5.

Végrehajtó funkciók és a gondolkodás

Végrehajtó funkciók:
Nem letisztult fogalom, nincs rá egységes meghatározás. A különböző szerzők által megfogalmazott
definíciók közel állnak egymáshoz.
Pszichológiai konstruktum, mely központi jelentőségű az emberi viselkedésszervezés szempontjából.
Végrehajtó működéseknek tehát azt a képességhalmazt tekintjük, amely lehetővé teszi, hogy
reprezentáljunk egy elérendő távoli (viselkedéses) célt, viselkedéses tervet alakítsunk ki e cél
elérésére, majd megfelelően szervezve és kontrollálva pszichés működéseinket és viselkedéseinket,
elérjük ezt a viselkedéses célt úgy, hogy közben monitorozzuk mind a környezetet, mind
cselekedeteinket, s ha szükséges, rugalmasan változtatunk a cél elérésére kidolgozott terven.
Viselkedésszervező a prefrontális kéreg.
Kontroll
Pl.: nem igényel végrehajtó funkciót, hogy a fájdalomtól elhúzzuk a kezünket, ha megéget a tűz vagy
igyunk egy pohár vizet, ha szomjasok vagyunk.
Ha azonban a cél nem érhető el egy közvetlen akcióval, vagy a közvetlen cselekvés valamilyen
szempontból nem célravezető, vagy valamilyen új viselkedésmintázatot kell kialakítanunk, mindig
erős szükség van a végrehajtó működésekre. Ha például egy vizsga közepén tör ránk hirtelen a
szomjúság, igen nagy valószínűséggel nem fogjuk azonnal megragadni az előttünk álló vizespoharat.
Ehelyett egy – látszólag egyszerű – tervet alakítunk ki: majd, ha befejeztük a gondolatmenetet, s ha a
vizsgáztató szempontjából is megfelelőnek tűnik a pillanat, megállunk, esetleg elnézést kérve
jelezzük, hogy inni szeretnénk, s csak ha a vizsgáztató valamilyen módon jelezte, érti szándékunkat,
fogunk a pohárért nyúlni és inni. Ez a triviálisnak tűnő akciósor a végrehajtó működések komoly
mozgósítását igényli (kivéve persze, ha már jó alaposan begyakoroltuk a vizsgáztatóval együtt...): le
kell gátolni az ivási késztetést a megfelelő pillanatig; közben kidolgozni és fenntartani kis tervünket;
megfelelően sorrendezni a terv lépéseit alkotó cselekvéseket; s mindeközben monitorozni: hol
tartunk, hogyan reagál a tanár, ott van-e még a víz; majd a kellő pillanatban végrehajtani az akciót.
A végrehajtó működéseknek a viselkedés szervezésében játszott szerepe mellett elsősorban a
viselkedéskontroll a viselkedés alapját képező kognitív és más pszichés folyamatok (érzelmek,
indulatok, akciósémák) bonyolult kontrollján keresztül valósul meg: a végrehajtó működések a belső
folyamatok és erőforrások összehangolását, koordinálását végzik – a szervezett viselkedés
mindennek az eredménye.
A végrehajtó működések akkor is szükségesek, ha a megismerőfolyamatokat nem kíséri „on-line”
módon a nyílt viselkedés: szervezik és szabályozzák a belső működéseket. Kulcsszerepet játszanak
minden összetett kognitív feladatban, így például a problémamegoldásban, a társas megismerés
egyik alapját képező naiv tudatelméleti funkcióban, a munkaemlékezeti működésekben és az
emlékezeti keresésben, a nyelvi feldolgozásban és a kommunikációban, s hosszasan sorolhatnánk a
további példákat.

A végrehajtó működésekben szerepet kapnak a prefrontális kéregterületeken kívül más agyi struktúrák is (így
például a kisagy és a striátum). Nincs okunk azt sem automatikusan feltételezni, hogy minden, ami a
prefrontális kéregben történik, feltétlenül végrehajtó működés; s végképp nem vélhetjük, hogy egy
funkcionális szempontból is koherens, egységes rendszert alkotnak az összes ide lokalizálható mechanizmusok.
Annál is inkább, mert egyelőre kevéssé egybehangzóak azoknak a kísérleteknek az eredményei, amelyek az
egyes végrehajtó működéseket igyekeznek pontosabban lokalizálni a prefrontális kéregterületeken belül. Az is
felmerült, hogy ezek az agyi területek mintegy újraszervezik a működéseiket minden egyes komplex feladat
megoldása érdekében, s nincs jelen finomabb lokalizáció.

A végrehajtó működések komponensei

1. A cél reprezentációja és a tervezés:
Az összetett viselkedések megfelelő szervezéséhez elengedhetetlen a konkrét vagy absztrakt
cél reprezentálásának s e reprezentáció aktív fenntartásának képessége, csakúgy, mint a cél
elérésére irányuló lépések megtervezése s e terv reprezentációjának fenntartása.
2. A beállítódás fenntartása:
A cél elérése szempontjából fontos környezeti ingerek észlelésére, illetve a kellő pillanatban
végrehajtandó akciókra való beállítódások fenntartása, esetleges eltérítő ingerek, illetve más
viselkedéses tendenciák mellett is.
3. Az impulzusok kontrollja:
A cél elérése szempontjából aktuálisan nem előnyös, indulatvezérelt viselkedések gátlás alatt
tartása, késleltetése. A célszerű cselekvést akadályozó, zavaró, közvetlenül vágy- vagy
indulatvezérelt akciók gyakran jelennek meg „tünetként” a prefrontális lebeny sérülése vagy
éretlensége esetén.
4. A prepotens, de téves válaszok gátlása:
Olyan választendenciák gátlás alatt tartása, amelyek hajlamosak az automatikus kiváltódásra,
ám nem helyénvalóak a cél elérése szempontjából. Sérülése esetén a személy az inger, a
környezet olyan aspektusára reagál egyszerű, automatikus jellegű viselkedéssel, amely az
adott probléma, feladat szempontjából nem célravezető – például egy kerülő utas helyzetben
a közvetlen úton próbálja megközelíteni a célt.
5. A viselkedés sorrendezése:
A cél eléréséhez vezető viselkedések és műveletek megfelelő sorrendben történő
végrehajtásának koordinálása, integrálása. Lurija is gyakran tapasztalta például, hogy betegei
egy többelemű probléma – például egy egyébként nem túl bonyolult, de többlépcsős
szöveges számtani feladat – egyes részmozzanatait ugyan helyesen hajtották végre, ám nem
a megfelelő sorrendbe szervezve és/vagy eredményeiket nem integrálva.
6. A szervezett keresés:
Az olyan, a nyílt viselkedésben közvetlenül nem feltétlenül megnyilvánuló kognitív
műveletekben is, mint az akaratlagos, erőfeszítéssel járó emlékezeti keresés, szervező
szerepet töltenek be a prefrontális kéreg által megvalósított végrehajtó működések.
7. A cselekvés és a környezet monitorozása:
A képesség, hogy a terv kivitelezése közben folyamatosan kövessük a viselkedés
kontextusának változását, illetve saját cselekvéseinket és azok eredményeit, annak
érdekében, hogy szükség esetén módosíthassuk a tervet, illetve leállíthassuk vagy
felfüggeszthessük annak végrehajtását. Súlyos frontállebeny-sérülés estén például a beteg
nem állítja le az akciót idejében, mert a sérült monitorozási funkció nem ellenőrzi kellő
hatékonysággal, elérte-e már a célját a cselekvés, vagy az akciótól független események
révén megvalósult-e a kívánt cél.

8. A cselekvés és a gondolkodás (megismerés) rugalmassága:

A képesség arra, hogy szükség esetén hatékonyan váltsunk válaszmintázatok, feldolgozási
stratégiák között, változtassunk akcióterveken. A végrehajtó működések éretlenségének vagy
sérülésének gyakori kísérőjelensége például a viselkedéses perszeveráció: a személy akkor is
ismétli az egyszer bevált cselekvési stratégiát, ha már a visszajelzések alapján egyértelmű,
hogy többé nem célravezető, más stratégia alkalmazására volna szükség. S látjuk ennek
párhuzamát a megismerésben is: a hatékony gondolkodást, a problémamegoldást folyton
visszatérő mozzanatok, megoldási kísérletek, az absztrakció nehézkessége teszik
rugalmatlanná.
 9. A figyelem fenntartása:
A figyelem akaratlagos kontrollja a végrehajtó működések igen fontos funkciója, sérülése
esetén a figyelem könnyen elterelődik a problémamegoldás szempontjából irreleváns
ingerekre.
10. Cselekvés kezdeményezése, indítása:
A nem közvetlenül ingerek vagy külső nyomás által vezérelt viselkedések akaratlagos
kezdeményezése, generálása. A spontán, belülről vezérelt viselkedések szegényessége vagy
akár teljes hiánya gyakran jelenik meg a sérült vagy éretlen végrehajtó funkciók jeleként.

A VÉGREHAJTÓ MŰKÖDÉSEK NÉHÁNY SZERZETT ES FEJLODÉSI ZAVARA

A végrehajtó működéseknek a prefrontális kéreg sérüléséből eredő zavarai sajnos nem ritkák, s ez mind a
szerzett, mind a fejlődési zavarokra igaz. A szerzett homloklebenyi sérülések jelentős része balese tekből
származik (elsősorban autóbalesetekből), s viselkedéses következményei igen változatos tüneti képben
nyilvánulhatnak meg. A jellegzetes mintázatok közé tartozik ezek mellett az akinetikus mutizmus vagy locked-
in szindróma. Az elsősorban mediális, középvonali frontális kéregterületek sérülése esetén jelentkező
sajátságos tüneti kép kirívó jellemzője a beteg igen nagyfokú passzivitása: egyáltalán nem vagy csak igen nagy
erőfeszítéssel képes a beszédre, illetve az önindította cselekvésre, miközben akaratlagos szemmozgásokkal
képes követni a személyek és tárgyak mozgását, s a szemmozgások révén kommunikációra is képes. Erőteljes
felszólításokra, egyértelmű hívóingerre azonban a sérült elvégezhet egyszerűbb cselekvéseket, például
elismétel mondatokat.
A felépülés után az ilyen betegek arról számolnak be, hogy tudatában voltak környezetüknek, hallották és
értették a hozzájuk intézett kérdéseket, de úgy érezték, hiányzik belőlük az akarat a válaszra, illetve a
cselekvésre. Shallice (1988) úgy értelmezi ezt a tüneti képet, hogy itt az ellenőrző aktiváló rendszer kapcsolódik
le a versengésütemező rendszerről. Hangsúlyoznunk kell, hogy noha különféle drámai viselkedés- és
személyiségváltozásokhoz vezethet a frontállebeny sérülése, ennek formáját és mértékét nem tudjuk
pontosan bejósolni a sérülés helyéből és kiterjedéséből.
Az utóbbi években jelentősen megnőtt az érdeklődés a végrehajtó működések fejlodési zavarai iránt, melyek
hátterében igen gyakran genetikai okok valószínű- síthetőek. Az autizmus kapcsán már Damasio és Maurer
(1978) felvetette, hogy a tünetek hátterében a frontostriatális rendszer fejlődési rendellenessége állhat, s
később ezt különféle módszerekkel sokan alátámasztották. így mára kétségtelen, hogy az autizmusspektrum-
zavarokban jelen van a végrehajtó működések zavara, s számos – noha korántsem minden – tünetért ez a
felelős. Hasonlóan jól alátámasztott ez a sérülés a figyelemzavar-hiperaktivitás szindrómában (ADHD), ám az itt
sem világos még, hogy a teljes kórkép magyarázható-e a végrehajtó működések zavarával (lásd Hughes-
Graham, 2004). Ugyancsak fejlődési végrehajtóműködés-zavar mutatható ki Tourette- szindrómában.
A friss felmérések fényében sem az autizmusspektrum-zavarokat, sem a figyelemzavar-hiperaktivitást nem
látjuk nagyon ritkának, így elmondható, hogy egyáltalán nem kivételes jelenség a végrehajtó működések
valamilyen fejlődési rendellenessége, így erre figyelemmel kell lenni az oktatási módszerek kialakítása során is.

A végrehajtó működések jelentősége

A fentiek fényében bizonyára részben már érthető, hogy miért tekintjük a végrehajtó működéseket
központi jelentőségűeknek az adaptív emberi viselkedések, illetve pszichés folyamatok szervezése
szempontjából. Empirikus vizsgálatok alapján is érvelhetünk amellett, hogy ezek a funkciók is azok
közé tartoznak, amelyek a többi állatfajhoz képest – noha számos elemük jelen van a magasabb
rendű fajoknál – kimagasló szervezettséget mutatnak az embernél.
Továbbmenve, mások mellett James Russell (1997) például úgy érvel – miközben az autizmus tüneteit
igyekszik megmagyarázni egy, a korai fejlődéssel kibontakozó végrehajtó működési zavarral –, hogy
az emberi éntudatosság (a szelf) döntő aspektusai is szorosan kötődnek ezekhez a funkciókhoz. Ha
valakinél ezek mélyen sérültek, az egyben azt is jelenti, hogy a személy csak igen korlátozottan
tapasztalja meg saját magát úgy, mint kezdeményező, aktív, hatékony, cselekvéseit racionálisan
kontrollálni képes cselekvőt, mint kezdeményező akarattal rendelkező ágenst, és ez az éntudatosság
alapjainak sérüléséhez vezet. Noha a tudatosság és a megismerés kapcsolata, mint láttuk, igen
nehezen megragadható, közvetett módon az éntudatosság mély sérülésére következtethetünk a
szerzett f r o n t á 11 e b e n y – s é r ü l é s e k esetében is.
A végrehajtó működések megfelelő érettsége, ép működése számos szempontból feltétele a teljes, a
társas környezettel is megfelelő egyensúlyban lévő mindennapi pszichológiai létezésnek. Példaként
gondoljunk csak az iskolaérettségre: a figyelmi koordinációnak, az emlékezeti működéseknek, az
indulatok kontrolljának, a viselkedéses és kognitív rugalmasságnak a megfelelő szintje
elengedhetetlen ahhoz, hogy egy gyermek hatékonyan és a különféle elvárásokkal nem túlságosan
ütközve vegyen részt az intézményes oktatásban. A végrehajtó működések különböző
komponenseinek zavara vagy éretlensége súlyosan korlátozhatja mind a tanulási, mind az
alkalmazkodási képességeket. Ezek a problémák – a rossz eredmények mellett – a gyermeket akár ki
is rekeszthetik az intézményes szocializációból, és marginalizálódáshoz, akár kifejezetten deviáns
életpályához vezethetnek. Azt, hogy a prefrontális működések sérüléséből eredő végrehajtó
működésbeli problémák miként eredményezhetnek akár deviáns személyiséget és deviáns életutat,
kiválóan példázza az egyik legkorábbi ilyen jellegű esetleírás, Phineas Gage híres, sokat elemzett
esetéről (magyarul lásd Damasio, 1996), aki 1848-ban az Egyesült Államokban szenvedett el súlyos
homloklebeny-sérülést egy vasúti építkezésnél.
A végrehajtó működések fejlődési vagy szerzett zavarai – a fentiek fényében vélhetően kevéssé
meglepő módon – számos neurológiai és neuropszichiátriai kórkép tünettanában megjelennek.
Ezekről A végrehajtó működések néhány szerzett és fejlődési zavara című szövegdobozban kap rövid
tájékoztatást az olvasó.

A végrehajtó működések egy modellje: az ellenőrző figyelmi rendszer

Az előzőekben egyrészt egy viszonylag általános, a funkció felől közelítő definíciót adtunk a
végrehajtó működések fogalmára, másrészt pedig komponenseinek egy meglehetősen heterogén
listáját. Mint általában a tudományos pszichológiában az ilyen összetett, de alapvető jelentőségű
pszichés működések kapcsán, természetesen merül fel az igény olyan átfogó modell iránt, amely kellő
részletességgel jeleníti meg, milyen viszonyban vannak egymással a komponensfolyamatok, milyen
módon valósítják meg a nekik tulajdonított funkciót, s hogyan ágyazódnak be a megismerés más
rendszerei, működései közé. A végrehajtó működések kapcsán több ilyen modellt is találunk, ám ezek
meglehetősen eltérnek abból a szempontból, hogy milyen részletességig dolgozzák ki a feltételezett
részfolyamatokat és kapcsolatukat, de jelentős különbségeket mutatnak tartalmi kérdésekben is.
Részletesebben csak a Norman és Shallice által javasolt modellre, a figyelem és a munkaemlékezet
kapcsán is gyakran emlegetett ellenőrző figyelmi rendszer modellre térünk ki alább.
Norman és Shallice (1986; Shallice, 1988) már itt is, s tankönyvünk második kötetében is említett
ellenőrző figyelmi rendszer (supervisory attentionalsystem – SAS) modellje a viselkedés szerveződése
mögött két, hierarchikusan elrendezett rendszer egymást kiegészítő, de sok szempontból független
működését feltételezi (lásd a 11.2. ábrát). Az egyik, alacsonyabb szintű rendszerben – ezt
sémaversengés-ütemezési (contention scheduling) rendszernek nevezik – készségjellegű,
automatikus, túltanult viselkedéselemek és az őket kivitelező kognitív műveletek reprezentációi,
sémái „versengenek” a viselkedés vezérléséért. Ezek a sémák részben egymást aktiválják
automatikusan, figyelmi kontroll és tudatos erőfeszítés nélkül is, részben környezeti ingerek váltják ki
őket ugyanilyen módon. Ha egy séma aktiválódik, akkor mozgósítja a kivitelezéshez szükséges
kognitív alrendszereket, s megjelenik az adott cselekvés. Ez a folyamat aztán automatikusan
aktiválhatja a következő sémát. Azért nevezzük a sémák közti kölcsönhatást versengésnek, mert az
aktiválódó séma gátolja a többi séma aktiválódását, amíg le nem fut.
Az örök példa itt az a mód, ahogyan a rutinos sofőr vezeti az autót, amíg a körülmények
szokványosak, nyugodtak. Valójában igen kevés koncentrált figyelmet kell szentelni ennek a
tevékenységnek, és részben a viselkedéses sémák hívják elő egymást („kuplung benyom – sebességet
vált – kuplung kienged”), részben környezeti ingerek aktiválják automatikusan a viselkedéses sémákat
(„kanyar jön – lassít”). Az automatikus jelleg következményeként több cselekvést is tudunk
párhuzamosan végezni – például vezetés közben egy beszélgetést is követni.
A másik rendszer – maga a szorosan vett ellenőrzőfigyelmi rendszer –, miközben folyamatosan
monitorozza a környezetet és az akciókat, akkor lép közbe, ha az automatizmusok megszakítására
van szükség, mert ezek nem biztosítják az adaptív viselkedést – például feltűnik egy váratlan, furcsa
útakadály, melynek kikerülésére nincs automatikusan aktiválódó rutincselekvés. Ekkor beavatkozik a
versengésütemező működésébe, legátolja a viselkedéselemek automatikus aktivációját, míg az adott
cél szempontjából adaptív viselkedésterveket, illetve kognitív műveleteket, rendszereket aktiválja,
célszerűen sorrendezve és szervezve ezek működését és eredményeit. Az ellenőrző figyelmi rendszer
működése fókuszáltfigyelmet, aktív szándékosságot és mentális erőfeszítést igényel (noha a rendszer
működésének nem minden aspektusa tudatosan hozzáférhető), s sokkal kevésbé képes párhuzamos
akciók kontrolljára, mint a versengésütemező rendszer.
Az ellenőrző figyelmi rendszer modellje, ha nem is esik teljesen egybe a végrehajtó működések
fogalmával, de erős átfedést mutat azzal, s szemléletes képet ad arra, hogy más-más mechanizmusok
végzik a rutincselekvések, illetve az aktív tervezést és kontrollt igénylő akciók szervezését, és ezek
működései milyen sajátos viszonyban vannak – azaz milyen a kapcsolat a végrehajtó működések és az
automatikusan szerveződő cselekvések, illetve kognitív folyamatok között. A modell azért is kedvelt
mind a klinikai, mind az alapkutatásokban, mert jól alkalmazható a kognitív folyamatok
szerveződésének megragadásában (gondoljunk csak vissza a munkaemlékezetnél megismert központi
végrehajtó rendszerre – lásd Baddeley, 2001; Csépe-Győri-Ragó, 2007b), illetve az aktív
viselkedésszervezés zavarainak értelmezésében is.

11.2. ábra. Norman és Shallice ellenőrző figyelmi rendszer modelljének sematikus ábrázolása
(részletesebb magyarázat a szövegben)
A végrehajtó működések mérése, tesztelése
Végül röviden kitérünk néhány olyan eljárásra, amelyet gyakran alkalmaznak a végrehajtó működések
különféle komponenseinek klinikai vagy kutatási célú vizsgálatában. Meg kell azonban jegyeznünk,
hogy – noha ezek az eljárások alapvetően egyszerűek – a végrehajtó működések mérése
meglehetősen összetett módszertani probléma (lásd Hughes-Graham, 2004). Miközben a végrehajtó
működéseket általában területáltalános funkcióknak tekintjük (hiszen mindenféle összetett
viselkedés szervezésében részt vesznek), tesztelni csak valamilyen konkrét, gyakran igen specifikus
tartalmú feladattal vagy feladatok sorával lehet – így a specifikus tartalommal összefüggő esetleges
korlátok nem mindig választhatóak szét könnyen a mérni kívánt (általános jellegű) végrehajtó
aspektustól. További nehézséget jelent, hogy nincs éles határvonal a rutinszerű, az ismert és az esz-
szenciálisan új feladatok között. Ezt egy kontinuumnak kell felfognunk, miközben minél inkább
rutinszerű egy feladat, annál kevésbé van szükség a végrehajtó működésekre a kivitelezéséhez. A
rutinszerűség-újdonság tehát igen fontos dimenziója a végrehajtó működések mérésének, ám igen
nehezen kontrollálható pontosan. Számos további fontos módszertani szempont felmerül még
(például az a kérdéskör, hogy milyen szerepet játszhat e működésekben a nyelvi kódolás), ezekre
azonban itt már nem térünk ki.

A Wisconsin kártyaszortírozási teszt

A gyakran alkalmazott Wisconsin kártyaszortírozási tesztben (WCST; 11.3. a ábra) egyszerű ábrákat
mutató kártyákat kell csoportosítani úgy, hogy a csoportosítás aktuális szempontját a
vizsgálatvezetőnek a vizsgálati személy próbálkozásaira adott „helyes/helytelen” visszajelzéseiből kell
kikövetkeztetni. Maguk a szempontok könnyen megragadhattak: a kártyákat vagy a rajtuk látható
alakzatok formája, vagy azok színe, vagy száma alapján kell csoportosítani. A vizsgálatvezető azonban
rögzített időközönként változtatja a csoportosítás szempontját, anélkül hogy ezt jelezné, s ilyenkor a
vizsgálati személynek mihamarabb fel kell adnia a korábban helyesen megtalált, ám most már
helytelen stratégiát, s rátalálnia az alkalmazandó új szempontra. Az eljárásból nyert adatokból
számos mutató számolható, de a tesztet elsősorban a viselkedéses/kognitív rugalmasság mérésére
alkalmazzák.

11.3. ábra. Illusztráció a végrehajtó működések néhány gyakran alkalmazott mérőeljárásához: a) a

Wisconsin kártyaszortírozási teszt néhány kártyája; b) néhány ingerszó a Stroop-tesztből; c) a Hanoi-
torony eredeti, ötkorongos változata, a kiinduló és a célállapot

A Stroop-feladat
Széles körben alkalmazzák a végrehajtó működések mérésében a Stroop-feladatot és különféle
változatait (11.3. b ábra). Ezek az eljárások a gátlási funkciók, így aprepotens válaszgátlás mérésére
használatosak. A klasszikus Stroop-feladatban a személynek azt kell megneveznie, milyen színnel
nyomtattak színneveket. A feladat azért nem triviálisan egyszerű, és azért végrehajtóműködés-teszt,
mert – mint a hibázásokból tudjuk – a tinta színének helyes megnevezéséhez le kell gátolni a szó
automatikus kiolvasásából származó választ (mint prepotens választ), amikor a tinta színe és a szó
által jelölt szín nem esnek egybe. A hibázások számával/arányával mérhető a végrehajtó működések
gátlási komponense. A feladatnak számos változata van.

A „go / no go” típusú eljárások

Ebben a feladattípusban egy – általában egyszerű – motoros választ kell adni egy jelzőinger minden
megjelenésére, de tartózkodni kell a motoros választól, ha egy másik jelzőinger is megjelenik. A
kétféle hiba – motoros válasz, amikor nem kellene, illetve a válasz hiánya, amikor annak meg kellene
jelennie – előfordulási gyakoriságával a gátlási és rugalmassági aspektusok mérhetőek. Igen sokféle
változata használatos.

A Hanoi-torony és változatai
A Hanoi-torony és változatai elsősorban a tervezés és a rugalmasság mérésére használt eljárások. A
klasszikus Hanoi-torony feladathoz (11.3. c ábra) három pálcika és öt különböző méretű korong
tartozik, s a korongok az egyik pálcikára vannak felfűzve, felfelé csökkenő méretben. A feladat ennek
az alakzatnak a reprodukálása bármely másik pálcán úgy, hogy egyszerre csak egy korong
mozgatható, s nagyobb korong nem kerülhet kisebbre. Ez a változat nem könnyű, számos „kerülő
utas”, azaz látszólag a megoldástól távolító lépést is végre kell hajtani szisztematikusan a cél elérése
érdekében. A helyes/helytelen lépések számával, illetve arányával mérhető elsősorban a tervezési és
a rugalmassági funkció.
Egyszerűsített változata a London-torony, ahol a három pálcika különböző hosszúságú, csak három
korong van, s ezek különböző színűek – ezek a módosítások, részben mint perceptuális fogódzók,
jelentősen könnyítik a feladatot a Hanoi-toronyhoz képest.
Igen sok további feladattal mérhetőek a végrehajtó működések különböző aspektusai (áttekintésüket
lásd pl. zelazo-Müller, 2002; magyarul Csépe, 2005).
GONDOLKODÁS

A gondolkodás a megismerőtevékenység legmagasabb foka. Gondolkodásunk segítségével vagyunk

képesek a problémák megoldásához vezető út megtalálására, szabályok megfogalmazására,
alkalmazására, következtetések levonására és véleményünk megindokolására.
A gondolkodást a kognitív pszichológia, a következőként határozza meg:
„A kognitív pszichológusok számára az emberi gondolkodás az információt kialakító folyamat az
ítélet, az elvonatkoztatás, a következtetés és a problémamegoldás mentális jellemzőihez kapcsolódik.
Ez az információ feldolgozásával, megértésével és kommunikációjával kapcsolatos mentális
tevékenység a képzetre és a fogalomra támaszkodik. A képzetek és fogalmak tárgyak és események
reprezentációi, helyettesítő jelölői.”
A gondolkodás szimbolikus tevékenység. A szimbólum jelentése jel, jelkép, tehát a valami nem
jelenlévőnek (lehet tárgy, esemény) a helyettesítése, belső megjelenítése (reprezentációja).
A gondolkodás és a nyelv kapcsolata
A emberi gondolkodásban a nyelvnek óriási jelentősege van. Descartes francia filozófus a
gondolkodást az emberi lélek lényegi funkciójának tartja, amely a nyelv használatában nyilvánul meg.
A kognitív pszichológia is a nyelv vizsgálatával próbál közelebb jutni az emberi gondolkodás
megismeréséhez. Noam Chomsky szerint pedig, a nyelv tanulmányozásán keresztül eljuthatunk az
emberi természet megértéséhez is, amit az ember lényegének neveznek, és ami kizárólag az ember
sajátja.
Valóban a gondolkodás és a nyelv használata szorosan kapcsolódik egymáshoz. A nyelv alapegysége a
szó, a gondolkodás alapegysége a fogalom. A fogalmi gondolkodás alapfeltétele a nyelvhasználat. A
fogalom a dolgok egy teljes osztályát képviseli, azon tulajdonságok halmazát, amelyeket ehhez az
osztályhoz kapcsolunk. Például a madár fogalma magába foglalja a következő tulajdonságokat: repül,
szárnya van, tollas stb.
Nemcsak tárgyakra, hanem cselekvésre (pl. evés, futás stb.), állapotra (pl. fiatalság, gyerekkor stb.) és
elvont dolgokra (pl. igazság, erkölcs stb.) vonatkozó fogalmaink is vannak.
A fogalomhoz tartozó tulajdonságok két csoportját különböztetjük meg: a prototípust, amely a
fogalom legjobb példáinak leírását tartalmazza és a fogalom magját, ami a fogalomhoz tartozás
szempontjából kritikus tulajdonságokból áll.1 Például a madár fogalom prototípusához tartoznak a
következő tulajdonságok, csiripelés, repülés, ami a legtöbb madárra igaz, de a struccra például már
nem igaz, hogy repül.
A tárgyak fogalomhoz rendelését kategorizációnak nevezzük.
A fogalmak segítségével a világot kezelhető egységekre bontjuk fel. A fogalmak másik fontos
funkciója, hogy lehetővé teszik a közvetlenül nem észlelt információk előrejelzését. Például a madár
fogalmánál maradva, ha meglátok egy fekete rigót, aki az avarban kutat tápláléka után azáltal, hogy
hozzárendelem a madár fogalmához, feltételezem, hogy repül, zúzó gyomra van, csicsereg, vagyis
olyan tulajdonságokkal is felruházom, amit közvetlenül nem észlelek.

A következtetés, mint a logikai gondolkodás formája

A következtetés az a gondolkodási mód, ahogy logikus eredményre jutunk.”
A következtetésnek két formáját különböztetjük meg: a deduktív és az induktív következtetést, amely
gondolkodás módunkat meghatározza.
A deduktív gondolkodás
A deduktív következtetés során az általános tételből az következtetünk az egyedire. Nézzük hogyan
működik a következtetésnek ez a formája, amikor szillogizmusokat oldunk meg. A szillogizmus a
klasszikus arisztotelészi logika alapformája, amely két olyan állítást (premisszát, előzményt)
tartalmaz, amelyekből egyértelmű következtetést (konklúziót) lehet levonni, tehát a megoldása
deduktív következtetésen alapszik.
Nézzünk egy konkrét példát a szillogizmusra!
Minden veréb tollas
Minden tollas állat madár
Tehát: minden veréb állat
A következtetések azonban a premisszákban gyakran csak formailag helyesek, tartalmilag viszont
nem mindig helytállóak. A következő szillogizmus ezt példázza:
Minden madár repül
Minden denevér repül
Tehát: minden denevér madár

A pszichológusokat elsősorban az érdekli miért követünk el jellegzetes hibákat, az ilyen jellegű

következtetéseknél.
Woodworth és Sells szerint a hiba egyik oka az atmoszféra hatás, vagyis a premissszák formája
sajátos hangulatot, atmoszférát kelt, melynek hatására hajlamosak vagyunk elfogadni a hibás
konklúziót. Az atmoszférahatásnak két fő törvényszerűsége van:
• Ha legalább az egyik premissza részleges, akkor a lehetséges konklúziók közül inkább a
részlegeset fogadjuk el.
• Ha legalább az egyik premissza tagadó akkor hajlamosabbak vagyunk a tagadó konklúzió
elfogadására.
Az atmoszférahatás tehát arra ad választ, hogy milyen formai torzítások jellemzik
következtetéseinket.

Az induktív gondolkodás
Induktív következtetés esetén az egyes eredményekből, adatokból következtetünk az általános
törvényszerűségekre. Például a fogalomalkotás is az induktív következtetés példája. A matematikai
feladatok megoldásánál is gyakran alkalmazzuk a logikai következtetésnek ezt a formáját. Például
amikor számsorozatoknál ki kell következtetni azt az általános szabályt amely szerint az felépül.

A problémamagoldó gondolkodás
A legtöbb szakirodalom a problémát úgy határozza meg, mint a célhoz vezető ismeretlen utat. Az út
megtalálása a problémamegoldás. Természetesen nem ilyen egyszerű, hiszen igaz ritkábban, de az is
előfordul, hogy az utat már ismerjük, de nem ismerjük a célt. Például tudjuk, hogy mindenképpen
tovább szeretnénk tanulni, de nem tudjuk, mit tanuljunk vagy tudjuk, hogy mit szeretnénk tanulni, de
nem tudjuk, melyik intézményt válasszuk.
Megkülönböztethetünk jól definiált problémát, amikor a megoldáshoz szükséges minden adat,
tényező és cél pontosan meghatározott és rosszul definiálta problémát, amelyben sok a bizonytalan
tényező, amit csak becsülni tudunk bizonyos valószínűséggel. A mindennapi élethelyzetek között
gyakran találkozunk rosszul definiált problémahelyzetekkel, amikor sok tényező ismeretlen, és csak
feltételezésre támaszkodunk. Például a munkahelyválasztás is egy rosszul definiált problémahelyzet.
Vannak un. belátásos problémák, amelyek megoldása hirtelen ötleteken alapszik.
A célhoz vezető út megtétele tulajdonképpen a problémamegoldás folyamata. Hogyan tesszük meg
ezt az utat? Milyen szakaszokra, lépésekre bontjuk? Ön hogyan fog egy probléma megoldásához?
Milyen lépésekre tudja bontani a problémamegoldásához vezető utat? A probléma jellege hogyan
befolyásolja a megoldás folyamatát? A következőkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.
A problémamegoldást vizsgáló kutatók a problémamegoldó gondolkodási folyamat alábbi szakaszait
különítik el:
• A feladat megértése. Ez gyakran a probléma újrafogalmazását jelenti.
• Tervkészítés, megoldási javaslat kidolgozása. Ebben a szakaszban a megoldási lehetőségek
szűkítése, azok alkalmasságának mérlegelése, a lépések sorrendjének kidolgozása zajlik.
• Kivitelezés, tulajdonképpeni megoldás.
• Az eredmény felül vizsgálása, ellenőrzése. Sikertelen próbálkozás esetén a személy újrakezdi
a problémamegoldást az első szakasztól.
A fenti szakaszok az egyes alcélok elérése során éppúgy megjelennek, mint a probléma egészét
illetően.

A problémamegoldó gondolkodást befolyásoló tényezok

A problémamegoldást számos tényező befolyásolja. Vannak olyan tényezők, amelyek segítik, míg
mások pedig gátolják a gondolkodást. Nézzünk néhány ilyen tényezőt!
• Megoldási sémák: a megoldási sémák segíthetik, hiszen segítségükkel gyorsabban eljuthatunk
a megoldáshoz, de ugyanakkor gátolhatják, és merevvé tehetik gondolkodást.
• Beállítódás: készenléti állapot egy meghatározott reagálási formára vagy a
problémamegoldásban elképzelt cél, vagy megoldási mód felé való irányvétel. Tehát a beállítódás
magába foglal egy rutinszerű cselekvést, amely szintén gátolhatja gondolkodásunkat. Például
biztosan mindenki találkozott már azzal a feladattal, hogy hogyan lehet hat gyufaszálból négy egyenlő
szárú háromszöget építeni. A feladat megoldását gyakran az a beállítódásunk gátolja, hogy két
dimenzióban gondolkodunk, míg ha felhívják a figyelmünket a térben való gondolkodásra könnyedén
megoldjuk a feladatot.
• Funkcionális rögződés: akadályozza a tárgyak szokásos felhasználási lehetőségétől való eltérő
új felhasználási lehetőség észrevevését, ami adott esetben a problémamegoldásához vezetne.
Például, ha van egy gombostűm, egy doboz gyufám és egy gyertyám, akkor hogyan tudom az égő
gyertyát a falra helyezni? Ezt a feladatot csak akkor tudom megoldani, ha rájövök hogy a
gyufásdoboz, nem csak a gyufa tárolására alkalmas, hanem a falhoz rögzítve képes a gyertyát is
megtartani.
A gondolkodás műveletei
A gondolkodás összetett folyamat, amely különböző gondolkodási műveletekre épül. A gondolkodás
folyamatában a műveleteket a gondolkodás mikrostruktúrájának nevezik, mivel a gondolkodás
legkisebb elemeiről van szó:
• Analízis: elemzés, részekre bontás.
• Szintézis: a részek egységes egésszé történő összefoglalása.
• Absztrakció: elvonatkoztatás.
• Generalizáció: általánosítás.
• Konkretizálás: kézzelfoghatóvá tétel.
• Analógia: a hasonlóságok kiemelése, megállapítása.