On the Formation of Clergy Fathers of

the Church Medieval Continuations

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmeta.com/product/on-the-formation-of-clergy-fathers-of-the-church-medi
eval-continuations/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

We Were All in Adam The Unity of Mankind in Adam in the

Teaching of the Church Fathers 1st Edition Marta
Przyszychowska

https://ebookmeta.com/product/we-were-all-in-adam-the-unity-of-
mankind-in-adam-in-the-teaching-of-the-church-fathers-1st-
edition-marta-przyszychowska/

A Commentary on the Compendium of the Social Doctrine

of the Church Christians For National Liberation

https://ebookmeta.com/product/a-commentary-on-the-compendium-of-
the-social-doctrine-of-the-church-christians-for-national-
liberation/

Princes of the Church Bishops and their Palaces The

Society for Medieval Archaeology Monographs 1st
Edition David Rollason

https://ebookmeta.com/product/princes-of-the-church-bishops-and-
their-palaces-the-society-for-medieval-archaeology-
monographs-1st-edition-david-rollason/

On the Reception of the Heterodox into the Orthodox

Church 1st Edition Uncut Mountain Press

https://ebookmeta.com/product/on-the-reception-of-the-heterodox-
into-the-orthodox-church-1st-edition-uncut-mountain-press/
Monastic Archaeology Papers on the Study of Medieval
Monasteries Graham Keevill

https://ebookmeta.com/product/monastic-archaeology-papers-on-the-
study-of-medieval-monasteries-graham-keevill/

History and the Formation of Marxism Bertel Nygaard

https://ebookmeta.com/product/history-and-the-formation-of-
marxism-bertel-nygaard/

Norbert Elias’s African Processes of Civilisation: On

the Formation of Survival Units in Ghana Dieter Reicher

https://ebookmeta.com/product/norbert-eliass-african-processes-
of-civilisation-on-the-formation-of-survival-units-in-ghana-
dieter-reicher/

Foundations of Mobile Media Studies Essential Texts on

the Formation of a Field 1st Edition Jason Farman
(Editor)

https://ebookmeta.com/product/foundations-of-mobile-media-
studies-essential-texts-on-the-formation-of-a-field-1st-edition-
jason-farman-editor/

History of the Christian Church The Bible Philip Schaff

https://ebookmeta.com/product/history-of-the-christian-church-
the-bible-philip-schaff/
 THE FATHERS
OF THE CHURCH
M EDI A E VA L C ON T I N UAT ION

VOLU M E 21
 THE FATHERS
OF THE CHURCH
M EDI A E VA L C ON T I N UAT ION

EDI TOR I A L BOA R D

Gregory F. LaNave
Pontifical Faculty of the Immaculate Conception
Dominican House of Studies
Editorial Director

Regis J. Armstrong, O.F.M. Cap. Joseph Goering

The Catholic University of America University of Toronto

Peter Casarella Frank A. C. Mantello

Duke Divinity School The Catholic University of America

John Cavadini Jan Ziolkowski

University of Notre Dame Harvard University

Trevor Lipscombe
Director
The Catholic University of America Press

Carole Monica C. Burnett

Staff Editor
BL. HRABANUS
MAURUS
ON THE FORM ATION
OF CLERGY

Translated by

OW EN M. PHEL A N

THE CATHOLIC UNIVERSITY OF AMERICA PRESS

Washington, D.C.
 Copyright © 2023
THE CATHOLIC UNIVERSITY OF AMERICA PRESS
All rights reserved
Printed in the United States of America

The paper used in this publication meets the minimum

requirements of the American National Standards for
Information Science—Permanence of Paper for Printed
Library Materials, ANSI z39.48–1984.

Library of Congress Cataloging-in-Publication Data

is available from the Library of Congress.
isbn 978-0-8132-3639-1
 For the men of the Mount
and for the many holy priests I have
been blessed to know
Contents
Contents

C ON T E N T S

Translator’s Preface xiii

Abbreviations for Names of Biblical Books xv
Select Bibliography xvii

INTRODUCTION
Introduction 3
Life of Hrabanus Maurus 3
Works 7
Hrabanus and Reform 10
On the Formation of Clergy 12
Reading On the Formation of Clergy 17
Texts and Translations 20

ON THE FORMATION OF CLERGY

Prologue 23

Preface to the Brothers of the Monastery

of Fulda 26

Book One 28
1.1. C oncerning the one catholic
Church of God 28
1.2. C oncerning the three orders of
the Church 28
1.3. Concerning the tonsure of clerics 30
1.4. Concerning ecclesiastical ranks 31
1.5. Concerning the trifold order of bishops 33
viii Contents

1.6. Concerning presbyters 35

1.7. Concerning deacons 36
1.8. Concerning subdeacons 38
1.9. Concerning acolytes 39
1.10. Concerning exorcists 39
1.11. Concerning readers and psalmists 40
1.12. Concerning doorkeepers 41
1.13.  Who ought to approach the sacred
order and in which sequence   42
1.14. Concerning priestly vestments 42
1.15. Concerning the amice 42
1.16. Concerning the coat, that is, the linen tunic 43
1.17. Concerning the cincture 43
1.18. Concerning the maniple 44
1.19. Concerning the stole 44
1.20. Concerning the dalmatic 45
1.21. Concerning the chasuble 45
1.22. Concerning sandals 46
1.23. Concerning the pallium 47
1.24. Concerning the sacraments of the Church 47
1.25. Concerning the sacrament of Baptism 48
1.26. Concerning catechumens 50
1.27. Concerning the order of catechizing 51
1.28.  Concerning the immersion of Baptism
and the anointing of chrism 52
1.29. C oncerning the dress of the baptized and
the Eucharist 54
1.30.  Concerning the imposition of episcopal hands
and the sacrament of Chrismation 55
1.31. C oncerning the sacrament of the Lord’s Body
and Blood 59
1.32. C oncerning the office of the Mass 67
1.33. Concerning the order of the Mass 68

Book Two 73
2.1. C oncerning the offices and prayers of
the canonical hours 73
2.2. Concerning the first morning celebration 74
2.3. Concerning the office of the first hour 75
2.4. C oncerning the celebration of the third
hour 75
 Contents ix

2.5. Concerning the office of sext 76

2.6. Concerning the office of the ninth hour 76
2.7. Concerning the evening celebration 77
2.8. Concerning compline 77
2.9. Concerning the nocturnal celebration of vigils 78
2.10. Concerning other lawful prayers 79
2.11. Concerning private prayers 80
2.12. Concerning the fourfold kind of prayers 80
2.13. How compunction is born from these types 82
2.14. Concerning “exomologesis,” that is, confession 83
2.15. Concerning petitions 84
2.16. Concerning the parsing of the Lord’s Prayer 84
2.17. Concerning fasting 86
2.18. W hat the difference is between fasting
and station 86
2.19. C oncerning the fast of the fourth, the fifth,
the seventh, and the tenth month 87
2.20. C oncerning the Lenten fast (Quadr agesimali
ieiunio) 88
2.21. Concerning the fast of Pentecost 89
2.22. On the fast before the Lord’s birth, which happens in
the ninth and tenth months 90
2.23. Concerning other lawful fasts 91
2.24. C oncerning the fast of the four Saturdays,
in which there are twelve readings and
holy ordinations 91
2.25. Concerning private fasts 93
2.26. C oncerning the origin of the two-day and
three-day fasts 94
2.27. C oncerning the eating of meat and concerning the
drinking of wine 95
2.28. Concerning the diversity of alms 95
2.29. Concerning penance 97
2.30. Concerning satisfaction and reconciliation 99
2.31. Concerning the Nativity of the Lord 101
2.32. Concerning the Epiphany 102
2.33. Concerning the Purification 103
2.34. Concerning the Septuagesima, and Sexagesima,
and Quinquagesima, and Quadragesima 105
2.35. Concerning the Day of Palms 106
x Contents

2.36. Concerning the Lord’s Supper 107

2.37. Concerning the Day of Preparation (Good Friday) 107
2.38. Concerning the Holy Saturday of the Pasch 110
2.39. Concerning the Lord’s Pasch (Easter) 112
2.40. Concerning the Ascension of the Lord 115
2.41. Concerning Pentecost 116
2.42. Concerning the Lord’s Day 119
2.43. Concerning the feasts of the saints 120
2.44. Concerning offering sacrifices for the dead 122
2.45. C oncerning [church] dedications, and whence
that whole ordo derives its origin 123
2.46. C oncerning the feasts of ancient times and
why feasts and holidays were so called 126
2.47. Concerning the canticle 128
2.48. Concerning the Psalms 129
2.49. Concerning hymns 130
2.50. Concerning antiphons 130
2.51. Concerning responsories 131
2.52. Concerning readings 131
2.53. Concerning the books of the two Testaments 133
2.54. Concerning the writers of the sacred books 135
2.55. Concerning benedictions 138
2.56. Concerning the Symbol 139
2.57. Concerning the Rule of Faith 140
2.58. Concerning various heresies 142

Book Three 152

3.1. W hat is appropriate for those who wish to
approach to holy orders to know and
to have 152
3.2. C oncerning the eminence of Holy Scriptures
and to what all knowledge ought to refer 155
3.3 In which obscurities Sacred Scripture is
wrapped, and that it is not permitted to any
to read it rashly 156
3.4. Concerning the grades of wisdom and charity 157
3.5. T hat he who arrives at the integrity of wisdom
ought to arrive at the perfection of charity 160
3.6. C oncerning the manner of reading Sacred
Scriptures 161
 Contents xi

3.7. C oncerning the canon of the Hebrews, how among

them is a threefold order of divine Scriptures 161
3.8. How it happens that what is written is not
understood 163
3.9. Concerning unknown literal signs 165
3.10. Concerning unknown metaphors 165
3.11.  Concerning ambiguous signs and how
they come about 167
3.12. Concerning literal or metaphorical ambiguities 169
3.13. T he method of discovering whether a statement
is literal or metaphorical 170
3.14. C oncerning the diverse meaning of words that
exist in contradiction and in difference 172
3.15. T hat a different understanding of the same
words of Scripture is not a danger if the sense
is consistent with the truth 174
3.16. C oncerning the two kinds of heathen teachings
and which are those that men established 175
3.17. W hich [teachings] have investigated divinely
instituted things 176
3.18. Concerning the grammatical art and its types 179
3.19. Concerning rhetoric 181
3.20. Concerning dialectic 182
3.21. Concerning mathematics 184
3.22. Concerning arithmetic 184
3.23. Concerning geometry 187
3.24. Concerning music 188
3.25. Concerning astronomy 190
3.26. Concerning the books of the philosophers 191
3.27. C oncerning the acquisition and exercise of
the virtues 193
3.28. What a Catholic teacher ought to do in speaking 195
3.29. T hat the authors of the canonical books were
both wise and eloquent 197
3.30. W hat the general public ought to be taught by
means of pleasant speech 198
3.31. C oncerning the best way of speaking and what
is appropriate for a preacher to observe in
speaking 199
3.32. C oncerning the three kinds of speech that the founder
of Roman eloquence thus distinguished 200
xii Contents

3.33. W hen to use simple style, and when to use

temperate (temperato) style, and when to use
grand style in speaking 201
3.34. Examples from the Apostle of the aforementioned
three styles 201
3.35. How these three styles ought to be mixed among
themselves 204
3.36. W hat it is to speak wisely and eloquently, and that
he does not say something contrary, who, living well,
preaches things advanced by another 205
3.37. On the differences in teaching according
to the character of the hearers 206
3.38. W hich kinds of virtues should be opposed to
each kind of vice 216
3.39. That the possibility of preaching ought to be sought
from the Lord 220

Dedication  222

General Index  225

Index of Holy Scripture  228
TRANSLATOR’S PREFACE
TRANSLATOR’S PREFACE

T R A N S L AT OR’ S PR E FAC E

This translation has been a work of many years, when during

single days, or weeks, or even a month over a summer or two,
I was able to sit down with Hrabanus and with his sources and
work through the text. My first encounter with De institutione
clericorum was during my doctoral work at Notre Dame, where
I was interested in education and focused on how Hrabanus
thought about instruction during one of the great periods of
educational renewal in Western civilization. The work took on
a new and deeper interest for me when I was offered a job at
Mount St. Mary’s Seminary, and I began to prepare for and to
reflect upon teaching seminarians. My teaching encouraged
me to think more about how men were trained for priestly min-
istry in the past, and I started to consider working on a trans-
lation.
As I rooted around in Hrabanus’s guide, I kept thinking
about how unusual some of his formulations were with regard
to modern understanding, yet at the same time how much of
what he offered seemed familiar. Unmistakable changes in
the particulars of content and conceptualization challenged
me to think about why contemporary priestly formation looks
the way it does. Still, deep continuities of concern and of basic
tasks continually underscored for me aspects of an unbroken
tradition in which the men of the Mount stand. In and around
Hrabanus’s work, his concerns and frustrations, his aspirations
and disappointments, reflect not only Carolingian anxieties
for Frankish society, but also seemingly perennial scholarly
and academic challenges—I think simultaneously aggravating
and comforting to modern instructors!
Generally, it is my hope that readers will find this transla-
tion a useful addition to studies of the history of education

xiii
xiv TRANSLATOR’S PREFACE

in the West, particularly the period between the end of the

ancient world and the rise of medieval universities. More spe-
cifically, I would like to add to the growing body of transla-
tions for students of early medieval history. I also hope that
the work will be received by the smaller subset of students and
scholars interested in the history of Christianity and traditions
of clerical formation, most of whom seem to focus—for good
reasons—on the Reformation and post-Reformation eras.
As with any book, there are many people to thank, but
only one to blame. I would like to thank my graduate school,
Notre Dame, and my graduate advisor, Thomas F. X. Noble,
for the encouragement and support necessary for a career in
history. Thanks also are due to my current institution, Mount
St. Mary’s Seminary. Faculty development grants approved
by multiple rectors, first Msgr. Stephen P. Rohlfs, P.A., and
then Msgr. Andrew R. Baker, provided time and resources to
complete this project. The book would not be possible with-
out the effort of the good people at The Catholic University
of America Press. Thanks are due for the valuable feedback
in the anonymous reader’s report, and for the kind efforts of
the director, Trevor Lipscombe, the series director, Gregory
LaNave, and the series editor, Carole Burnett. I am grateful
beyond words for my family, my parents Merrill and Kathleen,
my wife Lauren, and my children: Declan, Therese, Ciaran,
Michael, Gemma, Felicity, and Charlotte. Often they wondered
what in the world I was doing up in my office. Now they know.
I also owe a word of thanks to the many wonderful young peo-
ple of Fairfield soccer, who have provided countless days of al-
most always welcome distraction or respite from academic and
scholarly labors. I ask the reader’s pardon for the barbarisms,
solecisms, and infelicities of interpretation contained within.

Emmitsburg, Maryland
Solemnity of Sts. Peter and Paul, 2021
ABBREVIATIONS

ABBREVIATIONS

A BBR E V I AT ION S F OR N A M E S
OF BI BL IC A L B O OK S

Old Testament
Genesis Gn Proverbs Prv
Exodus Ex Ecclesiastes Eccl
Leviticus Lv Song of Songs Song
Numbers Nm Wisdom Wis
Deuteronomy Dt Sirach Sir
Joshua Jos Isaiah Is
Judges Jgs Jeremiah Jer
Ruth Ru Lamentations Lam
1 Samuel 1 Sm Baruch Bar
2 Samuel 2 Sm Ezekiel Ezek
1 Kings 1 Kgs Daniel Dn
2 Kings 2 Kgs Hosea Hos
1 Chronicles 1 Chr Joel Jl
2 Chronicles 2 Chr Amos Am
Ezra Ezr Obadiah Ob
Nehemiah Neh Jonah Jon
Tobit Tb Micah Mi
Judith Jdt Nahum Na
Esther Est Habakkuk Hab
1 Maccabees 1 Mc Zephaniah Zep
2 Maccabees 2 Mc Haggai Hg
Job Jb Zechariah Zec
Psalm(s) Ps(s) Malachi Mal

xv
xvi ABBREVIATIONS

New Testament
Matthew Mt 1 Timothy 1 Tm
Mark Mk 2 Timothy 2 Tm
Luke Lk Titus Ti
John Jn Philemon Phlm
Acts of the Apostles Acts Hebrews Heb
Romans Rom James Jas
1 Corinthians 1 Cor 1 Peter 1 Pt
2 Corinthians 2 Cor 2 Peter 2 Pt
Galatians Gal 1 John 1 Jn
Ephesians Eph 2 John 2 Jn
Philippians Phil 3 John 3 Jn
Colossians Col Jude Jude
1 Thessalonians 1 Thes Revelation Rv
2 Thessalonians 2 Thes
BIBLIOGRAPHY

BIBLIOGRAPHY

S E L EC T BI BL IO G R A PH Y

Texts
Hrabanus Maurus. De institutione clericorum libri tres. Edited by Detlev Zimpel.
Pieterlen and Bern: Peter Lang, 1996.
———. De institutione clericorum/Über die Unterweisung der Geistlichen. 2 vols.
Translated by Detlev Zimpel. Turnhout: Brepols, 2006.

Translations of Ancient and Medieval Sources

The following titles offer English translations of works that Hrabanus
used in constructing On the Formation of Clergy.
Alcuin. Alcuin of York: His Life and Letters. Translated by Stephen Allott.
Leeds: William Sessions, 1974.
———. The Rhetoric of Alcuin and Charlemagne. A Translation, with an Intro-
duction, the Latin Text, and Notes. Latin title: Disputatio de rhetorica et de
virtutibus. Translated by Wilbur Samuel Howell. Princeton: Princeton
University Press, 1941.
Augustine. The City of God. Latin title: De civitate dei. 3 vols. Translated by
Gerald D. Walsh et. al. Fathers of the Church 8, 14, and 24. Washington,
DC: The Catholic University of America Press, 1950–1954.
———. Christian Instruction. Latin title: De doctrina christiana. Translated by
John J. Gavigan. Fathers of the Church 2. Washington, DC: The Catholic
University of America Press, 1947.
———. Faith, Hope, and Charity. Latin title: Enchiridion. Translated by Ber-
nard Peebles. Fathers of the Church 2. Washington, DC: The Catholic
University of America Press, 1947.
———. On Order: St. Augustine’s Cassiciacum Dialogues, Volume 3. Latin title: De
ordine. Translated by Michael P. Foley. New Haven: Yale University Press,
2020.
———. Tractates on the Gospel of John. 5 vols. Translated by John W. Rettig.
Fathers of the Church 78, 79, 88, 90, and 92. Washington, DC: The Cath-
olic University of America Press, 1988–1995.
Bede. Commentary on the Acts of the Apostles. Translated by Lawrence T. Mar-
tin. Cistercian Studies Series. Collegeville, MN: Liturgical Press, 1989.
———. Homilies on the Gospels. 2 vols. Translated by Lawrence T. Martin and
David Hurst. Kalamazoo: Cistercian Publications, 1991.

xvii
xviii BIBLIOGRAPHY

———. The Reckoning of Time. Translated by Faith Wallis. Translated Texts

for Historians. Liverpool: Liverpool University Press, 1999.
———. On the Tabernacle. Translated by Arthur G. Holder. Translated Texts
for Historians. Liverpool: Liverpool University Press, 1994.
The Book of Pontiffs (Liber pontificalis): The Ancient Biographies of the First Ninety
Roman Bishops to AD 715. Translated by Raymond Davis. Translated Texts
for Historians. Liverpool: Liverpool University Press, 2000.
Cassiodorus. Institutions of Divine and Secular Learning. Latin title: Institutio-
nes. Translated by James W. Halporn. Translated Texts for Historians.
Liverpool: Liverpool University Press, 2004.
Pope Gelasius I. The Letters of Gelasius I (492–496): Pastor and Micro-Manager
of the Church of Rome. Translated by Bronwen Neil and Pauline Allen. Ad-
notationes: Commentaries on Early Christian and Patristic Texts [series].
Turnhout: Brepols, 2014.
Pope Gregory the Great. Forty Gospel Homilies. Translated by David Hurst.
Cistercian Studies Series. Collegeville, MN: Liturgical Press, 1990.
———. Moral Reflections on the Book of Job. 6 vols. Translated by Brian Kerns.
Cistercian Studies Series. Collegeville, MN: Liturgical Press, 2014– .
———. Pastoral Care. Latin title: Regula pastoralis. Translated by Henry Davis.
Ancient Christian Writers 11. New York and Mahwah, NJ: Newman Press,
1978.
Isidore of Seville. De Ecclesiasticis Officiis. Translated by Thomas L. Knoebel.
Ancient Christian Writers 61. Mahwah, NJ: Paulist Press, 2008.
———. The Etymologies of Isidore of Seville. Translated by Stephen A. Barney et
al. Cambridge: Cambridge University Press, 2006.
Jerome. Commentary on Matthew. Translated by Thomas P. Scheck. Fathers
of the Church 117. Washington, DC: The Catholic University of America
Press, 2008.
John Cassian. The Conferences. Translated by Boniface Ramsey. Ancient
Christian Writers 57. Mahwah, NJ: Paulist Press, 1997.
St. Leo the Great. Letters. Translated by Brother Edmund Hunt, CSC. Fa-
thers of the Church 34. Washington, DC: The Catholic University of
America Press, 1957.
Ordo Romanus XI. In Edward C. Whitaker. Documents of the Baptismal Liturgy.
Rev. and expanded 3rd ed. by Maxwell E. Johnson. Collegeville, MN:
Liturgical Press, 2003.
Tertullian. On Prayer. Translated by Emily Joseph Daly. In Disciplinary, Moral,
and Ascetical Works. Fathers of the Church 40. Washington, DC: The Cath-
olic University of America Press, 1959.
 BIBLIOGRAPHY xix

Modern Sources
The following titles designate some introductory English language
scholarship on Hrabanus, his life and his work. Interested readers
may scan the notes and bibliographies in these secondary sources to
find additional studies in other scholarly languages.
Coon, Lynda L. Dark Age Bodies: Gender and Monastic Practice in the Early Me-
dieval West. The Middle Ages Series. Philadelphia and Oxford: University
of Pennsylvania Press, 2011.
De Jong, Mayke. “The Empire as Ecclesia: Hrabanus Maurus and Biblical
Historia for Rulers.” In The Uses of the Past in the Early Middle Ages, edited
by Yitzhak Hen and Matthew Innes, 191–226. Cambridge: Cambridge
University Press, 2000.
———. “Old Law and New-Found Power: Hrabanus Maurus and the Old
Testament.” In Centers of Learning: Learning and Location in Pre-Modern
Europe and the Near East, edited by Jan Willem Drijvers and Alasdair A.
MacDonald, 161–76. Leiden: Brill, 1995.
———. In Samuel’s Image: Child Oblation in the Early Medieval West. Brill’s Stud-
ies in Intellectual History. Leiden: Brill, 1996.
Gillis, Matthew Bryan. Heresy and Dissent in the Carolingian Empire: The Case of
Gottschalk of Orbais. Oxford: Oxford University Press, 2017.
Goldberg, Eric J. Struggle for Empire: Kingship and Conflict under Louis the Ger-
man, 817–876. Conjunctions of Religion and Power in the Medieval Past
[series]. Ithaca: Cornell University Press, 2006.
Grifoni, Cinzia. “This is a Cleric: Hrabanus Maurus’ De institutione clericorum,
Clerical Monks, and the Carolingian Church.” In Monastic Communities
and Canonical Clergy in the Carolingian World (780–840): Categorizing the
Church, edited by Rutger Kramer, Emilie Kurdziel, and Graeme Ward,
267–300. Turnhout: Brepols Publishers, 2022.
Hildebrandt, M. M. The External School in Carolingian Society. Leiden: Brill,
1992.
Hummer, Hans J. Politics and Power in Early Medieval Europe: Alsace and the
Frankish Realm, 600–1000. Cambridge Studies in Medieval Life and
Thought: Fourth Series. Cambridge: Cambridge University Press, 2006.
Luscombe, David Edward. “Hrabanus Maurus and the Predestination Con-
troversy.” In Hrabanus Maurus: Gelehrter, Abt von Fulda und Erzbischof von
Mainz, edited by Franz J. Felten and Barbara Nichtweiss, 141–58. Mainz:
Publikationen Bistum Mainz, 2006.
Mayeski, Marie Anne. “‘Let Women Not Despair’: Rabanus Maurus on Wom-
en as Prophets.” Theological Studies 58 (1997): 237–53.
Phelan, Owen M. “The Carolingian Renewal in Early Medieval Europe
Through Hrabanus Maurus’s Commentary on Matthew.” Traditio 75 (2020):
143–75.
———. “New Insights, Old Texts: Clerical Formation and the Carolingian
Renewal in Hrabanus Maurus.” Traditio 71 (2016): 63–89.
xx BIBLIOGRAPHY

———. “What is Romanization? Roman Authority, Recontextualization, and

Reform in Carolingian Liturgical Expositions.” Revue Bénédictine (forth-
coming).
Pollheimer, Marianne. “Hrabanus Maurus—the Compiler, the Preacher,
and his Audience.” In Sermo Doctorum: Compilers, Preachers, and their Au-
diences in the Early Medieval West, edited by Maximilian Diesenberger,
Yitzhak Hen, and Marianne Pollheimer, 203–28. Turnhout: Brepols,
2013.
Raaijmakers, Janneke. The Making of the Monastic Community of Fulda,
c.744–c.900. Cambridge: Cambridge University Press, 2012.
Sánchez-Prieto, Ana B. “Hrabanus Maurus’ De institutione clericorum: Teach-
ing, Theology, Liturgy and Liberal Arts in Carolingian Germany.” Studia
monastica 60:1 (2018): 27–62.
Schipper, William. “Hrabanus Maurus and his Sources.” In Schooling and So-
ciety: The Ordering and Reordering of Knowledge in the Western Middle Ages,
edited by Alasdair A. MacDonald and Michael W. Twomey, 1–21. Gronin-
gen Studies in Cultural Change. Leuven: Peeters, 2004.
Woods, Clare. “Six New Sermons by Hrabanus Maurus on the Virtues and
the Vices.” Revue Bénédictine 107 (1997): 280–306.
INTRODUCTION

INTRODUCTION
INTRODUCTION
 I N T RODUC T ION

Life of Hrabanus Maurus

Probably best known to modern audiences as the putative
author of the hymn “Come, Holy Ghost,” Hrabanus Maurus
(783–856) was famous during his own life for his work as an
abbot, an archbishop, and an author. He remained widely
esteemed throughout the Middle Ages, cited approvingly by
intellectuals including Peter Damian (1007–1072), Rupert of
Deutz (1075–1129), Bernard of Clairvaux (1090–1153), Peter
the Venerable (1092–1156), Gratian (fl. 1150), Peter Lombard
(1100–1160), Vincent of Beauvais (1184–1264), Thomas Aqui-
nas (1225–1274), and Gabriel Biel (1420–1495). Hrabanus’s
prestige in the medieval imagination is exemplified by his
appearance in the medieval literary masterpiece The Divine
Comedy, where Dante (1265–1321) encounters him in Paradise
among St. Bonaventure’s cohort in the fourth heaven, the
sphere of the Sun.
Hrabanus Maurus was born in Mainz in the last quarter of
the eighth century to Walaram and Waltrada, Frankish nobles
and prominent figures in Franconia. First established by the
Romans in the first century BC on the western bank of the
Rhine River, Mainz became a key stronghold and the seat of
a large and influential archbishopric for the eastern Frankish
world. Around 788, Hrabanus was given as an oblate to the
monastery of Fulda. Located about ninety miles from Mainz,
Fulda was one of the largest and most important Frankish
monasteries. Built on the site of a Merovingian fort, itself built
on the site of a Roman villa, Fulda occupied a position on the
Fulda River of great military, political, and economic impor-
tance for the region. The area would retain its significance

3
4 INTRODUCTION

into the modern period as the Fulda Gap was viewed as stra-
tegically significant during both the Napoleonic Wars and the
Cold War.
As a boy, Hrabanus’s intellectual ability was identified early
and fostered. Sometime before 800, he was sent to the court
school at Aachen, where he met leading Carolingian intellec-
tuals such as Alcuin of York (735–804). He returned to Fulda
by 801, when he was ordained a deacon by Abbot Baugulf (r.
779–802), but he was quickly assigned to further study and
sent to the monastery of St. Martin of Tours. There he joined
a circle of gifted students tutored by Alcuin, who had recently
retired from court and taken up the post of abbot. Alcuin’s
efforts were central to the advancement of broad intellectu-
al, cultural, and spiritual reform often characterized as the
Carolingian Renaissance or the Carolingian Renewal. Many
students from this circle moved into influential positions
across Carolingian Europe, such as Hildebald (d. 818), Char-
lemagne’s court chaplain and the first Archbishop of Cologne,
and Sigebert, abbot of the important monastery of Ferrières.
Hrabanus Maurus’s own name dates to his time at Tours.
“Hraban” or “Raban” is derived from Old High German for
“raven,” perhaps reflecting Hrabanus’s dark hair. At St. Mar-
tin, rather than referring to Hrabanus by latinizing his name
as “corvus” or “corvinianus,” Alcuin bestowed on him the nick-
name “Maurus.” Maurus was St. Benedict of Nursia’s favorite
and most devoted pupil, and, like Hrabanus, an oblate. Greg-
ory the Great’s Dialogues laud Maurus’s moral life and helpful-
ness to Benedict, emphasizing the special connection between
teacher and prize pupil.
After studies at Tours, Hrabanus returned to Fulda. In 814,
he was ordained a priest by Archbishop Haistulf of Mainz
(d. 825) and began to teach at Fulda’s monastic school. From
819 to 822, he served as the school’s headmaster, a not small
undertaking insofar as Fulda accepted more than one hundred
students between 826 and 835. While teaching at Fulda, Hraba-
nus drew to his classroom gifted students from around the Car-
olingian world, replicating the fraternity he had experienced
 INTRODUCTION 5

at Tours under Alcuin. Among the ecclesiastical leaders who

trained under Hrabanus were Bishop Solomon of Constance
(d. 871), Abbot Lupus of Ferrières (c. 805–c. 862), and Abbot
Walahfrid Strabo of Reichenau (c. 808–849), who would serve
as a principal tutor for Charlemagne’s grandson, Charles the
Bald (823–877).
In 822, Hrabanus was elected abbot of Fulda. At the head
of a large and influential monastery, he turned his formidable
intellect to matters beyond the classroom. Hrabanus brought
a close to a tumultuous period of division and rancor within
the monastery and ushered in an era during which the mon-
astery’s numbers grew, its library swelled, and its landhold-
ings were dotted with churches. At Fulda he worked to create
close ties between the monastery and its benefactors, build-
ing a sacred network of patronage centered on the cloister.
He brought many relics to Fulda and encouraged the monks
to develop a devotional life around the cult of saints. He also
worked to integrate Fulda into the region, inviting the local
community to participate in the worship and faith life of the
monastery as well as providing aid and respite to the locals
during the turbulent 830s and 840s.
Beyond Fulda and its environs, Hrabanus engaged the wid-
er Church and the greater political world. He weighed in on
ecclesiastical controversies ranging from the administrative,
such as the institution of lay abbots and the tradition of child
oblation, to the theological, such as the mid-century debate
over predestination. He also passed comment on civil and po-
litical issues, especially by promoting the unity of the Frankish
Empire. Hrabanus unwaveringly supported Emperor Louis the
Pious (778–840) against his sons during the 830s. Then, after
Louis’s death in 840, Hrabanus rallied behind Louis’s oldest
son and Charlemagne’s grandson, Lothar I (795–855), and
supported his claims to the imperial title and rulership over
the Frankish world. Many key civil and ecclesiastical figures
recognized Hrabanus’s influence and courted the abbot’s fa-
vor, including Lothar’s brother, Louis the German (806–876),
who visited Fulda in an effort to woo Hrabanus. In 841, his
6 INTRODUCTION

support for Lothar cost him. Louis vanquished his older broth-
er during the Carolingian Civil War, and Lothar’s defeat trig-
gered, among other things, Hrabanus’s abrupt retirement.
From 842 to 847, Hrabanus lived in a cell at Fulda’s depen-
dency, Petersberg. In retirement, Hrabanus threw himself
again into intellectual activity, writing and promoting reform.
He wrote and dedicated works to encourage successful minis-
try and promote ecclesiastical renewal among his old friends
and ecclesiastical peers ensconced across the Carolingian
world, such as Bishop Haimo of Halberstadt (778–853), with
whom Hrabanus had studied under Alcuin. He also kept tabs
on civil and political happenings and penned several works of
biblical exegesis, which he offered as advice manuals to Louis
the German. His interest in east Francia went neither unno-
ticed nor unappreciated. Louis’s relationship with Hrabanus
warmed over his five years of retirement and included another
visit, where Louis and Hrabanus met face-to-face at Rasdorf,
another of Fulda’s satellite communities.
In 847, Louis recalled his former critic to duty and elevat-
ed him to head the most prestigious episcopal see in the east
Frankish world, that of Mainz, Hrabanus’s own hometown. As
archbishop, Hrabanus cultivated the close relationship that
existed on both an institutional and a personal level between
Mainz and Fulda. Institutional connections extended back
to Fulda’s foundation by Sturm (705–779) in 744 under the
auspices of Boniface (672–754) and his missionary activity.
Personal relationships included Hrabanus’s connections to his
two predecessors at Mainz, Haistulf and Otgar (d. 847), both
of whom were dedicatees of Hrabanus’s writings and the for-
mer of whom had ordained Hrabanus to the priesthood. As
archbishop, Hrabanus would champion the reform efforts he
had promoted as a scholar, monk, and abbot at Fulda. He con-
voked three reform synods at Mainz: in 847, the very year of
his elevation, and also in 848, and again in 852. He continued
to reflect, write, and act on pressing contemporary spiritual
and worldly controversies until his death in 856.
 INTRODUCTION 7

Works
Hrabanus Maurus wrote nearly continuously. Surviving
from his pen are a staggering number of biblical commentar-
ies addressing the entire canon of Scripture, numerous letters
addressed to leading figures across the Carolingian world, in-
structional manuals, homilies, and poems.
Hrabanus worked consistently on biblical commentaries
across the breadth of his adult life. They constitute his larg-
est body of work. Importantly, not all his commentaries were
written in the same way, for the same reasons, or to the same
audiences. Many were written to promote clerical reform. His
Commentary on the Gospel of St. Matthew, for example, was writ-
ten as an introductory text for students approaching the Gos-
pel for the first time. Throughout the work he focuses on basic
orientation to open up the Gospel as a whole and on provid-
ing simple comments to help unpack obscure passages. Other
commentaries appear as advice manuals for political leaders.
He wrote on the books of Kings for Louis the Pious, on Joshua
for Lothar I, and on Chronicles for Louis the German. Hraba-
nus was convinced that the Old Testament was a source of law
and leadership advice that could be profitably mined in the
present age. Notably, some of his works were written for female
leaders, such as his commentaries on the books of Judith and
Esther for the Empress Judith of Bavaria (d. 843), Louis the Pi-
ous’s second wife. Moreover, some Old Testament commentar-
ies were written on command, such as works on the prophets
Jeremiah and Ezekiel, which Lothar specifically sought from
the Fulda monk. But the target audience for Hrabanus’s study
of the Old Testament was not restricted to temporal rulers,
as evidenced by a commentary on Exodus written for Bishop
Freculf of Lisieux (d. 851).
Fifty-nine letters written by Hrabanus survive and have been
edited. These letters must only scratch the surface of the vigor-
ous epistolary network Hrabanus maintained over the course
of his long career. A list of the recipients of his surviving cor-
respondence hints at the wide range of individuals with whom
he conversed. He wrote to at least six different members of the
8 INTRODUCTION

Carolingian imperial family across three generations. Letters

survive to Louis the Pious; Louis’s son, Lothar I; and Lothar I’s
son, Lothar II (835–869). He engaged women in the imperial
retinue. Letters are preserved both to Louis’s second wife, Ju-
dith, and Lothar I’s wife, Ermendgard of Tours (804–851). Let-
ters also survive to Louis the German, Lothar I’s brother, who
would come to control the eastern Frankish world. He also
corresponded with important aristocratic lay leaders across
the Carolingian world, including Count Eberhard of Friuli
(815–866), a well-educated and influential figure who served
Louis the Pious and Lothar I in Italy, leading military cam-
paigns against the Bulgars and Saracens and, more broadly,
watching over Carolingian interests on the Italian peninsula.
In addition to civil leaders, Hrabanus frequently engaged ec-
clesiastical leaders around Fulda and across the Carolingian
world. He exchanged letters with his episcopal predecessors at
Mainz, Otgar and Haistulf, as well as formidable peers, such
as Archbishop Hincmar of Rheims (806–882) and Bishop Fre-
culf of Lisieux. He also corresponded with well-placed brother
monks across Frankish Europe, including Abbot Hilduin of St.
Denis (775–855) and Abbot Lupus of Ferrières.
Hrabanus was active in ninth-century ecclesiastical contro-
versies and developed sophisticated positions on a number of
burning theological issues. He wrote a treatise weighing in
on the topic of predestination during a bitter and widespread
debate across the 850s. He crafted a spirited defense of Au-
gustine’s teaching on predestination against a theology of
double predestination advanced by Gottschalk of Orbais. He
defended the oblation of children to the Church, a practice
of which he himself was an example. His argument focused
on the sanctity and binding nature of the vows taken for ob-
lates by their parents. Hrabanus authored a study of computus,
the calendrical calculations that allowed for the keeping of a
calendar and especially for determining the precise date for
Easter each year. In the work he considered various calendrical
systems, defined different measurements of time from the sec-
ond to the week to the year, and treated astronomical obser-
vation, since the positions of the heavenly bodies were crucial
 INTRODUCTION 9

for fixing dates. Hrabanus also waded into a long-running de-

bate over the nature of the soul, its relation to other souls, and
its connection to the body. Among the treatises he wrote on
controversial topics, some do not survive. Hrabanus mentions
in one of his letters that he wrote a treatise on the subject of
the Eucharist, which has been lost, though we can know some-
thing of his thoughts on the Eucharist from other writings,
such as On the Formation of Clergy.
Ever the teacher, Hrabanus often turned his attention to
instruction. Hrabanus was interested in literacy, particularly
among his Germanic brethren. He composed an introductory
Latin textbook based on the work of the late antique gram-
marian Priscian. He also composed a Latin-Gothic glossary
to help students with vocabulary. Hrabanus drafted a treatise
on various alphabets and written signs, called On the Invention
of Languages. He was also deeply committed to ecclesiastical
instruction in particular. In addition to his treatise On the For-
mation of Clergy, he also wrote at least two cycles of homilies,
one as a set to be preached to the Emperor Lothar I and an-
other set envisioned as models for preachers more generally.
He drafted a massive twenty-two-book encyclopedic reference
work for preachers entitled On the Natures of Things, sometimes
also called On Everything. Toward the end of his life, he com-
posed On Sacred Orders, which considers clerical ranks, the
sacraments, and priestly vestments, as well as On Ecclesiastical
Teaching, which presents a program of missionary instruction.
These last two works draw heavily on his earlier work on priest-
ly formation along with his work on sermons. Others of Hraba-
nus’s works were more focused still. For Lothar, he appended
to his treatise on the soul a collection of excerpts drawn from
a classical Roman military handbook by Vegetius. He also com-
piled an influential martyrology, a catalogue of martyrs and
saints according to the order of the feast days in the calendar.
Hrabanus displayed an interest in the Christian practice of
penance, drafting two penitentials as well as a set of questions
and answers on penitential law and its pastoral exercise.
Many poems of different kinds survive from Hrabanus’s
hand. The most spectacular is from his youth, In Honor of the
10 INTRODUCTION

Holy Cross, a collection of figured poems dedicated to Louis

the Pious in 810. Divided into two books, the first book con-
tains a preface and twenty-eight poems along with correspond-
ing prose explanations of the poems. Hrabanus’s ingenious
versus intertexti, which are verses fitted into figures or images,
are among the great artistic achievements of the Middle Ages.
A second book adds explanations for each of the twenty-eight
items in Book One. Shorter, but no less important, is a collec-
tion of brief tituli that Hrabanus composed for churches un-
der Fulda. Tituli are usually verse inscriptions that accompany
and explain images, most often frescoes and mosaics, but also
altars, vessels, ivories, or cloths. Other poems are integrated
into his larger works, as at the beginning and the end of On the
Formation of Clergy.

Hrabanus and Reform

Toward the end of the second decade of the ninth centu-
ry, while working at Fulda, but before he was named school-
master, Hrabanus threw himself into the work of ecclesiasti-
cal reform under a broader impetus for educational reform.
In so doing, the monk picked up on a theme long important
to Carolingian leadership, to his own mentor Alcuin of York,
and to the work and life of his home, Fulda. More than thirty
years earlier, Charlemagne had begun promoting education-
al reform across the Frankish world through a circular letter,
On the Cultivation of Letters (De litteris colendis). Because he un-
derstood behavior and language to be closely connected, the
king required that bishoprics and monasteries concentrate not
only on fostering moral life, but also on developing education-
al competency with the goal of ensuring that people not only
live rightly but also speak correctly. Charlemagne especially
focused on the study of literature so that people would be pre-
pared to understand Scripture more easily and more correctly.
While copies of the circular letter were directed to ecclesias-
tical leaders across the Frankish world, the letter has a clear
and unique connection to Fulda. Modern scholars know the
letter through the copy dispatched to and preserved by Abbot
 INTRODUCTION 11

Baugulf of Fulda. Charlemagne’s instinct for education as a

principal tool of reform was deepened and expanded through
collaboration with Hrabanus’s teacher, Alcuin of York. In 789
Charlemagne promulgated something of a vision statement
for Carolingian society as a People of God living according
to God’s Law. This General Admonition (Admonitio generalis),
among many topics, treated education. It demanded that bish-
ops and abbots test their priests and monks on basic educa-
tional and catechetical matters, and it obliged them to train
preachers skilled in the art of scriptural interpretation. That
Alcuin, Hrabanus’s beloved teacher, was the document’s pri-
mary architect connects broader Carolingian reform impulses
to Hrabanus’s own education.
In addition to the long-standing Carolingian reform agen-
da framing Hrabanus’s early education, continued attention
to reform punctuated the monk’s adult life. Shortly after he
came to power in 814, Louis the Pious convoked reform coun-
cils at the royal palace in Aachen. In 816 and again in 817,
ecclesiastical and civil leaders from across the Frankish world
assembled to consider and to promote ecclesiastical reform.
Carolingian reform concerns shaped Hrabanus’s approach to
education throughout On the Formation of Clergy (De institutione
clericorum), in which Hrabanus responded to issues raised at
Aachen. Importantly, educational reform was not just an ac-
ademic exercise for Hrabanus. He presented his work to its
dedicatee, Archbishop Haistulf of Mainz, on the occasion
of the consecration of Fulda’s great Salvator basilica on the
feast of All Saints in 819, in the hopes that it would serve the
priests of the archdiocese. Moreover, On the Formation of Clergy
is not an isolated effort at reform. The next year, 820, Hra-
banus submitted to Archbishop Haistulf a brand-new com-
mentary on the Gospel of Matthew. As Hrabanus explained
in his dedicatory letter, his chief aim was to summarize and
simplify the Church’s long tradition of exegesis on Matthew
in order to render tradition intelligible to new students and
easily accessible to more advanced readers. Around the same
time also, Hrabanus composed a series of seventy model ser-
mons at Haistulf’s request to be circulated as preaching aids
12 INTRODUCTION

among the local clergy. At some point between 822 and 825,
Hrabanus asked Haistulf to gather the sermons into a single
collection and circulate them together. Thus, On the Formation
of Clergy sits amid immediate, concrete efforts at reform as well
as long-running Carolingian concern for educational and ec-
clesiastical renewal.
While this flurry of activity is of note for its intensity and
temporal proximity to the councils of Aachen, all of which
helps us to contextualize the work, it by no means bounded
Hrabanus’s interest in reform, but was merely one milestone in
a lifelong project. During his retirement, so to speak, from 842
to 847, Hrabanus compiled his massive encyclopedic commen-
tary On the Natures of Things (De rerum naturis). A dedicatory
letter to his friend and classmate Haimo, Bishop of Halber-
stadt, explains that Hrabanus realized from his own experi-
ence that ecclesiastical leaders often did not have the time and
resources needed for effective preaching and pastoral care. To
help remedy the situation, he used his time at Petersberg to
compile a sizeable volume of concise theological and exeget-
ical explanations that he hoped would support clergy tasked
with the important work of preaching while beset by the legal,
political, social, and many other kinds of obligations laid upon
ecclesiastical officials. Also during his enforced sabbatical,
Hrabanus composed his On Ecclesiastical Teaching (De ecclesiasti-
ca disciplina) for his friend Bishop Reginbald, a chorbishop at
Mainz, who had been tasked with leading missionary activity
in Thuringia. Through an explanation of how to prepare for,
to conduct, and to sustain a mission, Hrabanus drew on his
earlier reform writings, re-writing and re-editing portions of
his On the Formation of Clergy and model homiliary in order to
apply them to reforming Carolingian missionary practice.

On the Formation of Clergy

On the Formation of Clergy offers through three books a com-
prehensive program for a renewal of priestly formation in the
ninth century. Drawing upon the wider impulses of the Caro-
lingian Renewal, Hrabanus’s work is notable for its systematic
 INTRODUCTION 13

organization, its effort to connect theological reflection to pas-

toral effect, and its subsequent impact on Christian thinkers.
Hrabanus viewed clerical formation as concerned primarily
with liturgy and with teaching or preaching. He presented the
various ranks of clerics as the central figures in a universal,
overarching, liturgically constituted Church; so he concentrat-
ed on clerical activities and their meanings. Central to his con-
cerns were the administration of and effects of the sacraments.
He explained what a model liturgist does and why, which he
carefully connected to how an exemplary scholar teaches and
why. In moves characteristic of the broader Carolingian intel-
lectual enterprise, Hrabanus fashioned much of his treatment
from the sources of the Church’s tradition, both ancient and
contemporary. He quoted Scripture, both the Old and New
Testaments. He marshaled Church Fathers, especially Augus-
tine (354–430), Cassiodorus (487–585), Gregory the Great (c.
540–604), and Isidore of Seville (c. 560–636). He drew in the
observations of contemporary teachers like Alcuin of York and
occasionally offered reflections in his own words. Clergy have
liturgical, sacramental, jurisdictional, and catechetical duties.
Clergy must know what to do, how to do it, and how to commu-
nicate to others. The Fulda schoolmaster privileged liturgical
explanation over doctrinal exposition. Throughout all three
books, Hrabanus’s explanations focus on correct liturgical ob-
servance, a deep sacramental life, and making liturgy and the
sacraments intelligible to and transformative for the laity.
Book One explains Holy Orders. It distinguishes between
clergy and laity, describes the ranks of the priesthood, con-
siders clerical vestments, and treats the sacraments. Through-
out the book, Hrabanus leaned heavily on the seventh-century
Visigothic Bishop of Seville, Isidore. Much of the book jux-
taposes definitions and historical data drawn from Isidore’s
encyclopedic Etymologies with the explanations and examples
found in the bishop’s ecclesiastical primer, On Ecclesiastical Of-
fices (De ecclesiasticis officiis). When Hrabanus turned to the sac-
rament of Baptism, he depended on Alcuin’s teachings, while
he looked to Augustine’s Tractates on John for analysis of the
Eucharist. References to the Liber pontificalis, a serial biography
14 INTRODUCTION

of the Popes first compiled in the sixth century and kept into
the ninth, supplied Hrabanus with evidence for and justifica-
tion of development in liturgical rites. Hrabanus’s authorial
voice appears in several ways. Subtly, it can be detected in his
engagement with Isidore, in what he chose to include and what
he decided to leave out; overtly, in how he reordered his mate-
rial, jumping around among Isidore’s texts to cull selections.
Early in Book One, his own words are less frequently found,
such as in chapter two, where he explained why he agreed with
Isidore’s reasoning, or in chapter three where he confessed to
be somewhat flummoxed by an explanation of tonsure drawn
from a letter of Aldhelm of Malmesbury and remarked, “But
what might be understood by this we leave to the judgment of
the reader.”1 Later in the book, particularly when describing
and elucidating the sacraments, Hrabanus spoke with his own
words, especially to reshape or reimagine a selection from an
earlier text. In the section on Baptism, he made a number of
more and less subtle alterations along with adding substantial
original comment. For example, he quoted Jesus’s words at the
Great Commission in Matthew, but rather than use the Vulgate
form, as Isidore did, he substituted the liturgical form familiar
from the Easter Vigil consecration prayer for the blessing of
the baptismal font in both the Gelasian and Gregorian sacra-
mentaries, which connects his discussion both to other sections
on the catechumenate and to Easter Sunday as well as aligning
his idiom with popular Carolingian practice.2 Sacramentaries
are the principal books for the celebration of the Mass, and
the Gelasian and Gregorian are two influential early medieval
types of sacramentaries. In this same section, amid his quota-
tion from Isidore, Hrabanus added text to draw a contrast not
found in Isidore. He focused on the sacramental connection
between the visible action of the water and the invisible action
of the Holy Spirit by adding prefixes to “tangible” and “visible.”3
Whether quoting selections or writing original text, the Fulda
schoolmaster remained in deep conversation with tradition.

1. De institutione clericorum 1.3.

2. De institutione clericorum 1.25.
3. Ibid.
 INTRODUCTION 15

Book Two outlines priestly life. It sketches required prayer

routines for the clergy, laying out the canonical hours. It de-
fines various kinds of prayers and penances as well as explain-
ing fasting regimens, both obligatory and optional. It enu-
merates the principal seasons and feasts of the liturgical year.
It identifies the fundamental activities, beliefs, and practices
of the Church, such as church dedications, the Creed, and
hymnody. It concludes with a lengthy catalog of heresies to be
avoided. Isidore again is a chief source, but more inconsistent-
ly because the practices outlined by Isidore for the Visigothic
church did not square with Hrabanus’s expectations for Car-
olingian clergy. For example, Hrabanus included Prime as an
eighth canonical hour of prayer, expanding on Isidore’s sev-
en hours of prayer. For calendrical matters, and occasionally
elsewhere, Hrabanus looked to the great Anglo-Saxon monk
and scholar, the Venerable Bede, while for principal discussion
on prayer and penance, Hrabanus turned to a famous ascet-
ic and transmitter of eastern monastic teachings to the Latin
west, John Cassian. Occasionally, he sampled different authors
before adding his own insights, such as in his explanation of
the Pater Noster, where he surveyed Bede, Cassian, and Isidore
before concluding with his own analysis. Book Two includes
somewhat more frequent reference to papal decretals in or-
der to provide some legal anchoring for mentions of the ca-
nonical requirements of fasting and penance. His own voice is
clearest when connecting traditional explanations to current
practices, such as reconciliation on Holy Thursday and public
baptisms on Easter and on Pentecost. He also wrote eloquently
about church dedications and the history of feast days, where
he drew on his own expertise in the Bible to connect bibli-
cal antecedents to contemporary activities. As with Book One,
Hrabanus set the practices of the Church within a biblical and
patristic tradition—which helps to explain not only what cler-
gy do, but why they do it.
Book Three provides a program for clerical studies. It intro-
duces the Bible as the principal source of ecclesiastical knowl-
edge and explains how the Scriptures must be plumbed for
teachings on wisdom and charity. The book works through
16 INTRODUCTION

basic interpretive moves, such as distinguishing between lit-

eral and metaphorical significance, before laying out how a
robust program of the liberal arts enables a cleric more deeply
to engage and more competently to preach the Word of God.
The book then turns to some fundamental preaching tech-
niques, such as the three basic classical rhetorical styles, and
explains how to engage an audience most effectively and to
what end, particularly to encourage moral behavior through
clear teaching on virtues and vices. Most of the third book
consists of rearranged and edited selections from Augustine’s
On Christian Teaching (De doctrina christiana), but portions are
also lifted from Gregory the Great’s Pastoral Rule (Regula pasto-
ralis) and Cassiodorus’s Institutes of Divine and Human Learning
(Institutiones). Hrabanus carefully reworked Augustine’s treat-
ment of knowledge and wisdom and connected it to Gregory’s
consideration of charity and pastoral care, in his own words
explaining that “ justly is charity joined to knowledge, because
the fruit of knowledge exists in charity alone.”4 This final book
builds upon the first two by stressing the evangelical and pas-
toral impact demanded of priestly life and work.
Hrabanus Maurus’s On the Formation of Clergy offers readers
an organized and sophisticated vision of clerical education il-
luminative of several different conversations regarding eccle-
siastical and cultural renewal. First, it shows engagement with
long-standing Carolingian attention to reform. Hrabanus ad-
dressed key themes and concerns articulated by Charlemagne
in the previous century, through works like On Cultivating Let-
ters and the General Admonition. Second, the work engages with
contemporary concerns of both a local and an empire-wide
nature. On the one hand, Hrabanus clearly responded to the
needs of his brother monks at Fulda and to issues of concern
in his home diocese of Mainz. At the same time, the work en-
gages imperial reform impulses emanating from Louis the Pi-
ous’s councils held at Aachen in 816 and 817. Third, the work
touches on Christian life and reform in the later ninth cen-
tury and down through the Middle Ages into the early mod-
ern period. Manuscript transmission of this text, along with a
4. De institutione clericorum 3.4.
 INTRODUCTION 17

flurry of works with similar or overlapping concerns, reveals a

vigorous discussion of renewal and its educational dimensions
through the middle decades of the ninth century. Other con-
temporary approaches to Christian life and practice directed
primarily to clergy include Amalarius of Metz’s On the Liturgy,
first drafted around 822 but revised and expanded into the
830s, and Walahfrid Strabo’s Booklet on the Origins and Develop-
ment of Certain Ecclesiastical Practices, composed 840–842. These
key sources find similar instincts, but with a different focus,
from the pen of Bishop Jonas of Orléans, who in the early 820s
composed On the Formation of the Laity for his local count, and
from the hand of a Carolingian noblewoman, Dhuoda of Sep-
timania, who between 841 and 843 crafted a handbook on the
Christian life for her son, William. But the conversation con-
tinues, including Hrabanus’s voice, in the authors mentioned
at the outset of this introduction who span the Middle Ages
from the eleventh through the fifteenth centuries.

Reading On the Formation of Clergy

One of the first things many readers notice about Carolin-
gian writings is the generous selections drawn from other writ-
ers. Hrabanus is no exception. Text in italic font, indicating
words Hrabanus drew from another, will be found on most
pages of this present work, including some series of several
pages in length. Carolingian authors understood themselves
to be standing within a long, authoritative, and useful tradi-
tion. Most early medieval churchmen took care to walk in ves-
tigiis patrum, “in the footsteps of the fathers.” This sensitivity
led them to cultivate a kind of textual continuity with past
Christian writers. They sought to draw words, ideas, and imag-
es from earlier writings and apply them in often creative and
ingenious ways to their contemporary situation. Ninth-century
writers were especially keen to draw upon the celebrated four
Latin Fathers of the Church—Jerome, Ambrose, Augustine,
and Gregory the Great—but also other early Christian au-
thors, such as Cyprian or Cassiodorus. Carolingian intellec-
tuals were also quick to cite more recent luminaries such as
18 INTRODUCTION

Isidore of Seville and the Venerable Bede, and even to inte-

grate as authorities near-contemporary intellectuals such as
the famous schoolmaster Alcuin of York.
Sensitivity to the sources of tradition and the many different
ways in which Carolingian authors engaged their predecessors
helps us recognize the sophistication and creativity of thought
behind what has seemed to some to be a derivative and un-
original transmission of others’ ideas. Carolingian authors
worked with inherited texts as the raw materials of intellectual
life, whether they be the scriptural or patristic or, sometimes,
post-patristic writings. To understand a particularly fascinat-
ing or pivotal portion of text, it can be useful to compare what
one sees on the page with the source material. Ninth-century
authors may re-work or reframe their source, either by editing
out themes or ideas of little interest to them or by juxtaposing
sentences or paragraphs from several different places in one
text, or from multiple texts by a single author, or from multi-
ple texts by multiple authors. They may grab only a few words
from the source, combining them with their own words and
completely reimagining their authority, transforming a state-
ment or selection to address a completely different topic. They
may also reinterpret an idea, image, or selection in order to
apply the same idea to a different circumstance. The mere rec-
ognition that a Carolingian author uses a traditional text does
not by itself illumine what happens in any given passage.
Hrabanus, in particular, employed all these authorities, in-
terpretive strategies, and editorial techniques in On the Forma-
tion of Clergy and throughout his oeuvre. A few specific examples
from the present work include slight word changes for altering
a text’s meaning or adjusting its frame of reference. In Book
Three, when discussing the importance of virtue to a preach-
er, Hrabanus used language from a letter of advice on cleri-
cal life composed by Jerome in 394 for Nepotius of Altium.
Amid an explanation of the importance of erudition, the
great early Christian biblical scholar remarked, “Of two im-
perfect things holy rusticity is better than sinful eloquence.”5
Hrabanus adopted Jerome’s advice as his own and explained,
5. Jerome, Letter 52.9.
 INTRODUCTION 19

“Of these two imperfect things I choose holy simplicity rather

than sinful eloquence.”6 In another example, Hrabanus incor-
porated a significant text from an authority but reapplied it
to a significantly different organization or practice. Both for
the discussion of bishops in Book One and for the treatment
of the canonical hours—as mentioned above—in Book Two,
Hrabanus quoted large sections from Isidore of Seville’s De ec-
clesiasticis officiis. Where, however, Isidore described the four-
fold order of bishops familiar to his Iberian church, Hraba-
nus mentioned only a threefold order of bishops recognized
in the Carolingian church. Similarly, Isidore explained the
seven canonical hours observed across Visigothic Spain, while
Hrabanus counted eight canonical hours enumerated in the
Benedictine Rule and required by Carolingian reform coun-
cils, like Aachen, in the early ninth century. A third example
of working with authoritative texts is the juxtaposition of selec-
tions from different authorities in order to emphasize, draw
out, or establish themes not found in the sources. Throughout
Book Three Hrabanus wove together passages from Augus-
tine’s On Christian Teaching, Cassiodorus’s Institutes, and Grego-
ry the Great’s Pastoral Rule in order to fashion an introduction
to biblical studies that includes how to study, what to study,
and why to study—sometimes with only the smallest clarifica-
tion. In one chapter in which Hrabanus presented Augustine’s
teaching on unknown literal signs, he referred to the North
African Church Father’s phrase “sayings of our own tongue.”
Teaching a class of young Germanic-language-speaking stu-
dents, whom Hrabanus was preparing for service in a “cath-
olic” or “universal” fraternity, whose peers could reside any-
where from England and Ireland to Italy and Spain, and whose
language of interaction and of worship would be Latin, the
Fulda schoolmaster tersely clarified that our “own tongue” is
Latin.7 Through careful design, subtle editorial decisions, and
deliberate reworking of authorities Hrabanus was able to walk
in vestigiis patrum and address specific contemporary issues of
ninth-century ecclesiastical renewal.

6. De institutione clericorum 3.27.

7. De institutione clericorum 3.9.
20 INTRODUCTION

Texts and Translations

Hrabanus’s De institutione clericorum was first printed in
1504 by Georg Simler at Pforzheim in southwest Germany
on the basis of a heavily redacted copy preserved in a late
ninth-century manuscript, Düsseldorf, Universitätsbibliothek,
B 113. The next milestone appeared with George Colvener’s
1626/1627 edition published in Cologne. While editions ap-
peared between Simler and Colvener, in 1864 Jacques Paul Mi-
gne published Colvener’s edition in volume 107 of the Patro-
logia Latina, cementing Colvener’s importance through wide
dissemination and easy availability.
Less than half a century later, Aloisius Knoepfler published
the first modern critical edition in Munich in 1900. In addi-
tion to supplying an improved text, Knoepfler’s manuscript
analysis, textual evaluation, and notes were a leap forward in
revealing Hrabanus’s scholarly method and establishing his
broad engagement with earlier tradition. Knoepfler collat-
ed ten medieval manuscripts along with consulting previous
printed editions such as Simler’s and Colvener’s. Among the
manuscripts Knoepfler used was Munich, Bayerische Staats-
bibliothek, Lat. 14210, which was copied at Fulda during Hra-
banus’s own lifetime. 8 In the years following the appearance
of Knoepfler’s edition, numerous manuscripts of Hrabanus’s
work were newly identified and cataloged. Some are quite sig-
nificant, especially the late ninth-century manuscript Cologne,
Erzbischöfliche Diözesan- und Dombibliothek, 110.9 With the
benefit of more manuscripts and a fuller understanding of
Hrabanus’s work, Detlev Zimpel edited De institutione clericorum
anew and published an edition and study in 1996.
My translation and notes are based on Detlev Zimpel’s criti-
cal edition along with his subsequent Latin-German edition.10
8. This important manuscript is available to consult online in a digitized
version of a microfilm copy (https://www.digitale-sammlungen.de/en/view/
bsb00036060?page=,1).
9. Wonderfully, a high-resolution color digital scan is available to view
(https://digital.dombibliothek-koeln.de/hs/content/zoom/283832).
10. For references and fuller discussion please consult the Select Bibliog-
raphy.
ON THE FORMATION
OF CLERGY
BL. HRABANUS MAURUS
PROLOGUE

PROL O GU E

O THE MOST reverend and pious lord archbishop Hais-

tulf, Hrabanus, the least of the servants of God, wish-
es eternal salvation in Christ.
Since many revere you, Holy Father, on account of your su-
preme reverence and you appear to all the faithful as a cause
of great faith and of sound teaching, honorable and delight-
ful, I deemed it suitable that I, on whom you have bestowed so
many of your favors, offer some trifling gift, although unwor-
thy, nevertheless—as I believe—not unwelcome to Your Rever-
ence. With no concern for a reward, because a spirit wealthy
in goodness esteems the devotion of the one who offers more
than the gift itself, I have confidently dared in place of a gift
to direct to you, whom I know to be most kind and most just, a
part of my labor that I worked out through the study of Sacred
Scriptures, so that however it may be, it may be received and
tested and also examined for purity by your holy judgment.
I was compelled, therefore, to respond to the manifold
questions of our brothers and especially of those who exer-
cised power through sacred orders, who most often asked me
about their office and about the various observances that are
most fittingly observed in the Church of God. I then respond-
ed to their questions, to some orally and to others in writing
when there was an opportunity of time and place, according
to the authority and in the manner of our fathers. But in this
I was not able to do enough for those who were most urgently
asking me—or, rather, were compelling me—that they might
know how they should satisfy their inquiries and, just as they
had asked, obtain at once a work written in a single volume
containing what was not previously available at the same time,
but only as individual notes written on separate leaves. I con-

23
24 BL. HRABANUS MAURUS

sented to them and did what they asked, as much as I was able.
For I published three books on this topic, the first of which is
about ecclesiastical orders and priestly vestments, about the
four charisms of the Church, that is: baptism and anointing,
the body and blood of the Lord, and the office of the Mass
according to the custom of the Roman Church.
The second book is about the office of the canonical hours,
about fasting, confession, and penance, about lawful fasts and
various feasts, about readings and ecclesiastical chant, and
about the catholic faith, and, by contrast, various heresies.
The third book teaches how everything that was written in
the divine books ought to be explored and learned and also
about those things that are useful for a man of the Church to
examine carefully in the studies and arts of the heathen. Final-
ly, however, that book sets forth how it is fitting for those who
carry the duty of teaching to admonish diverse audiences with
diverse exhortations and to instruct faithfully in ecclesiastical
teachings.
Because all these things that we said pertain especially
to the office of clerics, who hold a place of leadership in the
Church and who ought to instruct the people of God in all
the things proper to God, it seems fitting to call these books
“On the Formation of Clergy,” that is, with what they ought to
prepare themselves or those subordinate to them for divine
service.
Hence, I beseech you, Holy Father, to receive this work pre-
sented to you and by conscientiously reading it to examine it
diligently and then, what you find to be reasonably stated in
it, may you attribute to Him by whom every rational thing is
created. If you discover anything advanced recklessly, quickly
render those things emended by your study, and thus I believe
they will be useful to readers. May I always freely put myself
under your instruction, from which I recall that I received ec-
clesiastical dignity. I have confidence in the grace of Almighty
God that I hold the faith and catholic sense in all things; I
did not advance things through me as though from me, but
resting on the authority of the fathers, I followed in all their
footsteps: I refer to Cyprian and Hilary, Ambrose, Jerome, Au-
Another random document with
no related content on Scribd:
távolról sem világítottak meg, a szociológus előtt még homályba
vannak burkolva. Egyébként az események, melyek a társadalmi
élet folyamán létrejönnek és amelyek körülbelül egyformán
ismétlődnek a hasonló típusú társadalmakban, sokkal
változékonyabbak, mintsem hogy meg lehetne határozni, hogy
közülök csak egy is mely mértékben szolgál adalékul arra nézve,
hogy a végleges megoldást siettesse. Ha egyénekről van szó,
minthogy igen nagy számmal vannak, az összehasonlítás végett
azokat választjuk, melyek egy és ugyanazon anomáliát mutatják fel;
ezt az anomáliát aztán minden kisérő jelenségtől szabaddá tesszük
és így kutathatjuk az organizmusra való hatásának természetét. Ha
például ezer reumatikusra észrevehetőleg nagyobb halálozás esik
az átlagnál, alapos okunk van ezt a reumatikus betegségnek felróni.
A szociológiában azonban az összehasonlítás területe sokkal
korlátozottabb, semhogy az ilyen csoportosításnak bizonyító ereje
volna, minthogy minden társadalomfaj nagyon kevés egyedet foglal
magában.
Ha ez a ténybizonyítás hiányzik, csak deduktiv
következtetésekről lehet szó, az ilyen következtetéseknek pedig
nincs más értékük, mint a szubjektiv sejtéseknek. Nem azt fogjuk
bizonyítani, hogy valamely esemény észrevehetően gyöngíti a
társadalmi szervezetet, hanem azt, hogy annak ilyen hatásának kell
lennie. Ezért ilyenkor utalnak is rá, hogy egy ilyenfajta jelenség,
amelyet a társadalomra nézve végzetesnek tartanak, ilyen vagy
amolyan következménnyel fog járni. De ha feltételezzük, hogy ilyen
hatásokat von maga után, ez nem zárja ki, hogy a bajok jóvá
tétetnek bizonyos előnyökkel, melyeket nem veszünk észre.
Azonkívül csak is egy ok van, melyet hatására nézve károsnak
tarthatunk, az, amely a funkciók normális lefolyását gátolja. De ez a
bizonyító eljárás már a kérdés megoldását feltételezi; mert ez csak
úgy lehetséges, ha már előbb meghatároztuk, hogy milyen a
normális állapot, vagyis ha már tudjuk, hogy az milyen jelről
ismerhető fel. De megpróbálhatjuk a normálist minden darabnál a
priori megszerkeszteni? Nem szükséges bizonyítani, hogy mit ér az
ilyen konstrukció. Ennek az eljárásnak következménye, hogy a
tudósok a szociológiában épp úgy mint a történelemben
ugyanazokat az eseményeket egyéni érzelmeik szerint üdvöseknek
vagy kárhozatosaknak ítélik. Éppen így tesz folyton az a hitetlen
teoretikus, ki a vallás maradványait, melyek túlélték a vallásos
hiedelmek általános bomlását, beteges jelenségnek bélyegezi, míg a
hivő szerint a hitetlenség ma a legnagyobb társadalmi betegség.
Ugyanígy a szocialista szerint a mai gazdasági alakulás társadalmi
korcsképződmény, míg az orthodox közgazdász szerint a szocialista
törekvések pathologikus jelenségek. És mindegyik az általa
biztosaknak vélt syllogismusokban találja meg véleményének
támaszát.
*
Ezeknek a meghatározásoknak közös hibája, hogy idő előtt el
akarják érni a dolgok lényegét. Szilárd tételeknek veszik azokat,
amelyek, akár igazak akár nem, csak akkor igazolhatók, ha a
tudomány már eléggé előre haladt. Mégis ez az az eset, amikor
alkalmazkodnunk kell a már előbb kifejtett szabályhoz. A helyett,
hogy egyszerre meghatároznánk a rendes és az ellenkező
állapotnak az életerőkkel való viszonyát, keressünk egyszerűen
valami külső, közvetlenül felfogható, de objektiv jelt, mely lehetővé
teszi, hogy e két csoport tényt egymástól megkülönböztessük.
Minden szociológiai jelenség ép úgy, mint különben az élettaniak
is, esetek szerint különböző formákat vehet fel, anélkül, hogy
lényegében megváltoznék. Ezek a formák kétfélék lehetnek. Az
egyik általános a faj egész területén; ezeket ha nem is minden
egyénnél, de legalább nagy részénél megtalálhatni. Ha ezek nem
ismétlődnek egyformán minden esetben, ahol megfigyeljük őket,
hanem az alanyok szerint változnak, ingadozásaik nagyon szűk
határok közé szorulnak. Mások ellenben kivételek; nemcsak hogy a
kisebbségnél fordulnak elő, hanem ott, ahol létrejönnek,
leggyakrabban nem maradnak meg az egyén egész életén át. Ezek
kivételek az időben és térben egyaránt.24) Tehát a jelenségeknek
kétféle változatával állunk szemben, melyet különböző
kifejezésekkel kell jelölni. Normálisaknak nevezzük azokat a
tényeket, amelyek a legáltalánosabb formákat mutatják és a
többieknek beteg vagy pathologikus nevet adunk. Ha megegyezünk
abban, hogy az átlagtípusnak sematikus képződmény nevet adunk,
melyet úgy alkotunk, hogy egy és ugyanazon egészbe, egy bizonyos
elvont individualitásba foglaljuk össze a fajban levő leggyakoribb
jellemvonásokat, a legtöbbször előforduló formákat, elmondhatjuk,
hogy a normális típus összevegyül az átlagtípussal és hogy az
egészségnek ettől a formájától való minden eltérés beteges
jelenség. Igaz ugyan, hogy az átlagtípust nem lehet olyan
pontossággal meghatározni, mint az egyéni típust, mert konstitutiv
tulajdonságai teljességgel nem szilárdak, hanem változásra
hajlandók. De ahhoz már semmi kétség sem férhet, amit szigoruan
megállapítottunk, mert ez közvetlen tárgya a tudománynak és
megegyezik a faji típussal. A fiziológus az átlagos szervezet funkcióit
tanulmányozza, s ez a szociológusnál sincsen másként. Ha már
meg tudjuk különböztetni a társadalmi fajokat egymástól – e kérdést
még később tárgyaljuk – ez csak úgy lehetséges, ha megtaláljuk a
legáltalánosabb formát, mit a jelenség egy meghatározott fajban
feltüntet.
Látjuk, hogy egy tényt csak az adott fajhoz való viszonyában
lehet pathologikusnak nevezni. Az egészségnek és betegségnek
feltételeit nem lehet in abstracto, abszolut módon meghatározni. Ez
a szabály a biológiában nem vitás. Senkinek sem jutott még eszébe,
hogy az, ami a molluskánál normális, normális a gerincesnél is.
Minden faj egészséges, mert meg van a maga átlag-típusa és a
legalsóbbrendű fajok egészséges volta nem csekélyebb, mint a
legmagasabb rendűeké. Ezt az elvet a szociológiára is alkalmazták,
ámbár itt gyakran félreismerték. Le kell mondani arról az igen
elterjedt szokásról, hogy az intézményt, az erkölcsöt, az erkölcsi
szabályt úgy kell megítélni, mintha önmagában és önmaga által
volna jó vagy rossz, épp úgy, mint különbség nélkül az összes
társadalmi tipusok.
Mivel pedig az ismertetőjel, amelyre vonatkoztatva megítéljük az
egészséges vagy beteges állapotot, a fajjal együtt változik,
változhatik egy és ugyanazon fajnál is, ha ez változik. Innen van,
hogy tisztán élettani szempontból, ami normális a vad embernél,
sohasem normális a civilizált embernél és megfordítva.25) A
változatoknak ezenkívül van egy csoportja, mellyel fontos számot
vetnünk, mert minden fajnál szabályosan ismétlődik, az t. i., amely a
korral függ össze. Az öregnek az egészsége nem az, ami a fiatalé, s
ez ismét nem az, ami a gyermeké; és ugyanígy van a
társadalmaknál is.26) A társadalmi tényt tehát csak egy bizonyos
fajra nézve lehet normálisnak mondani, csak a fejlődésnek éppen
meghatározott alakulatára való tekintettel; következőleg, hogy
helyes-e az a megjelölés, nem elég tudni és azt vizsgálni, hogy
milyen formában lép fel a fajhoz tartozó társadalmi átlagban,
gondunknak kell lenni arra is, hogy megfigyeljük a fejlődésnek
megfelelő alakulatot.
Látszólag csak puszta szómeghatározáshoz jutottunk, mert
semmi mást nem csináltunk, mint csoportosítottuk a jelenségeket
hasonlóságaik és különbségeik szerint, s az így alkotott
csoportoknak nevet adtunk. De valóságban az általunk így alkotott
fogalmaknak az a nagy előnyük van, hogy tárgyilagos és könnyen
felfogható jellemvonásaikról ismerhetők fel és nem távolodnak el az
egészségnek és betegségnek közönséges felfogásától. A
betegséget vajjon nem úgy fogja fel mindenki, mint eshetőséget,
melyet az élőlény természete elvisel, amely azonban nem rendes
állapota? Ez az, amit a régi filozófusok úgy fejeztek ki, hogy nem a
dolgok természetéből ered, hanem a szervezetben állandóan
meglevő véletlennek az eredménye. Ez a felfogás bizonyára az
egész tudomány tagadása, mert a betegségben semmi sincs
csodálatosabb, mint az egészségben; egyformán az élőlények
természetén alapul. Csak nem a normális természetén alapul, mert
nincs meg az ő rendes állapotukban és nincs összeköttetésben
azokkal a létfeltételekkel, melyektől általában függnek. Megfordítva,
az egészség típusa mindenki szerint egybeesik a faj típusával. Sőt
nem is lehet ellenmondás nélkül egy fajról olyan fogalmat alkotni,
hogy az önmagában alapvető alkatánál fogva gyógyíthatatlan beteg.
A faj kat’exochén norma és ennélfogva nem lehet benne semmi
rendellenes.
Igaz, hogy az egészségen általában olyan állapotot is értenek,
amely előnyösebb a betegségnél. De ez a meghatározás benne
foglaltatik az előbbiben. Valóban nem ok híjján való, hogy a
jellemvonások, amelyek együtt a normális típust adják, egy fajban
általánosíthatók. Ez az általánosítás már maga tény, mely
magyarázatra szorul és amire okot kell találni. Csak akkor volna
megmagyarázhatatlan, ha a legelterjedtebb szervezetformák,
legalább együtt, nem volnának a legelőnyösebbek is. Hogyan
tarthatnák fenn magukat az oly nagy változatosságot mutató
körülmények közt, ha az egyének nem volnának abban a
helyzetben, hogy a romboló okoknak jobban ellen tudnak állani? Ha
ellenben az egyéb szervezetek ritkábbak, ez azért érthető, hogy
birtokosaiknak az esetek átlagában, nehezebb életben maradniok.
Az elsők gyakori volta a felsőbbségnek bizonyítéka.27)

II.

Ez utóbbi megjegyzés nyújt egy eszközt arra nézve, hogy az

előbbi módszer eredményeit ellenőrizzük.
Mert az általánosság, amely rendkívül jellemzi a normális
jelenségeket, már maga megmagyarázható jelenség, tehát
helyénvaló a magyarázat keresése, miután az közvetlenül
megfigyelés útján megállapíttatott. Mindenesetre már előre
biztosíthatjuk magunkat afelől, hogy az általánosság nem oknélkül
való, de mégis jobb, ha az okot biztosan ismerjük. A jelenség
normális jellege valóban sokkal kevésbbé vitás, ha kimutatható,
hogy a kezdetben megállapított külső jel nem csupán látszólagos,
hanem a dolgok természetén alapul, vagyis egy szóval, a csak
valóságos normális voltát tesszük törvényszerűvé. Ez a bizonyítás
egyébként nem mindig annak a megállapításában áll, hogy a
jelenség hasznos a szervezetre nézve, jóllehet az az eset fog az
elmondott okokból leggyakrabban következni; az is megtörténhetik,
mint már előbb megjegyeztük, hogy egy berendezés normális,
ámbár semmire sem szolgál, egyszerűen azért, mert összefügg a
lénynek természetével. Ezért talán hasznos volna, ha a gyermekágy
nem okozna olyan erős zavarokat a nők szervezetében; de ez
lehetetlen. Következőleg valamely jelenségnek normális voltát csak
egyedül úgy magyarázhatjuk meg, ha azt a faj létfeltételeivel való
kapcsolatban tekintjük, akár mint ezeknek a feltételeknek
szükségképen mechanikus eredményét, akár mint módot, mely
lehetővé teszi a szervezetnek a hozzávaló alkalmazkodást.28)
Ez a bizonyítás nemcsak az ellenőrzés végett hasznos. Nem kell
elfelejtenünk, hogy a rendes és rendellenes megkülönböztetésének
érdeke főleg a gyakorlat szempontjából fontos. Ha az ok
megismeréséről van szó, nem elég tudni azt, amit akarunk, hanem
azt is kell tudnunk, hogy miért akarjuk. A rendes állapotra vonatkozó
tudományos tételeket az egyes esetekre sokkal inkább
alkalmazhatjuk, ha okaikkal együtt jelennek meg, mert akkor
könnyebben meghatározhatni, hogy milyen esetekben és
értelemben módosíthatók az alkalmazásnál.
Sőt vannak körülmények, amikor ez az igazolás szigorúan
szükséges, mert az első módszer, ha egymagában alkalmazták,
tévedésre vezethet. Ezzel az átmeneti időszakokban találkozunk,
ahol a faj egészen fejlődésben van, anélkül, hogy határozottan új
formát öltött volna. Ilyen esetben az egyetlen már kész és
valóságban adott normális típus a multból való és ez nem egyezik
meg már többé az új létfeltételekkel. Így tehát egy társadalmi tény
maradhat meg a fajnak egész területén, ámbár az nem felel meg
többé a helyzet követelményeinek. Most már nincs más, mint a
normális állapot jelenségei, mert az általánosság, melyet magán
hordoz, csak hamis külszín, minthogy csak a szokás vak ereje tartja
fenn és semmi bizonyíték sincs arra nézve, hogy a jelenséget a
kollektiv élet általános létfeltételeivel szoros kapcsolatban figyelték
meg. Ez a nehézség különben speciális a szociológiában. Az
élettanban úgyszólván nincs is meg. Valóban nagy ritkaság, hogy az
állatfajok szükségképen előre nem látott életmód-formákat vegyenek
fel. Csak azoknak a normális modifikációknak vannak kitéve,
amelyek szabályosan előfordulnak minden egyénnél, főleg a kornak
befolyása alatt. Ezek a változások tehát ismeretesek vagy
felismerhetők, mert már sok esetben megvalósultak; tehát tudhatjuk,
hogy milyen a rendes állapot az állat fejlődésének minden
mozzanatában, sőt még a válságos időszakokban is. Ez a
szociológiában is így van a még alsóbbrendű fajokhoz tartozó
társadalmakban. Mert amikor jórészük már befejezte élete folyását,
normális fejlődésük törvénye már megvan állapítva vagy
megállapítható. De mikor a legfejlettebb és legújabb társadalmakról
van szó, ez a törvény meghatározás útján ismeretlen, mivel ezek
egész történetüket még nem futották meg. A szociológus tehát abba
a zavarba juthat, hogy, hiányozván minden támaszpont, nem tudja,
vajjon rendes vagy rendellenes-e a jelenség.29)
Ebből a zavarból a már kifejtett eljárással juthat ki. Miután
megfigyelés útján megállapította, hogy a tény általános, visszatér
azokhoz a feltételekhez, melyek ezt az általánosságot a multban
meghatározták, azután kutatja, hogy ezek a feltételek adva vannak-e
a jelenben vagy ellenkezőleg, megváltoztak. Az első esetben joga
van a jelenséget mint normálist tárgyalni, a másodikban
visszautasíthatja ezt a jellemvonást. Hogy pl. megtudhassuk, hogy
az európai népek mai gazdasági állapotára, mely ma az organizáció
hiányát mutatja, melyik jellemző, normális-e vagy nem, azt kutatjuk,
hogy a multban ennek az állapotnak létrejövetelét mi segítette elő.
Ha ezek a feltételek olyanok, hogy a mai társadalom is ki van nekik
téve, akkor ez az állapot a tiltakozás ellenére is normális. De ha
ellenkezőleg azt találjuk, hogy ez azzal a régi társadalmi strukturával
függ össze, amit más helyen segmentairenek30) jelöltünk, amely
régen a társadalomnak tulajdonképeni csontvázát alkotta, akkor a
társadalom hova-tovább vesztének megy elébe, s így azt
következtethetjük, hogy ez az állapot kóros, ha még olyan általános
is. E módszer szerint minden effajta vitás kérdést úgy kell eldönteni,
mint azt, hogy a vallásos hit hanyatlása vagy az állami hatalom
fejlődése normális jelenség-e vagy nem.31)
Ez a módszer egy esetben sem helyettesítheti az előbb
említettet, sem elsőnek nem alkalmazható. Rögtön olyan kérdéseket
vet föl, amelyekre később fogunk válaszolni, s amelyekre csak akkor
lehet felelni amikor a tudományos kutatás eléggé előre haladt; mert
a jelenségeknek csaknem teljes megvilágítását követeli, minthogy
feltételezi vagy okuk vagy funkciójuk meghatározását. Fontos, hogy
a kutatás kezdetén a tényeket rendesekre és rendellenesekre
oszthassuk, bizonyos kivételek fenntartásával, azért, hogy
megjelölhessük a fiziológiának és pathológiának terrénumát. Végre a
tényt a normálishoz viszonyítva hasznosnak vagy szükségesnek kell
találnunk, hogy normálisnak nevezhessük. Ki lehetne ugyan mutatni,
hogy a betegség egybeesik az egészséggel, mivel szükségképpen
az általa ért szervezetből ered. Csak az átlagorganizmussal nincsen
meg ugyanaz a kapcsolata. Éppen így az orvosság alkalmazását,
ami használ a betegnek, normális jelenségnek vehetjük, ámbár
nyilvánvalóan rendellenes, minthogy rendellenes körülmények közt
van meg ez a haszna. Ezt a módszert tehát csak akkor
alkalmazhatjuk, ha a rendes típus már előzőleg megállapíttatott, ez
pedig csak másik eljárással lehetséges. Végre, és ami a fő: bár igaz,
hogy ami normális, az hasznos, ha nem is szükséges, viszont hamis
az, hogy minden hasznos normális. Afelől biztosak lehetünk, hogy
valamely állapot, amely egy fajon belől általános, hasznosabb mint a
kivételes; nem az a leghasznosabb, amely van vagy lehetséges.
Nincs okunk hinni, hogy a tapasztalás folyamán minden a lehető
kombinációt megkíséreltek, és azok között, amelyek csak
elgondolhatók, de meg nem valósíthatók, talán sok előnyösebb van,
mint az ismeretesek között. A hasznos fogalma tágabbkörű, mint a
normálisé; úgy viszonylik hozzá, mint a nem a fajhoz. Ámde
lehetetlenség a többet a kevésből, a nemet a fajból levezetni. De
megtaláljuk a fajt a nemben, mert magában foglalja. Tehát a jelenség
általánosságát megállapítva, megszilárdíthatjuk az előbbi
módszer32) eredményeit oly módon, hogy kimutatjuk, hogy mi a
haszna. Tehát a következő három szabályt formulázhatjuk:
A társadalmi tény egy bizonyos társadalmi típusra való
vonatkozásában, a fejlődésnek egy bizonyos alakulatában tekintve,
akkor normális, ha ennek a fajnak megfelelő társadalmi átlagban jön
létre és a fejlődésnek megfelelő fázisban vesszük szemügyre.
2. Ennek a módszernek eredményeit úgy igazolhatjuk, ha
kimutatjuk, hogy a megfigyelt társadalmi típusnál a jelenség
általánossága a kollektiv élet általános feltételein alapul.
3. Ez az igazolás akkor szükséges, ha a tény olyan szociális fajra
vonatkozik, amely fejlődését még nem fejezte be teljesen.
 III.

Nagyon hozzá vagyunk szokva, hogy ezeket a nehéz kérdéseket

néhány szóval elintézzük és rövid megfigyelés és gyors
következtetés után ítéljünk róluk, s akár normális a társadalmi tény,
akár nem, ezt az eljárást fölösleges komplikációnak tartsuk. Úgy
látszik, mintha nem volna szükség annyi fáradtságra az
egészségnek a betegségtől való megkülönböztetésére. De nem
tesszük-e meg mindennap ezeket a megkülönböztetéseket? Igaz, de
az a kérdés van hátra, hogy joggal tesszük-e. E kérdések
nehézségeit az burkolja be előttünk, hogy amint látjuk, a biologus
ezeket a nehézségeket aránylag könnyű szerrel oldja meg. De azt
elfeledjük, hogy a biológusnak sokkal könnyebb felfogni azt az utat
és módot, amely szerint a jelenségek a szervezet ellenálló erejét
igénybe veszik, mint a szociológusnak és így gyakorlatilag
kielégítően meghatározhatja a rendes vagy rendellenes jelleget. A
szociológiában a ténynek nagyobb összetettsége és
változékonysága miatt jóval több óvatosságra van szükség, amint
azt a különböző részről való ugyanazon jelenségről szóló
ellenmondó ítéletek bizonyítják. Annak bebizonyítására, hogy milyen
körültekintésre van szükség, néhány példát hozzunk fel arra nézve,
hogy milyen tévedéseknek vagyunk kitéve, ha ehhez nem
alkalmazkodunk és milyen új megvilágításban tűnnek fel a fontosabb
jelenségek módszeres tárgyalás után.
A bűntény az a jelenség, melynek pathológikus karaktere
látszólag legelvitázhatatlanabb. Ezen a ponton az összes
kriminológusok megegyeznek. Ennek elismerésében még akkor is
megegyeznek, ha a kóros tünetet különböző módon világítják meg.
Mindazonáltal a kérdést nem kellene olyan elhamarkodottsággal
tárgyalni.
Alkalmazzuk valóban az előbbi szabályokat. A bűnt nemcsak
ilyen vagy amolyan fajú társadalmak nagy részében találhatjuk meg,
hanem minden típushoz tartozó társadalomban. Nincs olyan,
amelyben bűn ne léteznék. A forma változik, a bűnnek minősített
cselekmények nem mindenütt ugyanazok; de mindenütt és mindig
voltak emberek, kik magukviseletével büntető megtorlást vontak
magukra. Ha a bűntények quotiense, vagyis a lakosság száma és az
évenkinti bűntények száma közötti arány abban a mértékben
csökkenne, amint a társadalmak a kezdetleges formából a
magasabba fejlődnek, azt hihetnők, hogy a bűn, ámbár normális
jelenség, ezt a karakterét lassanként elveszti.
De semmi okunk sincs a visszafejlődés valóságában hinni. Sőt
számos tény inkább azt látszik igazolni, hogy a haladás ellentétes
irányú. A statisztika már a múlt század elejétől fogva lehetővé teszi,
hogy a kriminalitás menetét kövessük; és mindenütt növekedőben
van. Franciaországban körülbelül 300%, a növekedés. Tehát
egyetlen jelenség sincs, mely elvitázhatatlanabb módon mutatná a
normalitás tüneteit. Mert, úgy látszik, szoros kapcsolatban van az
egész kollektiv élet feltételeivel. Ha a bűnt társadalmi betegségnek
vesszük, ez annak az álláspontnak elfogadását jelenti, hogy a
betegség nem felesleges, hanem ellenkezőleg, bizonyos esetekben
az élőlény alapkonstituciójából folyik, s ez megszüntetne minden
különbséget a fiziológiai és pathológiai között. A bűnözés
mindenesetre vehet fel rendellenes formákat is; ez pl. akkor fordul
elő, ha rendkívül nagy számban lép fel, s valóban nem kétséges,
hogy ez a túlnövekedés már beteges állapot. Normális egyszerűen
az, hogy a bűnözés létezik, azzal a feltétellel, hogy az összes
társadalmi típusokra nézve elér és nem múl felül egy bizonyos
mértéket, és ezt az előbbi szabályok szerint nem lehetetlenség
megállapítani.33)
Most látszólag elég paradox következtetés előtt állunk. De ezen
nem kell megütközni. Hogy a bűnt a normális szociológiai jelenségek
közé számítjuk, ezzel nemcsak azt akarjuk mondani, hogy
elkerülhetetlen, ámbár sajnálatos jelenség, mely az emberek
javíthatatlan gonoszságával függ össze; hanem ezzel azt is állítjuk,
hogy az egészséges állapotnak egyik tényezője és lényeges alkotó
része minden egészséges társadalomnak. Ez a következtetés első
tekintetre annyira meglepő, hogy jó darabig mi magunk is
kételkedtünk benne. De amint felocsudunk az első zavaros
benyomástól, nem nehéz megtalálni azokat az okokat, melyek ezt a
normalitást megértetik és egyben meg is erősítik.
A bűn először is normális azért, mert lehetetlenség, hogy ettől
egy társadalom is ment legyen.
A bűn, mint már kimutattuk, olyan tényben nyilvánul, mely
bizonyos erővel és különös szembetűnő módon sért meg kollektiv
érzelmeket. Hogy adott társadalomban a bűnösnek vélt
cselekmények elmaradjanak, szükséges volna, hogy a megsértődő
érzelmek minden egyéni öntudatban kivétel nélkül és olyan erősségi
fokon legyenek meg, hogy az ellenkező érzelmeket visszatartsák.
Ha elfogadjuk, hogy ez a feltétel bekövetkezik, a bűn azért nem
szűnnék meg, hanem csak más alakot öltene, mert az az ok, mely a
bűn forrásait eltorlaszolná, rögtön újakat nyitna.
Hogy pedig a kollektiv érzelmek, melyeket valamely népnek
büntetőjoga védelmez, történetének bizonyos időpontján az
egyeseknek eddig előttük elzárt tudatába benyomulhassanak és
abban uralomra jussanak, hol eddig alig volt helyük, olyan erővel kell
fellépniök, amilyennel eddigelé sohasem rendelkeztek. Szükséges,
hogy ezeket a sokaság a maga összeségében erősebben érezze;
mert az érzelmek más forrásból nem meríthetnek nagyobb erőt,
mely lehetővé tenné az egyénekre való hatást, kik számukra eddig
nem voltak megközelíthetők. Hogy a gyilkosok eltűnjenek,
erősebbnek kell lenni a kiontott vértől való iszonyodásnak azokban a
társadalmi rétegekben, ahonnan a gyilkosok előkerülnek, de e célból
szükségképpen nagyobbnak kelle lenni a társadalom egész
területén. Különben már maga a bűnnek megszünése közvetlenül
hozzájárulna ehhez az eredményhez. Mert valamely érzelemnek
nyilvánvalóan nagyobb lesz a tekintélye, ha mindenki mindenütt
egyaránt tiszteli. De mégis figyelmen kívül hagyják, hogy a
köztudatnak már megszilárdult része nem erősbödhetik anélkül,
hogy gyengébb alkatrészei, melyeknek megsértése csak erkölcsi
vétségszámba megy, egyúttal ne erősbödnének. Ez utóbbiak csak
folytatásai, enyhébb formái az előbbieknek. Így a lopás és az
egyszerű tiszteletlenség egy és ugyanazon altruista érzelem, t. i. a
másénak tisztelete ellen irányúl. Csak ugyanezt az érzelmet sérti
meg egyik cselekmény gyengébben mint a másik; s minthogy
másrészről az átlaglelkiismeret nem rendelkezik elég erővel arra,
hogy a két vétség legkönnyebbikét élénken érezze, ezért nagyobb
elnézéssel tárgyalják. Íme ez az oka, hogy a kíméletlenséget csak
egyszerűen gáncsolják, a tolvajt pedig büntetik. De ha ez az érzelem
erősebb, annyira, hogy elhallgattatja mindenkinek a tudatában a
tolvaj iránt való hajlamot, érzékenyebb lesz azok iránt a sérelmek
iránt, melyek eddig csak könnyedén érintették; tehát erősebben fog
rájuk visszahatni. Energikusabban fogják helyteleníteni és közülük
bizonyos dolgok, amelyek eddig csak erkölcsi hibák voltak, ezután
bűnökké lesznek. Például a rossz vagy rosszul végrehajtott
szerződések, amelyek csak a köz helytelenítését vagy magánjogi
kárpótlást vontak maguk után, vétség számba mennek. Képzeljünk
el egy szentekből álló társadalmat, egy mintaszerű és tökéletes
kolostort. A tulajdonképpeni vétkek ott ismeretlenek lesznek, de azok
a vétkek, melyek a tömeg szemében megbocsáthatók, ott éppolyan
botrányszámba mennek, mint a közönséges vétek a közönséges
ember szerint. Ha tehát ez a társadalom el van látva bírói és fenyítő
hatalommal, e cselekményeket bűnnek nyilvánítja és ilyen
elbánásban részesíti. Ez a magyarázata, hogy tökéletes és
becsületes ember saját erkölcsi fogyatkozásait azzal a szigorúsággal
méri, melyet a tömeg csak a tulajdonképpeni bűncselekményeknek
tart fenn. A személyek elleni erőszakosságok régebben
gyakoriabbak voltak, mint ma, mert az egyéni méltóság iránt való
tisztelet gyengébb volt. Amint ez növekedett, ezek a bűnök is
ritkábbak lettek; sőt igen sok korábban meg nem rótt cselekmény,34)
mely ezt az érzelmet sérti, belekerült a büntetőjogba is.
Hogy az összes logikailag lehetséges hipotézisekkel végezzünk,
fel lehetne tán még azt a kérdést vetni, hogy egy ilyen
egyértelműséget miért nem lehet kivétel nélkül az összes kollektiv
érzelmekre kiterjeszteni; miért nincs a leggyengébb szociális
érzelmekben is elég energia arra, hogy minden összeütközésnek
elejét vegyék. A társadalom erkölcsi tudata minden egyénnél teljes
lehetne és elég erős arra, hogy meggátoljon minden cselekményt,
ami sérti a tisztán morális hibákat éppúgy, mint a vétkeket. De a
teljesen általános és abszolut egyformaság merőben lehetetlen. A
közvetlen fizikai környezet ugyanis, melyben mindegyikünknek
megvan a maga helye, az öröklött antecedentiák, a társadalmi
befolyások, melyektől mindnyájan függünk, más-mássá teszik az
egyént, tehát különbözővé teszik az öntudatot. Hogy e tekintetben
mindenki hasonló legyen, azért is lehetetlenség, mert mindenkinek
megvan a tulajdon szervezete, s e szervezetek a térben
különbözőképpen vannak elosztva. Innen van, hogy az egyéni
eredetiség még az alsóbbrendű népeknél sem tűnik el teljesen,
bármily csekély is. Mivel nincs olyan társadalom, ahol az egyének
többé-kevésbbé el ne térnének a kollektiv típustól, elkerülhetetlen,
hogy ennyi eltérés között ne legyen bűnös jellemű. Mert ezt a
karaktert nem az ő belső jelentőségük nyújtja, hanem a társadalmi
tudat kölcsönzi. Ha tehát ez az utóbbi erősebb és elegendő
tekintélye van arra, hogy ezeket az eltéréseket abszolut értékükben
igen gyengékké tegye, annál érezhetőbb, annál hatásosabb lesz, s a
legcsekélyebb hibák ellen is azzal az erővel hat vissza, amit
különben csak a jelentékenyebb kihágások ellen alkalmaz; ugyanazt
a fontosságot tulajdonítja nekik, vagyis bűntetteknek bélyegzi őket.
A bűn tehát szükséges; az egész társadalmi élet alapfeltételeivel
kapcsolatos és éppen ezért hasznos is, mert azok a feltételek,
melyekkel egybe van kapcsolva, a maguk részéről
nélkülözhetetlenek az erkölcs és jog fejlődésében.
Ma már valósággal nem lehet vita tárgyává tenni, hogy a jog és
erkölcs nemcsak társadalmi típusok szerint változnak, hanem
változnak ugyanannál a típusnál is, ha a kollektiv élet feltételei
módosulnak. De hogy ezek az átalakulások lehetségesek legyenek,
szükséges, hogy a morál alapját képező kollektiv érzelmek ne
szegüljenek ellen a változásnak, vagyis csak mérsékelt erejük
legyen. Ha nagyon erősek volnának, módosíthatóságukból
vesztenének. Minden berendezkedés akadálya az újonnan való
berendezkedésnek és annál jobban, minél szilárdabb az első
berendezkedés. Minél szilárdabb valamely alkat, annál nagyobb
ellenállást fejt ki a módosítással szemben; s ez egyformán így van a
működő és anatómiai berendezéseknél. Ha nem volna bűn, nem
volna betöltve egy feltétel, mert e hipotézis feltételezné, hogy a
kollektiv érzelmek a történelemben páratlan szilárdságot értek el.
Semmi sem jó mérték és vég nélkül. Szükséges, hogy az erkölcsi
tudat tekintélye ne legyen túlságos, különben senki sem merne rá
kezet emelni s ez igen könnyen merev formát adna neki. Hogy
fejlődhessék, szükséges, hogy az az egyéni eredetiség túltehesse
magát rajta. Hogy feltűnhessék az idealista morálja, ki megelőzi
századát, szükség van a bűnös moráljára, mely az ő kora alatt áll.
Egyik sem lehet el a másik nélkül.
Ez még nem minden. A közvetett célszerűségen kívül
megtörténik, hogy a bűnnek még haszna is van ebben a fejlődésben.
Nemcsak hogy megnyitja útját a szükséges változásoknak, de
bizonyos esetekben közvetlenül elő is készíti ezeket a változásokat.
A kollektiv érzelmek nemcsak hogy az új forma felvételére
szükséges változtathatóság állapotában vannak ott, ahol bűn van,
de néha ez határozza meg még a formát is, amit majd felvesznek.
Hányszor megtörténik, hogy a vétség csak anticipációja a jövő
moráljának, egy lépés afelé, ami lesz. Az athéni jog szerint Sokrates
bűnös volt és elítéltetése igazságos volt. De az ő bűne, t. i. független
gondolkodása, hasznos volt nemcsak az emberiségnek, hanem
hazájának is. Mert új erkölcsnek, új hitnek előkészítéséhez járult
hozzá, amire az atheneieknek akkor szükségük volt, mert a
hagyományok, melyek szerint eddig éltek, nem voltak összhangban
létfeltételeikkel. Sokrates esete nem magában álló; koronként
előfordul a történelemben. A gondolatszabadságot, melyet ma
élvezünk, sohasem hirdették volna világgá, ha meg nem sértették
volna a tiltó törvényeket, mielőtt végérvényesen el nem évültek. Ez a
sérelem akkor mégis bűn volt, mert megbántotta a még a többség
öntudatában levő igen erős érzelmeket. A bűn mégis hasznos volt,
mert felidézte a mindinkább szükséges változásokat. A független
bölcselet előhírnökei a mindenfajta eretnekek voltak, kiket az egész
középkoron át, a legújabb időkig üldözött a világi hatalom.
Ebből a szempontból a büntetőjogtan alapvető tényei merőben új
megvilágításban jelennek meg. A közönséges felfogással
ellentétben a bűnöző többé nem mint javíthatatlan társadalomellenes
lény, nem mint valami élősködő elem, idegen és asszimilálódni nem
tudó test jelenik meg a társadalomban;35) szabályozó tényező a
társadalom életében. A bűnt, mint ilyet nem szabad többé bajnak
felfogni, melyet nem lehet túlságos szűk határok közé szorítani. Szó
sincs róla, hogy a bűn, ha észrevehetően a rendes nivó alá száll,
valami üdvözlésreméltó dolog lenne, de viszont biztosan
megállapítható, hogy az valamely társadalmi áramlattal egyidőben
jelenik meg és vele összefügg. Ez a magyarázata, hogy a testi
sértések száma sohsem olyan alacsony, mint inség idején.36)
Ugyanakkor ilyen módon a büntetés elmélete átalakúl vagy inkább
átalakulás vár rá. Ha a bűn valóban betegség, akkor a büntetés
orvosság és nem fogható fel másképpen. Az összes viták,
amelyeket felidézett, arra vonatkoznak, hogy nem lehet más, mint
orvosság. Ámde ha a bűn nem betegség, a büntetés sem lehet
gyógyításnak tárgya és igazi feladatát másban kell keresnünk.
Szó sem lehet arról, hogy az előzményekben kifejtett szabályok
csak arra valók volnának, hogy egy nagyobb haszon nélkül való
logikai formalizmusnak eleget tegyenek, mert a leglényegesebb
társadalmi tények, melyek szerint ezeket alkalmazzuk vagy nem
alkalmazzuk, teljességgel más-más karaktert mutatnak. Ha
egyébként ez a példa különöskép meggyőző volt is – azért
gondoltuk, hogy itt meg kell állapodnunk – még sok egyéb van, amit
hasznos volna idézni. Nincs olyan társadalom, hol nem az az elv
uralkodott, hogy a büntetésnek arányosnak kell lenni a bűnnel.
Mégis ez az elv az olasz iskolánál minden alaposságot nélkülöző
jogásztalálmány.37) Sőt ezek szerint a kriminológusok szerint a
büntető intézmény, a maga egészében, úgy amint az mindeddig az
összes ismert népeknél működött, természetellenes jelenség. Láttuk
már, hogy Garofalo szerint az alsóbbrendű társadalmakra jellemző
kriminalitásban semmi természetes nincs.38) A szociálisták szerint a
kapitalista szervezet az, mely általánossága ellenére nem egyéb,
mint a normális állapotnak erőszak és önkény szülte félszeg
elfajulása. Spencer szerint pedig ellenkezőleg az adminisztrativ
központosítás, az állami beavatkozások kiterjesztése társadalmaink
főnyavalyája, jóllehet egyik is, másik is a legszabályosabb és
legáltalánosabb módon aszerint halad előre, amint előbbre jutunk a
történelemben. Nem hisszük, hogy valaha rendszeresen azon
fáradoztak volna, hogy a társadalmi tények rendes vagy rendellenes
karakterét az általánosság foka szerint döntsék el. Mindenkor nagy
dialektikai felszereléssel tárgyalták ezeket a kérdéseket.
Mindazonáltal, ha ezt a kritériumot figyelmen kívül hagyjuk,
nemcsak részleges zavaroknak és tévedéseknek tesszük ki
magunkat, mint amilyeneket már említettünk is, hanem magát a
tudományt is lehetetlenné tesszük. Valójában a tudománynak a
normális típus tanulmányozása a közvetlen tárgya. Ha pedig a
legáltalánosabb tények beteges jelenségek lehetnek, feltehető, hogy
a tényekben sohsem volt normális típus. De hát akkor mi értelme
van, hogy ezeket kutassuk? Akkor a tények csak előítéleteinket
erősítik, meggyökeresítik tévedéseinket, mivel azok belőlük
származnak. Ha a büntetés és felelősség, úgy amint a
történelemben megvannak, csak tudatlanságnak és barbárságnak
produktumai, mire való akkor megismerésükhöz folyamodni, hogy a
normális formákat meghatározhassuk. Így az értelem félrevezetődik,
úgy hogy a valóságtól minden távolabbi érdek nélkül elfordul,
visszatér önmagához és önmagában keresi a valóság felépítésére
szükséges anyagot. Hogy a szociológus a tényeket, mint dolgokat
tárgyalja, szükséges, hogy tudatában legyen annak, hogy meg kell
járnia az ő iskolájukat. Minthogy pedig az élet minden
tudományának, akár egyéni az, akár társadalmi, röviden az a
főtárgya, hogy a normális állapotot meghatározza, kifejtse és az
ellenkezőtől megkülönböztesse, ha a normalitás nincs adva
magukban a dolgokban, hanem ellenkezőleg, mi magunk kívűlről
adjuk hozzájuk vagy bizonyos okból megtagadjuk tőlük, ez az üdvös
függőviszonyért történt. Az elme könnyen szembekerül a valóval, s
az nem sokra tanítja; nincs meg az anyagban, melyhez
alkalmazkodik, mert ő maga az, mely azt meghatározza. A
különböző szabályok, melyeket eddig megállapítottunk, szorosan
függnek össze. Hogy pedig a szociológia valóban a dolgok
tudománya legyen, szükséges, hogy a jelenségek általánosságát
vegye normális jellemvonásuk kritériumául.
Módszerünknek az az előnye is megvan különben, hogy egy
időben szabályozza a cselekvést és gondolatot. Ha az, ami elérésre
méltó, nem tárgya a tapasztalatnak, hanem gondolkodó számítással
lehet és kell meghatározni, akkor a szabad képzelő erő
találmányainak az előnyösebbnek keresésében úgyszólván semmi
határa nincs.
Mert a jobbnak van-e olyan határa, amit túl ne lehetne szárnyalni.
A meghatározás szerint korlátlan. A humanitás célja szétoszlik a
végtelenben; távolisága elbátortalanít egyeseket közülünk, másokat
ellenben feltüzel és arra buzdít, hogy siessenek egy kissé közelebb
férkőzni hozzá és forradalmakba zuhannak. Ezt a dilemmát úgy
kerüljük el, ha a törekvés célja az egészség és ha ez meghatározott
és tényekben adott dolog, mert a törekvés célja egyszerre van adva
és meghatározva. Nem arról van többé szó, hogy kétségbeesve
fussunk egy cél után, mely abban a mértékben távolodik, amint
közeledünk hozzá, hanem hogy szabályszerű kitartással
munkálkodjunk a normális állapot fenntartásán, helyreállítsuk, ha
megzavarják, s újból megtaláljuk feltételeit, ha megváltoztatására sor
került. Az államférfiúnak nem az a kötelessége, hogy a társadalmat
egy őt magát csábító eszmény felé hajtsa; szerepe az, ami az
orvosé: jól alkalmazott higiéniával megelőzi a betegségek kitörését s
ha már az szemmellátható, módját ejti a gyógyításnak.39)
 NEGYEDIK FEJEZET.

A társadalmi típusok megalkotására

vonatkozó szabályok.

Mivel a társadalmi tényt csak egy meghatározott társadalmi fajjal

való viszonyában lehet normálisnak vagy abnormálisnak minősíteni,
a megelőzőkből következik, hogy a szociológiának egy ága e fajok
megalkotásának és osztályozásának van szentelve.
A társadalmi faj fogalmának különben az a nagy haszna is van,
hogy a középutat foglalja el a kollektiv élet két ellenséges felfogása
között, melyen már régen megoszlanak a vélemények; értem a
történészek nominálizmusát40) és a filozófusok szélsőséges
reálizmusát. A történészek szerint az egyes társadalmak egymással
össze nem hasonlítható heterogén egyedek. Minden népnek
megvan a maga fiziognómiája, külön alkata, jogrendszere, erkölcse,
gazdasági szervezete, melyek csak neki felelnek meg és minden
általánosítás úgyszólván lehetetlenség. A filozófusok szerint
ellenben minden külön csoportosulás, amit tribusnak, községnek,
nemzetnek neveznek, csak alkalmi és átmeneti alakulat valóság
nélkül. Csak az emberiség a valóság és minden társadalmi fejlődés
az emberi természet általános tulajdonságaiból ered. Az előbbiek
szerint ennek következtében a történelem események egymásután
következése ismétlődés nélkül kapcsolódva egymáshoz. A
filozófusok szerint ezeknek az eseményeknek csak az az értéke és
érdeke, hogy megvilágítják az általános törvényeket, melyek az
emberi alkatban gyökereznek és amelyek uralkodnak az egész
történelmi fejlődésen. Azok szerint, amit egyik társadalomra
alkalmazhatunk, nem alkalmazható a másikra. Az egészséges
állapot feltételei népek szerint változnak és elméletileg nem
állapíthatók meg; az a gyakorlat, tapasztalat és érzelmek dolga.
Emezek szerint ezeket a feltételeket egyszersmindenkorra és az
emberi nemre nézve meg lehet állapítani. Úgy látszik tehát, hogy a
társadalmi valóság csak az elvont és bizonytalan filozófiának és a
pusztán leíró monografiának lehet tárgya. De megfeledkeztek erről
az alternativáról, amennyiben egyszer elismerték, hogy a történelmi
tények zavaros sokasága és az egyetlen, de eszményi emberiség
közt összekötő kapcsok vannak: ezek pedig a társadalmi fajok. A faj
fogalmában megvan az az egység, amit minden igazán tudományos
kutatás követel és a sokféleség, mely a tényekben van adva, mert a
fajt hasonló módon megtalálhatni minden egyénnél, kik annak részei
és viszont a fajok különböznek egymástól. Igaz ugyan, hogy az
erkölcsi, jogi, gazdasági stb. intézmények végtelenségig változnak,
de ezek a változások nem olyan természetűek, hogy tudományos
felfogást ne lehetne rájuk alkalmazni.
A társadalmi fajok félreismerésének tulajdonítható, hogy Comte
azt hitte, hogy az emberi társadalmak előrehaladása egyenlő
egyetlen népnek előrehaladásával, «amelyre eszményileg
vonatkoztathatjuk a különböző népeknél az időbeli egymásutánban
megfigyelt összes változásokat.»41) A különböző társadalmak, ha
valóban csak egyetlen társadalmi faj van, csak fokozatban térhetnek
el egymástól, aszerint, amint többé-kevésbbé teljesen feltüntetik
ennek a fajnak konstitutiv tulajdonságait és aszerint, amint többé-
kevésbbé tökéletesen az emberiséget fejezik ki. Ha ellenben
qualitative különböző társadalmi típusok vannak, megközelíthetjük
ugyan őket, de sohasem érjük el, hogy olyan pontosan
kapcsolódjanak egymáshoz, mint valamely mértani egyenesnek
homogén részei. A történelmi fejlődés ily módon elveszti eszményi
és egyszerű egységét, melyet neki tulajdonítottak; széttörik, hogy
úgy mondjuk nagyszámú darabra, s ezeket, minthogy specifikusan
különböznek egymástól, nem lehet hézag nélkül egybekapcsolni.
Pascal híres és Comte óta ismételt metaforája tehát nem bizonyul
többé igaznak.
 Hogyan kell tehát ezeknek a fajoknak megállapításánál eljárni?

I.

Első tekintetre úgy látszik, hogy nincs egyéb mód, mint minden
társadalmat külön tanulmányozni, olyan pontos és teljes monografiát
készíteni, amilyen lehetséges, azután az összes monografiákat
összehasonlítani, utána nézni, hogy miben egyeznek meg és miben
térnek el, és akkor e hasonlóságok és különbségek relativ
fontossága szerint a népeket hasonló vagy nem egyező csoportokba
osztályozni. E módszer támogatására nézve azt hozzák fel, hogy ez
az egyetlen, mely a megfigyelésen alapuló tudományban
alkalmazható. A faj voltaképpen nem egyéb, mint az egyének
összefoglalása; hogyan alkothatjuk ezt meg tehát, ha nem azzal
kezdjük, hogy leírjuk mindegyiket külön is leírjuk az egészet? Nem
az a szabályos, hogy addig nem megyünk az általánosra, míg az
egyest és az egyest egészben meg nem figyeltük? Ezért akarták
már a szociológiát elnapolni addig a teljességgel meg nem
határozható időkig, amikor majd a történelem az egyes
társadalmakról szóló tanulmányban olyan eredményekhez jut,
amelyek elég tárgyilagosak és határozottak lesznek arra, hogy
célszerű összehasonlítás tárgyai legyenek.
De ez a körültekintés valóságban nem olyan tudományos, mint
amilyennek látszik. Sem az nem helyes, hogy a tudomány csak
akkor alkothasson törvényeket, amikor szemügyre vette az összes
bennük kifejezett tényeket, sem az, hogy fajokat csak akkor alkothat,
amikor együttességükben leírta a bennük foglalt egyéneket. A
tulajdonképpeni kísérleti módszer inkább arra törekszik, hogy a
mindennapi dolgokat, melyek csak akkor bizonyítanak, ha nagy
számmal vannak, s emiatt mindig csak gyanús következtetéseket
tesznek lehetővé, a döntő tényekkel, vagyis az experimenta crucis-
szal helyettesítsük, mint Bacon mondotta, amelyeknek magukban
számuktól függetlenül tudományos értékük és érdekük van. Főleg
akkor kell ilyenformán eljárnunk, amikor nemek és fajok alkotásáról