A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Meghan March: Beneath This Ink (Beneath #2), 2015

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Vágy-trilógia 1–3., 2017–2018
Vigyél magaddal, 2018
Véletlen szeretők, 2018
Mr. Mount bűnös élete, 1–3., 2018–2019
Kísértés 1–3., 2019–2020
Bűn-sorozat 1–3., 2020–2021
Legenda-sorozat 1–3., 2021
Magnolia tánca 1–2., 2021–2022
Forge-sorozat 1–3., 2022
Az álarc mögött (Tetováltak 1.), 2023

Copyright © 2015 by Meghan March LLC

All rights reserved.

Hungarian translation © Goitein Veronika, 2023

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2023
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Bartók Flóra
Korrektúra: Hirsch Andrea
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado
Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5706-05-1
 1. FEJEZET

Con

– Ezt tudod vállalni, Con? – kiáltotta Delilah a szalon bejárata

felől.
Felálltam az asztaltól, és hátravetettem a hajam. Túl hosszú
volt már. Le kellett volna vágnom, de a fodrásznőm múlt héten
a farkamra ugrott, és most ezek után inkább nem akartam
ollóval a kezében a közelembe engedni. Nem volt oda a „nem
megyek vissza, ha nincs miért” mentalitásomért.
Fogalmazhattam volna finomabban is, de minek keltettem
volna benne reményt, ha már akkor majdnem elfelejtettem a
csajt, amikor levettem az óvszert. Nem volt időm szarságokra,
és nem szerettem, ha félreértenek, ezért mindig azt mondtam,
amit gondoltam. A nőknek nem igazán tetszett ez az őszinteség.
Valószínűleg azért, mert nem egyezett azzal, amit hallani
akartak. Ez az ő bajuk.
Felálltam, és a hátsó szoba ajtajához indultam. Ideje
találkozni a legújabb vendégemmel.
Ha még egyszer rá kell varrnom valami idióta kölyökre, hogy
„YOLO”, lehet, hogy végleg leteszem a gépet. Az ilyen
gondolatoktól idősebbnek éreztem magam harmincegynél.
Körbenéztem a szalonban, az új kliensemet keresve.
Szerencsére rég megtanultam visszafogni a reakcióimat,
különben most lehet, hogy felkiáltottam volna.
Nem egy kölyök volt.
Arra a testre bűn lett volna „YOLO” feliratot varrni. Lehet,
hogy nem emlékszem az együtt töltött esténkre, de arra
emlékszem, hogy másnap reggel szökni próbált a
hálószobámból. Úgy dobáltuk a jelzőket, mint a gránátokat.
Csoda, hogy mindketten megúsztuk sérülés nélkül. Még ezzel az
emlékkel a fejemben is szólnom kellett a farkamnak, hogy
csillapodjon.
Esélyem sem volt Vanessa Frostnál. Egy másik világban élt.
Túl jó volt hozzám a gimiben, túl jó volt hozzám két éve, és
ugyan a tetoválószalonomban állt, még most is túl jó volt
hozzám, és szerintem ő vallaná ezt be elsőként. Nem tudtam
rájönni, hogy került aznap este az ágyamba. Nem azért, mert az
ágyam nem látott pénzes csajokat… Látott az bőven, de nem
olyanokat, mint ő. Vanessa elegáns volt, mint Grace Kelly. Joy
Leahy kedvenc filmje a Fogjunk tolvajt volt, Grace Kellyvel,
ezerszer láttam, és Vanessa rá emlékeztetett.
A platinaszőke haját valami bonyolult kontyba tűzte, a bézs
színű kosztüm szoknyája pedig szépen a testéhez simult. A
tökéletesen manikűrözött ujjaival babrálta az arany karkötőjét.
A farmerom kényelmetlenné vált a rózsaszín blúza alól átsejlő
rózsaszín csipkemelltartó láttán.
Idegesített a reakcióm.
 Tudod, milyen érzés végre megkapni azt, amire mindig is
vágytál, de nem emlékezni rá?
Elviselhetetlen. El akartam küldeni, de a lelkem mélyén
sokkal inkább fel akartam vinni az emeletre, le akartam
vetkőztetni, és az ágyhoz akartam kötözni, hogy addig ne
mehessen el, amíg nem végeztem, ami lehet, hogy örökké tartott
volna. Ez a gondolat, ez a gyengeség nagyon az idegeimre ment.
– Sosem gondoltam volna, hogy újra látlak. Mit tehetek érted,
hercegnőm? – kérdeztem gúnyosan.
Elengedte a karkötőjét, és a kék szemével az enyémbe nézett.
A nyelve hegye kibújt a rúzsozott, tökéletes, telt ajka mögül.
Kissé elveszettnek és idegesnek látszott, pedig a csendes, dögös
önbizalmával vonzott magához. Legalábbis addig, amíg azon az
átkozott reggelen el nem mondta, hogy mit gondol rólam.
– Beszélni szeretnék veled.
Összeráncoltam a homlokom. Ez új volt. Még sosem keresett.
– Csak nem?
– Van öt perced?
Visszatértek hozzám a szavai, amiket akár magamra is
tetoválhattam volna.
Ezt megismételni? Elment az eszed? Azt sem értem, hogy
kerültem ide. Ez soha többé nem történhet meg, és senki sem
tudhat róla. Senki.
Most pedig szívességet akar kérni?
– Ebben a szalonban csak akkor van időm nőkre, ha
tetoválom őket, vagy ha térdelnek. Vagy ha hanyatt vágják
magukat.
Tudtam, hogy tuskó válasz volt, de minden bizonnyal erre
számított. Baszki! Bárcsak emlékeznék. Akkor végre
továbbléphetnék.
Már vártam, hogy megforduljon és elsétáljon, de meglepett.
– Inkább a tetkó.
A szemöldököm majdnem a fejem búbjára szökkent.
– Komolyan? Mire gondoltál? – hallható volt a hangomban a
hitetlenség.
Kicsit gondolkodott, mielőtt válaszolt.
– Egy fleur de lis-re – mondta, és az ujjaival megmutatta,
hogy mekkora legyen, majd a csípőjére bökött. – Ide.
– Viccelsz?
– Nem.
Felkunkorodott az ajkam csücske, de visszafojtottam a
mosolyom. Azért volt a szalonban, mert akart tőlem valamit,
méghozzá annyira, hogy hajlandó volt előttem félmeztelenre
vetkőzni, és a kezem alá feküdni.
Érdekes.
– Akkor gyere, szépségem.
A szobámba vezettem, és becsuktam az ajtót.
Le akart ülni, de megállítottam. Tudni akartam, hogy
mennyire fontos neki, amiért jött.
– Dobd le a szoknyád.
Felkapta a fejét.
Igen, gondoltam, hogy erre felfigyelsz.
– Még tőlem sem várhatod el, hogy a ruhádon át tetováljalak.
Fagyossá vált a tekintete.
– Rendben. De figyelned kell arra, amit mondok.
– Ez így fair. Dobd le a szoknyát, és hallgatlak.
 Ez nem jelentette azt, hogy megkapja, amiért jött, de szívesen
meghallgatom, ha ezért leveszi a ruháit. Jézusom, de szánalmas
vagyok! Ennyire el lennék keseredve? A legtöbb nőnek csak
biccentenem kellett, és repültek a ruháik. Nem voltam
beképzelt, de tudtam, hogy milyen hatással vagyok a nőkre a
százkilencven centimmel, a tetkóimmal és a testalkatommal.
Megfordultam, és összeszedtem a cuccaimat. A fejemből a vér
lefelé indult, amikor meghallottam a cipzárját lecsusszanni.
Képek jelentek meg a fejemben, ahogy meztelenül előredől az
ágyamban, a hátsóját pedig pirosra fenekelem. Nem tudtam,
hogy emlékek voltak-e, vagy csak fantáziáltam.
Baszki! Ekkora merevedéssel nem fogok tudni tetoválni.
Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek hátra a vállam felett,
de az apró rés a blúza és a szoknyája között nem az a
meztelenség volt, amire számítottam.
Aztán a szavai helyre tették a libidómat.
– Arra akarlak megkérni, hogy adományozz az L. R. Bennett
Alapítványnak egy bizonyos telket, amit a szüleid hagytak rád.
Ökölbe szorítottam a kezem. Szóval, ezért jött. Gondolhattam
volna. Gondoljunk a Bill Gates Alapítványra, csak egy jóval
kisebb skálán, és megkapjuk az L. R. Bennett Alapítványt. A
legnagyobb New Orleans-i jótékonysági szervezetet, amit
Vanessa anyjának az emberei üzemeltetnek.
A bennem fortyogó düh a felszínre tört.
– Azért jöttél, hogy pénzt kérj? – Még egyszer hallanom
kellett a kérését.
Megrázta a fejét, a tökéletesen beállított haja mozdulatlanul
maradt.
 – Nem. Nem pénzt. Földet. Van egy telketek az alapítvány
telkei között. Jogi hiba történt a papírmunkában, amely szerint
az alapítványé a telketek egy része. Ez eddig nem volt gond,
mert az összes épület üres. Talán már hallottad, hogy az L. R.
Bennett Alapítvány belekezdett az új iroda és nonprofit
inkubátor megépítésébe. Az építészmérnök feltételezte, hogy az
összes telek a miénk, és ahhoz mérten készített alaprajzot –
mondta az összekulcsolt kezét bámulva.
– Ha jogi gondjaid vannak, keress egy ügyvédet.
Vanessa felnézett rám.
– Nincs időm a bevett úthoz. Hónapokba telne. Már le van
szervezve a bontás.
– Akkor tegyél egy ajánlatot a telekre.
Az ajkába harapott.
– Kilépnék a keretből. Ugyanúgy, mintha újrarajzoltatnám a
tervet az építészmérnökkel – mondta idegesen. – Hidd el, nem
lennék itt, ha találtam volna alternatívát.
Legalább őszinte, gondoltam.
– És miért gondolod, hogy segítek rajtad? – Megfeszült,
mintha egy megírt beszédre készült volna. Valószínűleg tényleg
alaposan eltervezte, mit fog mondani.
– Mert a rossz híred ellenére, azt gondolom, hogy érdekel a
közösséged jólléte, és ez a projekt nagy segítség lesz New
Orleans számára. Felejtsd el az irodákat. Az épületnek az a
része, ami a ti telketeken lesz, új nonprofit szervezeteknek fog
otthont adni. Jót akarunk tenni. Van egy omladozó épületed,
amit sok pénzbe kerülne felújítani vagy lerombolni. Most itt a
lehetőség, hogy megszabadulj tőle. Ha átadod, leírhatod az
adódból, és tudhatod, hogy segítettél a közösségen.
Megfeszítettem az állkapcsom. Minden erőmre szükség volt,
hogy visszafojtsam a haragomat.
– Nem semmi, hogy volt képed ezt megkérdezni, és nem csak
azért, mert simán eladhatnám azt a kurva telket, jó drágán.
Lenézett a padlóra.
– Nem könnyű ez nekem, Con. Szükségem van erre, különben
oda az egész projektem.
– És ez engem azért érdekel…, mert… Miért is?
Felállt.
– Ennek semmi értelme. Nem is tudom, hogy mit gondoltam.
A falnak dőltem.
– Akkor miért jöttél?
Felhúzta a cipzárját, és megigazította a blúzát. Újra elegáns és
összeszedett volt, és túl jó hozzám.
– Ez az egyetlen esélyem arra, hogy bebizonyítsam, képes
vagyok az alapítvány vezetésére. Gyakorlatilag bármit
megtennék, hogy sikeres legyen a projekt. Még téged is
felkerestelek.
Átsietett a kis szobán, és az ajtófélfára tette a kezét. A perverz
énem nem akarta, hogy csak úgy elsétáljon. Bejött ez a helyzet.
Szüksége volt rám. Váratlan ajándék volt, és nem akartam
elpazarolni.
– Bármit? – kérdeztem.
Megállt, és lassan visszafordult felém. A tekintete aggódó volt.
Mi van? Talán azt hitte, arra fogom kérni, hogy szopjon le?
Egy pillanat erejéig azon aggódtam, hogy megtette volna. Nem
hagytam volna, hogy kurvát csináljon magából, még ha
hajlandó is lett volna rá. Jobb volt ennél, és meglepő módon én
is.
– Összepiszkoltad már valaha a kezed ezekben a
projektekben, amiket szponzoráltok? Vagy csak csekkeket írsz a
kastélyodból, és hagyod, hogy mások dolgozzanak?
Láthatóan megfeszült.
– Nem csak csekkeket írok. Sokkal többet teszek.
– Bizonyítsd be.
– Hogyan?
Levettem a pultról egy névjegykártyát, és a hátuljára írtam
egy címet.
– Holnap háromkor legyél ott – a blúzára és a szoknyájára
néztem –, és valami olyan ruhát vegyél fel, amit nem félsz
összekoszolni.
Óvatosan, a sarkánál fogva vette át a kártyát, mintha nem
akart volna olyasvalamihez érni, amihez közöm volt.
– Menni fog, hercegnőm?
Nem válaszolt, csak kiment az ajtón, mint aki alig várta, hogy
elmenekülhessen a közelemből.
Eltűnődtem, vajon megjelenik-e. Volt egy olyan érzésem, hogy
igen, de ez úgyis kiderül.
 2. FEJEZET

Vanessa

Ahogy ültem a kocsimban az elhagyatott raktár előtt, a

következő szavak jutottak eszembe: alku az ördöggel. Ötödször
is megnéztem a névjegykártya hátulján lévő címet. Con kézírása
meglepő módon teljesen olvasható volt. Sőt. Már majdnem
művészi. Sokkal szebb volt, mint az enyém. Nem lehetett
eltéveszteni a címet, ami azt jelentette, hogy jó helyen vagyok.
Az út teljesen üres volt, és eltűnődtem, hogy meglesz-e még a
Mercedesem, amikor visszajövök érte.
Mostanra már bármit hajlandó voltam feláldozni az ügyem
érdekében.
Ez a projekt volt az én babám. Az egyetlen lehetőségem, hogy
megmutassam a vezetőségnek és a leköszönő igazgatónak, hogy
képes leszek átvenni a helyét, amikor az év végén nyugdíjba
vonul.
Mint a Bennett család utolsó sarja, jogosan engem illetne a
pozíció, de a vezetőség szkeptikus volt. Nem hiszik, hogy egy
harmincéves nő képes lesz megbirkózni az igazgató
feladataival. A nagybácsikám, Archer Bennett volt a jelenlegi
igazgató, és hajlandó lett volna egy kívülállónak átadni a helyét.
Ő vetette fel, hogy én intézzem az adománygyűjtést, a tervezést
és az építkezést, ezzel tesztelve a talpraesettségemet.
Ha nem végzek a projekttel határidőn és az anyagi kereten
belül, esélyem sem lehet megkapni az igazgatói posztot. Nem
számítana, hogy az a bizonyos jogi hiba a hatáskörömön kívül
esik. Csak az számít, hogy nem vettem észre, mielőtt az
építészmérnök befejezte a tervrajzot. Archer Bennett szerint, ha
valami balul sült el a felügyeletem alatt, az csakis az én hibám
lehet. Ezzel egyetértettem, de ez azt is jelentette, hogy ha nem
sikerül meggyőznöm Cont, akkor végem van.
Istenem! Amikor megkérdezte, hogy tényleg bármit
megtennék-e, ledermedtem. Mit csináltam volna, ha meg akarja
ismételni azt az estét? Teljesen szét voltam esve a piától, de még
így sem tudtam kiverni a fejemből. Könnyű volt azt mondani,
hogy csak egy tökrészegen elkövetett hiba volt, de ez nem
állította meg a visszatérő, élénk emlékeket.
Legbelül talán azt akartam, hogy Con tényleg egy ismétlést
kérjen. Akkor lett volna okom újra átélni a dolgot. Máskülönben
nem történhet meg. Ha a józan paraszti eszem nem, akkor a
büszkeségem állít meg. Olaj és víz voltunk. Azon az estén
viszont benzin és tűz lettünk. Néha még mindig elpirultam, ha
arra gondoltam, hogy mit csinált velem. Hogy mit hagytam, sőt,
kértem, hogy csináljon. Nemcsak, hogy elpirultam, de néha attól
féltem, hogy bugyit kell váltanom az ilyen gondolatok után.
Megráztam a fejem. Világos volt, hogy csak én emlékeztem ilyen
vágyakozással arra az estére. Azt hallottam, hogy Con azóta jó
sok nőt vitt az ágyába. Tegnap bármit kérhetett volna tőlem…,
de mit kért egyáltalán?
Megint a raktárépületre néztem. Az óra hármat ütött.
Kiszálltam a kocsiból és bezártam. Huszonhét lépés volt, mire
az ajtóhoz értem. Óvatosan bekopogtam, és vártam.
Egy kis idő után elcsúszott egy fémlemez az ajtó közepén.
– Mit akarsz?
Jesszusom! Talán tudnom kellett volna valamiféle jelszót?
Mielőtt megszólalhattam volna, meghallottam egy ismerős
hangot.
– Semmi gáz, Reggie. Velem van.
– Követett téged a csajod?
– Nem lesz baj. Nem követett, és nem a csajom. Segíteni akar
– felelte Con.
– Aha. Hiszem, ha látom.
Még azon tűnődtem, hogy miért gondolták volna, hogy
követtem, vagy hogy a csaja vagyok, amikor kinyílt az ajtó, és
bepillantást nyertem egy jól kivilágított, pepita padlós
folyosóra.
Con köszöntésként biccentett.
– Hát eljöttél.
– Volt más választásom?
– Mindig van, hercegnőm.
Lenéztem a dzsörzé szoknyámra, és a Fleurty Girl NOLA-s
pólómra.
– Akkor, úgy látszik, hogy választottam.
Felmért.
– Nincs egy farmernadrágod?
 A kosaras rövidnadrágjára néztem.
– Szerintem te is egyet tudsz érteni abban, hogy ahhoz túl
meleg van. Különben is, azt sem tudom még, hogy miért jöttem.
– Jogos – az autómra nézett. – Jobb, ha hátul parkolsz,
különben nem lesz mivel hazamenned.
Az ajkamba haraptam.
– Elmagyaráznád, hol is van a „hátul”? Örülök, hogy
egyáltalán idetaláltam.
Con elvigyorodott. Lenyűgözött a külseje. Nem mintha addig
nem lett volna jóképű, de a mosolya hozta ki belőlem a
gondolatot. Bozontos sötétszőke hajú, sötétkék szemű, magas,
tetovált és izmos férfi volt. Az arcát pár napos borosta lepte, de
csak még jobban nézett ki tőle. A bugyimnak annyi volt.
– Inkább megmutatom.
Miről is beszél? Teljesen elbambultam.
Összeráncoltam a homlokom, ahogy kivette a kezemből a
kulcsot, és az autóm felé indult.
– Mit csinálsz?
– Megmutatom, hová parkolj, és mivel sosem hagyom, hogy
nők fuvarozzanak, te fogsz az anyósülésben ülni.
Követtem. A papucsomban ez könnyebb volt, mint a tűsarkú
topánkákban, amiket általában hordtam.
– Így szoktál engedélyt kérni? – úgy éreztem, muszáj
tiltakoznom, hogy megőrizzem a köztünk lévő, omladozó falat.
Con megállt az autó mellett, és kinyitotta nekem az ajtót.
Meglepett a gesztus, de nem volt időm merengeni rajta.
– Miből gondolod, hogy szoktam bárkitől is engedélyt kérni?
Azt hittem, ezt már két éve világossá tettem. – Megvárta, hogy a
szemébe nézzek. – Vagy sikerült kiverned a fejedből azt az
estét?
Ezzel a fal le is omlott.
Kiszáradt a szám, és próbáltam előállni valami válasszal. A
„nem, élénken emlékszem minden pillanatára, és azok az emlékek
azóta jó pár orgazmust idéztek elő” nem tűnt jó választásnak.
– Ööö…
Kiszélesedett a mosolya, amitől valahogy még elbűvölőbb lett.
– A magadfajta lányok mindig jobban szeretik, ha nem kérek
engedélyt. Ha csak elveszem, amit akarok.
Lefagytam, ahogy visszatértek hozzám az emlékek. Melegség
öntött el belül, és libabőr lepte el az egész testemet. Véget kellett
vetnem ennek a beszélgetésnek. Még mielőtt minden
méltóságomat elveszítem Con Leahy előtt. Úgy döntöttem,
hazudok.
– Nem igazán érintett meg az az este. Részletekre egyáltalán
nem emlékszem.
Kihúztam magam, lecsillapítottam a libidómat, megkerültem,
és beszálltam a kocsiba.
Pár másodperccel később Con már a kormány mögött ült.
Megkerülte az épületet, aztán egy lepukkant sikátorhoz értünk.
Olyan sikátor volt ez, ahová nem megy be senki, aki jót akar
magának.
– Biztos…?
Nem válaszolt. Behajtott a szűk sikátorba, aminek a végén egy
kis parkoló volt. Megállt egy Harley mellett.
– Az a tiéd? – kérdeztem, a motorra mutatva.
Bólintott, és további magyarázkodás nélkül kiszállt az
autóból.
Utána siettem, nehogy úgy tűnjön, mintha arra vártam volna,
hogy ajtót nyisson. Szó sem lehet róla. Megnéztem az épület
hátulját. Nem volt barátságosabb az elejénél. Con odadobta a
kulcsot, majd arra utasított, hogy zárjam be a kocsit. Kinyitott
egy nehéz vasajtót, és félreállt.
– Csak utánad, hercegnőm.
Beléptem.
– Megtennéd, hogy nem hívsz így?
Elmosolyodott.
– Miért? Ez csak azt mutatja, hogy miként gondolok rád.
Vanessa Frost, a tökéletes hercegnő.
Nem tudom, mi lepett meg jobban: az, hogy gondolt rám, vagy
hogy azt gondolta rólam, tökéletes vagyok.
Kihúztam magam, és megpróbáltam magabiztosnak tűnni.
– Nem vagyok tökéletes. Közel sem. És mivel nincs tiarám,
hercegnő sem lehetek.
– Szeretem a beceneveket. Mindenkinek adok egyet. Minek
hívhatlak, ha hercegnőnek nem?
Eszembe jutottak a becenevek, amik elhangzottak azon az
estén. Szexi. Gyönyörű. A világ legszűkebb kis puncija. Te jó ég!
Nem hiszem el, hogy erre gondoltam. Már az hiba volt, hogy
Con közelébe kerültem.
Megköszörültem a torkom, mintha azt reméltem volna, hogy
kitisztul tőle a fejem.
– Ha muszáj választanom, akkor legyen Van.
– Rendben, de ne haragudj rám, ha néha hercegnőnek
szólítalak. Nehéz lesz megszokni.
 Úgy döntöttem, hogy ideje lenne rátérni a lényegre.
– Akkor megmutatod, hogy mi van a raktárban?
Az intim pillanat megtört, Con pedig bevezetett.
– Gyere, bemutatlak a srácoknak.
Követtem, és megpróbáltam nem a fenekéhez tapadó
rövidnadrágjára nézni. Vagy az izmos, tetovált karjára. Nehéz
volt elhinni, hogy egyszer az enyém volt ez a test.
Ütések hangja rántott vissza a jelenbe.
Beléptünk egy nagy terembe, aminek a közepén egy szorító
állt. Bokszzsákok lógtak vastag láncokon, szobabiciklik, súlyok,
kötelek és matracok voltak mindenhol.
Minden eszköz használatban volt. Legalább egy tucat fiú
dermedt meg, amikor beléptem. Hangos füttyentések és
ciccegés töltötte be a raktárt.
„Connak barátnője van!”
„Azt a mindenit, te is látod?”
„Megraknám.”
„Majd bepróbálkozom, ha Con megunta. Azaz holnap.”
– Az edzéssel foglalkozzatok, ti marhák! Talán szeretnétek
egészen az ítélet napjáig köröket futni? – kiáltotta a férfi, aki
először az ajtóhoz lépett.
– Ő Ms. Frost. Aki bármi tiszteletlent mond róla, egy hónapig
csak takarítani jár majd ide, sikál, padlót mos, hajlong és kussol,
és egy percet sem fog kapni a ringben. – A fiúk csalódottan
felsóhajtottak. – Elég legyen! A magatok dolgával törődjetek!
Con rám nézett.
– Bocsáss meg! Még csiszolatlanok, és hát… tinédzserek. Ez
magában is elég jó magyarázat. Mrs. Girdeau-n kívül még egy
nő sem járt itt, ő pedig kicsit sem hasonlít rád.
Megvontam a vállam. Az egyik srác beszólása visszhangzott a
fejemben. Még a kölykök is tudják, hogy miként bánik Con a
nőkkel. Én már megkaptam az éjszakámat. Több nem jár. Nem
mintha többre vágytam volna, mondtam magamnak.
– Mi ez a hely? – kérdeztem.
Elmosolyodott, úgyhogy óvatosnak kellett lennem.
– Ez az edzőterem. Egy amolyan napközi, hétvégi és nyári
program egyben. Reggie kezdeményezése. Hagyja, hogy itt
lógjak.
– És mit csinálsz itt? Bunyózni tanítod őket?
Con mosolya gúnyossá vált.
– Igen, Van. Bunyózni tanítom őket. Bokszolni. Addig sem az
utcai élettel meg a bűnözéssel foglalkoznak. Magukra szednek
egy kis fegyelmet és kitartás. Egy páran még ösztöndíjat is
kaptak.
– Egyetemi ösztöndíjat? Bokszolásért?
Con keresztbe tette a karját.
– Mi az? Talán nem elég jó neked?
Teljesen félreértett. A bicepszére tettem a kezem. Két éve
először értem hozzá önként, és a tenyerem alatti forróságból
gyorsan kiderült, hogy rossz ötlet volt. De valahogy el akartam
érni, hogy ne tüskés önvédelemmel szóljon hozzám. Tényleg
nem ítélkeztem. Valójában lenyűgözött.
– Nem úgy értettem. Csak meglepett. Nem tudtam, hogy
bokszolásért is lehet ösztöndíjat kapni.
– Eddig ketten kaptak, ők a keleti parton járnak most
egyetemre. Lehetőséget kaptak, hogy kijussanak innen, és éltek
vele. Ősszel még ketten mennek.
– Ez csodálatos – mondtam őszintén, hiszen tényleg az volt.
Megvonta a vállát. Fel akartam dobni a hangulatot. Az
mondtam magamnak, hogy csak azért, mert egy mérges Con
nem segített volna. Így nem kellett bevallanom, hogy látni
akartam a mosolyát.
Úgy döntöttem, hogy a legjobb választás a meglepetés.
– Szóval, én leszek ma a takarító, aki hajlong és kussol?
A kérdésem elérte a célját.
Con odarántotta a fejét, és a szemembe nézett. De aztán
visszafordította a kérdést.
– Szeretnél hajlongani egy kicsit, hercegnő?
Vágy öntött el, és lenéztem a földre.
– Azt hittem, nem fogsz már így hívni.
Ahogy elsétált mellettem, megpöckölte a lófarkam végét.
– Gyere, megmutatom, miért is hívtalak ide.
Ez elég egyértelművé vált, amikor beléptem egy hatalmas,
ragyogó konyhába. Míg a raktár kívülről teljesen elhagyatottnak
tűnt, belül makulátlan volt.
– Tudsz főzni? – kérdezte Con, és felkapcsolta a villanyt.
– Te tudsz? – kérdeztem.
– Muszáj ennem, úgyhogy igen, tudok.
Az kívántam, bárcsak nekem is ilyen egyszerű lett volna a
kapcsolatom a kajával.
Én tényleg azért ettem, mert muszáj volt. Nem élveztem, és
sosem töltött el örömmel. Sokáig én voltam a szép arcú, de duci
lány, az anyám pedig azt akarta, hogy vékony legyek, mint a
többi gyerek.
 Vanessa, oda kell figyelned arra, hogy mit eszel. Egy kis
odafigyeléssel könnyen elveszíthetnéd a felesleget. Csak azt
akarom, hogy egészséges legyél.
Már rég nem volt velünk. Petefészekrák vette el az apámtól és
tőlem, amikor nyolcadikos voltam. Túl későn diagnosztizálták,
és hónapokon belül elhunyt. Bántam, hogy nem a szerető
szavaira emlékezem.
– Szóval? – kérdezte Con.
– Tudom az alapokat – mondtam, és magamban hozzátettem,
hogy csak ne várd, hogy egyek is. Nagyon kevés ember előtt
tudtam enni anélkül, hogy görcsbe rándult volna a gyomrom.
Tudtam, hogy ez egy elcseszett probléma, de képzeld magad az
én helyzetembe, amikor egy szülinapi bulin az egyik barátnőm
anyukája szúrós szemmel nézi, ahogy pizzát eszem, és odahajol
egy másik anyukához. El sem hiszem, hogy azt eszi. Azt
gondolnád, hogy tanul a hibáiból. Ha Madeline ilyen kövér lenne,
a közelébe sem engedném egy pizzának.
Attól a naptól fogva mások előtt csak gyümölcsöt és zöldséget
ettem.
Félretéve a csodás emlékeket, végignéztem, ahogy Con
kinyitja a fagyasztót, és óriási, előre elkészített lasagnéval teli
tálcákat húz ki belőle, majd a konyha közepén lévő fémasztalra
teszi őket. Csupán a látványtól görcsbe rándult a gyomrom.
– A neheze már megvan. Neked csak be kell tenned őket a
sütőbe, és össze kell raknod a mogyoróvajas-lekváros
szendvicseket.
– Mogyoróvajas-lekváros?
Con felnézett a sütő mellől.
 – Nagyon sok kalóriát égetnek itt. Ebből valamennyit
pótolniuk kell. Mindennap kapnak vacsorát meg ebédet, ha
napközben is itt vannak, és egy útravaló csemegével küldjük
őket haza. Maradjon köztünk, de a legtöbben átadják a
csemegét egy kistesónak.
Elképedtem.
– Mindennap megetetitek őket?
Elkomolyodott az arca.
– Ha nem tennénk, lehet, hogy semmit sem ennének. Azt
pedig nem hagyhatjuk. – Egy ideig tanulmányozott, mielőtt
folytatta. – Van… Rengeteg jótékonysági konyhát tartotok fent.
Biztosan észrevetted, hogy a város egy jó része éhezik.
Igaza volt. A kajával kapcsolatos problémáim kicsinyesek
voltak az éhezéshez képest. Végigolvastam a támogatási
kérelmeket. Tanácsokat adtam, hogy melyik programokat
érdemes pénzelni. Ez jó érzéssel töltött el, de szégyenszemre
sosem vettem részt az ételosztásban. Con, a rosszfiú pedig a
csatatéren küzdött az éhezés ellen. A szégyenérzetem a
tetőfokára hágott, és azzal nyugtattam magam, hogy valakinek
pénzelnie is kell az ételeskocsikat és a jótékonysági konyhákat.
Ha nem az L. R. Bennett, akkor ki más? Igenis számított, amit
csináltam.
– Adtál be támogatási kérelmet? Sok pénzt kaphatnál.
Con megint kinyitotta a mélyhűtőt, és ezúttal fokhagymás
kenyeret vett ki belőle.
– Nem érted, hercegnő. Ez nem a pénzről szól, hanem arról,
hogy a kölykök ne korgó gyomorral menjenek haza.
– Ezt értem, de ha a saját pénzedből…
 – Van elég, ha ez aggaszt. Különben sincs időm több száz
oldalas papírokat kitölteni, és pár dollárért könyörögni. Reggie
egyedül kezdte el ezt az egészet, én pedig mindent megteszek,
hogy fennmaradjon.
Letette elém a kenyeret az asztalra, és elővett egypár
alumínium süteményestálcát.
– Menni fog?
Megfogtam a kenyeret, és megpróbáltam sekélyebb vizekre
terelni a beszélgetést.
– Tuti biztos, hogy bármi meghaladja a képességeimet, amit
rám akarsz bízni, Leahy. De azért megpróbálok elboldogulni.
A mosolya káprázatos volt.
– Na, várjunk csak! Neked van humorod? Fogadni mertem
volna, hogy nem tudsz viccelődni.
– Hát, úgy tűnik, hogy tévedtél.
Con mögém lépett, súlyos kezét a vállamra tette. Forró volt a
nyakamon a lehelete, ahogy a fülembe súgott.
– Szívem, neked semmi nem haladja meg a képességeidet, ezt
mindketten tudjuk.
A kenyér az asztalra pottyant. Nem tudtam mit válaszolni, de
azért kinyitottam a szám, hogy mondjak valami hülyeséget.
Szerencsére Reggie ekkor bedugta a fejét a konyhába.
– Segítesz a gyakorlatokban, vagy egész nap csak baszakodni
fogsz a konyhán?
– Pár perc, Reggie. Csak megmutatom Ms. Frostnak a járást.
Reggie sóhajtott.
– Aha, oké – motyogta, majd elment, kínos csendet hagyva
maga után.
 Con megköszörülte a torkát.
– Szóval, szerinted menni fog? Tizenöten esznek itt, és egy
tucat szendvicsre lesz szükségünk.
Bólintottam. Még mindig nem tudtam megszólalni.
– Rendben. Ha nem tudod kivenni a lasagnét a sütőből, szólj.
Rohadt nehezek.
Az elmotyogott „oké” nem volt valami sok, de több nem telt
tőlem.
Con megállt az ajtóban, és rám nézett.
– Ha végeztél, ne menj sehová. Van egy kis
megbeszélnivalónk.
Eltűnődtem, hogy vajon a bennem kibontakozó érzésekre
gondolt-e. Jézusom! Észrevette? Emlékeztettem magam az
ottlétem okára: meg kellett szereznem egy darab földet, hogy az
alapítvány igazgatója lehessek. Az alapítványé, ami anyám
szenvedélye volt, és ezáltal kiskorom óta az enyém is. Lehet,
hogy anyám elégedett volt a posztjával a vezetőségben, de én
többet akartam. Én akartam meghozni a végső döntéseket.
Koncentrálj a célra, Vanessa! Feledkezz meg minden másról!
A fokhagymás kenyérért nyúltam, és sikeresnek tituláltam az
ösztönző belső monológomat.
Vagy legalábbis majdnem sikeresnek.
 3. FEJEZET

Con

Mind azt látjuk, amit látni akarunk. Arra számítunk, hogy a

feltételezéseink bebizonyosodnak. De ebben az esetben úgy
tűnt, hogy talán tévedtem. Vanessa még mindig gyönyörű volt,
de nem volt olyan rideg, mint amilyennek képzeltem, amióta
faképnél hagyott a hálószobámban. Elképzelhető, hogy csak
megjátszotta az egészet, de úgy tűnt, tényleg fontos neki, hogy
teli hassal menjenek haza a gyerekek. A legtöbb férfinak a
gyomrán át lehet a szívéhez férkőzni. Nekem a fiúk gyomrán át
lehet.
A könnyed flörtölés is meglepett. Őszintének tűnt a
szarkasztikus szerénysége, amikor azt mondta, hogy bármi
meghaladja a képességeit, amit rá akarok bízni Én épp annyira
őszinte voltam, amikor azt feleltem, hogy semmi nem haladja
meg a képességeit.
Egy pár kesztyű és egy fejvédő ütötte meg a mellkasomat.
Reggie.
– Szükségem van rád a ringben. Nem tudom egyszerre az
összes srácot figyelni.
– Kéne még valaki, arra az esetre, ha Lord vagy én nem
tudunk itt lenni.
Lord volt a példaképek díszes társaságának harmadik tagja.
Nem mintha én jó példakép lettem volna, de igyekeztem.
Mivel nem voltam bűnöző, jobb példa voltam, mint amilyen a
legtöbb itteni kölyöknek adatott.
– Egyetértek, de olyasvalaki kell, aki tud bánni a gyerekekkel.
Ezek nem tisztelnek akárkit. Mondjuk, úgy tűnik, hogy a csajod
elég szimpatikus volt nekik.
– Nem a csajom. Csak besegít egy kicsit, egy szívességért
cserébe.
Ezt ne feledd, Leahy, gondoltam. Vanessa be sem tette volna
ide a lábát, ha nem kellett volna neki a föld.
– Ha te mondod. Láttam, hogy nézel rá.
– Engedd el, Reggie.
– Kínos?
– Komolyan, ne idegesíts – megálltam a padnál, és
megragadtam egy bandázst. – Tedd magad hasznossá, és kösd
be a kezem!
– Igenis, uram!
A segédkezés a ringben szétfoszlatta a Vanessával kapcsolatos
gondolataimat. Trey és Jojo olyan gyorsak, hogy megvernek, ha
nem figyelek oda. Meg kellett védenem a méltóságom.
Kilencven perccel később a fiúk a zuhanyzók felé csoszogtak,
és pedig beléptem a konyhába. Lasagne és fokhagymás kenyér
mennyei illata szállt a levegőben, és a gyönyörű, sütőkesztyűt
viselő, lekvártól maszatos arcú nő láttán földbe gyökerezett a
lábam.
Amikor felnézett és rám mosolygott, valami furcsát éreztem a
mellkasomban. Hogy mit, abban nem voltam biztos, de ez nem
volt normális.
– Azokat kiviszem, ha elkérhetem a kesztyűt – mondtam, és a
lasagnékra mutattam.
Lenézett a kezére.
– Ja, persze.
Lehúzta az edényfogó kesztyűt, én pedig közelebb léptem,
hogy elvegyem.
Lenéztem a több tucat barna papírtasakra az asztalon, és
összeráncoltam a homlokom.
Vanessa elpirult.
– Csináltam egypár extrát. Jó, elég sokat. De kifizetem az
alapanyagokat. Azt gondoltam, ha testvéreik vannak, talán…, és
miután belekezdtem, nem tudtam abbahagyni.
A zavarodott mentegetőzésétől megint elöntött az a furcsa
érzés.
– Semmi gond. Semmit sem kell kifizetned. Biztosan örülni
fognak az extráknak. Éhes szájak mindig lesznek.
Összepréselte az ajkát, de ez nem vett el lélegzetelállító
szépségéből, viszont… meg akartam nyugtatni. Mi a fene? Nem
volt időm megkérdőjelezni a furcsa reakciómat, mert levette és
odaadta a kesztyűjét.
– Szeretném, hogy tudd, akár az alapítványnak adományozod
azt a telket, akár nem, mindent meg fogok tenni, hogy segítsek
az ehhez hasonló programokban. Így is elég sokat teszünk, de
nem eleget, és ez így nincs rendjén. Az alapítvány többre képes.
Egyetlen gyereknek sem lenne szabad éheznie ebben a
városban. Elég erőforrásunk van, csak hatékonyan kell
használnunk őket.
Egy pillanatra rám nézett, majd a hűtő felé fordult. Esküdni
mertem volna, hogy könnyes volt a szeme.
– Akkor vacsorázz velünk. Ismerd meg a kölyköket, akiknek
segíteni akarsz. Ígérem, jól… jobban fognak viselkedni.
Megdermedt.
– Nem tudok – mondta halkan.
A szenvedélyes beszéde után nem erre a válaszra
számítottam.
– Dolgod van?
– Ööö… én csak… hát… – vett egy mély levegőt, és a
szemembe nézett. – Egyszerűen nem megy.
Ökölbe szorult a kezem.
– Segíteni akarsz nekik, de túl finnyás vagy ahhoz, hogy
együtt egyél velük?
– Nem! Nem erről van szó.
– Akkor miről?
Becsukta a szemét.
– Nem fog menni. Oké? – megfordult. – Jobb, ha megyek.
Nem voltam elégedett. Végre nem egy rideg, fagyos tekintetű
hercegnőt láttam, hanem egy kedves és nagylelkű nőt.
Szerettem volna, hogy ez a nő együtt egyen a fiúkkal, de úgy
látszott, hogy csak képzelődtem. Ez nagyon feldühített.
– Tudom, hogy nincs randid Simon Duchesne-nel. Tudom,
hogy annak már vége, és hogy sosem volt az, aminek látszott. –
Amióta Duchesne elmondta a recepciósomnak, hogy a
kapcsolata Vanessával csak álca volt, nem tudtam másra
gondolni. Állítólag olyasvalaki jött be Vanessának, akit az apja
nem fogadott volna el. Ez a rejtély sok álmatlan éjszakát okozott
nekem.
A meglepett arca zseniális volt. Épp annyira tátotta ki a száját,
hogy ötleteim támadtak. Eltűnődtem, vajon ki tudnám-e szedni
belőle, hogy ki az a rejtélyes férfi. Azt akarod, hogy te legyél,
gúnyolódott egy hang a fejemben. Erre semmi esély sem volt.
Vanessa csendben maradt, úgyhogy folytattam.
– Szerinted nem figyeltem, hogy mi van veled? Tudom, hogy
csak arra használtad Duchesne-t, hogy megnyugtasd az apád,
amíg úri körökbe nem illő férfiakkal lógsz. Ki az? Kit rejtegetsz
az apád elől?
Ugyanolyan arcot vágott, mint amikor faképnél hagyott a
hálószobámban. – Semmit sem tudsz rólam, szóval ne is tégy
úgy. Abban igazad van, hogy már nem találkozom Simonnal. Ez
köztudott. Ha sokkolni akartál, akkor nem sikerült.
Egyre dühösebb lettem. Vanessa olyan volt, mint az a
titokdoboz, amit Joytól kaptam a tizenhatodik szülinapomra.
Tudtam, hogy van benne valami menő cucc, de nem tudtam
megfejteni, hogyan nyissam ki. Végül kerestem egy kalapácsot,
és összezúztam, majdnem összetörve a benne lévő Szent
Kristóf-medált.
– Akkor miért? Miért nem akarsz leülni egy vacsorára a
fiúkkal?
Vett egy mély levegőt, és félrenézett.
– Egyszerűen nem megy, Con.
Fortyogott bennem a düh, és olyan rideg arcot vágtam, ami
versenybe szállt az övével.
– Ahhoz nem vagy túl jó, hogy vacsorát csinálj nekik, mert ez
a napi jótetted, de enni már nem akarsz velük.
Láthatóan megfeszült.
– Ha ezt gondolod rólam, akkor biztos amúgy sem fogod
átadni a telket.
– Ja, igen, el ne felejtsük, hogy miért vagy itt. Szükséged van
valamire.
– Mégis, mi másért lennék itt? – kérdezte halkan.
Megráztam a fejem.
– Szerintem ideje, hogy elmenj. Épp időben, mert már
kezdtem az hinni, hogy több vagy egy sznob ribancnál.
Lekapta a táskáját a pultról.
– Akkor megyek is.
– Búcsút inthetsz a teleknek.
– Amint már mondtam, mindketten tudjuk, hogy úgysem
adtad volna oda.
Ahogy sarkon fordult, fellibbent a szoknyája. Elviharzott.
Majdnem olyan távozás volt, mint azon a reggelen, két éve.
És pont úgy, mint akkor, most is tisztes távolságból követtem,
hogy tudjam, biztonságban hazaért.
 4. FEJEZET

Vanessa

Papírokat rendeztem, amíg patyolattiszta nem lett az asztalom.

Annyival könnyebb lesz kipakolni, amikor lemondok a
pozíciómról. Még nem vettem le a diplomáimat a falról, és
elhűltem, amikor rájöttem, hogy minden bizonnyal azzal fog
végződni a napom.
Legnagyobb bánatomra anyám nem élte meg, hogy vékony
legyek, ahogy akarta. Már meghalt, amikor én hirtelen
megnyúltam. Nehéz volt örülni annak az extra tizenöt centinek
egy év alatt. A vertikális varázslat és a koplalás kombinációja
egy százhatvan centis duci kislányból egy százhetvenöt centis
nádszálkarcsú gimnazistává változtatott.
Most viszont örülhettem, hogy nem élte meg, amint behúzott
farokkal búcsút intek az L. R. Bennett Alapítványnak. Nagy
csalódás lett volna neki. Különösen nehéz volt lenyelnem ezt az
egészet, mert amikor duci voltam, nagyon okos voltam. Csak
ötöseim voltak. Mindig tudtam a választ. Most viszont kudarcot
vallottam. A melankolikus hangulatom javítására rengeteg
borra volt szükségem. Máris haragudtam magamra, amiért
hálás voltam, hogy anyám nem élte meg ezt a kudarcomat.
Mégis, ki gondolhat ilyet? Úgy látszik, hogy én.
Elle félbeszakította a szánalmas önmarcangolásomat.
– Egész nap kerültél.
Sok előnnyel járt, hogy a gyerekkori legjobb barátnőmmel
dolgoztam együtt, de volt egy-két hátránya is. Az egyik például
az, hogy semmit sem tudtam eltitkolni, legyen az szakmai, vagy
magánéleti ügy. Az ő ötlete volt, hogy forduljak Conhoz. Még azt
is felvetette, hogy térdelve és a lehető legundorítóbb módon
próbálkozzak, de nem tettem.
Elle leült velem szemben az üres székre.
– Úgy terveztem, benézek hozzád, amint leadtam ezt a papírt
Archernek.
Elővettem egy papírt, Elle pedig gyorsan kikapta a kezemből.
– A rohadt életbe! Nem hiszem el, hogy megírtad a
felmondásodat.
– Mégis mit kéne tennem?
– Küzdeni! Addig keresgélni, amíg mindent meg nem
próbáltál, és ha nem találunk megoldást, odamész Archerhez, és
megmondod neki, hogy jogi probléma volt. Elmagyarázod, hogy
nem a te hibád, és megérdemled, hogy te vezesd ez a helyet.
– Te is tudod, ez nem így működik. Azt várja, hogy
beismerjem, ez a projekt túl sok volt nekem, ami azt jelenti,
alkalmatlan vagyok az igazgatói pozícióra.
Elle megrázta a fejét.
– Csalódtam benned, Vanessa.
A szavai szétzúzták az amúgy is repedezett önbizalmamat.
 – Köszönöm. Én is csalódtam magamban.
– Nem a projekt miatt, te idióta, hanem azért, mert hajlandó
vagy küzdelem nélkül feladni. Ez az álmod. Mindent meg kéne
tenned érte!
– Küzdöttem, Elle. Elmentem Conhoz, és azt mondta…
– Nem érdekel, mit mondott. Vissza kell menned. Nem fogom
hagyni, hogy feladd. Különben is, mi veszítenivalód van?
Becsuktam a szemem.
– A büszkeségem.
– Szerintem azt már két éve otthagytad Connál.
– Kösz az emlékeztetőt – motyogtam.
A szemembe nézett.
– Komolyan, Vanessa. Amióta ismerlek, minden vágyad volt,
hogy te vezesd az alapítványt. Nem értem, hogy adhatod fel
ilyen könnyen.
Megfeszült a vállam.
– Hidd el, nem könnyű. Próbálom magam elé helyezni az
alapítványt.
Elle elkomolyodott.
– Az alapítványnak az lenne a legjobb, ha te vezetnéd,
úgyhogy intézd, amit kell, és bizonyítsd be.
Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam.
– Rendben.
– Jó kislány! – Az asztalomra dobott egy kis papírdarabkát. –
Itt lesz a buli.
A kavargó érzelmeim zavarodottsággá lassultak. Lenéztem a
krémszínű meghívóra.
– A Boys and Girls Club bankett?
 Előhúzott még pár papírt.
– Itt a vendéglista. Találd ki, ki van rajta.
Elvettem a papírt, és a kiemelt névre néztem.
– Nem hiszem el. Con miért menne?
Elle megrázta a fejét.
– Ezt a kérdést neked kell megválaszolnod, mert szerintem én
mára már eleget tettem. Igazán megérdemlek egy üveg bort.
Vagy kettőt.
Tovább fürkésztem a meghívót. Több díj is volt a programban
részt vevő gyerekek számára. Jó pénzt mertem volna tenni rá,
hogy az egyikük Connál edzett.
Con már visszajelzett, hogy ott lesz egy adománygyűjtőn, ahol
a részvétel a vacsorán ötezer dollár.
Visszanéztem Elle-re.
– Van kísérőm az eseményre?
Felnevetett.
– Imádom, hogy ezt tőlem kérdezed. Úgy nézek ki, mintha az
asszisztensed lennék? Hát, nem vagyok az.
– Bocsánat. Csak…
– Tudom…, én intézem a naptáradat. Nem, nincs kísérőd.
Eredetileg Simonnal mentél volna, de…
– Igen. Akkor egyedül megyek. – Ez azt jelenti, hogy
könnyebb dolgom lesz Connal.
– Viszont a VIP-asztalnál fogsz ülni. A fő szónokkal – tette
hozzá Elle.
– Az nem gond.
Fejben átfutottam a gardróbomat. Sok önbizalomra lesz
szükségem. Volt egy ruha, amit még nem vettem fel. Nem volt
túl kihívó, de jobban testhez simult, mint a többi ruhám.
Amikor felpróbáltam… erősnek éreztem magam.
Talpraesettnek. Mint egy nő, aki tudja, hogy mit csinál és mit
akar.
Az órára néztem. Három órám volt az eseményig. Három
órám volt megcsinálni a harci sminkemet, és előállni egy
tervvel. Valahogy négyszemközt kell beszélnem Con Leahyvel,
és meg kell győznöm, hogy adja át a telket.
Elle-nek igaza volt. Bolond lennék, ha meghátrálnék. Nem
adhatom fel küzdelem nélkül az álmomat, az örökségemet.
 5. FEJEZET

Con

A bárpult előtt álltam, és dédelgettem a whiskey-kólámat.

Figyeltem, ahogy Vanessa röpdös a tömegben. Mint egy
tökéletes pillangó. Egyik társaságról a másikra szállt,
mindenkivel elcsevegett, és végig illedelmesen mosolygott.
Mondjuk, ez a mosoly a közelébe sem ért annak, amit az
edzőterem konyhájában láthattam, mielőtt elfajultak a dolgok,
és elviharzott… már megint.
Nem tudom, mikor kezdtem el tanulmányozni Vanessa
különféle mosolyait, de ez begyakorlottnak tűnt. Ez került a
címlapokra. Mindig gyönyörű volt, de valami hiányzott. Nem ért
el a szeméig a derű.
Megfordult, és megdermedt. Úgy tűnt, hogy a diszkrét
megfigyelésem mégsem volt olyan diszkrét. De az arcán nem
sokkot láttam. Bármi is volt az, gyorsan eltűnt, és
elgondolkodtam, hogy vajon csak képzeltem-e. Újra magára
öltötte a tökéletes álcáját.
Igen, rajtakaptál. Figyellek. Az elmúlt két évben többször is
figyeltem őt. Talán túl sokszor. Eltűnődtem, hogy vajon
kinövöm-e valaha a középiskolás gondolataimat, miszerint én
vagyok a szánalomra méltó srác, ő pedig a tökéletes hercegnő.
Nagyon remélem. Ideje felnőni. Kihúztam magam, és
megigazítottam a szmokingom gallérját.
Igen, pontosan azt. A szmokingom gallérját. Ha szartam volna
az egészre, pólóban és farmerban jöttem volna, de nem szartam
rá. Nem azért, mert számítottam Vanessára, hanem azért, hogy
támogassam Treyt. Szmokingot vetettem fel vele, és hát… nem
lett volna igazságos, ha én nem abban jövök. Az övét csak
kölcsönöztem, de az arca ragyogott a büszkeségtől, amikor az
autómhoz sétált. Jól nézett ki, és megérdemelte, hogy ragyogjon.
A program sikerének tökéletes példája volt. Egy három helyen
dolgozó, egyedülálló anya egyetlen fia, aki a város
leghírhedtebb negyedében élt. A hozzá hasonlók sokszor
csatlakoztak utcai bandákhoz, de ő okos volt, az anyja pedig
többet akart neki egy rövid életnél, úgyhogy már kiskölyök
korában a Boys and Girls Clubba küldte. Ott ellátták mindenféle
tennivalóval. Egypár évvel később csatlakozott a személyzethez,
és mentor lett belőle. Körülbelül egy éve kezdett el nálunk
edzeni, és attól kezdve már csak heti két napot töltött a Boys
and Girls Clubban. A program vezetője ekkor gyanakodni
kezdett, hogy Trey valami balhés ügy miatt lóg, és elvitette
magát az edzőterembe, hogy beszéljen velem, és
meggyőződhessen róla, mit is csinál ott a srác. Közös
megegyezésre jutottunk: a terembe küldi a dühkezelési
problémákkal küzdő, vagy több mozgást igénylő fiúkat, én
pedig megesküdtem az anyám sírjára, hogy jó útra terelem őket.
 Ma este Trey megkapta a Kitűnő Fiú díjat. Az anyja nagyon
izgatott volt, de az utolsó pillanatban behívták dolgozni, és nem
mert nemet mondani. Így hát én voltam Trey egyetlen kísérője.
Megfordultam, hogy lássam, ahogy a program vezetője
bemutatja a nagyhalaknak. Vanessának még nem mutatta be,
pedig ebben a városban ő is nagyhalnak számít. Eltűnődtem,
vajon felismerte volna-e a puccos ruhájában, hiszen legutóbb
egy pólóban és egy egyszerű szoknyában látta. Arra tippeltem,
hogy nem.
Vanessára néztem. A ruhája szorosan ölelte minden
domborulatát. Te jó ég! Ezredszerre is azt kívántam, bárcsak
józan lettem volna azon az estén. Mondjuk, akkor valószínűleg
mondtam volna valami hülyeséget, és eljátszottam volna az
esélyemet. Kellett egy második esély, de a tegnapi távozása után
nem tűnt valószínűnek, hogy kapok.
Csakhogy volt valamim, amire szüksége volt, méghozzá
nagyon, hisz önszántából felkeresett. Ha más nem, akkor ez
biztosított egy esélyt.
Előnyben voltam, amit egy jobb ember biztosan nem használt
volna ki. Egy jobb ember az alapítványnak adományozta volna
a telket, abban a reményben, hogy a jó cselekedet majd elnyeri
a választottja szívét.
Én viszont nem voltam jobb ember.
Tényleg így akarom az ágyamba csalni? Tudva, hogy csak
azért van ott, mert akar tőlem valamit?
Legyek őszinte? Mindegy, hogyan, de az ágyamban akartam
tudni őt. Most, hogy újra belépett az életembe, nem hagyhattam,
hogy elmenjen. Simon Duchesne már nem volt a képben, és az
enyém volt a telek. Minden körülmény adott volt.
Az egyetlen akadály maga Vanessa lehet. Még egyszer
alaposan megnéztem. Lassan végigmértem a piros talpú
tűsarkújától a vörös ajkáig.
Majdnem felnyögtem. Baszki! Nagyon akartam azt a szájat.
A szórakozásom gyorsan véget ért, amikor odalépett hozzá
egy férfi. Vanessa rámosolygott. Ellöktem magam a faltól, és
ökölbe szorult a kezem, a benne lévő pohár szívósságának
határait tesztelve. Látnom kellett a férfi arcát. A terem szélén
odébb sétáltam, közben illedelmes biccentettem a vendégekre.
Megláttam az arcát, és továbbsétáltam.
A kurva anyját! Lehúztam a whiskey-met, és a bárpulthoz
léptem. Szükségem lesz a jó barátomra, Jackre.
Vanessa mágnesként vonzotta az ilyen férfiakat. Nem mintha
ismertem volna, de láttam már az újságban. Louisiana
legmenőbb üzleti titánjának nevezték. Nemrég érkezett a
városba, és nem sok időt vesztegetett, hamar magára
haragította az elitet. Minden mozdulata elemzésre került. A régi
jó családok sarjai szerették utálni, mert az a hír járta, hogy
szerény körülmények között nőtt fel, és minden, amit megérint,
arannyá válik. Ha az üzleti világnak van lázadója, akkor Lucas
Titan az.
Undorodva néztem, ahogy átkarolja Vanessát, és a szoba
másik végében lévő bárpulthoz vezeti. Fortyogott bennem a
düh. Először azért, mert megtehette, hogy odalépett hozzá,
aztán azért, mert Vanessa követte.
Elvettem a pultról a poharam, és a csuklómra néztem. Még a
szmokingom sem tudta elrejteni az ujja alól kilátszó
tetoválásokat.
A tinta jelzés volt. Ebben az esetben azt jelezte, hogy Vanessa
még véletlenül sem vállalhatna fel nyilvánosan. Fogadni
mertem volna, ha csak hozzám szólna ebben a közegben, az
szinte rögtön eljutna az apjához, aki biztos elráncigálta volna
tőlem.
Kortyolgattam a whiskey-t, és élveztem, ahogy égette a
torkom. Lassítanom kellett. Trey miatt jöttem, és nem azért,
hogy siránkozzak, amiért sosem leszek része az
arisztokráciának, amibe csöppentem. Az új vezetéknév nem
változtatott azon, hogy mit gondoltak rólam az emberek.
Még tizenöt év sem változtathatott azon, hogy én voltam a
kölyök, aki egy kukászsákkal a kezében megjelent a
kertvárosban, mert Joy és Andre Leahy nevelőszülők akartak
lenni. A barátaik és a szomszédjaik elborzadtak az ötlet
hallatán. Amikor örökbe fogadtak, még az ép eszüket is
kétségbe vonták.
Humortalanul elnevettem magam, mert azoknak a bíráskodó
szemeteknek igazuk volt. Ha nem fogadtak volna örökbe, talán
még élnének. Többet érdemeltek, mint hogy lelőjék őket a saját
otthonukban.
A katona haverjaimmal bunyóba keveredtünk egy utcai
banda tagjaival. Épp akkor értünk a városba, még az
egyenruhánkat sem vettük le. Amúgy is jobban lehet
egyenruhában csajozni. Viszont rajta volt a nevünk. A Leahy
név közismert volt a városban, így hát nem volt nehéz rájönni,
hogy felkeresték a Leahy házat, és bosszút álltak. Három nappal
később, amikor már újra a bázison voltam, valaki betört Joy és
Andre házába.
Két golyó, mint egy kivégzésen.
A hintaszékben ülve kellett volna borozgatniuk, ehelyett
koporsókban feküdtek. Miattam.
Legurítottam a maradék whiskey-met. A világ összes piája
sem tudta volna lemosni a vért a kezemről.
Csak a bosszú csillapíthatja a bűntudatomat, de teljesen talán
sosem tudok majd megbocsátani magamnak. Hirtelen úgy
éreztem, hogy szét kell vernem egy bokszzsákot. Utáltam ezt a
kényelmetlen majomöltönyt. Utáltam a körülöttem zümmögő
illedelmes fecsegést. Ez nem az én világom volt, és nem is
akartam, hogy az legyen. Ha Trey nem lett volna itt, már rég
leléptem volna.
A hangulatom tovább romlott, ahogy Titan Vanessa hátára
tette a kezét, és közelebb terelte a bárhoz. Le akartam tépni a
karját.
– Jól érzed magad? – kérdezte Trey, visszarántva a valóságba.
Megszorította a vállamat.
A kedvéért magamra erőltettem egy mosolyt. – Mindig jól
érzem magam. Alig várom a beszédedet.
Nagyra nyílt a szeme.
– Beszédet kell mondanom? Baszki, erről senki sem szólt!
Elvigyorodtam, ezúttal őszintén.
– Viccelek. Csak mosolyognod kell a kamerába, és figyelned,
hogy mit mondasz. Ilyen emberek között jobb nem csúnyán
beszélni.
Trey a szemét forgatta.
– Mikor lettél ilyen illedelmes?
 – Ne velem foglalkozz. Tényleg figyelj oda, mert a Pointban
szappannal fogják kimosni a szád.
Nagyot sóhajtott.
– Jó, jó, értem én. Te meg a mama folyton ezt nyomjátok.
Ennyi tetkóval nem gondolná az ember, hogy ilyen karót nyelt
alak vagy – mondta, és gyengéden meglökte a vállam.
– Nem fogsz örülni, ha nevelni kezdelek.
Mondjuk, az anyja valószínűleg már beleverte a jó modort.
Kemény nő volt. Nagyban hozzájárult a nevelése, hogy a fiát
felvették a West Point katonai akadémiára. Könnybe lábadt a
szemem, amikor megkapta a jelölését. Ezt persze sosem
vallottam volna be. Hatalmas megtiszteltetés volt, és senki sem
érdemelte meg jobban. Az egész azzal kezdődött, hogy a
tetoválásaimról faggatott. Megkérdezte, hogy mit jelentenek.
Főleg a katonaiak érdekelték. Elmeséltem neki ezt-azt a
szolgálatomról. Sok mindent nem mondhattam el, de az
alapokba beavathattam. Odavolt a történetekért. Volt valami a
haza szolgálatában, ami mélyen megérintette. Valami, amitől
egy nagyobb ügy része akart lenni. A sereg remek katonát
faragott belőlem. Több bajtársamat megmentettem. A szemem
láttára történt, hogy valaki egy gránátra vetette magát, hogy egy
bajtársát megmentse. Ezt a testvériességet egy civil sosem
értheti meg. Örültem, hogy Trey ennek a részese lehet.
– Jól vagy? – kérdezte Trey, és észrevettem, hogy
elbambultam.
– Igen, csak gondolkoztam.
Egy magas, vékony férfi lépett a színpadra, és beleszólt a
mikrofonba.
 – Hölgyeim és uraim, nemsokára elkezdődik a vacsora. Azt
szeretném kérni, hogy lassan fáradjanak a helyükre.
– Itt az idő. Keresd meg az asztalodat – mondta Trey
mosolyogva, és a szoba eleje felé indult.
Az asztalom felé néztem, de egy szöszi, aki épp az ellenkező
irányba tartott, elvonta a figyelmemet. Természetesen nem az
asztalomhoz mentem.
 6. FEJEZET

Vanessa

Láttam, ahogy figyel. Ha nem látom, akkor éreztem volna. Erős

kisugárzása volt. Részegítőbb, mint a bor, amit félig sem ittam
meg, amikor elköszöntem néhány idősebb, előkelő hölgytől. Az
ilyen rendezvényeken sosem ittam többet egy pohár bornál.
Hogy miért? Mert egy illedelmes hölgy sosem csiccsent be
mások előtt. Ezt a szabályt két éve, az anyám halálának
évfordulóján a magam kárára szegtem meg. Emlékszem, aznap
három pohár bort ittam. Érthetően nehéz nap volt ez az
apámnak, és még nehezebb lett volna, ha otthon maradunk.
Nem bírt az anyám kedvenc asztalánál ülni, úgyhogy
elmentünk egy étterembe. A családi vacsora gyorsan
faggatózássá vált. Miért nem találtam még párt? Az anyám azt
akarta volna, hogy gyerekeim legyenek.
A három pohár bor megoldotta a nyelvem, és rontott az
ítélőképességemen. Valami olyasmit mondtam, hogy anya biztos
inkább béranyától akart volna unokát, elvégre nem kívánta
volna, hogy a terhesség elrontsa a karcsú alakom, amire oly
sokáig vágyott. A mai napig éreztem a pofont, amit az apám
akkor lekevert.
Sem előtte, sem utána nem ütött meg soha.
Ott ültünk némán a kedvenc étterme egyik privát
helyiségében, az arcom égett. Némán távoztam.
Azóta másként tekintettem az apámra. Vajon van olyan lány,
aki képes egy pofon után ugyanúgy nézni az apjára, mint addig?
Egy órával később a Francia Negyedben találtam magam.
Elvesztem a mulatozásban, ami először megnyugtató volt, de
aggódni kezdtem, amikor túl nagy lett a nyüzsgés. Con ismerős
arc volt az idegen tömegben. Megbotlottam a járdán, és
ráestem. A gimnáziumban egy jóképű punk volt, aki
mindenáron bizonyítani akart valamit, de most részeg volt és
elbűvölő. A karja erős volt, amikor megfogott.
Mosolyt csalt az arcomra, amikor leginkább csak sírni
akartam. Szükségem volt a könnyedségére, hogy elfeledhessem
a nyomasztó sötétséget, ami egész este kísért.
Így hát hagytam, hogy elvigyen a Voodooba, és fel a lakására.
Hamar magamhoz tértem, amikor megláttam, hogy mi van Con
szakadt farmerja alatt. A rohadt életbe! Con még részegen is…
egy élmény volt. Csak a gondolatától elpirultam.
A felejthetetlen estét másnaposság és szúrós reggeli napfény
követte. Ha ezt megtudja az apám…, a pofon simogatásnak fog
tűnni.
Apám már akkor beskatulyázta Cont, amikor megérkezett
Leahyékhez, és úgy gondolta, megnézi, hol a határ. Az apám a
kerítésünknek dőlve, az alkoholtól eszméletlenül talált rá. A
beszélgetésük nem volt valami szívélyes. Onnantól fogva apám
sokszor hangoztatta, hogy Con szégyent hoz a nevelőszüleire.
– Jó újra látni, Vanessa – szólított meg egy mély hang.
Elrántottam a fejem Con irányából, és Lucas Titanre néztem.
Közel százkilencven centis termet, sűrű fekete haj. Lucas
Titan vonzó férfi volt, főleg ha számításba vesszük zöld szemét,
széles vállát és keskeny csípőjét. A bal szemöldökét áthasította
egy függőleges, hosszan felfelé futó sebhely, amitől nemcsak
klasszikusan jóképű, hanem sötéten gyönyörű volt. A milliárdjai
és filantróp természete a New Orleans-i adományozó közeg
kedvencévé tette, még ha a régi pénzes családok utálták is, mert
nem az ő szabályaik szerint játszott.
Talán ezt tiszteltem benne a legjobban.
Körülbelül hat hónapja bevásárolta magát az L. R. Bennett
Alapítványba, mint az igazgatótanács egyik tagja.
– Mr. Titan, nem tudtam, hogy itt lesz – mondtam
meglepetten.
Elle csak Con nevét emelte ki a vendéglistáról.
– Akkor, gondolom, nem olvasta el alaposan a meghívót, csak
az adományról szóló részt.
Illedelmesen nevettem.
– Igaza lehet.
Elmosolyodott, felvillantva tökéletes, fehér fogsorát.
– Én vagyok a fő szónok. A technológia hátrányos
helyzetűekhez való eljuttatásának fontosságáról lesz szó, és
arról, hogy mit tehetnek az ügy érdekében az ehhez hasonló
alapítványok, már ha van elég tőkéjük.
– Remélhetőleg bőkezűek lesznek ma este az emberek. Jó,
hogy erről egy techguru fog beszélni.
 Kiszélesedett a mosolya.
– Életem végéig kocka leszek.
Biztosan látszott a meglepetésem.
– Sosem gondoltam volna. Gyerekkoromban a kockák nem
voltak ilyen elbűvölőek, és nem állt nekik ilyen jól a fekete
nyakkendő.
Gödröcskék rajzolódtak ki az arcán. Hihetetlenül vonzó pasi
volt.
– Későn érő típus vagyok, Ms. Frost. Sokkal könnyebb igaz
barátokra lelni, ha népszerűtlen az ember, mint ha
milliárdokon csücsül.
Bólintottam. Sokan próbáltak barátkozni velem, és csak
nagyon kevesen a személyiségem miatt.
– Ebben igaza van. Biztos érdekes beszéd lesz – tettem hozzá,
hogy témát váltsak.
– Hát, megpróbálom nem elaltatni a hallgatóságot. És rövidre
fogom a szónoklatot, ami talán egy beszéd legjobb tulajdonsága.
Felemeltem a poharam.
– Igyunk erre, Mr. Titan.
Koccintottunk, miközben végigsiklott rajtam a tekintete.
– Tegeződhetnénk? – kérdezte.
– Persze.
– Csodásan festesz ma este, Vanessa.
Vártam, hogy elöntsön a forróság, mint amikor Con tekintete
járta be ugyanezt az utat, de csak langyos szellőt éreztem.
Körülbelül ugyanaz a reakció volt, mint amikor Simon bókolt.
Lucas Titan lélegzetelállítóan jóképű és mérhetetlenül gazdag
volt, de a testem úgy döntött, hogy ez nem érdekli.
 Jobb is így. A vagyona és az üzleti érzéke ellenére az apám
nem rajongott érte, valóságos ördögfajzat, mondogatta sokakkal
együtt. Lucas fenntartható energiaprogramja nem nyerte el a
tetszését. Az apám nem akarta, hogy bárki is megmondja neki,
milyen energiát használjon a vállalkozásaihoz.
– Köszönöm – feleltem.
A poharamra nézett.
– Látom, mindjárt elfogy a borod. Meghívhatlak?
Nem szerettem elmagyarázni az egypoharas szabályomat.
Egyszerűbb volt, ha magamnak vettem az italokat. Aznap már
csak limonádét terveztem inni.
– Mi lenne, ha együtt mennénk a bárhoz?
A keze valahogy a hátamon kötött ki, és azon gondolkodtam,
hogy tudnám a legkedvesebben eltávolítani. Hosszas sorban
állás és csevegés után végre megkaptam a limonádémat, és
bejelentették a vacsora kezdetét.
– Gondolom, te is a főasztalnál ülsz, ugye? – kérdeztem.
– Bizony.
– Odavinnéd az italom? Mindjárt utánad megyek.
Lucas elvette a poharam.
– Persze. Várlak.

A mosdóból az előcsarnokba léptem. Egy nagy kéz fogta meg a

karomat.
Megfordultam, hogy ellenkezzek, de elnémultam, amikor
megláttam a mandzsetta alól kilógó tetoválásokat.
– Mit csinálsz? – sziszegtem, elképedve, amiért Con nyilvános
helyen karon fogott.
Beráncigált egy használaton kívüli ruhatárba, és ránk csukta
az ajtót.
– Megőrültél?
Beszélni akartam vele, de nem így. Ez veszélyes volt.
Közelebb lépett, én pedig hátra. Úgy éreztem magam, mint
egy nyúl egy farkassal szemben.
– Úgy döntöttem, hogy még nem végeztem.
A beszéde halk és nyugodt volt. Nem igazán hallottam, inkább
éreztem, amit mond.
– Szóval, elkapsz a női mosdó előtt, és beráncigálsz egy
ruhatárba?
– Jobb lett volna, ha odamegyek, amikor Lucas Titan olyan
pofátlanul méregetett?
Tehát erről volt szó.
– Először is, nem kell így beszélni. Másodszor pedig, Lucas
munkatárs. Az igazgatótanács tagja. Nem is tudom, miért
magyarázkodom. Semmi közöd az egészhez.
– Mindig jó tudni, hogy hol állok.
Con beszorított egy üres fogas és a fal közé.
Távozni akartam, még mielőtt valami ostobaságot csinálnék.
– Mit akarsz? Nekem vissza kell mennem – reméltem, hogy a
hangom közömbösnek tűnik.
– Egy másik ízelítőt belőled. Már két éve ezt akarom.
Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam nem észrevenni az
izgatottságomat. Nem. Azt nem lehet.
– Miért akarnál még egy ízelítőt a sznob ringyóból, akit
kidobtál az edzőtermedből? – kérdeztem, és keresztbe tettem a
karom. Készen álltam hárítani a verbális csapásokat, de nem
volt szükséges.
Con felnézett a plafonra, és megköszörülte a torkát.
– Az élet ritkán ad második esélyt, most viszont adott, és nem
fogom elpazarolni.
Zakatolni kezdett a szívem.
– Nem értelek.
A szemembe nézett. A tekintete a falnak nyomott.
– Elmagyarázom. Te a telket akarod, én pedig egy esélyt
nálad. Mindketten megkaphatjuk, amit akarunk.
Megdermedtem. A döbbenettől a lélegzetem is elakadt.
Komolyan azt gondolja, hogy hajlandó leszek a testemet adni a
földjéért?! Feldühödtem, de visszatartottam a kitörést. Meg
akartam győződni a felvetéséről, mielőtt megpofoztam volna.
– Mit ajánlasz pontosan?
Megemelte az állát, a szeme felcsillant.
– Szerinted?
A mellkasára tettem a kezem, és ellöktem, de meg se moccant.
A kezemre tette a kezét, és a mellkasához szorította.
Megpróbáltam elhúzni a kezemet, de nem engedte.
Lehajolt, és a fülembe súgott.
– Ez nem volt valami kedves, Vanessa. Meg se vártad, hogy
befejezzem. Nem azt mondtam, hogy feküdj le velem. Erre csak
te gondoltál.
– Engedj már el! – követeltem, szintén nem túl kedvesen.
Az ujjai lecsúsztak és a csuklóm köré tekeredtek. Ahogy
küzdöttem, megemelte, és a falnak nyomta a kezem.
– Addig nem, amíg készen nem állok rá, és nem ígérhetem,
hogy valaha eljön az az idő.
A magabiztos kijelentése hallatán megkeményedett a
mellbimbóm. Becsuktam a szemem, abban a reményben, hogy
ez majd csillapítja a szavai hatását. Nem segített.
– Mit mondasz, Vanessa? Adsz nekem egy esélyt?
Nyeltem egyet, a szívem gyorsan lüktetett. Con olyan közel
volt hozzám, hogy ezt ő is érezhette.
A szemébe néztem. Nem vezethetett eredményre, ha folyton
védekeztem, úgyhogy feltettem a kérdést, ami nyomta a lelkem.
– Miért? Miért akarnál nálam egy második esélyt? Nem is
kedvelsz.
Gúnyos mosoly rajzolódott az arcára.
– Nem igazán emlékszem, hogy kedvellek-e vagy sem.
– Egy disznó vagy – förmedtem rá.
A mosoly eltűnt, és komolyság ült az arcára. Az ajtóra néztem.
Con észrevette.
– Nem, hercegnő. Már mondtam; addig nem mész sehová,
amíg nem végeztem, és nem vicceltem, amikor azt mondtam,
hogy talán sosem engedlek el.
Nem néztem fel. Tudtam, hogy a tekintete olyan dolgokat ígér,
amiket nem kaphatok meg.
– Nem – mondtam határozottan.
– Nézz rám!
– Nem.
– Akkor kapd be! Nem, most az egyszer nem szó szerint
értettem, csak véletlenül káromkodtam.
A bunkó poén bevált. A szemébe néztem.
– Amint mondtam, egy disznó vagy.
 – Úgy tűnik, hogy te viszont nem vagy kurva. – Elengedte az
egyik kezem, és félresimította az arcomba lógó tincset. – Jó
tudni.
– Mit akarsz tőlem?
– Egy esélyt.
Frusztráltan felsóhajtottam.
– Ezt hogy érted?
– Mit szólnál hozzá, ha felvennélek a házad előtt, és
elvinnélek valahová?
Lefagytam. Ezt a kérést nem teljesíthettem.
Mit sem érne egy sikeres projekt, ha odaveszne a jó hírem.
Nem tudtam válaszolni. Con elengedte a kezem, és ellökte
magát a faltól. Átment a ruhatár másik oldalára, mintha a
lehető legtávolabb akart volna lenni tőlem.
– Rögtön gondoltam – mondta.
– Nem mondtam semmit.
– Az arcod mindent elárult.
Éreztem, ahogy elúszik az esélyem. Viszont nem tudtam, hogy
a telek, vagy Con elveszítése fájt volna jobban.
Ez nem számíthatott. Őszinte azért lehettem.
– Nem személyes. Nem találkozgathatok a nyilvánosság előtt
egy olyan pasival, mint te. Egyelőre jó fényt vetek az
alapítványra. Ha megszerezném a telket, de közben
tönkretenném a hírnevemet, nem lenne esélyem az alapítvány
élére állni.
Con szeme felcsillant. Nem értettem, hogy miért.
– Akkor ez azt jelenti, hogy titokban viszont randizhatnánk?
Mikor lett az adj egy esélyt kérésből randi? Tényleg ezt akarja?
De hát nem is kedvel. Ennek az egésznek semmi értelme.
– Azt miért akarnád? A helyedben nem fecsérelném az időm
olyasvalakire, aki nem fog melléd állni nyilvánosság előtt.
Tudtam, hogy ezzel a saját esélyeimet rontottam, de ki kellett
mondani.
Hátradőlt, és rám nézett. A kócos hajával és a tökéletes
szmoking alól kilógó tetoválásaival egy szexi naptáron volt a
helye. Baszki, ne gondolj ilyeneket!
– Nem vagyok hétköznapi férfi. Éveket töltöttem a sötétben.
Nem bánom, ha ott is maradok.
– Ez mit jelent pontosan?
– Azt nem kell tudnod. Legyen elég az, hogy bármi is
történjen köztünk, épp annyira nem akarom, hogy publikus
legyen, mint te.
Tátott szájjal merengtem, és eltűnődtem, hogy miért akarna
eltitkolni a világ elől.
Con ellépett a faltól. Három lépés, és megint túl közel volt.
– Mit szólsz, hercegnő? Megállapodásra jutunk?
Megállapodás. Ezt most tényleg fontolóra vettem? Igen.
– Mik a feltételeid?
Con elvigyorodott.
– A következő hat hétben oda mész, ahová mondom.
– Hat hét? – kérdeztem meglepetten.
– Szerinted gyorsabban is ki tudom olvasztani a fagyos
szíved?
– Hat hét túl sok. A bontás előtt kell a föld.
– Egy hónap – ajánlotta.
– Három hét – alkudtam.
 – Rendben.
Még mindig nem voltam elégedett.
– Mi van, ha úgy érzed, hogy nem kaptál esélyt? Kihátrálsz az
alkuból?
– Bíznod kell bennem. És tényleg meg kell adnod az esélyt.
Összeráncoltam a homlokom.
– Bíznom benned? Azt akarod, hogy tegyem kockára az egész
karrieremet?
– Van jobb megoldásod?
Nem volt, és ezt ő is tudta.
– És mi van a szexszel? Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy
az adott.
– Drágám, ha három hét alatt nem tudlak az ágyamba vinni,
nem érdemlem meg, hogy férfinak nevezzem magam. Amikor
pedig ágyba bújsz velem, annak semmi köze sem lesz az
alkuhoz.
Forróság szaladt végig a testemen. Magam alatt vágtam a fát.
Túl magabiztos volt. De hát… nem volt más választásom.
Kinyújtottam a kezem, és örömmel láttam, hogy nem
remegett.
– Ezt megbeszéltük.
Con lassan odalépett hozzám, megfogta a kezem, de nem
rázta meg. Inkább a sarokba szorított.
– Ez nem olyan üzlet, amit kézfogással hitelesítünk.
A sokk elfojtotta az ellenkezést. Csak arra tudtam figyelni,
ahogy Con ajka az enyémhez ért. A tenyerébe fogta az arcomat.
Az ajka forró volt, a nyelve mohó. Nem egy illedelmes csók volt.
Eszembe jutott az az este, és kirázott a hideg. Mire Con
felemelte a fejét, olyan jól megkötöttük az üzletet, hogy új
bugyira volt szükségem.

Remegő lábbal és szétszórt gondolatokkal visszasétáltam az

asztalomhoz. Beleegyeztem, hogy titokban randizzak Con
Leahyvel. Te jó ég!
Mielőtt elhagytam a ruhatárat, pár perccel Con előtt, beírta a
telefonomba a számát, és írt magának egy SMS-t. Azt mondta,
hogy mivel mindkettőnknek rugalmas az időbeosztása, majd
megírja az első randevúnk helyszínét és időpontját.
Ó, istenem! Randevúnk. A gondolat tiltott izgalmától majdnem
belebotlottam a szőnyegbe ötszáz ember előtt.
Mire az asztalomhoz értem, már a főfogást tálalták. Miután
intettem a pincérnek, hogy nem kérek csirkét, de megtartottam
az elém rakott salátát, azt találtam ki kifogásnak, hogy
telefonálnom kellett. Direkt nem néztem Conra, de éreztem
magamon a tekintetét.
Ki akartam húzni a székemet, hogy leüljek, de Lucas
megelőzött.
– Majd én.
Rámosolyogtam, amikor helyet foglaltam. Illemtudó volt,
pedig gyanítottam, hogy nem olyan helyen nőtt fel, ahol nagy
hangsúlyt fektettek volna az etikettre.
A szalvétámért nyúltam, és összerezzentem, amikor a
mellettem ülő nő megkért, hogy adjam oda neki a sót.
– Minden rendben? – kérdezte Lucas.
– Igen, csak egy kicsit elvonta a figyelmemet a… hívás.
Rengeteg intéznivaló van ezzel a projekttel.
– Igen, nekem is gyakran kell… telefonálnom. Nagyon
szorgalmas lehetsz, ha még ilyenkor is dolgozol.
– Mind megtesszük, amit kell. Nem gondolom, hogy te ne
lennél legalább ennyire szorgalmas. – Felé fordultam.
Döbbenetesen jóképű volt. Szép, összeszedett és elszánt arcú.
Látszott rajta az ambíció.
– Kitartó is tudok lenni, nem csak szorgalmas. Erre jó példa
lehet, hogy azóta próbálom felkelteni a figyelmedet, amióta
csatlakoztam az igazgatósághoz, de még nem jártam sikerrel.
Hát, ez kínos. Az illem azt diktálná, hogy ezt ne tegye szóvá.
Itt, egy jótékonysági estélyen meg végképp ne.
– Sajnálom, nem vettem észre…
– Nem gond. Örülök, hogy ha már muszáj láthatatlannak
lennem egy nő szemében, legalább egy olyan gyönyörű nő
fütyül rám, mint te. Most már azt is kezdem érteni, hogy miért.
A mondat végén már kevésbé volt kedélyes a hangja.
Figyelmen kívül hagytam, de Titan nem adta fel.
– Nekem is telefonálnom kellett az első fogás közben.
Rémület szorította össze a gyomromat. Nem láthatott meg…
– Úgy látszik, mindketten többet dolgozunk a kelleténél –
feleltem könnyedén.
Elfordultam, hogy csatlakozzak a mellettem ülő nő
beszélgetéséhez, annak reményében, hogy Titan végre
abbahagyja a célozgatást.
A próbálkozásom hiábavaló volt. A karomra tette a kezét, és
közelebb hajolt.
– Leahy vetett véget a kapcsolatodnak Duchesne-nel, vagy
annak a kapcsolatnak a vége adott lehetőséget Leahynek?
Magamra erőltettem a legártatlanabb bájmosolyomat.
– Attól tartok, nem tudom, miről beszélsz.
Az arckifejezése élessé vált.
– Attól tartok, hogy igenis tudod. Be kell vallanom, nagyon
meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy kockáztatnád az
egész karrieredet egy gyors menetért a ruhatárban.
Teljesen elsápadtam. Kihúztam magam. Nem akartam, hogy
látsszon a feszültségem.
– Van valami értelme ennek a beszélgetésnek, vagy csak el
akarod venni az étvágyam?
– Ne aggódj, van.
– Akkor megköszönném, ha a lényegre térnél. Kezd irritálóvá
válni a társaságod.
Valami megvillant a zöld szemében.
– Talán nem találnád olyan irritálónak, ha én is elvinnélek
egy körre a ruhatárba.
A harag parazsa lángra kapott bennem.
– Elmehetsz a francba, és hidd el, tökmindegy, mit mondasz,
leszarom – mondtam suttogva, nehogy bárki gyanítsa, miféle
beszélgetés zajlik köztünk.
Széles vigyorral az arcán hátradőlt.
– Tudtam, hogy kedvelni foglak, Vanessa.
Meglepve a hirtelen változástól a viselkedésében,
újrahajtogattam az asztalkendőt az ölemben.
– Az érzés nem kölcsönös – vágtam rá.
Felnevetett, és a székem mögé tette a kezét.
– Sokat tűnődtem, hogy tényleg az a jégkirálynő vagy-e,
akinek neveznek a hátad mögött.
– Jól ismerem a becenevet – feleltem a szememet forgatva.
– Szerintem tévednek. Én inkább tüzet látok, mint jeget.
Leahy talán ezért nem tudja levenni rólad a szemét. Most is néz.
Valószínűleg el akarja törni a karomat. Hallottam egypár
pletykát Duchesne-ről és rólad. Azt hallottam, hogy valójában
nem is volt köztetek semmi.
A hirtelen témaváltás után a poharamért nyúltam. Bárcsak
bor lett volna!
– Ez nem egy jó alkalom erre a beszélgetésre, Mr. Titan. És
szinte biztos vagyok benne, hogy nincs rá megfelelő alkalom.
Körbenézett. Az asztal körül élénk beszélgetések zajlottak; a
díjnyertes fiatalok arról meséltek, hogy milyen volt az élet
kevésbé szerencsés oldalán felnőni. Az egyik ilyen fiú Con
edzőtermébe járt, és sokkal szívesebben hallgattam volna őt,
mint Titant. Az igazgatótanács tagjaként nagy hatással lehetett a
karrieremre, és akart valamit tőlem. Hogy mit, azt nem tudtam.
– Szólíts csak Lucasnak.
Belekortyoltam a vizembe.
– Egy ilyen kellemetlen beszélgetés után szerintem
megfelelőbb és távolságtartóbb a Mr. Titan.
Eltűnt a mosolya, és megláttam a férfit, aki még Louisiana
legkeményebb üzletembereitől sem félt.
– Azt nem hiszem, Vanessa. Sőt, vacsora után velem fogsz
tartani, hogy megbeszélhessük, mit is akarok tőled.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy bárhová is veled
megyek.
– Ha titokban akarod tartani Leahyt, akkor pontosan azt
fogod tenni, amit mondok – sziszegte halkan.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem, és a szemébe néztem.
– Mert szükségem van tőled valamire. Kétlem, hogy önként
megtennéd, de így, hogy tudom, amit tudok, nem nagyon lesz
más választásod.
Úgy éreztem, menten felrobbanok.
Titan megforgatta a szemét.
– Nem arról van szó, Vanessa. Túl sok időt töltöttél a
mocsokban.
Csendben ültünk, ahogy befejezték körülöttünk az emberek
az evést, és a pincérek elvitték a tányérokat. Amikor a
színpadra hívták Titant, felém fordult.
– Ne szaladj el. Ha végeztem, randizunk.
Megfeszült az állkapcsom, ahogy vágyakozva a kijáratokra
néztem. Azt kivéve, ami Con irányában volt. Direkt nem néztem
arra. Nem akartam több tölténnyel ellátni Titant. Bár úgy tűnt,
épp elég volt neki.
Miközben Titan beszédet mondott, azon tűnődtem, vajon mit
akarhat tőlem. Azt tisztázta, hogy a kívánsága nem szexuális
természetű. Viszont azt is mondta, hogy önszántamból nem
tenném. Az ígéretéhez hűen rövid beszédet mondott, és tíz
perccel később már újra az asztalnál volt. A díjnyertesek
megkapták a szervező elismerését, és az esemény hivatalosan
véget ért. Felálltam, készen arra, hogy lelépjek, de Titan
megfogta a karomat.
– Erre, kedvesem!
Az ajtóhoz vezetett. Elmentünk Con előtt, aki épp a fiúval
beszélgetett.
 Con arca elkomorodott, amikor meglátta Titan kezét a
karomon, de én csak mosolyogtam, és rátettem az enyémet.
Nem akartam, hogy Con lássa, mi is történt. Nem akartam, hogy
megtudja, nem önszántamból követem Titant, hanem
kényszerít. Fogalmam sem volt, hogyan reagálna Con.
Reméltem, hogy később meg tudom magyarázni neki.
Titan mellett álltam, miközben vártuk, hogy kihozzák az
autóinkat.
Besegített az enyémbe, és azt mondta, hogy kövessem az
Emeril’s Delmonico étterembe. A nyilvános helyszín egy kicsit
megnyugtatott, de még mindig nem tudtam, mi vár rám.
Ahogy elhúzódtam, megpillantottam Cont. A tekintete lángolt.
Éreztem, hogy jó magyarázattal kell előállnom, ha nem
akarom, hogy az alku máris kútba essen.

Tíz perccel később átadtam a parkolóinasnak a kocsikulcsomat.

Titan megint megfogta a karomat, de nem mondtam semmit,
ahogy a főpincérhez vezetett. Váltottak egypár szót, és egy
privát kis étkezőhelyiségbe vezetett minket. Ennyit a nyilvános
helyszín biztonságáról. Arra gondoltam, talán jobb is így, mert
semmit sem kell majd magamban tartanom.
Elutasítottam a pohár bort, de ő azért kitöltötte, mondván,
hogy szükségem lesz rá. Borzasztóan idegesítő volt az öntelt
viselkedése.
Direkt nem mondtam semmit. Néma csendben vártam,
miközben hátradőlt és végigmért.
– Ugyan már, Vanessa! Egy ezerdolláros üveg bort utasítasz
vissza.
– Szerinted ez lenyűgöz?
– Ezek szerint nem – mondta vigyorogva.
– Mit akarsz?
Bólintott, majd belekortyolt a borába.
– Ez nagyon egyszerű. Téged.
– Az baj, mert bottal sem nyúlnék hozzád.
– Hát persze, hiszen azzal a pasival kavarsz, akit be se kellett
volna engedni abba a terembe.
– Összevissza beszélsz – mondtam. Nem terveztem beavatni a
Con Leahyvel való kapcsolatomba, illetve alkumba.
– Talán, de láttam, ahogy beráncigált abba a ruhatárba. Ha
nem lenne rejtegetnivalód, nem lennél itt.
– Volnál olyan kedves, és rátérnél a lényegre? Van jobb
dolgom is, mint hogy itt üldögéljek.
– Tetszik, amikor ilyen goromba vagy velem.
– Nem érdekel, hogy mi tetszik.
Lucas Titan egyik pillanatról a másikra elkomolyodott.
– Rendben. Ez az alku: gyakorlatilag ugyanazt kéne csinálnod
velem, mint amit Duchesne-nel csináltál.
– Nem értem.
– Hozzá akarok férni a New Orleans-i társadalom krémjéhez,
például az apád köreihez.
Világossá vált az ottlétem oka.
– Viszont felégetted az odavezető utad.
Megemelte a poharat.
– Nemcsak szép vagy, de okos is.
– És ez annyira fontos neked, hogy megzsarolsz?
 – A zsarolás csúnya szó, Vanessa. Hívjuk kölcsönös
segítségnek, ami, ha nem sikerül, következményekkel jár.
– Úgy hangzik, mintha jogász lennél – mondtam hunyorogva.
– Pedig csak egy egyszerű mérnök vagyok.
– Van egy olyan érzésem, hogy minden vagy, csak egyszerű
nem.
– Amint már mondtam, legalább olyan okos vagy, mint szép.
– És ha beleegyezem? Akkor mi lesz? Elfelejted, hogy láttál
valamit – bár én továbbra is fenntartom, hogy nem láthattad
azt, amit hiszel –, és nem teszed tönkre a karrieremet?
– Pontosan.
Két alku egy estén, két férfival. Fárasztó volt. Össze akartam
kuporodni az ágyamban, és el akartam felejteni ezt az egészet.
– Akkor mondd el, hogy pontosan mit akarsz. Ha nem
megyek bele egyből, nincs alku.
Gúnyos mosoly rajzolódott ki az arcán.
– Nagyon kedvellek, Vanessa.
– Amint már mondtam, ez nem kölcsönös.
– Akkor remélhetőleg jó színész vagy, drágám, mert a
rajongásodnak hitelesnek kell tűnnie.
– Várjunk, azt akarod, hogy tegyek úgy, mintha a barátnőd
lennék?
– A menyasszony hatásosabb lenne, de a barátnő is elég.
Ahogy mondtam: amit Duchesne-nel csináltál.
– Sosem tettem úgy, mintha Simon barátnője lennék, csak
nem cáfoltam meg az emberek feltételezését.
– Rendben. Az is jó. Amennyiben senkit sem cáfolsz meg.
– Mármint, akikkel találkozunk a különböző eseményeken?
 – Nem, Vanessa. Senkit. Beleértve Con Leahyt.
Zakatolni kezdett a szívem.
– Miért? Az mégis mi célt szolgálna?
– Mert ha Leahy megtudja, hogy zsarollak, kinyír és elás, és
sosem találják meg a holttestemet.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Ó, drágám, nem, a saját halálommal nem viccelődöm. Ha
azt gondolod, hogy nem nyírna ki, akkor nem tudod, hogy kivel
kefélsz.
Majdnem felsikoltottam, hogy nem keféltünk, de nem
akartam, hogy Titan bármit is tudjon a kapcsolatomról Connal.
Már kitalálta, hogy mit gondoljon, és ezen nem tudtam
változtatni.
– Nagyon ellenszenves vagy.
– Az a te bajod, kedvesem.
– Ne hívj a kedvesednek. Vagy a drágádnak. A legjobb az
lenne, ha sehogy se hívnál.
Nem reagált, csak elővette a telefonját.
– Mi az e-mail-címed? Elküldök egy listát az eseményekről,
amikre el akarok menni, de nem kaptam meghívót.
Feltételezem, hogy a legtöbbre meg vagy hívva, de a többire is
be tudsz jutni. Ne felejtsd el jelezni, hogy kísérővel jössz, és ha
nem muszáj, ne add meg a nevem.
Eltűnődtem, hogy mi lehet a terve.
– Miért? Lesből akarsz támadni?
– Valahogy úgy. Ne üsd bele a szép kis orrocskádat.
– Sosem randiznék valakivel, aki ilyeneket mond.
Le akartam kaparni a fejéről a gőgös mosolyát.
 – Csak próbálom tökéletesíteni a leereszkedő, basáskodó, déli
macsó hozzáállásomat.
– Honnan jöttél?
– Ez a téma most nincs napirenden.
– Valahogy egyre ellenszenvesebb vagy.
– Kezded túl sokat ismételgetni ugyanazt a gondolatot,
kedvesem. Egyébként elmehetsz. Figyeld az e-mailedet, és
tudasd velem, hogy milyen eseményekre jeleztél vissza.
– Igenis, uram! – feleltem, reményeim szerint gúnyosan.
– Na, ez már tetszik.
Megragadtam a retikülömet, és felálltam.
– És ne felejts el kitalálni valamit Mr. Leahynek. Nem akarom
elmondani Archernek, hogy mit láttam.
– Köszönöm az emlékeztetőt, de felesleges. Ha mondasz
valamit Archernek, zsarolással foglak vádolni.
– Ezt értem, drágám, de nekem így is, úgy is lesz
munkahelyem.
Az ajtó felé fordultam.
– Seggfej!
– Bevallom, jobban tetszett az „igenis, uram”.
 7. FEJEZET

Vanessa

Hétfő reggel kilenckor kaptam egy üzenetet Contól. Rövid volt.

Ahogy elolvastam, izzadni kezdett a tenyerem.

C: Még áll a dolog?

V: Igen.

C: Délben a Voodoo hátsó bejáratánál. A sikátorban

parkolj.

Három óra. Fogalmam sem volt, hogy mi vár ott rám. Con
arcából kiindulva nem volt oda azért, amiért Lucas Titannal
karöltve hagytam el a rendezvényt. Hála a jó égnek, hogy volt
saját autóm. Hogy magyaráztam volna meg, ha beszállok
Titanéba?
Mondanom kellett volna Lucasnak, hogy minden eseményre
külön érkezünk majd.
Vasárnap hajnali kettő körül kaptam meg az e-mailjét. Úgy
tűnt, hogy nem aludt túl sokat. Egy hatalmas listára
számítottam, és megkönnyebbülten láttam, hogy csak egypár
esemény volt rajta. Kettő, amire amúgy is elmentem volna, egy,
amire meghívtak, de még nem jeleztem vissza, és egy másik,
amire nem tudtam, hogyan fogok meghívót intézni. Főleg két
személyre. Reméltem, hogy Titan tervezte finanszírozni ezeket
a kiruccanásokat. A listáján szereplő utolsó eseményre egy
párnak harmincezer volt a belépő.
Órákon át gondolkodtam, hogy miként küldhetném el a
francba, de egyik elképzelt szituáció sem végződött jól.
Kénytelen voltam megtenni, amire kér. Egyelőre. Amikor
eleget kiderítek róla, valahogy kimászom ebből a szarból.
Még nem találtam ki, hogy mit mondok az apámnak. Ha nem
megy az eseményekre, akkor is értesülni fog róla, hogy Lucas
Titannal látnak városszerte. Vagy az ismerősein keresztül, vagy
az újságból…, ahonnan Con is megtudhatja. Elő kell állnom egy
hihető történettel. Négy találkozás nem lehet véletlen. Az első
esemény csütörtökön lesz, ami azt jelentette, hogy három
napom van kitalálni valamit.
Rossz terv volt, de pillanatnyilag az egyetlen terv.
Aggódtam, hogyan fogok tudni dolgozni, titokban randizni
Connal, nyíltan „randizni” Titannal, és aludni. Sajnos az
alvásból kell visszavennem. Ettől csak még jobban haragudtam
Titanra. Több eseményen is lesz aukció, úgyhogy jobban teszi,
ha előkészíti a pénztárcáját. Mindent meg akartam tenni, hogy a
jótékonysági szervezetek a lehető legtöbb pénzt csikarják ki
belőle.
Ma reggel beszéltem az építési vállalkozóval. Azt mondtam
neki, hogy elrendeztük a félreértést, terv szerint folytatódhat a
bontás, és hogy bármikor hozzáférhet az épületekhez. Ezt a
részét még meg kell beszélnem Connal. Az építészmérnöknek is
mondtam, hogy minden mehet a terv szerint. Reméltem, hogy
nem volt elhamarkodott döntés. Nem halaszthattam tovább.
A kopogás az ajtómon visszarántott a jelenbe. Archer állt a
küszöbön.
Felálltam, és félrelöktem az aznapi teendőim listáját.
– Archer, örülök, hogy látlak. Miben segíthetek?
Archer hetvennégy éves volt, és pont annyinak is nézett ki. A
húsz éve hordott öltönye lazán lógott vézna testéről. Úgy festett,
mint aki elporlad, ha hozzáérnek. Ilyen volt, amióta az eszemet
tudtam. Anyám ugyanilyen testalkatot örökölt a Bennett
családtól, ezért is kínozta, hogy túlsúlyos gyerek voltam. Sosem
értette, hogyan örökölhettem a Frost család erőteljes alkatát.
Archer hajára már csak kevesen emlékeztek, de a parókája az
egyik legjobb volt, amit valaha láttam. A korát és a stílusérzékét
félretéve, remek mentor és példakép volt. Még mindig
emlékeztem az első alkalomra, amikor az íróasztala mögé
engedett. Hatéves voltam, és szerintem már akkor tudtam, hogy
az alapítvány a jövőm.
– Hogy vagy ma, Vanessa?
– Jól, köszönöm.
– Remek. Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy minden
rendben a projekttel.
– Persze. Amint elviszik a törmeléket a bontás után,
megkezdődhet az építkezés. Még mindig úgy fest, hogy határidő
előtt kész lesz.
 – Remek. Azt hallottam, hogy jogi gondok akadtak a földdel.
Ezt honnan hallotta? Csak az építészmérnök és a bontó tudott
róla. Mondjuk, Archer mindig többet tudott, mint amit
gondolna az ember. Nagyon óvatosnak kellett lennem, ha
titokban akartam tartani a Connal kötött alkut.
– Nem, nincs semmi gond – feleltem.
– Fantasztikus. Akkor nem is tartalak fel tovább. Tárgyalásom
van Herzoggal. Egész héten vizsgálni fogjuk az anyagiakat.
Az igazgatósági gyűléseken, amiken én is részt vehettem,
kiderült, hogy az alapítvány el fogja érni a kitűzött összeget, de
az év e szakasza mindig stresszes volt. Kiemelkedő eredményű
adománygyűjtésekre volt szükség, hogy sínen maradjunk. Ha
nem érjük el a célösszeget, elveszíthetjük a pozíciónkat az ötven
legbefolyásosabb alapítvány listáján. Ez talán jelentéktelennek
tűnhet, de az alapítványok világában nagyon fontos volt. A
listán elért magas pozíció több adományhoz és hagyatékhoz
vezetett, ami azt jelentette, hogy több programot tudunk
finanszírozni, és ezáltal több embernek tudunk segíteni. Archer
nagy büszkesége volt, hogy az L. R. Bennett Alapítvány a
létrehozása napjától fogva szerepelt a listán. Nem tudtam
elképzelni, hogy Archer úgy menjen nyugdíjba, hogy az
alapítvány már nincs az ötven legbefolyásosabb között. Sőt, ha
lecsúszunk róla, talán szívinfarktust kap.
– Rendben. Szólj, ha segíthetek valamiben.
– Köszönöm, Vanessa. Nagy segítség vagy. Édesanyád büszke
lenne rád. Valamikor együtt ebédelhetnénk. Van egy kis
megbeszélnivalónk, ahogy közeledik a december.
Az anyám említésére váratlanul könnyek csorogtak le az
arcomon.
– Amikor neked jó.
– Remek. Akkor megyek, várnak rám a számok. Nagy célt
tűztünk ki, de tudom, hogy el fogjuk érni.
Archer kétszer megkopogtatta az ajtófélfát, majd elment.
Mindig ezt tette, amikor elhagyta az irodámat. Valahol
megnyugtató volt, hogy minden beszélgetésünk végén
számíthattam a két koppintására.
Nem sokkal Archer távozása után Elle jelent meg az irodám
ajtajában.
– Halihó! Mi újság?
Felkaptam a fejem.
– Csukd be az ajtót, és elmondom.
Elle becsukta az ajtót, és a fotelhoz lépett.
– Megcsináltad, igaz?
– Miért gondolod?
– Archer úgy ment ki az irodádból, mint aki most tudta meg,
hogy visszanőtt a haja. Ismerlek. Ha nem találtál volna
megoldást, bevallottad volna neki. Szóval?
– Megcsináltam.
– Jaj, de jó! Tudtam, hogy képes vagy rá. – Az asztalomra
könyökölt, és előredőlt. – Térdepelve kellett könyörögnöd? Már
ha érted, mire gondolok…
Kínomban a tenyerembe temettem az arcomat.
– Nem, nem kellett.
– Akkor hogy…?
Az órára néztem. Majdnem tizenegy óra volt, és tizenöt perc
az út Conhoz. El lehet magyarázni a tegnap esti zűrzavart
negyvenöt perc alatt?
Elle tátott szájjal hallgatta az összefoglalómat.
– A rohadt életbe! Ez most komoly?
– Teljesen.
Felsóhajtott.
– Azt sem tudom, hol kezdjem. Ja, de. Csináljunk Lucas Titan
pöcséből füstölt virslit.
A kép életre kelt a fejemben.
– Pfujj! Kérlek, ne mondj ilyeneket!
Elle elvigyorodott, és a karórájára nézett.
– Te indulj el, én meg hozzáadok még egy embert az
elfogadott meghívókhoz, megváltoztatom az egyiknél a
visszajelzésed, és megpróbálok szerezni egy meghívót az utolsó
eseményre. Majd azt mondom, hogy az asszisztensed vagyok.
Ígérd meg, hogy minden részletbe beavatsz.
– Délben találkozunk. Nem hiszem, hogy sok mesélnivalóm
lesz.
Megrázta a fejét.
– Mutasd meg neki!
– Úgy lesz.
– És ne hagyd, hogy basztasson Titan miatt. Csak tedd azt,
amit megbeszéltünk.
– Mit is beszéltünk meg?
Annyira gyors volt a beszélgetésünk, hogy el is felejtettem,
milyen megoldást találtunk ki a Titan-szituációra.
– Hogy hazudni fogsz. Mást nem tehetsz.
– Igazán remek terv.
 8. FEJEZET

Con

Az órámra néztem. 11:56. Volt egy olyan érzésem, hogy pontos

lesz, úgyhogy az ajtónál állva vártam, mint egy pancser.
Idegességemben visszamentem a pihenőszobába, és tovább
tanulmányoztam a tetoválást, amit rajzoltam. Nem magamnak
rajzoltam, és nem csak azért, mert rajtam már alig volt hely. Egy
kicsit túl nőies volt. Charlie-nak valószínűleg tetszett volna, de
nem voltam biztos benne, hogy felajánlom neki. Nem az ő
stílusa volt. Bár a stílusa sokat változott, amióta komolyabbra
fordultak a dolgok Duchesne-nel. Reméltem, hogy tudja, mit
csinál.
A kopogás a Voodoo hátsó ajtaján véget vetett a
merengésemnek. Pont jókor, mert Charlie magánélete már nem
tartozott rám. Ez keserédes volt, de így a legjobb. Sosem bűvölt
el annyira, mint az ajtómon kopogó nő. A nő, akitől
magyarázatot akartam követelni, amiért az a szemét hozzáért,
de nem tehettem. Legszívesebben rávarrtam volna a nevemet,
de nem volt az enyém.
 Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy sosem lesz az enyém.
Kaphattam tőle egy-két órát, de sosem lehetett több köztünk. A
döntéseim tettek róla. Be kell érnem az emlékekre való
maszturbálással, de ahhoz előbb megfelelő emlékeket kell
csinálnom.
Tegnap este néznem kellett, ahogy egy sznob rohadékkal
karöltve mászkál. Nem tudtam, hogy képes lennék-e ezt még
egyszer végignézni, anélkül, hogy komoly bajt csináljak.
Többféleképpen is tudtam puszta kézzel ölni, és szívesen
demonstráltam volna Lucas Titanon, ha még egyszer hozzáér.
Kinyitottam az ajtót. A barackos-narancssárga ruhája azonnal
jobb kedvre derített. A Frédi és Bénis nyalókás játékra
emlékeztetett, amit gyerekkoromban kaptam. Végig akartam
nyalni minden porcikáját.
– Bejöhetek?
A félénk mosolya láttán majdnem félreálltam, hogy
beengedjem, de nem ez volt a terv. Ezzel a nővel muszáj volt
tervezni.
– Nem. Ebédelni megyünk.
Lefagyott.
– Az nem… nem…
Korgott egyet a gyomra, megszakítva a kínos csendet.
– Az nem mi? Nekem úgy tűnik, hogy tudsz enni.
Zavartan fogdosta a szoknyáját, és megint korgott a gyomra.
Keresztbe tettem a kezem, és az ajtófélfának dőltem. Kezdtem
feldühödni.
– Ez része az „odamész, ahová mondom” kikötésnek? –
kérdezte.
 – Igen. Csak egy nyamvadt ebédről van szó. Nem azt kértem,
hogy vetkőzz, és bújj az ágyamba. Bár, ha azt szívesebben…
A mögöttem lévő ajtóra pillantott. Az ajtóra, ami felvezetett a
lakásomba.
Ellöktem magam az ajtófélfától.
– Inkább kefélnél velem, mint hogy együtt ebédeljünk?
Az ajkába harapott, és lesütötte a szemét.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Csak egy ebéd. Ebben mi olyan bonyolult? – Aztán eszembe
jutott. – Ha attól félsz, hogy felismernek, akkor ne aggódj.
– Nem erről van szó.
– Akkor miről?
A hallgatása még jobban felidegesített. Felkaptam, berúgtam
az ajtót, a motoromhoz cipeltem, és ráültettem. Figyelmen kívül
hagytam az ellenkezését, és rátettem egy sisakot.
– Várj!
– Eleget vártam, hercegnőm.
Felvettem a sisakomat, és a motorra ültem.
– Kapaszkodj!
 9. FEJEZET

Vanessa

Állatias férfi volt. Úgy tűnt, senki sem szólt neki, hogy az őskor
óta sokat változott a nőkkel való bánásmód. Már nem volt
szokás felkapni és elcipelni őket.
Amikor azt mondta, hogy kapaszkodjak, makacsul
ellenkeztem. Három másodpercig.
Amint berregni kezdett a motor, akcióba lépett az
életösztönöm. Átkaroltam Con derekát, és elszáguldottunk a
Voodootól. A hátába temettem az arcom. Biztos voltam benne,
hogy még azelőtt meghalok, mielőtt kiérnénk az útra.
– Mi lesz, ha meglát valaki? – kiáltottam a válla felett.
A szél hátralökte Con kacaját. Amikor egy piros lámpához
értünk, felém fordult.
– Senki sem gondolná, hogy felszállsz a motoromra. Ha
meglát valaki, azt fogja gondolni, hogy te vagy a legújabb
luxuscsajom.
Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de zöldre váltott a
lámpa, és újra kilőttünk.
 – Hova viszel? – kiáltottam. A süvítő szél elnyomta a
hangomat. Con nem felelt. Sávot váltott, és elindult a város azon
részébe, ahová egyedül nem mentem volna.
Meg sem álltunk, amíg egy omladozó téglaépülethez nem
értünk. Nem volt rajta semmiféle jelzés. Lerúgta a kitámasztót,
leszállt a motorról és levette a sisakját.
Értem nyúlt, én pedig összerezzentem, mert nem tudtam,
hogy mire készül.
– Nyugi, hercegnőm. Csak le akarom venni a sisakod.
Ellazultam, és kicsatolta a sisakom.
Felém nyújtotta a karját. A csuklójára írt névre néztem. Joy.
Az örökbe fogadó anyja. Boldog, élénk nő volt. Azt hallottam,
hogy Andréval fogták egymás kezét, amikor meghaltak. Con
másik karjára néztem. Andre. Ez mind túl szentimentálisnak
tűnt Con kemény külsejéhez viszonyítva.
Ez is csak azt bizonyította, hogy nagyon keveset tudok róla.
A kérdés az volt, hogy akartam-e többet tudni.
Az épületre néztem. Az igazi kérdés talán az volt, hogy eléggé
bíztam-e benne ahhoz, hogy megfogjam a kezét, és bemenjek
vele.
A meleg júniusi levegő rám nehezedett, ahogy a matt fekete
Harley-Davidsonon ültem, és túl rövid volt a szoknyám a
motorozáshoz. Az, hogy egyáltalán a motorra ültem, elárulta,
hogy bíztam benne. Amikor felkapott, elengedte a füle mellett
az ellenkezésemet, de az nem is volt teljesen őszinte. A lelkem
mélyén fel akartam szállni. Vállalni akartam a kockázatot.
Ugyanúgy, ahogy két éve úgy döntöttem, hogy hazamegyek vele.
Megfogtam a kezét, és leszálltam a motorról.
 Megkerültük az épületet. Átnyúlt a fakerítésen, és kinyitott
egy reteszt.
Idegesen körbenéztem. Reméltem, van engedélyünk
bemenni. Megnyugtató volt, hogy nem láttam „a kutya harap”
feliratot.
– Most betörtünk? Ebédszüneten vagyok. Nincs időm dutyiba
menni.
– Nem lesz gond – mondta, és belökte a kaput. Ínycsiklandó
illatok szöktek ki. – Neked most csak amiatt kell aggódnod, hogy
csirkét vagy sertésbordát eszel.
Majdnem elhánytam magam. Megfogtam a karját, és
becsuktam a szemem.
– Nem megy.
Con megállt, becsukta a kaput, és rám nézett.
– Állandóan azt mondod, hogy nem megy, de nem adsz
magyarázatot, és ez kezd idegesíteni.
A hasamra tettem a kezem, és megpróbáltam előállni egy jó
kifogással. Bármivel, csak az igazat ne kelljen elmondanom.
Con gyengéden az államra tette az ujját, és megemelte a
fejem. Kénytelen voltam a szemébe nézni.
– Csak mondd el, hogy mi a bajod. Tudom, hogy
akadékoskodó vagy, de ez nem egy nehéz döntés. Vagy velem
van a baj? Tényleg annyival jobb vagy nálam, hogy nem tudsz
egy asztalnál ebédelni velem?
– Nem te vagy az oka. Esküszöm.
– Akkor mi?
Elnéztem. Nem tudtam a szemébe nézni, miközben
elmondom.
 Istenem! Tényleg el akartam mondani neki? Nem akartam,
hogy gőgös ribancnak nézzen, aki mindenkinél jobbnak gondolja
magát.
A motyogásom zavaros volt.
– Tessék? Ezt milyen nyelven mondtad? Egy szót sem
értettem belőle.
Megint megemelte a fejem.
– Nem tudok mások előtt enni.
Meglepettség futott át az arcán, aztán elkomolyodott.
– Ez nem igaz, és szar duma.
Leesett volna az állam, ha Con nem tartja a helyén. Ez
komoly? Végre megosztok vele valami személyeset…, és ezt
kapom?
Megráztam a fejem, megfordultam, és a motor felé indultam,
hogy levegyem róla a táskám, és hívjak egy taxit.
Két lépést tettem, de Con megragadta a karom, és
visszahúzott az épülethez.
– Várjunk egy kicsit.
– Engedj el!
Nem engedett el.
– Láttam, ahogy Titan mellett eszel, úgyhogy ne hazudj
nekem.
– Az csak egy saláta volt!
– Az meg mit számít? – kérdezte zavarodottan.
– Salátát még kövér lányok is ehetnek nyilvánosság előtt.
– Mi van? Néztél már tükörbe? Nem vagy kövér! Olyan tested
van, amit minden férfi meg akar fogni, hogy aztán sose engedje
el.
 Sóhajtottam, és hátradöntöttem a fejem. Mielőtt a téglafalnak
csapódott volna, Con gyorsan mögé tette a kezét.
– Óvatosan.
A közelsége szinte lehetetlenné tette, hogy elmagyarázzam,
amit el akartam, de megpróbáltam.
– Nézd…, nagydarab gyerek voltam, és az anyám nem hagyta,
hogy ezt elfelejtsem. Ebben nagyon szigorú volt. Amíg más
anyák sütit csináltak, az enyém algachipset tett elém. Persze, ezt
mind az én érdekemben tette…, de maximalistább volt, mint
bárki a világon, én pedig nem voltam tökéletes. Nem számított,
hogy hány kört futottam, vagy hogy hány diétát próbáltam ki,
duci lány voltam. A kaja ellenséggé vált. Nem tudod, milyen
érzés az, amikor figyelik és kritizálják, hogy mi van a
tányérodon. Amikor összesúgnak, hogy tényleg ezt kéne ennie?
Eszembe jutott a pizzás incidens Madeline szülinapi buliján.
Vettem egy mély levegőt, és elmeséltem Connak.
Olyan gyorsan dobogott a szívem, mire befejeztem, hogy
biztos voltam benne, Con is érezte. Összeráncolta a homlokát.
– Tizenhat éves korod óta ismerlek. Én erre mind nem
emlékszem.
– Nagyot nőttem, mire jöttél. Addigra már „népszerű” lány
voltam, mert „elfogadható” volt a súlyom. A többiek
folyamatosan figyelték, mit eszem, azon tűnődve, hogy újra
elhízom-e. A tinilányok könyörtelenek. Négy éven át diétás
kólán és salátán éltem.
Con félrehajtotta a fejét, és elgondolkodott.
– Ennek már tizenöt éve, de még mindig bánt? – töprengett.
A mellkasára néztem, és megpróbáltam elmagyarázni.
 – Az ilyen dolgok nem múlnak el egyik napról a másikra,
attól, hogy hozzánősz a súlyodhoz. Olyan mélyen belém égtek
ezek az emlékek, hogy talán sosem felejtem el – mondtam, és
Con szemébe néztem. – Még több év terápia sem tudott segíteni.
Sosem lesz egyszerű kapcsolatom az evéssel, és ha olyan
emberekkel vagyok, akiket nem ismerek, vagy akikben nem
bízom, folyton azon pörög az agyam, vajon figyelik-e, bírálják-e,
hogy mit eszem.
Con lehajtotta a fejét. Éreztem a bőrömön a leheletét.
– Bébi, amikor téged néznek, csak a melledet és a seggedet
figyelik. Őrült vagy, ha azt hiszed, bárki is bíráskodik.
– Nem vagyok őrült – súgtam. – És ne hívj bébinek.
Elmosolyodott.
– Nagyon parancsolgatós vagy, tudtad? – kérdezte,
szertefoszlatva a vallomásommal járó kínos érzéseimet.
A gödröcskét bámultam az arcán, amikor válaszoltam.
– Nem vagyok parancsolgatós, de papucs sem.
– Nem mondtam, hogy rossz dolog. Elég dögös – mondta, és
közelebb hajolt.
Con meg fog csókolni. Józanul. Becsukódott a szemem.
Fémes csilingelés és valami csapódás hallatszott, amitől
mindketten összerezzentünk. Ahogy hátrarántottam a fejem,
belevertem a falba.
– Baszki! Jól vagy? – kérdezte Con.
Bólintottam.
– Igen. Keményfejű vagyok.
Halk kuncogást hallottam, ahogy Con a fejemet masszírozta.
– Azt tudom.
 – Megcsókolod vagy nem, Constantine? Mer’ ha nem, akkó’
sipirc az asztalhoz. A grillem senkire se vár!
A hang felé kaptam a fejem. Egy piros, „Kiss the Cook”
feliratos kötényt viselő, dundi nő állt az ajtóban összefont
karral. A sötét tekintete mindent észrevett.
Con ránézett.
– Egy pillanat, Mama Vee.
– Mmmhmmm… Egy pillanatná’ többet nem is kapsz. Ha enni
akarsz, akkó’ sietsz – jelentette ki a nő, majd visszavonult az
épületbe.
– Ki az a… Mama Vee? – kérdeztem suttogva.
– Az egyik srác, Jojo nagymamája. Gyakran meghív, és sosem
hagyom ki. – Hátralépett. – Ez az evés dolog…, tudom, hogy
nehéz neked, de meg kell kérdezzem; le fogsz tudni úgy ülni az
asztalhoz, hogy ne sértsd meg? Mert ha nem eszel, azt sértésnek
veszi.
Nem tudtam mit mondani.
– Ha lesz valami zöld az asztalon, csöpögni fog róla a vaj.
Baszki!
A déli illem… Az én köreimben nem volt nehéz szociálisan
elfogadható ételeket választanom, ha muszáj volt ennem.
Minden eseményen és étteremben volt saláta. Mama Vee
menüje viszont más. Con nem hozott kellemetlen helyzetbe.
Kedvesen végighallgatott, és úgy tűnt, nem fog ítélkezni.
Kihúztam magam. Meg tudod csinálni.
– Nem fogom megsérteni.
Con megfogta a kezem.
– Köszönöm. Gyere, még mielőtt kidob, amiért késtünk.
 10. FEJEZET

Con

Nem tudtam, mire számítsak, amikor elvittem Vanessát Mama

Veehez. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem egy teszt
volt. Annak szántam. Az ebéd végére viszont már tudtam, hogy
ki tesztelt kit.
Vanessa nem sértette meg Mama Veet. Kedves, elbűvölő és
érdeklődő volt. Úgy festett, hogy bármikor visszatérhet, akár
nélkülem is.
A grillezett csirkét választotta, és a kis szószfolt az arcán a
lekvárra emlékeztetett, amit le akartam nyalni róla, amikor az
edzőterem konyhájában voltunk.
Nem egészen értettem az evéshez való viszonyát, de legalább
magyarázatot kaptam a viselkedésére.
Kezdtem rájönni, hogy Vanessának nem volt mindig olyan
könnyű az élete, mint gondoltam. Azt pedig még nehezebb volt
elhinni, hogy a tökéletes hercegnő nem volt mindig olyan
tökéletes. Eltűnődtem, hogy vajon miért nem tudtam mindezt.
Valószínűleg, mert sosem törődtem a pletykákkal.
 Aztán Mama Vee mindkettőnket meglepett.
– Az anyukád nagyon örült vóna, ha felnőttként láthat –
mondta, mikor összegyűjtöttem és kidobtam a papírtányérokat,
Vanessa pedig összeszedte az edényeket.
Vanessára néztem, aki épp egy üveg ketchupről próbálta
levakarni a címkét. Ő pedig Mama Veere nézett.
– Ismerte az anyámat?
Mama Vee bólintott.
– Mielőtt saját vállalkozásba kezdtem, sokat dolgoztam
konyhákon. Az anyukád különleges nő vót.
Vanessa nagyokat pislogott, ahogy a sóért nyúlt.
– Igen, a különleges jó szó rá.
Mama Vee a kötényébe törölte a kezét, majd Vanessa vállára
tette.
– Az a kislyány, aki vótál, gyönyörű pulya vót. Most pedig…
még az anyád sem találna rajtad kivetnivalót.
Vanessa becsukta a szemét. Attól féltem, hogy elsírja magát.
Sosem tudtam mit kezdeni a síró nőkkel. Gránáttól vérző férfi?
Azt meg tudtam oldani. Golyózápor és tanklövések? Semmi
gond. Síró nők? Csak azt ne!
De Vanessa nem fakadt sírva. Kihúzta magát, és Mama Vee
szemébe nézett.
– Köszönöm.

– Neked ölelésre van szükséged – súgta Mama Vee a mély

hangján.
Azt gondoltam, hogy Vanessa majd megvonja a vállát, de
olyasvalamit tett, amivel jobban meglepett, mint Mama Vee,
amikor szóba hozta Vanessa anyját: megkerülte az asztalt, és
Mama Vee nyaka köré fonta a karját.
Mama Vee átölelte, én pedig csodálattal néztem őket.
Úgy tűnt, hogy ítélkeztem, amikor egy szívtelen, sznob
ribancnak könyveltem el Vanessát. Mert volt szíve, és nem sok
sznob ribancot ismertem, akik lealacsonyodtak volna odáig,
hogy átöleljenek egy egyértelműen alacsonyabb társadalmi
státuszú nőt.
Tartoztam neki egy bocsánatkéréssel.
Ez az érzés nem tartott sokáig.

A Voodoo mögötti kis garázsban lesegítettem Vanessát a

motorról. Úgy éreztem, hogy egy teljesen másik embert láttam,
mint akit fél órája felraktam rá. Mama Vee segített lehámozni
róla egypár réteget, és olyan dolgokat tárt fel, amikre nem
számítottam. Vanessa Frost több volt, mint gondoltam. Tovább
akartam hámozni a rétegeket.
Meg a ruháit.
Az autója mellett álltunk, és még nem álltam készen
visszaengedni a világába. Jobban tetszett, ha az enyémben volt.
Egy kicsit talán túlságosan is.
– Ráérsz holnap este? Egész nap tele vagyok vendégekkel, de
el akarlak vinni valahova.
– Meg kell néznem a naptáramat. Nagyon el vagyok havazva
mostanság.
Megfeszült az állkapcsom.
 – Máris lekoptatsz? Nem jó ötlet.
Nagyokat pislogott.
– Miről beszélsz?
– A meg kell néznem a naptáramat nem egy esély, hercegnő.
Magasabbra húzta a vállán a táskáját, és a szemembe nézett.
– Jobb lenne, ha most igent mondanék, és később koptatnálak
le? Próbálok őszinte lenni. Ha bíznom kell benned, akkor neked
is bennem.
Keresztbe tettem a karom, és felnevettem.
– Talán igazad van, de nehéz megbízni valakiben, aki elosont
az ágyamból, hogy ne kelljen reggel a szemembe néznie, és
beismernie, hogy lefeküdtünk.
Egyből vissza akartam szívni a szavaimat. Bassza meg! Ezt
nem akartam felhozni.
Ahelyett, hogy faképnél hagyott volna, ő is keresztbe tette a
kezét. Megpróbáltam nem észrevenni, ahogy domborodott a
melle. Nem sikerült.
– Te vagy az egyéjszakás kalandok királya. Elég nevetséges,
hogy olyasvalamiért kritizálsz, amit ezerszer megtettél –
mondta, majd közelebb lépett, és megbökte a mellkasomat. –
Csak azért zavar annyira, mert…
Nem hagytam, hogy befejezze. Megragadtam a karját, és
közelebb húztam.
– Csak azért zavar annyira, mert még nem jutottam veled a
végére.
Ez elcsitította. Öt másodpercre.
– Én nem így emlékszem, Constantine – felidegesített, ahogy
kimondta a nevemet.
 Átkaroltam a derekát, és magamhoz rántottam. Az egész
testével hozzám simult, ahogy a kék szemébe néztem.
– Nem érdekel, te hogy emlékszel, Vanessa. Most addig nincs
vége, amíg azt nem mondom.
Kitágult az orrlyuka, amitől elmosolyodtam.
– Szereted, amikor megmondom, hogy mi lesz, igaz,
hercegnő?
Ez olyan duma volt, amit egy ismeretlen lánynak mondtam
volna, ha azt akarom, hogy dobja le a bugyiját. Vanessánál nem
vált be.
Ficánkolt a karomban, és megpróbált ellökni magától.
– Engedj el!
Megszorítottam, és megvártam, hogy lenyugodjon.
– Épp ez a baj. Nem tudlak. Semmire sem emlékszem abból
az estéből, és ez kikészít. Tudod, milyen érzés tudni, hogy
megkaptalak, de nem emlékszem rá? Kész kínzás.
Egy pillanatra azt hittem, éreztem a mellkasomon
felgyorsulni a szívverését. Egypár percig nem mondtunk
semmit. A csend egyre tovább húzódott, de nem érdekelt, mert
a karomban volt, és nem próbált szabadulni. Még.
– Dolgoznom kell.
El kellett engednem. Hátralépett, és egy kicsit ingatagnak tűnt
a tűsarkújában. Jó. Azt akartam, hogy ő is annyira fel legyen
kavarva, mint én.
– Szólok a holnap estével kapcsolatban. De határokat kell
szabnunk… ennek – mondta, és magára, majd rám mutatott.
Ez nem tetszett.
– Nem szeretem a szabályokat.
 – Szar ügy. Én igen.
– Találkozz velem holnap este, és átbeszéljük a szabályaidat.
– Amint mondtam, majd szólok.
– Jó.
Elfordult, és eszembe jutott valami. Megfogtam a könyökét.
– Ha lekoptatsz holnap este, jobb, ha nem Lucas Titan miatt.
Felkapta a fejét.
– Ezt miért mondtad?
– Köztetek is van valami? Illene hozzád, Duchesne után.
Kihúzta a karját a fogásomból, és kivette a táskájából az
autója kulcsát. A slusszkulccsal a kezében rám nézett.
– Az életemnek ez a része nem a te dolgod.
Közelebb léptem hozzá, a Mercedes és közém szorítva, még
mielőtt kinyithatta volna az autó ajtaját.
– Ha le akarsz feküdni vele, akkor szerintem az én dolgom is.
Düh ült ki az arcára, de nem érdekelt. Valamit meg kellett
értenie.
– Nem osztozkodom. Ha lefekszel Titannel, vége az alkunak.
Nem fordult meg, és nem válaszolt.
– Nézz rám, Vanessa. Komolyan mondom. Nem érhet hozzád.
Felém fordult, a kék szeme megfagyasztotta volna a
Mississippit.
– Nézlek, Con, de most figyelj. Abba egyeztem bele, hogy adok
neked egy esélyt, és semmi többe. És ha még egyszer így
beszélsz velem, életed végéig szenvedhetsz, amiért semmire
nem emlékszel, mert nem fogsz újra hozzám nyúlni.
– Akkor búcsút mondhatsz a teleknek.
– Ha az önbecsülésemet kellene feláldoznom érte, hát legyen.
 – Az önbecsülésed nem fogja felhúzni a drága kis
alapítványod épületeit.
Tökön rúgott. Nyögdécselve hátrabotladoztam a fájdalomtól.
– Bassza meg! Ezt muszáj volt?
Lehajolt, és a fülembe suttogott.
– Egy, ne beszélj így velem. Egy kibaszott úrinő vagyok. Kettő,
ne gúnyold az alapítványt. Ja, és három, sem Titannel, sem
veled nem tervezek lefeküdni.
Félig kihúztam magam. Még pont láttam, ahogy beszállt a
Mercedesbe.
Ha nem fájtak volna annyira a golyóim, talán elmosolyodtam
volna.
Egy kibaszott úrinő.
 11. FEJEZET

Vanessa

A tenyerem izzadt, ahogy a kormányt szorítva visszavezettem

az irodába. Fogalmam sem volt, hogy kicsoda az a nő. Az,
amelyik tökön térdelte Cont, aztán elvezetett.
A rohadt életbe!
Máris hatással van rám.
A számhoz emeltem a kezem, és felnevettem.
Tényleg azt mondtam, hogy „egy kibaszott úrinő vagyok”.
Úristen!
Valami nem stimmelt velem, mert bármi is volt ez, évek óta
nem voltam ilyen izgatott. Igen, tényleg nem stimmel velem
valami.
Amikor lenyugodtam, belegondoltam, hogy mi váltotta ki
belőlem azt a reakciót. Lucas Titan. Con máris szimatolt, és nem
tudtam volna mit mondani, amitől meghátrált volna. Elle
tanácsa, hogy hazudjak, nem tetszett. Egy B tervet választottam:
kibúvó kell.
Igen, mert az sokáig fog működni.
 Volt egy olyan érzésem, hogy Con nem fogja egykönnyen
elengedni a dolgot.
Megrezzent a telefonom, és ránéztem.
Lucas. Baszki!
Felvettem.
– Vanessa Frost.
– Üdv, Ms. Frost.
– Mr. Titan. Mit tehetek érted?
– Érdeklődni szeretnék, hogy sikerült-e elintézni a
meghívókat.
– Rajta vagyok.
– Remek. Azt is meg akartam kérdezni, hogy minden rendben
van-e Mr. Leahyvel és az alkunkkal.
Megdermedtem, és egy pillanatra eltűnődtem, hogy Lucas
Titan vajon követett-e, mert rémisztő volt az időzítése.
– Nincs gond. És kérlek, ne aggódj a magánéletem miatt, hisz
nem függ össze az alkunkkal.
– Azon aggódóm, amin akarok. Nem jutottam volna ilyen
messzire, ha hagynám, hogy mások diktáljanak nekem.
Arrogáns rohadék!
– Van még valami mondanivalód, Titan? Mert mindjárt
leteszem.
– Jó lett volna, ha egyszerűbb körülmények között
ismerkedünk meg. A feleselésen kívül másra is felhasználhattuk
volna a kis szádat.
Inkább tökön rúgtam volna, mint Cont.
– Leteszem.
– Várj! – kezdett bele, de nem vártam. Elegem volt az
áskálódó férfiakból. Elmennek a francba!
Egy duda hangja irányította vissza a figyelmemet az útra. Egy
férfi egy fehér furgonnal beelőzte az előttem lévő autót.
Rátapostam a fékre.
Férfiak… Seggfej az összes.

Elle az asztalomon hagyott egy borítékot, benne a meghívókkal,

amiket Lucas Titan kért.
Egy valóságos varázsló volt.
A naptáramra pillantottam, és láttam, hogy azt is frissítette.
Egyből a holnap estére néztem. Szabad volt.
Elővettem a telefonomat, mielőtt inamba szállt volna a
bátorságom. Háromszor kellett újrafogalmaznom az üzenetet.

V: Ráérek holnap este. Írd meg a helyszínt és az

időpontot.

Egy harmincéves nő számára nem túl ideális, ha az apjával él.

De ha az apja Royce Frost, az még nehezebbé tette a dolgokat.
Nem akartam otthon élni. Azt terveztem, hogy egyetem után
összeköltözöm egypár barátnőmmel, és a fizetésemből ez ment
is volna, de az apámat prosztatarákkal diagnosztizálták. Az
onkológusa azt mondta, nem tanácsos magára hagyni. Az apám
nem akart házi gondozót, én pedig beadtam a derekam a
bűntudattól. Ennek öt éve. Azóta kétszer hittük azt, hogy
visszatért a rák. Még mindig vele éltem, mert attól féltem, ha
elmegyek, nem vigyáz magára, és elveszítem az egyetlen
szülőmet, aki maradt. Néha igazi seggfej volt, de egy szülő jobb
a nullánál. Én legalábbis így gondoltam.
Royce Frost harmadik generációs acélipari mágnás volt.
Pénzbe és hatalomba született. Miután az anyám elhunyt,
mással sem foglalkozott, csak a hatalma és a vagyona
gyarapításával. Még a rák sem tudta megállítani.
Épp indulni készültem, hogy találkozzak Connal, amikor az
apám hazaért. Az ország legnagyobb acélgyártó cégének a
vezérigazgatójaként sok dolga volt.
– Ilyen későn remélem, hogy Simon Duchesne-hez mész. Az
lenne az igazi, ha az ágyában töltenéd az estét.
Ja igen, és annak ellenére, hogy előkelő úrnak számított,
olyan mocskos szájú tudott lenni, mint a gyáraiban dolgozó
fickók. Már tudhatta volna, hogy Simon és én nem jövünk össze,
de ha ez állítja meg abban, hogy új férjjelöltek után nézelődjön
a nevemben, hát hadd reménykedjen.
– Ezt rosszul hallottam, ugye?
Az apám a ruhámra és a kardigánomra nézett.
– Hova készülsz?
Nem válaszoltam. Egy szabályhoz ragaszkodtam, amikor
beköltöztem: nem kell megmondanom, hogy hová megyek, és
hogy honnan jövök. Mindketten felnőttek vagyunk, és ugyan az
apám, de nem folyhat bele túlságosan az életembe. Ő sokszor
figyelmen kívül hagyta ezt a szabályt, de én parancsolatként
követtem.
Megrázta a fejét.
– Jó, akkor ne mondd el, de egyetlen valamirevaló férfi sem
akar majd feleségül venni, ha egész éjjel járod a várost, mint
valami ribanc.
Továbbra sem mondtam semmit. Megfordult, és a lépcsőhöz
sétált. Megállt az alján, és rám nézett.
– Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra. Még mindig a
kicsikém vagy.
Összeszorult a szívem. Amikor ilyeneket mondott, olyan volt,
mint egy igazi, aggódó, szerető apa. Nevetségesnek éreztem
magam, amiért még mindig vágytam az elismerésére.
– Megígérem.

Beütöttem a GPS-be a címet, amit Con küldött. Kevesebb, mint

öt mérföldre volt, de nem ismertem fel.
Követtem a GPS utasításait, és egy raktárszerű épülethez
értem. Fel volt újítva, és a kiáradó fénytől és a benne lévő
emberektől biztonságosnak tűnt. Még trendinek is.
Egy fekete Range Rover és egy piros Corvette közé parkoltam
az út másik oldalán. Pénzesebb hely volt, mint amire
számítottam. Mi van, ha meglát valaki, akit ismerek? Hogy
gondolta ezt Con?
Beleegyezett, hogy az egészet titokban csináljuk, úgyhogy
nem értettem, mit keresek ott.
Átkeltem az úton, és követtem egy társaságot fel a lépcsőn,
majd a főbejárathoz. Amint beléptem a hatalmas előcsarnokba,
beszippantott a tömeg. Kiverekedtem magam egy sarokba, és
elővettem a telefonomat.
Egy új üzenet érkezett Contól.
 C: Lifttel gyere a hetedik emeletre.

Connal randizni olyan volt, mint kincset keresni. Egyszerre

csak egy utasítást adott, nekem meg találgatnom kellett, hogy
mi következik. Annak ellenére, hogy egy rendezett, rutinos
élethez voltam szokva… tetszett.
A tömegen át a lifthez mentem, majd fel a hetedik emeltre.
Kiléptem a folyosóra, éreztem a zene dübörgését az
üvegajtókon át. Megint megrezzent a telefonom.

C: Gyere fel a tetőre.

Tessék?
Körbenéztem, és megláttam egy ajtót a folyosó bal sarkában.
A következő felirat állt rajta. „Tető. Belépni tilos.”
Egy ideig mozdulatlanul álltam, és mérlegeltem a
lehetőségeimet. Összerezzentem, amikor újabb üzenet érkezett.

C: Bízz bennem!

Vettem egy mély levegőt, és kinyitottam az ajtót. Hosszú

lépcső volt mögötte. Felmentem rajta, és a tetején egy másik ajtó
várt, ugyanazzal a felirattal. Kiléptem a tetőre, és akármerre
néztem, a város csillogó fényeit láttam. A zene felhallatszott a
klubból, mintha nyitva hagyták volna az ablakokat.
– Hát eljöttél.
Megfordultam, és megláttam Cont, amint a tető szélén
körbefutó párkányon ül.
– Mondtam, hogy eljövök.
 – Azt hittem, meggondoltad magad, amikor azt mondtam,
hogy gyere fel a tetőre.
– Elgondolkodtam rajta.
– De mégis megszegted a szabályokat, és feljöttél?
– Valahogy úgy.
Con leugrott, és elindult felém. A zene a klubban lelassult, és
eltűnődtem, hogy mi lehet Con terve.
– És most, hogy itt vagyok? Mi lesz? – kérdeztem, majd
elfordultam, hogy a kilátást nézzem.
Amikor visszafordultam, Con már alig egy lépésnyire volt
tőlem.
– Mit akarsz, mi legyen?
Nehéz kérdés. Az illem úgy diktálta, hogy a legszembetűnőbb
dologgal kezdjem.
– Bocsánat a tegnapiért. Nem kellett volna…
Con feltartotta a kezét.
– Ne. Megérdemeltem.
– De…
– Már el is felejtettem.
Lenéztem a lábam alatti betonra.
– El sem hiszem, hogy mit tettem. Még sosem… – nem
fejeztem be a mondatot, mert nem tudtam, hogy mit is akartam
mondani.
– Felejtsd el.
Conra néztem, a könnyed őszinteség az arcán szöges ellentéte
volt a tegnapi frusztrációjának. Nem bírtam ki, hogy ne
viccelődjek egy kicsit.
– Remélem, nem okoztam maradandó kárt, amikor…
összezúztam őket.
Elmosolyodott.
– Nyugodtan kimondhatod, hogy „golyók”. Nem fogsz
belehalni.
Kihúztam magam.
– Rendben. Hogy vannak a golyóid?
– Miért nem nézed meg őket?
Felnevettem, ami látszólag mindkettőnket meglepett.
– Ezt benéztem.
– Be bizony. Kérsz egy italt?
– Jólesne.
A hatalmas neontábla a tető szélén pont elég fényes volt, hogy
megvilágítsa a tetőt.
– Sör jó lesz? Vagy Dom Pérignon kell?
Összeráncoltam a homlokom. Egyet előre, kettőt hátra.
– El fogod valaha engedni ezt a képzelt osztálykülönbséget?
Ennyi év után biztos fárasztóvá vált.
Con elkomorult. Haragudtam magamra.
– Lesz valaha olyan, hogy nem vagy gazdag lány, Vanessa?
Furcsa kérdés volt.
– Lehetséges, hogy egyszer elveszítem mindenemet, de nem
valószínű.
– Én valaha le fogom tudni vetni magamról az
örökbefogadott gyerek szerepet?
– Nem értelek.
– Nem változtathatjuk meg, hogy kik voltunk, és azt, hogy ez
miként befolyásolt minket. Röviden szólva, valószínűleg sosem
fogom elengedni a bizonyítási vágyat.
 – Tehát azért, mert én gazdagon nőttem fel, te pedig nem,
mindig utálni fogod az életemnek azt a részét, és az embert, aki
lettem tőle?
Megvonta a vállát.
– Meglátjuk.
– Kár lenne.
– Ilyen az élet.
– Akkor szerintem elfogadom a sört.
Con felnevetett, és újra nyugodt volt a hangulat. Visszament a
párkányhoz, és egy vödör jégből kivett két Abitát. Kibontotta
őket, és odanyújtotta az egyiket.
Elvettem és megemeltem a sört.
– Egészségedre!
Belekortyoltam, éreztem a hűvös malátás ízt, majd
megtörtem a csendet, ami ránk telepedett.
– Tudom, hogy azt mondtad, felejtsük el, de még mindig
meglep, hogy látni akartál a tegnapi után – mondtam.
– Annyira biztos nem lepett meg, mint engem az üzeneted.
A tenyerembe temettem az arcom, és kikukkantottam az
ujjaim között.
– Szerintem megőrültem.
– És elég őrült vagy ahhoz, hogy beleegyezz egy szívességbe?
Letettem a kezem. Na, ez jó lesz.
– Szeretném, ha eljönnél velem vásárolni.
Majdnem megfulladtam a sörtől.
– Vásárolni? Veled?
– Hidd el, egyedül nem akarok. A srácaim közül négyen pár
hét múlva indulnak egy bokszbajnokságon, és ahhoz, hogy
profinak érezzék magukat, és hogy komolyan vegyék az egészet,
rendesen fel akarom öltöztetni őket. Úgy, mint a profi
sportolókat. Jó lenne, ha öltönyben lehetnének a nagy napon.
Megérted, nem?
Eszembe jutott a fiú a vacsoráról, és a többiek az
edzőteremből. Ezek a fiúk fontosak voltak neki. Melegség öntött
el. Problémás, megkérdőjelezhető tulajdonságai voltak, de Con
jó ember volt.
– Szerintem remek ötlet. Szívesen segítek.
– Kösz. Majd megmondom, hogy hol és mikor – mondta, és
belekortyolt a sörébe.
– Ennyi? Mindezt azért, hogy kérj egy szívességet?
Con elnevette magát, és beletúrt a kócos hajába.
– Gondoltam, hogy itt még úgysem voltál.
– Igazad volt.
A számhoz emeltem a söröm, de Con kikapta a kezemből.
– Várj!
Az üres kezem tovább lógott a levegőben.
– Micsoda?
Con letette a söreinket, és rám nézett.
– Bízol bennem?
A legutóbbi találkozásunkra gondoltam.
– Bíznom kéne benned?
– Valószínűleg nem.
A vállam mögé söpörte a hajam.
– Mit csinálsz?
– Meg akarlak csókolni, amíg még mindketten józanok
vagyunk.
 Leesett az állam, Con pedig megragadta az alkalmat, és
megcsókolt.
Az ajka erős, de gyengéd volt, arra késztetett, hogy engedjem
be. Nem tudtam ellenállni. Egy kicsit sör, egy kicsit Con íze volt.
Sosem gondoltam volna, hogy újra érezni fogom az ajkát az
enyémen, de most már tudtam, hogy rossz ötlet volt.
Elhúzódtam.
– Nem megy. Bocsánat.
Megfordultam, és az ajtó felé indultam. Megragadtam a
kilincset, de zárva volt. Baszki!
– Tudni akarod, hogy el tudom-e engedni a kettőnkkel
kapcsolatos problémámat? Nem segít, hogy mindig elfutsz
előlem, mintha a kertészfiúval kaptak volna rajta.
– Nem te…
– Ezt már mondtad. Nem én vagyok a probléma. De hát
rajtunk kívül nincs senki ezen a tetőn. Ha nem előlem, akkor ki
elől menekülsz?
– Magam elől! Nem érted? Nem mindig rólad van szó! Ez az
egész túl sok.
– Szóval, erről van szó? – Con ideges zihálása egyre
hangosabb lett, ahogy közeledett. – Akkor miért egyeztél bele
abba, hogy adsz egy esélyt?
A hideg vasajtónak döntöttem a fejem. Annyira halkan
beszéltem, hogy ha Con nincs közvetlenül mellettem, akkor nem
hallja.
– Az az éjszaka… nagy dolog volt számomra. Életemben nem
voltam olyan spontán. Nem gondolkodtam. Nem néztem le, csak
ugrottam. Nem gondoltam végig a következményeket. A pia
segített, de valami más volt, ami arra késztetett, hogy
kövesselek, bárhová is viszel.
Ránéztem. Az arca halványan fénylett a neontáblától, a szeme
mélyen a lelkembe nézett.
Folytattam.
– Van benned valami, amitől gondolkodás nélkül cselekszem.
Mintha puskapor lennél, én meg töltény. Ezért is vagyok itt.
Ezért egyeztem bele, hogy adok neked egy esélyt. De amikor
megcsókolsz, nem szertefoszlanak a gondolataim, hanem
visszatérnek hozzám, és ekkor jut eszembe, hogy miért rossz
ötlet ez az egész.
Con az ajtónak dőlt.
– Baszki, ez fáj, Van.
Zavarodottan pislogtam.
– Mi? Mi fáj?
– Hogy tudsz gondolkodni, amikor megcsókollak. Ez azt
jelenti, hogy nem végzek valami jó munkát.
Végighúzta az ujját a ruhám pántján, ami kilógott a lecsúszott
kardigánom alól.
– Ez maradt meg abból, amit mondtam? – hazudtam volna,
ha azt mondom, hogy nem csalódtam.
– Nem – felelte, és meghúzta a pántot. – Minden szavad
megmaradt, de a többit még emésztem. Lehet, hogy egy kis
időbe telik, mire válaszolni fogok, de azt szerintem most is
tudom orvosolni, hogy gondolkodsz, amikor megcsókollak.
Elengedte a ruhám pántját. Megfordultam, hogy háttal legyek
az ajtónak, Con pedig közvetlenül elém állt. Mindkét oldalam
mellett az ajtónak nyomta a tenyerét, majd közelebb hajolt.
 – Kivéve persze, ha el akarsz menni.
A hideg ajtóval a hátam mögött, Connal előttem,
végiggondoltam a lehetőségeimet. Az átlagnál magasabb
termetem ellenére Con jó tizenöt centivel magasabb volt nálam.
Kicsinek éreztem magam előtte. Nőiesnek. Törékenynek.
– Szóval? – A zsebébe nyúlt, és elővett egy kulcsot. – Mész
vagy maradsz?
Meg akartam megint csókolni? Ha tényleg képes volt
elnémítani a gondolataimat, hogy kiélvezhessem a pillanatot,
akkor tudtam a választ.
– Maradok – súgtam.
Megcsillant a szeme, a kulcs eltűnt.
– Akkor hagyd abba.
– Mit?
– A gondolkodást.
Bárcsak ilyen könnyű lett volna.
– Ez sajnos nem így működik.
Lepöckölte a vállamról a kardigánt.
Aztán lehajolt, és végigcsókolt a vállamtól a fülemig, a
kulcscsontomon és a nyakamon át. Megállt, és felnézett.
– Abbahagytad?
– Mit? – kérdeztem, többre vágyva.
– Helyes.
Halkan elnevettem magam, amikor észrevettem, hogy nem
gondolkodtam. Legalábbis azon túl nem, hogy Con ajka hol jár
épp.
Elmosolyodtam, és akkor végre megcsókolt.
Az államra tette a kezét, és hátradöntötte a fejem. A másik
kezével elengedte az ajtót, és átkarolta a csípőmet. Nyögtem,
ahogy megigazította a fejem, hogy jobban egymáshoz férjünk. A
kezem nem tudott nyugton maradni, részt akart venni.
Leráztam magamról a kardigánt, és hagytam, hogy leessen,
majd a kócos szőke hajába túrtam. Con felnyögött, a keze a
fenekemre csúszott. Megmarkolta, és szorosabban magához
húzott.
Az erekciója a hasamnak nyomódott, én pedig közelebb
nyomultam. Mindent érezni akartam.
Con fellélegzett, majd végigcsókolt az állkapcsomtól a
fülemig, onnan pedig a nyakamig. Majdnem ugyanazt az utat
járta be, mint korábban, csak visszafelé, és ezúttal sem hagyott
gondolkodni. Amikor a kulcscsontomnál járt, lecsúszott a
ruhám pántja. Arra számítottam, hogy megragadja az alkalmat,
és a másikat is leemeli, de ehelyett visszahúzta, majd
hátralépett.
Gyorsan lélegzett, ahogy nekidőltem az ajtónak.
– Miért hagytad abba?
– Tudnom kell, hogy ezt is akarod-e. Hallanom kell, ahogy
kimondod. Nem akarom, hogy megint elfuss előlem, mert úgy
döntesz, hogy ez több, mint amire vállalkozni tudsz – mondta
nyers, őszinte hangon.
Visszakapcsolt az agyam. Visszatértek a gondolatok.
– És mi van, ha nemet mondok? Akkor hogy állunk? –
kérdeztem.
Zsebre tette a kezét.
– Akkor elválnak útjaink.
– És mi lesz az alkuval?
 Con lenézett, a kacaja szomorú volt.
– Hát, az azt jelentené, hogy megkaptam az esélyem, és
elfecséreltem.
– Akkor is odaadnád a telket?
Megemelte a fejét, és a szemembe nézett. Kinyitotta a száját,
de az ajkára tettem az ujjam.
– Tudod, mit? Ne válaszolj. Nem akarom tudni, mert nem
fogok nemet mondani. Akarom.
Con megkönnyebbülten felsóhajtott. Izgatott voltam. Úgy
éreztem, olyan döntést hoztam, ami megváltoztatja az életem.
Leengedtem a kezem, ő pedig elkapta, és megcsókolta a
tenyerem. Nem erre számított az ember Connal, de annyira
nem lepett meg.
– Hajlandó lennél megint ugrani?
A szemébe néztem, és tudtam, hogy nem volt más
választásom.
– Igen.
 12. FEJEZET

Con

A Tanga hátsó fülkéje volt az információkereskedelmi

központom, és általában ezt a célt is szolgálta, amikor a
Voodooból ide jöttem. Ma viszont túl sok önreflexiónak adott
helyet. Miután Vanessával lejöttünk a tetőről (külön-külön),
nem akartam hazatérni az üres ágyamhoz. Ezért voltam itt.
Mit csinálok?
Nem nekem való ez a nő. Velem csak bemocskolódna, és
tönkretenné a hírnevét…, talán az egész életét.
A két kezemre néztem. Az egyiket az asztalon tartottam, a
másikkal egy pohár whiskey-t markoltam.
Ezeknek a kezeknek semmi keresnivalója nem volt egy olyan
nőn, mint Vanessa.
A számhoz emeltem a poharat, és belekortyoltam.
Még a pia sem tudta elnyomni a vágyat, hogy a hajába
temessem a kezem. Hogy simogassam a sima lábát, és
széttárjam, hogy aztán felfaljam, amit a világ legédesebb
puncijának képzeltem.
 Letettem a poharat az asztalra. Az ivás nem segített. Ha nem
lettem volna olyan részeg azon az estén, nem kellett volna azon
gondolkodnom, hogy vajon jól képzeltem-e.
Az ilyen gondolatok képesek tönkretenni egy férfit.
Egy új, sötét bőrű, aranybarna szemű, göndör fekete hajú
táncos ült a velem szemben lévő fülkébe. Ha egy lány a
figyelmemre vágyott, általában kényelembe helyezte magát az
ölemben. Nem mintha manapság sokra mentek volna vele, mert
a farkam nem vágyott másra, csak egy gyönyörű hercegnőre. Ez
a csaj viszont nem is próbálkozott, ami felkeltette a figyelmem.
Ha a lányok ihattak volna munka közben, megkínáltam
volna, de nem tettem, elvégre volt már itt olyan
sztriptíztáncosnő, aki a pia miatt veszítette el az állását.
– Segíthetek valamiben? – kérdeztem.
Késő volt, és készen álltam hazamenni. El a Vanessával
kapcsolatos gondolatoktól.
– Azt hallottam, hogy információt keresel.
A hosszú műszempilláin aranypor csillogott. Az asztalra
nézett.
– Talán igen – feleltem.
Alig takarta valami a széles mellbimbóját. Olyan húsz év
körülinek tűnt. Nagyon öregnek éreztem magam vele szemben.
– Hogy hívnak?
Felnézett. Láthatóan meglepte a kérdés.
– Gold Dust.
Megráztam a fejem.
– Az igazi neved.
Kihúzta magát, rám nézett, majd gyorsan lesütötte a
tekintetét.
– Gina. Gina Mulvado.
– Mióta táncolsz, Gina?
– Múlt héten volt a harmadik évfordulóm.
– Hány éves vagy? Huszonegy?
– Előző héten lettem huszonegy.
– Tizennyolc évesen kezdted?
Gúnyos mosoly ült ki az arcára.
– Amint beengedtek az ajtón.
– Miért?
Végre a szemembe nézett.
– Miért ne? Nekem is meg kell élnem valamiből. Máshoz nem
értek, amivel ennyi pénzt kereshetnék. Legalábbis anélkül, hogy
végigszopnám és basznám a várost.
– Az itt szóba sem jöhet.
Ez volt az egyik szabályom, nem mintha lett volna időm
felügyelni, hogy betartják-e. A menedzserem őszinte, becsületes
ember volt. Ennél többet nem tehettem. Nem akartam, hogy a
lányok itt szedjenek össze kuncsaftokat. Rossz szájízt hagyott
volna.
– Tudom. Ezért szeretek itt lenni. Azt hallottam, hogy fizetsz
az információkért.
– Így van.
Ez a tevékenységem sokak figyelmét felkeltette.
Bandatagokét, csalókét és közönséges bűnözőkét. Nem akartam,
hogy ez a figyelem átfolyjon Vanessa életébe. Ezért is volt jó
titokban tartani a kapcsolatunkat.
– Jól fizetsz? – kérdezte.
 – Többet, mint amennyit egy este alatt keresel.
Bólintott.
– Régen a város másik felén dolgoztam. Volt ott egy fickó, aki
hetente egyszer nézett be egy táncért. Mindig le volt égve.
Mindig azzal viccelődtünk, hogy el kellett ugranunk az
aprópénz elől, amit a színpadra dobált, mert még egy dolcsit is
alig tudott összekaparni.
A mutató- és a hüvelyujjam között gurítgattam a poharam, és
azon tűnődtem, hogy hová fog kilyukadni.
– Hát, egyszer csak egy halom készpénzzel állított be. Előtte a
párnák között keresgélte az aprót, akkor viszont húszasokat
dobált, és ötvenet adott borravalónak. Nagyon be volt rúgva, és
kikotyogta, hogy vérdíj volt.
Az üvegért nyúltam, és kitöltöttem magamnak egy újabb
pohár whiskey-t, ő pedig folytatta.
– A lányok idegesek lettek a sok pénztől és a furcsa
megjegyzéseitől, úgyhogy egy kicsit utánajártunk a dolognak.
Nyeltem egyet, kiélvezve az égető whiskey ízét.
– Ez mikor volt?
– Amikor megöltek egy gazdag fehér párt. Nem tudtam…,
csak akkor tudtam meg, hogy a szüleid voltak, amikor
elkezdtem itt dolgozni.
Becsuktam a szemem, és annyira megszorítottam a poharat,
hogy összetört volna, ha nem nyugszom le.
Éreztem, ahogy a karomra teszi a kezét.
– Tudod a nevét?
– A tánc után adott egy százast. Azt mondta, „ez egy
Benjamin Black Bentől.” Azt is mondta, hogy jobb hely lenne a
világ, ha több fehér akarna fehéreket gyilkolni. Ezt sosem
felejtem el. Nagyon furcsa volt.
Black Ben. Egy nyom. Az utolsó rész lepett meg igazán.
Kifelé indult a fülkéből, de megfogtam a csuklóját.
– Azt mondtad, hogy egy fehér embernek dolgozott?
Megállt, a szeme tele volt szomorúsággal.
– Semmit sem mondott biztosra. Csak részeg motyogás volt.
– Láttad azóta? Black Bent?
Megrázta a fejét.
– Nem.
Elengedtem a csuklóját, és a pénztárcámért nyúltam.
Kivettem egypár százast, és átcsúsztattam neki az asztalon.
Fel kellett dolgoznom az információt. Nem állt össze a kép.
Valami hiányzott. Gina elhagyta a fülkét, félbehajtotta és a
bugyija pántjába tette a pénzt.
– Bárcsak többet tudnék.
– Ez is sokat segít. Köszönöm.
Ahogy néztem, amint elsétált, tudtam, hogy fel kell hívnom
egy jóbarátomat. Nem értettem, mi köze volt a fickónak a
bandatagokhoz, akikkel összetűzésbe kerültünk a
haverjaimmal. Valahogy össze kellett függenie. Csak úgy volt
értelme.
A rendőrség nem segített volna. Meghallgatták a teóriámat, és
„nem találtak kapcsolatot a két incidens között.” Ez az üres
kijelentés nem enyhítette a szörnyű bűntudatomat.
Már három éve, de még mindig nem enyhült. Ezért jártam
ebbe a fülkébe, és fizettem olyan lányoknak, mint Gina, vagy
bárki másnak, aki hasznos információval szolgált.
 Joy és Andre temetése után visszamentem a seregbe. Húsz
hónapra terveztem visszamenni, de hamarabb hazajöttem.
Először a Voodoot vettem meg, aztán a Chainst, a zálogházamat,
utoljára pedig a Tangát.
Lord, a Chains menedzsere besegített nekünk az
edzőteremben a fiúkkal. Nagyon jó menedzser volt, és mindig
nyitott szemmel járt. Ritkán tettem be a lábam a zálogházba,
mégis sok információt és pénzt kaptam onnan.
Több nyomot követtem már, és több katona ismerősömet is
megkértem rá, hogy segítsenek, mint amennyit meg tudnék
számolni. Minden alkalommal zsákutcában kötöttünk ki.
Most viszont kaptam Gina „Gold Dust” Mulvadótól egy nevet.
Black Ben.
Felállt a hátamon a szőr. Sokkal többről lehet szó, mint
hittem.
Előkaptam a telefonomat, és előkerestem a fickó névjegyét,
akivel beszélni akartam.
Csak egyszer csörgött.
– Lord.
– Van egy új nyomom.
 13. FEJEZET

Vanessa

Újra meg újra végigpörgettem a fejemben azokat a pillanatokat

a tetőn. És Con szavait.
Nem az íróasztalomnál ülve kellene ábrándoznom róla. Az
árajánlatokkal kellene foglalkoznom. De az új épület tervezett
berendezése közel sem volt olyan izgalmas, mint Con Leahy
csókjai, józanul. Az a pár korty sör nem számított – csak
annyiban, hogy jó íze volt Con nyelvén.
– Ha az én irodámban ilyen szép lenne a kilátás, sosem
mennék ki.
A szavak jobban visszarántottak a valóságba, mintha jeges
vízzel öntöttek volna le. Con eltűnt a fejemből, a helyét
elfoglalta Lucas Titan vigyora. Belépett, és becsukta maga
mögött az ajtót.
– Meglep, hogy egyáltalán kijössz az irodádból.
– A kedvenc alapítványom értekezlete kicsalogatott.
A francba! Hogy felejthettem el az értekezletet? Ma délutánra
szervezték, és én is hivatalos voltam rá.
 Titan kigombolta a zakóját, és leült a székre anélkül, hogy
megkérdezte volna.
– Foglalj helyet – mondtam szarkasztikusan.
– Igazán kedves.
Egy pillanatig azt hittem, képes lesz feltenni a lábát az
íróasztalomra, de ehelyett a térdére támasztotta a könyökét, és
előredőlt.
– Szerettem volna némi tájékoztatást arról, hogy miként
haladnak a dolgok.
– Én meg szerettem volna egy kellemes estét, zsarolás nélkül.
Kár, hogy egyikünk kívánsága sem teljesült.
– Tetszik a stílusod, Frost.
– Ne fáradj, Titan, engem nem bűvölsz el. Nem érdekelsz.
– Ugye tudod, hogy az ilyen rideg magatartás csak inspirál,
hogy még jobban próbálkozzak?
Végigmértem. Halványszürke öltönyt viselt, hófehér inget és
narancssárga-kék kockás nyakkendőt.
– Azt hiszem, van annyi eszed, hogy tudd, mikor pazarolod
olyasmire az idődet, ami nem fog eredményt hozni.
Elvigyorodott, kivillantotta ragyogó fogsorát. Tény, hogy
vonzó férfi volt, és vonzódnom kellett volna hozzá. Korábban az
ilyen férfiak tetszettek, de… valahogy mégsem stimmelt. Semmi
lelkesedést nem éreztem, csak azt akartam, hogy takarodjon az
irodámból.
Végiggondoltam, hogyan zavarhatnám el, de nem tettem,
mert nem akartam magamra haragítani, nehogy keresztbe
tegyen nekem. Mert ha ő elkotyog valamit, akkor a vezetői
ambícióim füstbe mennek.
 – Miben segíthetek, Titan?
– Kértem már, hogy szólíts csak Lucasnak.
– Nem.
Kihúzta magát, és megfogta a házikó alakú stresszlabdát az
asztalomon, feldobta, elkapta és közben végig engem nézett.
– Stresszes vagy, Vanessa?
– Mit akarsz? – förmedtem rá.
Ide-oda zsonglőrködött a labdával.
– Megvannak a meghívók?
– Igen.
– És nem tartottad szükségesnek, hogy tudasd velem?
– Láthatod, hogy nem.
Csendben farkasszemet néztünk.
Nem bírtam tovább, nekiálltam a papírokat és a tollakat
rendezgetni az asztalomon.
Titan nem szólt egy szót sem, csak tovább labdázott,
legszívesebben kivertem volna a kezéből.
Szándékosan idegesített, de nem tudtam, miért csinálja.
Összevontam a szemöldökömet. Velem te ne szórakozz!
– Van még valami, Titan? Ha nem, akkor töltök magamnak
egy kávét, és átmegyek a konferenciaterembe.
– Negyed óra van még, mielőtt az első résztvevő megérkezik
a tárgyalásra, mármint, rajtam kívül. – Nem nézett az órájára.
– Honnan tudod?
– Mindent alaposan tanulmányozok. Embereket, szokásokat,
reakciókat.
– És ez cseppet sem fura – motyogtam.
Elhúzta a száját. – Be kell vallanom, téged hiába figyellek,
nem igazán értelek. – Hátradőlt, felemelte a lábát, és hintázott a
széken. Az iskolában az apácák mindig ránk szóltak, ha ezt
csináltuk. – Azt gondoltam volna, hogy egy olyan fickó, mint
Con Leahy, a közelébe sem mehetne a tökéletes Ms. Frostnak.
Haragosan felálltam.
– Erről nem fogok beszélni veled.
– Tedd csak vissza a székre a seggecskédet, Vanessa.
Eltátottam a számat. – Mit mondtál?!
Fagyosan meredt rám a zöld szemével. – Hallottad, amit
mondtam. A beszélgetésnek akkor lesz vége, ha én úgy döntök.
– Menj a picsába!
A mosolya inkább vicsorgás volt. – Ha többször hallottam
volna, hogy így beszélsz, talán kevésbé lepett volna meg, hogy
beráncigálhatott a ruhatárba. – Visszabillentette a székét a
helyére. Reméltem, hogy pont ugyanolyan fagyosan nézek rá,
ahogy ő rám.
– Pedig azt hittem, örülsz neki, hogy így történt, hiszen
különben nem zsarolhatnál.
Titan felállt, és fölém tornyosult.
– Őszintén szólva, nem örülök, mert belerondított a
tervembe, ha tudni akarod.
Nem értettem, és ez látszott is rajtam, mert folytatta. – Leahy
ellopta a szerepemet. Nem akartalak ugyan berángatni a
ruhatárba, de ha tudtam volna, hogy gerjedsz az ilyesmire,
akkor talán… megpróbálkoztam volna vele.
Azonnal felfogtam, mit akart ezzel mondani.
– Megpróbáltál volna elcsábítani? Hogy segítsek neked?
Felnevetett, és bár nehezemre esett bevallani, de kellemes
volt a nevetése, bár valami gonosz vigyor jobban illett volna
ehhez a beszélgetéshez.
– Szívecském, én nem megpróbálom elcsábítani a nőket.
Megráztam a fejemet, és felkaptam egy jegyzettömböt meg
egy tollat. – Lényegtelen, Titan. Megyek. Amíg el nem kezdődik
az értekezlet, nyugodtan élvezd az irodám kényelmét, bár
szívesebben venném, ha távoznál.
Az asztalomra pottyantotta a stresszlabdát, és követett az
ajtóhoz. – Milyen udvarias vagy! Azt hiszed, Leahyt meghatja
majd a modorod? Még mindig van időd kidobni a fickót, és
megfelelni az eredeti tervemnek…
Az ajtóra tette a kezét, és olyan közel állt hozzám, hogy
éreztem a teste melegét a hátamon.
Egyebet nem éreztem. Semmit. Semmi vonzalmat, semmi
izgalmat.
A logikus énem tudta, hogy könnyebb lenne az életem, ha
olyasvalakit választanék, mint Lucas Titan. Vannak, akik nem
kedvelik, de nem persona non grata, nem reménytelenül
kívülálló.
A logikának azonban semmi köze nem volt ahhoz, amit Con
iránt éreztem – és ez megrémített.
Meginogtam a tűsarkú cipőmben, és Titan megtámasztott.
– Hoppá. Jól vagy?
Jól vagyok? Jól akarok lenni? Vagy inkább merészen, önfeledten
rosszul?
Megköszörültem a torkomat, és az ajtókeretbe kapaszkodtam.
– Azt hiszem, nincs több megbeszélnivalónk. Találkozunk a
konferenciateremben.
 Ezúttal nem tiltakozott. Odébb lépett, hogy kinyithassam az
ajtót, és kimenekülhessek az irodámból.
De most, hosszú idő óta először, nem azt éreztem, hogy
valami elől futok, hanem azt, hogy valami felé.
 14. FEJEZET

Con

Én ehhez tényleg túl öreg vagyok.

Az utolsó tetoválást is befejeztem, és úgy gondoltam, ideje
hazamenni aludni. Egyedül.
Ehelyett a menedzser felhívott, hogy sürgős családi ügy miatt
nem tud bejönni, és kénytelen voltam bemenni az irodámba a
Tangába, miközben azon gondolkodtam, mi a francnak vettem
egy sztriptízbárt. Emlékeztettem magamat, hogy a
leghasznosabb információkat innen szereztem az elmúlt évben.
De attól még baromi idegesítő volt.
– Ez az enyém, és kérdés nélkül felvette a táncához a kis
ringyó! Kérem a borravaló felét, mert mindenki tudja, hogy a
ronda kis seggével feleennyit sem kapott volna, ha nem az én
csillogós tangámban riszálja!
Mi a franc?
– Te kis kurva! Ne merészeld…
– Mindketten fogjátok be! – förmedtem rájuk. Öt perce
hallgattam már a visongásukat, és fájt tőle a fejem. – Húzzatok
kifelé az irodámból, és menjetek vissza a színpadra!
Gingerre néztem, azt hiszem, így hívták a vörös hajút. – Ne
lopkodd a többiek cuccát. Ha még egyszer nekem kell
foglalkoznom az ilyen baromságokkal, mindketten ki lesztek
rúgva.
– Nem igazság – nyávogott a csillogós tanga tulajdonosa.
– Kifelé!
Mindketten megfordultak, és nagyjából pucér seggel
kivonultak. A farkam még csak egy üdvözlő biccentésre sem
méltatta a látványt.
Az íróasztalra könyököltem, és a tenyerembe hajtottam a fájó
fejemet. Kell egy menedzserasszisztens, de gyorsan. Nem
akarok személyesen foglalkozni az itteni baromságokkal – soha
többet.
Megmasszíroztam a halántékomat. Kicsit enyhült a fejfájás,
de helyette egy kijózanító felfedezés érkezett: a farkamat azért
nem érdekelte a két sztriptízes csaj formás segge, mert én csak
egyetlen segget akartam látni, és nem az övékét.
Megbabonázott az a punci, pedig nem is emlékszem az ízére.
Kopogtak, és elfintorodtam. Reméltem, hogy ezúttal nem
csillogós bugyikkal kell foglalkoznom.
Felálltam, amikor belépett az egyik kidobóemberem.
– Gyere ki, főnök, bunyó van.
A bunyók nem zavartak különösebben, csak az érdekelt, hogy
a berendezést ne törjék össze, és a lányok megkapják a
borravalójukat.
Ahhoz soha nem leszek túl öreg, hogy szétverjek egy-két
rendbontót. Egy kis balhé sosem fáj.
 Csakhogy amikor beléptem, épp láttam, amint egy szőke nő
fedezéket keres a bárpultnál.
Nem létezik. Kizárt, hogy ő ide betenné a lábát.
Felém repült egy szék. Először ezt kell megoldani, aztán majd
meglátom.
Elhajoltam, a szék csattanva landolt, én pedig két hatalmas
ütéssel és egy lökéssel kiiktattam a seggfejet, aki dobta. A bár
felé indultam, de megálltam, amikor egy nagydarab barom
kiütötte Nicket, a legmegtermettebb kidobóemberemet, és a
színpadon rémüldöző lányok felé rohant.
– Vigyázz! – kiáltott valaki, és megfordultam. Egy vézna kis
faszkalap törött sörösüveget hajított felém, de nem talált el.
Kifutott a vér az arcából, amikor nekiugrottam. Megragadtam a
karját, és fellöktem. Nagyot puffant, és máskor élveztem volna a
nyűglődését, de most nem volt rá időm. Egy másik randalírozó
is a bárpult felé tartott – ahol az én kis hercegnőm bujkált.
Keresztülverekedtem magam a helyiségen.
Elkaptam a mocskos disznót, mielőtt bánthatta volna. Egy
csapással kiütöttem, aztán átugrottam a pulton, anélkül, hogy
tudtam volna, mit találok mögötte.
 15. FEJEZET

Vanessa

– Mi a búbánatos francot csinálsz itt?

Con felpattant. Hangja nyers volt, mellkasa lüktetett az
erőlködéstől. Ahogy elnéztem, körülbelül hat barátságtalan
külsejű fickót intézett el egyedül.
Úgy kikerekedett a szemem, hogy cintányér nagyságúnak
tűnhetett. Amit az előbb láttam, erősen távol állt az eddigi
tapasztalataimtól, ezért nem tudtam mire vélni.
Még csak nem is kocsmai verekedés volt. Konkrétan egy
sztriptízbáros bunyót sikerült testközelből végignéznem.
Amikor nem válaszoltam, Con megragadta, majd alaposan
megráncigálta a karomat.
– Vanessa! Mi a faszt keresel itt?
Egekbe szökött adrenalinszintemet kicsit csökkenni éreztem.
Con lazított a fogáson. Egyszerre dühös és rémült arckifejezése
hirtelen megváltozott.
– Jézusom! Te reszketsz – állapította meg.
Pislogtam néhányat, aztán a karomra néztem. Con átfogta
széles ujjaival, miközben a hüvelykujjával oda-vissza simogatta
a csuklómat.
Nem tudtam, mit válaszoljak, mindenesetre kinyitottam a
számat, ezért óhatatlanul kicsúszott néhány gondolat.
– Jól vagy? Megsérültél? – Remegett a hangom. Még soha nem
hallottam ilyen gyengének. Megköszörültem a torkom, és újra
próbálkoztam. – Jól…
Sziréna hangja hallatszott, mire Con azonnal felkapta a fejét.
– A kurva életbe! Ideje lelépni.
Egyik kezét a hátamra tette, a másikkal a térdem alá nyúlt,
aztán úgy kapott fel, mintha súlytalan lennék, ami persze nem
igaz.
– Tegyél le! Tudok járni.
Próbáltam szabadulni, de továbbra is a karjában tartott,
miközben határozott léptekkel haladt keresztül a helyiségen.
Végül megállt a folyosó küszöbén, aztán az egyik
kidobóember felé fordult.
– Megoldod?
– Persze. Nyugi, főnök!
– Intézkedj, hogy Hennessy megkapja a jelentést! Később
majd beszélek vele. – Con rám nézett. – Jelen pillanatban
fontosabb dolog miatt aggódom.
Mivel tartani akartam a szemkontaktust Connal, nem
fordultam a kidobóember felé, ezért fogalmam sincs, hogy
mosolygott, a homlokát ráncolta, vagy dühös képet vágott-e.
– Rendben, főnök.
Con egy idő után végre levette rólam a tekintetét, aztán kivitt
a halványan megvilágított folyosóra.
 – Hol a kocsid?
– Taxival jöttem.
– Legalább egyvalamit okosan csináltál ma este.
A vállával nyitotta ki az ajtót, mire azonnal éreztem a
bőrömön a párás, esti levegőt. A kijárat mellett egy téglafalra
szerelt izzó világított, sárga fényt vetítve Con motorjának
krómvázára. Con a motorra ültetett, rám adta a bukósisakot,
majd becsatolta. Eszembe sem jutott megkérdezni, hová
megyünk, hiszen már döntöttem, amikor kisétáltam a házból, és
beültem a sarkon várakozó taxiba.
Con elém ült, aztán beindította a motort.
Azelőtt kulcsoltam át a derekát, hogy kapaszkodásra utasított
volna.
Con pólójának puha pamutanyagába fúrtam az arcomat.
Hagytam, hogy a motor rezgése megnyugtassa a továbbra is
hevesen kalapáló szívemet, miközben a mellettünk suhanó
fényeket figyeltem. Amikor nem a Voodoo, és nem is Con háza
felé, hanem a városból kifelé tartottunk, aggódnom kellett
volna. Rá kellett volna csapnom a kezére, és követelnem, hogy
azonnal mondja meg, hová megyünk. Csakhogy nem tettem.
Egyre erősebben kapaszkodtam, lehunytam a szememet, és
élveztem az utazást.
Ugyanis pont ezt határoztam el Connal kapcsolatban.
Belekapaszkodom ebbe az őrültségbe, és végre úgy élvezem az
életet, hogy közben nem parázom azon, hogy mi sülhet el
rosszul.
Azt leszámítva, hogy két évvel ezelőtt hazamentem Connal,
soha nem tértem le a biztonságos ösvényről. Soha nem
cselekedtem meggondolatlanul. Harmincéves vagyok, de még
soha nem csináltam semmi igazán spontán vagy őrült dolgot.
Úgy éreztem, múlik az idő, és a képzeletbeli homokból egyre
több van az óra alján… Hagytam úgy telni az életemet, hogy
közben semmi emlékezeteset nem csináltam. Az volt a
legnagyobb félelmem, hogy kilencvenévesen, csipkés
hálóingben a halált várva ráeszmélek, hogy soha nem élveztem
ki teljesen az élet minden percét.
Úgyhogy most, amikor gondolnom sem kéne rá, hogy letérek
a jól szabályozott életem jól ismert ösvényéről, olthatatlan
vágyat éreztem, hogy kockáztassak. Ugorjak.
Pedig most veszíthetem a legtöbbet.
Szorosan átkulcsoltam őrületem egyetlen és ellenállhatatlan
okát.
Fejben azért végeztem egy kis számolást. Jó esély van rá, hogy
„életharmad” válságban vagyok.
Amikor végre ismét kinyitottam a szemem, még jobban
összezavarodtam. Miért vagyunk itt?
Con egy olyan ház kocsifeljárója felé hajtott, ami a duPont
Registry luxuskínálatába is beillett volna.
A napelemes lámpák megvilágították a hat négyszögletű
oszlopot, amelyek a széles, fedett, kétoldalt hatalmas
csigalépcsőbe torkolló verandát szegélyezték.
Con leparkolta a járművet a házat magasan tartó két, masszív
cölöp közé, aztán leállította a motort. Miután kitámasztotta,
lepattant róla, majd levette a sisakját. Azon vettem észre
magam, hogy őt figyelem, ezért teljesen megfeledkeztem a saját
bukósisakomról. Con nem várta meg, hogy kövessem a példáját,
kicsatolta az állam alatti pántrészt, majd letette a sisakot az
ülésre.
Ezután felém nyújtotta a kezét. Gondolkodás nélkül
megfogtam. Azt vártam, hogy felmegyünk a lépcsőn, aztán be a
házba. Csakhogy nem oda vitt. Ismét a karjába kapott, és addig
ment, amíg a ház másik oldalához, a Pontchartrain tóval
szembe érkeztünk. Nem lassított a léptein, csak végigment a
stégen, aztán megállt egy pavilonnál, és egy fából készült
Adirondack székre ültetett. Ahogy bekapcsolta a világítást,
életre keltek az apró, pislákoló fények.
– A francba! Be kellett volna vinnem téged a házba, mert ott
erősebb a fény. Látnom kell, megsérültél-e.
– Nem sérültem meg. Jól vagyok… csak… azt hiszem, egy
kicsit felkavartak az események.
Con testtartása rögtön megváltozott.
– Jó. Akkor nem kell visszafognom magam, ha megkérdezem,
mi a faszt képzeltél, amikor lejöttél a báromba?
A hajába túrt, kicsit összekócolta, amitől vadnak, őrültnek,
és… elképesztően szexinek látszott.
– Nos? Remélem, mondasz egy jó indokot, mert én el nem
tudom képzelni, miért tennéd be a lábadat egy ilyen helyre.
Megfordult, a pavilon másik vége felé vette az irányt, majd
folytatta.
– Jézusom! Simán felismerhettek volna. Erre nem gondoltál?
Con folyamatosan járkált, miközben azon gondolkodtam, mit
válaszoljak.
Aztán kiböktem az igazságot.
– Nem tudom. Azt hiszem, nem gondoltam végig.
 Megfordult, és rám nézett.
– Ennyi? Nem gondoltad végig? Te kurvára mindig
gondolkodsz.
Felálltam, így nem éreztem magam olyan alárendelt
helyzetben. Kezemet ökölbe szorítottam a csípőm mellett.
– Lehet, hogy már nem akarok gondolkodni. Mondtam, hogy
készen állok az ugrásra. Azóta is folyamatosan erre gondolok.
Úgyhogy azt hiszem, pontosan így tettem. Végre egyszer élni
akartam. Anélkül, hogy minden apró-cseprő következményt
végiggondolnék.
Con keresztbe font karral jött felém.
– És úgy gondoltad, ehhez feltétlenül le kell jönnöd a
sztriptízbárba. Egyáltalán honnan a szarból hallottál róla?
Az elöregedett fapadlóra pillantottam. Még mindig Lucas
Titan gúnyos beszólása visszhangzott a fejemben, miután
otthagytam az értekezletet.
„Fogadok, hogy nem szívesen kefélnél olyan fazonnal, mint
Leahy, ha tudnád, hogy az ideje java részében csöcsöket és
seggeket nézeget a bárjában.”
Döbbenten hazamentem. Az újdonsült tervem, hogy két
kézzel markolom az életet, erősen bukni látszott. Aztán később,
egy pohár bor mellett úgy döntöttem, ez a fejlemény sem fog
megállítani. Újratervezés: megnézem, miért ez a nagy felhajtás.
Elvégre úgysem voltam még sztriptízbárban.
– Egy… ismerősömtől hallottam róla. Miután nem láttam a
motorodat a Voodoonál, úgy döntöttem, megnézem, ott vagy-e.
Egy pillanatra megkeményedtek a vonásai, aztán egy kicsit
elvigyorodott.
 – Ezek szerint követsz, hercegnő?
Vállat vontam.
– Talán.
– Többet ne csináld! Rossz ötlet nyomozni utánam. Mellesleg,
nem így szólt a megállapodás. – Közelebb jött. – Akkor, és oda
kell menned, amikor és ahová mondom.
Arrogáns szörnyeteg.
– És mi van, ha ez nekem nem tetszik?
– Ebben állapodtunk meg.
A köztünk lévő feszültség egyre erősödött, miközben Con egy
újabb lépést tett felém. Tényleg felkészültem erre?
Körülnéztem, hogy feltérképezzem a helyszínt.
– Hol vagyunk?
Con szeméből kihunyt az eddigi halvány fény.
– Joy és Andre tóparti házában. Félig volt csak kész, amikor
megölték őket.
Tátva maradt a szám.
– Sajnálom. Nem tudtam.
– Szerintem nem sokan tudják. Vagy ha mégis, mostanra
talán elfelejtették.
A házra pillantottam.
– Azt mondtad, félkész állapotban maradt. Nekem úgy tűnik,
már nincs mit csiszolni rajta.
– Mert elintéztem, hogy befejezzék a munkálatokat.
– És megtartottad?
Vállat vont.
– Úgy éreztem, nem lenne tisztességes eladni. Nagyon várták,
hogy elkészüljön. Úgy tervezték, hogy itt fognak játszani a
reménybeli unokáikkal.
Már az unokák említése is meglepett.
– Unokák? Tőled?
Con arckifejezése megváltozott a meglepett hangom hatására.
– Olyan nehéz elhinni, hogy egyszer talán lesznek
gyerekeim?
– Szeretnél?
Nem tudom, miért kérdeztem. Semmi közöm hozzá. De
képtelen voltam visszafogni magam.
Alaposan végigmért, mire gyorsan a hasamra tettem a kezem.
Mindig úgy éreztem, a vesémbe lát, és az összes hibámat
észreveszi.
– Talán. De addig nem, amíg…
Elhallgatott, majd ökölbe szorította a kezét.
– Amíg…?
Sötét tekintete visszatükrözte a pislákoló fényeket, miközben
mélyen a szemembe nézett.
– Ezt nem akarod tudni.
– Miért nem?
– Mert a végén a tanúk padján végzed a tárgyalásomon.
Kijelentése olyan nyers és baljós volt – nem beszélve arról,
milyen váratlanul ért –, hogy a mögöttem lévő korlát felé
hátráltam.
– Ezt… nem értem.
– Mondjuk úgy, hogy nem tudok továbblépni, amíg az
egyelőre ismeretlen tettesek meg nem fizetnek.
Megmarkoltam a korlátot, mégis úgy éreztem, több támaszra
lenne szükségem. Nem kellett zseninek lennem, hogy
kitaláljam, ő maga akar bosszút állni. Eszembe jutott, hogy
veterán harcos. Egy férfi, aki jó eséllyel már ölt. Talán készen
áll, hogy ismét gyilkoljon.
Mégis, mit kéne éreznem? Csodáljam az elszántságáért, vagy
el kéne szörnyednem, amiért képes lenne ilyen könnyen
kioltani egy másik ember életét? Még ha az ő
gondolkodásmódja szerint teljesen indokolt is, ami számomra
idegen, akkor is bűntényről van szó.
– Komolyan mondod?
Con ügyet sem vetett a kérdésemre, ami teljesen jogos, hiszen
felesleges volt feltennem. A ház felé biccentett.
– Van bent ital. Anélkül nem folytatom a beszélgetést.
Ezzel elindult, én pedig néma csendben, megdöbbenve álltam
a pavilonnál.
 16. FEJEZET

Con

Bassza meg! A kurva életbe!

Nem tudom, miért mondtam, amit mondtam. Kurva nagy
hiba volt. Nem kellett volna elszólnom magam Vanessa előtt.
Kerek perec elárultam neki, hogy ölni akarok. Pont akkor,
amikor először mutat kezdeményezőkészséget, azóta, hogy
ultimátumot adtam neki.
Persze hogy elrontottam. Amikor megosztottam vele, hogyan
akarok igazságot szolgáltatni, összerezzent, én viszont
egyáltalán nem így terveztem az estét.
A házra fogtam. Nem tudom, miért vittem őt oda. De amikor
felpattantam a motorra, minél messzebb akartam vinni a
Tangától, mindezt azelőtt, hogy a zsaruk megérkeznének, és
tanúként kihallgatnák. Rögtön ez a ház jutott eszembe
menedékként.
A Voodoo fölötti lakás kényelmesebb lett volna, és persze
egyszerűbb is, de nem akartam visszavinni. Jobbat érdemelt.
Ez elég viccesen hangzik, ha azt vesszük, hogy korábban
minden gond nélkül odavittem. Vagy talán mégis volt vele
gondom. Nem tudom, mert kurvára nem emlékszem.
Felmentem a lépcsőn, és kivettem a zsebemből a kulcsot. Nem
fordultam meg, hogy megnézzem, Vanessa követ-e. Ha most
nem is, de előbb-utóbb követni fog. Esetleg kihívja a
rendőrséget, és bilincsbe veret, amiért gyilkosságra készülök.
Nyitva hagytam az ajtót, és odamentem a bárszekrényhez.
Megláttam Andre kedvenc ír whiskey-jét, és gyorsan
negyedéig töltöttem a poharamat. Egyetlen korttyal
legurítottam az italt, aztán töltöttem még.
A francba! Vezetek. Nem üthetem ki magam.
Általában itt maradok éjszakára, de nem hiszem, hogy
Vanessa szívesen itt aludna. Ráadásul úgy vele maradni egy
házban, hogy rajtunk kívül senki nincs benne… Kizárt, hogy ne
akarnék vele összebújni.
Cikázó gondolataimból az alkaromat érintő kéz zökkentett
vissza.
– Nem mondok semmit, Con. Ha valaki megölte volna a
szüleimet, én sem állnék meg, amíg nem szolgáltattam
igazságot.
Szépen manikűrözött kézfejére néztem, amelyet továbbra is a
tetovált alkaromon tartott.
– Ezt csak úgy mondod.
– Komolyan gondolom. A te dolgod. Nem fogok
kíváncsiskodni, és nem fogok utánad nyomozni. – A pulton lévő
teli pohárra nézett. – Kaphatok egyet? Vagy ma este csak te
ihatsz?
Legalább egy estére szerettem volna félretenni minden
szarságot, ami Joy és Andre házában ülve szinte lehetetlen,
mégis mosolyt erőltettem az arcomra. Vanessa megfogta a
poharamat. Amikor felemelte, és az ajkához érintette, el
akartam venni tőle. Azt akartam, hogy színjózan maradjon,
mert megígértem magamnak, hogy a következő együttlétkor
mindketten azok leszünk. Figyeltem, ahogy kortyol, aztán
végképp eltűnik a borostyánszínű folyadék.
Így volt a legjobb. Ilyen hangulatban úgyis képtelen lennék
bármiféle gyengédségre. Azon gondolkodtam, vajon Vanessa
csak ki akarja-e verni a fejéből ezt az egészet. A kis
terepszemléje a sztriptízbárban talán csak egy gazdag nő
kirándulása a vadonba.
– Mikor volt utoljára egyéjszakás kalandod? – kérdezte, ezzel
megmentve attól, hogy új témával kelljen előrukkolnom. – Bár
nem tudom, miért feltételezem, hogy csak egyéjszakás
kapcsolatod lehet. De tudod, mire gondolok – tette hozzá.
Úgy áradt belőle a szó, mintha nem tudna lakatot tenni a
szájára.
Zavarát mi sem mutatta jobban, mint hogy elvörösödött.
– Nem tudom, miért kérdeztem. Semmi közöm hozzá.
Alapszabály, hogy senkivel nem beszélek a hódításaimról.
Soha. De azt hiszem, tudom, mire akart kilyukadni.
– Mielőtt aznap este besétáltál a Voodooba.
– Szóval, ha mi… továbbmegyünk, akkor is… találkozgatsz
más nőkkel?
Felvontam a szemöldököm. Bármit megadtam volna, hogy
tudjam, mi jár a fejében. Annyit biztosan állíthatok, hogy
minden szarság kiment a fejemből, amint a szex témakörét
érintette. Mi ezen a meglepő? Pasiból vagyok, a farkam pedig
teljes kapacitással működik.
– Azt szeretnéd tudni, hogy ha téged duglak, más nőkkel is
kefélek-e a hátad mögött?
Lesütötte a szemét.
– Igen.
– Miből gondolod, hogy lenne rá igényem?
Komolyan kíváncsi voltam a válaszra, bár legyünk őszinték:
engem bármi érdekelt volna, ami ennek a nőnek a szájához
köthető.
– Hozzászoktál a… változatossághoz, én viszont csak
magamat tudom adni.
Megfogtam az arcát. Sima volt a bőre, mint a bársony.
– Miért lenne szükségem változatosságra, ha te az enyém
vagy?
– Csak megkérdeztem. Szeretném tudni, a miheztartás végett,
mielőtt…
Talán nem akarta befejezni a mondatot, ezért elfordult.
Közben mintha hallottam volna, hogy azt suttogja: „Jézusom!
Nem tudom, képes vagyok-e rá.”
Töltöttem magamnak még egy pohárral, mintha egyáltalán
nem hatott volna rám a beszélgetés. A sokéves kiképzés
határozottá tette a mozdulataimat és semlegessé az
arckifejezésemet.
Visszacsavartam a kupakot, aztán feltettem az üveget a
polcra. Mielőtt kortyolhattam volna, Vanessa kivette a kezemből
a poharat, és legurította az italt.
Kitört belőlem a röhögés.
 – Még nem késő kihátrálni, hercegnő. Nem akarlak
magammal rántani a szarba.
Egy csattanással visszatette az üres poharat a pultra, aztán
mindkét kezével átkulcsolta a nyakamat, és az arcához húzta az
enyémet. Összeért az ajkunk, forró nyelvét a számba csúsztatta.
Mi a fene?
Kitörve hirtelen bénultságomból, egyik kezemmel a hajába
túrtam, a másikkal pedig átkulcsoltam a derekát. Ajkammal
végigsimítottam az övén, majd átvettem az irányítást a
csókolózásban. Éreztem rajta a whiskey-t és valami édeset.
A whiskey-t, amit azért ivott, hogy legyen bátorsága
megcsókolni.
Ha jobb ember lennék, leállítottam volna. Csakhogy nem
vagyok az, tehát nem állítottam le.
Lejjebb csúsztattam a kezem, megmarkoltam a fenekét, majd
felemeltem, hogy a lába ne érje a talajt. A derekam köré
kulcsolta a lábát, majd hátrahajtotta a fejét.
– Ne cipelj mindenhová! Túl nehéz vagyok.
– Fogd be! Kurvára tökéletes vagy.
Átvágtam a szobán, aztán leültem vele a kanapéra. Vanessa
elengedte a lábával a derekamat, aztán fölém térdelt.
– Tényleg ezt csináljuk?
Hangjában éreztem egyfajta különös… csodálkozást.
Muszáj volt lefektetnem az este alapszabályait.
– Mármint, hogy enyelgünk a kanapén, mint a nyavalyás
tinik? Igen. Tényleg ezt csináljuk. Dugni viszont nem fogunk.
Vanessa hátrébb húzódott, és zavarában összeráncolta a
homlokát.
 – De azt hittem…
– Mondtam neked, hogy ha legközelebb szexelünk,
mindkettőnknek színjózannak kell lennie.
Kezdte kapiskálni.
– Komolyan attól félsz, hogy nem fogsz emlékezni a ma
estére? Egyikünk sem részeg.
– Nem érdekel. Nem gondolom meg magam.
Úgy felcsillant a szeme, mintha ezt kihívásnak tekintené.
Örömmel vettem volna, ha tesz egy próbát, hátha meggondolom
magam, de nem így történt.
– Miért nem?
– Nem akarom kockáztatni, hogy csak azért csináld, mert
felbátorodtál az italtól.
– De…
Átkulcsoltam a derekát, és egy kicsit magam felé húztam.
– Nem.
A fejem két oldalához támasztotta a kézfejét.
– Nem értelek.
– Régóta várok erre a pillanatra, ezért úgy gondolom, ezen
már nem múlik.
A párnának dőlt, és megmozdította a lábát, mintha ki akarna
szállni az ölemből. Erősebben szorítottam.
– Mégis hová mész?
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem csináljuk.
– Elfelejtetted, mit mondtunk az elején? Enyelgünk, mint a
tinik. Még az is lehet, hogy bevetem a kreativitásomat.
Ezúttal még jobban elpirult.
– Attól ne félj, hogy unatkozni fogsz, hercegnő!
 – Ó!
– Úgyhogy kérem a szádat!
Vártam, miközben azon gondolkodtam, átveszi-e a
kezdeményezést, vagy segítsek.
Előrehajolt, mire kis híján összeért az ajkunk.
– Ugye tudod, hogy basáskodó vagy?
– De neked ez tetszik.
– Biztos vagy benne?
– Olyan biztos, mint az, hogy terpeszben ülsz az ölemben.
– Pimasz szörnyeteg.
Szinte alig értettem, amit mond. Az utolsó néhány hang
teljesen elveszett, ahogy összeért az ajkunk. Kőkemény farkam
miatt kis híján szétrepedt a gatyám.
Bocs haver, de ma nem lehet.
 17. FEJEZET

Vanessa

Nem voltam sem elég fiatal, sem elég könnyű ahhoz, hogy egy
férfi ölébe üljek. De a whiskey csodát tesz. Elsöpörte a
gátlásaimat, és a megkérdőjelezhető cselekedeteket teljesen
elfogadhatónak láttatta. Sőt, remek ötletnek.
Most már értettem, miért ragaszkodott hozzá Con, hogy ha
legközelebb szexelünk, csakis józanul tegyük. Nem bízott
benne, hogy ha nem vagyok józan, akkor következetes leszek.
De majd bizonyítok.
Faltuk egymást, a lábam közt forróságot éreztem. És pontosan
tudtam, mit teszek. Nem ittam annyit. És tudatában voltam
annak is, hogy Con vonzerejének része a veszély. Klisé, de szikra
gyulladt bennem, ami lángra kapott, amikor Con azt mondta,
nem nyugszik, amíg a szülei haláláért bosszút nem állt. Ez a
ragaszkodás – ez a szívszorító ragaszkodás – olyasmi volt,
amivel még nemigen találkoztam. Tudni akartam, milyen, ha
irántam érzi ezt valaki.
Con keze a derekamról a fenekemre siklott, én pedig az
erekciójához nyomtam magam. Te jó ég, micsoda kis ringyó
vagyok. Ilyet még… soha nem csináltam. A szoknyám
felcsúszott, alatta csak egy parányi tanga volt rajtam. Nedves
foltot fogok hagyni a nadrágján, nagyon kínos, de most nem
érdekelt. Con keze már a combomon járt, a szoknyám szélénél.
Vártam, hogy amikor a szoknya alá csúszik a keze, mond
valamit a tangáról, aztán rádöbbentem, hogy az ilyesmi csak
nekem merészség. Nagyibugyit harmincévesen csak az visel,
akinek nincs szexuális élete, és az apjával él.
Con érdes tenyere végigsimította a fenekemet, aztán
felmordult. – Nem semmi, Van. Ráültettelek a motorra úgy, hogy
a szoknyád alatt gyakorlatilag nem viselsz semmit. Az egész
város láthatta volna.
– Őszintén szólva, nem tehetek róla, nem tudtam, hogy ma
motorozni fogok.
Con erősen belemarkolt a fenekembe, és közelebb húzott. –
Érezni akarlak a farkamon. Te jó ég, miért mondtam, hogy nem
akarom ma éjjel? Egy kis whiskey, és máris erkölcsösnek
tettetem magam?
A szemébe néztem. – Nem gondolhatod meg magad. Nem
azért, mert én nem akarok szexelni veled, hanem azért, mert
igazad van. Igenis számít, hogy amikor legközelebb csináljuk,
ne az járjon a fejemben, hogy a whiskey ad hozzá bátorságot.
Azt akarom, hogy tudd, azért vagyok veled, mert ezt akarom.
Semmi mást. Józanul.
Tudtam, hogy amit mondok, nem egészen igaz. Con biztosan
arra gondol – és miért ne gondolna arra –, hogy talán csak az
ajándékozási szerződés miatt fekszem le vele. Ha nem lenne szó
arról a telekről, ki tudja, keresztezték volna-e egymást az
útjaink?
A szája a nyakamra tévedt…, és megharapott. A nevét
nyögtem, ahogy beleborzongtam. Az erekciójához dörgölőztem,
ő pedig a fenekemet markolászta. Megőrjített, ahogy a
farmernadrág anyaga hozzádörzsölődött a csipkebugyimhoz.
Ha így folytatjuk, elélvezek. Hátrahajtottam a fejemet. – Ne
hagyd abba! – nyöszörögtem.
Con nem hallgatott rám. Félig elfordult, és a kanapéra tett,
aztán fölém hajolt. A szoknyám derékig felcsúszott, a lábamat
széttártam, hogy közé fekhessen. Most aztán tényleg éreztem,
ahogy nekem nyomódik a farka.
Nem hagyta abba.
Végigcsókolta az államat, a fülemet, a nyakamat. Finoman
megharapdált. Remegtem és vonaglottam, próbáltam
hozzádörgölőzni.
Haragudtam magunkra, amiért úgy döntöttünk, ma nem lesz
szex. Nem is tudom, mióta nem voltam férfival…, de nagyon
régóta.
– Con, hazudtam. Akarom. Ma éjjel. Most! Kérlek!
Összevissza beszéltem, de nyilvánvaló volt, hogy nem bírok
magammal.
Con feltámaszkodott a karjára, és bántam, hogy most nem ér
hozzám. – Ne hagyd abba!
Most már nem hagyta abba. Szerencsére.
Lejjebb húzta a felsőmet, kilátszott a csipkés melltartóm. Illett
a tangához, és sokkal merészebb volt a szabása, mint amit
általában viselek. Con szemével néztem magam. Kipirult arc, a
sokat mutató csipke melltartóból kibuggyanó mellek. Most,
életemben először, azt akartam, hogy nézzen. Hogy kívánjon.
Nem érdekelt, hogy túl nagy a mellem, és hogy
kamaszkoromból megmaradtak a halvány striák. Csak arra
gondoltam, mennyire csodálatos látni az arcán az ámulatot,
amikor az egyik kezével óvatosan kisimogatta a mellemet a
csipke alól. A szemembe nézett, aztán újra lejjebb vándorolt a
pillantása.
– Istenem, de gyönyörű vagy! – az ujja végigfutott a
mellbimbómon, ami azonnal megkeményedett. Felsóhajtottam,
és felkínálkoztam. Többet akartam.
És ő többet is adott.
Lejjebb csúszott, a könyökére támaszkodott, és hosszan
masszírozta, csipkedte a mellemet. A dereka köré fontam a
lábamat, vonaglottam, dörgölőztem, hogy elélvezhessek végre.
Nem érdekelt, nevetséges-e, amit csinálok. Nem érdekelt, hogy
őrültség. Csak azt akartam, hogy Con érintése a csúcsra
juttasson.
Ezer éve, hogy senki nem ért hozzám, csak én magam. De Con
elhúzódott, engem pedig elöntött a csalódottság. Már majdnem…
– Kérlek, ne hagyd abba… Szeretnék…
– Elélvezni?
Kétségbeesetten bólogattam.
– Ne aggódj, gondoskodom róla. – Letérdelt, és merőn nézett.
– Meg akarlak kóstolni.
Pislogtam, amikor felfogtam a szavait. – De…
– Engeded, hogy úgy csináljam, ahogy akarom? Vagy
hagyjalak sóvárogni?
 Leesett az állam. – Te komolyan azt akarod, hogy…
Szélesen elvigyorodott, és legszívesebben felpofoztam volna,
amiért ilyen arrogáns.
– Tesztelgetni akarsz, vagy élvezni? – felvonta a szemöldökét,
és a combomat simogatta izgatóan.
Ott is voltak striáim, de a homályos szobában talán nem veszi
észre.
– Igen.
– Igen… micsoda?
– Élvezni akarok.
– Jó kislány.
A szemembe nézett, ahogy a combom közé hajtotta a fejét.
Megfeszültek az izmaim, ahogy rám lehelt a vékony
csipkebugyin keresztül.
Con ugyan nem tudta, de engem még soha nem kényeztetett
szájjal senki rajta kívül. Feltüzelt az emlék. Addig az éjszakáig
nem is tudtam, hogy képes vagyok többszörös orgazmusra.
Amiket csinált velem…, és könyörögtem, hogy csinálja újra…
Az ujja becsúszott a bugyim alá, és a bőrömhöz ért. Egy
pillanatra megint a szemembe nézett, aztán egyszerűen letépte
rólam a tangát.
Szóra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon,
mert hozzám hajolt, és éreztem, ahogy a nyelve végigfut a
lábam között. A mellbimbóm megkeményedett, a kezem
önkéntelenül Con hajába túrt. Megint felnézett, és a mosolyától
majdnem megállt a szívem. A kajánsága majdnem izgatóbb volt,
mint a nyelve. A tenyerét a csípőmre támasztotta, és végigfutott
az ujja a gyantázás után meghagyott kis pihecsíkon. – Ez tetszik
– mondta, és nagyon finoman rányomta az ujját a csiklómra.
Pont annyira, hogy ne élvezzek el, csak majdnem. Láttam a
csillogó szemén, tudja, mit csinál, és élvezi, hogy megőrjít. –
Tetszik, hogy majdnem csupasz a puncid.
Fészkelődtem a tekintetétől. Az arca elkomolyodott, amikor
belém csúsztatta az ujját. – Te jó ég, Van, milyen nedves vagy! –
a szájához emelte a kezét, és attól tartottam, hogy megőrülök,
mielőtt végre elélvezhetnék.
Lenyalta a nedvességemet az ujjáról. – Mézédes, pont úgy,
ahogy elképzeltem.
Belém hasított az emlék, amikor ugyanezt mondta, és azon
gondolkodtam, hogy véletlen volt-e az az éjszaka. Ha nem lett
volna berúgva, vajon felvitt volna a lakására?
A válaszon nem gondolkodtam sokáig, mert felfalt.
A feszültség egyre gyűlt bennem, aztán valami… elpattant.
Megmarkoltam a haját, és ha képes lettem volna gondolkodni,
zavarban lettem volna, de nem volt egyetlen épeszű
gondolatom sem. Csak a hosszú, leírhatatlan orgazmussal
törődtem.

Amikor felébredtem, egy izmos kar ölelte át a mellkasomat.

Forró, kemény testet éreztem magam mellett, és rádöbbentem,
hogy Connál töltöttem az éjszakát.
A francba!
Megpróbáltam kiszabadulni, de szorosabban tartott, a keze a
mellem alá csúszott. – Megint meg akarsz lógni, hercegnő?
Odébb toltam a karját. – Nem. De muszáj mennem,
megbeszélésem lesz. Időpontjaim vannak. Munkarendem van.
Con elengedett, és feltápászkodtam. A széttépett bugyim a
szandálomon hevert. Akár ki is dobhattam.
Sajgott a fejem, az éjjel megivott whiskey jobban megártott,
mint gondoltam. Általában csak bort iszom, úgyhogy nem is
tudtam, bírom-e egyáltalán a tömény italt. Tanács
önmagamnak: legközelebb csak óvatosan. Aztán eszembe jutott,
hogy legközelebb, ha szexet akarok, akkor tilos az alkohol. Con
parancsa kissé félelmetes volt.
A kezemben gyűrögettem a bugyit, és felvettem a
szandálomat. Gyorsan megigazítottam a szoknyámat és a
felsőmet, aztán Conra pillantottam. Feszülten figyelt, félig
lehunyt szemmel. Nem igazán tudtam leolvasni az érzéseket az
arcáról, fogalmam sem volt, hogy most milyen a kedve.
Mintha várt volna valamire.
– Hívjak taxit, vagy el tudnál vinni? – kérdeztem.
Nem felelt, csak figyelt.
Vártam.
És vártam.
– Con?
– Megbántad?
Rádöbbentem, hogy azon gondolkodik, vajon ez a reggel
ugyanolyan lesz-e, mint az a reggel.
– Szerinted megbántam? – Vártam a válaszát, és reméltem,
hogy attól majd jobban kiismerem ezt a bonyolult férfit.
Hátradőlt, a karját a kanapé támláján nyugtatta. Arcára kiült
az ismerős, arrogáns vigyor.
– Nem – rázta meg a fejét. – Szerintem csak azt bánod, hogy
nem dugtalak meg.
A belső izmaim összerándultak a szavaitól. – Elég magabiztos
vagy, ugye?
A vigyor mosollyá szelídült. Con megvakarta a fejét.
Próbáltam nem arra figyelni, ahogy dudorodik a bicepsze,
amikor mozog a karja. Vagy hogy milyen szexi a kócos szőke
haja.
– Nem vagyok annyira magabiztos, Van. Nem mondhatnám,
hogy valaha egyetlen nőért is tettem volna annyi erőfeszítést,
mint érted.
Én is elbizonytalanodtam. Ki tudja, mennyi nővel volt már
dolga, talán százzal is. Lehet, hogy én csak azért kellek, mert
rejtély a számára, hogy nem emlékszem arra az éjszakára?
– Mi van, ha nem éri meg? Ha nem érdemlek ennyi
erőfeszítést tőled?
– Mindketten tudjuk, hogy nagyon is érdemelsz.
Tovább gyűrögettem a bugyit. Ez is jó emlékeztető volt, hogy
ideje indulnom. – Remek lenne még erről diskurálni, de tényleg
mennem kell.
Con az órájára nézett. – Fél hat van. Be tudsz lopakodni apuci
házába úgy, hogy nem szólal meg a riasztó?
A francba! Kint még sötét volt, reméltem, hogy nem jár ilyen
későre, azaz kora reggelre az idő. Apám ilyenkor már ébren
van, ha szerencsém van, már el is ment otthonról.
– Emiatt ne aggódj, majd megoldom. – Arra gondoltam, mi
lenne, ha a Garden Districtbe Con motorján érkeznék. Aha…
nem. – Azt hiszem, jobb, ha taxival megyek… – motyogtam.
Con arcára ismét kiült az arrogáns vigyor. Keresztbe fonta a
karját. – Ne aggódj, hercegnő, értem én. Majd leszállsz egy
sarokkal odébb, és nem kell sokat sétálnod hazáig.
A hangja keserű volt, és ez némileg elvett az előző éjszaka
öröméből. Nagyobb volt köztünk a szakadék, mint eddig
bármikor. Vagy mégsem? Egy több millió dollárt érő házban
voltunk a Pontchartrain tó partján. Nem a pénz jelentette
kettőnk közt a különbséget, sőt, gyanítottam, hogy Con
gazdagabb nálam. A különbség az volt, ahogy a vagyonhoz
viszonyultunk. Con gyűlölte, nem bízott benne, neheztelt rá. Én
elfogadtam és értékeltem. Jótékony célokra akartam használni.
Igaz, Con is felettébb sokat jótékonykodott a hátrányos helyzetű
fiataloknak fenntartott edzésprogramjaival. Nem tudtam, hogy
túl tudunk-e lépni a különbségeinken. Ezek mélyen bennünk
voltak, talán megváltoztathatatlanul. De… talán mégsem.
Con sötétkék szemébe néztem. – Örülnék, ha hazavinnél a
motorral. És köszi.
 18. FEJEZET

Con

Furcsának kellett volna lennie, hogy Vanessa a motoromon ül.

De nem volt az. Magától értetődőnek tűnt. Mint az is, hogy
egymás karjában aludtunk el este. De nem szabad
hozzászoknom. Régóta tudom, hogy senkihez és semmihez nem
szabad kötődnöm. A gyerekkorom nevelőcsaládjaihoz sem
kötődtem, akik visszadobtak az intézetbe, csak mert túlságosan
élénk kölyök voltam. Még egy plüssállatom sem volt, ami
hozzám tartozott volna. Nem volt semmim, és nem
engedhettem meg magamnak a kötődést.
Úgyhogy nem vettem tudomást az érzéseimről, miközben
Vanessa átölelte a derekamat. Hamarosan megérkeztünk, egy
könyvesbolt előtt tettem le, pár sarokra a házuktól. Ha ennél
beljebb merészkedem a Garden District területére a Harley-val,
akkor a szomszédok felfigyeltek volna rám, a fickóra, aki nem
tartozik ide. Az nem számított, hogy az egyik ház az enyém volt
ebben a puccos kerületben. Ahogy a tóparti házat sem tudtam
elengedni Joy és Andre halála után, ezt az ingatlant is képtelen
voltam eladni. De ez családi ház volt, és eléggé biztos voltam
benne, hogy sosem leszek családos ember. Nem bírnám ki, ha
még egy családot el kellene veszítenem.
Kikapcsoltam a motort, leszálltam, és lesegítettem a sisakot
Vanessáról. Reméltem, hogy sosem tanulja meg, hogy kell
levenni, mert akkor lesz ürügyem hozzáérni.
Nevetséges.
Észhez kell térnem.
Vanessa leszállt a motorról, vigyázott rá, nehogy bármi
kivillanjon a szoknyája alól. Figyeltem minden mozdulatát.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Bólintott, és megigazította a ruháját.
– Köszönöm…, hogy hazahoztál. Meg a tegnap estét…, meg
mindent.
– Ugyan, nincs mit.
Oldalvást ültem a motorra, és néztem, ahogy elindul, de nem
akartam elengedni. Megfogtam a kezét, és magamhoz húztam.
A szájára tapasztottam a számat, és nem hagytam megszólalni.
Sosem fogom bevallani neki, de ezzel a csókkal meg akartam
jelölni magamnak.
Amikor elengedtem, tágra nyílt szemmel, botladozva lépett
hátra, és a kezét a gyönyörű szájára tette.
Szélesen elvigyorodtam. – Szép napot, hercegnő! Hamarosan
jelentkezem.

Amikor megálltam a Voodoo mögött a sikátorban, és a garázsba

vittem a motoromat, Hennessy ott várt az utcán, a téglafalnak
dőlve.
– Úgy hallottam, akadt egy kis gondod az éjjel – mondta.
Az ülésre tettem a sisakomat. – Aha.
– És persze nem voltál elérhető, pedig a szemtanúk szerint ott
voltál a helyszínen.
Micsoda seggfejek! Úgy látszik, az alkalmazottaimnak meg
kell tanulniuk, hogy a hatóságokkal együtt kell működni – de
csak mértékkel.
– Nos, nyomozó úr, most elérhető vagyok. És meghat, hogy
már itt vársz… – az órámra pillantottam – reggel hat előtt.
Unalmas a napod?
– Unalmasabb, mint a tiéd, ha jól sejtem.
Kinyitotta a kis jegyzetfüzetét, és elővett egy tollat. – Ki volt a
szőke nő, Con?
Végigmértem Hennessyt, és azon gondolkodtam, hiányozna-e
valakinek, ha eltűnne. Úgy száznyolcvan centi magas lehetett,
száz kiló, katonás haj, és ellentmondást nem tűrő kisugárzás. A
kedvencem volt a New Orleans-i zsaruk közül. Talán fiatalabb
volt nálam pár évvel, huszonhét vagy huszonnyolc lehetett.
Fiatal, még elhiszi, hogy szolgál és véd. Igen, biztos hiányozna
valakinek, ha megetetném a mocsárban az aligátorokkal,
amiért Vanessáról faggatózik.
Mivel nem feleltem azonnal, rám meredt a sötét szemével. –
Szóval, ki volt a szőke nő?
– Nem emlékszem a nevére.
Felvonta a szemöldökét. – De a karodban cipelted ki a
klubból?
Vigyorogva vonogattam a vállamat. – Ismersz, Hennessy. Nem
szoktam megjegyezni a nők nevét. És a telefonszámát se kértem
el.
Fintorgott. – A biztonsági őr azt mondta, hogy amióta
megvetted a klubot, nem működnek a biztonsági kamerák. Ez
igaz?
– Igaz, és tudom, hogy meg kellene javíttatnom őket. –
Tényleg szándékomban állt, de a múlt héten is megfeledkeztem
róla.
– Legalább egy személyleírást adhatnál a nőről, hogy
megpróbáljam előkeríteni és kihallgatni.
– Ne már, Hennessy, nincs elég infód? Amúgy meg legfőképp
nem az arcáról tudnék beszámolni. – Utáltam így beszélni
Vanessáról, de tudtam, hogy ezzel megmentem egy nagyon
kínos helyzettől, úgyhogy nem furdalt túlságosan a lelkiismeret.
Hennessy becsukta a noteszt. – Oké, nem faggatlak a szőkéről,
de szemtanúként ki kell, hogy hallgassalak. Itt és most, vagy
bejössz később az irodámba?
– Kérsz kávét?
– Jólesne.
– Akkor gyere fel.
 19. FEJEZET

Vanessa

Ezredszerre is megnéztem a telefonomat, bár tudtam, hogy

rezegne, ha jönne egy üzenet. Mégsem bírtam ki, hogy ne
ellenőrizgessem percenként. Kényszeresen. Rettenetesen
idegesítő volt ez a kényszer, és mindentől elvonta a
figyelmemet.
És persze elég egyértelmű volt, hogy kinek az üzenetét várom.
De nem jött.
Hitegettem magam, hogy nem is baj. A monitoromra
pillantottam, és az aznapi teendők közt böngészve rögtön
tudtam, hogy nem is baj. Ugyanis három óra múlva a Botanikus
Kertben kellett lennem egy gálán Lucas Titannel.
Logikusan gondolkodva örömmel kellett volna várnom ezt a
rendezvényt. Engem arra neveltek, hogy ezekben a körökben
forogva érezzem jól magam. A szekrényem tele volt nagy
divatházak koktélruháival és estélyi ruhakölteményekkel,
amiket divattanácsadók választottak nekem ezekre az
alkalmakra. Kiválóan tudtam bájcsevegni, mindenkinek
emlékeztem a nevére, a hobbijaira, a gyerekeire és a házi
kedvenceire, soha egyetlen részletet sem felejtettem el.
Apámnak részben igaza volt, kiváló politikusfeleség lett volna
belőlem. De Simonnal nem volt olyan a kapcsolatom, sem most,
sem korábban. Viszont néhány évig jól jött a barátságunk, mert
apám románcnak hitte, és békén hagyott a férjkereséssel. Simon
mellett a társasági életben is kipróbálhattam magam, és
tündökölhettem, ami jót tett az önbizalmamnak. Simon
barátsága segített, hogy tényleg úgy érezzem, ez az én világom.
Most viszont színészkednem kell Lucas Titan mellett. Elöntött
a harag. Nem vagyok kirakatbarátnő! Több vagyok, mint egy
lehetőség New Orleans felső köreihez közel kerülni!
Felháborított, hogy Lucas kihasznál. Legszívesebben elküldtem
volna a francba.
Megpróbáltam elképzelni, mi lenne, ha tényleg megtenném.
Archer reakciója…, a hitetlenség és a csalódás… a csalódottsága
fájna leginkább. Nem akartam elkeseríteni az utolsó élő
rokonomat a család Bennett ágáról.
Úgyhogy elkísérem Titant, és úgy teszek, mintha…
És utálom érte magamat.
Megint megnéztem a telefont.
Semmi.
Kihúztam egy fiókot, és elsüllyesztettem benne a mobilomat.
Jobb dolgom is volt, mint azon rágódni, miért nem lépett velem
kapcsolatba Constantine Leahy az elmúlt este után.
Amint becsuktam a fiókot, máris csörgött az irodai telefon.
Láttam a kijelzőn, hogy Archer asszisztense az.
Azonnal felvettem. – Szia, Paulette, miben segíthetek?
 – Mr. Bennett sürgősen beszélni akar veled. Kellemetlen
híreket kapott.
Megrémültem. A francba! A szívem kalapálni kezdett, a
tenyerem izzadt.
– Vanessa, itt vagy?
Összeszedtem magam. Mély levegő. Mély levegő. – Igen,
persze, Máris megyek.
– Köszi, kedveském.
Letette a telefont, de én továbbra is a fülemhez tartottam, és
hallgattam a néma csendet.
Mély levegő. Mély levegő.
A felmondólevelemre gondoltam, amit már megírtam. Ott
volt elmentve a számítógépemen. Elgondolkodtam, hogy vajon
eljött-e a nap, amikor ki kell nyomtatnom.
Lassan, elszántan mentem át Archer irodájába, ami az
enyémmel átellenben volt egy rövid folyosó végén. Mindkettő
sarokiroda volt, de egyik sem valami nagy szám. Archer nem
szórta irodaberendezésre az alapítvány pénzét, nagyon
takarékosan bánt a költségekkel. Tehát vacak bútoraink és apró
irodáink voltak. Még az igazgatósági tagoknak is.
Az új irodák modernebbek, szebbek lesznek, de azokat
újonnan kapott adományokból és egy kedvező hitelből
finanszírozzuk.
Csak én valószínűleg nem látom majd őket belülről, mert
most fognak kirúgni.
Paulette épp telefonált, de intett, hogy jöjjek be. Kopogtam
Archer zárt ajtaján.
– Szabad!
 Lezseren benyitottam, nem hagytam, hogy lássa rajtam az
aggodalmat.
Archer egy nagy íróasztal mögött ült. Az asztal sötét fából
készült, csupa karcolás volt a sok évtizedes használattól, és tele
volt papírokkal. A padlón is halmokban álltak a mappák és a
nyomtatványok. Az ajtótól az íróasztalig egy keskeny ösvény
vezetett a papírrengetegben. Az egyik fotel szintén tele volt, a
másikról azonban nemrég elpakoltak.
Archer felnézett, amikor beléptem. Az arca kifürkészhetetlen
volt, és… szinte ünnepélyes.
A francba!
Könnybe lábadt a szemem. Nagy akaraterőre volt szükségem,
hogy ne fakadjak sírva, de sok év gyakorlata az arcomon
tartotta a mosolyt, nem látszott rajtam, mit gondolok.
– Köszönöm, hogy bejöttél, Vanessa. Ülj csak le – intett a fotel
felé.
Odamentem a papírok közti ösvényen, és óvatosan leültem.
Megigazítottam a szoknyámat, kihúztam magam, és az ölembe
tettem a kezemet. Illedelmes testtartás mindenekelőtt.
A nyelvemen voltak a bűnösségemet beismerő szavak, de
hallgattam, és vártam, hogy Archer beszéljen előbb.
Felemelte a kezét, végigsimította a homlokát, aztán a szája elé
tette a kezét.
Vártam.
Az íróasztalra hullott és ökölbe szorult a keze.
– Nem is tudom, hogyan mondjam… – kezdte.
Úgy éreztem, mindjárt elájulok.
– Dick Herzog meghalt.
 Megdermedtem. Nem erre számítottam. Visszhangzottak a
fejemben a szavak.
– Hogy… micsoda? – Dick Herzog az alapítvány kincstárnoka
volt.
– Sztrókot kapott.
– Szentséges ég! – A körmömet a karomba mélyesztettem.
Büntettem magam a megkönnyebbülésért, amit azért éreztem,
mert Archer Herzogról beszélt, nem pedig Conról és rólam.
Ilyen szörnyű hír helyett viszont akkor már inkább beadtam
volna a felmondásomat.
Dick Herzog igazgatósági tag volt, amióta az eszemet tudtam.
Kislány koromban mindig mentolos cukorkával kínálgatott,
amikor bejöttem anyámmal az értekezletekre. Amikor anya
rászólt, hogy nem ehetek cukrot, titokban folytatta.
– Igen… Melinda teljesen összeomlott, de ez nem is csoda. –
Melinda Dick Herzog felesége volt. Azaz özvegye.
– Megszervezem, hogy küldjünk neki virágot és ebédet a
következő napokban.
Archer bólintott. – Kedves gondolat, biztosan értékelni fogja.
Az igazgatóságot is értesítenem kell a szörnyű hírről. Melinda
szombatra szervezi a temetést, nem akarja halogatni.
Gyorsnak tűnt, de… ki tudja, mi a normális ilyenkor? Talán
mindenki akkor dönti el, amikor ebbe a helyzetbe kerül.
– Rendben, ott leszek.
Amikor felálltam, ugyanolyan gyenge voltam, mint amikor
érkeztem. Csak most egészen más volt az oka. A halál sosem
könnyű, bárkiről is van szó, bármennyire is apró része volt az
életednek. A halál mindig megráz, és emlékeztet, hogy
mennyire esendő az ember.
Eszembe jutottak a korábbi gondolataim arról, hogy mit
bánnék meg, ha kilencvenéves koromban visszagondolnék az
életemre. Dick úgy hetvenöt éves lehetett.
– Vanessa! – szólt utánam Archer.
– Igen?
– Ne felejts elmondani Herzogért egy imát.
– Hát persze.

Elfordítottam a fejemet, amikor Lucas mögött ismét villant egy

kamera. Rosszabb volt, mint vártam. Nem akartam itt lenni, és
nem csak azért, mert féltem, hogy mi lesz másnap az
újságokban.
– Ha megpróbálsz elbújni a fotókon, akkor kivitetek Con
postaládájába egyet a holnapi pletykarovatokból.
Gyilkos pillantást vetettem Lucasra. – Azt hittem, tartasz attól,
hogy ha Con megtudja, akkor véged.
Mint Herzognak, gondoltam magamban.
Gondosan begyakorolt műmosolyt villantott felém, de a
szeme komoly maradt. Ritkán mosolygott úgy, hogy a szeme is
mosolygott. Kit érdekel?
– Na igen, ha megtudja, hogy milyen megállapodást
kötöttünk. De ha csak lát minket együtt a pletykarovatban,
akkor egyszerűen dühös lesz. Rád. – Átölelte a derekamat.
Előrehajoltam, hogy minél kevésbé érjen hozzám. – Vedd le
rólam a kezedet, vagy eltöröm. – Semmi kedvem nem volt
hozzá, hogy szórakozzon velem.
 – Legyél kedvesebb, vagy lőttek az alkunak.
Jólesett volna lekeverni neki egy csattanós pofont, de ehelyett
mosolyogva integettem egy szenátornak, aki biccentett felénk. –
Azon gondolkodom, talán jobb lenne, ha elküldenélek a picsába,
és nyugodtan kürtöld szét, amit csak akarsz rólam meg Conról –
sziszegtem Lucas fülébe.
– Kétlem, Vanessa. Nagyon kétlem. Ugyanis sokat
kiderítettem rólad. Tudom, mit jelent számodra az alapítvány.
És azt is tudom, hogy fontos neked, mit gondol rólad az apád és
Archer.
Úrihölgyhöz teljesen méltatlanul felröhögtem. – És szerinted
arról mit gondolnak, hogy itt álldogálok veled? Nyilván
kellemetlennek találják.
Elfintorodott. – Annyira nem, mintha az utcasarkon
álldogálnál Leahyvel.
Majdnem eltörtem a pezsgőspoharamat. Semmi értelmét nem
láttam ennek a beszélgetésnek. Haza akartam menni, és beülni
egy kád illatos habfürdős vízbe egy pohár borral.
Az est további része teljesen értelmetlen volt. Mosolyogtam,
bájcsevegtem. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy
megismerkedtem egy nővel, aki egy hátrányos helyzetű
gyerekek számára indított uzsonnaprogram finanszírozására
pályázott. Sokat megtudtam a szervezetről, amit vezet, és ez
még elszántabbá tett, hogy gondoskodjak róla, hogy az
alapítványunk minél több nagyszerű jótékonysági szervezetnek
pénzt juttasson.
Aztán beszálltam a kocsimba, a parkolóinas becsukta az ajtót,
és kihajtottam a sötét utcára. Majdnem éjfél volt már, nagyon
fáradt voltam, kimerített az előző éjszakai ébrenlét és az aznapi
események. A leggyorsabb utat választottam, hogy hazaérjek.
Egy kisebb utcába kanyarodtam, és megálltam a pirosnál.
Felkaptam a fejemet, amikor valaki erősen megkopogtatta az
ablakot. Hogy lassított felvételként érzékeljük-e a traumatikus
eseményeket? Mások talán igen, én nem.
Minden gyorsan történt. Túl gyorsan.
A kocsim ablakának ütődött egy pisztoly. Az üveg betört. A
pisztolyt a fejemhez szegezték.
– Kifelé a kocsiból, ribanc!
Teljesen megdermedtem.
– Süket vagy?! Kifelé! Most azonnal!
Nem vettem le a szememet a fegyverről, ahogy remegő kézzel
kicsatoltam a biztonsági övet, és az ajtót tapogattam vakon,
hogy ki tudjam nyitni.
A francba, ez nem lehet igaz, ilyen nem történhet velem!
Végre megtaláltam a kilincset, és kivágtam az ajtót.
Ösztönösen a retikülömért nyúltam, megfogtam és kirángattam
a kocsiból, amikor kikecmeregtem a sötét utcára. Meginogtam a
tűsarkúmban, és csak bámultam, ahogy a rabló a rám szegezett
fegyverrel a kezében megkerülte az autóm elejét. – Dobd ide a
retikült!
Szorosabban markoltam a táskám pántját, a körmöm belevájt
a bőrbe. Tudtam, hogy jobb, ha engedelmeskedem, de képtelen
voltam kinyitni a kezemet.
A fegyver nem mozdult. A lámpa zöldről sárgára váltott, a
fénye megcsillant az ezüstszínű pisztolycsövön. Megszűnt a
világ, csak a kezemben szorongatott táska és a lámpa színes
fényei léteztek.
A sárga fény pirosra váltott.
– Mi van már, te hülye ribanc? Azt mondtam, ide a táskával!
Remegtem, és tényleg hülyének éreztem magam.
Megpróbáltam engedelmességre bírni a görcsös végtagjaimat.
Emeld a karodat. Dobd a táskát. Dobd már oda azt a kurva
retikült!
A rabló közelebb lépett. A szívem majd kiugrott, ahogy
küzdöttem a rémült bénultság ellen. Lassan, remegve
próbáltam ellazítani az ujjaimat a táska pántján.
Jól van, most dobd oda neki.
Aztán eszembe jutott, hogy a retikülöm zsebében van a
telefonom.
– Gyerünk már, nem érek rá, baz’meg!
Végre meg tudtam szólalni. – A kocsiban van a kulcs, vidd el.
Megmozdította a pisztolyt. – Kérdeztem, hogy hol a
kocsikulcs, te szarházi ringyó?! Hagyd is bent a kocsiban, vagy
szétlövöm a fejedet!
Kit érdekel a telefon… Elhajítottam a retikült, egyenesen a
rabló arcába. Megingott, én pedig megfordultam, és futni
kezdtem.
Valahol olvastam, hogy ha lőnek rád, akkor a legjobb, ha
cikázva futsz, mert az ilyen kézifegyverek nem annyira
precízek, és egy mozgó célpontot nehezebb eltalálni. Nem
tudom már, hol olvastam, vagy hol hallottam ezt, de most olyan
kacskaringózva futottam, mint egy részeg, és próbáltam elérni a
bal oldalamon álló kőépület sarkát.
Két lövést hallottam, és odavetődtem a ház sarkához.
Ösztönös volt a mozdulat, mintha testnevelés órán egy labdáért
vetődtem volna.
Kicsire összegömbölyödve feküdtem a repedezett betonon.
Vártam a többi lövést, de nem jött. Kiabálást hallottam.
– Mi a fasz, haver?! Tudod te, kinek a nője ez?! A pasija le fog
vadászni, és kinyír téged!
– Ha én nyírlak ki téged, akkor nem fog.
Dulakodást, ökölcsapásokat hallottam. Óvatosan kikémleltem
a fedezékemből.
Egy kosaras nadrágot és pólót viselő fiatalember ütlegelte a
rablót. Állon vágta, és az elterült. Halványan ismerős volt a srác.
Vajon honnan? Képtelen voltam gondolkodni, csak figyeltem,
mi történik.
Futnom kellett volna.
A fegyver csörömpölve leesett. Megint láttam, ahogy
megcsillan rajta a közlekedési lámpa színes fénye.
– Azt hiszed, nagy szám vagy, Trey? Azt hiszed, jobb vagy,
mint mi, csak mert te kikerülsz innen? Nem vagy jobb!
Trey.
Igen, láttam már ezt a fiút. Con edzőtermébe jár. Az a fiú, akit
kitüntettek a Boys and Girls Club vacsoraestjén.
Trey keresztbe font karral állt a rabló fölött. – Legalább nem
vagyok olyan, mint te! Én kezdek valamit az életemmel, te meg
rablásért fogsz ülni, te barom. Remélem, élvezni fogod, ha
megdugják a valagadat a cellatársaid!
– Dögölj meg, Trey!
Némán álltak egy pillanatig.
Aztán mindketten a fegyver felé vetődtek.
 Megint verekedés kezdődött, Trey volt felül, és nem láttam a
pisztolyt.
A lövést azonban hallottam.
Egy másodpercre megdermedtek, aztán a rabló felállt, és
lelökte magáról Treyt. Trey a hátára esett, és innen nem tudtam
volna megmondani, hogy lélegzik-e még. Úristen!
A rabló egy pillanatig csak állt, körbepillantott, aztán
megfordult és elrohant, hátrahagyva az út közepén a
Mercedesemet.
Feltápászkodtam a rejtekhelyemen, és az utcára botladoztam.
A telefonom ott hevert a földön, az egyre növekvő vértócsa
mellett.
Letérdeltem a mozdulatlan fiú mellé, és megpróbáltam
kitapintani a pulzusát. Éreztem, de nagyon gyenge volt.
Lélegzett, de alig. El kellett állítani a vérzést. Letéptem a lehető
legtisztább darabot a megtépázott ruhámból, és odanyomtam a
mellkasán a sérüléshez. Aztán a másik kezemmel megfogtam a
telefonomat.
Hívtam a mentőt, és végtelen megkönnyebbülést éreztem,
amikor azonnal felvették.
 20. FEJEZET

Con

Épp befejezni készültem egy tetoválást, amikor megcsörrent a

pulton a telefonom. Nem foglalkoztam vele, de kitartóan
csörgött tovább.
Odapillantottam, és láttam, hogy Hennessy hív.
Mi a fasz?
Kikapcsoltam a tetoválógépet, és elnézést kértem a
vendégemtől, mielőtt levettem a jobb kezemről a gumikesztyűt,
és felvettem a telefont.
– Itt Leahy beszél.
– Villámgyorsan indulj a Tulane kórházba.
Megdermedtem, a vér meghűlt az ereimben.
– Mi történt? Ki sérült meg?
– Indulj már! De nehogy balesetezz az úton, mert semmi
szükség rá, hogy téged is a mentő hozzon be.
– Ki van kórházban?!
– Az egyik fiú az edzőtermedből. Trey Vincent.
Majdnem megállt a szívem.
 – Mennyire súlyos?
– Újra kellett éleszteni. Ide kell jönnöd.
A vendégemre pillantottam, és a majdnem kész rőtfarkú
ölyvre, amin az elmúlt négy órában dolgoztam.
– Máris megyek.
Már épp letettem volna a telefont, amikor Hennessy
hozzátette: – Egy szőke nő is jött vele. Csinos, gazdag nő. Olyan
gazdag, hogy a kórháznak az az épülete, ahol most vagyok, az ő
anyjáról lett elnevezve. És azt mondja ez a nő, hogy Trey
mentette meg egy lövöldöző rablótól.
Mi a franc?
– Jövök már.
Letettem a telefont, és a másik kesztyűt is levettem.
Mentegetőzni akartam, de a vendégem feltartotta a kezét. –
Semmi gond, menj csak, nyilván sürgős. Ezt majd folytatjuk
máskor.
– Kösz – motyogtam, és elrohantam.
– Delilah, el kell mennem, be tudsz zárni? A vendégnek még
nem kell fizetnie, nem fejeztem be a munkát.
– Oké. Tudok segíteni valamiben?
– Nem. Ne aggódj. Holnap találkozunk.
Fél perc múlva már a motoron ültem, két perc múlva pedig
megálltam a kórház parkolójában, a „lelkésznek fenntartott”
részben, és már rohantam is az ajtó felé.
– Meg sem kérdezem, hány közlekedési szabályt szegtél meg,
hogy ilyen gyorsan itt legyél – jegyezte meg Hennessy, aki már
kint várt. Követtem az épületbe.
– Hogy van a srác? És az anyja hol van?
 – A fiú még a műtőben, a mamája egy privát váróban, amit
Ms. Frost intézett neki.
Ki akartam kérdezni, hogy mi történt Vanessával, de az
gyanús lenne. Nem akartam rontani a helyzeten. – Ms. Frosttal
minden rendben? Azt mondtad, rátámadt egy autótolvaj.
Hennessy figyelmesen nézett rám. – Egy-két horzsolás, de
nagyon meg van ijedve. Ahogy normális is, ha egy nőt
megtámadnak, és utána még egy lövöldözésnek is szemtanúja
lesz. Azt hiszem, talán nincs olyan sérülése, amit össze kell
varrni. És nagyon összeszedetten viselkedik.
A gondolat, hogy valaki bántani merészeli őt… Ölni tudnék!
Ökölbe szorult a kezem. Hennessy elhallgatott, én pedig
megpróbáltam a lehető legközömbösebb hangon feltenni a
kérdést: – Miért kellene bármilyét összevarrni?
– Amikor a fegyveres támadó elől menekült, megvágta a
térdét a törött üveg. A fickó rálőtt, de nem találta el, mert a
földre vetette magát. A sebet végül egyszerűen csak bekötözték,
nem kellett varrni.
Elöntött a harag, képtelen voltam tovább közönyt tettetni. –
Rálőtt az a mocsok?! – ordítottam, és a váróban mindenki rám
bámult.
Az ügyeletes nővér felállt, de Hennessy leintette.
– Mit állsz még itt? Te vagy a zsaru! Miért nem vagy odakint?
Miért nem kergeted azt a szarházit?
Hennessy keresztbe fonta a karját. – Rád vártam, te seggfej. És
Ms. Froston is rajta kellett tartanom a szememet, hogy amikor
indulni akar, ne egyedül menjen. Hazavittem volna.
Micsoda lovagias barom. Minden zsaru ilyen? Tökmindegy.
 – Merre van a privát váró?
Hennessy a lift felé intett. – A nyolcadikon.
Villámgyorsan a liftben termettem, és már nyomtam is a
gombot. Hennessy követett.
– Ha azt mondtad volna, hogy Vanessa Frost az a szőke nő,
akit tegnap este kicipeltél a klubból, nem is hittem volna el.
Felkaptam a fejemet, és rámeredtem. – Nem mondtam semmi
ilyet! Ne találj ki mindenféle hülyeséget.
– Mondhatsz, amit akarsz, Con, mindketten tudjuk az
igazságot. Nyomozó vagyok, és nem most jöttem le a falvédőről.
Megállt a lift. Amint kinyílt az ajtó, már rohantam is, de csak
a hosszú, fehér folyosót láttam.
– Merre?
– Balra.
Hennessy elém került, és elvezetett egy ajtóhoz, néhány
méterre a lifttől. Benyitottunk, és ott volt Vanessa Ms.
Vincenttel. Egymás mellett ültek kézen fogva, lehajtott fejjel.
Éppen elkaptam, amint ezt mormolták: „imádkozzál érettünk,
bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.”
Sosem jó jel, ha az Üdvözlégyet imádkozzák valakiért. Az sem
jó jel, hogy Vanessa kék műtősruhában van. Mi történt a
sajátjával?
Ismét imára nyitották a szájukat, és rájöttem, hogy a
rózsafüzért mondják, ami Ms. Vincent kezében volt.
Elhallgattak, amikor megpillantottak minket.
Ms. Vincent felállt, elengedte Vanessa kezét, és hozzám sietett.
Magamhoz öleltem a vézna testét.
Azonnal kitört belőle a sírás. – A fiam! Jaj, mi lesz a fiammal?
 Próbáltam megnyugtatni, de hiába. Egyre hangosabban
zokogott, az egész teste remegett. – Trey érdekében erősnek kell
lenned – mondtam. – Ő is erős. Kemény gyerek, életben fog
maradni.
Nem tudtam semmit Trey állapotáról, de hinnem kellett, hogy
felépül, különben én is összeomlottam volna, akárcsak Ms.
Vincent.
Vanessa felállt, hozzánk lépett, és vigasztalón a vállára tette a
kezét. Ránéztem. Máskor élénk kék szeme most élettelen volt,
tele fájdalommal. Úgy nézett ki, mint akit felemészt a bánat.
Sem Vanessa, sem én nem tudtuk megnyugtatni a
hisztérikusan zokogó Ms. Vincentet. Egy nővér besietett
hozzánk, és karon fogta. – Jöjjön, asszonyom, adok nyugtatót.
Elvezette, és mi hárman, Vanessa, Hennessy meg én a kicsi,
elegáns váróban maradtunk.
A halványsárga falakon fehér díszléc futott körbe, a
berendezés két krémszínű bőrhuzatos fotel, egy krémszínű
bőrhuzatos kanapé, és egy cseresznyefa asztalka volt. A
sarokban a falra lapos tévét szereltek, és egy cseresznyefa
komódon kávéskészlet állt.
A puccos váróteremben Vanessa valahogy még
védtelenebbnek tűnt a kék, kórházi ruhában.
– Lépj le, Hennessy!
Vanessa szeme megvillant, mintha most térne vissza a
valóságba. Az arckifejezése azt üzente, fogd be, Con. De engem
már szinte nem is érdekelt, mit tud a nyomozó. Különben is,
Hennessy biztos volt benne, hogy mindent tud.
Mit számít? Semmi oka világgá kürtölni, amit tud, de tennem
kell róla, hogy ne is legyen, és hogy ne tudjon még többet.
– Nem megyek messzire – mondta.
– Az kurvára mindegy, hová mész, csak innen kifelé.
Rá sem néztem, ő pedig távozott, és becsukta az ajtót.
Vanessa csak pár lépésre állt tőlem. Nem léptem közelebb,
előbb látni akartam a saját szememmel, hogy nem esett
bántódása.
– Rád lőttek. – Kijelentettem, nem kérdeztem.
– Igen. – Gyönyörű szeme könnybe lábadt, és egy könnycsepp
gördült le az arcán.
Magamhoz húztam, és szorosan átöleltem. – Halálra
rémítettél, bébi.
Egyre jobban sírt, eláztatta a pólómat. Nem bújt hozzám, csak
állt és zokogott. – Gyere közelebb, hercegnő – suttogtam. –
Éreznem kell, hogy itt vagy velem.
Egy pillanat tétovázás után átölelte a derekamat, és
megszorított. Most már hevesen rázta a sírás.
– Semmi baj, kicsim. Nem esett bajod.
Valamit motyogott, de nem értettem.
– Nyugi, szívem, nyugodj meg. – Végigsimítottam a hátát,
próbáltam hatékonyabban megnyugtatni, mint Ms. Vincentet.
Amikor ismét megszólalt, tisztábban beszélt.
– Lelőtte a rabló. Eltalálta Treyt, és… Trey csak segíteni akart
nekem. Az a fickó pedig rálőtt. – Újra kitört belőle a sírás, nem
értettem, mit mondott még.
Úristen! Tudnom kell a részleteket.
– Én tehetek róla. Miattam történt.
A picsába!
 – Nem te tehetsz róla, hercegnő. Nem te húztad meg a
ravaszt. Nem a te hibád!
Zihált, de most nem törődtem azzal, hogy a melle a
mellkasomhoz simul. Csak az számított, hogy mellette lehetek
ebben a fájdalomban.
– Az én hibám.
Hátraléptem, és belenéztem a sírástól vörös szemébe. – Nem.
Nem a te hibád.
– Nem kellett volna ott lennem.
– Neki sem.
– De…
– Nem. – Megfogtam az arcát, és magam felé fordítottam. –
Most már nem tudod megváltoztatni, ami történt. Csak annyit
tehetsz, amit eddig is tettetek Trey anyjával. Imádkozhatsz.

Órákon át ültünk a sárga váróteremben. A nővér visszakísérte

Ms. Vincentet, miután sikerült kicsit megnyugtatnia. A kanapé
közepén ültem, egyik karommal Vanessát, a másikkal Ms.
Vincentet öleltem át.
Hennessy visszajött, felmérte a helyzetet, aztán elment.
Tudtam, hogy úgyis hamarosan megjelenik a küszöbömön egy
információcsere ügyében.
Amikor a nyomozó visszajött a váróba, Vanessa el akart
húzódni mellőlem, de nem hagytam. Valószínűleg ezért később
le fogja ordítani a fejemet, de most nem akartam elengedni.
Határozott kopogás után nyílt az ajtó, és egy zöld műtősruhás
férfi lépett be. Nem kellett hozzá nyomozónak lenni, hogy
tudjam, ő műtötte Treyt.
Ms. Vincent felpattant, amikor a férfi bemutatkozott. – Dr.
Byron vagyok.
Trey anyja úgy szorította a rózsafüzért, hogy az majdnem
elszakadt.
– Hogy van? Hogy van a fiam? Ugye… Ugye doktor úr…
– Kritikus az állapota. Az artériát sikerült rendbe hozni, de
rengeteg vért vesztett. A következő órákban megfigyelés alatt
tartjuk az intenzív osztályon.
Óvatosan beszélt, és hiába akartam, nem tudtam optimizmust
kihallani a szavaiból.
– Bemehetek hozzá?
– Csak röviden, asszonyom. Ez az intenzív osztály. – Az orvos
ránk nézett. – Csak közvetlen családtagot engedhetek be.
Vanessa kezét fogva Trey anyjához fordultam. – Menjen csak
be, Ms. Vincent. Mi itt várakozunk.
Rám nézett, aztán Vanessára. – Haza kellene vinni a
kishölgyet, pokoli éjszakája volt. Mellettem itt lesz Jézus.
Vanessa tiltakozott. – Semmi bajom…
Ms. Vincent közelebb lépett, és a karjára tette a kezét. –
Látom, mennyire furdalja a lelkiismeret. Nem kellene.
Történjen bármi, a fiam egy hős.
Vanessa dermedten ült. Magamhoz szorítottam, és
válaszoltam helyette. – Úgy lesz, asszonyom, és aztán sietek
vissza. – Az orvosra pillantottam, aztán megint Ms. Vincentre. –
Ha valami változás van, szóljanak azonnal, mindegy, hány
órakor.
Ms. Vincent halványan elmosolyodott. – Maga jó ember,
Constantine. De most menjenek. Látni akarom a fiamat.
Elhagytuk a várótermet, Dr. Byron a liftekhez kísérte Trey
anyját, Vanessa és én pedig arra mentünk, amerre jöttem
Hennessyvel.
Vanessa magába fordult, engem teljesen kizárt, és ez nem
tetszett, de nem kérdeztem semmit. Amikor már becsukódott a
liftajtó, halkan megszólalt.
– Nem muszáj hazavinned, hívhatok egy taxit.
Nem akartam, hogy elküldjön. Rácsaptam a piros „stop”
gombra, és a lift megállt.
– Mit csinálsz?
– Komolyan azt hiszed, hogy betennélek egy taxiba, és
hazaengednélek egyedül?!
Vanessa a karját dörzsölgette, mintha fázna.
Közelebb léptem, szó szerint sarokba szorítottam. Nem
tudtam, mennyi időbe telik, hogy bárkinek feltűnjön a
megállított lift, úgyhogy gyorsan meg kellett győznöm.
– Innen a kórházból csak velem távozhatsz. A parkolóból
szintén csak velem távozhatsz. Ma éjszaka csak én lehetek
melletted. Érted a logikát, hercegnő?
A szavaim elérték, amit akartam: életre keltették Vanessát.
Nagyot lökött rajtam. – Nekem te nem parancsolsz! Kikérem
magamnak… Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak!
A tervem balul sült el.
Vanessa sírva összerogyott a liftben. Túl nagy volt rajta a
teher.
A francba!
Felemeltem, megnyomtam a lift indítógombját, és közel
hajoltam, hogy a fülébe suttoghassak.
– Halálra rémítettél ma, bébi. Majdnem elveszítettelek. Most
nem várhatod el tőlem, hogy elengedjelek magam mellől.
Vigyázni akarok rád. Melletted akarok lenni, hogy tudjam,
biztonságban vagy.
Sírt, csuklott, és a vállamba mélyesztette a körmeit, ahogy
belém kapaszkodott.
– De Trey…
Magamhoz öleltem, és megcsókoltam a homlokát. – Ne félj.
Meggyógyul. Túléli. Erős fiú, minden rendben lesz.
A lift megállt, kinyílt az ajtó. Vanessa zokogása alábbhagyott.
Belém kapaszkodott, és kiléptünk a kórház előterébe. Már
majdnem a parkolóban voltunk, amikor eszembe jutott, hogy
motorral jöttem. A picsába! Ilyen állapotban nem ültethetem
motorra Vanessát.
Megpillantottam egy padot, és megálltam. – Ülj le egy
pillanatra, amíg taxit hívok.
Meglepetés csillant a kék szemében. – Meggondoltad magad?
A padra ültettem, aztán feleltem. – Dehogy! Ki van zárva. De
nem ültethetlek a motorra. A Tahoe-val kellett volna jönnöm,
csak nem jutott eszembe, mert minél hamarabb ide akartam
érni.
Megkerestem a zsebemben a telefonomat. Vanessát figyeltem
fél szemmel, miközben kerestem a megszokott taxis cég számát.
Vanessa letörölte a könnyeit, és úgy tűnt, kezdi összeszedni
magát.
– Ne hívj taxit. Nem kell. Jó lesz a motor. Nem fogok leesni.
Megráztam a fejem. – Ne aggódj. Így egyszerűbb lesz.
 Már majdnem megnyomtam a telefonon a taxis cég számát,
amikor Vanessa felállt a padról.
– Mi…
Nem tudtam befejezni a kérdést, mert elvonult a parkoló felé.
…a franc?
– Várj, Vanessa!
Nem fordult meg, csak ment a motorom felé – ami még
mindig a lelkésznek fenntartott helyen parkolt. Örültem, hogy
nem vontatták még el onnan. Talán a biztonságiak elhitték,
hogy egy pap Harley-n közlekedik.
Vanessa után siettem, és pont utolértem, amikor le akarta
emelni a sisakot az ülésről.
– Mit csinálsz?
Összepréselte az ajkát, összevonta a szemöldökét, és
összeszorította a fogát. Makacsnak tűnt és elszántnak. – A
motorral akarok menni. Húzzunk már, a kurva életbe!
Nem akartam vitázni vele. Hajnali négy felé járt az idő, és
úgyis hiába győzködtem volna. Jobb volt, ha hagyom.
– Akkor gyere, feladom rád a sisakot.
Nem kérdezte, hová megyünk, és én nem mondtam semmit.
Egyetlen hely volt, ami most megfelelne. Úgyhogy a tóparti ház
felé vettem az irányt.
 21. FEJEZET

Vanessa

Motorra akartam ülni.

A traumák mindenkire másként hatnak. Régen magamba
fordultam, és a saját kis világomban elmerülve hagytam, hogy
letaglózzon a fájdalom. Aki rám nézett, nem látta rajtam, hogy
belül micsoda vihar tombol.
Most is építettem ezeket a falakat, miközben Ms. Vincent
mellett ülve ismételgettem az Üdvözlégyet. Azt hiszem, ő is
imádkozott. A falaink nélkül összetörtünk volna. És mi, nők,
nem törhetünk össze. Mert nekünk boldogulnunk kell, és meg
kell oldanunk mindent.
Ma este viszont… Con mindent elcseszett. Megjelent, és romba
döntötte az érzelmi falakat. Nem maradtam magamra,
megtámasztott, erőt adott. Nem voltam biztos abban, hogy ez
hogyan érint. Most ahelyett, hogy magamba fojtottam volna
mindent, úrrá lett rajtam a vihar, és valami őrültséget akartam
csinálni. Nem akartam tompítani a fájdalmat, hanem érezni
akartam, hogy élek.
 Con dereka köré fontam a karomat a motoron. Szilárd és
biztonságos érzés volt.
Nem volt semmi ellenvetésem, amikor megállt a tóparti ház
cölöplábai között. Nem akartam eltolni a kezét, amikor levette a
sisakomat. Nem tiltakoztam, amikor a hátsó lépcsőhöz vezetett,
és felmentünk. Vártam, hogy megálljon az ajtó mögött a tágas
nappaliban.
Aztán a tettek mezejére léptem.
A kanapéhoz toltam, ahol a legintenzívebb orgazmusokkal
ajándékozott meg, amióta… azóta az éjszaka óta, amire ő nem
emlékezett, én viszont annál inkább.
– Hé, hercegnő, mit csinálsz?
– Fogd be!
Hátrahajtotta a fejét, felvonta a szemöldökét, de hagyta, hogy
leültessem.
Már épp levettem volna a kórházi felsőmet, amikor
rádöbbentem, hogy csupa kosz vagyok a földön csúszás után, és
ezzel dugába dőlt a ki sem gondolt tervem.
Olyan csalódott voltam, hogy majdnem elsírtam magam. De
már így is túl sokat sírtam. Nem akartam, hogy Con megint
lássa a könnyeimet, hiszen most csak sajnáltam magam.
Megfordultam, háttal álltam neki, és magam köré fontam a
karomat.
– Hé, hercegnő… – mondta másodszor egy fél percen belül, de
most halkan, óvatosan. Mintha attól tartana, hogy
összeroppanok, mint a liftben.
Visszatartottam a könnyeket, és megköszörültem a torkomat.
– Lezuhanyozhatnék? Undorító vagyok.
 Nem is hallottam, hogy felállt, de megéreztem a hátam
mögött a teste melegét. Egy pillanatig vártam a cinikus
megjegyzést, de az nem jött, én pedig ráébredtem, hogy régi
reflexek alapján ítélkezem. Con csodálatosan viselkedett, igazán
jó ember volt, csak a rengeteg tetoválás elvakította az emberek
ítélőképességét. Az enyémet is.
– Zuhanyozz, tegyél bármit, amihez kedved van. Minden a
rendelkezésedre áll, beleértve engem is, ha arra van szükséged.
Úristen! Ennyire átlátszó vagyok. – Nem azért… mármint…,
mindegy. – Nagyot sóhajtottam, és léptem egy aprót, de Con
hátulról átölelt, és magához húzott.
– Talán nekem is szükségem van rá – suttogta a hajamba.
Fészkelődtem, ő pedig lazított a szorításán. Megfordultam,
hogy ránézzek. A kék szempár fürkészőn figyelt. – Akkor hadd
ne zuhanyozzak egyedül – suttogtam.
Végigsimítottam az izmos karját, a színes tetoválásokat, aztán
megfogtam a kezét. Nem tudtam, hogy veszi-e a lapot, amíg meg
nem szorította a kezemet.
Rekedten szólalt meg. – Gyere!
Amint beléptünk a fürdőszobába, kétségeim támadtak –
ugyanis rádöbbentem, hogy meztelenül fog látni, miközben ég a
lámpa. Ez nem egy homályos hálószoba. És nincs paplan, ami
alatt elbújhatok.
A fenébe!
A villanykapcsolóra tette a kezét, és megkönnyebbülten
nyugtáztam, hogy az állítható fényerőt csak félig tekerte fel.
Látni fog meztelenül, de halvány fényben, zubogó víz alatt
elrejthetem a tökéletlenségeimet.
 Con levette a pólóját, és a szürke márványpadlóra dobta,
aztán elindította a vizet az üveg zuhanyfülkében.
Már nem gondoltam a saját testemre, hanem az övét
bámultam. Nem tudtam levenni a szememet a napbarnított,
tetovált bőréről, a kidolgozott izmairól. Két éve láttam ruha
nélkül utoljára, és azóta voltak változások. Ugyanolyan izmos
volt, de több volt a tetoválása. Nem tudtam volna megmondani,
melyek voltak újak, mert sajnos nem volt olyan jó a memóriám.
Azt viszont tudtam, hogy ezt a látványt sosem fogom
elfelejteni.
– Te jössz, hercegnő.
Tessék?
Annyira elfoglalt a bámészkodás, hogy el is felejtettem, miért
vagyok itt.
A tekintetem az izmos hasáról és mellkasáról az arcára
vándorolt. Vigyorogva figyelte, ahogy figyelem.
Hozzám lépett, és minden izmom megfeszült, legbelül is.
Lassan mozdult a keze, talán azért, hogy legyen lehetőségem
hátralépni, vagy szólni, hogy mégsem akarom. Mivel nem
tiltakoztam, benyúlt a kórházi felső alá, végigsimította a
derekamat és az oldalamat, közben felemelte a ruhát.
– Emeld fel a kezedet.
Engedelmeskedtem, és amikor levette, elsötétült a tekintete. A
koktélruhához pánt nélküli melltartót vettem fel, és most ő
bámult engem…, azaz a mellemet, ami fel-le mozgott, ahogy
ziháltam.
Pihegő keblek.
Fogalmam sincs, honnan jött ez a gondolat, de olyan
nevetségesen középkori volt, hogy önkéntelenül felnevettem.
Con megdermedt, a keze is megállt.
– Ki vagy borulva, kicsim? Mert akkor hagyjuk itt abba,
életemben először úriember leszek, és kimegyek, hogy
nyugodtan zuhanyozhass.
Megpróbáltam abbahagyni a vigyorgást, de nem sikerült. –
Nem, csak… Semmi bajom, ne is törődj velem.
Ő is felnevetett. – Ne is törődjek veled? Éveken át próbáltam,
de nem ment. Most sem fog. – Jelentőségteljes pillantással
végigmért. – Főleg mert te majdnem meztelen vagy, én pedig
teljesen józan.
Elillant a vicces kedvem. Volt valami, amit tudnom kellett;
régóta törtem rajta a fejemet.
– Ha nem lettél volna berúgva azon az éjszakán, hazavittél
volna? Azt hittem, csak azért felejtetted el egy időre, hogy
utálsz, mert ittál.
Con végigsimította a karomat, és beleborzongtam az
érintésébe.
– Sosem utáltalak. Épp ez a baj.
Meglepetten néztem a sötétkék szemébe.
– De középiskolás korunkban…
– Azt hiszem, már eleget beszéltünk róla, hogy azokban az
időkben a hozzáállásommal akkora bökkenők voltak, amikről
Evel Knievel simán átugrathatott volna egy tucat iskolabuszt.
– De hát…
– Az én hátteremmel könnyebb… biztosabb volt, ha úgy
teszek, mintha nem akarnám azt, amit igazán akarok.
Könnyebb volt be sem ismerni, mire vágytam.
 – Ó… – suttogtam. – Én azt hittem, hogy…
– Azt hitted, amit el akartam hitetni veled.
– Azon az éjszakán…
– El sem hinnéd, mennyire kerestem az emlékeket. Belehalok,
hogy semmire sem emlékszem. – Átkarolta a vállamat. – Sokáig
vártam, és hidd el, sosem fogom elfelejteni, ami most történik.
Megremegtem, ahogy végigsimította a nyakamat és az
államat. Lehajtotta a fejét, felemelte az arcomat, és összeért a
szánk.
Mindkét karommal átöleltem a nyakát, és az ujjaimat a
hajába temettem. Az egyik kezével megtalálta a melltartóm
kapcsát, és kioldotta.
Elengedtem a haját, és a melltartómhoz kaptam a kezemet,
hogy le ne essen.
Con meglepetten, zavarodottan nézett.
Tudtam, hogy meg kell magyaráznom a tétovázásomat. Ő
őszintén feltárta a lelkét, és nekem is ezt kellett tennem.
– Tudod…, striáim vannak.
Éles pillantást vetett rám. – Terhességi csíkok? Ki ejtett
teherbe? És hogy tudtad titokban tartani, hogy gyereked lett?
Teljes volt a megaláztatás. Hátraléptem, és keresgélni
kezdtem a felsőmet a földön. Fel akartam öltözni, mert Con a
hasamat bámulta.
– Nem voltam terhes, te marha. Kövér voltam! – Lehunytam a
szememet, nehogy sírva fakadjak. – Menj… menj ki!
Nem tudtam ránézni. Képtelen voltam rá.
De ő letérdelt mellém, és megfogta az államat.
– Jaj, kicsim, nyugi!
 Felszáradtak a könnyeim. Rájöttem valamire: Con Leahy
pontosan ugyanolyan ostoba, mint az összes többi férfi a
világon. Elfordítottam a fejemet. – Ne mondd nekem, hogy
nyugi. Nyugodt vagyok. Itt te vagy az, aki nem nyugodt.
Megtaláltam a műtősruhát, eltakartam vele a mellkasom,
majd felálltam, és az ajtóra mutattam. – Menj ki!
Arra számítottam, hogy kisunnyog a fürdőszobából. Hogy
miért? Mert folyton alábecsültem Cont. Ezen változtatnom kell.
Megint elvigyorodott. – Eszem ágában sincs, bébi.
– Ha azt hiszed, hogy itt most történik köztünk valami,
nagyon hülye vagy – morogtam.
– Mondtak már rám csúnyábbat is.
– Elpárolgott a kedvem. Csak zuhanyozni szeretnék, és
lefeküdni. Egyedül.
– Kár. – Még szélesebben vigyorgott, és legszívesebben
felpofoztam volna.
– Seggfej! Menj már ki! – Nem is érdekelt, hogy majdnem
visítok.
Con viszont felkapott, a vállára emelt, és a zuhany alá állt
velem.
– Ó! – Most már tényleg visítottam. Visszhangzott a csupa
üveg és csempe fürdőszobában. A víz az arcomra tapasztotta a
hajamat, és a melltartót meg a pólót hiába is kerestem volna. A
kórházi nadrágom is átázott, mire Con letett. Meglöktem a
mellkasát, amint biztosan álltam a lábamon. – Mégis mi a
francot csinálsz?!
– Nem engedlek el. Ezúttal nem, akármennyire is elcsesztem.
Odébb simítottam a hajamat, és rámeredtem.
 – Bocsáss meg! – mondta. – Nem lett volna szabad
elhamarkodott következtetésekre jutnom. Leszarom a striákat.
Egyszerűen csak… nem bírom elviselni a gondolatot, hogy…
valaki másé voltál. – Elfordult, és a zuhany alá tartotta az arcát.
– A francba, ez úgy hangzik, mintha megőrültem volna. Tiszta
őrület. Nem lehet…
Nem vártam meg, hogy befejezze. A zuhanyfülke fala mellett,
szétázott nadrágban térdre ereszkedtem. Nem akartam hallani,
hogy kimondja, nem lehet köztünk semmi. Nem akartam
határokat. Nem akartam akadályokat. Életemben először nem
akartam, hogy bármi megakadályozzon abban, amire vágytam.
Olyan nincs, hogy nem lehet. Elkezdtem babrálni a farmerja
gombjával.
– Mit csinálsz?
– Fogd be!
Lent a nappaliban is ezt mondtam neki, amikor egy pillanatra
elöntött a merészség. Most itt az alkalom, hogy folytassam. Meg
akartam szerezni, amire vágytam. Gondolkodás nélkül.
Lerángattam a cipzárját, aztán a farmernadrágját.
Hoppá!
Nem viselt alsónadrágot.
Elém tárult az erekciója, amint az ázott nadrág lekerült róla.
De még mekkora hoppá!
Elkerekedett a szemem. Ha ez valami rajzfilm lenne, kiugrott
volna a szemgolyóm.
Con péniszének a végén egy ezüstgömböcske csillogott, a
makk alatt pedig egy másik ugyanolyan.
– Micsoda újdonság! – Még nem is döbbentem rá, hogy
hangosan kimondtam, ami eszembe jutott, de Con felnevetett.
– Nem baj, hogy…?
Azonnal elhallgatott, amikor megfogtam és végignyaltam a
farkát. A nyelvem eljátszott az alsó ezüstgömböcskével.
– Te jó ég!
Az izmok megfeszültek a combján, és talán elgyengült a térde.
Ennek örültem.
Én akarok lenni az a nő, aki előtt térdre hullik.
Hallottam a kis hangot a fejemben, de fogalmam sem volt, mit
kezdjek azzal, ha valóra válik, amit suttog. Megint arra az
éjszakára gondoltam.
Igenis tudom, mi lesz akkor. De csak azért, mert Con már
megtanított rá.
A számba vettem a makkját, és a piercinggel játszadozott a
nyelvem, aztán mélyebben a számba vettem. Alig tudtam
bekapni, nem is fért végig be, a kezemmel is rásegítettem,
akkora volt.
De még mekkora! Méretes, hogy finoman fogalmazzak. Sem
személyesen, sem az internet pornóoldalain nem volt még
szerencsém ekkorához. Persze egy jó családból való úrihölgy
sosem vallaná be, hogy nézett már pornót, de nem tehetek róla:
Elle vezette be a „napi pöcs” üzeneteket.
Con a hajamba túrt, hátrasimította, és megfogta a lófarokba
kötött tincseket. Lassítottam, miközben a fejemre tette a kezét,
hogy irányítson.
– Igen, így. Így jó – nyögött. – Te jó ég! Óóóó! – Hevesen
mozdult a csípője, a farka mélyen a számba csúszott, majdnem
megfulladtam.
 Con azonnal kihúzta. – Ne haragudj!
Nem hagytam mentegetőzni.
– Fogd be!
– Ezt már mondtad néhányszor.
– Csak mert nem tudod, mikor kell csendben maradni.
– Szeretsz parancsolgatni.
Végignyaltam a farkát. – És az baj?
– A szádban van a farkam, hercegnő. Az égvilágon semmivel
nincs bajom.
Ha már a számban lévő farokról beszélünk, ismét mélyen
bevettem. Mélyen akartam leszopni, akkor is, ha nem volt
könnyű dolgom.
– Jaj, bébi – Con végigsimította az arcomat. – Nem muszáj…
bizonyítanod.
Mindig bizonyítani akarok valamit. Talán olvasott a
gondolataimban, mert hozzátette: – Célorientált, vezető típus.
Nem is lenne szabad megpróbálnom lebeszélni semmiről.
Hátralépett, és lassan kihúzta a számból a hatalmas
szerszámát. Cuppant, amikor elengedtem.
– Mit csinálsz?
Con lehajolt, és felemelt.
Amíg térdeltem, és lelkesen szoptam, kioldódott a nadrágom
dereka, és amikor felálltam, lecsúszott.
Hátraléptem, és a hátam a hideg csempéhez ért. Olyan közel
maradtam a falhoz, hogy ne zubogjon rám a víz. Con közelebb
lépett, és hozzám simult. Olyan volt, mintha egy vízesés alatt
rejtőztünk volna. Megkeményedett a mellbimbóm.
Con végigsimította a karomat, és megfogta a kezemet. A fejem
fölé emelte, és a falnak döntött. Megigazította a fejem fölött a
zuhanyrózsát, hogy másfelé hulljon a víz. Aztán hátralépett, és
csak nézett.
Az áttetsző csipke fehérneműn kívül semmi nem maradt
rajtam.
Ő pedig teljesen meztelen volt.
Annyira lekötötte a figyelmemet, hogy eszembe sem jutottak a
saját testemmel kapcsolatos elakadások.
Te jó ég, micsoda férfi!
Ha nem lett volna csuromvíz a bugyim már korábban, most
biztos elázott volna.
Átvillant a gondolataimon, hogy talán unalmasnak tartja a
tetoválatlan bőrömet. De ahogy rám nézett, az egészen másról
tanúskodott.
– Hihetetlenül gyönyörű vagy. Érintenem sem lenne szabad
téged. – A mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy zihált. –
Mondd, hogy menjek el. Hogy ne nyúljak hozzád. Hogy…
Megpróbáltam kihúzni a kezemet a kezéből, hogy a szájára
tapasszam. Hogy elhallgattassam. De erősen tartott. Erős volt. –
Most megint azt kell mondanom, hogy fogd be?
Éles volt a pillantása. – Nem lenne szabad megengedned,
hogy a magamévá tegyelek.
– Miért? Hogy jut ilyen az eszedbe egyáltalán?
– Mert ha az enyém leszel, és én minden pillanatra
emlékszem majd, akkor… talán soha nem tudlak elengedni. És
el kell engedjelek. Muszáj, hogy képes legyek rá.
Nem akartam belegondolni, hogy ez mit jelent – mert nem
számított. Csak a pillanat számított. És akartam, hogy
megérintsen.
– Most azt akarod mondani, hogy szeretnéd, ha azt
mondanám, hagyj békén?
– Ha jobb ember lennék… akkor azt tenném.
– Nem akarok „jobb embert”. Nekem te kellesz. Itt és most.
– Akkor legyen.
Con sötétkék szeme felvillant. Elengedte a kezemet, és arra
számítottam, hogy nekem esik, a falnak dönt, és addig kefél,
amíg már járni sem tudok.
De kilépett a zuhany alól.
Mi a franc?!
– A fenébe, kellene egy óvszer – morgott, és a fiókokban
keresgélt. – Baszki!
Egy pillanat múlva ismét mellettem állt. – Képzelheted,
mennyire sajnálom, hogy ide még sosem hoztam nőt. –
Elhallgatott. – A fenébe, ezt nagyon hülyén fogalmaztam meg.
Szóval…, a picsába már… Az van, hogy… nincs nálam óvszer.
Nem szoktam a tárcámban kotont hordani. Se a motoros
táskámban.
– Most viccelsz?
– Sajnálom, de nem.
A kezembe temettem az arcomat. A francba! – Tiszta vagy?
Mármint…, úgy értem…
– Járok-e szűrésekre? Természetesen igen, és nincs semmiféle
szexuális úton terjedő betegségem.
– Nekem sincs.
– Komolyan azt mondod, hogy védekezés nélkül akarod?
Mert, hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy ezt be merem-e
vállalni. – Kifürkészhetetlen arccal keresztbe tette a karját.
– Most tényleg viccelsz, ugye? – kérdeztem döbbenten.
– Hát persze hogy viccelek, hercegnő. Sosem szalasztanám el
ezt a lehetőséget.
Letoltam a bugyimat. – Hát akkor gyere ide!
Nem tudom, miért, de nem zavart, hogy meztelenül lát.
Annyira fájt volna, ha mégis elmaradt volna a közös éjszaka,
hogy rádöbbentem: bármennyi bajom is van a saját testemmel,
Connak egyértelműen semmi baja vele. Ahogy rám nézett…,
amit mondott… Kívánt és kész.
Életemben először csábítónak éreztem magam. A
hatalmamban volt ez a férfi, és én élvezni fogom.
Con nem teketóriázott. Hozzám lépett, és a zuhanyzó falának
döntött.
– Nem olyan vagy, mint amire számítottam. Álmomban sem…
Megingott az önbizalmam. – Nem… nem olyan?
Megrázta a fejét. – Nem. Sokkal, de sokkal jobb.
Elöntött a remény. Forróbb volt, mint a zuhanyból ömlő víz,
ami még mindig nem hűlt ki.
Con tovább beszélt. – Azt hittem, hogy fel kell téged
melegítenem, de tűzforró vagy, égetsz, pedig még hozzád sem
értem. – Nyelt egyet. – Ilyet… még soha nem éreztem.
Megfogta az arcomat, és újabb mohó csókban találkozott a
szánk. Sosem gondoltam volna, hogy van ilyen csók. Ilyen
átélés.
Utána megfordított, arccal a fal felé. – Szívesen nézném a
gyönyörű arcodat, de most jobb lesz így.
Megbánthatott volna ez a mondat, mert arra emlékeztetett,
hogy ő mennyivel tapasztaltabb nálam, de nem bántam. Miért
is bánnám? Élvezhetem mindazt a hozzáértést, amit az előttem
megismert nőkön gyakorolt.
Megharapdálta a fülemet. – Támaszkodj a falnak. Ne fogjuk
vissza magunkat…
Végigbizseregtem, mert megharapta a nyakamat, aztán a
vállamat, és a nyelve fel-alá kalandozott. Előrehajtottam a
fejemet, és felnyögtem.
Erős keze a mellemre siklott, és a kemény mellbimbómmal
játszott.
– Imádom a melledet! Egyszer rá fogok élvezni.
A közönséges szavak őrülten felizgattak. Pedig nem lenne
szabad beindulnom ilyesmitől. Nem lenne szabad vágynom
erre. Nem lenne szabad vágynom rá.
De még soha semmire nem vágytam ennyire.
– Ha még egyszer megpróbálod takargatni magadat előttem,
elfenekellek.
Tiltakozásra nyitottam a számat, de még meg sem szólaltam,
amikor egy csattanás landolt a fenekemen.
– Hé!
– Mondtam, hogy ne fogjuk vissza magunkat. – Con hangja
mély volt, a keze gyengéd, ahogy megszorított. – Nem
ellenkeztél. – Lejjebb csúszott a keze, a lábam közé. – És ez most
már az enyém.
Nem tudom, milyen reakcióra számított, de valószínűleg arra
nem, hogy hátranyúlok, és megmarkolom az erekcióját. – Akkor
ez pedig az enyém – megsimogattam, és addig játszottam a kis
ezüstgömböcskékkel, amíg felnyögött.
 – Igen, a tiéd.
– Mire vársz?
– Ha ez az egyetlen éjszaka, amit kaphatok tőled, nem
akarom elsietni. – Elhúzta a kezemet a farkáról. – Várj
türelmesen, legyél jó kislány.
Hátráltam, és a fenekemet a farkához nyomtam, mire megint
rácsapott.
– Rossz kislány – mormogta sötéten. – Én tehetek róla. Nem
szenteltem elég figyelmet a puncidnak. – Kinyújtotta az ujját, és
a csiklómra tette.
Felnyögtem, és hozzádörgölőztem. Többet akartam.
Magamban akartam érezni. Ha nem kaphatom meg,
könyörögni fogok.
Az ujja most belém csúszott.
– Már majdnem elfelejtettem, milyen szűk vagy.
Minden porcikám remegett, ahogy ujjazott, és közben a
csiklómhoz is hozzáért a keze.
Most már két ujja járt bent, és azon gondolkodtam, hogy ha ez
ennyire intenzív, akkor mi lesz, ha a hatalmas farka következik.
Hiszen alig fért a számba… De mielőtt erre sor került volna,
váratlanul elkapott egy orgazmus.
Tényleg belőlem jött ez a pornósztárokat is megszégyenítő
nyögés?
– Akarsz megint elélvezni, bébi? Mielőtt megduglak?
Nem tudom, mit válaszolt volna erre egy olyan nő, aki még
nem veszítette el a józan eszét, de én nem bírtam tovább várni.
– Attól függ…, hány orgazmusra számítsak, amikor megdugsz?
Con borostája a vállamat súrolta. – Amikor majd könyörögsz,
hogy elég…, akkor abbahagyom – suttogta, és megborzongtam.
Ismét. Te jó ég, azt hiszem, megint elélveztem.
– Kérlek…, ne várass!
– Én erre két évet vártam. Sőt, sokkal többet. Vége a
várakozásnak….
Levette rólam a kezét, és máris elviselhetetlen volt az
érintésének hiánya. Nem volt időm ezen tűnődni, mert
megfordított, hogy szembeálljak vele, és felemelt.
– Fond a derekam köré a lábadat – mondta.
Engedelmeskedtem, és ő a nyílásomhoz igazította a farkát.
Már attól majdnem ismét elélveztem, hogy éreztem.
Talán túlzás, de azt hiszem, Connak mágikus farka van.
Felnevettem.
– Mit vigyorogsz?
– Semmit. Tényleg.
Nem mozdult. Felpillantottam az előbb említett mágikus
farokról.
– Mondd meg, mit vigyorogsz.
– Ha soká vársz, hideg lesz a zuhany.
Megrázta a fejét. – Ne válts témát. Ha ezt akarod – a farkával
megsimogatta a csiklómat, és majdnem megőrjített –, akkor
mondd el.
Mit tehettem volna, elárultam, amin nevettem. – Azt hiszem,
mágikus farkad van.
Felkapta a fejét, és… olyan gyönyörű volt a mosolya, hogy
talán elidőztem volna a csodálatában, ha nem éppen szexelni
készültem volna, két év után először. De így inkább mással
foglalkoztam.
 – Tetszel, hercegnő.
– Remek. Akkor légy szíves siess.
– Igenis, hölgyem! – Azzal belém nyomta.
– Te jó ég! Ilyen nincs! – Éreztem, hogy lágy és megengedő
leszek belül, és amikor magamba fogadtam, egészen az övé
lettem. Csodálatos volt. Hihetetlen.
– Milyen szűk vagy! – Erősebben tartott, a keze a fenekem
alatt, az ujjai belevájtak a testembe. – Jó így?
Alig tudtam megszólalni, csak bólogattam. – Igen… nagyon… –
nyögtem ki végre.
– Mozoghatok benned?
– Igen! Gyere már!
– Akkor lássuk, milyen orgazmusokat ígértem…
Ha valaha lehetőségem lenne testen kívüli élményt átélni,
akkor nézni szeretném, ahogy Con Leahy ki-be mozog bennem,
miközben felemelve tart a farka fölött. A piercingjét
mágnesként vonzotta a G-pontom, minden egyes mozdulatával
ingerelte, és egészen elvette az eszemet.
– Lazíts – morogta. – Különben hiába próbálok kitartani,
hogy rendesen megdugjalak, mielőtt eldurranok.
Megpróbáltam ellazítani az izmaimat, ő pedig igen rendesen
megdugott. – Nem én tehetek róla…, hogy mágikus farkad van –
nyögtem. Amint kimondtam, hátravetettem a fejemet, és megint
elélveztem.
– Szent ég!
Con nem állt le, csak mozgott tovább, és még kétszer elvitt a
csúcsra, mielőtt ő maga elélvezett volna.– Megőrjítesz!
Pontosan ekkor kezdett kihűlni a víz, és mindketten
megrezzentünk. Con elhúzott a zuhany alól.
Rekedt volt a hangja, amikor megszólalt. – A fenébe, most
nem tudsz rendesen lezuhanyozni. Sajnálom, kicsim. Jobban
kellett volna figyelnem.
Lehunytam a szememet, és elszorult a szívem.
Mikor akart utoljára odafigyelni rám bárki is? Nem szabad
hozzászoknom.
És ezzel vissza is tértem a valóságba.
Con még bennem volt, ennek ellenére hirtelen teljes súllyal
rám zuhantak az este történései. Az orgazmusok édes köde
felszállt. Talán mégsem annyira mágikus az a farok.
– Tegyél le, kérlek.
– Mi az? Mi baj? – kérdezte Con aggódva.
– Csak tegyél le. Kérlek.
Kicsúszott belőlem, a lábam közül nedvesség csorgott.
Óvatosan letett, és egy mosdókesztyűt vett elő a zuhanyfülke
mellett álló bambuszpolcról, ahol hófehér, puha törölközők
sorakoztak. Megnedvesítette a zuhany alatt, és odaadta. – Bocs,
kicsit hideg.
A lábam közötti sajgó érzésre jólesett a hűvösség. – Semmi
gond.
Megtöröltem magam, aztán elvettem a törölközőt, amit felém
nyújtott. Magam köré tekertem, és reszketve álltam a
zuhanyfülkében. De nem az orgazmusoktól remegtem.
A valóság kemény volt.
– Hozok neked egy fürdőköpenyt. – Con a dereka köré tekert
egy törölközőt, én pedig az ázott nadrágomra néztem.
Eszembe jutott az Alexander McQueen koktélruha, amit
kénytelen voltam a kórházban kidobni. A ruha, amiben a földön
csúsztam a parkolóban, és láttam, ahogy rálőnek a fiúra, aki
meg akar védeni. És én most a zuhany alatt élvezkedtem, amíg
ő az intenzív osztályon fekszik.
Ez a szex talán megváltoztatta az életem irányát. De most
semmi más nem létezett, csak a bűntudat, és ez falat emelt
közém és Con közé.
– Van valami ruhád, amit felvehetnék?
Lassan bólintott, és figyelmesen nézett.
– Jól vagy? – kérdezte.
Egy pillanatig legszívesebben hazudtam volna, mint már oly
sokszor. Igen, persze. De képtelen voltam rá. Mert nem voltam
jól. Egyáltalán nem.
– Nem – feleltem bánatos sóhajjal.
– A fenébe! – Con maga felé fordította az arcomat. – Fájt? –
Éreztem a testében lüktető, visszafojtott erőt. – Tudom, hogy én
most nagyon…
– Nem – vágtam közbe. – Egyáltalán nem miattad. – Könnybe
lábadt a szemem, és nem volt erőm tettetni.
– Jaj, kicsim… – letörölt egy könnyet. – Mondd el, mi bánt,
mert nem tudom.
Teljesen modortalanul, hangosan szipogtam. – Trey… Mi
ketten itt…, ő meg talán haldoklik.
Con megdermedt, és a telefonjára pillantott. – Nem mintha
nem kizárólag rád figyeltem volna, amíg benned voltam, de…
ha csörgött volna a telefon, azt meghallottam és felvettem
volna.
– De hát…
 Con megrázta a fejét, levett a polcról egy törölközőt, és
megszárítkozott. – Ne gondold, hogy Trey sajnálta volna tőlünk
az előbbi perceket. Nem ismered a hozzá hasonló kölyköket.
Letöröltem a könnyeimet, és a homlokomat ráncoltam.
Con látta az értetlenséget az arcomon. – Nem úgy
gondolkodnak, ahogy te. Szerinted hány haverja halt meg ilyen
lövöldözésekben meg bandaharcokban? Hidd el, sokkal több,
mint sejtenéd.
Még mindig nem értettem, mire akar kilyukadni.
– Ha úgy nősz fel, hogy nem tudod, megéred-e a tizennyolcat,
és befejezed-e a középiskolát, akkor értékeled az élet minden
pillanatát, ami megadatik. Mert talán nem lesz rá több esélyed.
Egy ilyen esély, amit mi most kaptunk? Szinte lehetetlen.
Szomorú igazság volt, de felfogtam.
Mégsem múlt el teljesen a bűntudatom. Arra gondoltam, hogy
ha másként alakul, most én feküdnék az intenzív osztályon.
Con megnézte a telefonját. – Holnap be kell menned dolgozni?
Ha igen, akkor jobb, ha most alszol egy kicsit, aztán hazamész
és átöltözöl.
Átgondoltam a teendőimet. Holnap az építkezésről tárgyalok,
átnézek egy ösztöndíjkérelmet, és a következő évi
költségvetésen dolgozom. Más körülmények között ezeket az
ügyeket életbevágóan fontosnak tartottam volna. Most viszont
úgy éreztem, várhatnak.
Megráztam a fejemet. – Nem megyek be, de az alvás jó ötlet.
Aztán vissza szeretnék menni a kórházba, és virrasztanék Ms.
Vincenttel.
– Rendben. – Con az ajtóhoz lépett, de megállt és
visszafordult. – Hol szeretnél aludni?
A fáradtságtól nem is értettem a kérdést. – Tessék?
– Mellettem alszol? Vagy inkább egyedül?
Nem tudom, örültem-e, hogy választási lehetőséget ad. Mert
így nekem kellett döntenem.
A fejemben megszólalt egy hang. Mindegy, hogyan döntesz,
akkor sem tarthatod meg ezt a férfit. Úgyhogy hozd ki a dologból
a legtöbbet, amíg lehet.
Túlságosan olyan volt ez a sugallat, mint amit Con mondott az
előbb Trey gyerekkorával kapcsolatban. De logikus volt.
Úgyhogy az igazat mondtam.
– Melletted akarok aludni.
 22. FEJEZET

Con

Megkaptam…, és emlékszem minden pillanatra. Amikor a

zuhany után kiborult, tökéletes alkalom lett volna keresni neki
valami tiszta ruhát, és hívni egy taxit, hogy hazamehessen. Más
nővel így is tettem volna.
Igen, seggfej vagyok, de legalább egyszerű lett volna.
Az viszont nem volt egyszerű helyzet, hogy itt fekszem,
Vanessa a karomban alszik, és hallgatom a lélegzését. Most már
tényleg képtelen leszek elengedni.
Amikor tizenhat éves voltam, ő volt a legtökéletesebb és
legelérhetetlenebb lány a világon. És a jelenlegi helyzetem
ellenére még most is az.
Talán ha lelépünk a városból, és új életet kezdünk valahol…,
de ez csak álom.
Halk nyögés törte meg a kora reggeli csendet és a
gondolataimat.
Vanessa megrezzent álmában. Kicsit elhúztam alóla a
karomat, és a könyökömre támaszkodva figyeltem. Fájdalmas,
aggodalmas volt az arca. Sokszor láttam ilyet a bajtársaim
arcán. És kurvára biztos vagyok benne, hogy ők is sokszor
látták az én arcomat ugyanilyennek.
Rémálmok gyötörték.
Sejtettem, hogy miről álmodott. Nem hagyhatom, hogy újra
átélje. Finoman megráztam.
– Ébresztő, kicsim.
Arra számítottam, hogy pár másodpercbe beletelik, mire
magához tér. Arra viszont cseppet sem számítottam, hogy
rögtön felül, megpróbál odébb lökni, és elmenekülni.
– Nyugi, bébi, semmi baj. Itt biztonságban vagy.
Zihált, és attól tartottam, pánikrohamot kap. – Ne félj. Itt nem
bánthat senki. Nyugodj meg.
Abbahagyta a kapálózást, és a nyakamhoz fúrta az arcát.
Átöleltem és simogattam a kócos haját. Éreztem a könnyeit a
mellkasomon.
Hosszú percekig tartottam a karomban. Jó volt, hogy én
lehetek a támasza, a védelmezője, aki távol tart tőle minden
rosszat.
Kijózanító gondolat: Vanessa Frost világában ugyanis én is
rossznak számítottam.
Elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek, és láttam a csillogó
könnyeket.
Egy nálam jobb, nemesebb lelkű ember most hazavitte volna,
és engedte volna, hogy élje a megszokott életét. Nélkülem.
De én továbbra sem voltam jobb önmagamnál.
Vanessa rémülten, zavarodottan nézett rám. Az előző éjszaka
azért vágyott a szexre, hogy érezhesse, mennyire életben van.
Nehéz gondolat. Nem is tudom, hányszor fojtottam én is valami
lelkes, idegen nőcskével szexbe a rémületemet egy-egy katonai
küldetés után, amikor túl közel röpködtek a fejemhez a golyók.
Az ilyen kalandokért lefokozás járt volna, ha kiderül, de az
ösztön túl erős volt, erősebb, mint a félelmem a
következményektől.
Vanessa kék szeme most túlságosan csábító volt. Szerettem
volna mondani valamit, bármit, hogy maradjon még, ha csak
egy órácskát is, de ő megelőzött. Nem szólt egy szót sem, csak
magához húzott, és a hajamba túrt.
Mohón csókolt. Elszánt volt, én pedig nem akartam leállítani.
Sokáig csókolóztunk, és amikor hátradőltem az ágyon, Vanessa
rám feküdt.
Elvette a kezét a hajamból, és feltámaszkodott. A szeme már
nem ragyogott, nem azt a tekintetet láttam, amire számítottam.
Rémültnek tűnt. Pillanatok alatt vált ragadozóból… valami
mássá, és én teljesen elbizonytalanodtam.
Eltolt magától, és lekászálódott az ágyról.
– Mi a fenét csinálok? – kérdezte, hátat fordítva nekem. Az
ujjaival a haját fésülte, és ismét feltette a kérdést. – Mi a fenét
csinálok?
Tudom, hogy költői kérdés volt, de felelnem kellett.
– Elveszed, amire szükséged van.
Megpördült. Az én pólóm volt rajta, hosszú lába csupasz volt,
és arra gondoltam, hogy álmában körém fonta…, és mennyire
természetes volt, hogy így alszunk.
– Mintha számítana, hogy én mit akarok. – Körbepillantott,
valószínűleg a melegítőnadrágot kereste, amit felajánlottam
neki lefekvés előtt.
– Miért ne számítana? – kérdeztem.
– Egyszerűen csak nem számít, és kész. – Meglátta a komód
tetején a nadrágot, és belebújt. – Taxit kell hívnom. És az
apámnak is telefonálnom kell.
Ezen meglepődtem. – Nem hívtad fel este? Mielőtt odaértem a
kórházba? – nem is gondoltam rá, hogy nem tette.
– Nem…, mert mással voltam elfoglalva.
– A francba! A rendőrség…, az autód… Apád botrányt fog
rendezni.
– Tudom. Ezért kell most mennem. Apám ki lesz akadva,
hogy este nem hívtam fel, és ezért nem intézkedhetett, hogy ne
említsék a nevemet az újságok.
– Talán még nem késő. – Elővettem a telefonomat, és
megkerestem Hennessy számát. Kétszer csengett, mielőtt
felvette.
– Leahy! Mi a faszt akarsz? Tudod, mennyi az idő?!
– Már leadtad a jelentésedet?
– Igen, miután olyan kedvesen elzavartál a kórházból.
– A picsába!
– Mi bajod van?
– Megoldható valahogy, hogy a neve ne jelenjen meg az
újságban? – kérdeztem, és nem kellett mondanom, kinek a
nevéről van szó.
– Eszem ágában sincs megváltoztatni a jelentést, hogy
kimaradjon a neve. Akkor ugyanis nem végezném rendesen a
munkámat. És tudom, hogy te ilyet sosem kérnél tőlem.
Lehetetlen volt nem észrevenni a hangjában a szarkazmust. –
Persze hogy nem. Sosem kérném tőled, hogy szándékosan
kihagyj valamit.
– Viszont szerintem még senki nem látta a jelentést. Felhívom
a hadnagyot, és megkérdezem, mit tud tenni, hogy elhallgassuk.
A csajod neve miatt szerintem a kérés egészen a felügyelőig
felmegy majd, és ő biztosan beleegyezik. Van annyi esze.
Tudtam, szólnom kéne, hogy nem a csajom, de nem tettem.
– Kösz, haver.
– Tartozol nekem egy szívességgel.
– Nem csak eggyel.
Letettem a telefont.
– Hennessy megpróbálja titokban tartani a nevedet. Nem
garantálta, hogy sikerül, de mindent meg fog tenni.
Fürkészőn nézett. – Miért vagy te ilyen jóban a zsarukkal?
Felnevettem. – Meg vagy lepve, hogy együttműködöm a
hatóságokkal? – Közelebb léptem. – Nem voltam ám egész
életemben rosszfiú. Kurva jó katona voltam.
– Tudom. Emlékszem, amikor érettségi után beléptél a
seregbe. Apád büszke volt rád, anyád rettenetesen aggódott.
Joy és Andre említése szíven ütött, mint mindig. De most elég
hamar elillant a fájdalom, mert meglepett, hogy Vanessa
emlékszik erre. – El sem hiszem, hogy tényleg emlékszel. Azt
hittem, azt sem tudtad akkoriban, ki vagyok.
Keresztbe fonta a karját, és elpirult. – Nem tudom, miért
mondod ezt.
Leültem az ágyra. – Mert így igaz.
Felsóhajtott, mire a farkam ugrott egyet. Odapillantott, és
tudtam, hogy észrevette. Elvigyorodtam. Ez a nő még
tökéletesebb, mint gondoltam.
Felpillantott, és elkomolyodott. – Az eszedbe sem jutott, hogy
én ugyanannyira észrevettelek téged, amennyire te engem?
Elhalványult a vigyor a képemen.
Nem. Nem jutott eszembe. Még véletlenül sem.
– Most viccelsz?
Elfintorodott. – Nem. De erre most nincs időnk. Muszáj
hazamennem.
Teljesen megdöbbentett, amit mondott, de tudtam, hogy erre
most tényleg nincs időnk. Felálltam, és felvettem a farmeromat.
– Menjünk. De erről még beszélünk később.
 23. FEJEZET

Vanessa

Nem tudtam észrevétlenül belopózni a házba.

– Mi a fene ez a ruha? És hol voltál? Most hívott a
rendőrfelügyelő, hogy a múlt éjjel majdnem ellopták a kocsidat!
Apám hangja visszhangzott a hatalmas konyhában. És most
már tudtam, miért vár a reggelizősarokban, amikor pedig
sosem szokott ott enni. Azért ült most ott, mert tudta, hogy
mindig a hátsó ajtón át jövök be a garázsból.
Lepillantottam a hatalmas, szürke melegítőnadrágra, és az
ARMY feliratos pólóra.
Nem voltam ügyes hazudozó, ráadásul az elmúlt huszonnégy
óra nagyon megterhelt. Úgy döntöttem, részigazságokat
mondok, főleg, mert apám valószínűleg tud már valamennyit az
eseményekről.
– Egy fiatal srác megpróbálta megállítani a rablót, de az
rálőtt. A biztonság kedvéért engem is bevittek a kórházba,
megvizsgáltak, aztán a fiú anyjával virrasztottam át az éjszakát.
A ruhám tönkrement, de kerítettek nekem egy váltás tiszta
ruhát.
Szerencsére ennyi elég volt. Apám felállt, és járkálni kezdett. –
És a kocsi?
– A rendőrségnél van, mint bizonyíték.
– Nem lett semmi bajod?
Kirázott a hideg, hogy az apám előbb kérdez a kocsiról, mint
rólam. Próbáltam elengedni a fülem mellett, és az olasz
márványpadlót bámultam.
– Kisebb horzsolásokkal, véraláfutásokkal megúsztam.
– Ezzel kellett volna kezdenem, amikor hazajöttél. Ne
haragudj.
Az elmúlt néhány órában többet sírtam, mint a korábbi
években összesen, és most is könnybe lábadt a szemem.
Apám figyelmesen nézte, ahogy szipogok. – Legyél óvatosabb,
anyádat már elveszítettem, téged semmi esetre sem akarlak
elveszíteni!
Ezután valami egészen meglepőt tett: letörölte a könnyeimet,
pedig ezt kisgyerekkoromban sem csinálta soha.
Kamaszkoromban sem. Felnőttkoromban végképp nem.
Fogalmam sem volt, mitől ilyen szentimentális ebben a
pillanatban.
Hátralépett, és megköszörülte a torkát. – Késésben vagyok egy
tárgyalásról. Te pedig a munkahelyedről.
– Nem megyek be ma. Visszamegyek a kórházba Ms.
Vincenthez. – Apa értetlen pillantására magyarázkodni
kezdtem. – Annak a fiúnak az anyja, akit meglőttek, mert
megakadályozta a rablást.
– Szükségtelen. Majd kifizetjük a fiú kórházi költségeit. Annyi
elég lesz.
Megmakacsoltam magam. – Igen, fizetjük a költségeit, de az
még nem elég. Megmentett engem, és lehet, hogy meghal
miattam.
Apám az órájára pillantott. – Jó, tedd, amit jónak látsz.
Mennem kell.
Nem is mondott többet, csak megfordult, és elsietett.
Örülhettem volna, hogy nem faggatott tovább, de túl fáradt és
kimerült voltam.

Mielőtt elmentem otthonról, letettem egy cédulát apám

íróasztalára a dolgozószobájában. Amikor hazajön, oda egészen
biztosan bemegy. Már reggel kilenckor tudtam, hogy éjszaka
nem leszek itthon.
Normális esetben nem szólnék neki előre, de most, hogy
meglepően aggódott értem, úgy döntöttem, jobb, ha
megnyugtatom.
Nem volt túl váratlan fordulat, hogy a kölcsönzött
Mercedesemmel megint a Voodoo Ink mögötti sikátorban
parkoltam. De valahogy mégis meglepett. Izzadt tenyérrel
szorongattam a kormányt, és feltettem magamnak a kérdést,
hogy mit keresek itt. Nem lenne szabad itt lennem. Azt sem
tudtam, örülne-e nekem.
Ez a dolog köztem és Con között teljesen meghatározatlan
maradt azon kívül, amit az alkuban megbeszéltünk. Ígértem
neki egy esélyt. Ez nem jelenti azt, hogy most csak úgy
hívatlanul beállíthatok hozzá. De most pont azt teszem.
Nagy hiba. Haza kellene mennem.
Apa azonban már biztosan olvasta az üzenetemet. Meglepett,
hogy nem telefonált, és nem kérdezte meg, hol a fenében
vagyok. De ezek szerint békén hagy, elfogadja a szabályaimat.
Ennek akár örülhetnék is. De valamiért inkább zavart. Egy
nappal azután, hogy hajszál híján megölt egy rabló, apámat
nem érdekelte, merre vagyok éjjel.
Sebaj. Harmincéves vagyok, nevetséges, hogy fennakadok
ezen.
Lépjünk tovább.
Elengedtem a kormányt és a kétségeimet. Itt vagyok. Nem
kellene, de mégis látni akartam Cont. És ennek semmi köze nem
volt az ajándékozási szerződéshez, csakis a támaszhoz, amit
előző éjjel nyújtott.
Kinyitottam a Voodoo hátsó ajtaját, kihúztam magam, és
megigazítottam a sötétkék dzsörzéruhámat. Az aranyszínű,
lapos sarkú szandálom kopogott a fekete-fehér kockás kövön,
ahogy a pulthoz sétáltam. Furcsa volt a hátsó ajtón bejönni.
Mintha valamiképpen különleges lettem volna – vagy inkább
kéretlen látogató, sőt, besurranó.
Arra gondoltam, hogy talán itt találom Simont és Charlie-t, de
csak a múltkori nő volt, Delilah. Ma fekete ruhát viselt,
ezüstszínű bajuszmintával.
Elkerekedett a szeme, amikor meglátott. Ha az első ajtón
jövök be, déjà vu élmény lett volna.
Nem várta meg, hogy megszólaljak.
– Con, látogatód van!
 – Dolgozom – szólt ki Con a másik helyiségből.
– Hidd el, ki akarsz jönni hozzá – kezdte Delilah, de
megállítottam.
– Semmi gond, szívesen várok.
A tetoválógép zaja elhallgatott odabent, és Con kijött. Neki is
elkerekedett a szeme.
– Máris jövök – szólt be a vendégének, aztán felém indult.
A pihenőszoba felé intett, és én előrementem.
– Ne haragudj, telefonálnom kellett volna előbb.
– Mit keresel itt?
Hát, ez nem volt valami lelkes üdvözlés.
– Nem… nem is tudom – feleltem, mert tényleg nem tudtam.
– Akkor miért jöttél? – Con hangja semmivel nem volt
barátságosabb, mint az előbb.
– Nem tudom – ismételtem meg sokkal cincogósabb hangon,
mint szerettem volna. – Teljesen érthetetlen. Nem lenne szabad
itt lennem, de sehol máshol nem akarok lenni.
Kifürkészhetetlenné vált az arca. Válaszra vártam, de nem
tudom, miféle válaszra. Mindenesetre valamire, ami több a
néma csendnél.
Hisztizhettem volna, de az megalázó, úgyhogy inkább
feltettem egy kérdést. – Nincs semmi mondanivalód? –
Megdörzsöltem az arcomat. Lehet, hogy gyengék most az
idegeim. Sok volt, ami az elmúlt huszonnégy órában történt.
Lehet, hogy teljesen elveszett kis báránykának tűnök.
Az felettébb kínos lenne.
– Tudsz várni? – kérdezte Con.
Ennyi? Ennyi a mondanivalója?
 – Nem várom el, hogy félbehagyj miattam mindent.
– Kocsival jöttél?
– Igen, de kölcsönzői kocsival. Senki nem tudja, hogy az
enyém.
– Puccos Merci?
– Miért kérded?
– Baj, ha ellopják?
– Nem igazán. – Tényleg nem aggódtam miatta.
– Akkor menj fel, ismered a járást. Sietek, felmegyek, amint
végeztem.
– Ennyi? Mást nem mondasz?
Felemelte a gumikesztyűs kezét. – Majd ha felmentem,
mondok.
Elkáromkodtam magam, mire Con halványan elmosolyodott.
– Ha már most ilyen morcos vagy, mire felérek, vadmacskává
változol, és kikaparod a szememet.
Nem méltattam válaszra. Sarkon fordultam, és teljes erőmből
kivágtam az ajtót, majd felmentem a lépcsőn. Hallottam, hogy
Con hangosan nevet, amikor becsaptam az ajtót.
Férfiak.
 24. FEJEZET

Con

Vadmacskára számítottam, de amikor másfél óra múlva végre

felmentem, cicát találtam.
Vanessa mély álomba zuhanva, összegömbölyödve feküdt az
ágyam közepén.
Megráztam a fejemet. Az elmúlt éjszaka után a lehetőség túl
reális volt, túl közeli, elkerülhetetlen.
A lakás csendes volt, csak az ő szuszogása hallatszott. A kinti
zajok távolinak tűntek, mert csak rá figyeltem. Úgy jöttem fel a
lépcsőn, hogy vadul meg akartam dugni, de most egyszerűen
csak örömmel néztem, ahogy békésen alszik.
Igen, tudom, hogy ez kurvára furcsa.
Amíg a kliensem karjára tetováltam a néhai felesége
portréját, végig Vanessa szavai jártak a fejemben.
Teljesen érthetetlen. Nem lenne szabad itt lennem, de sehol
máshol nem akarok lenni.
Ez mit jelent vajon a számunkra?
Amikor Vanessa újból feltűnt az életemben, teljes
erőbedobással ugrottam a carpe diem-hullámra. Meg kellett
ragadnom a lehetőséget, amit egyszer elszalasztottam, és véget
kellett vetnem a rejtélyeknek. Most pedig…? Fogalmam sem
volt, hogyan tovább.
Nem hiányzott semmi bonyodalom az életembe. Nem
akartam őt is magammal rántani a sötétségbe, ahol az elmúlt
néhány évet töltöttem.
Az a sötétség egyre nőtt.
Mert most már azt a faszfejet is el akartam kapni, aki rálőtt a
nőmre. Még egy leendő áldozat? Hennessy jól ismer, mert
amikor ma idejött, és elmondta, hogy van Trey, megkérdezte,
mit akarok lépni. Bár értékeltem, hogy beszámol a fiú
állapotáról, nem mondott újat, mert már jártam a kórházban, és
mindent tudtam. Amint Vanessát hazavittem, az első dolgom
volt bemenni Treyhez.
Azóta is hívogatom a kórházat, hogy változott-e valami. Ami
pedig Hennessy kérdését illeti a terveimről… Jófiúnak tettettem
magam. Azt mondtam, amit hallani akart. Talán úgy
fogalmaztam, hogy az ítélkezést a törvényre hagyom. Hennessy
biztos tudta, hogy hazudok.
És akkor mi van? Úgysem tehet semmit.
Vanessa viszont itt alszik az ágyamban. Nem akartam túl
nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy nem a kanapéra
feküdt le. Ez, hogy az ágyat választotta, valahogy nagyon
meghitt volt. Valahogy… több.
Micsoda csajos ostobaságokat gondolok! Vállat vontam, és
levetkőztem. Gyors zuhany után bebújtam az ágyba. Rossz ötlet,
hogy két egymást követő éjszakán is a karomban alszik, mert
rászokhatok a jóra, de aztán, ha túl vagyunk a telek
adományozásán, ő lelép, én meg kezdem elölről a megszokott
egyéjszakás kalandokat.
Ezek a kalandok a nyomába se érnek a gyönyörű vendégnek,
aki itt alszik mellettem.
De van más út? Ha reálisan nézem, ez nem vezet sehová.
Kértem egy esélyt. Megkaptam. Ennél tovább nem terveztem.
Nem gondoltam ki előre, mi legyen utána.
Az ajándékozási szerződésre gondoltam, amit a Boys and
Girls Club jótékonysági vacsorája után megírattam az
ügyvédemmel. Ott volt a tetoválószalonban, az íróasztalom
fiókjában.
Ha jobb ember lennék…
– Con? – Vanessa álmos hangja félbeszakította a
gondolataimat, ahogy felém fordult. – Miért nem ébresztettél
fel?
Annyira bensőséges volt ez a kérdés, mintha egy feleség
kérdezte volna a férjétől, aki későn ért haza, és a feleség túl
fáradt volt ahhoz, hogy ébren megvárja. Egy pillanatra
lehunytam a szememet. Egyszerűen jó volt így.
– Kicsim, épp most keltettelek fel, nem?
Félálomban hozzám bújt. – Jó illatod van.
– Igen, a zuhanynak megvan ez az előnye.
– Mmmm – megcsókolta a hasamat, aztán megnyalta a
mellbimbómat.
– Hé, szívem, mit csinálsz?
Álmos hangon válaszolt. – Szerinted mit csinálok? – Éles kis
fogaival elkapta a mellbimbómat, és kicsit beleharapott.
 – Ki kellene aludnod magadat.
A vállamra tette a kezét, és hátranyomott. – Te csak ne mondd
meg, mit kellene csinálnom. Túl sokan vannak, akik folyton
megmondják. Azt pedig nem kérdezi senki, hogy én mit akarok.
Összekulcsoltam a kezemet a fejem alatt, és bólintottam. –
Akkor tessék, tedd, amire vágysz. Nagyon ostobának kellene
lennie a férfinak, aki meg akar akadályozni benne.
Nem nézett rám, csak feltette a kérdést: – És te nem vagy
ostoba?
– Ma éjjel nem. Holnap talán… – Igen, holnap talán másképp
lesz. Mert holnap döntéseket kell hoznom. Tudnom kell, merre
visz ez a dolog, és mikor kell véget vetnem neki. Ma éjjel viszont
kiélvezem, hogy Vanessa engem akar.
– Legalább őszinte vagy.
Nem igazán.
Vanessa villámgyorsan lehámozta magáról a ruháját és a
fehérneműjét is. Néztem a halvány, tetoválatlan testét, és
legszívesebben megfogtam volna a mellét, de uralkodtam
magamon. Tudni akartam, milyen, ha ő irányít.
Nem kellett sokáig várnom. A bokszeralsómban akartam
aludni, de ő levette és a padlóra hajította. Habozás nélkül
megfogta a farkamat, én pedig felnyögtem.
Elképesztően ügyesen csinálta. Az egyik kezével a golyóimat
masszírozta, a másikkal a farkamat.
Aztán lehajtotta a fejét, egészen közel volt a szája. Még egy
kicsit, bébi.
A nyelve a péniszpiercingemhez ért, és felszisszentem. – Fájt?
– Képtelen voltam értelmesen válaszolni a leheletét érezve a
farkamon.
– Micsoda?
– A piercing. Fájt, amikor csináltattad?
– Kevésbé, mint gondolnád. Miért? – Nem tudom, miért
kérdeztem. Általában nem beszélgetni akarok az ágyban, főleg
akkor, ha épp leszopni készül egy nő. De ez most nem rólam
szólt. Csakis róla.
– Hát, csak azért kérdeztem, mert… – megint megnyalta a
piercinget.
A francba! Alig tudtam a szavaira figyelni. – Miért?
– Mert örülök, hogy megcsináltattad. Nagyon jó érzés.
Nagyon, de nagyon jó. – Fölém helyezkedett lovaglóülésben.
Ezek szerint a szopás elmarad. De kit érdekel? Máris éreztem,
hogy Vanessa milyen forró és nedves.
Addig dörgölőzött a piercinges farkamhoz, amíg már
majdnem elélvezett. Figyeltem, ahogy gyönyörködve
kihasználja az adottságaimat, és nem bírtam magammal.
Megfogtam a mellét, és megcsíptem a mellbimbóját.
– Elélvezel, bébi?
Csak egy kis nyöszörgés volt a válasz.
– Gyönyörű vagy, ahogy irányítasz.
– Még! – zihálta sóvárogva.
– Még mit?
– Kérlek…
– Mit?
– Dugj meg!
Elengedtem a mellét, végigsimítottam az oldalát, és
megfogtam a csípőjét. Felemeltem, és a fogaim közt szűrtem a
szavakat. – Ha ezt akarod, ülj rá a farkamra.
A keze lesiklott a mellkasomról, ahol támaszkodott, és
megragadta az erekciómat. Elhelyezkedett fölöttem, és lassan
félig ráereszkedett.
Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne vágjam bele
keményen.
– Hogy akarod? Lassan? Gyorsan? – kérdeztem nyögdécselve.
Megpróbált egészen beleülni, de megemelve tartottam.
– Kérlek…
– Finoman vagy keményen, hercegnőm?
Rám villant a szeme. – Con, te sosem finomkodsz. Most sem
kell.
Csak ezt akartam hallani. Most már hagytam, hogy egészen a
farkamra ereszkedjen.
– Te jó ég! – Felajzott a zihálása. Erősen tartottam, kemény
ritmust diktáltam, és úgy mozogtam, hogy a csiklóját is
stimuláljam. Lovaglóülésből hirtelen rám omlott, és a vállamra
támasztotta a kezét. Végigsimítottam a hátát, és egészen
magamra húztam, hogy a mellkasunk is összeérjen.
Egy pillanatig mozdulatlanul tartottam, aztán ismét
megfogtam a csípőjét, és hevesen folytattam.
– Mindjárt…
– Nem, még nem. Várj meg, bébi!
Felnyögött, és éreztem, hogy belül lüktetni kezd. Akár
akartam, akár nem, ez nem fog sokáig tartani.
– Kérlek…
– Mindjárt.
Még gyorsabban, még vadabbul mozogtam. Vanessa felült, és
meglovagolta a vihart.
Éreztem, hogy most már én sem bírom tovább. – Most, kicsim.
Most!
Arrogáns gondolat volt, hogy akkor fog elélvezni, amikor én
azt mondom, de gondoskodtam róla, hogy így legyen. A
hüvelykujjammal a csiklóján köröztem.
Olyan hangosan sikoltott, és úgy lüktetett, hogy el sem
téveszthettem volna. Úgyhogy én is vele élveztem.
 25. FEJEZET

Vanessa

Egyedül ébredtem. Az ágynemű hideg volt az ágy másik

oldalán, amiből arra következtettem, hogy Con már egy ideje
távozott. Pár másodpercbe beletelt, amíg magamhoz tértem,
aztán felpattantam.
Baszki!
Szombat volt, és nekem temetésre kellett mennem. Hálás
voltam, amiért egy idős ember temetésére, nem pedig egy fiatal
fiúéra. Mindenesetre nem késhettem el a szertartásról, ahol egy
elmúlt életről emlékeznek meg.
A ruhám és a fehérneműm összehajtva várt a széken, gyorsan
magamra kapkodtam mindent. Még szerencse, hogy a dzsörzé
nem gyűrődik könnyen. A cipőmbe is belebújtam, a vállamra
vettem a retikülömet, és próbáltam nem aggódni, amiért Con
nem ébresztett fel, amikor elment. Egy pillanatra
megrettentem, hogy talán Trey miatt kellett elsietnie, de azzal
nyugtattam magam, hogy ha a fiú állapota rosszabbra fordult
volna, akkor Con biztosan szólt volna nekem.
 A gondolataimba merülve lementem a lépcsőn az üres
tetoválószalonba, aztán ki a hátsó ajtón. Behúztam az ajtót, és
ellenőriztem, hogy bezáródott mögöttem – ezzel kizártam a
lehetőséget is, hogy visszamenjek, ismét ágyba bújjak, és
megvárjam Cont.
Ha azt akarta volna, hogy megvárjam, talán hagyott volna
valamiféle üzenetet, nem? Amikor a bérelt kocsimba ültem,
nem láttam a motorját, annak mindenesetre örültem, hogy a
kocsit nem lopták el a sikátorból.
Épp elfordítottam a slusszkulcsot, amikor halálra rémített egy
kopogás az ablakon.
Azonnal láttam, hogy Con az, kócosan állt az autó mellett, de a
kopogás hangja olyan volt, mint amikor a rabló megállított.
Lehunytam a szemem, és próbáltam nyugodtan lélegezni.
Még mindig remegtem, amikor kinyílt az ajtó.
– Mi a fenét csinálsz?
Felemeltem az ujjamat, mintegy jelezve, hogy várj egy
pillanatot, vagy pánikrohamot kapok.
Con nem várt egy pillanatot.
– Most akkor lelépsz?! Szó nélkül, csak úgy. Hát, ezen nem
kellene meglepődnöm.
Mi a franc?
– Miről beszélsz? – kérdeztem, és a kezemet a hevesen
dobogó szívemre szorítottam.
– Rólad. Ahogy meglógsz.
– El kell mennem a…
– Remélem, jó a kifogásod, mert szombat van, úgyhogy
munkára nem foghatod. Az volt a múltkori kifogásod.
 – A múltkori? Mi a… – aztán felfogtam. Igen, reggel kicsit
lassú a felfogásom. De egyáltalán nem értettem, miért hozza fel
most azt a régi reggelt.
– Azt hiszem, tényleg nem lenne szabad meglepődnöm.
Mégis, mi másra számítottam volna? Megkaptam, amit
akartam, és te is megkaptad, amit akartál. Minek maradnál
tovább? – Con teljes erőből elhajította az elviteles
kávéspoharakat, és eltalálta a szemközti falat, ami csupa kávé
lett. – Tudhattam volna.
Szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Úgy éreztem, valami
alternatív valóságba csöppentem. Connak ez a haragos arca a
régi volt.
– Na, mire vársz még? Megkaptad, amit akartál. Menj csak.
Mehettem volna. A dühös arc, a vádló tekintet, a tetovált
izmok semmi jóval nem kecsegtettek.
De nem mentem. Mert fogalmam sem volt, mitől viselkedik
így, és tudni akartam az okát. Akkor is, ha erre nemigen volt
időm.
Úgyhogy kiszálltam a kocsiból, és csípőre tettem a kezemet.
Kihúztam magam, és farkasszemet néztem Connal.
– Mi a francról beszélsz összevissza?! Te léptél le reggel,
egyedül ébredtem.
Con a hajába túrt, és a fejét rázta. – Na persze, te meg már
rohansz is, amint megszerezted az ajándékozási szerződést.
Most már teljesen össze voltam zavarodva. – Mi a franc? De
komolyan. Berúgtál már kora reggel, vagy mi van? Amit itt
összehordasz, az már nem is vicces, csak siralmas!
– Az ajándékozási szerződésről beszélek. Amiért könyörögtél,
és ami miatt még az ágyamba is bebújtál.
Ez már tényleg sok volt, de legalább megértettem, miért van
így kiakadva. – Most komolyan elhiszed, amit mondasz?
– Mit gondolsz, hercegnő? Miért ne hinném?
– Nem is tudom, Con, talán mivel azért bújtam az ágyadba,
mert kedvem volt hozzá. Most viszont hiába mondok bármit,
úgyse hinnéd el. – Az órámra pillantottam. Nem akartam, hogy
így legyen vége a beszélgetésnek, de nem úgy tűnt, hogy Con
képes értelmes vitára.
– Talán nem markoltad fel a szerződést, és nem húztad el a
csíkot?
– Talán nem. Nem bizony, de semmi kedvem magyarázkodni.
Menj csak fel a lakásodba, és nézd meg. Ha ott volt a szerződés,
akkor most is ott van! – Bepattantam a kocsiba, és a válaszát
sem vártam meg, hanem bevágtam az ajtót.
De még a biztonsági övet sem tudtam becsatolni, amikor Con
kinyitotta a kocsi ajtaját, és behajolt. – Na ezt már nem,
hercegnő. Meggondoltam magam. Nem lépsz le. – Kihúzta a
slusszkulcsot, és zsebre vágta, aztán kiemelt az ülésből, és a
vállára vetett, mint valami ősember.
– Tegyél le! Menni akarok!
– Nem mégy sehova, amíg el nem engedlek. Ezt a hibát már
elkövettem egyszer, és két évbe telt, hogy túltegyem magam
rajta. Nem fogom újra ugyanazt az ostobaságot tenni.
– Elment az eszed?!
– Te vetted el, úgyhogy ne vitatkozz.
Ütöttem a hátát és vergődtem, tisztára, mint egy tiltakozó
ősasszony a barlang bejárata előtt.
 Egy tenyér landolt a fenekemen, és elhallgattatott.
Komolyan? Elfenekelt?
A döbbent csendben Con megkereste a kulcsát a Voodo hátsó
ajtajához, és bevitt.
– Tegyél már le!
– Majd ha eljött az ideje – morogta, miközben tovább
püföltem a hátát. Röhejes látványt nyújthattunk, ha bárki látta
volna, biztosan jót nevet. Cont nem tudtam megállítani.
Felrohant a lépcsőn, csak úgy rázkódtam a vállán minden
lépésnél. Egy pillanattal később a fejemre borult a szoknyám,
ahogy megpördített, és az ágyra pottyantott.
– Miért is engedtelek volna el, ha úgyis elkaplak, és
visszahozlak?
– Talán mert nem akarod, hogy megint tökön rúgjalak! –
csattantam fel.
Elvigyorodott, amitől csak még haragosabb lettem. –
Hercegnő, legalább hallgass végig. Bocsánatot akarok kérni, és
szerintem arról nem szeretnél lemaradni.
– Ma reggel eddig csupa baromságot vágtál a fejemhez, azt
hiszem, jobb, ha nem hallgatom meg a továbbiakat.
– Kérlek.
Egyetlen szó. Egyetlen szó, amit Constantine Leahy a
legőszintébb hangján kiejtett, és máris lenyugodtam. Figyeltem,
ahogy kimegy, és felvesz valamit a konyhaasztalról. Egy fehér
borítékot. Visszajött, és felém nyújtotta.
Elvettem. Az ő kézírása volt rajta.

Van,
 ezt azért hagyom itt neked, mert nem akarok arra
gondolni, hogy vajon csak emiatt vagy-e itt. Mindjárt
itthon leszek, és beszélünk.

Con

– Ó… – Most már mindent értettem. – Akkor ezért

gondoltad…
– Igen. – Zsebre tette a kezét, és merőn nézett.
– Jó, hogy nem hagytál elmenni.
– Miért?
– Mert tényleg beszélnünk kell. Erről – remegett a borítékot
tartó kezem. – És arról, hogy reálisan mit gondolunk, hogyan
tovább.
Con úgy kapta fel a fejét, mintha megpofoztam volna. Tényleg
jobban meg kellett volna válogatnom a szavaimat. – Úgy
értem…
Belevágott a szavamba. – Igen, legyünk realisták, mert csak a
tündérmesékben lehet köztünk több egy futó kalandnál. Vissza
kell térned a világodba, nekem pedig meg kell maradnom a
saját határaimon belül. – Megrázta a fejét.
Hát, ez kijózanító volt. De a szavai nem passzoltak a tetteihez.
– Ha ennyire azon vagy, hogy véget vess ennek…, ami
köztünk van…, akkor mi volt ez az érzelemkitörés az előbb? Azt
gondolnám, hogy örülsz, ha sosem látsz többet.
Ökölbe szorította a kezét. – Egyáltalán nem azt mondtam,
hogy örülnék neki, hercegnő. Csak azt mondtam, hogy úgy lesz.
– Közelebb lépett, és fölém tornyosult. – Nem mindig kaphatjuk
meg, amit akarunk. Én legalábbis nem.
 Belenéztem a sötétkék szemébe. Ez volt az a pillanat. A kiút.
Elmehetnék, zsebre vághatnám az ajándékozási szerződést, és
élhetném tovább a megszokott életemet. Con nélkül.
Elképzeltem, hogy belebotlom az utcán, mint két évvel
korábban. Csakhogy a képzeletemben egy nő volt mellette, akit
épp ide kísért, ebbe a lakásba. Elöntött az őrült féltékenység az
arctalan, névtelen, képzeletbeli nő iránt.
– Nem állok készen rá. – Nem is gondoltam bele, csak
kimondtam, mert a lelkem legmélyén éreztem, tudtam, hogy
ami köztünk van, azt nem állok készen elengedni.
Con szeme lángolt.
– Tessék?
Nem esett nehezemre megismételni.
– Nem állok készen arra, hogy vége legyen köztünk. –
Felmutattam a borítékot. – És ez teljesen független ettől.
Közelebb lépett, a testmelege még a ruhán keresztül is égetett.
– Felfogtad, hogy mit mondtál?
Lassan bólintottam. Talán nem gondoltam bele elég alaposan
a következményekbe, de akkor sem álltam készen elengedni. –
Igen, azt hiszem.
– Hát akkor isten irgalmazzon nekünk, mert ez volt az utolsó
esélyed lelépni. Nem hinném, hogy még egyszer fel tudnám
ajánlani, hogy elengedlek.
Nyeltem egyet. – Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. – A faliórára
pillantottam, és felsóhajtottam. – Nem szívesen mondom ezt, de
muszáj mennem. Temetésre. Onnan nem késhetek el.
Con arcára ragadozó mosoly ült ki, és ebben a pillanatban
tudtam, hogy még a pokolba is követném. – Addig nem mégy
sehová, amíg meg nem kóstoltalak újra. – A falnak nyomott, és
felidézte bennem a Boys and Girls Club jótékonysági vacsoráján
a ruhatári jelenetünket. Most egy másfajta alkut kötöttünk, és
nem tudom, mi lesz még ebből.
– Tudsz gyors lenni? – kérdeztem, csak félig viccből.
– Majd meglátod.
Pokolra jutok, az már biztos.
 26. FEJEZET

Vanessa

Pont annyi időm volt otthon, hogy szolid kontyba fésüljem a

hajam, és felvegyek egy ujjatlan fekete ruhát. Olyat
választottam, amit nem szeretek túlságosan, bár ez furcsának
tűnhet. De van rá magyarázatom: ha valamit egy temetésre
veszel fel, arról már mindig a gyász fog eszedbe jutni. Így aztán
jobb, ha olyan ruhát veszek fel, amit nem sajnálok ilyen
emlékkel megterhelni. Tizennégy éves voltam, amikor anyám
meghalt, és a temetésén viselt ruha máig a szekrényemben lóg.
Tizenhat éve már, és még mindig nem tudtam odaadni valami
jótékonysági ruhagyűjtésre, pedig egyetlen alkalommal sem volt
rajtam a temetés óta. Képtelen voltam megválni tőle, mert az
olyan lett volna, mintha anyám emlékétől válnék meg.
Gyorsan kisminkeltem magam, és már indultam is. Tíz
perccel később apám mellett ültem a templom padjában,
Archer mögött. Amikor felálltunk, hogy elénekeljük a zsoltárt,
valaki mellém ült.
Odapillantottam, és elfintorodtam.
 Titan.
Talán nem lenne szabad meglepődnöm, hogy itt van, de
semmi oka arra, hogy pont mellém üljön le.
Ezt épp meg is akartam mondani neki, de a zsoltár véget ért,
és a pap belekezdett a gyászbeszédbe. Mivel nem akartam, hogy
a beállt csendben mindenki hallja, ahogy Titannel veszekszem,
inkább vártam.
Szerencsére apámnak nem tűnt fel a váratlan vendég, aki
túlságosan közel ült hozzám. Lefoglalta a szertartás. Legalább
ennyiben szerencsém volt.
Egy órával később, amikor hat férfi elvitte a koporsót,
megpróbáltam követni apámat, de eltűnt a tömegben. Herzog
temetése teltházas volt. Ha most a mennyből figyel, biztosan
elégedett a létszámmal.
Megpróbáltam én is kihasználni, hogy ennyien vannak, de
Lucast nem tudtam lerázni, még belém is karolt, úgy vezetett át
a tömegen, kifelé a templomból.
Kint, az elhagyatott utcán elrántottam a karomat.
– Ha kérhetem, ne érj hozzám. Tudom, hogy bonyolult
kérésnek tűnik, de talán sikerül felfognod.
– Nocsak, még a templomban is tűzrőlpattant a hölgy.
– Amúgy mit kerestél a templomban?
– Gondoltam, illik tisztelettel búcsút vennem Herzogtól,
elvégre ő volt a kincstárnok, és most én lépek a helyébe.
– Tessék?! – Ledöbbentett a kijelentése. – Te? Kincstárnok?
Mióta?!
– Tegnap óta. Archer összehívott egy vezetőségi ülést. A
dolgozók közül senkit nem hívtak meg, de azt hittem, Archer
szólt neked.
Ha tegnap bent lettem volna, Archer valószínűleg tényleg
szólt volna.
Titan a korlátnak dőlt. – Amúgy jól vagy? – kérdezte, és a
járda repedéseit vizsgálgatta a csillogó fekete cipője alatt. –
Ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy az eseményekre együtt
érkezzünk, és együtt is távozzunk. Kevés dolgot bánok az
életemben, de azt igen, hogy miattam kerültél veszélybe.
Elkerekedett a szemem. – Talán akkor leállhatnál ezzel a
hülyeséggel, és nem kellene több ilyen alkalomra elmennem.
Lassan, lekezelően elmosolyodott. – Szép próbálkozás,
hercegnő, de nem nyert.
– Ne merészelj hercegnőnek szólítani!
– Csak nem érzékeny pontra tapintottam?
Sarkon fordultam, hogy otthagyjam. Csatlakozni akartam a
temetési menethez.
Megfogta a könyökömet. – Nem tetszik, ahogy faképnél
hagysz, Vanessa. Nem javaslom, hogy újra megtedd.
Megálltam, és halkan feleltem. – Rúgtam már tökön nálad
jobb embereket is, Titan. Úgyhogy ne parancsolgass nekem.
Felnevetett, és elengedte a karomat. Meg sem vártam, mit
akar mondani, egyszerűen elsétáltam.
 27. FEJEZET

Con

Ásítottam egyet, és fészkelődtem, hogy megfelelő szögben

tarthassam a kezemet egy újabb „YOLO” tetoválás
körvonalazásához. Legszívesebben megkértem volna a hülye
gyereket, hogy csukja be a szemét, és rátetováltam volna a
bicepszére, hogy „baromarc”. De szerintem abból botrány
lenne, és nekem kellene kifizetnem a tetkó eltávolítását is.
Megint egy szokásos szombati meló a Voodooban.
Ilyenkor szoktam érezni, hogy ehhez én már öreg vagyok.
Az órára pillantottam. Két óra múlva zárhatok, és akkor majd
eldöntöm, mihez kezdek a szabadidőmmel.
Átmehetek a Tangába, és megpróbálhatok némi
információhoz jutni, vagy felmehetek a lakásomba aludni egy
nagyot az üres ágyban. Kár, hogy üres. Eddig sosem zavart,
mert annak ellenére, amit Vanessa gondol, nem váltogattam
naponta a nőimet. Most pedig… most, hogy ő itt volt, hiányzik.
– Tarthatunk egy kis szünetet? Hugyoznom kell. – A hülye
gyerek, akit tetováltam, a nyomaték kedvéért megragadta a
farkát.
Felemeltem a kezemet, és letöröltem a vért meg a felesleges
tintát. Megvan a körvonal. Már ideje volt.
– Persze. Odaát van a mosdó.
– Tök jó. Bagózhatnék is egyet?
Bólintottam. – Csak tessék. Kimehetsz hátra, az épület mögé,
vagy előre, az utcára.
Miután a kölyök kiment, benézett Delilah.
– Maradjak, vagy boldogulsz egyedül?
Az órára pillantottam. Két perccel múlt éjfél. – Mindjárt kész
leszek. Alig van ma forgalom, nem hinném, hogy hirtelen beállít
egy csapat tetkóra vágyó ember, szóval, nincs értelme itt
ücsörögni mindkettőnknek.
Delilah lelkesen bólogatott, sűrű frufruja meglibbent az arca
előtt. – Nagyon jó. Alig várom, hogy felszedjek valami cuki kis
puncit. Egy hete absztinens vagyok, és baromi frusztrált.
Megfordult, hogy induljon, de hallotta, hogy korog a
gyomrom.
– Hozzak valami kaját?
– Nem, menj csak nyugodtan.
– Biztos?
– Persze. Menj, keress valami jó csajt. – Ha Delilah nem olyan
lenne nekem, mint a húgom, talán még fantáziálnék is erről a
kis kalandjáról. Elvégre pasiból vagyok.
Amíg vártam, hogy a YOLO-kölyök visszajöjjön a
cigiszünetről, küldtem egy üzenetet.

C: Találkozzunk még ma este.

 Azonnal válaszolt.

V: Jó, alig várom.

C: Itt, a Voodooban. Nemsokára zárok. Hozz kaját.

V: Hoppá, te most kaját rendeltél tőlem?

C: Asszony, éhes a pasid. Etesd meg.

Türelmetlenül vártam a válaszát, bele sem gondoltam, hogy

azt írtam, hogy „a pasid”. Magától értetődött. Ebben a
pillanatban gyűlöltem mindent, ami ehhez a városhoz kötött
minket. Ha valahol máshol lehetnénk, akkor Vanessának nem
kellene titokban találkozgatnia velem mindenféle sikátorokban
meg háztetőkön.
Bár, be kell vallanom, a háztetőket szeretem.

V: Oké, de én választok menüt.

C: Jó, nekem mindegy, mit eszünk, csak legyél itt.

V: Indulok is.

A pultra tettem a telefont, aztán bezártam a boltot, és

megfordítottam a „nyitva” táblát. Ostobaság volt szombat éjjel
korán zárni, biztosan legalább egy potenciális vendég utálni fog
miatta, de a mai nap szokatlanul kevesen jöttek. Meg aztán
leszarom, ki haragszik meg rám, a fontos csak az, hogy
Vanessával tölthessem az éjszakát. Szar ügy, de mit csináljak?
Bár ő is mindent megtett, hogy ami kettőnk közt van, működjön,
de mindketten tudtuk, hogy nem tarthat örökké. Mondom, szar
ügy. Főleg, mert kezdtem azt kívánni, hogy örökké tartson, vagy
még tovább.
A YOLO-kölyök visszajött, kezet mostam, felvettem a
gumikesztyűt, és befejeztem a tetoválását. A személyi
igazolványa szerint a város egyik gazdag negyedében lakott, és
három napja töltötte be a tizennyolcat. Fogadni mertem volna,
hogy az anyja elrángatja majd lézeres tetkóeltávolításra, ha
meglátja. Nekem tökmindegy.

Miután elengedtem a kölyköt a friss tetoválással, és ismét

bezártam a boltot, kopogtak a hátsó ajtón.
Tökéletes időzítés.
Hátramentem és kinyitottam.
Nem Vanessa állt a küszöbön, hanem Hennessy.
– Mit akarsz?
– Híreket hoztam – felelte.
– Lehetne gyorsan?
Felkapta a fejét. – Csak nem randid van?
– Semmi közöd hozzá.
– Oké, de nem itt a sikátorban ácsorogva akarom elmondani.
Beengedtem. Hennessy bement a pihenőhelyiségbe, és
kényelembe helyezte magát a kutyaszőrös kanapén. Tele lesz az
öltönye szőrrel, de nem szóltam neki. Keresztbe tettem a
karomat, és vártam.
– Mi a hír?
 – Lord a hét elején bevett a zaciba egy fegyvert.
– Na és? – Lord rengeteg fegyvert vett be a zálogházba, és
még többet vásárolt. Jól megfizettük az árát, és mindent
megtettünk, hogy híre keljen, hogy aki meg akar válni a
fegyverétől egy kis készpénzért cserébe, az nálunk jól jár.
Hennessyvel együttműködve minden egyes fegyvert
átfuttattunk a rendőrségi adatbázison. A legtöbb zálogház ezt
nem tette meg, de én valójában eleve ezért nyitottam
zálogházat. Sosem találták meg a fegyvert, amivel lelőtték a
szüleimet. Reméltem, hogy egy nap így a kezembe kerül, bár sok
esély nem volt rá.
Hennessy szavaira elöntött az adrenalin és a remény.
– Lord beküldte a fegyvert és a golyót, mint mindig. Smith
and Wesson Bodyguard, .38 Special. – A szemembe nézett. – Ez
az a pisztoly, Con.
A kurva életbe!
– Hol van? Kié volt? Regisztrálva van?
– Még nem tudom. A sorszámot lereszelték róla, még ki kell
derítenünk. De szólni akartam, hogy tudd, egy lépéssel közelebb
vagyunk. Nálam van minden nyomozati anyag az esetről. Majd
szólok, amikor többet tudunk.
Válaszokat akartam, mégpedig azonnal. Emlékeztem, mit
mondott Gina Mulvado. Hogy valami fehér fickó mozgatja a
szálakat. Ezt el kellett volna mondanom Hennessynek, de még
nem akartam. Nem akartam minden lapomat kiteríteni.
Megköszöntem, hogy eljött. Szerettem volna, ha lelép, mielőtt
megérkezik Vanessa. Már a kórházban is rájött egy-két dologra,
és nem akartam, hogy még többet tudjon.
 – Ha újabb hír van, azonnal szólj – kértem.
– Úgy lesz, ha nem veszed a saját kezedbe az
igazságszolgáltatást – felelte.
Nem szóltam semmit, csak bólintottam.
Felállt a kanapéról, és lerázott némi kutyaszőrt a nadrágjáról.
– Ez mi a franc?
– A recepciósom kutyája ágynak nézi ezt a kanapét. Bocs.
Sajnos nincs szöszeltávolító gurigám.
Hennessy megrázta a fejét. – Leahy, hogy te mekkora
faszkalap vagy!
– Na, mert te nem?
Megfordultam, és átmentem a hallba, éreztetve vele, hogy
ideje távoznia. Hennessy megértette.
– Megyek, nem tartalak fel.
– Még egyszer kösz, hogy eljöttél és beszámoltál.
Amint Hennessy a kilincsre tette a kezét, kopogtak a hátsó
ajtón. Kinyitotta. Hallottam Vanessa meglepett krákogását,
mielőtt az arcát láthattam volna. Feltételezem, hogy kiakadt.
– Ms. Frost – üdvözölte Hennessy. – Remélem, már jobban
van az incidens után.
Kitártam az ajtót. Vanessa tökéletesen festett a halványkék
nyári ruhájában és a szandáljában. A vállára egy lenge kis fehér
kardigánt terített.
Megpróbáltam Hennessy szemével látni magunkat. Nálunk
kevésbé összeillő párt el se lehetett képzelni.
– Hennessy nyomozó úr – mondta Vanessa meglepetten. –
Köszönöm, jól vagyok, amint látja.
– Örülök. Megyek is, nem alkalmatlankodom tovább.
 Vanessa belépett, Hennessy lelépett. Bezártam az ajtót, és a
szememmel felfaltam Vanessát. Szőke haját kibontotta, kék
szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
– Mit keresett itt a rendőr? Baj van?
Ez bosszantott. – Nincs baj, hercegnő. Ha arra vagy kíváncsi,
nem állok körözés alatt.
Rám meredt. – Ne beszélj ostobaságokat! Nem rád gondoltam.
Attól tartottam, nincs-e valami baja Treynek, vagy nem
keveredett-e valamibe valamelyik másik srácod. Szóval?
Azonnal lecsillapodtam. Ha még sok ilyen hülye reakcióm
lesz, megint tökön fog rúgni. Majdnem magam elé kaptam a
kezemet védekezésül már a gondolatra is. – Nem, semmi ilyesmi
nem történt. Ne törd rajta a fejedet.
Megvillant a szeme. – A legutóbb, amikor egy pasinak volt
pofája azt mondani, hogy ne törjem komoly dolgokon a csinos
kis fejemet, tettem róla, hogy megbánja.
Megint elöntött az ideg. – Ki a fasz mondta ezt neked?
Vanessa arcáról eltűnt a harag, de kifürkészhetetlen volt. – Ne
törd rajta a fejedet.
Mi a francot titkol?
Nem faggatózhattam tovább, mert felemelt két zacskót. –
Hoztam vacsorát. Mármint, ha még éjfél után is vacsorának
számít. Hajnali nasi? Fent eszünk?
Nem tudom, miért, de kiszaladt a számon: – Mit szólnál a
tetőhöz?
– A tető…? – kérdezett vissza zavartan.
– Igen, van fent asztal meg székek. Szeretek… a tetőn lazítani.
– Hát jó, akkor menjünk – felelte.
 28. FEJEZET

Vanessa

Még szerencse, hogy lapos sarkú szandált vettem fel, mert

tűsarkúban elég veszélyes lett volna felkapaszkodni a rozoga
tűzlépcsőn. Fogalmam sem volt, miért szereti ennyire Con a
háztetőket, de mindenképp meg akartam tudni, ha már
felmásztam…, feltéve, hogy le is jutok.
Con felsegített a létráról a tetőre. A hold és a városi lámpák
halvány fényében egy zöld szőnyeges tetőteraszt pillantottam
meg, asztallal és kényelmesnek tűnő székekkel.
Con már elvette tőlem az ételes zacskókat, mielőtt elindultunk
volna felfelé a tűzlépcsőn. Most letette a vacsorát az asztalra,
elővett egy öngyújtót, és meggyújtott egy óriásmécsest az
asztalon, meg a tető szélén néhány díszfáklyát.
Egy ősemberbarlang tetőteraszán éreztem magam.
– Gyakran jössz fel ide?
Ostoba kérdés volt, hiszen nyilvánvaló, hogy igen a válasz.
Con válasza azonban mégis meglepett.
– Igen, már vagy húsz éve.
 Húsz éve?
– Akkor… tizenegy éves korod óta?
Bólintott, és elkezdte kibontani az ételes zacskókat. Úgy tűnt,
könnyebben beszél, ha közben nem néz rám.
– Amikor nem bírtam tovább az épp aktuális
nevelőszüleimnél, akkor mindig ide jöttem fel. Néha elég
messziről kellett idekeverednem, de mindig húzott magához ez
a hely.
– Miért pont ez?
Con kinyitotta a dobozt, és megéreztük a lasagne isteni illatát.
– Nocsak. Lasagne?
Bólintottam, és úgy éreztem, az ételválasztással nagyon sokat
elárultam magamról. Jó ötletnek tűnt, amikor beléptem a közeli,
apró olasz étterembe, percekkel zárás előtt. Meg akartam
mutatni Connak, hogy bízom benne – hogy bocsánatot kérek a
kezdetekért.
– Gondoltam, megpróbálkozom vele még egyszer.
Con felállt, és közelebb lépett. – Vanessa, ezt el kell
magyaráznod. Semmiképp nem akarom félreérteni, nem
akarok beleérteni a mondandódba semmi olyat, amit csak én
találtam ki.
Alaposan átgondoltam, mit mondjak, mielőtt megszólaltam. –
Azt hiszem, azt próbálom kifejezni, hogy szeretném, ha
működne, ami köztünk van. Melletted úgy érzem… Szóval, nem
akarlak elengedni. Amit irántad érzek… Ilyet még soha senki
iránt nem éreztem. És ha nem mondom el neked, akkor attól
félek, hogy valahogy elszalasztom.
Tudtam, hogy be kell vallanom Connak ezt a Titan-ügyet.
Nagy kockázat, de nem akartam tovább titkolózni.
– Van valami, amit nem mondtam el neked. – A szemébe
néztem. – De ígérd meg, hogy nem fogsz rajta kiakadni.
Con arca elkomorodott. – Mi az?
Az ajkamat harapdálva kerestem a szavakat. – Tudod, hogy
régebben Simonnal mentem a hivatalos eseményekre, főként
azért, mert egyszerűbb volt kísérővel menni, és mert így apám
is békén hagyott, nem nyaggatott folyton férjjelöltekkel.
– Igen, hogyne tudnám.
– Hát…, van valaki, aki ugyanígy gondolkodik, és velem akar
megjelenni, hogy bekerülhessen a társaság olyan köreibe,
ahová nélkülem nem tudna.
Con összeszorította a fogát, a tekintete elsötétült. – Mesélj
csak, hercegnő, gondolom, most jön a java.
– Nem úgy van, ahogy gondolod! Nem akartam engedni neki,
de meglátott engem veled, és… mivel tudta, hogy másként nem
fog menni, megzsarolt, úgyhogy kénytelen vagyok azt tenni,
amit kér.
– Kicsoda? – kérdezte Con halkan, fenyegetően.
– Semmit nem tehetsz ellene, Con. Különben a lehető
legcifrábban kitálal rólunk Archernek. Fontos, hogy tőlem
tudják meg, ne mástól. Ígérd meg, hogy rám hagyod ezt a
dolgot. Már így is megszegtem a szavamat azzal, hogy ezt
elmondtam neked. Nem akartam titkolózni előtted…
Con a szavamba vágott, mielőtt teljesen összefüggéstelenné
vált volna a mondanivalóm. – Vanessa, a kurva életbe, mondd
meg, hogy ki az!
– Lucas Titan.
 – Kinyírom!
Pontosan ez volt az, amit el akartam kerülni.
A karjára tettem a kezemet. – Nem fogod. Majd én elintézem.
Már csak egyetlen rendezvényre kell vele elmennem, aztán
vége.
– Nem mész vele sehová! Titan elmehet a picsába.
Con viselkedése egyszerre volt frusztráló és szívmelengető. A
lelkem mélyén hálás voltam érte, de ezt nem akartam mutatni.
– Ne legyél már ilyen birtokló. Azért mondtam el neked, mert
azt szeretném, hogy megbízz bennem, és hogy tudd, elintézem
én magam ezt a dolgot.
– És azt gondoltad, hogy egy kis lasagne majd lenyugtat
annyira, hogy elnézzem valami gazdag pöcsnek, hogy
megzsarolja a barátnőmet, aki az egészet eltitkolta előlem? –
Con zihálva elhallgatott. Mindketten emésztettük a szavait.
Nekem egyvalami tűnt fel azonnal.
– A barátnődet?
Con a szemembe nézett. – Most mondtad, hogy folytatni
akarod a kapcsolatunkat. Akkor mégis mi másnak nevezzelek?
Szélesen elmosolyodtam.
– Nekem megfelel a barátnő. – Megszorítottam a karját. – Na
együnk, mert kihűl, jó?
– A téma még nincs lezárva. Ha azt hiszed, hagyni fogom,
hogy Titan fenyegessen téged…
– Megértelek, de bíznod kell bennem. Van egy tervem.
– Nem örülök, de bízom benned – morgott Con.
– Akkor jó. Együnk.
Elfelejtettem bort hozni, de a lasagne, a fokhagymás pirítós és a
saláta után nem is bántam, mert eszembe jutott valami. Mivel
az eddigi ötleteim nagyrészt bejöttek, reméltem, hogy ez is jól
fog elsülni.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy szeretnék egy
tetoválást?
Con szeretetteli mosolya megdobogtatta a szívemet.
– Azt mondanám, tudok egy jó tetoválóművészt.
– De komolyan, megcsinálnád? Ma?
– Miért? – vonta fel a szemöldökét Con.
– Mert mindig is szerettem volna egyet.
– Egy fleur de lis tetkót?
Azt kértem, amikor először bejöttem a Voodooba, és Con
elmondta, miképpen hajlandó időt szánni rám. – Meglep, hogy
emlékszel.
– Azt hiszed, bármit is elfelejtettem veled kapcsolatban,
hercegnő?
– Akkor megcsinálnád a tetoválást?
Con a kezemre tette a kezét. – Hát persze. Tudhatnád, hogy
érted bármit megteszek. Még azt is, hogy visszafogom magam,
és nem belezem ki azt a faszfej Titant, amiért megzsarolt…, és
mert miattam sikerült téged csapdába ejtenie. – Con megrázta a
fejét. – Ez háborít fel legjobban.
– Nem akarok többet beszélni róla, és nagyon nem akarom,
hogy bűntudatod legyen miatta. Az én döntésem volt, és nem
bántam meg. Ahogy azt sem, hogy itt vagyok veled, fenn a tetőn.
– Hát, nem semmi. Nagyon akarod azt a tetkót?
– Igen.
– Akkor pakoljunk itt össze, aztán menjünk, lássunk neki.
 29. FEJEZET

Con

Ez a nő mindig meglep. Voltak jó és rossz meglepetései, de eddig

a legtöbb azért jó volt.
Tény viszont, hogy legszívesebben előkapnám a fiókból a régi
katonai fegyveremet, és lelőném Titant. Ugyanakkor kipróbálok
valami újat: a bizalmat. Ha Vanessa azt mondja, elintézi, akkor
megbízom benne, és hagyom. Már túltettem magam a legtöbb
régi elakadásomon, és a közösen elfogyasztott lasagne arra
enged következtetni, hogy ő is kezdi túltenni magát a sajátjain.
Ezek szerint ilyen egy komoly kapcsolat? Más nő mellett talán
hiányzott volna a korábbi életem változatossága, de Vanessával
az ágyamban minden más nőről megfeledkezem. Ő a
főnyeremény. És bármit megtennék, hogy tudja, mennyire
becsülöm.
Lesegítettem a tűzlépcsőről, a létra nyikorgott, amikor
visszaállítottam. Tizenegy évesen még egy kuka tetejéről kellett
rá felugranom. Máig fogalmam sincs, miért vonzott ennyire ez
az épület. De amint pénzem lett, megvettem. Fizettem egy
baromi tehetséges, nyugdíjba vonult tetoválóművésznek, hogy
egy éven át tanítson a tetoválásra és az üzletvitelre is. Mindig
kiválóan rajzoltam, és csodás volt végre nem gyilkolásra,
hanem alkotásra használni a kezemet.
Kidobtam a szemetet, kinyitottam az ajtót, és előreengedtem
Vanessát. Rögtön a tetoválószobámba ment, én pedig
felkapcsoltam a lámpákat. Megálltam, mert eszembe jutott egy
rajz, amin pár napja dolgoztam. Amikor rajzoltam, úgy tettem,
mintha nem tudnám, kinek szánom. Most elvettem az
íróasztalomról.
Egy fleur de lis volt, egy korona belsejében.
Vanessa a széken várt. Meztelenül.
Anyaszült meztelenül.
Azt hiszem, egy pillanatra megállt a szívem. Aztán hevesen
dobogni kezdett.
– Mi a…?
– Azt mondtad, ebben a szalonban csak akkor van időd
nőkre, ha tetoválod őket, vagy ha térdelnek. Vagy ha hanyatt
vágják magukat. Úgy döntöttem, ezzel kezdem, aztán jöhet a
tetoválás.
Ki a fene ez a nő?
A pultra tettem a rajzot. Hülye lettem volna elszalasztani ezt a
felkínálkozó, csodás lehetőséget.
– Ma éjjel tele vagy meglepetésekkel.
– Az érzéseimre hallgatok. Számomra ez újdonság. Ha baj,
szólj rám.
Eszem ágában sem volt.
– Nem, dehogy baj!
 Odahajoltam, megcsókoltam a homlokát, az orra hegyét, az
állát. Felsóhajtott. Az ajkam elindult lefelé, a nyakán, a
dekoltázsán, aztán a mellén. Most már a kezemnek sem lehetett
megálljt parancsolni. Megfogtam a mellét, és a számba vettem a
bimbót.
Vanessa halk nyögése és a teste remegése felizgatott.
– Imádom a melledet. A mellbimbódat. Ha csak rágondolok,
feláll a farkam. Egész nap csókolgatnám. Egyszer majd
szeretnék ráélvezni a melledre.
Kinyitotta a szemét. – Tudod, semmi akadálya.
Megráztam a fejemet. – Nem ma. Ma valóra váltom a
fantáziát, ami azóta jár a fejemben, amióta legutóbb ebben a
székben láttalak.
– Tényleg? Azóta… ezt akarod?
Rekedten felnevettem. – Miért lep meg ennyire?
– De hát te ki nem állhattál engem.
– Sosem utáltalak. Csak nem akartam olyan rettenetesen
vágyni rád. Most viszont… az enyém vagy.
A hajamba túrt, és magához húzott. A másik kezével már az
övemmel babrált, aztán a nadrágom gombját és cipzárját
nyitotta ki. Amikor megfogta a farkamat, felnyögtem, és
elhúzódtam. Nem akartam, hogy elengedje, de muszáj volt,
különben nem fogok sokáig kitartani.
– Lassíts, kicsim. Előbb téged akarlak kényeztetni. – Ismét a
mellbimbójára tapadt a szám, a kezem pedig lejjebb csúszott,
egészen a szeméremdombján meghagyott, keskeny kis
pihecsíkig.
– Nedves vagy már, hercegnőm?
 Válaszképp széttárta a combját. – Tessék, nézd meg.
Te jó ég, de mennyire! Ahogy az ujjam becsúszott, felnyögtem,
és a farkam lüktetett.
– Egészen eláztál.
– Te tehetsz róla.
Letérdeltem, és a nadrágom lecsúszott, de ez cseppet sem
zavart. Semmi nem érdekelt, csak hogy megkóstolhassam a
punciját, és elélvezzen, ahogy nyalom.
Lehajtottam a tetoválószék egyik karfáját, hogy jobban
hozzáférjek. – Ó…
Elhallgatott, ahogy a nyelvem megtalálta a legérzékenyebb
pontot, és két ujjamat becsúsztattam. Szívtam a csiklóját, és a G-
pontot ingereltem, amíg meg nem éreztem, ahogy legbelül
összeszorítja az izmait.
Aztán robbant.
– Con!
Imádtam, ahogy a nevemet sikoltotta, miközben éreztem az
ízét a nyelvemen.
Ő az igazi. Nekem csak ő kell. Végem van.
Amikor végre felnéztem, az arca ábrándos volt a gyönyörtől,
és tudtam, hogy ezt életem minden elkövetkezendő napján így
akarom látni. Megfogtam a farkamat. Nem akartam gumit
húzni.
Megsimogattam az állát. – Vanessa, megengeded ismét gumi
nélkül? Ha nem akarod, hozok óvszert.
– Nem kell, jó lesz anélkül. – Átölelt, és szorosan magához
húzott. – Csak téged akarlak érezni.
Amikor beléhatoltam, olyan volt, mint a hazatérés.
 30. FEJEZET

Vanessa

– De gyönyörű! Csodálatos!
Néztem a tetoválást a csípőmön, és tényleg gyönyörű volt,
tényleg csodálatos. Nemcsak azért, mert a fleur de lis és a
korona gyönyörűen ki volt dolgozva, hanem azért is, mert Con
csinálta. Sok öntudatos nő megvetne, ha tudnák, hogy ez a
tetoválás számomra valamiféle megjelölés. Bélyeg, amit Con
hagyott rajtam, és most már senki nem láthat meztelenül
anélkül, hogy látná rajtam ezt a jelet.
De a fekete tinta a bőrömön semmi nem volt ahhoz a jelhez
képest, amit a szívemben éreztem.
A szívem már az övé volt.
Nem értettem, hogy jutott el ide a kapcsolatunk, de már nem
kérdőjeleztem meg. Cont akartam, és nem voltam hajlandó
elengedni.
Amikor Con felkapott a székből – amit természetesen
fertőtlenített, miután olyan rendhagyó módon használtuk –,
már alig érdekelt, mit szól majd Archer vagy az apám.
 – Reggel menned kell valahova? – kérdezte, miközben felvitt
a lépcsőn a hálószobába.
Gondolatban átfutottam a naptárat. – Elle-lel tizenegykor
villásreggelizünk. Minden vasárnap, amikor csak tehetjük.
– Még mindig úgy össze vagytok nőve, mint a gimiben?
Elmosolyodtam. – Annyira nem, de a legjobb barátnőm. És
együtt is dolgozunk.
– Mindig kedveltem Elle-t. Kicsit vadabb, őrültebb volt, mint
a többi lány.
– Most azt mondod, hogy akkoriban a legjobb barátnőm
tetszett neked?
Con elvigyorodott. – Féltékeny vagy, hercegnőm?
– Szerinted?
Con lefeküdt az ágyba, és magához húzott, az arcom a
mellkasára simult. – Ne aggódj, Elle-ről azt gondoltam, hogy
biztosan jó barát. Mást nem gondoltam senkiről, mert folyton te
jártál a fejemben.
– Ó…
Éreztem a borostáját, amikor megcsókolta a hajamat. –
Eszméletlenül féltékeny voltam Duchesne-re. Utáltam, amiért
olyan jóban van veled.
Fészkelődtem, és azt kívántam, bárcsak több fény lenne a
szobában, hogy lássam Con arcát.
– De csak barátok voltunk, és sosem volt köztünk semmi
több, ugye tudod?
– Akkoriban nem tudtam. És talán nem is hittem volna el.
– Most már elhiszed?
– Persze. És nem csak azért, mert az én ágyamban vagy, és
nem az övében. Amúgy is látom, hogy Duchesne mennyire
odavan Charlie-ért.
– Ez engem aggaszt. – Tényleg aggódtam, hogy Simon így
belehabarodott Con recepciósába, akiről talán semmit sem
tudott. Charlie Conra hasonlított, csupa tetoválás, csupa rejtély.
– Ne aggódj, nincs értelme. Az ő dolguk. Felnőtt emberek,
majd megoldják a kapcsolati bonyodalmaikat.
Felmerült bennem még egy kérdés. – Tényleg emiatt utáltad
Simont? Mármint, miattam?
Éreztem Con szívverését a kezem alatt. Néhány pillanatig
hallgatott.
– Nem nehéz utálni valakit, akinek megvan mindene, amire
te csak vágysz. Duchesne pontosan ilyen volt nekem. Én
nevelőszülőknél nőttem fel, ő meg egy szenátor fia. Rajongtak
érte a szülei, nekem meg lelépett az anyám, az apám pedig
annyit vert, hogy a gyámügynek kellett közbelépnie.
Megszakadt a szívem azért a fiúért. Senki nem szerette, nem
kellett senkinek. És ez sokat megmagyarázott vele kapcsolatban.
– És Mr. és Mrs. Leahy? – kérdeztem. – Biztos vagyok benne,
hogy ők szerettek.
A hangján hallottam, hogy Con is szerette őket. – Igen, tudom.
– Komoran hozzátette: – De látod, hová vezetett.
Elengedett, a hátára fordult, és a feje fölött megragadta a
kovácsoltvas ágytámlát.
– Con?
– És ezért kellene, hogy elengedjelek. Hogy elküldjelek. Most
minden eddiginél komolyabbra fordultak a dolgaim. Éveket
töltöttem azzal, hogy a mocsokban az igazságot keresgéltem.
Aki ezt teszi, az felhívja magára a figyelmet. Veszélyes
figyelmet. Ha valaki úgy látja, túl jó nyomon járok, nem is
akarok belegondolni, mi történhet. Talán megpróbálják eltalálni
a gyenge pontomat…, és az te vagy.
Mintha megfagyott volna a levegő. Sosem gondoltam volna,
hogy valakinek én leszek a gyenge pontja. És nem tudtam, mit
kezdjek ezzel a gondolattal.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem. – Már azt hittem,
végre egyetértésben vagyunk… – de talán tévedtem, tettem
hozzá magamban.
– Csak azt, hogy ha nyilvánosan felvállalsz engem, akkor
óvatosnak kell lenned. Sokkal óvatosabbnak, mint eddig. –
Megfordult, és felkapcsolta a lámpát az éjjeliszekrényen, aztán
rám nézett. – Ha ezt nem tudod vállalni, akkor most szólj. Mert,
amint megmondtam, most már nem engedlek el egykönnyen.
Talán nem értettem teljes egészében, hogy miféle
kockázatokról beszél, de egy dologban biztos voltam: Con nem
engedi, hogy bántódásom essen. Megvéd, bármi áron. Nem
tudtam, hogyan mondjam el neki az eddigieknél is
egyértelműbben, hogy nem akarom elhagyni, hiába engedne el.
Hozzásimultam. – Már mondtam, hogy veled akarok maradni.
Majd kitaláljuk, hogyan tovább, de együtt. Csókolj meg!
Lágyan elmosolyodott, leoltotta a lámpát, és megcsókolt.
Elég sokára aludtunk el.
 31. FEJEZET

Vanessa

Con nem volt kirobbanó formában reggelente, talán mert olyan

üzletet vezetett, ami éjfél utánig is nyitva tartott. Amikor
másnap felébredtünk, és motyogott valamit arról, hogy július
negyedikére egy kis ünneplést tervez a Voodoo tetőteraszán
baráti társaságban, kénytelen voltam megmondani neki, hogy
nem érek rá, mert már elígérkeztem. Nem volt túl lelkes.
Szerettem volna meghívni a „Harc a szabadságért”
adománygyűjtő estre, és talán ez megfelelő alkalom is lett
volna, hogy velem tartson, hiszen veteránok támogatására
szervezték, viszont a nyilvánosságot illetően nem álltam készen,
hogy beugorjak a mély vízbe. Lassan akartam bevezetni, nem
akartam botrányt.
Talán észszerűtlennek tűnik, de hosszú távban
gondolkodtam. Azt akartam, hogy Cont elfogadják, hogy végre
úgy érezhesse, tartozik valahová. Nem akartam, hogy továbbra
is kívülállónak érezze magát. Ha Archer tényleg ad nekem egy
esélyt az alapítvány vezetésére, akkor a jövőben Cont akartam
magam mellett tudni minden eseményen. Csak addig apró
lépésekkel kellett eljutni.
Con csak azért nem borult ki, mert Lucas Titan nem volt
hivatalos erre az estélyre. Ez meg is lepett, de természetesen
nem ajánlottam fel neki, hogy jöjjön velem.
A következő hetem tele volt az építkezéssel kapcsolatos
munkákkal. A terv szerint haladt a romos épületek bontása, és
minden remekül ment. Connal sikerült néhányszor
találkoznom, leginkább ebédszünetben, vagy délután az
edzőteremben, ahol segítettem a srácoknak mogyoróvajas-
lekváros szendvicseket készíteni. Mindenféle mást is vettem, és
telepakoltam az uzsonnástasakokat müzliszeletekkel,
gyümölccsel, poharas pudinggal és mindenfélével, amit magam
is szívesen láttam volna gyerekkoromban uzsonnára. Az egyik
délután még öltönyt venni is elmentünk a fiúknak. Alig vártam,
hogy lássam az arcukon a büszkeséget, amikor eljutnak a
következő bajnokságra.
Trey most már elhagyhatta a kórházat, és felvettem egy
ápolót, aki mindennap házhoz ment hozzájuk, hogy Trey
édesanyjának ne legyen annyi dolga. Trey nem tudott ott lenni a
West Point katonai akadémia beiratkozásán, de azt mondták,
hogy amennyiben átmegy az erőnlétteszten a szemeszter
kezdete előtt, nem kell majd évet halasztania. Biztos voltam
benne, hogy átmegy, hiszen erős volt benne a küzdőszellem.
Hennessy megoldotta az autórablás és lövöldözés ügyét. A
tettest letartóztatták, és vádat emeltek. Életem egyik
legpocsékabb pillanata volt a szembesítés. Con és a makacs, de
még gyenge Trey ott állt mellettem, amikor beazonosítottam az
elkövetőt. Ezúttal legalább megtette a dolgát az
igazságszolgáltatás.
El sem tudtam képzelni, milyen lehet Connak éveket tölteni
úgy, hogy nem tudja, ki a szülei gyilkosa. És őt még a bűntudat
is kínozta. Megszakadt miatta a szívem, de nem tudtam segíteni.
Azt hiszem, ez már a „támogató, aggódó barátnő” kategória.
Archer egész héten távol volt egy nemzetközi konferencián,
és csak hétfőn jön vissza. Meglepett, hogy nem vitt magával, de
feltételeztem, hogy azért, mert a költségvetésből csak egy ember
utazására futotta. Nagyon takarékoskodtam az alapítvány
pénzével, úgyhogy nem tiltakoztam. Viszont így még mindig
nem tudtam elmondani neki, mi van köztem és Con között.
Azt sem tudtam eldönteni, hogy apámnak vagy Archernek
szóljak róla először. Egyik sem lesz könnyű beszélgetés, de
reméltem, hogy ha Archernek mondom el először, és ő mellém
áll, akkor kevésbé lesz félelmetes az apám reakciója. Ha
Archernek nincs baja a párkapcsolatommal, talán apámat is
meggyőzi. És igen, tudtam, hogy elég optimisták a reményeim.

Július negyedikén magas sarkú cipőben és derűs szellemben

érkeztem az Orleans gőzhajóra. Végre szólok Archernek hétfőn
az irodában, és aztán apának is, még hétfő este, amikor
hazaérek a munkából. Újra meg újra begyakoroltam, mit fogok
mondani, és biztos voltam benne, hogy Archer megértő lesz.
Con rengeteg jót tett a közösségért, és sosem kért még csak
elismerést sem. Mindnyájan példát vehetünk az
önzetlenségéről.
 Archer biztosan megért majd. Ő is igazi filantróp. Ezt biztosan
tiszteletre méltónak találja majd Conban. És remélem, apám is
így látja majd. Nem akartam összeveszni az egyetlen élő
szülőmmel, de ez is benne volt a pakliban. És nagyon aggasztott.
A parti már javában tartott, mire megérkeztem. Mindenkivel
kezet fogtam, csevegtem, és közben próbáltam kerülni az
apámat. Néha megpillantottam Simont és Charlie-t. A lány
tökéletesen viselkedett, mintha… megszokta volna az ilyen
összejöveteleket.
Milyen érdekes.
Nem volt időm ezen töprengeni, mert egy meleg kezet
éreztem a hátamon.
Odafordultam, és… Lucas Titan volt az.
– Te meg mit keresel itt? – sziszegtem.
– Meghívtak.
– Ez az estély nem szerepelt a listádon.
– Mivel nélküled is kaptam meghívást, és amúgy is biztos
voltam benne, hogy itt leszel.
Bosszantott az arroganciája. – Nos, mivel nem volt szó róla,
hogy itt találkozunk, vagy hogy én leszek a kísérőd, nyugodtan
keress más társaságot – mordultam rá.
Összeszorította a fogát, és zöld szeme elsötétült. Megrémített
a fenyegető testtartása. – Ezt a beszélgetést már túl sokszor
lefolytattuk, Vanessa. És ismétlem, hogy neked sokkal több a
vesztenivalód, mint nekem.
Fagyosan kihúztam magam. – Meg fogom mondani
Archernek. Hétfőn, amint visszaért. Úgyhogy nem lesz mivel
zsarolnod, Titan.
 Gúnyos vigyort villantott. – Ó, Vanessa, ne kezdj olyan
játszmát, amiben úgysem nyerhetsz. Csak egy telefonhívásomba
kerül…
– Micsoda seggfej vagy!
– Legyél kedvesebb, a saját érdekedben.
Lassan lélegeztem, hogy lenyugodjak, mielőtt lekeverek neki
egy csattanós pofont. Megígértem Connak, hogy nem megyek el
több eseményre Lucasszal. Megígértem, hogy nem játszom
többé ezt a szerepet. Ezt a komédiát. És most mégis megszegem
a szavamat. Lehunytam a szemem. Muszáj lesz ezt megoldanom
valahogy.
– Szükségem van egy italra – mondtam, és a bár felé
indultam. Lucas még mindig a hátamon tartotta a kezét, és
odakísért a tömegen keresztül.
Amikor szóra nyitotta a száját, hogy rendeljen nekem,
felemeltem a kezemet. – Gin-tonikot kérnék – mondtam.
Lucas felvonta a szemöldökét, én pedig eldöntöttem, hogy
becsiccsentek egy kicsit, hátha akkor jobban bírom. Berúgni
persze nem akartam, nehogy nevetségessé váljak.
Jó tervnek tűnt.
Három gin-tonikkal később már egész jónak éreztem az
életet. Lucas lekopott rólam, és üzleti dolgokról társalgott
valakivel, én meg a mosdót kerestem. Óvatosan lementem a
fedélközbe, és meg is találtam.
Meggyőződtem róla, hogy még mindig szalonképes a
megjelenésem, majd visszamentem, fel a lépcsőn, nagyon
vigyázva, nehogy elvétsem a lépést.
Fent egyenesen nekiszaladtam az apámnak.
 – Kicsikém, már épp arra gondoltam, milyen jó lenne, ha
volna egy perced, amit rám tudnál szánni. Iszol egyet a
papával? – kérdezte, és a bár felé vezetett.
Engedelmesen követtem, de már untam, hogy összevissza
terelgetnek, amióta megérkeztem a hajóra. Először Titan, most
az apám. – Egy zöldcitromos ásványvizet kérek – mondtam,
mert jobbnak láttam most már kerülni az alkoholt.
Apám skót whiskyt rendelt, hiába tiltakoztam, hogy megárt az
egészségének. Kifizette mindkettőnk italát. – Milyen kínos, ha
fizetős az italfogyasztás.
– De hasznos, mert akkor a rendezvény költségeihez nem
adódik hozzá az ital, és az adományok teljes összege a
támogatott célra fordítható – mondtam. Úgy gondoltam,
értelmesen beszélek, de apám gyanakodva méregetett.
– Egyet-kettőt már legurítottál…
Kész szerencse, hogy legalább most nem kértem alkoholt.
– Július negyedike van. Ünnepelni szerettem volna –
mentegetőztem.
Sokatmondó arckifejezést öltött. – Én meg már azt hittem, az
új udvarlódat ünnepled.
Meghűlt bennem a vér.
Nem létezik, hogy tud róla. Az ásványvizemet bámultam, és
megpróbáltam kitalálni valami értelmes választ.
Apám folytatta. – Tény, hogy én nem választottam volna
Lucas Titant. Arrogáns kis pöcs, nem érti, hogyan működnek a
dolgok errefelé. De ha neked ő tetszik, hát legyen, majd
megbékélek vele.
Felkaptam a fejemet, és majdnem elejtettem a poharat. Lucas.
Apám azt hiszi, Lucas az udvarlóm. Nem Con. Örülhettem volna,
hogy nem derült ki a titkom, de igazság szerint abban a
pillanatban, amikor azt hittem, apám megtudta valahogy…,
megkönnyebbültem, hogy végre nem kell rejtegetnem.
De mégis. És most valahogy ki kell másznom a csávából.
Köhécselve kerestem a szavakat. – Nem úgy van, ahogy
gondolod. Lucas és én nem…
Apám arca elkomorodott, belém karolt, és átvezetett a tömeg
gyérebb részén egy csendes fedélzeti sarokba. – Mint mondtam,
nem választottam volna Lucas Titant, de elfogadnám. Ha pedig
nem az, aminek látszik a kapcsolatotok, akkor tegyél érte, hogy
az legyen, Vanessa, mert te sem leszel fiatalabb, és anyád
forogna a sírjában, ha tudná, hogy még mindig nem vagy
férjnél. Szóval, hacsak nem csapod le Simon Duchesne-t annak
a tetovált kis ringyónak a kezéről, ideje megkeresned Titant, és
munkához látnod.
Összeszorítottam a fogamat, nehogy kimondjam, amit
gondolok. Elegem volt. Mégis sikerült mosolyt erőltetnem az
arcomra. Majd hétfőn, gondoltam magamban.
– Tisztelettel megfontolom a tanácsodat, apa. – Azzal hátat
fordítottam neki, és visszamentem a bárba.
Még hogy nem fogok még többet inni!
Mintha apám szólongatott volna, de nem álltam meg. A
negyedik gin-tonikkal a kezemben átsétáltam a fedélzeten,
bájmosolyokat villantottam, és hamisan nevettem.
Átmentem a hajó másik oldalára, apámtól a lehető
legtávolabb. Szerencsére Lucast sem láttam sehol.
Viszont itt volt Simon és Charlie. Apám tetovált kis ringyónak
nevezte, de úgy tűnt, minden férfi őt bámulja. Lenyűgöző volt.
És Simon igazán boldognak látszott mellette.
Amikor odaértem hozzájuk, Simon felém nyújtotta a karját,
hogy megtámasszon. Nem is vettem észre, hogy botorkálok a
tűsarkúmban. Ennyit arról, hogy józannak tettessem magam.
Charlie kezet nyújtott. – Szia, örvendek, hogy megismerhetlek.
Charlie vagyok.
Nagyon tetszett a tetovált színkavalkád a karján. A titkomra
gondoltam: a tetoválásra a csípőmön.
– Sokat hallottam rólad, Charlie – feleltem. Tényleg így volt,
Simon rengeteget beszélt róla, és pár szóval Con is említette. –
Én is nagyon örülök. – Kezet fogtam vele. – Remek férfit fogtál
magadnak – tettem hozzá. – Ne engedd el.
Simon és Charlie furcsán nézett rám, attól tartottam, hogy
részegen motyogok. Kihúztam magam, megpróbáltam
kifejezetten józannak tűnni, de a cipőm sarka beszorult két
padlódeszka közé, és megbotlottam. Kiborult az italom,
majdnem eláztatta Charlie cipőjét.
Simon és Charlie persze észrevette, milyen állapotban
vagyok.
Simon nem hagyta szó nélkül. – Mi a baj? Mintha kicsit…
Elvörösödtem a szégyentől. Hivatalosan én lettem az aktuális
botrányhős. Akár fel is vállalhatom.
– Mintha kicsit berúgtam volna? Pontosan ez volt a cél.
Simon és Charlie egy sarokba terelt, hogy ne csináljak még
nagyobb bolondot magamból. Pompás.
– Mi a fene történt, Vanessa? – kérdezte Simon.
Megemeltem a poharamat, és kiittam a maradékot. A picsába
az egésszel! Áthajítottam a poharat a korláton, és vigyorogva
néztem, ahogy a Mississippi hullámai elnyelik. Aztán
rádöbbentem, hogy ezzel környezetszennyező lettem. A picsába,
de tényleg.
Felnéztem. Simon a válaszomat várta. Jó ember volt, Charlie
tényleg jól teszi, ha nem engedi el.
– Ne aggódj miattam – mondtam. Közben a szemem sarkából
észrevettem, hogy Lucas Titan elindult az apám felé.
Le kell lépnem. És semmi szükség arra, hogy apám Simon
közelében lásson. Isten tudja, milyen következtetésre jutna.
– Azt hiszem, mára elég az ünneplésből. Jobb, ha megyek.
Főleg, ha nem akarod, hogy az apám továbbra is vőjelöltnek
tekintsen.
Simon és Charlie elég meglepetten néztek, de nekem most a
legfőbb gondom a távozás volt.
Megint Simon sietett a segítségemre, mert tényleg, komolyan,
nagyon jó ember.
– Hívunk neked egy taxit. Vagy hazaviszünk, ha akarod.
– Ne fáradj, jó lesz a taxi. – Charlie-hoz fordultam. – Bánj vele
jól, tényleg rendes fickó – suttogtam. Arra gondoltam,
megfenyegetem, nehogy összetörje Simon szívét, de az már sok
lett volna.
Belém karoltak, és lekísértek a hajóról, át a kikötőn, keresztül
a tömegen, egészen a taxiig. Simon megadta a címet, és előre
fizetett. Bután integettem, ahogy a taxi lassan elindult a
forgalomban.
Abban biztos voltam, hogy nem megyek haza.
Szóltam a sofőrnek, hogy egy másik címre vigyen.
 32. FEJEZET

Con

Fogalmam sincs, mi a franc történt este a gőzhajón, de az

események akkora hatással voltak a két legfontosabb nőre az
életemben, hogy nagyon bánom, amiért nem lehettem ott, mert
biztosan kiosztottam volna néhány pofont.
Megjelent Vanessa, hangosan püfölte az ajtómat, és amikor
kinyitottam, szinte a karomba zuhant. Éreztem, hogy rengeteg
gint ivott, és amikor megpróbáltam kifaggatni, csak motyogott.
Nem bírja a piát.
Miután telehányta a klotyómat, megitattam egy kis vízzel.
Lefektettem, és azonnal elaludt.
Utána megjelent Charlie. Kulccsal jött be, teljesen nyugodt és
elszánt volt. Nem tudtam nemet mondani az egyszerű kérésére.
Kihoztam a Tahoe-t a Voodoo mögötti garázsból, és
visszamentünk a lakásába. Bepakolt egy táskát, és elhoztuk a
kutyáját. Aztán Lee elment, Huck, az óriási kutya pedig a
Voodoo pihenőszobájában maradt a kutyafekhelyen.
Ezután megjelent Simon is. Mintha átjáróház lenne nálam. De
legalább Vanessa átaludta az egészet. Nem tudom, hogy készen
állna-e szólni Duchesne-nek a kapcsolatunkról, és a háta mögött
nem akartam megtenni helyette, hogy én szóljak. Amúgy is,
Duchesne-nek enyhén szólva szar napja volt.
Vanessához viszont lesz reggel néhány kérdésem.
Így aztán az ágy szélén ülve vártam, hogy felébredjen, mint
valami udvari bolond.
Tizenegy felé járt az idő, a vasárnapi villásreggeli Elle
társaságában ezek szerint elmarad. Vanessa valószínűleg
úgysem akar majd enni, ha felébred. Ilyen másnaposan rá sem
tud majd nézni a kajára.
Forgolódott és nyöszörgött. Kinyitotta a szemét, én meg már
nyúltam is az éjjeliszekrényen álló pohár vízért és
fájdalomcsillapítóért.
Megdörzsölte az arcát, és próbált rám fókuszálni. – Elütött egy
teherautó?
– Az nem, de megittál egy teherautó-rakomány gint. – A
kezébe nyomtam a vizet és a tablettákat. Engedelmesen bevette
és megitta.
Aztán visszadőlt a párnára. – Te jó ég…, pocsékul érzem
magam… de szar… – felém fordult. – Miért ittam annyit?
– Ez engem is nagyon érdekelne, máson se gondolkodom,
amióta betoppantál. – Arra gondoltam, elmondom neki, mi
történt Charlie-val és Simonnal, de most nem volt alkalmas a
pillanat. Inkább a telefonért nyúltam. – Írj Elle-nek, hogy nem
lesz ma villásreggeli. Feltéve, ha nem akarsz odarohanni.
Háromnegyed tizenegy van.
Vanessa ismét felnyögött. – Nem, biztos nem megyek. Soha
többet nem eszem, nem iszom. Soha, de soha.
Elmosolyodtam. Szerettem volna kigyógyítani a
másnaposságból, de nem voltam csodadoktor. – Majd
meggondolod magad, ha jobban leszel. – Átnyújtottam a
telefonját, és megnyomtam, hogy bekapcsoljon.
A kezdőképernyőn felugrott egy üzenet.
– Ki az a Faszfej Főnök? – kérdeztem. – Mert tudni szeretné,
mi a franc történt veled tegnap éjjel.
Vanessa hirtelen felült. És azonnal bele is fájdult a feje.
– Másnaposan ne ugrálj, kicsim – figyelmeztettem.
A telefonért nyúlt, és ez csak még kíváncsibbá tett.
– Szóval, ki is az a Faszfej Főnök?
– Lehetne, hogy ezt később beszéljük meg? – kérdezte.
Most már tényleg nagyon kíváncsi voltam, de megszántam
Vanessát. – Persze.
Gyors üzenetet írt Elle-nek, aki azonnal válaszolt, és tudatta,
hogy ő is baromira másnapos.
– Elle is ott volt tegnap? – kérdeztem, amikor Vanessa
visszabújt a takaró alá.
– Nem, de Simon és Charlie igen. Charlie nagyon szimpatikus
nő, már amennyire emlékszem rá, mert ugye alaposan
berúgtam.
– Igazad van, Lee nagyon rendes csaj.
– Csak te hívod Leenek, nem?
– Mondtam, hogy szeretem a beceneveket.
– Tudom. Mennyi ideig voltatok ti…?
– Ezer éve semmi nincs köztünk, bébi – feleltem, mielőtt
végigmondhatta volna a kérdést. Viszont ezzel megadta az
alkalmat, hogy elmeséljem, mi történt Simonnal és Charlie-val
az elmúlt este.
– Szent ég! – hüledezett Vanessa.
– Aha.
Pár percig csendben maradtunk, de tudtuk, hogy úgysem
tehetünk értük semmit.
– Mik a terveid mára? – kérdeztem.
Megvonta a vállát. – Alszom, és megfogadom, hogy soha
többet nem iszom alkoholt.
Halkan nevettem, nehogy még jobban megfájduljon a feje. –
Az alvást az én ágyamban tervezed?
– Nem baj?
– Dehogy! Majd hozok neked valami ebédet.
Hozzám vágott egy párnát, amikor felálltam, hogy kimenjek. –
Kaját ne is emlegess!
Vigyorogva mentem le a tetoválószalonba, hogy átnézzem a
könyvelést, és sétálni vigyem Huckot. Nem rossz. Nagyon
tetszettek ezek a hétköznapi pillanatok, amik másnak talán fel
sem tűnnének. De nekem annál inkább. Vanessa még így,
kócosan és másnaposan is a leggyönyörűbb nő volt a világon.
Ekkor döbbentem rá, hogy szerelmes vagyok Vanessa Frostba.
 33. FEJEZET

Vanessa

Hamar elszalad a hétvége, ha az ember egy egész napot ágyban

tölt. De ilyen másnaposan mi mást tehettem volna? Különben is,
Con ágya volt, tehát a legjobb hely a világon.
A hétfő hosszúra nyúlt, gyűjtöttem a bátorságot, és próbáltam
magabiztos lenni. Archer biztosan támogatni fog. Nem
történhet másként.
Vártam, hogy mindenki hazamenjen, mielőtt elindultam
Archer irodájába. Már épp kopogni készültem, amikor
meghallottam két hangot bentről.
Archeré volt az egyik, ez természetesen nem lepett meg.
A másik viszont Lucas Titan hangja volt.
Seggfej! Nem válaszoltam Faszfej Főnök üzenetére, és Connak
sem mondtam róla semmit, mivel nem kérdezte újra. Majd ma
este megmondom neki. De előtte még…
Közelebb húzódtam az ajtóhoz, hogy kihallgassam őket.
De nem azt hallottam, amire számítottam.
– Pénteken végre sikerült megszereznem a könyvelést a
gazdasági igazgatótól. Meg akartam nézni, hogy a kitűzött
céloknak megfelelően viszonyulunk-e a büdzséhez, és ha nem,
akkor mennyi pénzt kell gyűjtenünk, hogy a keretek között
maradjunk. És tudja, mit találtam, amikor mélyebbre ástam? A
gazdasági igazgató egy bizonyos Mrs. Iris Mayestől lekönyvelt
egy nagy összegű hagyatékot az alapítvány javára júniusban.
Nem értettem, hogy lehetséges az, amit Lucas mondott. Iris
Mayes? Hiszen ma reggel olvastam, hogy július negyedikén
autóbalesetet szenvedett, és meghalt. A Junior Liga képviselője
volt, a halálhíre azonnal nagy port kavart a legfelső körökben.
A temetéssel várni kellett szombatig, mert a népes családnak
időbe telik New Orleansba utazni a világ minden tájáról.
Mindenesetre fogalmam sem volt, miről beszél Lucas.
– Ezzel mit akar mondani? – kérdezte Archer türelmetlenül.
– Azt, hogy Iris Mayes július negyedikén halt meg. Nem
júniusban, amikor a hagyatékot könyvelték.
Pislogtam. Érthetetlen. Biztosan valami könyvelési hiba.
Archer is így gondolta. – Bizonyára véletlen hiba csúszott a
könyvelésbe, Lucas. Véletlenül rossz hónaphoz írták. Nem kell
aggódni miatta.
Lucas élesebb hangon folytatta. – Nem kell aggódni? Archer,
tudja, hogy az alapítvány pénze ezzel a hagyatékkal került
hajszálnyival a jelenlegi célösszeg fölé? És így kerültünk ismét
fel az ötven legbefolyásosabb alapítvány listájára?
Kiszámoltam… Jól számolok, és igen, a hagyaték nélkül is épp
elértük volna a célt, de a Bennett Alapítvány jó eséllyel
lemaradt volna a listáról.
– Még mindig nem értem, mit akar mondani, Titan.
 – Nézze, Archer, hogy is magyarázzam: visszamentem a
gazdasági igazgatóhoz, és kikértem a korábbi könyvelési
anyagokat. Egész nap az utóbbi évek számadásaival
foglalkoztam, és egy különös minta bontakozott ki. Jó néhány
igen pompásan időzített haláleset történt, és az utolsó
negyedévben hatalmas összegek jelentek meg az alapítvány
számláján. Megnéztem, hogy milyen összeggel kerülhettünk fel
a maga drágalátos listájára, és a bizonyíték enyhén szólva
terhelő.
– Tehát, mit akar mondani, Titan?
– Azt, hogy ha ilyesmi egyszer fordul elő, az szerencsés
véletlen. Ha kétszer, az már különösen szerencsés…, hatszor
viszont lehetetlen. És valószínűleg kriminális.
Lehetetlen. Kriminális. A szavak visszhangzottak a fejemben.
Nem létezik, hogy Lucas vádja megalapozott. Nem, az ki van
zárva. Egész biztosan véletlenről van szó. Vagy nem? Archer
szavai után már nem reménykedhettem ebben.
– Mennyit akar, Titan? Mennyiért lenne hajlandó hallgatni
erről? – Úgy éreztem, mintha felpofoztak volna. Archer ezzel
beismerte a bűnösségét. A szám elé kaptam a kezemet, és a
falnak tántorodtam.
– Miből gondolja, hogy lefizethet? – kérdezett vissza Lucas.
– Mindenki megvesztegethető.
– Ocsmány alak maga, az egyszer biztos.
– A helyemben bárki ugyanezt tette volna. Egy-egy áldozat az
egész közösség érdekében.
– Ezt hívják Isten-komplexusnak.
– Hívja, aminek akarja, de ha kell, újra megtenném. Ezek az
emberek már mind korábban végrendelkeztek az alapítvány
javára. Én csak biztosítottam, hogy az ajándékot akkor kapjuk,
amikor a legjobkor jön – jelentette ki Archer.
Könnybe lábadt a szemem a sokktól, de nem fakadtam sírva.
Úgy éreztem, menten megfulladok. Kapkodtam a levegőt, és
felkavarodott a gyomrom.
Szentséges ég!
Pánikroham.
Próbáltam a zihálásomon felülemelkedve tovább követni a
beszélgetésüket.
– Tehát, mennyit akar? – ismételte meg Archer. – Ha
Vanessára fáj a foga, azt is megoldjuk. Elvégre ezért engedtem
magát a vezetőségbe. Nyilvánvalóak voltak a szándékai. A
kivitelezése…, nos, hagy némi kívánnivalót. Egy magafajta
férfitól elvártam volna, hogy meggyőzze Vanessát, ne akarjon itt
főnök lenni, hanem csücsüljön otthon, boldog feleségként.
Elfacsarodott a szívem. Hát ezért engedte Archer, hogy Titan a
vezetőség tagja legyen? Hogy megszabaduljon tőlem? Tehát…
sosem akarta, hogy én vezessem az alapítványt.
Ekkor döbbentem rá valamire. Teljesen félreismertem Archert.
Képes volt embereket megöletni az alapítványért. Attól
tartottam, mindjárt kihányom a késői ebédemet. Ki akartam
rohanni a mosdóba, de Lucas szavai megállítottak.
– Nem hinném, hogy Vanessa engedelmeskedik majd önnek,
miután lecsukták. Amúgy is mást szeret. És szinte biztos vagyok
benne, hogy a választottja szüleit is maga ölette meg. Vanessa
sosem fogja megbocsátani.
Rosszul lettem. Berohantam a legközelebbi mosdóba, a
vécékagyló elé roskadtam, és addig hánytam, amíg minden
kijött.
Nem hallottam, hogy nyílik az ajtó, és nem tűnt fel, hogy
valaki ott áll mögöttem, egészen addig, amíg ez a valaki fel nem
emelte a hajamat. Felkaptam a fejem a vécéből, és ott állt Lucas
Titan egy papírtörlővel.
– Szerencséd van, hogy Archer nem hallott meg – mondta.
Még mindig görcsölt a hasam, és folyt a könnyem. Remegő
kézzel elvettem a papírtörlőt, és próbáltam halkan sírni.

Aztán beültem Lucas Aston Martinjába, és fogalmam sem volt,

mitévő legyek. Mi mást érezhettem és gondolhattam volna egy
ekkora árulás miatt, mint megbotránkozást, döbbenetet és
csalódottságot?
– Most mi legyen? Archer lelép? Eltűnik az országból?
Lucas sávot váltott, és a fejét rázta. – Nem. Azt mondta,
tegyem, amit jónak látok, de tudnom kell, hogy ha elárulom,
amire rájöttem, akkor az alapítványnak annyi, és ezreknek
ártok, ha tönkreteszem.
– Te ártasz ezreknek?! Ő a felelős! – Mocskos, rohadék
vénember, gondoltam magamban. A nagybátyám egy pillanat
alatt változott jóságos mentorból rettenetes szörnyeteggé.
Lucas rám pillantott. – Sajnálom, de ki kell mondanom: a
nagybátyád elmebeteg. Segítségre van szüksége, és arra, hogy
megállítsák. Rajtad múlik, mit teszünk most.
– Rajtam?
– A te örökséged az alapítvány. Tehát a te döntésed.
 Nehéz teher, de elbírom. Látni akartam, mit szól Titan,
úgyhogy feltettem egy kérdést: – És ha azt mondom, hallgassuk
el?
Összeszorította a fogát. – Akkor azt gondolnám, szívtelen
ribanc vagy, és megérdemelnéd, hogy a bácsikád melletti
cellába csukjanak. De nem tennék ellened semmit.
Ez bejött. – Helyes. Csak tudni akartam, hogy ugyanúgy látod
a dolgokat, ahogy én. Mert természetesen nem hagyhatjuk
annyiban. – Nagy levegőt vettem, és feltettem a következő,
rettenetes kérdést: – Archer ölette meg Con szüleit?
Titan az útra figyelt, miközben válaszolt. – A gyilkosság
módszeréből és időzítéséből ítélve feltételezhetően igen.
Majdnem tízmilliót hagytak az alapítványra. Archernek abban
az évben hatalmas összegre volt szüksége, hogy a listán
maradhasson. És volt egy másik adományozó is, akit betörők
gyilkoltak meg, két évvel Con szülei előtt. Majdnem egyforma
volt a két bűntény. Egyiket sem oldotta meg a rendőrség.
Hasonlóak voltak a bizonyítékok. – Egy pillanatra rám villant a
szeme. – Szóval, igen, azt hiszem, Archer állt a háttérben.
– Honnan tudod? Mit tudsz a másik esetről? Milyen
bizonyítékok vannak?
– Ma kértem egy szívességet egy közös ismerőstől, Hennessy
nyomozótól.
Mindenki ismeri azt a nyomozót?!
– Mit mondtál neki? Mit tud?
Lucas megrázta a fejét. – Nem szokott kérdezősködni. De
összerakja a képet. Csak azt nem fogja tudni, hogy ki volt a
felbujtó.
 Lassan felfogtam mindent, amit hallottam. Teljes képtelenség.
Ha Hennessy összerakja a képet, akkor is olyan elképesztő, amit
Lucas megtudott, hogy a logika nem ad rá választ. Csak egy
őrült tehet ilyet.
– Archernek meg kell fizetnie – mondtam, és tudtam, hogy
vele együtt én is bűnhődni fogok. Mert Con elhagy, az
nyilvánvaló. És az alapítvány is összeomlik. Ökölbe szorítottam
a kezemet, a körmöm a bőrömbe vájt. Mindent elveszítek,
amikor már azt hittem, enyém a világ.
Lehunytam a szememet. – El kell mondanom neki.
– Úgy van – bólintott Lucas.
Valahogy most nem volt terhemre a társasága és a
támogatása. – Tudod, nem is vagy akkora seggfej, amekkorának
hittelek…
Elmosolyodott, és megszorította a kormányt. – Bármi is
történik, az ajánlatom áll.
Összevontam a szemöldökömet. – Miféle ajánlat?
– Az, hogy ha Con nem tudja túltenni magát a történteken…,
akkor itt leszek. Várok rád.
Kibámultam a kocsi ablakán, és meglepve láttam, hogy
mindjárt megérkezünk a Voodoo elé.
Összeszedtem az erőmet, és a kilincsre tettem a kezemet. Egy
pillanatig tétováztam. Valamit még el kellett mondanom
Titannek. – Ha Con nem tudja túltenni magát a történteken…,
akkor szerintem egy életen át is hiába várnál. Mert nem hiszem,
hogy én túl tudnám tenni magam rajta.
– Szerelmes vagy belé?
– Okos vagy, magad is tudod a választ.
 Rettegve léptem be a tetoválószalonba. Delilah, Con
kolléganője megrázta a fejét. – Nincs itt.
– Hol van?
– Az edzőteremben.
Elszorult a szívem. Hogy mondhatnám el neki a srácok előtt?
Lehetetlen. De nem halogathatom.
Titan még ott parkolt a járda mellett, úgyhogy beszálltam az
Astonba, és elmondtam, merre menjen az edzőteremhez.
– Biztos odamenjünk? – kérdezte, amikor leparkolt.
Láttam, hogy ott áll Con motorja, és elbizonytalanodtam.
Jeges rémület lett úrrá rajtam.
Ennek ellenére kiszálltam a kocsiból.
Bekopogtam, és vártam.
Reggie nyitott ajtót. – Ms. Frost. Nem is tudtam, hogy
vendégünk lesz.
– Csak beugrottam – feleltem, és megpróbáltam mosolyogni.
Reggie furcsán nézett rám, sejtettem, hogy nem lett túl őszinte a
mosoly. Szélesre tárta az ajtót, és bementem.
Ismertem az edzőtermet, nem kellett Reggie-re
hagyatkoznom. A ringben megláttam Cont és egy másik férfit,
épp bemutattak valamit a srácoknak. Vagy bokszmeccset
tartottak.
Vártam, és a szívem minden ökölcsapásra majdnem kiugrott,
aztán az egyik fiú végre megkongatta a régimódi gongot.
Vége a meccsnek. Con és a másik férfi közel azonos
magasságúak és alkatúak voltak, azonos hajszínnel, bár a másik
férfi haja egészen rövid volt. És ott voltak a tetoválások is…, a
hasonlóság… döbbenetes volt. Mintha fivérek lettek volna.
Megdermedtem. Testvérek vajon? Con sosem mondta, hogy van
testvére, de azt sem, hogy nincs.
Ha viszont testvérek, akkor Joy és Andre Leahy miért csak
Cont fogadta örökbe?
Con meglátott, és elvigyorodott.
Még jobban elszorult a szívem, és elárasztott a bűntudat.
– Mit keresel itt, kicsim? Felhívhattál volna előbb.
Hallgattam, mert nézni akartam a mosolyát, mielőtt
összetöröm a szívét.
Áthajolt a kötélen, és kiugrott a ringből.
– Úgy néz ki, megtaláltad a klónodat – intettem a másik férfi
felé, aki most a fiúkkal beszélgetett.
– Ő Lord – mondta Con.
– És kicsoda pontosan?
– A Chains zálogház menedzsere. Néha itt is besegít.
– És még?
Con levette a kesztyűt, és megfogta az arcomat. – Azt hiszem,
arra magad is rájöttél.
Elkerekedett a szemem. Túl sok meglepetés ez egy napra.
– Van egy testvéred?
– Igen.
– És miért nem mondtad?
– Nem szoktuk mondogatni. Július negyedikén be akartalak
mutatni neki is. Ő volt az egyik, akit meghívtam.
– Ó! – elhátráltam, és leroskadtam egy padra.
– Jaj, hercegnő! Rosszul vagy? Azt hiszem, már mondanom
kellett volna…
– Nem, nem ez a baj. Nekem is mondanom kell valamit. –
Lord pont akkor lépett hozzánk, amikor elhallgattam.
– Nicsak, a híres Vanessa Frost személyesen? Már látom,
miért nem engedte Con, hogy összeismerkedjünk, amíg nem
volt biztos benne, hogy már meghódított. Attól tartott, lecsaplak
a kezéről.
Máskor ezt viccesnek és kedvesnek találtam volna, de most
képtelen voltam az évődésre. Con is érezte, hogy baj van.
– Lord, vedd át a fiúkat, beszélnem kell Vanessával.
Lord tréfás kedve elillant. Olyan volt, mint egy kaméleon:
azonnal tükrözte Con arckifejezését. Alig bírtam rájuk nézni.
– Oké, máris.
Con belém karolt, és felsegített. – Gyere ki, jót fog tenni a friss
levegő.
Követtem a hátsó kijáraton a parkolóba, ahol Lucas Titan a
kocsijának dőlve várt.
Con megtorpant. – Mi a fasz?! – Rám nézett, aztán Lucasra. –
Ez hogy kerül ide?! – mordult fel.
Lucasnak a szeme se rebbent. Nekem annál inkább.
– Én fuvaroztam ide Vanessát – felelte Titan. – Nincs olyan
állapotban, hogy volán mögé üljön. Leahy, jobban teszed, ha
végighallgatod.
Legszívesebben szájkosarat tettem volna Lucasra.
Legszívesebben összegömbölyödtem volna egy sötét sarokban,
és elfelejtettem volna mindent, ami aznap történt. Úgy éreztem,
vége a józan eszemnek, vége az életemnek. Csak Con volt a
támaszom.
Nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Ellenkeznem kellett
volna, amikor Lucas elvitt a Voodooba, nem pedig megmondani
neki, hogy hogyan jöjjünk ide. Előbb ki kellett volna találnom,
mit mondhatnék. Talán ha időt adok magamnak, meg tudom
fogalmazni valahogy kíméletesen.
De az képtelenség lett volna.
Úgyhogy kinyögtem: – Azt hiszem, tudom, ki ölte meg a
szüleidet.
Con elengedte a karomat, aztán újra megragadta, és maga felé
fordított.
Teljesen idegen volt az arca. – Ki volt az?! És hogyan?!
Olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy éreztem a vér ízét.
– Nem tudom, ki húzta meg a ravaszt, de azt nagy
valószínűséggel tudom, ki adta ki a parancsot.
Con megrázott, mintha ki akarná rázni belőlem a feleletet.
– A kurva életbe! Ki volt az?!
Zihált, és majd felrobbant a dühtől.
– Archer – suttogtam. – Arra gyanakszunk, hogy Archer volt
az. – Gyáván Lucasra mutattam. – Mondd el, amire rájöttél.
Con elengedte a karomat, mintha leprás lettem volna, és
Lucashoz fordult. Összerogytam, és amikor Lucas odaugrott,
hogy elkapjon, Con az útjába állt, és hagyta, hogy a járdára
essek.
A raktárépület hátsó ajtaja kinyílt, Lord lépett ki rajta.
– Vidd be Vanessát! – parancsolt rá Con.
Lord felemelt, hiába vergődtem.
– Nyugi. Nem tudom, mi folyik itt, de Con úgy néz ki, mint aki
mindjárt felrobban. Jobb, ha most nem vagy a közelében.
– De nekem…
Lord nem győzködött tovább, de nem tett le. – Az most
mindegy.
Mielőtt becsukódott az ajtó, láttam, hogy Con a hajába túr, és
fel-alá járkál, amíg Lucas beszél.

Ismét nyílt a hátsó ajtó, lépteket hallottam, és arra számítottam,

hogy Con bejön a konyhába. De csak Lucas jött.
– Hol van Con? – kérdeztem, és olyan gyorsan pattantam fel,
hogy felborult a szék.
– Elment.
Lordra néztem, aki a falnak dőlve az arcát dörzsölgette. –
Mondta, hogy hová?
Lucas rám nézett, amikor válaszolt. – Szinte biztos, hogy
Archer után indult. Ha én megtudtam volna, hogy ő ölette meg
a családomat, biztosan utánamennék.
Görcsbe rándult a gyomrom.
Lord ököllel a falra vágott. – Ezt mondtad meg neki? Hogy ki
volt Joy és Andre gyilkosa? A picsába!
Mit tesz most Con? Azt, amit a tóparti házban mondott? Saját
kezűleg szolgáltat igazságot? Szemet szemért?
Szentséges ég!
– Meg kell állítanunk – suttogtam.
Lord rám meredt, és feltűnt, hogy a szeme világosabb kék,
mint Coné. És a tekintete haragos volt.
– A te hibád – vádolt. – Nem lett volna szabad összeszűrnie
veled a levet. Én megmondtam neki, hogy nem éri meg a
kockázatot.
Ezek szerint Lord tudta, kicsoda Archer. Ezt legalább nem kell
magyaráznom. De valami mást annál inkább: – Nem Archert
akarom védeni, hanem Cont! Ha Con… megöli a
nagybátyámat…, akkor lecsukják. Azt nem hagyhatom!
Lord kicsit lenyugodott. – Akkor állítsuk meg. Én a Chainsbe
megyek, te menj a nagybátyádhoz.
– A zálogházba mégy?
– Onnan fogja Con elvinni a fegyvert – felelte Lord
magabiztosan.
– Miféle fegyvert?
– Valaki a zaciba tette, és Con megígérte, hogy átadja
Hennessynek. Kiderült, hogy azzal a fegyverrel követték el a
gyilkosságot.
– És ha most azzal lövi le Archert…
– Akkor igazad lesz, és biztosan lecsukják.
Majdnem visszaájultam a székre, de inkább odarohantam
Lucashoz. – Menjünk!
 34. FEJEZET

Con

Kinyitottam a számzárat a széfen, kattant és kitárult az ajtaja.

Kivettem belőle a pisztolyt. Azt, amivel valaki lelőtte Joyt és
Andrét.
Csörgött a telefonom, de nem érdekelt. Biztos Lord vagy
Vanessa, de egyikükkel sem akartam beszélni. Tervet szőttem.
Archer Bennett mindent be fog vallani. Aztán majd eldöntöm,
mit teszek vele.
Halálos nyugalmat éreztem. Gyilkos nyugalmat. Utoljára
Afganisztánban, bevetés előtt éreztem ilyet.
Levettem egy doboz .38-as lőszert a polcról, és megtöltöttem a
revolvert. Csak egy golyóra lesz szükségem, de pocsék katona
lennék, ha majdnem üres fegyverrel indulnék el.
A telefonom végig rezgett, amíg a motorral az alapítvány
épülete felé száguldottam. A kis parkolóban még mindig ott állt
egy 1970-es, rozoga Mercedes. Sejtettem, kié lehet.
 35. FEJEZET

Vanessa

Con motorja már a parkolóban állt, amikor az Aston Martin

csikorogva leparkolt.
Úristen, mit látunk majd, amikor belépünk? Nem akartam
tudni. Ha odabent Archer golyóval a testében fekszik, akkor
soha többé nem tudnék úgy nézni Conra, ahogy eddig.
Lord és Lucas úgy vélhetik, hogy Con cselekedete teljesen
érthető, de az nem jelenti azt, hogy nem változtatna meg
mindent.
Archer elmebeteg volt. Őrült. De nem hagyhattam, hogy Con
megölje. Nem azért, mert Archer megérdemelte, hogy életben
maradjon, hanem azért, mert nem Con dolga volt, hogy
végezzen vele.
Nem akartam, hogy a vére Con kezéhez tapadjon. És nem
akartam azon dilemmázni, hogy mit tegyek, ha a pasim kinyírja
a nagybátyámat, mert a nagybátyám megölette a pasim szüleit
még azelőtt, hogy én az illető pasival összejöttem volna.
Azt hittem, csak Archer jóváhagyására volt szükségem, hogy
Connal boldogan éljünk, amíg meg nem halunk, de most
egészen máshogy alakult. Archer közénk állt, de nem úgy, ahogy
gondoltam.
Berohantam az épületbe, Lucas követett.
– Vanessa, maradj távol! Ez nem olyan…
Kiabálás vágott a szavába, és én a hangok irányába futottam.
– Vanessa! – kiabált Lucas.
Archer irodájának az ajtajában megtorpantam. A gonosz
vénember a földön térdelt, Con fölé magasodott. Kezében
fényes, fekete revolver. A fegyver csövét Archer homlokához
szorította.
Ha arra számított, hogy Archer kegyelemért fog könyörögni,
tévedett.
A nagybátyám dühöngött.
A sértések, amiket Con fejéhez vágott, csak tetézték a
bosszúvágyat. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy Archer
mintha azt akarná, hogy Con lője le.
Ha így volt, gyávaságból akarta így.
– Ne! Con, kérlek, ne tedd! – Én voltam az egyetlen, aki
könyörgött.
– Nem kellene itt lenned – felelte Con olyan nyugodtan,
mintha nem is fogna épp fegyvert egy emberre.
Mintha nem is ő lenne, hanem valaki más. Con, a katona. Con,
a bosszúálló. Én nem ismertem ezt a Cont.
Le kellett beszélnem erről az őrültségről. Senki más nem szólt
bele. – Neked sem kellene itt lenned – mondtam. – De itt vagy,
úgyhogy én is itt vagyok. Menjünk innen, és gondolkodjunk,
hogy mit tehetünk. Felhívjuk Hennessyt, és a rendőrség majd
intézkedik.
Archer eszelősen felvihogott. – Ha bevonod a rendőrséget,
búcsút inthetsz az alapítványnak! Nem vagy olyan okos,
amilyennek hittelek, Vanessa.
Con erősebben nyomta a fejéhez a pisztolyt. – Ne szólj hozzá!
Csak felidegesítesz.
– Vicces, hogy egy ilyen közönséges alak, mint te, pont egy
olyan nő után ácsingózik, akit nem érdemel meg. Sosem leszel
elég jó hozzá.
– Kuss! – förmedt rá Con, és kezdett elpárologni a nyugalma.
– Leahy, tedd le a pisztolyt! – szólalt meg mögöttem Lucas. –
Vége a játéknak. Felhívtam Hennessyt. Már úton van Archerért.
Engem meglepett, de Con nem törődött Lucas bejelentésével.
– Akkor jobb, ha sietek – mondta.
Megfagyott az ereimben a vér, és összeroskadtam. Con
meghúzta a ravaszt.
Sikítva a padlóra zuhantam.
De a fegyver nem dördült el. Csak egy fémes kattanás
hallatszott.
Con a földre dobta a pisztolyt Archer mellé, ahol bűzös
folyadék szivárgott a szőnyegre.
Vizelet.
Con hátra sem nézve távozott.
 36. FEJEZET

Con

Ki kellett volna nyírnom. Benne kellett volna hagynom a

fegyverben a töltényeket. De tudtam, hogy nem leszek rá képes.
A tóparti ház kerti pavilonjában ültem, és hallgattam a
hullámok morajlását.
Vártam, hogy megérkezzen Hennessy, és bilincsben vigyen el.
Nem bujkálni jöttem ide, hanem gyászolni.
Bármi is történik velem, Joy és Andre haláláért legalább
igazságszolgáltatás következik. Az olyan ocsmány, gazdag
bűnözők, mint Archer Bennett, még a gyilkosságot is
megúszhatják, de Lucas Titan azt mondta, nem csak Joy és
Andre voltak az áldozatai. Ha bizonyítást nyernek a vádak, nem
létezik, hogy nem kap életfogytiglant.
Titan azt is mondta, hogy Vanessára bízza, miként számol be
a rendőrségnek, de arról mindenképp tesz, hogy beszámoljon.
Utálni akarom azt a szarházi Titant, mellesleg feltételezem,
hogy ő az a bizonyos Faszfej Főnök Vanessa telefonjában, de
bevallom, tiszteletet érdemel.
 Az viszont rettenetes, hogy Joy és Andre valami nyomorult
pénz miatt halt meg, és most Vanessa álmai sem válhatnak
valóra. A Bennett Alapítvány biztosan nem éli túl ezt a botrányt.
És ez nem igazságos Vanessával szemben.
Nyikorgott a móló, valaki közeledett. Hátradőltem, és
kortyoltam a whiskey-ből. Nem fogok ellenállást tanúsítani.
Együttműködő leszek.
De nem Hennessy jött, hanem Lord. A tesóm, akiről senkinek
nem beszéltem, mert ő nem akarta, hogy tudják, hacsak
maguktól rá nem jönnek. Fura fickó a a tesóm, de nem is csoda,
annyi szörnyűségen ment keresztül, miután gyerekkorunkban
elválasztottak minket. Az ő dolga, hogyan él. Amikor már
megbíztam Joyban és Andréban, beszéltem nekik Lordról, és ők
megpróbálták megkeresni. Nem volt könnyű, mert megszökött.
Andre detektívje csak akkor találta meg, amikor már végzős
voltam a középiskolában. Lord beállt a seregbe, így hát
követtem a példáját.
– A zsarukra számítottam – mondtam.
– Gondoltam. De csak én jöttem. Szólni akartam neked, hogy
a csajod kórházban van.
Majdnem elejtettem a whiskey-s üveget. – Micsoda? Mi baja?!
– Legszívesebben felpattantam volna, hogy hozzá rohanjak.
– Amint kiléptél az ajtón, a vén gonosztevő összeesett.
Hívtam a mentőt, aztán meg egy nővérkét, akivel alkalmanként
szexelek, és ő mondta, hogy a mentősök megpróbálták
újraéleszteni Archert a kórházba menet, de nem sikerült.
Szívrohamot kapott.
Nem nyugtatott meg a történet. A picsába!
 – Tehát mégiscsak kinyírtam. – Szorosabban fogtam a
poharat, és nehezen emeltem a számhoz. – Akkor tényleg nem
értem, miért nem jönnek értem a zsaruk.
Lord leült a mellettem lévő székre, és valamit az asztalra tett,
kettőnk közé.
A pisztoly volt az.
A bátyámra meredtem. – Ez meg hogy a faszba kerül ide?
– A csajod adta. Azt mondta, vigyem el. Fedezett téged. Azt
mondta nekik, hogy sokáig dolgoztak, és amikor belépett, a
padlóra roskadva találta a nagybátyját.
– Na és Hennessy? Titan azt mondta, felhívta, és mindjárt
érkezik.
– Blöffölt.
– Baszki! – A pisztoly mellé tettem a poharamat, és most már
egyenesen az üvegből vedeltem. Jólesett, ahogy a whiskey égette
a torkomat. – Akkor a sírba viszi a titkot.
– Nem hinném. A csajod nem olyannak tűnik, aki eltussolna
egy ilyen ügyet.
– Azt hiszem, a ma este történtek után kifogásolná, hogy a
csajomnak nevezed. – Fájt kimondani, de kétségem sem volt,
hogy így van.
– Kétlem.
– De hát kinyírtam a nagybátyját. Szerintem nem kér
belőlem. – Megint ittam, és a semmibe bámultam.
– Akkor faképnél hagyod? Engeded, hogy az a pöcs Titan
bepróbálkozzon nála?
Kiakasztott a gondolat.
Életemben először most nemesen kellene cselekednem. El
kellene engednem Vanessát. Vagy legalább hagynom kellene,
hogy menjen, és nem szabadna visszatartanom.
Lord kizökkentett a gondolataimból, kikapta a kezemből az
üveget, és beleivott.
Egész éjjel csak ültünk és ittunk, elmerülve a
gondolatainkban, amíg fel nem kelt a nap a tó fölött.
 37. FEJEZET

Vanessa

Megint temetésre kellett ruhát választanom. Az érzelmeim

viharként tomboltak bennem. Szinte képtelen voltam
összeegyeztetni a Lucas által felfedezett tényeket azzal,
amilyennek addig ismertem Archert.
És ott volt Con is, meg amit tett, pontosabban, amit nem tett.
Meg minden, ami azután következett.
Ennyire még soha nem akartam elrejtőzni a világ elől.
De nem tehettem. Ott kellett ülnöm az irodában a székem
karfáját szorongatva, miközben az igazgatóság rendkívüli ülést
tartott, ahol Lucas éppen eléjük tárta a tudomására jutott
információt. Megbeszéltük, és egyetértettünk benne. Majd az
igazgatóság eldönti, mi legyen ezek után az alapítvány sorsa. Az
én örökségem volt ugyan, mégis csupán egy alkalmazott voltam,
akinek nincs beleszólása. Még csak ott sem lehettem az
ülésen…, hacsak az új elnök meg nem hívott volna, de persze
nem tette.
Úgyhogy csak ültem az íróasztalnál, és arra gondoltam, hogy
vajon mi van Connal. Hogy elhagyott-e. Hogy elhagyjam-e.
Nem tudtam hibáztatni azért, amit tett.
Sokáig, évekig dédelgette a bosszúvágyat. Nem tudom, hogy
lesz meg nélküle. És hogy az én rokonom gyalázatos
bűncselekménye miatt… Nem hinném, hogy ezen túl tudná
tenni magát.
Fogalmam sem volt, mit tegyek.
De egyben biztos voltam: tudnom kell, hogyan dönt az
igazgatóság, mielőtt beszélek Connal. El akarom mondani neki,
hogy lépéseket teszünk az igazságszolgáltatás érdekében.
Vagyis…, igazságot itt nem lehet szolgáltatni, hiszen életek
vesztek el, de… legalább valamiféle jóvátétel várható. Valahogy.
Elrendeztem egy dobozban a mappákat az új épületre és a
nonprofit inkubátorra vonatkozó papírokkal. Ebből már nem
lesz semmi.
Con ajándékozási szerződése is benne volt a dobozban.
Ideadta, mert nem akart arra gondolni, hogy esetleg csak emiatt
vagyok vele. Milyen dühös volt, amikor azt hitte, hogy a
szerződést megkaparintva máris leléptem!
Most mit kezdjek a papírral? Tépjem szét? Adjam vissza? Már
rég be kellett volna jegyeztetnem, de folyton elfeledkeztem róla.
Talán a sors akarta így.
Mert még a gondolat is szörnyű, hogy Con annak az
alapítványnak adományozott egy telket, ami elvette tőle a
szüleit.
Akárhogy is dönt az igazgatóság, az ajándékozási szerződést
visszaadom. Legalább lesz ürügyem találkozni Connal.
Nagyon vártam, hogy láthassam végre.
 Csak az a kérdés, hogy tud-e majd úgy nézni rám, hogy
közben nem az jut eszébe, ami a szüleivel történt.
Most már legalább nem kell hordoznia a bűntudatot a haláluk
miatt. Egy kis öröm az ürömben.
Valaki kopogott az ajtón.
Megdermedtem, és az órára pillantottam. Másfél órája tart az
igazgatósági ülés. Máris végeztek volna?
– Tessék – szóltam ki.
Elle belépett, én pedig megnyugodtam egy kicsit.
– Halihó! Hogy bírod?
Becsukta maga mögött az ajtót, és leült egy fotelba.
– Egész jól. Mi mást tehetnék? Terjednek már a pletykák? –
Lucas megengedte, hogy Elle-nek beszámoljak, mert tudta, hogy
előtte úgysem tudnék titkot tartani.
Elle megrázta a fejét. – Nem, egyelőre semmi. Nem hallottam
semmit. Mindenkit megrázott Archer halála. A vén rohadék! –
Rám pillantott. – Bocs, talán nem kellene ilyeneket mondanom
rá előtted.
– Dehogynem. Mondtam rá rosszabbat is. És te nem is
hallottad, milyen lelkiismeretlenül beszélt. Semmit nem bánt
meg, meg volt győződve róla, hogy helyesen cselekedett.
Elmebeteg volt… De az nem mentség. Szeretném azt hinni, hogy
az öregkori szenilitás a hibás, de nem, mert legalább tíz éve
kezdte. Döbbenet! – A szemébe néztem, ő pedig meggörnyedt a
széken.
– Tudom. És most megszűnik a munkánk. Szar ügy, mert
szerettem, hogy itt alig kellett csinálnom valamit. Most meg újra
tétlen, gazdag kislány leszek, amíg találok valami állást, amihez
túlképzett vagyok.
Meglepett, hogy még most is meg tud nevettetni egy kicsit.
– Na de Archerről ennyi elég is – mondta. – A pasiddal most
mi lesz?
Megvontam a vállamat. – Nem tudom. Várom, hogyan dönt az
igazgatóság. Csak akkor megyek el hozzá, ha már minden tényt
tudok.
Elle fürkész pillantást vetett rám. – Ez nem csak kifogás, hogy
halogathasd?
Erre már én is gondoltam. – Nem. – Elővettem a dobozból egy
papírt. – Ezt pedig visszaadom neki. – Megmutattam az
ajándékozási szerződést a telekről.
Elle az ajkát harapdálta. – Hát igen. Megértem, hogy ezt vissza
akarod adni. Amúgy sincs már szükségünk rá. És utána hogyan
tovább?
– Ezt hogy érted?
– Visszahódítod? Vagy elengeded?
– Úgy kérdezed, mintha lenne választási lehetőségem.
– Mindig van választási lehetőséged, Vanessa. – Pontosan azt
mondta, amit Con is mondott régebben.
Csendben ültünk, amíg gondolkodtam. – Nem tudom, mit
tegyek – vallottam be végül.
Elle szóra nyitotta a száját, de ismét kopogtak.
Ezúttal Lucas volt az.
– Vanessa. Ó, üdv, Ms. Snyder!
– Hogy döntött az igazgatóság? – kérdeztem azonnal.
Elle felállt. – Magatokra hagylak titeket – mondta nekem. – Ha
bármire szükséged van, szólj!
 – Rendben.
Elle kiment, és becsukta az ajtót.
Nem bírtam várni. – Na, hogyan tovább?
Lucas nem ült le. Keresztbe fonta a karját, és a falnak dőlt. – A
bíróságra bízzuk az ügyet.
Erre számítottam. És ez volt a megfelelő megoldás. Minden
egyéb próbálkozás etikátlan lett volna, és illegális. Az
alapítvány egyébként is felelősséggel tartozott a Louisiana
állami bíróság jótékonysági alapítványokat felügyelő
részlegének. Végiggondoltam, hogy ez mit jelent. Hatalmas
botrány lesz, és az alapítványnak vége. A pénzeket átadják majd
más jótékonysági szervezeteknek, és talán az áldozatok
hozzátartozóinak. És ez így lesz helyes.
– Én is így döntöttem volna.
– Nem is lehet másként, különben az egész alapítvány
bűnrészessé válik – mondta Lucas. – Bűnössé, mint Archer… és
a gazdasági igazgató. Ő ugyanis bevallotta, hogy tudott Archer
terveiről, és éveken át sokkal többet költött, mint amennyit
megengedhetett volna az alapítványtól kapott fizetéséből. Azt
mondja, hogy Archer nagy összegekkel vesztegette meg. Ő is
bíróság elé kerül. És Herzog is tudott az ügyekről.
Lefagytam. – Ugye őt nem Archer gyilkoltatta meg? Ugye
természetes halállal halt meg?
Lucas bólintott. – De Herzog is rendszeresen kapott
kenőpénzt Archertől. Nem valószínű, hogy hirtelen feltámadt
volna a lelkiismerete. De a halála mindettől független volt.
– Rendben. Akkor, azt hiszem, itt az ideje ezt benyújtanom. –
Átcsúsztattam az asztalon a felmondásomat. Nem változtattam
rajta sokat azóta, amióta legutóbb kinyomtattam, csak a
dátumot.
Lucas a kezébe vette. – És ha az igazgatóság azt akarja, hogy
maradj, amíg a vizsgálatok tartanak?
– Miért akarnák? A családhoz tartozom. Nem lenne helyes.
Érdekellentét állhatna fenn.
– Tehát nem maradsz akkor sem, ha megkérnek rá?
Az ajkamat harapdáltam. Nagyon szerettem volna maradni,
amíg csak lehet, ha megengedik, de tudtam, hogy úgy csak még
nehezebb lesz a távozás, ha eljön az ideje.
És volt egy másik nyomós indok is, amiért nem maradhattam.
– Nem tehetem – feleltem végül.
Lucas pár pillanatig a felmondásomat nézte, aztán
előhozakodott a témával, amit vele nem akartam megbeszélni. –
És Leahyvel mi a szándékod?
Nem válaszoltam.
– Ugyan már, Vanessa! Azt hiszem, ismersz annyira, hogy
elmondhatod.
– Nem szeretnék beszélni róla.
Összeszorította a fogát, de uralkodott magán. – Ugye tudod,
hogy ezek után talán nem akar veled lenni?
A tapintatlan szavak a szívembe martak. Kihúztam magam. –
Köszönöm ezt a figyelmes megjegyzést, Mr. Titan. El sem tudom
képzelni, hogy nekem hogy nem jutott eszembe – morogtam
szarkasztikusan.
Félrehajtotta a fejét. – Nem akarok faszfej lenni…
– Pedig most pontosan az vagy.
– Csak… – elhallgatott, és sóhajtott egy nagyot. – Csak tudd,
hogy vannak opciók. Például az, hogy elengeded Leahyt,
mégsem maradsz egyedül.
Rámeredtem. – Ezzel mit akarsz mondani?
– Hogy talán faszfejnek tartasz, de olyan faszfej vagyok, aki
nagyon kedvel téged. Szerintem jól kijönnénk egymással.
Jótékonykodni akarsz? Alapítványt szeretnél vezetni? Akkor
csinálok egy jótékonysági alapítványt. És azonnal beleteszek
egymilliárdot. Csak szólj, és a tiéd.
Minden, amit valaha akartam. Ezüsttálcán.
– És csupán annyi az ára, hogy hozzámegyek egy férfihez,
akit nem szeretek?
Szárazon felnevetett. – Mondtam már, hogy az őszinteséged
tetszik a legjobban? Semmit nem rejtettél véka alá egy
pillanatig sem, csak a kapcsolatodat Leahyvel. Nem kellett
találgatnom, hogy mi a véleményed rólam. És a legtöbb ember
esetében ez nem így szokott lenni.
– Hát igen, tény, hogy sosem akartalak lenyűgözni.
– Ezért is gondolom, hogy összeillenénk.
Már szóra nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de Lucas
felemelte a kezét. – Ne, még ne válaszolj. Gondold át, Vanessa.
Az ajánlatom nem évül el. Mint mondtam, akkor is várok, ha
felkeresed Leahyt, de nem olyan lesz a fogadtatás, amilyet
szeretnél.
Indulni készült, de a küszöbről még visszanézett. – Tudom,
hogy odamész. Légy óvatos, kérlek, és tudd, hogy sokaknak
fontos vagy.
Nem tetszett, amire utalt. – Con nem fog bántani engem. –
Ebben egészen biztos voltam.
– Talán nem fizikailag. De azon ne lepődj meg, ha hibáztat.
Biccentettem, és Titan elment.
Az íróasztalomra helyezett szerződést bámultam.
Végig tudom csinálni?
 38. FEJEZET

Con

Csak edzettem és edzettem, a mellkasom és a bicepszem sajgott,

de ettől még elszántabb lettem. Dolgoznom kellett volna a
Voodooban, de képtelen voltam rá. Attól tartottam, hogy
tetoválás helyett széttépném a vendégeket.
Az izmaim remegtek, amikor végül a helyére tettem a súlyzót.
Szerencsém volt, hogy nem egy börtön konditermében kellett
nyomnom.
Hennessy meglátogatott, és mindent elmondott, amit tudott.
Egy szóval sem említette, hogy én ott voltam-e. Amikor a
fegyverről kérdezett, azt mondtam, a Chains széfjében van,
mint mindig. Mivel Lord magával vitte, feltételeztem, hogy
tényleg ott van.
Ami a Chains zálogházat illeti, azt ma reggel átírattam, most
már Lord tulajdona. Nekem nincs többé szükségem rá, és nem
is akarok a közelébe menni. A Tangát is eladom, holnap már
hirdetem. A tetoválószalont viszont megtartom, mert ez volt az
első üzletem, és az egyetlen, ahol magam is szívesen dolgoztam.
De lehet, hogy most egy darabig nem vállalok vendéget.
Megkértem Delilah-t, hogy néhány hétig ne írjon be hozzám
senkit. Majd kerítek helyettest. Delilah testvére is baromi jó
tetováló, és a városban dolgozik. Láttam a munkáját Delilah
bőrén. Talán el tudom csalni a jelenlegi munkahelyéről.
Felültem a padon, és kinyújtottam a kezemet. A
gondolataimat apróságokkal kötöttem le, hogy a fontos
dolgokkal ne kelljen foglalkoznom.
Mert amúgy mi a francon törjem a fejemet? Archer ügyén?
Vanessán? Azon, amit Archer a szüleimmel tett, és ami miatt
Vanessa álma, sőt, az egész élete romokban hever?
Egészen biztos, hogy az alapítvány megsínyli a történteket.
Hennessy is ezt mondta. Volt valami puccos igazgatósági ülés,
Lucas Titan azonnal beszámolt róla Hennessynek.
Arra gondoltam, amit Titan mondott nekem az edzőterem
előtt, miután Lord bevitte Vanessát.
„Bármit is teszel, ne felejtsd el, hogy Vanessa nem tehet
semmiről. Semmi köze ehhez az ügyhöz. Ha ezt nem tudod
belátni, akkor nem érdemled meg őt. És ha baromságot csinálsz,
elveszíted. Mégpedig úgy, hogy én fogom a gondjaimba venni.
Mert én megadhatom neki mindazt, amire vágyik. Adhatok neki
egy alapítványt, amit vezethet. És meg is teszem. Ha te kilépsz az
életéből, akkor biztosan megteszem.”
Kurvára felesleges volt a prédikáció. Nem vagyok hülye,
tudom, hogy nem Vanessa tehet erről az egészről.
De attól még baromságot csináltam.
Soha nem fogom elfelejteni a sikolyát, amikor meghúztam a
ravaszt.
 Baszki!
Vanessa talán már soha nem tud úgy rám nézni, mint régen.
Azért, mert szó szerint halálra rémítettem a nagybátyját.
Titannek igaza volt.
Nem érdemlem meg.
Ezt tudtam tegnap is, amikor Lorddal ültem a tóparton.
Ma is tudom.
Beletúrtam a hajamba.
Még mindig túl hosszú.
– Fodrászhoz kéne menned. – A szavakat mintha a számból
vették volna ki. Felnéztem. Vanessa ott állt pár lépésre a ringtől.
A szája elé kapta a kezét. – Bocs. Ez nagyon ostoba nyitómondat
volt ebben a helyzetben.
Felnevettem. Pedig azt hittem, soha többé nem fogok nevetni.
De Vanessa tett róla…
– Hercegnő, mostanában épp elég ostobasággal van dolgunk.
– Kicsúszott a számon a beceneve, ami most is tökéletesen illett
hozzá. Egészen királynői méltósággal állt itt. És sosem láttam
nála gyönyörűbb nőt. Nem is fogok.
A királynői méltóságért talán a merevsége volt felelős.
Belesajdult a szívem, hogy mennyire aggodalmas és
bizonytalan. Magamat hibáztattam érte, hiszen én emeltem
közénk a falat. És minden oka megvolt, hogy gyűlöljön.
Rettenetesen fájt.
Titan szavai visszhangzottak a fejemben. Faszfej. Ha Vanessa
valaha képes lesz nekem megbocsátani, soha nem hagyom el.
Tudom, hogy nem vagyok elég jó hozzá, sosem voltam az, de
képtelen vagyok nemesen cselekedni, és elengedni. Nem! Az övé
vagyok, ha kellek neki.
Szóra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon.
Nem voltam a szavak embere, és nem tudtam, hogyan
kérdezzek rá arra, amit tudnom kellett.
A tűsarkúja kopogott a padlón, ahogy közeledett. Majdnem
olyan közel állt meg, hogy hozzáérhessek. Pattanásig feszültek
az idegeim, szerettem volna magamhoz húzni, összekócolni a
haját, és lerombolni kettőnk közt a falat. De nem tettem, mert
egy mappát nyújtott felém.
– Ez a tiéd.
– Mi ez? – kérdeztem nagy nehezen.
– Az ajándékozási szerződés a telekről. Még nem
jegyeztettem be, tehát továbbra is a tiéd. És nem lenne helyes,
ha az alapítvány elfogadná az adományodat a történtek után.
Csak bámultam a mappát, de nem vettem el. Ezzel a
szerződéssel kezdődött minden, és Vanessa most visszaadja. A
picsába! Pofon ütött a csalódottság.
Ránéztem. – Ezzel azt akarod mondani, hogy köztünk
mindennek vége, hercegnő?
Vanessa olyan erősen szorította a mappát, hogy behajlította a
szélét, de nem felelt, csak folytatta, amit elkezdett mondani: –
Szeretném, hogy tudd: a bíróság kivizsgálja az alapítványt az
igazgatóságunk kérésére. Valószínűleg fel fogják oszlatni, és a
pénzeket más szervezeteknek adják át. Sajnos nem
garantálhatom, de lehetséges, hogy visszakapod a szüleid
pénzét. – Egy pillanatig tétovázott. – Mindenki tudni fog Archer
gaztetteiről. Tudom, hogy ez nem olyan igazságszolgáltatás,
amilyet akartál, de talán ez is valami.
 – Szarok a pénzre meg az alapítványra. Azt persze sajnálom,
hogy nem válik valóra az álmod, és nem lehetsz az igazgatója.
Pislogva felkapta a fejét, de nem hagytam szóhoz jutni.
Kikaptam a kezéből a mappát, és a földre hajítottam.
– Nem feleltél a kérdésemre, Vanessa.
Az ajkát harapdálta, mielőtt válaszolt. – Azt hiszem…, az a
kérdés, hogy te azt akarod-e, hogy köztünk mindennek vége
legyen. Archer tettei után…
Megráztam a fejemet. – Annak hozzád semmi köze. Ne vedd
magadra a felelősséget. Nincs miért mentegetőznöd. Én
viszont… – Nem akartam kifejteni, mekkora fasz vagyok, de
muszáj volt. – Megöltem Archert. Akkor is, ha nem lőttem le.
Miattam halt meg.
Vanessa egészen közel lépett, és a mellkasomra tette a kezét. –
Hosszú éveken át cipelted a bűntudatot olyasvalami miatt,
amiről nem tehettél. Ne ismételd meg! Archernek nem ez volt
az első infarktusa. Majdnem tíz éve szívbeteg. Miután Titan
szembesítette a tényekkel, tudta, hogy számára mindennek
vége. Azért sértegetett téged…, mert szerintem azt akarta, hogy
lődd le, és ne kelljen végigcsinálnia a felelősségre vonást.
Szerintem nem akart életben maradni, és a teste
engedelmeskedett az akaratának.
Tágra nyílt kék szemében a megváltás ragyogott felém.
Ha hajlandó nekem megbocsátani, ostoba lennék
elszalasztani az esélyt. Két kézzel kell kapnom utána, és soha
többé nem engedhetem el. Márpedig nem voltam ostoba,
legalábbis ma nem.
Csendben álltunk, amíg kerestem a szavakat. Talán tényleg
nem vagyok a szavak embere, de az igazságot ki kell mondani.
– Nem sok ember volt az életemben, akiket szerettem, de
egyvalami ismétlődött: egyikük sem maradhatott mellettem.
Lordtól még kisgyerek koromban elválasztottak. Joy és Andre
idő előtt meghalt. Arra számítottam, hogy téged sem tarthatlak
meg, Nem akartam beléd szeretni, mert tartottam attól, hogy
elveszítelek, és akkor összetörik a szívem. Mégis beléd
szerettem, nem volt választásom. – Egy pillanatig hallgattam,
néztem a könnybe lábadt szemét, és a tenyerembe fogtam az
arcát. – Tehát, a válaszom: nem. Nem akarom, hogy köztünk
vége legyen. Soha. Ha meggyűlöltél volna a történtek miatt,
mindent megtettem volna, hogy elnyerjem a bocsánatodat. Mert
az enyém vagy, és én a tiéd vagyok. Soha nem engedlek el.
Eleredtek a könnyei. Megsimogattam az arcát. – Ne sírj,
hercegnő, tudod, hogy attól megszakad a szívem.
A mosolyából tudtam, hogy ezek örömkönnyek voltak.
– Még szerencse, hogy nem akarsz szakítani, mert különben
muszáj lett volna az ágyadhoz bilincselnem magam, és
kijelenteni, hogy úgysem megyek sehova.
Felnevettem, és az arcáról lejjebb vándorolt a kezem.
Megfogtam a fenekét, és felemeltem. Átölelte a nyakamat, és a
szánk végre összetapadt.
 39. FEJEZET

Vanessa

Hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam Con szavai

hallatán, és égető vágy. A csókja mohó volt, és én még többet
akartam. Mindent. A szemébe néztem.
– Akarlak. Most azonnal! – mondtam szenvedélyesen.
Érezni akartam, hogy az enyém, és én az övé vagyok. Hogy
valódi, ami köztünk van. Valódi és örök.
Con sötétkék szemében ugyanazt az éhséget láttam, amit én is
éreztem. Körbepillantott az edzőteremben, és amikor a
tekintete megállapodott a súlyzópadon, magamban
felnevettem. Szótlanul odavitt a karjában. Leültetett, aztán elém
térdelt, levette a cipőmet, és felhajtotta a szoknyámat. Lehúzta
rólam a bugyit, és már semmi sem takart előle. A szemembe
nézett, és a combom közé nyúlt.
– Ez az enyém. Az enyém vagy tetőtől talpig.
A hajába túrtam. – Te pedig az enyém vagy, mindenestül.
– Örökké. Mindig.
– Szeretlek, Con. – Odahajoltam, hogy újra érezzem a csókja
ízét.
– Én még annál is jobban szeretlek, hercegnő.
A hátamra fektetett, levette a nadrágját, és felmordult. –
Kapaszkodj, bébi, kemény menet lesz.
Elvigyorodtam, mert tényleg az volt.
 40. FEJEZET

Con

Egy ilyen egymásra találás után nem kétséges, hogy ha álmaim

nője azt mondja, kövessem, akkor kérdés nélkül
engedelmeskedem. A motoromra pattantam, és mentem a
kocsija után. A sok kanyargós út végül a Garden Districtbe
vezetett, mégpedig az apja házához, ahol kénytelen voltam
kihúzni magam, és összeszedni a bátorságomat, annak ellenére,
hogy ifjabb koromban egyszer hullarészegen elterültem pont
ugyanitt, a kerítés mellett. A régi bizonytalanságaim felszínre
törtek, de elfojtottam őket, leparkoltam, kitámasztottam a
motoromat, és kinyitottam Vanessának a kocsiajtót.
– Hercegnő, megostromoljuk a várat? – Semmi kedvem nem
volt az apja szeme elé kerülni, sem most, sem máskor.
Mosolyogva felelt. – Pontosan. Azt hiszem, ideje bemutatnom
az apámnak a páromat. Ideje találkoznotok. Vagyis ismét
találkoznotok.
Megpróbáltam lezsernek mutatkozni, pedig begörcsölt a
gyomrom.
 – Biztos, hogy ez jó ötlet? Véleményem szerint nem
szükséges…
Vanessa megfogta a kezemet, és az ujjait az ujjaim közé fűzte.
Kék szeméből sütött a szerelem és az őszinteség. Ha így néz
rám, bármit megteszek érte.
– Dehogynem szükséges. Különben hogy jöhetnél értem, és
vihetnél el randizni?
Felvontam a szemöldökömet. – Most viccelsz?
Megrázta a fejét. – Nem, halálkomolyan mondom. Elég a
bujkálásból, mindketten megérdemeljük, hogy felvállalhassuk a
kapcsolatunkat.
Na igen. Így már kurvára igazat kellett adnom neki.
Odahajoltam, és megcsókoltam a homlokát. Lehunyta a
szemét. – Alázatra tanítasz. És ezt is szeretem benned –
mondtam.
Kéz a kézben sétáltunk a háború előtt épült kúriához. Vanessa
elővette a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és beléptünk. Az apja
harsány hangja üdvözölt minket. – Vanessa, te vagy az? Hogy
döntött az igazgatóság? Az a vén rohadék Archer, ha nem dobta
volna fel a talpát, hát magam lőném le!
Önkéntelenül is helyeslően bólintottam. Talán Vanessa apja
mégsem különbözik tőlem annyira, amennyire gondoltam. De
ahogy beljebb mentünk, elpárolgott az a kevés
magabiztosságom is.
– Hát ő meg mi a fenét keres itt? – Royce Frost egy íróasztal
mögött ült, ami akkora volt, mint egy 57-es Chevy, és bár nem
értek túlzottan az antik bútorokhoz, de sejtésem szerint
ugyanolyan drága is lehetett.
 – Apa, emlékszel Constantine Leahyre, ugye?
Frost pillantása az egymásba kulcsolt kezünkre siklott.
– Tehát ismét felteszem a kérdést: mit keres itt?!
Vanessa becsületére legyen mondva, a szeme se rebbent.
– Tudni akartad, hogy megállapodom-e végre egy férfi
mellett. Be szeretném mutatni neked a választottamat.
– Most viccelsz?!
Kihúztam magam, és álltam a tekintetét. – Nem viccel, uram.
És semmi vicces nincs abban, hogy szeretem a lányát, ő pedig
viszontszeret. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de…
– De még mennyire, hogy nem érdemled meg!
– Apa, kérlek, válogasd meg a szavaidat. Én őt választom, és
ha ezzel nem tudsz megbékélni, akkor inkább ne mondj semmit
– szólt közbe Vanessa halkan, de határozottan.
Frost fagyosan meredt rám. – Képes lennél elidegeníteni egy
lányt az apjától, csak hogy fogdoshass egy csinos macát?
Elengedtem Vanessa kezét, odaléptem az íróasztalhoz, és két
tenyérrel rácsaptam. – Ne beszéljen így a lányáról! Az nem
érdekel, ha engem becsmérel, de Vanessáról egy rossz szót se
szóljon! Nem érdekel, hogy maga az apja, ha kell, móresre
tanítom!
Arra számítottam, hogy felpattan, és így is történt. Az asztalra
csapott, ahogy én is, és közelebb hajolt.
– Mit mondtál, te taknyos?!
– Hallotta, amit mondtam.
A szeme olyan volt, mint a lányáé, csak a kortól halványabb
kéken csillogott, ahogy áthatóan bámult.
– Minden fickót meg fogsz fenyegetni, aki szerinted nem
mutat kellő tiszteletet a nőd iránt?
– Abban kurvára biztos lehet.
Arra számítottam, hogy pofán vág, vagy előkap az asztal alól
egy puskát, de ezúttal tévedtem. Bólintott, kihúzta magát, és
kézfogásra nyújtotta a kezét.
– Örvendek, Mr. Leahy.
A felém nyújtott kézre meredtem, a szemem tágra nyílt a
döbbenettől.
– Tessék?
– Nem téged választottalak volna a lányom mellé, de még ha
nem is kedvellek különösebben, akkor is értékelni tudom az
olyan férfit, aki a saját házamban förmed rám, amiért a saját
lányomról nem a megfelelő hangnemben beszéltem.
Még mindig pislogtam a szavaitól, amikor megráztuk egymás
kezét.
– De aztán jól bánj vele, mert ha meghallom, hogy nem
hordod a tenyereden, szemrebbenés nélkül foglak lelőni.
Ez ellen nem volt kifogásom. – Megértettem, uram.
– Hát akkor örvendek a szerencsének, Constantine Leahy.
A kézfogás csak egy másodpercig tartott, a hatása azonban
sokkal tovább. Royce Frost tiszteletet mutatott felém, még ha
csak feltételesen, és nagy nehezen is. Mintha egyenlő felek
lennénk.
Büszkén kihúztam magam. Kezdett elpárologni a kisebbségi
komplexus, amiben Vanessa szerint szenvedtem.
Amikor elléptem az íróasztal mellől, Vanessa szorosan
mellém állt, és belém karolt.
– Con itt marad vacsorára.
 – Még szép! – felelte Royce, és még mindig engem figyelt. –
Háromfogásos vacsorát eszünk, hogy legyen időm kifaggatni,
tényleg megfelel-e. Constantine, hallottam, hogy a seregben
szolgáltál.
Bólintottam. – Igen, a különleges haderőnél.
Mr. Frost felszegte az állát. – Az nagy dolog.
– Ennyit a faggatózásról – szólt közbe Vanessa. – Ha Connak
kínosan kell éreznie magát vacsora közben, akkor jó ideig nem
jövünk el újra.
– Itt laksz, Vanessa, elég bajos lenne, ha nem lennél hajlandó
itthon vacsorázni – mondta az apja.
– Nemsokára összeköltözünk Connal.
Felkaptam a fejemet, és rámeredtem. – Tényleg?
Vanessa pajkosan rám mosolygott. – Hát persze. Épp
mostanában akartad felvetni.
– Tényleg? – kérdeztem megint. Ezt talán nem itt és most
kellett volna előhoznia. Ha az apja eddig nem akart lelőni,
ezután megfordulhat a fejében.
– Nos, akkor lesz mit megbeszélnünk a vacsora alatt –
morgott Royce.

Három órával később távoztunk Royce Frost házából. Nem lőtt

le, sőt, meglepően kellemes volt a beszélgetés, kivéve, amikor
Archer és az aljassága került szóba. Nem akartam erre
gondolni, nem akartam előrángatni a múltam kísérteteit.
Életemben először volt jövőképem és boldog célom.
Amikor kinyitottam a kocsi ajtaját, hogy Vanessa
beszállhasson, megrázta a fejét. – Nem. Mögéd ülök a motorra.
Úgy is tett, és onnan integetett az apjának, amikor
elindultunk. A kipufogóm zajától rezegtek az elegáns házak
ablakai, de engem nem érdekelt semmi más, csak az, hogy
Vanessa itt ül mögöttem, és a derekamba kapaszkodik.
A tóparti házhoz mentünk, és kisétáltunk a kerti pavilonba.
– Ezek szerint összeköltözünk?
Vanessa szeme ragyogott. – Hát persze.
– És ha azt mondanám, hogy a Voodoo fölötti lakásban
fogunk lakni?
A mellkasomra tette a kezét, és felnézett. – Még mindig nem
érted, Con. Nekem mindegy, hol lakunk, csak együtt legyünk.
– Mit szólnál, ha hét közben ott laknánk, hétvégén meg itt?
– Mondtam már, hogy nekem csak az számít, hogy együtt
legyünk.
Megcsókoltam a homlokát. – Még mindig alig hiszem el, hogy
elcipeltél az apádhoz.
– Már épp ideje volt.
Körbepillantottam a szomszédos házak között. Mindenhol
sötét volt.
Lekaptam magamról a pólót.
– Mit csinálsz? – kérdezte Vanessa. – Nem mintha
kifogásolnám, ha vetkőzöl.
– Van valami más is, aminek épp ideje lenne.
Kicipzáraztam a ruháját. Nem tiltakozott, csak nézte, ahogy
következőnek a farmeromat veszem le.
– Megyünk úszni. Ruha nélkül – magyaráztam.
Vanessa elvigyorodott, és kilépett a ruhájából.
 – Ezek szerint ezt sem kifogásolod? – kérdeztem, és felé
nyújtottam a kezemet.
Válasz helyett csak a ruhakupacra hajította a melltartóját és a
bugyiját.
Megfogta a kezemet.
– Természetesem nem.
A móló végéig kézen fogva szaladtunk, és onnan ugrottunk a
kifürkészhetetlen jövőbe.
Megkaptam a második esélyt. Megkaptam álmaim nőjét.
 EPILÓGUS

Vanessa

A fenébe! Megint túlzásba estem. Felsóhajtottam, és odébb

simítottam az arcomba hulló tincset. Hiába. A kést az
eperlekvárban hagytam, és ismét megigazítottam a hajamat.
Végighordoztam a tekintetemet a rozsdamentes acélpulton.
Alig látszott az uzsonnástasakoktól, amik egytől egyig tele
voltak mogyoróvajas-lekváros szendvicsekkel, almapürével,
müzliszeletekkel, poharas pudingokkal, gyümölccsel és házi
csokis süteménnyel.
Az időzítő csipogott.
Basszus! Megfordultam, de éreztem, hogy valaki mögém lép,
mielőtt felvehetném az edényfogó kesztyűt.
– Ülj le, hercegnő. Majd én megcsinálom.
Con puszit adott a nyakamra, és felvette a kesztyűt.
– De Con, nem beteg vagyok, hanem állapotos!
Tiltakoztam ugyan, de jólesett leülni az egyik hatalmas
ebédlőasztalhoz. Con kinyitotta az óriási sütő ajtaját, és kivett
belőle két jókora tepsit. Letette őket a tűzhely tetejére.
 Felnevetett. – Látom, nem tétlenkedtél. Van itt vagy száz
uzsonnástasak. Pedig csak…
– Tudom, nem kellett volna ennyit. És tudom, hogy azt
mondtad, pihennem kéne. De akkor is…
– Muszáj volt ennyit csinálnod. Igen, tudom, mindig túlzásba
esel. – Levette az edényfogó kesztyűt, és odajött hozzám. Elém
guggolt, és megsimogatta a homlokomat. – Hogy sikerült az
arcodra és a hajadra is lekvárt kenned?
Megvontam a vállamat. Nagyjából bármit képes voltam
összekenni lekvárral. Ehhez nagy tehetségem volt. – Akkor
bezzeg nem tiltakoztál, amikor lekvárt kentem a…
Con egy csókkal elhallgattatott.
– Na jó, most már elég legyen – szólalt meg egy ismerős hang,
és szétrebbentünk. Felpattantam, Con pedig lehuppant.
Morgott, de én majdnem fürgén keresztültotyogtam a
konyhán. – Trey! – Conra pillantottam, aki éppen
feltápászkodott. – Nem is mondtad, hogy itthon van!
Trey meg akart ölelni, de feltartottam a maszatos kezemet. –
Nem szeretném összekenni a makulátlan, tökéletes
egyenruhádat.
Trey azért csak megölelt.
Tényleg csodásan festett az egyenruhájában, a szürkéskék
zakón ragyogtak a rézgombok és a fekete paszomány. Végzős
volt a West Point katonai akadémián, és nagyon ritkán jött haza
New Orleansba. Meghatott, hogy még át sem öltözött, azonnal
eljött hozzánk.
– Fogadni mernék, hogy azért utazol egyenruhában, mert úgy
különleges bánásmódra számíthatsz a repülőn – ugratta Con.
 – És az baj? – kérdezte Trey. – A hölgyeknek tetszik az
egyenruha.
Trey elengedett, hátraléptem, és jól megnéztem. Con
mögöttem állt, és a hasamra tette a kezét.
Egyszerre szólaltunk meg. – De jól nézel ki!
Trey rám vigyorgott. – Te is, kismama. – Conra nézett. –
Minden jól alakult, úgy látom. Nagyon jól.
Con kezére tettem a kezemet, megcsillant a fény a
gyémántgyűrűmön.
Joy gyűrűje volt. Az, amit Andre adott neki, amikor örök
hűséget esküdtek egymásnak. És amit elloptak, amikor
meggyilkolták őket. Archer halála és az alapítvány feloszlatása
után egy évvel valaki beadta a zálogházba. Lord felismerte, és
átadta Connak.
Con szerint ez jel volt, hogy ideje megkérnie a kezemet. Nem
tiltakoztam – azonnal igent mondtam. Akkor sem tiltakoztam,
amikor a Voodoo fölötti lakást kiadta, mi pedig Joy és Andre
házába költöztünk a Garden Districtbe, nem sokkal az
eljegyzésünk után.
A ház évekig üresen állt, mert Con úgy érezte, egy ilyen
házban egy családnak kellene laknia. Most pedig nemsokára
család leszünk.
Trey elmosolyodott, amikor meglátta a rengeteg papírzacskót
az asztalon.
– Ezek szerint tovább bővült a program?
Con megrázta a fejét a hátam mögött. – Annyira nem, csak
Vanessa mindig…
– Túlzásba esik – fejezte be a mondatot Trey.
 Vigyorogtam, egyáltalán nem bántott, hogy mindenki ismerte
a túlbuzgóságra való hajlamomat.
– De, tényleg bővült a program – magyaráztam. – A boksz
mellett már egyéb harcművészetet is oktatunk. Negyven fiú és
tizenkét lány vesz részt.
Büszke voltam a munkánkra. Átvettem az adminisztrációs
teendőket, rendes nonprofit szervezetté alakítottam a
kezdeményezést, és számos ösztöndíjat is megpályáztam. Az
edzőterem most már hivatalosan is együttműködött a Boys and
Girls Clubbal. Nyári táborokat szerveztünk hátrányos helyzetű
gyerekeknek, és voltak hétvégi, meg napközis programok.
Három alkalmazottunk is volt már Conon, Lordon, Reggie-n és
rajtam kívül. Az uzsonnacsomagokat már nemcsak a
klubtaggyerekeknek, hanem a testvéreiknek is készítettük. Az
elmúlt négy év során több mint huszonöt fiatalnak szereztünk
ösztöndíjat, hogy főiskolára járhassanak. Mindez talán eltörpül
amellett, amit az L. R. Bennett Alapítvány élén elérhettem
volna, de én nagyon elégedett voltam. Tudtam, hogy a munkánk
fontos, és jót teszünk. Ez jutott eszembe most, amikor itt állt
előttem Trey az egyenruhájában.
– Menj, öltözz át, és aztán segíts be az edzésen – mondta Con.
– Kivéve persze, ha haza akarsz menni az édesanyádhoz.
– Még nem, most dolgozik, később ér haza. Jövök, segítek.
– Oké.
Trey széles mosollyal ment ki.
Con maga felé fordított. – Ti nők, mind egyformák vagytok –
morgott.
– Tessék? – kérdeztem zavartan.
 – Odavagytok az egyenruhás pasasokért.
– Téged még sosem láttalak egyenruhában. – Végigsimítottam
Con mellkasát. – Jó még rád?
Con fintorgott, és közelebb hajolt. – Hogyne lenne jó. De csak
akkor veszem fel, ha szerepjátékhoz támad kedved. Lehetek hős
katona, te pedig védelemre szoruló, szende hölgy.
Most én fintorogtam, és a hasamra néztem. – Nagyon szende
ám, ekkora pocakkal.
Con megcsókolt. – Csak egy kis szerepjáték, semmi komoly.
Ma este…
– Na jó, benne vagyok.
És nem bántam meg.
Semmit nem bántam meg, amit akkor vállaltam, amikor
összekötöttem az életemet ezzel a csodás, tetovált, bonyolult
férfival.