Kuglóf-különítmény

X összesen Franz Eberhofer

Rita Falk
Magistra (2023 nov)

Címke: krimi, gasztroregény, humor

Niederkaltenkirchen, az ízig-vérig bajor falu éppen Franz

Eberhofer szolgálati jubileumának megünneplésére készül, amikor a
békés mindennapokat tragikus esemény árnyékolja be: a kis helyi
lottózó ellen Molotov-koktéllal elkövetett támadás nemcsak a boltot
semmisíti meg, de halálos áldozatot is követel. A nyomozás szálai
egy nemzetközi bűnbandához vezetnek, Franz dolgát pedig
nemcsak az nehezíti, hogy a megvédendő koronatanú egyáltalán
nem kér a védelemből, hanem az is, hogy a banda vezetői között
rendőrök is lehetnek – s ha mindez még nem lenne elég baj, a Rudi
Birkenbergerhez fűződő, évtizedes barátságát is váratlan veszély
fenyegeti…

Rita Falk az Eberhofer-sorozat tizedik kötetében a megszokott

morbid-fekete humor és a váratlan komolyság elegyével folytatja az
ízig-vérig bajor rendőr nyomozásainak történetét.
 Rita Falk

KUGLÓF-KÜLÖNÍTMÉNY
 1. fejezet
– Éppen Eberhofer? Egy közönséges falusi zsandár?
Még le sem állítom a motort, már hallom az ablakon át a
polgármester harsogását. Tartalma alapján feltételezem,
felindulásának oka csekélységemmel állhat kapcsolatban.
– Hogy csapna bele a mennykő, lehetőleg amikor éppen a budin
görnyed! – folytatódik a falufőnöki tiráda.
Mi a fene történt már megint?
Városházánk egyébként pontosan a település közepén áll, így
nem én vagyok az egyetlen, aki az utcáról élvezi a polgármesteri
kirohanást. Mivel pedig mi, bennszülöttek, gyakorlatilag mind
ismerjük egymást, aratok néhány őszinte részvéttel teli pillantást.
Mi baja lehet a polgármesternek, hogy ilyen pocsék a hangulata?
Ráadásul éppen egy ilyen szép, őszi napon, amikor a napsugarak
mondhatni frontálisan ostromolják a szélvédőt. Mindegy, bármi
legyen is baja, a legjobb lesz, ha bevonulásommal megvárom, amíg
kiadja a mérgét. Nehogy a végén még a puszta megjelenésemmel
olajat öntsek a tűzre, nem igaz?
Hátramenetbe kapcsolok és a gázra lépek. Van nekem jobb
dolgom is a polgármester dührohamánál. Például beugorhatnék a
Lottó-Ottóhoz és vehetnék egy újságot. Azok az újságok ugyanis,
amelyek a városházára járnak, ostoba módon először mindig a
polgármester asztalára kerülnek, azaz jelen pillanatban számomra az
előbb vázolt okokból elérhetetlenek. Azután tehetnék még egy
aprócska kitérőt az én bizalmi hentesemhez is, tájékozódni a napi
ajánlatról. Igen. Nem is olyan rossz program. Csakhogy ebben a
pillanatban megszólal a telefonom, és látom, hogy Susi keres.
– Visszafordulhatsz, Franz – hallom a hangját. – Már meglátott az
ablakból.
– Tényleg? – kérdezem, miközben leparkolok a kis lottózó előtt. –
És mi a baja ma reggel a mi kis méregzsákunknak?
– Méregzsák? – bömböl a kagylóba ezúttal maga a polgármester,
méghozzá olyan hangosan, hogy el kell tartanom a telefont a
fülemtől. – Figyelmeztetem, Eberhofer! Most azonnal emelje fel a
hátsóját és robogjon be a városházára, de egy perc késlekedés nélkül,
megértette? Van ugyanis egy munkahelye, talán elfelejtette? A
fizetését mindenesetre felveszi érte, nem igaz? Egyébként is
háromnegyed kilenc van, és ha emlékeim nem csalnak, magának
pontosan reggel nyolc órakor kezdődik a munkaideje! Hallja?
Ahogy bömböl, akár telefon nélkül is hallanám. Meg kell hagyni,
nem akármilyen teljesítmény, hogy az egész tirádáját el tudta
harsogni egyetlen egy levegővétel nélkül.
– Csak nem rossz hangulatban vagyunk ezen a szép reggelen? –
kérdezem, miközben benyitok a lottózó ajtaján.
Nem felel, csak a kapkodó zihálását hallom. Talán mégis túlzásba
vitte az előbb a nagy ordítozást.
– Franz, azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha most azonnal idejössz –
szólal meg újra Susi hangja a telefonban, és mintha őszinte
aggodalmat hallanék ki belőle.
– Mindjárt ott vagyok – mondom, azzal leveszek az állványról
egy napilapot. Leteszem a pénzt a pultra és rákacsintok Nicole-ra,
aki nem más, mint a Lottó-Ottó anyukája. Amihez hozzá kell tenni,
hogy Lottó-Ottót igazából egyáltalán nem Ottónak hívják. Oscar a
becsületes neve, mivel azonban a mamájával egy lottózót vezet,
nálunk a faluban Lottó-Ottónak hívja mindenki. Jobban is hangzik,
ahogyan időközben már maga Nicole is belátta, és ő is így szólítja a
fiát.
– Tizenhétmillió a héten a főnyeremény – közli még velem,
miközben megszámolja az aprópénzt.
– Én már megütöttem a főnyereményt, Nicole – mondom kifelé
menet. – Az egész életem egyetlen nagy főnyeremény.
Néhány házzal arrébb még beszerzek Simmerlnél két pár virslit,
közben pedig megtudom, hogy szegény Gisela eltörte a nagylábujját.
– Azt meg hogyan csinálta? – érdeklődöm, mire Simmerl csak
megvonja a húsos vállát.
– Tánc közben – feleli kissé megvető hangsúllyal.
– Gisela táncol? – kérdezősködöm tovább, mert egyszerűen nem
bírok elképzelni egy táncoló Giselát. – Mit táncol?
– Tangót.
– Tangót? Nézzenek oda! Nem tudom elképzelni.
– Én sem – feleli a férj, miközben letörli a pultot.
É
 – És… mióta csinálja már?
– Három, vagy négy hete talán. Amióta az a hülye tanfolyam
elkezdődött. Tudod, a művelődési házban. A tangótanár egyébként
argentin. És harminckét éves.
– Te, Simmerl, lehetséges, hogy te féltékeny vagy? – kérdezem
gyanakodva.
– Meghiszem azt! De még mennyire!
– Nézd, Simmerl, nem hiszem, hogy aggodalomra lenne okod –
mondom őszintén. – Mármint, félre ne érts, de most őszintén… A te
Giselád és egy harminckét éves argentin tangótanár? Nem tudom
elképzelni…
– Hülye! – mordul rám. – Nem azért vagyok féltékeny, mert azt
hiszem, hogy van köztük valami! Amire én féltékeny vagyok, az az,
hogy ez a fickó egy harminckét éves argentin tangótanár, nem pedig
egy ötven felé közeledő bajor hentes, akinek egy lábujjtörött, kövér
felesége van, meg egy felnőtt fia, akinek valami nincs rendben a
fejével!
Jó, ebben azért van valami.
Mivel pedig a hangulat itt sem valami marasztaló, el is köszönök
és visszamegyek a kocsihoz. Alig szállok be, látom, hogy miközben a
falu hentespárjának aktuális állapotáról tájékozódtam, Susi négyszer
is hívott. Nem semmi.
Nem sokkal később már tényleg a városháza folyosóján ballagok,
és megpróbálok némi pozitív kisugárzást kicsiholni magamból. Nem
lenne jó, ha végleg elromlana a hangulat, ha már egy ilyen szűk
helyen kell együtt dolgoznom másokkal. A tekintélyes falak között
ugyanis nemcsak a polgármester és a hivatal székel, hanem
csekélységem szolgálati irodája is itt kapott otthont.
– Szép jó reggelt, szépségeim – mondom ezért azonnal, amint
belépek a hivatali nőszemélyek szobájába.
Nulla hatás. Jessy eleve nem is hall, mert a fülében a
fülhallgatóval bőszen püföli maga előtt a billentyűzetet, Susi meg
csak annyit mond, ideje volt, hogy végre bejöjjek. És hogy azt
hiszem-e, hogy neki nincs jobb dolga, mint hogy folyamatosan
utánam telefonálgasson. Nagyon idegesnek tűnik. Ez most sajnos
nem az az aranyos duzzogása, amit olyankor művel, ha haragszik
rám és ami olyan jól áll neki. Nem. Ma az arckifejezése valahol a
kimerült és a tanácstalan között határozható meg. Kár. Pedig őrült jó
hétvége van mögöttünk.
Hé, ez meg mi? Csak nem sípcsonton rúgott? Észnél van ez a
nőszemély? Mielőtt azonban visszarúghatnék, valaki hátulról rácsap
a vállamra. Ki más is lehetne, mint a polgármester. És az ő
arcvonásai sem éppen ellazultak.
– Hát csak ideért végre, Eberhofer? Gratulálok! Végtelenül
megnyugtató, hogy ennyire sietett! Hiszen a napilap és a virsli
mellett esetleg még egy új autót vásárolni is elmehetett volna, nem
igaz? Vagy lefoglalhatott volna egy kis világkörüli utat… – Pereg a
nyelve, és látom, hogy nyál gyűlik a szája sarkában. Nem szép
látvány.
– Nem, nem. Nincs nekem szükségem új autóra, és az utazás sem
érdekel. Különben is hová utaznék? – mondom, mert semmi más
nem jut eszembe, de nem úgy tűnik, mintha ez megnyugtatná.
Éppen ellenkezőleg. Fenyegetően odalép szorosan elém és a
mellkasomat kezdi böködni a mutatóujjával. Ha tovább beszél, még
a végén rám lihegi az összes nyálát, ezért nem marad más
választásom, mint hogy hátralépek, a kezemmel meg elkapom azt a
böködős mutatóujját.
– Mi baja van egyáltalán, polgármester? – kérdezem ugyanazon a
hangon, ahogyan Paulhoz szoktam beszélni, amikor nyafogni kezd.
– Hallgasd végig, Franz – próbálkozik oldalról közénk furakodni
Susi. – Vagy ha megengedi, polgármester, majd én…
– Nem! Nem engedem meg! Ebben az esetben nem! Ezt én
magam fogom elmondani neki. Tudja maga, Eberhofer… tudja
maga, mitől undorodom én a legjobban?
– Nem, de úgyis mindjárt elmondja.
– Pontosan! Elmondom! Attól undorodom a legjobban, hogy én
évtizedek óta a lelkemet kiteszem ezért a nyomorult porfészekért, éjt
nappá téve dolgozom a falunkért… A hülye lakosságunk minden
nevetséges nyavalygására azonnal ugrom segíteni, és mindenki előtt
nyitva áll az ajtóm, és mindent megteszek, hogy az emberek jól
érezzék magukat és elégedettek legyenek, és erre… Erre mi történik?
 – Nem tudom – felelem a valóságnak megfelelően, és nagyon
remélem, végre eljutunk a befejezésig.
– És akkor hirtelen kitalálják, hogy adjunk nevet annak az új
körforgalomnak, ott Frontenhausen és Niederkaltenkirchen között…
és vajon hogyan akarják elkeresztelni? Na, hogyan, találgasson csak,
Eberhofer!
– Maga aztán ért hozzá, hogyan fokozza az izgalmakat,
polgármester – mondom, és csak most veszem észre, hogy még
mindig szorongatom a ujját. Azt most inkább el is engedem. Ami
hiba, mert hogy azonnal újra böködni kezd vele.
– Eberhofer-körforgalom, az lesz a neve! Annak a vadonatúj
hogyishívjáknak, annak a körforgalomnak Niederkaltenkirchen és
Frontenhausen között szerdától hivatalosan Eberhofer-körforgalom
lesz a neve! Csodálkozik, mi? Hát én is csodálkoztam. Mi,
mindannyian, mind csodálkoztunk. Csakhogy megkaptuk, fehéren-
feketén… Gmeinwieser kisasszony, ha lenne olyan kedves és
idehozná az irodámból azt a felháborító tájékoztatást!
Susi már suhan is ki a szobából, a polgármester meg elfordul és
előhalász egy papírzsebkendőt a zakózsebéből. Először a homlokát
törölgeti meg, aztán ledörzsöli az egész arcát a nyakával együtt, de
úgy, hogy az ember azt hinné, a bőrt is le akarja dörgölni róla.
Susi visszajön, a szemembe néz, aztán átadja a polgármesternek
az iratot és részvéttel megsimítja a karját. A polgármester tesz két
lépést a papírkosár felé, belehajítja a papírzsebkendőt, aztán az
irománynak szenteli magát. Most, hogy újra felém fordul, látom,
milyen eredményt hozott a papírzsebkendős arcdörgölés: számtalan
kis fehér papírfecni ragadt a polgármester arcának összes ráncába,
tehát gyakorlatilag az egész arcára, aminek köszönhetően az ide-oda
ugráló szemgolyójával súlyosbítva leginkább egy elmeháborodott
benyomását kelti. Valószínűleg Susi is így látja, mert inkább a földre
szegezi a tekintetét.
– Bla-bla-bla, itt – szólal meg hirtelen a polgármester, feltehetően
megtalálva a megfelelő helyet az irományban. – Megtiszteltetés
számunkra, bla-bla-bla. Franz Eberhofer főfelügyelő, bla-bla-bla.
Döntésünk indokolása: egyetlen rendőrtisztviselőként, akinek illetékességi
területébe a két szomszédos község, Frontenhausen és Niederkaltenkirchen
tartozik, nagy szakmai sikerekre tekinthet vissza, és tiszteletre méltó
felderítési rátája az egész országban egyedülálló. Ezen okból, bla-bla-bla.
Akarja inkább saját maga elolvasni?
– Meghagyom magának. Igazán remekül csinálja.
Susi a szemét forgatja, aztán vigasztalón megsimogatja
falufőnökünk karját.
– Ne keseredjen el, polgármester. Polgármester utcánk már van is
a faluban – mondja bátorítón.
– Igazán kedves, Gmeinwieser kisasszony, nagyon értékelem a
próbálkozását, de a Polgármester utca, az már körülbelül száz éve
létezik, ezzel én egyértelműen nem jöhetek szóba a névadójaként –
prüszköl községünk első embere.
– Sajnálom – mondja Susi.
– Én is – sietek csatlakozni, hogy végre én is mondjak valamit.
A polgármester mérge lassan elszáll, most már inkább csak
csüggedtség és csalódottság árad belőle.
– Hagyjuk – mondja kimerülten. – Büszke lehet magára,
Eberhofer: ilyesmi nem jut mindenkinek. Különben is, ha maga nem
érdemel ilyesmit, akkor igazán nem tudom, ki érdemelhetne, a
fenébe is! Van magának egyáltalán egy rendes hogyishívjákja, egy
öltönye a névadó ünnepségre? Azon ugyanis meg kell jelennie. Kijön
a helyi sajtó és az összes halálfontos nagyfőnök.
– Találunk valamit, amit felvehet – mondja Susi, kipréselve
magából egy mosolyt.
– Akkor ezt megbeszéltük – mormolja még a polgármester
csüggedten, aztán a kezembe nyomja az irományt, megveregeti a
vállamat, és egyetlen további szó nélkül elhagyja a helyiséget.
Susi vet rám egy félmosolyt, aztán a főnöke után siet.
– Igyon egy jó teát, polgármester – hallom még a távolodó
hangját. – Mindjárt készítek is egy baldrián-teát.
Hová is jutna ez a község Susi nélkül? Eláshatnák magukat.
Mind. Száz százalékig. Ahogyan valószínűleg én magam is. Igazából
sokkal inkább Gmeinwieser-körforgalomnak kellene elnevezni azt a
körforgalmat. Mert hogy tényleg Susi az egyetlen a városházán, aki
mindent átlát és ért, és minden elképzelhető helyzetben képes józan
döntéseket hozni. A polgármesterünk például valószínűleg még a
karácsonyt is elfelejtené, ha Susi nem figyelmeztetné rá.
Most látom, hogy Jessy közben levette a fülhallgatóját és engem
néz.
– Mondd csak, nincs neked saját irodád, vagy mi? Mit ácsorogsz
itt, mint aki a földbe gyökerezett? – kérdezi mogorván, aztán
visszagyömöszöli a vackot a fülébe és tovább gépel.
Igaza van. Tényleg van saját irodám. Be is vonulok a fészkembe,
magamra csukom az ajtót és felteszem a csülkömet az asztalra.
Eberhofer-körforgalom. Hm. Érthető, ha egyesek rángógörcsöt
kapnak az irigységtől. Másfelől viszont tényleg megérdemlem az
elismerést, amennyi mindent felderítettem én itt az elmúlt években.
Világos. Sok évtizednyi börtön jött össze belőlük a delikvenseknek.
Ilyesmit pedig tényleg csak kitartó, összeszedett és lelkiismeretes
nyomozói munkával lehet elérni. A kriminalisztikai érzék meg
egyenesen alapfeltétel. Ha az nincs meg benned, semmire sem jutsz,
a bűnözők meg röhögnek a markukba.
Ekkor azonban kopognak az ajtón, amely a következő pillanatban
ki is nyílik, kiragadva elmélyedt gondolataimból.
– Eberhofer úr – mondja azonnal a hívatlan látogató, és sietve
elindul az íróasztalom felé. – Levenné a lábát az asztalról?
– Nem – mondom, és igyekszem rájönni, honnan ismerem ezt a
nőt. Mert hogy ismerem valahonnan, az hétszentség. De honnan?
Beszélni még soha nem beszéltem vele, az biztos. Ez a nyikorgó
hang megmaradt volna az emlékezetemben. Csak annyit tudok,
hogy már többször is láttam. Az megmaradt bennem. Mert hogy nő
létére körülbelül annyi a vonzereje, mint egy harapófogónak.
Ahogyan az alakja is leginkább egy csőfogóra hasonlít. Amihez még
hozzáadódik, hogy nagyon furcsa szája van, ami erősen emlékeztet
egy pontyéra.
– Hát semmi jó modor nem szorult magába? – folytatja
Pontyszájú a cipőmre meredve, de azt ugyan nézheti, mert ragyogó
tisztán csillog. Ma reggel pucolta ki a Nagyi. – Így már a fián sem
csodálkozom annyira.
– Micsoda? Mi van Paullal? – kérdezem, és gyorsan leveszem a
csülkömet az asztalról. A következő pillanatban már belém nyilall,
honnan ismerem a nőt: ugyanabba az óvodába jár a kölyke, mint a
mi Paulunk. Jellegzetes példánya egy meghatározott anyatípusnak: a
legszívesebben még az öltözőbe is a szép luxusterepjáróval
fuvarozná be a kölykét. Három vagy négy büntetőcédulát tettem is
már a kocsijára, amiért a tűzoltóság számára fenntartott helyre
parkolt.
– A fia, Paul – folytatja, és a furcsa szája minden szótagnál rándul
egyet. – Azt mondta a fiamnak, Ansgarnak…
Felnevetek.
– Ansgarnak hívják a fiát? – kérdezem, mert viccnek gondolom.
– Igen. Miért?
– Miért tették ezt vele? – kérdezem.
– Mit?
– Miért nevezi el valaki Ansgarnak a gyerekét?
– Mert… Mert szép régi név, azért. De maga csak ne terelje el a
szót a témáról. A maga fia azt mondta az enyémnek, hogy az apja
rendőr.
– Amivel nem is állított valótlant – mondom, és ha ez minden,
amivel a csőfogó érkezett, akkor nyugodtan újra feltehetem a
lábamat az asztalra.
– A fia, Eberhofer úr, azt is mondta, hogy ha Ansgar nem adja
oda neki az összes átlátszó legót, akkor a papája, aki rendőr, majd
odajön és lelövi. Mármint Ansgart – folytatja, és az egyik válláról a
másikra helyezi át a vagyonba kerülő dizájner retiküljét.
– Lehetséges – mondom és felállok. – Ez minden?
– Hogyan? Mit jelentsen ez? Ez minden, amit mondani tud?
Szóhoz sem jutok! Hiába, az alma nem esik messze a fájától, a
maguk esetében világosan látszik. Az ember csak sajnálni tudja azt a
szegény gyereket – tajtékzik, és a szája veszedelmesen vonaglik.
– Részemről ugyanezt mondhatom – közlöm vele, miközben már
tessékelem is az ajtó felé.
– Én… Én panaszt fogok tenni maga ellen!
– Csak nyugodtan. A legjobb, ha máris indul. Az Eberhofer-
körforgalomnál kanyarodjon le Frontenhausen felé, onnan
nyílegyenesen visz tovább az út Landshutba. A főkapitányság
épületét eltéveszteni sem lehet.
Azzal már csukom is be mögötte az ajtót.
 2. fejezet
Az Eberhofer-körforgalomnak szinte mindenki örül. Azért csak
szinte, mert sajnálatos módon akadnak kivételek is. Név szerint a
Papa, Leopold, és Rudi Birkenberger. A Papa azért nem örül, mert
először azt hitte, ő a névadó, aztán amikor rájött, hogy nem ő, hanem
én, akkor azt mondta, már megint egy tipikus állami szarság. És
éljen az anarchia! Aztán meg sodort magának egy füves cigarettát,
méghozzá olyan provokáló módon, hogy azt el sem lehet mondani.
Még a gyerekek is ott ültek az étkezőasztalnál! Jó, a kis Paul teljesen
a színezőjébe mélyedt, és semmit nem vett észre. Unokahúgom,
Sushi szintén nem, mert ő meg a házi feladatába mélyedt.
Legnagyobb sajnálatomra igazi stréberré fejlődött. Nagyságos
papája, Leopold persze kimondottan büszke rá.
– Ne nevezd mindig Sushinak, Franz – közli velem igen gyakran
és nagyon kioktatóan. – Uschi a neve. A mi drága mamánk neve.
Legalább ezt tartsd tiszteletben.
– Tiszteletben tartom a Mama nevét. Pontosan ezért hívom a
lányodat Sushinak – szoktam erre válaszolni újra meg újra.
– A Sushi különben is sooooookkal szebb! – mondja ilyenkor a
leányzó, és csak úgy ragyog az az aranyos kis mandulavágású
szeme. A mamája, Panida, aki egyébként egy tisztavérű thai
asszonyka, ugyancsak nem talál semmi rosszat a Sushiban. Úgyhogy
a kérdés el is dőlt.
De térjünk vissza az Anti-Eberhofer-körforgalom Frakcióhoz. Ha
már Leopoldnál tartunk, folytassuk is ővele. Ő ugyanis az egész
ügyet egyszerűen nevetségesnek tartja. A munkámat meg
teljességgel túlértékeltnek. Hová is jutna a világ, ha mindenki, aki
többé-kevésbé jól végzi a munkáját, mindjárt egy utcát kapna érte?
És egyébként is, ha egyszer összeszámolná, hány órát töltök
munkával én, és hány órát ő, akkor gyakorlatilag a teljes müncheni
Leopoldstrassét magának igényelhetné. Igen, ezt mondta, és aztán
még röhögött is, olyan viccesnek tartotta magát. A Papa meg vele
nevetett, aminek persze Leopold nagyon örült. Hiába, az ember
sajnos nem válogathatja meg a rokonságát. Csak a barátait. De még
tőlük sem számíthat mindig megértésre.
 Amikor ugyanis már nem bírom tovább elviselni a rokonságot,
felhívom Rudi Birkenbergert. Mégiscsak ő volt az, aki gyilkosságaim
felderítése során mindig mellettem állt, ezért az a legkevesebb, hogy
haladéktalanul tájékoztassam az Eberhofer-körforgalomról.
– Franz – mondja, miután szóról szóra felolvastam neki a
polgármesternek érkezett irományt. Mintha kissé remegne a hangja.
– Franz, hidd el, szívből örülök és gratulálok. Különösen, mivel az
utcák névadói között csak elvétve akadnak élő személyek. Tudtad
egyáltalán, hogy utcákat vagy tereket a legtöbbször halottakról
neveznek el?
– Nem.
– Nem? Gondoltam.
– Miért beszélsz ilyen furcsán, Rudi? – kérdezem, mert lassan
sírósba fordul a hangja.
– Tudod, kedves Franz, én igazán nem sajnálom tőled ezt a hülye
körforgalmat. Ugyanakkor ez az én fáradságos munkám lebecsülése
és meggyalázása. Nekem ugyanis legalább akkora részem volt a
sikeres nyomozásaidban, mint neked, úgyhogy igazán magától
értetődő lenne, hogy azt a körforgalmat Birkenberger-Eberhofer
körforgalomra kereszteljék. Vagy legalább Eberhofer-
Birkenbergerre. Szerinted talán nem?
– Ereszkedj vissza a földre, Rudi – mondom neki. – Te nem vagy
hivatalos személy. Szigorúan véve nem is lenne szabad nyomoznod.
Te magánnyomozó vagy, aki hébe-hóba besegít a felderítő munkába.
Ez minden.
– Tényleg így látod? – Ha jól hallom, már sírdogál is.
– Igen, így látom – hazudok bele a telefonba kissé provokatívan.
– Akkor, kedves Franz, nagyot csalódtam. A hivatalokban is, akik
ilyen döntést hoztak. De a legjobban benned, Franz. Barátként és
kollégaként egyaránt. Be is fejezem most ezt a beszélgetést, mert el
kell gondolkodnom igen sok dolgon, és ezt az egészet először is
hagynom kell leülepedni. Biztosan megérted.
– Nem – mondom. – Nem értem meg. De legyen. Bár sajnálom a
dolgot, mert igazából be akartam menni hozzád Münchenbe, hogy
megünnepeljük a körforgalmat. De ha inkább magadban akarsz
duzzogni, hát legyen. Úgyhogy szervusz, Rudi.
 – Várj! Mikorra érsz ide? – kérdezi, és máris érezhetően erősödik
a hangja.
– Máris indulok – mondom, azzal leteszem.
Susi persze egy kicsit szomorú, amiért nem vele, hanem Rudival
akarok ünnepelni, Ruditól eltérően azonban ő teljességgel megért
engem, mert pontosan tudja, hogy azzal az emberrel szeretném
megosztani ezeket a boldog órákat, akinek tényleg nem kis része
volt a sikerben. Aki pedig nem más, mint Rudi, függetlenül attól,
hivatalos vagy nem hivatalos formában segített nekem.
Susinak különben is rengeteg dolga van még ma estére: segítenie
kell elmosogatni a Nagyinak, le kell fektetnie Pault, és ki kell
vasalnia azt a nagy kosár ruhát, ami hetek óta ott tornyosul a
kosárban. Utána meg persze halottfáradt lesz és még a híradó előtt
elalszik a kanapén.
Egyébként még mindig a disznóólban lakunk. Miután ugyanis
Leopold tavaly hirtelen fellépő elmezavarában teljes erővel
belehajtott a markolóval az épülő házunkba, a tervezett beköltözés
hónapról hónapra tovább halasztódik. Mert hogy egyfelől az épület
egész statikája megborult. Másfelől meg a biztosító nem akar fizetni.
Jó, elmezavar ellen tényleg nem létezik biztosítás.
Nekem személy szerint édes mindegy, meddig húzódik még a
költözés. Egyszerűen azért, mert én úgyis a disznóólamban érzem
magam a legjobban. Még úgy is, hogy minden áldott nap ruha- és
játékhegyek között kell közlekednem. De nem számít. A disznóól az
én disznóólam. Itt lakom már több mint tíz éve, ez az én kényelmes,
privát királyságom, és amióta Flötzinger végre a fűtést is
megcsinálta, már kellemesen meleg is van.
Még gyorsan maximális hangerőre állítom az AC/DC-t, aztán
beugrom a zuhany alá. Az ember frissen és illatosan menjen be
Münchenbe, nem igaz?
A régi törzskocsmánkban találkozunk, és mire befutok, Rudi már
három sört megivott. Azt mondja, már majdnem egy órája vár, és
hogy lemerült a telefonja és hogy így nagyon unatkozott. Három
további sör után azért újra jobb hangulatba kerül, amikor meg még a
Jägermeisterek is legurulnak, egyenesen idétlen lesz.
 Másnap az ő ágyában ébredek, Rudi hátához simulva fekszem.
Rögtön halálra is rémülök, de örülök, hogy legalább én ébredtem fel
először. Gyorsan ki is pattanok a párnák közül, belebújok a cipőmbe,
felkapom a bőrkabátom, azzal már robogok is lefelé a lépcsőn a
kocsihoz. Jó, nem közvetlenül, mert előbb még futnom kell néhány
kört, ugyanis a világ minden kincséért nem akar eszembe jutni, hol
állítottam le tegnap este a vén kasztnit. Utána azonban a gázra lépek
és robogok vissza Niederkaltenkirchenbe.
– Úgy bűzlesz, mint egy görény – üdvözöl a Nagyi, amint belépek
a konyhába. A sarokpadon ül és kisebb torony lottószelvény
emelkedik előtte.
Kitöltök magamnak egy kávét.
– Mit csinálsz? – kérdezem az első korty után.
Nem kapok választ. Hogy a Nagyi nem hallotta a kérdést, vagy
egyszerűen nincs kedve szóba állni velem, ezúttal is az ő titka
marad.
– Mi csinál a Nagyi? – kérdezem ezért a Papát, aki látványosan az
újságjába mélyed.
– Lottózik – feleli anélkül, hogy felnézne. – Ahogyan az utóbbi
száz évben mindig.
– Igen, ennyit magamtól is tudok. De mi ez a rengeteg szelvény?
Eddig mindig csak egy szelvénnyel játszott.
– Egy új módszert próbál ki, legalábbis azt állítja. Valamelyik női
magazinban olvasta.
– Tizenhét millió a jackpot – szólal meg hirtelen a Nagyi,
miközben egymás után húzogatja be a kis kereszteket. – Már hetek
óta nem vitte el senki a főnyereményt.
– Vagy úgy – mondom. Felhajtom a maradék kávét és a
mosogatóba teszem a csészémet.
– Ma nem kell dolgoznod? – érdeklődik a Papa.
– Már indulok is – mondom kifelé menet.
– Előbb ezért még zuhanyozz le! – kiált utánam, de ilyesmire
most már tényleg nincs időm.
Mielőtt még bemennék a városházára, a kesztyűtartóból azért
előveszem a borotválkozás utáni arcszeszemet és viszonylag

Í
nagyvonalúan magamra locsolom. Így mindjárt nem olyan rossz a
helyzet, nem igaz?
Egy nappal később elérkezik a nagy nap, a legendás Eberhofer-
körforgalom felavatása, és minden pontosan olyan, ahogyan a
polgármester megjósolta. A körforgalom egész környékén emberek
tolonganak, úgyhogy ünnepi fellépésem előtt még le kell zárnom
minden fel- és lehajtót, nehogy a végén még baleset történjen. Igazán
köszönöm. A helyi sajtó is megjelenik, filmeznek, fotóznak,
interjúkat készítenek. Még a Nagyival is. És akár hiszik, akár nem, a
Nagyi hirtelen minden egyes kérdést kifogástalanul hall. Ott áll a
virágos dirndlijében, a csipkés fehér kötött harisnyájában a sok
ember között, és egyik választ a másik után harsogja a mikrofonok
tengerébe, mintha egész életében semmi mást nem csinált volna.
Rudinak személyes okokból sajnos le kellett mondania a
részvételét. Állítólag teljesen váratlanul egy halálfontos új megbízást
kapott. Azt hiszem, a valóságban csak képtelen elviselni, hogy én
álljak a középpontban, ő meg csak egyszerű vendég legyen. Leopold
is távollétével tüntet ki, mert neki meg Panidát és a gyerekeket kell
kivinnie a repülőtérre. Nekik ugyanis halaszthatatlanul el kell
repülniük az anyai nagyszülők otthonába, ahol élete zsenge
kilencvenhatodik évében hirtelen és mindenki számára váratlanul
elhalálozott a dédmama. Isten nyugosztalja. Én a magam részéről
mindig remek dolognak találtam összekötni a kellemeset a
hasznossal.
Ahogy mondtam, Leopold a távollétével tündököl, a Papa viszont
a jelenlétével. Méghozzá a szó szoros értelmében. Mert hogy
előszedte az ősrégi drapp kordbársony öltönyét a hetvenes évekből,
és az anyag úgy csillog-villog-ragyog a napfényben, hogy szinte
belevakul a ember.
– Nagyon élvezi a helyzetet a Nagyitok – szólal meg Flötzinger,
aki hirtelen mintha a földből nőtt volna ki mellettem.
– Ki tudja, lehet, hogy a végén még a tévé is felfedezi – felelem, de
ebben a pillanatban felettébb kellemes illat csapja meg az orromat. –
Grilleznek valahol?
– Igen, ott, a túloldalon – feleli a víz-gáz-fűtés-buheráló, és balra
int a fejével. – Simmerl a világért nem hagyna ki egy ilyen alkalmat.
 – Nem? – kérdezem, és érzem, ahogy összefut a nyál a szájamban.
– Ostobaság is lenne tőle, nem igaz? – bólogat Flötzinger. –
Úgyhogy most ott áll a törött lábujjú Giselájával, és süti a kolbászt
minden mennyiségben. Ügyes. Már úgy értem, üzleti szempontból.
Te, erről jut eszembe, az új fürdőszobátok… Tudod már, hogy…
Ezt azonban már nem is hallom, mert már csörtetek is a
sültkolbász-paradicsom felé. Ahová azonban nem jutok el, mert
sajnálatos módon hirtelen előttem terem a polgármester és teli
torokból rám ordít:
– Hová, hová, Eberhofer? Mindenki csak magára vár!
– Sültkolbászos zsemléért – közlöm vele kurtán, és el akarok
menni mellette, de megveti a lábát és elállja az utamat.
– Elment az esze, Eberhofer? Mit gondol, ki miatt van ma itt ez az
egész felhajtás? Nem énmiattam, tudja? Száz riporter ácsorog az út
mellett, akkora közlekedési káosz alakult ki, hogy még évtizedek
múlva is emlékezni fognak rá, holnap meg az egész cirkusz benne
lesz minden újságban. Maga meg… Magának már megint csak a
zabáláson jár az esze! Szedje már össze magát és csinálja, ami a
dolga!
– És mi is lenne most pontosan az én dolgom? – érdeklődöm,
mert tényleg nem tudom.
– Mit tudom én… Leplezze le az útjelző táblát, vagy… csapjon
oda hozzá egy üveg pezsgőt, fogalmam sincs. Valami ilyesmi. És
mindenképpen beszéljen a riporterekkel.
Szerencsére ebben a pillanatban Susi lép oda hozzánk Paullal a
karján, aki éppen teljes odaadással harap egy hatalmasat egy
sültkolbászos zsemlébe, a kis arca meg csupa mustár.
– A Papa is kaphat egy harapást? – kérdezem, de határozottan
megrázza a fejét. Ha valaha is élt volna bennem egy szemernyi
kétség, hogy a kis legény az én fiam, ezzel örök időkre megerősítést
nyert.
– Várnak az újságírók, Franz – mondja Susi is, és megrángatja a
karomat, így a pillantásom lassan Paulról őrá vándorol át, aztán
vissza. – Hallasz egyáltalán? Rád várnak!
– Jól van, jól van, megyek már. Ez a kötelességem, nem igaz? És a
kötelességet nem érdekli, hogy éppen éhen halni készülök –
mondom, azzal megindulok a várakozó tömeg felé.
Egyszer azért minden cirkusznak vége szakad. Csakhogy amikor
ez végre bekövetkezik, addigra Simmerlnek elfogyott a sült
kolbásza. Bravó! És ha ez még nem lenne elég, még teljes három órán
át kell irányítanom a forgalmat, amíg valamennyire rendeződik
végre a helyzet.
Otthon, amikor végre hazaérek, a Nagyi azzal áll elő, hogy neki
feltétlenül még ma fel kell adnia a hülye lottószelvényeit. Mert hogy
érzi, hogy ez a mai nap az ő nagy szerencséjének a napja.
Valószínűleg hatalmas mennyiségű endorfint termelt az aprócska
szervezete a nagy felfordulásban. Ki tudja.
– Még csak szerda van, Nagyi. A szelvényeket ráérsz szombatig
feladni – mondom, és leroskadok egy székre a konyhában. Szinte
leszakad a lábam a többórás ácsorgás után.
– És ha szombatig kimegy a fejemből? Az utóbbi időben egyre
feledékenyebb leszek.
– Majd emlékeztetlek rá. Megígérem.
– Szó sem lehet róla. Indulás, Franz! – pattan fel és belebújik a
kötött kardigánjába. – Gyerünk, vigyél el gyorsan!
– Még csak nem is ehetek? Mindjárt éhen halok!
– A vacsora megvár. Induljunk már! – Azzal már döcög is az autó
felé. Nincs mit tenni, elfuvarozom a lottózóhoz.
Lottó-Ottó ma személyesen van jelen, ahogyan édesanyja is, és
mindketten, mint mindig, Lottó-Ottó feliratú kötényüket és
sapkájukat viselik. Lottó-Ottó egy vastag kötéssel kiegészítve a bal
kezén. Mintha a gyűrűsujja meg a kisujja rövidebb lenne a kötés
alatt, mint egy rendes gyűrűsujjnak és kisujjnak lennie kellene.
Furcsa egy páros. Már csak azért is, mert hiába jár náluk ki-be
egész Niederkaltenkirchen nap mint nap, igazából senki nem tud
róluk semmi közelebbit.
– Juj, ez aztán fájhatott, kölyök – mondja Lottó-Ottónak a Nagyi,
miközben lepakolja a szelvényeit a pultra.
– Nem vészes – feleli a fickó barátságosan.
– Olyan ügyetlen szegény – közli Nicole, és szeretettel pillant a
fiára. – Nemsokára harminc lesz, de még mindig olyan kétbalkezes.
– Mama – mordul fel Lottó-Ottó, de az anyja leinti.
 – Az öreg mopedjét akarta megjavítani – magyarázza. –
Flötzinger ugyanis meg akarja venni tőle.
– Minek a Flötzingernek egy öreg moped? – kérdezem, mert
tényleg érdekel. Amikor ma találkoztam a buherálóval, egy szóval
sem említett ilyesmit. Egy felnőtt férfinak mégis mi a fenének kell
egy segédmotoros kerékpár?
– Hát mert elvették a jogosítványát. Biztosan te is hallottál róla,
vagy nem? Bent, Landshutban. Pontosan az előtt az üzlet előtt, mi is
a neve… Erika Erotika. Nem is tudtad, Franz? – kérdezi Nicole,
miközben a fia helyett ezúttal ő számolja át a lottószelvényeket.
– Igen, igen – bólogat a Nagyi. – Egy olyan kupleráj előtt, szombat
éjjel. Egy egész hat ezrelék volt benne.
Őrület! Miért mindig én vagyok az utolsó, aki értesül valamiről
ebben a porfészekben?
– De sok szelvénnyel játszik ma, Eberhofer néni – mondja
vidáman Lottó-Ottó, és ütögetni kezdi a gombokat a kasszagépen. –
Összesen ötszáznegyven euró és húsz cent lesz.
A világ forogni kezd körülöttem.
– Írjátok fel, majd jövő héten kifizetem, amikor elvittem a
főnyereményt – közli a Nagyi, és már indul is kifelé. – Tizenhét
millió. Meg sem érzem majd azt az ötszáznegyven euró húsz centet.
Viszlát!
Egy pillanatig csak állok, és ugyanolyan hülyén bámulok a Nagyi
után, mint a másik két jelenlévő. Aztán csak megrázom a fejemet, és
a Nagyi után futok.
 3. fejezet
Szombaton a hangulat, mint azt előre sejteni lehetett,
meglehetősen feszült. A Nagyi ugyanis mindjárt vacsora után
mindenkit odaparancsol a tévé elé. Ő maga törökülésben,
golyóstollal felfegyverkezve ül a padlón, körülötte szétterítve a
számtalan lottószelvény. Papa, Susi meg én mögötte ülünk a
kanapén, mint a tyúkok a rúdon. Paul az ölemben ül, és
folyamatosan lovacskáztatnom kell, különben azonnal le akar menni
a padlóra Sántalotta mellé. Csakhogy azt most nem szabad neki. A
lottószelvények miatt. A Nagyi ugyanis azt mondta, hogy ha
tönkreteszi a szelvényeit, akkor megöli, akármennyire szereti is
egyébként. Egyébként is egész nap úgy parancsolgat, hogy az
hihetetlen. Én például sokkal szívesebben üldögélnék Wolfi
kocsmájában egy-két sör mellett. A Papa meg a hátsó kertben
üldögélne a nap utolsó füves cigarettáját élvezve a lemenő nap
sugarainál. Hogy Susi mit csinálna inkább, azt nem tudom, de
biztosan nem a lottósorsolást nézné. Csakhogy jelen pillanatban nem
oszt, nem szoroz, hogy mi mit szeretnénk. A Nagyi mindannyiunkat
beparancsolt a nappaliba, és nem tűrt ellentmondást. Ennyi.
– Aki nincs jelen, amikor elviszem a jackpotot, az nem is kap
belőle – közölte, miközben kiteregette maga körül a szelvényeit.
– De Nagyi, azóta lottózol, hogy az eszemet tudom, de még soha
nem nyertél semmit – mormogta a Papa, aki éppen indult volna ki a
kertbe.
– Nem igaz! Egyszer már nyertem négyszáznyolcvan márkát, te is
tudod!
– Igen, csak osztoznod kellett rajta Liesl Mooshammerrel, meg
még két másik barátnőddel.
– Ezért játszom azóta egyedül. Úgyhogy most szépen nyugodj
meg és ülj le! – ordított rá a Nagyi, mire a Papa egy mély sóhajtással
és egy már készre sodort füves cigarettával engedelmesen leült,
utóbbit a fülé mögé tűzve.
Ott gubbasztunk hát mindannyian a hülye tévé előtt és csak
bámulunk.
 A Nagyi sajnos már a második szám kihúzása után elveszti a
fonalat. Túl gyors neki a tempó. Még a felét sem nézte át a
szelvényeinek, amikor már húzzák is ki a következő számot, aztán a
még következőbbet. Így a biztonság kedvéért inkább feljegyzek
minden számot a tévéújság szélére, aztán kimegyek Paullal a
konyhába és hozok magamnak egy sört.
Egy jó órával később, amikor Paul már alszik, a Papa meg kint
dohányzik a kertben, a Nagyi még mindig a szelvényei fölött ül.
Közben átköltözött a konyhaasztalhoz és ő is kinyitott magának egy
sört.
– Mi az eredmény? – kérdezem a válla fölött átkukucskálva, de
meg sem hallja. Annyira elmélyült benne, hogy a szelvényeken
bejelölt számokat összehasonlítgassa a tévéújság szélére
feljegyzettekkel, hogy észre sem vesz. Így aztán elköszönök, és
anélkül, hogy visszaköszönésre várnék, hazaindulok a disznóólba.
Ahogy átvágok az udvaron, az öreg gyümölcsfák felől hangokat
hallok, aztán egy cigarettát látok felparázslani, úgyhogy arrafelé
veszem az irányt. A Papa és Susi üldögél a sötétben takarókba
burkolózva, és együtt szívnak egy füves cigarettát. Közöttük
Sántalotta alszik elnyúlva a földön. Sántalottát az állatmenhelyről
hoztuk, miután az én hű társam, Ludwig, az együtt töltött hosszú,
szép évek után elhagyott engem és már a kutyamenyországból néz
le rám. Majd’ beleszakadt a szívem. Sántalotta persze nem pótolja
Ludwigot, de őt egyetlen kutya sem pótolhatja soha. Ezzel együtt
tényleg nagyon kedves jószág, és teljesen bele van bolondulva
Paulba, ami kölcsönös. Le sem lehet vakarni őket egymásról. Ha Susi
engedné, Sántalotta a gyerekágyban aludna Paul mellett, csakhogy
Susi nem engedi. Mert hogy valahol meg kell húzni a határokat, és
Lottának semmi keresnivalója egy emberi ágyban. Egy
gyerekágyban még főleg nem. A higiénia és hozzá hasonlók miatt.
Ludwig mindig velem aludt az ágyban. Még akkor is, ha előtte
nagy sétát tettünk az erdőben, és ezért inkább egy disznóra
hasonlított, mintsem egy kutyára. De ez engem egyáltalán nem
zavart. A legkevésbé sem. Ludwigban egyáltalán nem is zavart
engem soha semmi. Még amikor már halálos beteg volt, és
rendszeresen tetőtől talpig összehányt engem, az sem érdekelt.
Akkor is csak azt akartam, hogy ne szenvedjen olyan rettenetesen
szegény.
Azóta pedig, mint mondtam, van egy Sántalottánk, akit
egyébként csak Lottának hívunk, és aki, mint nevéből sejteni lehet,
egy kicsit sántít. Néha őt is elviszem a Ludwig-körre, felmegyünk
egészen Ludwig sírjáig. De csak néha. Vele nem olyan gyors a
haladás, a lassúságtól meg mindig kifáradok. Amikor Lotta éppen
nem azzal van elfoglalva, hogy körülrajongja Pault, a Papához is
szeret odahúzódni, aki meg szívesen gyalogol vele egy kicsit,
egyszerűen azért, mert ő is a lassú tempót részesíti előnyben.
– Légy olyan jó, hozz nekünk még egy pohár bort, Franz! –
rezzent fel gondolataimból a Papa.
– Juj, az nagyon jó lenne – csatlakozik Susi. – Úgyis ezek az utolsó
éjszakák, amikor még kint ülhetünk anélkül, hogy megfagynánk.
Így aztán visszamegyek a nagy házba, előveszek egy üveg
vörösbort és három poharat. A Nagyi még mindig a lottószelvényei
fölött görnyed, de a korábbitól eltérően most észleli megjelenésemet.
– Már van egy négyesem és két hármasom – közli anélkül, hogy
felpillantana.
– Gratulálok – felelem, és megpróbálom kiszámolni, vajon
legalább a szelvények ára visszajön-e belőlük.
– A Nagyinak eddig egy négyese és két hármasa van – közlöm
kint, miközben kitöltöm a bort.
– Gratulálok – mondja a Papa. – Vajon a szelvények ára már
visszajön belőlük?
Iszunk egy kortyot és felnézek az égre. Csillagos, tiszta az éjszaka.
Szép. Holnap biztosan újra napsütéses, kellemes időnk lesz. Talán
kimehetnénk Susival és a kis Paullal a patakhoz és bérelhetnénk egy
csónakot. Paul imádja a vizet. Nyaranta csak akkor mászik ki a
partra a karúszóival, amikor már kék a szája, Lotta már nagyon
idegesen szaladgál fel-alá a parton, Susi meg lassan, de biztosan
kezd mérges lenni.
Hirtelen hallom, hogy valaki behajt az udvarunkra. Elárulja a
kavics csikorgása a gumik alatt. Ez meg ki lehet? Szombaton, késő
este?
 Mivel sem Susi, sem a Papa nem adja jelét, hogy szándékában
állna fogadni az érkezőt, én tápászkodom fel, szemrehányó
pillantást vetve kis társaságomra. Átvágok a harmatos mezőn,
elmegyek az öreg hársfa alatt, megkerülöm a házat, és akkor már
látom is, ki érkezett.
Lottó-Ottó áll a kavicsos udvarunkon a vén mopedjével.
Valószínűleg már ellenőrizte, hogy a Nagyi nem vitte el a jackpotot,
és most siet behajtani a pénzét. Vigyorognom kell.
– Mi a helyzet, Otto? Mi szél hozott erre? – kérdezem.
– Pszt! – sziszeg rám, és int, hogy menjek közelebb hozzá. Úgy
teszek.
– Szóval? – próbálkozom.
– Tudnánk beszélni? – suttogja.
– A pénzről van szó?
– Honnan… Honnan tudod? – kérdezi feltűnően halkan. Leveszi
a bukósisakját és riadtan nézeget körbe minden irányba.
– Nyugodj már meg – mondom neki. – Mi bajod van?
– Tudunk valahol beszélni, Franz? Csak mi ketten. Valahol, ahol
zavartalanul lehetünk.
Ennek meg mi baja? És miért ilyen ideges? És egyébként is, mit
akarhat tőlem? Tulajdonképpen alig ismerem a fiút. Csak annyit
tudok róla, hogy az apja néhány éve lelépett, és azóta az anyjával
kettesben vezeti a lottózót. Ez minden.
– Kérlek, Franz. Én… Nekem sürgősen szükségem van a
segítségedre – mondja, és ezzel az egyetlen mondattal sikerül
tönkretennie a szombat estémet. Remek. Igazán.
– Gyere – mondom végül, és megindulok a disznóól felé.
Miközben kényelembe helyezem magam, Lottó-Ottó először is
körbejár és ellenőrzi, hogy minden ablak rendesen be van-e csukva,
aztán a végén még a függönyöket is összehúzza.
– A maffia lohol a nyomodban, vagy mi ez a cirkusz? – kérdezem
elképedten.
– Valami olyasmi – feleli kurtán, és közben nagyon komolyan néz
rám. Erősen verítékezik, a szemhéja rángatózik, a keze remeg.
– Ki vele – mondom bátorítón. Hátradőlök a kanapén és keresztbe
teszem a lábamat. – Halljam.
Ő
 Ő pedig belekezd.
Minden egy ártalmatlan kirándulással kezdődött, másfél évvel
ezelőtt, meséli. Méghozzá pontosan a huszonnegyedik
születésnapján. A cimboráival úgy döntött, átmennek bulizni a határ
cseh oldalára. Mert hogy ott minden sokkal olcsóbb. A szállás, az
alkohol, és a lányok is. Hetek óta lelkesen készültek rá. Két éjszakát
terveztek maradni. Csakhogy az utolsó, azaz a második éjszaka a
pokolba vezető ajtónak bizonyult, ő pedig most ott vergődik ebben a
pokolban.
– Mi történt? – kérdezem, mert hirtelen hosszabb szünetet tart és
a körmeit bámulja. Ott ül a szakadt farmerjában, az egyik térde
teljesen ki is látszik belőle, fölötte a bárgyú Lottó-Ottó pólójában és
egy sötétszürke kapucnis pulóverben, ami egykor valószínűleg
fekete lehetett, a cipzárja meg már erősen hullámos. Ül és bámulja a
kezét.
– Tudod, Franz, én nem bírom annyira az italt. A többiek a
második este gond nélkül újra elindultak inni. Sőt, már délben
elkezdték. De nekem bőven elég volt az előző este. Egy korty alkohol
nem ment le a torkomon. Úgyhogy én inkább a szállodában
maradtam – mondja, aztán újra szünetet tart.
– Rendben, eddig még tudom követni. De arról halvány
sejtelmem sincs, én hogyan jövök a képbe – mondom, mert lassan
kezd fárasztani a kölyök.
– Ott… Ott, a szállodában… Volt egy olyan kaszinó… És azon a
borzalmas éjszakán lesétáltam megnézni. Az elején csak nézelődtem.
Még soha nem jártam ilyen helyen. Aztán elkezdtem én is játszani.
Mintha repült volna az idő. Nyertem néhány eurót, és nagyon jól
szórakoztam. Ennyi volt. Nem gondoltam, mekkora baj lesz belőle…
Még később sem, amikor Landshutban is elmentem egy ilyen
kaszinóba. Az első néhány alkalommal egyszerűen csak jól éreztem
magam. Kicsike összegekkel játszottam. Egyszer nyertem, egyszer
vesztettem, nem volt semmi gond. Legalábbis eleinte nem. Csak
aztán az ember észre sem veszi, és már nyakig van a bajban. És
egyszercsak minden megváltozott, és akkor már egyszerűen nem
tudtam visszanyerni az irányítást a dolgok fölött.
– És most?
 – Most? Most van hatvanezer euró adósságom, két félig levágott
ujjam, és egy halálos fenyegetés – nyögi ki.
Amire azonnal elillan a fáradtságom.
– Hogy érted azt, hogy van két félig levágott ujjad?
– Vissza akarják kapni a pénzüket, Franz.
– Kik?
– Hát azok az emberek… akik kölcsönözték nekem a pénzt. Fuck!
– Szépen beszélj, te!
– Sorry!
– Azok a fickók… egyszerűen levágták két ujjadat?
– Le. Előtte meg még a fülembe is belevágtak. Körömollóval. Két
hete, amikor félholtra vertek a Real parkolójában – mondja, azzal
felhúzza a pólóját és megmutatja a tömérdek sárga-kék foltját.
– Elismerésem – mondom és felállok. – Anyád tud róla?
– Nem, és soha nem is tudhatja meg! Van neki így is elég baja.
– Értem.
– Ezek a fickók komolyan gondolják, Franz. Vissza akarják kapni
a pénzüket, de nekem semmim sincs. Semmim, fuck!
– Hatvanezer euró nagyon sok pénz.
– Igazából még negyvenezer sem volt, csak jöttek a kamatok, meg
a kamatos kamatok, és most már hatvanezernél tartunk.
– De ha téged megölnek, akkor biztosan nem jutnak hozzá a
pénzükhöz, Otto!
– Nem is engem akarnak megölni.
– Hanem?
– Anyámat.
– Tényleg azzal fenyegetnek, hogy megölik anyádat, ha nem
fizeted vissza a tartozásodat? Ezt most egészen komolyan mondod?
– Felállok, az ablakhoz megyek, széthúzom a függönyt és kinézek.
– Behúznád azt az átkozott függönyt?
– Ne légy nevetséges, Otto. Niederkaltenkirchenben vagyunk, az
Eberhofer-tanyán. Itt még soha nem történt semmi – mondom, de
abban a pillanatban egy óriási kő töri be az ablakot és zuhan be a
szobába ezernyi apró üvegszilánktól kísérve. Mielőtt még felfognám,
mi történik, Lottó-Ottó már le is hasal a padlóra és a tarkójára
szorítja a kezét, olyan gyakorlottan, mintha már többször is lett
volna ilyen helyzetben.
Lekapcsolom a lámpát, felkapom a fegyveremet és kiosonok.
Sajnos mindjárt az első lépésekre bekapcsol a mozgásérzékelős
lámpa, és egyik pillanatról a másikra ott állok teljes reflektorfényben.
Körülöttem koromsötét minden, csak én állok ott kivilágítva. Lehet
ilyenkor az ember állig felfegyverkezve, akkor is céltábla. Ki is
ugrom gyorsan a fénykörből és hátraindulok, a kertbe.
Susi és a Papa még mindig ott ül, a vén kazettás magnóból a
Beatles szól, az asztalon egy második üveg vörösbor áll.
– Hallottatok valamit? – kérdezem, amint odaérek hozzájuk.
– A Beatlest – feleli a Papa.
– És látni láttatok valamit?
– De még mennyi mindent – mosolyog rám elmélázva a Papa. – A
Kisgöncölt, a Nagygöncölt, igaz, Susi? És még az Urá…
– Nem így értettem – szakítom félbe.– Járt itt valaki?
– Hogyne járt volna – vigyorog rám kissé bugyuta képpel a Papa.
– Kicsoda?
Nagyon össze kell szednem magam, hogy ne kezdjek el üvölteni,
végtére is éppen egy perce egy sárgadinnye méretű kő zúgott el
néhány centiméterre a fejem mellett.
– Hát a Nagyi. Összesen két négyese lett, és kilenc hármasa. De
hatosa egy sem. És a jokert sem nyerte meg – tudósít a Papa, aztán
kortyol egyet a borából. Susi mellette ül, vigyorog, és egy kicsit
billeg a feje.
– Mi tör… tént… – óhajtja tudni dadogva. – Gyere, ülj le… ülj
ide… nézzük együtt…
Vihogásba fullad a hangja.
– Volt itt valaki más is a Nagyin kívül? Észrevettetek valamit? –
kérdem, erősen remélve, hogy az előzőeknél használhatóbb
válaszokat kapok.
– Más nem volt itt. Észrevenni meg csak azt veszem észre, hogy
egyre jobban idegesítesz, Franz. Ülj le te is, vagy tűnj el, ne rontsd itt
a hangulatot – mormolja a Papa.
Nem tehetek mást, feladom, és az éles fénysugáron átvágva
visszamegyek a disznóólhoz. Csakhogy Lottó-Ottót hiába keresem.
Semmi nyoma. A fürdőszobában sincs. Különös.
Kimegyek, körülnézek, hát látom, hogy a mopedje is eltűnt.
Nyomtalanul. Tolnia kellett, különben meghallottuk volna.
Hátulról, a gyümölcsfák közül újra vihogás, majd hangos nevetés
hallatszik. Én meg nem tudom, mégis mit kellene most tennem!
Induljak Lottó-Ottó keresésére? Ballagjak el egy sörre Wolfihoz?
Vagy egyszerűen feküdjek le aludni? Egy pillantás az órára:
háromnegyed tíz van. Túl korai ahhoz, hogy nyugovóra térjek. Talán
gyorsan felhívom Birkenbergert.
– Tudod egyáltalán, hány óra van, Franz? – kérdezi azonnal.
– Háromnegyed tíz – felelem az igazságnak megfelelően,
miközben fél kézzel tartva a seprűt összesöpörgetem az
üvegszilánkokat.
– Csak félig igaz – közli velem. – Szombat este háromnegyed tíz
van. Ahhoz már késői időpont, hogy ma estére még megbeszéljünk
valamit, ami igazolhatná a kései hívás létjogosultságát. Feltételezem,
nem is azért hívtál, mert még ma este találkozni akarsz velem.
– Semmi esetre sem.
– Akkor meg mit akarsz, Franz? Kedélyesen elcsevegni egy kicsit?
– Azt sem. Történt valami furcsa dolog, Rudi. Úgy is
mondhatnám, szakmailag.
– Mármint kinek szakmailag? Neked, Franz? Már megint! Netán
ismét a segítségemre lenne szükséged? – A szemrehányó árnyalat a
csúcsra erősödik a hangjában. – Tudod mit, Franz? Szombat este
háromnegyed tíz van. És akár hiszed, akár nem, nekem is van
magánéletem.
Nekem meg éppen az előbb hajított be egy követ egy őrült az
ablakom. A csukott ablak üvegén át. Az én szent menedékembe. Az
otthonomba. Ahol a családom él és az én kis Paulom. Rudi pedig,
ahelyett, hogy végighallgatna és együttérzéséről biztosítana, a
nemlétező magánéletéről hadovál nekem?
Belép Susi és szélesen vigyorog. Aztán vetkőzni kezd.
– Neked nincs magánéleted, Rudi – mondom, miközben
visszavigyorgok Susira.
– De van!
– De nincs!
 – De igenis van!
– Kivel beszélsz? – érdeklődik Susi, aki időközben anyaszült
meztelenül bújik hozzám.
– Rudival – mondom, mire Susi kiveszi a kezemből a telefont.
– Kedves Rudi bácsi – mondja trillázva. – Itt a te Franz barátod
drága Susija beszél, méghozzá eléggé berúgva. És tudod mit, kedves
Rudi bácsi? Mindig, amikor a drága Susi eléggé be van rúgva, akkor
mindig enyelegni akar. Ezért aztán ennyi. Vége a közleménynek. Jó
éjt!
Azzal leteszi.
 4. fejezet
Másnap reggel a Papa arca az első, amit megpillantok. Befelé
bámul az ablakon, a kitört üveg hűlt helyén át, pontosan a Susi
pucér hátsójára. Gyorsan rá is húzom a takarót.
– Egy lyuk van az ablakodon – közli a Papa, és megpróbálja
kiszedni a maradék üvegdarabokat a keretből.
– Meg ne vágd magad – mondom. Felállok és az alsógatyám után
nézek.
– Miért van egy lyuk az ablakodon?
– Hosszú történet – mondom, és felveszek egy pólót is.
– Ráérek.
– Nem tudnátok valahol máshol beszélgetni? – nyöszörög Susi a
párnák közül. – Mindjárt széthasad a fejem.
– A túl sok vörösbortól, drága Susi – vigyorog a Papa.
– Bagoly mondja… Különben is, csak azért itattál le, hogy aztán
engedelmes szolgája legyek a fiadnak, te vén gazfickó – feleli, aztán
teljesen eltűnik a paplan alatt. A Papa rám kacsint, én meg vállat
vonok.
– A fenébe, most meg megvágtam magam – szisszen fel a Papa
egy perccel később. Tekintélyes méretű vércsepp csorog le a középső
ujjáról a kézfejére, onnan pedig az ablakpárkányomra. – Csinálj már
valamit, Franz!
– Mégis mit? Menj át a Nagyihoz, majd tesz rá neked egy tapaszt.
És légy olyan kedves, ne vérezz itt össze mindent nekem – mondom,
azzal fogom a kocsikulcsot és kifelé indulok.
– Hová mész, Franz? A Nagyi már főzi az ebédet – közli a Papa a
vérző ujját szopogatva.
– Ebédre visszaérek – felelem, azzal már ott sem vagyok.
A lottózó előtt, közvetlenül a vén moped mellett parkolom le a
kocsit, és szemügyre veszem az emeleti lakás csengője melletti
névtáblát. A Nicole Feistl név áll rajta.
Miután megszámlálhatatlanul sokszor megnyomom a csengőt,
végre hallom, hogy kulcs fordul a zárban, és az ajtó résnyire nyílik.
– Igen? – kérdezi Nicole, de akkor már csúsztatom is be a lábamat
a résbe, és lassan kezdem befelé nyomni az ajtót, aztán belépek a
keskeny, homályos előszobába. – A Nagyi talán tényleg elvitte a
jackpotot?
– Távolról sem – közlöm vele, aztán gyorsan körülnézek. – Lottó-
Ottó hol van?
– Fent. Azt hiszem, még alszik. Történt valami?
Ott állunk egymás mellett a hihetetlenül szűk folyosón, amelyen
csak oldalazva lehet végigmenni. Két oldalt ugyanis papírkötegek és
összehajtogatott kartondobozok tornyosulnak, ameddig csak a szem
ellát. Egészen a mennyezetig érnek. A levegő kellemetlenül állott.
– Jó – mondom, aztán a papírhalmok között oldalazva
megindulok a lépcső felé. – Akkor most szépen ellenőrizzük, hol is
van a mi Lottó-Ottónk.
A veszélyesen recsegő lépcsőfokokon is papírkupacok
tornyosulnak. Az emeleten sem sokkal jobb a helyzet, ráadásul olyan
alacsony a mennyezet, hogy önkéntelenül is behúzom a fejemet.
Amerre csak nézek, minden szűk és túlzsúfolt.
– Hol van Otto szobája? – nézek körbe.
– Nincs szobája. Ott alszik a kanapén – mutat Nicole egy kis
rusztikus szekrényfalra, amely láthatóan térelválasztóként is szolgál.
Odamegyek és megkerülöm. A mögötte álló kanapé kiült,
elpiszkolódott, valamint üres. A padlón egy lehajított gyapjútakaró
hever, az ablak kilincsén a Lottó-Ottó feliratú kötény és sapka lóg.
– Itt ugyan nincs – állapítom meg, és újra a nő felé fordulok. – A
mopedje a ház előtt áll. Ha gyalog indult el, hová mehetett?
– Miért gyalog ment volna el? – húzza szorosabbra a köntöse
övét. – Lehet, hogy a barátaival ment el. Kocsival. Tegnap szombat
volt. Talán elmentek valami klubba vagy hasonlóba.
– Nem valószínű – mondom elgondolkodva. – Mikor láttad
utoljára, Nicole?
– Mikor is… Tegnap délután, úgy fél kettő körül. Egykor zártuk
be a boltot, aztán még gyorsan összetakarítottunk. Ahogy mindig.
De miért kérdezed? Történt valami? Beszélj már! Történt valami az
én Ottómmal? – Mire a végére ér, a hangja már erősen izgatott.
– Nyugodj meg, Nicole – mondom, és még gyorsan benézek a
másik két ajtó mögé, Lottó-Ottónak azonban semmi nyomát nem
látom. – Nem történt semmi, csak lenne hozzá néhány kérdésem. A
legjobb lesz, ha azonnal felhívsz, amint jelentkezik.
Felírom a számomat a falon lógó kis táblára, közvetlenül a
„ketchup, erőleveskocka, fogorvos hétfő fél 10” oszlop alá, aztán
elköszönök és megpróbálok épségben lejutni a keskeny lépcsőn.
A földszinten megpillantom a pinceajtót. Ha legendás
kriminalisztikai szimatom nem hagyott még cserben, úgy sejtem,
érdemes oda is benéznem.
A pincébe vezető lépcső a fentihez hasonlóan életveszélyes, a
helyiség pedig, ahová lejutok, alapjában véve nem is igazi pince,
csak egy szűk lyuk. Az akusztikája viszont kiváló, ezért még mielőtt
felkapcsolnám a villanyt, már tudom, hogy Lottó-Ottó idelent van.
Úgy zihál ugyanis, mint egy rozmár, a falak pedig felerősítve verik
vissza a hangot.
Amikor felkapcsolom a villanyt, már látom is: néhány üres
sörösrekesz és egy ősöreg kerékpár között kuporog a falnál. A térdét
az álláig húzza, a szeme csukva. Körülötte néhány csótány futkos.
– Én vagyok az, Otto – szólítom meg, és leülök mellé az egyik
rekeszre. – Lazíts. Egész éjszaka itt lent kuporogtál?
Szótlanul bólint és kinyitja a szemét. Könnyek csorognak le az
arcán. Most már azt is látom, hogy még be is vizelt a szerencsétlen.
Az ég szerelmére, ez nem mehet így tovább!
– Otto – mondom egy kicsit távolabb húzódva tőle. – Egész
éjszaka itt kuksolsz ebben a penészes pincében és még magad alá is
vizeltél. Huszonöt éves férfi vagy! Nem gondolod, hogy ideje tenni
valamit, ember?
– Megpróbáltam. Elmentem hozzád – mondja remegő hangon.
– Gyerünk, állj fel – mondom, és én is felemelkedem. –
Zuhanyozz le és egyél valamit. Aztán beviszlek a kollégákhoz
Landshutba. Ők profik, jól ismerik az ilyen…
– Nem! Azt nem lehet! – Valósággal síkit. A szeme nagyra tágul.
– Miért nem?
– Csak… nem – mormolja alig hallhatóan.
– Otto, ha nem mondod meg most azonnal, mi a baj, én ebben a
percben hazamegyek és a családommal töltöm ezt a szép napot a
pataknál, te meg itt fogsz elrohadni ebben a penészes lyukban, a
saját vizeletedben. Megértetted?
Néhány pillanatig még ül mozdulatlanul és csak bámulja a
kövezetet maga előtt.
– Azok… megölnek engem. Vagy anyámat. Vagy mindkettőnket.
– Ha így viselkedsz, akkor is ez lesz a sorsotok, mind a
kettőtöknek. Egyértelműen. Te néhány nap alatt nyomorultul
elpusztulsz itt lent, szegény anyád meg odafent belehal a
megszakadó szívébe, vagy ha nem abba, akkor öngyilkos lesz
miattad. Senkije nincs rajtad kívül, ember!
A kezét az arca elé kapva felzokog. Mit mondjak, nem így
képzeltem el a vasárnapomat. Itt kuksolok egy dohos pincelyukban
egy elanyátlanodott fiatal fickóval, akit valaki nemcsak fenyeget, de
már meg is csonkított, és próbálom rávenni, hogy felemelje a
hátsóját.
– Hát jó, Otto – mondom végül, és felállok. – Én megyek.
– Franz! Várj! Én… Én egyszerűen nem mehetek azokhoz a te
profi kollégáidhoz Landshutba, érted? – A kivörösödött szeme
hirtelen szikrákat szór. – Tudod miért? Mert a fickók közül, akik a
nyomomban vannak, ketten pontosan a te vérprofi kollégáid közé
tartoznak, tudod? Felfogod már a hülye fejeddel?
Mit beszél ez? Milyen profik? Nem egészen értem. Erősen
összpontosítanom kell, hogy végre leessen a garas.
Leguggolok elé, húgytócsa ide vagy oda. Vannak helyzetek,
amikor az ember nem kényeskedhet.
– Úgy érted, azok között a fickók között, akiknek egy rakás
pénzzel tartozol, és akik ezt tették veled… akik megvertek és
levágták két ujjadat… kollégáim is vannak?
– Nem. Nem úgy értem, hanem biztosan tudom, Franz. Az is
rendőr volt, aki ezt csinálta az ujjammal – emeli fel látványosan a
kezét a teljesen bepiszkolódott kötéssel. Csoda lesz, ha nem gyullad
be a sebe.
Újra felállok és úgy járkálok körbe-körbe az apró helyiségben,
mint egy hörcsög a mókuskerekében. Próbálom elrendezni az
agyamban, amit hallottam. Atyavilág! Nem semmi. Ráadásul
veszélyes is. A kollégákra nézve is, Lottó-Ottóra nézve meg még
inkább. A francba!
– Otto, ha ez igaz…
– Már hogy ne lenne igaz? Fuck, miért találnék ki ilyet?
Jó, ebben igaza van.
Miután jó ideig csúcsra járatom az összes agysejtemet, végül
felviszem a fickót a lakásba, ott maradok, amíg lezuhanyozik és
tiszta ruhát vesz, utána viszont vissza kell kísérnem a pincébe, mert
pillanatnyilag tényleg ott van a legnagyobb biztonságban.
– Bízz bennem – mondom neki, mielőtt elindulnék.
– Esküdj meg, Franz, hogy nem szólsz a kollégáidnak
Landshutban!
– Megígérem – felelem, azzal már indulok is.
Az út Münchenbe mintha percek alatt elrepülne, úgy kavarognak
a fejemben a gondolatok. Alig bírok figyelni a forgalomra.
Rudit telefonom hiába hívnám, nem lenne értelme, ezt tudom,
mivel úgy ismerem, mint a tenyeremet. A tegnapi telefonos cirkusz
után egyszerűen lecsapná a kagylót, sőt, esetleg eleve fel sem venné.
Ezért inkább a frontális támadás taktikáját választom, és bejelentés
nélkül egyszerűen beállítok hozzá. Szerencsém van, mert amint
megérkezem, éppen kinyílik a ház kapuja, és egy nevetgélő pár lép
ki rajta gyors léptekkel, én meg elkapom az ajtót, mielőtt újra
becsukódna. Ezzel a manőverrel attól a lehetőségtől is
megfosztottam Rudit, hogy ne engedjen be, ha felcsengetek hozzá a
kaputelefonon. Felmegyek a második emeletre, a tenyeremmel
letakarom a kukucskálót és becsengetek. Mivel pedig, mint azt
pontosan tudom, Birkenberger az emberiség egész történetének
legkíváncsibb embertípusába tartozik, a várakozásnak megfelelően
azonnal ajtót nyit. Ajtót nyit, aztán akkor sem vághatna hülyébb
képet, ha Donald Trump, vagy éppen Michael Jackson állna a
küszöbén.
– Franz? – mered rám, mintha Donald Trumpot vagy Michael
Jacksont látná maga előtt. Egyetlen öltözéke egy bolyhos törölköző a
csípője körül, és az arca felét borotvahab borítja. – Téged vártalak a
legkevésbé.
 – Mégis kire számítottál? – érdeklődöm és elmegyek mellette,
egyenesen a konyhába. – Van kávéd?
– Nincs – közli és mezítláb utánam trappol. – Csak teám van.
Zöld, gyömbér, vagy kamilla. De mi a fenét keresel itt?
– Öltözz fel, Rudi. Egyszerűen muszáj innom valahol egy kávét.
– Mégis mi vagyok én, a privát szórakoztatód? Ha inni akarsz egy
kávét, menj, igyál egy kávét, engem pedig hagyj békén. Nem
hívtalak és nem is jelentkeztél be. Vasárnap dél van, én pedig
szépségnapot tartok, mint minden vasárnap. Mert akár hiszed, akár
nem, egy férfinak is ápoltnak kell lennie. Kéz, láb, bőr, haj. Talán
már te is hallottál róla.
– Rendben – mondom, azzal lehuppanok egy fotelbe és az órára
nézek. – A hajadra nem kell sok idő. Az összes többire kapsz tizenöt
percet. Óra indul.
Fél óra sem telik bele és már egy hangulatos müncheni kávéház
teraszán ülünk. A nap melenget, minden kifogástalan. Két csésze
kávé és fejenként egy tejszínhabbal tálalt szilváspite, egy Fekete-
erdei torta és egy szelet túrótorta után Rudi már a legkisebb
apróságot is tudja a mi Lottó-Ottónkról és az ő balsorsáról.
– Őrület – közli rágás közben, meglehetős döbbenettel.
– Ahogy mondod. Úgy tűnik, nem kis munka vár ránk. Először is
ki kell vonnunk Lottó-Ottót a tűzvonalból – mondom és
letörölgetem a szájamat egy szalvétával. – Abban a pincében
legalábbis nem maradhat. Semmi esetre sem. Kint viszont két lábon
járó céltábla a kölyök, sőt, nemcsak ő, hanem valószínűleg még az
anyja is. Azután pedig ki kell derítenünk, egyáltalán kik ezek a
fickók, akiktől a pénzt kölcsönözte.
– Hozzád nem mehet?
– Kizárt. Semmi kedvem hozzá, hogy még egy jó nagy kő
bezúgjon az ablakomon, vagy valami még rosszabb történjen.
– Rendben – mondja Rudi elszántan, és leteszi a villáját. –
Átmenetileg lakhat nálam. Mondd meg neki. Hangsúlyozom,
átmenetileg.
Pontosan ahogy elterveztem.
– Nálad? Nem, Rudi, ezt nem várhatom el tőled. Neked
magadnak is alig van néhány nevetséges négyzetmétered, ráadásul
nem is ismered a fickót.
– Igazad van. Hülye ötlet volt, belátom.
A fenébe!
Iszom egy korty kávét.
– Pontosan – mondom aztán. – Túl veszélyes is lenne.
– Hogyhogy veszélyes? – csap le azonnal.
A vállamat vonogatom.
– Azt már tudjuk, hogyan jár ezeknek a fickóknak az agya, azt
viszont nem, hogy mennyire kiterjedt a hálózatuk és meddig
képesek elmenni. Képzeld csak el, még valami bajod esne, amiért a
jó szíveddel menedéket nyújtottál Lottó-Ottónak! Az önzetlenséged
áldozata lennél! Amíg élek, nem bocsátanám meg magamnak.
– Tényleg? – kérdezi, és megragadja a kezemet. Ami elég
kellemetlen, mert elég zsúfolt a terasz, minden asztalnál ülnek. A
jelen helyzetben azonban el kell viselnem.
– Tényleg – mondom. A terítőt nézem magam előtt és bólogatok.
– Nem élném túl. Ezt a harcot most egyedül kell megvívnom, Rudi.
– Ne légy már ilyen ostoba! – felnevet és megveregeti a
kézfejemet. – Hogy mondhatsz ilyet, Franz? Még hogy egyedül!
Hiszen mi vagyunk az álomcsapat, a dreamteam, már el is
felejtetted? Most pedig indulj azonnal vissza a porfészketekbe,
pakold fel ezt a Lottó-Ottót és hozd azonnal hozzám. Én addig
helyet csinálok neki.
– Remek – mondom, és felállok. – Jövünk, amint besötétedik.
– Azért a számlát igazán kifizethetnéd! – kiált még utánam, de a
végét már nem is hallom.
 5. fejezet
Mire hazaérek, már mindenki vérig sértődött. A Nagyi azért, mert
a kedvenc ételeimet főzte ebédre, én meg haza sem mentem.
Tejszínes-rókagombás ragut készített zsemlegombóccal. Amit pedig
nem lehet felmelegíteni, a gomba és a tejszín miatt. Tejszínes ragut
nem lehet felmelegítve enni, morogja oda nekem, aztán kitrappol a
konyhából. Belenézek a lábosokba: erről lemaradtam. Hozzá kell
tennem, azért nem fogok éhen halni, mert még mindig tele van a
gyomrom a sok süteménnyel, amit Rudival eltüntettünk.
Susi is megsértődött, ami az ő esetében jórészt a másnapossága
számlájára írható. Mindenesetre azt mondta, igazán foglalkozhattam
volna én a kis Paullal, ha már ő ilyen beteg. Mert hogy Paul ugyebár
nem csak az ő fia, hanem az enyém is.
A Papa is sértődötten fogad, mert a sérült ujja ellenére egész
délután és minden segítség nélkül a hülye ablaküvegemet cserélte ki.
Ehhez tudni kell, hogy mi semmit nem dobunk ki. Mindegy, mi az,
mi megőrizzük. Ha egészen pontosak akarunk lenni, úgy
fogalmazhatnánk, gyakorlatilag az Eberhofer família találta ki a
recycling fogalmát. Mivel pedig mindent megőrzünk, ami még nem
bűzlik, ezért aztán derekas mennyiségű üveglapunk is van. És azok
közül használt most fel egyet a Papa. Aki ezért most sértetten
morog. Mintha talán én törtem volna be az ablaküveget.
– Egyáltalán hogyan történt? – akarja tudni.
– Mit tudom én. Talán Leopold tehet róla.
– Leopold? Ez meg hogy jutott eszedbe?
– Hát ahogyan ő közlekedik az udvaron, mindig felveri a
kavicsot. Annyi évig záporozott a sok apró kavics az ablakra, hogy
egyszer aztán nem bírta tovább.
A Papa még morog valamit, a fejét csóválja.
Még a kis Paul is mintha részt venne a kollektív sértődöttségben,
mindenesetre a földön ül Sántalottával és a plüsselefántjával, az álla
aljáig lóg a takony az orrából, és bömböl.
– Neki meg mi baja? – kérdezem Susit, és ölbe veszem a
kiskölyköt.
 – Hajjjóóó… Babba és Baul… patak… – nyöszörög a szemét
dörgölve. Gyorsan letörölgetem az arcát, mielőtt még engem is
összekenne.
– Ha még emlékszel rá egyáltalán, úgy beszéltük meg, hogy
kimegyünk együtt a patakhoz – közli Susi és letelepszik mellénk. –
Amit én el is mondtam neki, igaz, kicsikém? Te viszont egész álló
nap nem kerültél elő, én pedig ma sajnos nem voltam abban a
helyzetben, hogy magam vezessek.
Szar ügy.
– Jövő hétvégén biztosan elmegyünk hajókázni, Paul – mondom.
– Neeeem! Ma! Ma! – üvölti el magát, és a kis kezével jó erősen
belevág az arcomba.
– Te, Susi – mondom, miközben átnyújtom neki közös
leszármazottunkat. – Nekem most újra el kell mennem. Szolgálati
ügyben. A legjobb lesz, ha lefekteted Pault. Látod, milyen nyűgös.
– Nem nyűgös, hanem mérges, Franz. Ahogyan én is. Mert ma
vasárnap van, a vasárnap pedig a családé. Még hogy szolgálati ügy?
Talán meggyilkoltak valakit?
– Még nem – mondom, és felállok.
– Ha nem gyilkosság, akkor mi?
– Susi, jelen pillanatban semmit nem mondhatok el az ügyről.
Teljes titoktartás, érted?
– Nem. Nem értem, Franz. Isten tudja, hol töltöd az egész
vasárnapot, aztán hazajössz, még csak éhes sem vagy, utána meg
máris újra el kell menned. Valami itt nagyon nincs rendben, Franz.
De egyet megmondok. Ha van valakid, hát én… én…
– Ugyan, Susi, gondolkodj már egy kicsit! A tegnap éjszaka után
komolyan felmerül benned, hogy van valakim?
– A tegnap éjszakára nem emlékszem – feleli egy árnyalatnyi
szégyenkezéssel a hangjában.
– Kár. Én ugyanis nagyon is emlékszem. És egyet elhihetsz:
nagyon jól éreztük magunkat, méghozzá egészen hajnalig.
– Tényleg? – Az ajkát harapdálva néz rám.
– Tényleg – felelem vigyorogva, és rákacsintok.
– A fenébe – mondja.
 Gyorsan kapnak egy puszit mind a ketten, azzal újra útnak
indulok.
Az idő fél hétre jár, ami azt jelenti, hogy még két órát kell
várnom, mire besötétedik, és elindulhatok Lottó-Ottóval
Münchenbe. Előtte azonban még igen sok feladat vár rám. Először is
természetesen meg kell győznöm a szerencsétlent, hogy azonnali
hatállyal, késlekedés nélkül el kell hagynia Niederkaltenkirchent.
Azután pedig Nicole számára is ki kell találnom valami megoldást,
mivel ő is veszélyben lehet. Lottó-Ottó legalábbis azt mondta, a
gazemberek az anyja megölésével fenyegetőztek. Nincs mit tenni,
beszélnem kell a Nagyival. A házban bőven van szabad szobánk,
ahol a jó asszony elalhatna. Átmenetileg, legalábbis.
– Nagyi, szükségem van a segítségedre – mondom nem sokkal
később a kertben, ahol a Nagyi a lehullott almát és szilvát szedegeti
össze egy kosárba.
Semmi reakció. Még csak fel sem néz. Így aztán belépek a
látómezejébe, hogy ha már hallani nem hall, legalább optikai úton
észlelje a jelenlétemet.
– Menj innen, ne zavarj – mordul rám. Ami azért legalább annyit
bizonyít, hogy észlelte megjelenésemet.
– Katasztrófahelyzet van, Nagyi. Sürgősen szükségem van a
segítségedre, és senki másban nem bízhatok, mert a dolognak
titokban kell maradnia, te pedig tudsz hallgatni – folytatom. Erre
persze felébred a kíváncsisága. Felegyenesedik és egyenesen rám
néz.
– Mi történt? – teszi fel végre a kérdést.
Röviden elmesélem neki, hogy Lottó-Ottó és az anyja rettenetesen
összeveszett, és hogy ha ott maradnak összezárva egy fedél alatt,
abban az aprócska lakásukban, hát annak emberhalál lesz a vége.
– Istenem! Ez borzasztó! Mit tehetnénk? – kérdezi őszinte
aggodalommal a Nagyi.
– Fogalmam sincs – hazudom, bár nagyon nehezemre esik. A
rétet bámulom, és nagyon remélem, hogy a Nagyi nem néz a
szemembe. Mert ha belenéz, akkor azonnal észreveszi, hogy
hazudok. – Attól félek, a végén még kölcsönösen megölik egymást,
Nicole és a Lottó-Ottó.
 – Pedig olyan rendes emberek… Olyan rendesek, de tényleg –
mormolja a Nagyi, és látom rajta, hogy erősen gondolkodik. –
Érdekes, én eddig mindig olyannak láttam őket, mint akik nagyon
erősen kötődnek egymáshoz.
– Bizony, az ember nem is hitte volna… – mormolom magam elé.
Hirtelen mintha villám csapna a Nagyiba, a kezembe nyomja a
kosarát és megindul a ház felé.
– Gyerünk, Franz! – kiált vissza a válla fölött. – Te menj el Nicole-
ért, én meg addig előkészítek neki egy szobát.
– Nagyi – mondom neki, már a házba érve. – Tényleg te vagy a
legjobb ember ezen a világon. De erről a veszekedésről a Lottó-Ottó
és az anyja között, erről senki nem tudhat a faluban. Ha a szájukra
veszik őket az emberek…
A Nagyi tökéletesen érti, miről beszélek. Komolyan elhúzza a
kezét a szája előtt, aztán úgy tesz, mintha eldobná a kulcsot. Csoda
egy teremtés az én Nagyim, nem vitás.
Az ilyen unortodox megoldások nem rendkívüliek a rendőri
szakmában. Azaz pontosabban igen, végtére is lennének nekünk
mindenféle törvényeink meg szabályaink, és azok általában egészen
jól működnek is, de a való világban újra és újra előfordulnak
helyzetek, amikor az ember nem választhatja a szolgálati utat. Mert
hogy az sok esetben zsákutcának bizonyul, és ha oda beszorulunk,
már nem lehet mit tenni. Azaz pontosabban csak egyet lehet:
megfordulni és szembehajtani a forgalommal. Ennek során pedig a
legmagasabb fokú óvatosság ajánlott. De ezt csak úgy megjegyzem.
Lottó-Ottó, mint vártam is, még mindig lent kuksol a pincében, és
nagyon örül, amikor meglát. Leülök mellé ugyanarra a
sörösrekeszre, amire korábban is, és beszámolok neki a különböző
terveimről. Figyelmesen hallgat, közben egyszer-egyszer bólint is
egyet.
– Franz – mondja a végén, és a pillantása megint a pince kövére
tapad. – Nem is tudom, mit mondjak. Fuck!
– Ez mindenesetre nem a legjobb mondás volt.
– Igen. Sorry. De teljesen kikészültem. Őrület, mi mindent teszel
értem. Csak azt nem tudom, később mi lesz. Úgy értem, nem
rejtőzködhetünk örökké, anyám meg én, nem igaz? Neki ráadásul
nem is szabad megtudnia semmit ebből az egészből. Belehalna a
szégyenbe. Már az apám is az élete nagy csalódása volt szegénynek.
– Apád elhagyta?
– Lelépett anyám legjobb barátnőjével, amikor ötéves voltam.
Azóta anyámat nem érdeklik a férfiak. Barátai sincsenek. Én vagyok
az egész világon az egyetlen az életében. Szóval, most mit csinálunk,
a fenébe is?
– Bízd rám a dolgot. Már van egy tervem.
– De mi lesz a bolttal? Holnap… holnap ki kell nyitnunk a boltot.
– Otto – mondom, és felállok. – Holnap hétfő lesz. Hétfőn pedig
sokkal több mindent el lehet érni, mint vasárnap. Már szakmailag,
úgy értem. Most az a fontos, hogy ti ketten biztonságba kerüljetek.
Méghozzá gyorsan.
– De hogyan akarod ezt elmagyarázni anyámnak?
– Azt mindjárt meglátod. Gyere!
Felmegyek a lakásba, lekapcsolom a lámpát, aztán sokáig csak
nézek kifelé az ablakon. Egészen pontosan addig, ameddig Nicole ki
nem lép a fürdőszoba ajtaján.
– Csótányok – mondom azonnal, ahogy meglátom. Talán neki is
szépségnapja van, mindenesetre egy törölköző van a feje köré
tekerve, egy másik meg a teste köré.
– Franz! – kiált fel riadtan, ahogy meglát. – Te meg mit keresel itt
már megint? És miért állsz itt a sötétben? És egyáltalán, milyen
csótányokról beszéltél az előbb?
– A csótányokról lent a pincétekben. Arról a hihetetlen
mennyiségű csótányról. Tudod egyáltalán, milyen gyorsan
szaporodnak ezek a dögök, Nicole?
– Micsoda? – Riadtan nézeget jobbra-balra, aztán nagyon
idegesen a meztelen lábára a padlón.
– Ne izgasd fel magad, Nicole. Már értesítettem a féregirtókat,
egy órán belül itt is lesznek. Nektek viszont addigra el kell tűnnötök
innen, mert erős vegyszerekkel dolgoznak. Holnapra vagy
holnaputánra talán már vissza is költözhettek. Úgyhogy tényleg
nincs miért aggódnod.
– Ez szörnyű – mondja, és a szeme rémülten ugrál ide-oda a
padlón. – És hol… hol van Otto?
 Te jó ég, Ottóról el is feledkeztem. Még mindig ott áll a lakásajtó
előtt, és vár a jelzésemre, hogy bejöhet.
– Otto! – kiáltok ki. – Gyere be!
Lottó-Ottó besétál. Anya és fia egymás karjába omlik, mint
azokban a szörnyű giccses filmekben, de sajnos kisvártatva bele kell
rondítanom az idilljükbe.
– A legjobb lesz, ha most gyorsan összecsomagoljátok a
legszükségesebb holmikat, mert minél előbb indulnunk kell.
– Elárasztották a pincét a csótányok, mit szólsz, Otto? – kérdezi
Nicole, miközben visszamegy a fürdőbe.
Lottó-Ottó meredten néz rám.
– Később elmesélem – sziszegem oda neki.
Ha belegondolok, hogy az egész környezetemben minden áldott
léleknek más és más mesét tálaltam fel, csak remélni tudom, hogy
nem fogom összekeverni a történeteket.
A következő két órában nem is tudom eldönteni, egy buszsofőrre
vagy egy embercsempészre hasonlítok inkább. Mindenesetre nagyon
megkönnyebbülök, amikor először Nicole-t helyezem el a Nagyi
védőszárnyai alatt, utána pedig Lottó-Ottót Rudinál. Nicole egyetlen
szó nélkül tudomásul vette, hogy mivel a házunk nem panzió-méret,
Lottó-Ottónak máshol kell átvészelnie a kártevőirtást.
A visszaúton Niederkaltenkirchen felé már hullafáradt vagyok,
alig tudom nyitva tartani a szememet, de szerencsére így is épségben
érek haza. A Nagyi a várakozásoknak megfelelően a rendes ételadag
sokszorosával várta Nicole-t, akinek ráadásul nem is volt nagy
étvágya, ami az én szerencsém, mert így legalább teletömhetem a
hasamat a maradékból.
Kemény huszonnégy óra van mögöttem. A fejem hasogat, és
szinte felfordul a gyomrom a gondolatra, hogy kollégáim ilyen
bűnügybe keveredhettek. Jó, az ember időnként hall vagy olvas
ilyesmiről, korrupt, bűnöző rendőrökről, de egészen más dolog
személyesen találkozni velük.
Elég is volt mára a munkából. Odaviszem a tányéromat a
mosogatóhoz, aztán kilépek a folyosóra. A nappali felől hallom a
Beatlest, de szerencsére nagyon halkan.
 Amikor bevonulok a disznóólba, Susi még ébren van. Ami persze
nem is csoda, hiszen délig aludt. Egy szál hálóingben fekszik az
ágyban. A hálóing szó persze enyhe túlzás a ruhadarabjára, de
legyen.
Kimegyek a fürdőszobába, levetkőzöm, fogat mosok.
– Fraaaanz – trillázik Susi.
– Hmm?
– Felfrissítenéd egy kicsit az emlékezetemet?
– Amennyiben? – kérdezem és kiköpöm a fogkrémet a
mosdókagylóba. Megmosom az arcomat és a kezemet, aztán
megtörölközöm és indulok vissza Susihoz.
– Tudod, Franz, szerintem ez nagyon igazságtalan. Úgy értem, te
az egész tegnapi éjszakára emlékszel. Én meg szinte semmire.
– Senki nem kényszerített, hogy túl sok vörösbort igyál –
mondom, miközben bebújok mellé a takaró alá.
– Dehogynem – tiltakozik, és a mellkasomra hajtja a fejét. – Az
apád. A Papa kényszerített. Biztosan összebeszéltetek, ti ketten,
férfiak.
Ezen persze nevetnem kell. De csak egy kicsit, mert a következő
pillanatban Susi teljesen eltűnik a takaró alatt. Maradéktalanul.
Én meg egy kicsit elmerengek. Susi és én gyakorlatilag azóta
együtt vagyunk, hogy kinőttünk a kamaszkorból. Voltak jó
korszakaink, és voltak rosszabbak. A tervezett esküvőnket jól
elrontottam, viszont nemzettünk közösen egy csodálatos kisfiút.
Az én Susim néha hihetetlenül szép. Máskor meg egyáltalán nem.
Tud nagyon édes lenni, máskor meg nagyon dacos. Egyszer ravasz,
máskor butább. És nagyon szeszélyes. Megesik, hogy más nőket
sokkal, de sokkal jobb nőnek látok nála, és ő is elflörtölget hébe-hóba
más férfiakkal. Mégis, főleg ha összehasonlítom magunkat más
párokkal, az az érzésem, egyre jobb és jobb lesz minden közöttünk.
És ilyenkor azt is egyre gyakrabban gondolom, hogy tényleg
szerelmes vagyok belé.
Másnap reggel persze teljesen erőtlenül ébredek, ami érthető is,
ha az ember egymás után két éjszakát tölt el szinte alvás nélkül. A
kinézetem is ennek megfelelő, amit egykori iskolatársam, Harald
azonnal közöl is velem, amint megállok az ajtajában.
 – Te jó ég, milyen elgyötörten festesz – mondja üdvözlésképpen,
és az íróasztala előtt álló egyik székre mutat. – Nem semmi stressz
nehezedhet rád a rendőrségnél. Kinézni legalábbis úgy nézel ki.
Kérsz egy kávét?
Kérek, jelzem egy erőtlen bólintással.
– Babsi kisasszony – szól bele Harald egy masinába az asztalán. –
Legyen olyan jó, és hozzon nekünk két nagy csésze kávét.
Körülnézek. Szép, világos iroda, láthatóan nemrég újították fel.
Minőségi bútorok. Elegáns íróasztal. Zierner Magánbank, Harald
Zierner fiókvezető, áll egy aranyszínű táblán Harald előtt. Ebből is
látszik, attól, hogy valaki az iskolában folyamatosan a bukás határán
táncolt matematikából, később még komoly karriert csinálhat, akár
még a számok világában is.
– Mit tehetek érted, Franz? – érdeklődik Harald, leveszi a
szemüvegét és megdörzsöli a szemét.
– Hatvanezer euróra van szükségem. Még ma – mondom, mire
Harald arcán bugyuta vigyor terül szét.
– Arra nekem is szükségem lenne – mondja, miközben visszateszi
a szemüvegét. – Úgyhogy ha találsz valahol, légy oly jó, nekem is
áruld el a lelőhelyet.
Kinyílik az ajtó és Babsi kisasszony lép be egy tálcával. Leteszi
elénk a csészéket, közéjük meg egy kis tálat mindenféle keksszel.
Utána pukedlizik egyet és szó nélkül elhagyja a helyiséget.
– Ez tényleg egy pukedli volt? – kérdezem, aztán kortyolok egy
nagyot a kávéból.
– Az. Egyszer rászokott és azóta sem tud leszokni róla. De térjünk
csak vissza az előbbi kérdéshez, Franz. Minek köszönhetem a
látogatásodat? Tudod, nagyon örülök, hogy látlak, de tényleg
nagyon elfoglalt ember vagyok. Talán beülhetnénk valamikor egy
sörre valahová… Mit gondolsz?
– Harry, úgy nézek ki, mint aki viccel?
– Nem… Igazából nem. De ha pénzre van szükséged, szívesen
foglalok neked egy időpontot a hitelrészlegünknél. Nagyon gyorsan
megy az ilyesmi. Legkésőbb jövő hét végére a kezedben lesz a pénz.
Nem gond manapság, ezekkel a csúcskamatokkal, nem igaz?
Gyorsan ellenőrizzük a likviditásodat, aztán…
 – Te most azt ellenőrzöd, van-e a páncélszekrényedben
hatvanezer euró, és ha nincs, akkor gyorsan beszerzed – szakítom
félbe.
– Mi ez, bankrablás?
– Nem. Nem az. És nem is ajándékba kérem a pénzt, hanem
kölcsön. Az egészet vissza fogod kapni. Legalábbis azt hiszem.
– Őrizzük meg a komolyságunkat, Franz. Meg kell kérjelek, hogy
légy szíves távozni.
– Harry – mondom, felállok és odaállok szorosan mögé. –
Emlékszel még a végzős osztálykirándulásunkra? Arra a hétvégére
Berlinben? A női zuhanyzóra? Tudod, akkoriban volt vadonatúj a
videókamerám. Alig két hete kaptam. És képzeld, még ma is
megvan. Megőriztem.
Összerándul.
– Franz, az… az csak… mit jelentsen ez az egész? – kérdezi és
olyan gyorsan pattan fel, hogy feldönti maga mögött a széket. Amire
azonnal kinyílik az ajtó és Babsi kisasszony dugja be a fejét.
– Valami gond van? – érdeklődik.
– Még nincs – felelem, azzal kifelé indulok, de közben
visszafordulok és mélyen Harald szemébe nézek. – De ma délután
kettőkor már lesz.
 6. fejezet
Miközben a szolgálati kocsi felé gyalogolok, megszólal a
telefonom. A Papa keres. és meglehetősen felindultnak hangzik.
– Franz – hallom, miközben beszállok. – A Nagyi teljes pánikban
van!
– Miért? – kérdezem értetlenül.
– Mert Nicole elmesélte neki a reggelinél, hogy féregirtók
dolgoznak a házukban, a Nagyi meg azonnal rettegni kezdett, hogy
Nicole egy rakás bolhát, meg tetűt, meg ki tudja, mindenféle
szörnyeteget hurcolt be hozzánk. El tudod képzelni, mi van itt?
Ismered a Nagyit!
Te jó ég, mit műveltem! Rá kell ébrednem, nagyot tévedtem,
amikor el sem tudtam képzelni, hogy létezik ember, aki önként
világgá kiabálja, hogy csótányok lepték el a házát. Ha magamból
indulok ki, én inkább a nyelvemet harapnám le, mint hogy ilyesmit
bárkinek is eláruljak. Még akkor is letagadnám, ha a féregirtó a fél
falu szeme láttára vonulna ki hozzánk. A végtelenségig tagadnék.
Inkább süllyedjek a föld alá, mint hogy beismerjem, hogy ilyen
undormányok vannak a házamban. Egyszer az óvodában tetves
lettem, és amikor a Nagyi megtudta, addig otthon tartott, amíg az
egész óvodából teljesen el nem tűnt a tetű. Aztán még további négy
hétig, úgymond a biztonság kedvéért.
– Sorry, nagyon rossz itt a térerő, Papa – mondom, és nagyon
igyekeznem kell, hogy képes legyek összpontosítani.
– Szóval, mi van azokkal a csótányokkal? Tudsz te erről valamit,
Franz?
– Ekkora baromságot – mormolom, és beindítom a motort. –
Nem, Papa. Nyugtasd meg a Nagyit. Nincs bolha, nincs tetű, nincs
féregirtó, nincs féreg. Nicole-ra egyszerűen nagy stressz nehezedik a
fia miatt, ez minden. Így meséltem el a Nagyinak is.
– Igen, igen, ezt már nekem is elmondta – folytatja a Papa.
Ennyit a Nagyiról és az ő diszkréciójáról.
– Ami meg a féregirtót illeti – folytatom. – Azt Nicole
valószínűleg csak azért mondta, mert kínos neki, hogy a családi
problémáikról beszéljen.
 – Vagy úgy. Mert a féregirtóról beszélni, az kevésbé kínos?
– Mit tudom én? Az ember nem lát bele mások fejébe.
– Jól van, jól van – sóhajt egyet a Papa. – A Nagyi mindenesetre
rettenetesen felizgatta magát, és órákon át Nicole nyomában járt egy
flakon Sagrotannal a kezében, és mindent befújt vele, amire Nicole
csak ránézett. El tudod képzelni…
– Remek. És most? Most mi a helyzet? – kérdezem, miközben
lassan beállok a hentesbolt elé. Két dagadt városi terepjáró
terpeszkedik a parkolóban, alig férek be közéjük.
– Nicole most hála az égnek átment a boltjába, úgyhogy egy kis
nyugalom van itthon, de a Nagyi azt mondta, az ő házába ez a
nőszemély be nem teszi többet a lábát. Csak a holttestén keresztül,
így mondta. És takarít, mint egy őrült. Úgy bűzlik az egész ház, mint
egy kórházi műtő, ki sem lehet bírni a négy fal között. Lotta a kert
legtávolabbi sarkában fekszik és még ott is eltakarja az orrát a
mancsával. Mondd csak, mikor jössz végre haza, Franz?
– Ilyen körülmények közé soha – mondom, és kiszállok. A
melegételes pultból áradó illatokat már az utcán érezni lehet. – Te,
Papa, most már tényleg mennem kell.
Még morog valami érthetetlent a telefonba, aztán leteszi.
Isten az égben! Ez az ügy percről percre egyre nagyobb
katasztrófa. Talán jobb lenne, ha beavatnám a Papát. Ugyanakkor ő
sem az a kimondottan diszkrét típus. Főleg egy pohár vörösbor után.
Vagy kettő után. A füves cigarettáiról már nem is beszélve, Lottó-
Ottót és az anyját pedig nem sodorhatom még nagyobb veszélybe.
Jó, a csótányok helyett valami jobb is az eszembe juthatott volna.
Valami kevésbé gyomorforgató. Csakhogy akkor, ott, semmi jobb
nem jutott az eszembe. És ugyan mivel lehetne a háza elhagyására
rávenni egy nőt, aki szinte az egész életét ott tölti, és még a boltja is
ott van?
A hentesboltban ma Gisela áll a pult mögött. Két vásárló áll
előttem a sorban. Az egyik éppen az a kiállhatatlan nőszemély,
akinek olyan furcsa a szája, és aki nemrégiben járt nálam
panaszkodni a kis Paul miatt. Ráadásul ma az Ansgar nevű kölyke is
vele van.
 – Egy kiló csirkemellfilé – mondja éppen Gisela egy pillantást
vetve a mérlegre. – Adhatok még valamit?
– Nem – feleli kurtán a pontyszájú.
– Esetleg egy kis virslit a kisfiúnak? – kérdezi barátságosan Gisela
a pulton át lenézve a kiskölyökre.
– Nem, köszönöm – feleli ezúttal Ansgar. – A hús csak a
kutyánknak lesz. Agár, és szüksége van húsra. De mi, emberek, mi
vegánok vagyunk.
Nézzenek oda! Nemcsak azért mered ki a szemem, mert a kis
nyavalyás egész mondatokban képes beszélni, hanem azért is, mert
már azt is tudja, mit jelent az a szó, hogy vegán. Pedig azt még én is
csak nemrégiben tudtam meg. És ha a mi Paulunkra és az ő
szókincsére gondolok, egy pillanatra megfordul a fejemben, talán az
állati eredetű termékek fogyasztása tényleg gátolhatja az emberi
intelligencia fejlődését.
– Mennyi lesz?– kérdezi a pontyszájú, és diadalmas pillantást vet
Giselára.
– Tizenkettő- nyolcvan – feleli Gisela, és lecsapja elé a zacskót a
pultra.
– Nem kérek vissza – közli ellenfele, leteszi a pénzt, megfordul, és
szinte a földre dönt engem. Kurtán mordul egyet, aztán felteszi a
napszemüvegét, és megragadja a tudálékos kis szaros kezét.
– További szép napot – mondja még a kölyök, aztán már el is
tűnnek a szemem elől.
– Az ember el sem hinné. Láttál már ilyet, Franz? – kérdezi Gisela,
ahogy fejcsóválva néz anya és fia után.
– Soha – felelem az igazsághoz híven. – Ez a kölyök egy csoportba
jár Paullal az óvodában, és már teljesen érthetően és egész
mondatokban beszél, ráadásul olyan szavakat ismer, amilyeneket én
is csak alig.
– Menj már, nem erre gondoltam, hanem arra, hogy vegánok. Ezt
képzeld el. A kutya bio-csirkemellet kap otthon, ők meg
valószínűleg nyúleledelt nyeldekelnek a dizájner
porcelántányérjaikról. Nem értem én ezt a világot…
Meg kell hagyni, ebben bizony igaza van.
 A mellettem álló idős úr a torkát köszörüli. Drapp ballonkabátot
visel, és emlékszem, hogy nemrégiben hozzá is volt szerencsém.
Néhány hete történhetett, hogy panaszt tett a szomszédja ellen, aki
füvet nyírt. Déli tizenkét órakor. Ami miatt ő szörnyen felizgatta
magát, és össze-vissza hadovált mindenféle fúnyírási rendeletről. A
kezébe nyomtam egy pár füldugót és faképnél hagytam. Most meg
itt toporog előttem, de úgy, mint aki mindjárt a nadrágjába vizel.
– Vizelnie kell? – érdeklődöm ezért.
– Nem – mordul fel. – Csak szeretném, ha végre kiszolgálnának.
Végtére is hentesboltban vagyunk, nem csevegőklubban. Miféle
szolgáltatás ez, te jó ég! Egyébként pedig, csak hogy tudja, én is
vegán vagyok. Meggyőződésből, méghozzá.
– Akkor meg mit akar itt? – érdeklődik Gisela meglehetősen
zordan, és csípőre teszi a kezét.
– Fél kiló darált májat. A két macskámnak. És ha nem gond,
nagyon finomra darálja, kérem.
– Amint az imént volt szíves megállapítani, ez itt egy hentesbolt.
Ami azt jelenti, hogy nem állateledel-kereskedés – morog Gisela
most már kimondottan fenyegetően, és provokatívan a kezébe veszi
a hentesbárdot. – Most pedig húzza el innen azt a vegán seggét, de
gyorsan, még mielőtt elveszítem a türelmemet!
A ballonkabátosnak rángatózni kezd a szemöldöke. Látszik, hogy
keresi a megfelelő szavakat a válaszhoz, de nem találja. Végül
kihúzza magát, megfeszíti a vállát, megfordul és egyetlen további
szó nélkül elhagyja a hentesboltot.
Az újonnan betelepített városrészből jöhet ez a fajzat. Mindenféle
emberek, akik bent a városban már lassan semmit nem engedhetnek
meg maguknak, mégis kertes házat akarnak. Nálunk meg még
mindig viszonylag kedvező a telkek ára. Ráadásul nemcsak
olcsóbbak itt a telkek, de a méretük sem egy zsebkendő-méret.
Csakhogy a végén ezek a jövevények majd szépen megmérgezik a
derék bennszülöttek mindennapjait. Terpeszkednek a bajor pampán
felhúzott Villa Toscana és hasonló nevű építményeikben, és
folyamatosan az idegeinkre mennek. Amin ráadásul sajnos
változtatni sem tudunk. Amit pedig nem tudunk megváltoztatni, azt
el kell fogadnunk. Vagy le kell innunk magunkat, hátha akkor
szépnek látjuk.
Egy percig csak vigyorgunk egymásra Giselával, aztán hátramegy
a műhelybe és előhozza a mindenféle maradékot, amit mindig
félretesz Lottának. Sok belsőség és csont van közötte, és a mi Lottánk
nagyon szereti. Ma négy és fél kilónyi a mennyiség. Tökéletes.
A saját ellátásom sem várat magára sokáig. Egy jó szelet sült hús
zsemlében, és egy másik zsemle első osztályú császárszalonnával.
Ma még egy friss kávét is kapok hozzá. Ezt nevezem
szolgáltatásnak.
A lába már jobban van, meséli Gisela, miközben étkemet élvezem.
És hogy a lábujja már csak egy nagyon kicsit fekete. Éppen csak a
körme szélénél. Mindig is jól gyógyuló típus volt testileg, és ha így
gyógyul tovább, nemsokára újra tud majd táncolni. Mert hogy a
tangó, az olyan szenvedélyes, és egy kicsit erotikus is. És az nagyon
jót tesz. Főleg, ha az ember Simmerllel él házasságban. De tényleg.
Mert hogy mindig, amikor az ő Juanjával lejt fel-alá a táncparketten,
olyan érzése van, mintha súlytalanságban lebegne, a harmincas évei
elején járna, és negyvenöt kiló lenne.
– El tudod ezt képzelni, Franz? – kérdezi a végén, és úgy kuncog,
mint egy kislány.
– El, Gisela – mondom, és az utolsó falatot is a számba
gyömöszölöm. – És tudod, mit? A te Simmerled már rendesen
féltékeny is erre a Juanra.
– Tényleg? – kérdezi, és egy árnyalatnyit elpirul.
– Ha mondom. Mivel tartozom?
– Rendben vagyunk, Franz – mondja, és mintha gondolatban már
egészen máshol járna. Még akkor sem szól egy szót sem, amikor
elköszönök, csak álmodozva int egyet. Talán nem lenne muszáj azzal
az argentin Juannal lejtenie a táncparketten. Ha Simmerl rendesen
gondoskodna az asszonyáról, talán már az is elég lenne.
Ahogy a lottózó felé hajtok, megpillantom az utcán Flötzingert.
Gyalog, a járdán, a szokásos koszlott overalljában. Amikor beérem,
lelassítok és letekerem az ablakot.
– Merre mész, Franz? – kérdezi, és a szemüvege bepárásodik,
ahogy lehajol. – A lottózóba megyek, elvinnél odáig?
 – Soha az életben rá nem teszed a koszos hátsódat az ülésemre –
közlöm vele a számtalan olajfoltra nézve. Mindene koszlott és foltos.
Végignéz magán, aztán csak vállat von.
– Elvették a jogosítványodat? – kérdezem vigyorogva. – 1,6
ezrelékkel? Minden elismerésem… ráadásul egy kupleráj előtt!
– Az nem egy kupleráj volt, Franz! Csak nem gondolod, hogy
kuplerájba járok?
– Ilyesmit hallottam.
– Ki állít ilyet? Nem, nem, én egy fittneszklubban voltam.
Ugyanabban az épületben működik, és én ott voltam – magyarázza a
vastag szemüvege mögül. Ez tényleg teljesen hülyének néz engem?
– Abban a fittneszklubban teljes alkoholtilalom van érvényben,
Flötzinger – hazudom, mert valójában soha az életben nem jártam
még ott.
– Tényleg? – kérdezi, és a szemüvege újra bepárásodik.
– Ha mondom.
– Mégis, mit csináljak? – tör ki belőle mérgesen. A felsőtestével
egészen behajol hozzám, ami elég kellemetlen. – A legszebb
férfikorban járok! Azt hiszed, nekem már nincs is szexuális életem?
Te könnyen beszélsz, neked ott van a te Susid, de tudod, én mióta
élek már külön az én Marymtől? Tudod? Nem izzadhatom ki
magamból, nem igaz? Nem, barátom, nekem is jogom van a
szerelemhez, a szexhez és a gyengédséghez!
Az emberben persze felmerül a kérdés, milyen mennyiségű
szerelem, szex és gyengédség lehetséges még 1,6 ezrelék mellett, de
hagyjuk.
– Mióta nincs jogosítványod? – akarom még tudni, már csak azért
is, hogy témát váltsak.
– Mit tudom én. Már egy jó ideje. Mindenesetre most el kell
mennem arra a hülye utánképzésre – mondja, és kiemeli a felsőtestét
a kocsimból. Aminek már nagyon ideje volt, mert nem kedvelem az
ilyen közvetlen közelséget. Úgy meg különösen nem, ha valaki úgy
bűzlik, mint egy tönkrement lefolyócső.
– Hát akkor gratulálok, Flötz. Te, nekem most mennem kell. De
még valami… tulajdonképpen hogy fogsz te most eljutni A-ból B-be?

Ú
Úgy értem, jogosítvány nélkül. A te szakmádban az embernek
mobilnak kell lennie, vagy tévednék?
– Szar ügy – feleli. – Ezért is megyek most a Lottó-Ottóhoz. Úgy
néz ki, eladja nekem az öreg mopedjét. Viszonylag jól karbantartott,
akár hetvennel is lehet menni vele, és elég stabil is. Még az a fajta
öreg jószág, amelyiket szándékosan sem lehet tönkretenni. Talán
még egy vonóhorgot is rá tudok hegeszteni és akkor egy kis
utánfutót is kapcsolhatok hozzá. Beszéltem a dologról a Lottó-
Ottóval, úgy néz ki, belemegy az üzletbe. Nagyon olyannak tűnt,
mint akinek sürgősen pénzre van szüksége.
– Vagy úgy. Hát, akkor szervusz – mondom, azzal feltekerem az
ablakot. Még megütögeti a kocsi tetejét búcsúzóul, én meg elindulok.
Elég lassan hajtok, és egy ideig még nézem a visszapillantótükörben
a mi derék helyi víz-gáz-fűtés-buheráló és csőfektető mesterünket,
ahogy ott gyalogol a lógó vállával, görnyedten, csoszogva. Sorra
halad el a házak előtt. Egy férfi az élete virágjában. Akit elhagyott a
felesége, és elvitte a közös gyerekeiket is. És most már jogosítványa
sincs. Újra leengedem egy kicsit az ablakot, mert egyszerűen nem
tudom kiűzni az orromból a szagát.
Néhány másodperccel később, amikor lefékezek a lottózó előtt,
látom, hogy Nicole éppen beveszi a jackpotot hirdető táblát a
kirakatból.
– Jó reggelt, Nicole – mondom, amint belépek, mire rögtön felém
fordul. – Csak nem elvitte valaki a jackpotot?
– De – feleli halkan. – Valahol Szászföldön, nem tudom pontosan.
Mindenesetre nem a nagyanyád volt az.
Elviszi mellettem a táblát és kinyitja a szomszéd helyiségbe
vezető ajtót, eltűnik mögötte, aztán egy perccel később a tábla nélkül
jön vissza.
– Szászföldről vitték el? Vagy úgy – mondom, aztán témát váltok.
– Te, Nicole, te tulajdonképpen most nem is lehetnél itt…
– Tudom. Csak ki akarok tenni egy papírt az ajtóra, hogy a
vásárlók lássák.
– Remek.
– A Nagyid egyébként teljesen megbuggyant, Franz. Tegnap este
még teljesen normális volt. Ma reggel viszont…
 – Igen, Nicole, már hallottam róla. De talán neked sem kellene
világgá kürtölnöd ezt a dolgot a csótányokkal és a féregirtókkal.
Tudod, vannak emberek, akik ezt nem jól fogadják. Már csak
higiéniai okokból is, tudod…
– Hogy milyen okokból?
– Nem számít. A lényeg, hogy inkább ne mesélgesd el mindenhol,
hogy csótányaitok vannak, rendben?
Bólint.
– Tulajdonképpen mikor alhatunk újra otthon? – kérdezi,
miközben elővesz egy nagy papírt és egy filctollat.
– Átmenetileg – mondom, mire bólint. – Írd azt, hogy átmenetileg
zárva.
A kirakatüvegen át látom, hogy közeleg Flötzinger.
– Tudod, Franz, Lottó-Ottó mindenképpen nagyon szeretne már
hazajönni – folytatja Nicole. – Az előbb beszéltem vele telefonon, és
olyan szomorú volt a hangja. Azt mondta, rettenetes honvágya van.
Furcsa, mert máskor soha nem volt honvágya, ha néhány napra
elment itthonról. Most meg van.
Kinyílik az ajtó és belép Flötzinger.
– Ha már te is pontosan ide jöttél, igazán elhozhattál volna, Franz
– morogja.
– Meg kell értened, Flötzinger, nem engedhetlek beülni a
kocsimba. Már csak higiéniai okokból sem – mondom, de sajnos
Nicole magára veszi a szavaimat.
– Nincsenek csótányaink! – üvölti el magát hirtelen, tágra nyílt
szemmel.
– Mi van a csótányokkal? – kérdezi Flötzinger, engem meg kiver a
veríték. Csak a kezemet emelem fel búcsúzóul, kinyitom az ajtót, és
igyekszem minél gyorsabban távozni. Már szinte szédülök a sok
hazugság közepette. Zsebkendőt veszek elő, megtörölgetem az
arcomat, veszek néhány nagy levegőt, aztán beülök a vezetőülésre.
Beindítom az autót és gázt adok.
Szóval Lottó-Ottót honvágy gyötri. Őszintén szólva elég nehezen
tudom elhinni. Már eleve hogyan vágyhatna vissza az ember abba a
káoszba, amiben ő lakik? Különösen úgy, hogy eddig még soha nem
volt honvágya? Azt hiszem, sürgősen fel kell hívnom Rudit.
 Azonnal fel is veszi, remek hangulatban van. Nagyon jól
megvannak ők ketten a Lottó-Ottóval, csicsergi a telefonba. Először
is rendesen megreggeliztek, szép kényelmesen, a kanapén
üldögélve. Aztán sétáltak egyet, hogy megmozgassák a tagjaikat. Jó,
közben szakadt az eső, de hát feltalálták már az esernyőt, nem igaz?
Aztán meg, amikor végre mind a ketten megszáradtak, játszottak
néhány parti kanasztát. Az aztán tényleg remek szórakozás volt,
meséli Rudi. A szegény Lottó-Ottó ugyan folyamatosan veszített, de
mit számít? Abba az ötven euróba csak nem fog belerokkanni.
– Rudi – szakítom félbe. – A Lottó-Ottó játékfüggő!
– Tudom, Franz, de…
– Semmi de! Most azonnal visszaadod neki az ötven euróját!
– Dehogy adom. Már csak ha tisztán pszichológiai szempontból
nézzük is, ez remek lecke a fiúnak. Különben sosem tanulja meg,
hogy…
– De te nem vagy pszichológus, a fenébe is!
– Nem, de…
– Rudi, most már tényleg fogd be! Tudnom kellett volna, hogy
nem fog működni. Nem tud működni. Egyetlen nagy teher vagy az
emberiségnek, és egyszerűen senki nem bírja ki veled hosszabb
távon, tudod? Most azonnal békén hagyod a Lottó-Ottót és
visszaadod neki a pénzét, megértetted? Most… várj csak… fél egy
van. Háromra, de legkésőbb fél négyre ott vagyok és elhozom tőled
a fickót.
– Máris elviszed?
– Nagyon úgy tűnik.
– Franz – mondja erre Rudi, eljátszva, hogy türelmet erőltet
magára. – Most szépen bocsánatot kérsz azért a sok csúnya dologért,
amit a fejemhez vágtál, és még néhány napig itt hagyod a Lottó-
Ottót. Ha bocsánatot kérsz, mindent szépen elfelejtünk. Mit
gondolsz, így tegyünk?
– Nem – mondom kurtán, azzal leteszem.
 7. fejezet
– Eberhofer, hát maga is felbukkant végre? – üdvözöl a
polgármester, amint belépek a városházára. – Már nem is számoltam
a megjelenésével. Hiszen mindjárt egy óra, nem igaz? Akár otthon is
maradhatott volna.
– Polgármester – mondom, és elmegyek mellette a hivatali
nőszemélyek irodája felé. – Nem most kezdtem a munkanapomat.
Kora reggel óta dolgozom, tudja?
Szorosan a nyomomban halad.
– Igazán? – liheg előre a vállam fölött. – Akkor talán arról is
meséljen, mi mindent csinált ma abban a stresszes rendőri
mindennapjaiban!
Hogy csak unalmában érdeklődik, vagy azért, mert azt hiszi,
ellustálkodtam a nap felét, nem tudom, de végeredményben nem is
számít.
– Nem lehet – közlöm vele. – Titkos nyomozást folytatok.
– Titkos micsodát? Ugyan már, Eberhofer! Ne legyen nevetséges!
Titkos nyomozás? Azok a titkos nyomozások annyira titkosak kell
legyenek, hogy még maga a nyomozó sem találkozik velük, igazam
van?
– Lehetséges – felelem, és kitöltök magamnak egy kávét.
– Tudja mit, Eberhofer?
– Nem, polgármester. De maga úgyis mindjárt elmondja.
– Nincs magának az égadta világon semmi, de semmi dolga!
– És magának? Nem jutott mára egyetlen aranylakodalom vagy
századik születésnap sem? – érdeklődöm.
– Ezt meg miért kérdezi?
– Mert maga mindig akkor a legidegesítőbb, amikor nincs semmi
dolga, polgármester.
Pontosan ebben a pillanatban szerencsére megpillantom az
ablakból Susit és Jessyt, akik valószínűleg éppen az ebédszünetükről
visszafelé tartva sétálnak nagy vihorászva a városháza felé.
Miután bevonulnak, először is ők is kitöltenek maguknak egy-egy
csésze kávét. A polgármester még hadonászik egy kicsit, de aztán
kicsörtet az irodából.
 – Te, Susi, lehet, hogy ma későn végzek – mondom, miközben a
kávémat kortyolgatom. – Egy nagyon zavaros ügyön dolgozom.
– A férfiaknak minden ügy zavaros – közli erre Jessy. – Már az is
bonyolult ügy, ha olyan útkereszteződésen kell átkelniük, ahol nincs
lámpa.
– Ti, hölgyek, ti viszont mindig pontosan tudtok mindent, nem
igaz? – fakadok ki.
– Hogyne. Mi, nők, mi mindig tudjuk, merre menjünk. Talán
láttál már az autópályán a forgalommal szemben haladók között
valaha is nőket? – kérdezi, mire mindketten vihorászni kezdenek.
Gyorsan ki is iszom a kávémat és elköszönök.
– Úgy érted, nem tudod elhozni Pault az óvodából? – szól még
utánam Susi.
– Sajnos úgy tűnik – szólok vissza.
Nem sokkal két óra előtt már ott állok Harry előszobájában,
kettesben Babsi kisasszonnyal, aki nagyon örül nekem. Amint
meglát, feláll az íróasztala mögül és pukedlizik egyet.
– Ó, Eberhofer úr, jöjjön csak, jöjjön. Zierner úr már várja –
mondja, és elindul előttem az ajtó felé. Kopog és benyit, azután
előreenged, mosolyogva biccent egyet, majd becsukja mögöttem az
ajtót. Minden egyes mozdulata, gesztusa csupa barátságosság,
rendezettség és bátorítás.
– Szerencséd van, Franz – üdvözöl Harald. Feláll és benyúl az
íróasztala alá, majd egy aktatáskát húz elő. – A környék szinte összes
vendéglőse ma fizette be a hétvégi bevételét. Máskülönben nem
tudtam volna teljesíteni a kérésedet.
– Ugyan, Harry! Ismerem a magán-pénzügyeidet, és a szüleidét
is. Miért nem emelted le a pénzt egyszerűen a saját számládról?
– A saját számláimhoz semmi közöd, Franz. A szüleiméhez meg
még kevesebb. Szóval, néhány napra kölcsön tudom neked adni ezt
a pénzt anélkül, hogy gondot jelentene és bárkinek is feltűnne. Utána
azonban vissza kell kapnom. Világos?
Bólintok.
– Hatvanezer? – kérdezem.
– Hatvanezer.
 – Köszönöm – mondom, és már nyúlnék a táskáért, de Harry
elhúzza előlem.
– Itt írd alá – tart elém a másik kezével egy papírt.
Szívélyes üdvözletem, írom rá. Méghozzá a lehető
legolvashatatlanabbul.
– És átadod nekem azt a videót, Franz. Azt az átkozott videót a
végzős osztálykirándulásunkról.
Ami egyébként nincs is. Mert videókamerám sem volt soha.
Ennek ellenére ismét csak bólintok egyet.
Végre a kezembe adja az aktatáskát, aztán visszaül az íróasztala
mögé, megigazítja a szemüvegét és eltűnik egy aktakupac mögött,
anélkül, hogy egy percnyi további figyelmet is szentelne nekem.
Alig lépek ki Babsi kisasszonyhoz, belém hasít egy kérdés, ami
egész idő alatt ott motoszkált a fejemben.
– Babsi kisasszony – szólítom meg. – Tulajdonképpen miért
pukedlizik állandóan?
– Mert olyan szép. Tiszteletet fejez ki. És mert így tanultam.
Nemsokára betöltöm a hetvenet, és annak idején egy leánynevelő
intézet növendéke voltam. Udvariasság és jó modor, minden nap ezt
tanultuk – meséli, miközben a lyukasztójával kilyukasztja néhány
irat szélét, én meg figyelmesen hallgatom. – Később meg egyszerűen
nem akartam leszokni róla. Ahogyan a többiek sem. Higgye el
nekem, Eberhofer úr, az egyik legszebb emlékem egész életemből a
legelső kézcsókom. A vonzódás jele volt, és nem volt benne semmi
közönséges. Manapság persze kezet sem csókolnak már az emberek.
Pedig olyan csodálatosan romantikus volt…
Egészen kipirul az arca, miközben beszél. Így aztán megfogom az
egyik ráncos kezét és egy olyan kézcsókot lehelek rá, hogy regénybe
illene. Csillogó szemmel örvendezik és megsimogatja az arcomat.
– Mennyi ideje dolgozik már Zierneréknek? – kérdezem a végén.
– Úgy tizenöt éve lehet.
– Akkor a viszontlátásra, Babsi kisasszony – mondom, azzal
elindulok.
– A viszontlátásra, Eberhofer úr. Nagyon örültem.
Rejtély, hogy egy olyan kedves teremtés, mint ez a Babsi
kisasszony, hogyan dolgozhat egy Harry Zierner-féle alaknak. Aki
egész életében elkényeztetett egyke volt, és mindent megkapott a
szüleitől, amit csak megkívánt. És aki már az általános iskolában ott
gyötörte az osztálytársait, ahol csak tudta. Még a lányokat is. Mert
hogy az anyai nagyapja volt az igazgató. Egyszer azért őt is
elkapták. Igaz, hogy csak egyszer, de még mindig jól emlékszem rá.
Elkaptuk hátul a futballpálya mögött, és alaposan helybenhagytuk.
Utána heteken át nekünk kellett takarítani a pincét és a vécéket az
iskolában.
Ami pedig Berlinben történt, azt ugyan nem vettem filmre, de
láttam. És nagyon jól emlékszem rá.
Negyed négyre már beérek Münchenbe, de Rudihoz csak negyed
ötre érek oda. Mert hogy ebben a hibbant városban lehetetlenség
parkolóhelyet találni. A végén el is fogy a türelmem és odaparkolok
egyenesen Rudi házának kapuja elé, arra a helyre, ami a szállítóknak
van fenntartva. Alapjában véve én is szállítok valamit, nem igaz?
Fogom az aktatáskát és már robogok is fel a lépcsőn a második
emeletre.
– Hatvanezer – közlöm nem minden büszkeség nélkül, kinyitom
a táskát és leülök.
Miközben Rudi és a Lottó-Ottó csak bámulja meredten a
bankjegyeket, érzem, hogy lassan feltámad bennem az éhség. Ami
persze érthető is, hiszen egész nap nem ettem mást, mint azt a két
kicsi szendvicset.
– Most aztán bámultok, mi? – kérdezem egy idő után, ami alatt
mindketten csak bámultak.
– És mit kezdünk vele? – kérdezi végül hozzám fordulva Lottó-
Ottó.
– Mégis mit kezdenénk, te zseni? Fogod ezt a táskát, elviszed a
hitelezőidnek és kifizeted őket. Ezzel időt nyerünk, és téged meg az
anyádat is kivonunk a tűzvonalból. Aztán meglátjuk, hogyan
tovább.
– Előtte azonban meg kell jelölnünk a bankjegyeket – jelenti ki
Rudi. Őszinte elismeréssel a szemében kiemel egy köteg bankjegyet
és megszaglássza.
– Szó sem lehet róla – közli azonnal nyersen Lottó-Ottó. – Nem
vállalhatunk több kockázatot.
 – Otto – mondom, azzal felállok és megindulok a konyha felé. –
Csak hogy értsük egymást: attól, hogy odaadod nekik ezt a pénzt, a
te tartozásod nem szűnik meg. Csak éppen másnak fogsz tartozni.
A hűtő szinte teljesen üres. Csak egy megkezdett csomag
halrudacska van benne, valamint majonéz és sűrített tej.
– Igen – hallom a nappaliból Lottó-Ottó hangját. – De az a valaki
valószínűleg nem fogja majd levágni az ujjamat. És nem
fenyegetőzik azzal, hogy megöli az anyámat.
– Azért érte sem tenném tűzbe a kezemet – mondom, már
visszafelé tartva.
Lottó-Otto közben már rendesen össze is szedte magát, és már
pakolja a pénzt az aktatáskából a hátizsákjába.
– Egyébként kik is pontosak ezek a fickók, akiknek a pénzt
viszed? – érdeklődöm.
– Én… Most hagyj békén, kérlek!
– Hol akarod odaadni nekik?– faggatom tovább.
– Landshutban. Már indulok is.
– Landshutban pontosan hol?
– Az az én dolgom, a fenébe!
– A te dolgod? Megkergültél, vagy mi van veled? – emelem fel a
hangomat. – Csak nem gondolod, hogy végigcsinálom ezt az egész
stresszt, megszerzem neked a pénzt, hogy visszafizethesd az
adósságodat, aztán egyszerűen hagylak elsétálni?
– Miért, mit akarsz csinálni?
– Elkísérlek. Komolyan azt hitted, hagylak egyedül elmenni egy
ekkora összeggel? Hogy aztán beülj vele a legközelebbi kaszinóba?
– De nem kísérhetsz el, Franz! Mondtam neked, hogy kollégáid
vannak közöttük. Azonnal felismernének.
– Micsoda? – vág közbe Rudi. – Azt akarod mondani, hogy
rendőröknek tartozol?
– Nem csak nekik, de nekik is. Ezért kell egyedül lebonyolítanom
az átadást.
– Otto – mondom neki, nyugalmat erőltetve magamra. – Semmit,
de semmit a világon nem fogsz egyedül lebonyolítani, megértetted?
Vagy az én szabályaim szerint játsszuk végig a játékot, vagy most
azonnal visszaveszem a pénzt és viszlát. Felfogod végre, hogy
hivatalos rendőrségi ügyről van szó? Az egészbe csak azért vágtam
bele, mert sajnállak, az anyádat meg még nálad is jobban sajnálom.
– Majd én elkísérem – mondja hirtelen Rudi. Odalép a fogashoz,
leakasztja a zakóját, belebújik, aztán még egy lapos sapkát is a fejébe
nyom, olyan lehajtható fülvédőset.
– Ne tedd ezt velem, Franz! – jajdul fel hirtelen a Lottó-Ottó.
– Vagy a pénz és Rudi, vagy egyik sem – mondom, és
látványosan előhúzom a kocsikulcsot a zsebemből.
Öt perc sem telik el, már úton is vagyunk Landshut felé. Rudi
hátul ül, pontosan az ülés közepén, és a hülye sapkájával pontosan
kitakarja a hátsó ablakot. Hiába szólok neki, nem húzódik oldalra,
mert attól fél, hogy egyetlen szót is elmulaszt abból, amit mi elöl
beszélünk. Főleg, hogy róla, az ő becses személyéről is szó esik, és
finoman szólva nem a leghízelgőbben. Egy órát sem bírt volna ki
többet vele, panaszolja Lottó-Ottó. Megkérdezte tőle,
beszappanozza-e a hátát. Amit még a saját anyjának sem engedne
meg. Micsoda egy hülye buzis dolog lenne már. Ő csak jót akart, szól
közbe erre Rudi. És hogy ő a maga részéről nagyon örülne, ha valaki
néha beszappanozná a hátát. Aztán ott volt az a dolog a parókával.
Mert hogy Rudi elszántan ragaszkodott hozzá, hogy Lottó-Ottó egy
vörös női parókát húzzon a fejére a reggeli sétájukhoz. Amitől ő
teljesen kiborult, de semmi nem segített, Rudi akarata érvényesült,
és Lottó-Ottó idegen hajjal ékeskedve kellett sétáljon, és hogy ő ezért
úgy szégyellte magát.
– Biztonsági intézkedés volt – mordul fel újra Rudi hátulról. – Mi
lett volna, ha felismer valaki?
– Rudi – szólok közbe. – A lehetőség, hogy valaki ezek közül a
gazfickók közül éppen ezen a környéken, München közepén
járkáljon, megpillantsa a Lottó-Ottót, és ezer ember szeme láttára,
fényes nappal, a nyílt utcán agyonlője, meglehetősen kevéssé
valószínű.
– Azt soha nem lehet tudni. A gonosz mindig itt leselkedik
körülöttünk – morog kissé sértetten Birkenberger, összefonva a
karját.
Egy ideig mindannyian hallgatunk.
 – Hol tegyelek ki, Otto? – szakítom meg szűk húsz perccel később
a csendet.
– Az északi városszélen, az ipari területen, ahol azok a nagy
üzletek is vannak. A következő kijáratnál már le is kanyarodhatsz –
mondja, aztán felhúzza a kapucniját és feltesz egy napszemüveget.
Utána felveszi a földről a hátizsákját és a melléhez szorítja.
– Egy percre se téveszd szem elől – súgom oda később Rudinak,
miközben kiszálláshoz készülnek.
– Felesleges mondanod, Franz. Profi vagyok – suttogja vissza.
Miután kiszálltak, egy ideig még nézek utánuk. Lottó-Ottó megy
elől a keskeny járdán, mögötte jó tíz lépéssel lemaradva ballag Rudi.
Aztán újra elfog az éhség, úgyhogy a gázra lépek és már ott sem
vagyok.
Amikor bekanyarodom hazai udvarunkra, gyönyörű alkonyi
vörösben pompázik az ég. A nyár a végéhez közelít. A fák lombja
lassan egyre színesebb lesz, néhány levél már a földön hever.
Nagyon szép látvány. Olyan jó érzést kelt, hogy azt már csak egy
kitűnő vacsora tudná felülmúlni.
Sajnos azonban amint kinyitom a kocsi ajtaját, minden jó érzésnek
vége. Maró bűz csapja meg az orromat, aztán egészen a gyomrom
mélyéig hatol. A nap során talán egyszerűen megfeledkeztem róla,
vagy inkább csak elnyomtam magamban, ki tudhatja, vagy csak
reménykedtem benne, hogy estére eloszlik majd a Nagyi fertőtlenítő
hadjáratának illat-emléke. Csakhogy nem oszlott el. Még az udvart is
olyan bűz lengi be, mintha valami vegyi gyárban lennénk. Mégsem
kerülhetem el, hogy bemenjek a házba, például azért, hogy
megnézzem, vannak-e túlélők.
Az ajtó mellett vödrök sorakoznak, mindegyik vödör peremén
egy-egy rongy szárad. Bent a házban nincs senki, viszont az összes
ablak tárva-nyitva, a konyhaasztalon pedig egy cédula fogad. A
szállodában vagyunk, áll rajta.
Mielőtt még én is elindulnék, elmenekülve a szagtechnikai
pokolból, még gyorsan be kell néznem a disznóólba is. Ott
szerencsére valamivel jobb a helyzet, ami persze logikus is, mert ide
nem terjedt ki a Nagyi tombolása. Lotta Paul kiságya mellett fekve
szunyókál. Látva, hogy életben van, valamint, hogy az összes ablak
rendesen be van csukva, én is elindulok a szállodába.
A bécsi szelet után, de még az almás rétes előtt megszólal a
telefonom. Rudi keres. Asztaltársaim megrovó pillantásokat vetnek
rám, ezért felállok és arrébb megyek.
– Lottó-Ottó eltűnt – hallom Rudi hangját, de nem egészen értem,
mit akar mondani.
– Hogyhogy eltűnt? – kérdezem rosszat sejtve.
– Eltűnt. Egyetlen másodpercre sem tévesztettem szem elől, meg
is esküszöm neked, ha kell! Mégis, mintha valami varázslat történt
volna, egyik pillanatról a másikra egyszerűen már nem volt ott!
– Varázslat? Én hülye, én még azt hittem, tényleg profi vagy,
Rudi! De egy profival nem eshet meg ilyesmi.
– Rendes esetben velem sem, Franz. Te is nagyon jól tudod,
hogy…
– Hol vagy most? – szakítom félbe dühösen.
– Máris küldöm a tartózkodási helyemet – mondja vékony
hangon, miközben visszamegyek az asztalhoz a telefonnal.
– El kell mennem még egy kis időre – mondom, és azonnal látom,
ahogy Susi szemöldöke szinte a haja tövéig emelkedik.
– Most? – kérdezi Leopold az órára nézve. – Ugyan miért? Nem
történt a faluban semmi gyilkosság vagy hasonló, arról tudnánk.
– Nem történt, és ez maradjon is így – mondom és kacsintok
Paulnak, aki a Nagyi ölében ülve hihetetlen mennyiségű
sültkrumplit tüntet el.
– Örülj neki – mormog a Papa az asztal fölött, előhalászva a
dohányzacskóját. – Legalább nem kell visszajönnöd a sok irtószertől
bűzlő házba.
Feláll és kisétál.
– Sajnos tényleg mennem kell – ismétlem el. – Az almás rétest
csomagoltassátok be nekem, majd megeszem később.
Amikor búcsúzóul egy puszit akarok nyomni a Susi arcára, olyan
villámgyorsan húzódik el, hogy csak a tarkóját érem el. Nagyon
köszönöm!
 8. fejezet
Amikor szűk fél órával később újra Landshutba érek és odahajtok
Rudihoz, oly mértékben dühös vagyok rá, hogy a legszívesebben
behúznék neki egyet. Kiszállok és odarohanok a padhoz, amelyen
nagy kényelmesen üldögél, de abban a pillanatban, hogy lendülne a
kezem, elkapja a karomat, megrántja, és közben még a nyakamat is
megkarmolja.
– Au! – üvöltök fel.
– Meg akartál ütni, Franz? Gyerünk, mondd ki! Meg akartál ütni?
– üvölt vissza.
– Hogyne akartalak volna, te szerencsétlen! És még mindig meg
akarlak ütni! – bömbölök, és már újra emelném a kezem, mire
Birkenberger váratlanul futásnak ered, és már az első néhány lépés
után be kell látnom, hogy sokkal gyorsabb nálam. Ezért aztán fel is
adom és inkább ráülök a motorháztetőre. Nemsokára Rudi is
visszajön, egy percre megáll biztos távolságra, aztán azonban látja,
hogy alig kapok levegőt, úgyhogy végül odaül mellém.
– Szállj le a kocsimról! – zihálom.
– Miért?
– Mert az én kocsim!
– Ezzel tökéletesen tisztában vagyok, Franz. Csakhogy te is rajta
ülsz.
– Igen, mert az én kocsim. Ülj a sajátodra! – mondom, mire
bemutat nekem.
– Ugyan, Franz, te is tudod, hogy nem szándékosan veszítettem
szem előtt a kölyköt. Egy percre mentem csak el vizelni…
– Te vizelni voltál? – kérdezem, mert nem hiszek a fülemnek.
Rudi alig észrevehetően bólint. – Ez aztán mindennek a teteje!
– Vizelni emberi dolog, Franz. Szerinted mégis mit kellett volna
csinálnom? Bepisilnem?
– Az is egy lehetőség lett volna. És tudod, miért? Mert miután én
apait-anyait beleadok, hogy megnyerjük ezt a meccset, te az utolsó
pillanatban berobogsz a pályára és gondoskodsz róla, hogy
elveszítsük a legfontosabb játékosunkat.
– Valami futballtraumát dolgozol fel éppen?
 A legszívesebben újra behúznék neki egyet.
– Hol láttad utoljára Lottó-Ottót? – kérdezem verekedés helyett.
– Ott, a benzinkútnál – mutat az út túloldalára.
– Melyik irányba ment?
– Hát arra – mutogat megint.
– Nem jutottatok valami messzire. Háromszáz méter? Négyszáz?
Mindegy, most inkább szállj be – mondom, és magam is beülök a
kocsiba, aztán elindulunk.
Hajnali két óráig keringünk a városban, szinte nincs olyan tér,
utca és sikátor, ami ne vizsgálnánk át. Benézünk a hátsó udvarokba,
aztán az összes kaszinóba is. Végtére is Lottó-Ottó súlyosan
szerencsejáték-függő, és hatvanezer euró van a hátizsákjában.
Ráadásul maga is tudja, hogy ha ma meg is adja a tartozását a
hitelezőinek, egy újabb tartozás lép azonnal a helyébe, méghozzá
pontosan ugyanolyan összegű. Kézenfekvő lenne ezért, hogy a
pénzátadás helyett inkább megpróbál több pénzt csinálni valamelyik
kaszinóban.
Az utcák kihaltak. Hideg van. Fáradt vagyok.
– Hol tegyelek ki? – kérdezem Rudit, mert már nincs más
vágyam, csak hogy hazamehessek.
– Nálatok, az udvarban. Az első vonat csak három óra múlva
indul Münchenbe, nekem pedig aludnom kell valahol, kedves Franz.
– Az lehet. De nem nálam, kedves Rudi.
– Komolyan beszélsz?
– Úgy nézek ki, mint aki viccel?
– Seggfej! – sziszeg rám, kinyitja a kocsi ajtaját, és kiszáll.
Húsz perccel később végre ott állok hőn szeretett disznóólam
előtt. Látom, hogy bent még ég a lámpa, ami nagyon szokatlan
ebben az órában. Amikor belépek, kimered a szemem: Nicole ül a
kanapén melegítőben, és a telefonján játszik.
– Nicole? Te meg mit csinálsz itt? – kérdezem, miközben kibújok
a dzsekimből és a cipőmből.
– Az ég szerelmére, halálra rémítettél, Franz!
– Elnézést. De ez az én ágyam, ahol éppen üldögélsz, úgyhogy
valamennyire mégiscsak jogos a kérdésem.
 Nagyon sajnálja, válaszolja erre Nicole. A Nagyi miatt van
minden. Mert hogy a Nagyi hallani sem akar róla, hogy Nicole még
egyszer betegye a lábát a nagy házba. Ugyanakkor ahhoz azért nem
volt szíve, hogy csak úgy az utcára tegye szegény asszonyt. Hová is
mehetne, nem igaz? Ezért aztán egyszerűen beszállásolta hozzám a
disznóólba. Megtudom, hogy Susi nagyon megértő volt és átvonult a
nagy házba aludni Paullal együtt. Így aztán minden szépen el is
rendeződött. Most már csak azt kellene tudnom, én vajon hol
aludhatnék, mert hogy énrám senki nem gondolt ebben az egész
nyomorúságban.
Jó, megpróbálkozhatnék odaát a nappalival. Ha szerencsém van,
a Papa ma nem ott aludt el a Beatlest hallgatva, hanem elvonult az
ágyába, ezzel a kanapé a rendelkezésemre állna. Bele is bújok a
fürdőköpenyembe és a papucsomba.
– Hallottál valamit a fiadról? – kérdezem, mielőtt elindulnék, de
Nicole csak a fejét rázza és felemelve mutatja nekem a telefonját.
– Legalább százszor próbáltam már hívni, és SMS-t is küldtem
neki, de semmi. Te sem tudtad elérni, ugye?
– Igen és nem – felelem ásítva, és induláshoz készülök. – Ma
délutánig még kapcsolatban voltam vele. Remekül érezte magát,
kiváló körülmények között volt. Jó éjt, Nicole.
– Ez egy kicsit megnyugtat. Jó éjt, Franz. És köszönöm.
Nyugtalan az éjszakám, kaotikus álmok között forgolódom ide-
oda. Álmomban az utcán heverek és Rudi hajol fölém, a kezében a
Simmerlék hentesbárdjával. A szeme tágra nyílt, a tekintete zavaros.
A saját kezemet nem látom, de pontosan tudom, hogy ő látja, és
mindjárt meglendíti a bárdot, és levágja vele két ujjamat. Mint az
őrült, próbálok a lelkére beszélni, de mintha meg sem hallaná. Aztán
hirtelen Lottó-Ottó kandikál át a válla fölött.
– Segíts már! – kiáltok oda neki.
– Csináld! – sziszegi a Lottó-Ottó Rudi fülébe, aztán előveszi a
hátizsákját és pontosan a fejem fölé tartja. És pontosan abban a
pillanatban, amikor Rudi meglendíti a bárdot, pénzeső zúdul le rám,
és hirtelen már nem is látom a két alakot, csak a fölöttem lebegő, de
soha le nem ereszkedő bankjegyeket.
 – Franz – hallom aztán valahonnan a távolból, és azonnal
felismerem Susi hangját. Nem cseng éppen barátságosan, de
legalább ő az, aki ott áll a kanapé előtt, és nem a Lottó-Ottó. Vagy
éppen Rudi Birkenberger a hentesbárddal.
– Annyira örülök, hogy itt vagy, Susi – mondom felülve.
– Tegnap is itt voltam, Franz, de akkor nem kimondottan örültél
nekem – feleli. Mintha valami cinikus kis felhangot hallanék ki a
hangjából.
– Történt valami, Susi? Lemaradtam valamiről?
– Szerintem inkább én maradtam le valamiről, Franz.
– Ez meg hogy jut eszedbe?
– Meg tudnád magyarázni, miért kiabálsz hajnalok hajnalán
torkod szakadtából, hogy nem, nem, ne tedd, hiszen szeretlek, tudod
hogy szeretlek? Álmodban? Meg tudod magyarázni? És hogyan
kerül egy jó nagy folt a nyakadra? Ki harapott meg? Igen, ilyen sok a
kérdés, kedves Franz. És ha tudod a helyes válaszokat, tudod, hol
találsz meg – mondja, azzal hátat fordít és megindul az ajtó felé.
– Susi! – kiáltok még utána.
– Ó, igen – mondja megállva. – Ma te vagy a soros, hogy elhozd
Pault az óvodából, és azt tanácsolom, pontos legyél, különben annyi
neked.
– Susi… – próbálkozom újra.
– Indulnom kell dolgozni, már így is késésben vagyok. Gyere,
Paul, indulunk! Vedd fel a sapkádat – hallom még a folyosóról,
aztán távoznak.
Ez meg mi volt? Tényleg ilyen furcsa dolgokat kiabáltam volna
álmomban? Jó, lehet, hogy a hülye rémálom miatt. Az
megmagyarázná. Mert álmomban kétségtelenül szerelmi
vallomással próbálkoztam Rudi Birkenbergernél, amikor
meglendítette a fejem fölött a bárdot. Abban a pillanatban százszor
is szerelmet vallottam volna neki. Még kínaiul is, ha azt kéri.
Ami a nyakamat illeti, annak utána kell néznem a tükörben.
Kiballagok a folyosóra és megállok a tükör előtt. Juj! A sebesülésem
tényleg úgy néz ki, mintha valami érzéki harapás nyoma lenne.
Nagyon is. Csakhogy nem az, mint tudjuk. Hanem Birkenberger
karmolásának a nyoma. Pontosan ott karmolt meg tegnap a kis
összeakaszkodásunk során. Rudi Birkenberger miatt fog
tönkremenni az életem? Lehetséges, hogy természetfeletti ereje van?
Vagy valami vudu-varázslatot csinált az éjszaka csak azért, mert
mérges volt rám, amiért nem alhatott nálam? Lehetséges. Nagyon is.
Ha az ember belegondol, megesett már, hogy mindenféle ezotéria-
dologba keveredett.
A konyha felől viszont tojás és szalonna illata száll, ezért
elfordulok a tükörtől és nyílegyenesen indulok az illatok forrása felé.
Nagyi a tűzhely előtt áll és óriási adag rántottát készít, a Papa
meg az újságjába mélyedve ül. Kitöltök magamnak egy jó erős kávét.
– Valaki megharapta a nyakadat – közli néhány perccel később a
Papa, összehajtogatva és félretéve az újságját. – Ha mérlegeljük,
hogy éjjel kettőkor még nem voltál itthon, aztán meg a nappaliban
aludtál a kanapén, azt hiszem, Susit kizárhatjuk a lehetséges
elkövetők közül. Szóval, ki volt az a nő?
– Nem nő volt, hanem Rudi – mondom álmosan.
– Te jó ég! Birkenberger harapott bele a nyakadba?
– Nem harapott bele, Papa, nem úgy történt, hanem…
– Kímélj meg a részletektől – szakít félbe a Papa a kezét felemelve.
A Nagyi odalép az asztalhoz a nagy serpenyővel, és kezdi
szétosztani a tojást és a szalonnát négy tányérra.
– Az egyiket vidd át Nicole-nak, biztosan éhes már – mondja,
azzal fogja az egyik tányért és a kezembe nyomja. Miközben nekem
magamnak is hangosan korog a gyomrom. És talán én is szeretném
addig megenni a reggelimet, amíg még forró. De semmi sem segít. A
Nagyi úgy néz rám, hogy tudom, semmi értelme ellentmondani.
Indulás hát a disznóólba, ellátni Nicole-t.
Amikor megérkezem, nem látom sehol. Biztosan a fürdőszobában
van. Leteszem gyorsan a tányért az asztalra, aztán már robogok is
vissza a saját reggelimhez.
Alig ülök le azonban az asztalhoz, amikor a Nagyi komor arccal
nézegetni kezdi a nyakamat.
– Egy harapásfolt van a nyakadon – közli végül a fejét csóválva. –
Nagyon remélem, hogy Susitól.
– Nem tőle. Ruditól – brummog a Papa, de a Nagyi szerencsére
nem hallja.
 Az étkezés hátralévő része csendben telik el, mindenkit lefoglal a
táplálkozás, senkinek sincs kedve beszélgetni. Ennek megfelelően
riadtan rezzenek össze, amikor megszólal a telefonom. Mert ha az
ember ilyen fáradt, és kap egy ilyen jó reggelit, amiben kellemesen
elmélyedhet, az már meditációnak is elmegy, nem igaz?
– Nem akarod felvenni? – érdeklődik a Papa, miután percekig
csak bámulok a zörgő kis gépezetre. Igaza van.
– Eberhofer – mondom, aztán alig értek valamit. Egy férfihang
hív, nagyon idegesnek és felindultnak hangzik. Lottó-Ottóról
zagyvál valamit, meg valami tűzről, és hogy mindenfelé
üvegszilánkok hevernek szanaszét. Rossz a vonal, csak töredékeket
hallok, aztán teljesen meg is szakad a kapcsolat.
– Átnézek a lottózóhoz – mondom, bekapva még egy utolsó
falatot.
– Miért, történt valami? – érdeklődik azonnal a Papa.
– Azt akarom megtudni – felelem. – Állítólag mindenféle
szilánkok hevernek szanaszét, és valami még ég is.
Már hallom is a tűzoltók szirénáját a távolból.
Évek óta szeretném megtudni, hogy csinálják. Úgy értem, a
Niederkaltenkircheni Önkéntes Tűzoltók. Hogy csinálják, hogy
szinte még fel sem lobbant a tűz, ők már a helyszínen vannak. Vagy
legalábbis alig néhány másodpercen belül. Olyan elhivatottak, hogy
az ember el sem hinné.
Amikor egy perccel később kimegyek a járőrautóhoz, a Papa már
ott ül az első ülésen. Azt mondja, már úgy unatkozik itthon, és ha
végre történik valahol valami, akkor azt ő látni akarja. Tőlem jöhet,
mondom neki. Nekem aztán édes mindegy.
Gondolom legalábbis. Egészen addig, amíg meg nem látom, hogy
a lottózó előtt összegyűlt tömegben ott szemlélődik a polgármester
is.
– Ó, idősebb és ifjabb Eberhofer! Egy kis családi kirándulás?–
indul felénk sietve.
Szóba sem állok vele, hanem átvágok a tömegen, egyenesen a bolt
ajtaja felé.
A tüzet már eloltották, a tűzoltó kollégák nemcsak gyorsak, de
rutinosak és ügyesek is, nem hiába gyakorlatoznak minden hétfő
este a falu szélén a régi katonai gyakorlópályán.
– Ezt csak egy Molli csinálhatta – szólal meg hirtelen mellettem a
Papa.
– Egy micsoda? – szólok oda anélkül, hogy megfordulnék.
– Hát egy Molli. Egy Molotov-koktél. Mit tanítottak nektek
egyáltalán a rendőrakadémián?
– Igen, tényleg egy Mollit dobtak be – erősíti meg mellettünk egy
fiatal tűzoltó látható elismeréssel. – Honnan tudta? Méghozzá ilyen
távolságból! Esetleg Ön is tűzoltó volt valamikor?
– Nem. Én inkább az ellenkező oldalon álltam – közli vele a Papa.
– Persze, még nagyon fiatal voltam. De az én időmben, akkor még…
– Kérlek, ettől kímélj meg minket, Papa – szakítom félbe, mielőtt
érzelgősen elmerülne rég elmúlt ifjúságának emlékeiben.
– Egy holttest van bent, Franz! – kiált hirtelen felém egy másik
tűzoltó.
A tömeg felmorajlik.
– Hallotta, Eberhofer? – bök oldalba a másik oldalról a
polgármester. – Egy holttest van bent! Csináljon már valamit!
Csinálok valamit. Előveszem a fegyveremet és barátságosan, de
határozottan felszólítom a polgártársakat, hogy ürítsék ki a teret.
– Ezt nem gondolhatja komolyan! – csattan fel egy újabb jól
ismert és igen kevéssé kedvelt hang. Megfordulok. A pontyszájú
nőszemély áll ott az Ansgar nevű kölykével.
– Mit nem gondolhatok komolyan? – kérdezem egyre
feszültebben.
– Hogy fegyverrel, erőszakkal üríti ki a teret!
– Ó, hogy erre gondol? – A fegyver csövével néhányszor
megütögetem a mellkasát, amire rángatózni kezd. – Hiszen még be
sem vetettem, nagyságos asszonyom. Még nem. Egyébként pedig ez
itt már nem a tér, hanem egy bűnügyi helyszín. Most pedig
távozzon!
Úgy látom, eléggé mérges, mert fújtat még néhányat. Lehet, hogy
mindjárt kapálni kezdi a földet a lábával. Végül fiacskájával együtt
szerencsére a távozás mezejére lép. Nagyon helyes. Ezzel első
körben sikeresen eltávolítottam minden illetéktelen személyt a
helyszínről. Pontosabban mindenkit, a Papát kivéve. Ő ugyanis még
ott áll a tűzoltók között és éppen elkápráztatja őket lenyűgöző
szaktudásával a mindenféle gyújtogatásokkal kapcsolatban. És hogy
mi minden változott az utóbbi ötven évben, magyarázza nagy
tudálékosan.
Szolgálati kötelességemnek eleget téve bemegyek a boltba, hogy
megnézzem a lehetséges áldozatot. Bokáig tocsogok a vízben, a
tűzoltók mindent eláztattak. Megszámlálhatatlan mennyiségű
szelvény, prospektus és újság úszik mindenfelé. A falak kormosak,
feketék. Iszonyú büdös van. De hullát, azt sehol nem látok.
– Hol kellene lennie annak a ti hullátoknak? – kiáltok ki.
– A hátsó szobánál! – érkezik gyorsan a válasz.
Igaz is, a lottózónak van egy kis hátsó szobája. Oda vitte be
Nicole a nagy jackpot-táblát.
Átvágok a tócsákon és az úszó szeméten, és lám: a tűzoltók igazat
mondtak. A hátsó szobába vezető ajtó mellett egy élettelen test hever
a vizes padlón. A hasán fekszik, arccal lefelé. Mégis azonnal tudom,
ki az. És ettől szörnyen érzem magam. De nagyon. Egy pillanatra
még a könnyem is kicsordul. Letörlöm a kézfejemmel. Nem
kezdhetek el zokogni egy tetthelyen, a sok tűzoltó szeme láttára.
– Jaj, Nicole – mondom. Letérdelek mellé és óvatosan
megfordítom. Olyan fáradt és szomorú az arca, hogy azt el sem lehet
mondani.
Mi lesz most Lottó-Ottóval? Már eddig is csak vergődött, de
mostantól, anya nélkül…
Ha leszámítjuk Paul születését és az én Ludwigom halálát,
utoljára a 2002-es futball-világbajnokság idején sírtam. Ültem a tévé
előtt, és amikor a bíró lefújta a meccset, ugyanolyan letaglózva
meredtem a képernyőre, mint mindenki más, szerte az egész
országban. De ahelyett, hogy kikapcsoltam volna, csak néztem
tovább Oliver Kahnt, ahogy ott állt nyomorúságosan a kapujában.
Tizenhét éve már. És most pontosan ugyanúgy érzem magam.
 9. fejezet
Az egyetlen, amit képes vagyok rendben elintézni ezen a szörnyű
napon, az az, hogy időben elhozom Pault az óvodából. Sőt, nem is
időben, hanem idő előtt. Igazából már egy órával korábban ott
kuporgok az öltözőben, az aprócska padon, és csak bámulok a sok
ugyanolyan apró kis gyerekcipőre. Kétszer-háromszor elmegy
előttem egy óvónő, és megkérdezi, minden rendben van-e.
Természetesen rendben van. Mi ne lenne rendben? Hátulról, a
csukott ajtó mögül gyerekhangok hallatszanak. Énekelnek.
Nevetnek. Alapjában véve minden olyan, mint máskor, tehát
rendben van. Csak Nicole halott. Ez minden.
Mielőtt idejöttem, még tettem egy kitérőt haza. Bementem a
disznóólba, mert még körül akartam nézni, mintha ott valami
magyarázatra lelhetnék. Fogalmam sincs, miért gondoltam így.
Talán csak arra akartam rájönni, mégis miért indult el Nicole a hülye
boltjába. Magyarázat azonban nincs. Csak a tányér van ott a
szalonnás tojással. Ugyanott, ahová reggel letettem. Időközben egy
kövér légy szállt le a tojásra, beleragadt és nem tudott újra felszállni.
Így aztán most ő is halott. A kanapét, amely Nicole hálóhelyéül
szolgált, szép rendben találom. A gyapjútakaró összehajtogatva
fekszik rajta, a párnák felrázva, szépen sorba állítva. Még a törölköző
is, amit használt, gondosan összehajtogatva fekszik a kanapé
végében. Rejtély, miért rakott mindent ilyen pedáns rendbe,
miközben otthon mintha egy szemeteskukában élt volna.
Az órára nézek. Még húsz perc.
Különböző okoknál fogva felhívom Birkenbergert. Először is
azért, mert végtére is joga van hozzá, hogy értesüljön a
fejleményekről. Másodszor pedig tényleg illendő, ha a történtek után
én jelentkezem először. Nehogy aztán ma éjjel is olyan szörnyű
rémálmaim legyenek.
– Jól telt az éjszakád, seggfej? – Ez az első, amit hallok. Semmi
köszönés-
– Elmegy. És a tiéd?
Neki pompás éjszakája volt, közli velem azonnal. Érdekes módon
őszinte elragadtatás árad a hangjából. Tegnap éjszaka ugyanis egy
fantasztikus találkozásban volt része a landshuti főpályaudvaron,
meséli. Egy bizonyos Theresával méghozzá. Aki egyfelől a
pályaudvari misszió önkéntese, másfelől pedig egy csodálatos
teremtés, aki sok sorscsapás után is képes volt talpra állni. És ez a
Theresa aztán hajnalig foglalkozott vele. Szeretettel és barátsággal.
És ellátta mindennel, amire csak szüksége volt.
Ez a Birkenberger tényleg egy szerencsés alak, azonban sajnos el
kell rontanom rózsás hangulatát. Elmesélem neki, mi minden történt
nálunk ma reggel.
– Komolyan… komolyan beszélsz, Franz? – kérdezi. Őszinte
megdöbbenés árad a hangjából. – Nem hülyéskedsz?
– Sajnos nem, Rudi. Bár megtehetném.
Egy perc csend.
– Nem jutok szóhoz – hallom aztán. – Felfoghatatlan. Egy
Molotov-koktél… a ti porfészketekben. Hihetetlen! Te jó ég, a
szerencsétlen Lottó-Ottó mihez kezd most? Olyan erősen kötődött az
anyjához!
– Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, először is meg kellene találnunk –
válaszolom.
– Tegnap éjjel még gyalog is bejártam a fél várost, de a fickót
mintha a föld nyelte volna el. Te hol vagy most, Franz?
– Az óvodában. Ma én viszem haza Pault.
Egy újabb percig hallgatunk, aztán megint Rudi töri meg a
csendet.
– Azt mondtad, egy Molotov-koktélt dobtak a lottózóra? Biztos
vagy benne?
– Igen. Láttam a helyszínt.
– Franz, ha ez igaz, akkor az egyértelműen a szervezett bűnözésre
utal. Mit gondolsz? Lehet, hogy egyenesen a maffia áll mögötte.
Vagy az apád, a vén forradalmár.
– Nagyon vicces, Rudi.
– Jó, bocsánat, tényleg hülye vicc volt. De most őszintén, Franz,
akármilyen tragikus is ez az eset, ez egyúttal azt is jelenti, hogy új
gyilkossági ügyünk van – folytatja, és mindjárt erőre kap a hangja.
– Nem feltétlenül, Rudi. A bolt ajtaján még ott lógott a tábla, hogy
átmenetileg zárva. Nicole meg hátul volt, egy hátsó helyiségben,
amikor a Molotov-koktélt bedobták a boltba. Ha pedig a tettes nem
tudta, hogy van valaki bent, akkor az nem gyilkosság volt…
– Butaság – szakít félbe gorombán. – Gyilkosság vagy halált
okozó gyújtogatás, most mellékes. Majd a bíróság előtt kiderülnek a
részletek, de attól még nekünk meg kell találnunk a tettest vagy a
tetteseket. Ahogy mindig is tettük.
Jó, ebben igaza van.
Közben szép lassan befutnak a szülőtársak, mindenki rendesen
lekuporodik az apró padra, várva, hogy átvehesse leszármazottját.
Mivel pedig a fülük hallatára aligha tárgyalhatom ki a lehetséges
elkövetési módokat Rudival, megállapodunk, hogy később
folytatjuk, s azzal elköszönünk.
A várakozó szülők között közben a legvadabb találgatások
terjednek. Mert hogy az ilyen történetek ugyebár futótűzként
terjednek. Engem az egész falu ismer, mindenki tudja, mi a
foglalkozásom, úgyhogy csak úgy zúdulnak rám a kérdések minden
irányból, pedig gyakorlatilag ugyanúgy nem tudok semmit én sem,
ahogyan ők.
– Nézzék, még a nyomozás legelején járok – mondom. – És
ezért…
– Ezért nem kellene inkább most is nyomoznia? – szakítanak félbe
máris, méghozzá aktuális kedvenc ellenségem, a pontyszájú. – Maga
viszont itt ücsörög az óvodában. Úgy tudom, az élettársa csak egy
gépírónő a városházán… neki sokkal több ideje lenne, mint
magának…
– Ő nem élettárs, hanem az én Susim – szögezem le. – És nem
gépírónő, hanem bajor állami köztisztviselő. Maga pedig most
szépen befogja a halszáját, és lesz szíves nem elmagyarázni nekem,
hogyan végezzem a munkámat. Honnan tudja, hogy most éppen
nem nyomozok? Talán a tettes éppen itt van, közöttünk. Maga
például hol volt ma reggel nyolc óra és fél kilenc között?
A választ már nem hallom, mert kivágódik az ajtó és hirtelen
tucatnyi apró lábacska zúdul be nagy dobogással. A pontyszájú
megragadja az Ansgarja kezét, még odavet nekem valamit
mindenféle következményekről, azzal már száguld is kifelé.
 Hazafelé megint a lottózó előtt visz el az utunk, ahová addigra
már kivonultak a helyszínelők, és jelen van néhány fontoskodó alak
is, akiket tapasztalataim alapján a biztosító embereinek gondolok. A
bámészkodók közé újságírók vegyülnek. Az egész helyszín kellős
közepén pedig ott feszít a polgármester, közvetlenül a piros-fehér
szalag mellett állva, és kipirult arccal interjúkat ad. Nagyon élvezi,
de szerencsétlenségére a következő pillanatban az egyik
sajtómunkás felismer engem, futva megindul felém, és a
mikrofonjával a kezében dörömbölni kezd a kocsi ablakán. Egy
szempillantással később már egy kamerás kollégája is követi.
Ami elég hülye helyzet.
Mert hogy a kis Paul az ölemben ül. Szeretjük ezt csinálni, mind a
ketten. Ezen a viszonylag rövid szakaszon az óvoda és a házunk
között ő vezetheti az autót, a kis szaros. Amitől ő persze nagyon
boldog. És persze mind a ketten rendesen be vagyunk kötve. Mégis
attól tartok, nem jól venné ki magát, ha holnap egy ilyen fotó jelenne
meg rólunk az újságban. Ezért aztán gázt adok és eltűnök.
Alig kanyarodunk be a hazai kavicsra, Paul meg én, megszólal a
telefonom. Moratschek keres. Azonnal tudom, hogy ő az, mert
mielőtt még köszönne, meghallom a jellegzetes szippantását a vén
tubákosnak.
– Moratschek bíró úr, tiszteletem – mondom ezért. Kikapcsolom a
biztonsági övet, felemelem Pault és kiteszem az autóból. Sántalotta
már robog is felénk, és azonnal farokcsóválva Paul nyakába ugrik.
Mindig így csinálja, de olyan óvatosan és ügyesen, hogy soha nem
dönti fel Pault. Együtt indulnak futva a nagy ház felé.
– Eberhofer! – hallom a telefonból. – Jól hallottam, hogy ott
maguknál felrobbant egy ház?
– Nem egészen. Egy Mollit dobtak rá. Úgy értem, egy Molotov-
koktélt.
– Tudom, mit jelent a Molli, Eberhofer! Nem vagyok hülye!
– Csak gondoltam…
– Egy Molli… nézzenek oda. Akkor az tényleg nem robbanás volt.
De így is halottakkal járt, nem igaz?
– Megint csak részben igaz. Volt halott, de csak egy…
 – Igen, igen, egy nő, már hallottam. Nem vagyok én hülye, mint
már említettem. Tudunk már valamit?
– A halott nő a bolt üzemeltetője volt – mondom, miközben én is
megindulok a ház felé.
Miközben megosztom a derék bíróval azt a keveset, amit jelenleg
tudok, a konyhába beérve látom, hogy a Nagyi a lábosainál
szorgoskodik. Cigánypecsenye lesz vacsorára paprikás mártással és
nagyon sok hagymával, sült krumplival és fejes salátával. Tökéletes.
Susi éppen az asztalt teríti, Paul pedig néhány kisautóval játszik a
padlón. Ami azt jelenti, hogy nem éppen csendes a konyha.
– Mondja csak, Eberhofer, maga valami fesztiválon van? – kérdezi
a bíró.
– Nem – felelem a valóságnak megfelelően. – A konyhában
vagyok. Mindjárt kész a vacsora. Cigánypecsenye lesz.
– Maga ne egyen, hanem nyomozzon! Különben is, manapság
nem korrekt cigánypecsenyét mondani. Paprikás pecsenyének kell
nevezni. Etikai szempontból legalábbis így helyes. No mindegy.
Folyamatosan tájékoztasson engem minden fejleményről,
megértette? Már úgy értem, ha egyszer nyomozni is jut majd ideje a
sok zabálás közepette.
Kattanás. Letette.
A valóban fantasztikus vacsora után, amely közben
természetesen a lottózó és Nicole tragikus végéről folyik a találgatás
az asztalnál, még néhányszor megpróbálom elérni Rudit, de újra és
újra csak a hülye hangpostája jelentkezik. „Ön a Birkenberger
Magánnyomozó Irodát hívta. Minden helyzetben számíthat ránk,
legyen szó bármilyen kényes ügyről…”
Ezzel meg mi történhetett?
Susi azt mondja, ne izgassam fel magam, és Rudi biztosan
visszahív, amint meglátja, hogy kerestem. Ami kétségtelenül
logikusnak tűnik. Este nyolckor legalábbis így gondolom. Sőt, még
kilenckor is. Fél tízkor viszont már aggasztani kezd a helyzet.
Először is azért, mert azon a környéken, ahol tegnap együtt
kutattunk, mondjuk úgy, nem különösebben okos dolog egyedül
mászkálni. Gyalog meg főleg nem. A másik ok talán nem ennyire
önzetlen. Semmiképpen sem akarok még egy éjszakát rémálmokkal
Ú
eltölteni. Úgyhogy végül fogom is a kocsikulcsot és már éppen
indulnék, amikor Susi becsukja a könyvét és zavartan kukucskál rám
a gyapjútakaró alól.
– Hová akarsz menni ilyenkor, Franz? – akarja tudni.
– El kell néznem Rudihoz. Muszáj – mondom, és hirtelen a ma
reggeli beszélgetésünk jut az eszembe. – Te, Susi. Tényleg semmi
okod az aggodalomra, tudod? Ez a folt itt a nyakamon, ezt nem egy
nő csinálta, hanem Rudi.
– És te még azt mondod, hogy nincs okom az aggodalomra? –
emelkedik meg a hangja.
– Félreértettél, Susi. Ez nem egy harapás, hanem egy karmolás
nyoma. Ugyanis…
– Nem akarom hallani! – közli, és befogja a fülét. – Tudni sem
akarok róla.
Leülök mellé a kanapé szélére, elhúzom a kezét a füléről, és adok
egy puszit a homlokára. Láss csodát, már meg is jelenik a szeretett
duzzogó kifejezés az arcán.
– Susi – mondom. – Mennyi ideje is vagyunk mi együtt?
– Túl hosszú ideje – duzzog.
– Így van. És mondd, egyszer is megbántad azóta?
– Minden áldott nap. Naponta többször.
– Susi – mondom és egy újabb csókot nyomok a homlokára. –
Ahhoz, hogy minden úgy maradjon, ahogyan eddig is volt, meg kell
bíznod bennem. Nincs másik nő. Csak Rudi van.
– Jobban szeretsz, mint Rudit? – kérdezi, és a nyakáig felhúzza a
takarót.
– Nem – mondom. Felállok és elindulok kifelé. – De dolgozom
rajta.
– Gazember! – neveti el magát, aztán huss, homlokon talál a
könyve. Az aktuális kedvenc könyve, ami ráadásul meglehetősen
drága is volt.
– Várd csak ki, amíg hazajövök – vigyorgok rá. – Úgy megkapod
a magadét, ahogy még soha.
– Juj, már most rettegek – hallom még, aztán már csukódik is be
mögöttem az ajtó.
 10. fejezet
Rudinak ugyanúgy nem sikerül a nyomára bukkannom, ahogyan
a Lottó-Ottónak sem. A pályaudvari misszió önkénteseitől azonban
legalább megtudom, hogy Theresa nevű kolléganőjük „egy ritkás
hajú, inas alkatú férfiúval” távozott, hogy megigyanak valahol
együtt egy csésze teát. Ami azért egy kicsit megnyugtat.
Ha már bejöttem Landshutba, teszek egy kört a városnak azon a
részén, ahol Lottó-Ottót sejtem. Sajnos eredménytelenül. Nincs az
utcán, nincs a kaszinókban, sehol sem lelem a legkisebb nyomát sem.
Hiába kérdezősködöm, senki nem látta. Kétségbeejtő.
A körjárat után persze eléggé fáradt vagyok, és már ahhoz sincs
kedvem, hogy Susinak megadjam a magáét. Szerencsére már mélyen
alszik. Hangosan horkol. Vagy Paul az, aki horkol? Mind a ketten
horkolnak. Sőt, Lotta is, de azt már megszoktam.
Lefekszem hát a két horkolóbajnokhoz, elővigyázatosságból
füldugót nyomok a fülembe, és gyorsan el is alszom.
– Franz! – Másnap reggel mintha sűrű ködön át hallanám a
hangot. Susi szólongat, sőt, egy idő után már rázogat is. – Kelj fel,
már legalább tíz perce cseng a telefonod!
Feltápászkodom, de mielőtt még megnézném a telefonomat,
először is lezuhanyozom. Ha az ember fél éjszaka nyomozott,
mégsem sikerült hozzájutnia egyetlen használható információhoz
sem, akkor rászolgált, hogy legalább egy jó forró zuhany alatt
lazíthassa el megfáradt testét.
Olyan sokáig állok a zuhany alatt, hogy a bőröm már ráncos és
rózsaszín. Aztán felöltözöm és megyek reggelizni.
Mint várható volt, a napilap kimerítően és fényképekkel
illusztrálva beszámol a lottózónál történtekről. Ostoba módon a
tudósítás alatt éppen az én képem díszeleg, Paullal az ölemben.
– Nézd csak, Franz – tolja elém az újságot a Papa. – Benne
vagytok az újságban a kicsivel!
Benne vagyunk. Tényleg. A kölyök valóban fotogén, azt meg kell
hagyni. Valósággal ragyog az arca, ahogy a kormányt szorongatva
néz a kamerába. Vele ellentétben én meglehetősen morcos arcot
vágok. Sok-sok ránccal, méghozzá. Tényleg ilyen öregnek nézek ki?
 – Mutasd csak – szólal meg Susi, és kiveszi a Papa kezéből a
napilapot. Egy pillanatig bámulja a fényképet, aztán az újság fölött
egyenesen rám néz. – Legalább százszor megmondtam már, hogy
vezetés közben nem tarthatod Pault az öledben! Így volt, Franz? Így
volt, vagy nem így volt?
– De hát nem történt semmi – próbálkozom egy mosollyal. – Be
voltunk kötve és nagyon lassan hajtottunk. És nézd, milyen
elragadtatott arcot vág a kicsi! A vezetés nagyon jó móka, nem igaz,
Paul?
– Jó móka, Papa – ismétli meg a rendes gyermek, és olyan
grimaszt vág közben, hogy ott helyben fel tudnám falni, aztán
beleharap a vajas zsemléjébe.
– Pontosan – folytatom, és iszom egy korty kávét. – Különben is,
ha az ember autóversenyző akar lenni, nem lehet elég korán kezdeni.
A Nagyi is maga elé húzza az újságot.
– Nézd csak, Susi – örvendezik. – A fiúk benne vannak az
újságban! Mindjárt ki is vágom és elteszem emlékbe!
– Itt mindenki megbolondult? – Susi feláll és a mosogatóhoz viszi
a tányérját. – Amit csinálsz, Franz, az tilos. Méghozzá azért tilos,
mert veszélyes. Ráadásul még rendőr is vagy, akinek példát kellene
mutatnia! És egyáltalán, nem akarom, hogy a fiammal…
– Susi – szakítja félbe a Papa és újra a kezébe kaparintja az
újságot. – Ha engem kérdezel, feleslegesen izgatod fel magad.
Különben sem csak a te fiadról van szó, hanem az enyémről is, én
pedig nem hiszem, hogy Franz valaha is bármi olyat tenne, ami a
legkisebb mértékben is veszélyes lenne Paulra.
– Micsoda? A nyáron ledobta az egyméteres ugródeszkáról! –
Susi hangja veszélyesen emelkedik.
– Tényleg? – fordul felém a Papa. Nem tisztességes, hogy Susi
éppen most hozza szóba azt a nyári dolgot.
– Tényleg – mondom vállat vonva. – De először is rajta volt a
karúszója, másodszor pedig én is rögtön utána ugrottam.
– Ugjááás…. ugjáss…menjünk! – lelkesedik fel az emléktől
azonnal Paul. Ott ül az etetőszékében, az egész arca csillog a vajtól,
és ragyogó szemmel néz ránk.
 – Nem – közli vele Susi, miközben egy gyors mozdulattal letörli
az arcát. – Az óvodába megyünk, hogy egész nap bosszanthasd
Ansgart.
– Ansga… bosszant… – tapsol Paul elragadtatva, aztán már
indulnak is.
A disznóólba visszaérve látom, hogy egy tucatnyi nem fogadott
hívást mutat a telefonom. Úgy döntök, bemegyek az irodámba, és
majd onnan látok neki a visszahívásoknak. Nehogy aztán a végén
megint megjegyezze a polgármester, milyen későn járok be
dolgozni. Nem. Arról szó sem lehet.
Mielőtt azonban egyetlen visszahívásra is sort keríthetnék,
megint megszólal a telefonom. Moratschek hív. A maradék kis
eszem is elment-e, érdeklődik tajtékozva. Látta ugyanis a végzetes
fényképet az újságban, és sajnálatos módon Susi véleményét osztja
az enyém helyett. Mivel azonban éppen vezetek, vezetés közben
pedig ugyebár tilos telefonálni, ráadásul a vonal is szakadozik,
leteszem.
Soha nem gondoltam volna, hogy a hülye fénykép miatt ilyen
ellenszélbe kerülök. Mert hogy a helyzet a városházán is hasonló. A
teljes hivatali személyzet azon a nézeten van, hogy egy kisgyereknek
semmi keresnivalója egy autó kormányánál. Főleg, ha az az autó
ráadásul egy rendőrautó is egyben. Borzasztó, milyen görcsös lett
mostanra az emberiség.
Azután azonban végre elérem Rudit. Remek hangulatban van, és
nyugodtan közli velem, hogy tegnap kikapcsolta a telefonját, mert
nem akarta, hogy zavarják.
– Miért? – kérdezem.
– Hogyhogy miért? – kérdez vissza.
– Miért? Mi okból? Milyen meggondolásból? – sorolom, hogy
végre megértse. – Miért nem akartad, hogy zavarjanak, Rudi? Talán
megint a hülye szépségnapodat tartottad?
– Nem, Franz. Randevúm volt, ha megengeded.
– Randevúd? Hadd találgassak! Csak nem azzal a vén szatyorral
a pályaudvari missziótól? – vigyorgok.
– Honnan veszed, hogy Theresa egy vén szatyor?

Ú
 – Kézenfekvő, nem? Úgy értem, a pályaudvari misszió… és hogy
olyan odaadóan törődött veled… és teázni mentetek… az ember
lelki szemei előtt azonnal összeáll egy kép, márpedig az nem egy
fiatal leányka képe. Mondd meg őszintén, Rudi, hány éves? Még
csak közelít a nyugdíjhoz, vagy már el is érte?
– Huszonnégy éves, és azért önkénteskedik a pályaudvari
missziónál, mert ő is sok segítséget kapott tőlük. Hajadon, van egy
nevelőszülőknél élő nyolcéves kislánya, és az emberi lét legsötétebb
bugyrait járta meg, már csak a családi hátteréből kifolyólag is. Erről
beszélgettünk tegnap órákon át, és ezért nem akartam, hogy
zavarjanak közben. Van még kérdés?
Nincs. Nincs kérdés.
Őszintén megvallva elakad a szavam. Egyfelől azért, mert tényleg
öregasszonynak képzeltem el Theresát. Azt hittem, talán özvegy, aki
a magányát enyhítendő vesz részt ilyen humanitárius
tevékenységekben. Másfelől pedig Birkenbergeren is megdöbbenek.
A legnagyobb jóindulattal sem tudom elképzelni, amint órákon át
egy nehéz sorsú fiatal nő panaszait hallgatja, ráadásul úgy, hogy
véletlenül se zavarhassa meg közben senki.
– Ott vagy még, Franz? – rezzent fel a gondolataimból.
– Megdugtad, igaz? – szakad ki belőlem, mert egész egyszerűen
ez az egyetlen magyarázat, amit el tudok képzelni.
– Te beteg vagy, Franz. De tényleg. Az ilyen pillanatokban
őszintén fel kell tennem magamnak a kérdést, tulajdonképpen miért
is vagyunk mi barátok.
– Ezt én is gyakran kérdezgetem magamtól, Rudi. Szóval,
összejött a dolog, vagy nem?
– Nem, és most leteszem. És tegyél meg nekem egy szívességet:
csak akkor hívj fel újra, ha már pszichológushoz fordultál
segítségért. Komolyan beszélek, Franz – mondja, azzal leteszi.
Hogy mit meg nem enged magának ez a fickó! Én ugyan fel nem
hívom őt soha többet az életben! Ha valakinek kettőnk közül
pszichológusra van szüksége, az nem én vagyok, hanem ő!
Éjszakákat átbeszélgetni egy fiatal nővel, és még csak nem le sem
fektetni? Itt valami nincs rendben. Vagy a nő egyszerűen bűnronda.
Az persze mindjárt más lenne, de nem kevésbé zavarba ejtő. Mert
ugyan miért hallgatna Rudi órákon át egy csúnya fiatal nőt? Mi
haszna lenne belőle? Képtelen vagyok megérteni.
Ekkor azonban megszólal a telefonom, ismét kirántva
gondolataim mélységéből. Ennek megfelelően eléggé zavarodott
vagyok, amikor felveszem.
– Eberhofer – mondom torokköszörülve.
– Oscar vagyok, Franz – hallok egy vékonyka, halk hangot a
telefonból.
– Milyen Oscar? – kérdezem, mert tényleg fogalmam sincs.
– Hát Oscar. A Lottó-Ottó.
A fenébe! Lottó-Ottó! Most aztán össze kell szednem magam.
Összpontosíts, Eberhofer!
– Jó, hogy hívsz – mondom, mert semmi más nem jut az eszembe.
– Mondd, Franz, igaz?
– Mire gondolsz?
– Az előbb egy nagyon furcsa hívást kaptam. Egy cimborám
jelentkezett, és azt mesélte, hogy valaki megtámadta a boltunkat. És
hogy… valaki meg is halt… – folytatja, és a hangja egyre vékonyabb
és vékonyabb, hogy a végén már alig érteni.
– Sajnálom, Otto. Őszinte részvétem – mondom, és leveszem a
lábamat az íróasztalról. – Sajnos igaz, amit a cimborád mesélt. Hol
vagy most? Sürgősen beszélnünk kell, Otto. Odamegyek hozzád.
A telefonból csak zokogás hallatszik. Kétségbeesett, keserű sírás.
Mint egy elgázolt macska jajongása.
– Otto, kérlek, nyugodj meg egy kicsit… Beszélnünk kell.
Szörnyű, ami történt, de…
– Te ugyan honnan tudnád, milyen szörnyű? Huszonöt éves
vagyok, Franz, és az egyetlen ember, aki valaha fontos volt nekem,
most halott. Fuck!
– Hol vagy most, Otto? – kérdezem kissé erőteljesebben.
– Romokban. Ott vagyok. Romokban, fuck! – hallom még, azzal
leteszi.
A fenébe, a fenébe, a fészkes fenébe!
Miután még vagy egy tucatszor próbálom visszahívni Lottó-
Ottót, át kell rendezzem a terveimet. Lottó-Ottó helyett Karl Stopfer
számát tárcsázom. Karl a kollégám volt a landshuti kapitányságon,
ahol tud, segít, közben és utána pedig hallgat, mint a sír. Mérjen be
nekem egy telefont, mondom neki. Ő meg azt mondja, beméri. Ilyen
egyszerű a derék Karllal. Igazán tanulhatna tőle Birkenberger. Aztán
Karl még azt is elmondja, hihetetlenül érdekes, mi mindent találtak a
helyszínelő kollégák a lottózóban. Ha van rá időm és van hozzá
kedvem, szívesen megnézhetem a saját szememmel is.
Igen. Pontosan erre van most szükségem.
Ebéd előtt még elhajtok a tetthelyhez, hogy még egyszer
körülnézzek, és abban is reménykedem, talán valahol a közelben
meglátom Lottó-Ottót. Felmegyek az emeletre, a lakásba.
Ugyanolyan nyomorúságos, lelakott és rendetlen minden, ahogyan
az emlékeimben él. Most ráadásul már az a kis emberi melegség is
hiányzik belőle, ami akkor legalább még megvolt. Az egész
környezet egyszerűen csak vigasztalan.
Lent a boltban a padló még mindig nedves, de az égett szag
legalább már alig érezhető. Mindenfelé szelvények, újságok,
sorsjegyek maradványai hevernek. A kis szobában egy üres polc áll.
A helyszínelők mindent lefényképeztek, beszámoztak, aztán
lefoglaltak és elszállítottak.
– Liesl Mooshammer küldött egy lapot – mondja később az
ebédnél a Nagyi, és oda is tolja elém a mondott képeslapot.

Kedves Lenerl,
ma Madeirán vagyok, holnap Lanzarotén leszek. Megismerkedtem
egy kedves házaspárral. A nő ugyan inkább egy tehén, de a férje
kedves. Az étel nem olyan jó, mint a Queen fedélzetén volt, a
diszkó viszont remek. Jelentkezem, amint hazaérek. Üdv a
napfényből
Liesl
– Vagy úgy – mondom, félretolva a képeslapot. – Szóval már nem
is a Queen Mary fedélzetén utazgat mindenfelé?
– Nem – mondja a Papa, és felhúzza az egyik szemöldökét. – Mert
hogy ott túl öregek az utasok. És ezt éppen ő mondja.
– Így van – bólogat a Nagyi. – Öregnek ott van ő, ne kelljen már
maga körül is csak fogatlan vénségeket néznie, főleg, hogy egy rakás
pénzt kidobott ezekre a hajóutakra. Kér valaki még szilvakompótot?
 Már hogyne kérnénk szilvakompótot.
Mert ha már egyszer mennyei omlós pitét kapunk desszertnek, az
csak egy jó nagy adag kompóttal az igazi. Az embernek legalább a
kulináris ellátása legyen kielégítő, ha már mindenféle szövevényes
ügyeket kell kinyomoznia, egy gyilkossággal és egy eltűnt
személlyel megspékelve.
A negyedik szelet piténél tartok, amikor hív Karl Stopfer. Lottó-
Ottó Csehországban van, közli velem. Pontosabban a Lottó-Ottó
telefonja van Csehországban, valahol Marienbad közelében. Egy kis
porfészekben, ahol néhány lepusztult kockaházon kívül csak egy
kaszinó van. Karl jó tíz percen át figyelte a mozgását, és a telefon,
azaz feltehetően maga Lottó-Ottó is, a végén Németország felé
indult, akkor azonban megszakadt a kapcsolat, a jel elveszett.
– És az pontosan mit is jelent? – kérdezem, amint lenyeltem a
falatot.
– Pontosan? Azt nem tudom, Franz. Lehetséges, hogy kivették a
SIM-kártyát. Ne felejtsd el, még azt sem tudhatom, egyáltalán a
célszemély mozog-e a telefonnal. Csak azt tudom, hogy a
telefonszám, amit megadtál, valószínűleg éppen a cseh-német határ
felé tart, a tempóból ítélve valamilyen járművel. Ez minden. Többet
nem tudok mondani.
– Köszönöm – mondom.
– Szívesen – feleli, azzal leteszi.
Ha Lottó-Ottó visszafelé tart Csehországból, az csak azt jelentheti,
hogy előzőleg a kaszinóban járt. Ami egyben azt is jelenti, hogy
játszott. Jó esetben nyert, rossz esetben vesztett. A legrosszabb
esetben elvesztette az egész pénzt, amit megszereztem neki, hogy
menthesse a bőrét. Ha pedig így történt, akkor a saját két kezemmel
fogom kitekerni a nyakát, arra megesküszöm.
 11. fejezet
Délután bemegyek Landshutba, a kapitányságra, megnézem, mi
mindent gyűjtöttek be a helyszínelők a lottózóból. Karl Stopfer
elkísér, és részletesen elmagyaráz mindent. Ami tényleg nem kevés.
– Nagyon úgy tűnik, Franz, hogy ez az Oscar Feistl az elmúlt
hetekben és hónapokban igen komoly bűncselekményekben vett
részt – magyarázza Karl, sorra mutogatva a különböző dossziék
tartalmát.
– Ezt meg hogy érted?
– A lottóval és az újságárusítással valószínűleg messze nem
keresett annyit, amennyire szüksége volt. Mindenesetre
folyamatosan értékes dolgokat vásárolt az interneten, aztán
olcsóbban eladogatta őket, ami még nem bűncselekmény, csakhogy
közben szépen kiszolgálta magát az ügyfelei bankszámlájáról, már
amennyiben nem készpénzben fizettek. Ha az ember egy kicsit ért
hozzá, nem nehéz megcsinálni.
– Mekkora összegről beszélünk?
– Még nem értünk a végére a feldolgozásnak, de az már most
biztos, hogy meghaladja a húszezer eurót.
– Karl – mondom, és nagyon komolyan nézek a szemébe. –
Magunk között, szigorúan bizalmasan kérdezem: el tudod képzelni,
hogy vannak a kollégáink között olyanok, akik illegális utakon és
meglehetősen brutálisan egészítik ki a fizetésüket?
– Nem tudom elképzelni. De azt sem tudtam elképzelni, hogy a
feleségem megcsal a szomszéddal. Mégis megtette.
– Sajnálom, Karl.
– Én is, Franz.
– Van még valami, amiről tudnom kell? – kérdezem, félretolva a
papírokat.
– A többi nyom csak a szokásos. Üvegszilánkok, benzin, és egy
régi rongy maradványai. Egy Molli.
– Egy Molli. Értem – mondom és felállok. Karl kikísér a kapuig,
közben magánjellegű dolgokról is váltunk néhány szót.
Párkapcsolati tanácsadás, meg hasonlók. Aztán elindulok.
 Mielőtt hazamegyek, kis kitérőt kell tennem Moratschekhez. A
bíróság előtt parkolok le, felsietek a lépcsőn, és remélem, a bíró úr
nem éppen tárgyaláson ül. Szerencsém van.
– Jöjjön be!– hallom, miután bekopogtam a szobája ajtaján.
Bemegyek.
– Eberhofer! – üdvözöl, és int, hogy foglaljak helyet. – Ide űzte a
rossz lelkiismerete amiatt a kínos kép miatt az újságban?
– Nem, Moratschek – mondom, miközben leülök. – Sokkal inkább
a jelenlegi ügyem űzött ide.
– Vagy úgy. Ki vele! – Benyúl az íróasztala fiókjába, előveszi a
tubákos szelencéjét. Miközben élvezettel szippant, majd
mennydörgésszerűen tüsszent egyet, beszámolok neki mindenről,
ami eddig történt. Nagyon figyelmesen hallgat, bólint egyet-kettőt,
közben megmegtörölgeti az orrát a zsebkendőjével.
– Nem semmi – közli, miután befejeztem. – Miben segíthetek?
– Az egyik legnagyobb probléma, hogy az uzsorások és a
pénzbehajtók között valószínűleg két kolléga is van. Két rendőr, úgy
értem.
– Micsoda? – néz rám hitetlenkedve. – Nem tudom elképzelni,
Eberhofer. Alsó-Bajorországban vagyunk, nem Chicagóban! Nem,
nem. Kizárt dolog. Ne tegye nevetségessé magát.
– A gonosz mindenütt jelen van, Moratschek. Itt, nálunk is.
– Egy bajor rendőr nem bűnöző és nem korrupt. Ennyi. Lehet,
hogy az ügye zavaros egy kissé, de azért nem kell mindjárt ilyen
őrültségeket kitalálnia.
– Nem találtam ki semmit. Az információ teljes egészében Oscar
Feistltől származik.
– Egy szerencsejátékfüggő bűnözőtől! Teljesen egyértelmű, hogy
csak a bőrét akarja menteni. Gondolkozzon már egy kicsit, ember.
Most pedig volt szerencsém, tíz perc múlva tárgyalásom van. Erős
felindulásból elkövetett emberölés. Elég gusztustalan ügy, nekem
elhiheti – mondja még, azzal már áll is fel, hogy magára öltse bírói
talárját.
Mit tehetnék? Én is a távozás mezejére lépek.
Határozottan az az érzésem, Moratschek lassan, de biztosan a régi
szép idők egyik utolsó relikviájává válik. Bajor Királyi Bíróság, hogy
úgy mondjam. Nem képes, vagy nem akarja belátni, hogy az
aszociális hajlamok nem tűnnek el automatikusan a szolgálati eskü
letételével. Ki tudja? Mindenesetre valahol azért megható, milyen
szenvedéllyel tartja óvó bírói kezét a bajor rendőrség felett.
Hazafelé látom, hogy Wolfi kocsmája előtt ott áll Simmerl autója.
Egy gyors döntéssel arra kanyarodom, leparkolok mellette és
kiszállok.
Simmerl valóban ott ül bent a pultnál, sőt, Flötzinger is, és mind a
ketten sört isznak. Mást nem is csinálnak. Sört isznak vagy a
poharukba bámulnak. Egy ideig csak nézem őket, aztán Wolfi
észrevesz.
– Neked is egy pohárral? – kérdezi, és már elő is vesz egy
poharat.
Erre a másik kettő is megfordul és valami kivehetetlen
köszönésfélét mormol.
– Nem – mondom a fejemet rázva. – Egyáltalán nem vonz ez a
búbánatos társaság. Ennél még az is jobb szórakozás, ha a Nagyit
nézem keresztrejtvény-fejtés közben. Úgyhogy szervusztok.
– De Flötzingernek ma van a születésnapja – mondja Simmerl.
– Remek, Flötz – mondom és megveregetem a vállát. – Isten
éltessen. Igazán jó a buli.
Kifelé indulok és már kint járok az autónál, amikor az utánam
siető Wolfi megállít.
– Franz, kérlek – mondja, és megfogja a karomat.
– Engedj el – vágom rá azonnal, mire gyorsan elenged.
– Nem mehetsz el, Franz!
– Miért nem?
– Mert Flötzingernek születésnapja van, és egy árva lélek sem
ünnepel vele.
– Simmerl itt van.
– De ő is csak véletlenül. Azért jött át, hogy váltsak fel neki egy
ötvenest apróra. A szerencsétlen Flötzinger már délután négy óta ott
gubbasztott a pultnál és várta, hogy valaki felköszöntse. Aztán
hirtelen bejött Simmerl, és Flötzinger örült, mert azt hitte, hogy
miatta jött. Marytől vagy a gyerekektől egy nyamvadt telefonhívást
sem kapott. El tudod képzelni, milyen szomorú most?
 Meg kell hagyni, tényleg szar ügy az ilyesmi. Flötzingerről sok
rosszat el lehet mondani, de ilyen születésnapot azért még ő sem
érdemel.
– Mindjárt visszajövök – mondom Wolfinak, azzal beszállok az
autóba.
Amikor nem sokkal később hazaérkezem, szerencsére mindenki
jelen van, így a teljes családi nyilvánosság mellett kürtölhetem
világgá falunk víz-gáz-fűtés buherálójának szomorú történetét.
Ahogy vártam is, a történet nem marad visszhang nélkül. A Nagyi
gyorsan előszed a mélyhűtőből néhány szelet túrótortát, Susi meg
szép ruhába öltözik és feltűzi a haját. Néhány telefonnal később már
úton is vagyunk. A Papa és Paul is velünk tart.
Fél órával később már akkora a tömeg és olyan a hangulat
Wolfinál, mint a búcsúban. A fél falu eljön, mindenki a legjobb
hangulatban. A pulton annyi hely nem marad szabadon, hogy
letehetném a söröskorsómat, Flötzinger meg nem bírja abbahagyni a
sírást nagy boldogságában és meghatottságában. Később, amikor a
vendégkör már jelentősen összezsugorodott, valósággal odatapad
hozzám, nagyon részeg, és folyamatosan azt hajtogatja, milyen
csodálatos egy barát vagyok én. Lehet, hogy jobban meg kellett
volna gondolnom ezt a dolgot. Mindegy, most már késő.
– Hazaviszlek, Flötz – mondom, felállok, és megpróbálom őt is
függőlegesbe állítani.
– Szeretlek, Franz. Ez volt a leggyönyörűbb születésnapom egész
életemben. És te vagy a legesleg… legebb.. legeslegebb… barátom,
Franz. Szeretlek, Franz.
– Flötz, ha nem állsz fel most azonnal, puszta kézzel ütlek agyon.
– Ne bánj már ilyen keményen vele – szól oda a hülye kocsmáros
a poharait fényesítgetve.
– Fogd be – szólok vissza neki. – Ez az egész a te hibád, hát most
vidd haza te. Én mindenesetre megyek.
– Mivel vigyem haza? Nincs itt a kocsim! – kiált utánam Wolfi.
– Akkor sajnos a hátadon kell hazacipelned – kiáltok vissza, azzal
már csukom is be magam után az ajtót.
Az ősz időközben már teljesen átvette a hatalmat a vidékünkön.
Ködös, nyirkos az idő, lépésben tudok csak haladni, mert alig látok
tovább a lökhárítónál. Az utcai lámpák fénye bágyadtan világítja
meg a nedves utat. Számtalan kis pocsolya tükrözi vissza a halovány
fényt. A kocsiban még nem működik rendesen a fűtés, és érzem,
hogy lassan csontig fagyok.
Éppen a lottózó előtt hajtok el, amikor látom, hogy fény szűrődik
ki az egyik emeleti ablakból. Csak képzelődtem volna? Az utcai
lámpák fényének tükröződése nem lehet, azoknál az ablak
magasabban van. A fékre lépek.
Az ajtóra ragasztott rendőrségi zárószalagot elszakította valaki,
de olyan ügyesen rendezte vissza, hogy távolról nem vehető észre.
Valaki nem sajnálta a fáradságot.
Olyan halkan lépek be, ahogy csak tudok, a lépcsőfokok mégis
megnyikordulnak alattam. A lépcsőházban koromsötét van. Egy
pillanatra újra fényt látok, ezúttal az egyik ajtó alól. Lépcsőfokról
lépcsőfokra nyikorgok felfelé. Előveszem a fegyveremet és benyitok
az ajtón, amely alól a fény kiszűrődött – mielőtt azonban
megtalálhatnám a villanykapcsolót, vagy egyetlen szót is szólhatnék,
hatalmas ütés éri a homlokomat. Akkora, hogy azonnal
összecsuklom.
Nem tudom, milyen sokáig lehettem eszméletlen, de amikor
magamhoz térek, kint már világosodik. A padlón fekszem, és Lottó-
Ottó térdel mellettem. Néhány pillanatig csak pislogok.
– Istennek hála végre magadhoz tértél – mondja nagy sóhajtással.
– Már komolyan aggódni kezdtem érted, fuck…
– Mi… mi történt? – kérdezem, és megpróbálok felülni. A
koponyám hasogat, a nyakam pokolian fáj. A fejemről egy vizes
kendő esik le a mellemre.
– A frászt hoztad rám – mondja Lottó-Ottó, megtörölgetve
kivörösödött szemét. – Nem tudhattam, hogy te vagy az, aki itt
ólálkodik, Franz. Másra számítottam. Pánikba estem és egyszerűen
lecsaptalak ezzel a deszkával.
– A fenébe! Au! – mondom rövid pillantást vetve a hatalmas
deszkára, amely a ferde falnak támasztva áll. – Egyáltalán mi a fenét
kerestél itt?
– Ez az otthonom, ember. És amikor… amikor hallottam, mi
történt… anyámmal… én egyszerűen csak….
 – A házatok bűnügyi helyszín, Otto! A rendőrség nem véletlenül
zárta és pecsételte le.
– Éppen erről van szó, Franz. Pontosan ezért ez a ház most a
legbiztosabb hely, ahol elrejtőzhetek. Itt semmi baj nem érhet, mert
ide senki nem jön be. Legalábbis így gondoltam.
– Mindjárt szétrobban a fejem – mondom. Felállok, aztán
belerogyok az egyik rozoga fotelbe.
Lottó-Ottó meg, miközben felold nekem két aszpirint egy pohár
vízben, mesélni kezd. Akadozva és fáradtan, de mégiscsak megered
a nyelve. A sejtésem igaznak bizonyul: megtudom, hogy amint
lerázta Rudit, azonnal átstoppolt Csehországba. A korábbi
látogatásairól már ismerte azt a kaszinót, és az volt az őrült terve,
hogy megduplázza, sőt, megsokszorozza a hatvanezer eurót.
Egyszerűen azért, mert elege van az adósságokból, és soha többet
nem akar tartozni senkinek. Mivel pedig egy landshuti kaszinóban
ezt nem tehette meg, mert ezekben a körökben mindenki ismer
mindenkit, ennél fogva veszélyes lett volna ott mutatkoznia, átment
a határ cseh oldalára. Először szerencsés szériája volt, mesél tovább,
és egy könnycsepp gördül le az arcán. A hatvanezer euróból hipp-
hopp, nyolcvanhétezer lett. Aztán azonban jött, aminek jönnie
kellett, ő pedig csak vesztett és vesztett. És ahogyan ez a függőknél
lenni szokott, valóságos transzba került, és képtelen volt abbahagyni
a játékot, pedig ő maga is pontosan tudta, mi lesz a vége. Csak a
cimborája telefonhívása térítette magához. Akkor egy csapásra
kijózanodott. Jelenleg viszont sajnos csak negyvenhatezer euró lapul
a hátizsákjában.
A fejfájásom lassan enyhül, hat az aszpirin.
– Otto – mondom, és szinte már sajnálom a fiút. – Azt hiszem,
most le kell tartóztassalak. Tudod, miért, igaz?
– Tudom – feleli és a pulóvere ujjával letörli az arcát. – Rendesen
elrontottam mindent.
– Ahogy mondod.
– És még a Mama halála is az én lelkemen szárad… Ez a
legrosszabb. Minden mást még elviselnék valahogy, de a Mama… –
elakad a hangja és sírni kezd.
Te jó ég!
 – Gyere, Otto – mondom. – A börtönben bőven elég időd lesz
sírni. Gyerünk, csomagolj be.
– Lehetne még… megengednéd még, hogy gyorsan
lezuhanyozzak? És a vécére is elmennék…
Bólintok. Mi mást is tehetnék? Ennek az éjszakának már úgyis
annyi. Mi tagadás, én magam is nagyon vágyom egy kiadós
zuhanyra, megértem hát a kölyköt.
Amíg ő készülődik, hátradőlök a fotelben és becsukom a szemem.
A fejem még mindig fáj egy kicsit, és végtelenül fáradt vagyok. A
fürdőszobából hallom a víz csobogását. Egyenletes, megnyugtató
hang. Ez az utolsó, amit hallok. A következő hang már a telefonom
csengése. Susi keres.
– Hol voltál egész éjszaka? – kérdezi, mire hirtelen felülök.
– A Lottó-Ottónál.
Szünet.
Lottó-Ottó valószínűleg még mindig a zuhany alatt áll, lassan
elég lesz a tisztálkodásból. Odamegyek az ajtóhoz és bedörömbölök
rajta.
– Vége a zuhanyozásnak, Otto – kiáltok be.
– Franz – hallom újra Susi hangját.
– Igen?
– Mondd meg őszintén, Franz… Meleg vagy?
– Hogy micsoda? Susi, honnan támadt egyáltalán ilyen őrült
ötleted?
– Onnan, hogy a Lottó-Ottóval töltöd az éjszakáidat. Ő meg most
a zuhany alatt áll, miközben te is ott vagy. És ott van az a furcsa folt
a nyakadon, amiről azt állítod, hogy Rudi csinálta. Például innen
támadnak ilyen ötleteim.
A végét azonban már alig hallom, mert közben benyitottam a
fürdőszobába. A víz még mindig csobog, zuhog a zuhanyfejből a
kádba, pontosan, ahogyan egész idő alatt hallottam. Csakhogy nem
áll alatta senki. Egyetlen árva Lottó-Ottó sem. Az ablak viszont
szélesre tárva tátong. A nyomorult gazfickó!
 12. fejezet
Ahogy azt könnyen el lehet képzelni, az összeesés határán
vagyok a fáradtságtól, a fejem még mindig fáj, a homlokomon ég a
bőr. Ebben az állapotban reménytelen lenne Lottó-Ottó keresésére
indulni. Sőt, még jobb állapotban sem lenne sok értelme, fogalmam
sincs ugyanis, hogy hol keressem. Így aztán kivánszorgok a kocsihoz
és elindulok hazafelé.
Ahogy elhajtok a buszmegálló előtt, megpillantom Flötzingert.
Ott ül a padon és egyértelműen alszik.
Dudálok egyet.
Semmi reakció.
Bekapcsolom a szirénát, mire Flötzinger lassan megmozdul, rám
néz és ásít egy hatalmasat.
– Flötzinger – mondom, és kikapcsolom a szirénát. – Mit csinálsz
itt?
– Nem tudom – feleli. Feláll és megindul felém. – Haza tudnál
vinni, Franz?
Bűzlik. És azt is azonnal tudom, mitől bűzlik. Már csak szakmai
tapasztalataim alapján is, amelyeket a részegekkel szereztem sok-sok
éven át. Olyanokkal is, akik már annyira részegek voltak, hogy
semmit nem észleltek a világból maguk körül. Mitöbb, már saját
magukat sem nagyon. Annyira, hogy a nadrágjukba szartak. Ami
egyáltalán nem vidám dolog. Sem az érintett, sem a szolgálatos
rendőr számára. Sőt, egyenesen undorító.
– Nem, Flötz, nem viszlek haza – közlöm vele, és őszintén szólva
elég rosszul érzem magam közben. – Szépen hazasétálsz gyalog,
megértetted? A friss levegő jót fog tenni. Mielőtt azonban odahaza
lerogynál, hogy kialudd a részegségedet, még mindenképpen fürödj
meg. És készíts magadnak egy jó erős kávét.
– Nem – mondja dacosan, és visszamegy a padhoz.
Nem idézem szó szerint a gondolataimat.
Kiszállok, előveszem a bilincset, az egyik felét felteszem
Flötzinger csuklójára, a másikat a kocsiajtó kilincséhez rögzítem. Így
indulok el egész lassan, lépésben. Flötzinger persze üvölt, mint akit
nyúznak, de azért engedelmesen kocog mellettem. Jó, nincs is
nagyon más választása.
– Nos, Flötz – mondom, amikor a háza előtt végre kiszabadítom
nyomorúságos helyzetéből. – A friss levegő már megvolt. Most már
csak a zuhany és a kávé van hátra. Méghozzá pontosan ebben a
sorrendben. Most pedig szervusz.
– Szervusz, seggfej – hallom még, miközben előkotorja a kulcsát a
zsebéből.
Amikor hazatérek, családom már teljes létszámban a reggelinél
ül. Már csak azért is, hogy megbékítsem Susit, és valamennyire talán
a fejfájásomat is, részletesen beszámolok az elmúlt éjszaka
történéseiről. Családomat érdekes módon nem a Lottó-Ottóval
kapcsolatos történet rázza meg a legjobban. Nem. Hanem a
Flötzinger dolga. Az sokkal jobban megdöbbenti őket.
– Ennek még nagyon rossz vége lesz – mondja Susi, miközben
Paul uzsonnáját készíti. – Ideje már, hogy túltegye magát a válásán.
Lassan egy örökkévalóság óta nincsenek már együtt, ideje túljutnia
rajta.
– Szerinted mennyi idő alatt lehet túljutni az ilyesmin? –
brummog a Papa, leteszi az újságját és komolyan nézi Susit.
– Fogalmam sincs. De az életnek csak tovább kell mennie, nem
igaz? Az ember nem teheti teljesen másoktól függővé a sorsát –
mondja Susi, és beteszi a szendvicset egy kis dobozba, mellé meg
néhány szelet almát és sárgarépát.
– Mondok én neked valamit, nagyokos kisasszony – morog a
Papa. Nagyon halkan és nyugodtan, mégis nagyon keményen. –
Én… Én a mai napig nem jutottam túl rajta. Pedig nálam már
negyven évnél is több idő telt el. Egyik napról a másikra vesztettem
el akkor a szerelmemet. Egyszerűen nem volt ott többé. De nekem
legalább ott voltak a gyerekeim. A Flötzingernek nincsenek itt. Neki
senkije nincs. Még a születésnapjára sem ment el magától senki.
– Igen, tudom, szomorú. De akkor is neki magának kell
valahogyan kivergődnie belőle – ellenkezik Susi, majd az órára néz.
– A fenébe, késésben vagyunk. Gyerünk, Paul.
A távozásuk után néhány percre komor csend borul a konyhára.
Nagyi és Papa valószínűleg ugyanúgy a Flötzinger sanyarú sorsán
gondolkodik, ahogyan én magam is. Mert Mary tényleg már egy
örökkévalóság óta nincs itt, elment a gyerekekkel, most a szüleinél él
Angliában, és jelét sem adja, hogy valaha is vissza akarna jönni
Niederkaltenkirchenbe. Flötzinger azt mondja, a gyerekek már alig
beszélnek németül, amikor telefonál velük. Mary meg, ő már fel sem
veszi a telefont, ha meglátja, hogy a volt férje keresi. A siralom
völgyében bolyong a szerencsétlen.
– Ma nem kell dolgozni menned, Franz? – rezzent fel borús
gondolataimból a Papa.
– Nem – mondom. Felállok és nyújtózom egy nagyot. –
Legalábbis nem most rögtön. Egész éjjel dolgoztam és iszonyúan fáj
a fejem, úgyhogy most először is ledőlök és alszom egy kicsit. Ha a
polgármester telefonálna, egyszerűen csak közöld vele mindezt. És
légy szíves, ébressz fel, ha elkészült az ebéd.
A disznóólban még el sem helyezkedtem rendesen a kanapén,
már el is nyom az álom.
Délután, amikor végül bemegyek az irodámba, először is küldök
egy SMS-t Birkenbergernek. Kedves Rudi, írom. Most is
zavartalanságot igényelsz, vagy fel tudsz hívni?
Fel tudnálak, de nem akarlak, érkezik szinte azonnal a válasz.
Mert?
Mert egy seggfej vagy.
Ezt mindketten tudjuk, mégis évek óta beszélünk egymással.
Akkor végre megcsörren a telefonom. Rudi az. Megy ez, kérem.
– Hogy van a Theresád? – kérdezem először is, hogy oldjam kissé
a hangulatot.
– Ahhoz neked semmi közöd, Franz. Hosszan beszélgettem vele a
kapcsolatunkról. Úgy értem, a mi kapcsolatunkról. Az enyémről és a
tiédről. És Theresa azt mondta, ezentúl semmi magánjellegű dolgot
ne osszak meg veled. Mert hogy egy energiavámpír vagy.
– Egy micsoda?
– Egy energiavámpír. Így nevezik az olyan embereket, akik
mások energiáját szívják, de ők maguk soha nem adnak vissza
semmit. Semmit, senkinek.
– Normális ez a te Theresád? – kérdezem, mert semmi más nem
jut eszembe.
É
 – És nem viseled el a kritikát, Franz. Ez mind olyan tulajdonság,
amitől egy kapcsolat felettébb egyoldalú és terhes lesz.
– Rudi, az a lány huszonnégy éves, összesen két napja ismered, és
ő magyarázza el neked, hogyan működik a mi évtizedes
barátságunk?
– Semmit nem kellett elmagyaráznia, Franz. Én magam is már
régóta tisztában voltam vele. Ő csak a szememet nyitotta fel, hogy a
jövőben ne nyomjam el magamban az érzéseimet, hanem
felvállaljam, hogy változtassak a helyzeten.
– Rendben, kedves Rudi. Akkor legyen így. Kettőnk kapcsolata a
jövőben kizárólag szakmai kapcsolat lesz, és minden magánjellegű
nyavalygásodat ezúttal leszel szíves a Theresádnak elmesélni
helyettem.
– Most őszintén, Franz, milyen szakmai kapcsolat lehetne
közöttünk? Mindig csak én segítettem neked, én adtam, de nem
kaptam érte semmit. Megjegyzem, fizetséget sem.
Most aztán elakad a szavam. Ez meg mit jelentsen? Rudi
Birkenberger, aki időtlen idők óta velem együtt küzdi végig a
nyomozásaimat, és aki a magánéletben is a szívemhez nőtt, hirtelen
szakít velem? Csak azért, mert közénk furakodott valami lepusztult
nő a pályaudvarról, aki a saját életét sem képes rendbe hozni, ennek
ellenére Rudiét akarja a kezébe venni?
– Rudi – mondom ezért. – Ha ezt teljesen komolyan mondtad,
akkor… akkor…
– Mi lesz akkor, Franz?
– Mit tudom én, mi lesz. Akkor sok boldogságot kívánok új
kebelbarátnőddel és…
– És, Franz?
– Hiányozni fogsz. Igen, a fenébe is, hiányozni fogsz, Rudi
Birkenberger. Nem is kicsit. Vigyázz magadra.
– Te is vigyázz magadra, Franz.
– Várj! – ordítok bele hirtelen a telefonba. Ez a Rudi tényleg
megbolondult.
– Van még valami? – érdeklődik.
– Csak az, hogy szánalmas dolog telefonon szakítani, tudod?
Nincs benne semmi stílus…
 – Nem is tudtam, hogy ilyen fontos neked a stílus. De legyen.
Természetesen találkozhatunk is. Akkor újra részletesen
elmagyarázhatok neked mindent.
Azért ez is valami. Ennyivel igazán tartozik nekem ennyi év után.
Meg is állapodunk, hogy másnap találkozunk Münchenben.
Addigra valószínűleg a patológián is végeznek Nicole boncolásával,
így mindenképpen be kellene mennem az Igazságügyi Orvostanra.
Mivel pedig mindig is szerettem összekötni a kellemeset a
hasznossal, a két program pontosan kiegészíti egymást. Még akkor
is, ha a kellemes jelen esetben inkább kellemetlen.
Alig teszem le a telefont, kopognak az ajtón, és felbukkan a
polgármester. Valószínűleg megint veszekedni akar, amiért ilyen
későn jöttem munkába. Amint azonban a következő pillanatban
kiderül, rosszul gondolom.
– Te jó ég, Eberhofer! – mondja felém robogva. – Most hallottam,
milyen életveszélybe került az éjszaka! Hadd nézzem a fejét… Jó
nagy dudor, meg kell hagyni. Szerencséje volt, hogy nem halt
szörnyet ott helyben! Az ilyen helyzetek nagyon gyorsan rosszra
fordulhatnak! Nagyon rosszra!
– Igen – mondom, és leemelem a lábamat az íróasztalról. –
Nagyon nagy veszélyben voltam. Még most is szédülök egy kicsit.
– Szédül? Akkor nagyon óvatosnak kell lennie. Lehet, hogy
agyrázkódást is szenvedett.
– Agyrázkódást? Azt miből lehet észrevenni? – kérdezem, mert
tényleg nem tudom.
– Émelygés, hányinger, fejfájás, szédülés – sorolja. – Néha
kettőslátás. Tehetek valamit magáért, Eberhofer?
– Legyen olyan jó, és hozzon nekem egy kávét, polgármester.
– Nem hozok. Mert először is nem vagyok a kifutófiúja,
másodszor pedig a maga állapotában a kávé a lehető legrosszabb
választás. Menjen el az orvoshoz és vizsgáltassa meg magát –
mondja, azzal eltűnik. Én meg átballagok a hivatali nőszemélyekhez.
– El tudnád hozni Pault az óvodából? – néz fel rám Susi,
miközben a kávéfőző felé tartok.
– Nem tudnám, sajnos – mondom. Megállok és hirtelen az
íróasztala felé fordulok. – Mert minden valószínűség szerint súlyos
agyrázkódást szenvedtem, és ezért most mindjárt indulok is
Brunnenmeier dokihoz.
Azonnal aggódóra válik az arca. Felugrik, odajön hozzám, a
kezébe fogja az arcomat.
– Te jó ég, Franz, mi van veled? Rosszul vagy? Még mindig
fájdalmaid vannak? Elvigyelek én az orvoshoz?
– Nem, arra még képes vagyok. Este találkozunk. Viszlát, lányok
– mondom és már fordulok is el.
– Szimuláns! – hallom még Jessy hangját, mire a hátam mögött
felmutatom neki a középső ujjamat.
Brunnenmeierhez természetesen nem megyek el. Egyfelől azért,
mert nem akarom tudni, van-e agyrázkódásom vagy nincs. Mert
hogy ha lenne, az azt jelentené, hogy egy ideig feküdnöm kell. Ami
aktuális ügyem okán szóba sem jöhet. Ha pedig nincs, akkor meg a
kutyát sem érdeklem majd többé. Nem, nem. A jelenlegi helyzet
pontosan a megfelelő, már az ostoba Jessytől eltekintve.
Susi este nagyon megkönnyebbül, amikor közlöm vele, hogy csak
egy viszonylag enyhe agyrázkódásom van, gyógymódként pedig
egyszerűen csak kímélnem kell magam. Ledőlök a kanapéra, ő meg
odabújik hozzám. Szép látvány. Még ha kicsit fáradt is. Attól még
mindig szép marad.
– Beszéltem az előbb telefonon Giselával – mondja álmosan, és
elnyom egy ásítást. – Ők nagyon jó barátnők voltak Maryvel, sőt,
tulajdonképpen még ma is azok, legalábbis rendszeresen beszélnek
telefonon. Egyszerűen csak tudni akartam, hogy van Mary, és hogy
visszajön-e még valaha. És hogy egyáltalán nem is hiányzik-e neki
Flötzinger.
– És mit mondott Gisela? – kérdezem.
– Hogy mit mondott? Azt mondta, hogy neki sem hiányozna
Simmerl. Aztán megkérdezte, te hiányoznál-e nekem. Szó szerint azt
mondta, „légy őszinte, Susi, neked talán hiányozna Franz”…
Micsoda egy szipirtyó ez a Gisela!
– És mit válaszoltál? – kérdezem, és érzem, hogy összeszorul a
torkon.
– Azt mondtam, drága Gisela, szerintem Mary meg te nem
vagytok normálisak. Jó, Flötzinger nem éppen tökéletes, ez tény.
Ahogyan Simmerl sem az, és Franz sem. Csakhogy mi sem vagyunk
tökéletesek. Sem Mary, sem te, de még én sem. És a férfiak nem
változtak nagyot. Mindig is olyanok voltak, amilyenek most. Mégis
beléjük szerettünk.
Ez aztán a szózat!
– Susi, ülj fel, kérlek – mondom.
– Miért? Olyan kényelmes így.
– Akkor is. A szemedbe akarok nézni. És egy kicsit kényeztetni
téged.
Kuncogva felül és egészen közel hajol hozzám. Csodálatos az
illata.
– Mondd csak, tényleg komolyan gondoltad, amit Giselának
mondtál? Őrült jó volt – mondom, és egy gyors csókot nyomok a
szájára.
– Igen, Franz, de ez a szöveg csak nekünk, lányoknak szól, tudod?
Ha hozzátok, férfiakhoz kellene szólnom, egészen más változatot
hallanátok – mondja nevetve.
– Mifélét?
– Tényleg tudni akarod, Franz?
Nem akarom tudni. Nem akarok semmi mást, csak összebújni
Susival. Szorosan ölelni és vadul csókolózni.
– Vigyázz a fejedre – súgja Susi.
– Jelen helyzetben a fejemre van a legkevésbé szükségem –
válaszolom.
 13. fejezet
Másnap reggel kimondottan jó hangulatban indulok el a
patológiára, ahol Günter barátom először is nagyon alaposan
megvizsgálja a dudort a fejemen, mindenféle orvosi szakkifejezést
sorol, és úgy pörög körülöttem, hogy szinte beleszédülök. Végül
azonban a kezembe nyom egy csésze forró kávét, és rátér a halott
Nicole ügyére. Teljesen egyértelmű, hogy emberölés történt, mondja.
A napnál is világosabb. Az elkövetés eszköze egy Molli.
Természetesen ő is ismeri ezt a kifejezést. Úgy látszik, én vagyok az
egyetlen, aki eddig az esetig még soha nem hallotta. Nicole súlyos
belső égési sérüléseket szenvedett. A tüdeje szinte teljesen
megsemmisült. Egyéb sérülést nem talált rajta Günter, csak
régebbiek nyomait. Korábban kétszer eltört a jobb karja, és kivették
az összes bölcsességfogát, de mindez jó régen történt, ráadásul egyik
sem kimondottan halálozási ok.
Alig ér Günter a beszámolója végére, amikor hirtelen Rudi áll az
ajtóban és üdvözöl bennünket.
– Gondoltam, hogy itt talállak – mondja, miközben odaballag
hozzánk a boncasztal mellé. – Erősen csodálkoztam volna, ha egy
Franz Eberhofer kizárólag egy Rudi Birkenberger miatt jön el
egészen Münchenig. Nem, nem. Franz mindig összeköti a kellemeset
a hasznossal. Még akkor is, ha a kellemes jelen esetben inkább
kellemetlen. Így van, Franz?
Őrület! Jobban ismer engem, mint én saját magamat.
– Egyébként fejre estél, vagy mi történt? – érdeklődik aztán a
dudoromra mutatva.
– Később elmesélem – mondom.
Rudi tekintete az előttünk fekvő Nicole-ra vándorol.
– Gondolom, a halál oka súlyos belső égési sérülés – mondja.
Günter és én egyszerre bólintunk. Kiiszom a kávémat és leteszem
a bögrét.
– Kösz az infókat, Günter – mondom. – Ha nincs más, én megyek
is.
– Ha nem hoztál magaddal egy másik hullát is, akkor tényleg
nincs más – vigyorog Günter, és újra betakarja Nicole-t.
 Tíz perc sem telik el, és a régi törzskocsmánkban ülünk Rudival.
Odáig az úton végig hallgatásba burkolózunk. Ami tulajdonképpen
nem igazán drámai, mert ebben a hülye városban akusztikai okokból
amúgy is lehetetlen beszélgetni. Üvöltő gyerekek, dudáló autók,
szitkozódó kerékpárosok és telefonáló gyalogosok. Olyan itt a
zajszint, hogy az hihetetlen.
– Mit eszel? – tudakolja Rudi felpillantva az étlapból, miközben
felbukkan az asztalunknál egy vöröshajú pincérnő az italainkkal.
– Azt hiszem, a currys kolbászt választom – felelem.
– Jó, akkor én is azt kérek – mondja, és becsukja az étlapot.
– Két currys kolbász – jegyzi fel a vöröshajú, és már fordul is el.
– És? – kérdezi Rudi ösztökélő hangsúllyal.
– Mielőtt még rátérnék kapcsolatunk aktuális státuszára, Rudi,
szeretném megbeszélni veled az ügyünk aktuális állását – mondom,
hogy semleges terepre tereljem a szót.
– Nem tudom, miért kellene megbeszélnünk, de legyen. Ma úgy
jöttem ide, hogy ez alkalommal teljesen hozzád alkalmazkodom.
Nagyon furcsa ez a Rudi. Már-már szégyentelenül ellazultan
üldögél, ami máskor teljesen idegen tőle. Ott ül a székén,
kényelmesen hátradőlve, a keze lazán az ölében, és olyan nyíltan néz
rám, hogy az szinte már ijesztő. Megvakargatom az államat, és nem
igazán tudom, hol kezdjem. Erre meg bátorítón rám mosolyog és
biccent. Próbálom összeszedni az újdonságokat, amikről még nem
tud. Figyelmesen hallgat és egyszer sem szól közbe.
– Szóval, ennyi – zárom a beszámolómat.
– Értem – feleli Rudi.
– Ez minden? Érted?
– Mit akarsz hallani, Franz? Hogy meglehetős elégtételt jelent,
hogy a Lottó-Ottó tőled is meglógott? Vagy hogy nagyon sajnálom,
hogy előtte meg fejbevert téged egy deszkával? Ilyesmit akartál
hallani? – kérdezi igencsak önelégült hangon.
– Nem, Rudi, egyáltalán nem ilyesmit akartam hallani.
Egyszerűen csak meg akartam beszélni veled ezt az átkozott ügyet.
Ahogyan évek óta csináljuk.
– Jó, legyen – biccent kegyesen. Előrehajol és az asztalra
könyököl. – Megtudtál már valamit a rendőrökről, akik állítólag
benne vannak a bandában?
– Semmit – mondom az igazságnak megfelelően.
– Semmit? Azt akarod mondani, hogy meg sem kérdezted róluk
Lottó-Ottót? Nem kérdezted ki, nem mondattad el vele, hogy néztek
ki ezek az állítólagos rendőrök, hallotta-e a nevüket is, vagy esetleg
legalább azt, hogy melyik kapitányságon dolgoznak?
Megrázom a fejemet és iszom egy kortyot. A torkom száraz, a
fejem újra fájni kezd.
– Nem hiszem el! Most már te is látod, Franz?
– Nem. Mit? – mondom elég halkan. Rudi ma olyan határozott és
szilárd, hogy az már hátborzongató.
– Akkor majd én megmondom neked, Franz. Egy semmi vagy
nélkülem – közli nyugodtan, aztán újra hátradől és összefonja a
kezét a tarkóján.
– Rudi, a magánügyeinkről később akartunk beszélni. Először
meg akartuk beszélni a…
– De a kettő nagyon is összefügg egymással – szakít félbe. – Hát
nem látod, Franz? Minden, de minden, ami összeköt bennünket,
egyetlen nagy egységet alkot, és folyamatosan összekapcsolódik.
Csakhogy ebben a játékban mindig te voltál a nagy, az erős, a
diadalmas, én pedig csak az idegesítő lakájod, aki elvégezte
helyetted a piszkos munkát. Az elismerést és a pénzt mindig te
zsebelted be. Soha nem én.
– Rudi, mi a fene ütött beléd? – kérdezem, mert alig ismerek rá.
– A felismerés, Franz. A felismerés ütött belém.
– A Theresa nevű felismerés?
– Ha ragaszkodsz az ilyen színpadias megfogalmazásokhoz,
akkor igen – feleli rövid gondolkodás után.
– Képes lennél egy egyéjszakás kalandra cserélni az évtizedes
barátságunkat? Komolyan beszélsz? – kérdezem és tényleg
magamon kívül vagyok.
– Theresa legalább nem rakott ki az éjszaka közepén, a hidegben a
kocsijából. És neki nem volt mindegy, találok-e valami helyet, ahol
reggelig meghúzhatom magam. Ráadásul a kapcsolatunk minden,
csak nem egyéjszakás kaland, érted?
– Jó – mondom és felállok.
 Jön a pincérnő az étellel. Leteszek egy tízest az asztalra és
elindulok a kijárat felé.
– Most meg hová mész, Franz? – hallom még Rudit, de nem
vagyok hajlandó válaszolni rá.
Hasogat a koponyám, egyszerűen muszáj kimennem a friss
levegőre. Nyílegyenesen megyek a kocsihoz, beszállok, és először is
teljes erőből rávágok egy hatalmasat a kormányra. Be kell vallanom,
nincs hőbb vágyam ebben a pillanatban, mint hogy a hülye Theresa
itt üljön mellettem az anyósülésen. Az összes gyilkolási mód átfut a
fejemen, amit valaha láttam rendőri pályám során. De tényleg az
összes. Ami ismét csak azt bizonyítja, hogy mindenki képes
gyilkossá válni. De tényleg mindenki.
Nem is tudom, mennyi ideig ülök ott a gyilkosság gondolatába
merülve, mindenesetre hirtelen megkopogtatják az ablakot és Rudi
képe bukkan fel.
– Miért fenyegeted az ülést a fegyvereddel, Franz? – érdeklődik.
Igaza van. Valóban a kezemben van a szolgálati fegyverem, és
pontosan a jobb első ülésre irányítom. Ami most egy kissé
kellemetlen, ezért gyorsan el is teszem, és indítok. Hátramenetbe
teszem a kocsit és elindulok.
– Várj már egy kicsit, Franz! – ordítja el magát Rudi, és nagyot
csap a kocsi tetejére. – Ne légy már ilyen gyerekes és szeszélyes!
Valószínűleg attól van, hogy fejbe vágtak azzal a deszkával, de
remélhetőleg elmúlik.
A fékre lépek, újra előveszem a fegyveremet, és ezúttal Rudira
célzok vele.
– Gyerünk, csináld csak – kiált be nekem. Ott áll a kocsi előtt,
szétvetett lábbal, mint egy vadnyugati cowboy, és vigyorog. Egy
pillanatra átfut a fejemen, hogy tényleg lelövöm. Itt, a nyílt utcán,
fényes nappal. Végül csak a kis Paul miatt nem teszem meg.
– Jó, ide figyelj, a következőt fogjuk csinálni – mondja Rudi a
következő percben, miután behuppant mellém az anyósülésre. –
Mivel egyrészt jelenleg nem tengenek túl a megbízásaim, így van
szabad kapacitásom, másrészt pedig azért, mert nagyon érdekel az
ügy, felajánlom neked a segítségemet. De kizárólag szakmai
vonalon, Franz. Ami a magénéletünket illeti, a jövőben elvált
emberek vagyunk. Mert a lelki tönkretevőm vagy.
– Mondta Theresa – teszem hozzá.
– Mondta Theresa. Igen. Most pedig indulunk Landshutba és
megkeressük Lottó-Ottót. Ha pedig ott nem találjuk, megyünk
tovább Csehországba. Valahol csak kell lennie a fickónak. És ha
végre megtaláljuk, először is alaposan kikérdezzük azokról a
bizonyos rendőrökről, akik állítólag benne vannak az ügyben. A
profik ugyanis így csinálják, tudod? Mi lesz már? Indulás! Komolyan
kezdem azt hinni, maradandó károkat okozott az a deszka az
agyadban!
Így aztán elindulunk. Az egész úton némán ülünk. Még akkor is,
amikor húsz percnyi út után hatalmas dugóba kerülünk. Előveszem
a telefonomat és játszani kezdek, Rudi meg először idegesen dobol
az ablakon, aztán a műszerfalon babrál, végül pedig kiszáll és őrült
módjára cikázik az álló kocsik között, kérdezgetve a sofőröket, mi
történt elöl, miért állunk. Sajnos senki nem tud semmit.
– Ne merítsd le a telefonodat, Franz – szólít meg végül, amikor
újra beszáll, mert eleredt az eső. – Talán még szükség lesz rá ma. Az
enyém szervízben van.
– Ez a telefon az én telefonom, Rudi, ahogyan az akkumulátora is
az enyém, ezért az én dolgom, hogy mit csinálok vele és mit nem.
Mivel pedig ezért magánügy, nem tartozik ide – felelem játék
közben.
Rudi erre csak fúj egyet, aztán újra a lassan teljesen bepárásodó
ablakon kezd dobolni.
Egy újabb néma óra után még mindig nem jutottunk előre száz
métert sem, amikor megszólal a telefonom.
– Eberhofer – jelentkezem.
– Franz, Oscar vagyok – hallom és alig tudom elhinni.
– Otto, te seggfej! Hol vagy, ember?
– Kérdezd a rendőrökről – sziszegi mellettem Rudi.
– Nem mondom meg, hol vagyok, de ne aggódj értem,
biztonságban vagyok. Csak azért hívlak, mert tudni szeretném,
mikor… mikor temethetem el anyámat. Gondolom, a boncolás már
megvolt… – Egészen halk a hangja.
 – A rendőrökről kérdezd, Franz!
– Pszt – intem le Rudit és egy pillanatra befogom a mikrofont. –
Így is alig hallom, amit beszél, úgyhogy maradj csendben.
– Van melletted valaki, Franz? – akarja tudni Lottó-Ottó.
– Nem, nem, minden rendben van. Éppen a patológiáról jövök.
Lezárták a vizsgálatot, megvolt a boncolás, semmi akadálya, hogy
eltemesd anyádat. Ha akarod, elintézhetem, hogy
Niederkaltenkirchenbe szállítsák a holttestet… akarom mondani,
anyádat.
– Igen, kérlek, tedd meg. Minden mást innen is tudok intézni.
– Kérdezd már meg a rendőrökről!
– Te, Otto, még egy kérdés: mit tudsz azokról a rendőrökről?
Tudod, akiknek benne van a kezük a pénzkölcsönzős üzletben.
– Hogy mit tudok róluk? Az egyik valami nagyon magas
beosztásban…
Ebben a pillanatban a vonal megszakad, a telefon elnémul.
– Otto! Otto! – próbálkozom újra, eredménytelenül.
– Mi van? – ordít rám Rudi.
– Lemerült a telefonom – mondom, és a legszívesebben
feloldódnék a levegőben.
– Lemerült – ismétli meg Rudi, aztán meg sírni kezd.
Már sötét van, mire megérkezünk Landshutba. Mindketten
fáradtak, éhesek és mogorvák vagyunk. És a telefon lemerülése óta
egyetlen árva szót sem szóltunk egymáshoz.
– Holnap folytatjuk – javaslom.
– Mégis mit? Még el sem kezdtünk semmit!
– Hol tegyelek ki?
– A pályaudvarnál. Egyszerűen csak vigyél el a pályaudvarhoz.
Újra hallgatunk, amíg oda nem érünk a pályaudvarhoz.
– Rudi, akkor holnap…
– Te először is töltsd fel az átkozott telefonodat, rendben? Majd
hívlak – azzal kiszáll, bevágja maga mögött az ajtót és már siet is fel
a vasútállomás lépcsőjén. Egy perccel később már el is tűnik, én
mégis csak ülök ott és meredek utána a semmibe. Zuhog az eső.
Ki lehet egyáltalán ez a nő, ez a Theresa? És mit csinált Rudival?
És ha Rudi nem megdugni akarja, akkor mégis mit akar tőle? Nincs
mese, ennek a végére kell járnom. Leparkolom az autót és
begyalogolok az állomásépületbe. Körülnézek a pénztárnál, az
újságos standoknál, végigmegyek a folyosón, de semmi, csak
rengeteg ember, aki mind siet valahová. Rudinak azonban semmi
nyoma. Átvágok még a pénztárcsarnokon, ahonnan a másik oldalon
már a sínekhez jut az ember. Aminek alapjában véve nem sok
értelme van, hiszen Rudi valószínűleg nem akar vonatra szállni.
Mégis, valami megmagyarázhatatlan indíttatásból arra megyek
tovább – és ott meg is találom. Háttal áll nekem, szemben vele meg
egy sapkát és kabátot viselő fiatal nő, aki ennek megfelelően velem is
szemben áll. Először észre sem vesz. Rudival beszélget, méghozzá
teljes összpontosítással. Aztán viszont hirtelen felém int a fejével,
mire Rudi megfordul. Egy pillanatig csak bámul rám, aztán
hunyorog egy kicsit, mint aki nem hisz a szemének. Egy további
pillanattal később viszont kézen fogja a fiatal nőt és mindketten
odajönnek hozzám.
– Franz, ő itt Theresa. Theresa, ő itt Franz – mondja Rudi, mintha
ez lenne a legnormálisabb dolog a világon.
– Helló – mondom. Gyors pillantást vetek a nőre, aztán inkább a
kövezetet kezdem szemlélni magam előtt.
– Helló, Franz. Közkedvelt ember lehetsz, vagy egy falnak
rohantál neki? – mutat a nő a homlokomra. Van humora, meg kell
hagyni.
– Nem falnak – felelem, és kissé tétován megérintem a
dudoromat.
– Mit csinálsz itt? Utazol valahová? – kérdezősködik tovább.
Megrázom a fejemet.
– Nem utazik. Miattad van itt – közli vele Rudi. – Miattad és
miattam. És ez nagyon kínos, mert úgy viselkedik, mint egy
féltékeny feleség. Menjünk, Theresa, együnk valamit.
– Remek ötlet – feleli a lány és megigazgatja a sapkáját. – További
szép estét, Franz.
– Szép estét – mondja Rudi is, azzal belekarol a lányba és már
meg is indulnak a kijárat felé.
– Nektek is szép… kinyalhatjátok, két hülye – mondom még,
gyakorlatilag csak magamnak. Megvárom, amíg eltűnnek szem elől,
aztán visszamegyek az autóhoz.
Később a disznóólban beszámolok Susinak erről a felettébb
különös napról. Közben a kanapéról figyeljük Pault, aki kitartóan
próbálkozik, hogy a pedálos kisautójával elgázolja szegény Lottát,
ami persze soha nem sikerül neki, mert Lotta az utolsó pillanatban
mindig kitér előle. Mindketten nagyon élvezik a játékot, Lotta
lelkesen csóválja a farkát.
– Hogy néz ki ez a Theresa? – kérdezi Susi a beszámolóm után.
– Hogy néz ki? Fogalmam sincs – mondom, mert tényleg semmire
nem emlékszem a lányból. Esetleg a kabátjára és a sapkájára. És
hogy nagyjából olyan magas, mint Rudi, és elég vékonyka. De
bárhogyan erőltetem is az agyamat, az arcára egyszerűen képtelen
vagyok visszaemlékezni.
 14. fejezet
Másnap azzal kezdem a napot, hogy felhívom Güntert a
patológián, Nicole hazaszállítását intézendő. Utána beülök az
irodámba, és alapjában véve kizárólag arra várok, hogy Rudi
felhívjon, miközben még egyszer átlapozom a helyszínelők anyagait.
Röviddel fél kilenc előtt beállít a polgármester. Furcsán
ünnepélyes az arca.
– Szép jó reggelt, Eberhofer – mondja, és kihúzza magának az
egyik széket velem szemben, aztán titokzatos képpel előrehajol. –
Tudja, milyen különleges nap van ma?
– Mindenszentek, karácsony, Szilveszter? – vetem fel, de egy
intéssel belém fojtja a szót.
– Ugyan már! Azt mindenki tudja, ezek mikor vannak, ráadásul
minden évben ugyanakkor! Ami azonban nem ismétlődik meg
minden évben, és amit mindenképpen meg kell ünnepelnünk, az a
maga tízéves szolgálati jubileuma.
– Több mint húsz éve vagyok rendőr, polgármester – mondom. –
Ezt véletlenül egész pontosan tudom, ugyanis képzelje, kaptam róla
oklevelet.
– Az lehet, Eberhofer – mondja, azzal feláll, az ablakhoz lép, kinéz
és összekulcsolja a karját a háta mögött. – De nálunk,
Niederkaltenkirchenben, pontosan tíz éve szolgál, már ha nem
számítjuk bele azt a kis intermezzót, amíg Münchenben
tevékenykedett. Tíz évi sikeres nyomozói munka
Niederkaltenkirchenben. Az ilyesmit meg kell ünnepelni, nem
gondolja?
– Nem – mondom az igazságnak megfelelően.
– Dehogynem, dehogynem. Meg kell ünnepelni és meg is fogjuk
ünnepelni, abban biztos lehet. Már dolgozom is az ünnepi
beszédemen.
– Magasságos ég – mondom még, mert többre nem vagyok képes.
Ekkor azonban megszólal a telefon. Rudi keres. Azt mondja,
éppen most jött ki a telefonszervízből, visszakapta a megjavított
telefonját, úgyhogy mostantól újra elérhető. Jó, mondom, és hogy
amint beérek Landshutba, hívni fogom. Aztán leteszem.

Ú
 – Mondja csak, Eberhofer, milyen zenéket szeret maga? Úgy
értem, milyen zenét szeretne az ünnepélyre? Valami olyat keresünk
majd, ami megfelel az ízlésének. Talán egy kis slágerkoncert, mit
gondol?
– AC/DC – közlöm, miközben felveszem a bőrkabátomat. – Az
nagyon jó lenne.
– Maga bohóc! Most meg hová megy?
– El. Jut eszembe, polgármester, ha már azt tervezi, hogy cirkuszt
csinál itt, legyen szíves közös ünnepélyt tervezni, nevezetesen
nekem és Birkenbergernek. Végtére is mindig kettesben szállítottuk
azokat a nagyszerű eredményeket. Most pedig volt szerencsém.
Mielőtt Landshutba indulnék, azért még kerülök egyet a lottózó
felé. Talán szerencsém lesz és ott találom Lottó-Ottót. A sors talán ad
nekem egy második esélyt. Ki tudja?
Kitérőm azonban teljes kudarccal zárul. Nincs Lottó-Ottó, nincs
hátizsák, nincs pénz.
Bele kell bolondulni, és nemcsak azért, mert a bolond kölyök
halálos veszélyben lehet. Hanem azért is, mert bűnöző, akinek rács
mögött lenne a helye. Még ha rokonszenves fiú is, akinek
meglehetősen tragikusan alakult az eddigi élete. A törvények
azonban mindenkire vonatkoznak. Őrá is.
Ahogy jövök kifelé a boltból, látom, hogy ott álldogál a kocsim
mellett Flötzinger. A kocsi ajtajához támaszkodik, a kezét mélyen a
nadrágzsebébe süllyeszti.
– Szervusz, Flötz – üdvözlöm. – Mi a helyzet? Kijózanodtál már?
– Szervusz – feleli, és látom, hogy nagy zavarban van. – Mondd
meg őszintén, Franz, csak álmodtam, hogy odabilincseltél a
kocsidhoz és úgy vonszoltál haza, vagy tényleg így történt? Kérlek,
légy őszinte.
– Sajnálom, Flötz, de nem álmodtál.
– Hazudsz!
– Miért tenném?
– Mit tudom én? Mert hülyét akarsz csinálni belőlem, azért!
– Ahhoz nincs szükség az én segítségemre, Flötzinger. Hülyét
csinálsz te magadból nélkülem is. Olyan részeg voltál, hogy
összeszartad magad, ember! Nagyon komoly bajok vannak nálad,
tudod? Lassan tényleg ideje lenne összeszedni magad. A feleséged
elhagyott, a gyerekeket is elvitte, most meg még a jogosítványod is
ugrott. Mi mindennek kell még történnie, hogy végre újra normális
működési módba kapcsolj?
– Én… én azt hiszem… még felhívtam őt… azon az éjszakán.
– Kit? Maryt?
Bólint.
– Kilencszer, Franz. Kilencszer hívtam, de egyetlen egyre sem
emlékszem belőle. Csak tegnap este láttam a telefonomon. Az egyik
hívás ráadásul három egész percig tartott. El tudod képzelni? És
fogalmam sincs, miről beszélhettünk. Annyira szégyellem magam.
– Szégyelld is, Flötz.
Ekkor azonban ismét megszólal a telefonom. Ezúttal Harald
Zierner keres. Azt akarja tudni, minden rendben van-e, és hogy
mikor kapja vissza a pénzét. Dolgozom rajta, mondom. Már nem tart
sokáig. És hogy legyen egészen nyugodt.
– Látod, Flötzinger, hív a kötelesség – mondom a buherálónak,
miután befejeztem a beszélgetést. – Talán menj át Simmerlhez, és
neki meséld el az egész nyomorúságodat, neki ugyanis sokkal több
ideje van csevegni. És szedd össze magad végre – mondom, azzal
megveregetem a vállát és beszállok a kocsiba.
Szűk húsz perccel később felveszem Rudit a pályaudvaron, majd
végigjárjuk ugyanazt a kört, mint legutóbb, ráadásul ugyanolyan
eredménytelenül. Sem az utcán, sem a hátsó udvarokban, sem a
kaszinókban nem találjuk Lottó-Ottót. Telefonon elérhetetlen. Fél
egy körül rövid ebédszünetet tartunk, beszerzünk néhány
szendvicset, és megesszük a kocsiban.
– Át kellene mennünk a cseh oldalra – mondja Rudi a zsemléjébe
harapva. – Ha itt nincs, akkor biztosan odaát van.
– Szerintem egyszerűen várjunk. Reggel elrendeztem Nicole
hazaszállítását, ami azt jelenti, hogy néhány nap múlva meglesz a
temetés. Azon biztosan ott lesz a kölyök, bármibe lefogadom.
– Már ha még életben lesz addigra…
– A temetést szerintem Németországból kell intéznie – találgatok.
– Nem, Franz. Manapság akár Timbuktuból is meg lehet rendelni
egy niederkaltenkircheni temetést.
 Magasságos ég! Sem kedvem, sem időm rá, hogy átmenjünk a
határ túloldalára.
– Nem is tudom – mondom, kicsomagolva az utolsó zsemlémet.
– Van talán valami más ötleted? Egy B-terv? Mi mást csinálnánk
még ma délután, ha nem megyünk át a csehekhez? Minek
járhatnánk még utána?
– Nem tudom. Talán azoknak a rendőröknek…
– Akikről semmit nem tudunk, Franz? Egyébként miért is nem?
Mert amikor alkalmad volt rá, egyszerűen nem kérdezted meg róluk
Lottó-Ottót, amikor meg végre újra megkérdezted, lemerült a hülye
telefonod.
Mivel bármennyire töröm is a fejemet, semmilyen ellenérv nem
jut az eszembe, végül úgy döntünk, átmegyünk Csehországba.
Az úton keveset beszélünk, és kizárólag az ügyről. Ráadásul amíg
odaérünk abba a szörnyű porfészekbe, ahol Ottó telefonját bemérték,
írd és mondd háromszor állítanak meg a cseh kollégák, akik érthető
módon tudni szeretnék, mivégre furikázik náluk egy bajor
rendőrautó. Szerencsénkre viszonylag könnyű a kommunikáció,
mert tudnak németül. Egy kicsit legalábbis. A jelenet minden
alkalommal szinte teljesen ugyanúgy játszódik le.
– Te, német rendőr? Mit csinál itt?
– Elment a felesége. Elhagyta. Őt – mondom, és Rudira mutatok,
aki szerencsére tökéletesen játssza a szerepét és meglehetősen
nyomorúságos látvány nyújt. – A pénzével. Az ő pénzével. Sok
pénzzel. Játszani. Kaszinó, tudod? Meg kell keresnünk a nőt.
– Nőt keres. Oké. Sok szerencse!
– Köszönöm – mondom, azzal már mehetünk is tovább. Nagyon
együttműködők ezek a cseh kollégák, azt meg kell hagyni.
A falu nagyon kicsi, gyakorlatilag nem is áll másból, mint a
kaszinóból és néhány lepusztult kockaházból, amelyek előtt
gyerekek játszanak. Közöttük viharvert tyúkok futkosnak az út
egyik oldaláról a másikra. Az egyik kunyhó előtt vénasszony ül egy
kiselejtezett kanapén, kötényt visel és fejkendőt, szivarkát szív, és
nagyon bizalmatlanul néz ránk, amikor kiszállunk a kocsiból.
Határozottan nem az a hely ez a porfészek, ahol szívesen időzne
az ember. Ami persze nem is szükséges, mert éppen a helység
méretére figyelemmel nagyon gyorsan végzünk a kutatással. A
kaszinóban két unott arcú krupié mellett összesen két férfi és egy női
vendéget találunk. A két fickó teljesen a félkarú rablókra
összpontosít, a nő meg a két fickóra. Hihetetlenül magas sarkú cipőt
visel, a harisnyáján felszaladt a szem, a sminkje elkenődött. Erős
alkohol- és cigarettaszagot áraszt, ugyanakkor ő az egyetlen, aki
önként szóba áll velünk, és elfogadható németséggel viszonylag
hihető válaszokat ad a kérdéseinkre. Megtudjuk, hogy szinte minden
nap itt tanyázik, és ezért már többször is látta Lottó-Ottót. Az utóbbi
napokban viszont nem jött, ezt biztosan állítja.
Nem sok, de most már legalább alappal feltételezhetjük, hogy a
kölyök visszament Németországba. Ezzel pedig már nem volt
hiábavaló az utunk. Már éppen távozni készülünk a kaszinóból,
amikor helyi rendőrautó áll meg előtte, benne egy kollégával, akivel
már találkoztunk.
– Nő megtalál? Pénz megvan? – szól ki nekünk a leengedett
ablakon át.
Rudi ezúttal is gyorsan és kifogástalanul reagál, felfelé bök a
hüvelykujjával, aztán előhúzza a pénztárcáját, felmutatja, előhalász
belőle egy ötvenest, és lelkesen meglobogtatja. Erre a cseh kolléga
kissé megütközve néz, de aztán feltekeri az ablakot és fejcsóválva
elhajt.
– Ötven euró? – nézek Rudira.
– Mit csináljak, ha egyszer ennyi van nálam? Csak nem képzeled,
hogy egy köteg pénzt hordok magamnál, főleg, ha egy cseh
kaszinóba készülök? Nem vagyok hülye! – mondja, és kissé dacosan
száll be a kocsiba. – Egyébként nálad mennyi pénz van, Franz?
Mondd már, mennyi?
– Magánügy – mondom, azzal indítok.
Három órával később ismét Landshutban vagyunk. Alkonyodik
és zuhog az eső. És az egész hazaút alatt most szólalok meg először.
– A pályaudvarra? – kérdezem Rudit.
– Oda – feleli. Ha belegondolok, hogy alig derítettünk ki valami
használhatót, és még csak nem is beszélgettünk egy jót, tényleg fel
kell tennem a kérdést, egyáltalán miért fuvarozom még el a
pályaudvarig.
 – Holnap folytatjuk – mondja kiszállás közben.
– Te, Rudi – szólok utána anélkül, hogy ránéznék. Éppen
ellenkezőleg. Magam elé meredek, a szélvédőn át az alkonyi
sötétségbe, a sok ide-oda siető emberre.
– Igen? – kérdezi és behajol hozzám.
– Tudod mit, Rudi? Szerintem hagyjuk az egészet. Úgy értem, ha
egész nap nem szólunk egymáshoz egy szót sem, semmi szórakozás
nincs a dologban.
– Ó, bocsánat! Nem tudhattam, hogy szórakoztatónak kellek.
Balga fejjel azt hittem, inkább segítségnek.
– Olyan nagy segítség azért nem voltál, Rudi. Inkább plusz teher.
– Hogy micsoda? Ez aztán már mindennek a teteje, Franz! – üvölt
be hozzám. – Hogy én teher vagyok neked? És mondd csak, mióta is
érzel engem tehernek? Egy napja? Két napja? Egy hónapja? Egy éve?
Tudod mit, Franz? Elmész te a fenébe!
– Rudi! – hallok hirtelen egy másik hangot. Egy halk, gyengéd,
békítő hangot, és a következő pillanatban Theresa lép oda Rudi
mellé és megfogja a karját. – Kérlek, nyugodj meg. Miről beszéltünk
egész idő alatt? Miről? Emlékszel? Ez a fickó nem ér annyit, hogy
felizgasd magad miatta. Képtelen értékelni, amit jelentesz neki. Most
pedig gyere.
Elfordulnak és elsietnek, és hiába kiáltok utánuk, hogy legalább a
kocsiajtót csukják be, meg sem fordulnak. Így aztán ott ülök, mint
egy hülye, és ez pocsék egy érzés.
Áthajolok az anyósülés fölött és próbálom elérni az ajtót, de nem
sikerül. Nincs más hátra, biztonsági övet kikapcsolni, kiszállni,
körbemenni, ajtót becsukni, visszamenni a vezetőülés felőli oldalra,
újra beszállni. Amikor elhajtok a bolond pár mellett, sikerül olyan
ügyesen belekormányoznom a kocsit egy pocsolyába, hogy
mindketten tetőtől talpig vizesek lesznek.
A fékre lépek, egyszerűen azért, hogy láthassam a döbbent
arcukat, aztán a homlokomhoz emelem a kezemet, szalutálok nekik,
majd gázt adok és továbbhajtok. Hát mit hisznek ezek, kicsodák ők
egyáltalán? És honnan tudhatná ez a hülye liba, mit jelentek én
Rudinak, vagy ő nekem? Alig ismeri Rudit, engem meg még annyira
sem!
 Otthon a konyhában nagy élet fogad. Hazaérkezett ugyanis
világkörüli útjáról Liesl Mooshammer, és most ott trónol az
asztalunknál úgy lebarnulva, hogy versenyre kelhetne a kávéjával.
Rokonságom teljes létszámban jelen van, és mindannyian pezsgőt
kortyolgatnak. Már a kis Pault kivéve, úgy értem. Ő egy hógömbbel
a kezében ül a padlón, csillogó szemmel rázza a gömböt, és
tudomást sem vesz megérkezésemről.
– Újra hazai vizeken, Liesl? – kérdezem, miközben kiveszek egy
sört a hűtőből.
– Igen, hála Istennek – mondja Liesl, és egy hajtásra kiissza a
maradék pezsgőjét.
– Nem tetszett a Kanári-szigeteken? – érdeklődöm, miközben
Liesl újra teletölti a poharát.
– Nagyon is tetszett neki – feleli helyette a Nagyi. – Nagyon
tetszett, igaz, Liesl?
– De? – kérdezem, mert látom, hogy mindenki vigyorog
körülöttem.
– Lieslnek akadt egy udvarlója– meséli a Papa. – Egy idősebb úr,
nyolcvan körüli, akivel éjszakákon át táncoltak a hajón. Mert hogy az
úr felesége már nem tudott táncolni, ugyanis csak rollátorral tud
közlekedni.
– És nagyon fess úriember volt – folytatja a Nagyi.
– Fessnek fess, az igaz – mondja Liesl elgondolkodva, és újra
felhajtja a pezsgőjét. – Snájdig ember volt, meg kell hagyni.
– Lesz poén is a történetben? – kérdezem, mert eddig kissé
unalmasnak találtam.
– De még mekkora – vigyorog rám Susi is. – A vén pasas ugyanis
egy éjszaka részegen bekopogott Liesl ajtaján, és amikor Liesl ajtót
nyitott, egyenesen rávetette magát.
– Az én koromban! – bólogat a főhősnő, és újabb adag pezsgőt
tölt magának.
– Liesl meg erre olyan kiáltozást csapott, hogy az egész hajó
összeszaladt. Addig kiabált, amíg személyesen a kapitány is
odament hozzá – somolyog Susi, és koccint a vén szatyorral.
– Az egész hajó megtudta. Akkora botrány kerekedett, hogy azt el
sem lehet mondani – bólogat Liesl.
 Lenne mit mondanom, de a jelenlévőkre tekintettel inkább
visszanyelem.
– Mindenesetre kaptam egy utalványt, amit felhasználhatok egy
szabadon választható városlátogatásra – fejezi be elégedetten Liesl a
történetet.
– Gratulálok. Van valami ennivaló? – kérdezem, mert lassan
feltámad bennem az éhség.
– Papa! – rikkantja el magát a kis Paul, és az orrom alá tartja a
hógömböt.
– Hát te mi szépet kaptál? – kérdezem.
– Egy hógömböt. Liesl néni hozta ajándékba. Gran Canaria van
benne. És egy pálma és egy hajó. És ha megrázom a gömböt, esik
benne a hó. De Gran Canarián, ott igazából soha nem esik a hó,
tudod?
Susi feldönti a pezsgőspoharát. Liesl Mooshammer keresztet vet.
A Nagyi és a Papa meg csak bámulnak kimeredt szemmel.
– Paul – mondom, és az ölembe emelem a kiskölyköt. – Mit
mondtál?
Forgatja egy kicsit a szemét, aztán színpadiasan beszívja, majd
kifújja a levegőt.
– Azt, hogy ez egy hógömb, amit Liesl néni hozott nekem
ajándékba. És Gran Canaria van benne. És egy pálma is van benne.
És ha megrázom, akkor esik a hó. De Gran Canarián egyáltalán nem
havazik. Csak a hógömbben.
– Egész mondatokban beszél – suttogja Susi elképedten. Feláll,
megkerüli az asztalt, aztán felemeli a kiskölyköt az ölemből.
– Paul – mondja, és odamegy vele az ablakhoz. – Paul, kicsikém,
mondj még valamit! Kérlek! Mit látsz kint az udvaron?
– A Papa autóját. Ami egy rendőrautó, mert a Papa rendőr, és
minden bűnözőt lelő. És Lotta is kint van. Egy nagy csontot rág. De
most éhes vagyok. Van valami ennivaló?
Egyikünk sem jut szóhoz. Csak ülünk és bámulunk. Mert hogy a
kis Paul mindeddig leginkább csak a saját maga által kitalált
babanyelven beszélt. Még soha nem ejtett ki a száján egyetlen
összefüggő mondatot sem, de annyira nem, hogy már kezdtünk
aggódni érte. Csak Susi vette könnyedén a dolgot. Ő egyáltalán nem
aggódott. Egyik gyerek korábban kezd el beszélni, a másik később,
mondogatta. És hogy ha Paul valamiért mégis megragadna ennél a
szókincsnél, amivel most rendelkezik, ő attól még ugyanúgy fogja
szeretni, amíg csak él. Én magam őszintén bevallva nem tudtam
volna biztosra ígérni ugyanezt. A kérdés azonban a mai nappal
okafogyottá vált.
Miután magunkhoz térünk, elfogyasztunk együtt egy kiadós
uzsonnát, és Paul csak beszél és beszél. Mintha hirtelen átállítottak
volna benne egy kapcsolót. Szalámit kér, de félbehajtva. És még egy
almalevelet. És a Mama vágja le a kenyér héját. És a Nagypapa
büfögjön még egyet, mert az olyan vicces. Estére, mire eljön a
lefekvés ideje, már valósággal zúg a fejem. Tulajdonképpen nem is
volt olyan rossz Paul eddigi beszédkészlete, amivel csak elégedetten
és halkan halandzsázott magában.
 15. fejezet
Három nappal később még mindig nem jutottam tovább egyetlen
apró lépéssel sem, több okból is. Először is azért, mert a három
napba beleesett a hétvége is, amikor szolgálati szempontból máskor
sem nagyon lehet csinálni semmit. Másodszor pedig azért, mert
igazából fogalmam sincs, merre indulhatnék tovább, még kit
hallgathatnék ki. Amíg nem sikerül végre alaposan kikérdeznem
Lottó-Ottót, a világon semmi nincs kezemben. A legkisebb kiindulási
pontom sincsen.
A tetthelyen talált nyomokat már régen kielemezték a szakértők,
de azok sem visznek előre. Egy lottózóban ugyebár emberek tömege
fordul meg nap mint nap, százezernyi nyomot hagyva maga után.
Gyakorlatilag egész Niederkaltenkirchen ki-be járt náluk. Molotov-
koktélt pedig házilag is könnyedén barkácsolhat bárki, aki tud
olvasni és van internet-csatlakozása.
Hétfőn tehát tanácstalanul ülök az akták fölött, mégis örülök,
hogy újra az irodámban lehetek. Egyszerűen azért, mert Paul az
elmúlt két napban mindent bepótolt, amit heteken, sőt, hónapokon
át elmulasztott a verbális kommunikáció szintjén. És bármennyire
örülünk is ennek az elképesztő fejlődésnek, ugyanakkor nagyon
megerőltető is.
Mindezeken túl annak is örülök, hogy másnap kedd lesz. Mert
hogy kedden temetik Nicole-t, én meg a fejemet tenném rá, hogy
Lottó-Ottót senki és semmi nem tarthatja vissza attól, hogy ott
legyen az anyja temetésén.
Úgy dél körül röviden kopognak az ajtón, de nem lép be senki.
Különös. Mert hogy nálam eleve nem sokan kopogtatnak, és ha
mégis, általában ugyanazzal a lendülettel már be is nyitnak. Most
azonban nem. Furcsa. Ez meg ki lehet? Valószínűleg egy idegen.
Még egyszer kopognak, most már erősebben.
– Szabad! – szólok ki, és őszinte kíváncsisággal nézek a belépő
úrra. Tudom, hogy ismerem valahonnan, de fogalmam sincs,
honnan.
Becsukja maga mögött az ajtót és közelebb jön az íróasztalomhoz.
 – Már volt szerencsénk találkozni – közli, aztán kinyitja a
ballonkabátja legfelső gombját. Amiről azonnal beugrik, hol
találkoztam vele. Ő a vegán fickó, aki darált májat akart vásárolni
Giselánál a macskáinak. Egyben ugyanaz, aki néhány héttel
korábban bejelentést tett, amiért a szomszédja füvet nyírt. Lássuk,
ma min háborodott fel.
– Szerencsének azért nem mondanám – felelem. – Mit tehetek
Önért?
– Éppen egy kiadós sétát tettem a környéken – kezdi. – És tudja,
mit láttam? Embereket, akik éti csigát gyűjtöttek!
– Mit nem mond – bólogatok, mert fogalmam sincs, hová akar
kilyukadni.
– Igen. Igen. – Bólogat és még egy lépéssel közelebb jön. – Már
szinte teljesen tele volt csigával a vödrük. Legalább két tucatnyi
csiga volt benne, ha nem több.
– Értem. Bocsásson meg, nem emlékszem, hogy is hívják Önt?
– Geißenbacher. Alfred Geißenbacher.
– Nézze, Geißenbacher úr – mondom, és leveszem a lábamat az
asztalról. – Legyen olyan jó, térjen végre a tárgyra.
– De hát már a tárgyra tértem! Feljelentést akarok tenni. Jó helyen
járok, igaz?
– Jobb helyen nem is járhatna, de még mindig nem tudom, kit
akar feljelenteni és miért – mondom, igyekezve megőrizni a
barátságos hangnemet.
– Hát azokat a személyeket, akikről az előbb beszéltem. A
csigagyűjtőket. Akik egyértelműen megsértették a csigarendeletet.
– Milyen rendeletet? – kérdezem, és érzem, hogy fogytán a
türelmem.
– Hát a csigarendeletet. Ne mondja, hogy nem ismeri!
– Semmi ilyesmiről nincs tudomásom.
– Te jó ég! Abban a rendeletben nagyon pontosan szabályozásra
került, mikor és hogyan lehet éti csigát gyűjteni. Az engedélyezett
csigagyűjtési időszaktól pedig igencsak távol járunk! És a
rendeletben még azt is kimondták, hogy a gyűjtés a hetvennegyedik
paragrafus alapján…

Á
 – Állj! – szakítom félbe. – Maga tényleg feljelentést akar tenni,
amiért valaki összegyűjtött egy tucat csigát? Komolyan beszél?
Mondja, nincs magának más hobbija, mint a polgártársai
feljelentgetése?
– No de kérem!
– Kérjen, csak tűnjön el!
– De… mindennek meg kell legyen a maga rendje!
– A rend ügyében én vagyok itt az illetékes, nem Ön, Geißenbeck
úr.
– Bacher. Geißenbacher.
– Nekem úgy is jó. Tudja mit? Kezdjen el golfozni, vagy tőlem
akár fogadjon örökbe egy kutyát, vagy keressen magának egy
feleséget, de az ég szerelmére, ne foglalkozzon többet ilyen
ostobaságokkal. Most pedig kifelé! Egy gyilkosságot kell
felderítenem, ember!
Erre aztán kidülled a szeme, de még hogy!
– Én… Én panaszt fogok tenni maga ellen!
– Az végre szép hosszú időtöltés lesz, Geißenakármi úr, mert
nagyon hosszú sort kell végigállnia, ha engem akar bepanaszolni –
mondom.
Fúj egyet, aztán újra begombolja a ballonkabátja legfelső gombját,
végül kivonul. Milyen emberek vannak manapság… az ember esze
megáll.
Miután elment, úgy döntök, hozok magamnak egy kávét. Éppen
a hivatali nőszemélyek szobája felé tartok, amikor meghallom a
polgármester harsogását az irodája felől. Valószínűleg telefonál,
mert csak az ő hangját hallom, a beszélgetőtársáét nem.
– Igen, igen – lelkendezik. – Ha egyszer mondom Önnek… Még
soha nem sikerült ekkora többletet kigazdálkodnunk. Ebből is
látszik, milyen kifizetődő, ha haladunk a korral. Az új lakónegyed és
az ipari terület… hehe, ebben igaza van… Igen, fogalmam sincs,
talán a buszváró a főutcán. Vagy a Rot-Weiß Niederkaltenkirchen
klubháza. Igen, ott lassan tényleg el kell végezni némi javítást. A
szaniterek még a hogyishívjákból… a kőkorból maradtak itt, tudja?
Igen, hogyne, természetesen tájékoztatom a fejleményekről… igen,
igen… üdvözlöm kedves feleségét is… a viszonthallásra – hallom
még, aztán kinyílik az ajtó, és ott áll előttem a polgármester a maga
teljes fenségességében.
– Eberhofer! – kiált fel, amint meglát. – Maga meg mit csinál itt?
– Kávéért megyek.
– Vagy úgy. Értem.
– Tényleg többletünk van a falukasszában? – kérdezem, mert
valóban érdekel.
– Ugyan-ugyan, mit jelent egyáltalán az, hogy többlet? Inkább
úgy fogalmaznék, nem állunk olyan rosszul, mint az elmúlt években
– feleli.
– És maga ebből a többletből a futballcsapat klubházának a
budijait akarja felújítani?
– Ez bizalmas információ, Eberhofer! Különben is, mit hallgatózik
maga az én ajtóm előtt?
– Nem én hallgatóztam, polgármester. Maga harsogott.
– Akkor most legyen olyan jó, és foglalkozzon a kávéjával, engem
pedig hagyjon a munkámat végezni. Egyébként kiderített már
valamit a lottózóval kapcsolatban?
– Gyakorlatilag a nyomozás végéhez közeledünk – hazudom.
– Közeledünk? Maga és még kicsoda?
– Birkenberger és én, mint mindig. És most őszintén,
polgármester, ha már cirkuszt akar csinálni a tízéves jubileumomból,
legalább valami eredetivel álljon elő. Egy érdeméremmel, hozzá egy
kis pénzjutalommal, vagy hasonlóval. Mit gondol?
– Niederkaltenkirchennek nincs érdemérme. Soha nem is volt.
– Akkor talán ideje lenne megalapítani, mielőtt még valaki
lenyúlja ezt a remek ötletet. A haladás, az nagyon fontos, ugyebár….
– mondom, azzal faképnél hagyom.
Amikor ebéd után visszamegyek az irodámba, felhívom Rudit.
Ami nem egy gyors folyamat. Pontosan másfél órába telik. Minden
alkalommal ugyanis, amikor már a kezemben van a telefon, és már
bepötyögtem az első néhány számot, utána leteszem. Egyszerűen
azért, mert a legjobb stratégiát keresem, hogy utolsó, kevéssé
kellemes találkozásunk után újra a béke talaján állhassunk. Amikor
meg végre ráveszem magam, hogy a teljes hívószámot bepötyögjem,
további egy órát kell várakoznom, hogy szót válthassak Rudival.
Ennyi idő telik el ugyanis úgy, hogy vagy kinyomja a hívásomat,
vagy csak a hangpostája jelentkezik. Én azonban kitartó vagyok és
nem adom fel. Végül aztán kapitulál és felveszi.
– Mi van? – ordít bele a kagylóba.
– Én vagyok az, Rudi. Franz – trillázom.
– Tudom! Mit akarsz?
– Te, Rudi, holnap lesz Nicole temetése.
– Azt is tudom. Tudok olvasni. Benne volt a gyászjelentés az
újságban.
– Nem tudhattam, hogy olvasod a napilapunkat.
– Pedig olvasom. És hogy lerövidítsük a beszélgetést: igen, ott
leszek. A saját érdekemben méghozzá. Mert végre tudni akarom, kik
azok az átkozott bűnöző zsaruk. És ha te nem vagy képes a
nyomukra jutni, nem marad más választásom, mint hogy én tegyem
meg!
Juj, de rossz kedve van ma valakinek!
– Remek – mondom viszonylag könnyedén. – Találkozunk előtte?
– Sem előtte, sem utána. Tiéd a temető déli oldala, enyém az
északi. Semmi telefonhívás. Semmi, ami zavarhatna. Profi módon.
Gondolod, hogy képes leszel rá?
– Te, Rudi, nem engem függesztettek fel annak idején, hanem
téged, már elfelejtetted?
– Remélem, holnap nem rontasz el már megint mindent – mondja
kurtán, azzal leteszi.
Rudi, Rudi, Rudi!
A fél életemet úgy éltem le, hogy ismertem Rudi Birkenbergert.
Jó, mindig voltak furcsa dolgai, világos, de éppen ezek a furcsa
dolgai tették valami egészen különleges módon rokonszenvessé.
Ami azonban most történik vele, az rejtély számomra. Egészen
komolyan fel kell tennem magamnak a kérdést, nem valamiféle
agymosásnak vetette-e alá ez a Theresa. Mert mással nem tudom
magyarázni ezt a változást.
Már Susival is beszéltem a Rudi-Theresa-jelenségről. Szombat
este, miután Paul végre álomba beszélte magát. Susi nagyon
figyelmesen végighallgatott, aztán teljes komolysággal felvetette,
nem egyszerűen féltékeny vagyok-e. Ami a legnagyobb ostobaság,
amit valaha hallottam. Azután azt javasolta, beszélgessek el egyszer
ezzel a Theresával.
– Ha nem tudod legyőzni az ellenségeidet, lépj szövetségre velük
– mondta.
– Ez a hülye liba nem ellenség – ellenkeztem.
– Látod, Franz? Még arra sem tudod rávenni magad, hogy
rendesen mondd ki a nevét – mondta erre Susi.
– De!
– De nem. Mindig csak azt mondod, „az a nőszemély”, „az a
hülye nőszemély”, „a hülye Theresa”, vagy „ez a Theresa”. Ha
másokról beszélsz, úgy emlegeted őket, hogy a Papa, a Nagyi, vagy
éppen Simmerl. Soha nem mondanál olyat, hogy „ez a Nagyi”, vagy
tévedek?
Ezen a ponton már túl blőddé vált számomra a társalgás, ezért
inkább elmentem Wolfihoz. Ahol mindenki ott volt. Ez a Wolfi
természetesen ott volt. És ez a Simmerl is. És ez a Flötzinger is, mint
mindig. Sőt, teljesen váratlanul még ez a Gisela is. És nem sokkal
később ez a Susi is megjelent. De ezt csak úgy megemlítem.
Mindenesetre kedden végre eljön Nicole temetésének napja. A
gyászmise szép, a kórus énekel, a végén meghúzzák a harangot. A
gyászolók együtt sétálnak át a templomból a temetőbe. Hat fiatal
férfi viszi a koporsót, de Lottó-Ottó nincs közöttük. A többi gyászoló
között is hiába keresem. Ahogyan egyébként Rudit is. Mindegy,
azért így is tartom magam tegnapi parancsához, és a temető déli
oldalán foglalom el figyelőállásomat. Távolabb állok a tömegtől,
amelyet így sokkal jobban belátok. Ahogyan várható volt, szinte az
egész falu eljött, sőt, még a szomszédos falvakból is látok néhány
ismerős arcot. Rokont azonban egyet sem. És miközben a plébános
szép szavakkal búcsúztatja elhunyt nővérünket, a pillantásom
folyamatosan a megjelentek arcát vizslatja, hátha végre
megpillantom Lottó-Ottót. De akárhogyan erőlködöm is, sehol sem
látom. Ami persze azon is múlhat, hogy az őszi nap ma olyan erős,
hogy szinte minden jelenlévő napszemüveget visel. Egyesek még
kalapot is. Amitől pedig nagyon megváltozhat az ember
megjelenése.
 Oldalazok néhány lépést, hogy más szögből lássam a társulatot,
de így sem érek el semmit. Előveszem a telefonomat és küldök egy
rövid üzenetet Rudinak.
Itt vagy?
Hol lennék?
Nem látlak.
Nem is kell. Én látlak téged.
Látod valahol Lottó-Ottót?
Nem, de éppen közelít valaki az oldalsó kapu felől tíz óránál.
Férfi, magas, vékony, sötét öltönyben és napszemüvegben. Látod?
Elnézek tíz óra felé. Valóban. Rudinak igaza van. Egy férfi közelít
lassan, és mindjárt első pillantásra egyértelműen látszik, nem azért
jött, hogy végső búcsút vegyen az elhunyttól. Sokkal inkább úgy
viselkedik, ahogyan például én. Vagy Rudi. Ugyanis a gyászoló
gyülekezetet fürkészi, sorra szemügyre véve az arcokat. Én viszont
az ő arcát ismerem valahonnan. De honnan?
A koporsó lassan lesüllyed az anyaföldbe, a ministránsok lóbálják
a tömjént, a felszálló füst elhomályosítja a látványt, de mintha valaki
kifelé indulna a sír mellett álló csoportból. Összehúzom a szememet,
úgy figyelek, sőt, néhány lépéssel közelebb is megyek. Egy nő az.
Apró lépésekkel, lassan, feltűnés nélkül, de egyre kijjebb araszol.
Amikor viszont eléri a kavicsos ösvényt, hirtelen futásnak ered, de
olyan gyorsan, hogy olyat még életemben nem láttam. Mintha
vérebek falkája lenne a nyomában. Miközben azon tűnődöm, vajon
miért csinálja, látom, hogy Rudi már száguld is utána, sőt, egy
további másodperccel később az utólag érkezett, öltönyös alak is a
nyomukba ered. Egyetlen pillanat alatt lehullik a hályog a
szememről. A nő nem nő, hanem a Lottó-Ottó, nőnek öltözve,
valószínűleg az anyja ruháiban. Az utolsóként érkezett fickó pedig
nem gyászoló, hanem egy kollégám. Személyesen ugyan nem
ismerem, de többször láttam a landshuti kapitányságon. Te jó ég,
gondolom még, aztán én is teljes erőmből futni kezdek.
A temető kapuja előtt egy lelket sem látok, de hallom a Lottó-Ottó
mopedjének a hangját. Ott robog a Frontenhausen felé vezető úton.
Beugrom a kocsiba, gázt adok és már száguldok is utána.
 Jó száz méterrel később szembe jön velem az út bal szélén a sötét
öltönyös fickó. Liheg és verítékezik. Megállok mellette és letekerem
az ablakot.
– Ez meg mi volt? – kérdezem tőle.
– Mit akar tőlem? – kérdez vissza a homlokát törölgetve.
– Ugyan már, kolléga, hiszen ismerjük egymást! Úgyhogy újra
megkérdezem, mit keresel ezen a temetésen, és miért kergeted a
Lottó-Ottót?
– Nem ismerem magát, és ne tegezzen. Nem ismerek semmiféle
Lottó-Ottót, és nem kergetek senkit. Egyszerűen csak most vettem
észre, hogy rossz temetésre jöttem. Ez minden. Most pedig
bocsásson meg, mennem kell.
Természetesen nem áll szándékomban elengedni, de hirtelen
megszólal a telefonom és Rudi keres. És ha valamit megtanultam
ebben az életben, az az, hogy az ember tudjon prioritásokat
felállítani. Jelen esetben pedig Rudi egyértelműen prioritást élvez.
– Hol vagy? – kérdezem, és valami pokoli zajt hallok a háttérből.
– A Lottó-Ottó mögött ülök a mopeden – kiáltja Rudi torka
szakadtából. Gyorsan fel is tekerem az ablakot, mert nem akarom,
hogy a kolléga is meghallja, miről beszélek, aztán a gázra lépek.
– Utolérted Lottó-Ottót? – kérdezem, mert alig tudom elhinni. –
Merre tartotok?
– Először is biztonságba helyezem. Elviszem Theresához. Később
jelentkezem, Franz. Mostantól a telefonjaink ki lesznek kapcsolva. A
Lottó-Ottóé is, és az enyém is.
– Akkor hogyan érjelek el?
– Most mondtam, hogy majd én jelentkezem – üvölti, azzal
megszakad a kapcsolat.
 16. fejezet
A városházára visszafelé tartva elhajtok a gyászoló közönség
mellett. Láthatóan a szálloda felé tartanak. Amikor egy vonalba érek
Liesl Mooshammerrel, lelassítok és újra letekerem az ablakot.
– Lesz halotti tor? – szólok ki neki.
– Lesz, lesz – feleli a fekete fejkendője alól. – Kint lógott a
közlemény a templomajtón. Az állt rajta, mindenkit várnak a
szállodában tartandó halotti torra. A Lottó-Ottó írta alá. Rendesen
megadja a módját, meg kell hagyni neki. A temetés is jó drága
lehetett.
Lieslnek szokás szerint most is igaza van. Sok gazdag ember halt
már meg a faluban, akit a végén sokkal kisebb felhajtással temettek
el, mint most a szerencsétlen Nicole-t.
– Gyere el te is – mondja Liesl, de megrázom a fejemet.
– Sajnos nem tudok. Egyszer ugyanis felelősségre kell vonni azt,
aki miatt ma el kellett temetnünk Nicole-t – mondom, azzal indítok
és megyek tovább a városháza felé.
Miután az elnéptelenedett helyiségekben először is kitöltök
magamnak egy kávét, leülök a számítógép elé és megnyitom az
adatbankot, amelyben minden kolléga szerepel a landshuti
kapitányságról. Szépen végigmegyek rajtuk, sorra mindegyiken.
Teljes összpontosítással nézem a fényképeket, és lám, hirtelen
felugrik a temetőben látott fickó fényképe. Michael Kuglmayer,
főfelügyelő. Jó, a kép már elég régi, azóta rendesen kopaszodni
kezdett, mégis azonnal és könnyen felismerhető. A következő lépés
felhívni Karl Stopfert, akit szerencsére azonnal el is érek.
– Mike Kuglmayer? – kérdez vissza. – Mit akarsz tudni róla?
– Mindent – mondom az igazságnak megfelelően.
– Rendben. Adj néhány percet, Franz. Visszahívlak – mondja
azonnal, én meg természetesen adok neki néhány percet. Kiballagok
a vécére, és még a kezemet mosom, amikor már cseng a telefonom és
Karl jelentkezik.
– Ide figyelj – mondja, én meg odafigyelek. – Kuglmayer 79-es
évjárat, huszonegy éve áll a bajor rendőrség szolgálatában, nős, két
gyermek apja, lakóhelye Essenbach. Ennyit a hivatalos adatairól. Ha
meg a személyes véleményem is érdekel, ritka kellemetlen egy alak.
Arrogáns, alattomos, és teljességgel hiányzik belőle minden
kollegialitás. Ezen kívül folyamatosan szaglászik mindenfelé és
mindenkiről mindenről tudni akar. Ha esetleg Kuglmayer lenne az a
korrupt rendőr, akiről a múltkor beszéltél, hát meg kell mondjam, én
mindenre képesnek tartom. Segítettem egy kicsit?
– Nem kicsit. Nagyon sokat. Köszönöm, Karl – mondom, azzal
elköszönök.
Kinyomtatom a fényképet, közben pedig még gyorsan felhívom
Moratscheket, hogy bejelentsem közeli érkezésemet.
Kint éppen a kocsi felé tartok, amikor szembejön velem a hivatal
teljes személyzete, kedélyesen cseverészve, és sejtésem szerint kissé
ittas állapotban.
– Ilyen jó toron még nem voltam! Magának is ott kellett volna
lennie, Eberhofer! Miért nem jött el? – kérdezi alkoholgőz-felhőt
árasztva a polgármester.
– Mert véleményem szerint legalább egyvalakinek dolgoznia is
kell ebben a hülye porfészekben – közlöm vele, és beszállok a
kocsiba.
– Franz – hallom Susi hangját. – El tudnád hozni…
– Nem, Susi. Ma nem tudom elhozni Pault az óvodából –
mondom, és már indítok is. Még látom a durcás ajakbiggyesztését,
amit annyira szeretek, aztán hátraveti a fejét és többiekkel együtt
eltűnik a városháza ajtaja mögött.
A bíró már vár. Kényelmesen hátradőlve terpeszkedik bírói
karosszékében és egy csésze áll előtte valami gőzölgő folyadékkal.
– Lúgosító tea – közli velem és iszik egy kortyot. – Méregtelenítő
kúrát tartok. A feleségem nemrég volt egy ilyen kúrán, tudja? És
amikor hazajött, úgy gondolta, nekem sem ártana. Kér egy
csészével?
– Nem, köszönöm. Én nem vagyok megmérgezve – mondom,
miközben helyet foglalok.
– Egyébként jó, hogy jött, Eberhofer. Éppen fel akartam hívni.
– Vagy úgy. És mi okból?
– Mert ez így nem megy tovább magával. Az egyenruhájával, úgy
értem. Maga végtére is az államot képviseli. Ennek ellenére
folyamatosan farmerben és ebben a… ebben a legendás
bőrdzsekijében jár, ami már legalább tizenöt éves lehet.
– Tizenkilenc.
– Tizenkilenc, te jó ég! Szóval, maga most szépen bemegy
Münchenbe a ruhaellátóba, és átvesz egy rend vadonatúj, csinos kék
egyenruhát, megértette? Hogy végre úgy nézzen ki, mint egy
rendőr, akit tisztelnek és elismernek. Nem pedig úgy, mint egy falusi
seriff valami harmadosztályú képregényben.
– Nem áll jól nekem a kék. Legalábbis színként nem.
– Őrizze meg a komolyságát, Eberhofer!
– Nézze, Moratschek, nem azért jöttem, hogy a megjelenésemet
vitassam meg magával. Tisztán szolgálati ügyben járok, és
szükségem van a segítségére – mondom.
Bátorítón bólint, mire részletesen beszámolok neki minden
fejleményről.
– Az ég szerelmére, Eberhofer, már legutóbb is megmondtam
magának, hogy nem Chicagóban vagyunk! Itt nincsenek bűnöző
rendőrök, és nem is lesznek. A mi szélességi fokunkon legalábbis
nem. Ezért tűzbe teszem a kezem. Minden egyes rendőrünkért
méghozzá. Érthető voltam? – mordul rám az íróasztala mögül.
– Nézze, Moratschek, maga nagyon rendes ember. Egy igazi
tisztességes, lojális, tiszteletreméltó bíró. Fekete bárányok azonban
minden testületben akadhatnak, nekem elhiheti. Még a mi
sorainkban is.
– Mondok én magának valamit, Eberhofer. Bíróként eltöltött teljes
negyven évem alatt még soha nem találkoztam ilyesmivel, és a
jövőben sem akarok találkozni, megértette? Nevezzen naivnak, ha
akar, de én meg vagyok győződve róla, hogy maga és a kollégái jól
és becsületesen végzik a munkájukat. Ezért is szeretem annyira a
saját munkámat. Mert olyan emberekre támaszkodhatok, mint
maguk. Mindig is így volt, és maradjon is így.
– Változnak az idők, Moratschek. Nézze csak meg az egyenruhát,
az is mindig zöld volt, amióta csak világ a világ, most meg hirtelen
kék lett. Kérem, bíró úr…
– Mit… mit akar tőlem? – morogja és iszik még egy kis teát.
 Előhúzok egy cédulát a legendás bőrdzsekim zsebéből.
Kihajtogatom és leteszem Moratschek elé az asztalra.
– Bírói végzést házkutatásra és banki információk lekérdezésére.
– Mit akar maga Kuglmayertől? Ismerem a fickót, és nem csak
szakmailag. Az unokahúgomtól két háznyira építkezett, kint
Essenbachban. Ha nem csalódom, még baráti viszonyban is állnak.
Ez a Kuglmayer nagyon rendes ember, nős, két kislánya van.
Minden teljesen rendben van vele, nekem elhiheti – meséli, közben
kihúzza a fiókját és előveszi a tubákos dobozkáját.
– Az orrát nem kell méregteleníteni? – érdeklődöm.
– Nem – feleli kurtán, azzal szippant egy nagyot.
Utána azért kézbe veszi a fényképet.
– Bíró úr – mondom előrehajolva. – Ha olyan jól ismeri
Kuglmayert, mit tudna mondani az anyagi helyzetéről? A házáról, a
kocsijáról?
– Mi ez, kihallgatás?
– Gyilkossági ügyben nyomozok. A saját érdeke is, hogy…
– Haláleset ügyében nyomoz, Eberhofer. Gondatlanságból
elkövetett emberölés ügyében. A kettő nem ugyanaz, ezt már
magának is…
– Tudom, tudom – szakítom félbe, mielőtt még jogászkodni
kezdene.
Egy percig gondolkozik, aztán lassan bólint.
– Most, hogy így kérdezi… Egy kicsit tényleg elgondolkodtató.
Az unokahúgom egyszer azt mesélte, hogy az egész környékükön
Kuglmayerék az egyetlenek, akik már maradéktalanul kifizették a
házukat, méghozzá úgy, hogy közben mindkét lányuknak
meglehetősen költséges hobbikat finanszíroznak, és nyaralni is
gyakran járnak.
– A feleségét is ismeri? Úgy értem, Kuglmayer feleségét?
– Túlzás lenne azt állítani, hogy ismerem. Láttam kétszer-
háromszor.
– De azt tudja, mi a foglalkozása?
– Fogalmam sincs. De az biztos, hogy azokkal a körmökkel
komoly munkát nem nagyon végezhet.
– Szóval?
 – Szóval micsoda?
– Szóval, ha a családban Kuglmayer az egyetlen kereső, és a
többiek csak költik a pénzt, akkor itt valami nincs rendben, nem
igaz? Maga is tudja, mennyit keres egy főfelügyelő.
– Ki tudja, talán örököltek – morfondírozik a bíró, de látom rajta,
hogy ezt maga sem hiszi igazán.
– A végére kell járnunk – mondom. – Megkapom a végzést, vagy
nem?
– Igen és nem – mondja és feláll. – Tőlem nem kapja meg. Mert
hogy ha a végén kiderül, hogy az egész gyanúja légből kapott volt,
nem akarom, hogy az én nevem is benne legyen. Már csak az
unokahúgom miatt sem. Egy házkutatásba egyébként is csak akkor
egyeznék bele, ha előbb a banktól sikerült terhelő adatokat szerezni.
Most pedig várjon egy percet, beszélek a kollégámmal a szomszéd
szobában.
Öt perc sem telik el, már jön is vissza.
– Itt van – mondja a kezembe nyomva legalább az egyik hőn
áhított végzést. – Ezzel a végére járhat Kuglmayer anyagi
helyzetének.
– Remek – mondom. – Nagyon köszönöm.
– Szívesen – mondja visszaballagva az íróasztala mögé. –
Viszonzásul pedig legyen szíves és szerezzen be magának egy
rendes egyenruhát. Most pedig kifelé. Az idegeimre megy,
Eberhofer. Volt szerencsém.
– Részemről a szerencse. Tiszteletem, bíró úr – mondom, azzal
már indulok is.
A végzésről értesülve Karl Stopfer azonnal elküldi nekem
Kuglmayer számlaszámát, én meg máris indulok Essenbachba.
– Ilyesmire nálunk még soha nem volt példa – mondja a bankfiók
igazgatója a végzés láttan, és tanácstalanul néz rám.
– Egyszer mindent el kell kezdeni – nézek rá szándékom szerint
bátorítóan.
– Valószínűleg igaza van, felügyelő úr. Pontosan mire is kíváncsi?
– Mindent látni szeretnék, ami a Kuglmayer házaspárhoz
kapcsolódik. Számlákat, betétkönyveket, részvényeket. Ha van széf,
akkor azt is. Egyszerűen mindent, érti?
 Kissé zavartan bólint és visszaadja a végzést.
Egy jó órával később már el is indulhatok a bankból. Sokkal
okosabb lettem és igen elégedett. És ha mindez még nem lenne elég,
Rudi is éppen most telefonál.
– Elhelyeztem Lottó-Ottót Theresa lakásában – jelenti. – Nagyon
kikészült a fiú, mert azt hitte, ha az anyja ruhájában jelenik meg a
temetésen, senki nem fogja felismerni. Csakhogy nem így történt.
– Le kell tartóztatnom, Rudi.
– Tudom, és ő is tudja. De ne ma, Franz. Ma temette el az anyját a
szerencsétlen. Az egyetlen embert, aki közel állt hozzá. Hagyj neki
még egy kis időt, Franz. Holnap letartóztathatod.
– Megint meg fog lógni tőled, Rudi.
– Nem fog. Megígérte.
– Megígérte? És ezt most teljesen komolyan mondod?
– Hallgass ide, Franz. Jó sokáig beszélgettem vele. Neki csak az
volt a fontos, hogy rendesen megszervezhessen egy szép temetést az
anyjának, az pedig a börtönből lehetetlen lett volna.
– És mi van a pénzzel? – kérdezem, mert Zierner nemsokára
biztosan vissza akarja majd kapni a pénzét.
Rudi sóhajt egyet.
– Már nincs meg az egész. Egy részét eljátszotta, aztán a temetés
sem volt éppen olcsó mulatság.
– Mennyi van még meg belőle?
– Negyvenkétezer-egyszázhetven euró.
A fenébe! Majdnem tizennyolcezer euró hiányzik. Harry meg fog
ölni.
– Ez a pénz legalább biztonságban van? – kérdezem.
– Abszolút. És nálad mi a helyzet, Franz? Elértél valami
érdemlegeset, vagy csak elszórakoztál a halotti toron?
– Hát ide figyelj, Watson – mondom elégedetten. – Ez a fickó, aki
a temetőben kergette Lottó-Ottót, kolléga a landshuti
kapitányságról. Egy bizonyos Michael Kuglmayer. És hogy a
kérdésedre válaszoljak, nem szórakoztam a halotti toron, mert ott
sem voltam. Helyette utánanéztem Kuglmayer banki adatainak.
– És találtál valamit, Sherlock? – kérdezi némi iróniával, mégis
hallom a hangján, hogy sikerült lenyűgöznöm.
 – A bankszámla első pillantásra tiszta. De most figyelj! A széfben
több mint százezer eurót és egy pendrive-ot találtam.
Nem válaszol. Valószínűleg túl sok neki ennyi siker egyszerre.
– Most aztán csodálkozol, mi? – kérdezem vigyorogva.
– Nem. Nem csodálkozom. Végtére is az a munkád, hogy
utánajárj az ilyesminek. Amit megtudtál, mindenesetre egyezik
azzal, amit Lottó-Ottó mesélt. Én ugyanis tőled eltérően nem
mulasztottam el, hogy kikérdezzem a rendőrökről – feleli Rudi. Csak
nem egy icipici kis gúnyt hallok kicsengeni a hangjából?
– Ne csigázz, Rudi! Mit mesélt neked?
– Hogy összesen három emberrel találkozott a pénz kapcsán, és a
háromból kettő rendőr volt. Azért ilyen biztos benne, mert egyszer
valami vita támadt a három fickó között, és az egyik disznó
zsaruknak nevezte a másik kettőt. A temetőben felbukkanó fickó, ez
a Kuglmayer, egyike volt annak a háromnak.
– Rendben – mondom, közben pedig már indítok is. – A bankban
készíttettem egy másolatot a pendrive-ról, azt még ma megnézem.
Te meg, kedves Rudi, ügyelj rá, hogy a Lottó-Ottó ne lógjon meg
tőled újra. És talán rendezz neki egy kellemes, szép estét, mert jó
hosszú ideig biztosan ez lesz az utolsó kellemes estéje.
– A kellemes este miatt nem kell aggódnod. Theresa gondoskodik
róla – közli, s azzal leteszi.
Hát persze. Gondolhattam volna. Theresa gondoskodik
mindenről. Most azonban még ez sem tudja elrontani a kedvemet.
Semmi esetre sem. Egyfelől azért, mert ez a szörnyű ügy végre
elmozdult a holtpontról, másfelől pedig nagyon kíváncsi vagyok, mi
lehet azon a pendrive-on. Alig várom, hogy megnézhessem.
Türelmetlenségemet azonban egyelőre fékeznem kell, telefonál
ugyanis a Papa. Nem akar beindulni a hülye Admiralja, mondja,
pedig nemrég még használta. Nagyon csodálkozik az eseten.
Én meg az ő csodálkozásán csodálkozom. Már régen fel kellett
volna újítani a vén csotrogányát, ha már ennyire ragaszkodik hozzá,
csakhogy az utolsó szerelő, aki még értett az ilyen járgányokhoz,
már hat éve meghalt. Mindenesetre a Papa még el tudta vinni vele a
Nagyit a fodrászhoz. Most viszont haza is is kellene fuvaroznia
ugyanonnan. Amit természetesen vállalok helyette, nem kérdés.
 Nem sokkal később begurulok Moni fodrászszalonja elé,
leparkolok és bemegyek. A szalon, akárcsak a tulajdonosa, jócskán
túl van már a legszebb évein, de a Nagyi körülbelül száz éve jár ide
és nagyon szereti. Mert hogy nincs még egy hely a faluban, ahol
ilyen sok helyi pletykához juthat hozzá, és még mindenféle színes-
szagos magazinokat is nézegethet teljesen ingyen, így még arról is
értesülhet, melyik celeb csalta meg éppen a házastársát, vagy melyik
királyi családban születik újabb kis herceg vagy hercegnő, és
hasonlók. A szalon tulajdonosa, Moni, a Papa korosztálya, és
fiatalabb korában igazi bombázó volt. A legbombázóbb bombanő az
egész vidéken. Testszínű selyem térdharisnyát visel, ami rendesen
elszoríthatja a vérkeringését, fölötte pedig egy túlságosan is szexi
rózsaszín köpenyt. Az eltelt sok-sok év alatt az egykor feszes bőre is
meglehetősen lottyadttá vált.
– Mennyit fizetek? – kérdezi a Nagyi felkászálódva a székből, és
előkotorja a pénztárcáját.
– Mosás, berakás, tizennyolc, mint mindig – mondja Moni, leteszi
a partvist, és a kasszához lép.
– Tizenkilenc – jelenti ki nagyvonalúan a Nagyi. – Mint mindig.
 17. fejezet
Vacsora után Susi lefekteti Pault, aztán kicsípi magát, mert hogy
ma női estéje van. Szeretem ezt, mert ilyenkor az egész este csak az
enyém. Ma meg különösen örülök neki, mert ha nincs itthon, akkor
használhatom a laptopját. Nekem is van persze számítógépem, de
csak bent, a városházán. Mivel azonban nem bírom ki holnapig,
hogy szemügyre vegyem a pendrive tartalmát, marad Susi laptopja.
Gyorsan hozok még magamnak egy sört a hűtőből, leülök a
konyhában a sarokpadra, és bekapcsolom a laptopot. Nézzük, mit
találok. Aztán csak nézek és nézek. De akármeddig nézek is, nem
tudok eligazodni azon, amit látok. Táblázatok, adatok, számok töltik
be a képernyőt. Kétségtelenül arab számok és latin betűk, nekem
mégis kínainak tűnnek.
– Te meg mit csinálsz még itt, Franz? – hallom hirtelen Leopold
hangját. Mintha a semmiből termett volna ott nagy hirtelen. –
Tudod, hány óra van?
– Nem – mondom, és az órára nézek. Háromnegyed tizenkettő.
Odaát, a nappaliban szól a Beatles. – A fenébe, ilyen késő lett? De
hogy visszakérdezzek, téged mi szél hozott ilyenkor nálunk?
– Holnap hajnali fél ötre ki kell mennem a reptérre Panidáért és a
gyerekekért – feleli. – Vége az őszi iskolai szünetnek. Mivel pedig
innen sokkal rövidebb az út a reptérre, mint tőlünk, gondoltam…
– Értem – mondom, felállok, és újra odasétálok a hűtőhöz. – Iszol
te is egy sört?
– Szívesen – mondja, és kényelembe helyezi magát a sarokpadon,
pontosan ott, ahol az előbb még én ültem. – Ez mi?
– Ha én azt tudnám. Nekem kínai az egész. Mindenféle
táblázatok mindenféle számokkal és betűkkel. Egyszerűen képtelen
vagyok megfejteni – felelem, odateszem elé a sörét és iszom egy
nagy kortyot a magaméból.
– Szolgálati ügy? – érdeklődik.
– Nagyon úgy néz ki. De biztos választ csak akkor tudok adni, ha
rájövök, mit jelent.
Kinyílik az ajtó és a Papa bukkan fel. Megáll, nyújtózik egyet, ásít.
 – Nincs nektek ágyatok? – kérdezi, aztán ide-oda vándorol a
pillantása Leopoldról rólam, aztán megint Leopoldra.
– És neked? – kérdezem, mert látom, hogy Leopold már minden
figyelmét a képernyőnek szenteli.
– Ez meg mit csinál? – érdeklődik a Papa.
– Fogalmam sincs – felelem vállat vonva.
Leopold ugyanis mintha teljesen kiszakadt volna köreinkből.
Vadul kattintgat az egérrel, és mintha észre sem vette volna a Papa
megjelenését.
Még akkor is teljes összpontosítással ügyködik, amikor néhány
pillanattal később kopognak a konyhaablakon.
– Hozzád jöttek – tájékoztat a Papa, miután kinyitotta az ablakot.
Kint Susi áll, és ő is csodálkozik kissé a szokatlan éjszakai
ténykedésünkön.
– Mi történt? – kérdezi, és kissé szorosabbra húzza a sálját. –
Történt valami?
– Semmi. Csak néhány irat fölött ültem, de nem boldogultam
velük, úgyhogy most Leopold is szerencsét próbál.
– Jössz lefeküdni? – kérdezi, mire bólintok.
– Mindjárt megyek – ígérem, aztán becsukom az ablakot.
A Papa visszavonul, a Beatles pedig elhallgat, amiből arra lehet
következtetni, hogy nemzőnk nyugovóra tért.
– Te, Leopold… – kezdem.
– Várj, mindjárt megvan – szakít félbe kipirult arccal. Ezért aztán
leülök mellé és várok. Mert ha tényleg rájött valamire, akkor igen
komoly mennyiségű munkától menekülök meg másnap, ráadásul
egyáltalán nem biztos, hogy nekem valaha is sikerülne eligazodnom
az adathalmazon.
– Az első táblázat elég egyszerű, Franz – mondja nemsokára
büszke arccal. – Alapjában véve az egész egy könyvelés, érted?
Tulajdonképpen pontosan olyan, amilyet én is vezetek a
könyvesboltról. Itt például, az első oszlopban, ezek a nevek az
ügyfeleket jelölik, méghozzá valószínűleg álneveken, én legalábbis
senkit nem ismerek, akinek Karfiolfül vagy Lófarok lenne a rendes
polgári neve. A második oszlop a dátum, a harmadik a pontos
időpont, órára-percre megjelölve. Az utána következő oszlopokban
összegek szerepelnek, látod? Itt úgy gondolom, kifizetés
történhetett, mert az összeg előtt egy mínuszjel áll. Aztán jönnek a
kamatok, méghozzá őrült magasak. Itt meg a befizetések
szerepelnek. Az utolsó oszlop viszont rejtély. A legtöbb esetben üres,
összesen négy sorban szerepelnek betűk. Egy bizonyos Négylevelű
Lóherénél három betű, egy A, alatta egy B, aztán egy C, Karfiolfülnél
pedig egy A. Ezeket nem sikerült megfejtenem. De ettől eltekintve
teljesen világos az ügy – közli, és becsukja a laptopot.
– Köszönöm – mondom őszintén lenyűgözve.
– Szívesen – válaszolja felemelkedve.
– Jó úton haladsz a legkedvesebb báty cím elnyerése felé –
közlöm vele vigyorogva.
– Örömmel hallom – vigyorog vissza. – Most viszont ledőlök
néhány órára a nappaliban, mielőtt indulnom kellene. Jó éjszakát.
– Jó éjt – mondom, kihúzom a pendrive-ot és a zsebembe
csúsztatom.
Leopoldról sok rosszat el lehet mondani. Egy nyálas disznó és
még okostojás is a tetejében. Másodpercek alatt képes az őrületig
feldühíteni. Ugyanakkor kétségtelenül megvannak az előnyei is, és
nem szívesen, de azt is el kell ismernem, nem hülye a vén gazember,
tehát mégiscsak van valami létjogosultsága, nyálasdisznóság és
okostojásság ide vagy oda.
Az az utolsó oszlop azért kifogott rajta, gondolom jóleső
büszkeséggel. Jó, honnan is tudhatta volna, mit jelentenek azok a
betűk? Én viszont azonnal rájöttem. Az utolsó oszlopban a
büntetések szerepelnek, arra az esetre, ha valaki nem fizeti vissza
időben a pénzt. A Négylevelű Lóhere ezért minden valószínűség
szerint Lottó-Ottó lehet. Az A betű jelentése feltevésem szerint egy
brutális verés. Olyan, ami kórházba juttatja az embert. A B jelentheti
az ujjakat. A C a fület. Vagy valami nagyon hasonlót.
Ekkor azonban csipog egyet a telefonom. SMS érkezett, méghozzá
Susitól.
Várlak, írja.
Megyek, válaszolom, azzal fogom a laptopot és lekapcsolom a
villanyt.
 Az éjszakai munkától kissé fáradtan indulok el másnap reggel,
mégis örülök az előttem álló napnak. Ma én viszem Pault óvodába.
Kimondottan jó hangulatban töltjük a rövid utat, az öltözőben
azonban sajnos összefutunk a pontyszájú nőszeméllyel és a hozzá
tartozó Ansgarral, ami azonnal jelentősen ront a jókedvemen. Paul
már egész ügyesen vetkőzik-öltözik egyedül, csak a cipőfűzőnél
szorul még felnőtt segítségre. Ellentétben Ansgarral, aki
természetesen úgy köti meg a cipőfűzőjét, mintha már az
anyaméhben gyakorolt volna a köldökzsinórral. Miközben Paul
szépen bepakolja a ruháit a kis polcára, én hátralépek és szemügyre
veszem a faliújságot. Ott ugyanis narancssárga papírra nyomtatott,
vadonatúj hirdetmény díszeleg, méghozzá az FC Rot-Weiss
Niederkaltenkirchen logójával. Ezt el kell olvasnom.
Utánpótlást keresnek. Egészen pontosan „mozogni szerető
tehetséges gyerekeket”, hároméves kortól. Az egyesületben kell
jelentkezni. Mármint hivatalosan a szülőknek, ami valahol logikus
is. A jelentkezőknek próbajátékot tartanak, méghozzá ma este.
– Mit gondolsz, Paul? – kérdezem, leguggolok a kiskölyök előtt és
megkötöm a cipőfűzőjét. – Elmenjünk este a focipályára?
– De ma nincs hétvége – feleli az okos csemete.
– Nem nézőnek mennénk, hanem játszani.
– Igeeeen! – kiabálja, és izgatottan tapsolni kezd.
– Én is szeretnék focizni – szól oda Ansgar a pontyszájúnak.
– Nem, Ansgar – közli a kegyetlen anya, miközben előveszi a
táskájából az uzsonnás dobozt. – Mi teniszezünk és golfozunk. A
futball a proliknak való.
– Nos, kis proli – szólok Paulhoz. – A Papának most indulnia kell,
hogy lelőjön néhány bűnözőt. Neked is indulnod kell Ansgar
bosszantására. Este találkozunk.
– Este találkozunk, Papa – kiáltja, aztán már robog is be a
csoportszobába.
Amikor nem sokkal később egy csésze friss, forró kávé fölött ülök
az irodámban, újra szemügyre veszem a pendrive-on talált
táblázatokat, és elégedetten konstatálom, hogy mind Leopold, mind
jómagam egész biztosan jól következtettünk. A nevek álnevek, ez
egyértelmű. Az összegek magasak, a kamat pedig közönséges
uzsora. Ami pedig a büntetésekkel kapcsolatos feltevésemet illeti, az
sem lehet kétséges.
A pendrive-on van egy további táblázat is, amit a tegnap éjszakai
eredmények birtokában már elég könnyen meg tudok fejteni. Megint
csak nevek és összegek, bár nem olyan magasak, mint az előző
táblázatban. Itt is van olyan oszlop, amelyben csak néha szerepel
egy-egy betű, de itt még egy további oszlop is van, méghozzá
súlyokkal. Úgy sejtem, kábítószerről lehet szó. Fogom is a
telefonomat, hogy tájékoztassam Moratscheket.
– Megrendítette az emberiségbe vetett hitemet, Eberhofer –
mondja halkan, miután végighallgatott.
– Nagyon sajnálom – mondom őszintén.
– Most hogyan tovább? – érdeklődik. – Szüksége van
elfogatóparancsra?
– Egyelőre csak Kuglmayer ellen van bizonyíték a kezünkben, de
meggyőződésem, hogy többen is benne vannak. Oscar Feistl három
emberről beszélt, és ki tudja, hányan vannak még, akikről ő sem tud.
Lefogadom, hogy kiterjedt bűnszervezettel állunk szemben.
– Az biztos, hogy Kuglmayer nem magányos bűnöző – ért egyet a
bíró. – Az ilyen esetekben a legtöbbször komoly bandák állnak a
háttérben. Mit szólna egy házkutatáshoz?
– Még ne. Nem akarom idő előtt felfedni, hogy tudunk rólunk.
Kuglmayernek pillanatnyilag még fogalma sem lehet róla, hogy
bizonyítékunk van ellene. A bankban gondosan ügyeltem rá, hogy
ugyanúgy hagyjam a széfjét, ahogyan találtam. Amíg azt hiszi, hogy
senkinek fogalma sincs az üzelmeiről, nem kezd óvatoskodni.
– Igaza van.
– Elfogatóparancsot azért kérnék egyet – mondom, bár
nehezemre esik. – Őrizetbe kell vennem Oscar Feistlt.
Moratschek szippant egy nagy adag tubákot, tüsszent, azután
munkához lát.
Mindössze egyetlen órával később Rudi Birkenberger a
megbeszélt találkozóhelyen, a pályaudvaron átadja nekem Lottó-
Ottót a pénzzel együtt. Theresa is jelen van, és amilyen
búcsújelenetet rendeznek, hát mintha zokogó szülők küldenék a
frontra egyetlen fiúkat.
 – Megtennétek, hogy befejezitek a búcsúzkodást? – érdeklődöm,
amikor már nagyon hülyén érzem magam, miközben ölelgetik
egymást.
– Mikor látogathatjuk meg? – kérdezi Theresa.
– Fogalmam sincs – mondom és beszállok a kocsiba. – De
megérdeklődöm.
– Megígéred?
– Megígérem.
Amikor elindulunk, látom a visszapillantó tükörben, ahogy
integetnek utánunk.
– Integess vissza – mondom Lottó-Ottónak, aki leengedi az
ablakot és visszainteget.
A délután folyamán először is felkeresem Harry Ziernert a
bankjában. No nem azért, mintha fontosnak vagy akár csak
szükségesnek is érezném, hogy visszakapja a pénzét, még ha nem is
az egészet. Nem. Hanem igazából azért, mert nem kellemes érzés
ennyi pénzzel mászkálni.
– Ó, Eberhofer úr – üdvözöl Babsi kisasszony barátságosan. Feláll
és pukedlizik.
– Üdvözlöm, Babsi kisasszony – mondom. Megfogom a kezét és
egy csókot lehelek rá.
– Máris megnézem, bemehet-e – mondja kuncogva.
– Nem kell megnéznie – mondom, és elindulok az ajtó felé. –
Harry nagyon örülni fog nekem. És kérem, hozzon nekünk két
csésze kávét.
– Nagyon szívesen – feleli, én meg már be is kopogok.
– Jöjjön be – hallom bentről.
Harry először tényleg nagyon örül, amikor meglát. Még meg is
ölel, amit senkitől sem szeretek, de mindegy.
Egy perccel később megjelenik Babsi kisasszony egy tálcával,
majd ugyanolyan halkan, ahogyan bejött, kisurran.
Miközben a kávémat élvezem, Harry a pénzét számolja. Aztán
még egyszer megszámolja. És még egyszer. És minden egyes
számolásnál egyre jobban elsápad.
– Majdnem tizennyolcezer euró hiányzik, Franz – nyög fel végül
szinte összerogyva.
 – Ahogy mondod – felelem.
– Azt mikor kapom meg?
– Azt egyáltalán nem kapod meg – mondom és kiiszom a
kávémat. – Tekintsd a hallgatásom díjának azzal a bizonyos berlini
esettel kapcsolatban. Különben is, légy őszinte, Harry, meg sem
fogod érezni a hiányát.
– És… a videó? Azzal mi lesz?
– Nincs semmiféle videó, Harry. Soha nem is volt. Én most
megyek is, te meg csukd be a szád.
Amikor kifelé menet megállok egy pillanatra Babsi kisasszony
asztalánál, a csukott ajtón keresztül is halljuk Harry üvöltését. A
személyemre alkalmazott jelzőit inkább nem idézem. Legyen elég
annyi, hogy a legfinomabb sem igen tűrné a nyomdafestéket.
– Őszintén szólva nem úgy tűnik, hogy Zierner úr olyan nagyon
örült volna a látogatásának, Eberhofer úr – mondja aggodalmasan
Babsi kisasszony az ajtó felé nézve.
– Majd megnyugszik – felelem, azzal már ott sem vagyok.
 18. fejezet
Amikor este elindulunk az FC Rot-Weiss pályájára, Paul alig bír
magával örömében. Még csak száz méterre járunk a pályától, amikor
már kitépi a kezét a kezemből és futni kezd, de olyan sebességgel,
amilyet még sose láttam tőle. Lotta ott lohol mögötte, a sánta lábával
igyekszik lépést tartani vele. Az öltöző úgy fest, mint a törpék
gyülekezete. Szinte a teljes óvoda itt van, kisfiúk és kislányok. A sok
proli. Mivel pedig a törpék mellett legalább ugyanannyi szülő is
bepréselte magát az öltözőbe, mozdulni is alig lehet a zsúfoltságtól.
Amikor végre az összes kölyök klottgatyában és pólóban pompázik,
és az utolsó pár cipőfűző is megkötésre került, sípszó hasít az öltöző
hangzavarába, és az ajtóban Lucki Jocheder bukkan fel. A liberó
posztján játszik a felnőtt csapatban, és Buengo mellett a mi másik
helyi matadorunk.
– Indulás, fiúk – üvölti el magát. – Bemelegítésnek fussatok egy
kört a pályán kettős sorokban.
– És a lányok? – érdeklődik egy aranyos, szeplős kislány, cumival
a kezében.
– Ők is jöjjenek, de a cumi nélkül – feleli Lucki és még egyszer
belefúj a sípjába. – Gyerünk, fiúk-lányok, indulás!
Apró lábak serege dobog kifelé, aztán fel a lépcsőn, majd ki a
pályára. A hangulat remek, bár a kettős oszlop azért hagy maga után
kívánnivalót. Mi, szülők is kimegyünk, és nem minden büszkeség
nélkül szemléljük leszármazottainkat, bár Susi figyelmét kissé
eltereli, ahogy próbálja visszafogni a pórázra kötött Lottát, aki
mindenképpen a gyerekekkel szeretne futni. Paul jól helyt áll, a
futók első harmadában szedi a kis lábát. Ha nem fordulna meg
állandóan, hogy integessen nekünk, még sokkal előrébb is lehetne,
de mindegy. Amikor az ifjú sportolók végeznek a körükkel, olyan
diadalüvöltés tör ki a pálya mellett, hogy azt el sem lehet mondani.
Az olimpia kutyafüle ehhez képest. Amúgy is rengeteg ember jött el,
az egész stadion megtelt. Többen vagyunk, mint ahányan a felnőtt
csapat meccsein lenni szoktunk. Nemcsak a szülők vonultak ki
ugyanis. A Nagyi is eljött, a lelátón ül Liesl Mooshammerrel,
mindketten piros-fehér sállal a nyakukban. Valamivel feljebb a Papát
látom, aki éppen cigarettát sodor magának. A Simmerl-família is
kivonult, ráadásul teljes létszámban, a Max nevű ifjú
leszármazottjukkal együtt. Húskenyeres szemlét árulnak egy mozgó
pultból.
– Szervusz, Franz – üdvözöl Buengo, sportos léptekkel tartva
felém. Hófehér tréningruha van rajta, jól mutat a hófehér fogsorával,
amitől az arca még sokkal sötétebbnek tűnik, mint a valóságban.
– Szervusz, Buengo – vigyorgok rá. – A mi Fekete
Gyöngyszemünk ma segédedzőt játszik?
– Nem – feleli, miközben egy puszit nyom Susi arcára. – A Fekete
Gyöngyszem vezetőedző, Franz. Lucki csak beugrik gyorsan, mert
én előbb befejez még a zumba-órát.
– Buengo! – rikolt oda Lucki a tömeg feje fölött. – Átveszed végre?
Nekem most már tényleg mennem kell!
– Megyek, megyek – üvölt vissza Buengo. Megveregeti a
vállamat, aztán elhúzza sportos hátsóját a pálya felé. Lucki átnyújtja
neki a sípot, aztán elsiet.
– Oké, mindenki figyel! – üvölti Buengo, miután ő is sípolt egyet.
A kis focisták körben állnak körülötte. Megszámolom őket,
tizenheten vannak a pályán. Egy percig legalábbis. Mert azután két
apa is berobog.
– Ide jutottunk? Nem hiszem el! – harsogja az alacsonyabbik, egy
melegítőbe öltözött polgár. – Egy néger fogja edzeni a gyerekeinket?
– Hihetetlen! Gyere, Leander, azonnal beszélnünk kell az
elnökséggel – csatlakozik a magasabbik, aztán csemetéiket kézen
fogva már le is sietnek a pályáról.
Nem ismerem a két fickót, úgy sejtem, az új lakóparkból jöhettek.
Jellemző módon mindketten közvetlenül a klubház előtt parkoltak
le, azt észrevettem, amikor megérkeztünk.
Az elnökséget, aki a mi Andy barátunk egy személyben, gyorsan
megtalálják, ugyanis ott áll a lelátó előtt. Összefont karral, teljes
nyugalommal hallgatja a két fontoskodót. A többi jelenlévő között
hangzavarrá váló vita kezdődik, én meg odasétálok a Simmerl Max
fiához.
– Te, Max – mondom, és a fejemmel a két békétlenkedő felé intek.
– Figyelj csak, kint a klubház előtt áll egy sötétzöld Opel.
Egyértelműen túl nagy a nyomás a gumijaiban. Intézkednél?
– Mind a négy kerékben? – érdeklődik vigyorogva, azonnal
megértve, mit akarok mondani neki.
– Mind a négyben – erősítem meg, aztán megindulok Andy felé.
A két apa még mindig folyamatosan szónokol, miközben
csemetéik vágyódó pillantásokat vetnek a pálya felé, ahol a többiek
már labdával játszanak és láthatóan-hallhatóan nem kis örömüket
lelik benne.
– Ez tűrhetetlen! – veszekszik a joggingruhás. – A gyerekeink
csak ezért nem edzhetnek rendes színvonalon, mert a kvóta-
négerüknek kell valami elfoglaltság? Van egyáltalán edzői
képesítése?
– Hároméves gyerekek edzéséről beszélünk – mondja Andy kissé
már feszülten.
– Szóval nincs. Tudtam!
– Meg fogja szerezni.
– Igazán? Maga komolyan azt hiszi, azért fizetjük a tagdíjat, hogy
ez a Bimbó edzői képesítést szerezzen belőle?
– Fogja már vissza magát, ember! – mordul fel végül Andy. – És
jobb, ha tudja, hogy a legkevésbé sem érdekel a háborgása.
Az ellenszenves polgártárs azonban tovább harsog.
– Mégis mit gondol, miért költöztünk vidékre? Azért, hogy végre
nyugtunk legyen ettől a söpredéktől!
– Kell segítség, Andy? – lépek oda hozzájuk.
– Megengedi a törvény, hogy lelődd őket? – kérdez vissza.
– Attól tartok, nem – felelem az igazságnak megfelelően.
Andy fúj egyet, a pillantása rám vándorol, azután a gyerekekre,
végül vissza a dühös apákra.
– Uraim – mondja végül. – Maguk nem akarnak itt négereket, mi
meg nem akarunk itt rasszistákat. Azt hiszem, ezzel további
együttműködésünk kérdése el is dőlt. Most pedig volt szerencsém.
A két fickó nem szól többet, csak egy lenéző pillantással
körbenéz, aztán mérgesen távozik, a két bánatos arcú kisfiúval
együtt.
A szemem sarkából látom, hogy Max újra felbukkan, ezért
elfordulok és megindulok felé.
 – Bingó? – kérdezem, miközben újra beáll a pult mögé.
– Bingó – feleli röviden és elégedetten. Így aztán beszerzek tőle
egy isteni húskenyeres zsemlét, és visszaballagok vele Susihoz.
– Kérsz egy harapást? – kérdezem, de a fejét rázza.
– Le kell adnom két kilót – mondja anélkül, hogy egy pillanatra is
levenné a szemét Paulról.
– Tudok valamit, amivel jó néhány kalóriát el lehet égetni.
– Tényleg? – vigyorog maga elé.
– Hogy boldogul a kölyök?
– Gyors. Nagyon gyors. De nincs sok labdaérzéke.
– Az majd megjön. Meglátod, Buengo kihozza belőle – mondom,
aztán hirtelen meglátom, hogy izgatottan csörtet felénk a
polgármester.
Micsoda fantasztikus tehetség ez a kis Paul, áradozik, amint
odaér hozzánk. Ilyen kicsi, és már ilyen ügyesen focizik! Nem telik
bele sok időbe, és minden idők egyik legnagyobb futballistája lesz
belőle. Bármibe lefogadná, állítja a polgármester. Hiszen már most
látszik, milyen magabiztosan bánik a labdával. Egy istenadta
tehetség. Villámgyors és hajlékony. Egy Messi, kicsiben. Néhány hét
edzés után csak bámulunk majd, Susi meg én. Mert hogy biztosan
nem fog sokáig tartani és felbukkannak nálunk a nagy
játékosügynökök. Talán még a Bayern is el akarja majd csábítani a
fiúnkat.
– Polgármester – mondom, mert érzem, hogy valamit forgat a
fejében. – Mondja meg őszintén, mit akar tőlem?
– Semmit, Eberhofer. Abszolúte semmit. Vagyis majdnem semmit
– mondja, és megpróbál vidám arcot vágni. – Csak a hogyishívják…
a Márton-napi felvonulás, tudja… Mint minden évben… Le kellene
zárni az utat és hasonlók… hogy ne történjen semmi baj, nem igaz?
Még mielőtt azonban bármit is válaszolhatnék, ismét színre lép
két vadonatúj kedvenc ellenségem. Az arcuk minden, csak nem
éppen boldog.
– Ki volt az a barom, aki leeresztette a gumikat? – üvölt már
messziről a joggingruhás. Ha jól látom, már a szája is habzik.
– Én – hallom kristálytisztán a Max Simmerl határozott hangját.
Hallom, de alig tudom elhinni. – Én voltam.
 A joggingruhás nagy léptekkel Max felé veszi az irányt. A
cimborája szorosan a nyomában.
– Megállni! – üvöltöm el magam, és előveszem a fegyveremet. – Ő
volt, de én utasítottam rá.
Egyszerre torpan meg mind a kettő, és csak bámulnak rám.
– Ó, most már fegyverrel fenyegetőzik?
– Nem – mondom, miközben megindulok feléjük. – Azt hiszem,
arra nem lesz szükség. Mert maguk önként és dalolva szépen
távoznak. Méghozzá most azonnal. A gyerekeket itt hagyhatják, ők
nem tehetnek róla, hogy az apáik ekkora barmok. De maguk ketten
most szépen eltűnnek innen, méghozzá ebben a minutumban.
Amire olyan éljenzés tör ki körülöttünk, hogy az hihetetlen. A két
fickó a niederkaltenkircheniek gúnyolódása közepette vonul le a
színről.
– Jól csináltad, Franz – mondja később, már hazafelé sétálva Susi,
és nem ő az egyetlen, aki elismerően vállon vereget ma este.
– Én is jól csináltam – mondja Paul, akit a karomon viszek, mert
fáradt, és a kis lába is fáj.
– Remekül csináltad, Paul – mondja Susi, és megsimogatja az
arcát. Paul meg a vállamra hajtja a fejét, és tíz lépéssel később már
mélyen alszik.
Egy jó órával később éppen kényelmesen, lazán heverünk Susival
a kanapén, amikor megszólal a telefonom.
– Ne vedd fel – mormolja Susi a gyapjútakaró alól.
– Sajnos muszáj. De rövid leszek. Tudod, Rudival nem lehet
megtenni, hogy nem veszem fel, mert annak legalább két hét halálos
sértődés lesz a vége – magyarázom.
Rudi azért hív, hogy a börtön látogatási idejéről érdeklődjön. A
fenébe, ez teljesen kiment a fejemből!
– Nézd, Rudi, ez egy kicsit nehéz ügy…
– Mi olyan nehéz benne?
– Nem tudom, de…
– Csak nem elfelejtetted? – szakít félbe azonnal. – Elfelejtetted,
Franz! Egyetlen nyomorult feladatod volt, és azt is elfelejtetted!
Semmi más dolgod nem lett volna, mint hogy megérdeklődd a
látogatási időt. Olyan nagy feladat? De nem, kedves Franz, te
megfeledkeztél róla. Ne is fáradj. Majd kiderítem én magam.
– Te, Rudi – mondom és felülök. – Azt hiszem, lassan, de biztosan
van egy nagyon nagy gondunk, nekünk kettőnknek. Pontosabban
azóta, ahogy ez a Theresa rád tapadt. Mi ketten száz éve egy csapat
vagyunk, Rudi. Talán még te is emlékszel. Úgyhogy holnap reggel
kilenckor ott leszek a pályaudvaron, és te is ott leszel, méghozzá
egyedül. És akkor, kedves Rudi, szépen leülünk és megbeszélünk
mindent. Kiöntjük egymásnak a szívünket, ha úgy tetszik.
– Ez most kérés vagy utasítás? – kérdezi egy percnyi gondolkodás
után.
– Válassz – felelem, azzal leteszem.
– Mi baja van már megint? – akarja tudni Susi, miközben a
körmeit reszelgeti.
– Megbolondult. De teljesen – felelem, és kinyitok magamnak egy
sört.
 19. fejezet
Mielőtt másnap bemennék Landshutba, még benézek a
városházára. Ami nem bizonyul okos döntésnek, ugyanis egyenesen
belefutok a polgármesterbe, aki, miután ismét óriási lelkesedéssel
gratulál leszármazottam rendkívüli tehetségéhez, a lényegre tér.
Meg kell beszélnünk néhány dolgot, mondja. Nem is keveset. Ott
van például a tízéves szolgálati jubileumom. És a Márton-napi
felvonulás. Ilyenkor kimondottan szerencse, ha az embernek egy
bűncselekményt kell felderítenie, és erre hivatkozva kihúzhatja
magát az ilyen megbeszélések alól.
– Polgármester – mondom, és egyenesen a szemébe nézek. –
Maga tudja a legjobban, milyen szívesen a rendelkezésére állnék,
hogy megtervezzük együtt a felvonulást. Vagy akár a jubileumomat.
Hoznánk magunknak egy jó kávét a hölgyektől, aztán szépen
bekuckóznánk a meleg szobába, és részletesen átbeszélnénk
mindent. Csakhogy nekem sajnos ki kell mennem a hidegbe, mert
egy ügyet kell felderítenem. Borzasztóan sajnálom.
Erre persze nem tudja, mit mondjon. Látszik rajta pedig, hogy
nagyon töri a fejét. Szinte hallom, ahogy kattognak az agyában a
fogaskerekek. Komolyan beszél ez az Eberhofer, vagy hülyét csinál
belőlem? Így áll a homlokára írva. Én meg kihasználom az átmeneti
zavar pillanatait és elinalok a kocsim felé.
Rudi pontosan jelenik meg a pályaudvaron, és hála az égnek én
is, különben találkozásunk hangulatának mindjárt a legelső
pillanatban annyi lenne. Nem sokkal később már egy kis kávézóban
ülünk, cappuccinót iszunk és vajas perecet eszünk hozzá.
Várakozásaimmal ellentétben beszélgetésünk kimondottan
tárgyilagosan és komolyan zajlik. Amihez az őszinteség kedvéért
hozzá kell tennem, hogy egyelőre kizárólag a nyomozásról
beszélünk. Magánjellegű ügyekről egy szó sem esik. A harmadik
cappuccino után lassan kezdek rosszul lenni, és egy pillantás az
órára elárulja, hogy délre jár az idő. Délre pedig már otthon
szerettem volna lenni. Mert hogy ma nálunk Isten-hozott-újra-itthon
ünnepi ebéd lesz Panida és a gyerekek tiszteletére. Rendes
körülmények között semmi nem áll távolabb tőlem, mint hogy
Leopold társaságában akarjam elkölteni az ebédemet, másfelől
viszont láttam reggel, hogy a Nagyi egy kuglófformát tolt be a
sütőbe. Márpedig a Nagyi kuglófja, az valami csoda. És ha az ember
nem elég gyors, már csak a morzsákat szedegetheti össze.
– Te, Rudi, nekem most mennem kell – mondom ezért, lelki
szemeim előtt a kuglóf képével, és előszedem a pénztárcámat.
– De mostanáig csak erről a Kuglmayerről és a széfjében talált
adatokról beszéltünk, Franz! Azt hittem, a kapcsolatunkról akarsz
beszélni velem.
Tényleg azt akartam. Tegnap este. Akkor valahogy szükségét
éreztem. De ma, ez után a kellemes találkozó után, most csak azt
szeretném, hogy a hangulat ne romoljon el újra, és ne veszekedjünk
megint, mint egy öreg házaspár.
– Hagyjuk, Rudi – mondom ezért, miközben előveszi a telefonját
és beüt egy számot.
– Jöhetsz, Theresa – hallom a hangját, és komolyan fel kell tennem
a kérdést, eltölt-e Rudi akár egy percet is a szabadidejéből a
nőszemély nélkül.
– Semmi közöm hozzá, Rudi, de meg kell mondanom, egy kicsit
aggódom érted – bukik ki belőlem.
– Semmi okod rá. Theresa ugyanis nem miattam jön ide, Franz,
hanem miattad. Beszélni akar veled.
Mit akar tőlem az a nő? És mi a fenét kellene nekem
megbeszélnem vele? Alig ismerem, és amúgy is csak egyetlen kérdés
érdekel vele kapcsolatban, nevezetesen, hogy mit akar Ruditól. És
hogy miért hergeli őt folyamatosan ellenem. Mielőtt azonban tovább
sorolhatnám még magamban az aggályaimat, nyílik az ajtó, és
felbukkan a nevezett nőszemély, kabátban, hátizsákkal, a fején
hátratolt sapkával. Üdvözöl mindkettőnket, Rudit arcon csókolja.
– Mire jutottatok? – kérdezi, miután letette a kabátját és rendelt
magának egy teát.
– Az ügyről beszéltünk – tájékoztatja Rudi.
– Igen – bólintok illedelmesen. – És nagyon jól elbeszélgettünk.
Most azonban sajnos már mennem kell.
– Franz, ülj vissza, kérlek – mondja ez a Theresa, éppen, amikor
felállok és indulni készülnék. Így aztán visszaülök. Engedelmesen,
mint egy kisiskolás. Rudi alig észrevehetően vigyorog, de azért
mégiscsak vigyorog.
Mi folyik itt? Miért parancsol engem vissza a székemre egy
kislány? Engem, egy felnőtt férfit, rendőrt, családapát? És miért ül
mellette szótlanul vigyorogva a barátja és partnere, aki ugyancsak
igen régen átlépte már a felnőttkor küszöbét? Eltévedtem volna,
vagy mi történt?
– Te, Theresa – mondom ezért, és újra felemelkednék, de azonnal
megállít.
– Két percet adj nekem, Franz, nem kérek többet. Két percet
igazán meg kell érjen neked a barátságod Rudival.
Rudi rám néz. Várakozón, mégis kétségekkel teli tekintettel. Így
aztán biccentek, ülve maradok, a nő pedig mesélni kezd.
Eleinte még másodpercenként nézem az órámat, és ahányszor
csak mozdul egyet előre a másodpercmutató, lelki szemeimmel
látom zsugorodni a kuglófot. Minden halk kattanásnál egyre kisebb
és kisebb lesz. Utána azonban annyira leköt a történet, hogy már
valósággal lesem a nőszemély szavait. A története szakmai
szempontból egyszerre taszító és lebilincselő, a dolog személyes
részét tekintve pedig egyetlen nagy tragédia.
Az apját egyáltalán nem ismerte, az anyja pedig a nap nagy
részében be volt lőve, aztán amikor a kislánya tízéves volt, végleg
lelépett valami rockbandával. A kislány a nagymamához került, aki
a fia, Stefan házában lakott Frankfurt mellett, Stefan családjával.
Stefan bácsi felesége már azt is gyűlölte, hogy az anyósával egy fedél
alatt kell laknia, aki ráadásul a csekély kis nyugdíjából még a
rezsihez sem tudott hozzájárulni. Amikor pedig Theresa is
megérkezett, az asszonynál betelt a pohár. A legelső naptól úgy
kezelte, mint egy utolsó rongydarabot, közben azonban a
végtelenségig kihasználta. A nyakába sózta az összes házimunkát, és
naponta a fejéhez vágta, hogy legyen hálás, amiért itt élhet velük. A
nagymama a helyzet foglya volt, vigasztalgatta a kislányt, de többet
nem tehetett. Ahogyan egy fél évvel később sem tett semmit, amikor
Stefan bácsi elkezdett besurranni éjszakánként Theresa szobájába.
Aztán amikor a két unokatestvér kamaszodni kezdett, ők is követték
az apjuk példáját.
 Ezen a ponton már görcsbe rándul a gyomrom, és a kuglóf
gondolata hirtelen végtelenül messzinek tűnik.
– Miért nem jelentetted fel? – kérdezem szinte hangtalanul.
– Feljelentettem – feleli Theresa nyugodtan. A szemem sarkából
látom, hogy Rudi elfordul, mintha az ablakon nézne ki, és csupa
könny a szeme.
– Amint nagykorú lettem, feljelentettem. Mindannyiukat, a
nagymama kivételével. Megkapták a büntetésüket, mindannyian. –
Nagy levegőt vesz és komolyan néz rám, nekem meg fogalmam
sincs, akarom-e egyáltalán hallani mindezt. – Született egy
gyermekem valamelyiküktől. Fogalmam sincs, melyiküktől, de nem
is érdekel. Jó helyre került, ez nagyon fontos volt nekem. Jó
emberekhez. Utána négy évig az utcán éltem, ezt tudnod kell, Franz.
Akkor talán megérted, milyen seggfejként viselkedtél. Márpedig a
seggfejekkel én nagyon jól kiismerem magam, olyan sokukkal volt
alkalmam találkozni. Tudod te, milyen az, amikor nincs hová
lefeküdnöd este? Különösen, amikor hideg van? Az ellenségének
sem kívánná az ember. Egy barátnak meg végképp nem. Te meg
egyszerűen kitetted Rudit az éjszakába. Nagyon megdöbbentem,
amikor elmesélte. Azóta is azt kérdezem magamtól, egy ilyen
jószívű és hűséges ember, mint Rudi, hogyan barátkozhat egy ilyen
seggfejjel, ráadásul már hosszú évek óta.
– Te, Theresa… – teszek egy bágyadt kísérletet, mert most már
kezdem érteni, miért úgy gondolkodik, ahogy.
– Nem kell magyarázkodnod, Franz – szakít félbe azonnal. –
Nekem legalábbis semmiképpen. Én csak azt akartam, hogy egyszer
végre egy kívülálló felnyissa a szemedet. Valaki olyan, aki tudja, mit
jelent az emberség és mit az embertelenség, méghozzá olyan jól,
ahogyan szerencsére nem sokan tudják, oké?
– Oké – felelem halkan. Rudi ráteszi a kezét az enyémre, és a
szeme még mindig csupa könny.
Isten az égben, ments ki innen!
– Jó, akkor váltsunk témát – folytatja Theresa, és leveszi a
sapkáját. – Talán segíthetek nektek a kaszinókkal kapcsolatban.
Ismerem egy kicsit azt a világot.
 – Meséltél neki az ügyünkről? – meredek döbbenten Rudira.
Válasz helyett újra az ablak felé fordul.
– Igen, mesélt – feleli helyette Theresa. – De be volt rúgva.
Miattad, egyébként. Akkor mesélt el mindent. Az aktuális ügyeteket
is. Ráadásul nemsokára meg is ismerkedtem Lottó-Ottóval, mint
tudod.
– Ezek bizalmas információk, Rudi! Hány évet is húztál le a
rendőrségen? Arra csak emlékszel, hogy…
– Ami történt, megtörtént – szakít félbe újra a nőszemély. –
Próbáljuk a legjobbat kihozni belőle.
– Sorry, Theresa, de neked ebben az ügyben semmiféle szereped
nem lehet. Gondozd csak a rászorulókat, és tartsd távol magad a
bűnügyektől – mondom, és érzem, hogy lassan gyűlik bennem a
harag. Minden együttérzésem a rettenetes múltja miatt, de most
alaposan túllőtt a célon.
– Látod, mindig ilyen – nyafog Rudi.
– Én akkor most… – próbálkozik újra Theresa, de ezúttal én
szakítom félbe őt.
– Te akkor most azt csinálsz, amit akarsz, de engem hagyj békén –
mondom, és felállok.
– Legalább egy látogatást el tudsz intézni nekünk a Lottó-
Ottónál? – kérdezi, és már sokkal kevésbé tűnik magabiztosnak.
– Mi a fenét akarsz tőle?
– Fogalmam sincs. De valahogyan rokon lelkek vagyunk, Lottó-
Ottó meg én. Ugyanolyan vigasztalan gyerekkorunk volt, és mind a
ketten elveszítettük az egyetlen embert, aki valaha is törődött
velünk. Talán ezért. Nem mintha számítana. Egyszerűen csak
szeretném meglátogatni, méghozzá minél előbb. Talán tilos?
Magasságos ég!
Felhívom a büntetés-végrehajtást és leszervezek egy látogatást,
méghozzá mindjárt másnapra. Theresa bólint és tétován
elmosolyodik. Felteszi a sapkáját, felveszi a kabátját, aztán már el is
tűnik.
– Nem semmi barátnőt szereztél magadnak – mondom Rudinak,
aki velem együtt néz a távolodó nőszemély után.
 – Még csak a húszas évei közepén jár, és már most többet átélt,
mint mi ketten együtt, Franz – feleli elgondolkodva. – Neki mindig
csak morzsák jutottak, sütemény soha. És még a morzsákért is
keményen meg kellett küzdenie.
Meg kell hagyni, igaza van. A süteményről azonban hirtelen újra
eszembe jut a kuglóf.
– Te, Rudi, nekem most már tényleg mennem kell – mondom.
– És az ügyünk? Mi a következő lépés?
– Nem jó a kérdés, Rudi. A helyes kérdés úgy hangzik: mikor
tesszük meg a következő lépést. És hogy válaszoljak: holnap reggel
felhívlak – mondom kifelé indulva. – Ó, igen, és van hol álomra
hajtanod a fejedet éjszakára?
– Van – közli vigyorogva. – De azért köszönöm.
Amint azt könnyen el lehet képzelni, hazafelé tartva nem vagyok
éppen jó állapotban. Egyfelől hihetetlenül idegölőnek tartom, amikor
valaki morális beöntésben részesít másokat. Hát még ha az a valaki
egy vadidegen ember, aki éppen ezért nem ismer engem és nem tud
rólam semmit. Harmadszor pedig egy fiatal kis liba, aki a korát
tekintve szinte a lányom lehetne. Az ilyesmi rendesen hazavágja az
ember hangulatát, nem vitás.
A helyzet akkor sem javul, amikor belépek a konyhába. Ott
ugyanis akkora a zsúfoltság, hogy levegőt is alig kapok. Egy
hatalmas „Isten hozott itthon” felirat és megszámlálhatatlan
mennyiségű színes léggömb alatt ott tanyázik egész rokonságom a
sarokpadon, és annyire belemerültek a beszélgetésbe, hogy engem
alig vesz észre valaki. Csak a kis Sushi ugrik fel rögtön és fut oda
hozzám nagy üdvrivalgással.
– Franz bácsi! – kiabálja, mire végre a rokonság is üdvözöl.
– Örülök, hogy újra itthon vagytok, Sushi – mondom neki.
– Paul már tud beszélni!
– Igen, tudom.
– Olyan jó, mert így mindent elmesélhet nekem!
– Igen, és ha egyszer belekezd, nem is hagyja abba egyhamar.
Csak úgy ragyog a kis mandulavágású szeme.
– Hoztam ám neked valamit, Franz bácsi – közli széles mosollyal.
 – Micsodát?– kérdezem, mire már ugrik is le az ölemből, kiszalad
a folyosóra, aztán egy dobozzal a kezében jön vissza. Olyan
óvatosan fogja, mintha tojásokkal lenne megtöltve, aztán ünnepélyes
arccal átnyújtja nekem.
– Óvatosan, Franz bácsi – mondja. – Üveg van benne.
Óvatosan nyitom hát ki a dobozt, és azonnal látom, hogy valóban
üveg van benne. Méghozzá egy üveg thaiföldi sör, a címkéjén a
Chang név díszeleg. Meg két elefánt. Őszintén szólva nem tudom,
miért kell Thaiföldről Bajorországba sört importálni, de így is
örülök. Vagy legalább úgy teszek, mintha örülnék.
– Egy üveg Chang-sör! – örvendezek, Sushi kis arca meg
valósággal ragyog. – Remek! Mindig szerettem volna megkóstolni!
– A Papa tudta! – tapsol örömében a leányka.
– Látod, milyen okos egy papád van neked – mondom, és közben
vetek egy pillantást a lábosokba. Nagyon kevés maradék
szarvaspörköltet látok és másfél zsemlegombócot, nem kifejezetten a
friss fajtából.
– Mi van a kuglóffal? – érdeklődöm a mosogatóban álló üres
formára mutatva.
– A kuglóf, az már elfogyott – közli velem a Nagyi, és odajön
hozzám. Furcsa, élénk színű selyemsál tekereg a nyaka körül. – De a
pörköltet mindjárt megmelegítem.
Miközben nekilátok, hogy elfogyasszam a pörköltet a maradék
kevés zsemlegombóccal együtt, tájékoztatást kapok a többi
szuvenírről is, amelynek mostantól a házunk ad otthont. Susi egy
ugyanolyan rikító színű selyemsálat kapott, mint a Nagyi. A
plüssállat, amelynek Paul örvendhet, nem kevésbé tarka, ráadásul
még olyan büdös is, mintha egy felrobbant vegyi laborból hozták
volna.
– Kéred a sörödet, Franz bácsi? – érdeklődik Sushi, és már hozza
is az üvegnyitót.
– Nem, kicsim. Inkább szeretném megőrizni az ajándékodat.
Emlékbe. Akkor mindig lesz egy emlékem tőled.
– De emléknek az üres üveg is jó – veti fel, nekem pedig már a
gondolatra is felfordul a gyomrom, hogy megigyam ezt a löttyöt.
Sajnos azonban minden hiába. Mire egyet pislantanék, Sushi már ki
is nyitotta az üveget, és ragyogó arccal, várakozón néz rám.
Úgyhogy iszom egy kortyot. Az élmény minden várakozásomat
alulmúlja. Az emberi jogok legsúlyosabb megsértésével egyenértékű
bűn, hogy egy ilyen folyadék a sör nevet viselheti. Muszáj is gyorsan
ennem rá valamit. Rendes esetben ez fordítva működik: amikor az
ember valami szörnyű rosszat eszik, de nem akar udvariatlan lenni,
gyorsan iszik rá valamit, hogy leöblítse az ízét. Ma éppen a
fordítottja történik. Sushi ugyanis olyan lelkesen és boldogan néz
rám, hogy nem tehetek mást, le kell erőltetnem a löttyöt a torkomon.
Az egyetlen, amit tehetek, hogy minden korty után gyorsan
leküldök egy nagy adag húst, vagy mártásban megforgatott
zsemlegombócot is. A végére természetesen olyan rosszul leszek,
hogy azt elmondani sem lehet.
– Látod, Uschi – szólal meg Leopold, amikor a rettenetes üveg
végre kiürül. – Mondtam neked, hogy Franz bácsi egy sörnek örülne
a legjobban.
Gyilkos pillantásokat vetek rá, mire ártatlanul pislog.
– Valami baj van? – érdeklődik.
– Milyen más ajándék jött még számításba? Úgy értem, a sörön
kívül.
– Egy nyakkendő, Franz bácsi – vágja rá azonnal Sushi. – Én
inkább egy szép nyakkendőt szerettem volna hozni neked,
ugyanolyan szép színeset, mint a Nagyi és Susi néni sálja. De a Papa
azt mondta, amikor beszéltünk telefonon, hogy neked jobb lenne egy
sör.
– A sör tökéletes ajándék volt – jelentem ki. – Kár, hogy már el is
fogyott.
– De hát van még belőle! – kiáltja nagy lelkesen.
Mintha ököllel vágna a gyomromba.
 20. fejezet
A Chang sör nemcsak fogyasztás közben szörnyű. Nem. Később
is az. A távozásakor is, hogy úgy mondjam. Kora hajnalig a
vécécsésze előtt görnyedek, és úgy érzem, minden kijött belőlem,
amit valaha is megettem életemben.
Ennek megfelelően némi késéssel érek oda másnap a találkozóra
Rudival. Ugyanabba a kávézóba beszéltük meg, ahol tegnap is
voltunk. Amikor megérkezem, már ott ül, kávézik és újságot olvas.
Alig ülök le, nyílik az ajtó, és Theresa is felbukkan.
– Te, Rudi, lehetségesnek tartod, hogy valaha is beszélgethetünk
még kettesben? – kérdezem ezért.
– Nem én rendeltem ide – közli.
– Nem is hagynám, hogy bárki bárhová odarendeljen – mondja
Theresa, kibújik a kabátjából és leül egy székre. – Az előbb szálltam
le a buszról, és megláttalak benneteket az ablakon keresztül.
Mondanom kell valamit. Talán fontos lehet.
– Akkor halljuk – mondom, mire azonnal mesélni kezd.
A börtönből jön, mondja. Ahol a Lottó-Ottót látogatta meg. És ez
a látogatás nagyon furcsára sikeredett. A fiú amúgy sem az a
beszédes fajta, most meg még úgy is tűnt, mintha egyáltalán nem is
örülne a látogatásnak. A búcsúzásnál azonban Theresa felindultan
megölelte, már csak azért is, hogy bátorítsa egy kicsit, mire Lottó-
Ottó úgy rándult össze, mint akinek komoly fájdalmai vannak.
Theresa erre gondolkodás nélkül megfogta a fiú ingét és felrántotta.
És akkor meglátta. A Lottó-Ottó egész felsőteste szörnyű
zúzódásokkal volt tele. Kék, fekete, vörös foltok borították, mint akit
brutálisan összevertek.
– Megkérdezted, mi történt? – kérdezem azonnal.
– Nyilván. De azt mondta, ügyetlen volt és leesett a lépcsőn. Ami
egyértelműen hazugság. Pontosan tudom, hogyan néznek ki egy
nagy verés nyomai, nekem elhihetitek. És a Lottó-Ottó sérülései
egyértelműen ebbe a kategóriába tartoznak.
– Különben is, ha a lépcsőről esett volna le, azt a börtönőrök
látták volna, és akkor elvitték volna a gyengélkedőre, nem igaz? –
szólal meg Rudi, én meg egyetértőn bólogatok.
 – Rendben– mondom és kiiszom a kávémat. – Utánajárok.
Kimegyek a börtönbe és később majd jelentkezem.
Azzal már indulok is.
Lottó-Ottó eléggé csodálkozik, hogy egyetlen napon mindjárt két
látogatója is érkezik, és valószínűleg sejti, hogy Theresa állhat a
felbukkanásom hátterében.
– Tényleg egy lépcső volt az – mondja ugyanis azonnal, ahogy
bevezetik.
– Otto – mondom, és egyenesen a szemébe nézek. – Azt hittem, a
börtönben biztonságban leszel, de ezek szerint tévedtem. Ezeknek a
fickóknak, akik be akarják fogni a szádat, minden jel szerint nagyon
messzire elér a kezük, és nem válogatnak a módszerekben.
– Hagyj békén, Franz. Fuck – mondja, és fel akar állni, de
megállítom.
– Megölték az anyádat, Otto! Nem gondolod, hogy már csak ezért
is el kell mondanod mindent, amit csak tudsz róluk? Nem akarod,
hogy az anyád gyilkosa elnyerje méltó büntetését? Tartozol ennyivel
anyádnak, vagy talán nem így gondolod?
Ott ül, mint egy rakás szerencsétlenség, és csak bámulja az
asztalra fektetett kezét. Jó sokáig méghozzá.
– De. Tartozom neki ennyivel – szólal meg végül alig hallhatóan,
aztán lassan megered a nyelve. – Nem tudom, mi az igazi neve
annak, aki ezt tette velem. Itt bent Rambónak szólítják. Tegnap
kapott el a mosdóban. Azt mondta, a hitelezőim üdvözölnek. És
hogy ha kinyitom a számat, legközelebb nem hagy életben. Fuck!
– Megy ez, látod. Most pedig szépen felhúzod az ingedet,
készítenem kell néhány fotót a sérüléseidről – mondom neki, ő pedig
engedelmeskedik.
– Félek, Franz – suttogja, miközben fényképezem.
– Tudom. De kézbe veszem a dolgot, megígérem. Legkésőbb egy
óra múlva nem kell aggódnod többé – mondom, azzal felállok.
– Mondd meg Flötzingernek, hogy elviheti a mopedemet. Az ülés
alatt van a kulcs – mondja még, aztán elköszönünk.
A börtönparancsnokhoz már csak a fényképeknek köszönhetően
is gyorsan bejutok. Behív az irodájába, leültet és nagyon figyelmesen
végighallgat. Előadásom végén magánzárkát követelek Lottó-
Ottónak, és hogy ezentúl egyedül vigyék ki sétálni az udvarra.
A parancsnok kinyit egy doboz karácsonyi aprósüteményt és
megkínál vele, mivel azonban perverznek érzem december elején
már karácsonyi süteményt enni, csak megrázom a fejemet.
– Tudja, felügyelő úr, nem az első ilyen eset – mondja aztán,
miközben kiszolgálja magát a dobozból. – A foglyok között mindig
voltak és lesznek is összetűzések. A börtön már csak ilyen hely.
Semmi értelme nagy ügyet csinálni belőle.
– Márpedig ha Oscar Feistlnek a továbbiakban a haja szála is
meggörbül, magának kell viselnie a felelősséget, és én egy percig
sem fogok habozni, hogy magával ellentétben nagy ügyet csináljak a
dologból – mondom elszántan.
– Maga fenyeget engem? Ennek még jogi következményei
lehetnek, barátom! – mordul fel, amitől hirtelen támad egy ötletem.
Előveszem a telefonomat, beütöm Moratschek számát, és néma
fohászt küldök az égieknek, hogy fel is vegye.
– Moratschek – hallom a vonal másik végéről a hangját. Nagyot
sóhajtok megkönnyebbülésemben.
– Moratschek bíró úr! De jó, hogy elértem – mondom, aztán
röviden tájékoztatom az előállt helyzetről Egy perc sem telik el, már
nyújtom is át a telefont aktuális szobatársamnak, aki pedig olyan
fejmosásban részesül, hogy azt sokáig nem felejti el.
– Legyen, Eberhofer – mondja, amikor visszaadja nekem a
telefont. – Magánzárka és külön séta. Rendben. Van még valami
kívánsága?
– Kívánságom nincs. Kérdésem annál inkább. Például, hogy
kicsoda ez a Rambó – válaszolom, és most már elveszek egy
süteményt a dobozból. Egyszerűen túl jó az illata ahhoz, hogy
tartósan ellen tudjak állni a csábításnak. Finom.
– Rambó… – A börtönparancsnok feláll és az ablakhoz lép. Még
az ő ablaka előtt is rács van. Alapjában véve ő is csak egy fogoly. –
Rambó cseh. A legrosszabb fajtából. Az igazi neve Welzl. Jakub
Welzl.
– Miért ültették le?
– Inkább azt kérdezze, miért nem? Pénzért mindenre képes.
 – Szükségem van a látogatói listájára. Tudnom kell, ki járt nála az
utóbbi napokban.
– Nem gond – mondja és már emeli is fel a telefont.
Miután elfogyasztok még néhány valóban isteni aprósüteményt,
már meg is kapom a választ az utolsó kérdésemre. Az utóbbi
napokban mindössze egyetlen látogatója volt a mi Rambónknak. Egy
bizonyos Meerbusch. Kevin Dennis Meerbusch. Ez is valami.
Megköszönöm a remek együttműködést, aztán már indulok is. A
kocsi felé haladva pedig már hívom is Rudi Birkenbergert, hogy
tájékoztassam a fejleményekről.
Egy órával később éppen teljes összpontosítással ülök a
számítógépem előtt, hogy megtudjak valamit erről a Meerbuschról,
amikor nyílik az ajtó és besétál a polgármester. Nagyon rossz
állapotban, méghozzá. Reszket, izzad, és azt akarja tudni, tisztában
vagyok-e vele, hogy ma lesz a Márton-napi felvonulás.
– Egy gyilkossági ügy felderítésén dolgozom, polgármester –
mondom neki anélkül, hogy levenném a tekintetemet a képernyőről.
– De valakinek akkor is le kell zárnia a főutcát, különben még
emberhalál lesz a vége! – mondja a homlokát törölgetve.
– Franz Eberhofer ma semmilyen utcát nem fog lezárni magának,
az biztos – hallom Susi hangját. Hirtelen ott áll az ajtóban, a karját
összefonja maga előtt.
– Miért? – akarja tudni falufőnökünk elképedten.
– Mert ez a legelső Márton-napi felvonulás, amelyen a mi kis
Paulunk a saját külön lampionjával vonulhat, és Franz természetesen
mindvégig jelen lesz, hogy teljesítse apai kötelességeit. Logikus,
nem? – folytatja Susi, hátraveti a fejét és elvonul.
Belevigyorgok a képernyőbe, de abban a pillanatban mintha
gyomron vágnának. Rambo látogatója, Kevin Dennis Meerbusch
ugyanis egykor kolléga volt, rendőr, aki hét évvel ezelőtt hagyta ott
a testületet. Méghozzá saját kívánságára, ahogy látom.
Ami nagyon érdekes. Magam egész eddigi rendőri pályafutásom
során összesen egyetlen kollégát ismertem, aki maga kérte a
leszerelését. És ő is csak azért, mert milliókat örökölt egy távoli
nénikéjétől.
 – Akkor mégis ki fogja lezárni az utat, és megvédeni a
gyermekeinket a hogyishívjáktól… a közlekedési balesetektől? –
kérdezi újra a polgármester, és most már tényleg kezd az idegeimre
menni.
– Az ég szerelmére, hagyja már abba! – kiáltok rá. – Forduljon az
önkéntes tűzoltókhoz, nekik amúgy is alig akad dolguk.
Erre egyetlen szó nélkül kimegy.
Mint később kiderül, igen jó döntés volt, hogy az idei Márton-
napi felvonuláson az önkéntes tűzoltóság biztosította a helyszínt. A
Nagyi ugyanis ki nem állhatja a modern, mindenféle szörnyű
alakokat mintázó, elemmel működő lampionokat, ezért addig
kotorászott a mindenféle kosaraiban és dobozaiban, amíg meg nem
találta azokat a régi lámpásokat, amelyekkel még Leopold meg én
vonultunk annak idején. Az enyémen egy Pumukli-figura volt,
Leopoldén a hupikék törpikék. Nagyi szépen leporolgatja őket,
aztán mind a kettőbe beleállít egy-egy gyertyát, és kész is a mű.
Amikor megérkezünk a felvonulásra, a többi gyerek láthatóan
lenyűgözve szemléli a lampionjainkat. Sushi és Paul lámpása igazi
lánggal világít, ami nemcsak szép, de sokkal érdekesebb is, mint az
elemmel működő, unalmas modern lampionok.
Amikor azonban Paul lampionja közvetlenül Szent Márton
lóháton történő bevonulása előtt lángra kap, rögtön utána pedig
Sushié is, aztán meg még a Lotta farka is megperzselődik, a hangulat
azonnal megváltozik. Főleg, miután a Nagyi nekiáll pörölni velünk,
közvetlenül azután, hogy a két lampion és Lotta farka eloltásra
került.
– Negyven évig őriztük ezeket a szép lámpásokat, és még soha
nem történt semmi baj! – hajtogatja nagyon mérgesen. – És vajon
miért nem? Mert régen a gyerekek még odafigyeltek a dolgaikra. De
manapság, manapság már semmi nem érdekli az embereket.
Tönkrement a lampion? Majd elmennek és vesznek egy újat!
– Nem volt szándékos, Nagyi – próbálom megbékíteni.
– Még jó, hogy nem volt szándékos! Az már aztán mindennek a
teteje lett volna! – förmed rám. – De hogyan lehet ennyire nem
figyelni? Olyan nagy feladat lenne úgy fogni egy lámpást, hogy az
ne kapjon lángra? Még neked is sikerült, sőt, még Leopoldnak is!
Igazi kétbalkezes ez a te fiad! Még futballozni sem tud! Valamit
nagyon elrontottál, Franz! Hogy fog így egyáltalán boldogulni az
életben?
– Nem gondolod, hogy egy kicsit túlzásokba esel? – kérdezem.
– Nem – feleli a Nagyi, azzal hátat fordít és elindul hazafelé.
Paulra nézek, aki még mindig szorongatja a lampionja nyelét. Egy
fapálcát néhány dróttal és némi elszenesedett papírmaradvánnyal.
Nagyon szomorú a kis arca.
 21. fejezet
– Mi az, hogy kétbalkezes? – kérdezi másnap a reggelinél Paul, és
várakozva néz körbe rajtunk. A Nagyi a tűzhelynél áll, éppen Paul
kakaóját melegíti. A Papa felnéz és leteszi az újságját.
– Kétbalkezesnek azt nevezzük, aki nagyon ügyetlen –
próbálkozom, és nagyon örülök, hogy Susinak ma korábban kellett
munkába mennie. Már az előző este is nagyon felbőszült a Nagyi
szózatán.
– Nem vagyok ügyetlen – néz rám Paul a nagy szemeivel.
– Néha mindenki ügyetlen – felelem és felállok, hogy hozzak
magamnak egy újabb adag kávét. Közben feldöntöm a székemet, az
nagy csattanással felborul, amitől a Nagyi annyira megijed, hogy a
kakaós bögre kiesik a kezéből és ezernyi darabra törik a
konyhakövön.
– Látod, Paul? – brummog a Papa, miközben a Nagyi meg én
megpróbáljuk keretek közé szorítani a káoszt. – Micsoda
kétbalkezesek…
– Kétbalkezes vagy, Papa – örvendezik Paul, amikor végre
visszaülök az asztalhoz a kávémmal, aztán a Nagyi felé fordul. – És
te is kétbalkezes vagy.
A Nagyi szerencsére nem hallja, és nekilát, hogy megkenjen egy
zsemlét Paulnak.
– Mézet vagy lekvárt kérsz rá? – érdeklődik.
– Lekvááááárt – mondja a kiskölyök, élvezettel elhúzva a szót.
– Szóval lekvárt – mondja a Nagyi, és nagyon örül, mert hogy a
lekvár, a mézzel ellentétben, saját készítésű.
– Új lampionokat kell vennünk, Nagyi – folytatja Paul. –
Olyanokat, amilyen a többi gyereknek is van. Ami nem veszélyes,
mert nem gyullad ki.
– Az sem volt veszélyes, ami nekünk volt, ha rendesen tartották –
feleli rá elboruló arccal a Nagyi.
– De a tűzoltó, aki eloltotta, azt mondta, hogy veszélyes. És még
azt is mondta, hogy az ilyen lámpásokat be kellene tiltani – beszél
tovább Paul, én meg érzem, ahogy eláraszt a büszkeség. De csak
rövid ideig, mert aztán megszólal a telefonom.

É
 Rudi keres. Sehogy sem tudott elaludni tegnap este, mondja. És
hogy ezért tett egy kis sétát, és hirtelen ott találta magát az egyik
kaszinó előtt. Maga sem tudja, mi hajtotta éppen oda. Valószínűleg
valami felsőbb hatalom vagy hasonló.
– Nagyon érdekes, Rudi – mondom, miközben odaviszem a
tányéromat a mosogatóhoz. – Lesz valami csattanó is?
– Ha hagyod, hogy végigmondjam, lesz. Szóval, ide figyelj… –
kezd mesélni, én meg közben megkötöm Paul cipőfűzőjét. Már
nagyon szeretném, hogy végre megtanulja bekötni magának.
Már úton vagyunk az óvoda felé, amikor Rudi még mindig
beszél. Gyorsan rá kell jöjjek, nem is olyan egyszerű dolog telefonnal
a fülemnél és egy kisgyerekkel az ölemben biztonságosan
közlekedni, főleg úgy, hogy minden sarkon áll vagy gyalogol valaki,
aki odaint nekünk. Végül azért épségben elérünk az óvodához, és
még mielőtt Paul belebújna a benti cipőjébe, már szinte mindent
tudok, amit Rudinak sikerült kiderítenie. Tegnap ugyanis a késő esti
kirándulása során nem mást pillantott meg a kaszinóban, mint a mi
Kuglmayerünket. Gyorsan közelebb is húzódott hozzá, és látta, hogy
kivel beszél. Azt nem hallotta jól, hogy Kuglmayer mit mondott,
mert nagyon halkan beszélt, de a hangsúlya határozottan fenyegető
volt. Néhány perccel később aztán Kuglmayer elment, a fickó
viszont, akivel beszélt, ott maradt, és Rudi így alaposan szemügyre
vehette. Gyorsan feltűnt neki a füle, ami úgynevezett karfiolfül volt,
amilyen többek között a birkózóknak szokott lenni.
Pontosan itt tart Rudi, amikor nyílik az óvoda ajtaja, és a
pontyszájú lép be az Ansgarjával.
– A kávézóban találkozunk, Rudi. Mindjárt indulok – mondom,
azzal leteszem.
– Jó reggelt – köszön Ansgar udvariasan, ezért hasonló
udvariassággal köszönünk neki vissza mi is, Paul meg én. A
nőszemély hallgat.
– Mondd csak, Ansgar – bukik ki belőlem. – Meg tudnád mutatni
ennek a prolinak itt, hogyan kell bekötni egy cipőfűzőt?
– Természetesen – válaszolja. – De ő Paul és nem egy proli.
– Pedig futballozik – mondom.

É
 – Akkor is – közli Ansgar, és elköszön az anyjától. Én is kapok
egy puszit Paultól, és a következő pillanatban a két kölyök már
egymás mellett ballag befelé a csoportszobába.
Rendesen a gázra lépek, és nemsokára meg is érkezem a kávézó
elé, ahol két capuccinót is megiszom, mire Rudi is megjelenik a
maga fenségességében. Ráadásul még neki áll feljebb. Micsoda
szemtelenség, hogy csak bontottam a vonalat, közli sértődött arccal.
Éppen amikor a legfontosabb híreit osztotta volna meg velem. A
közlési vágya azért szerencsére erősebb a sértődöttségénél, így
nemsokára már lelkesen mesél.
– Szóval vegyük végig még egyszer… Ahogy mondtam, ott volt
ez a karfiolfülű fickó – meséli a kávéját kevergetve. – És akkor
hirtelen belém csapott a villám.
Fogalmam sincs, miről beszélhet, ezért csak bámulok rá.
– Karfiolfül – mondja újra, ezúttal nagyon lassan, szinte
szótagolva.
Semmi. Még mindig nem tudom, miről beszélhet.
– Jaj, Franz, gondolkodj már! Azon a listán, tudod, amelyiket a
pendrive-on találtál, olyan furcsa nevek sorakoztak. Volt közöttük
egy Karfiolfül is. Aki nem pedig más, mint pontosan ez a fickó.
– Tényleg?
– Tényleg. És most figyelj. Azonnal be is cserkésztem a pasast.
Első pillantásra látszott, hogy elég rossz állapotban van, én meg
odaálltam mellé a pulthoz és úgy viselkedtem, mint akinek éppen
most ment tönkre az élete. Sóhajtoztam, a fejemet fogtam, egyik italt
rendeltem a másik után. Néhány perccel később már beszélgettünk,
aztán még meghívtam néhány kupica pálinkára, és nem telt sok
időbe, szépen megeredt a nyelve.
Nézzenek oda! Furfangos fickó ez a Rudi. És nagyvonalú is, mert
rendesen megoszt velem mindent, amit megtudott. Semmit nem tart
meg magának. Megtudom, hogy Karfiolfület a valóságban
Detlevnek hívják, és egykor valóban birkózó volt, de egészségügyi
okokból abba kellett hagynia. Helyette szerencsejáték-függő lett. És
egyre nagyobb adósságokat halmozott fel, amit aztán le kellett
dolgoznia a hitelezőinek. Természetben kellett fizetnie, hogy úgy
mondjam. Rettenetes dolgokat is meg kellett tennie, az utóbbi
időben már a szemét sem tudja lehunyni, annyira kikészült tőle.
Ördögi kör, amiből nem tud kiszállni. Játszik, adósságokba
keveredik, azokat ledolgozza, aztán tiszta kétségbeesésből újra
játszani kezd.
– A vezetéknevét is megtudtad?
– Nem, azt nem kérdeztem meg tőle. Túl feltűnő lett volna. Így is
csodálkoztam, mennyi mindent elmesélt.
– Gondolod, hogy ő dobta azt a Mollit a lottózóra? – kérdezem.
– Nagyon is elképzelhető – feleli. – Azt tanácsoltam neki, menjen
el a zsarukhoz.
– És mit felelt rá?
– Azt, hogy az az életébe kerülne. Igaz, két-három újabb pohárral
később meg már azt mondta, igazából neki már úgyis minden
mindegy, és a legszívesebben meghalna.
– Gondolod, hogy beszervezhetjük koronatanúnak?
– Fogalmam sincs, Franz. Ezt már nem az én munkám kideríteni,
hanem a tiéd. És még valami. Köszönöm, kedves Rudi. Igazán
nagyon sokat segítettél – mondja, és feláll.
– Köszönöm, kedves Rudi – mondom a szememet forgatva. –
Igazán nagyon sokat segítettél. Azt is elárulod, most hová mész?
– Elkísérem Theresát lakást nézni. Ki akar költözni a társbérletből,
ahol most lakik, és megkérdezte, nem kísérném-e el megnézni egy
kiadó lakást. Én pedig nagyon szívesen elkísérem.
– Rendben – mondom, és intek a pincérnőnek, hogy fizetnék. – Én
meg addig elmegyek Moratschekhez. Lássuk, mi a véleménye a
dolgok alakulásáról.
A bíróságon sajnos megtudom, hogy a derék bírónak egész
délelőtt valami halálfontos tárgyalása van, és legelőbb az
ebédszünetben beszélhetek vele. Egy pillantás az órára elárulja, hogy
addig még két teljes óra van hátra. Mivel semmi nem jut eszembe,
amivel két teljes órán át elüthetném az időt Landshutban, hát inkább
hazamegyek.
A Simmerl-féle hentesboltban Flötzingerrel futok össze, aki ma
kivételesen nem bűzlik az alkoholtól, és nem is fest olyan
nyomorultul, mint az utóbbi időben szinte mindig. Két húskenyeres
zsemlét rendel mustárral, hozzá egy Fantát. Éppen az első
zsemléjébe harap bele, amikor hátulról, a műhely felől felbukkan
Gisela egy fémtállal a kezében, és átpréseli magát hitvese háta
mögött.
– Szervusz, Gisela – mondja a víz-gáz-fűtés-buheráló. –
Hallottál… Esetleg hallottál valamit Maryről?
– Persze, hogy hallottam – feleli a hentesné, miközben kipakolja a
kolbászokat a pultra. – Rendszeresen beszélünk telefonon.
– Az jó – mondja Flötzinger és valósággal csüng Gisela ajkain. –
Velem egyáltalán nem akar beszélni, tudod? Jól van? És hogy
vannak a gyerekek?
– Magad is megkérdezhetnéd, ha egyszerűen úgy viselkednél,
mint egy tisztességes ember, nem pedig úgy, mint egy részeges
seggfej, aki ráadásul egyik nőtől a másikhoz tántorog – mondja
Gisela. A hangja barátságos, ami annál félelmetesebbé teszi a
mondókáját.
Flötzinger hirtelen kihúzza magát.
– Az én helyzetembe belegondolt már egyáltalán valaki? – csattan
fel, és látom, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
– Még azt is elvárnád, hogy a te helyzeteden gondolkozzak? –
emeli fel a hangját Gisela is. Leteszi a tálat és csípőre teszi a kezét. –
Arra ugyan várhatsz, Flötzinger!
– Akkor is elmondom neked, Gisela. Akár akarod hallani, akár
nem. Mert én sem így képzeltem el az életemet, tudod? Én
egyáltalán nem is akartam gyerekeket, csak Mary akart mindenáron!
Legalábbis az első kettőnél így volt. Ami meg a nőket illeti, ők nem
is lettek volna, ha Mary magához engedett volna. És saját házat sem
akartam soha, nekem bőven elég lett volna a lakás, ahol korábban
laktunk. Most viszont törleszthetem a bankhitelt, amit arra a hülye
házra vettünk fel, amiből gyakorlatilag csak egyetlen szobát
használok, aztán meg minden eurót, ami még megmarad a törlesztés
után, küldhetek Angliába Marynek. Mert hogy a nagyságos asszony
nem akar elmenni dolgozni. Vagy nem tud. És mit kapok mindezért
köszönetként? Hogy még telefonon sem akar szóba állni velem! És
ha a sok bajom miatt néha a pohár fenekére nézek, mindenki rögtön
azt mondja, lám, Flötzinger, a vén iszákos! De most őszintén, Gisela.
A te párod is berúg néha. És Franz is. Róluk mégsem mond senki
ilyeneket. Nektek csak egy parasztáldozat kell, akin jártathatjátok a
szájatokat, én pedig éppen kapóra jövök nektek. De minek is
beszélek? Úgysem érdekel senkit. Mindegy, most legalább
kimondtam. Ja, és mielőtt elfelejtem, a húskenyeres zsemlétek volt
már jobb is – közli Flötzinger, azzal lerakja a zsemléit a pultra és
kimegy.
Simmerl kimeredt szemmel, tátott szájjal néz utána.
– Seggfej – morogja Gisela, aztán hozzám fordul. – Te mit kérsz,
Franz?
– Semmit – mondom. Megfordulok és Flötzinger után eredek.
Valahol egészen mélyen megérintett bennem valamit a monológja,
bár magam sem tudom, mit.
– Várj, Flötzinger! – kiáltok utána, mire azonnal megáll. –
Elvigyelek valahová?
– Nem kell – mondja.
Néhány lépéssel közelebb megyek hozzá.
– Ne vedd úgy a szívedre – mondom neki. – Gisela biztosan nem
úgy értette…
– De. Úgy értette. Pontosan úgy értette, Franz. És azt gyanítom,
Maryt is ő tüzelte fel ellenem. Persze most már mindegy. Csak
egyszer az életben meg akartam neki mondani a véleményemet.
Nekem már úgysincs vesztenivalóm. Mert nincs már semmim, amit
még elveszíthetnék.
– Jut eszembe, elviheted a Lottó-Ottó mopedjét. Az ülés alatt van
a kulcs – mondom, és próbálok némi optimista árnyalatot
csempészni a hangomba.
– Remek – mondja színtelen hangon.
– Te, Flötzinger, talán egyszerűen el kellene adnod a házat –
vetem fel, de megrázza a fejét.
– Nem. A házat, azt meg kell tartanom. Mert ha Mary egyszer
meggondolja magát és haza akar jönni a gyerekekkel, kell egy hely,
ahol lakhatunk – mondja, azzal megveregeti a vállamat és elindul a
főutcán.
Egy ideig csak állok és nézek utána. Másképpen képzelte el az
életét. Készséggel elhiszem. Régen, amikor még fiatalok voltunk,
Flötzinger mindig újabb és újabb nőkkel jelent meg a társaságban.
Simmerl meg én még pattanásos kamaszok voltunk, akik meglazult
deszkák között leselkedtek be a női öltözőkbe, amikor Flötzinger
már jónéhány csőfektetésen túl volt. Az ember nem is tudta követni,
éppen kivel jár, olyan gyorsan váltogatta a barátnőit. Mintha csak
futószalagon jöttek és mentek volna. Aztán egyszercsak megjelent a
színen Mary. Aki aztán rendesen két vállra fektette derék
barátunkat. Valószínűleg már csak azért is, mert Angliából jött és
ezért nagyon egzotikusnak tűnt. Tudom is én… Mindenesetre
Flötzinger mindjárt a legelső napon halálosan belezúgott, aztán meg
is maradt mellette. Utána meg az történt velük is, ami mindenki
mással. Valóra váltak a szép álmok, lett ház, lettek gyerekek,
csakhogy mindezekkel együtt a szürke hétköznapok is
beköszöntöttek. És akkor aztán gyorsan vége a romantikának.
– Gisela nem úgy értette – szólal meg Simmerl, aki hirtelen ott áll
mellettem, mintha a földből nőtt volna ki.
Csak most veszem észre, hogy Flötzinger már régen eltűnt a
távolban.
– De, azt hiszem, nagyon is úgy értette – mondom. – Tudod, hogy
az olyan emberek miatt, mint te meg Gisela, vagy Flötzinger és
Mary, az ilyen házaspárok miatt nem akarok én a világ minden
pénzéért sem megnősülni?
– Nem kifejezetten rossz döntés – feleli erre.
– Mi van már? – kiabál felénk Gisela a hentesbolt nyitott ajtajából.
– Gisela, kérlek, mondd meg Marynek, hogy hívja fel a férjét, de
sürgősen – kiabálok vissza.
– Különben? – kérdezi, és a szemem sarkából látom, hogy
Simmerl a földre szegezi a pillantását mellettem.
– Különben elmesélem Liesl Mooshammernek, hogy összejöttél a
tangótanároddal.
– Hogy mi? Megbolondultál? – sikít fel Gisela, és már robog is
felénk. – Közönséges rágalom!
– Te tudod, hogy az. Meg én is tudom. Meg a férjed is, itt
mellettem. Ő tudja talán a legjobban. De Liesl Mooshammer nem
tudja. És biztosan el tudod képzelni, milyen gyorsan elterjedne a
pletyka. Tudod, mennyire szeretik az emberek az ilyen történeteket,
akár igazak, akár nem. Most pedig szervusztok – mondom még, és
nem tudok elfojtani egy vigyorgást.
 22. fejezet
Pontosan fél egykor ott ülök a tárgyalóterem előtt, és várom, hogy
végre kinyíljon az ajtó és kezdetét vegye a bírói ebédszünet.
Nemsokára el is érkezik a nagy pillanat, nyílik az ajtó, emberek
sétálnak ki beszélgetve. Megvárom, amíg kiürül a terem, aztán
belépek és azonnal a bírói pulpitushoz lépek. Moratschek éppen
mindenféle papírokat rendezget teljes összpontosítással, és beletelik
egy kis időbe, mire észleli a jelenlétemet.
– Ó, Eberhofer – mondja és becsukja az aktatáskáját. – Jól látom,
hogy még mindig a régi rongyaiban jár?
– Úgy néz ki. Beszélhetnénk valahol röviden? Rábukkantam
néhány dologra, ami fontos lehet.
– Kísérjen el az irodámba – mondta. – Teljes fél óránk van.
Egy perccel később már ott ülünk az íróasztala két oldalán. A bíró
egy dobozt húz maga elé és két almát, egy narancsot és egy banánt
vesz ki belőle, majd mindent szépen kirak maga elé sorban az
asztalon.
– Az ebédem – mondja kedvetlenül, és azt hiszem, jó nyomon
járok, ha kedves feleségét sejtem az étrend-változás mögött. – Kér
belőle?
– Köszönöm, nem.
– Akkor gyerünk, kezdjen bele. Mit talált? – kérdezi, és lassan
hámozni kezdi a banánját.
Részletesen ismertetem vele az összes újdonságot.
– Minden elismerésem – biccent, miután befejeztem. Előveszi a
tubákos dobozkáját. – Legalább a desszert élvezhető. Mondja csak,
ez a Kevin Dennis Meerbusch… Micsoda név, te jó ég… Miből él ez
a fickó egyáltalán? Úgy értem, amióta nincs a rendőrségnél.
– Azt én is szeretném tudni – válaszolom, miközben a bíró
élvezettel szippant egyet a tubákjából.
– Akkor foglaljuk össze. Ez a Welzl, aki a börtönben összeverte
Oscar Feistlt, minden valószínűség szerint ettől a Meerbuschtól
kapta a megbízást, így van?
– Így – mondom határozottan, és nagyon remélem, hogy igazam
van.
 – Jó, akkor nézzen utána mind a kettőnek. Kuglmayernek és
ennek a Meerbuschnak is. És természetesen annak a Detlevnek is a
kaszinóból. A vezetéknevét is tudjuk? – kérdezi, és közben már írja
is alá a házkutatási és egyéb szükséges végzéseket.
– Sajnos még nem.
– Nem tesz semmit, majd meglesz az is. Azt javaslom,
Kuglmayerrel kezdjen, mert ellene már van valami a kezünkben,
méghozzá fehéren-feketén.
– Én inkább ezt a Detlevet venném elő elsőként. Már csak azért is,
hogy kivonjuk a tűzvonalból.
– Úgy is jó. Most pedig volt szerencsém, még pihennem kell
néhány percet, mielőtt folytatódik az őrület.
– Köszönöm, Moratschek – mondom felállva. – És köszönöm a
tegnapi telefonos támogatást is.
– Viszlát – mondja, aztán hátradől a karosszékében, a lábát
felteszi az asztalra, a szemét meg becsukja, és megkezdi ebéd utáni
pihenését.
A bíróságról rögtön a kapitányságra megyek, abban a reményben,
hogy ott találom Karl Stopfert. Szerencsém van. A szobájában ül,
ráadásul egyedül. Ami még jobb. Gyorsan elmondok neki mindent,
egyfelől azért, mert tökéletesen megbízhatok benne, másfelől meg
azért, mert szükségem van a segítségére.
– Karl – mondom. – Figyelj, sürgősen szükségem van a
segítségedre. Kuglmayer szolgálati beosztása kellene. És még azt is
ki tudnád deríteni, hol lakik egy bizonyos Kevin Dennis Meerbusch?
– Naná – feleli a várakozásnak megfelelően, és azonnal fel is írja a
nevet.
– Tökéletes – mondom. – Köszönöm, Karl. Most sajnos mennem
kell. Hívj, amint megtudsz valamit.
– Úgy lesz – bólogat, én meg már sietek is kifelé, közben meg
hívom Rudi Birkenbergert.
– Rudi – mondom a lépcsőn lefelé sietve. – Végre elmozdultunk a
holtpontról. Most viszont már feltétlenül szükségem lenne annak a
Detlevnek a vezetéknevére. Meg tudnád tenni, hogy megint elmész
abba a kaszinóba…
 – Nem, Franz. Nem tudnám megtenni – szakít félbe. – Ugyanis
éppen egy áruházban vagyok Theresával. Festéket választunk az új
lakása falához.
– Jól hallottam, Rudi? Egy áruházban vagy Theresával, aki éppen
a fala új színét választja ki?
– Tökéletesen hallottad, Franz – mondja.
Erre leteszem. Mert hát mit is mondhatnék még erre? Rudi meg
én, mi ketten tíz éve derítünk fel együtt gyilkosságokat, és a
felderítési arányunk kerek 100%. Most meg, amikor úgy is
mondhatnánk, a jubileumi ügyünkön dolgozunk, inkább azt
választja, hogy festékszínek között válogasson egy áruházban.
Méghozzá egy lánnyal, akit alig néhány napja ismer. Igen. Erre már
tényleg semmi nem jut az eszembe.
Marad hát a régi jó megoldás: magad uram, ha szolgád nincs.
Franz Eberhofernek ezúttal egyedül, magányos harcosként kell
megoldania az ügyét. Senki nem segít neki.
Alig érek vissza a szobámba a városházán, már vágódik is ki az
ajtó, és a polgármester vonul be. Meglehetősen morcos arcot vág, és
arról érdeklődik, teljesen elment-e az eszünk, nekem is, és a bolond
rokonságomnak is. Szó szerint így mondja.
Már csak ez hiányzott! Ebben a helyzetben pedig csak egyet
tehetek: faképnél hagyom és kimegyek az irodámból. Egyfelől azért,
mert nagyon vágyom már egy jó kávéra, másfelől pedig azért, mert
amíg azt beszerzem, talán a polgármester is lehiggad egy kicsit.
– Hová megy, miközben éppen beszélek magához? – lohol
utánam kiabálva.
– Polgármester – mondom, miközben megtöltöm a csészémet. –
Amíg így habzik a szája, szóba sem állok magával.
– Maguk… maguk kishíján az egész falut porrá égették a hülye
ókori lámpásaikkal! – mennydörög, a mutatóujjával böködve a
mellkasomat.
– Vigyázat, polgármester. Csak semmi böködés – mondom és
véresen komolyan is gondolom.
– Ne haragudj, Franz, de ezúttal a polgármesternek kell igazat
adjak – szólal meg hirtelen Susi. – Életveszélyes helyzet volt. Sushi
élete is veszélyben volt, Paulé is, és az összes többi gyereké is.
Szegény Lottáról már nem is beszélve. Egyetlen szál szőr sem
maradt a farkán! Ez megengedhetetlen, Franz. És mindez csak azért,
mert a Nagyi valami érzelgős okból csak azért is rájuk erőltette
azokat az ősrégi lampionokat, ahelyett, hogy egyszerűen elmentünk
volna és vettünk új és biztonságos lampionokat. Igen, és utána még
képes volt a gyerekeket hibáztatni!
A polgármester szerencsére már abbahagyta a dobolást a
mellkasomon, és most feszülten nézeget ide-oda, hol Susira, hol meg
énrám.
– És pontosan mit is kellene nekem most csinálnom? –
érdeklődöm, mert tényleg nem tudom. – A tegnapi felvonulás ma
már történelem. Az öreg lámpásokkal együtt. Jövőre mindenképpen
újakat kell majd vennünk, és azok már elemesek lesznek, ennél
fogva biztonságosak. Most pedig elnézést, de fontos dolgom van.
Éppen vissza akarnék indulni az irodámba, amikor megpillantok
egy idős urat a folyosón. A falnál áll, de ahogy meglát, azonnal
megindul felém.
– Eberhofer felügyelő úr? – kérdezi kissé félénken. A
legszívesebben nemmel válaszolnék, de nem teszem, helyette
csekély lelkesedéssel bólintok. Az úr viszont láthatóan nagyon örül
nekem. Gyors bemutatkozásából megtudom, hogy ő a tulajdonosa
annak a háznak, amelyben a lottózó működött, és azt szeretné tudni,
mikor láthat neki a rendbehozatalnak. Mert hogy jelenleg le van
pecsételve az egész ház, ő azonban szeretné olyan gyorsan elhárítani
a károkat, amilyen gyorsan csak lehet, hogy a bolt mielőbb újra
kinyithasson.
– Maga tényleg egy új lottózót tervez oda? – kérdezem.
– Természetesen – feleli. – Lottó-Ottónak vissza kell kapnia az
üzletét. főleg most, hogy elveszítette az anyját szegény. Már mindent
elterveztem, a legapróbb részletekig. Különösen a földszinten
lesznek nagy átalakítások. Minden egészen más lesz. Sokkal
modernebb. Ez a környezet már nem fogja szegény Lottó-Ottót
folyamatosan a szörnyű eseményekre emlékeztetni.
– Nem hinném, hogy Lottó-Ottó a közeljövőben boltot nyithatna –
mondom, a kölyök aktuális tartózkodási helyére gondolva.
 – Igen, igen, én is hallottam, de csak nem ültetik le egész életére.
Én mindenesetre visszavárom, ahogy mindenki más is a faluban. Itt
a helye. Közénk tartozik.
Őszintén mondom, megható szavak.
– A helyszínelők már végeztek – mondom ezért. – Véleményem
szerint semmi akadálya, hogy feloldjuk a lezárást.
Látom a megkönnyebbülést az idős úr arcán.
– Remek – mondja egy kis mosollyal. – Kérem, ha lehet, minél
előbb intézze el, hogy lekerüljenek azok a pecsétek.
– Úgy lesz – mondom, röviden visszamosolygok, aztán
bevonulok az irodámba.
Lottó-Ottó örülni fog, ha meghallja a hírt. Ha leülte a büntetését,
ami várhatóan nem lesz hosszú, legalább van hová mennie és
dolgozni is tud. Ami különösen azért szerencse, mert büntetett
előélettel nem olyan könnyű munkát találni manapság.
Gondolataimból Karl Stopfer hívása rezzent fel. Küldi emailben
Meerbusch címét, mondja, és a Kuglmayer szolgálati beosztását is.
Karlra lehet számítani, mindig tudtam. Kevés ilyen megbízható
ember akad ebben a mai világban.
Aztán azon kezdek gondolkodni, hogyan osszuk meg egymás
között a munkát Rudival, a következő gondolatom meg már az,
furcsa, hogy milyen gyakran gondolok Rudira. Akitől éppen ebben a
pillanatban érkezik egy SMS.
Detlev vezetékneve Wagner, és jelenleg is a kaszinóban
tartózkodik, olvasom nagy örömmel.
Ezt jól csináltad, Rudi, írom vissza. Te is ott vagy?
Igen.
Jó, akkor maradj ott még egy kicsit. Indulok.
Landshutba tartva rendesen a gázra lépek, gyorsan oda is érek a
kaszinóhoz.
Alig lézeng egy-két vendég, ami a napszakra figyelemmel nem
csoda. A pultnál azonnal felismerem Rudit, igaz, hogy hátulról, de
akkor is egyértelműen. Mellette egy nagyon széles vállú, bikanyakú
ember áll. Odasétálok hozzájuk.
– A francba, egy zsaru – mondja a fickó azonnal, amint meglát és
már lendülne is felém, csakhogy engem nem tud meglepni.
 – Csak óvatosan – mondom, az ujjammal a szolgálati fegyverem
ravaszán.
Abban a pillanatban lenyugszik, megáll, és engedelmesen a
tarkójára teszi a kezét, a roncsolt füle mögé. Látszik, hogy van benne
gyakorlata.
– Most szép nyugodtan kimegyünk innen – folytatom. – Kint áll
egy rendőrautó, annak szépen beülsz a hátsó ülésére. Új cimborád
meg melléd ül és vigyáz rád. Ha mindent megértettél, most
bólinthatsz.
Kurtán bólint, a következő percben meg már ki is sétálunk
hármasban a kaszinó elé.
Niederkaltenkirchenbe visszaérve kiszállunk a városháza előtt, és
Rudival ketten felvezetjük Detlevet az irodámba. A hivatali
nőszemélyek munkaideje már véget ért, ezért magamnak kell
megfőznöm a kávénkat. Amikor néhány perccel később a csészékkel
visszaballagok az irodámba, Rudi az én helyemen ül, az én
fegyveremet tartja a kezében, és egy pillanatra sem veszi le a
pillantását a gyanúsítottamról. Nem mintha a hústorony a legkisebb
jelét is adná, hogy támadni készülne. Éppen ellenkezőleg. Hálás
pillantással elveszi a kávét, nagyot kortyol belőle, egy pillanatra
behunyja a szemét és mélyet sóhajt. Aztán mesélni kezd. És minden
egyes mondattal, ami elhagyja a száját, szinte fizikailag érezhető a
megkönnyebbülése. Van, amit Ruditól már tudtam a történetből, de
egyes elemek így is újdonságot jelentenek.
– Ki dobta azt a Molotov-koktélt a lottózóra, Wagner úr? – teszem
fel végül a kérdést, ami a legjobban izgat. – Maga volt az?
– Igen – feleli alig hallhatóan. – De ha én nem vállaltam volna,
találtak volna valaki mást. Nem én vagyok az egyetlen emberük.
Persze nem nagyon volt választásom. Megint felgyűltek az
adósságaim, és így ledolgozhattam a tartozásomat. De higgye el, a
leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy valaki… valaki van
bent a boltban… Arról csak az újságban olvastam.
– Hogy érti, hogy nem maga az egyetlen emberük? Ki van még
benne? – faggatom.
– Egy egész csapat. El sem tudja képzelni, mekkora ez a banda. A
határ mindkét oldalán dolgoznak, és mindenben benne van a kezük.
Kábítószer, pénzmosás, uzsorakölcsön, ilyesmi. Azt hiszem, néhány
lányt is futtatnak valahol.
– Pontosan kik is ők? – teszi fel a kérdést Rudi.
– Te is zsaru vagy? – néz vissza rá a háromajtós szekrény.
– Nem. Én nem vagyok az – rázza meg a fejét Rudi.
– Akkor mégsem csalt meg az emberismeretem. Tényleg
megkedveltelek, tudod? – mondja Karfiolfül, de inkább csak
magának.
– Szóval, kik a bandavezérek és hányan vannak egyáltalán? –
terelem vissza az előbbi témához.
– Az egész szervezetet nem ismerem. Megvannak a szintek, és
mindenki csak a saját szintjét látja. De azt tudom, hogy a csúcson két
zsaru áll. Jobban mondva az egyik csak volt zsaru.
– Neveket akarok!
– Én meg ügyvédet – mondja és összefonja a karját maga előtt.
– Megkapja. De most halljam a neveket – mondom. Közben
kihúzom a fiókot, előveszem a kirendelhető ügyvédek jegyzékét és
odahajítom neki. Ügyesen elkapja.
– Kuglmayer és Meerbusch – mondja, miközben lapozgatni kezdi
a jegyzéket.
– Rendben – mondom, és kikapcsolom a diktafont.
 23. fejezet
Késő estére jár, mire a kirendelt védő elköszön, Rudi visszamegy
Landshutba, Wagnert pedig elszállítják a börtönbe. Biztonsági
okokból egyelőre magánzárkát kap, és ezúttal a börtönparancsnok
sem akadékoskodik. A teljes kimerültség állapotában tántorgok be
otthon a konyhába, és végtelen hálát érzek, amiért a Nagyi félretett
nekem egy adagot a vacsorából. Még elő is jön, amikor meghallja a
lépteimet, és már oda is áll a köntösében a tűzhelyhez, hogy
megmelegítse a húst. Csavarókat visel a hajában, ami elég ritka nála.
– Valami különleges nap lesz holnap? – kérdezem ezért a fejére
mutatva, amikor leteszi elém a tányéromat.
– A polgármester születésnapja – közli, és leül mellém. – Már egy
kuglófot is sütöttem.
– Abból mindenképpen kérek már most egy szeletet – mondom,
de a Nagyi a fejét rázza.
– Hogy néz már ki egy olyan kuglóf, amiből hiányzik egy szelet?
– Feláll, a hűtőhöz megy, kivesz egy sört, kinyitja, kitölt magának
egy nagy vizespohárnyit, az üveget a maradékkal meg odatolja
elém. Kortyolok egyet belőle. Jólesik.
– Tedd majd be a tányérodat a mosogatóba – mondja, miután a
saját sörét egy hajtásra kiitta. – Én holtfáradt vagyok.
– Jó éjszakát, Nagyi.
– Jó éjt, Franz – mondja, azzal már el is tűnik.
Amikor nem sokkal később átballagok a disznóólba, ott Peter
Maffay szól, Susi pedig a vasalódeszkánál áll és hangosan énekel.
Először meg sem hallja a lépteimet, annyira belemélyedt az
éneklésbe. Borzalmasan énekel. Egyetlen egy hangot sem talál el.
Mégis, vagy talán éppen ezért, fel tudnám falni, olyan cukorfalat
ebben a pillanatban. Benézek Paulhoz, mélyen alszik, ami
tulajdonképpen kész csoda ebben az akusztikai katasztrófában. Lotta
az ágy lábánál fekszik, a mancsaival takarva el a fülét. Jó, a
kutyáknak amúgy is nagyon jó a hallásuk. Visszamegyek a
nappaliba és becsukom magam mögött az ajtót, aztán lehalkítom a
zenét. Most végre Susi is észrevesz.
 – Franz, végre itthon vagy – mondja, és leteszi a vasalót. – Mi
tartott ilyen sokáig?
Röviden összefoglalom stresszes munkanapomat, közben
megszabadulok a ruháimtól. Sajnos Susinak is nehéz napja volt, mert
a szokásos feladatai mellett még a polgármester születésnapi
ünnepségét is neki kell megszerveznie. Megrendelte a virágokat, a
büfét, és a hivatali személyzettel még egy dalt is betanult. Titokban
persze, nehogy a polgármester megneszeljen valamit.
– Te is énekelni fogsz? – kérdezek rá a biztonság kedvéért.
– Hogyne énekelnék. Enyém a második szólam.
– A második… szólam. Értem – mondom és muszáj
vigyorognom, aztán leülök pucéran a kanapéra. – Meddig akarsz
még vasalni?
– Miért? – kérdezi egy pillantást vetve a kosárban várakozó
ruhákra.
– Mert hullafáradt vagyok, de azért elalvás előtt még összebújnék
veled egy kicsit.
Erre már ő is vigyorogni kezd, aztán kikapcsolja a vasalót,
megindul felém és közben kibújik a pulóveréből.
– Egyébként bejött ma a városházára Flötzinger – torpan meg
hirtelen. – Egy mopeddel jött és téged keresett. Nagyon izgatottnak
tűnt.
– Nem tudod, mit akart?
– Azt mondta, beszélt telefonon Maryvel, de azt nem mondta el,
hogy mit.
A továbbiakban aztán már nem foglalkozunk Flötzingerrel. Annál
inkább egymással.
Amikor másnap reggel kilépek a zuhany alól, ott áll előttem a kis
Paul és diadalmasan mutatja fel a cipőjét. Büszkén közli, hogy már
meg tudja kötni a fűzőjét, és bizonyítékként be is mutatja. Meg kell
mondjam, teljesen lenyűgöz. Ügyesen, viszonylag gyorsan és
meglepően erősen köti meg a fűzőt. Megint csak bebizonyosodott,
hogy mindenkinek van valami létjogosultsága ezen a világon. Még
egy olyan kis okostojásnak is, mint az az Ansgar. Susi közben belép
a fürdőszobába és a teljesen bepárásodott tükröt látva bosszúsan
megjegyzi, hogy már megint túl forró vízben zuhanyoztam. Neki
pedig sürgősen sminkelnie kellene, de nem látja magát. Egy
törölközővel próbálja ledörgölni a párát.
Amikor később leparkolok a városháza előtt, látom, hogy ott ül
Flötzinger a mopedje nyergében, és egyértelműen csekélységemre
vár.
– Jó, hogy végre megjöttél, Franz – mondja ugyanis, amint
kiszállok a kocsiból. – Feltétlenül el kell mondanom neked valamit.
– Fel is hívhattál volna, ha olyan fontos – mondom, miközben
bezárom a kocsit.
– Nem lehet. Nem használhatom össze-vissza a telefonomat, mert
hátha éppen akkor hívna Mary, én meg foglalt lennék – mondja,
mire kénytelen vagyok alaposabban is szemügyre venni. Lehetséges,
hogy tényleg megbolondult? Valószínűleg kiolvassa a tekintetemből
a gondolataimat, mert gyorsan magyarázkodni kezd. Mary tegnap
felhívta őt, meséli. Ő meg az első pillanatban megszólalni is képtelen
volt, és nagy hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Csak miután Mary
ismét a fejéhez vágta az összes szokásos panaszát, amit ő egyébként
már hosszú ideje oda-vissza fejből tud, akkor jött meg a hangja.
Egyszerűen betelt nála a pohár, és most kivételesen ő is Mary fejéhez
vágott mindent, ami csak eszébe jutott. Körülbelül úgy, ahogyan
Giselát osztotta ki a hentesboltban. Tulajdonképpen még ő maga is
meglepődött saját magán. Pedig nagyon ideje volt, hogy végre ő is
kiadjon magából mindent. De tényleg mindent. És amikor befejezte
az előadását, nagy csend támadt a vonal másik végén. Először azt
hitte, Mary egyszerűen letette. De még mielőtt ezért ő is letette
volna, Mary újra megszólalt. Beszélnünk kell, Ignatz. Igen, ezt
mondta. Nyugodtan, és anélkül, hogy egy szóval is tiltakozott volna.
– Mit szólsz hozzá, Franz? – kérdezi a végén Flötzinger. Közben
már régen beértünk az irodámba.
– Gratulálok – mondom, és ahogy ránézek, az az érzésem, még
soha nem láttam ilyennek. Teljes izgalomban van, az arca kipirult.
Úgy viselkedik, mint egy szerelmes kamasz. Tulajdonképpen
aranyos. A szemem sarkából viszont ebben a pillanatban meglátom
az ablakon át, ahogyan falunk első embere bekerekezik a városháza
elé. Megérkezik, leszáll a nyeregből, a falnak dönti a drótszamarát és
már siet is fel a lépcsőn. Egy perc sem telik belé, már fel is zendül az
ének a hivatali nőszemélyek szobájában.
– Ez borzalmas – állapítja meg Flötzinger.
– Mintha értenél hozzá – mondom és felállok.
– Van fülem, Franz.
– Te, Flötz, nekem most mennem kell – mondom. A dal ugyanis
véget ér, és ezért pontosan tudom, hogy nincs vesztegetni való időm,
különben a polgármester még hozzám is benyit. Mivel pedig semmi
kedvem hozzá, hogy boldog születésnapot meg mindenféle jókat
kívánjak neki, ráadásul két gyanúsítottnak is a körmére kell néznem,
ideje indulni.
– Eberhofer! – hallom a polgármester hangját, de akkor már
szállok be a kocsiba. – Maga meg hová megy? Ma van a
születésnapom, nem akar legalább gratulálni? Már csak az
illendőség is megkívánná…
– Gratulálok! – kiáltok vissza, azzal már indítok is.
Landshut felé tartva felhívom Moratscheket és tájékoztatom a
tegnapi fejleményekről. Nagyon elégedett. Azt mondja, ha Wagner
hajlandó koronatanúként fellépni a perben, az igen jelentős enyhítő
körülmény lenne a javára, és nem is kicsit lerövidíthetné a
kiszabandó büntetését.
Mielőtt Kuglmayerék házához mennék, a biztonság kedvéért
erősítést kérek, valamint egy másik csapatot, amelyik egyidejűleg
Meerbuscht veszi őrizetbe. Nagyon fontos, hogy egyszerre tartsunk
házkutatást a két főkolomposnál, nehogy figyelmeztetni tudják
egymást, és eltüntetni egy-két súlyosan terhelő bizonyítékot.
Kuglmayer szolgálati beosztásából tudom, hogy ma délelőtt szabad,
ami sokkal kellemesebbé teszi a dolgot, mint ha a kapitányságon
kellene letartóztatnom.
Személyesen nyit ajtót, ráadásul még pizsamában van, amitől a
megjelenése mindjárt nem olyan fensőbbséges, mint a temetőben
volt a sötét öltönyében. Az orra alá dugom az elfogatóparancsot. El
sem olvassa. Különös érzés fog el. Mintha várt volna rám.
– Felöltözhetek még gyorsan? – Ez az egyetlen, amit kérdez.
Persze, hogy felöltözhet. Egy fiatal kolléga elkíséri, nehogy a végén
mégis ránk támadjon és szökni próbáljon. Felmennek az emeletre. A
kollégák közben elözönlik a lakást, természetesen megszállják a
konyhát is, ahol Kuglmayer feleségét találják. Az asszony az ablak
előtt áll és teljesen mozdulatlanul néz ki a kertbe. Amikor belépek,
felém fordul.
– Megspórolhatják a fáradságot – mondja színtelen hangon.
– Hogy érti ezt? – kérdezem.
– Visszahívhatja az embereit. Felesleges, hogy szétszedjék az
egész házat. Minden, amit keresnek, a garázsban van, egy
páncélszekrényben. A kód tizenkettő-tizenegy-hetvenkilenc. A
születésnapom.
Azzal újra az ablak felé fordul és csak néz ki a ködbe.
Nem sokkal később a férje már ott ül az irodámban, és
legnagyobb meglepetésemre ő is teljes mértékben együttműködő.
– Tudja mit, Eberhofer? – mondja, és iszik egy kortyot a kávéból,
amit Susi hozott be nekünk. – Elmondok mindent. Szép sorjában,
elejétől a végéig. Egyetlen egy feltétellel.
– Mégpedig?
– Hogy nem a landshuti börtönbe visznek. A foglyok felét én
juttattam oda. Gondolom, el tudja képzelni…
– Rendben. Másik börtönbe visszük. Megígérem.
– Akkor jó. – Bólint egyet, aztán a szemembe néz. – Tudja, a
feleségemmel kezdettől fogva tudtuk, hogy egyszer ez lehet a vége.
Mindig azt mondtuk, amíg működik a dolog, addig jó. De abban a
pillanatban, hogy valaki egy elfogatóparanccsal áll az ajtónkban,
mindent beismerünk. Azonnal és teljeskörűen. Kezdettől ebben
állapodtunk meg.
– Értem. Akkor most legyen oly kedves, és mondjon el mindent
azonnal és teljeskörűen – tolom oda elé a diktafonomat.
Az egész úgy kezdődött, hogy megismerte Meerbuscht. A G7-
találkozón történt, Elmauban, ahová szokás szerint az egész
országból kirendelték biztosítani az összes hadra fogható rendőrt.
Hogy a politikusokat kell védeni a néptől, vagy fordítva, számomra
örök rejtély marad. De mindegy. A két fickó mindenesetre ott
ismerkedett meg, és Kuglmayer gyorsan észrevette, hogy ez a
Meerbusch lényegesen nagyobb lábon él, mint amit egy rendőrtiszt
az ő beosztásában megengedhetne magának. Ő maga abban az
időben tele volt hitelekkel, építkezett, és a három nőnek, a
feleségének meg a két lányának is igen nagyok voltak az igényei.
Aztán valamivel később, amikor már össze is barátkoztak,
Meerbusch beszélt neki erről az igen jó mellékjövedelmet biztosító
tevékenységről, a cseh kapcsolatairól, meg a kábítószerekről,
amelyekhez nagyon könnyen hozzá lehet jutni. És arról is, hogy
milyen könnyen rá lehet venni a szerencsejáték-függőket, hogy
uzsorakamatra vegyenek fel pénzt, csak hogy tovább játszhassanak.
Az egész olyan hajmeresztően egyszerű volt és olyan jól
jövedelmezett, hogy Meerbusch egy idő után ott is hagyta a
rendőrséget. Amit Kuglmayer viszont nem akart megtenni. Soha.
Két okból is, méghozzá. Egyfelől azért, mert őriznie kellett a
látszatot, a keményen dolgozó rendőr képét. Másfelől meg azért,
mert rendőrként mindig pontosan tudta, hol és kik ellen folyik
nyomozás, mit tudnak a nyomozók, milyen lépéseket terveznek.
Ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ilyen zavartalanul űzhették a
bűnös üzelmeiket.
– Tudja, igazából még így is tudtuk, hogy időzített bombán ülünk
– mondja végül, a tekintetét a földre szegezve. – Az utolsó
nyaralásunkon a strandon ültünk a feleségemmel, koktélt ittunk,
néztük a hullámokat és a naplementét, és vártuk a lányokat, akik
lovas kirándulásra mentek, és akkor a feleségem hirtelen odahajtotta
a fejét a vállamra, és azt mondta: Élvezd, Michael. Talán nemsokára
minden véget ér. És igaza lett.
Kopognak az ajtón és a fiatal kolléga dugja be a fejét.
– Egy pillanatra, ha szabadna… – néz rám. Felállok és kimegyek
hozzá.
– Mi a helyzet?
– Meerbusch nem volt otthon. A kollégák szétszedték az egész
házat, és találtak is egy páncélszekrényt, de csak apróságok voltak
benne. Néhány százeurós bankjegy és egy-két nem túl drága ékszer.
Semmi, ami komoly bűncselekményre utalt volna. Úgy értem,
miközben Kuglmayeréknél több mint kétszázezer euró volt a
széfben.
– Hol volt az a páncélszekrény? – kérdezem.
– A hallban, egy nagy kép mögött.
 – Kell lennie még egy széfnek, bármibe lefogadom. Keressenek
tovább, kutassanak mindenhol, a garázsban, a fürdőben, tőlem akár
még a medence alján is. Teljesen biztos vagyok benne, hogy van még
egy páncélszekrény.
– Rendben, akkor visszamegyünk – mondja, és már indulna is, de
megállítom.
– Szóljon a többieknek, maga pedig maradjon itt. Szükségem van
itt magára. Át kell szállítani Kuglmayert a straubingi börtönbe –
mondom, mire bólint. – Meerbusch ellen pedig adjanak ki körözést.
– Már kiadtuk.
– Helyes. Szép munka – mondom, azzal visszamegyek az
irodámba.
Kuglmayer még mindig ugyanúgy ül a székén, ahogyan
hagytam. Fogom az üres csészéjét, elviszem és újabb adag kávét
töltök bele.
– Köszönöm – mondja, amikor elveszi, és rögtön iszik is egy nagy
kortyot belőle.
Én meg közben fogom a telefonomat és felhívom Moratscheket.
Tájékoztatom az ügy állásáról, és kérek egy engedélyt körzeten
kívüli elhelyezéshez, a straubingi börtönbe. Nem probléma, mondja,
azzal elköszön.
– Ennek a Meerbuschnak van másik lakása is valahol? –
kérdezem, miután letettem a telefont. – Vidéki háza, nyaralója, ehhez
hasonló?
– Neki nincs, de az élettársának van. Egyébként is mindenük az
élettársa nevén van. Meerbusch papíron olyan szegény, mint a
templom egere – feleli Kuglmayer gúnyosan.
– És hol vannak azok a bizonyos további lakhelyek?
– Van egy nyaralója Ibizán és egy egykori vadászház nem messze
Münchentől. Jártunk ott néhányszor vendégségben a családommal.
A címet nem tudom, de a feleségemnek biztosan megvan még
valahol.
– Rendben – mondom, és felállok.
– Legyen óvatos, Eberhofer – szólal meg hirtelen. – Jól ismerem
Meerbuscht. Ő nem fogja olyan könnyen megadni magát, mint én.
Alapjában véve még én is a beosztottja voltam. Ő a király, és egy
királyt nem lehet harc nélkül letaszítani a trónjáról. Nagyon
óvatosnak kell lenniük, érti? Meerbusch nagyon veszélyes, ráadásul
még élvezi is ezt az egészet.
– Köszönöm – mondom, egy pillanatra megtorpanok, aztán
kimegyek, mert el kell igazítanom a fiatal kollégát. Néhány perccel
később Kuglmayert már be is ültetik egy járőrautóba, hogy a lehető
leggyorsabban új otthonába szállítsák.
 24. fejezet
Miközben Rudi számát tárcsázom, újra előremegyek a folyosón, a
hivatali nőszemélyekhez, hogy szerezzek magamnak egy szeletet a
polgármesteri kuglófból. Mindeddig sajnos nem volt rá lehetőség,
mert kávét ugyan lehet inni kihallgatás közben, de kuglófot enni
azért túl sok lenne. Az ember ügyeljen az illemszabályokra, még ha
nehezére esik is.
– Ráérsz, Rudi? – kérdezem, amint Birkenberger felveszi. – Vagy
ma is valami halálfontos elintézendőd van a Theresa új lakásához?
– Ráérek – feleli nyugodtan. – Miért, történt valami?
– Húsz perc múlva a pályaudvarnál vagyok, akkor megtudod –
mondom, azzal leteszem.
– Mi a csodát keresel? – kérdezi Jessy és leveszi a fejhallgatóját.
– A kuglófot, mi mást? – vetek rá egy pillantást, de máris keresek
tovább. – Az előbb még itt volt. A kuglóf, amit a Nagyi sütött. Hová
lett?
– Elfogyott. Volt, nincs, érted? A későknek nem jut. Pedig isteni
finom volt! – közli a liba, azzal visszateszi a fejhallgatóját.
Ez már aztán mindennek a teteje! Rövid időn belül a második
alkalom, hogy a Nagyi megsüti az isteni kuglófját, és az, aki a
legjobban szereti, egy falatot sem kap belőle.
Jó, ezt most el kell viselnem. Még szerencse, hogy sok a dolgom
és nem érek rá a kuglófot siratni. Lebonyolítok egy rövid
telefonhívást Kuglmayer feleségével, és megkérem, küldje el nekem
Meerbusch minden ismert címét, méghozzá a lehető leggyorsabban.
Minél buzgóbban együttműködik, annál kevesebbet kell majd ülnie
a férjének, teszem hozzá. Nem is kell tovább magyaráznom, azonnal
megérti.
Alig fejezem be a hívást, már fut is be a következő. Egy kolléga
jelentkezik. Tényleg volt egy második páncélszekrény is Meerbusch
házában, közli. A szauna padja alatt találták meg, ami ekként inkább
rejtekhelyként, mintsem izzasztásra szolgált. És ebben a második
széfben már ott volt minden, amivel Meerbuscht bíróság elé lehet
állítani. Nem csekély mennyiségű kábítószer, néhány kisebb
maroklőfegyver és nem kevesebb, mint egymillió euró. A kollégák
már mindent le is fényképeztek, beszámoztak és lefoglaltak. Most
már csak a tulajdonost kellene megtalálni. Megköszönöm a
munkájukat, azzal újra leteszem.
Rudi már jó ideje várakozik a pályaudvar előtt, mire odaérek, de
nem panaszkodik, csak gyorsan beszáll mellém. Ugyanebben a
pillanatban érzem, hogy vibrál a telefon a zsebemben. SMS érkezett
Kuglmayer feleségétől. Igazán rendes nő. Elolvasom, aztán
nekifogok, hogy részletesen tájékoztassam Rudit a fejleményekről.
– Végre történik valami, Franz! – lelkesedik fel azonnal. – Hol is
van az a vadászház?
– Roding mellett.
– Akkor máris induljunk! Legalább egy óra, mire odaérünk.
Gyerünk, mire vársz még, Franz? Taposs bele!
Beletaposok.
A vadászházhoz vezető út utolsó szakasza sűrű, sötét erdőn vezet
át. Már attól félünk, nem is fogjuk észrevenni a házat, de abban a
pillanatban egy tisztás tárul fel előttünk, néhány méterrel távolabb
pedig kis domb emelkedik. A dombon csinos, erkélyes házikó áll, az
ajtaja fölé nagy szarvasagancsot szögeztek. Nagyon szép látvány,
ahogy a napsugarak visszatükröződnek az ablakairól.
Egy percig csak ülünk, aztán kiszállunk, és nekilátunk felderíteni
a környéket. A háztól valamivel távolabb, jobb kéz felé egy kis fészer
áll, előtte tüzifa tornyosul. A ház bal oldali falánál a meglehetősen
meredek domboldal indul lefelé. A ház mögött megint csak erdő, és
még erdő, mögötte meg még több erdő.
– Hogyan csináljuk? – szólal meg végül Rudi.
– Én most egyszerűen becsengetek – mondom, és a biztonság
kedvéért a fegyveremre teszem a kezemet.
– De azt mondtad, ez a Meerbusch nagyon veszélyes – ellenkezik
Rudi a házra meredve.
– Azt mondtam. Talán vissza akarsz fordulni?
– Eszemben sincs, de talán hívhatnánk a kommandósokat.
– Ne légy nevetséges, Rudi. Mikor volt nekünk szükségünk a
kommandósokra, vagy bárki másra? Soha. Eddig sem volt és ezután
sem lesz. Ha a fickó itt van, azért jött ide, hogy elrejtőzzön. Ha pedig
valaki el akar rejtőzni, az azt jelenti, hogy tele van a gatyája.
Úgyhogy gyerünk! – mondom.
– Nekem is tele van, és én még fegyvertelen is vagyok! – kiált
utánam.
– Akkor készíts magadnak gyorsan egy csúzlit – javasolom.
Felmegyek a két lépcsőfokon, megtalálom a csengőt, csengetek
egyszer, csengetek kétszer. Semmi. Most már Rudi is közelebb jön. A
kezét mélyen a zsebébe dugja, egyik lábáról a másikra állva toporog,
és ide-oda kémlel.
– Hallottad? – fordulok hozzá, mert esküdni mernék rá, hogy zajt
hallottam bentről, a házból.
– Nem – feleli.
– Pedig van bent valaki.
– Franz – sziszegi. – Szálljunk vissza a kocsiba, és menjünk innen.
Lehet, hogy a fickó nincs is itt, hanem már régen lelépett
Spanyolországba.
– Azt csak akkor tudhatjuk meg, ha bemegyünk – mondom.
Lemegyek a lépcsőn és körbejárom a házat, Rudival a nyomomban,
aki úgy lohol utánam, mint egy kiskutya. Minden földszinti ablakkal
megpróbálkozom, de mindegyik olyan erősen be van zárva, mintha
bebetonozták volna. Nincs más hátra, be kell törni az ajtót. Elindulok
vissza a kocsihoz, hogy a csomagtartóból kivegyem a szükséges
szerszámokat, amikor hirtelen kinyílik az emeleti erkély ajtaja, és
egy férfi lép ki rajta.
– Meerbusch úr? – kiáltok fel neki, a kezemmel árnyékolva a
szememet az éles napfényben.
– Tűnés innen! – kiált vissza.
– Franz – suttog Rudi, aki újra szorosan ott áll mellettem. – Az ott
egy Kalasnyikov a pasas kezében?
– Kizárt – mondom, de akkor már dördül is az első sorozat,
szerencsére még csak az ég felé.
– Megőrült, Meerbusch? – üvöltök fel, és gyorsan körülnézek
fedezéket keresve. A fészer túl messze van, a kocsi nem elég
biztonságos, a másik oldalon meg ott a lejtő. Az egyetlen lehetőség
behúzódni az erkély alá.
 – Tűnés! – harsan ismét fentről. – Különben megdöglötök!
Komolyan gondolom! Egy percetek van, hogy eltűnjetek innen!
Előveszem a telefonomat, mert úgy érzem, eljött az ideje, hogy
mégis erősítést hívjak. Igen, mondom a telefonba, tényleg a
kommandósokat kérem. Méghozzá most azonnal. Nem, nem
viccelek. Amikor eldördül a következő sorozat, az ügyeletes végre
nem kérdezősködik többet. Úgy tűnik, felismerte a helyzet
komolyságát.
– Te jó ég – mondja. – Vonuljon azonnal fedezékbe! Bemérjük a
telefonját és máris indulnak a kollégák.
Jó. Ha rögtön indulnak, azt ki tudjuk várni, gondolom. De abban
a pillanatban, hogy megfordulok, látom, hogy Rudi még mindig ott
áll a ház előtt, mint aki a földbe gyökerezett. Egyetlen millimétert
sem mozdult, amióta eldördült az első sorozat. Csak néz meredten,
mint aki kísértetet látott.
– Tíz! Kilenc! Nyolc! – hallatszik újra fentről.
– Rudi! – ordítom el magam teljes hangerővel, de csak áll, mint
akit megbűvöltek. Csak amikor néhány másodperccel később újra
eldördül egy sorozat, és egy golyó eltalálja a karját, akkor tér vissza a
való világba. Olyan visítással méghozzá, amilyet még soha az
életben nem hallottam tőle. A lelkét is kivisítja magából, és csak
szorongatja az erősen vérző karját.
Semmivel nem törődve kirohanok a fedezékemből, ezzel
pontosan a tűzvonalba, ami azonnal aktiválódik is. A rám jellemző,
legendás lélekjelenléttel cikkcakkban futok, elkapom a hisztérikus
Rudit és ugyanolyan cikkcakkban visszarángatom az ajtóhoz, az
erkély alá. Amikor végre fedezékbe érünk, még mindig csak néz rám
kimeredt szemmel, és óriásira nyitott szájjal ordít, mint akit
nyúznak.
– Be kell kötnöd a sebemet! – ordítja. – Vedd le pólódat és szorítsd
el az átkozott sebemet, Franz!
Nem a saját pólómat veszem le, hanem az övét, mert annak már
úgyis annyi, aztán olyan szorosan, ahogyan csak tudom, a tátongó
seb köré kötözöm, de Rudi így sem hagyja abba az őrült üvöltést.
– Csak súrolta a karodat, Rudi, nyugodj már meg – mondom,
miközben kimerülten az ajtónak támaszkodom… És érzem, hogy
nincs rendesen becsukva. Egy kicsit erősebben megnyomom, és lám,
kitárul.
– Üvölts tovább, Rudi – mondom és nagyon komolyan nézek rá. –
Üvölts, ahogy csak bírsz.
Talán mondanom sem kellett volna, mert magától is tovább üvölt.
Magára is hagyom a sorsával, én meg óvatosan belépek az ajtón,
aztán gyorsan becsukom magam mögött. Körülnézek, majd a lehető
leghalkabban megindulok felfelé, az emeletre. A lépcső ugyan recseg
egy kissé, de Rudi hangorkánja teljesen elnyomja. Az emeleten is
gyorsan körülnézek és felmérem a terepet. Az erkély közvetlenül
előttem nyílik, kint áll rajta Meerbusch az ágyújával,
rövidnadrágban, meztelen felsőtesttel. Pontosan úgy néz ki, mint az
amerikai akciófilmek főgonoszai. Még tetoválása is van a jobb
vádliján. ACAB, ez áll rajta nagy, vastag betűkkel. Jól ismerem a
jelentését. Sok börtöntöltelék viseli magán. All Cops Are Bastard.
Egy igazi, becsületes zsarura valóságos felhívásként hat egy ilyen
felirat. Felemelem a pisztolyomat és pontosan a betűkre célzok. A
második A-ra, egész pontosan, mert annak a helyén tud a
legmélyebbre hatolni a golyó. Aztán meghúzom a ravaszt.
Telitalálat, mondhatni. Meerbusch abban a szent pillanatban elejti
a Kalasnyikovot és helyette a lábához kap, pontosabban a
vádlijához, azon is a jó nagy lyukhoz. Úgy vérzik, mint egy szíven
szúrt disznó, de Rudival ellentétben nem kezd üvölteni. Sőt, az arca
is alig rándul össze. Csak nagyon lassan megfordul és összehúzott
szemmel mered rám. Aztán mormol valamit, ami káromkodásnak
hangzik, de mielőtt újra felkaphatná a fegyverét, már ott állok
mellette, és a saját fegyveremet nyomom a halántékának.
– Felállni és fel a kezekkel – mondom.
– Nem tudok felállni. Szétroncsoltad a sípcsontomat, te rohadék –
mondja.
Lenézek a lábára. Igaza van. Így aztán először is jó messzire
rúgom tőle a fegyverét, ami tényleg egy valódi Kalasnyikov.
Hihetetlen. Aztán megkeresem a fürdőszobát, hogy hozzak egy
törölközőt.
– Itt van, kötözd be magad – mondom, odadobva neki a
törölközőt.
 Bekötözi magát. Közben káromkodik. Minden elképzelhető
csúnya szót felsorol, amit valaha hallottam életemben.
Miközben a sebesülését pátyolgatja, újra felhívom a bevetési
központot és közlöm, hogy már nincs szükség a kommandósokra,
viszont jó lenne, ha küldenének két mentőautót. Továbbá
természetesen a helyszínelőket is indítsák, és még egy további
járőrautót.
Mire nem sokkal később befut a mentő, Rudi már teljesen
berekedt, és ragaszkodik hozzá, hogy először őt vizsgálják meg és
lássák el. Még úgy is, hogy Meerbuschnak sokkal súlyosabb a
sérülése, mint neki.
– Meg tudja menteni a karomat, doktor úr? Mondja, ugye még
meg lehet menteni a karomat? – jajong szünet nélkül.
– Csak súrolta a golyó, Birkenberger úr – ismételgeti az orvos
lenyűgöző türelemmel. – Tudja, horzsolásos sebeknél nem szoktuk
mindjárt levágni a végtagot.
Meerbuschnál sokkal komolyabb a helyzet, amit rögtön látok is az
orvos arcán.
– Nem tetszik – közli az első vizsgálat után. – Nagyon nem
tetszik.
– Franz! – hörög rekedten Rudi.
– Igen, Rudi – mondom, és leguggolok elé, hogy jobban halljam.
– Franz, látod… Én soha nem hagynálak cserben téged… mindig
ott állok melletted – mondja könnyes szemmel. Hogy a fájdalomtól
vagy a meghatottságtól könnyezik, nem tudnám megmondani.
– Tudom, Rudi. Ahogyan én sem hagynálak soha cserben téged.
– Mindig mellettem állsz?
– Ezt mondtam, Rudi!
– Igazi dreamteam vagyunk, nem igaz, Franz? Ma megint
bebizonyítottuk a világnak!
– Bebizonyítottuk, Rudi. Teljesen egyértelműen. Hiszen
megmentettem az életedet.
– Megmentetted az életemet?
– Pontosan. Ha nem lövöm lábon a fickót, mostanra már nem is
élnél – mondom, de mire a mondat végére érek, már jön is egy
ápoló, és betámogatja Rudit a mentőautóba.
 – Nem kísérsz el, Franz? – hörög még vissza.
– Nem, Rudi. Itt kell maradnom, hogy felügyeljem Meerbuscht –
kiáltok vissza, aztán már csukódik is be mögötte a mentő ajtaja.
 25. fejezet
Másnap reggel első utam Moratschek bíróhoz vezet. Végtére is
nem akármilyen bűnügyet oldottunk meg, és ilyenkor az ember
nagyon vágyik egy kis vállon veregetésre és bírói elismerésre.
Amikor benyitok hozzá, nem csak ő ül a szobájában, hanem egy
ügyész is, elegáns, halszálkamintás öltönyben.
– Elnézést, Moratschek. Majd később visszajövök – mondom és
már húzódnék is vissza, de a bíró megállít.
– Nem, nem, maradjon csak, Eberhofer. Éppen magáról
beszélgettünk.
– Vagy úgy – mondom és közelebb lépek az íróasztalhoz
– Az ügyész úrnak lenne néhány kérdése magához – folytatja a
bíró.
– Pontosan. Mondja, tulajdonképpen mit gondolt, amikor hátulról
lőtt rá a gyanúsítottra? – kérdezi az ügyész minden üdvözlés nélkül.
– Amit az ember általában gondolni szokott, amikor egy
Kalasnyikovval fenyegetik. Lődd le, különben ő lő le téged – felelem
az igazsághoz híven.
– De a gyanúsított még csak nem is védekezhetett, hiszen háttal
állt magának azon az erkélyen. Maga, ha úgy vesszük, lesből lelőtte.
– Ami jó is volt, különben ő lőtte volna le lesből Rudit.
– Ki az a Rudi? – kérdezi az ügyész, és hol Moratschekre néz, hol
énrám.
– Rudi Birkenberger, egykori kollégám, aki pontosan az alatt a
bizonyos erkély alatt ült. Már az első sorozat egyik golyója eltalálta a
karját, és sokkos állapotában mozgásképtelen volt.
– Mégis mit keresett ott egyáltalán ez a Rudi?
– Azt maga nem értheti – szól közbe hirtelen a bíró, miközben
előveszi a tubákos szelencéjét. – De higgye el nekem, jó volt így. A
fegyverhasználat törvényes és arányos volt. Pont. Eberhofer
felügyelő továbbá a meglőtt bűnözőn kívül egy egész bűnbandát
leleplezett, amelynek még nem is tudtuk teljesen felmérni a
hatókörét és a létszámát. És ha eközben valakit, mint jelen esetben is
történt, ki kell iktatni, Eberhofer felügyelő egészen bizonyosan a tőle
megszokott, megfontolt módon járt el. Tűzbe tenném érte a kezemet.
 – Csak aztán meg ne égjen a keze, Moratschek – mondja a
halszálkás, feláll, és elindul az ajtó felé. – Egyébként ez a Meerbusch
be akarja perelni magát, Eberhofer. Fájdalomdíjat akar. Csak hogy
tudjon róla.
– Nem baj, majd beszámítjuk – mondom. – Ugyanis Rudi meg őt
akarja beperelni fájdalomdíjért.
– Nevetséges! – prüszköl Moratschek. – Ez a Meerbusch inkább
húzza meg magát, különben élete végéig rács mögött marad!
– Nos, bárhogyan legyen is, én ajánlom magam, uraim – mondja
az ügyész, azzal a halszálkáival együtt távozik. A tiszteletreméltó
bírónak már az egész tiszteletreméltó orra csupa tubák, és ezt meg is
mondom neki.
– Vegye elő a zsebkendőjét, Moratschek, és tisztogassa meg
magát. Mindenfelé tubákmorzsák vannak az ormánya körül.
– Köszönöm – mondja, előhúzva a zsebkendőjét. – Most pedig
üljön le, és mondjon el szépen mindent, elejétől a végéig. Jó kis
lövöldözés lehetett… mint a Vadnyugaton, nem igaz?
Igaz, válaszolom, aztán a legapróbb részletekig bezárólag
elmesélek mindent. Moratschek feszült figyelemmel hallgat.
– Gratulálok, Eberhofer – mondja végül szerfelett elégedett
ábrázattal. – Jól csinálta. Egyébként talán még nem is hallotta,
milyen nagy halak akadtak a horgára.
– Ezt meg hogy érti?
– Átjött tegnap néhány kolléga a szövetségiektől, hogy
áttanulmányozzák az anyagot, amit maga összegyűjtött. Már
hosszabb ideje nyomoznak a bajor-cseh határ két oldaláról
összekapcsolódó bűnbandák ügyében, és voltak is eredményeik, de
ezt a társaságot mindeddig nem sikerült elkapniuk. Most már
tudjuk, hogy azért, mert Kuglmayer rendőrként mindig egy lépéssel
előttük járt.
Csendben, kellemes büszkeséggel bólogatok, a bíróból meg
hatalmas sóhajtás szakad ki.
– Soha életemben nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet
nálunk! Soha! – mondja elkeseredetten. – Itt, nálunk! Botrány! Hát
kiben bízhat még meg az ember ezek után? A szövetségiek
mindenesetre tegnap még egyszer kihallgatták Kuglmayert,
Wagnert, meg azt a Feistl-gyereket is, és végül írd és mondd
tizennyolc további bandatagot sikerült azonosítaniuk. Ma hajnalban
egy nagyszabású razzia keretében tizennégyet már sikerült is
elfogni. Telitalálat, Eberhofer! Jackpot, ahogy manapság mondják.
Megütötték a főnyereményt. Ó, igen, és hogy van Birkenberger?
Te jó ég! Fogalmam sincs.
– Moratschek, nekem most mennem kell – ugrom fel a székről.
– Adja át neki a jókívánságaimat. És jobbulást kívánok – szól még
utánam.
Miközben leszáguldok a lépcsőn, már hívom is Rudit.
Theresánál tudom elérni. Theresa maga ugyan nincs ott, mert
éppen Lottó-Ottót látogatja meg a börtönben, de mindaddig, amíg el
nem indult, megható odaadással gondoskodott Rudiról, közli velem
rekedt hangján az érintett. És hogy ő már tényleg nem érti ezt a
világot. Mert hiába biztosította róla egymás után és egymástól
függetlenül több orvos is, hogy a golyó csak súrolta a karját, neki
még mindig fájdalmai vannak. Szörnyű fájdalmai méghozzá.
Vannak pillanatok, amikor a legszívesebben levágná a karját,
annyira fáj.
– Nem gondolod, hogy csak beképzeled magadnak a
fájdalmakat? – próbálkozom.
– Nem. De ma délutánra már bejelentkeztem egy sámánhoz, hogy
nézze meg a karomat.
– Egy sámán? Te tudod, Rudi… Jut eszembe, mindenképpen
pereld be Meerbuscht, és jó nagy fájdalomdíjat követelj tőle. Ilyen
pokoli nagy fájdalmakért pokoli nagy fájdalomdíj jár.
– Fájdalomdíj? Eddig még nem jutott eszembe, de igazad van.
Dörzsölt egy fickó vagy, Franz. Mit gondolsz, mennyit követelhetek?
– Azt nem tudom, de képzeld, éppen Moratschektől jövök, és
nem fogod elhinni, miket mesélt.
– Mondd! – csap le azonnal és hangja hirtelen már nem is olyan
sírós. Én pedig részletesen beszámolok neki világrengető sikerünkről
a német-cseh bűnbanda leleplezése terén.
Két nappal később már oda-vissza kívülről fújom az egész
történetet, ugyanis mindenki, akivel csak találkozom, hallani akarja.
Elmesélem Simmerlnél, elmesélem a városházán, és természetesen
elmesélem Wolfinál is. Otthon meg már nem is tudom hányszor
kellett elmesélnem, mert valaki mindig hiányzott. Csak akkor
szállnak le rólam, amikor végre az újságok is részletesen megírják a
történetet. Flötzingerrel is összefutok, érdekes módon Moni
fodrászatában. Mert hogy másnap van a hülye szolgálati
jubileumom, amit a polgármester mindenképpen nagyszabású
ünnepséggel akar emlékezetessé tenni, és Susi azt mondta, nem
árthat, ha előtte elmegyek a fodrászhoz. Úgyhogy elmegyek. Ott
pedig Flötzingert találom, bár először nem ismerem meg. Ugyanis
egy kilyuggatott műanyag sapka van a fején, és Jacqueline, aki a
tanuló Moni mellett, egy horgolótűvel éppen kis tincseket húzogat ki
a sapkába vágott lyukakon.
– Szervusz, Franz – hallom hirtelen, ezért figyelmesebben
odanézek.
– Ó, te vagy az, Flötzinger – mondom, miközben helyet foglalok a
szomszéd székben. – Ez meg mi lesz, ha elkészül?
– Melír. Szőke tincsek – feleli, mire még alaposabban oda kell
nézzek. Flötzinger ma valahogy másnak tűnik, mint egyébként, és
nem csak a lyukacsos műanyag sapka miatt. Nem. Az egész
megjelenése sokkal ápoltabbnak tűnik. Tiszta a körme. És a cipője is.
Ekkor azonban személyesen a főnökasszony lép elő egy függöny
mögül, méghozzá a várakozásnak megfelelően legendás
térdharisnyájában és disznószínű köpenyében.
– Mosás, vágás, szárítás? – kérdezi tőlem.
Megrázom a fejemet.
– Csak vágás. Otthon már megmostam – közlöm vele, mire csak
vállat von.
– Nekem úgy is jó – mondja, elővéve egy fésűt és egy ollót.
– Lemaradtam valamiről, Flötzinger? – kérdezem szomszédomat.
A tükörben nézzük egymást.
– Holnap reggel repülök Maryhez és a gyerekekhez – mondja a
lyukas sapkája alól. – És szeretnék jó benyomást tenni rájuk. El sem
mondhatom, mennyire izgulok, Franz. Olyan érzés, mintha életem
első randevújára készülnék.
– Öreg, én nyolcéves lehettem, amikor először randiztam – szólal
meg Jacqueline, és hatalmas buborékot fúj a rágógumijából. –
Mindenesetre még menstruálni sem kezdtem el.
– Jacqueline! – csattan fel Moni, mérges pillantást vetve a lányra.
– Hányszor mondjam még neked, hogy az nem randi, hanem
randevú. Vagy találka, ha még szebben akarod mondani.
– Nekem mindegy – vonogatja a vállát a leányzó. – A lényeg
ugyanaz. A kihúzkodással meg elkészültem, most mit csináljak?
Tegyem rá én a festéket?
– Az ég szerelmére, eszedbe ne jusson! Majd én megcsinálom,
ezzel a fejjel úgyis mindjárt végzek – mondja Moni, és úgy csattog az
ollója, hogy szinte beleszédülök.
– Te, Moni – szólalok meg kissé aggodalmasan. – Nem kopasztasz
meg, ugye? Nem úgy akarok kisétálni innen, mint akit áthúztak egy
iratmegsemmisítőn.
– Áthúzták egy iratmegsemmisítőn, milyen vicces – vihog
mellettünk a leányzó, és akkorát csap a Flötzinger vállára, hogy az
egész széke beleremeg.
Moni mérgesen néz rám.
– Ötven éve vagyok fodrász, Eberhofer! Mit gondolsz, mennyi idő
alatt csinálok meg egy egyszerű férfi hajvágást? – hadonászik a
szemem előtt az ollóval olyan dühösen, hogy megszólalni sem
merek többé. Nem sokkal később sértetlenül, és rövidebb, de
határozottan csinos frizurával állok fel a székből, fizetek,
elköszönök, és sok sikert kívánok Flötzingernek.
Amikor hazaérek, a ház úgy tele van, hogy mozdulni is alig lehet.
Az állandó lakosok mellett, akik ugyebár mindig itt vannak, ezúttal
Leopold is jelen van egész pereputtyával, valamint Liesl
Mooshammer is jelenlétével emeli a nap fényét. A gyerekek
törökülésben ülnek a szőnyegen a nappaliban és valami rajzfilmet
néznek, ami nagyon vicces lehet, mert folyamatosan hangosan
kacagnak. Panida a kanapén ül és a fiát szoptatja. Rejtély, meddig
akarja még szoptatni. A gyermek érdekében kívánom, hogy még a
beiskolázása előtt válasszák el. Nem mintha az én gondom lenne. A
többiek mind a konyhában ülnek az asztal körül.
– Nézd csak, mit hozott Leopold – mondja Susi, amint belépek, és
egy lampiont nyom a kezembe.
– Egy lampion. Látom.
 – Igen, de ez egy egészen modern lampion – folytatja lelkesen
Susi, miközben Leopold összefont karral, diadalmas képpel trónol a
sarokpadon.
– Egy lampion, rajta egy békával – állapítom meg meglehetősen
csekély lelkesedéssel.
– Egy lampion, rajta egy békával, és csillámporral és egy szuper
világítórúddal. Ami pedig a legfontosabb, elemmel működik, nem
gyúlékony, ráadásul újrahasznosított papírból készült. Kibővítettem
a könyvesbolt kínálatát, és most már ilyen szuper lampionokat is
forgalmazunk – tájékoztat Leopold fensőbbségesen.
– A mi időnkben soha nem gyulladt ki egyetlen lámpás sem –
morog a Nagyi a tűzhelytől.
– Dehogynem! – tiltakozik azonnal Liesl Mooshammer. – Az
enyém kétszer is kigyulladt! Először negyvennyolcban, aztán, ha jól
emlékszem, ötvenegyben. A második alkalom után a Rössl plébános,
aki mindig Szent Mártont alakította, beszélt apámmal, apám meg azt
mondta anyámnak, ez az ügyetlen gyerek többet nem kaphat
lampiont a kezébe. Utána már csak egy zseblámpával volt szabad
vonulnom.
– Mert egy kétbalkezes vagy – förmed rá a Nagyi. – Most pedig
kifelé a konyhámból, mindenki kifelé, kell a hely!
– Jó, de van valami ennivaló is? – érdeklődöm.
– Nincs. Kuglófot sütök holnapra. Szóval kifelé!
A kuglóf említése azonnal meggyőz.
– Menjünk át a szálloda éttermébe – javasolja a Papa. – Leopold
úgyis tartozik még nekünk egy meghívással.
– Én? Ugyan miért? – érdeklődik megütközve a nevezett.
– Mit tudom én? – tápászkodik fel a Papa. – Talán azért, mert
hozzásegítettünk, hogy bővíthesd a kínálatodat. Különben is te vagy
itt az egyetlen, aki le tudod írni az adódból. Úgyhogy gyerünk!
A szálloda éttermében jó sok a vendég, de még sikerül találnunk
egy szabad asztalt. Sajnos a terem közepén áll, és nem a falnál, amit
sokkal jobban szeretek. Az ilyen középső asztalok nem
különösebben kedélyes helyek, mert folyamatosan pincérek és más
vendégek futkosnak az ember háta mögött. A magam részéről
jobban szeretem, ha van egy kis távolság közöttem és a környezetem
között, ami ma sajnos nem jön össze. A többiek hosszasan
tanulmányozzák az étlapot, de én nem. Én ugyanis már az idevezető
úton tudtam, mit fogok rendelni.
Miközben a család még az étlapba mélyed, kimegyek a mosdóba,
ahol a lottózónak otthont adó ház tulajdonosával futok össze.
Azonnal fel is ismer.
– Ó, Eberhofer felügyelő! – üdvözöl a szomszédos piszoártól. –
Hallom, felderítette az ügyet. Valami nagyon nagy bűnbandát
leplezett le, olvastam az újságban.
– Igen – mondom kurtán, mert vizelés közben nem szeretek
társalogni.
– Remek, remek. Mi is nekiláttunk már a felújításnak. Először is
mindent kidobtunk. Nem volt ott már semmi használható.
– Vagy úgy – mondom, lassan végezve a dolgommal.
– Meg akartam látogatni Lottó-Ottót, de azt mondták, már elérte a
maximális látogatószámot. Mondja, nem tudná elintézni, hogy mégis
bemehessek hozzá? – kérdezi kézmosás közben.
– Sajnos sem – mondom, egyszerűen azért, mert biztos vagyok
benne, hogy Lottó-Ottónak Theresa rendszeres látogatása a
legfontosabb. – De ha üzenni szeretne neki, azt el tudom juttatni
hozzá.
– Ó, az nagyon jó lenne – bólogat. – Mondja meg neki, hogy amint
szabadlábra helyezik, azonnal keressen meg. Mindig számíthat rám.
A bolttal is megvárom, még ha száz évre ítélik, akkor is. Tudja,
valahogyan felelősnek érzem magam azért a fiúért. Nekem
nincsenek gyerekeim, most meg, hogy szegénynek az anyja is
meghalt… tudja, hogy van ez.
– Átadom neki – mondom, azzal elköszönünk.
Jó érzés, hogy ebben az eszement világban vannak még ilyen
emberek. Manapság mindenki csak saját magára gondol, csak
könyököl, csak félrelök az útjából mindenki mást. És az is jó, hogy
Lottó-Ottó tudja, várni fogják, amikor majd szabadul. Vár rá a
háztulajdonos, és vár rá Theresa. Ilyen gondolatok keringenek a
fejemben, miközben visszasétálok az asztalunkhoz a terem közepére.
– Az egyik óvónő panaszkodott Paulra – mondja később Susi,
amikor már mindannyian eszünk.
É
 – És miért panaszkodott? – kérdezem, bekapva egy karika
véreshurkát.
– Azért, mert mindenkire, aki egy kicsit is ügyetlen, rögtön azt
mondja, hogy kétbalkezes. És ez egyáltalán nem tetszik az
óvónőknek.
– Paul – mondom a gyerekülés felé fordulva, mire a kiskölyök
azonnal felém fordítja a paradicsomszósztól maszatos arcát. – Paul,
te szereted, ha kétbalkezesnek neveznek?
– Nem – vágja rá azonnal, és vadul megrázza a fejét.
– Látod? Mások sem szeretik. Úgyhogy légy szíves, ne nevezd így
őket – próbálom elmagyarázni.
– De a Nagyi…
– A Nagyi már öreg, Paul, és néha egy kicsit zavart. De te nem
vagy zavart, nem igaz?
– Nem – közli határozottan.
– Látod?
Rákacsintok, ő meg boldogan vigyorog rám.
 26. fejezet
Vacsora után leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy elballagjak
Wolfihoz egy sörre. Több okból is, méghozzá. Először is azért, mert a
családi körben szinte végig csak a hülye lampionokról esik szó,
amiket Leopold hozott. Amin őszintén szólva csodálkozom is kissé.
Mintha az ilyen vackok beszerzése lényegesen nagyobb érdem lenne
egy nemzetközi bűnbanda rács mögé juttatásánál. Másfelől felől
pedig semmi kedvem Paul lefektetéséhez, csakhogy ma én lennék a
soros. Azért nincs kedvem, mert leszármazottam éppen a miért-
korszakát éli. Ami azt jelenti, hogy meseolvasás közben minden
egyes mondat után érkezik egy „miért”. Miért okád tüzet a sárkány?
Miért van koronája a királykisasszonynak? És így tovább, kérdésről
kérdésre. Aminek következtében egy mese felolvasása órákig is
elhúzódhat. Mivel pedig mindennek a tetejébe’ még szomjas is
vagyok, marad tehát Wolfi.
Ott ülök a pultnál, előttem egy frissen csapolt sör, és figyelem a
kocsmárost, amint a poharait fényesítgeti. Legalábbis egy ideig, mert
utána kinyílik az ajtó és belép Flötzinger. Leveszi a kabátját, leül
mellém és máris mesélni kezdi, hogy egyszerűen nem jön álom a
szemére, annyira izgatott. Aztán ő is rendel egy sört. A szőke
tincseivel még sokkal rettenetesebben fest, mint amit valaha is
lehetségesnek tartottam volna, de ezt persze nem mondom meg
neki. Egyszerűen azért nem, mert olyan vidám, bizakodó, és
elégedett benyomást kelt, hogy semmi pénzért nem rontanám el a
kedvét. Amúgy is azt mondják, az ember kisugárzása legalább olyan
fontos, mint a kinézete. És ha most elmondanám neki, hogy úgy néz
ki, mint egy seggfej, akkor valószínűleg annak is érezné magát. Az
meg kinek lenne jó? Hetvenes évekbeli frizura ide vagy oda, ha ilyen
magabiztosan és derűsen lép fel, gyorsan vissza fogja hódítani az ő
Maryjét, bármibe lefogadnám.
– Láttam, hogy elkezdték felújítani a lottózót, meg vele együtt az
egész házat – mondja, miközben Wolfi a második sört csapolja
nekünk. – Biztosan tönkrementek a fürdőszobák is, nem igaz? És
talán a fűtés is.
– Minden tönkrement ott, Flötzinger. Minden.
 – Nem tudod véletlenül, ki a tulajdonos?
– Dehogynem tudom – felelem és kortyolok egy nagyot a
sörömből.
– Akkor össze tudnál kötni vele, Franz? Remek lenne.
– Ki fizet ma? – kérdezem, Flötzinger meg azonnal ért a szóból.
– Én – mondja vigyorogva, azzal koccintunk.
– Mikor megy a géped? – kérdezem.
– Tizenhét óra harmincötkor, de előtte még be kell mennem
Landshutba a mopedszervízbe. Beragadt a dugattyúja a járgánynak,
és az egész járásban nincs senki, aki meg tudná javítani.
– Hihetetlen – mondom.
– Tényleg az. Régen minden benzinkutas értett a motorokhoz.
Mindig hozzájuk mentünk, ha volt valami gond, emlékszel? Ma meg
a legtöbbjük még azt sem tudja, az ablakmosó folyadékot hová kell
betölteni.
– Viszont ma már léteznek elektromos lampionok – mondom, és
felemelem az üres korsómat, jelezve a kocsmárosnak, hogy kérem a
következőt.
Hátul, a törzsasztalnál a szokásos társaság kártyázik. Ami szar
ügy, mert addig nem lehet hangos zenét hallgatni. AC/DC-t meg
végképp nem.
– Sokáig maradtok még? – kiáltok oda nekik.
– Ez nem diszkó, Eberhofer, hányszor akarod még hallani? –
érkezik azonnal a válasz. – Értjük egymást?
Jó, alapjában véve nem is vártam mást. Fél órával később aztán a
javamra fordul a kocka, a társaság ugyanis elköveti azt a súlyos
hibát, hogy egyszerre mennek ki vizelni mind a négyen. Én meg
addig gyorsan eltüntetem az egyik királyt a paklijukból. Érdekes, de
először fel sem tűnik nekik. Csak a harmadik vagy a negyedik parti
után jön oda hozzám az egyikük.
– Nálad van a király, Eberhofer? – kérdezi és nagyon keményen
néz a szemembe.
– Hogy képzeled? Eszembe sem jutna ilyesmi! – mondom
ugyanolyan keményen nézve az ő szemébe.
– Van még egy paklid, Wolfi? – fordul a kártyás a kocsmároshoz,
akire gyorsan rávillantom a szememet.
 – Nem, sajnos nincs – mondja Wolfi bocsánatkérőn, miután a
látszat kedvéért azért kihúzott egy fiókot, belenézett, aztán
visszatolta. A kártyás morcos képpel közvetlenül elém áll. El is
gondolkodom, lehet, hogy nekem is fel kellene állnom, mert hogy
így, ülve, egy jó fejjel alacsonyabb vagyok nála, amit ki nem állhatok.
Mielőtt azonban döntésre jutnék, a másik három kártyás feláll,
összeszedi a dolgait, néhány bankjegyet dob a pultra, és mogorván
elköszön. Egy perccel később pedig már pokoli hangerővel dübörög
az AC/DC.
Másnap reggel nem tudom eldönteni, melyiktől fáj a fejem, a
zenétől vagy a Jackytől. Nem mintha számítana. Ami viszont számít,
az az, hogy nincs reggeli. És mintha emberek sem lennének. Susi
legalábbis már elment, Paullal együtt, holott általában nem ilyen
korán visszük be az óvodába. A Papát és a Nagyit is mintha a föld
nyelte volna el. Csak Lotta fekszik a konyhában a kosarában, de ő
sem méltat figyelemre. Még a szemét sem nyitja ki, amikor belépek.
Bedobok két aszpirint és indulok Simmerlhez, hogy legalább a
gyomrom korgását elhallgattassam.
Átmenetileg zárva, olvasom a hentesbolt ajtaján. Mi van itt ma,
kérem? Evakuálták Niederkaltenkirchen lakosságát, miközben
aludtam? Egyszerűen senki nincs ott, ahol ebben a napszakban lenni
szokott. Nincs mit tenni, éhesen hajtok tovább a városházára. Ott
meg parkolóhely nincsen szabad egy sem. Egyszerűen minden hely
foglalt. Persze beállhatnék egyik-másik kocsi elé, vagy mögé, de még
a szabálytalan helyek is foglaltak. Sőt, még a tűzoltóságnak
fenntartott hely is. Kénytelen vagyok két utcányira leparkolni, onnan
kell hasogató fejjel, magamban szitkozódva elgyalogolnom a
városházáig.
Amikor odaérek, nem hiszek a szememnek. Óriási tömeg állja
körbe a tolókocsiban ülő, ráadásul félmeztelen Rudi Birkenbergert,
aki a metsző hideg ellenére semmi mást nem visel, mint egy
melegítőnadrágot és egy fehér szállodai papucsot, és akit láthatóan
teljesen lefoglal, hogy a szélrózsa minden irányába mutogassa
életveszélyes lőtt sebét. Egy ideig nézem az előadást és nem bírom
abbahagyni a csodálkozást. Csodálkozom Rudin. Csodálkozom ezen
a rengeteg emberen. És csodálkozom saját magamon is. Aztán
hirtelen már nem csodálkozom. Semmin. Azon sem, hogy egyetlen
lélek sem vesz tudomást rólam. Csak állok, és nézem, ahogy egyik
néző a másik után lép oda a hülye kerekesszékhez, vált néhány szót
Rudival, megveregeti a vállát, vagy éppen egy közös selfie-t készít
vele. Ő meg ott ül a kerekes-
székében és ünnepelteti magát.
Éppen kezdenék magamhoz térni dermedtségemből és indulnék
felé én is, amikor hirtelen éles kiáltás hangzik fel, és a következő
pillanatban dübörögve megszólal a „Highway to Hell”. Méghozzá
az udvar hátsó sarkából. Odanézek, és látom, hogy ott áll a helyi
rezesbanda és mint az őrült, fújják a hangszereiket, de úgy, mintha
nem lenne holnap. Tizennégy ember. Hat lány, nyolc fiú, és rengeteg
kemény rock.
– Eberhofer! – üvölt fel hirtelen a polgármester és kitárt karral
robog felém. – Hát itt van végre! De azért igazán megfürödhetett
volna, ha már ilyen nagy napja van!
Nagy napom? Nekem? Igen, volt szó valamiről. Tudtam, hogy
lesz ma valami…
Miközben a zenészek harsognak, de annyira, hogy a
legszívesebben halomra lőném őket, az első emeleten kinyílik két
ablak, az egyikben Susi jelenik meg, a másikban Jessy, aztán
legördül egy hatalmas molinó, rajta egy arany tízes számmal, és
mindenki ujjong és tapsol és éljenez. Aztán végre a zene elhallgat.
Először fellélegzek, de a helyzet ezután sem lesz jobb, mert a
polgármester felugrik egy felfordított sörösrekesz tetejére és egy
papírt húz elő a mellényzsebéből. Nagyon úgy tűnik, hogy beszédet
akar tartani. Rudi odagurul hozzám. Időközben legalább egy
pulóvert magára húzott.
– A lábadnak is van valami baja? – kérdezem.
– A sámán azt mondta, ha a lábamra összpontosítok, akkor
elmúlik a fájdalom a karomban. És mit mondjak, működik! – közli
elégedett képpel.
A tömegben hirtelen megpillantom Moratscheket, aki éppen
felém tart. Ma különlegesen jókedvű benyomást kelt.
– Gratulálok, Eberhofer, gratulálok! – mondja, aztán
mindkettőnket vállon vereget. Illedelmesen visszaköszönünk, de
látom, hogy a polgármester már nagyon mérgesen néz felénk,
valószínűleg nagyon el akarja már kezdeni a beszédét. Aztán el is
kezdi, és nagyon gyorsan szabályos eksztázisba hergeli magát. Az
utóbbi tíz évben nyújtott lenyűgöző érdemeimről beszél, alattomos,
aljas gyilkosokról és zseniális nyomozásokról. Nem szokványos,
egyedi módszerekről, és kimagasló felderítési arányról. Valószínűleg
Rudit is beleérti, legalábbis Rudi ragyogó arccal, komolyan bólint
minden egyes szavára. Kimondottan öntelten, hogy őszinte legyek.
A polgármesteri beszéd után ismét a rezesbanda következik, ezúttal
a „Touch Too Much” van műsoron. Paulnak velem ellentétben
nagyon tetszik a zenei aláfestés, elragadtatottan táncol, de úgy, hogy
szabályos körben állnak körülötte a tapsoló rajongók, az első sorban
természetesen Susival és a Nagyival.
Miután kihörpintettem a zeneszámok keserű kelyhét, ezúttal
Moratschek kapaszkodik fel a rögtönzött emelvényre, és ő is
valóságos dicshimnuszba kezd. Az ő beszéde jobban tetszik, mint a
polgármesteré, mert az övé egy meglepetéssel ér véget.
– Kedves ünnepelt – mondja, aztán tart egy kis hatásszünetet. –
Az Alsó-Bajorországi Rendőrfőkapitányság hivatalos elismerésben
részesíti Önt kimagasló nyomozói munkájáért. Az elismeréssel
ötezer euró pénzjutalom is jár.
A tömeg felmorajlik, és egy pillanatra attól tartok, mindjárt
lerángatják és kirabolják Moratscheket, de nem, zavartalanul
beszélhet tovább, amit meg is tesz. Azt mondja, a rendőrfőkapitány
képviseletében is jött, aki sajnos a porckorongja miatt nem jöhetett el
ma személyesen. És hogy nagy megtiszteltetés, hogy bíróként és
barátként kifejezheti elismerését és tiszteletét.
Rudi sajnos nem kaphat kitüntetést, mivel már nem rendőr.
– Nem igazság – közli jó hangosan.
– Magam is pontosan így látom – feleli rá a bíró. – Ezért a
lelkiismeretére apellálok, Eberhofer. Maga és Birkenberger egy
csapat. Egy igazi csapat. Egy dreamteam, hogy úgy mondjam.
Minden ügyet együtt oldottak meg. Vállt vállnak vetve. Mindig fele-
fele arányban vették ki a részüket a munkából, egyikük sem tett sem
többet, sem kevesebbet a másiknál. Véleményem szerint ezért
magától értetődő lenne, hogy az elismerést is egyenlő arányban
megosszák maguk között, így van?
Nem tudom, erre mit kellene mondanom. Ötezer euró nagyon
komoly összeg, főleg így, karácsony előtt. Kétezer-ötszáz már csak
fele akkora. De akkor Rudi oldalba vág, méghozzá az állítólag
roncsolódott karjával. Úgy tűnik, hatott a sámán módszere.
– Igen, nem – dadogom, és hirtelen érzem, hogy ezer szempár
szegeződik rám. – Hát persze. Elosztjuk.
Az utolsó szavakat fülsüketítő ujjongás fogadja, végül pedig
Moratschek bejelenti, hogy ünnepélyesen megnyitja a büfét.
Ennivaló? Hihetetlen! Azonnal jobbra fordul a hangulatom.
Aztán még jobbra, amikor megtudom, hogy bent, a városháza
nagytermében állították fel az asztalokat, nem itt kint, ahol lassan
kezd lefagyni a lábam. Így aztán bemegyünk. Mindenki jön velünk.
Csak Rudi nem jön. Mert őt viszik, ugyanis városházánk sajnálatos
módon még nem akadálymentesített. Simmerl a nejével és a fiával
szorgosan ténykedik, a legfinomabb falatokat osztogatja mindenfelé,
úgy jár a keze, mintha futószalag mellett állna. Ilyen sok embert még
soha nem láttam itt, és mindenki a legjobb hangulatban van, és
láthatóan mindenki olyan kiéhezett, mintha napok óta nem evett
volna. Ezért aztán olyan gyorsan eszem, ahogy csak tudok, nehogy
aztán a végén még elfogyjon az utánpótlás.
Amikor pedig végre jóllaktam húsfélékkel, bevonul a Nagyi, és
egy gigantikus kuglófot hoz.
A fenébe! Egyszerűen egyetlen falat étel sem fér már belém.
Aztán felbukkan Liesl Mooshammer és Jessy, és ők is kuglófokat
hordanak be. Gyönyörű, aranyszín, porcukortól csillogó kuglófokat.
Utánuk pedig újabb nőszemélyek és újabb kuglófok érkeznek.
A nap végéig összesen tizenhat kuglóf fut be. Rejtély, hogyan
értesülhetett az egész falu az én kuglóf-szenvedélyemről. Egész
kuglóf-különítmény vesz körbe – én pedig egyetlen falatot sem bírok
leerőltetni a torkomon. Szörnyű érzés.
Természetesen patakokban folyik a sör és a pezsgő, de azokból
most nem fogyasztok, mert még mindig rosszul vagyok egy kicsit a
tegnap este után. Inkább almafröccsöt iszom Paullal, és csak nézem,
ahogy a többiek leisszák magukat.
 – Nagyon szép gesztus tőled, hogy megosztod velem a jutalmadat
– mondja később Rudi. Már akadozik kissé a nyelve, és elég ferdén
ül a kerekesszékében.
– Szerintem is – nézek le rá.
– De egy kicsit azért gondolkodtál előtte, nem igaz?
– Rudi, éppen most ajándékoztam neked kétezer-ötszáz eurót. Az
ilyesmit azért meggondolja az ember.
– Butaság – lép oda hozzánk a polgármester. Láthatóan ő is
alaposan a pohár fenekére nézett már. Egy borítékot tart a kezében,
azzal hadonászik, mintha legyeket akarna elhessegetni. – Ebben a
borítékban… Ebben a borítékban annak a hogyishívjáknak… annak
a prémiumnak egy része van benne. Illetve a községi kassza ezévi
megtakarítása. Sokáig töprengtem, mire fordítsuk, hiszen
gyakorlatilag mindenünk megvan.
– Például akadálymentesíthetnék a városházát – szól közbe
teljesen feleslegesen Rudi.
– Már megrendeltünk egy olyan hogyishívjákot… rámpát. De
még így is maradt pénzünk, én meg azt gondoltam… Fogja,
Eberhofer, és tegye el. Tekintse köszönetünk kifejezésének a tíz évi
hűséges, önfle… önlef… önfeldolzó… mindegy, tudja mire
gondolok… – legyint a polgármester, aztán a kezembe nyomja a
borítékot és elsiet a vécé felé. Valószínűleg rátört a hányinger.
Kinyitom a borítékot, kiveszem a pénzt és megszámolom.
Háromezer euró.
– Mennyi? – kérdezi azonnal Rudi.
– Ötszáz – közlöm vele.
– Mindegy, a kicsi is jól jön – bólogat, aztán körbenéz a tömegen,
felfedezi Moratscheket és elgurul felé.
A rezesbanda közben műfajt váltott, kemény rock helyett most
mindenféle talpalávalót játszanak. Ugyanolyan szörnyen, de
legalább halkabban.
Egy percig csak nézem a vidám forgatagot. A sok embert, aki
nevet, táncol, koccintgat. Aztán visszavonulok az irodámba, leülök
az íróasztalhoz, és megszámolom a bankjegyeket. Nyolcezer euró, te
jó ég! Egy rakás pénz. Szétosztom két egyforma oszlopra, aztán
előszedek két friss borítékot és mind a kettőbe teszek négyezer eurót.
É
És pontosan ebben a pillanatban nyit be és gördül be Rudi
Birkenberger.
– Jó, hogy itt vagy, Rudi – mondom. Felállok és odamegyek
hozzá.
– Ezt a mondatot nagyon szívesen hallanám gyakrabban –
vigyorog fáradtan.
Odatartom az orra elé a két borítékot.
– Válassz!
Elgondolkodó arcot vág, aztán elveszi és a zsebébe süllyeszti az
egyiket.
– Egyébként valaki beszélni szeretne veled, Franz – mondja aztán.
Átnézek a feje fölött, és valóban, áll valaki a folyosón.
– Szervusz, Franz – mondja a látogató, és attól tartok, Flötzinger
hangját hallom.
– Én most magatokra is hagylak – közli Rudi, azzal elteker.
– Flötzinger? – kérdezem hitetlenkedve. Nemcsak azért, mert már
régen a reptéren kellene lennie, hanem azért is, mert eltűntek a szőke
tincsei. Mitöbb, az összes haja eltűnt. Teljesen kopasz a feje.
Valószínűleg látja a döbbenetet az arcomon, mert végigsimít tarrá
vált koponyáján.
– Veled meg mi történt, Flötz? – nyögöm ki.
– Nem megy, Franz – feleli, és a padlót nézi maga előtt. – Tegnap
éjjel rájöttem. Amikor hazamentem, eléggé be voltam rúgva, mint
tudod. És ebben az állapotban nekiálltam fényképeket nézegetni.
Végignéztem az összeset. Maryt meg a gyerekeket. És hirtelen
rájöttem, hogy ez az egész csak színjáték. Egy illúzió. És azon
semmilyen melír nem segít.
– És most… most mit akarsz csinálni? – kérdezem elképedten.
– Az biztos, hogy nem repülök el Angliába. Mit keresnék én ott?
Nem beszélem a nyelvet. Alig ismerem az anyósomat és az
apósomat. Nem szeretem az ottani kosztot. Minden hamis lenne,
hazug és görcsös. Írok egy levelet Marynek. Teljesen nyíltan és
őszintén. Csak akkor lehet még egy esélyünk, ha itt próbáljuk meg
még egyszer. Ha ő erre nem áll készen, akkor úgysincs értelme
semmi másnak.

Ő
 Őszintén bevallva nagyon meglepődöm. Nemcsak a hiányzó haj
miatt, és nem is amiatt, amit elmond. Hanem azon, ahogyan mondta.
Ahogyan egy felnőtt ember beszél. Megveregetem a vállát.
– Majd csak lesz valahogy, Flötzinger – mondom, mert semmi
más nem jut az eszembe. – Iszol egy sört?
– Nem, Franz. Sört sem és Jackyt sem. És nem kell az AC/DC
sem. Hazamegyek és nekiülök megírni életem legfontosabb levelét.
Int egyet búcsúzóul, és már csak a hátát látom. Meg a tar
koponyáját, ami egy ideig még kiviláglik a tömegből.
Néhány perccel később Susi rezzent fel a gondolataimból. Paullal
a karján sétál be az irodába és mindkettőjüknek nagyon jó a kedve.
– Késő van, elindulok haza Paullal – mondja kipirult arccal. –
Nagyon elfáradt, ideje lefektetni.
– Szó sem lehet róla – mondom, és veszem a kabátomat. – Ma én
fektetem le Pault.
– De ez a te napod, Franz! A te ünneped! – int a fejével a buli felé.
Én azonban átveszem tőle Pault, és elindulok előtte. Kicsit
szorosabbra húzom Paul sálját, mert kint kutya hideg van.
– Most szépen hazamegyünk, bekuckózunk a jó meleg takaró alá,
és a Papa egy nagyon-nagyon szép mesét mond neked – mondom
neki, miközben lesietünk a rámpa nélküli lépcsőn.
– Miért? – kérdezi Paul, és a vállamra hajtja a fejét.
Vége
 Nagyi szakácskönyvéből
anno 1937
Kuglóf
22 dkg vajat habosra keverünk 12 dkg porcukorral, 1 zacskó
vaníliáscukorral és egy bio-citrom lereszelt héjával. Négy tojás
sárgáját és fehérjét különválasztjuk, a tojássárgákat egymás után a
masszához keverjük. Rászitálunk 22 dkg lisztet, majd lassú
keveréssel hozzáadunk 2 teáskanál sütőport és 1/8 liter tejet. A négy
tojásfehérjét 10 dkg cukorral kemény habbá verjük és óvatosan a
masszához adjuk. Kuglófformába öntjük és 180 fokon kb. 50 percig
sütjük. Kihűlés után megszórjuk porcukorral.
Valószínűleg több száz kuglóf-recept létezik, de mind közül ez a legjobb.
Ha egy ilyen kuglóf áll előttem, nem kell mellé a világon semmi. Még kávé
sem. Sör meg végképp nem. Sőt, még Susi sem. Durcáskodhat, amíg csak
akar.
Szarvaspörkölt
1 kg pörkölthúst szalonnazsírban adagonként megpirítunk, aztán
kivesszük a serpenyőből.
Kockákra vágunk 3 hagymát, 1 sárgarépát és egy zellert, és
szintén megpirítjuk. Egy evőkanál erőlevessel meglocsoljuk, aztán
lassan hozzáöntünk 2 dl vörösbort és 4 dl vadhúsos levesalapot,
végül beletesszük a húst. Szétnyomunk 6 borókabogyót és 2 szem
szegfűszeget, majd hozzáadunk egy kevés kakukkfüvet. Egy
evőkanál balzsamecetet elkeverünk 3 evőkanál áfonyabefőttel, és azt
is a lábosba tesszük. Fedő alatt 2,5 - 3 órán át puhítjuk, közben
rendszeresen megkeverjük. Sóval, borssal, cukorral és vörösborral
ízesítjük. Ha a szósz túl sötét lenne, egy kevés tejszínt adhatunk
hozzá. Köretnek zsemlegombóc a legjobb.
Ha engem kérdeznek, nincs olyan, hogy túl sötét szósz. A szósz ugyanis
akkor a legjobb, ha majdnem fekete. És abba beletunkolni a fehér
zsemlegombócot, az már a szemnek is élvezet. Márpedig a szemünk is része
az evésnek, jól tudjuk. Paul esetében nem is csak a szeme, hanem az egész
arca. Mert ha ő egyszer szószt kap a tányérjára, akkor utána úgy néz ki,
mintha megfürdött volna benne.
Reiberdatschi (bajor „tócsni”)
 1 kg krumplit és 1 hagymát meghámozunk és nagyon finomra
reszelünk. Hozzáadunk 1-2 tojást, 1 teáskanál sót és 1 evőkanál
átszitált lisztet, és jól összedolgozzuk. Egy serpenyőben olajat
forrósítunk, és a masszából 10 cm-es darabokat szaggatunk bele,
majd mindkét oldalán szép aranybarnára sütjük. Almapürével vagy
szilvakompóttal tálaljuk.
A mennyiségek természetesen ennél a receptnél is teljességgel
helytelenek. Egyszemélyes háztartásban talán elmennének, de a Nagyi
mindig legalább a négyszeresét készíti, mert hogy én hidegen is nagyon
szeretem. Ha az éjszaka közepén rám tör az éhség, egyszerűen odamegyek a
hűtőhöz, kiveszek néhányat, jól megszórom cukorral, és minden a
legnagyobb rendben. Mármint majdnem minden. Mert utána általában
rosszul leszek, fáj a gyomrom és nem tudok aludni. De akkor már nincs mit
tenni.
Tafelspitz (Tányérhús)
2 liter vizet felforralunk 1 evőkanál sűrű marhahúsleves-
alaplével. Megmosunk és kefével ledörzsölünk (hámozni nem
szabad!) 3 sárgarépát, 2 hagymát és negyed-fél zellergumót. 1 kg
marhafartőt és egy nagy darab marhacsontot a zöldséggel, valamint
2 babérlevéllel és 2-3 szem szegfűszeggel a forrásban lévő vízbe
teszünk. A húst egész idő alatt teljesen el kell fedje a főzőlé.
Körülbelül három órán át alacsony tűzön főzzük. Úgy 20 perccel az
idő lejárta előtt megmosunk, szeletekre vágunk, és a hús mellé
teszünk egy póráhagymát. A levest leöntjük a húsról (aznap vagy
másnap egy kis levesbetéttel kiegészítve nagyon jó első fogás). A
húst szeletekre vágva, tejszínes zöldséggel és/vagy sós krumplival
tálaljuk. Vagy éppen tormával.
A hús vajpuha, a zöldség is isteni. Feltéve, hogy elegendő tejszínt adtunk
hozzá. Ami azonban mindent a háttérbe szorít, és az ember a legszívesebben
rögtön a fazékból kihörpintené, az a leves. Az már teljesen mellékes, mit
teszünk bele, grízgaluskát, cérnametéltet, vagy bármi mást.
Cigánypecsenye
1 kg marhahúst bedörzsölünk jó csípős mustárral, megsózzuk,
borsozzuk. Egy nagy fej hagymát és 2-3 gerezd fokhagymát apróra
vágunk és a hússal együtt olajban vagy zsírban jól megpirítjuk.
 2 piros paprikát, 1 zellergumót, 2 répát és egy póréhagymát
felvágunk és a húshoz adunk. Felöntjük fél liter marhahúslevessel és
negyed liter vörösborral, úgy, hogy a húsnak legalább a felét ellepje.
Kis lángon 2,5 - 3 órán át rotyogtatjuk, szükség esetén még egy
kis marhahúslevest és vörösbort öntünk hozzá.
Az elkészült húst kivesszük a fazékból, a szétfőtt zöldséget
pürésítjük, aztán ízlés szerint még egy kis levest, sót, borsot,
Cayenne-borsot adunk hozzá. Aki szereti, egy kis tejszínnel is
megbolondíthatja.
Krumplival, tésztával vagy rizzsel, valamint egy kis friss salátával
tálaljuk.
A legfontosabb a Cayenne-bors. Amivel a Nagyi sajnos nem bánik
valami bőkezűen. Mert hogy ő nem szereti a csípőset, mondogatja, és
valószínűleg már nem is bírná jól. De akkor meg minek egyáltalán
cigánypecsenyét készíteni? Egy cigánypecsenye olyan csípős kell legyen,
hogy az embernek ömlik tőle a könnye és kiveri a víz. Akkor igazán jó. Ezért
aztán mindig megvárom, amíg a Nagyi kimegy a konyhából, és gyorsan
bepótolom az elmulasztott fűszerezést. Ő meg természetesen nem érti, miért
lett már megint ilyen rettenetesen csípős az étel. Sajnos egyszer biztosan
rájön majd.
 Kedves Eberhofer-közösség!
Ez a könyv most valami nagyon különleges: a tizedik közös
könyvünk. Jubileumi könyv, ha úgy tetszik. Ezért pedig nagyon
fontos, hogy tiszta szívemből köszönetet mondjak nektek.
Mindannyiótoknak, akik elkísértetek ezen a hosszú úton.
Elmondhatatlanul fontosak vagytok nekem. Niederkaltenkirchen
különleges világa immár nemcsak az enyém, hanem a tiétek is.
Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen az őrült úton! Köszönöm, és
megint csak köszönöm!
Mivel pedig sok-sok segítőm között soha nem tudnék fontossági
sorrendet felállítani, egyszerűen ábécé-sorrendben szeretnék
köszönetet mondani nekik.

• Audio-Verlag
• Bayerischer Rundfunk
• Sebastian Bezzel, Lisa-Maria Pothoff és Simon Schwarz az
Eberhofer-filmek összes szereplőjének, valamint a csodálatos
filmes csapatnak a képviseletében, amely nélkül a filmjeink nem
készülhettek volna el
• Dieter Brumshagen, dtv
• Petra Büscher, dtv
• Constanze Chory
• Circus Krone
• Constantin Film (különösen Torsten Koch, Oliver Koppert és
Judith Neimeyer)
• Dani
• Deutscher Taschenbuch Verlag és összes unkatársa
• Bianca Dombrowa, dtv
• Gaby Fischer, dtv
• Frontenhausen/Niegerkaltenkirchen község
• Amadeus Gerlach, Audio-Verlag
 • Tina Golonka, dtv
• Vanessa Gutenkunst, copywrite
• Bea Habersaat, dtv
• Heinke Hager, Graf&Graf,
• Andrea Heiler, soulkino
• Carina Hampel, dtv, és elődje, Konstanze Renner
• Ed Herzog, az Eberhofer-filmek rendezője
• Lisa Höfner, dtv
• Dora Höppner, dtv
• Monika Köhler, dtv
• „Kollégáim” a müncheni rendőrségtől és a bajor tartományi
rendőrségtől
• Könyvkereskedő barátaim
• Gabriele Mertl, dtv
• Patrick
• Alfred Riepertinger
• Robert
• Felix Rudloff, copywrite
• Stefanie Schill, dtv
• Silvia Schid, dtv
• Kerstin Schmidbauer, az Eberhofer-filmek producere
• Georg Simader, copywrite
• Sabine Thomas és a sajnos túl fiatalon elhunyt Andy Hoh,
Krimifestival München
• Christian Tramitz, a hangoskönyvek hangja
• Florian Wagner, moderátor
Köszönöm!
Ritátok
 Az Eberhofer-sorozat
magyarul megjelent kötetei
Télikrumpligombóc (1. és 2. kiadás)
Gőzgombóc blues (1. és 2. kiadás)
Sertésfej al dente
Grízgaluska affér
Savanyúkáposzta-kóma
Szilváspite-összeesküvés
Húskenyér-függőség
Bajorkolbász-társaság
Császármorzsa-dráma
Kuglóf-különítmény
 Tartalom

1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
Nagyi szakácskönyvéből
Köszönetnyilvánítás