Quartet of Queens Stories of Frost and

Fire 4 1st Edition Kimbra Swain

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmeta.com/product/quartet-of-queens-stories-of-frost-and-fire-4-1st-editio
n-kimbra-swain/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Triple Threat Stories of Frost and Fire 3 1st Edition

Kimbra Swain

https://ebookmeta.com/product/triple-threat-stories-of-frost-and-
fire-3-1st-edition-kimbra-swain/

Second Sight Stories of Frost and Fire 2 1st Edition

Kimbra Swain

https://ebookmeta.com/product/second-sight-stories-of-frost-and-
fire-2-1st-edition-kimbra-swain/

Vampin Ain t Easy Legend of the Vampire Reject 1 1st

Edition Kimbra Swain

https://ebookmeta.com/product/vampin-ain-t-easy-legend-of-the-
vampire-reject-1-1st-edition-kimbra-swain/

Get Your Vamp On Legend of the Vampire Reject 2 1st

Edition Kimbra Swain

https://ebookmeta.com/product/get-your-vamp-on-legend-of-the-
vampire-reject-2-1st-edition-kimbra-swain/
Glasswing The Oddities Emporium 0 5 1st Edition Kimbra
Swain

https://ebookmeta.com/product/glasswing-the-oddities-
emporium-0-5-1st-edition-kimbra-swain/

Shadow Athame The Oddities Emporium 1 1st Edition

Kimbra Swain

https://ebookmeta.com/product/shadow-athame-the-oddities-
emporium-1-1st-edition-kimbra-swain/

Flirtin With Disaster Dog River Wolfpack 3 1st Edition

Kimbra Swain

https://ebookmeta.com/product/flirtin-with-disaster-dog-river-
wolfpack-3-1st-edition-kimbra-swain/

King of Queens King University 4 1st Edition Nikki

Pennington

https://ebookmeta.com/product/king-of-queens-king-
university-4-1st-edition-nikki-pennington/

Fairy Tales of a Trailer Park Queen Box Set 1 Fairy

Tales of a Trailer Park Queen 1 3 1st Edition Kimbra
Swain

https://ebookmeta.com/product/fairy-tales-of-a-trailer-park-
queen-box-set-1-fairy-tales-of-a-trailer-park-queen-1-3-1st-
edition-kimbra-swain/
QUARTET OF QUEENS
STORIES OF FROST AND FIRE, BOOK 4
KIMBRA SWAIN
This is a work of fiction. Names, characters, businesses, places, events and
incidents are either the products of the author’s imagination or used in a
fictitious manner. Any resemblance to actual persons, living or dead, or actual
events is purely coincidental.

Kimbra Swain
Quartet of Queens, Book 4 of The Stories of Frost and Fire
Copyright March 2021

Kimbra Swain / Crimson Sun Press, LLC

kimbraswain@gmail.com
crimsonsunpress@gmail.com

ALL RIGHTS RESERVED. This book contains material protected under International and
Federal Copyright Laws and Treaties. Any unauthorized reprint or use of this material is
prohibited. No part of this book may be reproduced or transmitted in any form or by any
means, electronic or mechanical, including photocopying, recording, or by any information
storage and retrieval system without express written permission from the author / publisher.

Ebook Cover by: Carol Marques Cover Designs

Formatting by: Crimson Sun Graphics
Editing by Carol Tietsworth: https://www.facebook.com/Editing-by-Carol-Tietsworth-
328303247526664/
 CONTENTS

Books by Kimbra Swain

Author Note
Prologue

Chapter 1
Chapter 2
Chapter 3
Chapter 4
Chapter 5
Chapter 6
Chapter 7
Chapter 8
Chapter 9
Chapter 10
Chapter 11
Cast of Characters

Acknowledgments
About the Author
 BOOKS BY KIMBRA SWAIN

FAIRY TALES OF A TRAILER PARK QUEEN

Urban Fantasy
BLESS YOUR HEART
TINSEL IN A TANGLE
SNAKE IN THE GRASS
COMIN’ UP A CLOUD
GULLY WASHER
MOONSHINE IN A MASON JAR
HOTTER THAN BLUE BLAZES
SIGHT FOR SORE EYES
HAINT BLUE
FULLER THAN A TICK
BRIGHT-EYED & BUSHY-TAILED
SUCK IT UP, BUTTERCUP!
FIT TO BE TIED
PITCHIN’ A HISSY FIT
AMAZING GRACE

STORIES OF FROST AND FIRE

Urban Fantasy (New Adult)
ZERO HOUR - PREQUEL
FIRST FLAME
SECOND SIGHT
NEVER TO WONDER: A TRAILERVERSE NOVEL
TRIPLE THREAT
QUARTET OF QUEENS
 FINAL FLIGHT

DOG RIVER WOLFPACK

Urban Fantasy
WAYWARD SON - PREQUEL
BAD MOON RISING
MIDNIGHT RIDER
FLIRTING WITH DISASTER
BORN ON THE BAYOU
SIMPLE MAN
ONE OF THE PACK: A TRAILERVERSE NOVEL

CHANTILLY LACE
Urban Fantasy (New Adult)
FRIVOLOUS MAGIC
AMBITIOUS PRODIGY
VICIOUS SPELLS
DANGEROUS TRICK

LEGEND OF A VAMPIRE REJECT

Urban Fantasy
HARD KNOCK VAMP - PREQUEL
VAMPIN’ AIN’T EASY
GET YOUR VAMP ON
VAMP IT LIKE IT’S HOT
 VAMPIRE STATE OF MIND

THE ODDITIES EMPORIUM

Urban Fantasy
GLASSWING - PREQUEL
SHADOW ATHAME
BONE DICE
DREAM STONE
MOURNING BROOCH
DEATH MASK

PATH TO REDEMPTION
Urban Fantasy
ABOMINATION
INTUITION
REINCARNATION
TEMPTATION

PATH TO REDEMPTION HISTORICAL NOVELLAS

Historical Urban Fantasy
FOUNDATION
RESTORATION
DECEPTION & DEVOTION
TRANSFORMATION

KIMBRA SWAIN STORE

T-SHIRTS FROM TEE PUBLIC
KIMBRA SWAIN SWAG STORE
 AUTHOR NOTE

The dreaded cliffhanger.

Everyone has different feelings on cliffhangers. I have always loved

them, but I don’t write them because of the extreme reactions that
they invoke.

But this is a cliffhanger. It was necessary to cut it off so that I can

move to Nick’s book to set up the end game for Winnie and Nick’s
intertwined stories. I don’t do these things gratuitously. I certainly
don’t do it on a regular basis.

That being said. You have been warned.

 PROLOGUE

A TRAILER PARK THANKSGIVING

GRACE

I needed a break, so what did I decide to do? Throw a huge

Thanksgiving bash at our home in Shady Grove. Our duties in Winter
had consumed our time. It was nice to sleep in our bed at home. I
lazily lounged, watching my husband's futile efforts to glamour his
white hair.
I didn't know what to think of it at first, but I'd decided that Levi
looked incredibly sexy in any form.
"It's not going to work. You are the King of Winter."
"I'm not the King of Winter today. I'm Levi. I want to spend
Thanksgiving with my friends and family."
Whenever he tried to glamour it, the magic would go haywire
and flip it to purple or green. I giggled at the different hues and his
growing sour mood.
"Oh, hell," he grumbled.
I slid out of the bed and approached him from behind, wrapping
my arms around him and resting my chin on his shoulder.
"I love you," I said.
His ire melted, and his eyes narrowed. "Your naked body pressed
against me makes everything just fine."
"Oh, so you only wanted me for my body?" I asked.
 "Yes," he replied without hesitation. I tilted my head back and
laughed. I knew he didn't mean it, and he turned to face me
wrapping me in his arms. "What's for dinner?"
"It's morning," I replied.
"I know, but my stomach thinks ahead," he replied.
While in the Otherworld, food was always a secondary thing, but
once we stepped into the Perilous Veil our human needs amplified.
His stomach had started growling the moment we hit the ground in
Shady Grove.
"Spaghetti, of course. Betty and Luther are bringing desserts.
Jenny and Tennyson are supplying the garlic bread. Troy, Amanda,
Mark, and Tinley are making a big salad from the last of the
harvest."
"Do we have enough room for all these folks?" he asked.
"We will make room."
"It's going to be nice to have all the kids here," he said. My eyes
darkened, and he noticed. Because my husband was in tune with all
of my emotions. "Aren't they?"
"Aydan had to go mediate a dispute in the House of Nilsson."
The Nilsson family was part of the Lords of Winter. The petty
disputes between the nobles had driven me crazy to the point that
Aydan had volunteered to take over all judgment duties to free me
up to focus on the issues with the Wild. War was on the horizon and
approaching quickly. Levi and I had done everything to avoid it, but
after Winnie's trip to the Wild, I wasn't sure we had any options for
a peaceful solution.
Today was a day to step away from all of that and it saddened
me that Aydan wouldn't make it back in time to join us. He'd grown
distant. Levi assured me that it was a phase, but I worried that it
was more. He'd settled into his place as the righteous judge, but
something was missing in his life. Neither he nor I knew what it was.
He would keep searching, and I'd support him through it all.
"Well, shit. What are the Nilsson's fighting about now?" Levi
asked.
"Marriage contract with the Mulbergs."
"You abolished marriage contracts," he said.
 "I did, but the Nilsson's first son and the Mulberg's first daughter
agreed to continue with their contract. I've met them, and they
seem to be genuinely in love."
"I'd never seen any of the Winter folk truly in love." He was right.
Their definitions of love were much different from our human-
influenced perspectives on love and marriage.
"Mutually affectionate and compatible," I replied, correcting
myself.
"So, what's the problem?"
"The parents are fighting over dowry payment and land claims," I
replied.
Levi grunted, which summed up my feelings on the matter.
Fairies fought over stupid shit. Of course, humans weren't much
better.
A loud knock on the door interrupted a kiss that was about to
happen, and Levi groaned.
"He's your son," I whispered.
"Killian! Go away!" Levi yelled.
Killian laughed on the other side of the door. Knowing our son,
he had timed his knock on purpose.
"I'm heading down to Hot Tin for a bit. I'll be back before
dinner," he said through the door. I heard the mirth in his voice,
which confirmed my suspicion about his timing.
"You better be!" I yelled back.
"Love you, Mom." We listened to his heavy footsteps descend the
stairs, leaving us alone in the house.
The twins had spent the night with their great grandfather in the
tree and hadn't returned home yet.
A scratch at the door reminded me that we weren't alone. I tore
myself from Levi's arms and opened the door to let Rufus into the
room. He sniffed my feet, then Levi's. He snorted once, then begin
to sniff around the room, ignoring the humans.
"What do you need from me today?" Levi asked.
"You can help me in the kitchen, but I'm not really doing much.
I'll start the sauce and let it simmer. We can do the noodles right
before everyone arrives."
 "I'll get the table set up."
Our dining room table had two leaves that extended it to seat
sixteen people.
"We need to get the other table out of the garage and set it up
for the children."
"Where do you want it?" he asked.
"It's warm. Why don't we set them up on the back porch?"
"Sounds great." He leaned over and kissed my forehead, then my
cheek, then my lips. If he didn't stop, we'd be making babies again.
Tonight was a full moon which meant no swappin' gravy.
"No, no," I said, pushing him away.
"There are plenty of things we can do without that," he said,
arching an eyebrow.
"Don't you think I know that but we have work to do," I
protested.
He unleashed a chord on his tattoo, and my knees wobbled with
a moment of dominance that swept over me.
"Gloriana Rearden. Come to me," he said. His voice lowered and
my body turned against my will, stalking to him. I wanted to smack
the grin on his face, but after the deep and passionate kiss he laid
on me, I didn't protest. The fire between us hadn't shown any signs
of dying, and I loved to be reminded of it. Even if he made me do it.
"You can go now." The command released me from his will, and I
slapped him on the shoulder. He chuckled.
"You are a bad man."
"It's your fault. I was innocent until I met you."
"Need I remind you about a certain swamp witch?"
"Innocent mistake."
I huffed at him. "Innocent, my ass."
"Mighty fine ass."
"Oh, stop it! Go do some work!" I demanded.
"Yes, ma'am," he replied, as he tugged a t-shirt over his head. I
stopped in my tracks. I hadn't seen the "Don't mess with Texas" shirt
in ages. It brought back a flood of memories. He kissed me once
more, feeling those memories too. "I love you."
 "I love you," I replied, brushing my hand over the shirt.

Nestor brought the girls home about an hour before everyone else
was to arrive. Miss Frist took them upstairs to get baths and get
ready for dinner while Nestor helped me in the kitchen.
Levi had set up the dining room table and the kids table, then
had disappeared. Who knew what he had up his sleeve, but I knew
he was up to something.
"How are things in the tree?" I asked, watching the young man
who was playing a handheld video game console on my couch.
Xavier had grown to what I'd expect a nine or ten-year-old
human boy to be. He had a head full of curly blonde locks and bright
green eyes. He was in that awkward stage between child and
teenager.
"I've never raised a kid, but we are figuring it out." Katherine
Frist had solidified herself as one half of my grandfather's we.
"He seems like any other kid his age."
"Yes, until he starts dictating the course of lives."
"I didn't think he had that kind of control," I said.
"He does with our guidance. But it's just the reincarnation
aspects. Not the day-to-day minutiae."
I grunted while stirring my spaghetti sauce.
The front door opened, and Winnie stepped through with
Raphael. I rushed over and hugged her. Her warmth wrapped
around me like a blanket. Memories of Dylan flooded through my
mind. He would always be with us through our children.
"Hey, Mom," she said quietly.
I leaned back to look at my adult daughter. Winnie had surpassed
all of my expectations. "It is good to see you."
She nodded toward Rafe. "I hope it's okay that I brought a
guest."
"Of course," I offered my hand to Rafe.
 He turned it palm down, leaned into a deep bow, and placed his
lips on the top of my hand.
"Queen Gloriana. I am honored to be a guest in your home for
this occasion."
"You are welcome here anytime, Rafe," I said, raising my
eyebrows at Winnie who rolled her eyes. She pretended not to let
Rafe's chivalry affect her, but I knew my daughter. I also felt the
tension between them. Sexual tension. As the Queen of Winter, the
sexual things of the world were my forte. Winnie shook her head,
begging me not to comment. I grinned at her, and let it go. It was
Thanksgiving.
"Is there anything I can do to help?" she asked.
"Nope. We have everything in order. Just fix yourself and Rafe
something to drink and have a seat. Everyone should be arriving
soon," I replied.
"Where are my sisters?" she asked.
"Upstairs getting a bath. They spent the night in the tree with
Nestor," I said, indicating the boy on the couch.
Winnie rushed past Xavier to hug Nestor who happily accepted
her in his arms. Rafe watched the exchange without emotion.
"Rafe, make yourself at home," I said.
"Thank you, your Majesty."
"Today I am not the queen. I'm just Grace."
"Then how should I address you?"
"Just Grace is fine."
His forehead wrinkled. Instead of responding, he stalked to the
boy on the couch and sat down to watch him play the video game.
Xavier looked up at him.
"Your kind do not visit me often."
"We tend to lead long, violence-free lives," Rafe responded.
Xavier shrugged. "Things change."
Rafe's forehead wrinkled again.
Before I could shut the door, a truck pulled up outside. Mark
climbed out of the driver's side. Tinley and Mark's sisters exited also.
He gave me a wave. I hoped there wouldn't be any awkwardness
between Winnie and Mark, but I hoped that we would all act like
adults today. Troy's squad car pulled up behind them. The family
retrieved multiple bowls from the trunk of Troy's car.
"You were just supposed to bring a salad!" I exclaimed.
"It's all salad," Troy replied with a grin.
"Fruit salad. Pasta salad. Garden salad. Ambrosia. Coleslaw.
Waldorf," Amanda said.
"Potato!" Cammie exclaimed.
"We skipped the tuna and chicken though," Maggie added.
Rosalie was the quiet one and she just smiled as she passed me
with a congealed salad of some sort.
"So glad you are here," I said, taking a bowl from Amanda's
stack.
"Thanks for having us," she replied.
"Betty called. Luther is in his bottle. She sends her regrets," Troy
said. I didn't have time to lament it before a ruckus erupted in the
house.
A chorus of squeals erupted as my twins rambled down the stairs
to greet their idols, the wolf triplets. The older girls embraced Shay
and Ash who danced around their legs in excitement. My girls loved
watching the wolves shift.
Callum and Sully were the next to arrive. They'd arrived by tree
in the back yard. Sully was learning to flex his fairy powers. I
hugged them both.
"How are you feeling?" I asked Callum who had barely taken a
break after his ordeal. He'd returned to Dog River with Sully who felt
the need to be near his brother. I understood, but I still worried
about my grown child.
"I'm fine, Mom. Plus, Sully is worse than a wet nurse."
"I hear you," Sully said as he sat down a crate filled with amber
bottles.
"And you love every minute," I said to Callum.
"Every single minute," he replied with a smile.
"What's this?" I asked, lifting one of the bottles out of the crate. I
twisted it around to see the label with a crescent moon and a wolf.
"It's from our first batch of the new Crescent Moon brewery,"
Sully proclaimed proudly.
 Sully and Callum had taken over the old bar in Dog River and
with Tennyson's resources had rebuilt it with a full-blown craft
brewery. They'd told me about it, and Callum was excited to be a
part of it. One day I'd get a chance to see it.
Tennyson and Jenny arrived bearing garlic bread along with Nick
and his new girlfriend, Delaney. I liked her the moment I saw her.
She was giving Nick hell about something. I had to approve.
"Grace, this is Delaney Goodwin," Nick said, introducing her.
"Thank you for having me," Delaney said.
I put my arm around her shoulders. "Any woman that can keep
Dominic Meyer on his toes is my new best friend."
"Thanks, Grace," Nick grumbled. "Where is my brother?"
"He disappeared earlier. He's up to something," I replied.
"Of course he is," Nick said as he was greeted by Mark.
I watched as my extended family shared hugs and greetings. It
was so good to see them all. Bramble and Briar flew around the
room making sure everyone had everything they needed like good
little brownies. Granted, they were both wearing French maid outfits
and the tiniest thongs ever, but I didn't comment. I'd found that
asking about their outfits only opened my eyes to their creative sex
lives. Things I didn't need to know.
Killian appeared at my side. His skipping skills were creepy.
Without looking at him, I asked, "What have you been up to?"
"Helping a friend," he replied.
"What friend?" I asked.
"Kyrie," he whispered so that no one else could hear him.
"He's here?" I asked.
"Not here, here. He's at Hot Tin. I located his sister, Celestina,
and they are using the apartment at the bar for their own
Thanksgiving. He needed some familial grounding," Killian said.
"I hope he doesn't plan on a surprise visit," I mumbled.
"He won't. It was part of the terms of our agreement," Killian
replied, watching Winnie as she stood with a glass of red wine and
talked with Tinley and Delaney. They were smiling and giggling.
"Agreement?" I asked.
 "Love you, Mom," Killian replied as he kissed me on the cheek. A
reminder that my children had their own lives and I didn't have to
meddle in all of it.
He joined the group giving hugs and handshakes. I closed my
eyes and reached out to Aydan who responded immediately.
"Hi, Mom."
"Miss you."
"I know. This is going to take some time. The original contracts
were drawn up by a legal moron. I'm going to be mired up in this."
I sighed. "You do your thing. I am so proud of you. He is too."
He knew who I meant. "That means a lot."
The connection cut off and I held in a sob. I'd hoped he would
make it back in time, but I had to face the reality that he wouldn't.
The doorbell rang, and I opened it to find a man wearing a
brown shirt and pants with a yellow logo which had the initials,
O.P.S. Otherworld Parcel Service. The O.P.S. didn't observe human
holidays.
"Package for Queen Gloriana," he stated. A piece of paper floated
next to him. I waved my hand, magically signing my name. Killian
reached out and took the package as I thanked the delivery man.
I shut the door and opened the card on the top of the box. An
elegant handwriting greeted me.
"Dearest Gloriana, I appreciate the offer to celebrate with you,
but my business demands that I spend the holiday in Las Vegas. I
send my love, Seamus."
Killian opened the box to reveal a tray filled with meats, cheeses,
crackers, condiments, and olives.
"Awesome," he said.
"You invited Seamus?" Winnie asked.
I pressed my lips together. "I invite him to everything. He always
declines."
Which was the truth. Which was why I didn't warn my daughter.
She narrowed her eyes at me, then they flicked to Rafe whose face
showed no emotion. The change in my daughter surprised me. Her
doubt, frustration, and fire faded. She returned to her conversation
with the other girls. It worried me. Opening my sight, I saw nothing
other than the bond between them which flowed to her finger where
the ring blocked the connection. He wasn’t influencing her overtly. It
was a situation that I deemed important to watch.
Looking up to the clock, I realized everyone was here except my
husband.
“You are late,” I scolded.
The front door burst open and everyone stopped talking.
“No, I’m not. I am, as always, right on time,” Levi proclaimed.
He stepped to the side, and I gasped. A strawberry blonde young
girl stepped into the room. Her bright green eyes lit up and she ran
to me with her arms held high. I scooped her up off the ground and
hugged her.
“Aunt Grace!” she exclaimed.
“Aubrey!” I replied, as my brother, Finley, and his wife, Riley
entered the house. We’d never convinced Riley to attend family
events. She always felt bad about what had happened between her
and Levi. It made her uncomfortable and I never pressed the issue.
Somehow, Levi had convinced them to come.
“Hello, Glory,” Finley said, hugging me.
“I’m so glad you are here,” I said, setting his daughter down. She
looked up to her father and placed her hand in his. I watched his fire
melt with her touch. Nothing had ever tempered my brother until he
had a little girl who worshipped the ground he walked on. I stepped
forward and embraced Riley. She stiffened. “Welcome.”
“Thank you for having me,” she said quietly. She’d proven herself
to us many years ago, but still bared the burdens of her bad choices.
I held no ill will toward her. Her punishment was her own.
Aubrey wandered over to hug her cousins as Finley made the
rounds.
“You have been and always will be welcome here. The past is
gone, Riley. Stop punishing yourself for it.”
“He said the same thing,” Riley said, eyeing my husband.
“Unfortunately, we often think alike. It means he’s getting harder
or I’m getting softer,” I grumbled. A smile spread across her face.
“I think it’s a little of both,” she replied, then joined Finley with
the others.
 I hugged Levi and he whispered in my ear. “Surprise.”
“I don’t know how you did it but thank you.”
“I’m a miracle worker,” he replied with a chord on his tattoo.
“You didn’t make them, did you?” I asked.
“No, they made the decision. I might have removed a little of her
anxiety. Only by request,” he replied.
He and I walked hand in hand to the edge of the room filled with
our family. The void of Aydan darkened my mood, but I smiled
despite it.
“Family, we are so glad you have come…”
A knock on the door interrupted Levi’s speech. I turned to open
it. I found Malphas and Echo standing there with sad looks.
“Hey, come in. You are welcome to join us,” I said.
“Sorry, Grace, but we are here for Nick,” Malphas said.
Nick stood up from where he’d taken a seat next to Delaney.
“What’s wrong?” he asked.
“We’ve got movement along the edges of town. Plus, an influx of
refugees just a few hours ago.
There has been a massive attack on the Baton Rouge pack,”
Malphas said.
“Who attacked them?” I asked, knowing that Araxia and her
minions controlled the Baton Rouge area.
“We aren’t sure, but we need to act fast,” Malphas replied.
Delaney stood and took Nick’s hand. “I’m sorry, Grace.”
I waved my hand. “No, I understand.”
He shook Levi’s hand who assured him that we were here if he
needed us. Callum and Sully followed them. I knew they would.
Callum kissed me on the cheek.
“I love you, Mom. Save me some leftovers,” he said.
I patted him on the cheek. “Of course.”
Malphas and Echo left in a swarm of feathers as Nick, Delaney,
Sully, and Callum made their way to the nearest tree. I watched
them disappear and sadly closed the door.
Levi took my hand. He knew I wanted this to be a big family
thing. Before he could restart his speech, a cell phone rang. Troy,
Tennyson, Winnie, and Mark all dug into their pockets retrieving
phones. I saw my daughter’s face darken as she answered hers.
She muttered into it as she stepped into the kitchen. We waited
until she returned.
“Mayarim, Colton, and Ruby are on port duty. They just found a
shipload of trafficked fairies. We gotta go,” Winnie said. “I’m sorry,
Mom.”
Rafe stepped up next to her and she took his hand.
“It’s okay. Go ahead,” I said, holding back my disappointment.
“I love you,” she said as they slipped out the back door.
“It’s okay,” Levi whispered in my ear.
“I know,” I responded. I looked up to see Jenny sitting across the
room on Tennyson’s lap. She nodded at me. I had to suck it up for
the rest of my guests.
“Well, I was going to say how great it was to have most of my
family home, but I suppose our lives have been stretched all over
the world and Otherworld. Our impact on those places is significant
and good. I have to have confidence and pleasure in knowing my
children are doing good in the world,” Levi said.
Mark’s and Troy’s phones rang at the same time. I groaned. They
answered and, in a flurry, both grabbed their wives and headed
toward the door.
“The Santiago house is on fire,” Mark said as he ran out the door.
“Do you need us?” I asked.
Amanda and Troy rushed past. “No, no, we got it. Mind letting
the girls stay?” Troy asked.
“No, that’s fine,” I replied.
They were gone in an instant.
Xavier stood up abruptly. “Things are changing.” He walked
through the front wall of the house as if it didn’t exist.
“Well, shit,” Miss Frist exclaimed. She and Nestor stood up and
gave us hugs, expressed their apologies, and rushed to aid the little
god man.
I threw my arms up. “I should have known this wouldn’t work.”
“Oh, just quit. This isn’t about you,” Levi scolded. He was right,
but it didn’t make me feel any better.
 “Anybody else have an emergency?” I asked.
Killian hid a smile behind his hand. Finley took Riley’s hand and
shook his head at me. Jenny leaned back on Tennyson.
“We aren’t really in the game anymore, so we are staying,” she
assured me.
“Why don’t we eat?” I suggested.
“I’m starving,” Tennyson exclaimed.
“It’s the human world. I’ve been hungry since I got back,” Levi
said.
They continued to talk as a cloud formed over me and my spirits
fell. But I moved through the motions. We had enough room for
everyone to sit at the dining room table now. Killian, Cammie, Rose,
and Maggie helped to wrangle Ash, Shay, and Aubrey. Finley and
Riley took their seats at the table as did Jenny and Tennyson. I
moved an empty chair up to the table and placed a black cloth over
it.
“What’s that Momma?” Shay asked. She was inquisitive like Levi.
“It’s a memorial to all those we have lost. A symbol that although
they are gone that they are a part of our day of Thanksgiving,” I
explained.
“Like Winnie and Aydan’s daddy,” Ash supplied.
“Yes, like Dylan,” I agreed.
“Who else?” Shay asked.
“We’ve lost a lot of friends and family along the way. Levi’s dad,
your grandfather, William,” I said.
“Your grandfather, Oberon,” Levi added.
“Thistle,” Briar said from her perch on the China cabinet.
“My mother,” Levi said.
“So, you see, these were important people to us. We will always
be thankful for them, and we will always remember them,” I
explained.
“I like it,” Shay said.
“It’s creepy,” Ash said.
Aubrey sat quietly taking it all in.
 “Who is ready for food?” I asked.

Troy and Amanda returned after dark to pick up their daughters. The
Santiago home was a complete loss. Among the losses was the food
storage in the cellar. It wasn’t the whole of the crops that the Shady
Grove farmers had produced to feed the town, but it was a
significant loss.
Winnie called to inform me that they had rescued thirty fairies
who were now on their way to the processing center in Shady Grove
at the old grocery store. Killian had left with the news so that he
could help with the new arrivals. Mark usually oversaw all of that,
but his hands were full with the aftermath of the fire.
We hadn’t heard from Callum, but I knew it would be a while
before we heard from the situation in Dog River. I didn’t expect to
hear from Nestor either. I’d have to trek out to the tree to get any
information.
Jenny helped me clean up the kitchen and pack plates to send
over to the Maynard house where the wolves had gathered after the
fire. We had plenty of food left, and it made me happy to help.
With all of my power, I was still learning that there were things in
this world that I couldn’t control. I couldn’t stop tragedy. I couldn’t
rid the world of evil. I couldn’t save everyone. Those things kept me
grounded. Levi said it was those things that made us human even
though I’d never been human. I’d certainly embraced a human way
of life when I’d moved to Shady Grove. It had set me apart from the
other fairies in the Otherworld. Some saw it as a weakness, but I
saw it as diversity. A power they couldn’t fathom. A power that I
feared they would learn too soon if a war with the Wild really was in
our future.
Shay and Ash sat in the floor playing with Rufus and the
brownies as we carried plates to Tennyson’s SUV. We wished them
well and waved good-bye.
 Levi sat down on the front step of the house, pulling me down to
sit next to him.
“You okay?” he asked.
“Yeah, I’m fine.”
“Grace.”
“It sucks,” I muttered.
“It does.”
I waited for his sage words, but they didn’t come. He didn’t offer
any platitudes or anything to make me feel better. I leaned over and
he wrapped a strong arm around my waist. A surprising tear rolled
down my cheek as I thought of the chair draped in black. Among
those we had lost, I could add the innocence of my children. While
Shay and Ash were young, they were already learning about the
crazy difficulties of growing up in the Otherworld. Each one was
making a difference in the grand scheme. They were an extension of
our combined power. They made me proud. I supposed it was selfish
of me to want to keep them to myself. Our world needed them and
their influence.
And I knew that they would always return home. Our doors,
whether it was the white one behind me or the stone ones at Castle
Winter, would always be open to them and those they loved.
The full moon sat high in the sky with the occasional cloud
floating by. The sounds of our daughters laughing and playing
warmed my heart.
Then, just a flicker of light down the long drive caught my eye.
The muffled report of thunder that rumbled around me announcing
his arrival caused me to jump to my feet.
Ambling down the driveway, a tall young man with long sandy
brown hair and eyes flashing with bright blue lightning approached.
He wore an ankle-length robe of white fur and carried a staff with a
shining blue orb at the top. His smile brightened my heart.
“Aydan,” I gasped as I ran down the drive to meet him. The staff
disappeared as I reached him, throwing myself in his arms. He held
me close.
“Hey, Mom. Sorry, I’m late.”
 The tears flowed freely. Levi hadn't moved from the porch,
allowing me to have this moment with my son.
“You aren’t late. You are right on time,” I said.
“Why are you crying?” he asked.
“I’m happy to see you,” I replied.
He brushed my tears away. “Did something happen?” he asked.
“No. Yes. It doesn’t matter. I’m glad you are here.”
He hugged me again. “I hope there are leftovers.”
“I saved three plates,” I said.
“Three? Who else didn’t show?” he asked.
“Everyone showed, but everyone left before dinner, except
Tennyson and Jenny. The plates are for you and the Sawyer boys,” I
said.
“Ah, Cletus and Tater,” he said with a smile.
Levi walked up. “Welcome home, Aydan.”
Aydan’s relationship with Levi had always been tenuous, but to
my surprise, Aydan hugged Levi. I saw the shock on Levi’s face.
“Thank you,” Aydan said, stepping back from us. “The deal isn’t
done, but I found that I needed a moment to step away. Fairies can
be maddening.”
I chuckled because I knew the feeling. “Come inside,” I said.
We walked into the house and the girls squealed when they saw
Aydan. They ran to him and he scooped both of them up in a hug.
“How’s my favorite girls?” he asked.
“Good. Did you bring us anything?” Shay asked.
“Yeah, did you?” Ash echoed.
“Girls, he does not have to bring you something every time he
goes away,” I scolded them. Aydan had started the tradition of
bringing them something from his trips when he’d returned from a
mission with a magical snow globe made by the Perzy family in the
Otherworld. Many of the families had magical goods or specialties.
Aydan winked at me and pulled out two carvings from his pocket.
They were perfectly carved white snowflakes, and they sparkled with
cold Winter power.
“The Nilsson family are well-known sculptors. They put a little bit
of magic into all of their art. These snowflakes were made especially
for the Princesses of Winter,” he said, handing them off to the girls
whose wide eyes took in the lovely carvings.
“Thank you, Aydan!” Shay exclaimed, hugging him again. Ash
didn’t speak but took her turn at his neck.
“You are welcome,” Aydan replied with a smile.
I was happy to see him bond with the twins. Killian and Winnie
had a special bond. Ever since Callum had gone his own way, Aydan
had seemed a little lost. He found the sibling adoration he felt he’d
lost in the girls. Although he’d never lost Callum. However, when
Callum realized that his relationship with Aydan would always be
brotherly, he withdrew some from his brother. It was subtle, but
Aydan noticed. They really should have talked about it, but I stayed
out of it.
I sat down with Levi, and we watched Aydan play with the girls.
“This is good,” Levi said.
“It is enough,” I replied.
“I’m thankful for you, my Queen.”
I quirked a grin his way. “Do you want me to return that
sentiment?”
“If you did, I’d be shocked. I’d rather you be predictable.” I saw
the playfulness in his twinkling denim eyes.
“In that case, you can show me later exactly how thankful you
are.”
Aydan grunted amid a pile on by the girls. To them, it was just a
sound made by their efforts to climb him like a mountain, but I knew
he could hear us.
“I’d be happy to oblige,” Levi said.
At least that was something to look forward to. He squeezed my
hand, and I realized that I was thankful for all of my family. We had
been incredibly blessed. I held on to this moment of laughter and
happiness for the future was dark. I chose to sit in this light for now.
"Levi, your hair is brown."
He reached up and grabbed his locks. He looked at me, then
back at them. "What?"
I chuckled. "I love you."
"You can glamour it," he said pressing his lips together.
"I am the queen," I replied.
"You will pay for this."
"I'm counting on it."
My mother. Bless her. I loved her with all of my heart, but
sometimes, she made me want to scream. Things were just starting
to settle down, and she decided that we needed to all come together
for a royal family portrait. While this was all good, nothing in Winter
was simple. Everything was a production of the utmost, over the top
nonsense. Not really my style.
However, I complied, because non-compliance would be
detrimental to my health and well-being. So, I made Rafe come with
me. Might as well suffer together.
Raphael, who by all means was a family man, loved the idea and
was almost giddy.
When we arrived in Winter, we were greeted with the normal
array of hugs and greetings. I quickly retreated to my Winter
bedroom, and Raphael followed.
“Wynonna, what is wrong?” he asked.
“We shouldn’t be here. We spent so much time in the Wild. We
need to get back to business in Steelshore. The Sanhedrin have
been rounding up fairies faster than we can react. I don’t
understand why it’s suddenly a priority for Reyna and her crew,” I
explained. He knew why, but he wanted to talk it out. There were
things I loved about Rafe, but his way of passive-aggressively
pushing me into a conversation wasn’t one of them. Was it for the
best? Probably, but I liked to talk when I was ready. He was always
ready.
“It’s one night. This portrait is important to your mother. She has
all of you together for the first time in a very long time. Callum is
safe and home. You aren’t trekking around the Wild with some
feathered character.” I shoved him lightly. “And your sisters are
growing so fast. She wants to capture this. One day, the same thing
will be important to you.”
There was a light knock on the door, and I could feel the cold
breeze that followed.
“Come in, Mom,” I said.
Rafe walked to the door and gave her a regal bow. “Good
heavens, Rafe, that is not necessary.” He stood and she wrapped her
arms around him. He hesitated, but then returned the hug.
“Wynonna. I know you are already ready to leave, but I am thankful
that you are here. We will have the portrait done in no time. Then
dinner. After that, you can go.” She sounded sad, and I felt bad
about my attitude.
“I’m happy to be here, Mom. I’m sorry if I made you think
otherwise,” I said.
She smiled and brushed my half blonde, half purple hair out of
my face. “Blonde or brown for the portrait. I don’t care which.”
“Mother!” I huffed.
“Oh, you missed all of those terrible teen years, and I swear this
hair is your expression of it,” she said with a grin.
“I like it,” Rafe said.
“It’s not that I don’t. It’s just that I worry that my child still hasn’t
found herself,” Mom said. She’d struck the truth like a hammer on a
gong. “There is no rush, but I want you to know that whoever you
decide to be, I will always love you.”
“Ugh. Enough with the gushy stuff,” I said, teasing her.
“I picked out a couple of dresses for you. They are hanging in
your closet,” she said.
I didn’t protest. I knew the requirements of the Winter Queen. It
was her way or the highway.
 “I’ll check them out. Rafe can pick,” I said.
“I actually have full confidence that he will choose wisely. Now, I
have to go round your brothers up and make sure they have all their
tunics and well, everything,” she said. She hurried out of the room. I
heard a familiar bark, and Rufus waddled into the room.
“Rufus!” I exclaimed. The dachshund ran over to me and jumped
on my leg. I reached down and picked up the squirmy dog and
accepted his kisses. “How are ya, boy?”
I sat him down on the bed, and he sniffed Rafe cautiously. Rafe
held out his hand, and Rufus gave it a tentative lick. I suppose he
decided that Rafe was okay, because he crawled up in his lap and
accepted a generous amount of scratches.
“Why don’t you show me the dresses?” Rafe suggested.
“You are enjoying this too much,” I replied.
“Maybe.”
I opened the closet door to find three obnoxious dresses hanging
there. Each were in a different shade of blue. I supposed we were
going for a theme.
One was a pale blue with tiny crystals covering the top, then
spread out as they reached the hem. Another was a deep sapphire
with an iridescent shimmer. Finally, the last one was almost grey
with delicate lace flowers and random gems to give it sparkle.
“I like this one,” I said, touching the first with the light blue
rhinestones.
“No, the grey,” Rafe said.
I knew he would pick that one. It was the feminine touch of the
lace. If I had to guess, it would be the one my mother would pick for
me as well.
“This one would look great,” I said, holding the blue in front of
me.
“They all will look great on you, but I prefer the grey,” he said
flatly. Rufus had nuzzled a spot in Rafe’s lap. “Try it on.”
“Please,” I prompted.
“You know I don’t mean it as an order,” he countered.
“I know, but you could make some effort to learn how to speak
politely,” I suggested.
 “I’m doing better.” He was correct about that, but still, he had
moments when I wanted to laugh because of his awkwardness.
I reluctantly took the grey dress into the bathroom and quickly
put it on. I stared at myself in the mirror, switching my hair from
blonde to brown. I decided on something in between. When I
stepped out of the bathroom, poor Rufus got dumped in the floor
because Rafe jumped to his feet.
“What? Is it okay?” I asked. I had actually liked it more than I
thought I would.
“It’s beautiful. You’re beautiful,” he said.
His truthfulness still caught me off guard, and my cheeks
warmed. “Thank you.” I turned to look at myself in the mirror. He
stood behind me with a cheesy grin. “You were right. Is that what
you want to hear?”
“I already know. There is no need to state it,” he said. He walked
up behind me and put his hands on my shoulders. “You look like a
queen.”
“I don’t want a royal life.”
“Sometimes our desires change. Right now, you don’t want a
royal life, but that doesn’t take away the fact that your parents are
the King and Queen of this realm. How you relate to that is your
choice,” he said. In other words, I was royal and there wasn’t a
damn thing I could do about it.
I took my necklace with my compass and Rafe’s feather and
stuffed it into the front of the dress. He raised his eyebrows. He’d
given me that feather, and it meant a lot to me, but I didn’t even
think about it when I stuck it between my breasts. Chaste little bird
boy thought about it. It was all over his guilty face. Yet, in true Rafe
fashion, he did not comment.
Mother had shoes picked out as well. I slipped into the matching
pair and whirled out of the room into the hallway which was buzzing
with activity. More than one pixie flew past me while other servants
rushed back and forth. I made my way to the main room with the
tree where I found Killian, who was dressed and ready. He looked so
grown-up. I caught a sob, then rushed to hug him.
“You look amazing,” I said to him.
 “You do, too,” he said with a wide grin.
Killian fit the brooding fairy prince aesthetic perfectly. His dark
blue tunic was lined with silver brocade. He wore a black belt which
accentuated the muscles that had started to form. The slender pants
came to a point above black boots. His denim eyes sparkled with
mischief, but his solemn face gave mixed signals. I’d heard through
Bramble’s gossip that the young fairy women in Winter were afraid
of him. Reports from Shady Grove were that many were interested,
but he hadn’t shown any preference.
“You enjoy driving the ladies crazy. Don’t you?” I teased.
“Winnie,” he grunted. Even his voice was deeper.
“What? I hear stories,” I continued.
He didn’t even blush. “There are no stories. I am like my father.
There will be one. When I meet her, I will know,” he said.
“Well, I have to approve,” I said.
“Actually, you don’t, but I understand the sentiment,” he said.
“Hello, Rafe.”
“Hello, Killian,” Rafe responded. The men - my brother was a
man – shook hands.
“I don’t know how you put up with her,” Killian joked.
“It is a burden,” Rafe replied deadpan. Killian finally smiled.
“I like him,” Killian said to me.
“I like him too,” I replied. “But just a little.” Rafe grunted.
My feelings for Rafe were real. I realized that after my “date”
with Dominick. I just didn’t know where that put us. He was devoted
and steady. My choices had always been the wild wolf who
vehemently protected me or the silly, yet fierce son of the stars.
Rafe broke that mold. I hadn’t decided if that was a good thing or
not. One thing was for sure, he was a part of my life now, and I
couldn’t imagine it without him.
“Are you excited about the ceremony?” Killian asked.
“What ceremony?” I asked.
Killian cocked his head to the side. “Oops.”
“Spill it, little brother,” I warned.
“After the portrait, you will become a Queen of Winter,” he said.
“Aw, hell. Why does she do these things?” I groaned.
 “Because she is our mother, and she lives to torture us?” Killian
asked.
“It feels like it sometimes,” I responded.
“Looks like that royalty thing just caught up with you,” Rafe said.
“No comments from the gallery. Thank you,” I said, waving him
off. He laughed at me, then took a seat beside the tree.
“He’s perfect for you,” Killian said.
“Would you stop it? I’m not trying to get married and have
babies. I have a job to do. I need to be doing it, but Mother has us
here. Have you decided what your job is in all of this?” I asked.
Day by day the bigger picture was that we had found the perfect
slots as the children of the Queen of Winter. The growing threat in
the Wild. The unknown of the void. We each had our place, except
Killian.
“When I know, I’ll know,” he said confidently. “For now, I help
where I can.”
Killian had more power than any of us. He was the perfect vessel
to carry such responsibility. Stoic, steady, and completely aware. As
much as I hated to admit it, he was more mature than I was. That,
in itself, was a challenge. It was time for me to buckle down, stop
chasing pirates, and do what I went to Steelshore to do.
Right after the family portrait and a ceremony I wasn’t supposed
to know about.
The hustle and bustle froze when the King of Winter stormed into
the main room of the royal quarters. My dad, the second one, had
transformed into something that looked like it belonged in a Tolkien
novel. His long white hair flowed around him along with a cloud of
snow. His dark blue eyes reflected a stormy sea. He wore the colors
of Winter with a billowing cape. Upon his head, he wore the battle
crown he preferred over all his royal headgear. Levi Rearden was
angry, and the whole room stopped breathing for a moment.
“Dad?” I said quietly. Rafe had rushed up beside me, wings
flared. Killian clinched his fists and looked like he was about to
throttle someone.
Several men followed Levi into the door.
 “I told you. I want it done. No more excuses. You get me the
names I need, and I will deal with the rest,” Levi snarled at the men.
“But, your majesty, we haven’t been able to track them down
with the information you’ve given us,” one of them protested.
“Get Finley. He knows,” Levi returned. “Don’t come back to me
until you have them. Do you understand?”
The men bowed and scurried out of the room. Levi’s eyes turned
to us, and the storm ceased. His countenance softened, the snow
particles dissipated, but the long, white hair remained. Before our
Thanksgiving meal, Mother had warned me that Winter had made
some changes that Levi didn’t particularly like, but I thought he wore
it well. Except the anger.
“What is wrong?” Killian asked.
Levi smiled. “It’s fine. I’m just trying to get some information
about something that happened in the past. The secrets of Winter
infuriate me. Hello, Princess.” He wrapped me up in a hug that felt
warmer than he looked.
“The hair is, uh, striking,” I said.
He groaned. “I can almost glamour it, but I might have to just
accept the fact that I am at Winter’s mercy.”
“Are you sure Mom isn’t doing it?” I asked.
“Oh, your mother, she can glamour it for me, but she won’t,” he
said.
I laughed. “Sounds like Mom.”
“It is royal and dignified,” Rafe commented.
Levi offered his hand to Rafe, and they shook. “Thank you, Rafe.
But sometimes, I miss that trailer in Shady Grove. Things were much
less complicated then.”
“They really weren’t. You just didn’t know of the complications.
Ignorance is bliss,” I said.
He cocked his head to the side. “When did you become so wise?”
“Yesterday,” I replied with a smile.
He hugged me again. “I think it’s been a lot longer than that. You
look beautiful.”
“Yes, well, Mom picked out the dresses,” I replied.
 “Of course, she did!” Levi knew as well as I did who was in
charge and the hell that would be paid if she didn’t get her way. “Are
the others here?”
“I haven’t seen anyone except Killian,” I answered.
“Callum is here. Sully is helping him get ready,” Killian supplied.
“Get ready? Is that what they call it these days?” I teased. Rafe
grunted. “Oh, stop.” He grunted again.
“No, seriously. Sully had the pixies going in and out of that room
with all sorts of accessories and make-up. I don’t even want to
know,” Killian explained.
Sully always had a flair for style, and Callum was just Callum. I
was excited to see what he’d done to my brother.
“Can you reach Aydan?” Killian asked me.
“Yeah, give me a minute,” I replied. I kept my mental accesses
closed. The ring I wore blocked the connection that I had with Rafe.
But my entire family could be in my head at once, and I had
strengthened my mental magic enough to keep them all out. I’d built
in emergency contingencies, but the random banter prevented me
from losing my mind. “Aydan, are you in Winter?” I waited for a
response. Nothing. “You know Mom has this portrait thing today.”
When using telepathy to speak, sometimes you get an echo
back. That usually meant that your message wasn’t received. Killian
had confirmed that’s what happens to him when he tries to speak to
me with my wall up. However, Aydan was receiving me. He just
wasn’t responding.
“No?” Levi asked.
“He’s there. Just not responding,” I said.
“I will let your mother know,” Levi said, making his way toward
their end of the royal wing.
“Dad, just give him a few minutes. Okay?” I asked. Aydan often
felt isolated from us. Callum really was the adopted one. I’d grown
up with Mom so it was a more natural fit for me, even though I was
adopted.
“If you say so, but if she asks…”
“I know.”
 He waved and left us in the room. I looked at Rafe. “What was
up with the whole feather thing?” I asked, waving my arms out to
my side like wings. He had already hidden his wings, but they had
appeared for a moment when my father charged into the room.
“Protective instinct,” he said simply.
“You were going to protect me from my dad?” I asked, lifting an
eyebrow. Killian snickered.
“Absolutely not. But his fury felt like danger. I wasn’t preparing to
fight him, but to fight whatever he was fighting. Once he entered
the room, it was clear that the battle was more figurative than
literal,” Rafe explained.
I looked at Killian who shrugged.
“Okay then. I’m going to try Aydan again,” I said. I closed my
eyes and pictured my brother with his sandy brown hair and deep-
set eyes. The perfect blending of Gloriana and Dylan Riggs. “Aydan.”
“Just a moment,” he replied.
“Well, he answered and told me to wait,” I said with a laugh. “I
swear this family is filled with constant drama.”
Bramble flew up to me and hovered in my face.
“Hello, Wynonna,” he said, giving me a bow.
“Hello, Bramble,” I replied.
“Your mother is summoning all of you to the throne room,” he
said.
“Okie dokie,” I replied.
Killian accompanied Rafe and me to the throne room. Sully and
Callum caught up to us. Callum looked very dapper in his black tunic
with silver lining. His pants and boots matched Killian’s. His hair had
been styled. Normally, he let it flop about, but Sully’s work revealed
that Callum deserved his own model page on social media. He was
fit and had the face for it. Sully beamed. Either because Callum
looked great or because he’d done it. Or perhaps both.
“Stop touching it,” he scolded Callum.
“I can’t believe I let you do this to me,” Callum grumbled.
I giggled. “You look great.”
“Thanks. I do, but it feels weird,” he replied.
 A pair of harpies opened the doors of the throne room, allowing
us to enter. My two little sisters ran in circles around the pair of
thrones which sat on the far end of the grand hall. The two blonde
haired beauties stopped when they saw us, then ran toward me with
squeals and arms open. I scooped up Ashlyn and Shaylyn passed me
to latch onto Callum.
“Hello sister,” Ash said, patting my cheek.
“Hello to you, too. You look very pretty in your white dress,” I
said. She had crystal snowflakes scattered in her curled hair. Shaylyn
wore her hair straight and pulled back with a snowflake embellished
comb.
“Mommy said we are going to have our picture made,” she said.
“Yes, we are. The whole family,” I replied, while nudging Aydan
with my mind. He nudged back but didn’t respond in words.
Mom and Levi entered from a side room. “Where is Aydan?” she
asked with her eyes on me.
“I don’t know?” I said with a shrug.
Levi placed his hand on her shoulder and whispered in her ear.
Her countenance softened. She wore a long pale blue gown with
iridescent jewels all over it. To my surprise, it was very matronly,
except for the long slit which climbed above her knee.
“Forgive me. I’m stressed,” she apologized.
“What’s stressing you?” Callum asked. He hugged her and kissed
her cheek.
“Word from inside the Wild has dried up. We know nothing. All of
our contacts have gone silent. I fear that they are making their
move, and we are sorely unprepared to face them,” she said.
“We are not unprepared,” Levi corrected. “However, we don’t
have the information we would like to have.”
“Do I need to go back?” I asked.
“No!” Levi and Mother said simultaneously.
“Rafe will go with me. We can find out whatever you need to
know,” I offered. I knew my desire to go back to Steelshore, but if
there was a bigger threat, I would stand by my family.
“It’s true. We will go. I will protect her, not that she needs my
protection,” Rafe said.
 “No. Our contacts there have been murdered. I will not send you
into that realm again. I’ve called a friend who is looking into it,”
Mother explained.
“What friend?” I asked.
“Why don’t we do this picture? Spinella, please fetch the
photographer,” Mother called out to the harpy guard at the back of
the room. She bowed, then hustled out of the room.
“Photographer? I thought this was going to be a painting.”
Perhaps I had been wrong.
Mother laughed. “If you think I can get those two girls to sit long
enough for a painting, then you have severely overestimated my
power. The photographer will take several shots, then the artist will
use the photos to paint the portrait. I expect it will be done by next
week.”
“Why is this important?” I asked. I’d wondered why she’d made a
big deal about it.
She put her hand in Levi’s. “I realized at Thanksgiving that our
lives are rapidly changing. You face danger every day in the name of
our cause. One day, you may never come home.” She shocked
herself by saying it out loud.
“We love you. We want you to be honored as part of this family.
This portrait will hang in this hall for generations. An example of
what we did differently. A symbol of who we are and what we
believe. We are capturing the moment while we still can,” Levi said,
filling in where Mother left off.
“Wow, does he give speeches like that all the time?” Sully asked.
Callum elbowed him. “Oof!”
“Yes! He does!” I exclaimed. “It’s annoying, but it is the truth.”
The back doors of the room opened, and a photographer ambled
in with the harpy guard.
“Mr. Egerton, welcome to Winter,” Mother said.
He bowed to the King and Queen. “I am honored that you
requested my services.”
“Where do you normally work?” I asked, guessing that a
photographer didn’t have a lot of business in the Otherworld.
 “I have a studio in Birmingham. When I learned about Shady
Grove, I went to check it out. I have no desire to live here in the
Otherworld, but I am a grateful and willing servant of the Queen,” he
said.
“Very interesting,” Killian said.
“How so?” I asked.
“Nothing,” he replied with a smile. A devious smile, which meant
that I should let it go, and he’d tell me later.
“Shall we start?” Mr. Egerton asked.
“Aydan!” Mother shouted, startling us all.
My brother materialized at the back of the room in his long white
fur robe, gnarled wood staff, bright blue eyes, and a mop of dusty
blond hair. His grin stretched across his face.
“Mom, I promised to be here. No need for shouting,” he said,
approaching her. She offered her cheek to him, and he kissed it. Levi
patted him on the back, and Aydan laughed. “I have news for you.”
Levi’s eyes brightened. “Really?”
“Yes, we will talk later,” Aydan replied.
“Great! Let’s get set,” Mom said, ignoring them. However, my
interest piqued. I filed it for later.
My younger sisters mauled Aydan with kisses and hugs. He
devoured them and returned them amply. He laughed and played
with them so easily. It made me happy to see him bond so deeply
with them.
He approached me, giving me a hug. He whispered in my ear, “I
have news for you. It isn’t good, and you need to get back to
Steelshore as soon as this is done.”
“Mom has some ceremony to do after this,” I whispered back.
“Yes, the Queen thing. Do that, and then we go back to
Steelshore,” he said.
“We?”
He nodded, then greeted Callum and Sully warmly.
Levi removed one of the thrones with Killian’s help. He took his
place at the right of the throne that remained. Killian stood by his
side.
 “Winnie, you stand in front of Killian and Levi,” Mom instructed.
“Then, Aydan, you and Callum stand on the left side. Girls.” The two
boisterous children stopped in their tracks. Mom voice. Scary stuff.
“Girls. Stand in front of your brothers.” She scooted them over to
Aydan and Callum. She looked at us and shook her head. “No, this
isn’t right. Winnie, you stand with Aydan and the girls. Callum, you
stand with Levi and Killian.” We switched places, because there was
no need to contradict her. “Yes, that’s perfect. Mr. Edgerton, we are
ready.” She sat down on the throne. She reached up with her right
hand and took Levi’s. A crown appeared on her head. It wasn’t the
magical unicorn crown we’d come to expect of her, but a mix of
snowflakes and antlers. It was a perfect match to Levi’s battle
crown.
“Hold still,” the photographer ordered and began snapping away.
Aydan grabbed my arm and dragged me away from the family after
the photographer finished.
“What is it?” I asked.
“They are coming,” he said.
“Vague. Slightly foreboding, but I need more information,” I said,
raising an eyebrow at him.
We moved further away from our family. They all noticed, but the
only one that paid attention was Rafe who followed my every move.
I waved my hand at him, and he only lowered his chin. I stuck my
tongue out at him, and I saw the light flicker in his eyes, but he
continued his stare.
“Is he like that all the time?” Aydan asked.
“Like what?” I asked.
“Intense?”
I chuckled. “Actually, yes, and I’ve grown rather fond of it.”
“And him,” Aydan offered.
“Yes. But that isn’t what you were talking about,” I said, moving
him back to his dire warning that we had time to take a break to
discuss Rafe.
“You fought a woman on a boat not too long ago. She had some
minions,” he said.
 “Yes, an octobitch with her tentacled guards.” I wiggled my
fingers.
“There are more of them. They are coming out of the deeps.
There are doors into the Otherworld in the trenches of the ocean. I
spoke to a group of sailors who saw a legion of squid-like men
swimming under the water. They were headed for Steelshore. I don’t
know why, but I’m going back with you when you go,” he said.
“Does anyone else know about this?” I asked.
He pressed his lips together. “I was with Seamus before I came
here, which is why I couldn’t talk. I felt like he needed to know. He
has the resources to start searching for answers. Maybe he will have
some when we get back,” he said.
I hadn’t spoken to Seamus at length in a while. I felt bad about
that, but he had ways of muddying my emotions. Our time in
Neverland and Wonderland left me with questions. Ones that he
wasn’t inclined to answer. Another wall had formed between us, and
I wondered if he only felt the need to be close to me when I needed
his help.
“He will find information. He’s been very helpful,” I said.
Aydan cocked his head to the side. “I read that frustration,
Winnie. Are you on the outs with our vampirate friend?”
“I don’t know what I am with Seamus. He’s perplexing,” I said
with a sigh.
Mother cleared her throat, and we turned our attention to her.
“As there seems to be pressing matters, we will skip dinner and
move forward with the crowning,” she announced.
“Crowning?” I asked.
“Shh! Come here,” she said, waving us toward her.
She took me by the shoulders and guided me to a spot in the
center of the room directly in front of her throne. She then moved
Aydan about two feet to my left. She took Callum and placed him
two feet to my right. Then, Killian without prompting moved two feet
behind me. He snickered at me as he passed.
Sully helped Levi move his throne back, then he and Rafe took
seats in what should have been a crowd of fairies. Only the room
was empty. Well, it was until my mother clapped her hands together
twice.
The doors opened and the Winter nobles piled into the room,
quickly taking seats.
Mother stood before the room while Levi sat down behind her.
Once everyone was seated and silent, she began to speak.
Her voice changed from the light, Southern twang I was
accustomed to hearing to a thick, formal speech with the slightest
Irish accent.
“Welcome, Nobles of Winter. I present my children for crowning.
I claim each as my heir and they shall become the Kings and Queens
of Winter. Per tradition, when a child has reached adulthood, the
monarch shall grant them lands that they will rule in Winter.”
She stepped to Callum first. He was the oldest. Bramble and Briar
flew up to Mom carrying a pillow with a small crown embellished
with sapphires. It was decidedly masculine.
Callum whispered to her. “If you mess up my hair, you have to
deal with my boyfriend.”
Mother grinned at him and picked up the crown.
“Kneel.” Callum dropped to one knee. Mother held the crown
over his head. “In the southern lands that border Summer, there is a
valley filled with blue crocus called Indigo Valley. This land now
belongs to my son Callum Bryant. He will be the king of this land
and rule it accordingly.” She placed the crown on his head, then gave
him a hand to stand. He kissed her cheek.
“Thank you, Mother. I’m honored,” he said.
She moved to me. Bramble and Briar appeared with a golden
circlet lined with amethyst that formed flames along its sides.
“Kneel.” I lowered to my knee. “In the west, along the Wild
lands, there is a mountain. Its slopes are covered with dark stone
formed by a past age of fire called Obsidian Peaks. This land now
belongs to my daughter, Wynonna Riggs. She will be the queen of
this land and rule it accordingly.” She placed the circlet on my head,
and suddenly, I felt its weight. The small thing pressed down on my
head. I realized the responsibility that it represented, but that
representation had manifested in a real burden on my head.
Another random document with
no related content on Scribd:
 Ott fekszik egy ember, kinek sem méltósága, sem tanultsága,
sem erénye, sem elmeéle, semmi sem volt; ki rosz példaadásával
egy nagy társaságot tett még roszabbá; ki ifjuságában, férfikorában,
vénségében egyaránt közönséges, minden emelkedettség nélküli,
az érzékiségbe merült volt – s ime, előáll Portens uram – később
lord Portens püspök ő méltósága – s azt mondja, hogy a föld nem
volt elég jó, hogy őt birhassa és hogy csak az ég igazi hazája!
Derék! éljen Portens uram! És ez a pap, ki második György
emlékére e könyeket sirta: harmadik György palástja szegélyét
vitte10). Azt már aztán nem tudom, hogy vajon a nép bámulja-e még
költészetét vagy prédikáczióit?
 III.

HARMADIK GYÖRGY.

Hatvan esztendőn kell, megannyi percz alatt végig tekintenünk.

Ha csak a játszószemélyek névsorát akarnók végig olvasni, kik e
hosszú időszak alatt szerepeltek: az is betöltené kiszabott időnket, s
mind csupa teksztusunk lenne, prédikáczió nélkül. E hatvan percz
alatt Angliának át kell élnie az amerikai gyarmatok fellázadását; alá
kell vetnie magát a megaláztatásnak és elszakadásnak; meg kell
reszketnie a franczia forradalom tűzhányása alatt; meg kell
birkóznia, életéért kell küzdenie Napoleonnal, orjási ellenségével, –
és ki kell magát fújnia, magát újra összeszednie e rémületes harcz
után. A régi társaságnak udvari ragyogványival el kell tűnnie; az
államférfiak egész öltőinek kell támadniok és enyészniök. Pittnek
követnie kell Chathamet a sirba; Rodney és Wolfe emlékének
Nelson és Wellington diadalmának kell helyet engednie; a régi
költőknek, kik köztünk és Anna királynő ideje közt az összekötő
kapcsok, sirjaikba kell szállniok; Johnsonnak meg kell halnia,
Scottnak és Byronnak támadniok; Garricknak el kell ragadnia a
világot elvakitó szinészi szellemével s Keannak a szinpadra ugrania,
hogy az elámult szinházat birodalmába vegye. A gőzerőt föl kell
fedezni, királyoknak kell lenyakaztatniok, számüzetniök, letétetniök,
visszahelyeztetniök. Napoleonnak csak egy episodi személynek kell
lennie s III. Györgynek végig élnie ez annyiféle változatot; kisérnie
népét az eszmék, az igazgatási formák, a társadalom mind e
forradalmai közben; ide át kell élnie a régi világból a mienkbe.
 Midőn először pillantám meg Angliát: az ifju Charlotte
herczegnőt, az ország reményét, gyászolá. Gyermekkoromban
jöttem Indiákról, s hajónk hazaútjában egy szigetnél kötött ki, hol
fekete szolgám sziklák és dombok közt egy hosszú uton vezetett
végig, mignem egy kerthez értünk, hol egy sétáló férfit láttunk. „Ez
ő“, mondá feketém, „ez Buonoparte! Minden nap megeszik három
juhot és valamennyi kis gyereket, a kire csak kezét ráteheti!“ Ezen a
szegény kalkuttai rabszolgán kivül még elég ember volt a brit
birodalomban, kik csak ugy remegtek e korz emberevőtől.
Emlékszem jól, ugyanezen gyerek vezetővel tekintettem végig
Carlton House oszlopsorain s néztem meg a nagy uralkodó-
helyettes lakhelyét. Mintha most is látnám a testőröket, a mint a
kapu előtt fel s le sétálva, őrzik a helyet. A helyet? Micsoda helyet?
Abból a palotából nincs meg ma több, mint a Nabukodonozor
palotájából. Ma már az egész csak egy név. Hol vannak az őrök, kik
tisztelegni szoktak, midőn a királyi kocsik ki- és befordultak? A
kocsik és a bennök ülő királyok elrobogtak Plutó birodalmába; a
hosszú testőrök elmasiroztak az örök setétbe és dobjaik viszhangja
immár Hádesben pörög. A hol egykor a palota állt: ott most száz
meg száz kis gyerkőcz tipeg St. James-park lépcsőin le s fel. Egy
egész sereg öreg ur iszsza most theáját az Athaeneum-klubban s
csak annyi hamvas fejü harczos képezi a szemben levő United
Service-Klub11) őrségét. Most Pall-Mall12) London nagy társadalmi
börzéje, az ujdonságok, politika, pletykaságok, vak hirek piacza,
hogy úgy mondjam, az angol forum, hol az ember megbeszéli a
legújabb krimi táviratot, Derby lord tegnapi beszédét, János gróf13)
legközelebbi hadmozdulatát. És, most és akkor, egy némely
régésznek, kik jobb szeretnek a multra mint a jelenre gondolni,
emlékeztető is a régi időkre, a régi emberekre, mert Pall-Mall a mi
Palmiránk. Nézzétek csak! itt e nyomban kaszabolta le Königsmarck
bandája Tizezeres Tamást. Ama nagy vörös házban lakott
Gainsborough és Culloden Cumberland, III. György nagybátyja.
Amoda át van Marlborough Sára palotája, s most is épen olyan, mint
mikor az a vas orrú bába benne lakott. A 25-ik szám alatt Scott
Walter szokott lakni; a mostani 79-ik számu házban, mely ma az
evangeliomot idegen földön terjesztő társaság székhelye, Gwynn
Eleonora kisasszony, a szinésznő ütötte volt föl sátrát. Hányszor
hozták elő ott túl ama kapuív alól Károlina királynő hordszékét! A
Györgyök korának minden embere járt-kelt ez utczán; látta ez utcza
Walpole kocsiját és Chatham hordszékét, – és Foxat, Gibbont,
Sheridant, Brookesék klubjába mentökben; és a méltóságos Pittet
karonfogva Dundas-szel; és Hangert és Sheridan Tamást,
kitántorogva Ragyették vendéglőjéből; Byront, besántikálni
Wattierékhez; és Swiftet, a mint a Bury-utczán kifordult; és Addison
uramat, meg Steele Rikit, hihetőleg mindkettőt egy kicsit bekapva; és
a walesi herczeget és York herczeget, végig csörömpölve az utczán;
és Johnsont, a mint utcza-hosszant számlálgatta a lámpás-fákat,
miután már eltántorgott Dodsley ablaka alatt; és Walpole Harryt
kocsijához czibikelve, kezében valami csecse-becsével, a mit épen
most vett a Kristóf boltjából; és Selwyn Györgyöt, a mint betémfereg
Whiteékhez.
A Selwyn Györgyhöz irt s közrebocsátott levelekben egész
csomó közleményt birunk, melyek világért sem oly ragyogók és
elmések, mint Walpoleéi, sem oly marók és keserüek, mint Herveyéi,
de csak oly érdekesek s ama kort sokkal jobban jellemzik, mivel
együttesen sok kéz művei. Az ember; mintha több hangot hallana,
melyek természetesebbek, mint Horace urfiskodó selypegése és
Sporus roszakaratu suttogásai. Ha az ember a Selwyn-féle leveleket
olvassa, – ha az ember Reinolds pompás képeit, ama nagyszerü
idők és kéjelgő emberek hű másait látja: mintha a meghalt mult
hangjait hallaná: a hahotát és a kart; a habzó kehely mellett mondott
felköszöntéseket; a lóversenyi vagy kártya-asztali örömrivalgást; a
kaczagó finom delhölgyek előtt szabadon kimondott vidor tréfaszót.
Mily finomak voltak e delhölgyek, kik oly vastag tréfákat hallgattak
meg és adtak tovább, s mily nagyok ama lovagok!
Én azt hiszem, hogy a mult ama sajátságos terménye, a finom
lovag, folytonosan enyészik a föld szinéről, s épen úgy apadóban
van, mint a hód vagy vörös indus. Finom lovagjaink immár nem
lehetnek, mivel immár nem lehet az a társaságunk, melyben ők
éltek. A nép már nem akar engedelmeskedni, az élődiek immár nem
oly kúszók mint hajdan; a gyermekek nem esnek térdre szülőik
áldását kérve; a káplánok nem mondják el az asztali áldást, hogy
felkeljenek még a pudding előtt; a cselédek nem mondják minden
pillanatban „méltóságod“, „kegyelmességed“; a mesteremberek nem
állnak meg kalapjokkal kezökben, midőn az urak elhaladnak; az irók
nem állongálnak órák hosszant a lovagok előszobáiban farkcsóváló
ajánlásokkal, várva érettök ő lordsága öt aranyát. Akkor, a mikor
még voltak finom lovagok: Pitt titkár ur altitkárai nem merészkedtek
előtte leülni – mig Pitt uram maga részéről podagrás térdeire borult
II. György előtt; s mikor III. György Chatham lordnak pár barátságos
szót szólt: ő kegyelmessége a tiszteletteljes öröm és hála könyűibe
tört ki – oly imádatos volt az uralkodó fogalma s oly nagy a rangok
különbsége. Képzeljük el csak, ha Russel lord, vagy Palmerston lord
térdre borulnának, mig a királyné egy sürgönyt olvas, vagy siróba
erednének, mivel Albert herczeg udvariasan szól hozzájok!
A patricziusok III. György trónraléptekor még szerencséjök
tetőpontján álltak. A társadalom elismerte fölényüket, s ezt ők is
egész nyugodtsággal magától értető dolognak tekintették. Nem csak
czimeket és vagyont és széket örököltek a peerek házában, hanem
az alsó-házban is. Egy csomó kormányhivatal volt, s nem csak
ezeket, hanem valóságos ötezer forintos bankókat is minden pirulás
nélkül fogadtak el a ház tagjai megvesztegetési díjul. Fox húsz éves
korában jutott a parlamentbe, Pitt is csak akkor érte volt el
teljeskoruságát s atyja sem sokkal lehetett idősebb. Az volt a
patricziusok aranykora. Erősen hibáztatni sem lehet őket, hogy
elfogadták, élvezték s fenékig ürítették a politika díját, a társadalmi
élet örömeit.
Ama Selwyn-féle levelekben egy egész sereg amolyan, magát
leélt, finom lovaggal ismerkedünk meg s a legfeszültebb figyelemmel
vizsgálhatjuk amaz osztály életét, melynek – az én véleményem
szerint – csak felületén siklottak tova az akkori regény-irók.
Smolletnek, sőt még Fieldingnek is a lord, lord volt: egy
méltóságteljes lény, térdén kék szalag, széke hátán korona, mellén
megszámlálhatlan mennyiségü kereszt, ki előtt a közönséges ember
meg kellett hogy hajtsa magát. Richardson, a fennebb emlitett
kettőnél alantabb születésü, elismerte, hogy a főuri szokásokkal
ismeretlen s megkérte Donnellan asszonyt, egy nagy világban
forgott delhölgyet, hogy nézze át művének, Gramdison Károly
életrajzának egy kötetét, s jelölje ki a hibákat, melyeket benne talán
e részen fölfedez. Donnellan asszony fedezett is aztán fel annyi
hibát, hogy Richardson szint váltott; könyvét becsapta és sokkal
üdvösségesebbnek tartotta, hogy tűzbe dobja. Selwyn e
levelezésében már ott vonulnak el előttünk III. György
uralkodásának kezdetéről ama finom világ fiai és lányai, valóságos
eredetiben. Elkisérhetjük őket az „új klubba“, Almackékhoz;
bejárhatjuk velök egész Európát; hozzájok csatlakozhatunk nem
csak a nyilvános helyeken, hanem falusi lakjaikban, magány
társaságaikban is. Seregesleg jelennek meg e levelekben; van itt
elméncz, van itt tékozló; egy része javithatlan, más része bűnbánó,
de megint csak elbukó; van itt szép nő, élődi, alázatos káplán,
tányérnyaló, van itt minden. Azokkal a gyönyörű teremtésekkel,
kikbe – Reynolds képein – beleszeretünk, a mint édes-lágy
arczukkal és kecses mosolyaikkal a vászonról ránk tekintenek, –
azokkal a finom lovagokkal, kik oly kegyesek voltak s igazgattak
bennünket, kik választó-kerületeiket csak úgy örökölték, kik
kényelmeskedve bocsátkoztak szabadalmazott képviselői székökbe,
kik oly finomul csúsztatták széles máncsetlijök alá lord North
megvesztegető összegeit: ezekkel a finom szépekkel százanként
ösmerkedünk meg, halljuk fecsegéseiket és hahotáikat, olvassuk
szerelmeik történeteit, czivódásaikat, cselszövényeiket,
adósságaikat, párbajaikat, házassági válásaikat. Csak elég soká kell
e levélgyüjteményt olvasnunk: és mintha elevenen állanának
előttünk ezek mindnyájan. Ott lehetünk Hamilton herczeg esküvőjén,
s megláthatjuk, hogy teszi kezét menyasszonya függöny-karikás
kezébe; vethetünk egy pillantást a menyasszony szegény nővérének
halálos ágyára; meghallgathatjuk, hogy káromkodik Fox a kártya
mellett, vagy hogy kiáltja ki March a lóversenyi távolságokat
Newmarketon; elképzelhetjük, hogy tipeg tova Burgoyne a Szent
Jakab-utczából az amerikaiak legyőzésére, leveretése után pedig
hogy sompolyog vissza szégyenkezve klubjába; megnézhetjük, hogy
öltözik föl a fiatal király a nagy elfogadásra, tizezer különböző
kérdést tevén az urak felől; láthatjuk a felsőbb köröket, meg az
alsóbbakat, az operai tolongást, mikor Violetta vagy Zamperini
énekel; a bohóczokat meg finom delhölgyeket seregesleg, a mint
hordszékeikben álarczos bálba vagy Kornelia asszonyhoz sietnek; a
Drurylane-szinház körül a néptömeget, mely a tisztelendő Hackmann
által épen most leölt Ray kisasszony holt testét bámulja, – vagy
pedig bepillanthatunk a Newgatebe, hol a szegény Rice uram, a
bankóhamisitó, alig győzi várni itéletét és vacsoráját. „Ne sokat
bajlódj tyúkja mellé a mártással“, mondja egyik börtönőr a másiknak,
„hiszen tudod, hogy holnap ugy is felakasztják.“ „Igen de“ – feleli a
másik börtönőr – „a káplán vele vacsorál, ez pedig borzasztó lármás
ficzkó mindig, ha nincs elég olvasztott vaj a sülthöz.“
Fordul elő ezekben a Selwyn-levelekben egy élődi káplán, valami
Dr. Warner, olyan egy jellem, a minél különbet sem Tacitus, sem
Johnson Béni, sem Hogart nem rajzolt soha. Levélről levélre új meg
új vonásokat szolgáltat ez a tiszteletes úr saját arczképéhez, s ily
módon olyan mását adja magának, mely most, midőn az eredeti
immár elköltözött, sajátságos egy látvány. Mocskos gyönyöreit és
bakugrásait, melyekben leledzett: immár eljátszotta; azok a kifestett
pofák, melyekre sovár tekintettel kacsintott: immár férgek eledelei,
puszta csontvázak; azok a finom lovagok, kiknek czipőcsatjait nyalta:
immár koporsóikban fekszenek. Arról is gondoskodott ez a
tiszteletes férfiu, hogy elbeszélje nekünk, hogy ő a világért sem hisz
vallásában, noha – hála legyen az égnek – midőn kenyértörésre
kerül a dolog: nem olyan nagy gazember. Eligazitja Selwyn uram
bizományait, m i n d e n f é l e bizományait, és – a mint mondja –
büszke reá, hogy ő lehet e lovag liferánsa. Tiszteleg Queensberry
herczegnél, az öreg Queensberrynél, s a főur és a tiszteletes ur
gyönyörű historiácskákat beszélnek el egymásnak. Haza megyen
„egy keresztelési kemény napi munka után“, a mint nevezi, s mielőtt
leülne whistező- és fogoly-madárral terhelt vacsoráló-asztala mellé:
előbb levelet ir pártfogójának. Kéjelegve gondol a bélpecsenyére,
egy üveg burgundira – egy szóval: az egész ember egy élvhajhász,
zabolátlan élődi, – kitörő hahoták közt és jólszámitó izléssel,
bolondos arczrángatással nyalja ura czipőit s a fénymáz épen ugy
szája izére van, mint a legfinomabb máslás az öreg Queensberry
pinczéjéből. Rabelais és Horatius szennyes kisújjának körmében
van; kimondhatlanúl közönséges ember, csoda-mód víg;
szolgálatkész és jámbor – titokban, lágyszivü gazficzkó, s nem
fulánkos tányérnyaló. Jesse azt mondja, hogy ő tiszteletessége,
Long Acrei kápolnájában „tetszetős, férfias, meg ékes-szóló
előadása által nagy népszerűséget szerzett magának.“ Járványos
volt-e a hitetlenség, a levegőben volt-e a romlottság? Ott volt a fiatal
király, élete a legpéldásabb, kegyessége kétségbevonhatlan – és
körülötte oly megvesztegetett udvar és társadalom, a milyet csak ez
az ország valaha látott! IV. György rosz erkölcsei III. György
fiatalságában termék meg gyümölcseiket, – hitem szerint ép úgy,
mint hogy e derék férfi példájának ismerete, mérséklete, frugális
egyszerűsége és istenfélő élete véghetlen sokat tett arra, hogy az
ország erkölcsei megjavuljanak s az egész nemzet megtisztuljon.
Selwyn levelezői közt Warner tiszteletes uram után a
legérdekesebb Carlisle gróf, ama szeretetreméltó nemesnek, Irland
jelenlegi alkirályának, nagyatyja. A nagyatya is ir alkirály volt, miután
előbb a királyi háztartás kincstárnoka lett volna, s ő volt az is, ki
1778-ban legtöbbet értekezett, egyezkedett, alkudozott azon módok
felett, hogyan lehetne megszüntetni azon meghasonlást, mely ő
felségének észak-amerikai telepeit, gyarmatait, birtokait pártokra
szakitá? Ő lordságának ez ügyre vonatkozó kibocsátványait most is
megolvashatod a „New-Yorki hivatalos lap“-ban. Azután meg
visszatért Angliába, miután a gyarmatokat csakugyan nem tudta
lecsöndesiteni. Hogy, hogy nem, a „New-Yorki hivatalos lap“
csakhamar azután meg is szünt.
Ez az okos, derék, jószivü, finom miveltségü Carlisle lord egyike
volt amaz előkelő angol lovagoknak, kiket majdnem egészen tönkre
juttatott az akkori felsőbb körök rémitő kicsapongásokkal és
kéjelgésekkel teljes élete. Borzasztó ama kor rakonczátlansága!
Elharapózott ez a béke után egész Európában; ott tánczolt, ott
fogadott, ott játszott az minden udvarban. Megtette mély bókjait
Versaillesban, ott futtatta lovait a sablonsi gyepen, Párishoz közel,
hol az anglo-maniát teremté; elhozott egy nagy csomó festményt és
szobrot Rómából és Florenczből; tönkre tette magát, e festmények
és szobrok számára nagyszerü csarnokokat és palotákat épitvén;
összeszedte Európa minden dalszinházaiból az énekesnőket és
tánczosnőket, kikre a lord uramék ezereiket fecsérelték, mig
becsületes nőiket és becsületes gyermekeiket otthon hagyták, hogy
epekedjenek, a kastély meg a park üres, puszta fényessége
közepett. Az akkori előkelő londoni társaságon kivül volt ott még egy
második, el nem ismert világ is, mely kicsapongásiban határt nem
ismert, mely az élvek hajhászásában tombolt tova: tánczolt, játszott,
ivott, dalolt. Az igazi, elismert társasággal találkozott a nyilvános
helyeken – Ranelaghben, Vauxhallban, a redutokban, melyekről régi
regény-iróink annyit tudnak beszélni – s a divat valódi vezéreit
fényüzésben, ragyogásban, szépségben túlszárnyalá. Igy például,
midőn a hires Gunning kisasszony, mint Coventry asszony Párisba
ment, remélve, hogy szépségét csak oly tetszéssel fogadják, mint őt
is, nővérét is egész Angliában: úgy esett, hogy őt bizony
megszalasztotta egy angol delhölgy, kit a párisiak még
elragadóbbnak tartottak. Mert hát egy bizonyos Pitt asszony a
szembenlevő páholyt vette ki a grófnééval, s annyival szebb volt ő
nagyságánál, hogy a földszint fölkiáltott: emez az igazi angol angyal,
– mire Coventry asszony mérgében abban a nyomban elhagyta
Párist. A szegény lélek ezután kevéssel meg is halt
szárazbetegségben, mit különben, a mint mondták, még siettetett a
sok fehér meg piros festék, a mivel szerencsétlen bájait toldozgatni
szokta. (Mert – közbe legyen mondva – az akkori előkelő nőnemü
Európát, a valóhoz hűen, csak fehér meg piros szinre festve
képzelhetjük.) Az idvezült két lányt hagyott hátra, kiket Selwyn
György nagyon szeretett (a kis gyerekeknek egyátalában erősen
nagy barátja volt); ez a két kis leány eredeti nagyzással van e
levelekben leirva, a mint kis gyerek-szobájukban ülnek s a
szenvedélyes kis Fanni hölgy, ha nem kap jó kártyákat, az egész
játékot Mari hölgy szeme közé vágja; aztán meg összesugnak s
elhatározzák, hogyan fogadják majd mostoha anyjukat, kit atyjuk
bizonyosan nem sokára a házhoz hoz. Hanem aztán nagyon jól
megfértek mostoha anyjukkal, a ki maga is nagyon jó volt hozzájok;
és aztán felnőttek, és aztán férjhez mentek, és aztán szerencsésen
el is váltak mindketten – ezek a szegény kis teremtések! Szegény
kifestett anya, szegény társadalom, mely gyönyöreiben,
szerelmeiben, vigalmaiban egyként visszataszitó!
A mi pedig az amerikai biztos ő nagyságát illeti, róla bátran
beszélhetünk, mert – noha ménkő gyönge egy biztos volt a maga
idejében; noha jól leapasztotta vagyonát; noha egy ülőhelyében
100000 forintját játszta el – „ötször annyit“, mondá ez a
szerencsétlen ur, „mint azelőtt valaha“; noha megesküdött, hogy
soha többé kártyához nem nyúl, s mégis csodálatos módon megint
leült s még többet vesztett: mégis, mondom, megbánta botlásait,
kijózanult, s vált belőle egy tiszteletreméltó peer, derék vidéki
nemes, visszatért derék nejéhez és derék gyermekeihez, kiket
szivének jobb részéből mindig szeretett.
Huszonegy esztendős volt, midőn megházasodott. Ott találta
magát egy kicsapongó társaság közepett, s nagy vagyon birtokában,
kényszeritve volt, hogy fényt űzzön, kötelezve, hogy nagy ur s nagy
semmittevő legyen: a sok kisértetnek nem tudott ellentállani s meg is
fizetett érte a férfiui önvád keserü vezeklésével; egy részével
bölcsen szembe nézett – s a végén: legyőzte mindnyáját nemesen.
A hű nőt s jó gyermekeit soha el nem feledte – és ez mentette meg.
„Igen örülök, hogy el nem jött ön hozzám aznap reggel, midőn
Londont elhagyám“, irja Selwynnek, amerikai utjára hajóra
szálltában; „csak annyit mondhatok: a válás e pillanatáig soha sem
tudtam, mi a bánat.“ Ott már nincs elválás, a hol ők most vannak! A
hiv nő s a gyöngéd, nagylelkü férfiu nemes nemzettséget hagytak
magok után: egy fiut, nevének és czimeinek örökösét, kit mindenki
szeret, a ki csak ismeri e nagylelkü, finom miveltségü, szelid,
barátságos, tiszta jellemü férfiut, – és oly lányokat, kik magas
polczon állanak, nagy neveket ékitenek, kik közül szépségéről is
hires egy rész, de mindnyája az arról, hogy életük szeplőtelen s
igazi, kegyes női erényekben gazdagok.
Egy másik levelezője Selwynnek gróf March, a későbbi
Queensberry herczeg, kinek élete egész a jelen századba nyúlik át,
s kiről el lehet mondani, hogy sem gróf sem herczeg, sem fiatal sem
vén korában nem vált a világ semmiféle társaságának nagy
becsületére. Borzasztó az, a mit erről a vén Queensberryről olvas az
ember Selwynnél, Wraxalnél s az akkori feljegyzésekben végig
kisérheti őt az emberi természet vizsgálója, a mint iszik, kártyázik s
élete végeig cselszövősködik – s megláthatja, hogy ez a ránczos,
elnyomorékodott, fognélküli vén Don Juan épen olyan istentelenül,
megátalkodottan halt meg, mint a milyen ifjuságának és
szenvedélyének leghevesebb idejében volt. A Piccadilly úton még
ma is áll egy ház, melynek egyik jól ismert ablakánál szokott az öreg
Queensberry élte legvégeig üldögélni, naphosszant szemüvegezvén
az ott elhaladó nőket.
Sok derék tulajdonságának kellett ennek az aluszékony, tunya
Selwyn Györgynek lennie, s ezeket természetesen most javára kell
neki beszámitanunk.
„Az ön barátsága“, irja neki Carlisle, „annyira elüt minden
egyébtől, a mit csak e világi életben láttam, avagy tapasztaltam,
hogy ha jóságának példátlan próbáit elgondolom, álomnak tetszik az
egész.“ „Legrégibb ismerősömet s barátomat: Selwyn Györgyöt
vesztettem el“, irja Walpole Berry kisasszonynak, „igazán szerettem
őt nem csak kifogyhatlan jó humorjáért, hanem ezer más jó
tulajdonságiért is.“ Én a magam részemről örülök, hogy a tyuk és
kalács, meg a sör e nagy tisztelőjének ezer jó tulajdonsága lehetett,
hogy barátságos, nagylelkü, szeretetteljes, megbizható tudott lenni.
„Hatkor kelek“, irja neki Carlisle Spaaból (elődeink idejében az
előkelő népek leglátogatottabb helye) – „ebédig kártyázom, este
tánczolok annyit, hogy aztán tizenegykor alig birom magam az ágyig
czipelni. Ez az élet lenne önnek való! önnek, a ki fölkél kilenczkor,
tizenkettőig lengyel-kutyázik slafrokban Ratonnel, akkor Whiteékhoz
témfereg, öt óra hosszant az asztalnál ül, vacsoráig szúnyokál, s
akkor, három pint sörrel a bendőjében, egy shillingért három
mértföldre viteti magát hordszékében két szegény ördöggel.“ Olykor-
olykor a helyett hogy Whiteéknál szunditott volna, elment a mi
Selwyn barátunk az alsó-házba, s ott gyökkintgetett North gróf
oldalán. Több évig Gloucestert képviselte s neki magának is volt egy
választó-kerülete, Ludgershall, úgy, hogy mikor igen rest volt arra,
hogy Gloucesterért üljön, hát ült ezért. „A ludgershalli választások
számára kiadtam az utasitást Melbourn lordra és magamra nézve“ –
irja a miniszterelnöknek, kivel jó barátságban élt s ki az alvásban,
elmésségben és jámborságban semmit sem engedett György
barátunknak.
Ha, midőn herczegek, udvaronczok, előkelő és hangadó férfiak
életét vizsgáljuk, szükségkép tunyának, kicsapongónak és bűnökben
leledzőnek rajzoljuk azt: méltányos elnézéssel is kell a gazdagok
tévedései iránt lennünk, meggondolván, hogy erősen nagy
hihetőséggel mi magunk is tunyák és kicsapongók lennénk, ha
ellentétben az emberi természet élvhajhász hajlamával, s a nagy
jövedelem mindennapi kisérteteivel: rákényszeritve nem lennénk a
munkára. Ugyan mi más is lehetne egy nagy lord, kinek pompás
kastélya és parkja, s nagy jövedelme van, mint fényüző,
semmittevő? – Carlisle lord idéztem leveleiben van is elég méltán
panaszkodó hely, melyekben az ártatlan fiatal lord kikél a nagy
költekezés ellen, melyre rangja kényszeriti; ki a fény ellen, melyben
élnie kell; ki a semmittevés ellen, melyre mint Anglia peerje van
kötelezve. Bizony jobb is lett volna rá nézve, ha segéd lehetett volna
saját irótámlája mögött, vagy könyvvivő saját irodájában; ezerszer
több kilátása lehetett volna boldogságra, miveltségre, foglalkozásra,
kisértetek felől való biztonságra.
Csak kevés esztendővel is ezelőtt a katonai pálya volt az
egyetlen, melyre főuraink léphetének. Az egyházi, a törvénykezési,
az orvoslati, a müvészeti, a kereskedelmi foglalkozás méltóságukon
alul állott. A középosztály az, melytől Anglia megújhodását várhatjuk;
a mivelt, cselekvő emberektől, kik távol állanak North lord
megvesztegetéseitől a senátusban; a becsületes papi rendtől, kiket
még nem aljasitott az előléptetési vágy élődiekké; az iparosoktól, kik
férfiui jólétre küzdik föl magukat; a festészektől, kik szeliden nemes
hivatásukat követik; a tudomány férfiaitól csöndes kamráikban –
ezek azok, kiket mi szeretünk, s kikről oly örömest olvasunk a mult
évszáz hagyományaiban. S mily kicsinyeknek tűnnek föl mellettök
amaz úgynevezett nagyok, az élvezetek emberei! mily hitvány
semmitmondók a III. György udvarának pletykáiról irott könyvek a jó
öreg Johnson beszélgetésinek feljegyzéseivel szemben! mi a
windsori legnagyobbszerü diszlakoma egy estéhez képest a
klubban, hol a szerény kupák körül Percy és Langton, Goldsmith és
a szegény Boswell üldögélnek? Én kijelentem, hogy – hitem szerint
– ama kor annyi meg annyi mivelt embere közt Reynolds Jozsué volt
a legműveltebb férfi. És pedig ama régi kor barátságos,
tiszteletreméltó alakjai nem csak jók, hanem bölcsek és elmések is
valának. Kedélyeiket nem vesztegették meg kicsapongások, nem
puhitotta meg fényüzés. Eligazitották derék napi munkájukat;
kipihenték magukat és mulatoztak ártatlanul; ünnepi
egybegyülekezéseiket ártatlan elménczséggel és gondolataik
őszinte kicserélésével fűszerezték; nem szégyenlősködtek (prude) –
de senki sem is szégyelhette meg magát, ha beszélgetésöket
meghallgatá: egyszóval vidorak voltak, de a határon soha túl nem
léptek. Oh bizony! magam is sokért nem adnám, ha vagy egy este
én is ott lehettem volna a „Török fő“-nél, habár rosz hirek érkeztek
volna a gyarmatokból s Dr. Johnson szidta volna is a „rebelliseket“;
én istenem! ha én is ott ülhettem volna vele és Goldsmith-szel; ha én
is hallhattam volna Burkeot, a világ legjobb elbeszélőjét, – kivált,
hogyha Garrick meg valami szinházi történetecskét rántott volna elé!
Olyan jól esik, mondom olyan jól esik e társaságra gondolnom és
nem csak hogy mily kedvesek, mily bölcsek, hanem hogy milyen jók
is voltak. Azt hiszem, épen egy ilyen klubi este után hazatértében
történt Burke Edmunddal, hogy – mig szive tele volt szeretettel,
nemes lelke nagy gondolatokkal, mert elhihetitek: ezek soha sem
hagyták őt el! – egy szegény éji kóbor nő megszólitotta, ő pedig a
legjóságosabb szavakat intézte hozzá; megindúlt e Magdolna
könyűin, melyeket bizonyára jóságos szavai szöktettek a fiatal lány
szemeibe, s elvitte magával, egy fedél alá nejével és gyermekeivel, s
el sem bocsátotta addig, mig oda nem vitte, hogy a megtért a
becsület és munka útjára lépjen.
Oh ti finom lovagok! ti Marchek és Selwynek és Chesterfieldek,
mily törpék vagytok ti e nagyok mellé állitva! A jámbor Carlisle egész
áldott nap kártyázik s este addig tánczol, mig „alig birja magát az
ágyig czipelni“ s nagy vigan hasonlitja össze saját jobb voltát a
Selwyn Györgyével, ki „három pint sörrel a bendőjében, éjfélkor egy
shillingért három mértföldre viteti magát haza hordszékében két
szegény ördöggel.“ Emlékeztek még arra a versre – arra a szép
versre – melyet Johnson szegény barátjának, Levettnek, halálára irt?

„Kit annyi terhes év kipróbált:

Levett is, im’, a sirba roskadt,
A munkás, hű, kinek sem ártó,
S barátja minden elhagyottnak.

„Ismerte őt a rozzant kunyhó,

 Mentő segélye soh’ se késett:
Hol a halált kiáltozza már
Kín-jajja a kétségb’esésnek.

„Ha hivták: nem szólt „majd meglátjuk –“

Ha adtak: vette, nem latolva;
Nemes vágya minden nap bételt:
Hogy minden nap legyen sok dolga.

„Erénye kis körét betölté,

Nem szünetelt, bármennyit izzadt, –
Bizony, elmondhatá az Isten:
„Szolgám, ezután sokra bizlak!“

Nos már, kinek a neve fénylik ma jobban: a Queensberryé, a

dúzgazdag herczegé, vagy Selwyné, az elménczé, vagy pedig a
Levetté, a szegény orvosé??
Én azt tartom, hogy Johnson, (és vajon Roswell Jakabnak, ki őt
számunkra föntartotta, ne nézhetnők el egy pár hibáját?) azt tartom,
hogy Johnson fő-előharczosa a mult évszázban a brit államnak és
egyháznak, sokkal inkább, mint egész padok tele püspökökkel, –
sokkal inkább, mint a Pittek, Northok, sőt maga a nagy Burke is.
Johnsonnak minden szavára hallgat a nemzet, az ő roppant
tekintélye vezette azt vissza a hűségre és vitte oda, hogy elpiruljon
hitetlensége miatt. Hogyha III. György beszélt vele, s a nép
meghallotta, hogy a nagy iró jól vélekedik az uralkodó felől: egész
öltők sorakoztak megint a király körül. Johnsont úgy tisztelték, mint
valami orákulumot – és az orákulum a király és egyház mellett emelt
szót. S mily igazi ember volt ez az öreg ember! Vidoran vett részt
minden tisztességes vigasságban, ő, ki dühös ellensége volt minden
bűnnek, de gyöngéd ellenfele minden bűnösnek. „Nos, fiúk, mulatni
akartok?“ kiált föl, midőn Beauclere Tofeus ráront s éjféli álmából veri
föl; „én is veletek tartok!“ és fölkél, belebujik kopottas házi gunyájába
s a Covent Gardent végig kutyagolja a fiatal ficzkókkal. Eljárt
rendesen Garrick szinházába s szabadjegye volt a szinfalak mögé.
„Valamennyi szinésznő ismert – mondja – s a szinpadra mentükben
meghajtották magukat előttem.“ Ah mily szép kép lehetne ebből – ah
mily szép kép ez képzeletemben: az ifjúság – bolondság, a vidorság
képe, mely fölött a bölcseség kegyes, tiszta szemei gyöngéden
őrködnek.
Harmadik György és neje egy nagyon igénytelen, de elegáns
házban laktak, azon a helyen, hol most az unokájok sirját jelelő
ocsmány szobor áll. A király anyja Carlton-Houset lakta, mely az
akkori képek szerint tökéletes paradicsom volt: a legszebb kert,
kiczifrázott pázsit, zöld lombcsarnokok és kilátás klasszikus
szobrokra. Az úrnő aztán mindezt nagyon bámulta, e bámulásban
segitvén neki Bute, a finom klasszikus izlésü lord, s ő felsége hol
társalgott, hol theázott a kedves leveles-szinekben e mivelt
nemessel. Buteot úgy gyűlölte mindenki, a mint bizony nagyon
keveset az egész angol históriában. Ő volt czéltáblája az egész világ
koholásinak, Wilke ördögi hunczutságainak, Churchill maró
gúnyjának, a népsöpredék riongásának, a mint száz meg száz
örömtűznél pörkölt csizmát14), ő lordsága jelvényét; gyűlölte a nép
azért, mivel kegyencz volt s hozzá még scót is, „Mortimer“, „Lothario“
s mit tudom én, miféle neveket adogatván neki, egyszersmind királyi
pártfogónőjét is a világ minden bűnével vádolván – ezt a komoly,
sovány, félénk, vén asszonyt, a ki pedig – mondhatom – egy cseppel
sem volt roszabb, mint szomszédai. Chatham azonban tudta jól a
módját, hogyan kell fullánkos nyelvével folyton ébren tartania ellene
az általános előitéletet. A felső-házban nem kimélte nyilait „azon
titkos befolyás ellen, mely még a trónnál is hatalmasabb, mely
minden adminisztrácziót kijátszott és lehetetlenné tett.“ A
legdühösebb gúnyiratok viszhangozák e vészkiáltozást. „Be kell
vádolni a király anyját!“ ez volt – Walpole szerint – az udvartáji házak
minden szegletére fölirva. És ugyan bizony mit csinált? S hát mit
csinált Frigyes, a walesi herczeg, György apja, hogy II. György úgy
utálta s III. György soha a nevét sem ejtette ki száján? Soh’se
szedjünk köveket, hogy ez elfeledett sirra dobáljuk, hanem
nyugodjunk meg akkor készült epitáfiumában:

„Friczi fekszik e kő alatt,

A ki élt, de most már halott;
Ha az apja s nem ő lenne:
Inkább megnyugodnám benne;
Ha pedig a testvér-bátyja:
 A még jobb lenn’, isten látja!
S ha a húga: isten ucscse,
Nem siratnók meg még úgy se’;
Vagy ha tán az egész fajta:
Egész nép örülne rajta;
De mert csak Fricz van itt alatt,
A ki élt, de most már halott:
Nincs mit szólni, legyünk halak.“

A nyolcz gyermekes özvegynek volt annyi esze, hogy kibékült a

királylyal, sőt még bizalmát és rokonszenvét is meg tudta az öreg
embernek nyerni. A ravasz, szigorú, uralomra vágyó, szűkkeblü
asszony úgy nevelte gyermekeit, a mint tudta, s az idősebbet mindig
csak úgy emlegette, mint a feje lágyára esett jó fiút; kurtán fogta,
utána hordta a zsendelyt, – egyátalán csudálatos balitéletei és
babonái voltak.
A fiu nagybátyja, a katonás Cumberland, egyszer játékból a
gyerekre fogta kivont kardját, de a fiu visszariadt s olyan lett, mint a
halál. A herczeg, nemes haragjában igy kiáltott fel: „Mit mindent
kellett, hogy neki rólam beszéljenek!“
És e fiu, III. György, örökölte anyja bigottságát és gyűlölködését
saját fajának bátor kitartásával együtt – csakhogy ő abban igaz hitü
volt, a miben atyái u. n. felvilágosodottak, és szerető, hű támasza az
egyháznak, melynek czimzetes védnöke volt. Mint minden szűkfejü
ember: ő is teljes életében gyanakodott mindenkire, a ki csak
nagyobb volt nála. Foxot nem szerette; Reynoldst nem szerette;
Nelsont, Chathamt, Burkeot nem szerette; ellene szegült minden
újitásnak, gyanakodott minden újitóra. Szerette a középszerüt: West
Benjámin volt kedvencz festésze, Beattie kedvencz költője. Későbbi
éveiben sokszor és őszintén panaszkodott, hogy nevelését
elhanyagolták. Bizony az esze sem volt valami nagy, de még nevelői
sem valami nagy jóakaratuak. Az igaz, hogy a világ legjobb nevelői
sem igen hihető, hogy nagyra növelték volna azt a kicsi eszet, de
azért finomabbá tehették volna izlését s szivét fogékonyabbá a
nemes eszmékre.
 Hanem azért – úgy a hogy – ő is tudott bámulatra hevülni. Alig
van kétség felőle, hogy a fiatal mecklenburg-strelitzi Sarolta
herczegnő egy levele (tele a háboru borzalmairól és a béke
áldásairól közszájan forgó, elcsépelt üres frázisokkal) úgy
meghatotta a fiatal uralkodó szivét, hogy ő bizony megkinálta az ifju
herczegasszonyt egy üléssel trónusán. Fiatalkori
szerelmeskedéseinek történetéről hallgatok; nem emlitem Lightfoot
Jankát, a kokett nőt, kivel – a mint mondják – meg is esküdött (noha
nem tudom: ki látta valaha azt az anyakönyvi kivonatot?); sem a
kedves, holló-fürtü Lennox Sárikát, kinek szépségéről Walpole
elragadtatva emlékszik; ez a kis ravasz rendesen ott leskődött a
fiatal herczegre s tette magát, hogy szénát gyűjt szeme láttára, a
holland-housei réten. Az úrfi sohajtozott és epekedett utána, aztán
meg – elfeledte. Maig is ott függ Holland-houseban e szép lány
képe, Reynoldsnak igazi remeke, mely méltó lenne Titian ecsetéhez;
úgy van levéve, a mint a kastély ablakán, unokatestvére: a fiatal
bogárszemü Fox Károly után kitekint, kezén madarat tartva. A királyi
madár tova szállt a szép Sárikától, – s még hozzá: a vetélytársnőnek
mecklenburgi kis vetélytársnője esküvőjén, mint nyüszölánynak kelle
szerepelnie! Hanem azért nem halt bele, s még ebben a mi időnkben
is élt s csöndes vén dáma és nagy hősünknek: Napiernak anyja lett
belőle.
Azt mondják, hogy a kis herczegasszony, ki a háború
borzalmairól azt a szép levelet irta – biz’ a szép is volt, még csak egy
disznó sem volt benne s dicséretet is érdemelne érte, épen mint a
régi ABC történetének hősnője – egyszer a strelitzi parkban egy
csomó fiatal barátnőjével játszott és a kis dámák – hogy, hogy nem –
a házasságról beszélgettek. „Ugyan, ki is venne el egy ilyen szegény
kis herczegasszonyt, mint én, szegény fejem?“ mondá Sarolta
barátnőjének, Bülow Idának; abban a pillanatban szólalt meg a
posta-síp és Ida fölkiáltott: „Herczegnő! itt van a vőlegény!“ S a biz’
a, a mint mondta, épen úgy lett. A posta-legény leveleket hozott
Anglia ifju királyától, ki igy szólt: „Herczegnőm! mivel oly szép levelet
irtál, hogy becsületére válik eszednek és szivednek: jer és légy
királynője Nagy-Britanniának, Francziaországnak és Irlandnak, és
hiv nője legalázatosabb szolgádnak, Györgynek.“ A herczegasszony
nagyot ugrott örömében, felszaladt, s bepakolta valamennyi kis
böröndjét; azonnal megindult királysága felé egy szép vadászhajón;
a födélzeten egy szép zongora, melyen mulathatta magát; körülte
szép hajó-raj, fölczifrázva, föllobogózva és a derék Auerbach
asszony ódát is irt köszöntésére, melynek forditását maig olvashatni
a „Gentleman’s Magazin“-ban15):

„Ékes hajója tengeren

Szegi a hullám-útat,
Melyet a Nymphák hódoló
Két hosszú rendje mútat.

„Cretába midőn Jupiter

Vitte volt Európát:
Nagyobb imádat soha nőt,
Tudom, ott sem karolt át!“

Találkoztak, megesküdtek s éveken keresztül olyan boldogúl,

olyan egyszerűen éltek, a mint csak házasok valaha. Azt beszélik,
hogy a király egy kicsit meghökkent, midőn meglátta igénytelen kis
menyasszonyát, – hanem akár igaz ez, akár nem, mindig igaz, hű
férje volt, mint ez is igaz, hű neje.
Mulatságaik egyszerüek voltak, a lehető legszelidebbek a
világon: szerény társas-tánczmulatságok, tiz-tizenkét párral az
egész, melyeken a király kiállt, s három teljes órát tánczolt egy
folytában, egy nótára, becsülettel. E gyönyörűséges testgyakorlat
után aztán lefeküdtek – üres hassal (az udvari népek morgolódtak is
eleget e vacsorátlanság miatt!) – s más nap reggel korán keltek, este
pedig – elhiszem – megint tánczoltak, vagy pedig a királyné
hárfázott, – Haydn mondá, hogy nagyon szépen tudott, – avagy a
király olvasott föl neki egy czikket a „ S p e c t a t o r “-ból, vagy lehet
Ogden prédikácziói közül egyet. Oh Arkádia! milyen élet lehetett az!
Azelőtt vasárnap elfogadási nap szokott lenni az udvarnál, de az ifju
király ezt a szokást is megszüntette, a mint hogy megszüntette amaz
istentelen kártyázásokat is, melyeket emliténk. Nem mintha
ellensége lett volna György az ártatlan mulatságoknak, vagy
legalább, a melyeket ő ártatlanoknak tartott, – nem biz’ a; pártfogolta
ő a müvészeteket – a maga módja szerint; barátságos és kegyes
volt kitűntetett müvészei iránt s becsülte hivatásukat. Egyszer az is
eszébe jutott, hogy az irodalom és tudomány jelesei számára
Minerva-rendet alapítson; az új rend lovagjai mindjárt a Bath-rend
lovagjai után következtek volna és szalma-szín szalagot s tizenhat-
hegyü csillagot viseltek volna. Hanem a tudós urak közt olyan
veszekedés támadt, midőn a rendbe fölveendő egyének kérdése
került szóba, hogy az egész tervvel fölhagyott és Minerva meg
csillaga soha sem szállt le közénk.
Azt sem akarta megengedni, hogy Szent Pál templomát kifessék,
mert pápistásnak tartotta, – mig ma a lehető legesetlenebb pogány-
szobrok ékitik ez épületet. Az még szerencse, hogy legalább a
festményektől megkimélték templomunkat, mert a festő és
rajzmüvészet a mult évszáz végén szomoru egy tökéletlen fokon
állott s szemeinknek bizony sokkal nyugodalmasabb, hogy – mikor a
papról elfordítjuk – fehérre meszelt falakon pihentessük meg, mint
Opie szurok szinü vásznain, vagy Fuscli piszkos-sárga
szörnyetegein.
És mégis van egy nap az esztendőben, egy nap, midőn az öreg
György is szerette teljes szivével e templom fölkeresését, a melyen,
azt hiszem, Szent Pál egyháza nyujtja a világ legnagyobbszerü
látványát: akkor, midőn az ötezer árva gyermek, a rózsa-piros arczu,
édes, csengő hangú ötezer gyermek zengi benne a himnust, hogy
az ember szive megreszket a boldogságtól, hálától! Száz meg száz
nagy dolgot láttam már világ-életemben; láttam koronázást, párisi
díszünnepélyeket, kristály-palota megnyitást, pápai kápolnákat,
hosszú reverendás kárdinálisokból álló proczessiókat és pohos
diskantok rikácsoló karait – de higyjétek el, nincs az egész
keresztyénségben olyan látvány, mint az árva gyermekek napja.
N o n A n g l i , s e d A n g e l i ! Mikor az ember meglátja az
ártatlanság e gyönyörü csoportját, mikor meghallja az első hangok
zendülését: bizony, mintha kérubok dallanának!
Az egyházi zenének mindig nagy barátja volt a király, s e részen
nem csak jó kritikus, hanem maga is igen jártas müvész volt. Sok
minden vidor és megindító történetkét lehet arról hallani, hogy viselte
magát az ő kedvéért rendezett hangversenyeken. Mikor már szeme
is, lelke is elvesztette látását: egyszer ő választotta meg a vallásos
hangversenyre a darabokat, s a választott zene és szöveg,
mindkettő „ S a m s o n A g o n i s t e s “-ből volt, tele vonatkozásokkal
vakságára, rabságára és szerencsétlenségére. Midőn a királyi
kápolnában a kar énekelt: hangjegytekercsével verte az ütemet; ha
az előtte ülő apród fészkelődött vagy nem figyelt: a tekercs hamar
lecsapott a fiatal barázda-billegető hajporos fejére. A szinházat is
szerette mindenek felett. Utána aztán a püspökök és papok is csak
eljárogattak, mert nem tarták szégyennek, hogy megjelenjenek ott,
hol ez a jó ember is megjelent. Mondják, hogy Shakespeareből s
egyátalán a tragédiákból nem sokat csinált, hanem a bohózatokat, a
ballettet: azt már szerette. Különösen mikor a bohócz répát vagy egy
szál kolbászt nyelt el: olyan oldal-szakadtából hahotázott, hogy a
mellette ülő szeretetreméltó kis herczegasszony a fülébe szokta
sugni: „Kegyelmes uram! térjen magához!“ De ő csak tovább
röhögött és pedig a lehető legközönségesebb bohózatokon is,
mindaddig, mig csak egy szikra volt még szegénynek az eszéből.
A király fiatalkori egyszerü életében sok van, a mi engem
rendkivül megindít. Valamig csak anyja élt – tizenkét egész
esztendeig azután, hogy hárfa-játszó kis feleségét elvette – mindig
csak nagy, esetlen, félénk kamasz volt, szigoru anyja tutorsága alatt.
Eszes, unalomvágyó, kegyetlen egy asszony kellett hogy ez legyen.
Háztáját pusztán, a világtól elzárva tartotta, gyanakodva mindenkire,
a ki csak gyermekeihez közeledett. Midőn egyszer a fiatal
Gloucester herczeg zárkozott és szomoru volt, durván kérdezte tőle,
hogy mi az oka hallgatagságának? „Gondolkodom“, felelt a szegény
gyermek. „Gondolkodol, fiu! de hát miről?“ „Arról gondolkodom, hogy
ha valaha fiam lesz, én nem teszem oly boldogtalanná, mint anyám
engem.“ A többi fiu mind vad volt, Györgyöt kivéve. György és
Sarolta minden este kötelességöknek tartották, hogy a király
anyjánál Carlton-houseban tisztelegjenek. A vén asszonynak torok-
baja volt, abban is halt meg, de azért egész végeig bekocsizta az
utczákat, hogy lássák, hogy még él. Halála előtt való este még
beszélt ez a nyakas asszony, szokása szerint fiával és menyével,
avval lefeküdt s reggel halva lelték ágyában. „György! légy igazi