A gólyához (1850) című versét a szabadságharc

utáni megtorlás kritikájaként írta. A vers feltárja a kor

társadalmi hátterét, az ország hangulatát, az emberek
gondolkodását és viselkedését. Szókimondása katartikus
volt a nemzet számára. A verset allegorikus formája
ellenére mindenki pontosan megértette. A Levél egy
kibujdosott barátom után (1851) című versét Kerényi
Frigyes költő-barátja Amerikába való távozásának hírére
írta meg. A vers a baráti és a hazaszeretet himnusza -
kategoricus imperativusa -, s egyben kiáltás
mindazokhoz, akik az adott helyzetben Magyarország
elhagyásán gondolkodtak. A madár, fiaihoz (1852)
című versében a nemzet íróihoz, költőihez és a
művészeihez szól. Prófétikus hangon szólítja fel őket
feladatuk ellátására: a nemzet vigasztalására,
ébresztésére. E vers műformája is
allegorikus. Ikarus (1863) című versében az alkotó
szellem, az újra való törekvés dicséretét zengi; utat
mutatva saját és a jövő nemzedékének is. A gályarab
fohásza (1865) című versében a szabadság eszméinek
feladása, a látszatbékét anyagi okokból elfogadó
irányzatok ellen szól. A következetes helytállást, a
szabadságért való keményebb sorsvállalást hirdeti.

Tompa művének is két jelentése van. A kép szerinti értelmezésa következő. A

madáranya arra kéri, buzdítja csüggedt fiókáit, hogy ne hallgassanak némán, hanem
énekeljenek továbbra is. Ha víg énekre nincs már kedvük, erejük, legyen a dal
fájdalmas, merengő! Igaz, hogy nagy vihar dúlta fel a hegyekben otthonukat, mégse
hagyják el anyjukat, ősi fészküket! Ne menjenek idegen hazába, hiszen ott senki sem
érti szavukat! Ne tegyenek úgy, mint az emberek! A négyszer elhangzó refrénben
sűrűsödik össze – ismételten – a lelkesítő ösztönzés lényege: "Fiaim, csak
énekeljetek!" Daloljanak a múlt szép emlékeiről, zengjenek a jövő reményeiről, így
édesítsék, enyhítsék "a jelennek búját".

A részletezett képsor mélyén "elrejtett" gondolat könnyen kibontható,

"megfejthető". A fiait éneklésre biztató madár maga a versben megszólaló költő
vagy egy idősebb poéta. A néma, csüggedt madarak a megfélemlített, hallgató
magyar költőkkel azonosulnak. A nagy vihar, mely "összevissza tépte" a feldúlt
berekben az ősi fészket, egyértelmű utalás az 1848–49-es szabadságharc elbukására
és az idegen hatalom megtorlására. A költőknek mégis kötelességük az ének, a
versírás még ilyen tragikus körülmények között is. Ha víg énekre nincs már
lehetőségük, írjanak – szól a buzdítás – fájdalmas elégiákat, írjanak a múlt szebb
emlékeiről, a jövő derűsebb kilátásairól, hogy legalább enyhítsék a jelen leverő
hangulatát. Csak egyet ne tegyenek: ne hagyják itt a hazát, ne meneküljenek idegen
földre! Ott meg kellene tagadniuk hivatásukat, nem lehetnének költők, hiszen senki
sem értené a nyelvüket. – Tompa Mihály szép költeménye ugyanarra a magatartásra
szólít fel, ugyanarra mozgósít, amire a Szózat: a hazához való "rendületlen" hűségre.