Ariadna Gromova: Fénykörben

Gromova műve mély pszichológiai érzékkel megírt látomás egy elképzelt

harmadik világháború utáni helyzetről. Hőse különös telepatikus erővel bír:
szeretete fénykörben életben tudja tartani azt a pár embert, akit szeret.
Hogy sikerül-e? És ha igen, milyen áron? És ha nem, miért nem?
Szuggesztív és meggondolkoztató regény – modern kompozícióba zárt
jövő-vízió.
 NNCL294-2E0v1.0

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

ARIADNA GROMOVA
Fénykörben
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK
BUDAPEST, 1973
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
Фантастика 1965. 2.
Молодая Гвардия, 1965
Ариадна Громова: В круге света

FORDÍTOTTA SZÉKELY SÁNDOR

A FEDÉLTERV HEGEDŰS ISTVÁN MUNKÁJA
AZ UTÓSZÓT MÉREI FERENC IRTA

Felelős kiadó: Kováts Miklós

Felelős szerkesztő: Székely Éva
A szöveghűséget ellenőrizte: Herendi Miklós
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa
Műszaki szerkesztő: Simon Zoltán
29 800 példány, 13,9 (A/5) ív, MSZ 5601-59
IF 1659 – e – 7375

Megjelent a Móra Könyvkiadó (Budapest) és a Kárpáti Kiadó (Uzsgorod, Ukrán

SZSZK) közös gondozásában
Váratlanul kezdődött az egész… Mellesleg mindnyájan, én is, jól
tudtuk, hogy így fog történni – váratlanul. Eljön egy utolsó reggel…
vagy utolsó nap vagy este, egyre megy, és aztán… aztán –
elképzelhettük ezerszer is, és mindig másként. Éppen ezt a változatot
azonban nem vártam. Még most is ez tűnik a legvalószínűtlenebbnek
minden lehetséges közül, ami megtörténhetett. Velem vagy bárki
mással, ez nem számít. Néha úgy érzem, megbolondultam… És talán
így is van! De akkor… mi lesz akkor velük? Hiszen ők most minden
vonatkozásban tőlem függnek, az én tudatomtól, az én akaratomtól, az
én szeretetemtől…
Igazság szerint most ujjonganom kellene – győzött az elméletem, a
meggyőződésem. De milyen különös, keserű győzelem! Mire jó most
mindez? Kinek mondjam el? Nekik? De éppen nekik semmit nem
szabad elmondanom. Ha tehetném, egyáltalán mindent eltitkolnék
előlük. Ez azonban nem titkolható.
Elképzelni se tudom, mi folyik most Párizsban. A rádió egyszerre
elnémult. Körös-körül minden halott. Éjjelenként keleten, a dombok
fölött halvány, vöröses derengés látszik. Mi ez? Tűzvész visszfénye,
radioaktív sugárzás vagy csak az éjszakai Párizs híres fényei, amelyek
túlélték az embereket?
Robert-ral nemrég láttunk egy filmet… Furcsa, nagyon szomorú film
volt. Sokáig nem tudtam szabadulni attól a mélységes levertségtől,
amelyet a filmkockák ébresztettek bennem… Egyébként nem is a
szokványos film jelenetek voltak, hanem állóképsorozatok – akár a
dokumentumfilmekben. A harmadik világháborút mutatta be a film.
Párizsra (madártávlatból vették fel) árnyék borul. Aztán az árny eltűnik
– és fél Párizs romokban hever. Háromszor ereszkedik ez a komor árny
Párizsra. Végül – a város nincs többé. A Diadalív maradványai
meredeznek csak és az Eiffel-torony megolvadt, eltorzult vasszerkezete;
a házaknak, utcáknak csak árnya maradt. “A Chaillot-palota pincéiben
néhányan életben maradtak" – közli a fájdalmas hangú kísérőszöveg.
És tegyük fel, hogy talán valóban bujkálnak valahol életben
maradtak. De lehet, hogy ez csak hiú remény… Robert-ral az utóbbi
időben sok filmet láttunk a közelgő háborúról. Rettenetesek voltak. Ez a
film azonban igen nagy hatással volt rám, a címére már nem
emlékszem; itt egész Amerikából csak egy tengeralattjáró legénysége
maradt meg, az egész emberiségből pedig – Ausztrália lakossága. Az is
csak egyelőre, mind halálraítéltek, a sugárzás láthatatlan hulláma
feltartóztathatatlanul eléri őket is. Igen – érdekes volna tudni, él-e most
a rendező, aki ezt a filmet készítette. Nemigen… ilyen filmekkel nem
lehet meggazdagodni, úgyhogy nem telhetett neki atombiztos
óvóhelyre…
Ott, abban a filmben, az amerikai tengerészek sokáig nem tudták
elhinni, hogy mindennek így egyszerre vége lett, hogy nincs családjuk,
nincs Amerika. Titokzatos, rendszertelen rádiójeleket hallanak
valahonnan San Diegóból, és mindnyájan reménykednek: talán valaki
mégis életben maradt, és jeleket ad. Aztán kiderül, hogy egy coca-colás
üveg fennakadt a roletta zsinegén, himbálózott a szélben, és neki-
nekiütődött a rádióadó gombjának.
Nekem is megvolt a magam jelzőüvege… Bár ki tudja, az is lehet,
hogy valóban eleven lélek. Amott, a dombtetőn álló házban, esténként
fény gyulladt. Egyetlen ablakban. Korábban – mindössze egy hete! –
egy nagy család élt ott. Gyakran láttam a gyerekeket, amint a Szajna-
parton egy gyönyörű doggal kergetőztek; láttam egy motorkerékpáron
száguldozó fiatalembert; néha kihoztak egy karosszékben üldögélő
öreget. Most, hogy visszaemlékszem az öregre, elrémülök: mi van, ha ő
maradt életben, ő gyújtott világosságot az ablakában, hogy élet jelt
adjon? Két nap óta már nincs világosság az ablakban…
Mi, itt a domb tövében álló villában, heten vagyunk. Ennyi maradt
volna az emberiségből? Lehetséges… Tessék, ez a harmadik
világháború! Krisztus születésétől az 197.-ik esztendő, július,
napfényes, francia július… A legutolsó pillanatig mindenki azt hitte,
hogy valahogy megússzuk. Hiszen régebben is voltak helyzetek, amikor
úgy tűnt, még egy pillanat – és minden a pokolba repül. Hát végül oda is
repült. Érdekes volna tudni, ki nyomta le elsőként azt a hírhedt gombot.
Igaz, mit számít ez most…
Újra és újra arra gondolok, hogy talán maradt még valaki. Nem olyan
különös módon, ahogy mi, hanem sokkal természetesebben. Az
atombiztos óvóhelyeken például, vagy tengeralattjárókon, mint abban a
filmben… Vagy a hegyek között, valahol Tibetben. Ámbár ki tudja, hol
és hogyan kezdődött… De akárhogy is, nem lehetséges, hogy
mindenütt, egyidejűleg… Valahol, a tűzvész főfészkétől távol, talán
sikerült biztonságba húzódni. Akkor… Különben mi van akkor? Lassú
pusztulás. Nem, ha sok ember megmenekült, és köztük tudósok is
vannak, ki tudja, talán van remény az emberiség megmenekülésére, a
lassú, nehéz útra – hová? Talán bezárul a kör, és megint vissza, a
múltba? Lehet…
Különös, hogy már most, egy hét után sok minden kiesett az
emlékezetemből. Emlékszem a békés, nagyon derűs és meleg reggelre.
Párizsba készültem, Robert Mercerot-hoz, ahogy megbeszéltük… Miért
is? Ja igen, az ő elektróda-kísérletei. Megígérte, hogy bemutatja nekem,
hogyan folynak ezek a kísérletek. Igen, Robert… Valamiért most félek
tőle. Különben most mindentől félek, és legfőképpen saját magamtól…
Szóval Párizsba akartam utazni… Még arra is emlékszem, hogy
kihoztam a kocsit a garázsból… És most valamiért úgy rémlik, hogy ott
is voltam Párizsban, Robert dolgozószobájában. – Nem, ez nem megy,
semmiképpen nem lehettem ott. Igen, ő jött hozzám, és nem én őhozzá.
Már félúton volt a villánkhoz jövet, amikor a kocsija egy szörnyű föld
alatti lökéstől felugrott az útról; Robert megfordult, a dombok fölött
meglátta a távoli, vakító villanást, és teljes erőből beletaposott a
gázpedálba… Mi pedig… igen, mi is, mind láttuk és megértettük.
Vártuk az elkerülhetetlen pusztulást, de azért szorosan bezártuk az
ajtókat, ablakokat, és leültünk lent, a félhomályos nagy hallban. Aztán
megjelent Robert. És vele együtt – apa és Valérie.
Hát ez volt a legfurcsább! Miért épp ebben a pillanatban jutott
eszükbe, hogy felkeressenek? Apát már három éve nem láttam, Valérie-t
meg… ha nem számítom a véletlen találkozásokat az utcán vagy a
színházban, már tizenkilenc éve nem láttam. Most miért… Persze
érthető, Charles meghalt, és Valérie mindig is félt az egyedülléttől… ez
aztán most, a háború idején, megint kitört belőle…
De nem, mindezt nem lehet logikusan megmagyarázni. Robert
kinevet engem, azt mondja, hogy az elméletem egyáltalán nem a
logikán, hanem a hiten alapul. Lehet, hogy így van, de azért nem lehet
mindent a hittel elintézni. Miért éppen ezen a napon jutott apámnak
eszébe, hogy meglátogasson? Ő azt mondja: a kor, a magány. Igen,
persze. A magány! Mintha összebeszélt volna Valérie-val! Különben
mindketten jól tudják, mennyire féltem mindig a magánytól, és úgy
vélik, hogy ezt a magyarázatot szívesebben veszem, mint bármi mást.
De hiszen Geneviève három éve halt meg – miért csak most jutott
eszébe eljönni? Akkor, Geneviève temetésén megpróbáltam rábeszélni,
hogy költözzék hozzánk, de ő kereken visszautasított.
Na jó, tegyük fel, hogy mégis meggondolta. Akárhogyan is,
hetvenhárom éves, bár jóval fiatalabbat mutat. De Valérie? Magány ide,
magány oda, éppen a volt férjnél, annak családjánál kell menedéket
keresni? És én ezt elhiggyem? Egyébként Robert-nak igaza van: Valérie
nem sokat mérlegelte, mit tegyen. Amint megérezte a bánat első
rohamát, végtelenül magányosnak érezte magát, és hozzám futott, mivel
sehova máshova nem tudott menni. Aztán itt van Constance – ő olyan
nyugodt, kedves, megfontolt, Valérie jól tudja ezt… És egyáltalán,
elmúlt tizenkilenc év, minden megváltozott, bennünk is, körülöttünk
is… És mégis… ha az én szeretetem az, ami őket, mindnyájukat életben
tartja, akkor talán a szeretetem volt az is, ami a veszély pillanatában itt
összehozta őket. Igaz, ez már nagyon misztikusan hangzik, de hát
mindhárman éppen ebben a pillanatban bukkantak itt fel… És Robert…
De hiszen nekem kellett volna hozzá utaznom Párizsba… Furcsa, már
nem is emlékszem, hogyan beszéltük meg, minden olyan zavaros…
igen, igen, jobb nem is töprengeni ezen, hiszen végeredményben
lényegtelen.
Itt vagyunk hát, a harmadik világháború első hete után. Mi – talán az
emberiség utolsó töredéke – most bent ülünk a jól bezárt villában, a
megmérgezett pusztaság kellős közepén. Mire várunk, miben
reménykedünk? Természetesen abban, hogy nem pusztult el az egész
Föld, hogy valahol vannak még emberek. Kitartunk a végsőkig…
Miféle végsőkig? Mi tartja bennünk az erőt?
Képtelen vagyok rájönni, honnan van bennem ez a mély, tudatalatti
meggyőződés, hogy ki kell tartani, hogy minden énrám épül, minden
éntőlem függ. Nem tudom megmagyarázni, mi ez. Egyszerűen az az
emberi tulajdonság, hogy minden körülmények között remélni kell? És
Robert… Ő is hisz. Miért? Néha úgy rémlik, tud valamit, amit én nem
tudok. De mi az? Mit lehet most tudni a világról? Netán valami jeleket
fogott? De hát hogy tarthatja magában?

Igen, a kapcsolat létrejött… az érthetőség megdöbbentő, nem is hittem

volna… bár ilyen alapos előkészítés után nincs mit csodálni… De
meddig bírjuk ezt mindketten? Most megpróbáljuk bekapcsolni az
áramot… Ez egy kis pihenőt jelent… hacsak… Hát, itt már a véletlenre
kell bíznunk magunkat… Majd keresünk valami…

Istenem, miért jutott most egyszerre eszembe az a találkozás apával?

Hiszen már teljesen elfelejtettem. Most pedig olyan tisztán előttem van,
mintha megint hatéves lennék, és ott ülnénk apával a Monceau parkbeli
padon. Milyen különös, most először látom, hogy apa ültében sután
kinyújtja a jobb lábát, és egy sétabotra támaszkodik – persze igaz, a
háború után nem jött azonnal haza, hosszú ideig kórházban feküdt. A
lábával volt baj és a tüdejével, gyakran vért köpött, nem akart elmúlni.
Mindezt anyámtól tudtam. Most pedig látom…
Ragyogó, tavaszi napsütés, csodálatosan ragyogó, szemet vakító, de
jólesik. A fákon és bokrokon könnyű, sárgás köd ül. A padunk fölött vén
gesztenyefa, körülnézek és látom, hogy a rügyek már kipattantak,
ragadós, barna pikkelyek maradtak vissza belőlük, a levelek pedig egész
világosak, fényesek, még nem fejlődtek ki, ráncos, apró kezecskékhez
hasonlítanak. Én folyton izgek-mozgok, kalimpálok a lábammal. A
cipőm ütött-kopott, a jobbon tintával befestett, takaros kis folt. A mama
mázolta be tegnap este. Apa is a cipőmet nézi, lélegzése folyton
köhögésbe fullad. Arca fáradt, földszínű. Furcsa, de nem emlékeztem,
hogy bajuszt visel. Ja igen, az esküvői képen, de ott kicsi, takaros a
bajusza, most meg nagy, csúnya, lelógó. De már el is fordítom a
tekintetem, a fasort nézem. Valami érthetetlent látok: egy fél embert.
Ijesztő. Igazán nem akartam erre visszaemlékezni, de most érzem,
mennyire féltem akkor. Hátraszegett, meggyötört, sápadt arc, a szem
keskeny réssé zárul az erős fény miatt, a száj fáradt grimaszra húzódik,
mintha hangtalanul nevetne.
– Papa, miért nevet? – nyögtem ki nagy nehezen.
– Egyáltalán nem nevet, mit beszélsz… – Apa nehézkesen feláll a
padról, s a botra támaszkodva a nyomorékhoz megy. – Gyújts rá –
mondja, és odanyújt egy csomag cigarettát. – Hol szedted ezt össze?
– Somme-nál, tizenhat nyarán. A 80-as magaslat, nem hallottál róla?
– válaszol rekedten a rokkant. – Belövés. Az egész szakaszból én
maradtam egyedül életben, nekem is jobb lett volna…
 Félelmet érzek, hogy apa szóba állt vele. Óvatosan, hátulról
odalopódzom apához, és megrángatom a karját. “Menjünk!" – súgom.
– A tiéd? – kérdi egykedvűen a férfi. – Engem meg persze kilökött az
asszony: mihez kezdjen így velem! Összeállt egy másikkal, amíg én a
kórházakat jártam. Téged, tiszta sor, nem kergetnek el: megvan a lábad,
az a kis bicegés meg… – Nagyot szippant, és fájdalmasan elfintorodik.
– Vannak még szerencsések! Én meg, látod, mindig peches voltam!
– Mi se maradtunk együtt a feleségemmel – mondja apa csöndesen.
Esküszöm, hogy nem emlékeztem erre a beszélgetésre. Meg kell
kérdeznem apától. Meg amit kicsit később mondott nekem, egy kis sötét
kávézóban a Ternes téren, ahol megvendégelt kávéval és vaníliás
kiflivel, arra se emlékeztem. Igaz, el voltam foglalva az
ínyencfalatokkal, ma is érzem, milyen jóízű volt nekem az a semmi kis
kifli, de ez nem is csoda, hisz akkoriban jóformán állandóan koplaltunk.
Apa kissé hátradűl a széken, lábát kinyújtja. Halkan beszél, szinte
suttog egyáltalán nem különös, hogy akkor nem figyeltem oda.
– Claude, fiacskám, a háború, az már ilyen… Te ezt nem értheted.
Teljesen kiforgat mindenkit. Megöli az embert. Ha mégis életben marad,
valósággal új életet kell kezdeni, mintha újra születnénk. És mindent
másképpen. Anyád meg nem érti ezt. A hátországban senki nem érti.
Anyád azonban jó asszony, ne ellenkezz vele, hallgass rá szépen,
rendben?
Bólintok, és tovább tömködöm magamba a kiflit. Apa sóhajt, és
elhúzza a száját.
– A pénzzel, látod, baj van – mondja bizalmasan, mint egy
felnőttnek. – Dolgozni egyelőre nem tudok, magad is láthatod…
Igen, érthető, hogy egyetlen üzletben sem vették fel, bár jó eladó
volt. Sánta, az arca szürke, kimerült. Anyám mondta, hogy bármilyen
munkát elfogadott, de mindenhonnan elküldték, amint egy erős és
egészséges vetélytárs jelentkezett. Anyám meg volt győződve arról,
hogy ha nincs ez a rokkantsága, minden másképp alakult volna, és
együtt élnénk, mint azelőtt.
– Mind bogaras, aki a lövészárkokból hazajött – mondta anyám –, de
a többinél nem tartott sokáig, neki viszont, láthatod, nincs szerencséje a
munkával, így hát megkeseredett. Aztán felbukkant az a mocsok is,
olcsón megkaparintotta apádat… képzelheted, mekkora szerencse – egy
bisztró Belleville-ben! Koszos lyuk a mocskos utcán…
Ezekre a beszélgetésekre jól emlékszem, gyakran napirenden voltak.
– Gyakran fogunk majd találkozni, jó lesz, kisfiam? – suttogja apám,
és átnyúl az asztal fölött, megsimogatja a fejem; a keze nagy és meleg. –
És te soha ne gondolj rám haraggal, jó? Én nem vagyok vétkes abban,
hogy háború volt. Senki sem vétkes. Csak hát – vagy mindenki harcba
száll, hogy az emberek megértsék egymást, vagy senki. Hát persze jobb,
ha senki…
Hosszan hallgat. Én a hosszú, sötét bőrű ujjait nézem – harci indulót
dobolnak a mocskos asztalon, aztán sötét színű, csíkos zakójára, a
csokornyakkendőjére siklik a tekintetem. A kávézó tulajdonosa
fülsértőén ásítozik, kíváncsian megbámulom: milyen kövér, és micsoda
bajusz! A kávézóban fülledt a levegő, vanília és pörkölt kávé illata
terjeng, az utcáról beáradó széles fénysáv kettévágja a keskeny, sötét
helyiséget. A fény vakítóan csillan meg a polc üvegein. Az egyiken
világos címke, rajta egy néger.
– …Mi pedig semmiképpen nem tudunk már együtt élni – dörmögi
apám. – De te ne haragudj, kicsi. Ez is a háború miatt van. De Cecilé
nem érti… Ez a tiszta igazság, nincs mit hozzátenni. Ha nincs ez az
átkozott háború… Lehet az is, hogy azért, mert négy évig nem láttuk
egymást… Így volt tehát. Ki tudhatta, hogy negyedszázad múlva a
feleségemtől hallom majd újra ezeket a szavakat: “A háború… nincs mit
tenni… majdnem hat év, Claude! Ha nincs ez a háború… Azt hittem,
nem jössz vissza. Azt mondták, elestél… Vártam… aztán…" Egy évig
várt. “Mindössze egy évig" – gondolom én. “Egy egész évig egyedül!" –
mondja ő.
Igen, erre a beszélgetésre már jól emlékszem, és soha nem
feledkeztem el róla. Emlékszem Valérie hangjára, az arcára, közben
egyre az arcát néztem, és igyekeztem megérteni, mi is történt. Nagyon
jól emlékszem, milyen erőfeszítéssel dongott egy nagy légy, ahogy
nekirepült az ablaküvegnek. Emlékszem a dohányillatra a szobában, a
mi szobánkban. “Te dohányzol?" – csodálkoztam. “Nem, nem!" –
mondta gyorsan Valérie. És elakadt. A szék hátán egy fehér férfiinget
pillantottam meg, és megint csak semmit nem értettem. Még meg is
örültem: azt hittem, Valérie várta, hogy jövök, és kezdte készíteni a
ruhámat. Odaléptem a székhez, felemeltem az inget, de valamiért
nagyon nagy volt. És akkor mondta Valérie a hátam mögött, egészen
idegen, eltorzult hangon: “Én… bocsáss meg, Claude… férjhez
mentem…" Megpördültem, mintha oldalba vertek volna, és
rámeredtem.
Ezerszer is elképzelhet valamit az ember, és mégsem hiszi, mégis
jobbat vár. A táborban mi sok mindenről tudomást szereztünk – jórészt
véletlenül. Egyikünknek az egész családját koncentrációs táborba vitték,
egy másiknak meghalt az anyja, a harmadikat elhagyta a felesége.
Mindezek megszokott dolgok, a táborban rengeteg ilyen históriát hall az
ember. És mégis azt gondolod: nem, velem ez nem történhet meg! És
nemcsak gondolod, hiszed is, és ezt teszi ott mindenki. Másképpen nem
lehetne kibírni. Aztán meg, ahány házasság, annyiféle. Valérie és én
egymásnak voltunk teremtve. Ezért is volt Valérie itt, a Fénykörben,
annyi év után. Mi egyszerűen sohasem szűntünk meg egymást szeretni.
Adódhatott, hogy évekig nem láttuk egymást, de ha Valérie-val valami
szerencsétlenség történt, én azonnal tudtam róla. Amikor elesett, és
eltörte a karját, én láttam mindent, láttam a montmartre-i kis utcát,
láttam, ahogy Valérie elesik, éreztem az esés ütődését és – egy pillanatra
– az éles fájdalmat a bal karomban. És ez mindig így volt.
Constance viszont… De nem, miket beszélek! Úgy látszik, így
rendeltetett: egész életemben ezt a két nőt kell szeretnem,
különbözőképpen, de egyforma erővel. És most mindkettőt egyformán
életben tartanom az akaratommal és a szeretetemmel… És ha nem
bírom… Nem, nem tudom elviselni ezt a felelősséget, ember vagyok én
is, nem tudom elviselni, hogy mások élete attól függjön, elég erős-e a
szeretetem; attól, elég biztos vagyok-e a szerelmemben… Ezt senki nem
bírja elviselni, még a legerősebbek sem!
Mi történik velem? Azonnal abbahagyom a tépelődést, a veszélyes
kétkedést, átkapcsolok valami másra: az emlékezésre. Úgy látszik, a
pszichikum a túlterhelés elkerülésére automatikusan leárnyékolja a túl
erős élmények tűzfészkét.

Ó, ez nagyszerű! Hiszen ezt ő maga találta ki! Kitűnő gondolat, meg kell
erősíteni. De miért nyugtalankodik megint? Mit lát? A frontot… Nem, ez
nem lesz jó…
 Nem értem, mi megy végbe bennem… Az imént még a háborúra
emlékeztem… De nem, ez nem is emlékezés, nem jó a szó: egyszerűen
úgy rémlett, megint ott ülök a fedezék előtt egy gerendán, és hallgatom,
ahogy Célestin Noiret valami pajkos dalocskát énekel. A Maginot-
vonalnál vagyunk, az Ardennekben, nem messze Givet-től. A
harminckilences év novembere, az a “furcsa háború", tulajdonképpen
nem is harcolunk, csak állunk a belga határon, ázunk-fázunk, és
átkozzuk az egész világot. Hallgatom a dalt, és a szokásos tompa
fájdalmat érzem a szívemben – féltem Valérie-t, vágyom Valérie után.
Eső utáni alkony, pirosló derengés, tépett szélű sötétibolya felhőkkel, a
pocsolyák is pirosak, mintha vér s nem víz volna bennük, és az egész
dombos vidék körös-körül komor, éles fényekben villog. Elnézegetem
Célestin széles, napbarnította arcát, elégedetten hunyorgó szemét.
Mellettem ül, minden egyes ráncot jól látok a köpenyén…
És egyszerre mindez eltűnt: a dal és a komor, éles fény és a nyirkos
szél… Nyári nap ragyog fölöttem, fényesen, békésen, derűsen, a
háborúnak pedig nyoma sincs. Kigázolok a folyóból a füves partra,
érzem a csupasz talpam alatt ezt a selymesen lelapuló füvet és a hűvös,
kissé nedves, ruganyos földet; belélegzem a víztől és gyeptől illatos,
friss levegőt. Vízcseppek gyöngyöznek a bőrömön, élvezem a
csiklandozásukat. Fiatalság, boldogság, szárnyaló érzés! Mintha csak
azért járnék a földön, hogy élvezzem a talaj érintését.
Valérie a fűben ül és kacag. Barna bőrű, sötét szemű, tizenhét éves
kislány. Tőle indul ki minden: a nap, a fű, a folyó, a boldogság. Milyen
szép! De talán nem is nagyon szép, ez annyira nem fontos. Egyszerűen
– benne megtalálok mindent. Nem is értem, hogyan éltem eddig. Már
huszonkét éves vagyok. Előbb is találkozhattam volna vele, legalább
egy évvel! Na, nem baj, még minden előttünk áll.
Valérie-n fehér, kék virágos, könnyű kis ruha van. Lesült lábán fehér,
csatos szandál. Sötét, selymes hajfürtjei körbevágva, rövidre, furcsa
frizurákat viseltek akkoriban… Valérie-nak egyébként minden jól áll.
Még a fülbevaló is. Türkizköves, kis arany fülbevaló. El is felejtettem,
hogy akkoriban fülbevalót viselt.
A csillogó folyó és a kacagó leányarc eltűnik… Miért ülök itt
egyedül? El kell mennem, megnézni, mi van a többiekkel.
 Nézzük csak, Constance a konyhában van. Világos haja koronaként
csillog a napfényben. Valóban, van benne valami fejedelmi: a
testtartása, a járása, ez a nyugodt, jóságos és szigorú arc, amelyen ritkán
változik az arckifejezés… Tizenkilenc évet éltem le Constance-szal, de
még most is rejtélyesnek érzem néha. Valérie-t, az összes
hangulatváltozásával, arcával, amelyen minden visszatükröződött, még
mintha az égbolton úszó felhőcske árnya is nyomot hagyott volna ezen a
napbarnított, mozgékony arcon – Valérie-t én mindig ismertem és
értettem. Amíg nem jött az a hat év távollét…
De Constance…
Constance felém fordul, arca nyugodt és derűs.
– Tévedsz – mondja zengő, mély hangján. – Egy nagyon fontos
dolgot nem láttál meg Valérie-ban: a gyengeségét, azt, hogy állandóan
gyámolításra szorul. Bennem viszont az összes fontos vonást látod és
érted. Te azonban még mindig Valérie vonásait keresed bennem, és nem
tudod elhinni, hogy én egészen más vagyok. Nem tudod elhinni, mert
szeretsz mindkettőnket…
Igazán ezt mondta? Nem, nyilván csak úgy rémlett. Constance
megint félig felém fordulva áll, és egy kanállal kavargatja az ételt a
lábosban. Igen, most, amikor a mi Sophie-nk nincs velünk…
– Ne törd ezen a fejed – mondja a szokásosnál gyorsabban
Constance. – Ez nem rajtad múlt, magad is tudod.
Elhűlve nézek rá. Soha nem volt köztünk ilyen tökéletes kapcsolat.
Hiszen egyszerűen olvas a gondolataimban! Nem, ez lehetetlen. Nyilván
meglátta a maga képe mellett Valérie képmását, és megérezte a
kétségeimet. Aztán meglátta Sophie-t, és megértette, hogy lelkiismeret-
furdalásom van miatta.

Igen, Sophie-t olyannak, amilyennek én láttam őt a legutolsó

találkozásnál… Tizennyolc évig dolgozott nálunk, anyánk helyett
anyánk volt. Biztos voltam benne, hogy a Fénykörben van… És most
egyszerre megértettem, hogy nincs itt! Mit gondolt, mit érzett – nem
tudom. Az ajtóban állt, és engem nézett keskeny, barna szemével a
duzzadt, sötét szemhéj alól, arcán csupán a végtelen fáradtság
tükröződött. Lassan leoldozta a kötényét, letette egy székre az ajtó
mellett, lassan megcsóválta a fejét. Némán néztem kék ruhás, magas,
sovány alakját, ahogy tisztán kirajzolódott az ajtó fehér hátterében.
Aztán kinyílt az ajtó, újra becsukódott… Sophie nem volt már ott, és én
tudtam, ez azt jelenti, hogy ő már egyáltalán nem létezik, és ebben én
vagyok a hibás, az én önző szeretetem. Sophie-ra nagy szükségünk volt,
nekem is, mindnyájunknak, de ezek szerint én nem szerettem őt
igazán… Nehezen vánszorogva bejártam a házat; úgy rémlett, már senki
nincs itt: honnan tudjam, kit szeretek igazán? Most se tudom. Sophie-t
felidézni ugyanaz, mintha kést forgatnának a szívemben; és tudom,
hogy itt nemcsak lelkiismeret-furdalásról van szó, hanem bánatról és
szeretetről is… Miért is nem tudtam őt megtartani?
– Rájöttél, hogy csak most szereted őt, amikor már eltűnt – mondja
csendesen Constance, vissza se fordulva a tűzhelytől.
Nem, ez túl sok, még nekünk, kettőnknek is! Különben miért is ne,
ilyen körülmények között? Hiszen a telepatikus képességek a halál
órájában vagy a halálos veszélyben felfokozódnak. Igaz, ilyenkor
rendszerint csak percekről van szó; most ez az állapot órákra, napokra
nyúlott… És vegyük a tábort, ott ugyanígy volt…
És egyáltalán, mi jár az eszemben? Hát a telepatikus kapcsolat
szokványos esete ez? Hát nem mi vagyunk itt, Constance-szal, nem az
egymáshoz legközelebbi emberek vagyunk, akiket már hosszú évek óta
összeköt ez a különös, rejtélyes kapcsolat… majdnem tizenkilenc éve?
Hát ez a képesség nem fokozódhatott fel és alakulhatott át tetszés
szerint, ezek között a csodálatos, valószínűtlen körülmények között? És
mit tudok én ennek a kapcsolatnak a természetéről, amely most életben
tart bennünket, mindnyájunkat? Robert-nak mégis igaza van – az, amit
én tettem, mindig inkább intuícióból fakadt, s nem logikából, inkább a
hitből, és nem a tudásból. De hát az én hibám ez? Igen, túl keveset
tudtam, a szerencsére bíztam magam, véletlen eredményeket értem el,
és megelégedtem velük. De hát, van valaki, aki erről valóban többet
tud? Többet, mint amit én kísérleti úton elértem? Én nem vagyok tudós,
vagyis e téren én nem voltam kísérletező, nem végeztem átgondolt,
tervszerű kutatást, olyanfélét, mint amilyennel az utóbbi tízegynéhány
év folyamán “hivatalból" foglalkoztam, amikor is a sejtképződés
fiziológiai kérdéseit tanulmányoztam. Vagy mint azok, amelyeket
Robert végzett a pácienseivel.
 Igen különös, hogy a háború után éppen Robert kezdett foglalkozni a
parapszichológiával, a hipnózissal, én viszont – én úgy féltem tőle, mint
a tűztől. Az egyetlen, amibe belementem – azt is csak Robert kedvéért,
hogy a közelében legyek, egy intézetben dolgozzam vele –, hogy
átváltottam a neurofiziológiára: hiszen a háború előtt ez egyáltalán nem
érdekelt. De így is olyasmikkel foglalkoztam, amelyek nincsenek
közvetlenül kapcsolatban azzal, amit a háború alatt és utána átéltem…
Avval, ami most meghatározta a sorsunkat. A Fénykör-elmélet – ha ezt a
kétségbeesett önvédelmi kísérletet elméletnek lehet nevezni! – mindattól
teljesen függetlenül jött létre, amivel én mint tudós foglalkoztam. Na és
miféle elmélet is ez valójában? Egyszerűen az a helyzet, hogy én mindig
féltem a magánytól. A háború után kétszer is magamra maradtam az
emberek között. Úgy éreztem, harmadszorra nem bírnám ki. Ha tudtam
volna, mit kell kibírnom a magány helyett! Ha előre láttam volna ezt a
sokarcú kínszenvedést, amelytől még az öngyilkosság se menthet meg!
Istenem, milyen vak, milyen naiv voltam!
Nem, nem, a világ minden kincséért se indultam volna el ebbe az
irányba! A képességeim mindig iszonyatot keltettek bennem – de a
táborban legalább hasznára lehettem az embereknek; a háború után
azonban mire lehetett ez jó? Egy csöppet se bánkódtam, amikor majd
egy évre teljesen kihunyt bennem ez a vészterhes adottság. Igaz,
Constance-szal kapcsolatban szükségem volt erre a kapcsolatra…
Különben igazán szükségem volt-e rá, ki tudja? Mindenesetre úgy
éreztem… Ha viszont meggondoljuk… De hát minek most ezen
töprengeni, amikor már minden így történt, és nem másként, és semmi
nem módosítható, semmi nem visszafordítható…
A képességeim a két háború közötti majdnem húszéves időszak alatt
semmit sem fejlődtek, inkább talán gyengültek egy kicsit a gyakorlat
hiányától, de talán feszülten várták az újabb megrázkódtatást, hogy
ismét előbújhassanak, teljesen megújulva, váratlanul, érthetetlenül… Ha
meggondolom, így is volt: csak valami szörnyű, természetellenes
körülmény kell, az egész szervezet végletes megfeszülése, hogy ezek a
különös képességek teljes erővel előtörjenek. A táborban valószínűleg
még az erős fizikai igénybevétel is kedvezett… Nem véletlen, hogy a
jógik és fakírok sanyargatják a testüket, akárcsak a mi keresztény
szentjeink és prófétáink is… Ki látott már pirospozsgás, kövér prófétát?
 A háború után ez semmire se volt jó… Hiszen még Constance-szal is
meglettünk volna nélküle, ha nem féltem volna oly szörnyen a
magánytól, hanem törekedtem volna behatolni Constance lelkébe, hogy
összekössem az én lelkemmel annak a különös köteléknek a
segítségével, amelyet akkor az egyetlen reményteli és szilárd dolognak
láttam a reménytelen és ingatag világban. Szerelem, család, gyerekek –
eh, a személyes tapasztalataim győztek meg arról, hogy milyen ingatag
és változékony! Elszáll a szerelem, széthullik a család, a gyerekek
senkit sem tartanak vissza. A lelki kapcsolat Constance-szal, a hatalom
az ő lelke felett – akkor az utolsó reménynek tűnt előttem, az
egyetlennek, ami megvédhetett a magánytól, amely újra kiéleződő, páni
félelmet keltett bennem. Constance-on kívül akkor senkim nem volt –
legalábbis úgy éreztem. Robert megnősült, ezt szinte árulásnak tartottam
– ostobaság volt persze, de hát mit lehet tenni, ez mind a magánytól való
félelemből adódott, mivel már nem üldögélhettem egész estéket Robert-
ral, nem élhettem vele egy lakásban –, és én annyira féltem eltávolodni
tőle, halálosan féltem ettől, akár a testi kínoktól, akár a kőfejtőben
végzett munkától. És Robert ezt megértette. “De tudod, egyszerűen nem
tehetem meg, hogy ne vegyem feleségül, hiszen évekig várt rám" –
mondta zavartan Robert. És ez igaz volt. De különben is, még ha nem is
Françoise-ról lett volna szó, hanem valaki másról, mit kellett volna
tennie: agglegény maradjon a táborbarátság miatt? Elkerülhetetlen volt.
És a mi kapcsolatunk ilyen körülmények között is túl szoros volt; most
már értelmetlennek, sőt kellemetlennek láttam. Robert erre még csak
nem is célzott, de én magam is mindent megértettem, és minden
erőfeszítést megtettem, hogy később, amikor a telepatikus képességeim
újból feléledtek, megszakítsam a spontán kontaktust Robert-ral,
megtiltottam magamnak, hogy lássam őt.
A Fénykör – tulajdonképpen ez nagyon régi meghatározás, de akkor
nem volt olyan mély és szörnyű értelme, mint most. Én, azt hiszem,
először akkor alkalmaztam, amikor közös életünk kezdetén, a múltról
meséltem Constance-nak, és a háborútól, a magánytól való félelmemről
beszéltem. Emlékszem, akkor azt mondtam, hogy a háború végső soron
a magányt hozta az életembe. “Mindkét alkalommal így volt –
mondtam. – A háború feldúlta a szeretet és a boldogság fénykörét,
amely megvédett engem a csapásoktól. És ami engem illet, én
mindenekelőtt ezért félek a háborútól." Constance akkor úgy találta,
hogy a “Fénykör" nagyon jól hangzik, és aztán ez az elnevezés valahogy
megmaradt közöttünk a gyakorlatban. Igazából nem is tudom, honnan
vettük. Talán Verlaine verséből, ahol a lámpa fényköréről ír, mint a
családi boldogság és kényelem szimbólumáról. És ki tudhatta akkor,
milyen baljós valósággá válik ez a békés szimbólum!
Igen, nem véletlen, hogy a háború után úgy húzódoztam a
telepátiától, nem akartam ezen a területen dolgozni! Igaz, figyelemmel
követtem mindent, amit Franciaországban erről a kérdésről publikáltak,
olvastam a Revue Metapsychique folyóiratot, Heroumian, Varcollier,
Dufour munkáit, egyet s mást az amerikai és orosz kutatásokról –
Robert klinikájára azonban még ellátogatni se mertem. Egyszer mégis
elcipelt magához, kérte, hogy hipnotizáljak, gyógyítsak ki egy
hisztérikus bénulásban szenvedő beteget, akivel sehogy se tudott
kapcsolatot teremteni. Nagyon nem szívesen engedtem, ráadásul
egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy sikerülni fog ez a
kísérlet a normális, nem tábori körülmények között. A kísérlet azonban
ragyogóan sikerült, és én azonnal rájöttem, miért állt ellen olyan
makacsul a beteg Robert beavatkozásának: ez a csúnya, idős lány
szerelmes volt belé! Láttam, hogy a csókjáról, öleléséről álmodozik,
nevetségesnek és visszataszítónak találtam az egészet, alig tudtam
befejezni a szuggerálást, és többé egyszer se mentem el a klinikára…
addig a reggelig, a háború előtti utolsó reggelig… Miért tűnik mégis
úgy, hogy ott voltam Robert-nál? Hiszen el se utaztam Párizsba…

Keressünk valami más területet. Pihenni kell, így nem szabad, rosszul
végződhet az egész…

Mi ez? Milyen szeszélyesen ugrándoznak a gondolataim! És megint

milyen éles emlék…
A szűk, rövid, Lauzun utca Belleville-ben, szürke, borús nap, hűvös
idő – fázom, viseltes, kinőtt kabát van rajtam, elkékült kezem esetlenül
kilóg a kabát ujjából. Vacog a fogam, de nem a hidegtől, azt szinte észre
se veszem, hanem a felindulástól, a szomorúságtól, a felnőtt-
fájdalomtól. Az Aranysas bisztró küszöbén állok, és körülöttem
valamilyen tömeg tolong, lökdösődik, én egyáltalán nem ismerem,
szinte nem is látom őket, semmi közöm hozzájuk. Csak apámat látom,
arca, a könnyeim fátyolán át, hullámzik, széttöredezik, és elkeseredetten
kiabálok ehhez a távoli, ködös arc felé: “Papa, nagyon kérlek, menjünk
haza! Nagyon-nagyon kérlek! Nélküled nem mehetek vissza!" Valaki
részvéttel és gúnyosan dörmögi: “Nocsak, hogy bőg a kölyök, még az
orra is csurog!" Gépiesen beletörlöm az orrom a kabátom ujjába, és újra
kiabálok: “Papa, na, papa!" A vállam valakinek a puha, lottyadt hasához
szorul, ez a has egyszerre viharosan rengeni kezd, és a fejem fölött
visító hang harsán fel: “Gazember, eredj haza, mit kínozod a gyereket!"
Felemelem a fejem, és egy remegő, lelógó tokát látok, világospiros
rúzzsal körülrajzolt, szélesre tátott, foltos szájat, szalmasárga
hajfürtöket, amelyek kilógnak a hetyke, lila sapka alól, és félelem és
undor tölt el. “Papa – mondom egészen halkan, és ő persze nem hallja
ebben a zajban és ricsajban –, papa… én… akkor inkább meghalok…"
És igazán szeretnék meghalni, annyira nyomasztó, elviselhetetlenül
nyomasztó az egész, és már meg se mondhatom, hogy a mama beteg,
nagyon beteg, és én egészen egyedül vagyok vele, és nem tudom, mit
tegyek; és ezt már el se mondhatom, mindenki zajong, kiabál, és hát én
egyáltalán nem akartam botrányt csinálni, csak azt akartam, hogy apa
jöjjön velem, és segítsen a mamának, de amikor megláttam az arcát,
elvesztettem a fejem a rémülettől és a fájdalomtól, és elkezdtem
kiabálni. Még a küszöbről megláttam apámat Geneviève mellett a
pultnál, és egyszerre megértettem: ez egy idegen, ő egyáltalán nem
haragudott, kedvesen rám mosolygott, de én megértettem, hogy semmi
köze hozzám; de ezt én még így sohasem éreztem, és e pillanatig sehogy
se tudtam megérteni, hogy apa elhagyott minket, hogy egészen elment
tőlünk, most viszont mindezt megértettem, és nem tudtam, mihez
kezdjek, annyira fájt nekem…
Nem szerettem felidézni ezt a jelenetet, de mindig megmaradt
bennem – természetesen csak nagy vonalakban, elég homályosan,
hiszen akkor még hétéves se voltam. Szinte azonnal megfeledkeztem
például Geneviève-ről, és egyáltalán nem néztem meg alaposabban:
magas, sovány, vörös hajú, az arca meg… Nem érdekelt az arca, én apát
néztem: milyen kedves, fiatal, vidám – és teljesen idegen. Most azonban
látom, hogy Geneviève egész idő alatt ott állt a pultnál, meg se moccant,
és az arca jóságos volt és szomorú, és hol apára nézett, hol énrám…
Milyen furcsán keverednek az érzelmeim: az akkori gyermeki
sértődöttség, fájdalom, harag és a mostani csöndes bánat…
Amikor azt mondtam, hogy meghalok, és elszaladtam, apám utánam
szaladt a Lauzun utcán, és pénzt dugott a zsebembe, csokoládét adott.
Én úgy sírtam, hogy nem láttám-hallottam semmit. Azt se vettem észre,
hogy pénzt adott, csak otthon találtam meg, és a csokoládét is. Azt, hogy
a mama beteg, nem is tudtam megmondani, annyira sírtam. Amennyire
emlékszem, nagyon ritkán sírtam gyerekkoromban, de ezen a napon és
aztán három év múlva, amikor anyám meghalt, a könnyeim úgy
hullottak, mint a záporeső.
Nem hallottam, mit mondott apa. A mama kérdezte, de azt mondtam:
“Nem mondott semmit!" Most azonban látom, hogy elkísért egészen a
térig, amelyet most Fabrien ezredesről neveztek el, megvette a
metrójegyemet, onnan ment egy vonal a Ternes térre, mi a mamával a
Poncelet utcában laktunk. És közben folyton beszélt, nagyon halkan és
szomorúan:
– Fiacskám, nem kell így sírni, igazán nem kell. Felnősz majd, és
megérted, miért történt ez így. Hidd el, semmi értelme most, hogy
hazamenjek. Anyáddal már mindent megbeszéltünk, “minek kezdjük
most újra a huzakodást? Úgyse érti meg, én mondom neked, egy hétig
egyfolytában győzködhetném – nem érti és kész. És Geneviève-ről is
egészen hibásan gondolkodik – mintha a kocsmájáért lennék úgy oda.
Ne hidd, fiacskám, hallod? Geneviève rendes nő, és nagyon sok bánat
érte. A férjét megölték tizenötben, a fronton. Tudod, Geneviève akkor
két hétig el se mozdult a halálos ágyától a kórházban – még elgondolni
is sok, mibe került neki oda eljutni, szinte a legelső vonalakba… Aztán,
amikor meghalt, Geneviève ott maradt egészen a háború végéig,
ápolónő lett… Ő mindent megért, erről van szó… Én már csak vele
maradok, fiam. De téged sohasem hagylak el, segítünk majd… Hiszen
Geneviève olyan jó, bizony, nagyon jó…

Mit láthat? Miért olyan nyugtalan?… Nem megy, valahogy semmit sem
tudok befogni… Tartsunk egy kis szünetet…

Aludtam? Hány óra? Különben nem fontos. Hány óra, hányadika…

hát nem mindegy?… Hol van apa? Úgy rémlik, rég nem láttam…
Mindnyájan a szalonban vannak – apa is, Natalie és Marc is. Én némán
állok a küszöbön. Nem vesznek észre. Apa újságot olvas, folytonosan
igazítja le-lecsúszó szemüvegét. Marc elterül a fotelban, belemerül
valami vastag könyvbe, Natalie az ablakpárkányon könyököl és
kibámul… Hogy mer ilyen nyugodtan nézni a poros ablaküvegre? Nem
tudja talán, hogy az üvegen a por – radioaktív, hogy ott, az üvegen túl a
láthatatlan, feltartóztathatatlan halál van? Hogy csak az én akaratom, az
én szeretetem nem engedi, hogy behatoljon a házba, és megöljön
mindnyájunkat?
Natalie-ra nézek, és összeszorul a szívem. Milyen sovány, törékeny
és sápadt, milyen végtelenül fáradt az arca… és ez a sűrű, rövid haj,
amely épp csak kezd kinőni azóta… április óta… Ha minden rendben
menne, Natalie meggyógyulna, de most… Mindig is vékonyka volt,
akár a kóró, de mennyi élet volt benne, és vidámság, energia,
mindaddig, míg meg nem jelent ez az átkozott Gil!… Gondol-e még rá,
vagy elfelejtette?
Marc – mennyivel erősebb és nyugodtabb. Constance-ra ütött:
világos hajú, szürke szemű, magas, húszévesnek nézné az ember, pedig
még tizenhat sincs. Már majdnem egy fejjel magasabb nálam. Az arca
komor… És egyszerre rájövök, hogy már régóta ilyen, hogy már napok
óta nem láttam mosolyt a fiam arcán, talán már egy hete se. Miért éppen
most, miért csak most tudatosodott ez bennem? És Constance… ő
semmit se mondott…
Apa rám pillant a szemüveg fölött. Nem szoktam meg, hogy
szemüvegben lássam, közvetlenül a háború előtt kezdte viselni, de
valahogy sohasem voltam ott, amikor olvasott, és a szemüvegről csak
hallomásból tudtam. A világos, fémkeretes szemüveg élesen elüt sötét
bőrű sovány arcától. Most veszem észre, hogy egy kis fehér forradás
van a felső ajkán… miért nem láttam korábban? Vagy talán láttam, de
nem jegyeztem meg, nem emlékeztem rá?
Apa leveszi a szemüvegét, feláll, és odajön hozzám.
– Ez még akkor, a háborúban történt? – kérdezem, és a felső ajkára
mutatok.
Apa ösztönösen megérinti a forradást.
 – Igen, egy eltévedt szilánk. Felhasította az ajkam, akkor
növesztettem nagyobbra a bajuszomat is, hogy ne látszódjék. Te még
kicsi voltál, nem emlékszel.
Igen, igen, persze, kicsi voltam, de már mintha emlékeznék. Milyen
kár, hogy most már nem foglalkozhatom evvel a kérdéssel, aktív
emlékek és passzív emlékek, az agy különös, hozzáférhetetlen kamrái,
padlásai és pincéi, ahol a szemét és limlom közt minden bizonnyal
felbecsülhetetlen kincsek hányódnak anélkül, hogy sejtelmünk lenne
róluk…
– Nagyon fáradtnak látszol, Claude – mondja aggódva apám. –
Emiatt?
Az ablak felé mutat, és nekem egyszerre nevethetnékem és
sírhatnékom támad.
– Igen, emiatt, mi másért!
Nem, ez mégiscsak hihetetlen – gondolom ismét –, hogy ennyire
betű szerint beteljesedjék egy jóslat… Robert gyászos jóslata akkor, a
Natalie-val történtek után. “Ha te mindnyájukat ennyire a szereteted
függvényévé teszed, erődön felüli terhet veszel a válladra, és beleroppan
a gerinced… És akkor mi lesz velük? Magaddal rántod őket a sárba,
mint az ókori harcosok, akiket feleséggel, szolgákkal együtt temettek el?
Gondolkoztál már ezen?"
Természetesen gondolkoztam: de akkor, a rendes, békés életben ez
nem látszott veszélyesnek. Hát talán olyan rossz, hogy az összetartozó,
egymást szerető embereket szorosabb, szilárdabb és mélyebb kötelék
fűzi össze, mint a többit? Talán rossz az, hogy létezik a szeretet és a
megértés Fényköre ebben a mi szörnyű, kegyetlen, széthullott
világunkban? Hiba volna, vagy éppen bűn, hogy kiszakítom őket a
zárkózott, áthatolhatatlan, hazug maszkarcok, lárvaarcok ördögi
körtáncából? Hogy megteremtek magamnak egy kis fényben úszó
világot, ahol az arc és a szem a lélek tükre, ahol nincs hazugság, se
képmutatás, se félelem, se gonoszság? Hiszen kell hogy legyen valami
pihenés, valami derengés a homályban, egy kis remény a boldogságra.
Vagy nem ezért él az ember? Akkor hát mindenki haladjon a maga útján
e cél felé! Az én utam nem elérhető a többség számára – na és? Ez nem
ok arra, hogy én lemondjak róla.
 “A te utad! – mondta Robert. – Egy pallón lépkedsz, a szakadék
fölött, és azt képzeled, hogy egy kényelmes szoba parkettjét taposod.
Amint megérted, hogy tévedtél, lezuhansz." Igen. Most valóban
szakadék fölött egyensúlyozok. De akkor?…
Akkor… Mit tehettem, ha a magánytól féltem a legjobban a világon?
Talán betegség ez. Iszony. Van például tériszony – félelem a nyílt
térségtől, és annak, aki ebben szenved, elviselhetetlenül gyötrelmes
dolog még az utcán is átmenni, hát még a szabad mezőn. Annyi
megmagyarázhatatlan, rögeszmeszerű félelem terheli néha az embert!
Van, aki fel a víztől, a sötéttől, a macskától, a lifttől – lehet választani. A
táborban ismertem egy embert, aki legjobban attól félt, hogy élve fogják
eltemetni – gyerekkorában hallott egy csomó szörnyű történetet a
tetszhalottakról… Igen… Jean Lamardin volt ez, magas, nyurga,
boltozatos koponyájú férfi. Emlékszem, ahogy odaszólt nekem, amikor
végigment a barakkon a többivel, akiknek a számát az imént mondta be
a tábori hangszóró: “Na, a gázkamrából élve nem kerülök ki, ez
legalább biztos!" Csak egy perc múlva értettem meg, mit akart mondani:
nem fogják élve eltemetni. Valósággal dühbe gurultam – örülni a
gázkamrának… istenem!
Hát igen – én a magánytól féltem, és akkor, 1945-ben, ez bizony már
iszonyméretű volt. Persze ez a félelem fokozatosan növekedett. Apa
távozása, aztán anyám halála kényszerített először, hogy megérezzem a
magányt. Gyűlöltem Geneviève-et, mert anyám rosszakat mondott róla,
de olyan nehéz volt egyedül lennem, hogy odaköltöztem apához.
Természetesen, ez azért más dolog. Amikor anyám meghalt, alig voltam
tízéves. De az is igaz, hogy míg anyám beteg volt – és sokáig
betegeskedett –, én nagyon önálló lettem, elvezettem a kis
háztartásunkat, és itt-ott dolgozgattam is. Valószínűleg egyedül is
megélhettem volna, de nem tudtam rászánni magam. És természetesen
ez volt a helyes. Apa és Geneviève nagyon szépen gondoskodtak rólam,
és ha ők nincsenek, nem tanulhattam volna rendesen. Hogyan is
álmodhattam volna az orvoskarról, ha Geneviève nem segít? Igaz, ekkor
már apa is kezdett elég jól keresni, egy kis kalaposműhelyt nyitott…
Mégis, az érdem Geneviève-é. Szégyelltem magam, ha eszembe jutott,
milyen csúnyán gondolkoztam korábban felőle. Egyébként ő mindent
megértett, apának igaza volt, és ő ezt is megértette.
 A második háború után szörnyűbb volt a magány. Igaz, ez is hamar
véget ért, de borzalommal emlékszem azokra az 1945-ös nyári
hónapokra, amikor egyedül bolyongtam Párizsban, Valérie nélkül, és
folyton csak rá gondoltam, és jól tudtam, hogy ott van a közelemben, a
Solferino utcai lakásunkban, nekem meg ahhoz sem volt jogom, hogy
bekopogjak hozzá: a másikkal van… Különös, a féltékenység szinte
egyáltalán nem kínzott, a magánytól szenvedtem nagyon. Nem volt
velem se Valérie, se Robert, elhagytak; egyik Charles-ért, a másik
Françoise-ért, én meg egyedül maradtam, egészen egyedül. És ez
elviselhetetlenül szörnyű és nehéz volt, nem bírtam egyedül lenni.
Igen, a táborban nem voltam magányos, mert ott volt Robert. Ha nem
találkoztam volna Robert-ral, minden másképpen történt volna az
életemben, egész másképpen. A legvalószínűbb, hogy még akkor, a
fogság első hónapjaiban megőrültem volna, vagy öngyilkos lettem
volna, annyira gyötört az elválás Valérie-tól, annyira megrémített volna
érthetetlen hallgatása. De ha életben maradok is, a telepatikus
képességeim nem jelentkeznek olyan világosan Legföljebb néha sikerült
volna látnom Valérie-t, hiszen ezzel kezdődött minden, és ezzel
végződött is volna.
Már gyerekkoromban megvoltak ezek a képességeim, csak nagyon
ritkán jelentkeztek. Például amikor anyám meghalt a kórházban,
azonnal tudtam ezt. Reggel volt, az asztalnál álltam, a vacsoráról maradt
hideg krumplit majszoltam; lusta voltam reggelit készíteni. Hirtelen
mintha jeges szél csapott volna meg, és azonnal tudtam, hogy anyám
meghalt – nem tudom, hogyan, de rögtön tudtam, és nem is tévedtem.
Vagy négy év múltán egyszer nagyon megijesztettem Geneviève-et – a
leckémet készítettem, egyszerre felugrottam és felkiáltottam: “Istenem!
Apát elütötte egy autó!" Valósággal láttam a fűszeres cégtábláját az
utcasarkon, ahol a baleset történt, láttam a teherautó sofőrjének bajuszos
arcát. Apa akkor sokáig kórházban volt…
Robert-ral majdhogynem az első pillanatban kezdődött. A barakk
ajtajában álltam. Egy lesült arcú, magas fiatalember, gyalogos
egyenruhában, a széltől fodrozott, ólomszürke tócsákon
keresztülugrálva majdnem elszaladt mellettem. Aztán hirtelen
visszahőkölve megállt, felém fordult. Vagy egy percig némán néztük
egymást.
 – Hogy hívnak? – kérdezte végül. – Én Robert Mercerot vagyok.
– Én Claude Lefèvre – mondtam, és nem vettem le róla a szemem.
Természetesen már azelőtt is találkozhattunk volna. Mindketten
tősgyökeres párizsiak, mindketten medikusok voltunk. És lehetséges,
hogy minden nagyjából ugyanígy történt volna: az erős lelki kapcsolat
megérzése, lelki rokonság… A tábor körülményei között azonban
mindez kiélezett, különös formát öltött. Robert biztosított arról, hogy
akkor, az első találkozásnál ő csak azért állt meg, mert megragadta
feszült pillantásom. Ki tudja, talán így is van. Ennek a tábori
barátságnak valóban én voltam az aktív tagja. Aktív vagy passzív –
persze attól függ, milyen szempontból nézzük. Egyszerűen nekem
feltétlenül szükségem volt erre a barátságra, Robertnak viszont – bár
szeretett engem – kezdetben csak terhére volt. Később, a gestapósoknál
és a koncentrációs táborban már másképpen viszonyult a gondolati
kötelékünkhöz, sőt, még gyakorlati hasznot is tudott húzni belőle, de az
elején… De hát ez érthető: nem olyan könnyű dolog belenyugodni,
hogy valaki, akármilyen közelálló valaki is, bármely pillanatban
megtudhatja, mire gondol az ember, vagy láthatja akkor is, amikor nem
is gyanítaná A táborban ez nem olyan kellemetlen, mint a rendes
életben, hiszen a táborban az ember soha sincs magában, és a
gondolatok is valahogy egyszerűbbek, konkrétabbak,
földhözragadtabbak, és mégis… Robert már korábban is hallott egyet-
mást a telepátiáról, de mint az emberek többsége, nem tulajdonított
semmiféle jelentőséget ezeknek a mendemondáknak. Én, ezekkel a
képességeimmel, megdöbbentő újságot jelentettem a számára. Egy
vadember az ő helyében istennek tekintett volna; a középkor embere azt
mondta volna, hogy az ördöggel cimborálok; Robert Mercerot, a XX.
század gyermeke kinevetett, és azzal bosszantott, hogy milyen hasznos
volna állandó telepatikus összeköttetést létesítenem a tábor
parancsnokával, hogy mindig tudjuk, miben töri a fejét; a valóság mégis
az, hogy Robert, bár szeretett, egy kicsit tartott tőlem. Sőt, nemcsakhogy
tartott, de…
Igen, ez már valódi telepatikus kapcsolat volt. Én bármely
pillanatban láthattam őt, olvashattam a gondolatait. Ő nem. Kezdetben.
Aztán nála is megjelent ez a képesség. Különösen a koncentrációs
táborban.
Emlékek, végeérhetetlenül sorjázó emlékek. Kezdenek már kínosak
lenni – azok is, amelyek váratlan élességgel hirtelen előszökkennek a
tudat beláthatatlan mélységeiből, s azok is, amelyek makacsul
végigkísérnek egész életemen. Az emlékezet – szörnyű adottság, egész
eddigi életemből ezt szűrtem le. A táborban nem kellett volna
emlékeznem a boldogságra, és még kevésbé kellett volna emlékeznem,
a későbbiekben, a táborra. Mások nem jegyeztek meg mindent, és csak
ritkán emlékeztek vissza. Én túl sokat jegyeztem meg, és túl gyakran
emlékeztem vissza; ez összetörte az életemet, megmérgezte a lelkemet.
Légy átkozott, emlékezet, legalább most hagyj békén, szánj meg a
halálom előtt! A tábor emléke, a halál és a kín emléke, a megalázásé és a
szégyené; a félelem emléke, a lelket nyomorító szüntelen félelemé! Hát
nem egy új, körmönfont kínzási mód ez? Mint valami lassított hatóerejű
bomba? Minél tovább, minél erősebben kínoz ez a kegyetlen tábori
emlék, a szörnyű évek öröksége, annál jobban megmérgezi és elnyomja
a másikat, a boldogság, a fiatalság, a szépség, a szerelem, a szabadság
tündöklő, boldogító emlékét. Minden értékét és fényét veszti ennek az
emléknek a maró, átható erejétől, és én egyre gyakrabban, újra az 19
732-es fogolynak érzem magam, örökös táborlakónak, akinek csak egy
útja nyílik a szabadság felé – a krematórium kéményén keresztül.

Apa dünnyög valami nyugtatásfélét, és lassú, öreges, már egészen

öreges lépteivel visszamegy a foteljához. A háta is meghajlott már, a
feje egy csöppet reszket – istenem, hogy megöregedett egyszerre
Geneviève halála után; de hát nincs mit csodálni, igazi, hű társa volt,
egy egész életet leéltek egymás mellett… bizony, negyvenkét évet!
Mennyire szánom őt, mennyire szeretem… “Szeretem? – kérdezem
magam hirtelen, és összerezzenek, mintha ostorcsapás érne. – Na és ha
nem? És ha nem eléggé?"
De nem, ez is milyen pokolian gaz kínzás! Aljas, undorító,
embertelen, lealázó kínzás! Hogy mindenki az érzelmeim függvénye!
De hát micsoda érzelem, micsoda akarat képes elviselni egy ilyen
iszonyatos terhet megroppanás nélkül? Miért lehetne tőlem elvárni azt,
amit a legerősebbektől sem lehetett?
“Kinek panaszkodsz? – kérdezem magamban. – Hiszen nincs kinek
panaszkodni. Senki sem segíthet. Akár a vallatásnál. Akár a táborban.
Akár a kőfejtő szörnyű, meredek létráján. Meggörnyedt hátamon a
kőtömb elviselhetetlenül nehéz, de ha leránt a súly, elpusztulok magam
is, és még másokat is pusztulásba sodrok – azokat, akik mögöttem
jönnek. Kitartani, nem szabad leesni… Még egy lépés és még egy, és
még egy és így tovább, végtelenül a kérlelhetetlenül perzselő
napsugarak alatt vagy a jeges szélben…”
És ez mégsem ugyanaz. Az izmok végső soron mégis
engedelmeskednek az akaratnak. De a szeretet? Az akaraton múlik, a
legnemesebb, jó szándékon?
A szeretet… Robert-ral folytatott vitáinkban – és nagyon sokat
vitatkoztunk az utolsó hónapban, amikor Robert hazajött Amerikából –
én mindig azt erősgettem, hogy éppen ez a legszilárdabb,
legmegbízhatóbb védelem, hogy az értelem nem mentheti meg a világot,
az értelem éppen a pusztulásba kergeti a világot, és nem képes kiutat
találni. Csupán a szeretet, a barátság, az ősi, egyszerű érzelmek,
amelyek közvetlenül és erősen összekötik az embereket, és erőt adnak
nekik az élet elviseléséhez, csak ezek képesek ellenállni a pusztulásnak
és a káosznak.
– Egyetemes barátság? Egyetemes szeretet? – kérdezte gúnyos
mosollyal Robert. – Lehet, hogy nem is volna rossz, de hiszen te nem
erre gondolsz. Te egyszerűen csak szavakkal leplezed a
megfutamodásodat a harcmezőről. Csak hadd tegye az emberiség, amit
tud – de az én családom rendben legyen. Megdöbbentő, hogy a te
tehetségeddel, a te lelkeddel, mindazok után, amit átéltünk, hogyan
tudtál belesüllyedni a kispolgári mocsárba, hogyan válhattál ilyen önző
egoistává, önelégült nyárspolgárrá!
Robert tudta, hogy nincs igaza, amikor ezt mondta. Nagyon is
tisztában volt azzal, hogy gyűlölöm a kispolgárokat, akárcsak ő maga.
Ami meg az önelégültséget illeti… De hát ő megint, mint mindig, mint
a táborban, elérte, hogy az ő útját járjam, és nem valamiféle más utat…
És még most sem tudom, helyes volt-e tőlem, amikor meggyőződésem
ellenére azt tettem, amit ő akart. Talán meg kellett volna keresnem a
magam útját… Különben mit tudtam én akkor! Amikor találkoztunk, én
huszonhét éves voltam, Robert meg huszonhárom, mégis, a kettőnk
kapcsolatában ő volt az idősebb, az erősebb. Robert szervezte meg a
szökést a rabszállító vonatról, ő volt az egyik legbátrabb,
legtalálékonyabb, legenergikusabb munkatársa a földalatti szervezetnek,
ott, abban a Mauthausenhez tartozó táborban, ahová a Gestapótól
kerültünk. Az ő hatására én is bátrabb, aktívabb lettem, és nyilván jobb
és becsületesebb is. De mindaz, amit én a táborokban tettem, Robert
miatt és Robert-ért történt. Most pedig ő ezt is az én hibámul rója fel…
Persze, a maga szempontjából igaza van, meg tudom őt érteni.

Azt hiszem, nem helyes, hogy ennyit gondol erre… És főleg, hogy ilyen
zaklatott… Ez az egész, úgy látszik, sokkal bonyolultabb, mint
gondoltam… Különben mi mást várhattam volna?

Emlékek… Újabb emlékek… Milyen különös erővel ragyog a nap –

ünnepien áradó, derűs fény! Hol vagyok? Hát persze, minden világos. A
XIV. kerületben laktunk akkor, a forgalmas Alésia utcában. A kis Rose
pedig, a fűszeres lánya mellettünk lakott, a Sarrette utcában.
Tizenhárom évesek voltunk, ő volt az első szerelmem. Sohasem
felejtettem el, mit éreztem, ha megpillantottam Rose-t, akár csak
messziről is. Nem felejtettem el élesen csengő, de dallamos hangját –
egy felnőtt lány hangja volt; beszédes, zöldes színű szemét, furcsa
mosolyát –, amikor Rose elmosolyodott, azt hittem, haragszik. Sok
mindent mégis elfelejtettem róla, de lehet, talán nem is tudtam. Most
látom, hogyan jön felém a ragyogó napsütésben, kacéran oldalt hajtja a
fejét, és érzem azt a gyermekkori érzést, az izgalom és a félelem, a
boldogság és az égető szégyenkezés elegyét, amely egész életemben
emlékezetes maradt számomra, és ugyanakkor az átértékelés keserű,
fájdalmas érzését is érzem, a korábbi vitathatatlan emlékek pusztulásáét.
Mindenekelőtt csodálkozással tapasztalom, hogy Rose nem szép. A
szeme valóban élénk és kifejező, még sincs benne semmi gyermeki báj
– egy kis felnőtt nő szeme: kacér, kapzsi, csúfondáros. Ajka nagy és
verteién, arca szürkés, nyaka hosszú, sovány, feje mintha túl nagy volna
a törékeny kis testhez képest. A párizsi utca gyermeke, angolkóros,
vérszegény, aki szinte a születése pillanatában ismeri már az élet minden
titkát. Most már értem, miért nem tetszett Geneviève-nek, ha Rose
társaságában látott.
Rose-on csípőre szabott, hihetetlenül rövid zöld ruha van, a
szoknyarész helyén rövid, berakott fodorral, amely szinte semmit nem
takar. Ráadásul annyira ki van vágva elöl is, hátul is, hónaljban is, hogy
Rose, ahogy lépked, szinte meztelen, ez azonban csöppet sem zavarja –
ez a divat, még az idősebb hölgyek is a lehető legrövidebbre szabatták a
szoknyájukat, és mélyen kivágott dekoltázzsal járnak. Igen, épp itt jön
egy, kövér, mint egy mopszli-kutya, ki van mázolva, egész
bizsugyűjtemény fityeg rajta. Rose-zal utána nézünk, és kipukkad
belőlünk a nevetés – milyen nevetséges, ezek a kövér lábak, a hurkás,
hájas nyak és a dús keblek, és még divatos is akar lenni ez a vénség,
legalább harmincéves, talán negyven is megvan. A nők szinte kivétel
nélkül fiús frizurát viselnek, nullásgéppel nyírt tarkó, néhány tincs a
homlok fölött. “Istenem, milyen ostoba divat!" – gondolom, a
tizenhárom éves énem azonban nem lát, nem hall senki mást, csak Rose-
t, és a szemében Rose a legszebb a világon. Elakad a szívverése, ahogy
megérinti Rose kezét, és engem egyszerre olyan heves érzelem rohan
meg – rémület és gyönyör elegye –, hogy megborzongok tőle.
Ugyanakkor én – a mostani én – megérzem, milyen száraz, érdes Rose
bőre, mennyire csomósak az ízületek a kezén, orromba csap az illata:
borsból, fahéjból, olcsó, édeskés kölniből álló keverék… Elfintorodom
ettől a furcsa egyvelegtől, és ugyan akkor eláll a lélegzetem az
elragadtatástól.
Mégiscsak nagyon furcsa… Nekem mindig jó memóriám volt,
mondhatni nagyon is jó, egész kora gyermekkoromtól kezdve. Apámat
és Geneviève-et gyakran megdöbbentettem, hogy a legjelentéktelenebb
és számomra nem is túl érthető jelenetekre és beszélgetésekre is
emlékeztem, amelyeket ők, a felnőttek már rég elfelejtettek. Gyakran
megesett, hogy valami régi melódia vagy halvány, szállongó illat –
különösképpen az illatoknak volt a legnagyobb hatalmuk, hogy
feltámasszák a múltat! – már elfelejtettnek hitt képeket idézett
emlékezetembe. Sohasem voltak azonban ezek ilyen különös
visszaemlékezések, mint most, amikor felidézek, vagy helyesebben
világosan látok olyasmiket, amikre soha nem emlékeztem és amiket, bár
a szemem láttára zajlottak le, igazából nem is láttam. Itt van ez az eset a
kis Rose-zal. Mintha csak a moziban néznék egy filmet, amelynek én
vagyok a főszereplője. És a hős élményei azonosak az enyémekkel.
Mire emlékeztet ez? Hiszen ez… igen, leginkább az agyba ültetett
elektródákkal végzett kísérletekre emlékeztet… vagy nem is feltétlenül
beültetett elektródák, csak a koponyára felerősített receptorok… De hát
csak így, egyszerűen, se ez, se az… vagy talán ez az átkozott sugárzás
mégiscsak behatol ide valami minimális mértékben, és ilyen módon
jelentkezik a hatása? Persze, hát hogyisne hatolhatna be, hiszen ez egy
egészen közönséges villa, csöppet sem hasonlít egy atomóvóhelyre!

Istenem, milyen nehéz! A pszichikuma teljesen tragikus felfogásra van

hangolva. Azonkívül ahogy egy tudóstól várható is, megpróbál a
jelenség lényegéig hatolni… Én meg már elfáradtam, annyira, hogy…
De hát nincs mit tenni, folytatni kell…

Honnan, honnan ez a különös bizonyosság, hogy az akaratom, a

szeretetem hatalma ellenállhat a világpusztulásnak? Micsoda ostobaság,
ha jól meggondoljuk! Hiszen amikor Robert-ral vitatkoztunk, egyáltalán
nem erről volt szó. Gyakran vitatkoztunk az utóbbi időben, és többnyire
mindig ugyanarról. Arról… – hm, hogyan is lehetne ezt pontosabban
megfogalmazni? – arról, hogy mit tegyen az ember, minden egyes
ember, ha látja, hogy a világ a pusztulás szélén áll. Arról pedig, hogy a
világ katasztrófa előtt áll, napról napra szilárdabban meggyőződtem.
Kezdve Hirosimától. A kísérletek Bikini-szigetén és a japán halászhajó
tragédiája, Korea és Algír a mi “ultráink" plasztikbombái, a néger-
lincselések Amerikában – mind ugyanannak a láncnak a láncszemei
voltak, ugyanannak a halálos betegségnek a tünetei, amely az
emberiséget fenyegette: a megosztottságé, a kölcsönös meg nem értésé
és bizalmatlanságé.
A világ elpusztul ettől a megosztottságtól, és semmiféle kiáltvány
nem mentheti meg, ha ezerszer helyes volna is minden szava.
Csak az ember bensőjében születhet meg az ellenállás, csak a
szeretet és a barátság segíthet feloldani a bizalmatlanságot és az esztelen
ellenségeskedést.
Robert ugyanúgy vélekedett erről, mint mindig: együttes
erőfeszítések… ha a világ minden embere… és így tovább. Ezt már a
táborban is hallottam tőle. Engem individualistának, egocentrikusnak,
egoistának nevezett – szóval teljes intellektuális szitokkészletét rám
zúdította a magamfélékre. Én viszont azt mondtam, hogy nincs semmi
kilátástalanabb ebben a mi megosztott és ellenségeskedő világunkban,
mint ezek a mitikus közös célok. Mi sem nehezebb, mint az embereket
cselekvésre késztetni a saját érdekünkben, ez régóta ismeretes. Most
pedig még nehezebb: hiszen a jó és a rossz fogalma most olyan
ellentmondásos, annyira szeszélyesen zavaros, amilyen még sohasem
volt az emberiség történelme folyamán. Én nem vagyok filozófus, se
politikus – nem abban az értelemben, hogy nem érdekel a filozófia és a
politika, hanem hogy semmiféle önállóságra nem törekszem, ami a világ
problémáinak megoldását illeti –, ehhez sem az elméleti
felkészültségem, sem a gyakorlati tapasztalatom nem elegendő. Sokat
olvastam, sok mindent átéltem, ez igaz, de nem tanulmányoztam
speciálisan ezeket a kérdéseket… szóval egyáltalán, erről még
magyarázkodnom sem érdemes. Egyszerűen csak az a helyzet, hogy én
– lángész nem vagyok, közönséges, átlaglakosa vagyok a Föld
bolygónak. És azt látom, hogy ez az én szeretett, gyönyörű Földem a
szemem láttára változik radioaktív pusztasággá.
Én, Claude Lefèvre, aki az első világháború küszöbén születtem,
részt vettem a másodikban, porszem, fűszál, hangya – mit tehetek én,
hogy megakadályozzam az iszonyatos, esztelen katasztrófát? Azt látom,
hogy a politikusok sehogy sem képesek megegyezni egymással, a
veszély pedig egyre nő, és a katasztrófa bármely pillanatban
bekövetkezhet. Mit tegyek? A világot nem menthetem meg, nem vagyok
isten. De azt gondolom, hogy legalább az emberiség egy részét meg
lehet menteni a pusztulástól…
– És te ezt egymagád meg tudod tenni? – kérdezi Robert, világosan
hallom a hangját.
– Igen, a magam kis frontszakaszán egyedül. Mindenki törődjék a
maga ellenállási gócpontjával, a maga szakaszával. Ha mindenki, vagy
legalábbis sokan megteszik ezt, lehet, hogy az emberiségért vívott harc
nem fog ugyan teljesen győzedelmeskedni, de a végleges kudarcot, az
általános szellemi pusztulást el lehet kerülni. A világot nem mitikus
“együttes erőfeszítésekkel" lehet megmenteni, ezzel a papirosízű
fegyverrel, amely a semmibe vagdalkozik, hanem a saját konkrét
ügyünkért érzett egyéni felelősséggel. Én itt állok, és védelmezem ezt a
pontot, ezeket az embereket, akikért felelek, és akikkel kapcsolatban
állok.
– Ostobaság! – kiabál Robert. – A közkatona pszichológiája, aki meg
van győződve arról, hogy a vezérkarban semmihez nem értenek.
– És te meg vagy győződve arról, hogy értenek a dolgukhoz?
– Nem túlságosan. De csupán közlegények soha nem nyertek
háborút, még ha mindegyikük a végsőkig védte is a maga
frontszakaszát. Visszavonultak vagy elpusztultak. De nem győztek.
– Én nem fogom harc nélkül megadni magam. Frontméretekben
viszont nem tudok harcot folytatni. Én csak a magam lőállásáért felelek.
– Amit te csinálsz, az nem harc! Az megfutamodás! Miféle leállásról
beszélsz? Egyszerűen csak azt ajánlod, hogy mindenki bújjon a házába,
és ki se dugja az orrát. És még képmutató is vagy: neked magadnak van
telepatikus kapcsolatod a hozzád tartozókkal, de nagyon is jól tudod,
hogy másoknak nincs. Tegyük fel, hogy te megmenekülsz, és Constance
is meg a gyerekek, na és a többiekkel mi lesz?
Emlékezés ez – vagy folytatódik most a beszélgetés? Hát persze, mi
is ütött belém? Robert itt ül mellettem a könyvtárszobában, arcára
ugyanaz a zavaros, baljós fény hull a poros ablaküvegen keresztül.
– Észre se vettem, hogy bejöttél – mondom bizonytalanul, és
egyszerre valami furcsa fáradtságot érzek. – Aludtam volna?
– Igen, aludtál. És beszéltél álmodban – mondja Robert. – Még alvás
közben is folyton velem vitatkozol.
– Állandóan ez jár a fejemben. Te ezt csodálod?
– És hogy gondolod most: győztél a vitában? – kérdezi Robert, és
mereven a szemembe néz.
Úgy érzem, mintha roppant súly nehezednek a mellemre és a
fejemre. Nehezemre esik a szó:
– Nem tudom, győzelemnek lehet-e nevezni. Nem ezt vártam. Még
most sem értem, miért maradtunk életben.
– Nem hiszel már az adottságodban?
– Nem erről van szó… Annak, ami most történik velünk, semmi köze
nincs a telepátiához…
– De van. Hiszen más magyarázat nincs. Úgy látszik, te magad sem
ismered a képességeid határait. Te, ugye, nem akartál az elmélettel
foglalkozni, és most csak azt tudod, amit a személyes tapasztalat
nyújtott. A személyes tapasztalat azonban mindig korlátozott, még a te
esetedben is.
“Valóban – gondolom –, mit is tudunk a telepátiáról, ráadásul ilyen
rendkívüli körülmények között? Ki mondhatná meg előre, hogy a
normális körülmények között kialakuló szilárd és mély telepatikus
kapcsolat hogyan fog alakulni egészen szokatlan, rendhagyó
körülmények között, teljesen megváltozott környezetben, amelynek a
sajátosságait nem vizsgálták még (és megvizsgálják-e valaha)? És
milyen rendkívüli, iszonyatos, elképzelhetetlen körülmények! Még csak
nem is arról van szó, hogy milyen hatással van ránk a sugárzás (bár
lehetetlen, hogy ne lenne hatással ránk, ebben biztos vagyok), hanem a
mi végtelen, reménytelen magányosságunkról; arról, hogy az élet
morzsányi szigete vagyunk, amely csodálatosképpen épségben maradt a
sötétség és a halál óceánjában… És meddig? Ki tudja?"
– Na, gondold csak végig nyugodtabban és logikusabban! – lép
közbe ismét Robert. – Miért is ne lehetnének más “szigetecskék"? Akár
telepatikus alapon is? Hiszen nem egy ember van a világon, aki
telepatikus kísérleteket végzett, és ugyanakkor a barátság és a szeretet
erős szálai fűzték másokhoz. Itt van például India – a jógik elképesztő
kísérleteket végeztek: nem csupán a táplálékot és a vizet tudták hosszú
időn keresztül nélkülözni, hanem még az oxigént is. Miért ne
tanulhatták volna meg, hogy ellenálljanak a sugárzásnak?
– A jógik… lehetséges… – hagyom rá kelletlenül. – De hát India
olyan messze van…
– Az is lehet, hogy itt, Franciaországban, valahol a közelben vannak
olyanok, akik ugyanazt elérték, amit te.
Közben egyre csak árad befelé a könyvtárszoba magas ablakán az a
poros, zavaros fény. Magam előtt látom Robert barna bőrű, éles
metszésű arcát, csillogó barna szemét. Nehéz megmozdulnom, csak
heverek a fotelban, mintha láthatatlan láncok fognának. Megpróbálok
felállni, és nem tudok. Mi van velem?
– Emlékezz csak vissza – mondja Robert a szemembe nézve –,
nemrég együtt olvastunk azokról a rejtélyes Niue-szigetekről, ahol az
emberek már régóta, talán öröktől fogva gyilkosán magas fokú
radioaktív sugárzásban élnek és virulnak. Magas termetűek, erősek,
szépek; egészséges, teljes értékű gyermekeik születnek. Ki tudja, talán
vannak emberek, akik már sugárvédelemmel születtek. Nyilván nem sok
ilyen lehet, de talán több, mint amennyit à priori feltételeznénk. Ahhoz
elég, hogy az emberiség ne tűnjék el a föld arculatáról.
– Lehetséges… – motyogom. – És aztán? Várjunk? Tűrjünk?
Reméljünk?
– A te feladatod – Robert nem veszi le rólam a szemét, ez a
mozdulatlan, állhatatos pillantás szinte valóságos súllyal nehezedik rám
–, a te feladatod éppen az, amit te magad az imént megjelöltél
magadnak: felelni a magad szakaszáért. Ha te képes leszel megőrizni
bennünket, megvédelmezni ezt a támaszpontot, akkor győztesként
kerülünk ki a harcból.
– De miért? – tiltakozom bágyadtán. – Honnan van benned ez a
bizonyosság, hogy mások is vannak, hogy van remény az emberiség
számára?
– És te? – kérdezi Robert, és nem mozdítja el rólam súlyos
pillantását. – Te magad talán nem hiszel ebben?
Egy pillanatra tökéletesen tisztán érzem, szinte látom: Robert tud
valami rettentő fontosat, amit elrejt előlem. Ez a világos, tévedhetetlen
megérzés úgy megdöbbent, hogy beleremegek, és szeretném
megkérdezni: “Mi az?" Robert azonban egyszerre kedvesen
elmosolyodik, végigsimítja a homlokom, és megnyugtat:
– Na mi baj? Mi van veled? Nyugodj meg! Aludnod kell!
És továbbra is érzem benne ezt a rejtélyes tudást. Még azt is végig
tudom gondolni, hogy: “Na és ha az a függöny, ott a dombon álló
házban…" De aztán az édes, boldog fáradtság elmossa a gondolatokat.
Alomba hullok. Túlságosan elfáradtam.
Amikor felébredek. Valérie ül előttem. Nem sokáig alhattam, a nap
ugyanolyan magasan áll, a szobát ugyanaz a sárgás, zavaros fény önti el,
mégis pihentnek, frissnek érzem magam. Könnyedén felállók a fotelból.
– Valérie – szólalok meg –, milyen jó, hogy eljöttél! Már
nyugtalankodtam, hogy oly sokáig nem láttalak.
Valérie rám emeli mandulavágású, csillogó szemét. Nagyon sápadt.
– Claude – mondja, és halkan köhint egyet, mintha a torkán akadt
volna valami. – Claude, én rájöttem, hogy hibát követtem el. Nem
kellett volna…
 Valérie-val mindig fél szóból is megértettük egymást. Valódi
telepatikus kapcsolat nem volt köztünk, de mindent tudtunk egymásról,
ahogy az egymást nagyon szerető, egymáshoz nagyon közelálló
emberek ismerik egymást. Egyforma volt a gondolkodásunk, egymás
szavába vágva, ugyanazokkal a kifejezésekkel fejeztük ki a
gondolatainkat, és ez mulatságos, ugyanakkor megindító dolog volt.
Tévedhetetlenül megéreztük egymás apró hangulatváltozásait. Az alatt a
négy év alatt, míg együtt éltünk, nem történt egyikünkkel sem semmi
szerencsétlenség, de úgy hiszem, hogy ha valamelyikünkkel valami
történt volna, a másik azonnal megérzi.
Ezt a széttéphetetlennek tűnő kapcsolatot szakította meg távollétem
hosszú időszaka. Először a katonáskodás… bár kaptam tőle leveleket…
olyan gyöngéd és kétségbeesett leveleket írt az én Valérie-m, hogy
éjszakánként csöndesen sírdogáltam a szerelemtől, a bánattól, a
gyötrelmes aggódástól, hogy annyira magányosnak, annyira
védtelennek és sebezhetőnek tudtam őt… Azt hiszem, a telepatikus
képesség elsősorban a Valérie utáni bánkódás, a féltés és a szüntelen
aggódás hatására ébredt fel bennem. Amikor fogságba estem,
abbamaradt a levelezés… Akkor nem tudtam, miért, hiszen a többieket
megkeresték a Vöröskereszt útján, leveleket, csomagokat küldtek
nekik… Aztán, a háború után megtudtam: Valérie meg volt győződve
arról, hogy meghaltam, hiszen ezt mondta neki Henri Duvernois, aki
saját szemével látta, amint egy akna felrobbant azon a helyen, ahol
álltam. Ez majdnem igaz is volt – csakhogy a robbanást megelőző
pillanatban sikerült beugranom egy kis gödörbe, amit előrelátóan ástam
magamnak; igaz, egészen elkábultam, némi föld is hullott rám, de még
az eszméletemet sem vesztettem el, bár sokáig nem tudtam kimászni a
gödörből, annyira elerőtlenedtem. Aztán a németek azonnal előretörtek,
mi sietve visszavonultunk északnak; még vagy tíz nap harc, és május
23-án már hadifogoly voltam.
És akkor történt, ott, amikor semmi hírt nem kaptam Valérie felől, a
fájdalmak és kétségek közt hánykolódva, elkezdtem látni. Emlékszem,
még csak meg sem lepett különösebben, végül is valahogy meg kellett
tudnom, mi van Valérie-val; nem lehet, hogy teljesen megszakadjon a
kapcsolat vele, a saját énem egy részével! Szóval bármilyen módon…
Egy dolog bántott csak, hogy ritkán látom Valérie-t, nagyon keveset,
semmit nem tudhatok meg róla, semmit nem kérdezhetek tőle.
Úgy kezdődött, hogy 1940 szeptemberében, egyszer a barakk
ablakánál ültem. Apró szemű szürke eső szitált, gyorsan sötétedett.
Mozdulatlanul bámultam az ablak alatti hosszúkás tócsát – kissé
hólyagos volt az esőtől, megcsillantak benne a táborkapu halvány fényű
lámpásai –, és hirtelen mindez eltűnt, és megpillantottam Párizst és
Valérie-t.
Kezdetben ez kellett hozzá – ülni és valami csillogót nézni, vagy
keresztbe tett kézzel, szorosan összefont ujjakkal feküdni.
Később megtanultam, hogy szinte egyik pillanatról a másikra
magamba merüljek, pusztán az akaratom megfeszítésével, minden
segédeszközt mellőzve.
Igen, a világos, esti sugarak fényében megpillantottam Valérie-t.
Lassan lépkedett az Anatole France rakparton. Gyakran jártunk arra
kettesben, nem messze laktunk, a Solferino utcában. Jól láttam az arcát,
egyenesen felém jött. Valérie lefogyott, megsápadt, szemében valami
számomra ismeretlen, riadt kifejezés tükröződött, mint aki egy szakadék
szélén áll, és már elhatározta, hogy leugrik. Összeszorult a szívem, és
felkiáltottam: “Valérie! Valérie!" A látomás abban a szempillanatban
eltűnt. Ráadásul még jól le is tolt a német őr, hogy mit ordítozom, mint
egy őrült.
Elég soká került sor arra, hogy másodízben láthassam Valérie-t, már
tavasz volt. Akkor ő már persze férjhez ment, de én abból a percnyi
látomásból erről nem tudhattam. Valérie a szobánkban ült, és idegesen
nézegetett ki az ablakon. Meglepett, hogy milyen jól fésült, hogy szép,
kék pulóver van rajta, amit én nem ismertem. Meglepett és
elszomorított, bár rögtön megszidtam magam, hogy ilyen önző vagyok.
Hosszú évek múltak el, egy egész élet, de a lelki kapcsolat Valérie-
val nem szakadt meg. Különben Valérie nem is lehetne itt, a
Fénykörben… Hirtelen eszembe jut, hogyan pillantottuk meg mi négyen
Valérie-t. Csodálatos volt.
Négyesben – én, Constance és a gyerekek – autóútra indultunk Dél-
Franciaországba. Egy ízben egy folyóparti kis ligetben éjszakáztunk.
Voltak felfújható matracaink és párnáink, úgyhogy nagyszerűen
berendezkedtünk, az éjszaka is csöndes, derült volt. A telihold majdnem
a zeniten volt, amikor valószínűtlen, fehér ragyogásban megpillantottam
magam előtt Valérie-t. A külseje megdöbbentett. Tarkabarka köpenyke
volt rajta a hálóing fölött, meztelen lábán papucs. Arca beesett volt,
szeme duzzadt a könnyektől.
– Claude – mondta remegő hangon –, Claude, olyan szomorú
vagyok, olyan magányos! Claude, drága Claude… Charles meghalt, épp
az imént. Telefonon közölték. A műtőasztalon halt meg. Claude, én nem
bírom ki egyedül.
Nem nézett rám, hanem valahová egyenesen maga elé meredt, s a
kezét tördelte görcsösen, így maradt vagy két percig, aztán eltűnt.
Megfordultam, és láttam, hogy Constance nem alszik. És hogy ő is
látta.
Natalie és Marc távolabb, az autónál feküdt. Most felkeltek, és
odajöttek hozzánk.
– Ki volt ez? – kérdezték ijedten. – És hova tűnt?
Ők soha nem látták azelőtt Valérie-t. Mégis pontosan leírták az
öltözékét, az arcát – már amennyire olyan távolról szemügyre vehették.
Constance-szal némán összenéztünk, nem tudtuk, mit mondjunk. Végül
is Constance a maga szokott nyugodt hangján kijelentette, hogy reggel
majd mindent megmagyarázunk.
Másnap Toulouse-ból felhívtam Valérie-t. Minden beigazolódott.
Kérdeztem, ne menjek-e oda. Valérie hallgatott egy darabig, aztán azt
mondta, hogy nem kell.
– Nem, igazán nem kell – ismételte. – Először azt hittem… de csak
még nehezebb lesz, ha te… Nem, ne gyere, köszönöm, Claude.
Ez egy éve történt. Hogy élt ez alatt az év alatt? Ő nem telefonált
nekem, én sem törekedtem, hogy lássam őt, se rendes, se telepatikus
módon. És most itt van, a Fénykörben. Természetesen ez nem véletlen.
Azt azonban rögtön megértem, mi rejlik a szavai mögött: “Hibát
követtem el" – megértem, és megdermedek a borzalomtól, hiszen
azonnal belátom, hogy Valérie-nak igaza van. És hogy nem leszek képes
őt megtartani.
Valérie nagyon halkan és nyugodtan beszél, de én úgy érzem, minden
szava kalapácsként veri a szívemet – annyira fáj és szorong a bánattól és
a félelemtől.
 – Nem érdemes rám pazarolnod az erődet, Claude. Jól érzem én,
hogy erővel kényszeríted magad, hogy szeress. Tudom, mit jelent
számomra, ha nem tudsz többé szeretni. De ez ne szomorítson el.
Elfáradtam, Claude, nagyon elfáradtam. És igazán senki nem hibás,
senki, egyedül én magam.
– Az isten szerelmére, miben vagy te hibás, Valérie? – kiáltok fel. –
Olyan fiatal voltál, háború volt, teljesen magadra maradtál. Én meg
tudom érteni… Legalábbis most mindenesetre megértem… Akkor túl
fájdalmas volt…
Valérie a fejét rázza. Az arca valóban nagyon fáradt, de fiatal. Az
első napon nem néztem meg alaposabban, nem olyan volt a helyzet.
Később aztán ugyanolyan szépnek és fiatalnak láttam, mint korábban.
Senki nem mondaná, hogy egy hónap múlva negyvenhat éves lesz.
Lesz?… Megint elfog a szorongás. Olyan érzés ez, mintha hegymászó
volnék, és teljes erőmből kapaszkodnék a kötélbe, hogy megtartsam a
szakadék fölött a társamat, de a kötél csúszik, egyre csúszik… Ráadásul
világos, hogy magam vagyok az oka, a közöny és a gyengeség nem
engedi, hogy úgy tartsam a kötelet, ahogy kellene. Még csak nem is a
félelem – hiszen engem magam nem fenyeget a halál, én nem
zuhanhatok a szakadékba…
Különben… nem is tudom, mi lesz velem, ha mindenki… Istenem,
mik járnak a fejemben! Ha mindenki elmegy, mit akarok én akkor?
Kibírnék vajon egy ilyen megpróbáltatást?
Valérie feláll, és végtelenül ismerős mozdulatokkal keresztbe teszi a
karját a mellén, tenyerét a vállára simítja. A keze se változott – sima,
barna bőrű, keskeny, ujjai hosszúak, kissé elkeskenyedőek. A jobb
kisujján vékony, fehér forradás – egy gyerekkori mély vágás nyoma…
Látom a fülcimpáján az alig észrevehető kis lyukat, és eszembe jut az a
reggel a folyóparton és a türkizköves fülbevaló.
– Claude, kedves! – mondja egyenesen az arcomba tekintve.
Látom az apró arany szikrákat barna szembogarában, szeme fehérje
kékes árnyait, külső szemsarkában az árnyalatnyi festéket, amely
megnyújtja a szem rajzát… Olyan ismerős, annyiszor láttam álmomban
és a valóságban az én Valérie-m szemét. És egyszerre
megkönnyebbülök. Az, amit Valérie mondani akar, értelmetlenség,
nyilvánvaló értelmetlenség. Egész életemben szerettem, és most is
szeretem. Constance-nak igaza van – mindkettőjüket szeretem.
Constance-szal azonban más volt a helyzet, egészen más. A
magányosság gyötrő félelme volt. Számítás volt – nem önző, anyagias
számítás, hanem annak az embernek a bonyolultabb lélektani számítása,
aki sok mindent átélt, elszenvedett, és nem tud meggondolások nélkül,
az összes körülmények figyelembevétele nélkül cselekedni. Valérie-val
nem számítgattam – boldog voltam, fiatal, erős, és ezek voltak életem
legszebb évei.
És ha nem jött volna a háború… Igen, épp ezt mondta anyám is a
kórházban, röviddel a halála előtt: “Mindenben a háború a bűnös,
kisfiam. Hiszen tudod, milyen volt Fernand: olyan jó, vidám és
figyelmes. Megszülettél te, és minden olyan szép volt. Elhatároztuk,
hogy lesz még egy kislányunk is. És aztán jött a háború… Mindent
tönkretett a háború, mindent összetört… Ha nem jött volna a háború…"
Igen, ha nem jött volna a háború… Boldogok lettünk volna Valérie-
val, továbbra is ott dolgoztam volna Armigny professzor
laboratóriumában… Igaz, sok más nem történt volna meg. A telepatikus
kísérletek… vagy talán valami mégis ráterelt volna erre az útra? Nem
volna Natalie és Marc… Constance valaki máshoz ment volna férjhez…
Ettől a gondolattól egyszerre megfájdult a szívem.
Valérie a vállamra teszi a kezét.
– Így áll a dolog, Claude – mondja. – Mindkettőnket nem tarthatsz
meg. És a mérleg nem az én oldalamra billen. Magad is megértheted: én
a múlt vagyok, Constance a jelen. Velem mindössze négy évig voltál…
– És a háború hat éve, a fogság, a táborok!
– Az más… Az már csak emlékezés… Vele viszont tizenkilenc év. A
tudatos életed fele.
A fejem rázom, szabadulni akarok a nyomasztó lidérctől. Úgy tűnik,
nem is Valérie beszél, hanem én magam, a bensőmben folyik ez a
veszélyes és becstelen vita a lelkiismeretemmel. De Valérie itt áll
előttem, és a vita kimenetétől függ az élete. A kötél csúszik, egyre
csúszik…
– Egyébként nem is Constance-ról van szó – folytatja Valérie. – Én
tudom, hogy ő mindent megért, és az ittlétem nem nagyon zavarja. De
gondold csak meg magad: mi végre maradjak?
Megrökönyödve nézek rá: hiszen ő maga mondta, hogy tudja.
 – Igen, persze hogy tudom – mondja Valérie.
Ennyire kiterjedt hát a kapcsolat? De hát akkor miért nem láthatom
tetszés szerint a többieket? Nem tudom például, hol van most apa. Azt
sem tudom, mire gondol Valérie. Ezek szerint csak a visszakapcsolás
működik? Ők rejtve vannak előttem, én viszont teljesen átlátszó vagyok
a számukra? Ez a legrosszabb, ami ebben a helyzetben előadódhat.
– Claude, én így képtelen vagyok – mondja gyengéden, de
határozottan Valérie. – Te tudod, milyen vagyok. Nem nagyon változtam
az évek során. Milyen érték maradt számomra – így ahogy vagyok –
ebben a világban? A te szerelmed? Istenem, Claude, én nem teszek
neked szemrehányást, értsd meg, de hiszen te is tudod, hogy ez csak
kísértetszerelem, emlékezésszerelem. Nekem ez kevés. Még a normális
világban is kevés volna. És itt… Claude kedves, én itt megfulladok.
Szerelemről beszéltem, mert neked ez nagyon fontos. De hiszen itt
egyáltalán semmi nincs, csak a szorosan bezárt ajtók és ezek a baljós,
poros ablakok. Nincsenek dombon kanyargó utak, nincs hűvös szellő, se
folyó – mindez ott van, az ablaküvegen túl, nem valóság, hanem mint
valami díszlet. És mi magunk – mi talán valóság vagyunk? Ide bezárva,
nem tudni, hogyan és mi célból?
– Valérie, könyörgök, nyugodj meg! – nyögtem ki nagy nehezen. – A
mi menekvésünk kulcsa, hogy tűrjünk és reméljünk.
– Tűrni, milyen alapon? – kérdi szenvedélyesen Valérie, és az arca
egészen fiatal, mint a távoli múltban. – Remélni, micsodát? Claude, ne
áltasd magad! A világ elpusztult, és mi véletlenül túléltük. Ha még
maradtak is élők a földön, ugyanolyan nehéz eljutni hozzájuk, mint
valami idegen bolygó lakóihoz. Én minek is? Jó, akkor nem heten
leszünk, hanem kétszer, háromszor, négyszer annyian – és utána? A
halál vesz körül bennünket. A szörnyű, értelmetlen, szűk, szigorúan
körülhatárolt világból kilépni nem lehet. Még ha egyesülne is két-három
elszigetelt csoport, mire jutnának? Minden távlat lezárult.
Valérie beszél? Nem, nem lehet, ezek nem az ő szavai, ő egészen
más. Ez a bensőm hangja. Hideg, alattomos, irgalmatlan. De hiszen ez
az igazság. Miben reménykedem?
– De én szeretlek téged, Valérie! – mondom makacsul. – Nem
engedlek el… nem egyezhetem bele, hogy elmenj… egészen…
 Valérie elmosolyodik, és ettől az idegen, hideg, merev mosolytól
végigborsódzik a hátam.
– Szeretsz? – mondja. – És biztos vagy abban, hogy ez szerelem? És
nemcsak a magánytól való félelem? Vagy a pusztulástól? Hiszen
nemcsak a mi életünk függ attól, hogy igazán szeretsz-e minket, hanem
a tiéd is. Mi lesz veled, ha mi mind elmegyünk?
A kötél csúszik, és a mélység felé húz engem is. Akár elengedem a
kötelet, akár szorítom a végkimerülésig, mindegy, mindenképpen
elpusztulok velük együtt. És senkit nem menthetek meg…
– Látod, magad is rájöttél – mondja együttérzően Valérie, és az ajtó
felé lép. – Isten veled, Claude. Nincs mit tenni. Nem bírom tovább.
Valérie lassan siklik az ajtó felé, mintha a padló fölött lebegne. Nincs
erőm megmozdulni, nincs erőm kiáltani, agyam azonban rendkívüli
erőfeszítéssel dolgozik. Most mi lesz? – gondolom. – Ha kinyitja a
verandaajtót, akkor… Különben egy közönséges ajtó védelmet tudna-e
nyújtani a sugárzás ellen, ha nem volna a Fénykör? De akkor… akkor
ebből logikusan következik, hogy kimehetünk a házból, szabadon
járkálhatunk… Akkor Valérie elmenetele semmit nem jelent, én
szeretem őt, és szeretni fogom…"
– Nem, nincs igazad – látom, hogy Valérie mondja ezt, ajka mozog,
de a hang bennem csendül –, én egészen elmegyek… örökre… A
többiek pedig nem mehetnek ki. A Fénykör nem mozog. Aki elmegy,
kizárja magát a Kör védelméből… Isten veled, Claude!
Olyan ez az egész, mint egy lázálom. Én továbbra is mintha
megkötözve lennék, Valérie pedig továbbhalad az ajtó felé, lassan,
mintha siklana. Aztán könnyedén, váratlanul könnyedén feltárul az
üveges ajtó, Valérie sziluettje egy pillanatra élesen kirajzolódik a távoli,
zöld dombok és a ragyogó, tiszta égbolt háttere előtt. És máris
becsukódik az ajtó. Látom, hogy Valérie felszegett fejjel végigmegy a
verandán, leszalad a lépcsőn – és eltűnik.
A bénultságomat hirtelen kibírhatatlanul éles, görcsös szívfájdalom
oldja fel. Ugyanezt a fájdalmat éreztem sok évvel ezelőtt, a Solferino
utcai szobánkban, amikor megértettem… Az ajtóhoz ugróm. Valérie már
nem látható. Ki akarom nyitni az ajtót. Ekkor meghallom Constance
hangját, és hirtelen visszafordulok.
 – Hagyd, Claude – mondja nyugodtan és szomorúan. – Már nem
tudod visszahozni. És nem kell búsulnod. Valérie-nak igaza van: a múlt
elmúlt.
– Te… te hallottad? – nyögöm ki nagy nehezen, és össze kell
szorítanom az ajkam, hogy ne kiabáljak.
– Én most mindent hallok – feleli Constance ugyanolyan lassan és
szomorúan. – Claude, nyugodj meg. Tudom, hogy nehéz neked. De…
gondolj a többiekre. Ránk.
– És te biztos vagy abban, hogy érdemes erre gondolni? – valósággal
ordítok. – Hiszen hallottad! Valérie-nak igaza van! Én már magam sem
tudom, szeretlek-e titeket, vagy csak a veszteségtől félek. Magam sem
tudom, van-e remény vagy nincs. Nem bírom tovább… Fogytán az
erőm… Bocsáss meg nekem, Constance, ha tudsz!
Constance átölel, megsimogatja a fejem. Ó, ez a gyöngéd, erős,
meleg kéz! Milyen régóta ismerem, mennyi boldogságot adott nekem!
Most azonban ez sem képes megszabadítani a fájdalomtól, a félelemtől,
a bűntudat és tehetetlenség maró érzésétől.
– Constance – motyogom, arcomat a vállához szorítva –, drága
Constance, azt hiszem, ez már a vég! Nem tudom tovább csinálni, és
minek is?
Constance gyengéden kiszabadítja magát, tenyerébe fogja forró,
nehéz fejemet, a szemembe néz nagy, világosszürke szemével.
– Elfáradtál, nagyon elfáradtál – mondja. – Aludnod kell.
– Nem tudok aludni! – ellenkezem. – Hogy is tudnék most elaludni!
És ekkor rajtakapom magam, hogy álmos vagyok. Aludni akarok, és
többé nem felébredni. Constance aggódva vonja fel egyenes
szemöldökét.
– Hívom Robert-t – mondja.
Igen, persze, Robert. Tulajdonképpen milyen különös, hogy éppen én
vagyok a Fénykör középpontja! Én, és nem Robert vagy Constance.
Igaz, a képességek bennem voltak a legfejlettebbek. Legalábbis
mostanáig – most minden megváltozott. Ettől függetlenül azonban
Robert és Constance jóval erősebb nálam, nyugodtabb, magabiztosabb.
Ők megtartanák a Fénykörükben mindazokat, akiket meg akarnak
tartani. Ők nem tévednének az érzelmeikben, nem kezdenének
szégyenletes és bűnös módon ingadozni, másokat halálra ítélni a maguk
gyávaságával és határozatlanságával. Nekem nem megy. Rendben van,
megkaptam istentől vagy ki a csodától ezt a különös adottságot. De hát
ettől nem lettem se jobb, se erősebb. Könnyebb volna, ha mondjuk,
számtani zseni volnék, ha villámgyorsan tudnék számolni. Ez semmire
nem kötelez. Az én adottságom azonban rengeteg dologra kötelez. Ez a
képesség lángészt igényel. Én pedig, úgy, ahogy vagyok, nem vagyok
méltó erre az adottságra. Miről is van szó? Csak arról, hogy
kigondoltam ezt a Fény kör-elméletet? De hát én voltam valóban?
Hiszen én egyáltalán nem ezt vártam, Robert, te jól tudod…
Most már egyenesen Robert-hoz beszélek. Constance elment, Robert
előttem áll, nagyon sápadt és elgyötört.
– Mindent tudok – mondja csendesen. – Később majd beszélgetünk,
megvitatjuk, mi legyen. Most aludnod kell. Feltétlenül. Feküdj le ide a
díványra.
Engedelmesen lefekszem. Robert lehúzza a vastag, sárga
vászonrolót, a szobában szinte teljes a sötétség.
– Aludj – mondja Robert fölém hajolva.
– Ne gondolj semmire. Amíg alszol, semmi baj nem lesz. Kialszod
magad, és rendbe jössz.
“Különös, hiszen ez egészen olyan, mint a hipnózis – gondolom az
álom küszöbén.
– Korábban Robert nem tudott engem hipnotizálni…" Elalszom.

Túlságosan izgatott. Rosszabbak az idegei, mint gondoltam. Adjak be

aminazint? De az elronthatja az egészet… Nem, hadd aludjon…
Istenem, de fáradt vagyok! Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz…
Hány óra? Fél négy… Néha azt hiszem, nem bírom tovább… elszorul a
szívem, ha ránézek. Milyen szörnyű néha az arca! De hát mit tegyek?
Mit tegyek?

Felébredek. A könyvtárszobában már egészen sötét van. Azonnal

eszembe jut minden, és felülök a díványon. A Valérie-ra való emlékezés
azonban már nem okoz olyan elviselhetetlen fájdalmat. Erősebbnek
érzem magam, és úgy gondolom, hogy van még értelme a küzdelemnek.
Csak végig kell gondolni, hogyan tovább. Meg kell beszélni Constance-
szal és Robert-ral. Tanácskozni kell. Szégyellem magam Constance előtt
az iménti csüggedési és gyengeség! roham miatt, de Constance mindent
megért, ő olyan okos és nyugodt…
Ülök a sötétben, és Constance-ra gondolok. Jó érzés rágondolni,
menedék és pihenés. Ismeretségünk első napjától fogva Constance volt
a menedékem, a fájdalom és a magány hidege ellen, és én ezt a
menedéket kerestem benne, amikor még nem is tudtam, mi vonz ehhez a
magas, világos hajú lányhoz, aki mindig olyan nyugodt, jó és kedves.
Igaz, ostoba és csúnya dolog, hogy egy harminckét éves férfi, aki
mögött nehéz, bonyolult, feszült életút áll, egy lánynál keres védelmet
és támogatást, aki épp hogy betöltötte a tizenkilencet, és aki isten tudja,
miféle borzalmakat élt át maga is. De azt is figyelembe kell venni, hogy
az élet, a háborús évek élete meghaladta az erőimet. Ha nincs Robert,
nem bírtam volna ki. Megőrültem volna, nekiugrottam volna az
árammal töltött kerítésnek – vagy nem tudom, mit tettem volna, öt év a
táborokban! Aki ezt nem tapasztalta a saját bőrén, nem értheti meg.
Lehet, hogy még a táborlakók se mind értik, sokan megerősödve
kerültek ki onnan, készen álltak az újabb harcokra… Robert maga is. De
én… én nem ilyen fából vagyok faragva. És nem szégyellem bevallani,
az ördögbe is, hogy alkalmatlan vagyok erre a nem emberi, szörnyű,
elképzelhetetlen életre. Mások kibírták – na és, tisztelet és hódolat
nekik! Engem viszont most is, még most is elfog a páni félelem, ha a
táborra gondolok.
Nem kellene erre gondolni. Mindez már mögöttem van, az emberek
most olyan megbízható, tökéletes sírt ástak maguknak, hogy a
krematóriumokban elégetett milliók is kevésbé borzalmasnak tűnnek, ha
jól meggondoljuk… Nem, nem, ezerszer is nem! A második világháború
krematóriumai, az égetőkemencékből kiszálló emberi hamu, amely
ellepte a táborok közelében lakó békés polgárok földjeit és házait, de a
szívükre nem telepedett rá, a tömeg átkozott, rendíthetetlen,
felrázhatatlan, gyalázatos, bűnös közönye, igén, ez vezetett a mostani
katasztrófához! Elzárkóztatok a “politika" elől, azt gondoltátok, a vihar
megint elkerül benneteket, dörög és villámlik egy darabig a dédelgetett
bárgyú fejetek fölött, aztán majd elvonul. Na jó, elpusztul még egypár
millió – zsidók, oroszok, lengyelek, japánok, amerikaiak; ki van még,
lehetnek akár franciák is, van elég vörös rendbontó csőcselék, most
megkapják a magukét, mi pedig, mi élni fogunk, így vagy úgy, de
életben maradunk, csak ne ijesztgessetek, minket nem lehet megölni…
Igen, igen, ti éltetek, amíg életben maradt az emberiség, annak szerves
része voltatok, és amiatt, hogy benne voltatok és mindenütt ott voltatok,
az emberiség oly nehezen haladt előre, és oly gyakran kényszerült
hátralépni. Ünnepeljetek most, nyavalyás disznók, emeljétek
önelégülten a magasba a pofátokat, győztetek! Kár, hogy nem látjátok a
győzelmetek napsugarát! A mérgező portól olyan homályos, hogy
belenézhetnétek, nem bántaná a fakó, magabiztos szemeteket. Itt van a ti
gyilkos napotok, nyavalyás férgek!

Miért ébredt fel ilyen hamar? Mi van vele? Nem, így nem lehet, én nem
alhatom, ő egyedül nem boldogul… Állandóan résen kell lenni, ennek
katasztrófa lehet a vége. Eh, a fenébe, mi ez? Minek kell a táborra
emlékeznie? Nem kell…

Egy perccel ezelőtt azt hittem, megőrülök. Úgy látszik azonban,

hogy a pszichikumom most az emlékezést kapcsolja be, mint egy
védőberendezést. Akár egy biztosíték. Nagyon okosan kitalálta ezt a
természet: beadja nekem a múltat, akármilyen múltrészletet, hogy
elfeledkezzem a jelenről… És milyen gyorsan, lélegzetelállítóan
gyorsan váltakoznak a legkülönfélébb képek! Előbb felvillan Constance
arca, fiatalon, sugárzóan, elgondolkozva. Aztán hirtelen a rozsdás
szögesdrót bukkan fel előttem, és előtte egy borostás, fáradt, piszoktól
fekete arc, mélyen ülő, őrült szemekkel. Ez a hadifogolytábor, Arras
közelében, és az arc is ismerős, ez a belga Leclerc, aki később a
sikertelen szökésünk idején elpusztult. Nem tudom, miért nem kapott
eleinte Vöröskereszt-csomagot, de nagyon kiéhezett volt. A markába
nyomok egy karéj kenyeret meg egy darabka sajtot. Szaggatottan
lélegzik, a szemében könny csillan. “Köszönöm, pajtás" – suttogja
rekedten, és megfeketedett kötésbe pólyáit lábát vonszolva elcsoszog.
Most a tábor is eltűnt. Gyermekkorom fényesen ragyogó napja
fénylik a Buttes-Chaumont park fölött, visszatükröződik a tó sima, zöld
vizében. Mi, egy csapat kölyök, a meleg, fehér köveken ülünk, és
boldogan hunyorgunk a tavaszi fényárban. Innen, Belleville
magasságából, a kékes, áprilisi párásságban elénk tárul szinte egész
Párizs. Nem messze csillog a Saint-Martin csatorna széles szalagja,
mögötte füstölögnek és dübörögnek a pályaudvarok – az Északi és a
Keleti; távolabb a Montmartre utcácskái kapaszkodnak fel a dombra,
ugyanolyan meredek és szűk utcák, mint itt, Belleville-ben, a domb
legtetején tündököl a hófehér Sacré Coeur-székesegyház. Idelátszik a
Szajna is, az Eiffel-torony és a Diadalív. Tizenegy-tizenkét évesek
vagyunk, élvezzük a tavaszt és a szabadságot, és ráérősen vitatkozunk,
hogy ki kövérebb, a Lauzun utcai hentes, Gérard vagy Cyprien bácsi, a
Simon Bolivár utcai bisztró tulajdonosa. A többség amellett
kardoskodik, hogy Cyprien bácsié az elsőbbség a nagy pocakjával;
mások meg úgy vélik, hogy nem lehet egyedül a pocakot nézni,
márpedig a hentes nyaka, karja és lába jóval tekintélyesebb. Engem már
untat ez a vita, hanyatt dőlök a naptól felhevült köveken… Felhőtlen
boldogság egy kis darabkája a visszahozhatatlanul eltűnt derűs és
kellemes világnak!
Nagyon elszomorít, amikor kihuny a régi, 1925-ös tavaszi napsütés,
és valahonnan arcok, cégtáblák, fák, útjelzők, könyvek, madarak,
lépcsők tarkabarka tömege özönlik elő – igen, még egy félhomályos,
csorbult kövű, hagymától és macskapiszoktól bűzlő lépcsőház is, amely
ki tudja, hová vezet, nem tudok visszaemlékezni, nincs is rá időm; már
az utcán vagyok, valami csendes kis mellékutcában, kétoldalt kusza
lombozatú öreg fák, a szürke kőkerítéseket zöld borostyántakaró
koronázza, és a gyerekek ugróiskolát játszanak a járdán; most meg már
megint másutt vagyok, egy zajos, poros utcában, azt hiszem, ez Passy,
csak jó régen lehetett, vagy harminc évvel ezelőtt, itt egy cégtábla
“François Michodot – a cipészek királya", alatta egy kontárkézzel festett
tulipiros cipő, emitt egy másik cégtábla “Specialitásunk: hétfrankos
ebéd"… És megint képek villannak, mintha száguldó vonat ablakából
nézném…
A villogó képsor hirtelen lelassul, szalmazsákon fekszem, mellettem
ül Robert, karjával átfogja a térdét. A poros, rácsos ablakon beszűrődő
gyenge, vöröses fényben látom, hogy Robert jobb arccsontján hatalmas
véraláfutás van, ajka berepedt és feldagadt. Megpróbálom felé nyújtani
a kezem, és érzem, hogy nem engedelmeskedik, hogy egész testem
elviselhetetlenül fáj, összeszorítom az ajkam, hogy ne nyögjek, de az
ajkam is sebes és fáj, a fogaim kilazultak a helyükről. A rendőrőrszobán
vagyunk, de mi Robert-ral és a szökés többi részvevőjével a Gestapo
kezében vagyunk, a gestapósok vallattak, és holnap Párizsba visznek
minket a vallatás folytatására.
– Claude, kedves, magadhoz tértél? – örvendezik Robert. – Na,
jobban vagy? Inni kérsz?
– Kérek – nyögöm ki nagy nehezen. Vizet iszom egy alumínium
bögréből, Robert tartja a fejem, és halkan beszél:
– Egy szobába kerültünk, ez szerencsés dolog, nyilván azt hitték,
hogy nem fogsz magadhoz térni. Meg kell most állapodnunk, Claude,
hogy mit mondjunk, mindent letagadni nem lehet; Félicienből kiszedték
a vallomást, elmondta, hogy a listáról mitőlünk szerzett tudomást. Azt
kell mondanunk, hogy én láttam meg a listát, amikor egyszer az irodán
jártam – tolják csak le a parancsnokot a vigyázatlanságáért, vigye el az
ördög. Ami meg az űrlapokat és a bélyegzőket illeti, azokra lehet kenni,
akik meghaltak, arra a Leclercre és Jean Vermeil-re. Leclerc úgyis tudott
németül, azt mondjuk, hogy ő töltötte ki az űrlapokat.
– Nem fogják elhinni – suttogom. – Te nem járhattál az irodán, és én
sem, hiszen Heller ezt megmondta nekik.
Robert hallgat egy pillanatig.
– Mégis ehhez kell ragaszkodnunk – fölém hajol. – Claude, bocsáss
meg nekem, hogy beleráncigáltalak ebbe a históriába. De most már ki
kell tartani. Mi semmiképpen nem kerülünk ki innen, a többieket pedig
nem szabad bajba keverni. Rendben van, Claude?
Annyira kimerült vagyok, hogy nekem szinte minden mindegy.
“Igen, világos" – mondom. Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk. Ha
tudtam volna… különben mit tehettem volna, hiszen még az
öngyilkosságba se menekülhettem…
– Ha meggondolom, hogy milyen ostobaságon csúsztunk el! –
mondja Robert. – Azon, hogy Leclerc nem a legjobb pillanatban vette
elő az öngyújtót.
Igen, a következő állomáson kellett volna lelépnünk, a
hátizsákunkban már ott volt a civil ruha, és a szökés minden részvevője
kézhez kapta az igazolást, hogy betegség miatt elengedték a táborból…
Én láttam a tábor irodán azoknak a listáját, akiket a soron következő
menetoszloppal elindítanak, világosan láttam, és lediktáltam Robert-nak
a neveket, és akkor Robert és a többiek úgy döntöttek, hogy a
menetoszlopból könnyebb a szökés. Senkit nem keverünk bajba, no meg
az út is valahová dél felé megy, közelebb leszünk Párizshoz. Az
igazoláshoz szükséges űrlapokat pedig a táboriroda írnokai szerezték, a
dán Johannes és a belga Ségur, és ezeket a fiúkat nem adhatjuk ki, az én
telepatikus képességeimre hivatkozni teljesen hiábavaló volna, így hát
nincs más, mint hogy tűrjünk és hallgassunk, bármit tesznek is velünk.
Ha Leclerc nem gyújt akkor rá, ott, az őr mellett, és nem rántja ki evvel
a mozdulattal a szabaduló igazolást, most már messze járnánk, ki tudja,
merre…
– Tudod, később is lebukhattunk volna. Ezek az igazolások is… –
mondja Robert.
Ezzel megszakad az emlékezés, a fájdalom is elszáll a testemből,
fölöttem, a könyvtárszoba mennyezete alatt sápadt, élettelen fény
gyullad. Robert áll az ajtóban.
– Na, hogy vagy, kipihented magad? – kérdi aggodalmasan.
– Kipihentem – válaszolom meggyőződés nélkül. – Igazad volt, jót
tett az alvás.
– Az arcszíned azért nem túlságosan… – jegyzi meg Robert, és
figyelmesen vizsgálgat. – Azt hiszem, túl sokat tépelődsz…
– Úgy? – Meghökkent ez a megjegyzés.
– Hogyhogy túl sokat? Mit számítasz normálisnak ebben a mi
helyzetünkben? Robert könnyedén elneveti magát.
– Persze, igazad van. Csak azt akartam mondani, hogy nem szabad
túlságosan belemerülni ebbe… szóval éppen ebbe a mi helyzetünkbe.
Nincs lehetőségünk arra, hogy bármit is megváltoztassunk, fontolgatás
nélkül el kell fogadnunk ezt, mint kész tényt.
Megborzongok, mintha huzat csapott volna meg.
– Robert, miért mondod ezt? Azt hittem… Valamiért azt emeltem,
hogy te tudod…
– Mit tudok?
– Nos, hát valami kiutat ebből a helyzetből… – Akaratlanul is
reménykedve nézek a szemébe.
– Ugyan, miféle kiutat? – Robert elfordítja a tekintetét. – Nem
vagyok én isten.
– Szóval nincs remény? – faggatom.
– Valami remény mindig marad. Nem tudjuk, mi folyik most az
egész földön, de mindenképpen várni és remélni kell.
 – Remélni és tűrni… Én mondtam ezt ma Valérie-nak…
– Ne gondolj Valérie-ra! – mondj a gyorsan Robert. – Ő nincs.
Gondolj azokra, akik megmaradtak. Constance-ra és a gyerekekre
mindenekelőtt. Hiszen te meg akartad védeni őket, most tessék,
igyekezz!
Robert nagyon komolyan, szinte komoran beszél, és én igyekszem
rájönni, miért rémlik nekem, hogy titokban mégis nevet rajtam. Itt, ilyen
körülmények között? Ez nem valószínű! Bármennyit is vitatkoztunk
erről korábban…
– Constance-ban és a gyerekekben én biztos vagyok! – mondom
szinte kihívóan. – Ez szilárd kapcsolat, eltéphetetlen.
Robert hosszasan hallgat.
– Létezik egyáltalán eltéphetetlen kapcsolat? – mondja aztán
szomorú és gyöngéd hangon. – A táborban nem ugyanezt gondoltad
Valérie-ról? És ez a helyzet nem szörnyűbb-e, mint az a háború?
összeszorítom az ajkam, hogy ne kiabáljak. Miket beszél? Lopva
felnézek erre az arcra, olyan erélyes, olyan büszke. Robert Mercerot, az
én Robert-om mondja ezt? Hallgatok, de ő szavak nélkül is megért.
– Miket beszélek, nyilván elment az eszem! – Látom, hogy egészen
felindult. – Ez a szörnyű helyzet, úgy látszik, rám is hatással van.
Bocsáss meg, Claude!
Feláll és kimegy, és én egyáltalán nem értem, mi is történt. Ha
Robert mond valamit, az nem fecsegés, jól meggondolta, még az utolsó
mondatot is hosszasan fontolgatta, nem csak úgy ukmukfukk kapta elő.
De hát mit jelent ez? Constance, Natalie, Marc halálát kívánná? Még ha
féltékeny volna is rájuk (bár soha nem vettem észre ilyesmit), ez most
nem a megfelelő idő a személyes leszámolásra! Mindössze hatan
maradtunk! Lehet, hogy az egész földön nincs más. És akkor azt akarná,
hogy hárman elpusztuljanak? Elképzelhetetlen! Még ha nem Robert-ról
volna is szó, hanem akárki másról… mondjuk, valami veszélyes
bolondról… És egyszerre majdnem felkiáltok a rémülettől: és ha Robert
megőrül?

Velem is bajok vannak. Nem kellett volna ilyen körülmények között

elkezdeni… De ki tudta? Milyen ostobán sült el! Milyen izgatott a
szerencsétlen! Mit tegyek? Nem, Natalie-val most nem szabad beszélnie.
 Aludtam? Megint aludtam? Milyen furcsa! A lámpa ott fenn ég, mint
az előbb, minden csendes, egyedül vagyok a könyvtárszobában. Hány
óra? Mennyit aludtam? És hol vannak a többiek? Miért veszítettem
mégis el a képességemet, hogy lássam őket? Az állandó feszültség és
félelem miatt? Lehet. Egy időre már elveszítettem ezt a képességet –
közvetlenül azután, hogy kijöttem a táborból, és elváltam Valérie-tól.
Majdnem egy évig tartott. Constance kezdetben nem is gyanította. Csak
amikor megtudtam, hogy gyereket vár, és állandóan az járt az eszemben,
hogy hol jár, nem történt-e baja, akkor tért vissza a látóképességem.
Mindent tudtam Constance-ról, minden pillanatban. Kezdetben
ijesztő volt ez számára, és megpróbáltam leplezni a tudásomat, de nem
nagyon sikerült. Aztán megszokta. Aztán ő maga is belejött…
fokozatosan.
Első ízben akkor kaptam tőle távoli hívást, amikor egyszer nagyon
kínos helyzetbe kerültem. Lassan mentem a Rue de la Paix-n, nem
messze a Vendôme tértől, és egy kövér házmesterné a kapujából
valósággal a fülembe üvöltött: “Nicsak, milyen boldog párocska, nem
igaz?" Felemeltem a szemem – és megmeredtem, mintha odaszögeztek
volna. Valérie volt a férjével. Ott mentek, boldogok voltak, szépek, jól
öltözöttek, senkivel nem törődtek. Olyan fájdalmat éreztem, hogy nem
tudtam elmozdulni arról a helyről, csak álltam, a házmesterné meg csak
trombitáit, bele a fülembe, és úgy éreztem, jó volna azon nyomban
meghalni vagy legalább egy időre elájulni, megőrülni – akármit, csak ne
erezzem tovább ezt a fájdalmat. Egészen olyan volt, mint akkor a
táborban, a szökés után. Felhúztak minket, fejjel lefelé, a nyelvem
megdagadt, fulladoztam, a fejem szétrobban a fájdalomtól, forrónak,
hatalmasnak éreztem, mintha háromszor akkora volna, mint egész
testem, és szerettem volna meghalni vagy elájulni, de nem sikerült se az
egyik, se a másik. És ott, a Rue de la Paix-n nem estem össze, nem
haltam bele a fájdalomba, csak álltam bénán, és hirtelen meghallottam
Constance távoli, homályos hangját: “Claude! Claude! Hol vagy,
válaszolj, válaszolj!" Akkor nem csodálkoztam rajta, nem is örültem, de
a fájdalom egy kissé enyhült, és tovább tudtam menni a Vendôme tér
felé, és megpróbáltam válaszolni Constance-nak. Ő felfogta a
válaszomat, és kissé megnyugodott. Taxiba ültem és hazamentem. Csak
útközben döbbentem rá, mi is történt – és úgy megörültem, hogy
egészen kiment a fejemből az iménti gyötrelem…
Igaz, Constance… Mi lett volna velem, ha nem találkozunk? Nincs
igaza, egyáltalán nem Valérie vonásait kerestem benne; a
kiegyensúlyozottsága ragadott meg, az a nyugodt erő és világosság, ami
áradt belőle… Különben, ki tudja… Lehet, hogy Constance ezt jobban
tudja, mint én magam. Hiszen voltak napok, amikor a nyugalma túl
szilárdnak, szinte misztikusnak, emberfölöttinek tűnt. A legnagyobb,
legigazabb szerelemben is vannak rossz napok, válságos időszakok, és
bizony már nemegyszer gondoljam arra, hogy Constance hidegfejű,
érzéketlen, hogy a nyugalma nem az erőn alapul, hanem az érzelmek
hiányán, hogy nincs benne igazi jóság, sem éltető láng. Ez is előfordult,
és ő tudott róla. Nem telepatikus úton, hiszen korábban, a katasztrófa
előtt csak a legnagyobb idegfeszültség pillanataiban tudott behatolni a
gondolataimba, az érzéseimbe – mint például a Valérie-val való
találkozáskor –, csak amikor én magam, tudatosan közöltem vele
valamit a távolból. Arról volt szó, hogy ő mindig is figyelmesebb, el-
mélyedőbb, kifinomultabb volt…
Robert gyakran csúfolódott velem, azt erősítgette, hogy a
szervezetemben a női hormonok vannak túlsúlyban, és a lelki alkatom is
inkább női, mint férfi jellegű. Talán igaz is, hiszen általában úgy vélik,
hogy a fokozott érzékenység, a szeretet, a barátság heves vágya, a
gyámolítás, a védelem igénye kifejezetten női vonások. Bennem nyilván
születésemtől fogva megvoltak, és életem folyását egyenlő mértékben
irányították a külső körülmények és a pszichikumom jellegzetességei.
Igen, a háború két ízben is lerombolt mindent körülöttem, és biztos,
hogy ha más a lelki alkatom, egészen másként viselkedtem volna.
Mindenekelőtt nem kellett volna mindenre olyan élesen és hevesen
reagálnom. Oly sok embernek hullott szét a családja ezekben az
időkben, és távolról se mind vette ezt tragédiának. Ráadásul nálam nem
is alakultak olyan rosszul a dolgok. Apa mindig igyekezett segíteni
nekem – csak hát anyám visszautasította a segítséget, így aztán
szűkölködtünk –, aztán meg Geneviève azonnal édesfiaként fogadott.
Amikor elveszítettem Valérie-t, nyomban találkoztam Constance-szal,
aki ideális feleség és barát lett.
 Még azt is mondhatni, hogy én csak nyertem ezeken az
eseményeken. Ha apám együtt marad anyámmal, lehetőségem lett volna
vajon a tanulásra? Ha tovább éltem volna Valérie mellett, nem tudtam
volna olyan sokat és jól dolgozni, mint Constance-szal, aki levette rólam
az összes megélhetési gondot, soha nem panaszkodott, hogy szűkösen
állunk pénz dolgában, sőt, ha kifejezetten hiányzott, akkor is, még
nekem is tudott juttatni abból a lelki egyensúlyból, amelyből nekem
mindig kevés volt. És mégse… mégse tudtam semmit elfeledni, nem
tudtam megparancsolni magamnak: elég, hagyd már az önmarcangolást,
légy erős.
Robert azért is beszél így, mert a mi kapcsolatunk kezdettől fogva
azon az elven alapult, hogy a gyenge védelmet keres az erősnél, az meg
kegyesen leereszkedik hozzá. Na jó, talán azért nem egészen így, hiszen
Robert őszintén szeretett engem, és a táborban a barátságot és a
szeretetet jóval magasabbra értékelték, mint rendesen. Ami viszont
Robert-t illeti, róla már nem lehet azt mondani, hogy női vonások
vannak a pszichikumában! Ő maga a férfiasság, külsőben és jellemben
is. Én viszont…
Sajnálatos, hogy egyéb, szintén nőinek számított vonásokkal nem
vagyok felruházva; nem rendelkezem azzal az aprólékos
megfigyelőképességgel, amely valóban a legtöbb nőben megtalálható.
Helyesebben rendelkezem vele, de nem mindig működik. Néha
egyáltalán semmit nem veszek észre magam körül – és nem azért,
mintha nem érdekelne, egyáltalán nem! Constance folyton hajtogatta,
hogy ez az elfoglaltság miatt, a munkába feledkezés miatt van, én meg
elfogadtam ezt a magyarázatot – hízelgő és kényelmes magyarázat volt.
Valójában azonban – ki tudja?
Mindenesetre ami a Natalie-val történteket illeti, a
figyelmetlenségem akkor majdnem tragédiát okozott. Majdnem? Vagy a
tragédia mégis bekövetkezett? Nem is tudom, mit véljek erről.
Constance és Robert – mindegyik a maga szempontjából ~ úgy
gondolja, hogy nem volt jogom úgy fellépni. Talán igazuk van… Ha
megbeszélhettem volna velük… De Constance akkor Lyonban volt a
rokonainál, Robert pedig Amerikába repült, egy neurofiziológiai
kongresszusra. És akkor felbukkant az a nyavalyás Gil.
 Először akkor figyeltem fel, amikor Natalie telefonon beszélt
valakivel, és egyszerre rádöbbentem, hogy a lányom felnőtt már. És
hogy szerelmes. Ez a halk, behízelgő kacarászás: “Ah, Gil… " Némán
elosontam a dolgozószoba ajtajából. Később, teázás közben
megkérdeztem: “Ki volt az, akivel beszéltél?" Natalie egy csöppet se
jött zavarba, csak a mosoly tűnt el az arcáról. “Egy ismerősöm." Nem
tudtam rászánni magam, hogy tovább kérdezősködjem, de
természetesen nagyon nyugtalan lettem. Natalie kiszámíthatatlan,
zárkózott, hiú kislány. Első ízben sajnáltam, hogy sosem volt merszem
gyerekekkel kísérletezni. Natalie lelke valóságos “rejtekfiók" volt
előttem. Szórakozottan kortyoltam a teát, úgy tettem, mintha újságot
olvasnék, s közben lopva figyeltem Natalie-t. Hát igen, felnőtt, és szó,
ami szó, szép lány. Mindenesetre “divatos", ahogy mondják. Most
éppen az ilyen alak a divat: hosszú lábú, vékony derekú, kusza, dús haj
sapkával és csupa szem, csupa száj arccal.
Natalie elkapta a pillantásomat, felpattant, mint egy rugó. A vékony,
piros pulóver megfeszült egyenes vállán.
– Azt akarod tudni, ki az a Gil? – kérdezte enyhe kihívással. – Egy
autógyárnál dolgozik, reklámszakember.
Nem nagyon értettem, mit jelent ez valami ügynökféle vagy mi?
Abban a pillanatban azonban valami más foglalkoztatott: miért mondta
ezt Natalie majdnem félóra múltán. Hiszen én nem faggattam tovább. A
hallgatásom nem nagyon zavarhatta, a reggelinél én mindig újságot
olvasok, vasárnap meg még inkább. Kitárulkozás! vágy? Ilyesmit
Natalie-nál még gyermekkorában sem tapasztaltam. Megérzés? Talán.
Vagy lehet, hogy a belső kérdésemre válaszolt? Hiszen folyton erre a
Gilre gondoltam, még meg is próbáltam az idegen férfi szemével
vizsgálni Natalie-t – milyen benyomást tehet?
Közönyösen vállat vontam, és beletemetkeztem az újságba.
Gondolatban azonban feltettem a kérdést: “Régóta ismered?"
Háromszor ismételtem el ezt a kérdést, és akkor felhangzott Natalie
akadozó válasza: “Nem régóta. Mindössze egy hete ismerjük egymást."
És egyszerre csak Natalie felkiáltott:
– Nem akarom, hallod, nem akarom! Félretettem az újságot, és a
szemébe néztem, összeszorította az ajkát.
– Éspedig mit nem akarsz? – kérdeztem. – És miért nem?
 Tulajdonképpen nem nagyon jellemző rám ez a viselkedés.
Különösen Natalie-val szemben – ő mindig olyan érzékeny volt,
túlságosan is sértődékeny, én tudtam ezt a legjobban, és nem akartam
meggyötörni. Most azonban valami homályos gondolat vert fészket az
agyamban – meg kéne szabadulni ettől a Giltől, legalább addig, míg
Constance meg nem érkezik, aztán majd ő eldönti: mi legyen. Meg
aztán egyszerűen engedtem a kutatásvágyamnak, bár tudtam, hogy a
dolognak hátulütője is lehet.
– Nem olvashatsz a gondolataimban! – fakadt ki Natalie. – Ez…
csúnya dolog!
Elnevettem magam: mulatságosnak tartottam, hogy minden fejtetőre
állt az ő felfogásában.
– De hát én egyáltalán nem olvasok a gondolataidban, kislányom.
Fennhangon beszélsz.
– Igen… Ez igaz! – ismerte el bizonytalanul Natalie. – De te… te
utasítasz. Érzem. Ez hipnózis! Nem teheted ezt velem! Neked… neked
nincs ehhez jogod, komolyan, nincs jogod. Nem is ismered Gilt, és már
gyűlölöd.
– Honnan veszed ezt? – mormoltam, látván, hogy alapjában véve
helyesen fogja fel a dolgokat, ha el is túlozza egy kicsit: én valóban nem
gyűlölhettem ezt az ismeretlen Gilt, mégis szerettem volna
megszabadulni tőle; mellesleg Natalie szempontjából ez nem jelentett
lényeges különbséget.
Natalie elhallgatott, és hosszan nézett rám. Nekem az járt a
fejemben, miért támadt közöttünk ilyen hirtelen ez a belső kapcsolat. Én
mindig féltem beavatni a gyerekeket a Constance-szal való
kapcsolatunkba, és semmiféle kísérletet nem végeztem velük. Igaz,
tudtam, hogy ha veszélybe kerülnének, én bármilyen messziről
meglátnám – tudtam, és tényekkel ellenőriztem már ezt. De mi hozta
létre a kapcsolatot Natalie-val? Részéről ott volt a szerelem, amely
egyszerre felbolygatta a belső világát. Az én részemről – a végtelen
fáradtság (éppen egy nagyon bonyolult kísérletsorozatot fejeztem be
állatokon, ráadásul az egyik laboránsomnak váratlanul el kellett utaznia
beteg édesanyjához, rögtön utána a másik megbetegedett, úgyhogy
mindössze egy munkatársam maradt) és a vágyakozás Constance után;
számomra mindig nehéz volt az elszakadás tőle, valósággal úgy éreztem
magam, mint egy teknőc, amelyet megfosztanak a páncéljától. A
vasárnapra virradó éjjel jól ki akartam aludni magam, de isten tudja,
miért, nem jött álom a szememre, hajnalig forgolódtam, aztán bevettem
egy altatót, Sophie viszont tíz órakor felkeltett, ahogy este
megbeszéltük. Úgy mentem a reggelihez, mint akit fejbe vertek, és
akkor, útközben, hallottam azt a bizonyos telefonbeszélgetést. Szóval
valamilyen pszichikai mozdító-rugó mindkettőnkben volt.
Megértettem, hogy ez a gondolati kapcsolat éppen azért ijesztette
meg és paprikázta fel Natalie-t, mert egybeesett az első “felnőtt"
szerelmével, egy olyan időszakkal, amikor a titkolózás vágya különösen
erős. Attól félt, hogy olvashatok a gondolataiban. Ez azonban nem
egészen így volt. Pillanatnyilag mindenesetre én nagyjából el tudtam
képzelni, mit érez, de egyszerűen csak a saját tapasztalatom alapján.
Aztán már kezdtem tudatosan többre törekedni.
Gil hamarosan megjelent a házunkban, és úgy éreztem, hogy
ösztönös visszariadásom teljes mértékben helyénvaló volt. Magas,
fekete hajú fiú volt, a mai értelemben véve nagyon elegánsan öltözött, a
tapasztalt nőcsábász fölényes, csöppet hanyag modorával. Mindig
utáltam az ilyeneket. Talán irigységből, nem is tudom. Ámbár a
szívrabló glóriájára sohasem áhítoztam. Azt hiszem, ha valami tündér
megajándékozott volna ezzel a képességgel, inkább még
szerencsétlennek is éreztem volna magam. Ugyanakkor ezek mellett a
fölényes, elegáns, ellenállhatatlan fickók mellett mégis szürkének
éreztem magam. Valérie kinevetett, amikor bevallottam ezt neki:
“Ugyan már, mit akarsz? Mi vagy te? Don Jüan?" Még neki sem tudtam
megmagyarázni, miről van szó. Igaz, magam sem tudtam egész
pontosan.
Akárhogy is, Gilt az első pillanattól kezdve utáltam. Mindenekelőtt
azért, mert láttam, milyen hatalma van Natalie fölött. Mindössze hét
évvel volt idősebb a lányomnál, de érett, tapasztalt férfinak látszott, és
Natalie feltétel nélkül engedelmeskedett egyetlen néma pillantásának,
futó mosolyának vagy kézmozdulatának. Valósággal szenvedtem,
amikor megláttam az ablakból, hogyan mennek végig az utcán, Gil
hogyan csókolja Natalie-t Ebben a pillanatban megszületett az
elhatározásom.
 Constance-nak írni, tanácskozni vele nem lehetett, és nem is volt
célszerű sokat késlekedni. Natalie-nak az esti teájában beadtam egy
adag altatót, és éjjel hipnotikus sugalmazást végeztem nála. Reggel
hallgatagon, csöndesen üldögélt, szemében félelem csillogott, egészen
összeszorult a szívem. Este eljött Gil és én kínlódva figyeltem, hogyan
vergődik szegény kislány a kettőnk akarata között. Végül zokogásban
tört ki, és kiszaladt a szobából. Gil odalépett hozzám.
– Úgy gondolja, ez helyes, így bánni vele? Vállat vontam. Gil
folytatta:
– Tulajdonképpen nem értem, mi kifogása van ellenem.
Megsértettem valamivel? Tudtommal nem.
– Mit akar Natalie-tól? – kérdeztem élesen.
Elnézően felkacagott.
– Maguk, az idősebb korosztály, folyton ilyen furcsa kérdésekkel
jönnek. Valóban, mit is akarhat egy magamkorú fiatalember egy
lánytól?
– Feleségül akarja venni? – kérdeztem, és nem törődtem a hangjával.
– Még nem tudom. Talán. Nem tudtam, hogy ön sürgősen férjhez
akarja adni. Olyan fiatalka.
Nem annyira a» szavai dühítettek fel, mint inkább a leereszkedő,
kioktató hanghordozás, a nyegle pimaszság, amivel mindezt elmondta.
Felálltam, és elég ostobán rákiáltottam:
– Takarodjon a házamból!
“Istenem! – gondoltam azonnal. – Micsoda hülye szituáció! A
fennkölt atya s a gaz csábító – jelenet egy ósdi melodrámából!" Ha Gil
valahogy másképpen reagál, én valószínűleg minden további nélkül
visszavonulok, ő azonban szintén megemelte a hangját, és felelősségre
vont “ezekért a hipnotikus trükkökért", erre egészen felbőszültem –
nyilván azért, mert vétkesnek éreztem magam.
Ilyenfajta dühkitörés rendkívül ritkán fordul elő nálam, magam is
félek tőle, mert ilyenkor könnyen elvesztem a fejem. Az erőm pedig
megtízszereződik. Tizenkét éves koromban majdnem megöltem egy
embert. Sovány, nem túl magas fiú voltam, az ellenfelem meg – egy
tizenhat éves vasgyúró, Jean – nagy verekedő hírében állott. Geneviève-
re mondott valami mocskos szidalmat, erre nekem vörös karikák
kezdtek táncolni a szemem előtt. Jóformán nem is tudom, hogyan
történt az egész. A levegőbe emeltem és odavágtam, olyan erővel, hogy
legurult a meredek lépcsőjű belleville-i utcácskán, és két hónapig feküdt
a kórházban törött bordákkal és repedt koponyával. Részben ezért
kellett apának és Geneviève-nek eladni a bisztrót, és akkor költöztünk át
a XIV. kerületbe, az Alésia utcába, Belleville-ben meg apámék
elhíresztelték, hogy végleg elmegyünk Párizsból – attól féltek, Jean és a
cimborái megölnek, amint kijön a kórházból…
Felemeltem a nehéz tölgyfa széket, és meglengettem a fejem fölött.
– Takarodj azonnal, te szemét! – kiáltottam.
Gil látta, hogy nem tréfálok, és az ajtó felé hátrált. A küszöbön ott
állt Natalie. Alig tudtam kivenni az arcok fehér foltjait – szemem előtt
vörös karikák táncoltak, és mindent elfedtek. Azt azonban
meghallottam, ahogy Gil parancsoló hangon megszólalt:
– Natalie, te velem jössz!
– Nem! – kiáltottam. – Nem! Natalie, ne merészeld!
Láttam, hogy Natalie megdermedt a küszöbön. Aztán megingott és
elesett. A vörös karikák őrült tánca abbamaradt. Nehézkesen letettem a
széket.
– Látja, mit csinált! – mondta váratlan lágysággal és zavarral Gil.
Térden állva tartotta Natalie-t, aki krétafehéren, hunyt szemmel
feküdt.
– Jól van, de maga mégis elmegy – motyogtam. – Hagyja, majd
megnyugszik.
– Jó, hát elmegyek, ha egyszer ragaszkodik hozzá. – Felemelte
Natalie-t, és a díványra fektette. – De hát hogy tehet ilyent, ha szereti a
lányát? Rá gondoljon, ne saját magára, világos?
– Jó, jó, menjen – ismételtem, és amikor elment, behívtam Sophie-t.
Lehetséges, hogy tulajdonképpen egész rendes fiú volt. Legalábbis
Constance ezt erősítgette. De akkor már az egész olyan szerencsétlenül
alakult…
Natalie hamarosan magához tért, de egész nap némán feküdt, a falat
bámulta. Elhatároztam, hogy éjjel azt sugalmazom neki, hogy utazzon
Lyonba, Constance-hoz, este azonban már vagy negyvenfokos láza volt
és félrebeszélt. Az orvos azt mondta, vírusos influenzája van. A
tizenkilencedik században idegláznak mondták volna, annál is inkább,
mert a betegség szövődményeként agyhártyagyulladás lépett fel.
 Constance sietve hazajött, még a táviratom megérkezte előtt –
megérezte a bajt. Azonnal kezdte rendbe hozni mindazt, amit én olyan
reménytelenül és veszélyesen összezavartam…
Az adott körülmények között elég keveset lehetett tenni. Constance
hosszasan elbeszélgetett Gillel és Natalie-val, amikor a lány már jobban
volt. Én már hajlandó voltam kibékülni a fiúval, de Constance közölte,
hogy Gil e miatt a cirkusz miatt elhidegült Natalie-tól.
– Hiszen éppen csak hogy elkezdődött köztük ez a kapcsolat;
legalábbis a fiúnál így állt a helyzet. És erre jön ez az ostoba tragédia,
hipnózis… – mondta Constance, és kerülte a szememet. – De hát
képzeld magad a helyébe… még te magad is… Ő meg józan,
meggondolt fiatalember, ösztönösen idegenkedik az ostoba tragédiáktól.
Meg aztán Natalie most meg is csúnyult.
Valóban, Natalie sápadt volt, lesoványodott, borotvált fejével csöppet
sem hasonlított arra a divatos lánykára, akit nemrégiben az asztal fölött,
a kiteregetett újság mögül nézegettem. Összeszorult a szívem, amikor
bementem a betegszobába, és megláttam kitágult, merev, lélektelen
szemét. Most se szólt hozzám egy szót se, s Constance-szal is csak
négyszemközt beszélt, úgy is kelletlenül.
– Mi legyen Natalie-val? – kérdeztem. – Elismerem, hogy az egész
az én hibám… De hát te nem voltál itt! Most mi lesz? Mit tegyünk?
Constance hosszasan gondolkozott a válaszon. Végül teljesen
váratlan dolgot mondott. Úgy vélte, hogy három-négy nap múlva,
amikor Natalie egy kicsit megerősödik, álmában, hipnotikus úton, azt
kell sugalmazni neki, hogy nem szereti már Gilt, és nem is gondol erre
az egész históriára. Talán nem is lesz elég egy alkalom, de erre
feltétlenül szükség van, különben Natalie nagyon sokat fog szenvedni,
és meggyűlöl engem.
– És nem gondolod, hogy ez veszélyes? – kérdeztem.
– Két rossz közül a kisebbiket kell választani – mondta sóhajtva
Constance.

Izgatott… nagyon izgatott… De hát ezt muszáj felidézni, különben…

Vagy talán nem érdemes ilyen borzalmasan?… Túl sok a fájdalmas
pontja.
 Persze mi mind megnyomorított emberek vagyunk, Robert is az, bár
ő jobban tartja magát. Nem is értem, hogyan szerethetett belém
Constance, különösen akkor, negyvenötben. Hiszen teljesen őrült
voltam a tábor után és a Valérie-val való szakítás után. Igaz, Constance
mellett nyugodtabb lettem, lecsillapodtam, még nevetni is tudtam, de ez
csak olyan külsőleges, kilátástalan dolog persze, másoknak is érezniük
kellett. Ha csak elmosolyodtam, ajkam már önkénytelenül rángatózni
kezdett, a mosoly görcsbe merevedett, és zavartan félrefordultam.
Sokáig nem vettem észre, nem mertem észrevenni, hogy Constance
szeret. Hihetetlennek, képtelenségnek tűnt. Álmodni se mertem volna,
csak eljártam hozzá esténként, üldögéltem, és mindig nagyon nehezen
szántam rá magam, hogy hazamenjek. És hová is mentem volna? Robert
elvett egy nőt, aki hat évig kitartóan várt rá, Robert maga is zavart volt
egy kicsit ettől a nagy hittől, azt mondogatta, hogy semmiképp nem
várta volna ezt Françoise-tól. “Tudod, valahogy ez az egész olyan
hirtelen történt. Jóformán aludni se tudtunk rá egyet, már itt volt a
háború… Igaz, ő kijelentette, hogy várni fog rám, de hát ilyenkor
mindenki ezt mondja…" Az ifjú párral egy lakásban maradni nem volt
illendő, pláne nekem. Kivettem egy szobát egy olcsó kis szállodában, a
Bernardinusok utcájában, mert az közel volt Constance házához, és
lassanként minden esténket együtt töltöttük.
Nem szívesen beszélt magáról, csak azt tudtam róla, hogy teljesen
árva, gépírónő az igazságügyminisztériumban.
Egyébként ami az igazságügyminisztériumot illeti, arról kezdettől
fogva tudtam, hiszen éppen ott ismerkedtünk meg. Marcel Richet-t,
táborbeli barátomat látogattam meg, és egyszerre megpillantottam
Constance-t: a hosszú folyosón jött szembe velem, haja dicsfényként
ragyogott, ahányszor egy ablak előtt elhaladt. Amikor elment mellettem,
némán megfordultam, és utána mentem – magam sem tudom, miért.
Sohasem tudtam lányokkal ismerkedni csak úgy, kapásból; a tábor után
meg teljesen elszoktam attól, hogy szellemesen csevegjek,
udvarolgassak… Különben ez nem is jó kifejezés, én akkor nem
akartam udvarolni Constance-nak, és egyáltalán nem is tudtam, mit
akarok tőle. Egyszerűen csak bementem utána egy szobába, és a lehető
legostobább módon rábámultam. Ő először megpróbálta kideríteni, mit
akarok, aztán kedvesen elmosolyodott, és azt mondta: “Bocsásson meg,
dolgom van" – és gyorsan kopogni kezdett az írógépen.
Végül is összeszedtem magam és felálltam. Szótlanul álltam vagy
egy percet – úgy éreztem, nem szabad elmennem, mert aztán
visszajövök, és mint a mesében, nem találom se a szobát, se a fénylő
hajú lányt az írógépnél. Constance pedig változatlanul szívélyesen és
személytelenül mosolygott, aztán kimentem, bár minden lépés nagy
erőfeszítésembe került.
Beszéltem Marcellal, néztem az arcát átszelő szörnyű, vörös
forralást, s arra gondoltam, hogyan feküdt ott a priccsen, miután a
kőfejtőben félholtra verték, és alig hallhatóan hörögte: “Párizs, még
látom Párizst, látni fogom Párizst, nem halok meg!" Arcát vér borította,
szeme bedagadt és nedvezett, egész testét felszántotta a sodrott
drótkorbács, Heinz Ruppert kápó korbácsa, összezúzta a kápó súlyos,
vasalt csizmája, és nem tudtuk, megéli-e a reggelt. És túlélte, és túléltem
én is, Robert is, és magunkkal hoztuk mindnyájan ezt a szörnyű
emléket, és egy ilyen ember, akinek a lelkében kitörölhetetlen nyomot
hagyott a haláltábor, közeledhet-e egy fiatal, egészséges, nyugodt
teremtéshez? És miért? Hogy más kontójára fiatalodjék meg a lelkem, a
más békessége árán? Az agg Dávid király fiatal lánykákat fektetett az
ágyába, hogy felmelegedjen a vére – na és, még ha király volt is, a
hatalma csupán a testre terjedt ki, a leiekre nem. A lányok elmentek, és
gúnyos mosollyal gondoltak az öregre, akit már a saját vére nem hevít,
és mégis ragaszkodik az élethez…
De azért megkérdeztem:
– Mondd csak. Marcel, ki az a magas szőke nő? Aki a 436-os
szobában dolgozik.
Igyekeztem könnyedén beszélni, de Marcel azonnal megértette.
– Nocsak, nem is tudtam, hogy érdekelnek a lányok! Tudod, te
valahogy nem való vagy ebbe a világba… Vagy talán csak a táborban
látszott így, az ördög tudja… Nos, nem túl szerencsés a választásod.
Constance komoly lány, nem kapható könnyű kalandokra… – Marcel
jól megnézett. – Na és te, Claude? Komoly a dolog, mi?
Szótlanul néztem. Felállt.
– Na jó, gyerünk, bemutatlak. De aztán, tudod… – Bizonytalanul
legyintett.
 Bementünk Constance-hoz, Marcel hivatalosan bemutatott.
Ügyetlenül bocsánatkérést mormoltam, Constance megint
elmosolyodott, kedvesen, személytelenül. Most is tud így mosolyogni,
ha sürgősen meg akar szabadulni a beszélgetőtársától. Általában ennek
megvan az eredménye, ahogy később megfigyeltem, de nálam akkor
nem lehetett eredményes.
Nem a boldogság, a szerelmes lángolás ünnepi érzése volt ez, mint
Valérie-val. Egyszerűen csak féltem elszakadni Constance-tól, féltem,
hogy többé nem látom, és akkor végem, nem bírom tovább. Mit akartam
tőle, ettől a takaros, sápadtka, gyöngéd és zárkózott kislánytól, magam
se tudtam. Kezdetben egyáltalán nem gondoltam a nősülésre – talán
mert semmiképp nem számítottam a beleegyezésére. Elcsábítani pedig
még annál is kevésbé szándékoztam. Hogy megcsókoljam, még csak
eszembe se ötlött Egyszóval kezdetben nem a nőt láttam benne, hanem a
fény, a hő, a békesség forrását – ez volt az, amire akkoriban a
legnagyobb szükségem volt!
Hát igen, estéről estére ott üldögéltem szerényen berendezett, takaros
szobácskájában; néztem, ahogy jár-kel, teát főz, harisnyát stoppol.
Egyszer vittem neki két pár nylonharisnyát – egy amerikaival cseréltem
egy különleges tábori, töltényhüvely-öngyújtóért. Az öngyújtót a cseh
Frantisektől kaptam ajándékba, amikor jókor figyelmeztettem a
veszélyre – láttam a nevét a táborparancsnok asztalán heverő gázkamra
jegyzékben –, a fiúk aztán egy halott számát adták neki és átvitték egy
másik barakkba – ahogy ezt a hasonló esetekben szokták csinálni, ha
sikerült idejében tudomást szerezni a vészről. Én akkor már
megtanultam látni…
Constance nem ijedt meg, zavarba se jött, amikor a harisnyákat
átadtam. Még csodálkoztam is – azt hittem, megharagszik és
visszautasítja. Ő azonban elmosolyodott – szívből, nem avval a
hivatalos mosollyal –, és azt mondta: “Nagyszerű. Úgy untam már a
stoppolást! A nylon meg, azt mondják, nagyon tartós."
Egy hónapig mindennap találkoztunk, mégis megdöbbentően keveset
tudtunk egymásról. Én elmondtam, hogy megjártam a táborokat, már
Marcel is úgy mutatott be: “Egy tábori barátom." Elmondtam, hol
dolgozom, hol lakom. Meséltem Robert-ról. Egy ízben apámról és
Geneviève-ről is elkezdtem beszélni, de anyámról csak annyit mondtam,
hogy meghalt. Ennyi az egész. Á táborokról és Valérie-ról bizony
egyaránt nehéz volt beszélnem, az első években még a hőmérsékletem is
negyven fokig szökött, ha mesélni kezdtem. A telepátiáról egyszerűen
féltem beszélni, annál is inkább, mivel ez a képességem hirtelen eltűnt,
és azt kellett gondolnom, hogy csak a táborbeli körülmények között
jelenhetett meg olyan erővel. Ha pedig ezt a három témakört kizárjuk,
semmi különös mesélnivalóm nem maradt. És valahogy nem is
akaródzott. Constance sem akart magáról beszélni. Megkérdeztem,
régen meghaltak-e a szülei. Röviden válaszolt: negyvenkettőben, aztán
hosszan hallgatott. Többet aztán nem szántam rá magam a
kérdezősködésre. Általában betegesen félek a kérdezgetéstől. Még az is
nehezemre esik, hogy megtudakoljam az utat, ha nem tudom, merre kell
menni. Ez így van gyermekkorom óta. Apám szerint a túlzott
lelkiismeretesség az oka. Igaz volna? Szerintem a túlzott félénkség miatt
van.
Az esküvő után két héttel a táborról álmodtam. Akkoriban gyakran
álmodtam róla, és még most is előfordul néha. A kihallgatásról
álmodtam. Még mindig fájtak az 1940-ben összetört bordáim és az
1943-ban összevert vesém, így aztán a lidérc-álom nagyon reális volt,
ismét fojtogatott a fájdalom és a rettegés, és ismét kiáltoztam: “Nem
bírom tovább, öljetek meg, öljetek meg, nem tudok semmiről!"
Folyton ezt kiabáltam, amíg csak beszélni tudtam, ha csak alig
érthetően is. Aztán üvöltöttem, hörögtem – és ha különös szerencsém
volt, elájultam. Aztán kezdtem egyre gyakrabban elájulni. Először
végigöntöttek vízzel, és minden újra kezdődött: az elviselhetetlen
fájdalom, a szájat tépő, torkot hasító állati üvöltés, és megint a felmentő
semmibe zuhanás. Aztán végül békén hagytak. Robert egyáltalán nem
tréfált, amikor azt mondta, hogy ebben is nőies vagyok – látszatra
gyenge, törékeny, de kibírok olyasmiket is, amik egy atlétának is
meghaladnák az erejét. Ez igaz – és az eszméletemet is oly ritkán
vesztettem el, olyan szörnyen, elviselhetetlenül, rettenetesen ritkán!
Húsz óráig függtem a megfeszített, kibírhatatlanul sajgó karomon, és
hörögtem: “öljetek meg, öljetek meg, nem bírom tovább!" De kibírtam.
Egy hétig egyfolytában vallattak, három-négy órás szünetekkel.
Mindennel megpróbálkoztak, ami a fantáziájukból és a felszerelésükből
kitelt: cigarettával perzselték a bőrömet; hosszú, izzó tűket vertek a
körmeim alá; korbácsoltak egy óráig, kettőig, háromig, fellocsoltak, és
újra zuhogtak a hátamra, nem is ütések, nem, mintha tüzes gerendák
zuhantak volna rám; összetörték a bordáimat, teljes erővel törtek, és
mégse tudtak megtörni, és hangtalanul kiáltoztam: “Gyorsabban, csak
gyorsabban, nem bírom tovább, öljetek meg, öljetek meg, gyorsabban!"
A legszörnyűbb az volt, amikor Robert-t és engem egyszerre
vallattak két különböző helyiségben. Mindketten dupla fájdalmat, dupla
iszonyatot, dupla haláltusát éltünk át. Nem is tudom, hogy bírtuk ki.
Később összebeszéltünk, hogy ne kerüljünk be egy-időben – telepatikus
úton beszéltünk össze, kopogtatással nem érintkezhettünk, mivel más-
más emeleten ültünk. Nehéz volt, nagyon nehéz volt ezt megvalósítani.
Egyszer sikerült a vallatómnak távolból azt sugalmaznom, hogy beteg,
nagyon beteg, fáj a szíve, s így csak estefelé hívatott, amikor Robert már
eszméletlenül feküdt a cellájában. Máskor meg azt mondták Robert-nak
a vallatószobában: “Feküdj csak itt, most mást fogunk kikérdezni, aztán
majd újra te jössz! Várj a sorodra!" Robert, mielőtt még elájult volna, le
tudta ezt adni nekem. Én azonnal elkezdtem sugalmazni a vallatómnak,
hogy hívasson engem. Nagyon nehéz volt ez, mert a világon mindennél
jobban rettegtem a hívástól, és ha lehetőségem lett volna az
öngyilkosságra, gondolkodás nélkül ezt a kiutat választottam volna.
Aztán hívatott, és hamarosan már csak egyet kívántam: minél előbb
elájulni, minél előbb, mielőtt még Robert magához tér, különben…
Kiabálni már nem tudtam, a hangom megtört, hörögtem, mormoltam, és
néha hitetlenkedve hallgattam: igazán az én hangom ez?… Robert
mégis magához tért, és a kín megkétszereződött, de aztán hamarosan
véget ért…
Sok idő eltelt, míg végül megtanultam szándékosan elájulni. És csak
akkor sikerült, amikor egy kis fellélegzést engedtek, és össze tudtam
szedni a gondolataimat. Eszembe jutott Jack Londontól a Csillagok
vándora, és megpróbáltam megismételni az ő kísérletét. De ez nem volt
ugyanaz. Először is túl lassan ment, és az SS-ek nem hagytak annyi
időt; másodszor, ebből az állapotból elég könnyű volt kiesni. Jack
London hősének nem vertek tűket a körme alá, jól megrázták,
megcsipkedték, kioldozták, és erre magához tért. Ez mutatja, hogy a
civilizáció egyre tökéletesedik. Legalábbis egy bizonyos irányban. El
tudták vajon képzelni Jack London korában a gázkamrát, a
krematóriumot? Negyedszázaddal a halála után mégis milliók
ismerkedtek meg személyes tapasztalatok során ezekkel a fogalmakkal.
Még vagy öt év, és az emberiség egy része megtudta, milyen
nagyszerűen működik az aránylag kicsi atombomba, ha lehull egy
városra. Most pedig az egész emberiség személyesen győződhetett meg
arról, hogy Hirosima és Nagaszaki lakóinak milyen keserves sors jutott
1945. augusztus 6-án. Mellesleg a többségben persze ez már nem
tudatosodhatott.
Amikor a fájdalom felülkerekedik az erőn, és megsemmisíti az
emberben azt, ami benne emberi, az emberek általában egyformán
kiáltoznak. Mi, koncentrációs táborlakók, a Gestapo foglyai,
mindnyájan sokszor hallottuk ezt a szörnyű, elcsukló üvöltést, amelyben
már nincsenek tagolt szavak, felismerhetetlenné torzul a hang, gyakran
még azt sem lehet tudni, férfi vagy nő hangja-e. Mindnyájan hallottuk
azt az érthetetlen nyöszörgést, zokogást, nyögést, amely a lázálomban
előtör a véres péppé változott emberi testből, ahogy a cella padlóján
hever, és már azt sem tudja, hol van; folyik-e még a kínzás, vagy
megpihenhet egy kicsit, életben maradt-e, vagy haldoklik.
Vagy három évvel ezelőtt be kellett feküdnöm a kórházba – nem egy
tábori emléket viselek a testemen, és időnként gyulladásba jön
valamelyik sérülésem: láz, fájdalom. Éjszaka a táborról álmodtam,
ébredéskor hideg verejtékben feküdtem, és ébren sem tudtam szabadulni
a lidércnyomástól. A falon túl kínoztak valakit. Azonnal felismertem ezt
az elcsukló mormolást, a fel-felharsanó éles üvöltést, ezt az érthetetlen,
összefüggéstelen könyörgést, ahogy értelmetlenül, tragikus naivsággal
hajtogatja: “Nem bírom tovább… Nem bírom… becsületszavamra…
nem bírom, nem bírom, öljetek meg inkább!" Hihetetlen erőfeszítéssel
kinyitottam a szemem, s azt vártam, hogy a reflektor halálos, éles fénye
vág a szemembe, vagy a börtönablak rácsoktól csíkozott, derengő fényű
négyszögét pillantom meg. A kórteremben azonban egyenletes, kékes
fényt árasztott az éjjelilámpa, és mindent kísértetiessé varázsolt, én
magam meg tiszta, puha ágyban feküdtem, és hallgattam ezeket a békés
körülmények között fantasztikus és hihetetlen kiáltásokat. Felugrottam,
kinyitottam az ajtót. A folyosón kis asztalka mellett fáradt arcú, idős
kedvesnővér ült.
– Mi ez? Mi van itt? – kérdeztem. – Mi ez a kiabálás?
 – Mindjárt hatni fog a morfium… – mondta csendesen a nővér. –
Epegörcse van.
Visszamentem a szobámba, és lefeküdtem. A fal mögül a kiáltozás
egyre tompábban hallatszott, egyre halkabban, panaszos nyöszörgéssé,
sóhajtozássá csöndesedéit. Én csak hallgattam, és hideg verejtékben
fürödtem még akkor is, amikor már tudtam, miről van szó. Az
epegörcsnél elködösül a tudat, és ha hozzáérnek az emberhez, az egész,
fájdalom, ami gyötri, azon a helyen összpontosul, amit az orvos keze
éppen megérint. Az injekciós tű szúrását a beteg kegyetlen, embertelen
kínzásnak érzi… “Hány éves lehet? Talán szintén megjárta a
táborokat?" – gondoltam. (Reggel megtudtam, hogy meghalt; mindössze
huszonnégy éves volt.)

Szóval a táborról álmodtam, és álmomban nyöszörögtem, talán

kiabáltam is. Constance felrázott.
– Téged… kínoztak? – kérdezte ismeretlen, fojtott hangon.
Aztán egyszerre csak belefúrta az arcát a párnába, és sírva fakadt,
olyan keserűen, olyan elkeseredetten, hogy egészen elvesztettem a
fejem. Nem is képzeltem volna, hogy Constance, aki olyan derűs és
erős, így tud sírni.
– Constance, kedvesem, hiszen mindez már a múlté… elmúlt, és
soha nem ismétlődhet meg – nyugtatgattam, és a vállát, szétomló
selymes haját néztem.
Aztán vizet hoztam, kiitta, kissé lecsillapodott. Először és utoljára
láttam őt akkor sírni, összeölelkezve ültünk az ágyon, Constance
hozzám simult, a zokogástól még mindig egyenetlenül lélegzett.
– Bocsáss meg, Claude – mondta végül. – Miattad sírtam… És a
szüleim miatt, ők börtönben pusztultak el, és hallottam arról, hogyan
kínozták őket… együtt, szándékosan, hogy még jobban szenvedjenek…
hogy beszédre kényszerítsék őket… Egy nő mesélte, aki anyámmal egy
cellában ült. Ők azonban senkit nem adtak ki.
Ezen az éjszakán tudtam csak meg, hogy Constance, akár a szülei, a
földalatti mozgalomban dolgozott, hogy összekötő volt, különböző
városokba utazott, röpcédulákat és gránátokat vitt, utasításokat
továbbított…
 – Miért nem beszéltél eddig erről? – kérdeztem.
Constance félénken és kissé csodálkozva válaszolt:
– De hiszen nem kérdezted… Azt hittem, hallottál rólam Marcel
Richet-től… és hogy számodra fájdalmas dolog a visszaemlékezés
bármire, ami a háborúval van kapcsolatban…
Kötve hiszem, hogy ez után az eset után maradt volna valami az
életemben, amiről Constance nem tudott. Egyszerre ellenállhatatlan
vágyam támadt, hogy mindent elmeséljek, mindent kibeszéljek
magamból, hogy magam is megértsem, hogyan és mi is történt velem.
Szinte teljesen egyhangú monológ volt ez: Constance sápadtan,
nyugodtan hallgatta, és én tudtam, hogy mindent megért. Néha
megkérdeztem: “Na és te? Mesélj magadról!" Mesélt is, de kelletlenül
és szűkszavúan. Cselhez folyamodtam – elmeséltem valamelyik
napomat, aztán hozzátettem: “Ez ennek és ennek a hónapnak ilyen és
ilyen napján történt. És veled mi volt azon a napon?" Néha Constance is
mesélni kezdett:
– Ó, igen, negyvenkettő október kilencedike… Aznap Lyonba
utaztam… A vonaton belém kötöttek a rendőrök, hogy nincsenek
rendben az irataim… Este érkeztünk Lyonba, és reggelig ott tartottak az
őrszobán… Két tolvaj nő volt ott, de nagyon kedvesek voltak hozzám,
azt tanácsolták, hogy amikor kikérdeznek, bőgjek minél hangosabban.
Reggel aztán kihallgatott a parancsnok, és elengedett. Még le is szidta a
rendőröket: “Disznók, gyerekeket kínoznak!" Igaza volt, mert
indokolatlanul zaklattak, hiszen az irataim teljesen rendben voltak.
Ezután már minden teljesen simán zajlott le Lyonban.
Constance egészen másként fogta fel mindazt, amit át kellett élnie,
még apja és anyja halálát is. Számára ez egy eszméért vívott harc volt,
csata a fasizmus ellen. Ebben a csatában elesni, ha keserű is, de
dicsőség; a harc nélküli élet – értelmetlen, szánalmas. Apja kommunista
volt, részt vett a spanyol polgárháborúban; Constance a politikai viták
légkörében nőtt fel, a politika nevében vívott harcban, a harc nevében
véghezvitt hőstettek között, és számára mindez normálisnak,
természetesnek tűnt. Nyilvánvaló, hogy hallgatagsága, minden
kérdezősködéstől és meséléstől való húzódozása, csodálatra méltó
kitartása – mindez nem csupán a vele született sajátosságokból
származott, hanem az adott közegben kapott nevelésből is.
 Még most sem tudom megérteni, hogy ez a Constance hogyan
jöhetett hozzám feleségül, hogyan tudott elszakadni a politikai élettől és
gyerekeket szülni nekem – nem mintha én elleneztem volna a politikai
tevékenységet, egyáltalán nem, egyszerűen csak teljesen lefoglalta őt a
rólam s a gyerekekről való gondoskodás. Persze nagy szerepet játszott
ebben a dologban az, hogy én megjártam a táborokat, és ő a harcosok
közé sorolt engem, azok közé, akik a környezetét alkották, a
magafajtájúak közé (úgy tetszik, ez hát az egyetlen hasznom ebből a
szörnyű öt évből!). Megértettem ezt, és feszélyezett a dolog, mintha
jogtalanul bitorolnám ezt a helyet.
Akkor azonban semmit nem tudtam Constance-nak megmagyarázni.
Nyugodtan mosolygott, és azt mondta:
– De hát ez így igaz, te részt vettél a szökés megszervezésében. Hát
nem igaz, hogy amikor a gestapósok olyan szörnyen megkínoztak
titeket a lebukás után, te nem adtál ki senkit? Nem igaz, hogy
Mauthausenben is tovább dolgoztál a tábori mozgalomban, és nagyon
sokat tettél?
Próbáltam ellenkezni:
– De kedvesem, ez mind csak külsőség. Belsőleg én egyáltalán nem
vagyok alkalmas a harcra. És ha nincs ott Robert…
Constance visszavágott:
– A harcba sokan lépnek be személyes indíték miatt: szerelem,
barátság, családi kapcsolatok. De mit számít ez? Itt van például az
anyám: őt a férje iránti szerelme vitte a harcba. Ez talán csökkenti az
érdemeit? Nem tett meg minden tőle telhetőt, és nem igazi hősként halt
meg? Hát talán csak egyetlen út vezet a nagy cél felé?
Mit mondhattam erre? A maga szempontjából Constance-nak igaza
volt De vajon valóban csupán a tettek a fontosak, az indíték meg
lényegtelen? Az lehetséges, hogy a célhoz nem is egy út vezet, hanem
sok, párhuzamos vagy egymást keresztező út, de hiszen a kérdés abban
is áll, hogy mit tekintünk célnak!
– Na és mi volt a te célod? – kérdezte Constance, miután mindezt
komolyan végighallgatta.
Ez aztán zavarba hozott. Valóban, hogyan is fogalmazhatom meg a
célomat? Akartam-e én valami mást, mint Robert? Vajon nem a
fasizmust akartam-e megsemmisíteni, a háborút megszüntetni? Istenem,
hát ki nem akarta ezt?
– Talán nem is a cél a lényeg, Constance – egyeztem bele. – A lényeg
bennem van. Szeretnék olyan lenni, mint Robert és a többiek, de nem
tudok. Hiszen lépten-nyomon előfordul, hogy az ember olyasvalamit
csinál, amire egyáltalán nem alkalmas. Csak azért, mert a körülmények
így hozták, érted? Hát ez történt velem is a táborban. És nem is tudok
félelem nélkül visszagondolni rá!
– Mire? A tábori szervezkedésben való részvételedre?
– Egyáltalán a táborra! Mindarra, ami azzal kapcsolatos! Ha
megtudnám, hogy megint táborba kerülök, inkább megölném magam.
Megbénít a félelem, ha visszagondolok, hogy mi volt ott, minden
bátorságom elszáll!
– De hát az ilyesmire senki sem gondol vissza szívesen…
– Úgy látszik, mégse mindenki egyforma… Robert egészen más, ő
semmitől se fél. Ő a hős, a harcos, én meg… én csak véletlen részvevője
vagyok a harcnak. Gyáva vagyok, értsd már meg! Te hősnek tartasz,
pedig csak áldozat vagyok. Ne állíts engem szobortalapzatra, úgyse
maradok ott.
– Nézd csak, a hős lehet ilyen is, olyan is – felelte Constance. –
Miért gondolod, hogy a hős olyan ember, aki semmitől se fél? Nem is
tudom, van-e olyan ember a világon, akinek soha semmi nem
félelmetes. Jó, megértem, néha előfordul, hogy az ember egyáltalán nem
fél a haláltól. De a kínzástól csak a bolond nem fél. Te túl becsületes
vagy, Claude, és túl sokat követelsz magadtól, erről van szó. Rosszul
teszed. Lehet, hogy nemes leiekre vall, de annyira gyötrőd magad! Lásd
be, a lényeg az, hogy te ugyanazt akartad, amit minden rendes ember, és
ugyanazt tetted, amit ők. Most meg azt bizonygatod, hogy nem vagy
olyan, mint ők, mert te féltél. Azt hiszed talán, hogy Robert nem félt?
Igaz, én nem nagyon ismerem, de hát ő is csak ember. Lehet, hogy
leplezte a félelmét, hogy a többieknek könnyebb legyen…
– Na látod! Magad is úgy gondolod…
– Ugyan mit gondolok? Te talán kikiabáltad a félelmedet? Persze
hogy nem. Különben nem is engedték volna, hogy ilyen fontos
dolgokban részt vegyél.
 Megpróbáltam visszaemlékezni, milyen voltam a veszély
pillanataiban. Ki tudja, talán Constance-nak igaza is van, a maga
világos, harcos logikájával. Valóban, ha a lágertársaim tudták volna, mi
zajlik bennem, kihagytak volna, és kész. Meglehet, akaratom ellenére,
úgy viselkedtem, mint a többi, alkalmazkodtam hozzájuk… Meglehet…
Végül is abbahagytam a vitát Constance-szal. Nem volt semmi
értelme. Már nem is tudtam, kinek van igaza. Én úgy éreztem, a hős az,
aki egyenesen tör a cél felé, nem törődik az akadályokkal, világosan
látja ezt a célt, ezt tekinti élete legfőbb értelmének. És én? Nekem más
célom volt, mint nekik – minél előbb hazajutni, viszontlátni Valérie-t,
dolgozni, élni… Hát visszatértem. És mivel foglalkozom? Személyes
problémákkal, és ezek nekem mindennél fontosabbak, én már ilyen
vagyok. Most, amikor itt van mellettem Constance, amikor kezdett
tompulni a fájdalom Valérie miatt, örömmel nekiláthatok a munkának.
Sok tudományos kérdés érdekel De a politika? Istenem, éppúgy nem
értek belőle egy csöppet sem, mint azelőtt! Egyetlen dolgot tudok: hogy
a tébolyodásig rettegek egy újabb háborútól, az pedig megint ráveti
árnyát a világra. Csodálattal és irigységgel nézem sok lágerbajtársamat
– annyira törekszenek arra, hogy újra verekedjenek. Hát igen, ezek az
igazi férfiak!… Én meg… igaza is van Robertnak, túl sok női vonás van
bennem. De hát nem lehetek más, mint ami vagyok!

Mi jár a fejében? Constance… a tábor… a kínzások… Valérie…

valamiért a laboratórium… a gyűlés… Marcel és Simon arca… Nem
tudom megérteni a gondolatmenetét…

– Min töröd a fejed? – kérdezi Robert a könyvtárszoba küszöbéről,

tálcával a kezében. – Constance küldött egy kávét, igyuk meg szépen.
Valamiért egyszerre összeszorult a szívem. Azt mondta, kávét?
Mikor is ettem és ittam utoljára? Egyáltalán mikor evett közülünk bárki
ezen a héten? Miért nem tudok visszaemlékezni se egy ebédre, se
vacsorára, se reggelire? Miért?
– Ebédeltünk ma egyáltalán? – kérdezem bizonytalanul.
Robert leteszi a tálcát a csészékkel és a kávéskannával egy alacsony
kis dohányzóasztalra, mellém ül a díványra, nagy, meleg tenyerébe
fogja a kezem, és egyenesen a szemembe néz. Elfordítom a pillantásom.
 – Persze hogy ebédeltünk, te csodabogár! – mondja meggyőzően. –
Hát nem emlékszel? Constance csodás ragut főzött, az ember nem is
hinné, hogy konzervhúsból készült. És eperkompótot. Hogy is
felejthetted el, mi?
Igen, most már érzem is a nyelvemen a csípős mártás ízét; Constance
remekül csinálja a mártásokat, nem rosszabbul, mint Sophie, és az eper
zamatát… Valóban, milyen furcsa, hogy elfelejtettem… Együtt
ebédeltünk mindnyájan… Igen, világos, mind ott voltunk…
– Ide hallgass – mondja Robert – -, mit üldögélsz folyton egyedül?
Mi jár a fejedben?
Valóban, miért ültem ilyen sokáig egyedül? És egyre a múlton járt az
eszem, mintha ennek most valami jelentősége volna! Milyen furcsa…
Megint felemelem a szemem Robert-ra: miért olyan nehéz, fizikailag
nehéz elviselnem a tekintetét?
– Nos, hát mi jár a fejedben? – ismétli Robert.
Bizonytalanul legyintek.
– Mi is járhatna most? Csak úgy… a múltra emlékeztem…
– Igazad van – helyesel váratlanul Robert. – A legjobb most felidézni
a múltat. Egyelőre tétlenségre, várakozásra vagyunk ítélve. De
gondolnunk kell még valamire: mit várhatunk a jövőtől mi, úgy, ahogy
vagyunk. Na persze, ha megmenekülünk… és én hiszek benne! Hiszek!
– Csillapító mozdulattal felemeli a kezét. – Jó, jó, én megértem, te nem
vagy olyan biztos benne, mint én, ez természetes is – hiszen oly nagy
súly nehezedik most rád… De azért, remélem, te sem szándékozol
öngyilkossággal végezni, már csak azért se, mert minket is magaddal
rántanál. Nos, gondoljuk csak végig: kik vagyunk mi, akik
véletlenségből életben maradtunk? Azzal egy éter tesz, azt hiszem, hogy
ez véletlen: a te különleges képességeid, a mi szinte misztikus
kapcsolatunk veled…
Egyre erősebb nyugtalanságot érzek. Nem tudok szabadulni a
gondolattól, hogy Robert gúnyolódik velem. De hát ez képtelenség,
rémes képtelenség! Miért is gúnyolódna velem ilyen helyzetben? Csak
képzelődés…
– Végeredményben másképp is lehetett volna – folytatja Robert. –
Tegyük fel, hogy nem titokzatos, telepatikus kapcsolatról van szó,
hanem teljesen reális, jól felszerelt, atombiztos óvóhelyről. Az ilyesmi
persze veszettül sokba kerül. De mondjuk, kincset leltél, örököltél egy
ismeretlen rokontól, egy amerikai milliomostól, vagy valami más efféle.
És mi mindnyájan egész egyszerűen a te vendégszereteted élvezzük…
– Istenem, ez mennyivel egyszerűbb és könnyebb lenne! – sóhajtok
fel.
– Ugyan miért? – ellenkezik Robert. – Az oxigén-, víz- és
élelmiszerkészletek nyilvánvalóan jóval szigorúbb és pontosabb keretek
közé szorítanának bennünket, mint ez a te titokzatos és gyakorlatilag
kimeríthetetlen erőd. Feltételezhetem például, hogy énhozzám egészen
másként viszonyulsz, mint Constance-hoz és a gyerekekhez, az agyad
valamilyen más hullámokon dolgozik velem szemben, és én nagyon
nehezen tudom biztosítani az energiát, hogy elkapjam őket. A levegő
meg a táplálék viszont mindenki számára egyforma, és én bizony nem
szánnám el magam…
– Jaj, Robert, én nem tudok, nem értek semmit! – mondom
elkeseredetten. – Talán igazad is van… De annyira félek, hogy ez a
félelem maga is elég, hogy megbolonduljak… megbolondulnom viszont
éppen hogy nem szabad, és ezért csak még jobban félek… nagyon félek,
hogy nem tudok kitartani. Ha te tudsz valamit, Robert, ne kínozz, segíts
nekem!
– Ugyan mit tudhatnék? – válaszol Robert nagyon komolyan, és nem
veszi le rólam a szemét. – De higgy az intuíciómnak: kihúzzuk, túléljük!
Hiszel nekem?
– Hiszek… – És érzem, hogy valóban hiszek. – Hiszek, mert én
veled… magad is tudod…
– Hát, tudod, te mindent fejtetőre állítasz… De legyen így, ha neked
könnyebb velem, én csak örülök…
Robert szemmel láthatóan izgatott és zavart. Furcsa: érzelgősséggel
rá nem nagyon lehet hatni, meg aztán túlságosan meg is szokta, hogy
örökké rajta lógok.
– Rendben – mondja Robert rövid hallgatás után. – Azért csak
filozofáljunk egyet: mi mást tehetnénk, nem igaz? Hasonlítsuk csak
össze ezt a mostani helyzetünket az akkorival, a táborban. Tudod jól,
mire gondolok: amikor te több mint huszonnégy óráig nem alhattál, és
egy pillanatra sem hagyhattál fel az erőfeszítéssel, hogy láss, hallj, és
kisugározd az akaratodat. Nehéz volt, vagy nem? Fizikailag jóval
nehezebb, mint most: borzasztóan ki voltál merülve, teljesen kikészültél,
ráadásul az a barom Werner is elvert…
Nincs mit tenni – már megtörtént a legborzalmasabb, ami
megtörténhetett velem és az emberiséggel, és én mégis megborzongok a
félelemtől, ha a táborra gondolok. Pedig oly sok év múlt el azóta, és ha a
turisták Ausztriában, Bécsből Linz felé utaznak, a többségük nem is
gondol arra, hogy itt, a kék Duna fölött, a festői dombvidéken, tíz- és
százezrek szenvedték el a legkegyetlenebb kínokat, a szabadulás minden
reménye nélkül, és elpusztultak olyan kegyetlen halállal, amilyen a
békés polgárnak még rémálmaiban sem jöhet elő. A turisták bizonyára
elragadtatással bámulják az Alpok hatalmas hegyláncait a látóhatár
szélén, mi viszont… számunkra nem létezett a hegyek szépsége; a
hegylánc ormait mi csak egyetlen céllal nézegettük – hogy megtudjuk,
lesz-e ma eső vagy nem; hiszen a kőfejtőbe mindenképpen ki kellett
mennünk, bármilyen volt is az idő…
A kőfejtő… Úgy látszik, ezekkel az én titokzatos képességeimmel az
a helyzet, hogy minél rosszabb nekem, annál jobb nekik. Minél
borzasztóbb volt a helyzetem, annál világosabban és sokoldalúbban
jelentkeztek. A hadifogolytáborban ez a láthatatlan kötelék főleg Robert-
ral kapcsolt esszé; a Gestapo-börtönben, a kínzások után megtanultam,
hogy tetszésem szerint lássak másokat, még idegen vagy akár ellenséges
embereket is; megtanultam távolból rájuk kényszeríteni az akaratomat…
A koncentrációs táborban már annyira elsajátítottam ezt a különös
művészetet, hogy sok veszélytől megvédhettem magam és Robert-t,
néha még másoknak is segíthettem, csak fel kellett mérni és meg kellett
fontolni a körülményeket, és kigondolni, mikor és mit lehet tenni.
Váratlanul és véletlenül kezdtem el ezt a tevékenységet, a végső
szükség pillanatában… Mellesleg az ilyen pillanatok a táborban túl
gyakoriak voltak, hogy… Na, szóval megláttam – a megszokott módon,
a szememmel, hogy Robert megütötte a kápót. Akkor még csak egy hete
voltunk a koncentrációs táborban, és még nem szoktunk hozzá a
rendhez – ha egyáltalán létezett valamiféle rend ebben a pokolban…
Egyébként a tábor őslakói, lengyelek, elmondták, hogy nem sokkal az
érkezésünk előtt a tábor rendjében nagy változások voltak – javult a
helyzet. Nekem azonban ez is épp elég volt, istenem, mindenki
pokolnak nevezte volna, el se tudom hinni, hogy kibírtam!
 Szóval Robert megütötte a kápót, Heinz Ruppertot.
Mi akkor még nem tudtuk, hogy ez Ruppert szokásos kedvtelése.
Odament valamelyik fogolyhoz, és békés beszélgetést kezdeményezett.
Aztán hirtelen se szó, se beszéd, teljes erőből az arcába vágott Amikor a
fogoly feltápászkodott, Ruppert, mintha mi sem történt volna, folytatta a
beszélgetést. A fogoly azonban, az újabb ütést várva, Ruppert első
mozdulatára önkéntelenül az arca elé kapta a kezét. Akkor Ruppert,
élvezettel kivicsorítva sárga, csorba fogait, kegyetlen, pontosan
kiszámított ütést húzott a fogoly gyomorszájára. Egy ilyen ütés után
szinte lehetetlen volt felállni, és Ruppert módszeresen összeverte az
illetőt; rendszerint halálra taposta rövid, görbe, izmos lábaival. Néha
teljes erőből belerúgott a csizmaorrával a fogoly lágyékába – ezután már
taposni se kellett, az ember pár percig még üvöltött az elviselhetetlen
fájdalomtól, aztán meghalt.
Ruppertnak ez a viselkedése nagyon megdöbbentett bennünket,
nemcsak a vadállati kegyetlenségével, hanem a logikátlanságával is. A
gestapósok sem voltak kevésbé kegyetlenek, mint akármelyik tábori
fenevad, de az ő kegyetlenkedésüknek nyilvánvaló célja volt: vallomást
akartak kicsikarni az emberből, öncélú kínzásba nem kezdtek volna, ez
nem tartozott a kötelességeik közé. Itt viszont… Hamarosan
megértettem, mit jelent ez a kifejezés harmadfokú koncentrációs tábor –
haláltábor.
Itt gyilkoltak és kínoztak, és nem is csak a tábori rend megszegése
esetén; és ezek a kihágások is annyira nem voltak arányban a rettenetes
büntetéssel, hogy az első időben nem hittünk a saját szemünknek. Ha
valaki nem kapta le elég gyorsan a sapkáját egy SS-katona előtt – halál;
ha valaki bepiszkította az imént kipucolt cipőjét a mosdó padlóját borító
szennyes lével, miközben a foglyok szörnyű kapkodással úgy-ahogy
megmártották a kezüket és arcukat a jeges vízben – halál. Nem
feltétlenül, nem előírásosan, és minden ceremónia nélkül, de igen
gyakran – halál. Nagyon kevés kell ahhoz, hogy egy jóllakott, bárgyú,
revolverrel és bikacsökkel felfegyverzett fickó kinyírjon egy kimerült,
fegyvertelen, védtelen embert! És a lényeg nem is a kihágásban van: a
lényeg az, hogy az embereket megsemmisítés céljából küldték ide.
Vagyis megsemmisíthettek közülük bárkit, bármely pillanatban,
bármilyen ürüggyel, vagy akár minden ürügy nélkül is…
 Amikor megtanultam, hogy lássam, mi folyik ezeknek a
lágerhiénáknak a lelkében, először nem is hittem magamnak. Igaz, nem
láthattam mindent; csak az alapindítékok tárultak fel előttem, a
legerősebb vágyak és félelmek, a kisebbek homályban maradtak. De mi
van akkor, ha éppen a kisebb kerül hatalomra, amikor a lélek csupa apró
foszlányból áll – ösztönökből, primitív kis félelmekből, őrült, állati
dühöngésből?… Nem, nem gyűlöletből, a gyűlölet már emberi
tulajdonság, azt meg lehet érteni, még ha igazságtalan, akkor is. De ezek
a fegyveres majomemberek még gyűlölni sem tudtak. Időnként rájuk
tört valami értelmetlen, vak dühroham, ennyi az egész. Többnyire
azonban egyszerűen csak azért öltek és kínoztak, mert ez hasznos volt –
még ha nem is közvetlenül hasznos, de ilyen volt a munkájuk, a
táborban ez volt a szokás, ahogy a megszokott, normális életben az a
szokás, hogy tiszta inget hord az ember.
Eleinte azonban se én, se Robert nem tudtuk ezt, és Ruppert tettének
éppen ez a vadállati, aljas oktalansága hozta ki Robert-t a sodrából.
“Tudod, én egyszerűen megijedtem, és elveszítettem az önuralmamat –
mondta később Robert. – Hiszen azt már tudtam, hogy egy kápót
megütni kész öngyilkosság, ráadásul ostobán kegyetlen módja az
öngyilkosságnak; akkor már jobb leugrani a kőfejtőben a vágatba,
mintsem végigszenvedni a halál előtt mindazt, amit csak egy
feldühödött majomember kitalálhat." Talán más is hatott Robert-ra:
Ruppert éppen egy nagyszerű lengyel fiúval, a tábor költőjével készült
leszámolni, Viktornak hívták a fiút – a lengyelek és az oroszok ezt a
nevet az első szótagon hangsúlyozzák –, hatalmas kék szeme volt… A
lényeg az, hogy Robert lendületet vett, és akkorát húzott be Ruppertnak,
hogy az összerogyott, és egy darabig mozdulatlanul hevert.
Egyelőre senki nem látta, ami történt. Mi – Robert, Viktor és én –
egy sziklatömb mögötti kis teraszon dogoztunk. Bármely pillanatban
felbukkanhattak azonban a kő-hordósaroglyás foglyok, és fentről is
lenézhetett az SS-őr. Hallgattunk. Viktor összegörnyedve feküdt,
fojtottan nyögött; nem is nagyon értette, mi történt. Ruppert
megmozdult. És akkor történt, a halálra várakozva, hogy megéreztem:
meg tudom tenni. Engedelmességre tudom kényszeríteni ezt a barmot –
hiszen mégiscsak van agya, ha egészen fejletlen is.
 Intettem Robert-nak, hogy hallgasson, ne mozduljon, és teljes
akaratomat Ruppertra irányítottam. Nagyon nehéz volt, fizikailag nehéz,
elöntött a verejték, és Robert-ba kellett kapaszkodnom, hogy el ne
essem. Hamarosan elértem, amit akartam: Ruppert felállt, mintha mi
sem történt volna, fejére igazította sapkáját, és anélkül, hogy
körülpillantott volna, elment. “Semmire nem emlékszel – küldtem utána
gondolatparancsomat. – Arra sem emlékszel, hogy egyáltalán itt jártál.
Miránk hármunkra azonban emlékszel, és nem akarsz bennünket
bántani. Nem szabad bennünket bántani. Tudod, hogy nem szabad."
Robert nem kérdezte, mit csinálok: látta.
Akkor kezdődött az egész. Ott, Gusenban.
Robert-ral mindig több baj volt, mint velem. Velem általában keveset
törődtek, habár fizikailag ő volt az erősebb, és a jelleme is, mint az acél.
Nagyon zsidós volt azonban a külseje, különösen a táborban, ahol a
lesoványodott arcban aránytalanul nagy hangsúlyt kapott a szeme és az
orra, és ez elég volt ahhoz, hogy magára vonja az SS-ek és a kápók
figyelmét. Még ha tudták is, hogy nem zsidó, mindig szívesen ütöttek
rajta egyet. Annyi erőm nem volt, hogy mindig és mindenütt
megvédjem. Ezért azt akartam elérni, hogy a barakképítéshez
vezéreljenek bennünket. Nem volt könnyű dolog – mindenkinek ez volt
a vágya, a munka is könnyebb volt ott, és ami a legfőbb, a kápó, a bajor
Franz Junge ritka rendes ember volt: soha senkit nem ütött meg, a
munkásaiért nemcsak az építkezésen állt ki, hanem általában a tábori
életben is, és gyakran kihúzta őket a csávából. Magát Franzot is “rá
kellett beszélni", hogy hajlandó legyen bevenni a munkacsapatába két
embert, akinek semmi építési szakismerete nincs (egyébként ezt már
nemegyszer megtette, éspedig minden hipnózis nélkül), és Ruppertot is,
hogy ne tiltakozzék, és még valakit a táborparancsnokságon. Hogyan,
hogyan nem, végül is bekerültünk ebbe a brigádba. Ott dolgoztunk 1943
elejéig, akkor sok minden jobbra fordult a táborban, és mi Robert-ral
különleges munkára kerültünk, az egészségügyi tömbbe, a Revierbe,
ahogy tábornyelven hívtuk.
Robert-nak azonban mindez kevés volt, és bevont engem a tábori
szervezkedésbe. Úgy vélte, hogy egyszerűen vétek volna, ha nem
használnánk ki kellően a képességeimet – a “kellően" pedig az ő
felfogásában azt jelentette: mindenki érdekében. Hasztalan
magyarázgattam neki, hogy ez képtelenség. Hogy a sikereim titka a
közeli, a számomra személyesen fontos célokra való összpontosítás.
Továbbá hogy ha sokan tudomást szereznek a képességeimről, akkor
előbb vagy utóbb elkapnak az SS-ek. Mégsem tarthatom ellenőrzésem
alatt az egész tábort! Robert-ra azonban nem hatottak ezek az érvek, és a
vége persze az lett, hogy engedtem. Ráadásul Robert még azt mondta:
– Ha valóban meg volnál győződve az igazadról, igyekeznél
hipnotizálni engem, és rám kényszeríteni az akaratodat. Nem igaz?
Meglehetős kajánsággal mondta ezt, én meg hallgattam. Egyrészt
mert megsértődtem, de főleg azért, mert első ízben jöttem rá, hogy
Robert-ra nem tudom rákényszeríteni az akaratomat. Illetve első ízben
jutott ez egyáltalán eszembe, hiszen egy pillanatig sem gondoltam arra,
hogy hipnotizáljam Robert-t, de akkor rögtön megéreztem, hogy
gyakorlatilag lehetetlen is volna. Nem tudom, miért, de féltem.
Megijedtem, hogy épp akkor kellett megpillantanom a lehetőségeim
korlátjait, amikor megtudtam, hogy teljes odaadást, maximális
erőfeszítést kívánnak tőlem. És talán arra is rádöbbentem, hogy minden
titokzatos erőm ellenére, alá vagyok rendelve Robert-nak.
Röviden: kezdtem megérteni, hogy Robert-nak igaza volt. A tábori
szervezet olyan ragyogóan állította össze a képességeimen alapuló
különböző vállalkozásokat, olyan ügyesen és sikeresen bonyolította le a
legnehezebb akciókat, hogy egészen elkeseredtem: mennyi embert
lehetett volna megmenteni, ha kezdettől fogva velük dolgozom. Nem is
sejtettem korábban, mennyit tehetek, ha ilyen igazi, erős támaszom
van… De nem mindig… istenem, nem mindig…

Mire gondol? Igen, mindig ugyanaz… Szürke barakksorok, a tábori utca

nyirkos, megfeketedett homokja, a zöld, esti égen szabályos, monoton
mintákban kirajzolódó szögesdrótfonatok… Schumann kápó – a Sétáló
Halál… Én istenem, milyen szörnyű arca van minden lágerlakónak,
hiszen ezek élőhalottak; hát igazán ilyen volt ez? Hát mindezt igazán
átéltük?

Későn tudtam meg – negyedórával később, mint kellett volna –, hogy

Félixet és Leont, két varsói lengyelt épp akkor kapott rajta Schumann
kápó, a Sétáló Halál, amikor az új adatokat vezették rá a térképre.
 Micsoda nagyszerű térkép volt ez, és mennyi fáradságunkba került!
A híreket morzsánként kellett összelopkodnunk hozzá. Valamelyik SS
vigyázatlanul elejtett szavából, vagy egy fogoly kapott el egy töredéket
a rádióadásból, amikor a táborparancsnok irodájában végzett valami
javítómunkát, vagy valakinek sikerült egy újságba belepillantania…
Lehetővé tette viszont, hogy saját szemünkkel lássuk a frontvonalak
feltartóztathatatlan mozgását kelet felől és nyugat felől; hogyan
közelednek egymáshoz, egyre szorosabban beszorítják Németországot,
és hozzák nekünk a szabadságot.
A térképet León és Félix készítette, ők vezették már majdnem három
hónapja, egészen negyvenöt április közepéig. És el kellett bukniuk, el
kellett pusztulniuk, ilyen szörnyű módon, a szabadság előestéjén!
Amikor megláttam őket, már össze voltak verve, arcuk csupa vér
volt. A vallatás csak most kezdődött. Min kellett még átesniük! Negyven
óra kínvallatás. Hallgattak. Tudom, hogy mindenképpen hallgattak
volna. Ők azonban bennem reménykedtek. Egyenesen hozzám
fordultak, amíg eszméletüknél voltak… és aztán is… És én… én
tehetetlen voltam. Elvesztettem a cselekvőképességemet, csak látni
tudtam. Csak később értettem meg, mi is történt: nagyon rossz
állapotban voltam, és a társaink megmentésére kidolgozott akció
kezdete előtt valami erősítő italt kaptam. Komoly mennyiségű bróm volt
benne. A táborban soha nem szedtem brómot és akkor tudtam meg,
milyen hatása van rám – két nagyszerű ember, két bajtárs szenvedése és
halála árán tudtam meg! Akkor semmiről nem tudtam, és majd
megszakadtam, annyira próbáltam cselekedni. Ettől az önmagámmal
vívott szörnyű harctól, az elképzelhetetlen erőfeszítéstől végül is
elveszítettem az eszméletemet. Alig tudtak magamhoz téríteni, nagyon
gyenge voltam, és Robert megtiltotta, hogy tovább próbálkozzam.
Akkor aztán a szokványos módokon kezdtek próbálkozni – az SS-ek
megvesztegetésével. De az egyetlen, amit sikerült elérnünk, hogy
megmenthettük a bajtársainkat az utolsó kínzásoktól, a gázkamrától. Ott
haltak meg az öveik közt, még morfiumot is szereztünk, hogy ne
szenvedjenek. Láttam kicsavarodott, feldagadt kezüket, és tudtam, hogy
ez mit jelent: több mint egy napig lógatták őket! Én húsz óráig bírtam,
de még most sem értem, miért nem haltam bele. Ők pedig huszonnyolc
óráig lógtak, és mindezt hatévnyi láger- és börtönélet után.
Igen, de az alagút… ebben Robert-nak igaza van…
Alagút… Egyébként nem is alagút volt, hanem egy hatalmas, föld
alatti terem, a sziklából kivájva. A foglyok három műszakban dolgoztak,
úgy készítették ezeket az óriási óvóhelyeket a hadiüzemek részére.
Ahogy nagyjából elkészült egy terem, azonnal beállították a
munkapadokat, és folytatódott a munka. A 35-40 méteres föld- és
sziklaréteg alatt semmiféle bombázás nem volt veszélyes. Ebben az
időben, 1944 vége felé a szövetséges légierők egyre gyakrabban
támadták a tábor közelében levő ausztriai ipartelepeket. Amikor Linzet
bombázták, jól hallottuk a bombarobbanásokat és a lázas légvédelmi
ágyúzást. Mennyire örültünk! Mindnyájan biztosak voltunk abban, hogy
a tábort nem fogják bombázni, és amint felüvöltöttek a szirénák, nem
törődve az SS-ek szigorú tilalmával, kitódultunk a barakkokból, és
kimeredt szemmel bámultuk a kék égen csillogó repülőgépeket.
Szabadságot hozó, hatalmas ezüstmadarak. A hóhérainknak halált
hoznak. Pusztulást és megsemmisülést a házaiknak és gyáraiknak,
családjaiknak és üzleteiknek. Átkozott fekete pók – horogkereszt –, aki
egész Európa vérét szívtad, hamarosan eltipornak a tankok és repülők!
Találgattuk, ki ér elsőként ide, az oroszok vagy a szövetségesek, de
végül is lényegileg mindegy volt nekünk, akárki jön, csak minél előbb
hozza a szabadságot.
Az SS-ek azonban a légitámadások idején kezdtek behajtani
bennünket a föld alatti műhelyekbe: nem akartak miattunk fent maradni
és az életüket kockáztatni. 1945 elején már mindenkit a föld alá
kergettek, még a mozdulni alig tudó betegeket is. Veszett sietséggel
terelték a foglyokat, kutyákkal, puskatussal serkentve őket. Be kellett
terelniük a foglyokat, hogy ők maguk is elrejtőzhessenek, márpedig a
szövetséges kötelékek a légiriadó után igen gyorsan feltűntek a
látóhatáron…
1945. április 4-én délben megint megszólaltak a tábor szirénái, és az
SS-ek kezdték beterelni a foglyokat a föld alá. Valami azonban rögtön
gyanús volt. A szirénák elhallgattak, de a repülők csak nem jöttek, és az
SS-ek is, úgy rémlett, a megszokottnál kevésbé igyekeztek.
 Robert-ral a Revier ablakából nyugtalanul figyeltük ezt az egész
cirkuszt.
– Baj van – szólalt meg hirtelen Robert. – Nézd csak, sok SS nem
ment le az óvóhelyre. A kápók is fent maradtak – ott sétál a nagypofájú
Ottó, amott meg most ment el Ruppert… Baj van, én mondom neked,
Claude. Nincs itt semmiféle repülő, láthatod.
Odajött Kazimir, a lengyel orvos. Ő is nagyon izgatott volt. Az általa
ismert néhány francia szóval kevert tábori zsargonban azt mondta, hogy
tegnap egy tehervonat érkezett, és az egyik vagont a tábor parancsnok
személyesen rakta ki, a két segédjével. Valami ládákat rakodtak.
Ezenkívül tudomása van arról, hogy az óvóhely minden kijáratát
befalazták, egyetlenegy maradt csak nyitva, és annak a közelében egy
nagy fülkét vágtak a sziklába. Kazimir szerint az SS-ek az összes
fogollyal egyszerre akarnak végezni – hiszen az óvóhelyen most több
mint húszezer ember van, és ha eltömik a kijáratot, mind ott pusztul. Mi
régóta féltünk, hogy ez lesz a vége, és most rögtön tudtuk, hogy igaza
lehet. Robert és Kazimir rám nézett.
– Mit lehet tenni? – kérdeztem tehetetlenül. – Hiszen még arra sincs
idő, hogy kigondoljunk valamit…
– Egyelőre egyetlen kiút van: hatalmadba kell kerítened Brandot.
Meg tudod találni?
Bólintottam. Testem súlytalanná vált, mintha nem is az enyém volna,
a fejem áttetsző, törékeny lett, körülöttem minden ködbe burkolózott és
megkettőződött. Tudtam, mit jelent ez: szabadságot és hatalmat. Már
nem is láttam a Revier emeletes priccseit a megsárgult, agyonmosott
ágyneművel, nem láttam a furcsa kékesvörös festékfoltokat a durván
mázolt falakon. Egészen homályosan éreztem, hogy valaki leültet egy
zsámolyra, és Robert hangját hallottam:
– Látod?
Láttam. A táborparancsnok, Paul Brand a sziklába vágott, széles,
hepehupás lépcsőfokon állt. Nem messze tátongott az óvóhely hatalmas,
fekete bejárati nyílása. Brand száraz, csontos arcát elégedetlen grimasz
torzította el, lovaglópálcájával tükörfényes, a napfényben csillogó
magas szárú csizmáját csapkodta.
– Kezeskednek arról, hogy ez elég lesz? – kérdezte ingerülten.
 – Feltétlenül, Herr Standartenführer! – felelte meggyőződéssel a
helyettese. Ottó Lechner, egy pirospozsgás góliát. – Ez a tudományosan
kiszámított adag erre a térfogatra.
– Ismerem ezeket a számításokat – mondta komoran Brand –, de itt
huszonkétezer fogoly van. Aztán meg a gázkamrában minden
légmentesen záródik, és a cyklont felülről szórják be egy nyíláson. De
itt? A legtöbb, amit tehetünk, hogy bedobjuk a felnyitott dobozokat…
azt is az életünk kockáztatásával.
– Majd gázálarcot vesznek – válaszolt készséggel Lechner, és az
óvóhely bejáratánál álló két, kelletlen képű SS-re mutatott.
– De el tudja képzelni, mi fog ott végbemenni, ha bedobjuk ezeket a
cyklonos dobozokat? Nem, én ellene vagyok. Felrobbantani és
eltorlaszolni a kijáratot, és kész. Gáz nélkül is a másvilágra kerülnek.
Lechner láthatóan elégedetlen volt.
– Ahogy ön gondolja, Herr Standartenführer – felelte. – De akkor
még hosszú ideig rakétákkal ellátott őröket kell állítani minden
kijárathoz. Különben kivágják magukat. Szerszám az van ott…
Elmondtam a társaimnak, miről beszél Brand és Lechner. Úgy
rémlett, hogy Robert-on és Kazimiron kívül még valaki van mellettem.
Később megtudtam, hogy Bruno Schäffer, egy német kommunista volt –
ő akkor ott feküdt a Revierben, súlyos kötőszöveti gyulladással a
csípőjén. A tábori szervezet többi tagja mind bent volt az óvóhelyen.
– Na, próbáld, próbáld meg, Claude! – mondta Robert. – Szuggeráld
neki azt, hogy fél.
Hallgattam: ebben az állapotban mindig nehezemre esett a beszéd.
Éreztem különben, hogy Brand így is fél. Fél a felelősségtől, a
bűnhődéstől. Viszont a parancs megtagadásától is fél.
– Tudsz valamit csinálni? – kérdezte Robert.
Próbáltam válaszolni, de nem tudtam. Minden erőmet
megfeszítettem, és megparancsoltam Brandnak: “Nem akarod, félsz,
ebből semmi jó nem származik, félsz, nem vállalhatod a felelősséget…"
Láttam, hogy Brand arcán a dölyfös-bosszús kifejezést zavar és félelem
váltja fel. Habozott, lehajtotta a fejét, csapkodott a pálcájával. “Félsz! –
kiáltottam felé a Revier deszkabarakkjából. – Nagyon félsz! Te fogsz
ezért felelni, nem más! Félsz, pokolba az egésszel, félsz!"
 Valaki óvatosan megtörölte az arcom valami kellemes, hűvös, nedves
ruhával. A társaim mindig mondták, hogy szörnyű képet mutatok ebben
az állapotban – egészen kékesre sápadok, elönt a verejték, látszik, hogy
milyen szörnyű erőfeszítésembe kerül mindez.
Brand felemelte a fejét, szemében félelem tükröződött.
– Ennek semmi értelme – mondta tompa hangon. – Bármi történik,
nekem kell felelnem érte. Fújjátok le a riadót, engedjétek ki őket.
Lechner szemmel láthatóan nagyon megdöbbent, de némán
tisztelgett és elment. Rövidesen felüvöltöttek a szirénák, és a foglyok
hosszú, rendezetlen sorokban kitódultak az óvóhelyről. A csatát
megnyertük, s én a fáradtságtól elvesztettem eszméletemet. Egyszerűen
lefordultam a zsámolyról, és Robert alig tudott elkapni, hogy a priccsre
vigyen.
– Isten mentett meg minket, egyedül Isten! – ismételgette keresztet
hányva aznap egy lengyel pap, amikor kijött az óvóhelyről. – Láttuk,
mire készülnek, szembenéztünk a halállal. De Isten lefogta a gyilkosok
kezét…
Én már magamhoz tértem, és hallottam a szavait, ahogy ott feküdtem
a priccsen. Isten… Itt a te istened, itt hever a priccsen, koszos, csíkos
rongyokban, és a kezét se tudja mozdítani a kimerültségtől. Ekkoriban
megint beköszöntött már a kegyetlen éhezés a táborban, a rokoni
küldemények nem jöttek már se keletről, se nyugatról, még a szűkös
tábori élelmezés is akadozva érkezett. Nemrég a mosdóban
belepillantottam a tükörbe, és önkéntelenül visszahőköltem: ijesztő,
piszkosfehér bőr, kiálló arccsontok, beesett szemgödör, elálló fül,
rövidre nyírt haj, a fejet daganatok, kelések formátlanítják el… Isten…
élő csontváz, mint a többi mind… “És mégis csodát tettem" –
gondoltam fáradtan, és azon nyomban elaludtam.
Ez az óvóhelyügy többé nem ismétlődött meg. Igaz, ez után az eset
után sokan titkos rejtekhelyet ástak maguknak, és riadó esetén oda
bújtak, hogy ne kelljen az óvóhelyre menniük: az SS-ek nem túl nagy
gondossággal átkutatták a tábort, volt nekik más gondjuk is; a
légitámadások egyre sűrűbben követték egymást. Brand azonban
végérvényesen elhatározta, hogy köp a Berlinből érkező parancsokra.
Igaz, időről időre én sugalltam ezt neki, de azt hiszem, az én
közreműködésem nélkül sem kezdte volna el másodjára ezt az egész
históriát.

– Mire gondoltál? Az óvóhelyre? – kérdezi Robert. – Igen, az remek

volt. De az egész legfeljebb tíz percig tartott. Ott van viszont a listaügy!
Igen, ez bonyolult és nehéz dolog volt. Nem gondoltam, hogy végig
tudom csinálni. Segítség nélkül nem is ment volna. Schumacher kápó a
besúgóitól megtudott valamit a tábori szervezetről. Összeállított egy
listát – később én megláttam ezt a listát Brand asztalán, rajta voltak a
szervezet tagjai meg egy csomó olyan ember, akinek semmi köze nem
volt a szervezethez, de valamiért nem tetszett Schumachernak.
Cselekedni kellett, határozottan és haladéktalanul. Kidolgoztunk egy
tervet, de szinte minden azon múlott, hogy én kitartok-e…
– Igen, így volt, és ha akkor kitartottál, miért félsz, hogy most nem
tudsz kitartani? – kérdezi Robert.
– De hiszen ez egészen más… – mondom bizonytalanul, hosszú
gondolkodás után. – Mégiscsak jóval fiatalabb voltam…
Robert türelmetlenül legyint.
– Hogy jön ide az életkor? Most sem vagy öreg. A te karaktereddel
meg jóval könnyebb és természetesebb szeretni, mint gyűlölni.
Úgyhogy a félig-meddig gyűlölet sugallta cselekvés számodra
kétszeresen nehéz volt. Vagy nem?
Igyekszem visszaemlékezni, mit éreztem akkor. Gyűlöletet?
Nemigen, azon már túl voltam. Egyszerűen pokoli erőfeszítést és…
igen, félelmet is, hogy nem fogok kitartani, és akkor minden elveszett.
Akkor – kínzás jön sokaknak, halál százaknak, talán ezreknek is…
Szóval tudtam ezt, de igyekeztem nem gondolni rá.
Nem volt szabad erre gondolnom. Egyáltalán semmire sem volt
szabad gondolnom. Egyre csak Brandot kellett látnom, az ő vörös,
ráncokkal barázdált arcát, vizeskék szemét, s azt hajtogatnom: “Tudod,
hogy Schumacher kápó, a konyhafőnök tolvaj, pimasz tolvaj, hogy
téged is meglop és bajba kever, és végül vele együtt hadbíróság elé
kerülsz, aztán pedig a keleti frontra. Már rég le kellett volna számolnod
vele. A lista, amit átadott neked, merő hazugság, egyszerűen csak el
akarja terelni a figyelmedet a piszkos üzelmeiről."
 Ekkor már tudtam, hogy akkor sikerül legkönnyebben a szuggerálás,
ha nem egyszerűen parancsot küldök, hanem már előre látom, hogy az,
akinek a parancsot küldöm, hogyan fogja azt végrehajtani. Minden
részletében el kell képzelnem, mit és hogyan cselekszik, aztán… aztán
egyszerre megszabadulni ettől a képtől, mintha kilökném magamból.
Ehhez kis pihenő szünetek kellenek, hogy kiürítsem magam, és új
energiát gyűjtsék. Úgy számítottam, hogy ennél a műveletnél elvileg
lehetséges ilyen szüneteket tartani; és elhatároztam, hogy legalábbis
kezdetben a legmegbízhatóbb módszerhez folyamodom…
Tudtam, hogy a társaim mindent előkészítettek ott, Schumachernál,
így hát világosan elképzeltem, hogy Brand fogja a listát, begombolja az
összes gombot az egyenruháján, és kemény, porosz lépteivel elindul
Schumacher barakkjához. Gyorsan megy, valósággal végigfut a
folyosón, berúgja az ajtót és… Itt, tulajdonképpen elengedhettem volna.
Ő maga is mindent megtett volna, amire szükségünk volt, ha meglátja,
hogyan osztozkodik a lopott élelmiszeren Schumacher a kedvencével.
Willivel, magától is végigkutatta volna a szekrényeket, feltúrta volna az
ágyat, és megtalálta volna az aranyfogakat és a gyűrűket és a
cigarettatárcákat, amelyeket Schumacher bonyolult kombinációkkal a
krematóriumban szolgálatot teljesítő katonákkal és a “Kanada" csoport
tagjaival csereberélt. Nekem azonban még az is kellett, hogy Brand
dühöngve összetépje a listát, és Schumacher arcába vágja, ebbe a
pimasz, zsíros, borjúszemű arcba, amely most utálatosan foltosra sápad
és eltorzul az állati félelemtől. Megtette ezt, én kikapcsoltam a képet, és
azonnal teljesen kiürültnek éreztem magam.
Hideg verejtékkel borítva, vacogó foggal, a halálos kimerültség
ködén át a társaim feszülten figyelő arcába néztem.
– Iszol egyet? – kérdezte Marcel Richet. Felém nyújtott egy horpadt
alumínium bögrét; a bögre fenekén kékes, erős szagú folyadék lötyögött
– hígított sebmosó alkohol.
Megráztam a fejem. Tudtam, hogy az alkohol megerősít, hogy lássak
és cselekedjek, de már nagyon gyenge voltam. Minden ködben úszott a
szemem előtt, és nem tudtam, honnan veszek erőt, hogy tovább
folytassam.
– Ha kávé volna… vagy koffein – suttogtam.
 Máig se tudom, hol és hogyan szereztek egy bögre forró, erős, édes
kávét. És két darab fehér kétszersültet. Visszatért belém az élet. A fejem
kitisztult, a köd eloszlott, és ismét megpillantottam a kis orvosi szobát a
Revierben, a deszkafalakat, a hasadékokból kilógó kóccal, a megsárgult
újságpapírból készült ernyőjű villanylámpát…
Az ajtón, már csak megszokásból meggörnyedve, belépett a Hosszú
Kürt, és azzal a jellegzetes, kíváncsian riadt kifejezéssel pillantott rám,
amit lassan már megszoktam: mindenki így nézett rám, aki tudott erről.
– Brand a villanykerítéshez lökdöste Schumachert – mondta Kürt. –
Dühöng, mint ezer ördög.
Most be kellett kapcsolódnom. Arra kellett rávennem Brandot, hogy
haladéktalanul jelentse a történteket a főtábor – Mauthausen –
parancsnokságának; Brand csak a guseni részleg parancsnoka volt. Ha
értesíti a parancsnokságot, akkor már nem lehet semmit visszacsinálni.
A széttépett lista foszlányait sikerült összeszedni és megsemmisíteni, de
ha Schumacher kimászik a csávából, újra összeállítja a listát, és újra
megtalálja a módját, hogy benyújtsa… Ügyes és ravasz ember ez a
Franz Schumacher müncheni zsebtolvaj, a tábori konyha kápója, de mi
túljárunk az eszén. Csak hadd álljon egész éjjel a drótnál, hidegtől
vacogó foggal, aztán reggel kapjon 25 meleget és ráadásul egy tucat jó
erős pofont és rúgást, aztán kerüljön büntetőosztagba, a főtáborba.
Meghízott a gazember a lopott holmin, és még kevesellte is az éhezők és
védtelenek kifosztását; érdemeket akart szerezni, vérrel akarta leöblíteni
a zsíros falatot – hát most megkapod a magadét! Megkapod a magadét,
te dagadt barom! Mindeddig nem is voltál rosszabb, sőt, még jobb
voltál,»mint a többi, túl lusta, túl kövér voltál ahhoz, hogy verekedj,
nem is gondolhattuk, hogy éppen veled kell majd a többinél korábban
leszámolnunk, de te magad dugtad a fejed a hurokba – hát nesze,
megkapod, ami neked jár!
– Nem, én gyűlöltem, gyűlöltem, akár a többiek – mondom Robert-
nak, ahogy így végigfutott agyamon az emlék. – A gyűlöletet akkor
egyáltalán nem tartottam természetellenes dolognak.
– És mégis, nagyon nehéz dolgod volt – feleli Robert, és nem veszi
le rólam a szemét. – Emlékezz csak vissza, hogy is volt az az ügy
Krebsszel!
 Krebs! Igen, igaz… Az egészen váratlan bonyodalom volt. A Hosszú
Kürt futott be, és szólt, hogy Krebs jön a Revier felé.
– Mi az ördögöt keres ez a Revierben, és ráadásul ilyen későn? –
csodálkozott Robert, akinek Kürt a fülébe súgta a hírt.
Kürt felvonta a vállát, és rám nézett. Én épp abban a pillanatban
szakítottam meg a kapcsolatot Branddal. Elöntött az a különös
megkönnyebbülés, amely azt jelentette, hogy a sugalmazás sikerült.
Nagyon jó, erős és valahogy tiszta érzés ez. Tiszta – ez nem egészen
megfelelő szó, de legalábbis a táborban, megfelelt a lényegnek: soha
nem használtam fel ott a képességeimet tisztátlan, becstelen célok
érdekében.
Krebs nevére összerezzentem. Nem is csupán azért, mert egy SS
megjelenése éjjel, itt, ahol semmi keresnivalója, szinte teljes
bizonyossággal bajt jelent. A riadalmam kissé más jellegű volt. Arról
van szó, hogy Oberscharführer Krebs a “befolyásoltjaim" közé tartozott.
Nemegyszer adtam már neki parancsokat, és ő elég készségesen
engedelmeskedett. Most, hogy Branddal megszakítottam a kapcsolatot,
azonnal megéreztem, hogy Krebs engem keres. Már nem volt időm,
hogy elkapjam, hogy ráparancsoljak, és eltérítsem a szándékától – a
vasalt csizmák már a Revier folyosóján csattogtak, aztán Krebs belökte
az orvosi szoba ajtaját, ahol ültem.
Ránéztem, próbáltam rájönni, mit akar. Krebs ritka szép fiú volt,
valóságos árja-ideál: szőke, rózsás arcú, kék szemű, szabályos, arányos
arcvonásokkal. Ha nem lett volna olyan szörnyű kancsal, plakátot
lehetett volna festeni róla. Rám nézett szétfutó szemeivel – egyik a
keményített gézzel félig függönyözött sötét ablakra meredt, másik a
sarokba –, és én felfogtam a gondolatait, és semmiképp nem tudtam
megérteni, miről van szó. Akkor még nem tudtam, hogy az ilyen
kapcsolatnál spontán összeköttetés is kialakulhat – különösen amikor
megfeszültén dolgozom. Az, aki már kapott tőlem telepatikus parancsot,
váratlanul, mindkettőnk akaratától függetlenül bekapcsolódhat az
összeköttetésláncba, amelyhez pedig neki semmi köze. Így történt
Krebsszel is. Végül felfogtam: fogalma sincs, mi kényszerítette őt ide,
és már kezd dühös lenni. Én azonban túl kimerültem a Brand-
kísérletben, és képtelen voltam azonnal, pihenés nélkül átállni Krebsre.
Az meg egyre dühösebb lett, de egyelőre még hallgatott. A többiek is
mind hallgattak.
– Nem érzi jól magát, Herr Oberscharführer? – kérdezte nyugodtan
Kazimir, az orvos.
– Semmi közöd hozzá! – rivallt rá Krebs.
– Mit csináltok itt? Mi dolgotok itten?
– Beteget hoztak – felelte változatlan nyugalommal az orvos, és rám
mutatott. – Szívrohama van. Injekciót adok neki. Koffeint – tette hozzá.
Kazimir gyorsan előkészítette a fecskendőt, és beadta az injekciót.
Krebs még mindig habozott: nem volt egészen észnél, nem tudta, miért
jött ide. Kicsit már jobban éreztem magam, és kezdtem utasításokat
küldeni felé. Krebs sarkon fordult, és szó nélkül elment. Akkor aztán
nekiálltunk tanácskozni, mi legyen vele.
– Ha ez csak úgy nyakra-főre utánad fog mászkálni, mindnyájan
lebukunk – mondta Marcel.
– Hát még ha a többi is rákezdi! – vetette fel Robert.
Én semmit nem tudtam mondani, számomra teljesen váratlanul jött
az egész, és alaposan megijedtem. Szép kis ügy: spontán, akaratlan
kontaktus az SS-ekkel és a kápókkal! Mi sülhet ki ebből?
– Ami a többieket illeti, még semmit nem tudhatunk – mondta
Kazimir –, Krebset pedig, azt hiszem, félre kell állítani az útból.
Ezzel mindenki egyetértett, annál is inkább, mivel Krebs a kőfejtő
legádázabb felügyelői közé tartozott, és már több száz agyonkorbácsolt,
összerugdalt, agyonlőtt fogoly terhelte a lelkiismeretét. Nemrég egy
kutyát szerzett, egy erős, sötétszürke farkaskutyát, és most idomította,
hogy Rex a gazdája parancsának megfelelően a fogoly lábát kapja el,
vagy egyenesen a torkának ugorjon. A kutya egyelőre nem nagyon
igazodott el ezekben a finomságokban…
Kezdtük megtárgyalni, hogyan és mit kell tennünk. Megölni Krebset
természetesen nem lehetett: egy SS meggyilkolásáért az egész tábor
kegyetlenül megbűnhődött volna. Kompromittálni sem lehetett: Krebs
nem vett részt a spekulációkban és tolvajlásokban, és egyáltalán,
amennyire tudtuk, semmiféle szabálysértést nem lehetett a számlájára
írni. Igazi SS-angyalka volt, ugyanolyan tökéletes, amilyen az a bandzsa
árja képe. Nem volt más hátra – öngyilkosságnak kell feltüntetni.
 Alapjában véve erre csak egy mód volt: nekifuttatni az árammal telt
drótkerítésnek.
– Ugye, tudod, Claude – mondta Robert –, nélküled nem tudunk
elbánni ezzel a fickóval? Hogy érzed magad? Formában vagy?
Szótlanul bólintottam. A koffeint “kintről" szerezték nekem,
bonyolult kombinációk útján. A hatása tökéletes volt: nem is kellett
megfeszítenem az akaratomat, hogy lássak; energia csak a parancshoz
kellett.
A terv a következő volt: kihozni Krebset a szobájából, ahol a
parancsomnak megfelelően most üldögél, és rávenni, hogy menjen a
dróthoz, nem messze az őrtoronytól, hogy az őrszem jól lássa, és a
későbbiekben megerősítse, hogy Krebs maga vetette magát a vezetékre.
Mindez elég könnyű volt, kivéve a legutolsó mozzanatot: ilyenfajta
parancsot Krebs nem fog teljesíteni, a halálfélelem minden
szuggerálásnál erősebb.
– Szuggeráld neki azt, hogy nincs áram a vezetékben – tanácsolta
Robert, amikor ezt kifejtettem.
Elgondolkoztam.
– Még ha nincs is benne áram, mi a fenének érintené meg a
vezetéket? Hogy ellenőrizze? – mondta Marcel. – Nem, ez nem megy…
– Én tudom, mit kell tenni – jelentette ki Kazimir. – Szuggeráld neki,
hogy egy fogoly akar átmászni a vezetéken. És neki el kell kapnia.
Rendben?
Kitűnő ötlet volt. “Odavezettem" Krebset a vezetékhez. Láttam,
ahogy megy az ismert, döngő léptekkel, az őrtornyok fényszórói
egyenletes, lassú pásztázással hasítják a sötétséget, fehér halotti fénnyel
borítják Krebs délceg, katonás alakját, aztán tovább járják ritmikus
baljós táncukat. Láttam, ahogy Krebs határozatlanul megáll közvetlenül
a drót mellett. Ekkor kikapcsoltam a látást, erre már nem volt
szükségem. Kezdtem teljes részletességgel magam elé képzelni, hogy
Krebs észrevesz egy csíkos ruhás alakot; látja, hogy a fogoly körülnéz,
odafut a vezetékhez, és kezd felmászni rá. Még a bőrkesztyűt is látja a
fogoly kezén, és rájön, hogy ezt a szögesdrót miatt vette fel. “Szökni
akar! – szuggeráltam Krebsnek. – Fogd el!" Elképzeltem, hogy Krebs
szó nélkül, egyetlen ugrással a fogoly mellett terem, és megragadja
mindkét kezével, hogy lerántsa a földre, összerugdalja a fényes
csizmájával, félholtra verje, aztán elvonszolja kihallgatásra, újabb
kínzásokra. Mindezt világosan elképzeltem, pontosan, részletesen,
egészen az utolsó vakító lobbanásig – és aztán lökésszerűen kidobtam
magamból ezt a képet.
Lassan kinyitottam a szemem, ismét a Revier kis szobájában voltam.
– Na, mi van? – kérdezte izgatottan Robert.
– Sikerült – suttogtam.
Nem kellett odamennem a dróthoz, hogy meglássam a vezetékhez
odasült kezet, a halálos görcsbe torzult testet: tudtam, hogy ott van. És a
siker öröme a maradék erőmet is felemésztette.
– Vigyétek az ágyra – hallottam még Kazimir hangját, aztán
belehullottam a fekete, süket semmibe.
Akkor talán könnyebb dolgom volt? Nem, valószínűleg egyszerűen
csak elfelejtettem már azt a félelmet és az emberfeletti erőfeszítést,
elfelejtettem, hiszen több mint húsz év telt el azóta, és most már nem
tudom igazából visszaidézni az akkori lelkiállapotomat.
– Nem tudom, Robert – mondom végül. – Talán igazad is van: akkor
sem volt könnyebb. De mi jelentősége van ennek?
– Megmondom neked. – Robert közel hajol, megint magamon érzem
súlyos tekintetét. – Nem érezted ezekben a napokban, hogy te egyedül,
egészen egyedül cipeled az összes terhet, és senki nem segít neked?
Hátradőlök a fotelban, érzem, hogy hirtelen elönt a hideg verejték.
Robert az igazságot mondta ki, a kegyetlen igazságot. A gyalázatos
igazságot!
– Miből veszed ezt? – kérdezem, amilyen nyugodtan csak tudom.
– Ugyan, miért tetteted magad? – vág vissza Robert, és tudom, hogy
keresztüllát rajtam. – Éppen ezért olyan nehéz most neked. A táborban
jól tudtad, hogy ránk teljes mértékben számíthatsz: mi elvégezzük a
munka ránk eső részét, mi megkönnyítjük a te feladatodat, már
amennyire tőlünk telik. Azonkívül te jó előre kidolgozott, alaposan
átgondolt terv alapján cselekedtél. Minden lehetőséget figyelembe
vettünk, minden veszélyes pontot biztosítottunk. Persze, ha te nem
tartasz ki, összeomlott volna az egész tervünk, akár egy kártyavár. De a
terv a te képességeidhez volt szabva… a képességeid végső
megfeszítésére, igaz?
 Szótlanul bólintok. Gyalázatos igazság, semmirekellő igazság! Nem
akartam tudni róla, megfosztott az erőmtől. Igen, ott volt terv, volt
szervezet, voltak megbízható, hű barátok. De itt? Istenem, itt, azok
között, akiket a legközelebbi, legdrágább embereknek tartok, itt egyedül
vagyok. Senki nem segít nekem. Ellenkezőleg… Magányos vagyok,
érthetetlenül, értelmetlenül, igazságtalanul magányos. Miért? Mit
tettem, miért dobtak el maguktól, miért fordultak el tőlem, amikor
annyira kellene a segítségük, a szeretetük, a megértésük?
– De miért? Miért? – motyogom gyámoltalanul.
– Miért? – visszhangozza Robert. – Hát még mindig nem érted? Mi
semmiben nem vagyunk hibásak. Nem a mi hibánk, hogy te az
akaratoddal megmentettél bennünket a pusztulástól. Az emberiség egy
részecskéje voltunk, a földi civilizáció gigászi épületének téglái. És mi
lett belőlünk? Egy maroknyi szökevény. Elvesztettünk mindent: Párizst,
Franciaországot, az egész világot, az egész emberiséget. Mint egy
gyepkocka, kiszakadtunk az éltető talajból, és belehulltunk a mérgezett
pusztaság közepébe. Még ha a méreg nem is öl meg bennünket, hogy
élhetnénk talaj nélkül, a talaj éltető nedvei nélkül, a nap, az eső, a
szabad szellő nélkül? Mit akarsz tőlünk és magadtól? Hát nem érted,
hogy az életnek már semmi értelme? És a te szeretetednek – annak se?
– Miért mondod ezt nekem… most? – préselem ki alig mozduló
ajakkal. Úgy rémlik, valami fekete, hideg űrben lebegek, tökéletesen
egyedül, egyedül az egész világon, és sehol senki.
Robert hosszan hallgat.
– Igen, igazad van! – mondja váratlanul lágyan. – Igazad van,
Claude. Nem kellett volna ezt mondanom. Csak azt szerettem volna,
hogy helyesen ítéld meg a dolgokat, és ne éld bele magad hamis
illúziókba. De ha neked így könnyebb…
Leteszi a félig ivott kávét, és kimegy. Ülök, megpróbálom rendezni a
gondolataimat… “Talaj nélkül élni" – mondta Robert. Igen, ez így
van…
– Constance! – kiáltom felugorva. – Constance, hol vagy?
Annyira erős a vágy, hogy lássam, olyan szörnyű egyedüllétet érzek
nélküle, hogy mint kisgyerek, ha szem elől veszti anyját, az ajtóhoz
rohanok. Constance azonban már ott áll a küszöbön – sápadt, nyugodt,
kedves.
 – Mi van veled? – mondja csendesen. – Ülj le, nyugodj meg, egészen
eltorzult az arcod. Nyugodtnak kell lenned, érted, nagyon nyugodtnak…
“Megőrülök, biztosan megőrülök" – gondolom. Még ezekben az
egyszerű, gyöngéd szavakban is keserűséget és titkolt gúnyt vélek
felfedezni. De hiszen az lehetetlen, hogy Constance… Különben miért
is lehetetlen? “Józanul kell nézni a dolgokat – mondta Robert –, illúziók
nélkül." Constance is megváltozhatott, mert hiszen körös-körül minden
megváltozott, mert hiszen én magam is megváltoztam… Talaj nélkül
élni…
Leülök a díványra, Constance mellé, simogatom a kezét, és
fürkészve kutatom nyílt tekintetét. Kissé lesoványodott és megsápadt,
szeme alatt kékes árnyak derengenek, de akkor is, ez a régi Constance,
az én hűséges, erős, megbízható Constance-om. Vagy nem így volna?
Talán nem is. Mit tudok én? Hiszen elveszítettem a belső kapcsolatot
Constance-szal… és mindenkivel. Nem tudom, most mire gondol. Ő
viszont hibátlanul olvas a gondolataim között… Talán még jobban, mint
én magam…
– Én a régi vagyok – mondja Constance halkan. – Körülöttünk
azonban minden megváltozott. És mi jó van abban, hogy én a régi
vagyok? Az embernek éppen abban rejlik az ereje, hogy alkalmazkodni
tud a körülményekhez. Én viszont, úgy érzem, nem tudok. Nem tudom,
hogyan éljek tovább, mit tegyek.
– Te is azt mondod, hogy a régi maradtál! – mondom
kétségbeesetten.
“Szóval Constance is… a leghűbb, legbiztosabb támaszom… Szóval
Robert-nak igaza van… és akkor…"
– Igen, természetesen. Általában nagyon nehezen változom. Még
akkor, fiatalkoromban is… Tudod, nagyon nehéz volt akkor
elszakadnom a párttól…
– Értem… – mondom meggyőződés nélkül. – De akkor mindig olyan
nyugodt voltál…
– Muszáj volt megőriznem a nyugalmamat, a te érdekedben.
Választanom kellett, de neked nem okozhattam problémákat.
– Választani köztem és a párt között? Constance, de hát én…
– Nem, nem – siet a válasszal Constance, és aranyszikrás szürke
szeme kissé elsötétül. – Te soha egy szót sem szóltál volna, tudom. De
én képtelen vagyok megosztani a szívem. Te olyan voltál, mint egy
beteg kisgyerek: vagy vállalom érted a teljes felelősséget, vagy azonnal
elutasítlak…
– Ezt te sohasem mondtad nekem – motyogom. – És tulajdonképpen
miért…
– Azért – mondja lágyan Constance –, mert nem tudtad volna
elviselni. Ha neked kellett volna a felelősséget vállalni, nem hagyott
volna nyugton a lelkiismeret-furdalás… Talán nem jól ismertelek?
– Szóval te egész idő alatt boldogtalan voltál? – kérdezem halkan.
– Boldog vagyok – válaszol nyugodtan Constance. – Akkor azonban
rögtön döntenem kellett, és ez nagyon nehéz volt. És még nehezebbé
tette az, hogy titkolnom kellett előtted. Milyen jó, hogy akkor nem láttál
a lelkembe! Később aztán lassan megnyugodtam, és minden rendben
volt. Nem, azért nem kell elkeseredned. Csak azt akartam mondani,
hogy nagyon lassan változom. Most is…
Szörnyű, nagyon szörnyű érzés fogott el. Ha utánagondolok,
Constance sohasem volt boldog. Egyszerűen csak nagyon erős, jó,
férfias, magára vette ezt a hatalmas terhet, és vitte, cipelte éveken át,
soha zokszót nem ejtett, segítséget nem kért, még a fájdalmát, a
fáradtságát sem mutatta ki… Én meg azt hittem, mindent tudok róla! Az
egoista mindig csak arról tud, ami kedvére van, a többiről pedig
egyszerűen nem vesz tudomást.
– Én egoista vagyok, Constance – mondom. – Most már látom,
mennyire vak voltam és önző. Most, amikor már késő…
– Nagy gyerek vagy! – Constance rám ragyogtatja végtelenül
ismerős, jóságos és csöndes mosolyát, szeme és szája sarka épp csak
egy picikét mozdul. – Miért vádolod magad? Nekem jó volt veled. Ha
pedig visszautasítottalak volna, mindketten boldogtalanok lettünk volna,
nem így van?
– Én boldogtalan lettem volna. Egyáltalán nem tudom, mi lett volna
velem nélküled. Te viszont… találhattál volna mást, egy normális,
nyugodt embert, és akkor nem kerültél volna válaszút elé…
– Én azonban nem mást szerettem, hanem éppen téged. És senki
mást nem is tudtam volna szeretni. Hát nem tudod megérteni?
Igen, értem, mindent értek. Ő így hiszi, így hittem én is, amikor
Valérie-vel voltam. De Valérie már rég nincs… Most már egyáltalán
nincs… egyáltalán nincs, ez elképzelhetetlen, erre nem szabad gondolni,
nem szabad rágondolni… És íme, hosszú és boldog éveket éltem le
Constance-szal, és nélküle valószínűleg nem is tudtam volna élni…
Különben ki tudja? Most már mindenben kételkedem. "Az ember sok
mindent kibír" – mondja Remarque egyik hőse, én ne tudnám! Persze
mindennek van mértéke, határa; de ha akkor nem találkoztam volna
Constance-szal… nem haltam volna ugyan bele a bánatba, ez
nevetséges volna a mi századunkban, és nem őrültem volna bele, nem
lettem volna öngyilkos, ha már egyszer a táborban elkerültem ezt is, azt
is. Az ivásba se menekültem volna, mert nem szeretek és nem is tudok
sokat inni, és a mámortól még azt a pillanatnyi boldog és
megkönnyebbült érzést sem kapom meg, amit az alkohol nyújtani tud.
Voltak barátaim, volt munkám… Nevetséges volna dajkameséket
kitalálni… Éltem volna, megnősültem volna, gyerekeim lettek volna.
Igaz, nem Natalie és Marc, hanem mások… Na és? Ez talán igazol
valamit? Hogy ők ilyenek és nem mások? És milyenek is
tulajdonképpen?… Különben mindegy. Még ha úgy számítjuk is, hogy a
fajfenntartás önmagában igazolhatja az ember létezését, akkor se sok
írható a javamra. Constance fáradhatatlan gondoskodása, az ő ereje és
jósága – ez tartott meg bennünket, ez segített nekünk élni.
– Constance – szólok, és megcsókolom a kezét, a jóságos és erős
kezét. – Constance, nélküled semmi nem volna… én sem volnék…
Ezek a szavak mintha a lelkem mélyéből törtek volna elő, teljesen
őszinte vagyok. De hiszen egy perccel ezelőtt egészen másként
gondolkoztam, és akkor is őszinte voltam, keserűen őszinte. Egyszerre
megdermedek a rémülettől – elfelejtettem, képtelen vagyok megszokni,
hogy Constance lát engem… És hirtelen első ízben értem meg, mit
jelenthetett Constance-nak az én állandó jelenlétem a gondolataiban, a
lelkében. Olyan volt, mint a börtönajtó figyelőnyílása – bármely
pillanatban, bármely helyzetben megláthatja az embert valaki. És ha
nem idegen a leselkedő, talán még rosszabb. Nekem úgy tűnt, hogy ez
csodálatos, hogy ez az emberek közötti kapcsolat lehető legmagasabb
foka, hogy ez a jövő előfutára…
– De hiszen igazad van – válaszol Constance, és én ismét megriadok,
hogy ő lát. – Igazad van: a jövőben valószínűleg mindenki képes lesz…
 Igen, a jövőben. A távoli, nagyon távoli jövőben, amely most még
távolabbra szökött, de nagyon valószínű, hogy egészen eltűnt. Abban a
fényes, boldog, harmonikus világban, amelyet közülünk senki soha nem
fog megpillantani. A távoli visszfényét láttam csillogni Constance
szemében, harmóniája visszhangját hallottam a lelkében. De ez is
csalásnak bizonyult… öncsalásnak, még egy önző hazugságnak, amely
teljesen rávall a századunkra. Úgy tenni, mintha minden jó volna,
amikor tisztán látod, hogy egy szemernyi jó sincs; bebeszélni
magadnak, hogy megteremtetted az ideális szerelem és a barátság
erődjét, amikor pedig kitűnően tudod, hogy nincs és nem is lehetséges
semmiféle barikád az egész világgal szemben, a kölcsönös meg nem
értéstől, az ostoba, értelmetlen ellenségeskedéstől pusztulófélben levő
emberiséggel szemben. És ráadásul szemet hunyni afölött, ami a
morzsányi, ideálisnak képzelt kis világodon belül történik! Nos, nem
láttad volna ezt? Lelkiismeretedre – ennyire nem láttad? Sohasem
gondoltál arra, mit jelent Constance számára, az ő meggyőződésével, az
ő neveltetésével és életrajzával a párttól való elszakadás? Hittél a
nyugalmának, a kiegyensúlyozottságának, a csöndes mosolyának –
ennyire feltétlenül, kétségek nélkül hittél? Hagyd a mellébeszélést;
egyszerűen csak szemet hunytál afölött, amit nem volt kedved meglátni,
és úgy vetted, hogy számodra ez nem is létezik.
Na és attól, ami Natalie-val történt, amikor megpróbáltál beavatkozni
az életébe, attól nem kellett volna kinyílnia a szemednek? És Marc?
Igyekeztél elfelejteni, milyen volt az arca azokban a napokban, amikor
Natalie… Igyekeztél elfelejteni azt a beszélgetését a barátjával… De mi
haszna van elfelejteni, kidobni az emlékezetedből mindezt, ha maga
Marc semmit nem felejtett el, és nem bocsátott meg?
Igen, az a beszélgetés a barátjával… azzal a vörös fickóval, Louis
Millet-vel… Szégyelltem elmesélni Constance-nak, hiszen úgy nézett
ki, mintha kémkedtem volna Marc után – és éppen a Natalie-val
lejátszódott tragédia után. Én azonban mélységesen megrendültem…
Elkaptam Marénak egy nagyon furcsa pillantását, úgy rémlett, hogy a
fiam fél tőlem, vagy talán gyűlöl… És egyszerre leküzdhetetlen vágyam
támadt, hogy megtudjam, mit csinál. Úgy rémlett… nos, szóval
elkezdtem keresni Marcot, és meg is találtam. Nem is mertem remélni,
hogy ilyen gyorsan és biztosan sikerül vele megteremtenem a
kapcsolatot. Igaz, a táborban ezt már megszoktam, de a háború után…
Marc és Louis a boulogne-i erdőben volt az Alsó-tónál. Louis hátradőlt
a padon, hunyorgatott a napfénytől, Marc összegörnyedve ült, és
mereven bámulta a körmeit. Éppen arról beszélgettek, ami engem
érdekelt – nyilván ezért támadt kedvem őt megkeresni éppen ebben a
pillanatban.
– Nem, értsd meg, maga Gil engem egyáltalán nem érdekel – mondta
Marc. – Szimpla alak szerintem, és Talie egyszerűen ostoba, hogy
beleesett. Nem erről van szó, hanem a szüléinkről.
– Igen… igaz – vélekedett Louis. – Ezt nem vártam tőlük, mármint
az anyádtól, apádat nem ismertem eléggé.
– Anyám az nem probléma. Ha otthon lett volna, nem történik
semmi. De apa… Tudod, egyáltalán nem értem az egészet. Régebben
kolostorba zárták a lányokat. Szerintem még mindig jobb a kolostor,
mint az ilyen viccek.
– Na és Natalie elfelejtette a fiút? – kérdezte kíváncsian Louis. –
Teljesen, egészen?
– Nem felejtette el. Én hallottam azt a beszélgetést apám és anyám
között… Véletlenül, nehogy azt hidd… – tette hozzá elvörösödve. – Ha
apám azt szuggerálta volna neki, hogy felejtse el, kitörhetett volna a
botrány. Hiszen tudod, Gil unokatestvére Lucie-nek, annak a magas
barnának, akit láttál nálunk…
– Aha, nem rossz! – Louis csettintett a nyelvével.
– Szóval az. Előbb vagy utóbb Talie találkozik ezzel a Gillel vagy
másvalakivel, és ha nem ismeri meg… Szóval apa azt szuggerálta neki,
hogy kiábrándult belőle…
– Eegen – mondta vontatottan Louis. – A fene tudja, mi lesz! Elég
ijesztő a dolog.
– Pontosan az: ijesztő! – mondta Marc olyan keserűséggel, hogy
egészen megrendültem. – És tudod, én most is félek. Szerintem
leskelődik utánunk. Nehogy azt hidd, nincs semmiféle üldözési mániám.
Ő képes arra, hogy lásson minket, ez tény. Én… azt sem bánom, ha
hallja… én néha gyűlölöm, igen, becsületszavamra!
– Erről olvastam – jelentette ki fensőbbségesen Louis. – Úgy hívják,
hogy “Ödipusz-komplexus".
 Marc végighallgatott egy meglehetősen zavaros magyarázatot az
Ödipusz-komplexusról, aztán hitetlenkedve elnevette magát.
– Szerintem ostobaság ez az egész. És egyáltalán, másról van itt szó,
várj, megmagyarázom… Nem, érzem, hogy leselkedik, fejezzük be a
témát.
“Hát még ez a beszélgetés sem nyitotta fel a szemed? – kérdezem
magamban. – Hát nem értetted meg, hogy a te világod – ez is egy világ
– a zsarnokságon alapul, és ráadásul a legrettenetesebb zsarnokságon: a
mindenhová elérő, mindent látó, mindenható, lelket – és nem testet –
leigázó zsarnokságon?"
– Hagyd már ezt! – mondja Constance, és megszorítja a kezem. –
Mit rágod magad? Ez túlzás. Magad mondod, hogy ezen a világon
semmiféle ideális dolog nem lehetséges. És mégis mi mindenkinél
közelebb voltunk a jövőhöz.
Mindenkinél közelebb? Hát lehetséges, talán mégiscsak igaza van
Constance-nak. A jövő első megnyilvánulásai mindig szokatlanok,
gyakran nevetségesek, néha szörnyűek. Aztán beilleszkednek a normális
életbe, és már észre se veszik őket. Addig azonban, míg megszokottá
válnak, hosszú utat járnak be, és a végén talán már egyáltalán nem
olyanok, mint kezdetben voltak. Ki tudja, hogyan fog megnyilvánulni és
hogyan fogják értékelni a jövőben azt, amit most érzékfeletti
érzékelésnek, agyrádiónak, Cryptaesthesiának, hatodik érzéknek,
telepátiának neveznek – és még hány kifejezés van arra, ami egyelőre
messze nem mindenki számára elérhető, és nem mindenki hisz benne;
arra, amit egyesek a jövő csírájának számítanak, mások meg valami
vakbélszerű atavisztikus csökevénynek? Talán valóban ilyen módon
fognak érintkezni a Föld lakói egymással és más bolygók lakóival, ezzel
az “agyrádióval", és nem fogják a többnyelvűség terhét nyögni, nem
fecsérlik idejüket az egyre nagyobb számú szükséges nyelv
megtanulására?
Majd? A Föld lakói? Milyen furcsa, hogy itt ülök, és teljes
nyugalommal fontolgatom a jövő ragyogó perspektíváit, mintha nem is
tudnám, hogy jövő pedig nincs. Nincs jövő. Semmi sincs.
– De hiszen nem tudhatod, mi történik az egész földgolyón –
avatkozik bele ismét Constance. – Nagyon is lehetséges, hogy mások is
megmaradtak.
 – Igen, igen, persze – helyeslek sietve.
– Igazad van. Egyszerűen csak nem szoktam még bele. Natalie és
Marc hol van? Constance hirtelen elkapja a szemét. Elhűlök a
rémülettől.
– Mi van… valami baj van?… Constance!
– Nem, nem – siet válaszolni Constance.
– Egyelőre semmi. De… aggódom, főleg Natalie miatt. Beszélni akar
veled, már régóta próbálom visszatartani…
– De hát miért? – próbálok nyugodt hangon beszélni. – Én magam is
szeretnék elbeszélgetni vele.
Constance felsóhajt.
– Nem fog jót tenni neked… Olyan furcsa lelkiállapotban van…
Nem tudom, el tudod-e viselni…
Ebben a pillanatban Natalie megjelenik az ajtóban. Azon nyomban
érzem, hogy rosszul állnak a dolgok, nem fogom kibírni, hogy nem kell
ez beszélgetés, nem, nem kell, kérem, könyörgök, nem kell.
Megpróbálom ezt beleszuggerálni Natalie-ba, de látom, hogy nem fogja
fel a sugallatot, Azóta, hogy Gil elfelejtését sugalltam neki, ez most az
első próbálkozásom. Szavamat adtam Constance-nak, de hát most…
– Natalie, kislányom, hagyjuk most a beszélgetést – súgja
gyöngéden, de határozottan Constance. – Apa nagyon fáradt, nehéz a
dolga.
– Nem tudom, kinek nehezebb – mondja élettelen, tört hangon
Natalie. – Én mindenesetre nem bírom már tovább. Nincs hozzá erőm.
Mama, te menj csak el. Ha itt vagy, nem megy. Hiába minden, mama,
nem tudsz megvédeni. – Natalie nem néz se Constance-ra, se rám, fel se
emeli a tekintetét, arca a lámpa fehér fényében mintha gipszálarc volna.
– Mama, kérlek, menj innen. Nem bírom tovább. Nem akarok hazudni!
Hiszen te magad tanítottál arra, hogy hazudni nem szabad! Csak a
gyávák hazudnak, igaz? Hát én nem leszek gyáva! Nagyon nehéz nekem
– fuldokló köhögés rázta meg –, de nem azért, mert félek. Mitől is
félhetnék most, hiszen mindenképp…
– Natalie… ne… mindez nem így van… – mondja suttogva
Constance.
– De igenis így, pontosan így van, és ezt magad is tudod! – kiabál
Natalie.
 Most először felemeli a szemét, és én megdöbbenek: idegen, teljesen
idegen. Hideg, keserű, idegen a szénié, és az arca, ez a fehér,
lesoványodott, karikás szemű arc. Ez egy felnőtt, szenvedő nő arca.
Olyan nőé – vág belém a felismerés –, aki gyűlöl engem. Lehet, hogy
elvesztettem a képességemet, hogy valóságosan lássam, mi történik
mások lelkében, de hiszen a szokványos emberi érzékem megvan…
Érzem a Natalie felől áradó gyűlöletkisugárzást, szinte fizikailag érzem,
a bőrömmel, a szememmel, az ajkammal. Miért? Mit tettem? Ez nem
lehet igaz, Natalie, mi van veled, Natalie?
Mindhárman némán állunk, nézzük egymást. A hallgatás egyre
súlyosabban nehezedik rám, érzem a nyomását, nehezemre esik a
lélegzés. Miért hallgat Constance? Milyen az arca – szomorú és
halálosan fáradt… Miért megy el? Constance?
Constance megáll a küszöbön.
– Nem tudok segíteni – mondja csöndesen. – Minden tőled függ,
Claude, csak tőled. Istenem, ha mégis lenne elég erőd!
Elmegy, én meg szótlanul nézem, ahogy az ajtó becsukódik mögötte,
és elválasztja őt tőlem, és kiabálni szeretnék a félelemtől. Csak tőlem…
Ha mégis lenne elég erőm… Nem, Constance nem beszélhet így, csak
képzelődtem, megőrülök, Constance nem hagy magamra, nem fogom
kibírni, ez szörnyű, szörnyűbb a világ minden kínjánál, önkéntelenül az
ajtó felé lépek.
Natalie eláll ja az utamat.
– Nem, nem mész el – mondja csendesen, és ajka keskeny,
elszíntelenedett csíkká préselődik.
– Miért beszélsz így velem, Talie? – A hangom megtörik, nem sok
kell hozzá, hogy összeomoljak, felordítsak, felzokogjak, elrohanjak…
– Mert… Tudod te azt. Elegem van ebből az egészből, nem bírom
tovább. Te pedig félsz. De hiszen előbb vagy utóbb…
– Micsoda? Mi lesz előbb vagy utóbb? Miből van eleged?
Leülök, szinte belezuhanok egy fotelba. Látom a kezem a karfán:
reszket. Natalie előttem áll, oly törékeny, sápadt, elgyötört. A haja már
kinőtt egy kicsit, nem meredezik, olyan most, mint egy sötét, vöröses
csillogású, fényes, bodros prém. A szeme óriásinak tűnik a vértelen,
elcsigázott arcban. Istenem, hiszen másfél hónappal ezelőtt, amikor
kijött a kórházból, jóval egészségesebb és nyugodtabb volt… Én biztos
voltam, hogy minden elmúlt…
– Te biztos voltál! – mondja keserűen Natalie. – Éppen erről van szó.
Képtelen vagyok megszokni ezt a szörnyű érzést, hogy mindenki
átlát rajtam, mintha üvegből volnék, a többiek meg – fekete dobozok.
Eddig mindig fordítva volt…
– Most már tudod – mondja Natalie –, mit éreztek a többiek irántad!
Eleinte azonban én nem nagyon féltem, még akkor sem, amikor már
mindent tudtam. Azt gondoltam… meg voltam győződve arról, hogy
szeretsz, és soha nem teszel rosszat velem. De kiderült… Nem, nem,
nem kell beszélned, hiszen így is megértelek. Most én látlak téged, de te
engem nem! – Kárörömmel és ujjongva kiáltja, és arca egy pillanatra
felderül, de aztán azonnal újra elborul és megmerevedik. – Tudom, te
azt gondoltad, hogy így jobb lesz. De egyedül, te magad, énhelyettem,
gondolkoztál! Hát én nem vagyok ember? Milyen jogon gondolkoztál és
döntöttél helyettem, nélkülem? Csak azért, mert a te lányod vagyok!
Igen, csak azért! Más lánnyal semmi ilyesmit nem tettél volna, ugye
nem? De én… de velem… Rosszabb vagy, mint egy rabszolgatartó!
Tudod, mi vagy? Te… te ezt a fasisztáktól tanultad, a táborban!
– Istenem! Natalie, mit teszel?
Felugrom. A haragon és a felháborodáson keresztül folyton áttör a
félelem: úgy rémlett, hogy Natalie teljesen idegen nekem, hogy nem
szeretem, hogy…
– Tudom, mit teszek! – Natalie szorosan hozzám lép, és egyenesen a
szemembe nézve tagoltán, lassan mondja: – Megszakítom a Kört, igaz?
Én már kívül vagyok a Körödön, ugye?
Egy utolsó erőfeszítéssel visszatartom magam, hogy ne kiabáljak, ne
verjem a falba a fejem. Hát minden elveszett. Ezeknek a szörnyű
napoknak minden erőfeszítése hiábavaló volt. Mindez csak
halálvergődés, kegyetlen és értelmetlen kínlódás, mint a táborban. Ha
hinnék Istenben vagy az ördögben, azt hihetnem, hogy ők találták ezt
ki… ezt a világméretű vidám tréfát… Mindennek vége, most már
tudom, hogy mindennek vége. Még egyszer kinyílik és becsapódik az
ajtó, és Natalie nem lesz többé… Nem, nem, csak ezt ne! Ezt már nem
bírom ki, inkább én megyek el, és akkor minden egy csapásra…
 Natalie csak áll, és mereven néz. A szeme lassan élettel telik meg,
merev élettelen arca felenged.
– Bizonyára nem kellene így beszélnem veled – mondja lassan. –
Neked se könnyű. Meg aztán nincs is jogom, hogy a többiek nevében
döntsék, de hiszen ha te nem tartasz ki… – Nagyon halkan beszél, szinte
suttog, mintha csak hangosan gondolkodna. – És egyáltalán, bocsáss
meg, nagyon beteg vagyok, kiabálok a fájdalomtól, nem nagyon
fontolgatom…
“Mennyire hasonlít rám!" – gondolom, és egyszerre forró hullámként
elönt a gyöngédség, a szeretet, a szánalom ez iránt az elgyötört,
boldogtalan lány: az én lányom iránt. Lehet, hogy igazságtalan velem –
én is igazságtalan voltam vele abban a korábbi hatalmas, csodálatos és
kegyetlen világban, most pedig közös bánat köt össze bennünket, és
nem merjük egymást bajba keverni, mert végső soron a mi kapcsolatunk
szilárdságától függ mindenki, aki velünk együtt megmenekült… Ki
tudja, talán az egész emberiség sorsa is…
– Én szeretlek téged, hát nem látod, Talie, kislányom! – mondom.
Natalie szomorúan és engedékenyen elmosolyodik.
– Igen, igazad van, természetesen igazad van, és igyekezni fogok…
csak nem tudom, sikerül-e. Most mintha könnyebb lenne, de
egyáltalán…
A hangja megtörik, megint görcsösen nyeldekel, kezét a torkához
emeli. Aztán megfordul és elmegy, olyan vékonyka ebben a piros
pulóverben és a szűk fekete szoknyában – már-már kettétörik és elesik,
és a járása is bizonytalan… De már nem tehetek semmit, megszólalni
sem tudok, az erőm elhagyott, egyetlen vágyam van csak, hogy jöjjön
Constance, hogy minél előbb jöjjön Constance, egyedül ő tud nekem
segíteni, nélküle elvesztem, és mindnyájan elvesztünk.
Constance belép, hevesen magamhoz szorítom, némán állunk, a
fejem a vállán nyugszik, érzem a bőre, a gyöngéd fehér bőre illatát,
amely olyan meghitt, olyan drága nekem, és máris megkönnyebbülök, a
félelem elszáll…
– Szégyellem magam, Constance, ha tudnád, mennyire szégyellem
magam! – suttogom. – Egész életemben beléd fogódzkodtam, egész
életemben csak teher voltam a számodra, és most nem tudom, mit
kezdjek magammal…
 Constance kissé eltol magától, hogy a szemembe nézzen.
– Claude, ne kínozd magad – mondja nyugodtan és gyöngéden, mint
mindig. – Nagyon jól tudod, hogy te voltál az egész életem, és az élet
nem olyan egyszerű és könnyű dolog. – Elmosolyodik, és meghitt
mozdulattal végigsimít a hajamon. – Miért beszélsz erről?
– Mert elfáradtam. – Egyébként, Constance, hiszen te most látsz
engem, mindenki lát engem, én meg egyszerre megvakultam… Tudod,
hogyan alakult… Natalie-val… Miért, Constance, te mindent értesz…
miért ilyen ő velem?… Talán igazán bűnös volnék?
Constance halkan felsóhajt.
– Most mindegyikünknek nagyon nehéz – mondja kitérően.
– Nem, nem, másról beszélek… áprilisról…
– Április? De hiszen beszéltünk már róla, még akkor…
Elhamarkodottan, meggondolatlanul cselekedtél… Natalie-t nagyon
súlyosan érintette…
– Én azt hittem, kigyógyult belőle…
– Kigyógyult? – visszhangozza szomorúan Constance. – Mit értesz
ezen a szón? Azt, hogy sikerült kiábrándulnia Gilből a te segítségeddel?
De hiszen semmit nem felejtett el, jól tudod!
Igen, akkor úgy határoztunk Constance-szal, hogy nem szabad
mindent elfelejtetnem Natalie-val, mert azt hihette volna, hogy
megbolondult. Aztán meg ez a Gil: sok közös ismerősük van, előbb
vagy utóbb találkoztak volna, és akkor újra kezdődött volna a szóbeszéd
a hipnózisról meg a családunkban uralkodó viszonyokról…
Így célszerűbb volt, igen. De csak most értem meg, mi is zajlott le
Natalie lelkében ezekben a hónapokban. Az első szerelem, az első
boldogság, a kezdet kezdetén, még semmi rosszízű emlék, semmi
keserűség – csupa remény, álmodozás, várakozás… És hirtelen mindez
erőszakosan megszakad – és nem tehet ellene semmit, tehetetlen; úgy
érzi, megalázták azzal, amit tettek vele, azzal, hogy neki ilyen apja van.
Tudja, hogy Gil őt is őrültszámba veszi… A szerelem elszállt, mondjuk,
hogy ártalom nélkül. De megmaradt az emléke, üresség, hideg maradt a
helyén, az erőtlenség érzése az én ostoba és tragikus hatalmammal
szemben… Hát persze hogy mindez gyűlöletet ébresztett benne irántam.
Csak én vagyok hibás, durván beavatkoztam abba, amibe nem szabad
beavatkozni, mindent tönkretettem, megsemmisítettem – miért, milyen
jogon? Nincs talán igaza Natalie-nak, amikor a legszörnyűbb sértéseket
vágja az arcomba, amikor rabszolgatartónak és fasisztának nevez? Joga
van hozzá, szegény kislányom! Csak kitartana, istenem, csak lenne
ereje, hogy mindezt kibírja, hogy várjon még!…
– Igen, igen, kivárjuk! – kapcsolódik be Constance, és rám
mosolyog. – Natalie is meg fogja érteni, megnyugszik, hiszen olyan
okos…
Végtelen szomorúság fog el. Constance mindent lát bennem, de
vajon ért is mindent? Hiszen én egyre csak azt ismételgetem magamban:
“Kivárjuk, kivárjuk." Néha szinte már nem is hiszek benne, csak
mondogatom. De lehetséges, hogy ezt a hitet kisugárzóm a többiekre?
Hiszen Constance nem tudhat semmit azonkívül, amit én tudok… Vagy
mégis Robert? Lehet, hogy Robert azért mégiscsak…
– Nekem Robert semmit nem mondott. – Constance mély, dallamos
hangja gyöngéd és megnyugtató. – De én tudom, hogy ő is hisz. Te is
hiszel, de valamiért idegeskedsz… Mint mindig a munka megkezdése
előtt…
A munka megkezdése előtt! Keserűen felnevetek – mikor kezdődik
hát ez a munka, és miféle munka lesz? Ez azonban így igaz: bármilyen
új munka megkezdése előtt álltam, mindig kínzó bizonytalanságot
éreztem, vagy helyesebben kínzó bizonyosságot, hogy kudarcot vallók,
hogy tehetségtelen vagyok, és buta, mint a tök, és ezzel az utálatos
érzéssel kellett munkához látnom, ezzel kezdtem az első sorokat, az első
vázlatot. De mi lesz itt…
– Nem, nem, csak arra gondoltam, hogy fölöslegesen idegeskedsz,
minden elrendeződik – siet a válasszal Constance.
Mi rendeződik el? Istenem, miről beszél? Nem, erre még gondolnom
sem szabad, csak hadd higgyen, hiszen én magam sem tudok semmit…
– Hol van Robert? – kérdezem. Robert azonnal megjelenik az
ajtóban, mintha csak hallgatózott volna.
– Na, hogy érzed magad? – kérdezi aggódva, és ez az oly békés, a
helyzethez annyira nem illő kérdés annyira megráz, hogy alig tudom
visszafojtani a hisztérikus kacagást. Igen, valóban, hogy érzem magam?
Köszönöm, egy kissé fáj a fejem, egy kis séta a friss levegőn, és
elmúlik. És egyszerre megérzem, hogy ez nem ostoba udvariaskodás,
hogy Robert nem ok nélkül kérdezősködik. Valóban rosszul érzem
magam, beteg vagyok, ráz a hideg, sajog minden csontom. Mi ez? A
sugárzás? Nem, az más volna.
– Nem, nem a sugárzás. Egyszerűen csak kimerült vagy – felel
Robert. – Már régóta látom, hogy túl vagy hajszolva. Egy kicsit többet
kellene aludnod. Feküdj vissza, vegyél be altatót.
– Nem akarok altatót – mondom szinte gépiesen.
Valami újabb, elháríthatatlan csapás élő-érzete nyomaszt.
Észrevettem, hogy Robert még az ajtóból egy pillantást váltott
Constance-szal, és ebben a pillantásban riadtság és cinkos egyetértés
volt. Miről van szó?… Nem, én egyáltalán nem irigylem azokat,
akiknek azelőtt dolguk volt velem! így járni, tapogatózva, mint a vak,
egy olyan ember mellett, aki mindent lát benned, még a legtitkosabb,
mindenki elől elrejtett gondolatokat is – istenem, milyen kínzó,
megalázó érzés!
– Mi történt?! – valósággal kiabálok. – Miért nem mondtok semmit,
hiszen ti tudjátok! Nekem tudnom kell!
Robert és Constance ismét összenéz riadtan, és mintha tanácsot
kérnének egymástól. Aztán Robert bizonytalanul megvonja a vállát.
– Nézd csak, Claude – mondja –, neked most az a legfontosabb, hogy
pihenj. Senkinek semmit nem tudsz segíteni, ha túl-feszítéssel gyilkolod
magad. Kialszod magad, aztán majd beszélgetünk. Hiába…
Ez a “hiába" belém vág.
– Ki az?! – ordítom. – Az istenért, kicsoda? Mondjátok meg az
igazat! Natalie?
– Nem… – Szinte hangtalanul leheli Constance. – Apa…
– Apa? Hol van? – Iszonyattal veszem tudomásul, hogy apa
mindeddig eszembe se jutott. – Hol van?
Robert és Constance elfordítja a szemét. Nem, ez nem lehetséges!
– De hát… nem tehette, csak így… Miért nem mondtatok nekem
semmit?
– Akkor épp Natalie-val beszéltél… – válaszol csöndes keserűséggel
Constance. – Ő reggel óta csak ült, és fújta a füstöt. Aztán odajött
hozzám – az ablaknál álltam –, és azt mondta: “Kislányom, te erős vagy,
egyedül neked mondom meg. Úgy határoztam, hogy elsétálok oda,
látod? Ott megy az ösvény a domboldalon, bekanyarodik, de hogy mi
van aztán – nem tudom. Még ezen az átkozott, poros ablakon keresztül
is látni, hogy ott jó." Én azt mondtam neki: “Hát nem tudja, hogy a halál
van ott?" Azt felelte: “Igazából nem tudom. Én csak egyszerű ember
vagyok, a tudomány nem az én kenyerem, és az, amit Claude csinált itt
velünk, tudod, nagyon kényes dolog. Teljes zűrzavar. Aztán meg – mi is
az, hogy halál? Nekem már régóta beszédem van vele. Hát elmegyek, és
talán meg is találom." Könyörögtem, hogy maradjon, kértem, hogy
legalább beszéljen veled, de ő csak a fejét rázta. “Claude megbocsátja
nekem ezt a tapintatlanságot, ő jó fiú. Nekem meg jobb, ha szép
csöndesen elmegyek. Ő itt nem tehet semmit, csak fölöslegesen
felizgatnám. Tudod, üldögéltem a sarokban, és jól végiggondoltam az
egészet. Mindnyájunkat nem bír megtartani, úgyhogy jobb lesz, ha
elengedem a kötelet – ahogy Valérie tette."
– Elengedi a kötelet? így mondta? – kérdezem elhűlve.
“Szóval hallotta a beszélgetésemet Valérie-val, hallotta a
gondolataimat? Vagy csak véletlen? Csak nem képesek távolból is
kiolvasni a gondolataimat? Istenem, mi jár az eszemben! Hiszen apa –
elment oda, meghalt… vagy haldoklik! Haldoklik? Miért nem
gondoltam arra, mi lett Valérie-val, Sophie-val; miért nem értettem meg,
hogy ők bizonyára még mennek vagy fekszenek ott, valahol…
haldokolnak, reménytelenül, elviselhetetlen kínok között? Miért nem
gondoltam az atomhalál valódi képére, miért csak az elmenetelüket
fogtam fel?"
– Nem szabad erre gondolnod – parancsolja Robert a szemembe
nézve.
– De hát nem tudok…
– De tudsz. Megmagyarázom neked, miről van szó. Én mindenkit
figyeltem. Ha láttam, hogy közeledik a kritikus pillanat, adtam egy
tablettát – tudod, azt a cianátot, amely azonnal öl.
– Nem volt jogod ezt tenni! Elment az eszed!
– Jogom volt rá. Hiszen nem tőlük függ ez az egész, hanem tőled. Ha
te nem tudsz közülünk valakit megtartani, én legalább
megszabadíthatom a szenvedésektől. Mondd, hogy nincs igazam! Ez a
mi régi tábori igazságunk, Claude.
Igen, az az igazság, amelynek a nevében halálos adag morfiumot
adtunk Leonnak és Félixnek, amikor én… nem tudtam megtartani a
kötelet! Hiába, Robert, igazad van, ezerszer is igazad, én pedig… a
közönyömmel a halálba küldtem a szeretett nőt és az apámat.
– Magad is tudod, hogy nem közöny ez – mondja könyörögve
Constance. – Nem a te hibád, Claude. Ez… egyszerűen csak ilyen az
élet.
– Az élet? A jelen körülmények között olyan iszonyatosan ostoba ez
a szó, hogy minden erőm elszáll. Némán nézem Constance-ot és Robert-
t. Istenem, milyen nyugodtak, még ha keserű is ez a nyugodtság,
mennyire biztosakba maguk igazában! De mi ebben a csodálatos –
hiszen nem ők felelnek itt mindenért… Nem ők… Mégiscsak szörnyű
ez a csapás, ami engem ért, rettenetes igazságtalanság, meghaladja az
erőmet, a földre teper.
– A te adottságod összefügg a jellemeddel – mondja Robert. – Magad
is tudod. Éppen a felfokozott fogékonyságod, érzékenységed, hullámzó
kedélyállapotod folytán vagy képes a gondolatolvasásra és a
gondolatátvitelre. Egy kiegyensúlyozottabb és erősebb ember nem
érhetne el ilyen elképesztő eredményeket, ebben éppen a
kiegyensúlyozottsága és ereje akadályozná meg.
Szégyellem beismerni – éppen előttük, akik mindezt olyan jól értik –,
hogy mennyire nyomaszt ez a furcsa, egyoldalú beszélgetés: én
gondolkozom, ők válaszolnak. Egyébként mit is mondok, hiszen
automatikusan beismerem, mivel gondolok rá. És mit szégyenkezem
Robert és Constance előtt, hiszen velük kétoldalú kapcsolatom is volt,
ha nem is ilyen világos és rendszeres az ő részükről, de mégis… Igen,
ez az igazság, ők engem szinte mindig rendkívüli körülmények között
láttak – a veszély, a súlyos megpróbáltatások pillanataiban. Robert-ral a
kapcsolat gyakorlatilag csak a börtönben és a táborban volt kétoldalú.
– Azért, mert normális körülmények között erre a kapcsolatra
általában nincs szükség. Ezt már mondtam neked – feleli Robert. – Most
pedig a magad tapasztalatából látod, mennyire kellemetlen ez, sőt,
őszintén megvallva, lelkiismeretlenség. Mi jó is lehet abban, hogy csak
úgy, bármely pillanatban, kopogtatás, csöngetés nélkül behatoljunk egy
idegen lélek ajtaján? És még nekiállni ott rendet rakni a magunk
elképzelése szerint. Jól tudod, mi volt mindig is a véleményem arról a
Natalie-esetről. Most magad is láthatod, hova vezetett…
 Jó, legyen igazad, legyen ezerszer is igazad, de miről beszélünk? Apa
elment önszántából, megértette, hogy én… igen, mit is értett meg, mire
gondolt? Ebben a pillanatban talán ott van az ösvényen, a távoli dombok
között, a lankás folyóparton vagy az árnyas erdő hűvösében, ahol nincs
már madárfütty és csivitelés, csak a szél gyászdala zúg a tömött
lombkoronák között, elfogta a halál előtti gyengeség, és leült, hogy
lenyelje az apró fehér golyócskát, ami megszabadítja a kínoktól…
Különben ki tudja, hány röntgen erejű a sugárzás ott kint? Talán még
maradt két-három napja az életből, és el fogja húzni a végsőkig, amíg a
szenvedés nem kerekedik felül a szabadság, a friss levegő, a szél és a
nap örömén. Talán eljut a városig, berendezkedik az egyik kihalt
házban… Kihalt? De talán még vannak ott emberek… lassú kínok
között haldokló emberek…
– Ne gondolj erre! – Robert pillantása megint érezhetően súlyosabb.
– Nincs jogod hiábavalóan pazarolni az erődet.
– És embernek lenni van jogom? – mondom vontatottan, nagy
erőfeszítéssel, mintha ár ellen küzdenem magam előre.
Robert tekintete egyre erősebben tart fogva, odatol a fotelhoz.
Gondolkozni kezdek, fáradtan és közönyösen, arról, hogy a sugárzás
szintje a mi környékünkön rendkívüli módon magas, ez szemmel
látható: körülöttünk már az első napokban minden elcsendesedett és
kihalt.
Igaz, az első órákban szinte egyáltalán nem néztem ki az ablakon, de
hát errefelé nem volt sok ember, lehet, hogy észre se vettem volna, ha
valaki áthalad a domboldalon. Na és az állatok és a madarak? Nem, nem
emlékszem, voltak-e azon az első napon; később aztán már senki és
semmi nem volt, ez biztos. Az a legvalószínűbb, hogy az embereknek
sikerült még hazáig jutniuk, aztán meg olyan rosszra fordult az
állapotuk, hogy nem tudtak kimenni – és minek is? Nyilván mindenki
rájött, hogy mi történt, hisz már annyi év óta várták rettegéssel, hogy
bekövetkezik… Egy egész nemzedék nőtt fel az atomháború
rémületében – hát itt van… – Ne gondolj semmire. Aludnod kell –
parancsolja Robert. – Aludj. Vagy emlékezz valami régi dologra. Szedd
össze magad és emlékezz, ez majd jól leköt. Mi pedig Constance-szal
elmegyünk.
Nekem már mindegy. Nem látom őket. Fekszem a magas támlájú,
régimódi, faragott ágyon, a falakon és a mennyezeten szeszélyes
fényfoltok táncolnak – a hullámos víztükör és a platánlombokon
átszűrődő fény játéka ez. Mellettem fekszik Valérie. Könnyen,
egyenletesen lélegzik álmában, napsütötte, kipirult arcára kékes árnyat
vet a sűrű szempilla. Vasárnap reggel van, a Virágparton, ott laktunk
Valérie-val az első hónapokban, később költöztünk csak át a Solferino
utcába. Szóval 1935 augusztusában vagy szeptemberében vagyunk.
Inkább szeptemberben: napfényes, de friss levegőjű reggel, a Szajna
felől hűvös árad, és az ablak előtti platánok lombjából már sárguló
levelek villannak elő. Boldog vagyok, minden csodaszépnek tűnik: ez a
hosszúkás, eléggé barátságtalan szoba a régimódi, súlyos bútoraival, a
nagy, szétágazó repedés a magas mennyezeten, éppen a fejem fölött, és
a kifakult tapéta – apró sárga rózsacsokrok világos alapon – és ez a
sötét, az időtől, a nedvességtől, a számtalan kéz érintésétől meg-
feketedett ágy is. Mit bánom én, ki feküdt rajta énelőttem, ezen a sokat
látott párizsi ágyon, most én vagyok itt, én, Valérie-val, a világ legszebb
lányával, és még mindig nem merem elhinni, hogy a feleségem lett.
Valérie kicsit mélyebbet sóhajt, és egyszerre ez a sóhajtás, amitől sötét
rózsaszín ajka csöppet megnyílik, halk nevetéssé alakul, napfényes
mosollyá, szempillái feltárulnak, és Valérie ragyogó szeme az álom és a
boldogság fátyolán keresztül rám tekint. Huszonkét éves vagyok, és ez a
legnagyobb boldogság számomra. Még most is, majd harminc év
múltán, ahogy erre a fiatal, nevető arcra nézek a vibráló reggeli
ragyogásban, úgy érzem, hogy nincs a világon ennél nagyobb
boldogság. Később aztán más is volt, sok más, talán ugyanolyan, de
semmi esetre sem nagyobb… különben hogyan is lehet ezt méricskélni,
ki tudja…
Huszonkét évesért, abban a távoli, mintegy más világbeli szobában,
megölelem Valérie-t, elragadtatással érzem, milyen fiatalok vagyunk,
milyen friss a bőrünk, ruganyos az izmunk, milyen csodálatos illat árad
Valérie bársonyos, sötét gesztenyeszínű hajából, és milyen gyönyörű a
forró ajka, ahogy az enyém felé közeledik. Milyen könnyű és
természetes minden mozdulat, amikor fiatal az ember, amikor a bordái
még épek, a veséje nincs leverve, és nem rémlik fel időnként, hogy
milyen sokáig feküdt, szélesen szétvetett karral, kiugrott vállízülettel,
feldagadt, égő csuklóval, hogy nyögni se volt ereje az elszenvedett
hosszú, végtelenül hosszú órák után, amiket végigüvöltözött, nyögött,
hörgött, míg a gerendáról lógott, és a csuklói viselték egész teste terhét,
amely így, lefogyva, elcsigázva is oly elviselhetetlenül nehéz volt!
Mit is beszélek? Hát lehetett-e ilyen boldogság aztán? Azután, hogy
átéltük a háborút? Ezek az emlékek, ez a számtalan sohasem gyógyuló
seb a testen és a lelken, nem mérgezték-e meg a legszebb perceket is? A
mézeshetek Constance-szal… gyönyörű volt, de mindketten tudtuk, mi
lappang a mélyben, hogy bármikor felszínre törhessen: az elpusztultak
emléke, a kínok emléke, emléke annak, hogy mit képesek tenni emberek
emberekkel – közönséges emberek közönséges emberekkel. Mi lett
volna, ha Valérie-val maradok? Ilyen egyenesen most először teszem fel
ezt a kérdést. Constance tudott; Valérie – nem. Valérie a szenvedések, az
embertelenség, az értelmetlen és határtalan kegyetlenség túlsó partján
állt. Nem volt neki könnyű – az első évben nélkülem, aztán talált
magának védelmet és támaszt, és minden ment rendesen. Igen,
Párizsban ott voltak a németek, háború volt, alig volt élelmiszer. De hát
én ismerem Valérie-t: szeretett és szerették, minden más keveset
számított. És mi az a – más? Charles láthatólag tudott élni, a német
megszállás alatt is elérte, hogy Valérie semmiben ne szenvedjen
különösebb hiányt – és Valérie-nak nem is kellett olyan sok…
Mintha újra hallanám apám dünnyögését a messzi évek távolából, a
mesék homályába tűnő tizenkilences évből, a már régóta nem létező
Ternes téri félhomályos kávéházból: “Claude, fiacskám, a háború, az
már ilyen… Te ezt nem értheted. Teljesen kiforgat mindenkit. Megöli az
embert. Ha meg mégis életben marad, valósággal új életet kell kezdeni,
mintha újra születnénk. És mindent másképpen. Anyád meg nem érti
ezt. A hátországban senki nem érti… Hiszen nem az én hibám, hogy
háború volt…"
Apa tudatosan választotta Geneviève-et, azt a nőt, aki tudott. Engem
választás elé állítottak. És ha nem tették volna? Képes lett volna Valérie,
az életvidám, könnyed, álmodozó Valérie új életet kezdeni, vidámság
nélküli életet, velem, aki egészen más lettem, testi és lelki nyomorék?
Nem, biztosan nem, minden a legjobban van ebben a világok
legjobbikában, még az is, hogy ez a mi gyönyörűséges, reménytelenül
összekuszálódott világunk elsüllyed, ez is az ő útja!
Ugyanakkor, míg ezen töprengek, az 197. év pusztuló, mérgezett,
átokvilágán keresztül továbbra is látom az ifjúság és a szerelem fényes,
ragyogó világát; azt a világot, amelyben 1935-ben éltem. Most felkelek
az ágyról, kinézek a szélesre tárt ablakon a Szajna vakító hullámaira, a
rakpart meleg, szürke kőkockáira, a Szent Lajos-sziget öreg fáira,
amelyeket csak egy keskeny folyamág választ el tőlünk, és a platánok
lombja itt susog és hajladozik az ablak előtt, oly közel, hogy ha
kinyújtanám a kezem, meg is érinthetném ezeket a hűvös, sima,
csipkézett leveleket.
Aztán… aztán kávézunk az ablaknál, a kis kerek asztal mellett, a
Szajnán vontatógőzös dohog, a rakparton száraz zörgéssel gépkocsik
futnak, mostani szemmel nézve ormótlanok és esetlenek, de akkor,
Valérie-val oly elegánsnak, szép vonalúnak láttuk őket.
Keresztülhajolok az asztalon, megcsókolom Valérie-t, ő csendesen
elmosolyodik, arcára finom fényfoltocskákat vet a kezében tartott
kávéscsésze. Gyors árny fut végig arcunkon, a tarka térítővel fedett
asztalkán – az ablak előtt egy galamb szállt el. A mostani énem egyre
jobban elcsodálkozik az akkori békességemen. Mi is folyt
tulajdonképpen a világban? Hiszen már a fasizmus uralkodott
Olaszországban és Németországban, küszöbön állt a háború… Vagy mi
semmit sem láttunk mindebből?
Kopognak az ajtón, a szobapincér jött az újságokkal. Kotorászom a
szék hátára vetett szürke zakóm zsebeiben, meglelem az aprópénzt,
belenyomom a rőt üstökű, magas, sovány fiú nyirkos markába – tudom,
hogy Claude-nak hívják, úgy, mint engem –, és vidáman mondom:
– Na, Rie, most megtudjuk, mi történik a nagyvilágban!
Istenem, semmi vágy nem volt bennem, hogy megtudjam, mi
történik a nagyvilágban, üres, semmitmondó szavak voltak ezek, az én
világom itt volt, Valérie mellett, Valérie körül, és minden más, még a
munka is, igen kevéssé érdekelt.
Olvasom az újságokat. Milyen furcsa így olvasni, hogy mindent
egyidejűleg látok, egyrészt az ostoba, fiatalos, tragikusan naiv
optimizmussal, másrészt a mostani keserű tudással… Olvasom az
újságokat, és egyre jobban elszörnyedek: hogyan lehettem ilyen
agyalágyult? Na jó, fiatalság, gondtalanság, első szerelem, mindez
rendben van – de hát azért mindennek van határa! Látni és – nem látni;
olvasni, sőt végiggondolni az olvasottakat – és egy szót sem érteni;
hallani a világot fenyegető vihar távoli mennydörgését – és könnyű
szívvel elsiklani fölötte, nevetve és ostobán reménykedve abban, hogy
minden tökéletesen rendbe jön! Igen, ilyen a világ, ilyen az ember, és
nincs okunk csodálkozni, hogy mi történt tizennégyben és
harminckilencben és most, ez évben is… Én, a huszonkét éves ifjú
olvasom az újságokat, nyugodtan és derűsen, és nem látom, hogy a világ
a háború peremén egyensúlyoz, mint Laval az egyik karikatúrán, ahol
nagy csíkos macskaként egyensúlyoz Mussolini és, Churchill között,
óvatosan lépkedve a “Genf" feliratú palánk tetején. E fölött a békés,
napfényes világ fölött már egyre hangosabban zúgnak a riadójelek, az
óraszerkezet kérlelhetetlenül és gyorsan pergeti a robbanás előtti utolsó
perceket, az emberek pedig bedugják a fülüket, és vidáman nevetnek.
Addisz-Abeba az esős évszak végét ünnepli. Ünnepli, mert ez így
szokás, jóllehet az esős évszak vége a háború kezdetét jelenti; Mussolini
már készíti a csapatait, és a sötét bőrű, mezítlábas abesszin gyalogosok
szűk, fehér nadrágban és festői, lobogó köpenykében szintén
menetelnek, készülnek a háborúra. “Mi lesz Európával – írja a Matin –,
ha az abesszíniai események és következményeik ellenállhatatlan
kísértést jelentenek Adolf Hitler számára? Ennek a kísértésnek a
következményeit pedig már most megjósolhatjuk." Fiatal énem
gondtalanul lapozgatja az újságot. A háború a küszöbön áll, ő azonban
semmit nem vesz észre.
Egy karikatúra: Mussolini és Hitler magához öleli a földgolyót, és
Hitler már Memeljt célozza a horogkeresztes zászlóval. Memeljnek
vissza kell térnie Németországhoz. Klajpeda kikötőjében német
hadihajók állnak. Laval Mussolinival kacérkodik. Londonban
gázvédelmi gyakorlatokat tartanak. Németországban szeptember 15-én
törvényt hoznak a német vér és a német becsület védelmére. A “Francia
szolidaritás" egyesület tagjai bunkókkal és revolverekkel támadnak a
zsidókra. Még egy karikatúra: Hitler tiszteleg az ismeretlen német
katona sírjánál, Göring odasúgja neki: “Vigyázz, Adolf! És ha zsidó
volt?"
 A politikusok, úgy rémlik, tudják, mit jelent mindez. Itt van egy cikk
a Daily Heraldból: “A béke minden híve reméli, hogy nem lesz szükség
erőszakos eszközökhöz folyamodni a béke és a szabadság megvédése
érdekében. Ha azonban meg akarjuk őrizni a békét és a szabadságot,
akkor minden országnak meg kell mutatnia, hogy ezért, szükség esetén,
kész erőszakos eszközökhöz is nyúlni. Bármiféle gyengeség, amelyet
ezen a téren megengedünk magunknak, azt jelenti, hogy az emberiséget
eszeveszett háborús gyújtogatók kezére bízzuk."
Igen, mindez gyönyörűen hangzik; Anglia és Franciaország csak
töprengett, töprengett, alkudozott, alkudozott, Mussolini kezére adták
Abesszíniát, aztán hagyták elveszni Spanyolországot, és fellélegeztek,
amikor látták, hogy Hitler elnyeli Ausztriát; aztán sorsára hagyták
Csehszlovákiát, amikor pedig felocsúdtak, már késő volt.
Én meg vidáman nevetgélek, és így szólok Valérie-hoz:
– Nézd csak, kislány, Brüsszelbe, a kiállításra 28 szépségkirálynő
érkezett! Miss Universumot fognak választani.
Valérie az ölembe ül, nézegetjük a szépségkirálynőket – szőkék és
barnák, nagy szeműek, hosszú lábúak, gondtalanul és rejtélyesen
mosolyognak; úgy találjuk, hogy némelyikük bizony csúnyácska Aztán
azon vitatkozunk, mikor menjünk el a Théatre de Paris-ba, Sacha Guitry
új darabját adják: Amikor komédiázunk; nevetünk a Palmolive szappan
reklámján: “Még ma vegyen három darab Palmolive szappant… Én
mindig hű leszek a Palmolive-hoz."
– Én mindig hű leszek Claude-hoz! – jelenti ki Valérie, és hangosat
cuppant a fülembe. – Nézd csak, milyen szimpatikus ez a strand Saint-
Jean de Luzben! Úgy szeretnék egy ilyen csíkos napozósátrat. És
lubickolni végkimerülésig! A hullámokban! Jövő nyáron odamegyünk,
jó?
Nem utaztunk Saint-Jean de Luzbe sem azon a nyáron, sem később.
Harminchat májusában egy jót csavarogtunk a Pireneusokban, a
következő év nyarán Bretagne-ba utaztunk… így aztán nem is voltam
még Saint-Jean de Luzben, pedig nagy kár… még most is úgy érzem,
nagy kár.
Valérie bodros haja az arcomat csiklandozza, lélegzete összevegyül
az enyémmel. Milyen hűvös, könnyű, törékeny a teste, milyen
boldogság így ülni, az ölemben tartani, és beszélni erről-arról! Arról,
hogy fölöslegesen zárták ki Jules Ladoumegue-et az Atlétikai
Szövetségből – hát igen, pénzt kapott egy fellépésért, ezt úgy hívják,
hogy “a képességek áruba bocsátása" –, arról, hogy jó volna elmenni
Josephine Baker vendégfelléptére, de a jegyek árát nem a mi
zsebünkhöz szabták, és különben is ördög vigye Josephine Bakert, és
miért ne vennénk meg a titokzatos kristály csodát, az élő követ,
amelynek fiziko-kémiai és mágneses tulajdonságai vannak? “Mindenki
megszerezheti ezt a talizmánt, mindössze egy 1,50-es bélyeget kell
elküldenie!" Igenis megvesszük a talizmánt, miért is ne? Aztán rátérünk
arra, hogy Maurice Chevalier csodálatos, és hogy jó lenne még Vichybe
is elutazni, és hogy szörnyű, hogy egy csomó meztelen nő táncol a
színpadon, mint például az Alcazarban. Olvassuk együtt az újságot, és
jól érezzük magunkat. Mindig jól érezzük magunkat, ha együtt lehetünk.
Párizsban ma nappal 22 fok lesz, éjjel 15; nagyszerű! Irène Joliot-Curie
a tudósítónknak adott interjújában az atomról és a negyedik dimenzióról
beszélt: “Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ezer év múlva a gyerekek
az iskolában úgy fogják ezt majszolni, mint a cukorkát. Én hiszek az
emberi értelem jövõjében" – ezt jól megmondta! És nézz csak ide,
milyen nevetséges, micsoda alakok vannak!
Velük együtt nézem a furcsa közleményt, ezekkel a tüneményes és
gondtalan fiatal bolondokkal, akiket ugyanakkor pokolian irigyelek –
nézem, és elfog a szomorúság, mert ez a spiritiszta halandzsa a “háború"
szóval kezdődik, és ez is egy próbálkozás a béke megmentésére, még ha
szörnyen ostoba is…

Háború!
A spiritiszták birtokában van a tudás. A tudás felelősséget jelent. Az
elmúlt háború hőseinek lelke békére int.
Az imádság meghozza a békét. Könyörgünk, adj a te küldötteidnek
hatalmat, hogy megteremthessék, a békét és a jóakaratot a földön.
Ámen.

Az utolsó mondat – imaszöveg. A spiritiszták azt hiszik, hogy ha az

emberek az egész világon, minden este, pontosan kilenc órakor
kimondják ezt a mondatot, és Istenhez fohászkodnak, akkor biztosítva
lesz a béke. Hát igaz, a hit sem rosszabb, mint bármi más. Ha az
emberek az egész világon képesek lennének akár csak napjában egyszer,
este kilenckor valami teljesen baráti cselekedetet végrehajtani, talán sok
mindent elérnének. A spiritiszták ezt jól kitalálták, jól van, spiritiszták,
bravó, spiritiszták!
Valérie kissé felvonja a szemöldökét, sötét, íves szemöldökét a
finom, napbarnította homlokán, és hozzám fordul.
– Claude – mondja, és végigsimítja kis ujjával az én szemöldökömet.
– Claude édes, itt egy szál egészen külön ágaskodik, és nem akar
lesimulni. Mi lenne, ha kiszedném?
– Szedd ki – egyezem bele.
Valérie felugrik az ölemből, és a toalettasztalkában kotorászik. Egy
kis csipeszt hoz, és már megcélozza az engedetlen szőrszálat, de
egyszerre megáll és megkérdezi:
– Claude, de hát miért írnak ilyeneket… ezek a spiritiszták? Tényleg
háború lesz?
– Nem tudom – válaszolom szórakozottan, míg az arcában
gyönyörködöm. – Úgy látszik.
Valérie gondosan kitépi a szőrszálat, és lefújja a csipeszről. Aztán
félreteszi a csipeszt, visszaül az ölembe.
– Márpedig szerintem nem lesz háború. Hiszen ez olyan ostoba
dolog – verekedni. Mire jó az?
– Nem lesz – hagyom rá azonnal. – Valóban ostobaság. Valóban mire
jó? Neked aztán van eszed, Rie!
Valérie felkapja az újságot.
– Az újságok meg folyton a háborúról fecsegnek… Mondd csak, ki
az a Motori Norinaga? A nagy Motori Norinaga?
– Fogalmam sincs – vallom be őszintén. – Biztos valami japán, nem?
Olvassuk az újságban: “A Yamato szellem – a felkelő nap fényében
illatozó cseresznyevirág." Hogy mi az a Yamato, azt akkor még szintén
nem tudtam, és csak a továbbiakban derült ki: így hívták Japánt a régi
időkben. A Yamato szellem – ez valami olyasmi, mint a “gall szellem".
Ha most megkérdeznének, olvastam-e Motori Norinaga verseit,
megesküdnék, hogy soha nem olvastam, a nevét se hallottam. Igen fura
dolog ez az emlékezés… ez a halál előtti, elképesztően világos
emlékezés…
 Egyébként ez az emlékezés hamar megszakad. Én akkor még
felállók, odamegyek az éjjeliszekrényhez, felcsatolom a karórámat,
megpillantom Jean Giraudoux új, még fel sem vágott regényét: Juliette
a férfiak országában; elgondolom, hogy este majd együtt fogjuk
olvasni, összeölelkezve az ablak előtti karosszékben – aztán kialszik a
fénnyel teli világ, eltűnik, összevissza emlékfoszlányok kezdenek
villogni.
Aztán megint a Szajna-parton találom magam. Ez azonban már
másutt van – ez a Saint-Michel rakpart a Kis-hídnál –, és más Szajna ez,
nyirkos, párás levegőt árasztó őszi folyó. A vontatók csüggedt dudálása
a sűrű ködben és rekedtes, részeg kiáltozás körös-körül, és nedves,
fekete, didergő bokrok a rakpart feketén csillogó kőkockái mentén, és
átható jeges szél – egy más, egészen más, kellemetlen, barátságtalan
Párizs, idegen Párizs, mert Valérie Toulouse-ba utazott, a beteg apjához,
már egy hete nincs itt, és olyan rossz a kedvem, hogy betérnék ebbe a
gyanús külsejű lebujba, hogy igyák valamit, ami felderít; de különben
fene vigye a derűt, minek nekem a derű, és a kricsmiből alkoholszag dől
és olcsó púder illata és izzadságszag, és semmi kedvem bemenni,
inkább hazamegyek…
Nem sikerül hazajutnom, egy lépést sem tudok már tenni a nedves,
csúszós rakparton. Az éjszaka váratlanul szétfoszlik, zavaros-ködös
hajnal dereng, és én csíkos ruhában ott állok az appelplatzon a szitáló
esőben, a jeges szélben, és mellettem egyforma, csíkos sávolykabátok és
nadrágok és egyforma, kimerült, szörnyű, élettelen arcok, és előttem áll
Rümmel SS-legény, és a korbácsát emeli, és én beszélek: “Alázatosan
jelentem, Herr Rottenführer, hogy éjszaka jól pihentem!" – és Rümmel
hirtelen sarkon fordul és elmegy, léptei alatt csikorog a nedves kavics,
és hallom, hogy mellettem Marcel Richet megkönnyebbülten
fellélegzik.
“Éjszaka" – ez volt a jelszó a tábori “gyámfiaimnak". Sokáig
gondolkoztunk, milyen szót válasszunk erre a célra: teljesen közönséges
szó kellett, de ami nem tartozik a tábori szókészlet legszükségesebb,
legalapvetőbb szavai közé.
Ez azután volt, hogy Krebset a villanydrótra küldtem. Semmit nem
lehetett ránk bizonyítani, de nagy port vert fel az eset, és jól tudtuk,
hogy ezt a mutatványt megismételni nem lehet. A “gyámfiaimmal"
azonban bármely pillanatban létrejöhetett a spontán kapcsolat.
Felidéztünk és végiggondoltunk mindent, amit a hipnózisról tudtunk, és
úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha mindegyiknek ugyanazt
szuggerálom: ha meghallják azt a szót, hogy “éjszaka", azonnal el kell
menniük aludni. Marcel és Kazimir ezt hihetetlenül mulatságosnak
tartotta, hosszasan nevettek, alig tudtak lecsillapodni, de hát valóban
mulatságos volt, igaz, legalább annyira veszélyes is. Még jó, ha a
“gyámfiú" egyedül jön oda hozzám – de mi van, ha másokkal?
Engedelmeskedik a parancsnak, hogy menjen aludni, ha ott a felettese?
És mit gondolnak a többiek erről a furcsa megjegyzésemről az
éjszakával kapcsolatban, hiszen ha a beszélgetés szigorúan hivatalos
jellegű, nehezen lehet beleszőni egy ilyen mondatot anélkül, hogy
gyanút ne keltene. Különösen ha erre a mondatra ilyen szokatlan módon
reagál az illető, akivel beszélek. Egyszer-kétszer még csak elmegy, de
aztán…
Szerencsére csak ritkán kellett ehhez a varázsigéhez folyamodnom.
És csak egyetlenegyszer ejtettem ki a jelszót olyankor, amikor mások is
ott voltak, az appelplatzon, és a táborparancsnokságból senki nem fogta
fel, mi történt. A barakkfelelős később megkérdezte, mi jutott eszembe,
hogy jelentettem Rümmelnek, hogyan töltöttem az éjszakát, Marcel azt
mondta: “Ugyan már, hát nem érted? A rémülettől azt se tudta, mit
beszél." És a barakkfelelős ezzel a magyarázattal tökéletesen
megelégedett. Rümmelt pedig alaposan lehordták, hogy se szó, se
beszéd, szolgálatban lefekszik aludni…
Már vége is az emlékezésnek. Megint itt ülök hátradőlve az öblös
fotelban, és Robert figyelmesen néz rám.
– Kialudtad magad? – kérdezi.
Aludtam volna? Álombéli emlékezés? Ilyen világosan? Furcsa.
Különben úgy látom, ebben a világban, ebben az én fantasztikus
Fénykörömben minden lehetséges, és semmi sem furcsa.
– Robert, mit csináltál te 1935 szeptemberében? – kérdezem, magam
számára is váratlanul.
Robert nem csodálkozik. Összevonja a szemöldökét, gondolkozik.
– Semmi különöset, azt hiszem – mondja bizonytalanul. – Hát,
előadásokra jártam, dolgoztam a laboratóriumban… Első éves korom
óta dolgoztam, és nem is csak a pénz miatt… Azt mondod, harmincöt
szeptemberében? Lecsaptam Juliette-t a Nagy Michaud kezéről – az volt
aztán a lány! –, aztán részt vettem az Általános Munkásszövetség
nagygyűlésén. A fiúk szereztek meghívót, és elmentem. Amikor Thorez
a tribünre lépett, az egész terem felállt, és elénekelte az Internacionálét.
Úgyhogy a szerelem és a politika egyformán a csúcspontján állott. És te
mit csináltál abban az időben?
– Szerelemmel foglalkoztam. Politikával nem. Téged már tizennyolc
éves korodban érdekelt a politika?
– Sőt már előbb is. Mint a szerelem is különben. Harmonikusabb
alkat vagyok, mint te, ennyi az egész.
Robert mindezt a szokásos, hanyag, gúny őrös hangján mondja, és
engem megint elfog a félelem. Miről beszélünk, mire gondolunk!
– Mit gondolsz, Robert, miért kezdtem itt ilyen világosan és furcsán
visszaemlékezni a múltra? – kérdezem.
Nem, Robert határozottan rejteget valamit előttem! Hirtelen zavarba
jön, elfordítja a szemét, és mesterkélt élénkséggel kezd beszélni az
izgalmi állapotomról; arról, hogy ebben az állapotban valószínűleg
izgalomba jönnek a pszichikum valamiféle mély rétegei; hogy ez
rendkívül érdekes volna a neurofiziológusok részére…
– Vagy talán inkább a neuropatológusok vagy a pszichiáterek részére
– vágok közbe. – Ide hallgass, Robert, te valami hülye játékot folytatsz
itt velem, becsapsz, valamit rejtegetsz… Mire jó ez? Értsd hát meg:
nekem csak rosszabb, ha látom, hogy te, még te is – szemben állsz
velem…
– És hogy teljesen magadra maradsz, mi? – kérdezi Robert valami
furcsa, mohó kíváncsisággal.
– Erről már beszéltél… – válaszolok vontatottan, s teljes erőmből
küzdők a rettegés ellen. – Ezt már belém szuggeráltad… Minek,
Robert? Minek? Mit akarsz te tőlem?
Robert mélyet, nagyon mélyet sóhajt, mintha fogytán volna a levegő.
Arca egyszerre végtelenül fáradt, szinte öreg lett. Nem szól egy szót
sem, csak sarkon fordul és elmegy.
Szinte azonnal megjelenik Natalie. Hátradőlök a fotelban, valósággal
letaglóz a rémület és a fájdalom: most már világos, hogy ez a vég, nincs
már erőm, hogy megtartsam Natalie-t, olyan mélységesen és
elkeseredetten gyűlöl engem, hogy ez a gyűlölet szétszakítja a
kapcsolatunkat, kitaszítja őt a Fénykörből. Sírni volna kedvem, kiabálni,
könyörögni: “Natalie, nem szabad, Natalie, én nem vagyok hibás,
szeress, és higgy bennem, különben mindkettőnknek vége!" Ámbár…
mire jó a kiabálás, mire jó egyáltalán a beszéd – most? Hiszen átlátszó
vagyok, mindnyájan átlátnak rajtam, mint az üvegen.
– Most már késő erről beszélni – feleli Natalie, s a hangja élettelen,
fakó, rekedtes. – Most már egyáltalán minden késő, kivéve…
– Kivéve?… – visszhangozom.
– Kivéve az, hogy elmegyek. Én… megpróbáltam, de nem bírom
tovább. – Natalie hangja felélénkül, fájdalom és bánat cseng benne. –
Nem bírom.
– A miatt a história miatt? – kérdem, magam se tudom, miért.
– Nem tudom… – válaszol Natalie rövid szünet után. –
Valószínűleg… végső soron… Hiszen tulajdonképpen nem is tudtam
teljesen magamhoz térni. – Az egész világ szilánkokra töredezett, olyan
hegyes szilánkokra, hogy akárhova nyúltam, megsebzett. És most…
most meg teljesen megsemmisült a világ. Tudom, ti, idősebbek
reménykedtek még valamiben… Ha nem volnék ilyen súlyosan
sebesült, talán én is reménykednék. Különben nem is a remény a lényeg
– sehogy sem bírom már tovább elviselni ezt a fájdalmat, ezt a rettegést,
ezt az ürességet. Jobb lesz oda kimenni, és egyszerre véget ér minden.
Igen, egyszerre. Van egy olyan tablettám.
Szóval Robert is megértett mindent. Szóval minden elveszett. Nem
tudom megtartani, és neki is igaza van: jobb lesz egyszerre bevégezni.
– Isten veled – mondja Natalie, és arca olyan szürke, mint az
ablakokon a por. – Tarts ki, ha tudsz. Én már nem tudok.
A teraszajtóhoz megy, óvatosan, mintha egy szakadék fölött
egyensúlyozna egy vékony pallón. Én csak ülök, nincs erőm
megmoccanni, nincs erőm kiáltani sem. Aztán megismétlődik, mint egy
rémálomban, minden, úgy, mint amikor Valérie ment el: a kék ég és a
zöld domboldal hátterében kirajzolódik a lányalak, aztán becsapódik az
ajtó, könnyű, sietős, türelmetlen lépések hallatszanak – egyre lejjebb a
falépcső fokain, egyre lejjebb, a szabadság és a halál felé.
Ezúttal azonban nem állok fel, nem próbálok utána rohanni, és nem
jön Constance, hogy megmentsen saját magamtól. Csak ülök még akkor
is, amikor kivágódik a könyvtárszoba ajtaja, olyan erővel, hogy
nekiütődik a falnak, és az ütéstől megcsörrennek a könyvszekrények
üvegei. Csak nézek Marc-ra, és hallgatok. Már minden mindegy, semmit
nem tudok tenni.

Nem húzom tovább, be kell fejezni. Ő is rosszul érzi magát. Veszélyes

játék, de ha már elkezdtem… De nem, már összeesem a fáradtságtól.
Nem gondoltam, hogy ilyen igénybevétellel jár… azaz nem hittem volna,
hogy nem fogok kitartani. És ő? Hát igen, neki még azért is nehezebb,
mert én elfáradtam, nem tudok mindenre ügyelni… És mennyi sebe van
szegénynek! Akármerre indul, végső soron a háborúnál lyukad ki, a
tábornál, és ettől nem tud megszabadulni… Be kell fejezni, de félek.
Igen, félek és kész. Félek, hogy valami hibát követtem el…

Marc ott áll szétvetett lábbal, mélyen a zsebébe süllyesztett kézzel.

Háta meggörnyedt, fejét a bal vállára hajtja. Olyankor tesz így, amikor
verekedni készül. Marc nem az én fajtám, ő tud némán, nyugodtan,
tombolás nélkül verekedni, ugyanakkor nagyon komolyan,
szakértelemmel csinálja.
– Natalie elment? – kérdi tompán és akadozva.
Hallgatok. Talán ő is el akar menni? Bánom is én, nekem már
mindegy. Menjetek mind, aztán én is elmegyek – halálom előtt még
végigsétálok a Szajna-parton, utoljára még beszívom ezt a csodálatos,
friss, halálos levegőt! A halálraítélt utolsó reggelije. Étvágygerjesztőül –
a tabletta.
– Elment! – szögezi le Marc szinte nyugodt hangon. – Hát így
állunk…
A közönyöm hirtelen félelemrohamba csap át. Akaratlanul az arcom
elé kapom a kezem: a táborlakó tragikus-értelmetlen mozdulata, amivel
védekezni próbál az ütések ellen, de csak még jobban felbőszíti a
hóhérokat. Jobb ilyenkor vigyázzban állni, kéz a nadrágvarráson, már
ameddig egyáltalán megállsz a lábadon, aztán ha elesel, igyekezz újra
felállni, és újra vigyázzállásba… így hamarabb abbahagyják.
Elfelejtettem, majdnem teljesen elfelejtettem már ezeket az értelmetlen
és veszélyes mozdulatokat, a táborlakók csíkos ruhás seregének ezeket a
tilos védekező reflexeit, mindez csak álmomban jött néha elő, de most,
ezekben a szörnyű napokban minden a felszínre került a lélek víz alatti
mélységeiből, és minden órával jobban hasonlítok a 19 732-es fogolyra,
arra a csíkos ruhás csontvázra, aki öt évet élt le a pokolban, két lépésre a
békés ausztriai paradicsomtól.
Nem tudom, megértette-e Marc, mit jelent ez a mozdulat – nem
hiszem! –, a szemében azonban valami szánakozásféle csillog. Mégis
konokul beharapja az alsó ajkát, és így szól:
– Ennek az egésznek, tudd meg, semmi értelme!
– Miről beszélsz? – kérdezem fáradtan, már megint visszatért a
minden mindegy hangulat.
– Általában erről az egészről. Tudod jól. Úgyse lesz elég erőd.
Közönyösen vállat vonok. Ez már megint az egyik fogoly-
lelkiállapotra emlékeztet, arra a leromlás szülte teljes eltompultságra,
amely már súrolja az élet és halál választóvonalát. Az ilyen minden iránt
közömbös, félhalott embereket a táborban “muzulmán"-nak neveztük –
a belenyugvásuk, a tökéletes cselekvésképtelenségük miatt. Ezek voltak
mindig az elsők, akiket gázkamrába küldtek; mellesleg a muzulmánok
gázkamra nélkül is előbb-utóbb elpusztultak, meghalhattak bármely
pillanatban, álmukban, menet közben, a priccsen ülve vagy az appelnél:
hogy úgy mondjam, állandóan a halál árnyékában éltek.
Bezárult hát a kör. Majd húsz év múltán a 19 732-es fogoly mégis
visszatért, hogy meghaljon. A szeretteivel együtt. A tömeggyilkosság
módszerei közben egyre tökéletesedtek, teljesen automatizálódtak: a
fejlődést, mint tudjuk, nem lehet feltartóztatni! Most már nem kell
erővel vagy hitegetéssel gázkamrába kergetni az embereket, nem kell
takarékoskodni a “Cyklon B" dobozokkal, nem kell elégetni a tetemeket
(és milyen nehéz munka volt ez, mennyit törték a fejüket az okosok
Berlinben is és a helyszínen, amíg többé-kevésbé megfelelő
módszereket találtak a hullahegyek minél gyorsabb és minél
tökéletesebb elégetésére). Egyáltalán semmi nem kell – csak egy
gombot kell lenyomni, a többi már megy magától. Igaz, ebben a
fennakadás nélkül működő megsemmisítő gépezetben végső soron az is
elpusztul, aki a gombot megnyomta – de hát ez már lényegtelen
részletkérdés. Viszont micsoda tempó, micsoda ragyogás, milyen tiszta
munka! Kár, hogy nincs, aki értékelni tudná.
– Na, mit találtál ki? – kérdezem. Marc nem néz rám. Feszülten
gondolkozik.
 – Azt akartam mondani – szólal meg végül –, hogy így azért mégse
lehet. Érted? Még ha életben maradunk is – így minek? Ez különben is
mindig bántó volt, hogy mi mások vagyunk, mint a többiek… Te talán
nem is tudod, de nekem pokoli mód kellemetlen volt, hiszen jól láttam
mindent. Most meg úgy áll a dolog… hát, szóval elég csúnyán:
mindenki elpusztult, mi pedig élünk. Miért mi, éppen mi? Jobbak
vagyunk talán a többinél? Nem vagyunk jobbak, sőt, talán még
rosszabbak is.
Mégiscsak harcolni kell. Ne légy muzulmán!
– Miért lennénk rosszabbak? – kérdezem nagy erőfeszítéssel. – És
vajon a háború válogat: ki jobb, ki rosszabb? Az egyik elpusztul, a
másik életben marad, és kész.
– De hiszen ez már nem is háború – ellenkezik komoran Marc. –
Ugyan miféle háború ez, ha egyszer nincs ki ellen harcolni, és hősök
sincsenek, se megfutamodók, mindenkinek befellegzett? És hogy mi
megmaradtunk – ez is nagyon gyanúsan bűzlik.
– Ha egy atombiztos óvóhelyen volnánk, akkor minden rendben
volna, mi? – mondom. – Bár ettől nem lennénk se jobbak, se
rosszabbak.
Marc makacsul rázza a fejét.
– Jól tudod te, mit akarok mondani! Nekem soha nem volt ínyemre,
hogy te anyával… szóval ezek a telepatikus históriák – bocsáss meg, de
ez, tudod… Először nem izgatott a dolog, de aztán, amit Natalie-val
tettél!
– Hát tudtad? – kérdezem, most már kizökkenve a közönyből.
– Már hogyne tudtam volna! Azt hiszed, hülye vagyok? Igenis, és ha
már így szóba került, hát megmondom egyenesen: el akartam menni
otthonról. El is mentem volna, ha nem jön ez a… Elmentem volna
dolgozni, már meg is beszéltem, egy szerkesztőségben lettem volna
küldönc. Együtt laktam volna egy fiúval, felesbe fizettük volna a szobát,
egész jó kis szobája volt… Nem azért, mert rosszul éltem veled és
anyával, nem! – kap észbe egyszerre. – De már nem bírtam tovább,
hogy csak úgy, engedély nélkül benéznek a fejembe, és még
parancsolnak is… Nem bírtam, és kész!
– De hát téged senki sem bántott – tiltakozom gyöngén, ez a kitörés
egészen megrendített.
 – Natalie-t sem bántottátok, mégis jól elintéztétek! – Marc
összerázkódik, arca eltorzul. – Hát bízhatom bennetek ezek után?
Bízhat bennünk? És ezt Marc mondja! Na jó, ami az én személyemet
illeti, rendben van, a Natalie-féle ügyben ezerszer is hibás vagyok; hibás
és lelketlen, mert nem voltam elég körültekintő, mert vak voltam és
gyenge lelkű… de Constance? Hát van a világon még egy ilyen
csodálatos anya… ilyen feleség?…
– Éppen az a baj, hogy elsősorban feleség, és csak aztán anya! –
Marc szinte kiabál, és egyszerre úgy rémlik, már hallottam valahol
ezeket a szavakat. – Szeret téged, és mindenre kész teérted. Én nem
hibáztatom, de ő nem véd meg sem engem, se Talie-t! Legjobb lesz
eltűnni innen!
Marc észre se vette, hogy közvetlenül a gondolataimra válaszol – a
gondolataimra, és nem a szavaimra. Úgy, szóval Constance nem védi
meg őket… tőlem… Igen, hiszen ezt Natalie mondta. Nem védi meg!
Szomorúság és düh tölt el. És gondolod, hogy a távolság védelmet
nyújt? Én, aki elbántam a dühödt, barom SS-ekkel, ne tudnék hatni a
saját fiamra? Bármilyen messze is legyen…
Marc arca lassan elsápad, ez még a barnára sült arcán is észrevehető.
Görcsösen kiegyenesedik, összeszorítja az öklét. Persze, hiszen mindent
lát – mindent, amire gondolok. De hát mit lehet tenni? Marc lát – és már
felfogta, hogy lát, de ez úgy megrendítette, hogy el se tudja hinni…
Eszményi házasság… Eszményi gyerekek… Fénykör… Istenem,
micsoda szörnyű ostobaság ez az egész, hogyan is lehet ekkorát tévedni
az én koromban… És Constance? Ő sem értett volna semmit? Vagy
megértette, de hallgatott, mert szeret, mert félt engem?… Akkor…
akkor, úgy látszik, Harcnak igaza van, és Constance mindenekelőtt az
én feleségem, és minden más, még a gyerekek is…
Marc összevonja sűrű, sötétarany szemöldökét, összeszorítja ajkát, és
feszülten figyel. Elvesztette a talajt maga alól, és megrémült.
– Miért csinálod ezt? – kérdezi végül. – Hogy megijessz? Ez… ez
aljasság! És egyáltalán képes lennél… – Egyre jobban elsápad.
– Nem tudom… – vallom be őszintén.
– Hiszen te csak tizenhat éves vagy, féltenélek, és ki tudja… – Marc
szeme elsötétedik, félek ettől a kitágult, merev pupillától, és sietve
befejezem: – És most… most egyáltalán semmit nem csinálok, és
egyáltalán nem akarlak megijeszteni… Ez csak úgy magától adódik,
már nem függ az akaratomtól…
Marc fellélegzik, testtartása meglazul egy kissé, de a kezét még
mindig ökölbe szorítja.
– Na jó – mondja végül, és én megértem, mennyire megdöbbentik
ezek a számára új érzések. – Most legalább látom, hogy igazat mondasz.
De magad is megértheted, mi történhetett volna. Te jót akartál nekem,
ahogy szegény Natalie-nak is, de megölhettél, őrületbe kergethettél
volna… brrr! – Borzongás fut végig rajta. – Még akaratod ellenére is…
bocsáss meg, de én hallottam, ahogy anyának megmagyaráztad, hogy
Talie-val akaratod ellenére alakult így…
– Ez egészen más… – mondom csöndesen; a fásultság ismét erőt
vesz rajtam.
– Hát, nem tudom… de most már mindegy! De azt meg tudod nekem
magyarázni, miért maradtunk mi életben? összefüggéstelenül,
reménytelenül motyogok valamit a Fénykörről… a szeretet láthatatlan,
hatalmas erejéről, az embereket összekötő láthatatlan szálakról… arról,
hogy a telepátia megerősíti ezt a lelki kapcsolatot… Marc hallgatja, és a
fejét rázza.
– Éppen így gondoltam: te magad sem tudod, miről van szó. Most
hallgass meg engem. Itt én tovább nem maradhatok. És egyikünk sem,
hiszen látod. Elmegy egyik a másik után. Én is el akarok menni. Lehet,
hogy ez nem is a halál, hiszen fogalmunk sincs, mi a helyzet, csak
ülünk, mint halak egy poros akváriumban, körülöttünk meg talán ott a
tenger, csak el kell szánnunk magunkat.
– Marc, te megőrültél! – Nem akarom megadni magam, bár a
győzelemben nem hiszek. – Te látod, hogy én nem igyekszem erővel
visszatartani egyikőtöket sem. Pedig ezt kellene tennem, hiszen a
halálba mentek. Csupáncsak azért, mert nem győzitek türelemmel.
– Nem a türelem itt a lényeg – magyarázza Marc. – A kérdés az,
hogy mihez kell a türelem. Vagy mi maradtunk csak meg az egész
világon, akkor… nos, mindegy, mi lesz, akkor ez nem élet. Vagy pedig
vannak még emberek – hát én azért megyek, hogy megkeressem őket.
– De Marc, hát te nem tudod, mi az a sugárzás?
– Tudom. Nem olvastam róla eleget? Nem láttam elég filmet? De mi
itt nem tudjuk, mi van ott, az ablakon kívül. Még Geiger-számlálónk
sincs. Honnan tudod, lehet, hogy ez “tiszta" bomba volt, neutronbomba,
és talán egyáltalán nincs semmiféle sugárzás.
Megdöbbenten hallgatok. És ha valóban így volna?
– Ez lehetetlen – mondom végül tompán.
– Úgy, lehetetlen! És az, hogy a telepátia megvéd a sugárzástól, az
lehetséges?
– De hát akkor miért nem jött vissza egyikük sem? – mormolom
bizonytalanul, és megpróbálom visszaidézni, mikor is ment el Valérie.
– Miért kellene visszajönniük? – kérdezi Marc.
Ez belém hasít. Valóban, miért? Mi keresnivalójuk van itt, ha egyszer
rájöttek, hogy gyáva vagyok, szánalomra méltó egoista, hogy igazából
senkit nem szeretek, és ez a mese a Fénykörről, a nagy lelki kapcsolatról
csak arra jó, hogy a lelki gyengeségemet leplezze?
Marc felfogja a gondolataimat, és zavarba jön. Mit érez?
Szánalommal vegyes megvetést? Igen, és ráadásul egyre gyanakszik,
hogy én szándékosan sugárzóm felé a gondolataimat, és ezt rossz néven
veszi. Ugyan! Mit adnék most, ha elbújhatnék, bezárkózhatnék, ha nem
lennék olyan átlátszó és kiszolgáltatott!
– Szóval te nem akarod ezt? – kérdezi megrökönyödve Marc. – Hát
akkor miért?… Szóval valóban kicsúszott a kezedből az irányítás? –
ébred rá a valóságra. – Hát akkor most mondd meg: nincs igazam? Hát
lehet veled… Na jó, bocsáss meg. De tudod, én ugyan nem vagyok
gyáva, de ezek a dolgok félelmet keltenek bennem. Ez valami
ördöngösség vagy mi. És tudod, neked meg kéne gyógyulnod, teljesen
tönkrementél… Már anyának is mondtam…
Hát tessék, itt van hosszú, türelmes fáradozásom eredménye, az
életem igazolása – az én eszményi családom, amelyet oly erős, oly mély
kapcsolat fűz egybe, az én Fényköröm, amely védelmet nyújt az
ellenséges világgal szemben! A lányom gyűlöl, a fiam megvet, a
feleségem… a feleségem nyilván sajnál, amilyen jóságos, de az ő életét
is végleg tönkretettem. És a többiek? Apámat és Valérie-t elárultam a
közönyömmel, és ők megtudták, mennyit érek… Még Sophie is, az
egyszerű lélek azonnal meglátta, mit érek. És ezt hitted te a jövő
előfutárának, a tökéletes, harmonikus világba nyíló ablaknak? Legalább
most légy férfi, és ismerd be a vereséged!
 – Igen, igen, mindnyájatoknak igaza van, egyedül én vagyok a hibás!
– kiáltom, és felsóhajtok a fájdalomtól és a megaláztatástól. Neked is
igazad van, Marc! Menj, mire vársz?!
Marc egy darabig habozik, riadtan néz rám.
– Igen, mindjárt, csak hívom anyát – motyogja.
Ehhez azonban már nincs erőm. Úgy érzem, most senkit nem tudok
elviselni, még Constance-ot sem, vagy talán legfőképpen Constance-ot
nem.
– Nem mész? – A szó alig tud áttörni görcsösen összeszorított
ajkamon. – Akkor én… én sem bírom tovább!
A teraszajtóhoz ugróm, rohanok, félek, hogy Marc megelőz,
visszatart; csak egyet akarok, már nem tudatosan – a tudat valahogy
kiszorult belőlem, hanem a bőrömmel, a szívemmel, a kicserepesedett
ajkammal, a semmibe markoló kezemmel – elmenni, elmenni bárhová,
csak el az összeomlott világom szilánkjai közül. De nem tudok elmenni,
egy helyben topogok, lihegek az emberfeletti erőfeszítéstől, a csengő,
csillogó szilánkok pedig minden oldalról rám omlanak, bevágódnak a
testembe, az agyamba, az elviselhetetlen, őrjítő fájdalom megvakít,
megsiketít, elnémít, megszólalni sincs erőm, nincs erőm irgalomért
könyörögni, csak üvöltök, üvöltök állati üvöltéssel, mint húsz évvel
ezelőtt. És mint akkor, elborít a megváltó súlyos feketeség, és végre
megszabadít a gyötrelmektől…

Kezdett besötétedni, a szoba mélyén már egészen sötét volt, Robert

meggyújtotta a dívány melletti kis asztalilámpát.
– Claude hamarosan felébred – mondta. – Nagyon kis adagot adtam
be.
Constance Claude szürke, beesett arcát nézte – csak a könnyen
remegő szemhéjak mutatták, hogy él.
– Csak nem tudom megérteni, Robert – szólalt meg halkan –, hogyan
jutott idáig. Hiszen én éreztem, hogy nincs jól. Maga… maga nem
érezte?
Robert habozott.
– Nézze csak, ez nagyon bonyolult kísérlet volt… – Hirtelen
elhallgatott. Constance odafordult.
 – Bonyolult kísérlet? – kérdezte vissza lassan. – De hiszen egyszerű
hipnotikus beavatkozásról volt szó!
– Az is volt. – Robert gyufa után kotorászott a zsebeiben. – Csak
nem egyszerű… Maga is tudja, Claude-dal semmi sem egyszerű.
– Igen. Mégis, mi volt? – Constance keményen a szemébe nézett.
– Nem tudtam egyszerűen azt szuggerálni, hogy felejtse el. Vagy
hogy változzék meg a véleménye. Ez az ő fixa ideája volt, az
életfilozófiája lényege… Szóval ez az egész a telepátiával, az egymást
szerető emberek bensőséges kapcsolatával, az ellenállási gócokkal…
Szemléletesen meg kellett mutatni neki, mi történik, ha a Fénykör…
– Folytassa, kérem – mondta Constance kifejezéstelen arccal.
– Nos, ha a Fénykör valósággá válik… a harmadik világháború
körülményei között. Ha körös-körül mindenki elpusztul, csak mi
maradunk meg, akiket ő fenntart a szeretete erejével. És minden az ő
szeretetétől és a mi kölcsönös megértésünktől fog függeni.
Constance lehajtott fejjel hosszan elgondolkozott.
– Nem értem, hogyan volt ez lehetséges – mondta végül.
– Én mindent előre végiggondoltam és előkészítettem… Hipnózis…
Aztán meg közöttünk nagyon erős telepatikus kapcsolat volt, úgyhogy
én lépésről lépésre ellenőrizhettem a kísérletet… Azt ígértem neki, hogy
bemutatom az elektródás kísérleteimet… Ezt is felhasználtam a
kísérlethez: különböző emlékeket hívtam elő…
– Szóval Claude végig meg volt győződve arról, hogy kitört a
háború? – Constance kimért hangja kissé megremegett, köhintett egyet.
– De hiszen a háború volt az állandó lidércnyomása, az egész elméletét
a háborútól való félelmében gondolta ki! Most már értem… Istenem,
Robert, nem lett volna szabad ezt tennie! Ebbe bele is halhat!
– Én… nem, valóban nem sejtettem, hogy ilyen erős benne a
háborútól való félelem Minden gondolata a háborúhoz, a tábori
emlékekhez vezetett.
– Maga igazán tudhatja, miket élt át…
– De hát én is ott voltam, és Marcel és sokan mások, és mi általában
elég ritkán gondolunk rá.
– Ő soha nem felejtette el. Nem tudta elfelejteni.
– Most már látom… Constance, azt hiszem, ébredezik!
 Claude lélegzése egyenetlenné vált, felgyorsult, lassúbbodott. Robert
és Constance némán állt a dívány mellett. Vártak. Claude kinyitotta a
szemét, de egy éles kiáltással azonnal behunyta.
– Claude, kedvesem, hogy érzed magad? – kérdezte csöndesen
Constance.
– Te nem mentél el… és hiába – motyogta Claude csukott szemmel;
arcán mélységes gyötrelmek görcse viharzott.
– Fáj a szemed? Próbáld meg kinyitni a szemed, Claude, kérlek,
próbáld meg.
Claude óvatosan kinyitotta a szemét, és azon nyomban, még
hunyorogva, felült a díványon. Arcán zavar tükröződött.
– Várjatok csak… Szóval mégis neutronbomba volt. Robert
beharapta az ajkát.
– Hallgass meg, Claude, megmagyarázzuk… – kezdte.
Claude váratlanul felkelt, és bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment.
A Luxembourg-kertet könnyű nyári szürkület borította. A fasorban
gyerekek játszottak, csengő kacagásuk, a falevelek tompa zizegése és az
autógumik surrogása behatolt a Vaugirard utcai öreg ház negyedik
emeletén levő dolgozószoba ablakán. Claude álldogált egy percig, aztán
visszafordult, és lefeküdt a díványra.
– Mi volt velem? – kérdezte csukott szemmel, alig hallhatóan. –
Beteg vagyok?
– Nem… Emlékszel, megbeszéltük, hogy ma reggel találkozunk?
– Ma reggel? – kérdezte döbbenten Claude. – Nem…
– Nos, hát ma reggel, tízkor megérkeztél – mondta homlokát
ráncolva Robert. – A kocsid most is ott áll a sarkon, a Bonaparte
utcában. Feljöttél hozzám, és mostanáig itt voltál a laboratóriumomban.
Most este kilenc van. Az utolsó órában aludtál. A kísérlet körülbelül tíz
óráig tartott. Constance megérezte, hogy rosszul vagy, és idejött.
– Milyen kísérlet? – kérdezte nagyon halkan Claude. Robert
elkeseredetten legyintett.
– Constance, én nem bírom tovább! Magyarázza meg neki, az isten
szerelmére! Constance megfogta Claude kezét.
– Csak ne izgasd fel magad, most már mindenen túl vagy. És ne
haragudj Robertra, ő is sajnálja, hogy így alakult…
Claude felugrott. Homlokán verejtékgyöngyök csillogtak.
 – Szóval kísérlet? – kérdezte felsóhajtva. – Hipnózis? És elektródák
a halántékon? Ennyi az egész?
– Claude, értsd meg… – kezdte Robert. Claude végigsimított nyirkos
homlokán.
– Kísérlet… – suttogta. – Kísérlet… Én mindig csodáltam az eszedet,
Robert! Ilyesmire az SS-ek persze nem gondolhattak! Igaz, az SS-ek
nem ismertek engem olyan jól, mint te… Te könnyebben lehatolhattál a
legmélyebb rétegekig… és megsemmisíthettél mindent… mindent…
egy szálig…
– Én nem akartam, Claude… – motyogta Robert. – De meg kellett
ezt neked mondanom. Azt akartam, hogy megértsd…
– És megtetted! Nagyszerűen megcsináltad! Ne izgulj, mindent
megértettem. Csodálatos szemléltető oktatás.
Lehajolt, a cipőjét kereste. Robert és Constance riadtan összenézett.
– Mit akarsz tenni, Claude? – kérdezte Constance.
Claude megkötötte a cipőfűzőjét, felállt, felvette a szék hátára vetett
zakóját. Megint nagyon sápadt volt, és nem emelte fel a szemét.
– Hazamegyek – jelentette ki tompa hangon. – Ide, a városba.
Egyedül akarok maradni, hogy gondolkozhassam.
– Veled megyek – mondta Constance.
– Nem! – Claude megrázta a fejét. – Egyedül kell lennem. Te se
kellesz. Ne haragudj, másképp nem megy.
Constance Robert-ra nézett, de Robert csak állt, lehajtott fejjel,
mintha a lábánál nézegetne valamit. Constance könnyen felsóhajtott és
bólintott.
– Ahogy akarod, Claude.
– Te tudtál erről? – kérdezte hirtelen Claude. Constance habozott egy
kicsit.
– Tudtam… illetve nem mindenről… úgy nagyjából – szakadt ki
belőle nagy erőfeszítéssel. – Mi azt akartuk…
– Megértettem, mit akartatok – vágott közbe Claude színtelen
hangon. – Köszönöm. Őszinte vagy, mint mindig, mondjuk, inkább
majdnem mindig. Most már mindent tudok, amire szükségem van.
– Mihez? – kérdezte Constance fojtott hangon.
– A feladat megoldásához – ugyanolyan visszafogott, színtelen
hangon felelte Claude.
A szobában szürke füstkarikák kerengtek, és az enyhe légmozgás az
ablak felé úsztatta őket. A kisasztalon, a nagy, fekete hamutartó színültig
volt cigarettavégekkel. Robert felállt, és az ablakhoz lépett, de azonnal
vissza is fordult, válla idegesen megrándult.
– Eszembe jutott, ahogy idejött ehhez az ablakhoz, és megértette,
hogy nem volt semmiféle háború… – mondta tompán. – Köszönöm,
hogy eljöttél. Már egészen…
Marcel a fejét rázta. Sovány, ideges arcán, amelyet hatalmas forradás
szelt keresztbe a halántékától az álláig, helytelenítő csodálkozás ült.
– Igyál csak – mondta, és Robert-nak nyújtotta a félig telt
borospoharat. – Talán könnyebben megy a beszélgetés… Egy dolgot
nem tudok megérteni: hogyan engedhettétek el egyedül ilyen
állapotban?
– Kijelentette, hogy egyedül akar lenni. Nem tehettünk semmit.
Constance taxival utána ment, látta, hogy valóban hazament. Később
többször odatelefonált, kérte, hogy felmehessen. Claude határozottan
visszautasította. Aztán már nem is vette fel a telefont. Constance az utca
túloldalán járkált, látta, hogy Claude az ablaknál ül a fotelban, és
cigarettázik. Éjjel egy óra körül átment a hálószobába, meggyújtotta a
kislámpát. Constance egy kissé megnyugodott, és visszajött ide.
Hajnalban felébresztett, hogy Claude meghalt. Elmentünk a Kléber útra,
és már messziről megláttuk a mentőautót, a rendőrséget… Már halott
volt… Hát igen, ez világos, a negyedik emeletről az utcára…
– Mégiscsak másképp kellett volna…
– Semmi nem segített volna, így döntött, és előbb vagy utóbb
megtette volna. Olyan érzékeny volt, mint egy lány, kis-hitűnek, gyönge
akaratúnak tartotta magát, valójában pedig vasakarata volt. Nem volt
könnyű megölni. Helyesen mondta, hogy az SS-ek ezt nem tudták elérni
– csak én voltam képes erre, én, a legjobb barátja, Constance
segítségével. Értsd meg, Marcel, ez csak látszólag öngyilkosság. Ez
gyilkosság, és én vagyok a gyilkos. Te jogász vagy, meg kell értened.
– Jól van, legyen, ha ragaszkodsz hozzá. De miért csináltad ezt az
egészet? Hát nem láttad, hogy veszélyes játék? És Constance…
 – Igen, valóban nem láttam! Mit gondolsz, ez előre megfontolt
gyilkosság? Constance pedig, neki fogalma se volt arról, hogy mire
készülök. Azt hitte, egyszerű hipnóziskezelés lesz…
– És hogyhogy Claude beleegyezett?
– Nem is tudott semmiről. Elmeséltem, milyen eredményeket értem
el az agyba ültetett elektródokkal. Az intézeti laborban elektródákat
helyezünk a kísérleti állatok agyába, embereknél, magad is megérted,
rendszerint a koponya felületén kell elhelyezni az elektródákat. Az
eredmény nem olyan pontos, de azért szintén nagyon érdekes. Claude
vállalta, hogy megpróbálkozzam rajta az elektródák felhelyezésével. A
hipnóziskísérleteimről tudott, de persze fogalma se volt arról, hogy őt is
hipnotizálni akarom. Felraktam a halántékára az elektródákat, először
még nem kapcsoltam be az áramot, csak elkezdtem gondolati úton
hipnotizálni. Közöttünk mindig kitűnő kapcsolat volt, úgyhogy gyorsan
ment…
– Szóval be lehet szuggerálni az embernek, hogy kitört a háború? És
mindent lát, mindent átél?
– Amit csak akarsz. – Még azt is bele lehet szuggerálni, hogy
megsebesült. És én mindent részletesen kigondoltam. Igaz, hamarosan
kiderült, hogy messze nem mindent vettem figyelembe, de egyet s mást
menet közben is ki lehetett igazítani… Az időérzékelését is egyre
helyesbítettem – azt sugalltam, hogy eltelt egy nap… még egy nap…
hogy most reggel van, most meg már este… Mély álomba küldtem,
aztán azt szuggeráltam, hogy nem egy-két percet aludt, hanem órákat…
érted? Elfelejtettem idejében beadni neki, hogy ebédelt, hogy egyáltalán
evett, aztán ezt pótolni kellett, különben gyanút fog… De miért nézel
így rám? Mindez nagyon csúnyán hangzik, én elhiszem. De hát én a mi
szilárd kapcsolatunkra építettem, te is tudod, még a táborból, hogy volt
ez köztünk. Úgy számítottam, hogy hipnózisban ez a kapcsolat még
sokkal tökéletesebb lesz. Azt gondoltam, hogy irányítani tudom majd az
egész kísérletet. Igen, biztos voltam benne, hogy menni fog. És mintha
magam is mindent átéltem volna, amit ő látott. Akkor tudtam csak
igazán megbecsülni, hogy milyen csodálatos erő van benne. Hiszen ott,
a táborban kimerültén, összeverve, halálfáradtan rákényszerítette az
akaratát számára idegen, ellenséges emberekre; néha egyszerre többet is
ellenőrzése alatt tartott, parancsokat küldött nekik. Nem csoda, hogy a
szuggerálás után gyakran elájult. Én magam is azt hittem most néha,
hogy elvesztem az eszméletemet, ilyen jó körülmények között is!
– És amikor észrevetted, hogy rosszul alakulnak a dolgok, miért nem
szakítottad meg a kísérletet? Nyíltan meg kell mondanom, Robert, hogy
a viselkedésedet ebben a históriában elejétől végig érthetetlennek
tartom.
Robert felállt, és járkálni kezdett a szobában.
– Nem tudom… – bökte ki szaggatottan menet közben. – Most
másképp áll a dolog… minden úgy összekuszálódott… áruló vagyok,
gyilkos… Értsd meg, erre nem számítottam!
– Hát mit vártál? – kérdezte Marcel a fotel mélyéről. – Micsoda
kegyetlen kísérlet! És kicsodán – a legjobb barátodon, Claude-on! Hogy
voltál képes erre mindazok után, amit a táborban átéltünk?…
Robert hirtelen odafordult.
– Az volt a baj, hogy Claude-ot teljesen megnyomorította a háború.
Ezt csak akkor értettem meg, amikor a kísérlet már megkezdődött.
– Na és amikor megértetted?
– Hogy miért nem szakítottam meg a kísérletet? Hát most hogy
magyarázzam ezt meg, pláne neked? Értsd meg, én figyeltem a
kísérletet, láttam szinte mindent, amit ő látott, és úgy véltem, túl fogja
élni… Valójában nem tudtam teljesen végiggondolni. Neki egészen
eltérő reakciói voltak, egészen más az érzékelés? szintje. Az, ami engem
csak egy pillanatra izgatott fel, Claude-ot egészen az őrületig taszította.
És általában egész pszichikuma egyetlen dologra épült: a háború
emlékére. Természetesen én vaktában cserélgettem az elektródákat, és
ráadásul nem mindig tudtam pontosan, mit lát az adott pillanatban; a
leglényegesebb azonban az, hogy rosszul ragadtam meg a
gondolatmenetét. Minden emlékezése, minden élménye végső soron a
háború gondolatához vezetett. Befogtam neki egy csodás reggelt,
kettesben a szerelmével, és akkor még háború se volt, és neki ezzel a
kiindulóponttal is sikerült komor gondolatokhoz elérni: milyen hülyék
voltunk mi 1935-ben, semmit nem értettünk…
Marcel komoran elnevette magát, és megrázta a fejét.
– Na és, ez így van. Én akkor húszéves voltam, és mindenre
gondoltam, csak a háborúra nem.
 – Igen, de most ha visszagondolsz rá, lehet, hogy elszomorodsz, de
nyugodt maradsz, ahogyan én magam is. Claude-nál azonban rögtön
heves felindulást okozott, túlfeszültséget, és nekem megint újabb
emléktöredékeket kellett keresnem, vagy szuggeráláshoz folyamodnom.
Pedig akkor már magam is alig álltam a lábamon a fáradtságtól…
– Akkor mi az ördögnek…
– Értsd meg már, én vitatkoztam vele! Meg kellett győznöm!
– Furcsa módszer a vitatkozásra, nem mondom…
– De nem a mi esetünkben! Számunkra ez egészen természetes
módszer volt. Hát nem érted, hiszen te ott voltál a táborban!
– Na jó, tegyük fel, a módszer jó. És az eredmény?
– Csak nem hiszed, hogy szándékosan értem el ilyen eredményt? –
Robert fáradtan ereszkedett egy fotelba. – Kockázatos, bonyolult
kísérlet volt… Semmi sem alakult úgy, ahogy feltételeztem… Éreztem
ezt, de nagyon határozatlanul, nagyon pontatlanul.
– Na látod.
– De hát csak megközelítő feltételezéseim lehettek! Ilyen kísérletet
még soha senki nem végzett. Bonyolult hipnotikus beavatkozás és mély,
tartós telepatikus kapcsolat egyszerre, és ráadásul még az elektródák!
Hát lehet itt pontos kritériumokat felállítani, lehet bármelyik pillanatban
egyértelmű feleletet adni: igen – igen, nem – nem? Természetesen
azonnal észrevettem, hogy Claude nagyon könnyen felindul, és
igyekeztem fékezni, tompítani a reakcióit a különösen kiélezett
helyzetekben, amikor az elektroenkefalográf tolla túl nagy kilengéseket
kezdett rögzíteni a papírszalagon. De hát ha nem sikerül határozott
reakciókat kiváltanom, ez a kísérlet csődjét jelentette volna. Érted?
Mégis megpróbáltam kiiktatni és tompítani a túl erős reakciókat –
például amikor Valérie elment, aztán meg Natalie és az apja…
Meghagytam az emlékét, de megparancsoltam, hogy nyugodtabban,
filozofikusabban fogja fel, hát akkor…
– Az ördög ismeri itt ki magát! – dörmögte Marcel, és bort töltött
magának. – Csak beszélsz, beszélsz, és még mindig nem értem, hogy
lehetséges mindez. Például hogy mindenki “átlátott" rajta.
– Ez csak úgy magától adódott. Sokkal nehezebb lett volna azt
szuggerálni neki, hogy ő lát mindenkit, ő maga meg áthatolhatatlan,
amíg meg nem szólal. Teljesen összezavarodott volna az érzékelése…
Meg aztán az én céljaimnak is jobban megfelelt ez a változat: hogy
Claude megtudja, milyen rossz ez másoknak…
– Na jó – sóhajtott fel Marcel. – Azért ebben a ti
hókuszpókuszotokban mégsem ismerem ki magam, ahogy kellene.
Szóval ezt az egész szörnyű históriát azért tervezted ki, hogy meggyőzd
Claude-ot. Miről? Itt is van valami, amit nem értek. Arról, hogy a
békéért küzdeni kell? De hát mit bizonyítottál be? Éppen az
ellenkezőjét. És egyáltalán, miféle módszerek ezek?
– Ugyan, ez nem lényeges! – felelte türelmetlenül Robert. – Hogy
jön ide a békeharc? Értsd már meg, hiszen ő teljesen elvakult, egy
szakadék szélén sétált, és én láttam, hogy mindjárt lezuhan, és talán
mindenkit magával ránt a mélybe Képzeld csak el, mi az, ha az ember
egyetlen dologra számít, egyetlenegyre! És ráadásul a
legbizonytalanabb, legkilátástalanabb érzelmekre!
– Miért volnának kilátástalanok? Szeretet, barátság, család…
– Erről nem érdemes vitatkozni, bár szerintem a szülők és
gyermekek közti szeretet bonyolult és rendszerint egyoldalú érzés. De
ha a szeretettől és a barátságtól, még a legőszintébbtől is túl sokat
követelnek, feltétlenül össze fog roppanni. Ilyen az élet. Mintha
versenyparipát fognának be a fuvarosszekér elé. Ha az ember megpróbál
a szeretettel elzárkózni a világtól, és abban látja az egyetlen menekvést
és az egyetlen igazi értéket, elkerülhetetlenül vereséget szenved.
Kudarcot vall, akárhogy is kapaszkodik ebbe a szeretetbe!
– Hát, ami engem illet, nekem semmi ilyesmi nem jár az eszemben,
engem ne agitálj – mondta Marcel. – De hogyan történhetett, hogy
Claude ennyire ragaszkodott ehhez az elképzeléséhez a belső ellenállási
gócpontokkal kapcsolatban? Hogy történhetett, hogy Claude Lefèvre, a
koncentrációs tábor foglya, a kiváló harcos, az eszményien becsületes
ember – egyszerre csak egy ilyen elmélet megszállottja lett?… Hiszen
ha jól megnézzük, ez nem más, mint nyárspolgárság!
– Na látod! Éppen ez az, amit megpróbáltam vele megértetni! Az
ellentmondás ott van, hogy ez a meghatározásom őt mélységesen
megsértette: szívből gyűlölte a nyárspolgárokat! És meg volt győződve
arról, hogy az elmélete éppenséggel nyárspolgárellenes. Hogy ezek a
belső ellenállási gócok az eljövendő harmonikus, gyönyörű és igaz világ
előretolt helyőrségei lesznek.
 – És ezt hogyan magyarázod? – kérdezte Marcel.
– Úgy gondolom, hogy a háború túlságosan mély sebeket hagyott
benne. A pszichikuma túl érzékeny, az ilyen finom szervezet számára a
tábori élet…
– De hát a táborban nagyszerűen tartotta magát!
– Félek, hogy egyikünk sem látta, mibe került ez neki. Tízszeresen
nehezebb volt neki, mint nekünk, és ő panasz nélkül elviselt olyan
megterheléseket, amelyek nála erősebbeket is összeroppantottak volna.
Ezért aztán nem is tudott soha kigyógyulni. Ha nem jön Constance,
belehalt volna a bánatába, vagy már akkor öngyilkos lett volna,
tizenkilenc évvel ezelőtt.
– És te, aki mindezt tudtad, hogy tudtad rászánni magad egy ilyen
kísérletre, éppen ővele?
– Hiszen azt magyarázom, hogy igazából csak most értettem ezt
meg. A beavatkozást pedig feltétlenül szükségesnek láttam, és
Constance is kért rá. Nagyon bántotta ez az eset a lányukkal… tudod,
már elmeséltem. És féltette a fiát.
– Hát Claude a fiút is belekeverte?
– Igazából nem… azaz úgy értem, hogy Claude ezzel külön nem
foglalkozott. De addig az esetig Natalie-val sem foglalkozott, a
kapcsolat viszont mégis megvolt. Olyan volt már a légkör a családban,
hogy feltétlenül… Sokáig nem jártam náluk, az utóbbi hónapokban
sokat utaztam, Françoise halála után valahogy nem találtam a helyem…
Meg aztán korábban is, többnyire nem otthon találkoztunk, Claude még
az óta, 1945 óta ösztönösen húzódozott Françoise-tól… Tudod, nem
mintha nem szerette volna, de mindig arra emlékeztette, milyen nehéz
volt neki akkor Valérie nélkül és nélkülem… Na és akkor visszajöttem
Amerikából, elmentem hozzájuk, ott töltöttem az estét – és szorongás
fogott el. Natalie – akár egy élőhalott, pedig milyen kedves, vidám
kislány volt. Marc szinte sohasem ül otthon, és senkivel nem beszél.
Constance, mint mindig, derekasan tartja magát, de azért látom, hogy a
lelkét mardossa valami. Claude pedig semmit nem vesz észre, csak azt
hajtogatja: “Az én eszményi családom, az én Fényköröm, az én
ellenállási gócom…" Beszélni se lehetett vele. Ettől a kérdéstől
eltekintve azonban – család és telepátia – teljesen rendben volt. Sokat
dolgozott, éppen egy nagyon érdekes kísérletsorozatot fejezett be.
 – És te elhatároztad, hogy te is végzel egy kísérletet?
– Igen. Tudod, úgy gondoltam, hogy felelős vagyok érte. És
Constance is láthatólag így gondolta. Ki akartam gyógyítani ebből az
őrült rögeszméből. De hogyan? Logikai következtetésekkel nem lehetett
volna hatni rá: ez hit volt, a logika, a tények itt nem számítottak, így
aztán elhatároztam, hogy elkészítem a pszichikai modelljét, a maga kis
világának, ennek a Fénykörnek a modelljét, és szemmel láthatóan
bebizonyítom, mennyire ingatagok a személyes kapcsolatok a mi
világunkban…
– A barátság és a szeretet nevében bebizonyítod, hogy a barátságra és
a szeretetre nem lehet számítani? – csapott le a gondolatra Marcel. –
Nem, Robert, ez egyszerűen a fene tudja, micsoda! A kísérleted
azonfelül, hogy embertelen és kegyetlen, még értelmetlen is. Végül is
mit tudtál bebizonyítani? Hogy nem lehet a társadalomtól elszigetelt
személyes mikrovilágban élni? De hiszen ilyen eszményi elszigeteltség
az életben nem létezik. Mesterségesen létrehozott légüres térbe
helyezted a kísérletedet. És az sem lehetséges, hogy minden teljesen egy
ember akaratától és érzéseitől függjön, pláne ilyen nyílt, tragikus
formában.
– De hiszen kénytelen voltam mesterségesen kiemelni és
hangsúlyozni a lényeget. A modellem nem kicsinyített makettje, inkább
szimbóluma Claude belső világának. A tulajdonságaiból adódó logikus
következtetés.
– Talán igazad van – mondta Marcel rövid szünet után. – De azért:
ilyen gyászos ötletet! Mondd csak, Robert, ne haragudj, de voltál te már
pszichiáternél? Vagy olyan hogy is hívják, pszichoanalitikusnál?
– Kell is ide pszichoanalitikus! Nélküle is tudom, mi vitt bele ebbe a
kísérletbe. Megszoktam, hogy felelős vagyok Claude-ért, még a tábori
időkből. Igaz, hogy idősebb volt nálam, de mindig nálam keresett
támaszt, valahogy így alakult. Minden csodálatos képességével együtt, a
mindennapi életben teljesen tehetetlennek, védtelennek bizonyult. Mint
egy tört szárnyú nagy madár – felrepülni, elszakadni a földtől jó darabig
nem képes, a földön járni meg nem tud. Igen… Sokan úgy gondolják,
hogy a telepatikus képesség atavisztikus jelenség. Akárhogy is van,
Claude Lefèvre-t néha olyan embernek láttam, aki a jövőből, egy
ragyogó, harmonikus világból csöppent bele a mi szörnyű korunkba. És
itt halálra kínozták – barátai, ellenségei egyformán… A szeme már az
első találkozásnál meghökkentett ott, a hadifogolytáborban. Emlékszem:
Claude a hosszú, szürke barakk ajtajában állt, körülöttünk mindent
elborító őszi latyak, pocsolyák, és minden olyan undorító, hideg, szürke
volt, mint az az átkozott barakk. Claude szeme azonban – egy más
világból való volt, én mondom neked! Elrohantam mellette, de aztán
rögtön visszafordultam, és nem tudtam többé elszakadni a szemétől,
olyan ragyogó és szenvedő volt. Nagy szeme volt, mint egy lánynak,
hosszú sötét pillájú szürkéskék szem.
– Igaz, rendkívüli szeme volt, különösen amikor elgondolkozott.
Amikor azonban transzba esett, én egyszerűen féltem ránézni. A szeme
fátyolos lett és ijesztő, az arca is valahogy megdermedt… brrr! Hogy
bírta ki egyáltalán, igazán…
Sokáig hallgattak.
– Most mit kell tennem szerinted? – kérdezte végül Robert. – Menjek
a rendőrségre? Elhiheted, nem a félelem miatt habozok. Könnyebb
lenne leülni, amennyit kiszabnak rám, mint így, ahogy most…
Constance-nak a szemébe se merek nézni… és… de mit is beszélek,
magad is megérted…
– A rendőrséget csak hagyd a csudába, ennek semmi értelme. Szinte
biztos, hogy felmentenek, közben pedig a vádlottak padjára hurcolod
Constance-ot is, és egy csomó cirkusz lesz. Kinek lesz ettől jobb, mi?
Ha dicsőségre szomjazol, eredj az esti újság szerkesztőségébe, ott
szentté avatnak ezért a szenzációért.
– Jogosan gúnyolódsz, megérdemeltem – mondta fáradtan Robert. –
De egy dolgot mégis próbálj megérteni: muszáj volt tennem valamit! Ez
az egész história rövidesen katasztrófához vezetett volna. Natalie
teljesen összeroppant, Claude előbb vagy utóbb felhagyott volna a
reménykedéssel, hogy valaha még meggyógyul. És a legfontosabb –
Marc el akart menni otthonról. Constance tudta, hogy csak a Natalie
iránti szánakozás késlelteti, arra vár, hogy a lány egy kissé jobban
legyen, így aztán vagy elment volna Marc, és akkor a Fénykör Claude
szeme láttára foszlik szét, vagy – és ez talán még rosszabb – Claude
megpróbálta volna Marcot visszatartani hipnózissal, és ugyanúgy
feldúlta volna a fia lelkét, ahogy a lányáét. Márpedig hidd el nekem,
hogy Constance nem fújt volna riadót ok nélkül, hiszen három
embernek is elegendő kitartás és higgadtság lakozik benne.
– De mégis… meg tudta volna ezt tenni Marc-kal?
– Éppen erről van szó! Constance, egy megfelelő alkalmat
kihasználva, óvatosan megkérdezte tőle, mit tenne, ha Marc valami
helytelen lépésre készülne. Azt felelte: “Természetesen közbelépnék.
Persze meggondoltabb módon, mint Natalie-nál; – de hát csak nem
nézhetem ölbe tett kézzel, hogy a fiam a vesztébe rohan…" Ez a válasz
annyira megijesztette Constance-ot, hogy azonnal felhívott engem, és
megbeszéltünk egy találkozót, ő tudta legjobban, hogy Claude valóban
ezt fogja tenni, ha hagyják.
– Ide figyelj, úgy áll a helyzet, hogy meg akartad menteni Claude-ot
a katasztrófától, és meggyorsítottad a katasztrófát! Vagy nem?
– Nem. Inkább így lehetne megfogalmazni: megpróbáltam oltást
adni, hogy megvédjem a halálos betegségtől.
– Szép kis oltás, amibe belehal az ember!
– Ez még az ellenőrzött vakcinákkal is előfordul. Itt pedig túl sok az
ismeretlen tényező…
– De hát hogy tudtad… Robert megint felugrott.
– Hát mit kellett volna tennem? – üvöltötte. – Nézni és hallgatni?
Akkor semmiben nem lettem volna hibás, mi? És bár ott pusztulnak el
mind a szemem előtt, nyugodtan állíthattam volna, hogy tiszta a
lelkiismeretem! Én nem tudok így gondolkodni, értsd meg már! Én soha
nem féltem a felelősségtől.
Marcel felemelte a fejét, és ránézett.
– Tudod, mit mondok én neked? – kezdte lassan. – Nagyon rossz
dolog a felelősségtől való félelem, ebből már nagyon sok baj származott
a földön. De még rosszabb felelősséget vállalni olyasmiért, ami
feltartóztathatatlanul kicsúszik az ellenőrzésed alól!
Robert hosszasan hallgatott, fel-alá járkált a szobában. Aztán leült a
fotelba, és bort töltött magának.
– Valószínűleg igazad van – mondta csöndesen. – De látod, ez nem
valami általános felelősségérzet valaki iránt, nem elvont kérdés:
felelhet-e X Y-ért? Itt rólunk van szó, rólam és Claude-ról, a mi
barátságunkról. Majdnem negyedszázad, majdnem hat év táborban és
börtönben… Még te se tudsz mindenről… Én sok mindent
megváltoztattam a sorsában – talán nem mindig a javára. Rávettem
Claude-ot, hogy a meggyőződése ellen cselekedjék… illetve hát világos
meggyőződése akkoriban nem is nagyon volt – nos, hát mondjuk, a
természete ellen. Nem volt harcos természet; én kényszerítettem bele a
harcba, és ő az irántam érzett szeretet miatt tette, amit kellett, na és
persze a vele született jóságból és becsületességből.
– Nem értem… – mormolja Marcel.
– Mondok egy példát: a szökésünk a hadifogolytáborból. Hiszen
akkor énmiattam kellett azokat az embertelen kínzásokat elviselnie a
Gestapónál. Ha én nem vagyok, ő talán egyáltalán nem szökött volna –
és jobb is lett volna neki ott ülni a háború végéig, mint Mauthausenba
kerülni. És ha megszökött volna, akkor is másképpen, nem azzal az
agyafúrtan kigondolt hamispapír-históriával. Hát miért kínoztak meg
minket, kettőnket olyan kegyetlenül? Mert nem lehetett kideríteni,
honnan tudtuk meg, ki van a menetlistán, és honnan szereztünk
űrlapokat az igazolványokhoz. A táborirodára mi nem léphettünk be…
Úgy vélték, hogy összejátszunk a német parancsnoksággal – szóval a
gestaposok ki akarták verni belőlünk a Reich árulóinak, a Führer
ellenségeinek nevét…
– Nahát! Arra nem is gondoltatok, hogy Claude képességeit
eláruljátok?
– Ugyan, a gestapósok vagy nem hittek volna egy szót sem, vagy
akkor is megöltek volna mindkettőnket; mi a fenének nekik két ilyen
veszélyes alak?! Ráadásul az ügybe valóban bele volt keverve néhány
fiú a parancsnokságról. Ha mindent elmesélünk, úgy, ahogy volt,
feltétlenül elvezetnek hozzájuk a szálak. Márpedig rendes fiúk voltak.
Nem maradt más hátra, mint mindent rákenni a halottakra, és egy
tapodtat se tovább: “Semmi mást nem tudok, öljetek meg!" És Claude
mindezt végigcsinálta, és soha egy szóval sem tett nekem
szemrehányást.
– És te? Te se tettél magadnak szemrehányást?
– Én?… Látod, én ebben a vonatkozásban sem értettem meg mindent
Claude lelkében. Most, mindezek után már tudom, hogy ha nem
avatkozom bele, másképp élt volna… Igaz, ő mindig állította, hogy a
táborban belehalt volna a bánatba és a vágyakozásba, ha nem találkozik
velem… Talán igaza is volt. Hiszen Claude egészen sajátos valaki volt,
egészen más, mint a többi. De akkor – akkor azt gondoltam, hogy
nagyjából úgy látja a dolgokat, ahogy én. Hogy a harc természetes és
magától értetődő dolog a számára, hiszen olyan jó szándékú, becsületes,
és teljes lelkéből gyűlöli a fasisztákat…
– Azt akarod mondani, hogy ha nem lesztek barátok, Claude tétlenül
ült volna a háború végéig? – kérdezte csodálkozva Marcel. – Nem túl
hízelgő ez ránézve!
– Azt hiszem, Claude tetteit nem lehet a megszokott mértékkel
megítélni – mondta fáradtan és tűnődőén Robert. – Ő valahogy… szóval
mintha valami más dimenzióban élt volna…
– A mi világunkban mégiscsak a mi mértékünk érvényes, ez
megváltoztathatatlan tény. És én azt hiszem, nem csak rajtad múlt a
dolog. Egy olyan jó és tiszta ember, mint Claude, nem tudott volna
teljes félrevonultságban maradni… Nos, jól van!
Marcel elgondolkozott.
– Ha jól értem, azt akarod mondani – szólalt meg aztán –, hogy meg
voltál győződve: Claude minden kegyetlenséget megbocsát neked, amit
vele szemben elkövetsz.
– Hogy meg fogja érteni: szeretetből tettem! – helyesbített Robert.
– Éppen itt követted el a végzetes hibát, hidd el nekem! Először
megmutattad neki ebben a te modelledben, ahogy nevezed, hogy a
szeretetre és a barátságra nem szabad számítani, aztán meg, már ébren,
megölted a hitét önmagában és Constance-ban. De hát mit akartál? Az
egész világát pozdorjává zúztad – te aztán tudtad, hova kell ütni! –, és
azt akartad, hogy ezek után még életben maradjon?
Robert barnára sült arca szürkére váltott.
– Valószínűleg igazad van – mondta teljesen élettelen hangon. – De
mit tehettem volna? Valóban azt hittem, hogy a barátság felhatalmaz
erre… vagy ha jobban tetszik, kötelességemmé teszi.
– Jog vagy kötelesség, hogy kínozd, hogy megöld? A barátság
nevében? Igen, kockáztatnod kellett, ezt megértem, de mindennek van
határa! Kötelességed lett volna újra elaltatni, amikor láttad, hogy mi
megy végbe benne! És elfelejtetni vele mindent!
Robert fáradtan ingatta a fejét.
– Nem engedett volna a hipnózisnak. Akkorra már teljesen
kimerültem, és magam is annyira megrendültem, hogy… Aztán meg –
különben sem tudtam volna átállni. Mire volt jó akkor ez az egész
kínlódás: az övé és az enyém is? Végig kellett gondolnia, meg kellett
értenie…
– De hát mindennek van határa, még a barátságnak is! Nem lehet
erőszakkal betörni egy ember lelkébe és a magad ízlésére formálni!
Amikor Claude próbálta, te felháborodtál, és megsajnáltad a családját.
És te magad? Claude, ahogy én látom, felindulásában cselekedett, és
maga is keserűen megbánta. Te viszont mindent előre kigondoltál és
előkészítettél! Már megbocsáss, Robert, de ennek a te machinációdnak
nagyon táborszaga van. Magasabb szinten persze, hiszen az SS-eknek
ilyesmi soha az életben nem jutott volna az eszükbe…
Robert lassan, nehézkesen felállt. Arca egészen szürke volt.
– Köszönöm – mondta tompán. Marcel is felállt. A vöröses forradás
idegesen rángatózott, lüktetett az arcán.
– Bocsáss meg, de meg kellett ezt mondanom! Jobb így, meg kell
értened…
– Először azt ismételted el, amit Claude mondott: hogy az SS-eknek
ez nem jutott volna az eszükbe. Aztán azt, amit én mondtam Claude-
nak: “Meg kellett tennem, meg kell értened… Na látod, hogy megy ez –
a barátság nevében, a kötelesség nevében?
– De hát én csak mondtam, lehet, hogy túl élesen, túl kegyetlenül,
de…
– Éppen ez az! Te talán biztosan tudod, hol a határ a hasznos
kegyetlenség és a halálos kegyetlenség között? Te talán meg tudod
pontosan határozni egy ilyen esetben, mekkora gyógyszeradagot kell
adni, hogy gyógyítson, és ne öljön? Mindig meg tudod vonni a határt a
jó és a rossz között? A táborban ez általában világos volt, de most…
Úgy látszik, letértem a helyes útról, ha más irányban is, mint Claude…
– Hát ami az irányt illeti, az nálatok, úgy látom, azonos: a tábor… Ne
haragudj, de így van. Neked talán soha nem jutott eszedbe, hogy
nemcsak Claude, de te is, én is és mindenki, aki így vagy úgy átélte ezt,
más ember lett? Figyelj csak ide, emlékezz vissza például, milyen voltál
te a háború előtt. Képes lettél volna – nemhogy megtenni, de akár csak
elgondolni valami hasonlót a barátoddal kapcsolatban?
– Elvont kérdés. Hiszen akkor semmi ilyesmit nem tudtam.
 – Nem arról van szó, hogy mit tudtál, hanem hogy mire voltál képes.
Mi változott meg a lelkedben?
– Értem… Hát talán igazad is van…
– Robert az ablaknál állt, mélyen beszívta a párás, éjszakai levegőt. –
Lehet, hogy a háború sok mindent megváltoztatott, összetört a
lelkünkben. Változott a világ, változtunk mi is. A háború előtt el sem
tudtuk képzelni, hogy egy ilyen éjszakai eső lehull Párizsra, és képes
megölni az embereket – most pedig tudjuk, hogy ez lehetséges. De hát
aligha mondhatjuk, hogy az emberiség alapvetően megváltozott, akár jó,
akár rossz értelemben. Az ember ember marad, még ha minden
bonyolultabb, kuszább lett is… Vagy teljesen eltűnt volna a jó és a rossz
mércéje? Én egyáltalán nem hiszem. És különben sem beszéltem az
egész emberiségről, bár… Robert odafordult Marcelhoz.
– Egy dologra válaszolj mégis nekem: mit tettél volna a helyemben?
Ölbe tett kézzel vártad volna a katasztrófát? Vagy mégiscsak
megpróbáltál volna beavatkozni, hogy mentsd, ami menthető? Még ha
nagyon kevés reményed van is a sikerre? Még annak a veszélynek az
ismeretében is, hogy a hátralevő napjaidat önmarcangolással éled le?
Mit tettél volna te, Marcel, az én helyemben?
Marcel hosszasan hallgatott. Aztán felpillantott.
– Nem tudom… – mondta csendesen. – Őszintén megvallom, nem
tudom…

ARIADNA GROMOVA

Viszonylag korán, tizennyolc-tizenkilenc éves korában kezdett

publikálni. Első kritikai és irodalomelméleti cikkeit az ukrán Literaturna
Hazeta című lap közölte, amelynek a munkatársa volt. Egyidejűleg a
kijevi egyetem bölcsészkarának hallgatója, írni – verseket,
elbeszéléseket, színdarabokat – azonban sokkal korábban,
majdhogynem hatéves korában kezdett!
Első regényét, Az arcvonal keleten van címűt, közvetlenül a háború
után írta, de nyomtatásban csak 1958-ban jelent meg. A regény 1941-
ben, a megszállt Kijevben játszódik le. Hogy miért választotta éppen ezt
a témát? Talán azért, mert a szerző is részt vett a kijevi illegális
mozgalom munkájában, 1943-ban a Gestapo letartóztatta, de útban
Auschwitz felé, Krakkóban megszökött, és hosszas lengyelországi
bolyongás után visszatért Kijevbe, nem sokkal a város felszabadítása
előtt. A regény azonban korántsem életrajzi, de nem is dokumentális
jellegű, noha bizonyos megtörtént esetek szolgáltatták az
élményanyagot. Eleinte nem eléggé bízott önmagában. Első
tudományos-fantasztikus regényét 1959-ben V. Komarov csillagásszal
közösen írta, Az ismeretlen nyomában címmel.
Az első fantasztikus könyvet több kisregény és regény követte: Glegi
(1962), Párbaj önmagámmal (1963), Fénykörben (1965), Te is, én is –
egy őstől származunk! (1967) stb. Az utóbbi időben ismét társszerzővel
dolgozik, éspedig Raffael Nudelmannal, a fantasztikum ismert
teoretikusával. 1969-ben a Szmena (Váltás) folyóirat közölte közös
szerzeményüket, a Ki kicsoda? című fantasztikus detektívregényt.
A regényeken, kisregényeken kívül Gromova számos
fantasztikumelméleti cikknek a szerzője, mint például A tudományos
fantasztikum, A kétarcú jövendő, A mozgó valóság világában.

SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI KÍSÉRLET

Tudományos lehetőségek képzeleti kiaknázásában az írók főként fizikai,

kémiai, csillagászati kutatások eredményeiből és terveiből merítenek. A
fantasztikus regényekben előfordulnak a fénynél sebesebb űrhajók, a
világűrön át is érvényesülő távvezérlő berendezések, különleges
tulajdonságokkal rendelkező anyagok. A történet esetleg élettani
kutatási fantáziák eredményét is előrevetíti nem emberi eszes lényeknek
vagy félig élő robotgépeknek az ábrázolásában.
Sokkal kevesebbet olvasunk azonban pszichológiai kutatások
képzeleti lehetőségeiről, bár a lélektannak is vannak olyan ismeretei,
felfedezései, amelyek tudományos fantáziával tovább szőhetők, és
izgalmas kalandsorozathoz nyújthatnak témát.
Mégis mintha az írók visszariadnának a pszichológiai fantáziától, az
emberi történésekbe való beavatkozás kiszámíthatatlan
következményeitől.
 A fizikai feltételek képzeleti megváltoztatása bevett irodalmi
módszer. Az emberi lét ismert pszichológiai törvényeit azonban még az
írói fantázia is ritkán meri módosítani.
Ariadna Gromova regénye viszont teljes egészében pszichológiai
fantázia. Kérdésfeltevése a szociálpszichológiai vizsgálatokhoz vezet, a
történetszövés pedig hipnotikus és telepátiás folyamatot –
gondolatolvasást és gondolatbefolyásolást – ír le, tudományos
feltevéseinket és lehetőségeinket messzire meghaladó fantáziaszinten.
A regény főhőse, Claude Lefèvre orvos nehéz helyzetben van,
életvezetése konfliktuózus.
Robert elvállalja, hogy hipnotikus és elektroenkefalográfiás
kombinált módszerrel meggyógyítja Claude-ot. Kezelési stratégiája
azon alapszik, hogy hipnotikusan felkeltett tapasztalatok segítségével
megpróbálja áthangolni a beteg életszemléletét, megpróbálja
kigyomlálni gondolkodásából a veszélyes célokat, eszményeket.
Claude-nak ez a veszélyes szemlélete így fogalmazható meg: az egyedül
megfelelő emberi életszféra a társas kapcsolatok szűk köre, az egy
személyhez szorosan tartozó emberek érzelmileg átfűtött kiscsoportja.
Életünket és társadalmunkat a háborúnak és a pusztulásnak a veszélye
fenyegeti (így okoskodik Claude), ez ellen csak úgy védekezhetünk, ha
érzelmileg színezett, indulatilag vezérelt ellenállási gócokat alakítunk
ki, személyközpontú érzelmileg összetartott mikrovilágokat a nagy
társadalomban. Ezeknek érzelmi töltése, szenvedélye öntörvényű társas
egységként fogja megvédeni az embert s így az emberiséget a háború és
a pusztulás veszélyével szemben.
Claude egy francia vers utalása alapján fénykörnek nevezi ezeket az
érzelmileg összefogott kis egységeket, a pusztulással szemben
kialakított “belső ellenállási gócokat", az eljövendő harmonikus világ
“előretolt helyőrségeit".
Robert és Constance szerint ez kóros gondolat, agyrém, téveszme,
amelyet ki kell iktatni Claude tudatából. A kezelés hatékony módja az
lenne, ha létre lehetne hozni a fénykört, amelyben Claude a középpont, s
az ő szeretete, érzelme mint rendkívüli erő fogná össze s tartaná életben
a kiscsoport tagjait. Ez a modell adhatná meg Claude-nak azt a
tapasztalatot, hogy a fénykör mint “eszményi létforma" nem életképes,
az ezen a gondolaton alapuló törekvése téves, másképp kell életét
vezetnie.
Reális eszközökkel, valóságos feltételek közt ez a modell nem
teremthető meg. Robert és Claude személyisége, képzettsége,
élettörténete mégis lehetőséget ad arra, hogy fiktív, de a kezelés
szempontjából hatékonynak ígérkező modellhelyzetet alakítsanak ki.
Olyan helyzetet, amelyben egy személy érzelmi teherbíró-képessége,
szeretetének ereje minden résztvevő számára a lét vagy nemlét kérdése,
így derülhet ki, hogy képes-e egy ember tartós, egyenletes, egyértelmű
szeretetmegnyilvánulásra, képes-e folyamatosan táplálni szeretettel a
hozzátartozóit, ahogyan az anya táplálja a köldökzsinóron át a magzatot.
A modellhelyzetet az teszi lehetővé, hogy Claude és Robert
rendkívüli telepatikus képességekkel rendelkeznek. Robert
neurofiziológiai ismeretekkel alátámasztva, Claude spontán tehetséggel
képes távolba látni gondolatokat, parancsokat sugallni és akaraterővel
gondolati úton beavatkozni mások cselekvési indítékrendszerébe.
Claude-nak ez a tulajdonsága a második világháborúban, a német
koncentrációs táborban alakult ki.
Claude-nak erre a különleges képességére építi Robert a terápiát.
Elaltatja, hipnotikus kapcsolatba lép vele, és a neurofiziológiai kísérletei
során kialakított elektródrendszerrel avatkozik bele a gondolkodásába.
Átprogramozza a képzetáramlását, valójában soha meg nem történt
tapasztalatokat, soha nem észlelt benyomásokat sugall neki.
Altatószerekkel, hipnotikus kapcsolattal, az agyra erősített
elektródrendszerrel alakítja ki a befolyásolás tele-pátiás csatornáját. S
ezen át fiktív feltételek közé, egy nem létező létbe helyezi Claude-ot.
Érzékszervi csalódásokból, sugallatokból megteremti Claude
képzetáramlásában a fénykört: az élmények szintjén hozza létre Claude
téveszmerendszerének a zárt világát.
A telepátiás hatás alatt Claude élmény-szerűén úgy éli meg, mintha
bekövetkezett volna az atomháború: minden elpusztult, az élet
megszűnt, s ő egy kihalt világban magára maradt a villájában,
családjával és Robert-rel, összesen heten, akik túlélték a
világkataklizmát. A hipnotikus állapotban Claude tudja, hogy az ő
telepátiás képessége ellenállt az atomfelhőnek, a föld alatti beton
óvóhelyeknél jobban és biztosabban védte meg szeretteit a
végpusztulástól. Az ő szeretete, az ő szolidaritása a mentőöv, amelyben
apja, felesége, gyerekei megkapaszkodhatnak, és életben maradhatnak.
Robert tehát azt az élményt hipnotizálja barátjának, hogy a fénykör
megvalósult, az emberiség elpusztult, és az az érzelmileg összetartott
csoport a világban még esetleg fennmaradt egy-két hasonló csoporttal
együtt valóban az emberiség jövendője: a szeretet- és szolidaritás-
központú kiscsoport az atomsugárzásnál is erősebbnek bizonyult. S
ezzel, hipnotikus álomban, az ébrenlét élményerejével kezdetét veszi a
nagy próbatétel. Elég szeretetet tud-e nyújtani Claude az életben
maradottaknak ahhoz, hogy pusztán érzelmi táplálékkal
fennmaradjanak? Elbírják-e a függőségnek ezt a feszültségét azok, akik
Claude szeretetének a mentőövébe kapaszkodnak?
Robert, a kísérlet vezetője, gondosan adagolja a benyomásokat,
amelyek érzékiéiként hatnak, jóllehet nem valós történésről nyújtanak
információt. Hipnózissal építi be Claude gondolkodásába az idő
múlását: a lefekvésnek, a fölkelésnek, az étkezésnek, az alvásnak a
benyomásait, amelyek azt az érzést keltik, hogy napok-hetek teltek el.
Majd telepátiás-csatornán át felidézteti azokat a lesüllyedt emlékeket,
elhalványodott indulatokat, amelyek Claude-nak és a fény kör többi
tagjának a konfliktusából maradtak vissza, s fokozatos felnagyításukkal
érzékeltetik a fénykör hiábavalóságát. A hipnotikus álomban Claude
tovább szövi a konfliktusokat. Első felesége, Valérie, akit közel húsz év
után Claude szeretete mentett ki a pusztulásból, nem vállalja tovább a
függőséget. Kimegy a világba, a rádiummal mérgezett levegőbe, a
halálba, így megy el később Claude apja, majd lánya, Natalie is. Nem
vállalják az egy szálon való függést, akkor sem, ha ezt a szálat
szeretetből fonják.
Robert, készülékének segítségével, leolvassa, hogy a konfliktusok az
álomban kiéleződnek, a fénykör illúziója felbomlik. Ezzel szerinte a
kezelés véget érhet. Felkelti Claude-ot.
Claude felébred, Párizsban van, Robert szobájában. Összesen tíz órát
aludt. Odamegy az ablakhoz, látja, hogy Párizs él, sértetlen. Nem volt
háború. Minden, amit megélt, csupán hipnotikus álom: illúzió, nem
valós történés. Hazamegy, öngyilkosságot követ el.
Claude öngyilkossága után Robert és Constance Harcéihoz fordul,
aki a háború alatt ellenállási csoportjuk vezetője volt. Marcel a
koncentrációs táborból ismerte Claude telepátiás képességét, a hipnózis
ösvényeit, a gondolati távirányítás csatornáit. Neki mondja el Robert,
hogy miért kellett a kísérletnek kudarcot vallania. A háború megrontotta,
megnyomorította Claude-ot, nem tudott másra gondolni, csak a háborús
emlékeire. Hiába adagolt be Robert a telepátiás csatornán át kellemes
vágyakat, hiába próbált felidézni idillikus emlékeket, Claude nem tudott
megmaradni ezeknek a vonalán, gyorsan leágazott, és visszakanyarodott
a koncentrációs tábor viszonylataihoz. Ennek tapasztalatroncsai,
emlékezeti töredékei uralták a képzetáramlását. Mindenhonnan ide tért
vissza. Hiába elevenedett fel egy napfényes tavaszi kirándulás
emléknyoma virágos réttel, szerelmi együttléttel, a társítások azonnal
visszasodorták a képzetáramlást a szögesdrótok közé, a gázkamrák
szomszédságában eltöltött élethez, a meg-kínoztatás emlékeihez.
A kísérletnek a gyógyítási része teljes kudarcot vallott. Nemhogy
meggyógyította volna Claude-ot, a halálba taszította. A kísérletnek az
ismereti része mégsem volt kudarc. Kiderült, hogy a fénykörnek mint
eszményi életvezetésnek a gondolata téves: a mikrovilág mint a
harmonikus jövendő támaszpontja, nem fenntartható. Nincs olyan
szeretet, nincs olyan szolidaritás, amely egy elszigetelt, kizárólag
érzelmi szálakkal összefűzött világot fenntartson. Az emberi
kapcsolatok labilisak, át meg át vannak hálózva olyan feszültségekkel,
amelyek a zárt kisvilágban elviselhetetlenné válnak.
S itt jutunk el a regény tulajdonképpeni mondanivalójához.
A tudományos-ismeretterjesztő irodalom műfaji lényegéhez tartozik,
hogy életvezetési-morális problémákra igyekszik választ adni. A sci-fi
jelleg a tudományos-technikai lehetőségek képzeleti kiaknázásával a
valóságban nem létező, rendkívüli körülményeket teremthet meg,
amelyekben a kérdéses etikai konfliktusok kiéleződnek. A Fénykör
szerzője is a tudományos-ismeretterjesztő irodalomnak a lehetőségét
hasznosította, így hozta létre a modellhelyzetet, amelyben fontos
életvezetési-morális problémára adhatunk feleletet. A probléma a
kiscsoport és a nagy társadalom viszonyának a dilemmája. Ha a
társadalmi beilleszkedés nehéz, ha a társadalom a kötelességnek és a
felelősségnek a rendszerével boldogtalanná teszi az embert, de egyedül
élni mégsem tudunk, vajon nem az-e a, megfelelő megoldás, hogy
érzelem vezérelt, spontán kiscsoportokban éljünk? Mi lenne, ha olyan
mikrovilágokat teremtenénk, amelyeket nem a társadalmi
munkamegosztásnak és az ehhez tapadó felelősségnek a rendszere
szabályoz, hanem az érzelem és a szenvedély? A fantasztikus
kísérletben kiderült, hogy az érzelemközpontú mikrovilág modellje nem
funkcionál, szétesik. Lehet, hogy érzelemvezérelt kiscsoportban jó élni,
de egy ilyen kiscsoport csak a nagy társadalom hálózatában életképes. A
fénykör létezéséhez a társadalom kiegyenlítő jellege szükséges;
funkcióknak, szerepeknek a kialakítása, igények és perspektívák,
amelyek messze túlmutatnak a kis körön, s így elősegítik az ott
keletkező feszültségek feloldását, levezetését.
A fénykörnek mint életvezetési-morális modellnek a kudarca azt a
szociálpszichológiai tételt valószínűsíti, hogy a kiscsoportok csak a nagy
társadalom hálózatában létezhetnek.
A regény másik tanulságát Marcel, a rezonőr fogalmazza meg. Igaz,
Claude gondolkodása továbbra is a háborúhoz kötődik; képzetei,
emlékei megtapadtak a háborúban, a koncentrációs táborban. De
nemcsak Claude-ot nyomorította meg a háború, hanem Robert-t is. Az
eljárás, amelyhez Robert folyamodott – a neurofiziológiai és telepátiás
eszközök kombinációjával kialakított gyógyító eljárás –, a háborús
körülmények által eltorzított ember műve. Robert a háborúban és a
koncentrációs táborban megtanult manipulációs eszközöket vitte tovább,
úgy próbálta telepatikus csatornákon át manipulálni barátját, ahogyan az
életükért küzdő emberek manipulálni igyekeztek SS-őreiket.
A koncentrációs tábor szörnyű öröksége talán éppen az, hogy Claude
és Robert, akik harcoltak ellene, és legyőzték, nem tudtak
megszabadulni a háború alatt kialakított manipulációs eljárásoktól.
Beavatkoznak mások gondolataiba, erkölcsileg meg nem engedhető
módon akarják alakítani tudatukat. Márpedig ez az eljárás
összeegyeztethetetlen az embernek, az egyéniségnek a tiszteletével. Így
ad feleletet Gromova a tudományos-fantasztikus irodalom műfaji
lehetőségeinek a felhasználásával bonyolult erkölcsi problémákra, így
szemlélteti, hogy az emberi kiscsoportok a társadalom szabályozása
nélkül életképtelenek. Az emberiség jövőjét nem az érzelem vezérelt
mikrovilág, hanem a társadalmi cselekvés biztosítja.
 S egyben etikai meggondolás alapján utasít el minden próbálkozást,
amely akár hipnotikus telepátiás úton is, de áthangolni, “átprogramozni"
igyekszik tudatunkat.

Mérei Ferenc