Jan Casey

Nők a háborúban

parido- 14858

Kossuth Kiadó
Tartalom
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
parido- 14858

13
14
15
16
17
Impresszum
Kelly lányomnak és Liam fiamnak
teljes szívemből
 1
1939. július

Számtalan nap hozhat csodás pillanatokat. E pillanatok

némelyike olyan csodás, hogy az általuk okozott jó érzést
hosszan – húsz percig, fél, egy vagy két óráig is – dédelgetjük
magunkban. Aztán van pár olyan nap, bár ezeket egy kézen
meg lehet számolni, amikor az órák mintha a tökéletesség felé
peregnének – a tökéletes együttállás ígéretét hordozzák,
amelyben teljes az összhang magunkkal, másokkal, a
környezetünkkel, de még a fénnyel és a levegővel is. Azután
jön az elkerülhetetlen csalódás, mikor kiderül, reményeink
mégsem válnak valóra.
De ez a nap nem ilyen lesz. Nem ilyen. Semmi sem
piszkíthat bele a felhőtlen, ragyogó égbolt szinte áttetsző
kékségébe. Viola alig bírta néhány másodpercnél tovább
nyitva tartani a szemét, miközben egy-egy galamb, fekete
rigó, pinty, tengelice vagy más madár röptét próbálta követni,
amelyek az ilyen ritka derűs brit nyári napokon pettyezik az
eget, mint apró hibák egy halványkék porcelán mázában.
A fiúk lagymatagon ütögették egymásnak a teniszlabdát a
kert végében, a kis gyümölcsösön túl, az üvegház és a fészer
mellett. Vászoncipőik dobbanása és az ütő feszes húrjain
megpattanó labda tompa koppanása halk ritmust dobolt a
fülében, s az orrában szinte érezte a fölvert por szagát. A
kölcsönös csipkelődést kísérő nevetés odahallatszott, s az is,
ahogy az egyik vagy a másik fölkiáltott, hogy „Ott a pont!”,
majd ágak és levelek reccsentek a talpuk alatt, mikor az
elgurult labdát visszahozva ismét felálltak kezdéshez.
Valahol lágy puffanással egy alma a fűbe pottyant, s az
ágak megzörrentek, amikor valamelyik fivére leszakított róla
egy másik gyümölcsöt. A mályvák, rózsák vagy gyűszűvirágok
kelyheit látogató méhek zümmögése ki-be úszott a fülébe, s
Viola figyelmeztetően legyezett a kezével, ha valamelyik kis
rovar túl közel repült az arcához.
 A fűzfa alatt kellemes árnyékot és hűvösséget talált, pedig
a nap heve a majdnem földig érő, szikrázó ágak közé is
behatolt. Mama hagyott itt az asztalon három poharat meg
egy agyagkancsóban bodzaszörpöt. Viola töltött magának, s
lassan kortyolta az édes levet, amely megbizsergette a
nyelvét. Erről az italról mindig a nyár jutott eszébe.
Pitch csukott szemmel hevert mellette, a bundája izzadtnak
tűnt, ahogy Viola belefúrta az ujjait. Töltött egy kis szörpöt a
kutya táljába, és az orra alá dugta, Pitch pedig a fejét meg
sem mozdítva kilefetyelte a hűsítőt.
– Lusta Pitch – motyogta Viola az orra alatt, majd hangosan
fölkacagott. – És lusta Vi – tette hozzá. De ez a mai nap pont
ilyen bágyadt semmittevésre hívta.
Viola hátradőlt a vászon nyugszékben, és arra gondolt,
hogy Fred éppen ebben a pillanatban beszél Papával a
dolgozószobájában. Elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte
kedvesét, amint magas alakja határozott léptekkel közeledik
felé a gyepen keresztül, és az ég áttetsző kékjére hasonlító
szemeivel bármelyik percben elébe állhat, hogy közölje,
minden el van rendezve.
Fred. Ki hitte volna, hogy közte és az ő Fredje – ahogy
immár magában nevezte – között így alakulnak a dolgok?
Még ő maga sem. Nem gondolt rá, amikor a könyvtárban a
többi lány kuncogva ugratta, valahányszor Fred visszatért
hozzájuk, és őt, mindig csak őt kereste, hogy segítsen újabb
és újabb ritkán forgatott könyveket megtalálni a doktori
dolgozatához. Akkor sem, amikor egyik délután, a munkaideje
végén ott ült Fred a könyvtár oldalbejárata mellett, egy fának
támaszkodva, s gondterhelten tanulmányozta az ölében tartott
könyvet – amelyet aztán ügyetlenül próbált becsukni és le is
ejtett, amint észrevette őt. És akkor sem, amikor egyik este
Fred meg a barátja, George a sörözőben megkérdezte, hogy
odaülhetnek-e Violáék asztalához, pedig volt több üres asztal
is a helyiségben. Elmosolyodott magában.
Fred szórakoztató és vicces volt ilyenkor, de figyelmes és
értelmes beszélgetőtárs is tudott lenni – mindenki rá figyelt,
amikor beszélt. Egyik nap nem jött be a könyvtárba, hogy az
előtte sorakozók feje fölé ágaskodva Violát keresse a
tekintetével, és ez csalódással töltötte el. Egy másik este azon
kapta magát, hogy valahányszor nyílt a kocsma ajtaja, ő
odakapta a fejét, és elszontyolodott, ha egy Frednél
alacsonyabb, sötétebb hajú vagy kevésbé jó alakú férfi lépett
be rajta.
Mégsem ismerte el magának, hogy érez a fiú iránt valamit
egészen addig, amíg Fred esti találkára nem hívta. Kora
ősszel történt, s Viola úgy döntött, egy könnyű kiskabátot vesz
föl. Most is jól emlékezett, milyen szédült és kislányos
izgalommal válogatott a brossai között, hogy melyiket tűzze ki
– mint egy felrázott üveg pezsgő, amely bármikor eldurranhat.
Azt gondolta, biztosan ideges lesz kettesben a fiúval a
sörözőben, a művészmoziban vagy az utcán hazafelé sétálva.
Ehelyett a várakozás édes izgalmához valami
megnyugvásérzés keveredett benne. Amikor pedig
elköszöntek, és Fred a kollégiumi sálját a zúzmarás hideg
ellen az ő nyakába tekerte, Viola érezte, hogy fognak még
randizni. Viszont lelombozta, hogy azon az első találkán a fiú
nem csókolta meg, bár hamarosan jóvátette a mulasztását.
Ennek emlékétől majdnem olyan forróság öntötte el, mint
amilyen melege amúgy is volt a perzselő hőségben.
A napsütés és a megelégedettség érzése annyira
elbágyasztotta, hogy a kezéből a földre csúszott a könyve, s
borítójával fölfelé szétterült a lustán heverő kutya mellett. Viola
feladta a küzdelmet elnehezedő szemhéjai ellen, és
elbóbiskolt.

Lúdbőrös karokkal ébredt. A fiúk már behúzódtak a házba, a

könyve pedig nedves és ragadós volt a szörptől, amit nyilván
Pitch borított ki a táljából, amikor csatlakozott a többiekhez.
Meleg és nyirkos fuvallatok játszottak a fűzfa ágai között, s
úgy ringatták a mályvaszálákat, mintha a tenger hullámain
sodródnának.
A levegő nyomottá vált, s Viola úgy érezte, az égbolt egész
súlyával őrá nehezedik. Fred ajkait összeszorítva állt mellette.
Viola lepillantott a vállán nyugvó, de ökölbe szorított férfikézre,
és beléhasított a gondolat, hogy milyen hirtelen tud egy ilyen
szép nap elromlani. Merthogy valami rossz történt, abban
biztos volt.
– Fred! Mi van?! – kérdezte Viola, s fölemelkedett, hogy az
arcába nézhessen. – Mit mondott Papa?
Fred mindkét kezét Viola vállára tette, szinte visszanyomta
a nyugszékbe. A lány kétségbeesett arccal és kalapáló szívvel
pillantott föl kedvesére.
– Mondjad már! – nógatta.
– Nemet mondott.
– Micsoda?! Én ezt nem értem… Hogy lehet ez? De mit
mondott, miért?
Fred leült melléje a fűbe, előregörnyedt. Marékszámra
tépkedte a füvet, és a fa tövéhez hajigálta.
– Vigyáz rád, azt mondta – nyögte ki végül kurtán, minden
szótagot visszafogott indulattal ejtve ki.
Viola Fredre bámult, de ő csak a földet nézte.
– Frederick! Ha ez valami tréfa a részedről, akkor szólok,
hogy egyáltalán nem vicces. Csöppet sem! – Feszülten figyelő
arcán végiggördült egy langyos esőcsepp. – Fred! – sziszegte.
– Mondd, hogy csak ugratsz!
– Viola – kezdte Fred, immár a lány szemébe nézve. –
Bárcsak így lenne!
– De… De… – Viola ellökte Fred feléje nyújtott kezét, és
fölpattant. Nem tudta, mit tegyen, a blúza gallérját igazgatta. A
kert mintha elbillent volna a lába alatt, a szélei elmosódottá
váltak. Nem volt mibe kapaszkodnia, kicsúszott alóla a talaj.
Minden, ami határozott formában létezett számára, Fred
lényében sűrűsödött össze.
– Viola, ülj le! – szólt rá Fred ijedten.
parido- 14858

– De hát hányszor láttak már vendégül nálunk?! – Viola

köröket kezdett róni. – Papa is, Mama is szívesen fogadtak.
Mit gondoltak, mi történik közöttünk? Hogy hihették azt, hogy
nem erre vezet az utunk? Erre… A közös, boldog jövő felé? –
A feje zúgott, a két keze közé fogta, hogy lecsillapítsa a
kavargást, amitől hányinger kerülgette.
Fred megragadta a vállát, és magához húzta. Viola hallotta
a zihálását, a zakó alá csúsztatott tenyerével az átizzadt ingen
keresztül érezte a szíve zakatolását.
– Erre most nem tudok mit mondani – felelte Fred.
Viola hátralépett, s tekintete végigpásztázta a fiú arcát: a
szeme körüli ráncokat, rövidre nyírt szakállát, orrán a
napégést.
– Nem értem – mondta.
– Vacsora után, ha lesz egy kis időnk, elmondom az
egészet – nyugtatta Fred.
Mintha csak erre a pillanatra várt volna, Mama megjelent a
teraszon.
– Húsz perc múlva vacsora – kiáltotta. – Addig
felfrissíthetitek magatokat.
Viola nem hitt a fülének. Tekintetével Fredet kérlelte
valamiféle magyarázatért, de az csak belékarolt, és a ház felé
terelte. Viola érezte, hogy minden lépésében megzabolázott
düh feszül, aggódott a kedveséért. És önmagáért is.
Viola a küszöbről visszapillantott a kertre. A nemrég még
gyönyörű napból nem maradt más, mint egy álságos, hamis
díszlet: a kiszikkadt ágyásokra hajló rózsákat és hortenziákat
bombázó kövér esőcseppek, a barna foltos fűben rothadó
almák, az elázott könyv, a kint felejtett kancsó, melyben
fölvizeződött a cukros lötty, egy sáros teniszlabda a
fuksziabokor tövében. A nap tökéletessége, amit nemrég még
érzett vagy legalábbis elképzelt, az mostanra bizonyosan
szertefoszlott, és már nem is lehet helyrehozni.
 2

A púderkék selyemszövet a szekrény ajtajára kiakasztott

vállfán kellette magát. Lilliannel órákat töltöttek azzal, hogy
megtalálják a megfelelő darabot. Egymásba karolva
bolyongtak föl-alá az Oxford és a Regent Streeten, azt
mérlegelve, hogy mi lenne a jobb: a selyem vagy a tafota, a
rövid ujj vagy a háromnegyedes, a bő vagy a szűk szoknya.
Lila, avagy szürke? Borvörös, esetleg kék?
Gyönyörű idő volt aznap. Viola fölidézte, ahogyan a
barátnőjével a Paddington pályaudvaron találkoztak és
egymás nyakába borultak, hiszen öt hete nem látták egymást.
– Na, eljött hát az idő – évődött Lillian –, hogy Fred
megkérje a kezedet az édesapádtól? Milyen romantikusan
régimódi!
– Ne mondd nekem – bökte oldalba a könyökével a
barátnőjét Viola –, hogy te nem lennél odáig egy férfiért, aki
ennyire udvariasan és jól nevelten lép föl érted!
Barátnője esküre emelte kezét, úgy felelt.
– Nem lennék odáig egy férfiért, aki ennyire udvariasan és
jól nevelten lép föl értem! – mondta, majd ajkait csücsörítve,
sűrű fekete szemöldökét szigorúan összevonva nézett rá. –
És te sem voltál egészen addig, amíg Fred színre nem lépett
és meg nem villantotta előtted a muszklijait.
– Na jó, jó – sóhajtotta Viola –, de az udvariasság remekül
illik minden más tulajdonságához, és nekem a minden más is
nagyon megfelel vele kapcsolatban. Hogy pontos legyek,
tökéletesen megfelel. És nem hiszem, hogy Fred egy jottányit
is korlátozná a függetlenségemet. Vagyis az elérhető
legnagyobb függetlenség iránti vágyamat. – Lillianre pillantott,
a barátnője helyeslését várva, s rögtön tudta, hogy ez sem
volt épp a függetlenség jele. – Te mit gondolsz? Vagy most azt
akarod mondani, hogy nem fogadod el őt?
 Lillian hatalmas mosolyt villantott rá azzal a karizmatikus
fintorral, amellyel mindenkit azonnal megnyert, akivel csak
találkozott.
– Persze hogy elfogadom. Hiszen tudod! Nagyon rendes
fiú, és biztosra veszem, hogy boldogok lesztek együtt. Mivel
kezdjünk? Shopping, tea vagy egy ital?
A tökéletes ruhára a Selfridgesben bukkantak rá. Lillian
kijelentette, hogy a púderkék csodás ellenpontja lesz Viola
sötétzöld szemének, ugyanakkor illik majd Fred áthatóan kék
tekintetéhez is. Viola átlagosnál magasabb alkatú lány volt, és
a selyem esése még hangsúlyosabbá tette kecses karjait és
lábait.
– Ez az öv igazán tetszik – jelentette ki Viola, miközben a
tükörben nézegette magát. – Egész jó derekat csinál.
– Idősebb korodban kifejezetten örülni fogsz a
soványságodnak – nevetett föl Lillian. – Bezzeg nekem
ugyanolyan hurkáim lesznek, mint anyámnak, amikor annyi
idős leszek, mint most ő.
– Persze, de most, amikor ez számít, neked épp a
megfelelő helyen vannak a domborulataid. Én úgy nézek ki,
mint az öcséim. És melyik huszonnégy éves nő akar úgy
kinézni, mint egy tizenhárom éves fiú?
– Hát, ez az eredménye, ha folyton ugrálsz körülöttük és
teniszezel velük.
Az eladó elhúzta a próbafülke függönyét, és alaposan
végigmérte Violát. Elégedetten biccentett. A háta mögött álló
Lillian utánozta a mozdulatait, és közben bandzsított. Violának
vissza kellett fojtania a vihogását.
– Pompásan néz ki, kedvesem! – jelentette ki a hölgy. –
Különleges alkalomra lesz?
– Az eljegyzésemre.
– A vőlegénye nagyon szerencsés férfi – mondta az eladó,
s laza kontya lelkesen billegett a tarkóján.
Lillian két ujját a szájába dugva úgy tett, mint aki épp
hányni készül.
parido- 14858

– Ön is így gondolja? – fordult az eladó Lillian felé, aki még

épp időben rántotta ki a kezét a torkából.
 – Teljes mértékben! – vágta magát vigyázzba Lillian. –
Csodás pár lesznek.
A ruhát becsomagoltatták, és elküldették Cirencesterbe.
Azután még végigjártak számtalan ékszerboltot, cipőket
próbálgattak, harisnyákat és fehérneműket nézegettek. Az
ebéd és néhány ital után kölcsönösen megígérték, hogy
leveleznek, amíg az új szemeszter kezdetén Cambridge-ben
megint személyesen találkoznak, végül Lillian a barátnője
fülébe súgta:
– Bár az egész egy régimódi marhaság, be kell vallanom,
hogy elviselném, ha egy férfi udvariasan és jól nevelten
föllépne értem. Legalábbis adnék egy esélyt a dolognak.
Viola hangosan felkacagott, és arcon csókolta barátnőjét.
– Auf Wiedersehen, meine Liebe – köszönt el barátnőjétől a
megszokott módján.
Lillian már sietett a vonathoz, de a válla fölött a maga
köszönését kiáltotta vissza:
– Au revoir, mon amour!
Viola nézte távolodó barátnője lábán a harisnya varrását,
ahogy a peron felé törve határozottan kerülgeti a tébláboló
utasokat. Még egy utolsó csókot dobtak egymásnak, lazán
búcsút intettek, majd Lillian eltűnt a szeme elől.

***

A gombóccá gyűrt selyemruhát a szekrény hátsó sarkába

dobta, de az azonnal rátörő bűntudat nyomán rögtön ki is
kotorta a meggyűrődött anyagot, és a mellkasához szorította a
ruhát. Elsírta magát. De nem az önsajnálat csöndes
szipogása volt ez, hanem dühös zokogás, amit csak a
legnagyobb erőfeszítéssel tudott elfojtani.
Ugyanezzel az önfegyelemmel fölszárította a könnyeit,
kihúzta magát, és a ruhát visszaakasztotta a párnázott
vállfára. Gyönyörű darab. Szipogó orrához nyomta a
zsebkendőjét, amit mindig a ruhaujjában tartott. Érezte, ahogy
arcizmai sorra feszessé válnak. Összeszedte magát, nedves
tenyerével igyekezett kisimítani a gyűrődéseket. Igenis, viselni
fogja ezt a ruhát, mégpedig az eljegyzésén Freddel.
 A folyosóról anyja finom, lassú lépteit hallotta a lépcsőn
lefelé kopogni, nyomában két öccsének dobogásával.
– Fiúk! Hányszor kell még szólnom, hogy ne
ugrabugráljatok a lépcsőn? – korholta őket Mama.
– De meglökött – mondta Robert.
– Igen, mert ő meg taszigált – vágott vissza David. –
Egyikőtök se lökdösődjön!
– És ne feleseljetek anyátokkal! – szólt közbe Papa. Viola
maga előtt látta, ahogy még a nyakkendőkötéssel babrálva
igyekszik felzárkózni a többiekhez.
A családi szóváltás távolodó hangjait Fred cipőjének
határozott koppanásai váltották föl: kissé lemaradt tőlük, mert
– Viola feltételezte – nem akart abba a kényelmetlen
helyzetbe kerülni, hogy udvariasan csevegnie kelljen bárkivel.
Feszülten fülelt, amikor Fred lépései az ajtajához érve
lelassultak, de tudta, hogy ha kopogna is a férfi, nem merne
felelni neki, nehogy újra azt kelljen hallania, hogy majd csak
vacsora után kap magyarázatot. Nyilván Fred is fölmérte,
hogy hiábavaló lenne most beszélniük, mert egy pillanatnyi
habozás után továbbment, majd a lépcsőforduló
elcsöndesedett.
Viola átnézte a szekrényét, hogy melyik másik ruháját
vehetné most föl, de egyiket sem találta megfelelőnek. A
vacsorához viselhető ruhái mind túl mutatósak voltak,
túlságosan könnyed és bohó hangulatot árasztottak.
Mindegyik ünnepi vagy legalábbis boldog, optimista
alkalomhoz illett volna. Összefont karral töprengett, de
eltökélte, hogy nem hajlandó olyan hangulathoz öltözni,
amilyet egyáltalán nem érez most. A szemeszter vége óta
lógott az utolsó vállfákon az a két öltözet, amelyeket felváltva
viselt munkában: egy térdig érő, skót kockás rakott szoknya
és egy szürke vászonszoknya, amelyeket egy krémszínű és
egy szürke blúzzal meg egy zöld és egy fekete kardigánnal
variálva hordott.
Unalmas és praktikus darabok voltak, jól illettek a könyvtári
munkához. Gyakran nevettek Freddel azon, hogy egyáltalán
hogyan találhatta őt vonzónak, mikor először meglátta a pult
mögött, és egy középkori német irodalomról szóló kiadványt
kért ki tőle a szakdolgozatához. Azzal szokta ugratni Violát,
hogy nemigen látott a nyakig gombolt gallér és a vastag
szövet mögé, de Fred tekintete, aztán később a keze meg az
ajka másképpen beszélt.
Most mihez kezdjenek? Legyen megint minden úgy, mint
amikor még csak flörtöltek egymással, és óvatos
tánclépésekkel kerülgették az érzéseiket? Szép idők voltak, és
Viola boldogan őrzi azokat az emlékeit, de hát azóta már
továbbléptek, és most nehezen tudja elképzelni, hogy sokáig
elviselnék a bizonytalanságot.
Viola leült az ágy szélére, hogy fölhúzza több helyen is
megstoppolt harisnyáját. Ahogy közelebbről nézte,
megállapította, hogy ezt viselte aznap is, amikor Fred
megkérte a kezét. Akkor még jobb állapotban volt. Selymes és
kényeztető érzés volt fölvenni a vadonatúj harisnyát. „Elviszlek
egy különleges helyre a szülinapodon – mondta korábban
Fred. – Pénteken fél nyolcra asztalt foglaltam.”
Viola tisztában volt vele, hogy Fredet nem veti föl a pénz,
ezért azzal szerette volna kimutatni, mennyire értékeli a
gesztust, hogy a lehető legjobban néz ki, és az este kedvéért
vette a harisnyát meg egy színházi táskát és egy rúzst is.
Újra látta, milyen jól nézett ki akkor Fred az egyetemi
nyakkendőjével és fényesre pucolt cipőjével – büszkén
lépkedett a fiú oldalán. A Bull Hotel gyönyörű, az étel és az ital
is kitűnő volt, a zongorista diszkréten játszott. De eszébe jutott
a csalódottsága is, amikor a megszokott Fred helyett egy
hebegő-habogó, kényelmetlenül fészkelődő, nyugtalan Fred
ült vele szemben. Többször is megkérdezte tőle, hogy
biztosan jól érzi-e magát.
Ilyenkor Fred vagy túlságosan is gyorsan rávágta, hogy
„persze!”, vagy sajátos módon egyszerre bólintott és ingatta a
fejét.
A desszert feltálalása előtt Viola kiment a mosdóba, majd
visszatérve Fredet olyan komolyan eltöprengve találta, hogy
attól tartott, a kedvese szakítani akar vele. A férfi megfogta a
kezét.
– Viola!
– Igen, Fred? – A lány felkészült a legrosszabbra.
 – Csak egyetlen dolog tehetne még boldogabbá annál,
amilyen most vagyok. Mégpedig az, ha hajlandó volnál a
feleségem lenni.
A megdöbbenéstől egy pillanatig szóhoz sem jutott.
– Vi! – folytatta Fred. – Ha szükséged van időre, hogy…
– Nem – mondta zavartan Viola. – Úgy értem, igen.
Vagyis nincs… nem kell gondolkodási idő. És igen, leszek a
feleséged. – Erre hangosan fölnevetett, s a feszültség egy
varázsütésre elpárolgott.
Most azonban a nevetés állt tőle a legtávolabb, miközben
kiválasztotta a szürke szoknyát és a szürke blúzt meg a fekete
kardigánt, amihez a lapos talpú, fekete fűzős cipőjét tervezte
fölvenni. Két fésűvel a füle mögé igazította az esőtől és széltől
kiegyenesedett haját. Úgy döntött, ékszert sem visel ma este,
de azért egy fénytelen lánccal összefogta a kardigánját.
Az étkezőből kiszűrődő hangok nem árulták el, miről folyik
odabent a beszélgetés, Viola csak pár szót hallott ki a vasalt
faajtón át a tompa mormogásból: Németország, a helyzet, a
németek, az újságok, a hírek, a Parlament. Figyelte a saját
kezét, ahogy az ajtókilincs felé nyúlt, de valahogy nem bírta
összeszedni az erejét, hogy benyisson. Egy pillanatra
ostobának tűnő csönd telepedett a szobára, majd az egyik
öccse, valószínűleg Robert mondott valamit, mire a többiek
természetellenes hahotában törtek ki. Akkor és ott, a
tehetetlenségbe merevedve, kirekesztettséget érzett. Mintha
odabent csupa ismeretlen idegen ülne.
– Ó, Viola kisasszony! – szólította meg Abigail, aki egy
gőzölgő tállal a kezében közeledett felé. – Hát itt van.
Tálalhatok, vagy várjam meg Mrs. Baxter jelzését?
Viola még mindig bénának érezte a kezét a kilincsen.
– Kérem, várja meg Mamát – felelte, attól tartva, hogy
vékony, remegő hangja elárulja a lelkiállapotát.
– Természetesen. Abigail kicsit jobban szemügyre vette. –
Minden rendben, kisasszony? Nyomasztó ez a hőség.
Szeretné, hogy idehívjam az édesanyját? Vagy Scholz úrfit?
Viola megrázta a fejét, és végre eltökélten lenyomta a
kilincset.
 – Nem szükséges, Abigail, köszönöm! Jól vagyok. – Egy
mosollyal nyomatékosította az állítását, mire Abigail folytatta
útját a konyha felé, ahonnan Mama széke mögött léphetett be
az ebédlőbe.
– Nocsak! – Papa fölállt az asztaltól, akárcsak Fred, aki
három lépéssel ott termett mellette, és a karját kínálta. – Már
azt hittük, meggondoltad magad a vacsorát illetően – fordult
felé Papa, majd szája elé kapta a kezét és köhintett, Viola
szerint talán így leplezve csodálkozását, hogy nem öltözött föl
illőbben a vacsorához.
Fred a sajátja melletti székhez vezette, s most is mereven
támasztotta Viola alkarját, mintha megpróbálná kézben tartani
azt, amit ebben a pillanatban mindketten éreztek. Ennél a
gesztusnál többre lesz szükség, ha el akarja nyomni a Viola
lelkében egyre dagadó elkeseredettséget. Érezte, hogy előbb-
utóbb ki akar majd szabadulni belőle a feszültség. Várta, hogy
atyja megjegyzést tegyen a megjelenésére, ám ő – a saját
merev etikettszabályait megszegve – a feleségéhez fordult.
– Edith, hozzákezdhetnénk? – Fred leültette Violát,
miközben Mama néhány pillanatig hitetlenkedve és ijedten
nézte őket. – Edith! – Papa hitvesére meredt. – Jeleznél,
kérlek, Abigailnek?
Mama nagy nehezen elfordította a tekintetét Violáról.
– Igen, igen, persze. – A háta mögötti tálalóasztalról
felemelte a piciny rézcsengőt, majd remegő kézzel, de
megszokott elegáns mozdulatával két ujja között tartva kettőt
csöngetett.
Abigail suhogó fehér kötényében alig hallható léptekkel
belibbent a szobába. Egyre hordta a gőzölgő tálakat, de
Violának zavarodottságában fogalma sem volt, mi kerül az
asztalra, és úgy érezte, meg nem tudná kóstolni egyiket sem.
– Köszönjük, Abigail – mondta Mama a lánynak –, majd
kiszolgáljuk magunkat.
Ezután Mama egymás után adta tovább jobb felé a gőzölgő
sárgarépát, párolt káposztát, borsót és újburgonyát, Papa
pedig a báránysülttel megrakott tálat Fred felé nyújtotta, aki
először Violának szedett, majd magának is. Viola lepillantott
kedvenc ételére, de most felfordult a gyomra. A hússzeletek
széle ott, ahol nem borította be a megkocsonyásodott szaft,
elszíneződve meredezett. Ráadásul faggyúcsíkok
márványozták a húst, ami most a Pitch szájából csüngő
nyálcsomóra emlékeztette.
Viola fölpillantott Fredre, s azon tűnődött, mit szólna Mama,
ha most belehányna a tányérjába.
– Tessék – mondta Fred halkan. – Ha megbocsátasz. –
Székét hátratolva fölállt, hogy a húsostálat átadja az asztal
másik végén ülő Robertnek.
Amíg a főétel és a köretek körbe nem járták az asztalt, alig
szólaltak meg, csak a szokásos „köszönöm”, „igen, kérek” és
„finom illata van” hangzott az asztalnál. A tálakat félretették a
tálalóasztalra.
– Ugye senki nem bánja, hogy ma nincs leves? – kérdezte
Mama, egyenként végighordozva rajtuk a tekintetét. –
Jobbnak láttam elhagyni egy ilyen fülledt napon. Robert –
fordult idősebbik fiához, aki örökké éhes volt –, te nagyon
rossz néven veszed?
Robert teli szájjal nemet intett. Nyelés közben föl-alá járt a
mostanság egyre jobban kiálló ádámcsutkája.
– Nem, nem bánom, Mama – felelte. – Persze csak ha
lehet kétszer szedni, és lesz sok puding.
Mama és Papa fölnevetett.
– Biztos vagyok benne, hogy jut elég étel – mondta Papa. –
De ha mégsem, lefekvés előtt még lelegelheted a
gyümölcsöst. Bár nem hiszem, hogy erre sort kell kerítened,
mert Viola egyáltalán nem tűnik lelkesnek a vacsorát illetően,
úgyhogy az ő adagja is a tiéd lehet. Viola, drágám, muszáj
enned.
Mama kérlelő tekintetét látva elhallgatott. Fred a térdével
nógatta Violát az asztal alatt. A függönyök előbb kilibbentek a
félig nyitva hagyott erkélyajtón, majd vitorlaszerűen
bedagadtak a szobába. A folyosói állóóra nyolcat ütött, mire
belépett Abigail, hogy fölkapcsolja a falikarokat. Eső dobolt az
ablakokon.
Csakhogy Viola nem kívánt többet enni.
– Muszáj, Papa?
 A fiúk abbahagyták az evést, és fölváltva nézték nővérüket
meg a szüleiket.
– Igen, drágám! – Papa hangja lágy és kedves volt,
egyáltalán nem olyan, amilyenre Viola számított, és ez a
hirtelen váltás könnyeket csal a szemébe. – Muszáj.
Ragaszkodom hozzá.
Viola fölemelte az evőeszközt, s kettévágott egy kisebb
krumplit, villájára szúrta egy kis káposztával együtt, majd a
mentaszószba és a bárányszaftba tunkolta. – Miért muszáj?
– Hát, mert, kicsim… – sóhajtott Papa. – Mert…
– Mert ha nem eszel, nem nősz nagyra és nem leszel erős
– szólalt meg David. – Mint Papa. Vagy Fred.
Viola arcára erőltetett mosollyal fordult kisöccse felé, aki
utálta, ha bárki szomorú, és igyekezett mindenkit felvidítani.
Az előző életében bizonyára labrador volt, vagy az lesz a
következőben, gondolta Viola. David visszamosolygott rá,
kivillantva még aránytalanul nagy fogait, miközben a naptól
vörösesre szívott selymes barna tincsei a homlokába
hullottak. Ezután újra nekiesett a tányérjának, mint aki
helyrehozott mindent, ami a világban elromlott.
– De én már ennél nagyobbra nem növök, David – felelte
Viola. Közben kihűlt az étel a villáján. – Sőt – fordult az apja
felé –, valójában már felnőtt nő vagyok, tehát jogom van…
– Jaj, nem tudnánk csöndben enni? – szólt közbe Mama. –
Mi sosem vitatkozunk az asztalnál, nem tesz jót az
emésztésnek.
– Mi sosem vitatkozunk, pont – tette hozzá Robert. –
Úgyhogy miért…
– Elég – csattant fel Papa, szalvétáját a tányér mellé
dobva. – Enned kell, hogy erős maradj. Mint ahogy
mindannyiunknak.
Mama a borospoharáért nyúlt, Robert pedig az utolsó
falatot is eltüntette a tányérjáról.
– Nyakunkon az újabb háború. Bármelyik percben kitörhet.
– De mi köze ennek hozzám és Fredhez és az
eljegyzésünkhöz? – fakadt ki Viola.
– Nagyon sok – felelte Papa, eltolva maga elől a tányért és
hátradőlve a székében. – Attól tartok, nagyon is van köze
hozzátok. Azon túlmenően, hogy Fred német…
– De Mr. Baxter! – csattant föl Fred, aki láthatóan képtelen
volt tovább megőrizni a nyugalmát. – Tiltakozom! Ezt már
sokszor megbeszéltük. Brit állampolgár vagyok.
– Valóban, Fred, de egyszersmind német állampolgár is.
És… – Papa Violához fordult – …egy olyan német
állampolgár, aki holnap Németországba utazik, amikor a
helyzet nagyon bizonytalan.
– Igen, tudom – mondta Viola, és érezte, hogy a hangja
egyre túlfűtöttebb.
– De felteszem, azt nem tudod, hogy ez már szembemegy
a brit kormány ajánlásával, amely szerint mától nem tudják
garantálni Németországból a biztos visszautazást Angliába.
Violának csak egy alig érthető, remegő hangú
megjegyzésre futotta az erejéből:
– Fred? Ezek után tényleg át kellene gondolnod a dolgot!
– Viola! – Fred tanácstalanságában az égre emelte a két
kezét. – Tudod, milyen kényszerhelyzetben vagyok a húgom
miatt.
Papa összekulcsolta a két kezét, és Frednek címezte
szavait.
– Eddig arról még nem beszéltünk, Fred, hogy egyáltalán
miért ment Annaliese Németországba. Hiszen a két ország
kapcsolata bármikor kritikusra fordulhat.
Elvörösödő füle mindenki számára elárulta Fred zavarát.
Hebegve válaszolt.
– Már elmagyaráztam. Drága nagymamánkat gondozza.
– De említette, hogy vannak más rokonok is odaát – vetette
föl Papa. – Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. Biztos,
hogy…?
Fred nagyot sóhajtott.
– Értesítettek, hogy nagyanyánk napjai meg vannak
számlálva, s Annie ragaszkodott hozzá, hogy Ulmba utazzon
és vele legyen az utolsó óráiban. Nagyon-nagyon szereti őt. –
Elhallgatott. – Persze mind szeretjük, de nekik különösen erős
a kötődésük, és Annie mindenáron ott akart lenni a halálos
ágyánál. Mondtam neki, hogy ne menjen, de meg nem
tilthattam neki, amit így utólag már bánok. És ő sem vette
volna jó néven, ha meg akartam volna mondani, mit tegyen,
mivel Annie rendkívül erős akaratú és makacs lány. –
Körbehordozta a tekintetét, és kényszeredetten fölnevetett. –
Legalább annyira, mint Ómama, aki még most is olyan, mint
volt, pedig Annaliese szerint gyorsan romlik az állapota, és
közel a vég.
Fred kezébe vette az evőeszközt, a tányérjába bámult,
majd visszatette a kést és a villát anélkül, hogy egy falatot is
evett volna. Az asztal alatt Viola megkereste szerelme izmos
kezét, és ujjaikat összefűzte, kitapintva a kis bőrkeményedést,
amely a sok írástól a középső ujján kialakult. Fred
megpróbálta elhúzni a kezét, hogy izzadt tenyerét a
nadrágjába törölje, de Viola erősen tartotta, mert nem akarta,
hogy szégyent érezzen emiatt.
Milyen nehéz lehet ez most neki, gondolta Viola. Miután
hazaküldött leveleiben meg-megemlítette Fredet, Mama
visszaírt, hogy Papával együtt szeretnék megismerni őt.
Csakhogy valahányszor elhatározta, hogy szóba hozza a
kérdést Fred előtt, Violán valami szokatlan szégyenlősség vett
erőt. Fred addig még nem nyilatkozott a szándékairól – bár
Viola szerint csak nem tudta szavakba önteni az érzéseit, a
lány mégis folyton azon rágódott, hogy ha felhozná a dolgot,
Fred talán azt gondolná, ő túlságosan elbizakodott kedvese
érzéseit illetően. Ám amikor Grantchesterben piknikeztek a
folyóparton, végül csak sikerült átadnia a meghívást, aminek
Fred nagyon örült. A tekintete csillogott, és széles mosollyal
felelt.
– Megtisztelve érzem magam – mondta. – Mikor megyünk?
A húsvéti szünetben? Vagy még előtte, valamelyik hétvégén?
Viola megkönnyebbülten fölnevetett. – Nagyon türelmetlen
vagy!
– Mindent meg akarok tudni rólad! – Egyik karjával a fejét
megtámasztva leheveredett, és egy fűszállal végigsimított
Viola állán.
Viola Fred barna hajfürtjeivel babrált.
– Nos, ha ilyen határozott vagy, akár ezen a hétvégén is
mehetünk.
Fred mosolyogva puszit nyomott Viola orrára.
 – Határozottan határozott vagyok – felelte. Csakhogy ekkor
az arca megnyúlt, és hirtelen fölült, két karjával átkarolva a
térdét.
Viola megborzongott a gondolatra, hogy talán olyasmit akar
neki mondani Fred, amit ő nem szeretne hallani.
– Mi a baj, Fred? – kérdezte, megsimogatva a fiú hátát.
Fred elfordult tőle, és a folyót bámulta, amely lustán
kavargó örvényekkel haladt tova.
– Azt tudod, hogy én nem viszonozhatom a meghívást…
Viola tisztában volt ezzel, hiszen Frednek nem voltak
szülei, nem volt otthona, csak egy bentlakásos iskolában
tanuló húga, Annaliese, és egy idősebb, bogaras nagynénje,
aki Fred szerint nem volt képes vigyázni Annie-ra. Fred
korábban dönthetett volna úgy, hogy a testvérével együtt
Németországba költöznek, de ő kitartott amellett, hogy
Angliában éljenek, és ez az ország legyen az otthonuk. Viola
magához húzta szerelmét, és azt a reményt dédelgette
magában, hogy egyszer képes lesz megadni számára a most
hiányzó megtartó erőt, a családot, amelynek Annie is a része
lesz.
Most pedig Fred kénytelen volt nagyanyjáról beszélni,
akinek közelgő halála bizonyára újabb tátongó sebet ejt azon
a térképen, amely egykor a szűk családját rajzolta ki. Viola
ismét megszorította Fred kezét, és érezte, hogy a férfi
viszonozza a szorítását.
Fred megköszörülte a torkát, majd egy kis fészkelődés után
folytatta:
– Nos, talán nem lett volna szabad elengednem Annie-t, de
megtettem, és most haza kell hoznom. Ez az én
kötelességem és az én felelősségem, mert… – Megint
tétovázott, s Viola érezte, hogy kicsit húzza az időt, hogy
össze tudja szedni magát. – Nem veszíthetem el őt is!
Mama arca kipirult, izgatottan kapkodta a levegőt. Papa
viszont előrehajolva, élénken figyelte Fred minden egyes
szavát.
– Köszönöm, Fred, hogy tisztázta ezt a helyzetet – szólalt
meg Papa, és máris folytatta. – De tartok tőle, hogy a
válaszom továbbra is nem. És akár elhiszik nekem, akár nem,
a döntésemet felelősségem tudatában és körültekintően
hoztam meg. Szeretetből.
Viola kénytelen volt erősen az ajkába harapni, hogy ne
csorduljanak ki a könnyei. Érezte a szájában a vasas ízt, majd
lenyalta ajkáról a vért. Senki nem szólt többet, mindenki
fojtottan szedte a levegőt. A szobát megülte a bárányfaggyú
és a hideg vajas burgonya szaga. Abigail belépett, és a
desszertről akart mondani valamit, de Mama intett, hogy
menjen ki.
– Nos, ha Fred tényleg elutazik – törte meg a csöndet
Robert –, akkor ez egy vidám kis búcsúvacsora volt.
A helyzettel összhangban a szél odakint egyre dühösebben
fújt. A huzat kivágta a teraszajtót, amely visszacsapódva
nagyot reccsent. A ház mélyéről hallották Pitch vonítását,
majd ugatását és újabb vonítását. Mama ijedten paskolni
kezdte a mellkasát, majd az ajtóhoz futott és kilincsre zárta.
– Robert, David! – szólt oda a fiúknak. – A desszertet
megehetitek a konyhában.
A fiúk látható megkönnyebbüléssel hagyták el az ebédlőt
és a felnőtteket. Az ajtóhoz érve David még hátrafordult.
– Ez most azt jelenti, Vi, hogy le kell mondanunk a holnapi
teniszmeccsünket a klubházban?
Viola nagyon nem szeretett csalódást okozni kisöccsének,
de nem hazudhatott. Meg kell mondania neki az igazat.
– Halvány fogalmam sincs – mondta, s haja kétoldalt az
arcát verdeste, ahogy hevesen ingatta a fejét. – Nem tudom,
hogy lesz ma, holnap vagy holnapután.
A csönd úgy lógott a szoba fölött, mint egy dohos, öreg
függöny. Viola képzeletében látta magát, ahogy próbál
kikeveredni alóla, de annál szorosabban tekeredik rá, lefogva
kezét-lábát, eltakarva orrát és száját, elzárva a levegőt a
tüdejétől. Fölemelte a fejét, és mintha életében először látná,
figyelte az iménti széllökéstől felkavart por gomolygását,
mielőtt aláhullva leülepedett volna a bútorokra és a
szőnyegekre.
A fojtogató szótlanság többet mond minden kiáltásnál,
gondolta Viola. Mégis tudta, hogy valamelyiküknek meg kell
törnie a csöndet, és mondani valamit, ami kipattantja a
veszekedést, merthogy az következik, az bizonyos.
A fülében hallotta a szívverését, és érzékelte, ahogy a vér
átrohan a hevesen kalapáló szívbillentyűin. A hónaljában
felgyűlt jeges izzadság lassan fölhevülve és ragacsossá válva
elindult lefelé az oldalán. Mondj valamit, könyörgött némán az
apjának, aki egyik karját a szék támláján átvetve ült
meglazított nyakkendővel, mint aki elmondott mindent, amit
akart. Anyja lélekjelenlétének utolsó morzsáját is elveszítve a
gyűrűit, karkötőit, nyakláncát babrálta, mintha valamiféle
nyugalmat és biztonságot meríthetne abból, hogy az ékszereit
a helyükön találja.
Beszéljen már valamelyikőtök! Viola ajka megvonaglott,
nyelvébe harapott, Fred pedig úgy zihált mellette, mint aki föld
alatti tömlöcben próbál levegőhöz jutni. Odakint megfordult a
szél iránya, és az ablakokat hevesen verte az eső, nagy
tócsát alkotva a teraszajtó előtt. Egy pillanatra mind
megbabonázva figyelték, ahogy egy vékony vízfolyás elindult
a szoba közepe felé, de egyikük sem próbálta elzárni az útját.
Nézzetek magunkra, futott át Viola agyán, miközben
viszolygás és hányinger áradt szét benne. Nézzétek, milyen
bolondok vagyunk! Mindenki ragaszkodik a formaságokhoz.
Várunk, ki kezdi el és mit fog mondani. Nehogy megbántsuk
egymást, pedig már mélyen meg vagyunk bántva. Nincs
bátorságunk, sem eszközünk, hogy hangot adjunk a
gondolatainknak, az érzelmeinknek, a félelmeinknek, az
elárultatásunknak és az elképedésünknek.
Az asztalon átnyúlva megragadta a vizeskancsót, majd
megtöltötte a poharát. Lassú, megnyugtató kortyokkal kiitta a
vizet, majd óvatosan letette a poharat.
– Nos hát. – Immár képes volt higgadtan megszólalni. –
Úgy látom, nekem kell elkezdenem, mert láthatóan senki nem
akar előlépni. De ha már így alakult, hát legyen!
– Viola – vágott közbe Papa. – Kérlek, hogy figyelj rám!
Viola az apjára nézett, de nem válaszolt neki.
– Jól van, azzal kezdem, hogy megismétlem, amit már
mondtam – folytatta Papa. – Környékez bennünket az újabb
háború. Nagyon közel van, és elkerülhetetlen.
– De…
– Sss! – intette csöndre élesen Papa. – Nem engedhetem,
hogy egy olyan férfi jegyese legyél, aki Németország
állampolgára, és erről nincs vita.
Viola kiábrándultan látta, hogy Fred lehajtja a fejét, mint aki
szégyelli magát. Megfogta a kezét.
– Nem mintha nem tartanám nagyra Fredet. Elfogadjuk őt,
ugye, Edith?
Mama egyetértően bólintott.
– De… – Papa összehúzta a szemét, szürke tekintete
megkeményedett – az életedet nagyon megnehezítené, ha
hagynánk, hogy eljegyezzétek egymást.
Viola kétségbeesett sóhajtást hallatott.
– Arthur, kérlek – szólt közbe Mama. – Azt hiszem, egy
kicsit túl...
Papa letorkolta.
– Nem gázolok senki lelkébe, ez ténykérdés. Sajnálom,
Fred, de nekem elsősorban a lányomra kell tekintettel lennem.
Fred továbbra is az ölébe bámult.
– Becsmérlésekre számíthat, sértegetésekre. Áruló,
dezertőr, köpönyegforgató. És még rosszabbakra. Higgyen
nekem! Fáj ezt mondanom, mégis muszáj. Azzal vádolnák
Fredet, hogy elszökött a kötelessége elől, amely minden brit
fiatalemberre vonatkozik. Katonaszökevénynek nyilvánítják
majd, minket pedig alávalónak titulálnának, mert védjük őt.
Ennek hallatán mindhárman megrökönyödtek. A fiatalok
talpra ugrottak, és dühösen az asztallapra támaszkodtak,
Mama viszont belesüppedt a székébe.
– Uram! Kénytelen vagyok tiltakozni – kiáltotta Fred. –
Mindent megadnék, hogy itt maradhassak és teljesíthessem a
kötelességemet.
– Papa, ezt a kijelentésedet vissza kell vonnod! Hogyan
juthat egyáltalán eszedbe ilyesmi? – kelt ki magából Viola.
Papa tenyerével intette nyugalomra mindkettőjüket.
– Én nem így gondolom – mondta –, de az emberek ezt
fogják mondani. Én pedig nem teszem ki szeretett kislányomat
ilyen gyalázatnak.
 – Az engem nem érdekel – mondta Viola. – Engem csak
egy dolog érdekel: hogy Fred felesége legyek.
– De engem érdekel – felelte Papa. – És édesanyádat is.
– És engem is – tette hozzá Fred halk, rekedt hangon.
Az eső immár egyenletes dobolássá szelídült a teraszon. A
borult ég sötétségét csak néha törte meg egy-egy villámlás.
Mindenki csöndben ült, Mama egy vászonszalvétával
legyezgette magát.
Ha ez egy színdarab lenne, gondolta Viola, akkor a súlyos
bársonyfüggöny ebben a pillanatban legördülne, és a
közönség rettentően sajnálná valamennyi szereplőt.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy senkinek nincs további
mondanivalója. Egy ideig még fészkelődtek, köhécseltek,
majd Viola megkérdezte a szüleit, hogy egy időre kettesben
maradhatnának-e Freddel. Papa és Mama nem sokáig
habozott, és Viola érezte rajtuk a megkönnyebbülést, ahogy
sietősen elindultak az ajtó felé.
– Menjetek a dolgozószobámba – szólt vissza Papa. –
Ihattok a portóimból is.
Fred fölállt, és megszólalt.
– Esetleg elköszönhetnék most mindkettőjüktől?
– Nos, igen. – Mama egy pillanatra zavartan pislogott. –
Reggelinél már nem találkozunk?
– Sajnos nem – felelte Fred. – Nagyon korán kell indulnom.
A búcsúzkodás esetlenül zajlott. A korábban sok
alkalommal a legtermészetesebben egymáshoz érő kezek,
karok és orcák most furcsa, ismeretlen testrészekké váltak.
Amint bezáródott a szülők mögött az ebédlő ajtaja, Fred
átkarolta Violát.
– Irány a dolgozó – mondta, és kézen fogva elindult a
lépcső felé.
Viola megrázta a fejét.
– Maradt még néhány óránk, amit együtt tölthetünk. Csak
halkan – mondta, mutatóujját a szája elé emelve. Ezután
fölosontak Viola hálószobájába, s magukra kulcsolták az ajtót.

Ahányszor csak arról ábrándozott, hogy a következő reggelen

Fred mellett ébred az ágyban, Viola úgy képzelte, egy lágy
mozdulattal megérinti a férfit, mielőtt a pillanat tovaszállna.
Most azonban vagy azért, mert Fred tegnap éjszakai jelenléte
váratlanul érte, vagy mert a lelkébe még nem vésődött bele a
szokás, hogy egy ágyban alszanak, mint ahogy remélte, hogy
majd így lesz, Viola első mozdulatával kiült az ágy szélére, és
a függöny sarkát fölemelve megnézte, milyen az idő.
Ma hűvösebb a reggel és a tegnapi vihar nyomán frissebb
a levegő. Könnyebb lesz a teniszpályán játszani – mosolyt
csalt az arcára a gondolat, hogy David mennyire várja a
játszmát. És Fred? Megfordult, és odanyúlt, ahol a lepedőn
még látszott a férfi testének a lenyomata, de a vászon már
egészen kihűlt.
A gyomrát heves rémület rántotta össze, ami
áramütésszerű szúrásokkal a végtagjai felé kezdett terjedni.
Mit csinál itt az ágy szélén az idejét fecsérelve? Tegnap éjjel,
mielőtt elaludtak volna, könnyek közt fogadkoztak, de ha most
hamarabb ébredt volna… Remegő kézzel kotorászott az
alsóneműje, a szoknyája, a blúza, a kardigánja után, amiket
tegnap széthajigált. A párna alatt az elkóborolt fél pár
harisnyáját keresve egy apró kerek tárgy akadt a kezébe. A
kecses kis gyűrű aranyába süllyesztve egyetlen apró gyémánt
csillogott. Már ismerte korábbról is: Fred megmutatta neki, és
elmondta, hogy ez volt a mamája eljegyzési gyűrűje, de Viola
azt feltételezte, hogy majd Annie-é lesz. Remegő kézzel
megpróbálta felhúzni, de az ujjpercén megakadt.
Az erős adrenalinhullám alábbhagyott, de keze-lába még
reszketett, ami megnehezítette a gyors öltözést. Az sem
segített, hogy a markában szorongatta a kis gyűrűt. A
melltartó kapcsa nem akart beakadni, az alsóingét fordítva
vette föl, a blúzát félregombolta, és ugyan megpróbálta
korrigálni a hibát, de végül föladta, a harisnyát pedig meg sem
próbálta fölhúzni.
Kivágta a hálószobája ajtaját, és botladozva megindult a
folyosón a lépcső felé. Odalent a hallban Mama kapta el a
vállát.
– Vegyél egy nagy levegőt, drágám – tanácsolta
gyöngéden.
 Anyjára rápillantott, mire Mama a fejét csóválva a vállára
vonta az övét. Csitítgatta, a haját simogatta, mint kislány
korában – milyen rettentően távolinak tűnt most az az idő.
Miután lassan szétbontakoztak, hogy mindenki megtörülhesse
az orrát, Mama egyenként kihajlította Viola ujjait, és meglátta
a tenyerében csillogó aranykarikát.
– Ez gyönyörű, Vi! De ugye tudod, hogy egyelőre még nem
viselheted?
Viola bólintott, továbbra is a pici kört bámulva, amely oly
sok ígéretet hordozott.
– Még ha hordhatnám is, nem megy rá az ujjamra –
mondta. Meg is mutatta az anyjának, hogy nem tudja fölhúzni.
Mama kézen fogta a lányát, és az emeletre vezette, ahol az
ékszeres fiókjából előkeresett egy kecses kis láncot, amire
óvatosan ráfűzte a gyűrűt, majd Viola nyakába akasztotta és
bedugta az alsóing alá.
 3
1939. szeptember 3.

Talán jobb lett volna, ha enged Papa rábeszélésének, és

otthon maradva meghallgatja a rádióban a háború
bejelentését. De Viola ennél makacsabb volt, mondván, hogy
ha a deklaráció úgyis küszöbön áll, akkor ők erről immár
értesültek, tehát célszerűbb visszasietnie Cambridge-be, hogy
felkészüljön az új szemeszter kezdésére. Így hát itt ült most
Lilliannel szemben egy kopott, feszesre párnázott
karosszékben. Egyik kezükben pohár ginnel, a másikban
cigarettával némán hallgatták a híreket.
– Egészségünkre! – szólalt meg Viola bánatos hangon,
poharát a mennyezet felé emelve.
Lillian kiitta a ginjét, és a kettejük közötti dohányzóasztalon
álló üvegért nyúlt. Újratöltötte a poharát, majd azt is, amelyet
Viola nyújtott felé.
– Se jég, se citrom? – kérdezte Viola.
– Tisztán vagy sehogy – felelte barátnője.
– Kikapcsoljuk? – biccentett Viola a rádió felé.
– Na de Miss Baxter! Ne legyen tiszteletlen a vén idiótával!
Viola leütötte a cigarettáján kígyózó csíkot a hamutálba,
majd addig tekerte a rádió gombját, amíg a kattanása
belefojtotta a szót Chamberlain miniszterelnökbe. A szoba
elcsöndesedett és kiürült, bár az utolsó szavak, amelyeket
még hallottak tőle, egyre tompuló rezgésszámmal, de ott
vibráltak a levegőben: „Most pedig Isten áldja meg Önöket! –
mondta a miniszterelnök komoly hangon. – Isten óvja az
igazságot! Harcolni fogunk a gonoszság ellen, a nyers erő, a
rosszhiszeműség, az igazságtalanság, az elnyomás…”
Viola teleszívta a tüdejét levegővel, és az orrlyukait átjárta a
hideg. Megborzongva húzta össze magán a kardigánját.
– Begyújthatnánk, nem gondolod, Lil?
Lillian meghökkentve pillantott Violára, mintha életében
először látná a barátnőjét vagy az apró lakást, amelyen
osztoznak.
– Egy kicsit korai lenne, nem? – szólalt meg végül. – Még
csak szeptember harmadika van. Amúgy is meglehetősen
meleg az idő. – Az ablakhoz lépett, és félrehúzta a függönyt. –
Bár rémesen esik. Langyos eső, a legkellemetlenebb,
legidegesítőbb időjárás.
Viola fejét hátravetve fölkacagott.
– Ez úgy hangzott, mint a Meteorológiai Intézet jelentése –
mondta.
– Olyan jó látni, hogy nevetsz! – fordult hátra mosolyogva
Lillian. – Valószínűleg a megrázkódtatástól fázol, de ez majd
segít. Kapd fel! – dobta oda saját kardigánját is Violának.
Viola engedelmesen magára húzta Lillian barna, gomb
nélküli, több helyen stoppolt gyapjúfelsőjét. Az anyagot az
orrához emelve beleszagolt. A barátnője megnyugtató illata:
Vol de Nuit parfüm, dohányfüst és Pears szappan keveréke.
Aztán ide-oda járkált sietős léptekkel az ablaktól a kandallóig,
az ajtótól a hálószobákhoz vezető keskeny folyosóig, végül
elhúzta a harmonikaajtót, s benézett a kamrának is helyet adó
apró főzőfülkébe, de elfordulva már nem is emlékezett, hogy
mit látott.
– Ezek a virágok már elhervadtak – mutatott egy
könyvkupac tetején egyensúlyozó vázára. – Nem is
emlékszem: ki hozta?
Lillian elhessentette a kérdést. Halványszürke szemének,
fehér arcbőrét keretező sötét hajkoronájának, meg a
jellegzetes orrfintorításának köszönhetően annyi férfi
figyelmét­ vonta magára, hogy könnyedén elfelejthette egyik-
másik udvarlójának nevét vagy ábrázatát. Violának is kijutott
az ellenkező nem érdeklődéséből, és Fred színrelépése előtt
maga is eljátszott a széptevőkkel. A kék szalaggal átkötött, de
már kornyadozó rózsák láttán megrohanta a magányosság
érzése.
Egyik alkalommal Fred akkora csokorral jelent meg a
könyvtárban, hogy simán elbújhatott mögötte. Amikor Viola a
közelébe ért, Fred elődugta a fejét a fehér és rózsaszín
virágok mögül, és rákiáltott: „Kukucs!” Úgy nevetett, hogy a
gyomra is megfájdult belé, s azóta is elmosolyodott,
valahányszor eszébe jutott ez a jelenet, de mások nem
tartották különösebben viccesnek. Most pedig sokáig, talán
nagyon sokáig nem lesz se virág, se egymás megviccelése,
se váratlan látogatások. A torkában egyre növekvő gombóc
szinte megfojtotta, úgyhogy elfordította a szemét a csokorról,
és a gin után nyúlt.
– Inkább igyunk egy teát – javasolta Lillian. – Most én
főzöm.
– Minden csésze mosatlan. – Viola felhajtotta az italát. – És
a könyveket ellepi a por, és a rendetlenségtől alig férünk
hozzá a seprővel a szőnyeghez.
– Tudom – felelte Lillian. – És penészes a fal az ablakok
körül.
– Meg a fürdőszoba is. Mi vagyunk a sorosak a
takarításával?
– Valószínűleg. De pokolba a házimunkával!
Viola megint talpra szökkent.
– Azt hiszem, elmegyek és járok egyet. Te addig pókhálózz
le!
– Vi! – kérlelte Lillian. – Biztos vagy benne? Megyek én is
veled.
De Viola egyedül akart lenni. Rátört az érzés, hogy ki kell
jutnia ebből a klausztrofóbiát okozó lakásból, hogy odakint a
parkban vagy a mezőn kell sétálnia és gondolkodnia – vagy
ha képes rá, nem gondolkodnia.
– Ne – hárította el az ötletet. – Jobban szeretnék
magamban lenni.
– Akkor legalább vidd a kabátodat! Hiszen mostanáig
vacogtál. – Lillian kikísérte barátnőjét az előszobába, és
végignézte, ahogy fölveszi a kinti holmijait. – Találkozzunk
később az Eagle-ben? Mondjuk, fél óra múlva? – kérdezte az
órájára pillantva.
Viola habozott, de azután azt gondolta, a söröző hangulata
feldobhatja a kedvét. Ott mindenki ugyanabban a csónakban
evezik.
– Inkább egy óra múlva. – A nyomatékosításként
megkísérelt mosoly elég haloványra sikeredett, ami bizonyára
aggodalommal fogja eltölteni a barátnőjét. Mindegy, ennél
többre most nem képes.

Lillian jól mondta, a levegő az évszakhoz képest tényleg

langymeleg volt, de az eső széles pászmákban ömlött. Viola
meg sem próbálta elhárítani a könyörtelen zuhatagot, csak
meg-megrázta a fejét, és hagyta, hogy a kövér cseppek tompa
puffanásokkal verjék az arcát.
Tudatosan vette az irányt a Lammas Land parkba. Az eső
halotti lepelként borult a Cam folyó fölé, de ki tudta venni a
vízen sikló lapos fenekű csónakot, amelyben állva, ritmikusan
hajlongó mozdulatokkal evezett valaki. Hullámokban nevetés
ért el hozzá. Két lányé lehetett, akik feltehetően a ladik mélyén
heverésztek, és egy férfihang felelgetett nekik, amely
minduntalan újabb vihogásra késztette őket. Azon tűnődött,
vajon a lányok egyáltalán hallották-e az imént bejelentett hírt,
avagy épp azon iparkodtak, hogy valahogy felülemelkedjenek
azon. Akárhogy is, erőltetett és mesterkélt vidámságuk
bántotta Viola fülét. Indulatában beletaposott egy sáros
pocsolyába, cipőjét és harisnyáját is beterítette a
piszkosbarna víz. Egy percig nézte a lábszárát, az iszapfoltok
megelégedettséggel töltötték el.
– Hit… ler! – motyogta, ahogy egymás után kétszer
dobbantott. Aztán a kátyú közepét célozta meg a sarkával, és
felkiáltott. – Rohadt – majd odacsapva a talpát, befejezte: –
Hitler! – Addig, addig taposott dühödten, amíg nem maradt
más a pocsolyából, csak egy vékony sáros tajtékréteg, de
még akkor sem hagyta abba, a cipősarka csikorgott az
aszfalton.
Egy hangosan fékező bicikli állt meg előtte hirtelen.
– Viola! Mi a fenét…?
Amikor felnézett, egy fiatal nő nézett vissza rá, az álla alatt
megkötött kockás fejkendőben. Mindketten egyszerre
pillantottak le, és vették szemügyre Viola harisnyáját és az
esőkabátjának alját, amelyeket immár vastagon beborított az
iszapos sár.
– Jaj, drága Amanda – szólalt meg Viola. – Biztosan rémes
látványt nyújtok. – Az ismerős aggódó arckifejezését alig látta
a tekintetét nem is annyira a bánattól, mint a haragtól
elhomályosító könnyfátylon át. Gyorsan a füle mögé igazított
egy elszabadult, csatakos hajtincset.
Amanda kis habozás után szólalt csak meg.
– Ugyan, ne butáskodj! Mind egyformán nézünk ki ebben a
zuhéban. Hova készülsz?
Viola vállát vonogatva a fejét ingatta.
– Na, akkor gyere velem! – mondta Amanda, és leszállt a
bicikliről. – Az irodába megyek, el kell rendeznem pár
dossziét. Iszunk egy teát, és megszárítkozunk. – Egy kicsit
határozottabban ragadta meg Viola könyökét, mint azt ő
szerette volna. – Mit szólsz?
Kiszabadítva magát Amanda szorításából, Viola úgy vágott
át az úton, hogy körül sem nézett. Egy másik kerékpáros éles
sikoltással épp csak ki tudta kerülni, miközben két gyalogos
rosszallóan mormogott valamit az esernyőjük alól. A túloldali
járdaszegélynél meggyűlt tócsát átugorva Viola csak gyalogolt
tovább.
– Viola! – hallotta Amanda kiáltását. – Várj meg! Hadd…
Az utolsó szavai már nem jutottak el Violához, aki a réten
vágott át az ösvény irányában, az elázott tehénlepényeket
kerülgetve addig, amíg el nem állta az útját a folyó. Csípőre
tett kézzel megállt. Ide már nem ért el az autók zaja, és Viola
megérezte, ahogy vére lüktet a halántékán, a csuklójában és
a nyakizmai mellett. Szívverése ritmusára kezdte venni a
levegőt, mire múlni kezdett a szorongása, helyébe azonban
betolakodott a szégyen és a bűntudat. Körülnézett, vajon
Amanda követi-e, de leszámítva néhány tehenet, amelyek
érzelemmentes érdeklődéssel figyelték őt, nem látott mást,
csak a távolban egy összeölelkezve sétáló párt, egy maga elé
motyogó professzorforma alakot, meg a távolban néhány
kerékpárost.
Nagyot sóhajtott, majd elkapott egy nádbugát, remélve,
hogy letörheti, ám az nem engedett, s visszacsapódva
esővizet fröcskölt az arcába. Ahogy védekezésül
összeszorította a szemét, az újra rátörő sírás felszabadító
nevetésbe fordult át.
 A folyóparton elindult a híd felé. Leküzdve a késztetést,
hogy újabb pocsolyákba dobbantson bele, ezúttal akkurátusan
kikerülte azokat. A King’s College parkját vette célba. A
kollégium kápolnájának mindig ünnepélyes és lenyűgöző
látványát most lehangolóvá tette az időjárás, és talán a
hadüzenet gyászos híre is. Az ország hadban áll. A karja és
lába zsibbadni kezdett, a légzése szaporábbá vált.
Megszédítette a rátörő felismerés. Vajon mennyi idő múlva
lesz mindennapi valósággá, hogy a Brit Birodalom belépett a
háborúba? A lelke egy része örült volna, ha ezt már
hamarosan, sőt most azonnal képes lenne praktikus tényként
kezelni. De egy másik részét elborzasztotta a gondolat, hogy
valaha is napi rutint jelentsen számára a háború, ne pedig
valami szörnyű aberrációt.
Az eső csöndesedett, és a felhők közül előszűrődő napfény
átvilágított a kápolna néhány ólomüveg ablakán.
Szomorúsággal gondolt rá, hogy e szépségeket hamarosan
bedeszkázzák, esetleg ki is szedik, eltüntetve őket az
emberek szeme elől, akiknek pedig ezekben az időkben
mindennél inkább szüksége lenne arra, hogy lássák, az
emberiség miféle tündöklő és elegáns alkotásokra képes.
Az egyetemtől a folyóig húzódó rét dús füve üdén zöldellt.
Egy tanszéki titkárnő mesélte neki egyszer, hogy pár évvel
azelőtt, miután részt vett a King’s College májusi bálján,
mezítláb futott át a réten a rá váró ladikhoz, amelyen
Grantchesterbe vitték egy elegáns reggelire. Viola újra maga
előtt látta a lány örömtől sugárzó arcát, ahogy a fűszálak
csiklandozták a talpát.
Két évvel korábban Fredet felkérték egy lánycsapat
kísérőjének az Emmanuel College májusi báljára, Viola pedig
pár óráig a partnere lehetett; sikerült is annyi időt szakítaniuk
közben, hogy ellejtsenek két-három táncot a bálterem
fényesre suvickolt parkettjén. Egy csomó különféle zenekar
játszott az este folyamán sokfajta zenét, a keringőtől a
foxtrotton át a jazzig. A büféasztalok roskadoztak a salátáktól,
hideg sültektől, péksüteményektől, sajtoktól, piramisokba
rakott gyümölcsöktől meg a tejszínnel koronázott
habcsókoktól. És az a sok virág! Ha csukott szemmel
teleszívja a tüdejét levegővel, még most is érzi a liliomok,
rózsák és orgonák illatát; részegítő élmény volt. A lányok mind
gyönyörűen néztek ki báli ruháikban, az ifjakon is jól állt a
szmoking. Pompás volt az egész. Ha akkor, ott sejtette volna,
hogy mindannyiuk pályafutását derékba fogja törni egy
háború, valószínűleg még szorosabban simult volna tánc
közben Fredhez, teletömte volna magát finomságokkal, és a
bál legvégéig kitartott volna. Most azonban nehezen tudta
elképzelni, hogy a közeljövőben egy hasonló rendezvényre
sor kerülhetne. De ha mégis lenne ilyen, soha nem venne
részt rajta Fred nélkül.
Viola körbepillantott, és a háta mögött meglátott egy padot
– nyilván tocsog rajta a víz, gondolta. De hát az arca is
csuromvizes, a hajából is csöpög az eső, és a lábait is
eláztatta a sáros víz. Mit veszíthet? Az esőkabátja alját maga
alá simítva leült a vizes padra, és megborzongott, ahogy a
hideg áthatolt vékony ruháján és alsóneműjén. A napsugár
már elillant, és a kápolna ismét árnyékba borult homlokzata
szürkén és méltóságteljesen magasodott előtte. Nem sokan
jártak a közelében, bár néhány fiatalember lehajtott fejjel
iparkodott az egyetem vagy a könyvtár épülete felé, karjuk
alatt könyvekkel és jegyzetfüzetekkel. A jövő hónapban,
miután elkezdődik az őszi trimeszter, megélénkül majd az
ösvény – benépesítik az egymást ugrató, nevetgélő és
kiáltozó egyetemisták.
Eltűnődött, vajon valóban így lesz-e, vagy októberre a
diákok mind kiköltöznek ebből a kényelmes fészekből, és
önzetlenül vállalják kötelességüket. Valószínűnek tartotta,
hogy mellbevágó lesz a váltás számukra. A kereszteződést
pásztázva lelki szemei előtt áttetsző testű kísértetalakok
tűntek föl, majd vesztek a távolba. Ott volt Fred, nyomában
pedig egy kicsit idősebb és vállasabb kiadásban sietett
Robert. Aztán következett David barna kordbársony
nadrágban, arcán mosollyal, egyik kezében könyveket
szorongatva, a másikban teniszütőt lóbálva. Szerette volna
megérinteni őket, de tudta, hogy kinyújtott keze áthatolna a
fátyolszerű ködön. Megint remegés futott végig a testén,
amikor eszébe jutott a Nagy Háború során elveszett
nemzedék, de szerencsére gyorsan tovatűnt ez a gondolat.
Ugyanakkor rémülten gondolt arra, hogy hamarosan
eluralkodhat rajta a beletörődés.
A kabátzsebéből előhalászta majdnem teljesen átázott
zsebkendőjét, de talált rajta egy száraz foltot, s szinte nyers
mozdulattal megdörzsölte vele az arcát. A mellkasán, a ruhája
alatt kitapogatta a gyűrűcskét, és örült, hogy Fred leveleit nem
hozta magával. Sokszor elolvasta és rendszerint magánál
tartotta őket, de ebben az esőben ugyanúgy eláztak volna,
mint a zsebkendő, és az még jobban leverte volna, ha ugyan
van még lejjebb a mostani lelkiállapotánál. Azóta, hogy azon a
júliusi hajnalon kisurrant a hálószobájából és elindult
Németországba Annie-ért, összesen három levél érkezett
Fredtől. Az első kettő még úgy hat-hét oldalas volt, tele
reménykedéssel, hogy húgával együtt nagyon hamar
visszatérhetnek brit földre, bár a politika, a bürokrácia és a
hadsereg egyre szorosabbra vonta körülöttük a zárlatot, és
mindent megtettek, hogy visszavonhatatlanul elvágják előlük a
hazavezető utat.
Az utolsó levél körülbelül egy hete érkezett, egyetlen
rongyos, szamárfüles és cenzúrázott lap, amelyen Fred
kertelés nélkül kijelentette, hogy most már semmi módon nem
tudnak hazautazni. Nyíltan fogalmazott, és a láthatóan mondat
közepén megszakadt utolsó soraiban arról írt, hogy nem
áltathatják tovább magukat, mert nem nyitnak folyosót
számukra a Csatornán keresztül. Azután a lap maradékáról
kivakarták a szavakat. Viola azt feltételezte, remélte, hogy
Fred megírta, sosem fogja föladni, és bármilyen körülmények
között megpróbál visszajutni hozzá.
Annie egyszer írt neki – vagy legalábbis egyetlen levele
érkezett meg. Lehet, hogy sokkal többet is küldött, de azokat
lefoghatták. Amit megkapott, abban Annie az Ulmban és
Münchenben töltött nyaráról számolt be, meg hogy mennyire
jó volt együtt lennie Freddel, bár a bátyja meglehetősen
gondterhelt és dühös volt az idő nagy részében. Írt a
nagymama egyre romló egészségi állapotáról, a kertből
szedett salátáról és a vacsorára sütött schnitzelről, a helyi
doktor fiának ártatlan udvarlásáról és effélékről. A lány olyan
érzékletesen fogalmazott, hogy Viola szinte úgy érezte, maga
is ott van leendő sógornőjével. Körülvette a nyirkos levegő,
maga előtt látta az aljnövényzetet, ahogy Annie beszámolt az
erdei sétájukról, amikor megálltak piknikezni. Egy kisebb
dombot keresve előszedték a kenyeret, sajtot, paradicsomot
meg az előző napi vacsorából maradt vékony
marhaszeleteket, azután a lágy pitypangok közé heveredve
olvasgattak, kezükkel árnyékolva a szemüket a tűző
napfénytől.
Viola elképzelte, milyen a szombat reggel, amikor Annie az
apátsági templom árnyékában nyüzsgő piacon kiválasztja a
vasárnapi ebédhez szolgáló tyúkot, majd találkozik Freddel az
egyik kávéházban, és a fekete mellé esznek egy szelet
kuglófot. És a délután, mikor fogja Ómama kezét, és kanállal
teát vagy levest kínál neki, miközben kötetlenül mesél neki.
Valóban ilyen idilli élete lenne Annie-nak? Mert Viola ezt nem
mondhatta el magáról, és bizony nem is beszélt mostanában
olyanokkal itt, Angliában, akiké az lett volna. Mintha Fred
húga, akárcsak a ladikban viháncoló lányok, vagy fel sem
fogná, mi történik, vagy megpróbálná kizárni az életéből a
valóságot. Többször is végigolvasta a lány levelét, hátha
felfedez valami rejtett üzenetet a lusta kora őszi hangulatot
leíró sorok között, de nem tudott kiolvasni belőlük egyebet.
Az eső elcsendesedett, de az egyenletesen szemerkélő
cseppek már teljesen átáztatták nemcsak Viola esőkabátját,
de a ruháját is. Fölhajtotta a kabátujját, és ránézett díszes
arany karórájára, amit Mama és Papa ajándékozott neki a
huszonegyedik születésnapjára. Meghökkent, hogy már
majdnem másfél órája indult el otthonról. A füléhez emelte az
órát, de hallotta a szabályos ketyegését, vagyis járt. Az
egyetemi templom, a St. Mary’s harangja kellett volna, hogy
figyelmeztesse, amikor letelt az egy óra és indulnia kellett
volna az Eagle-be, hiszen az egész városban hallani lehet a
harangjait, amelyek megbízhatóan jelzik az időt. Aztán
elöntötte a harag, amint eszébe jutott: határozatlan időre
elnémították az ország összes harangját és harangjátékát,
még a Big Bent is. Hogy merészelte? Az az átkozott Hitler!
 ***

Az Eagle-ben nyüzsögtek az emberek. A legkülönbözőbb korú

bölcsészfigurák tódultak ki a járdára, az oldalajtónál pedig a
macskaköves udvarra, amelyet burjánzó nyári virágokkal teli
kaspók díszítettek, mintha Szemiramisz függőkertje lenne.
Viola sűrű bocsánatkérések közepette átfurakodott a komoly
eszmecserékbe merült csoportok között. Az elkapott
szavakból úgy tűnt, mindenki a háborúról beszél:
Chamberlain, Németország, Hitler, csapatok, bombák,
stratégia, Parlament, hadüzenet. Az árnyékos zugok felől itt-
ott nevetés hangzott, de összességében nyomott és feszült
hangulat uralkodott. Senkinek nem akadt meg rajta a
tekintete, senki nem nézte meg ázott és sáros öltözetét sem,
mintha mindenki hirtelen ötlettől vezérelve sietett volna
összetalálkozni másokkal egy ismerős helyen, mit sem
törődve bárkinek a kinézetével. Beszélgetésfoszlányokat is
elcsípett: „Hála istennek, legalább a bizonytalanságnak vége”
– mondta egy férfi, aki sötétzöld könyökfoltos, elnyűtt barna
zakót viselt. Egy idősebb, szemüveges nő, aki beszorult egy
nőkből és egy férfiakból álló társaság közé, felsóhajtott: „Most
legalább nyílt sisakos vetélkedés következik!” „Igen – felelt
erre a kompániából valaki. – És bármilyen távoli legyen is a
győzelem, arrafelé kell törekednünk.”
A vállak fölött, fejek között próbálta Viola kiszúrni a
tömegben Lilliant, aki nyilván ki lesz akadva a késése miatt.
Végre meglátta a barátnőjét, aki az alacsony mennyezetű
belső helyiségben állt a kandallónak vetett háttal. Lillian épp
elkeseredett gesztussal az égnek emelte a kezét. Viola senkit
nem ismert föl a barátnője közelében állók közül, emiatt úgy
gondolta, egy ismerősi körbe tartoznak mind. Amikor Lillian
kivált közülük, a csoport azonnal össze is zárt mögötte, és
máris folytatták a csevejt.
– Hol voltál? – ragadta karon Lillian a barátnőjét. – Annyira
aggódtam! Már azon voltam, hogy elindulok és megkereslek.
– Sajnálom, Lil – felelte Viola. – A St. Mary’s órájára
hagyatkoztam, de elfelejtettem, hogy elnémították. Ne
haragudj!
 – Hát… – Lillian kicsit zaklatottnak tűnt, de a hangja
megbocsátó volt. – Örülök, hogy csak ennyi.
– Mert mi egyéb történhetett volna? – nevetett föl Viola
csüggedten. – Egyelőre még nem hullanak bombák. Vagy
igen?
– Ne viccelődj! – korholta Lillian. – Ez nem tréfadolog.
– Igazad van, nem az. Nem tréfa.
– De ez igen – mutatott Lillian egy kis csapat fiatalember
felé. – Szerinted rá tudjuk venni őket, hogy vegyenek nekünk
egy italt?
Amikor épp nem volt randi kilátásban, ez volt a kedvenc
szórakozásuk Lilliannel, ha együtt mentek kikapcsolódni.
Csakhogy ez még Fred előtt volt. Ám Viola most iszonyodva
gondolt arra, hogy egy gin, limonádés sör vagy whisky-szóda
kedvéért idegen férfiaknak rebegtesse a szempilláit.
Lillian vidám képpel és csillogó szemmel várta a választ.
– Ma inkább ne. Valahogy illetlenségnek tűnik.
– Szamárság – torkollta le Lillian. – Pontosan, hogy ma
lehet. Figyelemelterelés.
Viola beadta a derekát, és követte barátnőjét a bárpulthoz,
de megállt az ott várakozók mögött. A tömeg ide-oda
taszigálta, majd váratlanul megérintette valaki a vállát. George
volt az, Fred legjobb barátja. Öklét a szája elé emelve úgy
csinált, mintha inna, s közben kérdőn fölvonta a szemöldökét.
– Köszi, George! Két Martini-koktélt, légy szíves!
Lillian megköszörülte a torkát Viola háta mögött.
– Látod? – súgta. – Egy háború nem állíthat meg minket!
– Hallgass! – sziszegte Viola. – Nekem tekintettel kell
lennem Fredre. És amúgy is csak a jó öreg George az.
– Na majd meglátjuk, mit szól a jó öreg George ahhoz,
hogy így emlegeted!
– Ne csináld, Lil! Legalább hadd igyam meg a koktélt előbb.
És különben is, te kezdted így hívni valamikor az őskorban.
George hátrafordulva rájuk mosolygott, és egy zsúfolt
asztal felé intett a terem túlfelében, amelyet a Modern Idegen
Nyelvek Tanszékének jó pár tanára, tanársegéde és lektora ült
körül.
 Lillian átevickélt és csatlakozott a többiekhez, Viola
azonban odafurakodott George-hoz.
– Segíthetek az italokkal? – kérdezte. – Nem hiszem, hogy
tudnának tálcát adni.
– Köszi, Vi! – mondta a fiatalember, akinek csapzott haja a
homlokába tapadt. A szemüvege bepárásodott a fülledt
helyiségben, ezért óvatosan beletörölte a kézzel kötött
mellényébe. Gondoltam, megkérem Matteót, de ha már itt
vagy, ugye nem köpsz be Frednek, hogy málhás lónak
használlak?
Viola szemét elfutotta a könny, s ugyanabban a pillanatban
valaki könyékkel úgy hátba taszította, hogy előretántorodott.
– Aúú! – kiáltott föl, és elkapta George zakójának ujját.
– Ez nekem fájt – mondta a férfi, haragos pillantást vetve a
bűnös végtag gazdája után. – De hisz te sírsz! Komoly ütés
lehetett.
Viola könnyeinek persze semmi köze a bordái közé fúródott
könyökhöz. Az a gondolat csalta elő őket, hogy Frednek
kellene itt állnia, s az ő karjában kellett volna
megkapaszkodnia.
– Ne is törődj vele, George – felelte Viola, de nem nézett a
férfi szemébe. – Egy ilyen napon előfordul az ilyesmi.
George végre odajutott a pulthoz, és elsorolta a rendelését.
Az első két pohár italt Viola kezébe nyomta, és mosolyogva
közölte, hogy menjen és csatlakozzon az asztaltársasághoz, ő
pedig nem vitatkozott. Az egyenetlen és ragacsos padlón
figyelnie kellett minden lépésére.
– Húú, köszi! – fogadta Lillian, és úgy nyúlt az italáért,
mintha a nap nagy részében nem nyakaltak volna Violával.
– George-nak köszönd – biccentett Viola a közös barátjuk
felé, aki mindkét kezében még két-két poharat hozott.
– Ide! Hadd segítsek – szólalt meg az egyik fiatalember, aki
kreol bőre és olajosan csillogó fekete haja alapján olasz vagy
spanyol lehetett, és fölpattant. Viola már látta korában, de
még nem találkoztak.
– Lillian. Viola. – George odabiccentett a két lány felé,
mikor a nevüket mondta. – Matteo – folytatta, az iménti
fiatalember felé intve.
 Nos, ezek szerint olasz.
Az egyik férfi fölállt az asztaltól, és átengedte a székét
Violának meg Lilliannek, akik összehúzva magukat mindketten
leültek.
Az apró asztalt csaknem beborították a poharak, jó részük
már üresen. A személyzetet láthatóan lekötötte a kiszolgálás,
az asztalokat leszedni nem jutott idejük, de ma ez volt
mindenkinek a legkisebb baja.
Viola végignézett a nyüzsgő tömegen, amely egy ilyen
súlyos eseményről beszélgetve is annyira magabiztosnak tűnt,
sőt büszkén önelégültnek, elégedettnek a környezetével, a
biztonságával, az eszméivel, a jogaival. Vajon meddig
maradhat ez így? – tűnődött. Meddig tart ki az alkoholkészlet?
És az élelmiszer? Az áram, az ivóvíz, a Cambridge-hez
hasonló intézmények, a kórházak, a gyógyszerek? Vajon
meddig tudnak ezek és más hasonló dolgok a jelenlegi szinten
működni? Egy hét, egy hónap, egy év…? Minden fokozatosan
le fog épülni. Nem szabad ezen meditálnia, mert túl
nyomasztó gondolat. Poharát az asztalra tette, de mindjárt föl
is kapta, és nagyot kortyolt az italából. Ki kell használnia
minden lehetőséget, amíg megteheti. Nem is tiltakozott,
amikor valaki megkérdezte, isznak-e egy újabb kört.
– Te mit gondolsz, Viola? Vi! – George igyekezett magára
vonni a figyelmét.
– Remek, mint már mondtam, George – felelt helyette
Matteo jellegzetes akcentusával. – Az olyanok, mint Viola,
Lillian, ti és még sokan, akiknek van brit útlevele vagy kettős
állampolgárok, nyilvánvalóan nem aggódnak majd akkor sem,
ha a tanszéket feloszlatják. Majd kaptok másutt állást. De mi?
– kérdezte felvonva a vállát.
– Vi… – nézett rá kérlelő tekintettel George, aki láthatóan
eltökélte, hogy bevonja őt is a beszélgetésbe. – Szerinted
szétkergetik az egész tanszéket?
Viola egy percre elgondolkodott Matteo iménti felvetésén,
ami nyilvánvalóan azon alapult, hogy az idegen nyelvi tanszék
oktatóinak többsége más országokból érkezett, ami
komplikálja a helyzetüket.
 – Nyilván sokféle tényezőn múlik, mi lesz – felelte,
igyekezve megfontolt választ adni.
Matteo felfelé fordított két tenyerét fölemelve gesztikulált,
ami a világon szinte mindenütt azt jelenti: hát persze, ez
evidencia. Vagy: Ezt mindenki tudja.
– És mik lennének azok a tényezők? – faggatta George.
– Elsősorban is meg kell hirdetni a kurzusokat – felelte
Viola. – Ha elegen jelentkeznek, hogy idegen nyelvet akarnak
tanulni, akkor a tanszéknek meg kell maradnia.
– Pont erről beszéltem – szólt közbe Matteo bólogatva. –
És a következő az, hogy legyen, aki oktat. Közülünk sokaknak
nincs brit útlevele. Hát… – vonta föl ismét a vállát. – Ki tudja,
mi lesz?
– Az egyetem tiszteletben fogja tartani a szerződéseiteket –
vetette ellen George.
– Ezt biztosan befolyásolni fogja – szólalt meg ismét Viola
–, hogy a kormány milyen rendelkezéseket hoz az ellenséges
államok polgáraival kapcsolatban.
– Össze fognak terelni bennünket, mint egy csordát –
fakadt ki szenvedélyesen Matteo –, és vagy kitoloncolnak,
vagy bezárnak valahova, egy táborba vagy börtönbe!
– Csigavér, öregfiú! – csitította George a barátját. – Nem
hiszem, hogy a brit kormány olyasmin gondolkozna, hogy...
De akkorra Matteo már teljesen belelovalta magát a vitába,
és a szomszédos csoportok érezhetően halkabbra fogták a
beszélgetést, némelyek talán megijedtek, mások érdeklődve
fülelni kezdtek.
– De én igazat beszélek! Csak ennyit fogunk számítani
nekik. – Ráfújt az ujjaira, aztán úgy tett, mint aki valami
gusztustalanságot akarna lerázni a kezéről. Viola hátrébb tolta
a székét és megmarkolta az italát, hogy biztonságban legyen.
– A kulcsot is eldobják, és megfeledkeznek rólunk! Vagy ami
még rosszabb, elcserélnek bennünket brit foglyokért
amazoknak a táboraiból.
– Várj már! – szakította félbe George. – Kikről beszélsz?
– Hát a hatóságokról – folytatta Matteo valamivel
higgadtabban. A kormányról. Pontosabban kormányokról.
 – Szerintem túl élénk a fantáziád – vetette közbe Lillian. –
Valójában fogalmunk sincs, hogy mi fog történni. – Kérdő
tekintetét körbefuttatta az asztaltársaságon. – Vagy igen?
Úgy tűnt, George nem hallotta a kérdést, mert továbbra is
Matteóhoz beszélt:
– Ugye nem akarod azt mondani, hogy a brit kormány leáll
alkudozni a hadifoglyok kicseréléséről a németekkel?
– Ha mégis, akkor talán Fred… – szaladt ki Viola száján.
George lesütötte a szemét és az ujjait tanulmányozta,
Matteo pedig a poharára kiült páracseppeket törülgette nagy
gondosan, valaki köhintett párat, a francia asztaltársuk pedig
váratlanul odaköszönt a mögötte levő asztalnál ülő egyik
ismerősének.
Matteo kinyitotta a száját, de meggondolta magát, és a
vádliját kezdte masszírozni.
– Ezt most miért kellett? – kérdezte végül szemrehányó
pillantással George-tól.
Viola érezte, hogy valamiképp róla szólt a kérdés. Vagy
Fredről. Úgy gondolta, egyértelművé kell tennie, hogy bár
jólesik neki a figyelmességük és a tapintatosságuk, de nem
szeretné, ha a többiek másként fogalmaznának vagy mást
mondanának csak azért, mert azt hiszik, az efféle dolgok miatt
kényelmetlenül érezné magát. Miután kiitta a maradékot a
poharából, felbátorodott.
– Ó, barátaim! – szólalt meg Viola. – Valami megülte itt a
levegőt, és jobb lenne kiszellőztetni. És ez a valami Fred
neve.
Lillian bólintott.
George leejtett vállakkal hátradőlt.
– Azt hiszem, igazad van, Vi. De nem akarunk még jobban
felizgatni.
– Drága George! – Viola a férfi felé emelte poharát. – Drága
barátaim! – A többiek felé is köszöntő gesztust tett. – Milyen
együttérzőek és nagylelkűek vagytok mindnyájan! De muszáj
ugyanúgy beszélnünk továbbra is Fredről, mintha… mintha…
nos, nem úgy, mintha most is itt lenne, de úgy, mint akire
folyamatosan gondolunk, és szeretnénk, ha itt lenne velünk. –
Egyik kollégájáról a másikra pillantott. – Van ennek bármi
értelme?
George és Lillian is biccentett, Matteo pedig félszeg
mosolyra húzta a száját.
– Azt akarom mondani, hogy egyikőtök se féljen beszélni
róla attól tartva, hogy azzal megbánt. Sőt, szeretném is tudni,
mi a véleményetek erről a helyzetről. Hallani akarom, hogy
féltitek és aggódtok miatta, ahogyan magatok miatt is.
Kimondom én elsőnek, mit gondolok. Fred helyzete nagyon
különbözik azokétól, akik közületek vízummal vagy
munkavállalási engedéllyel dolgoznak a tanszéken.
Németországban van, a német útlevelével.
– De nincs neki amellett brit útlevele is? – kérdezte a
francia kolléga.
– De van – felelte Viola. – Fred kettős állampolgár.
– Csakhogy túl sokáig maradt ahhoz, hogy visszajuthasson
– tette hozzá George. – Igazam van, Vi?
– Pontosan erről van szó, George. Túl sokáig maradt.
Pontosabban a családi körülményei miatt nem tudott
hamarabb visszaindulni, pedig szeretett volna. És most
keményen ott ragadt Németországban. A lehető
legszerencsétlenebb fordulat.
A csapat megint elnémult. Lillian törte meg a csöndet:
– Emeljük poharunkat a távol levő barátainkra!
– És a mihamarabbi visszatérésükre – csatlakozott George.
– Úgy legyen! – hallatszott, miközben Viola barátai
összekoccintották poharaikat. Örült, hogy ezután a
beszélgetés visszatért általánosságban a háborúhoz, és
elterelődött az ő helyzetéről.

***

Az utolsók között hagyták el a pub vigasztaló terepét, kissé

spiccesen kapaszkodva egymásba. George próbálta terelni
őket a lakásukhoz vivő irányba, de Viola a karjára tette a
kezét, hogy megállítsa.
– Nem, George, köszönjük, de mi erre megyünk – mondta,
épp az ellenkező irányba mutatva.
 – Igen? – kérdezte Lillian.
– Igen – felelte kásás hangon Viola, kissé komikus
hevességgel bólogatva.
– Ja, jó – felelte Lillian. – George! Mi arra megyünk.
– Akkor én – kezdte George, maga is spiccesen –
elkísérlek benneteket.
Viola kihúzta magát, és George arcába nézett, amelyből
kettőt is látott, igaz, elég elmosódottan.
– Elszánt kalandorok vagyunk, George, úgyhogy most
önállósítjuk magunkat.
– Úgy van! Azok vagyunk – helyeselt Lillian.
George sóhajtva párszor szorosra zárta a szemeit, hátha
kitisztul a látása.
– Én pedig, mint hamarosan majd a németek is, vert
seregként visszavonulok. – Közelebb hajolt, és az arcuk előtt
meglóbálta a kezét. – Jó éjt, hölgyeim! Tudjátok, hol találtok,
ha szükség lenne rám.
Viola lenézett a lába elé, és a gömbölyű macskakövek
között olyan óvatosan indult előre, mintha aknákon lépkedne.
Lillian botladozva és kuncogva próbált lépést tartani
barátnője bizonytalan járásával.
– Hova is megyünk mi, Viola?
– Az Emmanuel College-hoz.
– Ő nem lesz ott – rázta a fejét Lillian. – Te csak… kínzod
magad ezzel.
– Már így is megkínzott önmagam vagyok – felelte Viola.
– Tudom.
– Egyszerűen látni szeretném, mi ott a helyzet, hogy ha
majd írok Frednek, el tudjam mesélni.
– Persze, Vi – szólalt meg Lillian olyan megnyugtató
hangon, mint amikor kisgyerekhez beszél az ember. – Ha te
mondod, Vi.
Akik hozzájuk hasonlóan az utcán voltak, mind felhajtott
gallérral és leszegett fejjel jöttek-mentek, igyekezve
észrevétlennek maradni, mintha azt gyakorolnák, hogyan
rejtőzzenek el a keresőreflektor pásztázása elől. Az utcák még
a város központjában is csöndesek és sötétek voltak, a
közvilágítást máris letompították, az ablakokban sem látszott
villanyégők vagy gyertya fénye. Milyen rémes így élni,
gondolta Viola, sötétben, mint a patkányok. De ez most így
lesz, bizony így. És hozzá kell szoknunk.
Pearson kilépett a fülkéjéből, köszöntésképp megérintve
keménykalapját.
– Jó estét, Viola kisasszony – szólalt meg. – Mi hozta ide
ilyen későn?
Viola nagyon igyekezett, hogy hangja összeszedett legyen.
– Én… Nos, mi… – biccentett Lillian felé – szeretnénk
körülnézni.
– Megkérdezhetem az okát, kisasszony? Attól tartok, ilyen
későn nem engedhetem be magukat.
– Csak az udvarra. Kérem! Hogy megírhassam Frednek,
hogy minden rendben.
Pearson kétfelé simította vastag bajuszát, a kapu felé
fordult, majd hosszú portáskabátja alól előhalászott egy
kulcskarikát, amelynek egyik kulcsával kinyitotta a zárat.
– Nem szabad bemenniük – mondta. – Csak
kukucskáljanak be, hogy lássák, a tűzoltók vitézül óvják a
kollégium patinás épületét.
Odabent Viola két fel-alá sétálgató alakot látott a
Westmorland Building árkádos főbejárata előtt. A téglafal
tövében vödrökkel tagolt homokzsákhalmok húzódtak. Követte
tekintetével az egyik őrt, aki ellépkedett a keleti szárny és a
kápolna felé, majd visszasétált. Olybá tűnt, mint akit semmi
nem érdekel a világból, vagy ha igen, az csakis a
szakdolgozata.
– No – szólalt meg Pearson, behúzva a kaput, majd
ráfordította a zárat. – Megírhatja Fred úrfinak, hogy ez a
kollégium jó kezekben van. Most pedig induljanak haza,
hölgyeim. Vigyázzanak az úton! – Megint a kalapjához
érintette a kezét. – Jó éjszakát!
Viola úgy érezte, a zavarodottság enyhült benne, bár a feje
lüktetni kezdett. Körültekintően lépkedett; Lillian belekarolt, de
nem szólt egy szót sem. Az éjszakai levegőt nyárvégi illatok
töltötték be – az elnyílt virágok tömény parfümje a fák ágain,
mezei növények nehéz szagának fuvallatai a csatorna felől,
kihunyó kályhatűz füstje, a délutáni esőben elázott kabátok
vizes gyapjúszaga.
Mikor Lillian kinyitotta piciny lakásuk ajtaját, odafordult
Violához, és a karjára tette a kezét.
– Vi – kezdte lágy hangon. – Nem akarlak bántani, de
bármit is írsz Frednek, azt biztonsági okból cenzúrázni fogják.
Legalábbis úgy gondolom, hogy átnézik. És talán nemcsak a
konkrét biztonsági kérdésekről, de annál sokkal több dologról
sem szabad írni.
Viola magában erősködött, hogy tudja, persze. De azért
arcul csapta a felismerés.
– Máris?
– Attól tartok, igen – felelte Lillian. Hangjából mély
együttérzés áradt. – Szeretnéd, ha ma éjjel bevinném hozzád
a matracomat?
– Nem, köszönöm, Lil – hárította el Viola, és egyenesen a
hálófülkéjébe ment. – Reggel találkozunk.
Zsebkendőnyi kuckójában hideg volt, és ahogy hálóingében
becsusszant a takaró alá, meztelen karjának szinte fájt a
lepedő könyörtelen hidegsége. Ujjaival kitapintotta a gyűrűt,
hogy enyhet keressen a kicsiny karika érintésében, s vacogva
a tenyerébe zárta. Az alkohol miatt a szoba lassú hullámzásba
kezdett, s a fejében kavarogtak a képek Fredről, a levelekről,
amik nem jutnak el hozzá, homok­ zsákokról, a kollégium
épületéről, szögesdrót kerítés mögül rá bámuló rabokról.
Odakint bagoly huhogott, és tudta, hogy ha látná az állatot,
annak szemei lennének a legfényesebb pontok az éjszaka
végtelen sötétségében. A fény leghalványabb szikráját sem
lehetett látni – a világ odakint és idebent is éppoly sötét és
rossz előérzettel teli volt, mint az ő léte.
 4
1939. szeptember 4.

Sötét barnásvörös bőr, a színe meleg és földszerű, az illata

erőteljes és részegítő. Annie kinyitotta a csomagot, és
rápillantott új, bőrkötéses noteszára. Választhatott volna kéket
is, de az túlságosan légiesnek hatott volna; vagy zöldet, azt
viszont túl bujának és naivnak érezte. No meg ennél sokkal
szebben kidolgozott anyagra is rábökhetett volna, amelyhez
az állat bőrét olyan finomra cserzették, nyújtották és
simították, amilyenből az elegáns női kesztyűk készülnek. De
ez a sötét barnásvörös bőr nyers és földközeli érzetet keltett
benne – mint ahogyan a naplójában fogalmazni szeretne: igaz
és egyenesen őszinte szavakkal. Gyorsan körbepillantott a
többi utason, hogy biztosan ne nézze senki, majd orrát
beletemette a barna papírcsomagolóba, és mélyen beszívta
az átható szagot.
Elégedett volt a szerzeményével. Fejét fölemelte, majd
visszatűrte a csomagolópapír füleit a napló körül, hogy semmi
se látszódjék ki alóla, de hogy még biztosabb legyen a rejtek,
kétszer körültekerte a sáljával is, majd a csomagot a táskája
mélyére süllyesztette, az almák, a cékla és a kenyér alá.
Nagyon is szükségesek voltak ezek az óvintézkedések, mert
ha Fred meglátná a naplót, nagyon mérges lenne. Dúlva-fúlva
összeszidná, amiért kérése ellenére Annie elutazott
Münchenbe. És aztán valószínűleg fogná a naplót, és mint
akármelyik értelmes ember, a tűzbe vetné azt, amint eszébe
jut, hogy ő a gondolatait és érzéseit akarná beleírni most,
miután Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, és
lehetetlenné vált a hazautazásuk.
Maga elé emelte a táskáját, és minden oldalról
megszemlélte, hogy megbizonyosodjon, a nagy barnásvörös
téglatestforma nem árulja el magát a külső szemlélőnek. Mert
ha felfedezné, az csak még izgatottabbá és nyugtalanabbá
tenné Fredet, amit Annie képtelen lenne elviselni.
 „Miért? – szegezné neki a kérdést a bátyja. – Miért dacoltál
velem és utaztál Münchenbe, amikor pedig azt mondtam,
hogy az otthonunkhoz a lehető legközelebb kell maradnod –
maradnunk – egész addig, amíg közösen ki nem találjuk, mit
tegyünk?”
Annie gyomra hirtelen elnehezedett, és hányinger
kerülgette, ahogy felötlött benne, hogy Fred majd a fejét fogja
és összevissza túrja a haját, amitől úgy fog kinézni, mint aki
megőrült. Aztán faképnél hagyja őt, és visszatér a számtalan
egyéb problémájához. Még sosem tett rá megjegyzést, de
Annie érezte, hogy bátyja őt hibáztatja, amiért most
mindketten itt ragadtak Németországban, mert akkor is
szembeszállt Fred akaratával, és ideutazott, hogy a
nagyanyjával legyen, miután annak állapota rosszabbra
fordult.
Szegény, odaadó Fred! Mindent elkövetett, hogy védje őt
és gondoskodjon róla, Ómamáról és Violáról is, és talán úgy
látja, hogy a húga hálátlan módon dacolt vele. Ezért kell a
naplót eldugnia, amikor hazaér, amilyen gyorsan csak lehet.
Viszont szentül megfogadta magának, hogy ha tényleg és
igazán csapdába estek – márpedig nagyon úgy tűnt, hogy
minden hazavezető útvonalat elzárták előlük –, akkor ettől
fogva Annie kárpótolni fogja a bátyját – kedves lesz hozzá, főz
neki, mos rá meg a kertet is gondozza, és hangosan felolvas
neki, amit annyira szeretett régebben.
A szerelvény egyik végében a sarokülésen kuporgó nő
fürkészőtekintettel bámulta, a mély ráncok a homlokán
összeszaladtak, amikor Annie hosszasan matatott a naplóval
és a bevásárlótáskájával. Ő igyekezett a legkedvesebb és
legszélesebb mosolyával viszonozni ezt, mire a nő nagy
kegyesen felfelé görbítette a szája mindkét sarkát, mielőtt
elvonta figyelmét egy füsti fecske, amely a vonattal azonos
sebességgel repült az ablak mellett. Egy kisfiú, aki egy
idősebb férfi – bizonyára a nagyapja – mellett ült az ülés
peremén egyensúlyozva, hangosan lelkendezett a látványtól,
és nézte, hogy a madár előbb egy távoli erdő felé fordítja a
fejét, majd mintha benézne a szerelvény ablakán, szemügyre
véve a siralmas hangulatba süppedt utasokat. Hiába intették
többször is hallgatásra, a fiúcska továbbra is kiabálva
kommentálta a madár röptét, mígnem a fecske kétségbeesett
szárnycsapásai ellenére lemaradt a vonattól. A gyerek nem
hagyta abba az izgatott hangoskodást, és megpróbálta
elmondani mindenkinek, milyen csodát látott az imént, az
ablak felé mutogatva és egyik utasról a másikra bámulva,
mintha bolondok lennének, amiért nem osztoznak a látvány
iránti lelkesedésében.
Végül az öreg megragadta a gyerek csuklóját, és pattogó,
erélyes hangon csöndre intette. A fiúcska szeme megtelt
könnyel, de remegő ajkát megzabolázva lehajtotta a fejét, és a
kezét bámulta, mint körülötte a felnőttek.
Az utasokon nyoma sem volt semmiféle háborús
lelkesültségnek, sokkal inkább valami baljós előérzet
telepedett a kupéra, akár egy vastag felhő. Annie is átérezte a
rémületet. Azt várta volna, hogy az utasok fölszegett állal,
egyenes háttal, kihívóan néznek majd körül,
kabáthajtókájukon horogkereszttel. Ehhez képest – és ezt le is
fogja írni, ha lesz hozzá mersze – az emberek vert seregnek
tűntek, pedig ez még csak a háború negyedik napja volt.
Nyakukat behúzták a felhajtott gallérjuk közé, szájukat
összeszorították.
Münchenben is ugyanezt tapasztalta, de az érzelmeket –
vagy inkább azok hiányát – fölerősítette a tömeg nyüzsgése.
Senkin nem látott élénk színű vagy vidám ruhát; mindenki a
szürke, a fekete vagy a barna valamilyen árnyalatát viselte, itt-
ott villant csak ki egy-egy fehér ing. Felhők rohantak át a
szürkésbarna égen, a sok esőtől megereszkedett faágakról
már elkezdtek hullani a levelek. Bár nem tudhatta, de Annie
feltételezte, hogy Angliában is pont így néztek ki az emberek.
Se itt, se ott, se valószínűleg sehol a világon nem voltak
boldogok. Arra gondolt, milyen borzasztó, hogy a csodákkal
teli világban nincs senki, aki most értékelné a sok szépséget.
Mert az embereket nyomasztja és a figyelmüket eltereli egy
újabb ocsmány háború, föl kell függeszteniük az életüket, és
majd csak később lesznek képesek olyan ámulattal nézni a
világra, ahogyan az megérdemli.
 Miközben az ablaknál ülő asszony még mindig korholó
tekintettel nézte a lecsitított kisfiút, Annie a szeme sarkából
újra szemügyre vette a csomagját, és megállapította, hogy
senki nem fogja fölfedezni az alján lapuló naplót. Hazaérve
majd gyorsan kipakolja a zöldségeket a konyhában, aztán
fölszalad a szatyorral a szobájába, és ha Fred kérdőre vonja,
azt mondja, hogy személyes holmik vannak benne, amit el
akar tenni a fiókos szekrényébe. A bátyja van annyira
úriember, hogy nem fogja faggatni. Annie gondolatban vállon
veregette magát, hogy milyen jó a terve, és eltökélte, hogy
sikeresen véghez is viszi, mivel nem kívánta beavatni Fredet
abba, hogy mostantól mindenről, amit lát, hall és tapasztal,
teljes őszinteséggel be akar számolni a naplójában. A tegnapi
bejelentés alapot adott mai engedetlen lépéséhez, mivel
Annie érezte, mennyire szörnyen fontos ez a hír.
Valószerűtlennek és teljességgel hihetetlennek hangzott. A két
nemzet, amelyekhez egyaránt tartozott, amelyeket szeretett
és tisztelt, háborúban áll egymással – megint!
Eltűnődött, hogyan lehetséges ez. A nap ugyanúgy kel föl
és nyugszik le, mint a hadüzenet előtt; a gyepet ugyanolyan
barna foltok tarkítják, mint minden ősszel; a teáskanna
ugyanott áll a tűzhelyen, mint eddig, Ómama éppolyan
magatehetetlenül fekszik az ágyban, mint eddig, immár hét
hónapja. A kutyák ugatnak, a mozdonyok fütyülnek és
tovasuhannak a síneken, a friss kenyér illata is mámorító
maradt. De Annie fejében egy hang azt súgta, hogy bármit is
lát, hall, érez, tapint, bizony visszafordíthatatlanul és
jóvátehetetlenül megváltozott minden.
A hadiállapot bejelentése után Fred elment a templomba.
Aznap Annie volt a soros Ómama mellett, de azt kívánta,
bárcsak fordítva lett volna, mert a bátyja dühödten rontott be a
házba, amikor hazaért.
– Fred! – szólt rá Annie. – Kérlek, higgadj le. Gondolj
Ómamára!
Fred a snapszért nyúlt, pedig még jócskán délelőtt volt, és
egy nagy kupicával töltött magának. Miután felhajtotta,
lenyugodott.
 – Hogy merészelik, Annie? Hogy merik ezt tenni? –
ismételgette.
Annie izzadt tenyerével szoknyája szélét simogatta,
miközben várta, hogy fivére folytassa.
– Nem fogod elhinni, mit mondott Otto tiszteletes! A
templomban, ahol mindenki hallhatta, ráadásul az enyhe
bólogatásokból ítélve látszólag a legtöbben egyet is értettek
vele…
Annie továbbra sem szólalt meg, Fred pedig lassacskán
tényleg megnyugodott. Aztán folytatta azzal, hogy egy kicsit
utánagondolva nem is az bőszítette fel, amit az atya mondott,
hanem ahogyan mondta.
Most már annyira feszítette a kérdés Annie-t, hogy nem
bírta türtőztetni magát.
– Akkor mit is mondott? – kérdezte. – Vagy mit nem
mondott?
– Azt mondta, hogy Anglia hadat üzent Németországnak.
– De hát ez így is van – jegyezte meg Annie.
– Tudom – válaszolt Fred, ismét izgatottá válva. –
Csakhogy azt nem tette hozzá, hogy Angliának nem maradt
más választása, miután már olyan sok esélyt adott
Németországnak, hogy elkerülhesse a krízist, csak békén
kellett volna hagynia Lengyelországot. De nem, Hitler az
invázió mellett döntött, ezért Nagy-Britannia és Franciaország
számára nem maradt más út.
Annie egyetértett a bátyjával, de csodálkozott, hogy Fred
azt gondolta, a tiszteletes másként fogja tálalni a dolgot.
Hiszen egyetlen újság vagy rádió sem tájékoztatta a
németeket, hogy a hazájuk a vétkes. Odafönt nem ezt akarták
elhitetni az emberekkel, de persze legbelül, a szívükben csak
kellett érteniük, hogy mi a valódi helyzet. Vagy talán mégsem
– elképzelhető, hogy csak azt tudják vagy azt akarják tudni,
amivel a hatalom eteti őket.
– Azt se felejtsd el – folytatta Annie –, hogy a Német
Keresztények felsorakoztak a párt mellett!
– Ahogy sok más szervezet is.
Évek óta figyelték a náci őrület terjedését, de maguk miatt
eddig nem aggódtak, hiszen a városban mindenki tudta róluk,
Ó
hogy egyszerre német és brit állampolgárok, bár Ómamához
és az unokatestvéreikhez leginkább csak látogatóba jöttek a
nyári iskolai szünetek alatt. Fred mintha olvasott volna Annie
gondolataiban, lesütött szemmel elfordult.
– Csak a nyári szünetekben – motyogta. – Egész
mostanáig. – Azután olyan széles mozdulatokkal csóválta a
fejét, mint egy szerencsétlen elveszett kölyökkutya. – Most
viszont, ebben a lehető legveszedelmesebb időszakban itt
ragadtunk Németországban – folytatta. – Hihetetlen, hogy
ilyen balszerencsénk legyen!
Eddigi életében Annie mindig is büszkén és jó érzéssel
gondolt a kettős állampolgárságára, hiszen egyformán
szerelmese volt a német és az angol nyelvnek, a germán és
az angolszász kultúrának, történelemnek. Néha talán kicsit
dölyfösen vagy nagyképűen viszonyult ahhoz, hogy mindkét
országot jól ismeri. Mégis mindig úgy gondolta, akárcsak Fred,
hogy a család mindkét ága, az itteni és az ottani barátok, sőt a
hatóságok is elfogadják őket. Beleborzongott a lehetőségbe,
hogy mostantól mindkét országban gyűlöletes, vagy
legalábbis gyanús személyekké válhatnak, ha ugyan nem
voltak máris azok. Ez valóban aggasztotta a testvéreket.
Annie azzal igyekezett elterelni a szót a témáról, hogy
fölvetette, közösen ki kellene dolgozniuk egy tervet, amely
alátámaszthatja a viselkedésüket, a mozgásukat és azt a
történetet, amit a németországi tartózkodásukról mindenkinek
mondani fognak. Fred egyetértett, és megegyeztek, hogy
másnap leülnek, és részletekbe menően kitalálnak mindent,
de addig arra kérte Annie-t, hogy a lehető legközelebb
maradjon a házhoz, és ne beszélgessen sok emberrel. De ő
figyelmen kívül hagyta bátyja kérését, és most, az ulmi
pályaudvarhoz közeledve maga elé képzelte, amint az óráját
nézegetve arra vár, hogy végre nekiülhessenek a feladatnak.
Ahogy kijutott a pályaudvarról, Annie futva tette meg az utat
hazáig.
Lihegve, az oldalában szúró fájdalommal nyitott be a
házba, és várta, hogy bátyja korholással fogadja. De semmit
nem hallott odabentről. Nem valószínű, hogy Fred elment
volna, magára hagyva Ómamát, inkább ott ülhet az ágya
mellett. Annie lerúgta a cipőjét, és lábujjhegyen a konyha felé
indult. Ahogy benyitott, meglátta Fredet, aki fülét a rádióra
tapasztva csigalassúsággal tekerte az állomáskereső gombját,
és próbált elcsípni valami angol nyelvű adást.
– Szervusz, Annie! – szólalt meg Fred hátra sem fordulva.
– Adtam levest Ómamának, de ő téged akar látni.
Annie kipakolta a zöldségeket az asztalra.
– Akkor most fölmegyek hozzá – mondta.
– Ez az átkozott rádió! – csapott egy hatalmasat a
készülékre Fred. Fölállt, és a kredencen álló órára pillantott. –
Hol voltál? – kérdezte, végre a húgára nézve.
Az egy dolog, ha nem mondja meg Frednek, hogy megint
figyelmen kívül hagyta az utasítását, de az egészen más,
hogy ha egy konkrét kérdésre hazudik. Erre nem vitte rá a
lélek, ezért inkább elengedte a füle mellett a kérdést.
– Rostélyost csinálok vacsorára, meg Yorkshire-pudingot –
mondta Annie. Fred szeme elkerekedett, aztán a két öklével
kitörölt belőle egy könnycseppet. Annie sejtette, hogy bátyja a
kedvenc angol étele gondolatától érzékenyült el. Kezét a
karjára tette, aztán folytatta. – Tartalékold a könnycseppjeidet
arra a tragikus eshetőségre, hogy silány lisztből és tojásporból
fogom megpróbálni előállítani mindezt.
Fred elmosolyodott.
– Add csak – szólalt meg. – Hadd vegyem el a szatyrodat.
Annie azonban a háta mögé csapta a táskát.
– Személyes holmik – vágta rá lesütött szemmel. És nem is
hazudott, hiszen a napló nagyon is az ő személyes holmija, és
az is marad. – Fölviszem, és bemegyek Ómamához.
– Persze, persze. Igen. Menj csak! – Fred lehunyt szemmel
bólintott. – Majd akkor ülünk neki a közös dolgunknak, ha
lejössz.
– Igen, persze – felelte Annie, a lépcső fedezéke felé
sietve. – Nem felejtettem el.
Miután elrejtette a naplót a szekrény egyik fiókjában az
alsóneműi alá, Annie megkönnyebbülten fölsóhajtott. Biztos
volt benne, hogy a legjobb rejtekhelyet találta meg, mivel Fred
sosem turkálna a személyes holmijai között, Ómama pedig föl
se tud kelni az ágyból.
Ó
 Lesimítva a haját és a ruháját, átment Ómama szobájába.
Valahányszor benyitott nagyanyja szobájába, fel kellett
vérteznie magát a legrosszabb eshetőségre. Az orvos is
naponta elmondta, hogy készüljenek föl a végre, mivel az
bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Annie azonban nem
tudta, hogyan tudna felkészülni, hogy meg ne szakadjon a
szíve. Az egykor erős és energikus asszony a szemük előtt
vált egyre törékenyebbé és esendőbbé. Néha még azt is alig
lehetett megállapítani, hogy lélegzik-e, ezért közel kellett
osonnia hozzá, és egyik kezét az idős asszony mellkasára
vagy az orra alá tennie, miközben attól rettegett, hogy nem
észlel életjelet.
Most azonban jól láthatóan emelkedett és süllyedt a takaró
Ómama mellén, úgyhogy Annie fölemelte és megcsókolta
nagyanyja kezét, majd visszatette a paplanra.
Az asszony kissé megmozdult, a szemét résnyire nyitotta.
Alig hallható hangja fájdalomtól rekedt volt. – Ó, liebling Annie,
sokan voltak a piacon?
– Nem nagyon, Mama – felelte Annie.
– Fred hozott levest, és beszélt a háborúról. Rémes! –
mondta.
– Igen, rémes. – Annie az ágy mellett álló karszékbe
kuporodott. – De neked nem szabad emiatt aggódnod. Majd
mi aggódunk helyetted is.
– Mit tehetnék egyebet, nekem csak az aggódás maradt.
Oldalra fordítanál, Annie?
A nagymamája fölé hajolva Annie egyik karját annak
dereka alá csúsztatta, a másikat a vállára tette. Tenyere alatt
érezte az idős asszony kiálló csontjait és elsorvadt izmait.
Centiméterről centiméterre igazgatta az öreg testet, ahogy a
Herr doktor mutatta. Végül nagymamája mély sóhajjal
megállapodott az oldalán.
– Elég kényelmes, Mama? Vagy még egy kicsit fordítsalak
magam felé?
– Nem, így jó. Köszönöm, Liebe! Egy-két percre most
lehunyom a szemem.
Persze Annie tudta, hogy ebből inkább órák lesznek, mivel
az idős asszony egy-egy alkalommal csak néhány perc erejéig
volt képes ébren maradni.
Ott ült nagyanyja mellett, és figyelte, ahogy az oldalán
fekszik, kissé összegömbölyödve, mint aki védekezni próbál a
szenvedés és a világ gazsága ellen. Olyan szívesen
beszélgetett volna vele most is, mint oly gyakran tették
régebben. De egy beteg és erőtlen embert nem volna helyes
még tovább terhelnie ezzel. Ómamának csöndre, nyugalomra,
törődésre, türelemre, gondoskodásra és szeretetre volt
szüksége. Ez persze nem akadályozta Annie-t abban, hogy
végiggondolja, mi mindenről szeretne csevegni vele, ha
tehetné.
Vajon mit szólna Ómama, ha elmondaná neki, hogy
aggódik az identitása miatt, meg azért, hogy mostantól miként
tekintenek rá Németországban, ahol élete nagy részében
biztonságban volt és elfogadottnak érezte magát? Meg azon
is aggódik, hogy a britek hogyan néznének rá, ha most ott
lenne? Ijedten kapott levegő után, amikor rádöbbent, hogy őt
és Fredet akár kémkedéssel is megvádolhatják mindkét
országban, vagy ahol épp tartózkodnak, ott azt mondhatják
rájuk, hogy a másik oldal szimpatizánsai. Eddig két hazában is
szilárdan megvethették a lábukat, de számukra ma egyikben
sincs hely, ahol félelemtől reszkető lábukat megvethetnék.
Egyet bizonyosan tudott, hogy nem szeretné, ha őt is azok
közé számítanák, akik a lelkésszel vagy a náci párttal értenek
egyet. Szülőföldjének ezt az arcát örök életében el fogja
utasítani. És nem hagyja, hogy hasson rá az agymosás,
amely szerint az olyan egyszerű, átlagos német emberek,
amilyen Ómama is, lelkesen vállalnak közösséget velük. Az
általa ismert és szeretett németek nem úgy gondolkodnak.
Nem tartoznak a vétkesek közé, és semmi mást nem akarnak,
csak élni a saját életüket.
Apjuk már a nagy háború vége óta rettentően dühös volt
amiatt, ami Németországban történt. Anyjuk halála után akár
át is költöztethette volna őket ide, a saját családja közelébe,
de szerencsére nem tette, mert akkor őket is csapdába ejtette
volna a nácik által uralt életforma és propaganda.
Élénken élt az emlékezetében Apa szégyennel vegyes
döbbenete, amikor fivére, Niklas bácsi azt javasolta – mi több,
erősen ajánlotta –, hogy Annie, aki akkor tizenkét éves volt,
lépjen be a Jungmädelbundba, ahogy az unokatestvérei
tették. Őszinte döbbenettel fogadta az ötletet Fred is, aki a
maga tizenhét évével már éppen mentesült a kötelező
Hitlerjugend-tagságtól.
– Én nem így gondolom – szögezte le ellentmondást nem
tűrő hangon az apa.
– De Franz – győzködte tovább a fivére –, Annaliesének is
jobb, ha önként jelentkezik, mintha besorozzák.
– Elég legyen! – szólt közbe Ómama. – Ez nem történhet
meg! – És gyűrűktől ékes ujjaival határozott nemet intett.
– Nem is fog – nyugtatta meg Apa. – Nem járulnék hozzá,
hogy Annie-t besorozzák. Ha efféle rendeletet hoznának,
azonnal hazaköltöznénk, és soha vissza nem térnénk ide.
Nem sok híja volt, hogy így történjen: 1936 decemberében
már minden 14–18 év közötti fiatalnak kötelező volt belépnie a
náci párt megfelelő ifjúsági tagozataiba. Akkor kiderült, hogy
Annie és Fred nem számítanak tiszta németnek, emiatt nem is
vehette fel őket sem a Jungmädelbund, sem a Hitlerjugend.
Így aztán szerencsére kívülállóként nézték az
unokatestvéreiket, akik kék szoknyában vagy barna ingben,
lábukon vaskos bakancsban masíroztak a gyűlésekre és
onnan haza.
Az Ómama komódján sorakozó fényképeken Annie ezeket
a bizonyos unokatestvéreit is láthatta különböző
életszakaszaikban. Alaposabban megnézte Werner fotóját, aki
hajdan nem volt hajlandó belépni a náci csoportba. A szülei
kérlelték és fenyegették, rimánkodtak neki és próbáltak a
lelkére beszélni, de nem hagyta magát. Reménykedtek benne,
hogy meggondolja magát, amikor a kortársai elkezdték
gúnyolni, vagy amikor az egyik tanára házi feladatként feladott
neki egy fogalmazást azzal a címmel: „Miért nem vagyok a
Hitlerjugend tagja?”. Werner azonban szépen bekezdésekbe
szedte az érveit, átadta a tanárnak a dolgozatot, és
megmakacsolta magát. Freddel mindketten csodálták a
bátorságát. Aztán a szegény fiúval közölték, hogy nem kap
érettségi bizonyítványt, ha nem lép be abba a nyomorult
szervezetbe, s ezzel elesik az egyetemi felvételi
lehetőségétől. Az ő drága apjuk közbelépett, és biztosította
Wernert, hogy elintézi neki, hogy Oxfordban tanulhasson
tovább és odaköltözhet hozzájuk, ezt meghallva azonban az
iskolája visszakozott, és mégis leérettségizhetett az
osztálytársaival együtt. Nem akartak egy kitűnő
építészhallgatót átengedni Nagy-Britanniának, bár Annie
biztosra vette, hogy a Hamburgi Egyetemen folyamatos
megfigyelés alatt tartották az unokatestvérét.
Az apjuk nagyszerűen gondoskodott róluk. Olyan
magabiztos volt, olyan eltökélt, hogy úgy tűnt, gondolkodás
nélkül képes mindig a legjobb döntést hozni. Annie tisztában
volt vele, hogy Fred nagyon-nagyon igyekezett a nyomdokába
lépni, erősnek, elszántnak, szavahihetőnek és megbízhatónak
lenni, de bizony olykor egy villanásnyi rémületet is látott a
bátyja szemében, amit apjukéban soha. Bár lehet, hogy most
látna, ha apjuk itt lenne, és átérezné a helyzetüket.
Most már elég a múltba nézésből, gondolta Annie. Ideje a
jövőjükkel foglalkozni, és minden tőlük telhetőt megtenni, hogy
legyen megfelelő tervük. A tekintete az ajtó felé kalandozott,
amelyen túl ott lapult a vadonatúj naplója, az első bejegyzésre
várva. Sejtette, hogy Fred most nem fogja zavarni, ezért
átsurrant a szobájába, elővette a naplót a fiókból, és visszaült
vele Ómama ágya mellé. Egy darabig rágta a ceruzája végét,
azon morfondírozva, vajon helyesen cselekszik-e. Ha
felfedezik a naplóját, esetleg mind börtönbe kerülnek, még ki
is végezhetik őket. De ahogy apja és Werner ragaszkodott a
meggyőződéséhez, úgy Annie is kötelességének érezte ezt.
Felírta a dátumot az első lapra, majd lejegyezte, hogy Fred
utasítása ellenére elment Münchenbe. Leírta, mit látott a
városban és a vonaton, beszámolt Ómama szenvedéséről, a
németek és az angolok iránt egyformán meglévő
szimpátiájáról, de egyre növekvő félelméről is, hogy mindkét
országban idegennek fogja érezni magát.

Eltökéltem, hogy mostantól a lehető legkevesebb

fejfájást okozom a bátyámnak. Gondozom Ómamát és
rendben tartom a házat, csinálom a vásárlást meg a
főzést. Első lépésként pedig kitalálok egy tervet, amivel
biztonságban lehetünk, és mindjárt elmondom neki, így
leveszem ennek a felelősségét Fred válláról.
Fontos, hogy valahányszor elmegyünk itthonról,
tájékoztassuk egymást, hogy hova készülünk, mikor
érünk haza, és mindig tartsuk is magunkat ehhez. (A mai
nap fényében tudom, hogy ez kicsit ironikusan hangzik,
de mostantól feltétlenül így kell lennie.)
Nyilvánosan úgy kell viselkednünk, mintha
egyetértenénk a jelenlegi renddel. Azt még meg kell
beszélnünk, hogy a gyakorlatban mit is jelentsen ez, de
fel kell készülnünk rá, hogy kifelé rendes nácinak
mutassuk magunkat, még ha a szívünk és az eszünk
szerint határozottan el is utasítjuk a rendszert. Meg kell
tanulnunk azokat a kifejezéseket, amelyek alapján jó és
becsületes németnek tartják az embereket.
Gyakorolnunk és használnunk is kell a karlendítést, Heil
Hitlerrel kell válaszolnunk, ha ránk köszönnek, de
szükség lehet előre köszönnünk. El kell kerülnünk az
ulmi teherautó- és motorgyár, a laktanyák és a raktárak
környékét, ahol biztosan sűrűn fognak járőrözni és
ellenőrizni. Lehetőség szerint kerülnünk kell a
gyűléseket, de egypárra el kell menni, hogy lássanak
bennünket.
Egymás között kiengedhetjük a dühünket,
csalódottságunkat és ellenséges érzéseinket. De mi
legyen, ha arra kérnek, hogy lépjünk be a pártba?
Mindenbe bele kell mennünk, amivel megóvhatjuk a
saját életünket és Ómamáét. Gondolom. De nem vagyok
biztos benne, hogy lesz hozzá gyomrom, ha a helyzet
úgy hozza.
Innentől a tervünk egyre komplikáltabb. Mert a
fentiekkel kapcsolatban hogyan viselkedjünk a tágabb
családon belül? Például azokkal, akik boldogan küldték a
gyerekeiket, a mi unokatestvéreinket a Hitlerjugendbe?
Az a félelmem, hogy vannak közöttük olyanok is, akik
önszántukból léptek be a pártba, és örömmel
jelentenének föl bennünket a hatóságoknál mint másként
gondolkodókat vagy bajkeverőket. Más szóval:
bízhatunk-e egyáltalán valakiben? Valószínűleg nem. És
ebbe bele kell értenem legnagyobb sajnálatomra az ifjú
Walthert is, aki a diplomája megszerzése után átveszi
majd az apja orvosi praxisát. E miatt a kényszer miatt
rettentően dühös vagyok.
Semmi olyasmit nem szabad vásárolnunk, ami alapján
megkérdőjelezhetnék a lojalitásunkat, gondolok itt olyan
könyvekre, újságokra vagy nyomtatott füzetekre,
amelyek nincsenek összhangban a párt ideológiájával.
Rettentő szomorú vagyok, amiért, ha lenne is időm
olvasni, szinte lehetetlen volna beszerezni másfajta
könyvet, mint amiket a nácik engedélyeznek, mivel
mindent elégetnek vagy betiltanak, ami szembemegy a
rendszerükkel. A kedvenceim közül már semmi nem
kapható: se D. H. Lawrence, se Upton Sinclair, James
Joyce, Tolsztoj, de még Hermann Hesse vagy Vicki
Baum se. Ezek már hamuvá lettek. És a hamut szélnek
eresztették, vagy beledöngölték a földbe. Azzal
vigasztalom magam, hogy a zsarátnok belevette magát a
falak és az aszfalt repedéseibe, megtelepedett a fák
gyökerei között, amelyek életerőtől duzzadva táplálják a
világot, melyben élnünk adatott. Ez elég idealista
elképzelés, de ha még igaz is lenne, akkor sem
kárpótolhatna azért a sok tízezer lapnyi gondolatért,
amelyet elhamvasztottak. Szó szerint emlékszem Helen
Keller szavaira, amelyeket akkor Apuka felolvasott
nekünk: „Elégethetitek a könyveimet és Európa legjobb
elméinek a könyveit, de a bennük megfogalmazott
gondolatok milliónyi csatornán áradtak szét, és további
elméket fognak megmozgatni.” Akkor hogy tapsoltunk és
örültünk, nem feltételezve, hogy valaha is ilyen helyzetbe
kerülünk, mint most, amikor nélkülöznünk kell a
szabadságot, hogy azt és akkor olvassunk, amit és
amikor akarunk.
 Ezenkívül vigyáznunk kell az egészségünkre –
megfelelően kell táplálkoznunk, tornáznunk kell,
rendesen kell aludnunk. És egymásra is vigyáznunk kell.

Annie épp becsukta a naplót és letette a háta mögötti

komódra, amikor nagyanyja felriadt.
– Annie? – szólt a nagymamája reszketeg hangon.
– Igen, Ómama, itt vagyok. Szeretnél megint megfordulni?
– Egy kis vizet kérek.
Annie segített a nagymamának felülni, és a szájához
tartotta a poharat. Egyetlen kortyot bírt csak inni, aztán
teljesen kimerülve hátrahanyatlott a párnára.
– Annie… – Az asszony az unokája kezéért nyúlt. – Ugye
tudod, hogy szerettem az anyukádat?
Annie-t meglepte a kérdés. Vajon miért hozza ezt most föl
Ómama? Talán mert Anya angol volt?
– Persze – nyögte ki végül Annie ugyanolyan reszketeg
hangon.
– Olyan volt nekünk, Ópapának és nekem, mintha a saját
lányunk lett volna. A mi angol rózsánk.
– Igen, nagyon szép volt – felelte Annie. – Mindenki
szerette.
Ómama újra elaludt. Annie ezt a pár mondatot is lejegyezte
a naplójába, amit azután visszatett a rejtekhelyére, az
alsóneműi közé. Végül lement a földszintre Fredhez.
Miután a krumplit, a káposztát és a répát előkészítette
főzéshez, Annie elmondta Frednek, hogy megfogalmazta a
tervüket.
– Hol van? – kérdezte a bátyja. – Amíg te főzöl, én
elolvasom.
– Itt. – Annie a homlokát kocogtatta. – Kénytelen leszel
beérni azzal, hogy szóban elmondom.
Fred bekapott egy szelet sárgarépát, és a húgát kezdte
tanulmányozni.
– Miért voltál ma el olyan sokáig? – kérdezte. – Nem
szokott ennyi ideig tartani annak a pár dolognak a beszerzése.
Annie a mosogató felé fordult, és lázasan mosni kezdte a
zöldségeket.
 – Waltherrel találkoztál? – faggatta tovább Fred.
Annie érezte, hogy az arca céklavörös lett, de tudta, hogy a
beszélgetés olyan fordulatot vett, ami eltereli a figyelmet a
valóságról, ezért megfordult, hogy a bátyja is láthassa a
vívódását.
– Nem – rázta a fejét Annie. – Ma nem találkoztam
Waltherrel.
– Az igazat mondod?
– Igen – felelte. – Minden egyes alkalomról tudsz, amikor
beszéltem vele.
– Nagyon szépen kérlek, hogy ez maradjon is így!
– Igen, így lesz – sóhajtott fel Annie. – Még akkor is, ha én
sosem kíváncsiskodom veled és Violával kapcsolatban.
– Ne légy gyerekes! – korholta Fred. – Tudod, hogy a
helyzet egészen más.
Persze hogy tudta, de Annie-t ettől függetlenül bántotta a
dolog.
– Különben is, úgy tudom, Walther visszament az
egyetemre – mondta végül.
– Nem is köszönt el?
Annie megvonta a vállát. Az jutott eszébe, hogy talán ez
volt az első jel, hogy az egész életükben barátként ismert
emberek hátat fordítanak nekik.
– Sajnálom, Annie! – mondta Fred, és tekintete a távolba
révedt. Elhomályosult a szeme, amiből Annie arra
következtetett, hogy bátyja épp Violára gondolt.
Annie elsorolta a saját biztonságuk érdekében kigondolt
lépéseket, Fred pedig mindegyikkel egyetértett, és nagyon
hálás volt, amiért a húga végiggondolta a dolgokat. A
Yorkshire-puding azonban nem sikerült jól, olyan lapos lett,
mint a palacsinta, és ha nem itt lennének és nem olyan időket
élnének, amikor takarékoskodni kell az étellel, bizony nem
ették volna meg.
Ómama nagy nehezen lenyelt egy falat hússzafttal lelocsolt
krumplit, aztán Annie elrendezte őt éjszakára, és maga is
nyugovóra tért. Egy ideig ébren feküdt, és hallgatta, ahogy
odalent a nappaliban Fred fel-alá járkál, mint azt tette a
legtöbb éjszaka. Örült, hogy a naplóját sikerült biztonságba
helyeznie, így a bátyja eggyel kevesebb dolog miatt fog
idegeskedni és nyugtalankodni.
 5
1939. november

Matteónak igaza lett. Hiába volt egyetemi oktató, a

tizennyolcadik századi olasz irodalom tudósa, bekopogtak
hozzá kormánytisztviselők, és közölték, hogy sok ezer hozzá
hasonló külföldivel együtt Man szigetére internálják. Miután
elmondta neki a hírt kollégája, Viola először dühös lett, aztán
elöntötte az együttérzés, és átölelte Matteót, aki végül nem
tudott uralkodni az érzésein.
– Na de – kezdte a férfi kabátjába fúrt arccal –, nincs senki
az egyetemen vagy a tanszéken, vagy a kollégiumban, aki
írhatna nekik, hogy te mennyire… – Kereste a megfelelő szót.
– Mennyire megbízható személy vagy?
Matteo a szemét törölgetve kibontakozott az ölelésből.
Viola látta rajta, hogy nem most először sírta el magát.
– A hatóságok mindenkit kikérdeztek, aki segíthetne. – A
férfi megvonta a vállát, aztán lehorgasztotta a fejét. – Úgy
tűnik, senki nem tehet semmit. Parancsba kaptam, hogy
mennem kell. De legalább nem toloncolnak ki, és nem kell
közelről végignéznem, hogy mit művelnek az én gyönyörű
hazámban Mussolini és az ő fasisztái. – Matteo, ha lehet, még
bánatosabban nézett. – Olyan ez, mint amikor az imádott
feleségedről kiderül, hogy megcsal. Ös szeomlik az alapzat,
amire az egész életedet fölépítetted.
Viola az irodai székébe roskadt. Elképzelte, mennyire
borzasztó lehet ez most neki. És Frednek is. Vajon ha itt
lenne, őt is börtönbe vetnék? Vagy talán már most is egy
hideg és nyirkos cellában, esetleg egy túlzsúfolt, bűzös
táborban rostokol Németországban?
– De ez igazságtalan a brit kormány részéről, hogy
internálnak csak azért, mert olasz vagy!
– Így van – mondta Matteo. – De gondolom, nincs elég
erőforrásuk, hogy minden egyes embert kikérdezzenek az
elköteleződéséről, ezért egy kalap alá vesznek bennünket
mindaddig, amíg ki nem derül, hogy megbízhatóak vagyunk.
Most Violán volt a sor, hogy elsírja magát. Összeszorult
torokkal kezét Matteo kezére tette.
– Elképesztően bátor vagy – jelentette ki.
– Nem, nem vagyok az – suttogta a férfi. – Nagyon, nagyon
meg vagyok ijedve, Vi. Ha imádkozol, imádkozz értem is. Ha
nem szoktál, akkor csak őrizz meg a gondolataidban.
Viola Matteo vállára tette a kezét. Érezte, hogy a férfi
reszket.

Augusztus végén Cambridge-re nyolc bomba hullott. Egy sem

talált el egyetemi épületet. A szóbeszéd azzal magyarázta ezt,
hogy Hitler úgy gondolkodott, ha megkíméli az egyetemi
várost, cserébe az angol gépek is elkerülik a német egyetemi
várost, Heidelberget. Ki tudhatja, mennyi volt ebben az
igazság? Viola azon tűnődött, vajon az illetékes hatóságok
miként szerezhettek elegendő információt ahhoz, hogy erre a
következtetésre jussanak. Úgy okoskodott Lilliannek, hogy ha
igaz a szóbeszéd, akkor a brit kormánynak legalább olyan
szintű tárgyalásokat kell folytatnia a német szervekkel, hogy
abból megítélhessék, a háború bizonyos vonatkozásai
tekintetében hol és milyen alkukat, egyezségeket tud kötni a
két hatalom. Emlékeztette rá a barátnőjét, hogy a sörözőben a
hadüzenet napján ezt a lehetőséget mind elvetették. De ha így
van, akkor a háború tulajdonképpen olyan, mint egy játék.
Lillian egyetértett, szerinte az egész egy nagy stratégiai
játék, a nagyközönségnek pedig valójában nagyon keveset
mondanak el a taktikáról, manőverekről és lehetséges
kimenetről.
Ugyanakkor a bombázás egyáltalán nem volt játék azoknak
a szerencsétleneknek, akiknek az otthonát találat érte. Viola
belegondolt a nyarat a bentlakásos Leys Iskolában töltő
fiúknak a rémületébe is, akik meghallották, hogy a
biztonságos menedéknek tartott épülettől pár száz méterre
egy fel nem robbant bomba hullott a mezőre. A gondolat
mosolyt csalt az arcára, mert bizony az ő öcsikéit a félelemnél
is nagyobb kíváncsiság kerítette volna hatalmába, és
bizonyára bármilyen kerítésen, akár kettőn is hajlandók lettek
volna titokban átmászni, hogy közelebbről megnézhessék
maguknak a bombát. Testvérei és a legtöbb iskolatársuk
csodálattal és irigykedve nézte az egyenruhásokat, akik alig
pár évvel voltak idősebbek náluk, és már nagyon várták, hogy
csatlakozhassanak hozzájuk. Viola beleremegett a
gondolatba. Mire elérik a korhatárt, addigra vége lesz az
egésznek – biztatta magát. – Muszáj, hogy vége legyen. Fred
és Annie is hazajönnek, és egy tökéletes, végtelen hosszúra
nyúló nyári napon mind együtt leszünk otthon a kertben.
Amikor Viola a hírekben a bombázások egyetlen
cambridge-i áldozatáról hallott, nem is annyira a halála miatt
érzett együtt a férfivel, hanem azért, mert magányosan és
elszigetelten kellett szembenéznie a pusztulással. Még
napokkal a hír után is sokszor jutott eszébe, és azon tűnődött,
vajon egyedül élt-e a házban, vagy a családja épp nem volt
otthon a bombázáskor, esetleg otthon voltak, csak
szerencsésen túlélték a támadást.
Közben azt mondogatta magának, hogy legyen bármilyen
összeesküvés vagy asztal alatt kötött egyezség Németország
és Nagy-Britannia között, egy biztos: Cambridge az ország
többi részéhez viszonyítva kevesebb csapást szenvedett el.
Mama és Papa többször is kifejezésre juttatták, mennyire
örülnek, hogy a lányuk London káoszától kellően távol,
biztonságban van. Viola megírta nekik, hogy amikor a Cam
partján biciklizik, vagy a tanszék épülete felé sétál, meg-
megcsapja az érzés, hogy ez a egyetemi elefántcsonttorony
mennyire igyekszik fenntartani és megóvni a kultúráját és a
hagyományait, de hogy ez meddig mehet így, arról fogalma
sincs. Persze helyes, hogy így van, gondolta Viola, hiszen
amikor majd vége lesz ennek az egésznek, ahhoz, hogy az
ország talpra állhasson, szükség lesz orvosokra, jogászokra,
mérnökökre, politikusokra, állatorvosokra és költőkre is.
Lillian is ilyesmit mondott George-nak meg neki, amikor
múltkor a Whimben vacsoráztak:
– És különben is, miért harcolunk, ha nem a
hagyományaink és az életformánk megőrzéséért? Ebbe pedig
beletartoznak az egyetemeink is.
 – Erre igyunk! – lelkesedett George, aki úgy csapkodta az
asztalt, hogy az evőeszközök ugráltak rajta.
A pincérnő kihozta az ételeket, Violának és George-nak
egy-egy pásztorpitét, Lilliannek csirkehúslevest. A forró
ételgőz az arcukba csapott, George szemüvege be is
párásodott tőle, de egyikük sem látott sietve az ételhez.
– Csak nekem tűnik úgy, vagy szerintetek is kisebbek lettek
az adagok? – kérdezte George nagyot sóhajtva.
– Igen, nekem is feltűnt – bólogatott Viola.
– Ráadásul minden valahogy… nem is tudom… szürkébb?
– mondta Lillian kedvetlenül, és a barátaira nézett
megerősítésért.
– Bizonyára életbe lépett itt is a fejadagrendszer –
állapította meg George. Végül csak kezébe vette a kést és a
villát, s beletúrt a szaftos darált húst és zöldségeket borító,
ropogós burgonyapüré-paplanba.
– Na, lássuk! – szólalt meg nevetve Lillian, és kanalazni
kezdett.
Viola felnevetett.
– Mi az, már nem is kívánunk jó étvágyat?
– Nos, drága hölgyeim, mivel a korlátozások bevezetése
nyomán az ételekből elsőként a jót kell nélkülöznünk, már
nem – replikázott George.
Ezután csöndben falatoztak. George odabiccentett pár
ismerősének, Viola pedig újabb csésze teát kért a pincérnőtől
mindhármuknak. Az étterem ablakait átláthatatlan pára vonta
be.
– Kérjünk édességet is, vagy egyenesen irány a söröző? –
kérdezte Lillian.
– Hát, múltkor az ebédlőnkben kipróbáltam a
cukkinilekváros tortát. Kegyetlen rossz volt – jelentette ki
George. – Mellettem egy srác úgy minősítette, hogy „az
emberiség történetének legundorítóbb kajája”. Szerintem jobb,
ha maradunk az alkoholnál.
Viola hátravetette magát a székben, úgy kacagott.
– Én beszéltem valakivel, aki mondta, hogy náluk a
kollégiumban vagy vesés omlett van, vagy főtt borjúfej
vinaigrette mártással.
 – Uhh! – Lillian megborzongott. – Ez még annál a tojásos
krokettnél is borzalmasabban hangzik, amit múltkor
megpróbáltam legyűrni.
– Ha igazán éhes lennél, akkor annak is örülnél – szúrta
közbe George.
– Szerintem ott még nem tartunk, George.
– Szerencse, hogy a kollégiumokban még tartanak
beszélgetős vacsorákat – mondta Viola. – A tápiókapudingtól
eltekintve csodálatos alkalmak ezek.
George közelebb hajolt hozzájuk, és suttogóra fogta a
hangját.
– Úgy tűnik, az élelmezésügyi minisztérium mindenféle
utasításokat küld az összes egyetemnek. Részletesen
szabályozzák az ellátmányunkat mind mennyiségileg, mind az
összetevőket illetően. De a kollégiumok pincéi szerintem
feneketlenül mélyek. – Elhallgatott, és a válla fölött
hátrapillantott, mielőtt folytatta. – Több kell egy háborúnál
ahhoz, hogy a fejesek lemondjanak a bőséges szaftról, amit
ők és a kutyuskáik a vacsorájukra locsolhatnak.
George intett, hogy fizetne, és amikor a pincérnő elé tette a
számlát, odafirkantotta a nevét a cetlire, megkérve a nőt, hogy
írják a többihez.
– Kár, hogy nem mehetünk gyakrabban a beszélgetős
vacsikra, Vi – sóhajtotta Lillian.
– Az én vendégeimként jöhettek, tudjátok – szólalt meg
George. – De sajnos legfeljebb havonta egyszer tudlak
meghívni benneteket.
– Ezért nagyon hálásak vagyunk, George. Köszönjük!
George fölsegítette Lillian kabátját, azután Violáét is, majd
az ajtónál előreengedte őket.
Amint elindultak a csatornaparti Anchor söröző felé, Lillian
és George élénk beszélgetésbe kezdett. Viola kissé le is
maradt tőlük, de nemcsak a távolság miatt érezte kirekesztve
magát, hanem mert láthatóan meghitten csevegtek. Tudta,
hogy nem szándékosan hagyták ki őt, viszont az utóbbi
időben egyre sűrűbben tapasztalta ezt, s már azon tűnődött,
vajon a két barátja között valami mélyebb kapcsolat szövődik-
e éppen, amit talán még maguk sem tudatosítottak, vagy ha
igen, egyelőre megtartják maguknak. Bár igazság szerint
Lilliannel nemigen volt titkuk egymás előtt.
Viola az eget és az egyetemi épületek fölött az elsötétítés
miatt baljóslatúan kavargó ködöt kémlelte. Megpróbált
visszagondolni, hogy annak idején vajon ő és Fred akaratlanul
is kirekesztette-e akár Lilliant és George-ot, akár a barátaik
közül másokat, amikor még annyira sülve-főve együtt voltak.
Némi szégyenkezéssel idézett föl egy estét, amikor Freddel és
Lilliannel hármasban mentek koncertre. A szünetben ők ketten
szorosan egymás mellett állva belefeledkeztek aznapi
történéseik ecsetelésébe, és egy ideig egyikük sem szólt
Lillianhez, aki italával a kezében feszengett és elveszettnek
látszott. Ezt felismerve Viola persze bevonta Lilliant is a
beszélgetésbe, de nyilván nem ez volt az egyetlen alkalom,
amikor nagy boldogságában nem figyelt a barátaira.
De az akkori helyzet egészen más volt. A sors még egyikük
mellől sem rabolta el a párját, neki viszont most úgy fájt Fred
távolléte, mintha vérző seb maradt volna azon a helyen, ahol
össze voltak nőve. Nagyon igyekezett, hogy ne akaszkodjon
rá a barátaira, tőlük várva, hogy eltereljék a figyelmét, de
tudta, hogy azért mégiscsak szüksége van a társaságukra. És
persze azzal is tisztában volt, hogy nem mindig örömteli
számukra a vele töltött idő. Viola figyelme gyakran
elkalandozott, vagy sokkal kevésbé tűnt magabiztosnak, mint
korábban Fred oldalán, és emiatt a társaság talán túlságosan
is sokat aggódott érte.
Egy harsány kacajt követően Lillian hátrafordult.
– Minden oké, Vi?
Viola bólintott.
– Csak lassan megyek a macskaköveken. Ha kibicsaklik a
bokám, nem fogom tudni megverni teniszben az öcséimet.
Lillian megvárta, hogy Viola utolérje őket, aztán kart karba
öltve mentek tovább.
Az Anchornál George megint csak tartotta számukra az
ajtót, amíg bementek. Mint egy hűséges kutyus. Találtak egy
üres asztalt, aztán a fiú azonnal a pulthoz ment, hogy
megrendelje a szokásos italaikat.
– Hogy van a két gézengúz? – érdeklődött Lillian.
 – Túl gyorsan nőnek – mondta Viola. – De ezzel együtt nem
lettek sokkal érettebbek, mivel alig várják, hogy egyenruhába
bújhassanak és beszállhassanak a csihipuhiba. Azt hiszik,
lemaradnak valamiről. – Fölpillantva észrevette, hogy George
az egyik bárszéken fél fenékkel ülve, lábát a szék
keresztrúdján megtámasztva őket nézi. Pontosabban csak
hitte, hogy őket nézi, valójában Lilliant bámulta, aki
visszamosolygott rá, amint tekintetük összeakadt.
– Lil – súgta oda Viola a barátnőjének. – Te és George…?
Lillian kérdőn bámult rá.
– Tudod…
– Mit tudok? – kérdezte Lillian értetlenül, formás barna
szemöldökét felvonva.
– Hát, hogy van köztetek valami? – feszegette tovább Viola.
– Romantikus szálak? – Lehalkította a hangját. – Szerelem?
Lillian szeme elkerekedett.
– A jó öreg George és én? – A fejét rázta. – Mi a fenéből
gondoltad?
George letette az italokat az asztalra, majd a Lillian melletti
üres székre ült le. És amikor előhalászta a cigarettáját, először
Lilliant kínálta meg, utána fordult csak Violához. Bizony –
gondolta Viola –, a jó öreg George és te. Na, majd meglátjuk!
Beszélgettek. Szóba került Coventry rettenetes
bombázása, Magyarország csatlakozása a
tengelyhatalmakhoz, Matteo internálása, George
szakdolgozata Shakespeare és a háború témájában. George
megkérdezte, hogy nem kapott-e Viola híreket Fredről. Nem,
nem kapott. De azonnal tudatná velük, ha kapna. Hangosan
kiabálva, a levelet a feje fölött lóbálva futna ki az utcára, hogy
mindenki megtudja, ha ilyen csodálatos dolog történne.
– Pedig én minden másnap írok neki – tette hozzá Viola. –
Mindenfélét megírok, amiről úgy gondolom, hogy még nem
lesz bajom belőle.
George bólogatott.
– Én is szoktam írni neki – mondta. – Persze nem olyan
gyakran, mint te, de hébe-korba igen.
Viola szíve nagyot dobbant, annyira hálás volt George-nak
ezért.
 – Köszönöm – mondta. – Ez nagyon kedves tőled.
George hárítólag megvonta a vállát, mintha semmiség
lenne egy ilyen baráti gesztus.
– Nos, a jó embernek más nézőpontot is meg kell ismernie.
Tudod, egy másik pasi véleményét.
Viola megpaskolta George durva szövésű felöltőjének ujját.
– Fred rettentően értékelni fogja, kedves George!
Kinyílt az ajtó, és egy széllökés kíséretében belépett
Amanda, aki a nyirkos és hideg idő ellenére most is olyan
csinos és elegáns volt, mint mindig. Alaposan lerázta az
esernyőjéről a vizet, majd az ajtó melletti tárolóba állította a
többi mellé.
Amint meglátta őket, mutatóujjával egy közelükben álló
üres szék felé bökött, elmutogatva a kérdést, hogy
csatlakozhat-e hozzájuk. Mind bólogattak, és intettek neki,
hogy jöjjön az asztalukhoz. Amanda egyenes derékkal ült le,
majd a lábát keresztbe vetette.
– Gondoltam, hogy itt talállak benneteket – kezdte,
mindegyikükre külön rámosolyogva. – Örülök, hogy
találkoztunk!
– Mi is – felelte Viola.
George és Lillian is biccentett.
– Hozhatok neked egy italt – ajánlotta George.
– Kösz, nem, George – mondta Amanda a fejét ingatva.
Fényes gesztenyebarna hajkoronája hullámzó tengerként
csapkodta a két orcáját. – Majd én hívlak meg benneteket egy
búcsúkörre.
– Búcsúkörre? – ismételte a szót Lillian. – Ezt meg hogy
érted?
Amanda hátradőlt a székben, és meglehetősen önelégült
képet vágott.
– Nos, eltartott egy ideig, de végül elhatározásra jutottam –
kezdte, és az asztalra támasztotta a két alkarját.
– Hűha! Mesélj! – nógatta Viola egészen közel hajolva
Amanda arcához.
– Úgy határoztam… – mondta, és tekintetét körbehordozta
az asztalnál ülőkön, a drámai hatás kedvéért hosszúra nyújtva
a szünetet –, hogy átcuccolok Londonba, és kiveszem a
részem a dolgokból. Mint fordító és tolmács. – Ismét kihúzta a
derekát, az arcára leplezetlenül fennhéjázó kifejezés ült.
Viola hátravetette magát a széken. El kellett ismernie, hogy
nemes cselekedet ez Amanda részéről.
– Gratulálok! – mondta. – Biztosan tárt karokkal fognak
várni. Mintha páran már vállalkoztak volna ugyanerre, nemde?
Amanda bólintott.
– Igen, minden nyelvi csoportból többen is Londonba
mentek már ugyanezzel a céllal, és egy lányiskolában tanító
barátnőm szintén. Ti nem gondolkodtatok még effélén?
Az asztalnál ülők hallgattak. Viola gyakorlatilag olvasott a
többiek gondolataiban, s azok megegyeztek azzal, ami az ő
fejében járt. Nyilvánvalóan ez a helyes, de a végső döntést
meghozni nem olyan könnyű.
– Nekem megfordult a fejemben – szólalt meg Lillian. – Két
francia tanársegéd már múlt héten Londonba utazott.
Csakhogy ezzel összesen ketten maradtunk a tanszéken.
– Vi? – fordult Amanda Violához, s barna szemeivel
áthatóan nézte, mintha azzal vádolná, hogy nincs benne kellő
hazafias érzület. – Nálad kevesen beszélnek jobban németül,
s a kormánynak bizonyára szüksége van ilyen emberekre.
Viola fészkelődött a székében. Érezte, hogy az ajka fölött
és a hóna alatt izzadságcseppek gyűlnek.
– Én is gondolkozom rajta – préselte ki végül magából a
választ. Csakhogy annyi tényezőt kellett mérlegelnie, amelyek
közül nem épp az utolsó, hogy mennyire nehezére esne itt
hagyni azt a helyet, ahol Freddel találkozott, ahol egymásba
szerettek. Az ismerős utcákon feltűnő fantomként vagy
vigasztaló álmaiban a biztonságot és a nyugalmat jelentette
számára. Talán valamikor beszél majd erről Lilliannek, de itt
és most, a sörözőben eszében sincs feltárni az érzéseit,
legkevésbé Amanda előtt, aki percről percre mind önhittebb
ábrázattal ült közöttük.
George, a megtestesült lovagiasság nyilván megérezte,
milyen kényelmetlenül érzi magát Viola, ezért közbeszólt.
– Na, az az egy biztos, hogy rám nincs szüksége a
kormánynak. Mire mennének a jelen helyzetben
Shakespeare-rel? De én is fontolgatom, hogy szolgálatra
jelentkezem. Reményeim szerint irodai munkára.
Ezután viszonylag komor hangulatban megitták az utolsó
kört, majd elköszöntek Amandától, akinek sok szerencsét
kívántak. George hazakísérte Violát és Lilliant picike
lakásukhoz, majd a St. John’s College felé vette az irányt.
Otthon begyújtottak a kandallóba, és főztek egy kanna teát.
Lillian szinte azonnal föltette a kérdést barátnőjének, mi a
véleménye arról, hogy Amanda példáját követve föladják
Cambridge-et, és Londonban háborús szolgálatot vállaljanak.
– Te gondoltál ilyesmire? Mert én bizony igen.
Viola lábát felhúzva befészkelte magát egy karszékbe, és a
teáját fújogatta.
– Kicsit gondolkodtam rajta, de aztán elvetettem, mert
szerintem az is fontos, amit itt csinálunk.
– Értem, mire gondolsz – bólintott Lillian. – De vajon
ugyanannyira fontos?
– Hosszú távon igen. Rövid távon természetesen nem.
– Az azonnali krízishelyzet számít, nem?
Viola kénytelen volt elismerni, hogy így van.
– De nekem Mamára és Papára is gondolnom kell, hogy
mekkora megkönnyebbülés számukra a tudat, hogy én
viszonylag biztonságban vagyok itt.
– Mesebeszéd! – Lillian letette a csészéjét a földre, majd
előhalászott egy pakli cigarettát a táskájából. – A szüleid
hamar hozzászoknának a gondolathoz, és meg merem
kockáztatni, hogy a félelmeiket felülírná a lányuk miatt érzett
büszkeség. És ki mondta, hogy Cambridge-re holnap nem
hullik több bomba, mint amennyit London kapott a háború
kezdete óta összesen?
– Lil! – Viola fejében szöget ütött egy gondolat, amitől
fölegyenesedett ültében. – Te eldöntötted, hogy Londonba
mész? Mert nekem nagyon úgy hangzik.
Lillian nagyot szívott a cigarettájából, benn tartotta egy
ideig, majd lassan a mennyezet felé fújta a füstöt. Megrázta a
fejét.
– Még nem egészen, Vi. De nagyon komolyan fontolgatom.
– A szeme sarkából a barátnőjére sandított. – És szerintem
neked is ezt kellene tenned.
Viola halovány mosolyt erőltetett az arcára.
– Elmondhatok még valamit neked, Lil? De kérlek, ne ítélj
el a bolondságomért!
– Ha az alapján ítélnénk meg egymást, ki milyen
ostobaságot mondott már – kuncogott Lillian –, akkor nem
maradtunk volna ilyen jó barátnők!
Viola is felnevetett, majd bevallotta, azért húzódozik attól,
hogy elhagyja Cambridge-et, mert itt érzi Fred jelenlétét – ott
vár rá minden utcasarkon, foglalja a helyét a sörözőben,
segítségét kéri a könyvtárban, szembesétál vele a folyóparton.
Lillian nem mondta, hogy ostobaságokat beszél, bár Viola
bolondnak érezte magát, ahogy kimondta mindezt.
– Tudom, milyen sokat jelent neked Cambridge – szólalt
meg végül Lillian. – Itt mindenhez Fred kötődik. De ne feledd,
ő pont úgy nincs a városban, ahogy Londonban sem lesz. –
Finoman Viola mellkasára bökött, a szíve fölött, amitől a pici
gyűrű a bőrébe nyomódott. – Viszont itt mindig veled lesz.

Néhány napra rá Lillian bejelentette, meghozta a döntést,

hogy Londonba költözik, és George is szolgálatra jelentkezett.
Viola azonban továbbra is az eshetőségeket mérlegelve
tépelődött.
Pearson udvarias üzenetben tudatta, hogy a kollégium
határozata szerint Fred már elég hosszú ideje távol van, ezért
a lakrészét ki kell üríteni, mert egy másik diáknak adják a
helyét. Viola soha nem járt Fred szobájában, ami nevetséges,
az egyetem ósdi szabályzata szerint ugyanis a férfiak
magánlakrészükben nem fogadhattak hölgyeket. Hányszor
pufogtak Lilliannel, hogy milyen abszurd egy szabály ez, de
még ennél is nevetségesebb, hogy nők nem szerezhetnek
egyetemi diplomát! Mintha ők nem tudnának éppolyan
elmélyülten olvasni, kutatni és írni, mint a férfiak… A fentiek
miatt Viola csupán elképzelhette a helyiségeket, amelyekben
Fred lakott: meghitt és kényelmes szobákra gondolt tele
könyvekkel, lámpákkal, papírlapokkal, teáscsészékkel,
whiskysüvegekkel és kétszersültcsomagokkal; az ajtó mögötti
fogason pedig a kollégiumi talárja és doktori kámzsája.
 Miután Pearson kinyitotta neki az ajtót, majd visszabaktatott
a portásfülkébe, Viola belépett. Minden úgy volt, ahogy
gondolta, csak épp kicsit más elrendezésben. Ha eddig nem
hitte volna, hogy Fred szándéka az volt, hogy biztosan
visszatér hozzá Cambridge-be, akkor a lakrészének állapota,
az, ahogy a személyes tárgyait itt hagyta, meggyőzte erről. Az
ágyon könyv hevert, címlappal lefelé; a szennyes egy zsákban
várta, hogy mosni vigye a takarító; mandzsettagombok egy
polcon; a konyhapulton egy csésze mellett nyitott dobozból
illatos teafű szóródott ki; az asztalkán vegytisztító-cédula; a
padlón zsirardi-kalap; bontatlan borítékok. Bizsergés futott
végig a gerincén, Fred mindenben ott volt, s ez az intimitás és
a kötődés érzésével töltötte el Violát.
Egymagában töltötte a délutánt a kollégiumban, könnytől
fátyolos szemekkel nézte át Fred minden holmiját. Miközben
ruháit szépen összehajtogatva bőrönbe pakolta, körbelengte a
férfi illata, amitől Viola egy idő után térdre rogyott, és halkan
Fred nevét suttogta. Eszébe jutott, mikor viselte a lenvászon
öltönyét, fölidéződött benne az érzés, ahogy ujjai hegyével
végigsimította szerelmének karját; a szederszedés, amikor
elszakadt a pamutnadrágja és ő megvarrta; a kollégiumi
nyakkendő láttán visszagondolt a napra, amikor feleségül
kérte. A rárohanó emlékek súlya fojtogatta, ezért felpattant és
kinyitotta az ablakot, hogy mélyen beszívja a hűs őszi levegőt.
Fred könyveit és papírjait nem akarta bolygatni, mert tudta,
mennyire fontos számára a doktori dolgozata. Azért
beleolvasott az asztalon heverő papírhalom legfelső lapjának
soraiba. A tinta régen megszáradt a lap közepén félbeszakadt
íráson. Fred mindig megkérte, hogy fésülje át a dolgozatait és
cikkeit, ne maradjon betűhiba bennük, és segített neki
rendszerezni, szerkeszteni a nagy művet, úgyhogy most is
automatikusan nyúlt a töltőtollért, amely úgy hevert az
asztalon, mintha arra várna, hogy egy-két napon belül ismét
használatba veszik. Nem tudhatta, és persze Viola sem, mikor
érezheti ismét a gazdájának az érintését. A tollat az egyetemi
irományokkal együtt egy dobozba rakta, de a szakdolgozat
lapjait összefogva a táskájába süllyesztette. A könyvek, az
ingek, a teafilterek pótolhatók, de Fred biztosan hálás lesz,
hogy vigyáz a doktori disszertációjára, így majd nem kell
elölről kezdenie az egészet.
Mikor már kiürítették a helyiségeket, Viola megállt az
ajtóban, és emlékezetébe véste a lakrész alaprajzát, az
ablakon ferdén betűző napsugarak látványát, az írópult
magasságát, a hamutartót és a papírnehezéket, az öreg,
hézagos parkettán ferdén álló könyvszekrényeket, Fred
életterének avíttas szagát. Nem mintha képes lenne valaha is
elfelejteni. Szipogva megtörölgette a szeme alját, majd
bezárta maga mögött az ajtót.

Viola időnként benézett Pearsonhoz egy kis csevegésre. Az

öreg kapus egy csésze tea mellett elmesélte neki, hogy Fred
lakrészébe, vagyis a B12-be mostanra egy fizikus
doktorandusz költözött be, aki a többi természettudományi és
mérnökhallgatóhoz hasonlóan engedélyt kapott, hogy két év
alatt megszerezze az alapdiplomát. Azután pedig tárt karokkal
várja a hadsereg, hogy felhasználja őt is, a megszerzett
tudását is.
– A bölcsészkari diákok már egy év alatt diplomát
kaphatnak – mondta Pearson hitetlenkedve. – El tudja ezt
képzelni, kisasszony? A dolgok bizony változnak errefelé –
tette hozzá –, ahogy mindenütt.
Viola hallott róla, hogy ráadásul a kollégium északi szárnyát
teljes egészében olyan fiatalemberek lakják, akik már
csatlakoztak a légierőhöz, a haditengerészethez vagy a
műszaki hadtesthez, és most úgynevezett rövidített kurzuson
vesznek részt, amelynek a tanrendjét a hadvezetés határozta
meg, kifejezetten háborús szempontok szerint. Ugyanakkor jó
érzés volt ránézni a sok egyenruhásra, azokra a jókedvű
fiatalokra, akik egyelőre kiélvezik mindazt, amit a kollégiumi
élet kínál – tenisz, evezés, futás, vitaklub, zene, rögbi. Vajon ki
ne szeretne hat felhőtlen hónapot eltölteni itt, mielőtt
belevetné magát a háború tűzviharába?
– Észrevette, hogy az épület elől eltűnt a vaskerítés? –
kérdezte Pearson, miközben a két csészét a mosogatóhoz
vitte.
Viola biccentett.
 – Nehéz lenne nem észrevenni – felelte. – Lehet tudni,
hova lett?
– Fogalmam sincs – mondta a kapus. – Valamelyik
minisztériummal ment a huzavona, talán a rekvirálási és
építésivel, azt hiszem. A kollégium nem akarta engedni, de
aztán... – Elhallgatott, és megvonta a vállát.
– Tudom, tudom – mondta Viola olyan hangsúllyal, mintha
egy kisgyereket vigasztalna, aki elhagyta a kedvenc alvókáját.
– De a virágágyások helyett nagyon jó ötlet a zöldségkert,
nem gondolja?
– Ahogy mondja – derült föl Pearson arca. – Sokkal
hasznosabb. Nincs is jobb egy tányér frissen szedett
kelbimbónál vagy egy fej szép karfiolnál!
Ez volt az utolsó alkalom, amikor együtt teázott Pearsonnal,
mert a következő héten az öreg kapus bejelentette, hogy
nyugdíjba vonul.
– Több időt leszek az unokákkal, kisasszony – mondta. –
És kapirgálok a kiskertemben.
– Nagyon jól hangzik – helyeselt Viola. – Sok szerencsét!

Az apró lakás úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig
rajta. Lillian holmijai szanaszét hevertek, miközben csomagolt
a Londonba költözésre készülve. Violának minden
hazatéréskor könyvkupacokon, teáscsészéken, vázákon,
faliképeken és dobozokon kellett átverekednie magát. Lillian
nap mint nap újabb kísérletet tett, hogy meggyőzze barátnőjét,
költözzön vele együtt a fővárosba. Legtöbbször rózsás képet
igyekezett festeni arról, milyen remekül éreznék magukat
együtt.
– Ott is bérelhetnénk közösen lakást – mondta. – Gondold
el, milyen klassz lenne!
– Igen, az lenne – hagyta rá Viola. – De abba
belegondoltál, hogy Londonban sokkal-sokkal ijesztőbb az
élet? Bombázások, gázvezeték-robbanás, tűz, menedéket
keresők tömege a metróállomásokon…
– Igen, Vi, gondoltam erre. – Lillian kihúzta magát, és
fölszegte az állát. – De úgy érzem, ennyit érdemes vállalni
azért, hogy valami hasznosat tegyek.
 – Ezt az öreg holmit elviszed? – Viola maga elé tartotta
barátnője kopott, barna házi kardigánját.
– A tied – rázta a fejét Lillian. – Ha kéred. De ha te is jönnél
velem – tette hozzá –, továbbra is felváltva használhatnánk.
Lillian reménykedő arckifejezését látva Viola felsóhajtott.
– Egyelőre még csak azt döntöttem el, hogy a karácsonyi
szünetet arra szánom otthon, hogy elhatározásra jussak.
Lillian lassan bólintott, és többet nem beszéltek a dologról.

Eljött az ünnep, és gyorsan el is múlt. Szakácsuk elképesztőt

alkotott a fejadagokból karácsony napjára, 26-ára pedig hideg
büfévacsorát készített, hogy a napot maga is a családjával
tölthesse. Szegénynek nem lesz igazán boldog a nap, hiszen
mint Viola értesült róla, az ő fia is bevonult.
Robert és David egyfolytában a háborús eseményekről
beszéltek, egyetlen hadijelentést el nem szalasztottak
meghallgatni a rádióban vagy elolvasni az újságban.
Természetesen Papa is csatlakozott hozzájuk, ő is izgatottan
várta az újabb és újabb fejleményeket. Mama ilyenkor erősen
figyelt, de mindahányszor megkérte őket, hogy legalább az
étkezések során, akár csak egy fogás idejére másról is essen
szó, mert a harchelyzet vég nélküli taglalása nem tesz jót az
emésztésnek. Viola akárhogy is próbálkozott, nem tudta
öccseiből ugyanazt a lelkesedést kicsiholni, mint ahogy
korábban beszéltek a teniszről vagy bármilyen más sportról. A
fiúk megköszönték a hófehér teniszzoknit, amit tőle kaptak
ajándékba, de a szék támláján hagyták, és végül Abigail vitte
be a szobájukba.
A Cotswolds-vidéki előkelőségek számára szülei most is
megrendezték a szokásos újévköszöntő partit, bár
visszafogottabb formában. A vidám muzsika helyett lehangoló
és érdektelen háttérzenével, az asztalon egyszerű, bár
bőséges hidegtállal, a tánc helyett sétálgatással és
csevegéssel. Éjfélkor egymás kezét fogva elénekelték az
édesbús Auld Lang Syne-t, a távozó vendégektől pedig szebb
új évet kívánva köszöntek el.
Az ünnepek idejére Mama több társasági látogatást is
szervezett, amelyekre kérte, hogy Viola is elkísérje, vagy
otthon üljön ő is a hölgyek közé és csevegjen velük a vidéki
élet bonyodalmairól meg arról, hogy kinek a fia melyik
alakulathoz vonult be önkéntesnek, kinek a lánya milyen
háborús feladatot vállalt.
Az egyik ilyen alkalommal, amikor Viola négy, évek óta, de
csak felszínesen ismert hölgy társaságában ücsörögött, a
figyelem váratlanul az ő személyére terelődött. Érezte a
pillanatot, amikor Mrs. Bishop tekintete elveszítette lágyságát,
szúrós szemmel felé fordult, negédes hangja
megkeményedett.
– És hogy telik a háború Cambridge kifinomult légkörében?
– kérdezte Violától fejét félrebillentve, és olyan arckifejezést
öltött, mint aki rettentően érdeklődik.
Viola letette a kistányérra a süteményesvillát, nyelvével
letakarította a fogáról a mignon cukormázát. Dühítette, hogy
hirtelen minden tekintet rá szegeződött, és bele is pirult.
– Nagyjából ugyanúgy folynak ott is a dolgok, mint itt –
felelte, remélve, hogy Mrs. Bishop és a többiek is megértik a
célzását, hogy őket sem érintette olyan súlyosan a háború.
– De… – hordozta körbe a tekintetét Mrs. Bishop,
megvárva, amíg mindenki rá nézett. – Kedveském, te mit is
csinálsz pontosan? Úgy értem, a háborús erőfeszítések
támogatására. Bizonyára már nem a nyelvi könyvtárban
segítesz kiszolgálni a professzorok meg a doktoranduszok
kutatási kéréseit?
– Nos, valójában az én munkám… – kezdte védekezően
Viola.
– És mi a helyzet a barátoddal? – szakította félbe Mrs.
Carter.
– Lillianre gondol?
– Nem, a fiatalemberre. Vagy már a vőlegényed? Nem is
emlékszem.
– A német – vetette közbe Mrs. Slade olyan hangon, mint
aki citromba harapott. – Vagy nem az?
Viola mamája mind ez ideig fürkészően pillantott körbe
barátnőin, és most Viola észrevehette, hogy ideges, mert a két
orcáján piros foltok virítottak, s nyugtalanul tördelte a kezeit.
 – A neve – szólalt meg Mama fagyos mosollyal – Frederick
Albert Scholz, mint ahogy tudomásom szerint már sokszor
elmondtam. Így hívják Viola leendő vőlegényét, aki félig brit,
félig német.
Viola anyja remegő kezéért nyúlt. Keble dagadt az iránta
érzett büszkeségtől, akit mindenki jelentéktelennek tart, mert
teljesen bele tud merülni a háztartás körüli csip-csup
dolgokba, mint akit a családján, az otthonán és
virágrendezgető, kávéiszogató szűk barátnői körén kívül nem
érdekel más. Viola egyrészt vágyott rá, hogy anyja folytassa
mondandóját, másrészt viszont azt szerette volna, ha még az
előtt visszavonul, hogy helyrehozhatatlanul elrontaná
kapcsolatát ezekkel az asszonyokkal.
– Mama, talán mennünk kellene… – szorította meg anyja
kezét, hogy felállásra ösztökélje.
– Nem – mondta Mama eltökélten és magabiztosan. – Még
nem. El akarom mondani mindenkinek. Minden…
barátnőmnek. – Lefegyverző mosolyát a társaságra villantotta,
és minden szót gondosan megformálva folytatta. – Ez a Fred
becsületes ember. Önhibáján kívül rekedt Németországban,
miközben igyekezett biztonságba helyezni a nagyanyját és a
húgát. – Viola végigpillantott a hölgykoszorún, amelynek tagjai
mind idegesen babráltak a kezükkel. Úgy néztek ki, mint egy
karámba szorított csorda. – Ha nem lenne ennyire
következetes erkölcsű, most itt lenne velünk. Tenné a maga
dolgát. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy amint csak lehet,
haza fog térni, hogy teljesíthesse hazája iránti kötelességét.
Viola ismét megszorította anyja kezét. Mikor végre magára
vonta Mama figyelmét, látta, mennyire indulatossá tette ez a
szónoklat azt az asszonyt, aki legszívesebben mindig a
háttérbe húzódott, onnan biztatott másokat, simított el minden
ellentétet. Viola mélységes hálával a szívében nézett anyjára.
– Most pedig, Vi – mondta Mama, és fölállt –, azt hiszem,
ideje mennünk.
Miközben fölsegítette rá a kabátot, Viola érezte, hogy anyja
reszket, s az ő térdei is rogyadoztak.
A hölgyek őszintének tűnő kedvességgel búcsúztak, kivéve
Mrs. Bishopot, aki jeges tekintettel és acélos kézfogással
köszönt el tőlük.
Amint hazaértek s végre bezáródott mögöttük a házuk
ajtaja, Viola átölelte anyját, és suttogva köszönetet mondott
neki. Mama hosszan csimpaszkodott Violába, és úgy
zokogott, ahogy még sosem.
Neki ott voltak a saját gondolatai és emlékei, amelyek
gyötörték. Fred árnyalakja, mely Cambridge-ben kísértette, a
családi otthonba is elkísérte – látta az ebédlőben, Papa
dolgozószobájában, a kanapén ülve, ahogy épp rá várt, a
nappaliban a kandallónak vetett háttal állva, vagy ahogy
lehajolt, hogy megsimogassa Pitch selymes kobakját, a fiúkkal
viccelődött, s reggeli után az újságot olvasta. Szinte elakadt a
lélegzete a fájdalomtól, valahányszor kinézett a kertbe. Az is
mennyire megváltozott! Hol volt már az a bujaságában is
ártatlan nyári táj, amelyről azt gondolta, boldogságos
jövőjének a kulcsa?
Itt ült egyedül a nappaliban, s a csupasz, téli kertet
szemlélve most is belepirult, annyira bosszantotta akkori
naivitása. Írmagja sem maradt annak a nyári napnak – a
csupasz faágak úgy meredtek a hamuszürke égre, mint
megannyi könyörgésre emelt kar. A földre hullott, rothadó
gyümölcsöket elnyelte a sár. Egyetlen árva virág, de még egy
ottfelejtett teniszlabda sem színesíti immár a fakó, szendergő
tájat. Távolabbról fűrészek zaja hallatszott: a kertészek a
gyümölcsfákat ritkították, és az itt-ott kitört léckerítést
javították.
Mindezek ellenére Viola mégis talált némi megnyugtatót a
látványban, s miután erre ráébredt, igyekezett ezt az érzést
dédelgetni és növeszteni magában. Mindazok után, amit
ősszel a háború hozott az életükbe, mintha most, télen
megpihent volna a világ, s ha megérik, pár hónap múlva eljön
a tavasz is. A Föld tovább forog, lesz ár és apály, fölkel és
lenyugszik a nap, a hold, a csillagok. Miközben Abigail
lábujjhegyen bejött s egy tálcán teát tett mellé a kisasztalra,
Viola megnyugvással gondolt arra, hogy a világegyetem erői
mindig hatalmasabbak az embereknél.
A kert látványától ugyan elfacsarodott a szíve, de mi volt ez
ahhoz az érzelmi hullámvasúthoz képest, amely lefekvés után
az ágyban várta? Annak az egyetlen Freddel töltött
éjszakának minden egyes pillanata megelevenedett előtte. A
kezek érintése a másik bőrén, teste az ő teste alatt. Milyen
tökéletesen illeszkedtek egymásba, jóváhagyó
megerősítéseként addigi kapcsolatuknak! Annyira hiányzott
neki Fred! Viola becsapva érezte magát amiatt, ahogyan az
élet elszakította őket egymástól.
Aztán végiggondolva az jutott eszébe, hogy ha Fred itt is
lenne, mostanra talán már be kellett volna vonulnia, vagy
Matteóhoz hasonlóan valahova internálták volna, vagyis akkor
sem lehetne itt mellette az ágyban. De legalább tudhatna róla
annyit, hol van és hogy érzi magát. Mindezek rémes
gondolatok voltak, s közben Lillian szavai is ott kavarogtak a
fejében. Fred nem volt Cambridge-ben. Fred nem volt vele itt,
Cotswoldsban sem. Nem harcolt a háborúban, és Londonban
sem szolgálta a hazáját. A sors szeszélye folytán
Németországban rekedt. De Viola szívében ott volt.
Ezt a gondolatot dédelgetve forgolódott az ágyban. És
bosszankodott: a Mrs. Bishoppal és barátnőivel folytatott
beszélgetés marta a lelkét. Hogy is mondta Mama? Ha Fred
nem lenne olyan következetesen odaadó a családja mellett,
akkor most Angliában teljesítené boldogan hazafiúi
kötelességét. Azon a rettenetes nyári vacsorán Fred maga is
ilyesmit mondott, amikor felháborodott Papa szavain.
Mindennél jobban szeretné, ha nem kellene Németországba
utaznia, s inkább maradna Nagy-Britanniában, hogy
teljesíthesse a kötelességét.
Nos, ő viszont itt van, és értékes tudása meg szakértelme
révén hozzájárulhat a Hitler elleni harc sikeréhez. A hajnalpír
már megjelent a palaszürke égbolt szegélyén, amikor Viola
végre álomba szenderült. Reggel majd bejelenti Papának és
Mamának, hogy Londonba költözik, és háborús szolgálatra
jelentkezik. Hónapok óta először tapasztalt valami izgalomhoz
hasonló érzést.
 6
1941. június

Erősen megszépítené a valóságot, ha azt írnám ebbe a

naplóba, hogy nem mennek jól a dolgok. Mert az az
igazság, hogy az élet szinte elviselhetetlen. Ómama
állapota sokkal rosszabbra fordult. Négyszer is el kellett
hívni hozzá a doktort, aki két alkalommal is a lelkészért
küldetett. Ám valahányszor azt hittük, mindennek vége,
Ómama kicsit erőre kapott. Elképzelni is alig tudom,
mekkora fizikai és lelki tartalékokkal rendelkezhet még.
Valamelyikünk a nap minden órájában mellette van –
vagy én, vagy Fred, vagy valamelyik nagynénénk,
nagybátyánk, vagy az unokatestvéreink közül valaki,
amikor épp eltávozást kapnak a háborús szolgálatból.
Mindannyiuk arcára rá van írva az a kettősség, ami
bennem is dúl: ugyanannyira reménykedünk, hogy
Ómama még velünk marad, mint amennyire kívánjuk,
hogy szabaduljon meg a kínjaitól és szabadítson meg
bennünket a szívfájdalomtól, amit a betegágya mellett
átélünk. Jó, hogy eljönnek, és helyes, hogy itt vannak.
Ilyenkor tudok haladni a háztartási teendőkkel, vagy
pihenhetek kicsit. Ugyanakkor gyűlölöm, amikor itt
vannak a házban, pöffeszkednek az egyenruháikban s
dübörögnek a megfélemlítésre tervezett fényes
csizmáikban Ómama házában. Engem azonban nem
ijesztenek meg. Nem lehet, hogy Horst ne emlékezzen
arra, hogy én szoktattam bilire, s bizony akármekkora is
a csizmája, nem tudja feledtetni, ahogy ebben a házban
meztelen popsival futott előlem.

Annie újabb adag tintát szívott fel a töltőtollába, majd kibámult

az ablakon az esőbe. Hallotta Fred mély hangját, ahogy a
Ó
másik szobában felolvasott Ómamának. Nyilván aludt
szegény, de remélhetően megnyugtatta unokájának
mormolása. Szerencse, hogy nem Horst fülsiketítő gágogását
kellett hallgatnia. A múlt héten járt itt a fiú, kölyökképén lenéző
mosollyal. Annie kénytelen volt rászólni, hogy vegye le azt a
nevetséges csizmáját és hagyja az előszobában a cipőrácson.
– Csak nem akarsz minden koszt felvinni Ómama
szobájába? – kérdezte unokatestvérétől csípőre tett kézzel.
Horst mély sóhajjal ült le az előszobában, és ügyetlenül
lerángatta az ormótlan csizmákat. Annie magában kuncogott a
látványon, és elképzelte, ahogy a háború kritikus pillanataiban
a német tisztek hasonlóképp küszködnek a lábbelijükkel.
Talán épp ezek az esetlen csizmák jelenthetik a győzelem
titkos receptjét a szövetségesek számára. Kifejezetten tetszett
neki a gondolat.
– Még újak – szólalt meg Horst mintegy magyarázatképp.
Annie pedig csak állt, és kaján vigyorral figyelte, ahogy a fiú
képe belevörösödött az erőlködésbe. Végül Horst
megkönnyebbülten sóhajtott. – Te miért az angolt használod?
– kérdezte aztán, amikor levegőhöz jutott. – Kérlek, beszélj
németül!
Annie megdermedt, s a gerincén hidegség futott végig,
amely zsibbasztóan szétáradt kezébe, lábába. Jó lett volna
azt mondani, hogy nem vált, mert énjének angol fele ma
angolul szeretne beszélni. Szívesen emlékeztette volna
Horstot azokra az időkre, amikor könyörgött neki, hogy angolul
beszéljen hozzá, annyira szerette volna megtanulni ezt a
nyelvet. Ehelyett a hajába túrt, és úgy tett, mint aki össze van
zavarodva. Horst kérése előtt meghajolva németre váltott,
nehogy szükségtelenül még több figyelmet vonjon magára.
Ezután félreállt a lépcsőtől, hogy utat engedjen Horstnak
Ómama szobája felé, ám az unokatestvére a konyha felé vette
az irányt, miközben minden útjába eső értékesebb és
jelentéktelenebb holmit megtapogatott. A háta mögött Annie
az öklét rázta, amitől kicsit jobban érezte magát.
– Azt hiszem, előbb iszom egy kávét – jelentette ki Horst, s
nekiállt kinyitogatni a fiókokat és szekrényeket. Annie-t
idegesítette az otthonosság, amivel ténykedett.
Ó
Természetesen Horstnak ugyanannyi joga van Ómama
házában lenni, mint neki, mégis dacosan fölszegett fejjel állt
unokaöccse mögött.
Annie elővette a kávét, és odatette a tűzhelyre a vízforraló
kannát.
– Majd én megcsinálom mindkettőnknek – mondta. – Te ülj
le!
Horst azonban tovább matatott a konyhában, kinyitott
minden szekrényt és szemügyre vette a tartalmukat.
Átforgatta az evőeszközös fiókot. Az egyik kamrapolcról levett
egy üveg savanyúságot, aztán pontosan ugyanúgy
visszarakta, ahogy volt. Még a tűzhely mellett heverő
gyufásskatulyát is megnézte.
– Keresel valamit, Horst? – kérdezte Annie erőltetett
nevetéssel, mintha a hajdani rosszcsont kisfiút faggatná a
külföldről hazalátogató idősebb unokatestvérként.
– Valami édességet – felelte a fiatalember, tekintetével
tovább fürkészve a konyhában. – Sütöttél ma valamit, Annie?
– Sajnálom, de ma nem. Ma mosásnap van.
Most végre ránézett az unokaöccse, majd az asztalhoz
lépett.
– Kenyér sincs?
– Talán akad neked egy szeletnyi. De mi lesz Ómamával?
– Mindjárt fölmegyek hozzá – felelte Horst a vállát
megvonva. Aztán hirtelen fölragyogott az arca, és hófehér
fogsorát kivillantva elvigyorodott. – No, és Annie! Mit szólsz,
micsoda bombákat küldtünk Londonra? Pár hete. A Parlament
is megsérült. Azt hiszem, helyreállíthatatlanul.
Annie hálát adott az égnek, hogy épp háttal állt Horstnak,
különben orrcimpáinak remegése és felfújt orcája elárulta
volna, mennyire dühös lett. Szinte meglepte, hogy Horst nem
látja a füléből sistergő gőzt, bár amilyen öntelt hólyag, nem
csoda, hogy nem vette észre. Annie tisztában volt vele,
ahogyan nyilván Horst is, hogy a parlament mellett a
Westminster-apátság, a Szent Pál-katedrális és a Királyi
Pénzverde is találatot kapott, ahogy számtalan lakóépület,
söröző, templom, üzlet és gyár is London-szerte. Fred annyira
örült, hogy Viola Cambridge-ben él, amelyről alig lehet a
hírekben hallani.
Mialatt a kávét a csészékbe töltötte, Annie összeszedte
magát annyira, hogy kinyögje, igen, hallott London
bombázásáról, de örvendezést színlelni képtelen lett volna.
Hiába beszélték meg Freddel, hogy kifelé milyen álarcot kell
mutatniuk, nem ment neki olyan könnyen.
– Nagyszerű hírek ezek a Führerünk számára, nem
gondolod?
Annie valami olyasmit felelt erre németül, ami azt fejezte ki,
hogy nyilvánvalóan így van. Talán mégis képes lesz egyre
jobban elrejteni valós gondolatait és érzéseit mások elől.
Horstot láthatóan megnyugtatta a válasza, bár továbbra is
érezte, hogy unokatesvérének hatalmas kék szemei merőn
bámulják, mintha lyukat akarnának fúrni a hátába, hogy
belássanak a bőre alá, a csontjai közé, a szívébe és a lelkébe.
Mire Horst befejezte a kávéját és megette a szelet kenyeret,
majd fölment az emeletre Ómamához, Annie tökéletesen
kimerült.
Csakhogy mindjárt eszébe jutott a naplója, s ettől ideges
lett. Horst képes, és odafönt is kihúzgálja a fiókokat, kinyitja a
szekrényeket, benéz az ágyak alá, fölhajtja az ágyneműt,
tovább folytatva a keresést, amit a konyhában elkezdett,
akármi után is kutasson. A földszinten nem akadt semmi, amit
a szemükre vethetne, ebben biztos volt, de odafönt ott a
naplója. Szeretné hinni, hogy jól elrejtve a fehérneműi között.
Hajdan Horst undorral tiltakozott volna, ha valaki arra kéri,
nyúljon be egy nő személyes ruhaneműi közé. De most? Hogy
lehetett ennyire bolond, korholta magát Annie, hogy a naplót
ilyen nyilvánvaló helyen rejtse el? És most hagyta Horstot
egyedül fölmenni az emeletre!
Úgy állt a lépcső aljában, mint egy szobor, és lélegzetét
visszafojtva fülelt, nem hallja-e a szobájából a meglazult
parketta nyikorgását vagy Horst egyenruhájának suhogását a
folyosó felől. Semmi. Aztán meghallotta unokaöccse rezes
hangját, ahogy visszafojtott szenvedéllyel elköszönt
Ómamától.
 Elmenőben még annyit mondott Annie-nak, hogy amint
legközelebb eltávozást kap, megint eljön. Magához ölelte
unokanővérét, és közölte, hogy szóljon bátran, ha Ómamának
bármire szüksége lenne – egy kis extra ételjegyre, konyakra,
az engedélyezett heti kettőnél többször forró vízre. Míg
rongybabaként lógott a fiú karjai között, Annie arra gondolt,
hogy ő bizony inkább éhezne, semhogy bármit kérjen ettől az
embertől, de talán Ómama kedvéért ezt is megtenné. Majd
érdeklődést színlelve megkérdezte, tudja-e már Horst, hol lesz
a szolgálati helye. A fiatalember szája elé tartotta mutatóujját,
s csak annyit mondott, egy biztos, hogy Németországnak nem
kell aggódnia többé a havasi gyopár kalózai miatt. Annie
bólintott, mintha tudná, miről van szó, bár még sosem hallotta
ezt az elnevezést.{1}
Az eső elcsöndesedett, Annie ablaka előtt a járda sötéten
csillogott, járókelők siettek fekete esernyők alá bújva. Annie
szemébe könny szökött a gondolatra, hogy Horst talán utoljára
látta Ómamát. El sem tudta képzelni, mi lesz, ha imádott
nagyanyjuk elmegy. Mi fogja szervezni a napjait, ha nem kell
rá gondot viselnie, bevásárolni neki, mosni rá, olvasni neki,
aggódni miatta? Ő és Fred miatta volt Németországban, és ha
megszűnik a fedezék, amit az ő létezése nyújt számukra,
vajon jobban ki lesznek téve annak, hogy házkutatást
tartsanak náluk, esetleg kivallassák őket, vagy valami még
rosszabb történjen? Annie rettegve gondolt rá, hogy Ómama
temetése után a mostaninál nagyobb gyanakvással fogják
figyelni őket a hatóságok. Biztos volt benne, hogy ha akar, a
Gestapo talál valami vétket, amit rájuk süthet – például az ő
naplóját.
Felszárította könnyeit, és újra kezébe vette a tollat, majd a
nagymamájáról kezdett írni.
Ómama élete eseménydús volt, de ebből Annie előtt a
maga húsz éve alatt nem sok minden tárult föl. Noha remélte,
hogy neki is lesz része kalandokban, nem szeretett volna
megtapasztalni bizonyos dolgokat, amelyeket nagyanyja
kénytelen volt átélni. Tizennyolc évesen házasodott, férjét
nem ő választotta, hanem az apja szemelte ki neki. Olyan
nehéz volt felfogni, hogy a szerelmi élete vagy épp annak
hiánya már akkor kőbe vésetett, amikor még annyi idős sem
volt, mint most Annie. Ez rettenetes lehetett számára!
Egyszer, jó régen, amikor Ómama még tudott
kommunikálni és sokat mesélt, elmondta Annie-nak, hogy
idővel megszerette Ópapát. Szeretete a férje iránt a
tiszteletből, a becsületességből és a türelemből táplálkozott.
„Ifjú hölgy, legyen ez tanulság számodra, hogy mit keress a
férfiban, akinek végül a kezedet adod.” Bárcsak akkor
megkérdezte volna, miként zajlott az átalakulás, és Ómama a
házasságuk melyik pontján vette észre, hogy megváltoztak az
érzelmei! Annie szívesen feltételezte, hogy akkor történt,
amikor Ómama elmondta Ópapának, hogy az első
gyermeküket várja, bár ez a közös életüknek nagyon az elején
történt, így talán az öröm helyett inkább sokkolta Ópapát. Még
az is lehet, hogy neheztelést váltott ki a férjéből, aki
rossznéven vette, hogy Ómama hozzá akarja láncolni egy
olyan élethez, amelyet valószínűleg maga sem önszántából
választott.
Vagy talán a gyermek, a kicsi fiú születése után bimbózott
ki a szerelmük – esetleg akkor, amikor a csecsemő tizenegy
naposan meghalt. Később még tizenegyszer szült, még két
gyermekük meghalt újszülöttként, kilenc életben maradt, de
egyikük tizenévesen hunyt el. Mennyi öröm és bánat! A
számos esemény, melyek során egymásból meríthettek erőt
és bátorságot, alkalmat kínálhattak arra, hogy felismerjék,
szerelem fűzi őket egybe. Bár a traumák akár éket is verhettek
közéjük.
Akkoriban, amikor Annie már elég idős volt ahhoz, hogy
eszméljen, Ómama és Ópapa lényegében egyetlen
személynek tetszett, annyira egyformán gondolkodtak,
ugyanaz volt a véleményük, a világlátásuk, az értékrendjük.
Ugyanazokat a szavakat használták és még a hanglejtésük is
egyforma volt. Ópapa a Kässbohrer gépjárműgyárban
dolgozott, és ügyesen haladt fölfelé a ranglétrán, a legalsó
szintről az igazgatói pozícióig. A környéken mindenki tisztelte,
mígnem nyolc évvel ezelőtt elvitte egy szívroham. Nagyanyja
hátralevő élete minden napján a férjét gyászolta, a világnak is
megmutatva az iránta érzett szerelmét.
Ó
 Ómama ráadásul végigküszködte a nagy háborút, most
pedig itt van az újabb világégés közepén, amelyről persze
nem sokat tud, legalábbis ők Freddel így gondolják. Az első
háború alatt egy ruhagyárban dolgozott, uniformisokat
készítettek a hadsereg számára, közben pedig gondoskodott
a családjáról is. Bárcsak Annie emlékezhetne rá úgy, amilyen
akkoriban volt – pezsgett a tettvágy benne, és mindenkit
magával ragadott, mint egy forgószél, miközben nap mint nap
megtapasztalták a gondoskodását, a szeretetét, a figyelmét.
Még mostani, harmatgyenge állapotában is megesett, hogy
megsimogatta Annie karját, vagy odanyúlt, hogy megérintse a
haját. A múlt héten például váratlanul kinyitotta a szemét, és
megkérdezte:
– Te sírsz, Annie?
– Nem, Ómama – felelte Annie, pedig könnyezett.
Ómama eldeformálódott ujjaival leheletfinoman letörölt
unokája orcájáról egy könnycseppet.
– Nem kell több sírás – mondta. – Ezen a világon nem sok
mindenért érdemes könnyet hullatni.
Te vagy az egyik – gondolta Annie, majd amennyire tellett
tőle, a nagymamájára mosolygott.
A folyosó túloldaláról meghallotta, hogy Ómama ajtaja
halkan becsukódik. Jól begyakorolt mozdulattal elsüllyesztette
a naplót a rejtekhelyére, és előkapta a regényét, majd úgy
hajolt föléje, mintha egész idő alatt azt olvasta volna.
– Bújj be, Fred! – felelt bátyja halk kopogtatására.
– Annie – kezdte Fred, amikor bedugta a fejét az
ajtónyíláson. – Nincs tej, nem tudok Ómamának melegíteni.
És már csak egy sercli maradt a kenyérből. Sütnél egy
veknivel?
Annie számára ezek az apró kérések mára nehezen
teljesíthető kihívást jelentettek. Bármit kellett vásárolni, az
órákba tellett, és sajnos többször jött úgy haza, hogy végül
nem kapta meg azt, amiért elindult. A propaganda azzal
lelkesítette őket, hogy a szövetségesekhez képest a német
népnek még mindig rengeteg élelme van. Ők azonban csak
kenyeret, krumplit meg konzervet láttak, semmi mást. A párt
azt harsogta, hogy miután győzelmet arattak
Franciaországban, élvezhetik a francia konyha finomságait.
Nos, a birodalom vezetői bizonyára kaptak éti csigát meg
pezsgőt meg libamájat, de ők nem, és az ismerőseik között
sem akadt olyan, aki igen. Annie úgy sejtette, hogy ha igaz is
volt a hír, csak a Gestapo meg a Wehrmacht főtisztjei
részesültek a jóból. Meg persze a kurváik. Hát, legyen nekik!
Ő úgysem bírná lenyelni egyiket sem. Az a sok agymosás
meg dresszírozás! Azon tűnődött, vajon a német
állampolgároknak hány százaléka hihet valójában ebben a
náci rendszerben, és hányan vannak, akik hozzá és Fredhez
hasonlóan valamilyen álarcot mutatnak a hatóságok felé,
miközben legbelül elrejtik valódi érzéseiket.
Minden, amit arról tudtak, hogyan bombázzák a németek
Nagy-Britanniát, csak német nézőpontból jutott el hozzájuk.
Egy újságcikkben azt írták, hogy a londoni parlament nagyon
súlyosan megrongálódott, viszont az egyetlen képen, amit
láttak, az épület csupán kisebb károkat szenvedett, így nehéz
volt eldönteniük, vajon az igazságot mondják-e nekik. A
rádióban azt hallották, hogy térdre kényszerítették a briteket, a
bombázás, a fejadagok és az áramszünetek miatt teljes az
összeomlás. S a következő mondatban mindig arra hívták fel
a lakosságot, hogy helyzetüket vessék össze a
szövetségesekével, és legyenek hálásak, amiért
Németországban állítólag igen kis mértékű a pusztítás. Nos,
ez talán Ulmban igaz, de más beszámolókból Annie is tudta,
hogy Köln, Berlin vagy Essen már súlyos légi támadásokat
szenvedett el.
– Annie! – Fred beljebb lépett, megnézve a nyitva heverő
könyvet, amely fölött tenyerébe támasztott fejjel ült a húga.
– Megyek, és szerzek tejet – sóhajtott Annie, és már előre
félt a sorban állástól meg a lehorgasztott fejű tömeg
látványától. – Csak búcsúzóul hadd pusziljam meg előbb
Ómamát!

Annie egyenesen a tejbolthoz sietett, s alig akart hinni a

szerencséjének, amikor meglátta, hogy a boltos felesége
piszkos fehér köpenyében épp tele tejesüvegeket rendezett el
a kirakatban. Meggyorsította lépteit, hogy harmadikként
állhasson be a bolt előtti sorba, amely hamarosan hosszú
kígyóvá nőtt mögötte. A várakozó nők egymással locsogtak,
vagy tátott szájjal bámulták a kirakatot. A sorban előtte álló
asszony foltos, rózsaszín kardigánjában és vállkendőjében
többször is odaszólt Annie-nak:
– Nézze, milyen gyönyörű látvány! Valóban tej lenne?
– Remélem, hogy az – felelte Annie, s észrevette, hogy a
másik nőnek szinte elcsöppent a nyála.
De csalódniuk kellett. Mint megtudták, az üvegeket sóval
töltötték meg, és csak dekorációnak tették ki. Érezhető volt,
ahogy a tömeg lelkesedése szertefoszlott, mint a füst a bomba
felrobbanása után. Azt se tudták, sírjanak-e vagy nevessenek.
Mielőtt mindenki továbbindult volna, az előbbi asszony
könyökével oldalba bökte Annie-t.
– Manapság senkiben és semmiben nem lehet megbízni –
jelentette ki.
Nem, gondolta Annie, semmi nem az, aminek látszik.
Bár az eső már elállt, Annie is leszegett fejjel baktatott az
utcán, mint a többi nő, akik az élelmiszer-fejadagjukat
próbálták beszerezni. Miközben elhaladt a szürkeségben
vészterhesen magasodó ulmi nagytemplom mellett, eszébe
jutott egy sok évvel ezelőtti kirándulás a Münsterhez, amikor
Mama és Ómama a két kezét fogva hintáztatta a
napsütésben. Vidámak voltak, nevetve beszélték meg, milyen
süteményt vegyenek majd a pékségben, miért nem marad
fenn Annie térdzoknija a helyén, s fölemlegették a
történeteket, amelyeket Apa mesélt az iskolás éveiről. Aztán
hirtelen megváltozott a hangulat, amikor a távolban fölsejlett
az Oberer Kuhberg erődje, s Ómama odasúgta Mamának,
hogy ott volt a koncentrációs tábor, ahova a politikai foglyokat
zárták. Annie akkoriban nem értette ezeknek a szavaknak a
jelentését – és most sem volt túl sok fogalma róluk. De azt
mindenki érzékelte, hogy a párt mélységes bugyraiban valami
baljóslatú dolog érlelődik, és már jó pár éve megfélemlítik az
embereket a hatóságok. Annie is látta a zsidó polgárok
kabátján a szívük fölé varrt sárga csillagot és az élelmiszer-
jegyfüzetükbe nyomott pecsétet, ami miatt ők kisebb adagot
kaptak mindenből. Látta ezeket a dolgokat, ám
szégyenszemre elfordította a tekintetét. De hát mit is tehetne?
Szálljon szembe a hatóságokkal, és kockáztassa a saját meg
a szerencsétlen sárga csillagos emberek hajszálon függő
szabadságát?
Különben is, neki most kenyeret és tejet kell szereznie. A
kenyérrel nem is volt gond, sikerült a nagytemplom tövében
megbúvó pékségben jegyre vennie egy rozsveknit, de a tej
nehezebb ügynek bizonyult. Miután öt boltban is sikertelenül
próbálkozott, Annie kénytelen volt beérni a silány minőségű
tejporral. Mikor épp azon morfondírozott, hogy próbáljon-e
némi gyümölcshöz jutni a zöldségesnél, belebotlott Walther
mamájába, a háziorvosuk feleségébe.
Valami megmagyarázhatatlan okból a találkozás zavarba
hozta, és alig bírt megszólalni.
– Frau Wilhelm! – mondta végül. – Elnézést kérek! Teljesen
lefoglalt, hogy hol szerezzek tejet vagy gyümölcsöt, vagy... Ó,
ne! – Ijedten kapott Frau Wilhelm makulátlanul tiszta
kabátjának vállához, hogy lesöpörje róla a vízcseppeket. –
Csak nem az én hajamról fröccsent ide? Hadd töröljem…
– Ne aggódjon, Annie! – nevetett föl Frau Wilhelm. –
Mindenhonnan csöpög az esővíz. Hiszen egész nap hol esik,
hol eláll. Jól van? Hogy van Ómama?
– Én egész jól vagyok, köszönöm! – Annie megpróbálta
fegyelmezni ideges kézmozdulatait. – Ómama azonban
nagyon gyönge.
– Hát igen, igen – mondta Frau Wilhelm, együttérzően
pillantva Annie-ra. – A férjem beszámolt az állapotáról.
Annyira sajnálom!
– Ómama nagyon szereti a langyos tejet fahéjjal.
Lényegében ez az egyetlen dolog, amit le tud nyelni. De hát
lehetetlenség tejet szerezni.
Frau Wilhelm habozás nélkül a bevásárlótáskájába nyúlt,
és előhúzott egy üveg friss tejet, amelynek a tetején vastag
tejszínréteg ült.
Annie érezte, hogy a szeme elkerekedik.
– Adja ezt a nagymamájának. Szeretettel küldöm.
Csakhogy Annie ijedten a háta mögé kapta a kezeit, és a
fejét rázta, hajából szerteszét szórva az esőcseppeket.
 – Nem hiszem, hogy elfogadhatom.
– Ragaszkodom hozzá – erősködött Frau Wilhelm. –
Meglepődne, ha tudná, mi mindent tartanak a kereskedők az
orvosuk számára a pult alatt. Engem ez nagyon bosszant.
Kérem, ne sértsen meg a visszautasítással.
Annie bizonytalanul elvette az üveget.
– De csak Ómama kedvéért. Köszönöm! Nagyon hálás
vagyok érte.
Frau Wilhelm megpaskolta Annie karját, és otthagyta, ő
meg csak állt, hajából csöpögött a víz az üvegre, amelyet úgy
szorított magához, mint valami felbecsülhetetlen kincset.

Annie sosem tudta meg, hogy ennek a találkozásnak a

hozadéka volt-e, de pár héttel később meglátogatta Walther.
Fred nem volt otthon, ő meg az ágyneműket mángorolta
éppen, amikor kopogtattak. Jaj, ne!, gondolta, amikor átfutott
az agyán, hátha megint Horst az. A kezét kötényébe
törölgetve ajtót nyitott, és ott állt Walther, egy kis csokor
virággal a kezében, amelyet valószínűleg az anyja kertjéből
szedett.
– Annaliese – köszöntötte, jól elnyújtva az utolsó két
szótagot. Hatalmas mosollyal az arcán átnyújtotta a virágokat.
– Ó! Köszönöm, Walther! – Annie végignézett a kötényén
és házi ruháján. – Mint látod, nem vártam vendéget.
Egypár pillanatig toporogtak az ajtóban, és nézték egymást,
mielőtt Annie behívta Walthert, aki nagyon boldognak tűnt,
amikor végre átlépte a küszöböt. Követte Annie-t a konyhába,
és leste, ahogy vázába teszi a virágokat és kávét főz
kettejüknek. Walther elmesélte, hogy előző nap érkezett haza
az egyetemről, ahova egy ideig nem fog visszatérni, mivel az
orvosi képzését a hadseregben kell tovább folytatnia.
– Vagyis – tette hozzá Walther – kénytelen vagyok
uniformisra cserélni a fehér köpenyt.
A fiú nem tűnt se boldognak, se büszkének, de Annie nem
merte faggatni. Viszont nagy kedvvel nézte Walthert, amíg az
beszélt. Nem túl magas, de izmos, így jó kiállású legény volt,
és az összképet halvány mogyoróbarna szeme és sötétbarna
haja is emelte. Keskeny orrnyerge és bal orcáján a gödröcske
vidámmá, kisfiússá tette az ábrázatát.
Annie-nak igencsak tetszett, amit látott, de még annál is
jobban az, hogy hasonló humorérzékkel áldotta meg őket a
sors. Amikor legutóbb együtt sétáltak és söröztek Ulmban,
Walther megjegyezte, hogy Annie nevetése fertőző.
– Na, így is csak egy orvostanhallgató fogalmaz – csapott
le erre Annie, és mindketten úgy kacagtak, hogy a könnyük is
kicsordult.
Walther szokásához híven most is elegánsan és lovagiasan
viselkedett – Annie ezeket a tulajdonságokat is nagyon
kedvelte benne. Kérdezett Fredről és Ómamáról, aztán
beszélgettek időjárásról, fociról meg úszásról, és a gyönyörű
fáról, amit a szomszéd kivágott tűzifának. Aztán Walther
bánatos hangon elmesélte, hogy elpusztult kedves kutyusa,
Ulfie. Még nevettek pár dolgon, de nem olyan tiszta szívből,
ahogy régebben tették. A háborút egyikük sem hozta szóba.
Amikor távozni készült, Walther kissé esetlenkedett, és
Annie sem tudta, hova tegye a kezét, hogyan álljon. Sejtette,
mi fog következni, mégis nagy nyugtalansággal várta Walther
szavait.
– Máskor is meglátogathatlak, Annaliese? – kérdezte a fiú
szelíden.
Annie gondolatban dühösen toporzékolt. Fiatal lány volt,
akit valószínűleg megfigyelés alatt tartanak, aki gyanús, és aki
nem egészen elfogadott, bár nem teljesen elutasított itt
Németországban. Ő pedig egy fiatal férfiember, aki mindjárt
bevonul, még ha csak az egészségügyiekhez is, és talán
utasították arra, hogy próbáljon a közelébe – a közelükbe –
férkőzni. Annie csak hebegett-habogott, nem tudván, mit és
hogyan feleljen.
Walther izgatottan és reménykedve várta a válaszát, de
minél tovább tétovázott Annie, annál inkább lehervadt. Végül
úgy állt előtte bánatosan, csüngő karokkal, mint akinek
kipukkadt a lufija.
Annie-t elszomorította ez a fordulat, úgyhogy az ezernyi
várható következményt figyelmen kívül hagyva gyorsan igent
mondott. Persze, máskor is meglátogathatja. Örömmel várja
az újabb találkozást.
Walther egy pillanatra lehunyta a szemét, és elmosolyodott.
Majd lehajolt, hogy arcon csókolja, de zavarukban addig
ügyetlenkedtek, mígnem Annie ott találta magát a falhoz
lapulva, Walther pedig ráhajolt, és nyitott ajkaik egymásra
tapadtak.
Amikor végül szétbontakoztak, Walther szólalt meg
elsőnek.
– Köszönöm, Annaliese! Hamarosan megint eljövök.
Annie-t azonban még feszítette valami.
– Miért hívsz Annaliesének? Tudod, hogy mindenki Annie-
nak szólít.
Egy pillanatnyi szégyellős szemlesütés után Walther
megmagyarázta.
– Nem akarom, hogy azt gondold, én is olyan vagyok, mint
mindenki más. Szeretném, ha neked többet jelentenék.
Miután Walther elköszönt, Annie úgy érezte, a mángorlás
várhat még egy kicsit. Fölsietett az emeletre, benézett
Ómamához, aztán fogta a naplóját, és mindent szavakba
öntött.

Aznap este Annie majdnem mindent elmesélt Frednek. Bátyja

nem lett mérges vagy ideges, sőt biztatta Annie-t, hogy
bátorítsa Walther látogatásait.
– Gyerekkori barátod, és becsületes német állampolgár. Azt
hiszem, jó szolgálatot tehet nekünk, ha látják, hogy a
házunkhoz jár.
Annie bólintott, miközben szívét hevesen megdobogtatta az
emlék, ahogy Waltherrel csókolóztak. Tudta, hogy a fiú
látogatásai sokkal többről szólnak majd, mint arról, hogy a
városban jobb szemmel nézzenek rá és Fredre. Ennél jóval
több minden foglalkoztatta Walther látogatását követően.
Például kénytelen lesz valahogy megbizonyosodni, vajon a fiú
párttag-e, vagy szimpatizál-e a náci elvekkel. Ha igen, akkor
muszáj lesz valahogy elterelnie, már ha képes lesz rá. Nyilván
nagyon nehéz dolga lenne, de talán az egyenruha és az
ormótlan bakancsok látványa segítségére lesz. Mégis
reménykedett benne, hogy erre nem kerül sor.
Napi teendői közepette Annie-t számtalan kérdés rohanta
meg, s egyre bosszúsabb lett. Hogyan, mivé fejlődhetett volna
vajon a gyerekkori harmonikus kapcsolatuk Waltherrel, ha
szabad utat kap? Ha nem jön a háború és a vele járó
bizalmatlanság? Elábrándozott, hogy néhány év elteltével itt
élnének szépen a városi orvos házában; Walther együtt
dolgozna a papájával, majd idővel átvenné a praxist; Freddel
és Violával időnként meglátogatnák egymást a választott
hazájukban. Elképzelte magukat egy párként, ahogy együtt
étkeznek, együtt alszanak, gyermekeket nemzenek és kertet
gondoznak. Legtöbbször azonban – s ettől le kellett ülnie, és
elsírta magát – úgy látta magukat, hogy együtt nevetnek. Ilyen
lehetne a közös életük. Így néznének közösen szembe
mindennel és bármivel. Hitler lelkén sok bűn szárad, az egyik
legnagyobb, hogy az emberektől elvette a nevetést.
Már későre járt, Annie-nak pedig fogalma sem volt, hol van
Fred és mikor ér haza. Kétségbeesett és dühös volt.
Megállapodást kötöttek, részletesen megbeszélték, leírták és
megfogadták egymásnak, hogy mindig tartják magukat ahhoz.
Ő betartotta az egyezséget, de bizonyosra vette, hogy Fred
titkol előle valamit.
Három héttel ezelőtt Fred arról panaszkodott, nehezen
viseli, hogy a napjainak nem ad rendszert valamiféle munka
vagy tanulmány. Ráadásul – tette hozzá – az emberek kezdik
firtatni, miért nem vonul be. Nemrég megállította két SS-tag a
vasútállomás közelében, és megkérdezték, miért nincs
egyenruhában. Fred bevallotta Annie-nak, hogy ömlött róla a
veríték, és biztosra vette, hogy a járőrök érezhették rajta a
félelem szagát. Mentségére felhozhatta volna, hogy félig brit,
de ezzel ugyanannyit rontott volna a helyzetén. Ezért azt
hazudta, hogy beteg volt, és az orvos javaslatára vár, mikor
kérheti felvételét a seregbe. Azt is mesélte, hogy ijedtségében
erőlködve köhögni kezdett és erősen dörgölte a térdeit. Az
egész nagyon komikusan hangzott, és Annie remélte, hogy
majd egyszer Fred el is játssza neki meg Violának a jelenetet,
hadd nevessék halálra magukat, de itt és most egyáltalán nem
tűnt mulatságosnak a dolog, és Annie nagyon ideges is lett
tőle.
Az SS-ek végül elengedték Fredet anélkül, hogy valami
igazolását kértek volna az ideiglenes mentességéről, vagy
felírták volna az adatait, de ki tudja, mi lesz legközelebb.
Ezek után Fred elmondta, hogy már egy ideje azon
gondolkodik, megpróbál a müncheni egyetemen valami
munkát találni. Nem volt biztos benne, hogy bármi olyan
lehetőség vár ott rá, ami alapján mentesülhet a fegyveres
szolgálattól, de azért elmegy, és tesz egy kísérletet. Az első
müncheni útja után rendes időben ért haza, és sokkal
élénkebb volt, mint a háború kezdete óta bármikor. A hét
hátralevő része ugyanilyen rendben telt, bár Fred beszámolói
egyre kevesebb konkrétumot tartalmaztak. A második héten
bejelentette, hogy egész jó ismeretségeket kötött, és úgy érzi,
van valami kilátásban számára. Ezen a héten azonban
meglehetősen rendszertelenül jött-ment, és mintha titkos úton
járt volna. Ha ma éjjel mégis hazajön – márpedig Annie ebben
sem lehetett biztos –, akkor kérdőre fogja vonni a bátyját, s
kiszedi belőle, mi folyik itt. Igazán méltatlan lenne, ha Fred
nem avatná be őt.
Már hajnali fél kettőre járt, amikor Fred hazaért, és
lábujjhegyen indult föl az emeletre, hálószobája menedékébe.
Nyilván azt hitte, hogy Annie már mélyen alszik, és mit sem
tud a kimaradásáról. Mikor azonban a húga hirtelen kilépett a
nappaliból, Fred azt hitte, boszorkányt lát – Annie hálóingben,
Ómama egyik vállkendőjébe burkolózva állt előtte, leeresztett
hajjal, dühtől és idegességtől reszketve. Egy percig némán
meredtek egymásra, aztán Annie ujját a szája elé emelve az
emelet felé bökött, majd intett Frednek, hogy kövesse a
nappaliba.
Miután becsukta maguk mögött az ajtót, Annie összefont
karral elállta a kivezető utat, és szembefordult Freddel. Bátyja
a zakója gombjaival babrált, lesimította a szakállát, elnézett a
konyha irányába, majd a függönyt kezdte bámulni. Annie
érezte, hogy neki kell elkezdenie a beszélgetést, de akárhogy
igyekezett lenyugodni, mégiscsak elsírta magát. Fred kitárt
karral egy lépést tett felé, de Annie türelmetlenül félretolta
bátyja kezét. Fred lehunyta a szemét, s amikor újra kinyitotta,
teljesen tanácstalannak tűnt.
– Fred – kezdte Annie. – Miért csinálod ezt? Azok után,
hogy megbeszéltük, hogyan védjük a biztonságunkat.
Fred némán állt előtte.
– Fred – fogta könyörgőre Annie –, próbálj belegondolni,
mit érezhetek én! Estéről estére itt ülök tanácstalanul,
idegeskedve. Muszáj elmondanod, mi történik!
Bátyja egy ideig toporgott, aztán megkérte, hogy üljenek le.
Annie a kimerültségtől lerogyott a kanapéra, és lábára húzott
egy takarót. Fred Ómama karosszékébe huppant. Nagyot fújt,
majd bevallotta, szégyelli, hogy megszegte az egyezségüket,
de csak Annie védelmében tette.
– Mitől védesz meg?
Fred válasz helyett félrenézett és a fejét ingatta.
– Sajnálom, hogy ennyire fölzaklattalak, drága Annie –
mondta végül. – Mégsem mondhatom el, miről van szó. Nem
akarlak belekeverni.
Annie bosszúsága nőttön-nőtt, hogy már képtelen volt
uralkodni magán.
– De hát már így is, úgy is benne vagyok! – fakadt ki. – Mint
ahogy te is benne vagy mindenben, amit én elmondok. Ezért
állapodtunk meg, hogy mindig tájékoztatjuk egymást arról, ki
hol van, merre jár. Emlékszel? – kiabálta. – Azt mondtuk,
mindent együtt csinálunk, és ha arra kerül a sor, együtt
bukunk el. – Átfutott az agyán, hogy a nem tudás a bukásnál
is rosszabb. Az idegeskedés, a vad képzelgések, a
nyugtalanság, a jeges rémület, amitől mozdulni sem bír.
Fred nem reagált a kifakadására, ami csak még jobban
felhergelte Annie-t. A bátyja ölébe ejtett kézzel, keresztbe
vetett lábbal ült, és megint a fejét ingatta. Pár percig csöndben
ültek egymással szemben, aztán Fred előrehajolt, s azt
mondta, hogy megérti Annie sértettségét, és fordított esetben
ő is mélyen megbántva érezné magát. Ezért kössenek alkut.
– Nem akarok alkut! – duzzogott Annie.
– Ennél többet nem ajánlhatok. Pillanatnyilag – magyarázta
Fred. – És könyörgök, beszélj halkabban!
 Fred azzal folytatta, hogy mostantól mindig beszámol majd
a húgának arról, hogy hova megy és mikor jön haza, de azt
nem mindig mondhatja majd el, kivel találkozik.
– Sajnálom, Annie, de a saját érdekedben nem árulhatok el
többet – fejezte be Fred.
– Te persze, gondolom, elvárod, hogy én jó kislány módjára
betartsam az egyezségünk minden pontját – vetette oda
Annie.
– Igen, elvárom. És egy napon majd meg fogod érteni,
miért. – Ezzel Fred fölállt, jelezve, hogy a vitát lezárta.
Ám Annie-t egyvalami nem hagyta nyugodni. Muszáj volt
megkérdeznie, hogy akikkel Fred találkozik, és amiben
mostanában benne van, a havasi gyopár kalózaihoz köthető-
e.
– Olyasmi – zárta rövidre a kérdést Fred.
Annie nem is tudta, hogy ettől most jobban vagy rosszabbul
érzi-e magát. Az információ mégis valami leheletnyi
büszkeséget ébresztett benne.
Talán a vitájukat próbálták elsimítani, amikor
összetartozásuk jeleként együtt mentek föl nagyanyjukhoz,
hogy elrendezzék, mielőtt maguk is lefekszenek aludni. Amint
meglátták, rögtön tudták, hogy nagy a baj. Annie odafutott az
ágyhoz.
– Ómama! Ómama!
Rémülten tapasztalta, hogy az öregasszony csupa verejték,
és félrebeszél. A férjét hívta, a gyerekei nevét motyogta, s
minden levegővétellel egyre jobban zihált.
Fred elrohant a doktorért, Annie pedig szorongatta Ómama
csontsovány kezét, simogatta pergamenszerű bőrét, és
hallgatta, ahogy egyre felszínesebb lesz minden rekedtes
lélegzetvétele. Azt mondogatta magának, hogy muszáj
nyugodtnak és összeszedettnek maradnia, hogy Ómama
biztonságban érezhesse magát, mialatt átlép ebből a világból
a következőbe – pont ahogyan oly sokszor korábban ő is
biztonságban érezte magát, ha Ómama segített rajta.
Az utolsó pillanatban Ómama kinyitotta a szemét.
Láthatóan fölismerte Annie-t, a tekintetében szeretet
tükröződött, és mosolygott. Annie ezt a képet fogja őrizni róla
egész életében.

***

A temetésre az összes rokon eljött, de az unokatestvérek

nagy része valami náci egyenruhában masírozott a koporsó
mögött, és azzal a förtelmes Heil Hitler-tisztelgéssel
üdvözölték egymást. Annie és Fred sosem magától köszönt
karlendítéssel, viszont a nap folyamán igen sokszor
kénytelenek voltak viszonozni azt. Valahányszor Annie-t
beszorították ebbe a sarokba – mert ilyenkor ezt érezte –,
magában igyekezett érvényteleníteni a szalutálást valami
lázadó gesztussal: egy képzeletbeli nyelvöltéssel, a háta
mögötti győzelemjellel, bandzsítással, magában
káromkodással. Tudta, hogy mindezeknek nincs hatása, de
egy kicsivel jobban érezte magát tőlük.
A szertartás végeztével Ómama házát ellepte a rokonok,
barátok és szomszédok arctalan forgataga, hogy elfogyasszák
szűkre szabott fejadagokból kigazdálkodott, szegényes halotti
tort. Annie kábán, mintegy lázas álomban tette a dolgát
háziasszonyként. Egyik kezével az orrát törölgette, a másikkal
a tányérokat szedte össze, s közben arra lett figyelmes, hogy
Horst már megint minden egyes tárgyat megtapogat a
házban, fiókokat húzgál ki, szekrényeket nyitogat. Később
odasomfordált Annie mellé, és megkérdezte, hogy mihez
kezdenek Freddel ezután. Annie nem is értette, mire gondol
unokaöccse. Csak az járt a fejében, mennyire hiányozni fog
neki Ómama, úgyhogy ezt el is mondta.
– És itt maradtok? – kérdezte Horst. – Vagy esetleg
valahogy hasznosíthatnánk a házat?
Valószínűleg Fred meghallotta, mert odalépett hozzájuk.
– Úgy érted, hogy Ómama és Ópapa házát át kellene
adnunk a pártnak? – kérdezte Fred.
– Talán igen – felelte Horst, kezét a háta mögött
összefogva. – Jó hasznát vennénk. Ti pedig… – tekintete
róluk doktor és Frau Wilhelmre siklott, s alig észrevehetően
összehúzta a szemét –, ti másutt is lakhatnátok.
 Annie már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mire
célozgat Horst, de Fred a könyökével finoman megbökte.
– Nos – szólalt meg Fred –, ha az egész család egyetért
ebben, akkor természetesen így kell lennie. Kérdezzük meg
elsőnek az édesapádat, ő mit gondol…
Horst elvörösödött, és az orrcimpái remegni kezdtek. Egy
pillanatig hallgatott, majd biccentett.
– Csak egy ötlet volt, drága Frederick. Természetesen a
ház a tiétek, és lakhattok benne, amíg... – Határozatlan
kézmozdulatot tett, majd sarkon fordult, és a büféasztalhoz
vonult.
Annie előtt kezdett fölsejleni, hogy Horst valószínűleg
blöffölt – csak a szája nagy, de nincs vér a pucájában.
Legalábbis egyelőre. De ha megnő az önbizalma, a végén
beválthatja a fenyegetéseit.
A tornak vége lett, és mindenki hazament. Fred és Annie
ültek egymással szemben, sírástól vöröslő szemekkel,
könnytől elázott zsebkendővel a kezükben. Annie tudta, a
virágok hamarosan elhervadnak. A szomszédok sem fognak
többé ételt hozni nekik. Ómama ágyát bevetik vendégágynak,
Fred ismét naponta beutazik Münchenbe, Annie pedig itthon
marad gyászolni.

Végül Fred bizalmába fogadta Annie-t. Egyik késő este

előhúzott a zakója belső zsebéből egy összehajtogatott
papírcsomót, szó nélkül szétnyitotta és letette a húga elé.
Annie kérdőn nézett a bátyjára, de Fred magára hagyta, hogy
olvassa el a gépírásos lapokat. A legfelső oldalt átolvasva
Annie hangos csodálkozással a melléhez szorította a
papírokat. A szíve kalapált, s egyszerre érzett túláradó örömöt
és rémületet.
A kezében egy katolikus püspök által írt és elmondott
három hatásos prédikációt tartott. Miután elolvasta
mindhármat, újrakezdte az elsővel. Alig tudta elhinni, hogy van
egy befolyásos ember, aki tiltakozni mer a Gestapo rémtettei
ellen, elítéli a gyógyíthatatlan betegek halálba küldését, a
kényszersterilizációt, a koncentrációs táborokat. Aki vádolja a
rendszert, hogy szerepe volt számtalan el sem ítélt ember
eltűnésében, támadja a pártot, amiért félelemben és
bizonytalanságban tart mindenkit. És mindenekfelett,
ostorozza a Harmadik Birodalmat, hogy a tisztességes és hű
polgárait tétlenségbe dermeszti a félelem, hogy börtönbe vagy
koncentrációs táborba kerülhetnek, megfosztja őket az
igazságszolgáltatásba vetett hitüktől, ezzel pedig gyávaságra
kárhoztatja a német embereket.
Ez a csodálatos férfi, akit Annie reményei szerint egyszer
szentté fognak avatni, egészen odáig ment, hogy kimondja, a
német népet nem a szövetségesek bombái fogják elpusztítani,
hanem a saját kormányából áradó negatív erők.
A lány annyira belefeledkezett az olvasásba, hogy észre
sem vette, amikor Fred mögé lépett, úgyhogy nagyot ugrott
ijedtében, amikor bátyja a vállára tette a kezét. Egymásra
néztek, és Annie Fred szemében is ugyanúgy könnyeket
látott.
– Fred – suttogta Annie. – Honnan szerezted ezeket az
írásokat?
Bátyja odaült mellé.
– Sokszorosították és széles körben terjesztik őket.
– Legálisan? Biztos nem!
– Nem – rázta a fejét Fred. – Titokban adják kézről kézre a
földalatti csoportok. – Lehalkította a hangját. – Azt hallottam,
hogy eljutott a szövetségesekhez is néhány példány, amit ők
is sokszorosítottak és leszórtak német katonai alakulatok
közé, de nem tudom, hogy ez lehetséges-e – vonta meg a
vállát.
– Ezt a hőst már letartóztatták? Vagy ki is végezték?
Fred mosolyogva a kezét dörgölte.
– Nem, és ez a legfantasztikusabb a dologban. A rendszer
nem mer hozzányúlni, mert azzal teljesen elidegenítené
magától a katolikus tömegeket, ezt pedig nem kockáztatják.
Viszont afféle házi őrizetben tartják.
Annie újra végiglapozta a paksamétát, és itt-ott
beleolvasott. Minden mondat egy-egy lelkesítő gondolat köré
épült. Fred némán figyelte a húgát. Végül köhintett.
– Épp ezért kell nekünk minden tőlünk telhetőt megtenni,
hogy terjesszük és továbbvigyük azt, amit ő elkezdett.
 Annie fölkapta a fejét, a szeme elkerekedett.
– Mármint hogy mi ketten?
– Benne vagy? – kérdezte a bátyja.
Annie fejében képek kavarogtak – Ópapa és Ómama,
aztán Walther és Horst, náci karlendítés, sóval feltöltött
tejesüvegek, a havasigyopár-kalózok, Viola, a szövetséges
haderők, bombázórepülők, saját titkos naplója és a bátor
katolikus püspök. Mindez a másodperc tört része alatt villant
át az agyán, és Fred az egészből csak annyit látott, hogy
Annie teljes és tökéletes egyetértéssel rábólint.
 7
1942. február

Viola addig nyomkodta a csikket a hamutálba, amíg nyoma

sem maradt a parázsnak. A fotelban ülve próbálta megtölteni
a tüdejét levegővel, de a mellkasát azóta szorította valami,
hogy Mamának búcsút intett a pályaudvaron. Mindig is utált
elválni a szeretteitől, de különösen azóta esett ez nehezére,
hogy Fred elutazott, azután pedig kitört a háború. Most aztán
komoly erőfeszítésébe telt megzabolázni az érzéseit.
Apja nem akarta, hogy a felesége egy egész hosszú
hétvégét Londonban töltsön. Szerinte már az is észszerűtlen,
hogy Viola a fővárosba költözött, pedig maradhatott volna a
sokkal biztonságosabb Cambridge-ben, vagy akár haza is
mehetett volna Cirencesterbe, ráadásul most azon is
aggódhat, hogy Mama kiteszi magát a német bombáknak.
Mama azonban a maga csöndes módján ragaszkodott az
ötlethez, hogy meglátogassa a lányát, és Papa végül
engedett. Megszervezték a hétvégét, és milyen csodálatos
időt töltöttek együtt!
Mama egyáltalán nem tűnt ijedtnek vagy csüggedtnek,
legalábbis kifelé nem mutatta. Nyugodt eleganciával lépkedett
az épülettörmelékek és felszakadt víznyomóvezetékek között,
a légiriadók alatt kapualjakba húzódott, és együttérzéssel
szemlélte az épületek és emberek sérüléseit. Akkor egy kicsit
elsápadt, amikor bomba csapódott be a Savoy közelében,
ahol éppen vacsoráztak, de akkor is, ahogy mindvégig Violára
meg az együtt eltölthető időre összpontosított. Viola
megpróbált minden tekintetben maga is anyjához hasonlóan
viselkedni.
Londonból a legtöbb műkincset és múzeumi tárgyat
biztonságos helyekre menekítették, de azért ők elmentek a
British Museumba meg a Victoria & Albert kiállítótermeibe,
hogy megtekintsék, amit még lehetett. Viola meglepődött,
amikor Mama közölte, szívesen megnézne a Tate Galériában
a „Kortárs művészek aktjai – festmények, rajzok és plasztikák”
című kisebb tárlatot. Mikor kart karba öltve elindultak az
alkotások között, Viola érezte, hogy zavarában elvörösödik a
nyaka. Mamával soha nem beszéltek a férfi és a női test
különbségeiről, meg arról, mit csinál a két nem az ágyban,
vagy hogyan fogan és születik a gyerek, sem az élet más
intim részleteiről. Most pedig anyja hűvös objektivitással
dicsérte Violának az egyes alkotásokat, miközben neki lángolt
az arca és izzadt a hónalja, amit nyilván Mama is észrevett.
Kínosan hosszan ácsorogtak egy tusrajz előtt, amely egy
hanyatt fekvő meztelen férfit ábrázolt, aki egyik karját a feje
alatt tartotta, térdeit pedig lezserül széttárta. A galériában alig
volt fűtés, ennek ellenére Viola kénytelen volt levetni
kesztyűjét és kabátját, s lopva letörölni arcáról az
izzadságcseppeket.
Mama egész idő alatt a maga megszokott modorában
kommentálta a rajzokat, szobrokat és festményeket, ahogy
közös múzeumlátogatásaik során máskor is, de Viola most
nem tudott a rá jellemző értő megjegyzéseket fűzni anyja
előadásához. Ehelyett időről időre egy hűt vagy hát nyögött,
ahol helyénvalónak gondolta, miközben teljesen idiótának
érezte magát. Ennél a rajznál azonban Mama csak azután
mondott véleményt, hogy egészen közel hajolt a képhez, majd
anélkül, hogy a tekintetét levette volna róla, megjegyezte:
– Na, apád nagyítója kellene ahhoz, hogy lássuk ennek a
fiatalembernek a férfiasságát. Nem gondolod?
Viola azt hitte, nem jól hallotta, és a döbbenettől teljesen
lemerevedve állt, míg Mama széles, pimasz mosollyal az
arcán felé nem fordult.
– Te nem így látod, Vi?
Egy újabb percnyi döbbenet után Viola kuncogni kezdett.
Mama is elnevette magát, s aztán gyorsan távoztak is, nehogy
hangos visongásuk miatt kitessékeljék őket a múzeumból.
Viola feltételezte, hogy a témát később újra előveszik, de
komolyabb összefügésben, végül azonban nem tértek vissza
rá. Az a pillanat azonban csodálatos volt, s ennek nyomán
kettejük kapcsolatában valami megváltozott. Nem volt teljesen
kézzelfogható a dolog Viola számára, de úgy sejtette, anyja
ettől fogva már nemcsak úgy kezelte, mint a lányát, hanem
mint érett, felnőtt nőt.
Este koncertre mentek, a hétvége további részében pedig
sétáltak a Hyde Parkban, vettek pár apróságot a
Selfridgesben és a Harrod’s áruházban, este Viola
egyszemélyes ágyán osztoztak, s közben könyvekről, Viola
öccseiről meg Fredről beszélgettek. Egyszer Mama a
munkájáról is kérdezte, de Viola mutatóujját a szája elé tartva
figyelmeztette, hogy aláírta a titoktartási kötelezettségre
vonatkozó nyilatkozatot.
Ezzel el is telt a hétvége. Amikor a Paddington állomáson
elköszöntek, egyikük sem engedte meg magának, hogy sírjon
vagy érzelegjen, különösen nem azoknak az anyáknak a
jelenlétében, akik épp kicsiny gyermekeiktől váltak meg, hogy
vonatra téve az ország biztonságosabb területeire küldjék
őket. Viszont Viola és anyja a szokásosnál hosszabban ölelték
egymást búcsúzóul, majd az utolsó pillanatig egymásnak
nyomták tenyerüket a vonatablak két oldalán.
Most pedig Viola egyedül ült a lakásában, s újabb Player’s
Navy Cut cigarettára gyújtott rá, hogy tompítsa anyja hiányát –
meg Fredét.
Viola igyekezett kihasználni azt a pár órát, ami még hátra
volt az elsötétítésig, ezért széthúzta az ablakon a
függönyöket, és lenézett a Tottenham Court Roadra. Milyen
sokan jönnek-mennek az utcán! Láthatóan jó részük nem
munkába megy vagy onnan jön, ahhoz túl vidámnak és
izgatottnak tűnnek. A háború nem lohasztotta le az emberek
szórakozási kedvét, sőt mintha még szívesebben és többet
mulattak volna, különösen Londonban. Nézd ezt a sokaságot,
gondolta magában Viola, milyen elszántan igyekeznek, ki
tudja, hova, hogy ki tudja, kivel találkozzanak és ki tudja, mit
csináljanak. Az utca túloldalán egy hölgy épp egy egyenruhás
fiatalember karjába vetette magát, aki a bosszúság legkisebb
jele nélkül viszonozta a nő nyilvános érzelemnyilvánítását.
Sőt, önfeledten lapogató tenyeréből és bamba vigyorából
ítélve kifejezetten élvezte a rá irányuló figyelmet. Miután
kibontakoztak az ölelésből, a pár olyan szorosan egymásba
karolva vonult el, hogy a két alak szinte eggyé vált. Eközben a
másik irányba haladó lánycsapat hangos nevetéssel és
hajukat hátravetve, sűrű csípőringatással fogadták három
amerikai katona mustrálgatását.
Viola azon tűnődött, hová igyekszik az a sok vidám fiatal
odalent. Nyilván táncolni, gondolta. A munkahelyén a lányok is
mindig erről beszéltek. Még Lillian is, akitől Viola sosem
hallotta korábban a keringő, a foxtrot vagy a jive nevét,
rendszeresen csatlakozott a kollégákhoz egy táncos estére.
Egyszer-kétszer őt is meggyőzték, hogy tartson velük, de
Violát a legkevésbé sem érdekelte a hosszas fecsegés arról,
ki kivel táncolt éppen, ki kivel szeretett volna táncolni, ki táncol
a legügyesebben, és ki kinek kérte már el a címét. Lillian
szerint ez azért volt így, mert Viola annyira hűséges volt
Fredhez. Természetesen az volt, és éppen ezért érzett
bűntudatot, amikor mégis elfogadta néhány fiatalember
felkérését, akiket gondosan megválogatott.
Emlékezett egy nagyfülű, sovány fiúra, aki háromszor is
próbálkozott, mire elvihette Violát egy fordulóra. Tánc után a
fiatalember, akinek a halántékán már akadt pár ősz hajszál s a
keze ápoltnak és erősnek látszott, vett neki egy italt, és a
pultnál állva beszélgettek.
– A hadügyben dolgozom – mondta a srác. – A munkám
miatt mentesülök a fegyveres szolgálat alól. Jelenleg. És te?
– Sss! – emelte Viola mutatóujját a szája elé.
– Aha! – A fiatalember biccentett, jelezve, hogy érti, Viola
nem mondhat többet.
Ekkor Viola úgy érezte, mielőtt a fiatalember még több időt
vagy pénzt fecsérelne rá, illendő tájékoztatnia őt Fredről.
– És vőlegényem van. Legalábbis valaki, akinek
odaígértem a kezem.
A srác nem látszott csalódottnak, sőt a mosolyából Viola
arra következtetett, hogy maga is rájött erre.
– Elég régimódi megfogalmazás.
Viola erre inkább nem mondott semmit. Miközben azon
gondolkodott, hogyan lendíthetné tovább a beszélgetést,
partnere megelőzte.
– Tehát, melyik ezredben szolgál? Vagy talán neki is olyan
nemzetgazdaságilag fontos munkája van, mint nekem?
 – Egyik sem – felelte Viola. – A háború kitörésekor
Németországban rekedt.
A fiatalember ijedten hátrébb lépett, mint aki egy pofont
próbál elkerülni. Elsápadt, a szeme összeszűkült. A vonásai
megváltoztak, már egyáltalán nem volt kedves.
– Németországban? – ismételte. – Az hogy lehetséges?
Miután Viola nagy vonalakban elmagyarázta a helyzetet, a
srác megigazította a nyakkendőjét.
– Vagyis a vőlegényed félig német? – kérdezte.
– Igen – mondta Viola. – De ugyanakkor…
– Engedelmeddel – szólalt meg a fiatalember, majd hátat
fordított neki. Viola a tekintetével követte, ahogy beszédbe
elegyedett egy csapat fiatal férfival, akik leplezetlenül oda-
odapillantottak felé, majd összezárták a kört.

***

A Paddingtonról Viola hideg lakásba érkezett haza. Lillian

szórakozni ment két kolléganőjével, June-nal és Harriet-tel.
Pont akkor készülődtek, amikor Mama is pakolt a
hazautazáshoz. Viola anyja láthatóan élvezte a kisebb
felfordulást, ami ebből kerekedett.
– Te is csatlakozol majd hozzájuk? – kérdezte Mama. – A
helyedben azt tenném!
– Valószínűleg nem – felelte Viola, bár ahogy belegondolt,
hogy egyedül tölti majd az estét, máris megérintette a
magányosság érzése. – Táncolni mennek, és nem mindig van
kedvem… Úgy érzem, nem mindig tudok… benne lenni a
dologban.
– Drágám! Azt gondolod, ha elmennél táncolni, hűtlen
lennél Fredhez? – Mama szelíden megpaskolta a lánya kezét.
– Egyikünk sem várja tőled, hogy feláldozd magad. Vagy
szent legyél. Legkevésbé Fred.
A megjegyzés fájt Violának, de a sürgés közben, hogy
mamát időben kijuttassa az állomásra és fölsegítse a vonatra,
az érzés háttérbe szorult. Ám most, hogy egyedül maradt a
lassan sötétbe boruló lakásban, újra eszébe jutottak Mama
szavai, és szinte fojtogatta a megbántottság érzése. Biztosan
nem láhatták üldözött, megkínzott, önsajnálattól csöpögő
léleknek! Mert ha ilyen lenne, Lillian ugyebár már
figyelmeztette volna? Na, az első alkalommal meg is fogja
kérdezni tőle – Lillian pedig olyan, hogy megmondja az igazat.
Viszont abban biztos volt, hogy Mama nem akarta
megbántani. Hiszen ő minden szavát meg szokta fontolni,
mindig úgy fogalmaz, hogy azzal átsegítse gyermekeit életük
kisebb-nagyobb buktatóin. Talán egyszerűen fájt azt látnia,
hogy Viola magányos, miközben Lillian, Harriet, June és
mindenki más ezekből a rettenetes időkből is igyekszik kihozni
a legjobbat.
Az egyik szék hátáról elvette Lillian viseltes barna
kardigánját, és magára kanyarította, hogy ne fázzon. Ez lenne
hát az izgalmas londoni élet, amit remélt? Pár esti mozi vagy
sörözés, a szegényes kirakatok nézegetése, foltozott ruhák és
más szükségmegoldások, zsonglőrködés a fejadagokkal,
kitérő válaszok a Freddel kapcsolatos kérdésekre? Megrázta
a fejét, hogy elhessegesse a gondolatokat. Na de ott van
nekem a munkám, győzködte magát, és az a tudat, hogy a
helyes dolgot teszem.
A gondolatra, hogy másnap dolgozni megy, egészen
felvillanyozódott. Elégedett vigyor ült ki az arcára. A polcról
levette Daphne du Maurier könyvét, amit később olvasni fog,
de egyelőre elfeküdt a kanapén, s maga mellé húzta a
hamutartót meg a cigarettásdobozt. Harisnyás lábujjait
tornáztatva maga elé képzelte az íróasztalát, ahogyan péntek
délután otthagyta. Szépen összerakott halomban a tiszta
levélpapírok, ceruzái és tollai egy bögrében, egy tálcán
különféle méretű borítékok. Az egyik zárható fiókban vártak rá
olyan dokumentumok, amelyeket nem tartottak különösebben
nehezen megfejthetőnek, így ráért velük foglalkozni; ugyanott
a személyes holmijai – rúzs és zsebkendő – mellett volt egy
lista a közeli irodákban dolgozó kormánytisztviselők nevével
és telefonszámával. Az asztalon még két írógép is állt egymás
mellett, megtisztítva és gondosan letakarva a por ellen. Volt
egy olyan szerkezet is, amelyre valaki rámondhatott
szövegeket, amelyeket ő meghallgatott és áttett angolra. Ezt
is ugyanolyan gondossággal ráterített szürke huzat védte.
 Emellett használt egy olyan csodamasinát is, amely
rögzítette a német rádióban Hitler vagy közvetlen köre által
elmondott lelkesítő beszédek könyörtelen hangjait, melyeket
Viola feladata volt a kormány számára lefordítani. És ha hinni
lehetne ezeknek a beszédeknek, az emberek azt
gondolhatnák, a tengelyhatalmak dicsőséges győzelem felé
haladnak, a jól táplált, dundi német polgárok pedig boldogan
ugrándoznak és táncolnak a szövetséges bombáktól érintetlen
városok és mezők körül. De persze ő egy szót sem hitt el
abból, amit hallott. És más sem. Ez az egész csak undorító
propaganda volt.
A tekintélyes méretű irodában csak nők dolgoztak, akik
többsége korábban az idegennyelv-oktatásban
tevékenykedett. Természetesen a vezetőik férfiak voltak, akik
naphosszat ki-be rohangáltak mindenféle irományokkal,
amelyeket sürgősen le kellett fordítani. Özönlöttek a táviratok,
a propaganda-röpiratok, külföldi hírek, rádióközlemények és
újságcikkek, amelyeket át kellett ültetniük angolra. Közben
pedig a német híradások megállíthatatlan tirádái, amelyeket le
kellett gépelniük és átküldeniük a feljebbvalóiknak. Minden
egyes dokumentumra időbélyegzőt kellett nyomniuk, és a
fordító ráírta a neve kezdőbetűit. Az írógépek kattogását, a
bélyegzők tompa puffanását nem érezte zavarónak, inkább
megnyugtatónak. Az irodában folyamatosan pörgött a munka,
de ahogyan egy nyüzsgő kaptárban a méhek, ugyanígy a
teremben is minden alkalmazott tudta, mi a dolga, és a lehető
legkisebb zajjal, szervezetten, fegyelmezetten végezte a
feladatait.
Lillian asztala a bedeszkázott ablak közelében állt, a francia
fordítók részében, ahol June is dolgozott. Amanda az olasz
részlegben ült, a hátsó fal melletti asztalnál, s valahányszor
Viola őket hallotta beszélgetni, eszébe jutott Matteo: remélte,
hogy az internálótáborban nem túl rémes az élete. Négyük
közül Harriet volt az egyetlen, aki oroszból fordított. Viola
helye a legnagyobb csoportot alkotó németesek között volt, ők
ültek a legközelebb a bejárati ajtóhoz, és nekik volt a legtöbb
munkájuk.
 Gyakran órák teltek el anélkül, hogy Viola az aktuális
feladatain kívül másra is gondolt volna, ami nagy segítséget
jelentett számára. Ahogy reggel levette a kabátját, azonnal
eléje toltak egy dokumentumot, hogy sürgősen fordítsa le,
mondjuk, egy újságcikket, amely szó szerint közölte Hitler
valamelyik beszédét. Lehúzta a takarót az írógépéről, s máris
nézte a német szöveget, majd egy másodpercnyi
késleltetéssel írni kezdte angolul, az olvasás ütemével azonos
ritmusban verve a billentyűzetet. Még csak a cikk felénél járt,
amikor jött egy másik férfi egy rádióból leírt anyaggal, és azt
mondta, ezt vegye a másik munkája elé. Ilyenkor a
megkezdett lapot az írógépben hagyta, s a másik géppel
lekopogta a sürgős anyagot, azután visszatért az előbbi
szöveghez. „Köszönöm, Miss Baxter!” „Kitűnő, Miss Baxter!”
„Remek munka, Miss Baxter!” Bár semmiféle
megkülönböztetést nem kapott az irodában, az efféle
dicséretek igen jólestek, mert megerősítették, hogy jól végzi a
dolgát.
Szemét lehunyva fejét a kanapé párnájára hajtotta, s csak
most eszmélt rá, hogy Mama látogatásának köszönhetően az
elmúlt napokban nem zúgtak a fülében a csikorgó,
nyugtalanító, éles hangon elmondott náci beszédek, amelyek
a hétvégére is elkísérték és rányomták bélyegüket az ébrenlét
és az alvás minden pillanatára. „A munkával jár” –
mondogatták a lányok az irodában. Csakhogy neki meg a
többi németesnek annyiban volt rosszabb a helyzete, hogy ők
a főellenség nyelvével, a leggyalázatosabb szövegekkel
dolgoztak, míg mások olyan országok anyagait fordították,
amelyek „csupán” Hitler csatlósai voltak.
Elfogyott a cigarettája, ezért végignézte az összes asztalkát
és fiókot, nem hagyott-e Lillian véletlenül valahol pár szálat.
Egyetlen darab sem került elő, ráadásul gin sem volt több a
lakásban. Zavarta a gondolat, hogy italt vegyen olyankor,
amikor egyedül töltötte az estét. Viszont ha a mai hosszú
estén olvasás közben szeretne cigarettázni, kénytelen lesz
kimenni a zsibongó utcára. Csakhogy ahhoz rendbe kellett
szednie magát. Sűrű, hullámos haját addig fésülte, amíg
rendezett és kellően fényes lett. Mióta Londonban van, már a
lapockájáig nőtt, s igencsak ráfért egy igazítás, de neki így is
tetszett. Úgy gondolta, Frednek is tetszene.
A tükörbe pillantva fogott egy teknőchéj fésűt, s beszúrta az
egyik füle mögé, majd egy másikat a másik oldalra. Fejét erre
meg arra forgatva megnézte az eredményt, azután a második
fésűt kivette. Így már jobbnak találta. Mintha az arca kissé
megváltozott volna az utóbbi időben. Korábban kerekded orcái
helyét laposabb, nőiesebb vonások vették át, amitől a szemei
nagyobbnak és kerekebbnek tűntek. Talán a fejadagok tették,
talán az epekedés, de lehet, hogy a kettő együtt. Az
összhatás túlontúl soványnak, sőt girhesnek mutatta, mégis
mindenkitől olyan megjegyzéseket kapott, hogy figyelemre
méltó és művelt benyomást kelt. Szemhéját, szempilláját
finoman kihúzta, a száját visszafogott árnyalatú vörös rúzzsal
festette ki, s egy kevés pirosítót is paskolt az arcára, más nem
is kellett. A hűséges barna kardigánból kibújva tojáshéjszínű
felsőt vett föl a sötétzöld kabátja alá. Ettől a kis cicomától
máris vidámabb lett, s eltűnődött, talán a többiek is csak azért
öltöznek ki esténként és mennek táncolni, hogy jobban
érezzék magukat. Ilyen egyszerű lenne?
George az eltávozásai alkalmával mindig meglátogatta
Lilliant Londonban, bár mindketten tagadták, hogy bármi lenne
közöttük. June pasija el-Alameinnél harcolt. Harriet ugyan
facér volt, de már egy bátyját elveszítette a háborúban, egy
másik testvére pedig a haditengerészetnél szolgált.
Ugyanakkor mindhárman élték az életüket, láthatóan a
legjobbat hozva ki egymásból és mindabból, ami itt és most
megadatott nekik. Talán Mama is éppen erre a hozzáállásra
biztatta, amikor azt mondta Violának, nem szükséges mártírt
vagy szentet csinálnia magából.
Elmosolyodott. Nem boldogan, de ennyi is elég volt ahhoz,
hogy az arca kissé még inkább földerüljön. Belenézett a
táskájába, hogy megvan-e a kulcsa, a pénze, a zsebkendője,
aztán a keskeny lépcsőn lesietett az utcára.
A legközelebbi trafik az Oxford Street sarkán volt, de Viola
az ellenkező irányba fordult, egyenesen a Soho felé. Most,
hogy lejött, akár járhat is egyet és szívhat némi friss levegőt.
Most még többen nyüzsögtek az utcán, mint délután.
Kiöltözött és magukkal eltelt emberek. Jó érzés volt elvegyülni
a tömegben. Mindenfelől nevetést hallott, a környéken egyre-
másra nyíló pinceklubokból zene szűrődött ki. Hűvös volt, de
nem fagyos idő, s a délutáni esőtől kellemesen friss, tiszta lett
a levegő, amelyben már megült a városban terjengő
kőszénfüst.
Hirtelen úgy hallotta, valaki a nevét kiáltotta. Nyilván
tévedett, gondolta. Mindenesetre körülnézett, de nem látott
ismerőst a járókelők között. Aztán ismét, valamivel
hangosabban hallotta a nevét.
– Vi, várj!
Viola megfordult, és meglátta Lilliant, aki zihálva, kipirult
arccal futott feléje.
– Próbáltalak utolérni – lihegte nevetve –, de a végén
kénytelen voltam futni. Nem úrinőhöz illő dolog! Hova
iparkodsz ilyen sebes léptekkel?
– Valójában sehova – vonta meg a vállát Viola. – Cigarettát
akartam venni, de gondoltam, ha már kint vagyok, egy tempós
séta jót fog tenni.
– Te meg a sétáid! – pufogott Lillian. – Hamarosan a te
lábaid is olyan vastagok lesznek, mint az én tuskóim. – Lillian
a barátnője hosszú, kecsek lábairól a saját tömzsi lábszáraira
nézett, és újra elnevette magát.
Az esőcseppeket hirtelen apró jég váltotta fel, úgyhogy
gyorsan behúzódtak egy üzlet portálja alá.
– Na de te mit csinálsz itt, Lil? Azt hittem, táncolni
mentetek.
– A klub zenekara nem jelent meg, a beugró banda pedig
rémes volt, úgyhogy most a Black Horse-ban vagyunk.
– Nos, te nem…
– Micsoda meglátás, Vi! Épp érted indultam, hogy
elrángassalak magammal.
Viola örökre a szívébe zárta ennek az egyszerű gesztusnak
a kedvességét. Mielőtt hálálkodni kezdhetett volna, Lillian
karon ragadta, majd futva átvágtak a tömegen és a
csöndesedő jégesőn – két átlagos fiatal nő, akik együtt élvezik
a szabad estéjüket.
Másnap a munkahelyükön persze sokkal visszafogottabbak,
szorgalmas munkáslányok voltak mindketten. Az irodát
csapatostul lepték el a dokumentumokat és dossziékat
lobogtató férfiak, akik arra vártak, hogy elolvashassák, miként
számolt be a világ a Vörös Hadsereg előrenyomulásáról.
Odakint fagyos idő volt, de az irodában úgy fűtöttek, hogy
Viola verítéktől iszamos ujjai meg-megcsúsztak az írógép
billentyűin. Egyszerre két irományon is dolgozott, és még négy
másik várt az asztalán fontossági sorrendbe rendezve,
miközben egyfolytában fordítania kellett Hitler szakadatlan
szóáradatát. A férfiak mind emelt hangon beszéltek, kiabálva
hívták át egymást valamelyik másik fordító asztalához. Viola
azonban nagyon koncentrált, igyekezett gondosan végezni a
munkáját, s a lefordított lapokat visszaadta annak a két
férfinak, akik odahozták neki, majd visszaszögezte magát a
székébe, és nekiült feldolgozni a hanganyagokat.
Idővel azonban elfogytak a látogatók, és ő meg Lillian a
helyiség két végéből egymásra mosolyogva hátradőlhetett
kicsit. Jólesett visszaváltani a lassúbb munkatempóba néhány
percre vagy akár pár órára is, mígnem egy újabb
válsághelyzet megint felbolydította az irodát. Viola fel nem
foghatta, hogy mások, akik monoton munkát végeznek,
hogyan bírják elviselni annak unalmát.
Az persze nyomasztó volt, hogy Lillianen és a kolléganőin
kívül senkivel nem tudta megbeszélni, mit dolgozik.
Mindannyian tudták, micsoda veszélyt rejt a munkájukkal
kapcsolatos dolgokról beszélni egy sörözőben vagy
kávézóban, esetleg egy parkbeli padon levegőzés közben
vagy a buszra várakozva. Egyik este például egy kisebb
munkahelyi csapattal ültek egy csöndes sörözőben, s az egyik
társuk, valami Phyllis vagy Peggy vagy Penelope fejét
lehúzva, de alig lehalkított hangon arról kezdett mesélni, mit
fordított aznap. Mindannyian próbálták lepisszegni, de a lány
nem hallgatott el.
– Legalább halkabban beszélnél! – csitította Harriet.
– Miért? – kérdezte a fecsegő lány a válla fölött
hátrapillantva. – Nincs itt senki.
 – Sose tudhatod, ki hallgatózik – korholta June. – Bárhol
lehetnek német kémek.
– Ráadásul – vetette közbe Viola – mind aláírtuk a
titoktartásit. És amúgy sem akarjuk hallani. Sem itt, sem
másutt! – Tekintetét körbehordozta az asztalnál ülőkön. – Ha
nem hagyod abba, én felállok és elmegyek!
A többiek egyetértően bólogattak.
Másnap az irodában mindenki, akivel este együtt volt,
elkerülte ezt a lányt. Aztán egyszer csak az igazgató hívatta,
és soha többé nem látták. Valaki nyilván följelentette. Az
persze sosem derült ki, hogy a munkatársai egyike dobta-e
fel, vagy valaki a sörözőből, aki meghallotta a szavait. De jó,
hogy megszabadultak tőle.
Viola – akárcsak a barátai – hamar megtanulta kezelni
sajátos helyzetét. Vagy úgy tett, mintha becipzározná a száját,
vagy csak mutatóujját emelte csukott ajkai elé, a pantomim
általában megtette hatását. Kezdetben még azt hitte, ettől a
titokzatosság aurája lengi körül a társalgás során, de
valójában sokszor a társalgás partvonalán kívülre került.
Amikor egyedül volt otthon, vagy sétálni ment, vagy épp a
csökkentett létszámú éjszakai műszakban dolgozott, gyakran
eszébe jutott, hogy muszáj lesz hozzászoknia ehhez a
kirekesztettséghez, ennek ellenére beszélgetőpartnereinek
reakciói időről időre meghökkentették és feldühítették.
A napközbeni szünet idején szívesen ücsörgött a női
pihenőszoba egyik kényelmes foteljában, kezében könyvvel,
előtte a kis asztalkán egy csésze teával. A helyiségnek nem
volt ablaka, így nem lehetett tudni, milyen az időjárás odakint,
de március első napjaiban csípős szél fújt, és a jeges hideg
beszivárgott a téglafal résein át. Viola borzongva kuckózott be
a fotelba, s a könyvbe temetkezett, amitől barátságosabb lett
minden. Ekkor kinyílt az ajtó, s két lány toppant be egymást
taszigálva, kacarászva. Esti öltözék volt rajtuk, de mindketten
kisebb utazótáskát fogtak, amiből Viola azt feltételezte, hogy
van náluk az irodai munkához illendőbb ruha is. Bár látta már
őket korábban, még nem lettek bemutatva egymásnak, ezért
Viola megjelölte a lapot, ahol tartott, és a lányokra mosolygott.
– Helló, lányok! Úgy látom, kellemesen múlattátok az időt.
 A magasabbik csillogó burgundi vörös ruhát viselt,
amelynek mély dekoltázsa dús kebleire irányította a tekintetet.
– Úgy van! Sajna, már vége. Amúgy Ann vagyok – nyújtotta
előre a kezét.
– Carol – mutatkozott be a másik lány, Viola felé biccentve.
– Újak vagytok? – kérdezte Viola. – Eddig még nem
futottunk össze. Én Viola vagyok.
Mindketten bólogattak.
– Orosz – mondta Carol.
– Én meg német – felelte Ann. – Mármint nem vagyok
német, hál’ istennek, csak németből dolgozom.
Viola bele sem gondolva azonnal rávágta:
– Ó, én is! Gondolom, még nem voltunk egyszerre
beosztva, de ami késik, nem múlik. – A lányra mosolygott.
Láthatóan mindketten libabőrösek lettek, legalábbis Viola,
amikor később elmesélte Lilliannek az esetet, esküdött rá,
hogy látta a karjukon égnek meredő szőrszálakat. A lányok
szerencsétlenkedtek kicsit a köszönés körül, olyasmit
dadogva, hogy mennyire örülnek a találkozásnak, pedig
valószínűleg annak örültek, hogy kielégíthették a
kíváncsiságukat az irodában dolgozó szegény lánnyal
kapcsolatban, aki az ellenség földjén élő udvarlójáért aggódik.
Aztán a tavasz eljöttével Viola is mindinkább megbékélt a
helyzetével. Tudatosan igyekezett olyan illedelmesen és
barátságosan viselkedni, mint Mama, ugyanakkor tartózkodni
az olyanoktól, akik elutasították valamiért. Mivel ez utóbbi
ellen nem tehetett semmit, ráhagyta az illetőkre. Mindeközben
Lillian, June és Harriet példáját követve megpróbálta élvezni
mindazt, amit a sors engedett számára.
Ennek részeként Viola elkezdett újra törődni magával, mint
akkoriban is, amikor még Freddel jártak. Hónapokkal
korábban már egyszer bebizonyosodott, hogy ezzel a
módszerrel az önbizalmát is tudja növelni. Mióta eldöntötte,
hogy bármit is tesz mások társaságában, annak lényege, hogy
az ideje kellemesen teljen, szinte alig utasított vissza
meghívást. Legtöbbször elfogadta, ha fölkérték, csupán
egyetlen szabályhoz ragaszkodott: egy este ugyanazzal a
személlyel legfeljebb kétszer táncolt.
 Voltak alkalmak, amikor kifejezetten jól érezte magát, akár
a barátai közül valakivel, akár egy idegen fiatalemberrel
kapaszkodott össze. Jó móka volt, és ahogy korábban sejtette
is, az ilyen esték megajándékozták pár órával, amikor nem
rágódott olyan dolgokon, amelyekre nem volt ráhatása. De
előfordult, hogy miután Lilliannel eljöttek az aznap esti
szórakozóhelyről, rátört a magányosság érzése, és arcáról
gyorsan lehervadt a vidámság.
Egy alkalommal Viola késő este leült egy szék karfájára és
zokogásban tört ki.
– Mi lelt, Vi? – Lillian zavartan pislogott. – Azt hittem,
remekül szórakoztunk.
Viola engedte, hogy Lillian átkarolja a vállát.
– Jó volt. Tényleg – felelte kézfejével az orrát törülgetve.
– Na de akkor mitől pityeredtél el?
– Mindentől és semmitől, azt hiszem – sóhajtotta Viola. –
Talán a kontrasztok teszik. – Amikor a zene helyét váratlanul a
légószirénák hangja veszi át. Vagy a csönd. A fény után sötét
lesz. A vidáman mosolygó arcok egyszer csak a föld felé
fordulnak. A társaságban illegetett csinos kis ruhák, amelyeket
kopott, szürke kabát alá rejtenek a lányok. Meg a tökéletesen
kellemes modorú fiatalemberek, akik egyike sem volt a
tökéletes Fred.
Lillian megdörgölte barátnője karjait.
– Igen, a kontrasztok tényleg bántóak – hagyta rá Violára.

Az Európában zajló amerikai hadműveletek irányítását

Eisenhower vette át Londonban, amit azzal ünnepeltek a brit
fővárosban, hogy számtalan klub homályos belső terét vörös-
fehér-kék dekorációval vonták be, és meghívták az amerikai
közkatonákat, hogy vegyüljenek a helyiekkel – nem mintha
korábban nem tehették és tették volna ezt.
A Fitzrovia negyed egyik pinceklubjában Viola aznap este
már másodszor táncolt egy magas, vörösesszőke hajú
amerikai törzsőrmesterrel. Az „I’ll Never Smile Again”
dzsesszesített feldolgozása szólt. Viola kedvenc, derékban
húzott és nyakánál pliszírozott, tengerészkék ruháját viselte,
hozzá hamisgyöngy klipszet, fekete magassarkút és harisnyát,
amelynek finom stoppolását alig-alig lehetett észrevenni.
Nemrég végre a haját is meg tudta igazíttatni, úgyhogy most
igazán jól érezte magát a bőrében.
– Mike vagyok – mutatkozott be a katona, amikor vége lett
a számnak. – Hol ültök?
Viola egy kabátokkal, táskákkal, italokkal és hamutálakkal
megpakolt asztal felé mutatott, amelyet a barátaival
lefoglaltak. Mike elment a pulthoz, hogy hozzon egy
Dubonnet-koktélt Violának, s amikor visszafelé elsétált egy
falikar fényköre alatt, Viola lélegzete elakadt a felismeréstől,
hogy a fiatalember hajában ugyanúgy többszínű csíkok
látszanak, mint Fredében. Hátborzongató érzés volt – még
soha nem találkozott Freden kívül mással, akinek ilyen tarka
haja lenne.
A koktélt szürcsölgetve sem volt képes megállni, hogy a
szeme sarkából ne a fiatalember fejét lesse, annyira elbűvölte
a haja. Mike a munkájáról kérdezte, mire Viola a szokásos
szájcipzár-mozdulatot tette.
– És van vőlegényem – közölte ráadásként. – Vagyis
majdnem-vőlegényem.
– Sejtettem – biccentett a férfi a láncon függő kis gyűrű
felé, amely valahogy Viola ruháján kívülre került és
megcsillant a lámpafényben. Viola elbabrált vele egy kicsit,
amíg sikerült visszacsúsztatnia a megszokott helyére.
– Ezért aztán – folytatta Viola – egy este kettőnél többször
nem táncolok ugyanazzal a fiúval.
– Akkor én ezt kimerítettem – felelte Mike, miközben a nagy
dumások önteltségével dobolt az asztal tetején. Az ujjait is
pihék borították, amelyek szintén ugyanolyan vegyes színűek,
vöröses-szőkés-barnásak voltak, akárcsak Fred kezén.
A fiatalember előkotort egy doboz Lucky Strike cigarettát,
és Viola elé tartotta.
– Kérsz?
Viola bólintott, és amint odahajolt a meggyújtott gyufa fölé,
érzékelte, hogy feje Mike mellkasának éppen ahhoz a
részéhez közeledett, ahol Fredén oly sokszor pihent. És az
illata is olyan volt, mint Frednek. Egy ütemet kihagyott a
szívverése, de az élmény nem felizgatta Violát, hanem mély
megnyugvással töltötte el.
 8
1942. július

Mikor már a gyász enyhült annyira, hogy erőt érezzenek

hozzá, Annie és Fred kipucolta a ház minden szegletét és
rejtett zugát. Az előkerülő holmik hol szívfájdalmat, hol
elképedést, hol pedig nevetést fakasztottak. Egy enciklopédia
egyik kötetében, két foltos lap között egyetlen szál virág
lepréselve. A konyhaszekrény leghátsó szögletében egy rég
használaton kívüli kutyatál. A lépcsőfeljáró pihenőjében
félrebillenve függő festmény, rajta Neuschwanstein kastélya.
Ómama jelen volt mindenütt – a púderének elhalványult
illatával, egy darabka papírra firkantott kézírásával, a szekrény
mélyén megbúvó kardigánjával, kuncogásának és utolsó
hörgő lélegzetvételének visszhangjával. Amikor a két testvér
kezébe került egy doboz, amelyben saját, Angliából írt leveleik
lapultak, a földre lekuporodva hangosan felolvasták egyiket a
másik után, s közben hasukat fogták a nevetéstől, de néha
egy gyerekes kifejezés, egy helyesírási hiba vagy egy
ceruzarajz láttán a könnyük is kicsordult. Mivel képtelenek
voltak rávenni magukat, hogy kidobják a leveleket, szépen
visszarakták mindegyiket a saját borítékjába és az eredeti
sorrendjükbe, majd fölvitték a padlásra.
– Ott majd elfeledkezünk róluk – mondta Annie –, és ha pár
év múlva újra a kezünkbe kerülnek, talán már képesek
leszünk elégetni őket.
– Igen, ez jó ötlet – helyeselt Fred.
Annie persze kételkedett benne, hogy valóban így lesz-e.
Fred ismét mindennap elutazott Münchenbe, Annie pedig
türelmetlenül várta a pillanatot, hogy csatlakozhasson a
csoporthoz, amelybe a bátyja ígérete szerint beveszik.
Nagyon szerette volna tudni, mit csinál Fred, s a feszítő érzés
miatt a háztartás mindennapos teendőit egyre banálisabbnak
érezte. Mikor egyszer föltápászkodott a térdelésből,
gondolatban kihúzta a naponta elvégzendő feladatok listájáról
a portalanítást. Rendet csinált, kiteregetett, kisúrolta a mosdót
és elintézte az annyira gyűlölt bevásárlást, majd a hazacipelt
dolgokból megpróbált valami ehetőt összeütni. S mindezek
közben ott lebegett körülötte a gyász búskomor felhője.
Ezért aztán kérlelni kezdte Fredet, hogy hadd mehessen
vele.
– Persze, persze, persze, Annie – felelte Fred kántáló
hangon. – Amint eljön az ideje, hívni fogunk. Majd ha úgy
ítélem, hogy biztonságos.
– Ugyan már – sóhajtott hangosan Annie, a hátsó ajtó
keretét törölgetve. – A várakozás már az agyamra megy!
Annyira feszítette a tenni akarás, hogy egy heves
pillanatában arra gondolt, ha megmutatná Frednek a naplóját,
akkor a bátyja – látva, milyen bátor és mennyire nem fél a
veszedelemtől – könyörögni fog neki, hogy szálljon be a
müncheni munkájába.
Hál’ istennek azonban gondolkodott, mielőtt cselekedett
volna, mert arra a következtetésre jutott, hogy amint meglátná,
Fred valószínűleg azonnal kitépné a kezéből és a tűzbe vetné
imádott naplóját. Így hát jobb, ha bátyja továbbra is úgy hiszi,
hogy hétköznapi feljegyzéseket vezet, amelyekben nincs
semmi veszedelmes, csak az időjárásról, a virágokról és az
ulmi sétái során látott kiscicákról, receptekről meg a Walther
iránti bimbózó szerelméről ír.

1942. július 8.
Már egy ideje színét se láttuk a kapzsi Horstnak,
remélhetőleg az összes eltávozási lehetőséget
meghatározatlan időre megvonták.
Persze ez azt jelenti, hogy így Walther is hosszú időre
távol marad. Mielőtt más medikusokkal együtt a keleti
frontra küldték, többször is meglátogatott. Ilyenkor vagy
kávéházba mentünk, vagy sétáltunk. Órákon át
beszélgettünk, és micsoda büszkeség töltött el, amikor
belém karolt! Mellette fontosnak éreztem magam.
Kétszer elhívott magukhoz is, hogy vacsorázzak a
szüleivel, egyszer pedig ő maradt nálunk, és velem meg
Freddel ebédelt. Érzem, hogy egyre jobban vonzódik
hozzám, s nyilvánvalóan abban reménykedik, hogy a
vonzalma viszonzásra talál. Nos, nagyon is! Amikor
megjelenik a házunk ajtajában, a gyomromban dobog a
szívem, s valahányszor az asztal fölött összeakad a
tekintetünk, önkéntelenül egymásra mosolygunk, mintha
senki más nem lenne körülöttünk.
Amikor kézhez kapta az áthelyezéséről szóló
parancsot, elhozta nekem, hogy olvassam el. Még
sosem láttam olyan kétségbeesettnek, mint akkor.
Hervadt ábrázatán nyoma sem volt a kisfiús gödröknek,
épp ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy óvatosan
megtudakoljam, milyen érzésekkel viseltetik a náci
rendszer iránt. Színleg meglepődtem azon, ahogy a
behívójára reagált, s azt kérdeztem: talán nem tölti el
büszkeséggel a Führer iránti kötelességének teljesítése.
Kérdésemre kérdéssel felelt: vajon én itt lennék-e, ha
Ómama miatt nem ragadunk Németországban? Erre az
arcomba szökött a vér, és hiába igyekeztem értelmes
választ adni, csak hebegtem és habogtam.
Ekkor picit leengedte a fejét, hogy a szemebe
nézhessen – annyira imádom ezt a mozdulatát! –, és
kezébe vette a kezemet. Azt mondta, ne féljek, mert a
viselkedésünkkel sikerült azt a benyomást kialakítanunk
Freddel, hogy az itt maradásunkkal a rendszer mellett
tettük le a voksot. Aztán rám mosolygott, és azt mondta,
hogy másokat talán bolonddá tudtunk tenni, de ő nem
hiszi, hogy így lenne.
Igyekeztem nyugodt maradni, és az ölembe
bámultam, de bizonyosra vettem, hogy látja, a szívem
hevesen kalapál a könnyű nyári blúzom alatt. Ezen a –
hitem szerint jól elrejtett – naplón kívül semmi
bizonyítékot nem találhatnak ellenem és Fred ellen.
Mozdulatlanul ültünk egy ideig, ami nekem hosszú
perceknek tűnt. Nem tudtam, mit mondjak, ezért inkább
nem mondtam semmit. Walther le nem vette rólam a
 szemét, aztán odahajolt, és magához ölelt. Úgy érzem,
tökéletesen összeillünk.
Majd megismételte, hogy nem kell félnem, és azt
mondta, belelát a szívembe. És biztosított róla, hogy az
ő szíve is ugyanoda húz, mint az enyém. Búcsúzóul
szájon csókolt, majd mielőtt elindult új állomáshelyére,
viszolyogva végigmérte magán az egyenruháját.

Walther indulás előtt megkérte Annie-t, hogy időnként

látogassa meg a mamáját és a papáját. Mivel már egy hete
elutazott a fiuk, Annie úgy döntött, bekopog hozzájuk, s egy
kávé mellett elcseveg Frau Wilhelmmel. Walther mamája
láthatóan meglepődött, amikor meglátta Annie-t, és azt
kérdezte, hogy csak nem érzi magát rosszul, és netán a
doktor urat keresi-e. Gyorsan behívta a makulátlanul tiszta
házba.
– A férjem a rendelőben van – Frau Wilhelm fejével az
épületnek azon része felé intett, amelyet Annie jól ismert
gyerekkorából, amikor torokfájásai és gyomorrontásai miatt ott
járt.
Frau Wilhelm a nappaliba invitálta. Minden ugyanolyan volt,
mint máskor, de Walther nélkül Annie szégyenlősen lépkedett
a háziasszony nyomában.
– Remélem, nem haragszik – mondta már a nappaliban –,
de Walther megkért, hogy egyszer-kétszer járjak erre, amíg ő
távol van.
– Nahát, nem is mondta nekem – csodálkozott Frau
Wilhelm. – Hát nem csodálatos fiú?! Természetesen magát
mindig szívesen látjuk. Ihatnánk egy kávét a kertben –
javasolta.
– Az remek lenne – felelte Annie.
A kert is pont olyan takaros volt, mint a ház. Tökéletesen
rendben tartotta és gondozta ez az asszony, aki éppoly
hivatástudattal viselte a városi orvos felesége hivatalát, mint
amilyen odaadó doktor volt a férje. Amíg Frau Wilhelmet várta
a tálcával, Annie-t hatalmába kerítette a fantáziája, hogy mi
mindenen változtatna a házban és a kertben, ha megörökölné

É
a doktorné szerepét. Érezte, hogy nem szép dolog tőle, de
csábító és szórakoztató volt egy kicsit álmodoznia.
A függönyöknek menniük kell, bármilyen puhák és szépek
is. Újonnan nyilván drága holmik voltak, de a dús
brokáthímzés nehéz és régimódi. Eltűnődött, vajon Frau
Wilhelm gondolt-e rá, hogy könnyebb anyagra cserélje őket,
bár ez most talán nem lenne okos dolog, hiszen esténként
úgyis kötelező az elsötétítés. A szőnyeg is ugyanabból a
fajtából való volt. Mintáját nehezen követhető fáradtzöld és
tompabarna meg bordó indák alkották. A konyhában pedig a
színes üveget tömör fára kellene lecserélni a
konyhaszerények ajtóiban, hogy senki ne láthasson be a
polcokra, amelyeket ő bizonyosan kevésbé tartana rendben.
Az erős délelőtti napsütésben a szemét a kezével
árnyékolva körülnézett. Frau Wilhelm a virágjai helyébe
majdnem mindenütt zöldségeket ültetett, mint a városban
mindenki. Az ő ágyásaiban egy szál gaz sem volt, és kézzel írt
táblák segítettek megkülönböztetni az egyik sor sarjadó
levélkét a másiktól. Ha ő tervezhetné meg ezt a kertet,
biztosan ültetne egy olyan fűzfát, amilyen Violáéknak van
odahaza – a megtestesült szépség és nyugalom. Mindezektől
eltekintve boldogan élne itt, és viselne gondot a házra meg
Waltherre. Mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó a háta mögött,
Annie gondolatban a saját kezére csapott. Annyi minden volt,
amin járhatott volna az esze Walther helyett – a háború, a
szűkös élelmiszeradagok, Fred. De azzal nem árt senkinek,
védekezett magában, hogy ha néha ábrándozik is.
– Jól áll az új frizurája – jegyezte meg Frau Wilhelm. –
Walther említette is, hogy tetszik neki.
Annie-nak jólesett, hogy Walther beszélt róla a mamájának.
Önkéntelenül odakapta a kezét a rövid hajkorona aljához. Pár
héttel ezelőtt maga fogott ollót, és nézte, ahogy egyik
vajszőke tincs hullott a padlóra a másik után. Még szoknia
kell, hogy épp csak a füléig ér a haja, de sokkal könnyebbnek
érzi így a fejét, ráadásul örült a láthatóvá vált természetes
göndörségének. Fred szerint most egy érett, modern nő
benyomását kelti, és ezt maga is így látta.
 Frau Wilhelmmel a női foglalatosságokról beszélgettek.
Fontos dolgokról, amelyek az élet esszenciáját adják. De
vajon hányszor tudnák megvitatni, hogyan bánhat az ember
okosan a fejadagokkal meg a vízzel, hogy elég ideig kitartson,
hányféleképpen lehet megkötni egy sálat, hogy az ember
megjelenése változatos legyen, mi a harisnya­ stoppolás
legpraktikusabb módja, a nyilvános helyek látogatása során
miként előzhető meg a kórokozók továbbadása. Semmi nem
utalt Walther mamájának politikai szimpátiájára egészen
addig, amíg a felhőtlen, kobaltkék égen át nem húzott fölöttük
egy Focke-Wulf. A repülőgép zúgására abbahagyták a
csevegést, és a nyakukat nyújtogatva keresték a hang
forrását. Ahogy tekintetükkel követték a végül gombostűfej-
méretűvé törpülő vadászgépet, fölfedeztek két másikat is,
amelyek párban követték az előzőt.
Amikor megint lefelé fordította tekintetét, Annie szeme előtt
fekete foltok jelentek meg, valahányszor pislogott, s a fülében
ott maradt a gépek berregése.
– A barbárok! – szólalt meg Frau Wilhelm.
– Tessék? – Annie úgy tett, mint aki nem értette a másik nő
kifejezését. – Azt mondta, a bátrak?
Frau Wilhelm feléje fordult, s addig kifürkészhetetlen
vonásai helyére dac ült ki.
– Nem. Azt mondtam, barbárok. – Majd azonnal felöltötte a
tapintatos és diplomatikus nők kifinomult álarcát. – De ne is
figyeljen rám, kedveském! – folytatta. – A férjem és én még
nem hevertük ki a lelki fáradtságot, amit az előző háború
okozott. És persze öregszünk is, kezdünk megcsontosodni.
Nagyon szeretünk a kertben ücsörögni, és rossz néven
vesszük, ha ezt durván megzavarják.
– Persze, persze – felelte Annie. El kellett ismernie, hogy
Frednek igaza volt, az emberek tényleg tartanak egymástól.
Nem egyszerűen félnek, hanem rettegnek, ahogy a katolikus
püspök beszédében olvasható, hogy a legkisebb elszólás
miatt feljelentheti őket valaki, és a végén egy cella mélyén
vagy egy koncentrációs táborban fognak elpusztulni. Milyen
kegyetlen világ!
 – Az igazat megvallva – szólalt meg ismét Frau Wilhelm –,
a kertben sem olyan kellemes üldögélni már, mint régebben. –
Bal felé intett, ahol paradicsomok piroslottak a bokrokon. –
Fehér, rózsaszín, vörös és sárga rózsák virítottak ott, végig a
fal tövében. A fehéreknek volt a legáthatóbb bukéja.
Gyönyörűek voltak, és csodás illatuk betöltötte a levegőt.
Talán emlékszik rá maga is.
Annie-nak eszébe jutott egy régi nyár, amikor nyafogva ült
a rendelőben, miközben doktor Wilhelm egy elgennyesedett
vízhólyagot fertőtlenített a sarkán. A nyitott ablakokon át
jellegzetes nyári szagok, illatok tódultak be: porzó föld,
gabonamezők, felforrósodott aszfalt, érett eper és rózsa.
Ómama egy karszékben ült mellette, amíg az orvos valami
sűrű kenőccsel lekezelte, majd bekötözte a sebét, mialatt
Walther odakint Annie-ra várakozva rugdosta a labdáját a
falhoz. Valahol a távolban egy traktor zakatolt és gyerekek
kacagtak. Biztonságot nyújtó és álmosító volt az egész.
– Igen, most hogy mondja!
– Persze ne feledkezzünk meg a szerencsénkről se! –
folytatta Walther mamája. – Hiszen Hamburghoz és
Kasselhez képest mi itt alig kaptunk valamit. Olvasta a híreket,
hogy mi történik Berlinnel?
– És Münchenben is rémes a helyzet – kontrázott Annie. –
Fred mesélte.
– Attól függ, mihez képest – mondta Frau Wilhelm. – Én
jártam mindkét városban rokonlátogatóban, és azt kell
mondjam, München meg sem közelíti a Berlinben látható
romokat és pusztulást. – Ujjaival a szék karfáján dobolva
tekintete a távolba kalandozott. – Higgye el, itt mi
szerencsések vagyunk! Legalábbis eddig.
Aztán Walther mamája arról mesélt, hogy amikor férje még
Berlinben volt orvostanhallgató, ő hétvégéken gyakran
meglátogatta.
– Micsoda város volt! – mondta. – Annyira sajnálom
magukat, Walthert és ezt az egész generációt, hogy nem
láthatták a fénykorában. Klubok, zene és tánc. Mindenütt
fények. Gyönyörű ruhákat viselő gyönyörű emberek.
Bőségesen volt minden. Étel-ital, cigaretta, nyüzsgés. –
Megpaskolta Annie karját. – Igen, sajnálom a maguk
nemzedékét, kedvesem, emiatt és sok más miatt is.
Összemosolyogtak. A pillanat alkalmasnak tűnt a csevegés
befejezéséhez, úgyhogy Annie fölkelt a székből. Hazafelé
sétálva még három repülőgéppár húzott át az égen. Annie
megerősítve érezte magát, hogy Frau Wilhelmmel hasonlóan
gondolkoznak a repülőkről, s ebből arra következtetett, hogy a
rendszerrel kapcsolatban is egyetértenek.

Amikor Fred szólt neki, hogy másnap reggel háromnegyed

nyolcra legyen kész, mert együtt indulnak, csak úgy ömlött
Annie-ból a sok-sok feltoluló kérdés: Hivatalosan dolgozni fog,
vagy csak úgy kell tennie? Mit kell mondania, ha a hatóságok
megállítják és igazoltatják? Milyen ruhában menjen? Hogyan
tud a csoport úgy szervezkedni, hogy ne hallgathassa ki őket
senki? Honnan fogja tudni, kiben bízhat meg? Fred magára
hagyja-e teljesen, vagy legalább az elején ott lesz mellette?
Hány tagja van a csoportnak? Vannak-e nők is, vagy kizárólag
férfiak? Mi lesz a feladata? Továbbra is Annaliese Margaret
Scholz lesz-e, vagy álnevet kell felvennie?
Fredből kitört a nevetés, és végül már a hasát fogta. Annie
örült, hogy nevetni látja a bátyját, még ha rajta nevetett is.
Frednek idővel sikerült összeszednie magát.
– Jaj, Annie! Hiába van udvarlód, hiába a logikus
gondolkodásod meg a felnőttes frizurád, annyira kislány vagy
még!
Annie úgy tett, mint aki megsértődött, de igazából örült,
hogy legalább kis időre vidámságot csalt Fred arcára.
– Jól van, Annie! Lehet, hogy nem kislányosság, csak ifjonti
hevület, ami lobogjon sokáig, azt kívánom. Jó hasznát veszi
majd a csoport. De meg kell tanulnod kordában tartani az
érzelmi kitöréseidet. Megértettél?
Annie először élénken bólogatott, de aztán már csak
visszafogottan biccentett. Ettől a drágalátos testvére megint
elnevette magát.
– No most akkor – kezdte Fred immár komolyabb hangon
–, elmondom sorra, mi fog történni, te pedig figyelsz. Ha lesz
kérdésed, utána megpróbálok mindenre válaszolni, de
bizonyos helyzetekben úgyis rögtönöznünk kell majd. Érted?
– Igen, persze – felelte Annie. – Kérlek, kezdd már!
Fred elmesélte, hogy a Müncheni Egyetemen tanszéki
asszisztensként szerzett állást, ami a kutatásra is enged időt a
számára. Annie pedig a tanulmányi titkárságon fog
kisegítőként dolgozni, ahol a diplomákat, a doktori
disszertációkat és hasonlókat tartják nyilván. A fő feladata az
iktatás lesz, meg a bizonyítványokon szereplő nevek és
adatok ellenőrzése, meg kell válaszolnia a befutó kérdéseket,
és üzeneteket kell továbbítania a többi iroda felé. A
tanulmányi hivatalban különösen sok a feladat, tette hozzá
Fred, mert most rengeteg új rövid kurzust indítottak a
Wehrmacht tagjai számára. Azt is elmondta, hogy elcsípett
egy beszélgetést, miszerint fel akartak venni még egy lányt az
irodába, s ekkor ő Annie nevében jelentkezett, mondván, hogy
mivel Ómama halála miatt megszűntek a feladatok, amik
eddig házhoz kötötték, most már Annie is munkába tudna
állni.
– Természetesen – folytatta Fred –, mivel a húgom vagy,
bemutathatlak majd az általam már ismert egyetemi
kollégáknak, és elhívhatlak, hogy gyere velünk munka után
sörözni meg a kari oktatók szobáiban tartott felolvasóestekre,
vitadélutánokra.
– Felolvasás? – kérdezte Annie meglepetten.
– Igen, mert a csoport alapítói kezdetben ezzel a
szándékkal jöttek össze. Aztán egyik dolog hozta a másikat.
Akkor most folytatom. Te hamarosan saját jogodon is a baráti
társaság tagja leszel. Viszont a csoporttagok soha, de tényleg
soha nem beszélnek a munkahelyen az ellenállásról; annyit
tudhatnak mások, hogy különféle ártatlan társas
összejövetelekre hívjuk el egymást. Ezen túlmenően nyilvános
helyen nem beszélgetünk a nézeteinkről, vállalkozásainkról és
tervezett akcióinkról. Ilyesmiket szigorúan csak valamelyik
csoporttag szobájában vitatunk meg, amikor egyáltalán nincs
a közelben más. És semmit nem foglalunk írásba, bár ez
hamarosan megváltozik.
 Annie tátott szájjal hallgatta bátyját, és kissé kapkodta a
levegőt, ahogy belegondolt, milyen veszélyes vizekre
eveznek.
– És ez az a pont – tette hozzá Fred –, ahol te bejössz a
képbe.
– Hol?
– Te is része leszel a csapatnak, amelyik megírja és
terjeszti azokat a röpiratokat, amelyekkel az értelmes,
gondolkodó embereket meg akarjuk győzni, hogy együtt
tehetünk valamit a nácik ellen.
Fred hátradőlve a húga arcát fürkészte. Annie egyik kezét a
mellkasára szorította, a másikat a szája elé tartotta.
– Fogalmam sem volt róla… – suttogta.
– Ha bizonytalan vagy, akkor most szólj, mielőtt még jobban
belekeveredsz!
– Persze hogy bizonytalan vagyok – mondta Annie zavart
nevetéssel. – De alig várom, hogy találkozzak a többiekkel, és
végre tehessek valamit!
– Van még kérdés?
Nem volt, így Fred fogta a használt tányérokat meg
bögréket, és megmerítette a mosogatószeres vízben,
amelynek két napig ki kellett tartania.
– Ja – fordult hátra a válla fölött –, és olyan ruhában gyere,
amit munkahelyre szoktak hordani.
Annie elvörösödött a felismeréstől, hogy alig fél órával
ezelőtt milyen felszínesnek tűnhettek a kérdései.

A vonat befutott a müncheni állomásra, de Fred föl sem nézett

az újságjából, amíg Annie oldalba nem bökte a könyökével.
Húga egy mellékvágányon álló marhavagon felé bökött az
állával. Az üres peront egyetlen őr vigyázta. Annie azon
tűnődött, vajon a vagonok megfélemlített rakományukra
várnak, vagy nemrég szabadultak meg szerencsétlen sorsú
utasaiktól. Frau Wilhelm mesélte, hogy egyik alkalommal látott
egy anyát három pici gyerekkel, akik megpróbáltak elfutni,
amikor egy hasonló vagon felé terelték őket, de a
szerencsétlen nőt puskatussal fejbe ütötték. Rettegett, nehogy
hasonlót kelljen most látnia, mert valószínűleg nehezen állná
meg, hogy kiabálva fölugorjon az ülésről, akkor pedig Frednek
kellene visszarángatnia. Aztán a bátyja nyilván azonnal
felültetné az első Ulmba menő vonatra és hazaküldené.
És bizony az utcán Frednek többször is suttogva
figyelmeztetnie kellett, hogy nyugodtan sétáljanak egymás
mellett, mintha Annie sem először látná az önmagából
kifordult Münchent. Csakhogy képtelenség volt figyelmen kívül
hagyni a háború nyomait, nem is beszélve az SS és a
Wehrmacht minden sarkon felbukkanó egyenruhásairól, akik a
sörözőket, kávéházakat járták, könyékkel csináltak utat
maguknak a tömegben, váratlanul minden látható ok nélkül
figyelni kezdtek valakit a járókelők közül, véletlenszerűen
megállítottak embereket, igazoltattak másokat, átkutatták a
háziasszonyok bevásárlótáskáit. Mivé fajult a világ, ha már
egy fej káposzta, három szál sárgarépa és egy apró
papírzacskónyi kávé gyanúra adhat okot? Erőszakos,
zsarnokoskodó alakok, gondolta magában, amikor látta, hogy
két katona megállít egy középkorú férfit, aki hóna alatt pár
könyvvel magában motyogott az utcán. Megtapogatták a férfi
zsebeit, és belelapoztak a könyveibe, aztán a gerincről
leolvasták a címeket, és megkonzultálták a dolgot egymás
között. Azt akarták, hogy mindenki lássa, hatalom van a
kezükben. Annie azon tűnődött, hogyan tudnak még a tükörbe
nézni.
– Ne bámuld őket, Annie – sziszegte Fred –, mert te leszel
a következő!
Annie félrekapta a tekintetét. Biztosra vette, hogy ha nem is
ma vagy holnap, de ő is sorra fog kerülni, és nem is egyszer.
Az egyetem csodás, hívogató világítótoronyként
magasodott előtte, s azzal a reménnyel töltötte el, hogy
odabent nyugalom várja. Csakhogy az előcsarnokban és a
folyosókon is nyüzsögtek azok a szürke, barna és fekete
egyenruhák, melyek viselői a háborús erőfeszítésekhez
hasznos különféle tanfolyamokon vettek részt. Fred
egyenesen a megfelelő irodába kísérte Annie-t, bemutatta
mindenkinek, majd közölte, hogy délben érte jön, és leviszi a
menzára. Az irodavezetővel és a többi segéderővel nem volt
nehéz megismerkednie, az iktatás sem volt bonyolult, a
Ú
munka menetét sem volt nehéz megtanulnia. Úgy érezte, saját
külön bejáratú mennyországra lelt itt.
Az ebéd alatt találkozott az ellenálló csapat további hat
tagjával. Mindent úgy tett, mint ők – mintha régi barátok
lennének, nem pedig összeesküvők. Annie a csoport egyetlen
másik nőtagja, a fiatal Ilse mellett ült. Aztán ott volt Carl,
Helmuth, Ernst, Otto és Gustav. Úgy képzelte, hogy csupa
feszültség és talán szorongás árad majd ezekből az
emberekből, de mi sem állt tőlük távolabb, legalábbis itt, ezen
a nyilvános helyen. Könnyed, barátságos hangnemben
üdvözölték, mintha ő sem lenne egyéb, csak egy új lány,
akivel együtt lehet enni meg beszélgetni, inni és nevetni. Szó
sem esett semmilyen készülő akcióról vagy titkos találkozóról.
Az ebédszünet végén fölálltak, és mielőtt mindenki visszatért
volna a munkájához, Ilse azt mondta, holnap találkoznak.
– Örülök, hogy megismertelek, Annie – köszönt el Otto is. –
Péntek este eljöhetnél velünk a sörözőbe. Benne vagy?
– Igen – felelte Annie. – Már alig várom. – Aztán ő is
visszatért nem túl megerőltető irodai feladataihoz.
Aznap este Annie arról faggatta Fredet, vajon az emberek,
akik látják, hogy a zsidókat úgy terelik a pályaudvari peronra,
mint egy csordát, miért nem sietnek tömegesen a
segítségükre.
– Pontosan erről beszélt a katolikus püspök, hogy arctalan
birkanyáj lettünk – felelte Fred. – Csakhogy egyedül vagy
ösztönösen nem szabad cselekedni. Épp ezért szorgalmazza
a mi csoportunk az ilyesmi együttes és tömeges
megbélyegzését, s muszáj a hasonló gondolkozású
embereket önkéntes csatlakozásra bírnunk, hogy cselekvő
módon léphessünk föl.
– Atyaég! – sóhajtott Annie. – Ez aztán az alapos válasz.
Szóval péntek este fogjuk megtervezni?
– Igen – felelte Fred. – Komolyan neki kell látnunk.
Annie tisztában volt vele, hogy gyötrelmes lesz addig a
várakozás.

***
Nagyon későre járt, az utolsó vonattal indultak haza Ulmba.
Nevetgéltek, úgy tettek, mintha kapatosak lennének, egy
munka utáni iszogatással töltött péntek este után. Ahogy
várható volt, kétszer is megállították őket az utcán, de látva az
állapotukat, az egyenruhások továbbengedték őket. A jelek
szerint elég jól beletanultak a színlelésbe.
Otthon egyikük szemére sem jött álom. Ébren ültek a
sötétben, és most tényleg ittak egy-egy pohárka snapszot.
Átbeszélték mindazt, ami az este folyamán elhangzott, és
amiről döntést hoztak, azután Fred elálmosodott, és
bevonszolta magát az ágyába. Ekkor Annie előhalászta a
naplóját, de aggodalmak és kételyek kezdték gyötörni, hogy le
merje-e írni az ellenük bizonyítékként is felhasználható
dolgokat. Tudta, mi várna mindannyiukra, ha valaki
megtalálná a naplót. De aztán meggyőzte magát, hogy ha
lelepleződnek, így is, úgy is biztosan elítélik őket. Vagyis
mindenképpen hatalmas kockázatot vállal, és akkor miért ne
vállalhatna egy kicsivel még többet.
Leírta, hogyan távoztak a sörözőből, hónuk alatt további
palackokkal, amelyeket Gustav tanszéki szobájába vittek,
mintha ott készülnének folytatni a mulatozást. Valójában az
üvegeket csak lepakolták egy sarokba, hogy majd olyankor
bontsák fel őket, amikor nem lesz olyan fontos a józan
gondolkodás – ahogy Ilse fogalmazott. Ma este azonban tiszta
elmére volt szükségük.
Már korábban megállapodtak abban, hogy a cselekvés
legjobb és leghatékonyabb módja, ha készítenek egy
röpiratot, amit a lehető legszélesebb körben terjesztenek.
– Milyen széles körben? – kérdezte Ernst.
– Nos, végső soron egész Németországban s azon is túl.
De kezdetben Münchenre kellene összpontosítanunk.
Ebben meg is egyeztek. Annie szerint azonban még ez is
túl nagy terület lehet.
– Nem lenne biztonságosabb, ha az egyetem körzetére
szorítkoznánk? – kérdezte.
– Igen, bizonyára biztonságosabb lenne – válaszolt Gustav.
– De nem annyira hatékony.
 Megbeszélték, hogy elsőre az egyetem épületeit és a
diákok által látgatott környékbeli helyeket célozzák meg, s
megnézik, mi lesz a visszhangja, mit érnek el, aztán eldöntik,
hogyan tovább.
Ezután a röpcédulára kerülő szövegről kezdtek tanakodni.
Fred javasolta, hogy Annie vezessen listát a kiáltvány
pontjairól, ahogy egymás után véglegesítik azokat, így a
végén biztosak lehetnek benne, hogy minden olyan dolgot
érintettek, amit bele akartak venni a felhívásba.
– Annie! – fordult Fred a húgához. – Kérlek, figyelj rám!
Ennek a szobának a falain kívül semmit nem szabad leírnod,
ami ehhez a röpcédulához kapcsolódik. Megértettél? – Annie
ígéretet tett. A többiek nem látszottak meglepettnek Fred
utasításán, vagyis nyilván beszélt nekik arról, hogy hajlamos
ellenszegülni bátyja akaratának. – És innen nem viheted ki a
papírokat, hogy otthon vagy bárhol másutt dolgozz rajtuk –
tette hozzá.
– Egyikünk sem teheti ezt meg – szólalt meg Ilse. – Itt kell
maradniuk a rejtekhelyen.
Annie erre is bólintott, és úgy érezte magát, mint egy
megdorgált kisgyerek. De aztán kezébe vette a ceruzáját, és
elkezdték megszerkeszteni a kiáltványt. Órákkal később
készen állt a lista, hogy mit akarnak a röpcédulával:

• Felszólítani az embereket, hogy emlékezzenek, milyen

volt Németország régen, és mozduljanak meg. A
tétlenség Németország pusztulásához vezet, és
szégyent hoz a német emberekre.
• Ösztönözni az embereket, hogy tegyék föl maguknak a
kérdést, valóban le akarnak-e mondani a szabad
akaratukról a náci rezsim parancsára.
• Felszólítani az embereket, hogy ne várjanak másokra,
bátran cselekedjenek elsőnek. A többiek követni fogják
őket.
• Ismert és az idők próbáját kiállt szellemi alapokra
hivatkozva ösztönözni az embereket, hogy gondoljanak
bele a kormányzás dinamikájába. Egy nemzet
 alkotmányának az emberiesség előmozdítását és nem
korlátozását kell szolgálnia.
• Idézni Goethe Epimenidész ébredése és Otto Remény
című művéből.

– Szerintem a végére odaírhatnánk, hogy aki teheti,

másolja le a röpiratot, és adja tovább – vetette föl Ernst. – Mit
gondoltok?
– Remek ötlet! – lelkesedett Carl.
– És nevet is kellene adnunk a mozgalmunknak – tette
hozzá Helmuth. – Olyat, ami kifejezi, milyen értékeket vallunk.
– És kell egy jelkép is – szólalt meg Ilse.
– Mit szólnátok egy fehér tollhoz? – kérdezte Otto. – Egy
galambtollhoz. Tudjátok, a béke…
– Nem – mondta Fred. – Az a gyávaságot is jelképezheti.
A doktor úr és Frau Wilhelm képe villant át Annie agyán,
amint a kertjükben üldögélnek, és nem vágynak egyébre, mint
minden más német polgár – hogy élvezhessék a nyugalmat és
a békét.
– Lehetne valami virág – dobta be Annie a gondolatot. –
Egy fehér virág. Csak nem havasi gyopár.
Mindenkinek tetszett az ötlete.
– Jövő pénteken este – szólalt meg Gustav – megírjuk a
szöveget, és több példányban lemásoljuk.
 9
1942. szeptember

Egy újabb hányingerhullám nyomán veríték öntötte el Viola

egész testét. Igyekezett szabályosabban venni a levegőt,
fújtatva és nyögve csapkodta a háta mögött a párnákat. Aztán
megint felfordult a gyomra, öklendezett egyet, majd kézfejével
megtörülte a száját. Közben perverz módon azt kívánta, hogy
a gyötrelem tartson tovább. Legyek még rosszabbul, gondolta.
Sokkal rosszabbul! Bűnhődjek csak!
Három héttel ezelőtt egyik reggel arra ébredt, hogy tiszta az
ég, és tisztán látja maga előtt Fred arcát – erőteljes vonásait,
ragyogó kék szemét, barnás-vöröses-szőkés haját, gondosan
nyírt szakállát, szabályos fehér fogsorát. De a csak neki szóló
kedves mosolynak nyoma sem volt – helyette egy értetlen és
csalódott arc nézett rá. Annyira élénk és valósághű volt a kép,
hogy Viola egy pillanatig azt hitte, tényleg ott van vele Fred a
szobában. Természetesen nem volt ott, Mike viszont igen. És
Viola már látta, hogy messze nem olyan férfi, mint Fred. Hogy
lehetett olyan ostoba, hogy valaha is elhitte, hasonlít rá?
A hányingerrohamok közötti pár perces szünetben eszébe
jutott az első este, amikor megismerte Mike-ot. A lepusztult
bárban a férfi vállára hajtotta a fejét, s ez fölidézte a Freddel
átélt hasonló pillanatokat, aztán a fantáziája kitöltötte a
hiányzó részleteket. A vigasztaló érzés teljesen lefegyverezte,
s ő beengedte Mike-ot az életébe.
Most már biztosra vette, hogy terhes. És a bűntudat meg a
szégyen még jobban gyötörte, mint a reggeli rosszullét. Lillian
egy templomi egér szelídségével megkérte, hogy egy kicsit
engedje át a fürdőszobát, mert szeretne megmosakodni és
összekészülni a munkába. Átkísérte Violát a nappaliba,
leültette a kanapéra, és gyöngéden a keze ügyébe adott egy
mosdótálat.
 – Sietek – mondta a barátnője. – Aztán csinálok neked egy
jó teát meg pirítóst. Csak valami gyomorrontás lehet.
Milyen naiv, gondolta Viola. Milyen naivak vagyunk mind a
ketten!
Viola mindvégig elzárkózott attól, hogy a közös lakásukba
beengedje Mike-ot, ezért titkos találkáikat a férfi egyik
barátjának garzonjában töltötték. Följajdult, mert újra
összerándult a gyomra. Aztán elcsodálkozott, hogyhogy nem
vette észre akkoriban, mennyire sivár az a szoba a hámló
tapétájával és a falak tövében kiütött penésszel. Undorodva
borzongott meg, amikor eszébe jutott az ágynemű, amit
bizonyosan nem cseréltek két légyott között. És csak a jó isten
tudja, hány párocska elégítette ki a göröngyös matracon
kétségbeesett vágyakozását… Az egész olyan mocskos volt!
Újra eleredt a könnye, mert visszagondolt az egyetlen
éjszakára, amit Freddel töltött, és az egyetlen alkalomra, amit
szerelmeskedésnek tud nevezni. Annyira gyöngéd és
figyelmes volt Fred! De hiszen az volt a célja, hogy örökre
magához kösse és megtartsa. Mike-nak ilyesmi eszébe sem
jutott – igaz, neki sem, vagyis nem mondhatja, hogy ártatlan
lett volna a történetben. De az együttléteik idején önmagát is
becsapta, csodásnak gondolta a szexet, és bizonygatta
magának, hogy érett, értelmes felnőttek lévén nem csinálnak
egyebet, mint oly sokan mások, akik megpróbálják egy kicsit
elfelejteni a háborút.
Most persze már nemcsak a szoba silányságát látja tisztán,
de hideg, átható nappali világosság vetül a jelenetre is, ahogy
ők ketten szexelnek. Mintha lekerült volna a szeméről valami
vastag, fekete ellenző. Ott volt Mike az izzadt, mohó
tenyerével, ahogy taperolja a mellét és a combjait, s csak
annyira törődik vele, hogy a mozdulataira reagáló Viola
eljuttassa a kielégülésig – és neki is elég jó legyen, hogy
legközelebb is hajlandó legyen elmenni a légyottra.
Folyamatosan a fülébe sugdosott szavakat és kifejezéseket,
amelyekkel úgy gondolta, felizgathatja vagy elérzékenyítheti;
nem kedvességeket, csak csupa üres semmiséget. Hogy
lehetett ennyire vak? Hogyan engedhette közel magához?
Arcul csapták az önmarcangoló kérdések, amelyekre nem volt
logikus válasza. Egyik tenyerét a hasára tette, amely egyelőre
lapos és feszes volt, s arra gondolt, odabent Mike gyermeke
növekszik.
Lillian hideg tenyerét Viola homlokára szorította.
– Szólok bent, hogy pár napig nem fogsz dolgozni –
mondta. – Sőt, ahogy most kinézel, talán egész héten sem. –
Ezután föltette a teavizet, és bekapcsolta a kenyérpirítót.
A gáz émelyítő szaga miatt megint fölfordult Viola gyomra.
– Nem kell semmi – nyögte. – Képtelen lennék legyűrni.
– De muszáj, Vi – erősködött Lillian. – Csak egy falatot.
Tudod, kell az erő.
Még épp időben sikerült a nyakában függő kis gyűrűt
hátralöknie, mielőtt egy újabb öklendezéstől feje a mosdótál
fölé kényszerült. Érezte, ahogy a gyűrű birizgálja a bőrét –
ugyanez volt, valahányszor Mike-kal szeretkezett, és hanyatt
fekve a gyűrű hátracsúszott a nyakán. Érthetetlen, hogy ennek
a kincsnek az érintése sem volt képes megtörni a bűbájt,
amely félrevezette.
Amikor abbamaradt a hányás, Viola szeme előtt fehér
szikrák villództak. Összeszorította a szemét, hátha elmúlik.
Mostanra minden energiája elszállt, úgyhogy nem vitatkozott
tovább Lilliannel, csak bólintott. Talán a táplálék enyhíti
valamennyire a reggeli rosszullétet, de semennyi tea, pirítós
vagy kedves gesztus nem lesz képes levenni róla a terhet,
amit most már élete végéig cipelnie kell. A gondolattól elsírta
magát.
– Ó, Vi! – Lillian átkarolta barátnőjét, és szorosan magához
ölelte. – El fog múlni.
– Nem, Lil. Nem hiszem, hogy elmúlik – mondta Viola, a
kopott barna kardigán ujjával törölgetve az arcát.
Lillian kibontakozott az ölelésből, és kartávolságra tolta a
barátnőjét, hogy jól megnézhesse.
– Badarság! Persze hogy elmúlik! A gyomorrontás nem
halálos.
– Ne haragudj, Lil! – vetette oda Viola, mielőtt kirohant,
hogy a mosdó fölé görnyedjen. És mostantól az én fejem
örökké így fog lógni, suhant át az agyán, lehúzza a szégyen.
 – Figyelj ide, Vi! Ne beszélj szamárságot! – mondta Lillian
határozott hangon. – Tudom, hogy most tényleg nagyon
rosszul vagy, mert nem szoktad így dramatizálni a dolgokat.
És értem, hogy a lehető legrosszabbkor jött, ezzel a partival a
hétvégén, de…
Jaj, a parti! Viola megint felnyögött, mert eszébe jutott, hogy
szombaton lesz Robert születésnapi bulija, őt is hazavárják,
hogy frissen és üdén velük mulasson, meg segítsen anyjának
a háziasszonyi teendőkben.
– …addigra valószínűleg teljesen rendbe jössz – folytatta
Lillian. – Az efféle gyomorrontás negyvennyolc óra alatt
elmúlik. Ha pedig mégsem, akkor táviratozunk a szüleidnek,
és elmagyarázzuk.
Viola bólintott, de mindjárt a fejét is rázta, mert el sem tudta
képzelni, hogy mamának olyan táviratot kézbesítsenek,
amelyben a lánya azt írja, hogy egy gyomorrontás miatt nem
képes hazautazni. Fölidézte, ahogy Mama a képtárban olyan
higgadtan, világias szemlélettel beszélt az anatómiáról, és
rögtön érezte, hogy ő nem lenne olyan naiv, mint Lillian,
azonnal levonná a megfelelő következtetést.
Miután a teát és az üres pirítóst Viola elé tette a
dohányzóasztalkára, Lillian megpaskolta barátnője vállát, és
azt ígérte, munka után egyenesen hazajön, majd elköszönt.
Viola válasz helyett bágyadtan intett az egyik kezével és
félmosolyra húzta a száját.
Bármennyire is szerette Lilliant és értékelte a jelenlétét,
Viola örült, hogy magára maradt a lakásban, amely végre
csöndes és nyugodt volt. Mélyeket szippantott a tüdejébe, és
megkísérelte a fejét a pamlag hímzett karfavédőjére hajtani,
de a gyomra egy azonnali bukfenccel értésére adta, hogy
korai lenne még az efféle önelégültség, úgyhogy azonnal
visszaült függőleges helyzetbe. „Jaj, Fred! Mihez kezdek
most?” – sóhajtotta fennhangon, amikor vőlegénye arca ismét
föltűnt lelki szemei előtt. Csakhogy hiába próbálta felidézni a
kedves, szeretetteli vonásokat, Fred ábrázata, ha lehet, még a
korábbinál is szigorúbbnak tűnt. Viszont a jelenés gyorsan
tovasiklott, mintha a férfi örömmel szabadult volna meg tőle.
 Ekkor Viola Robertre és a születésnapjára gondolt, amitől
dühében ököllel csapkodni kezdte a térdét. „Robert, Robert,
Robert!” – szipogta. Megfogta a teáscsészéjét, és már azon
volt, hogy a földhöz vágja, de eltántorította a gondolat, hogy
utána föl kellene takarítania a padlót. Ehelyett fejét a
tenyerébe temetve zokogásban tört ki.
Déltájban végre úgy érezte, hogy képes elmajszolni a
pirítóst, és egy csésze teát is magába erőltetett. Miután
mindez benne is maradt, Viola egy csöppet erősebbnek érezte
magát. Valószínűleg most már minden délelőttje így fog telni;
a gondolattól összerázkódott. A reggelimaradék elpakolása
után sikerült megmosakodnia, fogat mosnia, és fel is öltözött,
majd kicsit rendet rakott.
Mindezek után hirtelen olyan érzés tört rá, mintha egy jeges
kéz markolt volna a gyomrába. Ezt pedig nem a reggeli
rosszullét okozta. Viola iskolásévei alatt mindig osztályelső
volt, asszisztensként dolgozott a Cambridge-i Egyetem Idegen
Nyelvi Tanszékén, mintaszerű leány és testvér volt, kiválóan
teniszezett, mohón falta a könyveket, egy csodálatos férfi
menyasszonyjelöltje – most pedig leányanya lett.
Keze-lába remegni kezdett, muszáj volt leülnie, nehogy
összeessen. Rettenetesen szégyellte magát, amiért hagyta,
hogy ez megtörténjen vele. Igen, más nőkkel történt ilyesmi,
hallott róla. A munkahelyén is akadtak lányok, akik egyik nap
még ott dolgoztak, a másik nap már nem. És amikor távoztak,
összesúgtak a hátuk mögött. Igen, most majd az övé mögött
is. Az efféle lányokat laza erkölcsűnek tartották, vagy alantas
élvhajhászoknak, akik a hosszú távú következmények helyett
csak az azonnali gyönyörre gondoltak. Remegő kézzel
simította végig az arcát, nyakát és füleit, túrt bele a hajába.
Tudta, hogy ezek az elítélő, durva jelzők rá nem illenek, de ezt
senki nem fogja elhinni. Mostantól megbélyegzett, bukott és
nyomorult nő lesz.
Mit fog róla gondolni Mama és Papa? És Lillian? Hangosan
szipogott elképzelve az öccseit, amikor megtudják a hírt. No
és Fred?! Szorosan magához ölelte fölhúzott térdeit, s előre-
hátra hintáztatta magát. Fred soha többé nem akar majd
találkozni vele, és még csak nem is hibáztathatja ezért.
 A lakás hirtelen nagyon szűknek tetszett, és érezte, muszáj
innen kiszabadulnia. Fölkapott egy kiskabátot, megnézte, van-
e a zsebében zsebkendő, a fejére kendőt kötött, s a kulcsait
fölmarkolva a Russell Square parkjába indult.
A Malet Street sarkát kordonnal kerítették körbe,
valószínűleg valami vezeték robbanhatott szét. Az úttesten
halomban hevertek az ágyak, székek, lámpák, könyvek,
konyhai edények, cipők, törött tányérok, babakocsik és
mindenféle, egykor dédelgetett holmik, a mindennapok
építőkövei. Viola megtorpant, és meredten bámulta az egykori
értékek maradványait, amelyeket abban a reményben hordtak
ki a szűk úttestre, hogy belőlük még hasznosítható valami.
Egy fél pár kék gyerekpapucs ötlött a szemébe, és lázasan
kutatni kezdett a párja után, miközben arra gondolt, vajon
melengető puhaságukat érezheti-e még valaha a gyermek, aki
otthonának biztonságában egykor viselte ezeket. De a
felfordulás közepette nem sikerült rálelnie a másik fél párra.
Azzal csitította magát, hogy a gyereket egészen biztosan már
rég kimenekítették Londonból vidékre, és mire ide visszatér,
úgyis kinövi a papucsot. A park felé továbbindulva felötlött
benne, hogy ha ez így is van, az anyja itt élt, és nyilván féltő
gonddal őrizgette a lábbelit, amely emlékeztette kicsi fiára –
legdrágább kincsére. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a
gondolatot, miszerint hamarosan maga is kerülhet ilyen
helyzetbe. Nagyon-nagyon elképzelhetetlennek tűnt számára.
A Russell Square-i kert egyik kapuja helyén újabb
törmelékhalom fogadta, ezért a Bedford Place felé indult,
ahonnan végre bejutott a parkba. A Russell Square – a béke
gyönyörű szigete London káoszának közepén – nem volt
valami jó állapotban. Két bombatalálat fákat tört derékba,
amelyeket már elhúztak a sétányokról, utat biztosítva a
gyalogosoknak. A kecses lámpák villanykörték hiányában
vakon meredeztek. Az egyik pad üléséből hiányzott pár
deszka, de egy szerelmespár így is odatelepedett, hogy ha
kényelmetlenül is, de megejtsék találkájukat. Viola remélte,
hogy az a fiatal nő az udvarlója karjaiban megfontoltabb nála.
Végül talált egy üres padot Lord Bedford szobrának vigyázó
tekintete alatt, és egy mély sóhaj után hosszan kifújva a
levegőt, leült.
Mennyire szeretett azelőtt csak úgy elücsörögni és mélázni
bármin, ami épp eszébe jutott! Mostantól viszont hosszú
évekig nem lesz hely más számára az életében vagy a szülei
életében. Máris úgy érezte, hogy a világa összeszűkült,
kevesebb a mozgástere. Erősen küzdenie kellett a gyomra
mélyéről meginduló pánikroham ellen, amely a tüdeje és a
végtagjai felé kúszott. Egész testében remegett a félelem
miatt, hogy mi lesz ma, holnap, a következő hónapokban, a
következő években.
A legközelebbi akadály, amelyen túl kell jutnia, a hétvége.
Nagyon haragudott magára, hiszen még soha ennyi ideig nem
volt távol a két öccsétől. Karácsonykor, azután húsvéti
szünetben találkozott Roberttel és Daviddel, és a hosszú nyári
vakáció alatt is alkalmanként hazalátogatott, de nem olyan
rendszeresen, mint amikor még Cambridge-ben dolgozott.
Kétszer pedig csatlakozott mamához, és elutaztak a fiúk
iskolájához, hogy elvigyék őket vacsorázni, ami jó móka volt,
ugyanakkor elképesztő volt látni, hogy milyen ijesztő
gyorsasággal nőnek fel az öccsei. Már-már öntudatos férfiak.
Papa régóta dédelgette az álmot, hogy majd Oxfordban
folytatják tanulmányaikat, ahol annak idején ő is, de most
mindketten alig várják, hogy amint betöltik a tizennyolcat,
jelentkezhessenek a seregbe. Papa ezek után annyit
engedett, hogy maguk választhatnak Oxford és Cambridge
közül, de ahhoz ragaszkodott, hogy továbbtanuljanak.
Mama egyik levelében beszámolt Violának, hogy a húsvéti
szünet alatt Robert szinte megállás nélkül ezen vitatkozott az
apjával. Papa nyilvánvalóan nem akarja, hogy a fiúk a háború
miatt kimaradjanak az egyetemi képzésből, mire Robert azzal
vágott vissza, hogy „én meg nem kérek abból, hogy a te
álmaid beteljesítése érdekében engem gyávának tituláljanak!”
Mama szerint elkeserítő volt, ahogy pöröltek, mire Violának
eszébe jutott az a veszekedésbe fulladt vita, ami Fred
legutolsó látogatásakor lezajlott, s hogy akkor is milyen
lehangolt lett mindenki. Ez az átkozott háború az élet annyi
területén okozott feszültséget és bánatot…
 Viola le merte volna fogadni, hogy Robert végül enged, és
beiratkozik valamilyen rövid, diplomát adó kurzusra Oxfordban
vagy Cambridge-ben, de azon nyomban jelentkezik katonai
szolgálatra. Szeretne elbeszélgetni erről az öccsével,
megértetni vele, hogy az ő biztonsága mindenekfelett való, az
egyetemen pedig senki nem fogja gyávának tartani, mert ott
csupa olyan fiatal lesz, aki azért mentesül a katonáskodás
alól, mert a nemzetnek szüksége van képzett férfiakra és
nőkre az ország működtetéséhez. De amikor legutóbb
találkoztak, Robert annyira más volt, mint előtte. A sok
teniszezés megtette hatását, inas és atletikus férfivá serdült, s
olyan tartása volt, hogy mindenki máris köztisztviselőnek
nézte. Dús haja fénylett, s valamiféle hajápolóval formázta is,
az állán meg a szája fölött serkent már a szőr, a hangja pedig
a mellkasából zengett föl, nem a torkából, mint a kisfiúknak.
Amikor elmentek sétálni, Robert lovagias gesztussal a
karját nyújtotta neki, Viola pedig belekarolva érezte, hogy a
bicepsze olyan kemény és gömbölyű, mint egy teniszlabda.
– Az én helyem a Királyi Légierőnél van – jelentette ki
Robert.
– Kérlek, gondold át alaposan, mielőtt döntesz – kérlelte
Viola.
Öccse válasza olyan gyorsan jött, és olyan magabiztos volt,
mint egy sorozatlövés.
– Két és fél évem volt, amíg semmi máson nem
gondolkodtam – felelte. – És már döntöttem – tette hozzá
ugyanolyan ellentmondást nem tűrő hangon, mint amikor
Papa akart lezárni egy vitát.
Viola azonban még egyszer meg akarta próbálni a dolgot.
Szerette volna, ha Robert megérti, a családjának ugyanolyan
szüksége van rá, mint a szövetségeseknek. Idősebb fiúként ő
jelent támaszt Mama, Papa és David számára.
Nem lesz másik alkalom a beszélgetésre, és ha elmarad,
az Viola hibája lesz. Szorosan összehúzta a kabátkát a hasán
és a mellkasán, mintha a szégyen és a félelem újra rátörő
hullámától akarná megvédeni magát. Égette az arcát, nyakát,
fejbőrét a gondolat, hogy milyen nevetségessé tette az elmúlt
hónapokat és éveket, amelyek során elhárított minden
közeledést, a flörtölő vagy csak szemező fiúkat. Az
elégedettség, amit érzett, valahányszor visszautasított egy
italmeghívást vagy randevúkérést, most értelmét vesztette.
Ma már tettetésnek tűnik a sokszor sokaknak elmondott
kifogás, hogy a világ legcsodásabb férfijának van majdnem
eljegyezve. A barátai röhögni fognak rajta. És minden
idegszála az égnek állt a hirtelen felismeréstől, hogy ha eddig
úgy érezte, a helyzete miatt kiközösítik, a félrelépés látható
jelei nyomán teljesen magára marad, szövetségesek nélküli
szigetté válik.
Mindent át kell gondolnia, és döntést kell hoznia a
hétvégével kapcsolatban. Ha lemondja a partit, Mama gyanút
fog, és a születésnap után azonnal Londonba jön, hogy
felmérje a helyzetet. Ha viszont összeszedi magát és
hazautazik, Mama, és még talán Papa is kifürkészi az
igazságot, aminek még nincs itt az ideje. Kimerítő volt számba
vennie a helyzet összes velejáróját, ráadásul minél mélyebbre
ásott, annál újabb bonyodalmak kerültek a látóterébe. Azon
morfondírozott, képes lenne-e úgy hazamenni, hogy elrejtse
az állapotát a szülei elől. Végtére is a ház elég nagy, hogy a
reggeli rosszulléteit ne hallja meg senki, és ha a napjai
továbbra is a jelenlegi menetrend szerint alakulnak, délre
egészen jól lehet már. Minél többször gondolta végig ezt a
verziót, annál inkább úgy érezte, menni fog. Sőt, magával
viheti segítőnek Lilliant is, akit nyilván amúgy is meghívnának
az ünnepségre. Ez persze azt jelenti, hogy be kell vallania
neki, hogy gyereket vár. Képes lenne erre, kockáztatva Lillian
esetleges elutasítását? Muszáj lesz, enélkül ugyanis nem
megy a dolog. És Lillian a legjobb barátnője, nyilván segíteni
fog. Igen, Viola eldöntötte, hogy beavatja Lilliant. Fordított
esetben ő is szeretné tudni, ha a barátnőjével ilyesmi
történne, és megpróbálna minden körülmények között támaszt
nyújtani Lilliannek.

Lillian úgy fél hét körül üdén és fiatalosan libbent be az ajtón,

nyomában June-nal.
– Vi! – ugrott oda barátnőjéhez, aki a konyhában épp
mosogatott. – Hadd nézzelek! – Tetőtől talpig végigpillantott
Violán, és kijelentette, hogy már sokkal jobban néz ki.
Viola tudta, hogy ez messze áll a valóságtól, hiszen a tükör
szerint a bőre fakó volt, a szeme csipás, a haja pedig
lelappadt. Visszafordult a mosogatóhoz, és tovább tett-vett.
– Sajnálom, hogy olyan rosszul voltál – közölte June, aki
három lépés távolságot tartott, nehogy elkapjon valami
fertőzést.
– Kedves tőled, June!
– Van kedved egy italhoz? – kérdezte Lillian. – A Jack
Hornerbe készülünk, gyere velünk, ha elég jól vagy hozzá.
– Valóban jobban érzem magam – mondta Viola –, de azt
hiszem, ezt most kihagyom. Nézz csak rám!
– Ugyan! Egy kis smink meg egy sál – intette le Lillian. – A
lányok két jó barátja.
– Hát, nem is tudom… – habozott Viola. A magányosan
töltendő hosszú este egyáltalán nem vonzotta. Viszont
rémülten gondolt arra, mi lesz, ha a fülledt, füstös sörözőben
megint rátör a hányinger. – Szerintem ma este pihenek még.
Tudod, jobb az óvatosság.
Lillian a kabátja helyett egy öreg tengerészkék pulcsit
húzott magára, amelynek elnyúlt ujjai alól nem látszott ki a
keze, s megállva szemügyre vette Violát.
– Esetleg maradjunk itt veled? Igen, azt hiszem,
maradnunk kell. Bocsi, June, de ami engem illet, lemondok a
ma estéről.
– Meg ne próbáld! – horkant föl Viola. – Megtiltom, hogy
miattam megmásítsd a tervedet! Sőt, megharagszom, ha ezt
teszed.
June esedezve nézett Lillianre, aki pár perc habozás után
mégis úgy döntött, hogy marad az eredeti tervnél. June, aki
Viola szerint őt unalmasnak és földhözragadtnak gondolta,
felvillanyozódott. Amíg amazok ketten Lillian szobájában
készülődtek, megcsinálták egymás frizuráját, kifestették a
szájukat, és eldöntötték, melyikük milyen ékszert viseljen,
Viola leemelte a polcról éppen aktuális könyvét, és
véletlenszerűen fölütötte, hogy azt a látszatot keltse, mintha
elégedett lenne a helyzettel. Amint June és Lillian mögött
becsukódott az ajtó, nagyot fújtatva félrelökte a kötetet, és
megint sírva fakadt.
Másnap este ugyanez történt, csak Lillian Harriet
társaságában érkezett. A következő napon pedig June és
Harriet is vele tartott. Viola pedig estéről estére a gyűrött,
átizzadt ágyban hánykódott, kimerülten az állapota miatti
aggodalmaskodástól és az abból fakadó idegtépő
pánikhullámoktól. Reggelenként majd’ belepusztult a
hányásba, Lillian pedig mindig hozta neki a teát és az üres
pirítóst. A harmadik reggelen Viola elkapta Lillian karját.
– Lil, terhes vagyok – bökte ki végre.
Lillian barátnője szemébe nézett, szürke tekintete
szomorúságot és aggódást tükrözött.
– Tudom – suttogta. Végeredményben nem is olyan naiv
lány.
Lillian lehuppant barátnője mellé a kanapéra, de a kezét
nem engedte el.
– Mindenki tudja már? – kérdezte Viola.
– Nem, esküszöm! – felelte Lillian. – Csak annyit mondtam
odabent, hogy súlyos gyomorrontásod van.
– Na és June meg Harriet?
– Tudod, milyenek – vont vállat Lillian. – Csak magukkal
vannak elfoglalva, fel sem tűnik nekik. – Aztán kihúzta magát,
és sokkal komolyabb hangon folytatta. – Vi, mihez kezdesz
most?
– Jaj, Lil! – Viola remegő kézzel simította le kócos haját. –
Fogalmam sincs. Annyira szerettem volna beszélni veled
erről, de féltem, hogy faképnél hagysz.
Erre Lillian sírta el magát.
– Ne beszélj szamárságot! – mondta. – Ilyen soha nem
történhet! Ma este nem hozok koloncot magammal, ígérem,
és akkor beszélgetünk.
– Köszönöm, Lil – hálálkodott Viola. Kézfejével megtörölte
a szemét, és nagyot sóhajtott. – Annyira megkönnyebbültem,
hogy elmondhattam!
Este Viola és Lillian kidolgoztak egy tervet a hétvégére.
Együtt utaznak Viola családjához a szülinapi partira, és
titokban tartják Viola terhességét, Lillian fedezi majd, ha ő
É
éppen nem tud megjelenni. És közben elejtenek egy-egy
megjegyzést a zsúfolt irodában terjedő különféle
betegségekről, amelyek közül a gyomorrontás az egyik
leggyakoribb.
Lillian ugyanakkor azt is tudni akarta, hogy a későbbiekben
mit akar tenni a barátnője.
– Nem tudom, Lil – felelte Viola. – Még azzal sem vagyok
tisztában, hogy milyen lehetőségek vannak.
– Hát, hallottam bizonyos dolgokról. A nővérem barátnője is
bekapta a… – Lillian arca bocsánatkérőn összerándult. –
Milyen tapintatlan vagyok! Ne haragudj, Vi!
– Ne szabadkozz – rázta a fejét Viola. – Pontosan ez a
helyzet, bekaptam én is, és most nagy bajban vagyok. Az a
lány mit csinált?
Lillian lehalkította a hangját, és a válla fölött hátrasandított,
mielőtt válaszolt.
– Abortusz.
– Na de hogyan? – Viola megborzongott a gondolattól.
– Magának csinálta. Vannak módszerek...
Viola érezte, hogy elkerekedett szeme és leesett álla
pontosan elárulja, mennyire megdöbbent.
– Nem hiszem, hogy én erre képes lennék – nyögte. –
Iszonyatos lehet!
– De Vi! Mégiscsak ez a legjobb.
Viola pár pillanatig a barátnője vállán pihentette a fejét.
– Tisztában vagyok vele. És teljesen igazad van. De Lil! Ha
úgy döntenék, hogy én is, akkor te… akkor segítenél nekem?
A tengerészkék pulóver alatt Lillian szívverése érezhetően
felgyorsult. És mintha valami gombóc lenne a torkában,
nagyot nyelt.
– Igen – szólalt meg rekedt hangon. – Ha így döntesz,
megpróbálok segíteni. Viszont úgy tudom, minél hamarabb
történik, annál jobb, ezt ne felejtsd el. Persze vannak más
lehetőségek is, amiket érdemes végiggondolnod.
Lillian fölsorolta az alternatívákat. Viola elmondhatja a
szüleinek vagy legalább a mamájának, és aztán ha
kiveszekedték magukat, követhetné az ő bölcs tanácsait. Vagy
mondhatja otthon azt is, hogy távolabbi városba kell költöznie
dolgozni, a munkahelyén pedig bejelentheti, hogy családi okok
miatt haza kell utaznia, majd bejelentkezhet egy
leányanyaotthonba.
– Egy leányanyaotthonba? Mama és Papa elsüllyedne
szégyenében. És én is!
Lillian iparkodott, hogy gyakorlatiasan közelítse meg a
kérdést, de mégis kicsúszott a száján egy fél mondat, amit
legszívesebben visszaszívott volna.
– De ők amúgy is…
– Hogy érted? – csattant föl Viola. – Úgyis elsüllyednek
szégyenükben? Hidd el, ezerszer eszembe jutott nekem is.
– De az a lényeg, hogy így rajtam kívül senki nem tudna a
dologról.
– Már a gondolat is megalázó! – Viola megremegett, mire
Lillian átkarolta a vállát. – És utána mi lesz? Ha megszületik a
gyerek?
– Örökbe lehet adni. – Lillian megfontolt minden szót. –
Vagy úgy is dönthetsz, hogy megtartod. Szinte
elképzelhetetlen és kivihetetlen, de ez is egy lehetőség.
A javaslatok nem tűntek hasznosnak, Viola egyik helyzetbe
sem tudta magát beleképzelni.
– Lil! Te mit tennél az én helyemben? – kérdezte Viola.
– A döntést neked kell meghoznod, Vi! – válaszolta Lillian
eltökélten. – De ha nekem kellene választanom, én
megkockáztatnám az abortuszt. Mégpedig minél hamarabb.
Gondolkodj, Vi, biztatta magát Viola. Csakhogy annyira
erőtlennek érezte magát, a gondolatai annyira
összekuszálódtak, hogy tudta, ebben az állapotban nem
szabad döntést hoznia.
– Elmondod, hogy történt a dolog? – fordult hozzá Lillian. –
Úgy értem, azt tudom, hogyan lesz a baba. June és Harriet,
róluk el tudom képzelni. De rólad? Az összes barátnőm
közül… Ki az apja? Amennyire én tudom, Freden kívül egy
ujjal sem értél más férfihoz.
Viola közelebb húzódott barátnőjéhez, arcát Lillian vállába
fúrta.
– Hitvány perszóna vagyok – mondta a fejét ingatva.
 – Nem, nem vagy az! Nem hagyom, hogy így beszélj
magadról!
– De igen, az vagyok – csattant föl Viola. – Emlékszel arra
az amerikai srácra, Mike-ra, akit bemutattam neked? A
sörözőben találkoztunk, és egy ital után lelépett.
– Persze, emlékszem. Mesélted, hogy ha összefutottatok
valamelyik bárban, állandóan táncolni akart veled.
– Igen, ő az. – Viola érezte, hogy kigyúlt az arca a
szégyentől. – Pár hónapig tartott közöttünk a dolog, és
gyűlölöm magam miatta. – Viola öklével ütötte a mellkasát. –
Undorodom magamtól minden egyes alkalom miatt, amikor
találkoztunk!
Lillian megragadta Viola csuklóját, és erővel próbálta
megállítani az ütéseket.
– Kárt teszel magadban! – kiáltotta.
– Megérdemlem, és még többet is!
– Csitt, ennyi elég – fogta halkabbra Lillian a hangját. –
Gyere, nyugodjunk le!
Amikor mindketten lehiggadtak, Lillian szólalt meg először.
– És hol van most ez a Mike? Még itt, a városban?
– Nem, szerencsére! Remélem, hogy soha többé nem
látom.
– De azért tudod, hova ment? Erről tudnia kell. És pénzt
adnia, hogy megoldhasd a helyzetet.
– Nem! Azt nem akarom – kiáltott föl Viola. – Már azelőtt
szakítottam vele, hogy kiderült volna a terhességem, ő pedig
ugyanazzal a lendülettel tűnt el, ahogy betoppant az
életembe. És ha az a kérdés, hogy ő adjon rá pénzt, hát
inkább megoldom magam.

***

Mama és Papa repesett az örömtől, amikor Viola és Lillian

megérkezett a házhoz a kocsival, amely elhozta őket
Cirencesterből, az állomásról. David mindkettejüknek a
nyakába ugrott, és folyamatosan vigyorgott. Robert is
boldognak látszott, de sokkal visszafogottabban közeledett
hozzájuk, amit Viola betudott az idegességnek, amiért most
minden körülötte forgott.
Az üdvözlések után Mama azon nyomban sürgölődni
kezdett; Viola biztos volt benne, hogy az elmúlt hetekben
egyfolytában buzgólkodott.
– Nos, Viola, te a régi szobádban alszol – mondta Mama. –
Te pedig, Lil, a folyosó végén jobbra lévő szobában. –
Odakiáltott Abigailnek, hogy kísérje föl Lilt a szobájába, de
aztán kicsit habozott. – Hacsak nem akartok egy szobába
költözni – vetette föl. – Végtére is Londonban olyan szoros
együttléthez szoktatok, hogy talán hiányolnátok is egymás
társaságát…
– Ó, igen, Mrs. Baxter, kérem – válaszolt kettejük helyett
Lillian. – Ez igazán figyelmes öntől!
– Helyes, legalább Abigailt sem vonjuk el a feladataitól.
David majd fölviszi a poggyászotokat. – Ezzel Mama a nappali
felé indult. – Nos, ha kérhetem, mihamarabb álljatok készen,
hogy segítsetek nekem.
– Természetesen, Mama – felelte Viola, de nem mert anyja
szemébe nézni. – Hiszen ezért jöttünk.
– Nagy örömmel – tette hozzá Lillian.
David lelkesen ugrándozva ment előttük, mindkét kezében
két-két táskával, és közben folyamatosan beszélt, választ sem
várva.
– Milyen az élet Londonban? El akarok menni hozzátok
látogatóba, egyedül. Ugye, mehetek, Vi? Nem baj, ha a
kanapén kell aludnom. Tényleg! És meddig maradtok?
Remélem, az egész hétvégén! Kell hogy játsszunk egy
teniszmeccset, Vi! Ugye, így lesz? – Kinyitotta a hálószoba
ajtaját előttük, beengedte a lányokat, majd ő is belépett, a
padlóra tette a táskákat, végül némi tétovázás után kiment.
– Nos, az első akadályt leküzdöttük – sóhajtott Lillian. –
Sokkal rosszabb lett volna, ha a ház két végébe kerülünk.
– Ó, de nem tudom, meddig húzhatom ki anélkül, hogy
Mama észrevegye az idegességemet. Arra is képtelen
vagyok, hogy ránézzek.
– Muszáj természetesen viselkedned, Vi!
 – De a teniszmeccs alól valahogy mindenképpen ki kell
húznom magam.
– Nem lesz nehéz – mondta Lillian. – Ráfoghatod a
másnaposságra vagy a munkahelyi gyomorfertőzésre.
– Jó, de milyen képet vág majd David, amikor megmondom
neki?! – Viola összerázkódott a gondolattól. – Azt nem
viselném el!
A kertből kopácsolás zaja ért el hozzájuk, munkások sátrat
ácsoltak. Pitch a miheztartás végett egyet vakkantott, azután
elhallgatott. Viola szinte látta maga előtt, ahogy a kutya inkább
farkcsóválva nyaldosta a munkások kezét. A nyitott ablakon
betódult a frissen kiásott föld szaga, a fűszernövények, az érő
zöldségek-gyümölcsök és a levendula illata. Olyan nyugalmas
és békés volt itt London után! Más körülmények között Viola
boldogan töltötte volna itt a várandósság idejét, elvonulva,
Mama és Papa gondoskodó közelségében, a friss vidéki
levegőn. A jelen esetben azonban erről szó sem lehet – és
feltehetően a későbbiekben sem, hiszen épp most égeti föl a
hidat a tisztelet és a támogatás előtt, amit Mama és Papa
adhatna neki.
– Mintha azt mondtad volna, hogy anyukád a háború miatt
csak kisebb ünnepséget rendez – vetette fel Viola oldalra
gördülve, fejét a karjával feltámasztva.
– Így is van – mondta Viola. – Most csak egy kicsi,
csöndes, szűk körű esemény lesz a legidősebb fiuk
tiszteletére.
– De hiszen még nem is a nagykorúságát ünneplitek!
Viola ezen kicsit elgondolkodott.
– Talán túlságosan bizonytalan időket élünk ahhoz, hogy
várjanak még három évet.
– Mulassunk, amíg lehet – jegyezte meg a barátnője.
– És itt is az eredménye – dörmögte Viola, tenyerével a
hasát simogatva.
– Vi! – szólt rá Lillian, elkapva barátnője kezét. – Ezt ne
csináld többet! Ezzel mindent elárulsz.
Egész nap sürögtek-forogtak, miközben a megbeszéltek
szerint hol Viola, hol Lillian szórt el utalásokat a munkatársaik
és barátaik közt előforduló egészségi problémákra, ezzel
fölmentést biztosítva Violának, valahányszor kifogyott a
szuszból, és egy kicsit le kellett ülnie pihenni. Egyelőre Papa
és a fiúk semmit nem vettek észre, és Mama sem ért rá sokat
gondolkodni arról, amit múló gyomorpanaszoknak érzékelt a
lányánál. Igaz, Viola elkapta anyja egy-egy feszélyezően
kutató pillantását, s ilyenkor gyorsan összeszedte magát,
nagyot fújva fölpattant, és folytatta a dekorálást,
szalvétahajtogatást, pohártörölgetést.
Hat órakor Mama mindenkit a szobájába küldött, hogy
pihenjenek kicsit, aztán öltözzenek át a partihoz. Lillian a
cipőjét lerúgva ledőlt az ágyra, Viola azonban föl-alá járkált a
szobában, azon vívódva, hogy mihamarabb beavassa-e az
anyját, vagy még színleljen tovább. Nyomasztó szótlanságba
burkolózva átöltöztek, kifestették magukat és megfésülködtek.
Viola azon tűnődött, hogy talán akkor volt utoljára vidám,
amikor Lilliannel az eljegyzési ruháját mentek megvenni, most
viszont olyan kelletlen, hogy a barátnőjének bizonyára elege
van belőle. Amikor azonban a vendégek fogadására
elkészülve megindultak le a lépcsőn, Lillian belekarolt Violába,
és a fülébe súgta, hogy mindenben mellette áll. Violát
elöntötte a hála érzése, és megszorította barátnője kezét.

Lillian ellenkező meglátása ellenére az ünnepség

meglehetősen visszafogott volt azokhoz a partikhoz képest,
amelyeket Mama és Papa a két háború közti években
rendezett. Túl sok ismerős család gyászolt már a háború
áldozataivá lett hozzátartozókat, túl sok fiatal férfi családtag
volt távol a frontokon ahhoz, hogy felhőtlenül mulassanak. De
azért eljöttek a nagynénik és nagybácsik, meg pár
unokatestvér, akik épp szabadságon voltak, s ott volt Robert
néhány osztálytársa is a szüleikkel, valamint szomszédok és
barátok is.
Mrs. Bishop két tenyere közé kapta Viola egyik kezét, és
egyenesen a szemébe nézett.
– Csodálatosan nézel ki, Viola drágám! – mondta édeskés
hangon, amelybe leheletfinom utálkozás vegyült. – Drága
édesanyád annyit mesélt a londoni munkádról! – Lehalkította
a hangját, és annyira közel hajolt, hogy Violát megcsapta az
idősebb nő leheletének szardíniaszaga. Az illendőség határán
belül igyekezett távolabb húzódni, nehogy megint rátörjön a
hányinger. – Remek lány vagy! A háborús erőfeszítésekből te
is kiveszed a részed, amiért mindannyian rettentő hálásak
vagyunk.
Viola megpróbálta fintorát mosollyá szelídíteni, ami nem
volt könnyű.
– Köszönöm, Mrs. Bishop! – mondta nagy erőfeszítés árán.
– Értékelem a véleményét. – Finoman kirántotta kezét az
asszonyéból, és arra hivatkozva, hogy mamának kell
segítenie, elköszönt.
Összeszorított fogakkal mesélte el az esetet anyjának.
– Utálatos nőszemély! – mondta Mama. – Alig állok vele
szóba azok után, hogy olyan megjegyzést tett rád és Fredre.
Ráadásul csak annyit tudhat, hogy Londonban dolgozol, a
munkádról éppenséggel semmit.
A háromtagú zenekar munkához látott. – Hál’ istennek,
valami vidámság! – sóhajtott föl Mama. – Ne is figyelj Mrs.
Bishopra. Folyton kombinál! – Tekintete a büféasztal
megfogyatkozott kínálatára tévedt, s azonnal a konyhába
indult, hogy egyeztessen a szakáccsal.
Az este a szokásos fárasztó menetben telt. Viola igyekezett
elbeszélgetni számára vadidegen emberekkel, meg
olyanokkal, akiket ismert ugyan, de nem érdekelték. Lilliannel
rendszeres időközönként megkeresték egymást, és barátnője
helyettesítette is, valahányszor Viola kénytelen volt tíz percre
ledőlni.
Nem sokkal tizenegy óra után Viola egyedül találta magát a
teraszon. A kétszárnyú teraszajtót keretező halvány rózsaszín
futórózsák telt, késő nyári illatot árasztottak. A kertben
fölállított sátor immár sötét körvonalait csak résnyire húzott
szemmel tudta kivenni, alatta legfeljebb a parázsló
cigarettavégek fénylettek fel időről időre. Más körülmények
között Mama lámpásokkal és fényfüzérekkel díszíttette volna
föl a vízhatlan sátrat, most azonban csak a hold és a csillagok
meg a járólapokról és a szobrokról visszaverődő halvány
derengés világította meg a helyszínt. A ponyvatető mögött
fölsejlett a fűzfa, azon túl a gyümölcsfák csoportja. Olyan
távolinak tűnt a három évvel ezelőtti nyár, amikor a fűz
árnyékában ülve magabiztosan, őszinte hittel tekintett a
boldog jövő elé, bízva Fredben; biztosan abban, hogy Papa
igent mond a lánykérésre; maga előtt látva közös életüket
Cambridge-ben. Az a Viola egy másik ember volt – ennek a
mostani ifjú hölgynek a jövője viszont éppoly sötét, kétes és
balsejtelmű, mint az elsötétítés miatt árnyékba burkolódzó
kert.
Viola érzékelte, hogy valaki kilép az ajtón, aztán
megkönnyebbült sóhajt hallott.
– Robert! – szólalt meg Viola. – Jó is egy pár percre
kiszabadulni, nem igaz? Talán csak nem Mama keres?
Robert előresétált, és megállt a közelében.
– Nem tudok róla – felelte. – Azt hiszem, mindkettőnkre
ráfér egy kis nyugi.
– Hát, ha szerencsések vagyunk… – mondta Viola, és az
égre mutatott, ahol két vadászrepülőgép tartott London
irányába.
– Jó szerencsét, srácok! – közölte Robert tisztelegve.
Most vagy soha, gondolta Viola. Még egyszer meg kell
próbálnom. Ezzel belekarolt az öccsébe.
– Robert!
Amikor testvére feléje fordult, Viola enyhe alkoholszagot
érzett a leheletéből.
– Ssss! – intette le Robert, ujját a szája elé emelve. Aztán
elővett egy laposüveget a mellső zsebéből, és meghúzta.
Miért ne? Végtére is ez az ő születésnapi bulija, amit
nyilvánvalóan nem élvez. Nagy műgonddal visszadugaszolta
a flaskát, becsúsztatta a zsebébe, amit megpaskolt, majd egy
kapatos mosolyt küldött Viola felé.
– Igen, drága nővérkém?
– Robert, kérlek, figyelj rám!
– Csupa fül vagyok.
– Jó lenne, ha hosszan és alaposan átgondolnád, mielőtt a
légierő mellett döntesz…
Robert bosszúsan fújt egyet, és odébb húzódott nővérétől.
– Ne, Robert! Kérlek! Hallgass meg! Csak gondold még
egyszer végig. Adj magadnak még időt… gyereknek lenni. Két
év Oxfordban hasznodra lenne, és azzal is szolgálatot
tehetnél a szövetségeseknek. Higgy nekem!
Robert remegő orrcimpákkal fordult el Violától, és a távolba
meredt.
– Viola! Ugyanolyan vagy, mint Papa! – Nem imbolygott, a
hangja sem volt kásás. – Már döntöttem, és semmi olyat nem
tudtok mondani, ami eltérítene.
– De nekünk itt van rád szükségünk, épen és
egészségesen! Mindannyiunknak.
– És azzal ki törődik, hogy nekem mire van szükségem? –
morogta. – Mindenki a szabadságért harcol. És mi van az én
szabadságommal, hogy saját magam dönthessek arról, mihez
akarok kezdeni? Csak mások szabadságáért harcolhatunk,
miközben bennünket irányít és korlátoz a családunk?
– Ne légy bolond és idealista! – fakadt ki Viola. – A náci
rendszerben élők szívesen cserélnének veled! Ráadásul még
rengeteg időd lenne az után is a magad szabadságára. Egész
hátralevő életedben.
– Az élet manapság rettentően képlékeny fogalom –
torkolta le Robert. – Az ember nemigen gondolkodhat a
jövőjéről.
Elhallgattak, és mindketten nehéz sóhajjal fordultak az éjjeli
sötétségbe burkolódzó táj felé.
– Már bizonyosan keresnek – szólalt meg Robert. – És
téged is.
– Valószínűleg – mondta Viola.
– Vi! Próbálj megérteni – kérlelte Robert. – Szükségem van
a megértésedre.
Viola torkában gombóc gyűlt. Kezét öccse kezére tette.
– Megértelek, Robert. Tényleg! De sose feledkezz meg
rólunk!
Robert átkarolta nővérét, és a fülébe suttogott.
– Soha! Soha nem feledkezem el rólatok, Vi! Gyönyörű,
drága nővérkém!
Ezzel Robert a teraszajtóhoz lépett, és alámerült a parti
forgatagában. Viola sokáig érezte a tenyerében öccse meleg
kézfejének lenyomatát. A szilárd és ellenálló csontokat és
inakat, melyek közé törékenyebb és rugalmasabb részletek
vegyültek; a feszes, erős szöveteket; a forrón, tettrekészen
lüktető vérkeringését. Mindez mélyen beleivódott Viola bőrébe
– talán soha el nem halványodó emlékként.

***

Viola alig emlékezett rá, hogyan zajlott a teniszmeccs

Daviddel, amit öccse 3 : 2 arányban megnyert. David
ujjongott, Viola kimerült. Miközben a klubban elfogyasztották
szendvicsebédjüket, a fiúnak megint be nem állt a szája. Arról
mesélt, ő mivel akar majd hozzájárulni a háborús
erőfeszítésekhez, ha elég idős lesz hozzá, aztán a Violánál és
Lilliannél Londonban tervezett látogatásáról, az iskolai életről,
rögbiről, teniszről és hosszútávfutásról. Viola mosolygott, és
olykor bólogatott, remélte, hogy a megfelelő helyeken, de a
figyelmét saját dilemmája kötötte le.

Hazafelé a vonaton szégyellte magát, amiért nem tudta teljes

figyelmét Davidnek szentelni, illetve hogy Mama és Papa
valóban őszintén kívántak neki jobbulást és remélték, hogy
Lillian nem kapja el az elhúzódó gyomorfertőzést. Saját
árulásának szégyenét újabb és újabb szégyennel tetézte.
Lillian mélyen elszenderedett, torka mélyéről halk horkoló
hangok hallatszottak. Viola tudta, hamarosan muszáj
eldöntenie, hogy megtartja-e a babát vagy nem, de két
ellentétes erő dolgozott benne – a gyakorlatiasság és a
vágyálom. Mire a vonat befutott a Paddington pályaudvarra,
Viola szíve győzedelmeskedett.
Hétfőn reggel már kellő önbizalommal tudta kezelni a
rosszulléteit, ezért bement dolgozni. Öt percen belül kupacban
álltak az asztalán a lefordítandó dokumentumok. Mindkét
írógépében befűzve várta a tiszta papír az eredményeket.
Hitler hangja rikácsolt a fülében, miközben a terem különböző
sarkaiból el-elcsípett pár egyéb nyelven elhangzó mondatot.
Érezte, hogy ez bizony nagyon fog neki hiányozni.
Mire eljött a péntek este, összeszedte magát annyira, hogy
levelet írjon anyjának, de a keze úgy remegett, hogy négyszer
kellett újrakezdenie.
Drága Mama!
Van egy dicstelen hírem, amit muszáj megosztanom
veled. De mielőtt mindent elmesélnék, kérlek, könyörgök,
hogy ne taszíts el magadtól, még ha tudom is, hogy nem
érdemlek kíméletet…
 10
1943. január

Az első röpiratot úgy fogalmazták, hogy elgondolkodtassa az

embereket, mit éreznének, ha a világ, tudomást szerezve a
nácik bűneiről, azt látná, hogy a németek nem tettek semmit a
megakadályozásukra. Arra figyelmeztettek, hogy minden
népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Ezeknek a
hatására többen csatlakoztak a mozgalomhoz, amit Annie
aggodalommal vegyes örömmel nyugtázott.
Félelmeit a többieknek azzal magyarázta, tudja, hogy a
mozgalom célja minél több támogatót szerezni, hogy valódi és
meggyőző ellenállást fejthessenek ki a rendszerrel szemben,
de aggasztotta, hogy esetleg olyanokat is bevonzanak, akik
később elárulhatják őket, netán eleve a Gestapónak
kémkednek, vagy saját biztonságukat féltve nem eltávolodnak,
hanem épp csatlakoznak a nácikhoz. Fred elmondta, hogy az
ő fejében is megfordultak ezek az eshetőségek, de annak
érdekében, hogy a mozgalom stabillá és hatékonnyá
növekedjen, vállalniuk kell a kockázatot. Erre Annie
elhatározta, hogy átveszi a kezdeményezést.
A következő röpirat ezt a kiszámíthatatlanságot figyelembe
véve azokhoz szólt, akiket leginkább szerettek volna maguk
között látni – a fiatal értelmiségiekhez. Nem mintha a
mozgalom nem fogadott volna be bármilyen hátterű
embereket, de úgy gondolkodtak, hogy az értelmiségre építve
gyorsabban terjedő és elkötelezettebb fölkelést szíthatnak.
Ezért arról írtak, hogy a nemzetiszocializmust intellektuális
alapon nem lehet sem védeni, sem támadni, ezzel az
eszmerendszerrel nem lehet logikus érvek mentén vitázni,
mivel folyamatos hazugságokra épül. Ezután arról szóltak a
röpiraton, hogy Lengyelország megszállása óta sok százezer
zsidót gyilkoltak meg. Annie-nak eszébe jutott az állomáson
várakozó marhavagon, s eltűnődött, vajon mi lett a sorsa az
abba tuszkolt zsidóknak. A röplapokon újra és újra arra
biztatták az embereket, hogy törjenek ki az apátiából,
csatlakozzanak a mozgalomhoz, vagy legalább a passzív
ellenállás eszközeivel küzdjenek minden ember
szabadságáért.
A harmadik szöveg kapcsán heves vita bontakozott ki.
– Talán érdemes lenne a célközönséget ismét szűkíteni, és
a vallásos lutheránusokhoz meg katolikusokhoz szólni –
vélekedett Ilse.
– Ha sikerül a befolyásos egyháziakat a zászlónk alá
vonzani – vetette közbe Fred –, hallatlanul sok emberhez
juthatunk el.
– Igen – helyeselt Gustav –, ez megfontolandó. És így
végeredményben mindkét tábor legjobbjait tudhatnánk
magunk mellett.
– Pontosan! – csapott a nyomaték kedvéért az asztalra
Fred.
Így aztán a röpcédulákon arra ösztönözték az embereket,
hogy gondolják végig, mit követelne tőlük a vallási
meggyőződésük, és lépjenek bátran, nem várva arra, hogy
mások szóljanak elsőnek, mert ódzkodnak kockázatot vállalni.
Hitlert a sátánhoz hasonlították, akinek minden szava
gonoszság. Ezután két dolgot kértek az emberektől. Először is
annak megértését, hogy az oroszországi fronton odaveszett
németekről érkező adatok a náci rezsim számára puszta
számok, ugyanakkor Németország-szerte asszonyok siratják
férjeiket és fiaikat, akik a világon mindent jelentettek
számukra. Másrészt éberségre szólítottak föl, hogy mindenki
listázza maga körül azokat az embereket, akiknek bármilyen
köze van a nácikhoz – egyetértettek abban, hogy senki nem
úszhatja meg a felelősségre vonást azok közül, akik
együttműködnek a párttal.
Bár elméletben Annie is egyetértett a gondolattal, kételyeit
is megfogalmazta.
– De hol húzzuk meg a határt? – kérdezte. – Hiszen mi is
naponta többször Heil Hitler-ezünk. Akkor mi is bűnrészesek
vagyunk?
A többiek tollaikat lerakva elgondolkodtak. Ettől Annie kicsit
magabiztosabb lett, és Waltherre gondolva folytatta.
 – Pusztán az alapján, hogy valaki egyenruhát hord, nem
tudhatjuk róla, hogy elkötelezett-e vagy nem.
– Bizony, Annie, ez jogos kérdés – szólalt meg Gustav.
– Remek meglátás – tette hozzá Ilse.
– Na de hogyan lehetne elválasztani a jókat a gonoszaktól?
– kérdezte Fred izgatottan. – Ez lehetetlen feladatnak tűnik!
– Ez talán nem is a mi feladatunk – vetette közbe Otto bele-
beleszippantva a pipájába. Lassan és megfontoltan beszélt,
mintha maga sem lenne biztos az elméletében. – A mi
dolgunk az itt és most, nem az, ami majd történni fog.
Igyekeznünk kell összegyűjteni a lehető legtöbb esetleges
bűnös nevét, bízva abban, hogy egyszer majd megint eljön a
jog uralma.
– De mi van akkor, ha egy egyenruhásról egészen
bizonyosan tudjuk, hogy nem ért egyet az egész hitlerájjal? –
feszegette tovább Annie.
– Akkor, kedves Annie – szólalt meg Fred mosolyogva,
mintha olvasna a húga gondolataiban –, őket nem kell fölírnod
a listádra. Vagy nyiss az ilyeneknek egy másik névsort,
„tisztázottak” címen.
Helmuth helyeslően bólintott, majd mutatóujját a levegőbe
emelte, hogy jelezze, szerinte jó ötlet jutott az eszébe.
– Ha már a vallásos embereket szólítjuk meg, mit szólnátok
egy olyan zárómondathoz, hogy minket nem fognak
elhallgattatni, mi leszünk az élő lelkiismeretük.
– Igen – lelkesedett Gerda, egy új csoporttag. – Kiváló! Mi
leszünk a rossz lelkiismeretük.
A csoport legközelebb egy fagyos januári napon ült össze
megvitatni a negyedik röpiratot. Mindent beborított a hó, és
már nem volt tüzelő, amivel melegen tartsák lesoványodott
tagjaikat. Ezt követően hosszú hónapokig nem készült újabb
röpirat, mivel közülük jó pár férfit behívtak és az orosz frontra
küldtek az egészségügyi csapatokkal. Az otthon maradottak
úgy döntöttek, hogy a kampányt csak a társaik visszatérése
után folytatják. Nem árt egy kis szünet, így elaltathatják az
esetleg fölkeltett gyanút maguk körül, és jut idejük fölbecsülni,
vajon keresztes hadjáratuk szikrát adott-e hasonló
mozgalmaknak az országban másutt is.
 A frontról szabadságra hazatért medikusok a német
katonák odakint elszenvedett borzalmas nélkülözésről,
atrocitásokról és sebesülésekről számoltak be. – Ez a
hadviselés – számolt be Gustav – olyan, amilyet a világ még
nem látott. Sztálingrádnál a katonák egy egy ellen küzdenek,
kézitusában. Ez a patkányok háborúja – mondta. Annie
élénken maga elé tudta képzelni a barna uniformisban
nyüzsgő rágcsálók hadát. – Minden egyes méterért meg kell
harcolniuk az utcákon, minden romos épületért, gyárért,
lakóházért, csatornáért, pincéért és lépcsőházért küzdenek.
– Igen – vette át a szót Otto. – A csapat egyik fele elfoglalja
a hálószobát, de a konyhában még ott az ellenség.
– És a hideg – kapcsolódott be Helmuth. – Szerintünk itt
rémes az idő, és vacogva megyünk el a boltig, a kocsmáig
vagy a munkahelyükre. De ott, Sztálingrádban mínusz húsz
foknál is hidegebb van, és nincs remény menedéket találni.
Rengeteg fagyásos sérülés van. Amikor a katonák leveszik a
hónapokig egyfolytában hordott bakancsukat, néha a lábujjuk
is leszakad vele. – Megborzongott. – El sem tudom képzelni
azt a fájdalmat és rettegést. És mindez miért? Egy aljas őrült
egoista hatalomvágya miatt!
Miután néhány percig némán ültek, és feltehetően
mindannyian – de Annie bizonyosan – a katonák
szenvedéseire gondoltak, a lány végül megkérdezte, nem
találkozott-e valamelyikük véletlenül egy Walther Wilhelm
nevű medikussal?
– Ó – kapta föl a fejét Otto –, Walther! Egypár napig egy
helyen állomásoztunk. Nem tudtam, hogy ő az a Walther,
máskülönben említettelek volna neki.
– Nos, örülök, hogy nem tetted – mondta. – Ő nem tud a
csoporttal való kapcsolatomról, és biztosan kíváncsi lett volna,
hogy honnan ismerjük mi egymást.
– Hát persze – mondta Otto, s megpaskolta Annie kezét. –
Talán amikor visszajön, kipuhatoljuk a véleményét, és
rávehetjük, hogy csatlakozzon hozzánk. Mit gondolsz? Nekem
rendes fiúnak tűnt.
Annie büszkén gondolt arra, hogy valaki megerősítette a
véleményét Waltherről, amely nem változott azóta, hogy a
frontra indulása előtt bevallották egymásnak az érzelmeiket,
amelyek azóta csak erősödtek.
Az Otto pici lakásában összegyűltek mind olvastak vagy
írtak valamit, gyűjtötték a hivatkozható gondolatokat az ötödik
röpirathoz. Annie igyekezett a szövegek helyesírásának
ellenőrzésére koncentrálni, de minduntalan a szeme elé
tolakodtak a képek a kölcsönös vallomásuk után Waltherrel
töltött utolsó napokról. Fred felé pillantott, aki elszántan
körmölt valamit, és eltűnődött, vajon a bátyja figyelmét is
elvonják-e a Violáról felötlő képek.
Örült, amikor kiderült, hogy Walther is éppoly ártatlan és
tudatlan a szerelem és a testiség dolgában, mint ő maga,
ebből tudta, hogy nem látogatott bordélyházakat és nem
próbált szerencsét más fiatal nőkkel, ami Annie szemében
csak még tiszteletreméltóbbá tette – és egészen a magáénak
tudhatta szerelmét. Ügyetlenkedtek és eredménytelenül
próbálkoztak egy darabig, azután eredendő természetüknek
megfelelően jót nevettek magukon és egymáson. Első
alkalommal le is mondtak a sikerről, Walther pedig azt
mondta, hogy feküdjenek csak úgy egy darabig. Neki ennyi
elég. És megkérdezte: „Neked is, Annaliese?”
Annie igent mondott. Mert nem is kívánhatott többet, mint
Walther erős, forró karjai között feküdni, tudván, hogy a fiú
önmagáért szereti, és nem azért, amit kaphat tőle.
A következő két alkalommal már sikerrel jártak, mire
Walther kijelentette, hogy immár a leghagyományosabb és
legmélyebb értelemben házasok, és amint lehet, hivatalossá
is fogják tenni a dolgot. Persze ehhez Walther szüleinek és
Frednek a hozzájárulása is szükséges, de nem kételkedtek
benne, hogy mindannyian egyetértenek majd. És Viola tudta,
hogy az esküvője napján sajnálni fogja szegény bátyját,
akinek a reménybeli apósa nemet mondott, ő pedig nap nap
után sóvárog Violája után.
Természetesen Annie aggódott is, nemcsak Walther testi
épségéért, hanem azért is, hogy mit váltanak ki belőle a
harctéri élmények. Megváltozik miattuk? Nyilvánvalóan. Kit ne
indítanának meg azok a borzalmak? De vajon az évek során
miben mutatkozik majd meg a látottak hatása? Lehet, hogy
szelídebb lesz, de az is lehet, hogy keményebb, vagy esetleg
rémálmok is gyötrik majd. Nos, ezekkel a következményekkel
foglalkozniuk kell, de csak akkor, ha és amikor előjönnek.
Most azonban mindennél előrébb való, hogy Walther
hazatérjen – meg a röpiratszerkesztés.

***

Annie alig bírta elhinni, amit látott és hallott. Úgy érezte, hogy
az érzelmek teljes skáláját bejárta – egész nap kalapált a
szíve, izzadt a hónalja és remegett a lába.
A párt müncheni és felső-bajorországi körzetvezetője, Paul
Giesler látogatott az egyetemre, és a nagyelőadóban tartott
beszédet a diákságnak. Ez az undorító alak az összegyűlt
hallgatóság üdvözlése után becsmérelni kezdte azokat a
férfiakat, akik nem teljesítenek katonai szolgálatot.
Lógósoknak és hazaárulóknak nevezte őket, s még azt is
képes volt kijelenteni, hogy ezek mentálisan eltorzult emberek.
Majd Annie legnagyobb elképedésére azt fejtegette, hogy az
egyetlen helyes életszemléletet kizárólag Hitler világos,
örömteli és életigenlő tanításai képviselik. Elképesztő és
hihetetlen volt ez az arcátlanság! A fiúk pfujolni és fütyülni
kezdtek, s ordítva undorító alaknak nevezték, meg még
durvábbakat is kiabáltak. Giesler obszcén megjegyzéseket tett
a diáklányokra, kárhoztatva őket, amiért nem teljesítik
kötelességüket, és nem „szolgálják” a Wehrmacht tisztjeit.
Ezután parancsot adott SS-katonáinak, hogy tartóztassák le a
diákokat, de több fiatalember közbelépett, a hallgatókat
kiszabadították, majd verekedés tört ki a teremben.
Annie és Fred hátul állt néhány társukkal, köztük a
csoportjukhoz nemrég csatlakozott adjunktussal, Fransszal.
A lázadás e látványos megnyilvánulása annyira lázba hozta
Annie-t, hogy maga is szeretett volna beszállni, de Fred a
karjánál fogva visszatartotta, mire ő hitetlenkedve, a homlokát
ráncolva nézett a bátyjára. Fred szinte észrevétlenül megrázta
a fejét, hogy ez itt most nem olyasmi, amiben neki részt
kellene vennie – elég gyakran kellett így jeleznie a húgának.
Pedig Annie összes idegszála megfeszült, s legszívesebben
fölkapott volna egy széket, hogy odacsapjon vele, vagy
belerúgott volna ebbe a baromba meg a csatlósaiba, minden
ízében remegett, hogy részt vehessen a kaotikus, mégis
szervezettnek tűnő harcban.
Gieslert körbefogták a testőrei, így próbált elosonni, mire a
tömeg igyekezett elállni az útját az oldalajtónál, azután
próbálták megakadályozni, hogy beszálljon az autójába, majd
a kapuk kinyitását gátolták. A lázadók csoporttá összeállva
masíroztak és tiltakozó dalokat énekeltek, mígnem
megérkeztek az állig fölfegyverzett rendőrök, és szétkergették
a tüntetőket. Milyen csodás volt látni a diákok ellenállását –
olyanok voltak, mint a nemes vademberek, akik a területüket
védik a betörő barbároktól, és meg is futamították azokat.
A következő órákban láthatóan senki nem volt képes
visszatérni a munkájához, különösen, hogy kintről továbbra is
éneklést meg kiabálást lehetett hallani. Így Annie-ék
csoportjának néhány tagja az ebédlőben gyülekezett.
Természetesen tisztában voltak azzal, hogy kiben bízhatnak
meg, de azt is tudták, hogy nyilvánosan nem szabad
kimutatniuk egyetértésüket a diáklázadókkal. Ehelyett teáztak
és kávéztak, s közben a szemöldökük magasba emelésével,
finom biccentéssel vagy az asztal alatt a másik térdének
meglökésével fejezték ki csodálatukat. Alig néhány ember
beszélgetett. Az egyetemi dolgozók egy része rémülten
pislogott. Egy szegény nő arcából kifutott a vér, és a kollégái
zsebkendővel legyezték. Megint másokat megdöbbentettek az
események. Annie azon tűnődött, vajon hányan titkolják
hozzájuk hasonlóan a valós gondolataikat és érzéseiket.
Hazafelé sétálva Annie belekarolt Fredbe, és suttogva
kérdezte:
– Szerinted a röpiratainknak volt valami köze a mai
megmozduláshoz?
– Nehéz megmondani – felelte Fred. – És igazából
mindegy is, mi vagy ki váltotta ki az ellenállást, a lényeg, hogy
megtörtént. – Szélesen elmosolyodott, amit jó ideje nem látott
tőle a húga. – De kicsit remélem, hogy mi is benne voltunk.
Annie hasonlóan széles vigyorral nyugtázta Fred
megjegyzését.
Amikor a hatóságok nagy csinnadrattával bejelentették, hogy
a Luftwaffe ismét bombázza Londont, Fredet még jobban
magával ragadta az aggodalom. Annie hallotta, hogy
hajnalonta föl-alá járkál a szobájában, s amikor reggel
munkába indultak, a szeme alatt sötét karikák látszottak.
Egyik este Frau Wilhelm áthozott egy kis Sauerbratent
vacsorára, de Annie látta, hogy Fred lepiszkálja a faggyús
részeket a húsról, és a villájával a tányér szélére tolja.
– Edd csak meg! – szólt rá Annie. – Kell az erő.
Fred fölszúrt egy zsíros húskockát, és a húga orra alá
dugta. Tömött, sárgás színű és kissé avas szagú mócsing
volt. Annie gyomra fölfordult, pedig a saját adagját már mohón
befalta.
– Ez jót tenne nekem? – kérdezte Fred. – Ebben semmi
táperő nincs, Annie!
– Hát, legalább melegen tart.
– Pont úgy beszélsz, mint Mama – jelentette ki Fred, de
nem nevetett hozzá. – És Ómama.
– Az azért nem olyan szörnyű – tiltakozott Annie. – Vagyis
ezzel nem tudsz megbántani.
Fred lecsapta a villát az asztalra.
– Ne haragudj! – mondta. – Dühös vagyok és ideges, és
annyira aggódom…
– Viola miatt – fejezte be bátyja helyett a mondatot Annie. –
Én is hasonló cipőben járok.
– Csakhogy a te Waltheroddal ellentétben Violáról semmi
hír, fogalmam sincs, hol van éppen. Remélem, hogy még
mindig Cambridge-ben, vagy hazament a szüleihez. Viszont
azokról a helyekről sem tudok semmit. Még az is lehet, hogy
földig rombolták mindet.
– Szerintem ha ez lenne a helyzet, Hitler már régen
elbüszkélkedett volna vele.
– Okos gondolat, Annie. De lehet, hogy Vi Londonba ment
dolgozni. Azt lehet tudni, hogy a főváros térdre rogyott, és
most a Luftwaffe újra támadja. Ó, én drága Violám! – Arcát a
tenyerébe hajtotta, vállát elfojtott zokogás rázta. – Annyira

É
szeretnék vele lenni, és vigyázni rá! Én vagyok az egyetlen,
aki képes megvédeni.
Annie átölelte bátyját, és vigasztalón a hátát simogatta.
Miután Fred megnyugodott, húga egy tálkába kaparta a
maradékot, és eltette másnapra.

1943. január 20.

Talán a táplálékhiány miatt, de már kétszer egymás után
elmaradt a havibajom. És mi ez a furcsa érzés a
mellemben? Remélem, hogy csak túl élénk a fantáziám,
ami miatt Fred egész életemben korholt. De most
annyira vágyom rá, hogy Walther itt legyen velem!

Az ötödik röpirat, amelyet Fred fogalmazott meg, készen állt a

terjesztésre, és ezúttal az a döntés született, hogy nem
szorítkoznak a közvetlen környezetükre, hanem tág körben
szórják szét. Annie, Ilse és Gerda önként jelentkezett, hogy
hátizsákban elvisznek Berlinbe, amennyit csak bírnak. Fred
ellenezte az ötletet, de Annie szembeszállt vele, mondván,
hogy bár értékeli a gondoskodását, de ne kezelje úgy, mintha
még gyerek lenne.
– Én is egyenjogú tagja vagyok a csoportnak, és szeretném
kivenni a részem – mondta egyik nap munkába indulás előtt.
Fred nagyot fújt, és a mosogatónak támaszkodva
könyörgőn nézett a húgára.
– Annie, kérlek! Próbáld beleképzelni magad a helyembe!
– Csakhogy Gerdának és Ilsének nem mondanád
ugyanezt! Pláne nem a többiek előtt.
– Értük nem tartozom felelősséggel. De érted igen.
– Régebben, persze. De még ma is?
– Igen – mondta Fred. – És akár tetszik, akár nem, mindig
így lesz.
– Sajnálom – enyhült meg Annie –, hogy terhet jelentek.
Fred a homlokát dörzsölte.
– Nem, sosem jelentettél terhet. De csak mi vagyunk
egymásnak.
 Fred homlokán az aggodalom jól látható barázdákat vájt,
mire Annie fölágaskodva megpuszilta bátyja arcát.
– Ígérem, hogy vigyázok magamra – mondta.
– Rendben – felelte Fred. – Én pedig megpróbállak nem
gyerekként kezelni, egész addig, amíg megint úgy nem
viselkedsz. Ami várhatóan nem lesz sokára.
– Elég már! – csattant föl Annie, és megsuhintotta abátyját
akonyharuhával.
Fred a feje fölé kapott karokkal védte magát.
– Hagyd abba! – kiáltotta. – Ez csuromvíz. Látod, máris
ékes bizonyítékát adtad, hogy még gyerek vagy!

***

Az apró termetű és nagyon csinos Gerda azzal állt elő, hogy

kellene terv arra az esetre, ha az SS vagy más hatóság
megállítaná hármukat.
– Azt kell mondanunk, hogy az egyikünket nemrég
eljegyezte egy Wehrmacht-tiszt, és most megyünk Berlinbe
ruhát venni az esküvőre. Mit gondoltok?
Annie és Ilse is remek ötletnek tartotta ezt.
– Gerda, neked kellene a menyasszonyt alakítanod –
mondta Ilse. – Leginkább rólad fogják elhinni. Mi pedig
leszünk a barátnőid.
– És mi lesz, ha belenéznek a hátizsákjainkba? – kérdezte
Annie.
Gerda hosszú szempillái alól fölpillantva tudálékosan
csücsörítette az ajkát.
– Akkor ez lesz az első és utolsó dolog, amit előhúznak
belőle – mondta, és fölmutatott egy csipkés alsóneműt. – Ez
nagyon fog tetszeni nekik, és nem is kutakodnak tovább.
Higgyétek el, ezek a nácik felszínes alakok, és csak az
alkohol meg a lábuk között himbálózó micsodájuk érdekli őket.
A két másik lány lelkesedett az ötletért, és azt mondták, ők
is alsóneműikkel bélelik ki a hátizsákjukat. Egyszerre ártatlan
és kicsit mundén lányokat kell alakítaniuk. Esetleg úgy tenni,
mintha már ittak volna egy-két snapszot. És persze nagyon,
határozottan boldogok lennének, amiért Gerdát a rendszer
egyik oszlopos tagjához fűzi szerelmi kapocs. Ettől a
gondolattól mindhárman megborzongtak.
– És mit mondunk, ha megkérdezik a vőlegényed nevét? –
feszegette Annie.
– Szemérmesen lesütjük a szemünket – felelete Gerda. –
Egyik lány sem akarná, hogy a vőlegénye fülébe jusson, hogy
vadidegen férfiaknak mutogatta az alsóneműjét…
Erre mindhárman kuncogni kezdtek.
– Amikor odaérünk, hogy legyen? – kérdezte Ilse. –
Maradjunk együtt, vagy különváljunk, aztán a végén
találkozzunk valahol?
A kérdéssel a csoport férfitagjaihoz fordultak, mert közös
döntést szerettek volna. Végül abban maradtak, hogy a három
lány együtt tart egész idő alatt.
– Vigyáztok magatokra meg egymásra, és mindig készen
álltok valamilyen magyarázattal vagy kifogással, ha bárki
furcsállná a viselkedéseteket – magyarázta Carl.
Tehát csütörtökön elviszik a mozgalom hírét Berlinbe, és
Annie győzködte magát, hogy nem fél. Helyesen cselekszik.
Berlinben valóban olyan, ha ugyan nem rosszabb kép
fogadta őket, mint amiről Frau Wilhelm mesélt. Ilse oldalba
bökte Annie-t, hogy nézze az idős nénit, aki bevásárlókosárral
a karján botorkált a törmelékek között a ház előtt, ahol lakott.
Annie odaszaladt, hogy segítsen neki, de az asszony egyetlen
mosoly vagy biccentés nélkül fordult el tőle. Régebben az
emberek megköszönték egymásnak a felajánlott segítséget,
de most mindenki gyanakvással viseltetett mindenki iránt.
Miközben kifelé kicsattanó vidámságot mutattak, a három
lány suttogva osztotta meg egymással a fontos mondanivalót.
– Hogyan lehet ezt mind visszaépíteni? – kérdezte Annie
Ilsétől.
– Remélem, hogy soha nem építik vissza – súgta Ilse. –
Legalábbis nem ugyanolyanra. Mert úgy minden a Führerre
emlékeztetne. És ki akarná azt?
Az útjukat törmelékhalmok, kiégett épületcsontvázak és
kígyózó sorokban ácsorgó nők szegélyezték, akik a még
megmaradt boltok előtt a semmi maradékára vártak. Egyikük
sem volt jól öltözött vagy gondosan ápolt. A kisbabák
takonytól maszatos arccal bámészkodtak, a nagyobbacska
gyerekek piszkos ruhája legalább két számmal kisebb vagy
nagyobb volt a kelleténél.
– Mi ez a szag? – kérdezte Gerda.
– Mire gondolsz? – fordult felé Annie.
– Azt hiszem, füst, égő valami, rothadó étel és kanálisszag
– mondta Gerda. – Orrfacsaró!
– Ha ilyen a győzelmes Wehrmacht – szólalt meg Ilse –,
akkor rettegve gondolok arra, mi lehet Londonban. Most pedig
hagyjuk abba a beszélgetést, és tettessünk boldogságot!
Amint befordultak az egyetem utcájába, három SS-tiszt
állta el az útjukat, akik gúnyos vigyorral sokatmondóan mérték
végig őket. Az egyikük, akinek a homloka közepétől a szája
sarkáig vágás csúfította el az arcát, felszólította a három lányt,
hogy igazolja magát.
– Ilse.
– Annie.
– És Gerda.
– Hova a lesz a séta, szép lányok? – kérdezte a másik tiszt.
– Na igen – szólt közbe a legidősebb. – Annál biztos nem
lehet jobb dolgotok, mint beülni oda – mutatott a szemközti
kávézó felé –, és meginni velünk valamit.
Annie megdermedt a félelemtől. Ezt a helyzetet végül is
nem gyakorolták. Érezte, hogy arcából kiszalad a vér, és az
ijedtségtől összerándult gyomra savat préselt a torkába.
Gerda azonban megőrizte a nyugalmát. Szempilláit
rebegtetve válaszolt a katonáknak.
– Egy tiszt megkérte a kezemet, és a barátnőim segítenek
venni ezt-azt az esküvőmre.
– Vagy úgy! – hümmögött a sebhelyes arcú. – Mi a neve?
Gerda a fejét rázta, és a bal orcájára bökött.
– Akarsz ide egy kemény ütést? – kérdezte a férfitól. – Mert
biztosan behúz neked, ha elmesélem, hogy nézel ki.
– És mi van a hátizsákokban? – faggatta őket az idősebb
tiszt. – Kinyitni!
Gerda egy vállrándítással meglazította a hátizsák
összehúzó zsinórját, de épp csak annyira, hogy elővillanjon
egy hófehér melltartó.
 – Persze, tessék! De a vőlegényem nagyon nem fog örülni,
ha megtudja, hogy valaki már ő előtte láthatta a nászéjszakára
szánt meglepetését. Talán nem is elégszik meg egyszerű
veréssel…
– Na húzás! – szólt rájuk a harmadik tiszt. – Tűnjenek
innen!
A három lány egymásba karolt, és miközben elsétáltak, úgy
tettek, mintha izgatottan sugdolóznának és nevetgélnének.
Annie egyik oldalán Gerda heves szívdobogását, a másikon
Ilse sebesen lüktető pulzusát érezte. Gerdának igaza volt, a
náci férfiak önteltek és üresfejűek. Ráadásul ostobák is,
izomagyúak, és épp ezért annyira veszélyesek.
Miután eljutottak a Frigyes Vilmos Egyetemhez, minden
lehetséges helyen hagytak jó pár röplapot – a ruhatárban, a
könyvtárban, az aulában, a portánál kirakott brosúrák közé
keverve, a menzán, a könyvesbolti kötetek közt, a
kollégiumban az ajtók alá becsúsztatva. Annie alig merte
elhinni, milyen merészek voltak. Vak szenvedély hajtotta őket,
hogy így hallassák a hangjukat, és minél többeket elérjenek,
akik talán a csoporthoz hasonlóan gondolkodnak. Bizonyára
vannak ilyenek, és muszáj megtalálniuk egymást, mert az erőt
a sokaság biztosítja.
Az állomásra menet igyekeztek minél több sörözőnél,
kávéháznál és lebujnál megállni – elmélázva azon, hogy
hajdanán az egész világ a berlini éjszakai életről beszélt, de
mára csupán ennyi maradt az egykori dicsőségből. Ezeken a
helyeken is mindenütt hagytak pár röpcédulát, ahol lehetett –
asztalok alatt, rejtett sarokbokszokban, az utolsó daraboktól
pedig elsötétített zugokban szabadultak meg. A
hátizsákjaikban nem maradt egyéb az alsóneműiknél.
Aznap éjjel Annie nem remélte, hogy elalhat, az egész
teste bizsergett az adrenalinlökettől. Fred rettentően
megkönnyebbült, hogy a lányok épségben hazaérkeztek, és
teljes erőből magához szorította a húgát. Végighallgatta Annie
beszámolóját a hosszú napról, és rengeteg kérdést is föltett
neki. Azután elaludt a karszékben. Annie betakargatta, s
remélte, hogy bátyja tud pár órát pihenni, majd pedig ágyba
bújva magának is ugyanezt kívánta.
 ***

Február elején híre jött, hogy a német 6. hadsereg

Sztálingrádnál letette a fegyvert. Miközben Frau Wilhelmet
indult meglátogatni, Annie úgy érezte, mintha a friss kora
tavaszi levegő egészen a szívéig átjárta volna, és eltöltötte
volna az ógermán hősök erejével, életkedvével és
tettvágyával. Talán Walther is bármelyik nap hazatoppanhat,
és az egésznek nemsokára vége lesz.
Frau Wilhelm mosolyogva üdvözölte az ajtóban. Egymás
szemébe nézve mindketten sokatmondóan bólintottak.
– Sütöttem valamit – invitálta beljebb Frau Wilhelm.
– Nagyszerű! – lelkesedett Annie. – Már nagyon-nagyon
régen nem ettem süteményt.
– Hát, pár összetevőt helyettesítenem kellett, de íme. Nézd!
– Büszkén tartotta Annie elé a tányért, rajta a halvány
aranysárga kockákkal.
Nem lett annyira ízletes a sütemény, mint az élelmiszer-
fejadagok bevezetése előtti időkben, de azért finom volt.
Szóba került Sztálingrád, bár részletekbe nem mentek, és
egyikük sem mondta ki hangosan, mennyire örül a
szövetségesek győzelmének, de többször is megemlítették,
hogy most akkor Walther is biztosan hazajön.
Aznap Annie és Fred bevonatozott Münchenbe, és
egyenesen Gustav lakására mentek. A többieket már ott
találták.
– Készen van a hatodik röpirat is – jelentette Carl. – És
tökéletes lett.
– Kiváló időzítés – mondta Helmuth, átadva egy-egy
példányt az újonnan érkezetteknek. Az egészet Frans
professzor írta, és annyira ékesszólóra sikerült, hogy mellette
minden korábbi próbálkozásuk elhalványult. A tanár papíron is
éppoly világosan és szenvedélyesen fogalmazott, ahogyan az
előadásain, ahova a legkülönfélébb tanszékek diákjai jártak
hallgatni agyafúrtan, rejtjelezve kinyilvánított rendszerkritikus
gondolatait. A röpiraton azonban egészen nyíltan tért a
tárgyra. Diákok! Elérkezett a felismerés pillanata
Németországban, és a sztálingrádi halottak arra szólítanak
bennünket, hogy tegyünk valamit. Minden egyes olvasójával
mintha személyes párbeszédet folytatott volna. A német
fiatalokhoz fordult, a korábbi tiltakozásukhoz hasonló
felkelésre biztatta őket, és arra, hogy harcoljanak a
szabadságukért. Egy irodalmi remekmű volt a szöveg.
Egyetlen szerkesztői javításra sem volt szükség, s a csoport
úgy döntött, a lehető legrövidebb időn belül sokszorosítják és
elkezdik terjeszteni a röpiratot.
– Azok ott a stencilek? – mutatott Ernst a sarokban a
függöny alól előkandikáló öt négyszögletes fémlapra. – Hogy
tudtad észrevétlenül idehozni őket?
– Itt helyben gyártottuk le őket – felelte Gustav. – Klaus
Weber mutatta meg, hogyan kell csinálni. – Fölmutatta a
lapokat, amelyekből a következő feliratokat vágták ki: Vesszen
Hitler! és Szabadság! és Hitler a sátán. Annie gyomra
összerándult a félelemtől, azután izgatottság vett erőt rajta. A
falakra feliratokat festeni még veszélyesebb dolog, mint
röpiratokat szétszórni, de végül is a csoport döntötte el, hogy
ezt az utat választják. És már holnap nekilátnak.

1943. február 18.

Alig bírom megtartani a tollat. Nem tudok uralkodni a
kezem és a testem remegésén. De három dolgot föl kell
jegyeznem, amelyeket képtelenség rangsorolni aszerint,
hogy melyik a leglesújtóbb, hiszen mindegyik egyformán
rémisztő és szívet tépő. Ilsét, Gustavot és Carlt
letartóztatta a Gestapo.
Walther meghalt.
Gyereket várok.
 11
1943. április

A függönyt picit félrehúzva Viola kilesett az előkert magas,

zöldellő fáira és a padok között hajladozó tulipánokra. Ezeken
túl, a távolban ott nyüzsgött egész London. Legalábbis így
képzelte, de persze nem tudhatta, hiszen száműzték ebbe a
rideg, csöndes zárdába, ahol rá és másik hat „bukott nőre”
nyolc apáca felügyelt.
A szobája, vagy ahogy a nővérek nevezték, cellája falai
fehérek voltak, mint minden más helyiségé. Az ágynemű, a
törülköző, az összes textília fehér volt. Még a lépcsőház
korlátja és a szentek meg a Szűzanya szobrai is. Viola úgy
érezte, a színválasztás szándékosan arra szolgált, hogy
emlékeztesse a leányanyákat: belőlük hiányoznak mindazon
tulajdonságok, amelyeket a fehér szín jelképez – a
szűziesség, a tisztaság, a jóság, az ártatlanság, a
szeplőtlenség, az önmegtartóztatás, az erényesség.
Mama végigjárta valamennyi londoni anyaotthont, és azért
választotta ezt az intézményt, mert olyan tisztának és
higiénikusnak tűnt. Viola persze nagyon hálás volt az
anyjának, de nem értett vele a döntéssel: sterilnek,
személytelennek és lehangolónak találta – az ő helyzetében
azonban nem volt módja tiltakozni.
Az ajtó felől halk kopogás hallatszott, majd belépett egy
apáca, aki hangtalan és gyors léptekkel behozott egy tálcát.
Mivel Violának már csak egy hónapja volt hátra,
engedményeket kapott, például a szobájában reggelizhetett.
Minden reggel Marietta nővér hozta neki az ételt: nap mint nap
egyformán mosolytalan arccal biccentett Violának, letette a
fehér tálalóasztalkára a fehér tálcát, rajta a fehér kását, a
fehér pirítóst és a fehér teáskancsót, csészét, keresztet vetett,
majd olyan gyorsan fordult meg és távozott, hogy lebegett
mögötte a fityulája. Violának minden önuralmára szüksége
volt, hogy ne kiáltson utána: „Terhes vagyok, nem fertőző
beteg!”
Az anyaotthonban katonásan szigorú rend uralkodott,
amelyet mintha az apácák egyenesen élveztek volna.
Tisztálkodás reggel hat harminckor, reggeli hétkor, takarítás
nyolckor, mosás kilenckor, magányos elmélkedés tízkor,
testmozgás az udvaron tizenegykor, ebéd tizenkettőkor,
pihenés egykor, szabad foglalkozás – értve ezalatt az
olvasást, levélírást vagy hímzést – kettőkor, orvos és
szülésznő látogatása háromkor, látogatók fogadása négykor,
tea ötkor, újabb olvasóidő hatkor, közös rádióhallgatás hétkor,
vacsora nyolckor, esti tisztálkodás kilenc harminckor,
villanyoltás tízkor. Viola sosem érezte magát lázadó vagy
alkalmazkodásra képtelen alkatnak, de ezt a rideg
időbeosztást gyűlölte. Állandóan arra emlékeztette, hogy a
függetlenségét, a választás és az önálló döntés minden
lehetőségét elvették tőle. Jelenleg tökéletesen ki volt
szolgáltatva Mamának és Papának, illetve a zsarnoki nővérek
kénye-kedvének.
Viola két tenyerével kissé megemelte a pocakját, hogy
könnyítsen terhén. Már hónapokkal ezelőtt megbeszélte
magával, hogy ez a mozgékony, rugdalózó, forgolódó,
könyöklő baba fiú lesz. Végigpillantott magán, és
megállapította, hogy halványszürke szoknyájában és bő
szabású, bebújós blúzában hasonlít egy légvédelmi ballonra.
Az orvos által rendelt gumiharisnyába szorított lábait
dudorodó, fájdalmas visszerek hálózták be. Lillian hozott neki
egy pár férfipapucsot, mert Viola lábfejei két számmal
nagyobbra dagadtak, és szétpukkadni készülő, túltöltött
kolbászokra emlékeztettek. A zárdában tiltották az arckrémek
és más kozmetikumok használatát, de mivel tükröt sem
lehetett tartani, Viola meg sem nézhette, jól áll-e neki a
kifestetlen arc. Lillian ugyan fölajánlotta, hogy becsempész
egy zsebtükröt és fedezi, amíg titkon megnézi magát benne,
de Viola attól tartott, hogy a látvány esetleg a jelenleginél is
lehangoltabbá tenné.
A haját, amelyet Fred annyira szeretett és olyan gyöngéden
simogatott, Viola a tarkóján összefogva viselte, mivel az
otthon lakói nem járhattak fodrászhoz; szépítkezés gyanánt
hetente egy hajmosás az előírt kőszénkátrányos szappannal,
majd egy átfésülés és egyetlen csat volt engedélyezve. Lillian
a második látogatásakor hozott egy ollót és a kertben kicsit
megigazította barátnője haját – a bronzvörös, lágyan
göndörödő loknik a bokrok közé hullottak. Az egyik leselkedő
apáca ezután lehordta Violát, visszafojtott, csalódott hangon
közölve vele, hogy nem szabad engednie a hiúság
csábításának. „Igen, nővér!”, felelte erre Viola. Ugyanakkor
legszívesebben elmagyarázta volna neki, hogy a
terhességével semmiféle hivalkodás vagy beképzeltség nem
fér össze, annál inkább jelent csontig hatoló magányosságot,
amely úgy hasít a lényébe, mint egy éles és hegyes eszköz,
amilyet Lillian szorongatott épp a kezében.
Viola hátrahajolt, már amennyire tudott, és öklével
masszírozni kezdte a derekát. Szemét elfutotta a könny,
amikor eszébe jutott Fred kezének gyöngéd érintése: ő
biztosan megmasszírozná feszülő izmait, ha most itt lenne –
és ha ő lenne a gyermek apja. Vagy Mama is. Mama pontosan
rátapintana a területekre, ahol enyhíteni lehet a fájdalmat. De
a szülei kénytelenek voltak elengedni Viola kezét, és ha
visszatérne, Fred is egész bizonyosan elutasítaná őt. Hiába
védekezett Viola folyamatosan azzal maga előtt, hogy a
háború tehet az elidegenedésükről, attól még vállalnia kell
minden tettének a felelősségét.
Nehézkesen leereszkedett a pici asztal mellett álló fatámlás
székre, és maga elé vonta a kásával teli tálkát. Ma reggel a
kása híg volt, és a zabpehelyszemek lefolytak a kanaláról.
Máskor nagy csomókba összeállva hozzátapadtak az
evőeszközhöz. Akármilyen formában hozták is, a zabkása
mindig szinte belekötött a torkába, amikor megpróbálta
magába erőltetni a reggelit. Ma reggel végképp úgy érezte,
hogy nem tudná lenyelni.
Visszaejtette a kanalat a ragacsos masszába, és lehunyta a
szemét. Lelki füleivel hallotta az apácák hangját, hogy muszáj
ennie. Mama is mindig ezt mondta, valahányszor
meglátogatta Violát. Persze ő is tudta, hogy a baba és a saját
érdekében kell a táplálék, ezért megpróbálkozott a pirítóssal,
amely minden reggel ugyanolyan száraz volt, hiába kentek a
közepére némi margarint és lekvárt a nővérek. Engedelmes
kisgyerek módjára beleharapott a kenyérbe, mire fehér
morzsával lett tele a tányér, az asztal és szürke fölsőjének az
eleje is. Ennél rémesebb állapotba akkor se kerülhetnék, ha
akarnék, gondolta Viola, aztán az ízetlen teával
kényszeredetten magába erőltette a pirítós maradékát.
Körbepillantva a rendetlenségen, Viola megállapította, nem
is alkalmas ő egyébre, mint káosz teremtésére – hogy a
dolgokat a maga és mások számára jól összekuszálja. A
reggeli morzsákat persze könnyű lesz eltüntetnie, majd
takarítási időben kölcsönveszi a szőnyegseprűt, és
végighúzza a padlón, aztán annyi! Minden újra makulátlan
lesz. Bárcsak az életem szilánkjait is ilyen könnyen
fölsöpörhetném!, gondolta.
Minden egyes napon lefuttatta maga előtt az elmúlt
hónapok eseményeit, attól a pillanattól fogva, hogy az
anyjának írt levelet borítékba tette és bedobta a postaládába.
Mama azonnal Londonba utazott, s Viola nagy meglepetésére
és megkönnyebbülésére jó szorosan magához ölelte őt.
„Nincs semmi baj, nincs semmi baj – ismételgette Violának,
mintha nemcsak a lányát, de magát is igyekezne
megnyugtatni. – Ilyesmiknek nem kellene történnie – mondta
–, mégis meg szoktak történni. Mindenkivel megeshet…” Itt
elhallgatott, és mélyen elpirulva elfordult. Viola első
felindulásában meg akarta kérdezni, mi történt, várt valami
bensőséges női vallomást, amely oldhatta volna a maga
elszigeteltségét, de aztán rájött, hogy nem bírná, sőt nem is
akarná megismerni szülei életének efféle vonatkozását. Vagy
talán így, hogy nem Fred kisfiát hordja a szíve alatt, nem
szívesen szembesült volna azzal, hogy Mamának sem Papa
volt az egyetlen férfipartnere.
Mama akkori látogatása idején Lillian újra elmondta, hogy
Viola helyében ő megpróbálná elvetetni a gyereket. Bár Viola
másra számított, anyja egyáltalán nem döbbent meg Lillian
kijelentésén, ugyanakkor nem próbálta sem rábeszélni, sem
lebeszélni a lányát. Semleges maradt, mint Svájc, és
megerősítette, hogy bárhogyan döntsön is Viola, ő mellette
lesz. Viola azonban már eltökélte magát, és semmi nem tudta
eltántorítani.
– De miért, Vi? – könyörgött Lillian. – Nem hiszem, hogy ez
a Mike jelent neked valamit. Megéri kihordani a gyerekét, és
elszenvedni az ezzel járó megaláztatást? Na, ez nekem
teljesen értelmetlennek tűnik.
– Sajnálom – mondta pityergő hangon Viola, az ölébe
bámulva. – De képtelen volnék arra.
Végül Mama tett pontot a két barátnő vitájára, megfogva a
lánya kezét.
– Ha jól sejtem, már döntöttél.
Viola bólintott.
– Akkor további döntéseket is meg kell hozni – folytatta
Mama. – Be kell vonulnod egy erre a célra szolgáló otthonba,
vagyis meg kell mondanunk apádnak is, hiszen rajta múlik,
hogy hajlandó-e finanszírozni egy ilyen dolgot. Fel vagy erre
készülve, Vi?
– Nem – vágta rá Viola, de aztán a következményekbe
belegondolva látta, mennyire gyerekesen viselkedik. Abban
reménykedett, hogy anyja majd elintézi, hogy otthon
hordhassa ki a gyermekét. Csakhogy ez a futó reménykedés
azonnal szertefoszlott, amikor Mama, szemében könnyekkel,
folytatta a gondolatsort.
– Igyekszem a tőlem telhető módon előkészíteni a
találkozásodat apáddal, és hiszem, hogy nem hagy majd
szükségben, Vi. Egyikünk sem fogja engedni, hogy szükséget
szenvedj.
Ez az egyszerű kijelentés mélységes együttérzést keltett
benne az anyja iránt azok után, hogy ő milyen rémes
csalódást okozott szüleinek.
– Szerinted hajlandó lesz találkozni velem? – kérdezte
Viola.
– Nem tudom megmondani – felelte Mama. – Lehet, hogy
szemtől szemben akar majd beszélni veled, de előfordulhat,
hogy jó ideig látni sem akar. Majd megírom, mi a helyzet.
Papa azonban találkozni akart a lányával, és saját kezűleg
írta ezt meg neki egy kendőzetlenül őszinte levében.
Láthatóan indulatos állapotban rótta a sorokat a papírra,
amelyet vastagon fogó fekete tolla helyenként majdnem
átszakított.

Viola Victoria!
Édesanyád elmondta, hogy szégyenbe hoztad magad,
és most az én segítségemet és bocsánatomat kéred.
Nem tudom elhinni, hogy te – az én gyönyörű, intelligens
és szép reményű kislányom – ilyen hallatlan helyzetbe
sodortad magad! Mama úgy mondta, hogy a mostani
háborús időkben közönséges dolog az ilyesmi, de te
nem vagy közönséges, a családunk sem közönséges. Mi
nem hódolunk be a korunkra jellemző felszínes és
színpadias divatoknak, bármilyen borzalmak is vegyenek
körül bennünket. Csakhogy láthatóan te föladtad a
méltóságodat, ahogyan az háborús körülmények között
sokakkal, különösen fiatalokkal előfordul, mert azzal
hitegetitek magatokat, hogy jogotok van a pillanatnak
élni. Csakhogy a pillanat élvezete a legtöbb esetben
életre szóló szégyent és bűntudatot szül.
Elvárom, hogy gyere haza, mert beszélni akarok veled
a jövődet illető döntésemről.
Apád.

Viola még életében nem félt ennyire. A lába földbe

gyökerezett, a lélegzete akadozott, annyira összeszorult a
torka, hogy a levegő csak nehezen jutott el a tüdejéig. Ha
Papa kitagadja, akkor mindenkitől elhagyatva egymaga kell
hogy ezen a rettenetes traumán keresztülvergődjön. De Mama
biztosan nem hagyná ezt – vagy nem lesz más választása?
Akkor pedig egyedül Lillian és talán még George segítségére
és tanácsaira hagyatkozhat, de hát ők is éppoly
felkészületlenek és ugyanúgy nélkülözik az anyagi hátteret,
mint ő.
Miután még kétszer elolvasta a levelet, Viola fecnikre tépte
a lapot és a tűzbe dobta. Ugyanaznap Mama is küldött egy
levelet, amelyben részletesebben elmagyarázta Papa
reakcióját, illetve felkészítette Violát az apja várható
kérdéseire és prédikációjára. Papa elvárásai közül a
legfájdalmasabban az érintette, miszerint a fiúk nem
értesülhetnek nővérük szégyenéről.
Robert pontosan úgy tett, ahogy Viola korábban
megjósolta. Oxfordban beiratkozott egy mérnöki képzésre,
elhelyezkedett kollégiumi szobájában, majd másnap
jelentkezett a légierőnél szolgálatra. Mama levelében úgy
fogalmazott, hogy Papa azt érzi, a gyermekei egymás után
elárulják őt. Épp ezért, nyugtatta meg a lányát, Papa
levelének indulatos hangneme részben Robertnek is szólt.
Tehát Violának ezen a hétvégén haza kellett mennie, és
meghallgatnia a dörgedelmeket, ami egyáltalán nem lesz zene
füleinek.
Előtte azonban az elköszönés hete várt Violára. Nem
számított rá, hogy ilyen nehéz lesz búcsút mondania addigi
életének.
A munkahelyén azzal az indokkal adta be felmondását,
hogy anyjának szüksége van rá otthon. Nem volt felkészülve
arra, hogy ezt követően rengeteg kollégája állt meg az asztala
mellett, hogy őszinte sajnálatát és szomorúságát fejezze ki,
amiért el kell mennie. Viola szerette a munkáját, és úgy
érezte, hasznosan szolgálta Anglia védelmét, mégis egészen
elpirult, amikor egy államtitkár kifejtette: „Maga messze a
legkiválóbb német fordítónk!” Egy másik feljebbvalója a fejét
csóválva kérlelte, hogy fontolja meg a dolgot még egyszer. A
harmadik azt kérdezte, esetleg visszatér-e hozzájuk, ha az
otthoni válsághelyzet megoldódik. Viola elcsukló hangon
köszönte meg a kérdést.
– Úgy hiszem, a helyzet meglehetősen sokáig fennáll majd
– felelte végül.
A kolléganői közül páran összeálltak, és vettek neki két új
könyvet, amelyekbe mindenféle jókívánságokat is írtak.
Ezeket az otthonba vonulása utáni hetekben gyakran vette
kézbe, és újraolvasta a beírásokat, amelyek fölidézték azt a
kellemes megdöbbenést, amikor rájött, hogy sokan, legalábbis
a munkatársai közül többen is kedvelték.
 Az utolsó munkában töltött nap délutánján egy állami
hivatalnok robogott be az irodába, kezében néhány
nyomtatvánnyal, és megállt az ajtóban. Láthatóan izgatott volt;
nem viselt zakót, sem nyakkendőt, a haja a szemébe lógott.
– Miss Baxter! – harsant a külsejét meghazudtolóan
higgadt, határozott hangja. – Azt mondták, keressem Miss
Baxtert.
Violát büszkeséggel vegyes idegesség fogta el, amikor
föltette a kezét.
– Miss Baxter! – A fiatalember odasietett Viola asztalához.
– Azt az utasítást kaptam, hogy ezeket csakis magával
fordíttassam le, de azonnal, és hogy minden más
dokumentumhoz képest elsőbbséget kell hogy élvezzenek. –
Egy pillanatnyi szünetet tartott, amíg levegőt vett. – Egy órát
adhatok a fordítások leírására, aztán személyesen a
miniszterelnöknek kell vinnem az anyagot. Érti, kérem?
Viola elvette a férfi kezéből a lapokat, és bólintott.
– Hány példányban kérik? – kérdezte.
– Három, ha lenne szíves. Kint megvárom.
Viola a stencillel sokszorosított röplapokat a könyvállványra
helyezte, majd tiszta papírt fűzött az írógépbe. Kezét
készenlétbe helyezte a billentyűzet fölött, és tanulmányozni
kezdte az első brosúrát. Még nem látott ehhez foghatót:
minden lap bal fölső sarkában egy virág rajza díszlett,
némelyiken kávéscsészenyomokat látott, egy másikra
csizmával tapodtak volna. A harmadik füzet fedlapjára
odaszáradt a ráfröccsent sár, másutt halvány ceruzás firkákat
talált. Ide-oda forgatta a füzetkéket. Mi az ördög lehet
bennük? És vajon hogyan kerülhettek a szövetségesek
kezébe?
Végül úgy döntött, hogy mielőtt nekilát a fordításnak, az
elejétől a végéig elolvassa a szövegeket, hogy ráérezzen a
mondandójukra. A meglepetéstől szinte elállt a lélegzete:
titkos ellenzéki iromány volt a leghevesebb, legbuzdítóbb és
legintellektuálisabb fajtából. Az 5-ös számmal jelzett irat nyitó
bekezdésének szófordulatai annyira egyedi stílust mutattak,
ami nem lehetett a véletlen műve – nincs még egy ember a
földön, aki ugyanebben a szokatlan és összetéveszthetetlen
stílusban fogalmaz. Erre csak egyetlen magyarázat
lehetséges: Fred írta a röpiratot! Az ő Fredje.
Valószínűleg a felismeréstől kifutott a vér az arcából, mert
Lillian ott termett mellette, és azt kérdezte, jól van-e. Viola
még a legjobb barátnőjének sem merte elárulni, mire jött rá,
úgyhogy gyorsan összecsukta a füzetkét, és gondterhelt arcot
vágott.
– Köszi, Lil, jól vagyok. Csak egy sürgős munkát kaptam.
Lillian bólintott, és visszasietett saját asztalához.
Ismét kinyitva a megviselt irományt Viola reménykedve
kutatott Fred szerzőségének újabb jelei után. Minden egyes
sor azt harsogta számára, hogy Fred életben van. Nemcsak
hogy él, de olyan helyen és helyzetben van, hogy képes ilyen
hevesen kikelni a náci rendszer ellen, és szót emelni minden
ember szabadsága érdekében. Viola legszívesebben
összehajtogatva a blúzába, a karikagyűrű mellé rejtette volna
a füzetkét, ehelyett nagy önuralommal visszahelyezte a
könyvállványra. A 6-os számú röpiratban nem köszönt vissza
Fred stílusa, de Viola elhessegette a futó gondolatot, miszerint
Fredet valami brutalitás érte az ötödik röpirat megjelentetése
után. Inkább azzal győzködte magát, hogy nyilván a
csoporttagok fölváltva vállalták a dacos és kihívó írások
összeállítását, ezzel is csökkentve a kockázatot, hogy a
Gestapo a szerző nyomára jut.
Viola mindvégig megőrizve nyugalmát és profizmusát,
előbb Fred írását, majd a másik röpiratot is lefordította. Amikor
elkészült, mindkét szövegből négy másolatot készített, hogy
egyet hazavihessen magával, s otthon összevethesse az 5.
röpirat stílusát Fred félkész szakdolgozatával, amelyet a
kollégiumból magával vitt.
Mielőtt a hivatalnoknak átadta volna a másik három
példányt, Viola egy ideig nem engedte ki a kezéből a lapokat.
– Ezek itt – mondta, erősen markolva a papírokat, és
egyenesen a fiatalember szemébe nézve – rendkívül fontos
írások, amelyeket a lehető legszélesebb körben kell
terjeszteni a német emberek között.
– Ezt miből állapította meg, Miss Baxter? – kérdezte a férfi,
és próbálta átvenni tőle a kupacot.
 Viola habozott, vajon mennyit árulhat el anélkül, hogy
magát gyanúba keverné. Az ösztöne azt súgta, hogy nincs
választása.
– Kérem, tolmácsolja mindazoknak, akiket illet, hogy ezeket
a szövegeket a német ellenállás tagjai készítették, és az
életük kockáztatásával sokszorosították és terjesztik. Minden
rendelkezésre álló eszközzel segítenünk kell nekik.
A fiatalember bólintott, majd az órájára nézett. Verítéktől
síkos orrán lejjebb csúszott a szemüvege.
– Köszönöm, Miss Baxter! Továbbítani fogom az üzenetét.
– Ide figyeljen, ez nem „üzenet”! – mondta Viola. – Ez élet-
halál kérdése. Győzelem vagy vereség.
A férfi összehúzta a szemét, mintha kétely suhant volna át
az agyán.
– Talán részletesebben ki kellene önt kérdeznünk –
mondta.
Ha most ennek az embernek az jutott az eszébe, hogy az
elöljárói elé vigye Violát és ott valami gyanakvó alak faggatja
ki, előfordulhat, hogy kémkedéssel vagy akár hazaárulással is
megvádolhatják. Még a végén internálótáborba kerül, mint
Matteo, esetleg bíróság elé is állítják. Viola inkább gyorsan a
fiatalember kezébe nyomta a lapokat, és jól érhető, határozott
hangon közölte:
– Erre most nincs idő! Menjen, mondja el, amit tőlem
hallott, és főleg olvassák el, ami itt le van írva.
A hivatalnok egy pillanat alatt végiggondolta a teendőit,
majd sarkon fordult, és indult is. Viola hosszan nézett a távozó
után, túl gyöngének érezve a lábait ahhoz, hogy
megmozduljon.

***

Viola egymásra tette a reggelizőedényeket, hogy majd

visszavigye a tálcát a konyhába, de egyelőre fülét az ajtóra
tapasztva hallgatózott, arra jár-e valamelyik nővér a folyosón.
Mivel az ajtókon nem volt zár, sosem lehetett biztos benne,
hogy valamelyik őr – Viola így hívta magában az apácákat –
nem közeledik-e, hogy a legváratlanabb pillanatban rányissa
az ajtót. Amikor biztosnak érezte, hogy nem fogják zavarni,
előhúzta a polcról Fred doktori dolgozatát, amelyet tiszta
barna papírba csomagolva tárolt, kibontotta, majd melléje tette
az 5. röpirat másolatát. Lehunyt szemmel finoman
végigsimította ujjaival a lapot, és újra, immár sokadjára
elolvasta minden egyes sorát. Soha senki nem tudott neki
egyetlen szavával sem akkora vigaszt nyújtani, mint ezek a
mondatok.
Eszébe jutott az utolsó nap, amelyet Lilliannel közös
lakásukban töltött, s amely hosszú időre az utolsó alkalom
marad, amikor bárkivel is független nőként él együtt, ha
egyáltalán lesz még ilyen az életében. Míg Viola összepakolta
a holmiját, Lillian valami ragufélét főzött szűkös
húsfejadagjukból. Ízletesebb és gazdagabb volt a vacsora,
mint bármi, amit a háborús jegyrendszer bevezetése óta evett,
s megértette, hogy drága barátnője egy egész havi
marhalábszár-, barnamártásalap- és lisztfejadagot használt el
a raguhoz és a tésztakörethez. Bár sosem szerette
különösebben a lakásukat, így távozásra készülve
nosztalgiával gondolt minden egyes zugra, repedésre,
porlepte polcra, csöpögő csapra, foszló szőnyegre és rideg
linóleumfelületre. Éjjel idegesen hánykolódott az ágyban,
rettegve a másnapi találkozástól apjával, s a fordulattól, amely
rá és a benne növekvő gyermekre vár. Reggel Lillian kikísérte
a pályaudvarra, ahol elbúcsúztak egymástól és a közös
lakásban eltöltött addigi életüktől. Mára June költözött Viola
egykori szobájába, amiről Lillian csak annyit mondott:
„Elviselhető.”
Mama bent akart maradni a szobában, mialatt Papa
Violával beszél, de a férje megtiltotta. Azt mondta, Mama már
tudja, hogyan döntött, ő pedig négyszemközt kell hogy
beszéljen a lányával. Nem volt könyörtelen, de kedvességet
vagy együttérzést sem mutatott. Viszont jóindulatúan beszélt.
Számtalan kérdést tett föl a lányának, de föltartott tenyerével
minden alkalommal leintette, amikor Viola válaszolni próbált.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy apja nem beszélgetni akar,
hanem beszédet tartani.
 – Nem tudsz olyat mondani, ami segítene megértenem,
hogyan és miért engedted, hogy ez megtörténjen – jelentette
ki Papa.
Viola lehorgasztotta a fejét.
– Csodálatos édesanyáddal közösen ennél sokkal
erkölcsösebb viselkedésre neveltünk. És meg is követeltük azt
tőled, ugyebár?
– Igen, Papa!
– Ne pityeregj itt nekem! Ehhez már túl késő.
Meggondolatlanul és éretlenül viselkedtél, hagytad, hogy
London elcsavarja a fejedet, nemde?
Viola az ajkába harapott, nehogy újra elsírja magát, közben
azonban ujjaival kitapintotta a nyakában függő gyűrűt.
– Igen, Papa! – mondta ismét.
– Ne babrálj! És az a lány, az a Lillian, akit sokszor láttunk
vendégül, és szinte családtag volt, ő is ugyanilyen dekadens
módon viselkedik?
– De Papa! Lillian sosem…
– Elég! Nem érdekel a véleményed. – Mogorván
elhallgatott. – Most pedig idejössz, hogy támogassalak
anyagilag. Mit kellene tennem? Küldjelek el?
– Könyörgök, Papa, bocsáss meg…
– Hallgass! – A végén apja szelídebb hangnemre váltott. –
Fizetem a szükséges költségeket. Mama majd megszervezi a
dolgokat. Most pedig menj!
A csalódottság és a megbánás könnyei futották el Viola
szemét.
– Papa – szólalt meg. – Nem lehetünk többé…
– Menj, Viola, most! És bár édesanyád bizonyára mondta,
nyomatékosan felszólítalak: az öcséid soha nem tudhatják
meg ezt!
Viola kifelé menet visszanézett az apjára. Beesett vállal ült
az íróasztalánál, szürke, fénytelen haja a fejére simult. Úgy
nézett ki, mint aki gyászol.
Viola és anyja az ebédlőben együtt étkeztek, apja azonban
egyedül evett a dolgozószobában, vagyis a beszélgetés volt
az utolsó találkozásuk. Mikor Mama elutazott Londonba, hogy
végigjárja az anyaotthonokat, Viola nem mehetett vele. Otthon
kellett maradnia, elrejtve a világ és tulajdon apja szeme elől. A
következő héten egy kisebb táskányi holmit összepakolva,
Mama kíséretében beköltözött ebbe a fehérre meszelt,
lélektelen börtönbe.
A legfájdalmasabban azok a levelek érintették Violát,
amelyeket David írt, és Mama a havi egyszeri látogatásaikor
elhozta őket magával. Ezekben ömlött a fiúból a szó az iskolai
dolgairól meg arról, hogy ő is Robert nyomdokaiba akar lépni
– Violának kétsége sem volt, hogy David szintén az első
adandó alkalommal jelentkezik majd a légierőhöz. Minden
levélben volt azonban egy utóirat, amelyben azt tudakolta,
hogy mikor látogathatja már meg a nővérét Londonban.
Violának úgy kellett válaszolnia, mintha még mindig a
fővárosban dolgozna, esténként a barátaival töltené az idejét,
és továbbra is a Lilliannel közösen bérelt kis lakásban lakna,
és persze David látogatását valamikor, a nem túl közeli
jövőben valóban meg tudnák szervezni.
Mama elsírta magát, valahányszor belépett a látogatók
termébe. Nem ő volt az egyetlen. Láthatóan az összes
lányához érkező anya hasonló lelkiállapottal küszködött.
Emiatt aztán Viola, hogy ellensúlyozza Mama túlfeszített
reakcióját, úgy tett, mintha anyja a lehető legjobb helyet
választotta volna ki számára, és ő ennél elégedettebb,
nyugodtabb nem is lehetne. Miután Mama kisírta magát és
végre megint logikusan tudott gondolkodni, megbeszélték, mi
történik majd a következő fázisban. Mama minden látogatása
alkalmával emlékeztette Violát, hogy elkerülhetetlenül
megszületik a gyermeke, de mi legyen azután? Örökbe adja?
Mama óvatosan hozta szóba a témát.
– Ha megtartod a babát – mondta –, többé nem fogad
vissza az előkelő társaság.
Csakhogy minél többet gondolkodott ezen, Viola annál
inkább érezte, hogy ez a társaság a legutolsó dolog, amire
vágyik. Az elmélkedésre rendelt órákban és a fáradságos napi
teendők közepette megpróbálta elképzelni, milyen lesz az
élete egymagában, az újszülöttjével. Valahogy nem
Londonban látta magukat – az a város túlságosan beépített,
sűrűn lakott és veszélyes. Cambridge sem játszott a
gondolataiban, hiszen az egyetemi közegből kihullva ott
lehetetlenség élnie. Cirencester pedig nyilvánvalóan nem
opció, hacsak nem akarja Mrs. Bishopnak megszerezni ezt a
hatalmas kárörömöt, Mamának és Papának pedig még a
mostaninál is nagyobb fájdalmat okozni. Számára, a bukott nő
számára ezek a helyek nem jöhettek számításba. A szülei
majdhogynem teljesen elutasították, és ha Fred hazatér,
nyilván ő is magára hagyja, mire is számíthatna hát egykori
ismerősei és kollégái részéről?
Természetesen a pénz jelentette a legnagyobb buktatót.
Saját vagyonnal nem rendelkezett, de még megtakarítása
sem volt. Mama sejteni engedte, bár ezt részleteiben nem
vitatta meg férjével, hogy otthonról egy pennyt sem kap, ha
megtartja a gyermeket. Mintha meghunyászkodásra akarnák
kényszeríteni, mint egy csapdába esett, rettegő állatot.
Elmélkedés idején vagy az éjszaka közepén olykor olyan
érzés kerítette hatalmába, mintha egy fájdalmas csapástól
hátrahőkölve valamiféle ketrec legsötétebb zugába kushadva
várná, hogy valaki megszánja, és egy kis vizet vagy egy falat
ételt vessen elé. Máskor, amikor erősebbnek érezte magát,
eltökélte, hogy addig töri a fejét, amíg eszébe nem jut
valamiféle megoldás. És ha eljön a pillanat, olyan állhatatosan
harcol majd, akár egy Spitfire vadászpilótája, hogy
megvalósítsa elgondolását.
Kilenc óra lett, a mosás ideje. Egyik kezében az
összekészített szennyesével, a másikban a tálcát
egyensúlyozva kilépett a hűvös, néma lépcsőházba – de az
alabástromfelületek nem kínáltak enyhet. Előbb elmosta,
szárazra törölte, majd helyükre pakolta az edényeket, azután
elindult a mosókonyha felé, ahonnan a többiek suttogó
beszédét hallotta.
Eltelt a nap, s délután megérkezett Lillian, mint egy
hűséges kiskutya, szállítva a külvilág híreit. Gyönyörű volt a
kiskabátjában és alatta a rozsdabarna galléros, halványzöld
ruhájában, amelyet öv fogott össze derékban. Fényes
sötétbarna haját hátrafésülte, arca üde volt, szürke szeme
csillogott.
 – Mesésen nézel ki, Lil! – mondta Viola, vigyázva, hogy ne
lehessen kihallani az irigykedést a hangjából. Barátnéjával
szemben ülve szégyellte rosszul szabott, zsákszerű ruháját. –
Gondolom, nem miattam öltöztél ki ilyen gyönyörűen!
Lillian nem tudta elfojtani az arcán szétterülő mosolyt és
orrának jellegzetes fintorát.
– A jó öreg George eltávozást kapott, és elmegyünk
vacsorázni – felelte.
– Az igen! – mondta Viola. Elképzelte az éttermet, meg
hogy mit esznek, mit isznak majd, s hogy mikről
beszélgethetnek. – Remélem, azért nem valami rémes helyre
mentek, mint amilyen a Whim!
– Ne aggódj – nevetett föl Lillian. – Nem ahhoz öltöztem.
– George tud erről? – nézett le Viola a pocakjára.
– Megírtam neki – bólintott a barátnője.
Viola elvörösödött a gondolattól.
– Nagyon megértő volt, nem ítélt el – tette hozzá Lillian.
– Mindig is úriember volt. Lil, figyelj ide! – Viola megragadta
barátnője kezét. – Nehogy te is ilyen helyzetbe kerülj!
Iszonyatos! Kérlek, ígérd meg!
– Jaj, Vi! Ígérem, hogy vigyázok – mondta Lillian. – És
amúgy is, ezerszer mondtam már, hogy semmi olyasmi nincs
George és köztem.
Lillian mesélt még arról is, hogy szórakozni voltak Harriettel
és June-nal, meg hogy mindenki mennyire feldobódott a
szövetségesek olaszországi győzelmének hírére, majd
elmondott pár érdekes ételreceptet, amelyeket a fejadagokból
kreált, meg hogy hogyan cserélte le a csinos ruháján a gallért.
Az irodában Viola helyére került lányról pedig elmondta, hogy
nyomába sem léphet neki.
– Tegnap viszont rém szomorú dolgot láttam. A
pályaudvaron egy csapat anyukát, karjukon csecsemővel,
kezükben bőrönddel. Némelyik egyenruhás férfitól búcsúzott,
mások a mamájukat vagy nővérüket szorították magukhoz.
Meghasadt a szívem!
– Na de hova indulhattak szerinted? – kérdezte Viola.
– Evakuálták őket – mondta Lillian csodálkozó arccal.
 – Azt hittem, csak a gyerekeket küldik el, a nőknek
maradniuk kell dolgozni, vagy mit tudom én!
– Az újszülöttek esetében nem így van – rázta a fejét
Lillian. – Nekik szükségük van a mamájukra.
Violának ez még sosem jutott eszébe, de amint
megérintette a gondolat, ez tűnt a tökéletes megoldásnak
számára.
– Lil! Adhatok egy puszit?
Lillian kérdőn fölvonta a vállát.
– Hát persze – mondta, odatartva egyik orcáját. – Na de
miért?
– Mert most már tudom, hogyan tarthatom meg a
gyermekemet – felelte Viola, és úgy érezte, kezét, lábát és
agyát újfajta energia járja át, s arca szinte fölragyog.
Gömbölyödő nagy pocakja ellenére Viola sokkal
könnyebbnek érezte immár magát, mióta tudta, van módja
megtartani a babát és valamennyire saját kezébe veheti a
jövőjét – most már csupán meg kell őriznie a hidegvérét. Ettől
fogva mindenkinek mesélt a tervéről – Mamának, aki majd
elmondja Papának; az apácáknak; a többi várandós nőnek; a
bábáknak és az orvosoknak. Semmi nem tántorította el a
döntésétől. Mire elérkezett a szülés ideje, megszületett a terv
is. Az összes holmijával együtt mentővel beviszik a kórházba.
Életet ad a gyermeknek, aztán amint elbocsátják a
szülészetről, egyenesen az állomásra viszik, és egy előre
kiválasztott helyre evakuálják. Remélte, hogy valami nagyon
távoli hely lesz az, mondjuk, Skócia, ahol a gyermekén kívül
nem ismer majd senkit, és új életet kezdhet.
Ezt naponta többször is végiggondolta magában, s
mindannyiszor megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta a tervet.
Máskor persze összerándult a gyomra, ha a családjára meg
Lillianre és a távolságra gondolt, amely tőlük elválasztja majd.
Amikor belegondolt, hogy Fred távozása óta mindennap
milyen magányosságot élt meg, azt is megértette, hogy ahhoz
képest elképzelhetetlen mélységek várnak rá egyedül valami
végtelenül messzi vidéken. Nem is csoda, hogy oly sok
leányanyáról hallott, akiknek a gyermekét végül a szüleik
nevelték föl, mintha a sajátjuk lenne. Csakhogy Mama és
Papa részéről ez a lehetőség nem merült föl, így Viola nem
látott más megoldást, mint elutazni Skóciába vagy egy
hasonlóan távoli helyre.
A terv egyik nagy előnye volt még, hogy a kormány minden
költséget fedezett, hiszen még így, megesett állapotában is
„hátországi katonának” számított. Ráadásul ezáltal nem kellett
Papától várnia, hogy eltartsa őt és gyermekét. Mama azt
mondta, majd megpróbálja rávenni, hogy küldjön időnként
némi pénzt a lányuknak, akárhol is éljen, de bármennyire is jó
lenne ez, Viola félt, hogy még jobban apja lekötelezettjévé
válna.
Végre megindult a szülés. Viola hosszan vajúdott és sokat
szenvedett. A fájdalomtól verejtékezve, zaklatott lélekkel arról
fantáziált, hogy Fred odakint van a folyosón, fel-alá járkálva
várja, hogy találkozzék közös gyermekükkel. Látta a férfi
arcát, amely hol beúszott a látóterébe, hol eltűnt, de
valahányszor odanyúlt, hogy megérintse Fredet, a kép elillant,
így hát a karikagyűrűt markolászta helyette. Orvosok és
szülésznők jöttek-mentek körülötte, hol korholták, hol
biztatták. Viola mindent beleadott, hogy minél hamarabb vége
legyen már az egésznek, de a baba nem sietett. A görcsös
összehúzódások, a véres veríték, az állatias ösztönök, a
száját kitöltő vasas íz – mondta magának – nagyon is
megérdemelt velejárója helyzetének. Aztán végre-valahára, a
teljes kimerülés határán ott volt egy nyöszörgő, majd visító,
nyálkával borított apró test. Kislány, közölték vele. Egy kislány!
– Mi lesz a pici hölgy neve?
Viola nem készült erre a fordulatra. Megrázta a fejét,
csatakos hajáról szerteszét röpültek az izzadságcsöppek.
– Frederika – nyögte ki végül nagy nehezen. – Helló, kicsi
Freddie!
 12
1943. május

Frau Wilhelm kétségbeesetten csimpaszkodott Annie-ba,

szemének és orrának nedve nagy foltot hagyott a lány
kiskabátjának a vállán. Annie csak egészen tompán érezte a
fájdalmat, némán gyászolta Walthert, talán mert még nem
akarta elhinni, mi történt, vagy mert a szíve alatt egy új élet
fejlődött. A távirat érkezését először az a biztos tudat követte,
hogy nyilván tévedés történt. Látta a letaglózott szülőket,
azután rátört a pánik, hogy a babáról nem beszélhet senkinek,
végül a fekete karszalagok megvarrása és fölhelyezése a
saját és bátyja kabátjának ujjára. Nem volt holttest, amelyet
elsirathattak volna, mivel Walthert az oroszországi front jeges
földjébe temették. A templomban rövid gyászszertarást
rendeztek, és a doktor úr rendelt egy fejfát a helyi temetőbe,
hogy legyen hova virágot vinniük később, és merengeni azon,
hogy immár a fiuk nélkül kell élniük.
Iszonyatos zavarodottság és félelem lett úrrá Annie-n és
Freden, amikor értesültek, hogy Ilsét, Gustavot és Carlt
letartóztatták. Annie ebben a zűrzavarban osztotta meg
Freddel a hírt, hogy gyermeket vár. A konyhában ülve
dermedten nézte, ahogy a bátyja csomóstul tépkedte saját
haját. Mikor végre abbahagyta, elsőként azt kérdezte húgától,
hogy Waltheré-e a gyerek. Annie mérhetetlenül megbántódott.
Hogy mer mást feltételezni a bátyja?
– Természetesen – felelte, és nagyon igyekezett leplezni
dühét, mivel tudta, teljes mértékben Fred jóindulatától függ a
sorsa. Mégsem tudta magában tartani csalódottságát. – Csak
ennyire tartasz? – kérdezte.
– Sajnálom, Annie! – Fred lerogyott az egyik székre, és
hamuszürke arcát két tenyerébe temette. – De… hogy
engedhetted, hogy ez történjen? Tudod, hogy már így is
mennyire kényes a helyzetünk!
Annie nem volt hajlandó szégyent érezni.
 – Nem én engedtem, ahogy fogalmaztál, hogy így legyen.
Egyszerűen… megtörtént. Most pedig Walther nélkül kell
szembenéznem a következményekkel.
– Van fogalmad róla, Annie – kezdte Fred, két kezét időről
időre ökölbe szorítva –, hogy Viola és én csupán egy éjszakát
töltöttünk együtt? Egyetlenegyet!
Annie alig bírt megszólalni a torkába gyűlt gombóctól.
– Waltherrel nekünk sem adatott sokkal több – mondta.
– Csak sejtésem lehet, hogy… – Fred elhallgatott, és
lehajtott egy újabb pohárka pálinkát – …talán lett egy
gyermek. Az én gyermekem. Akitől ez a mocsok háború
elválaszt!
Hosszú percekre súlyos csönd telepedett közéjük. Végül
Fred szólalt meg.
– Azt se tudom, melyik bajjal birkózzunk meg legelőbb!
– Talán a bajtársaink helyzetével? – kérdezte bátortalanul
Annie.
Erre Fred ordítva felelt.
– Már megmondtam, Annie, hogy nem mész a tárgyalás
közelébe! Megtiltom!
Végül egyikük sem ment el a bíróságra. Lehet
gyávaságnak nevezni a távolmaradásukat, de mindketten azt
érezték, hogy ha feltűnnének a hallgatóság soraiban, még a
végén őket is kérdőre vonnák az ellenállási csoporthoz fűződő
kapcsolatuk miatt. Épp eleget hallottak a Gestapo kegyetlen
vallatási módszereiről. És ha őket is letartóztatnák? Mi jó
származna abból bárkinek?
Mint kiderült, a tárgyalás mindössze egy napig tartott.
Egyetlen végtelennek tűnő, mégis röpke napig. Fred elment
Münchenbe, ott próbált információkhoz jutni, Annie viszont
félelemtől dermedten gubbasztott odahaza. Még a függönyt
sem merte félrehúzni, hogy kilessen, nem ment el Frau
Wilhelmhez és a piacra sem. Aztán amikor Fred hazaért,
Annie hitetlenkedve hallgatta, hogy milyen hírmorzsákat
hozott. A bíró bábként viselkedett, Ilse viszont olyan bátran,
hogy arra nem is lehet szavakat találni.
– Azt hallottam, hogy először tagadta a bűnrészességét –
mesélte Fred. – Később teljes beismerő vallomást tett, de nem
volt hajlandó megnevezni senkit bűntársaként. Nem hiszem,
hogy én ennyire bátor lettem volna – tette hozzá Fred a fejét
csóválva.
– Jaj, Fred – sóhajtott föl Annie kétségbeesetten. – Van,
ami megér ennyit?
– Szerintem Ilse azt mondaná, hogy van – felelte Fred,
megmarkolva húga kezét. – Most pedig vegyél mély levegőt,
és készülj a legrosszabbra.
Annie úgy tett, ahogy a bátyja mondta. Ekkor Fred rekedt
hangon, akadozva elmondta, hogy a bíró a három vádlottal
példát akart statuálni, ezért guillotine általi halálra ítélte őket,
és az ítéletet néhány órával később végre is hajtották!
– Elképzelni sem tudom – hörögte Fred. – Ez annyira
rettenetes!
Annie arcát a kezébe temetve addig zokogott, amíg már
nem maradt könnye. Fred remegő kézzel töltött egy-egy
pohárkával maguknak, mielőtt folytatta.
– Valaki mesélte, hogy Ilse mamája megpróbált bejutni a
bíróságra, és amikor közölte az őrrel, hogy ő az elítélt lány
anyja, az az alak csak annyit mondott neki: becsületesebbnek
is nevelhette volna a gyerekét!
Annie sosem találkozott Ilse édesanyjával, de a szíve majd
meghasadt, ahogy elképzelte az asszonyt, amint
elkeseredetten próbál még egyszer – mint kiderült, utoljára –
találkozni a lányával.
Kifújta az orrát. Eszébe jutott a nap, amikor
megismerkedett Ilsével az egyetemi menzán, a lány
barátságos mosolya és kedves szavai. A füle mögött
megtűzött haja, az az őszinte nyitottság, amivel a vitában
minden fél érveit végighallgatta, s hogy a komoly figyelmet
milyen hirtelen tudta felváltani a nevetése. Nagyon élvezték –
igen, ez a jó szó rá – a közös berlini vállalkozást. Izgalmas
volt és veszélyes, a kimenete bizonytalan, és miközben
mindent megadtak volna azért, hogy ne olyan világban kelljen
élniük, amelyben kénytelenek efféle kockázatot vállalni, mégis
reménykedve és jókedvvel végezték a rájuk bízott feladatot.
Ezután viszont már soha nem csinálhatnak együtt semmit.
Egy pillanat alatt tüntették el őt az életből.
 A következő héten Fred és Annie Walthert és a barátaikat
siratták, sokszor emlegették őket. Hogy ne keltsenek gyanút,
Fred továbbra is eljárt a müncheni egyetemre dolgozni, Annie
munkahelyén viszont jelezte, hogy húga nem érzi jól magát,
és majd akkor jön újra, ha jobban lesz. Ugyanezt mondta Frau
Wilhelmnek is. Igazat mondott, mert Annie-t valóban
megviselte a gyász és a terhessége is, amire még rátett egy
lapáttal a bűntudat. Nyomasztotta, hogy szerelmével és
barátaival ellentétben ő érezheti a tavasz simogatását a
karján, lábán; hogy ha letartóztatták volna, ő biztosan elárulta
volna a harcostársai nevét; és hogy még ha kemény idők
várnak is rá, neki legalább van lehetősége megtapasztalni az
anyaság érzését, nem úgy Ilsének; Walther pedig immár soha
nem láthatja, hallhatja vagy tarthatja a kezében tulajdon
gyermekét.
Pénteken este a szokásosnál jóval korábban fordult a kulcs
a zárban, Fred a vártnál előbb ért haza. Annie aggódva futott
a bejárathoz, ahol azt látta, hogy bátyja az előszoba falának
vetett háttal ül a földön, és kimerülten zihál.
– Fred! – nyögte Annie mellé térdelve. – Mi a baj?
Bátyja kért egy pohár vizet, s miután megitta, Annie segített
neki fölállni és eljutni a nappaliba, hogy leüljön egy székre.
– Fred! Mondd el, mi történt! – kérlelte Annie.
Percekbe telt, mire bátyja összeszedte magát.
– Ernst, Otto és Helmuth… – sorolta Fred az ujjain
számolva – és még jó páran különböző helyekről, akikkel mi
nem találkoztunk. Tegnap letartóztatták őket, ma megvolt a
tárgyalás, és mindet halálra ítélték. – Hangja sírásba fordult. –
Már a kivégzésüket várják a börtönben.
Fred beszámolója csontig hatoló fájdalommal töltötte el
Annie-t. Szinte a maga nyakán érezte a guillotine jéghideg,
kifent pengéjét. Átfutott az agyán, vajon ez a három tiszteletre
méltó fiatal, a maguk erkölcsi emelkedettségében, hogyan
néznek majd szembe a halállal? Bizonyára méltósággal,
gondolta Annie.
– Hogy lehetséges ez? – kérdezte bátyját. – Nem a nácikat
kellene elfogni és bíróság elé állítani, aztán kivégezni? Az
lenne igazságos. Ebben a mostani világban semmi sem úgy
van, ahogy lennie kellene. Hétfőn elmegyek veled
Münchenbe, hogy találkozzam azokkal, akik még megvannak.
Tudom, hogy nem beszélhetek majd velük, de legalább egy
térben lehetünk, néma bajtársi közösségben. Erre nekem is
szükségem van, Fred. Mit szólsz?
Bátyja azonban nem felelt. A hátsó ajtóhoz botorkált,
kitárta, majd az ereszcsatorna aljában levő összefolyó fölé
hajolt és öklendezni kezdett.
Annie csak ült, a keze nyugtalanul babrált az asztalon.
Egyfolytában azt kérdezgette magától, hogy a csoport
előmozdított-e valamit egyáltalán, vagy ennyi fiatalon kioltott
élet nem túl nagy ár-e. De hát ott vannak azok az emberek,
akiket marhavagonokba terelnek! Az eltűnt tudósok és
egyetemi oktatók, akikről az a szóbeszéd járja, hogy
megkínozták, majd megölték őket! Velük mi lesz?
Legszívesebben ordítva szegezte volna a kérdést
mindenkinek, aki hallhatja. És vajon ő képes lenne újra
megtenni mindent? Azt remélte, hogy igen, mégpedig Ilse
hősies alakjával a szeme előtt – de ehhez össze kellene
szednie minden bátorságát.
Fred visszajött, fogott egy vödröt, megtöltötte vízzel, és
Annie hallotta, hogy leönti azt a területet, ahova hányt. Aztán
lerogyott a húgával szemben egy fotelba. Arca sápadt,
viaszszerű volt, homlokán verejték gyöngyözött. Fejét a
támlának támasztotta, és mélyet sóhajtott.
– Annie! Te jó ideig nem mész Münchenbe. Semmiféle
indokkal!
Annie nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Fred leintette.
– Van még ennél is sürgetőbb problémánk, amit meg kell
oldanunk. – A húga hasára mutatott, amit Annie óvón
végigsimított a tenyerével. – Hosszú ideig erre kell minden
időnket és figyelmünket szentelnünk.
Fred előrehajolt, de aztán csak ült mozdulatlanul, hosszan
bámulva egy pontot Annie feje fölött. Majd határozott léptekkel
az ablakhoz ment, és kinézett a veteményeskertre – a kis
ágyásokban paradicsom, retek, répa, cékla és hagyma fürdött
a bágyadt napsütésben. Azután a konyhaszekrényhez sétált,
kivette a snapszosüveget, és kérdő mozdulattal húga felé
lóbálta.
– Köszönöm, nem – mondta Annie, megérintve az oldalát a
bordája alatt. – Már így is émelygek.
Fred töltött egy nagyobb adagot az italból, felhajtotta, majd
egészen váratlanul falhoz vágta a poharát. Annie a szívéhez
kapott, riadtan bámulta a padlón szerteszóródott
üvegszilánkokat. Mint megannyi apró gyémánt egy eljegyzési
gyűrűből.
Fred elővett egy másik poharat, töltött magának még egy
italt, és a húgára parancsolt, hogy menjen lefeküdni.
– Előbb összesöpröm az üveget – tiltakozott Annie. Úgy
szerette volna rendbe hozni a dolgokat.
– Ne! – csattant föl Fred. – Hagyd csak!
Nem akart csökönyösnek tűnni, ezért Annie inkább
fölvonult a szobájába, de nem tudott elaludni. Éberen feküdt
az ágyban, és hallgatta, ahogy Fred az alsó szinten föl-alá
járkál.

Másnap reggel Annie nagyon megkönnyebbült, amikor bátyja

a szokásos kedvességgel köszöntötte. Talán a hosszas
éjszakai járkálás során valamiféle megoldásra jutott; vagy
esetleg az a felismerés változtatta meg a magatartását, hogy
Viola is lehet a húgáéhoz hasonló helyzetben, amikor
tanácsra és támogatásra van szüksége. Reggeli után Fred
előállt a javaslatával.
– Nos, a következőt gondoltam, és kíváncsi vagyok,
egyetértesz-e. Legelőször is el kell mondanunk Wilhelméknek,
hogy babát vársz.
Annie szóhoz sem jutott az első hallásra abszurd és nem
kivihető ötlettől.
– Most viccelsz? – kérdezte. – Hogyan mondhatnám meg
nekik, hogy a halott fiuk gyermekét hordom a szívem alatt?
Soha! – Annie olyan hevesen rázta a fejét, hogy az belefájdult.
– Nem tehetek rájuk ekkora terhet.
– Gondold meg, Annie! – Fred egészen közel hajolt húga
arcához. – Walther az egyetlen gyermekük volt. Egyelőre úgy
tudják, hogy nincs élő leszármazottjuk. Viszont hamarosan
megszületik az unokájuk, s amint túlteszik magukat a váratlan
fordulaton, bizonyosan gondoskodni akarnak majd róla,
szeretettel körülvenni, segíteni és a felnevelésében.
– De Fred… – Annie izzadó tenyereit beletörülte a
szoknyájába. – Azt kéred, hogy mondjak le a gyermekemről a
javukra?
– Ez a lehetőség meg sem fordult a fejemben, de bizonyos
szempontból talán az lenne a legjobb.
– Nem! Számomra és a baba számára nem az lenne a
legjobb. – Annie dacosan karba fonta két kezét. – Ebbe nem
megyek bele – szűrte fogai közt a szavakat.
– Persze, Annie. Teljes szívemből mondom, hogy nem is
erre gondoltam. De most védelemre van szükséged, neked és
a gyereknek. Erősebb védelemre, mint amit én adhatok.
Annie megborzongott, annyira letaglózta bátyja kijelentése.
– Elmondom, mit kellene tennünk – folytatta Fred. Ezután
vázolta a tervet, amely szerint szövetséget kell kötniük
Walther szüleivel a fiuk még meg nem született gyermeke
érdekében. Ha ez megvan, Fred az egyetemi ismerősei
segítségével fabrikál egy hamis házasságlevelet pár nappal
Walther bevonulása előttre visszadátumozva. Annie hordhatja
az Ómama által ráhagyott jegygyűrűt. A gyermek pedig
nemcsak törvényesnek számít majd, de még egy német hősi
halott árvájának is. És már kész is. Ezzel mindannyian
védettek lesznek.
– És mi van, ha az emberek megkérdezik, miért nem
jelentettük be a házasságunkat akkor, amikor megkötöttük –
vetette föl Annie.
– Egyszerű. – Fred az összes buktatót végiggondolta. –
Majd azt mondjuk, hogy Waltherrel mindenáron meg akartatok
esküdni, mielőtt bevonul, és mivel nagy sietve kellett
megszervezni a dolgot, csak a legközvetlenebb családtagok
voltak jelen. Természetesen azt terveztétek, hogy amint
hazatér, nagyobb ünnepséget csaptok, de erre most már nem
kerülhet sor.
Egészen hihetőnek tűnt így. Csakhogy valami oknál fogva
Annie lelki szemei előtt megjelent Horst dagadt malacképe,
mire elfogta a rémület.
 – Mi lesz, ha valaki elmegy addig, hogy a városházáról
kikéri az eredeti házassági anyakönyvet?
Fred megadóan széttárta a karját.
– Nem tudunk minden eshetőségre felkészülni. De kérdezd
meg magadtól, hogy ki vetemedne ilyesmire, és miért?
Mindenki tudja, hogy odavoltatok egymásért Waltherrel. És mi
egyébért viselnénk mindketten gyászszalagot a kabátunkon?
Ráadásul háború van. Az emberek ilyen időkben hirtelen
döntéseket hoznak. Tehát – folytatta –, elmegyek Walther
szüleihez, és mindent megbeszélek velük, ügyesen a
szerintem helyes megoldás felé terelve őket, ha maguktól nem
erre jutnának. Azután pedig úgy cselekszünk, ahogyan ők
jónak tartják.
Néhány homályos kételyen kívül tökéletesnek tűnt a terv –
már amennyiben doktor és Frau Wilhelm is egyetért vele.
Fred ezek után alaposan megborotválkozott, fekete öltönyt
vett föl, és annak karjára húzta föl a gyászszalagot.
– Kívánj szerencsét, Annie! – mondta.
Annie így is tett, s magában azt gondolta, bátyjának
valóban szüksége lesz szerencsére. Eltelt egy óra, kettő. Két
és fél. Az ajtó felől hangos dörömbölés verte föl a csendet,
mintha golyók záporoztak volna rá, amitől Annie-t kirázta a
hideg. Frednek volt kulcsa, miért verte volna így az ajtót?
Annie igyekezett teljesen mozdulatlanul ülni, de az ölében a
keze meg-megrándult, és a nyaka betonmerevvé vált. Újabb
hangos kopogtatás hallatszott. Ezúttal ijedten fölpattant, és
körülnézett, hova bújhatna el.
– Annie! – hallotta az ajtón keresztül. – Kérem, nyissa ki!
Frau Wilhelm volt az, de azonkívül, hogy hisztérikusan be
akart jutni, Annie nem tudta megállapítani, milyen
lelkiállapotban lehet. Lehet, hogy dühös, nem hiszi el, hogy ez
történt és meg van sértve. Talán azzal a finom kezével
hatalmas pofont ken majd le neki. Vagy a földre löki. De ha az
asszony őrjöngve rohant volna át ide, Fred biztosan utánafut,
és megakadályozza, hogy bántsa a húgát.
A bejárathoz araszolva Annie kikukucskált a
kémlelőnyíláson. Frau Walther zihált, a szeme földagadt az
elmúlt hetek sok-sok sírásától, de arcán nyoma sem volt
neheztelésnek. Mialatt figyelte, az asszony ismét nekiesett a
tenyerével az ajtónak, és hangosan püfölte.
– Annie – nyöszörögte. – Ne küldjön el!
Annie mély levegőt vett, és kinyitotta az ajtót. Félt, hogy
szidást kap vagy tirádákat arról, mennyire őszintétlen volt, de
felkészült ellenséges magatartásra, a számonkérésre, hogyan
és miért csalta csapdába Walthert. Arra viszont egyáltalán
nem számított, hogy az általában disztingváltan viselkedő
doktorné a nyakába csimpaszkodik, mint aki az ő irgalmára
bízza magát. Ha nem ilyen körülmények között történik, talán
még nevetni is tudott volna az ezt követő pillanatokon. Frau
Wilhelm ugyanis egyszerre próbálta megölelni Annie-t és
becsukni az ajtót a háta mögött, mire a két nő elvesztette az
egyensúlyát és a földre esett, magukkal rántva az
esernyőtartót és egy cserepes virágot.
– Annie, Annie! – kiabálta Frau Wilhelm. – Jaj, nem, ezt
nem hiszem el! – Az asszony az elképzelhető legkevésbé
kecses módon föltápászkodott, közben Annie siralmas
helyzete ellenére önfeledten fölkacagott. – Annie – szólalt
meg újra Walther mamája. – Megsérült? Roham? Szaladjak
vissza a doktor úrért?
– Ne, ne! Minden rendben – hadarta Annie, kezével a
lépcső korlátja felé tapogatódzva, hogy talpra tudjon állni.
– Adja a kezét, kedvesem! – mondta Frau Wilhelm,
visszanyerve önuralmát. – Magának nem szabad erőlködnie.
– Homlokán az aggodalom mély ráncai jelentek meg. – Hadd
segítsek fölállni!
Bár folyamatosan azt motyogta, hogy teljesen jól van,
Annie hagyta magát fölhúzni a földről. Aztán csak álltak
egymással szemben, két szuszogó, félszeg gyászruhás,
kifestetlen nő az előszobában.
– Bemehetek? – kérdezte Frau Wilhelm a nappali felé
bökve.
– Persze – mondta Annie, a szobában álló egyik szék felé
intve. – Kérem, helyezze magát kényelembe! Kér egy csésze
kávét?
Frau Wilhelm megállt félúton a leülésben.
 – Jaj, de akkor hadd csináljam meg én. A maga
állapotában csak ne ugráljon körülöttem!
Annie azonban ismét megnyugtatta, hogy jól érzi magát.
– Máris visszajövök – mondta, és eltűnt a konyhában.
Csakhogy Frau Wilhelm azonnal utánament, és olyan közel
toporgott mögötte, hogy Annie megérezte zsíros hajának
kellemetlen szagát. Jaj ne – gondolta. – Ha ezek az emberek
elfogadnak és jóindulattal lesznek irántam, akkor ez a nő
hónapokon át itt fog dönögni körülöttem, amit nem fogok
visítás nélkül kibírni. Aztán rögtön el is szégyellte magát.
Összeszorította a fogát; Walther szülei rendes emberek, neki
pedig szüksége lesz rájuk ezekben a nehéz időkben. Ezért
mosolyogva fordult Frau Wilhelm felé.
– Bevinné ezt a két csészét nekem az asztalra, kérem?
Frau Wilhelm mintha mély álomból riadt volna föl.
– Igen, persze – mondta, és láthatóan örült, hogy segíthet.
– Annie – mondta halkabbra fogva a hangját –, Fred
elmondta, milyen kényes helyzetbe került.
– Szeretnék elnézést kérni, Frau Wilhelm – szólalt meg
Annie, de képtelen volt az asszony szemébe nézni, ezért a
konyhaszekrény felé beszélt. – Sajnálom, hogy ilyen
iszonyatos nehézségek közepette még több gondot okozok
azoknak, akiket szeretek!
– Üljön csak le! – mondta az idősebb asszony.
Annie észrevette, hogy Frau Wilhelm korábban irigykedve
csodált fényes és dús haja most fakónak és fénytelennek, sőt
elhanyagoltnak látszott. Nyilván mostanság a legkevésbé sem
tartja fontosnak minden este ötvenszer végighúzni a haján a
kefét. Mindketten remegő kézzel fogták a forró
kávéscsészéjüket és emelték a szájukhoz.
– Sajnos nem tudom ma süteménnyel, de még keksszel
sem megkínálni – szabadkozott Annie.
– Úgysincs étvágyam pillanatnyilag – felelte Frau Wilhelm.
– Nekem sincs.
Aztán mindketten egyszerre kezdtek beszélni, de Annie
udvariasan elhallgatott, és átengedte a szót az asszonynak.
– Nincs miért szégyenkeznie vagy sajnálkoznia, drágám. –
Frau Wilhelm komoran nézett maga elé, ujjai kifehéredtek,
annyira szorította a csésze fülét. – A mostani helyzetet
egészen más teszi elviselhetetlenné, ugye tudja? – Annie nem
szólalt meg, mert tudta, hogy az asszony nem vár választ. –
Az egyetlen dolog, amit sajnálnunk kell, az, hogy Walther
most nem lehet itt. – Az asszony hangja elcsuklott, és Annie
érezte, hogy nehezére esik folytatni, de végül tisztán csengő
hangon szólalt meg újra. – Azt, hogy az én drága fiam…
halott. Na látja, most először voltam képes kimondani ezt. –
Annie megmarkolta az asszony kezét. – Halott – suttogta Frau
Wilhelm elrévedve. Annie érezte, hogy a kezében megrándul
az asszony keze, majd hosszan, hüppögve szívja tele a
tüdejét, s nyitott szájjal, sóhajtva fújja ki a levegőt.
Annie megölelte az asszonyt, és csak annyit kívánt, hogy
abban a pillanatban képes legyen némi vigaszt nyújtani
Walther mamájának. Lepillantva látta, hogy Frau Wilhelm
arca, amely az ő keblén pihent, csupa könny. Végül megszűnt
a hüppögés, és az asszony lassan kibontakozott az ölelésből,
zsebkendőjével megtörülte az arcát. Már teljesen
összeszedetten szólalt meg.
– Ez az ő hibája… Tudja, kié. Meg a cinkosaié. Mennyire
gyűlölöm őket! – vicsorogta.
– Ebben egyetértünk – mondta Annie. – Ha Walther itt
lehetne, most minden rendben volna. Szeretném, ha a doktor
úrral együtt tudnák, a fiukkal mindent megbeszéltünk, és azt
terveztük, hogy bejelentjük a dolgot, amint… – most Annie
hangja csuklott el – …visszatér.
Teljes egyetértésben bólintottak.
– Tudjuk, Annie, hogy így volt. Ennyit Walther is elmondott
nekünk a bevonulása előtti estén, és mi ennek nagyon
örültünk. Egyáltalán nem lepett meg bennünket. –
Megköszörülte a torkát, és rátért a lényegre. – Fred vázolta az
elképzelését, de mit szeretne maga, Annie?
– Nem szeretnék lemondani a babáról, Frau Wilhelm –
jelentette ki Annie, hogy a legelején tisztázza a dolgot. – Nem
fogom sem elvetetni, sem másnak adni Walther gyönyörű
ajándékát. Nem érdekel, mennyien állítják, hogy a legjobb
megoldás ezek valamelyike lenne!
 – Tőlem és a férjemtől sosem fog ilyet hallani. – Frau
Wilhelm vonásai megkeményedtek. – Tudja, mi annak idején
a férjemmel négy gyereket szerettünk volna. – Annie
meglepetten vonta föl a szemöldökét. – Igen, négyet vagy
talán ötöt is. De a sors közbeszólt, és Walther születése után
sajnos nem lehetett több gyerekem. Vagyis képzelje csak el,
mi lett volna, ha bármi miatt lemondtam volna a csodás
fiamról! Akkor most gyermektelenek lennénk. Elképzelni sem
bírom! – rázta a fejét. – A gyermek minden körülmények
között áldás, én így gondolom.
– Igen, ha az ember mellett van valaki, aki szereti és segíti
– mondta Annie, azokra a leányanyákra gondolva, akiknek
esetleg nincs kihez fordulniuk ebben a helyzetben.
– De magának itt van Fred – mondta az asszony. – És mi
is. – Teljes erőből megragadta Annie kezét. – Minden
eszközzel, amivel csak tudjuk, támogatjuk. Hadd segítsünk
magának és az unokánknak! Kérem! Véghez visszük Fred
bámulatos elgondolását. Csak annyit kérünk cserébe, hogy
részei lehessünk az unokánk életének.
Annie elképedt, mennyire aggódhatott Frau Wilhelm azon,
hogy netán ő elfogadja a hamis házassági anyakönyvhöz
nyújtott segítségüket, de minden másból kizárná őket.
Természetesen ilyesmiről szó sem lehet. Áldottnak és
szerencsésnek érezte magát, hiszen jól tudta, mennyire más
lenne a dolgok fekvése, ha Fred és ez a jóakaratú házaspár
megtagadta volna őt. Még az aljas és élvhajhász náci
férfiaknak sem kellene így. És abban a nyomorult állapotban
hogyan kerülhetné el, hogy meg kelljen szabadulnia a
babától? Keze önkéntelenül a lassacskán domborodni kezdő
hasára tévedt.
– Legeslegjobban azt kívánnám az én kicsimnek, hogy
bárcsak megismerhette volna az édesapját – mondta. – Most
azonban nem vágyom, nem vágyhatok semmire inkább, Frau
Wilhelm, mint hogy ön és a doktor úr meg Fred ott legyenek
neki. És biztosra veszem, hogy Walther is ugyanezt akarná.
Frau Wilhelm letörölt egy kigördült könnycseppet.
– Fred biztatott, hogy ezt fogom hallani – mondta. – De
meg kellett bizonyosodnom, hogy valóban ezt akarja, Annie.
 – Egészen bizonyosan – mondta Annie közelebb lépve.
Frau Wilhelm elmosolyodott. Őszinte, széles mosolya egy
pillanatra átsugárzott mély fájdalmán.
– Azt mondtam az uramnak, hogy ha egy órán belül nem
érek haza, vegyék úgy Freddel, hogy minden rendben, és
nekiláthatnak a nagy terv megvalósításának.
– Minél hamarabb, annál jobb – helyeselt Annie.
Ezután bementek a nappaliba, hogy kényelmesebben
folytathassák a beszélgetést. Most már kellemesebb témákról
esett szó, olyasmikről, amelyekről a gyermekáldás idején a
nők beszélni szoktak. Vajon fiú vagy lány lesz-e a kicsi? Annie
fiúra tippelt, és ha így lesz, akkor Walthernek fogja nevezni.
Ennek hallatán Frau Wilhelm elérzékenyülten lehunyta a
szemét. Honnan lesznek babaholmik? Megbeszélték, hogy
amint a papírmunka elkészül, nekilátnak, és megvarrják,
megkötik a szükséges ruhácskákat. Frau Wilhelm azt is
elmondta, hogy a férje szakmai okból nem vállalhatja a
terhesgondozását vagy a szülés levezetését, de gondja lesz
rá, hogy Annie a lehető legjobb orvoshoz kerüljön. És ha
minden rendben megy, otthon szüli majd meg a babát egy
bába segítségével. A padláson pedig ott van Walther egykori
babaágya, benne az összes takaróval és huzattal. Majd
lehozzák, leporolják, és Wilhelm doktor egy kicsit megcsiszolja
és átfesti, Frau Wilhelm pedig kimossa és megreparálja az
ágyba valókat. Mit szól ehhez Annie? Annie szerint mindez
csodálatosan hangzott. Sokkal több volt, mint amit remélni
mert.

1943. június 9.
Fred egy percet sem késlekedett a házasságlevél
megszerzésében. Én még életemben nem láttam efféle
iratot, de amennyire meg tudom ítélni, hivatalosnak tűnik.
Wilhelmék állítják, hogy jogi és formai szempontból is
rendben van, soha senki nem fogja gyanítani, hogy
hamisítvány. Így most nekem van egy példányom,
Frednél is van egy, illetve Walther szülei kaptak kettőt.
Fred azt mondta, szükséges, hogy több darab legyen
 belőle, mert ha kibombáznak bennünket, vagy más ok
miatt kell gyorsan elköltöznünk, véletlenül elkeveredhet a
papír, viszont a városházán nem kérhetünk másolatot
róla, mint a többi házasember.
Beteljesült hát az álmom, Walther felesége lettem! És
ha bárki firtatná, ezt igazolni is tudom. Az ujjamon
jegygyűrű, a házasságlevelünk pedig itt hever az éjjeli
asztalkámon, közvetlenül a távirat mellett, miszerint „hősi
harcban elesett”.

A várandósság idejét Annie otthon töltötte, a szülésre

készülődve. Varrogatott, kötögetett, takarított és naplót írt,
főzött, olvasott, gondozta a kis veteményeskertet. Olykor
elsétált a piacra, vagy átment Frau Wilhelmhez, aki úgy
tüsténtkedett körülötte, mint egy kotlós – néha felötlött benne,
hogy valójában ki a várandós kettőjük közül. Az egyetemen és
az ellenállási mozgalomban töltött hónapok szinte egy másik
élet részének tűntek. Fred továbbra is mindennap eljárt
dolgozni, és állította a húgának, hogy az egyetemen már
semmilyen földalatti tevékenység nem észlelhető, de Annie
nem egészen hitt neki – túl későn járt haza, és izgatottabbnak
tűnt annál, hogysem egész nap csak órákat tartott vagy
kutatott volna. Egy idő után azonban nem is kérdezgette
bátyját, mert ha kiderülne, hogy Fred újra röpiratokat gyárt és
terjeszt, vagy falfeliratokat készít, abba belebolondulna –
egyrészt a bátyja iránti aggodalomtól, másrészt amiatt, hogy ő
nem vehet részt mindebben.
Ráadásul Fred ma este is késik. Pont ma! Az ajtókat
kulcsra zárta, a spalettákat bereteszelte, de Annie így is
ijedten ugrott föl, valahányszor a szél megrángatta a
megereszkedett ablakszárnyakat, és összerándult minden
zajra, pedig valószínűleg csak egy egér kaparászott a
falburkolat mögött, vagy a parketta recsegett, ahogy hűlt a
levegő. Az ágya szélén ült és naplót írt, bár biztos volt benne,
hogy badarságokat fog viszontlátni a lapokon, de legalább
félig-meddig elfoglalta magát. Az alsóneműs fiókot is nyitva
hagyta, hogy ha az az undok Horst kopogtatna, gyorsan
eldughassa a bizonyítékot.
A délelőtt jól telt, csevegtek Frau Wilhelmmel, s az asszony
megmutatta, hogyan hímezze ki a babának varrt halóruhácska
szegélyét. A rendelés szünetében a doktor is csatlakozott
hozzájuk, és kikérdezte a kismamát. Bár hivatalosan nem
láthatta el Annie-t, megmérte a vérnyomását, a pulzusát és a
hőmérsékletét, megnézte, hogy nem dagad-e a bokája, és az
alsó szemhéját lehúzva megnézte, nincs-e vashiányos
vérszegénysége. Miután végre befejezte a vizsgálatokat,
Annie törődöttnek, ugyanakkor erősebbnek érezte magát – és
nagyon megkönnyebbült, amikor azt hallotta, hogy minden
rendben.
Hazafelé megcsodálta az út menti napraforgókat,
rododendronokat, vasvirágokat és babarózsákat. Egy
téglakerítés tetején vörös kandúr sütkérezett. Két kislány és
egy fiúcska baktatott vissza az iskolába ebédszünet után.
Annie hosszasan figyelte őket, ahogy húzták az időt,
mindenféle terméseket, kavicsokat és leveleket szedegettek
föl a poros útról, és úgy vizsgálgatták, mint megannyi kincset.
Viccesek voltak a kinőtt ruháikban és cipőikben, kócos
hajukkal. A ritkás felhők között egy repülőgép hasította az
eget, de Annie volt az egyetlen, aki megállt, hogy fölnézzen. A
gyerekeket semmi sem zavarhatta meg a természet
fölfedezésében. Ki csinálja jól – tűnődött Annie –, én vagy ők?
Nyilvánvalóan nem az egy szem felnőtt.
Végül befordult a sarkon a kis utcába, ahol Ómama háza
állt, és akkor meglátta Horstot. Ott toporgott türelmetlenül, és
lesett be az utcai ablakon. Sajnos ő is észrevette Annie-t, aki
már nem fordulhatott vissza. Horst kövér karját magasba
lendítette köszönésképpen, és hangosan „Heil Hitler”-t kiáltott.
Néhány ablak mögött megrebbent a függöny, de egy pillanat
múlva el is simult, nyugtázva egy testes Wehrmacht-tiszt
vészjósló alakját az utcájukban. Csak Horst az – nyugtathatta
volna meg őket Annie –, ugye, emlékeztek rá? Ő az a kisfiú,
akin mindig olyan bénán állt a nadrágja. Sajnos ez az emlék
őrá sem hatott megnyugtatóan.
 A bevásárlószatyrot kifogásként maga elé tartva, Annie
csak félig emelte föl a kezét, amikor visszaköszönt. Horst
látható elégedettséggel nyugtázta Annie gesztusát, s ettől
még annál is nagyobb bolondnak tűnt, mint amekkorának
Annie eddig gondolta. Csakhogy veszedelmes bolonddal van
dolga, emlékeztette magát.
– Szervusz, drága Annie – szólalt meg Horst. – Már
majdnem föladtam a várakozást.
Bárcsak kicsit tovább maradt volna Frau Wilhelmnél, vagy
hosszabban figyelte volna a gyerekeket… Annie gyorsan
összerendezte a vonásait, hogy úgy tűnjön, örül az
unokatestvérének.
Horst katonás léptekkel elébe ment, és kihámozta Annie
kezéből a bevásárlószatyrot.
– Segítek – közölte. Minden szava úgy pattogott, mint
valami parancs. Nyirkos tenyerét Annie könyökére téve terelni
kezdte unokatestvérét a ház felé. Mintha Annie nem is
boldogulna nélküle. – Muttitól hallottam, mi történt veled.
Sajnálom, Annie! – mondta, de hangja nem tűnt éppen
őszintének. – Menyasszony, feleség, özvegy és kismama nem
egészen… Mennyi is? Két hónap leforgása alatt.
– Igen – felelte halkan Annie. – Zavaros időket élünk. –
Kinyitotta a bejáratot, Horst pedig benyomult utána a
konyhába, és a kicsiny asztalra helyezte a szatyrot.
– Vigasztaljon a Führer tervének tökéletessége – közölte
Horst. – Azzal kapcsolatban minden egyértelmű. – Ezzel
levetette magát a legközelebb álló székre, és végignézte,
ahogy Annie kipakolja a bevásárlást, fölteszi a kannában a
vizet forrni, leveszi a polcról a csészéket és elkészíti a két
kávét. – Ma sincs süti? – kérdezte.
– Sajnálom, de nincs. Mostanság alig van étvágyam.
Horst erre nem mondott semmit, de Annie érezte, ahogy
tetőtől talpig végigmustrálja.
– Mikorra várod a babát? – kérdezte Horst. – Ha nem
veszed tolakodásnak.
– Szeptember közepére – felelte Annie.
– Áruld már el, Annie, miért nem hívtatok meg bennünket a
nagy napra, hogy veled és Waltherrel együtt ünnepeljünk?
Mutti nagyon kiakadt, hogy nem lehetett ott az esküvőtökön!
Annie erősen kapaszkodott a két csésze fülébe, hogy
képes legyen unokatestvére szemébe nézni.
– Sajnálom, ha Tante Hertha mellőzöttnek érezte magát –
mondta az asztalra helyezve a csészéket. – De Waltherrel úgy
terveztük, hogy a visszatérése után ünnepelünk majd a
családdal közösen. De hát… – Szipogva lehajtotta a fejét, és
a cipőorrát bámulta.
Horst a szájához emelte a kávéját, és fújni kezdte, hogy
hűljön. Pár másodpercre gőzfüggöny telepedett közéjük.
– Na de miért kellett úgy rohanni, még a bevonulása előtt?
Mit képzel ez? – háborodott föl magában Annie. Érzéketlen,
szívtelen fráter! Annie az asztalra tette a csészéjét, és
egyenesen unokatestvére szemébe nézett. Úgy döntött,
beszáll a játékba.
– Csak az járt a fejünkben, hogy elkötelezzük magunkat
egymásnak – jelentette ki szemrebbenés nélkül. – Valami
mást feltételeztél, Horst? – Diadalmasan nyugtázta, hogy
Horst elkapta a tekintetét.
Unokatestvére azonban nem elégedett meg ennyivel. Nem
hagyhatta, hogy Annie fölébe kerekedjen.
– Már többször mondtam – szólalt meg Horst, a szék két
hátsó lábán hintázva, fejét fölszegve –, hogy szólj, ha
bármiben tudok segíteni.
– Köszönöm – préselte ki magából Annie udvariasan. – De
szerencsére itt van nekem doktor és Frau Wilhelm, na meg a
szerető bátyám.
Horst nagy puffanással eresztette vissza a széket a
padlóra. Halkabbra fogta a hangját, de így még fenyegetőbb
volt, amit mondott.
– Fred? – kérdezte tettetett ártatlansággal. – De hát neki is
hamarosan mennie kell.
A pár pillanattal ezelőtti kéjes érzés, hogy sikerült túljárnia
unokatestvére eszén, máris elillant. Helyette végigfutott a
hideg Annie hátán, a rémülettől összerándult a gyomra, az
asztal alatt zsibbadni kezdett a lába. Nem tudta eldönteni,
hogy hányni fog-e vagy elájul.
– Nem értem – nyögte.
 Horst öntelten elmosolyodott, úgy érezve, hogy ismét
nyeregbe került.
– Már túl hosszú ideje piszmog azon az egyetemen –
közölte. – Úgyhogy ma meglátogattam, és figyelmeztettem,
hogy ideje volna bevonulnia. – Kicsit várt, hogy mit szól ehhez
Annie, de ő szóhoz sem jutott a döbbenettől. – Hát igen,
Ómamának már nincs többé szüksége a gondoskodására,
neked meg ott vannak Wilhelmék. Az olyan egészséges
fiatalemberekre, mint Fred, másutt van most szükség. Be kell
vonulnia, és még mielőtt lejár az eltávozásom, gondoskodni
fogok róla, hogy megkapja a behívóját.
Annie remegő kézzel tette le a csészéjét. Kétségbeesetten
gondolkodott, hogy fogja-e könyörgőre a dolgot, arra kérve
Horstot, vonja vissza a fenyegetését, vagy inkább próbálja
meggyőzni? Emlékeztesse rá, hogy Fred egy ellenséges
állam polgára is, netán siránkozzon, hogy neki van rá
szüksége itthon, esetleg hogy az egyetem igényt tart a
munkájára? A nyelve azonban ellenállt, hogy kimondhassa
mindazt, ami átcikázott az agyán.
Horst a széket hátrarúgva fölállt, jelezve, hogy a
beszélgetést a maga részéről befejezettnek tekinti. A bejárat
felé araszolva minden útjába eső szekrényajtót és fiókot
kinyitott, belekotort a dísztálakba, benyúlkált a könyvek mögé
a polcra. Annie nem kísérte ki, de Horst még visszaszólt a
bejárati ajtóból:
– Amúgy csak tíz napig vagyok szabadságon. Ne felejtsd el
Fredet emlékeztetni rá!
Annie még hosszú ideig mozdulatlanul ült a szobában,
miután Horst elment, és újra meg újra visszajátszotta
magában a beszélgetésüket. Azon járt az agya, hogy mit
mondhatott volna másképp, hogy ne ez legyen a vége.
Bárcsak ne akart volna túljárni az eszén! De mi egyébbel
próbálkozhatott volna? Úgy érezte, jobb lett volna, ha
megmarad a megbeszélt sztorinál, hogy ő meg Walther meg
az esküvő… A kávéja teljesen kihűlt. A konyhára sötétség
telepedett. Eszébe sem jutott a vacsora, a takarítás, a mosás,
a varrás. Annyira letaglózta, ami történt, hogy képtelen volt
megmozdulni.
 Amikor Fred végre hajnalban hazaért, Annie-t a földön
fekve találta. Óvatosan alányúlt, és megpróbálta fölemelni egy
székre, de húga fölriadt.
– Annie! Már régen ágyban lenne a helyed – szólalt meg
Fred.
– Fred – szakadt ki Annie-ból. – Ne velem törődj! Itt járt
Horst.
– Sss, Annie! Lélegezz mélyeket!
Anne nagyokat sóhajtva igyekezett lecsillapodni, közben
Fred hozott neki egy pohár vizet a konyhából.
– Engem is meglátogatott – mondta Fred. – Ma délelőtt.
– Igen, mondta.
– Összeterelt néhány kollégát, és közölte, hogy nincs
választásunk. – Fred hangjában nyoma sem volt dühnek vagy
bosszankodásnak, ami ilyen helyzetekben jellemezte, helyette
egykedvűen beszélt. – Közölte, hogy ezután már nem ússzuk
meg a behívót. Amikor fölpillantott, Annie szomorúságot és
megadást látott a tekintetében. – Tíz napon belül megkapjuk.
– Tudom. De hát, Fred… – hadarta Annie. – Joga van
ehhez?
– Neki meg a barom cimboráinak bármihez joguk van –
mondta Fred vállat vonva.
Pár percig némán ültek egymással szemben. Aztán Annie
megkérdezte a bátyját, hogy mihez kezd a legújabb
csapással. Hogyan szándékozik szembeszállni a hatalommal?
Esetleg megkeresheti Horst valamelyik felettesét az ügyével?
Fred Annie karjára tette a kezét. Semmit sem tehet, mondta
fejét ingatva. Muszáj bevonulnia. Nekik pedig a négy évvel
ezelőtt kigondolt eredeti stratégiához kell tartaniuk magukat,
és mindent meg kell tenniük, hogy elhitessék, egyetértenek a
rendszerrel. Csak így altathatják el mások gyanakvását és
remélhetik, hogy ép bőrrel megússzák ezt a felfordulást.
– Nem, nem és nem! – kiabálta Annie, öklével egy
díszpárnát püfölve. – Ezt én nem engedem! Ha nem
maradhatsz itt, hogy felvedd a harcot ellenük, el kell
menekülnöd. Szökj el!
– De hova? – kérdezte Fred.
 – Nem tudom. Svájcba. Vagy mégsem. Megvan, már
tudom! Elbújsz a padláson. Majd azt mondom, megszöktél,
esküszöm rá, hogy így történt, és hangosan bizonygatom,
mennyire szégyenkezem a gyávaságod miatt. Ez majd
meggyőzi őket. Aztán ellátlak odafönt étellel, könyvekkel meg
snapsszal. Amikor pedig a szövetségesek fölszabadítanak
bennünket, lejöhetsz, és te leszel a hős ellenálló.
Fred elnevette magát, de Annie nem csatakozott hozzá.
– Túlságosan valószerűtlen – mondta Fred.
– Ugyanilyen valószerűtlen volt az ötleted a hamisított
házasságlevéllel – hadarta Annie, remélve, hogy lelkesedése
átragad a bátyjára –, és nézd, tökéletesen működik! Ugyanígy
működni fog az én…
Fred leintette húgát.
– Annie! Állj le! Ha jön a behívó, be kell vonulnom.
Szerencsénk van, hogy eddig nem kaptam meg. Most pedig
menj aludni. Pihenned kell.
Annie fölállt, és szó nélkül fölvonult az emeletre. Képtelen
volt fölfogni, hogy bátyja teljesen megadta magát a sorsnak.
Ezen az éjjelen is ébren feküdt, és hallgatta, ahogy Fred rója a
földszinten a szobát. Tudta, hogy bátyja minden rezdülése
hiányozni fog, ha elmegy – még ez az éjszakai járkálás is.
Másnap reggel higgadtabban tudták megbeszélni, hogy mi
vár rájuk. Fred többször is megnyugtatta a húgát, hogy
Wilhelmék gondoskodni fognak róla, de ettől ő csak idegesebb
lett. Persze hogy aggódik, mert mostantól bátyja nélkül marad,
de ugyanennyire félti Fredet, és félteni is fogja a testi és
szellemi épségét mindaddig, amíg távol lesz. Vajon képes
lesz-e elhitetni a külvilággal, hogy szimpatizál a nácikkal úgy,
hogy soha nem lazíthat? Vajon talál-e majd hasonló
gondolkodásúakat a bajtársak között, vagy túlságosan
kockázatos lenne, ha felfednék magukat egymás előtt? Ki
lenne olyan bolond, hogy vállalja ezt a kockázatot?
Beszéltek arról is, hogy Fred talán kérhetne valamilyen
különleges beosztást a seregben. Például valami tanári
posztot, javasolta Annie.
– Hah! – legyintett Fred. – Az oktatás a legutolsó dolog, ami
ezeket a nagy pofájú önkényeskedőket érdekli. Izomagyúak.
Ráadásul egy félig angol oktatótól bármit lázításnak vagy
kémkedésnek vehetnek.
Annie fölvetette, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva
megtagadhatná a fegyveres szolgálatot, de Fred azt mondta,
ezt a háború kitörésekor kellett volna bejelentenie, nem akkor,
amikor a behívó megjön. Bárcsak korábban gondoltak volna
erre! Vagy esetleg a várandós húgára hivatkozva kérhetne
fölmentést? Mondjuk, hogy nélküle Annie kiszolgáltatott?
– Ha ez elegendő indok volna a mentesítéshez – felelte
Fred –, akkor a Wehrmachtban nem lenne egyetlen katona
sem.
Idővel kifogytak a lehetséges kibúvókból, úgyhogy végül
Fredhez hasonlóan Annie is beletörődött az elkerülhetetlenbe.
Elhatározta, hogy a lehető legjobban kihasználják Fred utolsó
civilben töltött napjait. Annie gyűlölt minden német
egyenruhát, s jól tudta, hogy bátyja is undorodva fogja viselni
a szolgálat minden percében.
Frau Wilhelm áthívta őket vacsorára. A szokásosnál is
találékonyabban használta fel a fejadagokat, sertéslábszárból,
krumpliból és savanyú káposztából remek lakomát varázsolt,
amit almás pite koronázott. Annie észrevette, hogy bizonyára
egy-két hozzávalót mással helyettesített, vagy kevesebbet
használt, mert nem mindennek volt tökéletes az íze, de a
tálalás gyönyörű volt, ahogy egy halálraítélt utolsó
vacsorájához illik.
Wilhelmék azt javasolták, hogy Annie költözzön hozzájuk,
ha Fredet behívják, de ők tiltakoztak. Nem szívesen hagynák
lakatlanul Ómama házát, hogy aztán Horst rátegye a kezét.
– Akkor viszont – szólalt meg Frau Wilhelm – én költözöm
be magához. Nem maradhat egyedül. Egyetértesz, Erich? –
fordult a férjéhez.
– Igen – bólintott a doktor. – De csak azután, hogy Frednek
el kell… Amikor Fred kénytelen lesz… – megköszörülte a
torkát – …távozni. És átmenetileg.
– Önök már eddig is annyi mindent tettek értünk! –
szabadkozott Fred. – De a magam részéről rendkívül hálás
lennék érte. Annie?
 – Köszönöm szépen! – mondta Annie őszintén, a
legmélyebbről jövő hálával.

***

Annie nézte, ahogy Fred az állomás felé lépked merev fekete

csizmában, szürke egyenruhában, frissen nyírt hajjal, fejébe
húzott rohamsisakban. A nyakában dögcédula, a vállán
egyenhátizsák, benne egyenkulacs, evőkészlet,
borotvakészlet, valamint váltás egyenalsónemű. Annie
sejtette, hogy csak felizgatná a bátyját, ha megkérdezné, ezért
nem firtatta, hogy fegyverét akkor fogja-e megkapni, amikor
szolgálatra jelentkezik.
Fred pont úgy járt, mint egy katona – így hat az emberre az
uniformis. Persze nem is akart volna feltűnést kelteni azzal,
hogy vállát előreejtve, az utálatos csizmáját bámulva lépdel.
– Ne tégy vagy mondj olyat – kérlelte húga –, amivel
elárulnád, hogy nem lelkesen mész német hazádat szolgálni.
Fred csak nevetett ezen, és azt mondta Annie-nak, hogy
inkább neki kellene megfogadnia a saját tanácsát.
– Igen, de engem nem figyelnek árgus szemekkel a nácik
mindennap és minden percben, ahogy téged fognak!
– Ne is emlékeztess! – hurrogta le Fred. – Az angol
akcentusom is épp elég lesz, hogy úgy kitűnjek közülük, mint
egy feltartott mutatóujj.
Ezután már nem tudtak mit mondani egymásnak, úgyhogy
maradt az istenhozzád és a viszontlátásra. Annie az ajkába
harapva visszafojtotta könnyeit, mert nem lett volna
tisztességes, ha bátyja az ő síró arcát viszi magával emlékül
az otthonáról. Az utolsó pillanatban azonban Fred szeme is
megtelt könnyel, amit nem lehetett elviselni – mindketten
elsírták magukat. Frednek végül egyenként kellett lefejtenie
húga ujjait a karjáról. Egyesével megpuszilta azokat az
ujjakat, majd sarkon fordult, és nem nézett vissza többé.
Annie-nak minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne
rohanjon utána.
Otthon, egyedül a házban Annie sokáig zihálva vette még a
levegőt, de ennek semmi köze nem volt a bordájának feszülő
magzathoz. Az elmúlt hetek alatt meghasadozott szíve végleg
darabokra tört. Képtelen volt abbahagyni a sírást – egész
testét rázta a görcsös zokogás. Saját lelki fájdalmán kívül
semmit nem érzékelt a világból. Ilyen az, amikor az ember
szíve összetörik, de nem egyszer vagy kétszer, hanem újra és
újra. Fred – az ő oltalmazója, bátyja, akit ő oly sok tehertétel
elé állított, a tudós, a filozófus, az úriember, a hű barát, a
leendő vőlegény, a becsületes és etikus ellenálló – a német
hadsereg katonája lett!

Aznap estefelé, miután Frau Wilhelm beköltözött Ómama

házába, valaki hangosan dörömbölt a bejárati ajtón. Annie
megborzongott; tudta, hogy megint Horst az. Fölállt, hogy ajtót
nyisson, de Frau Wilhelm a vállára tette a kezét, és
megállította. Az asszony lesimította a szoknyáját, s határozott
léptekkel kiment az ajtóhoz. Annie előrehajolva fülelt az
előszoba felé.
– Igen? – szólt ki Frau Wilhelm, és Annie úgy képzelte,
csak résnyire nyitotta ki a bejáratot.
– Ó, Frau Wilhelm! – Horst hangja már nem volt olyan
parancsoló, mikor a doktor feleségével találta szembe magát.
– Én Annie unokatestvére vagyok, Horst.
– Emlékszem magára, fiam – mondta Frau Wilhelm minden
kedvesség nélkül. – Az uram egyszer ellátta, mert megcsípte
egy darázs. Mikor is volt? Úgy hétéves lehetett. Hogy sírt!
Nem volt valami bátor legényke.
Annie kénytelen volt egyik tenyerét a szájára tapasztani, a
másikat a hasára, hogy visszafojtsa kirobbanó nevetését.
Ezután Horst érthetetlen motyogása hallatszott.
– Nem, attól tartok, Annie lepihent.
– És Fred? – kérdezte Horst.
– Ne csináljon úgy, mintha nem tudná, hol van!
Annie megint csak nem hallotta unokatestvére válaszát,
akinek rendszerint bömbölő hangját egy középkorú asszony
motyogássá szelídítette.
– Nos, gondolom, örül, hogy vége az eltávozásnak. Jó
éjszakát!
 Az ajtó becsukódott, a kulcs fordult egyet a zárban. Nahát,
gondolta Annie, szóval így kell bánni mostantól ezzel az
undok Horsttal…
Miután Frau Wilhelm visszatért a nappaliba, a két nő
sokszor elismételte a jelenetet, és egész este ezen nevettek.
Elnézve „anyósát”, akinek egyik nemrég megőszült tincse
rakoncátlanul a szeme elé hullott, Annie elgondolkodott a
bátorság mibenlétén. Természetesen az ellenállásban részt
vevő bajtársainak merész kiállását semmi nem
homályosíthatja el, de mit gondoljon Frau Wilhelmről és a
hozzá hasonlókról, akik a hétköznapok során viselkednek
bátran és dacolnak a hatalommal, valahányszor alkalmuk
nyílik rá? Semmi hangos, látványos, nagy vagy emlékezetes
dolgot nem csinálnak, csak egy kis jelképes rúgás itt, egy
metaforikus pofon ott, egy ellentmondó szó, egy kis ízelítő az
engedelmesség megtagadásából. Mindazok után, amit már
elveszített, és annak fényében, ami még vár rá, az asszony a
maga csöndes módján nyilvánvalóvá tette, hogy szemben áll
az agresszorral. Annie Frau Wilhelmet is ugyanolyan hősnek
tartotta, mint Ilsét, s remélte, hogy a többi nem hivalkodóan
bátor emberrel közösen végül sikerül győzniük.

1943. július 20.

Nincs kinek elmondanom, ezért most leírom: Ernstet és
Ottót kivégezték. Soha többé nem láthatom már kedves
arcukat, a világ megtagadta a tehetségüket és a
tudásukat. Helmuth nem kapott halálbüntetést, de
hosszú időre börtönben marad. Bele sem merek
gondolni, mit tartogatnak számára a nácik! Bizonyára
rettenetesen fél magányosan elzárva egy cellában úgy,
hogy fogalma sincs, mi lesz vele. Talán kegyetlenségnek
hangzik, de azt kívánom, hogy ha mégis a többiekhez
hasonlóan kivégzik, ekkor az legyen minél előbb, mert a
várakozás gyötrelmes lehet. Ó, Helmuth – milyen jólelkű,
figyelmes, gyöngéd ember! Azt hiszem, nősülni készült.
Elrabolták tőlünk minden reményünket, álmunkat,
tettvágyunkat, az életünket.
 Fred, drága Fred! Akárhol is vagy – Olaszországban,
Jugoszláviában, Oroszországban –, remélem, hogy ezek
a hírek nem érnek el hozzád! Ettől összeroppannál.
 13
1943. augusztus

Viola ellenőrizte, hogy minden holmija rendben van-e,

megérintette a nyakában lógó karikagyűrűt, megtapogatta a
bőröndben Lillian barna kardigánját, Fred doktori dolgozatát, a
német röpiratokat, Mama leveleit, aztán újra átnézte a
papírjaikat. A fura fejfedő, amit adtak neki, s közölték, hogy
viselnie kell, szúrt, ezért a korca alá dugta az ujját, hogy kicsit
megvakarja a fejbőrét. Semmi haszna nem volt a sapkának,
csak arra volt jó, hogy kipipálják a rubrikát, amely szerint
kapott egy rend új ruhát az útra. Nos, számára újak voltak
ezek a darabok, de láthatóan nem vadonatújak. Nem is mert
belegondolni, hány nő hordhatta már előtte az ódivatú, barna
pomponos skót sapkát és skót kockás kabátkát. Nyilván
mindkettőt tudatosan választották számára, hiszen Skóciába
utazik. Végre-valahára!
Eredetileg azt remélte, hogy már egy hónapja új
otthonukban lehetnek Freddie-vel, és mostanra megszokták
volna az északi országrészben az életet.
– Na de az én életemben semmi nem megy a tervek
szerint, igaz, kicsikém? – motyogta a babának, miközben
megigazította Freddie-t a karján, és lehúzta a takarót a pici
arcocskáról. A csöppnyi teremtmény minden vonását
igyekezett magába szívni – az édes, meleg tejszagot, az
ártatlan szuszogását, a huncut barna fürtöt a homlokán, a
sötétzöld szemeket, amelyek egyelőre nem fókuszáltak, mégis
bölcsességről árulkodtak, az elképzelhetetlenül picike, formás
körmöcskéket, a kis foltokat az áttetsző szemhéján, amelyre a
dajkák azt mondták, angyalok csókjai.
Freddie megszületése másnapján Viola táviratozott
Mamának, s ugyanakkor Lilliannek is. Mindketten válaszoltak.
Barátnője gratulált, majd hamarosan meglátogatta. Mama
csak érdeklődött, hogy jól vannak-e. Remélve, hogy anyja
meglátogatja őt és az unokáját a kórházban, mielőtt elutaznak,
Viola visszaírta: LÁBADOZOM STOP BABA TÖKÉLETES STOP. Freddie
tényleg tökéletes volt – és neki mindig is az lesz. Mama
azonban nem jött el, Viola biztosra vette, hogy apja nem
engedte. Orrát a babáéhoz érintve Viola leheletfinoman
megsimogatta Freddie fülcimpáit.
Nem bírt betelni gyermeke látványával, az illatával, és azon
volt, hogy emlékezetébe vésse Freddie minden porcikáját,
amely egyedi, s máris ismerős. Eszébe jutott, hogy nyilván
Mama és Papa is ugyanezt érezhette, amikor ő világra jött,
legalábbis remélte, hogy így volt. Akkor meg hogyan
fordíthatnak most hátat neki? Viola a karjában pihegő kis
testre pillantva biztos volt benne, hogy Freddie sosem tehetne
olyat, ami miatt megtagadná. Azon tűnődött, hogy talán a
férfiak más érzelmi csatornákon keresztül élik meg a szülővé
válást, ami miatt keményebb elvárásokat táplálnak a
gyermekeik iránt, mint a nők. Ez persze azt is jelenti, hogy
Mamának bizonyára nagyon fájdalmas lehet, amiért a férje
elvárásait kell követnie. Vajon Fred is ugyanígy viselkedne, ha
lenne egyszer közös gyermekük, és az a Violáéhoz hasonló
bajba kerülne? Viola elhessegette ezt az elképzelt helyzetet,
és megerősítette magában az általa ismert képet a kedves,
önzetlen, szeretetteljes Fredről.
Persze most már sosem fogja megtudni, hogyan vélekedne
Fred az eltévelyedett gyerekéről, milyen lenne idősebb
korában, s vajon szigorú vagy engedékeny apa lenne-e. A
szeme megtelt könnyel mindahányszor arra gondolt, amit
Freddel átéltek, és amit hagyott elveszni. A dajkák ilyenkor
rámondták, hogy szülés utáni lehangoltság, de ő tudta, hogy
könnyeit a szülés fájdalmánál is kegyetlenebb érzés hívta elő.
Kihúzta magát a székben, és megtörölte az arcát egy
zsebkendővel. Nos, ugye a táska elülső zsebébe tette a
személyi irataikat? Beletúrt, hogy ellenőrizze. Aztán a
nyakához kapott, hogy a gyűrű is megszokott helyén van-e.
Megvan Freddie születési anyakönyvi kivonata, a röpirat, Fred
félig kész dolgozata? És a gázmaszkjaik? Borzasztó volt,
amikor meg kellett tanulnia, hogyan helyezze föl a csecsemő
arcocskájára a rémes felszerelést, majd a lába között hogyan
kösse meg, mint egy második pelenkát. De aztán
belenyugodott, mint ahogy minden egyéb ijesztő dologba is,
amivel meg kellett birkóznia, s eszébe jutott, mennyire
szeretett volna olyan nyugodtan és határozottan viselkedni,
mint Mama.
Hátradőlt a székben, és lehunyta a szemét, de vigyázott,
hogy ne szundítson el. Két hónapi várakozás után nem
szerette volna elmulasztani, amikor a kapus szól, hogy
indulhat.

***

Úgy kezdődött, hogy egy darabka méhlepény bent maradt a

szülés után, és mire eltávolították, Viola szörnyű állapotba
került. Annyira emlékezett, hogy ápolónők úsztak be és ki a
látóteréből, kínálgatták levessel és áztatott kenyérdarabokkal,
hozták Freddie-t, hogy szoptassa meg, majd elvitték tápszeres
hozzátáplálásra és pelenkacserére. Orvosok is jöttek injekciót
adni és vért venni mindenféle vizsgálatokhoz. Most is
összerándult az emlékre, a fájdalom még túl élénken élt
benne ahhoz, hogy agya valamely távoli szegletébe
száműzhetné. A rettegés, hogy mi lesz a kislányával, ha vele
történne valami, még a fájdalomnál is rémesebb volt. Noha
nagyon nehezen született meg benne a gondolat, a válságos
állapot elmúltával Viola mégiscsak beszélt az egyik
ápolónővel arról, ki veheti gondjaiba Freddie-t, ha vele valami
végzetes történne.
A nővér arcán valódi együttérzés tükröződött.
– A helyzet az, hogy meg kell neveznie a legközelebbi
hozzátartozóját. Ha ilyen nem lenne, a gyermeket árvaházba
adják.
Valahol a gondolatai legmélyén megfordult Viola fejében,
hogy talán szerencsésebb lenne, ha nem ő keresné meg
ezzel a szüleit, hanem egy hivatalos személy.
– De hát a hatóság nem próbálná megkeresni a
családomat, hogy valamelyikük magához venné-e a
gyermekemet? – kérdezte Viola elhaló hangon.
– Természetesen megpróbálják – felelte a nővér –, de sokat
segíthet, ha ad hozzájuk elérhetőséget és esetleg előkészíti a
terepet, megkérve az illetőt, hogy legyen a baba gyámja.
Végül úgy alakult, hogy Viola nem kért meg erre senkit.
Mama elvállalná, de Papa nem örülne az ötletnek. Lillian szíve
szerint biztosan igent mondana, de ez nem lenne praktikus
megoldás, ráadásul igazságtalan is lenne a legjobb barátnőjét
arra kárhoztatnia, hogy egy életen át gúzsba kösse az ő
hibája. És ahogy ez a bizonyos hiba eszébe jutott, Viola
gyorsan befogta a kis Freddie mindkét fülét, mintha a baba
hallhatná a gondolatait. Egész közel hajolt a pici archoz, és
orrát a kislányéhoz dörgölte.
– Soha nem hagyom, hogy azt érezd, nem akartalak –
súgta. – Esküszöm!
Azután amikor már kikelhetett az ágyból, azt mondták
Violának, hogy nem egyszerű Skóciában helyet találni
számára. Úgy tűnik, a hozzá hasonló helyzetű nők többsége
az otthonához a lehető legközelebb igyekszik maradni, hátha
a szülei meggondolják magukat és segítséget ajánlanak neki.
Nem szeretne inkább Northfleetbe vagy Cleethorpesba
költözni? Viola a fejét rázta. Esetleg Great Yarmouth vagy
Hornchurch szóba jöhet?
– Nem, köszönöm – felelte erre Viola. – Skócia legyen,
kérem! A Felföld, ha lehetne. Talán az Orkeney-szigetek. Vagy
Shetland.
A két megnevezett skóciai helyről kiderült, hogy kifejezetten
veszélyesek. Norvégiához való közelségük miatt a partjaik
mentén ellenséges hajók és tengeralattjárók nyüzsögnek, és
az egész területet ellepték a katonák. A légterükben német
repülőgépek gyakorlatoznak. Ezért aztán nem is fogadnak
evakuáltakat, hiszen a saját gyerekeiket is el kellett küldeniük.
Skócia más befogadó otthonait pedig már a szigetekről, illetve
Edinburgh-ból, Aberdeenből vagy Glasgow-ból menekülő
babák, szoptatós mamák és kisgyerekek számára foglalták le.
Viola tisztában volt vele, hogy igazából nem a nővér dolga
neki új szálláshelyet találni, de tudta, hogy amint eléggé
megerősödik, gyorsan kiteszik a kórházból, és bármilyen
felajánlott lakóhelyet el kell fogadnia. Egymást váltották a
betegágyánál az evakuációs hivatal papírokkal és csipeszes
írótáblával érkező munkatársai. Az egyik hivatalnoknő, aki
mindig zaklatottnak tűnt, annyira erősen markolta az
írószerszámot, hogy kifehéredtek a bütykei. A kézfején a bőr
vöröslött és hámlott – Viola úgy sejtette, hogy ekcémája lehet.
Különösen olyankor sajnálta, amikor veszettül vakarózott, és
csak remélni tudta, hogy az ő esete nem rontja tovább a
fájdalmas betegségét.
Végül épp ez a sokat szenvedett segítő jött elő az
aduásszal.
– Azt hiszem, találtam magának egy helyet – jelentette ki
egyik nap. – Ayrshire-ben. Mit szól hozzá?
– Ó – mondta izgatottan Viola, ülő helyzetbe tornázva
magát az ágyban –, ez nagyon jól hangzik, Mrs. Watkins! Hol
is van pontosan?
Mrs. Watkins előszedett egy térképet, és megmutatta a
Skócia nyugati partján fekvő települést.
– Hogy pontos legyek, a hely neve Sorn.
Viola erősen bámulta a gombostűfejnyi pontot.
– Nem sok minden van arrafelé – folytatta Mrs. Watkins
mentegetőzve.
– Nem is vágyom sok mindenre – rázta a fejét Viola. –
Minél kevesebb, annál jobb.
– Lássuk csak! Azt írják, hogy inkább falusi jellegű. Közel
van a folyóhoz, és mintegy 15 mérföldre Ayr városától. Van
egy kastély, egy ivó, egy szatócsbolt és egy motorszerelő
műhely.
Ez utóbbit hallva Viola elnevette magát. Mrs. Watkins
fölpillantott a papírjaiból, jobb kezével megvakarta a bal
kézfejét, és elmosolyodott.
– Valóban különös egy ilyen helyen. De ez a kicsi falu így
veszi ki a részét a hátország kötelességeiből. A hadsereg
motorbiciklijeit szervizelik. Elképesztő, nem?
Viola bólintott.
– Nem kell most azonnal eldöntenie, drágám – mondta Mrs.
Watkins. – Tudok adni pár napot, hogy átgondolja.
– Nem szükséges – vágta rá Viola. – Jól hangzott, amiket
mondott.
– Remek! Gondoltam, hogy tetszeni fog magának. – Ezután
Mrs. Watkins további részletekkel is szolgált. Egy kertes
házról van szó egy idősebb házaspár birtokán. Most
felszabadult, mert az előző evakuált, egy fiatal anyuka a
kisbabájával úgy döntött, hogy hazaköltözik Glasgow-ba. Így
aztán a szálláshoz van egy babaágy, egy etetőszék, egy
járóka és pár más gyermekbútor is, amit nyugodtan
használhat majd.
Viola álla leesett. El sem merte hinni, hogy ilyen
szerencséje van.
– Ez az egész… mesés! – mondta végül. – Annyira hálás
vagyok! Máris látom magunkat ott. Boldognak és…
– Ne felejtse el, Miss Baxter, hogy a háború még tart –
intette le Mrs. Watkins az áradozását. – És vidéken éppen
olyan nélkülözés van, mint a nagyvárosokban. Ezért jobb
lenne, ha nem bízná el magát. Szerencsésebb, ha felkészül
minden lehetséges veszélyre.
– Természetesen – biccentett Viola megszégyenülten. –
Óvatos leszek. Mikor indulhatunk?
Mrs. Watkins rátette a kupakot a tollára, és intette Violát,
hogy ne siettesse túlságosan a dolgokat.
– Miután már elfogadta az ajánlatot, nincs miért aggódnia.
Én majd a hivatal részéről intézek mindent, kapcsolatba lépek
Mr. és Mrs. Barfoottal, megszervezem az útját is. Magának
most csak az a dolga, hogy kellőképpen összeszedje magát
az utazáshoz.

***

Viola kihúzta magát a széken, és újra ellenőrizte, hogy

megvannak-e a jegyek és a cím, ahova utazik. Hosszú út áll
előttük, és bármennyire is akarta a függetlenséget, most
szorongott ettől. Eddig csak rövid utakat tett meg egyedül –
Cambridge-ből Cirencesterig, Cirencesterből Londonba.
Legutolsó hosszabb kiruccanása még iskoláskorában volt,
amikor Németországba látogatott hat másik osztálytársnője
társaságában, akikkel mind tehetségesnek mutatkoztak a
nyelvtanulásban. Akkoriban nemtörődöm kamasz volt,
egyáltalán nem izgult. Abban az életkorban fogalma sem volt
arról, hogy milyen komplikációk merülhetnek föl egy út során,
de ha bármi rosszul alakult volna, Fraulein König és Miss
Prescott ott volt, hogy elrendezze a dolgokat. Pontosan
ugyanilyennek kell lennem a kis Freddie számára, gondolta
Viola. Olyan valakinek, akire bármikor feltétel nélkül
számíthat.
A fülledt időben a nevetséges és áporodott szagú sapka
meg a kabátka irritálta a bőrét. Elviselte a kellemetlenséget,
mert nem akart megbántani senkit, de alig várta, hogy már a
vonaton legyen, és végre levehesse ezeket a holmikat. Amikor
a nyitott ablakon beáramló szellő meglebbentette a függönyt,
Viola odatartotta az arcát a friss léghullámba. Eltűnődött,
vajon miért tartják még ma is illetlennek, hogy egy nő egyedül
utazzon. Ki írta azt elő, hogy csak kísérővel közlekedhetnek?
Micsoda emeletes marhaság ez, ahogy Lillian mondaná!
Pedig mindenkinek sokkal jobb lenne, ha a nőket
megtanítanák az alapvető készségekre, amelyekkel egyedül is
boldogulhatnának és tudnának vigyázni magukra. Szomorúan
állapította meg, hogy egy háborúra volt szükség ahhoz, hogy
ez és néhány más korlátozó szabály enyhüljön végre.
– Ne félj, kicsi Freddie-m – suttogta Viola a baba fülébe. –
Megtanítalak majd, hogy sose félj semmit önállóan intézni.
Előtte persze, jutott eszébe Violának, neki magának is meg
kell tanulnia az életben Fred, a szülei, Lillian vagy az öccsei
nélkül boldogulnia. Kiverte a hideg verejték az előtte álló
vállalkozás nagyságára gondolva. Ha már egy vonatutazás
miatt így aggódik, hogyan lesz képes az otthontól sok száz
mérföldre egyedül helytállni? Igyekezett légzését a babáéhoz
igazítani – beszív, bent tart, kifúj, vár. Meg fogja csinálni!
Freddie kedvéért, lépésről lépésre haladva. De azért annyira
jó lenne, ha Mama vagy Lillian most itt lenne vele!
Viola időről időre az eszébe idézte, hogy nem szabad
kényelembe helyeznie magát, hiszen bármelyik pillanatban
útra kell kelniük. Csakhogy a szemhéja többször is
lecsukódott a fáradtságtól. Nehéz éjszakája volt, mert Freddie
majdnem végig ébren volt és nyüszögött. Aztán hirtelen
megrázta valaki a vállát.
– Miss! Megjött a taxija.
 Felriadva ráeszmélt, hogy nem maradt ideje még egyszer
ellenőrizni a holmijait. Gyorsan fölnyalábolta Freddie-t,
elköszönt a szolgálatban levő nővérektől, majd elindult a
kapus után, aki a bőröndöket cipelte. Lementek a lépcsőn, és
kiléptek az eldugott kórház kapuján, gondolatban búcsút intve
a helynek, amely az elmúlt két hónapban otthonául szolgált.
Összerándult a gyomra; túlságosan gyorsan történik minden.
– A Euston pályaudvarra – szólt oda a kapus a
taxisofőrnek, miután bepakolta a táskákat Viola mellé az
ülésre. – Ha lehet, gyorsan. A hölgy késében van. Sok
szerencsét, Miss Baxter! – mondta, közönyösen szalutálva.
Legbelül egy hang kiabálni szeretett volna: Várjanak!
Vigyenek vissza! Elbizonytalanodtam. Viola lepillantott a
karjában megébredő és fészkelődő babára, s rádöbbent, hogy
mióta Freddie megszületett, még egyetlen percig sem kellett
önállóan gondoskodnia róla. Vajon képes lesz rá? Annak
idején meghozta a döntést, tehát muszáj lesz megfelelnie a
kihívásnak. A taxi elindult, s Viola a hátsó ablakon kipillantva
még egyszer elolvasta a bejárat fölötti kőbe vésett feliratot:
„Anyák és gyermekek brit kórháza”. Aztán a felirat is, az
épület is eltűnt a szeme elől. Előrefordulva beharapta az alsó
ajkát, s addig szorította oda a fogát, míg meg nem érezte a
vér ízét a szájában.
Szerencséjére a vonat késve indult, így Viola kényelmesen
megkereshette a kijelölt kocsit és az ülőhelyét. Miután a
csomagjait elrendezte, a babát a karjára véve a kocsiajtóhoz
lépett, és kihajolt. Még nem adta föl a reményt, hogy Mama,
aki az utazása minden részletét ismerte, talán mégis föltűnik
az állomáson, hogy búcsút intsen nekik. De nem volt sehol.
Lillian szeretett volna integetni nekik, de nem tudott
elszabadulni a munkából. Viola körül mindenfelé búcsúzkodó
emberek ölelgették egymást, miközben a vágány melletti óra
mutatója közömbösen haladt előre a számlapon. Viola
elfordította a tekintetét a szenvedélyesen csókolózó párokról,
hiszen neki ilyesmiben már soha életében nem lesz része.
Még akkor sem – nyelt egy nagyot, mert a torkában gombóc
gyűlt a gondolatra –, ha Fred hazatérne, mert Viola tudta,
hogy bizonyosan visszataszítónak tartaná és elutasítaná őt.
 A forgalmista a sípjába fújt, a nőket gyorsan besegítették a
fülkékbe, s az emberek előhalászták a zsebkendőiket, hogy
integessenek. A vonat kigördült az állomásról, Viola pedig
visszalépett a kupéba. Micsoda szerencsétlen vége lett a nagy
kísérletnek, a londoni életének! Csak remélni tudta, hogy
Skóciában jobban sülnek el a dolgok.
– Biztosan jobb lesz, kicsikém – suttogta Freddie-nek. –
Most már itt vagy nekem te.
A fülkében utazó többi nő mind mosolyogva nézte Violát és
a babáját. Két idősebb asszony volt köztük, egy
húszévesforma lány, egy meghatározhatatlan korú nő sikkes
kosztümben meg egy negyven év körüli asszony, aki
kényszeresen hunyorgott.
– Meddig utazik? – kérdezte az egyik idősebb asszony.
Viola észrevette, hogy az állán levő szemölcsből szőrszál
meredezik.
– Ayrig – felelte Viola. – Skóciába.
– Ó! – csodálkozott el az asszony. – Az bizony hosszú út
így egyedül! – A többiek egyetértően hümmögtek és
bólogattak.
– Majd ha kell, szívesen segítek útközben – folytatta az
asszony. – Bár én nem egészen addig megyek.
– Köszönöm – felelte Viola. – Van bármelyiküknek kifogása
az ellen, ha idebent szoptatom meg a picit? Nagyon
gyakorlottan tudom megoldani egy vállkendő takarásában.
Egyik útitársa sem tiltakozott. Bár hálás volt, amiért nem
kell kivonulnia a mosdóba, mégis feszélyezte, hogy egyáltalán
meg kell kérdeznie ilyesmit. Hiszen ez az egyik legősibb és
legtermészetesebb dolog a világon, amit mintha leplezni lenne
szükséges és titokban kellene csinálni. Az ember annyira
nevetséges, gondolta Viola, miközben betakarta magát a
kendővel és elhelyezkedett a szoptatáshoz – mint valami
titkosügynök. Azt természetesen megértette, hogy a férfiakat
vagy a fiúkat zavarba hozhatja vagy sértheti a látvány, de
hogy más nők miért tartják illetlenségnek, az nem fért a
fejébe.
Viola lelki szemei előtt megjelent Robert és David, ahogy
egy hasonló helyzetben valószínűleg elfordítanák az arcukat.
É
És ez a másik abszurd helyzet: Mama megírta neki, hogy a
fiúkat arra kérte, rajta keresztül küldjenek Violának levelet, s
majd ő továbbítja azokat. A válaszleveleknek is ugyanezen az
úton kell eljutniuk az öccseihez. Viola kénytelen volt
beleegyezni, de azért rákérdezett, mit mondott nekik Mama,
ami alapján a fiúk nem kérdőjelezték meg a dolgot. Végül
kiderült, Mama azt mesélte neki, hogy Violát gyakran helyezik
át, ahogy a titkosszolgálati munkája kívánja. Ha nem lenne
szívfájdítóan groteszk a helyzet, talán mulatságosnak találná.
Őt és a kis Freddie-t egy kút mélyére rejtik, míg el nem jön az
idő, hogy a kislányt törvényessé tegyék, feltehetően házasság
útján. Ez persze csak tovább terebélyesíti a hazugságok már
így is kiterjedt hálóját, amikor majd az emberek számolgatni
kezdik a lánya születési idejét, és ujjal kezdenek mutogatni rá.
Viola eltűnődött, vajon hogyan lesz majd vége ennek a sok
hazugságnak. Egyben biztos volt: zaklatottságba és
fájdalomba torkollik minden, akárcsak a háború.
Annyira lefoglalták Freddie és az öccsei körüli gondolatai,
hogy Viola épp csak egy kis rándulást érzett, máskülönben
észre sem vette, hogy már megkezdődött az utazásuk.
Viszont amikor tudatosult benne, jeges rémület lett úrrá rajta.
Egy kis ringatódalt kezdett dúdolni a babának, de talán még
inkább saját maga megnyugtatására. Végtére is épp ezt
akarta, mert úgy gondolta, ez lesz a legjobb számukra, de
most elgyöngült és elbizonytalanodott, mert aggódni kezdett,
hogy valóban a megfelelő döntést hozta-e. Az ablakon túl a
párhuzamos vágányok suhantak el mellette, aztán sorházak
hátsó homlokzatai, szeme sarkában gyors egymásutánban
tűntek föl lebombázott épületek romjai, és a vonatkerekek
ritmikus csattogása minden más hangot elnyomott.
Fokozatosan maga mögött hagyja Londont, pedig immár
éppoly erős kötelék fűzi a fővároshoz, mint Cambridge-hez
vagy cotswoldsi otthonához. És mégis, hová mehetne, ha a
következő állomáson vagy Glasgow-ban, esetleg Ayrben az
inába száll a bátorsága? Vagy, mondjuk, egy Sornban töltött
hét, hónap vagy év után? Sehova, legfeljebb valamelyik
leányanyaotthonba, ahol aztán megaláznák, és folyamatosan
arra próbálnák rászorítani, hogy adja örökbe a lányát, amit
képtelen lenne elviselni.
Egyik levelében Mama azt írta, hogy Papa szerint Viola
elfut a kötelezettségei elől, de ő azzal győzködte magát, hogy
egyáltalán nem fordított hátat a vállalt feladatainak, hanem
épp egy olyan helyre kényszeríti most magát, ahol csak és
kizárólag a kötelességeinek élhet. Egy pillanatra lehunyva a
szemét azt gondolta: Ó, remélem, hogy valóban így is van!
Freddie nyugtalan lett, mire Viola áttette a másik mellére,
hogy onnan is szopizhasson. Amikor érezhetően eltelt a pici,
Viola a vállára emelte, és a hátát paskolgatva, simogatva
megvárta, amíg a kislány nagyot büfizett. A fülkében a nők
fölkacagtak.
– Mi a neve? – kérdezte a kényszeresen hunyorgó nő.
– Frederika – felelte Viola. – De Freddie-nek becézem.
– Szokatlan név – szólalt meg a sikkes nő. – Különösen a
mostani időkben…
Viola egyenesen a nő szemébe nézett, de nem tudott
fölülkerekedni rajta, ahogy Mama tette Mrs. Bishop
megjegyzése után. Elpirult, és el kellett fordítania a tekintetét.
Pár holmit gyorsan fölkapott, és jelezte, hogy keresnie kell egy
helyet, ahol átpelenkázhatja a kicsit, ezzel kilépett a fülkéből,
magukra hagyva az utastársait, hadd beszéljék ki.
Amikor visszatért, a fülkében a korábbinál zárkózottabb
légkör fogadta. A többiek semmi további információt nem
árultak el magukról, s a beszélgetés megrekedt az udvarias
semmiségek szintjén. Az út hátralevő részében mogorva
hangulat telepedett a kupéra, s noha idővel egyes utasok
leszálltak, a helyüket pedig újabbak vették át, attól fogva
valahogy mindenki mintha citromba harapott volna.
A megbeszélt terv az volt, hogy Mr. Barfoot értük megy Ayr
állomásra, de amikor Viola kilépett a vonatból a hűvös, tiszta
skót reggeli levegőbe, a peronon egyetlen olyan személyt sem
látott, akiről remélhette, hogy leendő házigazdája az. Az
állomásfőnök mondott neki valamit, de Violának háromszor is
vissza kellett kérdeznie, mielőtt megértette, hogy a férfi a
segítségét ajánlgatja. Időbe fog telni, mire megszokja a füle a
vaskos skót akcentust. Viola elmondta, hogy kitelepítettként
érkezett a gyermekével, és arra várnak, hogy a szállásadójuk
értük jöjjön és elkísérje őket Sornba. Az állomásfőnök
hosszadalmas válaszából csak annyit tudott kihámozni, hogy
az utakon traktorok, tócsák, marhák, birkák és kidőlt fák
lassítják a haladást. Legalábbis azt gondolta, hogy ez lehetett
a férfi mondandójának a veleje. Az állomásfőnök fölmarkolta
Viola táskáit, és beterelte őt a babával a női váróba, mondván,
ott kényelmesebben ellesz. Megkönnyebbülten huppant le egy
padra, mintha nem utazott volna már hosszú-hosszú órák óta.
Ezúttal is elbóbiskolt, és amikor fölébresztették, Viola
pislogott, majd zavarát leplezendő azonnal a kis Freddie felé
fordult. Az állomásfőnök bemutatott neki egy másik férfit,
mondván, ő Mr. Barfoot.
– Annyira örülök, hogy találkozunk! – nyújtotta Viola a férfi
felé a kezét. Miután kezet fogtak, Viola kitakarta a baba arcát.
– Ő itt Freddie, az én kicsim – mondta.
– Óch – mondta Mr. Barfoot öblös torokhangon, ugyanolyan
erős akcentussal, mint az állomásfőnöké. – Isten hozta
mindkettőjüket! A kocsi odakint vár – mutatott a férfi az
állomás előtti térség felé.
Viola követte Mr. Barfootot a kijárathoz. A férfi fiatalabb volt,
mint amire számított, hiszen Mrs. Watkins azt mondta, egy
idősebb házaspár lesz a szállásadója. Ez az ember legfeljebb
negyvenéves lehetett, de sötétbarna öltönye, szürke nyaksálja
s jobb időket látott fehér inge meg a cserszínű bakancsa elég
nyomasztóan hatott. Egy mezőgazdasági birtokon
valószínűleg nincs különösebb szükség alkalmi öltözetre,
futott át Viola agyán. Az üdvözléskor lekapott szürke, kopott
puhakalapja időközben visszakerült a férfi szalmaszerű,
vörösesszőke hajára. Violának igencsak szednie kellett a
lábát, hogy lépést tartson két kísérőjével, akik régi barátok
módjára csevegtek előtte. Nos, a gyors séta legalább segített
a hideg ellen, amely dermesztőnek tűnt, pedig augusztust
írtak. Jó pár fokkal hidegebb volt errefelé, mint Londonban;
Viola megborzongott, és szorosabban ölelte a babáját.
Egy öreg, csupa sár jármű parkolt az útpadkára
merőlegesen. Úgy nézett ki, mint valami öszvér, amit
személyautóból, teherkocsiból, traktorból és motorbicikliből
raktak össze, de volt rajta jó néhány kerékpáralkatrész is,
látszólag véletlenszerűen fölszerelve. A hátsó ülést három
skót juhászkutya foglalta el, amelyek kíváncsi orrukat az
ablakhoz préselték, nedves csíkokkal összemaszatolva az
üveget. Violát így az anyósüléshez irányította a szállásadója,
miközben a két férfi a bőröndöket földobta a kocsi hátuljához
kötéllel rögzített utánfutóra. Mr. Barfoot a kormány mögé ülve
meghúzgált pár kart, mire egy gyújtóbombát meghazudtoló
robajjal elindultak.
A kutyák farkcsóválva tülekedtek a hátsó ülésen, orrukat
Viola nyakába tolva szimatoltak és szuszogtak. A nyomakodó
nedves orrokat kuncogással fogadta, de amikor a vizslatás
már Freddie felé irányult, Viola meghúzta a határt. Az állatok
szaga és lihegése eszébe juttatta Pitchet, akiről Mama
megírta, hogy nagyon öregszik, egyre süketebb és nehezen
mozog. Annyira szerette azt a kutyát, s most már kétség sem
férhet hozzá, hogy soha többé nem fogja látni – egy újabb fix
pont egykori életéből, mely olyan sebesen távolodik tőle, mint
a vonat, amely már London felé robog vissza.
– Lyányok! Ültök! – szólt rájuk erélyesen Mr. Barfoot.
A kutyák teljes összhangban háromszor megfordultak
maguk körül, majd leheveredtek az ülésen, hegyes orrukat két
mellső lábukra fektetve.
Mr. Barfoot az utasára mosolygott, s közben jóval hosszabb
időre fordította el a tekintetét az útról, mint azt Viola
biztonságosnak gondolta.
– Azt mondták nekünk, hogy lyány baba jön – mondta. – Ez
meg itt egy csöpp Freddie.
– Ó, a Freddie csak a beceneve – felelte Viola. – Kislány.
Látja? – mutatott a rózsaszín babatakaróra, mintha ezzel
bizonyíthatna valamit.
– Úgy is jó, mer’ a legutóbbi lyánynak, aki nálunk lakott,
szintén lyánykája vót. – Az utolsó szót két szótaggal ejtette ki:
vo-hót, középen egy mély h-val.
Viola szerette volna kifaggatni, miért döntöttek úgy a
feleségével, hogy befogadnak kitelepítetteket, és hogy az
eddigi lakóik mind gyerekkel érkező nők voltak-e, meg hogy
ilyen messze Londontól mennyiben érinti őket a háború, van-e
saját gyerekük, és mit várnak majd tőle. Ehelyett a tájat
dicsérte, a férfi pedig mutogatta a környék látványosságait, a
távolban a várat, a folyót.
– Jeanie majd elmondja, amit a majorsági életről tudni kell.
– Nagyon kedves – mondta Viola. – Mindkettőjüknek
nagyon-nagyon köszönöm, Mr. Barfoot!
– Finlay és Jeanie, szólítson csak így bennünket – mondta
a férfi, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
– Jaj, nem hiszem, hogy képes leszek rá – motyogta Viola
a szüleire gondolva, akik még a régóta ismert emberekkel is
formálisan szólították meg egymást.
– Hát akkó majd ha késszen áll rá – mondta Mr. Barfoot,
Viola számára szokatlan közvetlenséggel.
A vidék szép volt, de annyira más, mint London vagy a
Cambridge körüli táj. És egyáltalán nem olyan buja, mint
Cotswolds, amely Viola számára a brit vidéki táj esszenciáját
testesítette meg. Viszont ez itt egy másik ország, még ha
hivatalosan Nagy-Britannia része is, emlékeztette magát
Viola. És ami az egyik helyen élők számára gyönyörűnek
számít, érzelmileg kapcsolódnak hozzá, az más vidékek
lakóinak nem jelenti ugyanazt. Nagyon sokat kell még
tanulnia, de nem is vágyott egyébre, mint hátradőlve figyelni,
és csöndesen visszahúzódva csak a maga dolgával törődni.
Ám még ennél is fontosabbnak érezte, hogy ne bántson meg
senkit, ne tegyen olyasmit, amivel az ittenieket esetleg maga
és Freddie ellen fordíthatná. Inkább nézzenek rá
kiismerhetetlen idegenként, mint ellenségként.
Mr. Barfoot folyamatosan beszélt hozzá, és Viola
rádöbbent, hogy teljes figyelmét a beszélgetésnek kell
szentelnie, ha meg akarja fejteni, mit is mond a férfi.
– A tél errefele hama’ érkezik, biz úgy. – Mr. Barfoot
mindkét kézzel elengedte a kormányt, és miközben az
egyikkel az orrát vakarta, a másikkal a távolba mutatott. –
Látja ott azokat a mezőket? Hamarost dér borítja majd őket.
Aztán gyön a hó.
– Minden évben kivétel nélkül? – csodálkozott Viola.
– Biz úgy! – bólogatott a férfi, majd hátrafordult, hogy
ellenőrizze a kutyákat.
 – Néha Londonban is esik a hó, más években meg egy
szem se.
– Hát, remélem van vastag bakancsa – jegyezte meg a
szállásadója egy leheletnyi mosollyal a hangjában.
A baba mocorogni kezdett, s Viola tudta, hogy bármelyik
pillanatban fölsírhat az éhségtől. Finoman ringatni próbálta, de
a kocsi úgy ugrabugrált a mély keréknyomok és tócsák miatt,
hogy minden csitítgatási kísérlete kárba veszett.
– Azt hiszem, az összes lábbelim teljességgel alkalmatlan
ide – mondta Viola fűzős magas szárú cipőjére pillantva. –
Majd el kell mennem venni egy pár erős bakancsot és néhány
gyapjúzoknit.
– Ne törje magát! – mondta a férfi. – Jeanie-nek van olyan,
amit kölcsönkérhet.
Rengeteg birkát látott a mezőkön, s Viola eltűnődött, vajon
a telet is a szabadban töltik-e a jószágok. Talán majd
megkérdezi Mr. Barfootot, ha jobban összeismerkednek, és
esetleg már ő sem tartja Violát olyan butának. Vagy akár
várhat is, amíg saját szemével meglátja.
Aztán egyszer, amikor a férfi megint éppen nem az utat
nézte, Viola úgy érezte, Mr. Barfoot tekintete az ő gyűrűsujjára
tévedt. Gondolatban az öklével csapkodta a homlokát, amiért
nem kérdezte meg Mrs. Watkinstól, hogy mit mondott a
szállásadóinak róla. Vajon tudják, hogy leányanya, és Freddie
apukája valószínűleg sosem bukkan fel? Vagy esetleg nem is
kaptak információt, Violára hagyva, mit mond és mennyit árul
el a történetéből? Amúgy számítana, ha tudnák?
Az oldalablak felé fordulva Viola aggodalmasan tapogatta a
nyelvével a helyet, ahol tegnap beleharapott a szájába, s
közben igyekezett kitalálni egy olyan változatot, amely a
legkevésbé lehet hátrányos Freddie számára. Öntudatlanul a
baba takarója alá csúsztatta a kezét, és hüvelykujjával
kitapintotta az üres helyet a gyűrűsujján. Ha vett volna egy
olcsó karikagyűrűt és most azt viselné, senki nem vizslathatná
lopva a kezét, nem tehetne föl kérdéseket, nem súghatnának
össze mögötte a kis boltban vagy mise után a templom előtt.
Csakhogy szándékosan nem így tett, nem akarta elhazudni,
milyen kegyetlenül fosztotta meg őt a háború Fredtől és a
közös jövőjüktől. Nem mellesleg csak egyetlen gyűrűt viselt
volna szívesen, mégpedig azt, amelyiket most is a nyakában
hordott. Úgy érezte, ha nagyon feszegeti valaki a kérdést,
mondhatja azt, hogy megözvegyült, és levette a gyűrűjét,
hiszen hivatalosan már nincs férjnél. Minél tovább csavarta,
annál bonyolultabb lett a története. Nyilvánvalóan nem
szerette volna, ha akár őt, akár a lányát kiközösítik, de úgy
döntött, hogy egyelőre nem ad semmiféle magyarázatot, csak
ha valaki egyenesen rákérdez a helyzetére. Akkor viszont
őszintén el fogja mondani, hogy Fred Németországban rekedt,
ő pedig azért esett teherbe Freddie-vel, mert magányos volt.
Visszafordulva Mr. Barfoot felé, rámosolygott a férfira, és
kedvesen érdeklődött, mit is csinálnak a birtokon.
– Eggy részét megművejjük – felelte. – Tavaszi árpa, őszi
árpa és búza meg burgonya. No meg a birkák.
A bárányhús és mentaszósz gondolatára Viola szájában
összefutott a nyál, de aztán rátört a szomorúság, amikor
eszébe jutott az utolsó közös ebéd Freddel a szüleinél, a
beteljesületlen eljegyzésük napján. A tányérja peremére kiült,
lassan dermedő sárgás zsiradék az érintetlenül maradt étel
körül.
– Nem sok bárány kerül az asztalra Londonban – szólalt
meg Viola. – Legfeljebb ürühúst eszünk, de hát az nem
ugyanaz.
– Biz úgy igaz! Azokat rekvirálja a kormány – magyarázta a
férfi. – Azt nem tudom, hova viszik, mi viszont itt nem
szűkölködünk báránybordában, sült bárányban,
birkagulyásban és báránybecsináltban. Már mindenki torkig
van vele, és higgye meg, idővel maga is unni fogja.
Vajon így lesz? Viola eltűnődött ezen.
– Beee – ordította el magát váratlanul Mr. Barfoot. – Lássa,
már magam is birka lettem, annyi birkahúst ettem.
Viola hangosan fölnevetett, ami igen tetszett a
szállásadójának. Na, ez egész jó lesz, gondolta Viola.
Újabb kanyargós mérföldeket hagytak maguk mögött,
miközben Mr. Barfoot kommentálta a látottakat – ott egy bájos
patakocska, amott egy hangamező, milyen szép Mrs.
McKenzie házának hátsó kertje, és ez vagy az a birkanyáj
ennek meg ennek a tulajdona. Viola elképzelni sem tudta,
szállásadója hogyan különbözteti meg a megszámlálhatatlanul
sok nyájat egymástól.
– Ott a’ – mutatott Mr. Barfoot a távolban egy
nagyobbacska fehér házra, amely mellett ősöreg, göcsörtös fa
állt s a kertjében hófehér lepedőket meg törülközőket fújt a
szél a kötélen. – Az ott a mi birtokunk! És ha az utat követve a
mögötte emelkedő dombra néz, megláthatja a majorsági ház
tetejét. No, az az új otthona.
Viola jól kivehette a két lankás domboldal között
meghúzódó ház fehérre meszelt falában a két kis ablakot,
fölötte a zsúptetőt, s a kéményéből fölszálló vékony füstöt,
amely gyorsan az ég kékjébe veszett. Ebből a távolságból
barátságosnak tűnt, de arra nem számított, hogy ilyen
elszigetelten áll, ennyire messze a tanyaháztól. Persze,
fogalma sem volt eddig, hogy mire számíthat, most pedig már
túl késő volt meggondolnia magát.
Mr. Barfoot minden figyelmeztetés nélkül megállt a kocsival.
– Na, épp időben. A csöppség már rágja az öklét, mert
éhes – mondta a férfi. – Várjon egy kicsit, Mrs. Baxter,
azonnal átjövök segíteni.
Tehát Mrs. Baxter. Talán Mrs. Watkins írta így a papírokra,
amelyeket a házaspárnak küldött. De meglehet, Barfooték
maguktól azt feltételezik, hogy férjezett. Akárhogy is, ezzel
megoldódott az egyik dilemmája, és ebben a pillanatban esze
ágában sem volt helyre tenni a dolgot.
Mr. Barfoot kinyitotta az utasoldali ajtót, s a kezét nyújtotta,
hogy Viola rátámaszkodhasson. Ezzel egy időben valahogy a
kutyákat is sikerült kiengednie. A három skót juhász megrázta
a bundáját, majd engedelmesen a gazda lábához ült, várva a
következő utasítást.
– Jeanie! – kiáltott be a házba a férfi. – Megjöttek.
Épségben, egésségben.
Egy mosolygós, dundi asszony jelent meg az ajtóban fehér
kötényben. Világos haját a tarkóján kontyba fogva viselte,
szeme gesztenyebarna volt, keze és homloka liszttől fehérlett.
– No végre hát! – Mondta éneklő hangon. – Már aggódtam.
Aszittem, Aberdeenen keresztül hozod haza őket!
 Mr. Barfoot fölnevetett.
– Ne nyelvelj, asszony! – korholta kedvesen a feleségét.
Mr. Barfoot megfogta Viola karját, és finoman az asszony felé
terelte. – Jeanie, ő itt Mrs. Baxter. És a kis Freddie.
Mrs. Barfoot széles mozdulatokkal a kötényébe törölte a
tenyerét, aztán hevesen megragadta Viola kezét.
– Isten hozta! És Freddie-t is! – mondta, bekukucskálva a
takaró alá. – Nekünk úgy mondták, kislyánya van.
– Freddie lyány – közölte a férje megvonva a vállát. –
Nekünk itt fura a londoni módi, Mrs. Baxter.
Az új környezetről és a személye körüli izgalomról meg az
életükben bekövetkező hatalmas változásról tudomást sem
véve, Freddie éles, szaggatott sírással jelezte, hogy éhes.
Talán erre gondolnak az emberek, amikor az mondják, az élet
megy tovább, suhant át Viola agyán.
– Hohhó, a kicsike éhes – énekelte Mrs. Barfoot. – Gyere
csak, gyere! És biztos maga is az, kedves. Meg fáradt is.
Viola tényleg kimerült volt, szédült, és ájulás környékezte.
– Üjjön csak ide! – Mrs. Barfoot egy hintaszékre mutatott. –
Foglalkozzon a babával, addig én főzök egy jó teát. Az ebéd
már készül. Remélem, szereti a bárányt!
Mr. Barfoot egy újabb hangos bégetéssel nyugtázta a hírt,
és úgy hahotázott a saját előadásán, hogy majd kiesett a
bakancsából. A felesége a szemét forgatta, de vigyorgott.
Viola azt hitte, a házaspár minél hamarabb meg akarja
mutatni majd neki az új szállását, és magára hagyják Freddie-
vel, hogy elhelyezkedhessenek. Ehelyett Barfooték láthatóan
úgy tervezték, hogy a jövevények az egész délutánt a nagy
házban, velük töltsék. Rettentően előzékenyek voltak, és
könnyed, fesztelen viselkedésük miatt Viola merevnek és
tartózkodónak érezte magát. Végtére is ez az ő házuk, a
házaspár felségterülete, ő pedig csak vendég náluk,
mentegetőzött Viola maga előtt. Barfooték kedélyesek voltak
egymással, vele és a többször bekopogó béressel is, úgyhogy
Viola idővel nyugtázta, hogy nyilván mindig így viselkednek.
Nagyon jólesett hallgatnia a kötetlen, természetes társalgást
és a gyöngéd csipkelődést egymás között. Akivel épp
beszéltek, arra egészen odafigyeltek, mint akik érdemesnek
tartják meghallgatni a másik mondanivalóját. Mrs. Barfoot
ráadásul bájosan félrebillentette a fejét, amikor őt hallgatta, s
ettől olyan együttérző és figyelmes benyomást keltett. Mindez
valóban őszinte is volt.
Miután a baba evett, majd az arcát és a popsiját is
letakarították, Mrs. Barfoot ragaszkodott hozzá, hogy a
pelenkát ott helyben, a mély konyhai kőkádban maga mossa
ki. A kézfeje vöröslött, amikor kiemelte a vízből a
textilpelenkát, de láthatóan ügyet sem vetett a fájdalomra,
csak szárazra törülte a kezét a kötényében. Teáztak és
süteményt ettek, utána pedig körüljárták a kiskertet meg a
melléképületeket, bemutatták őket Donaldnak, a béresnek, aki
a kalapját megemelve mondott valamit, amit Viola nem értett,
aztán visszatértek a házba ebédelni. Mrs. Barfoot bárányhúst
és zöldséges pitét varázsolt az asztalra, mellé a hús szaftjával
nyakon öntött tört karórépát és tarlórépát tálalt. Édességnek
szedres-almás morzsapitét ettek sodóval. A háborút nem
emlegették, csupán a kitelepítettekről esett szó, ahogy
Violáékat is emlegették. Mrs. Barfoot megismételte a férje
ajánlatát, hogy szólítsa őket a keresztnevükön, mire Viola
megint elmondta, hogy ez nem lesz könnyű számára, de
hozzátette, hogy szállás­ adói nyugodtan szólítsák őt Violának
vagy Vinek.
– Ez is afféle londoni módi – morgott Mr. Barfoot.
– Jártak valaha Londonban? – kérdezett vissza Viola.
Mindketten a fejüket rázták.
– Glasgow-ban voltam már kétszer is – felelte Mr. Barfoot.
– És egyszer Edinburgh-ban. De örültem, amikor hazaértem.
– Én sosem jártam Ayrnél messzebb – tette hozzá a
felesége.
Viola szemöldöke magasra szaladt.
– Nem vagyok valami kalandvágyó, az igaz – mosolyodott
el Mrs. Barfoot –, de nekem itt mindenem megvan – mutatott
körbe széles mozdulattal, mire a férje rávigyorgott. – Hát,
holnap be is sétálhatunk a faluba, és megmutatom, hol jut
hozzá a fejadaghoz, aztán majd főzhet magának a kis
majorsági házban. A korábbi lakónk, a csöpp lyányka gyakran
leszaladt ide hozzánk, aminek nagyon örültünk. Remélem,
magának is lesz hozzá kedve, mert szívesen látjuk. Nem kell
előre bejelenteni vagy meghívásra várni, jöjjön, amikor akar.
Fiona és a kis Heather több időt töltött minálunk, mint
odafönn, de persze úgy csinálja, ahogy akarja. És Ayrbe is
együtt jártunk vásárolni, ha valamit itt nálunk nem lehetett
megkapni, és maguknak is örülünk, ha elkísérnek.
Viola bólintott, és megpróbálta megemészteni ezt a sok
dolgot. Nagyon vágyott a magányra, a békességre, és azon
gondolkodott, mennyire várják el tőle, hogy Fiona
nyomdokaiban járjon. Mégis, amikor Mr. Barfoot jelezte, hogy
most már fölviszi kocsival a dombra, hogy beköltözhessen a
majorsági házba Freddie-vel, Viola azonnal feszült lett. Érezte,
hogy hiányozni fog neki a meleg, barátságos konyha, Mrs.
Barfoot dallamos beszéde és közvetlen, vendégszerető
társasága. Mikor már újra a kocsiban voltak a csomagok, a
kutyák, és Freddie-vel az ölében ő is beült, majd búcsút intett
Mrs. Barfootnak, Viola úgy érezte, nagyon messze van onnan
a majorsági épület.
– Mennyi idő alatt lehet onnan ide lesétálni? – kérdezte
Viola.
– Hát… – Amíg a választ fontolgatta, Mr. Barfoot kikerült
egy kisebb birkanyájat, amely úgy bámulta őket, mintha
betolakodók lennének –, attó függ. Mondanék úgy húsz
percet. Lefele. Visszafele, dombnak föl tegyen rá még öt
percet. Babakocsival tizet. És persze esőben, hóban, ha
ólmos eső esik, fúj a szél vagy másképp zord az idő, akkó
meg még több. Meg ha úttyát ájják a lyányok…
– A lyányok???
– A birkák – folytatta a férfi. – Olyankó néha kerülni kell,
vagy megvárni, amíg odább mennek, de lehet, hogy aznap
nem is jut le a dombról. – Ez utóbbit olyan hanyagul tette
hozzá, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az
ilyesmi.
Nyilván számára az is, gondolta Viola.
– Ha ténleg elájják az útat, tapsoljon eggyet-kettőt. Arra
odább szoknak sétálni. De nehogy megijessze a szoptatós
jószágokat, mert attól elapadhat a tejük.

É
 – És azt én honnan tudom, melyik szoptat? – kérdezte
Viola.
– Nézze meg a tőgyüket – mondta Mr. Barfoot, és megint
kihallatszott a hangjából, hogy mulattatja Viola tudatlansága.
– Nyilván – vágta rá Viola, és igyekezett, hogy úgy tűnjön,
tudja, miről van szó.
– Na, má itt is vagyunk. – Mr. Barfoot lassítás nélkül
kanyarodott a ház elé, és leállította a motort. Úgy tűnt, ő vagy
megy a kocsival, vagy áll, a kettő között nem ismer
fokozatokat.
Viola megdöbbenve figyelte, hogy az ajtónyitáshoz nem volt
szükség kulcsra, mi több, a faajtón egyáltalán nem is volt zár.
A bejáraton belépve egyenesen egy pici nappaliba érkezett,
amelynek túlsó végében volt egy tűzhely, s benne még
parázslott az időközben leégett tűz maradványa. Mellette egy
fémvödörben agyagszerű tömböket látott.
– Bekészítettem egy halom tőzegtéglát – magyarázta a
szállásadója. – Odakint a fészer dugig van vele, úgyhogy nem
fog fázni. Na, hadd élesszem föl ezt a tüzet! – Mr. Barfoot a
nyílt tűztér fölé hajolva rádobott a parázsra néhány
tőzegdarabot, a fújtatóval felizzította a parazsat, majd
fölegyenesedve a nadrágjába törülte a tenyerét.
– Itt is el kell sötétíteni?
– Igen, mindenütt – bólogatott Mr. Barfoot. – Fogja hallani a
fejünk fölött áthúzó német gépeket, de velünk azok nem
vesződnek. Legalábbis eddig. Mink viszont nem szeretnénk,
ugyebár, ha meglátnának egy szikrányi fényt is, és azt
gondolnák, adjunk ezeknek is.
– Persze hogy nem!
– Ez itt a konyha. – Viola követte a férfit a szomszédos pici
helyiségbe, amelynek nagy részét egy olyan takaréktűzhely
foglalta el, amilyet Viola még életében nem látott. Mr. Barfoot
kihúzott egy fémfiókot a vastűzhely oldalából, és
elmagyarázta, hogy abba kell tenni a tőzeget. – Sajnos, ha
meleg vizet akar, azt kannában vagy lábosban kell forralnia.
– Aha – mondta Viola, és remélte, hogy magabiztosabbnak
tűnik, mint amilyennek érezte magát. – Szerintem menni fog.
 – Induláshoz van egy vekni kenyér, némi tejpor, egy uncia
tea és a szekrényben gyufa.
Ezután a szállásadójával fölmentek az emeletre, és maga
is lehúzta a fejét, ahogy a férfi tette ott, ahol alacsonyabban
volt a mennyezet. A lépcső tetején egyetlen szoba fogadta,
benne megvetett ággyal, amely mellett bölcső állt. Egy
mosdóállványon zöld mintás kerámialavórt látott, mellette
kancsót, szappant és törülközőt.
– Jeanie rakott be egy melegítőkövet a paplan alá –
folytatta Mr. Barfoot –, de mostanra már biztosan kihűlt.
– Nem tudom eléggé megköszönni – hálálkodott Viola.
– Mi itt nem sokat tehetünk hozzá – szabadkozott a
szállásadója. – Mármint a háborús erőfeszítésekhez.
Legfeljebb ezt, meg az ürüt és az árpát. Nem igazán nagy
tehertétel.
A bejáratnál Mr. Barfoot búcsúzóul megcirógatta Freddie
pofikáját, majd jó éjszakát kívánt Violának.
– Szójjon, ha szüksége van bármire, vagy nem talál
valamit. És remélem, holnap látjuk odalent!
Viola biccentett, és törte a fejét, mivel marasztalhatná még
kicsit a férfit.
– Találok valahol gyertyát? – kérdezte végül.
– Igen, a konyhaasztalon.
– És hol tudok… na, érti, ugye? Hol van a mellékhelyiség?
– Odakint van az árnyékszék, a hátsó ajtó közelében, az
ágy alatt pedig talál éjjeliedényt.
– És hol a kulcs az ajtóhoz?
Mr. Barfoot kissé értetlenül nézett rá.
– Belülről be tudja reteszelni az ajtót – mondta. – De
errefelé ennél komolyabb zárat nem használunk. Na indulás,
lyányok! – szólt a kutyáknak. – Jó éjt, Viola és Freddie! –
Ezzel a kocsihoz ment, sebességbe tette, és már ott sem volt.
Viola addig bámult utána, míg az autó végleg el nem tűnt a
szeme elől, azután szorosan magához ölelte Freddie-t, és
belépett a parányi ajtón, amelyet gondosan bereteszelt.
Először történt, hogy Freddie békésen elszenderedett, és
bő hat órát aludt egyfolytában, de annak ellenére, hogy Viola
minden porcikája fájt a kimerültségtől, ő alig bírt aludni
valamicskét. Minden túlságosan néma volt körülötte. Nem
csak arról volt szó, hogy nem hallott zajokat. A környéket
valami sosem tapasztalt nyugalom és mozdulatlanság ülte
meg, betöltötte a majorsági házat is; olyan volt, mint egy
vállára és arcára boruló súlyos takaró, amelytől alig kapott
levegőt. Annyira nyomasztó volt a csönd, hogy minden
idegszálával fülelt, hátha megtöri valami a varázslatot. Ez
nagyon ritkán meg is történt: huhogott egy bagoly, bégetett
egy birka, egy apró motozás innen, egy állat vonítása
amonnan. Néha összeroskadt a tőzegbrikett a tűzhelyben,
mire Viola azonnal fölült az ágyban, és törte a fejét, mi lehetett
az. Egyszer-kétszer azt képzelte, hogy valaki babrál odalent a
retesszel, de akkor emlékeztette magát, hogy odahúzott egy
széket az ajtó elé, ha tehát bárki megpróbálna bejutni, rögtön
meghallaná a székláb zörgését. Természetesen tudatában
volt, hogy hol van és miért, de bizony kicsire kuporodott össze
az ágyban, valahányszor tudatosodott benne a hihetetlen
tény, hogy egy szál maga van a végtelen Skócia közepén egy
csecsemővel, akiről gondoskodnia kell.
Hálásan ült föl, amikor Freddie éhesen fölsírt hajnalban.
Viola kiemelte a bölcsőből, és az ágyra visszaülve szorosan
magához ölelte a babát. A szobában szinte minden
karnyújtásnyira volt tőle, így elérte az ablakot is, amin résnyire
félrehúzta a sötétítőfüggönyt, és kilesett. A hajnal szürke és
rózsaszín csíkjai szelték át az eget, halványan földerengett
néhány birkanyáj tömbje és a dombok sötét kontúrja baljósan
rajzolódott ki az ég pasztellkékje előtt. Freddie mindkét
melléből kiszívta az anyatejet, s ezzel Viola feszültsége is
elillant. Helyébe egyfajta euforikus öröm költözött – túlélte az
első éjszakát, és most, hogy megugrotta ezt az akadályt,
érezte, hogy megerősödve és valamelyest megállapodva
folytathatja az életét.
Bár nem aludt sokat, mégis energikusnak érezte magát.
Pár takaróból nyoszolyát készített Freddie-nek a padlón, és
belefektette a kicsit. Először is ki kell ürítenie az éjjeliedényt,
azután könnyítenie kell magán. Az árnyékszék mindössze egy
földbe ásott üreg volt, amit Viola döbbenten, tátott szájjal
bámult egy ideig. Ajkai ugyanolyan kört formáltak, mint az a
lyuk, amely fölé oda kellene kuporodnia. Az árnyékszékben
talált egy vödröt, benne vízzel, amelynek felszínén bogarak
úsztak. Nyilván ezzel kell leöblíteni a dolgot. Összeszedte
magát, és leguggolt. Eltelt jó pár perc, amíg kényelmetlenül
helyezkedett, a lábai sajogtak, ő meg meredten bámulta az
alatta tátongó üreget. Amikor végre sikerült elengednie magát,
a vizelet a lábára fröccsent, ezért kissé közelebb kellett
totyognia a lyukhoz. Egy szögre felszurkált újságpapírcsíkok
szolgáltak vécépapírként. Megborzongott, amikor a durva
lappal az intim testtájához ért. Miután végzett, és nagyjából
összeszedte magát, rátört a nevetés. Lillian hogy imádná ezt a
sztorit!
Mire fölöltözött és ismét tisztába tette a babát, teljesen
kivilágosodott, úgyhogy bátran széthúzhatta a függönyt, és
nekiláthatott, hogy rendet rakjon maga körül. Először is,
keresett egy vödröt, amiben kimoshatta a piszkos pelenkákat.
Azután begyújtott a tűzhelybe, hogy vizet forraljon teához,
megkereste a konyhai eszközöket és edényeket, hogy lássa,
mit főzhet bennük, az egyik szekrényből előhúzott egy kopott
ruhaszárító állványt és fölállította a teregetéshez, lesúrolta a
konyhaasztalt, átnézte a törülközőket és ágyneműket,
kipakolta a poggyászát és elrendezte a holmijait a fiókokban
meg a szekrényekben. Elégedetten nyugtázta, hogy milyen
sokra haladt, s föltett még egy kanna vizet forrni, majd leült a
nappaliban a díványra megszoptatni Freddie-t. Azt még el kell
döntenie, hogy megpróbáljon-e bejutni a faluba a
fejadagjaikért, vagy ma is bekéredzkedjen Barfootékhoz enni.
Itt legalább nem kell eltakarnia magát, hogy
megszoptathassa a babáját. Kigombolta a blúzát, félrevonta a
kisingét a melléről, és magához húzta Freddie-t. Béke volt,
nem is lehetett mást hallani, mint a baba szuszogását. Ekkor
jött egy halk kopogtatás, amit egy visszafogott „halló” követett.
Mrs. Barfoot kedves, de a tegnapinál komorabb hangja volt.
– Bejöhetek, Vi? – kukkantott be az asszony az ajtón.
– Persze! – mondta Viola, maga elé húzva egy
gyapjúkendőt.
Mrs. Barfoot kedélyes arckifejezése aggodalomnak adta át
a helyét. A szája körül lefelé görbültek a vonalak, barna
szeme most nem csillogott.
– Vi, csibécském! – kezdte, mintha évek óta ismernék
egymást. – Félek, rossz híreket hoztam.
Egészen közel lépett, de csak annyira, hogy ne zavarja
meg Freddie-t, majd egy gyászkeretes táviratot húzott elő.
Viola a szája elé kapta a tenyerét, az elfojtott zokogás eddig
soha meg nem tapasztalt mélységből szakadt föl belőle.
 14
1943. október

Az első fájástól addig a pillanatig, amíg Annie gyönyörű kisfia,

Walther világra jött, mindössze két és fél óra telt el. A
csecsemő később sem okozott sok gondot – csak akkor volt
ébren, amikor eljött az evés vagy a pelenkacsere ideje, s
olyankor is mérhetetlen türelemmel kivárta, amíg a mamája
odaért hozzá. Frau Wilhelm nem győzte elégszer elmondani,
mennyire szerencsés Annie.
A rövid vajúdásnak köszönhetően Annie csak egy-két napig
érezte a gyermekágyi kimerültséget, és szerencsére sem
nála, sem a babánál nem alakult ki szövődmény. Mi több,
annyira tele volt energiával, hogy nagyon nehezen viselte az
ágyban fekvést. Többször is megpróbált fölkelni és
lábujjhegyen áttipegett a szobán, hogy csináljon valami
hasznosat: pelenkát hajtogasson, kicserélje a bölcsőben a
huzatot, kinyissa az ablakot, megigazítsa a vázában a
virágokat – bármit, amivel nyugtalan végtagjait leköthette.
Csakhogy Frau Wilhelm azonnal berontott és
visszaparancsolta az ágyba, majd folytatta, amibe Annie
éppen belekezdett. Ilyenkor úgy érezte magát, mint egy
engedetlen kisiskolás.
– Annie, kérlek – korholta Frau Wilhelm, fél kezét a
csípőjére téve, a másikkal az ágyra mutatva. – Fogadj szót!
Annie pedig visszakullogott az ágyhoz, s hagyta magát
bebugyolálni a takaróval. Ilyenkor a legtöbb esetben anyósa
kivette a kis Walthert a bölcsőből, Annie karjába adta, és
közölte, neki most hat hétig nem lehet más dolga, mint a
csecsemőjét táplálni és ringatni. Annyit nézték egymást a
kicsivel, hogy nem lenne meglepő, ha Annie rég eltelt volna a
látvánnyal. Ehelyett minden kínálkozó alkalommal kézbe vette
és élvezettel tanulmányozta a babát, s ez az élvezet minden
nappal nőtt, amióta a Muttija lett.
 Walther születése után Frau Wilhelm azonnal táviratozott
Frednek arra a tábori címre, amit bevonulása előtt megadott,
értesítve, hogy nagybácsi lett, és hogy Annie jól van. Nem
érkezett válasz, a doktor úr szerint valószínűleg
Olaszországba vezényelhették Fredet, mivel a németek
elfoglalták Rómát, kiszabadították Mussolinit, és megengedték
a diktátornak, hogy újra felállítsa fasiszta kormányát. Az
újságokban és a rádióban is úgy áradoztak a történtekről, mint
ahogy az iskolás fiúk hencegnek, hogy hazafelé az utcán jól
megvertek egy másik gyereket.
Pár nappal később Annie az ágyban ülve hosszú levelet írt
a bátyjának, részletesen beszámolva neki újszülött
unokaöccséről.

A drága kicsikét Waltinak hívjuk, így nem kell örökké

magyarázkodni, hogy a „nagy” Waltherről vagy a „kicsi”
Waltherről beszélünk-e. Eláll a lélegzetem, ha ránézek,
annyira hasonlít az apukájára. Pici fülei a fejére
simulnak, rettentően sűrű, fekete tüsi haja viszont
szanaszét áll. És emlékszel Walther orra hegyén arra a
határozott vonalra? A fia is örökölte ezt a húsos
vonulatot az orrcimpák között, viszont a szeme opálkék.
Frau Wilhelm szerint minden baba kék szemmel születik,
úgyhogy valószínűleg később ugyanolyan mogyoróbarna
lesz, mint Waltheré volt.

Annie boldog volt, de ezen a ponton kicsordult a könnye, és a

papírra hullva elmosódott tintacsíkot húzott. Újrakezdhette
volna a levelet, de spórolni kell a papírral, és miért ne
tudhatná meg Fred, hogy sírt. Annie biztos volt benne, hogy a
bátyja is ejt néhány könnycseppet, még ha a sírást vissza is
kell fojtania a többiek jelenlétében, mert nem akarná, hogy
bárki lássa nehéz bánatát.
Annie pedig elmagyarázta a levélben, hogy a könnyei
annak szólnak, hogy ki tudja, mikor találkozhat Fred először
az unokaöccsével. És persze Waltherért is fájt a szíve, hogy
nem láthatta a kisfiát. S mindennél jobban azért sírt, mert a
gyermeknek nélkülöznie kell mind a két erős, jóképű és
csodálatos férfit, akik már most az élete meghatározó része
kellene hogy legyenek.
Arról is írt, hogy mennyire figyelmes és segítőkész Frau
Wilhelm és a férje is, mióta Fred elment, s Annie mennyire
szereti őket. Valóban szeretetet érzett irántuk, nem úgy,
mintha a saját szülei lennének, de nagyszerű pótszülők voltak
számára. Mindent és még annál is többet megtettek az
unokájukért, és Annie tudta, hogy ő is bármit megtenne értük.

Szerencsére a szülésznő épp itthon volt, amikor

megindult a szülés, mert ha Wilhelm doktornak el kellett
volna autóznia érte egy másik városba, valószínűleg
késve érkezett volna. A doktor úr odalent maradt a
földszinten a szülés alatt, és ugyanúgy járkált föl-alá,
ahogy te szoktál, amikor valami megoldandó kérdés
nyomasztott, amiből volt épp elég. Frau Wilhelm viszont
végig velem volt, és bár aggódtam, hogy túl sok lesz a
jelenléte, de ő csak azt és csak annyit csinált, amit a
szülésznő kért. Az idő nagy részében csak állt
mellettem, és fogta a kezemet, mondogatva, hogy milyen
bátor és erős vagyok. A végén pedig nem tolakodott
előre, hogy elsőként vegye kézbe a kicsit, de azért
vágyakozva követte a tekintetével, ahogy a szülésznő
bebugyolálta és a mellemre tette az unokáját. Ekkor
gondosan elfoglalta magát, segített az asszonynak
rendbe tenni a szobát, én viszont néhány perc után
odanyújtottam neki a kis Walthert. Úgy fonta a baba köré
a karjait, mintha valami nagyon értékes és törékeny
holmit tartana a kezében. Akkor szóltak a doktor úrnak
is, hogy jöjjön, csatlakozzon hozzánk, és ő is
megcsodálta a kicsit, miközben láttam, hogy a sírással
küzd.

Csakhogy az életben mindig van egy de, írta Annie a

bátyjának. A hat hét gyermekágy idején is nagyon segítőkész
és figyelmes maradt Frau Wilhelm, de már-már kotlósként
telepedett rá. Nemcsak nem engedte fölkelni Annie-t, hanem
mindent ő irányított – főzött, takarított, stoppolt, büfiztette és
pelenkázta Waltit, és a bevásárlásra beszervezte a barátnője
kislányát, így neki ki sem kellett tennie a lábát a házból. A
hálószobából figyelve anyósa sürgés-forgását, Annie-ban
egyre nőtt a feszültség.
Végül sok-sok beszélgetés során Annie-nak sikerült
meggyőznie Frau Wilhelmet, hogy menjen és látogassa meg
Münchenben a húgát, aki valami gyomorbántalomból
lábadozott. Jobb lett volna, ha már hamarabb elmegy, de
anyósa ragaszkodott hozzá, hogy előbb legyen jobban a
húga, nehogy valami fertőzést hazahozzon a menyének és az
unokájának. Vagyis maga volt a megtestesült körültekintés.
Akkor meg hogy lehet, hogy Annie szinte elájult a
megkönnyebbüléstől és az izgalomtól, amikor ez a felettébb
gondoskodó és kedves ember útra kelt, és nyolc vagy talán tíz
boldogságos, gondtalan órára magára hagyta őt a
csecsemőjével? Annie szégyenkezve számolt be róla, hogy
amikor anyósa egy utolsó integetés után befordult a sarkon és
eltűnt, ő összekulcsolt kézzel hálát rebegett és ugrándozott
örömében. Persze rögtön el is szégyellte magát, a kis Waltira
pillantott a bölcsőjében, és az ujját a szája elé téve a babára
kacsintott, hogy ez maradjon a kettejük titka.
Egy kicsit még várt, hátha Frau Wilhelm eljátssza, hogy
lekéste a vonatot, aztán főzött magának egy csésze kávét,
előhalászta a naplóját, közelebb húzta a bölcsőt, hogy
szemmel tarthassa a babát, és nem törődve a szennyes
pelenkákkal teli vödörrel meg a teregetőn száradó ruhákkal,
sem a krumplival, répával, fél káposztával és a szeletnyi
sertéshússal, amit majd meg kell főznie ebédre, leült naplót
írni.
Annie leírta, mennyire szeretett volna Münchenbe utazni és
megmutatni Waltit a volt kollégáinak, de amikor erről beszélt
Frau Wilhelmnek, az anyósa arcából kifutott a vér.
– Annie… – suttogta beesett szemekkel, a fejét rázva.
– Mi történt! – kérdezte Annie, meghökkenve a reakcióján.
 Frau Wilhelm még jó ideig ingatta a fejét, mielőtt
megszólalt.
– Walther mondta, hogy makacs és határozott nő lettél, és
ezt már magam is tapasztaltam. De ez az elképzelés
túlmegy…
– Ó, tényleg? – kérdezte elgondolkodva Annie, és kezében
megállt a keksz, amit majszolt. – És min megy túl? Nem
értem!
Frau Wilhelm odaült mellé a kanapéra, idegesen magához
szorítva a kék-fehér mintás takarókat, amelyeket épp
hajtogatott.
– Nem szabad sehova sem menned – jelentette ki. – Itthon
kell maradnod.
– Na de hát mindjárt vége a gyermekágyas időnek…
Az idősebb asszony feje megint ide-oda járt, és gyászos
képet vágott.
– Münchenben az itteninél is rizikósabb a helyzet, de hisz
ezt te is tudod! Az emberek megpróbálnak minél messzebb
jutni a háború viharától, és nem a közepébe igyekeznek.
Legkevésbé egy kisbabával!
Anyósa megjegyzésétől Annie mélységesen elszégyellte
magát.
– De én olyan büszke vagyok rá, hogy szeretném az egész
világnak megmutatni – szabadkozott. – És nem bírom, hogy itt
kell gubbasztanom, ki tudja, mennyi ideig még.
Frau Wilhelm mélyen beszívta a levegőt, majd lassan,
hosszan eresztette ki. Amikor megszólalt, enyhe dühöt
lehetett kihallani a hangjából, amit Annie sosem tapasztalt
még nála. Ez pedig még az előbbi megjegyzéshez képest is
kényelmetlenebbül érintette. Érezte, hogy az arca és egész
nyaka elvörösödik.
– Mindannyian egy cipőben járunk, Annie – szólalt meg az
asszony. – Mit gondolsz, bármelyikünk örül annak, hogy ilyen
életet kényszerítenek ránk? – Mivel nem kapott választ, az
asszony tovább forszírozta a kérdést. – Mit gondolsz?
– Nem – suttogta Annie.
– Nem – visszhangozta Frau Wilhelm. – Ahogy mondod.
Csakhogy mindannyian felelősséggel tartozunk a
szeretteinkért, különösen akkor, ha még túl védtelenek ahhoz,
hogy magukról gondoskodjanak.
– Igen. Tudom, hogy igaza van – mondta Annie,
megragadva anyósa kezét. – Bocsánatot kérek!
– Nem kell bocsánatot kérned. Én is sajnálom, hogy
fiatalon ilyesmiken kell keresztülmenned!
– Nemcsak a fiataloknak nehéz – jelentette ki Annie. –
Ahogy egy bölcs asszony mondta, mind egy cipőben járunk.
Erre mindketten elnevették magukat, majd Frau Wilhelm
folytatta a takarók hajtogatását.
– Talán ha majd jobban leszel és igazán megerősödsz –
szólalt meg később Frau Wilhelm –, elmehetsz Münchenbe
egy délelőttre vagy délutánra, s addig én vigyázok Waltira.
Vagy akár együtt is mehetünk.
– Köszönöm! – mosolygott rá Annie. – Mindkét megoldás
nagyszerű, örömmel várom azt az alkalmat.
Walti a bölcsőben nyugtalan hangok kíséretében kalimpálni
kezdett a kis ökleivel, hogy éhes, így Frau Wilhelm odahozta
Annie-nak, ő pedig kiment a konyhába tenni-venni. A
nappalira csönd telepedett, csupán Walti elégedett
cuppogását lehetett hallani, ahogy mohón szopta az anyatejet,
így Annie elgondolkodhatott az imént elhangzottakon.
Lehunyta a szemét, hogy elhessegesse a bűntudatát, de a
lelkifurdalás akkor sem hagyta nyugodni, amikor ismét
kinyitotta. Nem is baj, ha néha arcul csap az igazság,
gondolta. Bizony, most már ő is felelősséggel tartozik, de
nemcsak a kis Waltiért, hanem Frau és doktor Wilhelm meg
Fred iránt is. Fel kell nőnie hozzájuk, és nem durcáskodhat,
panaszkodhat vagy toporzékolhat tovább.

1943. október 30.

A legjobban az lepett meg, hogy Frau Wilhelm is torkig
van és elégedetlen. Azt hittem, hogy az egyetlen fia
elvesztésének tragédiájától eltekintve alapvetően
elégedett a sorsával. Hogyan is mertem azt feltételezni,
hogy nem vágyik egyébre, mint hogy Ulm városában a
doktorné, az anyós és a nagymama szerepét játssza?
 Természetesen már ismerem a politikai szimpátiáját, és
hogy nagyon szeretne megint úgy élni és tenni a dolgát,
hogy nem a nácik szabnak meg mindent, de azt
gondoltam, hogy csak ennyire vágyik. Azután eszembe
jutott, hogy korábban mesélte, milyen szívesen járt
táncolni és a berlini mulatókba, s akkor rájöttem, csupán
a jéghegy csúcsa az, amit mi látunk a személyiségéből.
Ki tudja, mi mindent remélt élete ezen szakaszától, de
ezeket a reményeit derékba törte az élet! Talán úgy
képzelte, hogy idősebb korára létrehoz egy díjnyertes
kertet. Vagy ír egy szakácskönyvet. Esetleg elutazik
Párizsba, Londonba vagy még messzebb is a drága
férjével, miután a doktor úr átadja praxisát a fiának. Ma
Frau Wilhelm új dimenziókat tárt föl előttem – én
beskatulyáztam a magam szempontjai szerint, de ő
ennél sokkal több. Neki is megvan a joga a saját
vágyaihoz, vagy legalább ahhoz, hogy áhítozzék azok
beteljesülésére. Nekem pedig becsülnöm és tisztelnem
kell őt ezekért a vágyakért.

Walti mocorogni kezdett, úgyhogy Annie összecsukta a

naplóját, és nekilódult, hogy fölvigye az emeleti rejtekhelyre.
Kettesével szedte a lépcsőfokokat, de váratlanul kopogtattak a
bejárati ajtónál, mire megdermedt. A kezében ott a bizonyíték,
amely alapján mindannyiukat kivégezhetik! Legutóbb, amikor
egyedül volt otthon, és kopogtattak, az undok Horst jött
látogatóba. De talán még ő sem törné rá az ajtót egy
szoptatós anyukára, ugye?
– Ki az? – kiáltott Annie, miközben azt latolgatta, vajon
fölérhet-e a hálószobába és vissza úgy, hogy az az
unokaöccsének ne tűnne föl.
– Gisela – hallotta a vékonyka hangot. – Elhoztam a
fejadagokat, Wilhelm ifiasszony.
Annie szíve akkorát dobbant, hogy megijedt, nehogy a
stressztől megkeseredjen a teje. Ez történhet ugyanis Frau
Wilhelm szerint.
 – Egy pillanat, Gisela – szólt ki Annie. Talán elhitetheti a
kislánnyal, hogy épp gombolkozik vagy a babát teszi vissza a
bölcsőbe, nem pedig a veszedelmes dokumentum elrejtésén
iparkodik.
Mire az ajtóhoz ért, hogy kinyissa, újra nyugodtan vette a
levegőt, s eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy képes
legyen nyájasan mosolyogni Giselára. A kislány semmit nem
vett észre, s egy pillanat múlva már ott sem volt, Annie csak a
hátát verdeső, hosszú, vastag lófarokba fogott haját látta.

Ahogy teltek a hetek, Frau Wilhelmmel elkezdték

babakocsiban sétáltatni a kis Waltit, majd eljött az idő, hogy
Annie egyedül is kimenjen vele. Olyan sokáig tartott
bebugyolálnia a babát, hogy már attól félt, előbb jön el megint
a szoptatás ideje, mint hogy egyáltalán kilépjenek az ajtón, de
végül csak sikerült elindulni. Annie hangosan fölnevetett,
amikor megérezte az arcán a csípős őszi levegőt. Ha nem
kellett volna a babakocsit tolnia, talán le is kapja magáról a
kalapot, a kesztyűt és a kabátot is, hogy szemberohanjon a
széllel. Ehelyett csak kibújtatta a kezét kötött kesztyűjének
lehajtható ujjrészéből, végighúzta meztelen ujjait egy
téglakerítés zúzmarával borított tetején, és élvezte a jeges
tűszúrásokat.
Rengetegen álltak meg megcsodálni Annie babáját, ő pedig
mindahányszor kötelességtudóan picit megemelte a takarót,
hogy bekukucskálhassanak a babakocsiba. Mindenki ismerte
Wilhelm doktort és családját, mondták is, hogy szerintük kire
ütött a kicsi, meg hogy a baba hajában épp ott van a forgó,
mint Waltheréban volt, és az orra pont olyan pisze, mint Frau
Wilhelmé. Azt senki nem jegyezte meg, hogy Walti kicsit is
hasonlítana rá vagy Fredre, esetleg Ómamára – a párnán
jellegzetesen félrebillentett fejével, a szemöldöke ívével, a
bőre áttetszőségével. Annie nem bánta ezt, sőt remélte, hogy
a baba minél inkább imádott Waltherére fogja emlékeztetni.
Ugyanakkor az emberek kifejezték együttérzésüket is
Annie-nak a férje elvesztése miatt, áradozva, hogy micsoda
hős fiatalember volt, aki a hazájáért áldozta az életét, és
Annie büszke lehet rá, ahogy Walther is büszke lenne a
feleségére és a gyermekére, és így tovább, és így tovább.
Annie gyomra egyre jobban görcsbe szorult, ahogy
tudatosodott benne, hogy ezek az emberek valamennyien
jobban vagy legalábbis hosszabb ideig ismerték Walthert nála,
akinek soha nem lesz lehetősége felérni ehhez. De vajon
tényleg ismerték a férjét? Nehezen tudta megállni, hogy
gúnyosan fölkacagjon, valahányszor háborús hősnek
nevezték Walthert: őt, aki annyira gyűlölte a háborút, a
nácikat, a rendszert, és csupán medikusként küldték ki a
frontra, amire egyáltalán nem vágyott. Szép lassan elpárolgott
belőle az induláskor érzett életkedv és energia, s azon
tűnődött, vajon az örök optimista és mindenben a humort
kereső Walther itt és most találna-e bármit, amin nevetni
tudna. És ha igen, azt kívánta, bárcsak valahogy megmutatná
ezt neki is odaföntről.
Ulm némiképp megváltozott az elmúlt hónapokban, amíg
Annie megszülte a babát és a házhoz kötve átvészelte a
gyermekágyi időszakot. Kezdetben nem is tudta megragadni a
változás lényegét, ezért azt hitte, talán csak felcsigázott
fantáziája játszik vele. Azután lassacskán összerakta a
látottakat, és érteni kezdte a dolgot. Sok ember öltözete
viseltes lett, mintha már megunták volna, hogy a korábbi foltra
újabb foltot varrjanak. A nők egy része nem viselt harisnyát,
amit korábban még a legnagyobb hőségben sem lehetett
elképzelni; a férfiöltönyök fényesre koptak, a ruhák a sok
mosásban teljesen kifakultak – sehol nem látott feketét,
barnát, krémszínt, levendulalilát, kéket, csak a szürke ezernyi
árnyalatát.
Ugyanez a szürke szín uralta az arcokat is. Komor,
kísértetszerű ábrázatokat látott, beesett szemeket és kiálló
pofacsontokat. A nők sovány csuklójáról lógó
bevásárlószatyrok félig sem voltak rakva, nem kandikált ki
belőlük frissen sült vekni, nem akartak legurulni a degeszre
tömött cekkerek tetejéről a fényes, piros almák. A piachoz
közeledve megkordult Annie gyomra, s mindjárt leesett neki a
tantusz, hogy bár szoptatós anyaként kapott némi
többletfejadagot, így is napról napra kevesebb étel került a
tányérjára. Wilhelmékére még az övénél is szerényebb
adagok jutottak. Noha a szülés után úgy érezte, hogy figyelme
mindenre kiterjed, és élénken érzékeli a világot, mégiscsak
egyfajta ködben élt, vagy annyira lekötötte a gyönyörködés
Waltiban, hogy nem vagy nem jól értette, mi történik körülötte.
Fölrémlett pár elcsípett foszlány Frau Wilhelm és a doktor
egyik beszélgetéséből, amikor „tápértékről” suttogtak meg
hogy „biztosítani kell neki az elegendő ennivalót” és „holnap
megint meg kell próbálni zöldséget szerezni”.
Azt hitte, hogy a szoptatás miatt fokozódik az étvágya, de
ma a városban járva rájött, hogy a fejadagok is szűkösebbek
lettek. A mellkasától a gyomráig kúszott a jeges idegesség. Mi
lesz, ha nem fogja tudni szoptatni Waltit? A felhajtott kocsitető
alá hajolva szorosabban tűrte a takarót a baba arca köré.
A rádióból és az újságokból ugyanakkor azt lehetett hallani-
olvasni, hogy bőségesen van élelmiszer, mindenki vígan élhet
a meghódított területeknek köszönhetően. Végtelen
gabonatáblák, buja veteményeskertek és gyümölcsösök
hozzák dús termésüket, hömpölyögnek a tejelő tehéncsordák,
a disznók és a szárnyasok szinte könyörögnek, hogy fazékba
kerülhessenek – csak győzzék a munkát a parasztok, a
hentesek. Az emberekkel elhitették, hogy az élelmiszer java a
katonák ellátásra megy, ami helyesnek tűnt, hiszen
mindannyiuk szülőhazáját védik. Annie-t feszítette a vágy,
hogy kimondhassa, amit gondolt: hogy szerinte legjobb lenne,
ha mindenki, aki harcol, csak annyit kapna, hogy ne haljon
éhen. Így a tengelyhatalmak rákényszerülnének, hogy
megadják magukat a szövetségeseknek, és véget érhetne ez
a téboly!
A piac szomorú látványt nyújtott – alig pár vézna csirkéből
válogathatott volna, de még azok is olyan betegnek tűntek,
hogy Annie úgy érezte, ha lenne is bármelyiken elég hús,
akkor sem tudná leerőltetni a torkán az ezekből készült ételt.
Próbált keresztülvergődni a lökdösődő tömegen –
valószínűleg mindenki ugyanazokat a dolgokat próbálta
beszerezni, mint amiket Frau Wilhelm fölírt a
bevásárlólistájára. A babakocsi segített ugyan az
előrejutásban, de kétszer is Annie lábára léptek, egyszer
beleütötte a térdét egy faasztal sarkába, azután könyékkel
oldalba taszították, és mintha megütötte volna valaki a
csípőjét. Vagy netán a fenekét akarták megmarkolni? Megállt,
és lábujjhegyre állva kutatta, ki próbálkozhatott. A
háziasszonyokon kívül csak pár katonát és autógyári munkást
látott, s bizony bármelyikük lehetett. Elképzelhető persze,
hogy egyikük sem akart tolakodni, vonta meg a vállát Annie. A
standok között nyomakodva mégis égető bizsergést érzett a
derekán, a kéretlen figyelem helyén.
Megmagyarázhatatlan büszkeséggel nyújtotta át az
élelmiszerjegyeket, amelyekért három tojást, némi tejport és
egy kis dobozka szappanforgácsot kapott – Frau Wilhelm
nagyon elégedett lesz. A listán cékla is szerepelt, ebből
gondolta, hogy anyósa a doktor úr kedvenc ételét, borscsot
akar készíteni, de a kertből már az összeset elhasználta. Egy
távoli sarokban meghúzódó anyókára lett figyelmes, aki
fejkendőben és kopott kesztyűben kínálta pár maradék
fonnyadt cékláját egy kecskelábú asztalkáról. Hát idáig
jutottunk, futott át Annie agyán, mikor izgalomtól remegő
kézzel csapott le a csenevész, lila gumókra.
– Egy baba! – kiáltott föl az asszony. – Megnézhetem?
Annie bólintott, és félrehúzta a takarót, hogy a másik
bekukkanthasson a babakocsiba.
– Fiú vagy lány?
– Fiú – felelte Annie. – Walti.
Az asszony elmesélte, hogy a menyének Berlinben nemrég
született kislánya, és már nagyon várja, hogy láthassa az
unokáját. Egy ideig együtt gyönyörködtek Waltiban, majd
Annie előrehajolt, hogy elrendezze a baba takaróját, hogy
folytathassa útját. Ekkor figyelmes lett a kocsi kerekébe
szorult röplapra vagy prospektusra, amelynek gyűrött sarkát a
szél a küllőkhöz csapkodta. Valahogy ismerősnek tűnt
számára, de nem tudta, miért.
– Ó, már hétfő óta tele van a piactér ezekkel – mondta az
asszony. – Herr Müller szerint mocskos brit propaganda. – Na,
hadd szedjem föl – hajolt le, hogy kiszabadítsa a sáros
papírlapot a küllők közül.
– Hagyja csak! Majd én fölveszem – szólt rá Annie, s
elkapta előle az irományt. A piszkos papírra egy pillantást sem
vetve, a zsebébe gyűrte a röplapot, mint akit nem izgat a
dolog. – Brit propaganda lenne? – kérdezte. – De hogy került
ide?
– Az angolok! Akkor szórják le, amikor a bombázások után
hazafelé repülnek. Remélem, a pokolban fognak elrohadni!
Az élelmiszerjegyet átadva Annie igyekezett egyetértőleg
csóválni a fejét, majd kelletlenül viszonozta az asszony Heil
Hitler-köszönését.
Annie behúzott nyakkal nekifeszült a babakocsinak, és
kalapáló szívvel tört utat magának a tömegben. A nyakában
úgy lüktetett az ér, mintha időzített bomba ketyegne. Remélte,
hogy hazáig már nem fut össze senkivel, se baráttal, se
ellenséggel. Keze időről időre a zsebéhez tévedt, hogy
ellenőrizze, a gyűrött papír még mindig ott van, ahova tette.
Megvolt, ő pedig legszívesebben megállt volna, hogy
elővegye és kisimogatva megbizonyosodjon a megérzése
helyességéről. Persze tisztában volt vele, hogy nem szabad
őrültséget elkövetnie, például egy fa takarásában vagy egy
üzlet háta mögött elővennie a papírt. Ha nem lenne anya, nem
biztos, hogy ellenállt volna a kísértésnek, de Walti
biztonságára gondolva nyugalmat erőltetett magára.
Frau Wilhelm az ajtóban várta, és kérdésekkel ostromolta,
hogy milyen volt a séta, kikkel találkozott és azokkal mit
beszéltek, sírt-e a kis Walti, mit lehetett és nem lehetett kapni
a piacon, milyen úton ment oda és vissza. Annie minden
kérdésre anyósának tetsző választ adott, nem említve a
nyugtalanító mozzanatokat – a pimasz érintést és a röplapot.
Frau Wilhelm le akarta segíteni róla a kabátot, de Annie
mosolyogva elhárította, s maga akasztotta a fogasra.
Valószínűleg meghatódott volna anyósa hálálkodásán és a
bevásárlást dicsérő szavain, ha nem lett volna annyira
izgatott, hogy följusson az emeletre és megnézhesse
közelebbről azt, ami érzése szerint a legértékesebb
szerzeménye volt aznap.
Előbb azonban bementek együtt a nappaliba, Frau Wilhelm
a karján ringatta Waltit, és éneklő hangon gügyögött neki
arról, mennyire hiányzott neki az unokája.
 – Csinálok magunknak kávét. Aztán a kicsit meg kell etetni,
nem igaz? Biztosan elfáradtál. Ülj csak le – mutatott Frau
Wilhelm a kanapéra.
– Igen, köszönöm – felelte Annie már elhelyezkedve. Aztán
hirtelen talpra szökött, mintha valami kellemetlenség érte
volna. Két karját a melle elé kapva közölte, hogy kicsordult a
teje és muszáj egy másik alsóinget vennie.
Frau Wilhelm sajnálkozva nézett Annie-ra.
– Jaj! Emlékszem, milyen kellemetlen – mondta. – Menj
csak, mi jól megleszünk itt. – A térdére fektette a babát, és
kezdte kihámozni a sok réteg takaróból.
Az előszobában a kabátja zsebéből előhúzva a gyűrött
irományt, Annie fölsietett a lépcsőn, majd a hálószoba­ ajtót
magára zárva zajongott egy kicsit, mint aki fiókokat húz ki,
szekrényt nyitogat és épp tiszta alsóneműt vesz föl. Végül
remegő kézzel kibontotta a galacsint. Kiszaladt az erő a
lábából, és le kellett ülnie az ágy szélére. Jól sejtette: ez az ő
ötödik röpiratuk. Pontosan azt tartalmazta, egy rövidke
fölvezető szöveg kíséretében, amelyben a szövetségesek
elmagyarázták, hogy ezt a röplapot eredetileg németek
készítették és terjesztették Németországban. Csatlakozzatok
saját ellenállóitokhoz! – olvasta. – Nem vagytok egyedül!
A melléhez szorította a röplapot. Szédítő – az ő szerény
irományuk eljutott Nagy-Britanniába, majd onnan vissza!
Bárcsak értesíthetné valahogy Fredet erről a valószerűtlen
fordulatról! Kinézett az ablakon, túl a kerten, a mezőn, el a
láthatár felé. A nagyvilág odakint azon fáradozik, hogy véget
vessen a háború szörnyűségeinek. Annie egészen föllelkesült.

***

Annie joggal és okkal maradhatott volna Ulmban babázgatva,

de úgy érezte, tartozik annyival Frednek, Walthernek, a
röplapokat leszóró brit pilótáknak és persze néhai
bajtársainak, akik az életüket adták az ellenállás eszméjéért,
hogy ne dőljön elégedetten hátra. Így aztán megint fölmerült
benne a müncheni utazás ötlete, és ó, igen, a szükséges
döntések, szervezések és kifogások sora.
 Frau Wilhelm szerette volna, ha vár még addig, amíg Walti
kicsit nagyobb lesz, és egyedül elutazhat, de Annie azzal
érvelt, hogy épp a baba miatt akarja Münchenben
meglátogatni a volt kollégáit.
– Hát – szólalt meg Frau Wilhelm, miután minden
megoldási javaslata félre lett söpörve –, úgy látom,
mindenáron ragaszkodsz az úthoz, Annie.
– Jaj, kérem! – esdekelt Annie. – Nagyon is ragaszkodom.
Mert szeretném átérezni azt, amit minden anya érezhet
normális időkben.
Frau Wilhelm ugyanolyan megadóan sóhajtott föl, mint
annak idején Fred Annie könyörgéseit hallva.
– Csakhogy ezek nem normális idők. Különleges éveket
élünk.
– Tudom – felelte Annie. – De nem lehetne… csak most az
egyszer?
– Rendben van – adta be a derekát az asszony. – Én is
elkísérlek. Majd otthagylak az egyetemen egy-két órára, amíg
meglátogatom a nővéremet. Ez így mindkettőnk számára jó
megoldás lesz, két legyet ütünk egy csapásra.
– Köszönöm! – hálálkodott Annie, s alig bírta türtőztetni
magát, hogy ne kezdjen örömében ugrándozni a nappaliban.
A hét nagy részét lefoglalták az előkészületek. Meg kellett
állapodni az utazás időpontjában, meg kellett venni a
jegyeket, be kellett pakolni a táskát Walti számára, értesíteni
kellett a münchenieket.
– Ez az egész meglehetősen bizonytalan, Annie –
próbálkozott újra Frau Wilhelm. – A müncheni utcákon alig
lehet közlekedni, és minden sarkon meg fognak állítani
bennünket a katonák. Csak a jóisten tudja, mit akarnának két
nőtől, akik babakocsit tolnak, de ezek mindig találnak okot rá.
Annie egyetértően bólogatott, és megnyugtatta Frau
Wilhelmet, hogy majd körültekintőek és óvatosak lesznek. Az
anyósával folytatott beszélgetések során többször is a nyelvén
volt, hogy Ulmban sem érzi már biztonságban magát, de
valahányszor majdnem kicsúszott ez a száján, valami
visszatartotta. Nem akarta még több aggodalomnak kitenni
Walther mamáját, aki nyilván azonnal azon törné a fejét,
hogyan segítsen a menyének. Addig legalábbis nem fogja
elmondani neki, amíg biztosabban nem tudja, mi folyik
körülötte.
A taperolás végül is nem Annie képzeletének játéka volt.
Újra megtörtént, amikor a kenyérbolt előtt hajolt be Walti
kocsijába, csak akkor egy kéz a melleit simította végig.
Megmerevedett, mert nem akarta elhinni, hogy valóban
megtörtént a dolog. Utána pedig hiába fürkészte a tömeget és
a sorban állókat, nem tudta kiszúrni az illetlen kéz gazdáját.
Mindenki egyszerre tűnt ártatlannak és bűntudatosnak. Pár
nappal később valaki a tarkójára tette a kezét, amikor ő a
méteráruboltba készülve karjába vette Waltit. Abban a biztos
tudatban perdült sarkon, hogy megpillantja azt a degenerált
alakot és akkor nem kíméli majd, jó hangosan lehordja
mindennek. Ezúttal is úgy tűnt, hogy vagy túl lassú volt, vagy
nem elég szemfüles és bátor ahhoz, hogy megvádoljon bárkit.
Azóta valahányszor elhagyta a házat, a félhomályból
árnyalakokat látott előlépni, lépések zaját hallotta a háta
mögött, valaki leheletét érezte a tarkóján. Ha tudott, inkább
két-három napra valót vásárolt egyszerre, hogy ne kelljen
mindennap elmennie otthonról, és Frau Wilhelmre bízta Walti
sétáltatását. És nagyon örült, hogy nem egyedül utazik
Münchenbe, mert halálra rémülne, ha kéretlen követője
netalán utánamenne oda is.

Annie szemében Ulm lakói már kezdtek elgyötörtnek tűnni, ám

hozzájuk képest a münchenieket kifejezetten beteges-
sápadtnak találta. Itt sem látott élénk színeket – a fakószürke
uralta az épületeket, a ruhákat, a frizurákat, az emberek bőrét,
a fák kérgét, a járdát, a madarak tollait és a kutyák szőrét is.
Senki nem mosolygott – sem a vonaton, sem az utcán, sem
abban a kávéházban, ahol Frau Wilhelm és Annie egy csésze
pótkávét és egy szelet dohos lisztből készült süteményt vett.
Az emberek komoran, lehajtott fejjel iparkodtak úti céljuk felé,
ezzel szemben a Wehrmacht katonái és az SS-ek ápoltnak,
jóllakottnak, fölényesnek és magabiztosnak tűntek.
Rémes élmény volt, és Annie azon kapta magát, hogy ő is
lesüti a szemét, a járdát vagy a babakocsi kerekét nézve
ugyanabban az ütemben szedi a lábát, mint a többiek. Nem
mosolyog és nem beszélget még Frau Wilhelmmel sem, csak
a legszükségesebb közlendőket osztják meg: „Itt jobbra
fordulunk” vagy „Vigyázz, hova lépsz!”
A túl hangosan beszélgető és túl hangosan röhögő
egyenruhások hepciáskodása mintha azt szolgálta volna,
hogy meggyőzzék az embereket a bátorságukról és
optimizmusukról. Amikor egy pillanatra fölemelte a tekintetét,
Annie szeme találkozott egy katonáéval, aki két bajtársa
mellett állt, de mintha nem tartozott volna igazán közéjük. A
férfi ránézett: arca nem sugárzott sem önelégültséget, sem
büszkeséget, sem hetvenkedést, sem nyerseséget. Mielőtt
mindketten elkapták a tekintetüket, Annie agyán átsuhant,
hogy ugyanolyan helyzetben lehet, mint Fred. Eltűnődött,
vajon hány férfi kényszerül rá, hogy ugyanúgy kísértse a
sorsot, mint ő vagy a bátyja. Bárcsak
összekapaszkodhatnának, és együtt megdönthetnék a
rendszert! De a többiekhez hasonlóan nekik is le kell sütniük a
tekintetüket és el kell rejteniük valódi érzéseiket.
Az egyetem kapujában Frau Wilhelm megkérdezte Annie-t,
hogy minden rendben lesz-e. Nem volt benne biztos, de
nyilván nem mondhatta ezt anyósának, ha már egyszer
mindkettőjüket elrángatta ilyen messzire.
– Két óra? – kérdezte Frau Wilhelm, ujjával is mutatva a
számot.
– Magának elég egy óra? – kérdezett vissza Annie.
– Természetesen – felelte Frau Wilhelm láthatóan
meglepődve.
Annie egy darabig távolodó anyósa után nézett, majd
elindult az egykori munkahelyéül szolgáló tanszék felé.
Egyetlen ismerős arcot sem fedezett föl, viszont többen
megkérdezték, hogy miben segíthetnek. Megemlített pár
nevet, mire a fejüket rázva olyasmiket mondtak, hogy az illető
férjhez ment és elköltözött, vagy bevonult katonának, vagy
máshova ment dolgozni. Az egyik kolléganője, akit különösen
kedvelt, meghalt, amikor fölrobbant a házukban a szivárgó
gázvezeték. A szeplőkkel sűrűn borított karú lány még olyan
fiatal volt, hogy fonott copfjait koszorúban viselte. Annie
lesújtottan gondolt rá, hogy miközben ő életet adott egy
gyermeknek, ennek a lánynak levegőbe röpült az élete. És
még ennél is szomorúbb volt hallania a közömbösséget,
amivel mindezt elmesélték neki.
Ezután már ismerős folyosókon tolta a babakocsit, a menza
felé tartott. Mindig is hűvös volt a sötét és huzatos folyosó, de
most nemcsak a légmozgás miatt lúdbőrözött Annie karja.
Eszébe jutottak azok az idők, amikor Freddel, Ilsével és
Gustavval járt ezeken a kőlapokon, s a közös ebéd közben az
ellenálló csoport következő lépését fontolgatták némán.
Elgondolkodott, vajon volt-e értelme az erőfeszítéseiknek,
hiszen oly sok bajtársuk végezte börtönben vagy a
vesztőhelyen. Hogyan is gondolhatta annak idején, hogy pár
tapasztalatlan és szedett-vedett fiatal, akiknek idealisztikus
szemléletükön kívül egyebük sem volt, bármin változtathat?
Csakhogy a fehérneműs fiókjában, közvetlenül a naplója
mellett ott lapul az a bizonyos röpiratuk, amely bizonyítja,
hogy lelkesítő fölhívásuk a közvetlen környezetükön messze
túl élők kezébe is eljutott, túlszárnyalva legmerészebb
vágyaikat is a külföld elérésére.
A menzán páran meglepetten bámulták, az egyetemen
nem megszokott látvány egy babakocsis anyuka.
Körbetekintve Annie gyorsan nyugtázta, hogy nincs ismerős a
teremben, úgyhogy már fordult is ki Waltival, és elindult
visszafelé, mielőtt bárki megszólíthatta volna. Tanácstalannak
és esetlennek érezte magát, nyilvánvalóan botorságot művelt
ezzel az úttal. Mindegy, majd a kapuban megvárja Frau
Wilhelmet.
A folyosón egy láthatóan komoly témáról beszélgető,
hevesen gesztikuláló társaság jött szembe, és udvariasan
félrehúzódtak Annie útjából.
– Köszönöm – mondta Annie, föl sem pillantva. Ekkor egy
férfikéz érintette meg a karját. Az ulmi piacon átélt zaklatás
emléke hatására Annie úgy rántotta el a kezét, mintha
megcsípte volna valami.
– Fraulein Scholz – szólította meg a kéz tulajdonosa –,
Annie!
 Amikor Annie a férfira nézett, azonnal fölismerte benne
egyik korábbi harcostársukat.
– Frans professzor úr! – Megkönnyebbülten nyújtott kezet.
A férfi a babakocsira pillantott.
– Hallottam, hogy gyermeket várt.
– Igen, igen – felelte Annie. – Ő itt az én Waltim.
A professzor nem nézte meg a babát, hanem továbbra is
Annie-t fürkészte.
– És azt is hallottam, hogy a férje, a kicsi apja odaveszett
Oroszországban.
– Igen – felelte ismét Annie. – Felcser volt.
Frans professzor bólintott, mint aki ezt is tudja, és
összehúzott szeméből olyan ismerős és mély együttérzés
áradt, hogy Annie attól tartott, megállíthatatlan sírás lesz úrrá
rajta.
– Bejönne az irodámba, Frau…
– Hívjon csak továbbra is Annie-nak – szipogta Annie.
– Csak egy perc – mondta a professzor.
Annie figyelte, hogy a férfi a folyosó végén rá várakozó
kollégái után megy, pár szót vált velük, majd öreges, fáradt
léptekkel visszaindult felé.
– Erre! Ez az ajtó lesz.
A professzor egy bőrfotelhez kísérte a vendégét, majd a
babakocsit úgy helyezték el, hogy Annie ráláthasson a
babára. Walti békésen szuszogott, s végre Annie is valamivel
nyugodtabban vette a levegőt.
– Kér egy kis snapszot vagy konyakot? – kérdezte Frans
professzor.
A felvetés egy csapásra enyhítette Annie feszültségét.
– Köszönöm, de nem lehet – felelte hangos kacajjal. –
Mindjárt találkozom az anyósommal, aki biztosan nem enged
ki többé a házból, ha megérzi rajtam az alkoholt.
A férfi együtt nevetett vele.
– Akkor kávét?
Annie fontolóra vette az ajánlatot.
– Nem, inkább mégis konyakot kérnék. Köszönöm!
– Helyes!
 Amíg a professzor a szekrényből elővett két poharat meg
egy palackot, Annie szemügyre vette az íróasztalon
magasodó könyvkupacot meg a polcokon féloldalra dőlve
sorakozó köteteket. Az ismerős és megnyugtató látvány azt
súgta Annie-nak, hogy visszatérnek még azok az idők, amikor
a háború fordulatainak latolgatása helyett nemesebb
gondolatokkal is lehet majd foglalkozni. Frans professzor az
egyik poharat Annie elé tette, a másikat köszöntésre emelte.
– Huhh – mondta, miután belekortyolt az italába, mire
Annie egyetértően bólintott.
A mindig szemfüles professzor észrevette, hogy Annie a
könyveit mustrálja.
– Ezek nem az enyémek – intett az asztalon tornyosuló
kötetek felé.
– Akkor kié? – kérdezte Annie. – Az egyik kollégája hagyta
önnél?
A professzor a fejét ingatva kicsit közelebb hajolt Annie-
hoz.
– Az én könyveimet elkobozta a… – Bal keze mutató- és
középső ujjával bajuszt imitálva előrelendítette jobb karját. A
mindkettejük által gyűlölt köszöntést követően a professzor
orrcimpái úgy remegtek, mintha bűz árasztotta volna el a
szobát. – Néhány éve bemasíroztak ide, lerámolták a
könyveimet, és sok más kötettel együtt máglyára vetették.
Thomas Mann-nak annyi. Erich Maria Remarque elpusztítva.
Émile Zola, Jack London nincs többé, kész, végük. Ezeket
hagyták itt cserében, nézze! Werner Beumelburg! – bökött
megvetően az egyik fekete bőrbe kötött könyvre. A náci
korszak ünnepelt szerzője a frontvonalbeli bajtársiasságról és
német katona hősiességéről papolt a könyveiben, emlékezett
Annie. Frans végighúzta mutatóujját egy másik kupac tetején,
és felmutatta, milyen poros.
– Kézbe nem venném ezeket – mondta ismét közelebb
hajolva Annie-hoz. – És ha vége lesz ennek a háborúnak, ki
fogom hordani az udvarra, és egytől egyig elégetem őket.
– Csatlakozom. Persze, csak ha megengedi.
– Jöjjön csak, Annie, jöjjön!
 Mindketten kortyoltak a konyakból, majd Frans professzor
megkérdezte, mi járatban van Annie az egyetemen.
Annie habozott. Bár nem tartotta valószínűnek, mégis
minden esetben élnie kell a gyanúperrel, hátha Gestapo-
informátorral van dolga. De aztán meggondolta, hogy ő nem
akar ilyen gyanakvásban élni. Kihúzta magát, és elmesélte a
professzornak, hogy talált egy röplapot, amelynek Fred volt a
szerzője.
Frans töprengett, majd elmosolyodott, mint akiben kellemes
emlékek ébredtek régi kedves barátjának említése hallatán.
– A piacon hevert a földön. Ulmban. Valaki azt mesélte,
hogy az angol légierő szórta le, és meg akartam bizonyosodni
róla, hogy így történt-e.
– Valóban előfordult ilyesmi – mondta a professzor. – És ez
jó.
– Jó bizony! És azt is meg akartam tudni, segíthetnék-e
valahogy. Bárhogyan.
Annie már azelőtt tudta a választ, mielőtt a férfi megszólalt
volna. Az egyetemen tapasztalt légkör, Frans professzor
fáradt, megkeseredett beszéde meg az egykori bajtársak
teljes hiánya alapján világos volt minden.
– Emlékszik Helmuthra? – kérdezte a professzor.
– Igen. Ha jól tudom, nyolc hónapja börtönbe került.
– Nos, már nincs a börtönben. Valószínűleg nem értesült
róla, de kivégezték – tette hozzá Frans.
– Képtelen vagyok elhinni! – Tehetetlen düh és szomorúság
szorította Annie torkát.
– Ó, Annie! – folytatta a professzor ugyanazon az
elcsigázott hangon. – Mindannyiunknak tudomásul kell venni,
hogy most így mennek a dolgok.
Annie biccentett. Igaza volt a professzornak. Tisztában volt
vele, hogy a rendszer semmilyen barbár, undorító vagy
brutális lépéstől sem riad vissza, hogy megtartsa a hatalmát.
– Itt nem maradt már senki, akivel összeköthetném, Annie
– magyarázta a professzor. – Akit nem vittek, az elment
magától, kivéve az ilyen vénembereket, mint én. Menjen haza,
vigyázzon a gyermekére, és imádkozzon, hogy a fivére
hazatérjen!
 Annie egy hajtásra kiitta a maradék konyakját, az ajtó felé
fordította a babakocsit, majd az asztal fölött kézfogásra
nyújtotta a kezét. A professzor két kezébe fogta Annie jobbját.
– Már így is olyan sokat tett! – Annie tagadólag rázta a
fejét. – Fogalma sincs róla – folytatta a professzor –, mennyire
bátran viselkedett.

Az épület elé érve Annie megpillantotta Frau Wilhelmet, aki

megkönnyebbült mosollyal az arcán iparkodott elé.
– Találkoztál azokkal, akikkel szerettél volna?
– Nem – felelte Annie. – Nincs itt már senki. Hogy van a
nővére?
– Gyöngén. Nagyon beteg.
Mint ez a város és akik benne élnek, gondolta Annie.

1943. november 23.

Ma reggel a lehető legilletlenebb módon fedte föl magát
előttem az „udvarlóm”, akinek erre semmi felhatalmazást
sem adtam. Azt hittem, körültekintő és óvatos vagyok, de
amikor egy átjáróházon akartam keresztülmenni a
hentesüzlethez, elállta az utamat egy férfi, aki a Magirus
autógyár egyenruháját viselte. A szívem a torkomban
kezdett dobogni. Aztán felismertem benne azt a fiút,
akivel Fred nyaranta néha focizott. Zsebre dugott kézzel
megállt előttem, és ostoba önelégültséggel vigyorgott. A
keresztnevemen szólított, de nekem sokáig kellett
gondolkodnom, amíg eszembe jutott, hogy Dietmarnak
hívják.
Nem akartam alaptalanul megvádolni, mivel nem
voltam teljesen biztos, hogy valóban ő-e a zaklatóm,
ezért csak biccentettem, és igyekeztem kikerülni, hogy
folytassam az utamat. Ekkor elkapott, és a sikátorba
taszított. Félkézzel kapaszkodtam a babakocsiba, amit
magam után cibáltam, és közben segítségért kiáltottam,
de éppen senki nem járt a közelben. Hallottam már
lányokról, akiket katonák megerőszakoltak vagy részeg
 férfiak molesztáltak, de sosem hittem volna, hogy én is
kerülhetek hasonló helyzetbe. Minden porcikám ugrásra
kész állapotba került, rúgni-csípni-harapni-köpni
akartam, de Dietmar a falnak szorított, és a fülembe
suttogta, hogy már kicsi korunk óta tetszettem neki, és
most, hogy Walther meghalt, azt akarja, hogy az övé
legyek. Két foga is el volt feketedve, és a szája bűzlött,
mint a rothadt hús. Összevissza hadonásztam, közben a
tarkómat bevertem a falba, de megpróbáltam a
babakocsi kerekét hátulról ráhúzni Dietmar sarkára. Nem
sikerült eltántorítanom, sőt hangosan nevetett rajtam, és
a sálam alá nyúlva tapogatni kezdett a mocskos és
érdes kezével.
Már kezdtem azt hinni, hogy nem tehetek semmit a
molesztálás ellen, amikor csizmák csattogását hallottam
az utca kövén, és az átjáró túlfelén valami barna tömeget
láttam. Nem tudom, honnan vettem a lélekjelenlétem, de
a közjátéknak köszönhetően nyert pillanatnyi szünetben
jó erősen sípcsonton rúgtam Dietmart, és kibuktam a
szorításából. Egy pillanatra hátranéztem, hogy biztosan
nem követ-e, és akkor láttam, hogy a támadómat két
egyenruhás fogta közre, az egyik leszorította két kezét,
míg a másik az alkarjával a torkának feszült. Csak azon
voltam, hogy minél hamarabb eltűnjek onnan Waltival,
ezért nem láttam tisztán, de mintha az egyik Horst lett
volna. És minél többet gondolkozom azóta a jeleneten,
annál biztosabb vagyok benne, hogy
volt az. Akárhány barnainges közül pont Horst lett a
megmentőm, a becsületem bajnoka.

Megzördült a bejárati ajtó levélnyílása. Annie és anyósa

egymásra nézett, s ugyanaz jutott eszükbe – megint Horst
kopogtat. Frau Wilhelm feltehetően úgy érezte, menyének
nem lenne kellemes találkozni az unokaöccsével, ezért
kihúzta magát, begombolta a kardigánját, ajkait összepréselte,
és pillantásával azt üzente Annie-nak, hogy majd gyorsan
megszabadul a hívatlan látogatótól.
Annie azonban sokat gondolkodott a Dietmarral lezajlott
eset óta, s elhatározta, hogy a következő alkalommal
megköszöni Horstnak a dolgot, és megpróbál kedvesebben
viselkedni unokatestvérével, még süteményt is kerít a
kedvéért.
A két asszony egyszerre ért az ajtóhoz, de kiderült, hogy
odakint nem vár senki, viszont egy boríték hevert a lábtörlőn,
címzésoldallal lefelé. Amikor megfordította, Annie meglepetten
kapott levegő után, mert azonnal felismerte a jellegzetes
kézírást.
A mellkasához szorította a borítékot, mert bár
legszívesebben azonnal föltépte volna, ki akarta élvezni a
pillanatot. A nappaliban szorosan egymás mellé ültek le
anyósával, majd Annie óvatosan fölhasította a borítékot,
gondosan széthajtotta a Wehrmachtnál rendszeresített
levélpapírlapokat, és áhítattal olvasta Fred szavait.

Gratulálok, liebling Annie, drága húgocskám! Bár még

saját szememmel nem láthattam az én pici
unokaöcsémet, de a leírásod alapján tökéletesen el
tudom képzelni Waltit. Tudom, hogy férjed hősi halált halt
a Harmadik Birodalomért, és ezúton is biztosítalak, hogy
te és a gyermeked mindhalálig élvezni fogjátok
szeretetemet és oltalmamat.

Annie másodszor, hangosan is átolvasta ezt a bekezdést,

mert nem akart hinni a szemének. A gyomrát jeges rémület
markolászta.
– Talán átmosták az agyát, vagy beoltották a birodalmi
gondolkodással? – kérdezte kétségbeesetten anyósától.
– Nem, csak tudja, hogy a Wehrmachtnál cenzúrázzák a
leveleket. – felelte Frau Wilhelm. – Védi magát és bennünket
is. Gyerünk, olvasd tovább!
 Nagyon várom a pillanatot, hogy mindkettőtöket
magamhoz ölelve személyesen is elmondhassam ezt.
Zárd ezt aranyszívedbe, kis húgom. Számomra ezen a
földön te és Walti meg a menyasszonyom jelentetek
mindent, és értetek harcolok.
Kérlek, tolmácsold legforróbb hálámat a doktor úrnak
és Frau Wilhelmnek mindazért, amit érted tesznek, és
bízom benne, hogy a győzelem után megihatunk erre
egy pohárka snapszot együtt.

Fred nem fogalmazott világosan, hogy melyik fél győzelmét

reméli, de Annie biztosra vette, hogy kire gondol.
A második lapon Fred főként saját helyzetéről írt, de itt
erősen cenzúrázták a mondatait.

Jelenlegi szolgálati helyem , ahova

helyeztek át. Enni kapunk
rendesen, és bőségesek
a fejadagok. Az éjszakai hideg ellen takarót
kaptunk. Jól vagyok, és örömmel teljesítem
szolgálatomat a hazámért.
Kérlek, írj nekem, hiszen a leveleid hatalmas
vigasztalást jelentenek – a Bibliámban tartom őket
összegyűjtve, és már gyakorlatilag rongyosra olvastam
mindet. Én is írok, amilyen gyakran csak tehetem, de
bizonyára te is tudod, hogy innen nagyon lassú a posta,
bizonyos esetekben pedig egyáltalán nem működik.
A Wehrmacht beosztott katonájaként
biztosíthatlak róla, hogy hamarosan mind együtt leszünk,
és attól fogva bátyként, nagybácsiként, barátként és
patrónusként újra melletted állhatok. S még inkább Walti
mellett, aki így látatlanul is kiérdemelte imádatomat.
Heil Hitler!
Szerető bátyád,
Friedrich
Frau Wilhelm és Annie összesen háromszor olvasta el a
levelet, s könnyes szemmel itták minden szavát.
– Él! – lelkendezett Annie.
– Igen. Reménykedjünk, hogy igaza lesz, és közel már a
háború vége!
– Bárcsak én is tudnék hinni ebben! – sóhajtotta Annie, és
szíven ütötte a felismerés, hogy az elmúlt percekben
reményről és hitről beszélhettek.
De mi a helyzet a szeretettel, a három közül a legnagyobb
keresztényi érzéssel? Fred leveléből áradt az odaadó szeretet
kifejezése, ez nyilvánvaló. És Annie ugyanezt vélte
megnyilvánulni Horst előre nem látott, nem várt, de nagyon
jókor érkezett lovagias cselekedetében is.
 15
1943. december

Két hét múlva karácsony. Mint azt Jeanie elmesélte,

Skóciában csöndesen ünneplik a karácsonyt, de nem úgy az
év utolsó napját. December 31-ének estéjére a Barfoot
házaspár annyi barátot és rokont trombitál össze a
tanyaházukba, amennyi csak elférhet, és lesz majd étel, ital,
körtánc. Természetesen Viola is meghívást kapott, és bár
ezekben a gyászos időkben nehezen tudta beleképzelni
magát efféle dévaj szórakozásba, Viola mindenesetre
örömmel nézett a társas esemény elébe.
De most előbb szeretné Freddie első karácsonyát valahogy
megünnepelni, gondolta kilépve a hátsó ajtón. Ez az
ünnepnap végtére is igen fontos része gyermeke
örökségének, és már az is elég fájó, hogy nem lehetnek
együtt a családdal, ráadásul a megszokott hagyományokat is
nélkülözniük kell.
Viola kis felhőket fújt a fagyos levegőbe, s figyelte, hogyan
foszlanak semmivé a vékonyka, ezüstös pászmák. Kegyetlen
hideg volt; a talajt hó borította, és a tájban csak akkor lehetett
észrevenni a távolabbi birkanyájakat, ha odébbmozdultak.
Elmosolyodott, mert eszébe jutott az egyik legelső kérdése,
amely érkezése napján az új környezetről felötlött benne –
hova mennek a birkák, amikor havazik? A válasz: sehova,
legfeljebb a legmagasabban fekvő legelőkről terelik kissé
lejjebb a nyájakat, ahol valamicskét melegebb az idő. Hiába
volt harisnyában, megborzongott, és szorosabban fogta össze
magán Lillian elnyűtt barna kardigánját. Visszalépett a
konyhába, bezárta maga mögött az ajtót.
Viola lábujjhegyen a bölcsőhöz osont, hogy megnézze
Freddie-t, aki oldalt fekve, hüvelykujját a szájába dugva aludt.
Az első itt töltött és átaludt éjszaka után jó pár hónap
szenvedés következett, amíg a kicsit sikerült megfelelő
napirendre szoktatni, és Viola aggódott, hogy a születési
körülményei és a kitelepítésük miatt a kicsi lassabban
asszimilálódik. Mostanra azonban, anyai állhatatosságának és
a hüvelykcuminak köszönhetően, az élet sokkal könnyebb lett.
A téli égbolt derengésében a baba szempillái halvány csíkokat
rajzoltak arcára; Freddie orcácskái dagadtak és süllyedtek,
ahogy hevesen szívta a cicipótlékot; haja sötét és sűrű
hullámokban takarta pici fülét és nyakát. Viola legszívesebben
kikapta volna az ágyából, hogy fölébressze és
összecsókolgatva minden porcikáját magába nyelje. Ez
persze őrültség lenne, hiszen milyen sokszor vágyott arra,
hogy a kis édes végre elaludjon, és hagyja őt is pihenni. Ó, és
hányszor jött át Jeanie egy-két órára, és parancsolt Violára,
hogy feküdjön le addig, amíg ő vigyáz a gyermekre.
Viola a lehető legnagyobb csöndben leszedte a szárítóról a
tiszta pelenkákat és kiteregette a vizeseket. Nem először
tűnődött el azon, mihez is kezdett volna Jeanie és Finlay
nélkül. Nem is értette, hogyan lehet ennyire szerencsés, hogy
épp e párnál kötött ki. Szállásadói mérhetetlenül
vendégszeretőek és szolgálatkészek; s szinte belepirult a
gondolatba, hogy önzetlenségük mintha kizárólag annak
szólna, hogy Viola egy vigasztalásra és segítségre szoruló
emberi lény.
Amikor megkapta anyja táviratát arról, hogy Robert elesett
a fronton, Viola a kínok kínját élte át. Azzal gyötörte magát,
hogy öccse még azt sem tudhatta, hogy nagybácsi lett, és az
ő levelei, amelyeket Mamán keresztül kellett elküldenie neki,
mind hazugságból táplálkoztak. Olykor, ha Freddie végre
hagyta aludni, Viola álmai az öccse körül forogtak.
Leggyakrabban a teniszpályán futkározva látta maga előtt,
ahogy ászt szervál, vagy a hálónál rövid labdából szerez
pontot, fut egy-egy kiütött labda után. Néha David is föltűnt,
ahogy a pálya szélén őgyelegve várja, hogy a győztessel
meccsezhessen. És az oldalvonal mellett ott állt Pitch, aki
hatalmas buksiját ide-oda kapva követte a labdameneteket.
Jó pár esetben jelent meg álmában Robert olyannak,
amilyennek legutolsó találkozásukkor látta, a tizennyolcadik
születésnapján: magas, jóképű, kamaszos nyugtalansággal
teli, tépelődő. Várja, hogy beállhasson a légierőhöz, még ha
apja ellenzi is azt. Hős akart lenni, s immár
visszavonhatatlanul beteljesítette ezt a vágyát. Viola egyszer
olvasta valahol, hogy ha valaki meghal, nincs értelme őrlődni
azon, mi lett volna, ha – efféle lehetőségek nem léteznek. Az
illető számára ez volt megírva, így kell fogadni a halálukat.
Amíg meg nem élte egy szerettének az elvesztését, Viola
logikusnak és észszerűnek találta ezt az elméletet, s alkalmas
bölcsességnek gondolta arra az esetre is, amikor majd őt
fogják gyászolni. Robert halála után azonban kínzó átokként
nehezedett rá a gondolat, mivel csak az a fiatalember járt a
fejében, akivé öccse már sosem válhat.
Szerette volna, ha ott van vele Mama, Fred vagy Lillian.
Még akár David és Papa is átölelné otthon, s ő kisírhatná
magát a vállukon. Helyettük azonban csak az odaadó Jeanie
volt vele, aki az alatt az egy hónap alatt naponta följött, és
hozott melegíteni való ételt, begyújtott, kimosta a pelenkákat,
eljátszott a babával. Jeanie elmondta, hogy akármint is
próbálkoztak férjével, nem lett gyerekük.
– De még van időtök, nem gondolod? – kérdezte Viola.
– Hát igen – vont vállat Jeanie –, egy csöpp még maradt.
De mi Finnel úgy döntöttünk, hogy emiatt nem leszünk
kevésbé boldogok. Meglesz a vigasztalásunk pulya nélkül is.
Könnyebb mondani, mint megélni, gondolta Viola. Viszont
így már jobban megértette azt a ragaszkodást és jókedvű
csipkelődést, ami ennek a két embernek minden együtt töltött
pillanatát áthatja.
Hosszas tanakodás után Viola végül beavatta
szállásadónőjét Freddie születésének előzményeibe. Jeanie
félrebillentett fejjel hallgatta, és semmiféle gesztusa nem
jelezte, hogy elítélné őt. Amikor azután befejezte a történetet,
és Jeanie még mindig hallgatott, Viola megrettent. Talán
mégsem kellett volna megosztania ezt a titkot, végtére is
Barfooték vallásos emberek, s esetleg bánhatják, hogy bukott
nőt fogadtak be a hajlékukba.
– Ajjaj, csibécském, ez szomorú! – mondta végül Jeanie
bánatos hangon. – Tudtuk, hogy nem vagy férjnél, de a
körülményeket nem ismertük.
 – Mégis mindketten Mrs. Baxternek szólítottatok az első
perctől.
– Igen, gondoltuk, így a leghelyesebb.
– Ó, igen. Az volt. Vagyis az.
– Szeretnéd, ha az emberek tudnának erről?
– Nem! – rázta a fejét Viola meggyőződéssel. – Nem
hiszem, hogy mások is ennyire megértőek lennének.
Jeanie ugyan egyetértett vele, de az okát nem tudta, hiszen
maga is ismert néhány lányt, aki Violáéhoz hasonló helyzetbe
került, aztán férjhez ment a gyereke apjához, vagy valaki
máshoz, aki szemet hunyt a meggondolatlansága fölött – ott
volt például saját drága mamája, aki már meghalt szegény.
Mindezek után Viola kezdte jobban érezni magát. Nem
mintha nem gyászolt volna továbbra is, de elfogadta a gyász
folyamatát – nem volt biztos abban, hová sodorják majd az
érzései, gondolatai és álmai, de hajlandó volt elindulni az
általuk kijelölt úton, s a megfelelő helyre érve feldolgozni
azokat. Erősebbnek érezte magát a tudattól, hogy képes lesz
erre, s bizony ahhoz, hogy jó mamája lehessen Freddie-nek,
sok lelkierőre és kitartásra lesz szüksége.
Mostantól pedig az álmai sem kizárólag Robert körül
forogtak. Visszatért Fred is, amitől megnyugodott, mivel a
hajnali ébredések idején rémülten tapasztalta, hogy szinte
tűhegynyire zsugorodott a szeretett férfiról őrzött emlékképe.
Úgy érezte, mintha Fred valahol nagyon messze még mindig
várna rá, de akárhogy is igyekezett, nem tudta visszarángatni
maga mellé, pedig arra vágyott, hogy ott legyen vele.
Éjszakánként azonban, amikor Viola lehunyta a szemét, Fred
ismét jelen volt, és olyan volt, mint amikor Cambridge-ben
udvarolt neki. Maga előtt látta a fiú elképesztően kék
tekintetét, amit a világért nem fordított el őróla. Szinte érezte
az ujjai között Fred dús, vörösesszőke tincsekkel tarkított
haját, orrában ódivatú szappanjának és napsütötte bőrének
illatát. Fölrémlett a lehelete a nyakszirtjén, tenyerének érintése
a csípőjén, a körmei formája, ajkának melege a száján. Néha
úgy riadt föl, hogy azt képzelte, Fred ott fekszik mellette, de
aztán csalódottan állapította meg, hogy az ágynak az a fele,
amelyet magában Fredének mondott, hideg és érintetlen volt.
Az ilyen álmok után reggel belelapozott Fred befejezetlen
doktori dolgozatába és széthajtotta az ellenállási mozgalom
röpiratát, megsimogatva vagy a szíve fölött a nyakában
csillogó kis gyűrűhöz szorítva a lapokat.
Jeanie is egyre kevesebbszer jött át vigyázni a babára,
ehelyett ragaszkodott hozzá, hogy Viola és Freddie a lehető
legtöbb időt töltse velük a tanyaházban. Kezdetben Viola
betolakodónak érezte magát, de hamarosan eléggé
beleszokott a helyzetbe ahhoz, hogy immár akkor jött és ment,
amikor kedve tartotta. Finlayt gyakran lefoglalták a birkák és a
föld, de amikor hazament ebédelni vagy pihenni kicsit, mindig
kedvesen és lazán viselkedett, s elfogadta, akármilyen helyzet
is várta. Ha az ebéd még nem készült el, nem csinált belőle
gondot; ha a padlót épp akkor súrolta föl Jeanie, ő hátrament
a másik ajtóhoz; ha a babának épp sírós napja volt, Finlay
hajlandó volt föl-alá sétálgatni vele, hogy a két asszony kicsit
megpihenhessen.
Jeanie és Viola között szilárd barátság alakult ki, amely az
együtt töltött idővel egyre mélyült is. Viola felszabadult, és sok
mindent alaposan meg tudtak beszélni a szállásadónőjével,
vagy együtt nevettek saját magukon, egymáson és a világon.
Érezte, hogy bárhogyan alakuljon is az élete ennek a
szakasznak a lezárultával, Jeanie-nek mindig lesz hely benne.
Lillian helyét persze senki nem veheti át, gondolta a hűséges
kardigánt cirógatva, de a szívében nem csak egyetlen igaz
barát fér el. Remélte, sőt egészen biztos volt benne, hogy
egyszer Lillian és Jeanie össze is ismerkednek majd, és
nagyon jól meglesznek egymással.
Óvatosan, hogy a lépcső nyikorgását elkerülje és ne üssön
zajt, Viola fölment a hálószobába rendet rakni. Széthúzta a
függönyt és letörölte az üvegről a jégvirágokat, majd résnyire
kinyitotta az ablakot, hogy beengedjen némi friss levegőt. A
zúzmarás köd még nem szállt föl, s azon gondolkodott, hogy
ma vajon le tud-e menni a nagy házba, ahogy tervezte.
Valahányszor ilyen fagyos és barátságtalan idő volt, Viola
kétszer is meggondolta a dolgot, de aztán mindig nagyon
örült, amikor végül jól bebugyolálva magukat útnak indult.
 Ma reggel leginkább Lillian járt az eszében. Nagyon
szeretett volna találkozni vele és elbeszélgetni, mint hajdan
oly sokszor tették. Mostanság viszont meg kellett elégednie a
levelekkel, bár azok elég sűrűn repkedtek ide-oda közöttük.
Viola minden levelet egy erre szánt fiókban őrzött, nemcsak
Lillianét, de a Mamától és a fiúktól érkezetteket is. A kupac
alján ott lapult a gyászkeretes távirat, amely tudtára adta,
hogy többé nem kap se levelet vagy lapot, se mosolyt vagy
érintést Roberttől.
A Londonból érkezett legizgalmasabb hír az volt, hogy
Lillian és George eljegyezték egymást. Viola azonnal válaszolt
barátnőjének.

Tudtam! Nagyon igyekeztél eltagadni a dolgot, de előlem

nem rejthetsz el semmit! Arról nem is beszélve, hogy ott
virított mindkettőtök képén.

Lillian válaszlevele így szólt.

Őszintén mondom, Vi, hogy semmit nem próbáltam

eltitkolni előled. Azt hiszem, inkább magam elől
rejtegettem a valódi érzéseimet. Most persze hogy végre
szabadjára engedtem őket, nem is lehetnék boldogabb.
Csakhogy jelen pillanatban egészen közelről átélem és
megértem, milyen helyzetben vagy. Azért mondom ezt,
mert én sem tudok semmit arról, merre járhat az én jó
öreg George-om, és megőrjít, hogy nem léphetek
kapcsolatba vele. Könnyeim érted is hullanak.

Viola elsírta magát. Siratta magát és sírt Lillian helyzetének

igazságtalansága miatt. Megmutatta a levelet Jeanie-nek is, s
utána együtt törülgették a szemüket.

Anyja is küldött levelet. Mint írta, David alig bírja kivárni, hogy
a következő évben csatlakozhasson a légierőhöz, s Viola
tudta, hogy ha eljön ennek az ideje, a fia életét féltő
aggodalom és a félelem halálra kínozza majd Mamát – és
persze őt is. Daviddel a Papa által előírt közvetett úton váltott
leveleket, de most legszívesebben fölvetette volna anyjának,
hogy ideje lenne kisöccsét beavatni az igazságba, aztán letett
erről, mert nem akart még több szívfájdalmat okozni a
szüleinek. Mamának írt válaszleveleiben rendre megemlítette
a kis Freddie mosolyát, azt, hogy milyen erősen ragadta meg
az ő ujját és kapaszkodott bele, mint valami értékes kincsbe, a
baba próbálkozásait a hasra fordulásra vagy a pufók
kezecskéin a gödröcskéket a bütykök helyén. Ezekre az
anekdotákra Mama lelkendező megjegyzéseket tett. Milyen
ügyes kislány! Te is ugyanezt csináltad. Tökéletesen magam
előtt látom a kicsit. Bár soha nem került szóba a levelekben,
Viola remélte, hogy Mama megosztja ezeket a történeteket
Papával, aki talán lassacskán megenyhül az irányában.
Legutóbbi levelében Mama megpendítette, hogy a nyáron
meglátogatja őket. Viola szíve nagyot ugrott, aztán kihagyott
egy ütemet, majd hatalmas dobbanással kezdett újra verni.
Nagyon vágyott Mama jelenlétére, odabújni csodás, puha
karjai közé, és újra gyermekké lenni. Időpontról nem esett szó,
de Mama érzékelhetően már a tervezés előrehaladott
fázisában írt neki, mert jelezte, hogy kapcsolatba lépett
Lilliannel, és megkérdezte tőle, nem tehetnék-e meg közösen
ezt a megerőltető utat. Mama és Lillian együtt nála! Ilyesmit
remélni sem mert. Még aznap válaszolt Mamának, hogy nagy
örömmel várja mindkettőjüket, akármikor is érzik majd
magukat késznek az utazásra.
Miután megetette és tisztába tette Freddie-t, Viola magára
kanyarított két vállkendőt, fejére tette azt az idétlen barna
bojtos sapkát, amiről kénytelen volt elismerni, hogy nagyon
meleg, és jó, hogy van. Felvette lehajtható ujjú
gyapjúkesztyűjét, a harisnyájára ráhúzott egy kötött térdzoknit,
belebújt a Jeanie-től kapott gumicsizmába, és fölvette vastag
kabátját. Mire Freddie-t is rétegesen felöltöztette, a kényelmes
babasapka, a kötött babaruha és a babakocsira terített
valamennyi föllelhető takaró alatt szinte elveszett a kicsi.
Nevetve állapította meg magában, hogy pont olyan, mint egy
puha alomba befészkelődött bárányka.
 Bárány – ez a szó kettős érzéseket keltett benne, állapította
meg, miközben a babakocsival bajlódott a kátyús földúton. Az
itteni hús csodálatos volt, de mindig erőt kellett vennie magán,
hogy megegye, mert olyan élénken idézte föl benne annak a
bizonyos utolsó Freddel elköltött ebédnek az emlékét. Fin
megmondta előre, hogy idővel elege lesz a bárányhúsból, és
igaza lett, de az ennek nyomán ébredő bűntudata volt a
legborzasztóbb az egészben. Mennyire örülne Mama és Lillian
egy szelet puha, ízletes báránysültnek az inas, cipőtalp-
keménységű birkahús helyett, amivel otthon kellett beérniük,
már amikor hozzájuthattak. Ők meg itt ilyen vagy olyan
formában, de szinte mindennap ehették, igaz, Jeanie minden
háziasszonyi leleménye dacára az étel íze meglehetősen
egyhangúvá és unalmassá vált Viola számára. Eszébe jutott,
hogy nyilván ma is valamilyen bárányétel lesz ebédre, és az
óévbúcsúztató est ünnepi ételei között is szerepelni fog.
Nagyot sóhajtott, nem is a bárányhús gondolatára, hanem
saját zúgolódása miatt. Milyen goromba és hálátlan
gondolatok ezek, korholta magát.
– Huss! – nógatta szelíden a kisebb birkacsapatot, amely
elállta az útját. – Eriggyetek, lyányok! – tette hozzá valamivel
hangosabban. – Csak egy picit, hogy el tudjak itt menni. – A
jószágok egykedvűen rágcsáltak tovább, láthatóan nem
értették, de kissé dacos képpel bámultak vissza rá. Viola
sóhajtva hátralépett, s közben a gumicsizma talpa alól
csikordulva kifordult egy kő, amitől az egyik birka ijedten ugrott
egyet, majd a többiek is követték. Remélte, hogy nem
rémítette meg őket nagyon, hiszen Fin az első napon intette,
hogy ne ijesztgesse az állatokat.
Aztán fölötlött benne a csirkehús íze, amitől összefutott a
szájában a nyál. Helyénvalóbb lett volna, ha a baba vagy a
háború, sőt Mama, David, Fred és Annie köti le a gondolatait,
a sok aggódnivaló helyett azonban csak a birkák, a csirkék és
a karácsony körül járták végtelen köreiket. Szerette volna
meghívni Fint és Jeanie-t a majorsági házba egy tipikus angol
karácsonyi ebédre, amikor mindig kerül az asztalra csirke is.
Csakhogy a szállásadóitól nem kérhette el az egyik
szárnyasukat, mert azokat a tojásukért tartották. Találnia kell
valakit, akivel titkon üzletet köthet, ami nehéz lesz, mivel
Robert halálhíre óta Jeanie ragaszkodott hozzá, hogy
mindenhova együtt menjenek.
Az erdeifenyők sötét narancsszín törzse és kékeszöld
tűlevelei élénken rajzolódtak ki a hófehér táj háttere előtt. Az
erdősáv félúton volt a tanyaház és saját kunyhója között. Viola
már látta a távolban a palaszürke kőlapokból rakott kerítést,
amely a háztáji kertet a birtok többi részéről elválasztotta, a
ház kéményéből pedig füst gomolygott az ólomszürke ég felé.
A birtoknak nevet adó öreg tölgyfát hó lepte, levéltelen ágai a
gyökérzet tükörképeként fölfelé nyújtóztak, hogy valamicske
fényt kapjanak. Viola még életében nem látott ennél
hívogatóbb képet.
– Hahó, csibécském! – rikkantotta dallamosan Jeanie,
amikor Viola elfordította a kilincsgombot. Freddie meg se
rezzent a sok-sok takaróréteg védelmében. – Jaj, szegény
jószág! Micsoda köd van ma! – Tenyerét leporolta a kötényén,
aztán segített Violának átemelni a babakocsit a küszöbön. –
Nálatok Londonban is szokott ilyen fagyos köd lenni?
– Néha – felelte Viola. – De az sosem ennyire hideg.
– Vesd csak le a gönceidet, csibécském, és gyere,
melegedj meg a tűzhelynél!
– Köszönöm, Jeanie! Vívódtam, hogy egyáltalán elinduljak-
e.
– Ha mégse jöttél volna, bizony én mentem volna oda föl a
dombra érted – közölte Jeanie. – Na de nem tudlak teával
megkínálni, mert az én uracskám az utolsó leveleket is
elhasználta. Én meg haljak meg egy csésze teáért…
– Ha tudtam volna, hozhattam volna a majorságból –
mondta Viola.
– Biz úgy, ahhoz előbb valami jelzőrendszert kellene
kitalálnunk, postagalambot, füstjelzőt vagy zászlócskákat.
– Nem is lenne rossz ötlet – nevetett Viola.
– Akkor egy kis meleg tej?
– Ó, köszönöm, az nagyon jó lenne. – Violának hirtelen
eszébe jutott valami. – Talán lesétálhatnék Sornba, és
hozhatnék teát. – Kinyitotta a retiküljét, és belekukkantott. – Itt
van nálam a jegyfüzetem.
 – Ezt nem engedhetem – tiltakozott Jeanie. – Teljesen át
vagy fagyva.
– Már egy kicsit fölmelegedtem – ellenkezett Viola. – És
különben is, a friss levegőben sétálgatva fittebbnek érzem
magam.
Viola látta szállásadónőjén, hogy a tea felcsillanó
lehetőségétől meginog, így gyorsan megragadta az alkalmat.
– Különben meg – folytatta – jót is tenne, ha egyedül
mennék vásárolni. A falusiak láthatnák, hogy már ide
tartozom, sőt kezdhetnének meg is ismerni. – Jeanie tekintetét
gondosan kerülve visszahúzta a kesztyűjét és a csizmáját, s
közben folyamatosan csacsogott. – Amúgy meg még a
kabátomat sem vetettem le, úgyhogy már megyek is.
– Nem is tudom – hezitált Jeanie. – Ebéd után akár együtt
is mehetnénk.
Viola megállt, majd rámosolygott.
– Kérlek, engedd meg, hogy ennyit megtegyek értetek! Egy
icipicit viszonozzam az irántam való jóságotokat.
– Mink nem várunk viszonzást, már annyiszor
megmondtuk. – Jeanie végül elmosolyodott. – De azért egy
csésze tea bizony nagyon jólesne.
– Nem leszek oda sokáig – trillázta a válla fölött Viola,
miközben sietősen kilépett az ajtón, nehogy Jeanie újabb
érvvel próbálja maradásra bírni.

A fagyott köd furcsa formájú pászmákban táncolt a lankák

fölött és a birkák orra előtt, amikor kifújták a levegőt. Viola
lehajtott fejjel szedte a lábát, a hóval borított utat figyelte, hogy
elkerülje a rejtett akadályokat. Az esze közben azon járt, hogy
valószínűleg ez lesz az egyetlen lehetősége megszerezni a
csirkét. Csakhogy mégis kitől? És mivel tud fizetni érte?
Az újságos előtti hirdetőtáblára kifüggesztett nagyobb lap
egyik sarka elengedett, és most ernyedten csüngött a
mozdulatlan, dermesztő levegőben. Viola megállt, és
visszahajtotta a fityegő sarkot, hogy elolvashassa a főcímet:
MINDEN IDŐK LEGNAGYOBB BOMBÁZÁSA BERLINBEN.
Errefelé nehéz volt friss hírekhez jutni. Violának nem volt
rádiója, Barfooték pedig csak nagy ritkán kapcsolták be a
magukét. Ez jó hír, nemde? A szövetségeseknek hatalmasat
kellett előrelépniük, ha a háború jelenlegi fázisában már
rendelkezésükre áll a kellő technika és létszám egy ilyen
jelentős támadás végrehajtásához. Természetesen a
következő gondolata Fred és Annie volt, de ők Münchenben
élnek, nem Berlinben, tehát szerinte biztonságban vannak.
Violát ebben a pillanatban letaglózta a felismerés, hogy
valószínűleg csak áltatja magát. A lába alatt mintha
hullámzani kezdett volna a talaj, ezért hátát a bolt hideg
téglafalának vetette. Mégis honnan tudhatná, hol lakik és hogy
van most Fred és Annie? Ha életben vannak, átköltözhettek
akár Berlinbe is, de lehet, hogy valamelyikük kórházba került,
vagy épp Németország, Ausztria, esetleg Svájc egyik
erdejében bujkálnak és elkeseredetten próbálnak hazaszökni
Angliába. A múltkor talált röpirat alapján azonban Viola
számára kiderült, hogy Fred él, legalábbis nem sokkal ezelőtt
még élt, ő pedig győzködte magát, hogy ebbe kell most
kapaszkodnia. A nyakához kapott, a sok réteg ruha alatt
kitapintotta a karikagyűrűt, és addig nyomogatta, míg végül
érzékennyé vált a bőr a mellkasán. Akkor összeszedte magát,
és bement az újságoshoz venni egy Daily Recordot. Majd
később elolvassa.
A Grannach-féle szatócsboltban beállt a sorba, s míg várt,
hogy kiszolgálják, próbálta kitalálni, hogyan hozhatná szóba a
csirkét.
– ’Napot, aranyom! – köszöntötte Mrs. Grannach. – Ma
csak egyedül? Csak nem érzi rosszul magát a mi Jeanie-nk?
– Nem, Mrs. Grannach, köszönöm kérdését, Jeanie nagyon
is jól van! Felajánlottam, hogy szerzek teát, mert ki vagyunk
szomjazva egy csészére, de pont elfogyott. – Átnyújtotta a
jegyfüzetét, hogy a boltos kihúzza a havi fejadagot.
– Hát, úgy látom, ezt a háborút a tea fogja megnyerni –
mondta Mrs. Grannach a háta mögötti polcról leemelve egy
teásdobozt. – Hogy van a csöpp lurkó?
– Gyönyörűen fejlődik – mosolyodott el Viola. – Köszönöm
a kérdést! – Egy kissé előrehajolt. – Mrs. Grannach, meg
tudná nekem mondani, hol szerezhetnék egy csirkét? –
kérdezte lehalkított hangon.
 – Egy csirkét, aranyom? – kérdezett vissza Mrs. Grannach.
– Félek, nem lenne elég fejadagja, hogy vegyen egyet.
– Igen, ezt én is így számoltam. Azt gondoltam, hogy
csereüzletet köthetnék valakivel. Meglepetés karácsonyi
ebédet szeretnék készíteni Jeanie-nek és Finnek.
– Milyen kedves ötlet! Mondjuk, ott van Mr. és Mrs. Selkirk
a falu túlfelén, talán ők adnának el egyet. Meg aztán a
motorszervizben a Bryce legénynél is próbálkozhat.
– Csirkék a motorszervizben? – hitetlenkedett Viola.
– Biz úgy! Bryce a szüleivel lakik a telepen, és jó pár házi
szárnyast tartanak.
Viola megköszönte a boltos asszonynak, bocsánatot kért a
sorban állóktól, amiért feltartotta őket, azután kilépett a
fehérbe burkolódzó, hideg utcára. Mérlegelte az imént hallott
két lehetőséget, majd a távolságok alapján úgy döntött,
elsőnek a motorszervizben próbálkozik.
Jeanie-vel többször is jártak már erre, mivel azonban a
műhelyudvar az úttól beljebb feküdt, Viola sosem nézte meg
magának alaposan a helyet. Ahogy a járdáról letérve besétált
a telepre, a lebetonozott előudvarban számozott fészereket
látott, mindegyikben egy vagy több katonai motorbicikli állt a
szervizelés valamely fázisában. A főépület falán táblák
jelezték a sofőrök számára, merre van a be- és a kijárat, hol
találják az alkatrészüzletet, illetve egy ajtón a „Recepció”
feliratot látta. A homlokzaton vörössel pingált felirat hirdette,
hogy ez a „Cameron Motorkerékpár-szerviz”.
Gépek zajára, fémcsikorgásra és szerszámcsörömpölésre
számított, overálos férfiakat képzelt maga elé, akik egy-egy
jármű fölé görnyednek. A hely azonban ijesztően csöndes volt,
és egyetlen szárnyast sem látott az udvarban. Megállt és
fülelt, hátha meghallja valahonnan hátulról a kotyogó tyúkokat,
és meglepetten nyugtázta, hogy az épület mögül valóban
hallhatók halk baromfihangok. Ahogy egy fuvallat
megmozdította a vékony ködpaplant, a csirkeólszag is
megcsapta az orrát.
Abban reménykedett, hogy lesz az udvaron valaki, aki
megmutatja neki Bryce-ot, ő meg szépen odasétál hozzá,
ehelyett kénytelen volt a recepcióhoz fáradni, mintha
megrendelő lenne. Elpirult, hogy milyen csip-csup ok hozta
ide, különösen a műhely létfontosságú céljához viszonyítva.
Mindazonáltal kihúzta magát, és megpróbált benyitni az ajtón.
Csak ekkor vette észre a kézzel írt cetlit, miszerint a recepció
ebédszünet miatt zárva, próbálkozzon később. Az órájára
pillantva habozott kicsit. Vajon van annyi ideje, hogy elmenjen
Selkirkékhez és vissza anélkül, hogy Jeanie halálra aggódná
magát, amiért ilyen sokáig tartott megvennie a teát?
A fele utat már megtettem odáig, gondolta a kijárat felé
iparkodva, úgyhogy most már elmegyek.
– Helló! – állította meg egy hang. – Hallottam az
ajtózörgést.
Megfordulva egy fiatalembert látott kihajolni az ajtóból, aki
pamutszalvétával törülgette a száját.
– Borzaztóan sajnálom, hogy megzavartam ebéd közben –
mondta Viola, érzékelve, mennyire kirí a környezetből. –
Visszajöhetek máskor, ha úgy alkalmasabb.
Bryce – legalábbis Viola úgy feltételezte, ő az – kilépett az
udvarra.
– Nem szükséges – mondta a fejét rázva. – A desszert
várhat.
A férfi kék vászoninget viselt, szürke overálja felső része a
dereka körül csüngött. Nyilván kibújt belőle, nem akarta, hogy
a munkásruha ujjáról piszok hulljon az ételébe.
– Bryce Cameron? A nevem Viola Baxter.
– Vagy úgy! Maga Barfooték kitelepítettje – mondta a férfi.
– Igen, én.
– Örülök, hogy találkoztunk. Miben segíthetek? – Karját
összefonva érdeklődve várta Viola válaszát.
Viszonylag alacsony, zömök férfi volt izmos karokkal.
Hollófekete haját hátrafésülte a homlokából, és úgy tűnt,
valamiféle gépzsírral formázta. Sűrű, bár rendezetten álló
sötét szemöldöke is olajosan csillogott. A pofacsontjára
ráfeszült a bőr, az orra pedig félreállt, mintha egyszer el lett
volna törve. Szívélyes félmosolya mégis felbátorította Violát.
– Azt mondák… Szóval megkérdeztem, és valaki úgy
mondta… Szeretnék hozzájutni egy…
 – Motorbicikli-alkatrészhez? – próbálta kisegíteni Bryce. –
Akkor a legjobb helyen jár. De ha nem haragszik meg érte,
nekem nem úgy tűnik, mint aki…
– Egy csirkét szeretnék.
– Csirkét – ismételte Bryce. – Vagy úgy! Nem mondanám,
hogy mindennapos kérés.
Viola nem tudta, mit mondhatna még, úgyhogy csak nézte
a férfit, és várta, mit felel.
– Nos, ez kicsit nehezebb ügy. Megkérdezhetem, mi okból
szeretne csirkét tartani? Tojásokért? Vagy a tolláért?
Violát most feszélyezte a beszélgetés, szemét
összeszorítva felsóhajtott.
– Nem akarok csirkét tartani, Mr. Cameron – felelte. – Meg
akarom sütni és karácsonyi meglepetésként fölszolgálni
Barfootéknak.
Bryce láthatóan nem értette a dolgot.
– Nos hát… Nálunk bárány lesz.
– Igen, Barfooték is bárányt készítenek, de én szeretném
megköszönni nekik a sok kedvességüket. Egy csirkével.
Viola durva reszelő hangot hallott, ahogy Bryce az állát
vakarta.
– Általában cserealapnak használjuk a baromfikat – szólalt
meg végül.
– Nézze – mondta Viola hirtelen elhatározással. – Nagyon
szépen köszönöm, és rémesen sajnálom, hogy zavartam. Azt
hiszem, nem kellett volna ilyet kérnem. Majd maradok a
báránynál, mint mindenki más. – Búcsút intett, és az út felé
indult.
– Mrs. Baxter! Várjon!
Viola visszafordult, s látta, hogy Bryce siet utána.
– Valahogy biztos megegyezünk – mondta a férfi. – Azt
hiszem, Finnek és Jeanie-nek nagyon fog tetszeni az ötlete.
Viola visszasétált az előudvarba.
– Csakhogy fogalmam sincs, van-e elég élelmiszerjegyem
vagy pénzem, hogy megfizessem – mondta, két kezét
gyámoltalanul az ég felé emelve.
– Akkor ne is törődjön vele. Egyszer kivételt tehetünk. Jó
pár tyúkunk van, úgyhogy egyet tudunk nélkülözni.
 Természetesen ez volt a legjobb kimenet, de Viola nem
örült, amiért a férfi ekkora szívességet ajánlott.
– Mit adhatnék mégis cserébe? – kérdezte, miközben
lázasan törte a fejét. – Értek az adminisztrációhoz például.
Persze, a babát magammal kell hoznom, de…
– Nem fogadok el semmit, Mrs. Baxter. – Bryce hangjából
kiérződött, hogy komolyan is gondolja. – Huszonnegyedikén
házhoz viszem a madarat, és akkor lesz ideje másnapra
elkészíteni.
– Nem is tudja, mennyire hálás vagyok! – hebegte Viola, de
hirtelen eszébe jutott, hogy soha nem volt még egyéb dolga
egy csirkével, mint betolni a tepsin a sütőbe. – És hogyan is
kell előkészítenem majd a sütéshez?
Bryce ismét összefonta a karját, s úgy nézett rá, mint akit
mulattat a helyzet – olyan mosoly ült az arcán, akárcsak az
első napon Finnek, amikor kiderült, hogy Violának fogalma
sincs a vidéki életről.
– Szeretné, ha kitekerném a nyakát, megkopasztanám és
kibelezném?
Viola szégyenkezve biccentett.
– Igen, kérem szépen! – motyogta. – Azt se tudnám,
hogyan fogjak hozzá.
Bryce hangosan fölnevetett, aztán a kezét nyújtotta, hogy
megpecsételjék a megállapodást.

***

Jeanie erősen tiltakozott, mielőtt elfogadta Viola meghívását

karácsony másnapjára ebédre, aztán Fin is ellenkezett,
mondván, túl nagy terhet vállal, a majorsági ház konyhája túl
kicsi, meg szerintük Violának inkább pihennie kellene, nem
körülöttük ugrálni. Végül azonban beadták a derekukat és
nagylelkűen igent mondtak. Mikor huszonnegyedikén este
Bryce bekopogott, és átnyújtotta a méretes, szépen
megtisztított csirkét, Viola cserébe meglepte egy kézzel kötött
sállal olyan papirosba csomagolva, amelyre magyalágakat
rajzolt. Csak jelzés értékű gesztusnak szánta, amit alaposan
megfontolt, nehogy félreérthető legyen.
 Bryce szeme elkerekedett a meglepetéstől.
– Nem kellett volna, Mrs. Baxter! – mondta.
– Csak szerettem volna kifejezni, mennyire hálás vagyok –
felelte, remélve, hogy ennyiben is maradnak.
A karácsonyestét Viola a másnapi ebéd előkészületeivel
töltötte, közben persze időről időre megetette és tisztába tette
Freddie-t. A szárnyas hasüregét saját készítésű töltelékkel
töltötte meg, majd tűvel-cérnával összeöltötte a rücskös, sárga
bőrt, a zúzából pecsenyeszószt főzött, megpucolta a krumplit,
amit majd másnap pürésítve ropogósra süt a sütőben,
roppanósra főzte a paszternákot és a sárgarépát, végül
összeállított egy édességet, ami emlékeztetett a karácsonyi
pudingra. A maradék mazsola és narancshéj felhasználásával
linzertésztából rácsos gyümölcskosárkákat sütött. Mindegyik
tetejére kerül majd egy-egy kanálka vaníliasodó és whisky.
Mikor az utolsó szoptatás után Freddie-t letette aludni, Viola
megterítette az ünnepi asztalt, papírból kis koronákat vágott
ki, az ajtót pedig fenyőtobozfüzérrel díszítette. Örült, hogy
ilyen sok dolga akadt, mert így legalább nem szomorkodott
azon, hogy nem Fred és saját családja fogja élvezni az
előkészületek eredményét.
Viola másnap mindennel elkészülve, izgatottan várta
Barfootékat, akik a reggeli istentisztelet után érkeztek meg
hozzá.
– Boldog karácsonyt, csibécském – trillázta Jeanie.
– Nektek is boldog karácsonyt! – felelte Viola, és
mindkettőjüket arcon csókolta.
Fin és Jeanie egymás szavába vágva ámuldoztak az
ünnepi dekoráción, és őszinte meglepetéssel, illetve örömmel
töltötte el őket, hogy a fiatalasszony a tiszteletükre ennyit
fáradt.
– Micsoda illat! – mormogta Jeanie. – Csak nem…?! –
nézett elkerekedett szemmel Finre, és a szája tátva maradt,
mintha már az első falathoz készülne.
– Ez csirke? Nem vettem észre, hogy a tyúkólból egy is
hiányozna – évődött Fin.
Viola beterelte őket a szobába, segített levetniük a kinti
holmikat, majd whiskyt töltött mindhármuknak, és elmesélte az
ebéd történetét.
– Ügyes! – mondta Fin. – Leleményes, Viola.
– Biz úgy! – tette hozzá Jeanie. – És micsoda titoktartó!
Viola egy régi kötött pulóveréről levagdosta a díszítő
gyöngyöket, és rávarrta egy lapos hajcsipeszre, amit most
becsomagolva átnyújtott Jeanie-nek. Finnek pedig alaposan
lemosott és kicsit megcsiszolt egy kék erezetű, gömbölyded
követ, s azt mondta, használhatja papírnehezéknek vagy
ajtótámasznak. Fin körbe-körbe forgatta a kezében, dicsérve a
mintázatát és a súlyát.
– Köszönöm, Viola! Maga tényleg nagyon találékony
nőszemély! – mondta a férfi.
– Én az ajándékodat félreteszem az újévi mulatságra –
közölte Jeanie. – Nagyon jól fog menni a ruhámhoz. Ez pedig
a tied – nyújtott Viola felé egy barna papírba csomagolt
hengeres tárgyat.
Viola nem tudta hova tenni a csomag formáját, és hogy
milyen könnyű.
– Mi lehet ez? – töprengett hangosan.
– Bontsd ki, és nézd meg! – erősködött Jeanie.
A csomagolópapírt lehántva Viola egy felgöngyölt, vastag
akvarellpapírt tartott a kezében, rajta egy tusrajzot látott: róla
készült az egész alakos portré, amint Freddie-t az arcához
szorítja. A háttérben a birtok nevét adó tölgyfa látszott nyári
lombkoronával. A kép egyes részleteit vízfestés emelte ki –
halvány rózsaszín orcák és ajkak, zöld levelek, sárga takaró
és zafírkék ég. Viola levegő után kapott meghatottságában,
majd ujjaival megkereste a gyűrűt a nyakában.
– Gyönyörű! Még annál is szebb – lelkendezett. – Nem is
tudom, mit mondhatnék.
– Úgy gondoltuk, erről mindig eszedbe jut majd a
Skóciában eltöltött idő – magyarázta Jeanie.
– Soha nem felejtem el, és benneteket sem! – felelte Viola,
átölelve előbb Jeanie, majd Fin nyakát. – De ki festette? Te,
Jeanie? Vagy Fin?
– Egyikünk sem – válaszolta Fin. – Donald csinálta.
– Hát róla ezt soha… – hüledezett Viola. – Az a fiú egy
sötét ló számomra.
 – Biz úgy. De rengeteg festménye lóg a környékbeliek
otthonaiban, úgyhogy gondoltuk, neked is rendelünk tőle
egyet.
Viola nem tudta levenni a szemét a rajzról.
– Egyszerűen tökéletes!
A lakomának is beillő ebéd után Fin ringatta a kicsi Freddie-
t, amíg Viola és Jeanie leszedték az asztalt és elmosogattak.
– Ez a Bryce – kezdte Jeanie – nagyon rendes fiú.
Keményen dolgozik, és tisztes családból való.
– Fölcsaptál kerítőnek? – kérdezte Viola tréfás hangon.
– Jaj, csibécském, a világért sem avatkoznék a dolgodba!
Csak mondom, hogy jó parti.
– De nekem ott van Fred – felelte Viola védekezőn.
Jeanie átkarolta Violát, akit megcsapott szállásadónője
hangaillatú kölnije és enyhén alkoholos lehelete.
– Ne haragudj, Vi! Csak tudod…, annyira kedvellek, és
szeretném, ha boldog lennél.
Viola a szíve mélyén tudta, hogy Fred nélkül soha nem
lehet boldog. Ha nem lesz az övé, akkor egyedül fog élni
Freddie-vel. Jeanie szemébe nézett, és ott csak őszinte jó
szándékot látott, úgyhogy visszaölelte az asszonyt. Ezután
körbejárta a házat, és mindenütt behúzta a
sötétítőfüggönyöket.
– Kinek van kedve kitalálóst játszani? – kérdezte
visszatérve lelkesen, miközben újra átgondolta, hogy nem
lépett-e át valamilyen határt Bryce irányában. Aztán
elhessegette a gondolatot, s az este vidám ünneplésben
folytatódott.

Amint a hegedűsök rázendítettek, Bryce megragadta párja

kezét. Viola a négyes tagjaként gyorsan beletalált az
ismétlődő lépésekbe, s majdnem végig tartani is tudta a
ritmust. Az eleven ütemű tánc végén mind a négyen zihálva,
nevetve gratuláltak egymásnak, hogy milyen remekül állták a
sarat. Olyan gyorsan kellett szednie a lábát, és annyira
koncentrált, hogy csak a zene elhallgatása után jutott eszébe
elgondolkodni, vajon Bryce fejében is olyasmi járhat-e, amire
Jeanie utalt.
 – Köszönöm a sálat, Mrs. Baxter – szólalt meg Bryce. –
Kifejezetten jól jön az udvaron ilyen csípős időben.
A férfi finoman megérintette Viola karját, majd a megterített
büféasztal irányába fordult, ám mielőtt Viola követhette volna,
észrevette, hogy táncos partnere figyelmét egy frissen érkező
csapat vonta magára, pontosabban közülük egy karcsú, fitos
orrú, gesztenyebarna hajú fiatal nő, akiről Bryce nem bírta
levenni a tekintetét. Viola biccentéssel jelezte, hogy fölmenti a
férfit az illendőség kötelmei alól, majd figyelte, ahogy Bryce
hetyke léptekkel átvág a szobán az ifjú hölgy elé, akitől az
este folyamán nem is szakadt el többé. Megkönnyebbülve
nagyot fújt – nem történt baj, de Viola figyelmeztette magát,
hogy a továbbiakban sokkal körültekintőbbnek kell lennie.
A férfiak mind a hagyományos skót kiltet viselték, a nők
pedig csillogó ruhát, flitteres blúzt és ékszereket vettek föl az
alkalomra. A házban számtalan gyertya és mécses világított,
némelyik ezüst asztali gyertyatartóban, mások kiszolgált
befőttesüvegben. Nem volt annyi hely, hogy asztal köré ülve
egyenek, de a büféasztalt megrakták mindenfélével. Volt
persze báránysült, pácolt marhaszegy, bundázott húskenyér,
csőben sült karfiol, a húsok mellé gyömbéres almachutney,
gyökérzöldségpüré, aztán omlós teasütemény, sajtos
burgonyafánk, áfonyás keksz, krumplis pogácsa, zabpelyhes
falatok és a Viola által készített rácsos gyümölcskosárkák
maradéka. Mindenki hozott valamit a közösbe, sőt egy-egy
üveg itallal is hozzájárultak a lakomához. Maga az együttlét is
annyira más volt, mint Mama és Papa partijai, ahol Mrs.
Bishop a vendégek közt elvegyülve fölcsipegette az
információkat, amelyekkel később megszégyeníthetett
másokat, ahol a szülők kérkedtek a gyerekeik tehetségével és
ambícióival, miközben mindenki szigorú szabályok szerint
címezte mondandóját a többiekhez. Itt az emberek a
keresztnevükön szólították és vállon lapogatták egymást, kart
karba öltve sétáltak körbe a szobán, s azt kérdezték meg,
kinek hogy szolgál az egészsége, boldog-e éppen, s nem a
vagyon- és rangbeli előmeneteléről érdeklődtek.
Aztán eszébe jutott, hogyan védte meg Mama egy ilyen
alkalommal, meg az, hogy milyen jól szórakoztak, amikor
Mama meglátogatta Londonban, meg hogy Mama lejárta a
lábát, hogy megtalálja a számára legjobb leányanyaotthont.
És Papa is eszébe jutott. Visszatekintve biztosra vette, hogy
apja alapos okkal, Viola saját érdekében nem engedte az
eljegyzését; ezt azóta látja, hogy maga is szülő lett.
Lehetséges, gondolta, hogy nem vagyunk mások, mint csupán
a körülöttünk élők és a környezetünk korlátai által formált
szereplők?
A skót táncokat Viola végignevette, mert mindig
eltévesztette, mikor kell előre-, mikor hátrasétálni, hol kell
forogni és szökdécselni. Amikor az egyiknek vége lett,
egyszer csak ott állt Fin mellett, és ugyanolyan lelkesen verte
a ritmust a tenyerével a zenészeknek, mint mindenki más.
– Jeanie odaadta a lapot? – kérdezte Fin lihegve.
– Nem, milyen lapot? – rázta a fejét Viola azon tűnődve,
vajon kitől érkezhetett, hiszen már mindenkitől befutott levél
vagy levelezőlap, akiről úgy gondolta, hogy karácsonyi
üdvözletet küldhet neki.
– A nagy izgalomban Jeanie biztos elfelejtette. – Fin Violát
a felesége irányába terelte, aki Selkirkékkel beszélgetett.
– Jól szórakozol, csibécském?
– Nagyon! – felelte Viola. – Nagyszerű ez az este.
– Jeanie, lehet, hogy elfeledkeztünk a ma reggel érkezett
levelezőlapról? – kérdezte Fin.
– Tényleg, biz úgy! Jaj, Vi, annyira sajnálom! Tudod, annyi
minden volt…
– Nem kell szabadkoznod!
– A konyhában találod, az óra mögé tűzve. Ugye tudod, hol
van? Vedd el, légy szíves!
Viola a bevásárlólista és Donald kézzel írt cetlije mellett
megtalálta a fehér borítékot, rajta a címzés Mama kézírásával.
Talán David küldött valami extra üzenetet. A borítékból egy
képeslap került elő, viktoriánus ruhába öltözött lány
korcsolyázott rajta egy tavon. Kihajtotta az üdvözlőkártyát,
amelynek belső oldalán ezt olvasta: „Kellemes ünnepeket
kívánunk Vinek és Freddie-nek. Mindennap eszünkbe juttok!
Mama” Mielőtt elmélázhatott volna a szívmelengető érzésen,
tekintete a lap alján látható másik üzeneten akadt meg. Papa
kézírása! A lélegzete is elakadt a sorok láttán. „Drága Vi!” Így
kezdte Papa. Drága! Alig hitt a szemének. „Igen, ahogy Mama
mondja, naponta gondolunk Rátok. Legyen az új esztendő
mindannyiunkhoz kegyes! P.”
Viola letette a kezéből a lapot, aztán rögtön föl is kapta
megint. Többször újraolvasta mindkét üzenetet. Vajon mi
kellett ehhez? Bár Papa – nyilván hosszas töprengés után –
nem ment túl azon, hogy Mama szavaira utaljon vissza, de
talán a véleménye megváltozott. A dühöngő háború arra
késztette, hogy elgondolkozzon, mi az igazán fontos
számára? Vagy Robert elvesztése taglózhatta le annyira, hogy
rájöjjön, nem dobhatja el azt, akije még van: a lányát és az
unokáját? Viola megrázta a fejét; nem számít, hogy történt. Az
a legfontosabb, hogy megtörtént, és Papa egy olajágat
nyújtott felé, amelyet ő két kézzel és teljes szívvel elfogad.
– „Auld Lang Syne”, csibécském! – kiáltott be a konyhába
Jeanie. – Merre vagy? Gyere, neked is énekelned kell! –
Szállásadónője megtorpant a sápadt Viola láttán. – Csak nem
rossz hírek?
– Nem, épp az ellenkezője! Majd holnap mindent
elmesélek.
– Jeanie, Viola! – kiáltozott a szobából Fin.
Viola megfogta Jeanie feléje nyújtott kezét, és mindketten
beálltak a körbe. Az óra éjfélt ütött. Amikor Viola is
bekapcsolódott az éneklésbe, erőteljes, reménnyel teli hangon
zengte az óévbúcsúztatót.

Ha a karácsony előtti hetek hidegek voltak, az újév utániakat

Viola sarkvidékinek élte meg. Olyan volt számára nap nap
után lejutni a tanyaházba, mint amikor Roald Amundsen
taposta a havat a Déli-sark felé. Elmosolyodott, amikor eszébe
jutott, hogy Papa mennyire örült a sarkkutató expedícióiról
szóló könyvnek, amelyet tőle kapott egyik évben a
születésnapjára.
Apja nem írt többet, de Mama a további leveleiben kevésbé
érdesen fogalmazott Papával kapcsolatban, ezért Viola
remélte, hogy a sokat sejtető karácsonyi üdvözlőlap
fordulópontot jelentett.
Viola olykor levitt a tanyaházba egy-egy újságot, amit Fin is
mindig elolvasott, így végül a férfi rákapott, hogy naponta
megvegye a lapot. Hármasban olvasták a híreket arról, hogy a
németek megint meglepték Londont, ezúttal éjjelente
rendszeresen bombázzák a várost. A nagy pusztításról szóló
jelentések nyomán Viola aggódott Lillianért. Később vidáman
veregették egymás vállát, amikor az első nappali
légitámadásról olvastak Berlin ellen.
Egy friss áprilisi napon, amikor a halványsárga nárciszok
csoportjai hajladoztak az utak mentén, Jeanie és Viola Fin
válla fölött kukucskálva olvasta a főcímet: AMERIKAI–BRIT
KÖZÖS LÉGI TÁMADÁS MÜNCHEN ÉS KÖRNYÉKE
ELLEN. Alatta kisebb betűkkel: A SZÖVETSÉGESEK RENDKÍVÜL
EREDMÉNYESNEK ÍTÉLIK A SZŐNYEGBOMBÁZÁST. Ezúttal nem
örültek látványosan, bár Viola tudta, hogy Barfooték első
reakciója az ünneplés lett volna. Csakhogy Ulm is München
környékéhez tartozik. Viola azt mondta szállásadóinak, reméli,
hogy Fred és Annie már nincsenek ott.
– Különben is – folytatta mosolyt erőltetve magára –, ők is
éppannyira kívánják a szövetséges győzelmet, mint mindenki.
Éspedig minél előbb.
Jeanie teát főzött, Fin pedig kiment – talán a birkákhoz, a
kerítést ellenőrizni, vagy Donalddal beszélni. Viola szóról
szóra végigolvasta a cikket, s attól fogva egész nap az járt a
fejében, hogy fél München elpusztult. És ha Fred meg Annie
épp ott volt, nekik is ötven százalék esélyük volt a túlélésre –
a sorsuk a szerencsén múlhatott.
Mama megírta, hogy Lilliannel június 5-én este indulnak
Londonból, és az edinburgh-i hálókocsis vonatról átszállva
másnap érkeznek Ayrbe. A nagy nap előtt heteken át
sürgölődtek a majorsági házban és a tanyaházban is. Hajak
dauerolása, szobák tisztára suvickolása, ruhák átnézése és
megstoppolása, korábban elhanyagolt sarkok kisöprése,
sütemények és kenyér sütése, poharak és csészék fényesre
törülgetése, alvóhelyek előkészítése zajlott. Közben Viola
énekelt Freddie-nek, aki már egész ügyesen dúdolt együtt
vele.
A kislány időközben keresztülevickélt a kúszó-mászó
korszakán, s mostanra képes volt fölhúzni magát és megállni
a lábán, hogy mindenhova kövesse Violát – először a
kanapéba kapaszkodott, aztán egy székbe, majd egy
hokedlibe vagy az asztalba. Mindent el kellett pakolni az
útjából. Freddie sötét haja kivilágosodott, megtanult integetni,
és kimondott olyan szavakat, amelyeket lehetett mamiként és
Jeanie-ként érteni. Mindenki nagy derültségére Fin
megtanította a kicsit bégetni. Májusban születésnapi teázással
ünnepelték mind együtt, hogy Freddie egyéves lett, de Viola
egy nagyobb ünnepséget is tervezett, ha már Mama és Lillian
is ott lesz. A kislány imádnivaló volt, mindenki szerette, és
Viola biztos volt benne, hogy a nagymamáját és Lillian „nénit”
is elbűvöli majd.
Viola a vendégek érkezése előtti napon otthon maradt, egy
kicsit még csinosítgatta a majorsági házat, hogy minden
tökéletes legyen. A bejáratot nyitva hagyta, hogy a friss levegő
átjárja a házat, így már jóval az előtt hallotta az öreg járgányt
közeledni, hogy meglátta volna Fin kocsiját. Ölébe kapta
Freddie-t, és az ajtóból odaintegetett az első ülésen ülő
párnak – de egyikük sem integetett vissza. Szorosabban ölelte
magához a babát, mert a meleg tavaszi napsütés ellenére
libabőrös lett a karja.
– Valami baj van? – kérdezte, amint a kocsi ajtajai kinyíltak.
– Csibécském – kezdte Jeanie –, távirat jött.
Viola megszédült, úgyhogy Fin kikapta a kezéből a
gyereket.
– Legalább nem gyászkeretes – Jeanie odanyújtotta
Violának, s közben átkarolta őt.

VONATOT TÖRÖLTÉK NEM TUDNI MIÉRT MAMA

LILLIAN

Violát egyszerre öntötte el a csalódottság és a

megkönnyebbülés. Mire Barfooték mindkettőjüket lefuvarozták
a tanyaházba, hogy ott töltsék az éjszakát, Violán már
szorongás vett erőt. Képtelen volt enni vagy aludni. Csak
annyi energiát bírt összeszedni, hogy Freddie-t ellássa.
Másnap reggel Fin az újsággal a kezében jelent meg, és
diadalmas mosollyal az arcán kiterítette eléjük a lapot a
konyhaasztalra. Szótlanul bámulták a címsort, aztán egymást.
A vonat törlésének oka immár világossá vált. A D-nap.
 16
1944. október

A Hitler elleni sikertelen merénylet óriási hullámokat vert, és

hónapokon keresztül visszhangzott a rádióban és az
újságokban. Annie a legtöbb közleményt puszta
propagandának tartotta, és egy szavát sem hitte el. A rezsim
úgy kezelte a népét mint a gombákat: a legjobb sötétben
tartani és trágyával etetni. Azt sejtette, hogy a merénylet
mögött ellenállási mozgalom állt, mivel azonban egyetlen
nevet vagy csoportot sem említettek a hírekben, Annie nem
tudhatta, hogy a régi bajtársaik közül bárki gyanúba
keveredett-e.
Válaszcsapásként a Gestapo hétezer embert tartóztatott le,
akik közül majdnem ötezret ki is végeztek. Szinte válogatás
nélkül eltapostak, lekaszáltak mindenkit, aki nem mutatott
teljes lojalitást a rendszer és legfőbb célja, a tiszta vérű árja faj
megteremtése iránt.
Annie azok közé tartozott, akik irtóztak egy olyan világ
gondolatától, ahol az emberek mind egyformán néznek ki és
mindenben egyetértenek. Tudta, hogy rajta kívül még
sokaknak szüksége van arra, hogy saját gondolatait
megmérettesse, és megismerjen új nézeteket, filozófiákat,
kultúrákat és vallásokat, amelyek mások, de éppoly hitelesek,
mint a sajátjuk. És azt akarta, hogy Walti is ilyen legyen.
Egyszerűen kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy fiacskája
csöpp karjának egyszer majd Hitler-köszöntésre kell lendülnie,
vagy lábacskáit masírozásra tanítják. Soha semmilyen
körülmények között nem fogja ezt engedni.
Biztosra vette, hogy a merényletben Rommel is szerepet
játszott, és a tábornagy nem természetes úton halt meg – a
népnek azt mondták, hogy néhány hónappal korábban, amikor
a fronton szolgálati gépkocsija géppisztolysorozatot kapott,
olyan súlyosan megsérült, hogy ennek nyomán alakult ki a
szívroham vagy agyembólia, amely elvitte. Amikor a Führer
elleni merényletkísérlet után hazatért szülőhelyére, Ulmba,
hirtelen ellepték a várost az SS-esek, és minden mozdulatát
figyelték. Onnantól fogva a „Sivatagi Róka” nem kapott új
katonai feladatot, ami példa nélküli volt a karrierjében. Ha
Hitler bizalma nem rendült volna meg benne, biztosan
Berlinben temetik el, így viszont az ulmi nagytemplomban
helyezték örök nyugalomra – a fia pedig azt mondta, ez volt az
apja végakarata. Ennek ellenére egynapos gyászt hirdettek, a
temetés pedig állami és katonai tiszteletadással zajlott. Annie
megkön – nyebbült, amikor kiderült, hogy a város lakóit nem
rendelik ki, hogy gyásztól megtört arccal álljanak díszsorfalat a
temetési menet útján. Tudta, hogy ő erre képtelen lenne, és a
tiltakozása nagyon nagy bajba is sodorhatná.
Annyi mindenről gondolta, hogy hazugság! Naponta
sulykolták az embereknek, hogy Németország rövidesen
győzni fog, ám nehéz volt elképzelnie, hogy a győztes oldalon
az emberek olyan soványak, betegek és riadtak legyenek,
amilyenek a német polgárok voltak. Az élelmet nem lehetett
már kisebb fejadagokra osztani, rongyokban jártak, és a
vezetékekből egyre gyakrabban nem jött se víz, se gáz, se
villany. Rémültek voltak, ám még arra sem jutott energiájuk,
hogy kifejezzék csüggedtségüket vagy elszántságukat.
A kertben volt még pár krumpli és sárgarépa, amit
kiáshattak, de az nem volt elég. Ezért vagy Annie, vagy Frau
Wilhelm minden egyes nap elment élelemért – volt, hogy
naponta többször is. Jellemzően inkább Annie indult
beszerzőútra, mert anyósa rettenetesen lesoványodott, a
doktor úr pedig el volt foglalva a betegei gyógyításával, már
amennyire lehetőségeiből telt. Annie viszont merész és
elszánt volt, hogy szerezzen valamit, bármit, amivel táplálhatja
a kielégíthetetlen étvágyú Waltit. Az éppen egyéves gyermek
pimasz kis mosolyával és kedveskedéseivel mindhármukat
gyakran megnevettette. Az előző héten például levert egy
poharat, amelyet nagyapja a dohányzóasztalkán felejtett, s a
kis Walti kitotyogott a seprűért meg a lapátért, és föltakarította.
„Mutti! Walti söpört” – selypítette. Nagyot kacagtak ezen, a
doktor pedig fölkapta és a magasba dobta a fiúcskát, aki a feje
körül repkedő fürtökkel érkezett vissza a biztonságot jelentő
kezek közé.
Kedves jelenet volt, de Annie szívét kín járta át a
gondolatra, hogy Walthernek kellene így dobálnia a kisfiát, aki
napról napra jobban hasonlított az apjára. Annie és Frau
Wilhelm minden adandó alkalommal meg is jegyezte ezt, bár
mindannyiszor elöntötte őket a szomorúság. De hiszen nem
lehetett nem észrevenni a nyilvánvalót! A baba szeme pont
olyan halvány mogyorószínű, mint Waltheré; az orrának
formája akár az övé, a haja is ugyanolyan sötétbarna. Már
ilyen pici korában is apjáéhoz hasonló a testfelépítése, s ami a
legjobb, hogy Annie szerint a természete is éppoly vidám, mint
Waltheré, ugyanúgy szeret mókázni.
A múlt héten Annie a konyhában rajtakapta Frau Wilhelmet,
hogy sír. Kezében mosogatórongyot tartott, s bár folyt a
könnye és csöpögött az orra, nem hagyta abba a
zöldségpucolás maradványainak eltüntetését a pultról.
– Mi történt? – kérdezte Annie ijedten. – Rosszul érzi
magát?
Frau Wilhelm szipogva nemet intett a fejével. Annie jól látta,
hogy anyósa zavarba jött, hogy ilyen állapotban látja.
Megragadta az asszony két vállát, és egyenesen a szemébe
nézett.
– De hát mi a baj? Én is szoktam még sírni Walther után…
– Igen, tényleg Walther miatt, de nem csak…
– Hanem?
– Önző módon magamat is siratom.
– Ne mondjon ilyet! Az én anyósom a legönzetlenebb
asszony a világon – torkolta le Annie. – Akkor hadd hallom!
Frau Wilhelm végre kiöblítette és a mosogató szélére
terítette száradni a rongyot.
– Attól félek, hogy egy napon majd találkozol egy másik
férfival, és elfelejtesz bennünket, meg Walti is…
Erre Annie sírta el magát.
– Jaj, nem! – nyögte. – Soha! Ezt én sosem engedném
meg. Mi mindig is egy család leszünk. Ért engem?
Frau Wilhelm idegesen tördelte a kezét.
 – Persze nem azt akarom, hogy ne találd meg újra a
boldogságot. De akárki lesz is a következő férjed, neki mi nem
biztos, hogy kellünk majd.
Annie-ban eddig még nem ötlött föl egy jövendő férj
lehetősége, és most is nagyon valószínűtlennek érezte, ahogy
belegondolt. Az egyetemi kollégáival, ellenálló bajtársaival
már megszakadt a kapcsolata, az utcán pedig senkivel nem
szokott szóba elegyedni – különösen a Dietmarral átélt ijesztő
tapasztalat óta. És bár Horstnak akkor új oldalát ismerte meg,
továbbra is kirázta a hideg, ha a Wehrmacht vagy az SS
tagjaira gondolt. Ha nem lenne rajtuk kívül más férfi a földön,
akkor is foggal-körömmel kapálózna, ha bármelyikük
megkörnyékezné.
– Ha valaha is sor kerülne ilyesmire, csak azzal a feltétellel
mondanék igent, ha az illető mindenestül elfogadja a
helyzetemet – közölte az anyósával.
– Annie, kedvesem! – Frau Wilhelm szorosan magához
ölelte a menyét.
– Jelenleg van épp elég ember, akire odafigyeljek: Walti,
Fred, ön és a doktor úr – jelentette ki Annie. – És persze itt
van nekem Walther emléke.
A két asszony egymásra mosolygott, kifújták az orrukat,
majd mindenki visszatért a teendőihez.

Annie korán reggel indult el otthonról, abban a reményben,

hogy megelőzheti a sorban állást, és sikerül valami ehetőt
hazavinnie. Mindennap ugyanebben reménykedett, ám rendre
azzal szembesült, hogy elcsigázott, éhségtől, kimerültségtől
és aggodalomtól beesett arcú nők várakoznak mindenütt.
Mostanság Walti egyre többször sírt az éhségtől – ennél
rémesebb hangot soha életében nem hallott. Ilyenkor ringatta
a kicsit, és odaadta neki a saját fejadagja nagy részét, vagy
hassal a térdére fektette, és a hátát simogatva igyekezett
megnyugtatni. Más napokon a gyermek szótlan volt és
közömbös, még a labdázáshoz vagy a mesekönyvek
lapozgatásához sem volt ereje. Éjjelente Annie maga mellé
vette az ágyába, hogy melegítsék egymást, de ő álmatlanul
feküdt, és a vakrémület markolászta a szívét.
 Egymás után állt be a különböző sorokba a többi csüggedt
asszony közé, s mind arra vártak, abban reménykedtek, hátha
akad valami élelem, amit hazavihetnek. A Lange-féle pékség
előtt Annie már türelmetlenül topogott, mert nem haladt a sor.
Az előtte álló asszony ritkás haja savanyú szagot árasztott, és
kabátjának a vállát ellepte a korpa. Amikor a nő váratlanul
hátrafordult, Annie alig bírta leplezni megdöbbenését: beesett
szemeit szederlila karikák vették körül. Félrefordította a fejét,
ám ahogy saját arcát megpillantotta az üres kirakat üvegében,
Annie láthatta, hogy ő is legalább annyira kísértetszerűen néz
ki.
Természetesen azt egyikük sem hitte, hogy kapnának egy
egész vekni búza- vagy rozskenyeret, esetleg fekete
zabkenyeret. Ennél sokkal silányabb szerzeményekben
reménykedtek: egy kiskanálnyi élesztőben vagy egy marék
lisztben, talán egy-két szikkadt, maradék zsemlében. De ma
nem volt szerencséjük – Frau Lange belülről kulcsra zárta a
pékség ajtaját, és a fejét rázva feléjük fordította a „zárva”
feliratot; Annie úgy látta, sírt is. Egy emberként fordultak meg,
és elindultak, hogy beálljanak a szomszédos üzlet előtt
kanyargó sor végére. Annie a nyakát nyújtogatta, vajon a
boltból kijövőknek van-e bármi a szatyrában, ami miatt
érdemes maradnia: a konzervdoboz formájú dudorok láttán
remény töltötte el.
Tisztában volt azzal, hogy ebbe a boltba sem érkezhetett
túl sok áru, ami jött, az nagyrészt állami tartalékkészletekből
származott. Az egyre soványabb és egyre elhanyagoltabb
külsejű egyenruhásokat látva ez sem tarthatott már sokáig.
Egy csoport Wehrmacht-katona zörgő csontjaik ellenére
döngő léptekkel betrappolt az üzletbe, majd a várakozó
asszonyok orra előtt kávészacskókat és konzervdobozokat
lóbálva jöttek ki. Egy hajlott hátú, törékeny asszony, aki
idősebbnek tűnt Frau Wilhelmnél, szemrehányó tekintettel
fordult feléjük. A katonák körbefogták és gúnyolni kezdték. Az
egyikük feléje nyújtott egy borsókonzervet, ám amikor a
nénike utánakapott, visszarántotta a kezét. A társai tele szájjal
hergelték, mire minden egyes, a sorban állók orra elől
elhappolt szerzeményével megismételte a gyomorforgató
játékot. Annie-t hányinger kerülgette, mégis határozott
léptekkel odament az asszonyhoz, és kiterelte a körből.
– Mit szólnának, ha a maguk anyjával vagy nagyanyjával
bánna így valaki? – üvöltötte Annie fölszegett fejjel. –
Szégyelljék magukat!
Egy pillanatig úgy tűnt, a katonák meghunyászkodnak, de
aztán Annie-t kezdték sértegetni, hogy mi mindent megtenne
nekik, csak hogy megkaphassa a tojásport, ami náluk van.
Nagyon félt, sovány testében szinte egymáshoz koccantak a
csontjai, de rájuk mordult, aztán odébb terelte a nénikét.
– Köszönöm, köszönöm! – hálálkodott az idős asszony
lehajtott fejjel.
Annie nézte, ahogy sietősen odébbáll, s azon gondolkodott,
vajon mi lesz vele, ha legközelebb senki nem lép majd közbe
a védelmében.
Ezután szerencsét próbált az újságosnál, ahol néha lehetett
apróságokat, kekszet vagy teát kapni. Csupán nyolcan álltak
sorban, úgyhogy reménykedett. Előtte egy olyan nő állt, egy
kissé molett városi hivatalnok, aki mindig nagyon elegánsan
és makulátlan frizurával járt. Most azonban ezek egyike sem
volt rá jellemző. Annie hallotta, ahogy egy másik asszonnyal
sopánkodnak, hogy aligha kapnak itt bármit, viszont
emlegettek olyanokat, akik az erdőben gyűjtögetnek. Annie
szeme elkerekedett és fülelni kezdett – még életében nem
hallott ilyesmiről, s most olyan megalázóan nyomorúságos
dolognak hangzott. Ezzé lettek? Büszke német polgárok, akik
a fák alatt kutakodnak élelem után, mint az állatok? Gyökerek
és ágak között kotorásznak, hogy találjanak bármit, amit a
szájukba tömhetnek? Ó, ha már itt tartanak, a jövő nagyon
ijesztő, vélte Annie. Mivé lesz az életük és a lelkük?
Képtelen volt tovább hallgatni őket, úgyhogy inkább elindult
a piacra. Ott sem talált semmit. Bűntudattal és szégyenkezve
gondolt arra, hogy tavaly undorodva fordult el a vézna,
felkopaszodott tyúkoktól. Bárcsak most kínálnának legalább
egy ilyet, habozás nélkül megvenné bármi áron!
A városban már nem tehetett semmit, így Annie nehéz
szívvel és korgó gyomorral elindult a városszéli erdőbe, ahol
egészen döbbenetes látvány fogadta. Már szürkült, mire
odaért, a bokrok közé hatolva pedig mintha minden fény kint
rekedt volna. Várt, hogy a szeme hozzászokjon a
sötétséghez. Azután már ki tudta venni a szürke alakokat,
amelyek a csalitban hajladoztak és nyújtózkodtak. Csoszogás
és motozás hallatszott, gallyak reccsentek, halk mormolással
hívták fel egymás figyelmét az emberek egy lehullott
makkfélére vagy gombára.
– Ott!
– Hol?
– A lábad előtt.
– Nem látom!
– Arra! Gyorsan, mielőtt más szedi fel.
Annie összeszedte magát, és sietve a bokrok sűrűje felé
vette az irányt, s közben hangosan jelezte, hogy ott van. Nők
és gyerekek meg pár idősebb, katonának alkalmatlan férfi
egy-két pillanatra abbahagyták a kutatást, fölpillantottak és
biccentettek, majd folytatták a kotorászást. Némelyikükkel már
találkozott a városban. Annie csatlakozott a gyűjtögetőkhöz.
Szedett makkot, bogyókat, gyökereket kapart ki kézzel,
gizgazokat húzgált ki, miközben leveleket és szúrós
lágyszárúakat söpört félre az arcából, szedett ki a hajából. Az
egyik férfi, aki a nadrágját madzaggal kötötte meg a
derekánál, elkapott egy egeret, és a legkisebb lelkiismeret-
furdalás nélkül egy fatörzshöz csapta az állat fejét. Vékony
sivítás hallatszott, majd a vadász a zsákjába süllyesztette
zsákmányát.
Eleredt az eső, de mindenki addig folytatta a kutakodást,
amíg már tényleg nem láttak semmit. Ezután Annie a többiek
nyomában visszatért Ulmba. A nap egyszerre töltötte el
kudarccal és büszkeséggel.
– Annie! – Frau Wilhelm az izgatottságtól magánkívül
fogadta átfázva és sárosan, holtsápadtan hazaérő menyét. –
Nagyon aggódtunk! Mi történt?
Annie próbálta kevéssé ijesztően elmesélni a sorban állást,
a katonákat, az erdőt, de anyósa így is elborzadva hallgatta,
majd átszaladt a doktorért. Apósa szerint Annie sokkos
állapotban volt, ezért aztán levetették a vizes ruháit,
megszárítgatták, kapott híg levest az épp csak pislákoló
tűzhely melegénél. Forró, cukros tea helyett azonban a doktor
úr brandyt rendelt, amit Annie végre igazi jótéteményként élt
meg. Az alkohol megtette a hatását, enyhítette reszketését,
úgyhogy szerencsére a doktor még egy kupicával előírt Annie
számára.
Miközben Frau Wilhelm izgatottan tett-vett és sopánkodott,
a férje elmesélte, hogy ő is hallott már az erdei gyűjtögetésről
olyan betegeitől, akik gyomorgörcsökkel, fejfájással,
bőrkiütésekkel és hányással keresték föl a rendelőben.
– Jaj, mindent el kell követnünk, hogy soha többé ne legyen
szükség ilyesmire vetemedned! – sóhajtozott Frau Wilhelm.
– Azt hiszem, már mindent elkövettünk, amit lehetett –
felelte Annie.
Frau Wilhelm erre nem mondott semmit, szótlanul kivonult
a szatyorral a konyhába. A mosogatóba borította Annie
szerzeményeit, és egyenként átvizsgálta a növényeket,
terméseket, gombákat – semmit nem dobott ki.
Annie lába továbbra is jéghideg maradt, így aztán ágyba
küldték, ráterítve az össze föllelhető pokrócot és dunyhát. A jó
melegben elnehezült szemhéjjal hallgatta Walti
nyögdécselését.
– Walti akar mami!
Frau Wilhelm egy mese és a híg leveske maradékának
ígéretével elcsöndesítette a fiúcskát.
Mielőtt végképp elnyomta volna az álom, Annie erőlködve
följegyezete a naplójába, miket látott, hallott, érzett és
tapasztalt aznap. Meg volt győződve, hogy ha nem írná le,
másnap reggel talán csak egy rossz álomnak gondolná az
egészet, pedig a valóságban is átélte ezt a borzalmas
rémálmot.

1944. december 31.

Nem szégyenítem meg e lapokat azzal, hogy beleírom
az elcsépelt köszöntést, amellyel korábban minden év
ezen napján egymást üdvözölni szoktuk. Ma se idő, se
energia nincs efféle felszínes érzelgősségre. A doktor a
rendelő romjai alatt fekszik. Ulm nagy részét a földdel
 tették egyenlővé. Olyan vastagon borít mindent a
törmelék, hogy szinte lehetetlen keresztülvergődni rajta.
Csak Isten tudja, mit és mikor eszünk legközelebb…

A gyász ellenére Frau Wilhelm továbbra is elvégezte napi

teendőit, és vigyázott Waltira, amíg Annie élelmiszer után járt.
Egyiküknek sem volt más választása vagy lehetősége. Frau
Wilhelm nagy szomorúsággal emlegette a férjét, s idegesen
tördelte a kezét, valahányszor akadt egy kis ideje leülni.
Mindketten nagyon igyekeztek, hogy ne sírjanak, de a
ruhaujjukban mindig akadt egy galacsinná gyűrt zsebkendő,
mert legtöbbször minden előjel nélkül tört rájuk a
kétségbeesés. Immár az összes férfit elrabolták mellőlük, és a
kis Waltinak úgy kell majd fölnőnie, hogy nem lesz apja,
nagyapja vagy nagybácsikája, akire fölnézhet.
Frau Wilhelm hőn szeretett, makulátlan, polgári otthonát is
siratta. Azt a házat, ahol felnőtt élete legnagyobb részét
töltötte férjével és Waltherrel. Annie tudta, hogy anyósát az ott
átélt közös élményeik éltették, és a tudat, hogy képes volt
meleg fészket, kényelmes szentélyt teremteni a családja
számára. Nem felejtette el, hogy Frau Wilhelm hajlandó volt
lemondani megszokott közegéről – a csecsebecséiről és
kakukkos órájáról, a sötét mintás szőnyegeiről és imádott
konyhájáról – csak azért, hogy fia halála után
gondoskodhasson menyéről és unokájáról. Bizonyára
nehezére esett, hogy sokszor csak rövid időre ugorhatott
haza, saját birodalmába, mára azonban egyetlen tégla sem
maradt az otthonából. Semmi. Egy szál fényképet, kiskanalat,
kilincset, törülközőt vagy piszkavasat sem lehetett kimenteni
onnan. És a doktor is nyomtalanul tűnt el, pedig tudják, hogy a
bombák becsapódásakor a rendelőjében volt, ahol a szűken
mért lehetőségei szerint épp betegeket kezelt. Fogalmuk sem
volt, Ómama piciny háza – Annie otthona – hogyan kerülhette
el a pusztítást, de kivételes szerencséjük nem tette
elbizakodottá őket.
Az utcát ellepő törmelékek és maradványok között Annie
olykor megpillantotta egykor volt életek mindennapos kellékeit
– egy kávéscsésze fülét, egy szakadt könyvjelzőt, egy vastag
zsinórt, ami arra emlékeztette, amellyel az erdőben kotorászó
férfi öv helyett a nadrágját felkötötte, egy kutya nyakörvét, egy
baba rágókarikáját. Néha ezektől még elkeseredetteben sírt,
mint az Ulm helyén emelkedő kolosszális romhalmaz
látványától.
Képtelen volt megérteni azt a borzalmas légitámadást. Bár
a német hatóságok sosem ismerték volna el, de a lakosság
meg volt győződve, hogy a háborúnak hamarosan vége.
Akkor meg miért büntették őket ilyen módon a
szövetségesek? Ha évekkel ezelőtt nem tartották érdemesnek
bombázni a városukat, akkor most, amikor az éhség és a
betegség és a kimerültség már térdre kényszerítette őket,
mire ez a támadás? Ha azok láthatták volna az ulmiak
mindennapi nyomorúságát, ahogy vonszolják magukat, épp
csak az életben maradáshoz elég az élelmük, rettegnek,
fáznak és az őrület határán egyensúlyoznak, nyilván
megsajnálják őket. De hát azok is emberek, el kellene tudniuk
képzelni az állapotukat!
Frau Wilhelm azzal érvelt, hogy a bombák
megsemmisítették a Gallwitz-kaszárnyát.
– Ez legalább jó – mondta, igyekezve magát is meggyőzni.
– Jó lett volna, amikor a kaszárnyában a katonák még nem
voltak csonttá soványodva – vitatkozott Annie, mert jól
emlékezett az utcán rongyokká foszlott egyenruhában
bóklászó, zavarodott és tanácstalan Wehrmacht-bakákra.
Sóhajtva huppant le egy székre, hogy Waltit lovagoltassa a
térdén. – Nem értem, mi vezérelte a szövetségeseket –
folytatta. – Szerintem senki nem érti. Nem lett volna elég, ha
megmutatják, mire képesek? Miért kellett ilyen kegyetlen
bosszút állniuk?
– Megértelek, Annie – felelt Frau Wilhelm. – Több kórházat
is leromboltak. A férjem… – itt elcsuklott a hangja – sosem
adta volna áldását semmilyen egészségügyi intézmény
bombázására. Az a sok szerencsétlen, kiszolgáltatott ember!
A rengeteg gyógyszer, kötszer, orvosi eszköz… A nővérek és
orvosok. Elképzelni sem bírom! Az uram is nagy hasznát vette
volna ezeknek, ha a rendelője nem kapott volna… Ha nem lett
volna….
 Frau Wilhelm nem tudta befejezni a mondatot. Annie
átölelte, mert érezte, hogy nem is szabad folytatniuk ezt a
beszélgetést. Az ő gondolatai azonban tovább nyargaltak.
Arra jutott, hogy a dízelmotor- és teherautógyár jogos célpont
volt – ha a háború tényleg a végéhez közeledett, az efféle
pusztítás gyorsíthatta a folyamatot. De az otthonaik, a boltok,
a piac, a barátaik és családtagjaik, az a pár dolog, amijük még
maradt – most mind por és hamu. Istennek hála, a
nagytemplom csak kisebb sérüléseket szenvedett, így hajlékot
adhat azoknak az ezreknek, akik elvesztették az otthonukat. Ő
is odamegy majd, hogy kikönyörögjön valamennyit a
legrászorultabbaknak osztott soványka fejadagokból. Waltit is
magával viszi, hogy lássák, neki egy gyereket is kell táplálnia.

Ahogy az életben mindig, most is voltak náluk nagyobb

szükséget szenvedők. Nekik legalább volt házuk,
melegedhettek a tűzhely mellett, ha épp akadt tüzelő, a
konyhában főzhettek, ha volt miből. A sok ezer kibombázott
ulmi egy része a nagytemplomban talált menedéket, mások
maguknak építettek kalyibát az itt-ott összeszedett
anyagokból, megint mások nekiindultak, hogy olyan helyre
költözzenek, ahol több lehetőséget reméltek – Münchenbe,
Stuttgartba, vagy egy faluba, amit megkíméltek a bombák.
Annie látta őket hátukra kötött kevéske holmijukkal, ahogy
elcsigázva rakták egyik lábukat a másik elé. El nem tudta
képzelni, honnan veszik az erőt, hogy bárhová elmenjenek.
Tudott olyanokról is, akik az erdőbe költöztek.
Gyűjtögetés közben látta őket. Kis csoportokban
szorgalmasan ügyködtek, hogy megtisztítsanak egy kisebb
foltot az aljnövényzettől, és ponyvákból meg
viaszosvásznakból sátrakat eszkábáltak. Mások kettes-
hármas csoportban tűz körül ültek, és valamilyen állatot
sütögettek – Annie nem tudta volna megmondani, de nem is
akarta tudni, mifélét. A legtöbben éhségtől kimeredt,
közömbös szemmel néztek rá, de némelyek ellenségesen
méregették, amíg szótlanul elhaladt előttük. Egy nő fölkapott
egy nagy, rücskös követ, és ugrásra készen állt, nehogy Annie
be akarjon hatolni a területére.
 – Nincs itt semmi, ami kellene neked – rikoltotta. – Menj
innen!
Annie a felszólításra inkább gyorsan odébbállt.
Egyik délután azonban valaki a nevét kiabálta.
– Wilhelm ifiasszony!
Nem ismerte föl a hangot, és nem is látott senkit a
közelben, aztán egyszer csak egy rongyos gyerek törtetett át
a bokrok között, és elé állt. Csak lassan ismert rá a kislányra,
aki segített nekik Walti születése után. Gisela volt az, aki
elhozta a fejadagjaikat. Csakhogy nem voltak már meg a
vaskos copfjai – rövidre nyírt fejét olyan kegyetlenül vakarta
szegény, hogy Annie attól félt, véresre fogja kaparni.
Rózsaszín orcái helyett sápadt és beesett volt az arca,
gömbölyű térdei helyén a kiálló csontja szinte átdöfte a bőrét.
A kislány szája csupa zöld maszat volt. Karját Annie felé
nyújtotta.
– Jöjjön velem! – szólalt meg Gisela.
Annie szégyenszemre habozott. Egyrészt látta, milyen
mocskos a gyermek, és hogy nyüzsögnek rajta a tetvek.
Másrészt átfutott az agyán, hogy Gisela esetleg olyan helyre
csalja, ahol el akarják majd venni azt a pár bogyót és makkot,
amit sikerült összeszednie. De elhessegette a rossz érzését,
mert ő nem akart ilyen előítéletekben gondolkodni és így élni.
Elhatározta, hogy ebben a helyzetben is elveire és erkölcsi
tartására támaszkodik. Odabiccentett a kislánynak, jelezve,
hogy mutassa az utat, és pár lépésről követte Giselát.
Kidőlt fatörzseken, sáros vízmosásokon trappoltak át,
elhagytak néhány összetákolt táborhelyet.
– Gisela! – szólította meg Annie a kislányt. – Miért zöld a
szád széle?
A gyerek megfordult, és rongyos ruhája ujjával megtörülte a
száját.
– Ez csak fű.
– Fű? – kérdezte Annie riadtan. – Füvet eszel?
– Néha nincs más – felelte Gisela bólogatva.
Egy négyes facsoport ölelésében hosszú faháncsokból
összerótt hajlékhoz értek, amelyet rongyokkal és takarókkal
fedtek be. Három férfi, akik testvéreknek néztek ki, igyekezett
szilárdabbá tenni a tákolmányt. Gisela mint az apját és két
nagybátyját mutatta be őket, Annie-ról pedig azt mondta, hogy
egy barátja. Annie szívét szomorúság járta át.
– Hol az anyukád? És a nagynénéid?
A kislány a fejét rázva elsírta magát. Annie még mindig
óvakodott a gyermekhez érni, de leguggolt elé.
– Mit szeretnél tőlem, Gisela? – kérdezte, pedig tisztában
volt vele, nincs semmije, hogy segítsen rajta.
– Megkérné a doktor bácsit, hogy adjon valamit a viszketés
ellen a fejemre? – kérdezte Gisela.
Annyi mindenre vágyhatott volna a kislány – a mamájára,
könyvekre, egy ruhára, ételre, tiszta ágyra, cipőre –, de ő csak
a legégetőbb problémájára tudott gondolni, azt szerette volna
enyhíteni.
– A doktor bácsi meghalt – mondta halkan Annie. – És a
bombázásban minden gyógyszere odalett. De megkérdezem
Frau Wilhelmet, hogy tud-e valami gyógymódot a fejedre.
Rendben?
– Köszönöm! – hálálkodott Gisela csupa sár nyári
szandálját bámulva.
– Visszajövök – ígérte Annie búcsút intve.
Még nem jutott messzire, amikor megtorpant, mert ágak
zörögtek a háta mögött. Állandóan rettegett, hogy egyszer
megint megjelenik Dietmar, hogy újra erőszakoskodjon,
úgyhogy levegő után kapva sarkon perdült, de csak Gisela
apjával találta szemben magát. Mindketten megmerevedve
méregették a másikat; Annie látta a férfi nyakán hevesen
lüktető ütőeret, és érezte, hogy az ő szíve is ugyanolyan
sebességgel pumpál. A szeme sarkából alkalmas husáng után
kutatott.
Ekkor a férfi rekedt hangon megszólalt.
– Vigye el. Kérem!
Annie döbbent rémülettel nézett rá.
– Azt nem tehetem – jelentette ki határozottan. – Ő a maga
lánya.
– Nincs mit adnom neki. Meg fog halni. Magára bízom.
– De… De… – Annie nem talált szavakat, hogy kifejezze
döbbentét. – Nekünk sincs mit enni, a kislánynak viszont
szüksége van magára.
– Neki esélyre van szüksége, hogy élhessen. Magának
adom a lányom, hogy életben maradhasson.
A férfi nyilván látta, mennyire elborzadt a kéréstől, mégis
közelebb lépett Annie-hoz.
– Könyörgök! – mondta könnyekkel a szemében. Annie
nem akarta folytatni a beszélgetést, úgyhogy hátrafelé kezdett
futni, de meg-megbotlott, aztán hátat fordított az apának, és a
bokrokon átgázolva hazaszaladt.
– Az az ember megőrült – jelentette ki Frau Wilhelm. –
Hogyan gondoskodhatnánk még egy gyermekről, amikor
magunkat is alig bírjuk fenntartani? Talán elvihetnéd a
nagytemplomba és az egyház gondjaira bízhatnád a kislányt.
Annie a fejét rázta.
– Ezt az apja is megtehette volna, de ő azt akarja, hogy
családba kerüljön.
– Mármint ami maradt a családunkból – jegyezte meg
anyósa.
– Még így is család vagyunk.
Frau Wilhelm nagyot sóhajtott, majd előkerített egy sűrű
fogú fésűt. Azt mondta, az a legjobb módszer a tetű ellen, ha
naponta ezzel átfésülik a hajat. Aztán egyenként le kell szedni
a tetveket mindenki fejéről és körömmel összenyomni. A
doktor valami kenőcsöt is adott a betegeknek, de hát abból
sem maradt semmi.
Másnap Annie a fésűvel fölszerelkezve visszament az
erdőbe. Elhatározta, hogy megmutatja Gisela apjának, hogyan
kezeljék magukat – de csak ennyi, semmi több. Csakhogy
minden egyes lépéssel egyre jobban elbizonytalanodott, mert
úgy érezte, lényegében halálra ítéli a kislányt. Vagy még
rosszabbra. Mert ha az apja és a nagybátyjai megbetegednek
vagy meghalnak, Gisela esetleg olyasvalakire akaszkodik rá,
mint Dietmar, aki kihasználja vagy eladja a Wehrmacht-
katonáknak, akik örökre tönkretennék. Annie pedig egész
életében rosszul érezné magát, hogy vajon mi lett a
kislánnyal, miután otthagyta az erdőben, és folyamatosan
gyötörné a bizonyosság hiánya.
 A nyomorúságos táborhelyhez érve azonban minden
kételye elszállt, amikor Gisela odarohant hozzá, és
megragadta a kezét.
– Apuka azt mondta, maguknál fogok élni.
– Hol van apukád? – faggatta Annie.
– Mindhárman elmentek ennivalót keresni – felelte a
kislány, de Annie érezte, hogy apja valahol a közelben lehet,
figyel és vár. – Apuka tudja, hogy már nem leszek itt, mire
visszaérnek. – Gisela sóvárogva pillantott föl Annie-ra.
Ezúttal Annie megfogta a gyerek kezét.
– Igen, Gisela – szólalt meg jó hangosan. – Hazaviszlek, és
velem, Frau Wilhelmmel és Walti babával élsz mostantól.
Otthon Annie és anyósa alaposan megmosdatták a
kislányt, kiszedték a tetveit, adtak neki egy tányérka levest,
ruháit a rongyoszsákba dobták, és ráadták Annie egyik
hálóingét, majd bedugták Ómama régi ágyába. Annie azt hitte,
egész éjjel álmatlanul gyötrődik majd, hogy miből etetnek még
egy éhes szájat, de hosszú idő óta nem aludt ilyen nyugodtan.

***

Amikor rengetegen elveszítették az otthonukat Ulmban, Annie

és Frau Wilhelm boldog volt, hogy az ő házuk sértetlen
maradt. Mostanra már az ő otthonuknak is csak egy sarka állt,
ahol meghúzhatták magukat. Csupán egy hálószoba, a
nappali egy része és a konyha egy szeglete lett az életterük.
Az udvaron ástak egy gödröt, ahol szükségüket végezhették,
mert a fürdőszoba is megsemmisült, és csak olyankor tudtak
mosakodni, ha a konyhai csapból véletlenül csordogált egy
tálnyi víz.
Csoda, hogy egyáltalán élnek. Annie fejében rengetegszer
végigpörögtek az utolsó légi támadás pillanatai, és azon rágta
magát, hogy másképp is történhetett volna. Frau Wilhelm a kis
Waltival épp a nagytemplomba tartott, amikor megjelentek a
bombázók. Anyósa az ölébe kapta unokáját, és az út
hátralevő részét futva tette meg. „Jaj, milyen mókásnak találta
a kis Walti – mesélte később az asszony. – Az ölemben
nagyokat zökkenve az égre mutogatott, és kacagott a sok
É
szaladgáló emberen. Én meg egy perccel azelőtt majdnem
visszafordultam egy kendőért. Istennek hála, hogy nem…”
Frau Wilhelm hitetlenkedve csóválta a fejét.
Annie eközben Giselával egy másik erdőben gyűjtögetett,
mint ahol a kislány családja tábort ütött, mert nem akarta,
hogy a gyermek meglássa az apját. Persze ők is hallották a
fejük fölött a gépeket – mint egy sáskahad, amely mindent
letarol, ami az útjába kerül. A város füstfelhőbe burkolózott,
amely eltakarta előlük a háztetőket is, így fogalmuk sem volt,
mi minden pusztult el alatta. Még ilyen távolból is rémítő volt a
robbanások zaja, úgyhogy a fülüket befogva a földre
kuporodtak. Giselában nyilván fölkavarodott a legutóbbi
bombázás emléke, amikor meghalt a mamája, mert az anyja
után sikoltozva csimpaszkodott Annie szoknyájába. Annie
ösztönösen azonnal vissza akart rohanni Ulmba, hogy
megnézze, mi történt anyósával és Waltival, de az esze
fölülkerekedett, és ott maradtak az erdőben. Frau Wilhelm
megvédi az unokáját – Annie szíve azt súgta, hogy az
asszony Waltit a saját élete elé helyezi, bármi legyen is.
Amint úgy érezte, elmúlt a veszély, megragadta Gisela
kezét, és maga után vonszolva a kislányt, futni kezdett
hazafelé. Az erdőből nagyon sokan bukkantak elő, és
mindenki ugyanarra szaladt, mint ők.
A múltkori bombázás után törmelékekkel borított utcák
most már teljesen megközelíthetetlenek voltak. Az emberek
üveges tekintettel támolyogtak, mint akik hirtelen egy teljesen
ismeretlen tájékra tévedtek. Egy férfi ronggyá foszlott trikóban
dülöngélve közeledett feléjük, de ők elfutottak mellette, s
közben látták, hogy az egyik füle majdnem teljesen leszakadt.
Egy mezítlábas asszony véres kötényben egyik testet
vonszolta ki a másik után egy nagy halom törmelék közül. Egy
fal tövébe rogyva láttak egy férfit, akinek térdtől hiányzott az
egyik lába. Ők azonban futottak tovább – meg kellett találniuk
Frau Wilhelmet és Waltit.
Alig ismertek rá a romhalmazra, amely egykor a házuk volt,
de Annie bele sem mert gondolni, hogy anyósa és fia esetleg
odabent lettek volna. Giselával szorosan fogták egymás kezét,
és tudomást sem véve sebes, vérző lábaikról, a nagytemplom
felé rohantak. Ott egy templomi pad egyik végében kuporogva
ráleltek Frau Wilhelmre, aki az ölében dajkálta Waltit. Annie
határtalan megkönnyebbülést érzett, s lassan, eltökélten a
pad térdeplőjére ereszkedett. A robbanások utólökéseitől
imbolygó gyertyalángok árnyékokat vetítettek a falakra, a
bedeszkázott ablakokra és a beesett arcokra. Gisela Annie
nyaka köré fonta egyik karját, a másikkal pedig előbb Frau
Wilhelm, majd a kis Walti karját simogatta meg.

***

Ha csak egyszer hallotta volna, Annie nem lett volna

meggyőzve, de olyan sokan és sokszor ismételték el, hogy
biztosan igaznak kell lennie. Giselával és Waltival az utcákon
kutattak mindenféle anyagok után, amelyekkel félig
lebombázott otthonukat befoltozhatják, amikor egy asszony
odament hozzájuk a téglahalom tetejére, és megmarkolta
Annie karját.
– Meghalt. Igaz!
Annie először azt hitte, a nő elmeháborodott, de kedvesen
szólt hozzá.
– Ki halt meg?
Erre az asszony nézett úgy rá, mintha Annie lenne
gyöngeelméjű.
– Hát Hitler! – A nő lehunyt szemmel bólintott, amikor
kimondta a nevet. – Nem hallotta?
– Hagyjuk itt a kupacunkat, majd visszafelé fölvesszük –
mondta Annie Giselának. – Gyere, fogd Walti kezét!
Annie úgy gondolta, legbiztosabb, ha a nagytemplomban
érdeklődik, vajon úgy van-e, ahogy az asszony mondta, vagy
csak pletyka az egész. Odafelé azonban többektől hallotta,
ahogy kiáltozva megosztják egymással ugyanezt a hírt. Egy
férfi közölte, hogy a rádióban hallotta. A tömeg spontán táncra
perdült, ami leginkább óvodai körtáncra emlékeztetett.
Előkerültek mindenféle rongyok, amelyeket a még megmaradt
ablakokból zászló módjára lengettek. Ekkor végre Annie is
átengedte magát az érzésnek, hogy a hír igaz. A szíve nagyot
ugrott örömében, és az arcán széles mosoly terült szét. A
gyerekeket fölkapva hazaszaladt. Hangtalanul ismételgette a
szavakat, amíg haza nem ért, és az ajtón berobbanva oda
nem kiáltotta Frau Wilhelmnek:
– Hitler meghalt! És ez igaz!
Aznap este Annie és anyósa a megmaradt edényeiket
tisztogatták és sorakoztatták föl a konyhai szolgálatra befogott
dohányzóasztalkán. Az egyik lába ugyan kitörött a bombázás
során, de Annie és Gisela faágból újat eszkábáltak. Végül
sokkal kevésbé billegett, mint amire számítottak. Walti is
próbált segíteni, de nagyon oda kellett figyelniük rá, nehogy
baleset érje. A kisfiú imádta Giselát, és folyton a sarkában járt,
valami olyasmit mondogatva: „Gisela, Gisela! Walti akarja!”
A kislány sosem volt türelmetlen vele, ehelyett olyan
odaadással foglalkozott Waltival, mintha a nővére lenne – ami
a legtöbb tekintetben így is volt, csak épp vérrokonságban
nem álltak. Egy, kettő, három, számolta Gisela a falatokat,
amikor kanalanként adagolta Waltinak az ételt, és közben
biztatta a fiúcskát, hogy mondja utána a számokat. Walti
gügyögve és selypítve mondta is, ahogy kell. Máskor a
színekre tanítgatta Gisela, bár a szürkén kívül nem sok
mindent tudott mutatni neki.
– Szerinted értünk jönnek? – kérdezte Frau Wilhelm. –
Vagy azt hiszik, hogy összejátszottunk a nácikkal, és csak
hagynak meghalni minket?
– Ne féljen – felelte Annie –, tudni fogják, hogy ártatlan
civilek vagyunk.
– És hova tesznek bennünket, amíg újjáépítik a házainkat?
Annie ebben a pillanatban ébredt rá, hogy Frau Wilhelmmel
még sosem beszéltek arról, mi lesz, ha véget ér a háború –
csak maga a távoli lehetőség lebegett a szemük előtt. Most
viszont kínzóan közeli valósággá vált, és a sajátos felállás,
amelyben így négyen éltek, szükségessé tette, hogy döntést
hozzanak a jövőről is. Annie persze a saját lehetőségeit már
felmérte és döntött, ám most itt volt az ideje, hogy beavassa
Frau Wilhelmet is.
Amikor már a foltozni való ruhákkal bíbelődtek aznap késő
este, Annie megint felhozta a témát, és jelezte anyósának,
hogy gondolkodott a korábbi kérdésén.
 – Nem tudom, hová telepítenek át bennünket a
romeltakarítás idejére – kezdte mondandóját, szemét az
öltéseken tartva. – De én itt maradok a házunk megmaradt
falai között, amíg Fred haza nem érkezik. Máskülönben nem
tudná, hol keressen.
– Igen, persze – bólogatott Frau Wilhelm, és Annie örült,
hogy anyósa is éppoly biztosra veszi Fred hazatértét, mint ő.
– Utána Fred biztosan vissza akar majd menni Violájához
Angliába.
– Neki az lesz a legjobb.
– És én is vele megyek. – Annie letette a stoppolást a
kezéből, és anyósa sápadt, megnyúlt arcát nézte. Az asszony
szája és szeme körül apró ráncok futottak szerteszét, őszülő
szemöldöke rendezetlenül meredezett, s egyik elülső fogából
letört egy darabka, ami emiatt elszíneződött. Mielőtt Frau
Wilhelm megszólalhatott volna, Annie hozzátette, kérvényezni
fogja, hogy Gisela és Frau Wilhelm is velük mehessen. –
Képes lenne hátrahagyni mindent, és Angliában újrakezdeni?
– kérdezte anyósától. – Én nem tudom elképzelni az életemet
maga nélkül.
Frau Wilhelm keze megremegett, amikor Annie keze után
nyúlt, és egy pillanatra visszaváltozott olyanná, amilyennek a
háború előtt látta Annie, mielőtt a sok szenvedés
mindannyiukon nyomot hagyott. Az asszony szeméből eltűnt a
bánatos fátyol, s ujjaival lesimította a haját, mielőtt felelt.
– Hajdanán azt mondtam neked, hogy szeretem a kalandot,
és ez azóta sem változott – mondta mély, akár elégedettnek is
nevezhető sóhajtással. Ezután mindketten visszatértek a
ruhajavításhoz, de időről időre egymásra mosolyogtak.

Az ajtó felől halk kopogás hallatszott, amit egy puffanás

követett. Frau Wilhelm és Annie összenéztek, és próbálták
úgy jelezni ijedelmüket egymásnak, hogy ne ragasszák azt át
Giselára, aki még ébren volt, mert várta, hogy az imént
megmosott, hosszúra nőtt haja megszáradjon.
– Horst? – kérdezte némán artikulálva Frau Wilhelm.
Annie fölhúzta a vállát. Egyrészt szívesen találkozott volna
unokaöccsével, hogy megmondja neki, büszke rá és hálás
neki azért, amiért kimentette Dietmar kezei közül, másrészt a
hideg futkározott a hátán, ha arra gondolt, most éppen mit
akarhat tőle. Sok Wehrmacht-katonát lehetett látni az utcákon,
akik céltalanul, kísértetként bolyongtak, és keresték már nem
létező otthonukat, elpusztult családjukat. Hányinger fogta el,
aztán azon töprengett, mit mondana, ha kiderülne, hogy Horst
és társai talán be akarnak törni, hogy a ház megmaradt részét
lefoglalják a maguk számára.
Gisela és Frau Wilhelm kérdőn nézett rá, hogy most mi
legyen.
– Kimegyek – jelentette ki, aztán valami olyasmit motyogott,
hogy valaki talán eltévedt és útbaigazítást vár.
Újabb dörömbölés hallatszott, majd megszólalt egy mély
hang.
– Annie! Annie, nyisd ki az ajtót! – Tényleg Horst volt az.
Egy ideig úgy tett, mintha az ajtót eltorlaszoló törött
bútorokat húzgálná el.
– Horst – szólt ki az ajtón át. – Egyedül jöttél?
– Annie! Tedd, amit mondtam – közölte parancsoló hangon.
– Most! Látni akarlak. – Aztán halkabban hozzátette: – Nem
foglak bántani.
A rozoga ajtót kinyitva Annie meglepődött, hogy nem látott
senkit, csak a sötét éjszaka bámult vissza rá. Ez nem éppen a
gyerekes csínyekhez illő idő, gondolta. Aztán meglátta
Horstot, aki az előkerti ösvény végében állt, mint egy szobor,
és kétszer is Annie lába elé bökött az ujjával. Ezután
fölhajtotta a gallérját, és eloldalgott.
– Horst, várj! – szólt utána Annie, miközben szemügyre
vette az ajtó előtt a földön heverő valamit. Azt hitte, csak egy
halom rongy, de leguggolva látta, hogy megmozdul a kupac.
Annie széthajtotta a rongyos, szakadt és sáros barna kabát
elejét, és ott volt Fred, a bátyja, akiben láthatólag alig pislákolt
az élet!
Hitetlenség, rémület és eufória öntötte el egyszerre.
– Frau Wilhelm! Gisela! – kiáltotta. – Segítség!
Mialatt Fred csontsovány testét bevitték a házba, Annie
még egyszer megpillantotta unokaöccse hátráló árnyát.
 – Horst – kiáltott utána. – Kétszer tettél jót a családommal.
Ezt sosem felejtem el. És téged sem!
Horst egy pillanatra megállt, ujjait a sapkájához emelte,
aztán eltűnt.
Fred annyira összetört és sovány volt, hogy a kis sezlonnak
is csak egy töredékét foglalta el. A testét friss vágások és régi
sebhelyek borították, és a bal karjával valami nagyon nem volt
rendben – fura szögben lifegett, és valahányszor véletlenül
vagy kénytelenségből megmozdították, Fred összerándult a
fájdalomtól. Hiába igyekeztek megetetni, Fred alig bírt három
korty csalánlevest lenyelni, aztán öklendezni kezdett. De ennyi
is elégnek tűnt pillanatnyilag, mert a légzése máris
egyenletesebb lett, és mielőtt álomba merült, Annie nevét
suttogta. Ez volt a legédesebb hang, amit Annie életében
hallott.
Egész éjjel ébren vigyázta a bátyját. Annie azt mondogatta
magának, hogy Frednek bizonyára az ő reménykedése adott
erőt, hogy életben maradjon. A hajnal már rózsaszín, mályva,
majd halványkék színekkel festette meg az eget romba dőlt
Ulm fölött, de Annie még mindig nem bírta levenni a szemét a
testvéréről.

Május végére Fred már eléggé fölépült ahhoz, hogy

leköltözhetett az emeletről, és egy földszinti fotelban üldögélt.
Walti imádta a nagybátyját, és minden alkalmat megragadott,
hogy az ölébe üljön, és borostás arcával játszott, úgy téve,
mint akinek fölsértették puha kis tenyerét a szúrós szálak.
Gisela, aki kezdetben szégyenlős volt Freddel, végül szintén
csatlakozott a játékukhoz.
Annie hagyta őket játszani, és elindult élelmet szerezni, de
csak rágógumival és néhány pár harisnyával tért vissza.
Izgatottan bontogatva a csomagot elmesélte, hogy az
amerikai katonák a teherautóikról és dzsipjeikről szórják az
ajándékokat, hogy aki kapja, marja. Mind szinte hisztérikus
nevetésben törtek ki a nagy megkönnyebbüléstől, hogy most
már biztosan túlvannak a legrosszabbon, és egészen közel a
segítség.
1945. július 26.
Mióta álmodom róla, hogy leírhatom ezeket a szavakat,
és most végre eljött a pillanat: Hazamegyünk!
 17
1945. szeptember

Viola hónapokon át küzdött a dilemmával, hogy visszatérjen-e

Londonba vagy Cotswoldsbe, vagy inkább maradjon Sornban.
Lillian, David, Mama, Papa és George is beszállt a
meggyőzésébe, hogy térjen haza, mondván, a családja és
barátai közelében jobb sora lenne, mindenki segítene Freddie
fölnevelésében.
Természetesen számba vette az összes érvet mindkét
verzió mellett és ellen is. Freddie-nek bizonyára nagyon jó
lenne, ha a nagyszülei, nagybátyja és Viola legkedvesebb
barátai között növekedhetne, ráadásul a kislány megérdemli,
hogy megismerje őket, a rokonoknak, barátoknak pedig
lehetőséget kell adni, hogy elkényeztethessék, tanácsokkal
láthassák el, fegyelmezhessék, táplálhassák és
vigyázhassanak rá. Viola számára pedig a családja
közelségének megnyugtató tudata, ami után oly sokáig
vágyakozott, olyan erős vonzerőt jelentett, hogy szívének
húrjai szinte pattanásig feszültek.
Angliában nyilvánvalóan jobb kilátásaik lennének Freddie-
vel. Viola visszamehetne dolgozni; itt legfeljebb a postán vagy
a kocsmában kaphatna munkát naponta egy-két órácskára.
Sornban egyetlen iskola volt, oda járt minden gyerek, míg
Londonban több jó intézmény közül választhatna. Ráadásul
Papa, aki oly nagylelkűen megenyhült irányukban, bizonyára
segít majd bejuttatni Freddie-t egy megfelelő középiskolába,
olyanba, mint amely annak idején Violának is nagy hasznára
vált.
Voltak azonban másfajta szempontok is, amelyek élete
jelenlegi fázisában sokkal fontosabbnak tűntek. Ezeket
nehezen tudta fölsorolni, mivel az érzéseit képtelen volt
szavakba önteni. Amikor Freddie-t kézen fogva zsombékos
mezőkön vágott át, vagy szántóföldek mentén sétált, és
igyekezett a mindent ellepő birkákat lehetőség szerint
elkerülni, néha olyan érzése volt, hogy szinte már sikerül
kézzelfoghatóvá szelídítenie ködös gondolatait, de aztán újra
kicsúsztak a markából, akárcsak a fátyolszerű ködpászmák,
amelyek oly gyakran lebegtek a táj fölött.
Ezért aztán hagyta, hogy a gondolatok helyett az érzések
öltsenek testet benne. Ekkor fogta fel, micsoda békességet élt
meg itt Sornban, amit Londonban biztosan nem érhetne el
újra. Elképzelte, mennyivel bonyolultabb lenne ott az élete –
rohanás a földalattival munkába, aztán haza Freddie-hez;
sminket és ruhákat kellene vásárolnia, hogy divatos
maradhasson; fodrászhoz kellene járnia; meg kellene kérnie
Lilliant és George-ot, Davidet vagy Mamát, hogy vigyázzanak
Freddie-re, hogy ő elmehessen szórakozni vagy a barátaival
ebédelni; randikat szerveznének neki a jóakarói, hogy aztán
kiderüljön a szerintük tökéletes férfiról, hogy egyáltalán nem
olyan vicces, érdekes vagy törekvő, vagyis föl sem ér
Fredhez.
Itt jut ideje arra, hogy ősszel faleveleket, tavasszal
nárciszokat gyűjtsön, és ezekből kollázsokat készítsen; hogy
mindent megtanuljon a birkákról, amit tudni érdemes és
nagyokat nevessen, valahányszor Freddie elbégeti magát. A
kislány olyan mennyiségű figyelmet kapott ittléte alatt, hogy
már teljes mondatokban beszél; ha visszaköltöznének az
ország déli felébe, neki biztosan nem jutna ideje ilyen
elmélyülten foglalkozni a gyermekével.
Jeanie és Fin is kérlelték, hogy maradjon, s azt mondták,
hogy az evakuálási pénz megszűntével ugyan némi bérleti
díjat kérnének tőle, de csak jelképes összeget. Fin nagy
terveket szőtt a majorsági ház felújítására: benti fürdőszobát
alakítana ki, az ablakokat leszigetelné, a zsúptetőt is
lecserélné. Jeanie olyan volt Violának, mintha a nővére lenne,
Freddie pedig nagynénit, unokanővért és nagymamát kapott
benne egy személyben. Barfooték egyszerűen imádták a
kislányt, és Viola bízhatott benne, hogy ha vele bármi
történne, Freddie érdekeit mindenben a sajátjuk elé
helyeznék. Nem olyanok voltak neki, mint egy család, hanem
az elmúlt közel két és fél évben ők voltak a családja.
 Aztán természetesen ott volt Fred is. A szerelme persze
sosem lehetett része itteni életének, így Violát kizárólag az
emlékei kötötték most hozzá. Nem érezte elég erősnek magát
ahhoz, hogy Londonba vagy Cotswoldsbe visszatelepülve újra
fölkavarja a férfihoz kapcsolódó érzéseit, amire pedig
számítani lehet. Mindezeket le is írta Mamának meg Lilliannek
a leveleiben, s leszögezte, hogy elhatározása kőbevésett.
Mama válaszlevele olyan hamar megérkezett, hogy Viola
nagyot sóhajtva bontotta ki. Biztos volt benne, anyja
számtalan érvet sorakoztatott föl amellett, miért lenne sokkal
jobb, ha hazaköltözne. A levél tartalma azonban olyan szinten
zúzta porrá elhatározását, mint egy bomba a téglafalakat.

Édes drága Violám!

Sosem találod ki, ma kivel teáztam és csevegtem. Nem,
ne is próbálkozz, úgysem jönnél rá! Inkább
megmondom: Annie látogatott meg! Igen, Annie, Fred
húga.
Istenem, hogy megváltozott! Persze a hosszú háborús
évek mindannyiunkat megváltoztattak. Emlékszel, milyen
kislány volt? Hosszú, hullámos hajában hiába igazgatta
folyton a fésűket, nem maradt a helyén. És annyira nem
bírt megülni nyugton, örökké vihogott és hintázott a
beszélgetések meg a vacsorák alatt is. Nos, most azt
kell mondjam, hogy figyelemre méltó szépség lett, a haja
úgy áll, ahogy igazítja, és az egész viselkedése kedves,
nyugodt, meglehetősen komoly.
Azt következtettem ki a szavaiból, hogy nagyon sok
mindenen ment keresztül – legalább olyan sok
mindenen, mint te meg én –, de elképesztően bátran
állta a sarat. Említett néhány mozzanatot, például hogy
az erdőben gyűjtöttek élelmet, aztán látták az új
menedék és megélhetés reményében tömegesen útnak
induló németeket. Mesélt egy fiatalokból álló csoportról
is, amelynek tagjaiként ő és Fred is részt vett az
ellenállás nevében terjesztett röplapok szövegezésében
és szerkesztésében. Kétszer vagy háromszor is szóba
hozta a naplóját, amelyet az egész háború idején
vezetett, és azt mondta, mindent leírt benne, amin
keresztülmentek. Nem beszélt részletesen ezekről a
dolgokról, és nem akartam kérdezgetni, mert a tekintete
mélyén olyan fájdalom tükröződött, amit nem
szándékoztam fölkavarni. Mindenesetre nagyon
szívesen megismerném egyszer annak a naplónak a
tartalmát!
Lenyűgözve hallgattam, hogy amint megállapodik
valahol, szeretne egyetemre menni, és megtanulni,
hogyan segíthet az embereknek túljutni azon a traumán,
amit ő társadalmi igazságtalanságnak nevezett. Ez igen
nagy kihívásnak hangzik bárki számára, nemhogy egy
ifjú hölgynek. Nos, az jutott eszembe, és ezt mondtam is
neki, hogy az új kormány valószínűleg nagy hasznát
venné egy olyan személynek, mint ő. Lassan bólogatva
megerősítette a feltételezésemet, hogy valóban egyetért
Bevan szociális reformjavaslataival. Meggyőződés és
eltökéltség tükröződött a vonásain és abban, ahogy
minden egyes érvénél a tenyerébe csapott az öklével,
így nyomatékosítva mondandóját. Azt vallja, hogy az
emberekben több a közös vonás, mint a különbség, és a
világnak ezt kellene eszében tartania.
„Igen – jelentette ki –, mindannyian megtapasztaltuk a
háborút. Férfiak és nők együtt háborúztunk, és muszáj
észrevennünk a közös vonásainkat. Meg kell hallgatnunk
az egyszerű embereket, és azt megértenünk, ami
összeköt mindannyiunkat, nem pedig arra figyelni, ami
elválaszt. Akkor talán soha
többé nem fogjuk engedni, hogy még egyszer ilyen óriási
szakadék keletkezzen közöttünk.”
Azt is elmesélte, hogy van egy kisfia, nem sokkal
fiatalabb Freddie-nél, az apja elesett az orosz fronton.
Ráadásul vele érkezett német anyósa és egy
nagyobbacska lány is, akit a szárnyai alá vett. Szintén ő
 gondoskodik még valakiről, mégpedig – és most ülj le, Vi
drágám, de ha ülsz, akkor is kapaszkodj meg – Fredről!
Megsebesült, és az alultápláltságtól legyöngült, de már
szépen javul az állapota a Szent Tamás-kórházban.
Annie szerint talán már két-három hét múlva
kiengedhetik.
Én fölvilágosítottam, hogy téged evakuáltak a
kislányoddal együtt, de ennél többet nem mondtam, mert
nem éreztem megfelelőnek sem az időt, sem a helyet, és
nem hiszem, hogy az én dolgom lenne beavatni a
részletekbe.
Nem tudom, hogy szándékodban áll-e folytatni a
kapcsolatotokat, Vi kedvesem, de kérlek, hogy gyere
haza és járj utána, vajon fölszíthatók-e még a Fred
irányában hosszan táplált érzelmeid. Az Annie által
megosztottakból úgy tűnik számomra, hogy Fred sosem
szűnt meg szeretni téged, és igen, tudom, hogy egyelőre
még nem tud a hűtlenségedről. A háború azonban sok
mindent megváltoztatott, így talán hajlandó lenne
elfogadni Freddie-t sajátjaként. Ha Papa érzései ekkorát
változhattak, akkor bizonyára Fred is képes hasonlóra.
Lilliannel október közepére tervezünk jegyeket
szerezni, hogy Skóciába utazzunk, és mivel addig még
egy hónapod van, hogy a dolgokat meg a mostani
híreket átgondold, abban reménykedem, esetleg haza is
hozhatunk téged és Freddie-t.
Őszinte szeretettel: Mama

Még sosem követte Viola ilyen örömest Mama tanácsát, mint

most. Ha állva éri a hír, bizonyosan a földre rogy, de így is a
két térde közé kellett lógatnia a fejét, amíg a szédülése
csillapodott.
– Mami? – kérdezte Freddie, piciny kezét anyja karjára
fektetve. – Freddie hozzon teát neked?
Viola biccentett, és kiküldte a kislányt, hogy eljátssza
legújabb játékát a minikonyhában a miniatűr csészékkel és
kanalakkal. Azután újraolvasta a levelet, a sorokat a
mutatóujjával követve. Csak az égiek tudják, hogy neki és
Frednek lehet-e közös jövője, de Fred él, és enélkül a
bizonyosság nélkül Viola életében hatalmas sötét űr tátongott
volna. Most legalább már volt egy szikrányi reménye.
Aznap éjjel minden kincsét kiterítette az ágyára. A röpiratot,
amelyről most már biztosan tudta, hogy Fred írta; Lillian
kényelmes gyapjúkardigánját, amelyen immár több volt a lyuk,
mint a minta; Freddie születési bizonyítványát; a Papa által is
aláírt karácsonyi lapot; a róla és Freddie-ről az öreg tölgy alatt
készült portrét; Fred félbemaradt doktori dolgozatát. És ott volt
még a gyűrű, amely mindig a két kulcscsontja közti
mélyedésben pihent. Mindegyik emlék Viola életének egy
szeletét jelképezte, a nagy egész egy részét. Ha csupán ezek
a kézzelfogható dolgok jelentenék mindazt, ami vele az
életben történt, akkor sem rossz a mérleg. De vajon bűn, ha
ennél is többre vágyik?
Nem gondolta, hogy bűn lenne, ám épp eleget hallott, látott
és élt már át ahhoz, hogy tudja, az életét nem mindig egyedül
a saját döntései határozzák meg. Természetesen mindaddig
nem szabad ábrándokat szőnie arról, hogy Fred elfogadja őt
és Freddie-t, amíg be nem avatja a férfit Mike-hoz fűződő
szerencsétlen kapcsolatának minden részletébe és
következményébe. Mamának igaza van – Frednek
mindenképpen joga van tudni az igazságot, és Viola dolga
elmondani neki a teljes történetet. Mikor Freddie már aludt,
Viola elővett egy levélpapírt és egy tollat. A legelején kezdte
az egészet, és nem kímélte meg Fredet semmilyen részlettől,
ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a magányosság vitte rá erre a
lépésre. Elmondta, mennyire sajnálja, hogy gyerekes, önző és
pusztító módon cselekedett.

Mindig is csak téged szerettelek. A szívem fölött hordom

a gyűrűdet, a szívemben pedig a szerelmedet. Nem volt
olyan nap, nem volt olyan óra, hogy ne vágyakoztam
volna utánad, épp ezért halálosan gyötör a gondolat,
hogy bemocskoltam azt, ami közöttünk volt.
 Örök hálára köteleznél, ha megpróbálnád megérteni,
ami velem történt, és talán meg is bocsátanál.
Viola

Mielőtt Freddie-t fölemelve együtt bedobták a levelet a

postaládába, mindketten megpuszilták a borítékot. Ahogy
nézte a piros szekrényben eltűnő üzenetet, elszomorodott. Az
volt az érzése, hogy a mindvégig nagy gonddal őrzött
aprócska reménysugarat ezzel a mozdulattal végérvényesen
kioltotta. És mivel hetek teltek anélkül, hogy válasz érkezett
volna, lassan meggyőzte magát, hogy soha nem állítható már
helyre az, ami közte és Fred között egykor kialakult.

Amint meghallotta a kavicsok ropogását az autókerekek alól,

Viola karjára vette Freddie-t, és kiálltak az ajtóba. A járgány
már akkor öreg volt, amikor Viola megérkezett Sornba, de
mostanra végképp elaggott – hörögve és csörögve vonszolta
föl magát a dombra. Végre Viola meglátta a kipufogóból
fölszálló sötét füstöt. Freddie önfeledten mutogatta neki a
madarakat, a birkákat, aztán a távolban feltűnő kocsit, Viola
azonban semmi mást nem észlelt, csak a szíve hangos
kalapálását és gyomra görcsbe szorulását. Mama és Lillian
mindjárt ideér, persze hogy magánkívül volt az izgalomtól és
felindultságtól. Amilyen a szerencséje, a birkák természetesen
megint épp az úton tébláboltak, és bambán ácsorogtak a kocsi
előtt.
Hirtelen nem tudta, mit csináljon. Fin mindjárt elhajtja őket,
gondolta. Vagy induljak eléjük? De a lábán benti cipő volt, és
mire átveszi a bakancsát, esetleg föl is érnek, s lekési a
találkozás pillanatát.
Amíg Viola habozott, Fin kiszállt, és kinyitotta a hátsó ajtót,
hogy kisegítse Mamát az ülésről, legalábbis Viola ezt
feltételezte. Csakhogy egy férfi volt az, akibe belekarolt. Egy
magas, meglehetősen sovány alak emelkedett ki a kocsiból,
akinek bal keze mintha föl lenne kötve. Aztán Fin megkerülte
a kocsit, és behajolt a másik ajtón. Egy ifjú hölgynek segített
kiszállni, aki egy vörös kötésű könyvfélét szorított a hóna alatt.
Viola fejében cikáztak a gondolatok – a felismerést, hogy Fred
és Annie érkezett hozzá, azonnal hitetlenkedés követte, hogy
ez nem lehetséges. Mintha a tér és az idő megmerevedett
volna, mindannyian mozdulatlanul álltak, a felismerés és a
kétely hullámai közepette bámulták egymást. Viola agyán
átsuhant annak a hat évvel ezelőtti délutánnak az emléke,
amikor a családi házuk kertjében azt hitte, az egész élete
sínre került, s maga a nagybetűs boldogság vár rá. Ez a
pillanat itt egyáltalán nem hasonlított arra, mégis azt érezte,
hogy hiába tökéletlen a jelenet és hiába tökéletlenek a
szereplők, ő csak most tudta meg, mi az a boldogság.
Aztán megtört a varázslat, és mindannyian egyszerre
mozdultak meg. Annie sietősen fölnyalábolt a karjára egy
kisfiút, majd másik karját bátyjának nyújtotta, aki eltökélten
indult fölfelé a dombon. Viola remegő ujjakkal nagy nehezen
előhalászta blúza alól a gyűrűt, amely immár kívül, az ő szíve
és Fredé között himbálózott. Futásnak eredt, és meg sem állt,
amíg oda nem ért hozzájuk.
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

A fordítás alapja:
Jan Casey: Women at War.
First published in the United Kingdom in 2021 by Aria,
an imprint of Head of Zeus Ltd.

Szerkesztő Nádori Attila

FORDÍTOTTA
Medgyesy Zsófia

BORÍTÓTERV
Lisa Brewster

Epub: ISBN 978-963-544-643-8

Mobi: ISBN 978-963-544-644-5

© Jan Casey 2021

© Kossuth Kiadó 2022
Hungarian translation © Medgyesy Zsófia 2022
Borítókép © Agi Rygula / Arcangel Images

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
{1}
Edelweisspiraten (’havasigyopár-kalózok’): náci- és Hitlerjugend-ellenes,
zömmel 14–18 év közötti munkásfiúkból verbuválódott (de formálisan nemi
elkülönítés nélkül szervezett) ifjúsági ellenálló csoport; főként Köln környékén
működött. Tagjai közül sokakat kivégeztek, ennek ellenére még a 21. század elején
is bűnözőként stigmatizálták őket, vagy legalábbis vitatták tevékenységük
jelentőségét.