3.3.2.5.1.

Ön és társismeret

3.3.2.5.1 Ön- és társismeret

● Az énkép fogalma

Az éntudat kialakulása utáni következő lépcső az énkép kialakulása.

A személy énképe önmagáról kialakított állandósult mentális kép, ami olyan dolgokat
foglal magába, amelyek a külső szemlélő számára hozzáférhetőek; eszköz, amellyel a
személy kísérletet tesz önmaga objektív szemlélésére.

Az önkép kialakulásában döntő szerepe van a gyermekkori szocializációnak, hiszen az egyénnek

önmagával kapcsolatos beállítódásait azok az attitűdök formálják, amelyeket környezete az
interaktív kapcsolatok során iránta tanúsít. A szülőknek és a pedagógusoknak a gyermekre
irányuló állandó jellegű értékelő jelzései az énbe beépülve a gyermek önképének részeivé
válnak.

● Testi önismeret és önkifejezés

A környezetünk ránk vonatkozó reakcióiból, értékeléseiből, visszajelzéseiből kezd formálódni az

a tudásunk, hogy milyenek vagyunk. Az énkép kialakulása hosszú folyamat, amely során az
énkép egyre absztraktabb, differenciáltabb lesz. A differenciációval párhuzamosan a gyermek
énképe egyre reálisabb, kevésbé pozitív lesz. Az énkép fejlődésének sorrendje az
önfelismeréssel kezdődik, ezután következik az egyszerűbb viselkedésekkel,
tulajdonságokkal történő önjellemzés, és óvodáskor végén, kisiskoláskorban jelennek meg az
érzelmekkel átszínezett, értékelő önjellemzések. A nyelv fejlődése fontos tényező az énkép
fejlődésében, mert a nyelv adja a reprezentációk alapját. A személyes és birtokos névmások
használata azt jelzi, hogy a gyermek biztonsággal elkülöníti magát a másiktól. Harter (1999)
fejlődési modelljében az énkép kialakulásának három lépcsőjét írja le.

● 3-4 éves korban a gyermek önmagáról alkotott reprezentációi az énjének a megfigyelhető

jellemzőire vonatkoznak, illetve néhány konkrét viselkedéssel írja le magát. Az énkép
ebben az időszakban globális, általánosított jellemzőkből áll, például ha okos, akkor
minden területen az. Az egyes jellemzők egymással még nem mutatnak összefüggést.
Ebben a korban a gyerek még nem tud különbséget tenni a tényleges és vágyott
tulajdonságai között, még nem képes a társas összehasonlításból származó
információkat beépíteni az énképébe. Az énkép nagyon, mondhatni irreálisan pozitív.
● Az énkép kialakulásának második szakaszában a jellemzők már egymással összefüggő
szerveződést alkotnak (pl.: jó és szófogadó, vagy rossz és nem fogad szót), az
önjellemzésekben a jó és rossz közötti különbségtétel a meghatározó, viselkedések leírása
helyett már általánosított tulajdonságokat használ. A gyerek még nem képes az
árnyaltabb különbségtételre egydimenziós gondolkodásának köszönhetően, vagy jó
gyereknek tartja magát vagy rossznak, nincsen még helyzetektől függő változatok az
önjellemzésekben.
● Iskoláskorra az énkép differenciáltabb és reálisabb lesz, pozitivitása csökken. Az énkép
különböző tulajdonságok egyre bonyolultabb szerveződése, megjelennek az önértékelési
kifejezések. A gyermek önjellemzése egyre kevésbé a külső visszajelzés függvénye, a
környezet minősítése internalizálódik.

1
3.3.2.5.1. Ön és társismeret

Az önismeret a reális és a szociális énkép összhangját jelenti. Az önismeret a szó köznapi

értelmében az önmagunkról való tudást jelöli, azt, hogy ismerjük képességeinket, adottságainkat,
vágyainkat, céljainkat, tudatában vagyunk személyiségünk pozitívumainak, de korlátainak,
hiányosságainak is.

Hasonlót jelöl az énfogalom is: az énről való tudásunkat, önmagunkkal kapcsolatos

ismereteinket, melyek egyidejűleg magukban foglalják testi énünket, szociális szerepeinket,
különböző csoportokban betöltött tagságunkat, vágyainkat, értékrendszerünket.
Az énsémák azok a tudásstruktúrák, az önmagunkról szerzett információk mentális
szerveződései, reprezentációi, amelyek az énről kialakított általánosításokat, jellemző
tulajdonságokat tartalmazzák, és amelyek múltbeli tapasztalatokon alapulnak.

● Nyílt és rejtett tulajdonságok

Az önismeret igen széles körben használt modellje a Luft és Ingham által kidolgozott Johari-
ablak. E modell vizuálisan is nagyon jól szemlélteti, hogy miként segíthetnek az erre épülő
gyakorlatok, játékok és órák a diákoknak önmaguk és társaik megismerésében.

A modell szerint énünk két dimenzió mentén (ÉN ismerem, nem ismerem; a TÖBBIEK ismerik,
nem ismerik) négy területre osztható: nyílt, rejtett, vak és ismeretlen én.

2
3.3.2.5.1. Ön és társismeret

A nyílt terület énünk azon része, amelyet mi és a többiek is ismerünk, olyan információk
tartoznak ide, mint a fizikai megjelenés, a tudatosan kinyilvánított vélemények, értékek, a
mindenki számára megfigyelhető viselkedéseink.
A rejtett én zárt terület, ami számunkra ismert, de tudatosan elrejtjük mások elől: dédelgetett
vágyaink, illetve olyan dolgok, amelyeket eltitkolunk, mert kellemetlen, esetleg érzékeny
pontjainkat jelentik (pl. gyenge teljesítmények, kudarcok, félelmek), vagy mert azt gondoljuk,
hogy a normáktól eltérőek, amiért a többiek elutasítanának bennünket. Az intimnek tekintett
információkat szintén nem osztjuk meg a környezetünkkel.
A vak terület olyan mások által érzékelt dolgok területe, amelyek számunkra nem ismertek.
Például lehetnek rossz szokásaink, előítéleteink, de lehetnek éppen olyan jó tulajdonságaink is,
amelyeknek nem vagyunk tudatában, és meglepetésként ér, ha mások visszajelzik nekünk.
Az ismeretlen terület (sötét én) énünk azon része, amelyről sem mi, sem a bennünket körülvevő
emberek nem tudnak (pl. nem tudom és a többiek sem tudják, hogy milyen jó pilóta lenne
belőlem, mert eddig még nem volt rá alkalmam, hogy kipróbáljam). Ezzel a területtel problémás
esetekben a pszichoterapeuták foglalkoznak.

Két ember kapcsolatában a négy terület egymáshoz viszonyított nagysága függ maguktól az
egyénektől (pl. egy kifelé forduló ember több dolgot oszt meg magáról másokkal, mint egy
befelé forduló), az adott szituációtól, az „én” és a „másik” közötti kapcsolat jellegétől, valamint a
kapcsolatuk történeti előzményeitől. A négy mező közötti határok képlékenyek, elmozdulásuk
iránya változó. Ha az egyén egy csoport tagja (pl. egy osztályé), akkor a csoportban eltöltött idő
és az osztályon belüli kapcsolatok, az egymással folytatott kommunikáció, valamint a bizalom
szintjétől függően – optimális esetben – a határok folyamatosan jobbra és lefelé tolódnak (ezt az
1. ábrán szaggatott vonal jelzi).

Tehát a tanuló egyre többet árul el saját magáról, valamint egyre többet tükröznek vissza
számára a többiek a vak területből. Ha önfeltárással információkat adunk magunkról, akkor a
nyílt terület a rejtett terület rovására nő, ha pedig visszajelzéseket kapunk másoktól, akkor a vak
terület csökken és a nyílt terület nő.
Az osztályfőnöknek nagy szerepe van abban, hogy önfeltárásra való ösztönzéssel segítse a
diákokat a nyílt én területének növelésében, illetve visszajelzések adásával. Ennek
eredményeként szűkül a rejtett és a vak terület, egyre jobb lehet az önismeret, amelynek hatására
jobb teljesítmény is várható, így egyre hatékonyabban működő osztályközösséget hozhat létre a
gyerekekkel való együttműködés során.

Mind a pedagógusok, mind a diákok számára nagyon fontos, hogy megismerjék a diákok
önmagukat és társaikat. Ennek egyik oka a kíváncsiságnak az önmagunkra való irányulása,
aminek jelei már a kisgyermeknél megfigyelhető. A kezdetben saját testét vizsgálgató, majd a
lelki, szellemi tulajdonságok iránt is érdeklődő gyermek jó példa erre: felteszi azokat a
kérdéseket, hogy anya miért csinálja ezt vagy azt, vagy éppen valamilyen tulajdonságokkal
ruházza fel a barátját, és mindezekre visszajelzést vár. Az önismeret és a többiek megismerési
igényének másik hajtóereje a serdülőknél a tudatosság vágya: meg szeretnék érteni önmaguk és
mások viselkedését,
ennek érdekében szabályszerűségeket próbálnak felfedezni az okok és okozatokra vonatkozóan
az emberi kapcsolatok, a személyközi viszonyok alakulásában (pl. Miért szeretek bizonyos
embereket, másokat miért kerülök? Miért vagyok hatással egyesekre, a többiekre miért nem?
Miért vált ki erős érzelmeket belőlem egy társam, a másik miért nem? Milyen hatással vagyok én
a többiekre?).

3
3.3.2.5.1. Ön és társismeret

Ezek a kérdések napjainkban a Z generációs diákokat egyre jobban érdeklik, mivel a magas
százalékban jellemző online lét a társas kapcsolatok megértésének gátját képezheti. Sokan ezen
generáció tagjai közül egyre gyakrabban teszik fel a kérdést maguknak: Mit csinálok jól és
rosszul, hogyan lehetne a kapcsolataimat javítani? Többükben tudatosul, hogy a nagy
erőfeszítések árán elért iskolai sikerek nem járnak együtt a magánéletben jó személyközi
viszonyokkal, és az elmagányosodás egyre gyakoribb az egyébként jó teljesítményt nyújtó
diákok körében is. A diákok keresik ennek okát, egyre többet gondolkodnak rajta, hogyan
lehetne változtatni, és többen rájönnek arra is, hogy igazán jól működni csak megfelelő ön- és
társismeret birtokában lehet.
Fontos, hogy a gyakorlatok kapcsán tudatosuljon a diákokban, hogy az objektív világot általában
saját szubjektív szemüvegünkön keresztül érzékeljük. Ez torzításokkal járhat, ám a jó
kapcsolatok kialakítása szempontjából elengedhetetlen, hogy minél pontosabb képet alkossunk a
másikról, mivel csak így tudunk megfelelően viszonyulni hozzá, és így tudjuk megjósolni, hogy
miként fog reagálni viselkedésünkre.

Az, hogy a másik embert és magunkat valósághűen lássuk, nagy gyakorlatot kíván, és mindenki
számára alapvető. Ha valaki hibás ítéletet alkot másokról, annak kapcsolatai nem a kívánt
irányba fejlődhetnek. A mások észlelése bármilyen kapcsolatfelvétel első és döntő fontosságú
szakasza. Az interakció során állandóan figyelemmel kísérjük az illetőt, és a találkozás végére
létrejön róla egy benyomásunk, amely alapján elvárásaink és a jövőbeni viselkedésére
vonatkozóan feltételezéseink alakulnak ki.
A személypercepció egy kapcsolat felvétele, fenntartása és befejezése során mindvégig fontos
szerepet játszik.

Több kutatás bizonyítja, hogy meghatározott társakat meghatározott helyzetben pontosan

észlelünk, ugyanakkor a pontosság függ az észlelő tulajdonságaitól, önbecsülésétől, az adott
pillanatban fennálló hangulatától, a célszemélytől, illetve a helyzettől. A másik ember észlelése
nagyon bonyolult, és sokkal több buktatót rejt magában, mint a fizikai világ megismerése. A
pontos benyomás kialakítását számos tényező nehezíti. Az emberekről szerzett információt a
különböző külső megnyilvánulások (viselkedések, kommunikáció, bizonyos fizikai jellemzők,
például a másik kinézete) jelentik, ezekből kell a belső, a közvetlenül meg nem figyelhető
tulajdonságaikra következtetnünk, és ezért követünk el gyakran hibákat az emberek észlelésében.
A torzítást az okozhatja, hogy az ezen folyamat során rendelkezésre álló információkon kívül
sokszor a más emberekkel kapcsolatos élményeinket, a társadalmi vagy csoportnormákat,
nézeteket is felhasználjuk a megítéléshez. Gondot jelent az is, hogy ezeket a hibákat – a
személyes jellemzők rejtett volta miatt – nehezebb észrevenni, ezért kijavításuk is esetleges.

Másik különbözőség, hogy a másik személy fontos jellemzőit nem lehet objektív eszközökkel
(pl. a tárgyaknál a tömeg, a magasság, a súly mérése), műszerekkel, módszerekkel mérni.
Például a barátságosság vagy az együttműködés megítélése a már említett saját „szubjektív
szűrőnkön” keresztül történik. A másik emberről alkotott képünket – a róla szerzett
információkon kívül – pillanatnyi hangulatunk, korábbi tapasztalataink, személyiségünk,
énképünk, beállítódásaink, előítéleteink és a szituációs jellemzők is befolyásolják, éppen ezért
nehezen tudunk elfogulatlan megfigyelők lenni.
Ritkán sikerül tárgyilagos képet alkotnunk a szüleinkről, a szerelmünkről, vagy éppen a
barátainkról. Például hajlunk arra, hogy a hozzánk hasonló emberekben elsősorban a jó
tulajdonságokat, míg a tőlünk különbözőekben a rossz tulajdonságokat lássuk meg.
Előfordulhat az is, hogy komoly érdekünk fűződik ahhoz, hogy az embereket torzítva észleljük
(Mészáros & Németh, 2007). A másik személyről szerzett információink időről időre változnak,
de egységes képet kell kialakítanunk róla. Ez sokszor egyszerűsítéshez, bizonyos ingerek

4
3.3.2.5.1. Ön és társismeret

figyelmen kívül hagyásához, vagy esetleg új információkkal való kiegészítéshez, az eredetiek

torzításához vezethet.

● Az énkép és énideál távolsága

Énkép definíciója: a személy önmagáról vallott és elgondolt tudattartalmainak összessége. Egy

mentális reprezentáció, mely tartalmazza az egyén saját tulajdonságait, társas szerepeit, múltbeli
tapasztalatait és jövőbeli céljait egyaránt.

Az énkép alakulásának, fejlődésének kutatása a pszichológia egyik legkedveltebb területe, szinte

valamennyi irányzatban találkozhatunk az énképpel kapcsolatos kutatásokkal.
Az énkép hosszas tanulás eredményeképpen fejlődik, formálódik, melyben Kulcsár (1981)
szerint négy tényező játszik szerepet:

(1) aktív önindította mozgások,

(2) szociális visszajelzések,
(3) szociális szerepek, helyzeti tényezők,
(4) szülők nevelési stílusa és énképe.

Kultúránként, koronként, gazdasági, társadalmi rétegződés és felekezeti hovatartozás szerint igen

eltérőek az ideálok.

Az énreprezentáció három eleme: az aktuális énkép (azok a tulajdonságok, amelyekkel éppen

jellemezzük magunkat), ideális énkép (tulajdonságok, melyeket birtokolni szeretnénk)
és kell(ene) énkép (tulajdonságok, amelyekről azt gondoljuk, hogy kell, illetve kellene
birtokolnunk), utóbbi kettő képezi a lehetséges énképet.

Énkép/önkép az alábbiak egyensúlyából alakul ki:

● szubjektív énkép: amilyennek önmagamat tartom: elképzelem, érzem, hiszem

● tulajdonított kép: ahogyan mások láthatnak – szociális kép

● visszatükrözött kép: mások által láthatott kép

Az énideál olyan értékelő, erkölcsi jellegű elvárások rendszere, amelyek a szűkebb és tágabb
társadalmi környezetből származnak ugyan, de a szocializáció folyamatában a személy részévé
válnak. A viselkedés ezekhez az elvárásokhoz igazodik, s az önmegelégedettség a cselekvésnek
az énideállal való összeméréséből származik. FREUD a „felettesén" fogalmával írta le az énnek
ezt a részét, amely a társadalmi elvárásokat hordozza.

Az énkép típusai

Tartalmi szerveződés alapján beszélhetünk reális és lehetséges énképről. A lehetséges énkép

szintén két részre osztható: az ideális énkép azokat jellemzőket foglalja magában, amilyen a
személy szeretne lenni, a kellene énkép pedig azt reprezentálja, hogy önmaga vagy mások
megítélése szempontjából milyennek kellene lennie.

Az iskolai munka szempontjából kiemelkedő jelentősége van annak, hogy a tanuló aktuális
énképe és ideális énképe milyen távolságra van egymástól. Minél távolabb van egymástól az
két énrészlet, annál inkább azt az érzést válthatja ki a tanulóból, hogy az amilyennek a jelen

5
3.3.2.5.1. Ön és társismeret

helyzetében értékeli saját magát és amilyenné szeretne válni számára elérhetetlen. Kialakulhat
benne a kisebbrendűség érzése, önbizalom, csökkent motiváció és negatív önértékelés is
jellemezheti.
A túl közeli ideális és reális énkép szintén bizonytalan önismeretet és jövőre vonatkozó terveket
eredményezhet. A diák ebben az esetben túlzott magabiztossága, túlzottan megnövekedett
önbizalma miatt úgy érezheti, hogy nem kell megerőltetnie magát, hogy céljait, terveit elérje. Ez
a helyzet akár beilleszkedési problémákat, társas kapcsolati nehézségeket is szülhet.

Az énkép fejlődése

Az énkép fejlődési modelljét mutatja be Damon és Hart (1988 idézi Cole és Cole, 1997)
munkája. Elméletükben hangsúlyozzák az énkép többdimenziós jellegét, és a kapcsolatok
meghatározó szerepét az életkor előrehaladtával.

● Szorongás és stressz

Iskolai szorongás
A tanulás összekapcsolódhat a megelégedettség, az öröm érzésével, Csíkszentmihályi (2010)
szerint akár egy „csúcsélmény” (flow) is létrejöhet, mely lendületet adhat a további tanulási
folyamatnak. Azonban azt is megfigyelhetjük, hogy a kedvezőtlen élettapasztalatok hatására
szorongás jelentkezhet az iskolai munka során. Ilyen kedvezőtlen tapasztalat lehet, amikor
túlzottan magasak a követelmények a diákkal szemben, és úgy érezheti, hogy elveszti szülei
szeretetét, hogyha nem hozza a kívánt teljesítményt. Előfordulhat akkor is, hogyha

6
3.3.2.5.1. Ön és társismeret

megszégyenítést, vagy sorozatos kudarc érte az iskolában, vagy az iskolán kívül, melynek
szintén negatív hatása lehet a későbbi teljesítményhelyzetekhez való viszonyára.
A szorongás egy olyan állapot, melyet feszültség, nyugtalanság, bizonytalanság jellemez. A
szorongás optimális szintje teljesen normális reakció egy feszültséggel, stresszel teli helyzetben,
azonban a túlzott mértékű aggodalmaskodás teljesítménycsökkentő hatású is lehet.
Szorongás debilizál és facilitál
Ennek alapján beszélhetünk debilizáló és facilitáló szorongásról. A facilitáló szorongás pozitív
hatással lehet a teljesítményre, serkentheti azt, egy optimális szintű izgalmi állapottal társulva
lendületet adhat a tanulási folyamatnak. Ezzel szemben a debilizáló szorongás ronthatja a
teljesítményt, teljesen leblokkolhatja a tanulót, melynek következtében még az elsajátított
anyagot sem tudja visszaadni.
A szorongó diákokra jellemző, hogy teljesítményhelyzetben úgy érzik önértékelésük veszélyben
van, ezért ilyen szituációkban még intenzívebben kezdenek el szorongani, nem hisznek abban,
hogy elegendő tudással rendelkeznek, ezért inkább kitérnek a teljesítményhelyzetek elől, ezáltal
megvédik magukat az esetleges kudarcoktól.
A kudarcoktól szorongó tanuló egy tényleges sikertelenséget is hajlamos saját
alkalmatlanságával magyarázni (pl.: Buta vagyok, nincsen érzékem a matekhoz). Ezzel szemben
siker esetén inkább külső, környezeti tényezőket tesz érte felelőssé (pl. túl könnyű volt a feladat,
szerencsém volt). Ezáltal minden alkalommal a saját magáról kialakított kedvezőtlen képet
megerősíti.
A következő ördögi kör alakulhat ki a szorongó diákok fejében:
● Negatív belső dialógus: a kudarctól szorongó diákok gyakran folytatnak lekicsinylő,
negatív belső párbeszédeket (pl.: nem leszek képes rá, a tanár úgyis olyat fog kérdezni,
amit nem tudok)
● Kedvezőtlen belső kép: gyakran látják maguk előtt, hogy ott állnak felelés közben és
elakad a szavuk
● Irreális célkitűzések: irreálisan magas vagy alacsony célokat tűznek ki maguk elé, hogy
megvédjék magukat az esetleges sikertelenségtől
● Gyakran rossz a hangulatuk, a félelem, kétségbeesés lesz rajtuk úrrá.

● Könnyen elkalandoznak a feladatvégzéstől, olyan tevékenységeket folytatnak, melyek

nem kapcsolódnak közvetlenül a megoldáshoz. Tanulási stratégiáik nem hatékonyak.
● Kerülik a tudásuk ellenőrzését. Nem szeretik az önellenőrző teszteket, gyakran találnak
kifogást, hogy miért nem tudnak a tanulással foglalkozni.
● Vizsgahelyzetben könnyen izgatottá válnak, gyakran rosszabb jegyeket szereznek, mint
amilyeneket képességeik és lehetőségeik alapján elérhetnének.
A negatív belső képeket és dialógust tudatos gyakorlással, odafigyeléssel ki lehet javítani, illetve
tudatosítani lehet a személynek önmagában, hogy ezek a gondolatok nem vezetnek eredményre
különböző teljesítményhelyzetben. Ehhez mindenféleképpen szükség van egy nagyfokú
önreflexióra és tudatosításra.

Szorongásos rendellenességek
A következőkben olyan szorongásos rendellenességeket gyűjtöttünk össze, melyek az iskolai
életre jelentős hatást gyakorolnak. Ezek a szorongásos magatartási zavarok a sikeres, egészséges
életvezetést akadályozhatják, amelyek esetében a gyermek olyan kóros viselkedési tüneteket
produkál, melynek célja a szorongás elleni védekezés (Ranschburg, 1998).

7
3.3.2.5.1. Ön és társismeret

Teljesítményszorongás
Iskolában jelentkező magatartási zavar, melyben megnyilvánulhat a siker utáni vágyakozás,
kudarctól, szeretet elvesztésétől való félelem. Gyakran megfigyelhetjük, hogy a
teljesítményszorongó gyermek a kudarcot akarja elkerülni, mert fél, hogy szülei szeretetét
elveszti. Olyan családban nő fel, ahol túlzottan magasak az elvárások vele szemben, klinikai
tapasztalatok alapján gyakrabban fordul elő elsőszülött lánygyermekeknél.
Két csoportot különböztetünk meg a teljesítményszorongás alapján. Az első csoportba tartozik az
a gyermek, aki átlagos intelligenciával rendelkezik. A szorongása akadályozza az iskolai
munkában, elsősorban szóbeli feleleteknél blokkol le. A második csoportba tartoznak azok a
gyerekek, akik magasabb intelligenciával rendelkeznek. Jellemzőjük a túltanulás, gyakran adnak
sztereotip válaszokat, váratlan helyzetekben könnyen zavarba jönnek.
A kezelés során alkalmaznak relaxációs módszereket, hangsúlyozzák a szülőkkel való
együttműködést, az elvárások közös megfogalmazását és az egyénre szabott számonkérést.

Generalizált szorongás
A szorongó gyermeket állandó szorongás, aggodalmaskodás jellemez. Nem bízik magában,
állandó vigasztalást igényel. Iskolai csoportjába nehezen illeszkedik be, gyakran népszerűtlenek,
kevés baráti kapcsolatuk van. Klinikai tapasztalatok alapján olyan családokban gyakoribb ahol
szeretetmegvonással büntetnek. Kezelésében hasznosak lehetnek a relaxációs technikák, azonban
hogyha felnőttes elemek is megjelennek viselkedésében, például inkább felnőttek társaságában
érzi jól magát, akkor áthúzódhat felnőttkorra is.

Szeparációs szorongás
Abban az esetben beszélünk szeparációs szorongásról, mint magatartási zavarról, hogyha a 4
évesnél idősebb gyerekek szorongás jeleit mutatja anyja távollétében. Jelei lehetnek, hogy
nehezen szakad el az anyjától, reggelente fáj a feje, hasa, testi tüneteket produkál. A beszoktatás
idején teljesen egészséges a szeparációs szorongás, azonban ennek meg kell szűnnie.
Kisiskoláskorban figyelhetjük meg általában, amikor ismét új környezetbe lépnek a gyerekek,
azonban ennek előjelei már óvodáskorban is tapasztalhatóak. Az iskolaérettségi vizsgálatok
azonban segítik feltérképezni ennek lehetőségét, így időben segítséget, tanácsot kaphatnak a
szülő a probléma kezelésére szakemberektől. Hátterében állhat az anyai szerep bizonytalansága,
házassági konfliktus vagy válás. Klinikai esettanulmányok tapasztalatai azt mutatják, hogy az
iskolafóbia hátterében is gyakran a szeparációs szorongás áll.

Stressz fogalma:
A szervezet nem specifikus reakciója minden olyan ingerre, amely kibillenti eredeti egyensúlyi
állapotából, alkalmazkodásra kényszeríti.

Ok-okozat
Megterhelés (ok) és igénybevétel (okozat)
Megterhelés: minden olyan külső hatás és a szervezet belső környezetében lezajló változás,
amely befolyásolja a szervezet alkalmazkodási mechanizmusait.
Igénybevétel: a megterhelések hatására bekövetkező, egyénenként és esetenként különböző
mértékű, jellegű és irányú funkció-változások összessége.

Stresszor (ok) és stressz (okozat)

Stresszor: a (munka)feladat követelményei vagy más traumatikus egyéni esemény.
Stressz: a pszichológiai feszültség állapota, amelyet az emberre ható stresszorok idéznek elő.

8
3.3.2.5.1. Ön és társismeret

A stressz fajtái
Selye szerint a stressz nem feltétlenül ártalmas.
Hiánya enerváltságot, túltengése irracionális reakciókat, betegséget okozhat.
A stressz lehet
● patogén (kóros ill. káros): ez a disstressz,

● kellemes, kívánatos: ez az eusstressz.

Az ember nem csak kerüli, de keresi is a stresszt: „a stressz az élet sava, borsa” (Selye János).

Patogén stressz
1. • Patogénné vált stressz következményei:
¬ Szorongás, depresszió, alvászavarok
¬ Szívinfarktus, agyvérzés, asztma, gyomorfekély, emésztési zavarok stb.
¬ Függőségek (alkohol, erős dohányzás)
¬ Már kialakult betegségeket súlyosbít
¬ Poszttraumás stresszbetegség: traumatikus esemény (természeti csapás, háborús ütközet, nemi
erőszak, stb.) után lép fel. Tünetei: a trauma visszatérő újraéledése, világtól való elfordulás,
koncentrációs nehézségek, alvászavarok, izgatottság.

Fiziológiai megbetegedések:
• Kardiovaszkuláris tünetek
• Fekélyek az emésztőrendszerben, emésztőszervi panaszok
• Immunszupresszió – fertőzés, daganatos betegségek, allergia, autoimmun betegségek
• Szexuális működészavarok
• Légzőszervi panaszok
• Izom- és csontrendszer – fájdalomtünetek, izületi gyulladás

Stresszkeltő események
• Szenzoros túlingerlés: fény, zaj, stb.
• Jelentősebb életesemények (egyéni): válás, halál, költözés, börtön, betegség
• Munkahelyi (háttér): állás elvesztése, új munkahely, túlterhelés, konfliktus
• Traumatikus (kataklizmatikus): háború, természeti katasztrófa

Stresszkezelés
• Megküzdési stratégiák: coping-stragégiák
• Stone és Neale (1984): "megküzdésnek tekinthető minden olyan cselekvés vagy kognitív
művelet, amelyet egy egyén tudatosan alkalmaz egy stresszteli szituáció kezelésére vagy az
anticipált fenyegetés hatására keletkező feszültség feldolgozására".
• Családi szocializáció során alakulnak ki

Rossz stratégiák súlyos esetben mentális zavarokhoz vezethetnek

Lehet:
- Adaptív – maladaptív.
- Problémaorientált – érzelemorientált.
- Aktív – passzív.
- Környezetre irányuló – selfre irányuló.

• Akadályozó tényezők:
¬ Tanult tehetetlenség (depresszió)

9
3.3.2.5.1. Ön és társismeret

¬ Ellenségesség
¬ Társas támogatás hiánya
¬ Kontrollvesztés

● Feszültségcsökkentő gyakorlatok
https://www.tesim.hu/elearning/media/ptkcats/index/825
https://www.tesim.hu/elearning/media/ptkelements/play/3495/0/842/0/0/0/

● Önbizalom és önérvényesítés

● Hatékony énbemutatás
● Az identitás fogalma és összetevői
● Család-gyökerek megismerése
● Jövőkép
● Érdeklődés és pályamotiváció
● Pályaszocializáció
● Önismereti játékok
● Szerepjátékok
● Szituációs játékok
● Énvédő mechanizmusok
● A szocializáció és jelentősége a személyiség alakulásában
● Ki vagyok? Johari-ablak
● A személyiség
● Személyiségfejlődés
● Az egyéniség és a jellem
● Az ideál
● A visszajelzés
● Miért fontos a pedagógiai munkát végzőnek önmagát ismernie?
● Bevezető a gyakorlati önfeltáró munkába
● Önnevelés, önelfogadás és önbecsülés
● Az emberi szükségletek rendszere

Szükséglet, azaz hiányállapot, mely az egyént arra motiválja, hogy a hiányállapotot mielőbb
megszüntesse. Az emberi szükségleteket már sokan különbözőképpen csoportosították.

Szükségleteket befolyásoló tényezők:

⮚ a személy kora, neme

10
3.3.2.5.1. Ön és társismeret

⮚ egészségi-betegségi állapot szintje (már meglévő és előző egyéb betegség), esetlegesen a

betegség típusa, helye és kiterjedése
⮚ egyéni adottságok, jellemzők, mint pl.:
- fizikális állapot
- emocionális képesség
- intellektuális képesség
- anyagi helyzet
- iskolai végzettség.

A. Maslow szerint az ember először az alapvető szükségleteinek a kielégítésére törekszik, majd

amikor ezeket kielégítette, akkor jelentkeznek a magasabb szintű szükségletek. Az elmélet
szerint, ha egy szükséglet kielégítést nyer, akkor megszűnik létezni, és megszűnik a viselkedést
befolyásoló hatása is.

A legalapvetőbb szükségletek teljesítése áll az első helyen, és ha az egyén önállóan vagy

segítséggel eleget tud tenni ezeknek, akkor folytatható tovább a szükségletek hierarchiájában
meghatározottak teljesítése. Természetesen nem lehet mereven értelmezni a folyamatosság elvét,
mert a különböző szinten lévő szükségletek egy időben is fellépnek, és kielégítésük nem időbeli
sorrendiséget jelent. A fiziológiai szükségletek (oxigén, táplálkozás) mellett egyidejűleg
gondoskodni kell az emberek biztonságérzetének fenntartásáról, védelméről (főleg, ha beteg).

A fiziológiai szükségletek nyitják meg az alapszükségletek listáját. Az ilyen szükségletek közé

sorolják a következőket: a légzés, táplálkozás, alvás, megfelelő testhőmérséklet, szexualitás,
ürítés szükséglete. Fiziológiai szükségletek vagy más néven alapvető, az élet működése számára
kielégítésük nélkülözhetetlen.

A biztonság szükséglete olyan cselekvésekre késztet, amelyek az emberi szervezet épségéről és

biztonságáról gondoskodnak. A biztonsághoz hozzátartozik a biológiai, pszichológiai és szociális

11
3.3.2.5.1. Ön és társismeret

értelemben vett biztonság. Akkor nyilvánul meg, amikor az ember fájdalmat érez, beteg, háborút,
katasztrófát él át, fenyegetve érzi magát, elveszíti szabadságát, vagy nem látja biztosnak a jövőt.
A fizikai biztonság azt is jelenti, hogy az emberek ismert, megszokott dolgok között, biztonságos
környezetben szeretnek lenni. Az emberek biztonságszükséglete életkoronként más és más
formában nyilvánulhat meg. A csecsemő többek között akkor érzi magát biztonságban, ha a
szülei hangját hallja, ha kontaktust teremthet velük. A kisgyermek a családban érzi biztonságban
magát, ahol a szülők óvják a veszélyektől. A serdülők szabadság iránti vágyát a szülők tartják
biztonságos keretek között, azzal hogy felelősséggel és szeretettel nevelik őket.

A felnőtteket is ez a szükséglet készteti arra, hogy folytonos támogatást és védelmet keressenek,

melyet a család, az erőszakmentes, biztonságos környezet, a biztos jövő jelenthet számukra. Az
egészségügyi intézményekben igen nagy gondot kell fordítani a beteg, dolgozók biztonságának
kielégítésére.

A szeretet szükséglete arra késztet bennünket, hogy szoros, bensőséges, meghitt kapcsolatokat
teremtsünk az emberekkel, barátságot és szeretetet érezzünk. Amikor a szeretet szükségletének
kielégítése akadályokba ütközik, akkor az élettel való elégedetlenséget okozhatja.

A megbecsülés (önbecsülés és mások megbecsülése) szükséglete abban nyilvánul meg, hogy

az ember igyekszik véghezvinni valamit, hozzáértésre, függetlenségre törekszik. Arra vágyik,
hogy a körülötte lévő emberek (család, barátok, munkatársak, társadalom) értékeljék, elismerjék.
Az elismerés szükségletének kielégítése azt eredményezi, hogy az egyén bízik önmagában,
szükséges és hasznos személynek tartja magát. Ellenkező esetben gyengeség,
alacsonyabbrendűség vagy tehetetlenség érzése kerítheti hatalmába. Fontos azonban szem előtt
tartani, hogy ahogyan mi értékelünk másokat ők is úgy értékelnek bennünket. Ezért soha ne
mondjunk negatív jelzőket betegre, kollegára, ismerősre, még távollétükben sem.

Az önmegvalósítás azt jelenti, hogy az ember önmaga tud lenni, megteszi mindazt, amire képes,
amire képességei és készségei különösen alkalmassá teszik. Olyasmivel foglalkozik, amire
elhivatottságot érez, kibontakoztatja lehetőségeit és képességeit.

Vannak, akik a művészetben, a tudományos tevékenységben, a produktív munkában, mások a

sportban vagy szociális tevékenységben törekszenek az önmegvalósításra. E szükséglet
kielégítettsége igen fontos már a korai gyermekkorban, de az időskorban is. Az önmegvalósítás
szükséglete természetesen mást jelent egy hajléktalan beteg és mást egy menedzserbeteg
számára.

● A mentális egészség fogalma, tényezői

A mentális egészség az egészség szerves része.

A mentálhigiéné lelki egészséget és annak védelmet jelenti.

Az első és legáltalánosabb mentális egészség definíciót a WHO alkotta meg:

„a jóllét olyan foka, amelyen az egyén megvalósítja képességeit, meg tud küzdeni az élet
mindennapos nehézségeivel, eredménnyel és gyümölcsözően képes dolgozni, valamint hozzá tud
járulni saját közösségéhez.”

A lélekben egészséges egyénnek, illetve közösségnek nagyobb a teherbíró képessége. Nem elég
a test épségét biztosítani. Az ép testben ép lélek mondás talán fordítva is igaz. Az ép testű, de

12
3.3.2.5.1. Ön és társismeret

„sérült" lelkű ember nem sokra megy fizikai erejével, mert nem tud vele mit kezdeni. Gyakran
tapasztaljuk, hogy testi betegséget, fogyatékosságot hordozó emberek derűsen, egészséges
lélekkel, alázattal viselik nehézségeiket. A mentális egészség a mentális funkciók sikeres
működésének állapota, amely produktív tevékenységet, az emberekkel való kapcsolat
kiteljesedését, a változásokhoz való alkalmazkodást és a nehézségekkel való megküzdést
eredményezi.

Mentális egészség tényezői:

Az emberek mentális állapotát számos különböző tényező határozza meg, így biológiai
(genetika, nem), egyéni (személyes tapasztalatok), családi és közösségi (szociális támogatás),
továbbá gazdasági és környezeti (szociális státusz és életkörülmények)

A lelki egészség egyik, de nem legfontosabb feltétele és összetevője a testi, a fizikai

működőképesség, de a lelkiállapot is visszahat a testi, szomatikus működésekre. Test és lélek
kölcsönös, összefüggő kapcsolatban van egymással, örök egységben, szétszakíthatatlanul.
A mentális egészség nagymértékben függ fizikai jólétünktől.

Összességében megállapítható az is, hogy a szociális környezet, a társas támogatottság mind a

családi, mind a munkahelyi környezetben jelentős befolyással bír az egyén mentális egészségére
és egészségmegőrző magatartására

13