerűsített, sokan „mi-szelfként” írják le az ént,
amely a családtagokkal, munkatársakkal és a társas csoporttal való kap
csolatból származik. Ezekben a társadalmakban nagyobb jelentősége
van annak, hogy az egyén beilleszkedjen a többiek közé, és összhangban
éljen velük (Markus és Kitayama, 1991). Nehogy azt gondoljuk, hogy a
független „én”, amely hitelességét egyéni vágyaiból és érzelmeiből vezeti
le, természetes képződmény; mérlegeljük, hogy a természetes hangsúlyo
zása is a nyugati kulturális örökség része (lásd az előző részt a romantiká
ról) . A világ legtöbb kultúrájának szemszögéből az individualista szelf a
szokatlan (Geertz, 1975).
A gyerekek minden társadalomban kialakítanak egy éntudatot, amely
szerint ők fizikailag elkülönülnek a világ többi részétől. Neisser (1988)
azt javasolta, hogy nevezzük ezt a fizikai aspektust „ökológiai szélinek”.
Ezenkívül az embereknek valószínűleg mindenhol van egy mentális pri
vát tudatuk is, amihez hozzátartozik a tudatos gondolatok, érzések és ál
mok folyama. Az én más aspektusai azonban eltérőek lehetnek, és ez az
érzelmi életre is kihatással van. Egy kölcsönösen függő vagy mi-szelf ese
tében a gondolatok és érzések nem az elkülönülésre, hanem a másokkal
való összhangra összpontosulnak. Még a mi individualista társadal
munkban is ráérezhetünk erre: amikor szerelmesek leszünk, úgy érezzük,
hogy saját határaink kitárulnak, és magukba foglalják a számunkra leg
fontosabb másik embert is, és inkább „Mi” lesz belőle, mint „Én”.
A harag Nyugaton a függetlenség és a magabiztosság jele. Japánban
bár különböző társadalmi csoportokból származó emberek között he
lyénvalónak tartják, Markus és Kitayama (1991) beszámolója szerint a
feudális Japán szamurájháborús hagyományában rokonok és munkatár
sak között a harag fölöttébb helytelen érzelemnek számított. Ezzel szem
ben az egymást ismerő és szerető amerikaiak között a harag viszonylag
gyakori és elfogadott. Averill (1982) massachusettsi vizsgálatában a sze
mélyek kérdőívekként megszerkesztett naplót vezettek: az eredmények
szerint a harag körülbelül hetente egyszer jelent meg. A legtöbb esetben
olyan személyre irányult, akit a személy ismert és szeretett (pl. házastárs,
szülő, gyerek, barát). A legtöbb személy (63 százalék) állítása szerint ha
ragjuk célja az volt, hogy megerősítsék tekintélyüket és függetlenségü
ket, vagy javítsák a róluk kialakított képet. Miyake és munkatársai
(1986) azt találták, hogy a személyközi harag amerikai és japán hatásai
nak különbségei a fejlődés során nagyon korán megmutatkoznak. A kí
sérletvezetők érdekes játékokat mutattak 11 hónapos amerikai és japán
csecsemőknek, mindegyiket a mama hangja kísérte, amely örömöt, ha

ragot vagy félelmet fejezett ki. Megmérték, hogy mennyi idő telt el, amíg
a gyerek az anyja hangjának elhangzása után elindul a játék felé. Nem
találtak különbséget az amerikai és japán csecsemők között abban, hogy
milyen hamar indultak el anyjuk öröm- vagy félelemteli hangjának hal
latán. Ha viszont az anyjuk dühös hangon beszélt, az amerikai csecse
mők átlagosan 18 másodperc múlva kezdtek el a játékok felé mozogni,
míg a japánok szignifikánsan később: átlagosan 48 másodperc múlva in
dultak el. A japán gyerekeket valószínűleg jobban gátolta anyjuk dühös
hanghordozása, mert ez ritka eseménynek számított.
Térjünk rá a pozitívabb érzelmekre: Japánban van egy olyan érzelem,
az amae, amelynek nincsen egyszerű angol vagy magyar fordítása (Mörs
bach és Tyler, 1986). Az amae az egymástól való függés érzése, amely
egyfajta szimbiózisból és a másik személy teljes elfogadásával járó jóér
zésből ered. Nem arról van szó, hogy ez az érzelem más kultúrákban felis-
merhetetlen, vagy hogy nem lenne egyetemes jelentó'sége; inkább csak
nincs világos helye a felnőtt nyugati kultúrában. A fogalomnak megfele
lő eredeti kínai ideogramma egy csecsemőt szoptató mell volt. A nyuga
tiak szerint az embernek ki kellene nőnie ebből az érzelemből. Japánban
ez nem így van: ez a családon belüli elfogadó kapcsolathoz vagy a szerel
mesek közötti kölcsönös függőséghez tartozó érzelem. Van erre egy
konkrét szó, és megvan ennek a konkrét kulturális jelentősége is. Nyu
gaton ezt regressziónak tekintenék. Nem a különállóság érzelme, hanem
az összeolvadásé.
Heelas (1986) elviszi olvasóit, ahogy ő mondja, Cook különböző tár
sadalmakon végigvezető érzelemtúrájára. Azt állítja, hogy bizonyos kul
túrákban egy adott érzelmet vagy érzelemcsoportot felismernek, konkrét
neve van, és társas megbeszélés témáját képezi. Az ilyen érzelmek „túl-
észleltek” (Levy, 1984), kulturálisan hangsúlyozzák őket. Ezzel szemben
egyes érzelmek mintha ritkán vagy egyáltalán nem jelennének meg bizo
nyos kultúrákban: nem konceptualizálják őket, és nem beszélnek róluk.
„Alulészlelik” őket. Ezek szerint a függőség amaehoz hasonló érzéseit túl-
észlelik Japánban és alulészlelik Amerikában.
Nyugaton népi pszichológiai elméletünk hajlamos alulészlelni és el
nyomni a félelmet. Ez az elmélet részben a szülők számára írt nevelési ta
nácsadó kézikönyvekben gyökeredzik: Stearns és Haggarty (1991) átte
kintett 84 ilyen, 1850 és 1950 között megjelent kézikönyvet, valamint
gyerekeknek szóló népszerű irodalmat. 1900 előtt három vonás emelke
dik ki: a szülőket figyelmeztetik annak a veszélyeire, hogy félelmet kelt
senek a gyerekeikben; mélyen hallgatnak a gyerekkori félelmek témá
járól; a fiúknak szóló történeteknek pedig az a célja, hogy bátorságra
ösztönözze őket, hogy félelmük ellenére készek legyenek megfelelően
cselekedni. Aztán mindez megváltozott: „A huszadik századi szülőknek
nemcsak azt mondták, hogy kerüljék a gyerek megfenyegetését mint
fegyelmi eszközt, hanem hogy uralkodjanak saját érzelmeik felett is,
nehogy zavaró jelzéseket adjanak.” (Stearns és Haggarty, 1991, 75. o.)
Dr. Spock (1945; magyarul 1968) befolyásos kézikönyvében azt írta,

hogy a gyerekkori félelmek nagy odafigyelést igényelnek. A totyogókból
a szeparáció félelmet vált ki, ezért ezt kerülni kell. Ha a gyerek fél, türe
lemmel és szeretettel kell vele bánnunk. Az 1940-es évekre eltűntek
azok a történetek, amelyekben a fiúk félelmük ellenére helyesen cselek
szenek, és olyan történetek váltották fel őket, amelyekben a kemény
fiúk egyáltalán nem éreznek félelmet. Az amerikai társadalomban a féle
lem kézben tartása fontos volt, és ma is az, mert régebben ez az érzés aka
dályozta az embert abban, hogy jó polgár legyen, manapság pedig meg
akadályozza, hogy az ember hatékony egyénné váljon. Franklin Roose
velt elnök híres, 1933-as székfoglaló beszédében a következőképpen
fogalmazta ezt meg: „Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, maga a féle
lem.” Az utolsó ítélet középkori gondolatát átalakítva a Tranzit a min
denhatóhoz: című hollywoodi film a földi halál utáni eseményeket festi le,
bírósági tárgyalás és ügyvédek segítségével. Nem a bűn határozza meg,
hogy a személy továbbmehet-e, vagy vissza kell fordulnia, hanem a rá
vonatkozó ítélet, hogy életét a félelem uralta-e.
Nyugaton azt gondolják, hogy az érzelmek, a félelem kivételével, jó
részt önkéntelenek, és általában legjobb kifejezésre juttatni őket. Úgy
tartják, hogy a többi érzelem elnyomása kockázatos az egészségre nézve;
gyanakodni kezdünk egy olyan emberre, aki érzelmeit túlságosan kordá
ban tartja. Japánban ezzel szemben bizonyos érzelmeket és testi állapo
tokat bizonyos körülmények között kimutatnak, más körülmények kö
zött azonban uralkodnak felettük. Matsumoto és munkatársai (1988)
azt találták, hogy az amerikaiak szerint a félelmet lehet befolyásolni.
A japánokkal szemben azonban az amerikaiak azt gondolták, hogy a ha
rag és az undor inkább önkéntelen.
Amerikában az egyénnek vannak jogai. A kollektív kultúrákban az
embereknek kötelességei vannak, és úgy teljesítik ki magukat leginkább,
ha ezeknek eleget tesznek. Az antropológus Benedict (1946) a második
világháború utolsó évében az amerikai kormány megbízásából írt egy
könyvet, amelynek célja az ellenséges oldalon harcoló japánok megérté
se volt. Ebben kifejtette, hogy míg Amerikában az őszinteség azt jelenti,
hogy legbelsőbb érzelmeinkkel összhangban cselekszünk, Japánban a
makoto, az a fogalom, amit általában őszinteségnek fordítanak, mást je
lent: egy társadalmi kötelezettség elvégzését, nem a legbelső érzéseknek
megfelelően, hanem tökéletesen, szakértelemmel és belső konfliktus
nélkül. Ez az őszinteségfogalom furcsának tűnhet, de találunk olyan
utat, amely a nyugati embert is elvezetheti ehhez az eszményhez: a tevé
kenységeinkben való teljes elmerülés gondolata vonzotta a nyugati em
bereket a Zenhez, amely erre az eszményképre törekszik. A Zen a budd
hizmus Japánban virágzó formáinak egyike (lásd például Watts, 1957).
1945-ben a japánok, amikor megadták magukat, és ezzel véget ért a
második világháború, azt a feltételt szabták, hogy az állam feje a Császár
marad, bár az amerikai adminisztráció fogja igazgatni. Az ellenfél ezt el
fogadta. Az amerikaiak már meglévő japán kormánycsatornákon ke-
resztül dolgoztak; a japánoknak megmondta a császáruk, hogy a háború

véget ért, a militarizmus hiba volt, most pedig hozzá kell látniuk a követ
kező feladathoz. Az emberek pedig valóban teljesen elmélyedtek az új
feladatban. Számos amerikait meglepett, hogy a japánok hogyan képe
sek ezt megtenni. Nyugaton ilyen körülmények között haragot, ellenál
lást, szabotázst várunk - egy belső eredetű folytatást. A japánokat azon
ban, amint azt Benedict kifejti, nem háborította fel, hogy új kötelessége
ik végrehajtásához kell hozzáfogniuk. A japán kultúra továbbra is élt, és
az emberek továbbra is végezték a dolgukat.
Lehet, hogy az érzelmek szolgáltatják az emberi interakciók alapjait,
de az Amerika és Japán között is megfigyelhető különbségekhez hasonló
eltérések kommunikációs nehézségekhez vezethetnek. A japánok az
amerikai közvetlenséget és öntudatosságot riasztónak találhatják, az
amerikaiak viszont kiismerhetetlennek tarthatják a japánokat. Japán
mostanra a világ legsikeresebb ipari gazdaságává vált; az amerikaiak már
nem azért akarják megérteni a japánokat, hogy hadat viselhessenek el
lenük. Inkább azt látjuk, hogy a nyugati üzletemberek próbálják megér
teni a japán érzéseket és szokásokat, hogy kereskedjenek és gazdaságilag
versenyre kelhessenek velük.
Érzelmi atmoszférák
A De Rivera (1992) által megalkotott „érzelmi atmoszféra” kifejezés egy

kulturális csoport vagy egy nemzet hangulatára utal. Nemcsak azt befo
lyásolja, hogy az ember hogyan érez, hanem azt is, hogy mit lehet és mit
nem lehet tenni. Bizonyos dél- és közép-amerikai országokban például
az embereket kiszámíthatatlan gyilkosságokkal és „eltűnésekkel” féle
lemteli atmoszférában tartották. Ilyen atmoszférában megsokszorozódik
a bizalmatlanság, és megszűnik az együttműködés. Még a mindennapi
tárgyak értelmezése is megváltozik: „Egy piros közlekedési lámpa, amely
nek eredeti jelentése »állj«, szükségszerűen elveszíti ezt a jelentését,
mert aki megáll, azt könnyen eltalálhatja egy golyó.” (De Rivera, 1992,
201. o.)
A legtöbb iparosodott országban a személyek közötti együttműködés
az uralkodó atmoszféra; ez támogatja az urbánus társadalmakban folyó
tevékenységeket: azok az emberek, akik nem ismerik egymást, legtöbb
esetben békésen lépnek kapcsolatba egymással. Ilyen szempontból a ja
pán és amerikai városok hasonlóak. Ha egy nyugati embert, aki még soha
nem járt saját társadalmán kívül, áthelyeznénk Tokió közepébe néhány
utazási csekkel, de úgy, hogy egyetlen szót sem tudna japánul, boldogan
elélne ott egy hétig. Meg lenne lepődve, hogy nincsenek falfirkák és van
dalizmus, örülne, hogy nem fenyegeti az a veszély, hogy megtámadják
(Tasker, 1987), meglepődne, hogy tiszteletre méltó fiatal nőket lát, akik
aggodalom nélkül mászkálnak éjszaka egyedül a városban, de sok min
den ismerős lenne számára. Nem tévedne el, kapcsolatot tudna teremte-
ni az emberekkel, és nagyjából tudná, mi történik. Ha viszont egy nem

iparosodott társadalomba helyeznénk át, több ismeretlen dologgal talál
kozna. Az utazási csekkeken kívül még rengeteg dologra lenne szüksége.
Érzelmek Ifalukon > Az érzelmi élet megértése szempontjából vizsgált

egyik nem iparosodott társadalom egy apró csendes-óceáni korallzáto
nyon, Ifalukon található, amelynek mérete körülbelül ötödé a New
York-i Central Park méretének, népességét pedig 430 ember alkotja.
Lutz (1988) kilenc hónapot töltött közöttük. Látogatásának célja leírása
szerint az volt, hogy kiderítse, „képesek-e az emberek, és ha igen, ho
gyan, úgy szervezni az életüket, hogy elkerüljék azokat a problémákat,
különösen az átható nemi és osztályegyenlőtlenségeket és az erőszakot,
amelyek, számomra úgy tűnt, gyengítik az amerikai kultúrát” (71. o.).
Ifaluk társadalma erősen kollektív. Az emberek egymásra számítanak
ezen a szigeten, amelynek a legmagasabb pontja is csak néhány méterrel
emelkedik a tengerszint fölé, és a tájfunok gyakran elsodorják a kunyhó
kat, elpusztítják a kerteket, és kisöprik a lagúnákból a halakat.
Lutz három lényeges, ám az antropológiai irodalomban őt megelőzően
példa nélküli szempontból is sikeres volt Ifaluk ábrázolásában. Először is,
nem azért ment oda, hogy a rokonsági viszonyokat, a vallást vagy a gaz
dasági viszonyokat stb. tanulmányozza, hanem konkrétan azért, hogy az
érzelmi életet vizsgálja. Másodszor, kulturális érzékenysége és írói képes
ségei birtokában képes volt létrehozni azt, amit Geertz (1973) „sűrű le
írásnak” nevezett; nemcsak arról, hogy milyen érzelmek figyelhetők
meg, hanem azokról a helyzetekről is, amelyekben ezek megjelennek, és
ezek kulturális jelentőségéről is. Harmadrészt, mivel egyikünk sem vál
hat egy másik kultúra részévé egy felnőttkorban tett rövid látogatás so
rán, Lutz nem azt írja le, hogy milyen érzés ifalukinak lenni: más mód
szert alakított ki. Ahelyett, hogy egyszerűen csak szenvedett volna a kul
turális sokktól, hasznot húzott belőle. O maga „egy amerikai nő volt a
történelmi idő egy adott pontján” (15. o.). Odafigyelt azokra a félreérté
sekre, amelyek közte és az ifalukiak között adódtak, ezek érzelmi hatá
saira, és látta, hogyan működnek a kulturális szabályok mind a saját,
mind az ifalukiak társadalmában.
Nézzünk egy példát arra, mi történik, amikor az amerikai én-szelf és
az ifaluki mi-szelf találkozik egymással. A szigeten töltött első hetek so
rán Lutz megkérdezte az őt a kunyhójában meglátogató fiatal nőket: „El
akartok (ti mind) jönni velem ivóvízért?” (88. o.) A nőknek leesett az
álluk. Lutz csak később jött rá, mit rontott el. Azzal, hogy úgy szólította
meg őket, hogy „ti”, burkoltan a többiek és saját döntéshozó énjének kü
lönválasztására utalt. A helyes forma, amely a mi-szelfre utal, valahogy
úgy hangzik, hogy „Elmegyünk és hozunk vizet, rendben?”, amivel jelzi
azt, hogy az ilyen döntések közösek.
Észrevehető különbségek vannak az érzelem amerikai és ifaluki társas
jelentései között. Vegyük például az ifaluki kert. Lutz ezt úgy fordítja,
hogy „boldogság/izgalom”. Amerikában magától értetődő igazságnak
tartják, hogy az embernek joga van a boldogság kereséséhez. Ifalukon az

emberek nem gondolják, hogy bármi joguk lenne ahhoz, hogy a kerre tö
rekedjenek. Úgy vélik, hogy inkább el kell kerülniük. A kér nem megelé
gedés vagy az együttlétből fakadó kellemes állapot; ezek gyakoriak
Ifalukon. Egy kert érző ember valószínűleg túlzottan elégedett magával.
Ez az érzelem magamutogatáshoz, esetleg duhajkodáshoz vezethet, és az
ilyen viselkedést az ifalukiak helytelenítik. Ifalukon az embernek „malu-
weíunak, kedvesnek, nyugodtnak és csendesnek kell lennie” (112. o.).
Egy napon, egy másik nővel üldögélve Lutz egy ötéves kislányt nézett,
aki táncolt, és buta grimaszokat vágott, ezzel némi kenői téve tanúbi
zonyságot. Lutz szerint a kislány nagyon aranyos volt. „Ne mosolyogj rá -
mondta a társa -, azt fogj a gondolni, hogy nem vagy song. ” (167. o.) A nő
arra utalt, hogy a kislány közel járt ahhoz az életkorhoz, amelyben már
rendelkeznie kellene „társas intelligenciával”, a másokkal való törődés
képességével, amit olyan nagyra becsülnek Ifalukon. Egyben utalt az
ifaluki érzelmi élet egy másik céljára is, nevezetesen, hogy ha Lutz song
nak (a társadalmi szabályok megszegése láttán jogosan dühösnek) lát
szik, akkor a lány abbahagyja az illetlenség kockázatával járó kert és a
magamutogatást. A lánynak csendben kellene ülnie, ahogy a jó, szociáli
san intelligens emberek teszik. A song tehát nem az általunk, nyugati
emberek által megélt, valamilyen jog megsértéséből fakadó düh. Az em-
2.2. ábra. Egy ifaluki nő mo-

solyog, miközben a kókuszre
szelés után megpihenve rög
tönzött fejdíszt készít kisfiá
nak. Ez a fajta szociálisan ér
zékeny mosoly kisebb intenzi
tású, és mást jelent, mint a
kér, ami „izgatott boldogság
ez utóbbival szemben az ifa
luki emberek gyanakvóak, mert
mások jelenlétének és szük
ségleteinek figyelmen kívül ha
gyásával jár
bér szociális kötelessége, hogy songot fejezzen ki, ha bármi olyat vesz ész
re, ami megzavarhatja a társas működést. A songra adott természetes vá
lasz a metagu, a másokkal való aggódó törődés.
A nyugati és az ifaluki kultúra közötti különbségek miatt Lutz számos
társas hibát ejtett. Egyik éjjel megijesztette egy férfi, aki belépett ajtó
nélküli, saját maga számára kieszközölt, különálló kunyhójába. Sikolya
felébresztette fogadott családját, akik odasiettek, hogy megnézzék, mi a
baj. Egy közös kunyhóban aludtak, egy-két méterre tőle: fekhelyeik egy
máshoz értek, hogy ne érezzék egyedül magukat. A férfi elmenekült, és a
család hangosan nevetett, amikor meghallották, milyen esemény riasz
totta fel Lutzot. Elmondása szerint már elég régóta volt a szigeten ahhoz,
hogy tudja, éjjel a férfiak szexuális találka céljából néha meglátogatják a
nőket. Magával hozta azonban azt az amerikai elképzelést, hogy egy férfi
hívatlan látogatása elkerülhetetlenül bajt jelent. Ifalukon, mondja Lutz,
elvétve előfordulhat ugyan, hogy a férfiak ijesztőnek tűnnek, ha része
gek, és mások tarthatnak attól, hogy nézeteltérés támad közöttük; a sze
mélyközi erőszak azonban gyakorlatilag nem létezik, a nemi erőszak pe
dig ismeretlen. Egy éjszakai látogató tehát éppen a félelem ellenkezőjét
jelenti. Ez az eset beszélgetés tárgya lett. Bár senki nem értette, hogy mi
ért ijedt meg, Lutz úgy érezte, hogy fogadott anyja némi elégedettséget
érez a történtek felett, mert a Lutz által mutatott aggodalom nem volt
ugyan helyénvaló, de aggodalom volt: fogadott anyja örült, hogy Lutz
végre képes volt ezt a becses érzelmet kimutatni.
A legtöbbre értékelt érzelem azonban a fago, amely „részvét/szeretet/
szomorúság” jelentéssel bír. Ez a pozitív kapcsolatok elsődleges jele, be
leértve a gyerekekkel, rokonokkal, szexuális partnerekkel való kapcso
latokat is. Különösen akkor érzik, amikor a szeretett személynek valami
lyen módon szüksége van valamire, akár annak révén, hogy nincs jelen,
mivel távollétében el van választva azoktól, akikre számíthat. Kifejezi a
szűkölködő állapottal együtt járó szomorúságot és azt a részvétet, ami
közvetíti ezt a szomorúságot a jobb helyzetben lévő felé.
Léteznek-e em beri érzelm i univerzálék?
Ifaluk érzelmi atmoszférája más, mint New Yorké és Tokióé. Az érzel

mek kultúrközi vizsgálatainak olvasásakor az egyik nehézséget annak el
döntése jelenti, hogy a néprajztudósok által leírt különbségek mélyek
vagy felszínesek-e. Két iskola vitatkozik ezen a kérdésen: az univerzális-
ták azt gondolják, hogy az alapvető érzelmek minden embernél megje
lennek, a relativisták pedig azt tartják, hogy az érzelmek arra a kultúrára
jellemzőek, amelyben megmutatkoznak. A relativisták, akik közé Harré
(1986), Heelas (1986) és Lutz (1988) is tartozik, a kultúrák közötti kü
lönbségeket tartják érdekesnek, és ezekre összpontosítanak. Az univer-
zalisták, köztük Ekman (1989), Brown (1991), valamint Shaver, Wu és
Schwartz (1992) szerint a hasonlóságok lenyűgözőbbek.
Lutz saját bevallása szerint könyvében azt szerette volna megmutatni,

hogy az ifaluki érzelmek mások, mint az inkább kulturális, mint termé
szetes eredetű amerikai érzelmek - innen származik könyvének címe:
Természetellenes érzelmek. Állítása szerint Ifalukon az emberek az érzel
meket nem egyénileg élik meg, mint Amerikában, hanem elsősorban
társas kapcsolatok közvetítőiként. Igaz ugyan, hogy találunk különbsé
geket, Shaver, Wu és Schwartz (1992) azonban az érzelemfogalmak
USA-ban, Olaszországban és Kínában végzett összehasonlító vizsgálatai
nak eredményei alapján a hasonlóság mellett tette le a voksát. Ifalukhoz
hasonlóan a legtöbb érzelem - például szeretet, boldogság, harag, szo
morúság - Amerikában is társas kapcsolatokat közvetít; néha a félelem
is személyközi. Ifalukon, ahogy Lutz írja, ha egy személyek közötti prob
léma nincsen megoldva, az egyik személy „odamegy a másikhoz azzal az
egyértelmű céllal, hogy »elmondjam az érzelmeimet/gondolataimat, és
így azok elhagynak engem«” (99. o.). Nyugaton is megjelenik azonban
az a gondolat, hogy beszéljünk az érzelmeinkről azoknak, akikkel törő
dünk: a legtöbb olyan érzelemről beszámolunk másoknak, amely elég ki
emelkedő ahhoz, hogy emlékezzünk rá (Rimé et al., 1991).
Az érzelmek egyetemessége mellett részben az szól, hogy kultúrákon
keresztül fel lehet őket ismerni. Lutz saját, ifaluki látogatása során átélt
érzelmeit, például mosolyát a grimaszoló kislány láttán vagy a kunyhóját
éjjel meglátogató férfi által keltett félelmét, felismerték vendéglátói. És
ő is felismerte az ifalukiak érzelmeit: látta, hogy a fiatal nők álla leesik,
amikor megkérdezte, nem akarnak-e vízért menni, és angolul beszélő ol
vasói számára is le tudta fordítani az ifaluki érzelemfogalmakat.
A kérdés az, hogy mennyire alapvetőek ezek a hasonlóságok, és
mennyire gyökeresek az eltérések. Ez részben a hangsúlyok elhelyezésé
nek kérdése. Miközben ehhez a könyvhöz gyűjtöttünk anyagot, és ezen
gondolkodtunk, azt a következtetést vontuk le, hogy bár lényeges kü
lönbségek vannak a különböző kultúrák érzelmi életében, és néhány
kultúrában bizonyos érzelmeket túl-, másokat pedig alulészlelnek, az
emberek közötti érzelmi hasonlóságok nagyobbak, mint a különbségek.
Ha nem létezne kultúrközi hasonlóság, ha minden érzelem kulturáli
san egyedi lenne, nehezen tudnánk megmagyarázni, hogyan lehetséges
bármiféle érzelmi megértés különböző társadalmakból származó embe
rek között. Egy másik társadalomból származó ember érzelmeinek meg
értésére tett próbálkozás olyan lenne, mintha egy színvakságban szenve
dő ember a színeket próbálná megérteni, miközben csak a fekete és a fe
hér megkülönböztetésére képes.
Mi e könyv íróiként azt gondoljuk, hogy létezik egy univerzális érzelmi
alap, ez azonban nem jelenti azt, hogy lebecsülnénk a kultúrák közöt
ti különbségeket. Annyit jelent, hogy ma már a múlté az a régi elképze
lés, hogy választanunk kell az univerzalizmus és a relativizmus között.
Ugyanúgy, ahogy vannak az emberiségnek egyetemes anatómiai voná
sai, például a felegyenesedett járást támogató csontváz, vannak egyete
mes pszichológiai vonások is, például az anya és utód közötti kötődés,
a nyelvelsajátítás képessége vagy az élelem megosztása (Brown, 1991).

Az érzelmi élet birodalmában többé már nem tesszük fel a kérdést: „Ez a
természetnek vagy a kultúrának köszönhető?” És bár a behaviorizmus
idején népszerű volt az a gondolat, hogy az emberi elme tabula rasa,
amelyre a kultúrák bármit írhatnak, ez az elképzelés nem tartható to
vább. Az emberek számára genetikusán adott egy veleszületett mintáza
tokból, jellegzetes képességekből és hajlamokból álló indítóprogram. Az
érzelmek megértésére tett próbálkozásaink során abból indulunk ki,
hogy vannak veleszületett alapok, és azt kérdezzük, hogy ezeket hogyan
differenciálja és építi tovább a kultúra.
A következő részben ezért azzal foglalkozunk, hogy az érzelmek meny
nyiben hasonlóak és miben térnek el a különböző kultúrákban, és ho
gyan vizsgálhatók a hasonlóságokra és különbségekre vonatkozó feltéte
lezések.
A különböző kultúrák érzelemkiváltóinak és -értelmezéseinek különbségei
Lehet, hogy néhány érzelem, például a medve láttán érzett félelem,

egyetemes; vannak azonban kultúraspecifikus érzelmek is. Nem biztos,
hogy egy adott társadalom intézményeinek egy másik társadalomban is
megvan a megfelelője. A börtönt néhány társadalomban barbár dolog
nak tartják; a rendőrség és a börtönök nélkül a hozzájuk kapcsolódó ér
zelmek sem jelennének meg.
Vannak érzelmek, például a féltékenység, amelyek ennél kifinomul
tabbak (Salovey, 1991; Van Sommers, 1988). Nyugaton az emberek ak
kor éreznek féltékenységet, amikor elsődleges partnerük szexuális figyel
me más felé fordul. Nehéz, sőt talán lehetetlen is olyan társadalmat
találni, amelyben a féltékenység egyáltalán nem jelenik meg; ugyanak
kor társas elrendezései a különböző társadalmakban sokfélék lehetnek.
Amint arra Hupka (1991) rámutat, a nyugati társadalmakban a házas
ság (amely a kétszülős családot eredményezi) a felnőtt státus, gazdasági
biztonság, lakás, gyereknevelés, felnőtt-társaság és szexuális élet megala
pozásának kulcsa. Egy szexuális betolakodó ezt az egész szerkezetet fe
nyegeti, ezért a nyugati társadalomban az ilyen személyre féltékenyek
vagyunk, és gyűlöljük. Más, inkább nemzetség alapú társadalmakban
azonban a mi-szelf tudata erősebb, az együttműködés erőfeszítése támo
gat mindenkit, beleértve az időseket is, a gyereknevelés több ember kö
zött megoszló feladat, a felnőtt-társaság sok rokonból tevődik össze, és
gyakori lehet a házasságon kívüli, kikapcsolódást jelentő szex. Egy sze
xuális betolakodó tehát nem fenyeget egy nagy és fontos építményt.
Hupka (1991) leírása szerint, amikor az antropológusok a század elején
meglátogatták az indiai todákat, ilyen társadalmat találtak. A todák
nem voltak féltékenyek, ha házastársuknak saját társadalmi csoportju
kon belülről voltak szeretőik. Egy toda férfi azonban igenis féltékeny
lett, amikor feleségének egy nem toda férfivel volt szexuális kapcsolata,
Léteznek-e emberi érzelmi univerzálék! 79
és hasonlóképpen elszomorította az is, ha a másodszülött fiú az elsőnél

korábban házasodott meg.
Más érzelmekhez hasonlóan a féltékenység is néhány egyetemes jel
lemzőre épül. Hupka szerint ez az univerzálé abból áll, hogy az emberek
akkor lesznek féltékenyek, amikor valami általuk nagyon sokra tartott és
nehezen megszerzett dolgot betolakodó fenyeget. így a legtöbb nyugati
szemében a szexuális hűtlenség nagyra becsült értékeket és vélekedése
ket fenyeget. A toda férfiak hasonló értékekkel ruházzák fel elsőszülött
gyermeküket. Náluk a szexuális együttlét nemcsak a házasság sajátja, így
ezeket az ő mély értékeiket a házasságon kívüli szex nem fenyegeti.
Lehet, hogy vannak érzelmi univerzálék, az azonban nem feltétlenül
nyilvánvaló, hogy mi egyetemes. Előfordulhat, hogy ez nem az olyan
összetett érzelmek szintjén keresendő, mint a bűntudat, zavar és félté
kenység, mert az események annyira sokféleképpen értelmezhetők. Va
lószínűbb, hogy a közös vonásokat az alapvetőbb érzelmek, a félelem, a
személyek közötti melegség és szeretet szintjén találjuk. Egyértelműen
vannak kultúrközi különbségek az érzelmeket illetően. Ami az egyik tár
sadalomban helyénvaló, azt a másikban hitetlenkedve nézhetik - ilyen
volt Lutz afelett érzett rémülete, hogy egy férfi lépett éjjel a kunyhójába.
Kevés szisztematikus vagy kvantitatív vizsgálat született arról, hogy a
különböző kultúrákban hogyan válthatók ki az érzelmek. A Boucher és
Brandt (1981) nevéhez fűződő vizsgálat arra a kérdésre kereste a vá
laszt, hogy vannak-e alapérzelmek. Hat Amerikából származó szóval:
„harag, undor, félelem, boldogság, szomorúság és meglepetés” (274- o),
és hat ezeknek megfelelő maláj kifejezéssel: „marah, bosan, takut, gém-
bira, sedeh és hairan" (274. o.) kezdték. Tudták, hogy a malájban foga-
lomcsoportok épültek e kifejezések mindegyike köré - túlészlelték vala
mennyit. Ezenkívül úgy ítélték meg, hogy ezek az angol kifejezések meg
felelő fordításai. A kísérletvezetők ezután megkértek ötven amerikai
diákot és ötven fiatal felnőtt maláj adatközlőt, hogy írjanak le két olyan
helyzetet, amely az emberből a fenti hat érzelem egyikét váltja ki; sorra
vették mind a hat érzelmet. Kihagyták azokat a helyzeteket, amelyek
nem voltak egyértelműen személyköziek. A maláj helyzeteket lefordí
tották angolra. Az 1200 érzelemkiváltó helyzetet tartalmazó mintából
Boucher és Brandt véletlenszerűen kiválasztott 96-ot, azzal a megkötés
sel, hogy minden adatközlőtől csak egy helyzet származhat, és hogy
minden érzelemre legyen 16 szituáció, a fele amerikaiaktól, a fele malá
joktól. A két kultúra érzelmi helyzeteit aztán elolvasta a Hawaii Egye
tem tizennyolc diákja. Az amerikai helyzetek közül 65,8 százalék meg
ítélése egyezett az eredeti adatközlők szándéka szerinti érzelmekkel, a
maláj helyzetek közül 68,8 százalékot ismertek fel az eredeti szándéknak
megfelelően. Mindkét kultúra helyzetei esetében a félelem és a boldog
ság esetei voltak a legkönnyebben felismerhetőek (körülbelül 80 száza
lék egyezett), és a haraghelyzetek voltak a legnehezebbek (53 százalék
ismerte fel őket a szándéknak megfelelően). A vizsgálat korlátái közé
tartozik, hogy csak két kultúrát hasonlított össze, és a minta csak né-
hány érzelemből állt, továbbá a maláj kultúra nincs teljesen elszigetelve

a nyugati hatásoktól.
Egy újabb vizsgálatban Frijda és Mesquita (1994) leírják, hogy Hollan
diában élő, Törökországból, Suriname-ból és Hollandiából származó em
berek hogyan értelmeznek bizonyos eseményeket, például ha egy ismerő
sük, vagy ha a partnerük vagy közeli barátjuk tapintatlan. Feltételezhet
nénk, hogy ezek az események egyetemesen negatív érzelmeket váltanak
ki az emberekből. A hollandokhoz képest a török és Suriname-i válasz
adók sokkal szociálisabban értékelték az eseményeket: az ő véleményük
szerint a vétkes sokkal inkább tudatában van a viselkedés hatásának, va
lószínűbb, hogy szándékosan tette, és valószínűbb, hogy haszna származik
a viselkedésből. Frijda és Mesquita ezt Markus és Kitayama (1991) felté
telezésére vonatkoztatva értelmezik, mely szerint az európai kultúra az
egyént hangsúlyozza - a hollandok úgy gondolják, hogy a munkatársak
nak, vagy akár a partnereknek is, megvannak a maguk tervei és elképze
lései, tehát előfordulhat, hogy akaratlanul is tapintatlanok. A kollektí
vabb kultúrákban sokkal valószínűtlenebb, hogy valaki ne tudjon tettei
nek társas hatásairól.
Megjelenítési szabályok
Ekman (1972) neurokulturális elméletében lehetőség nyílik arra, hogy

mind az univerzálékat, mind a kulturális variációkat kezelni tudjuk. Ez az
elmélet a legismertebb az érzelmek Tomkins (1995) elképzeléseiből leve
zetett, úgynevezett „kétfaktoros” elméletei közül (Fridlund, 1994). Az
egyik faktor egyetemes és biológiai: létezik az alapérzelmeknek, amilyen
például a boldogság vagy a harag, egy kisméretű átélhető készlete. Ezek
az érzelmek, ha nincsenek legátolva, természetes módon mosolygást,
szemöldökráncolást stb. magukban foglaló mozgásprogramokban feje
ződnek ki. A másik faktor kultúraspecifikus: ez a megjelenítési szabályok
olyan halmaza, amely szabályozza, hogy az egyes érzelmeket mikor és hol
kell felerősíteni, elnyomni, semlegesíteni vagy palástolni.
A „megjelenítési szabály”-elképzelés Ekman és Friesen egyik sokat
idézett kísérletén alapul. Mivel a kísérletet csak részben jelentették meg,
Fridlund (1994) egy Ekman-cikkben (1972) található előzetes beszámo
ló és Friesen (1972) PhD-disszertációja alapján rekonstruálta. A kísérle
ti személyek csoportját 25 amerikai és 25 japán férfi alkotta, mindegyik a
saját országában vett részt a kísérletben. Az 1. fázisban a személyek egye
dül voltak, és egy kenutúráról, egy rituális körülmetélésről, egy vákuu
mos szülésről és egy orrüregműtétről készült videofelvételt láttak. A 2.
fázisban a személlyel azonos kultúrából származó diplomás hallgató be
jött a szobába, és röviden kikérdezte a személyt a filmnézés közben ta
pasztalt élményeiről. A 3. fázisban a kérdező bennmaradt, és háttal a
képernyőnek, a személlyel szemben ült, miközben a rendkívül kellemet
len orrműtétfelvételt újra lejátszották, és a kérdező megkérte a kísérleti
személyt: „Kérem, mondja el, hogyan érez most, miközben nézi a fii-
met!” (Fridlund, 1994, 288. o.) A személy arckifejezéseit minden fázis

ban videóra vették, bár a személyek nem tudtak erről.
Az eredmények a beszámoló szerint a következőképpen alakultak:
amikor az 1. fázisban egyedül voltak, az amerikaiak és a japánok a féle
lem és undor hasonló arckifejezéseit mutatták a filmeknek ugyanazon a
pontjain. A 3. fázisban azonban, a kérdezővel és a képernyővel szemben
a japán személyek többet mosolyogtak, és jobban legátolták negatív arc
kifejezéseiket, mint az amerikaiak. A lassított felvételeken látható, hogy
a japán személyek arcára kezd kiülni a félelem vagy undor kifejezése, de
aztán szájuk szegletét felfelé fordítva egy társas mosollyal palástolják azt.
Fridlund (1994) azonban kritikus ezekkel a következtetésekkel szemben.
Azzal érvel, hogy a kísérletezők akkor lennének meggyőzőek, ha lenné
nek arra bizonyítékaik, hogy a japán kísérleti személyek ugyanazokat az
érzelmeket élték át, mint az amerikaiak, miközben a 3. fázisban a film
részletet nézve eltúlozták a mosolygást, és elnyomták negatív érzelmei
ket. Fridlund azt a magyarázatot részesíti előnyben, amely szerint a japán
kísérleti személyek udvariasabbak voltak: hajlamosak voltak inkább a
kérdezőt, mint a filmet nézni, és többet mosolyogtak a kérdezőre.
Más kutatók szerint az érzelmek elnyomásának kulturális szabályai
vannak, következtetéseiket azonban elég különbözően vonták le. Howell
(1981) szerint Malajzia bennszülött vadászai és földművesei, a csevongok
kis csoportjának körében a félelem és félénkség kivételével minden érze
lemre tilalmak vonatkoznak. Ahelyett, hogy számos társadalom működé
sének megfelelően az érzelmek indítanák az embereket arra, hogy így
vagy úgy cselekedjenek, a csevongok explicit viselkedési szabályokkal
rendelkeznek arra nézve, hogy bizonyos körülmények között mit tegyenek
és mit ne. Úgy gondolják, hogy súlyos testi betegség a büntetés azért, ha
valaki megszegi a szabályokat. Ennek eredménye Howell állítása szerint
egy olyan társadalom, amelyben az emberek, bár magabiztosak a környe
zettel való interakcióikban, érzelmeiket nem fejezik ki egymás felé. „Rit
kán használnak bármifajta gesztust, és arcukon kevés változás látható,
miközben beszélnek vagy másra figyelnek.” (134-135. o.) Howell azt a
következtetést vonta le, hogy az érzelmeket és azok megjelenítését el
nyomják; az embernek az a benyomása támad, hogy az elnyomás tulaj
donképpen félelem egy érzelem kifejezésének következményeitől, bár más
antropológusok, például Heelas (1986) véleménye szerint az érzelmek
nem alkotják lényeges részét a csevongok életének; lehet, hogy egyszerű
en nagyon ritkán jelentkeznek, mivel alulészlelik őket.
Kulturális konstrukció és az érzelem szociális funkciói
A kulturális jellegzetességek harmadik kategóriája eredményezi a legra

dikálisabb eltéréseket. Ide a kulturális konstrukciók tartoznak, amelyek
azt az elképzelést takarják, hogy mivel az érzelmek olyan emberi jelen
tésekből származnak, amelyek szükségszerűen kulturálisak, ők maguk is
kulturális termékek, a nyelvekhez vagy a képzőművészeti alkotásokhoz

hasonlóan. Az egyik, Wierzbicka (1994) által hangsúlyozott érv szerint
a társadalomtudósok elképzelései az érzelmekről etnocentrikusak vol
tak: a nyugati kutatók hajlamosak voltak úgy gondolkodni például a
haragról és a szeretetről, ahogy azok a saját kultúrájukban megjelennek,
aztán arról kérdezősködtek, hogy léteznek-e ezek más kultúrákban.
Ugyanígy elképzelhető azonban egy ifaluki vagy japán kultúrközi pszi
chológus is, ahogyan New Yorkba látogat, és a /ágúról meg az a máéról
kérdezősködik.
Vajon minden érzelem a kultúra terméke? Az nyilvánvaló, hogy van
néhány emberi univerzálé, például a két lábon járás vagy a nyelv- és esz
közhasználat, de talán nincs olyan egyetemes érzelem, amely minden
kultúrában azonos lenne. Emellett szól például az, hogy a fago jellegzete
sen ifaluki érzelem. Bár utalhatunk rá úgy, hogy leírjuk, hogyan jelenik
meg, és jelölhetjük összetett angol kifejezésekkel (szánalom/szeretet/szo-
morúság), de nem élhetjük át afagót, ezt az ifaluki érzelmet, hacsak nem
vagyunk a társadalom tagjai. Hasonlóképpen, amint Averill (1985) ki
fejti, nem élhetjük át azt a szexuális vonzalomnak, a másik ember szépsé
ge észlelésének, az altruizmus érzésének és az elköteleződésnek a keveré
kéből álló érzést, amikor szerelmesek leszünk, ha nem a nyugati kultúrá
ban nőttünk fel.
Ez az érzelmek kultúrközi vizsgálatainak egyik legellentmondásosabb
posztulátuma. Azért nehéz ezzel kapcsolatban bármiféle megfontolt
döntésre jutni, mert az univerzalisták és a relativisták eltérő bizonyíté
kokra és ugyanannak a bizonyítéknak eltérő értelmezéseire fordítják fi
gyelmüket. Russell (1991a) a különböző kultúrák érzelemfogalmainak
széles skálájú áttekintésében arra a következtetésre jutott, hogy vannak
kulturális különbségek ezeket a fogalmakat illetően, vannak viszont
erős kultúrközi hasonlóságok is: a vizsgált társadalmakban az emberek
az érzelmeket valami jellegzetes, talán belső dolgoknak tartják, ame
lyek akkor jelennek meg, amikor egy bizonyosfajta külső esemény törté
nik. Amint azonban arra Russell rámutat, a legtöbb antropológiai kuta
tás a fogalmakat, nem pedig az érzelmek élményét, okait, fiziológiáját
vizsgálta. Továbbá, a kutatók terveztek ugyan részleges kísérleti vizsgá
latokat a kultúraspecifikus érzelemkiváltást és a kulturális megjeleníté
si szabályokat illetően, a szociális konstrukcionistáknak még nem sike
rült egyértelműen kimutatniuk, hogy az érzelmek teljesen szociálisan
konstruáltak. Azt gondoljuk azonban, hogy minden ilyen demonstrá
ciónál fontosabb adalékkal egészítették ki az érzelemkutatást: elsőként
mutatták meg, hogy a társadalmakon belül az érzelmek a társas kapcso
latok közvetítőiként funkcionálnak. E fejezet utolsó részében megmu
tatjuk, hogy e tekintetben hogyan működik a szexuális szerelem.
Szenvedélyes szerelem
Ha Lutz kultúraspecifikus érzelemfogalmak jelölésére alkalmazott mód

szerét akarnánk használni, a nyugati szerelemérzést jelölhetnénk vala
hogy úgy, hogy „szexuális vonzalom/imádat/kizárólagosság”. Ez a szere
lem a legtöbbre becsült érzelem az Egyesült Államokban. Csak valódi
vagy potenciális szexuális partnerek között jelenik meg. Freedman (1978)
vizsgálatában nem a pénz, nem a hatalom, nem a fiatalság, nem az egész
ség - hanem a házasságon belüli szerelem volt az, ami százezer amerikai
szerint a legszorosabb kapcsolatban áll a boldogsággal.
A szenvedélyes szexuális szerelem (amelyet néha romantikus sze
relemnek is neveznek) kulturálisan elterjedt érzelem. Jankowiak és
Fischer (1992) állítása szerint egy, talán az agy megemelkedett fenil-
alanin-szintjét is magában foglaló, biológiai magvú szexuális vonzalom
ból áll (Liebowitz, 1983). Örömteli és felvillanyozó élmény; udvarlás for
májában jelenítik meg. Jankowiak és Fischer áttekintették az antropoló
giai irodalmat; bizonyítékot kerestek a szerelemnek erre a fajtájára az
antropológusok írásaiban vagy a folklórban, 250 könyvet és cikket fel
ölelő, 186 kultúrát bemutató mintában. 19 kultúrát kihagytak, mert a
róluk szóló írások nem tartalmaztak semmilyen bizonyítékot az udvar
lásra, házasságra vagy szexuális viselkedésre, 1 továbbit pedig azért, mert
a szerzők nem tudtak egyetértésre jutni vele kapcsolatban. A fennmara
dó 166 társadalom esetében akkor tekintették úgy, hogy jelen van ez a
fajta szerelem, ha a szerző megkülönböztette a szerelmet és a testi vá
gyat, és egy pár találkozásainak első két éve során, függetlenül attól,
hogy összeházasodtak-e vagy sem, feljegyezte a szerelem alábbi attribú
tumai közül legalább az egyiket: a) személyes gyötrelem vagy vágyako
zás, b) szerelmes dalok vagy ehhez hasonló, c) kölcsönös szerelem miatt
szöktetés, d) a szenvedélyes szerelem helyi leírása vagy e) az antropoló
gus állítása a szerelem meglétéről.
Jankowiak és Fischer azt találta, hogy a 166 kultúra közül 147 leírta a
szenvedélyes (romantikus) szerelem legalább egy olyan esetét, amely
megfelelt a kritériumaiknak (88,5 százalék). íme egy példa a !kungoktól,
egy dél-afrikai vadászó-gyűjtögető néptől. Nisa, egy Ikung nő azt mond
ta: „Amikor két ember találkozik, a szívük lángol, és a szenvedélyük na
gyon nagy. Egy idő után a tűz kihűl.” (Shostak, 1981, 269. o.)
Szerelembe esés
A szerelem európai elképzelése magában foglalja Jankowiak és Fischer

kódolás során használt attribútumait. Ennél azonban jellegzetesebb: a
nyugati kultúra felvette az egyetemes mintát, és tovább gazdagította azt.
íme, egy itthoni antropológiai jelentés: egy valós eseményről beszámoló
újságcikk.
Hétfőn a 23 éves Floyd Johnson tizedes és az akkori nevén még Ellen Skinner, ko
ra 19 év, két vadidegen ember, San Fransiscóban felszálltak a vonatra, és leültek
az ülőhelyek közötti folyosó két oldalán. Johnson egészen szerdáig nem lépte át a
folyosót, de menyasszonya azt állítja: „Én már eldöntöttem, hogy igent mondok,
ha megkéri a kezemet.” „A beszélgetés nagy részét a szemeink folytatták” - ma
gyarázta Johnson. Csütörtökön a pár házasodási szándékkal szállt le a vonatról
Omahában. Mivel Nebraskában a házasságkötéshez szükségük lett volna a meny
asszony szüleinek beleegyezésére, átkeltek a folyón az iowai Council Bluffsba,
ahol pénteken összeházasodtak. (Idézi Averill, 1985.)
Ez a történet azért olyan megdöbbentő, mert nagyon jól ábrázolja a nyu

gati kultúra szerelemeszményét. Averill (1985) megmutatta ezt a törté
netet amerikai felnőtteknek, akiknek 40 százaléka azt állította, hogy
volt olyan élményük, amely megfelelt a történetben felrajzolt eszmény
nek. További 40 százalék azt mondta, hogy saját szerelemélményei egy
értelműen nem felelnek meg ennek a képnek, válaszaikat a fenti esz
ménnyel szembeni kedvezőtlen attitűdre, ezenkívül az ettől érzett bár
mely eltérésre alapozták. Azzal, hogy így válaszoltak, jelezték, hogy
rájuk is hatással volt ez az eszmény.
Középkori lovagi szerelem.
Az ilyenfajta szerelem - találkozás egy idegennel, a szerelembe esés kü

lönleges élménye, a felnőtt élet magját adó elköteleződés a másik iránt,
minden más terv és kapcsolat átrendezése - specifikusabb, mint a
Jankowiak és Fischer kultúrközi áttekintésében talált mintázat. Az egyik
tetszetős magyarázat szerint a szerelembe esés nyugati változata a közép
kori Európában indult fejlődésnek, átkelt az óceánon, mohón kaptak
utána Hollywoodban, és csak később jelent meg olyan meglepő formá
ban, mint Ellen Skinner és Floyd Johnson találkozása a San Fransiscó-i
vonaton.
E magyarázat szerint a szerelembe esés nyugati fogalmának csírája a
lovagi szerelem volt, amely Provence-ban született meg a tizenegyedik
században. Az „udvarlás” kifejezés is ebből a korból származik: arra utal,
hogy ez a szerelem a királyi udvarban jelent meg. A lovagi szerelem el
képzelése szerint egy nemes szerelmes lehet egy hölgybe, és annak lovag
jává válhat; életét az ő szolgálatának áldozza, megteszi, amit csak kíván,
akármilyen veszélyes vagy jelentéktelen legyen is az.
Bár egyfajta arisztokratikus játéknak tekintették, valószínűleg in
kább élt irodalmi formában, mint a való életben, és a középkori szere
lemleírásnak semmi esetre sem a lovagi szerelem volt az egyedüli formá
ja (Robertson, 1972), az elképzelés mindenesetre virágzott. Több száz
éven keresztül jelentős részben ez adta a témáját az európai költészet
legjavának. Prototípusa Lancelot lovag Arthur király felesége, Guine
vere királynő iránt érzett szerelmének története Camelot udvarában -
amelyet a francia költő, Chrétien de Troyes mesélt el A kordés lovagban
(Chrétien de Troyes, 1180). Aztán jött a Rózsa-regény (1237-1277).

A Guillaume de Lorris által írt első rész rendkívüli pszichológiai alle
gória, amely a szerelmeseket érzelemhalmazként és pszichológiai jel
lemzőkként ábrázolja; ezek mindegyike a dráma egy külön szereplője.
A vers azzal kezdődik, hogy a szerelmes, egy fiatal férfi, elalszik és álmo
dik. C. S. Lewis (1936) értelmezése szerint az olvasó a történetet a fiatal
férfi szemszögéből éli át. A férfi az élet folyója mellett kóborol, aztán be
lép a lovagi szerelem gyönyörű kertjébe. Az udvarlás előrehaladtával tu
datát az egymás után megjelenő szereplők jelenítik meg: Remény, Édes
Gondolat, Ész stb. A hölgy sem jelenik meg egészként; ő is szereplők so
rából épül fel: Bielacoil (amelynek jelentése „kedvező fogadtatás” a pro-
vanszál belh aculhirból) valami olyasmi, mint a hölgy társalkodó énje,
kellemes és barátságos, és a fiatal férfinek természetesen először rajta
keresztül kell közelítenie.
Aztán ott van Választójog (arisztokratikus helyzetének tudata) és Saj
nálat. Vannak még mások is: Veszély, bélelem, Szégyen. Amikor a fiatal
férfi hamis hangot hallat, Bielacoil órákra eltűnik, és csak Félelem vagy
valaki más van jelen. Aztán ráadásul ott van még Féltékenység és a Sze
relem Istene, amelyek nem állandó vonásai sem a fiatal férfinak, sem a
hölgynek, de valamilyen, némiképp megjósolhatatlan módon képesek
bármelyikükhöz kapcsolódni. Miközben a fiatal férfi a kert közepén el
helyezkedő Rózsa után nyúl, a Szerelem Istene lenyilazza, és így a Szere
lem szolgájává teszi.
A szerelem állapotának elképzelése a kezdetektől ellentmondásos
volt. Ennek a szerelemnek házasságon kívül kellett megjelennie, miköz
ben a lovag egyben a keresztény erkölcsök mintaképe is volt. Maga az el
képzelés, hogy egy hölgyet vagy a Szerelmet kell imádni, közel állt az is-
2.3. ábra. A romantikus sze

relem Nyugaton megjelenő,
kulturálisan jellegzetes váltó-
zatát általában a középkori
európai lovagi szerelemből ve
zetik le. Az ezt leíró leghíre
sebb könyv a Rózsa-regény
(Roman de la Rose); ennek
egyik, 1500 körüli fiamand
kiadásából való ez a díszes
iniciálékkal ellátott illusztrá
ció, amely a lovagi szerelem
kertjének élvezeteit és gyö
nyöreit ábrázolja
tenkáromláshoz. A lovagi szerelem azért volt szükségszerűen házasságon

kívüli, mert a hölgynek előkelő származásúnak kellett lennie. A lovag'
nak fel kellett ajánlania szolgálatait és imádatát: ilyet csak olyasvalaki-
vei képes megtenni az ember, aki felette áll. Ha összeházasodtak volna, a
nő lett volna az alsóbbrendű, akinek kötelessége engedelmeskedni: ez
lehetetlenné tette volna a lovagi eszményt.
Néhányan kételkednek abban, hogy a „szerelembe esés” gondolata a
középkori lovagi szerelemből származik. A héber hagyomány, például a
Teremtés könyvének 29. fejezete elmeséli Jákób és Rákhel történetét.
(A bibliai idézeteket Károli Gáspár fordításban közöljük.) Jákób találko
zik unokatestvérével, Rákhellel, a pásztorlánnyal. Szerelmes lesz, úgy
látja őt, hogy „szép termetű és szép tekintetű” (29,17). Megkéri a kezét
az apjától, és felajánlja, hogy cserébe hét évig dolgozik nála. Rákhel apja
beleegyezik. A hét év „csak néhány napnak tetszék [az] neki, annyira
szereti vala őt” (29,20). Amikor letelt a hét év, megtartják a lakodalmat.
„Estve pedig vévé az ő leányát, Leát, és bevivé hozzá, a ki beméne ő hoz
zá.” (29,23) Lea és Rákhel apja elmagyarázza Jákobnak, hogy náluk az a
szokás, hogy először az elsőszülött lány megy férjhez. „Töltsd ki ennek
hetét, azután amazt is néked adjuk.” (29,27) „Jákób tehát aképen
cselekedék, kitölté azt a hetet; ez pedig néki adá Rákhelt, az ő leányát fe
leségül... És beméne Rákhelhez is, és inkább szerété Rákhelt, hogysem
Leát, és szolgála ő nála még más hét esztendeig.” (29, 28-30) Íme egy
történet a szépség észleléséről, erős vonzalomról, egy fáradságos munka
elvégzésével járó várakozási időszakról és az életre szóló házasságot ered
ményező apai ajándékról. Bizonyos elemek hasonlítanak a lovagokról és
hölgyekről szóló középkori történetek elemeihez és néhány újabb nyuga
ti szokáshoz is.
Mindennek ellenére néhány bölcs ember látott valami jellegzetesét a
középkor utáni nyugati szerelemben: La Rochefoucauld (1665) azt
mondta: „Vannak, akik soha nem lettek volna szerelmesek, ha nem hal
lottak volna a szerelemről.” (136. maxima) Averill és Nunley (1992) to
vábbmennek: kételkednek abban, hogy bárki is szerelmes lenne, ha
nem hallott volna az érzésről. Úgy tűnhet, hogy túl messzire mennek,
akik ezt állítják. Talán azt értik ezen, hogy minden kultúrában vannak
egyetemes elemek, és van olyan is, ami eléggé jellegzetes.
Európában és Amerikában az igazán jó szerelemről azt gondolják,
hogy hirtelen, váratlanul és akaratlanul történik. Az állapot altruisz-
tikus érzéseket idéz elő, és a másikat a mi-szelf határain belülre vonja.
Lehetővé teszi a pár számára, hogy közösen leküzdjék a szociális nehéz
ségeket, és hogy korábbi kötelékeiket felbontsák. Rombouts (idézi Frijda,
1988) egy holland felmérésben azt az eredményt kapta, hogy ezenkívül a
szerelmeseknek nyitottnak kell lenniük erre az érzésre, és hogy az első
találkozás után kell egy időszak a fantáziálásra. Aztán, ha a másik jelét
adja elismerésének, amely lehet, Floyd Johnson és Ellen Skinner eseté
hez hasonlóan, olyan csekély, mint egy sokatmondó pillantás, a két em
ber szerelmes lesz egymásba.
Összefoglalás 87
A szerelem mint átmeneti társas szerep
Averill (1985) állítása szerint a szerelem, sok más érzelemhez hasonlóan,

ideiglenes társas szerepként működik. A „szerelmes” szerepe számára
nyújt egy forgatókönyvvázlatot, amely lehetővé teszi más társas szerepek
felfüggesztését, például a szülőkkel vagy korábbi szeretett személyekkel
szemben. A „szerelmesség” érzése átmeneti állapotot hoz létre, amely eh
vezet a társas kapcsolatok egyik szerkezetétől a másikig. Ellen Skin-
nemek és Floyd Johnsonnak át kellett lépnie egy államhatárt Iowába,
ahol nem volt szükségük a menyasszony szüleinek beleegyezésére. Ez a
leírás egyértelműen olyan esetet ismertet, amelyben a társas kötelezett
ségek korábbi mintázatát megtörik.
A nyugati eszmény még mai formájában is ellentmondásos - ez talán
része bájának, mivel minden szerelmespárnak szembe kell néznie azzal a
kihívással, hogy ők maguk oldják fel ezeket az ellentmondásokat. A leg-
kényszerítőbb erejű mai ellentmondás - amely egyben legvilágosabb for
májában mutatja a szerelem e fajtájának kulturális funkcióját - az, hogy
a szerelem, ez a rövid ismeretség alapján feltámadó, eléggé átmeneti ér
zés egy életre szóló elköteleződéssé kell, hogy változzon. A mai eszményt
nem a házasságtörés jelenti, bár vannak, akik számára ez sem kizárt, és
az ilyenfajta szerelem eredeti titkos jellege sohasem tűnt távolinak. A ró
zsa bimbójának kinyílása a házasság elhálása: mindkét partner a Szere
lem rabszolgája. Rejtélyes módon az egyéni „Én”, a döntések központja,
a lélek kapitánya egy kölcsönösen megkonstruált „Mi” része lesz. Aztán
jön az együttélés, a gazdasági függés, a gyerekek felnevelése.
A nyugati kultúrában, azzal a gyanúval együtt, hogy valami nincs
rendben az érzelmekkel, a szerelem a legtöbbre becsült személyes érze
lemként jelenik meg. Lehet, hogy a szenvedélyes szerelem élménye,
ahogy azt Jankowiak és Fischer (1992) állítják, egyetemes. Ez a rövidke
érzelem, a képzelettel keveredve, amely egy kétfelnőttes család élethosz-
szan tartó elköteleződésének alapja, valószínűleg nem egyetemes. A kö
vetkező fejezetben az érzelmi élet univerzáléit más irányból, az emberi
evolúció felől közelítjük meg.
Összefoglalás
Az érzelmeket erősen befolyásolják a kulturális elképzelések. A nyugati

hagyományban az érzelmeket meglehetősen bizalmatlanul kezelik, ám
ugyanakkor a hitelesség alapjának tartják őket. Pontosabban fel tudjuk
ismerni saját kultúránk elképzeléseit, ha összehasonlítjuk azokat egy
részt történelmi anyagokkal, másrészt mai más kultúrákkal. Történelmi
leg úgy tűnik, hogy mi itt, Nyugaton még mindig a romantika korát él
jük, amely már közel kétszázötven éve tart. A mai euro-amerikai kultúra
számos, a világ minden részéről származó más kultúrától drámai módon
eltér abban, hogy az egyén függetlenségét és jogait hangsúlyozza. Egy
88 2. A z értelmek kulturális értelmezése
ilyen kultúrában a haraghoz hasonló érzelmek ezeknek a jogoknak a

megsértésekor jelennek meg. Ezzel szemben sok más társadalomban, be
leértve Japánt is, a csoportot tekintik az én alapjának. A kötelességeik
ben kifejezve, és inkább „Mi”-ként, mint „En”-ként határozzák meg ma
gukat, és az együttesség néhány érzelmét túlészlelik. Számos kultúra azt
hangsúlyozza, hogy az érzelmek társas kapcsolatokat közvetítenek - va
lószínűleg a nyugatiak is így gondolják ezt, mert tudjuk, hogy a szeretet, a
boldogság, a szomorúság, a harag érzelmei mind másokkal való kapcsola
tunkat érintik. Az egyénre fektetett hangsúly azonban azt is gondoltatja
velünk, hogy az érzelmek egyéni állapotok. A kulturális különbségek
alapjainak vizsgálata nem egyszerű dolog. A különböző' érzelmeknek tu
lajdonított érték, az érzelmeket kiváltó helyzetek, az érzelmek elnevezé
sei és az érzelmi szókincs kiterjedtsége kultúráról kultúrára egyértelműen
változik. Az már nehezebb kérdés, hogy az érzelmek milyen mértékben
egyetemesek, és milyen mértékben a kultúrák szociális konstrukciójának
termékei. A szenvedélyes szerelem például, úgy tűnik, sok kultúrában
megjelenik. A mi nyugati kultúránkban olyan formát ölt, amely nemcsak
jellegzetes, de ebben a fajta társadalomban bizonyos funkciói is vannak.
Ha valakinek nincs kedve elolvasni Mary Shelley Frankensteinjét, talán szívesebben

olvassa a leghíresebb tizennyolcadik századi európai romantikus kisregényt, egy
tudós-regényíró-drámaíró félig önéletrajzi ihletésű darabját:
Johann von Goethe (1774/1999). Az ifjú Werther szenvedései. Budapest, Európa.
Az alábbi könyv témája élet egy inuit családdal, beleértve két, igluban töltött telet is
- az érzelmi életró'l és a szokásokról szóló klasszikus mű:
Jean Briggs (1970). Never in anger: Portrait of an Eskimo family. Cambridge, MA,
Harvard University Press.
A következő' cikk friss áttekintést ad arról, hogy az érzelmek hogyan jelennek meg
különböző' kultúrákban:
Batja Mesquita - Nico H. Frijda (1992). Cultural variations in emotions: A re
view. Psychological Bulletin, 112, 179-204.
Az alábbi cikk az érzelmek kulturális különbségeit mutatja be abból a szempontból,

hogy az egyes kultúrák az ént mennyire tekintik függetlennek, mint Európában és
Észak-Amerikában, vagy kölcsönösen függőnek, mint Japánban:
Hazel Rose Markus - Shinobu Kitayama (1994) • The cultural construction of self
and emotion: Implications for social behavior. In S. Kitayama - H. R. Markus (eds.):
Emotion and culture: Empirical studies of mutual influence (pp. 89-130). Washington,
DC, American Psychological Association.
____ 3 . fejezet : érzelmek evolúciója
3.0. ábra. Körülbelül tíz perccel a fénykép készítése előtt ez a két hím csimpánz verekedett, és a vereke*
dés a fák között ért véget. Most egyikük a békülés jeléül kezet nyújt a másik felé. Közvetlenül ezután
megölelik egymást, és együtt másznak le a földre
Tartalom
Érzelemkifejezések: velünkszületettek, de elavultak?

Érzelmek, reflexek, mozgásmintázatok és hajlamok
►Rövid életrajz: Charles Darwin
Az érzelmekhez tartozó arckifejezések egyetemes felismerése
Fajspecifikus mozgásmintázatok
Az emberi nem érzelmi jellemzőinek gyökerei

Mai főemlős rokonaink társas élete
A z ember származásának bizonyítékai
Vadászó-gyűjtögető életformák
Kötődés embernél és más főemlősöknél

A kötődésgondolat gyökerei
Mesterségesen nevelt majmok
Az érzelmek mint a társas kapcsolatok alapjai

A z érzelmek intencionalitása
Társas érzelmek
Az emberi kapcsolatok egyedisége
Összefoglalás
Le coeur a ses raisons que la raison ne connait point.
(A szívnek vannak érvei, amiket nem ismer érvelő eszünk.)
(Blaise Pascal: Gondolatok. 4, 277)
Érzelemkifejezések: velünkszületettek, de elavultak?
Azt mondják, hogy 1860'ban, amikor a worcesteri püspök felesége meg

hallotta, hogy az ember a majomtól származik, megjegyezte: „Egek ura, a
majmoktól származunk! Reméljük, hogy nem igaz, de ha mégis, akkor
imádkozzunk, hogy ne váljék köztudottá.” (Leaky és Lewin, 1991,16. o.)
Bár nem egészen tőlük származunk, a ma élő majmoknak és az ember
nek valóban közös ősei voltak. Feltételezések szerint a mai emberhez ve
zető leszármazási vonal mintegy ötmillió évvel ezelőtt ágazott el a mai
csimpánzhoz vezető vonaltól. Az elmélet pedig, mely szerint az állatok
ból fejlődtünk ki, közismertté vált.
Darwin (1859/1961) megfosztotta az embert a különleges teremtény
pozíciójától, akit Isten a saját képére teremtett. Darwin érveit részben az
emberi érzelemkifejezések és az állatok érzelemkifejezéseinek hasonló
ságai alkották. Ma már rengeteg bizonyíték szól amellett, hogy rokon
ságban állunk más állatokkal. Az anatómiai és viselkedéses megfelelések
ennek minőségi jelzései, de ma már a fehérjeanalízis, az immunreakció-
és génállomány-elemzés lehetővé teszi a fajok közti hasonlóság fokának
mennyiségi becslését is (Washburn, 1991), bár e becslések pontossága
ellentmondásos (Marks, 1992). Legközelebbi állati rokonaink a csim
pánzok, akiknek a génállománya becslések szerint 2 százalékában kü
lönbözik a miénktől.
Darwin (1872) azt állította, hogy az érzelemkifejezések primitív jelle
gűek; ezzel szilárdan lehorgonyzott bennünket az állatvilágba. Fridlund
(1994,14. o.) idézi Darwint, aki egy Alfred Wallace-nak címzett 1867-es
levelében azt írta, hogy az érzelemkifejezésekről szóló könyvében „meg
akarta dönteni Sir C. Bell nézetét..., mely szerint bizonyos izmokat kizá
rólag azért kapott az ember, hogy érzéseit kimutathassa más emberek fe
lé”. Darwin feltételezését arra vonatkozóan, hogy az érzelemkifejezések
viselkedéses csökevények, bemutattuk az 1. fejezetben: „A kifejezés
egyik-másik alakját alig érthetjük meg; így például a rendkívüli félelem
hatása alatt a haj égnek meredését, az őrjöngő düh hatása alatt a fogak
vicsorgatását, hacsak fel nem tesszük, hogy az ember hajdan alsóbbren
dű és állatszerű állapotban élt.” (Darwin, 1872/1963, 16. o.) Vigotszkij
jól megragadta ezt a nézetet: szerinte Darwin azt a benyomást keltette,
hogy az ember pszichológiai jellemzői között az érzelmek egy „kihalófél
ben lévő törzset” alkotnak. Ahogy az emberiség halad előre, úgy lesznek
egyre jelentéktelenebbek, és végül eltűnnek.
92 3. A? érzelmek evolúciója
3.1. táblázat. A z emberek és a többi főemlős rokonsági foka a DNS-állomány különbségeiben és az emberi fajtól való elválás óta
becslések szerint eltelt időben kifejezve
Ember Csimpánz Gorilla Orángután Gibbon Majom

Eltérő DNS-% 1,8 2,4 3,6 5,2 7,7
Elválás óta eltelt évmilliók 5’ r 10 12 20
' Újabb becslések alapján megváltoztattuk Sibley számait a csimpánzok és a gorillák emberi leágazás óta eltelt 4, illetve 5 millió
éves idejére vonatkozóan. Leakey (1994) a felegyenesedett járás eredetét még korábbra, 7 millió évvel ezelőttre teszi.
Forrás: Sibley és Ahlquist, 1984.
Érzelmek, reflexek, mozgásmintázatok és hajlamok
Darwin és Wallace elmélete az evolúciót megmagyarázó természetes ki

választódásról a biológia alapjává vált (Dawkins, 1986). Mivel az elmé
let sokféle bizonyítékra támaszkodik, a biológusok számára az érzelmek
nem játszottak olyan fontos szerepet az evolúció bizonyításában, sokkal
érdekesebbek lettek viszont önmagukban. A mai nézet szerint az érzel
mek nem váltak feleslegessé, mint például a vakbél. A figyelem közép
pontjába az került, hogy az érzelmek szelektálódtak, és funkciójuk is
van. Hogyan töltik be ezeket a funkciókat, és hogyan kapcsolódnak az
evolúcióhoz?
Az általánosan elfogadott válasz szerint az érzelmek vázlatmintákat
kínálnak azokhoz a viselkedéstípusokhoz - elsősorban a társas viselke
déshez -, amelyek az ember adaptációjának hátterében állnak. E mintá
zat alapjait a gének viszik tovább. Az, hogy öröklésről beszélünk, nem je
lenti azt, hogy mereven determináltak lennénk. Annyit jelent, hogy bi
zonyos viselkedéslehetőségekkel jövünk a világra. Tekinthetjük ezeket a
lehetőségeket öröklött indítóprogramoknak - olyanok, mint a számító-
gépes programok, bár ezeket ebben az esetben génjeink adják -, amelyek
megadják a kezdeti alapokat a járáshoz, a nyelvtanuláshoz, az érzelmek
hez és így tovább, és amelyeket aztán a tapasztalat fejleszt ki és lát el tar
talommal.
Ebben a könyvben három olyan „öröklött mintázat”-típussal foglalko
zunk, amelyekben az érzelmek érintettek: a) érzelemkifejezésekkel, ame
lyek apró, különálló cselekvések, h) kiterjedtebb fajspecifikus cselekvés
programokkal, c) egyik vagy másik érzelemcsoportra való hajlamokkal.
A kifejezéseket és a fajspecifikus mintázatokat (a és b) mindannyian
örököljük. Részét alkotják az emberi természetnek, és ezekben érhetjük
tetten azt, amit Darwin is megfigyelt - hogy rokonságban állunk minden
emberrel és más állatokkal is. A hajlamok (c) nem ilyenek: minden egyén
más és más hajlamokkal rendelkezik. Az egyik ember inkább a társas
szorongás irányába tolódik el; ezt az embert félénknek neveznénk.
A másik inkább a harag felé húz; ezt az embert valószínűleg agresszívnak
nevezzük. Az evolúció hajtóerejének egyik eleme az egyének közötti
szükségszerű változatosság, amely alapján néhány ember és az általuk
A z érzelmekhez tartozó arckifejezések egyetemes felismerése 93
hordozott genetikai alapú vonások kiválasztódnak, mások pedig nem.

Egy olyan hajlam, amelynek a kiválasztás kedvez, generációkkal később
a fajra nézve egyetemessé válhat. Az egyéni hajlamok fogalmát röviden
bemutatjuk e fejezet „Mai főemlős rokonaink társas élete” című részé
ben, de a témával kiemelten a 7. fejezetben foglalkozunk, amelynek egé
sze az érzelmek egyéni különbségeiről szól.
Rövid életrajz: Charles Darwin
Nem mindenki olyan szerencsés, hogy családja illusztris és ugyanakkor jómódú is: Charles Darwin ilyen
tekintetben szerencsés volt. Apai nagyapja a híres biológus, Erasmus Darwin, anyai nagyapja pedig Josiah
Wedgwood fazekas volt. Apja orvos, anyja meghalt, amikor Darwin 8 éves volt. 16 évesen az Edinburghi
Egyetemre küldték, hogy orvostudományt tanuljon, de gyakran lógott az órákról; ilyenkor különböző ge
rinctelen állatok példányait gyűjtötte Firth of Forth partjainál, kialakítva erős érdeklődését a természet
rajz iránt. Apja orvosi tanulmányokban m utatott kudarca miatti kétségbeesésében Cambridge-be küldte
őt teológiát tanulni. Itt sem látogatta teljes odaadással az órákat, jobban érdekelte a bogárgyűjtés és a va
dászat. 1831-ben megszerezte a közönséges BA-fokozatot, és úgy tűnt, hogy készen áll a vidéki lelkész éle
tére, akinek a természetrajz a hobbija. Cambridge-ben mindazonáltal nem henyélt. Számos tudós meg
becsülését elnyerte, és 22 éves korában ő töltötte be a természettudós posztját az angol flotta Beagle nevű
hajóján, amelynek küldetése a dél-amerikai partok feltérképezése volt. Darwin ötéves útjáról való vissza
térésekor részletesen leírta eredményeit. 1837-től jegyzetei tanúsága szerint annak megértésével küzd,
hogy miként alakul át egyik faj a másikba, és ebben az időszakban kiugróak az érzelmekre vonatkozó meg
jegyzései is. 1842-ben és 1844-ben vázlatokat írt a természetes szelekció útján működő evolúció elméleté
re vonatkozóan. Feleségét megkérte, hogy rendezze ezeket, és halála esetén adja oda egy szerkesztőnek, és
a jegyzeteiben szereplő támogató bizonyítékokkal együtt jelentesse meg; ezért a munkáért 400 font fizetsé
get ajánlott. O maga is haladt lassan, egyre több bizonyítékot gyűjtve, és végül hozzáfogott egy rövid, velős
mű megírásához. 1858-ban azonban Alfred Wallace tőle függetlenül kidolgozta ugyanezt az elképzelést, és
elküldte egyik írását Darwinnak, hogy kikérje róla a véleményét. Az elsőség kérdése alaposan összezavarta
Darwint, és beszélt barátaival, akik olvasták korábbi vázlatait. Elintézték, hogy Wallace írását és Darwin
vázlatainak sietve elkészített átiratát a Linné Társaság ugyanazon ülésén olvassák fel, a két szerző távollé
tében. Egyik írás sem említette az ember evolúcióját, egy szűk körön kívül egyik sem keltett túl nagy figyel
met, de ez az eset végre arra sarkallta Darwint, hogy megjelentessen egy, a művelt nagyközönség számára
is érthető könyvet. Egy évvel később megjelent A fajok eredete. Darwin nem állt meg itt: érzelemkifejezé-
sekről szóló műve az érzelmek vizsgálatának alapja, és a Mindban megjelent írása, amelyben William fiá
nak érzelmi és kognitív fejlődését írja le, az egyik első fejlődéspszichológiai munka. (Az életrajzi informá
ció alapja Bowlby, 1991; Gruber és Barrett, 1974.)
Míg a 2. fejezetben arra összpontosítottunk, hogy az érzelmek miben tér

nek el a különböző emberi társadalmakban, e fejezetben főként azokat
az öröklött mintázatokat vesszük sorra, amelyek az embernél és az álla
toknál is hasonlóak.
Az érzelm ekhez tartozó arckifejezések egyetemes felismerése
Az evolúció egyik fontos elve, hogy az evolúció egy adott szakaszán

funkcióval rendelkező vonásra később lehet építeni. A régi anatómiai és
viselkedéses vonásokhoz vissza lehet nyúlni, és új módokon lehet őket
szolgálatba állítani. Andrew (1963, 1965) ezt az elvet felhasználva mu-
94 3. A? érzelmek evolúciója
tatja be, hogy a főemlősök - az embereket is beleértve - arckifejezései

reflexekből fejlődtek ki.
A reflex olyan, viszonylag egyszerű mintázat, amelyben egy ingerese-
mény kivált valamilyen cselekvést. Például pislogunk, ha valami a sze
münk közelében megzavarja a látványt: ez egy öröklött mechanizmus,
be van kódolva az idegrendszerünkbe.
Sok állat rendelkezik azzal a reflexszel, hogy ha megijed, lelapítja a fü
lét, és/vagy hátrahúzza a fejbőrét. Ez a reflex akkor is megjelenik, ha az
állat egyik fajtársát közelíti meg. Eredeti funkciója a fülek védelme volt.
Amellett azonban, hogy védelmet nyújt, a mintázatot mások is könnyen
felismerik: amikor úgy látjuk, hogy egy kutya barátságos, ez részben lela
pított füleinek köszönhető. Az emberek nem tudják hátrahúzni a fülü
ket vagy a fejbőrüket, de a szemöldök felemelése talán ugyanebből a
mozdulatból származik. Eibl-Eibesfeldt (1970) számos különböző kultú
rában készített rejtett kamerás felvételeket, és megmutatta, hogy a
szemöldökök rövid ideig, a másodperc törtrészéig tartó felemelése figyel
hető meg, amikor az emberek üdvözlés közben megközelítik egymást, és
ugyanez figyelhető meg flörtölés közben is. Ez a mozgássor valószínűleg
emberi univerzálé.
Andrew szerint a mosoly, a szemöldökráncolás és a többi ilyen érze
lemkifejezés valaha az evolúciós múltban eleinte olyan reflex volt, amely
elsősorban nem érzelmi funkciókat töltött be. Aztán új evolúciós lépés
ként megjelentek az ilyen cselekvések felismerésére irányuló tendenci
ák. Ezek a tendenciák kiválasztódtak, és a reflextevékenységek sok ge
neráció számára elérhetőek lettek mint olyan ingerek, amelyek további
kifejezéseket váltanak ki másokból. A szándékok jelzésének és bizonyos
3.1. ábra. Egy H. Hass által

forgatott mozifilm kockái; egy
francia nő barátját üdvözli, és
közben egyetemes szemöldök-
mozgásmmtázatot mutat. Eze
ken a kockákon a) az arc sem
leges, b) és c) a szemöldökök
körülbelül a másodperc har
madrészéig megemelkednek, és
d) megjelenik a mosoly
A? érzelmekhez tartozó arckifejezések egyetemes felismerése 95
típusú interakciók felállításának nyelv előtti alapjaivá váltak. Az álta

luk kifejezett érzelmek megadják az interakció hangnemét: barátságos,
kacérkodó, bizalmatlan, ellenséges, félelmetes, és még folytathatnánk.
Az elképzelés szerint tehát egy érzelemkifejezés az arc, a hang stb. ref-
lexmintázata, amely jellemző az adott érzelemre. Hogyan tudnánk meg
mutatni, hogy ezek a kifejezések egyetemesek, és így részei mindannyi
unk öröklött eszközkészletének? A bizonyítékok egyik csoportját vakon
és süketen született gyerekek adatai adják. Eibl-Eibesfeldt (1973) ered
ményei szerint ezeknél a gyerekeknél is megfigyelhetünk olyan arckifeje
zéseket, mint a nevetés, mosolygás, sírás, szemöldökráncolás, meglepő
dés vagy ijedtség és ajakbiggyesztés. Mutatják a jellegzetes érzelmi test
tartásokat is, például leeresztik a vállukat, ha szomorúak, és ökölbe
szorítják a kezüket, ha dühösek. Ha a kifejezésekhez hangadás is társul, a
gyerekek azt is bemutatják. Arc- és hangkifejezéseik hasonlóak az egész
séges gyerekekéhez, csak éppen esetenként nem annyira kifinomultak.
Az érzelmi arckifejezéseket - a boldogság kivételével - nem könnyű
azonosítani, ha magukat az érzelmeket nem számítva minden jelzést
eltávolítunk (Wagner, MacDonald és Manstead, 1986), de az arckifeje
zések bizonyos aspektusai fényképek segítségével megragadhatók és ki-
merevíthetők, aztán tesztelni lehet, hogy bizonyos kiválasztott arckife
jezések felismerhetők-e. Izard (1968) mutatta meg elsőként, hogy a
boldogság, a szomorúság, a düh és a többi érzelem arckifejezéseinek fény
képei különböző kultúrákban is felismerhetők. Ma már nagy mennyisé
gű kutatási anyag áll rendelkezésünkre az érzelmi arckifejezések felisme
réséről (Camras, Holland és Patterson, 1993) és az arcizmok tevékenysé
gének elektromos rögzítéséről is (Cacioppo, Bush és Tassinary, 1992).
Az érzelemkifejezések univerzáléinak legismertebb bizonyítéka talán
Ekmannak és kollégáinak merész vállalkozásából származik, akik Uj-
Guineára utaztak, hogy ott egy fore nevű újkőkorszakbeli népet tanul
mányozzanak, akik még tizenkét évvel a kutatás előtt minden külső be
folyástól elzártan éltek, és valószínűleg soha nem láttak nyugati fényké
peket, filmeket vagy ezekhez hasonló dolgot. Az ezzel kapcsolatban meg
jelent lényegesebb tanulmányok Ekman, Sorenson és Friesen (1969),
Ekman és Friesen (1971), valamint Sorenson egyik cikke és könyve
(1975, 1976).
1969-es cikkükben Ekman, Sorenson és Friesen olyan új-guineai fore
személyek adatairól számoltak be, akiknek volt valamennyi kapcsolatuk
nyugatiakkal. A kutatók 3000 amerikai fényképe közül választottak ki
30-at, amelyek 6 érzelem „tiszta” kifejezéseit ábrázolták. Ezeket a képe
ket egyenként megmutatták fore személyeknek. A személynek minden
fénykép esetében ki kellett választania érzelemkifejezéseket jelölő sza
vak fordításai közül azt, amelyik legjobban megfelelt a képnek. A boldog
amerikai arcokat 99 százalék pontossággal ismerték fel azok a szemé
lyek, akik beszéltek némi melanéz pidgint, 82 százalékos volt azoknak a
pontossága, akik csak a fore nyelvet beszélték. A negatív érzelmek eseté
ben rosszabb volt a felismerési arány (56 százalék vagy kisebb), és a sze
96 3. A z érzelmek evolúciója
mélyek az eredetileg szomorúságot mutató amerikai arcokat hajlamosak

voltak dühösnek látni.
A második vizsgálatban (Ekman és Friesen, 1971) 189 fore felnőtt és
130 gyerek vett részt, akiknek a lehető legkevesebb kapcsolatuk volt sa
ját társadalmukon kívüli emberekkel. A bevett módszer, amelyben a sze
mélyeknek egy rögzített címkehalmazból kell válogatniuk, nem váltotta
be a hozzá fűzött reményeket. Helyette fore segítők apró történeteket ál
lítottak össze, amelyek megfeleltek a képeken látható arckifejezéseknek.
A boldog archoz kapcsolódó történet például a következő volt: „Meg
érkeztek a barátai, és boldog” (126. o.); a rémült archoz egy hosszabb
történet tartozott, amely arról szólt, hogy az illető találkozik egy vaddisz
nóval, amikor egyedül van a kunyhóban. Minden személynek egy fore
segítő mondta el a történeteket, miközben a nyugati kutató három,
amerikai arcot ábrázoló fényképet tartott fel, és a magnóra nézett, hogy
elkerülje a jelzésadás minden lehetőségét. A felnőtt személynek minden
történet meghallgatása után rámutatással kellett jeleznie, hogy a három
kép közül melyik felel meg az eseménynek. A boldog archoz tartozó tör
ténet esetében a személyek 90 százaléka választotta a boldog arcot a töb
bivel szemben, a szomorúsághoz, haraghoz és undorhoz tartozó történe
tek esetében pedig ez az arány 69 és 89 százalék között mozgott. A fore
felnőttek a véletlen szintjén különböztették meg a félelmet és a megle
petést. A fore gyerekek eredményei is hasonlóak voltak (a gyerekeknek
csak két kép közül kellett választaniuk).
Az ilyen kultúrközi vizsgálatok rendkívül problematikusak. Ekmant,
Sorensont és Friesent sok kritika érte azért, mert nem beszélték a fore
nyelvet, és így nem tudták figyelemmel kísérni fore nyelven beszélő
asszisztenseiket (VanBrakel, 1994). Sorenson (1976) azt írta, hogy a sze
mélyek kaphattak nem szándékos jeleket, mert az „információátszivár-
gás” nélküli kísérleti vizsgálat konvenciója „a forék számára érthetetlen
és az ő nyelvfelfogásuktól idegen volt” (139. o.), mivel ők a nyelvhaszná
latot kooperatív tevékenységnek tekintik. Az a tény azonban, hogy a
személyek képtelenek voltak megkülönböztetni a félelmet a meglepetés
től, arra mutat, hogy valószínűleg nem a szándékokban jelek felelősek
az eredményekért.
Ekman és Friesen ezután arra kérte az új-guineai fore személyeket,
hogy jelenítsék meg a hat történetnek megfelelő arckifejezéseket; ezeket
az arcokat videóra vették. Később, San Franciscóba visszatérve a követ
kező eredményeket kapták: 34 amerikai diák eredményeiben a 6 új-gui
neai arc közül 4 megítélési pontossága 46 és 73 százalék között mozgott
(lásd 3.2. ábra), a félelem és a meglepetés esetében azonban pontatla
nok voltak az ítéleteik (Ekman, 1972).
Ekman először azt állította, hogy a boldogság, a meglepetés, a szomo
rúság, a düh, a félelem és az undor arckifejezései emberi univerzálék; ké
sőbb ezt a listát kiegészítette a megvetéssel (Ekman és Friesen, 1986).
Amint azt a 2. fejezetben kifejtettük, Ekman elmélete kétfaktoros - ő
neurokulturálisnak nevezi: az arckifejezések veleszületett idegi mintáza
Az érzelmekhez tartozó arckifejezések egyetemes felismerése 97
tát kulturálisan változó megjelenítési szabályok kísérik, amelyek szabá

lyozzák, mikor lehet az egyes kifejezéseket megjeleníteni.
Ekman munkája élénk vita tárgya lett. Egy hosszadalmas kritikában
Russell (1994) rámutatott, hogy azok a vizsgálatok, amelyekben a sze
mélyeknek egy rögzített képhalmazból kell választaniuk, és a képeket
egy előre megadott érzelmi kifejezéshalmazhoz kell illeszteniük, túl
becsülhetik a kifejezések mint specifikus érzelmek felismerésének pon
tosságát. Russell leírt néhány olyan vizsgálatot, amelyben a személye
ket arra kérte, hogy válasszanak egy, a saját, Ekmanétól nagyon eltérő
elméletéből levezetett, előre megadott címkehalmazból (Russell, 1980).
Russell Ekman fényképhalmazából kiválasztott egy képet, amely a hara
got ábrázolta, és azt találta, hogy amikor a boldogság, a meglepetés, a
megvetés, a félelem és az érdeklődés címkéket adta meg választási lehe
tőségként, 80 kanadai személy ezt a képet az esetek 76 százalékban meg
vetésnek címkézte. Ha Ekman egyik szomorúságot ábrázoló fényképét
mutatta, az öröm, félelem, nyugalom, meglepetés, izgalom és érdeklődés
választási lehetőségei esetén Russell személyeinek 74 százaléka a félel
met választotta. Egy kutató tehát szükségszerűen az általa helyesnek
tartott elmélet szerint ad választási lehetőségeket a személyeknek, a
kényszerválasztásos helyzetek azonban leszűkítik a személyek lehetősé
geit. Ha a személyek szabadon nevezhetik meg a fényképen látható arc
kifejezést, más eredmények születhetnek. Sorenson (1976) például fore
3.2. ábra. A z új-guineai fore

közösség tagjai, akik nem látták
a korábbi felismeréses kísérlet
fényképeit, az érzelmi történe
teknek megfelelő arckifejezése
ket mutatják (Ekman, 1972):
a) „Megérkezett a barátja, és
boldog. ” b) „Meghalt a gyerme
ke, és szomorú." c) „Dühös, és
verekedni készül." d) „Valami
olyasmit lát, aminek rossz sza
ga van.” (A történettöredékek
forrása Ekman, 1971.) Russell
(1994) azért kritizálja a törté
netekkel dolgozó arcfelismerési
kísérleteket, mert bár a kutatók
feltételezik, hogy egy arc érzel
met fejez ki, lehet, hogy csak azt
ismerik fel, hogy illik egy adott
helyzethez: a d) arc nem biztos,
hogy undort jelent; lehetséges,
hogy akkor ül ki arcunkra ez
a kifejezés, amikor valaminek
rossz szaga van
személyek három csoportját (akiknek a legtöbb kapcsolatuk volt nyuga

ti kultúrához tartozó személyekkel, akiknek volt némi kapcsolatuk ve
lük, és akiknek szinte semmi ilyen kapcsolatuk nem volt) kérte arra,
hogy nevezzék meg a lefényképezett arckifejezéseket. A boldog arcot
nagyrészt boldognak, a dühös arcot nagyrészt dühösnek, a félelmet nagy
részt félelemnek látta minden csoport, de a személyek fele haragosnak
ítélte a szomorú arcot minden csoportban, és a meglepetés és undor arc
kifejezésére adott leggyakoribb válaszok sem azok voltak, amelyeket
Ekman elmélete megjósolt.
Russell (1994) nyolc hipotézist sorol fel, amelyek az elérhető kultúr-
közi adatokra illeszthetők. Az egyik Russell (1980, megjelenés alatt) sa
ját nézete, amely szerint van egy olyan dimenzió, amely a pozitívtól a ne
gatív felé, és egy, amelyik az izgatottól a nyugodt felé halad. Az érzelme
ket egy körben lehet elrendezni a következő módon (órajelöléssel): 12
óra „izgatottság”, 3 óra „kellemes”, 6 óra „álmosság”, 9 óra „kellemet
len”. Ebben a sémában a pozitív és izgatott érzelmek 1.30-nál jelennek
meg az óra számlapján, a negatív és nyugodt érzelmek, mint a „de
presszió”, 7.30-nál vannak, a negatív és izgatott állapotok, például a
stressz, 10.30-nál.
A legkiemelkedőbb feltételezés még mindig Ekman neurokulturális
elmélete, amely szerint külön kifejezések felelnek meg az alapérzelmek
nek, amelyek kulturális megjelenítési szabályoknak engedelmeskednek.
Sikeresen védte meg elméletét (1994) Russell (1994) kritikájával szem
ben.
Eibl-Eibesfeldt (1973) nevéhez fűződik a másik elmélet, amely arra
hívja fel a figyelmet, hogy az üdvözlés, a nevetés, a sírás stb. bizonyos ve
leszületett kifejezéseivel számos kultúrában és süket és vak gyerekeknél
is találkozunk. Vegyük észre, hogy e magyarázat szerint a kifejezések,
nem pedig maguk az érzelmek egyetemesek; könnyeket ejthetünk pél
dául azért, mert szomorúak vagyunk, de néha nevetés közben és fájdal
munk miatt is - ez utóbbiakat pedig a legtöbb kutató nem tartja érzel
meknek. A fényképek felismerésének kutatásához képest kevés vizsgá
lat irányult a könnyekre és okaikra (bár lásd Neu, 1987; a nevetésről és
annak evolúciós értékéről lásd Weisfeld, 1993; a pirulásról pedig Leary
et ab, 1992).
Egy további feltételezés szerint a kifejezés egyedi összetevői - mint
például a szemöldökök összevonása vagy a homlok ráncolása, a fogak ki
mutatása - egyetemesek (Ortony és Turner, 1990). Ekman és Friesen
(1971) kísérletében például, ahol a feladat a vaddisznóval való találko
záshoz illő kép kiválasztása volt, előfordulhat, hogy a személyek nem a
félelem összetett kifejezésére válaszoltak, hanem a megemelt szemöl
dökre (lásd még a 3.2. ábrát és a hozzá tartozó aláírást).
Fridlund nézete (1994) talán a legradikálisabb elképzelés: a kifejezése
ket, mondja ő, a szándékjelzések evolúciója és ezek felismerési képessé
gének koevolúciója segítségével lehet értelmezni, ezek a kifejezések
azonban valószínűleg nem képezhetők le egy az egyben belső érzelmekre.
Fajspecifikus mozgásmintázatok 99
A fenti elméletek közül néhányat a következő fejezetben részleteseb

ben is tárgyalunk. A legerősebb bizonyíték az, hogy a boldogsághoz és/
vagy üdvözléshez tartozó mosolygó arcot egyetemesen ugyanúgy jelení
tik meg, és kultúrától függetlenül felismerik, a negatív arckifejezések fel
ismerése azonban problematikusabb. Russell állítása szerint a kultúrközi
kutatások megállapították, hogy az emberi arckifejezéseknek vannak
univerzáléi. A kutatások azonban még nem teszik lehetővé, hogy élesen
megkülönböztessük a létező elméleteket egymástól abból a szempont
ból, hogy szerintük a kifejezéseknek pontosan mik is az egyetemes as
pektusai.
Faj specifikus mozgásmintázatok
Általában amikor egy érzelemre gondolunk, egy mosolynál vagy szemöl

dökráncolásnál átfogóbb dolog jut eszünkbe. A genetikai alapú, kiter
jedt mozgásmintázatra a biológiában régebben az „ösztön” kifejezést
használták. William James híres tankönyvének érzelmekről szóló fejeze
tében ezt írja: „Minden olyan tárgy, amely működésbe hoz egy ösztönt,
beindít egy érzelmet is.” (James, 1890, II. kötet, 442. o.)
Mit jelent ez? Emlékezzünk vissza az 1. fejezetben leírtakra: Hess és
Brüger felfedezték, hogy a macskák támadásmintázatokat mutatnak, ha
a hipotalamusz bizonyos részét elektromosan ingerlik. Levonhatjuk azt a
következtetést, hogy az elektromos ingerlés dühössé tette a macskát. Az
agynak ebben az állapotában egy bonyolult támadásmintázat - amely a
macskákra jellemző - valamely közeli tárgyra, például a kísérletvezetőre
irányult. Ez nem csupán reflex, hanem egy egész mozgásmintázat volt.
A régebbi terminológia szerint ez egy ösztön. Hess és későbbi kutatók
vizsgálataiból is egyértelmű, hogy ennek a mintázatnak az indítóprog
ramja genetikailag adott. A cselekvéseket általában a környezet vala
mely megfelelő ingere váltja ki, és tanulás révén válnak begyakorlottá.
Régebben azt gondolták, hogy az alacsonyabb rendű állatok cselekvé
se ösztönökön alapszik, míg az emberi cselekvések alapja az intelligencia
és a tanulás. Az utóbbi hatvan év kutatásai rámutattak, hogy ez a nézet
téves. Egyrészt a nem humán emlősök is nagyon jól tanulnak, de az em
beri viselkedést is erősen befolyásolják genetikai mintázatok, ugyanúgy,
ahogy a többi állatét. Ha például nagy fájdalmat érzünk egy szülő vagy
kedvesünk elvesztése miatt, érzéseink, testtartásaink és cselekvéseink
egy „kötődésnek” nevezett, genetikai alapú tendenciára épülnek. Az
alábbiakban remélhetőleg sikerül megmagyaráznunk ezeket az elképze
léseket, a következő fejezetben pedig kísérletet teszünk az érzelmek pon
tosabb meghatározására.
Az ösztönök tanulmányozásában nagy előrelépést jelentett Lorenz
(1937) munkássága. Lorenz megmutatta, hogy az anatómiai vonásokhoz
hasonlóan az ösztönök is fajspecifikusak: ezzel szemléltette genetikai
alapjaikat. Az új módon elsőként vizsgálatra kerülő ösztönös mintázatot
Lorenz és Tinbergen (1938) írták le. Ez a nyári lúd anyai gondoskodó vi
selkedésének része volt. Ha egy tojás kikerül a lúd fészkéből, kinyújtja fe
lé a nyakát, és több másodpercig ebben a helyzetben marad. Aztán,
szemmel láthatóan kelletlenül, fölkel. Még mindig kinyújtott nyakkal
megközelíti és csőrével megérinti a tojást. Miután a csőrét a tojás tetejé
re csúsztatja, megrázkódik, behajlítja a nyakát, és elkezdi a tojást vissza
görgetni a lábához, miközben a fészek felé hátrál. Óvatosan felkormá
nyozza és átgörgeti a tojást a fészek szélén. Ez a mintázat azoknál a ludak-
nál is megjelenik, amelyeknek nem volt alkalmuk megtanulni azt.
Az ilyen, Lorenz által „ösztönnek” nevezett mintázatok több összete
vőből állnak. Az elsőt Lorenz „rögzített cselekvésmintázatnak” nevezte.
A biológusok körében elterjedt vicc, hogy a fogalommal nincsen semmi
baj, ha tudod, hogy ezek a dolgok sem nem rögzítettek, sem nem cselek
vések. A biológusok azóta már megmutatták, hogy az ösztönös cselekvé
sek nem rögzítettek. Az állat élete során fejlődnek ki, és igencsak érzéke
nyek a környezet vonásaira. A tojásbegörgetéshez tartozó cselekvések
például a fészek és a tojás alakjától függnek.
A rögzített cselekvésmintázatok és valójában az ösztönök egész fogal
mát a legtöbb biológus szótárában kicserélték, és most „fajra jellemző”
vagy „fajspecifikus” mintázatokról beszélnek. Két fogalom váltotta fel a
rögzített cselekvéssorok elképzelését. Az egyik a célirányos viselkedés. Az
a tudás, hogy a fajspecifikus viselkedés révén elért célok hogyan érhetők
el, nem tudatos, és nem az egyén sajátítja el; az evolúció során egy proce
dúrahalmaz-vázlat formájában beépült az agyba. A ludaknál a tojásbegör-
getés funkciója a lúdgének túlélési valószínűségét növeli. Amikor a cél
hoz vagy vágyott állapothoz képest eltérést észlelnek - „tojás a fészken kí
vül” -, egy célirányos, tervszerű viselkedés visszahozza az eltévedt tojást a
fészekhez, hogy a célállapot - „összes tojás a fészekben” - megvalósuljon.
A másik elméleti fogalom a forgatókönyv-elképzelés, amelyet Schank és
Abelson (1977) valamint Tomkins (1979) a színházból vettek át. A forga
tókönyv itt egy cselekvéssor vázlatát jelenti, amelynek révén megint csak
egy cél valósulhat meg. Schank és Abelson példája az, ahogyan ételt ka
punk egy étteremben. Ennek érdekében egy cselekvéshalmazt kell végre
hajtanunk —ennivalót rendelni, enni, fizetni ezeket a cselekvéseket
nagyon sokféle módon hajthatjuk végre, de azok az emberek, akik ismerik
az éttermeket, tudják és végre tudják hajtani ezt a vázlatot. Az éttermi
forgatókönyv természetesen tanult; a fajspecifikus cselekvésmintázatok
elképzelése azt állítja, hogy bizonyos forgatókönyvvázlatokat, amelyek
fontosak az emberek számára, például az anyai gondviselés, a párosodás
vagy az agresszív konfliktusok, a génjeinkben adottak.
Lorenz szerint az ösztön második összetevője az őt kiváltó észlelési
mintázat, amelyet „veleszületett kiváltóingernek” vagy „kulcsingernek”
neveznek, és a reflexek területéről ismerős „adekvát inger” fogalmához
vagy a látás „jelzőmozzanat”-elképzeléséhez hasonlítható. Amint azt
Lorenz és Tinbergen kísérletei megmutatták, gyakran még a durva vo
nások is nagyon hatásosak, és ilyen esetekben is használhatjuk az „in
ger” kifejezést. Bizonyos fajspecifikus mintázatok esetén egy nem termé
A z emberi nem érzelmi jellemzőinek gyökerei 101
szetes inger jobban működik, mint a természetes: ezt „szupernormális

ingernek” nevezik. Tinbergen (1951) például megmutatta, hogy a csiga-
forgatók a sajátjuknál sokkal nagyobb tojásokat szeretik. Ezeket a tojáso
kat nem tudják begörgetni, de fáradhatatlanul próbálkoznak. Néhány
filmsztár és modell szupernormális ingert jelent nekünk, embereknek;
maguk felé húznak bennünket, pedig személyesen semmit nem jelent
hetnek nekünk. Más ingerek, például ha olyasvalakit látunk, aki vala
miben nagyon különbözik tőlünk, taszíthatnak bennünket. Rendkívül
zavaró gondolat, hogy ezekre az ingerekre meglehetősen irracionálisán
válaszolunk. Nehéz elkerülnünk a következő kérdést: Viselkedésünk
nek mekkora hányada ilyen?
A fajspecifikus mintázatok harmadik összetevője motivációs. Hiányá
ban a cselekvés nem jelenik meg: a ludaknál a tojásbegörgetés csak köl
tés alatt mutatkozik; nem figyelhetjük meg például költés után.
A fajspecifikus mintázatok könnyen kiválthatók, de az egyén kevésbé
könnyen tudja őket módosítani. 1872-es könyvében Darwin leírt egy
önmagán végzett kísérletet, amely jól illusztrálja ezt az állítást:
Az állatkertben az arcomat szorosan ahhoz a vastag üveglaphoz nyomtam, amely

mögött a puffogó vipera volt, azzal az elhatározással, hogy nem hőkölök vissza, ha
a kígyó felém kap. Mihelyt azonban nekem lendült, elhatározásom semmivé fosz
lott, és meglepő gyorsasággal szökkentem vissza egy-két yardnyira. Akaratom és
értelmem tehetetlenné vált olyan veszély elképzelésével szemben, amelyet soha
sem tapasztaltam. (Darwin, 1872/1963, 35. o.)
Az emberi nem érzelmi jellemzőinek gyökerei
Hogyan találhatunk rá az emberi érzelmek fajspecifikus alapjaira? Több

fajta információra építhetünk. Ebben a részben sorra veszünk hármat;
reméljük, hogy egyfajta háromszögelés révén legalábbis futó pillantás
vethetünk érzelmi életünk gyökereire. A tárgyalandó témakörök:
—közeli rokonaink és az ember összehasonlító vizsgálata,

—korai emberektől és humán őseinktől származó történelem előtti bizo
nyítékok vizsgálata,
—olyan mai társadalmak tanulmányozása, amelyek feltehetően úgy él
nek, mint őseink az emberi faj létrejöttének idején.
Mai főemlős rokonaink társas élete
Jane Goodall (1986) és munkatársai éveket töltöttek a tanzániai Gom

béban 160 csimpánz megfigyelésével. Gombé egy körülbelül 50 négyzet
kilométeres, nyers erdő borította terület, formája és mérete körülbelül
megegyezik Manhattannével; Tanganyika tavi partvonalához mély völ
gyek és patakok futnak. A csimpánzok először megijedtek Goodalltól,
így nem tudott közel kerülni hozzájuk, de fokozatosan megszokták. Ezt ő

is elősegítette azzal, hogy táborhelyén, amely később kutatóközpont lett,
mindig volt számukra gyümölcs. A habituáció után a kutatók a csinv
pánzcsoporttól néhány méter távolságban ülve, vagy napokon keresztül
követve egy egyedet, jegyzeteket és fényképeket készítettek.
Goodall munkája a csimpánzok társas életének és személyiségének le
írása. Számunkra azért érdekes, mert érzelmi életüket is bemutatja.
Goodall szerint az uralkodó érzelmi hangnem a szeretetteljes szociabili-
tás. Álljon itt egy leírás, amely egyedek követése és viselkedésük feljegy
zése alapján született:
Melissa és lánya, Gremlin egymástól körülbelül tíz méterre készítettek fészket ma
guknak (a fákon). Melissa fia, Gimble még mindig msongatihüvelyt eszik... Grem
lin kölyke, Getty anyja fölött himbálódzik, forog, lábait rugdossa, és saját lábujjai
után kapdos. Gremlin időnként álmosan felnyúl, és megcsiklandozza az ágyékát.
Néhány perc elteltével a kölyök elmászik az ágak között: egy apró alak körvonala
látszik az esti égbolt narancspiros háttere előtt. Amikor Melissa fészke fölött meg
fog egy kisebb ágat, hirtelen leesik, plotty, Melissa hasára. Nagyanyja lágy neve
téssel magához öleli, és játékosan megharapdálja a nyakát... A kölyök visszamegy
az anyjához, melléfekszik, és egyik kezét az anyamellen tartva szopni kezd... Hir
telen a völgy túlsó végéből egy egyedülálló hím lihegő huhogásának dallamai
hangzanak fel: Evered; valószínűleg ő is már a fészkében van. Gimble indítja a vá
laszkórust, felül Melissa mellett, keze a karján, a felnőtt hím - számára egy „hős" -
felé néz. (Goodall, 1986, 594. o.)
A csimpánzélet nem mindig ilyen nyugodt. Az állatokra a dominancia

hierarchia jellemző. Az úgynevezett „alfa-hím”, akihez mindenki alkal
mazkodik, úgy nyeri el pozícióját, hogy az előző csimpánzt legyőzi a vere
kedésben, vagy ijesztgetéssel, néha szövetségesek segítségével (Goodall,
1992). Rendszerint több éven keresztül megtartja pozícióját. A többi
hím hozzávetőleges hierarchiában alatta áll. A nőstények között is fenn
áll egy ezzel párhuzamos hierarchia, és mindkét nem egyedei megvédik a
helyzetüket, vagy megpróbálnak feljebb kerülni a ranglétrán, általában
dühös fenyegetésekkel, amelyeket néha nyílt verekedés kísér. Ilyesmi ál
talában akkor fordul elő, ha két, a hierarchia ugyanazon fokán álló egyed
egy ideje már nem találkozott.
Goodall a verekedéseket az agresszió három szintje szerint osztályoz
ta. A legalsó szinten egy menet közben odavetett ütés, lökés vagy rúgás
áll. A 2. és 3. szinteket ő „támadásnak” nevezi. A 2. szinten olyan visel
kedések jelennek meg, mint ráncigálás, ököllel verés és ilyesmi; ezek 30
másodpercnél kevesebb ideig tartanak. A 3. szintre ugyanazok a cselek
vések jellemzőek, mint a 2.-ra, csak 30 másodpercnél tovább tartanak.
A támadások (2. és 3. szint) az összes verekedésnek körülbelül 15 száza
lékát alkották; ezeknek körülbelül egynegyede volt annyira komoly,
hogy vér folyt, vagy sérülések születtek. Néha egy verekedés lavinaként
gördül, egyre több egyed kapcsolódik be, hogy támogassa barátait vagy
rokonait. A hímek többet verekedtek, mint a nőstények. Goodall 4900
órányi megfigyelésből számolta az eredményeit, ez tizenhárom egyed
megfigyelését jelentette két külön éven keresztül. A sötétség és az olyan

időszakok kizárásával, amelyekben a megfigyelt egyed egyedül volt, vagy
csak egy kölyökkel, a támadások a hímeknél átlagosan 62 óránként je
lentek meg, a nőstényeknél pedig 106 óránként. Nagyok voltak az egyé
ni különbségek, volt olyan hím, amely átlagban 27 óránként indított tá
madást (az összes 207 órából). Volt olyan nőstény, amely 230 óra alatt
egyszer sem támadott. Egy másik évben az alfa-hím minden 9 órában
végrehajtott egy támadást.
A csimpánzok főleg gyümölcsöt esznek, de alkalmanként vadásznak
is, megölnek apró emlősöket, például cébuszmajmot vagy kismalacot, ha
találkoznak velük az erdőben. A hímek gyakrabban vesznek részt a va
dászatban, mint a nőstények. Amikor a csimpánzok elejtenek valamit,
gyakran civakodnak a húsért, bár néha szétosztják szívességből, a későb
bi viszonzás reményében (Weisfeld, 1980). A hierarchiában magasan ál
ló állatok még akkor is megkaparinthatják, ha nem vettek részt az elejté
sében, és általában csak bizonyos mások (rokonok és szövetségesek) ré
szesedhetnek a húsból (Nishida et ab, 1992). Sem a csoportos evés a
fákról, sem a hús megosztása nem azonos az emberi közösségi ételmeg
osztás egyetemes mintázatával.
Érzelmi hajlam: a dominancia egyéni különbségeinek alapja ►Raleigh és mun

katársai (1991) kimutatták, hogy az agy szerotoninmechanizmusai nagy
ban befolyásolják, hogy egy állat domináns lesz-e. Cerkófmajmokon kí
sérleteztek, akik 12, a fajra jellemző társas csoportban éltek, mindegyik
ben volt egy domináns hím (az alfa-hím), két másik hím, számos nőstény
és kicsinyek. A 12 társas csoport mindegyikéből véletlenszerűen kivá
lasztottak egy nem domináns hímet. Hat hímnek az agy szeroto-
ninaktivitását serkentő szereket adtak, hatnak pedig olyat, amelyek
csökkentették ezt az aktivitást. A megnövelt szerotoninfunkciójú hímek
mind dominánsakká váltak. Azokban a csoportokban, ahol a hímek
szerotoninműködését csökkentették, az eredeti alfa-hím megtartotta a
pozícióját. Ezután a korábban szerotonincsökkentőszerrel kezelt állatok
szerotoninműködést serkentő szereket kaptak, és fordítva. Ez alkalom
mal az újonnan megemelt szerotoninszintű állatok lettek a dominánsak
a csoportban.
Bár a dominancia megszerzésében természetesen nemcsak a szero-
toninmechanizmusok fontosak, a kísérlet több szempontból is megdöb
bentő. Elsőként mutatta ki, hogy az agy kémiai mechanizmusainak ma
nipulációja egy természeteshez hasonló helyzetben előkelőbb helyet
eredményezhet a dominancia-rangsorban. Másodszor, ez a fajta mecha
nizmus lehet az alapja a genetikai hajlamoknak, amelyek a társas-érzel
mi kapcsolatok egyéni különbségeit befolyásolják. Harmadrészt, a domi
nánssá válás viselkedéses folyamata ezeknél a majmoknál nem csupán
agressziót foglal magában. A nőstényekkel való barátkozás és kurkászás
kíséri, hiszen az ő támogatásuk nélkül a hím nem válik dominánssá.
Negyedsorban, a manapság nagyon reklámozott és hatásos Prozac anti-
depresszáns egyike azoknak a szereknek, amelyek növelik az ember

szerotoninszintjét. Kramer (1993) szerint a Prozac ennél sokkal többet
tesz: növeli az önbizalmat és az élet iránti lelkesedést. Tehát az önbiza-
lomra vagy éppen az ellenkezőjére való genetikai hajlam talán szeroto-
ninmechanizmusoknak köszönhető.
Szexualitás a közönséges csimpánzok és a törpecsimpánzok körében > A csim

pánzok szexuális viselkedésére a promiszkuitás jellemző. A nőstény csak
15 éves korában lesz szexuálisan érett; szexuális fogadókészségét egy na
gyobb zsemlének megfelelő méretű és hátulról jól látható rózsaszín, csu
pasz bőrfolttal (a szeméremajkakkal) jelzi. Közönséges csimpánzoknál
ez a 36 napos menstruációs ciklus alatt körülbelül 10 napig duzzadt. Ez
alatt a nőstény naponta több tucatszor is közösülhet, csoportjának
összes vagy legtöbb hímjével. Vagy akár egyetlen hím társsal is félrevo
nulhat a közösségtől. A terhesség vagy a szoptatás ideje alatt azonban
szexuálisan nem fogadóképes. A kölykök leválasztása csak ötéves ko
rukban történik meg; ez azt jelenti, hogy a termékeny nőstényeknél a
szexuális aktivitás néhány tíznapos szakaszait a szexuális inaktivitás öt
éves intervallumai váltják.
A Goodall által tanulmányozott közönséges csimpánzokhoz hasonló
an érdekesek a törpecsimpánzok vagy bonobók is. Ez a faj ritka; a törpe
csimpánz feltételezhetően a legközelebbi élő rokonunk. A törpecsim
pánzok hasonlítanak a közönséges csimpánzokra, de karcsúbbak náluk.
Kano (1992) és munkatársai tíz éven keresztül a zairei Wambában vizs
gáltak törpecsimpánzokat. Míg a közönséges csimpánzok nőstényei a
csupasz bőrfolt duzzadása után, de a termékennyé válás előtt több éven
keresztül nem vonzóak a hímek számára, a törpecsimpánzok a termé
kennyé válás előtt már éveken keresztül szexuálisan aktívak, a menstruá
ciós ciklus idejének több mint fele alatt fogadóképesek, és a szexuális
inaktivitás csak a szülés előtti hónapot és az azt követő évet foglalja ma
gában. A szoptatás ideje alatt sterilek, mert, ahogy a közönséges csim
pánzoknál is, a szülések közötti intervallum körülbelül öt év.
A törpecsimpánzok szexuális aktivitásához hozzátartozik, hogy a nős
tények a közvetlen társas csoportjukon belül sok felnőtt hímmel közö
sülnek. Ezek a hímek nem nagyon avatkoznak be, ha mások közösülnek.
A hímek és a nőstények is kezdeményezhetnek szexuálisan: a hímeknél
ezt az erekció jelzi, és esetleg kezükkel megérintik a nőstényt, hogy fel
hívják magukra a figyelmet, a nőstényeknél ennek a csupasz bőrfolt mu
togatása felel meg. A nőstények azt is kiválasztják, hogy kivel párosodja
nak (Furuichi, 1992). Úgy tűnik, hogy az agressziónak nincs szerepe a
szexualitásban, és a visszautasítást a hímek tiltakozás nélkül elfogadják.
A közösülés szemközti helyzetekben is előfordul, csakúgy, mint a főem
lősöknél gyakoribb hátulról történő közösülés. A homoszexuális és a
heteroszexuális kapcsolatok is gyakoriak. A nőstények összedörzsölik
genitáliáikat. A felnőtteket, a serdülőket és a fiatalokat is lenyűgözi, ha
közösülést vagy a genitáliáikat összedörzsölő nőstényeket látnak. A hí
A t emberi nem érzelmi jellemzőinek gyökerei 105
mek izgalmi állapotba kerülnek, és erekciójuk lesz. A fiatal hímek beha

tolása elfogadott az anyjukon kívüli nőstények körében, s ez gyakran
azután történik, hogy a nőstény felnőttel közösült; ez egyfajta szexuális
beavató játéknak tekinthető.
Tehát a közönséges és a törpecsimpánzok körében szabados a pároso-
dás. A nőstények általában magukkal viszik a gyerekeiket. A közös gyűj
tögetés és vadászat során nyílt kooperáció figyelhető meg a felnőtt hí
mek között, és segítik a csoportot azzal, hogy megvédik a terület határát
a betolakodókkal szemben. A serdülő nőstények általában elhagyják a
csoportot, és egy másikhoz csatlakoznak.
A páviánoknál meglehetősen eltérő szerveződéssel találkozunk (Smuts,
1985). Bár rájuk is a promiszkuitás jellemző, és hordában gyűjtögetnek,
a nőstények két vagy három hímmel hosszan tartó barátságokat alakíta
nak ki, amely magában foglalja a kurkászást és a kapcsolattartást is. Eze
ket a barátságokat az emberéhez hasonlónak tűnő érzelmek jellemzik -
például a féltékenység. A barátságok a nőstények számára védelmet je
lentenek a hímek felől érkező agresszióval szemben (akik kétszer akko
rák, mint ők), a hímek számára pedig a kurkászást és azt jelentik, hogy a
szexuális fogadókészség idején őket gyakrabban elfogadják párosodási
partnerekként. Ennél a fajnál a hím hagyja el a csoportot és csatlakozik
egy másikhoz; sikeressége azon múlik, hogy a másik csoport nőstényei
elfogadják-e barátként.
Érzelmesekbe a csimpánzok? > Úgy tűnik, hogy a csimpánzélet bizonyos

aspektusairól nyugodtan állíthatjuk, hogy fajspecifikus mozgásmintáza
tokon alapul. Közeli rokonságban álló fajoknál - ugyanúgy, mint az ana
tómiai vonások esetében - vannak erős hasonlóságok, de vannak kü
lönbségek is. így a csimpánzok és az emberek között is vannak hasonló
ságok és különbségek. Bár mi, emberek, tudjuk magunkról, hogy az
agresszió és szexualitás mintázatai igencsak érzelemteliek, mit gondol
junk a csimpánzokról ebben a tekintetben? Vajon ők is dühösek a domi-
nanciaviták során, és kéjsóvárak, miközben közösülnek? Ha igen, akkor
szilárdabb hidat verhetünk a két faj közé.
A fenti kérdésekre Hebb (1945) azt válaszolta, hogy nem jelent ne
hézséget a csimpánzok érzelmeinek azonosítása, mivel azok annyira ha
sonlítanak a mieinkhez. Goodall egyetért: „A csimpánz érzelmi állapo
tai olyan nyilvánvalóan hasonlítanak a miénkhez, hogy még egy tapasz
talatlan megfigyelő is képes azonosítani a viselkedést.” (Goodall, 1986,
118. o.) Könnyű felismerni, ha egy kölyöknek dührohama van, és a föld
höz vagdossa magát, és üvölt, és ugyanígy azt is, ha egy kölyök boldogan
játszik az anyja körül, bukfencezik, odarohan hozzá, beesik az ölébe, és
kéri, hogy csiklandozzák. Goodall felsorol (118-119. o.) felnőtt érzelme
ket és olyan helyzeteket, amelyekben ezek megjelennek: nyugtalanság
idegen láttán, félelem agresszív interakció esetén, szomorúság eltévedés
esetén, idegesség egy zavaró kölyök mellett, düh a verekedés során. Leír
ja az érzelmek megjelenítési formáit is. A megfélemlítő kifejezések ab
ból állnak, hogy egy hím támad, gallyakat huzigál, köveket dobál, és
nagy lármát csap. Aztán egy agresszív incidens utáni kibékülés során tes
ti kontaktust figyelhetünk meg, például az egyik kinyújtja a kezét, és a
másik annak megérintésével, simogatással, öleléssel, csókkal válaszol.
Olyan nagy a hasonlóság az emberi érzelmi élettel, hogy Hugo van
Lawick gombéi csimpánzokról szóló, Donald Sutherland alámondásával
készült filmsorozatában a cselekmény, a történések és az érzelmek szinte
szappanoperába illőek voltak.
Goodall felsorol jellegzetes csimpánzarcmintázatokat is, melyek a fé
lelmet, a szomorúságot, az ijedtséget és a játékosságot jelzik, és azt is le
írja, hogy izgalmi (szexuális vagy agresszív) állapotban szőrük az éber iz
galom jeleként égnek áll, míg nyugodt időszakokban, kurkászás alatt,
közösülés után és békülés közben megint sima lesz. Goodall (1986,
127. o.) táblázatba foglalta számtalan érzelmi vokalizációjukat, közöt
tük az alábbiakat is: a lihegés-morgás társas nyugtalanságot jelez, a visí
tás és üvöltés a félelem, az ugatás a düh, a nyöszörgés a szomorúság jele,
párzási sikolyok hallhatók közösülés alatt, nevetés és lihegés kíséri a tes
ti kontaktust, az étel élvezetét jellegzetes morgások kísérik, a társas iz
galom lihegéssel, huhogással és morajlással jár, és a barátságosságnak
morgás a jele.
Lutz (1988) azt írta az ifaluki emberekről, hogy „az érzelmi életük a
társas életük” (101. o., kiemelés az eredetiben); Shaver, Wu és Schwartz
állítása szerint ugyanez igaz az amerikaiakra is. Goodall és Kano be
számolóit olvasva világossá válik, hogy ez a csimpánzok esetében is így
van. Ez azt jelenti, hogy a kapcsolatok elsősorban érzelmi kapcsolatok.
A csimpánzok hozzánk hasonlóan társas lények. Ugyanúgy vannak ba
rátaik és kapcsolataik, szövetségeik, az erőhierarchiában elfoglalt pozí
cióik. Mivel minden, vagy legalábbis a legtöbb társas interakciónak van
érzelmi felhangja, amelyet gyakran az arckifejezések, testhelyzetek, gesz
tusok, vokalizációk nagyon nyilvánvalóan jelenítenek meg, valószínű
nek tűnik az a következtetés, hogy az érzelmek és az érzelemkifejezések
az interakciók jellegzetes mintázatainak az alapjai. Amikor a csimpán
zok találnak egy fát, rengeteg gyümölccsel, akkor nagy lármát csapnak.
A többiek odajönnek, és szemmel látható örömmel esznek együtt. A kö
zösülés alatt nyugodtak, vagy jellegzetes sikolyokat hallatnak. A szexuá
lis tevékenység láttán a hímek izgatottak lesznek, és várják, hogy rájuk
kerüljön a sor a közösülésben. Az anya-gyerek interakciókban, a játék és
a békülés során gyengéd testi kontaktust, érintést, cirógatást és ölelést
figyelhetünk meg. A kölcsönös kurkászás alatt a csendes koncentráció
és élvezet jellemző. Amikor egy anya vagy egy kölyök meghal, az őket el
vesztő állat szomorú lesz, és gyászol. Egy elárvult kölyök nem mozog, és
meg is halhat, még ha képes is ellátni magát. Az agresszív összecsapások
ban a dühöt fenyegetéssel, a félelmet pedig behódolással mutatják ki.
A többi állat nagy érdeklődéssel nézi a verekedéseket, és alkalmanként
be is kapcsolódhat. Ha egy állat megsérül, jellegzetes S. O. S. kiáltást
hallat; ezt hallva mások a segítségére sietnek. A vadászat során vagy ölés
után nagy az izgalom. A hímek csoportja, miközben bejárják a körzetü

ket, feszült, éberen figyel a hangokra, és izgatottá válik, amikor megtá
madnak egy közösségükön kívüli állatot.
A hétköznapi érzelemfogalmak érvényessége I Erzelemfogalmaink, a féle

lem, a düh és a szeretet alapvető fontosságúak a viselkedés megértésé
ben. Milyen mértékben alapulnak ezek a nyugati társadalmak népi pszi
chológiáján? Hebb (1946) adott egy lehetséges választ erre a kérdésre,
beszámolva arról, hogy mi történt, amikor belépett a Yerkes Laboratóri
um csimpánztelepére. A behaviorizmus idejében járunk - tiltott dolog
volt érzelmeket vagy más mentalisztikus kifejezéseket emlegetni, mert
az ilyesmit tudománytalannak tartották. Ezért azokban a jegyzetekben,
amelyeket a gondozóknak kellett készíteniük, csak behaviorista kifeje
zések szerepelhettek. Emiatt azonban néhány állat viselkedése megjó-
solhatatlanná, sőt veszélyessé vált. Hebb említ két állatot, Bimbát és
Pátit, akik időnként megtámadtak egy-egy gondozót, és azt állítja, hogy
semmilyen, csupán a viselkedésre szorítkozó leírás nem tudja leírni vagy
megmagyarázni ezeket a támadásokat. Az érzelmek népi-elméleti kifeje
zéseinek használatával azonban az állatok viselkedése érthetővé vált.
Bimba barátságos és válaszkész volt, de dühös lett, és megtámadta a gon
dozót, ha mellőzték. Páti ezzel szemben mintha utálta volna az embere
ket, és néha barátságosnak tűnt, aztán megtámadta a gondozót, akit
meglepetésként ért a dolog. Hebb állítása szerint, ha az állatokat leírhat
nák „az érzelem és attitűd fogalmaival..., a személyzet új tagja is tudna
bánni az állatokkal, enélkül viszont nem lenne biztonságban” (Hebb,
1946, 88. o.).
Az érzelmekre vonatkozó egyik fontos feltételezés szerint - amely
nem eléggé megalapozott, de sok kutató osztja - néhány érzelem és a ró
luk kialakított fogalmaink hidat vernek köztünk és a velünk közelebbi
rokonságban álló állatok között. Hidat vernek különböző emberi kultú
rák közé is. Az érzelmek fogalma nélkül számos múltbeli kultúrából szár
mazó történet és jelenbeli cselekvéseink narratív magyarázata is érthe
tetlen lenne.
A társas interakciók kötelékei tehát érzelmek és hangulatok, ame
lyek különböző forgatókönyvekben kapcsolják össze az embereket: köl
csönös gyengédség, szexuális intimitás, dominancia és behódolás, cso
portos izgalom egy támadás során, csoportos nyugtalanság veszély ese
tén. Az egyedek kifejezéseket jelenítenek meg, amelyek kioldóként
működnek, hogy kiváltsák a megfelelő hangulatot és viselkedést az ész
lelőkből.
Az érzelmi hangnemek megadhatják az egész közösség vagy akár az
egész faj alaphangulatát. A törpecsimpánzokat például nagyon érdekli a
szex, és az általuk kiadott hangok arra utalnak, hogy a hímeknek és a
nőstényeknek is orgazmusuk van. A szex náluk tehát nemcsak a szapo
rodást szolgálja (De Waal, 1995, Kano, 1992): a nőstény törpecsimpán
zok hosszú időn keresztül szexuálisan fogadókészek akkor is, ha nem tér-
108 3. Aj; érzelmek evolúciója
mékenyek, ezenkívül mind a hímeknek, mind a nőstényeknek vannak

homoszexuális viszonyaik. Mintha a szex olyan közös tevékenységgé vált
volna, amelynek örömteli érzelmi felhangja van, és társas kötelékeket
eredményez. Míg a közönséges csimpánzok körében kiemelkedő fontos
ságú az agresszió és a dominancia megszerzésén való mesterkedés, a sze
xuálisan aktívabb törpecsimpánzoknál az agresszió ritka, és a szexuális
tevékenység elsimítja a konfliktusokat. Az emberek körében sem isme
retlen a szex konfliktusfeloldó hatása; természetesen nekünk a szex mel
lett még számos olyan tevékenységünk van, amelyet élvezettel végzünk
közösen.
Az ember származásának bizonyítékai
Az egyik jelentős elképzelés szerint az emberi érzelmek olyan mechaniz

musokra épülnek, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy az emberi
evolúció során visszatérően felmerülő jellegzetes helyzetekre reagáljunk
(Nesse, 1990). Az emberi fajra jellemző érzelmek és mozgásmintázatok
azonban úgy fejlődtek ki, hogy egy adott fizikai és társas környezetbe
illeszkedjenek - amelyet az evolúciós adaptáció környezetének nevez
nek -, amely igencsak különbözött a ma legtöbbünk lakóhelyéül szolgá
ló városi környezettől. Az emberi érzelmek gyökereinek megértéséhez a
kulcsot részben az emberi faj eredetének tanulmányozása jelentheti. Mit
tudunk tehát erről?
A mutációs arányok kiszámítása lehetővé teszi, hogy visszavezessük
az egész világon élő mai emberek RNS-ének apró különbségeit egy
konvergenciapontra. Az elmúlt néhány millió év alatt élő emberszerű
főemlősök közül több faj kihalt; minden ma élő embernek egy nő lehe
tett a közös őse, aki körülbelül 200 ezer évvel ezelőtt Afrikában élt
(Wilson és Cann, 1992). E (vitatott) feltételezés szerint mindannyian
ettől az afrikai Évától származunk. Természetesen nem volt egyedül, egy
körülbelül 10 ezer fős szaporodási közösséget alkotó populáció tagja volt
- az ő leszármazottai a mai emberek, akik elvándoroltak, és az Antark
tisz kivételével benépesítették az egész Földet.
Kevésbé vitatott, hogy az elmúlt több százezer évben a föld éghajlatát
a maihoz hasonló meleg periódusok és jégkorszakok váltakozása jelle
mezte. A jégkorszakokban gleccserek indultak terjeszkedésnek az ame
rikai Nagy-tavaktól délre és Észak-Európán keresztül, és a mainál 120
méterrel alacsonyabbá tették a tengerszintet. Az indiánok ősei kifejlesz
tették a ruházkodás és a menedékkialakítás módszereit, amelyek való
színűleg hasonlóak voltak az inuit nép módszereihez, túlélték a sarkköri
hideget, egy jegesedési korszakban valószínűleg átkeltek a mai Szibéria
és Alaszka között akkor még létező földhídon, körülbelül 40-50 ezer év
vel ezelőtt. Aztán Ausztrália és Uj-Guinea összekapcsolódott, és csak 40
kilométer választotta el őket Ázsiától. A korai emberek képesek voltak
átkelni a vízen (de egyetlen más emlős sem), de később, amikor a
gleccserek elkezdtek olvadni és a vízszint emelkedett, izolálódtak, és
Ausztrália és Új-Guinea bennszülött vadászó-gyűjtögető népeiként kezd

tek élni (Stringer és Gamble, 1993).
Általában arra a kérdésre, hogy mi az, ami a leginkább emberi, vagy
ami leginkább megkülönbözteti az embert a többi állattól, a nyelv a vá
lasz. A nyelvet is magában foglaló kultúra —amelyhez hozzátartoznak a
szerszámok, a szerszámhasználat képessége, a fogalmak - talán jobb vá
lasz lenne. Savage-Rumbaugh és munkatársai (1993) nemrégiben úgy
neveltek fel egy törpecsimpánzt, Kanzit, mint egy gyereket. Kanzi olyan,
mintha pontosan az emberek és más főemlősök közötti határvonalon
állna. Megérti az emberi beszédet, és egy szimbólumtábla segítségével
szavakat és kifejezéseket mond. Eszközhasználatra vonatkozó utasításo
kat is megért. Általánosságban véve, nagyjából úgy viselkedik, mint egy
kétéves gyermek. A szimbolikus nyelv vonásai vagy olyan tevékenysé
gek, mint a szándékos szerszámkészítés és az eszközök megőrzése, olyan
jelenségek, amelyeket vadon nevelkedett majmoknál soha nem figyel
tek meg. Az emberi kultúra ezzel szemben magában foglal olyan viselke
déses képességeket, mint a szándékos szerszámkészítés (amely körülbe
lül két és fél millió évvel ezelőtt kezdődött); a tűz szándékos őrzése vagy
készítése (ez körülbelül 700 ezer évvel ezelőtt jelent meg); olyan társas
jártasságok, mint az étel megosztása, a munkamegosztás és a csere,
ugyanúgy, mint a vitatkozás, pletyka, tervezés és a történetmesélés nyel
vi művészete. Ezek mind emberi univerzálék. Hockett (1973) teljesebb
listát ad. Mindegyik olyan kulturális találmány, amely megkülönböztet
bennünket a többi főemlőstől. Mindegyik társas életet él. Ennek gyak
ran érzelmi alapja van, például az étel szétosztására jellemző melegség és
elfogadás és a cserét kísérő nagylelkű kooperativitás. Más érzelmek azért
fejlődhettek ki, hogy jól megalapozott emberi tevékenységeket támogas
sanak, ilyen például a tűz láttán érzett bámulat és az elmerülés az álta
lunk végzett tevékenységben.
A mezőgazdaság és a kereskedővárosok a világ több részén is körülbe
lül 10 ezer évvel ezelőtt jelentek meg. Az emberi kultúrák evolúciója a
növények és állatok háziasítása formájában meghaladta az emberi faj
evolúcióját. Ha elfogadjuk Wilson és Cann becslését, mely szerint az
emberiség közös őse 200 ezer évvel ezelőtt élt, a letelepedés és az ember
mai életformáját is adó civilizációk 10 ezer éves életkora ennek az idő
nek csupán 5 százaléka; ugyanez a periódus pusztán egynegyed százalé
ka az ember és a majom leszármazási vonalának különválása óta eltelt
időnek. Az érzelmi válaszkészségünket formáló természetes szelekció a
legtöbb kutató szerint nagyrészt vadászó-gyűjtögető, nagy családokat
tömörítő csoportok alkotta környezetben működött - ez volt az emberi
evolúciós adaptáció környezete, nem pedig a mai városi életforma kö
rülményei. Valószínű, hogy ha el tudnánk hozni egy 10 ezer évvel ez
előtt élt csecsemőt még a városok előtti korból, ugyanazzal a társas és
érzelmi válaszrepertoárral rendelkezne, mint mi. Felvenné azt a mai
kultúrát, amelybe áthelyezték, és megkülönböztethetetlen lenne a mai
emberektől.
Vadászó'gyűjtögető életformák
Vethetünk még egy pillantást az emberi érzelmek gyökereire, ha a létező

vadászó'gyűjtögető kultúrákról szerzünk ismereteket. Régészeti bizonyí
tékok tanúskodnak arról, hogy Ausztráliában és Dél-Afrika szavannáin
a vadászó'gyűjtögető életforma több ezer éven keresztül fennmaradt.
A nyugati kultúra romboló hatásainak megérkezéséig így éltek a Kala-
hári sivatag busmanjai is (San népeként is ismeretek), akikhez a !kun-
gok és a g/wik is tartoznak. (A nyelvükben csettintő hangok is vannak; a
!-lel jelölt csettintő hangot úgy képezzük, hogy a nyelvet élesen elhúzzuk
a szájpadlásról, a /-t pedig úgy, hogy a nyelvet elhúzzuk az elülső fogak
ról, mint a nemtetszést kifejező „c” képzésekor [mintha a magyar „c”-t
ejtenénk, csak a levegőt közben beszívjuk, nem pedig kifújjuk].) Lorna
Marshall és családja az 1950-es években közöttük éltek (Marshall, 1976;
Thomas, 1989). Az 1960-as és 1970-es években Lee (1984) és más har
vardi antropológusok is meglátogatták ezeket a népeket.
A Ikung és g/wi népek félsivatagos vidéken laktak, több száz négyzet-
mérföldes, általuk alaposan ismert területen keresztül vándorolva. Tho
mas azt írja a g/wikről, hogy alacsonyak és karcsúak, és nagy családok
ban élnek. Vándorlásaik során találkoznak más családokkal, akikkel
vérrokonság vagy házasság révén kapcsolatban állnak. A g/wik sekély
mélyedéseket vájnak ki a tűz körül, és ezekben alszanak. A nők külö
nösen szakképzett botanikusok: gyökereket és más ehető növényeket
gyűjtenek a földön, és tsama dinnyékből nyernek folyadékot. A férfiak
vadásznak: íjjal és hernyóméregbe mártott hegyű nyilakkal lőnek az álla
tokra. Előfordul, hogy egy megsebzett antilopot akár egy napon keresz
tül is követniük kell, mielőtt meghalna. A tetemet visszaviszik a táborba,
és bonyolult szabályok alapján osztják fel. Semmit nem pazarolnak el. E
népek társadalma együttműködő és hierarchiamentes.
A család gyökerei» A csimpánzok körében az anya, annak ellenére, hogy

a közösségben él, többé-kevésbé egyedül neveli fel a kölyköket, és általá
ban csak a gyerekével mozog együtt. A csecsemők egyesével születnek,
körülbelül ötéves születési intervallummal. Minden csecsemő az anyja
hasába kapaszkodik, vagy a hátán lovagol, így nem akadályozzák a köz
lekedést vagy táplálékszerzést. A hímek segítik a közösséget, de az egye
di gyereknevelésben nem vesznek részt: általában két vagy több felnőtt
erőforrásaira van szükség ahhoz, hogy a kölyök a leválasztástól eljusson a
felnőttkorig; ebben a periódusban a legnagyobb a halálozási arány.
A hímélelmezés elmélete szerint (Lovejoy, 1981) a felemelkedett járás
lehetővé tette, hogy kézben vigyünk bizonyos dolgokat - lehet, hogy a
táska volt az emberi technológia első fontos darabja. Amint az étrend je
lentős részét nagyobb állatok húsa tette ki, a munkamegosztás is megje
lent. A növekvő agyméret miatt az ember őseinek születéskor éretleneb
beknek kellett lenniük, hogy a nagy fej átjuthasson a szülőcsatornán, így
a csecsemők hosszabb ideig függtek másoktól, mint a majmok. Ugyanak
A z emberi nem érzelmi jellemzőinek gyökerei III
kor az embercsecsemő nem tud úgy kapaszkodni az anyjába, mint a ma-

jomcsecsemő. Még a testre kötve is akadályozza a mozgást. Kialakult a
munkamegosztás. A nők elsősorban a gyerekekre vigyáztak az éretlenség
hosszú periódusa alatt, és kevesebbet vándoroltak. Mivel a nők egész
menstruációs ciklusukon keresztül szexuálisan aktívvá váltak, egy férfi és
egy nő kizárólagos szexuális érdeklődést tudott fenntartani egymás iránt.
A munkamegosztás azt jelentette, hogy a férfiak vadászhattak, és húst
tudtak hazahozni, miközben a szexuális kötelék lehetővé tette, hogy gaz
dasági erőforrásaikkal egyetlen nőt és annak gyermekét segítsék.
Lovejoy feltételezése szerint ezek az adaptációk egymástól függtek, és
nagyjából ugyanabban az időben jelentek meg, mint a felegyenesedett já
rás. Az első felegyenesedve járó lények 5-7 millió évvel ezelőtt majomsze
rű teremtmények voltak, majomméretű aggyal, és nagy különbség volt a
hím és a nőstény mérete között - ezt a különbséget gyakran az emlősök
társadalmi szerveződésének általános formájához kapcsolják, amelyben
a hímek versengenek egymással a nőstényekért. Természetesen a mono
gámia sem egyedül az emberekre jellemző - szokatlan, de nem egyedülál
ló a főemlősök körében. A páviánok korábban tárgyalt heteroszexuális
barátságai is a hosszan tartó heteroszexuális barátságokat példázzák,
amelyekben a nőstények bizonyos hímeket kedvelnek, bár nem csak ve
lük párosodnak.
Az evolúcióbiológusok fenntartásaik ellenére továbbra is azt állítják,
hogy az emberek között fontos a monogámia. Lehetővé teszi a hímek
számára, hogy ésszerű valószínűséggel tudják, hogy az anyagilag támo
gatott utód a sajátjuk (Lancaster és Kaplan, 1992). Bár a 853 társa
dalmat tartalmazó mintában csak 16 százalék azoknak a társadalmak
nak az aránya, ahol a monogámia a hivatalos irányelv (mint a nyugati
társadalmakban) (Van den Berghe, 1979), és a házasságon kívüli szex
egyik társadalomban sem ritka, gyakorlatilag a monogámia a leggyako-
3.3 ábra. Két bus

man csoport együtt
táborozik ugyanan
nak a kis fának az
árnyékban
112 3. Az érzelmek evolúciója
ribb szexuális mintázat, és így emberi univerzálénak tekinthető. Még

olyan társadalmakban is, ahol egy férfinak több felesége is lehet, csak az
erőforrásokban gazdag férfiak gyakorolják ezt az életformát.
Az is egyetemes jellemző, hogy az emberi élet központi struktúrája a
család: egy olyan csoport, amely általában mindkét nemből és minden
életkorból tartalmaz egyedeket, akik együtt élnek egy nővel és utódjai
val. A csoportban van általában legalább egy felnőtt férfi. O lehet a nő
szexuális partnere, talán gyermekeinek apja, de néha és bizonyos társa
dalmakban ez lehet az apa, fiútestvér vagy fiú. A tágabb családi csoport
ba általában más rokonok is beletartoznak, testvérek, idősebb gyerekek
és ezeknek a szexuális partnerei, akik más csoportoktól csatlakoztak a
családhoz. (Az incesztustilalom és más olyan társas mechanizmusok,
amelyek azt szolgálják, hogy az emberek a családjukon kívül házasodja
nak, szintén egyetemes emberi jellemzők.)
Valószínű ezért, hogy az emberi evolúciós adaptáció környezete a leg
korábbi, (mondjuk) 200 ezer évvel ezelőtt élt emberek félnomád, vadá-
szó-gyűjtögető, 10-30 embert tömörítő tágabb családja, ami nagyjából
megfelel annak, amit a g/wi és a !kung népeknél megfigyelhetünk. Érzel
meink nagy része tehát ehhez az életformához adaptálódott; az együtt
működés jellemző, bár munkamegosztással, a vadászatban és gyűjtöge
tésben, az étel elkészítésében és elosztásában, a gyerekek felnevelésében
és védelmében. Talán, ahogy azt a 10. fejezetben tárgyalni fogjuk, ahhoz
is adaptálódtunk, hogy versengjünk azokkal a hozzánk hasonló, de azért
észrevehetően elkülönülő csoportokkal, akiknek - például a Neander
völgyi embernek - az ökológiai fülkéje átfedésbe került a miénkkel. Ez a
faj, talán őseink agresszív sikere miatt, kihalt (Stringer és Gamble, 1993).
A* érzelmek evolúciós alapjai t Tooby és Cosmides (1992) állítása szerint

evolúciós nézőpontból az emberi élet az információn és annak tervek
ben történő hasznosításán alapul. Az érzelmek genetikai alapú mecha
nizmusokra épülnek; ezek olyan információs eseményekre válaszolnak,
amelyek több száz generáción keresztül gyakran előfordultak. Ezek a
visszatérő események lehetővé tették, hogy az adaptációk, a genetikai
változások a világhoz való tervgazdag kapcsolatunk szerkezeti vonásai
legyenek. Az érzelmek leginkább megoldandó problémákkal együtt je
lennek meg. így olyan visszatérő problémák esetén, mint a ragadozóktól
való menekülés, az idegenekre adott válasz, a megküzdés az agresszív fe
nyegetésekkel, a gyerekgondozás, a szerelem és így tovább, genetikai ala
pú mechanizmusokkal vagyunk felszerelve, amelyek forgatókönyvvázla
tokat kínálnak, olyan viselkedésekkel, amelyek a múltban sikeresek vol
tak, és ezért a természetes szelekció kiválasztotta őket. Minden egyes
érzelmi mintázatfajtát jellegzetes jelzőingerek váltanak ki. Mindegyik
olyan mozgásmintázatokat állít készenlétbe, amelyek alkalmasak a fel
merült probléma megoldására. Nesse (1991) szerint az ilyen mintázatok
hoz kapcsolódó jellegzetes érzések funkcionálisak, még akkor is, ha kel
lemetlenek - ahogy például a fájdalomérzet is az.
3.2. táblázat. Visszatérő helyzetek és érzelmi válaszok fajtársakkal, más fajhoz tartozó egyedekkel és élettelen tárgyakkal kapcsolatban
Kapcsolat Visszatérő helyzet Érzelem
Kötődés Csatlakozás, együttlét a kötődési személlyel Boldogság, szeretet

A kötődés megzavarása Nyugtalanság, szorongás
A kötődés újrafelvétele Megkönnyebbülés (esetleg harag)
A kötődés elvesztése Szomorúság, kétségbeesés
Gondoskodás Mások, többek között a gyerekek segítése Gondoskodó szeretet
Együttműködés Kapcsolatok és tervek kialakítása Boldogság
A tervek végrehajtása Boldogság
Csere Hála
Szex, kurkászás Boldogság, szeretet
Kapcsolat elvesztése, tervek kudarca Szomorúság
Versengés A források megszerzése/megvédése Harag
Vereség Félelem, szégyen
Ragadozás Vadászat Izgalom, boldogság

Oldözöttség Félelem
Élettelen Erőforrások találása Boldogság
Fizikai veszély Félelem
Mérgek, szennyeződés Undor
Melyek tehát a környezet visszatérő vonásai és a szelektált alkalmazko

dott érzelmek? Több szerzőnek is vannak elképzelései erre vonatkozóan
(Bowlby, 1971; Oatley, 1992; Plutchik, 1991), a 3.2. táblázat ezek közül
mutat be néhányat.
Kötődés embernél és más főemlősöknél
Az „emlős” fogalmának - olyan állat, amely élve születik, és az anyja

szoptatja - pszichológiai aspektusa a kötődés. A szopás képessége mel
lett az emlőscsecsemőt még az jellemzi, hogy az anyja mellett kell marad
nia, fél, ha különválasztják őket, és sírása odahívja az anyját. A kötődés
elég egyértelműen fajra jellemző mintázat. Mostanára talán a legtöbbet
kutatott területté vált az összes ilyen összetett mintázat közül.
John Bowlby volt az, aki felismerte, hogy ez a kötődésmintázat köz
ponti jelentőségű az ember érzelmi fejlődésében: „A mentális egészség
lényegi elemének azt tartják, hogy a csecsemő és a kisgyerek meleg, in
tim és folyamatos kapcsolatban legyen az anyjával (vagy az anyját állan
dóan helyettesítő személlyel...), amelyben mindketten kielégülést és
örömöt találnak.” (Bowlby, 1951, 11. o.) Ennek az ellentéte az anyai
depriváció: Bowlby azt gondolta, hogy az anyai szeretettől megfosztott
gyerekek úgy nőnek fel, hogy képtelenek felnőttkorukban érzelmileg ki
elégítő kapcsolatokat kialakítani, és hogy a korai években a szeretet
olyan fontos az érzelmi fejlődés szempontjából, mint a megfelelő táplál
kozás a fizikai fejlődés szempontjából.
Mary Ainsworth együtt dolgozott Londonban Bowlbyval a kötődés-

vizsgálatokon, aztán Ugandába költözött, és ott természetes antropoló
giai vizsgálatot végzett a sajátjától eltérő kultúrához tartozó babákkal és
mamákkal (Ainsworth, 1967). Észrevett egy olyan viselkedésmintázat-
halmazt, amelyet a kisgyerekek csak akkor mutattak, ha az anyjukkal
voltak (lásd a 3.3. táblázatot).
Mindegyik viselkedés egy jellegzetes kötődési mintázat. Amikor az
anya jelen van, a csecsemő biztonságban érzi magát, és egy sajátos cse
lekvéshalmaz figyelhető meg. Az anya távollétében egészen más cselek
vések jelennek meg. A kötődési mintázatok nagyon különböző kul
túrákban is megfigyelhetők. Leginkább érzelmi alapú viselkedésnek
tekinthetjük őket. Az emberek esetében a szeretethez kapcsolódó kife
jezésekkel beszélünk róluk. A gyermeki szeretet és a szeparációtól való
félelem emberi univerzálék. Azt az életfontosságú célt szolgálják, hogy
az anyát a csecsemő közelében tartsák, hogy képes és hajlandó legyen a
babáról gondoskodni.
A kötődésgondolat gyökerei
1935-ben Lorenz leírt egy ösztönös mintázatot. A kislibák követik a

mozgó és hangot adó tárgyat, aztán ennek közelében maradnak. Ezt a fo
lyamatot bevésődésnek (imprinting) nevezik. Lorenz szerint van egy kri
tikus periódus - kislibák esetén ez körülbelül kétnapos korig tart -,
amelynek során egy biológiai mechanizmus indul be az anya jellemzői
nek felismerésére: a mechanizmus számára elfogadható tárgyak osztálya
azonban nincsen élesen körülhatárolva. Ha a valódi anya nem jelenik
meg, az újszülöttek helyette az első, a kiváltó ingereknek nagyjából meg
felelő mozgó tárgyat vésik emlékezetükbe. Lorenz vizsgálatai során ez a
tárgy gyakran ő maga volt. A folyamat hatása visszafordíthatatlan: az így
bevésődött ludak nem ismerik fel a többi ludat: társas jelzéseiket arra
irányítják, amihez a bevésődés történt. Amikor Robert Hinde és Julian
Huxley bemutatta Bowlbynak a kötődés fogalmát, Lorenz és Tinbergen
munkásságát, ő gyorsan felismerte, hogy az etológiában és a darwini evo
lúcióelméletben rejlik a megoldás kulcsa: „A kötődéselmélet fő szerke
zete egészében megjelent ebben az első megvilágosodási pillanatban, és
egybefogta mindazt, ami következett.” (Ainsworth, 1992.)
A bevésődési vizsgálatok mellett Bowlbyt a genetikai alapú mintáza
tok, például a nyári ludak fentebb leírt és célvezéreltnek tekinthető to-
jásvisszaszerző viselkedésének etológiái leírásai is lenyűgözték. A kötő
dés esetén az anya és a gyerek számára az jelenti a célállapotot, hogy egy
más közelében legyenek. Az anya távozása a baba sírásának kulcsingere,
a sírás pedig hatékony eszköze a mama visszaszerzésének, vagyis a cél el
érésének.
3.3. táblázat. Ainsworth (1967) listája a kötődési viselkedésekről
1. Jellegzetes sírás (az anyával szemben, másokhoz képest)

2. Jellegzetes mosoly
3. Jellegzetes vokalizáció
4. Sír, ha az anyja kimegy
5. Követi az anyját
6. Vizuomotoros orientáció az anya irányába
7. Mosollyal, gügyögéssel és általános izgalommal üdvözöl
8. Karjait felemelve üdvözli az anyját
9. Tapssal üdvözli az anyját
10. Odamászik az anyjához
11. Anyja ölébe temeti az arcát
12. Helyváltoztató mozgással megközelíti az anyját
13. Megöleli, átkarolja, megcsókolja az anyját (ezt ugandai csecsemőknél nem
látjuk, de a nyugati társadalmakban gyakori)
14. A gyerek a biztonságos bázisnak tekintett anyától távolabb explorál
15. A biztonságos menedéket jelentő anyjához menekül
16. Az anyjába kapaszkodik, hozzásimul
Mesterségesen nevelt majmok
Egy kísérletsorozatban Harlow (1959) megmutatta, hogy majmoknál a

szülőre irányuló kötődési viselkedés a gyerek komfortigényén alapul.
Harlow a majomcsecsemőket a születés után 12 órán belül elválasztotta
anyjuktól, és két mesterséges anyát adott nekik, amelyekben a kismaj-
mok meg tudtak kapaszkodni. Az egyik drótból volt, és volt egy elna
gyolt feje (drótanya). A másikat hasonlóan készítették el, de a drótvá
zat frottíranyaggal vonták be, és a feje kidolgozottabb volt (szőranya).
Harlow első kísérletében négy majomcsecsemő a drótanyához csatolt
üvegből kapta a tejet, négy másik pedig a szőranyán lévő üvegből. Életé
nek első 5 és fél hónapjában mind a nyolc majomkölyök naponta 14-18
órát töltött a szőranyán. A majomcsecsemők naponta átlagosan keve
sebb mint 2 órát töltöttek a drótanyán, még akkor is, ha tejet csak tőle
kaphattak. Ez igencsak rácáfol arra az elképzelésre, hogy a tápláláshoz
képest az anya közelsége másodlagos. A kismajmok szőranya iránti von
zódása volt a kényelemre irányuló elsődleges motiváció egyik mutatója:
egy másikra is fény derült, amikor egy játék pókot vittek be a ketrecbe.
A majomcsecsemők megrémültek, és a szőranyához, nem pedig a drót
anyához menekültek (lásd 3.4. ábra), függetlenül attól, hogy melyiktől
kapták a tejet. Amikor a majomcsecsemőket egy ismeretlen szobába vit
ték, összekucorodtak, és elbújtak a sarokba. Ha a szőranya a szobában
volt, nem ijedtek meg, hanem belekapaszkodtak, s az explorációik során

bázisként szolgált.
A kötődés elmélete tehát beépítette a bevésődésből származtatott,
kora csecsemőkori kritikus periódus elképzelését (Bowlby, 1951). Az el
képzelés szerint ehhez egy bizonyos személlyel, általában az anyával ki
alakított zavartalan, gyengéd kapcsolat élménye szükséges. Bowlby sze
rint, ha az emberi csecsemő nem szerez ilyen tapasztalatot 6 hónapos és
3 éves kora között, ennek negatív következményei visszafordíthatatla-
nok. A kötődés kudarcának negatív következményei nyilvánvalóak vol
tak Harlow majmokkal végzett kísérleteiben. 1959-es cikkében ma már
talán furcsának tűnő következtetésekre jutott. Azt állította, hogy mes
terségesen nevelt majmai normálisan érnének, ha kapnának táplálékot,
otthont, és megkapnák a szőranya által kínált egyszerű kényelmet. Azt
írta: „Minden tapasztalatunk arra utal, hogy szőranya helyettesünk ki
emelkedően kielégítő anya... a nap 24 órájában rendelkezésre áll... vég
telen a türelme... soha nem szidja a gyerekét, és nem harapja meg mér
gében. Ilyen tekintetben jobbnak tekintjük, mint az élő majomanyá
kat.” (94. o.) Harlow csak később jött rá, hogy a pótanyákkal felnevelt
majmok csaknem minden szempontból sérültek: érzelmileg, szociálisan
és szellemileg is.
Kraemer (1992) összefoglalta a mesterséges anyákkal nevelt csecse
mőmajmok vizsgálatának hatásait. Ezek a majmok idősebb korukban
nem esznek és isznak normálisan. A semmibe bámulnak, repetitív és
sztereotip cselekvéseket végeznek, például ringatóznak. Gonoszul saját
végtagjaikba harapnak, majd megölelik magukat. Sok kognitív feladat
ban gyengébben teljesítenek. Egyszerre mutatják a félelem és a fényé-
3.4 ábra. Harlow kísérletében

az egyik majomcsecsemő féleb
méhen a szőranyába kapaszko-
dik, amikor egy nagy játék pók
kerül a szobába. A majomcse-
csemő csak a szőranyát hasz'
nálja szorongásának csökken-
tésére, még akkor is, ha minden
táplálékát a drótanyától kapja
A z érzelmek mim a társas kapcsolatok alapjai 117
getés egymást kölcsönösen kizáró kifejezéseit. Legfontosabb azonban,

hogy nem megfelelő a társas viselkedésük, ha más majmokkal találkoz
nak. Viselkedésük a visszahúzódás és más majmok, felnőtt hímek és fia
talok, de akár élettelen tárgyak agresszív megtámadása között váltako
zik. Közösülésre alkalmatlanok, a hímeknél a hágás, a nőstényeknél a
mutogatás zavart szenved; ha a nőstényt mesterségesen megtermékenyí
tik, gyerekét elhanyagolja, megcsonkítja vagy megöli. A káros hatások
azoknál a majmoknál a legfeltűnőbbek, akiket életük első hat hónapjá
ban mesterséges anya nevel. Azok a majmok, akiknek hat hónap eltelté
vel részük van valamilyen, társaik felől érkező „terápiás” élményben,
hozzájuk simulnak, kurkásszák őket, és így tovább, visszanyerik a nor
mális működés bizonyos részeit (Suomi és Harlow, 1972). Amint arra
Kraemer rámutat, a kötődés kapcsán nem egyszerűen a túlélés forog
kockán, hanem a másik egyénnel kialakított kapcsolat modelljének fel
építése is. Ha nincs ilyen egyén, ez a modell nem épül ki. Azok a maj
mok, akiket anyjuktól megfosztottak, úgy tűnt, hogy kortárs-,,terápia”
révén számos mindennapi interakciójuk tekintetében rehabilitálódtak,
de ezek a látszólag felépült majmok is rendellenesen reagáltak a stresszre
és a konfliktushelyzetekre. Az agyi ingerületátvivő anyagok metaboliz-
musaiban és néhány idegsejt anatómiájában is tartós neurobiológiai ká
rosodásokat figyeltek meg.
A kötődés szocio-emocionális mintázata veleszületetten adott. Hz azt
jelenti, hogy a fajra jellemző mechanizmusok építőelem-csoportokat al
kotnak. A főemlősöknél, az embert is beleértve, az, hogy a szülőkkel és
más fajtársainkkal együtt növünk fel, lehetővé teszi, hogy ezek a téglák
jelentésteli és hasznos szerkezetekké álljanak össze. Ha a genetikai prog
ramot társas interakció nélkül futtatjuk le, mint a társaktól elszigetelve,
mesterséges anyával nevelkedő majmok esetében, olyan, mintha az épí
tőelemeket a földön halomba hánynánk. Ilyen esetekben - gondosko
dással és kitartással - még később is össze lehet rakni néhány téglát
jelentéstelibb mintázatokba. Ezek azonban nem pótolják és nem állítják
vissza azokat a folyamatokat, amelyek kimaradtak. Ilyenkor inkább al
ternatív útvonalak alakulnak ki a társas interakciók néhány céljának el
érése érdekében. Ennek ellenére a stresszérzékenység megmarad.
A főemlősök kötődése tehát fontos példája a fajra jellemző folyama
toknak. Az ilyen folyamatok veleszületetten adottak, de nem mereven
meghatározottak. A megfelelő, másokkal való érzelmi alapú interakciók
hiányában nem fejlődnek normálisan.
Az érzelmek mint a társas kapcsolatok alapjai
Az emberi érzelmek adják az ember társas életének nyelvét - ezek szol

gáltatják azokat a vázlatmintázatokat, amelyek az embereket egymással
kapcsolatba hozzák. A mosoly - az egyetemesen leginkább megalapo
zott érzelmi jelzés - a társas megerősítés jele; a boldogság az együttmű
118 3. A z érzelmek evolúciójc
ködés érzelme. A szemöldökráncolás azt jelzi, hogy valami nincs rend

ben; a düh a személyközi konfliktus jele; és így tovább. A verbális nyelv
nem felváltotta az érzelmeket, hanem lehetővé tette számunkra, hogy
még kifinomultabban kommunikáljuk azt, ami számunkra a legfonto
sabb: érzelmi kapcsolatainkat.
Az érzelmek intencionalitása
Az evolúció és az egyedfejlődés során az érzelmek - a filozófusok kifeje

zésével élve - egyre intencionálisabbá váltak. Az intencionalitás fogal
ma azt takarja, hogy a tudatos mentális állapotok valamire vonatkoz
nak: az embereknek vannak bizonyos vélekedéseik a dolgokról, vágyaik
dolgok iránt és így tovább. Az intencionalitás ebben a filozófiai értelem
ben „valamire irányulást” jelent. A felnőttek esetében, a többi mentális
állapothoz hasonlóan, a legtöbb érzelem intencionális: általában valami
miatt vagyunk mérgesek, félünk egy lehetőségtől, és így tovább.
A legtöbb, sőt talán az összes emlős olyan érzelmekkel rendelkezik,
amelyek aztán valamilyen viselkedést indítanak be. Amikor például az
állat észrevesz egy ragadozót, megjelenik a félelem, és ez elkerülő cse
lekvéseket indít be, amelyeknek fajspecifikus jellegzetességeik vannak.
A magasabb rendű állatoknál az érzelmeknek konkrétabb tartalma
van: Cheyney és Seyfarth (1990) leírják, hogy a vervetmajmoknak há
rom, fajra jellemző félelemválasz-mintázata van, amelyek megfelelnek a
számukra fő veszélyt jelentő ragadozóknak. Amikor megjelenik az égen
egy sólyom, a majom az aljnövényzetben bújik el; ha leopárdot lát, fel
mászik a fára; ha kígyó tűnik fel a fűben, hátsó lábaira áll, és lefelé néz.
A félelem továbbá nemcsak az egyén agyára van hatással, társasán is
terjed: ezek a majmok három különböző riasztójelzést adnak, minden
egyes ragadozó esetében mást és mást, mindegyik a kívánt félelemtípust
hívja elő a többi majomnál, és a megfelelő elkerülő cselekvésre ösztönzi
őket. Azt mondhatjuk tehát, hogy e majmok esetében a félelemnek van
némi specifikus intencionális tartalma. Az emberi csecsemők talán
olyanok, mint az alacsonyabb rendű állatok. Bár láthatjuk, hogy érzel
meiket nagy részben események váltják ki, némelyik minden látható ok
nélkül jelenik meg. A csecsemők számára az összes érzelem inkább han
gulatszerű lehet, és nincs túl sok intencionális tartalma. Másfél éves ko
rukra a gyerekek elkezdenek beszélni érzéseikről, amint arról a 6. feje
zetben majd szó lesz, a háromévesek pedig pontosan tudják, hogy mit
éreznek és miért. A serdülőkorra a legtöbb érzelem már teljesen inten
cionális.
Ezt a fejlődést tükrözi az angol szókincs is, amely körülbelül hatszáz
érzelmi kifejezést tartalmaz: ezek közül számos talán nem alapvető érzel
mi állapotokat jelöl, azt is tartalmazza, mire vonatkozik az érzelem, néha
azt is, milyen esemény váltotta ki. Feltételezésünk szerint a világ összes
nyelvében sok érzelemkifejezésnek van ilyen szerkezete: egyszerre utal
A z érzelmek mint a társas kapcsolatok alapjai
3.5. ábra. A vervetmaj-

mok három különböző ra
gadozóra adott három kü
lönböző {élelmi válasza
valamilyen érzésre, és foglal magában valamit annak tárgyáról. Például

az angolban a frightened (rémült) azt jelenti, hogy valaki fél, és ennek a
félelemnek tárgya is van.
Társas érzelmek
A legtöbb nyelvben léteznek olyan érzelmi kifejezések, amelyeket általá

ban „összetettnek” neveznek. Nem elsősorban a túlélést szolgáló érzel
mekre utalnak ezekkel, és nem is olyan biológiai alapú kapcsolatokra,
mint a kötődés (lásd 3.2. táblázat), hanem a társas összehasonlításra
(Ben-Ze’ev és Oatley, megjelenés alatt). Az angolban az összes ilyen ki
fejezés érinti az ént, leggyakrabban valamilyen társas vonatkozásban
(Johnson-Laird és Oatley, 1989). A sajnálat így olyan szomorúság, amit
akkor érzünk, ha összehasonlítjuk egy meg nem hozott döntés eredmé
nyeit az én jelenlegi társas helyzetével (Landman, 1993). Az irigység gyű
lölet, amely abból ered, hogy összehasonlítjuk magunkat egy másik sze
méllyel, és ez az érzelem destruktív gondolatokat és érzelmeket vált ki a
másik személlyel szemben. A Schadenfreude német kifejezés; az érzelem
az angol kultúrában is megjelenik, de nincs egyszavas fordítása [a ma
gyarban van: „káröröm” - a ford, megjegyzése]. Az irigységhez kapcsoló
dik, és a másik ember szerencsétlensége fölött érzett örömöt jelenti. Ez is
a szelf másokkal való összehasonlításából származik (Ben-Ze’ev, 1992).
Evolúciós szempontból az összetett érzelmek két családja fontos az
emberek számára; ezek hiányoznak az alacsonyabb rendű emlősöknél,
de csírájukban megfigyelhetők a csimpánzoknál is. Ezek közül az egyik a
hála köré épül. Weisfeld (1980) tárgyalja, hogy ennek az érzelemnek a
gyökerei csimpánzoknál is megfigyelhetők, amikor megosztják élelmü
ket barátjukkal, vagy a szövetségekben és a kölcsönös kurkászásban. En
nek az érzelemnek az a hatása, hogy felkelti a vágyat a viszonzásra. Egy
egyénnel kialakított folyamatos együttműködő kapcsolat alapját adja.
Az empátiával, részvéttel és sajnálattal együtt - ezeket az érzelmeket
Adam Smith (1759) „erkölcsi érzelmeknek” nevezte, mert azt gondolta,
ezek teszik lehetővé az emberi társadalmat - a hálának nemcsak tárgya
van: olyan kapcsolatot állít fel, amely magában foglalja a barátságossá
got és a későbbi kötelezettségeket. A hála nagyon fontos az emberi élet
ben. Az emberi társadalmak egyetemes cseréinek prototípusa, talán a
mai gazdasági kapcsolatok alapja is.
A komplex társas érzelmek második, evolúciós jelentőséggel bíró és
érdekes csoportja a zavar, szégyen, bűntudat és társas szorongás családja.
Darwin (1872) külön fejezetet szentel nekik, amelyben rámutat, hogy
egy hozzájuk tartozó kifejezés - a pirulás - csak az emberre jellemző és
egyetemes. Eales (1992) a téma kiterjedt etológiái és kultúrközi irodal
mának áttekintésében arra a következtetésre jutott, hogy a békítés és
behódolás gesztusai a főemlősök körében - beleértve az embert is -
öröklött univerzálék. Ilyen gesztus a lefelé irányuló tekintet, a test meg-
görbítése, a tekintet elfordítása és lesütése, a mozdulatlanság és a féle
A z érzelmek mint a társas kapcsolatok alapjai 121
lem arckifejezése. Ezek a domináns egyed felől érkező fenyegetés felis

merhető helyzeteiben, valamilyen társadalmi szabályszegés elkövetése,
társas elutasítás esetén és - különösen a fiatalok körében - néhány sze
xuális interakcióban jelennek meg. Ezeket a gesztusokat egy bizonyos
szinten a dominancia kiegészítődnek tekinthetjük. A hálához és a b e v
érzéshez hasonlóan ezeknek az érzelmeknek nemcsak tárgyuk van: felál
lítanak egyfajta kapcsolatot, amely eredetileg a békés együttélést tette
lehetővé azon az áron, hogy egy egyént a fennálló dominancia-rangsor
ban alacsonyabb pozícióba kényszerített. Kimutatható, hogy a zavar és
az ennél súlyosabb szégyenérzet megjelenítésük alapján megkülönböz
tethetők (Keltner, 1995).
A hierarchia az emberek körében olyan gyakori, hogy majdnem egye
temesnek tekinthetjük; az emberi rangsorbeli pozíciókat azonban álta
lában nem verekedéssel, hanem szimbolikusan döntik el (Weisfeld,
1980), például eredmények alapján, vagy a tulajdon és más erőforrások
harsány mutogatásával (Veblen, 1899). Az összetett érzelmeket valószí
nűleg abból a szempontból érdemes megközelíteni, hogy azt érintik, ho
gyan mutatjuk be az ént másoknak, és mások mit gondolhatnak rólunk
és érezhetnek irányunkban. E terület úttörője Goffman (1959) volt, aki
az ént főként társas konstrukciónak tekinti, amelyet a másokkal folyta
tott interakciók története határoz meg, és azon alapul, hogy képesek va
gyunk fenntartani egy olyan előadást, amelyet mások és magunk is er
kölcsileg értékesnek tartunk. Ebben az elemzésben az érzelmek közül ta
lán a szégyen, a magabiztosság ellentéte a legemberibb érzelem. Az
Edenkert-történet is e körül forog: Ádám és Éva tudást szereztek —
mondjuk azt, hogy elhagyták egyszerű természeti állapotukat, és elin
dultak a civilizációhoz vezető ösvényen. Eközben „én”-ekké kellett vál
niuk más „én”-ek között, meg kellett jeleníteniük és össze kellett hason
lítaniuk magukat másokkal. E folyamat eredménye a tisztelet, de ugyan
akkor a szégyen lehetősége is. E történet alapján azt mondhatjuk, hogy a
dominancia-rangsorok ősi állapotaihoz, például a csimpánzrangsorhoz
képest az változott meg, hogy az én megjelenésével saját, belsővé tett
normáinkhoz képest is alsóbbrendűnek érezhetjük magunkat (Lewis,
1993). Ezek a normák természetesen bűntudathoz is vezethetnek - de ez
az érzelem inkább a társadalmi konvenciók konkrétabb megszegésekor
jelentkezik, és a hiba kijavításának szükségességét jelzi; a szégyent és a
bűntudatot a gyerekek 12 éves korukra egyértelműen meg tudják külön
böztetni (Ferguson, Stegge és Damhuis, 1991).
Fontossága ellenére a szégyent, amint arra Scheff (1990) rámutat,
legtöbbünk az esetek többségében olyan jól kezeli, hogy alig látható. Ez
az élmény tehát viszonylag ritka. A szégyen eseteiről csak bizalmasaink
nak beszélünk, de hosszabb idő telik el, amíg erről az érzelemről beszé
lünk, mint más érzelmek esetében (Rimé et ah, 1991).
A mások által kiváltott szégyen és megaláztatás féktelen dühöt vált
hat ki az emberből. Anderson (1994) rámutat, hogy azok a kamaszok,
akiknek a viszályairól az ember olyan cikkcímekben olvashat, mint „Au
tós lövöldözésben vesztette életét egy tinédzser”, általában pénztelenek,

és más erőforrásuk sem nagyon van Amerika javarészt jómódú társadal
mában. Önbecsülésük ennek megfelelően törékeny. Számos ősi társada
lomhoz hasonlóan a mi társadalmunkban is a tisztelet lett a törvény-
könyv, amely szerint élünk. Sok utcagyerek számára az a legrosszabb do
log, ha valaki tiszteletlenül viselkedik vele - már a megbámulás is elég
lehet. Egy ilyen csekélység erőszakhoz vezethet, és a tisztelet arra épül,
hogy valaki milyen kemény fickó hírében áll: a gyerekek a haláltól sem
félnek úgy, mint a megszégyenítéstől.
A megaláztatás érzése egész nemzetek élménye is lehet. Scheff (1990)
rámutat, hogy Hitler eszköze, amivel az 1920-as és 1930-as években Né
metországot a háború és a holokauszt felé sodorta, az volt, hogy az első
világháborút lezáró versailles-i békeszerződés megalázó részei alapján
szégyenérzetet ébresztett a nemzetben, aztán válaszkész hallgatóságából
saját dühének mohó visszhangjait csalogatta elő.
Bár az emberi lények számára —a csoportok esetében ez ugyanúgy
igaz, mint egyéneknél - a nyílt dominanciaviták már nem hatják át
annyira a társas életet, mint a hím csimpánzok körében, ha egy kicsit a
felszín alá nézünk, az ilyen viták nem tűnnek olyan távolinak. A nyugati
társadalmakban inkább alternatív megoldásokat keresünk: a tiszteletet
kedvességekben és kompetenciában, nem pedig fenyegetésekben, hős
ködésben és gyilkolásban mutatjuk ki. Viselkedésünket úgy építjük fel,
hogy elkerüljük a szégyenérzetet, így az ént az udvariasság és a társada
lom normáihoz kötjük (Elias, 1939), miközben a szeretet, hála, együttér
zés, beleélés és részvét pozitív összetett érzelmei adják a legfontosabb
társas kötőanyagot.
Az emberi kapcsolatok egyedisége
Még előttünk áll az a feladat, hogy egyértelműsítsük a csimpánzok és az

emberek életére vonatkozó legfontosabb tényt. Az érzelmeket nem csu
pán más fajtársaink, hanem konkrét egyedek iránt érezzük. Ahhoz, hogy
Goodall (1986) véghezvigye kutatásait, minden egyes gombéi csimpán-
zot fel kellett ismernie, nevet kellett adnia nekik, hogy emlékezhessen
rájuk, és más kutatókkal beszélhessen róluk, hogy felderítse, kinek kik a
rokonai, barátai, ellenségei, és ki van fölül és ki alul a hierarchiában. Az
alacsonyabb rendű emlősöknél az egyéniség még nem jelenik meg, az
anyapatkány például egy alomra vigyáz, de nem ismeri fel a kölyköket
egyenként.
Az ember társas életében ez a kérdés nemcsak fontossá, hanem egye
nesen mindenek felett valóvá válik. Amint azt az előző részben tárgyal
tuk, mindannyian kialakítunk egy identitást, értve ezen társas identi
tást. Saját konkrét anyánk és apánk, konkrét szexuális partnerünk,
konkrét gyerekeink mindannyiunk számára egyediek és pótolhatatla
nok. Ez a tény rendkívül sérülékennyé tesz bennünket, mert ha a fentiek
közül bármelyikkel történik valami, érzelmileg le vagyunk sújtva.
A z érzelmek mint a társas kapcsolatok alapjai 123
R. I. M. Dunbar (1993) szerint az emberi agy elmúlt ötmillió év során

bekövetkezett óriási mértékű növekedése és az agy többi részéhez képest
nagyméretű kéreg (az arány kb. négy az egyhez) nem azzal függ össze,
hogy technikai feladatokban, például a szerszámkészítésben ügyesebbek
vagyunk, hanem hogy bonyolultabb és nagyobb számú társas kapcsola
tunk, szövetségesünk és ellenségünk van; ezek közül mindegyiknek
megvan a maga története, és mindnek megvan a maga következménye is
más kapcsolatokra nézve. Dunbar nem ír magukról az érzelmekről, de
a mi szempontunkból az általa leírt kapcsolatok érzelmi kapcsolatok
olyan egyénekkel, akiket szeretünk, akik iránt gyengédséget érzünk,
akikkel szemben bosszúvágyóak vagyunk, akiknek hálásak vagyunk, és
így tovább. Dunbar kiszámolta, hogy a csimpánzok 65 egyénnel állhat
nak sikeres interakcióban. Ha a csoport mérete megnő, a csoport kisebb
részekre oszlik. Az emberek körülbelül 150 egyénnel képesek sikeresen
kapcsolatot fenntartani. Az emberi falvakat ezért gyakran ez a létszám
jellemzi. A Ikungokhoz hasonló vadászó-gyűjtögető népeknél azt látjuk,
hogy az egyének nagyjából 20 fős csoportokban élnek együtt, és 150 em
berrel állnak kapcsolatban, ezeket ismerik, és időről időre találkoznak
velük, miközben egy nagy területen vándorolnak (Lee, 1984).
Az emberi érzelmeknek tehát nem egyszerűen tárgyuk van, amit álta
lában más emberek jelentenek, hanem ezek a „tárgyak” konkrét egyé
nek: János szereti Marit, Dóri haragszik Sárira. A majom- és az ember
kapcsolatok javarészt kooperatívak. Az altruizmus genetikai alapja elő
ször kétségtelenül a gyerekekről gondoskodó szülőkben volt jelen. Ezek
olyan viselkedést váltottak ki, amelyek az utód túlélésének valószínűsé
gét növelték. A majmok és az emberek esetében az altruizmus a hála és a
kölcsönös kötelezettségek alapján túlnyúlt a genetikai kapcsolatban álló
egyéneken. A barátságokat és a szövetségeket kurkászással tartják fenn,
a törpecsimpánzoknál pedig szexszel. A csimpánzok idejük körülbelül
20 százalékát azzal töltik, hogy párokban kurkásznak, de e tevékenység
közben semmi mást nem tudnak csinálni. Dunbar feltételezi, hogy a
nyelv társas kurkászásként fejlődött ki - elsősorban nem azért kommu
nikálunk, hogy az ételről, a szerszámokról vagy a vadászatról beszéljünk,
hanem hogy kapcsolatainkat ápoljuk. A majmok kurkászásával ellen
tétben beszélgetni egynél több emberrel is tudunk, és közben valami
mást is csinálhatunk, mondjuk ételt készítünk vagy járunk.
Akkor tehát miről beszélünk? Dunbar egyetemisták 19 társas csoport
jának ebédlői beszélgetéseit elemezve azt találta, hogy 453 harminc má
sodperces olyan mintában, ahol férfiak beszéltek, a beszéd 64,7 százalé
ka személyes kapcsolatokról, személyes élményekről vagy társas tervek
ről szólt. 617 női beszélgetésből álló mintában a beszélgetések 74,4
százaléka szólt ezekről a témákról. Házaspárokat vizsgálva Shimanoff
(1984) azt találta, hogy a társalgás során leggyakrabban megnevezett ér
zelmek nagyon egyértelműen társas érzelmek voltak: szeretet és sajnálat
(beleértve a bűntudatot és a fájdalmat is). És ha olyan érzelmi élmé
nyekre kérdezünk rá, amelyek elég kiemelkedőek ahhoz, hogy emlékez-
ni lehessen rájuk, Rimé és munkatársainak (1991) eredményei szerint a

különböző populációkból származó személyek 88-96 százalékban nem
től és kortól függetlenül beszéltek valaki másnak ezekről az érzésekről.
A beszéd során ápoljuk, meghatározzuk és újradefiniáljuk magunkat és
kapcsolatainkat azzal, hogy bemutatjuk élményeinket másoknak - konk
rét ismerőseinkkel kialakított érzelmi kötelékeinket vagy irántuk érzett
ellenszenvünket dolgozzuk fel.
3.6. ábra. A csimpánzok kö-

rében a kurkászds sok időt ki-
tölt, és az a funkciója, hogy a
bizonyos egyénekkel kialakított
gyengéd kapcsolatokat fenntart-
sa. A z emberek körében, bár a
testi kontaktus továbbra is na
gyon fontos, R. I. M. Dunbar
állítása szerint a társas kurká-
szás néhány funkcióját átvette
a verbális nyelv
Összefoglalás 125
Összefoglalás
Az evolúció mozgásmintázatok vázlatait választotta ki —ezeket koráb

ban ösztönnek nevezték, ma azonban már fajra jellemző mintázatokként
utalunk rájuk programvázlatokat épített be az idegsejtekbe, és ezeket
továbbadta az egyedeknek. Darwin megfigyeléseinek megfelelően e
mintázatok közül néhány - különösen azok, amelyek érzelmeket fejez
nek ki - az emberek és az állatok rokonságát mutatja. Ezeknek a mintá
zatoknak bizonyos aspektusai megfigyelhetők főemlős rokonaink, a csim
pánzok életében is: ilyen például a kötődés, a játék, a kiscsoporton belüli
gyengéd interakció, a bajban lévők segítségére sietés, a közeli rokonok
halála felett érzett szomorúság, az egyének közötti agresszió a dominan
ciahierarchiákban, és a szexualitás is. Az emberszabásúak evolúciójának
elmúlt néhány millió évéből származó bizonyítékok arra utalnak, hogy
az emberi család, amely egy gyerekcsoport és az anya, valamint a hoz
zájuk érzelmileg kötődő és őket anyagilag támogató férfi köré épül, az
emberi adaptáció jellegzetessége. Az elmúlt 200 ezer év legnagyobb ré
szében elképzeléseink szerint az emberek javarészt vadászó-gyűjtögető,
félnomád életmódot folytattak, és sokak számára, akik ma is ilyen társa
dalmakban élnek, az együttműködő és egyenlőségelvű érzelmi hangnem
az uralkodó. Az ember szempontjából különösen fontos fejlemény, hogy
az érzelmek specifikusabbá váltak, és ahogy azt a filozófusok állítják,
intencionálisabbá is, beleértve olyan érzelmeket, amelyek az éntudat ki
alakulását, az én másokkal való társas összehasonlítását és a bizonyos
egyénekkel kialakított érzelmi kapcsolatok ápolását érintik.
Bevezető tanulmány arról, hogy az evolúciós elmélet hogyan befolyásolja az érzelme

ket:
Randy M. Nesse (1990). Evolutionary explanations of emotions. Human Nature,
1, 261-283.
Arról a vitáról, hogy kultúrától függetlenül felismerhetőek-e az érzelmek emberi

arckifejezések alapján:
James Russell (1994). Is there universal recognition of emotion from facial
expression? A review of methods and studies. Psychological Bulletin, 115, 268-287; és
Carroll Izard, Psychological Bulletin, 115, 288-299.
A csimpánzok érzelmi és társas életének hozzáférhető beszámolója:

Fraans de Waal (1982). Chimpanzee politics. New York, Harper & Row.
Az emberi evolúcióról:
Richard Leakey (1995). Az emberiség eredete. Budapest, Kulturtrade.
Mary Gribbin - John Gribbin (1993). Being human: Putting people in an evolutionary
perspective. London, Dent.
4. fejezet Mi az érzelem?
4.0. ábra. Bemini: Szent Teréz extázisa (oltárrészlet a római Santa Maria della Vittoria templomból,
1644-1647). Gombrich azt mondja erről a szoborról (1972, 345. o.), hogy Bemini „szándékosan fél
retett minden tartózkodást, hogy minél magasabb érzelmi hőfokra hevíthesse közönségét. Senki sem
vállalkozott volna erre Bemini előtt"
Tartalom.
Érzelemmeghatározások és példák
Prototípus alapú érzelemfogalmak
Az érzelem folyamata
Kiértékelés
Kontextusértékelés
Cselekvéskészség
Érzelemkifejezés, testi változás, cselekvés
I Rövid életrajz: William James
A z érzelemkiváltók, a tapasztalat, a kifejezésmód és a testi változások közötti
kapcsolatok
Akkor tulajdonképpen mik azok az érzelmek?
Az affektiv birodalom: érzelmek - hangulatok - hajlamok

Érzelemepizódok
Hangulatok
Érzelmi zavarok
Személyiség
A? érzelmi spektrum különböző részei közötti kapcsolatok
Összetevők vagy alapérzelmek
Összefoglalás
Mindenki tudja, mi az érzelem, amíg nem kell meghatároznia.
(Beverly Fehr és James Russell, 1984,464. o.)
Érzelemmeghatározások és példák
Az érzelmek meghatározása mindig nehézséget jelentett - ez a nehézség

a mai napig fennáll. Fejezetünket egy egyre inkább elfogadottá váló
munkadefinícióval kezdjük. Valahogy így hangzik:
1. Az érzelmet általában az okozza, hogy a személy egy fontos dologgal

(céllal) kapcsolatban tudatosan vagy tudattalanul relevánsnak érté-
kel egy eseményt; az érzelmet pozitívnak érzi, ha az esemény segíti, és
negatívnak, ha gátolja az ügy előrehaladását.
2. Az érzelem magja a cselekvéskészség és a tervek beindítása; az érze
lem elsőbbséghez juttatja azt az egy- vagy néhányfajta cselekvést,
amelyeket sürgősségérzettel ruház fel - így megzavarhat más mentális
folyamatokat és cselekvéseket, vagy versenghet velük. Különbözőfaj
ta készültségek különböző kapcsolatok vázlatait eredményezik.
3. Az érzelmet általában jellegzetes típusú mentális állapotként éljük át,
amelyet néha testi változások, kifejezések és cselekvések kísérnek.
Egy példa: séta közben barátunkkal beszélgetünk. Mikor lelépünk a jár

daszegélyről, hogy átkeljünk az úttesten, fékcsikorgást hallunk. Abba
hagyjuk a beszélgetést és visszaugrunk a járdára. A szívünk kalapál, arra
gondolunk, hogy akár meg is sérülhettünk volna, és elhatározzuk, hogy
ezentúl óvatosabbak leszünk, és nem merülünk el olyan mélyen a beszél
getésben. Az eseményt fontosnak értékeljük, a fontossági sorrend meg
változik, és megzavarja korábbi cselekvéseinket. Zaklatottak vagyunk,
és cselekvési terveket készítünk.
A fenti meghatározás nagyrészt Frijda (1986) könyvéből származik,
amely nézetünk szerint továbbra is a legjobb modern mű az érzelmek
pszichológiai kutatása területén. Léteznek más megközelítések is. Mand
ler (1984) arra panaszkodott, hogy „túl sok pszichológus még ma sem fo
gadja el, hogy nincsen közös, akár felszínesen elfogadható meghatározá
sa az érzelempszichológia tárgyának” (16. o.), Van Brakel (1994) pedig
összeállított egy táblázatot, amely huszonkét újabb érzelemdefiníciót
tartalmaz. Úgy gondoljuk azonban, hogy kialakulóban van az egyetér
tés, és ez lehetővé teszi számunkra e könyv megírását.
Nem kell amiatt aggódnunk, hogy meghatározásunk esetleg nem állja
meg a helyét, vagy hogy néhány ember nem ért vele egyet. A tudomány
ban a meghatározások valójában munkadefiníciók. Irányt adnak, de egy
fontos felfedezés hatására megváltozhatnak. Ebben a fejezetben azt a
módszert választjuk, hogy a fenti meghatározásból kiindulva sorra vesz-
130 4■ M i az érzelem!
szűk az érzelmek tulajdonságait és példáit, hogy megmutassuk, hogyan

jönnek létre, és hogyan lehet mérni őket. Hz egészíti ki azt a tudást, mely
szerint az érzelmek számunkra fontos dolgokból (ügyekből) származnak,
és felkészíthetnek bennünket a következő lépésre. Ha olyan bizonyíté
kot találunk, amely nem illik a definíciónkhoz, akkor meghatározásun
kon változtatni kell.
Az érzelemdefiníciót azért kezelhetjük egyszerű kiindulási pontként,
mert például nincsen egyszerű vagy elfogadott meghatározása a mon
datnak sem, ez azonban nem akadályozza a nyelvészeti kutatásokat vagy
a tudás gyarapodását. A cél nem a definíciók felfedezése. A végső célunk
nem az, hogy meg tudjuk határozni az érzelmeket, hanem hogy megért
sük őket.
Amikor William James 1884-ben feltette híres kérdését - „Mi az érze
lem?” -, azt sugallta ezzel, hogy a válasz nem egyértelmű. Mi ennek az
oka? Az embereknek rendszerint nincs sok kétségük afelől, hogy mi az
érzelem - bizonyos szempontból mindannyian szakértők vagyunk: egy
szülő tudja, hogyan ismerje fel gyermeke érzelmeit; a barátok és szerel
mesek is érzékenyek a köztük folyó interakciók érzelmi tónusára.
Fehr és Russell (1984) megmutatták, hogy az emberek nagyon köny-
nyen tudnak példákat adni. Kétszáz egyetemi hallgatót kértek meg a ka
nadai Vancouverben, hogy egy perc alatt írjanak annyi példát az „érze
lem” kategóriára, amennyi csak az eszükbe jut. A kutatók összevonták a
szintaktikai változatokat (pl. szomorú, szomorúság, szomorúan), és így
386 különböző érzelmet kaptak; ebből 196-ot legalább ketten említet
tek. A leggyakoribb a 152 személy által említett „boldogság” volt; gyako
riságban utána a „harag”, a „szomorúság” és a „szeretet” következtek;
ezek mindegyikét a személyek több mint fele felsorolta.
Példákat ugyan könnyen hozunk, az érzelem meghatározása azonban
nehéz. Meg kell hozzá határoznunk a filozófusok által hangsúlyozott
szükséges (amelyek nélkül az érzelem nem létezne) és elégséges feltéte
leket (amelyek megjelenése esetén biztosak lehetünk abban, hogy érze
lemmel van dolgunk). Frijda állítása szerint egy érzelem szükséges felté
tele a cselekvéskészség megváltozása. Frijda ma már széles körben elfo
gadott javaslata fontos tudományos lépést jelentett, amely nem volt
magától értetődő. Ugyanakkor nem elégséges feltétele az érzelemnek,
mert el tudjuk képzelni, hogy valaki cselekvésre kész, ellenőrzi például,
hogy van-e pénze a vásárláshoz, ezt azonban nem kíséri érzelem.
Prototípus alapú érzelemfogalmak
Fehr és Russell (1984) az összegyűjtött kifejezéseket hat további vizsgá

latban használta fel. Eredményeik rámutattak arra, hogy hétköznapi ér
zelemfogalmaink mennyiben térnek el a tudományos érzelemfogalmak
tól. Az emberek a hétköznapi érzelemfogalmakat prototípusokként rep
A z érzelem folyamata 131
rezentálták - tipikus példákkal, amelyeket mindenki ismer. Általában

(nemcsak az érzelmek esetében) az emberek ritkán gondolkodnak szük
séges és elégséges vonásokban (Lakoff, 1987), a prototípusok viszont
alapvető fontosságúak hétköznapi gondolkodásunkban.
Az érv a következő: néhány fogalom esetében elég könnyen tudunk
szükséges és elégséges feltételekkel helyes definíciót adni - a „nagyma
ma” például „az egyik szülő anyja”. A legtöbb fogalom esetében azonban
nehéz vagy lehetetlen a pontos definíció, mert a természetes világ nem
tagolódik tisztán kategóriákra, és sok tárgy esetében nincs is elég ismere
tünk ahhoz, hogy ilyen meghatározást adhassunk. Amikor tehát azt
mondjuk, hogy „fa”, ezen azt a fajta „fa” nevű dolgot értjük, amelynek ti
pikus példáit mindannyian ismerjük, de amelyről szükség esetén a bota
nika tanszék dolgozói többet is tudnának mondani.
A nyelvnek és a gondolkodásnak megvan az a lenyűgöző tulajdonsá
ga, hogy lehetővé teszi az emberek számára a beszédet és azt, hogy vi
szonylag jól megértsék egymást, akkor is, ha nem tudnak túl sokat. Eb
ben segít bennünket az, hogy olyan prototipikus példákra gondolunk,
amelyeket a hallgató is az elméjébe idézhet (Putnam, 1975). Aztán meg
határozhatjuk a végrehajtandó módosításokat, ha szükséges. Bár lehet,
hogy a fa prototípusa általában magában foglalja a „nagy” fogalmát, mó
dosíthatjuk ezt, és mondhatjuk, hogy „ez egy apró, cserépben nevelt fa,
amelyet visszametszettek, hogy kicsi maradjon”.
Fehr és Russell átveszik azt az elképzelést, hogy az emberek érzelem
mel kapcsolatos mindennapi prototípusa valami forgatókönyvszerű do
log (események sorának jellegzetes vázlata, a 3. fejezetben leírtaknak
megfelelően). Gondolhatunk például a harag tipikus lefutására: valaki
valami bántót tesz —» dühös érzések —» gondolatok arról, hogy hogyan
javítsunk a helyzeten. Russell (1991b) állítása szerint, bár a mindennapi
életben prototipikus példákban gondolkodunk, amelyeknek nincsenek
a jó és a rossz példákat különválasztó éles határaik, a tudományban meg
kell találnunk az érzelmek meghatározó jellemzőit. Továbbra is olyan
példákat adunk, amelyeknek prototipikus vonásaik vannak; ugyanak
kor megpróbáljuk megérteni az érzelmek meghatározó feltételeit is.
Az érzelem folyamata
Az érzelmek általában nem hirtelen jelennek meg. Többnyire van vala

mi kiváltó okuk, aztán végighaladnak egy folyamaton, végül pedig kö
vetkezményeik vannak. Frijda (Frijda, 1986; Mesquita és Frijda, 1992)
széles körben elfogadott elképzelése szerint az érzelem a következő lépé
sekből áll:
kiértékelés —» kontextusértékelés —> cselekvéskészség —» pszichológiai

változás, kifejezés, cselekvés
132 4. Mi az érzelem’
Vagyis Fehr és Russell (1984) többlépéses forgatókönyveket tételező' el

képzelése a népi pszichológia érzelemértelmezéseiről egybevág Frijda tu
dományos elméletével.
Stein, Trabasso és Liwag (1994) némileg eltérő lépéseket javasoltak,
mint Frijda: náluk a vélekedések, következtetések és tervek kapnak na
gyobb hangsúlyt. Ezek, eredeti leírásuk kis módosításaival, a következők:
1. Észlelünk egy - általában váratlan - eseményt, amely megváltoztatja

egy értékes cél státusát.
2. Vélekedéseinket ez gyakran megkérdőjelezi; ennek eredményeképp
testi változások és érzelemkifejezések jelennek meg.
3. Terveket alakítunk ki arról, hogy mit tegyünk a cél helyreállítása vagy
módosítása érdekében, és fontolóra vesszük a tervek valószínű ered
ményeit.
Ezeket a lépéseket a következő kérdésekkel ragadhatjuk meg: „Mi tör

tént? Mit tehetek ezzel kapcsolatban, és mi történhet aztán?”
Stein, Trabasso és Liwag (1994) az ötéves Amy példáját mesélik el. Az
óvónő azt mondta a csoportnak, hogy van nála minden gyerek számára
egy festékkészlet; miután megfestették a képeket a Szülők Estjére, min
denki hazaviheti a festékkészletét. Amikor a gyerekek megkapták a fes
tékeket, Steinék kutatási asszisztense észrevette, hogy Amy nyugtalan
nak tűnik. Megkérdezte, miért. Amy azt mondta: „Ideges vagyok. Nem
értem, miért akarja nekem adni a festékeket. Akkor majd otthon egy
folytában festenem kell? Én azt egyáltalán nem akarom. Nem gondol
tam volna, hogy az óvónők otthon festetnek velünk. Nem szeretek
annyira festeni. Miért akarja, hogy otthon fessek?”
Láthatjuk, hogy Amynek van egy célja, ami veszélybe kerül (1): nem
akar festeni. Az a gondolat, hogy otthoni feladatot kap, nem egyeztethe
tő össze az óvónőkről kialakított vélekedéseivel (2). A beszélgetés Amy
terveivel folytatódik (3).
Asszisztens: Mit fogsz tenni, Amy?

Amy: Nem akarom hazavinni a festékeket. Tudni akarom, miért kell ez.
Asszisztens: Na és, Amy, ezt hogyan fogod elérni?
Amy: Hazaviszem a festékeket, de ha hazaérek, megkérdezem a mamát, hogy
miért kell ez.
Két héttel később az asszisztens Amyvel beszélgetett. A kislány még

mindig aggódott a festékek miatt. Azt mondta, hogy csak egyszer hasz
nálta őket. De nem mondta meg az óvónőnek, mert félt, hogy mérges
lesz rá.
Stein, Trabasso és Liwag (1994) szerint az, hogy valaki hogyan lát egy
eseményt - az általa használt keret, amely a személy értékeitől és céljai
tól függ -, meghatározza, hogy az eseményt hogyan észleli, és hogyan
emlékszik rá. Más emberek, például Amy óvónője, más keretekkel ren
delkeznek: amikor megkérdezték őt is a dologról, kiderült, hogy állás
pontja eltér Amyétől. Azt mondta, hogy Amynek nem kell otthon feste
nie, ha nem akar, és hogy azért adott minden gyereknek festékkészletet,
hogy ne veszekedjenek rajta. Azért érdemes ezeket a jelenségeket kis
gyerekeknél vizsgálni, mert így talán kidolgozatlan formában láthatunk
néhány alapvető folyamatot. Stein, Trabasso és Liwag (1993) azt találta,
hogy az érzelmi folyamatok ugyanilyen vonásai felnőtteknél is éppúgy
megjelennek, mint gyerekeknél.
Frijda, valamint Stein és kollégái hasonló szakaszokat feltételeznek az
érzelmi folyamatban. Állításaik tanúsága szerint különböző kutatók ha
sonló eredményekre jutnak az érzelmek szakaszaival kapcsolatban. Az
alábbiakban Frijda sémájának megfelelően haladunk.
Kiértékelés
Az érzelmeket többféleképpen ki lehet váltani (Izard, 1993), de a szoká

sos első lépés a kiértékelés: egy adott eseményt fontosnak ítélünk; Ar
nold és Gasson (1954) vezették be ezt az elképzelést, amellyel az 1. feje
zetben már foglalkoztunk. Megfelel munkadefiníciónk első pontjának és
az első szakasznak mind Frijda, mind Stein, Trabasso és Liwag sémájá
ban.
A kiértékelés modern kutatása két táborban zajlik. Az egyikben,
amelyet összetevő-elméletnek neveznek, mivel az érzelmeket összete
vőkből állóknak tekinti, a kutatók arra kérték az embereket, hogy emlé
kezzenek egy érzelmi epizódra, vagy olvassanak el egy történetet vagy
krokit, aztán megkérték őket, hogy értékeljék azokat bizonyos vonások
szempontjából. Ellsworth és Smith (1988) értékelő jegyei vagy összete
vői a következők voltak:
- kellemesség,
- várható erőfeszítés,
- figyelmi tevékenység,
- bizonyosság,
- emberi hatóerő,
- a helyzet irányítása,
- észlelt akadály,
- fontosság,
- bejósolhatóság.
Vannak olyan kutatók, akik kevesebb vonást használnak. Roseman

(1991) 5 vonást tartott lényegesnek. Mások a teljességre törekedve 15
kiértékelési dimenziót vagy vektort soroltak fel (Scherer, 1993). Arnold
és Gasson (1993) nyomán sok kutató dolgozott ki vonásprofilokat min
denfajta érzelemre. így Ellsworth és Smith sémája szerint a boldogság
olyan érzelem, amely kellemes, alacsony erőfeszítés, valamint a bizo
nyosság és a figyelem magas szintje kapcsolódik hozzá. Ezek a vonások
134 4■ M i az érzelem?
alkothatják a boldogság prototípusának magjelentését. Az Amyt aggasz

tó festékügy a következő értékeléseket foglalhatná magában: kellemet -
len, figyelemfelhívó, bizonytalan, a helyzetirányítás alacsony szintje jel
lemzi, fontos és bejósolhatatlan. Ezek Ellsworth és Smith sémája szerint
a félelemre vagy szorongásra utalnak.
Az Ellsworth és Smith listájához hasonló értékelő listák nem mind je
lölik, hogy mi váltotta ki az érzelmet. A figyelem például az érzelem kö
vetkezménye, nem pedig annak oka. Az elméletek másik csoportja, az
úgynevezett célrelevancia-elméletek ezért csak az okokra összpontosí
tottak, a céljainkhoz vagy ügyeinkhez való viszonyukban. Ilyen Stein,
Trabasso és Liwag (1993) teóriája, valamint Oatley és Johnson-Laird
(1987) elmélete is ebbe a csoportba tartozik. Lazarus (1991) jól összefog
lalja a cél szempontjából végzett kiértékelés elképzelését - ő ezt elsődle
ges kiértékelésnek nevezi, és szerinte három vonással jellemezhető:
- célrelevancia —az érzelem csak akkor jelenik meg, ha az esemény vala

mely ügyünk vagy célunk szempontjából releváns;
- célkongruencia vagy inkongruencia - a cél irányába mozgás pozitív ér
zelmeket okoz, a céltól távolodás negatívakat;
- az énbevonódás típusa az eseményben; annak értéke a személy számára;
például ha az esemény az önbecsülést érinti, akkor a büszkeség és ha
rag érzelmei léphetnek fel.
A kiértékeléskutatás azt implikálja, hogy az érzelmeket rendszerint ese

mények váltják ki, és (filozófiai értelemben) intencionálisak: van vala
milyen tárgyuk (Reisenzein, 1992b). Az ember például nemcsak szeret,
hanem valakit szeret, és általában nemcsak fél, hanem valamitől fél.
Vannak gondok a kiértékeléselképzeléssel. Az egyik az, hogy minden
bizonyíték önbeszámolókból származik, ezek gyakran múltbeli esemé
nyekre vagy prototipikus történetekre vonatkoznak. Viszonylag kevés
megfigyeléses bizonyíték áll rendelkezésünkre azt illetően, hogy az érzel
meket olyan események váltják ki, amelyeket objektiven osztályozni le
het attól függően, hogy milyen várható erőfeszítéssel járnak, célkong
ruensek vagy énbevonóak-e, és így tovább. Bár, ahogy azt a 6. fejezetben
tárgyalni fogjuk, a gyerekmegfigyelések megerősítik, hogy a célokkal
egybevágó események boldogságot eredményeznek, a fenyegetések félel
met okoznak, és így tovább, maga az elgondolás, miszerint az érzelmek
belső és külső világokat összekapcsoló események, módszertanilag bo
nyolulttá teszi őket. Választ akkor kapunk, ha a különböző forrásokból
származó bizonyítékokat egybeillesztjük.
Bizonyos kutatók rámutattak arra a problémára is, hogy a kiértékelé
sek „hidegnek”, egyfajta katalógusnak tűnnek, az érzelmek ezzel szem
ben „forróak” (Zajonc, 1980). Az elképzelés a következő. Képzeljük el,
hogy barátot vagy barátnőt keresünk. Felállíthatunk egy jellemzőkből ál
ló listát: „Szereti a filmeket, van humorérzéke, nem dohányzik...” Ez egy
kicsit olyan, mint a kiértékeléselgondolás. Vagy egyszerűen csak talál
kozhatunk valakivel, és rájöhetünk - látszólag - mindenfajta közbenső

folyamat nélkül, hogy nagyon tetszik nekünk.
Régi hagyománya van az olyan érzelmekkel kapcsolatos műveknek,
amelyek legfőbb posztulátuma, hogy az érzelmek tartalmaznak egy to
vább már nem redukálható és elemezhetetlen érzést. W undt (1897) fel
tételezte, hogy csak két ilyen érzés van: az öröm és a fájdalom, amelyek
a 4-1. ábrán a célkongruencia és a célinkongruencia értékeléseknek fe
lelnek meg. Más szerzők Descartes (1649) nyomán - akinek az elképze
léseit az 1. fejezetben bemutattuk - azt gondolták, hogy az érzelmek né
melyike alapérzelem, így nem bontható további részekre. Azok, akik ezt
a gondolkodásvonalat követik, általában legalább a boldogságot, szo
morúságot, haragot és félelmet sorolják fel mint jellegzetes és oszthatat
lan alapvető érzelmeket (Stein és Oatley, 1992). A javaslat szerint a
szomorúság és a félelem például eléggé különböző érzések, és nem csak
kellemetlennek értékelt állapotok, amelyeket különböző fajta esemé
nyek okoznak, különböző mennyiségű erőfeszítést igényelnek, és így
tovább.
Az érzelmek kiváltása nem feltétlenül tudatos, és az értékeléseknek
sem kell tudatosnak vagy hidegnek lenniük. Nézzük meg ismét a 4.1.
ábrát: képzeljük el, hogy egy másik ember valamely ránk irányuló fáj
dalmas vagy figyelmetlen tettét értékeljük. Bár rontja az önértékelésün
ket, nem tudunk magunkba nézni, hogy ott meglássuk a folyamat me
chanizmusát. Nem tudjuk közvetlenül megváltoztatni sem - úgyhogy
„forrónak” érezhetjük. Az értékelés nem azt jelenti, hogy az érzelmet az
váltja ki, hogy a személy szándékosan és tudatosan „igen”-eket és
Esemény
Célrelevancia igen . nem
van érzelem nincs érzelem
Célkongruencia igen, nem
pozitív érzelmek negatív érzelmek
Énbevonódás nem rontja

releváns az önértékelést
boldogság harag
4.1. ábra. Három vonáson (cél- növeli fenyegeti

relevancia, célkongruencia, én- az önbecsülést az ént
bevonódás) alapuló elsődleges
kiértékelések döntési fája, va büszkeség félelem/szorongás
lamint azok az érzelemfajták,
amelyek ezeket a kiértékelése
kölcsönös I veszteség \
ket kísérhetik, Lazarus (1991)
vonzalom \ az én szempontjából \
nyomán. A z érzelmek további
differenciálódása a másodlagos szomorúság
szeretet
kiértékelésekben jelenik meg
136 4. Mi az érzelem ?
„nem”'eket pipál ki olyan kérdésekre, hogy „ez releváns a célom szem

pontjából?”, „kongruens?” ... és így tovább. Az érzelem tudatos elemei
csak a következő lépésben jelentkeznek.
Kontextusértékelés
A gondolatok kiemelkednek érzelemélményeinkben. Ha friss szerel

mesek vagyunk, gondolataink kedvesünkre irányulnak; ha szoron
gunk, nehéz nem arra gondolni, ami megtörténhet; ha dühösek va
gyunk, gondolataink között megjelennek a megtorlás tervei. Ezek a
gondolatok a kontextusról szólnak: a tervekről gondolkodunk, és ar
ról, hogy hogyan küzdhetnénk meg az érzelmet kiváltó eseménnyel. Ez
a második lépés Frijda folyamatában, és a második és harmadik Stein,
Trabasso és Liwag sémájában. Lazarus (1991) ezt másodlagos kiértéke
lésnek nevezi.
E lépés gondolatainak megragadására jó módszer, ha leírjuk őket egy
speciális naplóban. Joanna Field (1934) egyike volt az első ilyen napló
íróknak; ő azt akarta tudni, hogy az életben mi tette boldoggá. íme né
hány gondolata: szerelmes lett, és arra a férfira gondol, akihez feleségül
fog menni. „Június 8. Azt akarom, hogy együtt utazzunk, fedezzük fel,
hogy más népek hogyan élnek... vidéki fogadókban aludjunk, vitorláz
zunk, poros utakon mászkáljunk együtt ...” (48. o.) Itt a gondolatok a
tevékenységekre vonatkozó tervek formáját öltik, amelyek szerelmével
közös, új élményekben gazdag életére vonatkoznak.
Egészen más gondolatok jelentkeznek szorongás esetén. íme ismét
Joanna Field:
Nem kellene ezeket az embereket meghívnunk teára? Az lenne a legjobb,

mondjuk: „Ráérnek valamikor egy csésze teára? Eljönnének valamelyik nap?”
Mondjuk, mi ráérünk egész héten, hadd válasszanak ők; a szobalány kinyitja
majd az ajtót? Vagy túl elfoglalt lesz? Mit adunk nekik? Menjünk be a városba,
és vegyünk egy tortát? Vajon elvárják ezt? Nem engedhetjük meg magunknak
az ilyen extrákat, de kenyér és dzsem nem elég, mit ad az ember másoknak teá
ra...? (114. o.)
Ebben a szorongó kis gondolatfutamban Field azon gondolkodik, hogy

hogyan közelítsen meg nála jobb módú embereket, különböző fajta meg
hívásokat próbálgat, amiatt aggódik, hogy telefonál, és a szobalány azt
mondja neki, hogy túl elfoglalt az a személy, akivel találkozni szeretne.
Számos példát idézhetnénk az érzelmi napló módszerével szerzett újabb
adatok köréből is. Oatley és Duncan (1992) beszámolnak egy húszéves
nőről, Abigailről, aki dühös vitába keveredett a barátjával, eltérő zenei
ízlésük miatt. A vita két és fél órán keresztül folyt, de a tolakodó gondo
latok még három napig fennmaradtak, és három éjjel nem tudott miat
tuk aludni. „Egyszerűen nem jutott el hozzá, amit mondtam” - írja.
Gondolatai a következők voltak: „Ezzel már túl messzire megy? Ha túl
messzire megy, akkor vége [a fiúval való kapcsolatnak].” Emlékek jöttek

elő: a vita „egy korábbi barátját juttatta eszébe”, és „elgondolkodtatta,
hogy [a kapcsolat] megéri-e” (275. o.).
A szerelem, az enyhe szorongás és a harag példái illusztrálják az érzel
mek által beindított energikus mentális tevékenységet. Ha az érzelemki
váltó esemény eredményeképpen a prioritások megváltozhatnak, akkor
sok dolgot kell számba venni. Az érzelemmel járó elfogult gondolatok
szükségesek lehetnek, leszűkítik a figyelmet, értelmet próbálnak adni a
vélekedéseket megkérdőjelező eseményeknek, felidéznek hasonló hely
zeteket a jelen problémával való összehasonlítás céljából, és terveket ké
szítenek a jövőre. Ha az emberi adaptáció alapját az képezi, hogy képesek
vagyunk váratlan dolgokat megérteni, és új terveket tudunk készíteni,
akkor az érzelmekkel járó elfogultság elengedhetetlen: ennek segítségé
vel határozzuk meg a történtek jelentését, és ennek révén döntjük el,
hogy miként birkózzunk meg velük.
E folyamat része az attribúció: annak eldöntése, hogy egy érzelmileg
fontos eseménynek mi volt az oka. Amint azt Wiener és Graham (1989)
megmutatták, néhány érzelem megkülönböztetése „attribúciókon” alap
szik, olyan magyarázatokon, amelyeket az emberek az események okai
ról adnak. Wiener és Graham leírják, hogy 5 és 11 év közötti gyermekek
rövid jeleneteket kaptak, és el kellett dönteniük, hogy milyen érzelem
jelenik majd meg. Az egyik történet a következő volt:
Ez a történet egy Chris nevű fiúról szól. Chris tanára helyesírási tesztet íratott,
amelyet Chris hibátlanul oldott meg. Ötöst kapott a dolgozatra. (Wiener és
Graham, 1989, 407. o.)
Ha a gyerekeknek azt mondták, hogy Chris előző este az összes szót

megtanulta (ami arra utal, hogy sikerének titka saját cselekvése volt),
hajlamosak voltak azt mondani, hogy büszke lesz magára, de ha az ok az
volt, hogy a tanár könnyű tesztet adott (ami Chrisen kívüli ok), akkor a
gyerekek, különösen az idősebbek, azt gondolták, hogy Chris nem lesz
büszke magára. Hasonló eredményeket kaptak a bűntudattal kapcso
latban is: ha egy kárt okozó eseményt irányítani lehetett volna, a gyere
kek azt gondolták, hogy az okozó személy bűntudatot fog érezni, ha
azonban baleset volt, az idősebb gyerekek szerint a személynek nem lesz
bűntudata.
Vajon az érzelmek gondolatmintázatai adaptívak? Bizonyos mintáza
tok, amelyek szorongás, önbecsmérlés vagy keserűség esetén vég nélkül
keringenek, nem tűnnek annak (Lyubomirsky és Nolen-Hoeksema,
1993). A mentális betegségek tünetei közé sorolják őket. Az ilyen mintá
zatok megragadására Beck és munkatársai (1979) egy olyan naplóformát
javasolnak, amelyben a beteg leírja az érzelmeket eredményező eseteket,
magukat az érzelmeket és a felmerülő gondolatokat. A gondolatok az
esemény értelmezései. Beck terápiájának részeként arra kéri a beteget,
hogy generáljon alternatív gondolatokat azok mellett, amelyek valóban
138 4. Mi az érzelem!
megjelentek. Ezek az alternatív gondolatok viszont másfajta érzelmeket

eredményeznek. íme egy példa egy kortörténet-könyvtárostól (Beck,
1979, 165. o. alapján rövidítve).
Esemény Érzelmek Gondolatok Alternatív gondolatok
A fónó'vér a kardioló Szomorúság Nem szeret engem. Bolond, ha utálja a
gián goromba volt, ami Enyhe harag kortörténeteket. Per
kor a kórlapokat men Magány esetén ezek jelentik
tem összeszedni az or számára az egyetlen
vosi bizottság számára, védelmet.
és azt mondta: „Gyűlö
löm a kortörténeteket.”
Beck terápiájának középpontjában Arisztotelész ősi elképzelése áll, mely

szerint az érzelmek valójában kiértékelések, és mivel valamilyen mérték
ben megválaszthatjuk, hogyan értékeljük az eseményeket, meg tudjuk
változtatni érzelmeinket. Ez esetben a kortörténet-könyvtáros szomorú
ságát, haragját és magányosságát az a gondolat okozta, hogy az főnővér a
kardiológián nem szereti őt. Ha azonban kontextusértékeléseiben képes
az eseményt másképpen értelmezni, mégpedig úgy, hogy az ápolónőnek
per esetén szüksége van a kortörténetekre, másképpen érezhet. A kog
nitív terapeuták feltételezik, hogy a depressziós és szorongó emberek
olyan észjárásokat alakítottak ki, amelyek szomorú és félelemteli érzel
meket hoznak létre. A terapeuták ezért azon dolgoznak a beteggel, hogy
felfedezzék az események olyan másfajta értékeléseit, amelyek nem ve
zetnek szomorúsághoz és félelemhez.
Cselekvéskészség
Frijda szerint a cselekvéskészség megváltozása az érzelem központi mag

ja. Ez a fejezet elején álló munkadefiníció 2. pontja, és Frijda sémájában
a 3. szakasz. Ennek vizsgálatára Frijda, Kuipers és tér Schure (1989) 32
érzelemnévből kiindulva (pl. boldogság, szomorúság, harag stb.) arra
kérte az egyetemi hallgató kísérleti személyeket, hogy idézzenek fel a ne
veknek megfelelő érzelmekhez kapcsolódó epizódokat. Minden egyes
felidézett epizódnál a személyeknek be kellett jelölniük egy hétpontos
skálán az értékelés 19 dimenziójának intenzitását (hasonlóan ahhoz,
amit az értékelésről szóló részben megadtunk). Elképzelhetjük, hogy ha
Abigail értékelné azt az esetet, amely a barátjával folytatott dühös vitá
hoz vezetett, „nagyon kellemetlennek”, „a célt nagymértékben akadá
lyozónak” stb. értékelte volna.
Aztán ugyanezt az esetet a cselekvéskészség 29 dimenziója szempont
jából is értékelni kellett. íme egy válogatás a cselekvéskészség-dimenzi-
ókból és a vizsgálatukra kidolgozott tételekből, amelyeket egy „egyálta
lán nem”-től „nagyon erősen”-ig terjedő skálán kellett értékelni.
Dimenzió Cselekvéskészség-tétel
Ellenséges Szembe akartam szállni vele, meg akartam támadni, bántani vagy
sérteni.
Megközelítés Meg akartam közelíteni, és kapcsolatot akartam teremteni vele.
Elkerülés Azt akartam, hogy semmi közöm ne legyen hozzá, a lehető legke
vésbé se zavarjon, és távol maradjak tőle.
Túláradó Mozogni akartam, túláradó lenni, énekelni, ugrálni, valamibe be
lefogni.
Tanácstalan Tenni akartam valamit, de nem tudtam, mit; tanácstalan vol
tam.
A helyzet ura A helyzet fölött álltam, úgy éreztem, én irányítom a dolgokat; én
hajtom a kocsit.
Gátlás Akadályoztatva éreztem magam, megbénultam vagy lefagytam.
Pihenés Ügy éreztem, pihenek, minden rendben van, úgy éreztem, sem
mit nem kell csinálnom.
Frijda, Kuipers és tér Schure (1989) eredményei szerint a 29 cselekvés

készség-tétel mintázatai helyesen bejósolták azoknak az érzelemnevek'
nek a 46 százalékát, amelyekről a személyeket megkérdezték - ez az
arány kétségtelenül magasabb lett volna, ha az érzelemnevek egy része
nem szinonima (pl. szomorúság, fájdalom, idegesség). Az érzelmek kiér
tékelő tételekből történő előrejelzésének sikere is hasonló volt, bár né
mileg alacsonyabb (43 százalék).
A cselekvéskészség profiljai tehát legalább olyan jól írják le az érzel
meket, mint az értékelésprofilok. Ezenkívül az értékelések és a cselek
véskészség állapotai között fontos kapcsolat állt fenn (átlagosan 0,55
korrelációs átlaggal). Az érzelmek egyedi csoportjaiban tehát jelentés
teli mintázatok bukkannak fel. A pozitív érzelmek például (büszkeség,
megkönnyebbülés, lelkesedés) mind a „kellemes” és az „énerő” értékelé
seit, valamint a „túláradó” cselekvéskészség-állapotot mutatják. A ha
rag és a düh a „kellemetlen” és „más cselekvő” értékeléseket és az „ellen
séges” cselekvéskészség-állapotot foglalták magukban.
Stein, Trabasso és Liwag (1993) amellett érvelnek, hogy az érzelem-
kutatásban hagyományosan túlságosan kevés figyelmet kapott az érzel
mek szerepe a tervek beindításában, így ők ezt az aspektust hangsúlyoz
zák saját „érzelmi folyamat”-változatuk 3. szakaszában. A gyerekek
hároméves koruktól tudják, hogy az érzelem problémát vet fel, és vala
milyen cselekvésnek kell bekövetkeznie, amely ezt megoldhatja. És a
gyerek ettől a kortól kezdve mentális tevékenységének jelentős részében
azon gondolkodik: „Mit is kezdjek vele?” így Amy, aki nem szeret feste
ni, azonnal arra gondol, hogy nem viszi haza a festékeket, aztán arra
gondol, hogy hazaviszi őket, de megszerzi anyja támogatását. Abigail,
akinek vitája volt a barátjával, sokat gondolkodik azon, hogyan léphet
ne vele kapcsolatba, és - ami komolyabb - hogy véget vessen-e a kap
csolatnak.
Az érzelmek jelzik tehát cselekvéseinkben a fordulatokat. Történt
valami, ami fontos számunkra. Az érzelmek azok a folyamatok, amelyek
lehetővé teszik számunkra, hogy a felmerült problémára összpontosít-
140 4■ M i az érzelem ?
sunk, és, ha szükséges, irányt változtassunk. Mire vonatkozik a készült

ség, és miről szólnak a tervek? Ezek leggyakrabban más emberekkel kap
csolatosak.
Érzelemkifejezés, testi változás, cselekvés
A gondolatok magánjellegűek, és bizonyos fokig a cselekvéskészség és a

számba vett tervek is azok. Hogyan ismerjük fel akkor mások érzelmeit?
Frijda (1986) megfogalmazásában: gyakran akkor ismerünk fel egy érzel
met másoknál, amikor „a viselkedésük mintha leállna. A környezettel
való hatékony interakció megszűnik, és olyan viselkedés váltja fel, amely
mintegy a személy köré összpontosul, például egy síró- vagy nevetőgörcs
ben, düh- vagy félelmi roham esetén.” (2. o.) Ezeket a testi és kifejezés
beli következményeket a fejezet elején adott munkadefiníció harmadik
része tartalmazza. Frijda modelljében az utolsó szakasz, Stein, Trabasso
és Liwag modelljében az érzelmi folyamat 2. szakaszának részeit alkot
ják. Az érzelemkutatás történetének ellentmondásos kérdése, hogy az
érzelmi folyamatban pontosan hol jelennek meg ezek a hatások. Sorban
tárgyaljuk az érzelemkifejezést, testi változást és cselekvést.
Érzelemkifejezés t Darwin kidolgozott egy taxonómiát az érzelemkifeje

zésekre (1.1. táblázat), és feltételezte, hogy minden érzelem külön álla
pot; tartozik hozzá egy kifejezés, amelynek alapján fel lehet ismerni; né
ha cselekvéssel jár, máskor, például a könnyek vagy az izzadás esetében,
fiziológiai esemény kíséri. A „kifejezés” szó valami olyasmit jelöl, ami
külsőleg megjelenik - „kifejezésre kerül”. Ez az elképzelés megfelel an
nak a gyakori intuíciónak, hogy az érzelmek belső állapotok, olyan
szubsztanciák, amelyeket a személy elzárhat vagy szabadon engedhet. Az
elképzelésnek lehet néhány félrevezető következménye (Hinde, 1985),
de a szó fennmaradt.
Darwin, és különösen Tomkins és követői, Ekman és Izard munkássá
ga óta a kutatás az arcra összpontosított, mert ezt tekintették a kifejezés
elsődleges helyének, ahol objektív méréseket lehet végezni. Ha a kifeje
zések kultúráról kultúrára változnának, akkor, bár mondhatnánk azt,
hogy érzelmiek, de a különböző nyelvek szavaihoz hasonlóan a legjobb
esetben is csak kifejezőjelzések szótárait állíthatnánk össze. Ennek je
gyében Birdwhistell (1970) a következőképpen érvelt: „Valószínűleg
nincsenek az érzelmi állapotnak egyetemes szimbólumai... Azt várhat
juk, hogy [az érzelemkifejezések] elsajátítása és mintázata az adott társa
dalmak adott szerkezeteinek megfelelően alakul.” (126. o.)
Tényleg vannak az érzelemnek olyan nem verbális jelzései, amelyek
nyelvszerűek. Morris és munkatársai (1979) ezek egy kis csoportjáról
készítettek szótárat, megadva jelentésüket és földrajzi megoszlásukat is.
Európai utazgatásaink során használhatjuk szótárunk kiegészítőjeként,
különösen, ha lenézésünket akarjuk kifejezni. Például a mutatóujj és a
kisujj kinyújtásának gesztusa (lásd 4-2. ábra) lenézést jelent Olaszor
szágban és Spanyolországban, de Nagy-Britanniában és Skandináviá

ban nem ismerik. Nagy-Britanniában ennek a gesztusnak a mutató- és
a középső ujj felemelése felel meg, a tenyér közben a jelzést adó személy
felé néz; ezt máshol nem nagyon ismerik. Amerikában ennek a gesztus
nak a középső ujj felemelése, Ausztráliában pedig a hüvelykujj felemelé
se felel meg. Mind a négy gesztusnak hasonló jelentése van: durva sze
xuális mellékjelentést hordozó sértések; attól eltekintve azonban, hogy
ujjal mutatják őket, kevés morfológiai jegyben osztoznak: olyanok,
mint egy szó négy különböző nyelven. Azok a politikusok, akik közvet
lenek akarnak lenni a néppel, és hisznek az ilyen gesztusok egyetemes
ségében, néha igencsak melléfognak: vannak olyan fotók George Bush-
ról, amelyeken ausztráliai látogatása során a hüvelykujját a magasba
emeli, nyilvánvalóan egy „OK” jelzést akart mutatni, ezt azonban Auszt
ráliában egészen másként értik. Birdwhistell azt állítja, hogy az arc és a
hang érzelemkifejezései is ugyanilyen típusúak: kultúraspecifikus nem
verbális kifejezések.
Több lépésre is szükség volt annak az alternatív lehetőségnek a meg
alapozásához, hogy létezik néhány, egyetemes taxonómiában is elhelyez
hető érzelemkifejezés. Először is meg kellett mutatni, hogy az összes kife
jezés közül csak néhány fejez ki egyetemes érzelmeket. Ekman és Friesen
(1969) a nem verbális kifejezések öt kategóriáját írta le: a) „emblémák”
- ezeket gyakrabban gesztusoknak nevezik, ilyen például az előző bekez
désben leírt durva sértő gesztus; b) „illusztrátorok”, amelyek a beszédet
kísérik, és amelyek az izgalom fokával változnak, például az integetés
vagy a kezek ökölbe szorítása; c) „szabályozók”, mint például a beszélge
tésfolyam szabályozására használt bólogatások; d) „affektusmegjeleníté-
sek” - olyan kifejezések, mint a mosolygás vagy a szemöldökráncolás; és
e) „adaptorok” vagy testi manipulációk, például saját magunk vakarga-
tása vagy érintése stb. - ezek gyakran az etológusok által leírt helyettesi
4.2. ábra. Két durva, lenézést

kifejező gesztus: a) Olaszor
szágban és más mediterrán or
szágokban, de Eszak-Európá-
ban nem; b) Nagy-Britanniá
ban, de Dél-Európában nem.
A z ilyen gesztusok a szavak
hoz hasonlóan tanult konven
ciókon alapulnak (Morris et
a l, 1979)
142 4. Mi az érzelem?
tő cselekvésekként, a szorongás vagy belső konfliktus jeleiként jelennek

meg (Maestripieri et al., 1992).
A második mozzanat annak felderítése volt, hogy ezek az érzelemjel'
zések fajspecifikusak-e, mint a reflexek: potenciálisan csak a d) kategó
riába tartozók (affektusmegjelenítések) lennének ebbe a típusba sorol
hatók. A fényképek pánkulturális felismerésére vonatkozó, 3. fejezetben
tárgyalt vizsgálatok ezt a kérdést próbálták megválaszolni.
A harmadik lépés, amelyet mind Izard és kollégái, mind Ekman és
munkatársai megtettek, az érzelmi arckifejezések osztályozására szolgá
ló kódrendszer kidolgozása volt. Izard MAX (Izard, 1979) és AFFEX
(Izard, Dougherry és Hembree, 1983) rendszerei azon az elképzelésen
alapulnak, hogy van az alapérzelmeknek egy külön halmaza; az ő kód
rendszere olyan vonásokat határoz meg, amelyek ezeket a legjobban el
különítik egymástól. Ekman rendszere, a Facial Action Coding System
(FACS) (Ekman és Friesen, 1978) az arcizmokat (konkrétabban „moz-
gásegységeket”) és látható mozgásaikat katalogizálja. Ennek egy kiegé
szítése, az EM-FACS (Ekman és Friesen, 1984) ezeknek a mozgásoknak
olyan konfigurációit írja le, amelyekről azt gondolják, hogy bizonyos ér
zelmek kifejezései. A rendszerek gyakran finom megkülönböztetései
nek elsajátítása több hónapot vesz igénybe. Maga az eljárás is időigé
nyes: egy gyakorlott FACS-kódoló számára egy teljesen látható arc 1 má
sodperces videofelvétele legalább 100 másodpercnyi kódolást jelent.
Már folyamatban van egy olyan számítógépes rendszer kidolgozása,
amely a lefényképezett arckifejezések kézi méréseit értelmezi (Kearney
és McKenzie, 1993); Pilowsky és Katsikitis (1994) pedig megalkotott
egy olyan számítógépes arcfelismerő rendszert, amely közvetlenül vi
deofelvételekről dolgozik, és elég sikeres a színészek érzelemkifejezései
nek osztályozásában, különösen a boldogság esetében, amelyet a rend
szer az esetek 70 százalékában sikeresen felismer.
A FACS működésének szemléltetésére vegyük a boldogság mosolyát.
A kódrendszer minden egyes arcmozgást egy mozgásegységnek jelöl
(AU, action unit). A 4.3. a) ábra semleges, mindenfajta arctevékenység
nélküli arcot, a b) pedig olyan arcot mutat, amelyen 3 mozgásegység mű
ködött. Az AU6 az orbicularis oculi összehúzódása, azé az izomé, amely
mindkét szemet körbeveszi: mindkét oldalon összehúzódott, a bőrt pe
dig befelé, az orrnyereg felé húzta. Idősebb embereknél a bőr rugalmas
ságának elvesztése és ezeknek az izmoknak az ismételt összehúzódása
miatt olyan ráncok alakulnak ki, amelyek a két szem sarkából kifelé hú
zódnak, és amelyek mosolygáskor könnyen láthatóvá válnak, de a képen
látható fiatal személy esetében még nem alakultak ki a ráncok. Másod
szor az AU12, a zygomaticus major összehúzódása jelent meg, amely a szá
jak szegletét felfelé húzta. Harmadszor az AU25 jelent meg, amely nem
izom-összehúzódás, hanem elernyedés: lehetővé teszi, hogy az ajkak
szétnyíljanak, miközben a fogak zártak. Az AU6 és az AU 12 izmait a b)
fénykép jobb oldalán jelöltük, az összehúzódások a bőrt a kis körök irá
nyába húzzák.
Az embernél erős a száj körüli izmok akaratlagos kontrollja, talán

azért, mert ezeket a beszéd során használjuk: így az emberek a szájukat
akaratlagosan is felfelé tudják görbíteni. A másik rész azonban, a valódi
öröm mosolya az AU6 orbicularis oculi izom összehúzódását is magában
foglalja, és ez már nem irányítható olyan könnyen akaratlagosan. Az aj
kak egyszerű felfelé görbítése hamisnak tűnik, azt jelzi, hogy valaki egy
másik érzelmét, például a szorongását próbálja palástolni. Ekman és
munkatársai megmutatták, hogy azok az emberek, akik hazudnak, meg
próbálják negatív érzéseiket ezzel az akaratlagos mosollyal palástolni, de
a szorongás nyomai kiszivároghatnak. Ekman és O ’Sullivan (1991) azt
találták, hogy a titkosügynökök kivételével szinte senki sem veszi észre a
hazugságot pusztán az arc alapján. Ez arra utal, hogy ezek a finom jelzé
sek a mindennapi kommunikáció során nem fontosak, de Ekman sikere
sen megtanított nyomozókat és vámosokat a csalást jelző „szorongásszi-
várgás” felismerésére.
Ekman az öröm veleszületett mintázatát (a zygomaticus major és az
orbicularis oculi egyidejű összehúzódását) Duchenne-mosolynak nevezte
(Ekman, Davidson és Friesen, 1990) a mosolyt elsőként leíró francia ku
tató után, aki először készített fényképfelvételeket érzelemkifejezésekről
(Duchenne de Bologne, 1862). Ekman és Davidson megmutatták, hogy
az elektroencefalogramon (EEG) ez a mosoly az agyi tevékenység más
mintázatát mutatja, mint az akaratlagosan, de a szem körüli izmok
összehúzódása nélkül létrehozott mosoly.
A hang is nagyon fontos az érzelemkifejezésben (Pittam és Scherer,
1993), és ennek is lehetnek egyetemes aspektusai. Van Bezooijen, Van
Otto és Heenan (1983) négy-négy holland anyanyelvű férfival és nővel
mondatták magnóra a twee maanáen zwanger szavakat (jelentése: két
hónapos terhes) semleges hangon és kilenc különböző érzelmet (undor,
meglepetés, szégyen, érdeklődés, öröm, félelem, megvetés, szomorúság
4.3. ábra. Camra fényképei az

érzelmi arckifejezésekről: a)
semleges és b) boldog. A z a)-n
az arcizmok lazák, a b ) m a kó
dolás a FACS egységek termi
nusaiban: A U 6 + A U 12 +
AU 25. A tiszta Dúc henne -
mosoly, mint a képen látható is,
az A U 6 és az A U 12 kombiná
ciója, minden negatív érzel
mekkel asszociált mozgásegysé
get nélkülöz
144 4. M i az érzelem?
és harag) kifejező hangon. Aztán ezeket a hangfelvételeket lejátszották

hollandoknak, valamint olyan Tajvanban és Japánban élő személyek
nek, akik nem beszéltek hollandul, és kevés kapcsolatuk volt nyugati
nyelvekkel.
A holland személyek a többieknél szignifikánsan jobbak voltak a sem
leges és az érzelemteli hanghordozások azonosításában. A szomorú han
got mindegyik csoport jól azonosította (a tajvaniak 53 százaléka, a japá
nok 70 százaléka, a hollandok 73 százaléka), csakúgy, mint a félelemteli
hangot (47 százalék a tajvaniak, 40 százalék a japánok és 70 százalék a
hollandok körében). A boldog hanghordozást a tajvaniak nem ismerték
fel túl jól (24 százalék), és a japánok találati aránya is alacsony volt (20
százalék).
Bár az érzelemkifejezés-kutatások túlnyomó többségének az arc volt a
tárgya, nem fordítottak elég figyelmet arra, hogy a mindennapi életben
valójában milyen fontosak az arckifejezések és más jelzések az érzelmek
felismerésében. Planalp, DeFrancisco és Rutherford (megjelenés alatt)
olyan embereket, akik valakivel együtt élnek, arra kért, hogy jegyezzék
fel, milyen jelzések alapján mondják meg, hogy a másik mikor él át egy
adott érzelmet. Azt találták, hogy nagyon különböző jelzéseket használ
nak, néhány esetben az emberek akár tizenkettőt is felsoroltak. A leg
több ember (97 százalék) két vagy több jelzést használt egy adott érzelem
felismerésére. A leggyakrabban használt jelzések vokálisak voltak (az
esetek kétharmadában), és az esetek több mint felét arc-, verbális és
helyzeti jelzések kombinációjából ismerték fel.
Testi változások I Az 1. fejezetben már leírtuk, hogy James saját kérdésé

re - „Mi az érzelem?” —a következő választ adta: ugyanúgy, ahogyan van
látó-, halló-, tapintórendszerünk, amelyek észlelik a külvilág eseménye
it, van egy másik rendszer is, amely a testen belüli eseményekre irányul.
James és őt követően sokak számára az érzés nem metafora, az érzelem
annak az érzése, ami a testben történik. Ez az elképzelés, miszerint az ér
zelmek testen belüli érzékietekként jelentkeznek, a perifériás elmélet
ként vált ismertté, szemben a centrális elmélettel, mely szerint az érzel
mek az agyban jelentkeznek (Cannon, 1927).
James elképzelése intuitív vonzerővel bírt, és az érzelmek fiziológiai
lehorgonyzásával kecsegtetett. Tesztelhető előrejelzései voltak: a test
belsejéből érkező érzetek csökkenésének mérsékelnie kell az érzelmek
intenzitását, és viszont, ha testi változásokat indukálunk, akkor azok
nak érzelmeket kell kiváltaniuk.
Az első jóslatot Hohmann (1966) tesztelte. Huszonöt olyan férfit in
terjúvolt meg, akik mindannyian gerincsérülést szenvedtek, és a sérülés
következtében mindenfajta érzékelési képességüket elveszítették. A sze
mélyek mindannyian elvégezték a középiskolát, és egyiknek sem volt
pszichiátriai problémája. Hohmann vette fel az interjúkat; mivel ő maga
is paraplégiás volt, nagyobb összhang alakulhatott ki köztük. A férfiakat
szexuális érzéseikről kérdezgette, félelemről, haragról, bánatról, érzel
gősségről és általános élelmességükről. A legtöbb férfi arról számolt be,

hogy szexuális érzéseik a sérülés óta csökkentek. A nyaki sérültek jelen
tős csökkenésről számoltak be: egyetlen 29 éves írta le a sérülés előtt,
korábbi szexuális kapcsolatai során tapasztalt érzéseit: „forró, feszes ér
zés az egész testemben”, de azt mondta, hogy a sérülés óta „nem érinti a
dolog” (148. o.). A következő, 33 éves férfi jellegzetesen visszaadja az al
só háti sérülést szenvedett paraplégiások érzéseit: „Azt hiszem, a szexre
irányuló nyomás valamivel kisebb. Nehéz megmondani, mert már nős
vagyok, és természetesen a dolog érzelmi része nagyobb, mert örömet
akarok szerezni a feleségemnek, és emiatt nehéz megmondani, hogy be
lül mik a saját érzéseim. Régebben egyfolytában vadásztam, talán a hó
dításért, hogy megerősítést kapjak. Mindent egybevetve, úgy tűnik,
hogy kisebb a feszültség és a nyomás a szexre.” (149. o.) Hohmann csök
kent félelemérzésről is beszámol. Az egyik férfi a mellkas felső szintjén
sérült. Egyik nap egy tónál horgászott, amikor vihar támadt, és egy fa
rönk kilyukasztotta a csónakját. Azt mondta: „Tudtam, hogy süllyedek,
és, rendben, féltem is, de valahogy nem volt meg az a csapdába ejtettség-
gél járó pánikérzésem, bár tudom, hogy korábban ezt éreztem volna.”
(150. o.)
Rövid életrajz: William James
William James 1842-ben született, a család öt tehetséges gyermeke közül a legidősebbként. William apja, egy
álmodozó, kicsit különc, ráérő ember, saját vagyonnal, ír bevándorló apjától egy nagy New York-i házat örö
költ, itt született William is. William anyja, Mary volt a családban a gyakorlatiasan gondolkodó ember. 1843-
ban született öccse, Henry, aki a világ egyik legnagyobb regényírója lett, míg egyetlen húga, Alice, aki épp
olyan tehetséges volt, mint fiú testvérei, nem tudta legyőzni korának nőkkel szemben támasztott korlátáit, és
ebbe belerokkant. A család szeretetteljes, de zűrzavaros életet élt, a gyerekek az oktatási módszerek minden
fajtáján keresztülmentek, beleértve nevelőnőket és tutorokat, hosszú európai tartózkodásokat, kísérleti ma
gániskolákban töltött időszakokat. 18 éves korában William egy évig bölcsészhallgató volt, aztán felvette a
kémiát. Két évvel később átváltott az orvostudományra, 1869-ben megszerezte a diplomáját. 1872-től fizio
lógiát oktatott a Harvardon. 1878-ban élete fordulóponthoz érkezett: találkozott Alice Gibbensszel, aki bi
zonyos fokú szervezettséget vitt az életébe, osztozott az érdeklődésében, és segített abban, hogy az energiáit
összpontosítani tudja. Innentől kezdve mérséklődött hipochondriája, amely egyébként munkaképtelenné
tette. 1885-ben James a filozófia professzorává vált. O volt az amerikai pszichológia megalapítója, és jelentős
hatása volt a pragmatista filozófiai iskolára, amelyhez John Dewey is tartozott. Egy szeretetre méltó, toleráns,
nagy olvasottságú ember, akinek volt tehetsége a gondolatokkal teli irodalmi kifejezésmódhoz, így James
Principles of Psychology ját még mindig a valaha volt legjobb pszichológia-tankönyvnek tekintik; e könyv mel
lett érzelemelmélete a legismertebb.
A szexuális érzések, a félelem és a harag gyengébb érzései mellett a leg

több személy arról számolt be, hogy ugyanakkor erősödnek a Hohmann
által érzelgősségnek nevezett érzések, vagyis az az érzés, hogy könnybe
lábad a szemünk, és csordultig vagyunk érzelemmel, például búcsúzások
alkalmával. Hohmannt olvasva a következő kérdések merülnek fel: Mi a
hatása magának a rokkantságnak az ember érzelemkiváltó eseményekre
adott reakcióira? Mi a puszta öregedés hatása - a baleset óta eltelt idő 2
és 17 év között változott, az átlag 10 év volt. Vajon Hohmann eredmé-
146 4. Mi az érzelem?
nyeit befolyásolták a személyek vagy a kérdező vélekedései arról, hogy az

érzelmek a testtől függenek-e?
Az egyik személy a következőt mondta a haragról: „Most már nem tör
rám a fizikai lendület érzése... Néha dühös leszek, ha igazságtalanságot
látok. Kiabálok és káromkodok, és nagy felhajtást csinálok, mert megta
nultam, hogy ha időnként nem teszem meg, az emberek kihasználnak,
de egyszerűen nincs mögötte tűz. Ez egyfajta mentális típusú harag.”
(151.0.)
Egyik kérdést sem könnyű megválaszolni, de Bermond és munkatár
sai (1991) megismételték Hohmann vizsgálatát. Harminchét olyan sze
mélyt kérdeztek meg, akik a vizsgálatot megelőző 1-9 évben (átlag: 4,5
év) gerincsérülést szenvedtek. A kérdezőket nagy körültekintéssel ké
pezték ki. Az elfogultság kizárása céljából azt mondták nekik, hogy a
centrális és a perifériás érzelemelméletek is igazak.
A vizsgálati személyeket külön kérdezték meg a fiziológiai izgalomról
és az érzelmi élmények szubjektív intenzitásáról. Megkérték őket, hogy
idézzenek fel két félelemélményt; ezek legyenek hasonlóak mind kiváltó
okukat, mind azt illetően, hogy mit jelentettek a személy számára; az
egyik származzon a sérülés előtti időből, a másik a sérülés utániból. Hu
szonhárom személy tudott ilyen eseménypárt felidézni. James jóslatával
ellentétben arról számoltak be, hogy a félelemhez tartozó szubjektív ér
zések a sérülés után jelentősen megnőttek (p < 0,05). Azt találták, hogy
a tisztán fiziológiai izgalom a sérülés utáni érzelemben csökkent, ahogy
azt a sérülés alapján jósolnánk, és hogy ez arányos volt a szenzoros beme
net elvesztésének mértékével, nem volt azonban észrevehető hatása az
érzelem élményének csökkenésére.
A személyeket arra is megkérték, hogy idézzenek fel két hasonló ha-
rageseményt: egy sérülés előttit és egy sérülés utánit. Harminckét sze
mély tudott ilyen esetet felidézni. Válaszaikban a harag szubjektív élmé
nyében enyhe emelkedés figyelhető meg, de a harag felidézett testi élmé
nyében nem volt semmi változás.
Bermond és munkatársai arra is megkérték a személyeket, hogy érté
keljék a félelmet, haragot, bánatot, érzelgősséget és vidámságot a baleset
óta bekövetkezett növekedést és csökkenést jelölő skálákon. Sem az
egész csoportban, sem annak a tizennégy személynek a körében, akinek
nyaki sérülése és így a legnagyobb érzékied kiesése volt, nem találtak ál
talános csökkenést a rangsorolt érzelmi intenzitásban - a legtöbb sze
mély nem számolt be változásról a skálák nagy részén, bár néhányan el
mondták, hogy sérülésük óta valamelyest nőtt az intenzitás.
Hohmann személyei gyakran számoltak be intenzív érzelmekről, mi
közben azt állították, hogy az érzelem testi vonatkozása csökkent; Ber
nard és munkatársai ezért rámutatnak, hogy saját eredményeik a látszat
ellenére talán nincsenek ellentmondásban a Hohmannéival. Egy érze
lem átélésének módja attól is függ, hogy hogyan értelmezzük, milyen
mértékben hiszünk abban, hogy az érzelmet befolyásolják a testi érzések.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindkét vizsgálat emlékeken alapul.
Ha azonban az emlékek pontosak, az újabb és szisztematikus vizsgálat

eredményei problémát jelentenek James feltételezése számára.
Mi lenne, ha más szempontból közelítenénk meg a problémát? Mi
a helyzet akkor, ha a testi változásokat szándékosan hozzuk létre? Va
jon ezek közül valamelyik eredményezhet ténylegesen érzelmet? Lange
(1885) a James-Lange-elmélet általa kidolgozott változatában az auto
nóm idegrendszer által létrehozott változásokra helyezte a hangúlyt - ez
az idegrendszernek az a része, amely olyan akaratlan folyamatokat hoz
létre, mint a szívritmus, a véredények tágulása és az izzadás. Amint arra
azonban Andalmann és Zajonc (1989) rámutatnak, bár James is hang
súlyozta az autonóm hatásokat, ő az izmokból, ízületekből és bőrből ér
kező visszacsatolást sem zárta ki. Ezek szerint testének bizonyos mozdu
lataival az ember érzelmeket válthat ki.
Zajonc, Murphy és Inglehart (1989) azt állították, hogy néhány arc
kifejezésnek érzelmi hatása van, melyet azon keresztül fejtenek ki, hogy
leszűkítik az arc véredényein keresztül történő véráramlást. Ezek a szű
kületek aztán befolyásolják az agy bizonyos részeinek vérellátását, amely
viszont olyan hőmérséklet-változásokat okoz, amelyeket pozitívnak
vagy negatívnak élünk meg. Zajonc, Murphy és Inglehart kísérleteik
kel azt akarták megmutatni, hogy bizonyos izmok puszta összehúzásá
nak is megvan ez a hatása. Német emberekkel négy kétszáz szavas no
vellát olvastattak fel, amelyekből kettőben nagyon gyakori volt az „ü”
magánhangzó, kettőben pedig egyáltalán nem fordult elő. Az „ü” hang
kimondása a száj körüli izmok erőteljes tevékenységét igényli, az ajkak
előretolását, nagyjából a mosollyal ellentétes módon. A két „ü” betűs
történetet olvasva a személyeknek (az „ü” betűt nem tartalmazó törté
netekkel összehasonlítva) megemelkedett az archőmérsékletük, és nem
tetszettek nekik a történetek. Egy másik kísérletben a személyekkel
egyszerűen kimondatták az „ü” hangot és más magánhangzókat is, és a
többi magánhangzó jobban tetszett nekik. Egy másik feltűnésmentes
vizsgálatban Strack, Martin és Stepper (1988) azt találták, hogy ha a
személyeknek egy tollat kell a szájukban tartaniuk, olyan izommoz
gásokat hoznak létre, amelyek a mosolyra jellemzőek, anélkül hogy
ezt észrevennék; ez azt eredményezte, hogy a tollal a szájukban látott
rajzfilmeket szórakoztatóbbnak tartották, mint azok, akiknél nem hú
zódtak össze ezek az izmok. Larsen, Kasimatis és Frey (1992) arra kész
tették a kísérleti személyeket, hogy a szemöldöküket szomorú arcot
utánzó módon húzzák össze. A személyek az így látott képeket szomo
rúbbaknak ítélték, bár nem tudták, hogy a szemöldökállásuk szomorú
ságra utal.
Sokatmondó bizonyítékok árulkodnak arról, hogy az arc változásai
okozhatnak vagy felerősíthetnek érzelmeket, bár ezeknek az érzelmek
nek az intenzitása alacsony marad. Zajonc, Murphy és Inglehart (1989)
szavaival: „Nem várjuk azt, hogy valaki, aki épp most tudta meg, hogy
rákos, bánatát örömre fordítsa a zygomatikus izom puszta összehúzásá
ra.” (412. o.)
148 4- Mi az érzelem!
Cselekvés ►A tervek és a cselekvések szoros kapcsolatban állnak az ér

zelmekkel. Bizonyos érzelmi viselkedéseket széles körben felismernek.
Huszonhét nemzet diákjainak érzelmi esetekről szóló önbeszámolóit
vizsgálva Wallbott és Scherer (1986) találtak érzelemspecifikus cselek
véseket, és a válaszok közötti különbségeik az országok különbözőségé
hez mérten kicsik voltak. A „megközelítés” az örömhöz, az „ellenmoz
gás” a haraghoz kapcsolódott, az „eltávolodás” pedig a negatív érzel
mekhez.
Azt várnánk, hogy a behaviorista időkben az érzelmekkel kapcsolatos
figyelem a cselekvésekre összpontosult, de természetesen ebben a kor
szakban az érzelmek törvényen kívülinek számítottak. Egy ismert mű
ben, a Frustration and Agressionben (Dollard et ah, 1939) a szerzők meg
állapítják ugyan a kapcsolatot a frusztráció mennyisége és az agresszió
valószínűsége között, a haragnak azonban nem tulajdonítottak oki je
lentőséget. Csupán egyszer említik a könyvben (homályosan, egy láb
jegyzetben, ahol egy, az időskorban megemelkedett szintű ingerlékeny
ségről szóló vizsgálatot idéznek, 77. o.). Az elképzelés tesztelésének
újabb változataiban azonban Berkowitz (1993) kísérletileg megmutatta,
hogy a kiváltott haragot valóban agresszív válaszok követik.
A cselekvésmintázatok által sugallt érzelmeket mások felismerik:
Sogon és Masutani (1989) két japán színészt és színésznőt vett filmre há
tulról úgy, hogy a nézők ne láthassák az arcukat. A felvett cselekvések
egy sor érzelmet (öröm, meglepetés, félelem, szomorúság, undor, harag,
megvetés) és három „affektív-kognitív struktúrát” (ragaszkodás, megér
zés, elfogadás) ábrázoltak, amelyeket a színészek előre megadott forgató-
könyvek alapján játszottak el. Amerikai és japán személyek nézték meg
a felvett jeleneteket, aztán kiválasztották egy listából azt a szót, amely
szerintük a legjobban illett egy-egy jelenethez. A felismerési arány 52
százalék volt az amerikaiak, 57 százalék a japánok esetében. Néhány
mintázatot - félelem, szomorúság, undor - mindkét csoport könnyen
felismert. Ezek közül néhány - például szomorúság esetén a leejtett vál-
lak és a csendes üldögélés - egyetemes lehet. Mások, például a tekintély
előtti mély meghajlás, félelmet jelezhetnek, ezt azonban minden bi
zonnyal befolyásolja a kultúra - a meghajlás Japánban az üdvözlés és a
búcsúzás konvencionális formája. (Lásd még Weisfeld és Beresford, 1982
a testtartásról mint a büszkeség és a dominancia lehetséges jelzéséről;
Cunningham, 1988 arról, hogy az emberek hogyan cselekszenek, amikor
valamilyen érzelmet vagy hangulatot élnek át; Montepare, Goldstein és
Clausen, 1987 az érzelmek testtartás alapján történő felismeréséről.)
Az egyéni cselekvések mellett a társadalmak is kínálnak kultúraspe
cifikus rituálékat a közös cselekvésre az érzelmileg fontos eseményeken.
A temetések lehetővé teszik az elhunyt hozzátartozói számára, hogy ki
fejezzék bánatukat, hogy visszavonuljanak az élet szokásos tevékenysé
geitől, hogy támogatást és együttérzést kapjanak a rokonoktól és bará
toktól. Az ünnepek társadalmilag megírt forgatókönyvvel rendelkeznek
az örvendezésre. És - amint azt több író is megjegyezte - az ilyen rituálé
kát kísérő retorika és zene is alkalmas arra, hogy az összhangban cselek

vő embercsoportokban felkeltse és fenntartsa a megfelelő érzelmeket;
ezt a jelenséget más társadalmak hasonló eseményeiről szólva „mágikus
ként” írják le (Collingwood, 1962).
Az érzelemkiváltók, a tapasztalat, a kifejezésmód és a testi változások

közötti kapcsolatok
Számos érzelemelmélet szerint azt várnánk, hogy egy érzelem különböző

aspektusai mind együtt jelenjenek meg. Azt várnánk, hogy a boldogság
nak legyen egyfajta kiváltója, egyfajta élménye, egy arckifejezés-típusa,
testi velejáróinak egy jellegzetes halmaza; a haragnak egy másik halmaz
felelne meg, a félelemnek megint másik, és így tovább. A legbefolyáso
sabb elméletet a különböző aspektusok közötti koherenciára vonatkozó
an Tomkins (1962) dolgozta ki:
Az affektusok az arcban és a testben elosztó izom- és mirigyválaszok halmazai,

amelyek jellemzően „elfogadható” vagy „elfogadhatatlan” szenzoros visszajelen
tést hoznak létre. Ezeket a szervezett válaszhalmazokat kéreg alatti központok in
dítják be, amelyek minden külön affektusra specifikus „programokat” tárolnak.
Ezek a programok veleszületetten adottak, és a génekkel öröklődnek. Képesek
arra, hogy egy időben mozgósítsanak olyan, egymástól távol eső szerveket, mint
az arc, a szív és a belső elválasztást! mirigyek, és előírjanak számukra egy össze
hangolt, specifikus válaszmintázatot. (243-244. o.)
James (1884) is azt jósolta, hogy bizonyos testi változások bizonyos érzel
meknek felelnek meg. Vannak azonban ettől igencsak eltérő elméletek
is; Cannon (1927) például James perifériás elmélete ellen érvelt, és azt
állította, hogy a testi változásokat az agy hozza létre, és hogy ezek kü
lönböző érzelmek, például harag és félelem esetén hasonlóak (1929).
Elképzelése szerint meglehetősen eltérő érzelmek is az autonóm ideg-
rendszer szimpatikus részének pontosan ugyanazzal az általános aktivá-
ciójával járnak. Ez az úgynevezett arousalválasz az adrenalin hormon
felszabadítását is magában foglalja. A szimpatikus adrenalinválasz a testi
erőforrások megugrását eredményezi, és felkészít a cselekvésre, beleért
ve a küzdelmet, a menekülést vagy a szexuális viselkedést.
Erzelemkiváltók, élmények és testi változások I Az érzelmek és a testi vál

tozások kapcsolatát sokan kutatták. Az egyik korai vizsgálatban Dysin-
ger és Ruckmick (1933) gyerekeknek, serdülőknek és felnőtteknek vetí
tettek filmeket, és közben rögzítették bőrellenállásukat (ami az észlelhe-
tetlen izzadás mutatója). A szerelmi jelenetek alatt a bőr ellenállása
megváltozott; a legnagyobb hatást a serdülőknél figyelték meg. Más kö
rülmények között is találtak az események és a testi változások között
kapcsolatot: az orvosok szívritmusa felgyorsul, ha bonyolult eljárásokat
kell végrehajtaniuk, például ha egy katétert ültetnek a szívbe (Ira,
Whalen és Bogdanoff, 1963). Még a gyakorlott pilóták szívritmusa is 50

százalékkal megemelkedik menetrend szerinti járatok felszállásakor, és
landoláskor még jobban, különösen komplikáció, például rossz idő ese
tén (Smith, 1967). Más dolgok még inkább érinthetik a szívet. Harrer
(1977) a híres karmester, Herbert von Karajan szívritmusát figyelte.
A karmester magánrepülőgépét vezette. Szívritmusa megemelkedett,
amikor gépével a salzburgi repülőtéren landolt. Tovább emelkedett,
amikor azt mondták neki, hogy hajtson végre vészfelszállást, rögtön a
landolás után, de egyik alkalommal sem volt olyan magas, mint amikor
Beethoven III. Leonora-nyitárvyának érzelmes részeit vezényelte.
Vajon az ilyen testi változások érzelemspecifikusak? Ekman és mun
katársai (Ekman, Levenson és Friesen, 1983; Levenson, Ekman és
Friesen, 1990) tizenkét hivatásos színészt és négy tudóst kértek meg,
hogy vegyenek fel hat érzelemnek megfelelő arckifejezést (meglepetés,
undor, szomorúság, harag, félelem és boldogság). A személyek arcát vi
deóra vették, és négy testi változót mértek (szívritmus, kézhőmérséklet,
bőrvezetés és alkari izomfeszültség). A pózok utasításait lépésenként ad
ták meg, például: „Először emelje meg a szemöldökét, és aztán húzza
őket össze”; „most emelje meg a felső szemhéját”, és így tovább. A sze
mélyeknek nem árulták el, hogy az egyes pózok milyen érzelmeknek fe
lelnek meg; minden póz után megkérték őket, hogy írják le, milyen érzé
sek, emlékek vagy érzékietek jelentek meg a póz alatt. Aztán rövid pihe
nés után egy újabb póz kezdődött. Azt találták, hogy minden pózolt
kifejezést egy valamelyest specifikus testi mintázat követett. Az alacsony
szívritmus a boldogságnak, az undornak és a meglepetésnek megfelelő
pózok jellegzetes kísérője volt. A magas szívritmus a szomorúságra, a ha
ragra és a félelemre volt jellemző. A dühös arckifejezéseket a magas bőr
hőmérséklet is megkülönböztette az alacsony hőmérséklettel járó féle
lemtől és szomorúságtól.
A pózolós kísérletek után a személyeket arra kérték, hogy éljék át újra
a hat érzelem felidézett epizódjait, és ítéljék meg intenzitásukat egy 0-tól
8-ig terjedő skálán, ahol a 8 azt jelentette, hogy „olyan erős, amilyet még
soha nem tapasztaltam”. Csak azokat az adatokat használták, ahol az ér
tékelések a felezőpontnál magasabbra estek, és az irányított arckifejezé-
ses vizsgálathoz hasonló méréseket végeztek. Sem a szívritmus, sem az
ujjak hőmérséklete nem különböztette meg az érzelmeket egymástól,
bár a bőrvezetés mutatott némi különbséget.
Stemmier (1989) másképpen közelítette meg a kérdést: negyvenkét
hallgatónőt kért meg arra, hogy vállaljanak egy olyan eljárást, amelyben
egy nyolc testi mutatót rögzítő poligráfot csatoltak rájuk. Az eljárás szá
mos lépésből állt, és kontrollfeltételek is tartoztak hozzá. Három valódi
életbeli érzelemkiváltó helyzetet tartalmazott: félelmet (a személyeknek
Edgar Allan Poe Az ösher-ház vége című művének rémisztő végét kellett
meghallgatniuk félelmetes zenei aláfestéssel, aztán - váratlanul - egy
percre az összes fény kihunyt), haragot (arra kérték őket, hogy megold
hatatlan anagrammákat oldjanak meg, miközben nyersen azt mondták
nekik, hogy üvöltsék hangosabban azt, hogy „Nem tudom”, mert a

hangberendezés nem működik rendesen) és boldogságot (azt mondták
nekik, hogy a felvételek sikeresek voltak, rövid pihenés következik, és
megemelkedett a fizetség a kísérletben való részvételért) váltottak ki a
személyekből. Volt két képzeleti érzelemindukció is; arra kérték a részt
vevőket, hogy idézzenek fel egy félelem- és egy haragepizódot. A szemé
lyek mindkét indukció esetében skálákon jelölték az adott érzelmek
erősségét, és egy interjúban arra is megkérték őket, hogy mondják el, mit
éltek át. A válaszskálák átlagai azt mutatták, hogy mind a való életbeli,
mind a képzeleti indukciók jól működtek, és hasonló szubjektív válaszo
kat eredményeztek, bár az interjúkon kiderült, hogy a személyek egyhar-
mada nem élte át a szándékolt érzelmeket. A való életbeli indukciók
esetében néhány testi mutató (például a bőrvezetés és a fejhőmérséklet
stb.) elkülönítette egymástól a félelmet, a haragot és a boldogságot. Más
mutatóknak, amelyek alapján más vizsgálatokban elkülönültek egymás
tól az érzelmek (például a szívritmus), ebben a vizsgálatban nem volt
megkülönböztető értékük. A képzeleti feltételekben egyetlen testi mu
tató sem különítette el egymástól az érzelmeket.
Az érzelmek és a testi változások kapcsolatának megértésében segít
séget nyújt Cacioppo és munkatársainak (1993) írása. Számos tanul
mányt alaposan áttekintettek, módszertani kritériumokat állapítottak
meg, és következtetéseik szerint nem egyértelmű, hogy az érzelmek él
ményeinek specifikus testi változások feleltethetők meg. A testi változá
sok legtöbb mutatójáról (például bőrvezetés és archőmérséklet stb.)
nem sikerült a különböző vizsgálatokban megbízhatóan kimutatni, hogy
egy az egyhez megfelelésben állnának specifikus érzelmekkel: a legmeg
bízhatóbb mutatónak a szívritmus bizonyult, de még ezzel kapcsolatban
sem világosak az eredmények. A tíz boldogságot és haragot érintő kísér
let összehasonlításában a vizsgálatok fele szignifikáns különbséget muta
tott a két érzelem között, a másik fele pedig nem.
Cacioppo és munkatársai arra a következtetésre jutnak, hogy a testi
változások és a megélt érzelem között legalább háromfajta kapcsolatra
van bizonyíték. Az egyik, amely Jamesnél és Tomkinsnál egyaránt meg
található, a konkrét változások és konkrét érzelmek közötti megfelelés.
A második Cannon elképzelése arról, hogy a testi változás inkább általá
nos, mint specifikus, és akkor jelenik meg, ha a test erőteljes aktivitásra
készül. A harmadik az, hogy a testi változások bizonyos mintázatai több-
értelműek lehetnek. Azt tudjuk, hogy a vizuális ábrák lehetnek kétértel
műek (lásd 4-4. ábra), tehát könnyen elképzelhető, hogy egy testi válasz
mintázat is az: az ember állapota a hullámvasúton a boldog izgalom és a
pánik közeli hangulat között váltakozhat. Kísérletileg ez a fajta kétértel
műség volt Schächter és Singer nagy hatású vizsgálatának alapja (1962;
a 9. fejezetben részletesebben foglalkozunk vele): azt találták, hogy
ugyanazt az arousalállapotot lehet boldogságként vagy haragként is ér
telmezni, a társas helyzettől függően; erre a hatásra épült Mandler
(1984) elmélete is. Cacioppo és munkatársai a feldolgozás különböző fá-
152 4. Mi a* érzelem!
4-4. ábra. Kétértelmű ábra,

Jastrow (1900) nyomán. Pon
tosan ugyanazt a vonalmintá
zatot láthatjuk egy kacsa vagy
egy nyúl fejének: hasonlókép
pen, ha az érzelmek testi min
tázatok észlelésén alapulnak,
bizonyos mintázatokat, példá
ul arousalt, kétféleképpen is
megélhetünk, mondjuk izga
lom és félelem formájában
zisaiban is különböző fajta kapcsolatokat javasolnak: először talán egy, a

megközelítéshez kapcsolódó általános pozitív arousal vagy egy elkerü
léshez kapcsolódó általános negatív hatás mutatkozhat, aztán kognitív
feldolgozással specifikusabb hatások vagy kétértelmű hatások is megje
lenhetnek.
Erzelemkiváltók, élmény és arckifejezések t Hogyan képezhetők le az ér

zelmet kiváltó helyzetek élményre és arckifejezésekre? Ezek az aspektu
sok vajon együtt fordulnak elő? Ehhez kapcsolódóan az eddigi legkidol
gozottabb kísérletet Rosenberg és Ekman (1994) neve fémjelzi. Húsz
hallgatónőt vizsgáltak: rövidfilmeket mutattak nekik, amelyek várható
an undort váltottak ki. Az egyik film egy amputációt mutatott be; a má
sikban egy patkány mászott be egy alvó ember szájába. Miközben a sze
mélyek egyenként egy nagy színes képernyőn nézték a filmeket, arcukat
titokban videóra vették. Később az arckifejezéseiket a FACS rendszer
segítségével kódolták. Ezután a személyek újra megnézték a filmet egy
kis fekete-fehér képernyőn, és jelezték, hogy az első nézés alkalmával
hol éltek át érzelmeket. A kísérletvezetők találtak némi megfelelést a
film undorító részei és a személyek érzelemélmény-beszámolói, valamint
az undor arckifejezései között - de az érzelmi arckifejezéseknek csak 50
százalékát kísérték szubjektív érzések. A pontos megfelelés hiányáról
számol be egy másik vizsgálatban Tomarken és Davidson is (ismerteti
Davidson, 1992b), amelyben szintén kellemetlen filmeket mutattak a
kísérlet résztvevőinek. A személyek gyakran számoltak be félelemről,
miközben az undor, nem pedig a félelem arckifejezéseit mutatták.
Még meghökkentobb eredményekről számol be Kraut és Johnson
(1979). Rejtetten megfigyeltek sportoló vagy sporteseményeket néző
embereket, és nem találtak túl erős kapcsolatot az embereket boldoggá
tevő események és az arckifejezéseik között. Az egyik vizsgálatot egy
bowlingpályán végezték; 1793 gurítás megfigyelése során azt találták,
hogy a mosolyoknak kevés közük volt ahhoz, hogy a tekés milyen jól tel
jesített a gurításban. Egy pontosabb vizsgálatban Kraut és Johnson 116
gurítást nézett meg: a találat vagy tartalék gurítás jó pontnak, a többi
eredmény pedig rossz pontnak számított. Az egyik megfigyelő feltűnés

nélkül elhelyezkedett egy távcsővel a tekebábuk mögött, és figyelte a te -
kejátékos arcát, miközben az nézte, hogy a golyó talál, vagy mellé megy.
Egy másik megfigyelő a tekejátékos mögött ült, és feljegyezte arckifejezé-
seit, miközben a játékos hátranézett a barátaira. Az érzelemmutatók ko
herenciájára vonatkozó elméletek szerint a boldogságot magas pont-
számnak kellene kiváltania, és azt várhatnánk, hogy ez mosoly formájá
ban jelenik meg, amely esetleg fokozottabb, ha a tekejátékos a barátaira
néz. Gyenge pontszám esetén frusztrációt várnánk, amelyet talán egy
szemöldökráncolással vagy dühös arckifejezéssel jelenít meg a játékos.
Kraut és Johnson eredményei egészen mást mutatnak. A bábukra nézve
a tekejátékosok 116 gurításból mindössze 4-szer mosolyogtak, és csak 1-
szer akkor, ha magas pontszámot kaptak (összesen 26 alkalommal kap
tak magas pontszámot). Gyakran mosolyogtak azonban, amikor baráta
ik felé fordultak. 36 gurítás után mosolyogtak így - és íme a gondolatéb
resztő megfigyelés: nincs különbség a mosolyok gyakoriságában attól
függően, hogy magas vagy alacsony volt a pontszám. Ezt az elképzelést
továbbfejlesztve Jones, Collins és Hong (1991) 10 hónapos csecsemőket
vettek filmre, mialatt azok egy halom érdekes játékkal játszottak, és köz
ben megfordultak, hogy mögöttük ülő anyjukra nézzenek. A babák nem
szociális mosollyal reagáltak a játékokra is, de sokkal többet mosolyog
tak az anyjukra. Olyan alkalmakkor, amikor az anyát megkérték, hogy
figyeljen a csecsemőre, a csecsemő gyakrabban mosolygott rá, mint ami
kor a szülőt arra kérték, hogy maradjon passzív (lásd 4-5. ábra). Ha az
arckifejezések elsősorban kommunikatív jellegűek, akkor természetesen
van értelme annak, hogy főként emberekre irányulnak.
Fridlund (1994) bizonyos érzelemelméletek, különösen Tomkins el
méletének Ekman-féle (pl. 1994) neurokulturális változata elleni bizo-
4.5 ábra. a) Jones és munkatár

sai (1991) kísérleti elrendezése.
Miközben a csecsemő a játé
kokkal játszott, a hátát a széken
ülő anyja felé fordította. A b)
mutatja a mosolyszámok cso
portátlagait és a szórásokat,
amelyeket a FACS AU 12 (zy-
gomatikus izom) aktivációja sze
rint határoztak meg. Több mo
soly irányult az anyára, mint a
játékokra, és ez a hatás nagyobb
volt, amikor a mamát megkér
ték, hogy figyeljen a csecsemőre.
A z esetek többségében azonban
a mosolyok nagy részét a csecse Mosolyok
m ő kezdeményezte, miközben anyára játékokra
az anya felé fordult, és mielőtt a
látóterébe került volna a) b)
nyítéknak tekinti, hogy az érzelemkifejezések nem állnak megfelelésben

az érzelmek kiváltóival. Fridlund viselkedésökológiai nézetnek nevezett
alternatívája szerint az arckifejezések egyáltalán nem is érzelmekhez, ha
nem intenciókhoz tartoznak. Az érzelemkifejezések együtt alakultak ki
a felismerési képességekkel. így néhány arckifejezés üdvözlést vagy ba-
rátságosságot jelez, mások a támadási készültséget jelzik, és így tovább.
Egyik kifejezés sem érthető' az intenciók és a felismerés társas kontextu
sán kívül. Ezek az emberi interakciók kivitelezését segítik.
A kognitív, a testi és a kifejező rendszerek külön funkciói » Akkor tehát mit

kezdjünk az érzelemkiváltók, szubjektív érzések, fiziológiai változások és
kifejezések közötti kapcsolatokkal? A sok objektív mutató fényében az
ember azt gondolhatná, hogy ez az érzelemkutatás legvilágosabb kérdés
köre, pedig ez az egyik legkuszább terület. Véleményünk szerint Lang
(1985, 1988) javasolta eddig a legjobb választ. Rámutatott arra, hogy
pszichoterápia után a betegek szorongása bizonyos mutatók szerint csök
kenhet, például az önbeszámolós skálák szerint, miközben testi mutatók
tekintetében magas marad.
Lang három különböző válaszrendszert javasolt, amelyek nincsenek
egymással szorosan összekötve: a kognitív-verbális, a testi-fiziológiai és a
viselkedéses-kifejező rendszert. A rendszerek változásainak korrelációi
általában alacsonyak, sőt néha még csak nem is pozitívak.
Kiterjeszthetjük Lang érvelését azzal a feltételezéssel, hogy a három
rendszer mindegyikének (kognitív-verbális, testi-fiziológiai és viselkedé
ses-kifejező) megvan a maga funkciója. Az érv a következő: a legtöbb ér
zelemelmélet a kognitív-verbális rendszerrel foglalkozik. Ennek bizo
nyos aspektusait átélhetjük, és az ilyen élmények szerint egy érzelemepi
zód időtartama valahová néhány perc és néhány óra közé esik (Frijda et
al., 1991). Ezek azok az érzelmek, amelyeket észreveszünk, ezekre az ér
zelmekre tudunk utalni, amikor visszagondolunk az elmúlt néhány órá
ra, és ezeket az érzelmeinket beszéljük meg másokkal: „Úgy örültem,
hogy megtaláltam azt a könyvet az antikváriumban.” „Dühös voltam,
hogy János úgy szervezte meg a találkozót, hogy nem szólt róla.” „Ami
kor a gyerek nem jött haza, megijedtem, hogy baleset érte.” Minden
ilyen állapot tájékoztat bennünket arról, hogy a dolgaink, a céljaink
szempontjából valami fontos történt. A kognitív-verbális rendszer funk
ciója, amint azt Frijda mondta, hogy minden érzelem felállít egy készült
ségi állapotot, amely első helyre emel egy cél- és tervcsoportot, és elkö
telezi a szervezetet mellette: mohón vágyunk arra, hogy elolvassunk egy
könyvet, felkészülünk arra, hogy veszekedjünk Jánossal, vagy hogy vir-
rasszunk a gyerek megérkezéséig.
Ezzel szemben az arckifejezések és a testi változások csak néhány má
sodpercig tartanak - a legtöbb pedig észrevétlenül eltűnik. Emellett az
emberek beszámolói saját testi változásaikról általában nem pontosak
(Rimé, Philippot és Cisamolo, 1990). A testi rendszereknek megvan a
maguk funkciója, amely különböző szervek bonyolult összehangolását
foglalhatja magában. Ha több percen keresztül tartó változás jelenik

meg, például amikor a pilóta szívritmusa megemelkedik, mert rossz idő
járási viszonyok között landol, annak az lehet a funkciója, hogy vész
helyzetet jósolva bekapcsolja a test erőforrásait, és felkészítse az energi
kus cselekvésre. Ez a kapcsolófunkció lehet részben öröklött, részben ta
nult - ismeretes, hogy a testi rendszerek klasszikus kondicionálással
könnyen megtaníthatok elvárásokra. Ennek a rendszernek a funkciója,
hogy különböző cselekvésekre mozgósítsa a test erőforrásait.
A testi változás már bemutatott rövid távú mutatóihoz hasonlóan,
hosszabb időszakra vonatkozóan is végeztek méréseket, ezek nagyjából
megfelelnek annak az időtartamnak, ami alatt az érzelmek szubjektiven
tudatossá válnak. Az ilyen vizsgálatokban konkrétabb eredményeket
kaptak. Elmadjian és munkatársai (1957) például a noradrenalin hor
mon (vagy más néven norepinefrin) és a harag, valamint az adrenalin
(más néven epinefrin) és a szorongás vagy félelem kapcsolatát vizsgál
ták több helyzetben. Az egyikben hivatásos jégkorongozóktól vettek vi-
zeletmintát a játék előtt, és három órával később, amikor a játék véget
ért. A jégkorongozás nagymértékű versengő agresszióval jár. A húsz
csatár és védő vizeletében a noradrenalin átlagos szintje hatszor, a ka
puséban háromszor magasabb volt a játék után, mint azt megelőzően.
Két játékosnál, akiket az edző orvosi vizsgálat után nem engedett ját
szani, a noradrenalin szintje ugyanolyan maradt. Az adrenalinszint
emelkedése magasabb volt a kapusnál és annál a két játékosnál, akik
nek a kispadról kellett nézniük a játékot. Elmadjian és munkatársai a
noradrenalinszint emelkedését a haragnak és az agressziónak tulajdo
nítják: ez nem a fizikai tevékenységnek köszönhető, hiszen nem jelent
meg olyan személyeknél, akik két órán keresztül nehéz fizikai tevékeny
séget végeztek, viszont megfigyelhető volt a kapusnál, aki nem mozog
sokat a játék alatt. Wagner (1989) az érzelmek fiziológiájának történe
tét és az újabb vizsgálatokat áttekintve azt a következtetést vonja le,
hogy megalapozott bizonyítékok szólnak a félelem és a harag hormoná
lis kísérőinek megkülönböztethetősége mellett, bár más érzelmek elkü
lönítése nem ennyire egyértelmű. A háromrendszer-nézet szerint az
Elmadjianéhoz hasonló vizsgálatokban azért találnak összefüggést, mert
az agresszív interakció vagy szorongás során az élmény, a kifejezés és a
testi változások mind együtt jelennek meg, és hasonló időtartamon ke
resztül maradnak fenn.
A Lang által javasolt háromrendszer-magyarázat és a hasonló nézetek
segítenek magyarázni, hogy az elképzelt vagy felidézett emlékek miért
eredményeznek kisebb vagy kevésbé differenciált testi változásokat,
mint a valódi események. A vizsgálatok gyakran hoznak ilyen ered
ményt, például Ekman és munkatársai (1983) és Stemmier (1989) kísér
letei is ilyen mintázatot mutattak - ez az érzelemspecifikus testi változá
sok ellen szól, de a háromrendszer-nézet magyarázatot ad: képzeletben
nincs szükség a testi erőforrások mozgósítására. Cacioppo és munkatár
sai (1993) rámutatnak, hogy az érzelmek megjelenésének nemcsak egy
fajta oka lehet (pl. testi változás). Néha erős szubjektív érzelmek jelen
nek meg, amelyeket egyáltalán nem kísér testi változás. Esetenként azt
találjuk, hogy egyfajta érzelem többfajta testi változásnak is megfeleltet
hető. Néha ugyanaz a testi változás kísér nagyon különböző érzelmeket.
Az arckifejezések rendszerének megvannak a maga funkciói, főként
társas célokat szolgál. így például, amint azt Kraut és Johnson (1979)
eredményei is jelzik, általában nem mosolygunk, hacsak nincs kire mo
solyognunk. Ha Lánghoz hasonlóan különböző rendszereket tételezünk
fel, megint csak megmagyarázhatjuk a funkcióikat. Ha az arckifejezések
fő feladata a szándékok kommunikációja a közös tevékenység során, né
ha összhangban lesznek az átélt érzelmekkel, máskor nem. Általában,
sok testi változáshoz hasonlóan az arckifejezések is gyorsan eltűnnek, az
emberek alig vannak tudatukban. Ha azonban javarészt társas funkció
kat töltenek be, feladatuk elsősorban a percről percre zajló interakció
szabályozása - egy bátorító mosoly, egy szorongó szemöldökráncolás -,
semmi okunk feltételezni, hogy ezek a kifejezések szükségszerűen megfe
lelnek azoknak a hosszabb ideig tartó állapotoknak - amilyen a barátok
kal végzett közös tevékenység öröme vagy egy veszekedéssel járó düh -,
amelyek magunk és mások esetében is tudatossá válnak bennünk.
Akkor tulajdonképpen mik azok az érzelmek?
Sorra vettük a különböző érzelemfogalmakat és az érzelmek különböző

összetevőit. Akkor tulajdonképpen mik azok az érzelmek? A kérdés
megválaszolására javasolunk egy feltételezést. Az érzelmek hagyomá
nyosan amolyan kiegészítők voltak a pszichológiában, nem tekintették
őket olyan komoly mentális működéseknek, mint az észlelést, a nyelvet,
a gondolkodást és a tanulást. Miközben könyvünk megírásához áttekin
tettük az irodalmat, más következtetésre jutottunk: az érzelmek nem
csupán kiegészítők. Az ember mentális életének középpontját jelentik.
Campos és munkatársai (1994) a következőképpen fogalmazták ezt meg:
az érzelmek azok a folyamatok, amelyek „megalapozzák, fenntartják,
megváltoztatják és megszüntetik az ember és környezete kapcsolatát
azokban a dolgokban, amelyek fontosak a személy számára” (285. o.).
Más szóval, az érzelmek összekapcsolják a számunkra fontos dolgokat az
emberek, dolgok és történések világával.
Közelítsük meg ezt a kérdést neuropszichológiai szempontból. Emlé
kezzünk vissza Phineas Gage-re (akivel az 1. fejezetben foglalkoztunk),
a vasúti építésvezetőre, akinek a frontális lebenye sérült - egy vélet
len robbanás következtében vasrúd hatolt át rajta, és ezután képtelen
volt megszervezni az életét. Hanna Damasio és kollégái (1994) számító-
gépes módszerekkel vizsgálták Gage koponyáját, és sikerült meghatároz
niuk, hogy a frontális lebeny alsó középső részét érte sérülés. Antonio
Damasio (1994) és munkatársai napjainkban már sok olyan beteget
vizsgáltak, akiknek hasonló módon sérült a frontális lebenyük, és észre
vették, hogy, Phineas Gage-hez hasonlóan, érzelmeik tompának tűn

nek. Az érzelmi sérülés mellett nagy nehézséget jelent nekik a minden
napi élet megtervezése: katasztrofális szociális döntéseket hoznak - pél
dául rosszfajta emberekkel barátkoznak -, miközben vég nélkül izgulnak
teljesen lényegtelen dolgok miatt.
Antonio Damasio (1994) a következő feltételezést javasolja. Azoknál
a betegeknél, akiknek a frontális lebenye sérült, az érzelmi deficitnek és
a tervezés károsodásának közös oka van. Az érzelmek azért szükségesek,
mert életünk tervezésében nem vizsgálunk meg minden lehetőséget:
néhány lehetőség érzelmileg le van zárva előlünk. Figyelembe sem ve
szünk olyan lehetőségeket, amelyeket a társadalom büntetne. Más eshe
tőségek érzelmileg vonzóak, úgyhogy ezekben az irányokban alaposab
ban kutakodunk a megoldás után. Damasio azt állítja, hogy ez a szocio-
emocionális vezérlőrendszer sérült Phineas Gage és az általa vizsgált mai
Phineas Gage-ek esetében.
Damasio szerint a vezérlőrendszer maga a test: az érzelmi eseménye
ket testi válaszokként éljük meg - „szomatikus markerekként”, ahogy ő
nevezi őket. Ezeket a markereket meg lehet tanulni, így ha a lehetséges
döntésekre gondolunk, bármilyen olyan kimenetellel kapcsolatban,
amely korábban rossz volt a számunkra, „kellemetlen érzés támad a
gyomrunkban” (1996,173. o.). Tehát automatikusan, a kondicionált el
kerülésre alapozva nem hozunk olyan döntéseket, amelyek ilyenfajta
büntető eseményhez vezetnének. Hasonlóképpen, inkább vonzódunk
azokhoz az eseményekhez, amelyekhez jutalom kapcsolódott.
Damasio feltételezése szerint az érzelmek testi eredetűek ugyan, de
amint tanulttá és stabillá válnak, megjelenhetnek teljes egészében az
agyban is, mivel már nincs szükségünk a testen keresztül vezető vissza
csatolási hurokra. Amint azt korábban láttuk, az érzelmek testi alapja
továbbra is tisztázatlan, így Damasio elméletének ez az eleme ellent
mondásos. Fontosabb azonban szerintünk Damasio másik, mélyebb kér
dése: mi az érzelmek viszonya az élet szervezéséhez?
Először egy metaforán keresztül gondoljuk végig a Damasio-féle el
képzelés egy apró módosításának következményeit: képzeljük az éle
tünkkel kapcsolatos döntéshozatalt úgy, mintha egy tájat vizsgálnánk,
ahol a magasság jelzi az érzelmi nehézség fokát. A hegyek bizonyos irá
nyokban megnehezítik a haladást: lehet, hogy a félelem vagy a lehetsé
ges veszteség meredek emelkedőit kell megmásznunk. A termékeny völ
gyek nagyon vonzóak, és a könnyebb utat jelenthetik, amelyet ismerős-
ség, utak, jelzőtáblák, emberek és a kultúra más elemei segítenek.
Simon (1967) amellett érvelt, hogy az embereket korlátozza testük:
egy időben csak egy helyen lehetünk. Az is korlátoz bennünket, hogy
csak nagyon keveset tudhatunk a világról. Mivel csak a következő dom
big vagy az úton a következő kanyarig vagyunk képesek ellátni, sohasem
tudunk eleget ahhoz, hogy pontosan megjósolhassuk, mi fog történni.
Tehát ismereteink és felfedezéseink ezekre a tájakra vonatkozóan örökre
tökéletlenek maradnak. Gyakran fogunk váratlan eseményekkel talál
J58 4- Mi az érzelem?
kozni. Oatley (1992) kiterjesztette Simon posztulátumát azzal a meg

jegyzéssel, hogy az emberi életben a teljes racionalitást nemcsak részle
ges tudásunk és véges erőforrásaink korlátozzák, hanem az is, hogy célja
inkat gyakran nem lehet teljesen összeegyeztetni egymással: néhány
ember számára például a karrier és a kielégítő szexuális kapcsolat konf
liktusban állnak. Ezenkívül a legtöbb dolgunk más embereket érint. Bár
mi, emberek jól tudunk együttműködni, a többieknek gyakran vannak a
mieinktől eltérő céljaik.
A valódi életben lehetetlen végigkeresni az összes lehetőséget (a for
rások korlátái, több cél és az összehangolás nehézségei miatt). Ennek el
lenére cselekednünk kell, és, amint azt a nyugati kultúra nagy drámaírói
megmutatták, ebben rejlik az emberi tragédia gyökere: korlátáink elle
nére kénytelenek vagyunk felelősséget vállalni tetteinkért, és el kell vi
selnünk következményeiket. Ezért van az, hogy szükség van az érzel
mekre, vagy valami hozzájuk hasonló dologra, a váratlan és ismeretlen
dolgok áthidalásához, az értelem irányításához és különböző céljaink
rangsorolásához.
Az érzelem tehát nem áll szemben az értelemmel. Az érzelmek, vala
mint a gondolatok irányítására és kezelésére irányuló lehetőségük álta
lánosabb értelemben véve alapvetőbbek. Pótolják a gondolkodás hiá
nyosságait. És összes funkciójuk közül talán az a legfontosabb, hogy -
amint azt a 3. fejezetben is hangsúlyoztuk - az érzelmek adják a társas
élet infrastruktúráját: az általuk kiváltott tervek nagyrészt olyan tervek,
amelyek másokat is érintenek. Ezt a kiértékeléselméletek, célrelevan-
cia-elméletek, a testi változások és arckifejezések vizsgálatai nem tagad
ják ugyan, de hajlamosak figyelmen kívül hagyni. Az érzelem által elő
idézett készültség vázlatstruktúrákat kínál bizonyos kapcsolattípusokra:
a boldogság és szeretet érzései együttműködést eredményeznek, a bánat
lehetővé teszi, hogy visszavonuljunk a társas interakcióktól, és segítséget
kérjünk, a harag konfliktust eredményez másokkal, a szorongás hozzájá
rul az óvatossághoz és az alkalmazkodáshoz.
Az érzelmek tehát valójában életünk - különösen másokkal kialakí
tott kapcsolataink - irányító struktúrái.
Az affektiv birodalom: érzelmek - hangulatok - hajlamok
Az érzelmek jelölésére sok kifejezést használnak. Az „érzés” kifejezés az

érzelem szinonimája, bár jelentéstartománya tágabb. A régebbi pszicho
lógiai irodalomban az „affektus” kifejezést használták. Ezt még ma is al
kalmazzák egy olyan szélesebb jelenséghalmaz jelölésére, amelybe bele
tartozhat minden, aminek köze van az érzelmekhez, hangulatokhoz,
hajlamokhoz és preferenciákhoz. A 4.6. ábra ezt a spektrumot mutatja
be az egyes állapotfajták időtartama szerint.
Részben azért nehéz választ adnunk arra a kérdésre, hogy „Mi is való
jában az érzelem?”, mert az „érzelem” és „érzelmes” kifejezéseket ugyan-
A z affektiv birodalom: érzelmek - hangulatok - hajlamok 159
úgy használják, mint az „affektus”-t: állapotok és helyzetek egész tarto

mányát jelölik velük. A kutatások előrehaladtával azonban világossá
vált, hogy nagyon zavaró, ha különböző állapotok ugyanazt a magyará
zatot kapják. Jobb a kifejezéseket és fogalmakat szelektívebben használ
ni (Ekman és Davidson, 1995).
Érzelemepizódok
Kezd kialakulni az egyetértés: az „érzelem” és „érzelemepizód” kifejezé

seket általában olyan állapotokra használják, amelyek korlátozott ideig
tartanak. Amint azt a 4.6. ábra is jelzi, egy arckifejezés és a legtöbb testi
válasz általában 0,5-4 másodpercig tart. Azok az állapotok, amelyeknek
az ember tudatában van, és be tud számolni róluk, kényelmesen mérhe
tők, ha megkérjük az embereket, hogy vezessenek strukturált naplókat
az ilyen epizódokról, jegyezzék fel időtartamukat, intenzitásukat, kiváltó
körülményeiket és így tovább, ahogy azt fentebb leírtuk, vagy ha arra
kérjük az embereket, hogy idézzenek fel epizódokat, és aztán a megadott
vonások mentén értékeljék őket. Az így feljegyzett érzelmek időtartama
a leírások szerint általában néhány perc és néhány óra között mozog.
Hangulatok
A „hangulat” kifejezés olyan érzelmi állapotra utal, amely általában

órákig, napokig vagy hetekig tart, néha alacsony háttérintenzitásként.
Nem biztos, hogy egyértelműen elkülöníthető, mikor kezdődik, vagy
mikor ér véget. Míg az érzelmi epizódoknak általában van tárgyuk (filo
zófiai értelemben intencionálisak), a hangulatok gyakran tárgy nélküli
ek, és szabadon lebegnek. Frijda (1993) szerint ez a megkülönböztetés a
legalkalmasabb az érzelmek és a hangulatok elkülönítésére. Mindkettő
készültséggel jár: egy érzelmi epizód megváltoztatja a cselekvéskészsé-
— Arckifejezések —
— Autonóm —
válaszok
- Önbeszámolóban
megjelenő érzelmek
Hangulatok
Érzelmi zavarok -------
— Személyiségvonások —
________!___________L I_________ I_________
Másodpercek Percek Órák Napok Hetek Hónapok Évek Élettartam
4.6. ábra. Az affektiv jelenségek spektruma időtartamuk szerint

get, a hangulatok fenntartják ezeket az állapotokat, és ellenállnak a vál

tozásnak. Amikor például szomorú hangulatban vagyunk, ellenállunk
annak a csábításnak, hogy elmenjünk valahová, és jól érezzük magun
kat. Nem mindig törekszünk a legkellemesebb érzelmi állapot létreho
zására (Parrott, 1993).
A hangulatmérés egyre népszerűbb lesz: Nowlis és Nowlis (1956)
egyik korai vizsgálata arra próbált fényt deríteni, hogy az amfetaminok,
barbiturátok és antihisztaminok milyen hatással vannak a hangulatra
olyan kísérletekben, ahol embercsoportoknak kellett kapcsolatba lép
niük egymással. Mindháromfajta szer már kisebb adagokban is befolyá
solta a hangulatot és a személyek viselkedését is. A hatások azonban
nem voltak egyszerűek: függtek attól, hogy a személy korábban milyen
hangulatban volt, és attól is, hogy a többiek milyen hangulatban voltak.
Bár mindenki tudta, hogy az ilyen szerek hatnak a hangulatra, a fenti
vizsgálatok idején nem ezt tartották elsó'dleges hatásaiknak. Ma már,
amint arra Nowlis és Nowlis rámutatott, sok szert főképpen hangulat
módosításra használnak. A nyugati társadalomban valószínűleg az alko
hol a legszélesebb körben használt hangulatváltozást előidéző szer. El
sődleges hatása a szorongás csökkentése. A hangulatváltoztatás a fő cél
az antidepresszánsok vagy nyugtatok közé sorolt gyógyszerek használata
esetén is. A hangulatok tehát viszonylag hosszan tartó érzelmi állapo
tok, és meg lehet őket úgy változtatni, hogy az nem érinti a külső esemé
nyek kiértékelését.
Nowlis és Nowlis egy melléknév-katalógusnak nevezett módszert
használtak a hangulatmérésre. Listájukat manapság már nem nagyon
használják; újabban Green, Goldman és Salovey (1993) dolgozott ki egy
listát a pozitív és negatív hangulatok értékelésére, például:
boldog boldogtalan
gondtalan csüggedt
megelégedett lehangolt
örömteli melankolikus
szívélyes rosszkedvű
vidám szomorú
Olyan mellékneveket keresnek egy-egy halmazba, amelyek egy adott

hangulat szinonimái (a fenti esetben a boldog és szomorú hangulatok
nak). Aztán összekeverik az összes melléknevet, és megkérik a személyt,
hogy válassza ki, melyik illik rá. Minden halmazból minden melléknév
egy pontot ér.
A második módszer az, hogy előre megadnak olyan állításokat, mint
„Szomorú vagyok és csüggedt.” Aztán megkérik a személyt, hogy egy
skálán jelezze egyetértésének mértékét - gyakori az ötfokú skála: „na
gyon egyetértek, egyetértek, nem tudom, nem értek vele egyet, egyálta
lán nem értek vele egyet”. Vagy felállíthatunk egy olyan skálát, amely
annak mértékét jelzi, hogy az adott állítás mennyire „jellemző rám”.
Egy harmadik lehetséges módszer a következő skálatípus használata:
Karikázza be az alábbi skálán azt a számot, amely jelzi, hogy ön mennyire

szomorú. Egyáltalán nem 0 -1 -2 -3 -4 -5 -6 -7 -8 -9 -1 0 Életemben még
soha nem éreztem magam ennyire szomorúnak
Az ilyenfajta skálák szélső értékeit horgonypontoknak nevezett verbális

kifejezések jelölik, amelyekkel a személy össze tudja hasonlítani jelenlegi
élményét.
Green, Goldman és Salovey (1993) jó áttekintést ad a hangulatská-
Iákról, és megmutatják, hogy a különböző skálák különböző módon tor
zíthatnak. Egy melléknév-katalógusból például a személy kiválogathatja
az összes szomorúságot jelző melléknevet, és így hatból hat pontot ér el
(a fenti katalógussal), annak ellenére, hogy nem érez erős szomorúságot.
Gyakran érdemes ezért a fenti módszerek közül többet együtt használni,
és esetleg összeadni a pontszámokat, hogy így összetett hangulati muta
tókat nyerjünk.
Érzelmi zavarok
Különböző kifejezéseket használnak a hangulatoknál tovább tartó érzel

mi állapotokra. Az „érzelmi zavar” kifejezést használják a ké* leggyako
ribb pszichiátriai tünetegyüttes - hangulatzavar (depresszió és mánia) és
szorongásos zavar (amelynek sok különböző formája van) - esetében.
Az érzelmi zavarok hetekig vagy hónapokig tartanak, némelyik akár
éveken keresztül elhúzódhat. Az ilyen zavarokat ma már rutinszerűen
értékelik kutatási interjúkban, amelyekben a DSM-IV (Diagnostic and
Statistical Manual of Mental Disorders, American Psychological Associa
tion, 1994) kategóriáiba sorolják be őket.
így a DSM-IV-ben a súlyos depresszió olyan hangulatzavar, amely le
vert hangulatot, a tevékenységek iránti érdeklődés és élvezetük elvesz
tését foglalja magában, legalább két hétig tart, és a következő tünetek
közül legalább négy kíséri, amelyek szinte napról napra fennmaradnak
vagy megjelennek:
- jelentős súlycsökkenés vagy -gyarapodás (szándékos diéta nélkül);

- insomnia (alvásképtelenség) vagy hypersomnia (túl sok alvás);
- nyugtalanság vagy jelentős lelassulás (mások által is megfigyelhető,
nem csak szubjektív);
- fáradékonyság vagy energiaveszteség;
- az értéktelenség és ok nélküli bűntudat érzése;
- a koncentrációkészség hiánya és döntésképtelenség;
- visszatérő halálgondolatok vagy öngyilkossági tervek.
Ezek közül ugyan nem mindegyik érzelmi (például a súlycsökkenés), de

nagyon érdekes kutatási téma, hogy a depressziós epizódok milyen kap
csolatban állnak a normális bánatepizódokkal. Ezzel a kérdéssel később,

a 8. és a 11. fejezetben még foglalkozunk. A diagnózis a zavar kategóriáit
jelöli meg. A zavar intenzitását gyakran kérdőíves skálákkal mérik: ilyen
a depresszió esetében valószínűleg a legszélesebb körben használt Beck-
féle depresszió-kérdőív (Beck, Steer és Garbin, 1988). Itt látható a kér
dőív 10. iteme. Az állítások bal oldalán az egyes válaszlehetőségekhez
tartozó pontszám látható.
0 Nem sírok többet, mint szoktam.

1 Többet sírok most, mint általában.
2 Egyfolytában sírok.
3 Régebben tudtam sírni, de most nem tudok, még akkor sem, ha
akarok.
A skálának 21 iteme van; 10-15 pont általában enyhe depressziót jelez,

20—29 pedig mérsékelt vagy súlyos depresszióra utal.
Személyiség
Ha a spektrumban továbblépünk, olyan kifejezésekkel találkozunk, ame

lyek a személyiség élethosszán tartó elemeit írják le. Számos ilyen elem
nek van érzelmi összetevője, a félénkség például a társas szorongásra való
hajlamot jelzi. A személyiség hosszan tartó elemeinek jelölésére a „vo
nás” kifejezést használják.
Mivel az emberek különböző helyzetekben különbözőképpen visel
kednek, fontos figyelembe venni a személy-helyzet interakciókat is
(Mischel, 1968), a viselkedés néhány érzelmi alapú aspektusában azon
ban van időbeli konzisztencia. A hosszan tartó temperamentumbeli kü
lönbségeket és a személyiségvonásokat a 7. fejezetben tárgyaljuk.
íme egy példa a széles körben használt Állapot-vonás (State-Trait)
szorongáskérdőívből (Spielberger és Krasner, 1988). A kérdőív egy része
az aktuális állapotot - a szorongó hangulatot - értékeli: állításokat ad
meg, és arra kérdez rá, hogy mennyire ért egyet velük a személy. A szo
rongás mint személyiségvonás megállapítására olyan kérdőívitemeket
választottak ki, amelyek nincsenek átfedésben az aktuális szorongáshan
gulattal, például:
Tűi sokat aggódom olyasmi miatt, ami valójában nem számít.

Feszült vagy nyugtalan leszek, ha jelenlegi ügyeimre és érdekeimre
gondolok.
Az ilyen itemek esetében a személyek a következők közül választhatnak:

„szinte soha, néha, gyakran, majdnem mindig”. A válaszok sorban 1, 2,
3, 4 pontot érnek, és a teszt szerkesztői által azonosított 20 itemre össze
adják őket; ez adja a személy összvonásszorongás-pontszámát.
Az érzelmi spektrum különböző részei közötti kapcsolatok
A 4.6. ábrán bemutatott spektrum különböző részein látható érzelmi je-

lenségek között bonyolult kapcsolatok állhatnak fenn. Az érzelmi epizó
dok, hangulatok, pszichiátriai tünetek és vonások közötti kapcsolatról
általában nem tudunk sokat. Néhány kapcsolatot ismerünk: Diener,
Sandvik és Pavot (1991) megmutatták, hogy a pozitív hangulatok gya
korisága, nem pedig az intenzitásuk, jelzi előre, hogy a személy a külön
böző pszichometriai tesztek eredménye szerint általában boldognak mu
tatkozik-e. A későbbi fejezetekben még foglalkozunk a hangulatok és a
személyiség, valamint a hangulatok és az érzelmi zavarok kapcsolatával.
Összetevők vagy alapérzelmek
Az elméletek egyik legfőbb célja, hogy az adatokban megjelenő bonyo

lultságot kezelhetővé tegyék, és az érzelmeket olyan összetevőkre bont
sák, amelyek érthetőbbek, mint az érzelmi jelenségek egész sora. Rei-
senzen (1992a) szerint a kísérletek két fő formát ölthetnek: az elmélet
alkotók olyan részekre redukálják az érzelmeket, amelyek maguk nem
érzelmek (ilyenek például a kiértékelések vagy dimenziók), vagy amel
lett érvelnek, hogy az érzelmek sokszínű halmazát alapérzelmekre ve
zethetjük vissza, a sok különböző forma pedig ezeknek az alapérzelmek
nek az összetétele.
A legtöbb kutató egyetért abban, hogy az érzelmeknek biológiai alap
ja van. Néhány kutató a 4.1. táblázat bal oldalán látható álláspontra he
lyezkedik: ők úgy látják, hogy az érzelmek más összetevőkből épülnek
fel, vagyis az érzelmekről különböző kultúrákban különbözőképpen be
szélnek, attól függően, hogy az adott kultúra mely vonásokat hangsú
lyozza. Gyakran használt metaforájuk szerint az érzelmeknek van egy
öröklött, biológiai alapja, ugyanúgy, ahogy a nyelvnek is, amely emberi
univerzálé. A konkrét érzelmek a részek mintázataiból származnak,
ugyanúgy, ahogy a konkrét emberi nyelvek szavak mintázatából szár
maznak. Az érzelmek világában az ilyen mintázatok az adott kultúra
élet- és szocializációs stílusát tükrözik.
A másik lehetőség, amelyet a 4.1. táblázat jobb oldalán láthatunk, az,
hogy egész érzelmek (nem csupán a részeik) egyetemesek. Van az érzel
meknek néhány alapvető indítóprogramja, amelyet az evolúciós szelek
ció választott ki. A kötődés vizsgálata kapcsán talált elveket követve (ezt
a 3. fejezetben tárgyaltuk), e programok kifejlődése másokkal való inter
akciót igényel, és különböző társadalmak, valamint különböző egyének
is figyelemre méltó különbségeket mutathatnak.
Hogy ne maradjunk semlegesek, azt mondhatjuk, hogy a bizonyíté
kok jelenlegi kiértékelése alapján ebben a könyvben inkább azt a nézetet
részesítjük előnyben, amely szerint néhány alapérzelem egyetemes —bár
látjuk a másik nézetnek a vonzerejét is; ami pedig az élménybeli, testi és
164 4 - Mi az érzelem?
kifejezéses összetevők koherenciájának kérdését illeti, mi (ahogy azt fen

tebb írtuk) Lang azon nézete felé hajiunk, hogy ezek a rendszerek külön
választhatok. A kérdés semmi esetre sem eldöntött, és el tudjuk képzel
ni, hogy álláspontunk megváltozik. Nekünk az a metafora tetszik, hogy
az érzelmek nem olyan végtelenül változatosak, mint az emberi nyelvek;
inkább olyanok, mint a kották. A legtöbb zenei rendszerben csak egy kis
halmaznyi különálló hangjegy van, ezek oktávonként ismétlődnek. Úgy
gondoljuk, hogy az érzelmeknek is ugyanígy van egy véges halmaza. Ezek
különböző intenzitással ismételhetők, így a boldogság megjelenhet úgy,
hogy csendben elmerülünk valamilyen tevékenységben, vagy mutathat
ja együttműködő öröm formáját valaki más társaságában, de lehet vi
dámság és elragadtatás is. Ugyanannak az érzelemnek különböző minő
ségei lehetnek, ahogy az egyvonalas C is másképpen hangzik a zongorán
és a harsonán. Érzelemsorozatok követhetik egymást kultúraspecifikus
mintázatokban, ugyanúgy, ahogy a hangjegyek is követik egymást a dal
lamokon belül. Keverékekben is megjelenhetnek, mint a hangjegyek az
akkordokban. E metafora szerint az érzelmek a különböző kultúrákban
olyanok, mint a különálló zenei műfajok: a kórusmű, a vonósnégyes, a
country vagy a jazz. Mindegyik műfaj jellegzetes (valójában mindegyik
egy adott kulturális formaként jön létre). Mindegyikben ugyanazoknak
az alapelemeknek egy kis tartománya, a nyugati zene 12 hangjegye -
amelyek megfeleltethetők az alapérzelmeknek-jelenik meg, nagyon kü
lönböző formákban, szekvenciákban és kombinációkban.
4.1. táblázat. Két elemhalmaz az érzelemelméletek két nagy családjában. A z idézett cikkek az adott elméletek egy-egy aspektusát
tárgyalják, és/vagy adatokat tekintenek át kritikusan úgy, hogy következtetésük az egyik elméletnek kedvez
Összetevő-elméletek Alapérzelem-elméletek
Mögöttes elképzelés Az érzelmek reflexszerű összetevőkre épül Az érzelmek genetikailag adott, fajspecifi
nek (Ortony és Turner, 1990) kus programokból származnak (Tomkins,
1962)
Kiértékelés Vonásokon (Ellsworth, 1991) vagy dimen Célrelevanciára épül (Oatley és Johnson-
ziókon (Russell, 1978) alapul Laird, 1987)
Fontosság értékelése Az érzelemfogalmak, beleértve az énnyel A kibontakozó érzelmi epizódok alapvető

vezetet is, kultúránként változnak (Harré, mintázatokat követnek (Stein, Trabasso és
1986) Liwag, 1993)
Cselekvéskészség Kultúránként változik (Mesquita és Frijda, Evolúciós alapú készültségi programokból

1992) származik (Tooby és Cosmides, 1990)
Arckifejezések Az arckifejezések társas kontextusonként Az arckifejezések rögzített emberi univer-

változnak, és nem feltétlenül érzelmeket zálék, és alapérzelmeknek felelnek meg (Ek-
jelölnek (Fridlund, 1994) man, 1992)
Fiziológiai változások Alacsony korreláció az érzelem többi as Összhang a kifejezés, a fiziológiai és él
pektusával (Lang, 1988) ményaspektusok között (Levenson, Ek-
man és Friesen, 1990)
Összefoglalás 165
Heves vita folyik az összetevő-elmélet és az alapérzelem-elmélet hívei

között. E könyv olvasói és írói számára ez egy kihívást tükröz - a komp
lex jelenségeket többféleképpen lehet értelmezni. A kétértelmű ábrák
hoz hasonlóan lehetnek egymást kölcsönösen kizáró nézetek. Az olvasó
számára ez zavaró lehet. Lehet, hogy fel kell függesztenie azt a hitét, hogy
az érzelem valamely aspektusával kapcsolatban van „igaz” elmélet.
A kutatók számára ez a fejlődéshez tartozó normális állapotot jelenti.
Összességében úgy gondoljuk, hogy bár az érzelmek határozott defi
níciója még nem adható meg, az az elgondolás, hogy az érzelmek olyan
állapotok, amelyek eseményeket kapcsolnak a személy számára fontos
dolgokhoz, terveket indítanak be, és vázlatstruktúrákat kínálnak a má
sokkal kialakítandó kapcsolatokhoz, lehetővé teszi, hogy értékeljük
funkcióikat, és a megértésük alapjául szolgálhat.
Összefoglalás
Az érzelmekre általában prototípusok szerint gondolunk, tipikus pél

dákkal, bár tudományosan az érzelmeket meg kell határoznunk. Az ér
zelmeket talán legjobb folyamatoknak tekinteni, amelyek azonosítható
lépésekből állnak: először az eseményeket értékeljük abból a szempont
ból, hogy mennyire relevánsak a számunkra fontos dolgok tekintetében,
aztán jön a kontextus kiértékelése: mit tehetünk az eseménnyel kapcso
latban. Az érzelem a cselekvéskészség állapota, felállítja a fontossági
sorrendet, és beindítja a terveket. Az érzelmeket testi változások, érze-
lemkifejezés és cselekvés vagy cselekvéskényszer kíséri. Az érzelem
összetevők közötti kapcsolatok kutatása megmutatta, hogy bár ezek az
alkotóelemek néha tényleg együtt jelennek meg, kapcsolatuk laza, és
egy szubjektiven megélt érzelmet néha testi változás és arckifejezés kísér,
máskor azonban nem. Lehetséges, hogy az érzelem kognitív, testi és kife
jező összetevőinek különböző funkciója van. Az érzelmek magja azon
ban a készültségben bekövetkezett változás, amely bizonyos célokat és
terveket előbbre helyez, és a társas kapcsolatokat közvetíti. A különbö
ző érzelmi jelenségeknek különböző az idői lefutása. Az arckifejezések és
sok testi változás is néhány másodpercen belül véget ér. Azok az érzel
mek, amelyeket észreveszünk, és amelyekről másoknak beszélünk, álta
lában percekig vagy órákig tartanak. A hangulatok órákig, napokig vagy
hetekig tarthatnak. Az érzelmi zavarok, például a depresszió és a szoron
gás hónapokig vagy évekig is fennállhatnak; a személyiségvonásoknak is
van érzelmi minősége; ezek egész életünkben velünk vannak. Az érze
lemkutatás egyik megoldatlan kérdése, hogy az érzelmek miből épülnek
fel. Az egyik nézet szerint olyan összetevőkből állnak, amelyek maguk
nem érzelmek: ilyenek lennének például a kiértékelések és a kifejezés
egységek. Ha ez az eset áll fenn, akkor könnyebben megérthetnénk a
kulturális különbségeket: a különböző kultúrák különböző összetevőkö-
tegeket tartanak fontosnak, és ezeknek adnak nevet. A másik nézet sze-
rint van egy biológiailag adott kis alapérzelem-halmaz, és az ebbe tartozó

alapérzelmeket a kultúra dolgozza ki, és így hozza létre az emberek által
átélt érzelmek nagy csoportját.
A legjobb újabb, laikus olvasóközönségnek szánt könyv, amely William James kérdé
sével - „Mi az érzelem?” - kapcsolatban egy testi alapú válasz lehetőségeit boncol
gatja:
Antonio R. Damasio (1996). Descartes tévedése. Budapest, Aduprint.
Az érzelmek, természetük, életre és egészségre vonatkozó következményeik kognitív

leírását találjuk meg a következő hosszú és tudományos műben:
Richard S. Lazarus (1991). Emotion and adaptation. New York, Oxford University
Press.
Ugyanerről a témáról íródott az alábbi népszerűsítő mű:

Richard S. Lazarus - Bernice N . Lazarus (1994) • Passion and reason: Making sense of
our emotions. New York, Oxford University Press.
Az alábbi tanulmány az érzelemfogalmak prototípus-megközelítéséről szól, és össze

hasonlítja azt a „szükséges és elégséges feltételek”-megközelítéssel:
James A. Russel (1991). In defense of a prototype approach to emotion concepts.
Journal of Personality and Social Psychobgy, 60, 37-47.
Az érzelmek és hangulatok megkülönböztetésének kérdéséről:

Nico H. Frijda (1993). Moods, emotion episodes and emotions. In M. Lewis - J. M.
Haviland (eds.): Handbook of emotions (381-403). New York, Guilford.
5. fe je z e t. A z érzelmek
agyi mechanizmusai
5.0. áb ra Ez a pozitronemissziós tomográfiái felvétel (PÉT, egyike az agyi tevékenységet vizsgáló új

képalkotó eljárásoknak) az agy harántirányú letapogatása alapján készült egy olyan kísérletben, amely
az arc bal oldali, negatív hangulatot kiváltó izom-összehúzódásainak érzelmi hatásait vizsgálta. A leta
pogatás azt mutatja, hogy a jobb oldali, a középvonalhoz közel eső, világosabb területen - a gyrus
cinguli elülső részében - nagyobb a vérátáramlás; ez nagyobb idegsejt-aktivitásra utal, és inkább a bal
oldali, mint a jobb oldali összehúzódásokat követi
Tartalom
Hogyan működnek az érzelem agyi mechanizmusai?

Agyi léziók és stimuláció: korai kutatások
A striatális rendszer
A limbikus rendszer
Érzelmek és az agykéreg
Az amygdala mint érzelmi számítógép
Neurokemikáliák, moduláció és az érzelmek

A transzmitterfunkciók visszaállítása a striatális régióban
Peptidhatások a félelemben
A neurokémiai és anatómiai információ integrálása az érzelmi viselkedésben
Összefoglalás
És itt érezhető a puszta logika erőtlensége is... azoknak a problémáknak
a megoldásában, amelyek szívünkhöz közelebb állnak.
(George Boole [ 1854]: An Investigation o f the Latus o f Thought. 416. o.)
Hogyan működnek az érzelem agyi mechanizmusai?
Az emberi agyban számítások szerint 10" (100 milliárd) idegsejt van; egy
tipikus sejt talán 10 ezer, de némelyik akár 15 ezer szinapszissal is rendel
kezhet (Kandel, Schwartz és Jessel, 1991). Hogyan foghatunk hozzá az
agy működésének megértéséhez? Tanulmányozhatjuk az anatómiáját
olyan eljárások segítségével, amelyek az idegpályákat és az egyes idegsej-
teket mutatják, és használhatjuk az új letapogató eljárásokat annak
megállapítására, hogy hol erösödnek fel az anyagcsere-folyamatok, mi
közben különböző pszichológiai tevékenységek zajlanak. Vizsgálhatjuk
a véletlen sérülések vagy az állatok agyán kísérleti célokból szándékosan
végrehajtott léziók hatásait. Ingerelhetjük az agy bizonyos részeit elekt
romosan vagy olyan anyagokkal, amelyek az idegsejtek kémiai mecha
nizmusait befolyásolják, és általánosan vagy az agy kis területeire alkal
mazzák őket, aztán a hatásokat biokémiai és sejtbiológiai ismeretekkel
kapcsolhatjuk össze. És rögzíthetjük egyetlen sejt vagy sejtcsoportok
elektromos tevékenységét is. Ennyi az egész: anatómia, léziók, ingerlés,
felvétel.
Az agy számos dologban eltér a számítógéptől, de ha számítógép vol
na, mérhetetlenül bonyolultabb lenne, mint bármely ma létező számító
gép. Ha azt kellene kitalálnunk, hogy egy számítógép, mondjuk egy
olyan, amely emberi lényekkel folytat párbeszédeket, hogyan működik, a
következő eljárásokat kellene alkalmaznunk: meg kellene néznünk a
huzalozási rajzot, ellenőriznünk kellene, hogy mi a hatása annak, ha ap
ró bombákat robbantunk fel a számítógépen belül, ellenőriznünk kelle
ne, hogy mi lenne, ha elektromos áramot alkalmaznánk egyik vagy má
sik területen, valamint meg kellene mérnünk a feszültséget különböző
helyeken, miközben a számítógép működik. Láthatjuk, hogy bár a bioló
giát és az idegtudományokat kemény tudományoknak tekintik a pszi
chológia és az antropológia lágyabb tudományaihoz képest, az innen
származó bizonyítékok sem jelentenek könnyű utat a megértéshez. Sok
lépést kell megtennünk, és nehéz utat kell bejárnunk, amíg ilyen bizo
nyítékokból érvényes következtetést vonhatunk le a pszichológiai fo
lyamatokra nézve.
Ilyen bonyolultság mellett ijesztően távolinak tűnik annak megértése,
hogy az agy hogyan működik, miközben érzelmeket hoz létre és ismer fel;
fogalmi sémák vagy az agytudósok és a társadalomtudósok közötti erő
teljes együttműködés hiányában valóban az is lenne. Descartes-nak
(1649) köszönhető az a séma, amely lehetővé tette számunkra, hogy az
agyi mechanizmusokat és az érzelmeket értelmezni kezdjük. Az általa ja-
170 5. A z érzelmek agyi mechanizmusai
vasolt mechanizmusnak a reflex nevet adta, és a következőképpen mű

ködik. Az események (ingerek) képesek izgalomba hozni a receptorokat,
és ezek üzeneteket indítanak el az érzékelőidegeken át az agyba, ahol egy
sor kapcsolón keresztül aztán átirányítódnak a mozgatóidegek mentén
az izmokhoz, hogy azokat működésbe hozzák. A rendszer elrendezésé
nek köszönhetően az üzenetek átirányítása olyan választ eredményez,
amely többé-kevésbé megfelel az ingernek. Descartes azt gondolta, hogy
a szenzoros ingerek az érzékelőidegekben futó parányi zsinegeket rángat
nak, amelyek az agyban apró szelepeket nyitnak ki, így lehetővé teszik,
hogy „életszellemek” áramoljanak ki a központi tárolóból; ezek a mozga
tóideg csatornáin lefutva megduzzasztják az izmokat. Ma már természe
tesen tudjuk, hogy az agy nem zsinegekkel és hidraulikával működik.
A neurofiziológia története során nagyrészt azt próbálták megmutatni,
hogy Descartes mechanizmusai elektromosság és kémiai vegyületek által
közvetített üzenetek révén jelennek meg.
A kutatók a következő kérdéseket tették fel: Milyen pályákon futnak
az idegi üzenetek? Hová mennek? Hogyan ágaznak szét és futnak össze?
Az 5.1. ábrán láthatunk néhány olyan területet, amelyeket az érzelmek
hez kapcsolódó idegi üzenetek szempontjából fontosnak tartanak. Ide
tartozik a striatális régió, a hipotalamusz és a limbikus rendszer, amelyek
az agy alsó és középső területein helyezkednek el. Aztán ott van az agy
kéreg, amely magában foglalja az érzelmek szempontjából különösen
fontosnak tartott frontális lebenyt.
Descartes reflexelképzelésében a történéseket a környezet irányítja
egy kapcsolóhalmaz segítségével. Hz az elképzelés azonban teljesen ki-
NAGYAGY -C o rp u s callosum
. Nagyagy
kéreg Nagyagy ----- Talamusz
Toboz H ipotalam usz

mirigy
LIMBIKUS Agyalapi
RENDSZER mirigy
• Középagy
Kisagy -H íd
-M edulla ,
K Ö Z PO N TI
M AG
G erincvelő
Kisagy
Agytörzs
a) b)
5.1. ábra. a) A z emberi agy perspektivikusan bontott képe. A z ábrán látható legnagyobb rész az agykéreg jobb oldalát mutatja, a bal oldal
nem látható. A frontális lebenyek ezen az ábrán a bal oldalon találhatók, és az ábra jobb oldalán látható az a terület, ahol a vizuális infor
máció érkezik az agyba. A z ábra a limbikus rendszert is mutatja, mindkét oldalon. A hipotalamusz (nem látható) a talamusz előtt és alatt
található, b) A z emberi agy ábrája, ahogy akkor látnánk, ha középen ketté lenne vágva. Itt látható a talamusz és a hozzá kapcsolódó agy
alapi mirigy, de a limbikus rendszer fő részei nem láthatók, mert a középvonal mellett helyezkednek el
Hogyan működnek az érzelem agyi mechanizmusai! 171
hagyja a történetből azt, hogy az agy is befolyásolja ezeket az útvonala

kat. Az érzelmekre vonatkozó tudásunkban két fontos változás történt.
Az első abban az elképzelésben ölt formát, hogy az érzelmek által beindí
tott cselekvések nem pusztán válaszok. Olyan önszabályozó rendszerek
hozzák őket létre, amelyek a célok belső reprezentációin és az esemé
nyek célokkal történő összehasonlításán - az elsődleges kiértékeléseken
—alapulnak. A második módosítás az, hogy az állatok és az emberek
nemcsak reflexes válaszokat adnak az eseményekre: fajspecifikus terv
szerű cselekvésmintázatokat hoznak létre.
Agyi léziók és stimuláció: korai kutatások
Az érzelmekhez kapcsolódó agyi mechanizmusok első fontos elméletét

Cannon és Bard terjesztette elő (1928). Az 1920-as években a Cannon
laboratóriumában folyó kutatás, főként Bard vizsgálatai azt jelezték,
hogy az agykérgüktől megfosztott macskák (lásd 5.2. ábra) hirtelen, nem
odaillő és rosszul irányított támadásokat folytatnak le. A jelenséget „ál-
düh”-nek nevezték (Cannon, .1931). Az agykérgüktől megfosztott macs
kák mesterséges táplálás és figyelmes gondozás mellett hosszú ideig elél
hettek. Bard és Rioch (1937) leírják egy 12 hónapon keresztül életben
tartott előagy nélküli macska esetét, amelynél csak a köztiagy egy kis da
rabját és a striatum egy foszlányát hagyták meg. Az állat magától nem
evett, és semmi más spontán mozgást sem mutatott, kivéve a karoméle
sítést egyetlen alkalommal. Nem mutatta semmi jelét örömreakciónak,
de ha felingerelték, megfigyelhető volt az irány nélküli dühös viselkedés,
az „áldüh”. Az ilyen megfigyelések alapján Cannon azt állította, hogy a
talamusz az ingerre válaszként adott érzelemkifejezések központja, és a
kéreg általában legátolja ezeket az érzelemkifejezéseket. Amint azt az
5.2 ábra. MacLean ábrái az emberi embrió

agyának fejlődéséről. A felső ábrák (a és b, há-
túlról és oldalról) az agy négyhetes korban megje
lenő részeit ábrázolják, jól látható az előagy (1),
a középagy (2) és a hátsóagy (3). A z alsó ábrán
(c, nem sokkal később) az előagy elkezd differen
ciálódni az lA-ba, a telencephalonba (végagy:
az agykérget, a limbikus rendszert és a striatális
régiót foglalja magában) és az lB-be, a köztiagy
ba (amelyhez a hipotalamusz is tartozik)
1. fejezetben leírtuk, Hess (Hess és Brüger, 1943) vizsgálatai, amelyek

ben elektromos ingerléssel egészítette ki a léziós kísérleteket, azt m utat
ták, hogy a dühös viselkedést Cannon feltételezésével ellentétben nem
a talamuszból, hanem az éppen alatta elhelyezkedő hipotalamuszból le
het kiváltani.
Cannon és Bard elképzelése valójában Hughlings-Jackson idegrend
szerre vonatkozó tizenkilencedik századi elképzelését vitte tovább (1959,
az 1. fejezetben tárgyaltuk). Hughlings és Jackson szerint az idegrendszer
legalacsonyabb szintjén egyszerű reflexpályák vannak, amelyek olyan
funkciókat foglalnak magukban, mint az egyszerű ingerekre adott reak
ciók, a testtartás és a mozgás. A következő szinten újabban kifejlődött
struktúrák vannak, beleértve az érzelmekhez tartozókat is, amelyek mó
dosítják ezeket a funkciókat. És a legmagasabb és legkésőbb kialakult
szinten álló kéreg irányít minden alatta álló szintet. A fenti érvelés sze
rint a gyerekek mindaddig tele vannak kontrollálatlan izgalommal és ér
zelmekkel, amíg agykérgük eléggé ki nem fejlődik ahhoz, hogy legátolja
alacsonyabb szintű funkcióikat. Hasonlóképpen, Jackson szerint az ideg-
rendszer alacsonyabb evolúciós szintekre történő visszaesését többféle
képpen is megfigyelhetjük: nemcsak akkor, ha a magasabb funkciókat
valamilyen sérülés éri (mint szegény Phineas Gage esetében), hanem ré
szegségnél is láthatjuk, amikor a magasabb területek aktivitásának csök
kenése felszabadítja az alacsonyabbakat a gátlás alól.
MacLean (1990, 1993) egy jobban alátámasztott elméletet fogalma
zott meg az agy részeinek és az evolúciónak a kapcsolatáról. Leírása sze
rint vizsgálatait Papez egy spekulatív cikke (1937) indította el. Papez
amellett érvelt, hogy míg a hipotalamusz (köztiagy) az érzelmek kifejezé
sében fontos, más, hozzá kapcsolódó területek az érzelmek élményéért
felelősek. Descartes reflexív-elképzelésétől vezérelve Papez azt állította,
hogy a testből és a külvilágból érkező szenzoros impulzusok elérik a
talamuszt, és ott három nagyobb pályára ágaznak szét: az egyik a stria-
tális régióba, a mozgásáramlás helyére megy. A másik a kéregbe, a gon
dolatáramlás helyére, a harmadik pedig a limbikus rendszerbe érkezik,
amelynek rengeteg kapcsolata van a hipotalamusszal, az érzések áramlá
sának helyével. A limbikus rendszer és az érzelmek kapcsolatára a leg
főbb bizonyíték az volt, hogy a veszettségben szenvedő betegeknél a ví
rus megtámadta a limbikus rendszert is, és a betegek néha rendkívüli
rémületet éltek át, míg ugyanezen a területen a daganatok néha az érzel
mek és az emlékezet elvesztését eredményezik.
MacLean továbbvitte ezt az érvelést. Azt állította, hogy az emberi elő-
agy három rendszerből épül fel, nagyjából Papez három pályájának meg
felelően. A három rendszer mindegyike először az evolúció három kü
lönböző fázisában alakult ki. Aztán mindegyik rendszer továbbfejlődött,
és összenőtt már létező struktúrákkal. Mindegyik régebbi struktúra kap
csolatokat alakított ki későbbi struktúrákkal, ugyanakkor továbbra is
betöltötte eredeti funkcióit, és még mindig eredeti mechanizmusaira
épült.
MacLean érvelésének új eleme az volt, hogy az újabban kifejlődött

pályák nem csupán az alacsonyabb reflexpályákat irányítják. Az agy sze
rinte inkább olyan fajspecifikus cselekvésrepertoárokat kínál, amelyeket
a 3. fejezetben is tárgyaltunk. A gerinceseknél az agy evolúciójának há
rom nagy lépése volt. Mindegyik egy újabb fajspecifikus cselekvésreper
toárt hozott magával, ezek új funkciókat töltöttek be, és mindegyik kü
lön agyi hálózaton alapul. Ez nagy szerencse lenne a neurobiológusok
számára, mert azt jelentené, hogy az agy részben moduláris szerveződé
sű. Egy részének eltávolítása egyszerűen megszünteti az adott rész által
végzett működést, miközben a maradékot túlnyomórészt érintetlenül
hagyja. Ennek megfelelően, ha elektromosan vagy kémiai úton inger
lünk egy területet, az elvileg annak a viselkedéses funkciónak a létreho
zását eredményezné, amelyért a terület felelős. Ez a módszer lett ezért a
fő stratégia a különböző funkciók lokalizálására az agyon belül. A kuta
tók bizonyítékot gyűjtenek arra, hogy egy adott terület léziója megszün
tet egy viselkedést, miközben más területek léziói ezt nem érintik, és en
nek a bizonyos területnek az elektromos ingerlése az adott viselkedést
eredményezi.
A striatális rendszer
A hipotalamusztól eltekintve a striatális régió az előagy legkorábbi és

legalapvetőbb struktúrája. Ez a struktúra a hüllők evolúciója idején na
gyobbodott meg, érvel MacLean, és ez képezi az ebből a törzsből kifejlő
dött összes állat viselkedésének alapját. Feladata az, hogy olyan forgató-
5.3. ábra. MacLean ábrája az előagy három nagy részéről. A z embrionális fejlődés során az előagynak
hét része van: a köztiagy (amely magában foglalja a hipotalamuszt) és a telencephalon. A telence-
phalon evolúciósán legrégebbi része a hüllőagy (amely magában foglalja az úgynevezett corpus
striatum ot). Megvan a hüllőkben, a madarakban és az emlősökben is. A következő az agynak az a ré
sze, amely a legkorábbi emlősökben fejlődött ki, az ősemlős limbikus rendszer, amely az amygdalából és
a septumbóí áll. A z utolsó az agykéreg, amelynek MacLean az „újemlős” elnevezést adta
könyvvázlatokat ütemezzen be és hozzon létre, amelyek a mindennapi

élethez és olyan viselkedésekhez szükségesek, amelyek a fajtársak cse
lekvéseire válaszolva módosítják ezeket a tevékenységeket. Több kutató
vizsgálataira alapozva MacLean (1990) a hüllők viselkedését a mai gyí
kok viselkedése alapján írja le. Ebbe beletartozik az élőhely előkészítése
és létesítése, a territórium megjelölése és őrzése, a szertartásos harc a
territórium védelmében, az élelemgyűjtés, a vadászat, a készletek felhal
mozása, a hierarchikus szociális csoportok kialakítása, az üdvözlés, a
tisztán tartás, a párosodás, a gyülekezés és a vándorlás. A tevékenysége
ket egy főrutin vagy forgatókönyv irányítja, amely magában foglalja a
mindennapi felébredést és a lassú előbukkanást, a testhőmérséklet nö
velése érdekében végzett sütkérezést, az általában mindennap ugyan
azon a helyen végzett székletürítést, a helyi élelemgyűjtést, egy tétlen
időtartamot, a távolabbi élelemgyűjtést, a visszatérést a rejtekhelyre és
végül a nyugovóra térést éjszakára.
MacLean feljegyez négy, fajtársak felé irányuló kommunikatív meg
nyilvánulást is: az „aláírás”-megjelenítést („ez én vagyok” megjelenítése,
amelyet különböző társas kontextusokban hajtanak végre, például ha az
állat új pozícióba került), a kihívásmegjelenítést, amelyet gyakran a ter
ritóriummal kapcsolatban mutatnak, az udvarlási megjelenítést és a be
hódoló megjelenítést. Ezeken kívül még hat viselkedésfajta jelenik meg:
a rutinírozás (egy rutin megtanulása és megismétlésének képessége), az
utánzás vagy mimikri, a tropizmus (bizonyos vonások felé mozgás), az is
mételgető viselkedés, az újraeljátszás és a becsapó viselkedés. A mada
rak (amelyek valószínűleg a dinoszauruszoktól származnak) és az emlő
sök (bennünket, embereket is beleértve) osztoznak a hüllőkkel ezekben
a viselkedésekben.
MacLeant és munkatársait az vezette, hogy elkészítsék a gyíkok visel
kedéses repertoárjának lehető legteljesebb leltárát; ennek érdekében két
dolgot tettek. Elsőként lokalizálták a fajspecifikus viselkedést eredmé
nyező mechanizmusokat. A hüllőkben a striatális régió alkotja az előagy
legnagyobb részét. A limbikus rendszer és az agykéreg még nem fejlődött
ki, amikor a gyíkokhoz vezető leszármazási vonal leágazott az emlősök
höz vezető törzsről. Annak vizsgálatára, hogy a hüllőkben megfigyelhető
viselkedéses mechanizmusokat a magasabb rendű állatok striatális régió
ja is támogatja-e, MacLean (1990) egy jellegzetes fajspecifikus üdvözlési
megjelenítést tanulmányozott majmoknál. A megjelenítés tartalmazza a
jelzés, a kihívás és az udvarlás elemeit, amelyeket a majom akkor mutat,
amikor egy ismeretlen majommal találkozik, továbbá ha (ez a kísérlete
zés szempontjából hasznos) saját tükörképét látja meg a tükörben. Ha a
majom striatális agyának egy részét eltávolítják, nem mutatja a tükör
megjelenítést, míg a középagy és az előagy más részeinek eltávolítása
érintetlenül hagyja ezt a viselkedést.
A feltételezés szerint tehát a striatális régió az emlősöknél a hüllőké
hez hasonlítható fajspecifikus viselkedéses mintázatok ütemezésében
érintett: amikor az emberi striatális régió sérül, olyan hatásokat talá-
lünk, amelyek erre az ütemező funkcióra utalnak. Az egyik sérüléstípus
a Huntington-kórnak nevezett örökletes betegségben jelenik meg, amely
nek a hatásai csak az élet során később jelentkeznek: a betegek képtele
nek megszervezni napi tevékenységeiket. Csak ülnek, és nem csinálnak
semmit, bár boldogan csatlakoznak olyan tevékenységekhez, amelyeket
mások megszerveznek számukra.
A limbikus rendszer
MacLean ezt követően feltette a kérdést: „Mi az a viselkedés, ami az em

lősöknél megfigyelhető, de a hüllőknél nem?” Csak három ilyen dolog
van: az anyai gondoskodás és csecsemői kötődés, a hangjelzés és a játék.
MacLean szerint különösen nagy jelentősége van annak, hogy az em
lősök limbikus rendszerének struktúrái az evés és a forrásokért folyó ver
sengés viselkedésein keresztül az önfenntartással, és a párosodás, a gond
viselés és a gyermeki kötődés tevékenységein keresztül a fajfenntartással
foglalkoznak. Ez utóbbi funkciók a társasság elvével egészítik ki az emlő
sök életét - ez túlnyomórészt hiányzik a hüllők életéből. A hüllők is kap
csolatba lépnek egymással, de a tojásból kikelve önálló életet kezdenek.
Sok hüllőfaj esetében a kicsiknek el kell menekülniük, amint kikeltek,
nehogy a szüleik megegyék őket. Bár néhány faj kialakít csoportosuláso
kat, életük nagy részét magányosan töltik. Ezzel szemben minden ember
egy másik emberrel szoros kapcsolatban születik, és tágabb értelemben
az emlősök egymástól függő lények. Gondolkozzunk el azon, milyen
csendesek a teknősök és a gyíkok: a gerinces világ legkorábbi vokalizá-
ciója, mondja MacLean, a legelső emlősök szeparációs szorongását jelző
sírás lehetett, amely a szülő visszahívásának célját szolgálta. Ilyesmivel a
hüllőknél nem találkozunk. A legtöbb emlős soha nem veszíti el életé
nek szociális összetevőjét. Az emlősök között mi, emberek vagyunk a
legszociálisabbak. Legtöbb eredményünk és életünk nagy része olyan te
vékenységektől függ, a beszélgetéstől kezdve mindenfajta hasznos tárgy
előállításáig, amelyeket az egyének önmagukban képtelenek lennének
végrehajtani.
Mit tudunk az előagy másodjára kifejlődött fő területéről? MacLean
nevezte el limbikus rendszernek. Szoros kapcsolatban áll a hipotala-
musszal (MacLean, 1949), amely nemcsak az autonóm idegrendszert (a
testi változások, például a több érzelemelmélet szempontjából is fontos
szívritmus és verejtékezés szabályozásáért felelős részt), hanem nyúlvá
nyán, az agyalapi mirigyen keresztül a test hormonrendszerét is irányítja.
MacLean (1993) azt állítja, hogy az emlősöknél a limbikus rendszer
újabb evolúciós növekedésen ment keresztül, miközben leszármazási vo
naluk is elvált a hüllőkétől.
Klüver és Bucy (1937) vizsgálata képezte az ezt követő vizsgálatok
nagy részének alapját. Egy idegsebészeti beavatkozás hatásait írták le,
amelyben laboratóriumban tartott vad majmoknál eltávolították a ké-
reg temporális lebenyét és a limbikus rendszer jelentős részeit. A műtét

után közvetlenül az emberektől való félelem és a normális agresszió he
lyett a majmok engedelmesek lettek, és nem mutattak semmilyen arcki
fejezést. Újra és újra megvizsgáltak minden tárgyat, még a veszélyeseket
is, például egy törött poharat és a valódi lángokat, ráadásul minden ilyen
dolgot a szájukba vettek. Továbbá, bár általában csak gyümölcsöt fo
gyasztottak, most megették a nyers húst és a halat, sőt az ürüléket is.
Szexuális változások is történtek: folyamatosan a nemi szerveikkel fog
lalkoztak, és minden majmot megpróbáltak meghágni, függetlenül attól,
hogy hím vagy nőstény volt, sőt ez a tevékenységük élettelen tárgyakra is
kiterjedt. E hatásokat együtt Klüver-Bucy-szindrómának nevezik. Most
már tudjuk, hogy ez a szindróma csak akkor jelenik meg, ha az amygda-
Iának nevezett terület sérül, vagy eltávolítják. Ez egy meglehetősen ki
csi, mandula alakú terület (amygdala a mandula görög megfelelője); a
Klüver—Bucy-szindróma nem alakul ki, ha ez a szerv ép (Weiskrantz,
1956).
Papez áramköre eredetileg nem tartalmazta az amygdalát. Amint ar
ra LeDoux (1993) rámutatott, a limbikus rendszer MacLean-féle, Papez
áramköréből levezetett elgondolása gyenge lábakon áll, mert, amint azt
a Klüver-Bucy-szindróma vizsgálatai megmutatták, számos feltétele
zett érzelem funkcióját konkrétabban az amygdalában lehet lokalizálni.
A legújabb értelmezéseket követve, ebben a könyvben a limbikus rend
szerbe beleértjük az amygdalát is.
E korai megfigyelések óta az érzelmek kutatásának jelentős része al
kalmazta a Hess által bevezetett eljárást (amint azt az 1. fejezetben tár
gyaltuk) , amelyben elektródákat ültetnek az agyba, majd miután az állat
felépült a műtétből, és megfelelően mozog, az agy különböző részeit in
gerük. Az elektróda egy finom tű, amely a csúcs kivételével szigetelve
van. Amikor ezekben a kísérletekben elektromos ingerlést alkalmaznak,
az elektróda csúcsának közelében több ezer idegsejt aktiválódik, és a be
lőlük származó idegimpulzusok szétterjednek a környező hálózatokban.
Ahogy a mesterségesen kiváltott impulzusok idegsejtről idegsejtre ter
jednek, mintázatuk a hálózatra jellemző módon alakul. így például Hess
megmutatta, hogy a hipotalamusz ingerlése esetén a macskák dühös tá
madást indítanak valamely közelükben lévő tárgy ellen. Hess vizsgálatai
óta azt is kimutatták, hogy a macskák egyik agyterülete a zsákmányszer
zésre jellemző, csendes harapó támadásokért felelős, egy másik pedig a
félelemre és a verekedésre jellemző dühös agresszióért (Siegel és Brutus,
1990; Siegel és Port, 1988).
1954-ben olyan patkányokkal kísérletezve, melyeknek elektródát ül
tettek az agyába, Olds és Milner —többé-kevésbé véletlenül —felfedeztek
egy „öningerlés”-nek nevezett jelenséget. Amikor a patkány egy nagy kí
sérleti doboz egyik sarkába tévedt, a kísérletezők elektromos ingerlést
adtak az agynak - a patkány állandóan visszatért ebbe a sarokba. Ha
olyan dobozba rakták, ahol egy pedál segítségével be tudta kapcsolni az
ingerlést, akkor a patkány ismételten nyomogatta ezt a pedált. Ezekben a
Hogyan műkődnek az érzelem agyi mechanizmusai? 177
kísérletekben a patkányok sem éhesek, sem szomjasak nem voltak, de ha

az elektródacsúcsokat a limbikus rendszer szeptális részén helyezték el,
akkor az idő 75 százalékában folyamatosan nyomkodták a pedált, akár
napi négy órán keresztül is, hogy beindítsák az ingerlést. Nyilvánvaló,
hogy az elektromos ingerlés jutalmazó volt: a patkányok instrumentális
feladatok végrehajtását tanulták meg érte. Az agy különböző részeit vizs-
gálták meg ezzel az eljárással: Olds (1955) 76 patkány elektródabeülte'
tésének eredményeiről számolt be. A limbikus rendszer 41 elektródahe-
lye közül 35 helyen jutalmazó hatásokat kaptak. A 35 limbikus rendsze
ren kívüli elektródahely közül csak kettőn találtak ilyen hatásokat.
Körülbelül ugyanebben az időben Heath (1954) skizofrén betegek
vizsgálatairól beszámolva leírta, hogy a szeptális régió elektromos inger
lése különböző élményeket eredményezett: örömöt, a félelem vagy a ha
rag csökkenését vagy elragadtatott érzéseket. 1956-ban Olds határozot
tan állást foglalt, és azokat a limbikus területeket, amelyekből öninger
lést lehet kiváltani, „örömközpontoknak” nevezte el.
Hogyan értelmezzük tehát a limbikus rendszer működését? A régió
néhány területén azt találták, hogy az ingerlés különböző cselekvésmin-
tázatokat vált ki, dühös támadásokat, valamint evést és ivást is. Vajon
azok az állatok, amelyeknél ugyanezekre a területekre ültetnének be
elektródákat, adnának jutalmazó ingerlést maguknak? Egy okos kísér-
letsorozatot követően Valenstein, Cox és Kakolewski (1970) megkérdő
jelezte e vizsgálatok uralkodó koncepcióját, mely szerint a limbikus
rendszerben az elektromos ingerlés specifikus drive-ok, például az ag
resszió, az éhség és a szomjúság áramköreit aktiválta. Ok azt találták a
patkányoknál, hogy pontosan ugyanaz az elektróda pontosan ugyanazzal
az ingerlésmintázattal evést váltott ki, ha étel, ivást, hogyha víz, vagy
rágcsálást, ha fakockák voltak az állat közelében. Az ingerlés nem speci
fikus viselkedéseket hozott létre, de még csak nem is olyan specifikus
drive-okat aktivált, mint az éhség vagy a szomjúság. A hatás inkább az
ingerlés és az elérhető dolgok kombinációjától függött. íme tehát egy
újabb bizonyíték arra, hogy a fajspecifikus mintázatok nem rögzítettek,
hanem a környezetre válaszolnak. Egy másik kísérletcsoportban Valen-
stein, Cox és Kakolewski talált olyan elektródaelhelyezéseket is, ame
lyek támogatják az öningerlést. A patkányok a kísérleti doboz egy adott
helyére mentek, egy fénysugarat keresztezve, hogy bekapcsolják az in
gerlést. Ha azonban öningerlés helyett ugyanezek a patkányok ugyanab
ban a dobozban fadarabokat, radírokat és ételgalacsinokat kaptak a do
boz egyik végén, akkor a kísérletvezető által adott stimuláció kezdetével
a patkányok elkezdték ezeket a tárgyakat a doboz másik végébe vinni; ez
a viselkedés a lakóhelyi készletfelhalmozásra vagy a fészeképítésre jel
lemző.
Valenstein, Cox és Kakolewski ezért amellett érvelnek, hogy a hipo-
talamusz és a limbikus rendszer szerveződése olyan hálózatokat tartal
maz, amelyekre fajspecifikus cselekvések épülnek. Ha ezeket a hálózato
kat mesterségesen ingereljük, az elektróda csúcsa körüli idegimpulzusok
mintázata a hálózat szerveződésének és a jelenleg észlelt környezetnek

megfelelően alakul. E mintázat hatásai felismerhető, fajra jellemző forga
tókönyveket eredményeznek - ilyen például az evés, ivás, tisztálkodás
vagy készletfelhalmozás - , nem közvetlenül, hanem valahogy úgy, hogy
az ingerlés egy általánosabb készültségi állapotot vagy megközelítési ten
denciát vált ki. Von Holst és Von Saint Paul (1963) azt írják, hogy az
ilyen ingerlés hatása egy hangulat akti vációjához hasonlítható, így a
megjelenő viselkedés fajspecifikus mintázatokat fed fel, és valamit elárul
arról is, hogy ezek milyen kapcsolatban állnak egymással, csakúgy, mint
arról, hogy ezek milyen válaszkészséget mutatnak a környezettel szem
ben, amikor az adott hangulat facilitálja őket.
Glickman és Schiff (1967) terjesztették elő az agyi ingerlés hatásainak
legátfogóbb elméletét. Azt állították, hogy az ingerlés nemcsak fajspeci-
fikus mintázatokért felelős mechanizmusokat aktivál, hanem amikor
ezek a mechanizmusok aktiválódnak, az aktivációhoz kapcsolódó kelle
mes vagy kellemetlen minőségek (amiről az öningerlés árulkodik) attól
függenek, hogy a cselekvés általános jellege inkább megközelítés vagy
visszavonulás. Más szóval, ha egy elektromos ingerléssel létrehozott han
gulat megközelítésen alapszik, akkor a kíváncsiságot és az explorációt tá
mogatja. így ha élelem, víz vagy társ van jelen, akkor valószínűleg táplál
kozás, ivás vagy szexuális viselkedés jelenik meg. A ragadozó állatoknál a
zsákmány megtámadása hasonló megközelítési tendenciát takar. Talán
az otthon terület megvédése érdekében végrehajtott cselekvések is meg
közelítési mechanizmusra épülnek. A visszahúzódásra épülő mintázatok
azonban a limbikus rendszer több területét foglalják magukban, és a
fajspecifikus cselekvések közé tartozik ebben az esetben a fájdalmas ta
lálkozásoktól való menekülés, a megdermedés vagy elmenekülés a raga
dozók láttán, a rossz ízek és szagok elkerülése. Az elmélet újabb változa
tát lásd Vaccarino, Schiff és Glickman, 1989.
Az állatoktól származó bizonyítékok mellett emberektől származó
bizonyítékok is vannak: egy olyan betegről, akinek az amygdalája sé
rült, feljegyezték, hogy zavart szenvedett a társas döntéshozatala, és
nagyon rosszul ismerte fel az érzelemkifejezéseket (Adolphs et ah,
1994). Sokan azt gondolják, hogy az embernél a limbikus rendszer az ér
zelmek szubjektív élményét is támogatja. Ennek legjobb bizonyítéka,
érvel MacLean, az epilepszia egyik formájából származik: a temporális-
lebeny- vagy pszichomotoros epilepsziából (Gibbs, Gibbs és Fuster,
1994). Epilepsziában az idegsejtek az agy egy részén együtt kezdenek el
tüzelni, egy önfenntartó, hullám alakú formában, a zavar továbbterjed,
és egyre nagyobb területet ölel fel. Ezek a kisülések néhány másodperc
től néhány percig tartanak, és a beteg elvesztheti a tudatát. A pszicho-
motoros epilepsziában a kisülések nem terjednek a limbikus rendszeren
túlra, és ez az eredmény azt bizonyítja, hogy ez a terület fiziológiailag el
különült egységet alkot. Ez a fajta epilepszia gyakori. Megjelenhet a
limbikus rendszer születés során bekövetkezett sérülése miatt, vírusfer
tőzés következtében vagy valamilyen más okból. Ha ezen a területen lép
fel epilepsziás roham, először egy aura jelenik meg, egy gyakran erős ér-
zelmekkel járó szubjektív állapot. Dosztojevszkij, az orosz regényíró, aki
epilepsziában szenvedett, a következőképpen ír a rohamait megelőző
aurákról: „Olyanfajta boldogságérzés, amely normális állapotban elkép
zelhetetlen, és amelyről másoknak fogalma sem lehet... teljes összhang
ban vagyok magammal és az egész világgal.” (Dosztojevszkij, 1955,8. o.)
Az aurák alatti érzelmi változások mellett az ilyen epilepsziában szenve
dő emberek személyiségváltozáson is keresztülmennek, például kevésbé
érdekli őket a szex, de szociálisan agresszívebbek lesznek; ez nem jel
lemző az agy más területeit érintő epilepsziákra (Bear, 1979).
MacLean (1993) hatfajta érzelmet sorol fel, amelyek megjelennek a
pszichomotoros epilepsziában: vágyérzések, félelem, letörtség (szomorú
ság), gratuláns érzések (boldogság, éleslátás és teljesítmény érzése) és
szeretetérzések. Gyakran előfordul, mint a Dosztojevszkij által leírt érzés
esetén is, a teljes hit érzése. MacLean aztán így folytatja: „Fontos, hogy
ezek az érzések szabadon lebegnek, egyáltalán nem kapcsolódnak konkrét do
loghoz, helyzethez vagy elképzeléshez-’’ (79. o. Kiemelés az eredetiben.) Az
érzések gyakran társulnak valamilyen mozgásos automatizmushoz, pél
dául „öklöző viselkedéshez, amelyben a karok hadonásznak, mint egy
verekedő csimpánznál” (MacLean, 1993, 79. o.), vagy bármely jelen lé
vő személy iránti szeretetben nyilvánulnak meg. Gowers (1881) például
leírt egy húszéves nőt, akinek „minden enyhe rohamát egy csókolózási
roham követte”. Feindel és Penfield (1954) érzelmi hatásokat tudtak ki
váltani azzal, hogy betegeik agyát elektromosan ingerelték a sérült és az
epilepsziás rohamokért felelősnek tartott területeken.
Az ilyen epilepsziás rohamokat általában tudatvesztés és a roham kez
detének eseményeire vonatkozó emlékek elvesztése kíséri. Ez MacLean
számára azt sugallta, hogy az érzelmek az emlékezettől és az én folyama
tos érzésétől függhetnek. MacLean, szétválasztva a limbikus rendszert a
nyelvi funkciók székhelyéül szolgáló kéregtől, azt állította, hogy a limbi
kus rendszer feladata a külvilágból érkező ingerek és a test belsejéből ér
kező ingerek összekapcsolása. Ez a rendszer az érzelmek terminusaiban
működik, és „kikerüli az értelmi felfogást, mert animalisztikus és primi
tív struktúrája lehetetlenné teszi, hogy verbális terminusokban kommu
nikáljon” (MacLean, 1949, 348. o.). Bár ez az idézet megragadja a
Dosztojevszkijéhoz hasonló, első kézből vett leírások hangnemét, ma
már egy kicsit ódivatúan hangzik - mára már világossá vált, hogy az ér
zelmek nem egyszerűek. Az elképzelés azonban utal arra, hogy az érzel
meknek lehetett egy ősibb funkciója, amire később a kultúra és a nyelv
épített.
Érzelmek és az agykéreg
Az emberi agy evolúciójának harmadik nagy lépése a magasabb rendű

emlősökre jellemző. Az agykéreg (amire gyakran csak kéregként utal
nak) legmagasabb fejlettségi szintjét az emberi lényekben éri el: nálunk
180 5. Az érzelmek agyi mechanizmusai
az egész agy körülbelül 80 százalékát a kéreg teszi ki. Az agykéreg vastag'

sága 1,5 és 3 milliméter között van, de mélyen barázdált. Ha laposra ki
terítenénk, körülbelül 2200 négyzetcentiméter lenne a területe. Az em
bereknél az agykéreg mérete jelentősen megnőtt legközelebbi állati
rokonainkkal összehasonlítva. A kéreg frontális lebenyénél figyelhető
meg a legnagyobb relatív méretnövekedés. Emlékezzünk vissza, hogy ez
a terület sérült Phineas Gage esetében (az 1. fejezetben volt róla szó).
A frontális lebeny szoros kapcsolatban áll a limbikus rendszerrel.
Az érzelemkifejezések felismerésének jobb oldali dominanciája l Az emberek

nél a külvilágból érkező információ kereszteződik, és az ellenoldali agy
féltekébe érkezik. Tehát ha valami függőlegeset nézünk, például egy ajtó
élét, akkor az él jobb oldalára eső információ a talamusz által továbbítva
a kéreg hátsó részének bal oldalára érkezik; ugyanígy a bal oldalon elhe
lyezkedő dolgokra vonatkozó információ a jobb oldalra továbbítódik.
Hasonló módon a cselekvés idegi pályái is kereszteződnek. Ha kinyújt
juk a jobb kezünket, cselekvésünket a kéreg bal oldala irányítja a mozga
tóterületekről, amelyek a kéreg elejétől és hátuljától körülbelül ugyan
olyan távolságra vannak. Ha valakinek agyvérzése van (egy véredény
agysérülést okozó szétrepedésének következtében) a bal oldalon, elve
szítheti a nyelvhasználat képességét, amellett hogy testének jobb oldala
lebénul. Ezzel szemben jobb oldali agysérülés esetén a személy nyelvi ké
pességei nem sérülnek, de előfordulhat, hogy képtelen mások érzelmeit
felismerni. Nézzük meg az 5.4. ábrát, és figyeljük meg, hogyan kereszte
ződnek az érzőpályák a kéreg két oldalába vezető útjukon.
Az eredmények azt mutatják, hogy a kéreg jobb oldala szorosabban
kapcsolódik az érzelmi események feldolgozásához. Azokon az eredmé
nyeken túl, amelyek szerint a jobbfélteke-sérülteknek gyakran problé
mát jelent az érzelmi arckifejezések felismerése, háromfajta bizonyíték
szól emellett.
Először is, azok a betegek, akiknél sebészeti beavatkozás útján meg
szüntették a kéreg két oldala közötti kapcsolatokat, hogy megakadályoz
zák az epileptikus kisülések átterjedését az agy másik oldalára - ők az
úgynevezett hasított agyú betegek - , akkor ismernek fel érzelmileg fon
tos eseményeket, ha a filmeket csak a jobb oldalnak mutatják. Gaz-
zaniga (1988) beszámol egy olyan hasított agyú betegről, akinél a jobb
kéregnek mutattak egy olyan filmbejátszást, amelyen valakit a tűzbe
vetnek. Ez a beteg nem tudta leírni, mit látott, mivel a beszéd a bal félte
kére támaszkodik. Azt mondta: „Nem igazán tudom, mit láttam; azt hi
szem, csak egy fehér villanást. Talán néhány fát, vörös fákat, mint
ősszel.” Aztán Gazzanigához fordulva folytatta: „Valahogy félek. Izga
tottnak érzem magam. Nem tetszik ez a szoba, vagy talán maga idegesít
engem.” (235. o.) A jobb kéreggel látott film nyilvánvalóan megijesztet
te. A félelemélmény feltehetően a limbikus rendszert is érintette, amely
a műtét szintje alatt helyezkedett el, tehát ép volt, de a jobb kéreg és a
limbikus rendszer nem szavakkal működik. A félelemjelzések elérték a
verbális képességekkel rendelkező bal kérget, de mivel a kéreg semmit

nem tudott a félelem okairól, elkezdte keresni a verbálisán megadható
okokat: „...talán maga idegesít engem”.
Másodszor, ha egészséges személyeknek olyan arcokat mutatnak,
amelyeken a mosoly felfelé kanyarodó vonalát látják az arc egyik oldalán
és a szomorúság lefelé görbülő ajkait a másik oldalon, hajlamosak az ar-
Jobb szem
Bal szem- Látóideg
Retinális kép
Chiasma opticum
Látópályák
Superior colliculus
(bal lebeny)
Oldalsó geniculatus
mag (bal)
Látókisugárzás
Vizuális asszociációs kéreg
5.4. ábra. A z ábra azt mutatja, hogy a vizuális világ egyik oldaláról származó információ az agy szemközti oldalára vetül. A középagy egy
részéhez (a superior colliculushoz) és az agykéreg látóterületéhez (ahol a női arc vetületét láthatjuk) vezet egy pálya. A hasított agyú be
tegeknél az agykéreg két oldala közötti kapcsolatokat szakítják meg, de a limbikus rendszert és a középagyat nem választják szét
cot az agy jobb oldalába továbbított rész alapján értelmezni. Nézzük meg
az 5.5. ábrát. Az egyik arc boldogabbnak tűnik, mint a másik, valószínű
leg azért, mert az agy egyik oldala viszonylag nagyobb szerepet játszik az
érzelemkifejezések feldolgozásában.
Harmadszor, amikor egy ernyőre gyors egymásutánban arcok képeit
villantják fel, az érzelemkifejezések felismerése pontosabb a bal látóme
zőben lévő arcokra (amelyek a jobb kéregbe továbbítódnak) (Strauss és
Moscovitch, 1981). A különbség nem nagy, bár nehéz megkülönbözte
tések esetén hangsúlyosabb. íme tehát egy újabb bizonyíték a kéreg jobb
oldalának fölényére az érzelemkifejezések felismerésében.
Etcoff és munkatársai (1992) a hazugság detektálásának képességét
vizsgálták. Idézzük fel Ekman és O ’Sullivan (1991) vizsgálatát, amely
ben arra keresték a választ, hogy az emberek hogyan képesek a hazugsá
got detektálni a szorongás finom arci jegyei alapján (a 4. fejezetben tár
gyaltuk). Etcoff és munkatársai kísérletében a balfélteke-sérült betegek
szignifikánsan jobban teljesítettek a hazugság felismerésében, mint a
jobbfélteke-sérültek, és mint az egészséges személyek. Etcoff és munka
társai ezt azzal magyarázzák, hogy azokat a személyeket, akik a nyelvre
figyelnek, valószínűleg félrevezetik a szavak, míg a gyenge nyelvi képes
ségű személyek, akiknek azonban érzékenységük az érzelmi arckifejezé
sekre érintetlen volt, inkább arci jegyekre támaszkodnak.
Amint arra Etcoff (1988) áttekintésében rámutat, az érzelmi arckife-
jezések felismerésében talált jobb oldali fölény elkülönül az arcok azo
nosságának felismerésétől. Etcoff áttekinti az érzelmek hangszín és más
nem verbális beszédelemek alapján történő felismerését is. Ezek a képes
ségek elválaszthatók az érzelmek vizuális felismerésétől, csakúgy, mint
az érzelmi jelentőséggel bíró verbális jelentések feldolgozásától. A jobb
frontális terület egyik régiójának léziója befolyásolhatja a beszéd és a
gesztusok produkciójának érzelmi aspektusait (Ross, 1984). Amint arra
Etcoff rámutat, nem arról van szó, hogy a jobb félteke globálisan feldol
goz mindent, ami érzelmi jelentőségű. Az érzelemkifejezések felismeré-
5.5. ábra. Csalóka ábrák. A

karikatúrák az egyik oldalon a
boldogság, a másik oldalon a
szomorúság kifejezését mutat
ják. Nézzük mindkét ábrán az
orrot, és döntsük el, melyik ar
cot gondoljuk boldognak, és me
lyiket szomorúnak. Ha jobbke
zesek vagyunk, akkor valószí
nű, hogy a b)-t boldogabbnak
látjuk, mint az a)-t. Ennek le
hetséges magyarázata az, hogy
bármely kép vagy látvány bal
oldalából többet dolgoz fel az
agy jobb oldala, amely jobbke
zeseknél az érzelemkifejezések
felismerésének székhelye
Hogyan működnek az érzelem agyi mechanizmusai ? 183
sének és létrehozásának specifikus mechanizmusai vannak, amelyeknek

jobbkezes embereknél nagyobb a jobb kérgi képviselete.
Tucker és Frederick (1989) egy globálisabb nézőpontból kiindulva
amellett érveltek, hogy a kéreg jobb oldala szorosabb kapcsolatban áll az
amygdalával, korábban fejlődik ki csecsemőkorban, és általánosan az
érzelemfeldolgozásra van hangolva, különösen olyan tevékenységek
ben, amelyek személyes kapcsolatainkat érintik. A kéreg jobb oldalának
funkciója Tucker és Frederick leírásában mintha közel állna ahhoz, amit
Epstein (1993) élményrendszernek nevez: ez érzelmeken alapul, holisz
tikusán, analógiás alapon és az élmény szintjén azonnalisággal működik.
Ezzel szemben a bal oldali kéreg a verbális, szimbolikus és analitikus dol
gok feldolgozására specializálódott. Az egyik problémát az emberek szá
mára a két feldolgozási mód integrálása jelenti, tekintve a két rendszer
elkülönülésére utaló jeleket. Az elkülönülés egyik, Lois Bloom (1989)
által megfigyelt jele az, hogy minél több érzelemkifejezést mutatnak cse
csemőkorban a babák, annál később kezdenek el beszélni. Amikor az ál
tala vizsgált babák körülbelül 13 hónapos korukban elkezdtek beszélni,
a szó kimondása közben érzelemkifejezésük semleges volt; az érzelmi és
verbális kifejezések statisztikailag függetlenek voltak egymástól. A cse
csemők csak 19 hónapos korukra váltak arra képessé, hogy kimondja
nak egy szót, és ugyanabban az időben kifejezzenek egy érzelmet is ezzel
összehangolt módon.
Érzelemélmény és érzelemkifejezés: a pozitív érzelmek inkább a bal oldalon, a

negatív kifejezések pedig inkább a jobb oldalon jelennek meg ►Míg az észle
lés területei a kéreg hátsó részén találhatók, az élmény és a kifejezés elöl
reprezentálódik. Az érzelmi események élményében nincsen általános
jobb oldali fölény a nem érzelmi események élményével szemben. Né
hány, a pozitív érzelmek élményével és kifejezésével kapcsolatos mecha
nizmus a bal féltekében helyezkedik el, a negatív érzelmekkel kapcsola
tosak pedig a jobb féltekében. Kétfajta bizonyítékot gyűjtöttek ezzel kap
csolatban (Davidson, 1992a).
Az első a specifikus érzelmi epizódok élményét és kifejezését érinti
(azokat, amelyek az időspektrum rövid végén helyezkednek el, 4-6. áb
ra) . A negatív érzelmi epizódok esetében több aktivációt figyelhetünk
meg a kéreg jobb oldalán, a pozitív epizódok esetében nagyobb a bal ol
dali aktivitás. Davidson és munkatársai (1990) kísérleti személyeikkel
egyénileg megnézettek négy rövid filmbejátszást. Két szórakoztató film
játszó állatokat ábrázolt. Két, ápolónők számára készült ijesztő oktató
film közül az egyik egy megégett áldozatot, a másik egy amputációt mu
tatott be. Miközben a személyek a filmeket nézték, elektroencefalogram
(EEG) - jeleket vezettek el négy helyzetből a hajas fejbőr mindkét olda
lán, arckifejezéseiket pedig videóra vették. A boldogság (amelyet a 4. fe
jezetben leírt Duchenne-mosolyok jeleztek) és az undor (amelyet az orr
ráncolása mutatott) kifejezéseit figyelték meg. Miközben a személyek
boldog kifejezéseket mutattak, az átlagos aktiváció szignifikánsan meg
emelkedett a kéreg bal frontális régiójában, a jobb oldali frontális régió

val összehasonlítva. Az undor kifejezése közben nagyobb volt a jobb ol
dali aktiváció a frontális régióban. A kísérletvezetők minden személyre
kiszámolták a frontális aktiváció aszimmetriájának mutatóját. Minden
személy több aktivációt mutatott a jobb oldalon azokban az epizódok
ban, amelyekben az arcukon undor tükröződött, összehasonlítva azok
kal az epizódokkal, amelyekben boldogságot mutattak.
Davidson (1992a) e laboratórium más vizsgálatait áttekintve említ
egy olyat, amelynek során felnőttek videojátékot játszanak, amelyben
vagy pénzjutalmat nyertek, vagy pénzbüntetést kellett fizetniük a külön
böző cselekvésekért, és egy olyat, amelyben 10 hónapos csecsemőket
vagy az anyjuk, vagy egy idegen közelített meg. Mindkét vizsgálatban ha
sonló EEG-mintázatokat találtak: a pozitív érzelmeket több bal oldali
aktiváció, a negatív érzelmeket több jobb oldali aktiváció követte a fron
tális régióban. O a következő magyarázatot kínálja: az agy frontális régió
ja az intenciókra, önszabályozásra és tervezésre specializálódott. A leg
több embernél valaminek a megközelítése gyakran magában foglalja azt,
hogy jobb kézzel a dolog után nyúlunk: ezt az agy bal oldala vezérli; a bol
dogság pozitív érzelme része a megközelítési tendenciának. A negatív ér
zelmek, például az undor és a félelem, a visszavonuláshoz kapcsolódnak,
és az aktivációt a jobb frontális és temporális régiók kontrollálják. A bal
kezes embereknél azt várnánk, hogy az aktivációs mintázatok az ellenke
ző oldalon jelenjenek meg, eddig azonban még kevés vizsgálat folyt bal
kezes emberekkel.
Davidson vizsgálatai korrelációs elemzésen alapulnak; az érzelmi él
mény lateralizációjának kísérleti megerősítése Schiff és Lamon (1984,
1994) nevéhez fűződik. Azt találták, hogy ha az embereket ráveszik arra,
hogy feszítsék meg bal oldali arcizmaikat, vagy szorítsanak össze bal ke
zükkel egy gumilabdát olyan erősen, amilyen erősen csak tudják, négy
szer 10 másodperces szünetekkel megszakított 45 másodperces időtarta
mon keresztül, negatív érzelmek jelennek meg, elsősorban szomorúság.
A jobb oldali arc- vagy karizmok megfeszítése pozitívabb és bizonyos ese
tekben magabiztosabb érzelmeket eredményezett. Ezekben az induk
ciókban sem explicit, sem más verbális módon nem említették az érzel
meket, tehát a különböző érzelmi hatások a személyek tudatos ismere
teitől függetlenül jöttek létre. Az érzelmeket számos különböző módon
mérték; ezek közül a legmegdöbbentőbb az volt, amikor Schiff és Lamon
arra kérte a személyeket, hogy meséljenek történeteket a Tematikus ap-
percepciós teszt (Bellak, 1986) ábráiról; ezek a történetek hangulatéi
zékenyek. Független értékelők, akik nem tudták, hogy a személy milyen
indukciót kapott, megszámolták a pozitív, a negatív és a semleges állí
tások számát a személyek történeteinek átirataiban. Az arc bal oldali iz
mainak vagy a bal kéz izmainak összehúzódását követően (ezek feltéte
lezhetően az agy jobb oldalát aktiválják) a személyek történetei szignifi
kánsan több érzelmileg negatív állítást tartalmaztak. A jobb oldali
összehúzódások esetén kevesebb volt a negatív állítás. Schiff és Lamon
beszámolnak arról, hogy milyenek voltak a személyek spontán megnyil

vánulásai. Az egyikük a következőket mondta az izom-összehúzódások
után:
Bal kéz megfeszítése: „Könnyesnek éreztem a szemem. Mintha egy duzzogó gye
rek lettem volna.”
Jobb kéz megfeszítése: „Agressziót és haragot éreztem a bátyámmal szemben.
Nagy elszántságot.” (Schiff és Latnon, 1994, 253. o.)
Az agyi aktiváció fent leírt aszimmetriái a rövid távú érzelmeket érintik.

De mi a helyzet a hosszú távú epizódokkal, a hangulatokkal, tempera
mentumokkal, pszichiátriai szindrómákkal? Azok a bal oldali agyvérzé
ses betegek, akiknél a frontális területek sérültek, nagy valószínűséggel
lesznek klinikailag depressziósok, miközben a mánia tünetei gyakrabban
jelentkeznek akkor, ha az agyvérzés a jobb frontális régiót károsítja
(Starkstein és Robinson, 1991). Henriques és Davidson (1991) azt talál
ták, hogy az agysérülés nélküli depressziós betegeknél kevesebb az akti
váció a bal frontális régiókban, mint a depresszióban nem szenvedő em
bereknél.
Davidson (1993), aki a funkciók genetikai alapú aszimmetriáit „affek
tiv stílusnak” nevezte, leírja Kagan és munkatársai egyik vizsgálatát
(Davidson, 1992a). 386 gyereket vizsgáltak 31 hónapos korukban, 25
perces üléseken az anyjukkal együtt egy nagy, játékokkal tele játszószo
bában; a játékok között volt egy játékalagút is. Az ülés kezdete után 10
perccel bejött egy kísérletvezető egy távirányítós robottal, amely a gye
rek felé mozgott és beszélt. 3 perc után a robot azt mondta, hogy szunyó
kálnia kell, és eltávolították. 20 perccel az ülés kezdete után egy idegen
jött a szobába, egy tálca érdekesnek tűnő játékkal, és hívta a gyereket,
hogy játsszon velük, majd 3 perccel később távozott. Az ülések alapján
három gyerekcsoportot választottak ki. A gátlásos csoportban a gyere
kek a 25 perces ülésből több mint 9,5 percet az anyjuk közelében töltöt
tek, nem érintettek meg egy játékot sem, nem szólaltak meg a kezdet
után 3 percnél korábban, nem közelítették meg a robotot, nem közelí
tették meg az idegent, és nem másztak be a játékalagútba.
Volt egy felszabadult csoport is. Ezek a gyerekek 30 másodpercnél ke
vesebb időt töltöttek az anyjuk közelében, és azonnal elvégezték az
összes tevékenységet. Volt a gyerekeknek egy köztes csoportja is, akik e
két mutató közé estek. 28 gyereket választottak ki mindegyik csoportba,
nemek szempontjából nagyjából kiegyenlítve. 7 hónappal később meg
vizsgálták ezeknek a gyerekeknek a nyugalmi EEG-mintázatát. Amint
az az 5.6. ábrán látható, lényeges különbségek voltak. A gátlásos gyere
keknél sokkal magasabb volt a jobb oldali aktiváció, a felszabadultaknál
lényegesen alacsonyabb. A köztes csoportba tartozó gyerekek a kettő
közé estek.
A pozitív és negatív érzelmek lateralizációjának vizsgálatai össze
egyeztethetők Glickman és Schiff (1967) elméletével, amelyet eredetileg
Középfrontális régió
Log ] - Log B alfa-aszimmetria (p,V2)
5.6. ábra. Átlagpontszámok 38

hónapos korban egy olyan m u
tatón, amely viszonylagnagyobb
EEG-aktivitást mutat a bal ol
dalon, mint a jobb féltekében
azoknál a gyerekeknél, akiket
31 hónapos korukban gátlásos
nak, köztesnek vagy félszoba-
dultnak osztályoztak egy 25 per
ces játékülés során (Davidson,
Gátlásos Köztes Felszabadult 1992a)
állatokon végzett kísérletek magyarázatára dolgoztak ki. Amikor fajspe-

cifikus cselekvések, beleértve néhány agresszív mintázatot is, magukban
foglalják a megközelítést, akkor tónusuk pozitív és kellemes. Ezzel szem
ben a visszahúzódási mintázatok negatív tónusúak. A megközelítés és
elkerülés mechanizmusai anatómiailag is elkülönülnek a limbikus rend
szerben. Az embernél a megközelítéshez és az elkerüléshez kapcsolódó
agyi mechanizmusok elkülönülése az agykéreg különböző oldalain foly
tatódik tovább, és a pozitív és negatív érzelmi élményhez kapcsolódik.
Az amygdala mint érzelmi számítógép
Az eddig tárgyalt vizsgálatok megmutatták, hogy hol vannak az érzel

mek bizonyos aspektusainak létrehozásáért felelős mechanizmusok. De
hogyan hozza létre az agy az érzelmeket? Az uralkodó elképzelés ezzel
kapcsolatban LeDoux (1993) nevéhez fűződik. O azt állítja, hogy az
amygdala az agy központi érzelmi számítógépe, amely az érzékleti beme
neteket érzelmi fontosságuk szempontjából értékeli - az elsődleges érté
kelés feladatát végrehajtva, ahogy azt az előző fejezetben leírtuk. A bizo
nyíték bonyolult; a következőkből áll. Az amygdalának a megfelelő he
lyeken vannak kapcsolatai, hogy betölthesse ezt a szerepet. A kéreg
tárgyak vizuális felismeréséért felelős és hangok felismerésével foglalko
zó területeiről kap bemenetet. Szoros kapcsolatban áll a hipotalamusszal

is, amelyről Hess vizsgálatai óta tudjuk, hogy az érzelmi viselkedésben
érintett. Jutalmazó öningerlés mutatható ki az amygdalában (Kané,
Coulombe és Miliaressis, 1991), és e terület elektromos ingerlésével az
érzelmi viselkedés összetevőit és autonóm válaszokat lehet kiváltani
(Hilton és Zbrozyna, 1963).
LeDoux feltételezésének legjellegzetesebb része az, hogy a látó- és
hallókéregből érkező bemenet mellett az amygdala közvetlenül a tala-
muszon keresztül is kap vizuális és hallási bemenetet - olyan utakon,
amelyek nem eredményezik a tárgyak vagy különböző hangok felismeré
sét. LeDoux és munkatársai (pl. 1990) vizsgálataikban pavlovi kondicio
nálást alkalmaztak, amelyet a kellemes vagy kellemetlen dolgokat jelző
események érzelmi jelentőségéről való tanulás alapvető folyamatának
tartanak. E folyamat révén tanuljuk meg annak idői szerkezetét, hogy mi
okozza a célokhoz kapcsolódó fontos eseményeket. A standard elrende
zésben két inger van. Az egyik a feltételes inger - ez az, amelyiknek a je
lentőségét majd megtanuljuk -, ez lehet esetleg egy villogó fény vagy egy
hang. A kísérlet előtt ennek semmi jelentősége nincsen azon kívül, hogy
észrevehető. Aztán van még egy feltétlen inger is, amely biológiai jelen
tőséggel bír - valamilyen jutalomértékű dolog, például húspor juttatása
az éhes kutya szájába, mint Pavlov eredeti kísérleteiben (Pavlov, 1927).
A pavlovi kondicionálás során nem magát a választ tanuljuk meg, ha
nem két inger asszociációját. Ez valamilyen érzelem arra vonatkozóan,
ami a fontos eseményt jelzi: készültség valami kellemesre (boldog vára
kozás) vagy kellemetlenre (félelem vagy szorongás). Az ilyen érzelmi ha
tások fajspecifikus cselekvések formájában kerülnek kifejezésre, például
a kutya ugrál, farkát csóválja és nyáladzik, ha látja, hogy készül az enni
való, vagy ugyanaz a kutya megdermed, settenkedik, kushad, küzd a
menekülésért, ha meg van ijedve. A főemlősöknél az érzelmi kondicio
nálás megjelenhet pusztán megfigyelésen keresztül is: azok a majmok,
amelyek eredetileg nem féltek a kígyóktól, ha látják, amint egy másik
majom félelemmel reagál egy kígyóra, később ők is állandóan megijed
nek a kígyóktól (Mineka és Cook, 1993). A negatív ingerek érzelmi kon
dicionálása gyors, és csak lassan lehet kioltani - ez az egyik oka annak,
hogy a szorongás olyan komoly és hosszan tartó klinikai zavar.
LeDoux és munkatársai eredményei szerint egyszerű hangok vagy
fényfelvillanás feltételes, és a lábra adott elektromos sokk feltétlen inge
rével a patkányok megtanulnak egy kapcsolatot, egészen addig, amíg az
amygdala és a talamusz ép. A tanulás még akkor is megtörténik, ha az
agykérget eltávolítják. LeDoux ezt úgy értelmezi, hogy az amygdala ké
pes olyan szenzoros információt fogadni, amit a kéreg nem dolgozott fel.
Az érzelmi tanulás végbemehet az inger legegyszerűbb vonásai, például
az intenzitása alapján is.
LeDoux azt állította, hogy az amygdala az érzelmi feldolgozás közpon
ti hálózatának a magja. Az embernél kaphat a kéregből verbális jelenté
seken alapuló információt. Ugyanígy kaphat kevésbé részletes informá-
d ó t egy olyan pályán keresztül is, amely, ahogy MacLean érvelne, a kér-
gi feldolgozóhálózatok eló'tt fejlődött ki. Weiskrantz (1956) javaslatát
módosítva, miszerint az amygdala motivációs jelentőséget rendel az in
gerekhez, LeDoux amellett érvel, hogy ez a készülék érzelmi jelentősé
get rendel az eseményekhez - a kiértékelést végzi. Azt állítja, hogy olyan
érzelmek esetében, mint a mohó várakozás vagy a félelemteli elkerülés,
az amygdala felállít egy fajspecifikus cselekvésrendszert, és módosítja az
agy sok más területének tevékenységét, befolyásolja az arousalt —ahogy
azt eredetileg Lindsley (1951) állította - , és irányítja a figyelmet.
Neurokemikáliák, moduláció és az érzelmek
Ha az idegrendszerrel kapcsolatos legfontosabb felfedezés az volt, hogy

az idegrostok elektromossággal működnek —ez volt Galvani eredménye,
és részben ez inspirálta Mary Shelleyt a Frankenstein megírására (Tropp,
1976) - , akkor a következő nagy jelentőségű eredménynek azt a felfede
zést tekinthetjük, hogy kémiai anyagok viszik át az ingerületet egyik
idegsejttől a másikig. O tto Loewi kísérleteiben elektromosan ingerelte a
béka nervus vagus át, ez az ingerlés lelassította az állat szívét (Brazier,
1959). Ha az ingerlés során Loewi folyadékban fürdette a békaszívet,
majd ezt a folyadékot egy másik béka szívénél használta, akkor a máso
dik béka szíve is lelassult. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az el
ső béka idegvégződései valamilyen kémiai anyagot bocsátottak a folya
dékba, és ez volt a felelős a második béka szívének lelassításáért.
A Loewi által felfedezett anyag az acetil-kolin volt. Ezt követően még
több mint ötven olyan anyagot fedeztek fel, amelyet az idegsejtek bocsá
tanak ki, és amelyeknek hatásuk van más idegsejtekre vagy izmokra.
Több megkülönböztetést is tettek: az egyik szerint bizonyos neurokemi-
káliáknak apró, gyorsan diffundáló molekulái vannak, míg mások (az
újabban felfedezettek) nagyobb molekulákból állnak, amelyek rövid
aminosavláncokból épülnek fel. Ez utóbbiak rövid fehérjetöredékekhez
hasonlítanak, és peptideknek nevezik őket.
A neurokemikáliákat három, egymásba olvadó funkcionális csoport
ba oszthatjuk. Az első családba az idegsejtek szinapszisaiba kibocsátott
neurotranszmitterek tartoznak. Korlátozott számú ilyen anyag van, leg
többjük kis molekulákból áll. Az acetil-kolin mellett idetartozik még a
noradrenalin, a dopamin, a szerotonin, a gamma-amino-vajsav. Néhány
egyszerű aminosav átvivőanyagként működik, a legfontosabb ezek közül
a glutamin, az a vegyi anyag, amelyet (nátrium-glutamát formájában)
gyakran használnak ízfokozóként. Az átvivőanyagok úgy működnek,
hogy az idegimpulzusok hatására az idegsejt axonjának végén felszaba
dulnak, gyorsan diffundálnak a sejtek közötti apró szinaptikus résekben,
és serkentik vagy gátolják a fogadó idegsejtet vagy izomrostot.
A következő csoportot a hormonok alkotják; ezek olyan anyagok,
amelyeket a testben a véráram visz szét, hogy befolyásolni tudják azokat
a szerveket, amelyek érzékenyek rájuk. Általában hosszabb idő eltelté

vel kezdik el kifejteni a hatásukat, mint az ingerületátvivő anyagok, és
tovább is tart a hatásuk. Tartalmaznak kis molekulákat, mint a noradre-
nalin és a kortizol, és peptideket is. A hipotalamuszhoz kapcsolódó és
nagyrészt ennek ellenőrzése alatt álló agyalapi mirigy irányítja a legtöbb
hormonális rendszert. Hasonlóképpen más, az agytól távolabb elhelyez
kedő mirigyek olyan hormonokat bocsátanak ki, amelyek hatással van
nak a testre, és néhány esetben a hipotalamusz idegsejtjeire is.
A harmadik anyagcsoportot a neuromodulátorok alkotják. Ezek kö
zött sok peptid található. A jelentőségüket még csak most kezdik feltár
ni, de az endogén opiátok például (amelyek kémiailag hasonlítanak az
olyan addiktív szerekhez, mint az ópium és a heroin) a fájdalomrend
szert modulálják, és más peptideknek (például a kolecisztokininnek) is
fontos érzelmi hatásaik vannak. Néhány peptid ingerületátvivő anyag,
de amikor neuromodulátorként működnek, akkor néhány idegsejt bo-
csájtja ki őket, és bizonyos távolságra szétterjedve sok ezer más idegsejtet
befolyásolnak.
Az agyban lejátszódó kémiai hatások a következő okok miatt olyan
fontosak az érzelmek megértésében: először is, a különböző érzelmi
rendszerek speciális kémiai hírvivőket alkalmaznak - tehát a rendszerek
nemcsak anatómiailag, hanem kémiailag is elkülönülnek. Másodszor,
ennek az elrendezésnek van egy olyan hatása is, amely hasznos a kuta
tók és a klinikusok számára: néhány testbe (a szájon át vagy befecsken
dezés révén) bevitt vegyi anyag a véráram segítségével az egész testben
szétáramolhat, beleértve az idegsejteket körülvevő cerebrospinális folya
dékot is. Mivel az eltérő agyi rendszerek különböző kémiai hírvivőket
használnak, ezek a szerek bizonyos rendszereket inkább befolyásolnak.
Ez az alapja minden érzelmeket, hangulatokat, az arousalt és más pszi
chológiai állapotokat befolyásoló szernek. Egy szer például kiválthat fé
lelmet (mint egy rossz trip esetén - ez bizonyos kábítószerek egyik kisebb
kockázata), egy másik csökkentheti a félelmet (ez a célja a nyugtátok
nak és a szorongáscsökkentő gyógyszereknek), egy másik boldogságot
válthat ki, egy további pedig csökkentheti a kétségbeesés érzését (az
antidepresszánsokat erre találták ki).
A transzmitterfunkciók visszaállítása a striatális régióban
Az agyi kémiai rendszerek manipulálásának egyik legmegdöbbentőbb

hatása, amely MacLeannek a striatum ütemező funkcióira és a limbikus
rendszer érzelmi hatásaira vonatkozó elképzelésére épül, Sacks (1973)
Ébredések című könyvéből származik. A könyv az afrikai álomkór (ence
phalitis lethargica) túlélőiről szól, amely 1916-17 telén kezdődött Európá
ban, és elterjedt az egész világon. Több mint tíz évig tartott, és ötmillió
embert érintett. A betegséget okozó vírus az agy striatális régióit támad
ta meg. Az áldozatok lebegő állapotba estek - „olyan anyagtalanok vol
tak, mint a szellemek, és passzívak, mint a zombik” (Sacks, 32. o.) -,

mozdulatlanul és szótlanul ültek egész nap, szemlélődtek, de nem csi
náltak semmit. Néhányan kórházban akár ötven évig is életben marad
tak. Aztán 1969-ben fölfedezték az L-Dopa nevű szert, a dopamin átvi
vőanyag előfutárát. L-Dopa-kezeléssel a striatális rendszer transzmitter-
funkcióit helyreállították. Sacks leírja, hogy az emberek ébredéseket
éltek át. Ismét képesek voltak spontán módon cselekedni, és ütemezni
tudták mindennapi tevékenységeiket.
A gyógyulással nemcsak az öröm és az izgalom érzései jelentek meg,
miután ezek az emberek évtizedek letargiájából magukhoz tértek, a
gyógyszer hatása egy sor izgalomnak, hangulathullámnak és más érzel
mi hatásoknak is teret engedett. Idegi üzenetek kezdtek áthaladni a
régóta alvó idegpályákon. Francis D. esetében Sacks leírása szerint
megjelentek:
...bizonyos erőszakos vágyak és szenvedélyek, és bizonyos rögeszmeszerűgondo

latok és képek - amelyeket nem tudott eloszlatni azzal, hogy „csupán fizikaiak”,
vagy „teljesen idegenek” az ő „valódi énjétől”; épp ellenkezőleg, úgy érezte, hogy
ezek saját maga nagyon mély és 6'si részeinek szabadon bocsátását, megmutatását
vagy megváltását jelentik... történelem előtti és talán ember előtti tájak voltak,
amelyek vonásai egyszerre voltak teljesen szokatlanok és mégis rejtélyesen isme
rősek számára. (77. o.)
Az ilyen érzelmek, szenvedélyek, erős vágyak, szexuálisak és más jelle

gűek is, gyakoriak a Sacks által leírt L-Dopa-kezeléses eseteknél. Felté
telezhetnénk, hogy azért jelennek meg ezek a hatások, mert a gyógyszer
által a striatális régióban kiváltott idegi aktivitás nem pontosan ugyanaz,
mint a normálisan koordinált funkciók aktivitása, és amellett, hogy az
L-Dopa visszaállította a sérült striatális régió részleges funkcióit, idegim-
pulzus-kitöréseket is küld a közeli limbikus rendszerbe, ahol MacLean
szerint az érzelmi élmények megjelennek. Az ilyen élmények részben a
normális működésre is jellemzők, de részben ezeknek a funkcióknak a
furcsa átalakulásai voltak.
Peptidhatások a félelemben
A peptidek hatásának illusztrálására leírunk néhány pánikkal kapcsola

tos vizsgálatot. A pánikrohamok hirtelen fellépő félelemrohamok, ame
lyek általában 15-30 percig tartanak, csak kivételes esetben húzódnak el
egy óráig vagy annál tovább (American Psychological Association,
1994). A fóbiákkal ellentétben, amelyekben a félelem valamilyen felis
merhető tárgyra vagy helyzetre irányul, a pánik váratlan, és úgy jelenik
meg, hogy nem világos, mi okozta. Egy tipikus pánikroham tartalmaz
olyan kognitív tüneteket, mint az intenzív rettegés, és testi tüneteket,
mint a légszomj, a szédülés vagy a gyors szívverés. Bradwejn és munka-
társai (Bradwejn, 1993; Harro, Vásár és Bradwejn, 1993) azt találták,

hogy egy kolecisztokininnek (CCK) nevezett peptid pánikrohamokat
vált ki - minden külső ok nélkül. Sok más peptidhez hasonlóan, úgy tű
nik, a transzmitterek hatásainak módosításán keresztül hat. Legaktí
vabb formájában négy aminosavból áll, a következő struktúrával:
Trp-Met-Asp-Phe-NH2
A fő elemek ebben a szerkezetben (Trp, Met stb.) aminosavak; ezt a

peptidet gyakran jelölik CCK4-ként, hogy jelezzék négy összetevőjét.
A pánikrohamokban szenvedő betegek 97 százalékánál és az ilyen roha
mok által nem gyötört egészséges személyek 60 százalékánál 25 mikro-
gramm vagy 40 mikrogramm CCK4befecskendezése megbízhatóan szo
rongást, rettegést vagy félelmet váltott ki, és más tünetek, például a szé
dülés vagy a deperszonalizáció is gyakoriak voltak. Félelmi tüneteket
találtak azoknál a majmoknál és patkányoknál is, akikbe CCK-t fecs
kendeztek. Továbbá, amikor az emberi agy aktivitását pozitronemissziós
tomográfiával (PÉT) és mágnesesrezonancia-leképezéssel (MRI) vizs
gálták, azt találták, hogy a véráram megemelkedett a limbikus rendszer
ben. A PÉT segítségével kiderült, hogy ez a régió az anticipátoros szo
rongásban is érintett (Reiman et ab, 1989).
A gyógyszerkutatók különböző feltételeket szabnak maguknak, mi
előtt egy neurokémiai anyag specifikus viselkedését elfogadják, tehát a
CCK specifikus félelemkiváltó hatásához a következőket kívánják meg:
- megbízhatóan kiváltja a pánikot vagy félelmet;

- a betegek a tünetekről azt mondják, hogy azok a szokásos pánikroha
maikhoz hasonlóak;
- az ilyen rohamra hajlamos betegek érzékenyebbek a neurokémiai
anyagra, mint azok, akik nem hajlamosak rá;
- a dózis-válasz közötti kapcsolat a következő: a placebo nem eredmé
nyez semmilyen hatást, és a nagyobb gyógyszeradagok a személyek na
gyobb részénél nagyobb hatást eredményeznek;
- a hatások megjelennek olyan kettősvak-vizsgálatokban is, amelyek
ben sem a kísérletvezető, sem a személy nem tudja, hogy a kapott in
jekció szer vagy placebo;
- a hatásokat semlegesítik vagy csökkentik olyan ágensek, amelyekről
tudjuk, hogy ellenhatást fejtenek ki a konkrét neurokemikália hatá
saival szemben az idegsejteken;
- a hatásokat nem csökkentik olyan ágensek, amelyek más rendszerekre
fejtenek ki ellenhatást.
A CCK átment az összes teszten. Úgy tűnik ezért, hogy ez a neuromo-

dulátor peptid felelős a félelem hatásainak agyon belüli elterjesztéséért;
ennek kiemelt jelentőségű folyamatai a limbikus rendszerben zajlanak.
A neurokémiai és anatómiai információ integrálása az érzelmi viselkedésben
Amint azt Panksepp (1993) megfogalmazta, nagyon valószínű, hogy az

agy kisszámú érzelmi mechanizmust tartalmaz, amelyek sok fajnál közö
sek. Minden rendszernek megvan a maga saját jellegzetes agyi szervező
dése, és működésbe lépése esetén mindegyik egy érzelemreleváns cse
lekvésmintázatot eredményez, amely minden faj esetében fajspecifikus
forgatókönyvet kínál. így tehát vannak rendszerek, amelyek a haraghoz,
a félelemhez, a kötődéshez, az anyai tápláláshoz, az anticipátoros türel
metlenséghez, a játékhoz és a szexualitáshoz tartoznak. Anatómiailag
minden rendszer valamennyire lokalizálható, s így differenciáltan érzé
keny a léziókra és az ingerlésre. Továbbá, minden egyes rendszernek
megvannak a saját átvivő anyagai, neuromodulátorai és néhány esetben
hormonjai, úgyhogy jellegzetesen hatnak rájuk a neurokémiai beavatko
zások, például a gyógyszerek is.
Anyai viselkedés » MacLean (1993) szerint az emlősök életének legjel

legzetesebb vonása az anya-gyerek interakciók érzelmi szerkezete. Íme
egy olyan terület, ahol nemcsak az egyes egyének egyedi változóit néz
hetjük meg, hanem az interakciókat is: az anya és az utód, a genetikailag
meghatározott mechanizmusok és a tanulás, valamint az agyi áramkö
rök és a neurokémiai vegyületek közötti interakciókat.
A patkány a legtöbbet vizsgált állat. A patkánycsecsemők vagy -kölykök
vakon és éretlenül születnek, 6-12 fős almokban. Az anyjuk által épített
fészekben élnek. Amikor a kölykök megszületnek, anyjuk körbenyaldossa
őket. A kölyköknek van mozgásmechanizmusuk arra, hogy szopják az
anyjuk emlőjét, és hogy magas hangú nyüszítéseket adjanak ki, ha elvá
lasztják őket a fészektől. A nyüszítések riasztják az anyát, aki visszahozza a
kölyköket, és visszarakja őket a fészekbe. A kölykök distresszvokalizációi
jellegzetesek, és sikerült megkülönböztetni egymástól a szeparációs és
másfajta félelemhez tartozó mechanizmusokat (Panksepp, Newman és
Insel, 1992). A szeparációs szorongás jelzésének képessége függ a lim-
bikus rendszer integritásától, de a kéregtől nem. Ezenkívül a hívást kü
lönböző neurokémiai anyagok módosíthatják, bár különböző fajoknál kü
lönböző neurokemikáliák hatnak a rendszerre.
Fleming és Corter (megjelenés alatt) áttekintették, hogy mit tudunk a
patkányok anyai viselkedését támogató mechanizmusokról; néhány vizs
gálatot Fleming és munkatársai is végeztek. Amikor az anyapatkány eléri
a vemhesség végét, változásokon megy keresztül, például az ösztradiol és
a prolaktin hormonok szintje emelkedik, miközben a progeszteronszint
csökken. Ráadásul a szülés során megemelkedik az oxytocin nevű peptid
szintje is, amely facilitálhatja az anyai viselkedés korai kifejeződését. Az
oxytocin a szoptatós anyák tejének termelésében játszik szerepet. Azt is
állították róla, hogy csökkenti a fiatal állatok szeparációs szorongását, és
a társas kötelékek más aspektusaiban is fontos (Panksepp, 1993).
Amint arra Fleming és Corter rámutatnak, a szülés előtt álló anyapat
Neurokemikáliúk, moduláció és az érzelmek 193
kányban magas szintet elérő hormonok hatással vannak a viselkedésre

és a fiziológiai mechanizmusokra is. Például a szülés után harminc per-
cen belül az anyapatkány lehúzta a magzatburkot, megette a méhlepé
nyeket, és körbenyalogatta a kölykeit, hogy megtisztítsa őket. Össze
gyűjtötte az összes kölyköt egy fészekbe, és szoptató pózt vett föl. Mind
ezt minden előzetes tapasztalat nélkül teszi, tehát feltételezhetjük, hogy
ezek a cselekvések genetikai alapúak. Ha szűz patkányoknak - akiknél
nincsen semmilyen születéshez kapcsolódó hormon alapú változás - egy
kölykökkel teli fészket mutatnak, egyáltalán nem mutatnak ilyen anyai
viselkedést. A szűz patkányok valójában félnek a kölyköktől, és elkerü
lik őket. A szüléssel megjelenő változások tehát az anyapatkányokban
olyan érzelmi állapotot váltanak ki, amely kikapcsolja a kölyköktől való
félelmüket, és bekapcsolja az irántuk érzett vonzódásukat. Tudjuk, hogy
ezt olyan hormonok okozzák, amelyek az agyra hatnak, mert ha a patká
nyoknak olyan hormonokat adnak, amelyek elvileg a szülés környékén a
véráramban lévő hormonokat utánozzák, a szűz nőstények anyai visel
kedést mutatnak, ha egy fészekalja nevelni való kölyköt mutatnak ne
kik: megfigyelhető a kölykök visszahúzása a fészekbe, a kölykök nyaloga-
tása és a szoptató póz felvétele is.
Most vegyük a következő adaptációs problémát: a szülésben és a tej
termelés beindításában érintett hormonok, amelyek érzelmi hatása az,
hogy beindítják az anyai válaszkészséget, gyorsan alacsonyabb szintre es
nek vissza, miután a szülés lezajlott. Az anyapatkány számára nyilvánva
lóan nem lenne adaptív, ha ezen a ponton elveszítené a kölykök iránti
érdeklődését. Az történik, hogy az anyai viselkedést kiváltó, kezdetben
hormonfüggő mechanizmust kiegészíti és addigra már fel is váltja egy ta
nuláson alapuló mechanizmus. Az anyapatkány tud a fészekről, a köly
kök jutalomértékűvé válnak számára. Ez Fleming és Corter áttekintésé
ben kétfajta kísérletből is kiderül. Az egyikben mostohakölyköket adtak
szűz nőstény patkányoknak, akiket nem kezeltek semmilyen hormon
nal. Bár először elkerülte a kölyköket, egy vagy két nap után a szűz
patkány hajlandó volt lefeküdni hozzájuk, és 5-10 nap után anyai visel
kedést is mutatott. Úgy tűnik tehát, a normális folyamatban az anyai vi
selkedésnek van egy hormon kiváltotta indítóprogramja, és ezt a visel
kedés élmény által létrehozott fenntartása követi.
Mihez vonzódik az anyapatkány? Úgy tűnik, hogy a szag az elsődleges
kiváltó inger. Azok a patkányok például, akik éppen szülés után vannak,
de még nincs semmilyen tapasztalatuk a kölykükkel, inkább választanak
egy új anyapatkány fészkéből fészekanyagot és az ő kölykeit, mint olyan
patkány fészkéből, akinek nincsenek kölykei. A szűz nőstény patkányok
nem mutatnak ilyen preferenciát, bár a szüléshez kapcsolódó hormo
nokkal kezelt szűz nőstényeknél ez is megfigyelhető (Fleming et ah,
1989). Lehet, hogy a kölykök által kiadott hangoknak is hasonló hatása
van: ezek a hangok mindenesetre felébresztik az anyapatkányokat, és
nem ébresztik fel a szűz patkányokat. Az anyapatkányok gyakran egy
egész fészekhez vonzódnak, nemcsak a saját fészkükhöz, és nem külön
böztetik meg az egyes kölyköket. Hol vannak ezeknek a hatásoknak a

mechanizmusai? Fleming és Corter leírják a főbb érintett területeket,
legfőképpen a hipotalamusz preoptikus régióját: erről a területről tud
juk, hogy válaszol néhány szülési hormonra (ösztradiolra és prolaktin-
ra). Továbbá, ha az idegsejtek új proteinek termelésével mért aktivitását
figyelik, miközben az anyapatkányok ismerkednek a kölykeikkel, specifi
kus anatómiai hatásokat találnak. Az ezt kimutató kísérletben anyapat
kányokkal foglalkoztak. Négy csoport volt: az egyik egy órát töltött új
kölykeivel, a másik egy órát töltött egy felnőtt patkánnyal, a harmadik
egy órát töltött egy új táplálékkal, és a negyediknek nem volt új ingere.
Az agyi aktiváció új proteintermelés által jelzett legmagasabb szintje an
nál a csoportnál volt megfigyelhető, amelyik kölykökkel foglalkozott; a
hipotalamusz preoptikus területén és az amygdalában volt a legintenzí
vebb az agyi tevékenység. Ezeket a hatásokat kölyökspecifikusnak tekin
tették, mert az agy bizonyos más területeit egyaránt aktiválta a kölykök-
kel és a más felnőtt patkánnyal való együttlét.
Az anyai viselkedésben tehát komplex hangszerelést érhetünk tetten:
az összetevők közé tartoznak fajra jellemző cselekvések (mint például a
szoptató helyzet felvétele), az anatómiailag lokalizált hálózatok, érzelmi
taszítások és vonzódások (mint a nőstény patkány félelme a kölyköktől,
amely vonzalommá alakul át) és érzékleti kiváltó ingerek (például a
szag). Ezek a mechanizmusok genetikai alapúak, befolyásolják őket a
hormonok, és tanulással változhatnak. Más érzelem alapú rendszerek
hasonló összetevőhalmazt használnak. Az ilyen rendszerek adják a cél-
vezérelt cselekvéssorok alapjait, amelyek fontosak az egyén és a gének
terjesztése számára - olyan cselekvéssorok, amelyeket az egyéni tapasz
talat finomít.
Összefoglalás
Darwin munkássága óta világossá vált, hogy sok állat fejez ki érzelme
ket. A hüllők esetében a kérdés nem annyira egyértelmű, bár ezek az ál
latok is mutatnak egyének közötti megnyilvánulásokat, például udvar
lást és agressziót. A korai emlősöknél nagyon egyértelműen érzelmek je
lentek meg az evolúció során a limbikus rendszer kifejlődésével: ezek az
állatok az utódok iránti gondoskodásra, az inkább egymástól való füg
gést, mint puszta társulást magában foglaló társas életre és a játék visel
kedéses mintázataira épülő adaptációkat alakítottak ki. Az emlősök és a
madarak életének társas minőségei teszik életüket a hüllőkénél komple
xebbé. A mechanizmusoknak forgatókönyvvázlatokat kell kínálniuk a
társas interakciókra - az együttműködésben és a versengésben - és a vá
ratlan eseményekre adott válaszként a viselkedés megváltoztatására. E
funkciókhoz a limbikus rendszer fajspecifikus cselekvések repertoárját
kínálja, amelyek közül néhánynak érzelmi tulajdonságai vannak, ilyen
például az adott személyekhez való vonzódás pozitív érzelme vagy a tő
lük való visszahúzódás negatív érzelmei. Az agykéreg evolúciója után
ezek az érzelmek továbbra is fontosak maradtak, de kiegészíti őket a ta

nulás és magasabb rendű főemlősöknél az azonosítás kifinomultabbá vá
lása, amelyek révén a kölcsönös függőségi viszonyokat adott egyénekkel
való kooperációra és közösen tervszerűen végrehajtott tevékenységekre
lehet építeni.
Az érzelmek evolúcióját és az agy anatómiáját összekapcsoló, általunk ismert leg

jobb cikk:
Paul MacLean (1993). Cerebral evolution of emotion. In M. Lewis - ]. M.
Haviland (eds.): Handbook of emotions (pp. 67-83). New York, Guilford.
Az érzelem neuropszichológiai elméletei közül LeDoux elmélete a legismertebb.

Lásd például:
Joseph LeDoux (1994) • Emotion, memory and the brain. Scientific American, 270
(June), 50-57.
Az érzelmek és a kérgi lateralizáció széles körű és gondolatokkal teli áttekintése:

D. M. Tucker - S. L. Frederick (1989). Emotion and brain lateralization. In H. Wag
n e r - A . Manstead (eds.): Handbook of social psychophisiology (pp. 27-70). Chiches
ter, Wiley.
Kitűnő' és széles körű bevezető a transzmitterek, peptidek és hormonok érzelmi mű

ködésbeli funkcióihoz:
Jaak Panksepp (1993). Neurochemical controll of moods and emotions: Amino
acids and neuropeptides. In M. Lewis - J . M. Haviland (eds.): Handbook of emotions
(pp. 87-107). New York, Guilford.
6 . fp jp 7 p t A? érzelmek fejlődése
6.0. ábra. Ez a kép egy négyéves kislányról készült, miután apja lefényképezte nővérét a konfirmáló-
ruhájában. Végül ez a kicsi lány előreugrott, és azt kiáltotta: „Én is azt akarom, hogy lefényképezze-
nek!” A kép egy jellegzetes dühös arckifejezést (szemöldökök megemelve, szögletes száj) és testtartást
mutat az ökölbe szorított kezekkel
Tartalom
Érzelmi fejlődés
A differenciális érzelmek és a dinamikus rendszerek elmélete
Érzelemkifejezés az első életév során
Fejlődési változások az érzelmek kiváltásában
Mások érzelmeinek megkülönböztetése és megkülönböztetett válasz

adás gyerekkorban
A gyerek személyes kapcsolatainak felépítése
Kooperatív cselekvés és a célhoz igazított kapcsolat

Az én és mások különválasztása
A z érzelmek nyelve a kooperatív cselekvésben
A gyerekek értelmezései az érzelmek okaira vonatkozóan
Az érzelmek palástolásának megértése

A gyerekek fogalmai az ambivalenciáról
Összefoglalás
Miért van az, hogy a felnőtt vagy gyerek sorsának minden kritikus
pontja olyan egyértelműen érzelemmel színezett?
(Vigotszkij, 1987,335.0.)
Érzelmi fejlődés
Az érzelmek mindannyiunk számára az első nyelvet jelentik. Az emberi

csecsemő a születés után másodperceken belül végrehajtja első érzelmi
kommunikációját - felsír. MacLean (1993) szerint az ilyen hangoknak
nagy jelentősége volt az evolúció során. Egy újfajta adaptáció kezdetét
jelezték: az emlősszerű hüllők kezdtek emlősökké válni. A gerincesek
között kezdetét vette a társas tevékenység és az együttműködés. Az ér
zelmek fejlődésének megértése azt is magában foglalja, hogy a vokális
hangok biológiai alapú mintái (Papousek, Jürgens és Papousek, 1992) és
a látható kifejezések lehetővé teszik a gyerek és szülő számára a kommu
nikációt, és ezek a mintázatok a kultúrára és az egyéniségre jellemző for
mát öltenek.
Ebben és a következő fejezetekben néha a „gondozó” kifejezést fogjuk
használni, és valamelyik szülőt értjük rajta. Gyakrabban írunk anyákról,
mint apákról, nem mintha azt gondolnánk, hogy az apák kevésbé fonto
sak a gyermekek érzelmi fejlődésében, hanem egyszerűen azért, mert a
legtöbb csecsemőkutatás anyákkal történt, bár ez már kezd megváltozni.
A differenciális érzelmek és a dinamikus rendszerek elmélete
Mi fejlődik az érzelmi fejlődés során? Nézzünk meg ezzel kapcsolatban

két elméletet, kiélezve a kérdéseket és egyben megfigyelési pontot is kí
nálva.
A differenciális érzelmek elmélete annak a 4. és 5. fejezetben tárgyalt
elképzelésnek egyik változata, hogy létezik néhány alapérzelem. A cse-
csemőfejlődés kutatásán belül ennek legismertebb támogatói Izard (pl.
1991), valamint Malatesta és munkatársai (1989a). Tomkins (1962) el
képzeléséből származtatják azt a gondolatot, hogy minden veleszületett
érzelem csomagként érkezik: van egy konkrét érzelem, egy sor testi vál
tozással, jellegzetes arckifejezéssel; a tőlük érkező visszajelentés felerősíti
az érzelmet. Az érzelemkifejezések tehát belső programok olyan külső és
látható jelei, amelyek a fejlődés során módosulnak. Az érzelmek vizsgá
lata csecsemőknél azért informatív, mert az érzelmeket akkor éri tetten,
amikor azokat még nem módosította a kultúra.
A másik elmélettípus dinamikus rendszereket tételez. Fő támogatói
Fogéi és munkatársai (1992), Camras (1992) és Marc Lewis (1995). Itt
nincsen semmiféle veleszületett neurofiziológiai program, nincsenek ki
menő adatok, nincsen az érzelmeknek olyan központi magva, mint más
200 6. A z érzelmekfejlődése
elméletekben mondjuk az arckifejezések. Ehelyett néhány genetikai ere

detű összetevő elkezd interakciós mintázatokba szerveződni. Ez az elmé
let hasonlóságokat mutat azzal a 4. fejezetben tárgyalt elmélettel, amely
szerint az érzelmek összetevőkből állnak. Van azonban egy különbség is:
a felnőtt érzelmek összetevős elméleteiben az összetevők együtt jelen
nek meg, mert a környezet olyan vonásai váltják ki őket, amelyek szin
tén együtt jelennek meg (Ortony és Turner, 1990). Fogéi fejlődési néze
tében az összetevők összekapcsolódnak, és a környezet vonásaira vála
szolnak, de egymás számára megszorításokat is jelentenek az egész
rendszer fejlődése során. Fogéi azt állítja, hogy az ilyen rendszerek és a
társas világ interakcióiban további kölcsönös függőségek jelennek meg.
A „személy a másikkal” egész rendszere önszervezővé válik, és az érzel
mek mint az összetevők és a külső események közötti interakciós módo
zatok jelennek meg. Az ilyen módozatoknak jellegzetes időbeli lefutása
van - például egy nevetésepizód felfutása és lecsengése. Sok biológiai
rendszer rendelkezik önszervező tulajdonságokkal, az ilyen rendszerekre
matematikai elméleteket dolgoztak ki. Az is valószínű, hogy a neurális
hálózatok és a környezettel folytatott interakcióik több, egymással köl
csönhatásban álló megszorítás eredményei - idézzük fel az előző fejezet
ből Valenstein, Cox és Kakolewski (1970) kísérleteit, akik azt találták,
hogy az agy pontosan ugyanolyan elektromos ingerlése különböző cse-
lekvésmintázatokat váltott ki, attól függően, hogy mi állt az állat rendel
kezésére a környezetben. Fogéi hipotézisének három elve van: a) az ér
zelmek önszervező dinamikus rendszereken alapulnak; b) ezek nemcsak
belső programokra, hanem az adott környezetben zajló cselekvéssorok
folyamatos fejlődésére épülnek; c) az érzelmek kategóriái az időzítés gra
dienseiből és a vokális, gesztus- és más jegyek intenzitásából konstruá
lódnak. E nézet szerint az érzelmek emergens módon jelennek meg —
olyan alacsonyabb rendű folyamatok interakcióiból származnak, ame
lyek maguk nem érzelmek.
Természetesen számos más nézet is létezik, némelyikük a fenti elmé
lettípusok között helyezkedik el. Indulásképpen azonban tekintsük eze
ket az elméleteket egy külön csoportnak, mivel ez segíthet bennünket az
eddig összegyűjtött bizonyítékok jelentőségének feltárásában. Nézzük
meg először az arról folyó vitát, hogy mikor jelennek meg a különálló ér
zelmek gyerekkorban. A gyerekek vajon dühösek? Amikor azt mutatják,
hogy dühösek, az ugyanazt jelenti, mint a felnőtteknél?
Érzelemkifejezés az első életév során
Kevesen vitatják, hogy már kora csecsemőkorban megjelenik néhány el

különíthető érzelem. Savanyú ízekre adott válaszként az undor arckife
jezését például újszülötteknél is kimutatták (Steiner, 1979). Ez a megfe
lelő kiváltó ingerre adott egyértelmű válasz azt jelzi, hogy az újszülöttek
valóban képesek undort kifejezni.
Az egyik vizsgálatban arra kértek felnőtteket, hogy csecsemők arcát
ábrázoló fényképeket nézegessenek, és mondják meg, hogy azok milyen
érzelmeket fejeznek ki. A felnőttek jók a 2-12 hónapos csecsemők bol
dogságának felismerésében (Emde et al., 1985). Az ilyen korú csecse
mők mosolyát boldogságra utalónak értékelték olyan személyek is, aki
ket valamelyik arckifejezés-kódoló séma használatára betanítottak (Os
ter, Hegley és Nagel, 1992), a 4. fejezetben leírtaknak megfelelően.
Bár a kisbabák tényleg mosolyognak, e mosolyok és a megfelelő érze-
lemkiváltók kapcsolata kevésbé világos (Sroufe és Waters, 1976; Wolff,
1987). Az élet első néhány hetében a mosolyok abban az alvási fázisban
jelennek meg, amelyben az élénk álmok is jelentkeznek (ez a rapid eye
movement- vagy REM-alvás). Az első hónap után a mosolyok kezdenek
megjelenni a gyengéd simogatásra, és két hónapos korra gyakran megfi
gyelhetők a gondozóval való interakció során is (Malatesta et al.,
1989a). Ha tehát a mosoly az érzelem jele, akkor a boldogság a születés
után néhány órán belül jelentkezhet, de ha a REM-alvás egyszerűen
reflexesen mosolyt vált ki, a boldogság belső állapota nélkül, akkor a
boldogság egyértelmű jelei nem jelennek meg az első vagy második hó
napnál korábban (Sroufe, 1978).
Mire a gyerek eléri a három hónapos kort, már minden bizonnyal
ugyanolyan események fakasztják mosolyra, amelyekre felnőttek és idő
sebb gyerekek hasonlóan válaszolnak - rá irányuló figyelem, felhívás já
tékra és ilyesmi. Lewis, Alessandri és Sullivan (1990) azt is megmutat
ták, hogy a mosoly akkor is jelentkezik, amikor a csecsemők megtanul-
6.1. ábra. Érzelemkifejezéseket mutató babák fényképei: a) pozitív vagy boldog arckifejezés, b) negatív arckifejezés
202 6. A z érzelmek fejlődése
nak valamilyen készséget. A csecsemőket gyerekszékbe rakták, és egy

zsinórt csatoltak a karjukra. Az egyik kísérletben a zsinór meghúzása rö
vid időre bekapcsolt valamilyen zenét: a kettő, négy, hat és nyolc hóna
pos csecsemők hamar megtanulták a zsinór meghúzásával elindítani a
zenét. Nagyobb fokú érdeklődést mutattak és többet mosolyogtak, mint
azok, akiknél a zene a zsinór meghúzásától függetlenül jelent meg. A fel
nőttekhez hasonlóan egy képesség elsajátítása boldoggá tette a gyereket.
A gyerek mosolyának egyik funkciója, hogy felkeltse a felnőttek ér
deklődését, és egyben boldoggá is tegye őket. Malatesta és Haviland
(1982) megfigyelték, hogy amikor a gyerekek érdeklődést mutattak a
felnőttel folytatott játék iránt, a szülők érdeklődése is megnőtt. Huebner
és Izard (1988) gyerekek arckifejezéseit ábrázoló fotókat mutattak ma
máknak: a mamák azt mondták, hogy a pozitív érzelem vagy érdeklődés
kifejezése láttán jól éreznék magukat, hogy beszélnének, játszanának és
interakcióba lépnének a babával, és szeretetet mutatnának. Tehát még
azelőtt, hogy a babák képesek lennének konkrét személyekre irányítani
érzelmeiket, mosolyuk szeretetteljes interakcióba vonja a felnőttet. Hogy
ezek a mosolyok valóban boldogságot jeleznek-e, vagy reflexes arcmoz
gások, az kevésbé fontos: a lényeg az, hogy egy pozitív kapcsolat előmoz
dítójaként működnek.
Az elkülöníthető negatív érzelmek korai kifejezésével kapcsolatos bi
zonyíték problematikusabb. Néhány kutató, például Oster, Hegley és
Nagel (1992) azt állítja, hogy a csecsemők negatív kifejezései csak diffe
renciálatlan distresszt mutatnak, míg mások, például Izard és Malatesta
(1987) amellett érvelnek, hogy a félelem, a harag és a szomorúság arcki
fejezései már kora csecsemőkortól megfigyelhetők. Amint azt a 4- feje
zetben leírtuk, az arckifejezések elemzésének két sémája van: Izard
MAX rendszere (Izard, 1979) és annak későbbi módosítása, az AFFEX
(Izard et ah, 1983), valamint Oster Baby-FACS rendszere (Oster és
Rosenstein, megjelenés alatt), amely csecsemők számára adaptálta Ek-
man és Friesen FACS rendszerét (1978). Oster, Hegley és Nagel (1992)
vett 19 olyan, csecsemőket ábrázoló fényképet, amelyeket a MAX rend
szerben különböző negatív érzelmeknek osztályoztak (harag, szomorú
ság és undor), és újraértékelték őket a Baby-FACS segítségével. A 19
kép közül csak 3 kapta ugyanazt az érzelemértékelést a FACS rendsze
ren, mint korábban a MAX-on. Valószínű, hogy az egyetértés ilyen ala
csony szintje mellett a különböző kódolási rendszereket használó vizsgá
latok különböző következtetésekre jutnak azt illetően, hogy milyen ér
zelmek jelennek meg a fejlődés során, és mikor.
Néhány kutató egyszerűen a csecsemők arckifejezését kódolja - ha ez
megfelel a kódolási kritériumoknak, konkrét negatív érzelmekre követ
keztetnek. Ezzel a módszerrel a MAX rendszert használó kutatók 3 hó
naposoknál megfigyelték a harag, a szomorúság és a fáj dalom-distressz
kifejezéseit, anyjukkal folytatott játék, szeparáció és az anya visszatérése
során (Malatesta et ah, 1986). Izard, Hembree és Huebner (1987) videó
ra vettek 2, 4, 6 és 18 hónapos babákat, miközben diftéria és más beteg-
ségek ellen kaptak oltást. Minden 2 hónapos mutatott distressz-fájda-

lom reakciókat, 96 százalék mutatott haragot, és 44 százaléknál voltak
megfigyelhetők a szomorúság jelei.
Mások is megfigyelték a harag arckifejezéseit az első életév során. Em
lékezzünk vissza, hogy Lewis, Alessandri és Sullivan (1990) kísérletei
ben az egyik babacsoport rövid időre bekapcsolta a zenét a karhoz erősí
tett zsinór meghúzásával. A két hónapos babák több haragot és nyűgös-
séget mutattak, ha a zsinórhúzogatás már nem kapcsolta be a zenét,
mint amikor be tudták kapcsolni. Frusztráció esetén haragot várnánk el,
és ezt is láttuk. A babák azonban egyben megnövekedett félelemmel,
szomorúsággal és zavarral válaszolnak a frusztrációra. Ez az eredmény
egy problémás elméleti kérdést vet fel. Amikor egy félelemnek tűnő arc-
kifejezést látunk, de ez olyan dologra jelentkezik, amelyet nem tartunk
tipikusan félelemkiváltó eseménynek, nevezhetjük-e a megjelenő érzel
met félelemnek?
Néhányan a fentiek miatt az állítják, hogy a babák félelemélményé
nek „valódi” tesztje az, hogy a babák a konkrét arckifejezéseket a megfe
lelő érzelemkiváltókra adják-e. Szigorú kritériumai vannak a különböző
érzelmek meglétének: egy érzelem nem pusztán egy arckifejezés, hanem
a megfelelő kontextusban megjelenő kifejezés.
Hiatt, Campos és Emde (1979) elegánsan megtervezett vizsgálata be
tekintést nyújt a belső állapotok, arckifejezések és érzelemkiváltók közötti
kapcsolatba. 10-12 hónapos babáknak hat érzelemkiváltó állapotot mu
tattak be. Az volt a feltételezés, hogy a kukucsjáték, vagy ha a gyerek egy
játékkal játszhat, boldogságot vált ki; a vizuális szakadék (lásd 6.2. ábra)
vagy egy közeledő idegen látványa félelmet kelt; egy tárgy eltüntetése
(egy tachisztoszkóp és egy tükör segítségével) vagy egy kisebb varázslat,
amelyben egy játékot elrejtenek, és egy másikkal helyettesítik, meglepe
tést eredményez. A csecsemők arckifejezéseinek összetevőit az Ekman és
Friesen (1978) által leírt jegyekkel kódolták. Ahhoz a következtetéshez,
hogy különálló érzelmek léteznek, két kritériumnak kellett eleget tenni:
- A bejósolt kifejezésnek gyakrabban kell megjelennie, mint bármely

nem bejósolt érzelemnek egy konkrét érzelemkiváltóra adott válasz
ként, például a vizuális szakadékra és a közelítő idegenre félelemki
fejezéseknek gyakrabban kell jelentkezniük, mint meglepetésnek.
- A bejósolt kifejezésnek gyakrabban kell megjelennie a megfelelő érze
lemkiváltó körülmények között, mint váratlan kiváltó körülmények
között, például a félelemkifejezésnek gyakrabban kell megjelennie a
vizuális szakadékra és a közelítő idegenre, mint eltűnt tárgyra vagy egy
kicserélt játékra adott válaszként.
Hiatt, Campos és Emde azt találta, hogy a babák a boldogságot kifejezik:

viselkedésük mindkét kritériumnak megfelelt. A félelem kevésbé felelt
meg a követelményeknek. A kísérletezők szándéka szerint félelemkivál
tó ingerekre a csecsemőknél az érzelmek széles skálája megfigyelhető, és
a félelem arckifejezéseinél szignifikánsan többször mutattak váratlan

arckifejezést. Az egyik félelemfeltétel azonban tényleg gyakrabban vál
tott ki félelmet, mint a boldog vagy meglepő kontextusok. A meglepetés
arckifejezéseinek kiváltására tervezett feltételek esetében a bejósolt kife
jezéseket gyakrabban látták, mint a váratlanokat, de a meglepetést
ugyanilyen gyakran kiváltották a szándék szerint félelmet vagy boldogsá
got kiváltó feltételek is. A boldogság tehát gyakrabban felelt meg a
diszkrét érzelmek kritériumainak, mint a többi érzelem.
Ez a bizonyíték azt sugallja, hogy csak bizonyos nehézségek árán tu
dunk amellett érvelni, hogy a fiatal csecsemőknél már diszkrét érzelmek
széles tartománya van jelen. A babáknak egyértelműen vannak külön
böző érzelmeik, de úgy tűnik, hogy ezek a különböző érzelmek a boldog
ság kivételével nem képeződnek le közvetlenül belső érzelmi állapotokra.
Néhány természetes körülmények között gyűjtött adat tovább illuszt
rálja ezt a kérdést. Camras (1992), aki az érzelem területének egyik ku
tatója, videofelvételeket készített kislánya, Justine arckifejezéseiről éle
tének első évében. Azt is gondosan feljegyezte, hogy az egyes kifejezések
milyen kontextusban jelentek meg. Izard AFFEX kódolósémáját hasz
nálva Camras azt találta, hogy életének első évében Justine az undor, a
félelem, a distressz-fájdalom és a harag kifejezéseit mutatta. Kifejezései
azonban gyakran nem a várt kiváltó ingerekre jelentek meg. Justine a fé
lelem arckifejezését akkor mutatta, amikor az etetés ellen tiltakozott.
Lehetséges ugyan, hogy ijedt volt, az anyja szerint azonban ez az adott
6.2. ábra. A vizuális szaka

dék képe. A csecsemő számá
ra a látványban hirtelen zu
hanás jelenik meg - figyeljük
meg a sakktáblamintázat fi
nomabbá válását a baba jobb
térdének jobb oldalán - , egy
vastag üvegtábla azonban biz
tonságosan tartja a gyereket,
miközben az anyja felé má
szik (Gibson és Walk, I960)
körülmények között valószínűtlen. Szomorú volt az arckifejezése, ami

kor savanyú vitamint evett. Miért okozna ez az esemény szomorúságot?
Camras számos olyan epizódot figyelt meg, amikor a kiváltó körülmé
nyek nem tűnnek összeegyeztethetőnek a gyerek érzelmi kifejezésével.
Ha a csecsemők nem mutatnak olyan különálló érzelmeket csecsemő
korban, amelyek diszkrét belső érzelmi élményeknek felelnek meg, ho
gyan értelmezhetjük ezeket a különböző kifejezéseket? Néhányan azt ál
lítják, hogy a csecsemőknél differenciálatlan distresszállapotok jelentkez
nek (Oster, Hegley és Nagel, 1992), de ezt különböző intenzitásszinteken
élhetik meg. Camras (1992) tovább finomította ezt a nézetet: a csecse
mők legtöbb negatív kifejezését lehet distressz-fájdalomnak, haragnak
vagy a diszkrét érzelmek keverékeinek kódolni. Amikor negatív arckifeje
zéseket mutatnak, a csecsemők gyakran összehúzzák a szemzugizmukat,
és becsukják a szemüket. Az AFFEX szerint az egyetlen különbség a
distressz-fájdalom és a harag kifejezéseinek kódja között az, hogy harag
esetén a szemek nyitva vannak. A fiatal csecsemőknél negatív kifejezések
persze megjelennek, de különböző intenzitásokkal: magas intenzitás ese
tén a kifejezést az AFFEX distressz-fájdalomnak kódolja, kicsit alacso
nyabb intenzitásnál haragnak, és alacsony vagy csökkenő intenzitásnál
szomorúságnak. A fejlődés során az arckifejezések is megváltoznak. Cam
ras szerint az érzelmek olyan kommunikációk, amelyek a gyerek szükség
leteinek megváltozásával változnak. Ez Fogéi dinamikusrendszer-nézetét
támogatja: felnőttkorban megfigyelhetők az érzelmek jellegzetes mintáza
tai, de csecsemőkorban ezek még nincsenek jelen. A fejlődés során ezek a
jellegzetes mintázatok felismerhető formáikba forrnak össze, a belső meg
szorítások és a másokkal folytatott interakciók függvényében.
Ezt a részt két elmélettel kezdtük: Izard (1992) differenciálisérzelem-
elméletével és Fogéi dinamikusrendszer-elméletével. Ezek az elméletek
különböző hangsúlyokat kínálnak az érzelmi fejlődés mikéntjére nézve.
Értékelésükben az egyik problémát az jelenti, hogy nehéz döntő erejű
vizsgálatokat konstruálni. Ami egy ellenző szemében cáfoló bizonyíték
nak tűnik, az támogató bizonyíték az elmélet védelmezője számára, ha
más nézőpontból nézi - lásd Fogéi és Reimers (1989) kommentárját és
Malatesta és munkatársai (1989b) ezt követő válaszát. A fenti tárgyalás
ból tudjuk, hogy a csecsemők megkülönböztethető érzelmeket mutat
nak az első életév során, amelyek megfelelnek a felnőttek elképzelései
nek arról, hogy az érzelmek konkrét arckifejezései hogyan néznek ki.
Nem tudjuk azonban, hogy ezek az arckifejezések érvényes jelzései-e a
megfelelő érzelmek belső élményeinek. Mivel nem tudunk a babákkal
beszélgetni, nem tudjuk, hogy mit éreznek. A legjobb módszer arra, hogy
kitaláljuk, az, hogy mutatunk nekik valami olyat, aminek az adott érze
lem belső élményét kellene kiváltania: a vizuális szakadéknak például
félelmet kellene keltenie. Ha a babák erre az érzelemkiváltóra váratlan
érzelemmel reagálnak, két lehetőség van. Az egyik az, hogy nincs állan
dó kapcsolat a belső érzelmi élmény és az arckifejezés között - ez az értel
mezés a differenciális érzelmek elmélete ellen szólna. A másik magyará-
zat azonban az, hogy az a helyzet, amelyről azt gondoltuk, hogy a félelem
belső élményét váltja ki, nem így működik minden baba esetében. N é
hány baba frusztrált lehet, vagy meglepődhet az adott helyzetben. A két
elméletnek ugyanakkora a valószínűsége. Igaz ugyan, hogy az elméletek
döntő tesztje még nem kopogtat az ajtón, az elméletek azonban külön
böző irányokba mutatnak. A differenciális érzelmek elmélete a veleszü
letett, előhuzalozott, előrecsomagolt szerkezetek érése felé irányít ben
nünket. A dinamikusrendszer-elmélet a személy-környezet tranzakciók
felé orientál, amelyekben a belső élmény és a külső kifejezés közötti kap
csolatok nincsenek előre meghatározva.
Saját következtetésünk az, hogy csecsemőkorban a negatív érzelmek
nem különülnek jól el egymástól. Véleményünk szerint valószínűtlen,
hogy ebben a korban egy az egyhez megfelelések lennének az érzelemél
mények és kifejezéseik között. A fejlődés során a belső állapotok elkülö-
nültebbé és szervezettebbé válnak, és egyénenként és kultúránként is jel
legzetes módon kerülnek kifejezésre. Az érzelem belső élményei a cselek-
véskészségről szólnak, és mint ilyenek, ezek a belső állapotok gyakrabban
jelennek meg a kifejező viselkedés bizonyos mintázataival - arckifejezé
sekkel, hangszínnel és így tovább -, mint nélkülük. A környezeti hatások
azonban fontosak mind a belső élmények formálásában, mind abban, aho
gyan a cselekvéskészség kifejeződik. A dinamikus rendszerek elmélete ak
kor válik különösen vonzóvá, amikor a válaszkészségek mintázatainak
megteremtésében a hangsúly az egyén és a környezet kapcsolatán van.
Mielőtt elhagynánk ezt a vitát, gondoljunk egy percre az érzelmek
funkciójára a csecsemők életében. A baba mosolya a gondozót boldoggá
és érdeklődővé teszi - mintha közvetlenül kommunikálná a baba bol
dogságát. A baba negatív érzelemkifejezései jelzik, hogy valami nincs
rendben. A szülő ilyenkor valószínűleg felveszi a babát, megvigasztalja,
enni ad neki, és számításba veszi a distressz még néhány lehetséges okát.
Az első évben, mielőtt a baba mozogni tudna, talán nincs értelme, hogy
a gondozó a pozitív és a negatív érzelmek elkülönítésénél finomabb
megkülönböztetésekre legyen képes. A szülő inkább a kontextusra fi
gyel, hogy értelmezni tudja a baba jelzéseit: hány órája evett utoljára
(Richards és Bernal, 1972) ? Megütötte a testvére? Idegen jött a szobába?
Ráfeküdt egy kemény játékra? Csak akkor válik fontossá a negatív érzel
mek finomabb megkülönböztetése, amikor a baba már képes a helyvál
toztató mozgásra, és a gondozótól bizonyos távolságra tevékenykedik.
Fejlődési változások az érzelmek kiváltásában
Változik tehát a gyerek kapacitása a különböző érzelmek kifejezésére, és

ugyanígy szembetűnő változások vannak az érzelmeket kiváltó ese
ményfajtákban is a fejlődés folyamán. Scarr és Salapatek (1970) végez
tek ilyen változásokat dokumentáló kísérletet az első két életév során.
Két hónap és két év közötti csecsemőket idegenekkel, vizuális szakadék-
Fejlődési változások az érzelmek kiváltásában 207
kai, varázsdobozból kiugró babával, mozgó kutyával, hangos zajjal és egy

álarcot viselő személlyel szembesítettek. Hét hónapos kor előtt ezekre az
eseményekre kevés gyerek mutatta a félelem vagy a distressz szembetű'
nő kifejezéseit. Az életkor előrehaladtával kétéves korig a gyerekeknél
egyre több félelemteli elkerülő viselkedés volt megfigyelhető a vizuális
szakadékkal szembekerülve, és egyre jobban féltek az idegenektől és az
álarctól is. A hangos vagy hirtelen mozdulatokra és az ismeretlen játé
kokra más viselkedésmintázat jelent meg: ezekre az eseményekre a féle
lem hét hónapos kor körül kezdődött, az első életév végén érte el a
csúcspontját, aztán csökkent az intenzitása (lásd a 6.3. ábrát).
N = (11) (17) (22) (22) (12) (5)

Életkor (hónap) Életkor (hónap)
a) b) --------- Kutya----------- Bábu --------- Zaj
6.3. ábra. A félelmet mutató gyerekek százaléka az életkor függvényében: a) a vizuális szakadék előtt, és b) a kutyáktól, a zajoktól és a va
rázsdobozból kiugró bábuktól (Scarr és Salapatek, 1970)
Az anya távozása után síró gyerekek (%)
Afrikai busman
6.4. ábra. A szeparáció alatt síró Antigua, Guatemala

gyerekek százalékos aránya. Ezek \ (n = 36)
a grafikonok a szeparációs szoron
gást mutatják afrikai busmanok, Guatemalái indián Izraeli kibuc
guatemalai indiánok, guatemalai (n = 34) (n = 122)
antiguai alacsonyabb osztályba tar
tozó családok gyerekeinél és egy iz-
raelí kibucban élő gyerekeknél (Ka
gan et a l, 1980) Életkor (hónap)
A gyerekkor során később további változások jelennek meg. Az isko

láskor előtti gyerekeket leginkább képzeletbeli témák ijesztik meg: ször
nyek, szellemek, rémisztő álmok. A korai iskolaévekben a testi sérülések
és a fizikai veszély körüli félelmek dominálnak (Bauer, 1976), serdülő
korban a társas félelmek veszik át a vezetést (Bamber, 1979).
Van néhány egyetemesen ijesztő esemény. A kötődési személytől való
szeparációra adott szorongás az egyik ilyen, és, amint arra Bowlby (1973)
rámutat, kialakulását az idegenekkel - olyan emberekkel, akik nem kö
tődési személyek - szembeni nagyobb óvatosság kíséri. A szeparációs
szorongás az első életév második felében kezdődik, 15 és 18 hónapos kor
között éri el csúcspontját, aztán hanyatlik: hároméves korban a szepará
cióra adott erős szorongási reakciók már ritkák.
Bár ez a félelemmintázat egyetemes, a kontextustól függ. Ha a babák
maguk másznak vagy sétálnak el az anyjuktól, sokkal kevesebb szoron
gást mutatnak, mint ha a szülő megy el (Rheingold és Eckerman, 1970).
A csecsemők akkor is kevésbé szorongóak, ha a szülő azon az ajtón ke
resztül hagyja el a házat, amelyen általában ők is kimennek, szemben az
zal, ha egy szokatlan ajtón megy ki (Littenberg, Tulkin és Kagan, 1971).
Tehát a csecsemők kiértékelik az eseményeket, és az ismeretlenség a szo
rongás és az elkerülési válasz egyik meghatározója.
Mások érzelmeinek megkülönböztetése és megkülönböztetett

válaszadás gyerekkorban
Nézzük most meg, hogy a babák milyen információval rendelkeznek má

sok érzelmeiről, és milyen korán észlelik ezeket. Milyen hatással vannak
más emberek érzelmei a babára?
A fejlődéskutatás számára nagy kihívást jelent, hogy kitaláljuk, a cse
csemők tudnak-e valamit - amikor kicsik, nem tudjuk őket közvetlenül
megkérdezni. Az egyik bevett módszer a habituációs vizsgálatok haszná
lata, amely azon az eredményen alapul, hogy a gyerekek tovább nézik az
új mintázatokat, mint az ismerőseket. Ha a csecsemőknek mutatnak egy
boldog arcot, akkor hosszú ideig nézik, aztán elfordulnak tőle. Ha egy
másik boldog arcot mutatnak nekik, akkor azt várhatjuk, hogy csak rö
vid ideig nézik, mert az arckifejezés nem új. Ha azonban egy szomorú ar
cot mutatnak nekik, azt várhatjuk, hogy hosszú ideig fogják nézni, mivel
ez a kifejezés számukra új. Ezzel a módszerrel meg tudjuk mondani, hogy
a csecsemők milyen megkülönböztetésekre képesek az érzelmekkel kap
csolatban.
Field és munkatársai (1982) e módszer segítségével vizsgálták, hogy a
csecsemők meg tudnak-e különböztetni érzelemkifejezéseket. 36 órás
csecsemők láttak egy felnőttet, aki a boldogság, a meglepetés és a szomo
rúság kifejezéseit mutatta. A csecsemő először habituálódott az egyik ki
fejezéshez, aztán látott egy újat. Amikor a csecsemő habituálódott a má
sodik kifejezéshez is, akkor egy harmadikat mutattak neki. A csecsemők
Mások érzelmeinek megkülönböztetése és megkülönböztetett válaszadás gyerekkorban 209
valóban habituálódtak és diszhabituálódtak a három különböző kifeje

zésre. Ugyanakkor mutattak némi képességet a látott kifejezések után
zására is. Többször nyitották ki a szájukat és a szemüket a felnőtt
meglepetéskifejezéseire, többször biggyesztették az ajkukat, ha a felnőtt
arckifejezése szomorú volt, és a felnőtt boldog arckifejezésére többször
húzták szét az ajkukat. Haviland és Lelwicka (1987) megerősítették eze
ket az eredményeket 10 hetes babáknál.
A kutatók következtetése az volt, hogy a csecsemők, mielőtt még sok
alkalmuk lenne a tanulásra, meg tudják különböztetni ugyanannak a
felnőttnek a különböző arckifejezéseit, és bizonyos elemeit utánozni is
tudják. Ez az érzelemkifejezések felismerésének és létrehozásának gene
tikailag meghatározott mechanizmusára utal, amely talán megmagya
rázható a differenciális érzelmek elméletével. Lehetséges azonban, hogy
e következtetés levonásakor egy lépés kimaradt (Nelson, 1987): talán
a csecsemők az arcnak más, nem érzelmeket kifejező elemeihez habi-
tuálódnak. Gondoljunk csak arra, hogy milyen komplexek az AFFEX és
a FACS arckifejezések azonosításához szükséges megkülönböztetései.
Idézzük fel azt is, hogy milyen finom az a jelzés, amely megkülönbözteti a
szem körüli izmok összehúzódását magában foglaló valódi mosolyt az ál
mosolytól, amelyben csak a száj mozog.
Caron, Caron és Myers (1985) megmutatták, hogy a fiatal csecsemők
valószínűleg nem tudják megkülönböztetni az érzelemkifejezéseket mint
olyanokat. Ebben a kísérletben 4-7 hónapos csecsemőknek nőket ábrá
zoló képeket mutattak, akik mérges és boldog arcokat vágtak, és lehe
tett látni a fogukat, illetve nem. Ezt követően a csecsemők meg tudták
különböztetni a fogakat láttató kifejezéseket a csukott szájúaktól, de ha
a mérges és a boldog kifejezés is a fogak megmutatásával jelent meg, nem
tudtak közöttük különbséget tenni.
A csecsemők tehát képesek felismerni az arcok kiugró vonásait, de
ezek a vonások nem szükségszerűen felelnek meg az érzelmeket egymás
tól megkülönböztető jegyeknek. Caron, Caron és MacLean (1988) ez
után megvizsgálták, hogy a csecsemők mikor különböztetik meg tényle
gesen egymástól az érzelemkifejezések döntő fontosságú elemeit. A cse
csemőket hat különböző felnőtt érzelmi arckifejezéséhez és hangjához
habituálták. Ezt követően a csecsemők láttak és hallottak két új felnőt
tet, akik megjelenítettek egy új kifejezést, és egy olyat is, amely ismerős
volt számukra. Amikor egy boldog vagy egy szomorú kifejezéshez habi
tuálták őket, és aztán egy új felnőtt egy új (boldog vagy szomorú) arcki
fejezést mutatott nekik, az 5 hónaposok meg tudták különböztetni a
kifejezéseket mint olyanokat, a 4 hónaposok azonban még nem. Az 5
hónaposok nem tudták elkülöníteni egymástól a haragos és boldog kife
jezéseket, de a 7 hónaposok már igen. Amikor a kísérletezők a vizsgálat
folytatásában hang nélkül csak a felnőttek arcát mutatták, az 5 hónapo
sok még mindig meg tudták különböztetni a szomorúságot és a boldog
ságot, de a haragot és a boldogságot pusztán az arcok alapján még a 7 hó
naposok sem tudták megkülönböztetni egymástól. A babák tehát nem
tudnak különbséget tenni a különböző emberek által megjelenített kü

lönböző érzelemkifejezések között 4 hónapos kor előtt, és valószínűleg
előbb különböztetik meg az érzelmeket hang, mint látvány alapján.
A hang nagyon fontos az érzelmi kommunikációban; Fernald (1989)
megmutatta, hogy a felnőttek más hangon beszélnek a csecsemőkhöz,
mint más felnőttekhez. A csecsemők jobban figyelnek a „dajkanyelv”
speciális hangjára, és több pozitív érzelmet mutatnak a rájuk irányuló
beszéd alatt. 5 hónapos koruktól kezdve meg tudják különböztetni az
egyetértést vagy tiltást jelző affektiv üzeneteket, akár a szüleik nyelvén,
akár olyan nyelven hangzanak el, amelyet a szülők nem beszélnek.
A csecsemők több pozitív érzelmet mutatnak az egyetértésre, és több
negatív érzelmet a tiltásra (Fernald, 1993).
7 hónapos korukra a babák az arc- és hangkifejezéseket egymáshoz
tudják illeszteni. Walker-Andrews (1986) 5 és 7 hónapos csecsemőknek
a boldogság és a düh filmre vett kifejezéseit mutatta, és felvették a hoz
zájuk tartozó hangokat is. A filmen a személy száját eltakarták, így a cse
csemő nem tudta a szájmozgásokat a hanghoz illeszteni. 7 hónapos ko
rukban a csecsemők hosszabb ideig nézték azokat a filmrészleteket,
amelyekben a vizuális kifejezések illeszkedtek a hangokhoz, de 5 hóna
pos korukban még nem tudták ilyen alapon megkülönböztetni a film
részleteket.
Annyi világos, hogy a csecsemők életük első néhány hónapjában ren
delkeznek személyközi szükségleteiknek megfelelő képességekkel az ér
zelmek kifejezésére és észlelésére. Kezdettől fogva képesek a distresszt
kifejezni, és nem sokkal ezután a boldogságot is jelezni tudják. Szüleik
érzelmi állapotának bizonyos elemeit is képesek felismerni, különösen a
hangszín alapján. Az a szigorú követelmény, hogy több embernél fel kell
ismerniük az érzelmeket, a legtöbb baba esetében nem szükséges, hiszen
6.5. ábra. A Caron, Caron és Myers (1985) vizsgálatában használt ingerek. A fogakat láttató haragos archoz habituálódott gyerekek
nem diszhabituálódtak, amikor az új arcok (a jobb oldalon) fogukat is mutatva mosolyogtak
általában egy vagy két elsődleges gondozó van a gyerek körül. Lehetsé-
ges továbbá, hogy fontos érzelmi hatásuk van azoknak az utánzásos ké
pességeknek, amelyeket a babák életük első óráitól kezdve mutatnak.
Meltzoff (1993) kimutatta ezeket a képességeket, és azt állította, hogy a
csecsemők arcmozgásai, amelyek a felnőttek érzelemkifejezéseit utá
nozzák, érzelmeket válthatnak ki a gyerekből. Ez vagy azért történhet
meg, mert az érzelmeknek diszkrét neurális programjai vannak, amelyek
beindulnak, ha valamelyik részük aktiválódik - ebben az esetben a ki
váltott érzelem ugyanaz lesz a szülőnél és a gyereknél —, vagy pedig
azért, mert egy adott kifejezés megjelenítése a dinamikus önszervező
rendszerben egy adott szerveződési módhoz járul hozzá. Ez mindkét
esetben azt jelenti, hogy a babák utánzó kifejezései fontosak abban,
hogy osztozzanak gondozóikkal affektiv állapotaikban (Stern, 1985;
Trevarthen, 1979). Egyéves korra kifejlődnek azok a képességek, ame
lyek lehetővé teszik a csecsemők számára, hogy összetett interakciók
ban vegyenek részt.
A gyerek személyes kapcsolatainak felépítése
Mi az érzelmek szerepe a kapcsolatok kiépítésében? Az érzelmek m utat

ják, hogy egy kapcsolat jól működik-e, vagy kiigazításokra van szükség,
íme egy leírás egy három és fél hónapos baba mamájáról, aki érzelmi jel
zésekre válaszol, és szabályozza saját viselkedését, hogy az illeszkedjen a
babáéhoz, aki vak, és egy gyerekszékben ül:
...a mama barátságos és némileg öblös hangú „szia mogyoró, szia mogyoró”-val
jön be. Marci az arcát még jobban az anyja felé fordítja, kinyitja a száját, és muta
tóujjával rámutat. Nagyon nyugodt, arca nyitott az anyjára. Az anyja nagyon kö
zel hajol, arcával megérinti Marci jobb kezét, majdnem megérinti a baba arcát.
Meleg, játékos, dudorászó hangon azt mondja: „Hát te mit csinálsz?” Majd több
ször megismétli: „Hát te mit csinálsz?”, és az arcával odadörgölődzik a gyerekhez.
Marci hátradől, magába szív minden érintést és hangot... A mama megsimogatja
Marci orrát. Marci rögtön fészkelődni kezd, és hátrahúzódik, kinyújtja a nyelvét,
majd kinyitja és becsukja a száját. A mama elengedi, és azt mondja: „Igen!” H át
rébb leül, és lágyan azt mondja: „Milyen jót szórakoztunk! Ugye milyen jót szóra
koztunk!” Erre Marci ismét megnyugszik, felemeli a szemöldökét, kinyitja a száját
és az anyjára figyel. A mama most az ujjaival fellépdel Marci karján és hasán, és
játékosan azt mondja: „Mit csinálsz?” Mit csinálsz?” Marci közelebb viszi arcát az
anyjáéhoz. A mama vált: az arcát felváltva közelíti és távolítja Marci arcától, és
azt mondja: „Hó-rukk! Hó-rukk!” Hó-rukk!”, ritmusban saját mozgásaival. Mar
ci szája nagyra nyitva. Vállai megemelkednek az anyja felé, és a jobb keze anyja
hangjával egy ritmusban mozog. Aztán széles mosolyban tör ki, még mindig az
anyjára tapadva testével és arcával. A mama ezt gurgulázó hangon veszi tudomá
sul. „Ez aztán a szép mosoly! Hinta-palinta!” És még egyszer azt mondja: „Hó
rukk!” Aztán Marci egész testét középvonalba emeli. Marci arca megváltozik.
A mama azonnal visszaállítja a hinta-palinta játékot, és az arcát még az előbbinél
is közelebb viszi Marci arcához. Marci még egyszer elengedi magát, nagyra nyitja a
száját, felemeli a jobb kezét, felemeli a szemöldökét, és ismét elkezd mosolyogni.
(Als, Tronick és Brazelton, 1980, 30. o.)
Finoman hangolt interakciót láthatunk, amelyben a mama figyeli a baba

érzelmi állapotát, és ahhoz igazítja válaszait. Indulásképpen a mama a
babát „dajkanyelvvel” köti le, amelyben az intonációs mintázat nagy
változásai megragadják a baba figyelmét (Fernald, 1989). Megközelíti a
babát, és hozzádörgölődzik. A stimuláció fokozatosan növekszik: az anya
megérinti a babát, és beszél hozzá. Az anya érzékeny a csecsemő arousal-
szintjére, így amikor a baba fészkelődik, kicsit visszahúzódik, aztán las
sabban újra próbálkozik. Az anya hang-és-érintés játékot játszik. Marci
mosollyal jelzi anyjának, hogy élvezi ezt a játékot. Amikor a mamája el
mozdítja ó't a helyén, jelzi, nem akarja, hogy véget érjen a játék. Amikor
az anya újraindítja a játékot, Marci ismét jelzi örömét. Stern (1985) is
hasonló eredményeket kapott: amikor a baba mosolyog, a szülő nagyon
gyakran tükrözi a boldog arckifejezést, de másféleképpen, például a
hangjával: „Ejha! Ez aztán a szép mosoly.” Field (1994) azt állítja, hogy a
gondozó segít az arousal szabályozásában azzal, hogy leolvassa a baba jel
zéseit, lépést tart velük, és figyelmezteti a környezetet, hogy a legjobb sti-
mulációs szintet tartsa fenn a baba számára. Ezt a lépéstartást nevezik
„ráhangolódásnak”. A baba jóllétét befolyásolja, nélküle a baba viselke
dése dezorganizálttá válhat.
Kísérletesen is demonstrálható az érzelmek szerepe az anya és a fiatal
csecsemő közötti interakció szabályozásában. Cohn és Tronick (1983)
úgy állapították meg az érzelmek fontos szerepét az anya-gyerek interak
cióban, hogy megvizsgálták, mi történik, ha az anyák semmilyen érzel
met nem mutatnak a gyerek felé. 12 lány- és 12 fiúcsecsemő vett részt a
kísérletben. A mama szemtől szemben ült a gyerekszékben helyet foglaló
csecsemővel. Az egyik változatban (amelynek fakó érzelem volt a neve) a
mamákat arra kérték, hogy irányítsák tekintetüket a gyerekre, beszélje
nek fakó, érdektelen, egyhangú beszédmódban, tartsák az arcukat kife
jezéstelenül, minimalizálják a testmozgásokat, és ne érintsék meg a gye
reket. Ezt olyan háromperces periódusokkal állították szembe, amelyek
ben az anya normálisan viselkedett. A babákat videóra vették. Az anyák
fakó érzelmeire a csecsemők több bizalmatlankodó arckifejezést mutat
tak, többet tiltakoztak, és több rövid idejű pozitív érzelmet mutattak,
sokkal dezorganizáltabbak voltak, és valószínűbb volt, hogy negatív ál
lapotba kerülnek. A normális interakciók során a gyerekek viselkedése a
játék, a rövid pozitív érzelem és a figyelemmel követés között váltako
zott. Fia ez a pozitív ciklus egyszer már elindult, akkor kevéssé volt való
színű, hogy negatív állapotba kerülnek.
Az érzelmek ezek szerint az interakció szabályozására szolgálnak már
három hónapos csecsemőknél is. A csecsemők boldogságkifejezései azt
jelzik, hogy céljaikat elérik; a negatív kifejezések azt jelzik, hogy az inter
akciók menete nem kielégítő számukra. Az anya Marcival folytatott in
terakciójának leírásából láthattuk, hogy a mama figyel a baba jelzéseire,
az interakcióra vonatkozó jelzésekként értelmezi őket, és ennek megfele
lően változtatja meg saját viselkedését. Tronick, Cohn és Shea (1986) ezt
kölcsönös szabályozási modellnek nevezik: érzelmi üzeneteket cserélnek,
és így mindkét partner a másikéval összehangolva éri el a célját. Az érzel

mek kommunikációk: a csecsemő jelez a szülőnek, a szülő jelez a csecse
mőnek, és mindegyik ennek megfelelően változtatja meg a viselkedését.
A jelentésteli kommunikáció előrehaladását ragadják meg Wolff
(1963) körültekintő etológiái vizsgálatai is, amelyeket a babák otthoná
ban, életük első hat hónapjában folytatott. 22 csecsemőt figyelt meg,
személyenként átlagosan 30 órán át, életük első egy, három vagy hat hó
napjában. A csecsemők már az első hetekben is többet mosolyogtak az
anyjuk hangjára, mint a vizsgálatot végző személy hangjára. Az első hat
hét során többet mosolyogtak hangokra, mint arcokra, de hat hét eltel
tével ez a mintázat megváltozott, és arcokra mosolyogtak inkább.
A mosolygás aztán a hónapok múlásával és a vokalizáció mennyiségé
nek növekedésével csökkent. A három hónapos kor felé közeledve a
gyerekeknél egyre hosszabb lett az az idő is, ami anyjuk hangja és a mo
soly megjelenése között eltelt. Ennek az volt az oka, hogy először elkezd
tek körülnézni, a hang forrása után kutatva, és csak akkor mosolyogtak,
amikor megtalálták azt. Tehát a kapcsolat elején a csecsemők megmu
tatják a szüleiknek, hogy mennyire sokat számítanak, olyan érzelmi
kommunikációkkal hálózzák be őket, amelyek csak nekik szólnak. Fej
lődik a gyerekek képessége érzelmi válaszaik időzítésére is, így ezek iga
zán kommunikatívvá válhatnak. A csecsemő nem válaszol egy testetlen
hangra; csak akkor mosolyog, ha van, aki fogadja az üzenetét.
A kommunikációs folyamat egyre kifinomultabbá válása az első élet
év során a harag kifejezésének változásában is tetten érhető. Stenberg és
Campos (1990) azt nézték meg, hogy a csecsemők hová irányítják dühös
kifejezéseiket. Kísérletükben 1, 4 és 7 hónapos babákat gyerekszékbe ül
tettek. A harag kiváltása érdekében az egyik vizsgáló a gyerek egyik ol
dalára ült, és lefogta a karjait. A mama a gyerek másik oldalán ült. Ami
kor a babák karjai le voltak fogva, csak a 4 és 7 hónaposok mutattak dü
hös kifejezéseket. Míg a 4 hónaposok többet nézik a lefogót és a lefogó
kezeit, a 7 hónaposok dühös arckifejezéssel az anyjukra néztek. Ez arra
6.6. ábra. Állapotátmeneti diag

ramok a csecsemőkről, amikor
az anyjuk a) normális kedélyál
lapotban volt, b) lehangolt volt.
A z adott állapotban töltött idő
arányát a kör mérete jelzi. A
nyilak vastagsága a lehetőségek
valószínűségét jelzi, mellettük a
számértékekkel. A szaggatott nyi
lak jelzik a p < 0,05 szignifi-
kanciaszintű kondicionális va
lószínűségeket (Cohn és Tronick,
1983)
utal, hogy az idősebb csecsemők kezdik kialakítani azt az elképzelést,

hogy a harag az anyjuk felé irányuló kommunikáció. A vokalizációk
azonnal követték a karleszorítást, még a negatív arckifejezés előtt, mint
ha a vokális kifejezéseket a figyelem felkeltésére használták volna. A ki
fejezések tehát nem egyszerűen belső állapotok kiolvasásai: egyre inkább
konkrét emberek felé irányulnak. A vokalizációk és a kifejezés sorrendje
arra utal, hogy a gyerek megpróbálja felhívni magára az anyja figyelmét,
aztán jelzi szorongását.
Az első életév során a babák kapcsolataik fejlődésével nemcsak meg
változtatják érzelmi jelzéseiket, de elsajátítják azt a képességet is, hogy a
gondozóktól érkező információt cselekvésük módosítására használják
fel, például ha valami kétértelmű dolog van jelen a környezetben. Ezeket
a képességeket „szociális referenciának” nevezik. Sorce és munkatársai
(1985) például egyéves babákat olyan vizuális szakadékkal szembesítet
tek, amelynek a magassága úgy volt beállítva, hogy ne váltson ki egyér
telmű elkerülést. A babák 74 százaléka átmászott a szakadék fölött, ami
kor anyján boldog arckifejezést látott, de egy sem mászott át, ha az anya
félelmet mutatott.
A 10 hónapos csecsemők, a 6 és 9 hónaposokkal szemben, valószínűb
ben néznek a szülő arcára érzelmi információért, mint más testrészeire,
és csak az idősebb babák néznek először a szülőre, mielőtt valamihez
kezdenének a kétértelmű érzelemkiváltóval (Walden és Ogan, 1988).
Az első életév végétől tehát a babák kezdik megváltoztatni viselkedésü
ket a szüleik értékelései és érzelmei alapján, és ez befolyásolja azt is, hogy
ők maguk hogyan értékelik a világot, és hogyan reagálnak rá.
Kooperatív cselekvés és a célhoz igazított kapcsolat
Amint azt a 4. fejezetben tárgyaltuk, az érzelmek lehetővé teszik az em

berek számára a komplex tervekben való együttműködést. Bowlbynak
(1971), a kötődéselmélet megalapozójának nevéhez fűződik ennek az el
képzelésnek egyik változata, amelyet ő „célhoz igazított kapcsolatnak”
nevezett: ez két ember közötti kölcsönös együttműködést takar, amely
lehetővé teszi számukra céljaik elérését. (A 3. fejezetben tárgyaltuk a
célvezérelt viselkedést: ez olyan viselkedés, amely egy cél elérésére irá
nyul.) A „célvezérelt” (ezt a kifejezést a 2. fejezetben vezettük be) és a
„célhoz igazított” egyenértékű kifejezések. Bowlby az utóbbit kedvelte,
és elsősorban az érdekelte, hogy a célhoz igazított kapcsolatok hogyan
jönnek létre szülő és gyerek között, de ezt tekintette a későbbi koopera
tív kapcsolatok alapjának is. Az élet kezdetén a csecsemő keveset tud
szüleinek céljairól, de az egyre növekvő kognitív érettség révén és az is
métlődő interakciókon keresztül a gyerek kialakít egy modellt a másik
ember vágyairól és szándékairól, amely lehetővé tesz egy olyan kapcsola
tot, amelyben a szülő és a gyerek együttműködik egymás céljainak telje
sítése érdekében. Bowlby munkásságát a következő fejezetben tárgyal
juk, itt most bennünket legfőképpen a kognitív fejlődés olyan lényeges

változásai foglalkoztatnak, amelyek lehetővé teszik a kooperatív cselek
vés kialakulását és kidolgozását.
Az én és mások különválasztása
Egy kapcsolat kialakításának képessége arra épül, hogy az ént el tudjuk

különíteni másoktól. A fejlődéskutatók amellett érveltek, hogy a gyerek
önmagára mint másoktól elkülönült entitásra vonatkozó felismerési ké
pessége az első életév során kezdetleges (Stern, 1985), és a kognitív érés
től függ. Idézzük fel azt is, hogy, a 2. fejezetben leírtaknak megfelelően,
néhány kultúrában az én és mások szétválasztása minimális a nyugati in
dividualista társadalmakhoz képest. A második év során az én és mások
közötti határvonal meghúzása megalapozottabbá válik. Ezen a ponton
figyelhetjük meg az ilyen elkülönítésen alapuló érzelmek - az empátia és
a zavar - megjelenését.
Az újszülöttek más csecsemők sírására maguk is sírással válaszolnak.
Néhányan azt állították, hogy az érzelmi fertőzés e korai jele fontos elő
hírnöke a későbbi empátiának, de mások amellett érvelnek, hogy ez a
válasz inkább reflexszerű, és a baba összekeveri mások sírását saját sírá
sával. 6 hónapos korban azonban már sokkal egyértelműbb érdeklődést
mutatnak a babák mások érzelmei iránt: odahajolnak szorongó társuk
hoz, megérintik, és így tovább (Eisenberg, 1992).
12 és 14 hónapos kor között a gyerekek mások distresszére vigasztalás
sal, egy szülő odahívásával vagy egy tárgy felkínálásával válaszolnak
(Zahn-Waxler et al., 1992). Valóban aggodalommal reagálnak - de haj
lamosak olyan vigasztalást kínálni, ami őket magukat vigasztalná meg.
Amikor Hannah lányunk 14 hónapos volt, egy másik baba sírt a lakás
ban. Hannának volt egy cipője, amit különösen szeretett. Amikor hal
lotta, hogy a baba sír, átsétált hozzá, nézte őt egy pillanatig, aztán meg
próbálta neki felajánlani saját cipőjét. Dunn és Kendrick (1982) leírnak
egy másik példát:
[Ez] akkor történt, amikor egy 15 hónapos baba a kertben volt a bátyjával. A 15
hónapos Len tömzsi kissrác volt, szép kerek pocakkal, és éppen egy olyan játékot
játszott a szüleivel, ami mindig megnevettette. A játéka abból állt, hogy odament
hozzájuk, furcsa járással, felhúzta a trikóját, és megmutatta nagy hasát. Egyik nap
a bátyja leesett a mászókáról a kertben, és nagyon sírt. Len komoly arccal figyelte.
Aztán odament a bátyjához, hangokat adva és a bátyjára nézve felhúzta a trikó
ját, és megmutatta a pocakját. (Dunn és Kendrick, 1982, 115. o.)
Ezek a jelenetek azt mutatják, hogy a gyerekek észlelik a szorongást, és

motiváltnak érzik magukat arra, hogy tegyenek valamit ellene. Gyakran
azonban olyan módon kínálnak vigasztalást, ahogy ők maguk szeretné
nek vigasztalást kapni, és nem képesek belegondolni abba, hogy a másik
ember mit tarthat vigasztalónak.
Mire a gyerekek háromévesek lesznek, már olyan vigasztalást próbál

nak nyújtani, ami jobban megfelel a másik ember szükségleteinek. Pél
dául a bánatos gyereket úgy vigasztalják meg, hogy megpróbálják oda
vinni a síró gyerek mamáját. Emellett ahogy idősebbek lesznek, egyre
valószínűbben válaszolnak aggodalommal a másik gyerek szorongására,
persze ha nem ők maguk okozták azt (Zahn-Waxler et al., 1992). Ez az
idősebb gyerekek fejlődő képességeit mutatja: kezdenek egy eseményről
a másik nézőpontjából gondolkozni, és kezdenek ugyanakkor talán bűn
tudatot is érezni.
Az énfogalom döntő szerepét láthatjuk az empátia különböző meg
nyilvánulásaiban. Hoffman (1984) négy szakaszt körvonalazott ebben a
fejlődésben, amelyek azt tükrözik, hogy a gyerek egyre jobban képes ma
gát megkülönböztetni másoktól. A globális empátia szakaszában a gye
rek szorongó érzését egy másik személy szorongása indítja be, érzelmi
fertőzésen vagy utánzáson keresztül. Az egocentrikus empátia akkor je
lenik meg, amikor a gyerek tudja, hogy a másik distresszállapotban van,
de úgy reagál, mintha ő maga szorongana. A harmadik szakaszban a gye
rek mások érzései iránt érzett empátiája annak megértését is magában
foglalja, hogy a másik érzései különbözhetnek az övéitől. Az utolsó sza
kaszban a másik életélménye iránti empátia jellemző, ami annak tudását
is magában foglalja, hogy különböző élmények különböző reakciókhoz
vezetnek egy személy életében.
Milyenek lennének a kooperatív törekvések empátia nélkül? Amikor
azt látjuk, hogy cselekedeteink következtében egy másik személy szomo
rú vagy dühös, általában érzünk némi motivációt arra, hogy módosítsuk
viselkedésünket, és újraértékeljük saját cselekvéseinket. A másik érzel
meihez hasonló érzelmek átélése az élet kezdeti szakaszaitól fogva ugró
deszkát jelent a másik belső világához. Ennek a világnak a megértése
6.7. ábra. A gyereket kezdi ér

dekelni a tükör: azok a gyere
kek, akiknek kialakult az én
tudatuk, tudják, hogy tükörkép
az, amit látnak a tükörben, és
megérintik a piros foltot, amit
titokban festettek az orrukra
vagy a homlokukra, annak el
lenére, hogy ezeket a testrészei
ket csak visszatükröződve lát
hatják
egyre összetettebb lesz, ahogy megértési kapacitásunk egyre növekszik,

és ez lehetővé teszi, hogy a másik viselkedéséhez jobban illeszkedő vála
szokat adjunk.
Más összetett érzelmek szorosan összefonódnak a gyerek bontakozó
énfelismerésével. A zavart például komplex érzelemnek tartják. Ez azért
van, mert csecsemőkorban nem figyelhető meg, és az én elkülönülésé
nek fejlődésére épül, amelynek előfeltétele bizonyos kognitív érettség.
Akkor élünk át zavart, amikor úgy érezzük, hogy számunkra nemkívá
natos figyelem tárgyaivá váltunk. Lewis és munkatársai (1989) összeha
sonlították a gyerekek képességét a zavar átélésére a félelemérzés képes
ségével, amellett érvelve, hogy a félelem alapvetőbb érzelem, és nem az
énfelismerésen alapszik. Hogy a félelemre adott reakciókat teszteljék,
bemutattak a gyereknek egy idegent. Az énfelismerést úgy vizsgálták,
hogy a gyerekeket szembeállították egy tükörrel, de előtte észrevétlenül
rúzst raktak az orrukra. Azok a gyerekek, akik felismerték, hogy a tükör
kép őket ábrázolja, megérintették az orrukat. A zavar tesztelésére a ku
tatók például túldicsérték a gyereket, és arra kérték, hogy táncoljon.
A kutatók jóslata az volt, hogy bár a félelem mindegyik gyereknél megfi
gyelhető lesz, csak azok lesznek képesek a zavar átélésére, akik felisme
rik magukat a tükörben.
Az énfelismerés és a zavar közötti kapcsolat a 6.1. táblázatban látható.
A gyerekek sokkal valószínűbben jöttek zavarba, ha fel tudták ismerni
magukat a tükörben. Nem volt azonban semmiféle szignifikáns kapcso
lat az énfelismerés és a félelem kimutatása között. A következtetés tehát
az, hogy elsősorban az éntudat kialakulása után élünk át zavart.
6.1. táblázat. A zavart mutató gyerekek száma annak függvényében, hogy felismerték-e magukat a
„rúzs az orron” tesztben
Énfelismerést mutatott Nem mutatott énfelismerést
Zavarba jött 19 5
Nem jött zavarba 7 13
Forrás: Lewis et al., 1989.
Az én azonban nem pusztán egy elkülönült tárgy: maga az énfogalom is

társas. Talán jobban megragadnánk az ént másokkal való viszonyában;
amikor elkezdjük kialakítani elképzelésünket saját magunkról, ezt nem
valamiféle elszigetelt Robinson Crusoe-ként, egyedül és a társadalomtól
függetlenül tesszük. Az én a személyiség azon aspektusa, amely lehetővé
teszi, hogy tudjuk, hogyan lépjünk interakcióba másokkal. Az empátia-
vizsgálatokban láthatunk valamit a fejlődéséről: az én és a szorongó má
sik. És a zavarvizsgálatokban a zavarban lévő én olyan, amelyik túl sok
figyelmet kap másoktól. A nyugati társadalmakban tehát az ideális én
nincs leválasztva a társadalomtól. Az ént nem elszigeteltnek, hanem ön
magában bízó, de nem másoktól függő énnek tekintjük. Az ázsiai és más
„mi alapú” társadalmakban az ideális ént másoktól kölcsönösen függő'-

nek tartják. Nyugaton tehát az érzelmek attól függően helyénvalóak,
hogy elérjük a függetlenséget, mások szükségleteinek ellenére; Keleten
ez talán attól függ, hogy a kölcsönös függőséget mennyire sikerül fenn
tartani, a fizikai különállóság ellenére.
Az érzelmek nyelve a kooperatív cselekvésben
Természetes körülmények között végzett vizsgálatok megmutatták, hogy

a gyerekek hogyan tanulják meg az érzelmeket jelölő szavakat, és meny
nyit tudnak az érzelmekről - Bretherton és munkatársai (1986) átfogó
áttekintést adnak a témáról. A gyerekek körülbelül 18 hónapos koruk
ban kezdenek el belső állapotokról beszélni, és az életkorral fokozatosan
növekszik annak az időnek az aránya, amelyet az érzelmekről való be
széddel töltenek. Dunn és munkatársai (Dunn, Bretherton és Munn,
1987; Dunn, Brown és Beardsall, 1991) rögzítettek anyák, 3 éves gyere
kek és testvéreik között az otthonukban folyó, érzelmi állapotokra vonat
kozó társalgást. Az anyák és gyerekek számára a leggyakoribb témák az
öröm és a fájdalom voltak, de az anyák beszédének 5 vagy több százaléka
olyan konkrét érzelmi témákat érintett, mint a harag, distressz, aggoda
lom, együttérzés és undor.
Az érzelmi élmények megbeszélési képességének elsajátítása több
fontos következménnyel bír a kooperatív cselekvésre nézve. Az érzel
mekről való beszéd leggyakoribb korai funkciója egyszerűen a kommen
tálás (Dunn, 1987). Mire azonban a gyerekek 3 évesek lesznek, Dunn,
Brown és Beardsall (1991) eredményei szerint az érzelmekről szóló pár
beszédek fele az érzelmek okaira vonatkozik, és a gyerekek tudásának
összetettségét mutatja. A 28 hónapos gyerekek például megértik a
distressz gyakori előzményeit - „Mami szomorú. Mit csinált a Papa?” - és
azt is, hogy az egyik személy érzelme befolyásolhatja egy másik cselekvé
sét: „Sírok, néni felvesz és megölel.” (Bretherton et al., 1986.) Itt a pusz
ta kommentálás helyett az érzelmekről való beszéd a kapcsolatok egyez
tetésének része lehet.
A mamák jelentősen növelik a belső állapotokra vonatkozó, gyereke
ikhez szóló beszéd mennyiségét 13 és 28 hónapos kor között, feltehetően
a gyerekek ilyen dolgokra vonatkozó tudására reagálva. Mire a gyerekek
28 hónaposak lesznek, az anyjuk hozzájuk intézett beszédének 60 száza
léka tartalmaz belső állapotokra való utalást (Beeghly, Bretherton és
Mervis, 1986). A szülők a beszédükön keresztül implicit módon megta
nítják a gyereket, hogy hogyan reprezentálja belső állapotait, hogy ho
gyan működnek az érzelmek emberek között, hogyan fejezik ki és ellen
őrzik őket, és így tovább. (A 7. fejezetben az ilyen szocializációt részlete
sebben tárgyaljuk.)
Láthatjuk, hogy a gyerekek saját és más emberek érzelmeinek megér
tésével vannak elfoglalva. Azzal, hogy megtanulnak az érzelmekről be
szélni, jóval túllépnek azon az egyszerű kommunikációs rendszeren, amit

az arckifejezések és a hangszín lehetővé tesznek. Az érzelmekre vonat
kozó beszéd lehetővé teszi a belső állapotokra vonatkozó közös jelenté
sek kialakítását (Stern, 1985). Ez a kapcsolatok új szintjét teszi elérhető
vé. A gyerekek beszélhetnek egy érzésről, elmondhatják a saját verzióju
kat arról, hogy mi okozta azt, visszautalhatnak érzelmekre és azoknak az
értelmezéseire. És, ami a legfontosabb, a csupán a gyerek saját élményén
alapuló modell helyett a szülők felajánlhatják az ő értelmezésüket, amit
össze lehet illeszteni a gyerekével. Hasonlóképpen, a szülők is megért
hetnek egy eseményt a gyerek nézőpontjából is. Az így megteremtett kö
zös jelentések a kapcsolatnak és a kapcsolat közös történetének részévé
válnak. Dunn és Brown (1991) csodálatos példákat adnak; íme egy pár
beszéd, amelyben egy 21 hónapos beszélgetést kezdeményez az anyjával
egy reggelinél történt eseményről (79. o.).
Gyerek: Eszi Weetabixem (reggeli cereália). Eszi Weetabixem. Sírás.

Anya: Sírtál, ugye? Jó kis csatánk volt. „Még egy falatot, Michael.” És te erre mit
csináltál? Kiköpted!
Gyerek: (Ügy tesz, mintha sírna.)
Végigmennek az eseményen, miközben a gyerek megnevezi —„Sírás” —

és aztán újra eljátssza az érzelmeket. A mama megtudja, hogy a gyerek
gondolt az eseményre, és a gyerek megtudja, hogy a mama szerint miért
történt. Lehet, hogy bocsánatot kér, lehet, hogy azt próbálja kitalálni,
hogy még mindig haragszik-e rá az anyja, lehet, hogy azon gondolkodik,
hogy milyen lesz a legközelebbi reggeli. Van egy közös élményük, és ép
pen egy közös reprezentációt alakítanak ki erről az élményről, amely
mindkettőjüknek jobb modellt nyújt a másikról. Az egyszerű empatikus
élmények összekapcsolják az embereket, a nyelven keresztül lehetővé
válik a közös jelentések kialakítása, amely facilitálja az együttműködő
cselekvést.
A gyerekek értelmezései az érzelmek okaira vonatkozóan
2 és 3 éves kor között a nyelv sokat fejlődik, beleértve az érzelmekre vo

natkozó kifejezéseket és az érzelmekről való kommunikáció képességét
is. Ettől a ponttól kezdve egyértelmű, hogy a gyerekek gondolkoznak
azon, hogy mi okozza az érzelmeket, megfontolják, hogyan lehet őket
irányítani, és így tovább. Megszerkesztik, úgy is mondhatnánk, saját ér
zelmekre vonatkozó elméletüket.
Az érzelmek felnőtt értelmezésében implicit utalás történik az embe
rek vágyaira: „Annyira akarta azt a teherautót, hogy mérges volt, amikor
elvitték”, vagy vélekedéseire: „Meglepődött, amikor meglátta, mert azt
gondolta, hogy már elment.” Vannak, akik azt állítják, hogy 4 éves kor
előtt a gyerekek nem képesek ilyen reprezentációkra. Ennek következté
ben az érzelemképzetük inkább „viselkedéses”, mint „mentalisztikus”
(Harris és Saarni, 1989). Az érvelés szerint a fiatal gyerekek hajlamosab

bak az érzelmeket inkább arckifejezésekkel vagy viselkedésekkel, mint
belső érzésekkel leírni, és a leírásaikban inkább külső helyzetek okozzák
őket, mint olyan mentális entitások, mint hogy mit akart vagy gondolt
valaki. Hannah lányunk 3 éves korában adott erre egy példát, miután
Jenny megdorgálta valamiért. Arca összegyűrődött, és elkezdett sírni.
Egy pillanat múlva kifakadt: „Nézd, mit csináltál az arcommal.” Azt
mondhatnánk, hogy érzelemelmélete abban az időben a következő volt:
„Amit az ember mutat, azt érzi.”
Mégis, ma már számos példa mutatja, hogy már a 2 és 3 éves gyerekek
is képesek úgy beszélni az érzelmekről, hogy meg vagyunk győződve róla,
mentalisztikusan érvelnek, mintha megértenék, hogy belső mentális ál
lapotok vezetik a cselekvéseiket. Wellman (1995) beszámol egy intenzív
vizsgálatról, amelyben öt gyerek nyelvfejlődését követték 2 éves koruk
tól kezdve. Kérdése a következő volt: rendelkeznek-e a gyerekek azzal az
elképzeléssel, hogy egyfajta helyzet csak egyfajta érzelmet vált ki; azzal
érvelt, hogy ha a gyerekek már értik, hogy a helyzetek különböző embe
rekből különböző érzelmi válaszokat váltanak ki, akkor van valami el
képzelésük az érzelmekről mint belső mentális állapotokról. Azt találta,
hogy 2 és 3 éves kor között a gyerekek beszélnek arról, hogy ugyanaz a
tárgy különböző érzelmeket vált ki különböző emberekből:
Ádám (3 éves): Borotválkozás. Nem szeretem a borotvakrémet...

Anya: Nem szereted a borotvakrémet.
Ádám: Nem. Papa szereti a borotvakrémet. Papa szereti a borotvakrémet. Mama
letörli. (Wellman, 1995, 296. o.)
4 éves korukra a gyerekek már valószínű okokat adnak az érzelmi élmé

nyekre, amelyekben utalnak mások célállapotaira (vagy vágyaira). Stein
és Levine (1989) 3-6 éves gyerekeknek olyan történeteket olvasott,
amelyekben a célok és az azt követő eredmények változtak a különböző
hősöknél: az egyik történetben a gyerek akart valamit, és megkapta.
A másikban a gyerek akart valamit, és nem kapta meg. Egy további tör
ténetben a gyerek nem akart valamit, de megkapta. Ha a gyerekek értik,
hogy a konkrét érzelmek annak a következményei, hogy céljaink vannak
(vagyis mentális állapotok vezérlik az érzelmi élményeket), akkor azt
várnánk, hogy a gyerek a főhős célja alapján jósolja be az érzelmeket.
A 3 éves gyerekek képesek voltak ezt megtenni, és tudtak olyan magya
rázatokat is generálni, amelyekben utaltak a főhős céljaira. Harris és
munkatársai (1989) további bizonyítékot kínálnak arra, hogy az iskolás
kor előtti gyerekek az érzelmek okait mentális állapotokra való utalással
magyarázzák. 3 és 6 év közötti gyerekeknek elmeséltek egy történetet
Ellie-ről, az elefántról, aki csak a tejet szereti. Jön egy majom, kiönti a te
jet a tejeskancsóból, és kólát önt a helyére. A gyerekektől azt kérdezték,
mit érez Ellie, amikor megérzi a kóla ízét? A 4 éves gyerekek, bár ők ma
guk a kólát szerették jobban, azt mondták, hogy Ellie ideges lesz, amikor
meglátja a kólát. A 4 évesek képesek voltak az érzelem bejóslására a má
sik vágya alapján. Mindkét vizsgálatban különbséget jelentett az élet
kor: az idősebb gyerekek közül egyre többen mondtak olyan jóslatokat,
amelyekben számításba vették a főhős céljait.
Természetes körülmények között az iskoláskor előtti gyerekek gyak
ran magyarázzák más gyerekek érzelmeit úgy, hogy a másik gyerek vá
gyaira és vélekedéseire hivatkoznak. Fabes és munkatársainak (1991)
vizsgálatában a megfigyelők érzelemeseteket jegyeztek fel 3, 4 és 5 éve
seknél az óvodában. Aztán megkérdezték az esethez legközelebb álló, de
abban nem érintett gyereket, hogy milyen érzelem jelent meg, és mi volt
az érzelem oka. A gyerekek külső attribúciókat adtak, és úgy magyaráz
ták a viselkedést, hogy „Dühös, mert elvette a játékát.” A kutatók akkor
tekintettek belsőnek egy magyarázatot, ha a gyerek egyértelmű utalást
tett egy belső vagy pszichológiai állapotra: „Szomorú, mert hiányzik az
anyukája.” Vagy: „Mérges, mert azt gondolta, ő jön.” A negatív érzel
mek magyarázatainak nagy része (55 százalék) a 3 évesek körében külső,
45 százalék azonban belső volt - és leginkább ahhoz kapcsolódott, hogy
a gyerek célja nem teljesült. A negatív érzelmek több belső magyarázatot
kaptak, mint a pozitívak. A gyerekek több belső magyarázatot adtak az
erős érzelmekre is, mind a pozitívakra, mind a negatívakra. A negatív
érzelmek és az erős megjelenítések tehát arra indítják a gyereket, hogy
mentálisabb típusú magyarázatokat keressen. Ez a kutatás azt mutatja,
hogy a mindennapi életben az iskoláskor előtti gyerekek már kezdenek
gondolkodni mások belső világáról. Ha az érzelmek kommunikációk egy
társas világban, ésszerűnek tűnik, hogy a negatív érzelmek és az erős ér
zelmek mások belső állapotaira vonatkozó gondolatokat provokálnak: a
figyelem szükségét jelzik, azt a lehetőséget, hogy a résztvevő viselkedésé
nek megváltoztatására van szükség valamilyen közös tevékenység for
májában.
Láttuk, hogy az iskoláskor előtti gyerekek az érzelmeket a főhős men
tális állapotaira utalva magyarázzák: céljainak és vágyainak formájában.
A gyerek ilyen képessége természetesen az életkorral együtt fejlődik, de
sok gyereknél már 3 éves korban látjuk ennek bizonyítékát. Az érzelmek
okainak megértésében az ilyen előrelépések a gyerekek elmeelméleté
nek korai jelzései: megértik, hogy saját mentális állapotaik jellegzetesek,
és változhatnak, és hogy másoknak is lehetnek mentális állapotaik,
amelyek különböznek az övéktől (Astington, 1993; Harris, 1989).
A gyerekek képessége mások mentális állapotainak reprezentálására
fontos fejlődést jelent az együttműködő kapcsolatok szempontjából.
Amikor a gyerekek kezdik kialakítani fogalmaikat mások vágyairól, cél
jairól és vélekedéseiről, annak tudatában vihetnek keresztül terveket a
világban, hogy a másik ember mit akar és gondol. Astington és Jenkins
(1995) azt találták, hogy azoknál a gyerekeknél, akik jobban megértik,
hogy a vélekedések hogyan befolyásolják a viselkedést, több közös terve
zés figyelhető meg a társas szerepjátékok során.
Az érzelmek palástolásának megértése
Ha az érzelmek legalábbis részben mentálisak, felmerül a kérdés: mi a

helyzet az érzelmek palástolásával? Mi felnőttként felismerjük a különb
séget aközött, amit belül érzünk, és amit kifejezünk, vagy ahogy viselke
dünk. Módosíthatjuk a harag kifejezését, ha azt gondoljuk, hogy a nyílt
harag megjelenítésének negatív következményei lehetnek. Néha próbá
lunk valamilyen érzelmet mutatni, pedig belül egy másikat érzünk. Eze
ket mind magunk, mind mások miatt tesszük, például hogy fenntartsuk
a pozitív interakciókat azokkal az emberekkel, akik fontosak számunk
ra. Néha rendkívül szomorúnak érezzük magunkat egy esemény miatt,
de ahelyett, hogy megengednénk magunknak, hogy ezen gondolkoz
zunk, igyekszünk valami másra gondolni. Mikor tudnak a gyerekek kü
lönbséget tenni egy érzelem megjelenítése és annak átélése között, és az
érzelmek irányítása hogyan segítheti őket a kooperatív tervek kivitele
zésében?
Az érzelmek tudatos módosítása vagy egyik érzelem másikkal való he
lyettesítése az iskolai évek elején kezdődik. P. L. Harris és munkatársai
(1986) 4,6 és 10 éves gyerekeknek történeteket olvastak fel olyan gyere
kekről, akik egy bizonyos módon éreztek, de kellemetlen következménye
lett volna számukra, ha kimutatták volna ezt az érzelmet. A gyerekeket
megkérdezték, hogy a szereplő hogyan érzett valójában, és milyen érzel
meket mutatna. Például: „Diana ki akar menni játszani, de fáj a hasa.
Tudja, hogy ha elmondja az anyjának, hogy fáj a hasa, a mamája azt fogja
mondani, hogy nem mehet ki. Megpróbálja eltitkolni, hogyan érez, hogy
a mamája kiengedje.” A gyerektől aztán megkérdezik: „Hogyan érzett
Diana, amikor fájt a hasa? Milyen arckifejezést próbált Diana mutatni,
amikor fájt a hasa?” A 6 évesek következetesen megkülönböztették egy
mástól a gyerek érzéseit és az általa mutatott kifejezéseket. Ez a megkü
lönböztetés éppen csak megjelent 4 éveseknél a negatív érzelmek eltit
kolásával kapcsolatban, pozitív érzelmekével kapcsolatban azonban nem
voltak rá képesek. Bár a 4 évesek megértették, hogy a valódi és a látszó
lagos érzelem nem szükségszerűen felel meg egymásnak, nem volt még
náluk megfigyelhető a kérdés idősebbekre már jellemző szisztematikus
megértése.
Az, hogy a gyerekek mit gondolnak olyan történetekről, amilyeneket
például Harris és munkatársai olvastak nekik, különbözhet attól, hogy
mit tudnak a mindennapi életben tenni érzelmeik módosítása érdeké
ben. Saarni (1984) megrendezett egy olyan eseményt, amelyről azt gon
dolta, hogy annak során a gyerekek társas nyomásra módosítani fogják
érzelmeiket. Az első ülésben 6 és 10 éves gyerekek életkoruknak megfe
lelő ajándékot kaptak egy lényegtelen feladat végrehajtása után. A má
sodik ülésben az ajándék egy csecsemőknek való játék volt. A gyerekek
vajon kimutatják csalódottságukat, ha csecsemőknek való játékot kap
nak? A kifejezéseket videóra vették, és negatív, pozitív vagy átmeneti
(amit úgy definiáltak, hogy bizonytalanságra vagy feszültségre utal) kife-
A z érzelmek palástolásának megértése 223
jezésként értékelték. Az életkornak nem megfelelő és megfelelő ajándé

kokat követő kifejezések különbségeit kiszámolták. A gyerekek képessé
ge csalódottságuk eltitkolására az életkorral együtt javult, bár a képessé
get korlátozott mértékben már 6 éveseknél is meg lehetett figyelni.
A lányok jobban eltitkolták érzelmeiket, mint a fiúk.
Ter wogt, Schene és Harris (1986) azt is megvizsgálták, hogy milyen
mértékben képesek a gyerekek érzelmeik befolyásolására. A 6 évesek
egyik csoportjának egy szomorú történetet olvastak, és azt mondták ne
kik, hogy ne engedjék, hogy hasson rájuk. Egy másik csoportnak azt
mondták, hogy engedjék, hogy a történet hasson rájuk. A történet előtt
és után a gyerekek emlékezetvizsgálaton estek át. Azok, akiknek azt
mondták, hogy engedjék a történetet hatni, mutattak némi emlékezet
kiesést, és a szomorúságuk önértékelés alapján megemelkedett ahhoz a
csoporthoz képest, akiknek azt mondták, hogy ne engedjék, hogy a tör
ténet hasson rájuk. A lányok sokkal jobbak voltak a fiúknál érzelmeik
felerősítésében vagy gyengítésében. Érdekes eredmény, hogy nagyon ke
vés gyerek tudott bármit is mondani arról, hogy milyen stratégiát hasz
nált, ami arra utal, hogy a folyamat tudatos megértése még ennél is ké
sőbb történik.
Azt képzelhetnénk, hogy a gyerekek gyorsabban megértenék a valódi
és a látszólagos érzelmek közötti különbséget egy olyan társadalomban,
amely az érzelmek külső ellenőrzését hangsúlyozza. Hess és munkatársai
(1980) azt találták például, hogy a japán anyák hamarabb várják el a
gyereküktől, hogy uralkodjon az érzelmei felett, mint az észak-amerikai
ak. Ez megfelel annak a 2. fejezetben tárgyalt elképzelésnek, hogy a japá
nok az olyan érzelmeket, mint a harag és az undor, általában ellenőrizhe
tőbbnek tekintik, mint az amerikai emberek (Matsumoto et al., 1988).
Gardner és munkatársai (1988) azonban Harris módszerének segítségé
vel, azaz azt kérdezve a gyerekektől, hogy történetek szereplői milyen ér
zelmeket éltek át, nem találtak különbséget abban, hogy a japán és a
nyugati gyerekek milyen életkorban értik meg tudatosan a belső és a
megjelenített érzelmek közötti különbséget.
Nem valószínű, hogy az érzelmek különböző körülmények közötti tu
datos irányítása 6 éves kor előtt megjelenne. Ez egybevág azzal a 2. feje
zetben említett eredménnyel, hogy a szülők sok kultúrában azt várják el
a gyerekektől, hogy ebben az életkorban már - többé-kevésbé - a felnőtt
társadalom társas normáinak megfelelően viselkedjenek (Briggs, 1970;
Lutz, 1988).
Az érzelmek elrejtésének képessége segítheti az embereket, hogy
együttműködjenek egy olyan társas világban, amelyben nekik és mások
nak is többfajta céljuk van. Néha a célok konfliktusba kerülnek egymás
sal, és az egyik célt a másik elé kell helyeznünk. A gyerek csalódott, mert
nem megfelelő ajándékot kapott, de tudja, hogy ha csalódottságot mu
tat, akkor a másik rosszul fogja érezni magát. Amikor a gyerekek kezdik
megérteni ezt a folyamatot magukban és másokban, akkor már mások
megértésének kifinomultabb - és valójában jobb - modelljére építenek.
Az ilyen modellek kidolgozásának képessége lehetővé teszi számunkra,

hogy olyan bonyolult helyzeteket kezeljünk, amelyekben a másik ember
céljait többfélének, néha ellentmondásosnak, néha homályosnak érez
zük. Az érzelmek eltitkolása révén az érzések még őket magukat is elke
rülhetik - ezt a folyamatot a 12. fejezetben tárgyaljuk.
A gyerekek fogalmai az ambivalenciáról
Az ambivalencia azt jelenti, hogy ugyanabban az időben két, egymással

konfliktusban álló érzelemmel rendelkezünk. A gyerekek képessége az
ambivalencia megértésére azt mutatja, hogy maguk és más emberek
mentális állapotainak egyre összetettebb modelljeit képesek kialakí
tani.
Az érzelmek palástolásához és módosításához hasonlóan a gyerekek
ambivalens érzelmeket is előbb mutatnak, mint hogy tudatában lenné
nek annak. Néhány egyéves például a szeparáció után az anyjával való
újbóli találkozásra úgy reagál, hogy a közelében akar lenni, de ugyanak
kor dühösen el is próbálja taszítani magától (Ainsworth et al., 1978).
A gyerekek azonban egészen 10 éves korukig nem értik meg expliciten,
hogy átélhetnek egy időben két, egymással ellentétes érzelmet is. Harter
és Buddin (1987) 126 4 és 12 év közötti gyereket arra kért, hogy válogas
sák két halomba négy negatív és három pozitív érzelemkifejezés képeit.
A gyerekek két képet választottak vagy ugyanabból a halomból, vagy
különböző halmokból, és azt kérdezték tőlük, hogy átélhetnék-e a két
képen ábrázolt érzelmet ugyanabban az időben ugyanazzal a dologgal
kapcsolatban vagy különböző dolgokkal kapcsolatban. Egy fejlődési vo
nal rajzolódott ki: a legkisebbek azt mondták, hogy nem élhetünk át
egyszerre két érzelmet. A következő szakaszban a gyerekek azt mondták,
hogy két negatív vagy két pozitív érzelmet átélhetünk különböző tár
gyakkal kapcsolatban: „Boldog lennék, hogy kaptam egy motort, és
örülnék, hogy kaptam egy versenyautót.” A következő szakasz eredmé
nye két ugyanolyan valenciájú érzelem élménye volt, ugyanarra a tárgy
ra irányulva: „Boldog és büszke voltam, hogy gólt rúgtam.” Aztán a gye
rekek azt mondták, hogy átélhetünk két különböző valenciájú érzelmet
különböző tárgyakkal kapcsolatban: „Örültem, hogy láttam a Csillagok
háborúját, de szomorú voltam, hogy lemaradtam a meccsről.” Végül a
gyerekek képesek voltak különböző valenciájú érzelmekről beszélni
ugyanazzal a tárggyal kapcsolatban is: „Boldog voltam, hogy kaptam ka
rácsonyra egy biciklit, de sajnáltam, hogy csak háromsebességes.” A gye
rekek érzelmei egyre előbbre jutottak ezen a skálán, ahogy idősebbek
lettek; a legutolsó szakasz elérésnek átlagéletkora 11,3 év volt.
Az ambivalencia felismerése fontos lépés annak megértésében, hogy
mi magunk és mások is több céllal rendelkezünk a mindennapi életben.
Ezenkívül egy érzelem élménye nem csupán egy biológiai mechanizmus
működésének megtapasztalása, mint mondjuk egy tüsszentés. Az érze
Összefoglalás 225
lem genetikailag adott alapjait bonyolult társas képességekké dolgozzuk

ki, és ezek elemek, nem pedig végtermékek a magunkról, másokról és a
társas kapcsolatokról kialakított belső elméleteinkben.
Összefoglalás
Az érzelmeknek központi szerepük van abban, hogy a szülők és a gyere

kek hogyan lépnek kapcsolatba egymással, és hogyan alakítják kapcso
latukat. Az érzelemkifejezéseken keresztül a szülők és a gyerekek tudo
mást szereznek egymás vágyairól és vélekedéseiről. A gyerekek saját ér
zelemélményei jelzik, hogy mi működik és mi nem működik számukra
egy interakcióban. Már a nagyon fiatal csecsemők is megváltoztatják sa
ját viselkedésüket egy másik személy negatív vagy pozitív érzelemkifeje
zéseinek függvényében, tehát az érzelmek lényeges összetevői a csecse
mők másokról szerzett élményeinek. Ez az érzelmi kommunikációs rend
szer egyszerűen indul: a gyerekek jelzik negatív állapotaikat, például a
distresszt, vagy mosolygással és szemkontaktussal kifejezik pozitív álla
potaikat. Az érzelemkifejezések differenciációja (pl. a boldogságé, a
meglepetésé, a félelemé és a haragé) és ezeknek a kifejezéseknek a konk
rét személyekre irányítása az első év során fokozatosan fejlődik ki. Ha
sonlóképpen, az első életév során a csecsemők képessé válnak a felnőt
tek különböző érzelmeinek megkülönböztetésére, először hangszín, ké
sőbb a felnőtt arckifejezése alapján is. A babák és szüleik kialakítanak
egy közös táncot, amelyben az egyik érzelmeit a másik fontos kommuni
kációnak tekinti, amely befolyásolja a cselekvést és az értelmezést. Az
érzelemkifejezések arra indítják a gyereket, hogy mások belső világának
modelljén (vagy belső elméletén) gondolkozzon, és felépítse azt. Az ér
zelmekre vonatkozó beszéd megjelenése lehetővé teszi az érzelmi élmény
körüli közös jelentések kialakulását. Az ilyen közös jelentések a kapcso
latok szövetének részévé válnak. A metakognitiv képességek lehetővé
teszik más emberek kidolgozott modelljeinek létrehozását. Mi emberek
igazodunk ahhoz a tényhez, hogy az embereknek több céljuk van, és
hogy néha ezek a célok konfliktusba kerülnek egymással. Az ilyen di
lemmákra adott válaszok közé tartozik az érzelmek leplezése és az ambi
valencia érzése. Ha nem lennének meg a kidolgozott modelljeink má
sokról, amelyek idősebb gyerekeknél és felnőtteknél a párbeszéd éles fó
kuszába kerülnek, az együttműködés sokkal nehezebb lenne.
226 6. A z érzelmeicfejlődése
Az érzelmek fejlődésének területén az általunk ismert legjobb bevezető:

Paul L. Harris (1989). Children and emotion: The development of psychobgbal under
standing. Oxford, Blackwell.
A gyerekek korai arckifejezéseinek leírása:

Carol Z. Malatesta et al. (1989). The development of emotion expression during the
first two years of life. Monographs of the Society for Research in Child Development, 54
(1-2, Serial No 219). 1-103.
A gyerekek érzelmeinek jelentőségéről és a családi interakciókban való értelmezé

sükről:
Judy Dunn - Jane Brown (1994). Affect expression in the family, children’s
understanding of emotions and their interactions with others. Merrill Palmer
Quaterly, 40, 120-138.
Az ént érintő összetett érzelmek fejlődésének jó összefoglalója:

Michael Lewis (1995). Self-conscious emotions. American Scientist, 83 (Jan-Feb),
68-78.
____7. fejezet Egyéni különbségek
az emocionalitásfejlődésében
7.0. ábra. A mama távoliét után felveszi a gyerekét. Figyeljük meg, hogy a gyerek megragadja anyját, és
eltolja magától a pótmamát
Bevezető
Érzelmi szabályozás
Kötődés
Védelem a fenyegetéstől és az „idegen helyzet”
A kötődés belső munkamodelljei
A kötődési stílust befolyásoló tényezők
Az érzelmek szocializációja a kapcsolatokban

Ismét a szinkronizációról
Melegség
Hogyan tanulunk meg beszélni az érzelmekről?
A modellnyújtás hatásai
Szelektív válaszadás bizonyos érzelmekre
Hogyan befolyásolja a kultúra az emocionalitás fejlődését?
Erzelemsémák: hidak a korábbi és későbbi kapcsolatok között
Temperamentum
Érzelmi hajlamok a temperamentum középpontjában
A temperamentum stabilitása
A temperamentum genetikai alapjai
A temperamentum és a kötődési stílus kapcsolata
Affektiv hajlamok - a környezetre adott válaszok

A gyerekkori emocionalitás felnőttkorra átterjedő mintázatai
Személyiségdimenziók és -vonások
Összefoglalás
Egy elhagyatott gyermek felriadván
Rettenettel nézi környezetét
S látja csupán, mit nem láthat:
A szeretet szemét.
(George Eliot)
Bevezető
Amint azt a 6. fejezetben láttuk, a csecsemők érzelmei a gondozókkal

folytatott kommunikáció legkorábbi eszközei. Ez a kommunikáció fűnk-
cionális a szülő-gyerek kapcsolatban. Jelzi az étel, melegség, közelség és
szeretet szükségességét. Bár az érzelmeknek vannak egyetemes elemei,
amelyek azon a szükségletünkön alapulnak, hogy kommunikáljunk má
sokkal, és gondoskodást és védelmet kapjunk csecsemőkorban, a külön
böző érzelmeket különböző egyének különbözőképpen élik át és jelení
tik meg. Néhány gyerek az idő nagy részében vidám és elégedett, és
ugyanígy él tovább felnőttkorában is. Mások frusztráltak és mogorvák.
Megint mások gyakran szomorúak vagy félnek. Az érzelmek ilyen egyéni
különbségei központi jelentőségűek a személyiség szempontjától. Hon
nan erednek?
Ebben a fejezetben két fő témára koncentrálunk. Az első, amelyet a
fejezet első felében érintünk, az, hogy az emocionalitás egyéni különbsé
geit csak a gyerek kapcsolatainak kontextusát figyelembe véve érthetjük
meg igazán. Az emocionalitás mintázatai részben a gyerek szülőkkel, tár
sakkal, tanárokkal, testvérekkel és másokkal kialakított közeli kapcso
latainak párlatai. Ugyanúgy, ahogy nagyon sokfajta kapcsolat játszik
fontos szerepet a gyerek bontakozó emocionalitásában, sok olyan külön
böző folyamat létezik a kapcsolatokon belül is, amelyek meghatározó je
lentőségűek abban, hogy a gyerek hogyan éli meg és fejezi ki az érzelme
ket. A második téma, amelyet a fejezet második részében tárgyalunk, az,
hogy a gyerekek a saját érzelmi alkatukat viszik bele a gondozókkal és
másokkal folytatott interakciókba. A csecsemők már az élet első néhány
hónapjában is nagy változatosságot mutatnak emocionalitásukban. Né-
hányán könnyen megvigasztalódnak, ha felveszik és megölelik őket.
Másokat nagyon nehéz megvigasztalni. Az ilyen velünk született jelleg
zetességeket „temperamentum”-nak nevezik.
Érzelmi szabályozás
Az emocionalitás egyéni különbségeivel kapcsolatban az egyik legátha-

tóbb elképzelés talán az, hogy minden gyerek érzelmeket él át, és az
egyéni különbségek abban jelentkeznek, hogy ki hogyan szabályozza
ezeket az érzelmeket. Az érzelemkifejezések mintázatait például erősen
befolyásolja a gyerek életkora és fejlődési szintje. A sírás tovább tart és
intenzívebb csecsemőknél, mint totyogóknál. A dühkitörések a máso
230 7. Egyéni különbségek az emocionalitás fejlődésében
dik életévben a leggyakoribbak, intenzitásuk ezután csökken (Good-

enough, 1931). Tehát mind a sírás, mind a dühkitörések esetében elkép
zelhető', hogy a gyerekeknél egyéni különbségek alakulnak ki e kifejezé
sek szabályozásának sikerességében.
A nyelvhasználat képessége fontos befolyásoló tényezője annak, hogy
a gyerekek hogyan szabályozzák érzelmeiket. Amikor a gyerekek megta
nulnak beszélni, már beszélhetnek arról, hogy mi szomorítja el vagy mi
dühíti fel őket, így már nem csupán arckifejezéseken és gesztusokon ke
resztül kommunikálnak (Kopp, 1992). Az, hogy a gyerekek képesek ér
zelmi témákról beszélni, fontos következményekkel bír a szülőkkel kiala
kított kapcsolatukra nézve, mivel képesek lesznek „érvelni, ahelyett
hogy fizikai agresszióhoz folyamodnának, várni, ahelyett hogy jajgatná
nak, féken tartani türelmetlenségüket, ahelyett hogy dühkitörésekben
robbannának ki” (Dunn és Brown, 1991, 89. o.). A mozgékonyságnak is
fontos szerepe van: amikor a csecsemők elkezdenek mozogni, és elkezd
hetik maguk kielégíteni saját vágyaikat, már nincs akkora szükségük a
nagyon erős jelzőrendszerre (Campos, Kermoian és Zumbahlen, 1992).
A neurofiziológia fejlődési változásai is hozzájárulnak az érzelmi labilitás
és az arousalszabályozás megváltozásához (áttekintését lásd Thompson,
1994).
Az egyik nézet szerint a szabályozás a kifejezések módosításával kez
dődik, amelyet kezdetben a gondozó táplál, és később a gyerek inter-
nalizál. Kopp (1989) például amellett érvelt, hogy a szabályozófunkció
első lépése az, amikor a szülő nyugtatja a gyereket. A sírás nagyon sürge
tő hatással van a szülőkre, ezért megpróbálják csökkenteni, módosítani
az érzelmet azzal, hogy felveszik a gyereket, nyugtatgatják, ringatják és
így tovább. A féken tartás, a bizalom kiépítése és az intimitás a kulcsté
nyezők; erre alapozva a csecsemő képes lesz megnyugtatni magát.
Cicchetti, Ganiban és Barnett (1991) különböző szakaszokat vagy fel
adatokat dolgozott ki az érzelmi szabályozáson belül. Az egyik szakasz
kudarcának következményei vannak a következő szakasz sikeres szabá
lyozására nézve. Az első hónapokban a működés stabilitásának elérése a
feladat. Amikor a csecsemő túl zavart lesz, vissza kell nyernie egy olyan
állapotot, amelyben már képes működni. Ezt azon keresztül éri el, hogy
képes jelezni a distresszt, mire a szülő azzal válaszol, hogy segít megnyug
tatni a csecsemőt. A következő néhány hónapban az érzelmek már kife
jezésre kerülnek, így a szülő és gyerek közötti társas interakció központi
jelentőségű lesz. A neurológiai rendszerek is fejlődnek: a baba képes lesz
néhány kifejezés gátlására, és ugyanakkor képes az ént is megnyugtatni.
Az első életév végén a kötődés lesz a központi téma. Ezen a ponton az af-
fektus, a megismerés és a viselkedéses rendszerek szerveződése biztosítja,
hogy a gondozó a közelben van, és érzelmileg elérhető. Mentális repre
zentációk alakulnak ki a gondozóval való kapcsolatról, arról, hogy mikor,
hol és hogyan érhető el. Tehát mind a gyerek, mind a gondozó szabályoz
za érzelmeit annak függvényében, hogy mit várhat el a másiktól. A kö
vetkező fázis az énrendszer és az önszabályozás kifejlődése. Ezen a ponton
Érzelmi szabályozás 231
a gyerek kezdi kialakítani a független én fogalmát. A szabályozási folya

mat már nem elsősorban szenzomotoros: kezd szimbolikussá válni. A gye
rekek kezdenek eseményekről gondolkodni, különböző módokat talál
nak ezek értelmezésére, kezdik gondolatokkal megnyugtatni magukat.
Ebben a megfogalmazásban az én szerepe kerül előtérbe a distressz-
kezelés képességében. A gyerekek érzelmeik szabályozásában egyre ke
vésbé függnek gondozóiktól. Mégis hiba lenne az érzelemszabályozásra
úgy tekinteni, mint ami az iskoláskor előtti korszakra vagy akár csak a
gyerekkor végére is teljesen belső eseménnyé válik. A következő fejeze
tekben látni fogjuk, hogy az érzelmi egyensúly fenntartását segítő egyik
legfontosabb tényező, gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt, a támogató
emberek jelenléte a környezetben. Az érzelmek szétesését enyhíti, ha
szeretteinkkel lehetünk. Nem kellene tehát azt gondolnunk, hogy az ér
zelmi egyensúly fenntartása egyedül az egyén feladata.
Miután figyelembe vettük az intenzitásnak azon fejlődési változásait,
amelyeket a gyerekek az érzelmek átélésében és kifejezésében mutatnak,
rátérünk egy nehezebb kérdésre. Pontosan mi is az érzelemszabályozás?
Ezt a fogalmat sokféleképpen lehet használni. Bizonyos kutatók az érzel
mek intenzitásának, gyakoriságának és időtartamának egyéni különbsé
geire utalnak vele. így tehát, amikor egy cél elérése akadályozott, az
egyik ember rendkívül dühös lehet, kiabál, és perceken keresztül hara
gosan néz, míg a másik kicsit kellemetlenül érzi magát, egy pillanatig dü
hösnek látszik, aztán elfelejti az egészet. Más kutatók, mint például
Cassidy (1994), az érzelemszabályozás fogalmát az érzelmek egyén által
megjelenített egyensúlyára használják. Egy személy például nagyobb
hajlandóságot mutathat a haragra, mint a szomorúságra, vagy esetleg
összességében nagyon kevés érzelmet mutat.
Az érzelmi szabályozást arra is használják, hogy az érzelmi reakciók
módosításában érintett folyamatokra utaljanak vele: ezek azok a meg
küzdési folyamatok, amelyek csökkentik vagy növelik az élmény intenzi
tását. Ha forgalmi dugóban ülünk, miközben éppen egy repülőgépet
akarunk elérni, különböző eszközökhöz folyamodhatunk aggodalmunk
csökkentése érdekében: bekapcsolhatjuk a rádiót, gondolhatunk arra,
hogy mindig van egy másik gép, amire felszállhatunk, mélyeket lélegez
hetünk, és megpróbálhatunk lazítani. A szabályozó folyamatok az érzelmi
folyamat minden szakaszát befolyásolják: az esemény kiértékelését, a
kontextusértékelést, a heves vágyak elnyomását ugyanúgy, mint a kü
lönböző fajta kifejezések és cselekvések kiválasztását és irányítását (Frijda,
1986). Thompson (1994) a következőképpen határozta meg az érzelmi
szabályozást: „Azok a külső és benső folyamatok, amelyek felelősek az
érzelmi reakciók figyelemmel kíséréséért, kiértékeléséért és módosításá
ért - különösen az intenzív és átmeneti vonások esetében -, és így cél
jaink elérését szolgálják.” (27. o.) Egy ilyen folyamat példájaként Roth-
bart, Ziaie és O ’Boyle (1992) megmutatta, hogy a csecsemők hogyan
szabályozzák arousalszintjüket: elfordítják figyelmüket a magas arousal-
szintet okozó tárgyakról és eseményekről.
Az érzelmek diszregulációja a szabályozás olyan definícióiból követke

zik, amelyekben a hangsúly az egyén alapvetőbb vagy elemibb belső él
ményei kifejezéseinek módosítási képességén van. „Diszreguláció” akkor
történik, ha az emberek nem tudják módosítani vagy irányítani érzelmei
ket. Amikor ezt a kifejezést a pszichopatológiával azonos értelemben
használják (Garber és Dodge, 1991), mintha azt rejtené magában, hogy a
pszichopatológia oka, hogy az egyén képtelen belső élményeinek módo
sítására. Ha a gyerekek levertek, ez azt jelenti, hogy nem tudják szabá
lyozni szomorúságélményüket. Ha szorongási zavaruk van, akkor nem
képesek változtatni a félelemélményükön, és ez bizonyos helyzetek elke
rüléséhez vezet.
Az érzelemszabályozás kifejezés ilyen használata zavaró lehet. Utaltak
vele az emocionalitás mintázatára (pl. a személy erős haragot mutat) és
azokra a feltételezett folyamatokra, amelyek az érzelemkifejezéseinkben
működnek (pl. megpróbáljuk elterelni a figyelmünket valamiről). A két
jelentésben közös vonás, hogy mindenkinek vannak bizonyos érzelmei,
és hogy vannak az érzelmek átélésének és kifejezésének optimális szint
jei. A fentiektől nagyon eltérő fogalmak jobb leírást adhatnak. Ha pél
dául az érzelmeket szülő és gyerek közötti kommunikációnak tekintjük,
beszélhetünk a kommunikáció hatékonyságáról, de vajon a szabályozá
sáról is akarnánk beszélni? Vagy ha az érzelmeket egy dinamikus önszer
veződő rendszerben egymással interakcióba kerülő összetevőknek tart
juk, ahogy azt tettük a 6. fejezetben (Camras, 1992), akkor az, hogy egy
adott érzelmet élünk-e át, vagy hogy milyen erősen érezzük azt, abból a
mintázatból származik, amely a gyerekben és a környezetben meglévő
megszorításokra adott válaszként fejlődött ki. Egy szülő például nem sze
reti, ha sír a gyereke. A szülő arra bátorítja a gyerekét, hogy beszéljen,
ahelyett hogy kiabálna, és ne törődjön olyan apró dolgokkal, amelyek
nem az akarata szerint történnek. Az idő múlásával a gyerek egyre keve
sebbet sír, részben azért, mert másképp értékeli az eseményeket, és rész
ben azért, mert a sírás nem segíti céljai elérésében. Ezt legjobban vajon
érzelmi szabályozásként írhatjuk le, vagy mint az érzelem összetevőit,
amelyek az én és a környezet megszorításainak viszonyában szerveződ
nek? Azt is láttuk, hogy az érzelmeket különböző kultúrákhoz tartozó
emberek másképpen élik meg. Legjobb azt gondolnunk, hogy egyes ér
zelmek bizonyos kultúrákban olyan tökéletes szabályozás alatt állnak,
hogy ismeretlenek, vagy talán jobb lenne azt feltételeznünk, hogy egy
adott társadalmon belüli működéshez el kell sajátítanunk azt a képessé
get, hogy bizonyos jelzéseket adjunk a kommunikáció céljából?
Kötődés
A legtöbb emocionalitáskutató egyetért abban - akár kedvelik az érze

lemszabályozás fogalmát, akár nem -, hogy a környezeti és alkati hatások
egyaránt fontosak az emocionalitás egyéni különbségeinek megmagya
Kötődés 233
rázásában. Ezeket az érzelmi hajlamok szempontjából fogjuk tárgyalni:

néhány személy a nevelésnek, a géneknek vagy mindkettőnek köszön-
hetően hajlamos lesz bizonyos érzelmeket inkább átélni és kifejezni, mint
másokat. Néhány kutató szerint ebben a szülő-gyerek kapcsolat bizonyos
elemei, például a kötődés, játsszák a legfontosabb szerepet (Cassidy,
1994), mivel ezek alkotják a leglényegesebb érzelmi hajlamok alapjait.
Mások szerint a gyerek veleszületett tényezői nagyobb szerepet játszanak
(Kagan, 1994). Leírásunkat a kötődéssel kezdjük.
Védelem a fenyegetéstől és az „idegen helyzet”
A kötődéselmélet talán a leginkább kialakult és legbefolyásosabb néze

tet kínálja arra vonatkozóan, hogy a szülő és a gyerek közötti kapcsolat
hogyan befolyásolja a hajlamokat és az emocionalitás mintázatait. A kö
tődési rendszer a szülő-gyerek kapcsolaton belül működik, annak érde
kében, hogy a szülő és a csecsemő egymás közelében maradjanak. Az ér
zelmek jelzésekként funkcionálnak; ez hozza közelebb a szülőt. Bowlby
(1971) a kötődést a szülő-gyerek kapcsolat olyan evolúciós eredetű as
pektusának tekintette, amely akkor aktiválódik, ha a csecsemő fenyege
tést él át. Az anyát a gyerek közelében tartja az élet első néhány évében.
A kötődés pszichológiai szempontból éppen olyan fontos, mint az anya-
tej fizikai szempontból. A félelem pillanataiban a gondozóval folytatott
interakción keresztül a csecsemő kiépít egy modellt arról, hogy megbíz
hat-e a gondozóban vagy sem. Ha a babának az az elvárása, hogy a gon
dozó ott lesz, hogy megvédje őt, eléggé biztonságban érzi magát ahhoz,
hogy felderítse a világot, és új képességeket sajátítson el.
A kutatásban döntő lépést jelentett, amikor Ainsworth bevonta a kö
tődést a pszichológiai kutatás két legjellegzetesebb és legkedveltebb pa
radigmája alá: a kötődést egyszerre tette a kísérletek és az egyéni különb
ségek azonosításának tárgyává. Kialakított egy vizsgálatot a gyerek szá
mára idegen helyzetekre adott válaszokra - ez az „idegen helyzet”
vizsgálat -, amelyet arra alapozott, hogy a babák milyen viselkedést mu
tatnak a gondozótól való rövid szeparáció alatt, és amikor a gondozó
visszatér.
E vizsgálat segítségével Ainsworth és munkatársai (1978) három elté
rő kötődési stílust különböztettek meg. Az első a „biztonságosan kötő
dő”. Az ilyen stílusú babák sírnak szeparáció esetén, de amikor a gondo
zó visszatér, keresik őt, és meg lehet őket vigasztalni. A második stílus az
„ambivalensen kötődő”. Amikor a csecsemők gondozói visszatérnek a
szeparáció után, a gyerekek a közelükben akarnak lenni, ugyanakkor
nem lehet őket megvigasztalni, és nagyon sok dühös és ellenálló viselke
dést mutatnak. A harmadik stílus az „elkerülő”. Az ilyen stílusú csecse
mők semmilyen erőfeszítést nem tesznek arra, hogy visszatéréskor inter
akcióba lépjenek a gondozókkal.
Minden kötődési stílusnak jellegzetes emocionalitásmintázata van,
234 7. Egyéni különbségek az emocionaliiás fejlődésében
egy hozzá kapcsolódó érzelmi hajlammal jellemezhető. A biztonságo

san kötődő csecsemők pozitív és negatív érzelmeket és semlegességet is
mutatnak. Az ambivalensen kötődő csecsemők több negatív érzelmet,
az elkerülő csecsemők pedig mindenfajta érzelemből kevesebbet mu
tatnak.
Néhány kutató (Cassidy, 1994) amellett érvelt, hogy a kötődési stílus
maga megadja a kulcsot annak történetéhez, hogy a szülő hogyan vála
szolt a gyerek érzelemkifejezéseire, és hogy a gyerek hogyan küzdött meg
a gondozó válaszstílusával. A biztonságosan kötődő babák a negatív és a
pozitív érzelmek teljes skáláját mutatják, mivel a szüleik mindenfajta ér
zelemkifejezésükre válaszoltak. Ennek megfelelően Goldberg, MacKay
és Rochester (1994) azt találta, hogy amikor az idegen helyzetben az
anyák visszatértek a babákhoz, a biztonságosan kötődő csecsemők ma
mái az érzelmek szélesebb tartományára válaszoltak, mint az ambivalens
vagy az elkerülő babák szülei. A válaszkészség azt jelentette, hogy a ma
ma mondott vagy tett valamit a baba érzelmére válaszként, és ez olyan
viselkedéseket foglalt magában, mint a baba figyelmének elterelése, a
baba akadályozása vagy bátorítása. Ezzel szemben úgy tartják, hogy az
ambivalensen kötődő babák gondozói következetlenül válaszoltak, így
azt a stratégiát alakították ki, hogy zajosan kifejezik a negatív érzelmei
ket, hogy a szülő válaszoljon rájuk; Goldberg, MacKay és Rochester azt
találta, hogy az ilyen gyerekek mamái leginkább a negatív érzelmekre és
Epizódok
7.1. ábra. A sírás gyakorisága 15 másodperces megfigyelési időtartam alatt, az „idegen helyzet” vizsgád
lat különböző epizódjaiban. A z x tengely mentén láthatók az epizódok a következő sorrendben (kulcs:
M = mama jelen van, B = baba jelen van, I = idegen van jelen): 2. A mama csendben ül a babával.
3. A z idegen bejön, és csendben ül. Ennek az epizódnak a végén a mama feltűnés nélkül elhagyja a szo
bát. 4- A z idegen megpróbál interakcióba lépni a babával. 5. A mama visszatér, és az idegen feltűnés
nélkül kimegy, aztán az epizód végén a mama elmegy, azt mondja, hogy „Pá'pá”. 6. A baba egyedül.
7. A* idegen visszatér, hogy interakcióba lépjen a babával (Ainsworth és Bell, 1970)
Kötődés 235
legkevésbé a pozitív érzelmekre válaszoltak. Az elkerülő babákról azt

tartják, hogy ismételt elutasítást tapasztaltak; Goldberg, MacKay és
Rochester azt találta, hogy ezeknél a csecsemőknél voltak az anyák a
legkevésbé válaszkészek a babák negatív érzelmeire. Ügy gondolják te
hát, hogy az elkerülő babák átélnek negatív érzelmeket, de azt a stratégi
át vették fel, hogy ritkán mutatják ki őket. Spangler és Grossmann
(1993) vizsgálata szolgál bizonyítékkal ehhez kapcsolódóan: szívritmust
és egy mellékvesekérgi hormon (a stressz esetén felszabaduló kortizol)
szintjét mérték az idegen helyzet vizsgálata alatt és után. Bár az elkerülő
babák kevesebb arc- és vokális kifejezést mutattak, mint a biztonságosan
kötődő babák, hasonló volt a szívritmusuk a vizsgálat ideje alatt, utána
pedig magasabb volt a kortizolszintjük. Ez arra utal, hogy a kifejezések
hiánya ellenére számukra az idegen helyzet stresszes volt a vizsgálat alatt,
utána pedig a kortizolértékek szerint stresszesebb, mint a biztonságosan
kötődő csecsemőknek. Ezek a hatások nem tudatosak - idézzük fel,
hogy a 6. fejezetben leírtak szerint az érzelmek tudatos palástolása a gye
rekkor folyamán csak sokkal később figyelhető meg. Az elkerülő csecse
mőknél ezek szerint az érzelmek palástolása segíthet fenntartani a kötő
dési viszonyt: ha több negatív érzelmet mutatnának, az fenyegetné a
kapcsolatot.
Az angol nyelvű országokban középosztálybeli személyekkel végre
hajtott vizsgálatokban általában azt az eredményt kapják, hogy a cse
csemők körülbelül 65 százaléka mutat biztonságos kötődést az idegen
helyzet vizsgálatában, 15 százalék ambivalensen kötődő, és 20 százalék
elkerülő. Más országokban ezek az arányok egészen másképp alakul
nak. Izraelben Sági és munkatársai (1985) azt találták, hogy a babák
nagyon nagy aránya mutatta az ambivalens stílust az idegen helyzetben:
erős szorongással válaszoltak a szeparációra, és dühösek és szomorúak
voltak, amikor az anya visszatért. Sok izraeli babánál le kellett rövidíte
ni az idegen helyzet vizsgálatát, mert a babák vigasztalhatatlanul sírtak.
Németországban a Grossmann házaspár és kollégáik (1985) azt talál
ták, hogy a babáknak körülbelül a fele elkerülő: nagyon kevés érzelmi
reakciót mutattak, amikor a mama elment vagy visszajött. Németor
szágban az Egyesült Államokhoz képest a szülők kevésbé bátorítják a
szoros testi kontaktust, és amint a gyerek képes a helyváltoztatásra, job
ban bátorítják a függetlenséget. Japánban Miyake, Chen és Campos
(1985) nem talált elkerülő babát. A különböző társadalmakhoz tartozó
gyerekek közötti ilyen különbségek feltételezhetően abból erednek,
hogy a gyerekek különböző mértékben vannak hozzászokva a szepará
cióhoz, tehát a szeparáció és az újbóli találkozás eljárásának jelentése a
rettenetestől a megszokottig váltakozik. Az is lehetséges, hogy bizonyos
kultúrák értékelik a korai függetlenséget, míg mások ezt nem támogat
ják. További lehetőség, hogy bizonyos kultúrákban támogatják a féle
lem és a szomorúság kifejezését, másokban ellenzik, ennek eredménye
ként a babák különböző érzelmeket fejeznek ki az idegen helyzet vizsgá
lata alatt.
A kötődés belső munhamodelljei
Bowlby feltételezte, hogy a csecsemő- és kora gyerekkori tapasztalatok

alapján a gyerek felépít egy belső munkamodellt a kapcsolatokról. Ez egy
mentális modell arra vonatkozóan, hogy mit lehet elvárni egy intim kap
csolatban. Megbízhatunk a másik személyben stresszhelyzetben? Számít
hatunk arra, hogy megvigasztal? Az elképzelés szerint ezeket a modelle
ket a gyerekek már a nyelv elsajátítása előtt felállítják. Ha szavakba önte
nénk, egy biztonságosan kötődő gyerek modellje valahogy így nézne ki:
„Ha veszélyben vagyok, bízhatok abban, hogy az anyám/apám megvéd.”
Egy elkerülő gyerek esetében ez valahogy így hangozna: „Ha veszélyben
vagyok, óvatosnak kell lennem, csak magamra számíthatok.” Úgy tartják
tehát, hogy az ilyen belső modellek képezik a hosszan tartó érzelmi hajla
mok alapjait. Bowlby azért tételezte fel létezésüket, mert ezek a hajlamok
tartósan fennmaradnak. A gondozókkal kialakított korai kapcsolatok
ban kezdődnek, valamennyire ellenállnak a változásnak, és minden ké
sőbbi intim kapcsolatra befolyással vannak (Bowlby, 1988). így például
azok a gyerekek, akiket egy adott életkorban biztonságosan kötődőknek
soroltak be, később, óvodáskorban szociabilisabbnak és kommunikatí
vabbnak mutatkoztak a felnőttek irányában(Lutkenhaus, Grossmann és
Grossmann, 1985; Main, Kaplan, és Cassidy, 1985), jobb problémameg
oldó képességekkel rendelkeztek, készségesebbek voltak (Londerville és
Main, 1981; Matas, Arend, ésSroufe, 1978), és jobbak voltak a kapcsola
taik más gyerekekkel (Sroufe et al., 1984).
Ha a belső munkamodellek fontosak, és hogyha valóban befolyásolják
a későbbi kapcsolatokat, azt várnánk, hogy a felnőttek saját gyerekkori
élményei befolyásolják azt, hogy milyen szülők lesznek, amikor saját gye
rekük születik. Az idetartozó legkorábbi vizsgálatokban George, Kaplan
és Main (1985) kidolgozta a felnőttek kötődésinterjúját, hogy megvizsgál
ják, hogyan gondolkodnak az emberek saját korai kötődési kapcsolataik
ról: arról kérdezik őket, hogy milyen volt a kapcsolatuk szüleikkel gyerek
korukban, és milyen a jelenben. Az interjú rákérdez arra, hogy emlékeik
szerint mit csináltak gyerekkorukban, ha dühösek voltak, hogy valaha
visszautasították-e őket, és így tovább. Ezen interjú alapján a felnőtteket
biztonságos/autonóm, elfogult vagy elutasító kategóriákba sorolják, és
ezekről a kategóriákról azt gondolják, hogy egyenként a biztonságos, am
bivalens és elkerülő csecsemőkori kötődésből származnak. Az autonóm
felnőttek gyerekkori élményeikről tárgyilagosan és kiegyensúlyozottan
beszélnek. Koherens beszámolót adnak gyerekkori nehézségeikről, jó
vagy rossz élményeikről. Az elfogultak közé sorolt felnőttek inkoherens
beszámolót adnak élményeikről, mégis úgy tűnik, lesújtják őket gyakran
traumatikus gyerekkoruk emlékei. Az elutasító felnőttek nagyon távol
ságtartó beszámolót adnak a gyerekkorukról, amelyet az események fel
idézésének képtelensége, az idealizáció vagy a túlracionalizálás jellemez,
kevés érzelem kimutatásával. Az egyik kérdés: „A különböző stílusú fel
nőttek hogyan befolyásolják saját gyermekeik kötődési stílusát?”
Kötődés 237
E kérdés megválaszolása érdekében Fónagy, Steele és Steele (1991) nő

ket értékelt a terhességük alatt a felnőttek kötődésinterjúja segítségével,
aztán felmérték a babáik kötődési stílusát az idegen helyzet vizsgálatában:
a biztonságos autonóm nők 75 százalékának biztonságosan kötődő 1 éves
babája volt, az elfogult vagy elutasító nők 73 százalékának pedig bizonyta
lanul kötődő (ambivalens vagy elkerülő) gyereke volt. Ez a bizonyíték ar
ról árulkodik, hogy a felnőtteknek valóban vannak mérhető kapcsolati
stílusaik, és e stílusokból valami generációról generációra továbbadódik.
Mások is hasonló eredményeket kaptak (Van Ijzendoorn, 1992). Nem
szabad ezekből az adatokból azt a következtetést levonnunk, hogy az egy
beesés csak annak köszönhető, hogy a szülő hogyan viszonyul a gyerek
hez. Amint azt később tárgyalni fogjuk, a szülők és a gyerekek hasonló
emocionalitásmintázatai a részben közös génkészletnek tudhatok be. An
nak a szülőnek, aki temperamentumbeli okokból nem tartja jutalomérté-
kűnek a társas kapcsolatokat, lehet olyan gyereke, aki osztja ezt a szo-
ciabilitáshiányt, ez pedig ahhoz vezet, hogy (felnőttkorban) elutasítónak
és (csecsemőkorban) elkerülőnek osztályozzák.
Egészen mostanáig nem volt olyan bizonyítékunk, amely az embereknek
a felnőttek kötődésinterjúja alapján meghatározott státusát a csecsemő
kori kötődési stílusukhoz kapcsolta volna. A felnőttek osztályozása, bár
a gyerekkorra irányul, pusztán annak a mércéje is lehetne, hogy az egyes
személyek hogyan gondolkodnak a kapcsolatokról, és Fónagy és mások
generációk közti eredményei azt is tükrözhették volna, hogy ez a stílus
hogyan terjed ki a gyerekekre. Waters és munkatársai (1995) követéses
vizsgálatot végeztek olyan emberekkel, akiket 1 éves korukban megvizs
gáltak a kötődési stílus szempontjából. 20 éves korukban ezeket az em
bereket kikérdezték a kötődésinterjú segítségével. Azt találták, hogy fel
tűnő folyamatosság van az 1 éves kori kötődési státus és a felnőttek kötő
désinterjújában 20 éves korban mutatott eredmény között (lásd a 7.1.
táblázatot). Figyeljük meg a bal felső számtól a jobb alsó felé haladva,
hogy mekkora a folytonosság abban, hogy a gyerek hogyan válaszolt a
szeparáció után a felnőtt visszatérésére 1 éves korában, összehasonlítva
a kapcsolatok iránti, felnőttek kötődésinterjújában megnyilvánuló atti
tűdjével. A biztonságosan kötődő és elkerülő gyerekek kétharmada
megtartotta stílusát a kora felnőttkorban, de a bizonytalanul kötődők
nek kevesebb mint a fele őrizte meg a bejósolt stílusát.
7.1. táblázat. A 12 hónapos korukban az idegen helyzet vizsgálata során biztonságosnak, bizonytalan-
nak vagy elkerülőnek kategorizált emberek száma aszerint, hogy később autonóm, elfogult vagy eluta
sító osztályozást kaptak-e a felnőttek kötődésinterjújában 20 éves korukban
Státus a felnőttek kötődésinterjúján Státus a csecsemőkori idegen helyzetben

20 éves korban Biztonságos Ambivalens Elkerülő
Biztonságos/autonóm 20 3 2
Elfogult 3 4 2
Elutasító 6 2 8
Forrás: W aters et al., 1995.
238 7- Egyéni különbségek az emocionalitás fejlődésében
Bár a munkamodellek fogalma lényeges volt a folytonosság megma

gyarázása szempontjából, nem szabad azt gondolnunk, hogy ezek a mo
dellek mereven szabályozzák a viselkedést; a gyerekek környezetének
megváltozása kapcsolatban áll a kötődési viselkedés megváltozásával
(Vaughn et ab, 1979). Még azok az emberek is, akik a korai kötődésben
kudarcot éltek át, felépülhetnek ebből, és későbbi életük folyamán ki
elégítő kötődési kapcsolatot alakíthatnak ki, ahogy azt a következő feje
zetben látni fogjuk.
A kötődési stílust befolyásoló tényezők
A kötődés eddigi bemutatásában megőriztük Bowlby eredeti, evolúciós

gyökerű elképzelését. Eszerint a kötődési rendszer specifikus, a baba fé
lelem- és distresszkifejezésein alapul, amelyek a mamát a gyerek közelé
ben tartják és a segítségére hívják. Az anya distresszre adott válasza az
eredmények szerint befolyásolja a kötődési stílust. Ainsworth és munka
társai ezért (1978) kiterjedt vizsgálatot folytattak le, amelyben az első
életév során háromhetente meglátogatták az anyákat és gyerekeiket ott
honaikban. Más megfigyelések mellett azt is feljegyezték, hogy a mama
milyen gyorsan válaszolt a baba sírására. A babára gyorsan és következe
tesen válaszoló anyák gyerekeit egyéves korukban valószínűbben osztá
lyozták az idegen helyzet vizsgálatában biztonságosan kötődőnek.
A vizsgálat eredményei azonban azt is mutatják, hogy a mama di-
stresszre mutatott válaszkészsége nem önmagában befolyásolja a kötődé
si stílust. Crockenberg (1981) például kiértékelte a mamák distresszre
mutatott válaszkészségét a babák 3 hónapos korában, és aztán 1 éves ko
rukban megnézte a gyerekek kötődési stílusát. Azt találta, hogy a mamák
válaszkészsége csak bizonyos körülmények között kapcsolódott a babák
kötődési stílusához, például ha a mamák kevés támogatást kaptak a hit
vesüktől és másoktól - nem volt kapcsolat, amikor a mamák sok támoga
tást kaptak. Egy másik hasonló vizsgálatban Bates, Maslin és Frankel
(1985) csak gyenge kapcsolatot tudott kimutatni a mamának a gyerekek
6 hónapos korában mutatott válaszkészsége és a gyerek 1 éves kori kötő
dési stílusa között. Úgy tűnik tehát, hogy az anya distresszre mutatott vá
laszkészsége hozzájárul a baba bizalomélményéhez és így az idegen hely
zet alapján megítélt kötődés biztonságához, de ez a befolyás nem olyan
erős, mint korábban gondolták (Goldsmith és Alansky, 1987). A gyerek
kötődési státusát érintő más befolyások is fontos szerepet játszanak.
Általános anyai érzékenység t Ainsworth és munkatársai (1978) feltéte

lezték, hogy a csecsemők annak eredményeként alakították ki bizalom- és
biztonságérzésüket, hogy a szüleik érzékenyen válaszoltak mind a di
stresszre, mind a pozitív érzelmi jelzésekre. Az anyai érzékenységnek ez a
fogalma már messze visz bennünket a Bowlby-féle érveléstől a distresszre
mutatott anyai érzékenység evolúciós értékét illetően. Ainsworth és
munkatársai a mamákat a gyerekkel folytatott interakciók közben figyel
Kötődés 239
ték meg. Az anyákat olyan viselkedések szempontjából értékelték, mint a

csecsemő jelzéseinek helyes értelmezése, elfogadó viselkedés a babával
szemben, a baba autonómiájának tiszteletben tartása, gyengédség. A vizs
gálat szerint az interakció értékelésének minden szempontja kapcsoló
dott a biztonsághoz. Ezeket az eredményeket mások is megerősítették, de
az anyai érzékenység értékelései és a kötődés közötti kapcsolatot más vizs
gálatok nem találták olyan szorosnak (Goldsmith és Alansky, 1987).
Grossmann és munkatársai (1985) például azt találták, hogy a baba első
életéve során érzékenyebb mamáknak biztonságosabban kötődő babáik
voltak az első év végén, de ezt a kapcsolatot az év során nem sikerült min
den mérési ponton kimutatni.
Szinkronizáció » Az anyai érzékenység fogalmának további finomítása a

„szinkronizáció”. Ahogy azt korábban is láttuk, az anyai érzékenység mé
rése során a megfigyelők globálisan értékelték, hogy a mama mennyire
hangolódik rá a babára. Mások megpróbálták az anyai érzékenység fogal
mát sokkal finomabb módszerrel, pillanatról pillanatra zajló interakciók
elemzésével vizsgálni. Idézzük fel, hogy a 6. fejezetben részletesen leír
tunk egy interakciót egy anya és vak csecsemője, Marci között. Ebben a
mama és a baba szinkronizálódtak egymáshoz, mindegyik válaszolt a
másikra, a mama lépést tartott a babával. Isabella, Belsky és Von Eye
(1989) kidolgoztott egy mutatót erre a viselkedésre, és a mamákat két
kategóriába választották szét. A „szinkronban lévő” mamák időben rá
hangolódtak a babákra: amikor a baba vokalizált, ők is ezt tették, ami
kor a csecsemő a mama arcára akart nézni, akkor visszanéztek, és így to
vább. A pár interakciói kölcsönösek voltak, és kölcsönös jutalomérték
kel bírtak. Ezzel szemben azok az anyák, akik nem voltak szinkronban a
babával, akkor vokalizáltak vagy próbálták stimulálni a babát, amikor az
aludt vagy csendben volt, csendben maradtak vagy nem válaszoltak, ha
a baba vokalizált, és így tovább. Isabella, Belsky és Von Eye azt találta,
hogy az 1 hónapos és 3 hónapos babáikra időben interakcióik folyamán
jobban ráhangolódó anyáknak nagyobb valószínűséggel voltak biztonsá
gosan kötődő gyerekei 1 éves korukra.
A szinkronizáció fogalma még inkább eltávolodott Bowlby evolúciós
elméletétől, amelyben a sírásnak az a funkciója, hogy szülői gondosko
dást és védelmet váltson ki. Ez már magában foglalja azt is, hogy a szülők
hogyan válaszolnak a pozitív érzelmekre, valamint azt, hogy az anya és a
gyerek érzelmi állapotai egymásra vannak-e hangolódva. A „kötődés”-
kutatók a kötődési fogalmakat tágabb értelemben használták, mint
ahogy azt Bowlby elképzelte (Bretherton, 1985; Hinde, 1976). Nézetünk
szerint a kifejezés ilyen kiterjesztése elméletileg zavaró hatású volt.
A következő részben megvilágítunk néhány olyan mechanizmust a szü
lő-gyerek kapcsolatban, amelyek fontosak a gyerek fejlődő érzelmi élete
szempontjából, és amelyek többet foglalnak magukban a kötődési rend
szer aktiválásánál. Visszatérünk néhány olyan folyamathoz, amelyekkel
már foglalkoztunk - ilyen például a szinkronizáció - , hogy lássuk, a nem
a kötődéssel foglalkozó szakemberek hogyan értelmezik e folyamatok je

lentőségét a gyermeki emocionalitás egyéni különbségeinek kialakulá
sában.
Az érzelmek szocializációja a kapcsolatokban
Ahogy azt a 2. fejezetben láttuk, a különböző társadalmak más és más

érzelmeket helyeznek előtérbe, és különbségek vannak abban is, hogy az
érzelemkifejezések mit jelentenek egy adott kultúrában. Ugyanez igaz a
családokra is: az egyik család csupa nevetés, a másik komoly, a harmadik
kerüli a harag mindenfajta kifejezését, és így tovább. Ebben a részben
megvizsgáljuk, hogy a családok, a társak és a családon kívüli felnőttek
hogyan szocializálják az érzelmek megjelenítését a gyerekeknél. Milyen
folyamatok játszanak szerepet abban, hogy a gyerekek bizonyos érzelme
ket hajlamosabbak átélni, mint másokat?
Ismét a szinkronizációról
Gondolkodjunk ismét a szinkronizációról: arról, amikor az anyák és a

babák egymásra vannak hangolódva, és kölcsönös megelégedéssel járó
interakcióban merülnek el. A ráhangolódás többek szerint abban játszik
fontos szerepet a babáknál, hogy kiépítsenek egy reprezentációt arra vo
natkozóan, hogy a céljaik egy kapcsolatban kielégítődnek-e, ez viszont
befolyásolja, hogy milyen érzelmeket fejeznek ki (Stern, 1994; Tronick,
1989). Amint azt a 6. fejezetben láttuk, ezek a kutatók azt állítják, hogy
az érzelemmegnyilvánulásokkal a csecsemők célokat fejeznek ki. Már a
kicsi babáknak is vannak céljaik: hogy osztozzanak egy örömpillanat
ban, hogy felfedezzék a környezetüket, hogy vokalizáljanak és választ
váltsanak ki. Amikor a célok kifejezésre jutnak, teljesülnek vagy nem
teljesülnek. Viszont ha egy anya túlságosan elfoglalt a babán kívüli dol
gokkal, előfordulhat, hogy nem figyel oda a gyerek figyelemfelhívó erőfe
szítésére. Ha ez az élmény újból és újból megismétlődik, és ez a fő él
mény, amit a gyerek a kapcsolataikban szerez, akkor végül úgy érzi, hogy
a céljai nem teljesülnek a kapcsolataiban. Az interakciók során a babák
kiépítik saját céljaik reprezentációit. Ha céljaik nem teljesülnek, gyak
rabban élnek át haragot és szomorúságot. Ahogy idősebbek lesznek, ki
építik elvárásaikat arra vonatkozóan, hogy mit várhatnak el egy kapcso
latban. Rövidesen visszatérünk erre a kérdésre.
Melegség
A melegség és a szeretet valószínűleg különösen fontosak az emberi fej

lődés szempontjából. MacDonald (1992) rámutat, hogy a melegség a
boldogsághoz kapcsolódik, míg a félelem és a distressz, amelyek Bowlby
A z érzelmek szocializációja a kapcsolatokban 241
megfogalmazásában bekapcsolják a kötődési rendszert, egy ettől megle

hetősen eltérő érzelmi rendszerben gyökereznek. Az érzelmi rendszere
ket a 4. és 5. fejezetben tárgyaltuk; jelen tárgyalásunk szempontjából ar
ra kell emlékeznünk, hogy azok a babák, akik azt látták, hogy anyjuk tárt
karokkal közelít, örömöt és az agykéreg bal oldalának aktivációját mu
tatták, míg az idegen helyzetben a szeparációra adott distressz a kéreg
jobb oldalát aktiválta (Fox és Davidson, 1987). MacDonald arra is rá
mutat, hogy bár a kötődés minden főemlősnél megjelenik, csak néhány
faj alakít ki gyengéd kapcsolatokat. Semmi okunk tehát feltételezni,
hogy ez a két rendszer ugyanaz lenne.
Az emberi viselkedés jelei is arra utalnak, hogy bizonyos társadalmak
ban a gondozók kötődési viselkedése lehet erős, miközben viszonylag ke
vés melegséget mutatnak a csecsemők felé. Valójában az Ainsworth
(1967) által a kötődési viselkedések mintázatainak körvonalazása céljá
ból először tanulmányozott ugandai társadalom éppen ilyen volt. Az
ugandai anyák például nem próbáltak meg ölelést vagy puszit kiváltani a
babákból. Nem arról van szó, hogy az ugandai mamák nélkülöztek min
den melegséget, alkalmankénti odabújást például náluk is megfigyeltek.
Melegségük inkább eltért a distresszre mutatott válaszkészségüktől;
Ainsworth azt a következtetést vonta le, hogy az amerikai anyák mele
gebbek, de a distresszre mutatott válaszkészségük kisebb, mint az ugan
dai anyáké. Vagyis MacDonald feltételezése szerint a melegség és a kötő
dés elkülönülő rendszerek. A két rendszer általában együtt működik,
néhány társadalom az egyikre fektet nagyobb súlyt, mások a másikra.
A melegség és szeretet rendszere nem a csecsemő és a mama elválasztá
sának megakadályozásán, hanem a pozitív jutalmazáson alapul. Ez azért
fejlődött ki, hogy az emberekre jellemző gyengéd kapcsolatokat hozzon
létre és tartson fenn. Ez a rendszer különösen fontos lehet olyan társa
dalmakban, amelyek főként monogám szexuális kapcsolatok köré szer
veződnek, amelyekben a hímek egy adott családról gondoskodnak (Love-
joy, 1981), ahogy azt a 3. fejezetben tárgyaltuk.
A kötődési státus anyai előzményeinek meghatározására végzett ere
deti vizsgálatukban Ainsworth és munkatársai (1978) megmérték az
anyák gyengédségét is az első életév során folytatott interakciókban - ez
is előre jelezte, hogy a babák egyéves korukban biztonságosan vagy bi
zonytalanul kötődnek-e. Lehetségesnek tűnik tehát, hogy ha az idegen
helyzet a babák bizalomérzetét méri is, legalábbis a nyugati társadalmak
ban, ez a bizalom nem pusztán a félelmeikre adott válaszokon keresztül
alakul ki, és nem csak azért, mert a mamák válaszoltak a babák jelzései
re. A meleg és gyengéd szülői gondoskodás is számít. Két okból is fontos
lehet a kötődéselmélet alkotói eredeti elképzelésének (az anya válasz-
készsége a gyerek jelzéseire) és a melegség és gyengédség alternatív el
képzelésének megkülönböztetése. Az egyik az, hogy számos vizsgálat
eredményei szerint a szülői melegség és gyengédség a gyerek fejlődésé
nek nagyon sok aspektusát befolyásolja —nemcsak a kötődés stílusát.
A melegség és a szeretet befolyásolja a gyerekkori barátságokat és a ké
sőbbi érzelmi jóllét számos más elemét is (Maccoby és Martin, 1983).

A második kérdés inkább a kutatóközösséghez kapcsolódik. A kötődés a
szülő-gyerek kapcsolatok, valamint a szocioemocionális fejlődés „lom-
tár”-kifejezése lett. Amikor a babák között különbségeket találnak a kö
tődési státust illetően, e mögött az a rejtett feltételezés húzódik meg,
hogy ezeket a különbségeket az anyák babákkal szemben mutatott vá
laszkészsége vagy érzékenysége okozza. Természetesen más típusú folya
matok is fontosak az emocionalitás megértése szempontjából. A követ
kező részben ezeket a folyamatokat világítjuk meg.
Hogyan tanulunk meg beszélni az érzelmekről?
Az érzelemkifejezések mintázatainak kialakításában fontos folyamatok

közül vegyük például a nyelv szerepét. Az érzelmi nyelv elsajátítása so
rán a szülők és más gondozók egy olyan világot építenek fel, amely hoz
zájárul a gyerek érzelmi élményéhez. Ennek egyik módja az, hogy beszél
nek a gyerekeknek azokról az eseményfajtákról, amelyek a társadalmuk
ban érzelmeket váltanak ki. Egyik alkalommal például az apa azt mondja
a kislányának, aki egy nagy kutya láttán visszahőköl: „Nem kell tőle fél
ned.” Egy másik alkalommal a gyerek egy bicikliútra téved, és egy bicik
lista épphogy elmegy mellette. Az apja odarohan hozzá, és azt mondja:
„Ez veszélyes! Nagyon megijesztettél.” Az ilyen érzelmi kommunikáció
megtanítja a gyereket arra, hogy a közösségükben milyen események mi
lyen érzelmeket váltanak ki, beavatva a gyereket az érzelemkifejezés
kulturális szabályaiba. Az érzelmi beszéd a gyerek saját belső élményét is
strukturálja, és lehetővé teszi, hogy a gyerek tudomást szerezzen mások
belső élményeiről.
Dunn és munkatársai (Dunn, Brown és Beardsall, 1991) szemléltet
ték az érzelmekről való beszéd fontosságát a későbbi érzelmi megértés
szempontjából. Felvették, ahogy a gyerekek hároméves korukban any
jukkal és testvéreikkel érzelmi állapotokról beszéltek. A párbeszédek át
lagos száma (amelyet úgy határoztak meg, hogy két vagy több beszélő-
váltás a gyerek és egy másik családtag között) óránként 8,4 volt, néhány
családban csak 2, másokban akár 25 párbeszéd is lehetett óránként. Azt
találták, hogy az ilyen érzelmekre vonatkozó beszédnek hosszú távú kö
vetkezményei vannak az érzelmi kommunikációk megértése szempont
jából. Minél többet beszéltek a mamák a gyerekekhez az érzésállapotok
ról 3 éves korban, annál ügyesebben ítélték meg a gyerekek 6 éves ko
rukban az ismeretlen felnőttek által megjelenített érzelmeket. A negatív
érzések megbeszélése volt a legszorosabb kapcsolatban az érzelmek meg
értésének és azonosításának képességével. Ez a fajta beszéd segíti a gye
reket abban, hogy explicit modelleket alakítson ki saját és mások céljai
ról, terveiről és érzelmeiről.
Vegyük például azt, amikor egy anya arról beszél, hogy miért harag
szik. Világossá teszi motivációit és szándékait, így a gyerek felépíthet egy
modellt arra vonatkozóan, hogy a mamát mi teszi dühössé, és miért.

Amikor az anya nem magyarázza meg magát, a gyerek információja ke
vésbé teljes, és valószínűbb, hogy téves. Zahn-Waxler, Radke-Yarrow és
King (1979) azt találta, hogy a szülői magyarázat és érvelés (amelyet ma
gas érzelmi hőfokon továbbítanak) a gyerekeknél az empátia magasabb
szintjéhez kapcsolódik. Amikor a gyerekek a nyelven keresztül jobb in
formációt kaptak mások érzelmi állapotára vonatkozóan, jobban tudtak
megértéssel és törődéssel válaszolni másokra.
Cicchetti és Beeghly vizsgálataiból (1987) megismerhetjük az érzelmi
beszéd szélsőséges családi élményének hatásait. Összehasonlították a
mentális és más belső állapotokra vonatkozó beszédet egy csoport bán
talmazott gyereknél és egy olyan csoportnál, akik hasonló szocioökonó-
miai háttérrel rendelkeztek, de nem bántalmazták őket. A bántalmazott
totyogók kevesebb testi állapotokra (éhségre és szomjúságra) és negatív
érzelmekre (gyűlöletre, haragra és undorra) vonatkozó szót használtak.
A bántalmazott gyerekeknek feltételezhetően vagy nem volt sok alkal
muk a belső állapotok megbeszélésére, vagy a negatív következmények
miatt féltek attól, hogy ilyesmiről beszéljenek.
A modellnyújtás hatásai
Minden alkalommal, amikor a szülő valamit csinál, eltörli az edényeket

vagy dühösen beszél a macskával, modellként szolgál a családban lévő
gyerekek számára. A gyerekek aztán valószínűbben hajtják végre ugyan
azokat a viselkedéseket, és ezt a folyamatot nagyon fontosnak tartják
az érzelemkifejezések tartalmára és módjára vonatkozó üzenetek to
vábbadásában. A családok különböznek abban, hogy milyen típusú ér
zelmeket jelenítenek meg a gyerekeiknek, és ezt milyen gyakran teszik.
Malatesta és Haviland (1982) azt találták, hogy a legtöbb anya csak
meglehetősen ritkán mutat negatív érzelmeket a gyerekének. A mama
baba interakciók hatperces periódusaiban a mamák átlagban 21 örömte
li kifejezést, 0,5 szomorú kifejezést és 0,2 dühös kifejezést mutattak a ba
báknak. A mamák tehát 100-szor annyi örömteli kifejezést mutattak,
mint haragot, és 40-szer annyi örömöt, mint szomorúságot. Ahogy a gye
rekek idősebbek lettek, a szülők egyre több negatív érzelmet fejeztek ki
feléjük, de ezek a kifejezések továbbra is nagyon ritkák voltak. Amint
azt a 8. fejezetben látni fogjuk, néhány szülő, amikor nagy stresszt, házas
ságon belüli viszályt vagy olyan pszichiátriai problémákat él át, mint a
depresszió, sokkal több negatív érzelmet mutat a gyerek felé.
Az idő múlásával a gyerekek érzelemkifejezésük szempontjából ha
sonlóbbakká válnak az anyjukhoz (Malatesta és Haviland, 1982). Ha sa
ját anyjuk kifejezése több haragot tartalmaz, mint más anyáké, akkor 6
hónapos korukra a csecsemők is több haragot mutatnak, mint más cse
csemők. Ha az anyjuk több boldogságot mutat, akkor 6 hónapos korra a
csecsemőknél is több boldogságot figyelhetünk meg. Azt a jelenséget,
hogy a gyerekek ugyanazokat az érzelmeket képesek létrehozni, mint az

általuk megfigyelt emberek, érzelmi fertőzésnek nevezték (Hatfield,
Cacioppo és Kapson, 1994). Amint azt a 6. fejezetben már láttuk, ez a
fejlődés során korán jelentkezik.
Szelektív válaszadás bizonyos érzelmekre
Amint a babák kialakítják a nyelvet, nagyon sok különböző módjuk lesz

a belső állapotok kommunikálására. A szülők látják, hogy a gyereknek
rugalmasabb módszerei vannak szükségletei kifejezésére, ezért máskép
pen válaszolnak a szükségletekre. Egyik lehetőség az, hogy a kifejezés el
fogadható módjaira odafigyelnek, a többi kifejezést pedig figyelmen kí
vül hagyják. Brooks-Gunn és Lewis (1982) azt találta, hogy a mamák
többször válaszoltak a babák sírására életük első hat hónapjában, mint a
második évben. Egyre többet válaszoltak azonban a gyerek vokalizációi-
ra és a beszédre tett erőfeszítésekre (lásd 7.2. táblázat). Az ilyen viselke
dés azt mondja a gyereknek: „Odafigyelek rád, ha beszélsz hozzám, de ha
sírsz, akkor nem.” Azt is megfigyelték, hogy a mamák kevésbé válaszol
tak a fiúk sírására, mint a lányokéra. Azt látjuk, hogy az anyák már két
éves korra egy olyan kultúrába avatják be a gyerekeiket, amelyben ke
vésbé elfogadható a sírás a célok elérése érdekében, és kevésbé elfogad
ható a szomorúság kifejezése a fiúknál, mint lányoknál.
7.2. táblázat. A babák különböző életkorokban mutatott különböző érzelemkifejezéseire adott anyai
válaszok százalékban kifejezve
Az anya válaszai a csecsemő viselkedésére

A gyerek életkora A csecsemő vokalizációjára A csecsemő sírására
2 - 7 hónap 13 21
8-16 hónap 35 8
17-27 hónap 50 6
Forrás: Brooks-Gunn és Lewis, 1982.
Dunn, Bretherton és Munn (1987) másik vizsgálatából arra is van bizo

nyítékunk, hogy a szülők megváltoztatják azt, ahogyan az érzelmekre
válaszolnak, amikor a gyerekek idősebbek lesznek. Azt találták, hogy az
anyák érzésállapotokra történő utalásai csökkentek a gyerek 18 és 24
hónapos kora között eltelt idő alatt. A mamák feltételezhetően próbál
ták a negatív érzelmeket jelentéktelenné tenni azzal, hogy nem beszél
tek róluk.
Azt gondolhatjuk a kötődés és a szülői válaszkészség tárgyalása alap
ján, hogy a szülők számára a legjobb, ha amint a gyerek szorong, azonnal
és együttérzően válaszolnak. Beszéltünk már egy olyan, kötődéselméleti
keretben fogant vizsgálatról, amelyben azt találták, hogy a biztonságo
san kötődő csecsemők esetében az anyák a babák érzelmeinek szélesebb

tartományára válaszoltak, mint a bizonytalanul kötődő csecsemők szülei
(Goldberg, MacKay és Rochester, 1994). De abból, hogy a szülők szelek
tíven válaszolnak az érzelmekre, egyértelműen láthatjuk, hogy a szülők
céljai összetettebbek annál, mint hogy egyszerűen megvédjék és megvi
gasztalják a gyereket, különösen akkor, amikor a gyerekek már időseb
bek. Képzeljünk el például egy háromévest, aki nyafog minden egyes al
kalommal, amikor egy másik gyerek odanyúl, hogy játsszon az ő játéká
val. Valószínű, hogy a szülő ennek láttán megvigasztalja a gyereket, de
ugyanakkor azt is elmagyarázza, hogy nem szabad irigynek lenni. Ha a
nyafogás és a játék odaadásának visszautasítása fokozódik, akkor a szülő
hatalmi módszerekhez folyamodhat, és azt mondja: „Nem játszhatsz
azokkal a játékokkal, ha tovább nyafogsz.” Ahogy a csecsemők totyo
gókká válnak, a szülők bonyolult kiértékeléseket végeznek arra vonat
kozóan, hogy mennyire szorong a gyerekük, mi az érzelemkifejezés kon
textusa, milyen fontos a helyzet a hosszú távú tanulság megtanításában,
és így tovább (Dix, 1991).
Az ilyen interakciók bonyolultságának ismeretében nem túl megle
pő, hogy viszonylag keveset tudunk azokról a szülői válaszfajtákról,
amelyek a csecsemőkor után a gyerekek különböző érzelmi megnyilvá
nulásaihoz kapcsolódnak. Általában kétfajta mutatót vizsgálnak: bizo
nyos negatív érzelmek (pl. harag) kifejezésének gyakoriságát, és hogy a
gyereket szeretik-e a társai (társas kompetencia). Roberts és Strayer
(1987) megvizsgálta a szülők érzelmekre mutatott válaszkészségét 3 és 5
éves gyerekeknél. Azt találták, hogy a legtöbb szülő határozottan vála
szolt a gyerekre, de ugyanakkor segítettek is a gyereknek abban, ami a
szorongást okozta, így azt kommunikálták, hogy megértették a gyerek
célját. A szülői válaszkészség közepes szintje a gyerek magasabb szociá-
liskompetencia-szintjéhez kapcsolódott, a magas szintű szülői válasz
készség azonban nem. Néhány szülő túlságosan is válaszkész volt a ne
gatív érzelmeket illetően; e szülők gyerekei kevésbé voltak kompeten
sek másokkal folytatott interakcióikban. Más vizsgálatok is felhívták a
figyelmet arra a kifinomult kiegyensúlyozási folyamatra, amelyet a szü
lőknek el kell érniük a gyermekeik érzelmeire adott válaszaik során.
Eisenberg és Fabes (1994) azt találta, hogy a kortárscsoportban keve
sebb haragot mutattak azoknak a szülőknek a gyerekei, akik erősebben
próbálták irányítani vagy minimalizálni a gyereknél a negatív érzelmek
megjelenítését, például úgy, hogy azt mondták a gyereknek, hogy men
jen át a másik szobába, amikor elkezdett sírni. Ezek a vizsgálatok azon
ban arra is rámutattak, hogy ha együttérzőbbek és vigasztalóbbak, ami
kor a gyerek negatív érzelmeket mutat, a gyerek akkor is kevesebb hara
got mutat a kortárscsoportban.
Lehetséges, hogy amikor a gyerek idősebb lesz, a negatív érzelem kife
jezését megerősítheti, ha a szülők együttérzően válaszolnak a negatív ér
zelmek megjelenítésére, anélkül hogy egyúttal arra is megtanítanák a
gyereket, hogy olyan módon közölje haragját vagy szorongását, ami fejlő
dési szempontból, szociálisan és kulturálisan elfogadható. Snyder és

Patterson (1986) azt találta, hogy a haragot bizonyosfajta szülői válaszok
megerősíthetik, és így valószínűbbé teszik, hogy a gyerek dühösen vagy
agresszíven válaszol egy más alkalommal. Patterson (1982) megfigyelte,
hogy amikor a gyerekek agresszívek, a család más tagjai hajlamosak
visszavonni vagy mérsékelni kívánságaikat, így azt adják a gyereknek,
amit akar, és jutalmazzák az agresszió megnyilvánulását. Ez az agresszió
növekedésével jár.
Milyen hatások járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a szülők hogyan vála
szolnak a gyerekeik megnyilvánulásaira.7Az egyik tényező az lehet, hogy
saját életükben a szülők hogyan kezelték az érzelmi kérdéseket. Ebben a
fejezetben korábban már beszéltünk arról, hogy a szülők és a gyerekek
összhangot mutatnak kötődési stílusukat illetően. Ehhez az összhanghoz
talán az a mechanizmus is hozzájárul, hogy a szülők a maguk számára el
fogadható érzelmi stílusokat tanítanak a gyereknek. Ennek vizsgálatára
az egyik módszer az, hogy megkérdezzük a szülőket nézeteikről a harag és
a szomorúság kifejezésével kapcsolatban. Hooven, Gottman és Katz
(1995) ezt „metaérzelemnek” nevezte - arra vonatkozik, hogy mit gon
dolnak az emberek az érzésekről. A kutatók a szülőket metaérzelmeikről
kérdezték, amikor a gyerekeik 5 évesek voltak. Azt találták, hogy 8 éves
korukban azoknak a szülőknek a gyerekei, akik tudatában voltak saját
szomorúságuknak és haragjuknak, és megtanították gyerekeiknek ezek
nek az érzelmeknek a jelentését és azt is, hogy hogyan kezeljék őket, ke
vesebb stresszre utaló jelet és kevesebb negatív érzelmet mutattak, mi
közben a barátaikkal játszottak, jobban teljesítettek az iskolában, és ke
vesebb viselkedéses problémájuk volt.
Nem valószínű, hogy lenne olyan képlet, amely megadná, hogy ho
gyan lehet a legjobban válaszolni a gyerekek érzelmeire. Arra sincsen
képlet, hogy a gyerek hogyan fejezheti ki legjobban érzelmeit. Nézetünk
szerint minden érzelem, a negatívak és a pozitívak is, kommunikációs
célokat szolgál az interakciókban. Csak azt mondhatjuk meg, hogy egy
adott érzelemkifejezés-mintázat a személy ellen dolgozik-e, ha az érzel
met a kontextuson belül elemezzük. Lehet, hogy a felnőttek valójában
segítenek megérteni a gyerekeknek saját érzelemkifejezéseiket a kon
textuson belül: hogy az érzelem helyénvaló volt-e, tekintve a kiváltó
körülményeket és kultúrát, és hogyan befolyásolta azokat, akikre irá
nyult. Ha ez a nézet helyes, akkor azok a szülői viselkedések lesznek a
leghatékonyabbak, amelyek arra bátorítják a gyerekeket, hogy interak
cióik kontextusában tekintsék az érzelmeiket. A csecsemőkoron túl ez
nem mindig jelent együttérzést és válaszkészséget. Néha a gyermek fi
gyelmen kívül hagyását jelenti. Máskor intenzív érzelmi kifejezések
megjelenítését és a hatalom érvényesítését jelzi: így vésik a gyerek elmé
jébe, hogy kifejezésmódja mások számára elfogadhatatlan. Fontos ész
ben tartanunk, hogy amikor a gyerekek érzelmeire adott szülői vála
szokról beszélünk, a szülő-gyerek kapcsolat egy külön aspektusáról van
szó. Ha a hatalomérvényesítő viselkedések a melegség és a szeretet álta
lános kontextusán belül jelennek meg, nagyon más jelentéssel bírnak a

gyerek számára, mint amikor ellenséges és elhanyagoló kontextusban
jelentkeznek. Vagyis a szülő-gyerek kapcsolat általános érzelmi hang
neme befolyásolhatja, hogy az érzelmekre adott szülői válaszokat a gye
rek hogyan érti.
Hosszasan tárgyaltuk a szülői válaszkészség gyermekek érzelmeire
gyakorolt hatását. És mi a helyzet azzal, hogy a gyerekek életében fontos
szerepet játszó többi személy hogyan reagál az érzelmeikre? Az érzelmi
szocializáció e területéről kevesebbet tudunk. Strayer (1980) megfigyel
te, amint 4 és 5 évesek játszanak egymással, és feljegyezte, hogy a gyere
kek érzelemkifejezéseire hogyan válaszoltak a társaik. Az interakciók so
rán a gyerekek leggyakoribb érzelme a boldogság volt (34 százalék), az
tán a szomorúság következett (30 százalék), majd a harag (22 százalék),
és legritkábban a sértődés (13 százalék) jelent meg. A társak legtöbbször
egyszerűen csak hagyták, hogy az érzelmek elmúljanak. A sértődést
hagyták a leggyakrabban figyelmen kívül, ezután jött a harag, majd a
szomorúság, végül a boldogság; vagyis a leggyakrabban megjelenített ér
zelmekre válaszoltak más gyerekek is a leggyakrabban. A gyerekek több
empatikus választ adtak a boldog arckifejezésekre, mint az összes többi
kifejezésre együtt, és kevesebbet a haragra, mint az összes többire együtt.
Az érzelmekre adott válaszok különböző érzelmek esetén eltérőek vol
tak: a boldog kifejezésekre általában boldogság volt a válasz, a szomorú
kifejezéseket általában valamilyen tevékenység vagy játék megosztására
tett kísérlet követte, a dühös kifejezés leggyakrabban verbális vagy fizikai
egyetértésre talált (a másik például elállt az útból), és a sértődött kifeje
zéseket megerősítés vagy olyan kérdések követték, hogy „Jól vagy?”
A különböző érzelmekre tehát nagyon eltérő módon válaszoltak a gye
rekek.
Fontos megjegyeznünk, hogy ezek a reakciók a gyerek életkorával vál
toznak. Denham (1986) például 2 és 3 éves gyerekek megfigyelése során
azt találta, hogy válaszkészebbek voltak más gyerekek haragjára, mint
szomorúságára - ez az eredmény eléggé eltér a Strayerétől. Lehetséges,
hogy ahogy a gyerekek idősebbek lesznek, egyre jobban képesek mások
alacsonyabb intenzitású érzelmeire (pl. szomorúságára) is válaszolni.
Bárhogy is legyen, az ilyen megkülönböztetett válaszadás valószínűleg
befolyásolja a gyerekek társaikkal szembeni érzelemkifejezéseit. A gyere
kek saját életkori csoportjukban tanulják meg, hogy mi az eredménye
annak, ha dühösek, ha szomorúak, és így tovább; és ennek megfelelően
változtatják meg kifejezéseiket.
Hogyan befolyásolja a kultúra az emocionalitás fejlődését?
Helyezzük el az ilyen hatásokat egy tágabb kulturális keretben. A csalá

dok társadalmakban léteznek, és befolyásolják őket az adott társadal
mon belüli érzelmi mintázatok. Ahogy azt a 10. fejezetben látni fogjuk, a
yanomamök körében a haragot és az agressziót nagyra értékelik. Azok a

gyerekek és felnőttek, akik nem vadak, nehezen boldogulnak ebben a
társadalomban, és a gyereknevelés is az agressziót táplálja (Eibl-Eibes-
feldt, 1979). Patterson (1985) ugyanezt az érvet alkalmazza a korlátozó
családokban felnövő gyerekek agressziójára. Amikor a többiek ellensé
gesek, a személynek önmaga védelme érdekében fokozott agresszióhoz
kell folyamodnia. Egy teljesen másfajta társadalomban Briggs (1970) le
írta megfigyeléseit egy inuit család korai nevelési gyakorlatainak enge
dékeny stílusára vonatkozóan: 6 éves korukra az inuitok nagyon kevés
vagy semmi agressziót nem mutatnak. Más kultúrákban a nevelés célja
az, hogy a gyerekeket keménnyé tegye, hogy kevés félelmet és szomorú
ságot mutassanak. Harkness és' Super (1985) bemutatja a kipsigiket,
akik Kenyában egy kis közösségben élnek. Amikor egy 2 éves gyerek sír,
az anyja megvárja, amíg a gyerek odamegy hozzá. Megvigasztalja, de egy
ben gyorsan valami figyelemelterelő dolgot is felkínál. Amint a gyerek a
megnyugvás első jelét mutatja, visszatér a testvéreihez. Ezek a gyerekek
úgy szocializálódnak, hogy a fájdalom vagy a szomorúság minden belső
élményét figyelmen kívül hagyják. Serdüléskor a lányok csiklóját kimet
szik, és a fiúkat körülmetélik a felnőttéletbe való átmenet rítusaként. E
fájdalmas eljárások során nem szabad sírniuk, különben szégyent hoznak
magukra és a családjukra, ennek pedig nagyon szerencsétlen következ
ményei lehetnek.
Ezek a kulturális vélekedések az érzelmekről és megjelenítésükről
alapvető hatással vannak a gyerekek emocionalitására. Az emocionalitás
szélsőségesebb mutatóit is érintik. A különböző kultúrákban nagyon kü
lönböző az egyes gyerekkori érzelmi zavarok aránya. Thaiföldön (Weisz
et al., 1987) a klinikákra beutalt gyerekek nem nagyon szenvednek hara
gon alapuló zavarokban - amelyek agressziót, ellenségességet, lopást és
hazudozást foglalhatnak magukban -, ha összehasonlítjuk őket az egye
sült államokbeli gyerekekkel. A thai gyerekek buddhista kultúrában él
nek, ahol nagyra értékelik a békességet és az alkalmazkodást annak érde
kében, hogy ne zavarjanak másokat. A thai gyerekek azonban nagyobb
arányban mutatnak félelemmel, szorongással kapcsolatos zavarokat és
pszichoszomatikus tüneteket, mint egyesült államokbeli társaik.
Érzelemsémák: hidak a korábbi és későbbi kapcsolatok között
Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a gyerekek érzelmi sémákat

vagy mentális modelleket alakítanak ki a kapcsolatokon belüli érzel
mekről, amelyek hasonlóak Tomkins (1979) „forgatókönyveihez” (lásd
4. fejezet). Ezek a cselekvéssoroknak, az érzelmek jelentéseinek és az ér
zelmek működésének reprezentációi. Miközben mindannyian interakció
ba lépünk másokkal, családunkban és azon kívül is, rájövünk, hogy az
egyes érzelmek mikor és hol helyénvalóak. Tudjuk, hogy vannak olya
nok, amelyek céljainkat szolgálják, mások pedig nem. Tudjuk, hogy bi
zonyos helyzetekben kifejezhetjük haragunkat anélkül, hogy annak ká

ros következményei lennének, míg egy másik helyzetben vagy más em
berekkel a harag kifejezése problémásabb lenne. Érzelmi sémáink tehát
annak párlatai, hogy mire számíthatunk, és a kapcsolatokon belüli ko
rábbi érzelmi élményeinkre épülnek (Baldwin, 1992). Ezek a sémák tar
talmazzák az én, a másik, valamint az én és másik interakciójának repre
zentációját (Mitchell, 1988).
Stern (1994) leírta, hogyan alakítunk ki korábbi tapasztalatainkra
építve különböző sémákat a „másikkal való együttlét”-ről. Az ilyen sé
mák középpontjában interakciós céljaink reprezentációja áll. A csecse
mő azt akarja, hogy valami történjen: a szülőre néz, hogy az csatlakozzon
hozzá céljának teljesítésében. A cél és a hozzá kapcsolódó érzelmek idő
ben bontakoznak ki, és különböző reprezentációkhoz vezetnek arra néz
ve, hogy milyen egy másik személlyel „lenni”. Stern leírja, hogy egy cse
csemő hogyan léphet interakcióba egy depressziós anyával. A csecsemő
először hívja az anyját, hogy játsszon vele, megpróbál választ kiváltani
azzal, hogy élénk. A depressziós anya azonban nem tud ráhangolódni.
Egy másik, együttlétre irányuló próbálkozás során a gyerek felveszi anyja
depressziós hangulatát. A baba élénkségből szomorúságra vált, mialatt
csatlakozik anyja szomorú érzelmeihez. Aztán a baba megint csak magá
ra számíthat az anyja helyett, foglalatosságot és arousalt keresve, miköz
ben még mindig érzi, hogy eltávolodott anyja ott van a háttérben. Ekkor
talán az anya kezdi magát erősebbnek érezni; rákényszerítheti magát,
hogy foglalkozzon a csecsemővel. A baba most élénknek látja őt, ugyan
akkor kicsit félrehangoltnak, mivel ez egy kikényszerített interakció.
Most egy másikfajta séma jelenhet meg ebből a hamis interakcióból: a
„hamis én” a „hamis anyával”. Stern azt állítja, hogy ezek mind a „vala
kivel való együttlét” sémái, amelyeket a gyerek, ahogy idősebb lesz, már
más emberekkel él át. Gyerekkorunkból és ezt követő kapcsolatainkból
sémákat viszünk magunkkal arra vonatkozóan, hogy hogyan vegyünk
részt az interakciókban; ezek az általunk megélt kapcsolódási módokon
alapulnak.
Ez az egyik lehetséges nézet azt illetően, hogy a kapcsolatokra és érzel
mekre vonatkozó információ hogyan épül be sémáinkba és modell-
jeinkbe. Mindegyik kutatási hagyománynak megvan a maga elmélete
arról, hogy a kapcsolatokban szerzett korai érzelemélmények hogyan be
folyásolják a későbbi kapcsolatokat, és hogy az egyik helyzetben tanult
érzelmi választ hogyan visszük át egy másikra (Baldwin, 1992). Legalább
hatféle folyamatot javasoltak magyarázatként az emocionalitás egyéni
különbségeinek kialakulására: a) a bizalom és az énérzés kialakulása a
distresszre adott válaszok alapján; b) melegség és szeretet; c) modell-
nyújtás és hasonló hatások; d) megerősítés, a jutalmazott kifejezések
gyakoribb és a figyelmen kívül hagyott kifejezések ritkább megjelenésé
vel; e) oktatás, metaérzelmek és az érzelmekről való beszéd megtanulá
sa; f) kölcsönös célszerkezetek, amelyekben minegyik személynek meg
van a szerepe. Még távolról sem értjük, hogy milyenek ezek a modellek,
de tudjuk, hogy valami, ezekhez a modellekhez vagy sémákhoz hasonló

dologra szükségünk van ahhoz, hogy megmagyarázzuk, hogyan alakítjuk
ki emberek egy csoportjával kapcsolatban az érzelmi válaszadás mintá
zatait, amelyeket aztán más alkalmakkor, más helyeken és más embe
rekkel újra eljátszunk.
Temperamentum
Ebben a fejezetben eddig az érzelmek szocializációja során bekövetkező

hatásokat tárgyaltuk. Most az emocionalitás olyan összetevői felé fordu
lunk, amelyek a gyerek alkati felépítésében gyökereznek - már említet
tünk néhány ilyen hatást, amikor arról beszéltünk, hogy a kötődési stílu
sok hogyan alakulnak ki.
A gyerekek az élet legelső óráitól kezdve jelentős egyéni különbsége
ket mutatnak viselkedésükben és érzelmeikben. Néhány baba nyugodt,
és könnyen megnyugszik, ha zaklatott. Mások szenvedélyesebbek; köny-
nyen és intenzíven nyugtalanná válnak. Néhány baba élvezi a társas in
terakciót, és könnyen leköti magát másokkal. Mások nyugtalanok lesz
nek, ha játszani kezdenek velük; megpróbálnak visszahúzódni. Az ilyen
különbségeket „temperamentum”-nak nevezik.
A temperamentumot a viselkedés és az érzelmek alkati elemeiként
határozhatjuk meg, amelyek időben és különböző helyzetek között sta
bilak, neurofiziológiai alapjaik vannak, és bizonyos fokig öröklődnek
(Goldsmith, 1993). Nagyon sokfajta temperamentumfogalom létezik, és
ezekben a fogalmakban az érzelmek többé-kevésbé kiemelkedő szerepet
játszanak.
Érzelmi hajlamok a temperamentum középpontjában
Campos és munkatársai (1983) szerint a temperamentum egy olyan ve

leszületett struktúrán alapszik, amely az érzelmek kifejezését szervezi, és
a temperamentum legtöbb dimenziója részét alkotja egy olyan rendszer
nek, amely az érzelmek kifejezésének módját határozza meg. Adnak egy
táblázatot —ennek alapján készült 7.3. táblázatunk is —ennek illusztrálá
sára, amelyben megmutatják, hogy a temperamentummal foglalkozó
legjelentősebb kutatók által javasolt temperamentumdimenziók hogyan
képezhetők le a 4. és a 6. fejezetben tárgyalt érzelmekre.
Ebben a fejezetben mi a temperamentumot az emocionalitás azon
fontos összetevőjének tekintjük, amely biológiai alapú, általában örök
lött, és befolyásolja az emocionalitást és a személyiséget. Néhány kutató
a temperamentumdimenziókat azokra az aspektusokra korlátozza, ame
lyek örökletességét már megállapították (Buss és Plomin, 1984). Sajnos,
amikor a temperamentum mérésére kerül a sor, az ilyen egyértelmű
megkülönböztetéseket nehéz megtartani. A temperamentum mérése
során a szülők értékelik, hogy a gyerekük milyen gyorsan lesz mérges,
vagy hogy mennyi félelmet mutat egy helyzetben. A temperamentum
Temperamentum 251
megfigyelésének másik lehetősége a mérés időtartama alatt mutatott

negatív érzelemkifejezések mennyiségét érinti. Az ilyen mutatók azt ér
tékelik, amire ebben a fejezetben a gyerek emocionalitásaként utaltunk,
és ami mind a környezetből, mind az egyén alkatából építkezik.
7.3. táblázat. A temperamentumdimenziók leképezése az érzelmek elemeire két ismert tempera-

mentumséma esetén: Buss és Plomin (1975) négy dimenziót, Rothbart (1981) pedig hat dimenziót
adott meg
A z érzelem eleme, amelyre a dimenzió

Temperamentumdimenzió
leképeződik
Buss és Plomin, 1975
Emocionalitás Félelem, harag és distressz
Aktivitás A mozgatórendszer általános izgalmi állapota
Szociabilitás Az emberek iránt kifejezett érdeklődés és po
zitív érzelmek
Impulzivitás Az érzelem vagy tevékenység kifejezéséhez
szükséges idő
Rothbart, 1981
Aktivitás A mozgatórendszer általános izgalmi állapota
Mosoly és nevetés Boldogság vagy öröm
Félelem Félelem
Korlátozásokra mutatott distressz Harag
Megnyugtathatóság Nyugtatásra felépülés a negatív érzelmekből
Kitartás Az érdeklődés időtartama
Forrás: Campos et al., 1983 alapján.
Már a csecsemőkori emocionalitás első néhány hónapban megmutatko

zó különbségei sem csupán alkati eredetűek, ahogy azt Belsky, Fish és
Isabella (1991) vizsgálata is megmutatta. A csecsemők pozitív és negatív
emocionalitásának változásait vizsgálták 3 és 9 hónapos kor között, csa
ládjuk jellegzetességeinek függvényében. Összehasonlítva azokkal a gye
rekekkel, akik a negatív emocionalitás alacsony szintjén maradnak, az
alacsonyról magas negatív emocionalitásra váltó gyerekek apja kevésbé
volt kedves másokkal, kevésbé volt határozott a házasságával kapcsolat
ban a gyerek megszületése előtt, és jobban eltért a feleségétől abban,
hogy mennyit foglalkoztak a gyerekkel. Szemben azokkal a gyerekekkel,
akik a negatív emocionalitás magas szintjén maradtak, a magas negatív
szintről alacsonyra váltó gyerekek anyja magas önbecsüléssel rendelke
zett, kevesebb negatív élménye volt a házasságán belül, és harmoniku
sabb, egymást jobban kiegészítő és válaszkészebb interakciókat mutatott
a gyerekkel. A csecsemők emocionalitásának időbeli stabilitását és vál
tozását tehát befolyásolja a családi környezet érzelmi hangneme.
252 7- Egyéni különbségek az emocicmalitás fejlődésében
A temperamentum stabilitása
A temperamentum egyik kritériuma az időbeli stabilitás. A hat hónapon

vagy egy éven keresztül mutatott stabilitás elég magas, különösen, ha
szülői beszámolókat használnak a temperamentum értékelésére. Roth-
bárt (1986) beszámolt a szülők értékeléseiről a mosoly/nevetés, félelem
és korlátokra mutatott distressz dimenziókon 6 és 9 hónapos korban , és
egyenként r = 0,48, 0,37 és 0,51 korrelációkat kapott. Worobey és
Blajda (1989) 2 hónapos és 1 éves kor között a pozitív reagálókészség
0,46, a negatív reagálókészség (ingerlékenység) 0,50 korrelációjáról szá
mol be. Éveken átívelő folytonosságot is megfigyeltek. Chess és Thomas
(1990) egy csoport olyan felnőttet értékelt, akiknek a temperamentu
mát életük első öt évében megmérték. Kevés szignifikáns korrelációt ta
láltak a kilenc egyéni temperamentumdimenzió és a felnőttkori vonások
között. Amikor azonban az értékeléseket a könnyű vagy nehéz tempe
ramentum összesített pontszámába összevonták, a korrelációk maga
sabbak voltak. A könnyű versus nehéz temperamentum 3, 4 és 5 éves
korban egyenként a következő korrelációkat mutatta a felnőttkori ugyan
ilyen mutatóval: r = 0,31, r = 0,37, r = 0,15.
Az időbeli folytonosság még akkor is nyilvánvaló, ha a használt
emocionalitásmutatók pusztán azon alapulnak, hogy a gyerekek milyen
gyakran mutatnak egy adott érzelmi arckifejezést. Hyson és Izard (1985)
13 és 18 hónapos babákat vett videóra Ainsworth idegenhelyzet-vizsgá-
latának rövid szeparációs időszaka alatt, majd arckifejezéseiket a MAX
rendszer segítségével kódolták. A két vizsgálat közötti időtartamban a
folytonosság rendkívül magas volt az érdeklődés kifejezésére (r = 0,90),
a haragra (r = 0,61) és a negatív kifejezések összesítésére (r = 0,90), de
a szomorúságnak alacsony volt a folytonossága. Hasonló eredménye
ket kaptak Lewis eljárásának segítségével, amelyben a gyerekek egy kar
jukhoz rögzített zsinór segítségével bekapcsolhatták a zenét; Sullivan,
Lewis és Alessandri (1992) ugyanezeknek a feltételeknek a hatásait ha
sonlította össze két hónaponként 2-8 hónapos babáknál. Jelentős foly
tonosságot mutatott a harag, az érdeklődés, az öröm és a meglepetés ki
fejezése, de alacsony volt a folytonosság szintje a szomorúság és a félelem
esetében.
Az előző bekezdésben említett vizsgálatokban ugyanazokat az érze
lemkiváltókat vizsgálták két különböző alkalommal. Még a fentieknél is
meggyőzőbben szemlélteti a jelenséget Malatesta és munkatársai (1989a)
munkája, amelyben az érzelemkiváltó körülmények változatosabbak
voltak. A csecsemők arckifejezését kódolták, miközben az anyjukkal ját
szottak, aztán egy rövid szeparációs időszak után ezt ismét megtették,
amikor az anya visszatért. 7 és 22 hónapos kor között a csecsemők a ha
rag (r = 0,32) és a szomorúság (r = 0,37) folytonosságát mutatták.
A pozitív érzelmek esetében nem találtak folytonosságot.
A félénkség a temperamentum egy újabb dimenziója. A félénk gyere
keknek magas stabil szívritmusuk van, és nagyobb a szimpatikus válasz
Temperamentum 253
készségük, ami a limbikus hipotalamikus arousal váratlan környezeti

változásokra mutatott alacsonyabb küszöbét jelzi - ezeknél a fiziológiai
mutatóknál is időbeli folytonosságot találunk (Kagan, 1982). Davidson
és Fox (1989) be tudta jósolni, hogy a babák mennyit sírnának a szülői
szeparáció alatt a kéreg jobb oldalának egy semleges kontrollperiódus-
ban a bal oldalhoz képest mutatott nagyobb EEG-aktivitása alapján.
Kagan, Reznick és Snidman (1988) 2-től 7 éves korukig követtek olyan
gyerekeket, akik 2 éves korukban rendkívül gátlásosak voltak - ezek a
gyerekek ismeretlen felnőttek és gyerekek láttán az anyjukba csimpasz
kodtak, abbahagyták a beszédet, és hosszú ideig nem léptek interakció
ba az ismeretlen személlyel. 2 évesek nem válogatott mintájának körül
belül 7 százaléka tartozott ebbe a csoportba. 7 éves korukban újra érté
kelték őket a viselkedéses gátlásosság szempontjából: a viselkedésüket
kódolták, mialatt megfigyelték őket 10 másik ugyanolyan életkorú és
ugyanolyan nemű gyerekkel folytatott interakció közben. Mérték a
spontán megjegyzések és a félrevonulás gyakoriságát. A folytonosság
csak abban a kis csoportban mutatkozott meg, akik 2 éves korukban
rendkívül félénkek voltak, viszont nem volt tetten érhető a gyerekek
teljes mintájában, de ezek a rendkívül félénk gyerekek 7 éves korukban
kevesebbszer közelítettek meg más gyerekeket, és kevésbé voltak beszé
desek a kutatókkal. Rubin (1993) is folytonosságot talált a félénkség
ben: társasán gátolt gyerekeket követett 4 éves koruktól a kamaszkor
közepéig. A félénkség iskoláskor előtti pontszámai nem jelezték előre a
14 éves kori társas viselkedést, de a 7 éves kori félénkség előre jelezte a
magányt (r = 0,5) és a kortárscsoportbeli integráció hiányát (r = 0,4) 14
éves korban.
A szülői értékeléseket és az arckifejezéseket is felhasználva tehát azt
találták, hogy a gyerekeknek jellegzetes emocionalitásstílusuk van. Né
hány gyerekkorban megfigyelhető hajlam egész gyerekkorban és a ké
sőbbi élet folyamán is befolyásolja az érzelmi mintázatokat.
A temperamentum genetikai alapjai
A temperamentumkutatás területén dolgozó legtöbb elméleti szakem

ber azt állítja, hogy a temperamentum részben öröklött (Buss és Plomin,
1984), és ikervizsgálatokat is végeztek a hatás nagyságának felbecsülésé
re. A temperamentum szülői értékelései szempontjából és bizonyos vizs
gálatokban a kutatók laboratóriumi értékelései alapján is összehasonlí
tottak egypetéjű, más néven monozigóta (MZ) ikreket, akik teljes génál
lományukban osztoznak, és kétpetéjű, más néven heterozigóta (HZ)
ikreket, akiknél a génállomány fele azonos. A genetikai hatások másfaj
ta vizsgálataiban vér szerinti és örökbe fogadott gyerekeket hasonlítot
tak össze egymással.
Van bizonyíték a temperamentum fő dimenzióiban megnyilvánuló
genetikai hatásokra (Campos et ab, 1983), bár az örökletesség mértéké-
nek becslései váltakoznak attól függően, hogy a mutató megfigyelésen

vagy a szülők beszámolóján alapul, hogy milyen volt a vizsgálati elrende
zés, és hogy a temperamentum mely dimenzióját vizsgálják. A 7.4. táblá
zatot Plomin (1988) ikervizsgálatokat összefoglaló áttekintéséből vettük
át. Nézzük meg az „Eredmények” oszlopot. Itt korrelációs együttható-
párokat látunk, például 0,37 vs. 0,13. Az első együttható minden párban
az egypetéjű ikrek esetén talált konkordancia (korreláció egy adott di
menzióban), a második pedig kétpetéjű ikrekre vonatkozik; a genetikai
hatás méretét a két konkordancia különbségével mérik. Ezek a vizsgála
tok azt mutatják, hogy az emocionalitást befolyásolják genetikai ténye
zők, mivel a konkordancia minden esetben magasabb MZ, mint HZ ik
rek esetében. Goldsmith (1992) azt találta, hogy —szülői beszámolók
alapján —az aktivitásszint, a félelem és a korlátozásra mutatott distressz
mind erős genetikai hatásokat mutatnak. Más tényezőkben - ilyen pél
dául a megnyugtathatóság - csak gyenge genetikai hatás volt megfigyel
hető: nézzük meg a 7.4. táblázat alsó sorában, hogy milyen kicsi az elté
rés a megnyugtathatóság konkordanciáiban.
7.4. táblázat. A z emocionalitás néhány viselkedésgenetikai ikervizsgálatának összesített eredményei; mindegyik eredményhalmazban
az első szám az egypetéjű ikrek, a második a kétpetéjű ikrek konkordanciáját mutatja
Eredmények
Szerzők Mutató
6 hónapos korban 2 éves korban
Matheny et al. (1981) Szülői interjúk:
a sértett érzésekről 0,37 vs. 0,13
a harag gyakoriságáról 0,39 vs. 0,26 0,41 vs. 0,15
az ingerlékenységről 0,45 vs. 0,29 0,46 vs. 0,28
a sírásról 0,62 vs. 0,51 0,59 vs. 0,39
Matheny és Dolan Az emocionalitás értékelései a játszószobá 0,66 vs. 0,30
(1975) ban, miután az anya elment
Goldsmith és Campos Szülői értékelések:

(1982) félelem 0,66 vs. 0,46
a korlátozásra mutatott distressz 0,77 vs. 0,25
megnyugtathatóság 0,71 vs. 0,69
Forrás: Plomin, 1988 alapján.
Emde és munkatársai (1992) vizsgálatában az emocionalitást az egysze

rű temperamentummutatóknál tágabban határozták meg. 200 14 hóna
pos ikerpárt vizsgáltak, ezeknek a fele egypetéjű, a másik fele kétpetéjű
volt. Az emocionalitás és a temperamentum néhány mutatóját szülői
beszámolók alapján értékelték, néhányat független megfigyelők beszá
molói alapján, néhányat mindkétféleképpen. A genetikai hatás nyilván
való volt a (megfigyelés által mért) viselkedéses gátlás és a félénkség eh
hez nagyon hasonló konstruktuma (amelyet a szülői beszámolók és meg
figyelés alapján mértek) esetében. A temperamentumra és a negatív
érzelmekre vonatkozó szülői beszámolók is genetikai hatásokat jeleztek.
Temperamentum 255
Nem volt azonban bizonyíték a megfigyeléses mutatók alapján a negatív

és a pozitív érzelmek, az általános hangulat és a frusztráció mögött meg
húzódó genetikai hatásokra. Bizonyos eredmények összeütközésbe ke
rültek olyan mutatókkal, amelyek szándék szerint ugyanazt a konst-
ruktumot mérték; amikor a negatív érzelmeket a szülők értékelték, az
örökletességre vonatkozó becslések magasak voltak, de amikor ezt meg
figyelők értékelték, alacsony eredményeket kaptak. Összefoglalva tehát,
az ikervizsgálatok jelzik, hogy a genetikai hatások szerepet játszanak a
gyerekek emocionalitásában, bár nem világos, hogy milyen mértékben
befolyásolják azt. A probléma egy része a mérésből fakad; még hosszú út
áll előttünk, amíg kideríthetjük, hogy melyek a bennünket érdeklő
konstruktum legérvényesebb mutatói. Az örökbefogadásos vizsgálatok,
amelyekben a szülők, valamint vér szerinti és örökbe fogadott gyermeke
ik érzelmi jellemzőit mérik, nem nyújtanak erős bizonyítékokat az érzel
mi stílusok örökletessége mellett (Plomin, 1988).
A temperamentum és a kötődési stílus kapcsolata
Bowlby és mások (Hinde, 1976) a kölcsönösséget hangsúlyozták a szülő

és gyerek érzelmi kapcsolatának felépítésében. Ugyanúgy, ahogy a ba
bának alkalmazkodnia kell a szülőkhöz, a szülőknek is meg kell tanulni
uk alkalmazkodni a baba temperamentumához. A szülők számára tény,
hogy néhány csecsemő nehezebben kezelhető, mint a többi; néhányan a
szülők alkalmazkodóképességét a határokig feszítik. Vannak kutatók,
akik szerint a csecsemők szeparációra és az anya visszatérésére adott
idegen helyzetbeli válaszainak különbségeit kevésbé befolyásolja a szü
lők válaszkészsége vagy érzékenysége, inkább a temperamentum felelős
értük - például az, hogy a babák mennyire könnyen lesznek dühösek, és
hogy mennyire érdeklődnek a tárgyak iránt az emberekhez képest
(Kagan, 1987). Lehet, hogy egy túl barátságos temperamentumú baba
alig vesz tudomást arról, hogy anyja elhagyja a szobát és visszatér. B vá-
laszmintázat alapján bizonytalanul kötődőnek osztályozzák.
A temperamentum kötődésben játszott szerepét támogatja például
Miyake, Chen és Campos (1985) vizsgálata, akik azt találták, hogy az in
gerlékeny újszülöttek nagyobb valószínűséggel válnak bizonytalanul kö
tődővé 12 hónapos korukra, valamint Fox és munkatársainak (Aaron,
Calkins és Fox, 1990; Calkins és Fox, 1992) eredményei, amelyek szerint
az ambivalens kötődési státust legjobban az enyhén stresszes esemé
nyekre mutatott kora csecsemőkori reaktivitás jósolta be. Thompson,
Connell és Bridges (1988) szerint a nehéz temperamentum kapcsolatba
hozható a baba szeparációs szorongásának intenzitásával és azzal, hogy a
babák hogyan reagálnak a mama visszatérésére. Ami a babák tárgyak
iránti érdeklődését illeti, Lewis és Feiring (1989) azt találták, hogy azok
a babák lettek 12 hónapos korukban a legelkerülobbek, akik 3 hónapos
korukban jobban érdeklődtek a tárgyak, mint az emberek iránt. Bizo-
nyos jelek arra utalnak, hogy a gyerekek kötődési stílusát ezek a veleszü
letett tényezők az életkor előrehaladtával egyre jobban befolyásolják
(Vaughn et ah, 1992).
Intuíciónk szerint valószínűnek tűnik, hogy a szülők eltérően vála
szolnak a különböző temperamentumú babákra. Azt gondolnánk pél
dául, hogy a szülők az ingerlékeny és nehezen vigasztalható babákra
visszavonulással válaszolnak, hogy megóvják magukat a tanácstalan
ság és csalódás érzésétől. Crockenberg (1986) a kutatási eredményeket
áttekintve talált a feltételezés mellett szóló érveket, de ezek nem vol
tak túl erősek. Bizonyos vizsgálatok eredményei szerint az anyák in
kább visszavonultak a nehéz temperamentumú csecsemőktől (Peters-
Martin és Wachs, 1984), más vizsgálatokban azonban az anyák jobban
bevonódtak, ha a gyerek nehéz temperamentumú volt (Bates et ab,
1982). Néhány kutató azt az összetettebb feltételezést vizsgálta meg,
hogy a negatív temperamentum csak akkor kapcsolódik negatív vég
eredményhez, ha a szülők nem elég rugalmasak ahhoz, hogy alkalmaz
kodjanak a gyerek temperamentumához, és negatív gondozói stílust
vesznek fel. A temperamentum és a szülők jellegzetességei közötti kon
tingens kapcsolat elképzelésének „jó illeszkedés”-modell a neve (Tho
mas és Chess, 1977). Manglesdorf és munkatársai (1990) megvizsgál
ták a kérdést. Azt találták, hogy önmagában sem a 9 hónapos kori
distresszre való hajlam, sem a mamák személyisége nem jelezte előre a
babák négy hónappal későbbi kötődési stílusát. A magas distressz-
értékeket mutató csecsemők azonban gyakran váltak bizonytalanul
kötődővé, ha az anyjuk merev és a hagyományokhoz ragaszkodó volt.
Ilyen kapcsolatot nem találtak azoknál a babáknál, akik nem voltak
hajlamosak a distresszre. Itt a kontingens kapcsolatra látunk bizonyíté
kot: a temperamentum csak akkor fontos a kötődési kapcsolatban,
amikor az anya bizonyos értelemben merev. A „jó illeszkedés”-modell
nagyon valószínűnek tűnik ugyan, de nem minden vizsgálat támasztot
ta alá (Windle és Lerner, 1986).
A kötődési státus tehát a szülői viselkedések és a baba temperamen
tumának összjátékán múlik. Goldsmith és Alansky (1987) metaelemzést
végzett a szülői gondviselés, a temperamentum és a baba kötődési stílu
sának kapcsolatát elemző vizsgálatokon. Az eredmények szerint az anyai
gondoskodás és a temperamentum hasonló mértékben hatnak a kötődé
si stílusra, és mindkettőnek csak szerény hatása van.
Ami azonban statisztikailag viszonylag kis hatás, az a szülők és a szü
lő-gyerek kapcsolat számára fontos lehet. A nehéz temperamentumú
babákkal küzdő szülők örülhetnek, ha egy klinikus elismeri, hogy olyan
gyerekük van, aki bármely szülő gondozói képességeit próbára tenné.
A temperamentum fogalma néhány olyan szülő számára, aki segítséget
keres maga és gyermekei számára, teljesen megváltoztathatja a helyze
tet. Segíthet abban, hogy újult erővel fogjanak a baba jellegzetességeivel
való megküzdéshez.
Affektiv hajlamok - a környezetre adott válaszok 257
A ffektiv hajlam ok - a környezetre a d o tt válaszok
Összefoglalva tehát, az érzelmi mintázatok az idő folyamán kialakulnak

mind a gyerekben, mind a gyerek és a gondozó között. Ha konkrét érzel-
mekben gondolkodunk, akkor ezek közül néhány uralkodóvá válhat.
Ha egy dinamikus rendszerben gondolkodunk, az interakciók ismétlődő
formái bizonyos szerveződési módokat alakíthatnak ki, és ez időbeni
folytonosságot eredményezhet. Bármelyik elméletet is részesítsük előny
ben, annyi világos, hogy az érzelmek szervező struktúrákká válnak a gye
rek és a külvilág, valamint a gyerek és más személyek interakcióiban.
Bizonyos esetekben a folytonosság adaptív: a gyerek megtanulja a tár
sas világ jellegzetességeit, és hasznos, jól működő elvárásokat és mintá
zatokat alakít ki az interakciókkal kapcsolatban. Továbbá, ha a gyerek
érzelmi viselkedése valamilyen mértékben bejósolható, a gondozó előre
jelezheti a reakcióit, és úgy alakíthatja a környezetet, hogy csökkentse a
legnagyobb zavarral járó reakciókat. A következőkben megmutatjuk,
hogy a gyerek emocionalitása hogyan alakítja a gyerek életét; ennek szá
mos következménye van felnőttkorban is.
A gyerekkori emocionalitás felnőttkorra átterjedő mintázatai
Amikor a folytonosságról volt szó (fent), olyan érzelmi mintázatokkal

foglalkoztunk, amelyek időben stabilak. Hogyan hatnak a gyerekkor
ban kialakított mintázatok felnőttkorban? Harminc évvel a kezdeti gye
rekkori értékelés után Caspi, Elder és Bem (1987, 1988) olyan embere
ket követtek, akik 8 éves korukban nehéz természetűek vagy félénkek
voltak.
Caspi, Elder és Bem azt találták, hogy azok, akiknek dühkitöréseik
voltak 8 éves korukban, nagyobb valószínűséggel váltak nehéz természe
tű felnőtté. A nehéz természetű fiúk nagyobb valószínűséggel hagyták
előbb abba az iskolát, és egyenetlenebb volt a munkájuk. Ez azt eredmé
nyezte, hogy alacsonyabb foglalkozási státusuk volt, mobilitásuk inkább
lefelé irányult, szemben kiegyensúlyozott társaikkal. A nők otthoni éle
tében nyilvánvalóak voltak a nehéz természet következményei. Társa
dalmi osztályuk elvárásai alatt mentek férjhez, gyakrabban váltak el, ke
vésbé voltak elégedettek házastársi kapcsolatukkal, és férjeik és gyere
keik nehezebb természetű szülőknek tartották őket, mint azokat a
nőket, akik 8 éves korukban kiegyensúlyozottak voltak.
Azok a férfiak, akik gyerekkorukban félénkek voltak, később háza
sodtak meg, lettek apák és építettek fel karriert, mint a nem félénk férfi
ak. Az, hogy milyen lassan álltak munkába, kapcsolatban volt azzal,
hogy mit értek el később a munka területén, és milyen stabil állásuk
volt. Ezzel szemben a félénk nők felnőttkorukban is félénkek maradtak,
de ennek kevesebb ártalmas következménye volt. Nem volt rájuk igaz,
hogy később mentek férjhez vagy szültek gyereket, de kevesebb időt töl-
töttek munkával. Olyan férfiakhoz mentek feleségül, akik karrierjük so

rán magasabb státust értek el, talán azért, mert a félénk nők szívesen
maradtak otthon, és kevesebb otthoni követelményt állítottak fel a há
zastársukkal szemben.
Ez a kutatás bepillantást enged abba, hogy az emocionalitás folyto
nossága milyen különböző módokon jelenhet meg. Nem egyszerűen ar
ról van szó, hogy a válaszok időben stabilak maradnak: az érzelmi válasz
adás gyerekkorban kialakuló mintázatai egész életünkben befolyásolják
a választásainkat.
Személyiségdimenziók és -vonások
A személyiség legtöbb vonása vagy dimenziója szinte definíció szerint ér

zelmi vagy társas jellegű. Arról már volt szó, hogy ezek közül néhány ge
netikai alapú, és hogy némelyikük átível a gyerekkorból a felnőttkorba.
A személyiség genetikai alapú vonásai olyanok, mint a fajspecifikus
mintázatok, amilyeneket a 3. fejezetben tárgyaltunk. Néhány fajspeci
fikus mintázat meglehetősen konkrét viselkedésmintázatokról gondos
kodik, például a kötődésről vagy az anyai gondoskodásról. Más genetikai
hatások azonban nem ennyire specifikusak. Megnyilvánulhatnak hajla
mokban, mint például a melegség és a szeretet, a félénkség vagy a harag
ra való hajlam. Tudjuk, hogy a változatosság az evolúciós mechanizmus
lényegi része, így például, bár minden ember képes a félelemre, néhány
ember nagyon félénk, mások kevésbé azok. Az ilyen hajlamok mind
annyiunk esetében egyéni tapasztalatokra és a kultúrára épülnek.
Az ilyenfajta látható, genetikailag meghatározott hajlamok esetében
talán annak a jelei a legzavaróbbak, hogy az olyan tényezők, mint a sze
mélyközi melegség, a szeretet és a családon belül folytatott társas inter
akciók könnyedsége is (amelyet e fejezet során tárgyaltunk) genetikai
alapúak (Plomin és Bergeman, 1991). A viselkedésgenetikában tehát
nem arról van szó, hogy a gének pusztán az alapjait adják a fajspecifikus
viselkedéseknek, például annak, hogy a gyerek gondviselői szoros köze
lében akar maradni. Hajlamok formájában a változatosságról is gondos
kodnak, arról, hogy mennyire vagyunk félénkek, szeretetteljesek és így
tovább. A melegség és a szeretet mért mutatói mindig azt mutatják,
hogy a genetikai tényezők a variabilitásnak csak egy részét (20 és 50 szá
zalék között) magyarázzák meg.
A személyiséget általában a személy különféle helyzetekre adott vá
laszkészségét vizsgáló kérdőíves teszteken mérik, hogy kiderítsék, az em
berek attitűdjei, hajlamai és tendenciái közül melyek alkotnak egy cso
portot és maradnak fenn időben. A személyiség ilyen megközelítése már
kialakult, számos különböző személyiségfogalommal rendelkezett, ame
lyek mindegyike létrehozta a maga vonásgyűjteményét, amikor Mischel
(1968) azt állította, hogy a személyiség nem csupán belső hajlamoktól
függ: az egyik helyzetben a személy egy adott módon viselkedhet, egy
másfajta helyzetben pedig másfajta viselkedést mutathat. Bár ezt min-
Affektiv hajlam ok-a környezetre adott válaszok 259
denki elismeri, tekinthetjük úgy, hogy a személyiségfogalom azt fedi le,

hogy a személy milyen mértékben cselekszik jellegzetes módon időpont-
tói függetlenül és különböző helyzetekben. Egy ötletes vizsgálatban ön-
beszámolókból származó eredményeket hasonlítottak össze házastársak
tól származó bizonyítékokkal (Costa és McCrae, 1988), és stabilaknak
találták őket legalább hat éven keresztül. Valószínű, hogy a személyiség
az életkorral együtt egyre szilárdabb lesz (Wiggins és Pincus, 1992), talán
mert az emberek állásai, kapcsolatai, barátságai, életkörülményei és ké
pességei kikristályosodnak a lehetőségek sorából, és aztán támogatja
őket az így létrehozott környezet.
A személyiségelméletek alkotói közötti egyetértés afelé halad, hogy
elismerjék a személyiség úgynevezett „nagy öt” (big five) dimenzióját
(John, 1990; McCrea, 1992; Ozer és Reise, 1994): neuroticizmus (ide-
7.2. ábra. A legtöbb 3-5 éves fé~

lénk idegenekkel: figyeljük meg,
hogy ez a fiú anyjába csimpasz
kodik, és aggódónak tűnik. A
szélsőséges gyerekkori félénkség
felnőttkorba is átnyúlhat
tartoznak a szorongás, az ellenségesség, és a depresszió vonásai), extra-

verzió (melegség, társas igény és pozitív érzelmekre való hajlam), nyi
tottság (képzeletre, esztétikára, érzésekre, gondolatokra), barátságosság
(bizalom, egyenesség és szolgálatkészség) és lelkiismeretesség (teljesít
ményre való törekvés, önfegyelem és kötelességtudat). A neuroticizmus
és az extraverzió teljesen egyértelműen érzelmiek, a nyitottságnak is van
érzelmi oldala, és a barátságosság közel áll a melegség és szeretet érzelmi
fogalmaihoz.
A „big five” neuroticizmus faktora megfelel Eysenck ugyanilyen né
ven javasolt dimenziójának. O azt állította, hogy ez a dimenzió a lim-
bikus rendszerre épül (Eysenck, 1990). Idézzük fel az 5. fejezetben leírta
kat: a limbikus rendszer szerepet játszik a félelmi válaszra adott büntetést
jelző ingerek klasszikus kondicionálásában. Eysenck elmélete szerint az
emberek különböznek abban, hogy az idegrendszerük milyen könnyen
sajátít el ilyen kapcsolatokat, beleértve a társadalom tiltásait és a lelkiis
meret kialakulását is. A könnyen kondicionálható idegrendszerekben a
félelem intenzív és jelentős hatásai lehetnek, így az emberek hajlamosak
gyakran félni, és úgy alakítani az életüket, hogy kerüljék a félelemkeltő
alkalmakat.
Az extraverzió faktort illetően Eysenck magyarázata az idegrendszer
másik részére épít. Különböző emberek az agyi arousal különböző háttér
szintjével rendelkeznek, amelyet a retikuláris aktiválórendszer közvetít.
Az emberek próbálják az arousalt valamilyen optimális szinten tartani.
Azok az emberek lesznek extravertáltak, akiknek általában túl alacsony
az arousalszintjük. Az ideális szint fenntartásához a társas interakciók
ban és a külső ingerlésben keresnek izgalmat. Az introvertáltaknak már
elég magas a belső arousalszintjük. Azt próbálják biztosítani, hogy ez ne
emelkedjen tovább külső tényezőknek köszönhetően, így jobban szeretik
a csendet és a maguk által szervezett tevékenységeket.
Ha a személyiségdimenziók stabilak, azt várhatjuk, hogy egyben
örökletesek is. Egypetéjű és kétpetéjű ikrek vizsgálatai alapján készült
becslések szerint az extraverzió és a neuroticizmus jelentős mértékben
örökletesek (Plomin, Chipuer, és Loelin, 1990). E faktorok biológiai
alapja távolról sem teljesen elfogadott: az extraverzió dimenzió eseté
ben a legerősebb (Eysenck, 1990).
Gray megközelítése (1991), amely javarészt az állati tanulás vizsgála
tain alapult, hasonló feltételezést eredményezett két biológiai alapú di
menzióval. Az egyik egy szorongási tendencia, amely a büntetésre, a ju
talom elmaradására és az újdonság jelzéseire való érzékenységen alapul.
Ez a dimenzió hasonló Eysenck neuroticizmusához, de Gray szerint egy
viselkedéses gátlórendszerből származik, amely a szeptumban és az agy
hippokampális területein helyezkedik el. Gray másik, Eysenck extraver
ziójától teljesen eltérő dimenziója az impulzivitás független rendszere.
Egészében véve világos, hogy bár különböző helyzetekben és különbö
ző emberekkel különbözőképpen viselkedünk, legtöbbünk személyiségé
ben van valami folyamatosság. E folyamatosság nagy részének érzelmi
Összefoglalás 261
minősége van, és személyes kapcsolatainkat érinti: gyengédek, melanko-

likusak, félénkek vagy agresszívek vagyunk általában? Feltételezik, hogy
vannak olyan struktúrák, amelyek érzelmi stílusunkat továbbviszik: ezek
lennének az érzelmi sémák. Ezeket minden bizonnyal befolyásolják azok
az érzelmi hajlamok, amelyekkel az életet kezdjük - a temperamentum-
vonások - , de ezeket lényegesen módosítja közeli kapcsolataink történe
te. A következő fejezetben azzal foglalkozunk, mi történik, amikor a gye -
rekek az ilyen sémák szélsőséges formáit alakítják ki.
Összefoglalás
Az emocionalitás egyéni különbségeinek két fő forrása van: a közeli

kapcsolatok, amelyek általában a családban kezdődnek, valamint a vi
selkedés és az érzelmek genetikai mintázottsága, amelyet temperamen
tumnak neveznek. A legtöbbet kutatott korai érzelmi kapcsolat a kötő
dés, a csecsemő és a szülő kapcsolata, amelyben egyfajta bizalomérzet
épül ki a gyerek félelmeire adott szülői válaszok alapján. Három kötődési
típust különböztettek meg: biztonságos, ambivalens és elkerülő stílust.
Van arra bizonyíték, hogy ezeknek a stílusoknak bizonyos aspektusai
egyéves kortól a felnőttkorig tartanak, és a szülők átadhatják őket utó
daiknak. A folytonosságot befolyásolhatja a temperamentum és a kap
csolaton belüli tapasztalatok is. A szülői gondoskodás más elemei is fon
tosak azonban, különösen a melegség és a gyengédség. A szülők többfaj
ta módon is formálják a gyerekeik emocionalitását: a nyelven keresztül,
azáltal, hogy modellálnak számukra bizonyos érzelmi mintázatokat, és
bizonyos érzelmekre inkább válaszolnak, mint másokra. A temperamen
tumot általában az emocionalitás ilyen vagy olyan formájára való gene
tikai hajlamnak tekintik, ilyen lehet például a negatív érzelmekre való
fogékonyság. Van arra bizonyíték, hogy ezeknek a hajlamoknak néme
lyike, különösen, ha extrém formájában van jelen, fennmarad a korai
gyerekkortól a későbbi gyerekkorig és akár felnőttkorig is. Felnőttkor
ban az emocionalitás folytatódó mintázatait általában a személyiség ter
minusaiban tárgyalják; a mai személyiségelméletek öt dimenziót külön
böztetnek meg: neurotikusság, extraverzió, nyitottság, kellemesség/ba-
rátságosság és lelkiismeretesség. Ezek közül az első négy egyértelműen
érzelmi dimenzió. Az emocionalitás egyéni különbségeit valószínűleg
legjobb úgy elképzelni, hogy az emberek érzelmi sémákat alakítanak ki,
amelyek részben tapasztalaton, részben a temperamentumon alapulnak,
és ezekre a kapcsolatokon belül az érzelmi válaszadás konkrét stílusaira
való hajlamok épülnek.
Egy klasszikus mű, amely a mai napig stimuláló; az emberi érzelmek alapvető kérdé
seinek gondolatokkal teli és széles körű bemutatását kínálja:
John Bowlby (1971). Attachment and loss. I. Attachment. London, Hogarth Press.
(Újranyomva Penguin, 1978.)
A legkisebbek érzelmi és személyközi életéről talán a legjobb könyv:

Dániel Stern (1985). The interpersonal world of the infant. New York, Basic Books.
A társas interakció érzelmi sémái mellett szóló érv; a cikk azt is áttekinti, hogy ezt az
elképzelést hogyan közelítették meg különböző nézőpontokból:
Mark Baldwin (1992). Relational schemas and the processing of social infor
mation. Psychological Bulletin, 112, 461-484.
Az érzelmek egész életen át tartó folytonosságáról:

Carol Magai (korábban Carol Malatesta) - Susan H. McFadden (1995). The role of
emotions in social and personality development. New York, Plenum.
8 . fejezet Érzelmek és gyermekkori
pszichopatológia
8.0. ábra. Gyerekkorban a fiúk hajlamosabbak a pszichiátriai zavarokra, mint a lányok; náluk a za-
varok legaggasztóbb fajtái a haragon és agresszión alapulnak, amelyek hosszú árnyékot vethetnek az
életükre: azok a fiúk, akik gyerekkorukban gyakran és durván agresszívek, ki vannak téve annak a ve
szélynek, hogy kihágásokat követnek el kamaszkorukban, és felnőttkorukban bűnözőkké válnak
Tartalom
Érzelmek a gyermekek pszichopatológiájában

Péter esete
A gyerekkori zavarok osztályozása
Hogyan érinti a gyerekkori pszichopatológia az érzelmeket?
A pszichopatológia gyerekkori prevalenciája

Extemalizáló zavarok
Szorongási zavarok
Depressziós zavarok
A zavarok folytonossága
A gyerekkori pszichiátriai zavarok kockázata és okai

Szülők közti konfliktus
Pszichiátriai zavar a szülőnél
A szülő'gyerek kapcsolat
Szegénység
A kockázati tényezők kombinációi
Kétirányú és megerősítő hatások a környezetben
A pszichopatológiával kapcsolatos alkati tényezők
Védőfaktorok
Hajlam és stressz: a zavar modellje
Összefoglalás
...kortörténeteink a betegek tisztán emberi és szociális viszonyai-
nak éppen annyi figyelmet szentelnek, mint a szomatikus tényezők
nek és a betegség tüneteinek. Érdeklődésünket elsősorban a beteg
családi viszonyaira fordítjuk.
(Sigmund Freud, 1905/1993,28. o.)
Érzelmek a gyermekek pszichopatológiájában
A pszichopatológia olyan mentális állapotok vizsgálata, amelyekben az

ember már nem tud sikeresen megküzdeni az életével. Ennek a terület-
nek elég jelentős része szélsőséges érzelmi élményeket érint - intenzív és
hosszan tartó szorongást, depressziót, haragot. Az ilyen állapotok gye
rekkorban is megjelennek: gyakran „zavarként” vagy „rendellenesség
ként” utalnak rájuk. Ebben a fejezetben az a célunk, hogy megértsük,
milyen kapcsolat van a normális érzelmek és a pszichopatológia között.
Bár a gyerekkorra jellemző leggyakoribb pszichopatológiai állapotok leg
főbb összetevői az érzelmek, a zavar nem egy érzelem szélsőséges formá
ja. Más egy nagyon szomorú gyerek, és más egy depressziós.
A 7. fejezetben láttuk, hogy a gyerekek érzelmi sémákat alakítanak ki,
és hogy ezek hosszan fennmaradhatnak. Itt azt állítjuk, hogy a gyerek
életkorának előrehaladtával és a személyközi interakciók ismétlődő min
tázatainak kialakításával ezek a sémák néha rugalmatlanná válnak.
Péter esete
Hogyan kerülnek az érzelmek és a pszichopatológia átfedésbe? Az aláb

biakban bemutatunk egy magatartás-zavaros fiút: ő több olyan fiúnak a
képzeletbeli összetétele, akivel egyikőnk (JJ) klinikai munkája és kuta
tási interjúi során találkozott. Ezt az összetételt részben az anonimitás
fenntartása érdekében alakítottuk ki, és részben azért, hogy illusztrál
hassunk több olyan gyereket, családot, közösséget érintő kérdést, amely-
lyel a fejezet hátralévő részében foglalkozni fogunk.
A l l éves Péter egy bérházban lakott nővérével, húgával és szüleivel. Gyakran ke
rült bajba az iskolában, és mostanában több napra eltanácsolták az iskolába járás
tól, mert verekedett egy másik gyerekkel. Egy tanár megpróbált közbeavatkozni,
mire ő felkapott egy széket, és hozzávágta. Üvöltött és káromkodott a tanárral, és
csak akkor hagyta abba az agresszív viselkedést, amikor két felnőtt lefogta. Ez a
kitörése a korábbiaknál is rosszabb volt, de az elmúlt évben az iskolaigazgató ál
landóan panaszkodott Péter szüleinek, hogy a gyerek szemtelen, durva, verbáli
sán agresszív és iskolakerülő. Otthoni viselkedése is hasonló volt. Ha az anyja
megkérte, hogy csináljon meg valamit, akkor visszautasította, üvöltött vele, és
előfordult, hogy ököllel is megfenyegette. Gyakran verekedett mindkét testvéré
vel, és nemrégiben a húga panaszkodott, hogy úgy kicsavarta a kezét, hogy több
napon keresztül fájt. Péter anyja az elmúlt hónapban többször is észrevette, hogy
hiányzik pénz a táskájából, bár Péter tagadta, hogy elvette volna. Ügy érezte,
hogy elveszítette a fia feletti uralmát. Péter apja mostanában már nem foglalko
266 8. Érzelmek és gyermekkori pszichopatológia
zott fia viselkedésével, mert amikor utoljára megbüntette Pétert, nagyon dühös
lett, és jobban megverte a fiát, mint szándékában állt. A család félt elmenni a kli
nikára. Amikor találkoztunk velük, Péter már több mint 18 hónapja jelentős za
vart mutatott.
Az érzelmi állapota szempontjából ez a fiú nagyon dühös. Ha a szülei

szólnak hozzá, ellenséges hangnemben válaszol. Arckifejezése gyakran
haragos, ha másokkal van, de a szomorúság és magány érzéseiről is be
számol. Bizonyos alkalmakkor megijed, például amikor nemrégiben el
tiltották az iskolába járástól, és a szülei nagyon haragudtak rá. Egy olyan
gyereket látunk, aki másokkal ellenséges, de saját érzelmi élményeihez
közben hozzátartozik a magány és a félelem is.
A gyerekkori zavarok osztályozása
Péter zavarmintázata nem szokatlan. Számos fiú, és valamivel kevesebb

lány is, hasonló mintázatot mutat. A mentális egészségügyi dolgozók
osztályozási rendszereket alakítottak ki az ilyen viselkedéscsoportokra.
A legfőbb rendszer a pszichiátriai diagnózis, amelyben általában egy in
terjú segítségével azonosítják az eseteket, bizonyos, a pszichiáterek,
pszichológusok, szociális munkások és más elme-egészségügyi szakem
berek klinikai gyakorlata alapján kialakított kritériumoknak megfelelő
en. Ezek a kritériumok viselkedéstöredékek és érzelmek leírásai, pél
dául: „túlzó és irreális aggodalom a jövőbeli események miatt”. A diag
nózis felállításához viselkedésmintázatok, élmények vagy érzelmek egy
bizonyos halmazának egy meghatározott időtartamon és életkori tarto
mányon belül fenn kell állnia. A pszichiátriai diagnózis az úgynevezett
„betegségmodellen” alapul. Akkor osztályoznak valakit „esetként”, ha
kielégíti egy adott zavar kritériumait. Az elképzelés jelentősége abban
áll, hogy az esetszinten álló emberek hátráltatva vannak működésük
ben: gyerek számára ez azt jelentheti, hogy családi és iskolai kapcsolatai
rendkívül feszültté válnak, vagy hogy a tünetek akadályozzák őt abban,
hogy normális életvitelt folytasson.
Észak-Amerikában a felnőttek és gyerekek pszichiátriai problémáinak
osztályozására szolgáló jelenlegi rendszer a DSM-IV (American Psychi
atric Association, 1994). Ezt az Amerikai Pszichiátriai Társaság munka-
csoportja dolgozta ki, és folyamatosan átdolgozzák, ha a kutatók és klini
kusok újabb információt szereznek a zavarokról. Egy másik, széles körben
használt pszichiátriai osztályozási séma a BNO-10 (World Health Orga
nisation, 1992). Ezek a sémák a zavarok diagnosztizálásának hasonló kri
tériumaival rendelkeznek.
A pszichopatológia másik, a pszichológusok által gyakran jobban ked
velt elképzelése szerint nincsen éles határ aközött, hogy valaki szenved
vagy nem szenved egy bizonyos zavarban. Inkább egy kontinuum létezé
sét feltételezik; az értékelés módszere általában tünet- vagy viselkedés-
mintázat-katalógust vagy kérdőíveket használ, amelyeket egy adott gye
rek esetében a szülő vagy a tanár tölt ki. A katalógusok és a kérdőívek

folytonos mutatókkal szolgálnak. A viselkedéscsoportokat (amelyek ha
sonlóak ahhoz, amit a pszichiáterek szindrómának neveznek) faktor
analízissel határozzák meg, amely megmutatja, hogy mely viselkedések
tartoznak egy csoportba. A gyerekeket statisztikailag minősítik zavar
ban szenvedőnek, mégpedig úgy, hogy a populáció 5 vagy 10 szélsőséges
százaléka tartozzon ide. Bár az ilyenfajta mutatók távolról sem egyeznek
meg tökéletesen a pszichiátriai diagnózissal (Jenson et ab, 1988), a pszi
chés rendellenességet okozó faktorokra vonatkozó következtetések ha -
sonlóak, bármelyik értékelési módszert használjuk is.
A kutatók a használt módszertől függetlenül azt találták, hogy az ér
zelmeket érintő gyerekkori zavarok két nagy kategóriában jelennek meg.
Az egyik az externalizáló zavarok kategóriája: ezeket a düh, ellenséges
ség, agresszió, lopás és hazugság jellemzi. A másikba az internalizáló za
varok tartoznak, amelyek a szomorúság és szorongás érzelmein alapul
nak, és visszahúzódásra való hajlammal járnak.
Hogyan érinti a gyerekkori pszichopatológia az érzelmeket1
A gyerekkor két legfőbb externalizáló zavara a nyílt (kihívó) oppozíciós

zavar és a magatartászavar. A nyílt oppozíciós zavar kritériuma, hogy a
gyerek gyakran jelenítsen meg négy vagy több viselkedést a következők
közül egy legalább hat hónapos perióduson keresztül, és ez a mintázat a
társas, tanulmányi vagy szakmai élet romlásához vezessen:
- dühbe gurul;
- veszekszik a felnőttel;
- ellenkezik, és visszautasítja a felnőtt kéréseit és a szabályokat;
- szándékosan olyasmit tesz, ami másokat zavar;
- másokat hibáztat saját hibáiért;
- sértődékeny, és mások könnyen felidegesítik;
- dühös, haragtartó, rosszindulatú vagy bosszúálló;
- gyakran káromkodik vagy használ obszcén kifejezéseket.
A magatartászavar kritériumai hasonlóak, de súlyosabb antiszociális vi

selkedést tartalmaznak, például iskolakerülést 13 éves kor előtt, lopást,
gyújtogatást, nemi erőszakot, emberekkel vagy állatokkal szembeni fizi
kai kegyetlenséget, fegyverhasználatot. Péter, akinek az esetéről a fejezet
elején beszámoltunk, magatartás-zavarosként lenne diagnosztizálva, hat
hónapos dacra, lopásra, verekedésre és iskolakerülésre alapozva. Bár a
nyílt oppozíciós zavarnak és a magatartászavarnak inkább a tettek, és
nem az érzelmek a meghatározói, ezek a tettek dühre, agresszióra és ta
lán megvetésre is utalnak.
Ami az internalizáló zavarokat illeti, a két legfőbb típus a szorongás és
a depresszió. A szóróngási zavarok leírásában központi jelentősége van a
rendellenes intenzitású, időtartamú és szokatlan kiváltóra adott féle-

lemélménynek. Az egyik munkaképtelenséget okozó szindróma a szo-
rongási zavar, amelyet rendkívüli vagy irreális szorongás vagy aggodalom
jellemez, jelentős feszültséggel, legalább hat hónapon keresztül több te
rületen is: jövőbeli események, az alkalmatlanság érzése, öntudatosság,
aggodalom korábbi teljesítmény miatt. Egy másik mintázat a szeparációs
szorongás, amelyet legalább két hétig tartó túlzott, a szülőtől való szepa
ráció miatt érzett szorongás határoz meg: aggódnak az őket érő sérülések
miatt, a szeparáció miatt visszautasítják az iskolába menést vagy az al
vást, csüngenek a szülőn, és így tovább.
Egy súlyos depressziós epizód során a gyerek vagy nagyon rosszkedvű
nek érzi magát, vagy nem érdekli semmi legalább két hétig, és ennek kü
lönböznie kell attól, hogy hogyan érezte magát korábban. A diagnózishoz
a gyereknek a 4. fejezetben leírt tünetek közül öttel kell rendelkeznie,
mint például súlyváltozások, alvászavar, fáradékonyság, az értéktelenség
érzése, koncentrációképtelenség és visszatérő halál- vagy öngyilkossági
gondolatok.
Az érzelmi élmény tehát központi jelentőségű abban, hogy hogyan
határozzuk meg a gyerekkori pszichopatológia típusait. E leíró kritériu
mok közül és a zavarokról szerzett általános tudásunkból is hiányzik
azonban annak megértése, hogy az érzelmi élmény különböző szintjei
milyen kapcsolatban állnak egymással. Idézzük fel a 4- fejezetből, hogy
ott kidolgoztunk egy kontinuumot az érzelmi élményt és az érzelemkife-
jezéseket illetően. Ennek egyik végén a másodpercekig tartó érzelemki-
fejezések, valamint a percekig vagy órákig tartó érzelmi élmények áll
nak. A másik végpont közelében helyezkednek el az olyan pszichopato
lógiai esetek, mint a magatartászavar vagy a depresszió, amelyben az
elhúzódó érzelmi állapotok drasztikusan befolyásolják a mindennapi
életet. A pszichopatológia a személyiséghez hasonlóan gyűjtőfogalom, és
a leírás szintje eltér a néhány percig vagy óráig tartó érzelmekétől. A mi
feladatunk azon elgondolkodni, hogy a rövid távú érzelmek milyen kap
csolatban állnak a hosszabb távú pszichopatológia gyűjtőfogalmával.
Ezen a területen már elkezdődött a munka, de tudásunk még csak beve
zető jellegű (Cole, Michel és O ’Donnell-Teti, 1994). Bemutatunk né
hány lehetőséget, bár még nem áll rendelkezésünkre elég bizonyíték ah
hoz, hogy választani tudjunk közülük.
A z érzelmek és a zavarok kapcsolatára vonatkozó feltételezések ) Az egyik,

érzelem és pszichopatológia kapcsolatára vonatkozó feltételezés szerint,
amikor a személy valamilyen zavarban szenved, egyetlen érzelem válik
kiemelkedővé érzelmi szerveződésében. Ez az elképzelés Tomkins nevé
hez fűződik (1962,1963). Úgy értelmezhetjük, hogy a depressziós embe
rek több szomorúságot élnek át, mint más érzelmet, vagy talán gyakrab
ban szomorúak, mint mások. Tomkins azt állította, hogy az érzelmi haj
lam, amelyben az egyik affektus kiemelkedőbb, mint a többi, kialakulhat
életeseményekre adott válaszként; példájában egy lányt elválasztottak a
szüleitől, amikor kórházba vitték (Tomkins, 1979). Ez az esemény nagy

félelmet és szomorúságot vált ki. Emlékei, beleértve azt is, hogy kik vol
tak ott, és hogyan történt az egész, beépülnek a mentális sémába. Azok a
későbbi események, amelyek valamiben hasonlítanak az eredeti kiváltó
körülményekhez, ugyanazokat az élményeket fogják kiváltani, felnagyít
va és felerősítve őket. Tehát amikor a lányt később ismét elválasztják a
szüleitől, a korábbi szeparáció emlékei felelevenítődnek. Egy fehér köpe
nyes ember, akit szülei távollétében lát, egy orvosra emlékezteti a kór
házból, és ismét fél. A fájdalmas érzelmeket az események szélesebb tar
tománya váltja ki, mint más gyermekek esetében. Tomkins nem azt állít
ja, hogy egyedi események tartós zavarokat eredményeznek, hanem
hogy későbbi affektiv események felerősítik a korábbi események hatá
sait, és így az idő során kialakul a válaszkészség bizonyos mintázata.
Egy másik nézet a kérészéletű érzelmek és a pszichopatológia kapcso
latát illetően azt állítja, hogy a pszichopatológiában szenvedő gyerekek
az eseményekre másokra nem jellemző, deviáns érzelmi válaszokkal rea
gálnak: nevetnek, amikor valaki más szomorú, sírnak, amikor semmi
sem történt, dühösek, amikor valaki kedves gesztust tesz feléjük. Érzel
mi válaszaik szokatlanok, és mások nem nagyon tudják ezeket értelmez
ni. E nézet szerint nem arról van szó, hogy a gyerekek többet mutatnak
az egyik érzelemből, mint a másikból: a kiváltás és a válasz mintázatai
mások számára szokatlannak vagy oda nem illőnek tűnnek.
Egy másik, a 7. fejezetben már tárgyalt lehetőség szerint a pszichopa
tológiában szenvedő gyerekek érzelmei nem megfelelően szabályozottak
—ezek az érzelmek intenzívebbek, tovább tartanak, és megzavarják a
hétköznapi életet. E nézet szerint azt várnánk, hogy a pszichopatológiá
ban szenvedő gyerekeknél az érzelmek intenzívebbek és tovább tarta
nak, mint az ilyen zavarban nem szenvedő gyerekeknél.
Az érzelmi folyamat mely elemei deviánsak a pszichopatológiában szenvedő

gyerekeknél? I Amint azt a 4. fejezetben leírtuk, az érzelmi folyamatnak
számos összetevője van: szerepel benne egy cél, az események kiértéke
lése e cél függvényében, arckifejezések, testi változás és így tovább. Most
rátérünk arra a kérdésre, hogy az érzelmi folyamat különböző elemei az
eredmények szerint mennyiben deviánsak a pszichopatológiában szen
vedő gyerekeknél.
A kiértékelési hajlamok kapták eddig a legnagyobb figyelmet. Dodge
és Coie (1987) egyik vizsgálatában agresszív és nem agresszív gyerekek
nek olvastak fel rövid jeleneteket vagy mutattak olyan videofelvétele
ket, amelyekben valami rossz történt - az egyik gyerek nekiütközött a
másiknak, vagy az egyik gyerek nem engedte a másikat játszani - , aztán
megkérdezték a gyerekektől, hogy az elkövető szándékosan volt-e go
nosz. Az agresszív gyerekek nagyobb valószínűséggel mondták azt, hogy
az elkövető szándékosan viselkedett ellenségesen. Az ellenséges attri-
búciós hajlam (ahogy az ilyen kiértékelési hajlamot elnevezték) nem
csak a túlzottan agresszív gyerekekre jellemző. Az eredmények szerint
jellemzi a depressziós gyerekeket is, szemben a depresszióban nem szen

vedőkkel (Quiggle et al., 1992). Egy másik kiértékelési mintázat „dep-
resszogén” attribúciós stílusként írható le. A depressziós gyerekek a nem
depressziósokkal szemben valószínűbben tesznek olyan attribúciókat
negatív eseményekkel kapcsolatban, amelyek stabilak (mindig így lesz),
belsők (az én hibám) és globálisak (minden helyzet mindig ilyen lesz)
(Bodiford et al., 1988). A depresszogén stílusra vonatkozó elmélettel a
11. fejezetben foglalkozunk. Ezzel a kiértékelési mintázattal externali-
záló zavarok esetén nem találkozunk; lehet, hogy csak a depresszióra jel
lemző (Quiggle et al., 1992).
Az érzelmi folyamat más aspektusairól is kiderült, hogy a pszichopato
lógiában szenvedő gyerekeknél eltér a normálistól. Az externalizáló za
varokban szenvedő gyerekeknek interakcióik során eltérnek a céljaik az
ilyen zavarokban nem szenvedő társaikétól (Boldizar, Perry és Perry,
1989). Az érzelemkifejezések következményeinek kiértékeléseiről is ki
derült, hogy a pszichopatológiában szenvedő gyerekeknél másképpen
történik. Az externalizáló zavarokban szenvedő gyerekek az agresszív
megoldásokat pozitívabbnak tartották, mint a nem agresszív megfelelői
ket (Boldizar, Perry és Perry, 1989). A fiúk a lányoknál nagyobb valószí
nűséggel gondolják azt, hogy az agresszió növeli az önbecsülést (Slaby és
Guerra, 1988), és ez hozzájárulhat az agresszió nemi különbségeihez.
Casey és Schlosser (1994) azt találták, hogy az externalizáló zavarokban
szenvedő gyerekek saját érzelmeik kisebb fokú megértését mutatták,
mint az externalizáló zavarokban nem szenvedő gyerekek. Kevésbé ki
dolgozott magyarázatokat adtak arra, hogy bizonyos érzelmeik miért je
lentek meg, és nem tudtak olyan jól visszaemlékezni az érzelmeket kivál
tó események elemeire. Az internalizáló pszichopatológiában szenvedő
gyerekek közül a depressziósokról kiderült, hogy többre értékelik a
visszavonulást, például konfliktus esetén a helyszín csendes elhagyását,
mint a nem depressziós gyerekek (Quiggle et al., 1992).
Diszfunkcionalitás t Ha azt mondjuk, hogy az érzelmek deviánsak, az

egyszerűen annyit jelent, hogy eltérnek a gyerekek többségének érzel
meitől. De vajon akadályozzák-e a pszichopatológiára jellemző érzel
mek a személy működését? Ebben a könyvben amellett érvelünk, hogy
az érzelmek túlnyomórészt funkcionálisak a személy és a világ viszony
latában. Hogyan értelmezhetünk akkor egy olyan szindrómát, mint a
magatartászavar, amelyben a harag és az agresszió oly gyakran bajba so
dorja a gyereket? Hogyan magyarázzuk a depressziót, amelyben a szo
morúság érzése annyira eluralkodhat a személyen, hogy öngyilkosságra
gondol? Az érzelmi élmény ilyen mintázatai távolról sem tűnnek funk
cionálisnak.
Gondolhatunk arra, hogy az atipikus érzelmek atipikus környezetben
jelennek meg. Egy bizonyos érzelmi válasz, bár az egész közösségben de
viáns, funkcionális lehet abban a helyzetben, amelyben megjelenik. Ho
gyan lehetnek funkcionálisak a szélsőséges érzelmek? Patterson (1982)
azt találta, hogy a harag egyik gyakori következménye, hogy a haragot át
élő ember eléri a célját, ahogy azt a 7. fejezetben már láttuk. Az agresszív
gyerekek általában agresszív szülőkkel élnek együtt. Ilyen helyzetekben a
harag és az agresszió lehet a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy a gyerek el
érje a célját. E fejezet során később foglalkozunk egy olyan vizsgálattal,
amelynek eredményei szerint a depressziós érzelmek elnyomják a többi
családtag felől érkező agressziót. A pszichopatológiában jelentkező érzel
mek funkcionális jelentőségét tehát tekinthetjük úgy, hogy ezek a devi
áns érzelmek olyan családokban alakulnak ki, ahol jótékony hatásokkal
bírnak, de nem működnek, ha átvisszük őket más környezetbe.
A pszichopatológia gyerekkori prevalenciája
Az érzelmek gyerekkori fejlődésének megértésében a megfigyelés és a kí

sérlet voltak a legfőbb módszerek - a pszichopatológia megértésében a
legfontosabb eredmények javarészt a pszichiátriai epidemiológiából szár
maznak. Az epidemiológia azt vizsgálja, hogy a populációban hány ember
szenved egy adott zavarban, és statisztikailag kapcsolja össze a zavart az
emberek életének faktoraival. Kétfajta statisztikai mutatónak van itt je
lentősege. A prevalencia az egy adott zavarban szenvedők aránya a popu
lációban egy adott időtartam alatt. Az incidencia az adott zavar új esetei
nek száma egy adott időtartamon belül.
A pszichiátriai zavarok prevalenciája a nyugati társadalmakban élő
gyerekek körében 15 és 22 százalék között mozog. Ezek a becslések a
DSM-III vagy a BNO-9 kritériumaira épülő eszközökkel különböző or
szágokban végzett vizsgálatokon alapulnak (Anderson et ah, 1987; Earls
és Young, 1987; Offord, Boyle és Racine, 1989; Richman, Stevenson és
Graham, 1982). A prevalenciaarány különbségeihez hozzájáruló egyik
tényező, hogy figyelembe veszik-e a zavar súlyosságát.
Az externalizáló és a szorongási zavarok a gyerekkor és a serdülőkor
leggyakoribb pszichiátriai rendellenességei (Kashani et al., 1989; McGee
et ah, 1990). Egy hat hónapos időszak során azoknak a száma, akik meg
feleltek a nyílt oppozíciós zavar kritériumainak, 6 és 9 százalék közé
esett. A magatartászavarok ritkábbak - a gyerekpopuláció 1-5 százalé
kára jellemzőek, a szorongási zavar aránya 1 és 3 százalék között mozog,
az egyszerű fóbiák pedig a gyerekek 2-9 százalékát jellemzik. A de
presszió enyhébb formájával, a disztímiával együtt a gyerekek 1-5 száza
lékánál fordul elő.
Hogy szemléltessük, hogyan születtek ezek a prevalenciaadatok, be
mutatjuk a Rutter, Tizard és Whitemore (1970) nevéhez fűződő, Wight-
szigeti vizsgálatként ismertté vált első nagyobb gyerekepidemiológiai
vizsgálatban használt módszereket. A kutatók az Anglia déli partjainál
lévő Wight szigeten élő összes 10 éves gyerek szüleivel vagy gondozóival
kapcsolatba léptek. A gyerekeket először osztályozták úgy, hogy a szülő
ket és a tanárokat megkérték, hogy töltsék ki a gyerekek viselkedésére és
érzelmeire vonatkozó kérdőívet, amely pszichiátriai zavarokat jelző visel

kedéseket is tartalmazott, például hogy a gyerek nagyon rosszkedvű,
gyakran agresszív a testvéreivel vagy a társaival, és így tovább. A sok
problémát mutató gyerekekkel aztán interjút készítettek, hogy lássák,
kell-e pszichiátriai diagnózist felállítani, és ha igen, milyet. Néhány olyan
gyereket is meginterjúvoltak, aki a kérdőív alapján kevés problémát mu
tatott, hogy kiderüljön, hányán szenvednek pszichiátriai zavarban azok
közül, akik átestek a kérdőív rostáján. Ennek alapján tettek egy becslést
a zavar populáción belüli prevalenciájára. A szülőket is meginterjúvolták
saját életük számos aspektusáról, valamint a gyerek történetéről, család
járól és iskolájáról. Mivel a populációban az összes gyerek vizsgálati alany
volt, pontos képet kaphatunk arról, hogy hányán szenvedtek valamilyen
zavarban, és arról is, hogy miért. Nincs értelme a prevalenciabecsléseket
vagy eredményeket csupán azokra az emberekre alapozni, akik eljutnak a
klinikákra - ők mindig csak a szenvedők töredékét jelentik. Ráadásul bi
zonyos típusok túlreprezentáltak a klinikai mintákban, ilyenek például az
externalizáló zavarokban szenvedő gyerekek és azok a személyek, akik já
ratosak abban, hogy hogyan fordítsák a javukra az egészségügyi ellátást.
Péter esetében is azt láttuk, hogy a problémák már hosszú ideje fennáll
tak, amikor eljött a klinikára. Valójában a pszichiátriai zavarokban szen
vedő gyerekeknek csak 10-30 százaléka kap valamilyen segítséget (Esser,
1990; Richman, Stevenson és Graham, 1982).
Az epidemiológiai módszerek áttörést jelentettek a zavarok gyökerei
nek megértésében, és segítettek a gyerekek kezelésének megtervezésé
ben. Olyan pszichológiai eszközöket (pl. interjúkat) fejlesztettek ki a
pszichopatológia meglétének felmérésére, amelyeket szülőkkel, taná
rokkal és gyerekekkel is lehet használni (Edelbrock és Costello, 1988;
Rutter, Túrna és Lann, 1988). Ezekben a zavarok kritériumait úgy hatá
rozták meg, hogy két, ugyanazt a gyereket vagy ugyanazt a szülőt kikér
dező ember nagy egyetértést mutasson a zavar diagnózisában.
A diagnózisok azonban különböznek, attól függően, hogy az infor-
máns a szülő, a tanár vagy a gyerek. Ki áll a leginkább kapcsolatban a
kérdéses viselkedéssel vagy érzelmi válasszal? A gyerekek valószínűbben
számolnak be félelmekről és szorongásokról, mint a szülők; a szülők va
lószínűbben számolnak be externalizáló viselkedésekről, mint a gyere
kek (Achenbach és Edelbrock, 1984) • A gyerek mint válaszoló megbíz
hatósága az életkorral javul, ami arra utal, hogy a beszámolók diszkre
panciáit részben egyszerűen a gyerekek kognitív éretlensége magyarázza
(Edelbrock et ab, 1985). További tényező, hogy a gyerekek érzelmi álla
pota és viselkedése attól függ, hogy milyen helyzetben vannak. Előfor
dulhat, hogy a gyerek az iskolában sírós, túlságosan szerény és visszahú
zódó; nehezen teremt kapcsolatot a többiekkel, úgy érzi, hogy elutasít
ják, és magányos, és úgy tűnik, hogy szüksége van segítségre a tanár
részéről. Otthon ugyanez a gyerek élénk, jól érzi magát, és a szülei prob
lémamentesnek látják. Néhány különbség tehát valódi különbségeket
jelezhet a gyerek viselkedésében különböző helyzetekben.
Extemalizáló zavarok
A gyerekeknél kisebb korukban több externalizáló viselkedést, például

tulajdonrongálást, állatok iránti kegyetlenséget és visszahúzódást figyel
hetünk meg, mint internalizáló viselkedést, például szomorúságot, szo
rongást és visszahúzódást. Achenbach és munkatársai (1991) 2500 4 és
16 éves kor közötti gyerek szüleit keresték meg, akiket az Egyesült Álla
mok különböző' közösségeiből választottak ki, hogy reprezentatív mintát
alkossanak. Minden szülő kitöltött egy kérdőívet a gyerekéről, és a nor
málmintából vett gyerekekhez klinikai kezelésben részesülő gyerekeket
illesztettek. A kérdőív 215 viselkedéses tételt tartalmazott, és a szülők
pontozták, hogy a gyerek milyen gyakran mutatta az adott viselkedést.
A tételek olyan viselkedéseken és érzelmi állapotokon alapultak,
amelyeket gyakran használnak pszichiátriai zavarok értékelésében. Pél
dául: „sokat kiabál”, „félénk vagy szégyenlős”, „becsap más gyerekeket”,
„káromkodik”, „fizikailag támad másokat”. Az externalizáló viselkedé
sek között a kifejezés mintázatai az életkorral változtak. Az agresszív vi
selkedések mennyisége csökkent, és a bűnelkövető viselkedések száma
nőtt, ahogy a gyerekek idősebbek lettek (Achenbach et ah, 1991).
Ugyanez a mintázat rajzolódik ki a DSM-III kritériumain alapuló
pszichiátriaizavar-mutatók használatával. Kisgyermekkorban leggyako
ribb a nyílt oppozíciós zavar, az idősebb gyerekek körében azonban gya
koribb a magatartászavar (Offord et ah, 1987). Ez tükrözheti azt, hogy a
súlyosan antiszociális viselkedésekre való alkalmak száma a gyerek élet
korával nő, például könnyebben hozzáfér fegyverekhez, és bővebb isme
retekkel rendelkezik arról, hogy hogyan okozhat kárt.
A fiúk a gyerekkor során végig több externalizáló viselkedést mutat
nak, mint a lányok (Achenbach et ah, 1991), és kétéves korra nyilvánva
lóak az agressziószint különbségei is (Prior et ah, 1993). Egy, a gyerekek
haragjával és agressziójával kapcsolatos korai vizsgálatban Goodenough
(1931) arról számolt be, hogy a gyerekek dühkitörései hirtelen hanyatla-
nak a második életévben. A lányoknál azonban sokkal élesebb a hanyat
lás, mint a fiúknál. Sok társadalomban találtak eltérő agressziószintet
nőknél és férfiaknál (lásd 10. fejezet), és ez a különbség más főemlősök
nél is jelentkezik (lásd 3. fejezet). Ami a diagnosztizálható externalizáló
zavarokat illeti, a fiúk sokkal nagyobb prevalenciát mutatnak, mint a lá
nyok (Anderson et ah, 1987). Graham (1979) 3 : 1-re becsülte a fiú-lány
arányt a magatartászavarban szenvedők között, és ezt újabb vizsgálatok is
megerősítették (Bird, Canino és Rubio-Stipec, 1988; Fleming, Boyle és
Offord, 1993).
Szorongási zavarok
Gyerekkorban a szorongás általában az életkorral nő (Achenbach et ah,

1991). Richman, Stevenson és Graham (1982) kilencszeres növekedést
talált a gyerek aggodalmára vonatkozó anyai beszámolókban 3-tól 8 éves
korig. Gyerekkor és serdülőkor között a diagnosztizálható szorongási

zavarok száma viszonylag állandó (McGee et ah, 1990), vagy akár egy
kicsit csökkenhet is az életkorral (Velez, Johnson és Cohen, 1989). Az
azonban életkorral változik, hogy a szorongási zavar milyen formát ölt
(Bernstein és Borchardt, 1991). A szeparációs szorongási zavar gyakoribb
kisgyerekkorban, de a szorongási zavar, amely az élet számos aspektusát
befolyásolja, serdülőkorban gyakoribb (Kashani és Orvaschel, 1988).
A lányok a fiúknál nagyobb valószínűséggel mutatják a szorongás tü
neteit (Achenbach et ab, 1991) és szorongási zavarokat (Anderson et
ab, 1987). Ez a nemi különbség konzisztensen kimutatható, de viszony
lag kicsi. Nem ritka, hogy egy gyerek kétfajta szorongási zavarban szen
ved (Last et ab, 1992). A szorongási zavarok gyakran megjelennek de
presszió esetén is. Anderson és munkatársai (1987) azt találták, hogy a
szorongási zavarban szenvedő gyerekek 17 százaléka egyben depressziós
is; Kashani és Orvaschel (1990) eredményei szerint serdülőkorra ez a
szám 69 százalékra emelkedett.
Depressziós zavarok
A normális rossz hangulat és a depresszió is gyakoribbá válnak az életkor

előrehaladtával (Angold, 1988). Larson és Lampman-Petraitis (1989)
gyerekeket és serdülőket kért meg arra, hogy értékeljék érzelmeiket egy
napon keresztül, minden alkalommal, amikor egy csipogó jelzett. A ser
dülők érzelmei nem voltak változékonyabbak, mint a kisebb gyerekek ér
zelmei, de a hangulatuk általában véve rosszabb volt. A gyerekek és ser
dülők németországi vizsgálatában Esser (1990) hasonló jelenséget talált
- a 8 éves gyerekek vagy szüleik 11 százaléka számolt be levert hangulat
ról, szemben a 13 évesek 30 százalékával. A diagnosztizálható depresszió
esetében az eredmények hasonlóak. A depressziós zavarok aránya drá
maian megugrik serdülőkorban (Costello, 1989; Weissman, Gammon és
John, 1987); néhány vizsgálat tízszeres növekedést mutat gyerekkor és
serdülőkor között (Rutter et ab, 1976).
Gyerekkorban a fiúk és a lányok nagyjából azonos valószínűséggel
szenvednek depresszióban. Késő serdülőkorra és a felnőttek körében,
amint azt Angold (1991) megmutatta, a nők kétszer olyan valószínűen
lesznek depressziósak, mint a férfiak, és több serdülő lány lesz depresszi
ós, ahogy idősebbek lesznek, és elérik a felnőttkort. A fiúk esetében
azonban nem ez a helyzet, náluk a beszámolókban megjelenő tünetek
szintje állandó marad a kora gyerekkortól a serdülőkoron át.
Amint az a fentiekből világossá vált, jelentős nemi különbségek van
nak abban, hogy a lányok és a fiúk hogyan fejezik ki a zavart. Ennek oka
it még távolról sem értjük. A szocializációs folyamatok valószínűleg ját
szanak benne némi szerepet. A szülők engedékenyebbek a félelem és
a szomorúság kifejezéseivel kapcsolatban lányoknál, mint fiúknál. Fiaik
nál a harag kifejezéseit elfogadhatóbbnak tarthatják, mint lányaiknál
A zavarok folytonossága 275
(Golombok és Fivush, 1994) • Valószínűleg biológiai tényezők is szerepet
játszanak a nemi különbségekben. Különböző társadalmakban és más
fajoknál is igaz az, hogy az agresszió a hímeknél gyakoribb. Az eredmény
szocializációs és környezeti tényezők nagy változatossága mellett muta-
tott konzisztenciája valószínűsíti, hogy biológiai tényezők is hozzájárul
nak az agresszív viselkedéshez: erre a kérdésre a 10. fejezetben mégvisz-
szatérünk.
A zavarok folytonossága
A normális fejlődés kapcsán már láttuk, hogy az érzelmi válaszok mutat

nak némi időbeni folytonosságot. És mi a helyzet azokkal az emberekkel,
akiknél az érzelmi válaszok szélsőségesebbek? Találunk folytonosságot a
zavar típusaiban kisgyerekkortól kezdve?
A zavarok jelentős időbeli folytonosságot mutatnak. Egy átlagpopulá-
dós mintában Richman, Stevenson és Graham (1982) azt találták, hogy
a 3 éves korban valamilyen zavart mutató gyerekek 60 százaléka rendel
kezett valamilyen zavarral 8 éves korában is. A folytonosság az ex-
ternalizáló zavarokban szenvedő gyerekek esetében volt a legnagyobb
(Verhulst, Koot és Berden, 1990). A Wight-szigeti követéses vizsgálat
ban Graham és Rutter (1973) azt találták, hogy a 10 éves korukban ma
gatartás-zavaros gyerekek 75 százaléka 14 évesen is az volt. Robins
(1978) sokkal hosszabb időtartamon keresztülívelő folytonosságot ta
lált: azoknak a gyerekeknek, akiknek gyerekkorrukban externalizáló za
varuk volt, 50 százaléka mutatott személyiségzavart felnőttkorban is.
Magnusson (1988) azt találta, hogy azok a fiúk, akik az agresszió,
hiperaktivitás és szegényes társkapcsolatok keverékét mutatták gyerek
korban, ötször olyan valószínűen váltak felnőttkorukban bűnözővé vagy
alkoholistává, mint az ilyen problémákat nem mutató gyerekek.
Az agresszió majdnem olyan stabil, mint az IQ (Olweus, 1979).
Huesmann és munkatársai (1984) huszonkét éves követéses vizsgálatot
folytattak. Azok a fiúk és lányok voltak a legagresszívebb 30 évesen, aki
ket társaik 8 éves korukban különösen agresszívnek tartottak. Több
büntetőítéletet kaptak, agresszívek voltak a gyerekeikkel, és bántalmaz
ták hitvesüket. Ha egyszer az agresszív viselkedési stílus kialakult, to
vábbra is fennmaradt.
Atlagpopulációs vizsgálatokban az internalizáló zavarok folyamatos
sága kisebb, mint az externalizáló problémáké (Esser, 1990). Offord és
munkatársai (1992) azt találták, hogy a követés során az első megkérde
zéskor internalizáló zavarral diagnosztizált gyerekek 70-75 százaléka
problémamentes volt.
A depresszió specifikus zavara esetében azonban a klinikán vizsgált
gyerekek követéses vizsgálataiban nagy volt azoknak az aránya, akiknél
kiújult a pszichés zavar. Harrington és munkatársai (1990) követtek egy
csoport olyan embert, akik gyerekkorukban depressziósok voltak, és egy
másik, nem és életkor szempontjából illesztett csoportot, akiknek gye-
rekkorukban valamilyen más pszichés zavaruk volt. A gyerekkorukban

depresszióban szenvedó'k sokkal nagyobb valószínűséggel voltak felnőtt
ként is depressziósok. Kovács és munkatársai (1984) egy 8-13 éves gye
rekekből álló mintát követtek az első súlyos depressziós epizód után. Fel
épülés után két éven belül 40 százalékuknál jelentkezett ismét a zavar.
Az internalizáló zavarról externalizálóra váltás ritkább, mint ugyan
annak a zavartípusnak a fennmaradása. A Wight-szigeti vizsgálatban
részt vevő gyermekeket az első találkozás után négy éven keresztül kö
vették. Egyik gyerek sem váltott internalizáló zavarról externalizálóra,
bár a magatartás-zavaros gyerekek néha később internalizáló zavarokat
alakítottak ki (Graham és Rutter, 1973). Fleming, Boyle és Offord
(1993) a kanadai Ontarióban követett egy gyerekpopulációból vett min
tát. Azt találták, hogy az első alkalommal depressziósaknak diagnoszti
záltak negyede négy évvel később is depressziós volt. A depressziót egy
esetben sem váltotta fel antiszociális magatartászavar. Az első találko
záskor magatartás-zavaros serdülők a depressziós serdülőknél sokkal va
lószínűbben mutattak antiszociális személyiségzavart felnőttkorban, és
hatszor valószínűbben éltek vissza kábítószerrel. Kis számban később de
presszió alakult ki náluk.
A nem is jelentős hatással van arra, hogy milyen hosszan maradnak
fenn a problémák, és továbbra is ugyanazon a módon kerülnek-e kifeje
zésre. A gyerekkor közepéig követett óvodásoknál a fiúk sokkal valószí
nűbben őrizték meg a zavarokat, mint a lányok (Richman, Stevenson és
Graham, 1982). Az externalizáló zavarok sokkal nagyobb folytonosságot
mutatnak fiúknál, mint lányoknál, az internalizáló zavarok pedig a lá
nyoknál tűnnek sokkal folytonosabbnak (McGee et ab, 1990). Vannak
arra utaló jelek, hogy az a kevés lány, aki gyerekkorában externalizáló
8 éves kori agressziószint 8 éves kori agressziószint
8.1. ábra. a) Átlagos agressziópontszámok a Minnesota többdimenziós személyiség-kérdőíven (Minnesota Multiphasic Personality Scales,
M MPI) 30 éves életkorban azoknál az embereknél, akiket 8 éves korukban társaik agresszívnek tartottak. A b) ábra ugyanennél a cso
portnál a 30 éves korra kapott büntetőítéletek átlagos számát mutatja (Huesmann et ab, 1984)
zavarban szenved, valószínűbben változik meg és lesz felnőttkorában de
pressziós (Quinton, Rutter és Gulliver, 1990; Robins, 1986). Mintha a
megfelelő érzelmekre vonatkozó nemi sztereotípiák befolyásolnák bizo
nyos típusú problémák prevalenciáját és perzisztenciáját.
A gyerekkori zavartípus folytonossága, akár externalizáló, akár inter-
nalizáló a zavar, további bizonyíték a 7. fejezetben már leírt érzelmi sé
mák létezése mellett. A gyerekek olyan érzelmi orientációkat alakítanak
ki, amelyek hosszan fennmaradnak. Lehet, hogy egyik zavarból a másik
ba esnek, különösen az internalizáló zavarok esetében, de összességében
hűek maradnak az általuk először mutatott érzelmi orientáció típusához.
Nem kellene azonban azt gondolnunk, hogy a folytonosság egyedül a
személyen belüli tényezőknek köszönhető (Lewis, 1990). Az ellenséges
környezet központi jelentőségű a zavarok kialakulásában, és sok kör
nyezet időben stabil. A zavart okozó környezet először is gyakran to
vábbra is ugyanazt a zavart váltja ki. Richman, Stevenson és Graham
(1982) például átlagpopulációból származó családok körében vizsgálta
a folytonosságot. A gyerekek 3 és 8 éves kora közé eső években azoknak
az anyáknak a fele, akik a gyerek 3 éves korában depressziósak voltak, a
gyerek 8 éves korában még mindig depressziósak voltak, és a kezdetben
konfliktusteli házasságban élő szülők 60 százaléka még a vizsgálat végén
is konfliktusokkal teli házasságban élt. Ha a családon belüli kapcsola
tok pozitívak voltak a felmérés elején, nagy valószínűséggel voltak pozi
tívak a végén is.
A gyerekkori pszichiátriai zavarok kockázata és okai
Ebben a részben azt tárgyaljuk, hogy a gyerekek miért alakítanak ki

externalizáló vagy internalizáló zavarokat. A pszichopatológia kialaku
lásában érintett folyamatok gyakran egyszerűen csak a normális emocio-
nalitást strukturáló folyamatok szélsőségesebb változatai. így hát, ahogy
a személyiség egyéni különbségeinek esetében is, központi jelentősége
van a temperamentumnak és annak, hogy a családokban hogyan fejezik
ki az érzelmeket. A gyerekkori zavarokért ritkán tehető egyetlen tényező
felelőssé: a tényezők keverednek, és így növelik vagy csökkentik a zavar
kockázatát a gyerekeknél.
Először térjünk vissza Péterhez, ahhoz a fiúhoz, akinek az esetét a feje
zet elején írtuk le, és gondoljuk át, milyen tényezők járulhattak hozzá a
problémáihoz. Péter sohasem volt könnyű gyerek. Anyja elmondása sze
rint csecsemőként nehéz volt megnyugtatni, és általában semmire sem
akart várni. Az anyja szerint nehéz volt vele megbirkózni. Ahogy idő
sebb lett, a családi élet egyre feszültebbé vált. Az apja szakképzetlen
munkás volt, akit több állásból elbocsátottak. A szülőknek nem volt
semmi megtakarított pénze, és bár a munkanélküliség időszakai viszony
lag rövidek voltak, a család nagyon feszült volt ezekben az időszakokban.
Péter anyja, amikor a harmadik gyerekét szülte, nem bírt már megküzde-
ni a helyzettel, depresszióssá vált, és azt fontolgatta, hogy otthagyja csa

ládját. A szülők kapcsolata elmérgesedett, így mire Péter hétéves lett,
gyakorivá vált a veszekedés és kiabálás. Egyszer Péter apja egy hónapra
elment otthonról, de visszajött, mert aggódott a gyerekekért. Péter kap
csolata mindkét szülővel problémás volt. Amikor anyja megkérte, hogy
csináljon valamit, ő rákiabált, hogy ne piszkálja. Anyja visszakiabált, de
aztán annyiban hagyta, mert nem érte meg a dolog a veszekedést. Péter
apja saját bevallása szerint néha olyan dühös volt, hogy durván megütöt
te Pétert, anélkül hogy ez szándékában állt volna. Péter lánytestvérei
mindig közelebb álltak egymáshoz, mint Péterhez. Kizárják őt a játékból,
így gyakran érzi magányosnak és kitaszítottnak magát.
Ez a helyzet nem ritka a pszichopatológiában szenvedő gyerekek eseté
ben. Nem csupán egy kiváltó okról van szó: rengeteg dolog romlik el Péter
életében. Nehéz temperamentumú, szüleinek anyagi gondjai voltak, egy
nagy család szükségleteit kellene kielégíteniük, és saját kapcsolatukban is
voltak problémák. Végletes érzelemkifejezéseknek volt kitéve, beleértve
azt is, hogy a szülei nagyon dühösek voltak egymásra és rá is. Itt már egy
tragikus élet csíráit látjuk, hiszen Péternek nem igazán van pozitív kap
csolata. A következő részben áttekintjük, hogy az ilyen tényezők a gyerek
életében hogyan eredményeznek rendellenes viselkedést. A Wight-szigeti
vizsgálatban Rutter, Tizard és Whitemore (1970) több kulcsfontosságú
tényezőt azonosítottak, köztük néhány olyat, amelyek Péter életében is
jelen voltak, és amelyek a gyerekeknél jelentkező pszichiátriai zavarok
nagyobb kockázatával hozhatók kapcsolatba. Most azokat tárgyaljuk,
amelyek rávilágíthatnak az érzelmek és az érzelmi zavarok közötti össze
függésekre.
Szülők közti konfliktus
Azok a gyerekek, akik a szülők közötti komoly és hosszan tartó konflik

tusnak vannak kitéve, nagyobb eséllyel alakítanak ki externalizáló zava
rokat (Grych és Fincham, 1992). Az ilyen gyerekek, különösen a fiúk,
agresszívek és dühösek a szülőkkel és más gyerekekkel szemben. Az
egyik fontos mechanizmus az ellenségesség nyílt kifejezése a gyerek előtt
- az egymással dühösen kiabáló szülők. Jenkins és Smith (1991) a rossz
házastársi kapcsolatok három aspektusát vizsgálta meg: a dühös viták
súlyosságát és gyakoriságát, az egyetértés hiányát a gyerekneveléssel
kapcsolatos kérdésekben és a csendes feszültség időszakait. A haragos
viták komolysága és gyakorisága társult leginkább a gyerekkori pszicho
patológia növekedésével. A nyílt és súlyos veszekedés több szülői problé
mához is kapcsolódott: a gyerek kevesebb figyelmet és több kritikát ka
pott. A szülő-gyerek kapcsolat ilyen tényezőinek kontrollálása után az
egymással kiabáló szülők látványa még mindig együttjárást mutatott a
gyerek externalizáló problémáival.
Amikor a kutatók azt próbálták megmagyarázni, hogy a gyerekek mi
ért válnak bűnözőkké, eleinte azt gondolták, hogy a szülők válása növeli
a pszichopatológia kockázatát gyerekeknél. Mostanára azonban már vi

lágos, hogy az externalizáló problémák már a házastársi szeparáció előtt
megjelennek, és ezek a válás előtti szülői konfliktusokhoz kapcsolódnak
(Block, Block ésGjerde, 1986; Cherlinetal., 1991). A gyerekek pszicho
patológiája a szülők válása után a folyamatos szülői konfliktussal mutat
ja a legerősebb kapcsolatot (Emery, 1988).
A fent említett vizsgálatok korrelációsak. Az oki hatások tanulmá
nyozásához kísérleti vizsgálatokat végeztek. Cummings (1987) kísérleté
ben a gyerekek párosával játszottak, és eközben láttak két ismeretlen fel-
nó'ttet: barátságosan társalogtak, később pedig dühös vitába kevered
tek. Amint azt a 8.2. ábra mutatja, a gyerekek agresszív viselkedése
megnőtt a felnőttek veszekedése után. Az idegenek haragjának látványa
egészen más jelentőséggel is bírhat, mint ha a szülők haragjának van ki
téve a gyerek. Mindazonáltal az epidemiológiai eredmények kísérleti
adatokkal történő kiegészítése arra utal, hogy a felnőttek közötti ellen
séges és negatív érzelmek a gyerekeket is agresszívvé teszik.
Ha a gyerek negatív érzelemkifejezések tanúja, az több módon is
növelheti az externalizáló viselkedés kialakításának esélyét (Emery,
Fincham és Cummings, 1992). A modellkövetésen keresztül a gyerekek
megtanulhatják szüleiktől, hogy a negatív érzelemkifejezések jelentik a
konfliktusok kezelésének módját. Izgalmi szintjüket növelheti a düh, és
viselkedésüket ez a megemelkedett arousalszint befolyásolhatja. A szü
lők közötti negatív érzelemkifejezés látványa megváltoztathatja a gyerek
kapcsolatokra vonatkozó elvárásait, aminek következtében más embe-
8.2. ábra. A? agresszív másod

percek átlagos száma két gye
rek között, akik egy felnőttelc
közötti dühös vitának voltak ta
núi Cummings (1987) vizsgá
latában. Figyeljük meg, hogy az
5. szakaszban azok a gyerekek,
akik a felnőttek haragját látták,
több agressziót mutatnak, és ez
különösen igaz olyan gyerekek
esetében, akik másodszor vol
tak a felnőttek által mutatott
haragnak kitéve. A kontroll-
csoport ezzel szemben, amely
nek a tagjai nem láttak felnőt
tek közti haragot, csökkenő ag
ressziószintet mutat Szakasz 1 2 3 4 5 6
280 8. Érzelmek, és gyermekkori pszichopatológia
rek semleges viselkedését negatív fényben értelmezhetik (Jenkins et ab,

megjelenés alatt). Ezek a házasságon belüli diszharmónia közvetlen ha
tásai. A szülői konfliktusnak közvetett hatásai is vannak a gyerekkori
zavarokra, mert a szülő és a gyerek kapcsolata is sérülhet (Fauber és
Long, 1992).
Pszichiátriai zavar a szülőnél
Az epidemiológiai vizsgálatok több ízben megmutatták, hogy egy szülő

pszichiátriai problémája esetén általában megnő a zavar kockázata a
gyereknél is (Bird, Canino és Rubio-Sripec, 1988; Richman, Stevenson
és Graham, 1982). A gyerekek gyakran hasonló típusú zavart mutatnak,
mint ami a szülőnél is megfigyelhető. így például a szülői depresszió szo
rosabb kapcsolatot mutat az internalizáló, mint az externalizáló zava
rokkal (Dowdney és Coyne, 1990; Williams et al., 1990). Hammen és
munkatársai (1990) azt találták, hogy amikor depressziós szülők gyere
kei valamilyen zavart mutatnak, akkor valószínűleg ez a zavar is de
presszió lesz. A szorongási zavarban szenvedő szülők gyermekei legvaló
színűbben maguk is szorongási zavart fognak mutatni (Rosenbaum,
Biederman és Gersten, 1988). Az antiszociális zavarokban (beleértve az
agressziót is) szenvedő szülők gyermekei valószínűbben mutatnak exter
nalizáló zavarokat, mint másfajta zavart (Huesmann et al., 1984; Rutter
és Giller, 1983).
A pszichiátriai zavarokban szenvedő szülők gyerekeinél a zavar na
gyobb kockázata káros genetikai és környezeti hatásokon keresztül való
sul meg - mindkettő szerepet játszik a zavar kialakulásában (Rutter,
Tizard és Whitemore, 1970). Az örökletességi becsléseket a negatív
emocionalitás legalábbis néhány mutatója esetében szignifikánsnak ta
lálták, ahogy azt a 7. fejezetben már leírtuk. A környezetben is vannak
olyan tényezők, amelyek hozzájárulnak ehhez: a depressziós szülő gyer
meke gyakrabban van kitéve szomorú és epés érzelmeknek, mint a nem
depressziós anyák gyermeke (Cohn et al., 1990; Field et al., 1990). Az
ilyen gyerekek maguk is nagyobb valószínűséggel mutatnak haragot és
szomorúságot. Cohn és munkatársai például azt találták, hogy a csecse
mők depressziós anyjukkal folytatott interakcióik során az idő 6,7 száza
lékában mutattak szomorúságot, és 7,6 százalékában mutattak haragot,
ezzel szemben a nem depressziós anyák gyermekei az idő 0,2 százaléká
ban mutattak szomorúságot, és 0,8 százalékában mutattak haragot.
A modellnyújtás megmagyarázhatja ennek az összefüggésnek egy részét.
Az is valószínű azonban, hogy a gyerekek céljai a depressziós vagy inger
lékeny szülőkkel folytatott interakció során kereszteződnek, ami ahhoz
vezet, hogy több negatív érzelmet fejeznek ki (Tronick, 1989).
A depressziós gondozóval folytatott interakció során a gyerekek meg
tanulják, hogyan válaszoljanak gondozóik érzelmeire, azt, hogy gondo
zóik érzelmei érzelmeket váltanak ki belőlük, és hogy saját kommuniká
ciójuk befolyásolja a gondozót. Tapasztalataikon keresztül kezdenek egy
sémát konstruálni saját és gondozójuk érzelmeiről. Field és munkatársai

(1988) összehasonlították a depressziós anyák és csecsemőik interakcióit
depresszióban nem szenvedő anyák és csecsemőik interakcióival. A ba
bákat videóra vették, miközben anyjukkal, majd miközben egy idegen
nel játszottak. Az idegen nem tudta, hogy a baba mamája depressziós-e
vagy sem. Saját depressziós anyjukkal játszva a babák többször elfordí
tották a tekintetüket, és általában véve is negatívabbak voltak. A cse
csemők viselkedése hatással volt az idegennel folytatott interakcióra. Az
idegen kevésbé volt aktív, kevesebb vokalizációt hallatott, és keveseb -
bet játszott a depressziós anyák gyerekeivel, mint a nem depressziós anyák
gyerekeivel. Életük első három hónapjában tehát a csecsemők olyan vá
laszmintázatokat alakítanak ki, amelyek anyjuk affektiv állapotaihoz
igazodnak, és amelyeket magukkal visznek új interakcióikba.
8.3. ábra. A depresszió viszony-

lag gyakori fiatal csecsemők ma-
mái körében. A remény elvesz-
tésével jár, amelynek esélyét
növeli a hányattatás, az erőfor-
rások és a házastárs támogató-
sának hiánya - és természete-
sen hatással van a gyerekekre
Az ilyen interakciók azt eredményezhetik, hogy a babák nem bíznak

meg gondozóikban, ez pedig megzavarja a kötődési kapcsolat fejlődését.
Azok a gyerekek, akiknek az anyja depressziós, valószínűbben alakíta-
nak ki bizonytalan kötődési stílust (Lyons-Ruth, Alpern és Repacholi,
1993; Radke-Yarrow et ab, 1985).
A gyerek figyeli, hogy a depressziós szülő hogyan lép interakcióba a
család többi tagjával, és ez alapján azt is megtanulja, hogy milyen ha
tással vannak az érzelmek az interakciókra. Hops és munkatársai
(1987) megfigyelték az interakciós mintákat olyan családoknál, ahol az
anya depressziós volt. Azt találták, hogy az anyák depressziós hangula
ta az apa és a gyerekek anyára irányuló agressziójának elnyomását ered
ményezte. Az anyák hangulata tehát azt a funkciót szolgálta, hogy az
anya haladékot nyert a család többi tagja felől érkező haraggal szem
ben. Amikor az apa és a gyerekek kifejezték haragjukat az anya irányá
ban, ez ideiglenesen elnyomta depressziós hangulatukat. Mit tanulnak
a gyerekek az érzelmekről az ilyenfajta élmények alapján? Megtanul
ják, hogy ha valaki szomorú, az megakadályozza a többieket abban,
hogy dühösek legyenek rá, valamint hogy a düh aktivál más embere
ket, és kirángatja őket depressziós állapotukból. Egy másik érdekes
eredmény is született: amikor az apák elfojtották haragjukat feleségük
felé, dühösebbek lettek a gyerekeik iránt. A gyerekek tehát azt is meg
tanulhatják, hogy az ember nem szükségszerűen annak irányában fejezi
ki érzelmeit aki iránt azt érzi.
Ha valaki depressziós szülővel él egy családban, annak egy másik kö
vetkezménye az lehet, hogy a gyerek a világ negatív kiértékeléseinek van
kitéve, amit aztán o is használhat saját eseménykiértékeléseiben. Zahn-
Waxler és Kochanska (1990) azt találták, hogy a depressziós anyák való
színűbben mondtak olyan dolgokat, amelyek bűntudatot és szorongást
váltottak ki a gyerekeikből, és gyakrabban fejezték ki csalódásukat, mint
a nem depressziós anyák. Garber, Braafladt és Zeman (1991) eredmé
nyei szerint a depressziós anyák kritikusabbak voltak a gyerekeikkel
szemben. A gyerek negatív értékelése a szülők részéről a korábban tár
gyalt kiértékelési minták bizonyos típusának kialakulását támogathatja:
a negatív eseményeket az én elégtelenségének tulajdoníthatják. A gye
rekek tehát a fent leírt módokon olyan érzelmi reakciókat alakítanak ki,
amelyek szokásossá válnak, és ezeket beépítik érzelmi sémáikba. Bár
ezek a sémák kezdetben adaptívak lehetnek az otthoni környezetükben,
az élet további részében és más helyzetekben is fennmaradnak.
A szülő-gyerek kapcsolat
Amint azt a 7. fejezetben tárgyaltuk, a szülő-gyerek kapcsolat nehézségei

fontosak a gyerek érzelmi mintázatainak megértésében. Itt most csak
három nehézségtípussal foglalkozunk azok közül, amelyek a gyerekkori
zavarokhoz kapcsolódnak.
A kötődés kudarca » Bowlby a kötődéselmélet korai megfogalmazásaiban

azt állította, hogy azok a gyerekek, akiknek nem volt alkalmuk kora gye
rekkorukban egy elsődleges kötődési kapcsolat kialakítására, maradan
dóan sérülnek (Bowlby, 1951). Bowlby feltételezése szerint a szülői szere
tet ugyanolyan fontos a gyerek fejlődésében, mint az élelem. Harlow és
Harlow (1962) és mások 3. fejezetben áttekintett kutatásai alátámaszt
ják ezt az elképzelést. Az intézetben nevelt gyerekek követéses vizsgála
ta lehetővé teszi számunkra, hogy megvizsgáljuk, milyen hosszú távú ha
tásai vannak, ha valaki az élet kezdetén nélkülözi az elsődleges kötődési
kapcsolatot. Tizard és Hodges (Hodges és Tizard, 1989a, 1989b; Tizard
és Hodges, 1978) olyan gyerekeket követtek, akik 2 éves koruk előtt ke
rültek intézetbe, és 2 és 7 éves koruk között kerültek ki onnan. Az inté
zetekben dolgozó személyzet jó fizikai gondoskodást, kognitív és nyelvi
ingerlést nyújtott, de a gyerekeknek több gondozójuk volt (átlagban 50),
és nem alakítottak ki konkrét kötődési viszonyt.
2 és 7 éves kor között a gyerekek vagy visszakerültek biológiai család
jukhoz, vagy tartósan adoptálták őket. A visszaállított családokban ke
vesebb volt az erőforrás, és több gyerek élt ugyanabban az otthonban;
ambivalensebb érzéseik voltak a visszatérő gyerekkel kapcsolatban. Az
adoptáló családok általában nagyon lelkesek voltak, hogy jön a gyerek,
és nagy erőfeszítéseket tettek arra, hogy kapcsolatot alakítsanak ki vele,
és a kapcsolat kezdetétől hajlandóak voltak tolerálni a kifejezett függő
séget. A visszafogadott és adoptált gyerekeket olyan azonos életkorú
gyerekekkel hasonlították össze, akik szüleik folyamatos gondoskodását
élvezték.
Amikor a gyerekek 8 és 16 évesek voltak, azok, akik intézetben vol
tak, nagyobb valószínűséggel szenvedtek valamilyen pszichopatológiá
ban, mint a folyamatos szülői gondoskodásban részesülők. A tanárok az
exintézeti gyerekek mindkét csoportjában több tünetét fedezték fel a
pszichopatológiának - figyelemkeresés, nyughatatlanság, népszerűtlen
ség, veszekedősség és agresszió -, mint a nem intézetben nevelkedett
gyerekeknél. Társaikkal kialakított kapcsolataik is rosszabbak voltak.
Otthon más volt a helyzet. A szülői beszámolók alapján a visszafoga
dott és az adoptált gyerekek eltértek mind a család többi tagjaival kiala
kított kapcsolataik, mind a pszichopatológia szempontjából. A visszafo
gadott gyerekek sokkal zavartabbak voltak, a pszichopatológia nagyobb
arányban jellemezte őket, kevesebb erős kötődést mutattak, családi kap
csolataik konfliktusosabbak és problémásabbak voltak. Az örökbe foga
dott gyerekek azonban a szüleik beszámolói alapján jól funkcionáltak.
Azt mondták, hogy intim és meleg kapcsolatban állnak a család többi
tagjával. Kötődésük minősége nem tért el azoknak a gyerekeknek a kö
tődésétől, akik szüleik folyamatos gondoskodása alatt álltak. Ezek a gye
rekek nem mutattak magasabb pszichopatológia-szintet.
A fenti eredmények szerint tehát azok az intézetben nevelt gyerekek,
akiknek kora gyerekkorukban nincs elsődleges kötődési kapcsolatuk,
nehezebben boldogulnak társaikkal. A tanárok és társak is észlelik ezt,
és visszahúzódnak a gyerekektől. A gyerek iránt elkötelezett családok-

ban azonban a családtagok speciális erőfeszítéseket tesznek. Talán a
kapcsolat kezdetén tolerálják a furcsaságokat, ezzel esélyt adnak a gye
reknek, hogy szeretve érezze magát, és bensőséges kapcsolatokat alakít
son ki. Ennek az élménynek a birtokában aztán csökkenhet a gyerekek
bizalmatlansága. Természetesen azonban az örökbe fogadott gyerekek
szülei nemcsak azért értékelhetik a gyerekeiket kevésbé problémásnak,
mert valóban azok, hanem mert így észlelik őket. Van azonban egy má
sik vizsgálatból származó és a fentiekkel egybevágó bizonyíték is arra,
hogy az élet során később átélt meleg és támogató kapcsolatok tompít
hatják a korai érzelmi depriváció negatív hatásait.
Ebben a vizsgálatban felnőttkorukig követték az intézetben nevelke
dett gyerekeket, majd interjút készítettek velük, és megfigyelték őket
gyermekeikkel folytatott interakcióik közben (Quinton, Rutter és Liddle,
1984; Quinton és Rutter, 1988). Felnőttkorban az intézetben nevelke
dett nők 33 százaléka rendelkezett valamilyen, a felnőtt életet akadályo
zó pszichiátriai zavarral, a nem intézetben nevelkedett nők 5 százaléká
hoz képest. Egyértelmű, hogy az elsődleges kötődési kapcsolat kora gye
rekkori hiánya kockázatnak teszi ki az embereket. A kötődéselmélet és a
pótanyával nevelt majmokkal kapcsolatos eredmények alapján azt vár
nánk, hogy az ilyen nők nem hozzáértő módon nevelik gyerekeiket.
Ezeknek az anyáknak valóban jelentős problémáik voltak a gyerekneve
léssel, érzéketlenek voltak, nem volt bennük melegség, durvábbak vol
tak, és a gyereket következetlenül és nem túl nagy hatékonysággal irá
nyították. Néhány nőből azonban, akinek nagyon rossz korai élményei
voltak, jó szülő lett. Ezeket a nőket az különböztette meg a többiektől,
hogy állt mellettük egy támogató házastárs: olyan, akiben megbízhattak,
és akinek a segítségére számíthattak. Quinton és munkatársai, valamint
Tizard és Hodges vizsgálatai azt mutatják, hogy a kötődés gyerekkori ku
darcának valóban káros hatásai vannak a mentális egészségre és arra
nézve, hogy másokkal hogyan vagyunk képesek kapcsolatokat kialakí
tani, de azok a gyerekek és felnőttek, akik szeretettel találkoznak, figye
lemre méltó módon képesek felépülni kora gyerekkori tapasztalataikból.
Új modelleket és új érzelmi sémákat tudnak kialakítani magukról má
sokkal kapcsolatban - erre a témára a 12. fejezetben visszatérünk.
A kötődési trauma másik fajtáját az egyik szülő halála jelenti. Ez is nö
veli a pszichopatológia kockázatát mind gyerek-, mind felnőttkorban.
Rövid távon azok a gyerekek, akik elveszítik valamelyik szülőjüket, a fel
nőttekéhez hasonló gyászreakciókat mutatnak (Van Eerdewegh et ab,
1982). Több szomorúság, több dühkitörés jellemzi őket, rosszabb az étvá
gyuk, alvási nehézségeik vannak, és visszahúzódóak. Bár az ilyen tüne
tek egy év elteltével enyhülnek, néhány gyereknél továbbra is jelentkez
nek. A legtöbb gyerek ilyen veszteség következtében nem gyászol egész
gyerekkorán keresztül. Felnőttkorukban azonban nagyobb valószínűség
gel mutatnak depressziós tüneteket (Brown és Harris, 1978). A kötődés
elmélet szempontjából jobban bejósolja a pszichopatológiát annak a
A gyerekkori pszichiátriai zavarok kockázata és okai 28 5
gondoskodásnak a minősége, amelyben a gyerek a veszteség élménye

után részesül, mint maga a veszteség (Harris, Brown és Bifulco, 1986).
Ennek bizonyítékait a 11. fejezetben tárgyaljuk. Itt most az a fontos, hogy
a gyerekek a szüleikkel kialakított közeli és meleg kapcsolatban alakítják
ki pszichológiai jóllétüket. Ha a gyerekek nem kapják meg ezt a szerete-
tét, vagy ha elveszítik, bár minden bizonnyal nagyobb kockázatnak van
nak kitéve, mint azok az emberek, akik nem mentek keresztül ilyen
stresszen, még mindig nincs minden veszve. Az élet során kialakított más
közeli kapcsolatok ellensúlyozhatják a negatív élményeket.
Kötődési stílus t Bár Bowlby elméletét a gondoskodás nagy elhajlásai,

például az intézeti gondoskodás magyarázatára fogalmazta meg, Ains
worth és munkatársai (1978) kiterjesztették az elméletet, és a szülő és
gyerek viselkedését a normális tartományban is összekapcsolták. Amint
azt a 7. fejezetben kifejtettük, az anyai érzékenység viszonylag kis válto
zásai az „idegen helyzet”-vizsgálat konkrét kötődési stílusaihoz kapcso
lódtak. A kötődés sok kutató számára olyan alapvető jelentőségűnek
tűnt, hogy felmerült a kérdés, hogy ezek a stílusok - biztonságos, ambi
valens, elkerülő —bejósolják-e a pszichopatológiát. Számos vizsgálatot
végeztek, de az egyéves kori kötődési stílus és az óvodás- vagy iskoláskori
pszichopatológia között csak következetlen és gyenge kapcsolatot talál
tak. így az egyik vizsgálatban például a kötődési stílus és az óvodás- vagy
iskoláskori pszichopatológia között csak a fiúknál találtak kapcsolatot
(Lewis et ah, 1984); egy másik vizsgálatban viszont lányoknál találtak,
de fiúknál nem (La Freniere és Sroufe, 1984); egy harmadikban az egyik
helyzetben mutatott viselkedésre találtak, de a másik helyzetre nem
(Oppenheim, Sági és Lamb, 1988). Más vizsgálatokban azt találták,
hogy a megbízható módszer ellenére egyáltalán nincs kapcsolat (Fagor
és Kavanagh, 1990; Goldberg et al, 1989). Ez az inkonzisztencia arra
utal, hogy a bizonytalan kötődési stílus legjobb esetben is csak gyenge
bejóslója a pszichopatológiának.
Van azonban a kötődésnek egy olyan kategóriája, amely szoros kap
csolatban áll a gyerekkori pszichopatológiával. Ez a kategória a zavaro
dott kötődés, amellyel Main és Solomon (1986) egészítette ki a létező
három stílust (biztonságos, ambivalens, elkerülő). Az ilyen stílusú gyere
kek a szülővel való újbóli találkozásra zavarral és ellentmondásos visel
kedésekkel reagálnak. Stressz esetén nem tudnak koherens és jól szerve
zett választ adni a szülőre. Ezt a kötődési mintát gyakrabban figyelték
meg kockázatnak kitett gyerekeknél. Egy középosztálybeli populációban
a gyerekek 13 százalékát jellemezte (Main és Solomon, 1990); 54 száza
lékra emelkedett az alacsony jövedelmű depressziós anyák csecsemői kö
rében (Lyons-Ruth et al., 1990) és 82 százalékra azoknál a gyerekeknél,
akiket bántalmaztak (Carlson et al., 1989).
A zavarodott kötődés kategóriája az eredmények szerint szoros kap
csolatban áll a pszichopatológiával. Lyons-Ruth, Alpern és Repacholi
(1993) 18 hónapostól 5 éves korukig követett egy csoport gyereket; ezek
a gyerekek többszörös kockázatnak voltak kitéve, beleértve a szegénysé

get, a bántalmazást és az anya korábbi pszichiátriai betegségét. E gyere
kek körében azoknak, akik 5 éves korukban az ellenségesség magas szint
jét mutatták, 71 százalékát osztályozták 18 hónapos korában zavarodot
tan kötődőnek, és csak 12 százalékuk volt biztonságosan kötődő. Az
előrevetített jóslatok nem voltak ilyen pontosak: a 18 hónapos korukban
zavarodott babáknak körülbelül a felénél nem alakult ki pszichopatoló
gia. Ez a vizsgálat megerősíti, hogy a nagyon zavart környezetben élő gye
rekek a pszichopatológia-kialakulás kockázatának vannak kitéve, és a
korai jeleket vissza lehet vezetni a 18 hónapos korban mutatott érzelmi
válaszokig. Nem világos azonban, hogy konkrétan milyen környezeti és
temperamentumbeli előzményei vannak ennek a válaszmintázatnak.
Az egyéves kori biztonságos, ambivalens és elkerülő kötődési stílusok
tehát nem tartoznak a pszichopatológia lényeges bejóslói közé. A zava
rodott stílus kapcsolatba hozható a pszichopatológiával, de ez a stílus
olyan szoros kapcsolatban áll a gyerek környezetének fő kockázati ténye
zőivel, hogy valószínűnek tűnik, hogy inkább ezek a tényezők, mint az
anyai érzékenység csökkenése, jelentik a kockázatot. Az anyai érzékeny
ség kisebb változásainak gyenge a hatása a pszichopatológiára a szélsősé
ges ellenségességhez, bántalmazáshoz és elhanyagoláshoz képest, ame
lyeket alább tárgyalunk.
A szülő-gyerek kapcsolat minőségének különbségei» A szülő és a gyerek

kapcsolatában az ellenségesség és a kritika következetesen a pszichopa
tológia fontos előrejelzőjének bizonyul, különösen az externalizáló za
varok esetében (Olweus, 1980; Patterson, 1982; Stubbe et ab, 1993).
Richman, Stevenson és Graham (1982) például interjúkat készített
családokkal a gyerekek 3 és 8 éves korában. A melegséget és a kritikát
az alapján pontozták, hogy az anya a kétórás interjú során milyen hang
nemet használt, és mennyire volt elégedett, amikor a gyerekeiről be
szélt. Azokkal a gyerekekkel összehasonlítva, akik nem szenvedtek
semmilyen pszichiátriai zavarban, a zavarban szenvedő 3 évesek anyja
négyszer nagyobb valószínűséggel volt kritikus velük szemben, három és
félszer nagyobb valószínűséggel fordult kevés melegséggel feléjük, és há
romszor nagyobb valószínűséggel ütötte meg őket. Az apák mintázatai
is hasonlóak voltak.
A gyerekek fizikai bántalmazásának széles körű fejlődési, kognitív, ér
zelmi és társas következményei vannak (Cicchetti, 1990). A pszichopa
tológiát illetően a gyerekek nagy valószínűséggel alakítanak ki externa
lizáló zavarokat és agresszió körüli problémákat (Simons et ab, 1991).
Internalizáló tünetekről, főként depresszióról is beszámoltak (Sternberg
et ab, 1993).
A bántalmazó otthonokban élő gyermekek ellenséges kiértékeléseket
alakítanak ki mások cselekedeteiről. Dodge, Bates és Pettit (1990) át-
lagpopulációbeli gyerekeket vizsgáltak. Hat hónappal azelőtt, hogy a
gyerekek iskolába mentek volna, a szüleikkel interjút készítettek arról,
hogy milyen gyakran és milyen súlyosan részesítették testi fenyítésben a
gyereket. Az iskola elkezdése után a gyerekek társukra irányuló agresszió
ját szociometriái interjúkkal mérték fel: az osztályban az összes gyereket
megkérték, hogy nevezzen meg egy gyereket, aki gonosz, és sokat verek
szik. Az otthoni fizikai büntetés gyakorisága és súlyossága több társakra
irányuló iskolai agresszióval járt együtt. A gyerekeket arra is megkérték,
hogy végezzenek szándéktulajdonításokat semleges ingerekkel kapcso
latban. Azok a gyerekek, akik sok testi fenyítésben részesültek, inkább
tulajdonítottak ellenséges szándékot más gyerekek semleges cselekede
teinek, mint a nem bántalmazott gyerekek. Mások szándékaira vonat
kozó kognitív kiértékeléseik részben megmagyarázták a gyerek otthoni
élménye és a társakra irányuló agresszió szintje közötti kapcsolatot. így
tehát a gyerekek annak eredményeként, hogy bántalmazó otthonban él
tek, nagyobb valószínűséggel látták társaikat ellenséges szándékúaknak,
és ennek következtében agresszíven válaszoltak.
Nem pusztán a negatív érzelmek teszik ki a gyereket a pszichopatoló
gia kockázatának. A szülő-gyerek kapcsolatban a pozitív érzelmek hiá
nya is a pszichopatológia magasabb szintjéhez kapcsolódik gyerekeknél.
Pettit és Bates (1989) otthoni szülő-gyerek interakciókat figyeltek meg,
amikor a gyerekek 6, 13 és 24 hónaposak voltak. Az anyákat értékelték
abból a szempontból, hogy mennyi pozitív érzelmet mutattak a gyerek
irányában a következő formákban: szeretetteljes kontaktus (6 hónap),
szeretetteljes tanítás (13 hónapos kor) és verbális stimuláció (24 hónap).
Amikor a gyerekek 4 évesek voltak, értékelték a pszichés zavaraikat. Az
anyai pozitív érzelmek alacsonyabb szintje a 4 éves korú gyerekeknél
internalizáló és externalizáló problémákat jósolt be. Az anyai pozitív ér
zelmek hiánya erősebb bejóslója volt a gyerekek problémáinak, mint a
negatív érzelmek.
Ugyanúgy, ahogy a házastársi konfliktus és a szülői depresszió eseté
ben, a nagyon kritikus és fizikailag bántalmazó otthonokban élő gyere
kek és az agresszióval kapcsolatos problémák között valószínűleg több
fajta kapcsolat lehet. Előfordulhat például a magas szintű haraghoz való
illeszkedés, negatív hajlamú kiértékelési rendszerek eltanulása és olyan
érzelmi szekvenciák megtanulása, amelyek elemeire haraggal válaszol
nak. A melegség hiánya is fontos tényező a gyerekek által kialakított ér
zelmi mintázatok előrejelzésében. Nem tudunk még eleget arról, hogy a
bántalmazó nevelés miért eredményez néha externalizáló, néha pedig
internalizáló zavarokat. Az alkati tényezők, például a nem és a tempera
mentum is játszhatnak némi szerepet ebben.
Szegénység
A szegénység erős kapcsolatban áll a pszichiátriai zavarok megemel

kedett szintjével (Costello (1989). Boyle (1991) 4 és 16 év közötti gye
rekek egy átlagpopulációs, ontarióbeli mintájáról írt beszámolójában
14 százalék volt a zavarok prevalenciája azoknak a gyerekeknek a köré

ben, akik szüleinek a keresete évi 50 ezer dollár fölött volt. Ha a szülők
keresete évi 10 ezer dollár alatt volt, 35 százalék volt a pevalencia a gye
rekek körében. A „szegénység”-fogalom önmagában nem magyarázza túl
jól, hogy a gyerekek miért vannak a zavar nagyobb kockázatának kité
ve. Egy ipari társadalomban a szegénység azt jelenti, hogy valaki kevés
erőforrással rendelkezik; magasabb a stressz szintje azokban az ottho
nokban, ahol kevesebb eró'forrás áll rendelkezésre (Rutter et ah, 1975).
Ennek következtében gyakrabban fejeznek ki negatív érzelmeket a gye
rekek irányában (Radke-Yarrow, Richters és Wilson, 1988), nagyobb a
szülők pszichiátriai és személyiségzavarainak az aránya, és a házasság
diszharmonikus. A szegénységnek azonban közvetlen hatása is lehet a
nehézségek kialakulására, különösen az externalizáló zavarok esetében.
A szegény gyerekek úgy érezhetik, hogy akadályozva vannak céljaik el
érésében: a médián és más utakon keresztül olyan tárgyaknak, tevé
kenységeknek és képességeknek vannak kitéve, amelyek mások számá
ra elérhetőek, de számukra nem.
A kockázati tényezők kombinációi
Gondoljunk vissza Péter fejezet elején bemutatott esetére. Amint lát

tuk, több stressztényező is jelen volt az életében. Anyja egy ideig de
pressziós volt, a szülei között konfliktus volt, és a család szegénységben
élt. Az epidemiológiai kutatók több csoportja is megmutatta, hogy a
gyerekek akkor vannak a legnagyobb kockázatnak kitéve, amikor több
ilyen tényező együtt jelenik meg (Rutter, 1979; Williams et ah, 1990).
Rutter leír hat olyan családi tényezőt, amelyek a gyerekkori pszichopato
lógia magasabb kockázatának teszik ki a gyereket. Négyet ezek közül
már tárgyaltunk: a szülői depressziót, a szülők házasságának diszharmó
niáját vagy felbomlását, a gyerek törvényes hatóság általi eltávolítását és
a szegénységet - ezek azok a tényezők, amelyeket az érzelmek szempont
jából értelmezhetünk. Rutter két másik tényezőjével nem foglalkoztunk:
a nagyméretű családdal és a szülői bűnözéssel. Az előbbi a szegénységhez
hasonlóan az értékes erőforrások szűkösségén keresztül működhet, bele
értve a szülő hozzáférhetőségét, és így növelve a negatív érzelmek gyako
riságát és erősségét; a második negatívabb szülői gondoskodó gyakorla
tokkal járhat, például a gyerekre irányuló nagyobb fokú ellenségességet,
ugyanakkor gyengébb felügyeletet eredményez (Patterson, 1986). Rutter
és munkatársai (1975) azt találták, hogy a városi területeken a vidékiek
kel szemben kétszer annyi gyerek szenved valamilyen zavarban, nagy
részt azért, mert a fenti hat kockázati tényező nagyobb mértékben van
jelen.
íme tehát egy fontos következtetés, amit a 8.4. ábra is mutat. A hat
kockázati tényező egyikének kitett gyerekek ugyanolyan jól elvannak,
mint akik egy ilyen tényezővel sem szembesülnek. Minden egyes további
kockázati tényezővel azonban megtöbbszöröződnek a gyereknél a zavar

elszenvedésének esélyei. Két stresszor négyszeresére, míg négy stresszor
hússzorosára növeli a pszichopatológia kialakulásának kockázatát.
Kétirányú és megerősítő hatások a környezetben
Bár eddig elsősorban arról írtunk, hogy a szülők hogyan hatnak a gyere
kekre, nagyon valószínűtlen, hogy a dolog ilyen egyszerű lenne. A nehe
zebb gyerekek jobban feldühítik szüleiket (Lytton, 1990). Patterson
(1982) kölcsönösen kényszerítő mintázatokat ír le az agresszív ottho
nokban. A gyerekek agresszív viselkedésére a szülő egy kiterjedt ag
resszív cselekvéssel válaszol, amely a gyerekből további agressziót provo
kálhat, és így tovább. Az érzelmek mások felé irányuló kommunikációk.
Az érzelmi kommunikációk szekvenciáin belül megvannak a problema
tikus aspektusai annak, hogy egy érzelemkifejezést egy egyénnek tulaj
donítsunk. Minél inkább visszautasítja a személy azt, hogy a házastársá
val beszéljen, ez a házastárs annál inkább dühös és frusztrált lesz. Minél
dühösebb a házastárs, annál kevesebb kedve van az eredeti személynek
beszélni. Az, hogy leírjuk a személy érzelmét, nem magyarázza meg, hogy
mi okozta, vagy hogy hogyan marad fenn.
Itt most olyan családokra összpontosítottuk a figyelmet, amelyekhez
egy bizonyos típusú pszichopatológia kapcsolódik. A kortárscsoportok is
szerepet játszanak a pszichopatológia fenntartásában, különösen az ex-
ternalizáló zavarok esetében. Patterson, Capaldi és Bank (1991) azt ál
lítják, hogy a gyerekek otthon megtanulják az antiszociális viselkedést,
aztán ezt magukkal viszik az iskolába. Az ilyen mintázatok gyorsan a gye
rek elutasításához vezetnek (Coie és Kupersmidt, 1983), ami valószí
nűbbé teszi agresszív viselkedését a későbbiekben is.
8.4. ábra. Rutter (1979) áb

rája a kockázati tényezők
hatásairól a gyerekkori pszi
chiátriai zavarok kialakításá
ban. A pusztán egy kockázati
tényezővel rmdelkező gyere
kek semmivel sem alakítanak
ki valószínűbben zavart, mint
az eggyel sem rendelkezők, de
aztán minden egyes kockázati
tényezővel megtöbbszöröződik
a pszichiátriai zavar preva-
lenciája 0 1 2 3 4+
A pszichopatológiával kapcsolatos alkati tényezők
Az előző fejezetben tárgyaltuk a temperamentum szerepét az em óció

nalitásban. A temperamentumot az egyik olyan elemnek tekintettük,
amely hozzájárul az érzelmi hajlamokhoz. A korai temperamentumbeli
jellemzők gyenge kapcsolatban állnak a pszichopatológia kialakításá
nak valószínűségével és a pszichopatológia típusával (Bates, 1987; Ma-
ziade et ab, 1990). Rende (1993) 164 gyerek reprezentatív mintájának
adatairól számol be. A temperamentumot 1 és 2 éves korban értékelték,
aztán 3 és 4 éves korban is. A viselkedéses problémákat 7 éves korban
felmérték úgy, hogy az anyák kitöltöttek egy kérdőívet. A fiúknál a cse
csemőkori emocionalitás 4 százalékot és a kisgyerekkori emocionalitás
további 4 százalékot magyarázott meg a 7 évesek szorongásának és de
pressziójának varianciájából. A lányoknál nagyobb volt a bejósló erő, a
csecsemőkori emocionalitás 9 százalékot, a kisgyerekkori emocionalitás
további 8 százalékot magyarázott meg a későbbi szorongásból és de
presszióból. A fiúk figyelmi zavarait a temperamentum aktivitásdimen
zióinak korai értékelései jelezték előre, a 7 éves kori figyelmi zavarok
20 százalékát magyarázta meg az aktivitásszint korai értékelése. A tem
peramentum tehát valamennyiben hozzájárul a gyerekek viselkedési
problémáinak kialakulásához. Talán csak akkor alakul ki pszichopato
lógia, amikor az ellenséges temperamentum negatív környezettel talál
kozik. Például Maziade és munkatársai (1990) azt találták, hogy a disz-
funkcionális családokban élő nehéz temperamentumú babák jobban ki
voltak téve a későbbi pszichopatológiának, mint a jól működő csalá
dokban élők.
Újabban nagy érdeklődés övezte a pszichopatológiát érintő genetikai
hatásokat. Ezt nem tárgyaljuk részletesen, nem mintha nem lenne fon
tos, hanem mert többet tudunk az érzelmek és a pszichopatológia kör
nyezeti kockázati tényezőinek kapcsolatáról, mint az érzelmek és a pszi
chopatológia genetikai kockázati tényezőinek kapcsolatáról. A geneti
kai feltételezések vizsgálatának módszerei sokat fejlődtek az elmúlt
tizenöt évben, és több átfogó tanulmány is született a gyerekkori zava
rokkal kapcsolatos eredményekről, beleértve Rutter és munkatársai írá
sát is (1990). Néhány gyerekkori zavart, különösen az autizmust, első
sorban genetikai szempontból kell megközelíteni. Rutter és munkatársai
azt a következtetést vonták le, hogy bár van arra bizonyíték, hogy létez
nek genetikai hatások, amelyek a gyerekkori externalizáló és inter-
nalizáló zavarokat érintik, nehéz kideríteni, hogy ezek milyen erősek.
A különböző vizsgálatok eredményeinek mintázata néha fejtörést okoz.
A felnőttbűnözés esetében például erős bizonyítékok szólnak a genetikai
hatások mellett, de a gyerekkori magatartászavarok és bűncselekmé
nyek genetikai hatásai nem túl erősek. Ez meglepőnek tűnik, mivel a
felnőttbűnözést majdnem mindig magatartászavar előzi meg. Lehetsé
ges, hogy a kitartó bűnözésnek erősebb genetikai alapja van, mint a fel
nőttkor előtt mérséklődő bűnözésnek, de ezt még nem tudjuk. A gye
rekkori internalizáló zavarok esetében Rutter és munkatársai úgy vélik,

hogy bár jogos következtetés, hogy genetikai tényezők is érintettek, á t'
tekintésük idejében nem volt még közvetlen bizonyíték megfelelően eb
végzett ikervizsgálatokból. A pszichopatológiát érintő genetikai hatások
kérdésével a 11. fejezetben ismét foglalkozunk.
A fejlődési elmaradások és a kognitív zavarok is olyan alkati tényezők,
amelyek fontosak a gyerekkori zavar kockázati tényezőinek növelésé-
ben, akár érzelmi tényezőkön keresztül működnek, akár nem. Az alacso
nyabb IQ-jú (Anderson et ab, 1987; Rutter, Tizard és Whitemore,
1970), megkésett nyelvfejlődésű (Richman, Stevenson és Graham, 1982)
és a koraszülöttséghez kapcsolódóan kognitívan enyhén sérült gyerekek
(Mindé et ab, 1989) a gyerekkor során később nagyobb valószínűséggel
alakítanak ki pszichiátriai zavart.
Védőfaktorok
Ugyanúgy, ahogy a stressztényezők egymással összekapcsolódva növelik

a kockázatot, néhány más tényező is kombinálódhat a kockázati ténye
zőkkel, és javíthat a dolgokon (Rutter, 1992). A gyerekkori pszichopato
lógia egyik fontos kérdése, hogy miért van az, hogy néhány gyerek érzel
mi és viselkedéses zavarokat alakít ki, míg mások ugyanazokkal a kocká
zati tényezőkkel megússzák ezeket. Gondoljunk csak ismét Péterre.
Miért mutatott zavart, miközben a nővérei, akik ugyanabban a család
ban nőttek fel, egészségesek voltak? Péter lánytestvérei ott voltak egy
másnak, korábbi gyerekek voltak, és jobb volt a kapcsolatuk az anyjuk
kal. Az a tény is fontos, hogy lányok voltak - a lányok bizonyos típusú
pszichopatológiák kialakítása szempontjából kevésbé sérülékenyek, mint
a fiúk.
Milyen tényezőket azonosítottak a gyerekek életében, amelyek meg
védhetik őket a zavartól? A nagyon stresszes körülmények között élő
gyerekeknek kevesebb problémájuk van, ha vannak olyan testvéreik,
akikhez közel érezhetik magukat (Jenkins, 1992), nagyszüleik, akik so
kat foglalkoznak velük (Jenkins és Smith, 1990; Werner és Smith,
1982), vagy van sikerélményük az iskolai teljesítmény területén (Quin
ton, Rutter és Liddle, 1984) • Az ilyen tényezők sokat számítanak, és ké
pessé tehetik a gyereket arra, hogy a stressz ellenére jól funkcionáljon, és
ne engedjen a stressz hatásainak azzal, hogy kialakít egy zavart. Erre lá
tunk példát Jenkins és Smith egyik vizsgálatában (Jenkins és Smith,
1990), amikor is szülőket és gyerekeket kérdeztek meg otthonaikban,
ahol magas szintű konfliktus volt a szülők között, egy olyan illesztett
minta családjaiban élő gyerekekkel együtt, ahol ez a szint alacsony volt.
A 8.5. ábrát nézve láthatjuk, hogy a konfliktusos családokban élő gyere
kek, akiknek szoros kapcsolatuk volt egy családjukon kívüli felnőttel
(általában egy nagyszülővel), a pszichopatológia alacsonyabb szintjével
rendelkeztek, mint azok a gyerekek, akiknek nem volt ilyen kapcsok-
tűk. A nagyszülő jelenléte nem volt a pszichopatológia bejósló tényezője

azoknál a gyerekeknél, akik nem tapasztaltak stresszt.
Az iskola is nagyon sokat tehet azért, hogy megvédje a gyereket a
stresszes otthoni körülmények káros következményeitől (Rutter et al.,
1979). Az egyik legmegkapóbb példa egy gyerekpszichiáter, Comer (1988)
vizsgálataiból származik, aki azoknak a gyerekeknek az életesélyeit sze
retné javítani, akiknél magas mind a pszichopatológia, mind az iskolai
kudarc kockázata. A connecticutbeli New Haven legszegényebb kör
nyékein kezdett el dolgozni két iskolával. Feltételezése az volt, hogy a fe
kete gyerekek azért vallanak kudarcot az iskolában, mert elidegenednek
az iskolától. Szüleik értékei és az iskolai értékek nem illenek össze. Azon
dolgozott, hogy megváltoztassa az iskolák szerkezetét úgy, hogy a szülő
ket is bevonja igazgatásukba és működtetésükbe. Egy lelkiegészség-védő
csoportot szerveztek az iskolákban, hogy segítsék a tanárokat a zavart
viselkedés megértésében, és hogy korán beavatkozzanak a zavart muta
tó gyerekek esetében. Az iskolák kapcsolatokat alakítottak ki a közös
séggel, és olyan társas eseményeket szerveztek, ahol az iskolai személyzet
és a szülők megismerkedhettek egymással, nem fenyegető körülmények
között. Mielőtt ez a program beindult, az a két iskola, amelyben Comer
és csoportja dolgozott, rendelkezett a legalacsonyabb teljesítményszint
tel egész New Havenben. A gyerekeket gyakran kirúgták problémás vi
selkedésük miatt. Tíz évvel később, anélkül hogy az iskolához tartozó
szülők szocioökonómiai körülményeinek szintjében bármi változás állott
volna be, az iskolák a harmadik és negyedik legjobb helyezést érték el a
20 Nincs
(N = 8)
18
16
A gyerekek tünetei
14
Nem túl közeli
(N = 22)
12
10 Nagyon közeli
(N = 27)
8 8.5. ábra. A pszichiátriai tüne

tek átlagos száma olyan gyere
keknél, akiknek a szülei jó vagy
6 I— konfliktusterhelt házasságban
éltek, annak függvényében, hogy
a gyereknek volt-e szoros kap
csolata egy családon kívüli fel
Jó házasság Rossz házasság nőttel (Jenkins és Smith, 1990)
Hajlam és stressz: a zavar modellje 293
városban a matematikai és olvasási teszteken, és tíz év óta nem volt ko

moly viselkedéses probléma az iskolában. íme egy fontos és buzdító pél -
da arra, hogy a veszélyeztetett gyerekek életén hogyan lehet javítani.
Hajlam és stressz: a zavar modellje
Milyen modelljeink vannak a pszichopatológiában és a normális érzelmi

fejlődésben arra, hogy megmagyarázzuk a fejezetünkben áttekintett bi
zonyítékokat? A „hajlam és stressz” modell azt állítja, hogy a fiziológiai
és környezeti változók interakciója okozza a pszichopatológiát. Bizonyos
emberek alkatilag sérülékenyebbek a pszichopatológia kialakítására -
beleértve a genetikai sérülékenységet, a születéskor történt sérülésnek
köszönhető kognitív deficiteket vagy temperamentumtényezőket. Az
ilyen tényezők alkotják a diatézist, ami hajlamot jelent.
Aztán az emberek életében az események és a nehézségek olyan köve
telményeket állítanak fel, amelyekkel nem tudnak megküzdeni. Ezek a
stressztényezők. A gyerekek elveszthetik a szülőt, vagy a szülő nem törő
dik velük, vagy a két szülő egyfolytában veszekszik. Ha a gyereknek nin
csenek belső forrásai, vagy a környezetében nem állnak rendelkezésére
források, hogy megküzdjön az ilyen stresszel, az érzelmi állapota és a vi
selkedése zavart lesz. Amikor védőfaktorok vannak jelen, azok úgy mű
ködnek, hogy támogatják a személyt abban, hogy megküzdjön a csapás
sal. Egy ilyen modell több szinten lévő tényezőket érint: alkati, családi és
társadalmi, amelyek egymással összefonódva okozzák a zavart, vagy vé
dik meg a gyereket tőle.
A 7. fejezetben láttuk, hogy az alkati tényezők befolyásolják az érze
lemkifejezések mintázatainak fejlődését. Ezt a mintázatot tekinthetjük
egy diatézisnek. Jelenthet valamilyen hajlamot bizonyos érzelmek felé -
például egy személy mindig haraggal válaszolhat, vagy azzal, hogy letör-
ten és szorongva visszahúzódik -, amikor az események stresszessé vál
nak. Az ilyen érzelmi hajlamok nem jelzik előre, hogy egy gyerek mikor
fog zavart mutatni, de valószínűleg fontos szerepet játszanak abban,
hogy milyen típusú zavar jelenik meg.
Gondoljunk még egyszer Péterre. Bár más gyerekek is hasonló kocká
zati tényezőknek vannak kitéve életük során, az ilyen események megje
lenési sorrendje, időzítése, erőssége és belső élménye minden ember ta
pasztalatát egyedivé teszi. Az ilyen hatások egymással interakcióban
hoznak létre valamilyen eredményt, amely sokkal több, mint az egyedi
hatások összege. Érthető tehát, hogy a pszichopatológia vizsgálataiban,
amikor többszörös kockázati tényezőket veszünk figyelembe, ritkán tu
dunk a variancia 25-30 százalékánál többet előre jelezni a gyerekek pszi-
chopatológiáj ából.
Ez visszavezet bennünket a 6. fejezetben említett dinamikus rendsze
rek tárgyalásához. Az egyén érzelmi fejlődése számos különböző hatás
interakcióján keresztül történik. Az egyéni rendszer jellegzetes módon
szerveződik. Néhány gyerek inkább a haragra irányul, mások a szomorú-

ság felé, megint mások a szorongás felé. Ehhez a szerveződéshez azonban
több hatás járult hozzá. Bár azonosíthatjuk a legsúlyosabb hatásokat, a
képességünk arra, hogy a következményeket egyének esetében bejósol
juk, korlátozott marad —és ennek talán így is kell lennie. A gyerek-pszi
chopatológia vizsgálata az elmúlt harminc évben sokkal világosabbá tet
te, hogy mik a súlyos kockázati tényezők a gyerekeknél, sőt azt is, hogy
mit tehetünk eredményesen azért, hogy javíthassunk rajtuk. Végül az
tán minden egyes ember a saját útját járja a világban, és senki sem tudja
pontosan megjósolni a végeredményt.
Összefoglalás
Az érzelmek azért érintettek a gyerekkori pszichopatológiában, mert a

zavart okozó rendellenességek maguk is érzelmi jellegűek: az externali-
záló zavarokat harag és agresszió jellemzi, a depresszió a szomorúsággal,
a szorongás pedig a félelemmel hozható kapcsolatba. E zavarok okozási
elvei számos vonásban hasonlítanak a kisebb érzelmekéhez. Vannak
azonban különbségek is az érzelmek és a zavarok között. A legfőbb talán
az, hogy az érzelmi zavarok általában az érzelmi válaszok mintázataira,
nem pedig egyes érzelmekre épülnek, és a válaszmintázatok lecsökken-
tik a gyerekek képességét a mindennapi életben való működésre. Amel
lett érveltünk, hogy ezeket a válaszmintázatokat befolyásolják a családi
környezetben megjelenő érzelemkifejezések: azok az érzelmek, amelye
ket a gyerekek látnak, valamint a rájuk irányuló érzelmi kommuniká
ciók, az érzelmi eseményeknek tulajdonított jelentések és az is, hogy a
családtagok hogyan válaszolnak a gyerekek érzelemkifejezéseire. Az
externalizáló zavarok leginkább fiúkra jellemzőek, a depresszió fiúkra és
lányokra nagyjából azonos mértékben jellemző, és a szorongás a lányok
nál valamivel gyakoribb. Néhány zavart elég nagy folyamatosság jelle
mez, némelyik akár a felnőttkorba is átnyúlik. A gyerekkori pszichopa
tológiát illetően hat fő stressz- vagy kockázati tényezőt azonosítottak: a)
szülők közti konfliktust, b) szülői depressziót vagy más pszichiátriai
problémákat, c) elhanyagolást, bántalmazást és a szülő-gyerek kapcsolat
más hasonló tényezőit, d) rossz szocioökonómiai körülményeket, e)
nagyméretű családot, f) szülői bűnözést. Önmagában egy ilyen tényező
sem növeli a gyerekkori zavar kockázatát, de két tényező négyszeresére
emeli, négy pedig húszszorosára növeli a kockázatot. Temperamentum
beli és más genetikai tényezők is szerepet játszanak a kockázat növelésé
ben, és azt is figyelembe kell venni, hogy a gyerek belső tényezői a kör
nyezeti eseményekkel összefonódva eredményezik a zavart. Ugyanakkor
a gyerekek életében néhány tényező védelmet jelenthet a stresszel szem
ben: ha van egy olyan testvér, akivel a gyerek szoros kapcsolatot alakít
hat ki; ha van egy olyan nagyszülő, akihez a gyerek közel áll; és ha az is
kolai élet valamely területén jól szerepel. A genetikai és más tényezők ál
További olvasnivaló 29 5
tálában olyan érzelmi hajlamokat eredményeznek, amelyek bizonyos

típusokra való hajlamokhoz (diatézisekhez) járulnak hozzá, az esemé
nyek és problémák pedig olyan stresszorként működhetnek, amely bein
díthat és fenntarthat egy zavart.
A gyerekpszichiátria nagy és hasznos kézikönyve, különös tekintettel a gyerekek há
nyattatásairól szóló 12. és 13. fejezetekre és az externalizáló és internalizáló zavaro
kat tárgyaló 18., 19. és 20. fejezetekre:
Michael Rutter - Eric Taylor - Lionel Hersov (eds.) (1994). Child and adolescent
psychiatry: Modem approach (3rd ed.). Oxford, Blackwell.
A gyerekek fejlődésébe és problémáiba kínál kitűnő bevezetőt:

Michael Rutter - Marjorie Rutter (1992). Developing minds: Challenge and continuity
across the life. Hardmondsworth, Penguin.
A gyerekek sérülékenységéről és rugalmasságról szóló, könnyen érthető cikk:

Emmie Werner (1989, April). Children of the Garden Island. Scientific American,
260, 106-111.
A gyerekeknél a szabályozás kérdését jól mutatja be az alábbi írás:

Pamela Cole - Margaret Michel - Laureen O’Donnell-Teti (1994). The deve
lopment of emotion regulation and dysregulation: A clinical perspective. In N. Fox
(ed.): The development of emotion regulation. Monographs of the Society for Research in
Child Development, 59, (2-3, Serial No 240), 73-103.
9. fp jp 7 P t A megismerés és meggyőzés
funkciói és hatásai
9.0. ábra. Mi történik ezen a híres festményen! Pierre Auguste Renoir Lhote történetét illusztrálta ve-
le: a művész megpróbál rábeszélni egy fiatal nőt, hogy álljon neki modellt. A festményen látjuk, hogy a
férfi arcát mohón előretolja a fiatal nő' felé, és birtoklásvágyát kifejezve megragadja. A nő gyűrűjéből
azt is láthatjuk, hogy házas. A nő udvarias társas mosolyát megtartva elfordul: Renoir: Tánc
Bougivalnál (1882-1883, részlet)
Tartalom
Az érzelmek funkciói
Kognitív funkciók
Racionalitás és érzelmek
Az érzelmek mint heurisztikák
Érzelmek a cselekvés irányításában

Érzelmek, amelyek alkalmanként szabadon lebegnek
Érzelmek, amelyeknek mindig van tárgyuk
Miért ne tartsuk az érzelmeket egyszerűen csak pozitívnak vagy negatívnak?
A hangulatok és érzelmek hatása a kognitív működésre

Észlelési hatások
Az érzelmek figyelmi hatásai
Érzelem és emlékezet
I Bartlett emlékezetvizsgálata
Hangulati hatások az ítéletekben
Meggyőzés
Összefoglalás
...a természetes szelekció doktrínája és a természetes anyagok vizs-
gálata azt mutatja, hogy határozott funkcióval rendelkező' mecha
nizmusok jelenhetnek meg mindenfajta olyan dolognak a hiányá
ban is, amelyet akaratlagos emberi célnak nevezhetnénk, és hogy
funkció és cél megkülönböztetése egyáltalán nem világos.
(Kenneth Craik, 1966,153.0.)
Az érzelmek funkciói
A funkciók felismerése talán minden másnál erősebb és stabilabb ala

pokra helyezte az érzelmek kutatását. A terület kutatásának tizenkilen
cedik századi megalapozói közül senki sem gondolta, hogy az érzelmek
nek bármiféle jelentősége lehet. Darwin szerint az érzelemkifejezések
olyan mozgásmintázatok, amelyeknek valamikor volt funkciójuk, de
felnőtt embernél attól függetlenül jelennek meg, hogy van-e valami
hasznuk. James úgy gondolta, hogy az érzelmek belső állapotok észlelé
sei, de nincs semmilyen közvetlen hatásuk a cselekvésre, mert akkor je
lennek meg, amikor a viselkedés létrehozása már megtörtént. Freud fi
gyelmének középpontjában az állt, hogy az érzelmi állapotok aktívan
diszfunkcionálisak is lehetnek. E korai megközelítésekben már megta
lálhatók azonban az újabb értelmezések csírái is. Darwin munkássága
által ösztönözve ma azt gondoljuk, hogy az érzelmek, mivel fajspecifikus
vázlatmintázatokat váltottak ki az evolúció során visszatérően felmerü
lő helyzetekben (Tooby és Cosmides, 1990), segítették az embereket ab
ban, hogy adaptálódjanak a fizikai és társas világhoz. Az alapján, hogy
James szerint az érzelmek testi folyamatok észlelései, feltehetjük a kér
dést, hogy hogyan tölthetnek be fontos monitorozó funkciót az életünk
ben. Freud pedig azzal, hogy felhívta a figyelmet a diszfunkcionális
szempontokra, emlékeztetett bennünket arra, hogy rá kell kérdeznünk
az érzelmek mindennapi életben betöltött funkcióira.
Az érzelmek funkciói nemcsak evolúciós jelentőségüket tekintve fon
tosak (erről a 3. és 5. fejezetben volt szó), hanem az egyéni fejlődés szem
pontjából is, amelynek során cselekvéseinket más emberek cselekvésé
vel összehangoljuk (ahogy azt a 6. és 7. fejezetben tárgyaltuk). Ebben a
fejezetben az érzelmek két fő kognitív tulajdonságának részletezésével
egészítjük ki az érvelést, melyek: a cselekvés irányítása és a kognitív
rendszer különböző szerveződési módokba való strukturálása. E struktu
rálás hatásai közé tartozik az észlelés módosítása, a figyelem irányítása,
könnyebb hozzáférés biztosítása bizonyos emlékekhez és a gondolkodás
ilyen vagy olyan irányban történő eltorzítása. A következő fejezetben az
érzelmek felnőtt társas interakciókban betöltött funkcióját tárgyaljuk.
Kognitív funkciók
A kognitív tudománynak nevezett mozgalom, amely az 1960-as években

nőtte ki magát, alapjaiban megváltoztatta a kutatók gondolkodásmód
ját a mentális életről. Az új mozgalom elsődleges módszere az elme folya
300 9. A megismerés és meggyőzés funkciói és hatásai
mataihoz hasonló folyamatok számítógépes megvalósítása volt. A kog

nitív tudomány kérdése a következő: ha a mi feladatunk lenne az elme
megtervezése, milyen problémákkal kellene szembenéznünk, milyen el
veket kellene megtestesítenünk, milyen megfontolásokat kellene figye
lembe vennünk - nemcsak az ember, hanem bármely intelligens lény
esetében? Az ilyen általános elvek megfejtése fontos előrelépést jelent
het az ember pszichológiai működésének megértésében.
Simon (1967) egyik nagy hatású cikkében amellett érvelt, hogy az ér
zelem nem pusztán biológiai jelenség. Az érzelmekre minden intelligens
lény esetében szükség van; legyen az ember, marslakó vagy - ha létre tu
dunk ilyet hozni - egy intelligens számítógép. Más szóval, az érzelmek
nemcsak valami biológiai cikornyát jelentenek. Egy általános problé
mára adnak megoldást. Simon érvelése Darwin evolúciós elméletét to
vábbviszi egy lépéssel, és Darwintól eltérően alkalmazza azt az érzel
mekre. Simon kérdése a következő: mire lenne szüksége egy kognitív
rendszernek ahhoz, hogy alkalmazkodjon a bonyolult világhoz, milyen
elveket kellene megvalósítani olyan élőlények felépítésében, amelyek
hozzánk, emberekhez hasonlóan működnek? „Az emberiség megfelelő
vizsgálata - mondta Simon - a felépítést tanulmányozza.” A kognitív
tudomány magvát a felépítési elvek felfedezésének kihívása adja.
Egy ilyen elv alkotta Tomkins egyik elméleti javaslatának tárgyát
(1995, az 1. fejezetben tárgyaltuk): sok különböző motivációnk vagy cé
lunk van, és az érzelmek állítják fel ezek között a fontossági sorrendet.
Simon amellett érvelt, hogy amint olyan számítógépprogramokat kez
dünk kialakítani, amelyeknek több céljuk van, elő fognak fordulni olyan
események, amelyek megzavarják a program éppen zajló tevékenységét.
Az állatoknál ilyen zavar akkor áll be, amikor történik valami hangos,
váratlan vagy veszélyre figyelmeztető dolog, amikor valamilyen fizioló
giai szükséglet sürgőssé válik, vagy amikor bizonyos kognitív asszociációk
valami fontos jelentésre figyelmeztetnek bennünket. Az összes ilyen ese
mény a figyelmünkre hat, és - ahogy azt Simon mondta - „minden bizo
nyíték arra mutat, hogy szoros kapcsolat van a zavarrendszer és aközött,
amit általában érzelmi viselkedésnek neveznek” (Simon, 1967, 36. o.).
Tomkins és Simon e feltételezése képezi az alapját az érzelmek legtöbb
modern kognitív megközelítésének. Az érzelmek funkciója az, hogy szá
mos különböző motívumunkat kezeljék, a figyelmet átirányítsák egyik
dologról a másikra, amikor ezeket a dolgokat érintő, előre nem látott
események történnek a világban, a testben vagy az elmében.
Ahogy azt Mandler (1984) megmutatta, az érzelmek és a zavarok
kapcsolatára vonatkozó elképzelések legalább Paulhan francia pszicho
lógusig nyúlnak vissza (1887). Újabban Miller, Galanter és Pribram
nagy hatású könyve (1960) és Mandler cikke (1964) érvelt a fontossá
guk mellett. Nem jelentett újdonságot az sem, hogy a kiszámíthatatlan
következményekkel járó cselekvésre irányítják a figyelmet és arra, hogy
a számos motívum hogyan interferálhat egymással. Ezek a témák álltak
a klasszikus görög drámák, Arisztotelész és Freud műveinek is a közép
A z érzelmek funkciói 301
pontjában. A kognitív tudomány korszakában az volt az új gondolat,

hogy milyen fontosak az érzelmek (vagy valami hozzájuk hasonló do
log), nemcsak az emberi lények, hanem bármely különböző' motívu
mokkal rendelkező' és komplex világban működő' komplex intelligens
rendszer számára. Az érzelmek nem pusztán biológiai eredetünk mel
léktermékei. Rámutatnak a tökéletlenül ismert és sohasem teljesen irá
nyítható világban való cselekvés alapvető problematikájára.
Ilyen elképzelésből indul ki Oatley és Johnson-Laird (1987, 1995)
kognitív elmélete, amely a könyvünk 3., 4- és 5. fejezetében is áttekintett
adatokat integrálja: a szerzők kommunikációs érzelemelméletet dolgoz
tak ki, amely az idegrendszer kétféle jelzésmódján alapszik. Az egyik az
információs jelzésmód. Ez a típus ismerős a pszichológusok és a neuro-
fiziológusok számára. Az ilyen üzenetek eseményekre vonatkozó infor
mációt hordoznak, és meghatározott célokhoz parancsokat továbbíta
nak. Egy másik, evolúciósán ősibb és sokkal egyszerűbb jelzésmód is
megjelenik azonban - ezzel sokkal kevesebbet foglalkoztak. Ez a jelzés
mód nem hordoz konkrét információt, egyszerűen irányítja az agyat azon
keresztül, hogy bizonyos szerveződési módokra állítja be. Ezek a jellegze
tes módok, például a boldogsághoz vagy a szomorúsághoz tartozó üzem
mód stb., állnak az érzelmek és hangulatok hátterében.
A különböző módokat felállító jelzést többféleképpen is el lehet indí
tani (Izard, 1993). LeDoux (1993) kondicionálásos kísérleteinek ered
ményei szerint a kéregnek nem kell egy érzelem kiváltásában részt ven
nie, és tudatosságra sincs szükség. Vegyük például a félelem jelzését. Ke
resztül térjed az agyon, és emberek esetében megzavarja az éppen folyó
cselekvést. Készenlétbe állítja a meneküléshez és a védekező harchoz
szükséges fiziológiai mechanizmusokat és cselekvésrepertoárt. A kör
nyezetre irányítja a figyelmet, a veszély vagy biztonság jelzéseit keresve,
és arra indít bennünket, hogy ellenőrizzük az éppen befejezett cselekvé
sek eredményeit. Úgy tekinthetjük, hogy ebben az állapotban az agy le
egyszerűsített üzemmódban jár, és az erőforrások felsorakoznak, hogy a
veszélyre válaszoljanak. Az érzelmi jelzés kontrollfunkciója, hogy bekap
csolja ezt a módot, vagy olyan hangulatok esetén, mint a szorongás,
amely egy kiterjesztett félelemállapot, megtartsa az agyat ebben az álla
potban olyan események ellenére, amelyek átkapcsolnák egy másik mű
ködési módba.
Az érzelmi kontrolljelzést általában egy információs típusú jelzés kö
veti; így többnyire tudjuk, mi indította be az érzelmet. Ez gyakran vala
milyen tudatosan felismert esemény: zavarba jövünk, amikor ráébre
dünk, hogy nemkívánatos figyelem középpontjába kerültünk. Az ilyen
tudatos, szándékos tudás azonban nem minden érzelemhez szükséges.
Oatley és Duncan (1992) azt találták, hogy a mindennapi életben a sze
mélyek beszámolnak boldogság-, szomorúság-, harag- és félelemérzések
ről anélkül, hogy tudnák, mi okozza ezeket. Az ilyen, tudatosan felis
mert okkal nem rendelkező érzelmek - nevezzük őket szabadon lebegő
érzelmeknek - ritkák. Az esetek mindössze 6 százaléka volt szabadon le
begő érzelem. Az a tény azonban, hogy egyáltalán előfordulnak, fontos,

mert azt jelenti, hogy megjelenhet egy érzelem anélkül is, hogy tudatá
ban lennénk, mi okozta, vagy mi a tárgya. Bradwejn (1993) vizsgálatai
ból tudjuk, hogy a kolecisztokinin nevű neurokémiai ágens a szabadon
lebegő félelem összes tünetét előidézheti. Azt is tudjuk, hogy bizonyos
gyógyszerek, például az antidepresszánsok és a nyugtatok, módosíthat
ják a szomorúságot és a szorongást, miközben a külvilágban nem törté
nik olyan esemény, ami ezeket a változásokat indokolhatná. A tempo-
rális lebeny epilepsziaaurái is azt jelzik (MacLean, 1993), hogy bizonyos
érzelmek megjelenhetnek anélkül, hogy az őket átélő személy tisztában
lenne kiváltó okaikkal.
Az összes ilyen bizonyíték azt jelzi, hogy az érzelmek megértéséhez
9.1. ábra. A z agy moduljai és a

közöttük futó különböző fajta
üzenetek. A z a) ábrán a jelzések
információs természetűek, konk
rét szenzoros bemenetel, konkrét
parancsokat stb. szállító útvo
nalak mentén haladnak. A b)
ábrán az egyik modulból (2.3)
diffúzán szétterjedő érzelmi
kontrolljelzés látható, amely né
hány más modult is bekapcsol,
más modulokat pedig kikapcsol.
Normális esetben c) ez a kétfajta
jelzés együtt jelenik meg, de disz-
szociálhatnak is (Oatley, 1988)
A z érzelmek funkciói 303
kétfajta jelzésben kell gondolkodnunk. Az egyik azt jelzi, hogy mi okozta

az érzelmet, vagy kire irányul. A másik az agyi szerveződést irányítja, és
van egy érzelmi felhangja (boldogság, szomorúság, félelem és így to
vább), de semmi más tartalommal nem bír. Normális esetben a kétfajta
jelzés együtt jelentkezik, és az így létrehozott érzelmi élmény tárgyának
tudatában vagyunk. Külön-külön is előfordulhatnak azonban. A 9.1. áb
ra a kétfajta jelzést szemlélteti.
Oatley és Johnson-Laird (1987) amellett érveltek, hogy a kontrolljel-
zés funkciója az, hogy úgy változtassa meg a kognitív rendszer szervező
dését, hogy az egy, az evolúció története során gyakran előforduló, jelleg
zetes eseménytípusra válaszoljon. Csak kisszámú ilyen alapvető érzelmi
jelzés létezik, amelyek mindegyike felállít egy jellegzetes agyi szerveződé
si módot. E működési módok száma kevésbé fontos, mint az a feltétele
zés, hogy mindegyik érzelemfajtának konkrét funkciója van a faj életé
ben, és hogy a mechanizmusok e funkciók betöltésére fejlődtek ki az evo
lúció során.
9.1. táblázat. Kilenc alapérzelem az általuk betöltött funkciókkal és kiváltott hatásokkal. A z első csoportba tartozó érzelmek úgy is előfon
dúlhatnak, hogy nem tudjuk, mi váltotta ki őket; a második csoportba tartozóknak mindig van tárgyuk. Ebben az elemzésben a tervek a
cselekvések célirányos sorrendjét jelentik
Érzelem (működési mód) Kiváltó esemény vagy az érzelem tárgya Cselekvések, amelyekhez az érzelmek vezetnek
Érzelmek, amelyek alkalmanként szabadon lebeghetnek

Boldogság Alcélok elérése A cél folytatása, ha szükséges, módosítása;
együttműködés; szeretet kimutatása
Szomorúság Fontos terv kudarca vagy aktív cél el Tétlenség; új terv keresése; segítségkeresés
vesztése
Harag Aktív terv akadályozása Erősebb próbálkozás; támadás
Félelem Önfenntartási cél fenyegetése vagy Jelenlegi terv leállítása; a környezet éber fi
célkonfliktus gyelése; megdermedés és/vagy elmenekülés
Kötődési szeretet Gondozó Kapcsolattartás; beszéd
Gondoskodó szeretet Utód Táplálás; segítség; támogatás

Szexuális szerelem Szexuális partner Udvarlás; szexuális tevékenység
Undor Szennyeződés Anyag visszautasítása; visszavonulás
Megvetés Csoporton kívüli személy Figyelmen kívül hagyás
Forrás: Oatley és Johnson-Laird, 1995.
Az alapvető érzelmek elsődleges funkciói a cselekvéshez kapcsolódnak,

így tehát, ha egy tervünk jól halad, úton van valamilyen cél felé, és az új
eseményekhez rendelkezésre állnak az erőforrások, elterjed egy jelzés
ennek a cselekvésnek a folytatására, és az érzelmi hangnem boldog. El
merülünk abban, amit éppen csinálunk, figyelmen kívül hagyjuk azokat
az eseményeket, amelyek nem lényegesek e tevékenység szempontjából,
vagy amelyek gátolnák azt. A tendencia általában megközelítés és foly

tatás. A negatív események esetében a folyamatban lévő eseményt meg
zavarja valami, és több különböző érzelmi lehetőség van: szomorúság,
harag, félelem és talán még néhány más érzelem is. A 9.1. táblázat kilenc
alapérzelem Oatley és Johnson-Laird (1995) által javasolt funkcióit és
hatásait foglalja össze.
Mind a szabadon lebegő érzelmek, mind azok esetében, amelyeknek
mindig van tárgyuk, általában két részről beszélhetünk - az alapérze-
lem-irányító jelzésről, amely felállít egy készültségi állapotot az adott
módon való cselekvésre, és néhány olyan információról, ami kiváltotta
a cselekvést.
Nem mindenki fogadja el, hogy az érzelmeket a 9.1. táblázatban is lát
ható alapvető funkcionális családokba lehet sorolni. E feltételezés kö
zéppontjában az áll, hogy korlátozott számú ilyen jelzés létezik, mind
egyik egy olyan konkrét rendszeren alapul, amelyik evolúciósán arra fej
lődött ki, hogy az agyat a faj életében egy gyakori, fontos eseménynek
megfelelő készültségi állapotba állítsa. Ezek a mechanizmusok a limbikus
rendszerre épülnek, de az embernél minden ösztönös mintázatnak meg
van a saját jelentése a társadalomban, amelyet - a kérgi feldolgozás segít
ségével - módosít a kultúra és az egyéni fejlődés.
Racionalitás és érzelmek
Az érzelmek funkciója valahol félúton van a viselkedés nagyon egyszerű

és nagyon bonyolult irányítása között (De Sousa, 1987; Oatley, 1992).
A nagyon egyszerű állatoknál a viselkedést reflexek irányítják. A nős
tény kullancs viselkedése például ilyen irányítás alatt áll (Von Uexküll,
1934). Párosodás után felmászik egy fára, és egy alacsony ág végén csüng.
Amikor egy konkrét ingert - vajsavszagot - észlel, akkor elengedi az
ágat. Mivel az emlősök kis mennyiségű vajsavat bocsátanak ki a levegő
be, az ág elengedése ilyenkor jó esélyt ad arra, hogy a kullancs az elhala
dó emlős, például egy legelésző szarvas hátára essen. Ha a kullancs egy
emlős hátára esik, újabb viselkedésirányító inger következik: a meleg hő
mérséklettől vezérelve keresztülmászik a bundán a meleg felé. Amikor
eléri az emlős bőrét, egy újabb inger kiváltja, hogy belefúrja magát, és
megszívja magát az emlős vérével, amely a petéi lerakásához szükséges.
A kullancs viselkedése érthető, sőt racionális. A kullancs világa azon
ban nagyon egyszerű. Mindenfajta bonyolultság hiányzik belőle. Per-
ceptuális rendszere csak néhány eseményfajtára van behangolva. És a
kullancs világában nyoma sincs az emocionalitásnak.
Most pedig képzeljünk el egy másfajta élőlényt, amely a bonyolultsági
skála másik végpontján helyezkedik el; olyat, amelyik sokkal intelligen
sebb nálunk, mondjuk egy istent. Egy istent gyakran mindentudónak és
mindenhatónak tartanak - vagy ahogy egy kognitív pszichológus mon
daná: egy istennek tökéletes mentális modellje van a világegyetemről, és
Aj: érzelm ek funkciói 305
az erőforrások korlátlanul a rendelkezésére állnak. Egy ilyen lény ezért

még egy bonyolult világegyetemben is előre tudná jelezni tetteinek ered
ményeit.
Mi, emberek valahol a kullancs és isten között vagyunk. Világunk bo
nyolult, és cselekvéseinket célok vezérlik - de tetteinknek néha előre-
láthatatlan hatásaik vannak. Korlátozottak erőforrásaink, tudásunk vé
ges, így néha ösztönzésre van szükségünk ahhoz, hogy folytatni tudjuk,
amit csinálunk, másik célra kell átállnunk, vagy meg kell változtatnunk
terveinket. Mivel nem vagyunk önellátóak, számos fontos célunkkal
kapcsolatban együttműködünk más emberekkel, de a másokkal folyta
tott kommunikációnk nem tökéletes. Mindez azt jelenti, hogy nálunk,
embereknél történnek olyan események - apró sikerek, veszteségek,
frusztrációk, fenyegetések —, amelyekre nincs előre elkészített vála
szunk, működőképességünk vagy szokásunk, és tudásunk sem elég ah
hoz, hogy teljesen biztosak lehessünk abban, hogy mi legyen a következő
lépés. Amikor ilyen események történnek, érzelmeink jelzik őket. Nem
mondják meg pontosan, hogy mit tegyünk: ehhez általában nem tudunk
eleget. Olyan módon ösztönöznek bennünket, hogy általában, az evolú
ció és saját fejlődésünk által is alátámasztva, jobb ennek megfelelően vi
selkednünk, mint egyszerűen véletlenszerűen cselekedni vagy elveszni a
gondolkodásban a lehető legjobb cselekvés kiszámításán fáradozva.
Egy érzelem tehát olyan, mint egy beépített következtetés arról, hogy
mi történt, és mi legyen a következő lépés. A filozófus Peirce az ilyen kö
vetkeztetéseket „találgatásoknak” vagy „abdukcióknak” nevezte, és kö
zéjük sorolta az érzelmeket is. Az abduktív képességek nélkül, állította
Peirce, „az emberi fajt már réges-régen gyökerestül kiirtották volna,
annyira képtelen lett volna a létéért harcolni” (idézi Sebeok és Umiker-
Sebeok, 1983, 17. o.). A félelem tehát egyfajta következtetés konkrét
eseményfajtákra adott válaszként, amely azt foglalja magában, hogy ezek
az események veszélyesek, és bizonyos típusú cselekvésre ösztönöz: a je
lenlegi cselekvés megszakítására, megdermedésre, arra, hogy felkészül
jünk a menekülésre vagy harcra, és így tovább. Az evolúció folyamán az
ilyen felismerési és válaszmechanizmusok beépültek az állatok (beleért
ve az embert is) idegrendszerébe. Az érzelmi abdukciók így implicitté
váltak (Polanyi, 1966). Úgy jelennek meg, hogy közben nem kell azt
mondanunk magunknak: ez a helyzet veszélyes. Egyszerűen csak ré
müknek érezzük magunkat, és az agy arra specializálódik, hogy az ilyen
helyzetre válaszoljon.
A z érzelmek mint heurisztikák
Hogyan lehetnek adaptívak az ilyen leegyszerűsítések? A világ bonyolult

hely. Még a legokosabb, könyvtárakkal, képességekkel, technológiával
és az elmúlt háromezer év alatt felhalmozott tudással felszerelt ember
sem ismerheti teljesen vagy tudja egészében bejósolni. Ennek egy másik
megfogalmazása, hogy az emberi lények csak nagyon ritkán tudnak telje-
sen racionálisan viselkedni - ritkán tudhatunk eleget ahhoz, hogy bejó

soljuk tetteink lehető legjobb lefolyását. Gyakran vannak továbbá olyan
céljaink, amelyek összeegyeztethetetlenek egymással: nem létezik olyan
eseménymenet, amely mindegyiknek eleget tehetne. Ez a bonyolultság
azonban nem szünteti meg a cselekvés szükségességét. Az evolúció tehát
felszerelt bennünket az érzelmi állapotok halmazával, amelyek kész cse-
lekvésrepertoárokat kínálnak. Az érzelmek nem tökéletesek ugyan,
mégis jobbak, mint ha nem csinálunk semmit, véletlenszerűen cselek
szünk, vagy ha elveszünk a gondolkodásban. Az érzelmek heurisztikák.
A heurisztika olyan módszer, amelynek alkalmazása általában hasz
nos, ha nincs garantált megoldás a problémára. Összehasonlítható a
problémamegoldás (Polya, 1957) vagy a számolás algoritmusaival, ame
lyek garantáltan adnak valamilyen megoldást. Az emberi életben bizo
nyos technikai problémáktól eltekintve kevés algoritmus van - javarészt
heurisztikákra támaszkodunk, és az érzelmek ezek alapcsomagját jelen
tik: segítségükkel megküzdhetünk a felmerülő problémák egy részével.
✓
Érzelmek a cselekvés irányításában
Az alábbi bekezdésekben röviden vázoljuk, különösebb fenntartások

nélkül, azokat az érzelmeket, amelyeket Oatley és Johnson-Laird (1995)
alapérzelmeknek tartanak; leírjuk természetüket, kiváltásuk módját és
az egyénen belüli funkciójukat - a 10. fejezetben pedig majd az érzelmek
emberek közötti funkcióira összpontosítjuk figyelmünket.
Érzelmek, amelyek alkalmanként szabadon lebegnek
Négy alapérzelem lehet szabadon lebegő (nem intencionális); a szaba

don lebegő érzelmek csak ritkán, olyankor fordulnak elő, amikor az
alapjukat képező érzelemirányító jelzés úgy jelenik meg, hogy a személy
nem tudja, mi okozta azt. Általában azonban az irányító jelzés egy másik
jelzéssel együtt jelenik meg, amely megmutatja, hogy mi okozta az érzel
met. Mivel az alábbi négy érzelem még a normális életben is lehet szaba
don lebegő, a következő hangulatok alapját is képezhetik: öröm, de
presszió, ingerlékenység és szorongás.
Boldogság » A boldogság az alcélok eléréséhez kapcsolódó érzelem, el-

merülés abban, amit az ember éppen tesz. Amikor az ember boldog,
amint azt lsen és kollégái megmutatták (lásd 1.2. táblázat), az agy rugal
masabban szerveződik. Isenék ezt úgy szemléltették (lsen et al., 1987),
hogy a személyeket egy mulatságos vagy semleges film bemutatásával
boldoggá tették, vagy korábbi érzelmi állapotukban hagyták. Feladatot is
kaptak: adtak nekik egy doboz rajzszöget, egy doboz gyufát és egy gyer
tyát, és a gyertyát a parafalemez falhoz kellett úgy rögzíteniük, hogy meg
lehessen gyújtani. A rajzszögek nem voltak elég hosszúak ahhoz, hogy

átérjenek a gyertyán, és a résztvevők csak eltörték a gyertyát, ha meg-
próbálták belenyomni a szöget. A megoldás az volt, hogy a dobozból ki
kellett szedni az összes rajzszöget, és a doboz egy részét a falhoz kellett
tűzni, hogy az tartsa a gyertyát. A semleges film megtekintése után az
emberek 20 vagy kevesebb százaléka találta meg 10 percen belül a meg
oldást, de a mulatságos filmet nézők közül az egyik kísérletben 75 száza
lék, egy másikban 58 százalék oldotta meg a problémát 10 percen belül,
lsen ezt azzal magyarázta, hogy a boldogság rugalmasabbá teszi a kognitív
szerveződést, és több szokatlan asszociációt eredményez. A boldogságról
kiderült, hogy magasabb célok elérésére (Horn és Arbuckle, 1988), vala
mint arra ösztönzi az embereket, hogy folytassák, amit csinálnak, és állja
nak ellen a változásnak. Boldog állapotban segítőkészebbek és együtt-
működőbbek vagyunk. Néhány tevékenységbe csak az általuk okozott
élvezet miatt kezdünk - játékok, nyaralás, regények olvasása, beszélgeté
sek. Nem arról van szó, hogy az ilyen tevékenységek alatt a többi érzelem
hiányozna; boldogan merülünk el abban, amit csinálunk, nem tereli el
semmi a figyelmünket, és könnyen megküzdünk azzal, ami történik.
Szomorúság t A szomorúság a boldogság ellentéte. Egy cél vagy társas

szerep elvesztéséhez és a veszteség helyrehozhatatlanságának a tudásá
hoz kapcsolódó érzelem. A jövőre tekintő félelemmel ellentétben a szo
morúság a múltba néz. A haraggal összehasonlítva a kiváltó eseménnyel
kapcsolatos rezignáció jellemzi, nem pedig az ellene való küzdés. A bá
nathoz, megbánáshoz, sajnálathoz kapcsolódik, amelyek mindegyike
valamilyen belső újrarendeződést foglal magában. A szomorúság esetén
a szelfre irányítjuk figyelmünket, és újraértékeljük magunkat a történtek
fényében. Amint arra azonban Stearns (1993) rámutat, ezt az érzelmet
korábbi történelmi időszakokban másképpen értelmezték. Az angol sad
(szomorú) kifejezés a sated (kielégült) kifejezésből származik. A korábbi
európai társadalmakban kulturálisan többre értékelt jelentése volt, va
lami olyasmi, hogy méltóságteljes, a bajokat elfogadón és türelemmel vi
seli el. A kultúrák között is vannak különbségek. Lutz (1988) leírja,
hogy Ifalukon a fago kifejezés jelentése szenvedély/szerelem/szomorúság
- egy nagyra értékelt érzelem, amelyet azok iránt érez az ember, akikről
gondoskodik, és éppen magányosak, vagy bármilyen módon szükséget
szenvedhetnek. A mi teljesítmény-központúbb társadalmunkban, ha vesz
teség ad okot a szomorúságra, funkciója az, hogy az ember lekapcsolód
jon a céljáról. Amikor az érzelmet kiváltó veszteség egy közeli hozzátar
tozó halála, olyan társadalmi rituálék kísérik, amelyek jelzik és elősegítik
a gyászolást, amelyet azonban, ha elhúzódik, patológiásnak tekintenek
(például a depresszió esetében).
Harag > A harag hatalmunk megerősítésének érzelme. Általánosabban

véve ez az érzelem bármely, bennünket valamely tevékenységünkben
gátló vagy figyelmen kívül hagyó személlyel szemben érzett frusztráció-
hoz kapcsolódik. Ha egy akadályozott célt a jelek szerint vissza lehet állí
tani, a harag arra vezet bennünket, hogy megfeszítettebben próbálkoz
zunk. Ha a frusztráció orvoslása lehetségesnek tűnik, a harag agresszívvá
és bosszúvágyóvá tesz bennünket. Amint azt Berkowitz (1993) számos
kísérletben megmutatta, haragot vált ki, ha korlátozásoknak vagy fájda
lomnak tesszük ki az embereket, és ez agressziót eredményez a frusztráci
ót okozó vagy egy másik, megfelelő célpontnak tűnő személlyel szemben.
Ugyanakkor, amint azt Averill (1982) megmutatta, a haragos viták
gyakran a dolgok átbeszéléséhez vezetnek, ha barátokkal, rokonokkal
vagy társainkkal szembeni elvárásainkban csalódunk.
Félelem I A félelem a várható veszélyhez kapcsolódó érzelem. Ha a kör

nyezetben valami fenyegető van jelen, céljaink között konfliktus lép fel,
vagy forrásaink szűkösek, a félelem készültségi állapotba állítja a rend
szert a veszéllyel való megküzdésre; támogatja a rettegett eseménnyel
szembeni éberséget, és monopolizálja a figyelmet. A félelem különböző
válaszcsaládokat érinthet; Kalin (1993) ezeknek három fajtáját mutatta
ki rézuszkölyköknél. Az egyik akkor jelenik meg, ha egyedül hagyják
őket: a csecsemők gőgicsélnek, olyan hangot adnak ki, amelynek funk
ciója az anya odahívása. A másik a megdermedés: ez azt a célt szolgálja,
hogy a közelben lévő ragadozó ne vegye észre az állatot; kiválthatja egy
ketrecen kívül álló ember is, aki nem néz rájuk. A harmadik a fenyegető
póz felvétele. Ennek feladata egy potenciális támadó elrettentése, és
megjelenik, ha az ember merőn nézi a majomcsecsemőt. Ezek mindegyi
kének megvan a maga neurokémiai mechanizmusa, és szelektíven befo
lyásolják őket különböző gyógyszeres beavatkozások. A félelmet rendkí
vül kellemetlennek tekintjük - és a pánikrohamok során jelentkező fé
lelemtől szenvedő emberek szerint ez az érzés minden más élménynél
rosszabb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy diszfunkcionális lenne. A fáj
dalomhoz hasonlóan, amelynek funkciója, hogy a testet megvédje a to
vábbi sérüléstől, az erős kellemetlenség és a más dolgok kizárása azt je
lenti, hogy az érzelmet kiváltó dolog fontos.
Van öt másik olyan érzelem (a szeretet és az elutasítás érzelmei), ame

lyeket mindig valamilyen cél iránt érzünk. Pszichológiai szempontból
azt mondhatjuk, hogy ezeknek az érzelmeknek mindig van tárgyuk; fi
lozófiai értelemben intencionálisak. Milyen természetűek ezek a tár
gyak? A szeretet és elutasítás érzelmeinek tárgya egy személy, akit egy
mentális modell segítségével látunk. Azért gondolják, hogy van egy
mentális közvetítő az érzésünk és az érintett személy vagy dolog között,
mert, amint arra Darwin (1872/1963) rámutatott, az összes ilyen érzel
met nemcsak maga a személy vagy a dolog, hanem egy puszta gondolat
is kiválthatja. Vonzódhatunk ezért egy olyan filmcsillaghoz is, aki sze-
mélyesen semmit nem jelenthet nekünk. Az összes tárgy alapú érzelem

nek van egy olyan eleme, hogy olyan tulajdonságokat vetítünk ki a
tárgyra, amelyekkel az vagy rendelkezik, vagy nem: szerelem esetén idea
lizáljuk, elutasítás esetén pedig befeketítjük.
Kötődési szeretet > A kötődési szeretet az utódnak anyja vagy más gondo
zója iránt érzett szeretete. Az utód bámulja, követi a gondozót, vele akar
lenni, jelenlétében élénkebb, mint másokkal, ezt a személyt explorációja
során biztos háttérként használja; viszont szorong, ha ez a személy nincs
jelen, szomorú, ha elveszíti. Kötődés esetén a csecsemő felépít egy mo
dellt a gondozóról és arról, hogy milyen mértékben lehet benne megbíz
ni; ez lehetővé teszi e személy felismerését és később a gondozó képzeté
nek fenntartását, még akkor is, ha a gondozó távol van.
Gondoskodó szeretet » A gondoskodó szeretet a kötődési szeretet ellenté

te - egy szülő vagy más gondviselő szeretete utódja iránt. A szülőknek
szerelmesnek kell lenniük gyermekeikbe ahhoz, hogy fenntartsák az ag
gódást, belefeledkezést, időt és más forrásokat, amelyeket egy gyerekre
kell tékozolni. Ilyen érzelmi vonzódás nélkül a gyerekek által igényelt el
köteleződés mértéke túlságosan nagy lenne: a gyerekek több elfoglaltsá
got és több erőforrás-ráfordítást igényelnek, mint bármely más tárgy az
ember életében; az egyetlen lehetséges kivételt az élelem megszerzése je
lenti. Gondoskodó szeretetet mások, például szexuális partnereink iránt
is érezhetünk.
Szexuális szerelem ►Amikor az emberek szerelmesek lesznek, általában a

másik emberről kialakított elképzeléseik vonzzák őket. Evekbe telhet,
amíg ezt a valósághoz igazítják. Ennek az érzelemnek is biológiai alapja
van. A legtöbb kultúrában leírták (Jankowiak és Fischer, 1992), és van
nak olyan elemei, amelyek egyértelműen más állatok udvarlási és páro
sodási viselkedéséből származnak.
Undor » Az undor a visszatetszés érzelme, és minden, szó szerint vagy át

vitt értelemben rosszullétet okozó dolog elkerülését eredményezi. Rozin
és munkatársai (Rozin és Falion, 1987; Rozin, Haidt és McCauley, 1993)
az undort a romlott, fertőző vagy mérgező anyagok veleszületett vissza
utasításáig vezetik vissza. Mechanizmusa során az elkerülő válasz köny-
nyen asszociálódik ízhez vagy szaghoz. Irtózásunkat attól, hogy valamit a
szánkba vegyünk, émelygés kíséri. Embereknél nemcsak látvány és szag
válthat ki ilyen érzést, hanem gondolatok is. Undorodhatunk attól, hogy
fertőzést kapunk egy tárgy megérintésétől; undort válthatnak ki például
általunk kifogásolhatónak tartott szexuális gyakorlatok. Az emberek
undorodnak az italukban úszkáló műanyag légytől, még akkor is, ha tud
ják, hogy teljesen tiszta, ugyanakkor nem undorodnak az ugyanolyan
anyagból készült kavarópálcától.
Megvetés * A megvetés a személyközi elutasítás érzelme, különösen, ha

egy külső csoport tagjait érinti. Ebben a kontextusban gyakran haszná
latos az előítélet kifejezés: egy másik személy elutasítása és hátrányos
megkülönböztetése pusztán egy eszme alapján. A gondolat megjelenhet,
miközben valaki egy személy pozitív megítéléséről negatívra vált. Akkor
is megjelenhet, ha valaki egyáltalán nem ismeri a másik személyt —egy
szerűen van valamilyen elképzelése a másikról, hogy az a másik nemhez,
másik fajhoz tartozik, vagy olyan fogyatékossága van, amivel a személy
nem rendelkezik. Ezek közül egyiknek sem kell a tényeken alapulnia.
Miért ne tartsuk az érzelmeket egyszerűen csak pozitívnak vagy negatívnak?
Az érzelmek besorolása pozitív vagy negatív, kellemes vagy kellemetlen

kategóriákba gyakran hasznos, és sokszor állt az érzelmek és hangulatok
kezelésének középpontjában (Russell, 1980; Watson és Tellegen, 1985).
A pozitív és negatív dimenziók leképezhetők a megközelítésre és elke
rülésre. Funkcionális érvek szerint azonban egy egyszerű pozitív-nega
tív felosztás bizonyos érzelmeket zavarossá tesz. Vegyük például a hara
got: a harag az esetek nagy részében rossz érzéssel jár (Averill, 1982),
ennek ellenére a megközelítés érzelme, és akár az új alapokon létrejövő
megegyezésé is. Véleményünk szerint a pozitív kiértékelések akkor je
lennek meg, ha nagy az alcélok (beleértve olyan célokat, mint hogy a
szeretett személy közelében legyünk) elérésének valószínűsége, és álta
lában megközelítéssel járnak; negatív kiértékelések akkor születnek,
amikor egy cél elérése a vártnál kevésbé valószínű, és ez gyakran vissza
húzódást vált ki. Az evolúció során azonban nagyobb differenciáció tör
tént, mint amit a megközelítés-elkerülés vagy kellemes-kellemetlen pá
ros lefedhetne. A differenciált érzelmek megfelelőbb viselkedéseket és
agyi szerveződési módokat indítanak be, mint amire a puszta kellemes
ség és kellemetlenség állapota képes lenne.
A h an g u lato k és érzelm ek hatása a kognitív m űködésre
Tekinthetjük úgy, hogy az érzelmeknek és hangulatoknak kétfajta hatá

sa lehet az egyénre. Az egyik, amelyet az imént tárgyaltunk, közvetlen:
az érzelem magva a készültség megváltozása, amely elérhetővé tesz egy
olyan cselekvésrepertoárt, amely korábban ilyen körülmények között
hasznosnak bizonyult. Az érzelmek azonban rendszerint eltartanak egy
darabig, és néha hangulatokká terjednek ki. A cselekvéskészség megvál
tozásában megmutatkozó hatások mellett az érzelmek lehetséges tervek
keresését is beindítják; a kognitív szerveződés megváltoztatásával segí
tenek e keresés irányításában.
Mindannyian a beavatottak mosolyával válaszolhatunk arra a gondo
latra, hogy a vezérigazgató azért ajánl fel egy ebédmeghívást, mert úgy
gondolja, hogy ezzel egy üzleti ajánlat irányába tereli a vendéget. Amint
azt az 1. fejezetben tárgyaltuk, lsen (1990) 1970 óta végzett kísérleteiben
azt találta, hogy az apró ajándékok és minden, ami enyhe boldogságot
okoz, mérhető hatással van bizonyos kognitív és társas folyamatokra
(lásd 1.2. táblázat). A boldogság a többi alapérzelemhez hasonlóan az
agy jellegzetes szerveződési módja. Az agyi folyamatok és működések tel-
jes halmazának leegyszerűsítését eredményezi, és evolúciósán arra sze
lektálódott, hogy akkor álljon fenn, amikor a dolgok jól mennek. Milyen
változásokat eredményez a boldogság vagy más érzelem a kognitív szer
veződésben? A következő részekben három ilyen hatásra összpontosí
tunk: a figyelemre, emlékezetre és gondolkodásra gyakorolt hatásokat
mutatjuk be.
Észlelési hatások
Az alapvető érzelmi szerveződési módok elképzelésének egyik következ

ménye, hogy ezek hatása tetten érhető az észlelésben. Etcoff és Magee
(1992) kimutattak egy ilyen hatást. Azt állították, hogy ha vannak alap-
érzelmek, akkor az arckifejezéseket kategóriákban kell felismerniük az
embereknek. Az összes boldog arcot egy kategóriába választják ki, a ha
ragosakat egy másikba, és így tovább. Ezeknek az érzelemkifejezéseknek
az észlelése bizonyos beszédészlelési jelenségekhez lenne hasonlatos.
A „b” és „p” hangzókat olyan szavakban, mint „bor” és „por”, az ajkak
szétnyílása és a hangszalagrezgés kezdete között eltelt idő, a „zöngekez-
deti idő” (VÖT, voice onset time) különbözteti meg egymástól. Az embe
rek nagyon rosszul tudnak megkülönböztetni hangokat a b-p határ bár
melyik oldalán belül, de kitűnően elkülönítik egymástól a hangokat e
határon keresztül, ami arra utal, hogy néhány ezred másodperces időkü
lönbségeket „b” és „p” funkcionális kategóriákba választanak szét. Etcoff
és Magee arcokkal végeztek egy kísérletet: több olyan arcsorozatot hoz
tak létre, amelyek állapotpárok közti átmeneteket alkottak: boldogtól
semlegesig, boldogtól szomorúig, dühöstől undorodóig és így tovább vál
toztak az arcok. Ehhez Ekman és Friesen (1975) fényképei közül kikeres
tek a hat alapérzelemhez tartozó és semleges arcot ábrázoló fényképe
ket, majd Brennan (1985) karikatúrageneráló programját használták.
Mindegyik állapotpárhoz tizenegy fokú skálát készítettek, az átmenet
egyenlő fokozataival. A boldogság-szomorúság átmenet tizenegy arcát a
9.2. ábra mutatja. Az ilyen sorozatok esetében hirtelen változások je
lentkeztek az arcok megkülönböztethetőségében, jelezve például a bol
dog és szomorú, haragos és undorodó közötti határt. A személyek a ha
tárvonal mindegyik oldalán rosszul teljesítettek, nehezen tudták meg
különböztetni egy ilyen sorozat mondjuk második és negyedik képét, de
a határvonalon keresztüli, mondjuk a negyedik és hatodik arc megkü
9.2. ábra. A „boldog”'tói a lönböztetésében jók voltak. Ez a kísérlet arra enged következtetni, hogy
„szomorú"'ba átvezető arcso'
rozat, az egyes arcok közötti
az alapérzelmek funkcionális kategóriái befolyásolják az arckifejezések
azonos mértékű átmenetekkel megkülönböztethetőségét.
És mi a helyzet a hangulat észlelésre gyakorolt hatásaival? Jobban rá

vagyunk hangolva olyan dolgok észlelésére, amelyek egybevágnak han
gulatunkkal? Ilyen hatásokat nehéz kimutatni. Ennek a nehézségnek
egyik oka Niedenthal és Setterlund szerint (1994) az, hogy a korábbi
próbálkozások negatív-pozitív dimenziókat használtak. Két kísérletben
azt találták, hogy a boldogság és szomorúság konkrét érzelmeinek van
szelektív észlelési hatása, de a pozitív és negatív dimenzióknak általában
nincs.
Niedenthal és Setterlund boldog és szomorú hangulatot váltottak ki
úgy, hogy a résztvevőknek fülhallgatókon keresztül zenét játszottak a kí
sérleti ülés alatt. A boldog hangulat elérése érdekében olyan zenét ját
szottak, mint például Mozart Kis éji zenéjének allegro tétele vagy Vivaldi
C-dúr Concertója. A szomorúság kiváltásához Mahler Adagiettóját ját
szották, vagy Rahmanyinov No 2. C-moíí zongoraversenyének adagio té
telét. A személyek eközben egy szokásos kísérleti pszichológiai feladatot,
lexikális döntési feladatot végeztek. Betűsorokat villantottak fel egy
képernyőn: ezek közül néhány létező szó volt, néhány nem létező szó
(olyan betűsorok, amelyek nincsenek benne a szótárban, de lehetnének
angol szavak, pl. „blatkin”). A személyeket megkérték, hogy amilyen
gyorsan csak tudnak, nyomjanak meg egy gombot, ha a megjelenő betű
sor létező szó. Ebben a vizsgálatban öt szókategóriát használtak: boldog
szavakat, mint például „öröm”; pozitív szavakat, amelyek nem álltak
kapcsolatban a boldogsággal, például „nyugodt”; szomorú szavakat, pél
dául „sír”; szomorúsághoz nem kapcsolódó negatív szavakat, például
„sérülés”; és semleges szavakat, például „szokás”.
Niedenthal és Setterlund azt találták, hogy a zene ténylegesen bol
dog vagy szomorú hangulatba ringatta az embereket. Összességében a
személyek gyorsabb döntéseket hoztak boldog, mint szomorú szavak
esetében; továbbá, amikor boldog hangulatban voltak, gyorsabban azo
nosították a boldog, mint a szomorú szavakat. A boldog és szomorú
hangulatok hatásai azonban nem terjedtek ki azokra a pozitív és nega
tív szavakra, amelyek nem álltak kapcsolatban a boldogság vagy szomo
rúság konkrét érzelmeivel.
Az érzelmek figyelmi hatásai
William James pszichológia-tankönyvében (1890, 1. köt. 402. o.) a kö

vetkezőket írta: „Élményem az, amire hajlandó vagyok odafigyelni.” Va
lamint mindaz, amire odafigyelünk, még ha ezt tudatosan nem is akar
juk. Az érzelmek befolyásolják a figyelmet. A hatás a bejövő információ
szűrésének javarészt tudattalan folyamataitól az olyasfajta tudatos elme-
rülésig terjedhet, amit például akkor érzünk, ha aggódunk.
Az érzelmek figyelemre gyakorolt hatásai közül legtöbbet a szoron
gást vizsgálták: egyértelmű, hogy a szorongás beszűkíti a figyelmet.
Amikor az emberek félnek vagy szoronganak, főként arra összpontosí-
A hanguhtok és érzelmek hatása a kognitív működésre 313
tanak, amitől félnek, vagy arra, hogyan kerülhetnének biztonságba, és

majdnem minden mást figyelmen kívül hagynak. A szorongás figyelem
re gyakorolt hatásai közül sokat laboratóriumban is lehet demonstrálni.
Mathews és mások (Broadbent és Broadbent, 1988; Mathews, 1993)
olyan módszert használtak, amelyben két szót felvillantanak a képer
nyőn, egyiket a másik fölött, ezeket aztán egy pont követi. A szavak
egyike fenyegető, például „kudarc” vagy „betegség”. A másik semleges,
például „asztal”. A személyeket utasítják, hogy amikor a pont megjele
nik, nyomjanak meg egy gombot. A kísérletben részt vevő személyek
közül néhányan a vonásszorongás-skála alapján szorongóak voltak, má
sok nem rendelkeztek a szorongás vonásával. Amikor a pont a fenyege
tő szó helyén jelenik meg, a szorongó emberek reakcióideje rövidebb,
mint azoké, akik nem szoronganak. Amikor a pont a semleges szó he
lyén jelenik meg, nincs különbség a szorongó és nem szorongó emberek
között. Mathews magyarázata szerint a reakcióidő akkor rövidebb, ha a
pont annak a szónak a helyén jelenik meg, amire a személy aktívan fi
gyelt. A szorongó személyek nagyobb valószínűséggel nézik a fenyegető
szót, mint a semlegest. Ezt az eredményt klinikailag szorongó betegek
kel, valamint szorongó személyiségvonással rendelkező emberekkel is
sikerült megismételni.
Egy hasonló kísérlet az úgynevezett érzelmi Stroop-teszten alapul.
Stroop (1935) azt találta, hogy amikor a személyek olyan szavakat néz
nek, mint „piros”, „sárga”, „kék”, amelyek különböző színnel vannak
nyomtatva, és meg kell nevezniük azt a színt, amellyel a szót nyomtat
ták, lelassulnak, ha a szó színe más, mint maga a színnév - lassabban vá
laszoltak, ha a „piros” szót kékkel nyomtatták, és azt kellett mondaniuk,
hogy „kék”, mint ha pirossal nyomtatták, és azt kellett válaszolniuk,
hogy „piros”. A szó jelentése automatikusan megragadja a figyelmet, és
eltereli a személyeket a nyomtatás színének megnevezésétől. Az érzelmi
Stroop-teszt alapötlete, hogy semleges vagy érzelmi töltéssel bíró szava
kat mutatnak, és azt vizsgálják, hogy a nyomtatás színének a megneve
zését lelassítja-e a szavak érzelmi töltete.
Foa és munkatársai (1991) azt találták, hogy a nemi erőszak áldozatá
ul esett emberek lelassultak a nemi erőszakhoz kapcsolódó szavak szín
megnevezésében. Kisebb interferenciát mutattak azok az emberek, akik
sikeresebben küzdöttek meg a traumával. Mathews összefoglalja a fenti
módszerrel végzett számos kísérlet eredményeit: a színmegnevezés lelas
sulása azoknak a szavaknak az esetében a legnagyobb, amelyek a sze
mély legjelentősebb szorongásának felelnek meg. így tehát azok az em
berek, akiknek társas fóbiájuk van, a bizalommal kapcsolatos szavak
esetén lassulnak le leginkább, az evési zavarokkal küszködő emberek az
ételneveknél, és így tovább. Mathews és Klug (1993) azt találták, hogy
a szavaknak nem kell fenyegetőnek lenniük ahhoz, hogy ehhez a hatás
hoz vezessenek: a kérdés az, hogy volt-e érzelmi jelentőségük. Ha az ér
zelmi szavak között szerepelnek olyanok, mint „magabiztos” vagy „egész
séges”, a társasán szorongó vagy betegség miatt aggódó emberek lelas-
sulnak a színesen nyomott pozitív szavak megnevezésében, de csak

akkor, ha ezek a pozitív szavak a saját konkrét szorongásukhoz kapcso
lódnak. Ezeket az eredményeket illusztrálja a 9.3. ábra. Nézzük meg ezt
az ábrát, és hasonlítsuk össze a hisztogram jobb oldali oszlopait a többi
oszloppal.
Láthatjuk, hogy a szorongó személyek lassabban tudták megmondani
a saját konkrét szorongásukhoz kapcsolódó szavak színeit, akár pozití
vak, akár negatívak voltak ezek a szavak.
Számos magyarázat született ezekre a figyelmi hatásokra. A legegyér
telműbb az, hogy ha az emberek félnek - akár valamilyen közvetlen ok
miatt, akár azért, mert valamilyen szorongási zavarban szenvednek,
amelynek köszönhetően általában félnek -, az idegrendszerük átkapcsol
egy jellegzetes feldolgozási módba. Ebben a módban a figyelem beszűkül,
és a környezet fenyegetésekre és biztonságra vonatkozó jelzéseire irá
nyul. Még konkrétabban: ráhangolódik a személy szorongásának konk
rét tárgyaihoz kapcsolódó jelzésekre. Azokban az emberekben például,
akik azt gondolják magukról, hogy hajlamosak rákos megbetegedésre,
aggodalmat vált ki minden olyan élmény, beleértve a rákra egyáltalán
nem jellemző testi tüneteket is, amelyek sérülékenységükre emlékezte
tik őket (Easterling és Leventhal, 1989).
Az események normális menetében a félelem és szorongás minden
kétséget kizáróan felbecsülhetetlen értékűek a túlélés szempontjából, de
úgy tűnik, hogy ezek szinte állandóan bekapcsolódhatnak, lefoglalva
kognitív erőforrásainkat, a világot ijesztő helynek tüntetik fel, aláássák
önbizalmunkat, és megakadályozzák, hogy a szenvedő személy bármi
másra képes legyen figyelni. Ezzel a problémával a l l . fejezetben még
foglalkozunk. Többen rámutattak arra, hogy az érzelmek több szinten
| | Semleges
Pozitív nem kapcsolódó
Negatív nem kapcsolódó
Pozitív kapcsolódó
Negatív kapcsolódó
Idő' (másodperc)
9.3. ábra. A szorongó és a kont-

rollszemélyek átlagos színmeg-
nevezési ideje nyomtatott sza
vakra vonatkozóan. A szavak
között voltak semlegesek, a
személy konkrét szorongásához
kapcsolódóak és a szorongásuk
hoz nem kapcsolódó fenyegető
szavak is (Mathews és Klug,
Kontroll Szorongó 1993)
létezhetnek: a reflexszerű mechanizmusok szintjén, a bonyolultabb ér

zelmi sémák szintjén, és az érzelmeinkről és hatásaikról kialakított fogal
maink szintjén (Leventhal, 1991). Állandó probléma, hogy magunkról
kialakított fogalmi értelmezéseinket hogyan használhatjuk alacsonyabb
szintű folyamatok, például a szorongás módosítására (Bandura, 1988).
Érzelem és emlékezet
Ahhoz, hogy megérthessük az érzelmek emlékezetre gyakorolt hatásait,

először arról kell néhány szót ejtenünk, hogy általában hogyan működik
az emlékezet. Az eddigi talán legfontosabb emlékezetvizsgálat Bartlett
(1932/1985) nevéhez fűződik. Jelentésteli anyagokat, képeket vagy tör
téneteket adott az embereknek, amelyekre emlékezniük kellett, aztán
megkérte őket, hogy idézzék fel ezeket, amennyire pontosan csak tud
ják, rögtön a bemutatás után és hosszabb idő, akár hét év elteltével is -
lásd a keretes szöveget a 316. oldalon.
Bartlett azt a következtetést vonta le, hogy amikor egy verbális beszá
molóra emlékszünk, a szavak sohasem pontosak. Amit észlelünk, azt
asszimiláljuk saját jelentésstruktúránkhoz, amit Bartlett sémának neve
zett; ez nagy mennyiségű általános tudást tartalmaz. Amikor felidézésre
van szükség, a személy vesz néhány fontos részletet, amire emlékszik, és
egy általános érzelmi hozzáállást, és a séma alapján megkonstruálja, mi
lehetett a történet. A stílus így a személy stílusa lesz, az olyan részletek,
mint „fókára vadászni”, „halászattá” alakulnak, és a dolgok az emlékező
személy kultúrájának megfelelően történnek, mint például az, hogy es
te, és nem napkeltekor hal meg a főhős.
Bartlett megjegyzi, hogy személyei a kísérletben az első világháború
vége felé vettek részt, amikor Angliában a családtól való távoliét szoron
gáskeltő témája igencsak a figyelem középpontjában volt. A férfiak vagy
a háborúban voltak, vagy a bevonulás valószínűségével kellett szembe
nézniük. Az egyik csoportban, amelynek fele nő, fele férfi volt, a korai
felidézések során a 20 emberből 10 elfelejtette, hogy az egyik fiatalember
azt mondta, hogy nem mehet, mert nincsenek nyilai, de a rokonokkal
kapcsolatos kifogást csak ketten felejtették el. A későbbi felidézésekben
a kifogások egész kérdését hajlamosak voltak elfelejteni.
Loftus és Loftus (1980) a következő állításokat adták a vizsgálatban
részt vevő személyeknek, akiknek el kellett dönteniük, hogy melyik írja
le jobban vélekedéseiket arról, hogy hogyan működik az emlékezet.
a) Az agyunk állandóan tárol mindent, amit megtanulunk, bár néha bizonyos

részletek nem hozzáférhetőek. Hipnózissal vagy más speciális eljárásokkal eze
ket a hozzáférhetetlen részleteket végül vissza lehet nyerni.
b) Az általunk megtanult dolgok bizonyos részletei örökre elveszhetnek az emlé
kezetből. Az ilyen részleteket soha többé nem lehet visszanyerni sem hipnózis
sal, sem más speciális eljárással, mert ezek a részletek egyszerűen nincsenek
többé ott.
Loftus eredményei szerint az átlagpopuláció 69 százaléka hitt az a) állí-

tásban - ez egyfajta népi vélekedés társadalmunkban, olyan dolog, ami
megváltozhat, ha valaki Bartlettról és az emlékezet pszichológiájáról ta
nul. Ez a kérdés újabban előtérbe került, mert mostanában a médiában
felnőttek számolnak be arról, hogy bár korábban képtelenek voltak
visszaemlékezni arra, hogy gyerekkorukban szexuálisan bántalmazták
őket, egy terapeuta segítségével már fel tudják idézni az ilyen eseteket.
A kérdés rendkívül ellentmondásos. Az egyik oldalon állnak olyanok,
mint Bass és Davis (1988), akik azt állítják, hogy az érzelmileg trau-
matikus bántalmazás emlékeit elnyomhatjuk, majd újra előkerülhetnek;
a másik oldalon azok állnak, akik szerint ezek az emlékek tévesek, és a
jelenségben hívő terapeuták sugallatára jelennek meg (Ofshe és Watters,
1994). Egy idevágó eredmény szerint a mentális egészségügyben dolgo-
Bartlett emlékezetvizsgálata Két edulaci férfi halászni ment. Míg ezzel foglalkoz
tak a folyónál, zajt hallottak a távolban.
Bartlett (1932/1985) az emberekkel egy amerikai indi „Olyan, mint egy kiáltás” - mondta az egyik, s
án népmesét olvastatott el, Franz Boas gyűjtéséből. ekkor férfiak jelentek meg egy kenuban, akik fel
A történet a következőképpen indul: szólították őket, hogy csatlakozzanak kalandra in
duló csapatukhoz. Az egyik férfi családi kapcsola
Egyik este két fiatalember Egulacból lement a folyó taira hivatkozva nem ment, a másik azonban el
hoz fókára vadászni, s míg ott voltak, köd szállt le, s a ment...
szél elült. Egyszer csak harci kiáltásokat hallottak, s
azt gondolták: „Lehet, hogy ez háborúskodás.” Ki Figyeljük meg, mi történik. Az anyag egy része elvész -
menekültek a partra, s elbújtak egy farönk mögött. elfelejtődik, mint például a kenubéli emberek száma,
Ekkor kenuk közeledtek, s a fiatalemberek hallották és egy fiatalember, aki azt mondja, hogy nem mehet,
az evezó'lapátok zaját, s látták, hogy az egyik kenu mert nincsenek nyilai. Aztán vannak finomabb válto
odajön hozzájuk. Ö t férfi volt a kenuban, s ezt mond zások is, beleértve a stílusváltást, úgyhogy most megje
ták: „Mit szóltok hozzá? Szeretnénk magunkkal vin lennek olyan kifejezések is, mint „családi kapcsolatai
ni benneteket. Felfelé megyünk a folyón, hogy hábo ra hivatkozva”; ebben a történetben a fiatalemberek
rúzzunk az ottaniakkal.” halásztak, nem pedig fókára vadásztak, és a háborúzás
Az egyik fiatalember azt mondta: „Nincsenek nyi ból kaland lesz.
laim.” „Nyilak vannak a kenuban” - felelték. „Nem A következő pedig P. személy felidézése, akit a tör
megyek veletek. Megölhetnek. Rokonaim nem tud ténet olvasása utáni első néhány hónapban többször
ják, hogy hová mentem. Te viszont - mondta a má megkértek a felidézésre, de aztán nem gondolt rá két
sikhoz fordulva - elmehetsz velük.” és fél évig:
Úgyhogy az egyik fiatalember elment...
Harcosok mentek háborúzni szellemek ellen. Egész
Aztán következik néhány sor arról, hogy az a fiatalem nap harcoltak, s egyikük megsebesült.
ber, aki elment, részt vett a harcban, meglőtték, de nem Este hazatértek, beteg társukat cipelve. A nap
érezte rosszul magát, és azt gondolja: „Ó ezek szelle vége felé gyorsan romlott az állapota, s a falubeliek
mek.” A történet így ér véget a hazatérése után: köréje gyülekeztek. Alkonyatkor sóhajtott: valami
fekete jött ki a szájából. Meghalt.
Elbeszélte az egészet, s aztán elcsendesedett. Amikor
a nap felkelt, a földre zuhant. Valami feketeség jött ki Ebben a változatban sok minden elvész - például az
a szájából. Arca eltorzult. Az emberek felugráltak és egész bevezető eseménysor, amelyben két fiatalember
sírtak. Halott volt. fókavadászatra indul - , és sok minden meg is változik.
Most a férfi napkelte helyett napnyugtakor hal meg.
Az embereket a történet kétszeri elolvasása után meg De az egyetlen megdöbbentő részlet - „valami feke
kérték, hogy mondják el. Íme a történet első felidézésé te jött ki a szájából" - megőrződik, mint a legtöbb
nek kezdete H. személy által, húsz órával később. Bartlett által leírt felidézésben.
zók körében az a) állítással egyetértők száma 84 százalék fölött volt, ami

sokkal magasabb az átlagpopuláción belüli aránynál.
Nincs arra bizonyíték, hogy az emberek tökéletes részletességgel és
pontossággal fel tudnak idézni jeleneteket, mintha valami belső video
felvételen tárolnák őket. Bár az emlékek gyakran jók, még a legponto
sabb emlékekkel rendelkező emberek is ejtenek hibákat. Van arra is bi
zonyíték, hogy az esemény után bevezetett vonásokat —amiket például
mások említenek, vagy amelyeket rávezető kérdések sugallanak - be
építjük emlékeinkbe, tehát ami a személyt illeti, ezek megkülönböztet
hetetlenné válnak a valódi emléktől. Ahogy Bartlett mondta: „Képze
lettel! rekonstrukció vagy konstrukció ez, mely a múltbeli reagálások
vagy élmények szervezett aktív tömegével kapcsolatos [érzelmi] attitű
dünkből, valamint a rendszerint képi vagy nyelvi formában megjelenő,
némi kevéske kiugró részletre irányuló attitűdünkből épül fel. Ennek kö
vetkeztében szinte sosem pontos..., és egyáltalán nem is fontos, hogy
ilyen legyen.” (1932/1985, 307. o.)
Bizonyos esetekben, például amikor a bírósági tárgyaláson tanúskodik
valaki, fontos pontosnak lenni. Az érzelemkutatás egyik kérdése ezért a
következő: az intenzív érzelmek növelik vagy csökkentik az emlékek
pontosságát? Kezdjük egy rövid részlettel Esther Salaman (1982) orosz
regényíró önéletrajzírásról szóló esszéjéből:
Van egy emlékem arról, hogy hároméves koromban megharapott egy kutya. Min
dig emlékeztem erre. A csukott bejárati ajtó előtt állok, amikor hirtelen meglátok
egy nagy kutyát, amint felém ugrál, elszakadt kötele a bal oldalán lóg; nincs hó
vagy sár, késő tavasszal történt... Ötven évvel később a következő pillanat jött
vissza; a kutya fellök, én elfordítom a fejem, és arcomat a fölbe temetem, miköz
ben a kutya az alsószoknyáim és a bal lábamon lévő hosszú fekete harisnya között
hús után keresgél, amibe beleharaphatna. Mintha lassított felvételen látnám az
egészet. Ma csak egy emlék emlékét írom le, de abban az időben, amikor előjött,
valóban az a hároméves gyerek voltam; az „akkor” „most” volt, és az idő megállt.
(Salaman, 1982, 56. o.)
Salaman saját életéből több hasonló esetet leír, és más írók, De Quincy,
Martineau és Proust ilyen emlékeit is bemutatja; olyan érzelmeket idéz
nek fel, gyakran sok év elteltével, melyek akaratlanul jelentek meg. Állí
tása szerint ezek az események mindig érzelmekhez kapcsolódnak, és a
múlt újraélésének érzését adják. Ilyen emlékek esetén a meggyőződés ér
zése elsöprő és megingathatatlan lehet, de vajon mennyire felelnek meg
a valóságnak - ez a kérdés egészen másfajta megközelítést kíván: függet
len igazolást nyújtó vizsgálatokra van szükség.
Néhány kérdésre választ kaphatunk Linton (1982) vizsgálatából,
amelyet saját emlékein végzett. Hat éven keresztül naponta legalább
két jelentős eseményt jegyzett fel röviden kartotékcédulákra. Minden
kártya hátoldalára ráírta a dátumot. Minden eseményt osztályozott an
nak érzelmi kiugrósága szempontjából is. Minden hónap végén ese
ménypárokat tesztelt az emlékek egész tárából, hogy kiderítse, emlék-
szik-e arra, hogy milyen sorrendben történtek, és újraértékelt minden
eseményt az érzelmi kiugróság szempontjából. Azt találta, hogy azok az

események, amelyek történésük idején jellegzetesnek tűntek, évente
körülbelül 5 százalékos arányban elvesztek az emlékezetéből. Ahhoz,
hogy az esemény különálló emlékekként jól felidézhető' legyen - vonta
le a következtetést-, nemcsak jellegzetesnek kell lennie történése idő-
pontjában, hanem egyedinek is - ilyen volt például, amikor eló'ször csi
nált valami számára nagy érzelmi jelentó'séggel bíró dolgot. Egyik példá
ja az volt, amikor boldog volt, mert beválasztották egy kiváló tanácsba,
amely alkalmanként egy távoli városban ülésezett; a fontos esemény az
első ilyen ülés volt, amin részt vett. Amikor az ugyanilyen típusú esemé
nyek ismétlődtek, érzelmi jelentőségük elveszett, és általánosabb infor
máció vette át a helyüket. Miközben eljárt a bizottság üléseire, megis
merte a találkozó helyszínéül szolgáló város repülőterének elrendezését,
a bizottság többi tagjának stílusát, egymáshoz való viszonyukat, anélkül
hogy képes lett volna felidézni, hogy melyik találkozón mi történt.
Azoknak az eseményeknek az esetében, amelyek életritmusa részévé
váltak, a jellemző epizodikus emlékek elvesztek, és átalakultak szeman
tikus emlékekké.
Linton azt a következtetést vonta le, hogy az emlékezetben külön epi
zódokként megmaradó eseményeknek a következő vonásokkal kell ren
delkezniük:
1. Az eseménynek kiugrónak kell lennie, és az előfordulás idején erős érzelmi töl

tésűnek kell tartanunk (vagy röviddel azután újra kell írnunk).
2. Az élet ezt követő menetének a céleseményt központivá kell tennie a felidézés
ben; az eseménynek fordulópontnak, egy folyamat kezdetének kell lennie, vagy
szerepet kell játszania későbbi tevékenységekben.
3. Az eseménynek viszonylag egyedinek kell maradnia. Képét nem homályosít-
hatják el hasonló események későbbi előfordulásai. (Linton, 1982, 89-90. o.)
Linton következtetései alapján kezdhetjük belátni, hogy bizonyos érzel

mi jelentőséggel bíró eseményekre miért emlékezünk jól különálló epi
zódokként is. Pontosan azok a vonások teszik az eseményt jellegzetessé
az emlékezetben, amelyek érzelmi jelentőséggel ruházzák fel: fontossága
egy cél szempontjából, szokatlansága, előrejelezhetetlensége és a kezelé
séhez szükséges képességek hiánya. Figyeljük meg azt is, hogy Linton
szerint „az előfordulás idején erős érzelmi töltésűnek kell tartanunk”
vagy nem sokkal azután „újra kell írnunk” az eseményt. Néhány ese
mény, például ha új emberrel találkozunk, talán nem tűnik azonnal fon
tosnak. Ha azonban szerelmesek lennénk, kezdenénk sokat gondolni
arra a személyre, és az érzelem által okozott mentális foglalatosság az el
ső találkozás eseményeinek ismételt felidézését eredményezné, így ezek
az események emlékezetesek maradnának.
Wagenaar (1986) megismételte Linton vizsgálatát. Négy éven keresz
tül mindennap feljegyzett egy eseményt saját életéből. Standard űrlapo
kat állított össze, és minden esemény mellé feljegyezte, hogy kit érintett,
mi volt az, hol történt, és mikor. Minden eseménnyel kapcsolatban leírt
egy döntő fontosságú részletet is, és három skálán osztályozta az ese

ményt: kiugróság (milyen gyakran történnek olyan események, mint ez,
„naponta egyszeritől „az életben egyszeriig), érzelmi bevonódás és
kellemesség szempontjából. Egy munkatársa átírt minden eseményt fü
zetekbe, úgyhogy felidézés alkalmával kaphatott egy, kettő, három, négy
felidézési támpontot (ki, mit, mikor, hol), vagy megkaphatta mindet sor
ban. Feladata az összes többi támpont felidézése volt; amikor mind a né
gyet megadták, fel kellett idéznie a döntő fontosságú részletet is. Ha
mindegyikben kudarcot vallott, az eseményt teljesen elfelejtettnek te
kintették. Ö t év alatt az események körülbelül 20 százalékát felejtette el.
Wagenaar azt találta, hogy általában az érzelmi bevonódással járó ese
ményekre jobban emlékezett, mint azokra, amelyek nem jártak érzelmi
bevonódással, és a kellemes események felidézése jobb volt, mint a kelle -
metleneké (lásd 9.4. ábra). Ezt az eredményt jósolta Freud is - valami
képpen megvédjük magunkat a kellemetlen emlékektől.
Érzelmi bevonódás és a szemtanú vallomása » Mi történne, ha egy bűn-

cselekmény szemtanúi lennénk, hogyan befolyásolná ez az eseményre
vonatkozó emlékünket? A pszichológusok Bartlett (1932/1985) fent
tárgyalt elvei óta és konkrét kutatások alapján is (Loftus és Doyle,
1987) tudják, hogy a szemtanúk vallomásaiban általában vannak téve
dések. Sem a bizonyosság érzése, sem az élénkség nem garantálja, hogy
azok a részletek, amelyekre „emlékeznek”, helyesek. Nagy-Britanniá-
Kiugróság Érzelmi Kellemesség

bevonódás
(%) S?Z?P1FJ ssApH
Megtartási periódus (év)
9.4. ábra. Wagenaar saját önéletrajzi emlékeire vonatkozó vizsgálatának eredményei, az események feljegyzésének négyéves időszakára
vonatkozóan, amelyeket egyéves felidézési periódus követ. Mindegyik grafikonon a helyesen felidézett események százaléka látható, az
összes kulcsinger bemutatása mellett, három változó függvényében, öt éven keresztül. A? a) grafikonon ez a változó a kiugróság; a 3-6-tal
jelzett vonal olyan eseményeket jelöl, amelyek előfordulási gyakorisága „havonta egyszer" és „az egész életben egyszer" közé esik, a 2 a h e -
tente egyszer előfordulókat jelzi, és az 1 azokat mutatja, amelyek naponta egyszer előfordulhatnak. A b) grafikonon az „érzelmi bevonó
dás” változóhoz tartozó 3-5 jelű vonal azokat az eseményeket jelöli, amelyekben az érzelmi bevonódás a mérsékelttől a szélsőségesig válto
zik, a 2-vel jelölt kis bevonódással járó eseményeket mutat, és az 1-gyei jelzett vonalon nem volt bevonódás. A c) gráfikon változója a kel
lemesség. 5-7: kellemestől rendkívül kellemesig, 4: semleges, 1-3: kellemetlentől rendkívül kellemetlenig.
ban a Devlin Report (egy olyan hivatalos bizottság jelentése, amely

azért jött létre, hogy megvizsgálják a jogtalan büntetőítéletek eseteit)
javaslata értelmében nem lehet valakit egy szemtanú vallomása alapján
elítélni, hacsak nem kivételesek a körülmények, vagy a tanúvallomást
nem igazolja valamilyen másfajta bizonyíték is.
Mára rengeteg kutatás született az érzelmi eseményekkel kapcsolatos
emlékekről (Christianson, 1992). Egy nagy hatású vizsgálatban Yuille és
Cutshall (1986) öt hónappal azután, hogy egy tolvaj Vancouver külvá
rosában kirabolt egy fegyverüzletet, meg tudott kérdezni az eseményről a
rendőrség által korábban már kikérdezett 13 tanút. A tolvaj megkötözte
a bolt tulajdonosát, majd pénzzel és fegyverekkel távozott. A tulajdonos
kiszabadította magát, fogott egy pisztolyt, és kiment, hogy felírja a tolvaj
autójának rendszámát. A tolvaj még nem ment el, és több ember szeme
láttára kétszer rálőtt a tulajdonosra. Kis szünet után a bolt tulajdonosa
mind a hat sorozatot rálőtte a tolvajra, aki meghalt. A bolt tulajdonosa
felépült. Mivel a tolvaj halott volt, és nem volt jogi komplikáció, Yuille
és Cutshall betekinthettek a rendőrségi aktákba, és az eseményeket vi
szonylag teljes törvényszéki bizonyíték alapján rekonstruálhatták, bele
értve rendőrségi fotókat is és a szemtanúk vallomását, ha azok igazolták
egymást. Yuille és Cutshall összeállítottak egy listát az események részle
teiről, a jelen lévő személyekről és tárgyakról.
Kutatási interjúik során Yuille és Cutshall azt találták, hogy azok a ta
núk, akik kapcsolatban álltak akár a bolt tulajdonosával, akár a tolvaj
jal, nagyon feszültnek tartották magukat az esemény miatt, és utána
több éjszakán keresztül nem nagyon tudtak aludni, míg más, kevésbé
érintett tanúk nem voltak ennyire feszültek. A tanúk elég pontosak vol
tak az eseményt illetően, beleértve olyan esetleges részleteket is, mint a
tolvaj autójának és a letakarására használt plédnek a színe. A rendőrségi
interjú során a feszült tanúk a részletek 93,36 százalékára emlékeztek he
lyesen, az öt hónappal későbbi kutatási interjú során pedig 88,24 százalé
kára. A kevésbé feszült egyének pontossága alacsonyabb volt: körülbelül
75 százalék mind a rendőrségi, mind a későbbi kutatási interjú során.
Ügy tűnik tehát, hogy az érzelmi bevonódással járó események felidézése
pontosabb. Az ilyen események azonban a Bartlett által tárgyalt rekonst
rukciós folyamatoknak is áldozatul esnek. Pynoos és Nader (1989) gye
rekeket kérdeztek meg, miután „egy orvlövész több sorozat lőszert lőtt ki
az általános iskola játszóterén lévő gyerekre” (236. o.) egy az iskolával
szemközti lakásból Los Angelesben, 1984. február 24-én. Egy járókelőt
és egy gyereket megölt, és 13 másik gyereket megsebesített a játszótéren.
113 gyerekkel készítettek interjút 6-16 héttel az eset után; ezekben jel
legzetes torzítások jelennek meg. Azok a gyerekek, akik megsebesültek,
hajlamosak voltak magukat érzelmileg eltávolítani az eseménytől, közü
lük öten nem is említették az interjú alatt az őket ért kisebb lövési sérülé
seket. Ezzel szemben azok a gyerekek, akik aznap nem voltak iskolában,
vagy akik már hazafelé mentek, hajlamosak voltak közelebb helyezni
magukat az eseményekhez.
9.5. ábra. Christianson és Loftus vizsgálatában a döntő jelentőségű nyolcadik dia három változata: a) semleges, b) szokatlan, c) érzelmi
leg sokkoló
A természetes vizsgálatok nem teszik lehetővé egy valódi esemény teljes

igazolását, az ilyen vizsgálatokat ezért laboratóriumi kísérletekkel egé
szítik ki a kutatók, még akkor is, ha ezekben soha nem érhető el ugyan
olyan fokú érzelmi megrázkódtatás és bevonódás. Christianson és Loftus
(1991) öt kísérletről számolnak be, amelyek során Svédországban és az
Egyesült Államokban 397 diák nézett meg 15 színes diát arról, hogy mit
láthat egy személy, aki elindul otthonról, és munkába megy. Mindegyik
dián volt egy központi és egy széli részlet. A döntő fontosságú nyolcadik
diának három változata volt - ezek a 9.5. ábrán láthatók. A semleges
változatban a központi részlet egy nő volt, aki az úton, éppen egy autó
előtt biciklizett. A szokatlan változatban a nő az autó előtt sétált, és a bi
ciklit a feje tetejére állítva vitte a vállán. Az érzelmi változatban a nő az
út szélén feküdt egy felfordult bicikli mellett, éppen egy autó előtt, nyil
vánvalóan megsérült és vérzett. A nő kabátja mindegyik esetben kék
vagy bézs színű volt. A széli részlet mindegyik esetben egy távoli fehér
vagy narancssárga színű Volvo 242 volt. Christianson és Loftus azt talál
ták, hogy azok a személyek, akik a nyolcadik dia érzelmi változatát lát
ták, jobban emlékeztek a kép központi részleteire, a nőre, kabátjának szí
nére, mint azok, akik a semleges változatot látták. Ezzel szemben az ér
zelmi változat széli részletére rosszabbul emlékeztek, mint a semleges
változat esetében. A nyolcadik dia szokatlan változatának szerepe an
nak kontrollálása volt, hogy az érzelmi események általában szokatla
nok: az érzelmi változattal összehasonlítva azonban a személyek sem a
központi, sem a széli részletére nem emlékeztek túl jól.
A kísérlet és a természetes vizsgálat között félúton helyezkedik el
Neisser és Harsch (1992) vizsgálata, amely az amerikai Challenger űrha
jó 1986. január 28-án délelőtt 11-kor bekövetkezett megrázó katasztró
fáját érintette. Az éjszaka folyamán Neisser összeállított egy kérdőívet,
amelyben arra kérte a személyeket, hogy írják le szabadon, hogyan hal
lották a hírt, aztán a következő lapon konkrét kérdéseket tett fel arra vo
natkozóan, hogy hol voltak, mit csináltak, ki mondta el nekik. A kérdő
ívet az esemény után 24 órával odaadta az Emory Egyetemen 106 pszi
chológushallgatónak. Két és fél évvel később azoknak a hallgatóknak,
akikkel kapcsolatba tudott lépni (44), adott egy hasonló kérdőívet, ki-
egészítve néhány skálával, amelyeken azt kellett bejelölniük, hogy meny
nyire biztosak a válaszban. Neisser és Harsch összevetették minden sze
mély két és fél évvel későbbi beszámolóját azzal, amit 24 órával az ese
mény után adtak, és a pontosság szempontjából 0-tól 7-ig pontozták
őket (2-2 pontot ért az, hogy hol volt a személy, mit csinált, és ki mondta
el neki az eseményt, és 1 pontot ért az apróbb részletek pontossága). 11
személy kapott 0 pontot - két és fél évvel későbbi beszámolójuk teljesen
eltért a 24 órával az esemény utánitól. Az átlagpontszám 2,95 volt. En
nek ellenére az emberek általában biztosak voltak az emlékeikben, füg
getlenül attól, hogy azok mennyire voltak helyesek.
Összességében azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az emberek
mind a való életben, mind a laboratóriumban jobban emlékeznek az ér
zelmileg kiugró dolgokra, mint a semlegesekre. Stein, Trabasso és Liwag
(1995) Stein és munkatársainak 4. fejezetben leírt módszerével kimutat
ták, hogy ha az esemény fontos egy személy számára, és ha narratív for
mában meséli el, a történteket már akár 3 éves gyerekek is figyelemre
méltó pontossággal képesek felidézni, és ellenállhatnak az események
felnőttek általi eltérő felidézéseinek. Az emlék azonban még így sem tö
kéletes - rekonstrukciós folyamatoknak és későbbi változtatásoknak es
het áldozatul, különösen, ha a személyek megbeszélik, és közösen módo
sítják. Ilyenkor a Bartlett (1932/1985) és Linton (1982) által azonosított
folyamatok lépnek működésbe.
Ha egy esemény fontos és szokatlan, megvannak a feltételei mind az
érzelemnek, mind a jellegzetes felidézésnek. És ha az eseményre később
gyakran gondol a személy, vagy ha traumatikus visszapergetések köve
tik, például súlyosan traumatikus események esetén (American Psychi
atric Association, 1994, 424. o.), maga az esemény is kiugró marad az
emlékezetben. Ellentmondásos kérdés, hogy az elnyomott emlékeknek
van-e valami speciális formája: számos emlékezetkutató pszichológus
számol a lehetőséggel, ugyanakkor szkeptikusak a jelenséggel kapcsolat
ban (Loftus és Ketcham, 1994).
Hangulati hatások az emlékezésben > Bower (1981) 1. fejezetben idézett

vizsgálatai óta nagyszámú vizsgálat született a hangulat emlékezetre gya
korolt hatásaival kapcsolatban. íme egy példa azoknak a laboratóriumi
vizsgálatoknak a világából, amelyekben a szelektív figyelem és az emlé
kezet társas ítéletekre gyakorolt hatásait tanulmányozták. Baron (1987)
azonos nemű emberekből álló párokat hívott be egy olyan vizsgálatra,
amelyben benyomásokat kellett kialakítani. A pár egyik tagja egy diák,
valódi kísérleti személy, a másik azonban a kísérletvezető segítője volt.
Egy állásinterjút játszattak el velük, melynek tétje egy vezetői gyakorno
ki állás betöltése volt. A hallgatót látszólag véletlenszerűen választották
ki arra, hogy kettejük közül ő legyen a kérdező; a segédet választották in
terjúalanynak. Miközben a segéd (állítólag) a kérdéseket tanulmányoz
ta, a kísérletvezető a hallgatónál boldog vagy szomorú hangulatot vál-
Pozitív egységek
Felidézett egységek
Negatív
egységek
9.6. ábra. A felidézett pozitív
és negatív egységek átlagos
száma egy interjúban, ahol a
kérdezők boldog vagy levert
Negatív Semleges Pozitív
hangulatban voltak (Baron,
1987) Kiváltott hangulat
tott ki azzal, hogy megoldandó problémákat adott neki, és azt mondta,

hogy sokkal jobban vagy átlagos szinten, vagy sokkal rosszabbul teljesí'
tett, mint a többiek.
Az interjú során a kérdezőnek előre megadott hat kérdést kellett fel-
tennie; a kérdezett ugyanazt az előre megadott hat választ adta a kérdé
sekre, de kevert sorrendben. Az egyik kérdés az volt, hogy „Melyek a
legfontosabb személyiségvonásai?” Erre válaszként a kérdezett három
pozitív vonást említett: „Ambiciózus vagyok, és megbízható. És elég ba
rátságos is.” Három negatív vonást is említett: „Ami a negatív tulajdon
ságokat illeti, néhány barátom szerint elég makacs vagyok, és türelmet
len. Ezenfelül meglehetősen szórakozottnak tartanak.” Az interjú után a
kérdező a munkával és személyiségdimenziókkal kapcsolatos skálákon
osztályozta a kérdezettet. Jó hangulatban hajlamosak voltak az interjú-
alanyt pozitívabban értékelni, és hajlamosabbak voltak azt mondani,
hogy alkalmaznák, de ha levertek voltak, negatívabban ítélték meg, és
azt mondták, hogy valószínűleg nem vennék fel a személyt a munkára
(ezek a hatások hangsúlyosabbak voltak férfi, mint női kérdezők eseté
ben) . Baron arra is megkérte a kérdezőket, idézzék fel, mi volt az az in
terjúalany önjellemzésében, ami valószínűleg ítéleteik alapját képezte.
Az eredményeket a 9.6. ábra mutatja. Azok a kérdezők, akiknél boldog
ságot váltottak ki, a kérdezett által felsorolt dolgok közül szignifikánsan
több pozitívat idéztek fel, mint negatívat; a szomorúak inkább negatív
dolgokat idéztek fel. A hangulatfüggő emlékezet feltételezése szerint az
alkalmazással kapcsolatos pozitív döntéseket az befolyásolja, hogy a bol
dog kérdezők több pozitív dolgot idéznek fel, a negatív döntéseket pedig
az, hogy a személyek inkább negatív dolgokra emlékeznek.
A hangulatfüggő emlékezet jelenségéről azonban kiderült, hogy nem
olyan robusztus és széles körű, ahogy azt először feltételezték. Könnyeb
ben megjelenik boldog, mint szomorú hangulatok esetén; életszerű kö
rülmények között, mint mesterséges feladatokban; inkább megmutatko
zik, ha két hangulatot állítanak szembe, mint ha csak egy hangulatot és
egy semleges állapotot vizsgálnak; és erősebb hangulatoknál nagyobb a
hatás, mint enyhéknél. Ezek közül a legfontosabb, hogy a hangulat em
lékezetre gyakorolt hatásait akkor kapják meg legmegbízhatóbban, ha a

felidézendő esemény az emlékező személy számára érzelmi jelentőséggel
bír (Ucros, 1989). Általában azonban a hatások, Bower eredeti elképze
lésével ellentétben, nem magyarázhatók meg az állapotfüggő tanulás
formájaként, amelyben bármi, például egy szólista, amit valamilyen álla
potban megtanultunk, jobban felidézhető, ha a tanulás állapota újból
fennáll. Az ilyen hatásokat nehéz kimutatni felnőtteknél (mint például
Bower újabb vizsgálataiban) vagy gyerekeknél (Duncan et ab, 1985).
Van azonban néhány olyan laboratóriumi vizsgálat, amelyben az önké
nyesen kiválasztott verbális anyagra való emlékezésre van a hangulat
nak némi hatása (Eich és Metcalfe, 1989). Általános következtetésként
azt vonhatjuk le, hogy a legtöbb hatást jobban megmagyarázza a hangu
latkongruencia, amely szerint amikor egy valódi érzelmi jelentőséggel
bíró esemény történik egy személy életében, ezt az esetet könnyebb fel
idézni olyankor, amikor a személy ismét ugyanezt az érzelmet éli át
(Blaney, 1986).
Bower (1981,1992) feltételezése az ilyen emlékezésről az, hogy mind
egyik érzelem különálló mentális állapot, amely egy csomópontot alkot
az emlékezeti hálózaton belül (lásd a 9.7. ábrát). Amikor az érzelem új
ból megjelenik, támpontként szolgálhat a hálózat más részeinek felidé
zéséhez. Szerintünk egy másik magyarázat jobban megállja a helyét: a
hangulatok az agyi szerveződés speciális módjai, és így a konkrét hangu
latok megkönnyítik a hozzáférést bizonyos, ugyanolyan hangulatban
átélt emlékekhez (lásd a 9.7. ábrát). Ezt az elképzelést Conway és
Bekerian (1987) magyarázatához kapcsoljuk, akik találtak arra utaló
bizonyítékot, hogy az érzelmi tudás az alapérzelmeknek megfelelő cso
portokban szerveződik: szeretet/öröm/'boldogság; szenvedés/bánat/szo-
morúság; harag/gyűlölet/féltékenység; félelem/rettegés/pánik. Azt ta
lálták, hogy lexikális döntési helyzetben egy nem kapcsolódó szó előfe-
Lista-
kontextus
9.7. ábra. Bower (1992) ábrá-
ja, amely az emlékezeti hálózat
egy részét mutatja. A z ellipszi
Barát sek emlékezeti csomópontokat
Vízisíelés jelölnek. Ha valakinek a „tó"
fulladásának
emléke szóra válaszként elő kell hívnia
. emléke >
egy eseményt az életéből, ak
kor, ha a személy szomorú, a
„szomorúság" csomópont tám
Szomorú pontja egy olyan barát emlékét
Boldog
Tó válthatja ki, aki fulladásos ha
érzelem érzelem
lált halt, de ha boldog, akkor a
boldog csomópont egy olyan al
kalom emlékét idézheti fel, ami
kor élvezte a vízisíelést
szítési hatásával szemben, ezeken az alapcsoportokon belüli bármely
érzelmi kifejezéssel való előfeszítés gyorsabb reakcióidőket eredményez
(mint amit Niedenthal és Sutterlund észlelésről szóló részben bemuta
tott vizsgálatában használtak). Egy másik vizsgálatban Conway (1990)
azt találta, hogy amikor az embereket arra kérték, hogy egy érzelmi kife
jezésre válaszként generáljanak egy képet, a képek több mint 60 százalé
ka konkrét eset volt, amely életük során egy konkrét időben történt, és
amely érzelmileg fontos volt számukra. Másfajta szavaknak azonban
más hatásuk volt. Az önmagukra vonatkozó személyiségvonásokra ge
nerált képek élettapasztalatból származtak, de nem voltak egyetlen
konkrét esettel sem azonosíthatók. Az absztrakt szavakra generált ké
pek szemantikusak voltak: olyan tudásdarabokat jeleztek, amelyek nem
kapcsolódtak adott élményekhez. Conway szerint ezért amikor bizonyos
esetekre emlékezünk, közülük sok bizonyos érzelem csomópontja alá mu
tat az emlékezetben. Az érzelmi szerveződési módok elképzelése szerint
az érzelemindexelt emlékhalmazokhoz akkor könnyebb hozzáférni, ha
ugyanolyan érzelmi állapotban vagyunk. E mechanizmus funkciója
szerintünk az, hogy eszünkbe juttasson olyan eseteket, amelyek hason
lóak a jelenlegi érzelmet felidézőkhöz, hogy példákat kapjunk arra, hogy
korábban hogyan birkóztunk meg az ilyenfajta problémával, valamint
saját tetteink folytonosságérzését is létrehozza olyan helyzetekben, ame
lyek egy adott érzelemfajtát eredményeznek.
Az érzelmi módok szempontjából megfogalmazott magyarázatok nem
sokban különböznek Bower hálózatmodelljének jóslataitól. A különbö
ző érzelmi üzemmódok feltételezése azonban túlmutat az emlékezeti je
lenségeken. Lépést jelent a hangulati hatások valószínű magyarázata fe
lé: ilyenek például a figyelemre gyakorolt hatások, amelyeket az előző
részben tárgyaltunk, vagy az ítéletekben megmutatkozók, amelyeket
alább veszünk sorra. Bizonyos kutatók ezért előnyben részesítik a háló-
zatmodellel szemben (Mathews, 1993), és úgy gondoljuk, hogy nagyobb
segítséget jelent bizonyos érzelmi zavarok megmagyarázásában is, ame
lyeket a következő fejezetben tárgyalunk.
Hangulati hatások az ítéletekben
Gerald Clore egy 1992-es cikkében megdöbbentő megjegyzést tett: „Az

érzelem-megismerés tartomány legmegbízhatóbb jelensége a hangulat
hatása a kiértékelő döntéshozatalra.” (Clore, 1992, 134. o.) Olyan bizo
nyítékokra utalt, hogy amikor megkérnek bennünket, hogy ítéljük meg
valamiről, hogy jó-e, vagy rossz, értsünk egyet valamivel, vagy tiltakoz
zunk ellene, hogy fogadjunk vagy utasítsunk el egy cselekvéssort, sza
vazzunk ilyen vagy olyan irányban, nem egyszerűen csak a tényeket mér
legeljük. Az élet általában nem ilyen egyértelmű. Ezért tehát úgy ho
zunk döntéseket, hogy kombináljuk azt, amit tudunk, azzal, ahogyan
érzünk.
Az 1. fejezetben leírtuk, hogy Arisztotelész foglalkozott a meggyőzés

kérdésével politikai beszédekben vagy bírósági tárgyaláson. Hangsúlyoz-
ta a hallgatókban lejátszódó érzelmi hatásokat. Hogyan működnek ezek?
Az egyik lehetséges választ azok a kutatások sugallják, amelyekben a kí
sérleti személyek meggyőzés hatására megváltoztatják a véleményüket.
Chaiken, Lieberman és Eagly (1989) az érvek feldolgozásának két mód
ját írták le. Az egyik szisztematikus: a személy erősen figyel magának az
érvelésnek az érvényességére. A másik útrövidítő levágásokat tartalmaz:
felszínes, figyelmetlenebb, és a kommunikáció kevésbé lényeges aspektu
saira adott válaszokat is megenged, például fogékony lehet az érvelést be
mutató személy személyiségére vagy hírnevére, az érvelés érvényessége
helyett. Petty és Cacioppo (1986) amellett érvelnek, hogy a jó hangulat
ban lévő emberek a levágásos utat követik, míg a semleges vagy negatív
hangulatban lévő emberek szisztematikusabban dolgozzák fel az érveket.
Worth és Mackie (1987) olyan kísérletet végeztek, amelyben (a kísér
leti ülés kezdete és vége környékén) megmérték a hallgató személyek
egyetértésének vagy elutasításának fokát egy, a savas eső ellenőrzésére
vonatkozó állítással kapcsolatban. Az első értékelés után a személyek
egy látszólag független eljárásban vettek részt, amelyről azt gondolták,
hogy a kockázatvállalásról szól. Valójában a kísérletvezetők ezt arra
használták, hogy a személyek felénél jó hangulatot váltsanak ki úgy,
hogy nyerhettek 1 dollárt, miközben a személyek másik fele nem nyert
semmit, sőt nem is tudta, hogy lehetett volna bármit nyerni. Aztán a sze
mélyeket megkérték, hogy értékeljenek egy rövid, a savas eső ellenőrzé
séről szóló beszédet, amely egy hallgatói konferencián hangzott el. A sze
mélyek fele olyan beszédet hallott, amelyben korábban gyengének ítélt
érvek hangzottak el, a többiek pedig olyat, amely korábban erősnek ítélt
érveket tartalmazott. Egy további felosztásnak köszönhetően a szemé
lyek felének azt mondták, hogy az általuk hallott beszédet egy szakértő
tartotta (egy környezetvédelem szakos hallgató), a másik felének pedig
azt mondták, hogy olyasvalaki tartotta, akinek nem ez a szakterülete
(egy matematika szakos hallgató).
A 9.8. ábra mutatja Mackie és Worth vizsgálatának eredményeit.
Nézzük meg először a felső grafikont, amikor nem volt hangulatkiváltás
(a semleges feltétel). A személyek a savas esővel kapcsolatos állítással
szembeni hozzáállásukat körülbelül 1,5 ponttal (egy 9 pontos skálán)
megváltoztatták az erős érvek elolvasása után, de csak körülbelül fél
ponttal változtatták meg a véleményüket a gyenge érvek elolvasásának
hatására. Ezzel szemben amikor boldogok voltak, mert éppen azelőtt
nyertek 1 dollárt, ugyanolyan mértékben változtatták meg hozzáállásu
kat az erős és a gyenge érvek hatására.
Hogyan viselkedtek a jó hangulatú emberek? Ezt a 9.8. ábra alsó része
mutatja. Az, hogy a beszédet szakértő vagy nem szakértő tartotta, sem
leges hangulatban nem volt hatással a személyek attitűdváltozására.
A jó hangulatú embereket azonban jobban meggyőzte az állítólagos
szakértő, mint az, akinek nem a téma volt a szakterülete.
Két évvel később Mackie és Worth (1989) közöltek egy hasonló vizs
gálatot, amelyben már, feltehetően az inflációnak köszönhetően, a sze
mélyek 2 dollárt kaptak. Amikor a személyeknek korlátozott idő állt ren
delkezésére a javaslat mellett szóló érvek végigolvasására, a semleges
hangulatban lévők attitűdjei jelentősen megváltoztak a javaslat irányá
ban az erős érveket tartalmazó szövegrész elolvasása után, míg a gyenge
érveket tartalmazó szövegrészeket olvasva ez nem történt meg. Ha azon
ban pozitív hangulatban voltak, az attitűdváltozás éppen olyan nagy volt
a gyenge, mint az erős érvek esetében: ami azt illeti, egy kicsivel nagyobb
is. Amikor azonban korlátlan idő állt a személyek rendelkezésére, a bol
dog személyek ugyanúgy teljesítettek, mint azok, akik semleges hangu
latban voltak. Mackie és Worth szerint ez a figyelmi hatásnak köszönhe
tő; a boldog embereket talán jobban foglalkoztatta, hogy váratlanul
nyertek 2 dollárt, és ezért kevésbé voltak hajlandóak az érvekre koncent
rálni. Amikor addig olvashatták az érveket, ameddig akarták, a boldog
hangulatban lévőket kevésbé győzték meg a gyenge érvek.
Legalábbis bizonyos körülmények között tehát az, hogy hogyan érez
zük magunkat, megváltoztathatja az ítéleteinket a probléma szempont
jából teljesen irreleváns okokból: Mackie és Worth vizsgálatában a han
gulatot egy kis pénzajándékkal váltották ki, aminek az égvilágon semmi
köze nem volt a savas esőhöz. Gondoljunk bele, hogy ez a hatás,
1,5 r
Erős
érvek
í
1,0 -
TJ
>
0,5 - » Gyenge
érvek
Pozitív Semleges
Kiváltott hangulat
Szakértő
Attitűdváltozás -
9.8. ábra. Attitűdváltozás egy,

a savas eső ellenőrzésének
hatásaira vonatkozó állítás
sal szemben jó és semleges Nem szakértő
hangulatban, erős és gyenge,
szakértőktől és nem szakér
tőktől származó érvekre adott
Pozitív Semleges
válaszként (Mackie és Worth,
1987) Kiváltott hangulat
amennyiben általános, csinos kis receptet adhat az újságokban és televí

zióban reklámozóknak - ez talán már a kezükben van, pszichológiai kí
sérletek nélkül is ha jó hangulatot tudnak kiváltani, és nem adnak
elég időt az embereknek a gondolkodásra, a személyt a termékük irányá
ba fordíthatják, függetlenül annak érdemeitől és hasznosságától.
Úgy tűnik, hogy a hatás elég általános. Forgás és Moylan (1987) pél
dául majdnem ezer moziból kijövő embert kérdeztek meg egy film meg
tekintése után. A kutatók által kiválasztott filmszínházak olyan filmeket
mutattak be, amelyeket ők érzelmi tónusukat tekintve korábban már
boldognak, szomorúnak vagy agresszívnak osztályoztak. Az interjú során
a személyeket politikai szereplőkről, jövőbeli eseményekről, bűnözésről,
saját életükkel való elégedettségükről kérdezték meg. Az emberek kü
lönbözőképpen válaszoltak az éppen látott film érzelmeinek függvényé
ben. Más emberek, akiket a film megnézése előtt kérdeztek meg, nem
mutattak ilyen különbségeket. Forgás és Bower (1988), valamint Forgás
(1991) a hangulatok ítéletekre gyakorolt hatásainak számos szemlélteté
sét áttekintik.
Schwartz és Clore (1988) feltételezése az, hogy a hangulat úgy hat,
mint egy újabb információ. Megkérdeznek bennünket, mondjuk arról,
hogy országunk gazdasági teljesítménye hogyan fog alakulni az elkövet
kezendő évben. Ezt természetesen nem tudjuk. Senki sem tudja. Figye
lembe vehetünk a jelenlegi irányvonalakra vonatkozó információkat, de
még ha szakértők vagyunk, akkor is töredékes információra építve kell
döntést hoznunk. Ha azt gondoljuk, hogy néhány szakember talán eleget
tud ahhoz, hogy biztos lehessen a válaszban, talán érdemes elgondolkod
nunk azon, hogy a Szovjetunió fontos következményekkel járó összeom
lását sem jelezték előre a szakemberek. Az ilyen ítéletekben általában
hiányos tudásra kell építeni, és ilyen körülmények között más dolgok is
belépnek a döntéshozatal folyamatába. Ha általában optimisták va
gyunk, ez hozzá fog járulni az ítéletünkhöz. Ezt kiegészíthetjük azzal a
hatással (amit az előző részben tárgyaltunk), hogy jó hangulatban köny-
nyebben felidézünk boldog eseményeket. A jó vonások és a pozitív fogal
mak könnyebben hozzáférhetőek. És ha ehhez hozzátesszük azt a hatást,
hogy minden emlékezeti epizód meg van címkézve attól függően, hogy
boldoggá, szomorúvá, dühössé stb. tett bennünket, akkor, miközben
megítélünk valamit, hangulatunk információként működhet; összefo
nódhat a többi rendelkezésünkre álló, hiányos információval. Említettük
azt az elképzelést, mely szerint az érzelmek heurisztikák - a heurisztikák
gondolkodásban betöltött szerepének egyik jól kutatott hatása (Kahne-
man, Slovic és Tversky, 1982) az, hogy arra építünk, ami hozzáférhető.
Ha egy érzelem kiugró és hozzáférhető, hasznot húzunk belőle, hogy se
gítsen bennünket bizonytalanságunkban.
Téves attribúció I Az egészben az a zavaró, hogy a hangulatot természe

tesen bármi mástól függetlenül lehet manipulálni. Azt gondolhatnánk,
hogy a kérdező hangulata nem kellene, hogy befolyásolja azt, hogy meg
kapunk-e egy állást vagy nem. Azt gondolhatnánk, hogy a savas esővel
kapcsolatos érvek kiértékelését nem kellene befolyásolnia annak, hogy
nyertünk-e az imént 2 dollárt. Azt gondolhatnánk, hogy egy politikai
szereplő megítélését nem kellene befolyásolnia annak, hogy éppen mi
lyen filmet láttunk. A hangulatok betolakodását az ilyen ítéletekbe n é
hány pszichológus téves attribúcióként magyarázza: az egyik kontextus
ból származó hangulat beszivárog egy olyanba, ahol semmi keresnivaló
ja. A téves attribúció prototípusa Schächter és Singer (1962) híres
vizsgálata volt, akik azt találták, hogy azok a személyek, akik élénkítő
hatású adrenalininjekciót kaptak, boldognak érezték magukat, és így is
viselkedtek, ha nem tudtak az injekció fiziológiai hatásairól, és olyan
társas kontextusba helyezték őket, amely arra bátorította őket, hogy jól
érezzék magukat. Dühösnek érezték magukat, és így viselkedtek, ha sér
tő és frusztráló helyzetbe kerültek. Schächter és Singer elméletének fő
jóslata az volt, hogy bármely véletlenszerűen kiválasztott érzelmet létre
lehet hozni arousallal és egy kognitív vagy társas interpretációval - ezt
azonban nem sikerült igazolni (Manstead és Wagner, 1981; Reisenzein,
1983). Kísérletek azonban megerősítették a téves attribúciós hatást, pél
dául egy olyan vizsgálatban, ahol a hallgatók szerelmesebbek lettek, mi
után egy magas és félelmetes függőhídon keltek át (Dutton és Áron,
1974) • Az egyik helyzetben szerzett érzelem vagy arousal befolyásolhatja
a viselkedést vagy az érzelmek erősségét más helyzetekben, különösen,
ha az érintett emberek nincsenek tisztában hangulatuk forrásával. Clore
(1992) megmutatta, hogy a meggyőzésben is így működik néhány han
gulati hatás. Ha a személyek figyelmét felhívják hangulatuk forrására,
ítéleteiket kevésbé befolyásolja a hangulat.
Hangulati hatások az emberekről alkotott ítéleteinkben » A hangulati hatá

sok számos vizsgálata más emberek megítélését és a személyek magukra
vonatkozó értékeléseit is érintette. Clark és Williamson (1989) áttekin
tették ezeket a vizsgálatokat, és azt a következtetést vonták le, hogy leg
alább hat különböző fajta befolyás jelenik meg a kísérletekben és a való
életben is. Ezek közül négyet tárgyaltunk az előző részekben: a hangulat
támpontja lehet olyan információnak, amely egybevág a hangulattal; a
hangulat létrehozhat egy általános gondolkodási és válaszadási módot,
például a boldogság együttműködővé teszi az embert; a hangulat egyfaj
ta információként szolgálhat annak az embernek, aki benne van; és a
hangulatokat lehet tévesen tulajdonítani. Két másik lehetőség az, hogy
a különböző hangulatok különböző korlátokat helyeznek a kognitív
rendszerre, és hogy az emberek viselkedésükkel megpróbálják fenntarta
ni azt a hangulatot, amelyben vannak - egy boldog ember például olyan
dolgokat idéz fel, amelyek fenntartják ezt a hangulatot. Következtetésük
szerint az a tény, hogy a befolyás különböző módokon működhet, segít
het megmagyarázni, hogy mennyire áthatóak a hangulati hatások, ami
kor magunkról vagy másokról gondolkodunk.
Meggyőzés
Arisztotelész álláspontja egyértelmű volt az érzelmek hatásainak kérdé

sét illetően, de a mai szociálpszichológusoktól eltérően érvelt. Azt gon
dolta, hogy pontosan kétfajta olyan eset van, amelyekről ítéleteket kell
hoznunk. Az egyikben, mondjuk egy matematikai vagy logikai probléma
esetén, rendelkezhetünk tökéletes vagy majdnem tökéletes tudással. Az
igazságot biztosan levezethetjük, és így az ítéletek világosak. A második
esetben azonban, amikor nem tudunk eleget, olyan módszereket kell al
kalmaznunk, amelyek legalábbis az átlagnál jobb eredményeket hoznak.
A társas ítéletekben, a politikában, az igazsághozatalban - és sok más te
rületen - soha nem teljes a tudásunk. Nincsenek cáfolhatatlan szemlél
tetések, kétségbevonhatatlan igazságok. Ez azoknak a meggyőző érvelé
seknek a tartománya, amelyek megközelítik az igazságot, még ha el nem
is jutnak oda.
Ha visszaemlékszünk az 1. fejezetre, felidézhetjük, hogy Arisztotelész
szerint a meggyőző retorikában a hallgató inkább hisz egy jó embernek,
mint egy rossznak, könnyebb meggyőzni, ha az érzelmeit felkavarják, és
valószínűbben meggyőzik azok az érvek, amelyek megközelítik az igazsá
got vagy a látszólagos igazságot. Bár a szociálpszichológusok szerint
(Petty és Cacioppo, 1986) az érzelmek szükségszerűen kiszámíthatatla
nok, és irrelevánsak a bizonyíték vagy az érvelés szempontjából, Arisz
totelész szerint az érzelmek nem elferdítik, hanem segítik a döntés-
hozatalt.
E könyv érvei szerint az érzelmek a természet heurisztikái közé tar
toznak - következtetéseket váltanak ki, amikor nem tudunk eleget,
vagy nincs elég időnk vagy más erőforrásunk, hogy pontos döntést hoz
zunk. A szociálpszichológusok szétboncolják a döntéshozatalt egyes
összetevőire, ezt példázzák Mackie és Worth (1991) kísérletei, amelyek
ben az érvelést bemutató személy hírneve, a feldolgozásra rendelkezésre
álló idő, a hangulat, az érvelés erőssége, mind befolyásolta a döntésho
zatalt. A hangulatnak a tartalomtól teljesen független hatásai lehetnek.
Ez jelentheti azt, hogy néhány ember cinikusan ilyen hatásokhoz folya
modik, hogy meggyőzőek legyenek, függetlenül attól, hogy kellene-e
nekik hinnünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy maladaptív mechaniz
musokra építenek; általában hasznos hinni azoknak az embereknek,
akikben bízunk.
Figyeljünk meg egy másik dolgot, amivel kapcsolatban Arisztotelész
álláspontja egyértelmű volt. A legtöbb esetben, amikor bizonytalanul
kell döntést hoznunk, az egyes személyek nem elkülönített döntésho
zók, hanem egy párbeszédben vesznek részt. Már nem gondoljuk, hogy a
jogi esetekben az igazságot megközelítheti egyetlen, boszorkányüldözést
vállaló ember; most már van valaki, aki a vádat, és egy másik személy,
aki a védelmet képviseli, és mások - a bíró és az esküdtszék - döntik el,
hogy mi történjen az ügyben. Azzal, hogy a megismerést társasán meg
osztjuk olyan területeken, ahol az egyedi tudás nem kielégítő, vagy ami
Összefoglalás 331
kor a kognitív folyamatok félrevezetőek, például amikor egy személy túl

ságosan leragad a saját elméleténél, úgy gondoljuk, hogy jobban megkö
zelíthetjük az igazságot. A szerepek hasonló megosztásával találkozunk a
tudományban is: valaki javasol egy magyarázatot, ami tetszik neki, és
amihez ragaszkodik. Az egyén számára, Popper (1962a) javaslata ellené
re, nem könnyű saját érveinek cáfolatait keresni (K. Dunbar, 1993). Egy
másik, az elméletet nem kedvelő személy az, aki egy alternatív javaslat
tal áll elő - talán még dühös vitába is bonyolódik. Megint mások, kriti
kák és tankönyvek írói, eldöntik, hogy melyik nézet termékenyebb. Ha a
bíróságok és a tudomány az igazság megközelítésének módjai, az azért
van, mert az egyéni gondolkodás és érzelmek korlátáit - mindkettőt -
áthidalja a tudás és a szerepek különböző emberek közötti megosztása.
Az érzelmek az emberi megismerés és interakciók infrastruktúrájának
részeként lényegesek ebben a folyamatban. Quintillianus például (kb.
90), egy római retorikai író, azt magyarázza, hogyan tartsunk védőbeszé
det a bíróságon.
Panaszt emelünk, hogy megverték védettünket: először magát a tényállást kell

előadnunk, aztán azt, vájjon öreg, gyermek, hivatalos egyén, becsületes ember-e
az illető, aki a haza körül érdemeket szerzett; majd azt, hogy a ki megverte, valami
közönséges és megvetett ember-e, vagy ellenkezőleg, nagyon hatalmas, vagy
olyan, a kitől ezt legkevésbé lehetett várni; aztán, ha esetleg ünnepnapon vagy
olyan időben, mikor éppen az ilyen ügyeket tárgyalja a bíróság, vagy a haza válsá
gos helyzetében avagy a kórházban, templomban, népgyűlésen: mindezen körül
mények csak fokozzák az ellenszenvet, továbbá ha nem tévedésből, sem haragból,
vagy ha esetleg haragból is, de igazságtalanul, mert amaz apját védelmezte vagy...
(VI. könyv, 489-490. o., Prácser Albert fordítása)
Quintillianus rámutat, hogy a felperes tanácsadójának perben betöltött

szerepéhez hozzátartozik az, hogy lehetővé teszi az ügyben döntést hozók
számára, hogy átérezzék, milyen lehetett áldozatnak lenni, és ezt az eset
teljes egyediségével teszi, az érzelmek esethez illő lehető legpontosabb
kiváltásával. A védelem szerepe egy másik álláspont felrajzolása - hogy
ezt is átérezhessük: ha a bíró isten lenne, akkor tudná, mi történt, és
hogy mi a teendő. De egyszerű emberek vagyunk. Ki kell bővítenünk
korlátozott emberi képességeinket, érzelmi heurisztikákat használva má
sokkal kapcsolatos interakciókban.
Összefoglalás
Bár a korábbi elképzelések az érzelmek romboló hatásait hangsúlyozták,

a mai nézetek általában azt vallják, hogy az érzelmek javarészt funkcio
nálisak. Az emberi adaptációban, amelyben a tudásunk fontos, bár szük
ségszerűen hiányos, amelyben számos, egymással gyakran összeegyez
tethetetlen célunk van, és amelyben együtt kell működnünk más em
berekkel, az érzelmek fontos funkciókat szolgálnak. Az evolúciónak
köszönhető heurisztikáink, amelyek segítenek hidat verni olyan dolgok
közé, amelyekről nem tudunk eleget, vagy nincs elég erőforrásunk ah
hoz, hogy eldönthessük, hogyan lenne a legjobb cselekedni. Az érzel
mek általában két részből állnak: egy információs részből, amely tuda
tossá válik, így általában tudjuk, mi érzelmünk tárgya; és egy kontroli-
részből, amely olyan működési módra állítja be az agyat, amelyet az
evolúció a visszatérő helyzettípusokkal - például haladás egy cél felé,
veszteségek, frusztrációk, fenyegetések és így tovább —való megküzdésre
választott ki. Bizonyos érzelmek, például a szerelem és az elutasítás ese
tében az érzelem tárgya mindig ismert. Az érzelmekről és hangulatokról
kimutatták, hogy jelentős hatással bírnak más mentális folyamatokra.
Befolyásolhatják az észlelést, és általában az érzelem szempontjából fon
tos eseményekre korlátozzák a figyelmet. Az érzelmek, különösen a pozi
tívak, növelik az események emlékezetességét életünkben. Befolyásolják
ítéleteinket is, különösen a társas jellegűeket, és használhatók a meg
győzésben. Ha információnk hiányos, más befolyások, például érzelmi
hatások is fontossá válnak.
Az érzelmek funkciójának és diszfunkciójának általános áttekintése:

Keith Oatley - Jennifer M. Jenkins (1992). Human emotions: Function and dys
function. Annual Review of Psychology, 43, 55-85.
Kiváló bevezető' az érzelmek filozófiájába, amely alapot ad annak megértéséhez,

hogy az érzelmek miért racionálisak:
Ronald De Sousa (1987). The rationality of emotions. Cambridge, MA, MIT Press.
A hangulat emlékezetre és figyelemre gyakorolt hatására vonatkozó kísérleti munka

hasznos áttekintése, amely a jelenség klinikai következményeivel is foglalkozik:
Andrew Mathews (1993). Biases in emotional processing. The Psychologist: Bulle-
tin of the British Psychological Society, 6, 493-499.
A hangulatok társas ítéletekre gyakorolt hatásának nagyszerű elméleti bemutatása:

Joseph Forgás (1995). Mood and judgement: The affect infusion model (AIM).
Psychological Review, 117, 39-66.
/
10. fejezet Érzelmek a társas
kapcsolatokban
10.0. ábra. A harag fontos része lehet az intim kapcsolatoknak - kérdés, hogyan fejezzük ki
Tartalom
Szeretet és boldogság: az együttműködés érzelmei

Intimitás és együttműködés
A szexuális szerelem elvei
A kötődés és a szexualitás evolúciós perspektívái
Párválasztás
Harag, félelem, megvetés: a versengés érzelmei

Agresszió
I Rövid életrajz: Konrad Lorenz
Harag és alárendelődés a társas csoporton belül: státus és tisztelet

A haragot kiváltó mechanizmusok
Kulturális változatok a harag kezelésében
Interdependencia és individualizmus
Harag és agresszió a kapcsolatok szabályozásában
Kulturális kódok
Csoporton belüli és csoportok közötti működés

Csoportközi konfliktus
Társadalmak közötti erőszak
Undor és megvetés
Harag és megvetés a házasságban
Összefoglalás
Lenni annyit jelent, mint másért lenni, és a másikon keresztül ma-
gunkért. Egy személynek nincs semmiféle belső független tere, egé
szében és mindig a határvonalon áll; magába nézve a másik szemé
be néz, vagy a másik szemével néz.
(Mihail Bakhtin: Problems o f Dostoevsky’s Poetics. 287. o.)
Szeretet és boldogság: az együttműködés érzelmei
Kezdjük az emberi élet két alapvető törvényével. Az első: egymásra tá

maszkodunk; az emberi adaptáció eredményeként együtt elérjük azt,
amit egyedül képtelenek lennénk megvalósítani. A másik: mindannyian
külön testtel rendelkezünk; még az együttműködés során is, még a leg-
kollektívebb társadalmakban is, mindenkinek némileg eltérő érdekei le
hetnek. Amikor tehát az erőforrások korlátozottak, versengés alakulhat
ki anyagi vagy szimbolikus javakért.
Kemper (1990) a szeretet és a harag megkülönböztetését két dimen
zióra vezeti vissza, amelyek egyben két koordinátát is kínálnak, mint az
Észak-Dél és Kelet-Nyugat tengely, és lehetővé teszik számunkra, hogy
bármelyik pillanatban elhelyezzük magunkat a személyközi földrajzon
belül. Empedoklészig, a görög filozófusig vezeti őket vissza (Wright,
1981), aki „szeretetnek” és „viszálynak” nevezte őket. Kemper ezeknek
modern szociológiai elnevezéseket ad: „státus” és „hatalom”. E fejezet
ben mi a „szeretetet” és a „státust” valamennyire felcserélhetően fogjuk
használni, valamint az „agressziót” vagy „dominanciát” is felcserélhető-
nek tekintjük a „hatalommal”. Kemper azt állítja, hogy a filozófiai elem
zésekben és az emberi interakciók empirikus vizsgálata során is mindig
ezeket a dimenziókat találják. Megragadnak valami lényegeset abból,
ami az emberek között történik. Megtalálták őket fejlődési vizsgálatok
ban, ahol „szeretetnek” és „kontrollnak” nevezték őket (Sroufe, 1978),
az antropológiában, ahol Triandis (1972) „intimitásnak”, valamint „fö
lé- és alárendelődésnek” nevezte őket, és szemantikai elemzésekben,
például Osgood, May és Miron (1975) értékként (jóság) és erőként utal
nak rájuk, valamint a társas interakciók számos más vizsgálatában is
(Kemper, 1978). Valójában, állítja Kemper, ezek nem pusztán dimenzi
ók: alapvető magyarázó fogalmak lehetnek az emberi interakciók meg
értésében. A státus vagy a szeretet megfelel (talán) azoknak a nyugalmi
állapotoknak, amelyeket Hess felfedezése során a macska hipotalamu-
szának elülső részét ingerelve váltott ki, és (nagyobb biztonsággal állít
hatjuk) az agresszió megfelel a hátsóbb részek ingerlésével kiváltott dü
hös támadásoknak (ahogy azt az 1. fejezetben tárgyaltuk). Az is lehetsé
ges, hogy a státus és a szeretet szorosabban kapcsolódnak a szomorúság
érzelmeihez, amelyek a jobb oldali frontális lebeny aktivációjával jár
nak, a hatalom érzelmei pedig a bal kéreg aktivációjával (lásd 5. fejezet).
Tehát a státus vagy szeretet ebben a sémában az együttműködést és a
másik elfogadását érinti. A hatalom vagy agresszió a másik irányításával
kapcsolatos, a másik akaratától függetlenül. Az érzelmek akkor jelen-
336 10. Érzelmek a társas kapcsolatokban
nek meg, amikor az ember helyzete megváltozik a személyközi földrajz

ban. Amikor gyengédséget, szeretetet vagy támogatást adunk vagy ka
punk, a boldogság érzelmeit éljük át. Kemper sémájának apró módosítá
sával azt mondhatjuk, hogy a hatalom megerősítése a harag és megvetés
érzelmein keresztül történik; a hatalom általi fenyegetettséghez tartozó
érzések pedig a félelem és a szorongás.
A versengés kérdéseivel kapcsolatban az evolúció elmélete korábban
erős érveket tudott megfogalmazni. Mivel a gének versengenek egymás
sal, ezt könnyen lefordították az állatok közötti versengés alapvető érde
kére, és ez indította útjára a csalás, a manipuláció, a fegyverkezési verse
nyek stb. kutatását (Krebs és Dawkins, 1984). Mostanában kooperáció
elméleteket is kialakítottak ezen a kereten belül (Axelrod, 1984).
A konfliktusok ellenére a főemlősök, a társas rovarokhoz nagyon ha
sonlóan, kialakítottak olyan életmódokat is, amelyekben az együttmű
ködés és a kölcsönös függőség előnyösek az egyének és közeli rokonaik
génjeinek reprodukciójában. Különböző főemlősfajok a kooperáció elté
rő fajtáit alakították ki. Amellett azonban, hogy megmagyarázzuk, hogy
különböző viselkedésmódok hogyan segíthetik a gének reprodukcióját,
arról is számot kell adnunk, hogy az egyéneket mi indítja cselekvésre. Ez
pedig a motívumok és érzelmek birodalma.
Amint azt a 3. fejezetben tárgyaltuk, az emberek által megtett egyik
döntő jelentőségű evolúciós lépés az volt, hogy a hímek szülői és gazda
sági hozzájárulást nyújtottak bizonyos kölykök felneveléséhez (Lovejoy,
1981). Jogos feltételezés, hogy ehhez a lépéshez, amint azt MacDonald
(1992) javasolta, a szeretet vagy melegség érzelme tartozik. Ezt a lépést
az egyetlen egyénhez kapcsolódó, hosszan tartó szexuális kapcsolatok
kialakítására való tendencia kísérte. Az emberi csecsemőkor olyan hosz-
szú, és olyan sokat igényel, hogy próbára tenné egyetlen egyén erőforrá
sait. Az emberi családot - egy nő, utódja és egy férfi partner - a szeretet
érzelmei és a szeretet és a kölcsönös elköteleződés ezekből származó spe
cifikusabb érzelmei tartják össze. A szeretet konkrét forgatókönyvvázla
tokat kínál az intim kapcsolatok számára: a kötődés a függőségre, a gon
doskodó szeretet a gyerekek táplálására, a szexuális szeretet az erotikus
tevékenységekre kínál ilyen sémákat.
A kötődés érzelmeihez képest a gondoskodó szeretet érzelmeit na
gyon keveset kutatták. Az 5. fejezetben leírtunk néhány ehhez kapcso
lódó folyamatot. Quinton, Rutter és Liddle (1984) munkáiból nyilván
való, hogy embereknél a gondoskodás a sikeres kötődési kapcsolat élmé
nyétől függ, csecsemőkorban és később is. Az is jogos feltételezés, hogy
emberek esetében a felnőtt szexuális partnerek közötti szeretet is a kötő
désen alapszik. A korai tapasztalat nem pusztán egy, hanem két szerep
alapvető modelljét adja: a szeretet elfogadásának és nyújtásának képes
ségéét (Shaver, Házán és Bradshaw, 1988).
A nyugati gondolkodás történetében gyakran tartották úgy, hogy a
személyiség részekből épül fel. így Platón például azt állította, hogy egy
személy olyan, mint egy kocsihajtó (ész), aki két lovat hajt: egy jól nevel
tét és egy neveletlent (Phaedrus). Freud úgy tekintette, hogy az élet két
központi dolog, a szexualitás és a halál körül kering, amelyek számára az
emberiség kreatív és destruktív tendenciáit képviselték. Platón és Freud
és a hozzájuk hasonlók látomásai nagy drámai vonzeró'vel bírnak. Próza-
ibban fogalmazva talán azt mondhatnánk, hogy a szerelem, a szeretet és
a boldogság érzelmei kreatív együttműködésbe kovácsolják össze az em
bereket. A harag, a félelem és a megvetés érzelmei pedig konfliktusba ál
lítják őket. Az érzelmek e két csoportja alkotja a társas interakciók két
nagy csoportját, és ezt a fejezetet ezekre alapozzuk.
Intimitás és együttműködés
A szeretet kapásának és nyújtásának emberi élményeiről sokan azt gon

dolják, hogy ezek jelentik az élet legfőbb értelmét, és a regényirodalom
nagy becsben tartja őket. Itt van például Laura Esquivel a Like Water for
Chocolate című regényben:
A nagymamának nagyon érdekes elmélete volt; azt állította, hogy mindannyian

egy doboz gyufával a belsőnkben születtünk, de egyedül nem tudjuk ezeket meg
gyújtani. .. az oxigén attól a személytől jön, akit szeretünk; a gyertya lehet bármi
lyen étel, simogatás, szó, amely létrehoz egy robbanást, amely meggyújtja az egyik
gyufát. Egy pillanatra elszédít bennünket az erős érzelem. Kellemes melegség ke
letkezik bennünk... Ahhoz, hogy élni tudjon, minden embernek fel kell fedeznie,
hogy mi indítja be ezeket a robbanásokat, mivel az a gyulladás táplálja a lelket,
ami akkor keletkezik, ha az egyik gyufa lángra kap. (Esquivel, 1992, 6. fejezet.)
A nyugati társadalomban a legtöbb ember számára a szerelem a legfon

tosabb az életben. Freedman (1978) eredményei szerint, amelyeket 100
ezer amerikai felnőtt magazinkérdőívre adott válaszainak összegzésével
nyert, nem a gazdagság, nem a hatalom, nem a fiatalság és nem az egész
ség, hanem a házasságon belüli szerelem volt az a jó dolog, amit a válasz
adók legszorosabban azonosítottak a boldogsággal.
A szexuális szerelem elvei
Mostanában egyre nagyobb figyelmet kap az a feltételezés, hogy a cse

csemőkori kötődés mintázatai adják a felnőttkori szeretetkapcsolatok
mintáit. Próbáljuk ki ezt a kis kísérletet magunkon. Idézzük fel azokat a
kötődésmintázatokat, amelyeket a 3. fejezetben tárgyaltunk, és esetleg
nézzük meg a 3.3. táblázatot, ahol fel van sorolva tizenhat. Most képzel
jük el, hogy ezek nem a csecsemő és az anya közötti interakciós minták,
hanem két felnőtt szerelmes interakcióinak leírásai. Jók a mintázatok?
A szerelmesek jellegzetesen mosolyognak, és vokalizálnak egymással,
követik egymást, egymásra néznek, szeparációs szorongást mutatnak?
Ha igen, ez megerősítheti azt az először Darwin által megfogalmazott fel
tételezést, hogy a felnőttkori szeretetkapcsolatok mintázatai a gyerek-

koriakat visszhangozzák.
Emberek esetében helyes feltételezés, hogy az a személy, aki erotikus
szerelem tárgya lesz, rendelkezni fog olyan jellemzőkkel, amelyeket gye
rekkorban tanulunk meg (Házán és Shaver, 1987). Az emberi lények
rendelkeznek egy olyan fajspecifikus cselekvésrepertoárral - például a
simogatás - és a hozzá kapcsolódó érzelmekkel és érzelemkifejezésekkel
—mint a boldogságérzés és mosolygás - , amelyek gondozóikkal kialakí
tott korai kapcsolataikon alapulnak. Amint azt a 7. fejezetben megmu
tattuk, a kapcsolat érzelmi hangneme szabályozza, hogy mi történik a
csecsemő és a gondozó között, akitől a baba jólléte, biztonsága és érzelmi
fejlődése függ.
Darwin (1872) feltételezte, hogy a kapaszkodás és a megtartottság
csecsemőkori mintázatát finomítja a felnőttkori simogatás. Ezt az elkép
zelést Freud kiegészítette azzal, hogy a felnőtt szerelem romantikus fo
galma az ember eredeti szerelmével, saját anyjával való áldott összeol
vadás Edenébe való visszatérés. Ezt tovább segíti a szexuális vágyak ki
alakítása serdülőkorban. A fejlődés egyik elve az, hogy új funkciók
(például a felnőtt szexualitás) nem a semmiből jelennek meg. Ezek
olyan elaborációk, amelyek más, az élet során korábban kialakult funk
ciók alapjaira épülnek, amelyek viszont egyetemes mintázatokból szár
maznak.
Számos társadalomban az irodalom a szerelmet az egyik legmélyebb
emberi élményként magasztalja, de kevés esetben problémamentes, és
ez talán általában is igaz az érzelmekre. Egy érzelem egy problémára
adott válasz. Elsőbbséghez juttat egy vagy néhány olyan célt, amelyek a
problémához kapcsolódnak, és a figyelmet rájuk összpontosítja. Az ilyen
hatások miatt Dyer (1987, 337. o.) az érzelmeket „lokálisan racionális
ítéleteknek” nevezte, amelyeket gyakran gyorsan hozunk, anélkül hogy
figyelembe vennénk minden következményüket. Egyfajta akaratlanság
és a célra törekvés érzése társul hozzájuk, amit élvezünk és autentikus
nak élünk meg.
Az egyik legalapvetőbb dolog, amiben a legtöbb emlős rokonunktól
különbözünk, az, hogy az életünkben fontos személyek nemcsak szere
peket töltenek be - szülő, gyerek, szexuális partner - , hanem egyedi sze
mélyekké válnak. Mire a főemlősök evolúciósán kifejlődtek, megjelent
az egyéniség is. Goodall (1986) leírja, hogy egy csimpánzkölyök, aki hat
évesen elvesztette az anyját, bár képes magát ellátni, sorvadozik és meg
hal. Egy egyénnel kialakított konkrét kapcsolatát veszítette el. Mivel az
egyén egyedi volt, pótolhatatlan. Ez velünk, emberekkel is így van. Szü
léink számunkra nem pusztán a gondviselőket, hanem saját anyánkat és
apánkat jelentik. Gyerekeink nem pusztán utódok, akikre vigyáznunk
kell, hanem egyének. És ha szexuális partnerekről van szó, néha megta
láljuk a csimpánzok szexuális életének visszhangjait, akik egyszerűen
akarnak valakit, aki kedves, és akivel közösülhetnek, de az embereknél
megvan a speciális, konkrét személy iránti vágy is.
Egyedi mások iránti szeretetünk kivételesen sérülékennyé tesz ben

nünket. A szerelem nagyon fontos, mert ezzel az érzelemmel egy konkrét
személyt kiválasztunk egy élethosszán tartó kapcsolatra. Ez a személy
természetesen megbetegedhet vagy meghalhat, vagy lehet, hogy kiderül
róla, hogy nem éppen az, akire számítottunk. Néha mi, vagy a kiválasz
tott partnerünk, azt gondolhatjuk, hogy nem az eredetileg kiválasztott
partner, hanem egy másik személy az az egyedi ember, aki értelmet ad az
életünknek. Ez a kérdés nemcsak a nyugati kultúrában problémás, ha
nem más társadalmakban is, ahol személyes választás a házasság vagy az
annak megfelelő intézménynek az alapja, például Melanézia anyai jogú
társadalmában is konfliktusforrást jelent (Macintyre, 1986).
Bár a szerelem lendületet ad a változásnak, az általa és más érzelmek
által ösztönzött változásokat általában végig kell vinni. A nyugati kultú
rában a szerelem az elköteleződés és a családalapítás alapja. Többfajta
szeretet létezik azonban: gondoskodó, gyengéd, barátságos és erotikus
szeretet is (Berscheid, 1988). Sokat tárgyalt kérdés, hogy hogyan lehet
elérni a szerelem sürgető, némileg fantázia alapú, ideiglenes erotikus ál
lapotából a másik iránti hosszan tartó szeretet és gondoskodás állapotá
ba való átmenetet —és hogyan lehet aztán fenntartani az együttműködő
szeretetet a felnőttélet java részében. Jung (1925) megindító cikket írt a
szerelem alapját képező fantáziák feladásának pszichológiai utóhatásai
ról és a szerepek változásáról az élet során.
Azokban a társadalmakban sem kerülik el a problémás kérdéseket,
ahol a szülői megállapodás a házasság alapja (Seth, 1993). Egy ilyen tár
sadalomban hogyan kezelhetik a szerelmi kapcsolatokat más dolgokhoz
képest mellékesként, amikor az erotikus szerelem érzelmei olyan kiemel
kedők és akkora figyelmet igényelnek, hogy amiatt az ember félreteszi a
családdal és a más emberekkel való törődést is?
A kötődés és a szexualitás evolúciós perspektívái
Az emberi élet reprodukcióját támogató mechanizmusok talán a leg

fontosabb folyamataink, és Shaver, Házán és Bradshaw (1988) állítása
szerint három fő öröklött rendszert érintenek: a kötődést, a szülői gon
doskodást az utódokról és a reprodukcióhoz vezető szexuális kapcsola
tot. Mindegyik legalább két embert foglal magában, akik együttműköd
nek annak érdekében, hogy együtt elérjék azt, ami egyedül lehetetlen
lenne. A gyerekfejlődés általában egy olyan gondozót kíván, akit az
exploráció során biztos kiindulópontként lehet használni; a gondosko
dás azt jelenti, hogy gondolatainkat kitölti a gyerek, a szükségletei és
jólléte - és, ideális esetben, egy férfi gazdasági hozzájárulása is segíti,
amely egy egyedi nőhöz való elköteleződésen alapul; a hétköznapi szex
két résztvevőt kíván meg. Ezek mind tartós szeretetkapcsolatok felállí
tását érintik. Bowlby megfogalmazásában:
340 J0. Érzelmek a társas kapcsolatokban
A gyengéd kapcsolatok és az erős érzelmek szubjektív állapotai általában együtt

járnak, ahogy azt minden regény- és drámaíró tudja. így a legintenzívebb emberi
érzelmek nagy része a gyengéd kapcsolatok kialakulásakor, fenntartásakor, fel
bomlásakor és megújulásakor jelentkezik - amelyeket ezért néha érzelmi kötelé
keknek neveznek. A szubjektív élmény szempontjából egy kötelék kialakítását
szerelembe esésként írhatjuk le, a kötelék fenntartását úgy, hogy szeretünk vala
kit, a partner elvesztését pedig úgy, hogy bánkódunk valaki után. (Bowlby, 1979,
69. o.)
A kötődés viselkedésmechanizmusokat és a bizalom érzelmi hangnemét

kínálja. Ez és az interakció általánosabb meleg vagy szeretetteljes hang
neme jelentik a szocializáció kulcsát. Együtt alapvető módon befolyásol
ják a fejlődés menetét. Ha a kötődés és a gyerekkori szeretet súlyos ku
darcot szenved, a személy az emberi létezés peremén nőhet fel.
Az ösztönös kötelékrendszerek közül a második a gondoskodás. A szü
lő szempontjából ez azt jelenti, hogy az anya, és lehetőleg az apa is, szerel
mesek lesznek saját konkrét gyerekükbe, ez a szeretet tartja fenn őket
életüknek abban a zavaros korszakában, amit a gyereknevelés megköve
tel. Kialakítják azt, amit Winnicott (1958) „elsődleges anyai megszállás
nak” nevezett, és ez az állapot lehetővé teszi számukra, hogy kialakítsák
azt az odaadást, amire a baba gyarapodásához szükség van. Klaus és
Kennell (1976) leírták azt a folyamatot, amelyben az anya a csecsemőhöz
kötődik a szülés utáni első napok testi érintkezésein keresztül. Ez a testi
kontaktus szerintük a korai csecsemőgondozás része. Klaus és Kennell
munkái fontos változásokat eredményeztek a kórházi anyai gondosko
dásban, de a korai anyai köteléknek a csecsemő egészségére és fejlődé
sére tett széles körű jótékony hatásaira vonatkozó eredményeiket későb
bi vizsgálatok nem ismételték meg (Svejda, Campos és Emde, 1980;
Svejda, Pannabecker és Emde, 1982). A kötelék korai kritikus periódu
sára vonatkozó modellük is túlzó volt: azok a szülők, akik akármilyen ok
nál fogva nem tudnak szoros kapcsolatban lenni a babával a születés utá
ni első néhány nap során, tökéletesen jó és szerető szülők lehetnek, és az
ilyen csecsemők is jól boldogulhatnak. A legárulkodóbbak az örökbe fo
gadó szülők esetei, akiknek nem volt korai kapcsolatuk a babával, de ép
pen olyan jó és szerető anyák és apák lesznek belőlük, mint a biológiai
szülőkből (Tizard és Hodges, 1978).
A korai kontaktus segíthet: nemcsak az anyák, de az apák is kialakí
tanak egyfajta kötődést a csecsemő iránt. Azok az apák, akik jelen vol
tak gyermekük születésénél (Peterson, Mehl és Leiderman, 1979), már
a kezdetektől erősebb kötődést mutatnak a gyerekeik iránt. A testi
érintkezés mellett olyan kiváltó mintázatok, mint a mosoly, a magas
homlok, a nagy szemek és az emberi csecsemő kerek arca, könnyen ki
váltanak bámulást és álmélkodó hangokat a felnőttekből, és elősegítik
a gyengéd kapcsolat kialakítását a csecsemővel. A csecsemővel kiala
kított kötelék azonban nagyon sokfajta mechanizmust magában fog
lalhat, nemcsak korai érzékleti és biológiai jelzőingereket (Corter és
Fleming, 1990, 1995).
A 7. fejezetben áttekintettünk bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy

az anya válaszkészsége saját csecsemője iránti kötődésétől függ. Idézzük
fel Quinton, Rutter és Liddle (1984) vizsgálatát is, amelyet a 8. fejezetben
tárgyaltunk: ebben felnőttkorukig követtek egy csoport intézetben felne
velt lányt. Azok az intézetben nevelkedett lányok, akik nem támogató
férfiakkal alakítottak ki kapcsolatot, hajlamosak voltak rossz anyákká
válni, de azok, akik támogató férfiakra találtak, éppen olyan jó anyákká
váltak, mint azok a nők, akik nem nevelkedtek intézetben. Az az élmény,
hogy szeretnek bennünket, és gondoskodnak rólunk, fontos lehet abban
a képességünkben, hogy szülőkké váljunk; a korai tapasztalatokat pedig
kiegészíthetik a későbbiek.
Párválasztás
A legtöbb emberi társadalomban a nők, genetikai értelemben, annak

alapján választanak férfiakat, hogy előreláthatóan mennyit fektetnek a
szülői gondoskodásba, nem pedig (ahogy néhány más fajnál) a genetikai
rátermettség olyan jelzései alapján, mint a nagyság és az erő. A férfiak
megbízható monogámiájának logikájáról Maynard-Smith (1984) kimu
tatta, hogy evolúciósán stabil stratégia - olyan stratégia, amely jól mű
ködik olyan populációban, ahol a többiek is ugyanezt csinálják. Megen
gedi azonban, hogy létezzen egy olyan kisebbség, melynek tagjai csak
látszólag megbízhatóak, minden nővel megpróbálják támogatni a gén
jeiket, anélkül hogy bármelyiküknél is hozzájárulnának a gyerekneve
léshez.
Mivel a gyerekek felnevelésében a nőké a fő befektetés, a férfiak gene
tikai érdeke a párválasztásban a nő gyereknevelési képességeinek jelzé
sein múlik. A női vonzerő ezért, amint arra már sokan rámutattak, a fia
talság és egészség jelzéseiből áll. És milyen csodálatos irónia, hogy a nők
legerotikusabbnak ítélt és a női szexualitást legmerészebben reklámozó
vizuális elemét nem a nemi szervek jelentik (mint a majmoknál), hanem
a mellek - azok a szervek, amelyeknek elsődleges funkciója a kisdedek
szoptatása. Az ember az egyedüli emlős, akinél a szoptatószervek ilyen
kiemelkedőek, és nem lehet véletlen, hogy a felnőtt férfiak szexuális ér
deklődésének kiváltói nagy jelentőségű tárgyak voltak csecsemőkoruk
ban is.
Shaver, Házán és Bradshaw (1988) részletesen tárgyalják azt, amire
már Darwin és Bowlby óta számos szerző utalt: hogy a szerelem nemcsak
párhuzamos a csecsemőkori kötődéskapcsolatok kialakításával, hanem
pszichológiailag ugyanazokra az alapokra épül. A szerelmünk tárgyát ké
pező személyről való gondoskodás azokon a gondoskodási mintázatokon
alapul, amelyeket mi magunk is kaptunk. A szerelem tehát nem az
egyetlen megoldás a párválasztásra, de felállítja a kölcsönös támogatás
mintázatait. Két partnerkapcsolatban élő ember számára alapvető fon
tosságú, hogy egymás és a gyerekek gondozói legyenek. Shaver, Házán és
Bradshaw feltételezik, hogy ez a házasságon belüli legsérülékenyebb
elem - nagy veszélyt jelent, ha az egyik partner már nem érzi, hogy a má
sik gondoskodik róla.
Házán és Shaver (1987) azt állították, hogy a felnó'tt szexualitás újra-
játssza a csecsemőkori kötődés mintázatait. Tehát megjelenik talán ná
lunk, emberi lényeknél egy ismétlési elem, és él bennünk az a remény,
hogy visszanyerjük első kapcsolatunk közelségét, valakiben, aki ismerős
nek tűnik - mintha mindig is ismertük volna. Másrészt viszont az
incesztusra és az exogámia azon társas folyamataira vonatkozó tilalmak,
amelyek az egymással kapcsolatban nem álló felnőttek között támogat
ják a szexualitást, emberi univerzálék. Ezeknek a mechanizmusoknak
köszönhetően az ember közvetlen családtagjait nem találja szexuálisan
vonzónak: a kibucban nevelkedett gyerekek nem nagyon lépnek szexuá
lis kapcsolatba azokkal, akikkel ugyanabban a kibucban nőttek fel.
Bateson (1983) megfogalmazásában, és talán ez a legtöbb, amit mond
hatunk azoknak az embereknek a jellemzőiről, akikbe szerelmesek le
szünk: hajlamosak vagyunk olyan társat választani, aki hasonlít azokhoz
az emberekhez, akiket ismerünk, de nem túlságosan!
Harag, félelem, megvetés: a versengés érzelmei
A konfliktusok hátterében meghúzódó érzelmek az irodalom kedvelt

témái:
.. .és mintha csak egy betegségből tértem volna magamhoz. Különös, leírhatatlan
érzés fogott el, és éppen mert új volt, hihetetlenül édes. Testileg ifjabbnak,
könnyebbnek, boldogabbnak éreztem magam, amellett éreztem, hogy heves vak
merőség ébred fel bennem..., hogy felszabadulok minden lekötöttség alól, hogy a
lelkem ismeretlen —de nem ártatlan - szabadságra tesz szert... (58. o.)
.. .Ez a benső barát, akit tulajdon lelkemből hívtam elő, és útjára engedtem,
hogy cselekedjék kedve szerint, természettől fogva gonosz és hitvány volt; min
den tettének, gondolatának középpontja önmaga; vadállati mohósággal szürcsöl-
te a gyönyört mások rettentő kínjaiból, könyörtelen volt, mint egy kőszobor.
(61. o.)
Ezek a sorok Robert Louis Stevenson (1886) Dr Jekyll és Mr Hyde című

művéből valók —Mr Hyde első érzéseit írják le. A közönséges emberi lé
nyek, e történet szerint, a jó és a gonosz keverékei. Dr Jekyll felfedezett
egy olyan italt, amivel ki lehet szűrni a tisztán gonosz részt; felszabadítja
a gonoszt „a társas lekötöttségek” alól, és képzelhetjük, hogy nem telik el
sok idő, és az aszociális egyéniség megtestesülése kegyetlen gyilkosságot
követ el.
Agresszió
Az agresszió a versengéshez kapcsolódó érzelmeket és viselkedést leíró

vegyülékszó. A nyugati gondolkodás történetében a haragot, az ag
ressziót és a bosszút az emberi jellem súlyos hibáinak tekintették.
Harag, félelem, megvetés: a versengés érzelmei 343
A sztoikusok szerint a harag az az érzelem, amely fölött a legfontosabb

uralkodni magunkban. A modern időkben először a pszichoanalitiku-
sok, újabban pedig az etológusok spekuláltak az emberi agresszió erede
téről, és azon gondolkodtak, hogy mit lehet ellene tenni. Az embernek
nem kell társadalomtudósnak lennie ahhoz, hogy elgondolkodjon ar
ról, hogy fajunk micsoda pusztító potenciállal rendelkezik arra, hogy ki
irtsa saját tagjait a politikai elnyomás, etnikai ellenségesség és háború
különböző formáiban.
Rövid életrajz: Konrad Lorenz
A modern etológia legnagyobb alakja, Konrad Lorenz 1903-ban született Bécsben. Egész életében valóságos
állatseregletet tartott maga körül, és híresek ludai, akik követték őt mindenhová. Az 1920-as és 1930-as
években nem volt fizetett állása, és apja támogatta egészen addig, amíg 1927-ben feleségül nem vette Greta
Gebhardtot, aki orvos volt —ezután felesége támogatta. Végül kapott egy professzori állást, de csak egy éve
volt meg az állása, amikor orvosként behívták a háborúba. Négy évig egy orosz hadifogolytáborban volt, ahol
úgy őrizte meg egészségét, hogy rovarokat és pókokat evett. A háború után ismét munka nélkül volt. 1955-
ben a Max Planck Szervezet lehetővé tette számára, hogy felállítson a bajorországi Seewiesenben egy intéze
tet, és 1973-ban Niko Tinbergennel és Karl von Frischsel együtt Nobel-díjat kapott.
Amikor Hitler hatalomra került, Lorenz követte a nácikat. 1940-ben írt egy megdöbbentő cikket, amely
ben azt javasolta, hogy a túl civilizált embereket a közegészségügy nevében meg kellene semmisíteni. Élete
egész hátralévő részében sajnálta ezt a felháborító botlását. Elmélete azonban, mely szerint az agresszió „nagy
hajtóerő”, amely „egy lóra hasonlít..., amelynek napi testedzésre van szüksége ahhoz, hogy fölösleges ener
giáját levezesse” (Lorenz, 1967, 77. o.), ellenséggé tette őt azoknak a szemében, akik érveit az emberi milita-
rizmus igazolásának tekintették. Senki sem bocsáthatja meg Lorenz kapcsolatát a nácizmussal, megjegyez
hetjük, hogy a háború után nagyon sok barátja gondolta úgy, hogy bevonódása tévítélet volt, nem pedig el
köteleződés. Ilyen barátok közé tartozott Tinbergen, akit a nácik internálótáborba küldtek, mert tiltakozott
az ellen, hogy a leideni egyetem tanszékéről, ahol ő is dolgozott, három zsidó kollégáját elbocsátották. (Élet
rajzi információ alapja: Bateson, 1990.)
A vita újabb változataiban voltak Lorenz (1967) nézetéhez hasonló vé

lemények, melyek szerint az agresszió olyan veleszületett drive, mint az
éhség, és hogy az emberi kultúra veszélyben van: az a veszély fenyeget
bennünket, hogy az agresszió kicsúszik az irányítás alól, mert a technika
és a bürokrácia megakadályozzák, hogy az emberek észleljék az aláren-
delődés gesztusait, vagy válaszoljanak rájuk. Egy másik ismert nézet
Ardreyé (1966), a „territoriális kötelesség” elképzelése: beépített ag
resszióprogramunk van territóriumaink védelmére, kezdve ülőhelyünk
től a buszon, egészen a nemzetünkig. Az ilyesfajta írás hajtóereje az volt,
hogy a civilizáció leple mögött egy gyilkos majom leselkedik, aki hajla
mos arra, hogy irracionális erőszakban törjön ki.
Lorenz és Ardrey persze túláltalánosították bizonyítékaikat. Elkép
zeléseiket azon az alapon támadták, hogy az ösztönös agresszív viselke-
désrepertoárok elképzelése igazolni látszott az emberi agressziót (Fox,
1991). Az ezzel szemben álló elképzelésnek azonban, mely szerint az erő
szak teljesen kulturális eredetű, szintén megvannak a gyenge pontjai: az
emberi természet kovácsolhatóságának és tökéletesíthetőségének meg
alapozatlan optimizmusát foglalja magában. Az agresszió éppen annyira
része az emberi viselkedésnek, mint mondjuk a futás. A releváns kérdé

sek a következők: hogyan épül be az emberi társadalmakba, miért van
az, hogy némelyik elkerüli, mások pedig éltetik? Hogyan lehet az emberi
erőszak túlkapásait elkerülni? Hogyan válhatnak a kultúrák ütközései
kevésbé pusztító erejűvé?
Harag és alárendelődés a társas csoporton belül:

státus és tisztelet
A társas emlősök és madarak körében gyakoriak a dominancia-rangso

rok (Eibl-Eibesfeldt, 1970). A főemlősök között, beleértve a majmokat
(Cheyney és Seyfarth, 1990) és az emberszabásúakat is (De Waal, 1982;
Goodall, 1986), a hierarchiákat részletesen is leírták.
Érzelmileg ezeket a hierarchiákat a harag fenyegető megjelenítéseivel
és az ezt kiegészítő behódoló megjelenítésekkel vagy valódi verekedé
sekkel építik ki, amelyeknek van nyertese és vesztese. A hierarchiában
elnyert vagy megőrzött pozíció fennmarad. A rokonokkal és másokkal
kialakított szövetségek kölcsönös kurkászás révén alakulnak ki és ma
radnak fenn, ezek is tartósak, és a viták során egy szövetséges beavatkoz
hat a másik oldalán. Számos főemlősfaj hierarchiájában a magas pozíció
azt az előnyt jelenti az egyén számára, hogy jobb a hozzáférése az ételhez
és a szexuális partnerekhez (Mason és Mendoza, 1993). A mi fajunk ese
tében a hímeknél a magas rang és az ezzel járó erőforrások szexuális
vonzerővel bírnak. Azok a fajspecifikus mechanizmusok, amelyekre a
dominancia épül, valójában a nyugati társadalmakra olyan jellemző
egyéniség csíráját alkothatják.
A főemlősök tudják helyüket a társas hierarchiákban, és tudják, hogy
kik a rokonaik és a szövetségeseik, de Cheyney és Seyfarth azt is leírják,
hogy egy verekedés során megvert majom valószínűbben lesz agresszív
annak az állatnak a rokonával szemben, akivel verekedett. Az ilyen és
ehhez hasonló eredmények jelzik, hogy a főemlősök társas csoportjuk
tagjait egyénekként észlelik.
A békülés legalább olyan fontos, mint az agresszió. Az emberszabású
ak nem állandóan ellenségesek. A verekedést vagy dulakodást szinte
mindig békülés követi. A törpecsimpánzoknál ezt az esetek 61 százaléká
ban, a közönséges csimpánzoknál pedig az esetek 44 százalékában az ere
deti agresszor kezdeményezi (Visalberghi és Sonetti, 1994). Még a magas
rangú és erős hímeknek is szüksége van szövetségesekre. Ha valakit le
győznek a verekedés során, és ezt annyiban hagyják, azzal hosszú távú el
lenséget szereznének, aki máshonnan toborozna támogatókat, és veszé
lyessé válna. A szövetségek és kapcsolatok következésképpen sok főem
lős életében lényegesek. A tipikus agresszív szekvencia tehát a) az
agresszió fázisából, b) a dominanciahelyzet kiigazításából vagy elisme
réséből, vagy valamely más ügy megoldásából, c) és a kiigazítás alapján
Harag és alárendelodés a társas csoporton belül: státus és tisztelet 345
történő békülésból áll. Visalberghi és Sonetti megfogalmazásában: mind

a faj, mind az egyed szempontjából „az agresszió végzetes lenne a pozitív
interakciók visszaállítását szolgáló mechanizmusok nélkül” (66. o.).
A haragot kiváltó mechanizmusok
A harag tehát, a fóemló'sök körében, magunkat is beleértve, a személy

közi konfliktus jellemzője. Egy ötven évvel ezelőtti, azóta nagyon is
mertté vált megfogalmazás szerint: a frusztráció agressziót okoz. Berko-
witz, Cochran és Embree (1981) például diáklányokkal értékeltettek egy
üzleti vállalkozás működésére vonatkozó javaslatokat, amelyeket egy
másik, a kísérleti személyeknek bemutatott diák tett - ő valójában a ki-
sérletvezetők szövetségese volt. A kísérleti személyek egy fülkében ül
tek, és fülhallgatót viseltek. A csoport felének hideg vízbe kellett márta
nia a kezét, 6 °C-os, már fájóan hideg vízbe. A csoport másik felének szo
ba-hőmérsékletű, 18 °C-os vízbe mártották a kezét, ami kevésbé volt
fájdalmas. A diák minden javaslatára a kísérleti személy jutalmat adha
tott, 1-5 darab ötcentest, a „jutalom” gomb 1-5-szöri lenyomásával; fi
gyelmen kívül hagyhatta a javaslatot a „figyelmen kívül hagy/elutasít”
gomb megnyomásával; vagy megnyomhatta a „büntetés” gombot 1-5-
ször, hogy nagyon hangos és kellemetlen zajlökéseket adjon. A fájda
lomfeltételeken keresztülvágva a csoport felének azt mondták, hogy a
büntetés valószínűleg javítja a diák teljesítményét; a csoport másik felé
nek azt mondták, hogy ez valószínűleg ront a teljesítményen. A beépí
tett diák természetesen minden személynek ugyanazokat a javaslatokat
mondta —ezt magnóra vették, és a fülhallgatókon keresztül játszották le.
Az eredményeket a 10.1. ábra mutatja. A kísérleti személyek általában
több jutalmat adtak, mint büntetést, de a legtöbb büntetést azok a sze-
Jutalmak
2 0 ,— ■ száma
Büntetések
16,8
□ 16,5
száma
Válaszok száma
10.1. ábra. A diáklányok má

sok javaslataira adott jutalmai
nak és büntetéseinek átlagos
száma. A nagyon kellemetlen
kísérleti körülmények között a
személyek nagyon hideg vízben
tartották a kezüket, a kevésbé
kellemetlen körülmények kö
zött szobahőmérsékletű vízben. Büntetés Büntetés I I Büntetés T Büntetés
A lehetséges válaszok maximá
fáj segít | fáj I segít
lis száma minden személy ese
Fizikailag nagyon kellemetlen Fizikailag kevésbé kellemetlen
tében 50 volt (Berkowitz et a l,
mi) Kísérleti feltételek
mélyek adták, akiknek nagyobb fájdalmat kellett elviselniük, és akiknek

azt mondták, hogy a büntetés bántja a másik embert. A fájdalmasabb kí
sérleti feltételben a személyek szignifikánsan nagyobb arányban adtak
büntetést a jutalomhoz képest, mint a kevésbé fájdalmas feltételben
részt vevő személyek.
Berkowitz (1993) általában véve azt találta, hogy a fájdalom fenti vizs
gálathoz hasonló kísérletes kiváltása vagy a személyeknek okozott ké
nyelmetlenség, például ha hosszú ideig vízszintesen kell tartaniuk a kar
jukat, haragot vált ki. Ez a harag egyrészt érzelmileg hasonló emlékeket
juttat eszükbe, de intenzív gondolkodásra is készteti őket annak érdeké
ben, hogy értelmezzék a helyzetet, és terveket készítsenek. Mozgósítja az
agresszív késztetéseket is a büntetésre, amellyel bármely megfelelő cél
személyt büntetnek, függetlenül attól, hogy a személynek volt-e bármi
köze a fájdalomhoz vagy kellemetlenséghez. Ez a folyamat olyan mecha
nizmusnak tűnik, amely a Darwin által automatikusnak leírt minőségek
kel rendelkezik.
Kulturális változatok a harag kezelésében
Az érzelmek kultúrközi vizsgálatának egyik lenyűgöző eleme, hogy fényt

derít arra, az egyes társadalmak hogyan vélekednek a haragról. Bizonyos
társadalmak pusztítónak tartják a haragot, és azt gondolják, hogy - ha
lehet - el kell kerülni. Ilyen az utku társadalom, az északi sarkkör közelé
ben élő inuit csoport. Briggs (1970) leírja azt a tizenhét hónapot, amit
1963 és 1965 között az egy párból és gyerekeikből álló befogadó családja
iglujában vagy sátrában töltött. Az egész csoport, mellyel együtt élt, 35
emberből állt, akik 8 családot alkottak. Főként halat ettek, és rókákat
ejtettek csapdával, majd iparcikkekre cserélték őket Gjoa Havenben,
egy 150 mérföldre eső kereskedelmi kikötőben. Télen egy iglufaluban él
tek; nyáron a családok különböző táborhelyekre szóródtak szét.
Briggs azt tartotta a legfigyelemreméltóbb jelenségnek, hogy az utku
felnőttek nem fejeztek ki személyközi haragot, és nem használtak hara
got vagy fenyegetéseket a gyereknevelésben. A kisgyerekeket engedéke
nyen nevelték, és sohasem szidták őket. Az utkuk viszont riasztónak ta
lálták Briggset a haragra való hajlama miatt. Ott-tartózkodása alatt,
amely abból állt, hogy hónapokat töltött egy apró, szűk helyen, más em
berekkel összezárva, bár próbálta elnyomni, gyakran lett dühös a nehe
zen elviselhető hideg és a fizikai nehézségek miatt, miközben a gyerekek
állandóan elkérték a mazsolaadagjait, és sok más, számunkra is idegesí-
tőnek tűnő alkalom is feldühítette. Aztán nyáron, ottlétének vége felé
történt egy döntő fontosságú eset. Néhány kanadai vakációzó északra
jött a városból, és az utku családok két kenuja közül az egyiket kölcsön
vették és gondatlanul tönkretették. Az utkuk válasza erre, mint minden
eseményre, nyugodt és mosolygó elfogadás volt. Aztán a vakációzok köl
csön akarták venni a másik kenut is! Briggs dühösen szembeszállt velük
befogadó családja oldalán, akik olyan bizonytalanságban éltek, és olyan
kevés tulajdonuk volt, hogy mindegyik kenura szükségük volt a túlélés

hez. Ennek az lett az eredménye, hogy az utku család ezt követően na
gyon nehéznek találta mindenfajta kapcsolat fenntartását Briggssel -
egy olyan személlyel, aki ilyen ingatag és idegen módon viselkedett. (Ha
bármelyik olvasó azt gondolná, hogy Briggs különösen haragos termé
szetű, egyikünk, K. O., aki találkozott vele, garantálhatja, hogy európai
mércével mérve elbűvölő és szeretette méltó nő.)
Chagnon (1968) ezzel szemben három látogatás során tizenkilenc hó
napot töltött el 1964 és 1968 között a yanomamöknél, akik vadászatból
és zöldségtermesztésből élnek Dél-Venezuela és Eszak-Brazília erdeiben.
A yanomamök valószínűleg körülbelül 10 ezren vannak. Magukat erő
szakos embereknek tekintik. A környező yanomamö falvak krónikus há
borúságban és váltakozó szövetségekben állnak egymással. Gyakori az
egyéni agresszió, csakúgy, mint a kollektív agresszió, amely úgy nyilvánul
meg, hogy férficsoportok fosztogató körutakra mennek más falvakba, és
minden egyes rabló hadjárat alkalmával szándékukban áll megölni leg
alább egy embert, és ha lehet, nőket is rabolnak. Chagnon feljegyezte,
hogy terepmunkája alatt az egyik falut, amelyikben élt, körülbelül 25-
ször fosztogatták (2. o.). Becslései szerint a yanomamök között „a fel
nőttkori halálok 54 százalékát okozta malária vagy valamilyen más fer
tőző betegség..., a felnőtt férfiak 24 százaléka halt meg háborúban”
(20. o.).
A gyerekeket, a fiúkat és a lányokat is, úgy nevelik, hogy erőszakosak
legyenek a személyközi interakcióikban, és a viták során bottal üssenek.
Eibl-Eibesfeldt (1979,157. o.) leírja, hogyan vett filmre egy olyan esetet,
amelyben egy yanomamö kislányt kioktattak, hogy hogyan üsse és ha
rapja meg a bátyját megtorlásként, ha az valami rosszat csinál. A yano-
mamöknél eltöltött idő alatt Chagnon leírja, hogy terepmunkája állan
dó nehézségek között folyt, mert durva módszereket kellett kitalálnia
arra, hogy hogyan birkózzon meg olyan dühös fenyegetésekkel, mint:
„Ne fordítsd felém a fényképezőgépedet, különben megütlek!” (8. o.)
Egyre ügyesebben tudta haragosan visszautasítani az ilyen közelítéseket
és megtorolni, ha ellopták a készleteit.
A yanomamök kunyhókban laknak, mindegyiket egy család foglalja
el. Kaobawänak, a falu törzsfőnökének, Chagnon egyik fő informán-
sának a kunyhója adott otthont neki, Kaobawä két feleségének és gyer
mekeinek, valamint öccsének, aki segített megépíteni a kunyhót, és aki
vel a fiatalabbik feleségén osztozott. A kunyhók falvakban csoportosul
nak. A legkisebb méretű faluban körülbelül 40 ember élt, és Chagnon
becslései szerint a legkisebb méretet az határozza meg, hogy a falunak
legalább 15 felnőtt férfit ki kell állítania a fosztogató hadjáratokhoz.
A legnagyobb falvakban körülbelül 250 ember élt, és úgy tűnt, hogy en
nél a méretnél a viták olyan gyakorivá válnak, hogy a falu kettéoszlik, az
egyik fele elmegy, és új falut épít máshol. Igaz ugyan, hogy csak a férfiak
vesznek részt a fosztogatásban és a szervezett verekedésben, a harag és
verekedés azonban a nők körében is gyakori.
A yanomamökre a párbaj több formája jellemző. A legkevésbé pusztí

tó a mellroppantás, amelyben az egyik ember áll, miközben ellenfele
„öklével egy hatalmas ütést mér a másik bal mellizmára, egész súlyát be
leadva az ütésbe” (114- o.), így a bőrön durva hurka képződik, és a szen
vedő fél ezután még napokig támolyog és vért köhög fel. Miután egy
vagy néhány ütés megtörtént, szerepet cserélnek, és az ütő ugyanannyi
ütést kap, amennyit adott. Kollektív változatokban, például két szövet
séges falu tagjai között ünnepeken, mindkét oldal bajnokai előlépnek,
zaklatottak amiatt, hogy a verekedés a lehető legjobban menjen a saját
embereiknek, és izgatottak a lehetőségtől, hogy növelhetik vadságuk
hírét.
Egy másik hagyományos verekedési forma 2,5 vagy 3 méter hosszú,
dupla méretű pooldákókhoz hasonló botokkal folyik: az ellenfelek fel
váltva ütik egymás fejét a botok vastagabbik végével. Chagnon leír egyé
ni botverekedéseket, amelyek egy falun belül indultak, például ha valaki
rajtakapta a feleségét egy másik férfival. Amint elkezd folyni a vér, ezek
a verekedések gyakran kiterjednek, és a falu összes férfi tagja részt vesz
bennük: mind megragadják botjaikat, és beállnak az egyik vagy a másik
oldalon. „A legtöbb férfi feje búbját hosszú és ocsmány sebek borítják,
amelyekre viselőik rendkívül büszkék.” (119. o.)
Mind az utkuk, mind a yanomamök bennszülött amerikai társadal
mak, genetikai kapcsolatban állnak - de mit mondjunk az Amerikákban
jelenleg uralkodó kultúráról, amely főként az európai telepesektől szár
mazik, valamint azoktól az afrikaiaktól, akiket rákényszerítettek, hogy
idejöjjenek? Az iparosodott Egyesült Államokban az erőszakhoz vezető
haragnak bármely közönséges megfigyelő szemtanúja lehet. A súlyos
erőszak prevalenciája viszonylag magas az Egyesült Államokban. Ham
mond és Yung (1993) az erőszak fiatalok körében jellemző újabb terjedé
séről tekintettek át bizonyítékokat. Az USA egyik nemzeti felmérésének
10.2. ábra. Egy házasságtörési

eset arra indít két yanomamö
férfit, hogy furkósbotokkal ve'
rekedjenek. A többiek érdeklőd'
ve nézik a verekedést
Haragés alárendelődéi a tanai csoporton belül: státus és tisztelet 349
tanúsága szerint a serdülő fiúk 50 százaléka és a lányok 25 százaléka vett

részt legalább egy verekedésben az elmúlt év során, a fiúk 2 százaléka
számolt be arról, hogy kést, 3 százalék pedig lőfegyvert vitt magával az is
kolába. Egy másik vizsgálatban az amerikai középiskolás diákok 20 szá
zaléka számolt be arról, hogy volt nála fegyver az elmúlt 30 napban, és
ezeknek az egynegyede (vagyis az összes 5 százaléka) elismerte, hogy ez a
fegyver lőfegyver volt. A fiatal férfiak gyakran sérülnek meg támadás
ban: a 12 és 19 év közötti amerikai férfiak 8 százaléka tapasztalt meg va
lamilyen erőszakos bűncselekményt. Washingtonnak, az USA legma
gasabb gyilkossági arányokat magáénak tudható városának (1990-ben
703 gyilkosság történt) egyik kevésbé erőszakos környékén Richters és
Martinez (1993) iskolás korú gyerekeket és szüleiket interjúvolt meg.
A 6-7 éves korú gyerekek 9 százaléka volt már szemtanúja lövöldözés
nek, 13 százalék látott késelést, 16 százalék látott holttestet az utcán, és
25 százalék látott támadást/útonállást. Az ilyen események és az erőszak
közeliségének gyerekekre gyakorolt érzelmi hatásai közé tartozik, hogy
félnek, tolakodó gondolataik vannak, és a distressz más tünetei is jelent
keznek. Ezek szignifikánsan magasabbak voltak azoknál, akik személye
sen is szemtanúi voltak erőszaknak (Martinez és Richters, 1993).
Interdependence és individualizmus
Bár a harag és a harag hiányának mintázatai széles skálán váltakoznak a

különböző társadalmakban, ismétlődő mintázatokkal találkozunk. Az
egyik mód olyan társadalmakban jelenik meg, ahol az emberek szorosan
együtt és kölcsönös függőségben élnek. Az ilyenfajta társadalomban az
élet gyakran bizonytalan, és az emberek túlélése egymástól függ. Néhány
ilyen társadalomban a harag ritkán jelentkezik, és az agresszió ritka. Ez a
fajta elrendezés jelenik meg az utkuknál (Briggs, 1970), Ifalukon (Lutz,
1988) és az egyik legutolsó elszigetelt társadalomban, amit a Nyugat „fel
fedezett”: egy Fülöp-szigeteki bennszülöttcsoportban (Nance, 1975),
akik először csak harminc évvel ezelőtt léptek kapcsolatba saját cso
portjukon kívüliekkel.
Nem rendelkezünk döntő értékű vizsgálatokkal arról, hogy az ilyen
társadalmakban a kisgyerekek hogyan viselkednek, amikor frusztráltak,
de a harag ritkaságát talán megmagyarázhatjuk azzal, hogy a harag attól
függ, hogyan értelmezzük az eseményeket. Markus és Kitayama (1991)
leírásának megfelelően interdependens társadalmakban a túlélés a köl
csönös egymástól való függésre épülhet, és az ént a szoros interdepen-
dencia terminusaiban értelmezik, inkább Mi-szelfként, mint Én-szelf-
ként. Ennek megfelelően az emberek nem tekintik magukat másoktól
független, különálló személyeknek. így nem élik át azt, hogy mások
akadályoznák vagy megszégyenítenék őket személyükben. Ha a sze
mélyközi harag megjelenne, az az emberek közötti interdependens kap
csolatok megzavarását jelentené, ami a csoporton belüli zavart fejezné
ki. Olyan lenne, mintha valaki maga ellen fordulna egy individua-
lisztikus társadalomban, öncsonkítást vagy öngyilkosságot követve el.
Ilyen dolgok alkalmanként eló'fordulnak, de patologikusnak tekintik
őket. (A teljesen erőszakmentes társadalmakra vonatkozó bizonyíté
kokat óvatosan kell kezelni: a teljesen erőszakmentes társadalmakra
vonatkozó beszámolók általában kis csoportokra és rövid időre vonat
koznak.)
Individualista kultúrákban ezzel szemben a harag nagyon fontos sze
repet játszhat, pontosan azért, mert az ént meg kell erősíteni másokkal
szemben. Ennek egyik módja, amely, úgy tűnik, a történelem folyamán
és különböző társadalmakban is visszaköszön: a férfidomináns, agresszió
alapú hatalom és a bosszú. Ez a mintázat gyakori, és nagyon híres: láthat
juk Homérosz Iliászában, Aiszkhülosznál és a klasszikus görög drámaírók
által leírt családibosszú-ciklusokban, megjelenik a viking sagákban (Mil
ler, 1994), vitéz lovagok középkori európai történeteiben, nem iparosí
tott harcias csoportok, például a yanomamök antropológiai leírásaiban
és ebben a században az iparosított harciasság történetében. Bárhogy is
öltöztesse fel az elbeszélő hagyomány vagy a lovagiasságról és bátorságról
szóló beszéd, az elemek meglepően hasonlóak: rivális férfiak harcolnak
egymás ellen, a harc látványa, de még elmondott története is nagy ér
deklődést és izgalmat vált ki. A harc főleg csoportokban jelenik meg, de
egyénileg is előfordul. A hadjáratokat a mások hibája iránti bosszú iga
zolja. A változó szövetségek gazdasági szükségleteken vagy katonai gyen
geségen alapulnak. Néhány egyén hősként emelkedik ki, hőstetteik je
lölik ki őket. Az általuk nyert erőforrásokat hivalkodóan mutogatják
(Veblen, 1899), és a többiek inkább csodálják, mint irigylik őket.
És természetesen vannak olyan kultúrák, amelyekre mindkét vonás
jellemző: nyugodt és haragmentes interakciók az otthoni kapcsolatokon
belül, és harcias agresszió a kultúrán kívüli másokkal.
A harag szerepe agresszív társadalmakban az, hogy olyan tettek végre
hajtására tüzeli fel az embereket, amelyeket egyébként képtelenek len
nének végrehajtani. Az agresszív hőstettek leírásai mindig hosszan el
időznek annak kifejtésénél, hogy egy férfi hogyan lett dühös, és hogy a
haragja hogyan hozta létre a bátorságot, ami igazolta az ezt követő mé
szárlást. így az ókori görög Iliászban Akhilleusz hosszas duzzogás után új
ra háborúba indul Trója ellen, bosszúvágyó dühvei, mivel legjobb barát
ját, Patrokloszt megölték (Homérosz, Kr. e. kb. 850). Erec - Chrétien
de Troyes középkori, Erecről és Enidéról szóló történetében (Chrétien de
Troyes, 1180) - elindul és harcot keres, mert a felesége megszégyenítette
őt azzal, hogy az emberek szerint elpuhult lett, és átadta magát a szere
lem élvezetének. És Chagnon (1968) a yanomamök leírásában bemu
tatja Damowát, aki szerette elcsábítani más férfiak feleségeit. O volt
Monou-teri falu törzsfőnöke és legvadabb embere. O és az emberei nagy
haraggal elindultak Patanowa-teri falu fosztogatására, mert az ottani
férfiaknak sikerült visszaszerezniük ötöt abból a hét nőből, akit Damo-
wa fosztogatói elraboltak. Az elkerülhetetlen visszavágó fosztogatásban
Damowát csapdába ejtették, miközben a kertjében volt két feleségével
és egy gyerekkel. Lenyilazták és megölték. Ezután az öccse megerősítette
szövetségeseit, és megszervezte a szükséges visszavágó fosztogatást.
A haraggal feltüzelt harc, a mi fajunknál ugyanúgy, mint bizonyos más
emlősfajoknál, legalábbis részben arra szolgál, hogy nagyobb hatalom'
hoz juttassa az egyént az erőforrások irányítása érdekében, beleértve a
nőkhöz való hozzáférést, akiknek agresszív társadalmakban alacsonyabb
a rangjuk, mint a férfiaknak. Felfüggeszti a félelmet, és csökkenti mások
figyelembevételét. Ugyanúgy azonban, mint a szeretetteljes kapcsolat-
ban, itt is egyértelműek az ellentmondások. Bármely erőszakmentes tár
sadalomban élő ember felháborodna és értetlenül állna, ha Európa és
Amerika erőszakos történelmét olvasná.
A bosszú gyakori kísérője a haragnak. Funkcionális nézőpontból
azonban zavarba ejtőnek tűnik. Amint arra Frijda (1994) rámutat, sem
mit nem tesz annak érdekében, hogy kijavítsa az elszenvedett sérelmet,
gyakran káros a bosszúját kitöltő személyre nézve, mértéktelen, gyakran
túlszárnyalja az eredeti sérelmet. A bosszúvágy érzelme mintha erősen
társas jellegű lenne: visszaállítja az erőegyensúlyt, és a fenyegetése elri
aszthat. Amint azt Axelrod (1984) megmutatta, a szemet szemért elv
nagyon sikeres társas stratégia - nem világos, hogy bizonyos konfliktus-
helyzetekben van-e ennél jobb - , és ezért alakulhatott ki. Továbbá, ha
valakit megaláznak, akkor a bosszúállás legalábbis azt jelenti, hogy a má
sik nem élvezheti tettének gyümölcsét, és ha a bosszú túlzó, vagy hóna
pokra, esetleg évekre nyúló terveket igényel, az azért lehet, mert a társas
igazságtalanság olyan felháborítónak tűnik. Ugyanakkor a bosszúciklu
sokat számos társadalom nagyon károsnak tekinti a társadalmi rendre
nézve. A bibliai törvény: „szemet szemért”, nem a kegyetlenség kifejezé
se, hanem ennek a megszorítása. A világ nagy drámaírói, beleértve Szo-
phoklészt és Shakespeare-t is, újra és újra visszatértek a bosszú mintáza
taihoz és ahhoz, hogy hogyan lehetne ezeket társadalmi folyamatokkal
helyettesíteni. A nyugati társadalmakban a békés élet magában foglalja
az olyan ellenségeskedés ellenőrzés alatt tartását, amelynek során a
bosszú és viszontbosszú, győzelem és szégyen ciklusai folyamatosan esz
kalálódnak. A hibák kijavításának felelősségét személyek feletti szerve
zetekre, a rendőrségre és a bíróságra ruházzák.
Harag és agresszió a kapcsolatok szabályozásában
A mai nyugati társadalomban sikerült elérni a köz- és személyközi béke

állapotát - többé-kevésbé. Ezekben a társadalmakban a harag funkciója
általában a kapcsolatok helyrehozása fizikai erőszak nélkül. A nyugati
társadalomban betöltött személyközi funkcióinak legfontosabb vizsgála
tában (amelyet a 2. fejezetben tárgyaltunk) Averill (1982) strukturált
naplókat osztott szét 80 véletlenszerűen kiválasztott házasember és 80
egyedülálló egyetemi hallgató között. Azt állította, hogy a harag az ígéret
beszédaktusának felel meg. Ha valakire nagyon haragszunk, az elkötele

ződést jelent aziránt, hogy a vitát valamilyen végkifejletig vigyük. Ezzel
szemben a bosszúságban nincs ilyen elköteleződésérzés, és gyorsan el
múlhat.
A legtöbb személy heti egy vagy két haragesetről számolt be, és 44 szá
zalék napi legalább egy bosszúságepizódot is említ. Ezek a számok valószí
nűleg alulbecsülnek, mivel az emberek hajlamosak elfelejteni a kellemet
len eseményeket. A személyek az őket feldühítő eseményeket általában
mások vagy valamilyen emberi intézmény által okozottnak tartották, és a
haragot kiváltó emberről azt gondolták, hogy olyat tett, amihez nincs jo
ga, vagy hogy az eset elkerülhető lett volna, ha jobban odafigyelnek.
A haragot kiváltó események 94 százalékát frusztrálónak írták le, de nem
ez volt az egyedüli ok. A frusztrációt említő személyek közül 96 százalék
említette fontos személyes elvárások vagy szociálisan elfogadott viselke
désmódok megsértését, a személyes büszkeség elvesztését, a tulajdon le
hetséges vagy valós rongálását vagy személyi sérülést. Néhány ember
nem említett frusztrációt; ők azt mondták, hogy haragjukat az önbecsü
lés elvesztése, személyes kívánságok és elvárások vagy elfogadott viselke
désmódok megsértése váltotta ki.
A haragot általában olyan emberek váltották ki, akiket a személy is
mert és szeretett: szülők, gyerekek, házastársak, barátok. A személyek
többsége azt mondta, hogy motivációik közé tartozott az, hogy elégtételt
vegyenek az aktuális incidensért vagy régebbi vétkekért, a harag leggya
koribb okaként azonban a személyek 63 százaléka tekintélye vagy füg
getlensége megerősítését vagy a róla kialakult kép javítását jelölte meg.
A gyakori motívumok közé tartozott még a másik személy megváltozta
tásának szándéka vagy egy kapcsolat megerősítése. A haragot használ
ták az ellenszenv vagy a kapcsolat megszakítása szándékának kifejezésé
re, de ez ritka volt a kapcsolat megerősítésének vagy helyrehozatalának
céljához képest.
Averill arra is megkért 80 diákot, hogy vezessenek hasonló naplót
azokról az esetekről, amikor a harag célpontjai voltak - 95 százalékuk
azt mondta, hogy a másik ember haragját valami olyan dolog okozta,
amit ők tettek. A célpontok azonban általában azt mondták, hogy iga
zuk volt, vagy hogy az incidens kívül esett az irányításukon. Az ezt köve
tő megbeszéléseken a legtöbb dühös ember újraértékelte az incidenst, és
általában újraértelmezték a célpont motívumait.
A haragos emberek körülbelül kétharmada érezte haragját negatív
nak, és a célpontok leginkább még rosszabbul érezték magukat. Ennek
ellenére azonban a haragos emberek 62 százaléka és a célpontok 70 szá
zaléka értékelte a haragepizódot hasznosnak. A harag hosszú távú kap
csolatokban általában lehetővé teszi a résztvevők számára, hogy helyre
hozzanak valamit a kapcsolatban, tehát a harag általában azzal kezdő
dik, hogy egy ember úgy érzi, megsértették, és azzal végződik, hogy
mindkét partner helyreigazításokat tesz, és új alapokon kibékülnek. Az
egyik lehetséges végeredmény azonban a másiknak okozott kár és a kap
Harag és alárendelődéi a társas csoporton belül: státus és tisztelet 353
csolat felbomlása. Ezt hosszú bosszúsorozatok követik, amelyekben a

résztvevők elégtételt akarnak. Averill megfogalmazásában a nyugati tár
sadalomban a harag, a szerelemhez hasonlóan, egy ideiglenes társas sze
rep: az agresszor szerepét a megbántott személy alakítja.
Kulturális kódok
A haragra adott válaszként gyakran a célpont is mérges lesz, szimmetri

kus módon. A harag kiegészítő mintázata azonban a félelem. Ohman
(1986) megmutatta, hogy bár a félelem egyik mintázata a ragadozók elől
való menekülésből fejlődött ki, a társas félelem egy külön viselkedésfor
ma: a társas haragra behódolásként adott válasz. A 3, fejezetben tárgyal
tuk az érzelmeknek azt a családját - zavar, szégyen, társas szorongás —,
amelyhez ez kapcsolódik. A szigorúan hierarchikus vagy olyan társadal
makban, ahol a hatalmat gyakran megerősítik, a gyengéknek óvatosak
nak kell lenniük.
Bár a haragra való képesség egyetemes emberi tulajdonság, az ag
resszív megerősítésen és a hierarchiában betöltött pozíció megvédésén
alapuló társadalmak nem egyetemesek (amint azt a 2. fejezetben tár
gyaltuk) . És bár a nemek közötti munkamegosztás egyetemes, a nemhez
kapcsolódó hatalom és tisztelet különbségei nem azok. Leakey és Lewin
(1991) rámutatnak, hogy a hímdominancia és a nők ennek megfelelő
alacsonyabb helyzete valamennyire a vadászat során megszerzett élelem
arányához kapcsolódik. Ahol a vadászat fontosabb, a férfiak magasabb
rangot foglalnak el; ez ahhoz kapcsolódik, hogy hússal látják el a csopor
tot, és a zsákmányszerzést örömteli ünneplések követik. Amikor az em
berek a megélhetésükért vadásznak, akkor ezt férfiak teszik. A csambri
nép (Gewertz, 1981) kivétel; számukra a horgászat az élet fontos része, és
ezt nők végzik.
Az embereknél a harag nem kapcsolódik olyan szorosan a hierarchi
kus pozíció megerősítéséhez és megvédéséhez, mint más főemlősöknél,
bár legalábbis egy újabb és nagyon népszerű elemzés szerint a nyugati
férfiak egymást általában az alapján sorolják be, hogy elhelyezik magu
kat a dominanciahierarchiákban (Tannen, 1991), még akkor is, ha nyílt
agresszió nem jelenik meg.
Shweder (1990) azt állította, hogy minden társadalom háromfajta eti
kai törvénykönyv valamelyikén alapszik, bár ha leírjuk ezeket, más kó
dok nyomait is megtaláljuk abban, amelyik számunkra a legismerősebb.
A nyugati világ nagy részén a függetlenség és az egyéni jogok jelentik a
törvénykönyvet, az ennek megfelelő érzelem a harag és a morális tör
vénysértés, amely társas elégtételt eredményez: az egyének próbálják
megvédeni jogaikat azokkal szemben, akik megsértik azokat. Törvényes
társadalmi formája a jogi per. Nem sokkal ez alatt, alig elrejtve, húzódik
a dominanciahierarchiák moralitása, amelyben az egyének pozíciót és
erőforrásokat szereznek, míg mások tolerálják az így létrejött igazságta
lanságokat. Egy ettől meglehetősen eltérő társadalom valamely istenség

etikájára épül, azon az elképzelésen alapul, hogy az én egy spirituális
entitás, amelyet meg kell védeni a fertőzéstől, az ételtől és más szennye
ző anyagoktól. Az ilyen társadalmakban, amint arra Rozin, Haidt és
McCauley (1993) rámutatnak, az undor a középpontban álló érzelem.
Megint másfajta társadalmak a kötelesség etikájára épülnek, és ezekben
Rozin és munkatársai szerint a megvetés - vagy a megvetés és a tisztelet
ikerérzelmeinek egyike - a központi érzelem, amikor az én tetteit,
ugyanúgy, ahogy másokéit is, abból a szempontból dicsérik vagy értéke
lik, hogy mi helyes, és mi helytelen.
Csoporton belüli és csoportok közötti működés
1949-ben Sherif és Sherif (1953) végrehajtottak egy olyan kísérletet,

amely megmutatta, hogy az emberi hierarchiák nem feltétlenül építenek
a haragra. A kutatók 11-12 éves fiúkat kértek meg arra, hogy menjenek
el egy szokásos nyári táborba vidékre. A fiúkat úgy válogatták ki, hogy
kulturálisan homogén csoportot alkossanak: fehér, egészséges, jól beil
leszkedő, stabil alsó középosztálybeli családokból származó gyerekek
voltak, mindegyik átlagos intelligenciával (átlag-IQ: 105). Az adatgyűj
tés fő részét olyan résztvevő megfigyelők végezték, akik egyetemi hallga
tók voltak, de akik a fiúk szemében tábori tanácsadóknak tűntek. A te
vékenységek kihirdetése mellett tartózkodtak a vezető szerepektől és a
döntéshozataltól, és nem jegyzeteltek a fiúk jelenlétében. Muzafer Sherif
maga is a gondozó szerepét játszotta; ez lehetővé tette számára, hogy
megfigyeléseket végezzen, és hogy a fiúknak alkalmanként naiv kérdé
seket tegyen fel. A tevékenységeket úgy szervezték meg, hogy érdekesek
legyenek; a fiúk nem is gyanították, hogy ténykedéseik közben folyama
tosan megfigyelik őket. Az első fázisban a 24 fiú, akik korábban nem is
merték egymást, három napig együtt lakott. Minden tevékenység a sze
mélyes érdeklődés és választás alapján történt. A fiúk gyorsan barátsá
gokat alakítottak ki, és haverokat választottak.
A második fázisban (öt nap) két azonos csoportot alakítottak, vigyáz
va arra, hogy a legjobb barátokat szétválasszák, és külön csoportokba
kerüljenek. Mindegyik csoportnak megvolt a maga fülkéje, amiben ez
után aludt. Az elválás fájdalmát azzal enyhítették, hogy mindkét csoport
külön gyalogtúrára és szabad ég alatti táborozásra indult, amit a fiúk iz
galmasnak találtak. Ebben a fázisban a konyhai kötelességeket, játéko
kat és minden más tevékenységet külön csoportokban végeztek, és min
den jutalmat csoportalapon kaptak. Mindkét csoport gyorsan kialakí
totta saját kultúráját. Mindegyikben megjelent egy vezető, és durva
hierarchiák alakultak ki, olyan struktúrákkal, amelyek figyelemre méltó
hasonlóságot mutattak a Goodall (1986) által csimpánzok körében leír
takkal. A különbség az volt, hogy a 12 éves fiúknál a hierarchiák főként
úgy alakultak ki, hogy a fiúk szerepeket vállaltak, és döntéseket javasol

tak a csoportnak - verekedés vagy fenyegetések nélkül.
A fiúk neveket is választottak a csoportjuknak - „Bulldogok” és „Vö
rös Ördögök” -, territóriumokat jelöltek ki, szokásokat, beceneveket és
jelvényeket alakítottak ki. A Bulldogok vezetője „a közös tevékenységek
tervezésében és végrehajtásában játszott nagyobb szerepe és a csoport-
tagok szerepeinek és feladatainak szabályozása és integrációja” miatt
nyerte el vezető pozícióját (252. o.), beleértve olyan eléggé bonyolult te
vékenységeket is, mint az emeletes ágyakkal ellátott szállás fejlesztése,
latrinaépítés és titkos úszóhely létrehozása. Megdicsérte mások munká
ját, segítséget nyújtott, törődött másokkal, beleértve azokat is, akik ala
csony rangúak voltak a csoportban. Csak egyszer fenyegette meg az
egyik csoporttagot (verbálisán, 262. o.), bár a büntetések közé tartozott
a kövek eltávolítása az úszóhelyről. Ezeket „jogosnak” tekintették. Mind
két csoport elérte a stabilitást, és az uralkodó hangnem a személyközi
harmónia volt, a másik csoporttal való versengés nélkül. A csoportok
hoz való és az egyének közötti kötődés erős volt. Az első fázisbeli barát-
választásokat felülvizsgálták, és a második fázis végére a barátságok 90
százaléka a csoporton belüli volt.
A Bulldogok szolidaritása nem személyközi versengésen keresztül ala
kult ki, hanem a mindenki által fontosnak tartott közös célokért folyta
tott együttműködés során. Bár a vizsgálat középpontjában nem maguk
az érzelmek álltak, a Bulldogok közötti szeretet leírása megdöbbentő.
A Vörös Ördögök között is kialakult a csoportkohézió, más volt azonban
a stílusuk. Nagyobb volt a távolság a népszerűbb és kevésbé népszerű
fiúk között, a vezetőjük klikkszellemű volt, és saját helyetteseinek ked
vezett. „Néha fenyegetésekkel vagy tényleges fizikai összecsapásokkal
kényszerítette ki döntései végrehajtását” (259. o.), és a „bosszantást”
használta büntetésként. Ennek ellenére ő maradt az „elismert vezető, és
nagy presztízse volt a csoporton belül” (259. o.).
Úgy tűnik tehát, hogy a csoport működhet elsősorban a dominancia
alapján (ahogy a közönséges csimpánzoknál vagy alkalmanként a Vörös
Ördögöknél megfigyelhettük), vagy működhet a szeretet és a közös tevé
kenységek alapján is, amilyen a törpecsimpánzok szexuális érdeklődése
vagy a Bulldogok esetében a közös tervek készítése a csoport közösen el
fogadott céljainak megvalósítására.
Csoportközi konfliktus
Az emberek és a csimpánzok is ahhoz adaptálódtak, hogy kisebb csopor

tokban együttműködjenek: ezt teszik az élelemgyűjtés, az utódok felne
velése, a vadászat és a harc során. Úgy tűnik, hogy az emberiség koopera
tív csoportokon belüli érzelmi kötődésre való figyelemre méltó kapacitá
sának egyik aspektusa, hogy a csoporton kívüli egyének az ellenségesség
célpontjaivá válnak.
Goodall (1986) megfigyelései közül talán az volt a legrendkívülibb,

amikor észrevette a gombéi csimpánzok körében egy új közösség kiala
kulását az eredeti felbomlása után. A kisebbik kontingens, amelyik
Goodall táborhelyétől délre vette az irányt, hat felnőtt hímet számlált.
Bár a két alközösség alkalmanként találkozott, például ha gyümölcsöt
akartak szerezni Goodall táborhelyén, és bár az egyének között volt né
hány barátságos kapcsolat, a két csoport között általában feszültség volt,
ha találkoztak. Kezdték elkerülni egymást. Végül a déli hímek felhagy
tak a táborhely látogatásával. 1974-ben erőszakos epizódok kezdődtek.
Az északi hímek, akik őrizték a határaikat, kezdtek behatolni a déli tar
tományba. Egy ilyen alkalommal egy hat felnőtt hímből, egy serdülő
hímből és egy nőstényből álló csoport egy magányos déli hímmel találko
zott. Míg az egyikük lefogta, a többi hím körülbelül tíz percen keresztül
ököllel verte, és az egyik többször meg is harapta. Súlyos sebesülten
hagyták ott, és bár a testét soha nem találták meg, feltételezhetően bele
halt a sérüléseibe. A déli csoport többi felnőtt állatát, beleértve egy nős
tényt is, egyesével hasonlóképpen megölték. A déli csoport serdülő nős
tényei csatlakoztak az északi csoporthoz. Az emberi megfigyelőknek
semmi kétségük nem volt afelől, hogy a közösségek közötti támadásokat
a gyilkolás szándéka vezette. A támadások tovább tartottak, mint a cso
porton belüliek, és a harapás és a hús tépése is előfordult - ezeket egyéb
ként akkor figyelhetjük meg, ha más fajhoz tartozó állatokat esznek.
A támadásokat nem az okozta, hogy az áldozatok idegenek voltak, mivel
néhányan a támadók korábbi barátai közül kerültek ki.
A megfigyelések azt jelezték, hogy a déli egyének részéről nem történt
semmilyen behatolás az északi területekre. Támadásokat csak a csatan
goló hímbandák indítottak a déli csoporthoz tartozó egyének vagy szám
ban kisebb csoportok ellen. Úgy tűnt tehát, hogy a déli csoport meg
szüntetése nem elsősorban territoriális alapon történik. Az ellenséges
kedés alapja inkább az volt, hogy a déliek külső csoporttá váltak. „Ok”-
ké lettek, nem voltak már „mi”.
A „mi” érzelmi preferenciája és az „ők”-kel szemben mutatott ellensé
gesség valójában a biológiai alapú, öröklött emberi univerzálék egyik je
löltje. Az a jelenség, hogy a csoportokban, csapatokban, őrjáratokban
együtt tevékenykedő hímek verekedő csapatokká alakulhatnak, és meg
támadhatják egy külső csoport tagjait, szintén jelölt az embereknél és a
csimpánzoknál közös egyetemes tulajdonságra. E tevékenységek ösztö
nös alapjait a mintázatok közös tulajdonságai és kiváltásuk könnyedsége
jelzi. Más szóval, szoros hasonlóságot mutatnak olyan fajra jellemző te
vékenységekkel, amelyeket egy kiváltó inger durva vonása is beindíthat,
és megjelennek még akkor is, amikor, ahogy Darwin mondta (1872/
1963), „a legcsekélyebb előnnyel sem járnak” (28. o.). Ezt két vizsgálat
csoport szemlélteti: az egyiket Tajfel és munkatársai végezték, a másikat
Sherif és kollégái.
Tajfel vizsgálatairól sokat írtak (Tajfel és Turner, 1979); ezekben em
bereket, például iskolás gyerekeket véletlenszerűen csoportokba oszta
nak, és megmutatják, hogy az emberek preferenciát mutatnak annak a

csoportnak a többi tagja iránt, amelyikről azt mondták nekik, hogy ők a
tagjai; vagyis elfogultak saját csoportjuk iránt, még akkor is, ha nem
tudták, hogy ki volt a saját csoportjukban, és ki a külső csoportban, és
még akkor is, ha a preferencia rájuk nézve semmilyen következménnyel
nem járt.
Sherif (Sherif, 1956; Sherif és Sherif, 1953) fiúk közötti, csoporton be
lüli kapcsolatok kialakulásáról nyári táborokban végzett vizsgálatainak
első és második fázisát fentebb leírtuk. A harmadik fázisban a kutatók a
csoportok közötti kapcsolatok tanulmányozására tértek át. Szerveztek a
csoportok, a Bulldogok és a Vörös Ördögök között egy több feladatból
álló versenyt: volt kötélhúzás, futball, baseball, halmozódó pontokkal és
kívánatos nyereményekkel, például a legtöbb pontot szerző csapat min
den tagja kapott egy kempingkést. Az egyik csoport sikere a másik ku
darcát jelentette. Ezen a ponton-bár ez előtt nem - a fiúk elkezdtek kü
lönbséget tenni a „mi” és az „ők” között. Vádaskodások és csúfolódások
indultak el a két csoport között. Kezdtek megjelenni az egyik csoport
tagjai és a másik csoport tagjai közötti verekedések. A frusztráció növel
te a külső csoportra irányuló haragos attitűdöket és cselekvéseket. Büsz
ke öndicsőítő attitűd kezdett kialakulni. Mindegyik csoport azt gondol
ta magáról, hogy erős és rettenthetetlen —mindegyik egyén azt gondolta
magáról, hogy rendelkezik az egész csoport erejével. Míg a saját csopor
ton belül gyengéd és egymásban bízó hangulat volt jelen, a külső cso
portnak nagyon negatív tulajdonságokat tulajdonítottak.
Miután a csoportközi kapcsolatok megromlottak, a vizsgálatvezetők
nekiláttak helyrehozni őket. Egyik nyáron, az egyik csoportpárral meg
próbálták úgy rendezni, hogy mindenki közösen egyen. Az egyik csoport
azonban korábban érkezett, és megette az étel nagy részét. A másik cso
port dühös volt: verekedés kezdődött, és az étkezést abba kellett hagyni.
A vizsgálatvezetők végül azt a módszert eszelték ki a konfliktus csök
kentésére, hogy egy közös terven dolgoztatják együtt a csoportokat. Az
egyik ilyen feladat azzal kezdődött, hogy a kísérletvezetők megszüntet
ték a tábor vízellátását. A fiúknak meg kellett keresniük a hibát a tábor
ba vezető hosszú csővezetéken, és ki kellett javítaniuk. Ezt csak úgy te
hették meg, ha a két csoport együttműködött. Egy másik feladat úgy me
rült fel, hogy a fiúk éhesek voltak, és a kísérletvezetők úgy intézték, hogy
az a teherautó, amely a városba ment volna ennivalóért, nem indult.
A fiúk egy kötél segítségével - amit a kötélhúzó versenyben is használ
tak - közös erővel beindították az autót. Az ellenségeskedés nem szűnt
meg azonnal, de néhány ilyen kooperatív tevékenység után sokat csök
kent (lásd 10.3. ábra).
Valószínűnek tűnik, hogy a csoportkoherencia érzelmei részét képe
zik a főemlősök örökségének, és ebben a csimpánzokkal osztozunk. Bár
ezek nagyon lényegesek az emberi együttműködés szempontjából, amely
nélkül fajunk sehol sem lenne, könnyen társulnak hozzájuk kiegészítő
ként a külső csoportra irányuló megvetés és ellenségeskedés érzelmei.
10.3. ábra. A külső csoportra irányuló ellenségesség Sherif vizsgálatában. Bal oldalon a fehér
hisztogram azoknak a fiúknak az arányát mutatja az I ■csoportban, akik azt gondolták, hogy a 2. cső-
portban mindenki (nem néhányon vagy senki) csaló, árulkodó és így tovább, míg a fekete hisztogram a
2. csoportban mutatja azoknak az arányát, akik azt gondolták, hogy az l. csoport összes tagja csaló,
árulkodó és így tovább. A jobb oldalon a hasonló hisztogramok a kooperatív tevékenység révén vissza
állított harmóniához tartozó arányokat mutatják
Társadalmak közötti erőszak
Amikor egész társadalmakat rombolnak szét, az erőszak gyorsan elter

jed. Így történt ez, amikor iparosodott társadalmak hagyományos társa
dalmakat hódítottak meg. Észak-Amerikában például a bennszülött né
pek kultúráit, beleértve a vadászó-gyűjtögető csoportokét is, az Irokéz
Liga független nemzeteinek a szövetségét, Mexikó, Guatemala és Peru
város alapú államait és sok másfajta társadalmat is, szinte teljesen el
pusztították (Wright, 1992).
1521. május 15-én, miután Montezuma, az azték törzsfőnök hivatalo
san és könnyezve aláírta a papírokat, amelyekben V. Károly spanyol ki
rály alattvalójává tette magát, beleegyezve a hódítók kéréseibe, és mi
után a spanyolok elrabolták a családi kincseket, egy csoport azték nemes
engedélyt kért, hogy hadd rendezzenek egy tavaszi fesztivált, amelyen
táncolnak is. A spanyolok vezére, Cortez beleegyezett, azzal a feltétellel,
hogy a nemesek fegyvertelenek lesznek. Cortez egyik hadnagya, Alva
rado azonban kihasználta az óvatlan gyülekezés alkalmát, és mészárlást
rendezett az azték hivatalnokok és nemesek körében. íme egy azték be
számolója, amelyet egy spanyol misszionárius írt le:
[A spanyolok] hirtelen megjelentek [a fesztiválon], csatasorban... gyorsan beke

rítették a táncosokat, aztán a dobok közé rohantak. Odacsaptak a dobosnak, és
mindkét kezét levágták; levágták a fejét, ami leesett. Aztán vaslándzsáikkal át
döfték az embereket, és vaskardokkal vagdalták őket. Néhányat hátulról vágtak
szét, ezek a földre estek, miközben a beleik kilógtak... A vér... úgy folyt, mint a
víz, mint az iszapos víz, a vér bűze betöltötte a levegőt, úgy tűnt, mintha a belek
maguktól csúszkáltak volna ide-oda. (Wright, 1992, 40. o.)
Az ilyen jelenetek újból és újból megismétlődtek, amikor társadalmak

összeomlottak. A világ túlsó oldalán Dentan leírja, hogy a sémáik ho
gyan keveredtek háborúba kommunista csapatokkal Malájföldön. Az
emberek azt gondolták, hogy a sémáikból soha nem lesznek harcosok,
mert erőszakmentes társadalomban éltek, de amikor néhány emberüket
megölték, saját kultúrájuk kontextusán kívül, a viselkedésük megválto
zott. Az egyik tipikus sémái veterán azt mondta: „Öltünk, öltünk, öl
tünk. A malájok megálltak, és átkutatták az emberek zsebeit órák és
pénz után; mi nem gondoltunk az órák és a pénz elvételére. Csak az ülés
re gondoltunk.” (Dentan, 1968, 59. o.)
Az agresszió és a harag közötti kapcsolatot nem értjük teljesen. Egy
részről a bosszúciklusok számos társadalomban előfordulnak, és nyilván
valóan a haraghoz kapcsolódnak. Az ilyen erőszakos események azon
ban túlmennek a haragon. A mi fajunkhoz tartozó embernek van egy
ijesztő képessége: más kultúrákhoz tartozó emberekkel úgy bánik, általá
ban csoportosan tevékenykedve, mintha azok nem emberek volnának.
Undor és megvetés
A fenti jelenségek megértéséhez első lépésben valószínűleg az a legjobb

módszer, ha nemcsak a haragot vesszük figyelembe, bár ez is érintve le
het, hanem az undor és a megvetés érzelmeit is. Bár az undornak első
sorban személytelen tárgyak a célpontjai, érezhetjük bizonyos emberek
iránt is. íme például egy leírás arról, hogy mi lett az eredménye, amikor
az aztékok Montezuma idején értékes arany művészeti tárgyakat és más
anyagokat ajánlottak fel ajándékként, azt remélve, hogy így kiolthatják
Cortez és a spanyol hódítók agresszióját:
A spanyolok arcán vigyor ült: örültek, végtelenül boldogok voltak. Felkapták az

aranyat, mint a majmok... Mohóságtól duzzadtak; falánkak voltak; úgy ki voltak
éhezve arra az aranyra, mint a vaddisznók. Barbár nyelven gagyogtak; minden,
amit mondtak, vad nyelven volt. (Wright, 1992, 26. o.)
Az aztékok, akiknek a szemtanúvallomásaiból a fenti idézet is származik,

undorral szemlélik a spanyolok viselkedését, az idegenek viselkedését
olyannak látják, mintha azok nem emberek lennének, hanem állatok.
Amint azt Rozin, Haidt és McCauley (1993) megmutatta, az undor, bár
eredetileg az ízlelésből származik, egy gondolatra is alkalmazható. A test
betegségtől való óvásából terjed ki a mindenfajta fertőzés elleni védelem
re, bármire, ami kárt okozhat a léleknek vagy a társadalmi rendnek. Ha
az aztékok undorodtak a fenti beszámolóban, mit mondhatnánk mi, mai
emberek? Az udvariasság helyett, amivel egy kultúrán belüli egyenlő
féltől elfogadja az ember az ajándékot, a spanyolok megvetendően visel
kedtek. Viselkedésük nemcsak az aztékok, hanem a mai ember szemé
ben is felháborító. A saját fajtársak iránti teljes megvetés valójában olyan
szennyfolt az emberi viselkedésen, amely mindannyiunkra jellemző.
A megvetés, bár bizonyos tekintetben hasonlít az undorhoz, külön ér

zelem: olyan emberek elutasítását takarja, akiket egy külső csoport tag
jainak lehet tekinteni. Ebben az összefüggésben leggyakrabban az előíté
let kifejezést használják. A harcias kapcsolatok gyakran döntő mozzana
ta, hogy az ellenfeleket nem tekintik embernek. Ez lehetővé teszi, hogy
másokat gondolkodás nélkül lemészároljanak, megkínozzanak, rabszol
gasorba kényszerítsenek. Hitler nácijai könnyen meg tudták győzni ma
gukat, hogy a zsidók, a homoszexuálisok és más kisebbségi csoportok
tagjai nem emberek, akiket így meg lehet semmisíteni. A leírásokban
gyakran megjelennek a koncentrációs táborok kegyetlenségei, de a leg
főbb gyilkos az a megvető közömbösség volt, amivel az embereket úgy
kezelték, mintha tárgyak lettek volna (Levi, 1958).
Ha különböző társadalmak találkoznak, jellegzetes érzelemrepertoár
jelenik meg: először szorongó bizalmatlanság, esetleg ellenségesség, ta
lán próbálkozó barátságosság. Ilyen reakciókról olvashatunk azokban a
leírásokban, amelyek az európaiak első találkozásairól számolnak be
Amerika bennszülött lakosságával (Wright, 1992), ilyen volt Cook ka
pitány találkozása a csendes-óceáni bennszülöttekkel, és ilyenek a mai
találkozások azzal a kevés megmaradt csoporttal, amelyeket korábban
nem zavart meg a kultúrközi kapcsolat (Nance, 1975). Ami ez után tör
ténik, az már problémásabb.
Wright amellett érvel az amerikai lakosok európai meghódításának
leírásában, hogy a spanyolok és az aztékok is erőszakos és harcias nép
voltak, az európaiaknak azonban volt egy titkos fegyverük. Európai be
tegségeket és fertőzéseket vittek magukkal: kanyarót, influenzát, him
lőt, kolerát - és a maláriát, amely Chagnon szerint a yanomamök között
a felnőttek halálának nagy részéért felelős. A hódítók ellenállóak voltak
ezekkel a betegségekkel szemben, ellenálló képességük évszázadok so
rán fejlődött ki. Az amerikai bennszülött népek nem rendelkeztek ellen
álló képességgel, mert ott ezek a betegségek egyszerűen nem léteztek.
1492-ben, amikor Kolumbusz partra szállt az Újvilágban, talán 100 mil
lió ember élt Amerika északi és déli felén - ez a világ akkori népességé
nek egyötödét jelentette. 1600 egymást követő betegséghullám körülbe
lül 10 millióra csökkentette a népességet (Wright, 1992, 14. o.). Hogy
megragadjuk az arányokat, képzeljük el, hogy az általunk ismert és ko
rábban jó egészségnek örvendő emberek fele a következő néhány évben
meghalna, beleértve szüleinket, gyerekeinket, a jólértesülteket és a fele
lős pozícióban lévőket is. Amerika európai meghódításának ez az aspek
tusa óriási tragédia.
A betegségek okozta halál eleinte nem volt szándékos, de később az
európaiak a fertőzést a bennszülöttek kiirtására használták. A tragédia
kifejezés nem alkalmas az európai hódítás ilyen és ehhez hasonló aspek
tusainak leírására, amelyet lőfegyverei és fém alapú technológiája elő
zött meg, és a viselkedés mindenfajta emberi mércéjének tökéletes fi
gyelmen kívül hagyása jellemzett. Miközben erről olvasunk, ugyanúgy
érzünk, mint amikor arról olvasunk, hogy a nácik szándékosan elpusztí
tottak 6 millió embert, pusztán azért, mert azok a külső csoporthoz tar
toztak.
A háború érzelmei még ennél is bonyolultabbak lehetnek: néha az
anyagi mohóság hajtja, nagyon gyakran dühös bosszú tüzeli, és szinte
mindig elkülönül a megvetéssel legyilkolt emberek iránti szánalomtól, és
mindig egy szoros férficsoporton belüli erős kötődés táplálja, amelynek
megvannak a hagyományai és a hősei. Ilyen módon a harcosok évszá
zadokon keresztül és kultúrákon át a saját érzelmi izgalmaikat élték át.
Lehetséges, hogy, mint azt Keegan (1994) állítja a háborúk történetének
eddigi legjobbnak tekintett könyvében (amely antropológiai bizonyíté
kokat is tartalmaz): „A háború csaknem olyan idős, mint az ember, és el
jut az emberi szív legtitkosabb részeibe, olyan helyekre, ahol az én fel
bomlasztja a racionális célokat, ahol a büszkeség uralkodik, ahol az érze
lem mindenek felett való, és az ösztön az úr.” (3. o.)
A harcos mentalitás része az emberi repertoárnak, de ahhoz, hogy ki
fejezésre juthasson, kulturálisan gyakorolni kell, és a kultúrák különböz
nek. így, amint arra Keegan rámutat, a középkori időkben a vikingektől
mindenki rettegett Eszak-Európa partjai mentén, a nevük egyet jelentett
a könyörtelen agresszióval. Manapság a skandinávok békés semlegessé
gükről és toleranciájukról híresek. A kanadaiak a második világháború
ban a legkegyetlenebb harcosok közé tartoztak; ma a kanadai hadsereg
békefenntartó szerepéről híres. Keegan történetének megdöbbentő és
meggyőző eleme annak bizonyítása, hogy a háború egy olyan kulturális
forma, amely lankadhat, és lankad is, ha a társadalmi elrendezések már
nem támogatják, de gyökerei nem annyira politikaiak, mint inkább ér
zelmiek. Amikor ezeket a gyökereket egy etnikai, vallási vagy más kultu
rális csoporthoz való hűség és a csoportot ért nyomorért, szégyenért vagy
megaláztatásért érzett bosszú érzelmei öntözik, akkor a harcias mentali
tás gyorsan újra szárba szökken teljes pusztító erejével.
A múlt megértésének legfontosabb kérdése, hogy hogyan építsük fel a
jövőt. Az 1990-es évek első felében Kelet-Európábán felfordulás volt.
Mérhetetlen nacionalista agresszió került kifejezésre, menekültek és gaz
dasági kivándorlók érkeztek új társadalmakba. Ugyanakkor bizonyos tár
sadalmakban a multikulturalizmus a hivatalos irányelv. Meg kell talál
nunk azokat a módokat, amelyeken megértjük és értékeljük a sajátunk
tól eltérő kultúrákat, még akkor is, ha a kultúra egyik jellemzője, hogy
bizonyos embereket beveszünk, másokat pedig kirekesztünk. A nyugati
kultúra nem azért terjedt el, mert értékei felsobbrendűek más kultúrák
értékeihez képest. Távolról sem: a spanyol hódítók viselkedése Ameriká
ban csak egy példája az európaiak nem európaiak irányában mutatott
gyakori és gyalázatos viselkedésének. Az európai kultúrák és amerikai le
származottaik a legagresszívebbek közé tartoznak, és a számadatokat te
kintve egyértelműen az egész világon a legpusztítóbbak.
Ha azonban az érzelmek bizonyos mértékig egyetemesek, amellett,
hogy elválasztják egymástól az embereket, kapcsolatokat is építhetnek.
Ugyanúgy, ahogy az empátia lesz az érzelmi alapja a gyerekek más gyere
362 JO. Érzelmek a társas kapcsolatokban
kék iránti erkölcsi érzékének, a más népek és más kultúrák iránt érzett
érzelmi empátia adhatja az alapját egy kultúrák közötti erkölcsnek. Ha
nem lennének az érzelmeknek univerzáléi, akkor semmilyen téren nem
lenne semmi alapja az egész világ összehangolt tevékenységének, nem
lenne emberi együttérzés az elnyomottak iránt, nem lenne felháborodás
a zsarnoksággal szemben, nem lenne szenvedély az igazságért, és nem tö
rődne senki azzal, hogy megvédjük és elosszuk a világ korlátozott erőfor
rásait.
Harag és megvetés a házasságban
Az emberi agresszió és erőszak többféle érzelemből származik. Az ember

megsebezhet másokat haragjában - és megvetést érezve is. A harcias
kapcsolatok között van különbség. Az egyikfajta esetben vannak szabá
lyok, mint például a Genfi egyezmény: a harcoló felek ölési szándékuk el
lenére fenntartanak bizonyos jogokat a másik fél számára. Más esetekben
ilyesmiről szó sincs: a haláltáborokban az embereket megvetéssel kezelik.
Vajon hasonló érzelmek jelentkeznek intimebb kapcsolatainkban is?
A válasz: igen. A társadalmak ütközése során felszínre kerülő néhány erő
megjelenik egyének közötti szexuális kapcsolatokban is. Hogy kiegészít
sük a fejezet elején mondottakat a szerelmet okozó tényezőket illetően, a
szerelem fennmaradásának és a szerelem elmúlásának a témáival zárunk.
Az agresszió származhat dühből és a dominanciaviták emberi megfe
lelőiből, vagy származhat megvetésből. Egy húsz éven át folyó vizsgálat-
sorozatban Gottman és Levenson (1992) házasságban élő párokat kért
meg, hogy jöjjenek be a laboratóriumukba. Amellett, hogy néhány kér
dőívet töltettek ki velük, alapvető módszerük az volt, hogy megkérték
őket három téma megbeszélésére, miután legalább nyolc óráig távol vol
tak egymástól. Az egyik témát a nap eseményei alkották. A másik egy
olyan dolog volt, ami a házastársak között konfliktust okozott. A harma
dik egy elfogadott kellemes téma volt. Az arckifejezéseket videóra vet
ték, és mérték a fiziológiai mutatókat, többek között a szívritmust, a bőr
vezetést, az ujjpulzus-amplitúdót (a szimpatikus idegrendszer aktivitásá
nak mutatója). A megbeszélés után néhány nappal mindegyik házastárs
egyedül visszatért a laboratóriumba, újból rákapcsolták a fiziológiai mé
rőkészülékre, és megkérték, hogy nézze meg a megbeszélésekről készült
videofelvételt. Miközben ezt tette, arra kérték, hogy mozgasson egy mu
tatópálcát egy tartományon belül a „rendkívül negatív”-tól a „semle-
ges”-en át a „rendkívül pozitív”-ig, ezzel jelezve, hogy emlékei szerint
hogyan érezte magát a videóra vett megbeszélés egyes pontjain.
Gottman és Levenson (1992) 73 párt vizsgáltak meg, és a konfliktu
sos téma tartalma alapján 42 „szabályozott” és 31 „nem szabályozott”
párra választották őket szét. A szabályozott párok közé azok tartoztak,
amelyek tagjainál a pozitív és a semleges vonások domináltak. A szabá
lyozatlan pároknál legalább az egyik házastárs megnyilvánulásaiban a
megbeszélés során főleg negatív vonások voltak.
Harag és megvetés a házasságban 363
A kísérletvezetők a párbeszédek fordulatait öt tartalmi kód szempont

jából elemezték. A megbeszélés minden beszélőváltásánál a beszélő egy
pluszpontot kaphatott a következőkért: problémaleírás, feladatra irá
nyuló kapcsolathoz tartozó információ, beleegyezés, humor vagy neve
tés, vagy bármely más pozitív vonás. A negatív tartalmakat olyan fordu
latok jelentették, amelyek a következő nyolc kód valamelyikét tartal
mazták: panasz, kritika, a kapcsolatról negatív terminusokban beszélt,
azt mondja, hogy „igen, de”, védekező manőver, megalázás, a negatív af-
fektus kiterjesztése vagy bármely más negatív vonás. Egy egyensúlyi
pontszámot számoltak a párbeszéd minden egyes beszélőváltására úgy,
hogy az egyes beszélők negatív pontszámait kivonták a pozitív pontok
ból. A 10.4. ábrán példákat láthatunk az egyensúlyi pontszámokra egy
szabályozott és egy nem szabályozott pár esetében.
Gottman és Levenson nem szabályozott párjait jobban lefoglalta a
konfliktus, védekezőbbek és dühösebbek, visszavonulóbb hallgatók vol
tak, kevésbé voltak szeretetteljesek, kevésbé érdekelte őket a partnerük,
és kevésbé élvezték az interakciót. A kísérletvezetők állítása szerint a
házasságon belüli instabilitást - elindulást egy olyan ösvényen, amin elő
ször elégedetlenek lesznek, aztán elkezdik a szakítást fontolgatni, majd
keresztülmennek a különélésen, és végül elválnak - az jelzi előre, hogy a
párok nem tudják fenntartani a pozitív és negatív vonások legalább 5 : 1
arányát konfliktusos interakcióik során.
Ahogy azt Kemper (1990) mondhatná: e párok esetében az a kérdés,
Halmozott pozitív-negatív
a) Beszélőváltások beszéd közben
>
'C
03
Sfl
0>
C
x>
N
a
*->
o
10.4. ábra. Két, megbeszélést
j
folytató pár kumulatív gra X
fikonjai Gottman és Leven
son (1992) vizsgálatában: a) Beszéló'váltások beszéd közben
szabályozott pár, b) nem sza
bályozott pár
hogy a párt elsősorban a hatalom foglalkoztatja, vagy az, hogy a másik

nak státust és szeretetet adjanak. Gottman több könyvében is (1993b)
azt állította, hogy a stabilitás magában foglalja a pozitív és negatív érzel
mek legalább 5:1 arányának fenntartását, bár nem veszi figyelembe az
egyes megnyilvánulások jelentését. Javasolt egy taxonómiát. Néhány
párt „érvényesítőnek” nevez: mindkét tag odafigyel, megérti és érvénye
síti, amit a másik mond. Az „illékonyak” kevesebbszer értettek egyet, de
mind a pozitív, mind a negatív érzelmeiknek nagyobb volt az intenzitása.
Az „elkerülök” minimalizálták a konfliktust, és általában kevésbé voltak
érzelmesek, mint a másik két csoport. A házasságok instabilitása, állítja,
az „ellenséges” és az „ellenséges leválasztott” stílusok vonása, amelyek
ben legalább az egyik házastársnak nem sikerül fenntartania a pozitív és
negatív érzelmek 5 : 1 arányát.
A főiskolai hallgató párok vitáiban Stein és munkatársai (megjelenés
alatt) eredményei szerint az egymással szemben álló helyzeteket elfogla
ló diákok kompromisszumra juthatnak. A kiegyező párok valószínűbben
összpontosítanak jövőbeli tervek készítésére, és elfogadóbb hangnemet
használnak a másik érveinek figyelembevételénél. Azok, akik nyerő-
vesztes helyzetet vesznek fel, valószínűbben fordulnak a múlt felé, in
kább értékelnek negatívan, például megfeddik a partnert, és inkább fe
jeznek ki frusztrációt, haragot és megvetést.
Az érzelemelméletek szempontjából úgy tűnik, hogy bár az emberek
nem szeretik, és bár kevésbé volt gyakori a Gottman által vizsgált stabil
párok között, nem a harag a leginkább romboló erő a kapcsolatokban.
Gottman szerint a destruktív elemek a következők: a megvetés gyako
ribb kifejezése, több panaszkodás, több védekezés, több makacsság, több
visszahúzódás, több időhúzó játék. A harag az egyéniség kifejezése lehet,
és bár bizonyos házasságok (például Gottman érvényesítői) főként a
„mi-együttlétükben” intimek, mások több egyediséget engednek meg, és
ez elkerülhetetlenül több haraggal és konfliktussal jár. Az illékony pá
roknak azonban megvoltak a módszereik a konfliktusok feloldására.
Averill (1982) konklúzióját megerősítve, mely szerint a legtöbb ha
ragincidenst a kapcsolat helyreigazításakor látjuk, Jenkins, Smith és
Graham (1989) egy 139 családot felölelő vizsgálatban azt találták, hogy
az olyan házastársi veszekedésekről, amelyekben legalább tíz percig fel
emelték a hangjukat, a kikérdezett nők 79 százaléka azt gondolta, hogy
legalábbis valami jó származott ezekből a veszekedésekből. Bár a gyako
ri, nyílt és kihallgatott szülői veszekedések egyértelműen nem használ
nak a gyerek mentális egészségének, amint azt a 8. fejezetben tárgyaltuk,
fontosak és funkcionálisak lehetnek a házasságban, ahol a partnerek
megpróbálják fenntartani egyéniségüket is. Gottman szerint a házasság
folytatása szempontjából valami más a problémásabb: amikor a partne
rek elkezdenek a másikra megvetéssel tekinteni; ez az érzelem azt jelzi,
hogy a másik nem érdemli meg a figyelmet vagy tiszteletet. Evolúciós
szempontból a megvetés a teljes elutasítás érzelme, a modulálatlan hata
lomé, azt jelzi, hogy a másikat nem kezeljük emberként.
Összefoglalás 365
Tooby és Cosmides (1990) amellett érvelnek, hogy az érzelmek lehe

tővé teszik, hogy bepillantást nyerjünk ősi környezetünkbe. Elképzelhet
jük, hogy a megvetés funkcionális lehetett a prehuman és korai emberi
őseink között, a más emberszerű fajokkal való konfrontáció során, ame
lyeket végül felváltott a Homo sapiens. A félnomád csoportokban is
funkcionális lehetett, ahol nagy földterületek álltak rendelkezésre. Ha
viták alakultak ki, amelyeket nem tudtak feloldani, a csoport kettévál
hatott, és elváltak egymástól. A két alcsoport ritkán vagy soha nem látta
egymást ezután. Mai életünkben a válás hasonló stratégia a házaspárok
számára. Itt a megvetés, talán Averill nézetének megfelelően, átmeneti
szerepként működik, és válást eredményez. A megvetés, utálkozás és
gyűlölet akkor jelenik meg, ha mentális eltávolodás, ugyanakkor fizikai
közelség van. A közösségi kapcsolatokban ezt etnikai konfliktus formá
jában láthatjuk. A megromlott házasságokban ez akkor jelenik meg, ha a
pár együtt marad, miközben főleg negatív, nem pedig pozitív érzelmeket
táplálnak egymás iránt.
Összefoglalás
A szeretet és a harag, amelyek a gyengédséghez és a hatalomhoz kapcso

lódnak, az ember társas életének érzelmi póluspárjai. A szerelmet talán
legjobb úgy tekintenünk, hogy több elemből épül fel; az egyik az emberi
kapcsolatok melegségen és gyengédségen alapuló közönséges boldogsá
ga, a többi a kötődés, a gondviselés és az erotikus szerelem. Evolúciós
terminusokban ezek mindegyike lényegi fontosságú az emberi párok és
csoportok emberi adaptáció alapjául szolgáló együttműködésében. A cso
porton belüli konfliktus érzelmei a harag és a félelem. Számos főemlős-
fajnál dominanciahierarchiák alakulnak ki, és ezek számos emberi tár
sadalomban is megjelennek. A hozzájuk tartozó érzelmek a harag és a
behódoló félelem. A harag azonban jellegzetesen olyan érzelem, amely
közösségben élő emberek között jelenik meg; bár bizonyos interdepen-
dens társadalmak elkerülik a haragot, az individualista társadalmakban
a harag funkciója az én megerősítése konfliktusos helyzetekben, vala
mint általában egy kapcsolat újratárgyalásához is vezet. A haraggal szem
ben a megvetés érzelmeihez tartozik egy személy vagy valamely csoport
elutasítása a társadalomból, és ez odáig is elmehet, hogy a többieket nem
kezelik emberként. Bár a harag és megvetés mindegyike osztozik az ag
resszív cselekvések repertoárjában, jó okunk van arra, hogy megkülön
böztessük a kettőt. A társadalmak közötti megvetés lehetővé teszi, hogy
a kívülálló csoportoktól megtagadják az emberi jogokat. A harag és a
megvetés intim kapcsolatokban is megjelenik, például a házasságon be
lül. Itt nem annyira a harag a romboló erő, hanem a megvetés, ami sérü
lékennyé teszi a kapcsolatot, és felbomlásához vezethet.
A szerelemről újabban megjelent érdekes könyvek közül hasznos cikkeket tartalmaz

az alábbi:
Robert J. Sternberg- Michael L. Barnes (eds.) (1988). T hepsychobgy of love. New
Haven, CT, Yale University Press.
A szerelemről az egyik legjobb egyszerzős könyvet egy antropológus írta:

Helen E. Fischer (1992). Anatomy of love. New York, Norton.
Nézetünk szerint a haragról szóló legjobb általános mű:

Carol Tavris (1982). Anger: The misunderstood emotion. New York, Simon & Schuster.
A háború érzelmeiről nehezen lehetne jobbat írni, mint:

John Keegan (1994). A history of warfare. New York, Vintage.
1 f . fp jp 7 ft A z érzelmek szerepe
a felnőtt'pszichopatológiában
11.0. ábra. Depressziós nő. A pszichiátriai epidemiológia egyik megdöbbentő eredménye, hogy az érzel-
mi zavarok prevalenciája körülbelül kétszer olyan magas a nők, mint a férfiak körében. Ezzel szemben
a férfiak gyakrabban alkohol- és drogfüggők, és sokkal gyakrabban követnek el erőszakos bűncselek-
ményt
Tartalom
Az érzelmi zavarok okai

Pszichiátriai epidemiológia
Életesemények és nehézségek
Sérülékenységi tényezők
A z életesemények kapcsolata az egészséges érzelmekkel
és az érzelmi zavarokkal
Mi tartja fenn az érzelmi zavarokat?

Személyes tervek és személyközi kapcsolatok
A szorongást és a depressziót fenntartó kognitív tényezők
„Érzelmek kifejezésre juttatása’’ és visszaesés skizofréniában
Pszichoszomatikus betegségek
A stressz és az immunrendszer
A z agy és az immunrendszer interakciója állatoknál
Stressz és rák
Személyiség és betegség
A stressz természete
Összefoglalás
...a z emberi nyomorúság feléledt, előtted állt, és ma már követeli
megfelelő helyét.
(JeanJourés, 1897, idézi Kleinman, 1988,53. o.)
Az érzelmi zavarok okai
Számos ember életében lépnek fel szélsőséges érzelmi periódusok: re*

ménytelen depresszió vagy bénító szorongás lesz úrrá rajtuk - ezekre az
állapotokra pszichopatológiaként utalunk. E fejezet célja nem az, hogy
lefedje az egész témát - ehhez olyan könyvekre lenne szükségünk, mint
Oltmanns és Emery (1995) műve. Itt megpróbáljuk értelmezni, hogy az
érzelmek milyen különböző szerepeket játszhatnak a pszichopatológiá
ban. És míg úgy tűnik, hogy a gyerekek elsősorban közvetlen környeze
tükre válaszolnak - például egy boldog vagy egy lehangoló családra -,
felnőttkorban az emberek életük nagyobb részét magukkal hordják a fe
jükben, egyik helyszínről a másikra.
Pszichiátriai epidemiológia
Mennyire gyakoriak az extrém érzelmi élmények a normálpopuláció

ban? E kérdés megválaszolásához a pszichiátriai epidemiológiához vagy
járványtanhoz fordulunk - annak a statisztikai vizsgálatához, hogy a jár
ványok milyen gyakran fordulnak elő. Az epidemiológus nyomozó, azt
próbálja meg kitalálni, hogy bizonyos emberek miért szenvednek vala
milyen zavarban, mások pedig miért nem.
Azt gondolhatnánk, hogy a mai orvoslástan olyan gyógyszerek felfede
zésén alapul, mint az antibiotikumok, és az olyan fejleményekkel, mint a
csíramentes és érzéstelenítéssel dolgozó sebészet. A történelem azonban
azt mutatja, hogy a fertőző betegségek már az ilyen újítások előtt vissza
szorultak, valójában más eredmények játszottak fontos szerepet az egész
ség javításában. Azok a járványtani felfedezések tartoznak ide, hogy az
emberek hogyan kapták el a fertőző betegségeket, valamint azok a tech
nikai és társadalmi eredmények, amelyek a tiszta víz szolgáltatásával és a
városi szennyvíz elvezetésével csökkentették a fertőzésveszélyt (Cart
wright, 1977). Hasonlóképpen a pszichiátriában fontos volt a depresszió,
a szorongás és a skizofrénia gyógyszereinek felfedezése, de még fontosabb
lesz a megelőzés. A pszichiátriai epidemiológiai vizsgálatokból arra vo
natkozóan gyarapodott tudásunk, hogy ki szenved pszichiátriai zavarban,
és miért: ez teremti meg a kockázat csökkentésének alapjait.
A pszichiátriai epidemiológia lassan nyert teret az orvosi epidemioló
gia mellett, főként mert nehéz volt egyetértésre jutni a zavarok kritériu
mait illetően, és mert nem alakítottak ki megbízható pszichológiai esz
közöket (például standardizált kérdőíveket). A gyerekkor pszichiátriai
370 11. A z érzelmek szerepe a felnőtt-pszichopatológiában
epidemiológiájához hasonlóan, amelyet a 8. fejezetben tárgyaltunk, ma

már vannak megfelelő osztályozó sémák és eszközök a felnőttek számára
is. Populációkat vizsgáltak meg, hogy megállapítsák, milyen gyakoriak a
mentális egészség zavarai. Az Egyesült Államokban végzett legújabb
vizsgálatban Kessler és munkatársai (1994) egy kutatási interjú segítsé
gével készítettek diagnózisokat, hogy 48 államban megállapítsák a koc
kázat mértékét. 8098 15 és 54 év közötti emberrel készítettek interjút,
82,6 százalékos válaszaránnyal.
A fenti és más hasonló vizsgálatok (Robins és Regier, 1991) megdöb
bentő eredményei közé tartozik, hogy a depresszió és bármely más szo
rongó állapot, a két fő érzelmi alapú zavar, körülbelül kétszer olyan gya
kori nőknél, mint férfiaknál. Kessler és munkatársai vizsgálatában,
ahogy azt a 11.1. táblázatból is láthatjuk, a felnőtt nők 21 százalékának
volt súlyos depressziós időszaka valamikor élete folyamán, összehason
lítva a férfiak 13 százalékával. Hasonlóképpen a nők (30,5 százalék) a
férfiaknál (19 százalék) sokkal nagyobb valószínűséggel rendelkeztek a
vizsgálatban diagnosztizált szorongási zavarok valamelyikével.
Amint a 8. fejezetben kifejtettük, az egy adott időn keresztül egy diag
nosztizált zavarban szenvedő emberek százalékát a népességen belül pre-
valenciának nevezik. A depresszió és szorongás nőknél talált nagyobb
11.1. táblázat. A pszichiátriai állapotok élettartamra vonatkozó prevalenciái férfiaknál és nőknél az

Egyesült Államok 48 összefüggő államában a Komplex nemzetközi diagnosztikus interjú felhasz
nálásával, amelynek alapján a DSM-III-R diagnózisait is felállították
Zavar Férfi Nő Összesen

Affektiv (depresszióval kapcsolatos) zavar
Súlyos depressziós epizód 12,7 21,3 17,1
Mániás epizód 1,6 1,7 1,6
Disztímia 4,8 8,0 6,4
Bármely affektiv zavar 14,7 23,9 19,3
Szorongási zavar
Pánikzavar 2,0 5,0 3,5
Agorafóbia pánik nélkül 3,5 7,0 5,3
Társas fóbia 11,1 15,5 13,3
Egyszerű fóbia 6,7 15,7 11,3
Generalizált szorongászavar 3,6 6,6 5,1
Bármely szorongászavar 19,2 30,5 24,9
Más zavarok
Alkohollal vagy kábítószerrel
való visszaélés vagy függőség 35,4 17,9 26,6
Antiszociális személyiség 5,8 1,2 3,5
Nem affektiv pszichózis 0,6 0,8 0,7
Bármilyen pszichiátriai zavar 48,7 47,3 48,0
Forrás: Kessler et al., 1994.

A z érzelmi zavarok okai 371
arányával szemben Kessler és munkatársai a férfiak 35 százalékánál, míg

a nőknek csak 18 százalékánál találtak alkohollal vagy kábítószerrel való
visszaéléssel kapcsolatos zavart vagy függőséget a teljes élettartam során.
A férfiaknál a nőkhöz képest (1 százalék) nagyobb volt az antiszociális
személyiségzavar prevalenciája is (6 százalék), ami a gyerekkori magatar
tászavar felnőttkori megfelelője. Ezek a nemek közötti különbségek a pszi
chiátriai zavarok kifejeződésében a feltételezések szerint a gyerekkori
trendet követik (lásd 8. fejezet), ahol a fiúk sokkal nagyobb valószínű
séggel rendelkeznek externalizáló zavarokkal, és a lányok a fiúknál vala
mivel nagyobb valószínűséggel alakítanak ki internalizáló zavarokat.
A gyerekkor és felnőttkor között váltás történik a depresszióban. Nin
csen nemi különbség a depresszió gyerekkori prevalenciájában, csak fel
nőttkorban lesz nagy a különbség. Vegyük észre a prevalenciabeli kü
lönbségeket a jövedelem függvényében is: a kevesebb anyagi erőforrással
rendelkező emberek körében gyakoribbak a zavarok (lásd 11.2. táblázat).
11.2. táblázat. A pszichiátriai zavarok élettartam'prevalenciája a nem és a jövedelem függvényében. A táblázat mindkét részében az
egyik csoport kiindulási alapként 1,00 arányt kapott. A többi csoportnál az arányokat e pontszám többszörösei fejezik ki. A z első' részben
például bármilyen zavar érzelmi prevalenciájának aránya a nőknél 1,82'szorosa a férfiaknál megfigyelt prevalenciának
Bármely Bármely Bármely alkohollal Bármely Három

affektiv szorongási vagy kábítószerrel zavar vagy
zavar zavar kapcsolatos zavar több zavar
Nem
Férfi 1,00 1,00 1,00 1,00 1,00
Nő 1,82* 1,85* 0,40* 0,95 1,24*
Jövedelem ($)
0-19 000 1,56* 2,00* 1,27* 1,49* 2,46*
20 000-34 000 1,19 1,52* 1,06 1,21 1,71*
35 000-69 000 1,16 1,48* 1,06 1,21 1,55*
70 000- 1,00 1,00 1,00 1,00 1,00
Megjegyzés: Mindegyik számcsoportban csillag jelöli azokat a prevalenciaértékeket, amelyek szignifikáns eltérést m utattak
(p < 0,05) a standard 1,00 prevalenciaértékhez képest. A táblázat nem m utatja a relatív prevalenciaértékeket a tanulással töl
tö tt évek számának függvényében: azok az emberek, akik nem fejezték be a középiskolát, nem szenvedtek nagyobb vagy kisebb
valószínűséggel érzelmi zavarban, de szignifikánsan nagyobb valószínűséggel szenvedtek szorongási zavarokban. Az antiszociális
személyiségzavar szignifikáns kapcsolatban állt az alacsony jövedelemmel és az alacsony iskolázottsággal.
Forrás: Kessler et al., 1994.
Az Egyesült Államokban végzett másik nagy epidemiológiai vizsgálat az

Epidemiological Catchment Area vizsgálat volt (Robins és Reiger, 1991).
20 ezer embert interjúvoltak meg öt területen: New Havenben, Kelet-
Baltimore-ban, St. Louisban, Durhamben és Los Angelesben. Ez a vizs
gálat a Kessler és munkatársaiéhoz nagyon hasonló mintázatokat mutat
a depresszió, a szorongás, az alkohollal és kábítószerrel történő visszaélés
és az antiszociális személyiségzavar tekintetében. Robins és Reiger a de
presszió élettartam-prevalenciáját 10,2-re becsülte nőknél, és 5,2-re fér
fiaknál - ezek alacsonyabb számok, mint amelyekről Kessler és munka
társai (1994) beszámoltak, valószínűleg azért, mert a kérdezők néhány
tünetre másképpen kérdeztek rá, és kizártak néhány zavart, ha azok bi

zonyos eseményekre, például közeli hozzátartozó halálára adott válaszok
voltak. A szegénység általában a zavar nagyobb kockázatához kapcsoló
dott, de ezt a hatást a két vizsgálat más-más zavarokban találta meg.
A prevalencia nemi különbségeknek és a szegénységnek köszönhető
különbségei azok a nyomok, amelyeken az epidemiológiai nyomozó elin
dulhat. Néhány ilyen eltérés sokkal nagyobb, mint a pszichológusok ál
tal vizsgált legtöbb különbség. A bizonyíték azonban korrelációs; nem
árulja el nekünk, hogy a szegénység valószínűbbé teszi-e a depressziót,
vagy a depresszió nehezíti meg, hogy a személy megtartsa a munkáját.
A következő lépés ezért annak feltérképezése volt, hogy milyen esemé
nyek és körülmények kapcsolódnak a depresszióssá váláshoz. Lehetséges
például, hogy azok az események, amelyek negatív érzelmeket váltanak
ki, érzelmi zavarokat is okoznak?
Életesemények és nehézségek
Brown és Harris (1978) végezték az egyik legfontosabb vizsgálatot arra

vonatkozóan, hogy az embereknél miért alakulnak ki szorongási és de
pressziós zavarok. 458 felnőtt nőt kérdeztek meg Londonban, és azt ta
lálták, hogy az előző évben 37-nek (8 százalék) volt depressziós rohama
(néhány szorongással társult) bénító vagy „eset”-szinten. Hétköznapi
nyelven az ilyen rohamokat „ideg-összeroppanásnak” nevezzük. A nők
további 9 százalékának volt esetszintű bénító pszichiátriai problémája
több mint egy évig (vagyis összesen 17 százalék szenvedett valami zavar
ban az interjú előtti évben).
Brown és Harris vizsgálatában a depressziós rohamot átélt nők 89 szá
zalékánál volt jelen nem sokkal az összeomlás előtt súlyosan fenyegető
11.1. ábra. A szegénység a de

presszió alapvető oka, amely
nek a középpontjában a re
ménytelenség áll, és hozzájárul
más érzelmi zavarokhoz és az
antiszociális személyiségzavar
hoz is- A nyugati iparosodott
társadalmakban a szegénység
azt jelenti, hogy kevés vagy sem
mi erőforrás nem áll rendelke
zésre az élet csapásaival való
megküzdéshez: nem egy miszti
kus fogalom, de a pszichiátria
tankönyvekben nem kapja meg
a megérdemelt figyelmet
életesemény vagy nehézség az életében. Ezzel szemben azoknál a nőknél,

akiknek nem volt esetszintű depressziójuk, csak 30 százalék élt át súlyos
élethelyzetet vagy nehézséget. A súlyos élethelyzetek közé tartozik egy
közeli hozzátartozó halála, válás, munka elvesztése. A nehézségek közé
olyan hosszan tartó problémák tartoztak, mint megküzdés egy erőszakos
férjjel vagy egy követelőző és krónikus beteg rokon felügyelete.
Brown és Harris új módszert dolgoztak ki, ami egy félig strukturált in
terjú formájában (az Életesemények és nehézségek kérdőív) a korábbiak
nál erősebb előrejelzéseket tett arra nézve, hogy ki lesz depressziós. Az
embereket az élet körülbelül negyven területéről kérdezték meg - mun
ka, pénzügyek, lakásépítés, gyerekek, kapcsolatok és így tovább. Az in
terjúkról hangfelvételt készítettek, és minden stresszes eseményt vagy
nehézséget egy rövid jelenet formájában felírtak. Ezt később felolvasták a
kutatócsoportnak, akik értékelték annak a hosszú távú veszélynek a mér
tékét illetően (egy hétnél tovább tart), amit ez az esemény okozna a leírt
körülmények között élő nőnek az életében. Egy eseményhez vagy nehéz
séghez tartozó veszély hosszú távú súlyosságának értékelése ugyanabban
a társadalomban élő emberek (a kutatók) intuíciói alapján történt.
Ugyanakkor ezek az értékelések átmennek a megbízhatósági teszten.
Időben le vannak horgonyozva, összehasonlítva a kutatócsoport korábbi
évek során készült értékeléseivel. Az értékelések elfogulatlanok, hiszen a
kutatók nem ismerték a nő diagnózisát. Nem építenek a nő saját kiérté
kelésére sem arról, hogy mennyire talált stresszesnek egy eseményt —
amit természetesen befolyásolhat, hogy mennyire volt depressziós.
Az emberek akkor lesznek depressziósak, ha nagy csapások érik őket.
íme Mrs Trent esete, aki részt vett Brown és Harris vizsgálatában.
Mrs Trentnek (nem a valódi neve) három kisgyereke volt, a férje teherautó-so
főrként dolgozott. Lakása két szobából és konyhából állt. Egy évvel az interjú
előtt alkalmi migrénes fejfájásai voltak, de formában érezte magát. Harmadik
gyereke nyolc hónappal az interjú előtt született. A férje körülbelül ebben az idő
ben veszítette el állását. Nem aggódott túlságosan, és a férje gyorsan talált másik
állást. Két hét után azonban kirúgták ebből az állásból is, magyarázat nélkül. Hét
héttel később olyan súlyossá vált Mrs Trent aggodalma, hogy folyamatosan feszült
volt, szerencsétlennek érezte magát, nem aludt jól, és ingerlékennyé vált a gyere
keivel szemben. Nehéznek találta a házimunka elvégzését, nem tudott koncent
rálni, és megromlott az étvágya. Gyakran egész nap sírt. Az orvosától kapott alta
tót. Megromlott a kapcsolata a férjével. Elvesztette minden érdeklődését a szex
iránt, és azt gondolta, a házasságának vége. Háromszor összecsomagolt és elment,
de visszajött a gyerekek miatt. Önbecsmérlő gondolatai voltak, úgy érezte, nem
tud megbirkózni a helyzettel, és azt gondolta, véget vet az egésznek. Három héttel
az interjú előtt a dolgok kezdtek jobbra fordulni. Még mindig tépelődött, de már
eléggé tudott koncentrálni ahhoz, hogy tévét nézzen, ami elterelte a figyelmét.
Szexuális kapcsolata férjével helyreállt, valójában jobb lett, mint korábban. Ö t és
fél hónapig volt depressziós. Nem a depressziójáról beszélt az orvosával, hanem a
migrénjéről. Ezekre írták fel, mondta, az altatókat. Úgy gondolta, hogy helytelen
lett volna az orvosát azzal terhelni, hogy depressziós érzéseiről beszél, mivel ez
egyértelműen a pénzügyi és házasságbeli problémáihoz kapcsolódott. (Brown és
Harris, 1978, 28-30. o. alapján átírva.)
Ebben az esetben a súlyosan fenyegető esemény a férj második elbocsá'

tása volt, amelynek következtében a család jövedelem nélkül maradt.
Az alvászavarok, a súlyveszteség, a koncentrációhiány, az önbecsmérlés,
a szexuális érdeklődés elvesztése és az öngyilkossági gondolatok mind a
depresszió tünetei voltak. Brown és Harris módszere szerint Mrs Trent
házassági problémái nem számítottak olyan eseménynek, amelyek a de
pressziót okozhatták volna, mert ezeket a problémákat a depresszió is
könnyen kiválthatta volna. Mások is megkülönböztették egymástól azo
kat az eseményeket, amelyeket az emberek maguk is okozhattak, azok
tól, amelyek nem állnak az irányításuk alatt. Shrout és munkatársai
(1989) azt találták, hogy a depresszióban szenvedő klinikai betegek éle
tében háromszor nagyobb valószínűséggel fordult elő negatív és ellen
őrizhetetlen esemény, mint egy nem depressziós mintába tartozó embe
reknél. A depresszió tehát nem feltétlenül irracionális. Szomorúsággal
és reményveszte ttséggel jár; ezeket olyan esemény okozza, amelynek ko
moly következményei vannak életünkre és a magunkról kialakított kép
re nézve.
Olyan események okozhatnak depressziót, amelyek következtében
elveszítünk valami számunkra nagyon értékes dolgot. Életesemény-in
terjúk segítségével Hammen és munkatársai azt találták, hogy azok let
tek a legdepressziósabbak társas veszteség vagy társas zavar esetén, akik
a legtöbbre értékelték kapcsolataikat. Azoknál, akik számára a függet
lenség és a munka volt a legfontosabb, valószínűbben alakult ki de
presszió, ha teljesítménybeli kudarcok érték őket.
Néhányan azt állítják, hogy a közösségi mintázatokban azonosított és
életeseményekhez kapcsolódó depresszió eltér attól a depressziótól, ami
vel klinikákon találkozunk (Bebbington et al., 1981). Az előzőt reaktív
depressziónak, az utóbbit endogén depressziónak nevezik. Feltételezik,
hogy az endogén depresszió inkább biológiai alapú, erősebb a genetikai
összetevője. Azonban még az ismétlődő depressziósokat kezelő klinikák
betegpopulációiból vett mintákban is, sőt még az úgynevezett endogén
depressziósoknál is azt találták, hogy a depresszió kitörése súlyos életese
ményekhez kapcsolódik (Bebbington et al., 1981; Frank et al., 1994).
Brown és Moran (1994) szerint az első epizódot egy súlyos életesemény
vagy nehézség okozta az ismételt depressziós epizódokban szenvedő em
bereknél is, bár a későbbi epizódok gyakran úgy jelennek meg, hogy az
életeseményekben semmilyen nyilvánvaló okot nem találunk.
A szorongásos epizódokat is okozhatják negatív események (Monroe
és Wade, 1988). Egy közösségi mintán végzett vizsgálatban 2902 férfit és
nőt interjúvoltak meg, standard mutatókat használva a generalizált szo
rongás diagnózisa és az elmúlt év alatti életesemények értékelése céljából
(Blazer, Hughes és George, 1987). A súlyos negatív életesemények a szo
rongásos zavar háromszoros arányához kapcsolódtak férfiaknál és nők
nél is. A kisebb életesemények a férfiaknál a generalizált szorongászavar
kétszeres növekedéséhez kapcsolódtak, de ezt a kapcsolatot nőknél nem
találták meg.
Vajon a depressziót és a szorongást ugyanolyan típusú események

okozzák? Finlay-Jones (1989) Brown és Harris módszerét felhasználva
általános orvosi vizsgálatra jelentkező nőket interjúvolt: a szorongási
esetek 85 százaléka, a depressziós esetek 82 százaléka és a kevert szórón-
gásos és depressziós esetek 93 százaléka élt át súlyos életeseményt szem
ben az érzelmi zavarokban nem szenvedők 34 százalékával. Néhány ese
mény a jövőre irányult, és veszélyt foglalt magában: rák diagnózisa, nem
kívánt terhesség, fenyegetés vagy kilakoltatás. A szorongászavarokat
leggyakrabban ilyen veszélyesemények váltották ki. Ezzel szemben a de
pressziót leggyakrabban valaminek az elvesztése okozta. Azok az embe
rek, akik szorongási és depressziós zavarban is szenvedtek, olyan esemé
nyeket éltek át, amelyek veszéllyel és veszteséggel is jártak.
A szorongási zavarok egy speciális formája, a poszttraumás stressz
zavar diagnózisának kritériumai között szerepel a súlyos ártalmas ese
mény. Ilyen események háborúban fordulnak elő, amikor az emberek sa
ját élete veszélyben forog, amikor a társaikat megölik és megcsonkítják
(Grinker és Spiegel, 1945); megjelennek természetes és ipari katasztró
fák esetén is, csakúgy, mint támadások, például nemi erőszak esetén
(Burnam et al., 1988). Az ilyen események az emberek jólétét súlyosan
fenyegetik. A tünetek közé tartozik az intenzív szorongás, az alvászavar
és a trauma rohamszerű újralejátszása villanófényemlékekben.
Nyilvánvaló, hogy a súlyos depresszió és a szorongás néhány típusa
akkor jelenik meg, amikor valami nagyon elromlik az emberek életében,
és ennek súlyos hosszú távú következményei vannak. Az egészséges ér
zelmek epizódjaihoz hasonlóan a legtöbb érzelmi zavar eseményekre és
körülményekre adott válasz. Ezek tudomásunkra hozzák, hogy mi a leg
fontosabb számunkra. Amikor Mrs Trent férje elveszítette az állását, az
asszony kudarcérzéseket élt át, és félt attól, hogy nem tudnak megfelelő
en élni, és nem tudja ellátni a családját.
íme tehát az első, talán legfontosabb kapcsolat az érzelmek és érzelmi
zavarok között. A rövid távú érzelmek és hangulatok a cselekvéskészség
állapotai. Az érzelmi zavarokban érzelmek is vannak, de egy zavar eseté
ben ezek intenzívebbek, tovább tartanak (lásd az érzelmi állapotok idő
spektrumát a 4. fejezetben) és bénítóak. Mrs Trent a család megélhetési
eszközének elveszítésétől félt, és elveszítette a reményt. Állapota súlyo
san csökkent cselekvéskészséggel járt, és képtelenné vált arra, hogy nor
málisan végezze azokat a dolgokat, amelyek a legfontosabbak voltak szá
mára, nem tudott például a gyerekeiről gondoskodni. Az érzelemelméle
tek számára továbbra is rejtély, hogy az ember miért megy keresztül ilyen
bénító állapotokon. Gondoljunk azonban arra, hogy most nagyon más
környezetben élünk, mint evolúciós adaptációnk idején; a depresszió to
vábbá segítheti az embereket abban, hogy visszavonuljanak, és feladják
folyamatban lévő terveiket és elköteleződéseiket, és talán arra indítja
őket, hogy új célokat állítsanak fel (Oatley, 1992).
376 11. A z érzelmek szerepe a felnőct-pszichopatológiában
Sérülékenységi tényezők
Ma már széles körben elfogadott az a következtetés, hogy a depressziós

epizódokat általában valamilyen súlyos életesemény vagy nehézség vált
ja ki. Nem mindenki roppan azonban össze, akit valamilyen súlyos csa
pás ér az életben. Mi a különbség aközött, ha valaki egy érzelemmel vagy
hangulattal válaszol, és ha valaki olyan érzelmi zavarral reagál, mint a
depresszió vagy a szorongás? Mi tesz bizonyos embereket sérülékenyeb
bé?
Korai tapasztalatok: a szülői szeretet értéke ►Valószínűbben alakul ki ké

sőbb depresszió annál a személynél, aki gyerekkorában elveszíti valame
lyik szülőjét, különösen, ha ez az anya (Brown és Harris, 1978). Eredeti
leg azt gondolták, hogy a kötődési személy elvesztése teszi sérülékennyé
az egyént. Ma úgy tűnik, hogy nem a veszteség mint olyan, hanem a szü
lői gondoskodásnak a veszteséget nagy valószínűséggel követő hiánya az,
ami negatív hatással bír. Azoknál a nőknél, akiket elhanyagoltak gye
rekkorukban, vagy akik fizikai vagy szexuális bántalmazásnak voltak ki
téve, felnőttkorban nagyobb mind a depresszió, mind a szorongási zavar
kockázata (Brewin, Andrews és Gotlib, 1993; Brown és Harris, 1993).
Részben a rossz gyerekkori gondviselésnek köszönhetően teszik ki
magukat az emberek olyan helyzeteknek, amelyek az életesemények na
gyobb kockázatával járnak. Quinton, Rutter és Liddle (1984, a 8. feje
zetben tárgyaltuk) azt találták, hogy az intézetben nevelkedett nők ko
rábban lettek terhesek, rosszabb szexuális kapcsolataik voltak, és prob
lémásabb szülők lettek. Más vizsgálatokban is azt találták, hogy azok a
nők, akik depresszióra hajlamosak, több életeseményt vonzanak maguk
hoz; Hammen (1991) eredményei szerint azok a nők, akiknek súlyos de
pressziós epizódjuk volt, több életeseményt éltek át, még akkor is, ami
kor nem voltak depressziósak, mint azok a nők, akik soha nem voltak
depressziósak. A legtöbb ilyen esemény személyközi volt, például a há
zastárssal vagy gyerekkel kialakult konfliktus.
A korai elhanyagolás okozta sérülékenység részben az ember saját ma
gáról mint értékes és szeretetre méltó egyénről kialakított képének sérü
lését foglalja magában. Az én-a-kapcsolatokban negatív érzelemsémái
azáltal növelhetik a depresszió kockázatát, hogy valószínűbbé teszik az
olyan helyzettípusokat, amelyekből ők rosszul jöhetnek ki. Azok az em
berek, akik a gondoskodás hiányát élték át, sóvároghatnak a szeretet
után, ez pedig elkapkodott és korai házasságra indíthatja őket. A túlsá
gosan megfontolatlan választások miatt megnő annak a kockázata, hogy
ezek a kapcsolatok büntetőek lesznek. Ezek megerősíthetik a kudarc- és
veszteségelvárásokat, amelyek a depresszió önbecsmérlő mintázatának
részévé válnak.
Whitbeck és munkatársai (1992) azt találták, hogy ha a szülők de
pressziósak, hajlamosabbak elutasítóan bánni a gyerekükkel. A gyere
keknél aztán nagyobb valószínűséggel jelentkeznek problémák, ami hoz
zájárul a szülő további elutasításához. Sajnálatos módon a sérülékenység

ilyen ciklusai a kapcsolatokon belül generációkon is átívelnek. A 8. feje
zetben áttekintettünk arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy a gyerekek
nagyobb valószínűséggel lesznek depressziósak, ha olyan családokban
nőnek fel, ahol van egy depressziós szülő, ellentétben azokkal a gyere
kekkel, akik nem depressziós családokban nőnek fel. A szülő-gyerek
kapcsolatról szerzett saját élményükre alapozva az ilyen gyerekek olyan
sémákat alakítanak ki magukról a kapcsolatokban, amelyeket saját fel
nőttkorukba is magukkal visznek.
Attribúciós stílus» A kognitív sérülékenység legismertebb klinikai elmé

lete (Beck, 1983; Beck és Emery, 1985) a gyerekkorból magunkkal ho
zott irracionális gondolatmintázatokat azonosítja a depresszióhoz és a
szorongáshoz kapcsolódó tényezőkként. Az ilyen gondolkodás túláltalá
nosított és eltúlzott, gyakran az indítja be, hogy a személy negatív jelen
tésű eseményekre figyel, míg a pozitív jelentésűeket nem veszi észre. Ö n
kényes következtetések levonását eredményezi, és azt, hogy az esemé
nyeket személyesnek látjuk még akkor is, ha azoknak nincsen személyes
jelentősége (a 4- fejezetben adtunk egy példát Beck vizsgálataiból, a kor
történet-könyvtárosét, akit felidegesített a főnővér hozzáállása). A ta
nult tehetetlenség elméletének (Abramson, Metalsky és Alloy, 1989;
Abramson, Seligman és Teasdale, 1978) attribúciós stílusai is a gondol
kozás stílusait tartják a depresszióra hajlamosító tényezőnek. Az elkép
zelés szerint az emberek akkor is depressziósak lesznek, ha olyan ese
mény történik, amely nem áll az irányításuk alatt, ha úgy látják az ese
ményt: a) hogy belső okok, inkább az én, mint valami külső ok miatt
történt; b) ha globálisnak látják, amely minden helyzetben megtörténik,
nem csak lokális és az éppen adott körülményeknek köszönhető; c) ha
stabil, ami azt jelenti, hogy állandó, nem pedig ideiglenes. Coyne és
Gotlib (1983) megmutatták, hogy Beck elmélete és ezek az attribúciós
elméletek nagyon hasonlóak megfogalmazásukat és jóslataikat tekintve.
íme egy újabb vizsgálat az attribúciós elméletek depresszióval foglal
kozó kidolgozóitól (Metalsky et ab, 1993). Az egyetemen a hallgatók év
közi vizsgát tettek. Értékelték attribúciós stílusukat, önbecsülésüket és a
Beck-féle depresszió-kérdőíven (BDI) mutatott pontszámaikat a vizsga
előtt, és több alkalommal is a vizsga letétele után. Amikor a hallgatók
megkapták a jegyeiket, a BDI-pontszámaikat csak teljesítményük jósol
ta be, az attribúciós stílusuk nem. Azt azonban jobban jelezte előre az
attribúciós stílus és az önbecsülés, hogy ki érezte magát rosszul egy nap
pal a bukás után is.
Egy figyelmeztetés: ez a vizsgálat a vizsgázó hallgatókról különösen jó
abból a szempontból, hogy egy, a résztvevők számára valódi fontossággal
bíró eseményt vizsgál. Ugyanakkor sok más kvázikísérleti vizsgálathoz
hasonlóan úgy tekinti, hogy a hangulati skálákon, például a BDI-n mu
tatott változások a depressziót jelzik. Coyne (1994) felhívta a figyelmet,
hogy az ilyen önbeszámolós skálákon mutatott változások nem azt jelzik,
378 11. A z érzelmek szerepe a felnőtt-pszichopatológiábcn
hogy a személyek klinikailag depressziósak lesznek. A fejezet elején tár

gyalt epidemiológiai vizsgálatok, valamint Brown és kollégáinak vizsgá
latai kutatási diagnosztikai interjúkat használnak annak megállapításá
ra, hogy a személy szenved (vagy szenvedett)-e esetszintű súlyos de
presszióban, és ezekből a kutatásokból tudjuk, hogy az esetszint sokkal
súlyosabb, mint egy bukás az évközi vizsgán. Coyne rámutat, hogy sem
mi bizonyíték nincs arra, hogy a hangulati skálákon, például a BDI-n be
következett pontszámcsökkenés a klinikai depresszió megfelelője lenne.
Önbecsülés » A klinikai arányokat elérő depresszió esetében a kognitív

sérülékenység témáját az önbecsüléssel kapcsolatos kutatások vizsgálták
(Gotlib és Hammen, 1992). Brown és munkatársai (1990) egy longitudi
nális vizsgálatban az alacsony önértékelést mérték - ez a fogalom nem
áll távol a kudarc belső attribúciójától - úgy, hogy megszámolták azokat
az önbecsmérlő megjegyzéseket, amelyeket nők az első interjú során ma
gukra vonatkozóan tettek. Egy évvel később azoknak a körében, akik
nek súlyos esemény vagy nehézség lépett fel az életében, a magukat ön
becsmérlő megjegyzésekkel leíró személyek több mint kétszer nagyobb
valószínűséggel szenvedtek súlyos depresszióban, mint azok, akik pozití
van értékelték önmagukat.
így bár a korai tapasztalatok és a későbbi depresszió összekapcsolód
nak, és a 8. fejezetből tudjuk, hogy néhány gyerek olyan depressziós min
tázatokat mutat, amelyek a felnőttkorban is folytatódnak, még mindig
nem teljesen világos, hogy a kognitív vagy érzelmi működés mely aspek
tusai érintettek. Az énről való negatív gondolkodás tényleg érintettnek
látszik a súlyos depresszióban, csakúgy, mint egy feladatban vallott ku
darc kevésbé súlyos esetében.
Értékelés alapú gondolkodás t A gondolkodási stílus mint sérülékenységi

tényező új megközelítése - amely, mivel a 4. fejezetben leírt kiértékelése
ken alapul, különösen érdekes lehet az érzelemkutatók számára - egy
olyan kutatócsoporttól származik, amely narratív elemzés segítségével
próbálta bejósolni a megküzdési mintázatokat olyan embereknél, akik
nek meghaltak a szeretteik. Stein és munkatársai (1995) harminc olyan
embert követtek egy vizsgálatban, akik maguk nem voltak HlV-fertőzöt-
tek, de akiknek a partnerei e vírus miatt AIDS-ben haltak meg. A sze
mélyeket két és négy héttel a veszteség után interjúvolták meg, aztán egy
évvel később. A két korábbi interjú során arra kérték őket, hogy beszélje
nek a partnerükről, a veszteség élményéről, arról, hogy mi történt a part
nerük halálának idején, és mi segítette őket a megküzdésben. A kiérté
keléseket emberekre, helyekre, eseményekre, cselekvésekre vagy olyan
eseményekre vonatkozó értékelésekként határozták meg, amelyek befo
lyásolták céljaik és jóllétük státusát. A pozitív kiértékelések olyasmit fog
laltak magukban, mint a kapcsolatuk jótékony aspektusainak vagy an
nak említése, hogy a személyek érzésük szerint jó gondviselők voltak.
A negatív kiértékelések közé tartozott a félelem a jövőtől és a sajnálkozás
a partnerükkel kialakított kapcsolat minősége miatt. A pozitív kiértéke

lések aránya az elbeszélésben röviddel a veszteség után figyelemremél-
tóan erős bejóslója volt a pozitív hangulatnak (r = -0,63) ugyanúgy,
mint az önbeszámolókban megjelenő depresszív tüneteknek (r =-0,51)
egy évvel később. A pozitív kiértékelések fontos bejóslói maradtak a jól
létnek egy év múlva is, amikor az első hónapbeli jóllétet vagy depressziót
kontrollálták.
Társas támogatás t A közeli kapcsolatok óriási hatással vannak arra,

hogy az emberek a csapásokra adott válaszként kialakítanak-e súlyos de
pressziót. Egy intim kapcsolat lökhárítóként működik. Számos vizsgálat
ban kimutatták ezt a kapcsolatot, az elsőt Brown és Harris (1978) végez
ték, és őket még számos kutató követte. Parry és Shapiro (1986) például
alacsony jövedelmű és legalább egy gyerekkel rendelkező nőket kérde
zett meg. Azok közül, akiknek semmilyen életesemény vagy nehézség
nem volt az életében, az intim kapcsolattal rendelkezők 5 százaléka és az
ilyen kapcsolat nélküliek 10 százaléka lett súlyosan depressziós. Azok
közül azonban, akiknek volt súlyos életesemény vagy nehézség az életé
ben, az intim kapcsolattal rendelkezők 10 százaléka, de az intim kapcso
lattal nem rendelkezők 30 százaléka lett súlyosan depressziós. Solomon
és Bromet egyik kutatásukat (1982) kisgyermekes anyákkal folytatták,
akiket a Three Mile-szigeti nukleáris gyártelep súlyos balesete után vizs
gáltak, amelynek következtében nagy mennyiségű radioaktív anyag ke
rült a légkörbe. Itt is hasonló mintázatot találtak, amelyet az eredmé
nyekkel együtt a 11.3. táblázat mutat. Az általános mintázat az, hogy a
társas támogatásnak önmagában kicsi a hatása, de lökhárítóként műkö
dik az életesemények és nehézségek megjelenése esetén (Cohen és
Wills, 1985).
Az eddig tárgyalt legtöbb vizsgálatot nőkkel végezték - ez annak érde
kében történt, hogy maximalizálják a talált esetek számát. De mi van a
férfiakkal? Sérülékenységük hasonló, vagy más? Egy Los Angeles-i ke
resztmetszeti vizsgálatban Anashensel és Stone (1982) hasonló mintá
zatot találtak férfiaknál, mint nőknél: akkor lettek depressziósak, ami
kor életesemények történtek, amikor a személy társas támogatás híján
volt (lásd a 11.3. táblázatot). Egyes feltevések szerint a férfiak számára a
társas támogatás legfontosabb formáját az jelenti, ha a közösség szerves
részének érezhetik magukat (Bolton és Oatley, 1987), de az adatok nem
annyira átfogóak vagy megbízhatóak, mint a nők esetében az egyetlen
jól működő intim kapcsolat védelmére vonatkozóan.
A társas támogatás nagyon fontos fogalom volt az életesemények pszi
chológiai hatásainak megértésében, de nem egyszerű fogalom. A jelleg
zetes társas támogatás mutatói közé tartozik a bizalmas személy megléte,
a személyközi súrlódások hiánya, a személyközi értékelés, az integráció
egy társas hálóba és a gyakorlati segítség. Thoits (1986) a társas támoga
tást a másoktól érkező támogatásként azonosította az élet tőrvetéseivel
és csapásaival való megküzdésben. Sarason és munkatársai (1987) a tár-
sas támogatás különböző m utatóit hasonlították össze, és azt a kö

vetkeztetést vonták le, hogy bár a kapcsolatok különböző aspektusaira
összpontosítanak, a magas társas támogatás általában azt jelzi, hogy a
személyt elfogadják, szeretik, és olyan kapcsolatai vannak, amelyekben a
kommunikáció nyitott.
11.3. táblázat. A súlyos depresszióban szenvedő személyek aránya (%) különböző vizsgálatokban, annak függvényében, hogy volt-e az
életükben súlyos életesemény vagy nehézség, és hogy kaptak-e társas támogatást egy intim kapcsolat formájában
A személy legközelebbi kapcsolatának intimitása

Súlyos eset vagy nehézség
magas alacsony
Eredeti vizsgálat
Brown és Harris (1978) Nem i 3
(n = 419, London, UK) Igen 10 32
Ismétlések
Costello (1982) Nem 5 7
(n = 386, Calgary, Kanada) Igen 21 57
Bebbington et al. (1984) Nem 6 11
(n = 152, London , UK) Igen 24 22
Parry és Shapiro (1986) Nem 5 10
(n = 189, Sheffield, UK) Igen 10 31
Hasonló vizsgálatok
Paykel et al. (1980)' Nem 12 14
(n = 104, szülés után) Igen 24 82
Anashensel és Stone (1982)* Nem 12 22
(n = 998, Los Angeles) Igen 14 37
Solomon és Bromet (1982) Nem 9 7
(n = 432, esemény a Three Igen 12 21
Mile-szigeti nukleáris baleset)
Murphy (1982) Nem 3 0
(n = 200 idős ember) Igen 11 35
* Beleértve a krónikus eseteket.

Forrás: Oatley és Bolton, 1985.
Az énképet leromboló csapások ellenére a társas támogatással rendelke

ző emberek továbbra is képesnek tarthatják magukat arra, hogy interak
ciós céljaikat elérjék. Egy támogató baráttal vagy partnerrel folytatott
interakcióban nem élünk át az élet más területén könnyebben jelentke
ző kudarcot vagy elutasítást. Egy támogató kapcsolatban a másik embert
olyannak tudjuk, mint akit érdekel, hogy mi fontos számunkra, és segít
bennünket abban, hogy előbbre jussunk törekvéseinkkel és terveinkkel.
Genetikai hatások I A 7. fejezetben tárgyaltunk arra vonatkozó bizonyí

tékokat, hogy az érzelmesség mintázatait genetikai hatások befolyásol
ják. Ez a pszichopatológiára is igaz, amint azt a 8. fejezetben említettük.
Az emberek örökölnek bizonyos hajlamokat, amelyek esetszinten és ala
csonyabb, inkább személyiségvonás jellegű szinteken is növelik a depresz-
szió és a szorongás kockázatát (Kendler et ab, 1986). Az embereknek le-
A? érzelmi zavarok okai 381
hét öröklött hajlam szintjén alacsonyabb küszöbük bizonyos negatív ese

ményekre, és esetleg arra, hogy több félelmet és szomorúságot éljenek át.
Van olyan feltételezés, hogy a szorongásra való fogékonyság genetikai
alapú (Hamm, Vaitl és Lang, 1990). Egy olyan mechanizmus magas ge
netikai érzékenysége, amely bizonyos jelzőingereket tanul meg szorongá
son alapuló sémákhoz asszociálni, megmagyarázhatja, hogy bizonyos
emberek miért félnek többet, mint mások, annak ellenére, hogy nem él
tek át veszélyt életük során.
A genetikai hatások vizsgálatának egyik módja az, hogy összehason
lítják a zavarok gyakoriságát génjeikben 100 százalékig osztozó egypetéjű
(MZ) és kétpetéjű (DZ) ikreknél, akik génjeik 50 százalékában osztoz
nak. Amint azt a 7. fejezetben elmagyaráztuk, akkor következtetnek ge
netikai hatásra, ha sokkal nagyobb a konkordancia (valamely vonás meg
jelenése az ikerpár mindkét tagjánál) az MZ, mint a DZ ikrek esetében.
Kétfajta környezeti hatást is találtak. Amikor az MZ és DZ ikrek kö
zött a konkordancia hasonló és magas is valamilyen zavar esetében, ak
kor valószínű, hogy a közös környezeti tapasztalatnak (például a szülők
házassági konfliktusának) volt erős hatása. Amikor a konkordanciaará
nyok mind az MZ, mind a DZ ikrek esetében hasonlóan alacsonyak, ak
kor valószínű, hogy az eltérő környezeti hatások voltak fontosak, például
az egyik gyerek több szeretetet és figyelmet kapott, mint a másik.
Több újabb vizsgálat talált genetikai hatásokat a súlyos depresszió
esetében. Kendler és munkatársai (1993b) 938 ikert vizsgáltak meg egy
11.2. ábra. Munkába és óvó-

dába induló nő. A z 1950'es
évekre az Egyesült Államok'
ban a gyermekes nők 50 szá'
zaléka otthonán kívül dolgo■-
zott. A z angliai Londonban
Brown és Harris (1978) azt
találták, hogy az otthonon kU
vüli munka védelmet jelentett
a depresszióval szemben, ami'
kor súlyos életesemények vagy
nehézségek merültek fel
382 11. A z érzelmek szerepe a felnőtt'pszichopatológiában
népszámlálás alkalmával, aztán egy évvel később is. Az első időpontban

az MZ ikreknél a konkordancia 27 százalék volt (vagyis az ikerpárok 27
százalékánál szenvedett mindkét tag a zavarban) a DZ ikreknél 17 száza-
lék. A különbség egy kicsit nagyobb volt egy évvel később (28,9 vs. 15,4
százalék). Ezek a konkordanciák alacsonynak számítanak, ami különbö
ző környezeti tényezőkre utal, ilyenek a fejezet során korábban tárgyalt
életesemények; az ilyen tényezők a súlyos depresszió nagyobb varianciá-
ját magyarázzák meg, mint a genetikai hatások. Fontosak voltak azon
ban az MZ és DZ konkordanciák különbségében megmutatkozó geneti
kai hatások is.
A depresszió genetikai hatásainak működésére az egyik lehetséges út
a társas bizalomra és dominanciára való - pozitív vagy negatív - hajlam
lenne, amelyet talán, amint azt a 3. fejezetben tárgyaltuk, részben a
szerotonin ingerületátvivő anyagot használó mechanizmusok közvetíte
nek —sok antidepresszáns úgy működik, hogy ennek az anyagnak az el
érhetőségét növeli. A depresszió genetikai hatásai azonban nemcsak
magát a depressziós hajlamot érintik. Plomin és munkatársai (1990) egy
ikerpopulációban vizsgálták az életeseményeket. Azt találták, hogy az
MZ ikrek sokkal hasonlóbbak voltak egymáshoz az életük során átélt
események számában. Kendler és munkatársai (1993a) MZ és DZ párok
előző évi életeseményeit vizsgálta, és azt találták, hogy az életesemények
gyakoriságai szorosabban korreláltak MZ párok esetében; a genetikai
hatások becslések szerint a variancia 20 százalékát magyarázták meg. Az
impulzivitás például megnövelheti a súlyos események arányát. Plomin
és Bergeman (1991) olyan vizsgálatokat tekintettek át, amelyek azt mu
tatják, hogy a környezetinek tartott változókat (mint az életesemények)
hogyan befolyásolhatja a genetika - emlékezzünk vissza, hogy amellett
érveltünk, hogy néhány ember több súlyos életeseményt és nehézséget
idézhet elő a saját életében; az ilyen események elég szoros genetikai
kapcsolatokat mutatnak. Azt is könnyen beláthatjuk, hogy néhány em
ber hajlamos lehet arra, hogy több hosszan tartó támogató kapcsolatot
alakítson ki, mint mások. Ráadásul még az ellenőrizhetetlen események
is mutatnak némi kapcsolatot a genetikával.
A kultúra szerepe a depresszióban és a szorongásban ►A kulturális ténye

zők fontos szerepet játszanak mind a sérülékenységben, mind az érzelmi
zavarok mintázatában (Kleinman, 1988). Jones és Horne (1973) például
2360 ausztrál bennszülött vizsgálata során csupán egyetlen nyílt szoron
gásos esetet talált. A Lutz (1988, lásd 2. fejezet) által leírt ifaluki embe
reknél, akik az életüket mások mellett töltik, az agorafóbia - az attól va
ló félelem, hogy otthonunktól távol és egyedül vagyunk - egyáltalán elő
sem fordul.
Az ilyen különbségek bizonyos fokig azt tükrözhetik, hogy a közössé
gek hogyan strukturálódnak, és hogy a különböző társadalmakban mi
lyen lehetőségek és szerepek állnak nyitva az ember előtt, és az emberek
milyen forrásokból gazdálkodhatnak. Másfajta különbségek is megje-
lennek azonban. Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organi

zation, 1983) elvégzett egy depresszióval kapcsolatos vizsgálatot négy
országban: Svájcban, Kanadában, Japánban és Iránban. Végig ugyanazt
a diagnosztikai eszközt használták, és jó reliabilitással dolgoztak. A ku
tatók minden országban találtak egy központi csoportot a tünetekben:
szomorúság, örömtelenség, szorongás és energiahiány. Más tüneteknek
azonban változott a gyakorisága. Iránban például a betegek 57 százaléka
számolt be testi tünetekről, míg a kanadai betegek esetében csak 27 szá
zalék. A bűntudat és az önmegvetés érzései gyakoriak voltak Kanadában
és Svájcban (a betegek 68 százaléka számolt be ilyesmiről), de kevésbé
volt gyakori Iránban (32 százalék) Azt mondhatjuk tehát, hogy a külön
böző társadalmakban az embereknek különböző módjai vannak
a depresszió kimutatására.
A kulturális különbségek nagyon világosan megmutatkoztak Klein-
man (1982) vizsgálatában: 100 neuraszténiával diagnosztizált embert
vizsgáltak Kínában egy járóbeteg-klinikán. A tünetek mintázata fejfá
jást, szédülést és energiahiányt foglalt magában. A tünetek fizikainak
tűntek, és ennek a tünetcsoportnak Kínában évszázadok óta jelentése
van. A betegek a fájdalmat jelölték meg fő tünetként - 90 százalékuknak
jelentős fájdalmai voltak: fejfájás, hátfájás és mellkasi fájdalom. A több
ségük úgy gondolta, hogy az állapotuk fizikai, bár általában semmilyen
fizikai okot nem sikerült azonosítani ennél a zavarnál. Más tüneteket ne
héz lefordítani: néhány beteg esetében zavaró tünet volt például a sper
ma életenergia csökkenésével járó elvesztésétől való túlzott félelem.
Mind a 100 neuraszténiás beteget diagnosztizálták Nyugaton kialakított
és standardizált pszichiátriai eszközökkel is. Ezek alapján 87 százalékuk a
súlyos depresszió diagnózisát kapta, amit 69 százalékuknál szorongási za
var egészített ki. A nyugati eszközök exportálhatósága mögöttes univer-
záléra utal. Ugyanakkor ahogyan a kultúra formálja az érzelmek élmé
nyét, ugyanúgy azt is formálja, hogy a pszichiátriai állapotokat hogyan
élik át és fejezik ki.
Ehhez kapcsolódó kérdéskör, hogy egy társadalmon belül hogyan mű
ködnek a tünetek. Mechanic (1982) betegekkel készített interjút, és a
legtöbbjük (93 százalék) esetében a tünetek személyes vagy személyközi
distressz kommunikálására szolgáltak. Az esetek 74 százalékában a sze
mélyközi kapcsolatok manipulálása volt a funkciójuk. Az esetek 72 szá
zalékában lehetővé tették a munka és más társadalmi kötelezettségek
felfüggesztését. Láthatjuk ezért, hogy bizonyos társadalmakban bizonyos
tüneteket általában úgy értelmeznek, hogy bizonyos hatásaik és funk
cióik vannak. A személyközi hatások egyik példája, amely egyértelműsé
gét tekintve szokatlan (bár szerintünk általánosságát tekintve nem), az
equadori Andokból származik, ahol előfordul egy penának nevezett ér
zelmi állapot, amely gyászt, szomorúságot vagy szenvedést jelent (Tou-
signant és Maldonado, 1989). Intenzív formájában depresszív betegség
gé válik. Abban a kultúrában gyakran a kölcsönösség elvesztését jelenti,
így amikor egy nőpena lesz, a rokonok bevonódnak, és elkezdik vizsgálni
384 11. A z érzelmek szerepe a felnőtt-pszichopatológiába!
a helyzetet, általában arra gyanakodva, hogy a férj nem tesz eleget sze
mélyközi kötelezettségeinek. Azon dolgoznak, hogy kiderítsék, hogyan
lehet megoldani a problémát, szükség esetén akár büntetéseket is végre
hajtanak a sértő személyen.
At életesemények kapcsolata az egészséges érzelmekkel és az érzelmi zavarokkal
Hogyan tekinthetjük az életeseményekre és depresszióra vonatkozó ku

tatást az egészséges érzelmekhez viszonyítva? Két lépést kell megten
nünk. Elsőként azt kell észrevenni, hogy egy súlyos depressziós összeom
lás intenzív érzelmi reakció, a veszteségre vagy csalódásra adott szomo
rúság válasza, amelyet általában a jövő miatti intenzív aggódás kísér,
néha az eseményt vagy nehézséget okozó dolog iránti harag. A szomorú
ságot és a depressziót okozó események között az a különbség, hogy a de
pressziót okozók sokkal súlyosabbak. Nem egyszerűen veszteségek —
pusztító veszteségek, amelyek aláaknázzák a személy egész énképét és
életmódját. A depresszió magvát a teljes reménytelenség érzése alkotja.
A súlyos életesemény elképzelését a 11.3. ábrán látható diagram se
gítségével illusztrálhatjuk. Ha egy váratlan esemény vagy nehézség tör
ténik, akkor, ha az egy célt valószínűtlenebbé tesz, érzelmet vált ki. Ha
súlyos, vagyis fontos életcélt vagy tervet fenyeget, akkor depressziót
okozhat.
Csapás vagy Érzelmek, tervek

nehézség Igen Igen az önmeghatározó
Alternatív
Súlyos? cél megvalósítására
szerep?
Nincs depresszió
Nem Nem
,I
Érzelmek, például
1
Esetszintű
depresszió
szomorúság, harag,
diszforikus hangulat
Nincs depresszió
d Igen A krízis
Új szerep? és a tünetek
feloldása
1
Krónikus pszichiátriai
11.3. ábra. A normális érzel
mek és a depresszív összeomlás
és/vagy érzelmeinek elkülönítése (Oatley,
fizikai tünetek 1988)
Mi tartja fenn az érzelmi zavarokat! 385
A depresszió azonban nem csupán egy intenzív és hosszan tartó érzel

mekből álló halmaz. A súlyos depresszió diagnózisához a depressziós
hangulatnak vagy az érdeklődés vagy öröm elvesztésének legalább két
hétig fenn kell állnia, és még négy tünetnek jelen kell lennie, beleértve a
súlycsökkenést, az alvászavar specifikus mintázatait, az öngyilkossági
gondolatokat, amelyek nem könnyen vezethetők le az érzelmek egyik je
lenlegi elméletéből sem. Tehát egy másik lépést is szükséges megten
nünk, hogy az érzelmi zavarokat összhangba hozzuk az érzelmekről szer
zett tudásunkkal. Ezzel a második lépéssel a sérülékenység fogalmát is
bevonjuk. A pszichopatológiában uralkodó nézet szerint a zavart a dia
tézis és a stressz magyarázza - a hajlam és a kiváltó esemény. A de
presszió esetében a diatézisről mint sérülékenységről beszélnek. A 11.3.
ábra mutatja, hogyan működhet egy sérülékenységi tényező, a társas tá
mogatás hiánya.
Mi tartja fenn az érzelmi zavarokat?
Az elmúlt harminc évben az érzelmi zavarokkal kapcsolatos kutatás

nagy része a depresszió és a szorongás okainak meghatározására irányult.
Most azzal foglalkozunk, hogy az ilyen állapotok hogyan maradnak fenn
hosszú időn keresztül.
Személyes tervek és személyközi kapcsolatok
A súlyos depressziós epizódok mintegy 60 százaléka hat hónapnál rövi-

debb ideig tart, de 20 százalékuk krónikussá válik, és több mint egy évig
is eltarthat (Coryell et ab, 1994). A 11.3. ábrán láthatjuk, hogy a felol
dódó és a krónikussá váló depressziós epizód között az egyik különbség
az, hogy a személy talál-e új kapcsolatot, új terveket vagy egy új életcélt,
ami helyettesítheti azt, ami elveszett, lehetővé teszi számára, hogy érté
kesnek és céltudatosnak érezhesse magát. A felépülés az újrakezdéshez,
az én pozitív értékeléseihez (Brown, Lemyre és Bifulco, 1992) és ahhoz
kapcsolódik, hogy az új tervek gyümölcsözni kezdenek (Oatley és Per
ring, 1991). A depressziót tekinthetjük cáfolatnak arra az implicit elmé
letre nézve, amire a személy az életét alapozta: a személy életcéljának új
ragondolását váltja ki. Igaz ugyan, hogy egy összeomlás igencsak fájdal
mas esemény, ugyanakkor az újragondolás igényét jelzi. Az eredmény
azonban attól függ, hogy milyen erőforrások állnak a személy rendelke
zésére.
A lehangoltság és a szorongó állapotok fenntartásában fontos ténye
ző, hogy maguk ezek az állapotok is szomorúvá és szorongóvá tehetik az
embert - önfenntartó ördögi köröket alakíthatnak ki, amelyek nehezeb
bé teszik a csapásból való felépülést. Többfajta folyamatról lehet szó. Az
egyikben, amelyet Hammen (1991) mutatott ki, a depresszióssá válás
maga is stresszt eredményez, ami, a kapcsolatokra gyakorolt utóhatásain

keresztül és más módokon is, meghosszabbíthatja a depressziós epizódot.
Egy másik lehetőség, hogy a depressziós összeomlást okozó nehézségek
továbbra is fennállnak, és ezért a depresszió is fennmarad.
Néhány embernél egy összeomlás után a depresszió megszűnik, de egy
krónikus szorongászavar megmarad, ami szintén önfenntartó lehet. A fé
lelem miatt az ember elkerül bizonyos helyzeteket. A bénító krónikus
szorongászavarokban, például agorafóbia vagy társas fóbiák esetén, a
személy kerüli az ismeretlent (Mathews, Gelder és Johnson, 1981). Ez fe-
nyegetŐbbé teszi az elkerült dolgot, és tovább csökkenti az önbizalmat.
Ez viszont meghosszabbítja a szorongást és az elkerülést. Másfajta ténye
ző a személy társas kapcsolatainak minősége. Már beszéltünk arról, hogy
a támogató kapcsolatok megvédhetik a személyt a negatív életesemé
nyektől. Ezzel szemben azok az emberek, akik hajlamosak a depresszió
ra, negatív társas hálózatokat alakíthatnak ki, így megnövelik mind a
depresszió, mind a depresszió fennmaradásának kockázatát. Coyne és
munkatársai (1987) például azt találták, hogy a depressziós betegek há
zastársainak 40 százaléka klinikailag jelentős tüneteket mutat, összeha
sonlítva a pszichiátriai zavarban nem szenvedő nők házastársainak 17
százalékával. Coyne, Burchill és Stiles (1991) azt állítja, hogy a de
presszióra fogékony emberek olyan partnereket választhatnak, akik ma
guk is sérülékenyek. A gyerekkori rossz kapcsolat a gondozókkal olyan
pályára állíthatja az embereket, amelyen bizalmatlanul mozognak, és
társasán járatlannak érzik magukat, és ez nehezebbé teszi, hogy felnőtt
korukban megfelelő társas támogatást kapjanak.
Ebben a fejezetben a nemről - vagyis a társadalmon belüli férfi- vagy
női szerepről - is megmutattuk, hogy az érzelmi zavarok prevalen-
ciájának nagy különbségeit eredményezi. Érdekes módon azonban az
egészséges érzelmek vizsgálataiban nem találnak ilyen nagy különbsége
ket férfiak és nők között. Vagyis, bár a nyugati társadalmakban a nőktől
azt várják, hogy jobban kifejezzék érzéseiket, a férfiak pedig kevésbé,
Shields (1991) az empirikus irodalom áttekintése alapján azt a következ
tetést vonta le, hogy az emocionalitás és az érzelmek felismerésének ké
pességében általában csak kis különbségeket találnak, és ez a különbség
a különböző vizsgálatokat összevetve nem megbízható. Az egészséges ér
zelmek jelentéktelen különbségeit az érzelmi zavarok prevalenciájában
mutatott óriási különbségekkel összehasonlítva, mit mondhatunk, va
jon mi történik? Shields azt állítja, hogy az érzelmek elemeinek nagy kü
lönbségei főként akkor jelennek meg, ha maga a nemi szerep fontossá
válik. A szerepkülönbség látható lesz például a házasságban, ahol hagyo
mányosan a férfiak a fő pénzkeresők, a nők pedig az elsődleges gyerekne
velők és otthonteremtők. így a házasságon belüli problémák különösen
keményen érinthetik a nőket, akiknek az otthonteremtés jelenti a fő vi
lágukat. Weissman (1987) arról számolt be, hogy a konfliktusos házassá
gokban a nők 45 százaléka szenvedett depresszióban, szemben a kielégí
tő házasságban élő nők 3 százalékával.
A nők sérülékenyebbek lehetnek a nem kielégítő' kapcsolatok negatív

hatásaira, ami viszont számot adhat a depresszió prevalenciájában meg
figyelhető nemi különbségek egy részéről. Bebbington és munkatársai
(1981) azt találták, hogy a férfiak esetében a házasság védelmet jelentett
a súlyos depresszió és a szorongászavar ellen: a házas férfiak 2,6 százalé
ka, míg az egyedülálló férfiak 8 százaléka szenvedett ilyen zavarban.
A nők esetében a házasság hatása fordított volt: az egyedülálló nők 4,1
százaléka szenvedett depresszióban vagy szorongási zavarban, a házas
nőknél ez az arány több mint négyszeresére nőtt (18,4 százalék). Mások
is kimutatták, hogy a házasság a nők esetében növeli, a férfiak esetében
csökkenti a mentális betegségek kockázatát (Roberts, 1981; Weissman
és Boyd, 1983), és ez a fizikai egészségre is igaz (House, Landis és
Umberson, 1988). Több oka van annak, hogy a férfiak számára miért
működnek jobban a házasságok, mint a nők számára. Néhányan azt ál
lítják, hogy a férfiak és a nők mást várnak egy kapcsolattól. A férfiak ki
elégíthetik érzelmi céljaikat - van például egy stabil, támogató hátterük.
A nőknek talán nem válnak valóra vágyaik, például a kapcsolat gyen
géd intimitása (McGoldrick, Anderson és Walsh, 1991).
A rossz házasságok meghosszabbítják a depressziós epizódokat, és va
lószínűbbé teszik a visszatérésüket. Miller és munkatársai (1992) de
presszióval diagnosztizált pszichiátriai fekvőbetegeket követtek. A disz-
funkcionális családokban élők a tünetek szignifikánsan magasabb szint
jét mutatták elbocsátás után egy évvel, mint a funkcionális családokba
visszatérő betegek. Hasonlóképpen Hooley és Teasdale (1989) is azt ta
lálták, hogy a depressziós betegek elbocsátás után kilenc hónappal na
gyobb valószínűséggel estek vissza, ha házassági nehézségekről és egy ve
lük szemben kritikus házastársról számoltak be.
A depressziós emberek negatívan befolyásolják aktuális kapcsolatai
kat - összehasonlítva a depresszióban nem szenvedőkkel, több negatív
érzelmet, például szomorúságot és haragot fejeznek ki (Biglan et al.,
1985). Negatív érzelmeik elől más emberek elzárkóznak, és ennek ered
ményeképpen partnereik ellenségesebbek velük (Coyne, 1976). Hokan-
son, Hummer és Butler (1991) a kollégiumi szobatársak között figyelték
a hangulatot és az interakciókat. Három, párokból álló csoportjuk volt.
Az egyik csoportban a pár egyik tagja folyamatosan magas pontszámot
mutatott a Beck-féle depresszió-kérdőíven (BDI). A másik csoportban
az egyik személy az egyik alkalommal magas pontszámot mutatott a
BDI-n, de később alacsonyát, a harmadik csoportban pedig az egyik sze
mély folyamatosan alacsonyát. A folyamatosan depressziós személlyel
élő szobatársak saját depressziószintje is megnőtt az év folyamán. Arról
számoltak be, hogy vezető stílust vettek fel szobatársukkal szemben, és
úgy látták, hogy szobatársuk függőbbé vált.
A partnerek közti negatív érzelmi cserék hosszan tartóvá válhatnak,
ha pozitív szerepet töltenek be a kapcsolatban. A családterapeuták meg
győzően érveltek amellett, hogy az olyan tüneteknek, mint a depresszió
és a szorongás, negatív hatásaik vannak az egyénre nézve, de bizonyos
388 II. A z érzelmek szerepe a felnőtt-pszichopatológiában
nem nyilvánvaló módokon pozitív funkciókat szolgálhatnak. Byng-Hall

(1980) azt állította, hogy a tünetek az emberek közötti távolság szabá
lyozására szolgálhatnak, és Haley (1963) állítása szerint a tünetek egyfaj
ta módot jelenthetnek a hatalomszerzésre a kapcsolaton belül, anélkül
hogy ezt a szándékot elismernék. Képzeljünk el egy nőt, aki vezeti a ház
tartást, anélkül hogy házastársától bármi segítséget vagy elismerést kap
na. Amikor depresszióssá válik, a férje rákényszerül, hogy főzzön, taka
rítson, bevásároljon. Depressziója megóvja őt a követelményektől, és rá
kényszeríti a férjet, hogy felismerje felesége szokásos tevékenységeinek
természetét. Mivel a depressziót nem tudatosan vette fel, a férje nem tud
ésszerű alapokon tiltakozni. A depresszió csökkentheti a mások felől ér
kező agressziót, és gondoskodást válthat ki (Hops et ab, 1987). így, bár a
depresszió személyesen fájdalmas, és bár néha negatív személyközi kö
vetkezményekkel is jár, szolgálhat bizonyos funkciókat a kapcsolaton
belül, és hosszú időn keresztül fennmaradhat.
A szorongást és a depressziót fenntartó kognitív tényezők
Most egy egészen másfajta folyamattal foglalkozunk. Több elméleti

szakember tekintette a gondolkodást, az emlékezést és a figyelmet a de
presszió bizonyos elemeit támogató tényezőknek (Gotlib és Hammen,
1992). Ennek az elképzelésnek több változata van.
Először is Brewin (1985) azt állította, hogy nem olyan erős az a bizo
nyíték, mely szerint az attribúciós stílus a depresszió sérülékenységi fak
tora (erről fentebb már volt szó), mint korábban gondolták. Sokkal erő
sebb bizonyítékok szólnak amellett, hogy ez a stílus (hajlam arra, hogy
belső, globális és stabil okokat tulajdonítsunk a kudarcnak) a depresszió
tünete, és meghosszabbítja a depressziót. A diagnosztizált depresszióból
való felépülés egy longitudinális vizsgálatában például Oatley és Perring
(1991) azt találták, hogy az összeomlást okozó eseményre vonatkozó
attribúciók jelezték előre legjobban, hogy a tünetek fennmaradtak-e 6-8
hónappal később.
Egy másik feltételezés a megküzdés és „kérődzés”. Az 1980-as évek
ben Folkman és Lazarus több olyan módszert határoztak meg, amelyeket
az emberek a kihívást jelentő eseményekkel való megküzdésre alkalmaz
nak. Bizonyos módszerek az eseményre vagy a kapcsolatra összpontosí
tottak, mások az érzelmekre (Folkman és Lazarus, 1989). Ezt követően
és részben erre a munkára építve meghatároztak egy „kérődző stílusnak”
nevezett gondolkodási stílust, amely érzelemközpontú, és konkrétan a
negatív érzelmekre és jelentésükre irányul. A nőknek inkább kérődző a
stílusuk, a férfiak inkább az elterelés módszerét használják a megküzdés
re (Nolen-Hoeksema, Morrow és Fredrickson, 1993), és ez hozzájárul
hat a depresszió magasabb prevalenciájához a nők körében. Nolen-
Hoeksema és Morrow (1991) azt találták, hogy a nem kérődző emberek
kel szemben azoknak az embereknek, akik kérődztek a természeti ka
tasztrófa fölött —a San Francisco-öböl területén az 1989. október 17-i
földrengés 62 ember életét követelte, és 12 ezer embert otthontalanná
tett rosszabb hangulatuk volt tíz nappal a katasztrófa után, és hét hét
tel később is. Egy vizsgálatban, amelyben olyan embereket kérdeztek
meg, akiknek közeli hozzátartozójuk nemrégen halt meg egy szeretetott
honban, Nolen-Hoeksema, Parker és Larson (1994) azt találták, hogy a
kérődző stílusú emberek hangulata egy hónappal a veszteség után nem
volt rosszabb, mint a többieké, de hat hónappal később a hangulatuk
még mindig rossz volt, míg a nem kérődzőké kezdett javulni.
Egy harmadik kognitív feltételezés, amelyet mostanában a leginkább
kedvelnek a depresszió és szorongás kiterjesztésére, a kognitív hajlamok
elmélete (Williams et ab, 1988).
Ez az elmélet kapcsolja össze legszorosabban az érzelmi zavarokat az
egészséges érzelmek és hangulatok tulajdonságaival —a 9. fejezetben
megmutattuk, hogy az érzelmek megváltoztatják az agy szerveződését, és
így feldolgozási hajlamokat eredményeznek. Teasdale (1988) azt állítot
ta, hogy a depressziós emberek hajlamosak veszteséghez és kudarchoz
kapcsolódó emlékeket felidézni, ezek az emlékek viszont rontják a han
gulatot, és meghosszabbítják a depressziót. A depressziós emberek álta
lában képesek különböző feladatokban normálszinten teljesíteni, ha
megkapják hozzá a megfelelő stratégiát, de ha magukra hagyják őket, ak
kor nem biztos, hogy találnak ilyen stratégiát (Hertel és Hardin, 1990);
hiányzik belőlük a kezdeményezőkészség. Hajlamosak a jövőt is pesszi
mistább módon értelmezni, figyelmüket negatív eseményekre összponto
sítják, és ritkán figyelnek oda a pozitív eseményekre (Pyszczynski és
Greenberg, 1987). Ha ezek a hajlamok odáig terjednek, hogy a személy
már képtelen új életterveket generálni, akkor a kezdeményezőkészség
hiánya hozzájárulhat a depressziós periódusok meghosszabbodásához.
A depresszió esetében azonban az ördögikör-feltételezés nem teljesen
állja meg a helyét, mivel, amint arra Blaney rámutatott, túl sok mindent
megmagyaráz. Nem világos, hogy ha egy szomorú vagy levert hangulat
megjelenik, az elbátortalanító emlékek elmébe áramlása esetén hogyan
szakadhatna meg valaha is az a folyamat, hogy a negatív gondolatok még
több levertséget, még több szomorúságot okozzanak, és így tovább.
Parrott és Sabini (1990) rámutatnak, hogy az emberek általában nem
esnek ilyen elkerülhetetlen ciklusok csapdájába. Képesek vagyunk sza
bályozni hangulatainkat, és jutnak eszünkbe olyan gondolatok is, ame
lyek nem depressziósak. Azt mondhatnánk, hogy amint az emberek kez
dik újrafogalmazni életüket egy depressziós epizód után, felülvizsgálják a
múltbeli kudarcepizódokat, de terveket is készítenek a jövőre.
A feldolgozási torzításokat úgy tekintik, mint amelyek a szorongó ál
lapotokat is ördögi körökben tartják fenn, ha egyszer elkezdődnek - a
szorongó állapotok azonban sokkal nagyobb valószínűséggel króniku
sak, mint a depresszió. Míg a depressziót fenntartó mechanizmusok az
emlékezeten alapulnak, a szorongást fenntartó fő mechanizmus a figye
lem. A poszttraumás stressz szindróma például nagy figyelmi változások-
kai jár. McNally és munkatársai (1990) megmutatták, hogy az ilyen za

varban szenvedő emberek szelektíven figyelnek a veszély ingereire, és ez
segíthet megmagyarázni, hogy az ismétlődő betolakodó gondolatok és
képek hogyan maradhatnak fenn. A hétköznapibb szorongásvonásokkal
és zavarokkal rendelkező embereknek szintén van a szorongáshoz kap
csolódó eseményekre irányuló figyelmi torzításuk - különösen saját
konkrét szorongásukhoz kapcsolódóak (Eysenck, 1992; Mathews, 1993).
így tehát egy egészsége miatt szorongó ember a testi eseményekre figyel,
tüneteknek tartja őket, hajlamos észrevenni az egészségre vonatkozó
újságcikkeket, és így tovább; olyan mentális sémákat és elmebeli szoká
sokat épít fel, amelyek még valószínűbbé teszik a szorongást, és növelik
intenzitását. Itt is olyan az érzelmi állapot által felállított kognitív szerve
ződés, hogy olyan eseményeket juttat az ember eszébe, amelyek hajla
mosak felerősíteni és meghosszabbítani ezt az érzelmi állapotot.
„Érzelmek kifejezésre juttatása" és visszaesés skizofréniában
Míg az érzelmi zavarokat legtöbbször az élet csapásai váltják ki, a pszicho-

tikus állapotokat, például a skizofréniát jobban meghatározzák a gének.
Gottesman (1991) például ikervizsgálatok alapján 48 százalékra becsülte
a konkordanciaarányt egypetéjű (MZ) ikreknél, és 17 százalékra kétpeté
jűeknél (DZ). Néhány vizsgálatban a kétpetéjű ikrek konkordanciája
még kisebb volt: Onstad és munkatársai (1991) 4 százalékot találtak DZ
ikreknél, szemben az MZ ikrek 48 százalékos konkordanciájával.
A skizofrénia tünetei közé tartoznak a téveseszmék, bizonyos típusú
hallucinációk, dezorganizált viselkedés, romló kapcsolatok. A DSM-
IV-diagnózishoz a zavarnak legalább hat hónapig fenn kell állnia, és sú
lyos rendellenes működést kell okoznia, mind társasán, mind a munká
ban (American Psychiatric Association, 1994). A zavar lefolyása válto
zó. Néhány ember teljesen felépül, néhány gyakori visszaesést mutat,
mások soha nem nyerik vissza eredeti működési szintjüket (Harding,
Zubin és Strauss, 1992).
A depresszióval és a szorongással szemben a skizofrénia élethosszi pre-
valenciája alacsony (körülbelül 1 százalék), és kicsi a különbség a férfiak és
a nők, az iparilag fejlett és a fejlődő országok lakosai között (World Health
Súlyos esemény
11.4. ábra. Egy ördögi kör.
Általában egy súlyos Hetese-
mény váltja ki a depressziót,
amely aztán korábbi veszte-
Depressziós hangulat
ségek és kudarcok emlékeit
juttathatja az ember eszébe,
Veszteséggel és kudarccal amelyek még tovább súlyos-
kapcsolatos emlékek és gondolatok bíthatják a depressziót. Ez
aztán még több szomorú gon
dolatot és emléket vált ki, és
így tovább
Mi tartja fenn az érzelmi zavarokat! 391
Organization, 1979). A betegség időtartama azonban általában rövidebb,

és kevesebb a visszaesés a nem iparosodott országok vidéki közösségeiben,
mint a nyugati iparosodott társadalmakban (Leff et ab, 1992).
Bár ennek a zavarnak jelentős biológiai összetevője van, úgy tűnik,
hogy az érzelmek befolyásolhatják az időtartamát és a visszaesések ará
nyát - az 1960-as évek elején Brown és munkatársai kimutatták, hogy
van kapcsolat a család érzelmi hangneme és a skizofrének visszaesései
között. A pszichiátriai kórházi ápolás után a beteg visszaesését egy közeli
hozzátartozóval (házastárssal vagy szülővel) felvett interjú három voná
sa alapján lehetett előre jelezni: a) a bíráló megjegyzések száma, például
„egyfolytában csak cigizik, cigizik, cigizik”, b) az ellenségesség mértéke
egyrészt a hanghordozás, másrészt a tartalmi jellemzők alapján, például:
„Bárcsak halott volna”, és c) a túlzott bevonódás mértéke, például ha
úgy kezelik a beteget, mintha gyerek volna: „Rengeteget fogytam, nem
tudtam aludni, úgy aggódtam” (Brown, Birley és Wing, 1972). Ebből a
háromból (a, b és c) képeztek egy mutatót, amely az „Érzelmek kifejezés
re juttatása” (Expressed Emotion, EE) néven vált ismertté.
Egy erre a munkára épülő vizsgálatban Vaughn és Leff (1976) olyan
skizofrén betegeket követtek, akiket elbocsátottak a pszichiátriai klini
káról, hogy megnézzék, milyen faktorok jósolják be visszaesésüket a kö
vetkező kilenc hónapban. Az interjúból a bíráló megjegyzések gyakorisá
ga volt a legjobb előrejelző tényező. Kétfajta családot definiáltak: magas
EE-családokat, ahol a hozzátartozók hat vagy több bíráló megjegyzést
tettek, és alacsony EE-családokat, ahol a hozzátartozóktól kevesebb
mint hat bírálatot jegyeztek fel.
Az eredményeket a 11.5. ábra mutatja. Azoknál a betegeknél, akik
alacsony „Érzelmek kifejezésre juttatása” mutatóval jellemezhető csalá
dokhoz tértek vissza, függetlenül attól, hogy szedték-e az antipszichoti-
kus gyógyszereket, alacsony volt a visszaesési arány. Azok közül azon
ban, akik magas „Érzelmek kifejezésre juttatása” pontszámú családba
tértek vissza, legalább heti 35 órát töltöttek a családdal, és nem szedték
a gyógyszereiket, 92 százalék visszaesett kilenc hónapon belül.
1976 óta sok vizsgálat született az „Érzelmek kifejezésre juttatásával”
Egész csoport
Alacsony EE = 71 beteg
Magas EE = 57 beteg
Alacsony EE Magas EE
13%
11.5. ábra. A kórház elhagyása

< 35 óra > 35 óra
után kilenc hónapon belül visz-
28% 69%
szaeső skizofrén betegek aránya
a családjaik magas és alacsony
EE-jének, a gyógyszerszedésnek
és annak függvényében, hogy 1 2 3 4 5 6
heti 35 óránál kevesebb vagy Szed Nem szed Szed Nem szed Szed Nem szed
több időt töltöttek a családjuk gyógyszert gyógyszert gyógyszert gyógyszert gyógyszert gyógyszert
kal (Vaughn és Leff, 1976) 12% 15% 15% 42% 53% 92%
kapcsolatban (Goldstein, 1988). Egy újabb áttekintő cikkben, amely 23

vizsgálat eredményeit foglalja össze, Kavanagh (1992) a magas EE-
családbeli betegeknél 48 százalékos átlagos visszaesési arányt talált,
szemben az alacsony EE-családbeli betegek 21 százalékával. Végeztek
vizsgálatokat nyugati és keleti kultúrákban is (Jenkins és Karno, 1992).
A kutatás magában foglalja az „Érzelmek kifejezésre juttatása” fogalmá
nak alkalmazását más pszichiátriai zavarokban, például bipoláris affek
tiv zavarban szenvedő emberek (Miklowitz et al., 1988) és magatartás-
zavaros gyerekek (Stubbe et ab, 1993) családjaira is. Az ilyen vizsgála
tokból úgy tűnik, hogy az „Érzelmek kifejezésre juttatása” nem csupán a
skizofrénia meghosszabbításának egyik kockázati tényezője, hanem álta
lánosabban működik.
Az érzelmek kifejezésre juttatásának mutatói a család érzelmi hőfoká
nak mérésére szolgálnak. A mutató időben és a beteg viselkedésének
függvényében is változhat. A betegek viselkedése természetesen befo
lyásolja az őket érő bírálatok mennyiségét, ami újabb körkörös visszacsa
tolási hurkot eredményez.
Az érzelmek kifejezésre juttatásának elképzelését sok bírálat érte. So
kan úgy gondolták, hogy ez a legújabb módja annak, hogy a családot te
gyük felelőssé a pszichiátriai zavarokért (Hatfield, 1987), és a fogalmat
kultúrközi szempontból gyanúsnak tartották - ki állíthatná, hogy a foga
lommal nem egyszerűen az angolok próbálják erőltetni azt a nézetüket,
mely szerint a családi életnek, sőt talán általában véve az életnek is, érze
lemmentesnek kellene lennie (Di Nicola, 1988)? Az ilyen kritikákra ta
lán azok a terápiás eszközök jelentik a legmeggyőzőbb választ, amelyek
ben az érzelmek kifejezésre juttatását próbálják csökkenteni (ezek átte
kintését lásd Leff, 1989). Mindegyik sikeresen csökkentette a visszaesési
arányokat; a 12. fejezetben foglalkozunk velük. Az érzelmek kifejezésre
juttatása nem a felelősségre vonás fogalma. A kutatás és a terápia lehe
tővé tette a családtagok számára, hogy megküzdjenek ezzel a lehangoló
állapottal; azok lesznek a legkevésbé ellenségesek, akik a skizofréniát be
tegségnek tekintik, és akik könnyedebben kezelik a beteg viselkedését.
Vannak, akik szerint az érzelmek kifejezésre juttatásának különböző
szintjei magyarázzák a nem iparosodott országok jobb skizofréniaeredmé
nyeit. Kuipers és Bebbington (1988) megvizsgálta az indiai Chandrigarh
közelében élő vidéki és városi lakosok „Érzelmek kifejezésre juttatása”-
adatait (Wig et al., 1987). Itt, bár a visszaesések aránya az általános meg
figyelésnek megfelelően sokkal alacsonyabb volt, mint Nyugaton, külö
nösen a vidéki lakosok esetében, ez kapcsolatban állt a hozzátartozók el
lenségességével. Kuipers és Bebbington számításai szerint a skizofrénia
jobb kimenetele a fejlődő országok vidéki társadalmaiban a hozzátarto
zók ellenségességének alacsonyabb szintjével magyarázható.
Elméletileg az érzelmek kifejezésre juttatásának esetében is valami ha
sonló dologról lehet szó, mint ami a 8. fejezetben levont következtetések
szerint gyerekek esetében fenntartja a pszichopatológiát: a gyerekek zava
rai esetében a patológia fenntartásának hatóképes tényezője az a környezet
volt, ami továbbra is patológiás érzelmi válaszokat provokált. Az érzelmek

kifejezésre juttatása nem egyszerűen bármilyen érzelem; ez személyközi
harag, megvetés és olyasvalakitől érkező bírálat, aki elől a személy nem tud
elmenekülni: „mindenhová követ” - mondta az egyik beteg (Kuipers és
Bebbington, 1988, 905. o.). A melegség és a szeretet ellentéte. Ismeretes,
hogy a skizofrén betegek (Sturgeon et ab, 1984; Tarrier et al., 1988) és a
romboló hatású viselkedészavarban szenvedő gyerekek (Hibbs et al., 1992)
a testi arousal megemelkedésével válaszolnak, ha magas EE-szintű hozzá
tartozók vannak velük a szobában, de ha alacsony EE-szintű hozzátartozók
vannak jelen, nem emelkedik meg az arousalszintjük.
Semmi kétség: egy pszichotikus hozzátartozóval nagyon nehéz meg
birkózni, és egy ilyen beteg irtózatos teher a gondozók vállán. A DSM-
IV skizofrénia-tünetlistája (American Psychiatric Association, 1994,
274-278. o.) alapján lehet valami fogalmunk erről: téveszmés gondolko
dás, paranoid bizalmatlanság, nem helyénvaló viselkedés, tartózkodó ér
zelmek. Képzeljük el, hogy házastársunk vagy egy másik szeretett sze
mély ilyen viselkedést kezd mutatni. Az érzelmek kifejezésre juttatása
kutatásának tanulsága, hogy az állapot elfogadásával és a vele való meg
küzdésben mutatott rugalmassággal nemcsak a skizofrén betegek csa
ládjainak az élete válhat könnyebbé, de megszakítható az a kör is, ami a
beteget egyre problémásabb viselkedésre provokálná.
Pszichoszomatikus betegségek
Az érzelmek nemcsak a pszichiátriai zavarokkal, de a fizikai betegségek

kel is kapcsolatba hozhatók. Az érzelmek és a betegségek közötti kapcso
lat vizsgálatát most pszichoszomatikus ovoslástannak nevezik. A stressz,
amelyet a negatív érzelmeket kiváltó fenyegető körülményekkel határoz
hatunk meg, hozzájárul a fizikai betegségek kialakulásához és fennmara
dásához.
A pszichoszomatika kutatásában több hagyomány létezik. Ezek egyi
ke pszichoanalitikus elképzelésekre épül; eszerint a belső konfliktus be
tegséghez vezethet (Alexander, 1950). Egy újabb elképzelés értelmében
azok az emberek, akik ritkán fejezik ki vagy élik át érzelmeiket - e vonás
neve alexitímia hajlamosabbak a megbetegedésre (Taylor, Bagby és
Parker, 1991). Azok az események, amelyek másokban érzelmeket okoz
nak, az ilyen vonással rendelkező embereknél betegséghez vezetnek —
hasonlítsuk ezt össze azzal a már említett megfigyeléssel, hogy bizonyos
társadalmakban a pszichiátriai betegségeket testi fájdalmakban élik át.
A pszichoszomatikus betegségek fő kutatási vonala azonban arra az el
képzelésre épült, hogy bármilyen nagy változás kihívást jelent pszicho-
fiziológiai rendszerünk számára. Ez a generalizált stressz elképzelése,
amely Selye János (1936) nevéhez fűződik. Azt gondolta, hogy intenzív
vagy hosszan tartó változások kimeríthetik a fiziológiai erőforrásokat, és
ez betegségre hajlamosít. Laboratóriumi állatokat állított ilyen kihívá
sok elé: hideg, sérülés, elektromos sokk, intenzív izomgyakorlat. Az em

berekkel folytatott kutatásban ahelyett, hogy a személyeket hidegnek és
ilyesminek tennék ki, minden egyénnél egy stressz-pontszámot számol
nak a mostanában tapasztalt adaptív változások listájából (Holmes és
Rahe, 1967). A teszten részt vevő személy bejelöli, hogy a 43 esemény
közül melyik történt meg vele mostanában - házastárs halála, válás, há
zasság, lakhelyváltoztatás, munkahely-változtatás és így tovább. Min
den eseményhez tartozik egy pontszám, és a személy összpontszámát
korreláltatják a betegség előfordulásával (Rahe, 1972). Az eredeti kata
lógust a második generációs eszközökben továbbfejlesztették (Dohren-
wend et al., 1990), és a pontszámokat a depresszió bejóslására használ
ták, de ezeket a katalógusokat általában nem tekintik olyan hatéko
nyaknak, mint Brown és Harris interjúját (Thoits, megjelenés alatt).
A stress? és az immunrendszer
A pszichoszomatikus betegségekkel kapcsolatos kutatás jelentős része

ma az immunrendszert érinti. Ez a rendszer az egész testre kiterjed, és
magában foglalja a csontvelőt, a lépet, a csecsemőmirigyet, a nyirokmiri
gyeket és a fehérvérsejteket: a limfocitákat és a falósejteket. Részeinek
és funkcióinak, valamint a stressz betegségre gyakorolt hatásainak vizs
gálatában mért aspektusainak tanulmányozásához hasznos bevezetőt nyújt
O ’Leary (1990), valamint Maier, Watkins és Fleshner (1994). A rend
szer a baktérium-, vírus-, parazita- és gombafertőzések elleni egyik védő
vonalként fejlődött ki.
Általában az immunitás két fajtáját különböztetik meg. Ezek egyike
veleszületett. Ez egy seb vagy fertőzés esetében egy pontos gyulladási vá
laszból és helyrehozatalból áll: a falósejteknek nevezett fehérvérsejtek
odavonulnak, hogy megemésszék az idegen részeket és a hulladékot.
A második fajtát szerzettnek nevezik, mert hatékonysága a betegséggel va
ló találkozás során javul: bizonyos idegen behatolókkal való kapcsolat
után megtörténik ezek fehérjéinek (az antigéneknek) a felismerése, utána
pedig a behatolók elpusztítása. Ebben a válaszban központi szerepet játsza
nak a T-limfocitáknak nevezett fehérvérsejtek; mindegyiknek a felszínén
van egy receptor, amelyik egyetlen típusú antigént ismer fel és köt meg.
Mivel úgy tartják, hogy legalább millió billió (1015) különböző fajta recep
tor van, ebből következik, hogy minden egyes személyben csak nagyon
csekély számú olyan T-limfocita lehet, amely valamely adott antigénhez
kötődhet. A válasz magában foglalja a hódító antigénre való receptorok
kal rendelkező T-limfociták másolatának elburjánzását, amíg már elég
van belőlük ahhoz, hogy megöljenek minden, az adott antigénnel ren
delkező hódítót. Ezt a folyamatot segítő T-sejteknek nevezett nyiroksej
tek támogatják, és több napig tart, amíg teljesen kialakul. Ha a válasz
adás lezajott, emlékező T-sejtek jönnek létre arra az antigénre, hogy az
antigénnel való következő találkozáskor gyorsabb választ tudjanak adni.
Más sejtek, a B-limfociták a felismerés és proliferáció hasonló fázisain

mennek keresztül, hogy molekulák —immunoglobulinok —formájában
egy másikfajta választ hozzanak létre: antitestek termelését, amelyek a
vérben keringenek, és az őket inaktiváló antigénekhez kötődhetnek.
Egy másikfajta limfocita, a természetes ölősejt is proliferál az immunvá
lasz során. A természetes ölősejtek elpusztíthatnak vírusosán fertőzött
testi sejteket és bizonyos fajta ráksejteket.
Az immunfunkciók megváltozásának három fő hatástípusa van a be
tegségekre nézve (O’Leary, 1990). Először is, egy sérült immunrendszer
nem biztos, hogy képes felismerni és elpusztítani az antigéneket. (Ez az
AIDS egyik hatása is: a test olyan alkalmazkodó fertőzésekre válik fogé
konnyá, amelyeket általában sakkban tart.) Másodszor, egy sérült im
munrendszer lehet, hogy képtelen felismerni és elpusztítani a rosszindu
latú ráksejteket —olyan testi sejteket, amelyek patológiás átalakuláson
mentek keresztül (ez is megtörténik az AIDS-ben, amely gyakran magá
ban foglal Karposi-szarkómának nevezett rákos megbetegedéseket is).
Harmadszor, megváltozhat az is, hogy az immunrendszer felismeri-e a
test saját szövetét. Bizonyos betegségekben, amelyek neve autoimmun-
megbetegedés, mint például az ízületi csúz, ez a felismerés kudarcot vall,
és azt állítják, hogy a T-sejt-funkció is sérül.
Számos eredmény támogatja azt az elképzelést, hogy a stressz elnyom
ja az immunműködést. így például azok az űrhajósok, akik egy űrrepülés
végén visszatérnek a légkörbe (Kimsey et ab, 1986), a vizsgázó diákok
(Glaser et ab, 1987), a viszályt átélő házastársak (Kiecolt-Glaser et ab,
1988), a gyászoló és különélő emberek (Kennedy, Kiecolt-Glaser és
Glaser, 1988), azok, akik folyamatosan munkanélküliek (Arnetz et ab,
1987), mind-mind az immunfunkciók megváltozását mutatták, szemben
azokkal, akik nem mentek keresztül ezeken a stresszhelyzeteken. Az
ilyen hatások közé tartozik az alacsonyabb T-sejt- és TK-szám és a keve
sebb antitest. Bár ez az eredmény gyakori az irodalomban, következmé
nyei a valódi betegségekre nézve problémásabbak. A legtöbb vizsgálat
ban csak az immunválasz mutatóiról számolnak be mint eredményekről.
Néhány más vizsgálatban az önbeszámolók alapján a betegséget is mé
rik: például Glaser és munkatársai és Kiecolt-Glaser és munkatársai ar
ról számolnak be, hogy az általuk talált immunváltozásokkal a betegsé
gek, például a megfázások száma is megnőtt. Más vizsgálatokban (pb
Arnetz et ab) nem volt észrevehető változás az önbeszámoló alapján a
betegségekben, az immunrendszer-mutatók változásai ellenére.
Az agy és az immunrendszer interakciója állatoknál
Az elmúlt tizenöt évben megállapították, hogy a laboratóriumi állatok

nál a stressz befolyásolja az agyat, ami viszont befolyásolja az immun-
rendszert (Ader és Cohen, 1993). Fleshner és munkatársai (1989) pél
dául megmutatták, hogy csökken az antitesttermelés azoknál a hím pat-
396 11. A z érzelmek szerepe a felnőtt'pszichopatológiában
leányoknál, amelyeket más patkányok territóriumaira vezettek be, és e

területek alfa-hímjei legyőzték őket. Ez a csökkenés az alávetődő visel
kedéshez társult, nem a sebesüléshez; azoknál az újonnan bevezetett
patkányoknál, amelyek tovább harcoltak, és számos sebesülést szerez
tek, nem volt megfigyelhető ilyen antitestcsökkenés. A főemlősöknél
Sapolsky (1993) azt találta, hogy a dominanciahierarchiában magasan
elhelyezkedő hímek hatékonyabb, potenciálisan kevésbé patogén adre -
nokortikoid hormonokat érintő mechanizmusokkal rendelkeztek, mint
az alacsony rangú hímek, amikor a hierarchia stabil volt. A magas rangú
állatok mellékvesekéreghormon-szintje megemelkedett egy korábbi al
fa-hím legyőzése után, egy olyan stresszes periódusban, amikor a rangért
sok társas konfliktus és verekedés folyt.
Laboratóriumi állatoknál azt is kimutatták, hogy az immunrendszer
befolyásolhatja az agyat. Maier, Watkins és Fleshner (1994) arra vonat
kozó bizonyítékokat tekintettek át, hogy ez a befolyás felelős a megnö
vekedett fájdalomérzékenységért (talán az opiátoknak nevezett pep-
tidek csökkentése révén) és a félelemhez hasonló hatásokért: ilyenek az
aktivitás, evés és ivás, új tárgyak explorációja és társas interakciók csök
kenése. Az ilyen hatások a betegségre adott regeneráló válaszok része
ként alakulhattak ki.
Stressz: és rák
Mivel a fertőző betegségek a közegészségügy tizenkilencedik századi és

az antibiotikumok huszadik századi beköszöntével ellenőrizhetőbbé vál
tak, az emberek már jobban féltek a ráktól. Rák akkor alakul ki, amikor
a testben egy bizonyos sejtvonal a sejteket a testrészekbe beépítő folya
matok ellenőrzésén kívül proliferál. A glióma az agy bizonyos sejtjeinek
rákja, a limfóma a limfociták rendellenes proliferációja és így tovább.
A jóindulatú daganatok lassan nőnek, és önmagukba zártak. A rosszin
dulatú daganatok megtámadnak más szöveteket. Bizonyos részek levál
hatnak és a test más területeire terjedhetnek át, ahol, hogyha elkezde
nek nőni, áttéteknek vagy szekundereknek nevezik őket. Azáltal, hogy
belenőnek a szervekbe, a rákos daganatok megzavarják a testi funkció
kat, fájdalmat és végül halált okoznak. Általában azt gondolják, hogy
ráksejtek folyamatosan kialakulnak, de az immunrendszer abnormális
nak észleli és elpusztítja őket. A rák kialakulását valószínűbbé, míg az el
pusztítását egyre valószínűtlenebbé teszi az érzelmi stressz és az életkor.
A rák azonban nem egyszerűen a géneknek, az életkornak vagy a sze
rencsének köszönhető; Doll és Pető (1981) áttekintették sok különböző
fajta rák epidemiológiáját, és megmutatták, hogy előfordulásukat erő
sen befolyásolja az életstílus vagy a környezet. így például a mellrák ará
nya hasonló az amerikai fekete nőknél és az amerikai fehér nőknél, és ez
háromszor olyan magas, mint a nigériai fekete nőknél, akikkel az ameri
kai fekete nők genetikai kapcsolatban állnak. A különbséget tehát az
egyesült államokbeli élet eredményezte. Ilyen módon a rákos megbete
gedések 80,5 százalékát lehet az életstílusnak vagy a környezetnek tulaj

donítani, ez azt jelenti, hogy ekkora hányaduk elkerülhető lenne. A do
hányzás felelős a halálozási ráták 30 százalékáért a nyugati nemzeteknél,
főként, de nem kizárólag, tüdőrák formájában. Még nem egészen tisztá
zott okokból, talán a zsír és a rostok mennyiségén keresztül az étrend is
hozzájárul további 35 százalékhoz.
Amint azt már fentebb kifejtettük, ismeretes, hogy vannak olyan
neurohormonális mechanizmusok, amelyeken keresztül a stressz befo
lyásolhatja az immunműködést. Az a kérdés, hogy ezek a folyamatok mi
lyen fontosak: mennyiben magyarázza a rákot a stressz?
Nézzük a mellrákot, amely Amerikában minden 9 nő közül 1-et érint.
Egy ismert korai vizsgálatban Derogatis, Abeloff és Melisaratos (1972)
35 olyan nőről számoltak be, akiknek szekunderjeik voltak mellráktól.
Az egy évnél rövidebb ideig élőkkel szemben azok, akik egy évnél tovább
éltek, dühösebbek és szomorúbbak voltak; úgy írták le őket, mint akik
„képesek negatív érzéseiket externalizálni” (1507. o.). Ez érthetőnek
tűnt, és egyben meg is felelt azoknak az intuícióknak, hogy a rák vala
hogyan az érzelmek kifejezésre juttatásának hiányához kapcsolódik, az
alexitímia személyiségvonáshoz. Ezt követően azonban Cassileth és mun
katársai egy kifinomultabb vizsgálata (1985) azt mutatta, hogy számos
pszichológiai és szociális tényező közül, beleértve a stresszt és a diagnó
zishoz való érzelmi alkalmazkodást, egyiknek sem volt hatása a túlélési
idő meghosszabbításában a rák különböző fajtáinál.
Egy újabb vizsgálatban Brown és Harris Életesemények és nehézségek
kérdőíve, nem pedig kérdőívek és katalógusok segítségével Ramirez
(1988) 50 relapszusos operálható mellrákos nőt interjúvolt meg, és 50
olyat, akinek nem voltak visszaesései. Minden relapszusos nőhöz illesz
tettek egy olyan kontrollszemélyt, akinek nem volt relapszusa, olyan vál
tozók szempontjából, mint a műtét, a kezelés és a betegség progressziója.
Meghatározták az eredeti műtét és az újbóli megjelenés közötti vagy,
kontrollok esetében, egy ugyanilyen periódusban előforduló súlyos élet
események számát. A súlyos esemény vagy nehézség szignifikánsan nö
velte az újbóli megjelenés kockázatát: kilenc olyan párt találtak, amely
ben annak a nőnek, akinél kiújult a betegség, súlyos életesemény vagy
nehézség adódott az életében, míg a kiújulás nélkülinek nem. Csak egy
olyan párt találtak, amelyben annak a nőnek volt az életében súlyos ese
mény vagy nehézség, akinél nem volt visszaesés, míg annak az életében
nem volt, akinek kiújult a betegsége. Levy és munkatársai (1991) 90 nőt
követtek korán felismert mellrák megoperálása után. Bár a hangulat
nem jósolta be, hogy kinél fog kiújulni a betegség, ha kiújult, a levertebb
hangulatú és alacsonyabb szociális támogatottságú nőknél hamarabb
történt meg.
A stressz mind rákra, mind fertőző betegségekre gyakorolt hatásaival
foglalkozó irodalom nagyon összetett. Nagyon sok olyan eredmény van,
amely a stressz és betegség kapcsolatára javasolt mechanizmus valamely
részét demonstrálja. Herbert és Cohen (1993) például egy metaelemzés-
ben 35, módszertanilag megbízható vizsgálatot találtak, amelyek a sú

lyos depressziót az immunfunkciókhoz, például az antigénekre adott
limfocitaválaszokhoz kapcsolják. A talált hatások a szerénytől a jelentő
sig terjednek. Van néhány olyan eredmény is, például amiket épp az
előbb említettünk a mellrákkal kapcsolatban, amelyben a stressz közvet
lenül kapcsolódik a betegséghez. Nagyon kevés olyan vizsgálat van
azonban, amelyekben a stressz, a közvetlen immunmechanizmusok és a
betegségek mindegyike meggyőzően összekapcsolódik. Van jó néhány
negatív vagy következetlen eredmény is: Cohen és Williamson (1991)
megfogalmazásában, a bizonyítékok jelentős része „provokatív”; még jó
idő eltelhet addig, amíg bizonyító erejűek lesznek.
Személyiség és betegség
Míg a pszichoszomatikus betegségekkel kapcsolatos vizsgálatok fókuszá

ban a stressz állt, egy másikfajta vizsgálat is folyt a személyiséggel kap
csolatban. Ha az életeseményeket és nehézségeket a környezetnek tulaj
donítjuk, akkor a személyiséget úgy tekinthetjük, mint ami a személy
eseményértelmezései és érzelmi válaszadásbeli hajlamaira épül.
Grossarth-Maticek és munkatársai (1988) nevéhez fűződik a vizsgá
latok egyik halmaza. Négy személyiségtípust határoztak meg. Az 1. típu
sú (alulstimulált) emberek érzelmi jólléte egy másik embertől vagy vala
mely nagyra értékelt tevékenységtől függött, és ezeknek a megvonása re
ménytelenséget és depressziót eredményezett. A 2. típusú (túlizgatott)
embereknek nagyra becsült céljaik voltak, és dühösek voltak, ha nem
tudták elérni ezeket. A 3. típusú (ambivalens) emberek hajlamosak vol
tak az 1. és 2. típusú reakciók között ingadozni. A 4. típusú (független)
emberek elértek bizonyos fokú érzelmi függetlenséget. A szerzők meg
jegyzik, hogy az 1. és 2. típusú emberek függnek „fontos tárgyaktól, ame
lyek lefoglalják az érzelmeiket, de képtelenek függetlenek maradni, ami
kor ezeket a tárgyakat megvonják tőlük, vagy elérhetetlenek számukra”
(480. o.). Egy prospektiv vizsgálatban a németországi Heidelbergben egy
773 emberből álló random mintában azt találták, hogy az 1. típusú em
berek 17 százaléka halt meg rákban tíz éven belül a kutatókkal való első
találkozás után, 2 százalék halt meg szívkoszorúér-megbetegedésben, és
72 százalék még mindig életben volt. A 2. típusúak közül 6 százalék halt
meg rákban, 13,5 százalék szívkoszorúér-panaszban és 16,5 százalék más
okokból. A 3. és 4. típusú embereknek (összesen a minta 74 százaléka)
csak 1,2 százaléka halt meg tíz éven belül.
Grossarth-Maticekék 2. típusa megfelel az A típusú személyiségnek
(Friedman és Rosenman, 1959; Rosenman et ab, 1975), amely türelmet
lenséggel, versengéssel és önmaguk által felállított határidőkkel jellemez
hető; ezt a mintázatot a szívkoszorúér-megbetegedésekkel hozzák kapcso
latba. Friedman és Rosenman eredeti A típusú kategorizációját későbbi
kutatók túl heterogénnek találták, és az utóbbi időben egyetlen tényezőre
szűkítették le: az ellenségességre. Shekelle, Gale és Ostfield (1983) egy

húszéves követésben azt találták, hogy a szívkoszorúér-betegséget az álta
luk vizsgált személyeknél a kutatási terv elején megfigyelhető ilyen össze
tevő jelezte előre.
A stressz természete
Vegyük sorra a stresszorokra, mondjuk a válásra vagy a házastárs halálá

ra adható különböző - pszichológiai, fiziológiai és immunológiai - vála
szokat. A pszichológiai válaszok közé tartozik a veszteség miatt érzett
szomorúság, félelem attól, hogy mi fog történni, és esetleg düh bárki
iránt, aki valamilyen módon felelős lehet a történtekért. Ha a személy
sérülékeny - ha az elveszett kapcsolat volt az egyetlen szerep, amely
fenntartotta az énfogalmát - , akkor valószínű, hogy klinikailag de
presszióssá válik. Ugyanakkor fiziológiai változások is végbemennek.
Ezek egyik csoportja, amely az autonóm idegrendszer szimpatikus részét
érinti, és a mellékvesevelőből felszabaduló adrenalinnal, egy azonnali
válasszal jár, a harcoló vagy menekülő válaszra mozgósítja a testet. Egy
másik válaszban a hipotalamusz ingerli a hipofízist, hogy olyan hormo
nokat bocsásson ki, amelyek szabályozzák a mellékvesekéreg-hormonok
(embereknél főként kortizol) felszabadulását. E hormonok funkciója az
energia mozgósítása; de állatoknál azt találták, hogy ugyanez a válasz fe
lelős az immunrendszer gátlásáért is (Maier, Watkins, és Fleshner, 1994;
Riley, 1981). Embereknél ez a fajta hatás kevésbé világos.
A 4. fejezetben bemutattuk, hogy az érzelmi válasz élményszintű, testi
és viselkedéses összetevői nincsenek mindig szoros kapcsolatban egymás
sal. Az immunrendszert tekinthetjük egy negyedik összetevőnek. Ezzel
kiegészülve a különböző rendszerek összekapcsolásának problémája még
súlyosabb lesz. Egy korábbi részben például említettük, hogy az olyan ese
mények, mint egy közeli hozzátartozó halála, depressziót okozhatnak.
Hasonlóképpen arra is van bizonyíték, hogy a közeli hozzátartozó halála
növeli a rák és más okok miatti halálesetek számát is (Herbert és Cohen,
1993), de az ilyen eredmények ellenére néhány alapos vizsgálatban (pél
dául a Zonderman, Costa és McCrae, 1989) nagy mintán nem találtak
kapcsolatot a depressziós epizódok és a rák későbbi kialakulása között.
Még ha a súlyos eseményeket követő érzelmi lehangoltság és rákos és
fertőző megbetegedések közötti kapcsolat egyértelműbb is lenne, ma
radnának elgondolkodtató kérdések. Miért tesz a stressz hajlamosabbá
bennünket a betegségre - mi emberek miért úgy alakultunk ki, hogy egy
olyan választ hordozunk magunkkal, amely csökkenti alkalmasságunkat
a túlélésre?
A stresszre adott válaszok evolúciója * Maier, Watkins és Fleshner (1994)

azt állítják, hogy az immunfunkció stresszel megjelenő elnyomása evolú
ciós gyökerekre utalhat. Amellett érvelnek, hogy az akut gyulladás vele
született immunválasza evolúciósán ősi reakció. Akkor jelenik meg, ha
seb vagy lokális baktériumfertőzés van a szervezetben. Két órán belül az

idegen betolakodók elpusztítására képes falósejtek az adott helyre ván
dorolnak, olyan építőanyagokkal együtt, amelyek a sebet helyrehozhat
ják. A folyamat sok testi erőforrást igényel. A mellékvesekéreg-hormo-
nok funkciója ebben a válaszban az, hogy energiát mozgósítsanak a fo
lyamathoz. Emlősöknél e válasz része a testhőmérséklet megemelése,
ami segít a betegséggel való megküzdésben. Kémiai hírvivő anyagok,
interleucinok révén történik, amelyek a falósejtekből érkeznek, és ráve
szik a hipotalamuszt, hogy emelje meg a testhőmérséklet beállított érté
két. Emlősöknél ugyanezek a vegyületek csökkentik a test tevékenysé
gét és a társas interakciót. A mellékvesekéreg-hormonok negatív vissza
csatolásként is működnek, szabályozva ezt a választ.
Az evolúciós időben a következő lépésben Maier, Watkins és Fleshner
szerint egy viselkedéses harcolj-vagy-menekülj válasz jelent meg olyan
állatokban, amelyek képesek voltak észlelni a támadást, és az elkerülése
érdekében cselekedni tudtak. Az ilyen állatok számára talán előnyös volt
a gyulladási válasz gátlása a menekülés vagy harc során. Ehhez a mellék-
vesekéreg-hormonok szolgáltatták a mechanizmust; tehát a menekülés
vagy harc és az akut gyulladási válasz összekapcsolódott. A harcolás vagy
menekülés során opiátoknak nevezett peptidek is felszabadulnak, és ezek
csökkentik a fájdalomra való érzékenységet. Csak az erőteljes tevékeny
ség után nő meg a fájdalomérzékenység; akkor, hogyha sebesülés történt,
a testet a betegség és visszavonulás érzésével nyugtatja meg. Erőforrásait
a helyrehozatalnak szenteli - a gyulladást követő gyógyulás megkezdőd
het. Ebben a folyamatban a mellékvesekéreg-hormonok ismét csak az
energiát mozgósítják, aztán pedig a választ szabályozzák.
A szerzett immunválasz evolúciósán még újabban alakult ki, érvel
Maier, Watkins és Fleshner. Csak gerinceseknél fordul elő. Míg az akut
gyulladási válasz órákig, az immunválaszok kialakulása napokig tart, te
hát a mellékvesekéreg-hormonok és interleucinok áramlásait egy bo
nyolultan szabályozott folyamat részeinek kell tekintenünk. A szerzett
immunválasz a veleszületett válaszból fejlődött ki, és részben ugyanazo
kat a fiziológiai összetevőket alkalmazza.
Ha az érzelmek és stressz hatásairól olvasunk vagy gondolkodunk,
nincs értelme annak, hogy túlegyszerűsítsünk. A stressz különböző vizs
gálataiban arról számolnak be, hogy az összetevők emelkednek vagy
csökkennek; e változások közül néhány talán a betegség okozta romlás
nak köszönhető, mások bonyolultan szabályozott folyamatok részei le
hetnek.
Stressz és a lelkesedés elvesztése * Ahogy azt a 3. fejezetben leírtuk, az em

beri adaptáció sikerének lényege az volt, hogy együtt olyan dolgokra let
tünk képesek, amelyeket önállóan nem tudnánk elérni. A boldogság és
szeretet pozitív érzelmei a másokkal folytatott interakciókhoz kapcso
lódnak: Tomkins feltételezésének értelmében felerősítik cselekvési mo
tivációinkat. Egyszerűbben fogalmazva, értelmet adnak az életnek; len
Összefoglalás 401
dületet visznek az életbe. így talán nem meglepő, hogy amikor mások
iránti kötelékeinket elveszítjük, közeli hozzátartozó halála vagy válás
esetén —amelyek mindenfajta mérőeszköz szerint a legsúlyosabb stresszt
jelentik -, elveszítjük ezt a motivációnkat, az érdemesség és lehetőség
érzését. „Mily unott, üres / Nyomasztó nékem e világi üzlet.” (Shakes
peare, 1600,1, ii, 133-134.) A depressziót és a betegségre való fogékony
ságot tehát nem annyira negatív állapotoknak, mint inkább az életet és
terveinket lehetővé tévő pozitív értelem hiányának tekinthetjük.
A z önpusztítás génje? » Totman (1988) azt állította, hogy a stresszvizsgá-

latokat az kapcsolja össze, hogy amikor az emberek elvesztik kapcsolatu
kat társas csoportjukkal, akkor a betegségre való megnövekedett hajlam
valószínűbbé teszi, hogy meghalnak, és nem jelentenek többé terhet e
csoport számára. Ha a súlyos stressz és a betegség közötti kapcsolatot
megerősítenék, ez a fajta magyarázat csak akkor lenne érvényes, ha azok
a társas csoportok, amelyekből kifejlődtünk, genetikai kapcsolatban áll
nának egymással - ami valószínű. Az önpusztítás génje nem tudná rep
rodukálni magát olyan emberek között, akik egymással kapcsolatban
nem álló csoportokban élnek. De, amint arra Hamilton (1964) rámuta
tott, bár genetikai értelemben nem kellene feláldoznunk életünket egy
barátunkért, nyugodtan megtehetjük két utódért (akik mindketten gén
jeink 50 százalékával rendelkeznek) vagy nyolc unokatestvérért (akik
12,5 százalékával). Ezek a mások éppen olyan jól tudják támogatni a
génjeink túlélését, mint mi magunk!
Hogy az egymással kapcsolatban álló társas csoportok működésében
fontos volt-e evolúciós szempontból, hogy az egyedi személyek, akik
nem a csoporton belül funkcionálnak, kontraszelektálódjanak, olyan
kérdés, amelyen az evolúcióbiológusok fognak elgondolkodni, ha a tár
sas diszintegráció stressze és a betegség közötti kapcsolat beigazolódik.
Addig is, felismerve, hogy nem egyszerűen génjeink programoznak ben
nünket, dönthetünk úgy, hogy továbbra is a lehető legtöbb ember pszi
chiátriai és pszichológiai egészségének támogatására fordítjuk a társada
lom erőforrásait.
Összefoglalás
A pszichiátria-tankönyvek általában a különféle zavarokban szenvedő

betegek bemutatásával kezdik, és aztán genetikára vagy gyerekkori élmé
nyekre alapuló magyarázó elméleteket alakítanak ki. Újabb megközelí
tést jelent az epidemiológiai hozzáállás, amely a népesség reprezentatív
mintáin készít pszichiátriai diagnózisokat. Ez a megközelítés nem szen
ved attól a torzítástól, hogy csak olyan emberekről von le következtetése
ket, akik eljutnak a klinikákra. Az epidemiológiai megközelítés segítsé
gével azt találták, hogy a depresszió és a szorongási zavarok messze a leg
gyakoribb pszichiátriai szindrómák, mindegyik körülbelül a népesség
egyötödét érinti a nyugati iparosodott társadalmakban, és a nőket körül
402 11. A z érzelmek szerepe a felnőtt'pszichopatológiába}
belül kétszer olyan gyakran támadja meg, mint a férfiakat. Ezzel szemben
a férfiak a nőknél inkább küzdenek alkoholproblémákkal és tartós anti-
szociális viselkedéssel, amely a gyerekkori externalizáló zavarok folyomá
nya lehet. Ami az érzelmek zavarokban betöltött szerepét illeti: először is,
a depressziós és szorongó állapotok fő tünetei érzelmek és hangulatok.
Másodszor, ezeket az érzelmi zavarokat leggyakrabban ugyanazok a dol
gok okozzák, mint a negatív érzelmeket, nevezetesen csapások. Az érzel
mi zavarok azonban nem csupán intenzív vagy hosszan tartó érzelmek.
Ahhoz, hogy valaki depressziós legyen, általában sérülékenynek is kell
lennie. A társas támogatás hiánya gyakori sérülékenységi tényező, meg
foszthatja a személyt az értékesség és a szeretet érzésétől. A kedvezőtlen
korai élményeken keresztül az énről és a kapcsolatokról negatív sémák
alakulnak ki. A genetikai sérülékenység része lehet a bizonyos érzelmek
re, például szomorúságra vagy félelemre való hajlam, és személyiségté
nyezőket is magában foglalhat, amelyek bizonyosfajta életeseményeket
valószínűbbé és a társas kapcsolatok fenntartását nehezebbé teszik. Har
madszor, az érzelmek bizonyos tulajdonságai segítenek megmagyarázni,
hogy bizonyos pszichopatológiai szindrómák hogyan maradnak fenn. Ne
gyedszer, ugyanúgy, ahogy az érzelmek és a hangulatok, ezek a zavarok is
befolyásolják az emberek kapcsolatait. A fizikai betegségek esetében a
stresszes életeseményeket is fontosnak tartják, bár a kapcsolatokról még
nem tudunk biztosat. Már ismertek azok a mechanizmusok, amelyeken
keresztül az érzelmileg jelentős stressz növeli a mellékvesekéreg-hormo-
nok termelését, amelyek elnyomják az immunrendszer működésének bi
zonyos aspektusait. Van arra utaló bizonyíték is, hogy ezek a hatások haj
lamosabbá tehetik az embereket a fertőző és rákos megbetegedésekre.
A felnőttpszichiátria témájában megjelent legfontosabb könyv, amely egyben lebi

lincselő olvasmány is:
George W. Brown - Tirril Harris (1978). Social origins of depression: A study of
psychiatric disorder in women. London, Tavistock.
A depresszió megértésében nagyon fontos:

Ian Gotlib - Constance Hammen (1992). Psychobgical aspects of depression: Toward a
cognitive-interpersonal integration. Chichester, Wiley.
Kitűnő áttekintés és elméleti exploráció, amely az „Érzelmek kifejezésre juttatása”

konstruktummal kapcsolatban végzett kultúrközi vizsgálatokat tartalmaz Janis Jen
kins tollából (semmi köze e könyv szerzőjéhez!):
Janis Hunter Jenkins (1991). Expressed emotion and schizophrenia. Ethos, 19,
387-431.
Az alábbi cikk arról szól, hogy az érzelmek és a stressz milyen hatással vannak az im
munfunkciókra, a fertőző betegségekre és a rákra:
Ann O’Leary (1990). Stress, emotion, and human immune function. Psycho
bgical Bulletin, 108, 363-382.
Pszichoterápia, tudatosság
és elbeszélés
12.0. ábra. Ronald De Sousa ezeket a képeket használta könyve, Az érzelmek racionalitása címlap'
ján. A képek Thomas E. Hill (1885) etikettkönyvéből valók - a mű nyilvánvalóvá teszi, hogyan kell
végrehajtani a társadalmi szokásokat
Tartalnm
A pszichológiai terápiák és az érzelmek

A pszichoanalitikus terápia alapgondolata
►Életrajzi megjegyzés: Sigmund Freud
A pszichoterápia különböző' formái és hatásaik

Élmény- és humanisztikus terápiák
Viselkedésterápia
Kognitív és kognitív'viselkedéses terápia
Családterápia
Miért állnak az érzelmek a pszichoterápia középpontjában?
De működik-e a pszichoterápia?
Pszichoterápia szakemberek nélkül
Érzelmi kreativitás
Tudatosság
A z érzelmek tudatossá válása az irodalomban
Érzelmek és művészet
A z érzelmek a színművészeiben, a szertartásokban és a pszichoterápiában
A megértés kultúrája
Összefoglalás
Bizonyosan létezik a lélek gyógyításának művészete - úgy értem, a
filozófia, amelynek segítségét nem önmagunkon kívül kell keres-
nünk, mint a testi betegségek esetében, és legvégső igyekezetünket,
minden eszközünket és kitartásunkat arra kell használnunk, hogy
legyen erőnk ahhoz, hogy mi magunk váljunk saját orvosunkká.
(Cicero: Tusculan Disputations. Ill, 4-)
A pszichológiai terápiák és az érzelmek
Az érzelmek átvehetik az uralmat életünk felett. Néha olyan okokból

váltanak ki cselekvéseket, amelyeknek nem vagyunk teljesen tudatá
ban. Az érzelmeknek gyakran vannak olyan elemeik, amelyeket nem
teljesen értünk. Előfordulhat, hogy csupán valami ingatag és kialakulat
lan dolog kezdetei, és jelentésük csak akkor válik világossá, ha kifejezzük
őket másoknak. Ugyanakkor úgy érezzük, hogy érzelmeink közel állnak
leghitelesebb énünkhöz. Számos vallási gyakorlat és szertartás, a dráma
és más irodalmi műfajok és a pszichoterápia középpontjában állnak.
Mintha a világ vallásai, irodalma és pszichoterápiás gyakorlatai arról
szólnának, hogy az emberi tudatosság küzd azért, hogy megtalálja a meg
felelő kapcsolatot az érzelmekkel. És ha az érzelmek olyan események
jelzései, amelyek a legmélyebb dolgainkat érintik, ezen nem is csodál
kozhatunk.
Keleten az érzelmi élet menetét leginkább olyan gyakorlatok módosít
ják, mint a meditáció, és bizonyos attitűdök, például az, hogy nem kötő
dünk a világi dolgokhoz. Nyugaton az én átalakítása érdekelte már a
klasszikus görögöket és hébereket is. Erre vonatkozó elképzeléseket ősi
egyiptomi forrásokban is találunk. A Közel-Kelet több tucat felekezeté-
ben virágoztak. Beépültek a kereszténységbe, és a reneszánsz hajtóerejé
vé váltak (Jonas, 1958; Yates, 1964). íme egyik változatuk. Mindannyi
unk velejét egy kis darab isteni szubsztancia alkotja, a lélek, ami Istenről
vált le, és amit az emberi test tartalmaz. Feladatunk a földön az, hogy át
lássunk a testi létezés fátylán, és spirituális utazásra vállalkozzunk. Egy
mentor segítségével elhagyjuk mindazt, ami elhomályosítja látásunkat:
lélekben újjászületünk, keresztülküzdjük magunkat a sötétségen a fény
felé, így lelkünk újra egyesül az istenivel. Az érzelmek a homályt okozó
fátyol részét alkotják, először fel és el kell őket ismerni, hogy aztán felül
tudjunk emelkedni rajtuk.
Vegyük például a bűnbánat és gyónás katolikus gyakorlatát, amely
ben szintén ez az elképzelés jut egy bizonyos formában kifejeződésre.
A keresztény hagyományban a gyónást kezdetben egy csoport előtt vé
gezték. A korai középkorra a gyónás már bizalmasan, egyetlen pap jelen
létében történt, és máig is ez a gyakorlat maradt fenn. Mindig több
összetevőből állt. Az első az, hogy nemcsak az általános bűnösséget, ha
nem valamely konkrét bűnt kell bevallani, mondjuk egy mértéktelen
haragot vagy helytelen vágyakozást. Aztán következnek a szégyen és a
megbánás érzelmei ezzel a bűnnel kapcsolatban. Harmadszor, valaho
gyan szükséges helyrehozni a hibát. Aztán várták a negyediket - az élet
406 12. Pszichoterápia, tudatosság és elbeszélés
megváltozását. A gyónást soha nem lehetett egyedül végrehajtani, mert

az egyházatyák tisztában voltak azzal, hogy egy másik személy jelenléte a
bűn elutasításában fontosnak tartott szégyenérzet kiváltásának lényeges
eleme.
Számos társadalomban léteznek hasonló elemek olyan gyakorlatok
ban, amelyeket nagy általánosságban pszichoterápiásnak nevezhetnénk.
Az általános mintázat a következő. Az ember életében beköszönthet
egy olyan időszak, amelyben nincs jóban önmagával, a társadalommal,
amelyben él, vagy az istenekkel, és ezt jelezhetik erős és zavart érzel
mek. Különböző gyakorlatokat és szertartásokat alkalmaznak: ezek
gyakran magukban foglalják a zavart érzelmi állapot összetevőit, amely
maga talán része az elme gyógyítást szolgáló saját erőforrásainak. A tár
sadalmi gyakorlatokhoz tarozik a tudatosság bizonyos állapotainak ma
nipulálása és értelmezése, valamint kiváltása - magányos helyre elvo
nulás, ínségben élés, meditáció és bizonyos társadalmakban különböző
szerek révén. A gyógyulni vágyó emberek általában találkoznak olyan
emberekkel, mint mentorok, guruk, papok, sámánok, és a közvetlen
közösség más tagjaival is. A cél az egészség helyreállítása (a görög „terá
pia” jelentése) - ami azt jelenti, hogy az ént egésszé tesszük - és az egyén
újraintegrálása a társadalomba. Ahogy azt várhatnánk, nagyon sok
ilyen elem részét képezi a mai világi pszichoterápiái gyakorlatoknak is.
E folyó összes mellékfolyójában az érzelmek állnak a változás közép
pontjában (Greenberg és Safran, 1987; Neu, 1977). Közelítsük meg ezt a
témát a mi kultúránk számára ismerős irányból, a pszichoanalitikus terá
pia felől, amely a különböző kultúrák terápiájának hosszú sorába tarto
zik. A terapeuta azon próbál meg együtt dolgozni a klienssel, hogy értel
met adjon a tüneteknek, szemben azzal az inkább orvosi megközelítés
sel, amely közvetlenül próbálja meg enyhíteni a szenvedést.
A pszichoanalitikus terápia alapgondolata
Freud pszichoterápiájának első formája a beteg korábbi életének trau-

matikus eseményeire összpontosított. Az 1. fejezetben bemutattuk en
nek prototípusát: Freud Katharina-esetét (1895/1998). A terápia a hip
nózis vagy más eszközök segítségével a trauma felidézését célozta meg,
lehetővé téve, hogy tudatossá váljon, a hozzá kapcsolódó érzelmek kife
jezésre jussanak, így megszabadítsák a beteget azok folyamatos káros ha
tásaitól. Freud azonban nem sokkal hisztériáról szóló első cikkeinek
megjelenése után arra a következtetésre jutott, hogy tévedett: a zavart
nem egy korábbi szexuális bántalmazás okozta. A tizenkilencedik század
utolsó néhány évében kialakított új elképzelésének középpontjában az
állt, hogy a neurotikus emberek belső konfliktustól szenvednek, például
attól, hogy szexuálisan vonzódnak valakihez, miközben úgy érzik, hogy a
társadalom tilalmai gátolják őket.
A pszichoanalízis szinte a kezdetektől vonzotta a lelkes támogatókat
és a szidalmazó ócsárlókat is. A szidalmazok amellett érveltek, hogy a

pszichoanalízis nem annyira terápiás eljárás, mint inkább rendőrségi
ügy! A vita ma is folyik: a pszichoanalitikus terápia továbbra is virágzik,
különösen az Egyesük Államokban. A legújabb támadásokat Frederick
Crews irodalomprofesszor (1994) vezeti, aki egy időben vonzódott a pszi
choanalízishez, de most azt állítja, hogy nem elég, hogy az egész módszer
Freud tisztességtelenségén alapul, személyesen és a társadalomra nézve
is ártalmas. A pszichoanalízis problémáinak talán a leginkább elfogadott
kezelése Grünbaum tollából született (magyarul: A pszichoanalízis alap
jai, 1996), lásd könyvének összefoglalóját (1986) és az azt kísérő kom
mentárokat.
Ez a hely nem alkalmas arra, hogy belemenjünk a vitába. Freudnak le
hetnek bármilyen hiányosságai, és a pszichoterápiás gyakorlatnak és el
méletnek is lehetnek bármilyen problémái, nehéz lenne azonban tagad
ni, hogy Freud legalább két pozitív örökséget hagyott maga után. Először
is ő javasolta elsőként az alapos, tisztelettel és figyelemmel történő oda
figyelés módszerét a pszichiátriai zavarokban szenvedő betegek eseté
ben. A nyugati pszichoterápiás gyakorlatban az összes egyénekkel vég
zett pszichológiai terápia köszönhet valamit Freudnak. Másodszor, és itt
ezt az elemet szeretnénk bemutatni, Freud kidolgozta az áttétel elképze
lését, és ha a pszichoanalízis nem is, ez az elképzelés valószínűleg fenn
marad (Singer és Singer, 1992).
Életrajzi megjegyzés: Sigmund Freud
Sigmund Freud 1856-ban született egy kispénzű gyapjúkereskedő és felesége gyermekeként, és négyéves ko
rától a halála előtti évig Bécsben lakott. 1938-ban családjával a nácik elől Angliába menekült. Utolsó évét
Londonban töltötte. Rákban halt meg, 1939 szeptemberében. Egy évvel azután, hogy 1881-ben orvosként
végzett, találkozott Martha Bernaysszal, mély szerelembe esett, és kezdetét vette egy négyéves szűzies jegyes
ség, amelynek frusztrációi hozzájárulhattak a szexualitásra vonatkozó elméleteihez. Több, a biológia és a neu
rológia területén tett, többé-kevésbé sikertelen próbálkozás után Freud elkezdte betegeit hipnózissal kezelni,
amiben saját bevallása szerint nem volt túl jó, úgyhogy elkezdte azt a kezelési módszert alkalmazni, ami aztán
pszichoanalízisként vált híressé. Freudot professor extraordinariussá (az egyetemi docens megfelelője) lép
tették elő a Bécsi Egyetemen 1902-ben. Bár mindig is érzékeny volt a neki érzése szerint kijáró elismerést ille
tően, visszatekintve láthatjuk, hogy innentől kezdve vagyona gyarapodott, és a befolyása nőtt, egészen addig,
hogy ő lett az egyedüli pszichológus, akinek a nevét még saját életében a legtöbb ember már hallotta. Mun
kája alapvető jelentőségű volt nemcsak a pszichológiára és pszichiátriára nézve, hanem a képzőművészetben
és irodalomban is. Nagy hatással volt a huszadik század gondolkodásának egészére. Az egész huszadik század
folyamán ellentmondásosan fogadták: Freud kétségtelenül a Nyugaton kialakult pszichológiai terápia alapí
tó atyja, mivel elképzelése a pszichiátriai tünetek jelentésének megértését célozta meg, nemcsak egyszerűen
megszüntetni próbálta őket. Ma Freud hírnevét újra megkérdőjelezik az olyan eseteket övező vitákban, ame
lyekben az emberek korábban elfojtott emlékek visszanyeréséről számolnak be. (Életrajzi információ Gay,
1988 és Sulloway, 1979 alapján.)
Az áttétel elképzelését az első teljes hosszúságú esettanulmányában tár

gyalja Freud (1905/1993). Ezt a terápiát 1900 utolsó három hónapjában
végezte - amikor Ida Bauer, akinek Freud a „Dóra” álnevet adta, vasár
nap kivételével mindennap elment hozzá rendelőjébe Bécsben, a Berg-
408 12. Pszichoterápia, ludatosságés elbeszélés
gasse 19.-be (Bernheimer és Kahane, 1985). Ebben az esettanulmány

ban fejtette ki új módszerét, amelyben a beteget megkéri, hogy feküdjön
le egy kanapéra, mondja el életének a történetét, és mondjon el min
dent, ami eszébe jut, miközben az analitikus értelmezéseket javasol a
történet hézagjainak kitöltésére. Az áttétel annak a megnyilvánulása,
amit ebben a könyvben mi érzelemsémáknak neveztünk, olyan mentális
modelleké, amelyek a másokhoz való kapcsolódás szabályait és érzelmeit
testesítik meg, és amelyek intim kapcsolatainkból származnak.
„Mik ezek az áttételek? - kérdezte Freud (1905/1993). - Olyan indu
latok és fantáziák új kiadásai, utánzatai, amelyek... egy korábbi személyt
az orvos személyével helyettesít[enek].” Tehát az elemzésében Dora
ugyanazzal az eló'vigyázatossággal kezelte Freudot, mint az apját.
Vagy vegyük egy mai beteg, Tom példáját (Singer és Singer, 1992):
Tom apja jómódú családból származott, de végül egy jelentéktelen mun
kahelyen kötött ki. Verbálisán bántalmazta Tomot, gúnyosan bírálta ó't,
és uralkodott Tom anyja fölött, aki a fiú számára a vigaszt jelentette.
A terápiában Tom beszámolt a következő epizódról. Első osztályban ő és
a többi gyerek is zöld ceruzát kaptak. Tom meghajlította a sajátját, hogy
megnézze, meddig hajlik. Eltört, és Tom új ceruzát kért. A tanár feltar
tott egy barna ceruzát, amelyet Tómnak akart adni, és azt mondta: „A B
azt jelenti, hogy barna, és hogy bébi.” (518. o.) Megszégyenítette őt az
egész osztály előtt, és végül bezárta az osztályterem hátsó részében levő
ruhásszekrénybe, ahol Tom elmondása szerint biztonságban érezte ma
gát. Természetesen nem ennek a korai emléknek az esete indította Tom
pszichológiai problémáit, de úgy érezte, hogy ez emblematikus az életére
nézve. Singer és Singer egyetértenek ezzel. Bár volt diplomája, és tovább
akart tanulni, hogy könyvelő legyen belőle, tisztítócégeknél dolgozott.
A terapeutájával szemben távolságtartó volt. Tom életét a szégyentől és
megalázástól való félelem érzelmi sémája uralta; ez vonzotta egy margi-
12.1. ábra. A terápia majdnem

minden formája abból áll, hogy
a terapeuta odafigyel a kliens-
re, és beszélget vele, és értelme
zi a beteg érzelmi életét - ezt a
gyakorlatot Freud vezette be
nális és magányos foglalkozáshoz, ahol mérges lehetett másokra anélkül,

hogy szembesülnie kellett volna velük. A terapeutájára irányuló érze-
lemátvitelében ugyanezeket a témákat játszották le „új kiadásban”: ő
maga távolságtartó maradt, és nem vonódott be. Arra panaszkodott,
hogy a terapeuta titkolódzó, valamilyen burkolt formában haragot és
megvetést fejezett ki a terapeuta felé, ahogy ezt minden tekintéllyel
szemben tette.
Azoknak a problémáknak a középpontjában, amelyeket az emberek
terápiába hoznak, gyakran egy mély konfliktus áll, tehát a témák maguk
a beteg saját érdekei ellen dolgoznak. Tom esetében a téma az volt, hogy
szeretett volna szakmai karriert befutni, de félt attól, hogy megalázzák.
Szeretné megerősíteni magát a tekintélyekkel szemben, de ezt csak bur
koltan volt képes megtenni. Lassan, a terapeuta értelmezéseinek segítsé
gével Tom kezdte felismerni félelmét attól, hogy a terapeuta kritizálja és
elutasítja őt. Ugyanakkor céltudatosabban kezdett viselkedni a külvilág
ban is. A terápia végére elvégezte egy könyvelőtanfolyam első negyedét.
Az érzelemátvitel azért fontos, mert ahogy a könyvben kifejtettük, az
emberek kapcsolati stílusát alátámasztó érzelmi sémák általában régen
alakultak ki, és kidolgozva az élet számos részébe beleszőtték őket.
A gyerekkori élményeket nem lehet meg nem történtté tenni, még ak
kor sem, ha világosan tudjuk, hogy mik voltak azok. Az érzelemátvitel
elképzelése az, hogy az érzelmi séma hatásait közvetlenül a terápiába
hozza. Strachey (1934) terapeuta szemszögéből született leírásában:
„Ahelyett, hogy legjobb tudásunk szerint foglalkoznánk a halott körül
ményeket és mumifikált személyiségeket érintő távoli múlt konfliktusai
val, amelyek kimenetele már eldőlt, egy valódi és közvetlen helyzet kö
zepén találjuk magunkat, amelyben magunk és a páciens vagyunk a fő
szereplők.” (132. o.) Aztán, folytatja Strachey, megnyílik a lehetőség
arra, hogy amikor a séma részben tudattalan elemei, amelyekbe a beteg
beleragadt, tudatossá válnak, a személy a terapeutával kialakított kap
csolatában képes lesz új megoldást választani, és ezt a fajta kapcsolatát
általánosíthatja a terápián kívüli kapcsolataira is.
Amint arra Singer és Singer (1992) rámutatnak, az érzelemátvitel sok
kapcsolatnak része. A pszichoanalitikus terápia olyan hely, amelyet az
érzelmi sémák felismerésére és talán a megváltoztatására találtak ki. Az
érzelemátvitel azonban talán minden orvossal történő konzultációban
megjelenik, azon kapjuk magunkat, hogy reméljük, hogy ő majd gon
doskodik rólunk, mindent jobbá tesz, ahogy azt valaha a gondozó tette.
Megjelenik, mivel még a nem analitikus terapeuták is elismerik, majd
nem mindenfajta pszichológiai terápiában. A tanító kapcsolatokban is
megjelenik, és akkor is, ha valamilyen hatalommal vagy befolyással ren
delkező emberekkel találkozunk.
Az a leginkább zavaró, hogy az érzelemátvitel intim kapcsolatainknak
is része. A korai intimitás kérdéseinek felnőttkori megőrzését közvetlen
sikerül szemléltetni Waters és munkatársai longitudinális vizsgálatában
(amelyet a 7. fejezetben tárgyaltunk), ahol az egyéves kori kötődési stí-
lust húsz évvel későbbre is átvitték egy jellegzetes típusú (autonóm, elfo
gult, elutasító) narratív magyarázatba, amelyet a Felnőtt kötődési kér
dőíven mutattak. Emlékszünk Bartlett (1932) sémaelméletére, amelyet
a 9. fejezetben tárgyaltunk? A séma a tudás és a cselekvéshajlam szerve
ződése. Az új eseteket úgy építjük be az érzelmi sémákba, mint a Bartlett
által tanulmányozott tudásfajták sémáiba. Tehát Tom első osztálybeli
szégyenincidense a ceruzával beépül abba az élettörténetbe, amit magá
nak és terapeutájának elmond. Ez a séma, ha szavakba öntjük, valami
olyasmit tartalmaz, hogy: „Elkerülök minden olyan lehetőséget, amely
ben valamilyen tekintély megalázhatna engem; az ilyesmi szégyenhez
vezetne.” Ez a séma az a szem, amelyen keresztül Tom a világot látja, ez
jelenti azokat a kezeket és lábakat, amelyekkel cselekszik benne. Ez
olyan világot teremt, amellyel nem elégedett, és csak olyan élmények
készletét generálja, amelyek ezt megerősítik.
A problematikus érzelmi sémák gyakran intenzív kívánságokra és az
ezekhez szorosan kapcsolódó vélekedésekre épülnek arra vonatkozóan,
hogy mi bennük a rossz, és hogy nem lehet őket megvalósítani (Dahl,
1991). Az emberek tehát rendelkezhetnek olyan érzelmi sémákkal, ame
lyek szerint úgy tudják, hogy csak rossz dolgok történnek, ha dühösek;
vagy tudhatják, hogy nem kellene megijedniük és szégyellni magukat,
ha dühösek. Vagy úgy érezhetik, hogy túl veszélyes, ha az embernek erős
érzelmei vannak, mert így valószínű, hogy elveszítik az uralmat felettük;
vagy vágyódhatnak az intimitásra, de retteghetnek attól, hogy becsapják
őket.
A legtöbb pszichoanalitikus szerint a pszichoanalitikus terápia leg
főbb feladata az érzelemátvitel felismerése és értelmezése, mivel itt a
központi érzelmi sémák elemeit és körülményeit játsszák el, egyfajta drá
maként, a terapeutával való kapcsolatban. Próbálkoztak már az érze-
lemátvitel empirikus vizsgálatával is. A terápiában a legismertebbek
Luborsky és Crits-Christoph (1990) vizsgálatai, akik tervezetek egy
módszert annak felismerésére, aminek ők A központi konfliktus kapcso
latának kérdései az érzelemátvitelben elnevezést adták, és bizonyos
mértékig sikerült megmutatniuk, hogy amikor a terapeuták felismerik és
értelmezik ezeket a témákat, a beteg jobban fejlődik a terápiában (Hen
ry et ah, 1994).
A pszichoterápia különböző formái és hatásaik
Ma már több száz formája van a pszichológiai terápiáknak, és itt most a

legrövidebb leírásuk következik. A legtöbbjük a terapeutával kialakított
szoros kapcsolatból, beszélgetésből és tanácsokból áll. Majdnem mind
érzelmeket érint (Greenberg és Safran, 1987, 1989). A terápia tehát in
terakció egy másik személlyel, amelyben felfedezhetjük saját érzelmi
sémáink néhány tulajdonságát, és bizonyos mértékig megváltoztatjuk
őket. A terápia minden formája úgy teszi ezt, hogy megpróbálja megvál-
toztatni azt a kontextust, amelyben ezek a sémák működnek. Már tár

gyaltuk a pszichoanalitikus terápiát, nem azért, mert szükségszerűen ez a
legjobb, hanem mert ez volt az első. Ennek célja az, hogy képes legyen
egy olyan kontextust adni a kapcsolatnak, amelyben a kliens érzelmi sé
mái érthetővé válnak. A terápia más formáiban eltérő megközelítések
léteznek. Itt mi most a terápia típusok Bergin és Garfield (1994) által le
fektetett felosztását fogjuk használni.
Élmény- és humanisztikus terápiák
Az élményterápiáknak ma már nagyon sok formája van. Ezek közé tar

tozik a Gestalt-terápia, amelynek néhány gyakorlata ismert: a párnát
püföljük dühünkben, és üres székekhez beszélünk, mintha azok, akik
nek szeretnénk elménk egy darabját odaadni, ott ülnének (Perls, Heffer-
line és Goodman, 1951); a tranzakcióelemzés, ami azokról az elszomorí
tó játszmákról szól, amelyeket az emberek egymással játszanak (Berne,
1964); és a pszichoszintézis, az irányított képzelet módszere, amelyben
belső segítők és a személyiség más, integrációra szoruló alrészei érintet
tek (Assagioli, 1965). Ezek mindegyikét Freud módszereiben járatos
pszichoanalitikusok fejlesztették ki, akik egy vagy több pszichoanaliti
kus elképzelést átalakítottak vagy kiemeltek, és így hozták létre az új te
rápiát.
Az Egyesült Államokban az élmény terápiák atyjának általában Carl
Rogerst tekintik (1951), akinek kliensközpontú terápiája a pszichoanali
tikus hagyományon kívül alakult ki. Ebben a terápiában az a cél, hogy
a kliens olyan kapcsolatot éljen át a terapeutával, amely hiteles, érzel
mileg empatikus és nem ítélkező. Az élményterápiák, bár elsősorban
Észak-Amerikában virágoztak, Európában is visszhangra találtak a fe
nomenológia és az egzisztencializmus hagyományában (pl. Binswanger,
1963).
A terápiák e csoportjának központi elképzelése az, hogy az emberek
érzelmi sémái elfojtást és torzítást foglalnak magukban annak érdeké
ben, hogy az ént beillesszék egy olyan társas keretbe, amely mások szá
mára elfogadható, de megtagadja a személy hitelességét. A terápia fő
feladata ezért, hogy lehetővé tegye a kliens számára, hogy úgy élje át az
érzelmeket, ahogy azok az elsődleges kiértékelésekben megjelennek,
ahelyett hogy megtagadná, eltorzítaná vagy elfojtaná őket.
Az elsődleges érzelmekről való gondolkodás egyik lehetséges módját
—hogyan vesztek el, és visszanyerésüknek milyen hatásaik vannak —ta
láljuk meg Scheff (1979) művében. Az elveszett érzelmek visszanyeré
sét ő katarzisnak nevezi. Ez Freud számos korábbi esetének jellemző vo
nása volt, például Katharina esetének is, amelyet az 1. fejezetben tár
gyaltunk. Ha az emberek olyan traumákat éltek át, mint kegyetlenség,
bántalmazás vagy gyerekkori depriváció, egy szeretett személy elveszté
se, kudarc a kapcsolatokban vagy a munkában - olyan eseményeket,
412 12. Pszichoterápia, tudatosságéi elbeszélés
amelyek erős negatív érzelmeket eredményeznek bár az ilyen esemé

nyekre gyakran emlékeznek, lehet, hogy nem fejezték ki a hozzájuk kap
csolódó érzelmeket.
A terápiában egy fontos eseményre való visszaemlékezés nagy adag je
lenbeli érzelemmel járhat. Ennek átélése fontos lehet abban, hogy fel
szabadítsa a személyt az érzelmileg megzavart, túlságosan szorongó élet
alól. Scheff (1979, 14-17. o.) ezt egy olyan férfi esetében írja le, aki egy
pszichoterápiás csoportba járt. Ügy nevelték fel, hogy „igazi férfi” le
gyen, erős és csendes. 16 és 40 éves kora között csak egyszer sírt. Érzel
meit nem fejezte ki, súlyos és gyakori migrénrohamok gyötörték. 40 éves
korában sokéves házasság után különvált feleségétől és gyerekeitől. Fe
szült volt és magányos. Egy pszichoterápiás csoportban, amely az érzel
mei kifejezésre juttatását hangsúlyozta, a vezető tanácsára elismételte
azt a kifejezést, hogy „fáj”. Irigyelte a csoport többi tagját, akik képesek
voltak sírni. Este, amikor a csoportot megbeszélte egy barátjával, elismé
telt néhány kifejezést, amit ott mondott, és elkezdett sírni. A sírás kb.
húsz percig tartott, először feszült volt, de utána egyre jobban elengedte
magát. Aztán néhány perces pihenő után elkezdett remegni és izzadni,
durván, mint egy földrengés - és ez körülbelül harminc percig folytató
dott. Aztán egy újabb rövid szünet után elképesztően mérges lett, és el
kezdett szitkozódni - érezte, hogy a barátja kezd aggódni, de azért azt
mondta, hogy minden rendben, és egy darabig a férfi így folytatta. Azt
mondta, hogy fogalma sincs, ez a harag miről szólt. Aztán újabb szünet
után azon kapta magát, hogy erős jókedvvel nevet. Körülbelül hat hó
nappal később volt egy hasonló epizódja. Az első kisülés után egy évig
majdnem mindennap sírt. Úgy érezte, hogy alapvető dolgokban válto
zott meg, érzelmileg nyitottabb lett, munkájában kevésbé hajszolt, ke
vésbé türelmetlen és kreatívabb.
Scheff szerint amikor erős érzelmi élmények jelennek meg, akár az
élet korai szakaszában, vagy, mondhatnánk Brown és Harris (1978) mű
ve nyomán, amikor felnőttkorban súlyos életesemények fordulnak elő,
ezek eluralkodhatnak rajtunk, vagy eléggé távoliaknak is tűnhetnek. így
mondjuk ha a bánat - hogy csak egy példát említsünk - eluralkodik raj
tunk, akkor erős szomorúsággal jár, de fejfájással is, az orr vérbőségével,
a teljes reménytelenség érzésével. Ezzel szemben ha elvágjuk magunkat
az eseménytől azzal, hogy túlságosan eltávolítjuk magunktól, nemcsak a
szomorúság, hanem más érzelmek is elfojtás alá kerülhetnek. Tehát
nemcsak az eseményt nem asszimiláljuk teljesen, de ha eluralkodik raj
tunk, vagy túlságosan eltávolítjuk magunktól, torzítások és mellékhatá
sok jelenhetnek meg. Csak ha mintegy megfelelő távolságból éljük át,
akkor váltja ki az esemény vagy annak emléke a neki megfelelő zokogást
és szomorúságot, és így magát az eseményt asszimilálni tudjuk saját, tu
datosan elismert élettörténetünkbe. A terápia tehát - az élményterápia
talán különösen - olyan helyzet, amelyben az olyan érzelmek, mint bol
dogság, szomorúság, harag és félelem, biztonságosan és megfelelő távol
ságból átélhetők, torzítás nélkül.
A pszichoterápia különböző formái és Itatásaik 413
Viselkedésterápia
A pszichoanalitikus megközelítések után talán a legszilárdabban meg

alapozott terápiás formaként a viselkedésterápiát először azért fejlesztet
ték ki, hogy a pavlovi kondicionálás elveit alkalmazzák a szorongásra
(Wolpe, 1958). A Wolpe által kifejlesztett eljárás neve deszenzitizáció
volt. Ha a bénító szorongás egy félelmi válasz, amelyet úgy szerzett a sze
mély, hogy olyan eseményekhez kondicionálódott, amelyek másokban
nem váltanak ki félelmet, akkor a kondicionálás elvei alkalmazhatók
ennek enyhítésére is. Nincsen olyan egyszerű módszer, amellyel csak úgy
visszatanulhatnánk egy kondicionált kapcsolatot, a feladat egy olyan új
kapcsolat megtanulása, amely kiemelkedőbbé válik.
Vegyük az agorafóbia állapotát, amelynek Kessler és munkatársai
(1994) szerint 5,3 százalékos az élethosszán tartó prevalenciája (lásd a
11.1. táblázatot: nőknél magasabb, és akkor is magasabb, ha belevesszük
azokat az eseteket, amikor pánik is előfordul). Ebben az állapotban a sze
mély fél elmenni otthonról, és tényleg mindent meg is tesz ennek elkerü
lése érdekében, kivéve, ha a kötődési személy, általában házastárs vagy
szülő, elkíséri. A deszenzitizáció során a klienst szisztematikusan megta
nítják relaxálni, lefektetik, alaposan végigmennek a test minden izmán,
a légzésre koncentrálva, hagyva, hogy az aggasztó gondolatok elillanja
nak. Vegyük észre, hogy ez a módszer a testi tünetekre összpontosít, és
bizonyos szempontból hasonlít a keleti vallásokban kialakított meditáci-
ós eljárásokhoz (sok gyakorlója kezd el érdeklődni a keleti gondolatok
iránt). A terapeuta szuggesztióival kiváltott relaxáció számos vonásban
osztozik a hipnózissal is. Az eljárás alapgondolata, hogy összepárosítják
a félelemkeltő képeket a testi relaxációval, ami összeegyeztethetetlen a
teljesen kialakult szorongási válasszal, és hogy ennek az eljárásnak a foly
tatásával a félelem visszafejlődik. A beteget aztán arra bátorítják, hogy
12.2. ábra. A deszenzitizációs

viselkedésterápiában a terapeu-
ta (itt dr. Arnold Lazarus) egy
hipnózisszerű indukció segítsé
gével ráveszi a pácienst, hogy
relaxáljon, és képzeljen el kelle
mes helyszíneket; aztán a tera
peuta a szorongás csökkentése
érdekében megpróbálja kondi
cionálás segítségével összepáro
sítani a szorongáskeltő képzete
ket ezekkel a relaxált és kelle
mes helyszínekkel
4M 12. Pszichoterápia, tudatosság és elbeszélés
vigye ki ezeket a relaxációs eljárásokat a hétköznapi életbe, és gyakorolja

őket, miközben ténylegesen elhagyja a házat.
A viselkedésterápia különböző gyakorlatokra ágazott szét, amelyek
sokféle módszert használnak, számos különböző problémára (Emmel
kamp, 1994) • Manapság a szorongási zavarok kezelése általában nem a
képzeleten alapszik, ahogy azt Wolpe először javasolta, hanem azon,
hogy a klienst szembesítik a valódi rettegett helyzettel. Miközben szem
benéznek az eddig elkerült valódi élethelyzettel, a betegek habituálód-
nak, és elviselhetőnek élik meg az eddig rettegett helyzeteket, nem pedig
kibírhatatlannak (Mathews, Gelde és Johnson, 1981). A terapeuta egy
különböző eljárásokkal tele aktatáskával és bátorító és megerősítő stí
lussal ráveszi a beteget, hogy vállaljon olyan dolgokat, amelyek túl ne
héznek tűnnek számára. Általában sikeresen ráveszi a betegeket, hogy
új helyzetekben és új módokon próbálják ki magukat. Ezt a fajta terápiát
az oktatás, tanács és trenírozás, valamint a világban való ügyesebb cse
lekvésre készített tervek terminusaiban képzelhetjük el; a viselkedéste
rapeuta és a beteg kapcsolata olyan, mint az atléta és az edző kapcsolata.
A viselkedéses módszerek lehetővé teszik a kliens számára, hogy ha
tékonyabban cselekedjen, miközben jobban képes tolerálni és talán sza
bályozni is a szorongást és a céljai elérésével szemben mutatott másfajta
ellenállásokat is. Ezeket a módszereket ezért gyakran stresszkezelés és
hangulatszabályozás néven emlegetik. Az újabb tanácsok között szere
pel - olyan áttekintésekre alapozva, amelyekben azt vizsgálták, hogy az
embereknek mi segít a rossz hangulatok szabályozásában - az a javaslat,
hogy a testi relaxációt valamilyen testgyakorlattal váltsák fel (Thayer,
Newman és McCain, 1994) •
Kognitív és kognitív'viselkedéses terápia
A kognitív terápiák legismertebb és legtöbbet kutatott fromáját Beck

(1976) fejlesztette ki. Ez a módszer a sztoikus filozófiai lélekgyógyászat
mai leszármazottja. Azon alapul, hogy megtanítják az embernek, hogy
hogyan ismerje fel és kerülje el a hibákat a kontextuskiértékelésekben az
érzelmekhez vezető incidensekkel kapcsolatban. A kognitív terápia más
formái is hasonló megfogalmazásokon alapulnak. Az érvelés úgy szól,
hogy ha az emberek nem bizonyos mintázatokban gondolkodnának, ak
kor nem jutnának kétségbeejtő érzelmi következtetésekre, és nem len
nének depressziósak.
Hogy lássuk, hogyan működik a terápia ilyen esetekben, vegyük ismét
Beck példáját, amelyet a 4. fejezetben tárgyaltunk, a kortörténet-könyv
tárosról, akinek depressziós érzései voltak, mert a főnővér a kardiológián
azt mondta neki: „Gyűlölöm a kortörténeteket.” A klienst megkérték,
hogy írja le egy naplóba az ilyen incidenseket, a megjelenő érzéseket, az
ezt kísérő gondolatokat és aztán néhány alternatív gondolatot is. Ezek
segítségével bizonyos távolságra tudott kerülni ezektől az érzelem-gon-
dolat szekvenciáktól - ezektói a gondolatok-érzéseket-okoznak ciklu

soktól, amelyek olyan gondolatokat juttatnak eszébe, amelyek mindig
ugyanazokat az érzéseket idézik elő (Teasdale, 1988). Az írás, úgy tűnik,
minden kultúrában az egyik legfőbb eszköze lett az érzelmek jelentéséről
való gondolkodásnak és az érzelmek tudatossá válásának. Beck (1976,
1979) amellett is érvelt, hogy azok a mintázatok, amelyek szorongást és
depressziót okoznak, önkényes, abszolút és személyeskedő kontextusér
tékelésekhez vezetnek. Ha a kliensek az érzelmeket kiváltó eseménye
ket illetően másfajta kontextusértékelésekre lennének képesek - olyan
attribúciókra, amelyek inkább külsők, nem pedig belsők, lokálisak, nem
pedig globálisak, ideiglenesek, ahelyett hogy stabilan állandóak len
nének —, akkor más érzelmek is megjelenhetnének, amelyek megszakít
hatnák az ördögi köröket. A kognitív terápia tehát lehetővé teszi a köz -
ponti vélekedések és tervek felülbírálását, és megváltoztatja a választ ar
ra a kérdésre, amely Stein, Trabasso és Liwag (1994) állítása szerint
központi jelentőségű a kontextusértékelésben: „Mit tehetek ezzel kap
csolatban?”
A depresszió esetében Beck kognitív terápiájával kapcsolatban (ame
lyet néha kognitív viselkedésterápiának neveznek) általában azt talál
ják, hogy jótékony hatásai vannak (Hollon és Beck, 1994). A hatások
hasonlóak ahhoz, amit antidepresszáns gyógyszerekkel érnek el. A pszi
choterápia egyik legnagyobb vizsgálatában, amely 239 beteget érintett
valódi klinikai helyzetekben (Elkin, 1994), azt találták, hogy Beck kog
nitív terápiája jól működik. A pszichoterápia másik formája és az anti
depresszáns gyógyszerek is hasonlóan jó eredményhez vezettek. De sem
a pszichoterápia, sem az antidepresszánsok nem működtek sokkal job
ban, mint egy hatástalan placebo és a támogató klinikai irányítás kombi
nációja. A placebofeltétel hatékonysága kapcsolatba hozható azzal az
eredménnyel, hogy a depresszió általában mérséklődik, ha az emberek
egy nagy csapás után új életcélokat találnak. Volt azonban néhány jele
annak, hogy a pszichoterápia hatása hosszabban tart; vannak arra utaló
jelzések is, hogy a depresszió esetében a Beck-féle kognitív terápia jobb,
mint a pszichoterápia más formái (Robinson, Berman és Neimeyer,
1990). Vannak arra utaló jelek is, hogy bizonyos betegeknek többet segít
a kognitív terápia, másoknak inkább az antidepresszáns gyógyszerek
használnak, de ennek a két kezelésnek a depresszió mintájára kifejtett
hatása között még eddig semmi különbséget nem találtak. Ezt nehezen
lehetne értelmezni, hacsak nem úgy működik mind a két módszer, hogy
megszakítja a Teasdale (1988) által posztulált ördögi köröket.
Családterápia
A legtöbb esetben az érzelmek nem csak egyéneket érintenek —másokkal

való interakcióban jelennek meg. A családterápia a pszichoterápia olyan
ága, amelyet nem egy egyénnel végeznek, hanem egy terapeuta az egész
családdal foglalkozik, azzal a céllal, hogy megértsék az ilyen mintázatokat,

és segítsék a családot a feloldásukban (Goldenberg és Goldenberg, 1991).
A családterápia egyik jellegzetes és jól ismert formája a trianguláció. Ami
kor érzelmi konfliktus van a férj és a feleség között, amelyet nem akarnak
közvetlenül kifejezni, akkor a családban élő gyerekekre átvihetik kapcso
latbeli szorongásuk egy részét - például szorongóvá teszik a gyerekeiket
amiatt, hogy a szüleik elválhatnak. Az történhet, hogy az egyik gyerek,
aki hajlamos arra, hogy a szorongást testi módon fejezze ki, elkezd fizikai
tüneteket kialakítani, amelyeknek megvan az a hatásuk, hogy a szülők fi
gyelmét ezeken a tüneteken tartják. A tüneteket csak az egész család
szerkezetét figyelembe véve lehet megérteni. Minuchin, Rosman és Baker
(1978) könyvükben olyan gyerekekkel foglalkoznak, akik anorexiát, aszt
mát vagy a cukorbaj pszichoszomatikus formáját alakítják ki Ezek a be
tegségek mind sikeresen monopolizálják az egész család figyelmét, és
mindegyik veszélyeztetheti a gyerek életét. Az eredmény az, hogy az anya
és az apa a gyerek betegségére, nem pedig saját kapcsolatuk konfliktusaira
koncentrálnak. Az egymással való elégedetlenségük konfliktusának ve
szélye csökken - de azon az áron, hogy van egy krónikusan beteg gyerek a
családban. A családterápia strukturális terápiának nevezett formája az
egész családdal dolgozik: például ráveszi a szülőket arra, hogy beszéljenek
egymással ahelyett, hogy érzelmileg túlságosan nagy bevonódást igényelő
kapcsolatban maradjanak egy gyerekkel. Ez segíthet abban, hogy levegye
a család együtt tartásának terhét a beteg gyerek válláról, lehetővé téve a
szülők számára, hogy konfliktusaik tudatossá váljanak, és így jobb hely
zetbe kerüljenek ahhoz, hogy megoldják őket.
A családterápia más formái az oktatás és tanácsadás viselkedésesebb
módszereire építenek. Ezek közül vegyünk csak egyet, amely a 11. feje
zetben tárgyalt „Érzelmek kifejezésre juttatása” (EE)-kutatásokból nőtt
ki. Négy újabb intervenciós vizsgálatban használták a pszichoszociális
oktatást és a családterápiát magas pontszámú családokban. Mindegyik
hasonló hatással járt, csökkentette a visszaesést a pszichotikus tünetek
be. Íme Hogarty és munkatársai (1986) Pittsburghben végzett kísérleté
nek eredményei. 130 olyan családdal kezdték, melyben volt skizofrén
beteg, s a családra magas EE-szint volt jellemző. Közülük 90 család volt
felkészülve arra, hogy az egész kezelési csomagot elfogadja, belőlük a ku
tatók 4 csoportot alakítottak ki.
- családi kezelés és a skizofrén beteg gyógyszerezése (n = 21);

- társas képességek és gyógyszeres kezelés (n = 20);
- családi kezelés, társas képességek és gyógyszeres kezelés (n = 20);
- csak gyógyszeres kezelés (n = 29).
A családi kezelés egy oktatási kurzusból, továbbá minden egyes család

dal otthon folytatott ülésekből állt. A cél az volt, hogy gyarapítsák az is
mereteket a betegségről, fejlesszék a szociális hálót, és segítsenek a prob
lémákkal való megküzdésben. A „társas képességek”-kezelést csak a be
tegekkel végezték, és az volt a célja, hogy javítsa a társas észlelést, és a

beteg közvetlenebb és magabiztosabb legyen a családjával.
Az alap visszaesési arány egy egyéves perióduson belül 41 százalék
volt (a 29-ből 12 a csak gyógyszeres kezelést kapó csoportban volt).
Azok közül, akik családi vagy „társas képességek”-kezelést kaptak, a két
csoportban csak 5 beteg esett vissza egy éven belül. Abban a csoport
ban, ahol családi kezelés és „társas képességek-kezelés is volt, egy sze
mély sem esett vissza; ezek a különbségek szignifikánsak voltak. Annak
a kombinációjával, hogy a rokonok kevesebb ellenségességet fejeznek ki
a család skizofrén tagja iránt, és hogy ez a személy is érzelmileg közvetle
nebb és kevésbé lehangoló - kevésbé patogén ki lehet alakítani a csa
ládi atmoszférát.
Miért állnak az érzelmek a pszichoterápia középpontjában?
Greenberg és Safran megmutatták, hogyan tekinthetünk az érzelmek

különböző fajtáira a terápiában. De miért játszanak az érzelmek ilyen
fontos szerepet? Greenberg (1993) amellett érvel, hogy az érzelmek exp
licitté tétele alapján lehet valami fogalmunk azokról a sémákról, ame
lyeken alapulnak, ez egyfajta érthetőség- és kontrollérzetet ad az élet
ben, és megmutatja, hogy mire figyeljünk. A könyv gondolkodási fonalát
követve szerintünk a válasznak három oldala van.
Először is, és talán ez a legfontosabb, az érzelmek céljainkra és ügye
inkre mutatnak. Az élet során nagyon sok célunk és tervünk van. Né
hány, a kötődéshez hasonlóan, szavak nélkül alakul ki. Más, később
kialakuló célok explicitebben jelenhetnek meg, de anélkül hogy észre-
vennénk, hogy céljaink hogyan befolyásolhatják egymást, így néhány
következményük tudattalan maradhat. Az érzelmek jelzik, ha valame
lyik célunk vagy ügyünk érintett. Ha ezt csak részben ismerjük, az érze
lem lehet a legjobb jelzése annak, hogy számunkra ez az ügy milyen fon
tos. A pszichoterápia egyik feladata, hogy az ilyen jelzéseken dolgozva
kiépítsen célszerkezetünkről egy tudatosan megértett modellt, ami saját
éntudatunk részét képezheti.
Másodszor, érzelmi szokásainkat az életben építjük fel. Konstruálunk
és elfoglalunk egyfajta belső elméletet vagy sémát, ami értelmet ad
mindannak, ami velünk történik, tájékoztat bennünket arról, hogy mit
kell tennünk, különösen másokkal kialakított kapcsolatainkban. A sú
lyos életesemények és belső konfliktusai mintegy kihívások implicit el
méletünk számára, arra indítanak bennünket, hogy megváltoztassuk vé
lekedéseinket, és másfajta módon készítsünk terveket. A terápia olyan
hely, ahol tudatosabbá válhatnak sémáink és elméleteink elemei és fel
tételei, és talán módosíthatjuk is őket.
Harmadszor, ha vannak alapérzelmek, akkor nem információs jellegű
részeik megjelenhetnek attól függetlenül, ami okozta őket, jelentkezhet
nek például bizonytalan és zavaró nyugtalanságként. És mivel néhány
érzelem (beleértve a szerelmet is) kivetülhet egyszer egy tárgyra, másszor

egy másikra, néhány érzelmet furcsa vágyakozásként élhetünk meg.
A terápia feladatának és az életnek része, hogy miközben érzelmeinket
másoknak kifejezzük, világosabbá válnak. Érthetőbb érzelmekké kristá
lyosodnak ki, és eredetük és tartalmuk is világossá válik; ahogy a filozó
fusok mondanák: intencionálisabbá és tudatosabbá válnak.
De működik-e a pszichoterápia!
A kognitív terápiáról szóló fenti részekben és az érzelmek kifejezésre

juttatásán alapuló családterápiánál említettünk olyan kísérleteket, ame
lyekben a terápia sikeres volt. És mi a helyzet a terápia sok más formá
jával? Működnek-e általában a pszichológiai terápiák? Az ellenkező
pletykák ellenére a válasz „igen”. Már sok száz különböző vizsgálatot
folytattak a pszichoterápia különböző fajtáiról, amelyekben a klienseket
véletlenszerűen rendelték csoportokhoz, és összehasonlították a terá
piában részesülő csoport eredményeit a kontrollcsoportéval; az egyik
legjobb vizsgálat ezen a területen Sloane és munkatársai (1975) nevéhez
fűződik, akik azt találták, hogy a tapasztalt, kitűnő terapeuták által vég
zett viselkedésterápia és pszichoanalitikus terápia számos mutatóra po
zitív hatással van, összehasonlítva a terápia szempontjából várólistára
helyezett emberek kontrollcsoportjával. A két különböző fajta terápia
hatásai nem voltak nagyon különbözőek.
A metaelemzés statisztikai módszerének egyik első használata a terá
pia átlagos hatásának felbecsülése volt Smith, Glass és Miller (1980)
vizsgálatában. Több mint 475 vizsgálat eredményei szerint az átlagos ha
tás 0,85 volt, többfajta pszichoterápiás eljárásban, beleértve a pszicho
analitikus és viselkedésterápiákat is. Ez azt jelenti, hogy az átlagos, terá
piában részesülő személy jobban volt, mint a terápiában nem részesülő
kontrollcsoporthoz tartozó személyek több mint 80 százaléka. Lambert
és Bergin (1994) széles körű áttekintést adnak a különböző fajta pszi
choterápiák metaelemzéséről, és hasonló következtetésre jutnak, azzal
a kiegészítéssel, hogy a pszichoterápiának hónapokig, sőt bizonyos ese
tekben évekig tartó hatásai vannak. Született egy újabb áttekintés is a
pszichoterápiás kísérletek metaelemzéseiről és az oktatási eljárásokról
(Lipsey és Wilson, 1993), ami nagyjából megerősíti az eredményeket. Az
oktatási eljárásokkal összehasonlítva, a pszichoterápiában eltöltött vi
szonylag rövid idő - általában a tucatnyi ülés körül - hatékonyabb, mint
az olyan oktatási eljárások nagy része, amelyeket például a hatékonyabb
matematikatanulás érdekében dolgoztak ki.
Ezek az eredmények eléggé általánosak, és sok kliens eredményeinek
átlagából származnak. Ez nem jelenti azt, hogy minden terápia haté
kony, vagy hogy minden terapeuta segítséget nyújt. A rossz hír az, hogy a
pszichoterápia jót tud tenni, de ugyanúgy árthat is. Lambert és Bergin
(1994) találtak olyan vizsgálatokat, amelyekben a terapeuták vagy nem
voltak hatékonyak, vagy ténylegesen kárt okoztak. Orlinsky és Howard

(1980) 23 terapeutánál tekintették át 143 nő esetaktáit. 6 terapeuta jó
volt: összességében az általuk fogadott betegek 84 százaléka fejlődött a
terápia végére, és egy sem volt rosszabbul. 5 terapeuta nem volt jó: klien
seiknek kevesebb mint 50 százaléka fejlődött, és 10 százalékuk rosszab
bul lett. A nőbetegeknél a női terapeuták jelentősen jobban működtek -
könnyen találhatunk egy empátián alapuló magyarázatot.
És mi a helyzet a terápia bizonyos formáival? Az irodalmat áttekintve
azt találjuk, hogy a régebben kialakult terápiák eredményeiről vannak
vizsgálatok, általában pozitív eredményekkel. A partizán elköteleződé
sek ellenére a különböző meggyőződésű terapeuták általában hasonló
méretű hatásokat produkálnak. A terápia bizonyos eredménye nagyon
megdöbbentő, olyan hatásokat mutat, amelyek maguk nem pszicholó
giaiak. Spiegel és munkatársai (1989) azt találták, hogy áttétes mellrá
kos betegek egy véletlenszerűen kiválasztott része hetente szupportív
csoportterápiás üléseken vett részt, és életük mintegy 18 hónappal meg
hosszabbodott, összehasonlítva hasonló patológiájú kontrollszemélyek-
kel, akik ugyanazt a gyógyszeres kezelést kapták, csoportterápia nélkül.
Még mindig számos pszichiáter választja a gyógyszereket mint kezelé
si formát, különösen az antidepresszánsokat és a nyugtatószereket,
amelyek csökkentik a szomorú és szorongó hangulatok intenzitását. Ez
a válasz ősi orvosi reakció: a szenvedés enyhítése a cél. A szándék kü
lönbözik a legtöbb pszichológiai terápia szándékától - beleértve a kog
nitív-viselkedéses terápiát is - , ahol a cél a szenvedést okozó érzelmek
megértése.
Pszichoterápia szakemberek nélkül
A terápia talán legkomolyabb problémája az elérhetősége. Nézzük meg a

pszichiátriai zavarok prevalenciáját az Egyesült Államokban Kessler és
munkatársai 11. fejezetben tárgyalt leírásában (1994). Most vegyük a
leggyakoribb zavarokat, a szorongást és a depressziót. Számoljunk egy ki
csit: szorozzuk be a prevalenciaarányokat az USA népességével, mond
juk 250 millióval, akiknek több mint a fele 15 és 54 év közé, ezeknek a
prevalenciaadatoknak az életkori sávjába esik. Azt a következtetést fog
juk levonni, hogy minden évben több millió amerikai szenved klinikai-
lag szignifikáns mértékű depresszióban vagy szorongásban, vagy mind
kettőben. Még ebben a magas erőforrásokkal rendelkező társadalomban
sincs elég mentális egészségügyi szakember, aki ellátná a feladatot.
Kessler és munkatársai (1994) valójában azt találták, hogy bármely év
ben, amikor az emberek valamilyen zavarban szenvedtek, csak egyötö
dük konzultált szakemberrel, és ezeknek csak a fele volt mentális egész
ségügyi szakember. A heti 4 vagy 5 alkalommal, több éven keresztül foly
tatott pszichoanalízis nyilvánvalóan csak kevesek számára elérhető.
Még a rövidebb kezelések, például a viselkedéses vagy kognitív terápia is
általában egy tucat vagy több ülésből állnak.
Akkor tehát mi a válasz? Az egyik az, hogy az egyéni terápia Freud,

valamint csodálói és kritikusai által kialakított elképzelései mellett van
egy másikfajta, mindig is populistább terápia is, amelyben az emberek
csoportokban találkoztak. Az alapítók közé tartozott Jane Addams, aki
megnyitott egy csoportos szociális foglalkoztatót 1889-ben, és később
Nobel-díjat kapott, valamint Joseph Pratt is, aki 1905-ben felfedezte,
hogy azok a tuberkulózisos betegek, akiknél sikerült elintéznie, hogy 20
vagy több fős csoportokban találkozzanak, támogató szociális hálózatot
alakítottak ki maguk között, amelynek fontos terápiás hatása volt a be
tegségük lefolyására nézve.
Nagyjából ugyanabban az időben, amikor az USA-ban a csoportos
módszerek útjukra indultak, ugyanabban a városban, ahol Freud kezdte
egyéni pszichoterápiás rendeléseit, egy másik pszichoterápiás újító is
munkához látott. O Jakob Moreno volt, aki orvostanhallgatóként Bécs
parkjaiban olyan keretek között találkozott emberekkel, amely a gyerek
játék és az informális színház keresztezését valósította meg, és amely
pszichodrámaként vált ismertté. Ebben a formában a főhősök képzelet
ben újra eljátszanak bizonyos elemeket a nehéz családi és más élethely
zetekből. 1921-ben megnyitotta a Rögtönzések Színházát Bécsben, és ő
találta ki a „csoportterápia” és az „encounter” kifejezéseket (Moreno,
1940).
Az eredmények tekintetében a csoportterápia, az egyéni terápiához
hasonlóan, általában hatékonynak bizonyult (Tillitski, 1990). De ugyan
úgy, mint a szakemberek által vezetett csoportok, megjelentek, különö
sen az Egyesült Államokban, populistább csoportformátumok, mint pél
dául az encountercsoportok is. Népszerűségük az 1960-as és 1970-es
években alakult ki és érte el csúcspontját. Bár azóta hanyatlanak, nem
tűntek el teljesen. Ennek és sok más formának is terápiás célja volt, de a
legtöbbjük valahogyan kívül esik a pszichiátriai és pszichológiai gyakor
lat főáramán (Shaffer és Galinsky, 1974). Ezek a mozgalmak ma már na-
12.3. ábra. A z 1970-es évek

ben az encountercsoportok na
gyon népszerűek lettek az USA-
ban és Európában, és a cso
portterápia még ma is népsze
rű. A z alapítók közé tartozik
Carl Rogers, akit szemüvegben
a kép jobb oldalán láthatunk,
egy éppen aktív csoport köré
ben
Érzelmi kreativitás 421
gyón sok, csoportgyakorlatokon alapuló önsegítő szervezetet is tárták
maznak, beleértve például a Névtelen Alkoholistákat.
Még a populista csoportterápiákkal együtt sem jut mindenkinek a te
rápiából. Éppen ezért nem meglepő, hogy amikor az embereket arról
kérdezik, hogy kihez fordulnak érzelmi válság esetén, nagyon sokfajta
embert megneveznek, beleértve papokat, rabbikat, orvosokat —de első
sorban barátokat. Idézzük fel a 8. és 11. fejezetből, hogy az a tényező,
amelyet a legszélesebb körben védelmezőnek találtak az érzelmi zava
rokkal szemben, gyerekeknél és felnőtteknél is, a más emberekkel kiala
kított kapcsolat volt - barátságok, amelyeket szakszóval társas támoga
tásnak nevezünk.
A pszichiátriai egészséggondozás legfontosabb céljai közé kellene tar
toznia, hogy a társadalom fejlődése olyan irányt vegyen, amelyben nehe
zebb az emberek számára a társadalom peremére kerülni. Ugyanakkor
ahol a mentális egészségügyi szakemberek olyan gyakorlatokat fedeznek
fel, amelyek hasznosak az érzelmi szenvedés terápiájában, ezeket a szol
gáltatásokat nem pénzért kellene nyújtani: a mentális egészségügyben
dolgozók feladata inkább az lenne, hogy ezeket megismertessék és elér
hetővé tegyék a társadalomban.
Érzelmi kreativitás
Az érzelmek a kreativitás fontos területét jelentik. Averill és Thomas-

Knowles (1991) rámutattak, hogy ugyanúgy, ahogy az intellektuális te
rületek és a művészetek olyan terepek, ahol az emberek kreatívak lehet
nek, ilyenek az érzelmek is. Bár hoztunk fel bizonyítékot amellett ebben
a könyvben, hogy az érzelmeknek biológiai alapjai vannak, ez semmikép
pen nem jelenti azt, hogy rögzítettek. Hogy egy másik hasonlattal éljünk:
az érzelmek olyanok, mint a helyváltoztatás veleszületetten adott módjai
- négykézláb mászás, sétálás, futás, ugrálás -, amelyeket kreatív módon
kidolgozhatunk a táncban, korcsolyázásban, tornában és így tovább. Az
érzelmeknek van néhány olyan elemük, amelyek nem egyetemesek, ha
nem kultúráról kultúrára változnak. Ez azt mondja nekünk, hogy egy
fontos területet nyitnak meg a kreativitás és a terápiás fejlődés előtt.
Averill és Nunley (1992) azt állítják, hogy az érzelmi kreativitás egyik
nagy példája Dante, a költő. 1274-ben lett szerelmes Beatricébe. Nem
tűnik túlzásnak, ha azt mondjuk, hogy a szerelembe esés és a szerelem
európai és amerikai fogalmait ő és írásai azóta is befolyásolják. Dante
először akkor találkozott Beatricével, amikor kilencéves volt, a lány pe
dig nyolc - abban a pillanatban, azonnal szerelmes lett. Csak kilenc év
vel később beszéltek egymással, amikor egyik nap találkoztak Firenzé
ben, az utcán. A lány üdvözölte őt, és Dantét túláradó boldogság öntötte
el. Dante találkozásai Beatricével közterületekre korlátozódtak, és bár a
lány 24 éves korában meghalt, az iránta érzett szerelem maradt költésze
tének fő témája.
422 12. Pszichoterápia, tudatosságés elbeszélés
Dante a szerelmet tette az élet legfontosabb értelmévé. Korai költe

ményeiben, az Új életben (1295) szerelméről és kétségbeeséséről ír. Az
egyik versben arról ír, hogy más nők kigúnyolják, amiért Beatrice jelen
létében elájul, és elhatározza, hogy inkább az elme nyugalmát keresi,
ahelyett hogy Beatrice jóságával és szépségével gyötörné magát. A vers,
amelyet elhatározása után írt, mondja Reynolds a versekhez írt beveze
tőjében, fordulópontot jelentett Dante és az európai irodalom számára
is: „Olyan távlatokat és mélységeket nyitott meg, amelyekben az emberi
szerelemélményt végül is úgy tekintették, hogy ez az a hatalom, ami a vi
lágegyetemet irányítja.” (160. o.) Mire megírta mesterművét, az Isteni
színjátékot (1307-1321), Beatrice iránt érzett szerelméből egy zarándok
lat lett: először a pokol mélységeibe vagy, mondhatnánk, az emberi tu
dattalanba; aztán keresztül a purgatóriumon, amelyben elgondolko
dunk életünkről és annak értelméről; és végül a paradicsomba, ahol Be
atrice kalauzolja.
Nem Dante találta ki az idealizált személy iránt érzett szerelem és az
érte jóvá válás romantikus ideálját, de talált egy megoldást a lovagi szere
lem ellentmondásaira, amelyeket a 2. fejezetben tárgyaltunk. Bár szerel
me szexuálisan soha nem teljesedett be, írásainak mély kulturális követ
kezményei voltak. Elmondhatjuk, hogy költészete új korszakot kezdett.
A nyugati társadalomban az erotika puszta létezése mindannyiunk
számára lehetőség a nagyon személyes kreativitásra. Néhány ember ezt a
költészetben fejezheti ki. Mások olyan másfajta kifejezésekre éreznek in
díttatást, amelyekre korábban képtelennek érezték magukat. A nyugati
társadalomban szerelemmel szeretni az élet egyik legkreatívabb esemé
nye lehet; válaszul arra a változásra, amelyben az én kiterjed, hogy a má
sikat is magába foglalja, és a megértés kapui feltárulhatnak. Még na
gyobb kihívást jelenthet az ént e mitologizált élmény nélkül felépíteni.
Tudatosság
Az érzelmek lehetnek puszta pezsdülések, bizonytalan izgalmak, az elme

alaktalan mozgásai. Mutattunk bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy
van biológiai alapjuk. De ha itt megállnánk, akkor valahol rokonaink, a
nagy majmok érzelmeinél állnánk meg. Mi, emberek nemcsak a világba,
hanem a társadalomba is születünk. Minden társadalomnak vannak ké
pességeket és technológiákat érintő hagyományai. Egyedi embereket is
tartalmaz, akikhez barátság vagy másfajta kapcsolat fűz bennünket. És
minden társadalomban, minden közösségben, minden családban kiala
kul egy történet, a maga szereplőivel, hagyományaival és tudással arra
vonatkozóan, hogy az emberek mit akarnak kezdeni egymással. Az ilyen
hagyományok sarkalatos pontjai az érzelmek és a rájuk vonatkozó értel
mezéseink.
Emberi lényekként tudatosak vagyunk. Ha meggondoljuk, az is tuda
tossá válhat bennünk, hogy tudatosak vagyunk. Mit számít ez? Mit tu-
Tudatosság 423
dunk tenni, amire képtelenek lennénk, ha nem lennénk tudatosak?
A terápia számos formája arra épül, hogy érzelmi életünk elemeit tudató-
sabbá teszi; e fejezet korábbi részeiben már felsoroltunk okokat arra vo
natkozóan, hogy ez miért lehet hasznos. Leventhal (1991) azt állította,
hogy az érzelmek több különböző szinten reprezentálódnak: reflexszerű
jelenségekként, sémákként és fogalmakként. Csak a fogalmak válhatnak
tudatossá, és csak ezek változtathatók meg (többé-kevésbé) akaratlago
san, így állandó kérdés, hogy milyenfajta fogalmi változások történhet
nek, és ezek közül melyek befolyásolhatják az alacsonyabb szintű struk
túrákat is? Másképpen fogalmazva: hogyan befolyásolhatjuk mentális és
érzelmi életünket (Wegner és Pennebaker, 1993)?
Az a kérdés, hogy miért lehet fontos a tudatosság, ennél általánosabb.
Az érzelmekkel kapcsolatban az egyik legmegdöbbentőbb tény, hogy
megzavarhatják a tudatos gondolkodást. Mi ennek a jelentősége?
Egészen Shakespeare-ig vezethető vissza az az elképzelés, hogy rész
ben a tudatos gondolkodás révén hozzuk létre magunkat. Harold Bloom
ezt a következőképpen fogalmazza meg: Shakespeare egyik legnagyobb
furcsasága - amely annyira eredeti, és kulturális hatásait illetően olyan
tökéletes, hogy észre sem vesszük, még azt sem, hogy valaha valaki ezt
elindította - „a változás ábrázolása volt, azon keresztül, hogy bemutatta,
hogy az emberek saját beszédük fölött elmélkednek, és ez a gondolkodás
megváltoztatja őket” (Bloom, 1989, 54. o.). Ha Bloomnak igaza van, a
mai ember számára a tudatossá válás teszi az embert azzá, ami. Nézzük
ezért meg röviden, hogy a magunkról való tudatos gondolkodás hogyan
jelent meg a nyugati kultúra történetében.
Az érzelmek tudatossá válása az irodalomban
„Valóban, az emberiségnek nincs történelme, csak korlátlan számú tör

ténet létezik, amelyek az emberi élet minden lehetséges aspektusát érin
tik” - írja Kari Popper. Az a történelem, amit az iskolában tanulunk,
folytatja, nagyrészt „a hatalmi politika története, [ami] nem más, mint a
nemzeti és nemzetközi bűntettek és tömeggyilkosságok története” (Pop
per, 1962/1997, 145. o.). A számos más, tanulságosabb történelem - a
gondolatok, a technika, a család történelme - közé lehetne sorolni a tu
datosság és az érzelmek történetét is. Ezt olyan leírt történeteken keresz
tül közelíthetjük meg, ahol az elbeszélés középpontjában az érzelmek és
hatásaik állnak.
A nyugati kultúra legkorábbi történelmében általában négy nagy ci
vilizációt említenek a Kelet-Mediterráneum és a Közép-Kelet vidékei
ről, amelyek hozzájárultak annak a kultúrának a kialakulásához, amely
ben a nyugati társadalmakban ma élünk, és hozzájárultak ahhoz, hogy
hogyan gondolkodunk és érzünk. Saját civilizációnk legrégebbi őseinek
a sumerokat tartják, akik a Tigris és az Eufrátesz folyók közötti városok
ban éltek, a mai Irak területén. Körülbelül 5000 évvel ezelőtt feltalálták
az írást, amely először apró ábrákon alapult, és később fejlesztették ki a

rovásírásnak nevezett absztraktabb rendszert, amely már a szótagokat is
tudta ábrázolni. A sumer civilizációt a babiloni követte, amelynek más
volt a nyelve, de megőrizte a sumerok írásrendszerét, valamint a sumer
matematikát és kultúrát is. Nagyjából ugyanebben az időben kialakult
Egyiptom nagy afrikai civilizációja, egy másik írásrendszerrel. A görög
és a héber társadalmak később kezdték; átvettek bizonyos gondola
tokat és kulturális szokásokat a babiloniaktól és az egyiptomiaktól (Ber
nal, 1987), nyelvük és írásrendszerük folytonosságot mutat a mai nyel
vekkel, ami elérhetőbbé teszi a kultúrájukat.
A sumer eposzok körülbelül 4000 évvel ezelőtt íródtak Gilgames ki
rályról és arról, hogy ő és Enkidu milyen bajba keveredtek; az eposz egyik
epizódjában Gilgames felismerhetően depresszióssá válik Enkidu halála
miatt. Egyiptomból sok olyan írás maradt fenn, amely alapján felrajzol
hatunk egy képet az akkori életről. Közéjük tartozik az a híres darab, a
körülbelül 3700 évvel ezelőtt íródott „Az ember és lélek vitája”, amely
ben egy ember panaszkodik nyomorúsága miatt, kívánja a halált, és lelke
erre válaszolva azt mondja neki, hogy a halál eljön, amikor annak majd
itt lesz az ideje (Lichtheim, 1973). A héberektől származik a Biblia első
öt könyve, amelyeknek legkorábbi részeit valószínűleg körülbelül 2800
évvel ezelőtt írták. Témája egy család története, amelyben a főhősök,
Ádám, Éva, Ábrahám, Sára, Jákob, Izsák és a többiek a félelem és a re-
12.4. ábra. Az írás és olvasás

révén tudatossá tehetjük ér-
zelmeinket, és gondolkodhat
tunk rajtuk. Ez a kép Chris-
tine de Pisan középkori írót
ábrázolja. A nyomtatás felfe-
dezése előtt az embereknek
csak egy apró töredéke tudott
olvasni és írni
Tudatosság 425
ményteli függőség között ingadoznak istenük, Jahve iránt (Rosenberg és

Bloom, 1990). A görögöktől maradt fenn az Iliász, amely egyidős a Biblia
első könyveivel. Első szavai a következők: „Haragot, Istennő, zengd.”
Akhilleusz duzzogásainak következményeiről szóló mese, amely annak a
hosszú és dühös háborúnak az idején játszódik, amelyet az váltott ki,
hogy Parisz trójai királyfi elrabolta Helenét (Homérosz, kb. Kr. e. 850).
Azt látjuk tehát, hogy a nyugati irodalom azért küzd, hogy megértse az
érzelmeket, és gondolkodjon róluk és a tudatossá válásukról.
A 3. fejezetben azt állítottuk, hogy az egyik különbség az ember és a
majom között az, hogy érzelmeink intencionálisabbá és tudatosabbá vál
tak. A tudatossá válás legfőbb módja, hogy elbeszélések formájában ma
gyarázatokat adunk magunknak és másoknak. A mindennapi életben
történeteket mesélünk másoknak érzelmi élményeinkről (Rimé et al.,
1991), lehetővé téve, hogy ezeket az eseteket tudatosan megvizsgáljuk
egy kapcsolat kontextusában. De írhatunk is az érzelmileg problémás té
mákról. Pennebaker, Kiecolt-Glaser és Glaser (1988) 50 diákot kértek
meg arra, hogy vagy ilyen kérdésekről, vagy felszínes témákról írjanak 4
egymást követő napon 20 percen keresztül. Azok, akik valamilyen érzel
mi kérdésről írtak, az immunfunkciók javulását mutatták, egy antigénre
adott magasabb limfocitaválasz formájában, és kevesebb orvosi konzul
tációra jelentkeztek az egyetemi egészségügyi központban. Bár a valódi
írást lehangolóbbnak tartották, mint a kontrollszemélyekét, három hó
nappal később szignifikánsan boldogabbak voltak, mint a kontrollsze-
mélyek, és visszatekintve pozitív élménynek tartották azt, hogy szembe
néztek azokkal az érzelmi kérdésekkel, amikről írtak. Pennebaker (1989)
azt találta, hogy ha a traumatikus élményeinkkel beszéd vagy írás formá
jában szembenézünk, annak terápiás hatásai vannak. A folyamatot a
traumatikus élmények elfojtása által okozott elerőtlenedés terminusai
ban értelmezi, amelyet enyhít, ha az élményt és a hozzá kapcsolódó érzel
meket bizalmasan közöljük másokkal, és szembenézünk velük.
És mi a helyzet akkor, ha olvasunk vagy hallgatunk egy elbeszélést?
Bruner (1986) amellett érvel, hogy az elbeszélések megértése az ember
speciális és megkülönböztető képessége, és hogy az elbeszélés lényege „az
emberei cselekvés és annak viszontagságai”. Ugyanilyen joggal mond
hatta volna azt is, hogy „az emberei cselekvés, annak viszontagságai és
ennek érzelmi következményei”. Az írott elbeszélő irodalom az ókortól
napjainkig érzelmi életünkre és ennek problémáira összpontosít - mint
ha a történetmondás és a történetek hallgatása mindig is ezeket a dolgo
kat próbálta volna megérteni. A tevékenység azért kielégítő, mert a tör
ténetek lehetőséget kínálnak a behelyettesítő cselekvésre és olyan prob
lémáknak a megoldására, hogy hogyan cselekedjünk, és hogyan legyünk
olyan személyek a társadalomban, akikről a történetben szó van. A köz
számára hozzáférhető történetek a társadalom tagjainak közös cselekvési
és érzelmi mintákat nyújtanak. Segítenek abban, hogy elgondolkodjunk
arról a kulturális hagyományról, amelyben élünk, és hogy ennek részévé
váljunk.
Érzelmek és művészet
A romantika 2. fejezetben tárgyalt irodalomelméleti korszakának kezde

te óta a nyugati kultúra művészetelméletei figyelmének középpontjában
a művész és a mű kapcsolata állt. Kialakult egy egyetértés (Abrams,
1953); az elméletalkotók egyetértenek abban, hogy a művészet az érze
lem művész általi kifejezése valamilyen médiumon keresztül; ez lehet ze
ne, költészet, regény, festészet. Angol nyelvterületen Wordsworth volt e
mozgalom egyik korai szószólója. A Urai balladák második kiadásának
(1802) előszavában a következőket írja:
A költészet hatalmas érzelmek önkéntelen túláradása; nyugalomban felidézett

érzelmekből származik: az érzelmet szemléljük, amíg egyfajta reakció által a nyu
galom eltűnik, és az érzelem - rokon azzal, amely korábban szemlélődésünk tár
gyát képezte - fokozatosan létrejön, és ő maga ténylegesen létezik az elmében.
(611. o.)
Ez az előszó lett a romantikus költők, valamint a tizenkilencedik századi

regényírók hitvallása. Joggal mondhatjuk, hogy a nyugati irodalom mű
velői ebben a hagyományban dolgoznak, és számos elvét követik még
ma is.
Miért olyan fontos a pszichológusok és az érzelmek megértésére tö
rekvők számára az a gondolat, hogy a művészet az érzelem kifejezése?
Azért, mert rámutat arra, hogy az érzelmek ezerarcúak, inkább nyers
anyagok, mint végtermékek. Ezeket a kezdetleges érzéseket a kultúra
formálja. A szülők elmagyarázzák őket a gyerekeiknek. A mesékben
ugyanúgy, mint a regényekben, színdarabokban, hírekben és filmekben,
olyan eseményeknek és ezek következményeinek példáit látjuk, ame
lyek érzelmekhez vezetnek.
Mivel az érzelmek biológiai alapjai gyakran erőteljes, de igen változa
tos hatásokat okoznak, a művészek számára az idők kezdetétől kénysze
rítő erejűnek tűnt, hogy egyéniségükön keresztül kreatívan fejezzék ki
érzelmeiket. Az érzelmeknek tehát intencionalitást adnak. Az érzelmek
akkor jelentkeznek, ha problémákkal, kétségekkel kerülünk szembe éle
tünk során, amikor nem tudjuk, hogyan viselkedjünk. Szólnak nekünk,
hogy valami olyasmi történik, amire oda kell figyelnünk. Gyakran krea
tív választ igényelnek. A művészek tudatossá teszik ezeket az ingatag ér
zéseket, a másokkal és önmagunkban kialakult konfliktust, az általuk
reprezentált kétségeket, tartalommal és részletekkel töltik meg őket,
amikor művészeti alkotásokként fejezik ki őket.
Az érzelmek a színművészeiben, a szertartásokban és a pszichoterápiában
Számos társadalomban a szertartások, a színművészet és később az iro

dalom azzal a meglehetősen explicit funkcióval bírt, amit nagyjából te
rápiásnak nevezhetünk (Helman, 1984). Az emberek minden társada
Tudatosság 427
lomban eljátszanak rituálékat, amelyek olyan csoportos tevékenységet
foglalnak magukban, mint az éneklés, tánc vagy felvonulások. Minden
társadalomban van színház, vagy ami ennek megfelel. Mindegyikben
mesélnek történeteket. Az írásbeliséggel elkezdődött ezeknek a történe-
teknek a leírása (Olson, 1994), és bizonyos kultúrákban, például a zsi
dóknál és a reformációt követően a keresztény protestánsoknál egyértel -
mű, hogy az írott szöveg szent, amelyet értelmezni kell, és gondolkodni
kell róla. Ugyanúgy, ahogy az érzelmek állnak a pszichoterápiák közép
pontjában, amelyek mai, világi leszármazottai a vallási szertartásoknak
és társadalmi gyakorlatoknak, az érzelmek állnak az elbeszélő irodalom
középpontjában is. Ugyanúgy, ahogy a katarzis, vagyis az elsődleges ér
zelmek átélése a terápia központi eseménye, a katharszisz - ahogy Arisz
totelész nevezte, tisztázva az érzelmek és az emberi cselekvés kapcsolatát
(Nussbaum, 1986, 391. o.) - központi fontosságú a színházban, egy tör
ténet hallgatása vagy egy regény olvasása közben is.
Hogyan értelmezzük ezt? Az egyik magyarázat Schefftől (1979) szár
mazik. Amellett érvel, hogy az összes ilyen társadalmi szokásnak - nyílt
vagy hétköznapi terápia, szertartások, dráma, történetek - a középpont
jában nem csupán az érzelem átélésének lehetősége áll, hanem az, hogy
azokat az általa „legjobb esztétikai távolságinak nevezett távolságból
éljük át. Scheff azt állítja, hogy ha az érzelmileg pusztító események vagy
nehézségek eluralkodnak rajtunk, vagy ha túlságosan eltávolítjuk őket
magunktól, akkor egyfajta érzelmi hátralékot halmozunk fel, ami eltor
zítja érzelmi életünket. A szertartás, színművészet és elbeszélés úgy mű
ködik, mondja Scheff, hogy emlékezeti jelzőingereket kínál, amelyek
biztonságos összefüggésben juttatják eszünkbe saját érzelmeinket, ahol a
legjobb esztétikai távolságból élhetjük át őket.
Amikor Rómeó és Júlia sorsa miatt sírunk, saját nyomasztó veszteségélményein

ket éljük újra, de új és kevésbé súlyos körülmények között. A behelyettesítő vesz
teség élménye egy megfelelően felépített drámában eléggé lehangoló ahhoz, hogy
újraélessze a régi szomorúságot. Eléggé helyettesítő értékű is azonban ahhoz,
hogy az érzelem ne uralkodjon el rajtunk. (Scheff, 1979, 13. o.)
Scheff azt állítja, hogy miközben így éljük át - vagy Pennebaker javaslata
szerint, ha bizalmasan közöljük és leírjuk - az érzelmeket, képesek le
szünk őket terápiás hatással beépíteni tudásunkba. Azt állítottuk, hogy
a terápiás segítség-ellátás Nyugaton túlságosan kevés ahhoz, hogy kielé
gítse a szükségleteket. Az elbeszélés azonban, a hallott, olvasott vagy lét
rehozott formában minden társadalomban korlátlanul hozzáférhető.
Ezek a formák továbbá sokkal inkább a beteg irányítása alatt állnak,
mint a terápia legtöbb formája - akaratunknak megfelelő módon és idő
ben használhatjuk őket.
Scheff érvelése nem ad számot az összes okról, amiért részt veszünk
egy szertartásban, drámában vagy elbeszélésben. Akár azt a következte
tést is levonhatjuk, hogy a legtöbb társadalmi gyakorlat ezen a területen
- zenehallgatás, a sportesemények nézése, moziba járás - nagyrészt az él
vezet miatt történik, mindenfajta terápiás cél nélkül. Az emberek általá-

ban élvezik az ilyen szokásokat, még akkor is, ha az átélt érzelmek nega
tívak, aminek jó példája, ha egy krimiért fizetünk a moziban. Úgy tűnik,
hogy mi, emberek jobban szeretjük, ha vagyunk valamilyen érzelmi álla
potban, mint ha nem vagyunk semmilyenben. Miért találjuk az érzel
mek átélését szórakoztatónak? Ez olyan kérdés, amiről elgondolkodha
tunk; egyelőre megválaszolatlan marad.
A megértés kultúrája
A tizenkilencedik században Franciaországban Gustave Flaubert és Emilé

Zola, Angliában Jane Austen és George Eliot, Oroszországban Lev
Tolsztoj és Fjodor Dosztojevszkij, Amerikában Herman Melville és
Harriet Beecher Stowe regényei a szórakozás eszközeivé, az érzelmek át
élésének olyan módjaivá váltak, amelyeken keresztül azokat asszimilálni
lehetett (Scheff javaslatának megfelelően). Rajtuk keresztül az olvasó
azonosulhatott másokkal, így az az élmény, hogy érzelmileg részt ve
szünk személyes ismerőseinken kívüli emberek életében, George Eliot
szavaival élve „a morális érzék nyersanyagává válhatott” (Pinney, 1963,
270. o.).
Nem sokkal a század vége után kezdetét vette a változás, amelyet egy
részt olyan irodalmi mozgalmak indítottak el, mint Marcel Proust Az
eltűnt idő nyomában (1913-1927) című műve, amely az olvasótól azt kí
vánja, hogy legyen ő az író, másrészt a pszichoanalízis új mozgalma,
amelyben a klienst megkérik, „hogy beszélje el... élete és betegsége tör
ténetét” (Freud, 1905/1993, 26. o.).
Az 1920-as évekre a regények befeléfordulóbbak lettek, és általánossá
vált az az elképzelés - amely nem volt új, legalább Shakespeare-rel kez
dődött -, hogy az egész személlyé válás szorosan összefonódik azzal, hogy
valaki képes magát saját élete elbeszélésének terminusaiban értelmezni.
Marcus pszichoanalitikus terápiával kapcsolatos megfogalmazásában: a
sikeres terápia végén „az ember birtokába kerül saját története..., egy
képzeletbeli építmény, amely ugyanakkor kielégítő számunkra az igazság
formájában, és mint az igazság formája” (Marcus, 1984, 62. o.). A „kép-
zeletbelin” itt Marcus nem azt érti, hogy „hamis”. Azt érti rajta, hogy a
személy önmagáról szóló ilyen története szükségszerűen egy konstruk
ció, töredékes elemek alapján született kreatív értelmezés, ahogy azt
Bartlett (1932) megmutatta.
Marcus aztán a Freud által kezdeményezett pszichoterápiáról szóló
rendkívüli résszel folytatja:
Soha nagyobb tisztelettel nem adóztak még olyan kultúrának, amelyben a külön
böző elbeszélő és fikciós formák századokon keresztül alkalmazták mind a morá
lis, mind a filozófiai tekintélyt, és amely egyik csúcspontját a tizenkilencedik szá
zad nagypolgári regényeiben érte el. Freud írásait - és módszerét - valójában e te
tőpont részeinek kell tekintenünk, ugyanakkor, a huszadik század első felének
Összefoglalás 429
nagy modernista regényeivel együtt, e hagyomány és a tekintélye hanyatlásának a
kezdetét jelentették. (62. o.)
Mit mondjunk akkor a huszadik század második feléről és a huszonegye

dik század előestjéről; mi a helyzet a posztmodernnel? Tudjuk, hogy né
hány regényt azért olvasunk, mert lehetőséget teremt a gondolkodásra,
és felismeréseket vált ki, nemcsak azért, hogy, mint a cselekményes tör
ténetekben, eljussunk a végéig, hogy lássuk, mi történik, és ne aggód
junk tovább (Cupchik és László, 1994). Manapság azonban mindenfajta
regény olvasását nagyrészt felváltotta a tévénézés (Észak-Amerikában
személyenként átlagban napi két óra). Ebből a nézőpontból, amennyire
az látható, a „dráma” fogalma általában a félelem felidézését jelenti vala
kiben, akit megfenyegettek, vagy akinek megsértették a jogait. Ezt pedig
haragos erőszak követi a gonosz ellen. A motívum annyira változatlan,
hogy a szertartás minden tulajdonságával rendelkezik, több millió szen
vedélyes rajongója van, úgyhogy arra kell gyanakodnunk, hogy itt a nyu
gati kultúrában ez lett az új vallásunk.
Mi mint szerzők reméljük, hogy az érzelmek más mintázatai is fel
ismerhetők kultúránkban - más cselekmények más elbeszélésekben,
amelyekben megláthatjuk az emberi sérülékenységet, és amelyekben
emberi életek szereteten és konfliktusokon keresztül kapcsolódnak egy
máshoz. Az ilyen mintázatokban az életelbeszélések az érzelem forgás
pontja körül forognak, nem szükségszerűen könnyen, de a kreativitás és
megértés lehetőségével.
Összefoglalás
A pszichoterápiák számos formája létezett a különböző társadalmak val

lási szokásaiban és szertartásaiban. Általános céljuk az volt, hogy integ
rálják azokat az embereket, akik valahogyan lekapcsolódtak a közösség
ről. Az ilyen gyakorlatokban az érzelmek központi szerepet játszanak.
A huszadik században a pszichoanalitikus terápia világi gyakorlatában a
kliens elmondja saját élettörténetét a terapeutájának egy olyan kapcso
latban, amelyben a beteg az érzelmi sémájába épített kérdéseket az érze
lemátvitel segítségével újra lejátssza. A pszichoterápiának azonban szá
mos formája létezik, és a legtöbbnek van egy többé-kevésbé kiemelkedő
érzelmi alapja. A terápia bizonyos formáiban azt gondolják, hogy az ér
zelmek kifejezése jótékony hatású, másokban fontosabb a megrögzött
vagy defenzív érzelmek megértése, megint másokban az a cél, hogy a
gondolkodás és cselekvés olyan új módjait tegyék lehetővé, amelyek
nem a régi és ismerős érzelmi hatásokat eredményezik. Az érzelmek
azért állnak a terápiák középpontjában, mert céljainkra és a számunkra
fontos dolgokra mutatnak, beleértve legrejtettebb ügyeinket. A terápia
továbbá lehetővé teszi az újrakezdést is. A terápiák jótékony hatásait ál
talában empirikusan is kimutatták, bár nem minden terapeuta haté
kony minden beteggel. A terápiából és az elmúlt négyezer év során leírt
elbeszélő irodalomból világossá vált, hogy az érzelmek nemcsak rögzítet

tek, hanem a kreativitásunktól is függenek. Akkor jelennek meg, ha
problémák merülnek fel az egyén életében, így amellett, hogy felállítják
a fontossági sorrendet, egyben mintegy kihívásokat is jelentenek ezek
nek a problémáknak a megoldására. A legtöbb terápia abból áll, hogy a
beteg elmond a terapeutának egyfajta elbeszélést az életéről, olyan elbe
szélést, amelyben az érzelmek kiemelt jelentőséget kapnak. Nem lehet
véletlen, hogy a világ fikciós irodalma is történetekből áll, amelyek leg
többjében a valamilyen céllal vagy üggyel rendelkező főhős kialakít egy
tervet, aztán szembe találja magát valamilyen problémával, és ennek
eredménye, hogy a főhős érzelmeket él át, amelyek kiválthatják a prob
léma megoldását. Érzelmeink tudatos megértése abból áll, hogy többet
tudunk meg azokról az elbeszélésekről, amelyeket mi és mások mon
dunk az énről és annak viselt dolgairól.
A többi területhez hasonlóan a pszichoterápiának is van egy hasznos kézikönyve; eb

ben vannak a terápia eredményeiről, a különböző terápiás megközelítésekről és a
különböző körülmények között végzett terápiákról szóló fejezetek:
Allen Bergin - Sol Garfield (1994). Handbook of psychotherapy and behavior
change (4th ed.). New York, Wiley.
A pszichoterápia, az önéletrajzi emlékezet, érzelmek és énnarratívumok kapcsolatá

ról szóló lebilincselő olvasmány:
Jeff Singer - Peter Salovey (1993). The remembered self: emotion and memory in
personality. New York, Free Press.
Az érzelmekről és a kreativitásról:
James R. Averill - Carol Thomas-Knowles (1991). Emotional Creativity. In K. T.
Strongman (ed.): International Review of Studies on Emotion (269-299. o.). Chiches
ter, Wiley.
Áttekintés a pszichológia és az irodalomkritika kapcsolatáról és az érzelmek szerepé

ről az elbeszélő irodalom olvasásában és írásában:
Keith Oatley (1994). A taxonomy of emotions of literary response and a theory of
identification in fictional narrative. Poetics, 23, 53-74.
Szakkifejezések
Az alábbi rövid szójegyzékből kihagytuk azokat a kifejezéseket, amelyek bármely kö

zépméretű szótárban megtalálhatók; inkább azokat igyekeztünk felsorolni, amelyek
könyvünkben szakkifejezésként szerepeltek. Teljesebb szójegyzék található Atkinson
et al. (1999). Pszichológia. Második, átdolgozott kiadás. Budapest, Osiris.
affektus »Általános, kissé ódivatú kifejezés az érzelmek, hangulatok és preferenciák

leírására. Az affektiv zavar depressziót vagy mániát jelent.
agresszió»A konfliktusokhoz, a másik bántalmazásához vagy a bántalmazás szán
dékához kapcsolódik: általában a fizikai erőszakkal kapcsolatban említik, de meta
foraként is használják, például egy agresszív vita esetében.
alapérzelmek t Az érzelmek kis halmaza, amely általában a boldogságot, a szomorú
ságot, a haragot és a félelmet foglalja magában. Az alapérzelmek feltételezése szerint
az emberek biológiailag fel vannak szerelve kisszámú ilyen alapérzelemmel, és a töb
bi érzelem ezeknek a finomítása.
amygdalat A limbikus rendszer része, az érzelmekben fontos szerepet játszik: e te
rület kísérleti léziói majmoknál alapvető érzelmi változásokat okoztak.
antidepresszáns »Olyan gyógyszer, amelynek feladata a depressziós hangulat enyhí
tése: elérhetőbbé tesz bizonyos transzmittereket, például a szerotonint a szinapszisok
számára.
arousal »Éberség, amely az idegrendszer (beleértve az autonóm idegrendszer szim
patikus részét is) aktivitásával jár, és a test cselekvéskészségét jelenti.
attribúció t Az a folyamat, amelynek révén okokat rendelünk eseményekhez.
A belső attribúció azt jelenti, hogy az okot magunknak tulajdonítjuk; külső
attribúció esetén valami énen kívüli okot találunk.
autonóm idegrendszert Az idegrendszer azon része, amely mintegy a test belsejére
irányul. Két része van: a paraszimpatikus rész a pihenést támogatja, a szimpatikus
rész feléleszti a testet: felkészíti a szexre, a támadásra vagy a védekezésre.
bevésődés (imprinting) »A tanulás fajspecifikus mintázata, amely néhány állatnál a
kora csecsemőkor egy korlátozott időtartamán belül jelenhet meg. Ha például az ál
lat ebben az időszakban mozgó és hangot kibocsátó tárggyal találkozik, akkor ezt kö
veti.
bőrvezetés»A bőr által termelt parányi izzadságmennyiségek elektromos mutatója.
Az autonóm idegrendszer változásait jelzi, amelyek viszont érzelmi változásokra
utalnak.
cél »Célkitűzés vagy szándék, amelynek nem szükségszerűen vagyunk tudatában.
célhoz igazított kapcsolat »Bowlby kifejezése arra a kapcsolatra, amely szülő és gye
rek között alakul ki, és azon alapul, hogy mindkettő képes a másik céljait reprezen
tálni.
célrelevancia'elméletek t Erzelemelméletek, amelyekben az érzelem meghatározója
a személy értékelése arra vonatkozóan, hogy a célhoz közelít, vagy annak elérése
akadályozva van.
cselekvéskészségtFrijda kifejezése, az érzelmek központi mechanizmusát jelöli: el
sőbbséget ad egy bizonyosfajta cselekvésnek, és felkészít rá.
depresszió (vagy súlyos depresszió) »Pszichiátriai tünetegyüttes, amely legalább két
hétig tartó rossz vagy szomorú hangulattal jár, és az alábbi tünetek közül legalább
432 Szakkifejezések
négy jellemzi: élvezet elvesztése, súlyveszteség, álmatlanság, ingerlékenység vagy re

tardáció, fáradékonyság, értéktelenség és bűntudat érzése, koncentrációs nehézsé
gek, öngyilkossági gondolatok.
diagnózis (pszichiátriai diagnózis) »Egyfajta orvosi (pszichiátriai) állapot felismerése
és megnevezése.
diatézis-stressz vagy hajlam-stressz »Elképzelés, mely szerint a pszichiátriai zavarok
genetikai vagy szerzett személyes sérülékenységen (diatézis) és egy életeseményen
vagy nehézségen (stressz) alapulnak.
differenciális érzelmek elméletet Izard érzelemelmélete, amely szerint van az elkülö
nült érzelmeknek egy halmaza, amelyben minden érzelem konkrét neurofiziológiai
alappal rendelkezik.
dinamikus rendszerek elméletet Az érzelmi fejlődés elmélete, amelyben az érzelmek
a környezettel folytatott interakciók révén szerveződő összetevőkből állnak.
egyéni különbségek »Különbségek az emberek között a viselkedés, megismerés vagy
érzelmi állapotok tekintetében.
elektroencefalogram (EEG) »Az agy felszínéről rögzített elektromos mintázat, amely
sok millió idegsejt aktivitását összegzi.
életesemény »Egy személy életének olyan eseménye, amely lényeges változást kí
ván. Súlyos életesemény például a legkomolyabb eseménytípus, egy szeretett személy
elvesztése.
előagytA gerincesagy legújabban kialakult része.
emberi univerzálék »Olyan jellemzők, amelyekkel minden emberi lény rendelkezik.
emocionalitás t Az, amiben egyéni különbségeket találunk az érzelmek élményével
vagy kifejezésével kapcsolatban; a személyiség érzelmi összetevője.
énszelftA szelf nyugati társadalmakra jellemző változata, amelyben a szelfet füg
getlennek éljük meg.
epidemiológiai pszichiátriát A pszichiátriai tünetegyüttesek, például depresszió, szo
rongó állapotok, skizofrénia stb., statisztikai vizsgálata a normál populációban, nem
pedig azoknak az embereknek a körében, akik eljutottak a klinikákra.
érzelem »Állapot, amelyet általában egy, a személy számára fontos esemény okoz.
Általában része a) egy tudatos állapot felismerhető minőségű érzéssel, amely egy
tárgyra irányul, b) valamilyen testi zavar, c) felismerhető arckifejezések, hanghordo
zás és gesztusok, d) készültség bizonyos fajta cselekvésre.
érzelemkifejezést Charles Darwin kifejezése az arc, hang és testtartás olyan, többé-
kevésbé akaratlan változásaira, amelyek az érzelmek megfigyelhető jelei.
érzelmek kifejezésre juttatását A kifejezés a családban a tagok felé kinyilvánított el
lenségesség vagy melegség, vagy túlzott bevonódás mennyiségére utal.
érzelmi hajlam »Annak a valószínűsége, hogy egy adott érzelemmel válaszolunk,
nem pedig egy másikkal.
érzelmi séma »Érzelmi válaszmintázat, amely a kapcsolatokbeli érzelmek korábbi
élményeire épül, amelyet új körülmények közé is magunkkal viszünk.
érzelmi szabályozás »Azok az implicit és explicit stratégiák, amelyeket érzelmi élmé
nyeink intenzitásának és időtartamának növelésére és csökkentésére alkalmazunk.
etológiatAz emberei és állati viselkedés vizsgálata természetes körülmények
között.
evolúciós adaptáció »Az az állapot, amelyben a természetes szelekció révén úgy ala
kult ki egy organizmus, hogy illeszkedjen a környezetéhez.
extemalizáló zavart A pszichológiai zavar olyan mintázata gyerekeknél, amelyet
antiszociális viselkedés jellemez: ellenkezés, pusztítás, néha agresszió és bűnözés.
(Lásd magatartászavar, az egyik extemalizáló zavar.)
facialis feedback feltételezése»Az az elképzelés, hogy az arcmozgásokból származó
információ létrehozza vagy felerősíti az érzelmeket.
fajspecifikus mintázattA célirányos viselkedés kiterjedt mintázata, amely örökletes
és a fajra jellemző.
fóbia »Egy helyzettől vagy tárgytól való intenzív félelem, amely elkerüléshez vezet.
folytonossági A fogalmat ebben a könyvben olyan érzelmi válaszra vagy érzelmi vi
selkedésre használjuk, amely több hónapig vagy évekig tart.
forgatókönyv »Tárolt cselekvéssorvázlat egy cél elérésére,
gesztus »Kifejező mozgás.
gondozói A gyerek gondozásáért felelős szülő vagy más személy.
habituáció »A válasz csökkenése az inger ismétlődésének hatására.
hangulati Elhúzódó érzelmi állapot vagy hajlam arra, hogy érzelmileg egy bizonyos
módon válaszoljunk; tarthat órákig, napokig vagy akár hetekig, esetleg alacsony
szinten és esetleg anélkül, hogy a személy tudná, mi váltotta ki a hangulatot.
hangulatfüggő felidézés »Érzelmi epizódok jobb felidézése, amikor a személy később
ugyanolyan hangulatban van.
helyettesítő cselekvés »Állatok - és néha emberek - által konfliktusos helyzetekben
megjelenített, látszólag irreleváns viselkedés.
heurisztika »Stratégia, amelyet olyan különböző kontextusokban lehet használni,
ahol nem biztos, hogy van a problémának megoldása.
hipotalamusziAz előagy része, amely az autonóm idegrendszer és az agyalapi mi
rigy irányításáért felelős - érintett az evés, ivás, szex és támadás fajspecifikus viselke
désmintázataiban is.
hormont A vérárammal keringő vegyület, amely az agyat vagy a test más részeit
befolyásolja.
idegen helyzet »Ainsworth által kialakított vizsgálat, amely azt vizsgálja, hogy a cse
csemő hogyan reagál a szeparációra és az anyával való újbóli találkozásra.
immunrendszert A test fertőzésekkel, rákkal és más betegségekkel szembeni véde
kezőrendszerének része.
incidenciatAz epidemiológiában használt kifejezés, amely azt mutatja, hogy egy
adott zavar új esetei milyen gyakran jelennek meg a populációban.
individualizmust A nyugati társadalmak kulturális vonása; az egyént autonómnak
és függetlennek tartják; ezek a vonások erkölcsi értékre tettek szert.
indukció (hangulatkiváltás) »Hangulat létrehozása egy film megnézésével, zene-
hallgatással vagy valamilyen más módszerrel.
intencionalitástA mentális állapotok jellemzésére szolgáló filozófiai kifejezés,
amelynek jelentése (nagyjából) „valamire vonatkozás”. Tehát a vágyak, vélekedé
sek és érzelmek intencionálisak, ha valamire vonatkoznak.
intemalizáló zavar »Olyan zavarmintázat gyerekeknél, amelyet társas visszahúzó
dás, szorongás, félelmek és boldogtalanság jellemez.
katarzis »Egy érzelem csökkenése annak köszönhetően, hogy kifejezésre kerül
pszichoterápiában, drámában vagy rituáléban.
kéreg (neocortex) »A megnagyobbodott előagy külső része, amely embereknél kü
lönösen jelentős.
keresztmetszeti vizsgálati Különböző életkori csoportokon egy időben végzett vizs
gálat.
kiértékelés »Egy esemény értékelése különböző kritériumok szempontjából. Egy
kiértékeléshalmaz meghatározza, hogy az esemény milyen érzelmet eredményez (ha
egyáltalán vezet érzelemhez).
kiváltó »Esemény amely kivált valamilyen érzelmet vagy cselekvést.
kognitív t A reprezentációkkal és a tudás felhasználásával kapcsolatos.
kondicionálás (klasszikus vagy pavbvi) »Egy esemény és egy fájdalmas vagy kelle
mes inger közötti kapcsolat megtanulása.
kötődés »Viselkedéses rendszer, amelyben a csecsemő és a gondozó optimális kö
zelségi szintet tartanak fenn egymással a csecsemő biztonsága érdekében. A sírás
olyan érzelmi jelzőrendszer, amely odahívja a gondozót.
kötődési stílust A gyerekek osztályozása biztonságos, ambivalens és elkerülő cso
portokba Ainsworth „idegen helyzet”-vizsgálata alapján; néha kötődési státusnak
nevezik.
köztiagy »Ezt a szót a hipotalamusszal felcserélhetően használjuk.
kritikus periódus »Olyan szakasz egy emberi lény vagy állat fejlődésében, amely op
timális bizonyos ingerekre való válaszolás vagy bizonyos képességek elsajátítása
szempontjából.
kultúra »Gondolatok, szokások és hagyományok mintázata, amely együtt élő és
ugyanazt a nyelvet beszélő emberek csoportját jellemzi.
lateralizáció »Egy funkció nagyobb reprezentációja az agy egyik oldalán, mint a
másikon.
léziótAz agy egy részének sérülése.
limbikus rendszert Az előagy amygdalát is magában foglaló része, amelyet az érzel
mek szempontjából különösen fontosnak tartanak.
longitudinális vizsgálat t Olyan vizsgálat, amelyben legalább két vagy több, egymás
tól hónapokra vagy akár évekre eső időpontban végeznek méréseket.
magatartószavaríGyerekkori tartós viselkedésmintázat, amelynek eredményeként
mások jogai vagy szociális normák sérülnek. Agresszióval jár, amely másoknak kárt
okoz vagy kár okozásával fenyeget, károsítja a tulajdont, csalás, lopás és a szabályok
súlyos megsértésének formájában.
makrofágokt Az immunrendszer fehérvérsejtjei, amelyek a törmelék eltakarításá
ért felelősek.
megerősítés »Jutalom, amely az őt megelőző viselkedés újbóli megjelenését valószí
nűbbé teszi. A negatív megerősítéseknek (büntetés és a jutalom elmaradása) össze
tettebb a hatása.
megjelenítési szabályok »Elméleti kifejezés, amely arra utal, hogy egy adott társada
lomnak implicit szabályai vannak arra vonatkozóan, hogy milyen érzelmeket és mi
kor lehet mások felé kifejezni.
mellékvesekéreg-hormonoktA mellékvese külső részéből felszabaduló hormonok,
amelyek mozgósítják energiatartalékainkat, és elnyomják az immunrendszer egy ré
szének működését.
metaelemzés »Statisztikai módszer, amelyet sok vizsgálatból nyert eredmények
elemzésére használnak, ezeket a mutatókat átalakítják egy standard pontszámra, és
a pontszámokat összeadják, hogy megbecsüljék egy bizonyos beavatkozás vagy válto
zófajta átlagos hatását. Egy „plusz egyes” hatásméret azt árulja el nekünk, hogy az ér
deklődésünk tárgyát képező csoport átlaga egy szórással nagyobb volt, mint az össze
hasonlítási csoporté.
metamegismerés ► A gondolkodásról való gondolkodás —saját kognitív folyamata
ink tervezése, figyelemmel kísérése és ellenőrzése.
mi-szelft A szelf keleti kultúrára jellemző változata, amelyben a szelfet másoktól
kölcsönösen függőnek élik meg.
modellnyújtás »Megfigyelésen és utánzáson keresztül zajló tanulási folyamat.
motiváció »Valamilyen céllal rendelkezés állapota.
népi pszichológia (népi elmélet) »A pszichológiai kérdések hétköznapi értelmezése,
amelyet általában, gyakran implicit módon, valamely kulturális csoport elfogad.
neurokemikáliáktAz idegi működést befolyásoló átvivőanyagokra, peptidekre és
hormonokra használt általános kifejezés.
neurokulturális elméletiEkman elmélete a biológiai alapú érzelmekről és a kulturá
lisan szabályozott megjelenítési szabályokról.
neurotranszmittertLásd átvivőanyag.
örökletessel »Annak mutatója, hogy egy viselkedésmintázat milyen mértékben tu
lajdonítható genetikai átvitelnek.
összetett érzelem »Olyan érzelem, amelynek több része van; általában az ént érinti.
összetevős elméletek (érzelemé) »Azok az elméletek, amelyek szerint az érzelmek
olyan összetevőkből épülnek fel, mint például a kiértékelés vonásai.
ösztön »Ódivatú kifejezés, amely népszerűségét Lorenznek köszönheti. Ma már
nem annyira használatos, mert az ösztönök Lorenz leírásában egy hidraulikus meta
forával jellemezhető mechanizmus által ellenőrzött, rögzített cselekvésmintázaton
alapulnak. A ma használatos kifejezés: „fajspecifikus mintázat”.
p »Valószínűség - a statisztikában azt jelölik vele, hogy valamely vizsgálati ered

mény mekkora valószínűséggel lehetett volna a véletlennek köszönhető. Tehát a
p < 0,05 kifejezés azt jelenti, hogy az eredmény csak 5 százalék valószínűséggel a vé
letlen eredménye, így feltehető, hogy a kutatók által felkínált magyarázat helyes.
peptidtKülönböző aminosavakból álló nagy molekulájú anyag, amely szétterjedve
befolyásolja az agy és más testrészek működését.
perifériást A neuroanatómiában a „centrálissal” szembeállítva használatos - vagyis
a perifériális idegrendszer azokból az idegekből áll, amelyek az agyból és a gerincvelő
ből futnak az izmokhoz, valamint az érzékelővégződésektől az agyba és a gerincvelőbe.
prevalenciatAzoknak az embereknek a száma az átlagpopulációban, akik egy
adott betegségben szenvednek.
prognózis lEgy zavar vagy betegség valószínű kimenetele.
prototípust Egy fogalom jellegzetes példája.
pszichiátriát A z emberek rendellenes érzelmeinek, gondolatainak vagy viselkedé
sének kezelését szolgáló orvosi gondoskodás.
pszichoanalízist Freud által kialakított terápiás módszer, amelyben a jelenlegi vi
selkedéseket és érzelmeket a gyerekkori tapasztalatok folyamán kialakult tudattalan
folyamatok fényében értelmezik. A terapeuta figyel, és alkalmanként értelmezése
ket javasol, hogy értelmet adjon annak, amit a beteg mond.
pszichopatológia t Pszichológiailag rendellenes állapotok, és ezek vizsgálata és meg
értése.
pszichoszomatikus betegségek t Testi betegségek, amelyeket pszichológiai okok kez
denek, tartanak fenn vagy súlyosbítanak.
pszichoterápia (vagy pszichológiai terápia) I A terápia gyógyítást jelent; a pszicholó
giai változatokban egy vagy több kliens találkozik egy terapeutával, hogy megbeszél
jék a pszichológiai distressz és érzelmi zavar lehetséges értelmezéseit, néha azért,
hogy felismerésekre jussanak, vagy tanácsot kapjanak, vagy jobb megküzdési straté
giákat sajátítsanak el.
rlKorrelációs együttható, 0 (ami azt jelenti, hogy nincs kapcsolat a két változó
között) és 1 (ami azt jelenti, hogy a két változó pontosan megfelel egymásnak, ha ki
egyenlítik őket a méréshez használt skálák szempontjából) között helyezkedik el.
ráhangolódás t A csecsemő és a gondozó közötti finoman hangolt interakciók, ame
lyekben a szülő érzelmei és cselekvései szinkronban vannak a babáéval, és viszont.
reflexi Elég jól elkülönülő cselekvés, amely olyan idegpályán alapul, amely egy in
gert és egy választ kapcsol össze.
romantika (a művészetekben) >A tizennyolcadik század második felében Európá
ban kezdődő időszak, amely a természetesség és az érzelmek fontosságát hangsúlyoz
za, szemben a mesterségessel és a szabályok diktálta viselkedéssel.
romantikus szerelemtA kifejezés a szerelembe esés jelenségére utal egy olyan sze
méllyel, aki szexuális partner és talán életre szóló társ lehet. A másik idealizálásával
jár - ezt gyakran költészetben vagy dalban fejezik ki - , néha bizonyos mértékű titko
lózással és a hétköznapi magatartás néhány szabályának felfüggesztésével.
sémát Az emlékezetben tárolt struktúra: emberek, események és tárgyak repre
zentációja, amely lehetővé teszi az ember számára, hogy megfelelően cselekedjen.
sérülékenységi tényezőkt Az emberek életének elemei, amelyek valószínűbbé te
szik, hogy valamely pszichiátriai betegség áldozatául esnek, ha egy súlyos stresz-
szornak vannak kitéve.
skizpfrénialSúlyos mentális zavar, amelyet a gondolkodás, érzelmek és viselkedés
zavara jellemez. Téveszméket és hallucinációkat is tapasztalhat a beteg.
stressz lOlyan esemény, amely megváltoztatja a személy képességét arra, hogy
megküzdjön az eseménnyel és következményeivel.
striatális rendszert A z előagy része, amely a mindennapi tevékenységek ütemezésé
vel foglalkozik.
személyiségi Egy személy viselkedésének, gondolkodásának és érzelmeinek jelleg
zetes mintázata.
szeptális régiót A limbikus rendszer része.

szerep »A színházból átvett kifejezés, amely egyfajta társas funkció eló'adására utal,
mint például anya, diák vagy barát. A szerepek eljátszása mások megjegyzéseit váltja
ki, és ez adja minden kultúrában az erkölcs alapját.
szinapszis »Kapcsolódási pont, amelyen keresztül az idegimpulzus átjut egyik neu-
ronról a másikra.
szívritmus IAz érzelmi arousalt jelző mutató.
szocializációt Azok a módszerek, amelyeken keresztül a szülők és a tanárok beve
zetik a gyerekeket a társadalmilag helyes viselkedésekbe és a kultúra érzelemmegje
lenítési szabályaiba.
szocio-emocionális IA fejlődés folyamatában az érzelmek és a másokkal való szoros
kapcsolatok közötti viszony jelölésére használt kifejezés.
szorongás!Félelemteli, nyugtalan vagy aggódó hangulat. A kifejezés pszichiátriai
szindrómák csoportjára is utal: ebbe a csoportba tartozik a pánik, agorafóbia, társas
fóbia, specifikus fóbia, rögeszmés-kényszeres zavar, poszttraumás stressz-zavar és a
generalizált szorongás.
tanult tehetetlenségi A tehetetlenség és a helyzetek irányítására való képtelenség
érzése és képtelenség arra, hogy a személy saját viselkedése és annak következmé
nyei között megállapítsa a kapcsolatot; úgy tartják, hogy ezt az attitűdöt korábbi ku
darcélményekből tanulja meg az ember.
tárgy »Ebben a könyvben az érzelmek tartalmára utalunk vele, mint „az érzelmeim
tárgya” kifejezésben.
társas támogatás ! Vagy egy közeli barátság, vagy a kapcsolatoknak egy olyan háló
zata, amely stressz esetén támogatást nyújt az egyénnek.
temperamentum t A viselkedés és érzelmek olyan aspektusa, amely alkati eredetű,
időben stabilitást mutat, és genetikai alapja van.
temporális lebenyt Az agykéreg része, amely a limbikus rendszer közelében helyez
kedik el.
transzfert A beteg viselkedésének, érzelmi válaszainak és vélekedéseinek mintáza
tai, amelyek a terapeutára irányulnak; úgy tartják, hogy a másokkal, például szülők
kel való kapcsolatokban gyökereznek.
trarozmitteranyaglKémiai anyag, amelyet az idegsejtek választanak ki, hogy más
idegsejtekkel kommunikáljanak. Ma már több tucat transzmitter létezéséről tu
dunk, ilyenek például az acetíl-kolin, a noradrenalin, a szerotonin és a dopamin.
Számos idegsejt több ilyennel rendelkezik; néha a szinapszison kívülre is elterjednek,
hogy egy lokális területen belül hassanak az idegsejtekre.
trauma »Sérülést okozó érzelmi jelentőséggel bíró esemény, mint például a gyerek
kori szexuális és fizikai bántalmazás vagy egy polgári vagy katonai katasztrófa, amely
erősen érint egy személyt.
tünetek (pszichiátriai tünetek) tA z érzelmi élmény vagy viselkedés egyedi darabjai,
amelyek problémásak az egyén számára, és egy zavar fennállásának kritériumaihoz
tartoznak.
variancia »Valamely mutató variabilitásának a mutatója egy mintában (technikai
lag: e mutatók szórásnégyzete).
védőfaktorok »Az ember életének olyan tényezői (például egy közeli barát), ame
lyek megakadályozzák, hogy mentális problémákat alakítsanak ki, amikor súlyos
stressznek vannak kitéve, de nem kapcsolódnak azoknak a problémáknak a kialaku
lásához, amelyek nem stresszhelyzetben jelennek meg.
vonás»A személyiség időben stabil aspektusa.
zavar (érzelmi vagy pszichiátriai zavar) »Szakkifejezés az elme tartós állapotára vagy
tartós viselkedésekre, amelyek bénítóak, és megnehezítik vagy lehetetlenné teszik a
személy számára, hogy a mindennapi életben funkcionáljon.
Irodalom
Aaron, N. A. - Calkins, S. - Fox, N. (1990). Infant temperament and attachment

predict behavioural inhibition at 24 months. Infant Behavior and Development, 13,
235.
Abrams, M. H. (1953). The mirror and the lamp: Romantic theory and the critical tra
dition. Oxford, Oxford University Press.
Abramson, L. Y. - Metalsky, G. I. - Alloy, L. B. (1989). Hopelessness depression:
A theory-based subtype of depression. Psychological Review, 96, 358-372.
Abramson, L. Y. - Seligman, M. E. P. - Teasdale, J. D. (1978). Learned help
lessness in humans: Critique and reformulation. Journal of Abnormal Psychology, 87,
49-74.
Achenbach, T. M. - Edelbrock, C. S. (1984). Psychopathology of childhood. An
nitól Review of Psychology, 35, 227-256.
Achenbach, T. M. - Howell, C. T. - Quay, H. C. - Conners, C. K. (1991). Na
tional survey of problems and competencies among four to sixteen year olds. Mono
graphs of the Society for Research in Child Development, 56 (3, Serial No 225).
Ader, R. - Cohen, N. (1993). Psychoneuroimmunology: Conditioning and stress.
Annual Review of Psychology, 44, 53-85.
Adolphs, R. - Tranel, D. - Damasio, H. - Damasio, A. (1994). Impaired recogni
tion of emotion in facial expressions following bilateral damage to the human
amygdala. Nature, 22, 669-672.
Ainsworth, M. D. S. (1967). Infancy in Uganda: Infant care and the growth of love.
Baltimore, MD, Johns Hopkins Press.
Ainsworth, M. D. S. (1992). Obituary: John Bowlby (1907-1990). American Psy
chologist, 47, 668.
Ainsworth, M. D. S. -Blehar, M. C. - Walters, E. - Wall, S. (1978). Patterns of at
tachment: A psychobgical study of the strange situation. Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Alexander, F. (1950). Psychosomatic medicine. New York, Norton.
Als, H. - Tronick, E. - Brazelton, T. B. (1980). Affective reciprocity and the de
velopment of autonomy. The study of a blind infant. Journal of Child Psychiatry, 19,
22-40.
American Psychiatric Association (1994). Diagnostic and statistical manual of men
tal disorders, Fourth edition: DSM-IV. Washington, DC. Magyarul: A DSM-IV
diagnosztikai kritériumai - zsebkönyv. Animula, 1995.
Anashensel, C. - Stone, J. D. (1982). Stress and depression: A test of the buffer
ing model of social support. Archives of General Psychiatry, 39, 1392-1396.
Andalmann, P. K. - Zajonc, R. B. (1989). Facial efference and the experience of
emotion. Annual Review of Psychobgy, 40, 249-280.
Anderson, E. (1994). The code of the streets. Atlantic Monthly, 273 (5), 80-94.
Anderson, J. C. - Williams, S. - McGee, R. - Silva, P. A. (1987). DSM-III disor
ders in preadolescent children: Prevalence in a large sample from the general popu
lation. Archives of General Psychiatry, 44, 69-76.
Andrew, R. J. (1963). The origin and evolution of the calls and facial expressions
of the primates. Behavbr, 20, 1-109.
Andrew, R. J. (1965, October). The origin of facial expressions. Scientific Ameri
can, 213, 88-94-
438 Irodalom
Angold, A. (1988). Childhood and adolescent depression: I. Epidemiological and

aetiological aspects. British Journal of Psychiatry, 152, 501-507.
Angold, A. (1991). The effects of age and sex on depression ratings in children
and adolescents. Journal of the American Academy of Child and Adolescent Psychiatry,
30, 67-74.
Ardrey, R. (1966). The territorial imperative. New York, Dell.
Arisztotelész (1982). Rétorika. Budapest, Gondolat. Ford. Adamik Tamás.
Arnetz, B. B. - Wasserman, ]. - Petrini, B. - Brenner, S. - Levi, L. - Eneroth, P. -
Salovaara, L. - Theoreil, T. - Petterson, I. (1987). Immune function in unemployed
women. Psychosomatic Medicine, 49, 3-12.
Arnold, M. B. - Gasson, J. A. (1954). Feelings and emotions as dynamic factors in
personality integration. In M. B. Arnold - S. J. Gasson (eds.): The human person
(294-313. p.). New York, Ronald.
Assagioli, R. (1965). Psychosynthesis: A manual of principles and techniques. New
York, Viking.
Astington, J. W. (1993). The child's discovery of the mind. Cambridge, MA, Har
vard University Press.
Astington, J. W. - Jenkins, J. M. (1995). Theory of mind development and social
understanding. Cognition and Emotion, 9, 151-165.
Atkinson, R. L. et al. (1999). Pszichológia. Második, átdolgozott kiadás. Budapest,
Osiris.
Augustinus, A. (1987). Valbmások. Budapest, Gondolat. Ford. Városi István.
Averill, J. R. (1982). Anger and aggression. An essay on emotion. New York,
Springer.
Averill, J. R. (1985). The social construction of emotion: With special reference
to love. In K. J. Gergen - K. E. Davis (eds.): The social construction of the person (89-
109. p.). New York, Springer Verlag.
Averill, J. R. - Nunley, E. P. (1992). Voyages of the heart: Living an emotionally ere-
ative life. New York, Free Press.
Averill, J. R. - Thomas-Knowles, C. (1991). Emotional creativity. In K. T.
Strongman (ed.): International Review of Studies on Emotion (269-299. p.). Chi
chester, Wiley.
Axelrod, R. (1984). The evolution of cooperation. New York, Basic Books.
Bakhtin, M. (1963). Problems of Dostoevsky's poetics (C. Emerson, Trans). Minne
apolis, University of Minneapolis Press.
Baldwin, M. (1992). Relational schemas and the processing of social information.
Psychobgical Bulletin, 112, 461-484.
Bamber, J. H. (1979). The fears of adobscence. London, Academic Press.
Bandura, A. (1988). Self-efficacy conception of anxiety. Anxiety Research, 1,
177-198.
Bard, P. (1928). A diencephalic mechanism for the expression of rage with special
reference to the sympathetic nervous system. American Journal of Physiobgy, 84,
490-513.
Bard, P. - Rioch, D. M. (1937). A study of four cats deprived of neocortex and ad
ditional portions of the forebrain. Johns Hopkins Medical Journal, 60, 73-153.
Baron, R. A. (1987). Interviewer’s mood and reaction to job applicants. Journal of
Applied Social Psychology, 17, 911-926.
Bartlett, F. C. (1932/1985). Az emlékezés. Budapest, Gondolat. Ford. Pléh Csaba.
Bass, E. - Davis, L. (1988). The courage to heal. New York, Harper & Row.
Bates, J. E. (1987). Temperament in infancy. In J. Osofsky (ed.): Handbook of in
fant devebpment. New York, Wiley.
Bates, J. E. - Olson, S. - Pettit, G. - Bayles, K. (1982). Dimensions of individual
ity in the mother-infant relationship at six months of age. Child Devebpment, 53,
446-461.
Bates, J. E. - Maslin, C. A. - Frankel, K. E. (1985). Attachment security, mother-
Irodalom 439
child interaction and temperament as predictors por behavior-problem ratings at

age three years. In I. Bretherton - E. Waters (eds.): Growing points of attachment the-
ory and research. Monographs of the Society for Research in Child Development, 50 (1-2,
Serial No 209), (167-193. p.).
Bateson, P. (1990). Obituary: Konrad Lorenz (1903-1989). American Psychologist,
45, 65-66.
Bateson, P. P. G. (1983). Mate choice. Cambridge, Cambridge University Press.
Bauer, D. H. (1976). An exploratory study of developmental changes in children’s
fear. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 17, 69-74.
Bear, D. (1979). The temporal lobes: An approach to the study of organic’ behav
ioral changes. In M. S. Gazzaniga (ed.): Handbook of behavioral neurobiology. Vol. 2.
Neuropsychobgy (75-95. p.). New York, Plenum.
Bebbington, P. E. - Hurry, J. - Tennant, C. - Sturt, E. - Wing, J. K. (1981). Epide
miology of mental disorders in Camberwell. Psychobgical Medicine, 11, 347-363.
Bebbington, P. E. - Sturt, E. - Tennant, C. - Hurry, ]. (1984). Misfortune and re
silience: A community study of women. Psychobgical Medicine, 14, 347-363.
Beck, A. T. (1976). Cognitive therapy and the emotional disorders. New York, Merid
ian.
Beck, A. T. (1983). Cognitive therapy of depression: New perspectives. In P. J.
Clayton - P. E. Barrett (eds.): Treatment of depression: Old controversies, new ap
proaches (265-284. p.). New York, Raven Press.
Beck, A. T. - Emery, G. (1985). Anxiety disorders and phobias: A cognitive perspec
tive. New York, Basic Books.
Beck, A. T. - Rush, A. J. - Shaw, B. F. - Emery, G. (1979). Cognitive therapy of de
pression. New York, Guilford.
Beck, A. T. - Steer, R. - Garbin, M. (1988). Psychometric properties of the Beck
Depression Inventory: Twenty-five years of evaluation. Clinical Psychobgy Review, 8,
77-100.
Beeghly, M. - Bretherton, I. - Mervis, C. B. (1986). Mothers’ internal state lan
guage to toddlers. British Journal of Developmental Psychobgy, 4, 247-261.
Bellak, L. (1986). The thematic apperception test (4th ed.). Larchmont, Grune &
Stratton.
Belsky, J. - Fish, M. - Isabella, R. (1991). Continuity and discontinuity in infant
negative and positive emotionality: Family antecedents and attachment conse
quences. Developmental Psychology, 27, 421—431.
Benedict, R. (1946). The chrysanthemum and the sword: Patterns of Japanese cul
ture. Boston, Houghton Mifflin.
Ben-Ze’ev, A. (1992). Pleasure in other’s misfortune. Iyyun, 41, 41-61.
Ben-Ze’ev, A. - Oatley, K. (in press). Development of social understanding and
constructive agents. Behavioral and Brain Sciences.
Bergin, A. E. - Garfield, S. L. (1994). Handbook of psychotherapy and behavior
change (4th ed.). New York, Wiley.
Berkowitz, L. (1993). Towards a general theory of anger and emotional aggres
sion: Implications of a cognitive neo-associationistic perspective for the analysis of
anger and other emotions. In R. S. Wyer - T. Srull (eds.): Advances in social cogni-
twn. Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Berkowitz, L. - Cochran, S. - Embree, M. (1981). Physical pain and the goal of
aversively stimulated aggression. Journal of Personality and Social Psychobgy, 40, 687—
700.
Bermond, B. - Fasotti, L. - Nieuwenhuyse, B. - Schuerman, J. (1991). Spinal cord
lesions, peripheral feedback and intensities of emotional feelings. Cognition and
Emotion, 5, 201-220.
Bernal, M. (1987). Black Athena: The Afroasiatic roots of classbal civilization. Vol. 1.
The fabrication of ancient Greece, 1785-1985. New Brunswick, NJ, Rutgers Univer
sity Press.
440 Irodalom
Berne, E. (1984)- Emberi játszmák. Budapest, Gondolat. Ford. Hankiss Ágnes.

Bernheimer, C. - Kahane, C. (1985). In Dora’s case: Freud - hysteria - feminism.
New York, Columbia University Press.
Bernstein, G. A. - Borchardt, C. M. (1991). Anxiety disorders of childhood and
adolescence: A critical review. Journal of the American Academy of Child and Adoles
cent Psychiatry, 30, 519-532.
Berscheid, E. (1988). Some comments on love’s anatomy; Or, whatever hap
pened to old-fashioned lust? In R. J. Sternberg - M. L. Barnes (eds.): The psychology
of love (359-374. p.). New Haven, CT, Yale University Press.
Biglan, A. - Hops, H. - Sherman, L. - Friedman, L. S. - Arthus, J. - Osteen, V.
(1985). Problem-solving interactions of depressed women and their husbands. Be
havior Therapy, 16, 431-451.
Binswanger, L. (1963). Being in the world: Selected papers Q. Needleman, ed. and
trans.). New York, Basic Books.
Bird, H. R. - Canino, G. - Rubio-Stipec, M. (1988). Estimates of the prevalence
of childhood maladjustment in a community survey in Puerto Rico. Archives of Gen
eral Psychiatry, 45, 1120-1126.
Birdwhistell, R. L. (1970). Kinetics and context. Philadelphia, University of Penn
sylvania Press.
Blaney, P. H. (1986/1989). Az érzelem és emlékezet: áttekintés. In Barkóczi Ilo
na - Séra László (szerk): Érzelmek és érzelemelméletek. Szöveggyűjtemény. II. kötet.
227-275. p.
Blazer, D. - Hughes, D. - George, L. K. (1987). Stressful life events and the onset
of a generalized anxiety syndrome. American Journal of Psychiatry, 144, 1178-1183.
Block, J. H. - Block, J. - Gjerde, P. F. (1986). The personality of children prior to
divorce: A prospective study. Child Development, 57, 827-840.
Bloom, Harold (1989). Ruin the sacred truths: Poetry and belieffrom the Bible to the
present. Cambridge, MA, Harvard University Press.
Bloom, Lois (1989). Developments in expression: Affect and speech. In N. L.
Stein - B. Leventhal - T. Trabasso (eds.): Psychological and biological approaches to
emotion (215-245. p.). Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Bodiford, C. A. - Eisenstadt, T. H. - Johnson, J. H. -Bradlyn, A. S. (1988). Com
parison of learned helplessness cognitions and behavior in children with high and
low scores on the children’s depression inventory. Journal of Abnormal Child Psychol
ogy, 17, 152-158.
Boldizar, J. P. - Perry, D. G. - Perry, L. C. (1989). Outcome values and aggression.
Child Development, 60, 571-579.
Bolton, W. - Oatley, K. (1987). A longitudinal study of social support and depres
sion in unemployed men. Psychological Medicine, 17, 453-460.
Boole, G. (1854). An investigation of the laws of thought. Dover, New York.
Boucher, J. D. - Brandt, M. E. (1981). Judgment of emotion: American and Malay
antecedents. Journal of Cross-Cultural Psychology, 12, 272-283.
Bower, G. H. (1981). Mood and memory. American Psychologist, 36, 129-148.
Bower, G. H. (1992). How might emotions affect learning. In S.-Ä. Christianson
(ed.): The handbook of emotion and memory: Research and theory (3-31. p.). Hillsdale,
NJ, Erlbaum.
Bowlby, J. (1951). Maternal care and mental health. Geneva, World Health Organi
zation (szövegbeli hivatkozások 1953-ban kiadott rövidített változatából: Child care
and the growth of love. Harmondsworth, Penguin).
Bowlby, J. (1971). Attachment and loss. Vol. 1. Attachment. London, Hogarth Press
(legújabb kiadás Penguin, 1978).
Bowlby, J. (1973). Attachment and loss. Vol. 2. Separation: anxiety and anger. Lon
don, Hogarth Press (legújabb kiadás Penguin, 1978).
Bowlby, J. (1979). The making and breaking of affectional bonds. London, Tavistock.
Irodalom 441
Bowlby, J. (1988). A secure base: Clinical applications of attachment theory. London,

Routledge.
Bowlby, J. (1991). Charles Darwin: A new life. New York, Norton.
Boyle, M. (1991). Child health in Ontario. In R. Barnhorst - L. C. Johnson (eds.):
The state of the child in Ontario. Toronto, University of Toronto Press.
Bradwejn, J. (1993). Neurobiological investigations into the role of cholecysto-
kinin in panic disorder. Journal of Psychiatry and Neuroscience, 18, 178-188.
Brazier, M. A. B. (1959). The historical development o f neurophysiology. In
Handbook of physiology Section 1 (Vol. I. 1-58. p.). Bethesda, MD, American Physio
logical Association.
Brennan, S. (1985). The caricature generator. Leonardo, 18, 59-87.
Bretherton, I. (1985). Attachment theory: Retrospect and prospect. In I. Brether-
ton - E. Waters (eds.): Growing points in attachment: Theory and research. Mo
nographs of the Society for Research in Child Development, 50 (1-2, serial No 209),
(3-35. P.).
Bretherton, I. - Fritz, J. - Zahn-Waxler, C. - Ridgeway, D. (1986). Learning to
talk about emotions: A functionalist perspective. Child Development, 57, 529-548.
Brewin, C. R. (1985). Depression and causal attributions: W hat is their relation?
Psychological Bulletin, 98, 297-309.
Brewin, C. R. - Andrews, B. -G otlib, I. H. (1993). Psychopathology and early ex
perience: A reappraisal of retrospective reports. Psychobgical Bulletin, 133, 82-98.
Briggs, J. L. (1970). Never in anger: Portrait of an Eskimo family. Cambridge, MA,
Harvard University Press.
Broadbent, D. E. - Broadbent, M. (1988). Anxiety and attentional bias: State
and trait. Cognition and Emotion, 2, 165-183.
Brooks-Gunn, J. - Lewis, M. (1982). Affective exchanges between normal and
handicapped infants and their mothers. In T. Field - A. Fogel (eds.): Emotbn and
early interactbn. Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Brown, D. E. (1991). Human universals. Philadelphia, Temple University Press.
Brown, G. W. - Andrews, B. - Bifulco, A. - Veiel, H. (1990). Self-esteem and de
pression 1. Measurement issues and prediction of onset. Social Psychiatry and Psychi
atric Epidembbgy, 25, 200-209.
Brown, G. W. - Birley, J. L. T. - Wing, J. K. (1972). Influence of family life on the
course of schizophrenic disorders. British Journal of Psychiatry, 121, 241-258.
Brown, G. W. - Harris, T. O. (1978). Social origins of depression: A study of psychiat
ric disorder in women. London, Tavistock.
Brown, G. W. - Harris, T. O. (1993). Aetiology of anxiety and depressive disor
ders in an inner-city population. 1. Early adversity. Psychobgical Medicine, 23, 143—
154.
Brown, G. W. - Lemyre, L. - Bifulco, A. (1992). Social factors and recovery from
anxiety and depressive disorders: A test of specificity. British Journal of Psychiatry,
161, 44-54.
Brown, G. W. - Moran, P. (1994). Clinical and psychosocial origins of chronic de
pressive episodes. 1. A community study. British Journal of Psychiatry, 165, 447-456.
Bruner, J. (1986). Actual minds, possible worlds. Cambridge, MA, Harvard Univer
sity Press.
Burnam, M. A. - Stein, J. A. - Golding, J. M. - Siegel, J. M. - Sorenson, S. B. -
Forsythe, A. B. - Teiles, C. A. (1988). Sexual assault and mental disorders in a com
munity population. Journal of Consulting and Clinical Psychobgy, 56, 843-850.
Burrow, J. W. (1968). Editor’s introduction. In Darwin's The Origin of Species.
Harmondsworth, Penguin.
Buss, A. H. - Plomin, R. A. (1975). A temperament theory of personality develop
ment. New York, Wiley.
Buss, A. H. - Plomin, R. (1984). Temperament: Early developing personality traits.
Hillsdale, NJ, Erlbaum.
442 Irodalom
Byng-Hall, J. (1980). Symptom bearer as marital distance regulator. Family Pro

cess, 19, 355-365.
Cacioppo, J. T. - Bush, L. K. - Tassinary, L. G. (1992). Microexpressive facial ac
tions as a function of affective stimuli: Replication and extension. Personality and
Social Psychology Bulletin, 18, 515-526.
Cacioppo, J. T. - Klein, D. J. - Berntson, G. C. - Hatfield, E. (1993). The
psychophysiology of emotion. In M. Lewis - J. M. Haviland (eds.): Handbook of emo
tions (119-142. p.). New York, Guilford.
Calkins, S. D. - Fox, N. A. (1992). The relations among infant temperament, se
curity of attachment and behavioral inhibition at twenty-four months. Child Devel
opment, 63, 1456-1472.
Campos, J. J. - Barrett, K. C. - Lamb, M. E. - Goldsmith, H. H. - Stenberg, C.
(1983). Socioemotional development. In M. M. Haith - J. J. Campos (eds.): Hand
book of child psychology (783-915. p.). New York, Wiley.
Campos, J. J. - Kermoian, R. - Zumbahlen, M. R. (1992). Socioemotional trans
formations in the family system following infant crawling onset. In N. Eisenberg - R.
A. Fabes (eds.): Emotion and its regulation in early development. (New Directions in
Child Development No. 55) (25-40. p.). San Francisco, Jossey-Bass.
Campos, J. J. - Mumme, D. L. - Kermoian, R. - Campos, R. G. (1994). A func
tionalist perspective on the nature of emotion. In N. A. Fox (ed.): The development
of emotion regulation: Monographs of the Society for Research in Child Development 59
(2-3, Serial No 240), 284-303.
Camras, L. A. (1992). Expressive development and basic emotions. Cognition and
Emotion, 6, 269-283.
Camras, L. A. - Holland, E. A. - Patterson, M. J. (1993). Facial expression. In M.
Lewis - J. M. Haviland (eds.): Handbook of emotions (199-208. p.). New York,
Guilford.
Cannon, W. B. (1927/1989). A James-Lange-féle érzelemelmélet: kritikai felül
vizsgálat és alternatív teória. In Barkőczi Ilona és Séra László (szerk): Érzelmek és
érzelemelméletek. Szöveggyűjtemény. I. kötet. 19-35. p.
Cannon, W. B. (1929). Bodily changes in pain, hunger, fear and rege (2nd ed.). New
York, Appleton.
Cannon, W. B. (1931). Again the James-Lenge and the thalamic theories of emo
tion. Psychological Review, 38, 281-295.
Carlson, V. - Barnett, D. - Chichetti, D. - Braunwald, K. (1989). Disorganized/
disoriented attachment relationships in maltreated infants. Developmental Psychol
ogy, 25, 525-531.
Carnevale, P. J. D. - lsen, A. M. (1986). The influence of positive affect and vi
sual access on the discovery of integrative solutions in bilateral negotiation. Organi
zational Behavior and Human Decision Processes, 37, 1-13.
Caron, A. J. - Caron, R. F. - MacLean, D. J. (1988). Infant discrimination of nat
uralistic emotional expressions: The role of face and voice. Child Development, 59,
604-616.
Caron, R. F. - Caron, A. J. - Myers, R. S. (1985). Do infants see facial expressions
in static faces? Child Development, 56, 1552-1560.
Cartwright, F. F. (1977). A social history of medicine. London, Longman.
Casey, R. J. - Schlosser, S. (1994). Emotional responses to peer praise in children
with and without a diagnosed externalizing disorder. Merrill-Palmer Quarterly, 40,
60-81.
Caspi, A. - Elder, G. H. - Bem, D. ]. (1987). Moving against the world: Life-
course patterns of explosive children. Developmental Psychology, 23, 308-313.
Caspi, A. - Elder, G. H. - Bem, D. J. (1988). Moving away from the world: Life-
course patterns of shy children. Developmental Psychology, 24, 824-831.
Cassidy, J. (1994). Emotion regulation: Influences of attachment relationships. In
Irodalom 443
N. A. Fox (ed.): The development of emotion regulation: Monographs of the Society for
Research in Child Development 59 (2—3, Serial No 240) (228-249. p.).
Cassileth, B. R. - Lusk, E. J. - Miller, D. S. - Brown, L. L. - Miller, C. (1985).
Psychosocial correlates of survival in advanced malignant disease. New England
Journal of Medicine, 312, 1551-1555.
Chagnon, N. A. (1968). Yanomamö: The fierce people. New York, Holt Rinehart &
Winston.
Chaiken, S. - Lieberman, A. - Eagly, A. H. (1989). Heuristic and systematic in
formation processing within and beyond the persuasion context. In J. S. U lem an-J.
A. Bargh (eds.): Unintended thought: Limits of awareness, intention and control (212-
252. p.). New York, Guilford.
Cherlin, A. J. - Furstenberg, F. F. - Chase-Lansdale, P. L. - Kiernan, K. E. -
Robins, P. K. (1991). Longitudinal studies of effects of divorce on children in Great
Britain and the United States. Science, 252, 1386-1389.
Chess, S. - Thomas, A. (1990). Continuities and discontinuities in temperament.
In L. Robins - M. Rutter (eds.): Straight and devious pathways from childhood to adult
hood (205-220. p.). Cambridge, Cambridge University Press.
Cheyney, D. L. - Seyfarth, R. M. (1990). How monkeys see the world: Inside the
mind of another species. Chicago, University of Chicago Press.
Chrétien de Troyes (1180). The knight of the cart. In D. Staines (ed.): The com
plete romances of Chrétien de Troyes (170-256. p.). Bloomington, Indiana University
Press (1990).
Christianson, S.-Á. (ed.) (1992). The handbook of emotion and memory: Research
and theory. Hillsdale, N], Erlbaum.
Christianson, S.-Ä. - Loftus, E. (1991). Remembering emotional events: The fate
of detailed information. Cognition and Emotion, 5, 81-108.
Cicchetti, D. (1990). The organization of socioemotional, cognitive, and repre
sentational development: Illustrations through a developmental psychopathology
perspective on Down syndrome and child maltreatment. In R. A. Thompson (ed.):
Socioemotional development (259-366. p.). Lincoln, University of Nebraska Press.
Cicchetti, D. - Beeghly, M. (1987). Symbolic development in maltreated young
sters: An organizational perspective. New Directions for Child Development, 36,
47-68.
Cicchetti, D. - Ganiban, J. - Barnett, D. (1991). Contributions from the study of
high-risk populations to understanding the development of emotion regulation. In J.
Garber - K. A. Dodge (eds.): The development of emotion regulation and dysregulation
(15—48. p.). New York, Cambridge University Press.
Cicero (45 BCE). Tusulan Disputations. Loeb ed., Cicero vol. 18. (Ed. and trans. J.
E. King.) Cambridge, MA, Harvard University Press (legújabb kiadás 1927).
Clark, M. S. - Williamson, G. M. (1989). Moods and social judgments. In H.
Wagner - A. Manstead (eds.): Handbook of social psychophysiology (347-370. p.).
Chichester, Wiley.
Clore, G. L. (1992). Cognitive phenomenology: Feelings and the construction of
judgment. In L. L. Martin - A. Tesser (eds.): The construction of social judgment
(133-163. p.). Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Cohen, S. - Williamson, G. M. (1991). Stress and infectious diseases in humans.
Psychohgical Bulletin, 109, 5-24.
Cohen, S. - Wills, T. A. (1985). Stress, social support, and the buffering hypothe
sis. Psychological Bulletin, 98, 310-357.
Cohn, J. F. - Campbell, S. B. - Matias, R. - Hopkins, J. (1990). Face-to-face inter
actions of postpartum depressed and nondepressed mother-infant pairs at 2 months.
Developmental Psychology, 26, 15-23.
Cohn, J. F. - Tronick, E. Z. (1983). Three-month-old infants’ reaction to simu
lated maternal depression. Child Development, 54, 185-193.
444 Irodalom
Coie, ]. D. - Kupersmidt, J. D. (1983). A behavioral analysis of emerging social

status in boys’ groups. Child Development, 54, 1400-1416.
Cole, P. - Michel, M. K. - O ’Donnell-Teti, L. (1994). The development of emo
tion regulation and dysregulation: A clinical perspective. In N. Fox (ed.): Mono
graphs of the Society for Research in Child Development, 59 (Serial No 240), 73-103.
Collingwood, R. G. (1938). The principles of art. Oxford, Oxford University Press.
Comer, J. (1988 November). Educating poor minority children. Scientific Ameri
can, 259, 24-30.
Conway, M. A. (1990). Conceptual representation of emotions: The role of auto
biographical memories. In K. J. Gilhooly - M. T. G. Keene - R. H. Logie - G. Erdos
(eds.): Lines of thinking: Reflections on the psychology of thought. Vol. 2. Skills, emotion,
creative processes, individual differences and teaching thinking. Chichester, Wiley.
Conway, M. A. - Bekerian, D. A. (1987). Situational knowledge and emotions.
Cognition and Emotion, 1, 145-191.
Corter, C. M. - Fleming, A. S. (1990). Maternal responsiveness in humans: Emo
tional, cognitive, and biological factors. Advances in the Study of Behavior, 19, 83-
136.
Corter, C. M. - Fleming, A. S. (1995). Psychobiology of maternal behavior in hu
mans: Role of sensory, experiential, and hormonal factors. In M. Bornstein (ed.):
Handbook of parenting (83-136. p.). Hillsdale, N], Erlbaum.
Coryell, W. - Akiskai, H. S. - Leon, A. C. - Winokur, G. - Maser, J. D. - Mueller,
T. J. - Keller, M. B. (1994). The time course of nonchronic major depressive disor
ders. Archives of General Psychiatry, 51, 405-410.
Costa, P. T. - McCrae, R. R. (1988). Personality in adulthood: A six-year longitu
dinal study of self-reports and spouse ratings on the NEO Personality Inventory.
Journal of Personality and Social Psychology, 54, 853-863.
Costello, C. G. (1982). Social factors associated with depression: A retrospective
community study. Psychological Medicine, 12, 421-435.
Costello, E. J. (1989). Developments in child psychiatric epidemiology. Journal of
the American Academy of Child and Adolescent Psychiatry, 28, 836-841.
Coyne, J. C. (1976). Depression and response to others. Journal of Abnormal Psy
chology, 85, 186-193.
Coyne, J. C. (1994). Self reported distress: Analog or ersatz depression. Psychobgi-
cal Bulletin, 116, 29-45.
Coyne, J. C. - Burchill, S. A. - Stiles, W. B. (1991). An interactional perspective
on depression. In C. R. Snyder - D. O. Forsyth (eds.): Handbook of social and clinical
psychobgy: The health perspective (327-349. p.). New York, Pergamon.
Coyne, J. C. - Gotlib, I. H. (1983). The role of cognition in depression: A critical
appraisal. Psychobgical Bulletin, 94, 472-505.
Coyne, J. C. - Kessler, R. C. - Tal, M. - Turnbull, J. - Wortman, C. - Greden, J.
(1987). Living with a depressed person: Burden and psychological distress. Journal of
Consulting and Clinbal Psychobgy, 55, 347-352.
Craik, K. J. W. (1966). The nature of psychobgy: A sebction of papers, essays and
other writings (ed. S. L. Sherwood). Cambridge, Cambridge University Press.
Crews, E. (1994. november 18.). The unknown Freud. New York Review of Books,
40, 55-66.
Crockenberg, S. (1981). Infant irritability, mother responsiveness, and social sup
port influences on the security of infant-mother attachment. Child Development, 52,
857-865.
Crockenberg, S. (1986). Are temperamental differences in babies associated with
predictable differences in care giving? In J. V. Lerner - R. M. Lerner (eds.): New di
rections in child development: Temperament and social interaction in infants and children
(Vol. 31. 53-74. p.). San Francisco, Jossey-Bass.
Cummings, E. M. (1987). Coping with background anger in early childhood.
Child Devebpment, 58, 976-984-
Irodalom 445
Cunningham, M. R. (1988). W hat do you do when you’re happy or blue? Mood,

expectancies, and behavioral interest. Motivation and Emotion, 12, 309-331.
Cupchik, G. - László, J. (1994). The landscape of time in literary reception: Char
acter experience and narrative action. Cognition and Emotion, 8, 297-312.
Dahl, H. (1991). The key to understanding change: Emotions as appetitive
wishes and beliefs about their fulfillment. In J. D. Safran - L. S. Greenberg (eds.):
Emotions, psychotherapy, and change (130-165. p.). New York, Guilford.
Damasio, A. R. (1996). Descartes tévedése. Budapest, Aduprint.
Damasio, H. - Grabowski, T. - Frank, R. - Galaburda, A. M. - Damasio, A. R.
(1994). The return of Phineas Gage: The skull of a famous patient yields clues about
the brain. Science, 264, 1102-1105.
Dante Alighieri (1295/1996). A z új élet. Budapest, Eötvös.
Dante Alighieri (1307-1321/1994). Isteni színjáték. Budapest, Kossuth.
Darwin, Ch. (1859/1961): At: ember származása. Budapest, Gondolat.
Darwin, Ch. (1859/2000) A fajok eredete. Budapest, Typotex.
Darwin, Ch. (1872/1963): A z ember és az állat érzelmeinek kifejezése. Budapest,
Gondolat.
Davidson, R. J. (1992a). Anterior cerebral asymmetry and the nature of emotion.
Brain and Cognition, 20, 125-151.
Davidson, R. J. (1992b). Prolegomenon to the structure of emotion: Gleanings
from neuropsychology. Cognition and Emotion, 6, 245-268.
Davidson, R. J. (1993). The neuropsychology of affective style. In M. Lewis - J. M.
Haviland (eds.): Handbook of emotions (143-154. p.). New York, Guilford.
Davidson, R. J. - Ekman, P. - Sáron, C. D. - Senulis, J. A. - Friesen, W. V. (1990).
Approach-withdrawal and cerebral asymmetry: Emotional expression and brain
physiology I. Journal of Personality and Social Psychology, 58, 330-341.
Davidson, R. J. - Fox, N. A. (1989). Frontal brain asymmetry predicts infants’ re
sponse to maternal separation. Journal of Abnormal Psychology, 98, 127-131.
Dawkins, R. (1995). A vak órásmester. Budapest, Gondolat.
De Lorris, G. - De Meun, J. (1237-1277). The romance of the rose (H. W. Robbins,
trans.). New York, Dutton (legújabb kiadás 1962).
Denham, S. A. (1986). Social cognition, prosocial behavior, and emotion in pre
schoolers: Contextual validation. Child Development, 57, 194-201.
Dentan, R. K. (1968). The Semai: A nonviolent people of Malaya. New York, Holt,
Rinehart & Winston.
Derogatis, L. R. - Abeloff, M. D. - Melisaratos, N. (1972). Psychological coping
mechanisms and survival time in metastatic breast cancer. Journal of the American
Medical Association, 242, 1504-1508.
De Rivera, J. (1992). Emotional climate: Social structure and emotional dynam
ics. In K. T. Strongman (ed.): International review of studies on emotion (Vol. 2. 197—
192. p.). Chichester, Wiley.
Descartes, R. (1649/1994). A lélek szenvedélyei. Budapest, Ictus. Ford. Dékány
András.
De Sousa, R. (1987). The rationality of emotions. Cambridge, MA, MIT Press.
De Waal, F. (1982). Chimpanzee politics. New York, Harper & Row.
De Waal, F. B. M. (1995. márc.). Bonobo sex and society. Scientific American, 272,
82-88.
Diener, E. - Sandvik, E. - Pavot, W. (1991). Happiness is the frequency, not the
intensity, of positive versus negative affect. In F. Strack - M. Argyle - N. Schwartz
(eds.): Subjective well-being: An interdisciplinary perspective. Oxford, Pergamon.
Di Nicola, V. F. (1988). Expressed emotion and schizophrenia in North India.
Transcultural Psychiatric Research Review, 25, 205-217.
Dix, T. (1991). The affective organization of parenting: Adaptive and mal
adaptive processes. Psychological Bulletin, 110, 3-25.
446 Irodalom
Dodge, K. A. - Bates, J. E. - Pettit, G. S. ( 1990). Mechanisms in the cycle of vio

lence. Science, 250, 1678-1683.
Dodge, K. A. - Coie, ]. D. (1987). Social-information-processing factors in reac
tive and proactive aggression in children’s peer groups. Journal of Personality and So
cial Psychology, 53, 1146-1158.
Dohrenwend, B. P. - Link, B. C. - Kern, R. - Shrout, P. E. - Markowitz, J. (1990).
Measuring life events: The problem of variablity within event categories. Stress
Medicine, 6, 179-187.
Doll, R. - Pető, R. (1981). The causes of cancer. Oxford, Oxford University Press.
Dollard, J. - Doob, L. W. - Miller, N. E. - Mowrer, O. H. - Sears, R. R. (1939).
Frustration and aggression. New Haven, Yale University Press.
Dostoevsky, F. (1955). Introduction by D. Magarshak (trans). The Idiot. Har-
mondsworth, Penguin.
Dowdney, G. - Coyne, J. C. (1990). Children of depressed parents. Psychobgical
Bulletin, 108, 50-76.
Duchenne de Bologne, G.-B. (1862). The mechanism of human facial expression (R.
A. Cuthbertson, trans.). New York, Cambridge University Press (legújabb kiadás
1990).
Dunbar, K. (1993). How scientists really reason: Scientific reasoning in real-
world laboratories. In R. J. Sternberg - J. Davidson (eds.): Mechanisms of insight.
Cambridge, MA, MIT Press.
Dunbar, R. I. M. (1993). Coevolution of neocortical size, group size, and language
in humans. Behavioral and Brain Sciences, 16, 681-735.
Duncan, S. W. - Todd, C. M. - Perlmutter, M. - Masters, J. C. (1985). Affect and
memory in young children. Motivation and Emotbn, 9, 391—405.
Dunn, J. (1987). Understanding feelings: The early stages. In J. Bruner - H. Haste
(eds.): Making sense: The child’s construction of the world (26-40. p.). London,
Methuen.
Dunn, J. - Bretherton, L. - Munn, P. (1987). Conversations about feeling states
between mothers and their young children. Developmental Psychology, 23,132-139.
Dunn, J. - Brown, ]. (1991). Relationships, talk about feelings, and the develop
ment of affect regulation in early childhood. In J. Garber - K. Dodge (eds.): The de
velopment of emotion regulation and dysregulation (89-108. p.). Cambridge, Cam
bridge University Press.
Dunn, J. - Brown, J. (1994). Affect expression in the family, children’s under
standing of emotions and their interactions with others. Merrill-Palmer Quarterly,
40, 120-138.
Dunn, J. - Brown, J. - Beardsall, L. (1991). Family talk about feeling states and
children’s later understanding of others’ emotions. Devebpmental Psychobgy, 27 (3),
448-455.
Dunn, J. - Kendrick, C. (1982). Siblings: Love, envy and understanding. Cambridge,
MA, Harvard University Press.
Dutton, D. G. - Aron, A. P. (1974). Some evidence for heightened sexual attrac
tion under conditions of high anxiety.Journal of Personality and Social Psychology, 30,
510-517.
Dyer, M. G. (1987). Emotions and their computations: Three computer models.
Cognitbn and Emotbn, 1, 323-347.
Dysinger, W. S. - Ruckmick, C. A. (1933). The emotbnal responses of children to
the motion picture situatbn. New York, Macmillan.
Eales, M. J. (1992). Shame and guilt: instincts and their vicissitudes in human
evolution. Unpublished manuscript.
Earls, F. ]. - Young, K. G. (1987). Temperament and home environment charac
teristics as causal factors in the early development of child psychopathology. Journal
of the American Association for Child and Adolescent Psychiatry, 16, 219-231.
Easterling, D. V. - Leventhal, H. (1989). Contribution of concrete cognition to
Irodalom 447
emotion: Neutral symptoms as elicitors of worry about cancer. Journal of Applied Psy
chology, 74, 787-796.
Edelbrock, C. - Costello, A. J. (1988). Structured psychiatric interviews for chil
dren. In M. Rutter - A. H. Túrna - 1. S. Lann (eds.): Assessment and diagnosis in child
psychopathobgy (87-112. p.). London, David Fulton.
Edelbrock, C. - Costello, A. J. - Dulcan, M. K. - Kalas, R. - Conover, N. C.
(1985). Age differences in the reliability of the psychiatric interview of the child.
Eibl-Eibesfeldt, I. (1970). Ethology: The biology of behavior. New York, Holt,
Rinehart & Winston.
Eibl-Eibesfeldt, I. (1973). The expressive behavior of the deaf-and-blind-born. In
M. Von Cranach - 1. Vine (eds.): Social communication and movement (163-194. p.).
New York, Academic Press.
Eibl-Eibesfeldt, I. (1979). The biology of peace and war (E. Mosbacher, trans.).
New York, Viking.
Eich, E. - Metcalfe, J. (1989). Mood dependent memory for internal versus exter
nal events. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 15,
443-455.
Eisenberg, N. (1992). The caring child. Cambridge, MA, Harvard University
Press.
Eisenberg, N. - Fabes, R. A. (1994). Mothers’ reactions to children’s negative
emotions: Relations to children’s temperament and anger behavior. Merrill-Palmer
Quarterly, 40, 138-156.
Ekman, P. (1972). Universals and cultural differences in facial expressions of
emotion. In J. Cole (ed.): Nebraska symposium on motivation, 1971 (207-283. p.).
Lincoln, NE, University of Nebraska Press.
Ekman, P. (1989). The argument and evidence about universals in facial expres
sions of emotion. In H. Wagner - A. Manstead (eds.): Handbook of social psycho-
physiobgy (143-164. p.). Chichester, Wiley.
Ekman, P. (1992). An argument for Basic emotions. Cognition and Emotion, 6,
169-200.
Ekman, P. (1994). Strong evidence for universals in facial expressions: A reply to
Russell’s mistaken critique. Psychobgical Bulletin, 115, 268-287.
Ekman, P. - Davidson, R. J. (1993). Voluntary smiling changes regional brain ac
tivity. Psychobgical Science, 4, 342-345.
Ekman, P. - Davidson, R. J. (1995). The nature of emotion: Fundamental questions.
New York, Oxford University Press.
Ekman, P. - Davidson, R. J. - Friesen, W. V. (1990). The Duchenne smile: Emo
tional expression and brain physiology II .Journal of Personality and Social Psychology,
58, 342-353.
Ekman, P. - Friesen, W. V. (1969). The repertoire of nonverbal behavior: catego
ries, origins, usage and coding. Sembtica, 1, 49-98.
Ekman, P. - Friesen, W. V. (1971). Constants across culture in the face and emo
tion. Journal of Personality and Social Psychobgy, 17, 124-129.
Ekman, P. - Friesen, W. V. (1975). Pictures of facial affect. Palo Alto, CA, Con
sulting Psychologists Press.
Ekman, P. - Friesen, W. V. (1978). Facial action coding system: A technique for the
measurement of facial movement. Palo Alto, CA, Consulting Psychologists Press.
Ekman, P. - Friesen, W. V. (1984). Emotion facial actwn coding system (EM -
FACS). Obtainable from Paul Ekman, University of California, San Francisco.
Ekman, P. - Friesen, W. V. (1986). A new pan-cultural facial expression of emo
tion. Motivation and Emotion, 10 (2), 159-168.
Ekman, P. - Levenson, R. W. - Friesen, W. V. (1983). Autonomic nervous system
activity distinguishes among emotions. Science, 221, 1208-1210.
448 Irodalom
Ekman, P. - O’Sullivan, M. (1991). Who can catch a liar? American Psychologist,

46, 913-920.
Ekman, P. - Sorenson, E. R. - Friesen, W. V. (1969). Pan-cultural elements in the
facial displays of emotions. Science, 164, 86-88.
Elias, N. (1939). The history of manners: The civilization process. Vol. 1. (E.
Jephcott, trans.). New York, Pantheon (1978).
Eliot, G. (1858). Scenes of clerical life. Edinburgh, Blackwood (legújabb kiadás
Penguin, 1973).
Eliot, G. (1860). The mill on the Floss. Edinburgh, Blackwood (legújabb kiadás
Penguin, 1973).
Eliot, G. (1871-1872/1998). Middlemarch. Budapest, Esély-Mozaik. Ford. Bartos
Tibor.
Elkin, I. (1994). The NIMH treatment of depression collaborative program:
Where we began and where we are. In A. E. Bergin - S. L. Garfield (eds.): Handbook
of psychotherapy and behavior change (4th ed. 114-139. p.). New York, Wiley.
Ellsworth, P. (1991). Some implications of cognitive appraisal theories of emo
tion. In K. T. Strongman (ed.): International Review of Studies on Emotion (143-161.
p.). Chichester, Wiley.
Ellsworth, P. C. - Smith, C. A. (1988). From appraisal to emotion: Differences
among unpleasant feelings. Motivation and Emotion, 12, 271-302.
Elmadjian, F. J. - Hope, M. -Lamson, E. T. (1957). Excretion of E and NE in vari
ous emotional states. Journal of Clinical Endocrinology, 17, 608-620.
Emde, R. N. - Izard, C. - Huebner, R. -Sorce, J. F. -K linnert, M. (1985). Adult
judgments of infant emotions: Replication studies within and across laboratories. In
fant Behavior and Development, 8, 79-88.
Emde, R. N. - Plomin, R. - Robinson, J. - Corley, R. - DeFries, J. - Fulker, D. W.
- Reznick, J. S. - Campos, J. - Kagan, J. - Zahn-Waxier, C. (1992). Temperament,
emotion, and cognition at fourteen months: The MacArthur Longitudinal Twin
Study. Child Development, 63, 1437-1455.
Emery, R. E. (1988). Marriage, divorce and children’s adjustment. Newbury Park,
CA, Sage.
Emery, R. E. - Fincham, F. D. - Cummings, E. M. (1992). Parenting in context:
The role of the family in child psychotherapy. Journal of Consulting and Clinical Psy
chology, 60, 909-912.
Emmelkamp, P. (1994). Behavior therapy with adults. In A. E. Bergin - S. L. Gar
field (eds.): Handbook of psychotherapy and behavior change (4th ed. 379-427. p.).
New York, Wiley.
Epstein, S. (1993). Emotion and self theory. In M. Lewis - ] . M. Haviland (eds.):
Handbook of emotions (313-326. p.). New York, Guilford.
Esser, G. (1990). Epidemiology and course of psychiatric disorders in school aged
children: Results of a longitudinal study. Journal of Child Psychology and Psychiatry,
31, 243-263.
Esquivel, L. (1992). Like water for chocolate. (T. Christensen, C. Christensen,
trans.) New York, Doubleday.
Etcoff, N. L. (1989). Asymmetries on recognition of emotion. In E. Boiler - J.
Grafman (eds.): Handbook of neuropsychology (Vol. 3. 363-382. p.). Amsterdam,
Elsevier.
Etcoff, N . L. - Ekman, P. - Frank, M. - Magee, ]. - Torreano, L. (1992). Detecting
deception: Do aphasics have an advantage? Paper presented at conference of Inter
national Society for Research on Emotions. Carnegie Mellon University, Pitts
burgh, PA, August.
Etcoff, N. L. - Magee, ]. J. (1992). Categorical perception of facial expressions.
Cognition, 44, 227-240.
Eysenck, H. J. (1990). Biological determinants of personality. In L. A. Pervin
(ed.): Handbook of personality (244-276. p.). New York, Guilford.
irodalom 449
Eysenck, M. W. (1992). Anxiety. The cognitive perspective. Howe, Erlbaum.

Fabes, R. A. - Eisenberg, N. - Nyman, M. - Michealieu, Q. (1991). Young chib
dren’s appraisals of others’ spontaneous emotional reactions. Developmental Psychol
ogy, 27, 858-866.
Fagot, B. I. - Kavanagh, K. (1990). The prediction of antisocial behavior from
avoidant attachment classifications. Child Development, 61, 864-873.
Fauber, R. L. - Long, N. (1992). Children in context: The role of the family in
child psychotherapy. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 59, 813-820.
Fehr, B. - Russell, ]. A. (1984). Concept of emotion viewed from a prototype per
spective. Journal of Experimental Psychology: General, 113, 464-486.
Feindei, W. - Penfield, W. (1954). Localization of discharge in temporal lobe au
tomatism. Archives of Neurology and Psychiatry, 72, 605-630.
Ferguson, T. J. - Stegge, H. - Damhuis, I. (1991). Children’s understanding of
guilt and shame. Child Development, 62, 827-839.
Fernald, A. (1989). Intonation and communicative intent in mothers’ speech to
infants: Is the melody the message? Child Devebpment, 60, 1497-1510.
Fernald, A. (1993). Approval and disapproval: Infant responsiveness to vocal af
fect in familiar and unfamiliar languages. Child Devebpment, 64, 657—674-
Field, ]. (1934). A life of one’s own. Harmondsworth, Penguin (legújabb kiadás
1952).
Field, T. (1994). The effects of mother’s physical and emotional unavailability on
emotion regulation. In N. A. Fox (ed.): The devebpment of emotbn regulation. Mono
graphs of the Society for Child Devebpment, 59 (2-3, Serial No 240), 208-227.
Field, T. - Healy, B. - Goldstein, S. - Guthertz, M. (1990). Behavior state match
ing and synchrony in mother-infant interactions of nondepressed versus depressed
dyads. Devebpmental Psychology, 26, 7-14.
Field, T. - Healy, B. - Goldstein, S. - Perry, S. - Bendell, D. - Schanberg, S. -
Zimmerman, E. A. - Kuhn, C. (1988). Infants of depressed mothers show „de
pressed” behavior even with nondepressed adults. Child Devebpment, 59, 1569-
1579.
Field, T. - Woodson, R. - Greenberg, R. - Cohen, D. (1982). Discrimination and
- imitation of facial expressions by neonates. Science, 218, 179-181.
Finlay-Jones, R. (1989). Anxiety. InG. W. Brow n-T. O. Harris (eds.): Life events
and illness (95-112. p.). London, Unwin Hyman.
Fisher, H. E. (1992). Anatomy of love. New York, Norton.
Fleming, A. S. - Cheung, U. S. - Myhal, N. - Kessler, Z. (1989). Effects of mater
nal hormones on „timidity" and attraction to pup-related odors in females. Physbl-
ogy and Behavbr, 46, 449-453.
Fleming, A. S. - Corter, C. (in press). Psychobiology of maternal behavior in non
human mammals: Role of sensory, experiential and neural factors. In M. Borstein
(ed.): Handbook of parenting. Hillsdale, N], Erlbaum.
Fleming, ]. E. - Boyle, M. E. - Offord, D. R. (1993). The outcome of adolescent
depression in the Ontario Child Health Study follow-up. Journal of the American
Academy of Child and Adolescent Psychiatry, 32, 28-33.
Fleshner, M. - Laudenslager, M. L. - Simons, L. - Maier, S. F. (1989). Reduced
serum antibodies associated with social defeat in rats. Physblogy and Behavior, 45,
1183-1187.
Foa, E. B. - Feske, U. - Murdoch, T. B. - Kozak, M. J. - McCarthy, P. R. (1991).
Processing of threat-related information in rape-victims. Journal of Abnormal Psy
chology, 100, 156-162.
Fogéi, A. - Nwokah, E. - Dedo, J. Y. - Messinger, D. - Dickson, K. L. - Matusov,
E. - Holt, S. A. (1992). Social process theory of emotion: A dynamic systems ap
proach. Social Devebpment, 2, 122-142.
Fogel, A. - Reimers, M. (1989). Commentary: On the psychobiology of emotions
and their development. In C. Z. Malatesta - C. Culver - J. R. Tesman - B. Shepard
450 Irodalom
(eds.): The development of emotion expression during the first two years of life. Mono
graphs of the Society for Research in Child Development (Serial No 219). 105-113.
Folkman, S. - Lazarus, R. J. (1989). Coping and emotion. In N. L. Stefin - B.
Leventhal - T. Trabasso (eds.): Psychological and biological approaches to emotion
(313-332. p.). Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Fónagy, P. - Steele, H. - Steele, M. (1991). Maternal representations of attach
ment during pregnancy predict the organization of infant-mother attachment at
one year of age. Child Development, 62, 891-905.
Forgás, ]. P. (1995). Mood and judgment: The affect infusion model (AIM). Psy
chological Review, 117, 39-66.
Forgás, J. P. - Bower, G. H. (1988). Affect in social and personal judgments. In K.
Fiedler - ]. P. Forgás (eds.): Affect, cognition, and social behavior (183-208. p.). To
ronto, Hogrefe.
Forgás, J. P. - Moylan, S. (1987). After the movies: The effect of mood on social
judgments. Personality and Social Psychology Bulletin, 13, 465-477.
Fox, N. - Davidson, R. A. (1987). Electroencephalogram asymmetry in response
to the approach of a stranger and maternal separation in 10-month-old infants. De
velopmental Psychology, 23, 233-240.
Fox, R. (1991). Aggression then and now. In M. H. Robinson - L. Tiger (eds.):
Man and beast revisited (81-93. p.). Washington, DC, Smithsonian Institute Press.
Frank, E. - Anderson, B. - Reynolds, C. F. - Ritenour, A. - Kupfer, D. (1994).
Life events and the research diagnostic criteria endogenous subtype. Archives of
General Psychiatry, 51, 519-524.
Freedman, J. L. (1978). Happy people: What happiness is, who has it, and why. New
York, Harcourt Brace Jovanovich.
Freeman, W. (1971). Frontal lobotomy in early schizophrenia: Long follow up in
415 cases. British Journal of Psychiatry, 119, 621-624.
Freud, A. (1937/1995). A z én és az elhárítómechanizmusok. Budapest, Párbeszéd.
Freud, S. (1901/1958). A mindennapi élet pszichopatológiája. Budapest, Bibliotheca.
Freud (1905/1993). Egy hisztéria-analízis töredéke. Ford. Ló'rincz Zsuzsa. In S.
Freud: A Patkányember. Klinikai esettanulmányok I. (17-111. p.) Budapest, Cse
répfalvi.
Freud (1914-15/1986). Bevezetés a pszichoanalízisbe. Budapest, Gondolat.
Freud, S. (1920). Beyond the pleasure principle. The Pelican Freud Library. Vol. 11.
On metapsychology: The theory of psychoanalysis (J. Strachey - A. Richards, eds.). (1-
64. p.) Harmondsworth, Penguin (legújabb kiadás 1974).
Freud, S. - Breuer, J. (1895/1998). Tanulmányok a hisztériáról - részletek.
Katharina (17-29. p.) Ford. Bart István. In: S. Freud: A Farkasember. Klinikai esetta
nulmányok II. Budapest, Filum.
Fridlund, A. ]. (1994). Human facial expression: An evolutionary view. San Diego,
CA, Academic Press.
Friedman, M. - Rosenman, R. H. (1959). Association of specific overt behavior
pattern with blood cardiovascular findings. Journal of the American Medical Associa
tion, 169, 1286-1295.
Friesen, W. V. (1972). Cultural differences in facial expressions in a social situation.
An experimental test of the concept of display rules. Doctoral thesis. University of Cali
fornia, San Francisco.
Frijda, N. H. (1986). The emotions. Cambridge, Cambridge University Press.
Frijda, N. H. (1988). The laws of emotion. American Psychologist, 43, 349-358.
Frijda, N. (1993a). Moods, emotion episodes, and emotions. In M. Lewis - J. M.
Haviland (eds.): Handbook of emotions (381—403. p.). New York, Guilford.
Frijda, N. H. (ed.) (1993b). Appraisal and beyond: The issue of cognitive deter
minants of emotion. Cognition and Emotion, 7, 225-387.
Frijda, N. H. (1994). The Lex Talionis: On vengeance. In S. H. M. van Goozen -
Irodalom 451
N. E. van der Poll - ] . A. Sergeant (eds.): Emotions: Essays on emotion theory (263—
289. p.). Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Frijda, N. H. - Kuipers, P. - ter Schure, E. (1989). Relations among emotion, ap
praisal, and emotional action readiness. Journal of Personality and Social Psychology,
57, 212-228.
Frijda, N. H. - Mesquita, B. (1994). The social rules and functions of emotions. In
S. Kitayama - H. R. Markus (eds.): Emotion and culture: Empirical studies of mutual
influence (51-87. p.). Washington, DC, American Psychological Association.
Frijda, N. H. - Mesquita, B. - Sonnemans, J. - van Goozen, S. (1991). The dura
tion of affective phenomena or emotions, sentiments and passions. In K. T. Strong
man (ed.): International review of emotion (Vol. 1. 187-225. p.). Chichester, Wiley.
Furuichi, T. (1992). The prolonged estrus of females and factors influencing mat
ing in a wild group of bonobos (Pan Paniscus) in Wamba, Zaire. In M. Itoigawa - Y.
Sugiyama - G . P. S ack ett- R. K. R. Thompson (eds.): Topics in primatology. Vol. 2.
Behavior, ecology, and conservation (179-190. p.). Tokyo, University of Tokyo Press.
Garber, J. - Braafladt, N. - Zeman, J. (1991). The regulation of sad affect: An in
formation processing perspective. In J. Garber - K. A. Dodge (eds.): The development
of emotion regulation and dysregulation (208-240. p.). Cambridge, Cambridge Univer
sity Press.
Garber, J. - Dodge, K. A. (1991). The development of emotion regulation and
dysregulation. Cambridge, Cambridge University Press.
Gardner, D. —Harris, P. L. - Ohmoto, M. - Hamazaki, T. (1988). Japanese chil
dren’s understanding of the distinction between real and apparent emotion. Interna
tional Journal of Behavioural Development, 11, 203-218.
Gay, P. (1988). Freud: A life for our time. London, Dent.
Gazzaniga, M. S. (1988). Brain modularity: Towards a philosophy of conscious ex
perience. In A. J. Marcel - E. Bisiach (eds.): Consciousness in contemporary science
(218-238. p.). Oxford, Oxford University Press.
Geertz, C. (1973). The interpretation of cultures. New York, Basic Books.
Geertz, C. (1975). O n the nature of anthropological understanding. American
Scientist, 63, 47-53.
George, C. - Kaplan, N. - Main, M. (1985). The Berkeley Adult Attachment In
terview. Unpublished protocol. Department of Psychology, University of California,
Berkeley.
Gewertz, D. (1981). A historical reconsideration of female dominance among the
Chambri of Papua New Guinea. American Ethnologist, 8, 94-106.
Gibbs, E. L. - Gibbs, F. A. - Fuster, B. (1948). Psychomotor epilepsy. Archives of
Neurology and Psychiatry, 60, 331-339.
Glaser, R. - Rice, J. - Sheridan, J. - Fértél, R. - Stout, J. - Speicher, C. E. - Pinsky,
D. Kotur - Post, A. - Beck, M. - Kiecolt-Glaser, J. (1987). Stress-related immune
suppression: Health implications. Brain, Behavior, and Immunity, 1, 7-20.
Glickman, S. E. - Schiff, B. B. (1967). A biological theory of reinforcement. Psy
chological Review, 74, 81-109.
Goethe, J. W. von (1774/1999). A* ifjú Werther szenvedései. Budapest, Európa.
Goffman, E. (1959). The presentation of self in everyday life. New York, Doubleday.
Goffman, E. (1978). Érintkezések. Válogatott tanulmányok. Szociológiai füzetek.
Budapest, OM.
Goldberg, S. - Lojkasek, M. - Gartner, G. - Corter, C. (1989). Maternal respon
siveness and social development in preterm infants. In M. H. Bornstein (ed.): New
Directions for Child Development, No 43. (89-103. p.). San Francisco, Jossey-Bass.
Goldberg, S. - MacKay, S. - Rochester, M. (1994). Affect, attachment, and ma
ternal responsiveness. Infant Behavior and Development, 17, 335-339.
Goldenberg, I. - Goldenberg, H. (1991). Family therapy: An overview (3rd ed.). Pa
cific Grove, CA, Brooks Cole.
Goldsmith, H. H. (1993). Temperament: Variability in developing emotion sys-
452 Irodalom
terns. InM. Lewis- J . M. Haviland (eds.): Handbook of emotions (353-364- p.).New

York, Guilford.
Goldsmith, H. H. - Alansky, J. A. (1987). Maternal and infant temperamental
predictors of attachment: A meta-analytic review. Journal of Consulting and Clinical
Psychology, 55, 805-816.
Goldsmith, H. H. - Campos, J. J. (1982). Genetic influences on individual differ
ences in emotionality. Infant Behavior and Development, 5, 99-115.
Goldstein, M. J. (1988). The family and psychopathology. Annual Review of Psy
chology, 39, 283-299.
Golombok, S. - Fivush, R. (1994). Gender development. Cambridge, Cambridge
University Press.
Gombrich, E. H. (1983). A művészet története. Budapest, Gondolat.
Goodall, ]. (1986). The chimpanzees of Gombé: Patterns of behavior. Cambridge,
MA, Harvard University Press.
Goodall, J. (1992). Unusual violence in the overthrow of an alpha male chimpan
zee at Gombé. In T. Nishida - W. C. McGrew - P. Marler - M. Pickford - F. B. M. de
Waal (eds.): Topics inprimatology. Vol 1. Human origins (131-142. p.). Tokyo, Univer
sity of Tokyo Press.
Goodenough, F. C. (1931). Anger in young children. Minneapolis, University of
Minnesota Press.
Gotlib, I. H. - Hammen, C. L. (1992). Psychobgical aspects of depression: Toward a
cognitive-interpersonal integration. Chichester, Wiley.
Gottesman, 1.1. (1991). Schizophrenia genesis: The origins of madness. New York,
Freeman.
Gottman, ]. M. (1993a). Why marriages succeed or fail. New York, Simon &
Schuster.
Gottman, J. M. (1993b). The roles of conflict engagement, escalation, and avoid
ance in marital interaction: A longitudinal view of five types of couples. Journal of
Consulting and Clinical Psychobgy, 61, 6-15.
Gottman, J. M. - Levenson, R. W. (1992). Marital processes predictive of later
dissolution: Behavior, physiology and health. Journal of Personality and Social Psy
chobgy, 63, 221-133.
Gowers, W. R. (1881). Epilepsy and other chronic convulsive diseases: Their causes,
symptoms, and treatment. New York, William Wood.
Graham, P. J. (1979). Epidemiological studies. In H. C. Q uay-J. S. Werry (eds.):
Psychopathological disorders of childhood. New York, Wiley.
Graham, P. J. - Rutter, M. (1973). Psychiatric disorder in the young adolescent:
A follow-up study. Proceedings of the Royal Society of Medicine, 66, 1226-1229.
Gray, J. A. (1991). The neuropsychology of temperament. Behavioral and Brain
Sciences, 14, 105-128.
Green, D. P. - Goldman, S. L. - Salovey, P. (1993). Measurement error masks bi
polarity in affect ratings. Journal of Personality and Social Psychobgy, 64, 1029—1041-
Greenberg, L. S. (1993). Emotion and change processes in psychotherapy. In M.
Lewis - ]. M. Haviland (eds.): Handbook of emotbns (499-508. p.). New York,
Guilford.
Greenberg, L. S. - Safran, J. D. (1987). Emotion in psychotherapy. New York,
Guilford.
Greenberg, L. S. - Safran, J. D. (1989). Emotion in psychotherapy. American Psy
chologist, 44, 19-29.
Gribbin, M. - Gribbin, ]. (1993). Being human: Putting peopb in an evolutionary per
spective. London, Dent.
Grinker, R. R. - Spiegel, J. P. (1945). Men under stress. New York, Blakiston.
Grossarth-Maticek, R. —Eysenck, H. J. - Vetter, H. (1988). Personality type,
smoking habit, and their interaction as predictors of cancer and coronary heart dis
ease. Personality and Individual Differences, 9, 479-495.
Irodalom 453
Grossmann, K. - Grossmann, K. E. - Spangler, G. - Suess, G. - Unzner, L.

(1985). Maternal sensitivity and newborn orientation responses as related to quality
of attachment in northern Germany. Monographs of the Society for Research in Child
Development, 50 (1-2, Serial No 209), 233-256.
Gruber, H. E. - Barrett, P. H. (1974) • Darwin on man: A psychobgbal study of scien
tific creativity, together with Darwin’s early and unpublished notebooks. New York,
Dutton.
Grunbaum, A. (1986). Precis of The foundations of psychoanalysis: A philosophical
critique. Behavbral and Brain Sciences, 9, 217-284.
Grünbaum, A. (1996). A pszichoanalízis alapjai. Budapest, Osiris.
Grych, J. - Fincham, F. (1992). Marital conflict and children’s adjustment: A cog
nitive contextual framework. Psychological Bulletin, 101, 267-290.
Haight, G. S. (1968). George Eliot: A biography. Oxford, Oxford University Press.
Haight, G. S. (ed.) (1985). Selections from George Eliot's letters. New Haven, CT,
Yale University Press.
Haley, J. (1963). Strategies of psychotherapy. New York, Grune & Stratton.
Hamilton, W. J. (1964). The genetical evolution of social behaviour. I. Journal of
Theoretical Biobgy, 7, 1-16.
Hamm, A. O. - Vaitl, D. - Lang, P. J. (1990). Fear conditioning, meaning and
belongingness: A selective association analysis. Journal of Abnormal Psychobgy, 98,
395-406.
Hammen, C. (1991). Generation of stress in the course of unipolar depression.
Journal of Abnormal Psychobgy, 100, 555-561.
Hammen, C. - Burge, D. - Burney, E. - Adrian, C. (1990). Longitudinal study of
diagnoses in children of women with unipolar and bipolar affective disorder. Ar
chives of General Psychiatry, 47, 1112-1117.
Hammen, C. - Ellicott, A. - Gitlin, M. - Jamison, K. R. (1989). Sociotropy/au-
tonomy and vulnerability to specific life events in patients with unipolar depression
and bipolar disorders. Journal of Abnormal Psychobgy, 98, 154-160.
Hammond, W. R. - Yung, B. (1993). Psychology’s role in the public health re
sponse to assaultive violence among young African-American men. American Psy
chologist, 48, 142-154-
Harding, C. M. - Zubin, J. - Strauss, J. S. (1992). Chronicity in schizophrenia re
visited. British Journal of Psychiatry, 161 (suppl. 18), 27-37.
Harkness, S. - Super, C. M. (1985). Child-environment interactions in the so
cialization of affect. In M. Lewis - C. Saarni (eds.): The socialization of emotions (21—
36. p.). New York, Plenum Press.
Harlow, H. F. (195. jún.). Love in infant monkeys. Scientific American, 200, 68-74-
Harlow, H. F. - Harlow, M. K. (1962). Social deprivation in monkeys. Scientific
American, 207, 136-146.
Harlow, J. M. (1868). Recovery from the passage of an iron bar through the head.
Reprinted in History of Psychiatry (1993), 4, 274-281.
Harré, R. (1986). The social constructionist viewpoint. In R. Harré (ed.): The so
cial construction of emotions (2-14- p.). Oxford, Blackwell.
Harrer, G. - Harrer, H. (1977). Music, emotion, and autonomic function. In M.
Critchley - R. A. Henson (eds.): Music and the brain (202-215. p.). London,
Heinemann.
Harrington, R. - Fudge, H. - Rutter, M. - Pickles, A. - Hill, J. (1990). Adult out
comes of childhood and adolescent depression. Archives of General Psychiatry, 47,
465-473.
Harris, P. L. (1989). Children and emotion: The devebpment of psychological under
standing. Oxford, Blackwell.
Harris, P. L. - Donnelly, K. -G uz, G. R. - Pitt-Watson, R. (1986). Children’s un
derstanding of the distinction between real and apparent emotion. Child Devebp
ment, 57, 895-909.
454 Irodalom
Harris, P. L. - Johnson, C. N. - Hutton, D. - Andrews, G. - Cooke, T. (1989).

Young children’s theory of mind and emotion. Cognition and Emotion, 3, 379-400.
Harris, P. L. - Saarni, C. (1989). Children’s understanding of emotion: An intro
duction. In C. Saarni - P. L. Harris (eds.): Children’s understanding of emotion (3-24.
p.). Cambridge, Cambridge University Press.
Harris, T. O. - Brown, G. W. - Bifulco, T. (1986). Loss of parent in childhood and
adult psychiatric disorder: The Walthamstow Study, 1. The role of lack of adequate
parental care. Psychological Medicine, 16, 641-659.
Harro, J. - Vasar, E. - Bradwejn, J. (1993). CCK in animal and human research on
anxiety. Trends in Pharmacobgical Science, 14, 244-249.
Harter, S. - Buddin, B. (1987). Children’s understanding of the simultaneity of
two emotions: A five-stage developmental acquisition sequence. Developmental
Psychobgy, 23, 388-399.
Hatfield, A. B. (1987). Taking issue: The expressed emotion theory: Why families
object. Hospital and Community Psychiatry, 8, 341.
Hatfield, E. - Cacioppo, J. T. - Rapson, R. L. (1994). Emotbnal contagion. Cam
bridge, Cambridge University Press.
Haviland, J. - Lelwicka, M. (1987). The induced affect response: 10-week old in
fants’ responses to three emotional expressions. Developmental Psychobgy, 23, 97-
104.
Hazan, C. - Shaver, P. (1987). Romantic love conceptualized as an attachment
process. Journal of Personality and Social Psychobgy, 52, 511-524.
Heath, R. G. (1954). Studies in schizophrenia. Cambridge, MA, Harvard Univer
sity Press.
Hebb, D. O. (1945). The forms and conditions of chimpanzee anger. Bulletin of the
Canadian Psychobgical Associatbn, 5, 32-35.
Hebb, D. O. (1946). Emotion in man and animal: An analysis of the intuitive pro
cess of recognition. Psychobgical Review, 53, 88-106.
Heelas, P. (1986). Emotion talk across cultures. In R. Harré (ed.): The social con
struction of emotions (234-266. p.). Oxford, Blackwell.
Helman, C. (1984). Culture, health and illness. Bristol, Wright.
Henriques, J. B. - Davidson, R. J. (1991). Left frontal hypoactivation in depres
sion. Journal of Abnormal Psychobgy, 100, 535-545.
Henry, W. P. - Strupp, H. H. - Schacht, T. E. - Gaston, L. (1994). Psycho
dynamic approaches. In A. E. Bergin-S. L. Garfield (eds.): Handbook of psychother
apy and behavbr change (4th ed. 467-508. p.). New York, Wiley.
Herbert, T. B. - Cohen, S. (1993). Depression and immunity: A meta-analytic
view. Psychobgical Bulletin, 113, 472-486.
Hertel, P. T. - Hardin, T. S. (1990). Remembering with and without awareness in
a depressed mood. Journal of Experimental Psychobgy: General, 119, 45-59.
Hess, R. D. - Kashiwagi, K. - Azuma, H. - Price, G. G. - Dickson, W. E (1980).
Maternal expectations for mastery developmental tasks in Japan and the United
States. Intematbnal Journal of Psychobgy, 15, 259-271.
Hess, W. R. (1950). Function and neural regulation of internal organs. In K.
Akert (ed.): Bbbgical order and brain organization: Selected Works ofW. R. Hess (17-
32. p.). Berlin, Springer-Verlag (legújabb kiadás 1981).
Hess, W. R. - Brügger, M. (1943). Subcortical center of the affective defense re
action. In K. Akert (ed.): Bbbgical order and brain organization: Selected Works ofW.
R. Hess (183-202. p.). Berlin, Springer-Verlag (legújabb kiadás 1981).
Hiatt, S. - Campos, J. J. - Emde, R. N. (1979). Facial patterning an infant facial
expression: Happiness, surprise, and fear. Child Development, 50, 1020-1035.
Hibbs, E. D. - Zahn, T. P. - Hamburger, S. D. - Kruesi, M. J. P. - Rapoport, J. L.
(1992). Parental expressed emotion and psychophysical reactivity in disturbed and
normal children. British Journal of Psychiatry, 160, 504-510.
Irodalom 455
Hilton, S. M. - Zbrozyna, A. W. (1963). Amygdaloid region for defense reactions

and its efferent pathway to the brainstem. Journal of Physiology, 165, 160-173.
Hinde, R. (1976). O n describing relationships. Journal of Child Psychology and Psy
chiatry, 17, 1-19.
Hinde, R. A. (1985). Was „The expression of the emotions” a misleading title?
Animal Behaviour, 33, 985-992.
Hochschild, A. R. (1983). The managed heart: Commercialization of human feeling.
Berkeley, CA, University of California Press.
Hockett, C. F (1973). Man’s place in nature. New York, McGraw-Hill.
Hodges, J. - Tizard, B. (1989a). IQ and behavioural adjustment of ex-insti
tutionalized adolescents. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 30 (1), 53-76.
Hodges, J. - Tizard, B. (1989b). Social and family relationships of ex-institution
alized adolescents. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 30 (1), 77-98.
Hoffman, M. L. (1984). Interaction of affect and cognition in empathy. In C.
Izard - J. Kagan - R. Zajonc (eds.): Emotions, cognition and behavior (103-131. p.).
New York, Cambridge University Press.
Hogarty, G. E. - Anderson, C. M. - Reiss, M. A. - Kornblith, S. J. - Greenwald,
D. P. - Javna, C. D. - Madonia, M. J. (1986). Family psychoeducation, social skills
training, and maintenance chemotherapy in the aftercare treatment of schizophre
nia. One-year effects of a controlled study of relapse and Expressed Emotion. A r
Hohmann, G. W. (1966). Some effects of spinal cord lesions on experienced emo
tional feelings. Psychophysiology, 3, 143-156.
Hokanson, J. E. - Hummer, ]. T. - Butler, A. C. (1991). Interpersonal perceptions
by depressed college students. Cognitive Therapy and Research, 15, 443-457.
Honon, S. D. - Beck, A. T (1994). Cognitive and cognitive-behavioral therapies.
In A. E. Bergin - S. L. Garfield (eds.): Handbook of psychotherapy and behavior change
(4th ed. 428-466. p.). New York, Wiley.
Holmes, T. H. - Rahe, R. H. (1967). The social readjustment rating scale. Journal
of Psychosomatic Research, 11, 213-218.
Horn, H. L. - Arbuckle, B. (1988). Mood induction effects upon goal setting and
performance in young children. Motivation and Emotion, 12, 113-122.
Homérosz (Kr. e. kb. 850/1957). Iliász. Budapest, Szépirodalmi. Ford. Devecseri
Gábor.
Hooley, J. M. - Teasdale, ]. D. (1989). Predictors of relapse in unipolar depres
sives: Expressed emotion, marital distress and perceived criticism. Journal of Abnor
mal Psychology, 98, 229-237.
Hooven, C. - Gottman, J. M. - Katz, L. F. (1995). Parental meta-emotion struc
ture predicts family and child outcomes. Cognition and Emotion, 9, 229-264.
Hops, H. - Biglan, A. - Sherman, L. - Arthur, J. - Friedman, L. - Osteen, V.
(1987). Home observations of family interactions of depressed women. Journal of
Consulting and Clinical Psychology, 55, 341-346.
House, J. - Landis, K. - Umberson, D. (1988). Social relationships and health.
Science, 241, 540-545.
Howell, S. (1981). Rules not words. In P. H. Lock - A. Lock (ed.): Indigenous psy
chologies: The anthropology of the self (133-143. p.). London, Academic Press.
Hsee, C. K. - Hatfield, E. - Carlson, j. G. - Chemtob, C. (1990). The effect of
power on susceptibility to emotional contagion. Cognition and Emotion, 4, 327-340.
Huebner, R. R. - Izard, C. E. (1988). Mothers’ responses to infants’ facial expres
sions of sadness, anger, and physical distress. Motivation and Emotion, 12, 185-196.
Huesmann, L. R. - Erőn, L. D. - Lefkowitz, M. - Wälder, L. O. (1984). Stability
of aggression over time and generations. Devebpmental Psychology, 20, 1120-1134.
Hughlings-Jackson, J. (1959). Selected writings of John Hughlings Jackson (J. Taylor,
ed.). New York, Basic Books.
Hupka, R. B. (1991). The motive for the arousal of romantic jealousy: Its cultural
456 Irodalom
origin. In P. Salovey (ed.): The psychology of jealousy and envy (252-270. p.). New
York, Guilford.
Hyson, M. C. - Izard, C. E. (1985). Continuities and changes in emotion expres
sions during brief separation at 13 and 18 months. Developmental Psychology, 21,
1165-1170.
Ira, G. H. - Whalen, R. E. - Bogdanoff, M. D. (1963). Heart rate changes in phy
sicians during daily „stressful” tasks. Journal of Psychosomatic Research, 7, 147-150.
Isabella, R. A. - Belsky, J. - Von Eye, A. (1989). Origins of infant-mother attach
ment: An examination of interactional synchrony during the infant’s first year. De
velopmental Psychology, 25, 12-21.
lsen, A. (1970). Success, failure, attention and reactions to others: The warm
glow of success. Journal of Personality and Social Psychology, 15, 294-301.
lsen, A. (1990). The influence of positive and negative affect on cognitive orga
nization. In N. Stein - B. Leventhal - T. Trabasso (eds.): Psychological and biological
processes in the devebpment of emotion (75-94. p.). Hillsdale, NJ, Erlbaum.
lsen, A. M. - Daubman, K. A. - Nowicki, G. P. (1987). Positive affect facilitates
creative problem solving. Journal of Personality and Social Psychology, 52, 1122-1131.
lsen, A. M. - Geva, N. (1987). The influence of positive affect on acceptable
level of risk: The person with large canoe has large worry. Organizational Behavior
and Human Decision Processes, 39, 145-154.
lsen, A. M. - Johnson, M. M. S. - Mertz, E. - Robinson, G. F. (1985). The influ
ence of positive affect on the unusualness of word associations. Journal of Personality
and Social Psychobgy, 48, 1413-1426.
lsen, A. M. - Levin, P. F. (1972). The effect of feeling good on helping: Cookies
and kindness. Journal of Personality and Social Psychology, 21, 384-388.
lsen, A. M. - Rosenzweig, A. S. - Young, M. J. (1991). The influence of positive
affect on clinical problem solving. Medical Decision Making, 11, 221-227.
lsen, A. M. - Shalker, T. - Clark, M. - Karp, L. (1978). Affect, accessibility of ma
terial in memory and behavior: A cognitive loop? Journal of Personality and Social
Psychobgy, 36, 1-12.
Izard, C. E. (1968). The emotions and emotion constructs in personality and cul
ture research. In R. B. Catell (ed.): Handbook of modem personality theory. Chicago,
Aldine.
Izard, C. E. (1979). The maximally discriminative facial movement coding system
(MAX). Newark, DE, University of Delaware, Office of Instructional Technology.
Izard, C. E. (1991). The psychobgy of emotions. New York, Plenum.
Izard, C. E. (1993). Four systems for emotion activation: Cognitive and non-cog-
nitive processes. Psychobgical Review, 100, 68-90.
Izard, C. E. (1994). Innate and universal facial expressions: Evidence from devel
opmental and cross-cultural research. Psychobgical Bulletin, 115, 288-299.
Izard, C. E. - Dougherty, L. M. - Hembree, E. A. (1983). A system for identifying
affect expressbns by holistic judgments (AFFEX). Newark, DE, University of Dela
ware, Office of Instructional Technology.
Izard, C. E. - Hembree, E. A. - Huebner, R. R. (1987). Infants’ emotion expres
sions to acute pain: Developmental change and stability of individual differences.
Developmental Psychobgy, 23, 105-113.
Izard, C. E. - Malatesta, C. Z. (1987). Perspectives on emotional development I:
Differential emotions theory of early emotional development. In J. D. Osofsky (ed.):
Handbook of Infant Devebpment (494-554. p.). New York, Wiley.
James, W. (1884). W hat is an emotion? Mind, 9, 188-205.
James, W. (1890). The principbs of psychobgy. New York, Dover (legújabb kiadás
1950).
Jankowiak, W. R. - Fischer, E. F. (1992). A cross-cultural perspective on roman
tic love. Ethos, 31, 149-155.
Jastrow, J. (1900). Fact and fable in psychobgy. Boston, Houghton.
Irodalom 457
Jenkins, J. H. (1991). Expressed emotion and schizophrenia. Ethos, 19, 387-431.

Jenkins, J. H. - Karno, M. (1992). The meaning of expressed emotion: Theoreti
cal issues raised by cross-cultural research. American Journal of Psychiatry, 149, 9-21.
Jenkins, J. M. (1992). Sibling relationships in disharmonious homes. InF. Boer-J.
Dunn (eds.): Children's sibling relationships: Devebpmental and clinical issues (125—
136. p.). Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Jenkins, J. M. - Franco, F. - Dollins, F. - Sewell, A. (1995). Toddlers’ reactions to
negative emotion displays: Forming models of relationships. Infant Behavior and De
velopment, 18, 273-281.
Jenkins, J. M. - Smith, M. A. (1990). Factors protecting children living in dishar
monious homes: Maternal reports. Journal of the American Academy of Child and Ad
olescent Psychiatry, 29, 60-69.
Jenkins, J. M. - Smith, M. A. (1991). Marital disharmony and children’s behav
iour problems: Aspects of a poor marriage which affect children adversely. Journal of
Child Psychobgy and Psychiatry, 32, 793-810.
Jenkins, J. M. - Smith, M. A. - Graham, P. (1989). Coping with parental quarels.
Journal of the American Academy of Child and Adolescent Psychiatry, 28, 182-189.
Jenson P. S. - Xenakis, S. N. - Davis, H. - Degroot, J. (1988). Child psycho
pathology rating scales and interrater agreement: II. Child and family characteris
tics. Journal of the American Academy of Child and Adolescent Psychiatry, 27, 451-461.
John, O. P. (1990). The „big five” factor taxonomy: Dimensions of personality in
the natural language and fin questionnaires. In L. A. Pervin (ed.): Handbook of per
sonality (66-100. p.). New York, Guilford.
Johnson-Laird, P. N. - Oatley, K. (1989). The language of emotions: An analysis
of a semantic field. Cognition and Emotwn, 3, 81-123.
Jonas, H. (1958). The gnostic religion: The message of the alien God and the begin
nings of Christianity. Boston, Beacon.
Jones, I. - Home, D. (1973). Diagnosis of psychiatric illness among tribal aborigi
nes. Medical Journal of Australia, 1, 345-349.
Jones, S. S. - Collins, K. - Hong, H.-W (1991). An audience effect on smile pro
duction in 10-month-old infants. Psychobgical Science, 2, 45-49.
Jung, C .G . (1925). Marriage as a psychological relationship. InJ. Campbell (ed.):
The portable Jung (163-177. p.). New York, Viking-Penguin (legújabb kiadás 1971).
Kagan, J. (1982). Heart rate and heart rate variability as signs of temperamental
dimensions in infancy. In C. E. Izard (ed.): Measuring emotbns in infants and children.
Cambridge, Cambridge University Press.
Kagan, J. (1987). Perspectives on infancy. In J. Osofsky (ed.): Handbook of infant
development (3rd ed. 1150-1192. p.). New York, Wiley.
Kagan, J. (1994). On the nature of emotion. In N. Fox (ed.): The devebpment of
emotion regulation: Monographs of the Society for Research in Child Devebpment, 59 (2-
3, Serial No 240), 7-24.
Kagan, J. - Reznick, J. S. - Snidman, N. (1988). Biological bases of childhood shy
ness. Science, 240, 167-171.
Kahneman, D. - Slovic, P. - Tversky, A. (1982). Judgment under uncertainty:
Heuristics and biases. Cambridge, Cambridge University Press.
Kalin, N. H. (1993. máj.). The neurobiology of fear. Scientific American, 268, 54-
60.
Kandel, E. R. - Schwartz, J. H. - Jessell, T. M. (1991). Principles of neural science
(3rd ed.). Norwalk, CT, Appleton & Lange.
Kane, F. - Coulombe, D. - Miliaressis, E. (1991). Amygdaloid self stimulation:
A movable electrode mapping study. Behavioral Neuroscience, 105, 926-932.
Kano, T. (1992). The last ape: Pygmy chimpanzee behavior and ecology (E. O.
Vineberg, trans.). Stanford, CA, Stanford University Press.
Kant, I. (1784/1997). Történetfibzófiai írások. Budapest, Ictus. Ford. Mesterházi
Miklós, Vidrányi Katalin.
458 Irodalom
Kashani, J. H. - Orvaschel, H. (1988). Anxiety disorders in mid-adolescence.

American Journal of Psychiatry, 145, 960-964.
Kashani, J. H. - Orvaschel, H. (1990). A community study of anxiety in children
and adolescents. American Journal of Psychiatry, 147, 313-318.
Kashani, J. - Orvaschel, H. - Rosenberg, T -R eid, J. C. (1989). Psychopathology
in a community sample of children and adolescents: A developmental perspective.
Kavanagh, D. J. (1992). Recent developments in Expressed Emotion and schizo
phrenia. British Journal of Psychiatry, 160, 601-620.
Kearney, G. D. - McKenzie, S. (1993). Machine interpretation of emotion: De
sign of a memory-based expert system for interpreting facial expressions in terms of
signalled emotions. Cognitive Science, 17, 589-622.
Keegan, J. (1994). A history of warfare. New York, Vintage.
Keltner, D. (1995). Signs of appeasement: Evidence for the distinct displays of
embarrassment, amusement, and shame. Journal of Personality and Social Psychology,
68, 441-454.
Kemper, T. D. (1978). A social-interactional theory of emotions. New York, Wiley.
Kemper, T. D. (1990). Social relations and emotions: A structural approach. In T.
D. Kemper (ed.): Research agendas in the sociology of emotions (207-237. p.). Albany,
NY, State University of New York University Press.
Kendler, K. S. - Heath, A. - Martin, A. - Eaves, I. J. (1986). Symptoms of anxiety
and depression in a volunteer twin population. Archives of General Psychiatry, 43,
213-221.
Kendler, K. S. - Neale, M. C. - Kessler, R. C. - Heath, A. C. - Eaves, L. J.
(1993a). A twin study of recent life events. Archives of General Psychiatry, 50, 789—
796.
Kendler, K. S. - Neale, M. C. - Kessler, R. C. - Heath, A. C. - Eaves, L. J.
(1993b). A longitudinal twin study of 1-year prevalence of major depression in
women. Archives of General Psychiatry, 50, 843-852.
Kennedy, S. - Kiecolt-Glaser, J. K. - Glaser, R. (1988). Immunological conse
quences of acute and chronic stressors: Mediating role of interpersonal relation
ships. British Journal of Medical Psychology, 61 (1), 77-85.
Kessler, R. C. - McGonagle, K. A. - Zhao, S. - Nelson, C. P. - Hughes, M. -
Eshleman, S. - Wittchen, H.-U. - Kendler, K. S. (1994). Lifetime and 12-month
prevalence of DSM-III-R psychiatric disorders in the United States: Results from
the National Comorbidity Survey. Archives of General Psychiatry, 51, 8-19.
Kiecolt-Glaser, J. - Kennedy, S. - Malkoff, S. - Fisher, L. - Speicher, C. E. - Gar
ner, W. - Glaser, R. (1988). Marital discord and immunity in males. Psychosomatic
Medicine, 50, 213-229.
Kimsey, S. L. - Johnson, P. C. - Ritzman, S. E. - Mengel, C. E. (1986). Hematol
ogy and immunology studies: The second manned Skylab mission. Aviation, Space,
and Environmental Medicine, 47, 383-390.
Kitayama, S. - Markus, H. R. (eds.) (1994). Emotion and culture: Empirical studies
of mutual influence. Washington, DC, American Psychological Association.
Klaus, M. H. - Kennell, J. H. (1976). Maternal-infant bonding. St. Louis, Mosby.
Kleinman, A. (1982). Neurasthenia and depression: A study of somatization and
culture in China. Culture, Medicine and Psychiatry, 6, 117-189.
Kleinman, A. (1988). Rethinking psychiatry: From cultural category to personal expe
rience. New York, Free Press.
Klüver, H. - Bucy, P. C. (1937). „Psychic blindness” and other symptoms follow
ing bilateral temporal lobectomy. American Journal of Physiology, 119, 352-353.
Kopp, C. B. (1989). Regulation of distress and negative emotions: A developmen
tal view. Developmental Psychology, 25 (3), 343-354.
Kopp, C. B. (1992). Emotional distress and control in young children. In N.
Irodalom 459
Eisenberg - R. A. Fabes (eds.): Emotion and its regulation in early development (New
Directions in Child Development, No 55) (41-56. p.). San Francisco, Jossey Bass.
Kovács, M. - Feinberg, T. L. - Crouse-Novak, M. A. - Paulauskas, S. L. -
Finkeistein, R. (1984). Depressive disorder in childhood: A longitudinal prospective
study of characteristics and recovery. Archives of General Psychiatry, 41, 229-237,
643-649.
Kraemer, G. W. (1992). A psychobiological theory of attachment. Behavioral and
Brain Sciences, 15, 493-541.
Kraiger, K. - Billings, R. S. - lsen, A. M. (1989). The influence of positive affec
tive states on task perceptions and satisfaction, Organizational Behavior and Human
Decision Processes, 44, 12-25.
Kramer, R D. (1993). Listening to Prozac. New York, Viking.
Kraut, R. E. - Johnson, R. E. (1979). Social and emotional messages of smiling:
An ethological approach. Journal of Personality and Social Psychology, 37, 1539-1553.
Krebs, J. R. - Dawkins, R. (1984). Animal signals: Mind reading and manipula
tion. In J. R. Krebs - N . B. Davies (eds.): Behavioral ecology (2nd ed. 380-402. p.).
Oxford, Blackwell.
Kuipers, L. - Bebbington, R (1988). Expressed emotion research in schizophre
nia: Theoretical and clinical implications. Psychobgical Medicine, 18, 893-909.
La Freniere, P. J. - Sroufe, L. A. (1984). Profiles of peer competence in the pre
school: Interrelations between measures, influence of social ecology, and relation to
attachment history. Developmental Psychobgy, 21, 56-69.
Lakoff, G. (1987). Women, fire and dangerous things: What categories reveal about the
mind. Chicago, University of Chicago Press.
Lambert, M. J. - Bergin, A. E. (1994). The effectiveness of psychotherapy. In A.
E. Bergin - S. L. Garfield (eds.): Handbook of psychotherapy and behavbr change (4'h
ed. 143-189. p.). New York, Wiley.
Lancaster, J. B. - Kaplan, H. (1992). Fluman mating and family formation strate
gies: The effects of variability among males in quality and the allocation of mating
effort and parental investment. In T. Nishida - W. C. McGrew - P. Marler - M.
Pickford - F. B. M. de Waal (eds.): Topics in primatobgy. Vol. I. Human origins (21-
33. p.). Tokyo, University of Tokyo Press.
Landman, J. (1993). Regret: The persistence of the possible. New York, Oxford Uni
versity Press.
Lang, P. J. (1985). The cognitive psychophysiology of emotion? Fear and anxiety.
In A. H. Tuma - J. D. Maser (eds.): Anxiety and the anxiety disorders (131-170. p.).
Lang, P. J. (1988). W hat are the data of emotion. In V. Hamilton - G. H. Bower -
N. Frijda (eds.): Cognitive perspectives on emotwn and motivatwn (NATO ASI, Series
D. Vol 44- 173-191. p.). Dordrecht, Kluwer.
Lange, C. (1885). The emotions. In E. Dunlap (ed.): The emotions. Baltimore,
MD, Williams & Wilkins (legújabb kiadás 1922).
La Rochefoucauld (1665). Maxims (L. Tancock, trans.). Harmondsworth, Pen
guin (legújabb kiadás 1959).
Larsen, R. J. - Kasimatis, M. - Frey, K. (1992). Facilitating the furrowed brow: An
unobtrusive test of the facial feedback hypothesis applied to unpleasant affect. Cog
nition and Emotwn, 6, 321-338.
Larson, R. - Lampman-Petraitis, C. (1989). Daily emotional states as reported by
children and adolescents. Child Development, 60, 1250-1260.
Lant, C. G. - Perrin, S. - Hersen, M. - Kazdin, A. E. (1992). DSM-III-R anxiety
disorders in children: Sociodemographic and clinical characteristics. Journal of the
American Academy of Child and Adolescent Psychiatry, 31, 1070-1076.
Lazarus, R. S. (1966). Psychobgical stress and the coping process. New York,
McGraw-Hill.
Lazarus, R. S. (1991). Emotion and adaptatwn. New York, Oxford University Press.
460 Irodalom
Lazarus, R. S. - Lazarus, B. N. (1994). Passion and reason: Making sense of our emo
tions. New York, Oxford University Press.
Leakey, R. (1995). Az emberiség eredete. Budapest, Kulturtrade.
Leakey, R. - Lewin, R. (1991). Origins. Harmondsworth, Penguin.
Leary, M. R. - Britt, T. W. - Cutlip, W. D. - Templeton, J. L. (1992). Social blush
ing. Psychological Bulletin, 112, 446-460.
LeDoux, J. E. (1993). Emotional networks in the brain. In M. Lewis - J. M.
Haviland (eds.): Handbook of emotions (109-118. p.). New York, Guilford Press.
LeDoux, J. E. (1994. jún.). Emotion, memory and the brain. Scientific American,
220, 50-57.
LeDoux, J. - Ciccetti, P. - Xagoraris, A. - Romanski, L. R. (1990). The lateral
amygdaloid nucleus: Sensory interface of the amygdala in fear conditioning. Journal
of Neuroscience, 10, 1062-1069.
Lee, R. B. (1984). The Dobe iKung. New York, Holt, Rinehart & Winston.
Leff, J. (1989). Controversial issues and growing points in research on relatives’
Expressed Emotion. International Journal of Social Psychiatry, 35, 133-144.
Leff, J. - Sartorius, N. - Jablensky, A. - Korten, A. - Ernberg, G. (1992). The in
ternational pilot study of schizophrenia: Five year follow-up findings. Psychobgical
Medicine, 22, 131-145.
Levenson, R. W. - Ekman, E - Friesen, W. V. (1990). Voluntary facial action gen
erates emotion-specific autonomic nervous-system activity. Psychophysbbgy, 27,
363-384.
Leventhal, H. (1991). Emotion: Prospects for conceptual and empirical develop
ment. In R. ]. Lister - H. J. Weingartner (eds.): Perspectives on cognitive neuroscience
(325-348. p.). New York, Oxford University Press.
Levi, P. (1958). If this is a man (S. Woolf, trans.). London, Sphere (legújabb kiadás
1987).
Levy, R. J. (1984). Emotion, knowing, and culture. In R. A. Shweder - R. A. Le
vine (eds.): Culture theory: Essays on mind, self, and emotion (214-237. p.). Cam
bridge, Cambridge University Press.
Levy, S. M. - Hoberman, R. B. - Lippman, M. - D’Angelo, T. - Lee, J. (1991). Im
munological and psychosocial predictors of disease recurrence in patients with early
stage breast cancer. Behavioral Medicine, 17, 67-75.
Lewis, C. S. (1936). The albgory of love: A study in medieval traditbn. Oxford, Ox
ford University Press.
Lewis, Marc (1995). Cognition-emotion feedback and the self-organization of de
velopmental paths. Human Development, 38, 71-102.
Lewis, Michael (1990). Models of developmental psychopathology. In M. Lewis -
S. M. Miller (eds.): Handbook of Developmental Psychopathobgy (15-28. p.). New
York, Plenum.
Lewis, Michael (1992). Shame: The exposed self. New York, Free Press.
Lewis, Michael (1993). Self conscious emotions: embarrassment, pride, shame,
and guilt. In M. Lewis-J. M. Haviland (eds.): Handbook of Emotions (563-573. p.).
New York, Guilford. ■
Lewis, Michael (1995. jan.-febr.). Self-conscious emotions. American Scientist,
83, 68-78.
Lewis, Michael - Alessandri, S. M. - Sullivan, M. W. (1990). Violation of expec
tancy, loss of control and anger expressions in young infants. Devebpmental Psychol
ogy, 26 (5), 745-751.
Lewis, Michael - Feiring, C. (1989). Infant, mother, and mother-infant interac
tion behavior and subsequent attachment. Child Development, 60 (4), 831-837.
Lewis, Michael - Feiring, C. - McGuffog, C. - Jaskir, J. (1984). Predicting
psychopathology in 6-year-olds from early social relationships. Child Development,
55, 123-136.
Irodalom 461
Lewis, Michael - Haviland, J. M. (eds.). (1993). Handbook of emotions. New York,

Guilford.
Lewis, Michael - Sullivan, M. W. - Stanger, C. - Weiss, M. (1989). Self-develop
ment and self-conscious emotions. Child Development, 60, 146-156.
Lichtheim, M. (1973). Ancient Egyptian literature. Vol. 1. The Old and Middle King
doms. Berkeley, University of California Press.
Liebowitz, M. R. (1983). The chemistry of love. Boston, Little, Brown.
Lindsley, D. B. (1951). Emotions. In S. S. Stevens (ed.): Handbook of experimental
psychology (473-516. p.). New York, Wiley.
Linton, M. (1982). Transformations of memory in everyday life. In U. Neisser
(ed.): Memory observed: Remembering in natural contexts (77-91. p.). San Francisco,
Freeman.
Lipsey, M. W. - Wilson, D. B. (1993). The efficacy of psychological, educational,
and behavioral treatment. American Psychologist, 48, 1181-1209.
Littenberg, R. - Tulkin, S. - Kagan, ]. (1971). Cognitive components of separa
tion anxiety. Developmental Psychology, 4, 387-388.
Loftus, E. F. - Doyle, ]. M. (1987). Eyewitness testimony: Civil and criminal. New
York, Kluwer.
Loftus, E. - Ketcham, K. (1994). The myth of repressed memory: False memories and
allegations of sexual abuse. New York, St. Martin’s Press.
Loftus, E. F. - Loftus, G. R. (1980). On the permanence of stored information in
the human brain. American Psychologist, 35, 409-420.
Londerville, S. - Main, M. (1981). Security of attachment, compliance, and ma
ternal training methods in the second year of life. Developmental Psychology, 17, 289—
299.
Lorenz, K. (1935). Der Kumpan in der Umwelt des Vogels. Journal of Omithobgy,
83, 137-213. [Companionship in bird life.] In C. Schiller (ed., trans.): Instinctive be
havior: Development of a modern concept. London, Methuen, 83-128. p.
Lorenz, K. (1937). Über die Bildung des Instinktbegriffes. Die Naturwissen
schaften, 25, 289-331 (The conception of instinctive behavior.) In C. Schiller (ed.,
trans.): Instinctive behavior: Development of a modem concept. London, Methuen,
176-208. p.
Lorenz, K. (1994). A* agresszió. Budapest, Katalizátor Iroda.
Lorenz, K. - Tinbergen, N. (1938). Taxis und Instinkthandlung in der Eir-
ollbewegung der Graugans. Zeitschriftfür Tierpsychologie, 2, 1-29 [Taxis and instinc
tive action in the egg-retrieving behavior of the greylag goose.] In C. Schiller (ed.,
trans.): Instinctive behavior: Development of a modem concept, London, Methuen,
176-208. p.
Lovejoy, C. O. (1981). The origin of man. Science, 211, 341-350.
Luborsky, L. - Crits-Christoph, P. (1990). Understanding transference. New York,
Basic Books.
Lutkenhaus, P. - Grossmann, K. E. - Grossmann, K. (1985). Infant-mother at
tachment at twelve months and style of interaction with a stranger at the age of
three years. Child Development, 56, 1538-1542.
Lutz, C. A. (1988). Unnatural emotions: Everyday sentiments on a Micronesian atoll
and their challenge to Western theory. Chicago, University of Chicago Press.
Lyons-Ruth, K. - Alpern, L. - Repacholi, B. (1993). Disorganized infant attach
ment classification and maternal psychosocial problems as predictors of hostile-
aggressive behavior in the preschool classroom. Child Development, 64, 572-585.
Lyons-Ruth, K. - Connell, D. B. - Grunebaum, H. U. - Botéin, S. (1990). Infants
at social risk: Maternal depression and family support services as mediators of infant
development and security of attachment. Child Development, 61, 85-98.
Lytton, FI. (1990). Child and parent effects in boys’ conduct disorder. A re
interpretation. Developmental Psychology, 26, 683-704.
462 Irodalom
Lyubomirsky, S. - Nolen-Hoeksema, S. (1993). Self perpetuating properties of

dysphoric rumination. Journal of Personality and Social Psychology, 65, 339-349.
Maccoby, E. E. - Martin, J. (1983). Socialization in the context of the family:
Parent- child interaction. In P. H. Müssen (ed.): Handbook of child psychology. New
York, Wiley.
MacDonald, K. (1992). Warmth as a developmental construct: A n evolutionary
analysis. Child Development, 63, 753-773.
Macintyre, M. (1986). Female autonomy in a matrilineal society. In N. Grieve -
A. Burns (eds.): Australian women: New feminist perspectives (248-256. p.). Mel
bourne, Oxford University Press.
Mackie, D. M. - Worth, L. T. (1989). Processing deficits and the mediation of
positive affect in persuasion. Journal of Personality and Social Psychology, 57, 27-40.
Mackie, D. M. - Worth, L. T. (1991). Feeling good, but not thinking straight: The
impact of positive mood on persuasion. In J. P. Forgás (ed.): Emotion and social judg
ments (201-219. p.). Oxford, Pergamon.
MacLean, P. D. (1949). Psychosomatic disease and the „visceral brain”: recent
developments bearing on the Papez theory of emotion. Psychosomatic Medicine, II,
338-353.
MacLean, P. D. (1990). The triune brain in evolution. Plenum, New York.
MacLean, P. D. (1993). Cerebral evolution of emotion. In M. Lewis - J. M.
Haviland (eds.): Handbook of emotion (67-83. p.). New York, Guilford.
Maestripieri, D. - Schino, G. - Aurieli, F. - Troisi, A. (1992). A modest proposal:
displacement activities as an indicator of emotions in primates. Animal Behavior, 44,
967-979.
Magai, C. - McFadden, S. H. (1995). The role of emotions in social and personality
development. New York, Plenum.
Magnusson, D. (1988). Paths through life: A longitudinal research program.
Maier, S. F. - Watkins, L. R. - Fleshner, M. (1994). Psychoneuroimmunology:
The interface between behavior, brain, and immunity. American Psychologist, 49,
1004-1017.
Main, M. - Kaplan, N. - Cassidy, J. (1985). Security in infancy, childhood, and
adulthood: A move to the level of representation. In I. Bretherton - E. Waters
(eds.): Growing points of attachment theory and research. Monographs of the Society for
Research in Child Development, 50 (1-2, Serial No 209), 65-106.
Main, M. - Solomon, J. (1986). Discovery of a disorganized/disoriented attach
ment pattern. In M. W. Brazelton (ed.): Affective development in infancy (95-124- p.).
Norwood, N], Ablex.
Main, M. - Solomon, J. (1990). Procedures for identifying infants as disorganized/
disoriented during the Ainsworth Strange Situation. In M. Greenberg - D.
Cicchetti - E. M. Cummings (eds.): Attachment in the preschool years: Theory, re
search and intervention (121-160. p.). Chicago, University of Chicago Press.
Malatesta, C. Z. - Culver, C. - Tesman, J. R. - Shepard, B. (1989a). The develop
ment of emotion expression during the first two years of life. Monographs of the Society for
Research in Child Development, 54 (1-2, Serial No 219), 1-103.
Malatesta, C. Z. - Culver, C. - Tesman, J. R. - Shepard, B. (1989b). Engaging the
commentaries: When is an infant affective expression an emotion? In C. Z.
M alatesta-C . C ulver-J. R. Tesm an-B. Shepard (eds.): The development of emotion
expression during the first two years of life. Monographs of the Society for Research in
Child Development. 54 (1-2, Serial No 219), 125-136.
Malatesta, C. Z.-Grigoryev, P.-Lam b, C. - Albin, M. - Culver, C. (1986). Emo
tion socialization and expressive development in preterm and full term infants.
Malatesta, C. Z. - Haviland, ]. M. (1982). Learning display rules: the socialization
of emotion expression in infancy. Child Development, 53, 991-1003.
Irodalom 463
Mandler, G. (1964). The interruption of behavior. In Nebraska Symposium on Mo

tivation (Vol. 12). Lincoln, NA, Nebraska University Press.
Mandler, G. (1984). Mind and body: Psychology of emotions and stress. New York,
Norton.
Mangelsdorf, S. - Gunnar, M. - Kestenbaum, R. - Lang, S. - Andreas, D. (1990).
Infant proness-to-distress temperament, maternal personality and mother-infant
attachment: Association and goodness of fit. Child Development, 61, 820-831.
Manstead, A. S. R. - Wagner, H. L. (1981). Arousal, cognition, and emotion: An
appraisal of two-factor theory. Current Psychological Reviews, 1, 35-54.
Marcus, S. (1984). Freud and Dora: Story, history, case history (Originally pub
lished Winter, 1974, in Partisan Review). In S. Marcus (ed.): Freud and the culture of
psychoanalysis (42-86. p.). New York, Norton.
Marks, ]. (1992). The promises and problems of molecular anthropology in
hominid origins. In T. Nishida - W. C. McGrew - P. Marler - M. Pickford - F. B. M.
de Waal (eds.): Topics in primatology. Vol. 1. Human origins (441-453. p.). Tokyo,
University of Tokyo Press.
Markus, H. R. - Kitayama, S. (1991). Culture and the self: Implications for cogni
tion, emotion, and motivation. Psychological Review, 98, 224-253.
Markus, H. R. - Kitayama, S. (1994). The cultural construction of self and emo
tion: Implications for social behavior. In S. Kitayama - H. R. Markus (eds.): Emotion
and culture: Empirical studies of mutual influence (89-130. p.). Washington, DC,
American Psychological Association.
Marshall, L. (1976). The iKongofNyae Nyae. Cambridge, MA, Harvard Univer
sity Press.
Martinez, P. - Richters, J. E. (1993). The NIMH Community Violence Project: II.
Children’s distress symptoms associated with violence exposure. Psychiatry: Interper
sonal and Biohgical Processes, 56, 22-35.
Mason, W. A. - Mendoza, S. P. (eds.) (1993). Primate social conflict. Albany, NY,
State University of New York Press.
Matas, L. - Arend, R. A. - Sroufe, L. A. (1978). Continuity of adaptation in the
second year: The relationship between quality of attachment and later competence.
Matheny, A. P. - Dolan, A. B. (1975). Persons, situations, and time: A genetic
view of behavioral change in children. Journal of Personality and Social Psychology, 14,
224-234.
Matheny, A. P. - Wilson, R. S. - Dolan, A. B. - Krantz, j. Z. (1981). Behavior
contrasts in twinships: Stability and patterns of differences in childhood. Child De
velopment, 52, 579-588.
Mathews, A. (1993). Biases in emotional processing. The Psychologist: Bulletin of
the British Psychobgical Society, 6, 493-499.
Mathews, A. - Klug, F. (1993). Emotionality and interference with color-naming
in anxiety. Behavbr Research and Therapy, 29, 147-160.
Mathews, A. M. - Gelder, M. G. - Johnson, D. W. (1981). Agoraphobia: Nature
and treatment. London, Tavistock.
Matsumoto, D. - Kudoh, T. - Scherer, K. - Wallbott, H. (1988). Antecedents of
and reactions to emotions in the United States and Japan. Journal of Cross Cultural
Psychology, 19, 267-286.
Maynard-Smith, J. (1984). Evolution and the theory of games. Cambridge, Cam
Maziade, M. - Cote, R. - Thivierge, J. - Boutin, P. (1990). Significance of ex
treme temperament in infancy for clinical status in preschool years. II. Patterns of
temperament change and implications for the appearance of disorders. British Jour
nal of Psychiatry, 154, 544-551.
McCrea, R. R. (1992). The five factor model: issues and applications. Journal of
Personality and Social Psychobgy (Special issue), 60 (2).
464 Irodalom
McGee, R. - Feehan, M. - Williams, S. - Partridge, F. - Silva, P. A. - Kelly, J.

(1990). DSM-III disorders in a large sample of adolescents. Journal of the American
McGoldrick, M. - Anderson, C. M. - Walsh, F. (1991). Women in families:
A framework for family therapy. New York, Norton.
McNally, R. J. - Kaspi, S. P. - Riemann, B. C. - Zeitlin, S. B. (1990). Selective pro
cessing of threat cues in posttraumatic stress disorder. Journal of Abnormal Psychol
ogy, 99, 398—402.
Mechanic, D. (1982). Symptoms, illness behavior, and help seeking. New Brunswick,
N], Rutgers University Press.
Melzoff, A. N. (1993). The centrality of motor coordination and proprioception
in social and cognitive development. In G. J. E Savelsbergh (ed.): The devebpment of
coordination in infancy (463-496. p.). Amsterdam, Elsevier.
Mesquita, B. - Frijda, N. (1992). Cultural variations in emotions: A review. Psy
chological Bulletin, 112, 179-204.
Metalsky, G. L. - Joiner, T. E. - Hardin, T. S. - Abramson, L. Y. (1993). Depres
sive reactions for failure in a naturalistic setting: A test of the hopelessness and self
esteem theories of depression. Journal of Abnormal Psychology, 102, 101-109.
Miklowitz, D. J. - Goldstein, M. J. - Nuechterlein, K. H. - Snyder, K. S. - Mintz, J.
(1988). Family factors and the course of bipolar affective disorder. Archives of Gen
Miller, G. A. - Galanter, E. - Pribram, K. H. (1960). Plans and the structure of be
havior. New York, Holt, Rinehart St Winston.
Miller, I. W. - Keitner, G. L. - Whisman, M. A. - Ryan, C. E. - Epstein, N. B. -
Bishop, D. S. (1992). Depressed patients with dysfunctional families: Description
and course of illness. Journal of Abnormal Psychology. 101, 637-646.
Miller, W. L. (1994). The politics of emotion display in heroic society. In N. Frijda
(ed.): Proceedings of the 8th conference of the International Society for Research on Emo
tions. Cambridge, 14-17 July. Storrs, CT: ISRE Publications (43-46. p.).
Mindé, K. - Goldberg, S. - Perrotta, M. - Washington, J. - Lojkasek, M. - Corter,
C. - Parker, K. (1989). Continuities and discontinuities in the development of 64
very small premature infants to 4 years of age. Journal of Child Psychology and Psychia
try, 30, 391-404.
Mineka, S. - Cook, M. (1993). Mechanisms involved in the observational
conditioning of fear. Journal of Experimental Psychology: General, 122, 24-38.
Minuchin, S. - Rosman, B. L. - Baker, L. (1978). Psychosomatic families: Anorexia
nervosa in context. Cambridge, MA, Harvard University Press.
Mischel, W. (1968). Personality and assessment. New York, Wiley.
Mitchell, S. A. (1988). Relational concepts in psychoanalysis. Cambridge, MA, H ar
vard University Press.
Miyake, K. - Campos, J. - Kagan, J. - Bradshaw, D. L. (1986). Issues in
socioemotional development. In H. Stevenson, - H. Azuma - K. Hakuta (eds.):
Child development and education in Japan (239-261. p.). New York, Freeman.
Miyake, K. - Chen, S.-J. - Campos, J. J. (1985). Infant temperament, mother’s
mode of interaction, and attachment in J apan: A n interim report. Ini. Bretherton -
E. Waters (eds.): Growing points of attachment theory and research. Monographs of the
Society for Research in Child Development, 50 (1-2, Serial No 209), 276-297. p.
Monroe, S. M .-W ade, S. L. (1988). Life events. InC. G. L ast-M . Hersen (eds.):
Handbook of anxiety disorders (293-305. p.). New York, Pergamon Press.
Montepare, J. M. - Goldstein, S. B. - Clausen, A. (1987). The identification of
emotions from gait information. Journal of Nonverbal Behavior, 11, 33—42.
Moreno, J. L. (1940). Mental catharsis and the psychodrama. Sociometry, 1,
1209-1244.
Morris, D. - Collett, P. - Marsh, P. - O ’Shaughnessy, M. (1979). Gestures: Their
origin and distribution. London, Cape.
Irodalom 4 65
M orsbach,H.-Tyler, W.J. (1986). A Japaneseemotion: Amae. InR .H arré (ed.):

The social construction of emotions (289-307. p.). Oxford, Blackwell.
Murphy, E. (1982). Social origins of depression in old age. Britishjoumal of Psychi
atry, 141, 135-142.
Nance, J. (1975). The gentle Tasaday. New York, Harcourt Brace Jovanovich.
Neisser, U. (1988). Five kinds of sei- knowledge. Philosophical Psychology, 1, 135—
159.
Neisser, U. - Harsch, N. (1992). Phantom flashbulbs: False recollections of hear
ing the news about Challenger. In E. Winograd - U. Neisser (eds.): Affect and accu
racy in recall: Studies of „flashbulb memories" (9-31. p.). Cambridge, Cambridge Uni
versity Press.
Nelson, C. A. (1987). The recognition of facial expression in the first two years of
life: Mechanisms of development. Child Development, 58, 889-909.
Nesse, R. M. (1990). Evolutionary explanations of emotions. Human Nature, 1,
261-283.
Nesse, R. M. (1991. nov.-dec.). W hat good is feeling bad? The evolutionary ben
efits of psychic pain. The Sciences, 30-37.
Neu, J. (1977). Emotion, thought and therapy. London, Routledge & Kegan Paul.
Neu, J. (1987). „A tear is an intellectual thing.” Representations, 19, 35-61.
Niedenthal, P. M. - Setterlund, M. B. (1994). Emotion congruence in perception.
Personality and Social Psychology Bulletin, 20, 401—411.
Nishida, T. - Hasegawa, T. - Hayaki, H. - Takahata, Y. - Uehara, S. (1992).
Meatsharing as a coalition strategy by an alpha male chimpanzee. In T. Nishida - W.
C. McGrew - P. Marler - M. Pickford - F. B. M. de Waal (eds.): Topics in primatology.
Vol I. Human origins (159-174- p.). Tokyo, University of Tokyo Press.
Nolen-Hoeksema, S. - Morrow, ]. (1991). A prospective study of depression and
post traumatic stress symptoms after a natural disaster: The 1989 Loma Prieta earth
quake. Journal of Personality and Social Psychology, 61, 115-121.
Nolen-Hoeksema, S. - Morrow, J. - Fredrickson, B. ]. (1993). Response styles
and the duration of episodes of depressed mood. Journal of Abnormal Psychology,
102, 20-28.
Nolen-Hoeksema, S. - Parker, L. E. - Larson, J. (1994). Ruminative coping
with depressed mood following loss .Journal of Personality and Social Psychology, 67,
92-104.
Nowlis, V. - Nowlis, H. H. (1956). The description and analysis of mood. Annals
of the New York Academy of Sciences, 65, 345-355.
Nussbaum, M. C. (1986). The fragility of goodness: Luck and ethics in Greek tragedy
and philosophy. Cambridge, Cambridge University Press.
Oatley, K. (1992). Best laid schemes: The psychobgy of emotions. New York, Cam
Oatley, K. (1994). A taxonomy of the emotions of literary response and a theory
of identification in fictional narrative. Poetics, 23, 53-74.
Oatley, K. - Bolton, W. (1985). A social-cognitive theory of depression in reac
tion to life events. Psychological Review, 92, 372-388.
Oatley, K. - Duncan, E. (1992). Incidents of emotion in daily life. In K. T. Strong
man (ed.): International review of studies on emotion (250-293. p.). Chichester, Wiley.
Oatley, K. - Jenkins, J. M. (1992). Human emotions: Function and dysfunction.
Annual Review of Psychology, 43, 55-85.
Oatley, K. - Johnson-Laird, P. N. (1987). Towards a cognitive theory of emotions.
Cognition and Emotion, 1, 29-50.
Oatley, K. - Johnson-Laird, P. N. (1995). The communicative theory of emo
tions: Empirical tests, mental models, and implications for social interaction. In L.
L. Martin - A. Tesser (eds.): Goals and affect. Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Oatley, K. - Perring, C. (1991). A longitudinal study of psychological and social
466 Irodalom
factors affecting recovery from psychiatric breakdown. British Journal of Psychiatry,

158, 28-32.
Offord, D. R. - Boyle, M. H. - Racine, Y. (1989). Ontario child health study: Cor
relates of disorder. Journal of the American Academy of Child and Adolescent Psychia
try, 28, 856-860.
Offord, D. R. - Boyle, M. H. - Racine, Y. A. - Fleming, J. E. - Cadman, D. T. -
Munroe Blum, H. - Byrne, C. - Links, R S. - Lipman, E. L. - MacMillan, H. L. -
Rae-Grant, N. I. - Sanford, M. N. - Szatmári, P. - Thomas, H. - Woodward, C. A.
(1992). Outcome, prognosis and risk in a longitudinal follow-up study. Journal of the
American Academy of Child and Adolescent Psychiatry, 31, 916-923.
Offord, D. R. - Boyle, M. H. - Szatmári, R - Rae-Grant, N. 1. - Links, R S. -
Cadman, D. T. - Byles, J. A. - Crawford, J. W. - Munroe Blum, H. - Byrne, C. -
Thomas, H. - Woodward, C. A. (1987). Ontario Child Health Study: II. Six-month
prevalence of disorder and rates of service utilization. Archives of General Psychiatry,
44, 832-836.
Ofshe, R. - Watters, E. (1994). Making monsters: False memories, psychotherapy,
and sexual hysteria. New York, Scribners.
Olds, J. (1955). Physiological mechanisms of reward. In M. R. Jones (ed.): Ne
braska symposium on motivation (73—134. p.). Lincoln, NE, University of Nebraska
Press.
Olds, J. (1956. okt.). Pleasure centers in the brain. Scientific American, 105-116. p.
Olds, J. - Milner, P. (1954). Positive reinforcement produced by electrical stimu
lation of septal area and other regions of rat brain .Journal of Comparative and Physio
logical Psychology, 47, 419-427.
O ’Leary, A. (1990). Stress, emotion, and human immune function. Psychobgical
Bulletin, 108, 363-382.
Olson, D. R. (1994). The world on paper. New York, Cambridge University Press.
Oltmanns, T. F. - Emery, R. E. (1995). Abnormal psychobgy. Englewood Cliffs,
NJ, Prentice-Hall.
Olweus, D. (1979). Stability of aggressive reaction patterns in males: A review.
Psychobgical Bulbtin, 86, 852-875.
Olweus, D. (1980). Familial and temperamental determinants of aggressive be
havior in adolescent boys: A causal analysis. Developmental Psychobgy, 16, 644-660.
Onstad, S. - Syre, I. - Torgenson, S. - Kringlen, E. (1991). Twin concordance for
DSM-III-R schizophrenia. Acta Psychiatrica Scandinavica, 83, 395-401.
Oppenheim, D. - Sagi, A. - Lamb, M. E. (1988). Infant-adult attachments on the
Kibbutz and their relation to socioemotional development 4 years later. Develop
mental Psychobgy, 24, 427-433.
Orlinsky, D. E. - Howard, K. I. (1980). Gender and psychotherapeutic outcome.
In A. M. Brodsky - R. T. Hare-Martin (eds.): Women and psychotherapy (3-34. p.).
New York, Guilford.
Ortony, A. - Turner, T. J. (1990). W hat’s Basic about Basic emotions? Psychobgi
cal Review, 74, 431-461.
Osgood, C. E. - May, W. H. - Miron, M. S. (1975). Cross-cultural universal of af
fective meaning. Urbana, IL, Illinois University Press.
Oster, H. - Hegley, D. - Nagel, L. (1992). Adult judgments and fine-grained
analysis of infant facial expressions: testing the validity of a priori coding formulas.
Devebpmental Psychobgy, 28, 1115-1131.
Oster, H. - Rosenstein, D. (in press). Baby FACS: Analyzing facbl movements in in
fants. Palo Alto, CA, Consulting Psychologists Press.
Ozer, D. J. - Reise, S. P. (1994). Personality assessment. Annual Review of Psychol
ogy, 45, 357-388.
Ohman, A. (1986). Face the beast and fear the face: Animal and social fears as
prototypes for evolutionary analyses of emotion. Psychophysiobgy, 23, 123-145.
Panksepp, J. (1993). Neurochemical control of moods and emotions: Amino ac
Irodalom 467
ids to neuropeptides. In M. Lewis - ]. M. Haviland (eds.): Handbook of emotions (87-

107. p.). New York, Guilford.
Panksepp, ]. - Newman, J. D. - Insel, T. R. (1992). Critical conceptual issues in
the analysis of separation-distress systems of the brain. In K. T. Strongman (ed.): In
ternational review of studies on emotion (Vol. 2. 51-72. p.). Chichester, Wiley.
Papez, ]. W. (1937). A proposed mechanism of emotion. Archives of Neurology and
Psychiatry, 38, 725-743.
Papousek, H. - Jürgens, U. - Papousek, M. (eds.) (1992). Non-vocal communica
tion: Comparative and developmental approaches. New York, Cambridge University
Press.
Parrott, W. G. (1993). Beyond hedonism: Motives for inhibiting good moods and
for maintaining bad moods. In D. M. Wegner - J. W. Pennebaker (eds.): Handbook of
mental control (278-305. p.). Englewood Cliffs, NJ, Prentice-Hall.
Parrott, W. G. - Sabini, J. (1990). Mood and memory under natural conditions:
Evidence for mood incongruent recall. Journal of Personality and Social Psychology,
59, 321-336.
Parry, G. - Shapiro, D. A. (1986). Social support and life events in working-class
women. Archives of General Psychiatry, 43, 315-323.
Pascal, B. (1670). Pensées (L. Lafuma, ed., J. Warrington, trans.). London,
Everyman Library (legújabb kiadás 1960).
Patterson, G. R. (1982). Coercive family process. Eugene, OR, Castalia.
Patterson, G. R. (1985). A microsocial analysis of anger and irritable behavior. In
M. A. Chesney - R. H. Rosenman (eds.): Anger and hostility in cardiovascular and be
havioral disorders. Washington, Hemisphere Publishing Corporation.
Patterson, G. R. (1986). Performance models for antisocial boys. American Psy
chologist, 41, 432-444.
Patterson, G. R. - Capaldi, D. - Bank, L. (1991). The early starter model for pre
dicting delinquency. In D. J. Pepler - K. H. Rubin (eds.): The development and treat
ment of childhood aggression. Hillsdale, NJ, Erlbaum
Paulhan, F. (1887). The laws of feeling. London, Kegan-Paul, French, Trubner &
Co. (legújabb kiadás 1930).
Pavlov, I. P. (1927). Conditioned reflexes (G. V. Anrep, trans.). New York, Dover
(legújabb kiadás 1960).
Paykel, E. S. - Emms, E. M. - Fletcher, J. - Rassaby, E. S. (1980). Life events and
social support in puerperal depression. British Journal of Psychiatry, 136, 339-346.
Pennebaker, J. W. (1989). Confession, inhibition, and disease. In L. Berkowitz
(ed.): Advances in experimental social psychology (Vol. 22. 211-244. p.). San Diego,
Academic Press.
Pennebaker, J. W. - Kiecolt-Glaser, J. K. - Glaser, R. (1988). Disclosure of trau
mas and immune function: Health implications of psychotherapy. Journal of Con
sulting and Clinical Psychology, 56, 239-245.
Peris, F. - Hefferline, R. F. - Goodman, P. (1951). Gestalt therapy. New York,
Julian Press.
Perrow, C. (1984). Normal accidents: Living with high-risk technologies. New York,
Basic Books.
Peters-Martin, P. - Wachs, T. (1984). A longitudinal study of temperament and
its correlates in the first 12 months. Infant behavior and development, 7, 285-298.
Peterson, G. - Mehl, L. - Leiderman, H. (1979). The role of some birth related
variables in father attachment. American Journal of Orthopsychiatry, 40, 330-338.
Pettit, G. S. - Bates, J. E. (1989). Family interaction patterns and children’s be
havior problems from infancy to 4 years. Devebpmental Psychology, 25, 413-420.
Petty, R. - Cacioppo, J. (1986). The elaboration likelihood model of persuasion.
In L. Berkowitz (ed.): Advances in experimental social psychology (Vol. 19. 124-205.
p.). New York, Academic Press.
468 Irodalom
Pilowsky, I. - Katsikitis, M. (1994). The classification of facial emotions: A com

puter based taxonomic approach. Journal of Affective Disorders, 30, 61-71.
Pinney, T. (ed.) (1963). Essays of George Eliot. New York, Columbia University
Press.
Pittam, J. - Scherer, K. R. (1993). Vocal expression and communication of emo
tion. In M. Lew is-]. M. Haviland (eds.): Handbook of emotions (185-197. p.). New
York, Guilford.
Planalp, S. - DeFrancisco, V. L. - Rutherford, D. (in press). Varieties of cues to
emotion. Cognition and Emotion.
Platón (Kr. e. 375/1984). A köztársaság. In: Összes művei. Budapest, Európa.
Plomin, R. (1988). Development, genetics and psychology. Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Plomin, R. - Bergeman, C. S. (1991). The nature of nurture: Genetic influence
on environmental measures. Behavioral and Brain Sciences, 14, 373-427.
Plomin, R. - Chipuer, H. M. - Loelin, ]. C. (1990). Behavioral genetics and per
sonality. In L. A. Pervin (ed.): Handbook of personality (225-243. p.). New York,
Guilford.
Plomin, R. - Lichtenstein, P. —Pedersen, N. - McClearn, G. E. - Nesselroade, J.
R. (1990). Genetic influences on life events during the last half of the life span. Psy
chology of Aging, 5, 25-30.
Plutchik, R. (1991). Emotions and evolution. In K. T. Strongman (ed.): Interna
tional review of studies on emotion (Vol. 1. 37-58. p.). Chichester, Wiley.
Polanyi, M. (1966). The implicit dimension. Garden City, N], Doubleday.
Polya, G. (1957). How to solve it: A new aspect of mathematical method (2nd ed.).
Garden City, NY, Doubleday.
Popper, K. R. (1962a). Conjectures and refutations. New York, NY, Basic Books.
Popper , K. (1962/1997). Megismerés, történelem, politika - Válogatott írások és
beszédek. Budapest, Aduprint. Ford. dr. Darai Lajos Mihály.
Prior, M. - Smart, D. - Sanson, A. - Oberklaid, F. (1993). Sex differences and
psychological adjustment from infancy to eight years .Journal of the American Acad
emy of Child and Adolescent Psychiatry, 32, 291-304.
Proust, M. (1913-1927/1995). A z eltűnt idő nyomában. Budapest, Atlantisz.
Purkis, J. (1985). A preface to George Eliot. London, Longman.
Putnam, H. (1975). The meaning of meaning. In K. Gunderson (ed.): Language,
mind and knowledge. Minnesota studies in the philosophy of science (Vol. 7). Minneapo
lis, MN, University of Minnesota Press.
Pynoos, R. S. - Nader, K. (1989). Children’s memory and proximity to violence.
Pyszczynski, T. - Greenberg, J. (1987). Self-regulatory perseveration and the de
pressive self-focusing style: A self-awareness theory of reactive depression. Psycho
logical Bulletin, 102, 122-138.
Quiggle, N. L. - Garber, J. - Panak, W. F. - Dodge, K. A. (1992). Social informa
tion processing in aggressive and depressed children. Child Development, 63, 1305-
1320.
Quintilianus szónoklattana 12 könyvben (kb. 90). Budapest, Franklin. Ford. Prácser
Antal.
Quinton, D. - Rutter, M. (1988). Parenting breakdown: The making and breaking of
intergenerational links. Aldershot, Avebury.
Quinton, D. - Rutter, M. - Liddle, C. (1984). Institutional rearing, parental diffi
culties, and marital support. Psychological Medicine, 14, 107-124.
Quinton, D. - Rutter, M. - Gulliver, L. (1990). Continuities in psychiatric disor
ders from childhood to adulthood in children of psychiatric patients. In L. Robins -
M. Rutter (eds.): Straight and deviour pathways from childhood to adulthood (259-278.
Radke-Yarrow, M. - Cummings, E. M. - Kuczynski, L. - Chapman, M. (1985).
Irodalom 469
Patterns of attachment in two and three-year-olds in normal families and families

with parental depression. Child Development, 56, 884-893.
Radke-Yarrow, M. - Richters, J. - Wilson, W. E. (1988). Child development in a
network of relationships. In R. A. Hinde - J. Stevenson-Hinde (eds.): Relationships
within families (48-67. p.). Oxford, Clarendon Press.
Rahe, R. H. (1972). Subjects’ recent life changes and their near-future illness re
ports. Annals of Clinical Research, 4, 250-265.
Raleigh, M. J. - McGuire, M. T. - Brammer, G. L. - Pollack, D. B. - Yuwiler, A.
(1991). Serotonergic mechanisms promote dominance acquisition in adult male
vervet monkeys. Brain Research, 559, 181-190.
Ramirez, A. j. (1988). Life events and cancer: Conceptual and methodological is
sues. In M. Watson, S. Greer - C. Thomas (eds.): Psychosocial oncology. Oxford,
Pergamon.
Reiman, E. M. - Fusselman, M. J. - Fox, P. T. - Raichle, M. E. (1989). Neuroana-
tomical correlates of anticipatory anxiety. Science, 243, 1071-1074.
Reisenzein, R. (1983/1989). Schächter érzelemelmélete: két évtized után. In
Barkóczi Ilona és Séra László (szerk): Érzelmek és érzelemelméletek. Szöveggyűjtemény.
I. 97-143.
Reisenzein, R. (1992a). A structuralist reconstruction of Wundt’s three-dimen
sional theory of emotion. In H. Westmeyer (ed.): The structuralist program in psychol
ogy: foundations and applications (141-189. p.). Toronto, Hopgrefe & Huber.
Reisenzein, R. (1992b). Stumpfs cognitive-evaluative theory of emotion. Ameri
can Psychologist, 47, 34-45.
Rende, R. D. (1993). Longitudinal relations between temperament traits and be
havioral syndromes in middle childhood. Journal of the American Academy of Child
and Adolescent Psychiatry, 32, 287-290.
Rheingold, H. R. - Eckerman, C. O. (1970). The infant separates himself from his
mother. Science, 168, 78-90.
Richards, I. A. (1925). Principles of literary criticism. New York, Harcourt Brace
Jovanovich.
Richards, M. P. M. - Bernal, ]. (1972). An observational study of mother-infant
interaction. In N. Burton Jones (ed.): Ethobgical studies of child behavior. New York,
Cambridge University Press.
Richman, N. - Stevenson, J. - Graham, P. J. (1982). Preschool to school. London,
Academic Press.
Richters, J. E. - Martinez, P. (1993). The NIMH Community Violence Project: I.
Children as victims and witnesses of violence. Psychiatry: Interpersonal and Biological
Processes, 56, 7-21.
Riley, V. (1981). Psychoneuroendocrine influences on immunocompetence and
neoplasia. Science, 212, 1100-1109.
Rimé, B. - Mesquita, B. - Philippot, P. - Boca, S. (1991). Beyond the emotional
event: Six studies on the social sharing of emotions. Cognition and Emotion, 5, 435—
465.
Rimé, B. - Philippot, P. - Cisamolo, D. (1990). Social schemata of peripheral
changes in emotion. Journal of Personality and Social Psychology, 59, 38-49.
Roberts, R. E. (1981). Sex differences in depression reexamined. Journal of Health
and Social Behavior, 22, 394^100.
Roberts, W. - Strayer, J. (1987). Parent responses to the emotional distress of their
children: Relations with children’s competence. Devebpmental Psychology, 23, 415—
425.
Robertson, D. W. (1972). The concept of courtly love as an impediment to the
understanding of medieval texts. In F. X. Newman (ed.): The meaning of courtly love
(1-18. p.). Albany, State University of New York Press.
Robins, L. N. (1978). Sturdy childhood predictors of adult antisocial behavior:
Replications from longitudinal studies. Psychological Medicine, 8, 611-622.
470 Irodalom
Robins, L. N. (1986). The consequence of conduct disorder in girls. In D. Olweus

- J. Vkicj - M . Radke-Yarrow (eds.): Development of antisocial and prosocial behavior
(385-414. p.). Orlando, FL, Academic Press.
Robins, L. N. - Regier, D. A. (1991). Psychiatric disorders in America: The
epidemiobgb catchment area study. New York, Free Press.
Robinson, L. A. - Berman, J. S. - Neimeyer, R. A. (1990). Psychotherapy for the
treatment of depression: A comprehensive review of controlled outcome studies.
Psychobgical Bulletin, 108, 30-49.
Rogers, C. R. (1951). Client-centered therapy. Boston, Houghton Mifflin.
Roseman, I. J. (1991). Appraisal determinants of discrete emotions. Cognition and
Emotion, 5, 161-200.
Rosenbaum, J. F. - Biederman, J. - Gersten, M. et al. (1988). Behavioral inhibi
tion in children with parents with panic disorder and agoraphobia. Archives of Gen
Rosenberg, D. - Bloom, H. (1990). The book of J. New York, Grove Weidenfeld.
Rosenberg, E. L. - Ekman, P. (1994). Coherence between expressive and experi
ential systems in emotion. Cognitbn and Emotion, 8, 201-229.
Rosenman, R. H. - Brand, R. J. - Jenkins, C. D. - Friedman, M. - Straus, R. -
Wurm, M. (1975). Coronary heart disease in the Western collaborative group study.
Journal of the American Medical Associatbn, 233, 872-877.
Ross, E. D. (1984). Right hemisphere’s role in language, affective behavior, and
emotion. Trends in Neuroscience, 7, 342-346.
Rothbart, M. K. (1981). Measurement of temperament in infancy. Child Develop
ment, 52, 569-578.
Rothbart, M. K. (1986). Longitudinal observation of infant temperament. Devel
opmental Psychobgy, 22, 356—365.
Rothbart, M. K. - Ziaie, H. - O ’Boyle, C. G. (1992). Self regulation and emotion
in infancy. In N. Eisenberg - R. A. Fabes (eds.): Emotion and its regubtion in early de-
vebpment. (New Direction in Child Development, No 55) (7-24. p.) San Francisco,
Jossey-Bass.
Rousseau, J.-J. (1755). Discourse on the origin and basis of inequality among
men. In The essentbl Rousseau (125-201. p.). New York, Penguin (legújabb kiadás
1975).
Rousseau, J.-J. (1762/1947). Társadalmi szerződés. Budapest, Nix-Oravetz.
Rozin, P. - Fallon, A. E. (1987). A perspective on disgust. Psychobgical Review, 94,
23-41.
Rozin, P. - Haidt, J. - McCauley, C. R. (1993). Disgust. In M. Lewis - J. M.
Rubin, K. H. (1993). The Waterloo longitudinal project: Correlates and conse
quences of social withdrawal from childhood to adolescence. In K. H. Rubin - J.
Asendorpf (eds.): Social withdrawal, inhibitbn and shyness in childhood (291-314. p.).
Ruckmick, C. A. (1936). The psychobgy of feeling and emotion. New York,
McGraw-Hill.
Russell, J. A. (1978). Evidence of convergent validity on the dimensions of affect.
Journal of Personality and Socbl Psychobgy, 36, 1152-1168.
Russell, J. A. (1980). A circumplex model of affect. Journal of Personality and So
cial Psychobgy, 39, 1161-1178.
Russell, J. A. (1991a). Culture and categorization of emotions. Psychobgical Bulle
tin, 110, 426-450.
Russell, J. A. (1991b). In defense of a prototype approach to emotion concepts.
Journal of Personality and Socbl Psychobgy, 60, 37-47.
Russell, J. A. (1994) • Is there universal recognition of emotion from facial expres
sion? A review of methods and studies. Psychobgkal Bulletin, 115, 102-141.
Russell, J. A. (in press). W hat does a facial expression mean? In J. A. Russell - J.
Irodalom 471
M. Fernandez-Dols (eds.): The psychology of facial expression. New York, Cambridge

University Press.
Rutter, M. (1979). Protective factors in children’s responses to stress and disad
vantage. In M. W. K en t-J. E. Rolf (eds.): Primary prevention in psychopathology. Vol.
3. Social competence in children (49-74. p-). Hanover, NH, University Press of New
England.
Rutter, M. (1992). Psychosocial resilience and protective mechanisms. In J. E.
Rolf - D. Masten - D. Cicchetti - K. Nuechterlein - S. Wientraub (eds.): Risk and
protective factors in the development of psychopathology. New York, Cambridge Univer
sity Press.
Rutter, M. - Giller, H. (1983). Juvenile delinquency: Trends and perspectives.
Harmondsworth, Penguin.
Rutter, M. - Graham, P. - Chadwick, O. - Yule, W. (1976). Adolescent turmoil:
Fact or fiction? Journal of Child Psychology and Psychiatry, 17, 35-56.
Rutter, M. - Macdonald, H. - Le Couteur, A. - Harrington, R. - Bolton, P. -
Bailey, A. (1990). Genetic factors in child psychiatric disorders: II. Empirical find
ings. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 31, 39-84.
Rutter, M. - Maughan, B. - Mortimore, P. - Ouston, J. (1979). Fifteen thousand
hours: Secondary schools and their effects on children. London, Open Books.
Rutter, M. - Rutter, Marjorie (1992). Developing minds: Challenge and continuity
across the life span. Harmondsworth, Penguin.
Rutter, M. - Taylor, E. - Hersov, L. (eds.) (1994). Child and adolescent psychiatry:
Modem approaches (3rd ed.). Oxford, Blackwell.
Rutter, M. -Tizard, J. - Whitmore, K. (1970). Education, health and behavior. Lon
don, Longmans.
Rutter, M. - Túrna, A. H. - Lann, I. S. (1988). Assessment and diagnosis in child
psychopathology. London, David Fulton.
Rutter, M. - Yule, B. - Quinton, D. - Rowlands, O. - Yule, W. - Berger, M.
(1975). A ttainment and adjustment in two geographical areas: III. Some factors ac
counting for area differences. British Journal of Psychiatry, 126, 520-533.
Saarni, C. (1984). An observational study of children’s attempts to monitor their
expressive behavior. Child Development, 55, 1504-1513.
Sacks, O. (1973). Awakenings. London, Duckworth.
Sagi, A. - Lamb, M. E. - Lewkowicz, K. S. - Shoham, R. - Dvir, R. - Estes, D.
(1985). Security of infant-mother, father, and metapelet attachments among kibbutz-
reared Israeli children. Monographs of the Society for Research in Child Development.
50 (1-2, Serial No 209), 257-276.
Salaman, E. (1982). A collection of moments. In U. Neisser (ed.): Memory ob
served: Remembering in natural contexts (49-63. p.). San Francisco, Freeman.
Salovey, P. (1991). The psychology of jealousy and envy. New York, Guilford.
Sapolsky, R. M. (1993). The physiology of dominance in stable and unstable so
cial hierarchies. In W. A. Mason - S. P. Mendoza (eds.): Primate social conflict (171—
204. p.). Albany, NY, State University of New York Press.
Sarason, B. R. - Shearin, E. N. - Pierce, G. R. - Sarason, G. R. (1987). Interrela
tions of social support measures: Theoretical and practical implications. Journal of
Personality and Social Psychology, 52, 813-832.
Savage-Rumbaugh, E. S. - Murphy, J. - Sevcik, R. A. - Brakke, K. E. - Williams,
S. L. - Rumbaugh, D. M. (1993). Language comprehension in ape and child. Mono
graphs of the Society for Research in Child Development, 58 (3-4, Serial No 233).
Scarr, S. - Salapatek, P. (1970). Patterns of fear development during infancy.
Merrill-Palmer Quarterly, 16, 53-90.
Schächter, S. - Singer, J. (1962/1989). Az érzelmi állapotok kognitív, szociális és
fiziológiai meghatározói. In Barkóczi Ilona - Séra László (szerk.): Érzelmek és
érzelemelméletek. Szöveggyűjtemény. I. 63-97.
472 Irodalom
Schank, R. - Abelson, R. (1977). Scripts, plans, goals and understanding: An inquiry

into human knowledge structures. Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Scheff, T. J. (1979). Catharsis in healing, ritual, and drama. Berkeley, University of
California Press.
Scheff, T. J. (1990). Microsociology: Discourse, emotion, and social structure. Chi
cago, University of Chicago Press.
Scherer, K. R. (1993). Studying the emotion-antecedent appraisal process: An
expert system approach. Cognition and Emotion, 7, 325-355.
Schiff, B. B. - Lamon, M. (1989). Inducing emotion by unilateral contraction of
facial muscles: A new look at hemispheric specialization and the experience of emo
tion. Neuropsychobgia, 27, 923-935.
Schiff, B. B. - Lamon, M. (1994). Inducing emotion by unilateral contraction of
hand muscles. Cortex, 30, 247-254.
Schwartz, N. - Clore, G. L. (1988). How do I feel about it? The informative func
tion of affective states. In K. Fiedler - J. P. Forgás (eds.): Affect, cognitbn, and social
behavior (44-62. p.). Toronto, Hogrefe.
Sebeok, T. A. - Umiker-Sebeok, J. (1983). „You know my method”: A juxtaposi
tion of Charles S. Peirce and Sherlock Holmes. In U. Eco - T. A. Sebeok (eds.): The
sign of three: Dugin, Holmes, Peirce (11-54. p.). Bloomington, Indiana University
Press.
Selye, H. (1936). A syndrome produced by diverse nocuous agents. Nature, 138,
32.
Seth, V. (1993). A suitable boy. Boston, Little, Brown.
Shaffer, J. B. P. - Galinsky, M. D. (1974). Models of group therapy and sensitivity
training. Englewood Cliffs, NJ, Prentice Hall.
Shakespeare, W. (1992). Összes művei. Budapest, Helikon.
Shaver, P. - Hazan, C. - Bradshaw, D. (1988). Love as attachment: The integra
tion of three behavioral systems. In R. J. Sternberg - M. L. Barnes (eds.): The psy
chology ofbve (68-99. p.). New Haven, CT, Yale University Press.
Shaver, P. R. - Wu, S. - Schwartz, J. C. (1992). Cross-cultural similarities and dif
ferences in emotion and its representation. In M. S. Clark (ed.): Review of Personality
and Social Psychobgy, Vol. 13. Emotion (175-212. p.). Newbury Park, CA, Sage.
Shekelle, R. B. - Gale, M. - Ostfield, A. (1983). Hostility, risk of coronary heart
disease, and mortality. Psychosomatic Medicine, 45, 109-114.
Shelley, M. (1977) Frankenstein. Kozmosz Könyvek, Budapest, Ford. Göncz
Árpád.
Sherif, M. (1956. nov.). Experiments in group conflict. Scientific American, 195,
54-58.
Sherif, M. - Sherif, C. W. (1953). Groups in harmony and in tension. New York,
Harper & Row.
Shields, S. A. (1991). Gender in the psychology of emotion: A selective research
review. In K. T. Strongman (ed.): International Review of Studies in Emotion (Vol. 1.
227-245. p.). Chichester, Wiley.
Shimanoff, S. B. (1984). Commonly named emotions in everyday conversation.
Perceptual and Motor Skills, 58, 114.
Shostak, M. (1981). Nisa. New York, Vintage.
Shrout, P. E. - Link, B. G. - Dohrenwend, B. P. - Skodái, A. E. - Stueve, A. -
Mirtznik, J. (1989). Characterizing life events as risk factors for depression: The role
of fateful loss events. Journal of Abnormal Psychology, 98, 460-467.
Shweder, R. (1990). In defense of moral realism: Reply to Gabannesch. Child De-
veiopment, 61, 2060-2067.
Sibley, C. - Ahlquist, J. E. (1984). The phylogeny of the hominid primates, as in
dicated by DNA-RNA hybridization. Journal ofMolecubr Evolution, 20, 2-15.
Siegel, A. - Brutus, M. (1990). Neural substrates of aggression and rage in the cat.
Progress in Psychobbbgy and Physiobgical Psychobgy, 14, 135-233,
Irodalom 473
Siegel, A. - Pott, C. B. (1988). Neural substrates of aggression and flight in the

cat. Progress in Neurobiology, 31, 261-283.
Simon, H. A. (1967). Motivational and emotional controls of cognition. Psycho
logical Review, 74, 29-39.
Simons, R. L. - Whitbeck, L. B. - Conger, R. D. - Chyi-In, W. (1991). In-
tergenerational transmission of harsh patenting. Developmental Psychology, 27 (1),
159-171.
Singer, ]. A. - Salovey, P. (1993). The remembered self: Emotion and memory in per
sonality. New York, Free Press.
Singer, J. A. - Singer, J. L. (1992). Transference in psychotherapy and daily life:
Implications of current memory and social cognition research. In ]. W. Barron - M.
N. Eagle - D. L. Wolinsky (eds.): Interface of psychoanalysis and psychology (516-538.
p.). Washington, DC, American Psychological Association.
Slaby, R. G. - Guerra, N. G. (1988). Cognitive mediators of aggression in adoles
cent offenders: 1. Assessment. Developmental Psychology, 24, 580-588.
Sloane, R. B. - Staples, F. R. - Cristol, A. H. - Yorkston, N. J. - Whipple, K.
(1975) . Psychotherapy versus behavior therapy. Cambridge, MA, Harvard University
Press.
Smith, A. (1759). The theory of moral sentiments. Oxford, Oxford University Press
(1976) .
Smith, H. P. R. (1967). Heart rate of pilots flying aircraft on scheduled airline
routes. Aerospace Medicine, 38, 1117-1119.
Smith, M. L. - Glass, G. V. - Miller, T. I. (1980). The benefits of psychotherapy. Bal
timore, MD, Johns Hopkins University Press.
Smuts, B. B. (1985). Sex and friendship in baboons. New York, Aldine.
Snyder, J. - Patterson, G. R. (1986). The effects of consequences on patterns of
social interaction: A quasi-experimental approach to reinforcement in natural in
teraction. Child Development, 57, 1257-1268.
Sogon, S. - Masutani, M. (1989). Identification of emotion from body move
ments. Psychobgical Reports, 65, 35-46.
Solomon, R. C. (1977). The passions. New York, Anchor.
Solomon, Z. - Bromet, E. (1982). The role of social factors in affective disorder:
An assessment of the vulnerability model of Brown and his colleagues. Psychobgical
Medicine, 12, 125-130.
Sorce, J. F. - Emde, R. N. - Campos, J. - Klinnert, M. D. (1985). Maternal emo
tional signaling: Its effect on the visual cliff behavior of 1-year-olds. Developmental
Psychiatry, 21, 195-200.
Sorenson, E. R. (1975). Culture and the expression of emotion. In T. R. Williams
(ed.): Psychobgical Anthropology (361-372. p.). Chicago, Aldine.
Sorenson, E. R. (1976). The edge of the forest: Land, childhood and change in a New
Guinea protoagricultural society. Washington, DC, Smithsonian Institution Press.
Spangler, G. - Grossmann, K. E. (1993). Biobehavioral organization in securely
and insecurely attached infants. Child Devebpment, 64, 1439-1450.
Spiegel, D. - Kramer, H. C. - Bloom, J. R. - Gottheil, E. (1989). Effect of
psychosocial treatment on survival of patients with metastatic breast cancer. Lancet,
2 (8668), 888-890.
Spielberger, C. D. - Krasner, S. S. (1988). The assessment of state and trait an
xiety. In R. Noyes - M. Roth - G. D. Burrows (eds.): Handbook of anxiety. Vol. 2.
Cbssificatbn, etbbgical factors, and associated disturbances (31-51. p.). New York,
Elsevier.
Spinoza, B. (1675/1997). Etika. Budapest: Osiris. Szemere Samu Boros Gábor
által átdolgozott fordítása.
Spock, B. (1945/1968). Csecsemőgondozás, gyermeknevelés.. Budapest, Medicina.
Sroufe, A. (1978). The ontogenesis of emotion. In J. Osofsky (ed.): Handbook of
infancy (462-516. p.). New York, Wiley.
474 Irodalom
Sroufe, L. - Waters, E. (1976). The ontogenesis of smiling and laughter: A per

spective on the organization of development in infancy. Psychobgical Review, 83,
173-189.
Sroufe, L. A. -Schork, E. - Motti, E. - Lawroski, N. - LaFreniere, P. (1984). The
role of affect in emerging social competence. In C. Izard - J. Kagan - R. Zajonc
(eds.): Emotion, cognition and behavior (289-319. p.). New York, Cambridge Univer
sity Press.
Stanislavski, C. (1965). An actor prepares (E. R. Habgood, trans.). New York,
Theater Arts Books.
Starkstein, S. E. - Robinson, R. G. (1991). The role of the frontal lobes in affec
tive disorder following stroke. In H. S. Levin - H. M. Eisenberg - A. L. Benton
(eds.): Frontal lobe function and dysfunction (288-303. p.). New York, Oxford Uni
versity Press.
Stearns, C. Z. (1993). Sadness. In M. Lewis-J. M. Haviland (eds.): Handbook of
emotions (547-561. p.). New York, Guilford.
Stearns, P. N. - Haggarty, T. (1991). The role of fear: Transitions in American
emotional standards for children, 1850-1950. The American Historical Review, 96,
63-94.
Stein, N. L. - Bernas, R. S. - Calicchia, D. J. - Wright, A. (in press). Understand
ing and resolving arguments: The dynamics of negotiation. In B. Britton - A. G.
Graesser (eds.): Models of understanding. Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Stein, N. - Folkman, S. - Trabasso, T. - Christopher-Richards, A. (1995). The
role of appraisal processes in predicting psychological well-being. In Roshomon Con
ference, Center for the Study of AIDS Prevention. January 3-4.
Stein, N. L. - Levine, L. J. (1989). The causal organization of emotional knowl
edge. Cognition and Emotion, 3, 343-378.
Stein, N. L. - Liwag, M. - Trabasso, T. (1995). Remembering the distant past:
Understanding and remembering emotional events. Paper presented to the Biennial
Meeting of the Society for Research In Child Development. Indianapolis, March
30-April 2.
Stein, N. L. - Oatley, K. (eds.) (1992). Basic emotions. Hove, Erlbaum.
Stein, N. L. - Trabasso, T. - Liwag, M. (1993). The representation and organiza
tion of emotional experience: Unfolding the emotion episode. In M. Lewis - J. M.
Stein, N. L. - Trabasso, T. - Liwag, M. (1994) • The Rashomon phenomenon: Per
sonal frames and future-oriented appraisals in memory for emotional events. In M.
M. H aith -J. B. B enson-R . J. Roberts-B. E. Pennington (eds.): Future oriented pro
cesses. Chicago, University of Chicago Press.
Steiner, J. E. (1979). Human facial expressions in response to taste and smell stim
ulation. In H. Reese - L. P. Lipsitt (eds.): Advances in child development and behavior
(257-293. p.). New York, Academic.
Stemmier, D. G. (1989). The autonomic differentiation of emotions revisited:
Convergent and discriminant validation. Psychophysiology, 26, 617-632.
Stenberg, C. R. - Campos, J. J. (1990). The development of anger expressions in
infancy. In N. Stein - B. Leventhal - T. Trabasso (eds.): Psychological and bbbgical
approaches to emotbn (247-282. p.). Hillsdale, NJ, Lawrence Erlbaum.
Stern, D. (1985). The interpersonal world of the infant. New York, Basic Books.
Stern, D. (1994). One way to build a clinically relevant baby. Infant Mental Health
Journal, 15, 9—25.
Sternberg, K. J. - Lamb, M. E. - Greenbaum, C. - Cicchetti, D. - Dawud, S. -
Cortes, R. M. - Krispin, O. - Lorey, F. (1993). Effects of domestic violence on chil
dren’s behavior problems and depression. Developmental Psychobgy, 44-52.
Sternberg, R. J. - Barnes, M. (1988). The psychobgy of love. New Haven, CT, Yale
University Press.
Stevenson, R. L. (1886/1994). Dr Jekyll és Mr Hyde különös esete. Szeged, Szűkíts.
Irodalom 475
Strachey, J. (1934). The nature of the therapeutic action in psychoanalysis. Inter

national Journal of Psychoanalysic, 15, 127—159.
Strack, F. - Martin, L. L. - Stepper, S. (1988). Inhibiting and facilitating condi
tions of the human smile: A nonobtrusive test of the facial feedback hypothesis.
Journal of Personality and Social Psychology, 54, 768-777.
Strauss, E. - Moscovitch, M. (1981). Perception of facial expressions. Brain and
Language, 13, 308-332.
Strayer, F. F. (1980). Social ecology of the preschool peer group. In W. A. Collins
(ed.): Development of cognition affect and social relations: Minnesota symposia in child
development. Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Stringer, C. - Gamble, C. (1993). In search of the Neanderthals. New York, Thames
and Hudson.
Stroebe, W. - Stroebe, M. S. - Gergen, K. ]. - Gergen, M. (1982). The effects of
bereavement on mortality: A social psychological analysis. In J. R. Eiser (ed.): Social
psychology and behavioral medicine (527-560. p.). Chichester, Wiley.
Stroop, J. R. (1935). Studies of interference in serfal verbal reactions .Journal of
Experimental Psychology, 18, 643-662.
Stubbe, D. E. - Zahner, G. E. P. - Goldstein, M. J. - Leckman, J. F. (1993). Diag
nostic specificity of a brief measure of expressed emotion: A community study of
children. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 34, 139—154-
Sturgeon, D. - Turpin, D. - Kuipers, L. - Berkowitz, R. - Leff, J. (1984).
Psychophysiological responses of schizophrenic patients to high and low Expressed
Emotion relatives: A follow-up study. British Journal of Psychiatry, 145, 62-69.
Sullivan, M. W. - Lewis, M. - Alessandri, S. M. (1992). Cross-age stability in
emotional expressions during learning and extinction. Developmental Psychology, 28,
58-63.
Sulloway, F. J. (1979). Freud, biologist of the mind: Beyond the psychoanalytic legend.
New York, Basic Books.
Suomi, S. J. - Harlow, H. F. (1972). Social rehabilitation of isolate reared mon
keys. Developmental Psychology, 6, 487-496.
Svejda, M. J. - Campos, J. J. - Emde, R. N. (1980). Mother-infant „bonding”: Fail
ure to generalize. Child Development, 56, 775-779.
Svejda, M. J. - Pannabecker, B. J. - Emde, R. N. (1982). Parent-to-infant attach
ment: A critique of the early „bonding” model. In R. N. Emde - R. J. Harmon (eds.):
The development of attachment and affiliative systems (83-93. p.). New York, Plenum.
Tajfel, H. - Turner, J. (1979). An integrative theory of intergroup conflict. In W.
G. Austin - S. Worchel (eds.): The social psychology of intergroup relations. Monterey,
CA, Brooks Cole.
Tannen, D. (1991). You juss don’t understand: Women and men in conversation. New
York, Ballantine.
Tarrier, N. - Barrowclough, C. -Porceddu, K. - Watts, S. (1988). The assessment
of psychophysiological reactivity to the Expressed Emotion of the relatives of schizo
phrenic patients. British Journal of Psychiatry, 152, 618-624.
Tasker, P. (1987). The Japanese. New York, Dutton.
Tavris, C. (1982). Anger: The misunderstood emotion. New York, Simon &.
Schuster.
Taylor, G. J. - Bagby, R. M. - Parker, J. D. A. (1991). The alexithymia construct:
A potential program for psychosomatic medicine. Psychosomatics, 32, 153-164-
Taylor, ]. (ed.) (1959). Selected writings of John Hughlings-Jackson. New York, Basic
Books.
Teasdale, ]. (1988). Cognitive vulnerability to persistent depression. Cognition
and Emotion, 2, 247-274.
Terwogt, M. M. - Schene, ]. - Harris, P. L. (1986). Self-control of emotional reac
tions by young children. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 27, 357-366.
Thayer, R. E. - Newman, J. R. - McCain, T. M. (1994) • Self-regulation of mood:
476 Irodalom
Strategies for changing a bad mood, raising energy, and reducing tension. Journal of
Personality and Social Psychology, 67, 910-925.
Thoits, P. A. (1986). Social support as toping assistance .Journal of Consulting and
Clinical Psychology, 54, 416-423.
Thoits, P. A. (in press). Identity-relevant events and psychological symptoms:
A cautionary tale. Journal of Health and Social Behavior.
Thomas, A. - Chess, S. (1977). Temperament and development. New York, Brun-
ner/Mazel.
Thomas, E. M. (1989). The harmless people (revised ed.). New York, Random
House.
Thompson, R. A. (1994). Emotion regulation: A theme in search of definition.
Monographs of the Society for Research in Child Development, 59 (2-3, Serial No 240),
25-52.
Thompson, R. A. - Connell, J. P. - Bridges, L. ]. (1988). Temperament, emotion,
and social interactive behavior in the strange situation: A component process anal
ysis of attachment system functioning. Child Development, 59, 1102-1110.
Tillitski, C. J. (1990). A meta-analysis of estimated effect sizes for group versus in
dividual versus control treatments. International Journal of Group Psychotherapy, 40,
215-224.
Tinbergen, N. (1976). A t ösztönről. Budapest, Gondolat. Ford. Gervai Judit.
Tizard, B. - Hodges, J. (1978). The effect of early institutional rearing on the de
velopment of eight-year-old children. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 19,
99-118.
Tomkins, S. S. (1962). Affect, imagery, consciousness. Vol. 1. The positive affects.
New York, Springer.
Tomkins, S. S. (1963). Affect, imagery, consciousness. Vol. 2. The negative affects.
New York, Springer.
Tomkins, S. S. (1970). Affect as the primary motivational system. In M. B. Arnold
(ed.): Feeling and emotions: The Loyola symposium (101-110. p.). New York, Aca
demic Press.
Tomkins, S. S. (1979). Script theory: Differential magnification of affects. In H. E.
Howe - R. A. Dienstbier (eds.): Nebraska symposium on motivation, 1978 (201-236.
p.). Lincoln, NA, University of Nebraska Press.
Tomkins, S. S. (1995). Exploring affect: The selected writings of Sylvan S. Tomkins
(ed. E. V. Demos). New York, Cambridge University Press.
Tooby, J. - Cosmides, L. (1990). The part explains the present: Emotional adap
tations and the structure of ancestral environments. Ethology and Sociobiology, II,
375-424.
Totman, R. (1988). Stress, language, and illness. In S. Fisher - J. Reason (eds.):
Handbook of life stress, cognition, and health. Chichester, Wiley.
Tousignant, M. - Maldonado, M. (1989). Sadness, depression, and social reci
procity in highland Equador. Social Science and Medicine, 28, 899-904.
Trevarthen, C. (1979). Communication and cooperation in early infancy. In M.
Bullowa (ed.): Before speech: The beginning of interpersonal communication (321-347.
Triandis, H. (1972). The analysis of subjective culture. New York, Wiley.
Tronick, E. Z. (1989). Emotions and emotional communications in infants.
American Psychologist, 44, 112-119.
Tronick, E. Z. - Cohn, J. - Shea, E. (1986). The transfer of affect between moth
ers and infants. In T. B. Brazelton - M. W. Yogman (eds.): Affective development in in
fancy. Norwood, NJ, Ablex.
Tropp, M. (1976). Mary Shelley’s monster. Boston, Houghton Mifflin.
Tucker, D. M. - Frederick, S. L. (1989). Emotion and brain lateralization. In H.
Wagner - A. Manstead (eds.): Handbook of social psychophysiology (27-70. p.).
Chichester, Wiley.
Irodalom 477
Ucros, C. G. (1989). Mood-state-dependent memory: A meta-analysis. Cognition

and Emotion, 3, 139-167.
Vaccarino, F. J. - Schiff, B. B. - Glickman, S. E. (1989). A biological view of rein
forcement. In S. B. Klein - R. R. Mowrer (eds.): Contemporary learning theories.
Valenstein, E. (1973). Brain control. New York, Wiley.
Valenstein, E. S. - Cox, V. C. - Kakolewski, J. W. (1970). Reexamination of the
role of the hypothalamus in motivation. Psychological Review, 77, 16-31.
Valins, S. (1966). Cognitive effects of false heart-rate feedback. Journal of Person
ality and Social Psychology, 4, 400-408.
Van Bezooijen, R. - Van Otto, S. A. - Heenan, T. A. (1983). Recognition of vo
cal dimensions of emotion: a three-nation study to identify universal characteristics.
Journal of Cross-Cultural Psychology, 14, 387-406.
Van Brakei, J. (1994). Emotions: a cross-cultural perspective on forms of life. In
W. M. Wentworth - J. Ryan (eds.): Social perspectives on emotion (Vol. 2). Green
wich, CT, JAI Press.
Van den Berghe, P. L. (1979). Human family systems: An evolutionary view. Am
sterdam, Elsevier.
Van Eerdewegh, M. M. - Bieri, M. D. - Parrilla, R. H. - Clayton, P. G. (1982). The
bereaved child. British Journal of Psychiatry, 140, 23-29.
Van Ijzendoorn, M. H. (1992). Intergenerational_transmission of parenting: A re
view of studies in nonclinical populations. Developmental Review, 12, 76-99.
Van Sommers, P. (1988). Jealousy. Harmondsworth, Penguin.
Vaughn, B. - Egeland, B. - Sroufe, L. A. - Waters, E. (1979). Individual differ
ences in infant-mother attachment at twelve and eighteen months. Stability and
change in families under stress. Child Development, 59, 971-975.
Vaughn, B. - Stevenson-Hinde, J. - Waters, E. - Kotsaftis, A. - Lefever, G. -
Shouldice, A. - Trudel, M. - Belsky, J. (1992). Attachment, security, and tempera
ment in infancy and early childhood: Some conceptual clarifications. Developmental
Psychology, 28, 463—473.
Vaughn, C. E. - Leff, J. P. (1976). The influence of family and social factors on the
course of psychiatric illness: A comparison of schizophrenic and depressed patients.
British Journal of Psychiatry, 129, 125-137.
Veblen, T. (1899). The theory of the leisure class: A n economic study of institutions.
New York, Macmillan.
Velez, C. N. - Johnson, J. - Cohen, P. (1989). A longitudinal analysis of selected
risk factors for childhood psychopathology. Journal of the American Academy of Child
and Adolescent Psychiatry, 28, 861-864.
Velten, E. (1968). A laboratory task for induction of mood states. Behavior Re
search and Therapy, 6, 473-482.
Verhulst, F. C. - Koot, H. M. - Berden, G. F. M. (1990). Four year follow up of an
epidemiological sample. Journal of the American Academy of Child and Adolescent Psy
chiatry, 29, 440—448.
Visalberghi, E. - Sonetti, M. G. (1994). Lorenz’s concept of aggression and recent
primatological studies on aggressive and reconciliatory behaviors. La Nuova Critica,
Nuova serie, 23-24, 57-67.
Von Holst, E. - Von Saint Paul, U. (1963). O n the functional organization of
drives. Animal Behavior, 11, 1-20.
Von Uexküll, J. (1934). A stroll through the worlds of animals and men. In C. H.
Schiller (ed.): Instinctive behavior: Development of a modem concept (5-80. p.). Lon
don, Methuen (legújabb kiadás 1957).
Vygotsky, L. S. (1987). Emotions and their development in childhood. In R. W.
Rieber - A. S. Carton (eds.): Colletted works of L. S. Vygotsky (Vol. 1. 325-337. p.).
New York, Plenum.
478 Irodalom
Waganaar, W. A. (1986). My memory: A study of autobiographical memory over

six years. Cognitive Psychology, 18, 225-252.
Wagner, H. (1989). The peripheral physiological differentiation of emotions. In
H. Wagner - A. Manstead (eds.): Handbook of social psychophysiology (77-98. p.).
Chichester, Wiley.
Wagner, H. L. - MacDonald, C. J. - Manstead, A. S. R. (1986). Communication
of individual emotions by spontaneous facial expression. Journal of Personality and
Social Psychology, 60, 737-743.
Walden, T. A. - Ogan, T. A. (1988). The development of social referencing.
Walker-Andrews, A. S. (1986). Intermodal perception of expressive behaviors:
Relation of eye and voice? Developmental Psychology, 22, 373-377.
Wallbott, H. G. - Scherer, K. (1986). How universal and specific is emotional ex
perience? Evidence from 27 countries on five continents. Social Science Information,
25, 763-795.
Washburn, S. L. (1991). Biochemical insights into our ancestry. In M. H. Robin
son - L. Tiger (eds.): Man and beast revisited (61-73. p.). Washington, DC, Smithso
nian Institute Press.
Waters, E. - Merrick, S. K. - Albersheim, L. J. -Treboux, D. (1995). Attachment
security from infancy to early adulthood: A 20-year longitudinal study of attach
ment security in infancy and early adulthood. Paper presented to the Biennial Meet
ing of the Society for Research on Child Development, Indianapolis, March 30-
April 2.
Watson, D. -Tellegen, A. (1985). Towards a consensual structure of mood. Psy
chological Bulletin, 98, 219-235.
Watts, A. W. (1957). The way of Zen. New York, Pantheon.
Wegner, D. M. - Pennebaker, J. W. (eds.). (1993). Handbook of mental control.
Englewood Cliffs, NJ, Prentice Hall.
Weisfeld, G. E. (1980). Social dominance and human motivation. In D. R.
Omark - F. F. Strayer - D. G. Freedman (eds.): Dominance relations: An ethobgical
view of human conflict and social interactbn (273-286. p.). New York, Garland.
Weisfeld, G. E. (1993). The adaptive value of humor and laughter. Ethology and
Sociobiohgy, 14, 141-169.
Weisfeld, G. E. - Beresford, J. M. (1982). Erectness of posture as an indicator of
dominance or success in humans. Motivation and Emotbn, 6, 113-131.
Weiskrantz, L. (1956). Behavioral changes associated with ablation of the
amygdaloid complex in monkeys. Journal of Comparative and Physbbgical Psychol
ogy, 49, 381-391.
Weissman, M. M. (1987). Advances in psychiatric epidemiology: Rates and risks
for depression. American Journal of Public Health, 77, 445-451.
Weissman, M. M. - Boyd, J. H. (1983). The epidemiology of affective disorders:
Rates and risk factors. In L. Grinspoon (ed.): Psychiatry Update. Washington, DC,
American Psychiatric Press.
Weissman, M. M. - Gammon, G. D. - John, K. et al. (1987). Children of de
pressed parents: Increased psychopathology and early onset of major depression. A r
Weisz, J. R. - Suwanlert, S. - Chaiyasit, W. - Walter, B. A. (1987). Over- and
undercontrolled clinic referral problems among Thai and American children and
adolescents: The wat and wai of cultural differences .Journal of Consulting and Clini
cal Psychobgy, 55, 719-726.
Wellman, H. M. (1995). Young children’s conception of mind and emotion: Evi
dence from English speakers. In J. Russell - J.-M. Fernandez-Dols - A. S. R.
Manstead - J. Wellenkamp (eds.): Everyday concepts of emotion (NATO ASI series
D, Vol. 81. 289-313. p.). Dordrecht, Kluwer.
Irodalom 479
Werner, E. E. (1989. ápr.). Children of the Garden Island. Scientific American,

260, 106-111.
Werner, E. E. - Smith, R. S. (1982). Vulnerable but invincible: A bngitudinal study
of resilient children and youth. New York, McGraw-Hill.
Whitbeck, L. B. - Hoyt, R. L. - Simons, R. L. - Conger, R. D. - Elder, G. H. -
Lorenz, F. O. - Huck, S. (1992). Intergenerational continuity of parental rejection
and depressed affect. Journal of Personality and Social Psychology, 63, 1036-1045.
Wiener, B. - Graham, S. (1989). Understanding the motivational role of affect:
Lifespan research from an attributional perspective. Cognition and Emotion, 3, 401—
419.
Wierzbicka, A. (1994). Language of emotions. In ]. Russell - J.-M. Fernandez-
Dols - A. S. R. Manstead - J. Wellenkamp (eds.): Everyday concepts of emotion
(NATO ASI series D, Vol. 81. 17—47. p.). Dordrecht, Kluwer.
Wig, N. N. - Menőn, D. K. - Bedi, H. - Ghosh, A. - Kuipers, L. - Leff, J. P. -
Korten, A. - Day, R. - Sartorius, N. - Ernberg, G. (1987). Expressed Emotion and
schizophrenia in North India: Cross-cultural transfer of ratings of relatives’ Ex
pressed Emotion. British Journal of Psychiatry, 151, 156-165.
Wiggins, ]. S. - Pincus, A. L. (1992). Personality structure and assessment. An
nual Review of Psychology, 43, 473-504.
Williams, ]. M. G. - Watts, F. N. - MacLeod, C. - Mathews, A. (1988). Cognitive
psychology and emotional disorders. Chichester, Wiley.
Williams, S. - Anderson, J. - McGee, R. - Silva, P. A. (1990). Risk factors for be
havioral and emotional disorder in preadolescent children. Journal of the American
Wilson, A. C. - Cann, R. L. (1992. ápr.). The recent African genesis of humans.
Scientific American, 266, 68-73.
Windle, M. - Lerner, R. M. (1986). The „goodness of fit” model of temperament-
context relations: Interaction or correlation. In ]. V. Lerner - R. M. Lerner (eds.):
Temperament and social interaction in infants and children. New directions for child devel
opment (Vol. 31. 109-119. p.). San Francisco, Jossey-Bass.
Winnicott, D. W. (1958). Through paediatrics to psychoanalysis. London,
Tavistock.
Wolff, P. (1963). Observations on the early development of smiling. In B. Foss
(ed.): Determinants of infant behavior (Vol. 2. 81-109. p.). New York, Wiley.
Wolff, P. (1987). The development of behavioral states and the expression of emotions
in early infancy. Chicago, University of Chicago Press.
Wolpe, J. (1958). Psychotherapy by reciprocal inhibition. Stanford, CA, Stanford
University Press.
Woolf, V. (1919. nov. 20.). Review of Middlemarch. Times Literary Supplement.
Woolf, V. (1965). Jacob's Room. Harmondsworth, Penguin.
Wordsworth, W. (1802). Preface to Lyrical Ballads of 1802. In S. Gill (ed.): Wil
liam Wordsworth. Oxford, Oxford University Press (1984) -
World Health Organization (1979). Schizophrenia: An international follow-up
study. Chichester, Wiley.
World Health Organization (1983). Depressive disorders in different cultures.
Geneva, Switzerland, World Health Organization.
World Health Organization (1992). The ÍCD-10 classification of mental and behav
ioural disorders: Clinical descriptions and diagnostic guidelines. Geneva, World Health
Organization. Magyarul: Betegségek Nemzetközi Osztályozása. 1994.
Worobey, J. - Blajda, V. M. (1989). Temperament ratings at 2 weeks, 2 months,
and 1 year: Differential stability of activity and emotionality. Developmental Psychol
ogy, 25, 257-263.
Worth, L. T. - Mackie, D. M. (1987). Cognitive mediation of positive affect in
persuasion. Social Cognition, 5, 76-94-
480 Irodalom
Wright, M.-R. (1981). Empedocles, the extant fragments. New Haven, CT, Yale
University Press.
Wright, R. (1992). Stolen continents: The „New World” through Indian eyes. To
ronto, Penguin.
W undt, W. (1897). Outlines of psychology (C. H. Judd, trans.). New York,
Stechert.
Yates, F. A. (1964) • Giordano Bruno and the Hermetic tradition. London, Routledge
& Kegan Paul.
Yuille, J. C. - Cutshall, J. L. (1986). A case study of eyewitness testimony to a
crime. Journal of Applied Psychology, 71, 291-301.
Zahn-Waxler, C. - Kochanska, G. (1990). Origins of guilt. In R. Thompson (ed.):
Socioemotional development. Nebraska Symposium on Motivation (183-258. p.). Lin
coln, University of Nebraska Press.
Zahn-Waxler, C. - Radke-Yarrow, M. - King, R. A. (1979). Child rearing and
children’s prosocial initiations towards victims of distress. Child Development, 50,
319-330.
Zahn-Waxler, C. - Radke-Yarrow, M. - Wagner, E. - Chapman, M. (1992). De
velopment of concern for others. Developmental Psychology, 28, 126-136.
Zajonc, R. B. (1980). Feeling and thinking: Preferences need no inferences.
American Psychologist, 35, 151-175.
Zajonc, R. B. - Murphy, S. T. - Inglehart, M. (1989). Feeling and facial efference:
Implications of the vascular theory of emotion. Psychobgical Review, 96, 395-416.
Zonderman, A. B. - Costa, P. T. - McCrae, R. R. (1989). Depression as a risk for
cancer: Morbidity and mortality in a nationally representative sample .Journal of the
American Medical Associathn, 262, 1191-1195.
Tárgymutató
abdukció 258 Állapot-vonás szorongás-kérdőív (State-Trait Anxi

acetil-kolin 188 ety Inventory) 162
adrenalin 149, 155, 187 altruizmus 82, 123
affektiv stílus 185 amae 71, 82
affektiv védekezőreakció 50 ambivalencia 198, 224, 225, 398
affektus, érzelem, vonzalom 30, 72, 79, 83, 84, 102, amygdala 168, 176, 186-188, 194
107, 108, 116, 122, 125, 240-242, 246, 251, 258, szerepe a kiértékelésben 188
260, 261, 304-339, 355, 364, 365, 393, 429 antidepresszánsok 104, 160, 189, 302, 418
cselekvéskészség és ~ 158 antiszociális személyiség 370, 371
érzelemkifejezései 29 személyiségzavar 276
pszichomotoros epilepsziás aurákban 179 anyai depriváció 113
AFFEX 142, 202, 204, 205, 209 és agresszió majmoknál 117
agorafóbia 370, 382, 386, 413 és stressz majmoknál 117
agresszió 334, 335 anyai érzékenység 238, 239, 242, 255, 285, 286
bántalmazó otthonokban nevelkedő gyerekeknél anyai szeretet 113, 202
287 anyai táplálás 192
csökkenése depresszióban 388 attribúció 137, 220, 286, 287, 377, 388, 389
elnyomása 282 attribúciós stílus 377, 378, 388, 389
és externalizáló zavarok 294 autonóm idegrendszer 32, 50, 147, 149, 175, 399
és frusztráció 148 aztékok 359, 360
hüllőknél, 194
és internalizáló zavarok 267 Baby-FACS 202
intézetben nevelkedett gyerekeknél 283 bal félteke
kiváltott harag által beindított 307 és megerősítés 335
konfliktusokban 343 és nyelv 170, 180-183
korlátozó családban nevelkedő gyerekeknél 248 öröm az anya közeledte láttán 241
kölcsönösen korlátozó mintázatok 290 és pozitív érzelmek 183-185
macskáknál 176 specializáció 183
megjelenítés és jutalom 246 bánat 149, 307, 412
nemi különbségek 270, 273, 274 gerincsérült férfiaknál 144, 146
stabilitása 275 barátság 241, 260, 355, 421, 422
szülőknél 286 barátságosság 259-261
mint veleszületett drive 343 Beck-féle depresszió-kérdőív 162, 387
versengésben 155 belső konfliktus 33, 58, 72, 142, 393, 406
vikingeknél 361 belső munkamodellek (kötődés) 236-238
viselkedéssor főemlősöknél 344, 345 boldogság
yanomamöknél 347, 348 mint alapérzelem 135
agyalapi mirigy 175 a boldogságkiváltás hatásai 55, 56, 310, 311
agysérülés 49, 180 a cselekvés irányításában 306, 307
alapérzelmek, érzelmi tudás szerveződése és ~ 324, cselekvéskészség és — 158
325 és együttműködés 113, 335, 336
áldüh 171 „Fun in games” (Goffman) 57, 58
alexitímia 393, 397 funkciója 303, 304
tünetek 393 kiértékelések 133, 134
alkohollal vagy kábítószerrel való visszaélés 371 kiváltása zenével 312
482 Tárgymutató
és kötődés 113 és társas interakció anyjuktól megfosztott majmok

és megközelítés 183, 184 nál 117
és melegség 240, 241 és társas támogatás 380
és pozitív hangulatok 163 terápia és a célok értelmezése 430
pszichomotoros epilepsziás aurákban 178, 179 tervekben és cselekvésekben 303
és ragadozás 113 lásd még ügyek
szerek és ~ kiváltása 189 célhoz igazított kapcsolat 214, 215
és szerelem 335-337, 365, 400, 401 célok, többszörös
és szerelem a házasságban 83, 337, 338 és ambivalencia 224
bosszú 38,342, 350-353,359, 361 és célkonfliktus 158, 225, 305, 308
bőr vezetés 150, 151,362 és az érzelmek szerepe a rangsorolásban 165, 300,
bűntudat 79, 120, 121,137, 161, 216, 282,383 331,338
és társas együttműködés 223
cél (ok) terápia és a — értelmezése 417
mint alapérzelmek tárgyai 308 célvezérelt viselkedés 100, 114, 194, 214
és boldogság 306
és a csecsemők ráhangolódása az anyára 240 család
depresszió, amelyet egy fontos cél veszélyeztetése mérete 288, 294
okoz 384 stressz és — 243
elérése és terápia 414 —terápia 415—417
elérésének akadályozása 231 csambri 353
elérésének akadályozása szegénység esetén 308 cselekvéskészség 128, 131, 138-140, 164, 206, 375
elvesztése szomorúság esetén 307 csimpánzok
az emocionalitás egyéni különbségeinek hatása 250 agresszió 102,108, 125,345, 356
és érzelemszabályozás 231, 232 alfa-hím 102
érzelmek és célrelevancia 129 barátságok 105, 111, 123
és az érzelmek kifejezése 244, 248, 249 békülés 106, 344
érzelmek szerepe a célok fontosságának jelzésében dominancia 106, 107
417 dominanciahierarchiák 103, 121, 125, 344
érzelmek szerepe bizonyos célok előrehelyezésében erőhierarchiák 106
154,310 harag 105-107
érzelmek, amelyek a célok megváltozását váltják ki kötődés 108
304, 305 megfélemlítő megjelenítések 105, 106
események, amelyek befolyásolják a célok státusát promiszkuitás 103
131-133 szexualitás 104, 105, 125
externalizáló zavarokban 270 csoportterápia 419-421
figyelem célokra irányítása 54
fontossága és eseményemlékezet 318 dajkanyelv 210, 211
és forgatókönyvek 100 depressziós hangulat, hatása másokra 387, 388
gyerek elképzelései mások céljairól 211 depresszió
gyerek értelmezései az érzelmek okaira vonatkozó és attribúciós stílus 269, 270, 377, 378
an 219-221 és életesemények és nehézségek 373, 374, 384
harag és agresszió alkalmazása 270 endogén — 374
hatásuk az események észlelésére 132, 133 fenntartása 388
kapcsolatokban és nemi különbségek 387 genetikai hatások 381
és kiértékelések 133-136, 138, 171, 270, 379 és gyenge társas kapcsolatok 386, 387
és kölcsönös együtműködés 214 gyerekeknél 268-272, 277, 279
közös célok 355 és az immunfunkciók megváltozásai 398
és pavlovi kondicionálás 187 kapcsolata a szomorúsággal 307
személyiségtípusok és a célok megközelítése 398 katalógusok és — 394
szerepe az érzelemelméletekben 164 kiújulása gyerekeknél 275
szervezése depresszió esetén 375 lehetséges funkciója 376
szülői depresszió és a gyerek céljainak keresztezése nemi különbségek 371, 378, 388
281 ördögi kör feltételezése 389
és szülői válaszkészség 245 perzisztenciája 57
Tárgymutató 483
mint a pozitív állapot hiánya 400 élményterápia 411, 412

prevalenciája 370 elnyomott emlék 322
reaktív ~ 374 eltolás 407, 408, 429
sérülékenységi tényezők 376-380 elutasítás 121, 235,289,308-310,332,360,364,365,
és stressz 386 376,377, 380
és szegénység 372 EM-FACS 142
szorongás és ~ együttes előfordulása 273 emlékezet 55, 56, 179, 195, 223, 298, 316-318
tünetei 161, 268, 274, 275, 284, 286,373,379,382, emocionalitás 227, 232, 242, 252-254, 277, 280, 290,
383, 385-388 304
deszenzitizáció 413 egyéni különbségek 229, 230, 232, 233, 260, 261
differenciális érzelmek 198 egyéni különbségek csecsemőknél 251
dinamikus rendszerek elmélete 198 egyéni különbségek gyerekeknél 239, 240
distressz egyéni különbségeket befolyásoló folyamatok 248—
csimpánzoknál 106 250
differenciálatlan — csecsemőkorban 202, 204 empátia 120, 122, 215-217, 243, 361, 362, 419
és elkerülési válasz 208 encephalitis lethargica 189, 190
és érzelmi szabályozás 230 epidemiológiai megközelítés 401, 402
gyerek válaszai a distresszre 215 Epidemiological Catchment Area vizsgálat 371, 372
gyerekeknél erőszak láttán 349 és érzelmi sémák 260, 261
kommunikációja tüneteken keresztül 383 evolúciós adaptáció környezete 108, 109, 112, 375
és kötődés 113, 237, 238, 256 felnőttkorban is fennmaradó mintázatai 261
szeparáció az idegen helyzetben 235 felnőttkorra kiterjesztett gyerekkori mintázatok 257,
szülői válaszok a distresszre 206 258
temperamentum és szeparáció 255 felvilágosodás 65, 66
vokalizációk patkánykölyköknél 192 genetikai tényezők 253-255, 380-382
diszreguláció, az érzelmek esetében 232 gerincsérült férfiaknál 144-146
disztímia 271, 370 irigység 41, 43, 44, 120, 350
dominancia 107, 121, 148, 308, 335, 344, 353, 355, és kötődés, 232-235
362, 382 a kultúra szerepe 247, 248
—hierarchia és az immunrendszer 395 lelkesedés 104, 400, 401
—hierarchiák 121, 353, 365 pozitív affektus hiánya és — 287
dopamin 188-190 a szülő és a gyerek hasonlósága 236, 237
Dora, Freud esete 407, 408 és szülő-gyerek problémák 281, 282
dráma 26, 39, 57, 301, 405, 410, 426-428 temperamentum és — 250, 251
Duchenne-mosoly 143, 183 lásd még pszichiátriai epidemiológia
én (szelf) 70, 74, 87, 349
egyedfejlődés 51 depresszió hatásai az énképre 384
egyedi érzelmi szerveződési módok feltételezése 324 differenciációja 217
egyéniség 80, 87, 88, 122, 123, 338, 339, 343, 344, énfelismerés 217
364, 426 éntudat 121,125, 179, 217, 249, 380, 399, 417
együttérzés 120, 121 ingerlés 176, 177, 187
együttműködés 73, 78, 105, 109, 110, 112, 113, 117, a kapcsolatokban 217, 376, 401
118, 120, 123, 125, 158, 164, 194, 199, 214, 215, magabiztosság 70
218, 221-223, 225, 303, 304, 306, 329, 331, 335- mi-szelf 70, 74, 78, 87, 349
337, 357, 365 önbecsülés 122, 135, 136, 251, 270, 352, 377
elektromos ingerlés 49, 50, 100, 171, 173, 177, 178, önsegítő szervezetek 421
187, 200 szerveződése 200, 211, 232
elérhetőségi heurisztika 328 erkölcsi érzelmek 120
Életesemények és nehézségek 372-375 erotikus szerelem 365
elhárító mechanizmusok 36 erőszak 74,76,122,230,334,343,350,351,359,362,428
elkerülés 139, 151, 157, 178, 186, 188, 206, 213, 231, érzelem (érzelmek)
309, 386 aktív 43
ellenséges attribúciós hajlamok 269, 270 alulészlelt 71, 77, 81
elmeelmélet 221 mint erősítő 53, 54, 269, 400
élményrendszer 183 érzelmek evolúciója 163, 194, 195
484 Tárgymutató
mint észlelés 31, 41, 42, 299 és nem verbális jelzések 140-142
és evolúció 118, 120, 125, 199, 299 és a nyelv szerepe 218, 219, 242, 243
háborúban 361, 366 pirulás 210
impulzív 53 és szülői válaszkészség 234, 235, 244-247
mint kommunikáció 30, 199, 205, 210, 214, 221, és temperamentum 250-253
232, 289 és temporálislebeny-epilepszia 178, 302
megtestesülése 31, 32 utánzása 211
prototípusai 130, 131, 165 verbális kifejezések csecsemőknél 183
mint reflexek 29 vokális — 70, 71, 95
reflexek szintjén 315, 423 érzelemszabályok 59
reflexszerű összetevői 164 érzelemszabályozás 36, 37, 42, 80, 96, 97, 168, 188,
szakaszai 131-140, 165 222-224, 229-232, 269, 295, 302, 315, 389, 405,
túlészlelt 71, 77, 79, 88 414
versengésben 53 lásd még érzelmek palástolása
érzelem kiemelkedősége Érzelmek kifejezésre juttatása 390-393, 416-418
és emlékezet 47, 82, 123, 317, 321 és bipoláris affektiv zavar 392
és hozzáférhetőségi heurisztika 328 és magatartászavar 392
érzelemelméletek és romboló hatású viselkedészavar 393
alapérzelmek 98, 135, 163-165, 199, 200 és skizofrénia 390-393, 402
centrális 144, 145 érzelmek kontrollfunkciója 301
differenciális érzelmek 199, 205, 206, 209 érzelmek palástolása 80, 81, 143, 198, 222-225, 235
dinamikus rendszerek 199, 200, 205, 206, 294 lásd még érzelemszabályozás
James-Lange 31, 147 érzelmi hatások az észlelésben 311, 312
kétfaktoros 80 érzelmi kommunikációs rendszer 225
kognitív 38-40, 43, 154, 298-301, 303, 304, 310 érzelmi munka 59
neurokulturális 80, 98 érzelmi sémák 227, 248-250, 261, 265, 277
összetevős 133, 164, 199, 200 érzelmi Stroop-teszt 313
perifériális 144, 145, 149 érzelmi zavarok 161, 162, 165, 384, 389, 390, 393—
viselkedésökológiai 154 402, 421
érzelemkifejezések 27-30, 91-99, 106, 107, 129, 131, okai 367-384
140-144, 154-156,164, 171, 172 és személyiség 162
és anya-gyerek interakció 242-244 észlelés
arci ~ 53, 54, 58, 59, 80, 81, 93-99, 140-144, 147, az érzelmek ~ e 210, 211, 299, 311, 312, 332
150, 152-154, 156, 158, 164, 176 etikai törvények 353, 354
csecsemőknél 199-206, 225 evési zavarok 313
diszfunkciója 270, 271 evolúció 28-31, 51, 65, 87, 91-94, 98, 100, 108, 109,
eltérő szülői válaszadás a fiúk és lányok érzelemki 111, 123, 125, 172, 173, 175, 180, 181, 194, 195,
fejezéseire 274, 275 299, 300, 303, 305, 306, 311, 331, 332, 336, 341,
emocionalitás mutatói 252, 253 364, 365, 401
externalizáló zavarokban 273, 278-280 az érzelmek evolúciója 89-125, 194, 195
felismerése 96-99, 140, 143, 144, 178, 180-183 a stresszre adott válaszok evolúciója 399, 400
felismerése csecsemőknél 210, 211 externalizáló zavarok 275-280, 286, 289, 294
gyerekek kiértékelései az érzelemkifejezések kö genetikai hatások 290, 291
vetkezményeire vonatkozóan 270 extraverzió 260, 261
mint jelzés 107, 108, 153, 210-214, 225, 240, 246,
247 FACS 142, 143, 152, 153, 202, 209
kategorizációja 310, 311 fago 76, 82, 307
és kérgi lateralizáció 182-185 fajspecifikus cselekvések 104, 105, 173, 177, 186-188,
és kreativitás 421, 422 192-194
kulturális különbségek 235 fajspecifikus mechanizmusok 117, 343, 344
megkülönböztetése csecsemőknél 208-211 fajspecifikus viselkedésmintázatok 51, 92, 93,99-101,
megkülönböztethetősége 310, 311 113, 118, 119, 125, 174, 175, 177, 178, 257 , 258,
mintázatai 293, 294 299, 337, 338, 355, 356
módosítása 222-224, 230-232 fejlődési elmaradások 291
és művészet 426-428 félelem 53, 97, 98, 192, 342, 365
Tárgymutató 485
mint alapérzelem 135 a békülésben 120

és bőrhőmérséklet 150 glutamin 188
CCK és a félelem kiváltása 191 gondoskodó szeretet 113, 336, 365
a cselekvés irányításában 308 a cselekvés irányításában 308, 309
cselekvésmintázatok és ~ 148 funkciója 303
csimpánzoknál 105, 106
a drámában 38-40, 420 gyerekkori zavarok
elnyomása 71 folytonossága 275-277
érzelemkifejezései 29 osztályozása 263, 268
érzelemkifejezései és a békülés 121 prevalenciája 271, 272
érzelemkifejezései és a kötődés 238 lásd még szorongási zavarok; magatartászavarok;
érzelemkifejezéseinek fejlődése gyerekkorban 202, depresszió; érzelmi zavarok; externalizáló zava
206-208 rok; internalizáló zavarok,
és fizikai veszély 113 gyónás 405
funkciója 303 gyűlölet 44, 120, 364
és genetikai sérülékenység 402
gerincsérült férfiaknál 144-146 habituáció 208, 209
és hatalom általi fenyegetés 336 háború 66,72,122,315,343,350,360,361,375,425
hatása a figyelemre 314 hajlam és stressz 293, 384
irányíthatósága 72 hála 120-122
jelzései, a kötődésben 233 és együttműködés 113
kiértékelések 134 hamis anya 249
kontrollfunkciója 301, 302 hamis én 249
és kötődési rendszer 240, 241 hangulat 128, 158, 159, 165, 195
légköre 73 agyi stimuláció hatásai a hangulatra 178
és neuroticizmus 260 agyvérzés és ~ 185
és pánikrohamok 33, 190 és depresszió 282, 377, 401
és peptidhatások 168, 190, 191 hatása a döntésre 298, 325-332
pszichomotoros epilepsziás aurákban 179 hatása az emlékezésre 56, 57, 322-325
és ragadozás 113, 118 hatása az észlelésre 311, 312
szeparációs — 114 hatásai a kognitív működésre 298, 310, 311
szerek és a félelem kiváltása 188, 189 hatásai a veszteség és kudarc emlékeire 389
szívritmus és ~ 149, 150 kiváltása 55-57, 148-151, 184
és szorongási zavarok 232, 267, 294 mérése 160, 161
és versengés 113 szerek hatásai 160, 188-190, 419
és visszahúzódás 184 —zavar 161
lásd még szorongás hangulatfüggő emlékezet 323
félénkség 252, 254, 257 hangulatfüggő felidézés 55, 56
Felnőttek kötődési interjúja 236 harag 30,97,118, 145,146,192,333,342, 365
felnőttek kötődési stílusa 236, 237 mint alapérzelem 135
csecsemőkori kötődési stílus és ~ 410 alávetődés 334, 344
féltékenység 41, 78, 79, 86, 104 Arisztotelész definíciója 37, 38
fertőzés 215, 216, 243 és bosszú 351
figyelemelterelés 388 és bőrhőmérséklet 150
fore 95, 96, 98 csecsemő kommunikációja 213, 214
forgatókönyvek 100, 108, 131, 177, 192, 248 csecsemők depressziós anyával és — 280
lásd még forgatókönyvvázlatok csecsemők kielégítetlen céljai 240
forgatókönyvvázlatok 58, 87, 112, 173, 194, 336 a cselekvés irányításában 307, 308
Frankenstein 67-69, 88, 188 és cselekvéskészség 158
függetlenség 70, 87, 88, 217, 218, 235, 352 és depresszió 384, 385, 387
depresszió és a harag kifejezése 387
gamma-amino-vajsav 188 és egyéni jogok 87, 353
Gestalt-terápia 411 és ellenőrizhetőség 72, 223
gesztusok 58, 59, 81, 106, 141, 183 és énbevonódás 134, 135
az alá vetődésben 120, 344 és erőszak 348, 349
48 6 Tárgymutató
érzelemkifejezései 29 hüllők 175, 194, 199

funkciója 303 hierarchiája 174
és függetlenség 70 viselkedése 173, 174
gerincsérült férfiaknál 144-147
és gondolkodási mintázatok 137 idegen helyzet 228, 233-238, 241, 252, 255, 285
gyerek szembesülése a haraggal 279 Ifaluk, ifaluki 74-77, 82,106, 307, 349,382
haragra jellemző tettek 148 imprinting (bevésődés) 114, 116
hatalom megerősítése 336 individualizmus 349, 350
a házasságban 362-365 információ
individualista kultúrák 350 érzelem mint — 301, 303, 328, 331, 332
irányítása 346 intencionalitás 118, 426
jelenléte korai csecsemőkorban 202, 203 interakciók belső modelljei 117, 238
kiváltó mechanizmusai 345 interdependencia (kölcsönös függőség) 70-73, 80, 88,
és megközelítés 310 110,111,175,195, 200, 217,218,335-337,349-351,
és a noradrenalin kapcsolata 155 365
pszichomotoros epilesziás aurákban 179 internalizáló zavarok 267, 276, 277, 280, 287
és szégyen vagy megalázás 121, 122 és genetikai hatások 291
és szeparáció az idegen helyzetben 235 intimitás 107, 230, 334-337, 379, 387, 410
szerepe agresszív társadalmakban 350 inuit 88, 108, 248, 346
szívritmus és ~ 149, 150 ítélet 38, 39, 58, 147, 322 325-332
és versengés 113
viselkedéssora 132 játék 125, 175,192, 194
lásd még harag és agresszió anya-gyerek — 106, 202, 212, 249
harag és agresszió 148, 248, 270, 274, 278, 334, 362 közös tervezés és szerepjátszás 221
a célok elérésében 271 szexuális kezdeményezés 104, 105
és az Érzelmek kifejezésre juttatása 392 temperamentumbeli különbségek 250
és externalizáló zavarok 267, 294 jobb félteke
a kapcsolatokban 351-353 és érzelmi szabályozás 180-183
ritkasága 349 és negatív érzelmek 183-186
három külön válaszrendszer (Lang) 154, 155 és szeparációs distressz 240, 241, 253
hasított agyú betegek 180, 181 és szomorúság 335
hatalom 245, 246, 307, 331, 335-337, 350-353, 364,
409, 423 katarzis, katharszisz 39, 40, 48, 427, 441
házasság, hatása a depresszióra vagy szorongászavarra Katharina, Freud esete 33-36, 406, 411
387 kényszerbetegség 33
heurisztika, érzelmek mint heurisztikák 305, 306, 328, kér 75
330, 331 kéreg 171,179-188, 240, 253, 301,304,335, 399
hierarchiák 121, 344, 354, 355 evolúciója 51, 123, 172
dominancia— 121, 344, 353, 355, 365 lásd még bal félteke; jobb félteke
hierarchikus társadalmak 353 kérgi lateralizáció és érzelmek 183-186
hipotalamusz 50, 51, 99, 170, 172, 173, 175-177, 187, kérődzés 388, 389
189, 194, 286, 399, 400 készültség, cselekvéskészség 129, 130, 138-140, 154,
hormonok 149, 155, 188, 189, 192-195, 235, 396, 158-160, 165, 178, 187, 303, 304, 308, 310
399, 400, 402 kiértékelés
adrenalin 149, 155, 399 és célkongruencia 134
adrenokortikoid (mellékvesekéreg-) — 396, 399, és célrelevancia 134, 136
400, 402 elsődleges — 133, 171, 186, 411
epinefrin lásd adrenalin és énbevonódás 134
kortizol 189, 235, 399 forró és hideg 134
noradrenalin 155, 188, 189 kiértékelési zavarok 52-54, 128, 131-134, 138, 157,
norepinefrin, lásd noradrenalin 159, 163, 165, 231
ösztradiol 192, 194 kiértékelésen alapuló gondolkodás 378
prolaktin 192, 194 kiértékelési torzítások 270
humanisztikus terápiák 411, 412 másodlagos — 136
Huntington-kór 175 negatív — 287, 364
Tárgymutató 487
összetevős elméletek 133 lelkiismeretesség 260, 261

pozitív és negatív kiértékelések 378, 379 limbikus rendszer 51, 51, 168, 170, 172, 174-179, 181,
vonásai 133 186, 189-192, 194, 258, 304
kipsigi 248
kliensközpontú terápia 411 magatartászavarok 265, 267, 268, 270, 275
Klüver-Bucy-szindrörna 175, 176 makoto 72
kockázati tényezők gyerekkori pszichiátriai zavarok maluwelu 75
nál 277-293 mánia 370
kognitív sérülések 291 MAX 142, 202, 252
kognitív tudomány 299, 300 megegyezés, kibékülés 310, 352, 353
kognitív-viselkedéses terápia 414, 418 megjelenítési szabályok 64, 80, 82, 96, 98
kolecisztokinin 302, 189-191 megközelítés 139, 151,178, 184, 180, 304, 310
kommunikáció 213, 246, 301 megvetés 42, 97, 140, 141, 267, 336, 342, 354, 359,
konstrukcionizmus, társas/kulturális 63, 81, 82, 88 360, 362, 365
kölcsönös szabályozás modellje 212 a cselekvés irányításában 309
kötődés 100, 113, 118, 125, 174, 175, 192, 206, 230, érzelemkifejezései 29
232, 233, 257, 258, 261, 268 és az Érzelmek kifejezésre juttatása 391
és általános anyai érzékenység 238 funkciója 303
anyai depresszió és zavarodott stílus 285, 286 és a hatalom érvényesítése 336
és az anyai válasz a distresszre 238 a házasságon belül 362, 365
anyjuktól megfosztott majmoknál 115-117 meggyőzés 37, 38, 326, 330-332
belső munkamodelljei 236-238 melegség 32, 79, 229, 240-242, 247, 249, 258, 259,
a cselekvés irányításában 308, 309 284, 286, 336, 337, 340, 365, 393
-elm élet 214, 233, 240, 261, 283, 284 mentális modell 236, 249, 304, 308
—elmélet korlátái 242 metaérzelem 246, 250
és evolúció 233, 238-240 és stressz 247
evolúciós perspektívák 339, 340 metagu 76
funkciója 303 modellnyújtás 228, 243, 249, 261, 279
intézeti gyerekek és — 283 monogámia 111, 112
kétségbeesés elvesztésekor 113 mosoly 98, 143, 153, 201
és komfortigény 115 differenciális 114, 337
és kötelékek 340 és a FACS kódrendszer 142
kudarcok 115, 238, 284, 285 motiváció 53, 54, 101, 115, 188, 215, 243, 300
és melegség 227, 240, 241 művészet 45, 82, 407, 426
státus mint a pszichopatológia bejóslója 285, 286
stílus vagy státus 233, 234, 261, 285 naplók 70, 136, 137, 159, 351, 352, 414
és stressz 285 narratívum 423, 425, 428-430
szerelem 365 negatív érzelmek, rájuk jellemző cselekvések 148
mint a szeretetkapcsolatok mintája 337, 341 nem szabályozott párok 362, 363
és a szülő elvesztése 284, 376 neuraszténia 383
és a szülő pszichiátriai zavara 282 neuromodulátorok 189, 191, 192
és szülői válaszkészség 244 neuroticizmus 259-261
és temperamentum 256 noradrenalin 155, 188
és védelem a fenyegetéstől 233
—i viselkedés 114 nyelv mint társas kurkászás 123
A központi konfliktus kapcsolatának kérdései 410 nyílt oppozíciós zavar 267
kreativitás 421, 422, 429, 430 nyitottság 260, 261
kulturális különbségek nyugtatok 160, 189, 302, 419
érzelmi zavarok 382
érzelmi zavarok gyerekkorban 248 opiátok 188, 396, 400
!kung 83, 110, 112, 123 oxytocin 192
külső csoportok 303, 357, 359
ökológiai szelf 70
L-Dopa 190 öröm, jellegzetes cselekvései 148
lélek 40, 41, 65,337, 342,359, 405, 414 örömközpontok 177
488 Tárgymutató
összetett érzelmek 79, 118, 121, 217, 225, 360 funkciója 239
ösztön 99, 100, 125,340,356 gyerekek válaszai a sírásra 215
ösztönös mintázat 99, 114, 304 oda nem illő ~ 269
szülőkre gyakorolt hatása 230
pánikrohamok 190, 191 skizofrénia 390
pánikzavar 370 tünetek 390, 392
Papez-kör 172, 176 song 75
pavlovi kondicionálás 187, 413 státus 78, 85, 102, 334, 335, 344, 364
pena 383 stressz 53, 98, 235, 264, 293, 385, 393, 399, 402
peptidek 188-192, 195, 396, 400 és fizikai betegség 394, 399, 401
hatása a félelemre 190, 191 és immunrendszer 368, 394-396
Phineas Gage 48, 49, 51, 52, 156, 157, 172, 180 kezelése 32, 414
Poétika, Arisztotelész 39, 47 és a lelkesedés elvesztése 400-401
posszttraumás stressz-zavar 375, 389 és rák 368, 396-398
tünetek 375 védőfaktorok 292
pozitív-negatív dimenziók az érzelmekben 310, 312 striatális régió 168, 170,172-175, 189
prefrontális homloklebenyműtét 52 sérülése 190
promiszkuitás 105 és ütemezési funkciók 174, 189
Prozac 103, 104 strukturális terápia 416
pszichiátriai epidemiológia 271, 272, 369-372
pszichiátriai zavarok szabadon lebegő érzelmek 179, 298, 301-304, 306
gyerekkorukban intézetben nevelkedett nőknél szabályozott párok 362, 363
284 szánalom, sajnálat 85, 120, 123
nemi különbségek 370, 371 a tragédiákban 39, 40
prevalencia a nem, faj és jövedelem függvényében szegénység 286-288, 371, 372
371, 372 és a házasság diszharmóniája 288
pszichoanalitikus terápia 36, 406-410, 418, 419, 428, és pszichiátriai zavar 287, 288
429 és stressz 288
pszichodráma 420 szégyen 38,85,113, 120,121,351,352, 361,405,406,
pszichoszintézis 411 409,410
pszichoterápia 36,37,44,405,406,410-421,427-430 érzelemkifejezései 29
lásd még az egyes terápiás formáknál szemtanú vallomása 319, 320
pszichotikus 416 az érzelmi bevonódás szerepe 319-322
lásd még a tüneteket az egyes zavaroknál szentimentalizmus, gerincsérült férfiaknál 144-146
szeparációs distressz 175, 192, 207
racionalitás 30, 69, 158, 304, 305 és kortizolmutatók 235
ragadozás 112,113,118, 119, 178,308,353 szeparációs szorongás 268, 271, 275
ráhangolódás 211, 212, 239 szerelem 53, 75, 83, 113, 123, 307
rák kiújulása és lehangoltság 397 és együttműködés 113, 335
reflex 51, 94, 95, 170, 172 lovagi — 64, 84-86, 421
relativizmus 76-78, 82 romantikus — 83, 84, 421
relaxáció 413, 414 szenvedélyes — 64, 83, 84, 87
részvét 76, 77, 82, 122, 307, 360 szerotonin 103, 188, 382
romantika 65-69, 87 dominancia és ~ szint 103
rögzített cselekvésmintázatok 101 szertartás (rituálé) 148, 149, 307, 405, 406, 426-429
szexuális szerelem 82, 83, 334, 336-338
sajnálat, megbánás 120, 123, 307 a cselekvés irányításában 309
Schadenfreude v. káröröm 120 funkciója 303
sémái 359 szexualitás 34, 192, 334, 336-342
sírás 29, 95, 98, 219, 229, 232 gerincsérült férfiaknál 144-146
anyai válaszok a gyerek sírására 238 szinkronizáció 228, 239
célirányos 114 szívritmus 147, 149-151, 155, 175, 235, 252, 362
differenciális 114 szociális referencia 214
és érzelmi fertőzés 215 szomatikus marker 157
és érzelmi kisülés 412 szomorúság 76, 77, 82, 97, 113, 307
Tárgymutató 489
mint alapérzelem 135 fenntartása 368, 388, 389

és bőrhőmérséklet 150 genetikai hatások 380, 381
csecsemők depressziós anyával és ~ 280 gyerekeknél 267, 268, 294
csecsemők kielégítetlen céljai és ~ 240 és internalizáló zavarok 267
a cselekvés irányításában 148, 307 és kognitív terápia 414, 415
cselekvéskészség és ~ 158 kulturális tényezők 382
és depresszió 161,162, 232, 268, 270, 294,374,383 nemi különbségek 370, 371
depresszió és a ~ kifejezése 387 nemi különbségek gyerekeknél 274
érzelemkifejezései 29 lásd még szorongás; depresszió
funkciója 303, 304 szorongászavarok lásd szorongás
genetikai sérülékenység 402 szupernormális inger 100
gondolatmintázatok és ~ 137, 138 szülő(i)
gyerekek képességei a ~ befolyásolására 223 agresszió 272
internalizáló zavarok 267 bántalmazás 294
jelenléte kora csecsemőkorban 202, 209 bántalmazás és kritika 286, 287
kiváltása arcizmok összehúzása révén 184 bűnözés 288, 294
kiváltása utánzáson keresztül 147 depresszió 243, 278, 280-282, 288, 294, 376, 377
kiváltása zenével 312 ellenségesség 288
kiváltásának hatásai 55-57 ellenségesség és kritika 286, 287
önfenntartó ördögi körök és ~ 385, 386 elvesztése 284, 285
pszichomotoros epilepsziás aurákban 179 érdeklődés kifejezése 202
sajnálat és ~ 120 érzelmek szocializációs szerepe 218, 219, 223, 224,
és szeparáció az idegen helyzetben 235 245-247
szívritmus és ~ 150 házasság diszharmóniája 288
és veszteség 113 „jó illeszkedés” 256
szorongás kézikönyv 72
és az adrenalin kapcsolata 155 konfliktus 264, 277, 278, 294, 382
és az alkohol hatásai 160 kötődés 340
arcjelzési hazugság alatt 182 örökbe fogadott gyerek iránti szeretet 283, 284
és attribúciós stílus 377 pszichiátriai zavar 243, 244, 280-282
biológiai alapjai 380-382 szeretet 283
biológiai alapú hajlama 260 válás 278, 279
és cselekvéskészség 158 válaszok az érzelmekre 238-240, 244-247
deszenzitizációs terápiája 413 szülő-gyerek kapcsolat 282-287
érzelemkifejezései 29 és célvezérelt kapcsolat 214
és figyelmi hajlam 390 és az érzelmek kommunikációja 213, 214, 224, 225,
Freud Katharina-esettanulmányában 33 229, 230, 232
és a hatalom fenyegetése 336 nehézségei 280-287
hatásai a figyelemre 312-314
jelei 142 tabula rasa 78
kiértékelés —ban 133, 134 tanult tehetetlenség 377
kiváltása CCK befecskendezésével 191 társas fóbia 313, 370, 386
kontrollfunkciója 301 társas identitás 123
kötődés 113 társas intelligencia 75
nemi különbségei gyerekeknél 294 társas interakció mint játszma 58
önfenntartó ördögi körök és ~ 385, 389 társas kompetencia 245
szivárgása megtévesztés esetén 143 társas szerep 57, 307, 331, 338, 339, 365, 383, 386,
és szorongó gondolatok 136 398, 402, 421
tünetei 280 társas szorongás 92, 120, 162, 353
-zavarok 34,187,266,267,271, 273,370,374-377 társas támogatás 379-381, 385, 386
—zavarok gyerekeknél 232, 263, 267, 271-275 természetes szelekció 27, 92, 93, 109, 299
lásd még félelem territoriális kötelesség 343
szorongás és depresszió tervek
és életesemények és nehézségek 372-376 az agy frontális régiója és tervkészítés 184
és emocionalitás gyerekeknél 290 agysérülés és nehézségek a tervek készítésében 157
490 Tárgymutató
beszélgetés a tervekről 123 pszichiátriai, agysérülést követő ~ 185

mint célvezérelt cselekvésszekvenciák 303 pszichoanalitikus terápiában 406, 407
depresszió és a tervek fontossága 389 pszichopatológiában intézetben nevelkedett gye
depresszió és elszakadás a tervektől 375 rekeknél 283
és együttműködés 113, 214, 355 pszichoszomatikus betegségek esetén 268, 417
és együttműködés gyerekeknél 221 és szabadon lebegő félelem 301
és az érzelem szakaszai 132 szorongás esetén 32
és érzelemspecifikus cselekvés 148 szorongás esetén lányoknál 274
az érzelmek szerepe a tervek beindításában 129, testi ~ 31
139, 158, 165, 305, 310
az érzelmek szerepe a tervek készítésében 136,137 undor 113, 150, 152, 183, 200, 334, 342, 354, 359
az érzelmek szerepe bizonyos tervek előre rangso a cselekvés irányításában 309
rolásában 154 cselekvésmintázatok 148
és felépülés a depresszióból 385 funkciója 303
irodalmi elbeszélésekben 430 és visszahúzódás 184
és másodlagos kiértékelés 136, 137 univerzalizmus 76, 77, 82
öngyilkossági — 161 utku 346-349
részleges sikere 46
szerelem és a tervek újrarendezése 84 ügyek 129, 130, 134, 154, 158, 162, 300, 335, 340,
szerepe a terápiában 414, 415, 418 364, 405,417, 429
és társas támogatás 379 lásd még célok
téves attribúció 328, 329 ütemezés 175
és az adrenalin hatásai 328
Thai 248 vadászó-gyűjtögető népek 83, 109, 110,112, 123, 125,
tisztelet 121, 122, 353, 364 358
tiszteletlenség 122 veleszületett érzelemkiváltók 100
törzsfejlődés 51 versengés 113, 194, 336, 342, 355, 357
transzmitterek 189-192 viselkedésterápia 413-415, 418-420
tranzakcióelemzés 411 visszahúzódás 159, 178, 184, 186, 194, 270, 274, 309,
trianguláció 416 364,400
tudatosság 31, 47, 53, 85, 405, 406,422, 423, 425 és internalizáló zavarok 267
tünetek 31, 32, 35, 36, 163, 401 és szülő elvesztése 284
és deszenzitizáció 413 vizuális szakadék 203-206, 213
funkciói 387, 388
mentális betegségeknél 137 yanomamök 248, 347-350, 360
Szerzők mutatója
Aaron, N. A. 255 Barrett, P. H. 27 Bogdanoff, M. D. 150

Abelson, R. 100 Bartlett, F. C. 315-317, 319, 320, Bolton, W. 379, 380
Abrams, M. H. 426 322, 410, 428 Boole, G. 169
Abramson, L. Y. 377 Bass, E. 316 Borchardt, C. M. 274
Achenbach, T. M. 272-274 Bates,]. E. 238,256,286,287,290 Bower, G. H. 54-57, 61, 76, 322,
Ader, R. 395 Bateson, P. P. G. 342 324, 325, 328
Adolphs, R. 178 Bauer, D. H. 208 Bowlby, J. 32, 60, 113, 114, 116,
Ahlquist, ]. E. 92 Bear, D. 179 208, 214, 233, 236, 238, 239,
Ainsworth, M. D. 60,114, 115, 224, Bebbington, P. E. 374, 387, 392 255, 283, 285, 339-341
233, 234, 238, 241, 252 Beck, A. T. 137,138,162,377,387, Boyd, J. H. 387
Alansky, j. A. 238, 239, 256 414,415 Boyle, M. E. 273
Alessandri, S. M. 201, 203, 252 Beeghly, M. 218, 243 Boyle, M. H. 271, 276
Alexander, F. 393 Bekerian, D. A. 324 Bradshaw, D. 336, 339, 341
Alloy, L. B. 377 Bellak, L. 184 Bradwejn, J. 190, 191, 302
Alpern, L. 282, 285 Belsky, J. 239, 251 Brazelton, T. B. 211
Als, H. 211 Bem, D. J. 257 Brazier, M. A. B. 188
American Psychiatric Association Benedict, R. 72, 73 Brennan, S. 311
161, 190, 266, 322, 390, 393 Ben-Ze’ev, A. 120 Bretherton, 1. 218, 239, 244
Anashensel, C. 379 Berden, G. F. M. 275 Brewin, C. R. 376, 388
Andalmann, P. K. 147 Bergeman, C. S. 258, 382 Briggs, J. L. 223,248,346,347,349
Anderson, C. M. 387 Bergin, A. E. 411, 418 Broadbent, D. E. 313
Anderson, E. 121 Berkowitz, L. 30, 148, 308, 345, Broadbent, M. 313
Anderson, J. C. 271, 291 346 Bromet, E. 379
Andrew, R. J. 93 Berman, J. S. 415 Brooks-Gunn, ]. 244
Andrews, B. 376 Bermond, B. 146 Brown, D. E. 76, 78
Angold, A. 274 Bernal, J. 206 Brown, G. W. 60, 284, 285, 372-
Arbuckle, B. 307 Bernal, M. 424 376,379,381,385,391,397,412
Ardrey, R. 343 Berne, E. 411 Brown, J. 218, 219, 230, 243
Arend, R. A. 236 Bernheimer, C. 408 Bruner, J. 425
Arnetz, B. B. 395 Bernstein, G. A. 274 Brutus, M. 176
Arnold, M. B. 52, 54, 61, 133 Berscheid, E. 339 Brügger, M. 48, 50, 99
Aron, A. P. 329 Biederman, J. 280 Bucy, P. C. 175, 176
Assagioli, R. 411 Bifulco, A. 285, 385 Buddin, B. 224
Astington, J. W. 221 Biglan, A. 387 Burnam, M. A. 375
Augustinus 65 Binswanger, L. 411 Burrow, ]. W. 44
Averill, J. R. 70,82,84,86,87,308, Bird, H. R. 273, 280 Burton, R. 19
310, 351,352, 364,421 Birdwhistell, R. L. 140, 141 Bush, L. K. 95
Axelrod, R. 336, 351 Birley, J. L. T. 391 Buss, A. H. 250, 251, 253
Blajda, V. M. 252 Byng'Hall, J. 388
Bagby, R. M. 393 Blaney, P. H. 389
Bakhtin (Bahtyin), M. 335 Blazer, D. 374 Cacioppo, J. T. 95, 151, 155, 244,
Baldwin, M. 249 Block, J. H. 279 326, 330
Bamber, J. H. 208 Bloom, Harold 423, 425 Calkins, S. D. 255
Bard, P. 171, 172 Bloom, Lois 183 Campos, J. J. 156, 203, 230, 235,
Baron, R. A. 322, 323 Bodiford, C. A. 270 250, 251, 253, 255,340
492 Szerzők mutatója
Camras, L. A. 95, 199, 204, 205, Dahl, H. 410 Eisenberg, N. 215, 245
232 Damasio, A. R. 156, 157 Ekman, P. 54, 76, 80, 95-98, 140-
Canino, G. 273, 280 Damasio, H. 156 j 143, 150, 152, 153, 155, 159,
Cann, R. L. 108, 109 Damhuis, I. 121 164,182, 202, 203,311
Cannon, W. B. 144, 149, 151, 171, Dante Alighieri 421,422 Elder, G. H. 257
172 Darwin, C. 25-32, 37, 44, 48-51, Elias, N. 122
Carlson, V. 285 61,65,91-93,101,120,125,140, Eliot, G. 44-48, 61, 66, 229, 428
Caron, A. J. 209, 210. 194, 299, 300, 308, 337, 338, Elkin, I. 415
Caron, R. F. 209, 210 341,356 Ellsworth, P. 133, 134, 164
Cartwright, F. F. 369 Davidson, R. A. 241, 253 Elmadjian, F. J. 155
Casey, R. J. 270 Davidson, R.J. 143,152,159,183- Embree, M. 345
Caspi, A. 257 186 Emde, R. N. 201, 203, 254, 340
Cassidy, J. 231, 233, 234, 236 Davis, L. 316 Emery, G. 377
Cassileth, B. R. 397 Dawkins, R. 336 Emery, R. E. 279, 369
Chaiken, S. 326 DeFrancisco, V. L. 144 Emmelkamp, P. 414
Cherlin, A. J. 279 De Lorris, G. 85 Epstein, S. 183
Chess, S. 252, 256 De Rivera, J. 73 Esquivel, L. 337
Cheyney, D. L. 118, 344 De Sousa, R. 304, 403 Esser, G. 272, 274, 275
Chipuer, H. M. 260 De Waal, F. 107, 344 Etcoff, N. 182, 311
Christianson, S.-Ä. 320, 321 Denham, S. A. 247 Eysenck, H. J. 260
Cicchetti, D. 230, 243, 286 Dentan, R. K. 359 Eysenck, M. W. 390
Cisamolo, D. 154 Derogatis, L. R. 397
Clark, M. S. 329 Descartes, R. 41, 42, 44, 61, 135, Fabes, R. A. 221, 245
Clore, G. L. 325, 328,329 169,170, 172 Fagot, B. I. 285
Cochran, S. 345 Di Nicola, C. F. 392 Fallon, A. E. 309
Cohen, N. 398, 399 Diener, E. 163 Fauber, R. L. 280
Cohen, R 274 Dix, T. 245 Fehr, B. 129-132
Cohen, S. 379, 395, 397 Dodge, K. A. 232, 269, 286 Feindei, W. 179
Cohn, J. F. 212, 213, 280 Dohrenwend, B. P. 394 Feiring, C. 255
Coie, J. D. 269, 289 Dolan, A. B. 254 Ferguson, T. J. 121
Cole, P. 268 Doll, R. 396 Fernald, A. 210, 212
Collingwood, R. G. 149 Dollard, J. 148 Field, J. 136
Collins, K. 153 Dowdney, G. 280 Field, T. 208, 212, 280, 281
Comer, J. 292 Doyle, J. M. 319 Fincham, F. 278
Conway, M. A. 324, 325 Duchenne de Bologne, G-B. 143, Fincham, F. D. 278, 279
Cook, M. 360 183 Finlay-Jones, R. 375
Corter, C. M. 192-194, 340 Dunbar, K. 331 Fischer, E. F. 83, 84, 87, 309
Coryell, W. 385 Dunbar, R. I. M. 123, 124 Fivush, R. 275
Cosmides, L. 112, 164, 299, 365 Duncan, E. 136,301 Fleming, A. S. 192-194, 340
Costa, P. T. 259, 299 Duncan, S. W. 324 Fleming, J. E. 273, 276
Costello, A. J. 272 Dunn, J. 216, 218, 219, 230, 242, Fleshner, M. 394, 395, 399, 400
Costello, C. G. 380 244, Foa, E. B. 313
Costello, E. J. 272, 274, 286 Dutton, D. G. 281 Fogéi, A. 199, 200, 205
Coulombe, D. 187 Dyer, M. G. 338 Folkman, S. 388
Cox, V. C. 177, 200 Dysinger, W. S. 149 Fónagy, P. 237
Coyne, J. C. 280, 377, 378, 386, Forgás, J. P. 328
387 Eagly, A. H. 326 Fox, N. 241, 253, 255
Craik, K. J. W. 299 Eales, M. J. 120 Fox, R. 343
Crits-Christoph, P. 410 Earls, F. J. 271 Frank, E. 374
Crockenberg, S. 238, 256 Easterling, D. V. 314 Frederickson, B. J. 388
Crwes, F. 407 Eckerman, C. O. 208 Freedman, J. L. 337
Cummings, E. M. 279 Edelbrock, C. S. 272 Freeman, W. 52
Cunningham, M. R. 148 Eibl-Eibesfeldt, I. 94, 95, 98, 248, Freud, A. 37
Cupchik, G. 429 344 Freud, S. 27, 33-37, 44, 57, 60, 61,
Cutshall, J. L. 320 Eich, E. 324
Szerzőicmutatója 493
265, 299, 300, 319, 337, 406- Graham, P. ]. 271-273 , 275 , 276, Hess, R. D. 223
408, 411,420, 428 280, 286, 291, 364 Hess, W. R. 48, 50-52, 61, 99, 172,
Frey, K. 147 Graham, S. 137 176, 335
Fridlund, A.J. 80,81,98,153,154, Gray, ]. A. 260 Hiatt, S. 203
164 Green, D. P. 160,161 Hibbs, E. D. 393
Friedman, M. 398 Greenberg, ]. 389 Hilton, S. M. 187
Friesen, W. V. 80, 95, 96, 98, 141- Greenberg, L. S. 406, 410, 417 Hinde, R. A. 114,140, 293, 255
143, 150, 164, 202, 203, 311 Grinker, R. R. 375 Hochschild, A. R. 57-61
Frijda, N. 80, 86, 129-133, 136, Grossarth-Maticek, R. 398 Hockett, C. F. 109
138-140,154,159,164,231,351 Grossmann, K. 236, 239 Hodges, J. 283, 284, 340
Furuichi, T. 104 Grossmann, K. E. 235, 236 Hoffman, M. L. 216
Fuster, B. 178 Gruber, H. E. 27 Hogarty, G. E. 416
Grünbaum, A. 407 Hohmann, G. W. 144-146
Galanter, E. 300 Grych, J. 278 Hokanson, ]. E. 387
Galinsky, M. D. 420 Guerra, N. G. 270 Holland, E. A. 95
Gamble, C. 109, 112 Gulliver, L. 277 Hollon, S. D. 415
Gammon, G. D. 274 Holmes, T. H. 394
Garber, J. 232, 282 Haggarty, T. 71 Horn, H. L. 307
Garbin, M. 162 Haidt, J. 309,354,359 Homérosz 425
Gardner, D. 223 Haight, G. S. 47 Hong, H-W. 153
Garfield, S. L. 411 Haley, J. 388 Hooley, J. M. 387
Gasson, J. A. 52, 53, 133 Hamm, A. O. 381 Hooven, C. 246
Gay, P. 407 Hammen, C. 280, 376, 385, 388 Hops, H. 388
Gazzaniga, M. S. 180 Hammond, W. R. 348 Home, D. 382
Geertz, C. 70, 74 Hardin, T. S. 389 House, J. 387
Gelder, M. G. 386 Harding, C. M. 390 Howard, K. I. 419
George, C. 236 Harkness, S. 248 Howell, S. 81
George, L. K. 374 Harlow, H. F. 115-117, 283 Huebner, R. R. 202
Gersten, M. 280 Harlow, ]. M. 48, 49, 61 Huesmann, L. R. 275, 276, 280
Gewertz, D. 353 Harlow, M. K. 283 Hughes, D. 374
Gibbs, E. L. 178 Harré, R. 76, 164 Hughlings-Jackson, J. 51, 172
Gibbs, F. A. 178 Harrer, G. 150 Hupka, R. B. 78, 79
Giller, H. 280 Harrer, H. 150 Hyson, M. C. 252
Gjerde, P. F. 279 Harrington, R. 275
Glaser, R. 395, 425 Harris, P. L. 220-223 Insel, T. R. 192
Glass, G. V. 418 Harris, T. O. 284, 285, 372-376, Ira, G. H. 149
Glickman, S. E. 178, 185 379, 381,397,412 Isabella, R. A. 239, 251
Goffman, E. 57-61, 121 Harro, J. 191 lsen, A. 54-57, 61, 306, 311
Goldberg, S. 234, 235, 245, 285 Harsch, N. 321, 322 Izard, C. E. 54, 95, 133, 140, 142,
Goldenberg, H. 416 Hatfield, A. B. 392 199, 202, 205, 252,301
Goldenberg, I. 416 Hatfield, E. 244
Goldman, S. L. 160, 161 Haviland, ]. M. 202, 209, 243 James, W. 27,31,32,34,36,37,55,
Goldsmith, H. H. 238, 239, 250, Házán, C. 336, 338, 339, 341, 342 61, 99, 130, 144, 146, 147, 149,
254, 256 Heath, R. G. 177 151, 299, 312
Goldstein, M. J. 148, 392 Hebb, D. O. 105, 107 Jankowiak, W. R. 83, 84, 87, 309
Golombok, S. 275 Heelas, P. 71, 76, 81 Jenkins, J. H. 392
Gombrich, E. H. 127 Heenan, T. A. 143 Jenkins, J. M. 221, 278, 280, 294,
Goodall, J. 101, 102, 104-106, 122, Hefferline, R. F. 411 364
338, 344, 354, 356 Hegley, D. 201, 202, 205 Jenson, P. S. 267
Goodenough, F. C. 230, 273 Helman, C. 426 Jessell, T. M. 169
Goodman, P. 411 Hembree, E. A. 412, 202 John, K. 274
Gotlib, I. H. 376, 377, 388 Henriques, J. B. 185 John, O. P. 259
Gottesman, 1.1. 390 Henry, W. P. 410 Johnson, D. W. 386, 414
Gottman, J. M. 246,362..364 Herbert, T. B. 397, 399 Johnson, J. 274
Gowers, W. R. 179 Hertel, P. T. 389 Johnson, R. E. 152, 153, 156
Johnson-Laird, P. N. 120,134,164, Kuipers, P. 138, 139 Londerville, S. 315

301-304,306 Kupersmidt, J. D. 289 Long, N. 280
Jonas, H. 405 Lorenz, K. Z. 99, 100, 114, 343
Jones, I. 382 La Freniere, P. J. 285 Lovejoy, C. O. 110, 111,241,336
Jones, S. S. 153 La Rochefoucauld 86 Luborsky, L. 410
Jung, C. G. 36, 339 Lakoff, G. 131 Lutkenhaus, P. 236
Jürgens, U. 199 Lamb, M. E. 285 Lutz, C. A. 74-77,79,83,106,223,
Lambert, M. J. 418 307,349, 382
Kagan, J. 185, 207, 208, 233, 253, Lamon, M. 184, 185 Lyons-Ruth, K. 282, 285
255 Lampman-Petraitis, C. 274 Lytton, H. 289
Kahane, C. 408 Lancaster, J. B. 111 Lyubomirsky, S. 137
Kahneman, D. 328 Landis, K. 387
Kakolewski, J. W. 177, 200 Landman, J. 120 Maccoboy, E. E. 242
Kalin, N. H. 308 Lang, P.J. 154-156,164,381 MacDonald, C. J. 95
Kandel, E. R. 169 Lange, C. 31,147 MacDonald, K. 240, 241,336
Kane, F. 187 Lann, 1. S. 272 Macintyre, M. 339
Kano, T. 104, 106, 107 Larsen, R. J. 147 MacKay, S. 234, 235, 245
Kant, 1. 66 Larson, R. 274, 389 Mackie, D. M. 326, 327, 330
Kaplan, H. I ll Last, C. G. 274 MacLean, D. J. 209
Kaplan, N. 236 László, J. 429 MacLean, P. D. 171-176, 179, 188-
Karno, M. 392 Lazarus, R. J. 388, 413 190, 192,199,302
Kashani, J. H. 271, 274 Lazarus, R. S. 37, 53, 134-136 Maestripieri, D. 142
Kasimatis, M. 147 Leakey, R. 91,353 Magai, C. lásd Malatesta, C. Z.
Katsikitis, M. 142 Leary, M. R. 98 Magee, J. J. 311
Katz, L. F. 246 LeDoux, J. E. 176, 186-188, 301 Magnusson, D. 275
Kavanagh, D. J. 392 Lee, R. B. 123 Maier, S. F. 394, 395, 399, 400
Kavanagh, K. 285 Leff, J. P. 391, 392 Main, M. 236, 285
Kearney, G. D. 142 Lelwicka, M. 209 Malatesta, C. Z. 199,201,202,205,
Keegan, J. 361 Lemyre, L. 385 243, 252
Keltner, D. 121 Lerner, R. M. 256 Maldonado, M. 383
Kemper, T. D. 335, 336, 363 Levenson, R. W. 150,164,362,363 Mandler, G. 129, 151, 300
Kendler, K. S. 380-382 Leventhal, H. 314, 315, 423 Mangelsdorf, S. 256
Kendrick, C. 215 Levi, P. 360 Manstead, A. S. R. 95, 329
Kennedy, S. 395 Levine, L. J. 220 Marcus, S. 428
Kennell, J. H. 340 Levy, R. J. 71 Marks, J. 91
Kermoian, R. 230 Levy, S. M. 397 Markus, H. R. 70, 80, 349
Kessler, R. C. 370,371,413, 419, Lewin, R. 91, 353 Marshall, L. 110
Ketcham, K. 322 Lewis, C. S. 85 Martin, J. 242
Kiecolt-Glaser, J. K. 395, 425 Lewis, Marc 199 Martin, L. L. 147
Kimsey, S. L. 395 Lewis, Michael 70, 121, 201, 203, Martinez, P. 349
Kitayama, S. 70, 80, 349 217,244,245,252,255,277,285 Masutani, M. 148
Klaus, M. H. 340 Lichtheim, M. 424 Matas, L. 236
Kleinman, A. 369, 382, 383 Liddle, C. 284, 291,336,341, 376 Matheny, A. P. 254
Klug, F. 313,314 Lieberman, A. 326 Mathews, A. 313, 314, 325, 390
Klüver, H. 175, 176 Liebowitz, M. R. 83 Mathews, A. M. 386, 414
Kochanska, G. 282 Lindsley, D. B. 188 Matsumoto, D. 72, 223
Koot, H. M. 275 Linton, M. 317, 318, 322 Maynard-Smith, J. 341
Kopp, C. B. 230 Lipsey, M. W. 418 Maziade, M. 290
Kovács, M. 276 Littenberg, R. 208 McCain, T. M. 414
Kraemer, G. W. 116, 117 Liwag, M. 132-134, 136, 139, 164, McCrae, R. R. 259, 399
Kramer, P. D. 104 322, 415 McGee, R. 271, 274, 276
Krasner, S. S. 162 Loelin, J. C. 260 McGoldrick, M. 387
Kraut, R. E. 152, 153,156 Loewi, O. 188 McKenzie, S. 142
Krebs, J. R. 336 Loftus, E. F. 315, 319, 321, 322 McNally, R. J. 390
Kuipers, L. 392, 393 Loftus, G. R. 315 Mechanic, D. 383
Mehl, L. 340 O ’Donnell-Teti, L. 268 Plomin, R. 250, 251, 253-258, 260,

Melzoff, A. N. 211 Offord, D. R. 271, 273, 275, 276 382
Mendoza, S. P. 344 Ofshe, R. 316 Plutchik, R. 113
Mervis, C. B. 218 Ogan, T. A. 214 Polanyi, M. 305
Mesquita, B. 80, 131, 164 Olds, J. 176, 177 Polya, G. 306
Metalsky, G. L. 377 O'Leary, A. 394, 395 Popper, K. R. 331, 423
Metcalfe, ]. 324 Olson, D. R. 427 Pribram, K. H. 300
Michel, M. K. 268 Oltmanns, T. F. 369 Prior, M. 273
Miklowitz, D. J. 392 Olweus, D. 275, 286 Proust, M. 317, 428
Miliaressis, E. 187 Onstad, S. 390 Purkis, J. 47
Miller, G. A. 300 Oppenheim, D. 285 Putnam, H. 131
Miller, I. W. 387 Orlinsky, D. E. 419 Pynoos, R. S. 320
Miller, T. I. 418 Ortony, A. 98, 164, 200 Pyszcynsky, T. 389
Miller, W. L. 350 Orvaschel, H. 274
Milner, P. 176 Osgood, C. E. 335 Quiggle, N. L. 270
Mindé, K. 291 Oster, H. 201, 202, 205 Quintilianus 331
Mineka, S. 187 O ’Sullivan, M. 143, 182 Quinton, D. 277, 284, 291, 336,
Minuchin, S. 416 Ozer, D. J. 259 341, 376
Mischel, W. 162, 258
Mitchell, S. A. 249 Ö hm an, A. 353 Racine, Y. 271
Miyake, K. 70, 235, 255 Radke-Yarrow, M. 243, 282, 288
Monroe, S. M. 374 Panksepp, J. 192 Rahe, R. H. 394
Montepare, ]. M. 374 Pannabacker, B. J. 340 Raleigh, M. J. 103
Moran, P. 374 Papez, J. W. 172, 176 Rapson, R. L. 244
Moreno, J. L. 140, 141 Papousek, H. 199 Regier, D. A. 371
Morris, D. 140, 141 Papousek, M. 199 Reiman, E. M. 191
Morrow, J. 388 Parker, J. D. A. 389, 393 Reimers, M. 205
Morsbach, H. 71 Parrott, W. G. 160, 389 Reise, S. P. 259
Moscovitch, M. 182 Parry, G. 379 Reisenzein, R. 134, 163, 229
Moylan, S. 328 Patterson, G. R. 246, 248, 270, 286, Rende, R. D. 290
Munn, P. 218, 244 288, 289 Repacholi, B. 282, 285
Murphy, E. 417 Patterson, M. J. 95 Rheingold, H. R. 208
Myers, R. S. 209, 210 Paulhan, F. 300 Richards, I. A. 20
Pavlov, I. P. 54, 55, 187 Richards, M. P. M. 206
Nader, K. 320 Pavot, W. 163 Richman, N. 271-273, 275, 276,
Nagel, L. 201, 202, 205 Paykel, E. S. 380 280, 286, 291
Nance, J. 349, 360 Penfield, W. 179 Richters, J. 288, 349
Neimeyer, R. A. 415 Pennebaker, J. W. 423, 425, 427 Riley, V. 399
Neisser, U. 70, 321, 322 Peris, F. 411 Rimé, B. 77, 121, 124, 154, 425
Nelson, C. A. 209 Perring, C. 385, 388 Rioch, D. M. 171
Nesse, R. M. 108, 112 Perry, D. G. 270 Roberts, R. E. 387
Neu, J. 98, 406 Perry, L. C. 270 Roberts, W. 245
Newman, J. D. 192 Peters-Martin, P. 256 Robertson, D. W. 84
Newman, J. R. 414 Peterson, G. 340 Robins, L. N. 275, 277, 371
Niedenthal, P. M. 55, 312, 325 Pető, R. 396 Robinson, L. A. 415
Nishida, T. 103 Pettit, G. S. 286, 287 Robinson, R. G. 185
Nolen-Hoeksema, S. 137,388,389 Petty, R. 326, 330 Rochester, M. 234, 235, 245
Nowlis, H. H. 160 Philippot, P. 154 Rogers, C. R. 411, 420
Nowlis, V. 160 Pilowsky, 1. 142 Rosenbaum, J. F. 280
Nunley, E. P. 84, 421 Pincus, A. L. 259 Rosenberg, D. 425
Nussbaum, M. C. 39, 40, 427 Pinney, T. 44, 45, 428 Rosenberg, E. L. 152
Pittam, ]. 143 Rosenman, R. H. 398
Oatley, K. 113, 120, 134-136,158, Planalp, S. 144 Rosenstein, D. 202
164, 301-304, 306, 375, 379, Platón 39, 65,336, 337 Ross, E. D. 182
380, 385, 388 Rothbart, M. K. 231, 251, 252
Rousseau, ]■]. 66 Shweder, R. 353 Stringer, C. 109, 112

Rozin, P. 309,354, 359 Sibley, C. 92 Stroop, J. R. 313
Rubin, K. H. 253 Siegel, A. 176 Stubbe, D. E. 286, 392
Rubio-Stipec, M. 273, 280 Simon, H. A. 60,157,158, 300 Sturgeon, D. 393
Ruckmick, C. A. 149 Simons, R. L. 286 Sullivan, M. W. 201, 203, 252
Russell, J. A. 82, 97-99, 129-132, Singer, J. A. 407-409 Sulloway, F. J. 51
164, 310 Singer, J. E. 151, 329 Suomi, S. J. 117
Rutherford, D. 144 Singer, J. L. 407-409 Super, C. M. 248
Rutter, M. 60, 271, 272, 274, 276- Slaby, R. G. 270 Svejda, M. J. 340
278, 280, 284, 288, 290-292, Sloane, R. B. 418
336,341,376 Slovic, P. 328 Sztanyiszlavszkij, C. 59
Smith, A. 120
Saarni, C. 220, 222 Smith, H. P. R. 150 Tajfel, H. 356
Sabini, J. 389 Smith, M. A. 278, 291, 3694 Tannen, D. 353
Sacks, O. 188, 189 Smith, M. L. 418 Tarrier, N. 393
Safran, J. D. 406, 410, 417 Smith, R. S. 291 Tasker, P. 73
Sági, A. 235, 285 Smuts, B. B. 105 Tassinary, L. G. 95
Salaman, E. 317 Snyder, J. 246 Taylor, G. J. 393
Salapatek, P. 206, 207 Sogon, S. 148 Taylor, J. 51
Salovey, P. 78, 160, 161 Solomon, J. 285 Teasdale, J. D. 377, 387, 389, 415
Sandvik, E. 163 Solomon, R. 65 Tellegen, A. 310
Sapolsky, R. M. 306 Solomon, Z. 379 Terwogt, M. M. 223
Sarason, B. R. 379 Sonetti, M. G. 344, 345 Thayer, R. E. 414
Savage-Rumbaugh, E. S. 109 Sorce, J. F. 214 Thoits, P. A. 379,394
Scarr, S. 206, 207 Sorenson, E. R. 95-97 Thomas, A. 252
Schächter, S. 151, 329 Spangler, G. 235 Thomas, E. M. 110
Schank, R. 100 Spiegel, D. 419 Thomas-Knowles, C. 421
Scheff, T. J. 121,122,411,412,427 Spiegel, J. P. 375 Thompson, R. A. 230, 231, 255,
Scherer, K. R. 133, 143, 148 Spielberger, C. D. 162 256
Schiff, B. B. 178, 184,185 Spinoza, B. 41-44, 61 Tillitski, C. J. 420
Schlosser, S. 270 Spock, B. 72 Tinbergen, N. 99-101, 114
Schwartz, ]. C. 76, 77, 106 Sroufe, A. 201, 335 Tizard, B. 278, 280, 283, 284, 291,
Schwartz, J. H. 169 Sroufe, L. A. 201, 236, 285 340
Schwartz, N. 328 Starkstein, S. E. 185 Tizard, J. 271
Sebeok, T. A. 305 Stearns, C. Z. 307 Tomarken, A. 152
Seligman, M. E. P. 377 Stearns, P. N. 71 Tomkins, S. S. 52-54, 61, 80, 100,
Selye, H. 393 Steer, R. 162 140, 149, 151, 153, 164, 199,
Seth, V. 339 Stegge, H. 121 248, 268, 269,300
Setterlund, M. B. 55, 311 Stein, N. 132-136, 139, 140, 164, Tooby.J. 112, 164, 299, 365
Seyfarth, R. M. 118, 344 220,322,364,378,416 Totman, R. 401
Shaffer, J. B. P. 420 Steiner, J. E. 200 Tousignant, M. 383
Shakespeare, W. 37, 38, 401, 423, Stemmier, D. G. 150, 155 Trabasso, T. 132-134, 136, 139,
428 Stenberg, C. R. 213, 286 140, 164, 322, 415
Shapiro, D. A. 379 Stepper, S. 147 Trevarthen, C. 211
Shaver, P. 76, 77, 106, 336, 338, Stern, D. 211,212,215,219,240,249 Triandis, H. 335
339,341,342 Sternberg, K. J. 275 Tronick, E. Z. 211-213, 240, 280
Shea, E. 212 Stevenson, J. 271, 272, 276, 286, Tropp, M. 188
Shekelle, R. B. 399 291, 342 Troyes, C. 84, 85
Shelley, M. 67, 69, 188 Stone, J. D. 379 Tucker, D. M. 183
Sherif, C. W. 354, 357 Strachey, J. 409 Tulkin, S. 208
Sherif, M. 354, 356-358 Strack, F. 147 Túrna, A. H. 272
Shields, S. A. 386 Strauss, E. 182 Turner, J. 356
Shimanoff, S. B. 123 Strauss, ]. S. 390 Turner, T. J. 98, 164, 200
Shostak, M. 83 Strayer, F. F. 247 Tversky, A. 328
Shrout, P. E. 374 Strayer, J. 245 Tyler, W. J. 71
Ucros, C. G. 324 Wagner, H. L. 95, 155, 329 Wilson, D. B. 418

Umberson, D. 387 Walden, T. A. 214 Wilson, W. E. 288
Umiker-Sebeok, J. 304 Walker-Andrews, A. S. 210 Windle, M. 256
Wallbott, H. G. 148 Wing, J. K. 391
Vaccarino, F. J. 178 Walsh, F. 387 Winnicott, D. W. 340
Vaitl, D. 381 Washburn, S. L. 91 Wolff, P. 201, 213
Valenstein, E. S. 52, 177, 200 Waters, E. 201, 237, 409 Wolpe.J. 413,414
Valins, S. 32 Watson, D. 310 Woolf, V. 19, 45
Van Bezooijen, R. 143 Watters, E. 316 Wordsworth, W. 426
Van Brakei, J. 96, 129 Watts, A. W. 72 World Health Organization 266,
Van den Berghe, P. L. 211 Wegner, D. M. 423 383, 390
Van Eerdewegh, M. M. 284 Weisfeld, G. E. 98, 103, 120, 121, Worobey, J. 252
Van Ijzendoorn, M. H. 237 148 Worth, L. T. 326, 327,330
Van Sommers, P. 78 Weiskrantz, L. 176, 188 Wright, M. R. 335
Vásár, E. 191 Weissman, M. M. 274, 386, 387 Wright, R. 358-360
Vaughn, B. 238, 256 Weisz, J. R. 248 Wu, S. 76, 77, 106
Vaughn, C. E. 391 Wellman, H. M. 220 Wundt, W. 135
Veblen, T. 121, 350 Werner, E. E. 291
Velez, C. N. 274 Whalen, R. E. 150 Yates, F. A. 405
Veken, E. 55 Whitbeck, L. B. 376 Young, K. G. 271
Verhulst, F. C. 275 Whitmore, K. 271, 278, 280, 291 Yuille, J. C. 320
Vigotszkij, L. S. 91, 199 Wiener, B. 137 Yung, B. 348
Visalberghi, E. 344, 345 Wierzbicka, A. 82 Zahn-Waxier, C. 215, 216, 244,
Von Holst, E. 178 Wig, N. N. 392 282
Von Saint Paul, U. 178 Wiggins, J. S. 259 Zajonc. R. B. 134, 147
Von Uexküll, J. 304 Williams, J. M. G. 389 Zbrozyna, A. W. 187
Williams, S. 280, 288 Zonderman, A. B. 399
Wachs, T. 256 Williamson, G. M. 329, 398 Zubin, ]. 390
Wade, S. L. 374 Wills, T. A. 379 Zumbahlen, M. R. 230
Wagenaar, W. A. 318, 319 Wilson, A. C. 108, 109
Osiris Kiadó, Budapest
ww w.osiriskiado.hu
A kiadásért felel Gyurgyák János

Olvasószerkesztő Fedor Sára
A kötetet tervezte Szigligeti Mária
A nyomdai előkészítés az Osiris Kft. munkája
Tördelő Kmety Lóránt
Nyomta és kötötte a Dürer Nyomda Kft., Gyula
Felelős vezető Megyik András ügyvezető igazgató
ISBN 963 389 038 1

ISSN 1218-9855
Az É r z e l m e i n k bevezető tankönyv: az érzelmekkel kap-
csolatos, mindannyiunkat érintő és érdeklő kérdéseknek
átfogó, de rendkívül világos, a kezdő pszichológushallgató
és a laikus számára is érthető tárgyalása. A kötet számos
szakterület érzelem kutatási eredm ényeit fogja össze: a
kísérleti, szociál- és klinikai pszichológia, a biológia, a szo
ciológia, a pszichiátria, az antropológia legújabb adatai
m ellett képet kapunk az érzelmek kutatásának történe
téről, betekintést nyerhetünk abba, hogyan jelentek meg
az érzelmek az irodalomban, külön fejezet szól az érzelmek
evolúciójáról, valam int a kulturális hasonlóságokról és
különbségekről. A szerzők írói és pedagógiai tehetségének
köszönhetően a számos különböző megközelítés ellenére
egységes kép tárul elénk az érzelmek funkcióiról, miközben
élvezetes és informatív olvasmányban van részünk.
4480 Ft

Oatley, Keith - Jenkins, Jennifer M - Érzelmeink1

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Oatley, Keith - Jenkins, Jennifer M - Érzelmeink1

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

K eith O atley - Jennifer M.

Jenkins > Érzelm eink

Osiris Kiadó ►Budapest, 2001

A fordítást az eredetivel egybevetette

Minden jog fenntartva

© Keith Oatley, Jennifer M. Jenkins, 2001

1. fejezet. Nézőpontok az érzelmek értelmezésében 25

2. fejezet. Az érzelmek kulturális értelmezése 63

Középkori lovagi szerelem 84

3. fejezet. Az érzelmek evolúciója 89

4. fejezet. Mi az érzelem? 127

5. fejezet. Az érzelmek agyi mechanizmusai 167

6. fejezet. Az érzelmek fejlődése 197

7. fejezet. Egyéni különbségek az emocionalitás fejlődésében 227

Érzelemsémák: hidak a korábbi és későbbi kapcsolatok között 248

8. fejezet. Érzelmek és gyermekkori pszichopatológia 263

9. fejezet. A megismerés és meggyőzés funkciói és hatásai 297

Észlelési hatások 311

10. fejezet. Érzelmek a társas kapcsolatokban 333

11. fejezet. Az érzelmek szerepe a felnőtt-pszichopatológiában 367

Stressz és rák 396

12. fejezet. Pszichoterápia, tudatosság és elbeszélés 403

1.0. Három fénykép Darwin A z ember és az állat érzelmeinek

6.0. Négyéves kislány jellegzetes dühös arckifejezése 197

11.3. A normális érzelmek és a depresszív összeomlás érzelmeinek

1.1. A Darwin (1872) által tárgyalt érzelemkifejezések 29

Bármely terület szakértői számára az egyik legnehezebb feladatot az je­

Elképzeléseinket és a leírtakat a témával kapcsolatban megjelent

Az alábbi barátok és munkatársak elolvasták a könyv kéziratát, és

című kurzusának résztvevői - Kirsten Blokland, Tara Burke, Bruce

Az érzelmek pszichológiájának megalapozása

Filozófiai és irodalmi háttér

Ebben a fejezetben bemutatunk néhány olyan gondolkodási vonalat,

Az érzelm ek pszichológiájának m egalapozása

Mivel ezena a területen még nem minden nyilvánvaló, a bemutatásra ke­

Charles Darwin: a biológiai megközelítés

Gonosz szenvedélyeinknek tehát származásunk a forrása!! -

Charles Darwin, a modern biológia központi alakja egyike a pszicholó­

ismeretében úgy gondolnánk, hogy Darwin szerint az érzelmeknek fon-

csekélyebb előnnyel sem járnak” (28. o.). Darwin érzelemkifejezésekre

Kifejezés Mozgásszervek Érzelem

Forrás: Oatley, 1992.

Pontosabban azt gondolta, hogy az érzelemkifejezések olyanok, mint

nek során egyik oldalon kimutatjuk a szemfogunkat, a vicsorgás és a ha­

1.1. ábra. Charles Darwin két

Darwin a biológiai tudományok megfigyeléseivel egészítette ki ezt a bi­

William James: a testi megközelítés

... a testi változások közvetlenül következnek az izgató tény észle­

A fejezet elején található idézet William James híres tankönyvéből, a

ságunk határán azt az érzést keltve bennünk, hogy ez a saját szívdobogá­

1.2. ábra. Ez az illusztráció

tapasztalatnak, tovább élt az érzelmek pszichológiai értelmezéseiben,

Sigmund Freud: a pszichoterápiás megközelítés

„Mindjárt elugrottam az ablaktól, nekidőltem a falnak, nem kap­

Sigmund Freud nem dolgozott ki az érzelemre mint olyanra vonatkozó

epizódok olyan durva testi zavarokkal, amelyeket William James is leírt.

közölhetem, hogy Katharina nem unokahúga, hanem tulajdon leánya

zítson a szorításukon azon keresztül, hogy a személy megérti, szabályozza

Filozófiai és irodalmi háttér

A nyugati hagyományban semmi esetre sem Darwin, James és Freud vol­

Arisztotelész: a fogalmi megközelítés

... nincs a világon se jó, se rossz; gondolkodás teszi azzá.

Arisztotelész, aki Kr. e. 384-322-ben élt, lefektette az érzelem európai és

Bármely terület szakértői számára az egyik legnehezebb feladatot az je

Mivel ezena a területen még nem minden nyilvánvaló, a bemutatásra ke

Charles Darwin, a modern biológia központi alakja egyike a pszicholó

nek során egyik oldalon kimutatjuk a szemfogunkat, a vicsorgás és a ha

Darwin a biológiai tudományok megfigyeléseivel egészítette ki ezt a bi

... a testi változások közvetlenül következnek az izgató tény észle

ságunk határán azt az érzést keltve bennünk, hogy ez a saját szívdobogá

„Mindjárt elugrottam az ablaktól, nekidőltem a falnak, nem kap

A nyugati hagyományban semmi esetre sem Darwin, James és Freud vol

Descartes > René Descartes-ot általában a modern filozófia megalapozó

mint az éhség és a fájdalom. A perceptuális és testi szenvedélyekkel ellen

így ahhoz, hogy előidézzük magunkban a merészséget és megszüntessük a félel

aki kutatásokkal és praxisának kiépítésével foglalkozik; kinevezik a vá

A huszadik század során az érzelmek vizsgálata sok csatornán folyt - bio

A magasabb idegi elrendeződések az alacsonyabb szintűekből fejló'dtek ki, megfé

elképzelések szerint a magasabb mentális folyamatok terepe - ellenőr

A z a szándékom, hogy újra felvessek olyan témákat, amelyek so

A huszadik század második felében - először csak gyengén - olyan han

lyát, a kínai nagykövet elfordított pillantását és a francia gazdasági tiszt

Ebben az első fejezetben elkezdtünk néhány gondolatmenetet az érzel

tartozott a természetes megfigyelés (Charles Darwin), elméletek felállí

Az érzelmek tanulmányozásának legjobb általános és átfogó bevezetője, amely inter

világosodás kora volt: a világegyetemről szerzett tudományos ismeretein