A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Willow Winters: Merciless (Merciless #1), 2018

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Miattad bízom (Julia és Mason 1.), 2021
Miattad remélek (Julia és Mason 2.), 2021
Érted küzdök (Kat és Evan 1.), 2021
Érted élek (Kat és Evan 2.), 2021

Fordította
VARGA CSABA

Copyright © 2018. Merciless by Willow Winters

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Varga Csaba, 2022
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2022
Minden jog fenntartva!

Borítófotó © Pásztor Csaba

Modellek: Csarnai István, Tóth Tamara
Borítóterv: Fehér Zsanett
A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Bardi Erzsébet
Korrektúra: Tabakovits Nikoletta
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-963-5703-10-4
 Shawn-nak, a férjemnek,
aki hisz bennem, és aki valóra váltotta az
álmaimat
 Prológus

Carter

– Már sokkal korábban meg kellett volna basznom téged!

Emlékszem, az első napon hogyan sikoltozott és könyörgött, hogy
engedjem szabadon. Gyűlöltem, és ő is engem.
Hiába szorítom erősen a torkát, hiába szikrázik végig az érintésem
a testén, erőnek erejével megrázza a fejét, és közben végig a
szemembe néz.
– Nem – suttogja, és a faszom még keményebbé válik, azért
könyörögve, hogy büntessem meg az akaratommal dacoló nőt, aki
folytatja –, ennek így kellett történnie.
Zihálva kapkod levegő után, becsukja a szemét és ívben megfeszül
az ölemben ülő teste. Teljesen ki van szolgáltatva nekem, és most az
enyém lehet durcás ajka is.
Az egész nő. Minden porcikája az enyém, és ezzel ő is tisztában van.
Az enyém.
 1. FEJEZET

Carter

Nyakunkon a háború.
Két éve tudom, hogy így lesz.
Tik-tak. Tik-tak.
Az állkapcsom egy ideg az óra ketyegésével összhangban
rángatózik, és ahogy ökölbe szorítom a kezem, kifehérednek a
bütykeim. A vállamból árad a feszültség, és erőnek erejével arra
kell figyelmeztetnem magam, hogy vegyek egy mély lélegzetet, és
hagyjam, hogy múljon a stressz.
Tik-tak. Irodám falán egyedül ez a zaj vet visszhangot, és
valahányszor lendül egyet az inga, csak fokozódik a haragom.
Mindig ezt érzem egy tárgyalás előtt. A mostani találkozó miatt
még vadabbul izzik a vérem, és ahogy telnek a percek, egyre
ádázabbul lüktet bennem az adrenalin.
A tekintetem a hatalmas irodai állóóráról átsiklik a mellette lévő
polcra, majd onnan a lent terpeszkedő, mahagóniból és acélból
készült ládára. Csupán egy méter mély, ugyanennyi magas és két
méter hosszú. Régi könyvek veszik körül, feltűnés nélkül beolvad az
irodám falába.
Túl sokat fizettem érte, hogy most itt lehessen. Képmutatás ez az
egész. Az emberek valóságát a világról alkotott képük határozza
meg, és én olyat festettem magamról, ahogy a számomra
legmegfelelőbb módon láthatnak engem. A sok drága könyv, a
műalkotások és a nemes fából faragott, fényesre csiszolt bútorok…
Szemfényvesztés az egész.
Kivéve azt a ládát. A története életem végéig elkísér. A hosszú
évek során azon ritka pillanatok egyikét jelenti, amelyekről
elmondhatom, hogy meghatározták az életemet. Az a láda mindig
velem marad.
Élesen csengnek a fülemben egykori gazdájának a szavai. Jól
látom magam előtt, ahogy a fakó, zöld szemével a tekintetemet
kerülve elmesélte a történetét.
Kisgyermekként ez a láda mentette meg az életét. Elmondta, hogy
az anyja abban rejtette el, hogy megoltalmazza.
Nyelek egy hatalmasat, érzem, hogy kiszárad a torkom, és az
emlékek hatására megfeszül a nyakam. Nagyon pontosan írta le a
jelenetet.
Azt, ahogy gyermekként hozzábújt pánikba esett anyjához. Mégis
megtette, amire az asszony kérte. Csendben elbújt a dobozban, és
onnan hallgatta tehetetlenül, ahogy a gyilkosok lemészárolják az
anyját.
Megpróbálta a ládával megváltani az életét. A története ráadásul
arra emlékeztetett, ahogy az anyám a halála előtt elköszönt tőlem.
Bár meghatott a története, a fejéhez nyomtam a pisztolyt, és
meghúztam a ravaszt.
Az az alak lopni próbált tőlem, majd úgy akart kifizetni a ládával,
mintha csak kölcsönkérte volna az elsikkasztott pénzt. William
remek tolvaj és mesemondó volt, de emellett egy ostoba seggfej is!
Nem kerültem volna ebbe a pozícióba, ha kedves és barátságos
vagyok. Akkor magamhoz vettem a Williamet megmentő ládát,
hogy általa arra emlékeztessem magam, ki vagyok. Hogy kinek kell
lennem.
Gondoskodtam arról, hogy a láda mindig a szemem előtt legyen,
valahányszor megbeszélést tartok ebben az irodában. Ránézek,
mint egy emlékeztetőre, miközben újabb és újabb bűnözőkkel kötök
üzletet, és ebben az elátkozott helyiségben mind nagyobb
gazdagságra és hatalomra teszek szert.
Egy vagyonba került úgy kialakítani ezt az irodát, ahogy akartam.
Mégis, ha porig égne, a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül pótolni
tudnék mindent.
Kivéve azt a ládát.
– Tényleg azt hiszed, hogy sikerülni fog? – Daniel fivérem hangját
már azelőtt meghallom, hogy őt magát megpillantanám. Az emlékek
ebben a pillanatban kihunynak.
Egy másodpercbe telik, mire rendezem az arcvonásaimat,
ellazítom az állam, és félresöpröm a haragom, mielőtt Daniel
szemébe néznék.
– A háború és az alku. Gondolod, hogy a faszi betartja a szavát, és
ma éjjel a tied lesz az a nő? – pontosítja a kérdését.
Halkan felhorkanok, a válaszom egy önelégült mosollyal kísérem.
– Mindennél jobban vágyik erre. Elmondta, csapdát állítottak, és
már megkezdődött az akció. Csak pár óra, és mindennek vége.
Daniel besétál az irodámba, berúgva maga után a nehéz ajtót –,
majd megáll előttem.
– Biztos vagy abban, hogy tényleg bele akarsz keveredni ebbe?
Megnyalom az alsó ajkam, felállok, nagyot nyújtózom, és kinézek
az ablakon. Hallom, ahogy Daniel megkerüli az asztalom. Keresztbe
fonom a karom, és nekitámaszkodom a falnak.
– Nem fogunk semmibe sem belekeveredni – felelem. – Ők ketten
játsszák le az egészet. A mi területünk ugyan közel van hozzájuk, de
így sem érint minket az egész.
– Baromság! Romano azt akarja, hogy az oldalán harcolj. Ma éjjel
kirobbantja a háborút, és ezt te is tudod.
 Lassan bólintok, és ahogy felidézem Romano emlékét, a tüdőm
megtelik a szivarja bűzével.
– Még van idő lefújni az egészet – figyelmeztet Daniel, én meg a
homlokomat ráncolva összevonom a szemöldököm. Nem lehet
ennyire naiv.
Hazatérése óta most először nézem meg alaposabban magamnak.
Éveket töltött távol, amíg én minden kibaszott pillanatban azért
küzdöttem, ami a mienk. Daniel elpuhult. Vagy talán Addison miatt
lett belőle az, aki most itt áll előttem.
– Ez a háború elkerülhetetlen.
Ítéletként mondom ki a szavakat, a hangom
megkérdőjelezhetetlen. Bár a birodalmam a félelemre és a haragra
alapoztam, és egyetlen olyan lépést sem tettem, amelyet ne kísért
volna egy földre rogyó holttest zuhanásának tompa hangja,
kezdetben minden más volt. Nem lehet vérfoltos kézzel birodalmat
építeni.
Sötét szeme összeszűkül, ahogy közelebb lép az ablakhoz. A
tekintete köztem és az alattunk többemeletnyi mélységben húzódó,
nagy gonddal ápolt kert között cikázik.
– Biztos, hogy tényleg ezt akarod? – kérdezi olyan halkan, hogy
alig hallom meg. Nem néz a szemembe, az arckifejezésétől így is
végigfut a hátamon a hideg, és libabőrös lesz a karom.
Eszembe jut, mi történt évekkel ezelőtt. Választás elé álltunk, és
elhibáztuk.
Akkor még számított az, hogy akarjuk-e ezt az egészet, vagy sem.
– Ha két tűz között vagyunk – felelem, és odalépek Daniel mellé –,
muszáj választanunk.
Bólint, a hüvelykujjával végigsimítja borostás állát, aztán
mégiscsak rám pillant.
– És a lány? – kérdezi, miközben átható tekintetével a múltra
emlékeztet. Mind a ketten harcoltunk, életben maradtunk, és egy
tragikus ösvényen haladva jutottunk el oda, ahol ma vagyunk.
– Aria? – alig merem kimondani, hűvös hangom mintha csak
tovább remegne kettőnk között a levegőben. Nem várom meg a
választ, vagy azt, hogy ő mondja ki a nevét. A hangom feszültté
válik. – Neki nem maradt választása.
Krákogok egyet, két tenyeremmel nekitámaszkodom az ablaknak,
feltárul előttem a lenti mélység, és közelebb hajolva Addisonra
pillantok.
– Mit gondolsz, mit tettek volna Addisonnal, ha sikerült volna
elrabolniuk?
A testvérem álla megfeszül, de nem válaszol.
– Nem tudjuk, ki próbálta meg őt elvenni tőlem.
Megvonom a vállam, mintha ez az egész egyáltalán nem lenne
lényeges.
– Akkor is. A nőket ki kellett volna hagyni ebből az egészből, ám
ők mégis először Addisont vették célba.
– Attól ez még nem lesz helyes! – figyelmeztet Daniel
felháborodva.
– Nem jobb, hogy mi kapjuk meg? – kérdezem félrehajtott fejjel, a
fivérem ezúttal csak egy pillanatnyi gondolkodás után válaszol.
– Aria nem tartozik közénk. Nem olyan, mint Addison, és te is jól
tudod, mit vár Romano, hogy tegyél vele.
Igen. Az ellenségünk lányával…
A szívem vadul dobog a mellkasomban, ritmusa az állóóra
ketyegésére emlékeztet.
– Igen. Egész pontosan tudom, hogy mit akar. Hogy mit tegyek a
lánnyal.
 2. FEJEZET

Aria

Van pár dolog, amit tudnod kell rólam.

Reggelente imádok meginni egy csésze forró kávét. Ha lehet,
legyen benne elég tejszín és cukor ahhoz, hogy elnyomja a koffein
keserű ízét.
Este viszont a vörösbort szeretem. Fehéret nem ihatok, mert attól
megfájdul a fejem, és óriási szenvedéssel járó másnaposság vár rám
ébredés után.
Persze ezek a dolgok nem túl fontosak. Akkor fecsegünk
ilyesmiről, ha nem akarjuk elárulni az embereknek az igazságot.
Na, de mi az, amit valóban tudnod kellene?
Aria Talvery vagyok, Falbrook legkegyetlenebb
bűnözőcsaládjának leánya.
Esténként azért iszom bort, mert kétségbeejtően szükségem van
rá ahhoz, hogy legalább pár órát aludhassak.
Csupán nyolcéves voltam, amikor a szemem láttára megölték az
anyámat. Azóta nem volt egy boldog pillanatom sem, bár mostanra,
a képmutatás nagymestereként, azt a látszatot keltem, hogy jól
vagyok. Noha az apám egy bűnöző, mégis gondoskodik rólam, és
elviseli a közelségem. Igaz, mindennap a tudtomra adja, mennyire
fáj neki, hogy az arcomra pillantva csakis az anyámat látja maga
előtt.
Erről a szemem tehet. Jól tudom.
 Ugyanolyan mogyoróbarna-zöldes árnyalatú, mint anyué volt.
Nyár végén, ősz legelején, az erdő szívében járva figyelhetsz fel
ilyen lágyan keveredő színekre. Legalábbis néhai anyám szerint.
Bizonyos szempontból nagyon költői volt. Ennek egy részét talán
örökségül hagyta rám.
A következő tény – bár nem is tudom, hol tartunk –, hogy imádok
rajzolni. Gyűlölöm az életem, ezért a vázlatokban és az elkent
tintában keresek menedéket. Elrejtőzöm a létezésemmel
óhatatlanul velejáró őrület és veszélyek elől.
A művészet iránti rajongásom, vagyis az egyetlen olyan dolog,
ami még összeköt az anyámmal, vezetett el ebbe a bárba. Nyomába
szegődtem annak a seggfejnek, aki ellopta a rajzfüzetem. Az az
idióta azt hiszi magáról, hogy hihetetlenül mulatságos, én pedig egy
ostoba vicc vagyok, vagy egy szabadon használható játékszer,
mégpedig azért, mert nőként születtem a férfiak világában, egy
veszélyes környéken.
Csakhogy a vérmérsékletem az apámtól örököltem. Így kerültem
ide a Vasszív bárba a Church Streeten. Igen, ezt az utcát tényleg a
templomról nevezték el. Ettől még ironikusabb, hogy falai milyen
sok bűntettnek voltak szemtanúi.
Én pedig minden külső kényszer nélkül besétáltam ide az értékes
rajzfüzetem miatt, és egyből beleestem az ellenség csapdájába.
Kelepce volt ez a javából, ám anyám a sorsra fogta volna. Igen,
most mosoly ragyog az arcomon, de csak gúnyosan nézek magam
elé, majd kényszeredetten elnevetem magam. Talán ez az egész az
anyám hibája. Végül is az a rajzfüzet azért jelent felbecsülhetetlen
értéket számomra, mivel abban rejtettem el az anyámról
megmaradt egyetlen képemet.
Van még egy dolog, amit tudnod kell rólam. Ez a legfontosabb:
nem vagyok hajlandó megtörni. Sosem adom fel a küzdelmet, és
nem hátrálok meg. Senkitől nem félek, főleg nem Carter Crosstól.
Attól a szemétládától, aki elrabolt a családomtól. Bezárt ebbe a
cellába, és nyersen a képembe vágta, hogy az életem véget ért, és
most már az övé vagyok.
Nem törhet meg a bántó szavaival. Nem tartok széles vállától és
izmos karjától, amellyel lefoghat és fogságban tarthat. Nem érdekel
elbűvölő mosolya és mocskos szavai sem. Nem számítanak a
szemében villogó szikrák, hiába táncolnak egyre vadabbul és
forróbban, valahányszor csak rám pillant.
Nem. Nem fogok engedni neki. Még akkor sem, ha ugyanaz a
forróság izzik a mellemben és szétterjed a testemben.
Egy dolgot azonban tudnod kell a megtöréssel kapcsolatban:
minél jobban megfeszülsz és bemerevedsz, hogy szembeszállj vele,
annál könnyebben és hangosabban törsz meg, ha eljön az
elkerülhetetlen vég.
Amivel nagyon is tisztában vagyok.

Egy nap mindörökre megváltoztatta az életem…

Egyfolytában cseng a fülem. Olyan erővel szorítom ökölbe a kezem,

hogy kifehérednek a bütykeim. Minden egyes alkalommal ezt
teszem, ha találkoznom kell apám társaival, azokkal a seggfejekkel!
Mintha mindjárt összeomlanék.
A szívem hangosan dübörög – bumm, bumm, bumm! –, ahogy
elsétálok a Vasszív söröző üvegajtaja előtt. Úgy teszek, mintha nem
akarnék bemenni. Az utcafronton hatalmas ablakok, jól látni a kinti
jövés-menést; az üveg ráadásul golyóálló az idejáró vendégek miatt.
Állítólag apám fizette ki a felújítás költségeit, ami meglehetősen
valószínűtlennek tűnik.
Hideg. Önző. Kapzsi. Ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni őt,
bármennyire is gyűlölöm magam emiatt.
Hálásnak kellene lennem; szeretnem őt. Igaz, legalább hűséges
vagyok, és ez az, ami számít. Ha valaki ilyen környezetben nő fel,
gyorsan megtanulja, mi a lényeges.
A kirakat mellett nekitámaszkodom a sötétvörös téglafalnak, és
egy gyors pillantást vetek az utca túloldalán a parkolóhelyre. Még
nincsenek itt.
Ingerülten kifújom a levegőt, az őszi hidegben párafelhő támad
előttem. Keresztbe fonom a karom.
Apám emberei ide járnak kikapcsolódni, és jól tudom, hogy Mika
itt lesz.
Utálok egyedül ácsorogni, de nem várhatok arra, hogy valaki
megmentsen. Remélem, hogy Nikolai is velük jön. Gyermekkorom
óta a pajtásom – bár mostanra az apám katonája lett – és a
védelmező angyalom. Egyetlen igazi barátomként már nem is egy
alkalommal a helyére tette az a szemét Mikát, amikor az apám nem
volt ott, hogy közbelépjen.
Bár tudom, hogyha Nikolai is eljön, a legcsekélyebb nehézségtől
sem kell tartanom, mégis feldühít, hogy egyáltalán itt kell lennem.
Hüvelykujjammal végigsimítom hideg tenyerem és felidézem
magamban, hogy a rajzfüzet ott volt a kezemben alig néhány
pillanattal azelőtt, hogy Mika bejött a szobámba. Abban pedig az a
bizonyos fénykép – azért, hogy egy napon majd ihletet adjon.
Rajzfüzetet könnyű volna szerezni, ám nincsen másik olyan
fotóm, amin együtt lennék az anyámmal. A halála évében készült.
Apámnak nincs ideje az „ilyen ostoba szarságokra”, ahogy ő
nevezte. Amikor meghallottam a válaszát, még inkább összeszorult
a szívem.
 Borzongás fut végig a hátamon, ahogy kifújom a levegőt.
Orromon és az arcomon érzem a hideget. Vékony dzsekim semmit
sem ér. Fel sem tűnt, hogy a perzselő nyár után bosszúvágytól
eltelve érkezett meg az ősz.
Az ablakon belesve elolvasom a bárpult fölé rakott itallistát.
Csakis helyi söröket szolgálnak fel, mégpedig csapoltat. Talán
ihatnék egyet, miközben várakozom.
Fülbemászó zene csapja meg a fülem, ahogy besétálok. Felgyorsul
a szívverésem, ahogy észreveszem a bárpult előtt ücsörgő pasikat.
Furcsa, hogy egy majdnem üres kocsmától jobban megijedek, mint
egy zsúfolttól. A tömegben ugyanis el lehet tűnni.
Most azonban nyilvánvaló, hogy nem tartozom ide.
Mika talán éppen ezért gondolta, hogy megúszhatja a szemétségét –
gondolom keserűen, miközben megpróbálok nem törődni a bennem
élő rémült kislánnyal. Az a mocsok azt hiszi, ellophatja tőlem, mert
apám nem fogja leállítani, én pedig még ahhoz is túl gyáva vagyok,
hogy kidugjam az orrom a szobámból, ha nem hívnak.
Elszántan kihúzom magam, miközben odamegyek a pulthoz és
leülök egy székre. Még egyszer átfutom a fejemben a tervem, nyelek
egyet, elmosolyodom, és italt rendelek.
– Vodkát sprite-tal – mondom könnyedén, ahogy felcsusszanok a
bárszékre és a pultos szemébe nézek. Biccent, könnyed mozdulattal
a poharak után nyúl, összekoccintja őket, majd az egyiket megtölti
jéggel.
Várom, hogy megérkezzenek apám emberei. Még akkor is, ha
félek tőlük, mert tudom, mire képesek. Mika szemébe nézek és
megmondom neki, hogy legkésőbb holnapig adja vissza a
rajzfüzetem, aztán kisétálok innen. Nem fogok fenyegetőzni. Csak
kérek. Az a fickó játszmázni akar velem, kötekedni, én viszont nem
hagyok neki időt arra, hogy ezt tegye. Csakis azért lopta el a füzetet,
hogy szemétkedhessen velem.
Imádja, ha szivathat.
A szél nekifeszül a tőlem jobbra lévő ablaknak, amitől
összerezzenek. Úgy tűnik, hogy a bent ücsörgő férfiak közül senki
sem figyel fel erre.
A figyelmemet annyira leköti a kocsma cégére, ahogy
nekicsapódik a kirakatnak, hogy nem veszem észre a mellém lépő
csapost.
Amikor a pohár csattan a bárpult juharfa deszkáján, meglepődve
összerezzenek, majd belém hasít a félelem.
A beálló dermedtség és az ezt követő csend miatt feszültté válok.
Mindenki engem néz. Nagy nehezen mosolyt erőltetek az arcomra,
magam elé meredek, és köszönetet mondok a csaposnak.
Először elfog a szégyenkezés, aztán pedig a félelem, mivel rájöttek
arra, hogy gyenge vagyok. Ekkor mindent elsöprő erővel rám zúdul
a szorongás, hogy elszúrom ezt az egészet. Nagyon elszúrom.
Kis híján elhányom magam, mégis az ajkamhoz emelem a hideg
poharat. Egy korty semmit sem ér az édes koktélból, de a második
után is még mindig száraznak tűnik a torkom.
De bolond vagyok! Lenyalok egy csepp üdítőt az alsó ajkamról,
leteszem a poharam a pultra, és közben a hátsó polc végén sorakozó
üvegek sokszínű címkéit bámulom.
Nincs senki, aki kiállna értem. Már attól is nyugtalanná válok, ha
csak a konfliktusra gondolok. Hasztalanul próbálok nyelni, úgyhogy
inkább két kézzel megtámaszkodom a hideg bárpulton és
lekászálódom a székemről.
Ragad a két tenyerem, és kis híján odaszólok a pultosnak, hogy
kimegyek a mosdóba. Nem mintha érdekelné. Mintha bárkit is
érdekelne.
 A teljes jelentéktelenség érzésével indulok a pulttól balra, végig a
szűk folyosón. Csak arra lehet menni, tehát a mosdók is valahol ott
lesznek. Csupán pár lépést sikerül megtennem, amikor azt hiszem,
eldörren egy lövés. Megfeszül a testem és megdermed a szívem. Jól
tudja, ha most vadul zakatolna, a dübörgésén kívül semmi mást sem
hallanék.
Nem sikoltoznak. Nincs itt semmi, csak a muzsika hangja.
Alighanem képzelődtem a lövéssel kapcsolatban. A fejemben teljes a
zűrzavar.
Becsukom a szemem, és megpróbálok lélegzetet venni. Ám az
ismerős zajt hallva egyből újra kinyílik.
Nem egy pisztoly nyers dörrenésére figyeltem fel. A
hangtompítóval felszerelt fegyverek nyöszörögnek így. Aztán tompa
csattanással egy test zuhan a földre.
Bang, bang! Két gyors lövés egymás után, ezúttal már minden
sokkal közelebbinek tűnik. Még egy dörrenés. Testemmel a falhoz
tapadok, mintha az el tudna rejteni.
Kényszerítem magam arra, hogy megmozduljak, hátrafelé, és
kiutat vagy egy rejtekhelyet keressek. Lehet, hogy rémült kislány
vagyok, éppen csak életben maradva apám világában, de nem fogok
egy kibaszott idióta módjára viselkedni.
Felgyorsítom a lépteimet, ahogy bekanyarodom, a puszta életben
maradás hajt. De hiába szedem össze a bennem rejtőző parányi
erőt, semmit sem ér.
Alig hallani a torkomból előtörő sikolyt, amikor egy vastag zsákot
húznak a fejemre.
Elejtett retikülöm nekicsapódik a combomnak, ahogy
megpróbálom megrúgni az előttem álló férfit. Nem sikerül. Leesik
rólam a magas sarkúm, és most már több férfi röhögését is hallom.
 Küzdök, de semmire sem megyek vele.
Jól tudom, nem csak egyvalaki fog le. A kezük erős, a testük
kemény, mint a téglafal.
Mégsem állok le, rúgkapálok, bár semmit sem érek el. Ütni
próbálok, kiabálok, rugdosódom, miközben tele vagyok rémülettel.
Szeretném félrelökni a támadókat és elmenekülni. Semmit sem
látok, de üvölteni tudnék a fájdalomtól, ahogy a karomat
hátracsavarják.
Észreveszem, hogy már kint vagyunk, mert a szél a vékony
dzsekim alá fúj. Rájövök, hogy egy autó csomagtartójába löknek be,
meghallom a jellegzetes zajt. Testem nekivágódik a fémfalnak,
miközben gyorsan rám zárják az ajtót.
Csönd.
Sötétség.
Vadul zihálok, amitől elszédülök.
Mire abbahagyom a sikoltozást, már érdes a hangom és a torkom
lángol a hasogató fájdalomtól, valahányszor csak nyelni próbálok.
Már nem ütöm a fémet. A csuklóimat feltörte és összevagdalta a
bilincs. Minden izmom sajog a perzselően forró, remegtető
fájdalomtól.
Egy másik érzelem uralkodik el rajtam. Nem pánik. Valami
egészen más.
Nem is a tehetetlenség érzése. Nem erről van szó.
Amikor valaki tudja, hogy magára maradt, és semmi sincs
rendben, és semmi jóra sem számíthat, akkor bukkan fel az elsöprő
erejű, lerázhatatlan érzés.
Mindezek dacára a szívem továbbra is dobog. Csak éppen túl
gyorsan. Minden annyira felgyorsul, hogy az már fáj. Nem tudom
megállítani. Semmit sem tehetek.
Ha már minden tőled telhetőt megtettél, és nem maradt számodra
más, csak az, hogy egyformán félj az ismeretlen és a nyilvánvaló
dolgoktól, akkor csupán két szóval lehet leírni mindazt, amit érzel.
Színtiszta iszonyat.
 3. FEJEZET

Carter

– Itt fogod tartani? – a fivérem nem annyira kérdésnek, inkább

kijelentésnek szánja, ahogy körülnéz a cellában. Ötünk közül Jase a
középső, és sosem kedvelte a köntörfalazást. Azt hiszem, nem
tehetek neki szemrehányást a nyíltsága miatt. Emiatt viszont
eszembe jut Tyler. Legfiatalabb öcsénk évekkel ezelőtt halt meg. Az
emléke eltompítja a jelent, de csak egy pillanatra.
Jase nekitámaszkodik a szemközti falnak, lazán keresztbe fonja a
karját, és várja a válaszom.
Már csak egy óra és indulunk. Csuklómon a Rolex minden halk
kattogása arra emlékeztet, hogy az a lány az enyém lesz. Már csak
az idő választ el minket egymástól.
A földön heverő vékony matracról a cella túloldalán lévő fém
vécére pillantok.
– Azt hiszem, még egy széket is berakok ide.
Öcsém kérdő arckifejezése csak kissé változik. Ő maga talán észre
sem vette, de én jól láttam. A csalódottságát. Az undort. Hallom
kimondatlan kérdését, amit lenyel, mielőtt a tekintete a hátunk
mögötti acélajtón állapodna meg. Mikor lettél ennyire elbaszott?
Fogalma sincs róla.
– Valamire ülnöm kell – magyarázom hűvösen, szinte már
játékosan, minta csak viccelnék.
Jase azonban mindenki másnál jobban ismer engem. Jobban átlát
rajtam, mint Daniel vagy Declan. Ők hárman meg én; mi vagyunk a
Cross fivérek. A három öcsém közül Jase áll hozzám a legközelebb.
Bármennyire is szeretném eltitkolni a világ elől, mennyire
aggódom Aria megszerzése miatt, a testvérem átlát rajtam. Ezt
abból is tudom, hogy milyen óvatossá vált a közelemben, amióta
csak elmondtam neki a tervem.
– Na és meddig?
– Mit meddig?
– Meddig fogod itt tartani?
– Kellő ideig – mihez kellő? A kérdés ott lángol a szemében, de
nem mondja ki, én pedig úgysem válaszolnám meg. Hazudhatnék,
és azt mondhatnám, hogy addig, amíg véget nem ér a háború. Amíg
ki nem derül, felhasználhatjuk-e a tárgyalások során, ha esetleg
Talvery győzne. Ömölhetne belőlem a sok hazugság, ám az igazság
egyszerű. Addig marad itt a lány, amíg el nem döntöm, mit akarok
tőle.
– Nincs zuhanyzó – figyelmeztet.
– Van egy csap a vécé mellett, meg egy lefolyó. Majd rájön, mialatt
itt lesz.
Telik az idő, és még dermesztőbbé válik a már amúgy is hűvös
levegő. Jól tudom, ilyesmit korábban még sosem tettem, és most
minden határon túlmegyek. Háború idején azonban nincs
jelentősége a jónak és a rossznak.
– Kaphat tőlem mást is. Lassacskán – úgy teszek, mintha a
kérdésére válaszolnék, pedig csak hangosan gondolkozom.
– Legutóbb, amikor idelent jártam, sikerült nagyon hasznos
információkhoz jutnom – mondja Jase, aztán odamegy a cella
sarkába. Tudom, hogy a lefolyó szélét vizsgálja, és azt nézi, maradt-e
rajta vér. A helyiséget mindeddig egyetlen célra használtuk. Arra,
aminek Jase a szakértője.
– Információkat akarsz kiszedni belőle? – kérdezi őszinte
kíváncsisággal, de mielőtt bármit szólhatnék, még hozzáteszi. – Nem
hiszem, hogy Talvery kívülállók előtt beszélt volna az üzleti
ügyeiről.
Megdicsérhetném Jase-t az igyekezetéért, ám ez nem olyasmi,
amibe szeretném bevonni őt vagy bárki mást. A megállapodásunk
értelmében ez a lány az enyém, csakis az enyém. Azt tehetek vele,
amit csak akarok. Ami őt illeti, a fivéreim, de bárki más is elmehet a
picsába.
– Nem. Nem hinném, hogy bármit is tudna.
Jase nyugodtan sétálja körbe az apró helyiséget. Háromszor
három méter. Ez éppen elég. Bakancsa megérinti a matracot, aztán
bele is rúg. Nincsenek benne rugók vagy bármi, amit a fogoly
esetleg fegyverként felhasználhatna.
Erről gondoskodtam.
– Csak egy matrac és egy szék? – kérdezi továbbra is kerülgetve
azt, amit valójában tudni szeretne. Hosszú évek óta én vezettem a
családot, és én hoztam meg a döntéseket. Az öcsémnek több esze
van annál, hogy megkérdőjelezze a hatalmam, de még így is
furdalja az oldalát a kíváncsiság. Majd meghal a kíváncsiságtól,
hogy tudja, mit akarok csinálni azzal a lánnyal, vagy egyáltalán
miért kell nekem. Én viszont kifejezetten izgalmasnak találom, hogy
Jase ettől ennyire ki van akadva.
– Egyelőre igen. Azt hiszem, harcolni fog és minél kevesebb dolog
van itt, annál jobb.
– Úgy véled, mindez azt jelzi, hogy megbízhatunk Romanóékban?
Az az alak mindent kockára tesz, hogy elkapja és átadja neked a
lányt, és te eléggé megbízol benne ahhoz, hogy bekapcsolódj a
háborúba? Már ha tényleg elkapta és valóban átadja neked – Jase
tovább próbálkozik.
– Senkiben sem bízhatunk meg – mélyen a szemébe nézek, ahogy
folytatom. – Ez egy örök érvényű igazság. Csak egymásra
számíthattunk. Így maradtunk életben, és ez az egyetlen módja
annak, hogy továbbra is talpon maradjunk.
Jase meglehetősen okos. Azt hiszem, mindenki másnál hamarabb
rá fog jönni arra, miért csinálom ezt. De hát éppen ez a feladata:
minden szükséges információt összegyűjteni. Bármilyen eszközzel.
– Ez akkor valamilyen próba? – kérdezi töprengve. A homlokán az
egyik ránc különösen mély. Nagy szerencséje, hogy a testvérem, és
még mindig bűntudat gyötör, amiért belerángattam ebbe, és mind
mélyebbre és mélyebbre vittem az általam teremtett pokolba.
– Romanoék Talveryék halálát akarják, és ez a vágy kölcsönös.
Több mint tíz éve acsarkodnak a területek miatt. Romanóéknak
szövetségesekre és segítőkre van szükségük. Csupán idő kérdése
volt, hogy belemenjek a háborúba; a lány véletlenül lett az első
áldozat. Akartam valamit, Romano pedig megadja nekem, így őt
támogatjuk, nem pedig Talveryt.
– Áldozat? – mintha azt kérdezné, hogy tényleg meg fogom-e ölni
a lányt.
– Mindketten tudjuk, hogyha az apja mellett marad, a halál vár
rá… Vagy még szörnyűbb – vetem oda könnyedén és kijövök a
cellából. Jase léptei visszhangoznak mögöttem.
– Miért mented meg? – a kérdéstől láng lobban az ereimben. A
lánnyal felesleges kockázatot vállaltam.
– Hagytam, hogy az érzelmeim döntsenek.
– Ami nem jellemző rád – folytatja Jase a vájkálódást, én pedig kis
híján ráförmedek, hogy most már tényleg menjen a picsába.
Fogalma sincs arról, hogy Aria egyszer megmentett. Erről senki sem
tud, még maga a lány sem. Egyelőre nem sikerült eldöntenem,
gyűlölöm-e érte, vagy valami mást érzek.
– Ha véget ér ez az egész, mit csinálunk vele? – teszi fel a kérdést
Jase.
Becsukom és bezárom az acélajtót, és a helyére húzom az álcázó
festmény szélét, hogy eltakarja a hajszálvékony rést a keret mögött.
Az ajtót gondosan elrejtettük. Ha valaki nem tudja, merre kell
elhúzni a festményt ahhoz, hogy feltáruljon a titkos zár, esélye sincs
az ajtó megpillantására.
A hangszigetelt cellát képtelenség megtalálni. Fala
áthatolhatatlan, és olyan elektromos köpeny borul rá, amely
működésképtelenné teszi a nyomkövető berendezéseket.
Jase kérdése akkor is visszhangzik bennem, amikor hátat fordítok
a cellának: mit csinálok vele, ha ez az egész véget ér?
– Abba még nem gondoltam bele – válaszolom, és a hangvételem
egyértelművé teszi, hogy vége a kérdezősködésnek.
 4. FEJEZET

Aria

A szívem már azelőtt végez velem, hogy ezek az emberek

megölhetnének. Ez jár az eszemben, érezve heves zakatolását. Még
sosem féltem annyira, mint most.
Persze lehet, hogy hazudok. Talán már féltem így. Csakhogy
hosszú idő elteltével már nem is emlékszem arra, hogy a szívem
ilyen őrjöngéssel lüktetett volna.
Ádázul zihálok, amitől majdnem elájulok. Megpróbálom
szabályozni a légzésem. Kinyitom a szemem, bár a fejemre húzott
zsák miatt továbbra is sötétség vesz körül.
Okosan kell viselkednem. Bármennyire is szeretnék a torkuknak
ugrani, ha nem leszek megfontolt, meghalok.
Csakhogy lehetetlen okosan viselkedni, ha halálfélelmed van.
Megpróbálok nyelni egy nagyot, mert fojtogató gombócot érzek a
torkomban. Hiába meresztgetem a szemem, nem látok mást, csak a
vásznon beszivárgó halovány fényt. Bár nem látok semmit, mindent
hallok. Őrjöngő szívem a fülemben dübörög, de így is tudom, hogy
jó páran vannak a szobában. Megcsikordul alattuk a szék. Az
egyiküket Romanónak szólítják. Jól tudom róla, hogy gyűlöli az
apám.
Az ellenség kezébe kerültem.
Azt is tudom, hogy egy műanyag fólián fekszem. Az ujjammal
végigsimítom a csúszós felszínt, olyan, mintha egy szemeteszsákot
tettek volna alám.
Ettől iszonyúan megrémülök. Még sosem láttam, ahogy az apám
megöl valakit, de tudom, hogy egy-egy kivégzés előtt leterítik a
padlót. Utána egyszerűbb kitakarítani.
Megpróbálok ismét nyelni egyet, miközben óvatosan feljebb
emelem a fejem, mivel úgy éreztem, megfulladok, ha nem veszek
levegőt.
– Felébredt a ribanc.
A zod hang hallatán elakad a lélegzetem.
Nem sikerült elhitetnem velük, hogy még mindig öntudatlan
vagyok. Bár egy szivar füstje ébresztett fel, ami miatt azt gondoltam,
tűz van körülöttem, mozdulatlan maradtam. Legfeljebb néhány
perc telt el így; de semmi olyat nem hallottam, ami esetleg a
javamra válhatott volna. Csupán az derült ki, hogy a padlón
fekszem tehetetlenül.
– Éppen időben – válaszolja valaki más. Gúnyos röhögés harsan
fel körülöttem.
Sajgó testem megfeszül, ökölbe szorul a kezem, így a bilincs még
jobban belevág amúgy is kidörzsölődött bőrömbe. Annyira rettegek,
hogy nem is törődöm a két karomon végighúzódó fájdalommal.
Minden másodperc gyötrelem. Azok meg halkan, nyugodtan
olaszul beszélgetnek. Csak pár szót értek ezen a nyelven.
Azt viszont ismerem, hogy baldracca. A kurvákat hívják így, és
amikor meghallom, meggörnyed a vállam a haszontalan és
szánalmas igyekezetben, hogy elrejtőzzem, mert egy új
félelemhullám korbácsol végig.
Kétség sem férhet hozzá, hogy apám egyik ellenségének foglya
vagyok. Nem csak Romano gyűlöl minket. Hajlandó lennék bármit
megadni nekik azért, hogy hazaengedjenek és én örökre ott
maradhassak.
– Kérem! – nem tudom visszafogni magam, önkéntelenül is
alkudozni kezdek. – Az apám annyit fizet értem, amennyit csak
kérnek.
A könnyek maguktól bukkannak elő, remeg a hangom, alig bírom
kimondani a szavakat. Leheletem melege miatt még jobban lángba
borul amúgy is forró arcom.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire gyenge vagyok. Most
azonban, gúzsba kötve és jól tudva, hogy a halál vagy az vár rám,
hogy eladnak kurvának, a kétségbeesés minden mást elsöpör.
– Innen már nem menekülsz, te Talvery ribanc! – harsan egy férfi
hangja, miközben határozott léptekkel közelebb jön hozzám. Léptei
egyre hangosabbak és gyorsabbak. Ösztönösen megpróbálok
hátrébb húzódni, bár az oldalamon fekszem, és a kezem és bokám a
hátam mögé van bilincselve. Hiába küszködöm. Nekisimulok a
falnak, nem menekülhetek, és csak annyit tehetek, hogy
összegörnyedem, amikor a súlyos bakancsba bújtatott láb
kegyetlenül gyomorszájon rúg.
Abban a pillanatban kiszakad belőlem a levegő. Fellángol a
fájdalom, kisugárzik, és nagy erővel belemar a gyomromba. Egészen
mélyre süllyed odabent, hányni akarok, hátha megszabadulhatok a
kíntól.
Hörgök és zihálok, de minden tőlem telhetőt megteszek azért,
hogy csendben maradjak. Néhány könny buggyan ki a szememből,
és nem tudom visszatartani őket. Semmit sem tehetek.
Ez az a pokol, amitől oly hosszú időn át iszonyatosan rettegtem. A
rémálom, amiről tudtam, hogy valósággá válhat. Új értelmet nyert a
szó: tehetetlenség.
Egész testemben remegek és magával sodor a félelem, aztán
rászólok magamra, hogy maradjak csendben. Gondolkozzak. A
remény sosem hal meg. Soha. Elég okos vagyok ahhoz, hogy kiutat
találjak. Csak addig tudom megőrizni a nyugalmam, amíg meg nem
hallom a rúgásra emelkedő bakancs neszét, és amikor ösztönösen
összerándulok, ismét harsány röhögés támad a szobában.
Bárcsak felébredhetnék ebből a rémálomból! Csakhogy egész
biztosan nem alszom most, mivel a fájdalom nem jön utánam az
álmaimba. Legalábbis az ilyen nem.
Ez a gondolat azonban annyira megnyugtat, hogy képes legyek
csendben maradni. A röhögve beszélgető férfiak rajtam
gúnyolódnak, és a tehetetlenségemen.
Az apám eljön értem. Szinte suttogva biztatom magam ezzel a
gondolattal. Embrióként összegörnyedve, csukott szemmel, némán
formálom a könyörgés szavait.
Meg fog menteni.
A büszkesége a tét. Az elrablásomat a gyengesége jelének is
tekinthetik. Ezt nem hagyhatja annyiban. Erre gondolva lelassul a
lélegzésem, és úgy tűnik, a véremből eltűnik az adrenalin. Az apám
kénytelen lesz megmenteni.
– Gondolod, hogy először meg kéne kínoznunk? Valamilyen
információt kicsikarni belőle? – a kérdező tőlem távolabb, balra
lehet. Egészen lazán, jókedvűen beszél róla, amire hangos, olasz
zsongás támad, és jobbról néhányan derűsen felnevetnek.
Azonnal leizzadok és tűzforróvá válok, majd lehűlök, amikor
megérzem a légmozgást.
A nevetést mintha elvágták volna, ahogy kinyílik az ajtó, és
felhangzanak az üdvözlő szavak. Csak hárman beszélnek, de
egészen addig semmit sem értek, amíg az ajtó újra be nem záródik.
Valami megváltozott. Még a levegő is más, mint korábban.
Világosan érzem.
 – Ő az? – kérdezi egy mély, nyers hang. A bársonyos hangú férfi
jelenlétében elcsendesül az iménti nevetés. Az egész testem
libabőrös lesz.
Nem hallom a választ, valószínűleg valaki rábólintott.
A szívverésem megint felgyorsul, pedig jó volna, ha nem tenné.
Így nem hallok semmit sem. Egyre csak az jár a fejemben, hogy meg
fognak ölni. Nem lehet! Nem akarok így meghalni! Édes istenem, ne
hagyd!
Tombol bennem az adrenalin, és a fejemet önkéntelenül is úgy
fordítom, hogy többet halljak. A helyiségben olyan nagy a csend,
hogy még azt is hallom, amikor valaki kifújja egy szivar füstjét.
Annyira tiszta ez a kép, hogy szinte magam előtt látom, ahogy az
ajkai közül előtör a mindent homályba borító füst.
– Nem gondoltam, hogy megteszitek – mondja az újonnan
érkezett hűvösen és magabiztosan. A többiek akcentussal beszélnek,
míg az ő hangján érződik, hogy amerikai. Itt született, és itt is nőtt
fel. Még így is félelmetes. Hanghordozásából nyers erő árad. –
Nagyon ritkán fordul elő, hogy tévedek.
Rémület és remény tölt el egyszerre. Az előbbire számítottam, ám
a remény értelmetlennek tűnik, most mégis ott izzik bennem. A
lelkem egy része könyörögni szeretne a nyugodt hangú férfinak,
mintha tudná róla, hogy ő a megmentőm.
– Aria Talvery – mondja ki áhítatosan a nevem. Ösztönösen
hátrahőkölök, pedig a cipője távolról sem úgy csattan a kövön, mint
az előbb belém rúgó alak fenyegető, súlyos lépései.
Csak akkor figyelek fel arra, hogy mennyire megnyugodtam,
amikor folytatja, és ezzel kirobbantja a káoszt.
– Amikor egyezséget kötöttünk, ezt nem szó szerint értettem –
olasz nyelvű hangzavar tör ki. Bár nem mindenki kiabál, de többen
igen, haragjuk visszhangot vet a falakon.
 – Azt mondtad, hogy megteszed; a lányért cserébe az én
oldalamra állsz a háborúban. Megszegnéd az adott szavad? – ez a
hang erőteljesebb a többinél. Mélyebb és reszelősebb. A szavait
hallva dermesztő rosszullét tör rám.
– Dehogy mondtam ilyesmit! Az együttműködés feltételeiről most
kell tárgyalnunk.
Az érdes hangú férfi habozás nélkül válaszol, nem leplezve dühét.
– Három napja tudtad, hogy így lesz. Három kibaszott napja! – az
utolsó szavakat olyan hangerővel bömböli, hogy rémülten
összerándulok.
A miattam érkező ismeretlen hűvös nyugalommal felel neki.
– Ahogy azt már mondtam, nem gondoltam volna, hogy
megteszed.
– Bastardo! – hördül fel egy új hang, amit azonnal egy csattanós
ütés követ.
– Baszd meg! – üvölti valaki, akinek eddig nem hallottam a
hangját. A helyiségben több pisztolyt is kibiztosítanak.
– Jase, erre semmi szükség.
Tágra nyílt szemmel, tehetetlenül fekszem a földön. Ujjam
hegyével kétségbeesetten keresek valamit, bármit, amit
használhatnék, de semmire sem megyek az erőfeszítéseimmel, csak
a műanyag fóliát gyűröm össze magam alatt.
Váratlanul három súlyos lépéssel valaki mellém lép, és egy
mozdulattal lerántja a zsákot a fejemről. Néhány hajszálat is kitép
vele. Felsikoltok. Elvakít az éles fény. Tarkón ragadnak és
felrántanak a magasba, majd durván előrelöknek.
A hátrabilincselt kezem miatt nem tudom tompítani az esést.
Először a vállam éri el a padlót, aztán az arcom. Vér önti el a szám,
és fájdalom nyilall a vállamba.
 Basszus, de fáj! Mindenem fáj!
A hátamra fordulok és felzokogok.
Könyörgöm, hagyjátok abba! Kérlek! Bárcsak el tudnék tűnni
innen! Bárcsak álom volna ez az egész! Ahogy azonban remegő
karral az érdes betonban megtámaszkodva megpróbálok felülni, jól
tudom, hogy ez a valóság. Nem menekülhetek. Nyöszörögve
hagyom, hogy letaglózzon a fájdalom. Most nem egy rémálomban
vagyok, amiből felébredhetnék.
Ez itt az én valóságom.
– Azt mondtad, segíteni fogsz, ha megkapod a lányt! – a harsány
üvöltéstől megdermed a szűk helyiség. A nyakamat nyújtogatva
felfedezem az asztal mögötti férfit. A durva, lakkozatlan
deszkaasztal igencsak ütött-kopott. Az őrjöngő alak ingjét átitatja az
izzadtság, az arca is gyöngyözik. Egy sötét, fekete szempár mered
felém a szoba túlsó végéből, de nem néz rám. Nagyon dühös, és én
nem tudok másfelé fordulni, pedig szavaitól egész testemben
remegek. – Nem hagyom, hogy visszakozz!
Erősen összeszorítom a szememet.
Évek óta hallottam a suttogást a közeledő háborúról. Olyan
régóta, hogy már nem aggódtam miatta. Talán ezzel követtem el az
első hibát. Elfeledkeztem arról, hogy mindig félnem kell, mert a
lecsapni készülő veszély állandóan ott rejtőzik valahol.
Könyörgöm, vigyetek el innen!
Nyilvánvaló, hogy egy pillanat alatt elszabadulhat a pokol. Simán
lelőhetnek, és még csak esélyem sincs elmenekülni. Vadul lüktet a
szívem, és egész testemben remegek.
– Ráadásul meg is sérült – szólal meg a magabiztos férfi. Halkan és
hűvösen beszél, de visszafogott hangja remeg a fenyegetéstől. Az
egyszerű mondat halálos, ismét elnémul a szoba. Csak ekkor merem
újra kinyitni a szemem. Lassan felnézek rá.
Egy sötét szempár ragadja meg a tekintetem, egy magas férfi
guggol elém. Nem olyan sötét a szeme, mint azé a másiké, a barna
árnyalatai és a borostyán keveredik benne, mintha csak az őrjöngő
tűzből elém hullott volna egy megperzselődött fadarabka.
Csakhogy a tekintete egyáltalán nem meleg. Olyan jegesen néz,
hogy attól egyből megdermed a vérem és megfagy körülöttem a
levegő. A szeme legmélyén azonban, egészen halványan ugyan, de
valami megmagyarázhatatlan dolog bujkál. A testem megfeszül,
eláll a lélegzetem, és mozdulatlan maradok, mint egy gyönyörű
ragadozó szeme elé került zsákmányállat.
Lassan, rendkívül alaposan szemügyre vesz. Azon kapom magam,
hogy reménykedve imádkozom: mentsen meg innen.
Mennyire nevetséges ez a viselkedés!
De a tekintetében akkor is ott van valami. Nem tudok ellenállni a
vonzerejének, úgy érzem, a belőle áradó elektromosság meghajlítja
közöttünk a levegőt. Mintha egész közel lennék hozzá. Annyira,
hogy akár meg is menthetne. A szándékai azonban semmivel sem
jobbak, mint a többieké. Viszont csak egy van belőle, és ő tudja, mit
akar. Számomra ez többet ér, mint a jelenleg körülöttem kavargó
káosz.
Tudom. Ő meg tudna menteni.
Még akkor is, ha csak úgy, hogy most rögtön végez velem.
Kegyetlenül egyértelmű, hogy képes lenne erre. A legcsekélyebb
kétségem sem lehet afelől, hogy ez az alak egy gátlástalan,
hidegvérű gyilkos.
Ujjával végigsimítja borostás arcát, ahogy a fejét félrehajtva
megnéz magának. A szobát megvilágító egyetlen fényforrás, a
középen ragyogó villanykörte árnyékokat varázsol az arcára,
szögletes és kemény álla még markánsabbnak tűnik.
 Már a puszta megjelenéséből is annyi erő árad, hogy nem kapok
levegőt. Semmi vagyok a fölém tornyosuló férfihoz képest. Lassan
becsukom a szemem, amikor felemeli a kezét, és egy lágy
mozdulattal félresöpri az arcomból a hajam. Forró érintésétől
minden megolvad a bensőmben. Lágy, de határozott. A
megnyugtató simogatástól még inkább elgyengülök, amikor az ujja
túljutva az államon, megtalálja a torkom.
Tagadhatatlan a férfiassága, de félelmetes ereje miatt még
ádázabbul tombol bennem az értelmetlen vágyakozás. Ebben a
férfiban testesül meg mindaz, amitől óva intettek. Félnem kéne, de
rettegésembe egy másik érzelem is vegyül. Olyasmi, amit sohasem
ismernék be.
Ekkor ujjai a torkomra kulcsolódnak, megragad, és arra
kényszerít, hogy kinyissam a szemem. Belebámulok tekintetének
sötét mélységébe.
 5. FEJEZET

Carter

– Tényleg őt akartam – szólok oda végül Romanónak, bár még

mindig Aria arcát bámulom. Az ajkai megduzzadtak az eséstől, és
most résnyire nyílnak, amikor kissé erősebben megszorítom a
torkát. A friss sebhelyeket látva elönt a harag. Az a szemétláda kezet
emelt a lányra! Bántották őt! Hozzányúltak ahhoz, ami az enyém.
Az államon ismét lüktetni kezd egy ideg a feltámadó haragtól.
Lehetett volna több eszük is annál, mint bántani azt, ami az enyém.
Elfojtom magamban a fortyogó haragot. Csak izzik; nem vagyok
bolond. Hatan vannak ebben a szobában, és én csak egy kísérővel
jöttem. Nem csupán arról van szó, hogy túlerőben vannak, de nem
is állok készen a harcra. Amúgy sem azért jöttem.
El akarom vinni az ajándékom, és hagyni, hogy ez a seggfej
háborúba menjen. Vissza akarom kapni az érzést, ami zúg az
ereimben: azt akarom, hogy teljesen kiszolgáltatottá váljon,
érezhessem halk zihálását és vére lüktetését, amikor megérintem.
Aria az enyém.
Végre.
– Mihez kezdjek egy összevert és megtört ronccsal? – kérdezem
összeszorított foggal. Halkabban beszélek annál, mint ahogy
akartam. Alig tudom visszafogni magam, amikor elengedem a lány
torkát, és hagyom, hogy a szemét lesütve vegyen egy mély
lélegzetet.
 Jól tudom, ha csak még egy kifogást vagy nyafogást meghallok,
pillanatnyi habozás nélkül agyonlövöm Romanót. De erre nem
kerülhet sor. Még nem. Abban a pillanatban ugyanis, hogy ráteszem
kezem Ariára, az apja megpróbál majd kicsinálni. Legalább annyira
szükségem van Romanóra, hogy lekösse, mint az olasz gengszternek
rám.
Romano nem válaszol, úgy vélem, azért, mert hátat fordítok neki,
és Ariát bámulom. Csakhogy ezzel kibaszottul el kell számolnia. A
lány meg csakis engem bámul és senki mást.
Megvizsgálom teste minden porcikáját, és valahányszor
felfedezek egy sérülést, megcsikordul a fogam és megfeszülnek az
izmaim. Sebes és duzzadt az ajka. Zúzódások és karcolások borítják
a csuklóját. Egy duzzanat látszódik a karján, és biztos lehetek
abban, van itt más is, amit még nem fedeztem fel.
– Alig két órával ezelőtt hoztuk ide. Nincs összetörve. Ne próbálj
meg átbaszni! – hadarja kétségbeesetten Romano, amikor felállok,
és otthagyom a lányt.
Felgyorsul a szívverésem, de igyekszem leplezni feldúltságomat.
Romanóék azt hiszik, hogy csak szeszélyből választottam őt. Azért,
mert nehéz elrabolni. Próbára tettem az erejüket, és semmi másról
nem volt szó.
– Most nem csak egy harc vagy vita – figyelmeztetem a digót még
mindig háttal állva neki. Teljesen egyértelműen a tudtára akarom
adni, hogy segítek rajta, de csakis akkor, ha ezt így látom jónak. A
múltban több szövetségesét is elárulta. Azt akarom, hogy alaposan
elgondolkozzon, mielőtt esetleg felmerülne benne, hogy engem is
megpróbálhatna átverni.
Alig tudok gondolkozni, pedig jól tudom, hogy milyen sok forog
most kockán.
Egyszerűen nem tudom levenni a tekintetem Ariáról. Ahogy
oldalra gördül, a keble egyenletesen emelkedik és süllyed. Az ajka
gyönyörűen vörös. Zilált haja ráborul meztelen vállára. A legjobban
azonban mégis azzal nyűgöz le, hogy gyönyörű mogyoróbarna
szemében együtt kavarog a félelem és a remény. Nem gondoltam
volna, hogy így néz rám. Könnyen a látvány rabjává válhatnék.
– Kére… – próbál megszólítani, de Romano a szavába vág.
Visszataszító és kétségbeesett hangja elfojtja a lány lágy esdeklését.
Olyan erővel szorul ökölbe a kezem, hogy majdnem felszakad a
bütykeimen a bőr, és úgy érzem, mindjárt megfulladok az
öltönyömben. Romano tudatlansága egyszer majd a halálát okozza.
– Megegyeztünk valamiben, ami mind a kettőnk számára előnyös,
Cross.
Meglazítom a gallérom, közelebb megyek hozzá a mocskos
szobában, ő meg folytatja.
– Semmi mást nem kell tenned, csak átengedni nekem azt a
területet, Carter – gyilkos pillantásomat látva mindkét kezét
védekezve a magasba emeli. – Csak átmenetileg, hogy mi
csaphassunk le először. Te közelebb vagy Talveryhez. Mivel nem
akarod a saját embereiddel elvégeztetni a melót, mégis mi mást
tehetnék, mint hogy magamra vállaljam?
A tekintetem végigsiklik a szoba sarkában felhalmozott ládákon.
Hármasával fekszenek az üres raklapok tetején. A kopott
deszkaasztal viharvertnek tűnik. Csak nehezen tudom elképzelni,
milyen sok vér, izzadtság és kábítószer szivárgott bele a fába. Hiába
a füst, rosszullét környékez a bűztől.
Az olaszok valamennyien egyforma ruhát viselnek. Nem olyat,
mint én és Jase. Jómagam mindig öltönyben járok; inkább túlöltözök
másokat, mintsem alulmúljam őket. Romano nem bírta sokáig
rosszul szabott öltönyében. Olcsó szövetből készült, gyűrött zakója a
széke támláján lóg. A többiek formátlan kapucnis melegítőfelsőt,
pólót és kopott, bő farmert viselnek. Mindannyian rám néznek,
ahogy sorra szemügyre veszem őket, de valamennyien lesütik kérdő
pillantásukat anélkül, hogy ezek a senkiháziak akárcsak egyetlen
szót is motyogtak volna.
Ekkor visszafordulok a lány felé. Nézem csípője lágy ívét, a sápadt
bőrét körbefogó, sötét haj felhőjét. Karcsú torka annyira sebezhető,
ahogy csendben és reménytelenül ott fekszik a földön. Gyönyörű
teremtés. Ráadásul az enyém.
– Az embereid a Negyedik sugárút és a Weston között
helyezkednek el. Engedd át azt a részt, hogy kicsinálhassam őket! –
Romano elkezdi felvázolni a részleteket. – Egyszerre csapunk le
rájuk, bekerítjük őket. Aki ellenáll, meghal. Tök egyszerű az ábra.
Vagy minket támogatnak, vagy kinyírjuk őket, mint a többieket.
– Ezt a dumát már hallottam korábban is – mormogom. Azt állítja,
hogy megöli az összes ellenséget, nyomtalanul kitörli a Talveryket a
világból. Ez az egész egy évtizeddel ezelőtt kezdődött egy
befejezetlen üggyel. A kapzsiság miatt.
– Csak azt kérem, engedj oda meg a fegyverkereskedőkhöz –
kétségbeesetten folytatja. – Ebbe már beleegyeztél.
Sok mindenre számítottam, amikor idejöttem. Az viszont fel sem
merült bennem, hogy ennyire idegesítő lehet ez az egész. Ahogy
telnek a másodpercek, elképzelem, hogyan tudnám sorban megölni
a teremben lévőket. Mennyi idő kellhet hozzá? Hány lövést tudnék
leadni? Jase ott áll a hátam mögött, és jól tudom, helytállna.
El kell hessegetnem a kísértést és a vágyat, hogy egyedül
maradjak Ariával. Elfordulok a lábam előtt összeroskadva heverő,
gyönyörű alaktól, és a rám váró üzletre összpontosítok.
– Azt akarod, hogy vonuljak vissza, és adjam át az utcákat az
embereidnek? – kérdezem.
– Fel sem merül bennük, hogy egyszerre, két oldalról támadjuk
őket. Átvesszük a területed peremét… – a szavába vágok, így nem
tudja befejezni.
– Azt fogja hinni, hogy én támadtam rá. Ha a területem határán
elkezdenek meghalni az emberei, habozás nélkül egyből a
torkomnak ugrik – magyarázom hűvösen. – Nem én robbantom ki
ezt a háborút, hanem te.
– Jó okom van arra, hogy neked adjam a lányt – vágja rá zavartan.
– Nincs alku – mondom, és megfordulok, hogy távozzam. Ekkor
azonban meghallom Aria nyöszörgését. Bár egyetlen szó sem hagyja
el a száját, mégis tudom, azért könyörög, hogy ne hagyjam itt
kiszolgáltatva ezeknek a mocskoknak. Olyasmit érzek, amit nem
lenne szabad. Ebben a pillanatban mindennél többet jelent
számomra, hogy tudom, már a távozásom puszta lehetősége is ilyen
heves reakciót vált ki belőle.
– Várj! – Romano két kézzel hatalmasat csap a szoba közepén álló
asztalra. Nagyot nyel, feltápászkodik, aztán kifújja a levegőt. – Mi
lenne, ha…
Amióta bejöttünk ide, most először pillantok Jase-re. Ahogy ott áll
jól szabott öltönyében elöl lazán összefogott kézzel, lehetne akár
pincér egy kibaszott esküvőn. Eltekintve persze gyilkos tekintetétől.
Ha valaki ránéz, egyértelmű az üzenet: kinyalhatják a seggét.
– Mi lenne akkor, ha… – az olasz elhallgat, krákog egyet, aztán a
szemembe néz –, miután átveszem a Talveryk területét,
felosztanánk egymás között? – ezzel kiérdemel egy kis figyelmet.
Egy biccentéssel jelzem, hogy folytassa. – Északon akarom a piacra
zúdítani az árut. Közvetlenül ott, ahol hármunk területe találkozik.
Így távol tarthatom a zsarukat a búvóhelyeinktől.
– Na, és? – kérdezem. – Ennek kurvára semmi köze sincs a terület
felosztásához.
– Nekem csupán az Upper West Side-i utcákra van szükségem.
Amúgy sincs elég emberem ahhoz, hogy lefedjem a többi részt –
teszi hozzá könnyedebb, szinte már tréfálkozó hangsúllyal, mintha
ezzel el is hárult volna a probléma.
– Nem érdekel a területem megnövelése – jelentem be. Zord
szavaimat hallva eltűnik az arcáról a remény. – Ugyanakkor
hajlandó vagyok részesedést elfogadni a bevételekből a
veszteségeim törlesztésére. Negyedévente tizenöt százalék, míg ki
nem egyenlíted.
– Megegyeztünk! – Romano olyan gyorsan vágja rá, hogy még a
saját emberei is őt bámulják, és nem engem. Ennyire nem lehetnek
ostobák. Sosem jó, ha velünk azonos erejű ellenséget támadunk
meg. Emberekre, területre és támogatásra van szükségük. Tőlem
megkapják a minimális segítséget, miközben azt remélem, hogy így
is kiirtják egymást.
Biccentek.
– Megegyeztünk – mondom, és halvány mosolyt erőltetve a
számra Romano felé nyújtom a kezem.
Kis híján újra elvigyorodom, amikor a tekintetem visszatér a még
mindig a földön heverő, megkötözött, tágra nyílt szemű lányhoz.
– Jase – szólítom meg a fivérem, bár a pillantásom továbbra is a
fogolyra tapad. – Tedd be a csomagtartóba.
 6. FEJEZET

Aria

Furcsa, hogy milyen dolgok kavarognak a fejedben, ha órákon át

egyedül vagy egy olyan szobában, amit beleng a reménytelenség és
a düh. Persze néhány gondolatodnak így is van értelme.
Ott van például Mika. Neki is a kocsmában kellett volna lennie,
ezért eltöprengek azon, hogy esetleg tudott valamit. Azért vette el a
rajzfüzetemet, mert jól tudta, imádom, és ha nála van, akkor utána
fogok menni. Nehezen tudom elképzelni, hogy nem számított arra,
követni fogom. Mi másért csinálta volna? Hosszú órákat töltöttem
azzal, hogy feltérképezzem annak a pszichopata seggfejnek a
mozgatórugóit.
Csakhogy az az igazság, egyáltalán nem a rajzok miatt szegődtem
a nyomába. Nem jöttem volna ki a biztonságot jelentő
otthonomból… ha nem lett volna a fénykép is elrejtve az albumban.
Észszerűnek tűnik, hogy Mikán töprengek, és azon, milyen
szörnyű a helyzetem.
Más gondolatoknak viszont… semmi értelme.
Például az anyámról felvillanó képeknek.
Hosszú évek óta gyötör rengeteg emlék arról, ami a halála napján
történt. Most viszont, ahogy a cella sarkában remegve ülök a
betonpadlón, egyik sem jut eszembe.
Az édesebb képek miatt viszont majdnem megőrülök.
Hüvelykujjammal végigsimítom ajkamon a sebhelyet, az éles
fájdalommal arra emlékeztetem magam, hogy mindez nem álom.
– Aria – csendül fel anyám szava az emlékek közül. Elbújtam a
ruhásszekrényben, büszkén arra, hogy ilyen ügyes vagyok. – Ria?
A hangjában most már félelem és kétségbeesés csengett, mire
semmivé foszlott a mosolyom.
– Ria, kérlek! – könyörgött, miközben az előszobából halk sírással
azért esedezett, hogy jöjjek elő. Megragadtam a szekrény ajtaját,
amikor anyám belökte a vendégszoba bejáratát. Emlékszem,
világoskék ruhája a térde körül lengett, gyönyörűen összetűzött
kontya tökéletes maradt. A hangjából és a viselkedéséből azonban
kétségbeesés áradt.
Bárcsak vissza tudnék menni abba a pillanatba! Amikor anya
odarohant hozzám… ahogy ott állt elérhető közelségben!
– Ne bújj el előlem! – kérte zihálva, miközben magához ölelt.
Vadul ringatni kezdett, és túl erősen szorított, mielőtt a karomat
megmarkolva hátrébb tolt volna, hogy a szemébe nézhessek. Sosem
fogom tudni elfelejteni a könnyeit. – Nem bújhatsz így el –
fájdalommal teli suttogását alig lehetett hallani.
– Sajnálom, anya – próbáltam egyértelművé tenni, hogy komolyan
gondolom. – Csak játszottam.
Könnyek bukkantak elő a szeme sarkából, amikor újra magához
ölelt és babusgatni kezdett.
Sok mindent suttogott a fülembe, ám ezek közül csak egyvalamire
emlékszem: olyan világban élünk, ahol nem szabad játszani.
Lehetett volna több eszem is annál, hogy Mika után rohanjak.
Elképzelem, hogy hányféle módon lehetett volna csapdát állítani.
A körmömet rágcsálva nekivetem a hátam a betonfalnak.
Mocorgok, nem tudok megülni a fenekemen. A lábam rohanni
szeretne, de nincs hova mennem. Ezért felállok, és az ajtóval
szemben nekitámaszkodom a falnak. Várom, hogy rám nyissanak.
 Megjátszottam magam, és azt hittem, Mika megkeresésével
bebizonyíthatom, hogy igenis érek valamit. Ostoba voltam és
gyerekes. Úgy hallom, mintha anyám mondaná. Mielőtt meghalt,
egyfolytában azt emlegette, mennyire ostoba volt. Én is az lettem.
Egyfolytában azt suttogom, hogy nagyon sajnálom, miközben
tudom, hogy az az alak szemmel tart. Carter. Így szólították a
többiek.
Carter Cross.
Tudom, hogy hallja a kétségbeesett suttogásomat.
Csakhogy nem hozzá könyörgök; az anyámtól kérek bocsánatot.
Tudnom kellett volna, hogy nem szabad a fotóban őrzött emlékek
nyomába szegődnöm. Kimondom a szavakat, miközben a cella
sarkában lévő fémlefolyóra összpontosítok.
Látom a vécét, a matracot és a lefolyót, és tudom, hogy ez a
helyiség nemcsak börtöncella, kínzókamra is. Gyilkosságok
helyszíne. Előbb kínzás, aztán emberölés.
Alaposan megvizsgáltam mindent; sajog a tenyerem éle, mert
olyan sokáig ütöttem vele a magas acélajtót. Innen nincs menekvés.
Csak az ajtón át lehet bejönni és kimenni.
Nagyobb ellenállást kellett volna tanúsítanom, amikor Jase Cross
– az alapján, amit hallottam, Carter testvére – a szám elé tette a
rongyot.
Elraboltak, elkábítottak és áthoztak ebbe a börtönbe: ez lett az
életem.
Ismét a kamerára nézek, amikor meghallom halk, zúgó mozgását.
Ez az egyetlen dolog a cellában, amit szeretnék tönkretenni. Ha jól
látom, egy van belőle, mégpedig a helyiség jobb felső sarkában.
A kamerát azonban betonba ágyazták és tönkretehetetlen,
legalábbis nem történt semmi, amikor hozzávágtam a fémszéket. A
matracra meredek, és átkarolom magam. Kizárt dolog, hogy ott
aludjak; nem fordulhat elő, hogy hozzáérjen a hátamhoz.
Veszek egy mély lélegzetet, és újra átélem, ahogy megdermedtem
annak a sötét szempárnak a pillantásától.
Tudom, hogy mit akar tőlem, ám le kell győznie ahhoz, hogy
megkaphassa. Addig rúgom, harapom, és karmolom, amíg a
körmeim beletörnek és vérezni kezdenek.
Akkor is megbánásra kényszerítem, ha ez lesz életemben az
utolsó dolog, amit teszek.
Az ujjam lassan végigsiklik az államon, majd tovább a torkomon.
Visszaemlékszem arra, hogy lágy érintése mily gyorsan
fenyegetéssé vált.
Hatalmasat dobban a szívem egyszer, aztán még egyszer, ahogy
meghallom, hogy ismét megmozdult az a kibaszott kamera.
– Mi a faszért filmezel? – üvöltöm, mint egy őrült, minden erőmet
beleadva. Sajog a torkom, mert már korábban is kiabáltam, hörgő
zihálásomba beleolvad a testem sikoltása is.
– Kurvára nem megyek innen sehová sem! – sikítok újra, aztán
még erősebben átölelem magam, és a fal mellett lecsúszom a földre.
Az oldalamra dőlök. Pont úgy fekszem ott, ahogy az a szörnyeteg
először megpillantott.
Felhasadt csuklóm sebhelyei a mocskos betonpadlóra csúsznak.
Fel kéne feküdnöm a matracra. Tudom, hogy ezt kéne tennem,
mégis hagyom, hogy könnyáztatta arcom a hűvös padlóhoz
simuljon.
Ha másért nem is, azért kéne ott pihennem, hogy később legyen
erőm harcolni. Carter a kivárásra játszik, azt hiszem. Ez ellen
semmit sem tehetek. Már így is hosszú órák teltek el.
Nem tudhatom, hogy pontosan mennyi az idő, ám az világos, hogy
aludnom kell. Nem maradhatok örökké ébren, arra várva, hogy mi
fog történni.
 Tehetetlen vagyok, kiszolgáltatva Carter kényének-kedvének. Ő
viszont még csak ide sem jött. Elraboltatott az otthonomból, aztán
kis híján ott hagyott az elrablóim markában. Ráadásul most, hogy az
ő foglya lettem, simán hagyja, hogy beleőrüljek az egyedüllétbe.
Úgy érzem, meg fogok háborodni, miközben a fáradsággal
küszködve bámulom az acélajtót, és az a veszély fenyeget, hogy
elalszom. Ilyen hatással van az emberre, ha nem tudja, mit tartogat
a jövendő, és hogy ki ellen kell harcba szállnia: az őrület határára
kerül.
Eltelik egy újabb óra, vagy még több. Semmivé foszlik az idő, és
eltűnik belőlem a harci vágy. A helyét a félelem és a kimerültség
veszi át.
– Miért teszed ezt velem? – suttogom bele a kamerába.
Elképzelem, hogy milyen válaszokat kaphatnék. Egy sincs közöttük,
amiben vigaszt találhatnék.
Most már alig tudom elhinni, hogy amikor először meghallottam
a hangját, kétségbeesetten arra vágytam, hogy magával vigyen.
Ezért csak a túlélési ösztöneimet kárhoztatom. Rettegtem attól, amit
azok az alakok tehettek volna velem, így azt szerettem volna, hogy
Carter elvigyen onnan. Az agyam felidézi azt a pillanatot, és úgy
érzem, jobb lett volna, ha valamilyen más egérutat keresek.
Vissza fog jönni hozzám. Képesnek kell lennem arra, hogy
szembeszálljak vele. Na, de hogyan harcoljak, ha nem tudom, mikor
jön ide? Aludnom kellene.
Elszunnyadok, legalábbis egyszer biztosan. Felriadok. Mindenem
sajog a betonpadlótól. Ráveszem magam arra, hogy felkeljek, ismét
megpróbálom kinyitni az ajtót, aztán összegörnyedve sírva fakadok.
Elképzelem, hogy Carter benyit, és ettől annyira megrémülök, hogy
átmenekülök a cella legtávolabbi sarkába.
Milyen szívfacsaró, hogy az egyedüli vigaszom az, hogy amikor
visszatér, a lehető legmesszebb vagyok tőle! Még akkor is, ha csak
három méterről beszélünk. Ez a távolság azonban elég volt ahhoz,
hogy végre elaludjak.
Annyi mindenről álmodhatnék, én mégis az anyámmal
találkozom álmomban.
Lehetne több eszem is annál, minthogy megengedjem kószáló
elmémnek, hogy felidézze anyám halálának emlékét.
 7. FEJEZET

Carter

Tizennégy órán keresztül kereste a kiutat, aztán végre elaludt. A

széket hozzávágta az ajtóhoz, üvöltve káromkodott, zokogva
nekibújt a falhoz és elsuttogta, hogy mennyire sajnálja.
Egészen kora hajnalig néztem minden egyes pillanatot.
Megszállottan figyeltem, mit csinál, és az idő múlásával hogyan
huny ki benne az ellenállás tüze.
Miután rádöbbent arra, hogy reménytelen a küzdelme, halkan
dúdolni kezdett. Olyan csendesen, hogy először azt hittem, csak a
kamera zúgását hallom, ám ekkor feljebb tekertem a hangerőt.
Órákon át dúdolt. Lehet, hogy nem is volt tudatában.
Amikor végre elaludt, az ajka körül még ott remegett az altatódal.
A véremben fellángolt a diadalérzet.
Csak ekkor hagytam el az irodámat. Emlékeztettem magam arra,
hogy legyek türelmes – pedig nem lennék meglepve, ha az asztalom
alatti szőnyeget kikoptatta volna a cipőm a várakozásban.
Az utolsó gondolatom az volt, amikor még egy pillantást vetettem
a telefonom képernyőjére, hogy bár most még harcol, de majd
megtörik. Feladja a küzdelmet, és engedelmeskedik nekem. Nincs
más választása. Az idő nekem dolgozik. Nem neki.
Egy órán át utasításokat osztogattam, és ellenőriztem az egyes
szállítmányok helyzetét. Ekkor ismét meghallottam a sikítását.
Csakhogy nem tűzbe jöttem tőle, hanem meghűlt bennem a vér.
 Tűzforró izzadtságban úszva értem a szobába, és a kezemben
lövésre kész pisztollyal berúgtam az ajtót. A szívem majd kiugrott a
helyéről. Aria ugyanis kétségbeesett hangon jajveszékelt.
Nem tudom, mi a fene történhetett, és ki ment be a lányhoz, és
hogy a pokolba jutott be hozzá. De valaki kezet emelt rá.
A szívem lüktet, mert dacos ellenállását eltompítja az elemi erejű
nyers rettegés. Ahogy megérzem, lecsap rám a fenyegető bizsergés.
Hallom a hangjából kicsengő iszonyatot, ahogy a sötét cellában
segítségért esdekel, hogy valaki jöjjön és mentse meg.
Valaki bent van nála. Valaki bántja. Egyértelmű abból, ahogy
sikoltozik. Basszus, nem kapok levegőt. Hiszen végre itt van a
kezemben. Az enyém.
Őrjöngve zihálok és a fegyverem csöve a padlón fekvő lány fölött
a falra szegeződik. Bárki bántotta is, arra szörnyű halál vár, amiért
megpróbálta elvenni azt, ami az enyém.
– Segítség! – kiabálja, a szeme csukva, a teste merev, és ívben
megfeszül a matracon. Újra felsikolt, reszketve és védtelenül.
Átkarolja apró testét.
– Carter! – hallom meg Jase üvöltését. A szoba ajtaja nyitva
maradt mögöttem. Jase végigrohan a folyosón.
A nyitott ajtó miatt a házban mindenki hallhatja a sikoltozást.
Lassan leengedem a pisztolyom, amikor az öcsém belép
mögöttem a cellába. Zihálva kapkod levegő után, ahogy odajön, és
mellém áll. Árnyékunk rávetül a parányi fekvő alakra. A lány
egyfolytában jajveszékel, és bár nem zokog, nyilvánvaló a
kétségbeesése. Az álmai rabja.
– Lidércnyomás – állapítja meg Jase zihálva. Pisztolya halk
surrogással dörzsölődik a farmerjéhez, ahogy a helyére teszi a
fegyvert. Rám néz. – Azt hittem, van itt valaki.
 Iszonyúan fáradt, de arcán nyers félelem tükröződik. Szüksége
van egy pillanatra ahhoz, hogy összeszedje magát és folytassa.
– Azt hittem…
De nem tudja befejezni, mert a lány ismét felsikolt, éles hangja
borotvaként hasít a bőrömbe. Felszaggatja az egész testem.
Az idegenül hangzó, kétségbeesett jajveszékelés emlékeztet arra,
hogy valami hasonlót igen jól ismerek. A kegyelemért könyörgést,
amire tőlem hiába számítanak.
– Mit akarsz, mit csináljunk vele? – kérdezi Jase. Még mindig
pontosan ugyanúgy zihál, mint én. Érzem magamon a pillantását.
Tudni akarja, hogy mit tegyünk. Csakhogy képtelen vagyok levenni
a tekintetem az oldalán összegörnyedve fekvő lányról.
Jase az ajtó felé fordul, mert valaki közeledik felénk a folyosón.
– Felfektetem a matracra – mondom neki bizonytalanul. – Állítsd
le, aki közeledik, és zárd be az ajtót magad után.
Szenvtelenül adom ki a parancsom. Megpróbálok érzelemmentes
maradni, de a kétségbeesésem így is nyilvánvaló. Ez nem volt része
a terveimnek. Belenyúlok a zsebembe, és kitapintom az
infrakulcsot, amivel idebentről is ki tudom nyitni a szoba ajtaját.
– Gondolod, hogy Romanóék tettek vele valamit? Vagy inkább
attól retteg, ami most várhat rá? – kérdezi az öcsém, mire végre
odafordulok hozzá.
– Hogy a picsába tudhatnám?! – förmedek rá nyersen. Nem
számítottam rá, hogy ennyire feldühít, hogy esetleg miattam
pánikolt be. Nem lenne szabad erre gondolnom. Sok mindenre
számítottam a részéről, ám ilyesmire semmiképp sem.
Nem tudnám megmagyarázni, miért akadtam ki ettől, hiszen
birtokolni akarom az összes gondolatát. Azt akarom, hogy csak
nekem éljen, nekem dobogjon a szíve. Legyen a vágyaim rabja.
Lehetséges, hogy ezt az árat kell érte fizetnem? Napközben ugyan
enyém lesz, ám az éjszakái teljesen tönkreteszik?
– Csak egy rémálom – állapítja meg Jase hűvös nyugalommal,
mintha mostanra lenne bizonyos benne. A még mindig szétnyíló
ajkakról előtörő nyöszörgést azonban még mindig a szenvedés
elfojtott hangjai kísérik.
– Ilyenkor nem szabad felébreszteni, ugye tudod? – kérdezi Jase
halkan. – Amikor valakit lidércnyomás gyötör, nem szabad
felébreszteni.
Valaki felbukkan az ajtóban, és árnyék borul Aria karcsú
nyakára, meztelen vállára. Nem fordulok meg, de nem is kell.
Declan az, arra kíváncsi, mi a baj. Tudja, hogy itt van, de nem akart
belekeveredni.
– Minden rendben – bizonygatja Jase, majd visszafordul hozzám.
– Nem hinném, hogy bármit is tudnál tenni.
– Menjetek már! – förmedek rájuk, és mozdulatlanul várom, hogy
kimenjenek. A bezáródó ajtó a folyosó fényét is magával viszi.
Megcsikordul az acél, valami tompán dobban, és a helyére kattan a
zár. Kell egy kis idő, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez. A lány
tovább nyüszít, aztán felsikolt. Halálos félelemmel.
– Erre mégis mivel szolgáltam rá? – kérdezem, bár jól tudom,
hogy nem hall. Hiszen hozzá sem értem; még el sem kezdtük.
Szeretném megérinteni csuklóján a zúzódásokat, de inkább
elrántom a kezem. Napkeltekor hozok neki kenőcsöt és kötszert.
Kénytelen lesz bekötözni magát, míg ki nem érdemli, hogy
megérintsem.
– Kérlek, ne! – könyörög. Egészen halkan suttog. Vajon álmában
beszél ilyen csendesen? – Kérem…
– Kismadaram, fogalmad sincs arról, hogy mit kérsz – mondom
halkan, és egy pillanatra kétségbe vonom a saját elmém épségét. –
Sosem volt választásod. Abban a pillanatban eldőlt a sorsod, amikor
apád életben hagyott.
Meggyóntam neki. Azt, amit még soha senkinek sem mondtam ki
hangosan.
Meg kellett volna ölnie. Nicholas Talvery hibája, hogy még élek.
Az övé… és még valaki másé. Abban a pillanatban, amikor erre
gondolok, látom, hogy megremeg. Gyönyörű a hideg, könyörtelen
földön. Elnyomja az álom, elcsendesedik.
Ráharap az alsó ajkára. Már csak a szája mozog.
– Kérem… – könyörög tovább suttogva.
Letérdelek elé. Lassú és megfontolt mozdulattal felemelem.
Ügyelek arra, hol van a pisztolyom, mert lehet, hogy csak
színészkedik. Pehelyönnyű és belesimul az ölelésembe. Arra
számítok, hogy szembeszáll velem. Hogy rémülten reagál az
érintésemre. Ehelyett a teste hozzám simul, karcsú ujjaival
megmarkolja az ingem. Erősen magához húz.
Az ajka a nyakam hajlatához ér, miközben átszelem a pár
lépésnyi távolságot a matrachoz. Még mindig suttogva könyörög,
megérezve lélegzete lágy melegét, borzongás fut végig a hátamon.
Majdnem felnyögök a vágytól, ahogy odaviszem a matrachoz. Még
mindig hozzám simul, erősen szorít és könyörög. Most azért
esdekel, hogy ne hagyjam ott.
– Ne menj el. Maradj velem… kérlek – nyöszörgi alig hallhatóan.
Továbbra is fájdalmas az arca, de vonásai sokkal lágyabbak, ahogy
lerakom a matracra.
Amikor megpróbálom lefejteni magamról az ujjait, keze a
tenyerembe simul. A mellére fektetem a karját. Ahogy megnyugszik,
a keble egyenletes ütemben emelkedik és süpped. Az álma lassan
valahova máshová viszi.
Gyorsan telik az idő. Túlságosan is gyorsan, miközben a matracon
ülök, és őt bámulom. Szuszogásától még szembeötlőbb lesz a keble,
blúza alól elővillan fekete melltartója csipkéje. Ez legalább annyira
csábító, mint csípője íve.
Miközben tekintetemmel végigsimítom teste minden hajlatát,
felidézem magamban azt, amikor először hallottam a nevét.
Azon a napon örökre megváltozott az életem.
A matrac hullámot vet, amikor Aria álmában elfordul,
elhelyezkedik, és ettől összerezzenek. Nem lenne szabad itt ülnöm.
Így nem szerzem meg az irányítást felette. Addig nem merek levegőt
venni, amíg meg nem nyugszik, és újra egyenletessé nem válik a
légzése. Amikor azonban megpróbálok felkelni, és hajszálnyival
elmozdul a súlypontom, a matrac megmozdul, a keze oldalra hullik,
lágy ujja végigsimítja az enyémet. Összeér az ujjhegyünk.
A tenyerem még mindig a keze alatt pihen, és azért rimánkodik,
hogy végigsimíthassa. Hogy összekulcsolhassam az ujjainkat.
Becsukom a szemem, veszek egy mély lélegzetet, és arra
figyelmeztetem magam, hogy ráérek még.
Idővel minden megváltozik.
Kinyitom a szemem. Pontosan úgy, ahogy azon a napon is,
évekkel ezelőtt.
Az apám azért rakott ki a kocsiból a West Avenue és a 8. utca
sarkán az italbolt előtt, hogy eladjam az utolsó fájdalomcsillapító
tablettáit. Azt mondta, barátságosabbnak tűnök, és pénzre van
szükségünk, hogy kifizessük a számláinkat. Nem számított, hogy
tiltakoztam, vagy hogy nem akartam megtenni. Ötünk közül én
voltam a legidősebb, anyánk meghalt, és azóta csak ürességet
éreztem. Meg fájdalmat.
Apám nem sejtette, hogy a Talvery-klán területén rakott ki. Én
viszont hamarosan megtudtam, mivel jár az, ha valaki kábítószert
árul arrafelé.
Egy nappal korábban még csak egy gyerek voltam.
Akkor azonban minden megváltozott.
 8. FEJEZET

Aria

Torkomban dobogó szívvel ébredek, és porrá omlik a remény, hogy

mindez csak rémálom volt, hiszen megpillantom a betonpadlót és a
salaktéglából épült falat. Be kell csuknom a szemem és el kell
takarnom az arcom, nehogy szétessek.
– Ez nem lehet igaz! – a remegő szavak önkéntelenül hagyják el a
szám. Két kézzel átölelem a térdem, és megpróbálom elhitetni
magammal, hogy ez csak egy álom. Előre-hátra imbolygok, a matrac
halkan hullámzik alattam, ám a következő pillanatban kővé
dermedek, mert megérzem a talpam alatt a pokrócot.
Megpróbálom felidézni magamban a múlt éjszakát – jól
emlékszem rá, hogy a puszta kövön, a matractól pár méterre
aludtam el. Egészen biztosan így történt.
Sietve végigtapogatom a testem, mintha kideríthetném, hogy
hozzám nyúltak-e.
A torkom még mindig fáj, de nyelek egy nagyot, próbálva
elnyomni magamban a rettegést, vajon mit csináltak velem.
Biztosan csak nem emlékszem arra, hogy felmásztam a matracra.
Tudom, hogy nem nyúltak hozzám. Hiszen érezném, ha az történt
volna, ugye?
– Tudnám – mondom ki hangosan, mintha beszélgetnék valakivel.
Talán csak egy megnyugtató hangra van szükségem. Semmire nem
emlékszem abból, ami az elalvásom után történt. Bárcsak ébren
maradtam volna!
Elsuttogott szavaim visszhangokat vetnek az üres helyiségben,
miközben az ajtóra pillantok. Aztán a megmozduló kamerára.
Carter Cross! – kis híján hangosan is kimondom a nevét. Korábban
is hallottam már róla, mindig dühösen emlegették. Tudom, hogy
több öccse is van, és egy drogkartellt irányít. Ennyi és semmi több.
Az apám nem akarta, hogy bármiről is értesüljek, így az igazság
apró morzsái csupán Nikolai révén hullottak elém. Ő viszont csak
azt mondta el nekem, amit feltétlenül tudnom kellett. Azt állították,
mindez a védelmemet szolgálja, ám én mindenem odaadtam volna
azért, ha most tudnám, mivel kerültem szembe.
Minden kincsnél többet érne, ha sejteném, Cross mire képes.
Egyszerűen hagyja, hogy itt dögöljek meg? Korábban
elképzelhetetlen fájdalom mar a torkomba.
– Engedj ki innen! – könyörgöm érdes hangon. A szavak
késpengeként szabdalják a torkom. Nem tudom, mióta vagyok itt, de
azóta nem ettem és nem ittam.
Túl gyorsan állok fel, így majdnem elesek, amikor elindulok az
ajtó felé. Szédülök, kóválygok, és mindjárt elhányom magam.
Ennek ellenére eljutok az ajtóig. Megragadom a kilincset, és
kétségbeesetten próbálom kinyitni. Ököllel újra és újra rácsapok a
fémre.
Ennek semmi értelme, te ostoba lány.
Az öklöm ismét lecsap és felkiáltok.
– Engedj ki! – válasz helyett csupán a kietlen helyiség
rendíthetetlen ajtaja kong vissza. Nincs kiút, és nem tudhatom, hogy
mi fog történni velem.
Még egyszer lesújtok az ajtóra, a kezembe olyan éles fájdalom
nyilall, hogy gyorsan a mellemhez szorítom az öklöm. Nekivetem a
hátam a fémnek, lassan lecsúszom a földre, és a tarkóm
megtámasztom az ajtóban.
Szörnyen lassan telnek a másodpercek, mialatt megpróbálok
levegőhöz jutni. Ujjammal végigsimítom csuklómon a vágásokat.
Felkelek, nagyot nyújtózkodom, és megpróbálok úgy tenni, mintha
ez a mozdulat egyáltalán nem lenne furcsa, miközben ketrecbe
zártak, mint egy vadállatot. Mi értelme bárminek is, ha innen nincs
kiút?
Csak nagysokára fedezem fel a hungarocelltálcát, rajta a rántott
sajtos szendvicset, és mellette a pohárban a vizet.
Arrébb pedig egy vödör víz, szivaccsal. Olyan sokáig bámultam az
ajtót, hogy mindezeket észre sem vettem.
Carter itt volt.
Bejött ide.
Összeszorul a mellkasom, a kezemmel ismét végigsimítom a
combom. Nem bántott. Tudnám, ha azt tette volna. Mégis alig bírom
elviselni a félelmet, amikor rádöbbenek, hogy itt járt, amíg aludtam.
Elszorul a torkom, rá sem tudok nézni a tálcán az ennivalóra.
Múlik az idő. Aztán még több. Szörnyű helyzetemben nincs
változás, csak az elmém épsége rendül meg.
Bár a gyomrom hangosan korog, és az orromat betölti a vaj meg a
sajt csodálatos illata, nem nyúlok a tálca tartalmához.
Nem eszem, és nem is vetkőzöm le, hogy megmosakodjam. Hiszen
folyamatosan szemmel tart. Feltámad bennem a harag, úgy elönt,
hogy majdnem felkapom a vödröt. Szeretném belevágni a
kamerába.
Nem vagyok a kutyája vagy a kísérleti patkánya! Fogja azt a
kibaszott tálcát és dugja fel magának! – legalábbis ez jár az
eszemben, amikor közelebb megyek, hogy szemügyre vegyem.
Múlnak az órák, egyre csak múlnak. Nem tudom, mennyi idő telt el.
Semmi sincs a szobában, csak magány és unalom. Nem tudom,
képes leszek-e elviselni, ha új életem továbbra is ilyen marad.
Az elmém apró trükkökkel szórakoztat. Azon kapom magam,
hogy a blúzom egyik gombjával apró ábrákat karcolok a
salaktéglákba. Amúgy is elszakadt, nincs mit veszítenem. A két felső
gomb meglazult, az egyik már rég elveszett, a másodikat használom
most írószerszámként. Apró és kezdetleges, igaz, de mi mást
tehetnék azon kívül, hogy fel-alá járkálok és hagyom csapongani a
gondolataimat, amelyek szörnyű helyekre visznek.
Éppen egy teljesen haszontalan, értelmetlen mintát vések a
téglába – madarakat és indákat, bár a vonalak nem elég mélyek
ahhoz, hogy jól látszódjanak az alakok – amikor a hátam mögött
kinyílik az ajtó.
Kihagy egyet a szívem, és olyan vadul fordulok meg, hogy a
tarkóm nagyot csattan a falon, és a gomb kicsúszik a kezemből. Jól
hallom, ahogy végiggurul, majd megáll a betonpadlón.
A ragyogó fény azonnal elenyészik, ahogy Cross belép a szobába,
és bezárja maga után az ajtót. Alakja sötét árnyékként lendül felém.
– Mit akarsz? – kérdem ösztönösen. Alig kapok levegőt, és nem
tudom visszafogni magam, vagy lenyelni szánalmas szavaimat.
Örülök, hogy egy falatot sem ettem, mert most bizonyosan
kihánynék mindent. Úrrá lesz rajtam a pánik.
Cross némán közelebb lép hozzám, aztán még közelebb. Csupán
egyetlen pillanatra veszi le rólam a szemét, amikor a szoba
sarkában álló székre néz.
– Az apám eljön értem – figyelmeztetem, miközben odamegy a
székhez, és úgy fordítja, hogy velem szemben ülhessen le –, és meg
fog ölni téged.
Zihálva, de érthetően beszélek.
Jutalmul halvány mosoly ragyog fel az ajkán. Most jobban
szembeötlik az állán a borosta, és a szeme is sötétebbnek tűnik, bár
lehet, hogy mindenről csak a homály tehet. Mindene sokkal
fenyegetőbb, mint amilyenre emlékeztem. Magas, széles vállú,
karcsú testén kidolgozott izmok feszülnek. A mindenható halálos és
bűnös dolgokra teremtette – elég egy pillantás, hogy ez nyilvánvaló
legyen.
Mintha csak a gondolataimban olvasna, rám vigyorog, amitől
kénytelen vagyok hátrébb lépni egyet, erre még szélesebbre
húzódik a szája. Elbűvölő és tökéletes a mosolya. Úgy érzem,
ketrecbe zárt állat vagyok. Egy kisegér az oroszlán mellett. Ő pedig
csak játszadozik velem.
– Beteg vagy! – förmedek rá, és ökölbe szorul a kezem.
– Ezzel az aprósággal magam is tisztában vagyok, Aria. Mesélj,
ezen felül még mit tudsz rólam? – a hangja bársonyosan sima, mély
visszhangokat vet a szoba falán. Olyan rezgéseket, amelyeket
mélyen a zsigereinkben érzünk, és amelyek rémálmainkban
köszöntenek vissza.
– Tudom, hogy az apám ki fog belezni – válaszolom haragos
megvetéssel.
– Ugyan már! Semmit sem fog csinálni. Még csak azt sem tudja,
hogy itt vagy nálam – fejét enyhén félrehajtva figyeli minden
rezzenésem.
– Ó, dehogynem – suttogom, és azt remélem, hogy kimondva
valósággá válik a kívánságom. Cross szánakozva néz rám, de csak
egy pillanatig. Olyan gyors ez az érzelmi megnyilvánulás, hogy
elbizonytalanodom, talán csak képzelődtem, vagy a szoba
félhomálya vezetett félre.
– Nem tud róla, és akkor sem menne semmire, ha esetleg mégis
sejtené – fenyegetés rezdül a hangjában, az indulatok keményen
lesújtanak körülöttem a betonra. Majd folytatja.
 – Még csak az anyád becsületét sem tudta megvédeni.
– Dögölj meg! – vicsorgok rá vakmerően. Egy pillanat alatt dühbe
gurulok, és felgyorsul a szívverésem.
– Most még ellenállsz, de később megadod magad – mondja
könnyedén, teljességgel figyelmen kívül hagyva a szavaim.
– Megadom magam? – a hangom egyértelművé teszi, hogy félek.
– Megteszed azt, amit mondok neked. Minden parancsomnak
engedelmeskedsz. A lábam elé térdelsz, levetkőzöl, bebújsz az
ágyamba… Szétteszed nekem a lábad – félelmetes a hangjából áradó
meggyőződés.
– Inkább meghalok, minthogy alávessem magam neked.
Kiszárad és összeszűkül a torkom. Elakad a lélegzetem, amikor
feláll.
Nem siet, nem kapkod, elindul felém. Tudok futni. Tudom, hogy
tudok, de a szoba kicsi; nem tudok hol elbújni, és ő annyira magas.
Egyetlen ugrással utolérhet, elkaphat.
Megroggyan a lábam, és majdnem összeesem. Kihúzom magam,
de még így is fel kell szegnem a fejem, hogy Cross szemébe
nézhessek. A szívem össze-vissza zakatol, mintha csak menekülni
próbálna. Amikor felém lép, egy lépést hátrálok, míg a hátam neki
nem ütközik a falnak.
– Hogy aludtál? – kérdezi hátborzongatóan hűvös hangon.
– Mint akit agyonvertek – felelem, és a hangomból csak úgy süt a
dac. Meglep, hogy ilyen gyorsan válaszoltam. A kurva anyját!
Rohadj meg, Carter Cross!
Egy félmosoly jelenik meg az arcán.
– Gyakran vannak rémálmaid? – kérdezi, amitől megrendül az
elszántságom. Nem nézek rá. – Úgy tűnt, hogy lidércnyomás gyötör
– teszi hozzá, a szemében fenyegetés tükröződik.
Az az érzésem, hogy itt volt, azért tud a rémálmomról, és nem a
kamerából. Bármennyire is szeretném elrejteni, a vereség felkavaró
érzése kiül az arcomra. Cross látja a gyengeségem, hiába próbálom
eltitkolni előle.
– Válaszolj! – parancsolja feszülten, mély hangon.
Majdnem rávágom, hogy nem, de aztán úgy döntök, hogy inkább
hallgatok. Úgy teszek, mintha nem lenne egyre erősebb a belsőmet
marcangoló félelem. Alig érzem a végtagjaim. Arra számítok, hogy
dühbe gurul, ám ehelyett csupán derű csillan a szemében.
– Megadod nekem mindazt, amit csak akarok – mondja, és
közelebb hajol hozzám. Szorosan becsukom a szemem, miközben az
ujjával félresöpör egy tincset az arcom elől. A fülem mögé
csúsztatja, én meg arra gondolok, hogy meg kéne harapnom.
Harcolnom kéne. Eszembe jut, hogy az első alkalommal mennyire
megvigasztalt az érintésével, hogy aztán torkon ragadjon, és úgy
tartson mint egy értékes zsákmányt.
Még közelebb lép, elzárja előlem a fényt, és arra kényszerít, hogy
a teljes sötétségben a falhoz simulva, őszinte rettegéssel nézzek fel
rá.
Bárcsak ne félnék!
– Ráadásul élvezni fogod a megalázkodást – suttogja bele az
arcomba. Felizzik köztünk a levegő – a testem csúnyán elárul.
Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Kivéve az illatát. Az erdő
szaga árad belőle. Mélyen belélegzem, és az jut az eszembe, ahogy
az anyám leírta a szemünket. Olyan színű, mint az erdő lombozata
az egész nap tartó eső után. Talán csak az ösztöneim vezettek
tévútra.
Persze előfordulhat, hogy a sors egy szörnyeteg kurvájának szánt.
Nem vagyok hajlandó reagálni a szavaira. Soha a büdös életben
nem fogok!
– Engedj el – vinnyogom mégis könyörögve, és elönt az önutálat.
Hiszen erősnek is mutathatnám magam. Nem lát belém, nem tudja,
mi van odabent. Azt a látszatot kelthetném, hogy erősebb vagyok
annál, mint amilyennek tart.
Kuncogni kezd. A mély és érdesen férfias hang a mellkasából
zendül fel, mire fellángol bennem a harag.
Csak nehezen őrzöm meg a hidegvérem. Jól tudom, ha megütöm,
bántani fog, és csak én veszíthetek. Nem vagyok ostoba. Azt akarja,
hogy harcoljak. A felismeréstől elkerekedik a szemem. Ez az alak
csak játszadozik – a vadonatúj izgalmas játékával.
– Inkább ölj meg! – összerándulnak az izmaim, ahogy
megfeszítem őket, mert nem vagyok hajlandó őrjöngeni. Bár a
testem felforrósodik, és erősebben zubog bennem az adrenalin,
amikor arra gondolok, hogy Cross esetleg megteszi azt, mégis erre
biztatom, azért, hogy túllegyünk rajta. Velem senki se játszmázzon.
– Tőlem soha semmit sem kapsz.
– Mégis mi hasznom származna abból, ha megölnélek,
kismadaram?
Nem akarom boldoggá tenni azzal, hogy elsírom magam. Nem
vagyok hajlandó. A szemem már így is lángol, amiért ilyen
kibaszottul puhány vagyok. Nem leszek gyenge. Nem hagyom, hogy
ő győzzön.
Csigavér.
Milliónyi lehetőség cikázik át az agyamon, megpróbálok rájönni,
mi lenne most a leghelyesebb, míg végül úgy döntök, csakis egyetlen
cél vezérelheti a tetteimet. Az, hogy nem teszem le a fegyvert. Várni
fogok. Napról napra életben maradok, amíg az apám eljön értem.
Mert el fog jönni. Tudom, hogy így lesz.
– Halálom napjáig harcolni fogok veled – vicsorgok, beleadva
minden elszántságom.
 Ismét elmosolyodik. Megátalkodott vigyorát látva szinte megfagy
a vérem.
– Ebben találsz vigaszra… még egy kis ideig – a diadalittas mosoly
egyre inkább szétterül az arcán, miközben egyszerűen faképnél
hagy. A cipője megcsikordul a betonon, de a zaj egyre halkul, ahogy
magabiztos léptekkel odamegy az ajtóhoz, és lenyomja a kilincset.
Micsoda? Egyszerűen kisétál innen, és az ajtó kinyílik neki? Nincs
időm arra, hogy bármit is átgondoljak. Ebben a pillanatban csak az
jár az eszemben, hogy kinyílt az ajtó. Függetlenül attól, hogy ez a
faszi itt van-e, vagy sem, el kell menekülnöm. Csak annyira nyitja ki,
hogy kiférjen rajta. Én azonban így is mozgásba lendülök. Minden
erőmet latba vetem, hogy még azelőtt odaérjek, mielőtt
bezáródhatna. Ez a könyörtelen seggfej pedig nyitva hagyja a
bejáratot.
Meztelen talpam nagyot csattan a betonon, a fény felé vetem
magam, ám amikor körbefog a ragyogás, reményeim egyből
szertefoszlanak. Hiába gondolom azt, hogy kijuthatok innen, hiába
lángol a bennem bizakodás, a magas, széles vállú alak kitölti az ajtó
nyílását, majd komolyan hatalmas lépést tesz felém.
Olyan erőteljes és tagadhatatlanul magabiztos ez a mozdulata,
hogy hátratántorodom, a talpam megcsúszik a betonon, kibillenek
az egyensúlyomból.
Nagyot csattan a fenekem a padlón, és a fejemet is bevágtam
volna a betonba, ha Cross határozottan nem ragadja meg az
alkarom. Az ujja mélyen a bőrömbe nyomódik, mire én meglepődve
és fájdalmasan felkiáltok.
– Te ennél azért okosabb vagy! – förmed rám. A szemében sötéten
kavarog a düh, de ott ragyognak a kíváncsiság és a jókedv aranyló
szikrái is. – Ezt a szobát csak akkor hagyhatod el, ha megengedem
neked.
Megbénulok határozott hanghordozásától. A szorítása erejétől.
Minden szavából vágyakozás árad.
– Te. Az. Enyém. Vagy. Aria – mondja egyre halkabban. Végül már
nem is hallom a szavait, mert olyan hangosan dübörög a szívem.
Rádöbbenek, hogy a tulajdona lettem, megszédülök, és a szívem
közepéig beleremegek a rám törő, félelemmel keveredő
vágyakozásba.
Figyelmeztetés nélkül elenged, a földre zuhanok, és bár
megdöbbentem, felnézek rá.
– Nem vagyok a tulajdonod! Senki sem birtokolhat engem! –
üvöltöm, bár ebben a pillanatban még én sem hiszek magamnak.
Cross némán rám mosolyodik. Mintha nem venné komolyan ezt
az egészet.
– Engedj el! – kiabálni szeretnék, mint aki parancsot ad, ám
szavaim még az én fülemben is csak nyomorúságos könyörgésnek
tűnnek.
Mindezek dacára megpróbálok felállni, hogy újra
szembefordulhassak vele, ám ő csak mosolyog, bezárja az ajtót, és
pontosan ott hagy, ahol akar.
Esküszöm, választ hallok, mielőtt az acélajtó bezáródna. Az
életemre esküszöm, hogy azt suttogta.
– Soha.
 9. FEJEZET

Carter

A testvéreim közül egyedül Daniel nem kopog. Soha nem szokott.

Tudtam, most sem fog. Sietős léptekkel közeledik, dúlva-fúlva, én
pedig kénytelen vagyok elfojtani magamban az ingerültséget.
Kibaszottul fáradt vagyok, és nincs időm erre az ostobaságra.
– A Talvery és Romano közötti háborúnak semmi köze sincs
hozzánk.
Daniel mindig mondat közben lép a szobába, függetlenül attól,
hogy éppen mit csinálok. Most éppen az áruforgalmat rögzítő
táblázatot figyelem. Jó jel, hogy ilyen nagy a kereslet, de az adatok
egy része egyszerűen értelmetlen. Ráadásul a furcsaság kizárólag a
területünk azon részén jelentkezik, amelyik Romano utcáival
határos.
Megdörzsölöm az orrnyergemet, rá se hederítek az öcsémre.
– Elmentél a klubba Jase-zel? – kérdezem, miközben tovább
ellenőrzöm a rendelések listáját.
– Figyelsz te rám? – kérdezi Daniel. Berúgja maga után az irodám
ajtaját, és leül velem szemben a székbe.
– Persze. Semmi olyat nem mondtál, amit ne tudtam volna –
lehajtom a laptopom, és végre Danielre összpontosítok. Igencsak
meglep a látvány. – Szarul nézel ki! – mondom, nem is titkolva
meglepődöttségem.
Az öcsém szemében halvány jókedv villan, és elvigyorodik.
 – Te meg úgy nézel ki, mint egy kibaszott Ken baba. Egy Barbie-
stílusú kábítószer-kereskedő.
Elnevetem magam, miközben végigsimítja borostás állát.
– Addison nem tud aludni. Nagyon megviseli ez az egész.
– Micsoda? – kérdezem, és érzem, ahogy megfagy a vérem.
– Ez a sok szarság. A háború, meg az, hogy nem tudja, ki próbálta
meg elrabolni, és azt sem, hogy mire készülnek.
– Kurvára nem kell semmiről sem tudnia – mérgelődöm az orrom
alatt, és nyom nélkül eltűnik a jókedvem. – Nem lett volna szabad
semmit elmondanod neki. Egyelőre bezárkózunk. Kivárjuk, hogy a
Talveryk és Romanóék megtizedeljék egymást. Ha már
mindenképpen mondani akarsz neki valamit, akkor ez minden,
amit tudnia kell.
Daniel kissé hátrahajtja a fejét, megdörzsöli az arcát, megroggyan
a székben ülő teste.
– Nem mehet be az északi épületszárnyba, nem engedem, hogy
nélkülem vagy egy kísérő nélkül bárhova is kimozduljon… Így hogy
a fenébe ne mondjak neki semmit? – száll szembe velem.
Vakmerően a szemembe néz.
– A nőknek ki kellene maradni ebből! – ezt kurvára tudnia
kellene.
– Mondja ezt az a pöcs, aki egy picsa miatt robbantotta ki a
háborút!
– Vigyázz a szádra!
A válaszomat hallva felvonja a szemöldökét, de elszánt maradok.
Daniel előredől, mindkét kezét az asztalra teszi, és olyan
csendesen szólal meg, mintha egy féltve őrzött titkot mondana.
– Veled meg mi a fene történt?
Hátradőlök bőr karosszékemben. Egyik kezem rásimul a
kartámlára, ujjam hegyét végighúzom a bőrt rögzítő
acélszegecseken.
– Bárcsak tudnám! – vallom be őszintén. – Fontos lépések várnak
ránk, és olyan dolgok, amelyek a hasznunkra lehetnek, ám
mostantól óvatosan kell cselekednünk, amíg véget nem ér az egész.
Daniel bólint, tekintete a szemembe fúródik.
– És mikor állunk bosszút Marcuson? Azon, aki el akarta venni
azt, ami az enyém.
– Nem lehetünk biztosak abban, hogy Marcus próbálta meg
elrabolni.
– Ki másnak lett volna oka rá? – Daniel magabiztossága az utolsó
kimondott szóval együtt foszlik semmivé. Minden oldalról ellenség
vesz körül minket. Csak azért nem végeztek még velünk, mert
félnek tőlünk, és mások ellen is háborúzniuk kell.
– Még egyetlen üzenetünkre sem válaszolt és nem sikerült
megbizonyosodnunk arról sem, hogy bármi köze lett volna hozzá –
érvelek.
Daniel orra megremeg, és olyan erővel löki hátra magát a
karosszékben, hogy az majdnem felborul. Elnéz mellettem, ki az
ablakon.
– Szóval szerinted ne tegyek semmit, és titkoljak el mindent
Addison elől? – kérdezi megvetően. – Tennem kell valamit. Nem
hagyhatom, hogy Marcus vagy akárki, aki ezt tette, büntetlenül
megússza.
A csalódottság kezd az agyára menni. Megértem az érzéseit.
Komolyan. Csakhogy meg kell őrizni a hidegvérünket, és mielőtt
cselekednénk, ki kell dolgoznunk a leghatékonyabb módszert.
– Nem tudjuk, hogy ki tette. Amíg nem derül ki, semmit sem
lépünk – nem tűrök ellentmondást, vitának nincs helye. Feszültség
támad a levegőben, Daniel engem figyel. Eltelik pár pillanat, nem
kapok levegőt. A testvéreim mindennél fontosabbak számomra.
Csak ők vannak nekem. Soha nem vonták kétségbe a döntéseim.
Egészen a múlt hétig.
Érzem, hogy a dolgok kezdenek kicsúszni a kezem közül. Az
ilyesmi sohasem jó.
Végül Daniel bólint, és mintha megnyugodna, keresztbe teszi a
lábát a térdén.
– Kérdezhetek tőled valami mást is? – kérdi, én pedig
rákönyökölök az íróasztalra, bólintok, és a tenyerembe fektetem az
állam. Akkor is megkérdezné, ha nemet mondanék.
– Mit akarsz vele csinálni?
– Magánügy – ezzel a rövid válasszal jóval többet mondtam annál,
amennyit bárkinek is, ám Daniel megrázza a fejét, az arcára kiül a
kendőzetlen csalódottság.
– Nem ilyen testvérnek ismertelek meg – el sem tudja képzelni,
hogy ezzel milyen nagy fájdalmat okoz.
– Miért? Milyennek ismertél, Daniel? Hiszen te Addisonon kívül
semmivel nem törődtél! – gyakorlatilag sziszegem a nevét.
– Ezzel meg mi a faszt akarsz mondani? – nyilvánvalóan dühös, az
álla is megfeszül.
– Neked ott volt ő, nekem viszont nem volt senkim – bicsaklik meg
a hangom. Telik az idő, némán bámuljuk egymást. Daniel nem
tudja, hogy Addison mentette meg. Ha van valakid, akit szerethetsz
– még ha csak a messzeségből is –, az reménnyel ajándékoz meg.
A remény mindennél többet ér.
– Itt voltunk mi, a testvérek – mondja végül. Pontosan tudom,
ugyanaz jár a fejében, mint nekem. A sok szörnyűség, amin
keresztülmentünk. Öten voltunk testvérek, de Daniel és én voltunk
a legidősebbek. Az apánk ránk jobban odafigyelt. Már ha
odafigyelésnek lehetne nevezni azt, amit csinált.
Hagyom, hogy lecsillapodjanak az érzéseim és a dühöm.
Felnyitom a laptopot, jelezve, hogy a beszélgetésünknek vége. Az
igazság azonban önkéntelenül is kirobban belőlem.
– Az nem ugyanaz!
– Csak annyit szeretnék tudni, hogy ugye nem fogod bántani? –
nem akar leszállni rólam. Erősen megmarkolom a laptopot, és
próbálom megőrizni a nyugalmam.
– Bíznod kell bennem. Minden megváltozik, és ha ez a lány otthon
maradt volna, már rég halott lenne! – Daniel ennél többre számított.
Talán bizonyítékokra. Nem tudom, hogy mi a fenét akarhat tőlem,
de minél kevesebbet tud, annál jobb. – Sok mindennel nem vagy
tisztában.
– El is mondhatnád ezeket a dolgokat! – némi szomorúság vegyül
a hangjába, vagy talán csak én képzelem oda?
– Nemsokára – ígérem. – Hamarosan.
Szó nélkül sarkon fordul, de amikor megragadja a kilincset, és
szélesre tárja az ajtót, eszembe jut, hogy mit mondott Addisonról.
– Daniel, add ezt oda neki – szólok utána, és kihúzom a fiókot. Az
apró páncélszekrényben van néhány ampullányi S2L. Az egyiket
odadobom neki. Az öcsém biccent, mond valamit Jase-ről, de nem
hallom rendesen a szavait, és eltűnik, mielőtt rákérdezhetnék.
A becsukódott ajtót bámulva arra gondolok, hogy az életemben a
fivéreim jelentik az egyetlen stabil pontot. Csak ők fontosak és senki
más.
Hangosan azonban nem tudnám beismerni… Nem hiszem, hogy
képes lennék rá.
Amikor legutóbb ilyen horderejű kijelentést tettem, azzal életre
keltettem a bennem rejtőzködő, galád szörnyeteget, ami miatt
minden megváltozott.
Azon a napon, amikor Talvery hagyta, hogy ott rohadjak meg,
ahol rám bukkant. Sosem fogom elfelejteni, mit éreztem, amikor az
apám kocsija megállt. A vén jószág hangosan zörgött, ami
megnyugvással töltött el, de aztán kinyílt az ajtaja, és meghallottam
apám őrjöngését.
– Mi a faszt csinálsz itt az utca közepén?! Azt akarod talán, hogy
valaki rád hívja a zsarukat? – üvöltötte a sötét sikátorban, és amikor
megrántotta a megégett és összevagdalt karom, felsikoltottam a
fájdalomtól. Hiába álltam ott véresen, tele zúzódásokkal, az öreg
úgy bánt velem, mint egy senkivel.
Nem látja, hogy mit tettek velem? Alig tudtam kinyitni a szemem.
– Elkapjuk, aki ezt csinálta, viszont szállj már be, bazdmeg,
mielőtt valaki meglátna! – sziszegte összeszorított foggal.
– Tudni akarták, hogy kinek dolgozom – mondtam halkan,
miközben a kocsihoz sántikáltam. Már attól is sajgott mindenem,
hogy lélegzetet vettem. Összegörnyedve ültem be, az apám
megkerülte a járgányt. Tudtam, hogy figyelik. Egész biztosan
szemmel tartottak, kíváncsiak voltak arra, ki jön el értem.
Countryzene szólt a hangszórókból, apám becsukta a vezetőülés
ajtaját, és elindultunk a földutak irányába. Annyira szerettem volna
leengedni az ablakot! Emlékszem, azt hittem, meg fogok halni, és
még egyszer utoljára érezni akartam, ahogy az arcomba fúj a szél.
Olyan sok vért köhögtem fel, hogy biztosra vettem, meghalok. Apám
azonban nem törődött velem, pedig kértem, tekerje le az ablakot,
ehelyett lehalkította a zenét. Akkor már csak a motor hörgése
hallatszott a kérdésein kívül.
– Ki volt az? – tudakolta, és nagy sebességgel keresztülhajtott egy
fekvőrendőrön. Összerándultam. Felsikoltottam, mint egy kislány, ő
pedig üvöltve ismét rám förmedt. Félelem volt a hangjában, nem
harag.
Most már tudom. A félelem irányította a lépteit. Nem az erő, mint
azét az emberét, aki így elbánt velem.
– Talvery – válaszoltam fájdalmas zihálással. Amikor kimondtam
a nevét, felidéztem magamban Nicholas Talvery frissen borotvált
arcát, alig pár centire az enyémtől. Sosem fogom elfelejteni, hogyan
nézett rám. Mintha semmit sem érnék, miközben jól láttam, milyen
boldoggá tette annak tudata, hogy azt tehet velem, amit csak akar.
– Mit mondtál neki? – faggatott tovább apám, mire felé fordultam.
Határozottan a szemébe nézve mondtam, hogy nem kell aggódnia.
– Elhitettem velük, hogy csak szegény, megboldogult édesanyám
rákgyógyszerét próbálom elpasszolni. Hogy egy senki vagyok.
Hittek nekem.
A szívem még sosem fájt annyira, mint abban a pillanatban,
amikor az apám bólintott, és láttam, hogy megnyugszik. Nagyon
vigyázott a saját biztonságára. Megszokta már, hogy rettegésben
éljen.
Ez volt az utolsó olyan nap, amikor bábuként mozgathatott. Még
frissek voltak a sebeim, amikor elkezdtem visszaütni. Soha nem
hagytam abba. Nem csinálnék olyan baromságokat, amikre rá akart
venni. Rengeteg pénzt kerestem, kurva sokat. Talvery területére
viszont soha többé nem léptem. Nem voltam olyan seggfej, mint az
apám. És amikor legközelebb belökött a kocsijába, és olyan erővel
üvöltött a képembe, hogy megfagyott a vér az ereimben, nyála pedig
a bőrömre fröccsent, hagytam, hogy elöntsön a harag – az öklöm
lecsapott az állára.
Abban a pillanatban a félelem uralkodott el rajtam. Csak éppen
nem a sajátom, hanem ami az apám szemében lobbant fel.
Megváltozott a kettőnk viszonya.
Minden alkalommal, amikor olyasmit tettem, amit nem szerettem
volna, azt gondoltam, hogy az lesz az utolsó dobásom. Szerettem
volna meghalni, és számtalan alkalommal fohászkodtam a
mindennek véget vető, megváltó halálért.
Mivel azonban nem féltem az elmúlástól, rájöttem, mit jelent a
valódi hatalom.
Ezt pedig egyik fivérem sem fogta fel.
Egyetlenegy sem közülük.
 10. FEJEZET

Aria

Magam előtt látom a tekintetét.

Nem megy ki a szobából.
Nem fog békén hagyni.
Nem tudom, mióta vagyok idebent, ám Cross pillantása elárulja,
hogy ez a nap más, mint a többi.
Nehéz mérni az idő múlását. Miközben Carter Cross megszokott,
zord módján bámul rám, a tekintetem a fal felé villan. A feje mellett
számos rovátkát véstem a falba. Alig két méterre ül tőlem azon a
széken, és pontosan olyan magas, hogy eltakarja előlem a
rovátkákat. Minden itt eltöltött nap után véstem oda egyet.
Csakhogy egy ideje már leszoktam róla.
Pocsékul alszom, és a cellának nincsen ablaka. Felfigyeltem arra,
hogyha lefekszem és összegömbölyödöm, a világítás kialszik. Ha jól
gondolom, ez két dolgot jelenthet. Cross azt akarja, hogy aludjak,
emellett nem szeretné, hogy tudjam, mennyi idő telt el. Lehetséges,
hogy egy hete raboltak el, és most éjfél van. Persze előfordulhat,
hogy delet mutat az óra, és még hosszabb idő telt el a szabadságom
utolsó napja óta.
Négy vonalat húztam a falra. Minden alvás után egyet. Csakhogy
az ötödik nap többször is felébredtem, és a rám törő iszonyatos
gyermekkori élményeim miatt csak nehezen aludtam el újra.
Az első két nap háromszor kaptam enni. Mindig ugyanúgy. Kinyílt
egy parányi rés az ajtón, betolták a tálcán az ételt, majd a rés
hatalmas csattanással újra bezáródott. A harmadik napon órákon
keresztül vártam az ételre, azért imádkozva magamban, hogy
lecsaphassak rá, megragadjam a kezet… Nem tudom, mire
számítottam. Csupán az érdekelt, hogy az ajtón túl a szabadság vár
rám. Viszonylag gyorsan rá kellett jönnöm arra, hogy a rést csak
akkor nyitják ki, ha a cella legtávolabbi sarkában vagyok, messze az
ajtótól. Máskülönben nem kapok enni.
Így is alig ettem valamit, de időnként az éhség győzedelmeskedett,
utána egyből elaludtam. Nem tudom, hogy Cross begyógyszerezett-e
vagy sem, ám az alvástól való félelem folyamatosan harcolt az
éhségemmel.
A kapott étel amúgy sem segített kideríteni, hogy milyen
napszakban vagyunk. Nem volt semmi logika vagy értelem abban,
amit betoltak hozzám a tálcán.
Egyszer sem kaptam reggelit. Legutóbb kekszet és egy darab
sonkát ettem. Mézben sütötték ki, amiért a gyomrom igen hálás volt.
Az utolsó morzsát is felfaltam, és egyből megbántam, hogy nem
ettem meg, amit korábban kaptam. Amit ugyanis meghagyok, Cross
egyszerűen kiviszi, miközben alszom. Valahogy azt is tudja, mikor
tettetem az alvást. Ezzel is próbálkoztam. Nem tudom, hány
alkalommal feküdtem ébren a sötétben arra várva, hogy kinyissa az
ajtót, miközben csak magamból csináltam bolondot, mert
elaludtam, és az ébredésemkor a tálcának hűlt helyét találtam.
Rengeteg időt pocsékoltam el.
Talán az idő elveszítése jelenti a győzelem első jelét Cross
számára.
Vissza akarom kapni.
– Milyen nap van ma? – teszem fel a kérdést. Most először
mondtam valamit, amióta bejött hozzám.
 Gyakran bejön, és csak bámul. Közelebb húzza a székét, vár
valamire. Nem tudom, mire.
– Vasárnap van.
Vasárnap… Csütörtökön mentem a bárba. Tudom, hogy csütörtök
volt.
– Szóval ez azt jelenti, hogy csak három nap telt el? – kérdezem,
de közben görcsbe rándul a gyomrom. Ez lehetetlen!
Ördögi mosoly villan át az arcán.
– Nagyon sokat alszol, madárkám. Tíz nap telt el.
A szavait meghallva elbizonytalanodom és az ajtó felé fordulok,
hogy ne őt bámuljam. Átölelem a térdem, és veszek néhány
megnyugtató, mély lélegzetet. Tíz napja sikoltozom és bőgök ebben
a szobában. Nem tudhatom, mikor jön a segítség, vagy jön-e
egyáltalán. Alig ettem valamit, és csupán a koszos ruháim mögé
bújva mosakodtam meg egy vödör vízben.
– Ha letérdelnél elém, amikor bejövök, ennél sokkal több mindent
kaphatnál.
– Miért teszed ezt velem? – kérdezem suttogva. A szemem száraz,
könnytelen, és a fájdalom is eltompult a mellemben. Minden
embernél van egy határ, ami után megtörik. Nekem viszont nem
alvásra vagy ételre van szükségem.
Hanem válaszokra.
– Ezt gyakran kérdezed – csak ennyit felel, aztán kihúzza magát.
Megfeszülő vállaira rásimul elegáns, vasalt ingje.
Ördögien jóképű, ahogy engem bámul. Csak nehezen tudom
levenni róla a pillantásom. Nem szabad ránéznem. Carter Crossszal
kapcsolatban csak egy dolgot kell tudnom: azt, hogy egy szörnyeteg.
Egy gyönyörű vadállat, aki boldogan sanyargat és nézi, ahogy
semmivé halványulok.
– Van kedved játszani egy kicsit? – kérdezi, mire válaszul ádázul
felnevetek. – Ne csináld már. Ígérem, élvezni fogod – bizonygatja, a
hangja selymesen csábító.
– Milyen játékra gondoltál, Cross? – amikor hangosan kimondom
a nevét, dacosan a szemébe nézek. Arra számítok, hogy
felbosszantom, sőt feldühítem a válaszommal, ám ehelyett csupán
rám vigyorog. Ferde mosoly az elbűvölő arcon. Bárcsak
letörölhetném róla!
– Választ a válaszért – feleli, és ekkor megértek valamit.
– Azt hiszed, tudok bármit is apám üzleteiről? Csak az idődet
pocsékolod – mondom, de a hangom elárul. Megbicsaklik az utolsó
szavaknál.
Szóval ez lenne a terve? Elrabol, napokra bezár egy ablaktalan
szobába, amíg az egyhangúságtól kétségbeesve hajlandó leszek
információhoz juttatni? Jól tudom, csak azért nem kínoztak meg
eddig, mert nő vagyok. Ám mindez elkerülhetetlen, és én semmit
sem tudok.
Ég a szemem, sírni szeretnék, de nem engedem meg magamnak.
– Esküszöm – nyögöm ki nagy nehezen, és Cross sötét szemébe
nézve megpróbálom meggyőzni arról, hogy higgyen nekem –, hogy
semmit sem tudok.
– Tudom, hogy így van – beletelik némi időbe, amíg felfogom, mit
mondott.
– Te most szórakozol velem? – kérdezem, és úgy érzem, hogy meg
fogok őrülni. A mellkasomban elképesztő erővel lángol fel a
remény. Suttogva meggyónok valamit. – Nem akarok meghalni.
– Nem foglak megölni – feleli egyszerűen, érzelemmentesen, a
szavain kívül semmibe sem kapaszkodhatom. – Romanóék
meggyilkoltak volna. Te már halott lennél, vagy fogoly, és ennél
sokkal szörnyűbb sors várna rád, ha nem előzöm meg őket – némán
figyelem, miközben úgy beszél rólam, mintha csak egy feláldozható
bábu lennék. – Velem van a legnagyobb esélyed arra, hogy túléld,
ami ezután következik.
Könnyek csorognak az arcomon, ha arra gondolok, hogy idegenek
jutnak be apám házába. Nikolai szokás szerint a kedvenc helyén ül
az asztal mellett – ott lövik agyon, ahol a hétvégenként a reggeleit
töltötte. Apámat ugyanabban a szobában mészárolják le, ahol az
anyám élete is véget ért.
– Szóval akarsz velem játszani?
– Sosem voltam ügyes játékos – felelem zihálva, miközben az
arckifejezését fürkészem, hátha megsejtem belőle, mi vár rám.
– Tied a takaró, ha játszol velem – mondja, és a lábam előtt heverő
nagy halom textilanyag felé biccent, amit az érkezésekor dobott
oda. Magamban hálás vagyok ezért.
– Miért nem eszel? – kérdezi, és azonnal megértem, a játék
elkezdődött. Válasz minden válaszért, de az első kérdést ő tette fel.
Végignézek magamon, és féligazsággal felelek.
– Nem vagyok éhes.
Tíz napja… Megpróbálok visszaemlékezni arra, hányszor
ehettem. Talán hatszor. A felismerésre megkordul a gyomrom.
Egy pillanatnyi csend után Cross megmozdul a széken. Hátradől,
de a keze továbbra is a combján pihen.
– Ha hazudsz, akkor én is hazudhatok – mondja, és amikor
elhangzik, hogy „hazudsz”, kényszerít, hogy a szemébe nézek.
Mintha maga az ördög mesélne csábításról. – Ez a játék így
működik.
– Nem bízom benned. Lehet, hogy begyógyszerezel vagy
megmérgezel, vagy valamit csinálsz! – olyan könnyen tör elő az
igazság!
Lesütöm a tekintetem, mert eszembe jut, milyen sok szörnyű
gondolat villant át az agyamon, amióta itt vagyok.
 – Csak ételt kapsz, és enned kell – ismét érzelmek nélkül beszél,
csak a tényekre hagyatkozik. Feszülten figyelem, ahogy előrehajol,
rákönyököl a térdére, és összefűzi az ujjait. – Te jössz.
– Mit fogsz velem csinálni? – kérdezem pillanatnyi habozás
nélkül.
– Enni adok neked, és csupán az a holmid lesz, ami nálad van,
egészen addig, amíg be nem hódolsz nekem – megigazítja a székét
és hozzáteszi –, te társasági ember vagy, és magányos. Jól látszik,
mennyire.
A szavait hallgatva elkalandozik a tekintetem, a mellkasomban
erősebbé válik a sajgó fájdalom.
– Már hozzászoktam a magányhoz.
– Hallom ám, ahogy a sötétben imádkozol, kismadár. Ahogy azért
könyörögsz, hogy valaki megmentsen. Az apád. Nikolai… Ki az a
Nikolai?
– Egy barátom – felelem, és érzem, ahogy a fájdalom és a
szenvedés végigsöpör a testemen. Éget a hazugság. Az a szó, hogy a
barátom, még az én fülemben is hamisan cseng. Hosszú idő telt el
azóta, hogy Nikolai bármi más is lehetett. Az a legjobb, ha csak a
barátom. Semmi több. Hiszen az apám biztosan kiderítette volna.
– Rossz válasz. Nikolai már nem létezik. Mind eltűntek, és senki
sem jön, hogy kiszabadítson.
– Meghaltak? – kérdezek, de az előttem ülő szörnyeteg nem
válaszol. Becsukom a szemem, veszek egy mély lélegzetet, és arra
gondolok, hogy hazudik. Jönni fognak. Ki fognak szabadítani.
– Unatkozol, egyedül vagy, és halálra éhezteted magad. Vagy
behódolsz nekem, vagy örökre így maradsz.
Önkéntelenül is halvány mosolyra húzódik a szám. Nem tudom,
miért. Alighanem kezdek megőrülni.
 – Szerinted ez olyan vicces? – leheletnyi harag érződik ki a
szavaiból, ám ettől csak még jobban mosolygok. Csakhogy közben
könnyek bukkannak elő a szemem sarkából. Fogalmam sincs arról,
mikor kezdtem el sírni.
Megrázom a fejem, és letörlöm a könnyeket.
– Egyáltalán nem vicces.
Így akar itt őrizni? Mindörökre itt tud tartani.
Még végig sem gondoltam ezt a lehetőséget, máris elönt az
iszonyú magány. Semmim sincs, és ez a börtön felfalja a józan
eszemet. Néha hosszú órákon át bámulom a falat, közben azért
imádkozom, hogy mást lássak ott, mint tegnap.
Engem néz, ahogy jobbra-balra ingadozom.
– Mit jelent az, hogy behódolni? – csattanok fel, amikor éppen
szóra nyitná a száját. Durvább a hangom, mint vártam, mire
felvonja a szemöldökét, de nem válaszol, hanem felteszi a maga
kérdését.
A szabály az szabály.
– Mi a kedvenc ételed?
Egy pillanatra megszédülök, meg kell támasztanom a fejemet a
falban. Meg fogja nyerni ezt a játékot. Meg az összes többit. Csal, én
meg szétesem.
– Azt hiszem, a szalonna. A szalonnát mindenki szereti – mondom
kedvetlenül. Részben azért, mert ráuntam a játékra, másrészt úgy
érzem, ebben a helyzetben nem árthat egy kis humor. – A házunk
mellett a sarkon remek szendvicset csinálnak a boltban. Anyám
sokszor elvitt oda.
Beszéd közben a mennyezetre emelem a tekintetem, és nem őt
nézem. Jólesik beszélni, és nem a mostani helyzetemre gondolni.
Kellemes, hogy valaki van itt velem. A belsőmben sajgó ürességet
érzek. Inkább sajogjak, minthogy elfogjon a vereséggel járó undor.
 Megnyalom az alsó ajkam és folytatom.
– Minden hétvégén elvitt oda. Magának kávét és süteményt
rendelt, nekem pedig abból a finom szendvicsből. Még most is
kapható. Pulyka, baconszalonna, ranch öntettel, sváb zsemlében.
Oldalra hajtom a fejem, és Crossra pillantok. Arca megszokott
szigorúsága kíváncsiságra vált.
– Azt hiszem, ez a kedvencem.
Anyám emléke jókedvre derít, és majdnem tovább mesélek. Kis
híján beszámolok arról a napról, amikor anya meghalt, meg arról,
hogyan jutottunk el odáig. Csakhogy akkor nem kapott a megszokott
sütijéből vagy a kávéjából, és nem maradtunk sokáig. Nagyon
felzaklatott, hogy nem vett nekem a szendvicsemből, de azt ígérte,
hogy majd másnap bepótoljuk.
Ha nem lettem volna annyira fiatal és ostoba, észrevettem volna,
hogy baj van. Hogy anyám menekül. Hazasietett, hogy megvédjék,
ám ekkor kiderült, hogy a szörnyeteg már ott várja.
Istenem, annyira hiányzik! Mindenki nagyon-nagyon hiányzik.
Eddig fel sem fogtam, hogy mennyire magányos lettem.
– Szeretnél hazamenni, ha ez az egész véget ér? – Cross kérdése
felriaszt a múltról szőtt gondolataimból.
– Mikor lesz vége? – próbálom tisztázni a helyzetet, de válaszul
csak egy biccentést kapok.
Alkut kötöttem az ördöggel. Csak erre tudok gondolni. A háború
igazából nem számít, már ha az előbb arra célzott. Addig fog itt
őrizni, amíg csak akar, függetlenül attól, hogy most mivel kecsegtet.
– Erre már te is tudod a választ.
Csak ennyit felel. Most megint én jövök, így hát felteszek egy
kérdést.
– Mit kell tennem ahhoz, hogy elmehessek?
– Addig nem mehetsz el, amíg nem engedem.
 – Akkor miért vagyok itt? – kérdezem nyilvánvaló
kétségbeeséssel.
– Hiszen már elmondtam: azt akarom, hogy hódolj be nekem.
Vágyakozz az érintésemre, és érdemeld ki azzal, hogy elém térdelsz,
és szolgálni kívánsz engem. Hogy minden létező módon az enyém
legyél.
– Te is tudod, hogy ez nem fog megtörténni – felelem flegmán. –
Örökké itt maradok ebben a szobában, vagy arra várok, hogy
történjen valami. Semmim sincs, csak időm.
– Megváltoztatom a napjaid beosztását – mondja, mintha
fenyegetne.
A fejem már megint oldalra csuklik, holtfáradtan nézek rá.
– Tényleg? – kérdezem, mire ádázul rám vigyorog.
– Csak akkor fogsz enni, amikor megetetlek, falatonként – meg
kellene ijednem a szemében felvillanó izzástól, ám ehelyett oly
dolgokat érzek, amelyeket inkább igyekszem semmibe venni. –
Enned kellett volna korábban, madárkám. A dacossággal semmire
sem mégy.
Máris tudom, hogy a távozása után még hosszú órákon át fog
kísérteni az a gondolat, hogy ő etet meg engem. Nem csak a magány
miatt vonzódom Crosshoz. Abban a pillanatban éreztem valamit,
amikor megpillantottam.
– Amúgy sem akartam enni – bizonygatom, megakadályozva,
hogy a képzeletem elkalandozzon. Mivel tudom, az éhhalál
mennyire iszonyatos, világos, hogy valamilyen más kiutat kell
találnom. Az is nyilvánvaló, hogy meg fogok törni, ahogy eddig is
megtörtem. Cross mintha olvasna a gondolataimban, vagy jobban
ismerne magamnál, elmosolyodik, de nem úgy, ahogy korábban.
Szinte melankólia árad a tekintetéből.
– Enni fogsz – mondja, majd szó nélkül feláll. Amikor lenyomja a
kilincset, becsukom a szemem, mert tudom, hogy mindjárt elönt a
fény. Még a szemhéjamon keresztül is jól érzékelem. Aztán eltűnik a
ragyogás, és én újra magamra maradok a szoba rabjaként.
Némi megkönnyebbülést kellene éreznem, hiszen tudom, olyan
információhoz jutottam, amiben megkapaszkodhatom. Ám egyre
csak az anyámra gondolok, meg az utolsó napra, amikor láthattam.
El akart menni, le akart lépni. Könyörgött nekem, hogy értsem
meg. Sírva hallgattam szavait.
– Ria, kérlek!
Sosem fogom elfelejteni, milyen szörnyen csengett a nevem azon
a napon a szájából. Minden anya elkerülhetetlen hibája, hogy
elvakítja a gyermeke iránt érzett szeretete. Hibát követtem el. Új
könnyek bukkannak elő a szememből, és nem is próbálom meg
letörölni őket, miközben négykézláb odamászom a matrachoz.
A megszokottnál tovább kell várnom a sötétre. A fény csak akkor
alszik ki, amikor szorosan magam köré tekerem a takarót. Egyetlen
társam a magány, hacsak be nem engedem az emlékeket. Korábban
nem figyeltem fel arra, mennyire károsak lehetnek. A múltam
lassanként az ellenségemmé válik.
Csakis megbánást érzek, miközben elszenderülök.
Bárcsak visszamehetnék a múltba, mert akkor nem ellenkeznék
az anyámmal.
Ha visszamennék, elmondanám neki, hogy nem szabad
hazamennünk.
 11. FEJEZET

Carter

Minden más, amikor ott vagyok vele a szobában. Amikor csupán ez

az elszigetelt háború tombol kettőnk között. Tudom, hogy meg fog
törni, és azt is, hogy imádni fogja, amikor erre sor kerül.
Amikor ott vagyok vele, lenézek rá, megfigyelem valamennyi
apró, kiszámított mozdulatát, s nem érzek mást, csak a vágyat, hogy
kivezessem a szakadék szélére, és lássam a zuhanását.
Elképzelem, ahogy belemarkolok összekócolódó, gyönyörű
hajába, és erővel törekszem a gyönyörre, pedig önként is abban
részesítene. Ott térdelne előttem, pontosan ugyanarra vágyva, mint
én.
Elemészt a vágyakozás, amikor a szoba falai között vagyunk, ám
az acélajtó csukódása mögöttem visszavonhatatlanul jelzi, hogy egy
újabb nap telt el anélkül, hogy leigázhattam volna. A vágyakozás
helyét átveszi a kétségbeesés.
Be kell hódolnia nekem. Térdre kell rogynia, amikor belépek a
cellájába, és lelkesen várnia a parancsaimat.
Hamarosan.
Más terveim is vannak, és szeretném, ha részese lenne ezeknek.
Be kell hódolnia. A folyamat azzal kezdődik, hogy letérdel.
Még nem tértem magamhoz attól a látványtól, ahogy az ajtó
bezáródásakor édesen dacosan rám nézett. A helyére csúsztatva az
álcázó festményt, megpillantom a folyosón át felém siető öcsémet.
 – Rám vártál? – kérdezem, miközben az irodám felé sietünk.
– Azt hiszem, rájöttem, miért nagyobb a forgalom a déli
határsávban, Romanóék közelében – tér rá egy pillanatnyi habozás
nélkül a lényegre.
– A kereslet? – kérdezem meg, hogy pontosítsak. A kábítószerek
piaca kiszámítható. Ez a legjobb a függőségben. Állandó,
elfojthatatlan és könnyen kezelhető. Ha a kereslet csupán egyetlen
alszektorban növekszik meg, annak megvan az oka, és nekem
tudnom kell, mi idézte elő a váratlan változást.
– Romanóék keze van benne. Ők emelik a forgalomba hozott áru
mennyiségével – elhűlve hallgatom Jase-t. Feszülten indulok el a
lépcsőn. Minden egyes lépés tompán dobban a fülemben.
Annak a faszinak szövetséges kellett.
Együtt akart üzletelni velem.
Romano egy hazug tolvaj, egy gerinctelen pöcs.
Ez azonban nem jelentett újdonságot.
– S2L-lel kereskedik? – kérdezem. – Biztos vagy benne?
Az a drog a mienk. Csakis a mienk. Csupán idő kérdése volt, hogy
mindenki szerezni akarjon belőle, ám ahelyett, hogy üzletet kötött
volna velünk, Romano ellopta. Az ostoba faszfej.
– Teljesen – válaszolja Jase, én pedig elképzelem, mekkorát hördül
majd Romano, amikor kiverem a fogát. Érzem az öklömön, ahogy a
bütyköm érzékeny bőre felhasad, miközben betöröm az orrát.
– Szereztem mintát az utcáikról, visszahoztam, és egyértelmű,
hogy a mi keverékünk. Töményebb változata annak, mint amit
Malcolmtól szereztünk.
– Gondolod, hogy Romano tudja, miért vonták ki a
gyógyszertárakból, és mik a mellékhatásai? – kérdezem, miközben
kinyitom az irodám ajtaját.
Megszereztünk egy betiltott gyógyszert, megváltoztattuk az
összetételét, és forgalomba hoztuk. Az utcán Sweet Lullabynak,
vagyis Édes altatódalnak nevezték el az S2L-t. Eredetileg a
szorongás és az álmatlanság kezelésére fejlesztették ki. Segít
azoknak is, akik megpróbálnak leszokni a keményebb drogokról,
ugyanakkor nyugtató hatása miatt erős függőséget okozhat. Elhiteti
a használójával, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, és
segít elaludni. Innen kapta a nevét, az édes altatódalt.
Nemkívánatos mellékhatásai túl kockázatosnak tűntek… számukra.
De nem nekünk.
– Azt hiszem, egészen pontosan – feleli Jase enyhe ingerültséggel.
– Az a helyzet, hogy belepiszkáltak az összetételébe.
Az ajtó hatalmasat csattan, ahogy bevágja maga után. Egészen
addig nem néz a szemembe, míg le nem ül velem szemben. Csupán
akkor folytatja, amikor én is helyet foglalok a karosszékemben.
– Még erősebbé tették. Gyakorlatilag halálos méreg lett belőle,
mert eltompítja az érzékszerveket, lelassítja a szívet, és mély
álomba kényszeríti a testet.
A hüvelykujjammal végigsimítom az állam, miközben
belegondolok abba, mire készülhet Romano.
– Ellopta az anyagunkat; a saját területén ennek egy halálos
változatát értékesíti… – hangosan gondolkodom, és nem akarom
eltitkolni a gondolatmenetemet az öcsém elől.
Jase szerezte meg a szert az eredeti tulajdonosától. A faszi
tartozott nekünk, és jól ismerte a gyógyszergyártás titkait. Malcolm
elég hasznos volt ahhoz, hogy életben hagyjuk. Legalábbis egy
darabig.
– A saját területén árulja. Az édes altatódal gyilkos változatát ST-
nek, Sweet Tragedynek, Édes tragédiának hívják. Valószínűleg nincs
belőle elég, különben nem figyeltünk volna fel a kereslet
megnövekedésére.
– A kereslet azt jelzi, hogy a függők még mindig élnek.
– Hacsak nem valaki más számára veszik.
– Szóval Romano fegyverként értékesíti? Nem kábítószerként? –
kénytelen vagyok beismerni, ez a gondolat bennünk is felmerült,
ám amíg nem áll a rendelkezésünkre az ellenméreg, addig még
suttogva sem mertem beszélni erről a lehetőségről.
Jase idegesen dobol az ujjaival a szék karfáján.
– Valami nagyon nincs itt rendben… Ami nagyon furcsa… hogy
nem növekedtek a halálesetek. Nem látszik, hogy megugrott volna a
gyilkosságok vagy az álmukban elhunyt emberek száma.
– Lehet, hogy a vevő megvásárolja a drogot, de nem használja.
Esetleg valahol másutt értékesíti. Talán külföldön?
– Azt hiszem, Romanóék nem tudnak lépést tartani az S2L
termelésével, és amikor jelentkezett némi kereslet, valahogy
kiszivárgott, hogy mi vagyunk a beszállítóik. Romano ekkor úgy
döntött, elkészíti az anyag erősebb változatát. Csakhogy erre
felfigyelt valaki – olyan, aki irányítani akarja az egész piacot. Bárki
legyen is az, az utolsó cseppig felvásárolja az erősebb változatot, és
megszerzi a miénket is, hogy képes legyen saját maga manipulálni
az anyagot. Töményebbé teszi, és létrehoz egy beazonosíthatatlan
fegyvert.
– Hogy a fenébe lehet Romano ilyen kibaszottul ostoba? –
vicsorgom összeszorított foggal. Az anyagot mi nyugtatóként és
fájdalomcsillapítóként értékesítettük, megakadályozva, hogy a
drogosok túladagolják magukat halálosabb szerekkel. Tökéletesen
fenntartható függőség alakult ki. Romano kapzsisága azonban
elbaszta az egészet.
Némán átgondolom Jase elméletét.
– Bárki is lépett színre, az az ő oldalán van, nem a miénken.
Valaki szemet vetett Romano területére? – kérdezi öcsém, egy
bólintással válaszolok. Bárki legyen is az illető, nem igazán sikerült
eltitkolnia a szándékait és a hátországát. Persze az is lehet, hogy
szándékosan kérkedik vele. Ismét végigsimítom az állam, és listát
készítek azokról a seggfejekről, akik esetleg Romano helyére
pályáznak. Lehet, hogy ők üzentek nekünk?
– Mick csapata nézzen szét a déli utcákon, gyűjtse be az összes
vevővel kapcsolatos információt, és találják meg az összefüggéseket.
Tudni akarom, ki baszakodik a terjesztéssel, de azt is, hogy terítik-e
másutt az anyagot.
– Az erősebb változat kurva sokba kerül. Bárki is vásárolta fel,
kénytelen várni a továbbadásával.
– Talán azt hiszik, hogy Romano elveszíti a háborút, és amikor
elfoglalják a területét, hatalmas kereslet várja őket rengeteg
kábítószerfüggővel.
Jase bólogat, csettint a nyelvével, de továbbra is a széken dobol az
ujjával.
– Ez számunkra nem jelent problémát – állapítja meg.
– Gondolod, hogy beérik Romanóékkal? – kérdezem, és ez a
dörzsölt gazember megrázza a fejét. Halványan elvigyorodik. Jase
imádja a kihívásokat. Ezer örömmel likvidálja mindazokat, akik azt
hiszik magukról, veszélybe sodorhatják kőkemény munkánk eddigi
eredményeit.
– Akkor nem figyelmeztetjük Romanót? – kérdezi tőlem.
– Egy szót se mondunk neki. Hiszen meglopott minket –
határozottan a szemébe nézek, amikor kimondom a végső döntést.
– Így is megtartod a vacsorát jövő héten? – kérdezi.
Romano azt hiszi, a győzelmet ünnepeljük meg.
Talvery gyenge. Szinte csalódás látni, milyen könnyen esik szét a
birodalma. Az utcán arról beszélnek, hogy már most is erősen
megosztott a bandája. Az emberei fele pénzt fogad el Romanótól. Én
azonban nem hiszek a látszatnak. Amit kívülről látunk, gyakran
félrevezető.
Ezt nagyon jól tudom.
Romano mindenképpen eljön az ünnepi vacsorára, én pedig
óriási lelkesedéssel fogadom, hogy szövetségeseként
megünnepelhessük régi vetélytársa bukását. Legalábbis annyira,
hogy elcsituljon a gyanakvása.
– Igen – mondom, remegve a bennem feszülő indulattól,
miközben a szoba túlsó végében, a könyvespolc alatt megpihenő
ládát bámulom. – A jövő héten itt lesz, és az asztalunknál ül, az
otthonunkban.
– Igazából nem a kábítószer és a háború miatt csinálod, ugye? –
Jase kérdését hallva visszafordulok felé. – Hanem a lány miatt.
Éleslátásától megdermedek. Kénytelen vagyok arra figyelmeztetni
magam, hogy Jase a fivérem, és átlát rajtam, hiszen olyan hosszú
időn át annyira közel állt hozzám. Arról sem szabad elfeledkeznem,
hogy rajta kívül senki más nem sejti még az igazságot.
– Igen – válaszolom óvatosan, miközben a szemébe nézek, és
várom, hogyan reagál. Miközben elmereng, ismét rabul ejt az
állóóra ketyegése. – Ő is része a dolognak.
– Adhatnánk neki pénzt, és elengedhetnénk – veti fel. Rosszul látja
a helyzetet.
– Te is jól tudod, hogy egyből visszamenne az apjához.
– Hadd menjen – feleli Jase, és a vállát megvonva jelzi, mit sem
számítana, hogy visszatér-e az apjához, vagy sem.
– Mire Romanóék és mindenki más azt fogja gondolni, annyira
gyengék vagyunk, hogy még egy kiscsaj is lelépett tőlünk?
– Téged mégis mióta érdekel, hogy mások mit gondolnak rólad? –
kérdezi. Továbbra is úgy teszünk, mintha csak lazán beszélgetnénk,
és nem lenne óriási tétje.
– Abban kell hinniük, hogy engem nem érdekel, mit gondolnak
rólam. Csakhogy minden másnál fontosabb, milyennek látnak
minket. Csak akkor vehetjük át az irányítást, ha ismerjük a
gondolkodásmódjukat. Képesnek kell lennünk manipulálni a
viselkedésüket, mert akkor tudni fogjuk, mi lesz a következő
lépésük.
– Mondhatnád azt is, hogy meguntad a csajt – Jase igencsak
feldühít az újabb ötleteivel. Elegem van már abból, hogy azt akarja,
engedjem el Ariát, hogy ne legyen továbbra is tényező. Ő azonban
túl értékes.
– Soha! – vágom rá dühösen, gondolkodás nélkül.
– Soha? – kérdezi az öcsém kihívóan, és dühösen megmarkolja a
bőrkarfát.
– Már korábban is… kellett nekem.
– Mielőtt Romano felajánlotta volna? – tudakolja feltámadó
érdeklődéssel.
Válasz helyett csak bólintok, mert úgy érzem, mindjárt mindent
bevallok neki.
– Miért? – kérdezi, de nem válaszolok. Nem tehetem. Ehelyett
elárulok neki egy apró igazságot.
– Nem Romano ajánlotta fel. Én mondtam neki, hogy csak a lány
kell nekem, és senki más – olyan halkan beszélek, hogy a szavaim
semmivé foszlanak, mire felfoghatná őket.
– Mit fogsz csinálni vele? – kérdezi újra. A fivéreim egyfolytában
ezzel szekálnak, amiből már nagyon elegem van.
– Azt akarom, hogy féljen tőlem… Egy darabig – a hüvelykujjamat
idegesen végighúzom az alsó ajkamon. – Ez azonban nem lesz
mindig így.
 – Ennél többet kell tudnom! – csattan fel, mire én gyorsan
visszavágok.
– Semmit sem kell tudnod!
Egy pillanatra megfagy a levegő közöttünk, a véremben fellángol
a harag. Gyűlöletté és romlássá változik a sok emlék és mindaz,
amiért küzdöttem, és amivé váltunk.
– A dolgot itt most lezárjuk – mondom határozottan. Az öcsém
csak mosolyog. Félszegen, de tudálékosan. Bólint. Semmivé foszlik a
feszültség, és Jase szó nélkül kimegy az irodából. Persze jól tudom,
sokkal többet tud annál, mint amit elmondott nekem.
Miközben a hátát figyelem, az állóóra egyre csak ketyeg. Tik-tak.
Tik-tak. Tik-tak. A tekintetem elvándorol a ládáról, és megállapodik
a laptop fekete képernyőjén.
Mély levegő. Beszívom és kifújom. Néhány mély levegővétel után
visszakerülhetek hozzá.
Bekapcsolom a képernyőt, hogy megnézzem, mit csinál a
kismadaram: már alszik.
Nagyon régóta nem kínoztak ezek az emlékek, ám amikor
kikapcsolom a lenti szoba világítását, lassan visszatérnek hozzám.
Ezek miatt vagyok az, aki lettem. Ezekben az emlékekben ő is
szerepel, bár nem tud róla.
Annak a napnak az emléke, amikor megtudtam, kicsoda Talvery,
és azt is, hogy a félelem mit tehet egy emberrel.
Eljön az a pillanat, amikor már nem számít, mid tört el, és az sem,
milyen sok vért vesztettél. Amikor semmit sem érzel többé.
Elhomályosul a látásod, és tudod, a halál annyira közel van, hogy
imádkozol hozzá. Egyedül ő vethet véget a szenvedésnek.
Többé már semminek sincs értelme. Hátracsapódott a fejem, még
több forróság bugyborékolt ki a számból, de nem éreztem semmi
fájdalmat. Megnyugvással töltött el, hogy közel a vég. A székhez
rögzített láncok elhalványultak, és már alig éreztem, ahogy a
bőrömbe vágnak.
Mindezek dacára az a lány jelentett valamit. Ezt egyből
megértettem. Elég erős volt ahhoz, hogy eltűnjön a remény. Nem
lett vége a kínjaimnak.
Apró öklével verte a közeli, ám ugyanakkor elérhetetlenül távoli
ajtót.
Éles kiabálása belehasított a valóság ködébe.
Nem értettem, hogy mit sikoltozik, de elég fontos volt az, amit
mondott, mert az apja letette a franciakulcsot. Emlékszem a fém
súlyos csattanására a padlón, miközben az édes női hang a zárt ajtó
túloldalán segítségért könyörgött.
Csak egy hajszál választott el a haláltól, és ő megmentett. Még ha
nem is emlékszik rá. Hiszen nem látott.
Csak hosszú évek múltán engedtem meg magamnak, hogy újra
rágondoljak. Meg arra a napra.
Amikor majdnem meghaltam. Csak egy kicsi kellett volna ahhoz,
hogy tisztességes emberként távozzak e világból. Sem tiszta, sem
tökéletes nem voltam, de mégis jobb, mint amilyen ma vagyok.
Ártatlan lelkű.
Miatta maradtam életben, és lettem ilyen. Nem csak azt akarom,
hogy ki legyen szolgáltatva nekem.
Minden kell nekem, ami az övé.
Addig nem állok meg, amíg nem lesz Aria teljesen és mindenestül
az enyém.
 12. FEJEZET

Aria

Azt hiszem, két nap telt el azóta, hogy Cross megváltoztatta a

játékszabályokat. Ha nem tévedek, majdnem két hete vagyok itt. És
két teljes napja nem ettem egy falatot sem.
Nem vagyok hajlandó kutya módjára a kezéből enni.
Nem vagyok a háziállata!
Ahogy rám pillant, érzem, hogy semmire sem vágyik jobban
annál, minthogy odatérdeljek a lábai elé, és elfogadjam, miközben
minden falat az irántam való vágyát és uralomvágyát jelenti. Ez
megrészegít és alaposan összezavar. A szemében tomboló éhség
rabja vagyok, ugyanakkor félek attól, ami rám várhat, ha engedek
neki.
Nem akarok behódolni neki és letérdelni elé.
Legalábbis ezt ismételgetem magamnak. A sajgó fájdalom is erre
emlékeztet. Egyre nehezebben viselem el a magányt, és az unalom
miatt attól tartok, hogy meg fogok őrülni. Kénytelen vagyok
figyelmeztetni magamat.
Ezektől a gondolatoktól szaporábban veszem a levegőt, és
megkordul a gyomrom. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy
mennyire várom, hogy végre kinyissa az ajtót. Azt szeretném, hogy
ma este is ugyanúgy jöjjön be, mint tegnap és tegnapelőtt. Egy
ezüsttálcányi csábítással.
Éhezem és tudom, hogy engednem kell. Világos, hogy meg fogok
törni. Crossnak igaza van. Enni fogok. Máris azért imádkozom, hogy
kinyissa az ajtót, bár közben átkokat szórok rá, ökölbe szorítom a
kezem és megesküszöm arra, elég erős leszek ahhoz, hogy
elutasítsam.
Ő fog győzni. Ezt jól érzem.
Azért imádkozom, hogy lejöjjön, mert akkor ehetek valamit.
Bármit is hoz magával, ha most jönne, elfogadnám. Nem számít,
mennyire szeretném, hogy ez ne így legyen. Bármire hajlandó
lennék azért, hogy ehessek. Bármit megennék.
Amikor résnyire nyílik az ajtó, felemelem a tekintetem. A fejem
viszont nem mozdul, és én mereven, dermedten a mocskos padlón
maradok.
Hiába érzem magamon a pillantását, de nem bírok ránézni.
Kizárólag a jobb kezében tartott, melléhez szorított tálcára
összpontosítok. Látni ugyan nem látom, mi van rajta, de az illatát
érzem.
Lassan becsukódik a szemem és majdnem felnyögök az orromat
elöntő édes illatok miatt. Amikor végre kinyitom a szemem – mivel
meghallom, hogy közelebb húzza a széket hozzám – már mindent
jól látok. Látom, hogy milyen finomságok miatt vár rám
nyomorúságos bukás.
A tálca tele van íncsiklandó dolgokkal. Eperrel, mangószeletekkel
és friss ananásszal.
Olyan gyönyörű a színük és olyan szépen vannak elrendezve!
Ahogy mondtam, a kísértés ezüsttálcája.
– Hogy van a kezed? – kérdezi Cross, és igazából csak most
figyelek fel rá.
– Jól – rövid válaszomat hallva közelebb húzza az ölében a tálcát.
– Azt hiszem, belilult.
Megpróbálom megadni neki azt, amire vágyik.
 – Negyven percen át döngetted az ajtót az öklöddel.
Válaszát meghallva a fogamat csikorgatom.
– Legalább akkor figyeltél rám – mondom végül, bár a kezem
tagadhatatlanul fáj. Olyan kibaszottul magányos vagyok! Fáradt,
elgyötört, tele kínnal. A magány azonban minden másnál jobban
gyötör.
– Valóban – csak ennyit mond.
Carter Cross látszólag a beidegződései rabja. Igyekszik a dolgokat
meghatározott módon intézni, talán azért, mert így azt a látszatot
kelti, hogy kiszámítható. Ám arra gyanakszom, valójában engem
akar ezzel arra kényszeríteni, hogy kiszámíthatóan viselkedjem.
Olyankor, amikor étellel kínál, megpróbál beszélgetni velem,
mielőtt felajánlaná az ennivalót. Ma válaszolok a kérdésire. Tudom,
ezzel éppen azt teszem, amit elvár tőlem. Ennyire kétségbeesett
vagyok.
– Piszkos vagy – mondja, egészen őszintének tűnő aggodalommal.
– Nem mosakszol úgy, ahogy reményeim szerint tehetnéd.
Ráharapok a nyelvemre, hallva perverz megjegyzését, de nem
tudom teljesen visszafogni magam.
– Nem vagyok kutya. Nem kell lecsutakolni – nem bírom eltitkolni
a haragom. Ugyanúgy színészkedhetnék, ahogy ő, de úgy döntök,
hogy nem teszem. Úgyis meg fog etetni. Remélem. Válasz helyett
elmosolyodik, és majdnem meghátrálok. Nem az ijeszt meg, ahogy
néz, hanem ahogy a testem reagál rá. Cross látszólag élvezi, ha nem
fogom vissza magam. Ez veszélyes. Vagyis inkább ő a veszélyes.
– Fáradt vagy.
– Nem könnyű a padlón aludni – tudom, milyen hatalmas táskák
vannak a szemem alatt.
– Legalább matracot kaptál – emlékeztet, és átható tekintetével
egészen mélyre pillant belém, mint aki képes átlátni védelmező
falaimon. Ahogy rám néz, hajlandó lennék mindent
megkérdőjelezni.
Nem törődöm az idő múlásával, állom a tekintetét, és érzem, hogy
mélyen odabent összeomlanak azok a falak. Megpróbálom elfojtani
magamban a Cross iránt érzett gyűlöletet, hogy túlessünk ezen az
egészen, és végre ehessek.
– Gyengének tűnsz, kismadaram.
– Ne beszélj így velem! – vágok vissza.
– Még sosem mondtam rád, hogy gyenge lennél – feleli, legalább
olyan dacosan, mint én az előbb.
– Ne nevezz kismadárnak! Egyfolytában így szólítasz –
megbicsaklik a hangom. Nem akarom, hogy bárminek is szólítson.
Ne mondja ki a nevem, és ne becézgessen. A szavai nem adják
vissza azt, amilyennek valójában tart. Csupán meggyengít velük,
felpuhít. – Ne szólíts így!
– De igen – feleli türelmetlenül. – Gyere ide, kismadár. Térdelj le
elém, hogy megetethesselek!
Ez a játék második szakasza. Korábban ilyenkor a képébe vágtam,
hogy dögöljön meg. Ma azonban lassan megmozdul a testem, és
négykézlábra állok. Lenyelem a büszkeségem. Nagyon fáj. Egészen
addig nem tudtam, hogy a büszkeség ennyire kegyetlen, amíg
mozgásba nem lendül a két térdem. A testem süt a szégyentől és a
gyalázattól, amikor megállok a lábai előtt.
Addig nem tudom kinyitni a szemem, míg érdes kezével meg nem
érinti az állam. Bárcsak ne érezném, mennyire jó lenne odabújni
hozzá! Napról napra egyre jobban emészt a magány. Ha képes
lennék megállítani az időt, és úgy tenni, mintha máshol lennék
valaki mással, hozzásimulnék erős testéhez. Megengedném
magamnak, hogy élvezzem a melegét és vigasztalását.
Csakhogy most egy olyan férfi sötét szemébe nézek, aki ezt tette
velem. Aztán egy pillanat alatt megmutatta, milyen könnyen
szenvedést tud okozni.
Nyelek egy nagyot, és várom a harmadik részt. Pár másodperc
múlva meg fogja parancsolni, hogy nyissam ki a szám.
Mintha csak olvasná a gondolataimat, Cross hü-velykujja
végigsimítja összeszorított ajkam. A lágy érintésre fellángol bennem
egy ősi ösztön, felforrósodik a testem, a szívem őrjöngő ütemben
dobog a mellemben. A térdem előbbre csúszik, engedelmeskedem
testem parancsának, hogy közelebb kerüljek Crosshoz.
Ahhoz, aki rabságban tart. Közelebb a gyengéd érintéshez.
– Nyisd ki! – parancsolja, és érzem, hogy az ajkam magától nyílik.
A szemem csukva marad, az érintése elhalványul, és keze melegét
átveszi a szoba hűvös levegője.
A szívem remeg a félelemtől, aztán meglátom, hogy felvesz egy
epret, és az ajkamhoz emeli. Szégyellnem kéne magam amiatt, hogy
milyen mohón falom fel azt a kis darab gyümölcsöt, csakhogy amint
a számba kerül, már nem érzem úgy, hogy mindjárt éhen halok.
Édes íze sajgó, üres gyomromba ér. A testem közelebb kerül hozzá.
Cross egy szót sem szól, és nem is utal rá, hogy másra is vágyna
azon túl, hogy megetessen. Minden egyes falatot egyre növekvő
mohósággal fogadok. Két kezem magától megtalálja a térdét,
megmarkolom, miközben megajándékoz a következő falattal.
Túl sokáig tart, mire rádöbbenek arra, hogy megérintettem.
Elismerő nyögésével jelzi, ám amikor megpróbálok hátrébb
húzódni, azonnal elhúzza a gyümölcsöt a számtól.
– Maradj – engedelmeskedem a rövid parancsnak. Megmarkolom,
hogy még többet kapjak.
Leginkább az a szörnyű, hogy amikor meghallom az utasítását,
még inkább elönt az iránta való vágyakozás. Keze rásimul az
enyémre, azt figyeli, hogyan bámulom.
 Egy pillanattal később rádöbbenek, Cross ismeri az eltitkolt
gondolataimat.
Mindennél jobban félek attól, hogy kimondva őket életre kelti
valamennyit. Elszántan még erősebben markolom a lábát,
nagyobbra kinyitom a szám, és némán további falatkákért
esedezem, mert így el tudom titkolni a kettőnk között egyre
forróbban izzó kísértést.
Azt hiszem, szándékosan ilyen lassú. Felemel egy édes
gyümölcsdarabkát, de csak lassan és megfontoltan csúsztatja a két
ajkam közé.
– Nyisd ki jobban! – parancsolja, és csak azért engedelmeskedem
neki, mert fájó gyomrom evésre kényszerít. Legalábbis ezzel
áltatom magam. Becsukom a szemem, és elűzök minden más
gondolatot.
– Nézz rám! – utasít, mialatt lenyelem az aprócska falatot, majd
erős kezével az államnál fogva felemeli a fejem. A keze ragacsos a
gyümölcstől. Annyira közel van hozzám, úgy izzik sötét szeme, hogy
foglyul ejt pillantásával.
– Nagyon erős vagy – mondja, és én gyűlölöm ezért. – Nem hiszed
el nekem, de akkor is így van.
Az érdes hüvelykujja végigsimítja az alsó ajkam, és én kis híján
megharapom, csak hogy felbőszítsem. Be akarom bizonyítani, hogy
bármit is gondol rólam, csak képzelődik. Amikor azonban felnézek
rá, megpillantom gyorsan elmélyülő vigyorát.
Megkínál egy újabb falattal, amit a számba veszek. Várnom kell,
hogy kihúzza az ujjait, de nem teszi.
A tekintetemmel a szemét keresem, mire az ajkával megérinti a
nyakam, ám a két ujja még mindig a számban van és a gyümölcs
leve egyre édesebbnek tűnik. Rövid borostája végigsimítja a
kulcscsontom, meghallom a suttogását:
 – Látod, milyen erős vagy? Szerettél volna megharapni, de közben
tudod, mi az életben maradás titka.
Forró lélegzete a nyakam csiklandozza, amitől libabőrös lesz az
egész testem. Gyalázat, de keménnyé válik a mellbimbóm, és a
hátam kissé megfeszül.
– Jó kislány vagy, Aria – mondja Cross, mire elhúzom a szám,
otthagyom a gyümölcsöt az ujjai között, és a betonon vonszolva a
fenekem elhátrálok, hogy megnőjön a kettőnk közötti távolság.
Még mindig tele vagyok félelemmel, de ez már más, mint
korábban. Igazából attól rettegek, amire képes lennék, és amit
annyira nagyon élveznék.
Elképzelem, ahogy lenyom maga alá a betonra, és szörnyű módon
ettől még jobban felizgulok. Nyelek egy hatalmasat, és érzem, hogy
lángba borul az arcom.
Cross nem kel fel a székből.
– Már jól is laktál? – kérdezi. Nem bírok a szemébe nézni.
Megszólalni sem merek. Talán éppen ilyen, amikor megtörnek
valakit.
– Azért vagy ilyen, mert már jóllaktál, vagy mert nedves lett a
puncid? – kérdezi rekedt hangon, ami csak felkorbácsolja a
vágyamat.
– Dögölj meg – mondom halkan, összeszűkülő szemmel, és
hagyom, hogy tompa körmeim a betonba mélyedjenek.
Cross ajka egészen halvány mosolyra húzódik, de a szeme hideg
marad, amikor felkel, és fölém tornyosul.
– Megmondtam neked, hogy téged akarlak, Aria. Én mindent
megkapok, amire vágyom. Ezt soha ne feledd.
 13. FEJEZET

Carter

Bár múlt éjjel megtört, azóta nem evett és alig mozdult meg. Kétszer
is bementem hozzá, de elutasított annak ellenére, hogy az elmúlt
három nap során csupán egy maroknyi gyümölcsöt evett.
Érzem kettőnk között a vibrálást. Jól tudom, hogy ő is
ugyanannyira küzd ellene, mint én. Éjszakánként azonban alig
alszik, és rengeteget sikoltozik. A nappal elért apró eredmény
semmivé foszlik, és ezzel szemben tehetetlen vagyok.
Nemsokára újra beadja a derekát, ebben nem kételkedem. Még
sosem mentem le olyan lelkesen a szobába, mint ma.
Visszatartom a mosolyom, amikor a matracról a betonra csúszik.
Sosem marad a matracon, amikor bemegyek hozzá. Még nem.
Hevesen megdobban a szívem, amikor észreveszem, hogy
elsápad.
Ma nem hoztam ételt. Nem kap semmit.
Könnyű észrevenni, ahogy felgyorsul a lélegzete, miközben
rádöbben, hogy más miatt jöttem.
Lassan közelebb húzom hozzá a széket.
– Nincs semmi mondanivalóm – közli, amikor alig egyméternyire
leülök mellé. Elég messze ahhoz, hogy oda kelljen másszon, hogy
letérdeljen elém. Az nem izgat, hogy négykézlábra áll. Ezt ő találta
ki, de engem hidegen hagy, hogyan jön oda hozzám, mielőtt
letérdelne. A meghódolás a lényeg.
 – Ennek ellenére mégis te kezdted.
Nem válaszol. A kulcscsontja sokkal jobban kiugrik, mint
korábban. A monitorokon keresztül erre nem figyeltem fel, ám
testközelből nyilvánvaló a háromnapos koplalás kellemetlen hatása.
Nagyon nem tetszik ez nekem. Nem akarom éheztetni.
Megbánást kéne éreznem, és nem haragot.
– Miért szúrsz ki ennyire magaddal? – kérdezem mély, rosszalló
hangon.
Most sem válaszol.
– Újra meg fogsz törni. Ez ellen nem tehetsz semmit. Ugye
felfogtad? – Aria okos. Bárki, akinek van egy cseppnyi esze, jól tudja,
hogy az éhezés fájdalmas, és az életben maradás ösztöne le fogja
győzni a büszkeséget.
– Engedj szabadon – mondja erőtlenül, és gyorsan letörli a
könnyeit. Nemsokára megtörik. Kibaszottul hamar.
– Unom már, hogy egyfolytában ezért nyavalyogsz.
– Akkor már mind a kettőnknek elege van – feleli halkan, és
piszkálni kezdi koszos ruháját. Bármit megkaphatna tőlem, ha
engedelmeskedne.
– Megkívántál engem – figyelmeztetem, mire halkan, undorodva
felhorkan.
Összeszűkülő szemmel a szemembe néz.
– Nem téged akarlak.
– Hanem? Mi kell neked? – kérdezem, és olyan gyorsan hajolok
előre a széken, hogy megriasztom. Csak pár centire van tőlem, olyan
közel, hogy érzem a testéből áradó meleget. Elfordul, és az üres falat
bámulja.
– Válaszolj! – parancsolom igencsak ingerülten. Megfeszül a
testem, és még előbb csúszom, hogy a lehető legközelebb legyek
hozzá. Nagyon nem tetszik, amit velem művel, és még ennél jobban
is felbőszít, hogy nem tudom, mihez kezdjek vele. Nem akarom,
hogy így legyen. Most rögtön meg kell törnöm az akaratát,
hamarabb, mint ahogy a teste megtörik.
Megvetően rám mered, aztán halkan ezt mondja.
– Nem tudom, hogy mit akartam.
– Azt akartad, hogy megbasszalak – felelem, szándékom szerint
csábítóan, szinte suttogva. – Megetetnélek, törődnék veled,
megdugnálak, és miután használtalak és kielégítettelek, ágyba
fektetnélek.
Néma marad, miközben hátradőlök, és megpróbálok
kényelmesen elhelyezkedni a kényelmetlen széken.
– Ezt akartad.
– Én csak a kibaszott rajzfüzetemet akartam visszakapni! – üvölti
dühösen. Ezek szerint telibe találtam. Aria nyel egy nagyot, és
amikor elfordul tőlem, a szeme üvegesen csillog.
A szívem hatalmasat dobban, de csak egyszer, aztán megdermed
egy pillanatra, ő pedig megtörli a szemét.
– Egy jegyzetfüzetet akarsz? – kérdezem, bár fogalmam sincs
arról, hogy mi a francról beszél.
A mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, amikor rám néz.
Minden lélegzetvétellel elmélyül az árnyék a kulcscsontja alatt.
– Ki vele! – parancsolom.
– A rajzfüzetemet – mormogja halkan, immár megfeledkezve a
dühéről és a megvetéséről. – Azért mentem abba a bárba, ahol azok
a seggfejek elkaptak. Én csak a rajzfüzetemet akartam visszakapni –
suttogja megtörten.
– Egy bizonyos füzetet? – kérdezem, kissé felvont szemöldökkel.
Ez zsákutca. Simán szerzek neki egy újat, de eszem ágában sincs
mindent kockára tenni azért, hogy megtaláljak valamit, amit
elhagyott.
 – Igen… – suttogja, és szétnyíló ajka még valami mást mondana,
csakhogy én nem tudom és nem is fogom megkeresni az elhagyott
dolgait.
– Felejtsd el! – mondom nyersen a szavába vágva.
Látom, ahogy nagyot nyel és észreveszem a szemébe visszatérő
szomorúságot.
– Bármilyen rajzfüzet jó lesz – aggódva szemügyre veszi az arcom,
és visszaül a matracra, ami besüllyed a súlya alatt. Törékenynek
látszik, és már közel a behódolása.
– Egy rajzfüzet. Mi más kell még? – bizsereg az ujjam, hogy
megragadjam az állát, és arra kényszerítsem, hogy rám nézzen.
Erővel rávegyem, hogy megkönnyítse mindkettőnk dolgát.
Résnyire nyílt szemmel néz fel rám, sötét szempillái szinte
mindent eltakarnak, ám abban, amit látok a szeméből, csak düh
van.
– Akarsz valamit még mondani?
– Rohadj meg! – förmed rám.
Egész eddig nem akartam megcsókolni. Nem számít, hogy
mocskos a ruhája. Megnémulok, miközben elképzelem, hogy
megragadom a nyakszirtjénél fogva, és az ajkára tapasztom a szám.
Megharapna. Tudom, hogy ezt tenné, mivel ez jár a fejében, és ettől
még keményebbé válik a farkam.
– Egyszer még bajba kerülsz a nagy szád miatt.
– Mintha már nem lennék így is elég bajban – válaszolja
szemtelenül, az állát felszegve.
– Akkor leszel bajban, ha nem engedelmeskedsz – felelem zihálva,
és összeszorul a mellem amiatt, ami most következik. Hörögve
fújom ki a levegőt, és a vérem még forróbban lángol.
Megrezzen az ajka, mondani szeretne valamit, de ráharap a
nyelvére.
 Aria pontosan így kell nekem. Ég a haragtól, mégis tudja és
elfogadja, hogy ki van szolgáltatva nekem.
– Áruld el, hogy mit gondolsz valójában, Aria – mondom halkan,
ám a szavaim hangosan csengenek a fülemben. Farkasszemet
nézünk. A fülemben dübörög a vérem. Nem tehetek mást, mint
várok.
Egy szívdobbanás. Aztán még egy, mire elakadó hangon ezt
suttogja.
– Egy szörnyeteg vagy.
– Miért is?
– Azért, amit akarsz tőlem – válaszolja halkan, de közben nem süti
le a szemét.
– Na, és mit akarok tőled? – kérdezem, és erősen megmarkolom a
szék peremét.
– Meg akarsz baszni – habozás nélkül kimondja, ám arcán a düh
helyét átveszi a fájdalom, és gyorsan elfordul tőlem.
– Még szép, hogy meg akarlak baszni – felelem a tőlem telhető
leghűvösebb hangon. A tekintetem végigsiklik a teste
domborulatain, és erőnek erejével kell kényszeríteni magam, hogy
inkább őzikeszemeibe nézzek. A lehető legmesszebbre hátrál tőlem
a matracon. Menekülne, biztonságot keresne, ám ehelyett csak arra
ösztönöz, hogy vadásszak rá.
Előrehajolok és rákönyökölök a térdemre.
– Azóta kívánlak, amióta másodszor megláttalak.
Suttogva gyónom meg az érzéseimet, és eszembe jut, ahogy
évekkel ezelőtt, hetekkel a végzetes éjszaka után, megláttam.
Tudnom kellett, hogyan néz ki a mentőangyalom. Bárcsak pontosan
tudta volna, hogy mit is tesz! Bárcsak sejthette volna, nem vagyok
méltó a megmenekülésre! Éveken át egymás ellen küzdött bennem
az Aria iránt érzett szeretet és gyűlölet.
 Egy pillanatra közénk telepszik a csend. Aztán még egyre.
– Akkor essünk túl rajta – suttogja, de nem néz fel. Hamisnak
tűnik a vereség hangja.
– Azért, mert te is akarod, csak nem vagy elég bátor ahhoz, hogy
beismerd? – kérdezem kihívóan, és ettől egyből visszatér a haragja.
– Rohadj. Meg – előrehajolva förmed rám, szinte az arcomba köpi
a mérgét. Dühöngése és dacossága miatt még inkább szeretném jó
mélyen belenyomni a faszom.
– Az enyém leszel, kismadaram – vágy lángol a véremben,
miközben hátrálva a falnak dől, mintha úgy akarná szemmel
tartani minden mozdulatom, hogy ne vegyem észre.
Ezt látva halványan elmosolyodom.
A szék hátracsúszik, ahogy felállok, Aria összerezzen. Ültében
felegyenesedik egy kicsit, kihúzza magát, és tágra nyílt szemmel
figyeli, ahogy két lépéssel közelebb megyek hozzá.
– Szóval szeretnél túlesni rajta? – kérdezem, és megragadom a
nadrágszíjam. Azt akarom, hogy lássa, milyen keményen áll miatta
a faszom. Alaposan megleckéztetem.
Az öv keresztülcsúszik a nadrág szíjtartóján, és a vászonhoz
súrlódó bőr énekel a levegőben. Adrenalin és vágyakozás izzik a
véremben, miközben nézem, hogy egyre nehezebben és gyorsabban
veszi a levegőt. A csat fémesen csörren a földön, majd lehúzom a
nadrág cipzárját. Aria keble kipirul, és a vörös szín átterjed az
arcára is.
– Gyere ide! – parancsolom szűkszavúan, mert már nem sok
levegő maradt a tüdőmben. Miközben bámul, a szöveten keresztül
megragadom vaskos farkamat. Esküszöm, hogy leheletnyire
szétnyílt az ajka, továbbra is engem néz, és összeszorítja a combját.
Tágra nyílt szemmel nézi a farkamat, majd a szemembe néz.
– Gyere ide! – utasítom újra, mivel nem engedelmeskedik. Tudom,
hogy akar engem. Talán nem így, de akkor is meg kell mutatnom
neki, hogy milyen ereje van. Amíg be nem hódol, hatalma van
felettem.
– Térdelj elém, Aria! – teszem hozzá, és újra végigsimítom a
farkam.
A neve keményen csattan az ajkamon, de bűn és vágy vegyül
benne, ahogy hozzáteszem.
– Kibaszottul akarlak.
Nem kerüli el a figyelmem, ahogy halkan felhördül, ám továbbra
is habozik.
Figyelek az arckifejezése minden parányi változására. Látom,
ahogy a körme belemélyed a matracba, a teste megfeszül, a matrac
megreccsen, ahogy Aria kissé előremozdul, mintha
engedelmeskedni akarna nekem. Tisztán hallom, amikor nagyot
nyel. Lassan feltápászkodik a matracról, remegve feláll, de aztán
térdre rogy, közvetlenül előttem.
Felgyorsul a pulzusom, ami képtelenségnek tűnik, mivel úgy
érzem, hogy a testemből az összes vér átkerült a faszomba.
– Ha lehajolnék, és a kezem bedugnám a combod közé, mennyire
nedves és forró lenne most a puncid? – kérdezem, és majdnem
felnyögök a vágyakozástól.
Tágra nyílik a szeme, és hátradől. Mivel térdelve kuporog előttem,
nem nagyon tud hátradőlni anélkül, hogy el ne veszítené az
egyensúlyát.
– Tudod, milyen érzés lesz, amikor végre mélyen behatolok a szűk
kis puncidba? – kérdezem, és a farkam megremeg a vágyakozástól,
ezért kénytelen vagyok ismét megmarkolni.
Zihálva, szinte őrjöngve fújja ki a levegőt, de nem néz a
szemembe.
– Úgy fogod sikítani a nevem, mintha az életed a könyörületemtől
függene – újra és újra megrántom a faszom. Basszus. Annyira
vágyom arra, hogy megérintse a farkam, hogy szinte már
fájdalmasan lüktet. – Nem fogok megkegyelmezni neked, Aria.
Nemcsak megkeféllek, de szét is kúrlak.
Nyöszörög, és csak nagy nehezen tud nyugton megülni előttem.
Összeszorítja a két combját, miközben hátrébb lököm a széket, hogy
odaguggolhassak elé.
Tágra nyílt mogyoróbarna szemében vágyakozás lángol.
– Mindent meg akarok adni neked – suttogom, közelebb hajolok
hozzá, és az ajkammal végigsimítom az állát. Végigfut rajtam a
nyugtalanság, mert rádöbbenek, hogy kimondtam az igazságot.
Aria megremeg, és látom, ahogy megmarkolja a combját.
– El kell mondanod, hogy mire vágysz! És amikor megkérdezem
tőled, mennyire akarod a faszom, megbánod, ha nem válaszolsz
őszintén!
Elhúzódom, az ujjaim végigfutnak az arcán, a nyakán és a
kulcscsontján, a melléig.
– Látni akarom, mit csinálsz, amikor megszorítom és
megharapom őket – magyarázom, miközben ujjam meredező
mellbimbójához ér.
– Gondolod, hogy élvezni fogod? – kérdezem. Most először
beismeri, egyet bólint, és azonnal elfordítja a tekintetét.
Levegő után kapkod, és én tudom, hogy szégyelli magát.
– Kétségbeesetten vágyom arra, hogy elélvezz a faszomon –
ismerem be. A fülébe suttogok, mivel az előbb elfordította a fejét. –
Mondd, hogy te mit akarsz!
Nem hallok mást, csak a zihálásunkat.
– Mondd el, kismadár.
Az idő, mintha végtelenre nyúlna.
– Egy rajzfüzetet – kipislogja a szemét elborító ködöt, és továbbra
sem hajlandó beismerni, mit akar valójában, hanem haszontalan
szavakat mormog.
Így hagyom ott, tele vágyakozással, lihegve, kivörösödve a
sóvárgástól.
Megtanulja, hogy kérje azt, amire vágyik. Mert ha nem, akkor
örökre itt marad.
 14. FEJEZET

Aria

Még sosem éreztem így magam.

Mintha semmi más nem maradt volna belőlem, csak egy gyenge
és nyomorúságos teremtmény váza. Szinte utálom magam,
miközben a testem azért könyörög, hogy engedjek Crossnak.
Leginkább magamat sajnálom, és ettől még jobban gyűlölöm
magam.
Nyoma sincs az apámnak. Nem jön értem Nikolai sem.
Attól féltem, hogy meghaltak, de Carter tegnap elárulta, hogy még
élnek, és a háború éppen csak elkezdődött.
Nem tudom, hogy hazudik-e, vagy sem. Talán csak reményt akar
adni, hogy aztán összetörje. Most már semmiben sem lehetek biztos,
és esélyem sincs arra, hogy valaha kijutok innen.
Erre a gondolatra előregörnyedek, és arcomat a tenyerembe
temetem. Undorító a szaga, de – miközben levegő után kapkodok, és
legalább kicsit megpróbálom megőrizni a higgadtságom – cseppet
sem érdekel. Függetlenül attól, hányszor mosakszom meg az
ébredésem után rám váró meleg vízben, egyfolytában mocskosnak
érzem magam.
Olyan szenny borít, amit nem lehet lemosni.
Egyedül vagyok. Fogoly. Nem látok kiutat. Egy fehér lovon ülő
herceg sem készül arra, hogy megmentsen. Nem vagyok rá méltó.
Ha az lennék, megtalálnának és eljönnének értem. Megmentenének,
és megbüntetnék Crosst azért, mert fogva tartott, éheztetett és azzal
a gondolattal kínzott, hogy a kis kurvája leszek.
Ehelyett a sors a fekete lovagot küldte hozzám. Behorpadt,
megperzselődött páncélt visel és olyasmire vágyik, amire nekem
nem lenne szabad. Túlságosan forró az arcom, amikor elhúzom a
kezem, veszek egy mély lélegzetet, és a tarkómmal
nekitámaszkodom a falnak.
Teljesen kimerültem, ami nem csoda, mivel egy falatot sem ettem.
Pedig ehetnék – suttogja egy halk hang az agyam legmélyén.
Ugyanebben a sötét szögletben a tegnapi nap emlékei forrósággal
árasztják el a testem.
Erősen ráharapok az alsó ajkamra és visszaemlékezem arra,
milyen volt a bőrömön érezni Carter bőrét. Milyen volt minden. Az
egész…
Elképesztő.
Mintha csak egyszerre szikrázott volna fel minden
idegvégződésem az elektromos töltéstől. A hőség és a nedvesség
miatt szerettem volna megrázni a testem.
Igen.
A sötét lovag nagyon ért ahhoz, amit csinál. Kurva ügyesen
rávesz, hogy a meghódolásra vágyjam, és eleget tegyek mindkettőnk
vágyainak. Megnyalom az alsó ajkam, összerezzenek, és az
acélajtóra meredek, ám az meg sem moccan.
Carter mintha csak tudná, hogy éppen rá gondolok, meg arra,
hogy mit vált ki belőlem, mert nyílik a szoba ajtaja, és az arcomról
eltűnik a dac, hogy a helyét átvegye az aggodalom, a kíváncsiság és
az odaadás.
Egészen addig nem is vettem észre, milyen sötét van idebent,
amíg a szemembe nem mar az ajtó résén betűző vakító fény. Fáradt
szemem ég a kialvatlanságtól.
Halkan felsóhajtok, de nem takarom el a szemem és nem is
csukom túl sokáig be. Hozzásimulok a falhoz, és lélegzet-
visszafojtva várom, hogy a szemem hozzászokjon a ragyogáshoz.
Arra számítok, hogy az ajtó bezáródik, ám most nyitva marad.
Nem az jött, akire számítottam.
Nem Carter az!
Bumm, bumm! A szívem hatalmasakat dobban, amikor Jase
bejön. Az ajtó továbbra is nyitva áll, én pedig pislogva
megpróbálom szemügyre venni a kinti világot.
A folyosó teljesen jellegtelen, ám számomra a szabadságot jelenti.
Az a félig nyitott ajtó a kiút.
– Ne akard, hogy megbánjam a döntésem – a mély hang
visszhangot vet az apró helyiségben, én pedig nyelek egy nagyot. A
torkomba maró fájdalom, és az érzés, hogy mindjárt megfulladok
jelzi, hogy kiszáradt a szám.
– Jase? – kérdezem óvatosan, amitől a férfi elmosolyodik.
Emlékszem rá az elrablásom napjáról. Carter így szólította. Jase
tömte be egy ronggyal a szám. Közéjük tartozik.
Csábító félmosolyt vet rám, amitől meg kéne rémülnöm, de vonzó
külseje megnyugtat. Fiatalabb Carternél. Lágyabb a tekintete. Én
azonban nagyon is jól emlékszem a szemére, és ettől
megborzongok.
– Emlékszel rám? – kérdezi, és eggyel közelebb lép. Megragadja a
széket, amin Carter szokott ülni. Ugyanolyan magas, mint a bátyja,
de karcsúbb. Fehér pólót és kopott farmert visel. Nem tűnik annyira
fenyegetőnek.
A látszat azonban csal.
Megmozdul az ajkam, de egyetlen szót sem tudok kinyögni. Millió
kérdés kavarog a fejemben.
 Miért vagy itt? Hol van Carter?
El fogsz engedni?
Csak biccenteni tudok.
– Kicsit megviseltnek látszol – mondja, de elakad a hangja, és a
háta mögé sandít. A pillantásommal követem a tekintetét a nyitott
ajtó felé, de azonnal visszafordulok, amikor a lába megcsikordul a
betonon. Jase megfordítja és ráül. Mintha szándékosan lenne
ennyire laza.
Ez a helyzet. Valamire készül. A fejemben keményen,
követelőzően csattannak a szavak, ám amikor kimondom őket,
gyengének és kétségbeesettnek hangzanak.
– Mit akarsz? – nyelek egyet, ezúttal majdnem eltűnik a
marcangoló fájdalom a torkomból. A mellemben viszont a szívem
minden dobbanásával erősödik a fájdalom.
Jase vesz egy mély lélegzetet, hátranéz a válla fölött, a
szabadságom irányába, majd az ajtó felé bök a hüvelykujjával.
– Úgy tűnik, nem nagyon törődik veled, igaz?
A szívem megdobban. Még egyszer.
– Ez valami csapda? – kérdezem, szinte vinnyogva.
Jase mellkasából kuncogás tör fel, amikor elvigyorodik,
elővillannak tökéletes fogai.
Megrázza a fejét.
– Dehogy csapda. Csak Carter igen makacs, és néha a megszokásai
rabjává válik – túlságosan kedves. Cseppet sem bízom meg benne.
A lábamra pillantok. A koszos lábfejemre, és a sebes térdemre.
Aztán pedig a körmömre és a körmöm alatt felgyülemlő, látszólag
eltávolíthatatlan koszra.
Erősen ráharapok az alsó ajkamra, megakadályozva, hogy
előtörjön belőlem a kétségbeesett könyörgés. Fájdalmas.
– Mit akar?
 – Téged – halkan és nyugodtan felel. Mintha tök egyszerű lenne.
– Miért engem? – most először a hangom valóban olyan, mint
amilyennek akartam.
Jase rákönyököl a szék háttámlájára, a tenyerébe fekteti az állát,
és megnéz magának. Bár kinyílik az ajka, végül becsukja.
– Kérlek, mondd el! – könyörgöm.
– Nem tudom. Ez… – elhallgat, krákog egyet, egy pillanatra lesüti a
szemét, majd ismét rám nézve folytatja. – Nagyon nem jellemző rá.
– Micsoda? – kérdezem gúnyosan, és mintha csak megőrültem
volna, vigyor ül ki az arcomra. Esküszöm, mindjárt elnevetem
magam. – Pontosan mi is?
Vakmerően beszélek vele. Egy pillanatra azonban – most először
azóta, hogy Jase bejött ide –, az arckifejezését meglátva, rettegés fut
végig a hátamon.
Csakhogy a tekintetéből az a hideg szívtelen fény ugyanolyan
gyorsan eltűnik, ahogy felbukkant.
Maga elé mered, a salaktéglából készült falat bámulja és egy
pillanatig nem törődik velem. Megszólalnék, de nem tudom, mit
mondhatnék. Különben is, hiába tenném fel a kérdéseket, amik
miatt éjszakánként nem tudok aludni, Jase nem tudná rájuk a
választ.
A semmibe révedve piszkálni kezdem a körmöm. Talán szabadon
enged, ha szépen megkérem rá. A horkanásom őszinte, de gúnyos
nevetésem felkelti Jase érdeklődését. Magamon érzem a tekintetét,
ám addig nem nézek fel, míg meg nem szólal.
– Carter azt mondta, hogy vegyek neked egy rajzfüzetet. Én meg
arra gondoltam, talán mást is szeretnél.
– Altatót – vágom rá a legcsekélyebb habozás nélkül. Bár éhes
vagyok, mindennél nagyobb szükségem van az alvásra. – Elég nehéz
itt aludni.
 Amikor felnézek rá, Jase úgy bámul, mintha azt hinné,
szórakozom vele. Ettől még hangosabban dobog a szívem.
– Aludnom kellene – mondom könyörögve. – Otthon is altatót
szedek. Időnként bort iszom este. Kérlek, hidd el. Nem próbálok
meg senkit megmérgezni és nem készülök öngyilkosságra, vagy
ilyesmire. Egyszerűen aludnom kell. Kérlek.
Elakad a hangom, és újra rám tör ugyan az a nyomorúságos érzés,
ami azelőtt kínzott, hogy bejött volna az ajtón. Könyörtelenül. A
szégyen miatt kis híján a térdem közé rejtem a fejem.
– Csak aludni szeretnék – rimánkodom.
– Altatót… milyen fajtát? – Jase kérdése némiképpen enyhíti a
szorongásom.
Összeszedem magam amennyire lehet, a fülem mögé söpröm a
hajam és válaszolok.
– Sok fajtát kipróbáltam. A gyógyszertárban van az a rózsaszín
dobozos. A nevét elfelejtettem – mondom, majd becsukom a
szemem. Megpróbálok emlékezni. Felidézni magamban az
éjjeliszekrényemen fekvő dobozka képét.
Gyorsan kinyitom a szemem, mert a szék lába megcsikordul a
betonpadlón.
De Jase csak hátradőlt, és előveszi a mobilját, hogy beleírjon
valamit.
– Kérsz még valamit?
– Tarot kártyát – vágom rá minden különösebb habozás nélkül. A
Jase arcára kiülő kifejezés azt sugallja, hogy ostoba vagyok, naiv,
vagy furcsa. Nem tudom. Én is érzem, hogy furcsa ilyesmit kérni.
Még, akkor is, ha éppen megháborodok. – Iszonyúan unatkozom, és
a tarot leköt. Szeretek vele foglalkozni – egyre jobban ellágyul a
hangom.
Minden nap kártyát vetek magamnak. Persze az ostoba jószág
nem árulta el, hogy ez vár rám.
– Esetleg ruhát? – kérdezi Jase, és sokatmondóan rám néz. A
szégyentől lángba borul az arcom.
– Az jó lenne – nem igazán foglalkoztam azzal, hogy mi van
rajtam; tudom, hogy mocskos vagyok, és mindenem koszos. Egész
nap az apró matracon ülök vagy fekszem, ami most már igen büdös.
– Sok mindenre szükségem lenne.
Jase a szavamba vág.
– Hozok neked tisztálkodószereket, meg tudod… Olyan női
dolgokat is.
Rábólintok, és megpróbálom elfojtani a megaláztatást, ami, úgy
érzem, felemészt.
– Te nagyon kedves börtönőr vagy – mondom, de közben nem
nézek rá, inkább az egyik üres sarokba meredek.
Halkan, rosszkedvűen felnevet, és megkérdezi.
– Étel?
– Carter azt mondja, egyedül ő etethet meg – válaszolom habozás
nélkül, és becsukom a szemem, mert üres gyomrom görcsbe rándul
a fájdalomtól. Ennem kellett volna. Okosabb is lehetnék. De
hányszor tettem szemrehányást magamnak, és aztán mégis
ugyanoda jutottam?
– Ez nagyon jellemző rá.
Ebben a pillanatban mindenem fáj. A testem a kimerültségtől, a
szívem a reménytelenségtől. Az éhezés csupán a harmadik helyen
áll a listámon.
– És mi mást mondana még Carter? – kérdezem Jase-t, csakhogy
folytatódjon a beszélgetés. Hogy megismerhessem. El akarom
hitetni vele, hogy szeretném, hogy maradjon. A szívemben fellángol
a remény, talán ő jelenti a szabadulásom kulcsát.
– Azt mondaná, sajnálja, hogy ennek így kellett történnie – Jase
szavait hallva legszívesebben felnevetnék, ha nem okoznának ilyen
nagy fájdalmat.
– Ezt nem tudom elhinni – felelem szinte suttogva.
– Ő egyáltalán nem akarta, hogy ez így legyen – magyarázza Jase.
– Még gyerek volt, amikor elfajult a helyzet, és ölnie kellett, hogy
életben maradhasson.
Elmélyül a csend, ahogy elképzelem Cartert fiatalon. Egy olyan
srácot, akit még nem tett keménnyé a gyűlölet és a halál.
– Mindig van választási lehetőség – nyögöm nagy nehezen, ami
meglehetősen ironikusan cseng a fülemben, hiszen egy szobában
ülök, a választás lehetősége nélkül.
– Vigaszt nyújtó gondolat, igaz? – kérdezi Jase. Nem gúnyolódik,
nem mérges és nem is szomorú. Hűvösen nyugodt.
– Szeretnék kimenni innen – mondom, bár a hangsúlyom miatt
kérésnek tűnik. Amikor Jase rábólint, feltámad bennem a remény.
– Úgy is lesz – ígéri. – Tudom, hogy így lesz.
– Legalább egy kis időre kiengednél? Vagy egy ablakhoz, hogy
friss levegőt szívjak? – Jase úgy pillant rám, mint aki azt kérdezi,
hogy hát hülyének nézel?
– Megígérem, hogy nem próbálok meg elszökni. Semmi ilyesmi.
Esküszöm – összeszorul a torkom, ahogy Jase megnéz magának.
– Megnézem, mit tehetek – csak ennyit mond, és zakatoló szívvel
hallgatom. Ez is több mint a semmi. Halvány reménysugár.
– Te miért vagy ilyen rendes hozzám? – sötét szemébe nézek,
válaszra akarom kényszeríteni, de azt remélem, hogy hazudni fog.
Szeretném, ha azt mondaná, a végén minden jó lesz. Hogy megígéri,
hogy kiszabadít innen. De mindez vágyálom.
– Nem vagyok jófiú, Aria. Ezt verd ki a fejedből – gyors
mozdulattal feláll, és hátrapillant rám, miközben szélesre tárja az
ajtót, hogy kimehessen.
 A vér a fülemben dübörög, amikor megpillantom a teljesen
nyitott ajtót. Jase elzárja a kiutat. Az árnyéka beleolvad börtönöm
sötétjébe.
Légy okos – ismételgetem magamban. – Légy okos.
Nem most kell szökéssel próbálkozni. Legyél a barátja – jelenik
meg a gondolat. Engedelmeskedem a parancsnak. Jase segíthetne. A
bátyjával ellentétben, ő talán megkönyörülne rajtam.
– Én csak végrehajtom Carter parancsait.
Némán bólintok és kényszerítem magam, hogy másfelé forduljak.
Nem engedek az ajtón túl felsejlő hamis szabadság csábításának.
Vissza fog jönni. Legközelebb majd jobban készen állok.
Ezzel megint egyedül maradok.
 15. FEJEZET

Carter

Három óra telt el, és Aria egyre kellemesebben érzi magát.

Egyfolytában rajzol azóta, hogy Jase kijött a szobából. Egy
pillanatra sem vettem le a szemem róla. Odalent csak egyetlen
kamera működik, és mivel nem lehet zoomolni vele, csak
elmosódva látom az arcvonásait.
Egy halom ruha és a takarója szépen összehajtva hever az ágyon.
Ő azonban a földön ül, és egyre csak rajzol. Megszállottan, oldalt
oldal után, mint aki nem tudja abbahagyni.
Tudnom kell, hogy mit vet papírra. Főleg, ha valamiféle naplót ír
az elmúlt napokról. Talán üzenet? Elképzelhető, hogy a
feljegyzéseinek köze van ahhoz, ami miatt szinte minden éjszaka
sikoltozik álmában?
Nyugtalanít ez a sok emlék. Nem lepődtem meg, amikor elsőként
altatót kért. Basszus, hiszen én sem tudok már aludni! Minden
második éjjel rémülten sikoltozik álmában, és az állapota csak
romlik.
Azt gondoltam, hogy talán megváltozik a helyzet.
Újabb papír hullik a padlóra, de mielőtt földet érne, Aria máris
vonalakat húz a következő lapra.
Változásra van szükség. Még akkor is, ha erővel kell
kikényszerítenem.
Túl sokáig tart, míg az irodámból leérek a szobába. Ahogy
közeledem, ökölbe szorul a kezem, és a szívem egyre hevesebben
dobog.
Nyitva hagyom az ajtót, ezúttal a széket is a helyén hagyom.
Aria leül a fenekére, és amikor közelebb megyek, sietve elhátrál
előlem. Leguggolok a papírok mellé, és kézbe veszem a
legközelebbit.
Másfél méternyire vagyunk egymástól, ám az arcára így is kiül a
félelem. Arra számítottam, dacolni fog velem.
– Megleptelek? – kérdezem, és felvonom a szemöldököm. Talán
azt hiszi, azért jöttem, hogy ellopjam a kincseit, vagy az éhezés arra
emlékezteti, ami tegnap este történt. Jól tudom, megevett mindent,
amit Jase hozott neki ma reggel.
Kíváncsi vagyok, vajon azt gondolja-e, minderről nem tudok.
– Ijedtnek tűnsz – folytatom, amikor nem válaszol a kérdésemre.
Őzikeszeme tágra nyílik, és töprengve, kíváncsian kavarognak
benne a színek.
Most sem mond semmit. Úgy tűnik, mintha nem is lélegezne,
miközben a tekintete a kezemben tartott papírról a nyitott ajtó felé
villan.
– Eszedbe se jusson kirohanni, Aria. Nem akarom a kincseidet
elvenni egyből azután, hogy megkaptad őket.
Lassan beszívja és kifújja a levegőt. A testéből eltűnik a feszültség,
de továbbra is ragaszkodik a távolságtartáshoz. Lehajtja a fejét, és
csak a szeme sarkából les fel rám. Meglep, hogy egészen másként
néz engem, mint az öcsémet. A felismeréstől kurvára kiakadok. A
félelem és a hatalom azonban mindennél fontosabb. Egy nap Jase is
belátja ezt.
A gondolattól megfeszül az állam. A kezemben tartott papírra
pillantok, majd megfordítom, hogy lássam, mit rajzolt rá. Mivel
fejjel lefelé van a kezemben, eltart egy pillanatig, mire felfogom a
látványt.
Gyönyörű tollrajz. Finom, vékony vonalakkal megrajzolt, három
késsel keresztüldöfött vérző szív. A háttérben vihar tombol és az
elmosódott tinta még nyilvánvalóbbá teszi a papírba zárt érzelmet.
Bár a kések teljesen átdöfik a szívet, mögöttük olyan erővel tombol
az eső, hogy kissé elvonja a figyelmet a pengéktől.
– Ez meg mit jelent? – kérdezem anélkül, hogy ránéznék. Tudom,
hogy engem figyel; érzem óvatos pillantását. Nem szeret rám nézni,
ha őt bámulom. Bár ezt a szokását meg kell majd törnöm, most
jobban érdekel a válasza, mint az engedelmesség.
– A Kardok Hármasa – válaszolja halkan, és ezzel kényszerít arra,
hogy ránézzek. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de lesüti a
szemét, és a kezemben lévő papírra összpontosít.
– Egy tarotkártya? – kérdezem, és amikor elsimítom a papírt,
rájövök, hogy a rajz mennyire hasonlít egy kártyalapra.
– Igen. Jase azt mondta, hogy az interneten rendelt nekem egy
paklival, de arra gondoltam, hogy amíg nem érkezik meg, rajzolok
egyet magamnak.
Ezen eltöprengek. Annyi mindent kérhetett volna, annyi mindent
csinálhatna ebben a pillanatban, ám ő ezt választotta.
– Miért?
– Szeretek töprengeni a dolgokon, és ez segít – idegesen piszkálni
kezdi koszos inge felfeslett szélét. – Magányos vagyok, és jó ideje
semmi új nem jut az eszembe. Ez viszont… – elcsuklik a hangja, és
remegve kifújja a levegőt. Még a legerősebb elmét is megtöri, ha
heteken át tétlenségre van kárhoztatva, miközben együtt kell élnie a
démonjaival. Ő azonban túlélte.
– Nem jók rád az új ruhák?
– De igen, viszont rajzolás közben koszos leszek. Így aztán arra
gondoltam… – elhallgat, gyorsan levegőt vesz, majd még egyet. –
Először ezt akartam, aztán azt terveztem, hogy átöltözöm, és
megpróbálok megmosakodni.
Bólintok, és visszaadom neki a papírt.
– Ez mit jelent?
Csak habozva emeli fel a kezét, hogy elvegye, ám amikor
utánanyúl, az ujja hegyével végigsimítja a kések élét.
– A három kard az elutasítást, a magányt és a szív fájdalmát
jelképezi… – a hangjából nem árad szomorúság, tényszerűen közli.
Lehet, hogy hazudik? Tényleg ezt jelenti az a kártya, és én
véletlenül kézbe vettem? Vagy csak szórakozik velem? Lehet, hogy
rokonszenvet akar ébreszteni bennem, és így próbálja aláásni az
elszántságom?
Semmi esélye sincs rá.
– Te viszont a feje tetejére állítottad – magyarázza, felriasztva
töprengésemből.
– És úgy mit jelent? – kérdezem, őszintén arra számítva, hogy rám
förmed, hiszen én okozom a szenvedéseit. Vádolhatna mindenért.
És sok szempontból igaza lenne, ám ő is hibás, bár erről halvány
sejtelme sincs.
– Megbocsátást – suttogja, aztán lassan közelebb merészkedik, és
összegyűjti a padlón heverő papírokat. Több tucatnyit. Közben
kerüli a pillantásom.
A megbocsátás szó ott remeg kettőnk között a térben, és valamit
mélyen megpendít a belsőmben.
Felmegy a vérnyomásom, miközben alaposabban szemügyre
veszem az arcát. Megpróbálok rájönni arra, mi a fenére készül. Ő
azonban rám se hederít, és ahogy telnek a másodpercek, egyre
jobban bezárkózik a teste.
Telik az idő, Aria összerendezi a papírokat, de továbbra sem néz
rám.
Makacs jószág.
Az államon újra, ismerősen remegni kezd az izom, ahogy tovább
pereg az idő. De még tovább kell várnom, hogy Aria végre rám
pillantson sűrű szempillái mögül. Ahelyett, hogy közömbösséget,
megbántottságot vagy bármi olyasmit látnék a szemében, amire
számítottam, felragyog a ki nem mondott könyörgés azért, hogy
hagyjam meg neki ezt a parányi kis boldogságot.
Csakhogy az életben semmi sincs ingyen. Ezzel már neki is
tisztában kellene lennie.
– Amikor bejövök, azt akarom, hogy térdelj elém.
Összerezzen, amikor felfogja, mit mondtam, és ahogy lehajtja a
fejét, olyan iszonyúan elmélyül az árnyék a kulcscsontja fölött, hogy
a rosszullét környékez.
Nem akar engedelmeskedni, de meg kell értenie, hogy egy pontra
mindkettőnknek el kell jutnia. Ami már megtörtént, nem lehet
visszaszívni.
Nem, bizony.
– Csodálom az erődet. Igazán – a hátamban érzem a tekintetét,
amíg odamegyek a túlsó falhoz, a fémszékhez. Talán ott kéne
maradnom, hogy Aria szabadabban lélegezhessen. Gyorsan elvetem
az ötletet.
Felemelem a széket, és odateszem a fejét rázó, görnyedten ülő
lány mellé.
– Egyfolytában azt mondod, hogy erős vagyok, én viszont értem,
hogy szerinted ez miért vicces – megdöbbent hangja keménysége és
a szavait mélyen átitató méreg. Bizonytalanul rám mosolyog, majd
így folytatja. – Azért hagytad az öcsédnek, hogy megvegye mindezt
nekem, hogy utána mindent elvehess?
Talán csak arra volt szüksége, hogy felidézze magában, mije volt
eddig, és mi másra tehetne szert ahhoz, hogy feltámadjon benne a
dac, és kettőnk között ismét szikrázzon a levegő.
Olyan jó lenne, ha küzdene ellenem! Ám ezt csak az után
engedem meg neki, hogy alárendelte magát nekem.
– Azt teszem, amit jónak látok – válaszolom hűvösen, ám ő
továbbra sem néz rám, sorban végigsimítja a papírokat. – Ha
engedelmeskedsz nekem, megadok neked mindent, amire
szükséged van.
– Inkább meghalok – mogyoróbarna szemében felizzik a
felháborodottság, miközben a válaszomra vár. – Mindent
visszavehetsz tőlem.
Lassan leülök a székre. Apró termete fölé tornyosulva
előrehajolok, és nyugodtan válaszolok.
– Kismadaram, az egy dolog, hogy ilyen bátran mersz beszélni.
Tiszteletre méltó. De egészen más véghezvinni. Már kétszer
engedelmeskedtél. És nem kértem sokat. Igaz?
Felhorkant. Egyszerre tűnik gyengének és erősnek, ami nem is
csoda, figyelembe véve, mennyire elgyötört. Csak egy hajszál
választja el attól, hogy megkapja mindazt, amire vágyik, amire
szüksége van, miközben ugyanilyen könnyen mindent
elveszíthetne.
– Csak egy gonosz tréfának szántad, igaz? – összeszűkülő szemmel
úgy bámulja az ajtót, mintha a bűvkörébe akarná vonni.
– Nem viccelek, Aria. Az életed már az enyém. A létezésed utolsó
pillanatáig minden, amit kapsz, az tőlem származik – nyersen és
ingerülten beszélek. Kurvára elegem van már abból, hogy mind a
kettőnket megfoszt attól, amire vágyunk.
– Térdelj. Le. Ide. Elém.
– Dögölj meg! – vág vissza, mire ösztönös mozdulattal torkon
ragadom, hogy a másik kezem hüvelykujjának érdes vége
rásimulhasson az ajkára. Erősen szorítom a nyakát, érzem az
ereiben lüktető vért. Hangosan zihál, közben a szék lába is
megcsikordul, ahogy előrecsúszik.
Aria megdermed az érintésemtől, de nem tiltakozik. Lángoló
tekintettel néz a szemembe, ahogy enyhül a szorításom. Hörögve
kifújja a levegőt, ám továbbra is várakozva bámul: azt várja, mi lesz
a következő lépésem.
Telnek a másodpercek, a szívem zakatol, a farkam
megkeményedik, ő pedig továbbra is izzó szemekkel bámul.
Észreveszem, amikor rádöbben, hogy két kezével a derekamat fogja.
Maga felé húz ahelyett, hogy eltaszítana.
Szikrázik a szeme, és én kis híján az ajkára szorítom a szám.
Ehelyett elengedem, és elismerően hümmögök, amiből egyből
megérti, pontosan tudom, hogy mi jár az eszében.
Fellángol közöttünk a tűz, mert még erősebben megragad, akkora
erővel, hogy már nem hallok mást, csak a körmét, ahogy
végigszántja a nadrágom.
– Azt gondolod, nem szabad ezt tenned, mivel azt nevelték beléd,
hogy az ilyesmi helytelen. De mi van akkor, ha éppen erre vágysz?
– Nem akarlak – vágja rá zihálva, meg sem próbálva elrejteni a
vágyakozását.
– Addig nem engedem meg neked, hogy meglovagold a faszom,
amíg ki nem mondod, mennyire nagyon szeretnél elélvezni rajta –
jelentem ki, majd lángoló szemébe nézve megkérdezem. –
Megértettél?
A teste enyhén meginog, miközben elfojtja magában a vágy
nyöszörgését.
– Légy őszinte, Aria. Azt már tudom rólad, hogy erős vagy.
– Elgyengülök melletted – mondja akadozva. Teljes erővel lecsap
rá a tegnapi feszültség. Ráharap remegő alsó ajkára.
 – Hát ettől félsz? Attól, hogy gyenge leszel?
Egészen halványan bólint. Jól látom, ahogy leomlik az utolsó fala
is, és apró, jelentéktelen törmelékhalom marad utána.
– Nem akarom, hogy gyenge legyél – előrehajolok és az ajkai közé
suttogok –, hanem azt, hogy az enyém.
Becsukja a szemét, közelebb hajol hozzám; szinte a teljes súlyával
rám nehezedik.
– Sosem fogok behódolni neked – bizonygatja, szavai felérnek egy
gyenge vallomással. Talán gyűlöli, hogy ez így van?
Már közel jár. Egész közel. Fel kell kínálnom valamit neki.
Reményt.
Egy kétségbeesett ember sosem lesz képes elutasítani a felkínált
reményt.
– Belementem egy megállapodásba, amibe nem kellett volna,
ennek következtében kénytelen vagyok a lehető legmesszebb
elmenni. Közben azt a látszatot kell keltenem, hogy pontosan azt
teszem, amire számítanak. Te pedig segíteni fogsz, és utána
megkapod tőlem mindazt, amire vágysz.
– Mit kellene tennem azért…
– Engedelmeskedj! – vágok a szavába. – Térdelj le, amikor
belépek, és tedd azt, amit kérek.
Bizsereg a kezem, mert lenyűgöző az az érzés, hogy ilyen közel jár
a megadáshoz. Ökölbe szorítom, aztán elernyesztem a kezem.
Vánszorog az idő, és Aria megint elhúzódik tőlem. Megpróbálhat
úgy tenni, mintha tudna bárhová is menni. Én vagyok számára az
egyetlen kiút. A végén úgyis könyörögni fog.
Könyörögni. Fog.
– Bármit megkapok? – kérdezi, mintha máris tudná a választ. –
Például a szabadságot?
– Szinte bármit – nem hazudok neki.
 – Nincs semmi más… – kezdené, de a szavába vágok.
– Mindig van valami más is.
Éles hangon beszélek, de aztán javítok a helyzeten.
– Mindig van valami más – ismétlem, miközben felállok, hogy
kimenjek. – Olyasmi, amire égetően szükséged van, de ezzel még te
magad sem vagy tisztában.
 16. FEJEZET

Aria

Teljesen nyilvánvaló, hogy részben mi tart vissza attól, hogy

behódoljak Carternek meg az érzéseknek, amelyek uralkodnak
minden ébren töltött pillanatomon.
Rettegek attól, hogy a múlt visszatér. Az éjszakáimat felemésztő,
iszonyatos igazságtól.
A múlt szörnyetegeivel kapcsolatos, lidércnyomásszerű emlékeim
kitörölnek mindent, amit Carterral kapcsolatban éreztem. Semmi
nem változtat ezen.
Néha azért ébredek szinte önkívületben, mert megérzem
magamon Stephan kezét. Nagyon régóta nem éreztem már az
érintését. Vagy legalábbis a valóságban nem.
Minden egyes éjszaka magam előtt láttam. Nem tudtam úgy
elaludni, hogy ne bukkant volna fel az arca. Éreztem, ahogy kitép
anyám kezéből, miközben könyörögtem, hogy hadd maradjak vele.
Pedig akkor már elment. Gyermekként is tudtam, hogy halott.
Stephan ölte meg.
Apám kérésére az orvos altatót írt fel. Egy darabig hatott a
gyógyszer, aztán leálltam vele, és bár mindenki azt mondta, hogy
sikoltozom, nem emlékeztem rá. Egyetlen álomra sem emlékeztem.
Semmire, csak az éjszaka sötétjére.
Az iszonyat azonban néhány hónappal ezelőtt visszatért. Már a
tabletták sem tompítják el a lidércnyomást. Nem tudják
megakadályozni, hogy az iszonyat velem maradjon, miután
kinyitottam a szemem.
Mintha tizennégy évvel visszakerültem volna az időben, és az
emlékek leigázzák az éjszakáim és a nappalaim is.

– Könyörgöm, Stephan – jajveszékeltem. A férfi szemébe néztem,

miközben elrángatott az anyámtól. A körmöm megcsikordult a
parkettán, Stephan felé rúgtam, aki nagyot csattanva a földre zuhant.
Felhördült.
– Te kis kurva!

Vadul dobog a szívem, és könnyben úszik az arcom. Az ujjam a

matracba mélyed, a bőrömön jéggé dermed az izzadtság. Nem
tudom, hogy alszom-e vagy ébren vagyok, de egyértelmű, mi
következik. Képtelen vagyok megmoccanni; nem kapok levegőt.
Nézem magam, ahogy imbolygok. Nem tudok arrébb menni.
Tisztában vagyok ezzel. Más most az idő, és más a helyszín.
Suttogva azt ismételgetem, hogy biztonságban vagyok, és
megpróbálom elűzni a látomásokat. Biztonságban vagyok.
Csakhogy amikor kinyitom a szemem, és megpróbálok nem bőgni,
eszembe jut, hogy hol vagyok.
A rémálmok évek óta nem kínoztak ennyire. Érthető, hogy pont
most térnek vissza. Nincs hova elbújnom előlük, sem az álmomban,
sem akkor, amikor ébren vagyok. Nem tudhatom, meddig fogom
még bírni.
Nem élhetek így.
Nem élhetek, és nem is fogok.
Hihetetlen, de Cartert szeretném hívni. Megtarthatna és elvihetne
innen.
Amióta itt vagyok, most először hátat fordítok az ajtónak.
Tudatosan. Ugyanolyan tudatosan, ahogy Carter kezét éreztem az
államon. Az erejét, a hatalmát, a forróságot és a testemen
végigvágtázó tüzet. Ezt érzem, amikor megragad.
Ahogy az övé vagyok.
Emlékszem a szavaira: Belementem egy megállapodásba, amibe
nem kellett volna, ennek következtében kénytelen vagyok a lehető
legmesszebb elmenni. Közben azt a látszatot kell keltenem, hogy
pontosan azt teszem, amire számítanak.
Azt mondta, segítenem kell neki.
Heteken át reménytelenül éltem itt, egészen mostanáig. Vadul
száguldoznak a gondolataim attól, ami következni fog. Csakhogy
minden egyes gondolat végül ugyanoda vezet. Kénytelen vagyok
erősen összeszorítani a két combom.
Lassan odanyúlok az ujjammal, ahol az ő keze járt, becsukom a
szemem, és az ujjam hegyével megérintem a bőröm. Az emlék
megnyugtat, bár a szívem mégis hevesebben dobog.
Carter két kezére gondolok, az érintésére, miközben megpróbálok
elszunnyadni. Majdnem sikerül is.
Csakhogy, amikor rádöbbenek arra, milyen hatalma van felettem
– már egy olyan egyszerű dologgal is, hogy az érintésével irányíthat
és enyhítheti a fájdalmam –, máris képtelen vagyok újra elaludni.
 17. FEJEZET

Carter

Stephan.
Alexander Stephan.
Az ő nevét sikoltotta. Ez az alak terrorizálja álmában. Tudom,
hogy így van.
Figyeltem, mit kiabált, újra és újra, és a dühöm egyre csak
fokozódott.
Tegnap éjjel Aria ezt a nevet üvöltötte.
Egészen eddig azt gondoltam, miattam vannak rémálmai. Azt
hittem, engem gyűlöl, és őszintén retteg attól, amit esetleg
csinálhatok vele.
Soha a büdös életben nem tévedtem ekkorát.
A szoba ajtaja halk nyikorgással nyílik, bár fülsértő zajnak
hallom, ahogy Aria véraláfutásos szeme rám szegeződik.
– Nem tudsz aludni? – kérdezem. Nyitva hagyom az ajtót, és
egyenletes, határozott léptekkel odamegyek az ágya mellé.
Annyira törékenynek tűnik! Bárkit tönkretenne, ha egy héten át
alig enne, és napi néhány óránál nem aludna többet. Nem válaszol.
A tekintete azonban követ.
– Nem térdelek le – mondja erőtlenül.
– Nem azért jöttem.
A homlokát ráncolja, úgy tűnik, valami nagyon foglalkoztatja.
Tudja, hogy engedetlen, és reménytelenül küzd, de most nem
teszem szóvá.
Kis híján elmosolyodom.
– Altatót kértem tőletek – mondja szemrehányóan.
Ennél többet kell tudnom. Addig nem kaphat a tablettákból, amíg
el nem mondja. Honnan a fenéből kellett volna tudnom? A saját
makacssága miatt szenved ennyire.
– Tudni akarom, honnan ismered Alexander Stephant – bár
halkan és barátságosan beszélek, Aria mégis elsápad, és jól látom a
testén végigfutó borzongást, miközben elhátrál tőlem.
Csakhogy nem menekülhet túl messzire, és legszívesebben
megragadnám, hogy kikényszerítsem belőle a választ, ám már így is
tudok mindent, amit tudnom kell.
Mennyire ostoba voltam, amikor azt hittem, hogy Ariának
nincsenek titkai előttem! Csakis azzal foglalkoztam, milyen volt öt
évvel ezelőtt. Nem vettem figyelembe, hogy milyen események
tették ilyenné.
Azt tudtam, hogy évekkel a mi klánunk színre lépése előtt Aria
anyját meggyilkolta Romano egyik embere, aki akkoriban Talvery
jobbkeze volt. A mi világunkban gyakori az árulás. Az ő
meggyilkolása okozta a viszályt évekkel ezelőtt, ami egy évtized
alatt szépen elcsendesedett. Talvery megpróbált bosszút állni, de
kudarcot vallott, és azóta senki nem lépett. A szembenálló felek
csupán manőverezgettek, és arra vártak, hogy a másik csapjon le
először.
Ökölbe szorítom a kezem, mert nehéz ellenállni annak, hogy
megérintsem Ariát. Háttal a falhoz simul, és úgy szorítja a melléhez
a takarót, mintha azt remélné, hogy a szövet megmentheti.
Az embert azonban semmi nem óvhatja meg a saját múltjától.
Amikor végre megszólal, alig tudja visszafojtani a haragját.
– Kérlek, ne adj át neki.
 Fellángol bennem a düh. Ez a lány olyan érzelmeket képes
kiváltani belőlem, mint senki más.
– Te hozzám tartozol – ahogy meghallja összeszorított foggal
kinyögött szavaim, megfeszül a válla, ám a szemében egy új érzelem
bukkan fel. Talán a remény. – Ha bárki azt hiszi magáról, hogy
kezet emelhet rád, én fogok végezni vele. Világos?
A szemembe nézve figyeli, hogy komolyan beszélek-e. Utána
bólint.
– Megmondtam, hogy az enyém vagy.
Halványan ugyan, de megváltozik a viselkedése. Szaporábban
veszi a levegőt, kicsit elernyed a válla, és a zöld különféle
árnyalataiban ragyogó szemével könyörgő daccal néz fel rám.
– Mi közöd van hozzá? – kérdezem újra, és jól látom, hogy karcsú
nyakán megfeszülnek az izmok, amikor nyel egyet.
– Ő ölte meg az anyámat – mondja szinte érzelmek nélkül.
Megpróbál mindent elrejteni, hogy úgy tűnjön, nem szenved, de
szomorúság és félelem árad a hangjából.
Töprengek, hogy mi legyen a következő kérdésem. Nem akarom
elárulni, hogy eddig mit tudok. Ha rájönne, nem hinne többé
nekem.
– Folytasd! – szólítom fel ahelyett, hogy rákérdeznék a részletekre.
Félresimítja a haját az arca elől, és közben a takaró lecsúszik a
mellkasáról. Csak ekkor veszem észre, hogy végre átöltözött. A
vékony, halványrózsaszín pamuting remekül megy a bőre színéhez.
Aria az ujja köré tekeri az ingujj végét, miközben átöleli a két térdét.
– Nem szívesen beszélek erről – mondja egyszerűen, majd az
arcát hozzányomja a térdéhez, és felnéz rám. Megváltozik kettőnk
között a levegő. Nyoma sincs az eddigi játszmánk feszültségének,
éppen ezért közelebb húzódom hozzá és figyelem, hogyan reagál.
Mert reagál. Az én kismadaram.
 Ügyel a kellő távolságra. Átcsúszik a matrac túlsó végébe, és
kihúzza magát, hogy a szemembe nézhessen.
Félmosoly jelenik meg a szám szélén.
– Még most sem? – kérdezem. Bár nem olyan elutasító, de
továbbra sem felel.
Eltelik egy pillanat, aztán még egy. Végül a nyitott ajtóra néz. Ma
reggel először, pedig máskor a tekintete egyfolytában arra villan.
– Tegnap éjjel az ő nevét sikoltoztad – magyarázom, és amikor
visszafordul felém, észreveszem, hogy elakad a lélegzete.
– Tudni akarom, hogy miért – fejezem be.
Hatalmasat nyel, és megint a melléhez húzza a térdét. Még
közelebb csúszom hozzá. Csak két centivel. Bár Aria rámered a
matracra simuló kezemre, közelségem ellenére sem megy arrébb.
– Ott voltam, amikor végzett az anyámmal.
– Láttad meghalni?
Bólint.
– A rejtekhelyemről. Bújócskáztam – megrázza a fejét, még
közelebb csúszom, és intek, hogy folytassa.
De nem mond semmit.
– Mi az, amit elhallgatsz előlem? – kérdezem nyersen, mire
visszatér a dac, és újra az a lány van mellettem, akit ismerek.
Jó pár pillanat telik el, amíg kiszáradt ajka megmozdul, de nem
mond egy szót sem. Felállok, ellépek a matractól, mire Aria
meginog.
– Nem szeretem hallani, ahogy sikoltozol – vallom be, de ő
továbbra is hallgat.
A vállam fölött hátranézek rá, és meglátom, hogy szomorú,
könnyekkel teli szemével engem néz.
– Sajnálom – kér bocsánatot, én pedig alig kapok levegőt, amikor
elfordul, és a takaróját bámulja.
 Túl lassan haladunk. Rohadt lassan. Már csak kevés kellene
ahhoz, hogy Aria megtörjön, ezért mind a kettőnk érdekében
kényszerítenem kell. Nem engedhetem, hogy visszakozzon. Már
közel a cél, de az idő csak múlik haszontalanul.
Ez jár a fejemben, amikor lehajolok és elveszem tőle a pokrócot.
Úgy néz rám, mint egy rémült kisgyerek. Csak nehezen tudok
megszólalni, bár amikor kimondom a szavakat, a megszokott
határozottsággal csengenek.
– Meg kell fürdened. Nem bízom benned, ezért te leszel kénytelen
megbízni bennem.
 18. FEJEZET

Aria

Korábban sosem töprengtem azon, mit érezhet egy fogoly, amikor a

levetett láncaitól elvezetik a szabadság illúziója felé. Például sétál az
udvaron. Vajon az ösztöneik szavának engedve ők is olyan közel
maradnak az őrükhöz, ahogy én is odahúzódom Carterhez?
Vagy talán az az oka ennek, hogy fáradt vagyok. Kibaszottul
fáradt. Elegem van a harcból, önmagam éheztetéséből, az
álmatlanságból. Bár nem törtem meg, de kurva kimerült lettem.
Csak elmosódva látom a drága mahagónibútorokat, a magasban a
mennyezetet, a díszes belteret. Nincs cipőm, meztelen talpam
halkan surran a fényes padlón. Ez minden, amit hallok.
Lehet, hogy szét kéne néznem, ám valahányszor ezt teszem,
Carter óvatosan megsimogatja a vállam, mire önkéntelenül
felgyorsulok. Arra összpontosítok, ami vár rám. Magamban még így
is mindent feljegyzek. Odafigyelek az összes ajtóra és ablakra, a
menekülés valamennyi lehetőségére.
Őrjöngve dobog a szívem, miközben jobbra vezet, és messze, a
sötét folyosó végén megpillantok egy vékony fénysávot. Visszhangot
vet körülöttem a csevegés, sőt a nevetés, ám Carter éppen az
ellenkező irányba húz.
Érzem az adrenalint tombolni az ereimben, és összeszorul a
torkom.
Itt mások is vannak!
 – Ne légy buta, Aria – suttogja Carter a fülembe. A szívem kihagy
egy ütemet, és ijedten hátralépek. Nem gondoltam volna, hogy
ennyire látszik rajtam, mit érzek s gondolok.
– Gyere! – parancsolja, és felém nyújtja a kezét. A tenyerem
eltűnik a szorításában, ahogy erős ujjai rásimulnak a kézfejemre, és
tovább vezet a sötét folyosón. Közben csak arra tudok gondolni,
hogy egész idő alatt mások is voltak a közelben. Fogalmam sem
lehet arról, hogy meghallották-e a sikoltozásom, és arról sem, hogy
mit tettek volna, ha egy pillanattal azelőtt jajveszékelni kezdek.
Carter kinyitja az ajtót, a fémkulcsok csilingelését érdes szavaival
kíséri.
– A fivéreim sokáig fennmaradnak. Mindig is ez volt a szokásuk.
A fivérei. Jase. És még ki? A világ minden kincséért sem
kérdeznék rá. A lelkem legmélyén azonban válaszokért
rimánkodom, miközben a tudatom sötétjéből már fel is hangzik a
kegyetlen igazság.
Nem számíthatok kegyelemre. Senkitől ezen a helyen.
Az ajtó halk nyikorgással kinyílik, és én csak bólintok, amikor
Carter int, hogy menjek be. A mellkasomban remegő, halovány
remény semmivé foszlik. Az erőmből csak arra futja, hogy nyeljek
egyet, és magatehetetlenül keresztülmenjek a tágas hálószobán, míg
meg nem hallom a villanykapcsoló kattanását.
Tompa fény borul a fekete-fehér márványcsempékre. Carter nem
várja meg, hogy utolérjem, máris kinyitja a túloldali kád csapját.
Lenyűgöz a fürdőszoba nagysága. Bár tehetős családból származom,
mégis elcsodálkozom.
– Annyira szép! – mondom halkan. El sem tudom képzelni,
hogyan bírtam megszólalni.
Még sohasem élveztem ennyire, hogy a meztelen talpam hűvös
csempéhez ér.
Még soha semmi iránt nem fogott el olyan heves vágyakozás, mint
most, hogy megérintsem a polcon szépen összehajtott, puha
törülközőt.
Mennyire megnyugtat a víz dübörgése! Ugyanakkor tisztában
vagyok azzal, hogy egy aranykalitka foglya vagyok, és elképzelhető,
hogy ez az egyetlen esélyem a menekülésre.
A testem kimerült az éhezéstől, és az éjszakánként rám törő
lidércnyomásoktól. Mégis úgy érzem, hogy küzdenem kell.
Carter elengedi a füle mellett a hallottakat, és nem törődik velem,
ahogy belépek a fürdőszobába, és az ujjammal végigsimítom az
ezüstszínű tapéta halvány kasmírmintáját. A tekintetem gyorsan
végigsiklik a fürdőszobán, és megállapodik a kádon.
Nem tudom levenni a pillantásom a lábakon álló kád pereme
fölött lebegő gőzről.
A makulátlanul tiszta porcelán fölé hajoló Carter hátat fordít
nekem. Izmos vállán megfeszül szűk ingje, én pedig elképzelem,
hogy meglököm, és kereket oldok. Minden erőmet összeszedve
nagyot taszítok rajta, majd kirohanok a fürdőszobából. Persze nem
hinném, hogy messzire jutnék, és azt sem tudom, merre kéne
mennem.
Az viszont már kiderült, hogy a testvérei itt vannak. Valahol a
közelben.
Egészen biztosan nem jutnék messzire.
– Meg akarlak etetni, mielőtt megfürdetlek – Carter szavai
elvágják a menekülésről szőtt vágyképeket. – Vetkőzz le és ülj be a
kádba, amíg elkészítem a vacsorád.
Fellángol a halvány remény; egyedül fog hagyni. A gondolat
mindennél jobban idegesít.
Távozás közben Carter megragadja az ajtófélfát, és rám szól.
 – Mindjárt jövök.
Magamra maradok a boldogító, forró víz közelében. Egyet, majd
még egyet dobban a szívem.
Becsukom a szemem, és suttogok.
– Ne légy ostoba.
Belsőm sajgását és kétségbeesett menekülési vágyamat fékezi a
tudat, hogy mi vár rám, ha engedetlen vagyok.
De tényleg hajlandó leszek lemondani a vakmerő szökésről egy
forró fürdőért cserébe? Az ételért és Carter érintéséért? Annyira
nélkülözöm, hogy ilyen sokra tartom ezeket az apróságokat?
Kínomban ökölbe szorul a kezem. Amikor kinyitom a szemem,
megpillantom magam a tükörben. A hajam kócos, bár az ujjammal
minden nap kifésültem. Éppen annyira zsíros és mocskos, mint
amire számítottam.
Az arcom beesett. Sokkal soványabb annál, mint amire
emlékszem. Leveszem a vékony pamutinget, megvizsgálom a
testem, végigsimítom az oldalam és a csípőm. A szoba elég sötét;
nem láttam az elrablásomkor szerzett sérüléseket. Csuklómon a
vágások vékony, fehér hegeket hagytak, és a sajgó, sötétbarna folt a
bordámon mostanra szinte a felismerhetetlenségig elhalványult.
Egészen addig nem éreztem a vereségem, amíg ki nem engedtek a
börtönömből. Lemondtam a menekülésről azért, hogy lássam,
milyen csúnyán elbántak velem.
Visszafordulok a kád felé, mert a víz nagyon hangosan csobog.
Majdnem tele van. A gőzölgően forró víz és a beleöntött levendula
fürdőolaj megnyugtató illata is arra biztat, hogy hódoljak be.
Fejezzem be az ellenállást. Legyek jó kislány, és csináljam, amit
mondanak. Bárcsak valahogy lerázhatnám magamról a kudarc
érzését, és újra tudni, ki vagyok!
Még mindig emlékszem arra, hogy Carter mit mondott pár napja.
Belement egy üzletbe, és nekem segítenem kell. Persze nem tudom a
teljes igazságot.
– Légy okos – suttogom magam elé. Úgy játszom, hogy nem
ismerem a játék szabályait, nem tudom, mi vár rám. A halvány
remény és csodavárás sodor tovább a kísértés útján.
Elzárom a csapot és rádöbbenek, hogy hetek óta ez az első dolog a
szobában található tárgyakon kívül, amit megérinthettem.
Furcsának és nosztalgikusnak tűnik még ez az apró mozdulat, a
csap elforgatása is. Soha többé nem akarok visszamenni. Üresség
sajog a mellemben, ahogy azt gondolom, soha, ám jól tudom, nem
én hozom meg a döntést.
– De igen – suttogja egy halk hang hátul a fejemben. Kihasználja a
szenvedésem, és csábító suttogásával rengeteg reményt ébreszt
bennem.
Jázmin és levendula illata tölti meg a tüdőm, ahogy beszívom a
megnyugtató gőzt, és gyorsan kibújok a trikómból. A
pamutnadrágot is lehúzom magamról. Bár a ruhám új, mégis
koszos. Abban a börtönben minden mocskos.
A nadrág szövete a lábujjamhoz tapad, kénytelen vagyok lerúgni
magamról, de meghallom Carter közeledő, súlyos lépteit.
A félelem megdermeszt egy pillanatra, aztán az egyik lábam
gyorsan beledugom a gőzölgő vízbe. Felszisszenek, olyan forró.
Ahogy felemelem a másik lábam is, hogy bemásszak a kádba, víz
fröccsen a padlóra. Egyre jobban élvezem. Háttal állok az ajtónak,
és bár hallom, hogy Carter belép, nem törődöm vele, elmerülök a
habokban. Nagy szükségem volt erre. Elrejtőzöm benne, előle.
– Milyen érzés? – Carter erőteljes hangja végigremeg a
fürdőszobán.
Mennyei – gondolom, és lassan megfordulok. Ügyelek arra, hogy
ne fröcsköljem ki a vizet, de arra is, hogy alaposan elrejtsen a fehér
hab.
Szeretném elmondani neki, milyen csodálatos érzés, és
megköszönni mindezt, ám amikor a szemébe nézek, nem tudok
megszólalni. Szinte lángol. A ragyogó fények arról árulkodnak, hogy
ez a férfi veszélyesen közel került ahhoz, amire vágyik. Felizzik a
levegő közöttünk, és én csak egy néma bólintásra vagyok képes.
Nem merek megszólalni, mert nem tudhatom, milyen lenne a
hangom, ha egyetlen szót is merészelnék mondani neki.
Szerencsére már nem néz a szemembe, hanem felemel egy
kerámiatálcát az asztalról.
– Enned kell – mintha saját magát figyelmeztné. Ismét bólintok.
Azelőtt rengeteg finomságot ettem. Gondolkodás nélkül faltam a
jobbnál jobb ételeket – ezzel jár, ha valaki gazdag családba születik.
Ahogy meglátom Carter kezében az ennivalót, összefut a nyál a
számban, és erősen meg kell markolnom a kád peremét, nehogy
kitépjem a kezéből a tálcát.
Felfigyel az izgatottságomra; szokása szerint ördögien
elvigyorodik, amikor látja, milyen mohó vagyok. A mocsok!
– Nyisd ki! – parancsolja, és jó kislányként egyből
engedelmeskedem. Kis híján felnyögök, amikor a számba csúsztat
egy falatnyi fűszervajas, könnyű húslébe mártott filét. A hús elolvad
a számban, és az ízétől dalra fakad az ajkam. Továbbra is csukva
tartom a szemem, élvezem az ételt, és az jár a fejemben, hogy ennél
finomabbat még sosem ettem, amikor Carter egy újabbal simítja
végig az ajkam.
Azonnal kinyitom a szám, ő az ujjával megérinti a nyelvem,
miközben egy újabb falatot ad, majd a következőt. A fogam
belemélyed az ujjába, és a rémülettől tágra nyílik a szemem, mert
esetleg azt hiheti, hogy szándékosan tettem. Ő azonban tovább etet.
 A félelmem és az aggodalmam tovaszáll, akárcsak az idő, ahogy
újabb és újabb darabka omlós húst nyújt oda.
Sült paradicsomot és paprikát, meg tepsis burgonyát is kapok, és
addig etet, míg megtelik a gyomrom, és már egyetlen falat sem fér
belém. Hosszú idő óta először nem korog a gyomrom az éhségtől.
Úgy tűnik, mintha örök időktől fogva ülnék a forró vízben. A
tarkómat megtámasztom a kád szélében, és úgy teszek, mintha
minden rendben lenne. A boldogság csak egy pillanatig tart,
felriaszt a kerámiatálca csattanása a fürdőszoba csempéjén. Egyből
visszatérek a jelenbe.
Enyhén megfeszül a testem, amikor Carter egy szivacsot márt a
vízbe.
Az ujjával végigsimítja a bőröm és én bűnös módon élvezem az
érintését. Nagyon régóta nem éreztem ilyet, régóta magányos
vagyok. Többet akarok. Többre van szükségem. Azon kapom
magam, hogy arra vágyom, pontosan úgy tegyen engem a magáévá,
ahogy annyira szeretne.
Tényleg ilyen könnyen megtört? Vagy ez olyasmi, amire igenis
úgy kéne vágynom, ahogy azt teszem? Eltompul az agyam, és
felforrósodik a vérem. A szivacs bejárja a testem. A lábfejemmel
kezdi és lassan halad felfelé. A lábszáramon, a combomon, és
hajszál híján közöttük.
Tudom, Carter jól hallja a zihálásom; látja, milyen erősen
markolom a kád peremét. A keze mégsem mozdul tovább. Rám szól,
hogy nedvesítsem be a hajam, majd nagy gonddal átmasszírozza a
fejbőröm, és besamponozza a tincseimet. Eltölt a kamillasampon
illata, és halkan dúdolni kezdek. Amikor észreveszem, abbahagyom.
Minden annyira jó érzés!
– Hajtsd hátra a fejed, kismadaram – mondja Carter bársonyos
hangon. Ennek a kérésnek nem akarok ellenszegülni. Azt csinálom,
amit kér. Hajszálpontosan engedelmeskedem minden parancsának.
A szivaccsal átmasszírozza a vállam. Többször felszisszenek,
amikor kinyomkodja belőlem a fájdalmat. Egészen eddig észre sem
vettem, hogy ennyire sajog a testem. Halk, biztató hördüléseit hallva
kénytelen vagyok kinyitni a szemem, és belenézni az övébe. Ő
azonban nem a tekintetem keresi. Pillantása megtapad a víz alól
előbukkanó, kemény mellbimbóimon.
A szivacs halkan a vízbe csobban, és lassan lesüllyed. Carter ujjai
végigsimítják a mellem, megszorítva előbb az egyik, aztán a másik
mellbimbót. Lassan csinálja, határozottan, de mégis időt hagyva
számomra. Érdes mutatóujjával körben megdörzsöli őket, aztán két
ujja közé szorítja a végüket. Ettől hátrahanyatlik a fejem és
megfeszülnek a combjaim. Minden kis szorítása a vágy éles
pengéjével döf a lábam közé, és kis híján szétteszem neki. A csiklóm
vágyakozva lüktet. Olyan erős ez az érzés, hogy biztosra veszem, a
legkisebb erőfeszítés nélkül elélveznék. E gondolatok a
legcsekélyebb szégyenérzés nélkül törnek elő belőlem.
A bénító sóvárgás végigszalad rajtam, és nem bánom.
Carter sötét szeme megtalálja az enyémet, ám ahelyett, hogy
tovább simogatna, belenyúl a vízbe, és ismét a kezébe veszi a
szivacsot.
Jól tudom, mennyire türelmes. Mindent olyan lassan csinál.
Képtelen vagyok eldönteni, hogy azért, mert élvezi a cukkolásomat,
vagy egyszerűen nem akarja, hogy ez a pillanat véget érjen.
Akárhogy is van, hátrahajtom a fejem, ő pedig tovább fürdet, és
akkor sem tiltakozom, amikor a keze végre eljut oda, ahol titkos
reményeim szerint lennie kell.
A szivaccsal lüktető csiklómhoz ér, én pedig zihálok, elhúzódom
az átható gyönyör elől, és a víz kifröccsen a padlóra. A félelem és
vágy zavarba ejtő varázsitallá keveredik, amiből olyan régen ittam.
Ebben a pillanatban újra a számhoz emelném a korsót, az utolsó
cseppig kiszívnám belőle a nedűt, és tisztára nyalnám az edény
peremét. Iszonyatos vágyat érzek, hogy újra megérintsen.
– Ne mozdulj, Aria! Különben abbahagyom – figyelmeztet, és
megdermedek. A testem lángol a vágyakozástól. Lassan elmerülök a
meleg vízben, már a keblem sem látszik, közben Carter szemébe
nézve megmarkolom a kád peremét. A testem teljesen mozdulatlan,
miközben Carter tekintete cikázik a puncim és a szemem között. Az
alsó ajkamra harapok, amikor ismét a lábaim közé nyúl.
Mozdulatai határozottak és lassúak. Óvatosak, sőt megfontoltak.
De amikor a szivacs ismét a vízbe pottyan, végigsimítva a
combomat és a fenekemet, és a helyét átveszi Carter ujja, minden
vadabbá válik.
Belém nyomja az ujjait. Ívbe feszül a hátam, amikor a gyönyör
váratlan lángolása végigvágtáz testem minden porcikáján.
– Carter – suttogom a nevét, amikor a tenyerét nekinyomja a
csiklómnak. Így még senki sem ért hozzám. Kirobban belőlem a
vágy, nem kapok levegőt, képtelen vagyok megmoccanni. Csak arra
futja az erőmből, hogy erősen szorítsam a kád peremét, és
megpróbáljam mozdulatlanul elviselni, ahogy egyre keményebben
és ádázabbul megbasz az ujjával.
– Carter! – ezúttal hangosan üvöltöm bele a nevét a fürdőszoba
párás levegőjébe, és most már minden erőmmel szorítom a kádat.
Nem mozdulhatok, pedig a testem könyörög, hogy mégis, mozogjak,
közelebb kerüljünk a gyönyörhöz, és essünk bele.
Jól tudom, amikor elélvezek, attól apró szilánkokra hasadok, ő
pedig élvezni fogja, hogy széthullok az érintésétől. A gondolat
egyszerre rémítő és izgató.
Szégyellnem kéne magam, ahogy ott vonaglok a vízben. Zavarba
jönnöm Carter hörgésére, amikor a puncim összezáródik az ujjai
körül, és átszakad rajtam az orgazmus. Sokkal gyorsabb és erősebb,
mint bármikor korábban.
A szívemnek nem lenne szabad még többért sóvárognia. A testem
sem vágyhatna a folytatásra. Hibát követek el, amikor gyorsan
felülve megpróbálom megragadni a csuklóját. Még többért akarok
könyörögni. A forró hullámok még összecsapnak bennem,
miközben Carter megfordul, felkap egy törülközőt, nem is törődve
azzal, hogy az előbb miatta hullottam szét.
A félelem elhomályosítja a vágyat; elfojtja a véremben még
mindig ott tomboló gyönyört. Elcsitul a zihálásom.
Amikor azonban szembefordul velem, megértem, hogy ez így van
jól. Helyesen tettem, hogy hagytam, hogy hozzám érjen. Ahogy rám
néz, egyértelművé válik, hogy egész életében semmit nem akart
ennyire.
 19. FEJEZET

Carter

Túl jó ez a lány. Kibaszottul tökéletes.

Így kell csinálnom, hogy minden egyes alkalommal
összezúzhassam. Törékeny az egyensúly, hogy mivel ajándékozzam
meg, és mikor fosszam meg tőle.
Ma éjjel éppen eleget adtam neki ahhoz, hogy érezzem, amikor
megtörik alattam. Ahogy szilánkokra hasad tőlem, miközben
megszerzem mindazt, amire csak vágyom. És ő kurvára szeretni fog
ezért.
A víz a testéről a padlócsempére csöpög. Hagyja, hogy a cseppek
végigfussanak a hátán és az oldalán, amit még a köré tekert vastag
törülköző sem tud elrejteni. Minden porcikáját éreztem. Minden
porcikája az elmémbe égett.
Megborzong, ahogy végigsimítom a vállát.
Nem sietek, hagyom, hogy minden apró érintésemtől
meglepődjön. Zihálása és éles hörgése csak izgatottabbá tesz. A
faszom még soha az életben nem volt ennyire kemény, mint most,
miközben bevezetem a hálószobába. Aria olyan riadtan szorítja a
törülközőt, mintha képes lenne magán tartani.
Parányi teste árnyékot vet a vastag szőnyegre. A függönyön át
beszűrődik a holdfény. Hallom a szívverését, ahogy az ágyat
bámulja. Ujjaim végigsiklanak selymes bőrén, és a vállába
suttogom.
 – Erre már nincs szükséged.
Ujjaim a bolyhos törölköző és puha bőre közé csúsznak. Félig-
meddig arra számítok, hogy a kismadaram tiltakozni fog. Továbbra
is próbálva úgy tenni, mintha nem ezt akarná.
Meglep, hogy hagyja lehullani a törülközőt, és hátát óvatosan a
mellemnek nyomja, amikor mögé lépek.
Ujjaim a puncijába mélyednek, és szőre csiklandozza a tenyerem,
mialatt még mindig duzzadó csiklóját simogatom. Jutalmul
nekinyomja a fenekét a farkamnak. Hátrébb dől, és halkan, nyíltan
felnyög.
– Én következem, Aria – mondom, és a hangom majdnem
megremeg, mert megérzem, hogy a két combja megfeszül az ujjaim
körül. – Máris újra készen állsz?
Megfordítom, apró mellén gyönyörűen kipirulva ragyog a bőr.
Szája elnyílik, meglepődik, mintha éppen tetten érték volna.
– Égsz a vágytól, hogy újra elélvezz, és érezd, amint az az édes,
bűnös gyötrelem lebénít? – fél lépést teszek, arra kényszerítve, hogy
fenekét az ágynak szorítsa.
– Le merném fogadni, már attól is elmennél, ha kicsit
szopogatnám őket – középső- és mutatóujjam közé zárom
halványrózsaszín, virágsziromra emlékeztető mellbimbóit.
Egyszerre kicsit meghúzom őket. Aria feje megremeg, ám gyönyörű
mogyoróbarna színű szeme akkor is engem bámul, amikor nyög
egyet.
– Ül! – parancsolom. Engedelmeskedik. Nem lehet szavakba
önteni, milyen büszkeséget és elégedettséget érzek, látva, milyen
lelkesen várja a következőt. – Jó kislány.
A szavak könnyedén csúsznak elő a számból, egyik kezem lazán
megpihen a combján. Megmozdulok, megragadom a fenekét, és
rálököm az ágyra.
 – Mutasd a puncid! – a sötétben is jól látszik, hogy tűzvörös lesz az
arca. A feje hátrahanyatlik, a mennyezetet bámulja, de szétteszi a
lábát, behajlítja a térdét és a talpával megtámaszkodik az
ágytakaróban, hogy szemügyre vehessem.
– Nézz rám! – parancsolom, meglepődve saját izgalmamon. Szeme
elkerekedik, azonnal a pillantásomat keresi. – Nézz közben. Azt
akarom, tudd, hogyan bámullak. Hogy mit gondolok rólad.
Megértettél?
Habozás nélkül bólint. Az arcára nézek, aztán szétnyíló
szeméremajkára, majd ellenőrzöm, hogy valóban figyel.
Ujjam végigsimítja lágy és a vágyakozástól nedves redőit.
Libabőrös lesz a combja, és megremeg, amikor finoman
megérintem duzzadó csiklóját. Megfeszülő háta felemelkedik az
ágyról, amikor az ujjaim átcsúsznak a bejárat fölött, majd
visszatérnek a redők közé.
– Gyönyörű! – ez az egyetlen szó elég ahhoz, hogy keble pirossága
átterjedjen az arcára. Odalépek az éjjeliszekrényhez, közben
letépem magamról az ingem.
Két pár bilincs van ott, de ma csak egyet használok. Kinyitom az
ajtót, előveszem, és a csuklójára teszem. Meglepődött hördülése
összecseng a megszoruló bilincs zajával. A másik fele az ágy
oszlopára kerül. Aria próbál nem tiltakozni.
Tudja, hogy mi következik. Megdermed, amikor kigombolom
nadrágom; amikor a padlóra hullik, előbukkan ágaskodó farkam. El
sem tudtam volna képzelni, hogy ennyire sajogjon azért, hogy egy
nőben lehessen. Mostanáig.
Megmarkolom, és hátrahúzom rajta a bőrt, az előváladék már ott
csillog a makkomon.
Káprázatos Ariám vágyakozva nyöszörög.
– Tett szét a lábad nekem – be sem fejezem a mondatot, mire
engedelmeskedik.
– Olyan régóta vágyom erre – ismerem be, miközben feltérdelek
az ágyra, és ráfekszem az apró testre. A csípőm tökéletesen illik a
combja közé, és a faszom hozzásimul a redőihez, miközben
közelebb hajolok a nyakához, hogy megérintsem az ajkammal.
Rengeteget töprengtem azon, hogyan basszam meg az első
alkalommal. Hagyjam, hogy ő legyen felül, és a farkamat
meglovagolva ne is tagadhassa, milyen iszonyúan vágyik rám? Arra
is gondoltam, hogy lassú és visszafogott leszek, arra rákényszerítve,
hogy üvöltsön, és azt követelje, hogy az orgazmusa közelébe kerülve
keményebben basszam.
Most viszont, amikor eljött ez a pillanat, rádöbbenek, mennyire
önző vagyok. Teljesen és tagadhatatlanul önző.
Csakis az érdekel, hogy megszerezzem, ami az enyém. Hogy tövig
belenyomjam a faszom, és úgy basszam meg, mintha a kurvám
lenne. Csak és kizárólag az enyém.
Pontosan ezt teszem.
Egyetlen gyors döféssel vadul benyomulok. Szűk puncija máris
forró, nedves és mohón várja a farkam. Aria teljesen körbefog és
önfeledt boldogsággal, édes hangon felsikít. A szabad kezével
végigszántja a mellem, és a sarkát a fenekemhez szorítja.
Bár arra vágyom, hogy mozdulatlanná dermedve kivárjam, míg
vadul elélvez a faszomon, eluralkodik rajtam a vágy, hogy vadul
mozogva, ádázul tomboljak a lába között. Gerjedő vágyai, édes illata
és ritmusosan összecsapó testünk csattogása megmutatja, helyesen
döntöttem.
Aria vergődik alattam, a válla minden egyes kemény lökésemtől
belemélyed a matracba. Valahányszor csak elmerülök benne, úgy
válaszol, mintha nekem teremtették volna. Soha az életben nem
tudtam volna elképzelni, hogy ilyen nagyszerű lehet valaki
összeszűkülő puncija, elfojtott hörgése és édes, szenvedő
nyöszörgése.
A körme mélyen a vállamba mélyed, miközben egyre gyorsabban
baszom. Heréim körül megszorul a bőr, a gerincem bizsereg a
vágyakozástól, hogy mélyen beleélvezzek Ariába.
Csakhogy ennél több kell nekem. Összeszorítom a fogam, egyre
keményebben és gyorsabban mozgok, míg az egész testem be nem
borítja a hideg izzadtság.
Megint feljajdul, ám most más a hangja, mint az előbb. Ez
fájdalom. A kín kiül az arcára is. A szívem összeszorul a
mellkasomban, de aztán meglátom a csuklójára ráfeszülő bilincset.
A kurva életbe!
Izgatottan és hanyagul áthajolok fölötte, izzó ágyéka nem engedi
el a farkam, miközben az éjjeliszekrényről felkapom a kulcsot, hogy
kinyissam vele azt a kibaszott bilincset.
Tovább tart, mint szeretném, és amikor végre leveszem róla,
minden habozás nélkül megragadom csípőjét, hasra fordítom, és
feltérdeltetem. Meglepetten felkiált, de elhallgat, amikor vad
mozdulattal ismét behatolok befogadó melegébe.
Édesen ziháló hangjától a mennyországban érzem magam.
Minden lökésemet kéjes sikollyal kíséri.
Két kézzel megmarkolom a fenekét, és majdnem elmegyek,
amikor lüktetni kezd a faszom körül. Megmarkolja a takarót,
combjai beleremegnek a rátörő gyönyörbe.
Azt akartam, hogy könyörögjön. A kádban és az ágyamban. Nem
akartam megengedni neki, hogy elélvezzen mindaddig, amíg nem
rimánkodik azért, hogy megbasszam.
A leggondosabb tervek azonban sosem válnak valóra.
És ahogy könyörtelen tempóval tovább dugom, érzem, ahogy
küzd, hogy tovább tudjon térdelni, amíg végül a hasára zuhan.
Továbbra is vadul döfködöm, mialatt összefüggéstelenül kiabál a
gyönyörtől. Rádöbbenek, hogy jobban örültem volna, ha azért
könyörög, hogy hagyjam abba. Ehelyett olyan elképzelhetetlen
mennyiségű gyönyört akarok rázúdítani, hogy el se bírja.
Mindaddig, amíg el nem ernyed, és magatehetetlenül már csak
arra képes, hogy az ágyhuzatba kapaszkodjon, mintha az meg tudná
menteni tőlem.
 20. FEJEZET

Aria

Még sosem éreztem, hogy valaki ilyen csodálatosan használt, és

ilyen vadul lecsupaszított volna.
Ahogy hetek óta mindig, a testem most is sajog, csakhogy nem
úgy, mint korábban. Úgy érzem, egyszerűen darabokra hullik, ha
megpróbálok megmozdulni. Amikor a hátamra fordulok, még
mindig Cartert érzem magamban. Minden kell neki, és újra meg
újra átlök minden határon. Az emlékezéstől sóvárgó vágyakozás
tombol az ereimben.
Úgy baszott meg, mintha a tulajdona lennék.
Az vagyok.
Az bizony!
A gondolattól azonnal kipattan a szemem. A tekintetem
végigsiklik a szürke falú és még sötétebbre festett, fordított tálcás
mennyezetű, ragyogóan kivilágított helyiségen. A szobából erő
sugárzik. Bátorság és veszély. Az elegáns és modern bútorzat
minden darabja a helyén van.
Csak én nem illek ide.
Nem a börtönömben vagyok. Lassan, halkan veszek levegőt. Soha
többé nem akarok visszamenni oda.
Semmit nem hallok. Egy hangot sem. Eltelik még egy pillanat, és
lassan a hátam mögé nyúlok, Cartert keresve, vagy bármilyen jelét
annak, hogy mellettem alszik.
 Hűlt helyét találom.
Nem szívesen ismerem be, milyen hosszú időbe telik, amíg
összeszedem magam, hogy megforduljak. Inkább úgy teszek,
mintha még aludnék. Telnek a másodpercek, de továbbra sem érzek
senkit a szobában, így körbenézek, és rájövök, hogy egyedül vagyok,
és a hálószoba ajtaja tárva-nyitva áll.
Ugyanolyan alaposan megnézem magamnak ezt a szobát, mint
korábban a másikat. Várom, hogy valahol meglássam Cartert.
Csakhogy nyoma sincs.
Ekkor figyelek fel a ragyogó fehér ágytakarón fekvő élénk színű
ruhákra.
Vakmerően felülök, és megrándulok a lábam közötti tompa
sajgástól. Óvatosan kézbe veszem a ruhákat, köztük egy selyem
hálóköntöst és egy kombinét, amit soha nem vennék fel. Rendkívül
merész és egy manöken testére szabták. Teljesen értelmetlenül az
az első gondolatom, hogy csalódni fog bennem. Rajtam sosem állna
elég jól a selyem és a csipke finom kombinációja. Ha csalódást
okozok neki, visszaküld. Csakhogy én nem akarok visszatérni oda.
Soha.
Észre sem veszem, hogy a mellemhez szorítom a ruhákat, amikor
Carter hangja riaszt fel félelmetes gondolataimból.
– Mi a baj? – kérdezi a szobába lépve.
A fejem magától megremeg, a hajam megcsiklandozza csupasz
vállam, és ráeszmélek arra, hogy meztelen vagyok.
Át kellett volna kutatnom a holmijait. Meg kellett volna
próbálnom elszökni. A mellkasomat szorongatja mulasztásaim sora,
miközben nézem, ahogy kihúz egy fiókot, majd egy másikat, és
kivesz belőle egy fémbilincset.
Közömbössége megjátszott; még mindig erő árad belőle.
Határozottan elindul felém.
 Kis börtönömben nemet tudtam mondani neki – de onnan
átkerültem az ágyába, ahol a kurvája leszek.
– Ha nem tetszenek, van másik – hangja a legjobb esetben is
lekezelő. Egészen addig nem értem, hogy miről beszél, amíg a
kezemben tartott ruhák felé nem biccent.
Hagyom, hogy a ruhák az ágytakaróra hulljanak. Nem tudom, mit
válaszolhatnék. Tűkön ülve próbálom eldönteni, mit kéne tenni a
biztonságom érdekében, és azért, hogy a visszanyerhessem a
szabadságom.
– Szeretem, amikor ideges vagy – Carter hangját meghallva újra
ránézek. Még sosem láttam ennyire kiegyensúlyozottnak, mint ma.
Nem az öltözéke, hanem a testtartása és a mozgása miatt. Közelebb
jön, és megáll az ágy mellett. Teleszívom az orrom az illatával, és
haragszom magamra, hogy ennyire odavagyok érte. Még ennél is
szörnyűbb, ahogy megfeszül a combom, ő pedig majdnem
elvigyorodik, amikor meghallja a nyöszörgésem.
– Nagyon élveztem a múlt éjszakát – a hangját meghallva tűzbe
borul az összes idegvégződésem. Tenyerébe zárja az állam, az
ajkamat bámulja, aztán a hüvelykujjával végigsimítja.
Valami megváltozik bennem. Egy elképesztően erős és befolyásos
férfi áll előttem, aki könnyedén elpusztíthatna, és bizonyos
szempontból ezt már meg is tette. Mindezek dacára ebben a
pillanatban csak azt akarom, hogy megcsókoljon. Eddig még nem
tette, és a lelkem egy részének pontosan erre volna szüksége.
Elkomorodik az arca, hüvelykujja megnyugtató simogatása
abbamarad.
– Ettél?
– Csak most ébredtem fel – vágom rá bocsánatkérően. Undorító,
hogy ennyire gyengének tűnök. Odalent erősebb voltam. Ingerülten
beszívom a levegőt, és jól tudom, hogy milyen éles hangon vágnék
vissza, ha ebben a pillanatban odalent ülnék a vékony matracon.
Csakhogy nem akarok visszamenni oda. Szégyellem magam, hogy
ez ennyire nyilvánvaló, és úgy próbálom eltitkolni, mintha
belehalnék abba, ha kiderülne. Önutálatomat azzal próbálom
némiképp enyhíteni, hogy emlékeztetem magam, idefent sokkal
jobbak a menekülés esélyei.
Odalent csak szenvedés vár rám. Sajgó magány, éhezés, és a múlt
kínjával teli álmatlan éjszakák.
Nem vagyok hajlandó visszamenni.
Carter elenged, és az öltözőasztal felé fordul.
– A konyhában van a reggeli. Ha találkozol bárkivel, ne törődj
vele, és ők sem fognak veled törődni. Világos? – a bilincset az egyik
fiókba dobja, és valami mást kezd keresni.
Bólintok, amikor a válla fölött rám néz, bár magamban
belerázkódom. Csak arra tudok gondolni, hogy talán akad valaki,
aki segíteni fog. Aki könyörületet tanúsít. Talán Jase? Persze el is
szökhetek.
– Szóbeli válasz, kismadár – szól rám Carter, mintha csak az
időjárásról beszélne. A fiók hangos csattanással bezáródik, én pedig
azon kapom magam, hogy ismét nagyot bólintok, miközben
megszólalok.
– Igen – felelem, és a tekintetem megtapad az öklében megcsillanó
fémen.
– Ezt fogod viselni – mondja, és felmutatja a vékony nyakláncot.
Nagyjából két centinként apró gyöngyök díszítik, gyémántokkal
váltakozva. Hosszú, majdnem a köldökömig ér, és amikor a
kezembe veszem, észreveszem, hogy a vége felé egyre nagyobbak a
drágakövek. Középen egy hatalmas, könnycseppalakú gyémánt
ragyog.
Mindez azonban csupán szépségnek álcázott bűn.
 – Póráz? – a szívem harci dobként dübörög a mellemben.
Hangomból süt a vereség.
– Egy kismadárra nem lehet pórázt tenni, Aria. Ám a lábát
megkötheted, vagy ketrecbe zárhatod. Tied a választás.
– Vagy a börtön, vagy a nyaklánc – pontosítom a helyzetet. Arra a
gondolatra, hogy nem kell visszamennem a lenti szobába,
önkéntelenül a nyaklánc után nyúlok.
Carter biccent, mire újra a szemébe nézek.
– Fordulj meg! – parancsolja, és megvillan a tekintete.
Megpróbálok nyugodtan lélegezni, hátat fordítok neki, és ahogy
félresimítja a hajam érzem, hogy kellemes borzongás fut végig a
hasamon és a hátamon. Megkeményednek a mellbimbóim, amikor
a hűvös gyémántok és gyöngyök megérintik a keblem, majd a
vállam és a nyakam. Carter keze a mellemre csúszik, miután a
helyére tette a nyakláncot, forró lélegzete megbizseregteti a fülem.
– Gyönyörű – suttogja.
Bármennyire is kedves volt velem, gyorsan magamra hagy.
Megcsap a hideg levegő, és megint rettenetesen magányosnak
érzem magam. Meztelenül térdelek az ágyában. Póráz van a
nyakamban, döntéseimet a félelemre alapozva hozom meg.
Ismét eszembe jut az apám és Nikolai. Elszégyellem magam,
ahogy elképzelem neheztelésüket és az undorukat. Bármennyire is
szeretném letagadni, igenis nagyon élveztem mindazt, amit Carter
csinált velem a múlt éjszaka.
És újra megengedném neki.
– Miért teszed ezt velem? – az elkínzott szavak lényem másik
részéből törnek elő. Abból, amit szeretnék elrejteni és elhallgattatni.
Carter visszasétál az öltözőszekrényhez. Úgy érzem, nem fog
válaszolni nekem, mégis megszólal.
– Azért, mert megtehetem – feleli határozott,
megkérdőjelezhetetlen hangon. – Egyszer megkérdezték tőlem, mire
vágyom, és én bármit meg tudtam volna vásárolni, amit
megkívánok. Csakhogy megpillantottalak, és rájöttem, hogy te
sosem lehetsz az enyém.
Szembefordul velem, hátát nekiveti a bútornak, így várja a
válaszom.
Emlékszem, hogy néhány nappal ezelőtt milyen csodálatos
szavakat mondott. Reményt adtak. Segíteni fogok neki, és ő mindent
megad nekem. Vajon csak hazudott? Elképzelhető, hogy
mindannak, amit most elmesél nekem, valami köze lehet ahhoz a
megállapodáshoz, amibe nem lett volna szabad belemennie?
– És most, hogy… – elhallgatok, nem tudom befejezni a mondatot.
– Nem vagy az enyém, Aria. Még nem. De amikor az leszel,
könyörögni fogsz, hogy maradjak – leginkább attól dermed meg a
szívem, hogy teljesen és fenntartások nélkül hiszek neki.
Odajön hozzám, és látom, hogy valamit mondani akar. Talán egy
titkot. Ujjával némán végigsimítja az ajkam, és azt mondja, megtalál,
ha majd újra készen áll rám. Aztán otthagy, anélkül, hogy bezárná a
hálószoba ajtaját.
Elengedhetetlen az óvatosság, ha valami kemény és annyira éles,
hogy véres sebet okozhat. A kedvessége fog megtörni. Egyfolytában
résen kell lennem.
Aki okos, elkerülheti a veszélyt, és ha mégis a közelében kell
lenni, akkor a legveszélyesebb részeit kell elkerülni. Csakhogy nem
ezek pusztítják el az embert. Azok a legfélelmetesebbek, amelyek
vágyat ébresztenek benned, és amelyeknek nem akarsz ellenállni,
hanem térdre kényszerítenek. Feledtetik, hogy mennyire éles a
penge, vagy elhitetik veled, hogy nem is veszélyesek. Mintha
immunissá váltál volna rájuk, és többé nem kellene félned tőlük.
Hiába tudom mindezt, tehetetlenné válok, amikor a két tenyere
közé zárja az arcom. Túlságosan sokáig ücsörgök az ágy szélén,
ujjamat arra a helyre szorítva, ahol még mindig érzem az érintését.

Nem kapok levegőt, amikor felébredek. Remegek a testemet borító

hideg verejtéktől, és vadul zakatol a szívem. A helyiség sötét, egy
pillanatig semmit sem látok, és bár két kéz ragad meg a vállamnál,
mégis tudom, hogy azok már nem a rémálomhoz tartoznak.
Nem Stephan az! – próbálok meg logikusan gondolkozni,
miközben meghallom Carter üvöltsét, hogy ébredjek fel. Zihál a
tüdőm, ahogy fény szűrődik a szemembe, és megpillantom őt. Bár
dühösen kiabál, fájdalommal teli szemében nyoma sincs a
haragnak.
Előregörnyedek, és megpróbálok megnyugodni. Csak egy
rémálmot láttam. Nem tudom irányítani. Nem bírom leállítani.
– Kérlek, ne küldj vissza! – nyögöm ki nagy nehezen, mire Carter
még ádázabbul markolja a vállam, aztán elenged. A hálószoba túlsó
végében álló székhez megy, előre dőlve leül, és a sötét szoba
túloldaláról néz rám.
A bőröm bizsereg a bénító félelemtől. Nem akarok visszamenni
abba a szobába. Elsírom magam, amikor arra gondolok, hogy a
férfi, aki romba döntötte a világom, és azzal fenyegetett, hogy még
ennél jobban is elbánik velem, nem hagyja, hogy biztonságban
legyek. Egy másik férfitól. A börtönömben.
– Könyörgöm – kérlelem erőtlenül, ám mielőtt kimondom, Carter
már rám is förmed.
– Gyere ide!
Bár a testem erőtlen, gyorsan mozgásra kényszerítem
végtagjaimat, miközben a takaróval küszködök. Gyakorlatilag a
padlóra zuhanok, és négykézláb odakúszok Carterhez. A szőnyeg
kidörzsöli a térdem.
Csupán egy selyem pizsamanadrág van rajta. A fakó holdfény
beragyogja izmos hasát. Olyan a teste, mintha márványból faragták
volna. Bár még mindig erősen bennem a rettegés, ujjaim bizseregni
kezdenek, hogy végigsimítsam velük izmai domború vonalait. Ha
más nem is, csodálatos figyelemelterelés. Ha akarná, használhatná
a testem, és addig baszhatna, amíg mélyen el nem alszom. Ebben a
pillanatban legszívesebben ezért könyörögnék.
Szeretném megkérni, hogy használjon, és felejtessen el velem
minden mást.
Ahogy közelebb érek hozzá, lassítok, a nyakláncot szinte a földön
húzom. Még nyilvánvalóbbá teszi a meztelenségem. Carter laza
terpeszben ül, két térde közé telepszem. A lábai előtt heverek – a
tekintete, ő maga a sötétben, mind erőt sugárzik.
Lassan a combjára teszem a kezem. Egyetlen szót sem szól, mégis
tudom, hogy örömet kell szereznem neki. Nem fogok visszamenni a
szobába. Semmiképpen.
Az ujjam becsúszik a selyem alá, megérzem forró bőrét, amikor
elérem a csípőjét.
Nem merészkedem tovább, és a szívem kihagy egy ütemet, mert
Carter erős keze lecsap a csuklómra, és elrántja a karom. Alig kapok
levegőt, olyan átható pillantást vet rám perzselő szemével.
Elmélyül a csend, ő csak bámul, én meg tehetetlen vagyok, mert
nem tudom, hogy mit akar.
– Négykézlábra! – parancsolja, és csak annyit enyhül a szorítása,
hogy gyorsan engedelmeskedhessek neki. A szívem olyan hangosan
dübörög, hogy semmi mást nem hallok.
– Arcot a padlóra – utasít, én pedig engedelmeskedem. A fenekem
az égre mered. – Kezek a térd mellett.
Bár azt teszem, amit mond, megigazítja a kezemet. Szinte a teljes
testsúlyom a vállamra és a nyakamra nehezedik, a fejem a
parkettához simul, két karom magam mögé nyújtom, alig tudok
egyensúlyozni. Teljesen ki vagyok szolgáltatva, védtelenül.
Eltelik egy pillanat. Aztán még egy, ő pedig körbejár. Szeretnék
nyelni egyet, de nem bírok. A félelemtől, hogy nem talál vonzónak,
megremeg a térdem, mire még jobban széthúzza a lábamat. Abban
a pillanatban, amikor becsuknám a szemem, mély, érdes hangjával
rám parancsol, hogy nyissam ki, és nézzek rá. Fölém tornyosul.
Fogalmam sincs arról, hogy a sötét lovagom mire gondol vagy
készül.
– Mondd el, hogy mit álmodtál! – szól rám végül. Amikor
válaszolok, a szőnyeg nekidörzsölődik az arcomnak, és a lélegzetem
felforrósítja a bőröm.
– Nem emlékszem rá – felelem őszintén.
– Nem volt fontos neked? Annyira sem, hogy emlékezz rá? –
kérdezi, mögém guggolva. Nem látom, de érzem. Mindig megérzem
Carter rendíthetetlen közelségét.
– Nem – rázom meg padlóhoz simuló fejem, és olyan választ adok,
amiről azt hiszem, hogy hallani akarja. – Nem fontos. Nagyon
sajnálom.
Szavaimat súlyos némaság követi.
Összerezzenek, amikor megsimítja a fenekem. Hüvelykujja érdes
vége megtalálja a puncim, óvatosan megkeresi a csiklóm, majd
tovább siklik felfelé. Erőteljesen megmarkolja a fenekem két
oldalát, én pedig a szemem becsukva várom a folytatást.
Puff!
A tenyere nagyot csattan a fenekemen, önkéntelenül is
feljajdulok. Ráharapok az ajkamra, már jön is a következő. Az éles
fájdalommal egy időben a másik tenyere felsiklik a mellemen, és két
ujjával megragadja a mellbimbómat. A fájdalom és a gyönyör
keveréke megbolondítja a csiklóm. A testem oldalra dől, nem tudok
nyugton maradni, miközben Carter az immár megkeményedő
mellbimbómat húzogatja.
Egy pillanatra elenged, hogy meggörbülő hátamat kissé lenyomja,
majd újra nagyot csap a fenekemre, ugyanoda, ahová az előbb.
Ráharapok az ajkamra, a halk sikoly elfojtott vinnyogássá változik,
és a testemen végigszáguldó fájdalom lángra lobbantja az összes
idegvégződésem. Tűzbe borul az ágyékom és elakad a lélegzetem.
A szőnyegbe zihálva várom a folytatást. Érzem, ahogy a hüvelyem
összehúzódik. Gyönyörért rimánkodom, ami elűzi a fájdalmat.
Tenyere végigsiklik a gerincemen, libabőrös leszek. A fenekemen
érzem a leheletét, majd belém harap, és ekkor hangosan
felhördülök a meglepetéstől, és valami mástól. A fájdalom nem
olyan, amit vártam, és a testem boldogan megrázkódik a folytatás
gondolatától.
Hirtelen hátrébb húzódik, és egy újabb fájdalmas ütés csattan
felforrósodott bőrömön. Könnybe lábad a szemem. A szenvedés és
az izgalom a gyomromban gomolyog. Nem tudom, meddig bírom
még.
– Könyörgöm – suttogom, és még csak nem is sejtem, hogy miért
rimánkodom.
– Miért büntetlek meg, Aria? – mély hangja gyógyír zihálva síró
lelkemnek.
– Azért, mert felébresztettelek – válaszolom, és érzem, hogy
csípője hátulról végigsimítja a combomat. Elhelyezkedik mögöttem,
rám borul, ajkával megérinti a vállam. Egy apró csókot lehel a
bőrömre, miközben a farka óvatosan benyomul a puncimba.
Csupán kecsegtet vele, de azon kapom magam, hogy hátralököm
magam a makkjára, azért imádkozva, hogy megbasszon, és
megszabadítson a fájdalomtól.
Forró lélegzete csiklandozza a nyakszirtem, amikor belesuttog.
– Azért, mert hazudtál nekem.
Nem tudok válaszolni, mert abban a pillanatban belém hatol, és
pontosan úgy kefél meg, ahogy szerettem volna.
 21. FEJEZET

Carter

– Az épületnek öt szárnya van. Mindegyiknek megvan a saját zárja –

Ariára pillantok. Meztelen talpa halkan surran a
márványcsempéken, ahogy beérünk az előcsarnokba. A kétszárnyú
bejárati ajtó csak egy fél méterre van tőle, és jól tudom, mekkora
erőfeszítésébe kerül, hogy ne nézzen rá.
– Mindenütt zárak vannak, kívül és belül – megkockáztat egy
pillantást rám, de megdermed, amikor találkozik a tekintetünk. –
Gyakran hívok meg ide olyanokat, akiket nem tekintek a
barátaimnak, és néha nem akarom, hogy elmenjenek innen.
Némán töpreng azon, amit mondtam. Nyugtalanság árad végig a
testén. Ez kiderül abból, ahogy nyel egyet, és ahogy összefogja a
kezét maga előtt. Kis híján megbotlik a lábában. Imádom, amikor
ennyire ideges.
– Itt van például a bejárati ajtó – arra biccentek, ő pedig olyan
vonakodva pillant oda, mintha nem akarná megnézni. – Ott az a
doboz, jobbra mellette. Kívülről és belülről csak kóddal lehet
kinyitni.
– Azt hittem, arról beszéltél, hogy csak az egyik út járható –
mondja halkan, kérdő hangsúllyal. Mogyoróbarna szemével úgy néz
fel rám, mintha megbántottam volna. Mintha becsaptam volna. –
Arról beszéltél, hogy egy madarat vagy megkötöznek, vagy
kalitkába zárnak, de a kettőt egyszerre sosem teszik vele.
 Egészen halványan elmosolyodom.
– Nem jöttél még rá, hogy csupán kérned kell?
A homlokát ráncolja, de egy szót sem szól. Tudja, hogy kelepcében
van. Nélkülem nem mehet sehova sem, és én egyszerre őrzöm és
védelmezem.
– Fogoly vagyok – mondja elfúló hangon. Vágyakozva néz a
kétszárnyú bejárati ajtóra, ami olyan érzetet kelt, mintha meg
akarná tiltani a vendégeknek a távozást.
– Az előtt az apád házában voltál fogoly – mély hangom
visszhangzik az előcsarnokban. Aria döbbenten néz a szemembe,
amikor folytatom. – Nem mertél eljönni onnan. Féltél engedély
nélkül bármit is tenni.
– Nem is féltem – suttogja, én azonban már elég jól ismerem
ahhoz, hogy tudjam, hazudik.
– Hagytad, hogy a félelem irányítson. Ne hazudj nekem! –
Nyugtalan leszek. Rájövök, hogy a valódi félelmei miatt minden
megváltozhat.
– Honnan tudod, hogy mit csináltam és mit nem? – kérdezi
erőtlenül, tagadva az igazságot, és valami másra összpontosítva a
figyelmét.
Mivel hazudott nekem, azt is kapja vissza.
– Amikor felajánlottak nekem, kicsit szimatoltam. Vannak
barátaim apád bandájában. Szemek és fülek, akik a megfelelő árért
információt adnak. Jól tudom, hogy szinte minden idődet egyedül
töltötted a szobádban. Talán éppen ezért tartott olyan sokáig, hogy
engedelmeskedj nekem. Hozzászoktál a börtönökhöz.
Tátva marad a szája, kétségtelenül tiltakozni akar, ám bölcsen
még azelőtt becsukja, hogy megszólalna.
Az idő halad, mi megyünk tovább. Mindketten csendben vagyunk.
Elmerülünk saját tagadásaink világában.
 – A holmijaidat áthozhatjuk az irodámba, a nappaliba vagy a
hálószobába. A rajzfüzetet, vagy amit csak akarsz – ajánlom fel, de
továbbra sem szól egy szót sem. A kezét tördeli, miközben bejárom
vele azt a két épületszárnyat, amelyekben szabadon mozoghat.
Látszólag semmire sem figyel, semmit nem vesz észre, kivéve az
utunkba kerülő ablakokat. Felhívom a figyelmét arra, hogy ezek is
kulcsra vannak zárva.
– Miért ötszárnyú az épület? – kérdezi, amikor a nagykonyha felé
vezetem. Még mindig nem evett, pedig ideje volna. Semmi értelme
sincs az éhezésének, és nem lenne helyénvaló azzal
megfenyegetnem, hogy visszaküldöm a börtönébe, ha nem eszik
végre. Ezt a fenyegetést későbbre tartogatom. Komolyabb kihágásra.
A kismadaramnak azonban ennie kell.
– Négy fivérem volt, és úgy döntöttem, hogy mindenkinek legyen
egy saját épületrésze – magyarázom, amikor bemegyünk a
konyhába. A hátsó fekete üvegfal mögött jól látszik a kert. A sötét
diófa parkettát olyan fényesre csiszolták, hogy meglátom rajta a
tükörképünket.
Aria tekintete körbesiklik az elegáns és korszerű konyhában.
Megnézi a csúcsminőségű bútorokat és a fehér gránitból készült
munkaasztalokat. Minden fehér. A konyha tiszta, korszerű, és
tökéletesen ellensúlyozza a fekete üveget.
Sokféle válaszra számítok, ám arra nem, amit végül meghallok.
– Részvétem.
Mély ráncok jelennek meg a homlokomon.
– Tessék? – kérdezem.
– Azt mondtad, hogy négy testvéred volt. Ezek szerint akkor egy
vagy több meghalt – szembefordul velem, és csípőjével megérinti a
konyhasziget mellett álló széket. Jól látom, nem tudja eldönteni,
hogy leülhet-e, vagy sem. Hagyom bizonytalankodni. Közben
igyekszem nem törődni azzal, hogy a gyomromba mar a bánat és a
szomorúság. Ehelyett inkább Aria éles szemére összpontosítok. A
gyönyörűség és az éleslátás halálos kombinációja. Ezt nem szabad
elfelejtenem.
– Carter! – harsan fel a mögöttem Jase hangja. Amikor
megfordulok, lelassul a lépte. Majdnem teljesen eltakarom előle a
lányt. Rám néz, aztán Ariára.
– Nem láttam, hogy elfoglalt vagy – mondja, miközben tekintete
végigsiklik Arián. Bár összefogta köntösét, és eltakarta a mellét,
árad belőle, hogy született csábító.
– Mi az? – kérdezem, de Jase megint őt nézi. A szemem sarkából
látom, hogy Aria lesütött szemmel a padlót bámulja, és továbbra is a
kezét tördeli.
Megragadom a nyakszirtéjénél, nem túl erősen, mire abbahagyja
a mocorgást.
Mindketten tudni akarják, hogy Aria mit jelent nekem. Az arcukra
van írva a kíváncsiság. Érzem a levegőben remegő feszültséget is.
Nem számít, hogy ki ő, amíg tudják róla, hogy az enyém. Jase
vitatja Aria fogságának módját, ráadásul most nincs is a
börtönében. Talán azon töri a fejét, mikor kerül vissza. Vagy meddig
marad mellettem.
A hüvelykujjammal megnyugtatóan megsimogatom Aria nyakát,
miközben Jase valamilyen kocsiról mesél. Nem tudom, mi a faszról
szövegel. Kurvára nem is érdekel. Feltételezem, hogy az anyag
utánpótlásáról akar beszámolni, de nem szeretne nyíltan beszélni
Aria előtt.
A kismadárkámat megnyugtatja az érintésem. Többször is
felpillant rám. Tudom, azon töpreng, hogy az öcsém mit gondolhat
róla.
– Aria – szakítom félbe az öcsémet. – Kimennél egy percre, hogy
négyszemközt beszélhessek Jase-szel?
Csak azt hallom, ahogy levegő után kapkod. A félelmét, a
reményét és hogy mennyire meglepte a környezete. Szegény kis
Ariám, olyan keveset tud!
Majd megtanulja.
Gyorsan bólint, de egészen addig nem mozdul, amíg a kezem,
végigsimítva a selymet, le nem csúszik a hátára. Jase zsebre vágott
kézzel a konyhasziget mellett áll, miközben kivezetem. Az ajtó is
fekete üvegből készült, és tökéletesen beleolvad a falba. Csak akkor
nyílik ki, amikor egy megfelelő kéz lenyomata megérinti a
biometrikus érzékelőt. Aria feszülten figyel, de akkor se tudná
kinyitni, ha megpróbálná. A kertet ötméteres fal, az ingatlant őrzött
kerítés fogja körbe. Nem tudna elmenekülni.
Látom az arcán, amikor rádöbben erre.
– Amikor végeztem a megbeszéléssel, visszamegyünk a
hálószobába – a fülébe suttogok –, és addig foglak baszni, amíg csak
akarlak.
Jase lépteiből tudom, hogy mögöttem van. Nézem, ahogy Aria
kisétál a kertbe, és olyan áhítatosan fordítja az arcát a nap felé,
mintha most először lenne ebben az élményben része.
– Elküldtem Jaredet, hogy nézzen szét a klubokban. A hétvégére
meglesz a lista azokról, akik nagy mennyiségben vásároltak az S2L-
ből.
– Tökéletes – válaszolom, bár közben továbbra is Ariát figyelem,
ahogy arrébb sétál, és lefekszik a fűbe. – Valami más?
– Talvery tudja, hogy itt van.
Elmosolyodom.
– Elég sokáig tartott. Romano egyik embere szivárogtatta ki?
Jase felé fordulok. Ariát figyelve bólint.
– Nem maradhatott örökre titok – rám néz, mielőtt folytatná. –
Eljön érte.
– Csak szeretne – javítom ki. – Na de melyik embere lenne
hajlandó idejönni, és meghalni érte?
– Nikolait nagyra értékeli – feleli Jase, és halványan elmosolyodik.
Az első héten, odalent, Aria rengeteg mindenről beszélt, amikor
segítségért könyörögve és társaságra vágyva a puszta falhoz beszélt.
Szinte minden kibaszott nap felemlegette ezt a Nikolait.
– Hadd jöjjön. Ő lehet az első, aki meghal.
 22. FEJEZET

Aria

A kávé illatára ébredek. Gondolkodás nélkül a hátamra fordulok a

hatalmas ágyban, és nagyot nyújtózkodom, hogy teljesen
felébredjek. Kellemes érzéssel tölt el, ahogy bizseregnek az izmaim,
a tiszta ágynemű finomsága és az a halovány, férfias illat, amitől
egyszerre megsajdul és fellángol az ágyékom.
És akkor eszembe jut.
Ez mindig ilyen.
Már három napja kikerültem a börtönömből, ám valahányszor
Carter ágyában ébredek fel, szükségem van egy pillanatra, hogy
emlékezzek. Talán nem akarom beismerni, hogy ez igaz. Talán a
tudatalattim egy része valahol messze jár. Csakhogy minden reggel
emlékeznem kell.
Lassan megnyugtatom zakatoló szívem, és figyelem a zajokat,
vagy bármilyen jelét annak, hogy ő is itt van. Bűnös függőséget
alakított ki bennem, beszivárgott a vérembe, és táplálja a tiltott
gyönyör iránti vágyam tüzét. Sóvárgom utána, hogy elfogadjon,
hogy uralkodjon fölöttem, miközben jól tudom, hogy ez az egész
helytelen. Napról napra egyre halkabb az a vékony hang, amely azt
súgja, hogy ki kell innen jutnom. Leginkább ez rémiszt meg.
Most harmadszorra ébredek Carter ágyában, és ő most sincs itt.
A teste nincs itt, de akkor is figyel. Ezt tegnap a saját káromon
tanultam meg. A második napon, hogy kikerültem a börtönömből.
Azt gondoltam, nem pocsékolhatok el még egy napot a
hallgatózással és az engedelmességgel. Meg kellett próbálnom kiutat
találni. Az emlék hatására az öltözőszekrény felé fordultam.
Átkutattam a fiókokat. Miért is ne tettem volna? Carternek hűlt
helyét találtam, és rá akartam bukkanni a kiútra. Ebbe a házba
senki sem jön be, és senki sem megy ki. A hely egy erőd, és én fogoly
vagyok.
Egymás után húzgáltam ki a fiókokat, azt remélve, hogy találok
bennük valamit. Nem tudom, mit. Egy pisztolyt vagy egy fegyvert.
Nem vagyok biztos abban, hogy Carter engedelmeskedne nekem,
ha pisztolyt szegeznék rá és előállnék a követeléseimmel.
Sikerülhetne-e lerohannom vagy arra kényszerítenem, hogy
elengedjen? Nehezen hittem, mégis meg kellett próbálnom.
Becsukom a szemem, a testem megfeszül, felidézve mély hangját,
és hogy mennyire megrémített. Belöktem a fiókot, felsikoltottam, és
a vállam fölött rémülten az ajtófélfának támaszkodó férfira néztem.
– Térdre – egészen eddig egyszer sem engedelmeskedtem ennek a
parancsnak. Ekkor mégis térdre estem. Ömleni kezdtek belőlem a
szavak, és megpróbáltam bocsánatot kérni azért, amit tettem. Vagy
legalábbis leplezni.
Csakhogy sosem tudtam jól hazudni, persze egyből átlátott rajtam.
– Nyisd ki a szád! – a parancs forrósággal öntötte el az ölem, és
összeszorult a vágytól. Carter megbaszta a szám. Büntetésnek
szánta, amit tett, ám nem tekintettem annak.
Megmarkoltam a combját, lángolt a szemem és nem kaptam
levegőt, amikor a farkát letuszkolta a torkomba. Elképesztően
nedves lett a puncim tőle.
A félelem nem múlt el. Mindig velem van. A tudat, hogyha már
használt, bármikor visszaküldhet a börtönömbe, nagyon is életben
tartja.
 Még nem végzett, amikor hátrébb húzódott és hagyta, hogy újra
levegőhöz jussak. Hörögve ziháltam, amikor arra kényszerített,
hogy négykézlábra álljak. Szégyenkezve lángolt az arcom, amikor
hozzásimult a szőnyeghez, Carter pedig hátulról belém hatolt. A
hátam megfeszült, miközben a gyönyörtől hörögve, fuldokolva
felnyögtem.
Szinte azonnal elélveztem, Carter elcsendesedett, mélyen
bennem. Belekapaszkodott a hajamba, ezzel ívbe feszítve a hátam,
és a fülembe suttogott.
– Te bizony kibaszottul szereted, amit veled teszek!
Hogyan is tagadhattam volna?
Kibaszottul odavoltam érte. Csakhogy ezt büntetésnek szánta,
emlékeztetett rá. Tudtam, hogy mit tettem. Mielőtt lihegve és
kielégülve otthagyott volna a padlón, a képembe vágta.
– Legközelebb visszamész a szobádba.
Szavai most is tisztán zengenek a fejemben, ahogy azokra a
fiókokra nézek, amelyeket még nem nyitottam ki.
Lehet, hogy szeretem, ahogyan megbasz, ám ez nem nagyon
változtat a helyzeten. Nem küzdök tovább a vágyaimmal. Hallgatok
az ösztöneimre, amelyek segítenek életben maradni, csakhogy ettől
még ugyanúgy szégyellem magam. Jól tudom, hogy fogoly vagyok,
és Carter azt tehet velem, amit csak akar.
Jóllehet sóvárgom a szabadságra, ám ez nem jelenti azt, hogy ne
lennének vágyaim a fogságom alatt.
Az egyetlen dolog, amit mindig észreveszek, mert Carter nem
hajlandó rá.
Még egyszer sem csókolt meg.
Soha. Ha pedig valaki van a közelünkben, akkor nem úgy beszél
hozzám, mint négyszemközt. Már két testvérével is találkoztam és
mindegyik alkalommal arra számítottam, hogy elzavar vagy
megaláz. Ehelyett Carter úgy beszélt hozzám, mintha jóbarátja
lennék. Vagy egy ügyfele. Ugyanígy viselkednek a fivérei is, bár
meglehetősen szűkszavúak.
Egész más a helyzet, ha egyedül maradunk. Olyankor, meglepő
módon, vigasztalóan cseng a hangja, és ennek helyét csupán akkor
veszi át a vágy mélyebb zengése, ha egy parancsot ad.
Mindez együtt forgószélként zilálja szét az elmém.
A tény azonban változatlan: minden nap, amit túlélek, csak Carter
kurvája vagyok.
Meztelen talpam belesüllyed az ágy előtti szőnyegbe, amikor
elindulok az öltözőszekrényre tett kávéért. A csésze még mindig
forró.
Napközben milliónyi gondolat kavarog bennem. Egyfolytában
azon töröm a fejem, hogy miért csinálja ezt velem. Carter a
szándékok embere. Kiszámított és tudatos minden lépése.
Manipulál.
Az ajkamhoz emelem a forró kávét, ráfújok, és érzem, ahogy
melege végigsimítja az arcom.
Mi van, ha valamit beletett? Szándékosan azért hagyta az
öltözőszekrény tetején, hogy a tegnapra emlékeztessen. Pontosan
ugyanott állok, ahol tegnap, amikor megbüntetett.
Áttekintem az összes lehetséges magyarázatot arra, miért hagyott
itt egy csésze kávét nekem. Annyi tejszín és cukor van benne, hogy
alig érezni a kávé keserű aromáját.
Tegnap magamnak főztem egy csészével. Az volt az első kávém,
amióta itt vagyok. Biztos figyelt közben.
Talán pontosan azért hagyta idebent; ezzel akarta tudtomra adni,
hogy szemmel tart. Vagy csak azt akarta, hogy felkeljek.
Megiszom az édes kábítószert, és úgy döntök, mindez nem számít.
Hiába törném egész nap a fejem, akkor se kapnék rá választ.
 Egyedül csak az számít, ha nem iszom meg, valószínűleg csalódott
lesz. A tegnap történtek után ezt nem szeretném megkockáztatni.
Elszántan arra törekszem, hogy minden döntésem óvatos és
megfontolt legyen.
Azért, hogy ne kerüljek vissza a kis szobába, meg hogy segítsek
Carternak. Nem felejtettem el az alkuját. Azt mondta, ha segítek
neki, mindent megkapok tőle. Kivárom, megmaradva a kegyeiben.
Valami változni fog. A zsigereimben érzem. Nincs más dolgom, mint
engedelmeskedni, és kivárni a megfelelő pillanatot. Vagy azt, hogy a
terve megvalósuljon, vagy feltáruljon előttem egy újabb lehetőség.
Vagy amikor elmenekülhetek innen, és visszatérhetek apám
biztonságot jelentő házába.
Észre sem vettem, és már ki is ittam a kerámiacsésze tartalmát, a
komódon hagyom, és felveszem azokat a ruhákat, amelyeket Carter
hagyott nekem az ágy végén.
Újabb dolog, amihez ragaszkodik. Megnyugtat a rutin. Tudom,
mire számítsak, hogyan viselkedjem. Ha más nem is, legalább ez
nem rémiszt meg.
Ma vastagabb a ruha szövete. Nem finom vagy átlátszó.
Megragadom a vállát, karnyújtásnyira magam elé tartom és így
jövök rá arra, hogy egy fekete átlapolós gyapjúruha. Gyönyörű.
Amikor belebújok, a puha szövet megcsiklandoz a térdem fölött.
Egész odáig leér. Kezdem szépnek érezni benne magam.
A nyaklánc és ez a ruha. Klasszikus módon elegánsak, és kiemelik
az idomaimat. Nagy a kísértés, hogy kifésüljem a hajam, és
használjam azokat a szépítőszereket, amelyeket Jase vett nekem.
Mindennél jobban szeretném azonban a tegnap este kapott új
vásznak egyikére felrajzolni azt a nőt, aki azelőtt voltam. Az üres
oldal tintáért könyörög, és én máris egészen másképp érzem
magam. Talán nem is annyira a felszínen, ám mindaz, amit érzek
vagy gondolok, már cseppet sem hasonlít régi önmagamra.
Először azonban felöltözöm, ahogy ő szeretné és megkeresem.
Majd csak utána kezdek el rajzolni. Felidézem magamban, mit
éreztem régen, és így képes leszek megőrizni az egykori énem, a
kislány utolsó darabkáját.
Jól tudom, megint Carter kívánságának engedelmeskedem,
amikor beletúrok a tincseimbe és befonom a hajam. A fonatot
átvetem a vállam fölött, majd előveszem a kozmetikai csomagot.
Alig ismerek magamra.
A tükörben látható nő nagyon szép. Annyira gyönyörű, hogy más
nők irigykednének. Amikor azonban lecsapom a sminkkészletet az
asztalra, jól tudom, hogy rám senki se irigykedne, hiszen én csak
Carter csinos ringyója vagyok.
Egyelőre. Azért, mert annak kell lennem. Legalábbis ezzel etetem
magam. Azzal próbálom menteni magam előtt a helyzetet, hogy
elhitetem magammal, ez elkerülhetetlen az életben maradásom
érdekében. Ugyanakkor felesleges tagadni, hogy amikor Carter rám
parancsol, és én szétteszem a lábam előtte, hőhullámok futnak
keresztül rajtam, egyenesen a szívemig.
Nyugtalanná válok, amikor kilépek a hálószobából. Nincs értelme
azt hinni, hogy biztonságban vagyok, ugyanakkor jól tudom, a
hálószobába egyedül Carter jöhet be. Tudom, hogy mire
számíthatok. E szoba falain kívül viszont még feltáratlan titkok
várnak rám.
Tudom, hogy hol a kedvenc szobája, tegnap igen hosszú időt
töltöttem ott. A falon tenyérnyi szabad hely sem maradt a sok
fénykép és a gyönyörű remekmű között. Könnyű volt megfeledkezni
magamról, ahogy néztem őket, és közben arról ábrándoztam, hogy
valahogy máshova kerültem, távol innen, és egy kiállítást
nézegetek.
 Valaki nagyon odavan a régi teherautókért. Tíz képen is ilyen
járműveket láttam. A rozsdás, megviselt kocsik motorházát hó
borította, vagy kék virágok kukucskáltak ki a kerekük alól.
Korábban sosem gondoltam volna, hogy a régi járgányok ennyire
gyönyörűek lehetnek, amíg meg nem éreztem a fényképekből áradó
érzelmet. Talán én is rajzolok egyet. Vagy kettőt. Bőven van időm.
Azt is tudom, hogy Carter hálószobájából hogyan jutok el a
konyhába.
Egyszer egyedül mentem át oda, máskor viszont Carter vitt
magával.
Tegnap a konyhában parancsolt rám, hogy térdeljek elé. Ahogy
kimondta az utasítást, egyből eszembe jutott, hogyan büntetett meg
a hálószobában, ezért sietve engedelmeskedtem.
A sima hideg padló könyörtelenül nyomta a lábam, de meg se
moccantam, miközben megetetett a saját ételével. Azt hiszem, ezt
tényleg nagyon élvezi. Ahogy ott térdelek előtte, teljesen
kiszolgáltatva. Be kell valljam, engem sem zavart a dolog, legalábbis
addig nem, amíg valaki be nem jött a konyhába.
Nem tudtam, hogy ki az, mert csendben maradt. Emlékszem,
megmerevedtem, mert nem tudtam, mit is kellene tennem.
Carter továbbra is lazacdarabokat csúsztatott az ajkaim közé. Aki
bejött, néhány perc múlva távozott.
Ha jól tudom, négy férfi él itt. Carteren kívül egyedül Jase áll
szóba velem. Azt gondolom, ő is csak akkor, ha a bátyja megengedi
neki. Némán arra figyelmeztetem magam, hogy próbáljak
megbarátkozni vele. Minél több vasat tartok a tűzben, annál jobb.
Óvatos leszek. Megfontolt. Ami egyelőre azt jelenti, hogy
engedelmeskedni fogok.
Már majdnem a tágas konyha bejáratához érek, amikor
észreveszem a konyhaszigetnek támaszkodó Cartert. A kezében lévő
iPadet bámulja.
Önkéntelenül is megdermedek. Talán azt remélem,
beleolvadhatok a gazdagon díszített előcsarnokba, és eltűnhetek,
mielőtt megpillant.
Bár a puszta érintésétől is tűzbe jövök, még mindig félek tőle. Ez
soha nem fog megváltozni. Azzal bukok le, hogy remegve kifújom a
levegőt; Carter felnéz, és megpillant. Halálos a tekintete, ahogy
végigfut rajtam.
Lassan. Mindig lassan.
Ahol a tekintete megérinti a bőröm, azonnal lángra lobbanok.
– Gyere – csak ennyit mond. Nem szegülhetek szembe, felgyorsul
a szívdobogásom. Odamegyek hozzá, egyik lépés a másik után.
Az életem óvatos lépések sorozatává vált.
Mielőtt beérek a konyhába, rám parancsol, hogy térdeljek le, de
én habozok. Megváltozott a hangja. Eltűnt belőle az áhítat és a vágy.
Valami nincs rendben, és én egyből megrémülök. Izzad a tenyerem,
ahogy megpróbálok rájönni, mi változott. Legszívesebben
esküdözni kezdenék arról, hogy semmi rosszat nem tettem.
Eddig csak közvetlenül a lába előtt térdeltem le. Ám hangja
erejétől megroggyan a térdem, és bár többméternyire vagyok tőle,
kint az előcsarnokban, a földre zuhanok. Attól tartok, oda kellett
volna sietnem hozzá. Félek. Megfontolt, óvatos lépteimet a rettegés
irányítja.
Eltelik egy pillanat, aztán még egy, mielőtt a konyhaajtón
keresztül kinézne rám.
– Itt, kismadár. Itt térdelj le – némi ingerültség cseng a hangjában,
amitől kis híján elbőgöm magam. Nevetséges. Elképesztő, hogy a
szemrehányása ilyen iszonyatosan felkavar. A földön csúszva
teszem meg az utolsó métereket, hogy Carter mellé térdelhessek.
Majdnem összecsuklom. Ekkor döbbenek rá, hogy miért tűnik
Carter másnak ma reggel. Keményebb és közömbösebb.
– Remekül beidomítottad – a férfihangot meghallva fellángol
bennem a harag. Keveredik a rettegéssel, zavarba hoz, és csak nagy
nehezen tudok uralkodni az arckifejezésem és a mozdulataim fölött.
Mindenem azt sikítja, hogy nézzek fel Romanóra, bámuljak bele
hideg, sötét szemébe, és küldjem el a kurva anyjába.
– Még mindig sokat kell tanulnia – feleli Carter közömbösen,
végigsimítja az iPad képernyőjét, és a készülékre összpontosít. Nem
ér hozzám, ahogy a fivérei társaságában szokta.
Lehajtom a fejem, annyira, hogy megfájdul a nyakam, mert nem
akarom, hogy Romano lássa az arcom. Ráharapok a számra, olyan
keményen, hogy kiserken a vérem, csak hogy ne szólaljak meg.
Csak okosan! – figyelmeztetem magam, bár ettől nem csitulnak el
az érzelmeim.
– Hogy a…
Carter Romano szavába vág.
– Jó lesz ez így – jelenti ki. – Lépjünk tovább.
Csak ennyit mond, otthagy, a konyha másik végében álló
Romanóhoz lép. Amikor visszaadja neki az iPadet, óvatosan
felnézek. Élére vasalt elegáns inget és sötétszürke szövetnadrágot
visel, fényűző, fejedelmi megjelenése éles ellentétben áll a másik
férfi külsejével. Romano inge buggyosan lóg a hasán. Úgy vélem,
azért nem szabták a testére, mert túlsúlyos.
– Mikor kezdődik? – kérdezi Carter, és hátat fordítva a másiknak,
odajön hozzám. Elkapja a pillantásomat, és addig tartja, amíg odaér
mellém, és én kénytelen vagyok feljebb emelni az állam, hogy
továbbra is a szemébe nézhessek.
Csak akkor fordul el, amikor megérinti a hajam, és a tenyere
rásimul a tarkómra. Mi a francért vagyok ennyire elégedett és
izgatott, amikor ilyen gyengéden és birtoklón megérint? Majdnem
elmosolyodom.
Minél jobban felengedek, annál jobban vágyom apró érintéseire
és a teste melegére.
Nem helyes, hogy ez így van, mégis érzem, ahogy elnyel ez az új
valóság.
– A jövő héten – válaszolja Romano, és szinte érzem, ahogy
elvigyorodik. – Egyszerre intézzük el őket. Ahányat csak tudunk.
Adrenalin dübörög végig az ereimen, és eszembe jut a néhány
héttel ezelőtti párbeszéd. Romano lemészárolja az apám embereit,
és én csak Nikolaira tudok gondolni. Az első csókra és az egyetlen
igaz barátomra.
A családomra és mindazokra, akikkel együtt nőttem fel.
Hiába tudom, mégsem tehetek semmit. Alig kapok levegőt, ahogy
némán ülök a földön, és eszembe jut, apám emberei között jó pár
hidegvérű gyilkos is akad. Rengetegszer kívántam a halálukat. Arra
viszont nem vágytam, hogy mind meghaljanak. Ne bántsák a
családomat. Ne bántsák Nikolait.
Némán ráförmedek magamra, hogy kezdjek el kérdezősködni,
kegyelemért esedezni. De látszólag hűvös maradok, és várom
Romano távozását. Valahogy egész biztosan megmenthetek
néhányat a szeretteim közül. Csak őket szeretem. Ők jelentik a
családomat.
Könyörgöm, légy könyörületes! – suttogom majdnem, miközben
Carter ismét magamra hagy, kikíséri Romanót az ajtón, én pedig
nyomorúságosan és magányosan továbbra is a konyhakövön
térdelek. Egyetlen hang nélkül. Néma maradok.
De könyörögni fogok. Harcolni. Minden tőlem telhetőt megteszek.
Nem engedem lemészárolni a családom.
 Lennie kell kiútnak.
Ha kicsit is fontos vagyok Carternek, könyörületes lesz. A
tekintetem kettejük árnyékára esik az előcsarnokban. Az a
legszomorúbb az egészben, hogy már tudom, nem fog kegyelmezni.
Én csak a kurvája vagyok.
 23. FEJEZET

Carter

A tűz recsegve ropog. Ez a hang mindig is megnyugtatott. Egyedül a

kismadárkám dúdolása érhet fel vele, és függetlenül attól, hogy
tudja-e vagy sem, elég gyakran dúdolgat, amióta beengedtem ide.
Megmarkolom a puha kanapé háttámláját, és nézem, ahogy a tűz
fénye Aria arcán játszik. Az árnyak miatt még szebbnek tűnik. Bár
közvetlenül a kandalló mellett rajzolgat, nem fordul szembe a
fénnyel. A nap már órákkal ezelőtt lenyugodott, és magával vitte a
szobát addig kitöltő világosságot. A lány ott maradt a tűzhely
mellett, mert lenyűgözte a rajzolás.
– Aria – igyekszem nyugodt és gyengéd hangon megszólítani,
nehogy megijesszem. Pont az ellenkezőjét érem el. A kezében tartott
faszéndarabka bemocskolja az új rajz közepét. Meglepettség és
félelem látszik szétnyílt ajkain, ám arckifejezése gyorsan
megváltozik, leteszi a rajzfüzetet, a széndarabkát a kandalló elé
helyezi, és térden odacsúszik hozzám.
Nem szólal meg, némán várja a parancsomat. Lenyűgöző az
odaadása, mégis fájdalom mar a szívembe. Csak színészkedik.
Tegnap óta. Csakis azért viselkedik jól, mert elkaptam, amikor
átkutatta a szobámat. Engem nem fog becsapni.
– Jól viselkedtél ma reggel – dicsérem meg, miközben
megkerülöm a hatalmas kanapét. Követ a tekintetével; szemmel
tartja minden egyes mozdulatomat.
 Egyfolytában szemmel tartom, és jól tudom, ő is figyel engem. Ez
az egyik olyan dolog, ami miatt annyira vonzódom hozzá.
Így akarom felfedezni az őszinteség apró jeleit, amelyeket nem
rejthet el előlem.
– Ki nem állhatom azt az alakot – mondja halkan, és vakmerően a
szemembe néz. – Romanót.
Elvigyorodom.
– Ki hitte volna – mondom játékosan, hogy ugrassam.
Tökéletesen viselkedett. Megalázkodott előttem, és megmutatta
annak a seggfejnek, hogy sikerült teljesen betörnöm, hogy Aria ura
vagyok, még akkor is, ha nem tudta eltitkolni, mennyire megveti
Romanót.
Segít abban, hogy megássuk a csapdát, és közben nem is sejti,
hogy ez a helyzet.
– Elárulhatok neked egy titkot? – kérdezem, miközben leülök a
kanapéra. Ellazulva belesüppedek, miközben bólint egyet.
– Igen – suttogja.
– Gyere ide – megütögetem magam mellett az ülést, és nézem,
hogy Aria nem tudja eldönteni, a térdén csússzon-e hozzám, vagy
inkább felkeljen. Faszénnel összekent jobb kezére pillantva úgy
dönt, hogy felkel, és a dohányzóasztalon lévő törülközőért nyúl.
Határozott mozdulatokkal gyorsan megtisztítja a kezét, majd
nesztelen léptekkel odajön, és leül mellém. A csendet csupán a tűz
ropogása töri meg.
Ahogy leül, átkarolom a derekát, odahúzom magamhoz,
ajkammal megérintem a fülét, aprókat harapok a cimpájába, majd a
szám tovább vándorol a nyakára.
Amikor megérintem, pontosan tudja, hogyan kell viselkednie.
Eltűnnek folyamatos kételyei, és teljes mértékben átadja magát
nekem. Felgyorsul a légzése, oldalra hajtja a fejét. Nem tud elbújni
előlem, ha a testéhez érek.
Már a mámorító érzés rabja lettem.
Azt hiszem, Aria nem is tudja, milyen gyakran ér hozzám. Most is
megragadja a vállam, miközben a fogammal fel és le végigszántom
a nyakát.
Még egyszer beleharapok a fülcimpájába. Izgalommal tölt el, hogy
ettől zihálva felnyög.
– Azt akarom, hogy az az alak meghaljon – suttogom.
Aria szeme kinyílik, ám ebben a pillanatban Jase lép be az ajtón.
Elbizonytalanodik, és majdnem megfordul, de intek neki, hogy
bejöhet. A lány újra és újra megdermed, ha valaki más is felbukkan
a közelünkben. Elfeledkezik arról, hogyan kellene viselkednie, és
fészkéből kiesett törött szárnyú kismadárrá változik. Megdermed az
ölelésemben, és nem tudja, hova nézzen, miközben az öcsém bejön.
Lassan maga alá húzza a lábát a heverőn, és lehajtja a fejét.
Tudom, hogy Jase engem néz, mégsem tudom levenni róla a
szemem.
– Az enyém vagy – mondom határozottan, parancsoló
kijelentésem miatt Aria visszanéz rám. – Emeld fel a fejed!
A szeme enyhén elkerekedik, és követik a kulcscsontjáról a melle
közepére sikló ujjaimat.
– Különben hogyan láthatnánk ezt? – mutatóujjam köré tekerem a
nyakláncot, bólintással jelzi, hogy megértett.
Világosan érzem, ahogy az érintésemtől felgyorsul a szívverése.
Hagyom, hogy a nyaklánc visszakerüljön a helyére, és az öcsém felé
fordulok. Szemében már nyoma sincs a pár nappal ezelőtti
rosszallásnak és undornak. Csak kíváncsiságot látok. Minden sokkal
jobban alakult annál, mint amire számítottam, még akkor is, ha
tovább tartott, mint terveztem.
– Jövő héten.
 Jase megérti, és válaszul közli, hogy a szállítmányok hamarabb
érkeznek Romanóékhoz. Észreveszem, hogy Aria viselkedése ismét
megváltozik.
Máris túl sokat tud. Bármennyire is élvezem a közelségét, nem
lenne szabad tudnia arról, hogyan fog összeomlani az apja
birodalma.
– Nagyon csinos vagy ma este – szólítja meg Jase. Aria arcán
meglepetés ragyog fel, miközben a tűz árnyai továbbra is a bőrén
táncolnak.
– Köszönöm – feleli, túlságosan is halkan. Megköszörüli a torkát,
és újra próbálkozik. – Köszönöm.
– Csodálatosan rajzolsz – folytatja Jase, mire a földön heverő
papírokra pillantok. Ma három is készült, és mindegyik szebb, mint
az előző. Aria már nem kapkod. Időt hagy, miközben rajzol, és
lenyűgöz az alkotásaival. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer
olyasmi miatt lennék büszke, amit csupán időtöltésnek tartok.
Az izgalomtól lángra lobban a vérem. Elismerésre, védelemre és
olyan kedvességre vágyik, amit tőlem nem mindig kaphat meg. A
fivéreimtől viszont igen. Bár még most is aggódik és küszködik, a
testvérem kedvessége miatt tovább gyengül velem szemben. Az
elismerés összes gesztusa növeli benne a vágyat, hogy
engedelmeskedjen nekem.
– Nagyon tehetséges – én is megdicsérem, bár Jase-hez beszélek.
– Köszönöm – mondja újra Aria, és egy pillanatra eltűnik a
nyugtalansága, s helyét hűvösebb nyugalom veszi át.
– A többit majd este megbeszéljük – mondom az öcsémnek, ő
pedig viszonylag gyorsan rájön, hogy távoznia kell. Nem beszélünk
többet ilyesmiről a lány előtt. Elengedhetetlen, hogy tökéletesen
viselkedjen a vacsorán.
Aztán minden megváltozik.
 – Majd akkor este – feleli Jase, és búcsúzásként odabiccent
Ariának. A lány halványan elmosolyodik, de képtelen arra, hogy
bármit is mondjon.
– Nagyon ügyes vagy – mondom kedvesen, miközben Jase kimegy.
Félresimítom Aria puha hajtincseit az arca elől. – Eltekintve persze
a tegnap reggeltől.
Megdermed az emlékeztetéstől, de csak addig, amíg az ujjam
vissza nem talál a vékony platinalánchoz, amelyen igazgyöngyök és
gyémántok sorakoznak egymás mellett. Az ékszer ugyanolyan
finom és törékeny, mint ez a lány.
– Sajnálom – kér bocsánatot újra.
– Dehogy sajnálod – szavaim cáfolhatatlan szigorúsággal törnek
elő. – Számítottam erre. De te cseppet sem sajnálod.
– Nem akartam csalódást okozni neked – mondja. Kijelentése
őszintének tűnik, még akkor is, ha közben becsukja a szemét, és jól
láthatóan nyel egyet. Gondosan szemügyre veszem az arcvonásait,
de nem látom nyomát az alakoskodásnak.
– Aria – folytatom, miközben az egyik tenyerem rásimul a
nyakszirtjére. – Nem okoztál csalódást.
A hangom mélyebb, mint szeretném, és benne izzik az Aria iránti
állandó vágyam. Azt hittem, rá fogok unni, ám mostanra az lett a
kedvenc játékom, hogy ő itt van nekem, és én játszadozhatom vele.
A szavaimat meghallva némán felsóhajt, és e lágy hangban
elkeveredik egymással a vágyakozás, a sóvárgás és még valami más.
Belesuttogok a fülébe.
– Akár kényeztethetnélek is; semmi szükség arra, hogy pocsékul
érezd magad.
– Bármit megadok neked – suttogja, és gyönyörű szemével az
enyémet keresi. A könyörületet. – Kérlek, ne öld meg a családom!
– El kellett döntenem, kivel vagyok, de mind a két oldalra
pusztulás vár, Aria. Ezen nem lehet változtatni – ha
megkímélhetném a fájdalomtól, megtenném.
– Azt mondtad, hogy Romano halálát akarod. Miért nem állsz az
apám oldalára?
– Gondolod, hogy az apád megkímélne, Aria? Szerinted hagyná,
hogy életben maradjak? – minden egyes szóval élesebbé válik a
hangom. Belém hasít, ahogy az öreg annak idején puszta kézzel
majdnem megfojtott. Gyönyörű szeme a szomorúság sötét kútjává
válik. Jól tudja, milyen az apja, mégis folytatja.
– Megtenné – suttogja reménykedve.
– Nem tenné – válaszolom, és arra várok, hogy dühös legyek a
naivsága miatt, ám ehelyett csak szánalmat érzek. – Ki kell
maradnod ebből, Aria.
Bólint, ahogy meghallja a parancsom, de jól látom az arcára írt
könyörgést.
– Nem tehetek semmit.
– Muszáj így lennie, különben nem hagysz nekem választást –
nem fenyegetem, csak kimondom az igazat. Remélem, rendesen
viselkedik. – Nagyon okos vagy. Tudod, mi kell az életben
maradáshoz.
– Mindörökre fogoly maradok – mormogja halkan, de
kétségbeesetten. Kinyitja a szemét, majdnem mond valamit. Talán
könyörögni, kérlelni vagy kérdezősködni akar.
Mégsem teszi.
– Nem akarom, hogy így küszködj tovább – mondom gondolkodás
nélkül. Fel sem fogom, hogy mennyire őszinték a szavaim. –
Teljesen az enyém leszel, Aria.
Csak sokára szólal meg, csukott szemmel, szavaiban fájdalommal.
– Tudom, hogy így lesz.
Gondosan őrzi a fájdalmát. Megragadva a zűrzavarban, csakhogy
legyen miben megkapaszkodnia, és valamiért feldúlt leszek ettől.
Hamarosan azonban már csak belém tud kapaszkodni.
Türelmesnek kell lennem. Ha más nem is, az idő múlása eltompítja
a kínjait, és akkor semmi más nem marad neki, csak én.
– Dőlj hátra! – parancsolom, ő pedig azonnal engedelmeskedik.
Hanyatt dől a heverőn, fejét az egyik díszpárnára teszi.
Megsimogatom a combja belső oldalát, szétteszi a lábát előttem. A
pamutszövet feljebb csúszik rajta, de fel kell emelnem a fenekét,
hogy a ruhácskát a csípője fölé húzva mindenét láthassam.
– Te egyfolytában nedves vagy a kedvemért – mormogom halkan,
és a farkam egyre keményebb lesz. Ujjaimmal végigsimogatom
borotvált punciját. Szeméremajka nedvesen csillog, légzése
akadozik.
Kigombolom a gallérom, először az ingemből bújok ki, hanyagul a
földre ejtem. Ahogy telnek a másodpercek, Aria egyre hevesebben
zihál. A heverő megnyikordul, amikor áthelyezem a súlyom, és a
fejem a két combja közé dugom.
Megragadom a fenekét, hogy ne tudjon arrébb menni, és lassan
végignyalom csábító punciját. Amikor felnézek, látom, hogy kitátja a
száját, elkerekedik a szeme, és az arcán csodálatos pír ragyog. Úgy
döntök, hogy tovább nyalogatom, szívom, és a nyelvemmel teszem
magamévá, amíg végül már képtelen lesz szembeszállni velem.
Aztán pedig ott fog nyöszörögni alattam, és pontosan úgy élvez el
a faszomon, ahogy azt akarja.
 24. FEJEZET

Aria

Szörnyű, hogy így alakult a sorsom. Egy hozzám hasonló ember

hogyan ébredhet reggelente boldogan, amikor egy fényűző
aranykalitka rabja?
Pontosan ezt érzem. Tudom, minden jó lesz, amíg
engedelmeskedem Carternek. Biztonságban lehetek, sőt kényeztetni
fog.
Miközben legyilkolják a családom, és én nem tehetek semmit.
Ezt nem engedhetem meg. Nem is fogom.
Minden egyes alkalommal erre kell gondolnom, amikor Carter
kedves hozzám.
Például tegnap éjjel, amikor a gyűlölet és a remény halálos
kettősében ragadtam. Kétségbeesetten keresem a kiutat, hogy
figyelmeztethessem a családom, vagy valamiképpen meggyőzzem
Cartert arról, hogy inkább az apámat válassza.
Úgy aludtam el, hogy tudtam, tennem kell valamit. Ma lépni
fogok, és találok kiutat. Csakhogy a kedvességétől egyre jobban
elgyengülök.
Sosem fogom elfelejteni, ahogy magához ölelt. Magához szorított,
én az oldalamon feküdtem. A szívem hevesen dobogott, és valódi
rettegés izzott a véremben. Mindennél valódibb. Az álomtól még
mindig csukva volt a szemem, amikor meghallottam Carter elszánt
hangját.
 – Gyere vissza hozzám.
Forró leheletét a nyakamon éreztem, erős keze a hasamra simult.
Olyan szorosan szorított magához, hogy amikor felébredtem, meg
sem tudtam mozdulni.
Még most is érzem, ahogy a szívem zakatolni kezdett, amikor
Carter a hátamra fordított, és az arcát odanyomta a nyakamhoz.
Mohón megcsókolta, mintha eddig nem lehetett volna. Égtem a
vágytól, hogy az ajkamon érezzem a száját, ám erre nem volt
hajlandó. Álmosan pislogtam, amikor ezt suttogta.
– Ha álmodban egy nevet sikoltozol, az az enyém lesz.
Az ébredés pillanatában azon töprengtem, hogy csak egy álom
volt az egész? Valóban felkeltett a rémálmomból, hogy addig
basszon, amíg a vágy mély álmába nem süllyedtem? Csakhogy
ébredéskor valódi érzelmekkel ölelt magához.
– Abbahagytad a dúdolást – Carter mély hangja riaszt fel a
töprengésből. A földön ülök, a lába között. Két ujjam között
forgatom a fekete széndarabkát, és a szemébe hazudok, pedig
tudom, ezt nem lenne szabad.
– Csak azon törtem a fejem, hogy mit szeretnék legközelebb
lerajzolni.
Jól tudja, hogy nem mondok igazat. Összeszűkül a szeme, de nem
szól rám. Nem hinném, hogy visszaküldene a kis szobába. Ugyanúgy
élvezi, hogy itt lehetek, mint én. Persze felmerült bennem az is,
hogy egy nap azon a matracon akar megbaszni, és attól kezdve nem
jöhetek ki onnan.
Enyhíti aggodalmamat, hogy tudom, Carter imádja, ha mások is
látják, hogy teljesen az övé vagyok. Engedelmeskedem neki, ő pedig
megajándékoz ezzel a szabadsággal.
Már ha ezt annak lehet nevezni.
A tekintetem körbejár az irodában, azon a nagyon nem ide illő…
ülőkén állapodik meg. Velem szemben, a könyvespolc alatt
éktelenkedik. Egészen egyszerűen semmi keresnivalója sincs ott.
A faanyag régi, festetlen, élesen elüt a gyönyörű borítójú
könyveket tartó sötét, fényes polcoktól.
A zsanérjai enyhén rozsdásak. A kezemben tartott faszénnel
megérintem a papírt, miközben bámulom. Vajon Carter miért
hagyja idebent azt a rondaságot?
– Hogy került ide az az ülőke? – kérdezem a hirtelen szeszélynek
engedve. Korábban sosem kérdeztem semmit. Semmiről sem. Nem
is kezdeményeztem beszélgetést. Viszont ahhoz, hogy esélyem arra,
hogy meggondolja magát az apámmal kapcsolatban, kénytelen
leszek megszólalni. A változás kezdetét veszi, azzal az ülőkével.
Oldalra hajtom a fejem, és felnézek Carterra. A lába előtt ülök a
földön, úgy nézek fel rá, és várom, hogy mit válaszol.
– Milyen ülőke? – kérdezi, bár tudom, hogy tisztában van azzal,
mire kérdeztem rá.
A különös tákolmányra mutatok.
– Nagyon nem illik ide.
A karosszék megreccsen, ahogy Carter hátradől, és azon töpreng,
hogy elmondjon-e nekem valamit. Nem sejtem, mi lehet az, hiszen
csak egy régi, kopott ülőkéről van szó.
– Látni akarod, hogy mire jó? – kérdezi, a hanglejtése igencsak
meglepő. Alighanem megérezte, hogy elbizonytalanított, mivel
amikor feláll, és elindul felé, hozzáteszi. – Ez valójában egy széf.
A kezemben tartott faszén halkan csattan a papíron, miközben
nézem, ahogy Carter kinyitja a ládát.
– Golyóálló, és csakis bentről lehet bezárni.
– Bárki egyszerűen felemelheti… – töprengek, mire Carter
halványan és szomorúan rám mosolyodik.
 – Ha tudják, hogy benne vagy, megpróbálhatják, bár nagyon
nehéz. Annyira, hogy Daniel meg én nem bírtuk felemelni, amikor
megkaptam.
A tekintetem végigsimítja Carter vállát, aztán visszatér a
bútorhoz, amiről azt hittem, csak egy ülőke. Beszívom a levegőt,
mielőtt megkérdezem, hogy ez valamilyen gyerekkori emlék-e.
Egyértelmű, hogy ma már nem férne bele. Az viszont nyilvánvaló,
hogy én igen. Végül inkább csendben maradok.
– Ez itt a zár – magyarázza, és piszkálni kezd valamit. Halk
kattanás. Kénytelen vagyok felállni, hogy lássam, és akkor már
közelebb is megyek.
– Tényleg biztonságos? – tudakolom, ám addig nem válaszol, amíg
a szemébe nem nézek. Kérdően tekint rám.
– Amennyire egy láda biztonságos lehet.
Közelebbről megnézve biztosra veszem, hogy elférnék odabent,
bár elég szűk lenne. Carter mintha csak a gondolataimban olvasna.
– Elférsz benne. Biztonságban lennél.
A tekintetem megállapodik a belső rézzárakon. Csak kettő van
belőlük, de végighúzódnak az egész felső peremen. Ha bezárják a
ládát, egy hosszú acélrúd csúszik a helyére. Úgy vélem,
hegesztőpisztollyal ki lehetne nyitni, de mivel nagyon sok fémet
tartalmaz, a bent rejtőzködő ember megperzselődne, megégne, sőt,
talán meghalna, mielőtt a láda kinyílna.
– Kapnék bent levegőt? – kérdezem suttogva.
Carter bólint, és végighúzza az ujját néhány apró, kívülről
szándékosan nem látható nyíláson. A beszűrődő fény árulja el őket.
Nyelek egy nagyot, amikor Carter keze rásimul a hátamra, és
megkérdezi.
– Szeretnél bemászni?
Azt kéne felelnem, hogy nem.
 Úrrá lesz rajtam a félelem, és arra figyelmeztet, mennyire
veszélyes ez a szűk hely. Lehet, hogy biztonsággal kecsegtet, ám a
börtönöm sokkal nagyobb volt, a bezártság mégis megtörtté tett.
Ez a félelem azonban nem komoly. Halk. Nehéz lenne
megrémülni valamitől, ami ennyire… jelentéktelen, miközben az
életem Carter kezében van. Ráadásul azt hiszem, örülne, ha
bemásznék.
Bólintok, és már emelem is a jobb lábam. Carter segít megőrizni
az egyensúlyom, könnyedén bemászom.
– Itt van a két zár, ám csak a kezeddel tudod majd kitapogatni
őket, mert ha bezárom a ládát, odabent sötét lesz.
– Be fogod zárni? – kérdezem, és a szívem vadul zakatol. Nem
akarom, hogy odabent hagyjon. Carter fölém tornyosul.
– Te hajtod le a tetőt, és te is zárod be, Aria – válaszolja.
– Persze. Világos – mondom fejcsóválva, és a tető felé nyúlok.
Teljesen egyértelmű. Arra gondolok, milyen furcsa, hogy Carter
megengedi ezt nekem: egy biztos helyre bújhatok előle. Persze túl
sokáig úgysem maradhatok odabent.
Ez a láda egy búvóhely. Akkor jövök rá erre, amikor magamra
zárom a tetejét. Azért készült, hogy elrejtőzzenek benne, hogy
csendben maradva ne bukkanjanak rá az emberre.
A szívem nagyot dobban, amikor szorosan bezáródik a láda, és
csak egy vékony fénysugár szivárog be egy parányi résen keresztül.
Kívülről nem lehetne felfedezni, én azonban nagyon is jól látom.
Az ujjammal kitapogatom a két zárat, a helyükre kattintom őket,
és rémülten hátrahőkölök, amikor az acélrúd hangos csattanással
becsukja a ládát.
Bumm, bumm! Dübörög a szívem.
Az jut az eszembe, amikor betörték az ajtót, miközben a ruhák
mögött rejtőzködtem.
 Összeszorul a torkom, könnybe lábad a szemem, ahogy a résen át
tisztán látom az anyám. Pontosan úgy, mint amikor a ruhák mögött
kerestem menedéket. Eleven az emlék. Túlságosan is valóságos.
– Ne! – sikítom és nekifeszülök a tetőnek. Eluralkodik rajtam a
pánik. Nem maradhatok itt, nem lehetek csendben, nem hagyhatom,
hogy megölje az anyámat!
Sikolyok törnek elő a számból.
– Hagyd abba! – üvöltöm, és csak ekkor hallom meg Cartert.
Ahogy az öklével dörömböl fölöttem.
Az arcomon végigpatakzó könnyek mintha égetnék a bőröm,
miközben a zárakat keresem.
– Carter, kérlek! Könyörgöm!
– Nyisd ki a zárakat! – harsogja, de képtelen vagyok rá. Nem
látom őket. Csakis azt látom, ahogy az az alak lefogja az anyámat, és
újra meg újra beleszúrja a kést. Mindent vér borít. Túl gyorsan
történt.
Nem tudtam megmenteni.
– Kérlek! – könyörgöm újra, és érzem, ahogy az egész láda
felemelkedik a talajról, aztán hatalmasat csattan alattam a padlón.
Összerázkódom, és ettől rádöbbenek arra, hol vagyok.
– Nyisd ki a tetejét, Aria! – harsogja Carter, és én megpróbálom
megkeresni a zárakat. Sokáig tart. Közben anyám szenvedését
látom magam előtt. Ahogy megpróbált szembeszállni a gyilkosával.
Ahogy megpróbált nem sikítani. Tudom, nem akarta, hogy halljam
vagy lássam a halálát.
Dehát van, amit nem lehet eltitkolni.
Végül a zár visszahúzódik a helyére, remeg a kezem, amikor
hangos csattanással kinyílik a teteje. Carter majdnem leszakítja.
Erős karjával megragad, és én visszatérek az iroda biztonságos
fényébe. Elhalványul a látomás, érzem, ahogy átölel, elszégyellem
magam, és nem tudom megmagyarázni, ami történt. Egész
testemben remegek.
Gyűlölöm a ládát. Gyűlölöm. Még a börtönömnél is jobban.
– Ssss… sss – próbál Carter csitítani, és odavisz a karosszékéhez.
Azt gondolom, hogy oda akar ültetni, ám nem erre készül. Továbbra
is a karjában tart. Minden porcikám reszket, és nagyon szeretnék
megnyugodni, mindent visszacsinálni.
Nem tudom abbahagyni a bőgést.
Nagyon régóta nem volt pánikrohamom. Évek óta csak az éjszakai
lidércnyomás gyötört.
– Sajnálom – nyöszörgöm kásásan, és dühösen letörlöm a
könnyeimet. Forróak, és már érzem, hogy feldagadt a szemem. Alig
kapok levegőt.
– Gyűlölöm a ládát! – zihálom, mintha azt a dobozt okolhatnám a
bajomért.
– Semmi baj – bizonygatja Carter megnyugtatóan. Nem kérdez rá,
mi történt. Nem próbál meg bármire is rávenni.
Egyre csak ölel, vigasztal, és a tenyerével a hátam simogatja.
Testének melege, ereje és illata körbeölel. Még többet akarok
ezekből.
Meghalnék azért, hogy többet kapjak belőlük.
Összerezzenek, amikor kopognak.
– Csend legyen, kismadár – suttogja Carter a hajamba, mielőtt az
ajtó felé fordulna. – Gyere.
Jase az. Szinte mindig Jase az.
Megáll a küszöbön, és nem engedi el a kilincset. Az az érzésem,
hogy nem igazán kedveli a társaságom. Ha nem lennék itt, most
bejönne és leülne. A testem reszket, még közelebb bújok Carterhez,
és nagyon szeretném, ha csak egy perccel is vissza tudnék menni az
időben.
– Csak szólni akartam, hogy a vacsora előkészítése a terv szerint
halad.
Jase látványa újra mindent az eszembe juttat. Mintha mély
álomból ébrednék, rádöbbenek, mennyire helytelen ez az egész, és
nincs olyan része, ami helyénvaló lenne.
Kezdve azzal, hogy az a férfi ölel magához, aki mindent el akar
pusztítani, ami én vagyok.
Közben azonban elevenen emlékszem arra, hogy meghalnék egy
újabb érintéséért. Csakhogy ez az érzelem a perzselő hőségben
elfonnyadó virág szirmaként hull alá, amikor épeszű felem arra
figyelmeztet, valójában ki vagyok, és ki ez a férfi.
– Jön? – kérdezi Carter, és a szavaiban mély, dübörgő harag zeng.
Olyan metszőn, hogy testem megdermed az ölelésében.
Jase bólint, már nem engem néz, hanem a bátyját.
– El fog jönni.
– Minden rendben van a mai estével? – kérdezi Carter egészen
más hangsúllyal. A hangleejtése miatt elfog a kíváncsiság. Elég
vakmerő vagyok ahhoz, hogy Jase-re nézzek.
Ő megint rám pillant, mielőtt válaszolna.
– Igen, teljesen.
Megkopogtatja az ajtófélfát, biccent Carternek, és magunkra hagy
minket.
Most már ostobaságnak tűnnek a könnyeim, a lidércnyomásos
múlt és a pánik.
Csupán egy pillantást vetettem a múltba. Carter elenged,
megfeszül a testem, és a mellemhez szorítom a karom.
Miért ölel magához, miért vigasztal meg, ha csupán játékszernek
tekint? Hát azért, hogy elgyengítsen. Tudom, hogy ez az oka. A
közelében magatehetetlenné válok. Eszközként fog használni, aztán
pedig kidob.
Máris látom, hogy ez történik.
– Ma este nem leszek itthon – mondja mélyebb, sőt talán durvább
hangon. A szemébe nézek. Furcsa, de az ölében ülve majdnem
egyforma magasak vagyunk.
Olyan metsző a pillantása, hogy majdnem lesütöm a szemem.
– Majd egyedül megvacsorázol. Várj meg a konyhában, a
nappaliban vagy a hálószobában.
Az íróasztala egyik fiókjának fogantyúját bámulom,
engedelmesen bólintok, bár kellemetlenül érzem magam, és nem
merek megszólalni.
Megremegek, ahogy a lapockáim között megérzem a tenyerét.
Végigsimít, egészen a derekamig.
– Akarsz inni valamit?
Amikor visszafordulok felé, legszívesebben felüvöltenék.
Szeretnék elbújni. Sírva fakadni.
A kérdés ott van a nyelvem hegyén: Miért teszed ezt velem?
Csakhogy már tudom a választ. Carter mindent ugyanazért csinál.
Azért, mert megteheti.
Azért, mert azt akarja.
 25. FEJEZET

Carter

A Vörös Szalon nem az én ötletem volt. Hihetetlen, de Jase-nek jutott

az eszébe. Ez a csendes, magánakvaló alak megalapított egy
tökéletes álcázásul szolgáló, ráadásul szépen jövedelmező klubot.
Meghúzódik a háttérben, valahányszor másfajta üzlet megkötésére
kerül sor, ám Jase ennek dacára is büszke az alkotására.
Akárhányszor eljövök, mindig eszembe jut.
A zene már akkor a véremben lüktet, mielőtt kinyílna a hatalmas,
vörös üvegből készült ajtó. Elegáns szürke öltönyömben eléggé
kirívó vagyok. Nem úgy, mint Jase, kopott farmerjában és ropogósra
vasalt galléros ingében. Én inkább öltönyt hordok, amíg az öcsém
igyekszik elvegyülni. Mind a kettőnek megvan a maga előnye.
– Jó, hogy újra itt vagytok, urak! – köszönt minket Jared, amikor
belépünk. Teljes erővel bömböl a zene, és egyből megcsap az
alkohol és a vágy illata. A falakat sötétvörös, kasmírmintás tapéta
borítja. Az ötméteres belmagasságú helyiség mennyezetéről fekete
csillárok lógnak. Egyetlen pillantás is elég ahhoz, hogy kiderüljön, a
Vörös Szalon bűnös hely. Egész éjjel folyik az alkohol, egymáshoz
simulnak a testek. A pénz úgy folyik, mint az égetett szesz a
torkokon.
Táncoló testek és áhítatos tekintetű, egyik kezében poharat,
másikban a retiküljét tartó nő mellett sétálok el, ám nem törődöm
senkivel, csak feszülten figyelem, amiről Jared beszámol.
 Mindent félbehagytam, hogy lejöhessünk ide Jase-szel, mert Jared,
a klub igazgatója és üzletvezető-helyettese, azt állította, van itt egy
lány, aki hajlandó beszélni.
– Biztos vagy benne? – kérdezi Jase.
– Igen – bólint Jared, miközben elmegyünk a másik bárpult előtt,
és a táncparkettet megkerülve elindulunk a hátsó helyiség felé. –
Minden héten eljön, hogy anyagot kérjen.
– Mit mondtál neki?
– Semmit. Csak azt, hogy késik a szállítmány – a DJ egy új számot
rak fel, a táncparkett hangosan morajlik, és ahogy a tárgyalószoba
acélajtaja kinyílik, megremeg alattunk a talaj. Amint halkan
bezáródik, elcsitítja a klub zavaró zajait.
– Köszönöm, hogy megvártatok minket – mondja Jase a helyiség
hátsó részében lévő két férfinak. Mick az egyikük; a másiknak nem
tudom a nevét, Jase viszont igen. Itt az öcsém a főnök. Mindenki
ismeri, és ő is ismer mindenkit, ezért hagyom, hogy intézkedjen,
csendben maradok.
A hallgatag férfiak veszélyesek, és én azt akarom, hogy pontosan
ilyennek lássanak.
– Szívesen, Mr. Cross – feleli Mick, és odabólint Jase-nek.
Halványan rám mosolyodva hozzáteszi –, és Mr. Cross.
A szobában egyetlen asztal van, aprócska lány ül ott, és műanyag
poharát markolja. A rózsaszínű italban legalább annyi cukor van,
mint alkohol. Ajkai hitetlenkedve résnyire nyílnak, megnyalja
vékony száját, és bizonytalanul elmosolyodik. Túlságosan is szűk
ruhája sovány, elsatnyult testre tapad.
– A szállítmányra vársz? – kérdezi Jase, és úgy néz körül a
szobában, mint aki nem akar hangosan beszélni, mert attól fél, hogy
lebuktathatják. Legszívesebben elnevetném magam, hogy így
komédiázik, mert rohadtul ért ahhoz, amit csinál, és nagyon
élvezem az előadást.
A lány követi a példáját, és válla fölött a vörös szalonos pólót és
fekete farmert viselő két biztonsági emberünkre sandít, mielőtt
bólintana.
– Tiétek a legjobb cuki.
– Cuki? – kérdezem, ő pedig rám vigyorog, alig várja, hogy
beavasson egy titokba.
– Kint az utcán most már ez a neve – magyarázza, ráharap az alsó
ajkára, és enyhén meginog a teste. Jase és én odahúzzuk a
székünket, szembe vele. A széklábak megcsikordulnak a kövön.
Tehát többfajta cuki létezik. Az a seggfej Romano a saját változatát
is terjeszti. Ügyelek arra, hogy barátságos maradjon az arcom,
csakhogy dühös vagyok a hallottak miatt.
– A Sweet Lullabyről beszélsz, igaz? – kérdezi Jase, felvonva a
szemöldökét. A lány ismét bólint.
– Jó sokat veszel belőle – folytatja az öcsém, bár inkább kérdésnek
hangzik. A csaj a karját vakargatja, miközben jól megnéz minket
magának. Nyugtalanul mocorog, a széke lába megcsikordul a
padlón.
– Szükségem van rá, oké? – mondja ingerülten. Egy csapásra
megváltozik a viselkedése.
Látva beesett arcát, élettelen szemét és sápadt ajkát már tudom,
hogy nem próbál úgy tenni, mint aki bulizni jött ide.
– Tényleg arra van szükséged? – kérdezi Jase, és előrehajolva a
lány szemébe néz. – Van ám más cuccunk is, ami esetleg érdekelhet.
A csajnak elvonási tünetei vannak. Átkozottul biztos vagyok
benne, valószínűleg heroinfüggő lehet. Talán kokaint használ.
– Csak fogom a cuccot, és már megyek is – feleli, de a hangja
megremeg és elbizonytalanodik. Várok egy pillanatot, Jase-re nézek,
és mindketten halljuk, ahogy a lány nyel el nagyot. Kívülről halkan
beszivárog a zene.
– Azt hiszem, jön is valami. Sajnálom, hogy megvárakoztattuk…?
– Jenny. Jenny Parks – feleli, és aztán belenyúl retiküljébe a
mobiljáért. Mögöttünk a két őr egyből megragadja a pisztolyát, ám
erre a kis szőke még csak fel sem figyel.
– Basszus, már kilenc óra is elmúlt – nyöszörgi, és az arcára
aggodalom és félelem ül.
A szájához emeli a kezét, és rágcsálni kezdi a hüvelykujja körmét.
– Figyelj, megkínálhatlak valamivel, amíg vársz? – kérdezi Jase.
– Valamivel, amitől megnyugszol? Kérsz egy italt, vagy esetleg
mást, erősebbet? – teszem hozzá.
Hangosan zihál.
– Igen, talán – feleli, és a tekintete cikázik köztünk. – Én csak egy
kevés anyagot akartam. Ugye mindjárt itt lesz? – kérdezi, és újra a
telefonjára pillantva megnézi az időt. – Mikor?
– Eltarthat egy darabig – feleli Jase, vállat vonva. A lánnyal együtt
Mickre néznek, aki szintén tanácstalannak tűnik. – Megkínálhatunk
mással is, amíg várakozol.
A lány csak csóválja a fejét, és tovább rágja a körmét. Akkor sem
veszi ki az ujját a szájából, amikor válaszol.
– Először a cuki kell.
Az a baj a drogosokkal, hogy egy vágányon haladnak a
gondolataik. Az anyagot akarják. A csaj viselkedése nyilvánvalóvá
teszi, hogy a saját drogját csak azután kapja meg, ha a mi
anyagunkat eljuttatja a valódi vevőhöz.
Jase ismét megvonja a vállát.
– Talán egy óra? – rám pillant, és én bólintok.
– Bassza meg – mormogja, és a tenyerébe temeti az arcát.
– Akarod, hogy mi vigyük el hozzád? – érdeklődik öcsém, mire a
lány rásandít a szempillái mögül. Mindjárt kiderül, hol várják az
anyagunkat. Vagy a csaj mondja el a címet, vagy odáig követjük.
Megteszünk bármilyen kibaszott dolgot, amit muszáj.
– Vissza kell mennem. Sajnálom – magyarázza hadarva, és a
mobilját visszateszi a kézitáskájába.
– Megkínálhatunk valamivel, hogy ne legyél ennyire feszült, amíg
megjön az anyag, és elbeszélgethetünk egy kicsit? – kérdezi az
acélajtó előtt őrt álló Jared. A csajnak most esik le. Acélpörölyként
csap le rá a felismerés, hogy mibe keveredett, és nem tudja
eltitkolni az érzelmeit.
– A tesóm… Az öcsémnek kell. Értitek? Szüksége van rá, és nem
csípi, ha kések.
– Az öcsédnek? – kérdezi Jase. A lány mögött őrt álló Mickre
pillantok. Megrázza a fejét. Jennykének nincs is testvére.
– Igen. Nagyon nem szereti, ha bárki is feljön hozzánk, tudod? –
megint hadarva beszél, hátrapillant az őrökre, aztán vissza ránk.
– Majd visszajövök valamikor máskor – mormogja. Zihálva
kapkod levegő után, és a melléhez szorítja a retiküljét.
Megpróbál felállni, de Mick megragadja a vállát, és leülteti.
Súlyos és vészterhes pillanat következik.
Ez a nő valaki másnak a beszerzője, amit egy hazugsággal akar
elfedni. Az illető ellátja droggal, és éppen eléggé félelmetes ahhoz,
hogy a csaj ellen akarjon állni a vallatásunknak.
Lassan oldalra fordul, és Mick hatalmas kezét bámulja. Rémülete
nyilvánvalóvá válik, ahogy Mick keze megszorul a vállán.
– Mondd meg az öcsédnek, nagyon sajnáljuk, de ma este nem
tudtunk anyagot adni nektek, Jenny – mondja Jase, és Mick abban a
pillanatban elengedi a csajt.
Gyakorlatilag hallani lehet a szíve dobogását, ahogy tágra nyílt
szemmel Jase-re néz. Kővé dermed, Jase hátradől a székén, és
rákacsint.
– Legközelebb majd lesz anyag.
– Szólsz majd, ha mostanában újra beszélni akarsz velünk, igaz? –
Jared kitárja előtte az ajtót, és a kinti zene elönti az apró hátsó
helyiséget.
Jenny vadul bólogat, megbotlik a mellette álló üres székben, aztán
anélkül, hogy egyetlen pillantást vetne hátra, kisiet a szobából.
– Kövesd! – mondom Micknek, aki biccent, és máris indul. Jase a
körmével az asztalon kopog, miközben a bezáródó ajtó ismét
eltompítja a kinti hangokat.
– Kesztyűs kézzel bántál vele – mondom halkan.
– Felesleges a csajokat is belekeverni ebbe a szarba – válaszolja,
ám esze ágában sincs ugyanolyan halkan beszélni, ahogy azt én
tettem.
Korábban jó párszor vérbe borítottam ezt az asztalt, amit most
elmerengve kopogtat. A szőke csajnál erre nem lett volna szükség,
ám nem esett volna baja, ha egy kis hazugsággal rávesszük a
beszédre. Talán köpött volna, ha az értésére adjuk: tudjuk, hogy
valaki másnak veszi az anyagot. Hátha elárult volna egy nevet.
– Talán azért küldenek csajokat ide, mert tudják, hogy elgyengülsz
tőlük – mondom. Mindenkinek megvan a maga határa. Közös
gyenge pontunkat a nők jelentik.
– Baszd meg, nem vagyok gyenge! – tiltakozik Jase, ám tudom,
hogy átfutott rajta. Elárulja a szeme.
Halványan elvigyorodom, miközben Jared rágyújt egy cigarettára.
A jó kedvem azonban semmivé foszlik, amikor kifújja a füstöt, és
megszólal.
– Az egész Talvery-csajos szarság után tudniuk kellene, hogy nem
vagyunk puhapöcsűek, ha nőkről van szó.
Egy pillanatra feszült némaság borul a szobára, egyikünk sem
reagál.
– A Talvery lány… – mondom halkan, amire Jared válaszol is
valamit, ám engem rohadtul nem érdekel, hogy mit – az enyém.
A szavába vágok, elnémítom, így nem viccelődhet, és nem
mondhat faszságokat.
Ingerülten felkelek és hagyom, hogy Jared szemébe nézve olyan
düh beszéljen belőlem, amilyet már nagyon régen nem éreztem.
– Amikor legközelebb valaki Talvery lánynak szólítja – szinte
köpöm a nevét –, közöld vele, hogy ő az enyém!
Olyan erővel csikorognak a fogaim, hogy esküdni mernék, hogy
megrepednek.
Jared nem válaszol, nem is mozdul. Azt hiszem, még csak nem is
lélegzik, és a szájában mozdulatlanná váló cigaretta borostyánsárga
ragyogása miatt egészen sápadtnak tűnik.
Feszülő izmokkal várom, hogy ismét így hívja. Nem aTalvery lány.
Többé már nem tartozik hozzájuk.
– Mi a neve? – kérdezem Jaredtől oldalra hajtott fejjel. A cigaretta
megremeg a szájában. – Vedd ki azt a kibaszott cigit a szádból, és
kurva gyorsan mondd ki a nevét!
A tekintetemmel átdöföm a szemét, miközben gyorsan kikapja a
cigarettát a szájából, és nyel egy hatalmasat. A nyakán
megfeszülnek az izmok, jól hallom a zihálását.
– Én… én… – dadogja, miközben közelebb hajolok az arcához, és
olyan erővel üvöltöm bele a kérdésem a pofájába, hogy majdnem
felszakad a torkom:
– Hogy hívják?
– Nem tudom – ismeri be remegve.
– Ariának – mondom, és két kézzel megveregetem Jared vállát.
Nem mer a szemembe nézni. Enyhül a dühöm, amikor észreveszem,
hogy leizzadt.
– Ariának hívják, és többé már nem tartozik a Talveryk közé –
mondom hátborzongató nyugalommal.
– Persze, világos – Jared óvatosan megrázza a fejét, és
bizonytalanul elmosolyodik. – Ő a tied. Aria a tied, és Ariának
hívják.
Szegény seggfej nem tudja befogni a száját.
– Ha valaki bárki másnak hívná, te majd figyelmezteted –
mondom, és a fejemmel a fal egyik foltja felé biccentek. Az ott lévő
új, vörös téglák nem illenek a többi közé.
– Nem szeretném elveszíteni az önuralmam, és szétlőni
valamelyik szegény faszfej koponyáját csak azért, mert felbaszta az
agyam.
– Világos – Jared hangjába némi félelem is vegyül. – Aria, aki a
tied.
Csak akkor fordulok el Jaredtől, amikor megérzem a hátamon
Jase kezét.
– Jó munkát végeztetek, Jared – mondja az öcsém. – Csak így
tovább.
Kinyitja az ajtót, hogy visszamenjünk a bárba.
Nyitva tartja előttem, és én megkerülöm Jaredet. Mozdulatlanul
áll a helyén, és válasz helyett csupán biccent, mintha nem merne
megszólalni. Már majdnem az ajtónál járok, amikor megérzem,
hogy a húgyszag elnyomja a cigaretta szagát.
Ez a seggfej behugyozott.
El is mosolyodhatnék és örülhetnék annak, hogy ennyire félnek
tőlem. Csakhogy kizárólag egy dologra tudok gondolni. Ezek a
seggfejek Talvery lánynak hívják az én Ariámat.
Ő sokkal több annál.
 – Jó lenne, ha visszafognád magad – figyelmeztet Jase, miközben
keresztülsétálunk a klubon. Senki sincs a közelben, aki
kihallgathatna minket, mégis szeretném elküldeni a picsába.
– Faszt kell visszafognom magam! – felelem ingerülten, mert még
dúl bennem a harag, ám hamar rájövök, hogy igaza van.
Felhasználhatják a lányt ellenem. Könnyedén elterjedhet róla, hogy
ő a gyenge pontom.
– Mi miatt lettél ennyire ideges? – kérdezi, felriasztva a
töprengésemből.
Nem tudok kapásból válaszolni. Mindennek megvan a maga oka.
Minden tettemnek célja van. Csak azután válaszolok, hogy kilépve a
bejárati ajtón megérezzük a hűvös levegőt. Holdfény ragyogja be a
parkolót.
A szél az arcomba csap, és Jase zsebre dugott kézzel várja, hogy
odahozzák elénk a kocsinkat.
– Azért, mert amikor Talverynek hívják, elfelejtkeznek arról, hogy
ő az enyém. Senkinek sem engedem meg, hogy elfelejtse, Aria
hozzám tartozik.
 26. FEJEZET

Aria

Carter megitatott egy pohár keserűnarancsos whiskyvel. Az italnak

valamiért csokoládéíze volt. Nem tudom, egészen pontosan mi lehet
az oka, de a whisky még mindig itt dalol bennem. Carter második
itallal a kezemben hagyott az irodájában, a bódulat ettől fogott el.
A konyhában állok, és megpróbálom valamivel lekötni a
figyelmem, hogy ne törődjek a körülöttem zajló eseményekkel.
Közben érzem, ahogy az alkohol eltompítja a fájdalmat. Mintha így
akarnának felvértezni a bekövetkező eseményekkel szemben. Egy
helyben állok, mialatt körülöttem minden más mozog.
Gyűlölöm ezt a helyzetet. Nem akarok tehetetlenül kegyelemért
esdekelni egy könyörtelen férfinak. Nem akarok védtelennek tűnni,
csak éppen nincs más választásom.
A hűtőszekrény tele van a legkülönfélébb ételekkel. Friss tojás,
felvágott, gyümölcs és zöldség. A vacsorához szánt húsok nagy része
a mélyhűtőben van, de így is jócskán akad, amivel jóllakhatnék.
Bár cseppet sem vagyok éhes, de Carter rám szólt, hogy egyek,
ezért most itt vagyok.
Jó darabig eltartott, mire idejöttem, jóval Carter távozása után.
Ahelyett, hogy bármit csináltam volna, az ajtót bámultam.
Megnéztem magamnak az összes ablakot. A kertre nyílókat is.
Bárcsak elmehetnék innen, hogy figyelmeztessem az apámat a
támadásra! Persze valószínűleg tud róla. Ez az egyetlen vigaszom
tehetetlen állapotomban.
Apám egész biztosan tudja, hogy a fejére pályáznak.
A kés kettévág egy paradicsomot. Olyan éles, hogy könnyedén
felmetszi a vékony héjat. A számnak még mindig whiskyíze van.
Semmit sem tehetek, de akkor is kell csinálnom valamit.
Egyedül a vágódeszkán csattanó kés hangját hallom.
– Mit csinálsz? – összerezzenek a mögöttem felhangzó mély
hangra. A kés kicsúszik a kezemből, én pedig túlságosan riadt
vagyok, ezért nem lépek arrébb, amikor mellettem a földre zuhan.
Elakadó lélegzettel, dermedten állok.
– Basszus! – mondja a hang. Lüktető szívem majdnem kiugrik a
helyéről.
Daniel az. Láttam már korábban is, és tudom, így hívják. Ő
azonban egy szót se szólt hozzám. Még csak rám sem pillantott.
Most mégis egyedül vagyok vele, és Carternek nyoma sincs. A sötét
farmert és fekete pólót viselő férfi szégyenlős képet vágva beletúr a
hajába.
– A másik irányból kellett volna jönnöm, igaz? – barátságosnak
tűnik, de én nem bízom benne. Egyetlen Cross fiúban sem bízom.
– Csak megpróbállak szemmel tartani – mondja Daniel lazán, és
félmosolyra húzódik a szája. – Salátát csinálsz?
– Igen – felelem, egész halkan. Furcsa olyan fogolynak lenni, aki
szabadon mozoghat. Ennél is elképesztőbb úgy beszélgetni
valakivel, mintha ez teljesen normális lenne.
Rákényszerítem magam, hogy nyeljek egyet, lassan lehajolok, és a
szemem sarkából Danielt figyelve felveszem a kést. A testem
megremeg, ahogy hátat fordítok, odamegyek a mosogatóhoz és
leöblítem a pengét.
– Avokádó, paradicsom és olasz öntet. Valami ilyesmire vágytam –
magyarázom Danielnek, miközben víz zubog a kés élére. A fény
megtörik a vízen, és a szívem már újra egyenletesen dobog.
– A sós dolgokat szereted inkább? – kérdezi. Biccentek, szemmel
tartom, és megpróbálok valahogy beszélgetni. Vajon mit gondolhat
rólam?
Arról, hogy Carter itt tart.
Az erőmből csak arra futja, hogy a kezemben lévő kést bámuljam.
Dolgozik bennem az alkohol, pattanásig feszülnek az idegeim, és
nem tudom, hogyan éljem túl.
Apránként formálódik egy menekülési terv, bár még mindig
erősen szorongok.
Daniel lépteinek zaja elárulja, hogy átment a konyhasziget
túloldalára, oda, ahol az avokádódarabkák és a frissen felszeletelt
paradicsom vár rá. Világosan érzékelem, hogy hol van. Azt is, hogy
kicsoda.
Tudja, hogy lehet kijutni innen. Talán ő a szabadságom záloga.
– Megtaláltad a salátástálat? – kérdezi, miközben szembefordulok
vele. Egyre súlyosabb a kés a kezemben.
Elzárom a vizet, csend telepszik a konyhára. Hátborzongató
csend. Vagy talán csak a fejemben kavargó gondolatok miatt érzem
így? A konyhapult keményen nyomja a hátam, ahogy
nekitámaszkodom, és nézem, amint Daniel az egyik szekrényből
kivesz egy tálat.
Úgy mosolyog rám, mintha a barátom vagy a társam lenne, nem
pedig egy őr, aki itt akar tartani. Nem veszi el tőlem a kést. Még csak
rá sem néz. Fogolyként fegyvert tartok a kezemben, ám őt ez
cseppet sem izgatja. Miért izgatná, te gyenge lány? – kérdezi
gúnyosan a kis hang az elmémben, és jól kiröhög.
– Köszönöm – mondom meglehetősen halkan. Megmarkolom a
pult lapját. Hidegnek tűnik és könyörtelennek ahhoz képest,
amilyen forrónak most a testem érzem.
A kerámiaedény halkan csattan a munkalap tetején, és Daniel
rám mosolyog. Megnyerő és jóképű, ahogy az égre emeli kezét.
– Nem foglak bántani. Ígérem.
Csakhogy a kés nálam van.
Ez jár az eszemben, amikor apró lépésekkel közelebb megyek a
pulthoz.
Mezítláb a hideg padlón.
Halványan elmosolyodom, de mind a ketten csendben maradunk.
Aztán a penge ismét könnyedén elmerül a paradicsomban.
Elképzelem, ahogy célba talál, de csak nehezen tudok
összpontosítani. Nem ölhetem meg Danielt. Szükségem van a
biztonsági kódra, hogy utána elfuthassak.
– Jól bánik veled? – kérdezi, a kezem megszorul a kés markolatán.
Olyan könnyen kinyithatná az ajtót és szabadon engedhetne! És
akkor szólhatnék apámnak arról, hogy meg fogják támadni.
Most először nézek rá rendesen.
– Mit gondolsz? – kérdezem. Meglep a szavaim ereje, de még
erősebb szeretnék lenni.
Daniel tekintete a hátam mögötti ajtóra villan, majd visszatér
hozzám.
Csend telepszik a konyhára.
– Nehéz helyzetben van – magyarázza Daniel, amikor elkezdem
felkockázni a szeleteket. Megpróbálok nem gondolni arra, mi
történik, ha kudarcot vallok. Mit tesz velem Carter, ha sikertelenül
megpróbálok elszökni. A gondolattól összeszorul a torkom és
görcsbe rándul a gyomrom. A börtön, vagy még annál is szörnyűbb,
a láda. Jól tudja, mennyire kikészülnék, ha kívülről egy zárat tenne
arra a dobozra.
Szinte jéggé fagy a vérem.
 – Amúgy nem rossz ember – mondja végül, én meg azt bámulom,
ahogy a kés megremeg a kezemben.
Rossz ember? Vagy nem az?
Ó, ha Daniel tudná, mi jár az eszemben!
– Jó emberek nem viselkednek úgy, ahogy ő – felelem anélkül,
hogy a férfira néznék. – Tegnap éjjel azért könyörögtem neki, hogy
kímélje meg az apám. A családomat.
Elakad a hangom.
– Sajnálom, de te is tudod, hogy nem teheti – csak ennyit mond, és
én odabent szilánkokra hullok. Éles fájdalom hasít a szívembe.
Megmagyarázhatatlan a rám törő, rettentő sajgás, amikor Daniel
megfordul, hogy kimenjen.
Itt hagy. Azért, mert megteheti. Azért, mert cseppet sem számít,
hogy itt hagy magamban szenvedni. Ha most nem próbálok meg
megszökni, mindhalálig magány és nyomorúság vár rám.
Olyan erővel szorítom meg a kést, hogy kifehérednek a bütykeim.
– Daniel! – kiáltom. A magas, karcsú alak megtorpan. A vállán
megfeszülnek az izmok, miközben megfordul.
Két méterre sincs tőlem. Kettőnk között azonban ott van a
konyhasziget.
Csak okosan! – figyelmeztetem magam. Csakhogy ebben a
pillanatban képtelen vagyok okosan viselkedni. Leengedem a kést
magam mellé, és a penge majdnem végigsimítja a bőröm, ahogy
krákogok egyet.
– Elnézést – mondom, miközben olyan őrjöngve lüktet a szívem,
hogy alig hallom magam. – Meg tudnád mutatni, hol találom a
fűszereket?
Kénytelen vagyok nyelni egyet, mielőtt folytatnám.
– Kérlek.
 Daniel szája keserű vonallá szűkül; tekintete mélyen a szemembe
fúródik, mintha tudná, hogy mire készülök. Mégis elindul felém.
Átjön a konyhasziget innenső oldalára. A fejemben üvölt a
figyelmeztetés, hogy ez egy csapda, és átlát rajtam. A fülemben
dübörög a vérem, és úgy izzad a kezem, hogy majdnem kicsúszik
belőle a kés.
A két méterből egy, aztán fél lesz.
Hátat fordít nekem, felemeli a kezét, és kinyitja az egyik
szekrényt. Utána megfordul, és észreveszi a torkára szegeződő kést.
Visszataszító, hogy ennyire izzadok. Teljes testem verejtékben
úszik, és amikor megpróbálok megszólalni, a testem nem
engedelmeskedik.
Te kis hülye! – üvölt a fejemben a hang. Egyből elfog a megbánás
és a félelem, de a kés már ott van a magasban, és nem tüntethetem
el. Bár úgy érzem, remeg a kezem, a penge mozdulatlan.
Nem hátrálhatok meg.
– Vigyél ki innen – suttogom, miközben Daniel megvetően néz
rám.
– Nem kellene ezt tenned, Aria – őszintén, együttérzően cseng a
hangja, és kis híján bánom, amit tettem.
– El akarok menni innen – valahogy sikerül megszólalnom. Bár
pánikba estem, a hangom határozottan cseng.
Daniel szánakozó tekintettel néz, vagy talán csak azért bámul így,
mert úgy érzi, nyomorúságosan béna vagyok. Nem tudom
eldönteni. Így akar megtéveszteni.
– Ebben nem segíthetek.
A vérem egyszerre megdermed és fellángol. Ez az egyetlen
lehetőségem, az egyetlen reményem.
– Nyisd ki a ház ajtaját! – miközben kimondom a parancsom,
előbbre lépek, és remegő kezemben megmozdul a kés. Egy apró
sebet ejtek a nyaka felső részén. Éppen csak megbököm, de akkor is
megsebesítem.
Megvágtam.
Egy pillanatra elterelődik a figyelmem a kibuggyanó, vörös vér
rettenetes látványától, és ez éppen elég ahhoz, hogy a férfi
megpróbálja megragadni a kezem.
Gyors ugyan, de a félelmem gyorsabb. A penge belehasít az
ingjébe, a bicepszébe, könnyedén elmerül a testében, és felhasítja a
karját, miközben hátratántorodom.
Olyan vadul dübörög a szívem, hogy meg mernék esküdni rá,
hogy a puszta iszonyat fog végezni velem.
A tenyere forró érintése még azután is a bőrömön lángol, hogy
már elengedte az alkarom. Háttal nekivágódom a konyhai pultnak,
összerezzenek, de továbbra is magasba tartva a kést lassan
megkerülöm Danielt. Korábban még sohasem tombolt bennem így
az adrenalin.
Ez hiba volt – jajveszékel rémülten a szívem. – Kurva nagy hiba!
Elveszítettem a meglepetéssel járó előnyt, és a kés most már nem
tűnik fenyegetőnek ahhoz képest, amilyen egy pillanattal ezelőtt
volt.
– Engedj el! – förmedek rá, amíg ő dühösen rám mered. Az
arckifejezése azonban megváltozik. Mintha megint elöntötte volna
az értem érzett szánalom. Szeretnék ráordítani, hogy ne
sajnálkozzon, de már én is ugyanezt érzem magam iránt. Ennél
mélyebbre nem is lehetne süllyedni.
– Azt mondtam, hogy engedj ki! – nem merek közelebb menni
hozzá, és minden egyes lépés után úgy érzem, hogy össze fogok esni
a testemben tomboló adrenalintól.
 – Hiába nyitnám ki az ajtót, két őr áll a kapuban, és jól tudják,
hogy nem készülök sehová se – szigorú a hangja, és most elfordul
tőlem, hogy megvizsgálja a sebhelyet. – Basszus! Jól elbántál velem.
Továbbra sem méltat egy pillantásra sem. Mintha nem jelentenék
veszélyt.
– Eldughatnál a kocsidban – nyöszörgöm, miközben
megpróbálom kitalálni, mi legyen a következő lépésem.
– Hogyan akarsz ezzel a késsel a csomagtartóból sakkban tartani?
– kérdezi, és én megremegek. Az a veszély fenyeget, hogy összeesek.
Kudarcot vallottam. Nyilvánvaló, hogy veszítettem.
Hülye picsa – mondja a belső hang, de már ő sem haragszik rám,
és nyoma sincs korábbi dühének.
Megdermed a szívem, és úgy érzem, hogy elnyel a feneketlen
mélység. Még erősebb fájdalom marcangolja a gyomrom.
– Vigyél ki innen, kérlek. Te ki tudnál vinni – kérlelem tovább
nagy nehezen, elakadó hangon. Kezemben a késsel közelebb lépek.
– Könyörgöm.
Végre rám néz, és ezt mondja.
– Tedd le a kést.
Pontosan azt az elutasító hangsúlyt használja, mint az összes
Cross fiú. Végtelen lenézés árad belőle.
– Dögölj meg! – kiáltom majdnem bőgve. Közelebb kell mennem
hozzá, végig kell csinálnom, amit elkezdtem. Az előbb majdnem
elvette tőlem a kést, és ha most sikerül neki, visszakerülök a
börtönömbe. Basszus! – a torkom összeszorul.
Daniel úgy folytatja, mintha olvasna a gondolataimban:
– Elővehetem a pisztolyom, Aria. Ne kényszeríts rá.
Szavai megölik a maradék reményt is. Mit tehetnék? Vágjam
hozzá a kést, ha futásnak ered a pisztolyáért?
 – Tedd le a kést.
– Kérlek, ne tedd – esedezem. Könnybe lábad a szemem, amiért
ilyen ostoba voltam. Félek a következményektől.
A szobától. Ma este már odalent leszek. Ki tudja, hogy Carter
mennyi idő után fog újra kiengedni onnan.
A konyhakés elnehezül a kezemben, és most már szeretném saját
magam ellen fordítani. Kezdem azt hinni, többet elérhetek, ha
önmagamat fenyegetem vele. Csakhogy félek a fájdalomtól.
– Kérlek, segíts rajtam! – nyögöm halkan.
Daniel azonnal reagál. Határozottan, elszántan közelebb jön.
Megremegek, amikor elég közel kerül ahhoz, hogy megragadja a
karom. Most azonban, amikor a csuklómon érzem a szorítását,
elernyedek, és a kés az ujjaim közül nyitott tenyerébe esik. Csak
ekkor enged el.
Úgy húzom össze magam, mint egy engedetlen kisgyerek, vagy
talán még ennél is megalázóbb módon: mint a verésre váró kutya.
Halkan sírni kezdek. Letörlöm őket, miközben hallom a kés
csattanását a mosogatóban. Daniel kinyitja a csapot, hogy kimossa a
sebet. Azt, ahol én vágtam meg.
– Sajnálom – mondom zihálva, de hiába próbálkozom újra, a
hangom megint cserben hagy. Hörögve kapkodok levegő után. –
Nem mehetek vissza oda. Könyörgöm, ne küldj le!
– Figyelj, semmi baj – Daniel csendben beszélve lép oda hozzám,
ám egészen addig rettegek tőle, míg ezt nem mondja. – Nem kell ám
elmondanunk Carternek.
A szavait meghallva sötét szemébe nézek. Pont olyan, mint
Carteré. Csakhogy hiányzik belőle a forróság és a vágy. Helyette
őszinteséget látok.
– Nem mondom el neki, rendben? – megnyugtató hangjától
elcsitul bennem a félelem. – Kettőnk között marad.
 A szorongást felváltó megkönnyebbüléstől majdnem elhányom
magam.
– Miért tennéd ezt? – kérdezem. – Hiszen bántottalak.
– Azért, mert a helyedben én is ugyanezt tettem volna –
vigasztaló, amit mond, de nem tölt el tőle a remény.
– Ne haragudj! – kérek nyöszörögve bocsánatot, majd krákogok
egy nagyot. Alig tudok megszólalni. – Nem akartalak… bántani.
– Miért kellett ezt tenned?
Megrázom a fejem, és a könnyeim törölgetem.
– Én is ezt tettem volna, de rólad azt hittem, hogy okosabb vagy
ennél – teszi hozzá.
– Sajnálom – csak ennyit tudok mondani. – Ki kell jutnom innen.
Makacs szavaimból kétségbeesés árad.
– Jobb, hogy itt vagy – bizonygatja. – Apád házában nem lennél
biztonságban, és bár Carter nem mindig tűnik jó embernek, de jó
oka van, hogy most itt vagy.
– Az apám – dadogom. Cserben hagytam.
– Enned kell – mondja Daniel. Hátrébb lép, mint aki lezárta a
beszélgetést. Ugyanazt mondja, mint Carter. Ennem kell. Meg
engedelmeskedni.
– Meg fogjátok ölni az apámat – inkább kijelentés, nem kérdés.
Képtelen lennék enni. Már a gondolatától is viszolygok.
Daniel kinyitja a hűtőszekrényt, és bár nem foglalkozik velem, a
szeme sarkából azért figyel.
A könyökével belöki a hűtőszekrény ajtaját, kinyit egy sört, és
gyorsan belekortyol. A fényben nedvesen csillog véráztatta ingje, és
a torkáról vádlón mered rám az apró, vörös folt.
Kis híján újra bizonygatni kezdem neki, hogy mennyire sajnálom.
Még úgy is, hogy tudom, ők mire készülnek az apámmal. Felkavaró
érzés nem tudni, mi a helyes, és mi a helytelen. Igaz, választási
lehetőségem amúgy sem maradt.
A sörösüveg nagyot csattan a pulton, és Daniel végre válaszol.
– Mindenképpen sor kerül rá, függetlenül attól, hogy mi
beavatkozunk-e vagy sem.
– Mire? – kérdezem halkan, óvatosan, és alig merek a szemébe
nézni. Csak az jár a fejemben, hogy kedvesnek kell lennem hozzá,
mert akkor nem árul el Carternek.
– A háborúra.
Válasza arra kényszerít, hogy lesüssem a szemem. Csend van,
Daniel tovább kortyolja a sörét, én pedig eltakarítom a felkockázott
zöldségeket. Úgysem eszem belőlük.
– Nem mondod el Carternek? – önzőnek érzem magam, hogy
ismét szóba hozom a dolgot, de tudnom kell, hogy nem árul el. Ha
rájönne… El sem tudnám képzelni, hogy mit tenne velem.
– Nézz rám – mondja Daniel, én pedig azonnal engedelmeskedem
neki. – Egyetlen szót sem szólok Carternek. Egy árva szót sem.
A hangja megnyugtató, én azonban egyszerűen képtelen vagyok
megnyugodni.
– Köszönöm – mondom, és az egyik tenyerem az arcomra
szorítom, hogy megnyugodjak.
Megissza a sörét, miközben én egyfolytában a padlót bámulom.
Ekkor azonban önkéntelenül megfordulok, mert egy női hang
Daniel nevét kiáltja.
– Basszus! – mondja halkan. Gyorsan megragadja a karom. Erős,
nyers a szorítása, és annyira meglep vele, hogy újra rám tör a
rémület.
– Menj a nappaliba! – parancsolja fojtottan, és megpróbál a másik
ajtón át kilökdösni a konyhából. A talpam csúszkál a kövön,
miközben a nappali felé noszogat.
 – Daniel? – csattan fel újra a hang, most már jóval közelebbről.
– Menj! – förmed rám összeszorított foggal.
A vállam előregörnyed, és semmit sem érzek. Mintha semmivé
váltam volna, értéktelen, nyomorúságos és gyenge jószággá vagyok,
akit bárki arrébb lökdöshet.
– Ne próbálkozz ezzel újra, Aria. Okosabb vagy annál –
figyelmeztet Daniel, aztán hátat fordít nekem, és fürgén elindul a
konyha másik ajtaja felé.
A szavaitól elzsibbadok egy pillanatra, miközben a lábaim mintha
maguktól lépnének.
Állítólag okos vagyok. Okosabb ennél. Talán régen az voltam, ám
az érzés, hogy már csak sötét mélység vár rám és a kétségbeesés… –
ezek kiirtják belőlem a maradék józan észt is.
A kezem remeg, nem kapok levegőt, miközben megpróbálom
felidézni magamban Carter szavait. Olyan régen mondta őket!
Szeretnék visszaemlékezni arra, amit mondott, miért töltött el a
remény. Megpróbálom, de nem sikerül.
Nem számítanak Carter szavai. Semmi sem számít, ha képtelen
vagy bármivel is megváltoztatni a sorsod. És mivel olyan kibaszottul
ostoba voltam, vissza fog zárni abba a börtönbe.
Nem kellett volna ezzel próbálkoznom. Majdnem megfulladok a
zihálástól. Hallgatóznom kell. Csukott szemmmel suttogok magam
elé.
– Daniel nem árul el – a szavak azonban nem enyhítik a kínom,
mert jól tudom, nem titkolhatom el Carter elől, amit tettem. Rájön.
Hiszen rám van írva.
Ő meg mindenre odafigyel.
– Te meg mi a fenét csináltál? – zendül fel egy döbbent és aggódó
női hang a konyha felől. Összerezzenve felriadok a töprengésből.
Amilyen halkan csak tudok, az ajtó mellé osonok, hogy
hallgatózhassak.
Nem is tudtam, hogy van itt egy másik lány is. Abból, ahogy
Daniellel beszél egyértelmű, hogy hozzá tartozik. De nem a foglya!
Féltékenység és félelem kavarog bennem, miközben nem tudom,
miért rettegek annyira attól, hogy az ismeretlen nő megpillantson. A
válasz talán a szégyenérzetemben rejlik. Megkapaszkodom az
ajtófélfában.
– Iszogattam, felvágtam azt a nyomorult zöldséget, aztán
megpróbáltam zsonglőrködni a késsel – Daniel magyarázata
teljességgel hihetetlen. A lány azonban mégis hisz neki.
– Ebbe bele is halhattál volna – dorgálja kissé hitetlenkedve. Elfog
a lelkiismeret-furdalás. A szívem egy része viszont úgy érzi,
nevetséges azért bűntudatot érezni, mert megpróbáltam megvédeni
magam. Mégis ez a helyzet.
Daniel elneveti magát.
– Sokféleképp meghalhat egy ember, de nem hiszem, hogy így
fogok, Addison – iszik egy kortyot, majd folytatja. – Hozok neked is
egy sört.
Már majdnem eljönnék az ajtótól, aztán mégis gyökeret ver a
lábam.
– Beszélnünk kell – Addison hangja éles.
– Ne most – ellenkezik Daniel, de más hangsúllyal, mint ahogy
hozzám beszélt. Nem is úgy, ahogy Carter szól hozzám. Nem
számítottam rá, hogy ennyi kedvesség lesz a hangjában.
– Egyre csak halogatjuk a beszélgetést – feleli a nő. – Valami nincs
rendben.
Ellágyul a hangja, és könyörgőre fogja.
– Miért nem mehetek el innen? – kérdezi kétségbeesett hangon.
– Jobb, ha biztonságban vagy – feleli Daniel olyan halkan, hogy
alig értem. Kíváncsiság gyúl bennem. Ez a nő sem szabad?
 Eltelik egy pillanat, és még egy. Nem tudom, mi a helyzet odakint,
ezért közelebb merészkedem, azt remélve, hogy megleshetem őket.
Talán a nőt is.
– Nem kell tudnod az okát – válaszolja a férfi határozottan, és
amikor bekukkantok, látom, hogy Daniel a tűzhelynek támaszkodik.
Egy nagyjából velem egykorú, gyönyörű lány áll mellette. Olyan
vadul rázza a fejét, hogy sötét, göndör tincsei beborítják a vállát. A
tenyerébe temeti az arcát.
– Egyfolytában hazudozol nekem – mondja a fájdalomtól elakadó
hangon.
Daniel bátortalanul megpróbálja magához ölelni, de a lány ellöki,
majd kirohan a konyhából ugyanarra, ahonnan érkezett. Hallani,
hogy sír. Daniel kihúz egy nagyobb fiókot, és az üres sörösüveget és
kupakot a szemetesbe dobja. Fájdalom hasít a szívembe, amikor
látom, mekkora szenvedés ül ki az arcára.
Megfordul, hogy kimenjen, mire én beosonok a konyhába, de
észrevesz, és hátranéz a válla fölött.
Nem rejti el fájdalmát, engem viszont magamra hagy az
enyémmel.
 27. FEJEZET

Carter

Először a hálószobába nézek be. Lelkem bűnös része abban

reménykedett, hogy már felmelegítette az ágyat.
A szoba üres.
Ezután a nappali következik, mivel arra számítok, szokása szerint
a kandalló előtt rajzolgat.
Bent azonban nem ég a tűz, és csend honol mindenütt.
Bemegyek a konyhába. A kibaszott üres konyhába! Összeszorított
foggal bekapcsolom a biztonsági rendszer képernyőjét, és
végigpásztázom a lakást a kamerákon.
Szaporán ver a szívem, alig látok valamit, amikor az egyik
kameráról átváltok a következőre. Hiába várom, hogy bármelyik is
megmutassa, hol van Aria.
Megmondtam neki, hogy a konyhában, a nappaliban vagy a
hálószobában várjon rám. Ezt a három helyiséget engedélyeztem
neki, ám engedelmes Ariám egyikben sincs.
A szívem tovább zakatol, és elönt a forróság.
Nem szökhetett el.
Csak három órára mentem el itthonról. Annyi időre, hogy
benézzünk a klubba, a találkozóra, és visszatérjünk. Daniel
vigyázott rá. Ariának itt kell lennie valahol. Újra sorra veszem a
kamerákat.
– Basszus – elönt a harag, dühösen felkiáltok, és érzem, ahogy
megfeszül minden izmom. Egyszerre látom és hallom meg őt.
A borospince a konyha sarkából nyílik. Az előbb csak futó
pillantást vetettem rá. A fal mellett ül, törökülésben, egy üveggel az
ölében. Jól hallom édes dúdolását.
Csendben odamegyek a megviselt ajtóhoz. Csak halvány fény
világítja meg a konyhát.
Némán hallgatom. Néha hangosabban dúdolgat, egy-egy szót is
kimond, de nem ismerem fel. Komor, enyhén melankolikus.
Közelebb osonok, ügyelve arra, hogy nesztelen maradjak, és
kinyitom az ajtót. Meghallom az üveg csattanását a csempén.
Hangja alapján úgy tűnik, üres.
Aria sötét tincsei szabadon hagyják az arcát és a mellét, ahogy a
falnak támasztja a fejét. Az orra a mennyezet felé mutat, és most
már kicsit hangosabban dúdol.
A hangja rabul ejt. Mindig is lenyűgözött, és azt hiszem, ez így lesz
később is. Rendkívüli, mert képes megmenteni a sötétségtől.
– Ez nem a konyha – szólalok meg. A szemében a félelem halálos
kavargásában egyesül a zöld és a borostyánszín. Nézem, ahogy
nagyot nyel. Szinte hallom ziháló légzését, ahogy feltérdel.
– Nem tudtam.
Továbbra sem néz rám, amikor beszél. Esténként néha rám
sandít, de nem szokott a szemembe nézni.
Pamutblúza laza és nyitott. Alatta megpillantom az ingét, bár
részben eltakarja előrehulló haja. A ruha alatt így is észreveszem a
keblét és halvány rózsaszín mellbimbóit. Megkeményedik a farkam,
és elfojtok magamban egy hördülést.
– Azt hittem, hogy ez is a konyha része – mondja, és a hangjából
hallom, hogy túl sokat ivott. Megrebegteti sűrű szempilláit,
miközben továbbra is némán állok a borospince bejáratában.
Kivárom, hogy felnézzen rám. Amikor megteszi, foglyul ejtem a
pillantásommal. Korábban sosem értettem, mire mondják, hogy
valakinek őzikeszeme van. Most megértem. Egyetlen pillantásával
térdre kényszerítheti az embert. Megállítja az időt, olyan
lefegyverző. Ebben a pillanatban pontosan ezt teszi velem elbűvölő
tekintetével.
– Esküszöm. Nem tudtam, hogy nem az – mondja halkan, és
megnyalja bortól nedves ajkát.
– Egyik börtönből a másikba – figyelmeztetem, mire a
kismadárkám ráharap az alsó ajkára, nehogy elmosolyodjon. – Ezt
viccesnek találod? – kérdezem, miközben nekem is majdnem
mosolyra húzódik a szám.
– Ez itt jobban tetszik – mondja, és kacér pír húzódik az arcára. –
Ha úgy döntesz, hogy ismét bezársz egy szobába, a borospince
sokkal inkább illene hozzám.
Őszintén elmosolyodom, és azon kapom magam, hogy odamegyek
hozzá, és leguggolok a parányi törékeny alak elé. Annyira édes, sőt
igazából elbűvölő, ám még mindig nyugtalannak tűnik.
Már majdnem rákérdezek, hogy mitől ilyen jókedvű, de a mellette
heverő üres üveg és a majdnem kiürített pohár megválaszolja. Aria
pupillája sötét és hatalmas. Lenyűgöz a mögötte rejtőző szépség és
vágyakozás.
– Idelent buliztál, amíg én nem voltam itthon? – kérdezem, és a
tenyerem közé zárom az arcát. Ahelyett, hogy hozzám simulna,
elhúzódik, lehuppan a fenekére, és magához öleli a két térdét.
Megrázza a fejét, az alkoholmámor egyből szertefoszlik, és a
pince ugyanúgy jéggé dermed, mint a szívem.
– Valamit el kell mondanom – kezd bele a térdét nézve. Lehajtja a
fejét. – Daniel azt mondta, ő nem árulja el.
Eléggé kásás a hangja. Hiába annyira zabálnivaló így spiccesen, a
jókedvem azonnal semmivé foszlik, amikor kiderül, hogy Daniel
titkol valamit.
– Nekem viszont muszáj.
– Igen – válaszolom és leülök vele szemben a padlóra. – El kéne.
Valami összeszorítja a szívem, ahogy közelebb kúszom hozzá. A
titkok tűrhetetlenek. Mindent elpusztítanak, amivel csak
kapcsolatba kerülnek. Daniel tényleg titkol valamit előlem?
Aria megvakarja a füle tövét, és az ajtóra pillant, aztán visszanéz
rám. Ajkai szétnyílnak, de nem szólal meg, csak megnyalja őket.
Hallom szíve egyenletes dobbanását, az enyém ritmusában.
– Ki vele, madárkám. Nagyon megjárod, ha titkolózol.
Szomorú ráncok jelennek meg a homlokán, szeme elsötétül az
aggodalomtól, de a fenyegetésre akkor is szükség volt. Előtör belőle
bűntudat.
– Megszúrtam – mondja gyorsan, aztán megköszörüli a torkát. –
Danielt. A kezemben volt a kés, és megfenyegettem, hogy engedjen
ki innen. Nem akartam megszúrni, esküszöm.
– Itt akarsz hagyni engem? – kérdezem megvetően. A harag ma
este nagyon könnyen magával sodor. Az érzelmeim rabjává válok.
Mindennek ő az oka. Az egész Aria miatt történik.
– Nem. Én csak… – nyel egy nagyot, és félresimítja a haját az arca
elől. – Nem tudom, miért, de amikor itt hagytál… Minden más,
amikor nem vagy velem.
Nehezen találja a szavakat, én egy pillanatig némán várom, hogy
folytassa.
– Dühbe gurultam. El akartam menni, hogy szóljak az apámnak.
Nem veszi észre, hogy minden porcikám megfeszül, és ahogy a
harag kiül az arcomra, meghallva szavait. Sosem hagyhat el!
Soha.
Ami pedig engem illet, az apja örökké a pokolban éghet.
Fogcsikorgatva hagyom, hogy folytassa.
 – Daniel odajött, hogy beszéljen velem, és nálam volt a kés.
Részegen ostobaságot csináltam. Vagy talán csak becsípve? Nagyon
sajnálom! Nem akartam. Teljesen szét vagyok esve, fogalmam sincs,
mi a helyes, és mi a helytelen. Mit csináljak, és mit ne…
Elakad, zihálva lélegzik, alig értem a szavait.
Daniel tényleg ennyire elpuhult? Hagyta, hogy megfenyegesse?
Mindkettejükben csalódtam, ám a rosszkedvem Aria miatt erősebb.
El akart menni innen. Erőnek erejével ellenállok a késztetésnek,
hogy visszalökdössem lenti szobájába, és ott tartsam, ahonnan
esélye sincs elmenekülni.
Csak a szemében ragyogó őszinte szomorúság tompítja el a
haragom, és újra feltámad bennem az a kíváncsiság, amit akkor
éreztem, amikor először figyeltem őt a monitoron át.
Kell egy zihálással és némasággal teli pillanat ahhoz, hogy
felfogjam, ez az egész az én hibám. Még nem áll készen arra, hogy
valaki másra bízzam. Tudnom kellett volna. A dolgok azonban
hamarosan megváltoznak. Erre gondolva bólintok, bár a tekintetem
Arián marad.
Hamarosan.
– Az öcsém hagyta, hogy megvágd a késsel? – kérdezem azon
töprengve, hogyan lehetett ennyire óvatlan Daniel.
Aria nem fél tőle. A félelem mindent megváltoztat.
– Csak egy picit – feleli félénken, és végre rám néz gyönyörű
szemével. Ezt nagyon viccesnek találom. Lágyan elmosolyodom.
– Megvágtad… de csak egy kicsit?
Megkockáztat egy egész halvány mosolyt, ám a jókedve azonnal
eltűnik.
– Borzasztóan érzem magam miatta.
– Megölted volna az öcsémet? – kérdezem szórakozottan, mert
arra gondolok, meg kell majd néznem a biztonsági kamerák
felvételeit.
– Nem, de tudom, hogy te megölnéd az enyémet – feleli
szomorúan, ugyanakkor beletörődően.
– Nincs is fivéred – figyelmeztetem, mintha nem is számítana, mit
mond. Különben igaza van. Sosem figyeltem a határokra a múltban,
és nem is fogok. Ariának megkegyelmezek, másnak viszont nem.
– Tényleg el akartál hagyni? – lándzsaként döf a mellembe. Az
előbb még az aggasztott, hogy közös titka van Daniellel. Ám el akart
szökni. Itt akart hagyni engem, és ezért még gyilkolni is képes lett
volna.
– Ostobaság volt megpróbálni – magyarázza, mintha ezzel
jóvátehetné. A szívem kissé mégis megenyhül. – Sajnálom. Sajnálom
az egészet. Azt hiszem, kezdek megőrülni.
Zihálva beszél, aztán hátrahajtja a fejét, és nekitámaszkodik a
falnak.
– Te őrjítettél meg, Carter. Én meg csak sajnálkozni tudok. Többé
már semmi másra nem vagyok képes.
Egyik kézzel megfogom az állát, és megvárom, hogy könnyekkel
küszködő, üveges szemmel rám nézzen.
– Dehogyis, madárkám. Csak az a lényeg… hogy az enyém vagy.
– Így van – feleli. A beismeréstől megszédülök.
A fejem magától bólint.
– Nem gondoltam volna, hogy a távollétemben ilyen merész
leszel.
– Sajnálom – rettegés vegyül a suttogásába.
– Ma este nagyon nem szerettelek volna megbüntetni – mondom
végigsimítva a nyakláncát. – Egészen más terveim voltak.
A faszom már így is kőkemény, ahogy azon gondolkodom, mit
tegyek vele.
– Te azonban megpróbáltál itt hagyni, és nem létezik annál
nagyobb bűn.
– Kérlek – nyöszörög, én meg próbálom csitítani. – Nem akarok
visszamenni oda.
Nem riad meg az érintésemtől. Élvezi, ahogy a kezem megpihen
meztelen vállán, és ujjam a pamutinge alá siklik. Lenyűgöző
mogyoróbarna szemével a tekintetem keresi, és könyörületért
rimánkodik.
– Nem megmondtam neked, hogy a következő kihágásod után
visszamész? – emlékeztetem, mire közelebb húzódik hozzám, és
mindkét kezét a combomra téve könyörög.
– Kérlek.
Ujjai végigsimítják a nadrágomat, miközben befurakszik a lábam
közé és megbocsájtásért esedezik. Milyen sokat álmodoztam arról,
hogy ilyen legyen! Pontosan ilyen.
– Mire lennél hajlandó azért, hogy velem maradhass? – kérdezem,
mert szeretnék nagylelkű lenni vele. Ez az érzés eddig ismeretlen
volt számomra.
Mellkasa vadul emelkedik és süllyed.
– Bármire – vágja rá kétségbeesetten.
– Nem azért, hogy ne kerülj vissza a börtönödbe, hanem azért,
hogy az ágyamban maradhass. A kettő nem ugyanaz, Aria.
Megpróbálja szavakba önteni a gondolatait, mire elfog a rémület.
Ám ahogy végre lágyan felcsendül a hangja, eloszlik az
aggodalmam.
Ujjai köré tekeri a nyakláncot.
– Csak akkor emlékszem, amikor te nem vagy itt.
– Ezt hogy érted?
Megremeg a hangja, ahogy magyarázkodni próbál:
– Nem akarom, hogy magamra hagyj. Sokkal rosszabb, ha nem
vagy itt.
 – Azt kérdeztem tőled, hogy mire lennél…
– Én meg azt feleltem, hogy bármire – vág a szavamba, mire
összevonom a szemöldököm, és alaposan szemügyre veszem
arckifejezését, hogy meggyőződjek róla, hogy őszinte-e. – Amikor itt
vagy velem, tudom, hogy nem mehetek el, és nem is akarok. De ha
nem vagy itt… akkor nehezebb. Szóval nem is akarlak elhagyni.
Nem akarom, hogy elhagyj.
Egy igazi szirén. Ez teljesen világos. Erről szól a szépsége, megtört
ereje, a tagadása és az elfogadása. Ezzel vonz magához, és én
bármire hajlandó lennék, hogy még jobban magamhoz láncoljam a
kismadaram, miközben ő lenyűgöző altatódalait csicsergi.
– Holnap este eljössz velem egy vacsorára. Ott térdelsz mellettem.
Engedelmeskedni fogsz. Mellettem ülsz, büszkén, hogy az enyém
vagy.
Bólint, mintha elfogadné a büntetését. Most azonban jóval többről
van szó.
– Azt teszed, amit mondok neked. Végrehajtod az összes kibaszott
utasításom.
Erőteljesen hangsúlyozok minden egyes szót, az ujjam fel-le
mozog a torkán.
– Megmutatod a családomnak és a vendégeimnek, hogy hajlandó
vagy engedelmeskedni nekem.
– Igen, Carter.
Elakad a lélegzete, és nagyot nyel, ahogy elfogadja a büntetését.
Emiatt majdnem megbánom azt, ahogy folytatom.
Majdnem.
– Ma éjjel lent alszol, amiért visszaéltél a tőlem kapott
szabadságoddal.
– Igen, Carter – feleli, bár elakad a hangja, és a fájdalomtól
becsukja a szemét. Sűrű szempillái megremegnek, aztán ismét rám
néz, a tekintetével engem keres, és várja a folytatást. A magány
mély kútként máris ott csillog a szemében. Korábban is találkoztam
már szomorúsággal, ám az ő szemében egyszerűen gyönyörűnek
tűnik.
– Mindaddig ott maradsz, amíg úgy nem érzem, hogy megtanultad
a leckét.
Bólint, letöröl egy könnycseppet a szeme alól, de kötelességtudóan
rávágja.
– Igen, Carter.
Felgyorsul a lélegzetem, amikor arra gondolok, hogy a magamévá
teszem, mielőtt elküldöm.
– Most pedig az ölembe fekszel úgy, hogy a kemény faszom szúrja
a hasad, és én megbüntetlek. Elverem a meztelen feneked, és addig
játszadozom a punciddal, amíg úgy nem érzem, megfizettél a
vétségedért, hogy megpróbáltál itt hagyni engem.
– Így lesz – feleli halkan, és a fejét felemelve a szemembe néz.
Amikor találkozik a tekintetünk, beleegyezően bólint. – Így lesz –
ismétli elhaló léegzettel.
Parancsom azonnal felcsattan.
– Mondd ki hangosan, hogy a puncid az én játékszerem, és
kedvemet tölthetem benne.
– A puncim te játékszered, hogy kedved töltsd benne – vágja rá
habozás nélkül, engedelmesen.
– És a feneked? – kérdezek rá.
– Az is a tiéd.
Nincs habozás a hangjában.
– Na, és mi a helyzet az ajkaddal? – kérdezem a vágytól mély
hangon, miközben a hüvelykujjammal végigsimítom érzéki száját.
– Azt csinálhatsz vele, amit csak akarsz – suttogja bele az
érintésembe.
 – Húzd feljebb a ruhád, és feküdj ide – utasítom, és leülök a
borospince padlójára. Túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy
átmenjek vele a börtönébe.
Gyorsan és vakmerően engedelmeskedve feljebb húzza a
pamutruhát, és az ölembe fekszik. Csípője rásimul a jobb
combomra, de középre tolom a fenekét, felnyüszít, és megpróbálja a
kezével egyensúlyozni magát.
– A hátad mögé! – parancsolom, és beletelik egy pillanatba, amíg
engedelmeskedni tud. Mindent beborít a haja, ám a tincseket
elsöpröm az egyik válla mögé, megfontoltan összefogom, aztán
egyik markomba szorítom a két csuklóját. Az ujjam könnyedén
siklik a bugyija alá, a csipkés szövet kis híján elszakad, de óvatos
vagyok, és az érintésemtől libabőrös lesz Aria combja és feneke.
Halkan felnyög, és máris élvezi a büntetését. Én még nála is
jobban.
Egyik kezemmel a fenekét masszírozom.
– Azt hiszem, te csak azért rosszalkodsz, hogy megbüntethesselek.
Megrázza a fejét, megvonaglik az ölemben, a haja kissé
összezilálódik.
– Nem akarlak felbőszíteni.
A szavai halkan, szomorúan csengenek, ám a nyöszörgése
színtiszta élvezetről árulkodik.
Az első ütés még nem erős, és egyből megmarkolom a fenekét. A
másik oldalra viszont már nagyobbat csapok. Megremeg, ám még
csak egy hördülést sem hallok.
Bal oldalra hajolok, és látom, hogy összeszorítja a szemét, és
ráharap az alsó ajkára. Az ujjaim megkeresik a punciját, a farkam
pedig sajog a fájdalomtól, annyira szeretnék benne lenni.
– Olyan szűk – mondom áhítatosan, aztán meghintáztatom, hogy
érezze a faszom.
 Nem válaszol, csak nyöszörög, várja a folytatást, ám a szája kissé
kinyílik, mert nem sietem el a folytatást.
– Mennyi legyen, Ariám? – kérdezem, és amikor elnyílik az ajka,
felemelem a kezem, és akkorát csapok a fenekére, hogy a
fájdalomtól még az én tenyerem is bizseregni kezd. Feljajdul a kín
és a gyönyör keverékétől, hátrahajtja a fejét, miközben az ujjaim
ismét elmerülnek a puncijában.
– Azt kérdeztem, mennyi legyen? – a hangom halálosan nyugodt.
Kétségbeesett vágy tombol bennem.
– Mennyi…? – próbál válaszolni, de a feneke másik felére még
erősebben csapok rá, mint az előbb, amitől könnyes lesz az arca. Az
éles és édes fájdalom felkúszik a karomig. Megmarkolom a
kivörösödött bőrét, és várom a választ, ám a könnyes szemű, levegő
után kapkodó lány csak annyira képes, hogy zihálva kinyissa a
száját.
– Válaszolj, Aria.
Még be sem fejezem a mondatot, rávágja.
– Amennyit csak szeretnél.
Szívdobbanásnyi szünetet tartok, mialatt lehajtja a fejét, hogy
lélegzetet vegyen. Újabb szívdobbanásnyi idő után elhúzom a
kezem, és nézem, ahogy megfeszül a feneke.
Aztán gyorsan egymás után, újra és újra lecsapok az érzékeny
bőrre. A karom már sajog a fájdalomtól, forgószélként lecsapó
tenyerem zsibbadni kezd.
Aria egyre hangosabban jajgat, szembeszáll velem, az ösztöneinek
engedve arrébb akar húzódni. A két csuklója majdnem kicsúszik a
szorításomból, de sikerül visszafognom, hogy beteljesítsem
büntetését.
A feneke tűzpirossá vált, a bőröm pedig zsibog az élvezetes
sajgástól, amikor az ujjaimat visszacsúsztatom tocsogó puncijába.
Megborzong, és a fájdalmas jajveszékelés helyét átveszi a bűnös
nyöszörgés.
Újra és újra ádázul megcsapom. A feneke és a combja
találkozásánál, jobb farpofáján, aztán a balon… Végül a punciját.
Kezem lucskos lesz a vágyakozásától, ahogy alattam remeg.
Ujjaim minden ütéskor belécsusszannak, ám csak egészen rövid
időre. Ívbe feszül a háta, és kéjvágytól lángoló szemével felnéz rám,
miközben a gyönyör és a fájdalom elfojtott nyöszörgése
visszhangokat vet a pince falán.
– Jó kislány – dicsérem meg, mialatt könnyáztatta arccal
csodálkozva néz rám. – Ma éjjel azon matracon foglak megbaszni.
Úgy, ahogy a legelső pillanatban kellett volna.
A puncija az ujjaim köré szorul, majdnem eltöri, ezért jutalmul
mélyebben beljebb hatolok, hüvelye alsó részét simogatom.
Tovább feszül a háta, ezért lenyomom a vállát, hogy ott maradjon,
ahol én akarom, és kihúzom az ujjaimat, hogy megfosszam a
gyönyörtől. Halk, csalódott hördülésére válaszul ismét rácsapok
tűzvörös bőrére.
Csatt!
Felkapja a fejét, gyönyörű ajkai elnyílnak, és a vágy mély hörgése
szakad fel közülük. Már nem érez fájdalmat. Olyan közel jár a
gyönyörhöz, hogy csak a kéj létezik.
Hogy enyhítsem a fájdalmat, megmasszírozom a jobb farpofáját,
majd felemelem a kezem, hogy ismét megüssem.
– Gyorsabban tanultál volna, ha durvább lettem volna veled, igaz?
Csukott szemmel, mozdulatlan testtel nyögi a választ, mert tudja,
hogy újabb büntető csapás vár rá.
– Igen, Carter.
De nem őszinte. Ebben a pillanatban – pengeélen táncolva a
gyönyör és a fájdalom között – bármit hajlandó kimondani, ha azt
hiszi, azt akarom hallani.
Felidézem magamban a múltat.
Minden egyes napot, és azt, hogy végül nem azt tettem, amit
eredetileg akartam. Jobb kezemmel végigsimítom a fenekét, rövidre
vágott körmöm lágyan végigszántja érzékeny bőrét, mire
összerezzen az ölemben. Bal kézzel megszorítom a torkát,
elengedem a csuklóját, és magamhoz húzom, arra kényszerítve,
hogy felnézzen rám.
Mogyoróbarna szemében sóvárgás és vágy kavarog, mint a párás
köd az erődben. Amikor nem lászik az út, mégis akarunk tovább
haladni.
– Már sokkal hamarabb meg kellett volna basznom téged.
Emlékszem, az első napon hogyan sikoltozott és könyörgött, hogy
engedjem el. Gyűlöltem, és ő is engem.
Hiába szorítom erősen a torkát, hiába szikrázik végig az
érintésem a testén, erőnek erejével megrázza a fejét, és közben
végig a szemembe néz.
– Nem – suttogja, és a faszom még keményebbé válik, azért
könyörögve, hogy büntessem meg az akaratommal dacoló nőt, aki
folytatja –, ennek így kellett történnie.
Zihálva kapkod levegő után, becsukja a szemét és ívben
megfeszül az ölemben ülő teste. Teljesen ki van szolgáltatva nekem,
és most az enyém lehet durcás ajka is.
Az egész nő. Minden porcikája az enyém, és ezzel ő is tisztában
van.
Az enyém.
 28. FEJEZET

Aria

A tegnapi nap megbánással volt tele.

Amikor újra megláttam Cartert, azt kívántam, bár semmi sem
történt volna, amíg nem volt itt.
Ő mindig megtartja a szavát. Azt tette, amit ígért, visszavitt a kis
szobába, és a matracon baszott meg. Talán az alkohol, talán valami
más miatt, börtönöm nem töltött el rettegéssel, helyette mindent
megtettem azért, hogy a kedvébe járjak neki. A testem rimánkodott
érte.
Nem azért, mert engedelmeskednem kellett volna.
Azt akartam, hogy megcsókoljon.
A csókjára vágytam. Minden alkalommal, amikor az ajka
végigsimította a nyakam, megpróbáltam. Nem sikerült. Persze tudja,
hogy mire vágyom. Ettől a gondolattól remegés fut végig a testemen,
és a két lábam között tompa sajgás támad.
Olyan sokáig baszott, hogy már mozdulni sem tudtam. A végén
hason feküdtem, nem bírtam megkapaszkodni, és képtelen voltam
úgy felemelni a hátam, ahogy parancsolta. Hátulról hatolt belém,
könyörtelenül, és büntetésként alaposan megbaszott.
Tegnap éjjel a kurvája voltam. Belemarkolt a hajamba, hátrahúzta
a fejem, hogy aprókat haraphasson a nyakamba, és mindenre
rákényszeríthesse a testem, amire csak akarta.
Nekem pontosan ez kellett.
 E felismerés meg kellett volna lepjen, ám csak az járt a fejemben,
Carter tudja, azt akarom, hogy megcsókoljon, de nem engedte.
Minden más, ha itt van velem. Csodálatos, hogy mellette milyen
biztonságban érzem magam.
Elmém ép része jól tudja, ez nem normális, és harcolnom kellene,
csakhogy ezt a részemet fogságban tartja ez a valóság. Akkor
érezhetem magam szabadnak, ha nem törődöm a józan ésszel.
Elég szabad vagyok ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam.
Elég szabad vagyok ahhoz, hogy tudjam, a háború
elkerülhetetlen, függetlenül attól, hogy itt vagyok-e vagy sem.
Elég szabad vagyok ahhoz, hogy önként vegyem fel a ruhát, amit
Carter odakészített nekem, és a tükörben megbámuljam gyönyörű
önmagamat. Annyira irigylem őt. Nem tudom elhinni, hogy én
vagyok.
Kifésültem a hajam, egy csattal oldalra rögzítettem, és egy kevés
sminkkel hangsúlyoztam porcelánsima bőröm szépségét. Egyre
inkább úgy érzem magam, mint az aranykalitkában halk,
reménytelen dallamokat éneklő, levágott szárnyú kismadár.
Az ujjaim végigsimítják a finom csipkét, becsukom a szemem, és
felidézem magamban az előző éjszakát.
A fenekemen lévő lila foltok a fájdalomra emlékeztetnek, ahogy a
puha fehérneműt elsimítom gömbölyű idomaimon. A gyönyör
abban a pillanatban megérinti a csiklóm, és a testem könyörög
kezd. Azt akarja, hogy gyengéden nyomjam meg a lila foltokat.
Halkan kifújom a levegőt, vágyakozva, és amikor kinyitom a
szemem, Carter áll előttem.
A szívem nagyot dobban, aztán felgyorsulva tovább zakatol.
Mintha felé vágtatna, miközben felém jön.
Minden lépése határozott, ám közben olyan lágyság árad belőle,
amilyet korábban még nem láttam. Leigázza vele az összes
gondolatom.
– Gyönyörű vagy, kismadár – mondja bársonyosan lágy hangon,
miközben megkerül. Lépései visszhangoznak a hálószobában, majd
megáll a hátam mögött.
Hallom, ahogy elakad a lélegzete, miközben feljebb húzza a
csipkét, megérinti a fenekem, ettől borzongás fut végig a testemen.
Ujja hegyével finoman megsimogatja a foltokat.
– Gyönyörű – mondja, aztán újra ráhúzza a fenekemre a csipkét.
– Köszönöm – suttogom, és a szemébe nézek, amikor elém áll.
Végigsimítom öltönye gallérját, a szövettel játszva próbálom
elrejteni, milyen sóvárogva várom, hogy úgy érinthessem meg,
ahogy ő az előbb engem. Ma erre nem kapok engedélyt. Amikor
kinyitotta a börtönöm ajtaját, a tudtomra adta, hogyha ma
teljesítem minden kívánságát, soha többé nem kell ide
visszajönnöm.
Egyetlen nap, és a játékszabályok örökre megváltoznak.
A fejemben milliónyi gondolat kavarog, ám csak egy számít
közülük.
– Jól fogok viselkedni – ígérem meg, de nem ismerem fel a
hangom. Engedelmes vagyok, de erős is. – Nem okozok csalódást.
Régi énem inkább elvágta volna a torkát, mintsem ilyet mondjon.
Ám a szívemben csupán egészen enyhe sajgást érzek emiatt.
Korábbi énem olyan ostoba volt!
A mostani Aria életben fog maradni. Elég pofátlan ahhoz, hogy
beismerje, élvezi a helyzetet. Minden kibaszott kis részletét.
Megszédít a felismerés, hogy egy olyan hatalmas férfi vágyik rám,
akinek minden megadatott.
– Aria – mondja a nevem Carter, úgy, hogy félelem támad
bennem. – Dacolni akarsz majd velem.
A szavait meghallva kiül az aggodalom az arcomra. Elolvad a
mosolyom, kiszárad a szám. Megkerül, és végigsimítja a ruhám
csipkéjét. Valójában a csipke minden darabja egy-egy apró ketrec.
Kalitka. Még sohasem viseltem olyan ruhát, amiben ilyen gyönyörű
lettem volna, mint ebben.
– Talán gyűlölni is fogsz – mondja csábos hangon. Forró lehelete
megcsiklandozza nyakam meztelen bőrét, majd belesuttog a
fülembe. – De akkor is engedelmeskedni fogsz.
Bólintok és nyöszörgök.
– Igen, Carter.
Most, hogy sem beszélni, sem mozogni, sőt még lélegezni sem mer
egyikünk sem, mély csend telepszik a szobára. Esküszöm, ebben a
némaságban még a sötétség suttogását és fenyegető szavait is
hallom.
– A nyakláncod tökéletesen illik a ruhádhoz – mondja Carter
hangosan, bár nem hiszem, hogy a szavakat nem nekem szánta.
Álmodozva két ujjam közé veszem az egyik gyöngyöt, de aztán
megérzem, hogy a lánc továbbsiklik a hüvelykujjam alatt, a
könnycseppalakú gyémántig. Ma este nehezebbnek tűnik. Minden
nehezebb, amikor Carter úgy néz rám, mint most.
Sötét szemével megdermeszt, és én pontosan ott válok
mozdulatlanná, ahol ő akarja. Micsoda butaság, hogy az a pillantás,
ami miatt valamikor rettegés korbácsolta végig a testem, ma csupán
az ágyékom lobbantja lángra, és arra sarkall, hogy elé térdeljek.
– Köszö…
Carter ujja megérinti az ajkam, elhallgattat. Megszédülök ettől az
apró érintéstől, és még idegesebb leszek a ma esti vacsora miatt.
– Emlékezz arra, mit mondtam tegnap este – a nyaklánccal
játszadozik, felemeli a hatalmas gyémántot, és leveszi rólam a
súlyát. – Mellettem fogsz térdelni, és végrehajtod minden
parancsom.
 Forró hullámok öntenek el. Ráharapok az alsó ajkamra; annyi
mindent szeretnék megkérdezni, de már tudom, hogy nem fog
válaszolni. Csakis egy dolgot mondhatok.
– Igen, Carter.
Eltelik egy pillanat, tekintetével az enyémet keresi, és én alig
kapok levegőt.
– A mai este után senki nem fogja kétségbe vonni, hogy az enyém
vagy – szeme elsötétül, és a szénfekete szembogarában rejtőző
arany szemcsék lángra lobbannak. Ez a tűz lángokat gyújt bennem
is, és elsimítja az aggodalmam.
– Gyere velem! – parancsolja, és a kezem után nyúl.
 29. FEJEZET

Carter

Nyugodtan és lassan haladok, még akkor is, amikor Aria

megdermed.
Vakmerő mosolyt erőltetek az arcomra, bár közben a rosszullét
kerülget.
A testem minden porcikája azt akarja, hogy cselekedjem, ám ma ő
a főszereplő. Ez az egész érte van.
– Gyere! – parancsolom Ariának, aki az ebédlő ajtajára bámul. A
keble lassan megemelkedik, az ajka kinyílik és remegve kifújja a
levegőt.
– Aria – neve szemrehányásként hagyja el a szám. – Azt mondtam,
gyere.
Utasítást adtam, ám ő válaszul dacos, áruló pillantást vet rám.
Szeme sötétzöld és borostyánsárga mélységében annyi gyűlölet
lángol, hogy majdnem megbánom ezt az egészet.
De erre van szüksége. Az irántam érzett gyűlölet már nem tart
sokáig.
Stephan és Romano összenevet, amikor megpillantják. A tágas
helyiségben csak ez hallatszik. A vérvörös bársonyfüggönyök
eltakarják az ablakokat, és az ebédlőt egyedül a karos csillár
kristályainak ragyogása világítja meg.
Amikor belépünk, megérzem az asztal közepén ízlésesen feltálalt
Wellington-bélszín illatát. A fény megvillan a tál mellett fekvő
késen.
Aria tátován, de engedelmesen jön mellettem, bár a szeme
könnyes.
– Már kezdtem azt hinni, hogy kénytelen leszek felmenni értetek –
mondja Jase, miközben megragadom Aria kezét, és jelzem neki,
hogy térdeljen a székem mellé, Stephannal szemben. Ragad a keze
az izzadságtól, erősen megszorítja az ujjaim, miközben leereszkedik
a padlóra. Sajnálom, hogy így szenved, bár ez semmi ahhoz képest,
ami néhány pillanat múlva vár rá.
Amilyen gyorsan csak tudja, kirántja a kezét a markomból. Ismét
a két vendég röhögése visszhangzik a falakon.
– Még mindig elég dacos – Romano szeme szikrákat szór, de nem
törődöm vele, leülök.
Dühös vagyok, hogy egy pillanatig nem foghatom kezét, de
hamarosan újra megtehetem.
– Ugyan már – felelem Jase-nek, a szemébe nézek, és mosolyt
erőltetek magamra. Még lelkesebben vigyorogva fordulok Stephan
felé, egy biccentéssel üdvözlöm, aztán Romanóra nézek.
– Uraim, köszönöm, hogy eljöttek.
– Részemről az öröm – válaszolja Stephan, pontosan akkor,
amikor Romano bólint, és a száján felragyog egy halvány, de
megátalkodott mosoly. – Örömmel látom, hogy egészen
megkedvelted az ajándékunkat.
Fellángol bennem a düh, amikor eszembe jut, hogy alig néhány
héttel ezelőtt ez az alak megérinthette Ariát, ám elnyomom
magamban, viszonzom a mosolyt, és a tenyerem Aria tarkójára
teszem. Merev marad, nem bújik a kezemhez, amitől a belsőmben
még vadabbá válik a lángolás. Türelmes vagyok, még akkor is, ha
próbára tesz.
– Bárcsak jobban láthatnám! – sóhajt Stephan, és egy pillanatra
felemelkedik a székéből, miközben vicces arcot vág. Jase halkan
nevet, bár biztosra veszem, hogy azért, mert tudja, mi fog történni.
Élvezni fogja az egészet, bár nem annyira, mint én.
– Nektek nincs humorérzéketek? – kérdezi Stephan Danieltől,
aztán Declanra pillant. Mind a ketten némák. Az ebédlőben csak mi
heten vagyunk, bár a konyha felől hallatszódnak a tálalás zajai. Az
emberek a parancsomra várnak.
– Ismerek pár viccet – feleli Daniel szárazon, aztán felemeli az
italát, és hagyja, hogy a szavai megdermedjenek a levegőben.
Romano válla megfeszül és tekintete megkeményedik, ahogy az
öcsém szemébe néz.
– Ülj ide, Aria – mondom, és megütögetem a combom. Stephanra
pillantok. – Szeretném, ha a vendégeink jobban látnának.
A szemem sarkából látom, hogy Romano kissé kienged. Csend van
a szobában, olyan némaság, hogy szinte hallom, ahogy a
bizonytalanul felálló kismadaram nyel egy nagyot. Gyorsan az
ölembe húzom, és a fenekét megmarkolva a múlt éjszakára
emlékeztetem. Szeme elkerekedik, felhördül, felizgatva ezzel a két
férfit, akikre nem mer ránézni.
– Ne haragudjatok rá – magyarázom. – Nincs hozzászokva a
társasághoz.
Miközben mindenki őt bámulja, úgy ültetem, ahogyan a legjobban
szeretném. A feneke ránehezedik az ágyékomra, egyik karommal
átölelem a derekát.
– Nyugi – suttogom a fülébe, miközben jól tudom, hogy szavamat
mindenki hallja. Aria haja megcsiklandozza az állam és a vállam,
miközben hátrasimítom a tincseit, hogy szabaddá tegyem a nyakát.
– Hát nem üdvözlöd régi jó barátodat? – kérdezi Stephan.
– Ha jól emlékszem, ő inkább könyörögni szokott – Romano
megjegyzése nem kerüli el a figyelmem.
 – Kicsit meg van ijedve – magyarázom, aztán megcsókolom a
nyakát, és érzem, hogy a teste végre megnyugszik. Közben jól
tudom, ez a pillanat nem tarthat sokáig.
– Egy a sok Talvery közül, akik térdre hullottak – gúnyolódik
Stephan, és felém emeli a poharát, ám nem viszonzom az
üdvözlését.
– Azt hittem, hogy már megtört, de tegnap éjjel elárult – mesélem,
és egy pohár víz után nyúlok.
– Elárult? – kérdezi Romano halkan.
Bólintok, és a fivéreim felé nézek, hogyan reagálnak a szavaimra.
– Én azt hittem, hogy egész jól viselkedik – mondja Jase, és
előbbre hajol, hogy Ariára nézhessen. Kiharcolja, hogy Aria
ránézzen, de csak egy pillanatra. Felszegi a fejét, de üveges tekintete
a semmibe mered.
– Megpróbálta megölni Danielt – felelem Jase-nek, aki döbbenten
mered rám. Utána a mosolygó Daniel felé fordul.
– Meg akart ölni? – kérdezi Danieltől.
– Esélye sem volt rá – feleli Daniel, majd hátradől a székében. Aria
alig kap levegőt, miközben úgy beszélünk róla, mintha létezése
csupán egy jelentéktelen tréfa lenne. De mindennek célja van.
– Csak egy kése volt – Daniel válasz közben rám néz, én pedig az
előttem fekvő penge után nyúlok.
– Ez itt? – kérdezem az öcsémtől. Aria előre hajol, úgy tűnik, nem
lesz elég erős. Amikor rápillantok, szeme szorosan összezárva. –
Nézz rám, Aria! – A hangom könyörtelen.
Azonnal kinyitja a szemét, a szempilláin könnyek ragyognak.
Nem törlöm le, hanem felemelem a kést, és megkérdezem.
– Ez itt?
Leheletnyit megrázza a fejét.
– Nem – mondja, de csak halkan, suttogva. Érzem, ahogy dobog a
szíve.
– Fogd meg! – parancsolom, megragadom a csuklóját, és a
tenyerébe nyomom a kés markolatát. – Szeretnéd most Daniel ellen
fordítani?
– Nem – a hangja megremeg, de ismét megrázza a fejét, képes volt
válaszolni.
– Na, és mi van velem? – kérdezem. – Az én torkom szeretnéd
elvágni, Aria?
– Nem – alig lehet hallani a válaszát, az ujjai elernyednek a késen.
– Ma reggel megmondtam Danielnek, hogy ő követett el hibát –
mondom a jobb oldalamon ülő Romanónak. Rá összpontosítok. – A
lány nem félt sem tőle, sem attól, amivel büntethette volna.
Romano rá mered, felvonja a szemöldökét, lebiggyed az ajka
széle, de aztán egyetértően bólint.
– Nagy dolog a félelem.
– Én más módszert választottam – szólal meg Daniel, és Ariára
nézve folytatja. – Hagytam, hogy megtegye, amit szükségesnek
érzett, mert így legalább tudja, hogy megpróbálta.
A hangja hűvös, nyoma sincs benne együttérzésnek, pedig tudom,
hogy kedveli a lányt. Szerepet játszik. Ez az igazi különbség kettőnk
között; Daniel szívesen bújik álarc mögé.
Én vagyok az, akitől félni kell. Ez a valódi énem, és eszem ágában
sincs elrejteni.
– Emlékszel rám, Aria? – kérdezi Stephan vakmerően, áthajolva
az asztalon, hogy minél közelebb legyen hozzá.
– De még mennyire – válaszolok Aria helyett. Ő nem bír
megszólalni. – Szegény Ariám. Tudom, mennyire nehéz ez neked.
Erősebben magamhoz szorítom, bár minden önuralmát
összeszedve próbál nyugton maradni az ölemben.
– Azt elhiszem – mondja Stephan, majd így folytatja. – Olyan szép
lett, mint amilyen az anyja volt.
Szeretem, amikor a düh és a bosszúvágy tombolni kezd a
véremben. Elmosolyodom, és elárulok valamit Stephannak.
– Énekelni szokott nekem, de az emléked gyakran elhallgattatja –
Aria felé fordulok, egy ujjal végigsimítom a vállát, félretolok egy
hajtincset meztelen hátára, aztán visszanézek Stephanra – Ezt nem
tűrhetem.
Zavar ül ki az arcára, én pedig hagyom, hogy halálos csend
telepedjen közénk.
– Megajándékozhatnám egy másik emlékkel, amit megőrizhetne –
gúnyolódik Stephan, és a szavait meghallva Romano idegesen
felnevet.
– Nem hiszem, hogy Carter osztozkodni szokott– böki ki, ám a
kezemet felemelve elhallgattatom, és csakis Stephanhoz beszélek.
– Úgy gondolom, másfajta emlékre van szüksége. Elegem van
abból, hogy zokog álmában – a szavaimat meghallva Aria
holtsápadt lesz, én magamhoz szorítom, a hátát a mellkasomra
húzom, és a fülébe suttogom. – Engedjem meg Stephannak, hogy
megbasszon téged?
Nem hagyom, hogy lássák a dühömet, a gyűlöletemet és mély
fájdalmamat, csak mert a kismadaram kénytelen a kínzója szeme
láttára átélni a múltat. Ezek még nem tudják, de megfizetnek érte.
Esküszöm, hogy megfizetnek!
A lelkem mélyén attól félek, hogy túl messzire mentem, és
összetöröm Ariát, csakhogy szüksége van erre.
– Carter – figyelmeztet Jase, de én csak egy megvető pillantásra
méltatom. Ha minden a tervek szerint alakul, Romano lesz a tanú,
az ő vallomása fog számítani. Egyedül az a lényeg, amit ő felfog.
A puszta kérdés is elég ahhoz, hogy Aria összetörjön. Ismét
cserben hagyja a valóság. Lénye apró darabokra esik, ahogy
semmivé foszlik minden reménye. Ez az a pillanat, amikor
nyilvánvalóvá válik, hogy megtörtem, és az egykori Aria Talvery
gyönyörű szilánkjai kitölthetik lelkem hasadékait, amelyeket egykor
ő tört belém. A darabkáit a legjobb belátásom szerint használhatom
fel. A töredékekből tökéletes remekművet hozhatok létre.
Zihálva próbál válaszolni, és olyan halkan könyörög, hogy csak én
hallhatom. Még jobban magamhoz szorítom, érzem teste melegét,
amely biztonságot keresve hozzám simul. A kés továbbra is ott van
a kezében, de csak erőtlenül fogja.
– Még mindig nálad van a kés, Aria – figyelmeztetem. – Most
szeretnél megvágni vele?
Mogyoróbarna és zöld pillantása az őt kínzó összes fájdalom
súlyával zúdul rám.
– Miért teszed ezt velem? – kérdezi, remegő hangjából kiérződik a
szenvedés.
Hagyom, hogy az ujjaim feljebb húzzák a ruháját, miközben
Romano mond valamit, amivel kicsit sem törődöm.
Az ajkam végigsimítja a lány nyakszirtjét, most csak ő hallhatja
suttogásom.
– Tényleg azt hiszed, megengedném neki, hogy megbasszon? –
kérdezem, és ujjaimat a csiklójára szorítva arra kényszerítem, hogy
hozzám simuljon, és véraláfutásos fenekével megérezze a faszom.
Kőkemény lettem arra gondolva, hogy mi következik. – Szerinted
hagynám, hogy azt gondolja, hogy elveheti, ami az enyém?
Sziszegő hangom ezúttal eljut az ebédlő minden szegletébe, de
biztosra veszem, senki nem tudja, hogy mit kérdeztem tőle.
Szemében még mindig a visszafojtott könnyek csillognak, ahogy
megtalálja a tekintetem, és elsuttogja.
– Nem.
Mosolyra húzódik a szám, miközben Romano és Stephan
rosszallóan cicceg, mintha a legcsekélyebb beleszólásuk lenne
bármibe is vele kapcsolatban. Mintha tudnák, mi vár rájuk.
Meghintáztatom Ariát az ölemben, édes ajka kinyílik, felhördül,
fény gyullad a szemében. Ezt nekem köszönheti.
Csakis nekem.
Az ajkam hozzásimul a füléhez, miközben belesuttogok:
– Gondolod, hogy bármikor is hagynám, hogy megérintsen? –
kérdezem, eközben vendégeim viselkedése megváltozik.
– Nem – feleli Aria, és rádöbben az igazságra. Édesem. Nézem,
ahogy megnyugszik a légzése, Stephanra, majd Romanóra pillant,
végül visszafordul felém, és amikor megrázza a fejét, tincsei táncra
pördülnek csupasz válla körül.
– Nem – ismétli halkan.
– Meglehetősen merész, nem gondolod? – kérdezi Romano Jase-
től, aki nem válaszol neki.
– Imádom, hogy ennyire erős – mondom fennhangon, eleresztem
a fülem mellett az asztalfőn ülő Stephan megjegyzéseit, majd
folytatom. – Nehéz volt megtörni az elszántságát, de megérte.
Declan már unja a színjátékot. Türelmetlenül közbevág.
– Kihűl a vacsora.
– Ó, tényleg – hátradőlök a székemben, a tenyerem rásimul Aria
hasára, és magamhoz szorítom. – Szeretnéd felvágni a húst, Aria?
Hátrapillantok a konyha felé.
– Egy pillanat, és hozhatjátok a tányérokat! – kiáltom, majd
Romano szemébe nézek. – Halálian főz a főszakács.
– Alig várom – feleli halkan.
– Aria vágja fel a bélszínt. Azt hiszem, fel is szolgálja –
magyarázom a vendégeknek. Félmosolyra húzódik a szám, amikor
Romano elvigyorodik.
 – Erre azért nem számítottam – mondja, mire felvonom a
szemöldököm. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogod élvezni.
Még jobban elvigyorodom.
– Fogalmad sincs, mennyire élvezem.
Ma este mindörökre megváltozik az én kismadárkám. Tőlem
kapja ezt az ajándékot. Rajtam kívül soha többé senkitől sem fog
félni.
– Megengeded neki, hogy az asztalnál üljön? – kérdezi Stephan
csipetnyi jókedvvel a tekintetében. Vékony ajkai mosolyra
húzódnak, és Aria miatt sikerül viszonoznom a mosolyát. Neki kell
megtennie. Erősebben megszorítom a derekát, visszafogva magam,
nehogy mindent elszúrjak.
– A te házadban minden úgy történik, ahogy te akarod, de engem
ne kérdőjelezz meg az enyémben! – csattanok fel élesen és
fenyegetően. Stephan mosolya semmivé foszlik, az asztal túlsó
végén Romano köhögni kezd.
– Szerintem úgy értette, hogy arra számítottunk, a földön fog
enni… Hiszen ott van a rabszolgák helye.
Ismét felveszem az ormótlan kést az asztalról, határozottan Aria
kezébe adom, és megparancsolom neki, hogy szeletelje fel a
Wellington-bélszínt. Alig ér be az asztal közepéig, én pedig
igyekszem egyensúlyban tartani, miközben az étel fölé hajol.
Tisztán hallatszik, ahogy az éles penge megrepeszti a jól átsült
tésztaréteget.
Egyre gyorsabban zihálok, mert tudom, most mi következik.
Élvezem édes ízét, ahogy az első hússzelet a tányérra fekszik.
– Azt hiszem, Carter odavan érte – mondja Jase, és összenéz
Daniellel. A két öcsém között ülök. Készen állnak arra, hogy
megadjam a jelet a konyhának.
– Én csak szeretnék nyugodtan megvacsorázni – mondom
jókedvűen, hogy oldjam a feszültséget, és Stephan és Romano
megnyugodjon. – Holnap kezdődik a háború. Elméletileg az első
lövések már el is dördültek – vonom meg a vállam, és átrakok egy
kis húst a tányérra, miközben Aria mozdulatai egyre feszültebbek.
– Igen. Igyunk a győzelemre! – emeli a magasba Romano az előtte
álló pezsgőspoharat. Két kézzel tartja a buborékos folyadékkal teli
üvegkelyhet. Úgy érzem, lelassul körülöttem a világ, amikor
Stephan felé fordulok. Ő is úgy tesz, mint Romano. Egyik tenyere az
asztalra nehezedik, a másikat, benne a pohárral, a magasba emeli.
– Éljen! Hozzátok a vacsorát! – kiáltom, felemelem a poharam, és
még arra sem veszem a fáradságot, hogy a pisztolyom után nyúljak.
Ezt hallva az embereink kihozzák a terítéket a konyhából. A
legmegbízhatóbbakat választottam ki arra, hogy pincérnek öltözve,
tálcával a kezükben, gyorsan felsorakozzanak. Hátrahúzzák a
kezüket eltakaró kendőket, és pisztolyaikat Romanóra és Stephanra
szegezik. Aria közben remegő kézzel a húst szeleteli.
Stephan és Romano elakadó lélegzettel a magasba tartja a kezét,
és halkan káromkodnak, amikor meghallják a kibiztosított
fegyverek kattanását.
Aria elejti a kést, meggörnyed, és rémülten a karjaim közé
menekül. Bárcsak figyelmeztethettem volna, ám Romanót életben
hagyjuk, így hitelesnek kell lenni az alakításnak.
A válla egészen hideg az ölelésemben, ahogy magamhoz szorítom,
és ezt suttogom.
– Minden rendben.
Mindhárom fivérem töltött pisztolyt tart a kezében, én továbbra is
a remegő Ariát ölelem magamhoz. Az asztalfőn ülő Declan
Romanóra szegezi a pisztolyát, míg a két másik öcsém a velünk
szemben ülő Stephant veszi célba.
– Ez meg mi a faszt jelentsen? – szólal meg Romano felháborodva,
és megpróbálja leengedni a karját. A tekintetemmel Stephan szemét
keresem. Pontosan azzal a keserű tekintettel mered rám, mint
mindazok, akiket korábban átbasztam. Ezt mindig a halál üveges
tompasága követi. Nem meri leengedni a kezét. Ő ugyanis jobban
felmérte a helyzetet, mint Romano.
Meghallom a hangtompítós pisztoly jellegzetes puffanását, de
nem veszem a fáradságot arra sem, hogy ellenőrizzem, Romanóhoz
milyen közel süvített el a figyelmeztető lövés. Továbbra is Stephan
szemébe nézek. Ő pedig az enyémbe.
– Ez az előadás neked szól, Romano – mondom végül, amikor a
gazember váratlanul feláll. – Segíts neki leülni, Jase.
Az öcsém egyetlen szó nélkül felkel, a szemem sarkából már csak
éppenhogy látom Ariát. Ezt az édes, megviselt lányt.
Megkapaszkodik az asztalban és feszülten figyeli, ahogy Jase
odahúz egy széket Romanónak. Kétméternyire az asztaltól ültetjük
le, ahol jól látszik, mit csinál a kezével.
Jase a háta mögé áll, a pisztolyát továbbra is Romanóra fogja, bár
onnan Stephant is könnyedén eltalálhatná. Azt a mocskot azonban
Ariának kell megölni. Senki másnak.
– A kést, Aria – szólítom meg. Olyan parányinak tűnik az
ölemben! Felnéz rám, aztán lassan körbepillant a szobában.
Habozva veszi fel a kést, és amikor Stephan átkozódva rákiabál, kis
híján kiejti a kezéből.
Az eddig a véremben izzó harag most őrjöngve fellángol.
– Még mindig félsz tőle, Ariám – mondom szemrehányóan. – Ezt
nem engedhetem meg.
Érzem, ahogy a bőre kihűl, miközben a parancsomra vár. Alig
lélegzik, még mindig a rémület és a zavar tartja fogva. Egy
öntudatlan mozdulattal kézbe veszi a kést, amikor kellő időt szánva
a megnyugtatására, az ölembe húzom, hogy mindent tisztán lásson.
 A félelem elködösíti a dolgokat, és a valóságot hazugsággá
változtatja.
– Haragszol rám, kismadár? – kérdezem gyengéden, és az egyik
tenyerembe zárom az állát. Érzem, ahogy nyel egy nagyot.
Stephanra pillant, majd visszanéz rám.
– Miért? – kérdezi mély szomorúsággal.
– Erre van szükséged – suttogom bele az ajkai közé, és kis híján a
szájára szorítom az enyémet, hogy megértse, milyen
kulcsfontosságú ez a pillanat neki, nekünk.
Megremeg az alsó ajka, és újabb könnycseppek tűnnek fel a
szeme sarkában.
– Azt hittem, hogy odaadsz neki – vallja be elakadó hangon, és
megremeg a válla.
Erősebben magamhoz szorítom, és olyan hangosan szólalok meg,
hogy mindenki hallhassa a szobában.
– Az enyém vagy, és Romano hazudott, amikor neked adott
engem! – vicsorgom.
– Baromság! – Romano vakmerően a szavamba vág, amitől feláll a
szőr a hátamon. Vele majd csak akkor foglalkozom, ha kész vagyok
Ariával. Ő mindig mindenkinél fontosabb.
– Megsérültél – ezt meghallva fájdalom ül ki az arcára, és szégyen
ragyog mogyoróbarna szemében. – Iszonyatosan tönkretettek, és
ehhez nem kívántam hozzájárulni.
Elfordulok, hogy Stephanra vicsoroghassak.
– Főleg, ha valakinek másnak ekkora hatalma van feletted.
– Sajnálom – suttogja, és a kés hegye nekikoccan az asztal
lapjának, ahogy elernyed a keze.
– Megengedtem, hogy letedd a kést? – kérdezem, ám Aria ahelyett,
hogy felfogná a figyelmeztetésem és erősebben szorítaná a
markolatot, a pengét az asztalra ejti, mindkét kezével eltakarja az
arcát, és hozzám bújik.
– Tényleg azt hittem… – elhallgat, zihál a keble, és én egy
pillanatig békén hagyom. Megvigasztalom, a többiek várnak.
Megvárják Ariát. Én is.
Olyan régóta vártam erre, hogy bőven belefér még egy perc, ha
ezzel enyhülhet a kínja.
– Azt gondoltam – folytatja dadogva, miközben megcsókolom a
haját, és a hátát masszírozom –, hogy eleged lett belőlem.
Megragadom a vállát, és karnyújtásnyira tolom magamtól.
– Soha – mondom teljes őszinteséggel, a lelkem legmélyéig
átérezve az igazságot, ahogy ott áramlik a véremben, és átjárja az
összes gondolatom.
Aria zihálása elcsitul, és a szemembe néz, miközben engem soha
nem tapasztalt lágyság kerít hatalmába.
– Megijesztettél – suttogja.
Az orrom hegyével megérintem az övét, és belesuttogok az
ajkába.
– Ajándék neked.
Amikor elhúzom a fejem, a szeme még csukva van, aztán lassan
kinyitja. A kés felé biccentek.
– Öld meg, Aria.
Romano káromkodik egyet, de az egyik emberem a fejéhez
szorítja a pisztolya csövét.
– Fogd a kést, és végezz vele!
Figyelem, ahogy a lány remegő ujjakkal felemeli a kést, aztán az
áldozatára mered. Stephan rávicsorog, de Aria nem hátrál meg.
Ismét zihál a keble, de abból, ahogy felszegi a fejét, tudom, bár fél,
de mindent megtesz azért, hogy ezt legyőzze.
A rettegést azonban nem lehet eltitkolni.
– Nem leszek veled, ha nem teszed meg – figyelmeztetem, de
egyből meg is bánom a szavaim. Szeme elkerekedik, levegő után
kapkod.
– Nem hagyom, hogy ez így menjen tovább – magyarázom, és
közben olyan jó lenne visszaszívni az előbb mondottakat!
A tekintete Stephanra villan, aprót bólint, de továbbra sem
mozdul.
Bár tudom, hogy ott van a kés a kezében, előbbre hajolok, és a
fejem megtámasztom a mellkasán.
– Ezt érted tesszük, Aria – suttogom bele a kettőnk közötti
forróságba. – Érted van az egész.
Beszívom az illatát, miközben a teste hozzásimul az enyémhez.
Megcsókolom a torkát, majd az ajkam tovább siklik karcsú nyakán.
A körme belemélyed a vállamba, miközben felzihál.
Így kérek bocsánatot azért a fenyegetésért, aminek nem lett volna
szabad elhagynia az ajkam.
A szám már elérte a vállát, Aria halkan felnyög, ellazulva hozzám
bújik, két kezem felfelé siklik a derekán.
– Öld meg, Aria! – parancsolom, és tovább csókolgatom a nyakát.
Egyre vadabb az érintésem.
A fogam végigszántja az állát, és imádattal bámulom.
A fivéreim a szemtanúi annak, mit teszek, hogy teljesen az enyém
legyen. Romano és ez a kibaszott, igazából már halott Stephan
káromkodva, trágárságokat hörögve figyeli az eseményt.
Hadd lássák mindannyian. Hadd lássa az egész kibaszott világ!
Keményen áll a farkam, amikor hátrébb húzódom, és a levegő
után kapkodó, vággyal teli nőt bámulom.
– Először rá legyen gondod – biccentek Stephan felé, majd így
folytatom –, és akkor igazán az enyém leszel.
Aria ezúttal gyorsan bólint, sietve feláll az ölemből, bár az
érintése még egy pillanatig ott izzik a vállamon, miközben
felegyenesedik.
Három pisztoly szegeződik Stephanra, ám ő csak az asztalt
megkerülő lányt bámulja. Kis távolságban Aria nyomába eredek, és
átengedem neki a terepet.
Stephan mosolya zord és nyugtalanító.
– Nem fogja megtenni. Inkább lőjetek… – vicsorogja.
Mielőtt azonban ki tudta volna mondani az utolsó szót, Aria keze
meglendül, a penge felmetszi Stephan torkát, és vér buggyan elő a
friss sebből. Stephan a nyakára szorítja a kezét, mire Aria
vérfagyasztó hangon felsikít, és lecsap ugyanoda, ahová az előbb.
Csakhogy a penge ezúttal a húsba mélyed, és kis híján lemetszi
Stephan egyik ujját.
Aria nem áll le! Őrjöngve többször is mellbe szúrja, a kés
belehasít Stephan karjába, vállába, és újra a nyakába. Nem igazán
céloz. Az embereim hátrébb lépnek, mialatt Stephan ingjét elönti a
szökőkútként előtörő vér.
Aria vadul, teljesen kifordulva magából tovább kaszabolja. Egy
pillanatig arra gondolok, kitépem a kést a kezéből, nehogy
önmagában is kárt tegyen.
Élesen felüvölt, amikor a kés keresztülszalad a drága öltönyön,
elmerül Stephan lágy húsában, és vér áztatja a ruháját. Rosszullét
környékez Aria sikolya miatt. Nem azért, mert metsző a hangja,
hanem mert árad belőle a gyötrelem.
A saját fájdalmával öli meg Stephant.
– Engedd ki magadból – mondom önkéntelenül. Észreveszem,
hogy Daniel már nem a lányt figyeli, hanem engem, de nem
törődöm vele. Ebben a pillanatban senki sem számít.
Ariának mindennél jobban szüksége van erre.
Romano feláll a helyéről, hátrálni próbál, emiatt kénytelen
vagyok elfordulni Ariától.
 – Ül! – vicsorgok rá. Leginkább azért haragszom rá, mert elterelte
a figyelmem.
Összeszorítja a fogát, ingerültséget színlel, miközben lassan
engedelmeskedik, ám nem tudja tagadni a tekintetében lángoló,
egyértelmű rettegést. Mindkét kezével megmarkolja a karfát, lassan
visszaül a székébe, és én újra Ariára összpontosítok.
Eltűnt belőle az erő, csendben könnyek folynak az arcán. Apró
teste egyre gyengébbnek, elgyötörtebbnek tűnik, ám ennek dacára
is újra meg újra belevágja a kést Stephan élettelen testébe.
Láthatóan kimerült, mégsem áll le.
Csak akkor hagyja abba, amikor a néma szobában halkan, de
komoran és ellentmondást nem tűrően felhangzik a parancsom.
– Aria, add ide a kést.
Lángoló tekintete megtalál, de csak egy pillanatra, a kés
megremeg a kezében, és a fejét rázva jelzi, hogy nem.
– Aria! – mondom erőteljesebben, és a szavaim visszhangot
vetnek a szobában. Nem hallok mást, csak a fülemben dübörgő vért
és Aria zihálását. Összeszorítom a fogam, és utoljára
figyelmeztetem. – Add! Ide! A! Kést!

FOLYTATJUK…
 Köszönetnyilvánítás

Mély hálával szeretnék köszönetet mondani Sophie Broughtonnak,

aki sziklaszilárdan kitartott mellettem, amikor kétségbeesett
szükségem volt valakire, hogy a kezemet fogja. Nem ismerek nála
csodálatosabb embert.

Hálával tartozom Katie Sullivannak és Tijuana Turnernek, a béta

csapatomnak. Megosztották velem a lelkesedésüket, a szeretetüket
és arra ösztönöztek, hogy egyfolytában a magam útját járjam.

Köszönet Donna Hokansonnak és Becca Mysoornak. Társaim voltak

e hosszú úton, és bölcs tanácsaikkal elérték, hogy (cseppet sem
szerény véleményem szerint) ez a regény legyen az eddigi legjobb
művem.

Köszönet Christine Dayaónak és Teresa Banschabach-nak, a

szerkesztőimnek, amiért gondosan átnéztek mindent, és a végén
felkerült a pont az i-re.

Hatalmas hála Shawnnak, a férjemnek, aki hisz bennem és valóra

váltotta az álmaim.
 Lejátszási lista
Fergie: A Little Party Never Killed Nobody
Brand New: The Quiet Things That No One Ever Knows
Sia: Kill and Run
Savage Garden: Truly, Madly, Deeply
At the Drive-In: One Armed Scissor
The Killers: When You Were Young
The Cure: Lullaby
 Előszó
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatos kastély, ahol
minden elhervadt, egy kisfiú lelkét kivéve.
A fiú hatéves volt, amikor a lány először találkozott vele.
A lány az édesanyjával érkezett, aki ünnepi menüt főzött a fiú
családjának. A folyosókon barangolt, zoknis lábával a
márványpadlón siklott. Ötéves volt, túlságosan is kicsi ahhoz, hogy
értékelje a hatalmas boltíveket és a rózsakertet. Ide-oda csúszkált,
lefoglalta magát, amíg az édesanyja nem végzett, miközben odakint
a menny dörgött.
Ezt a telet a bostoniak még évekkel később is emlegették: makacs
volt, és hajthatatlan. A sötét ég szúrós jégesőt ömlesztett a kastélyra,
a jég dühödten verte az íves ablakokat. A lány odacsusszant az egyik
gótikus ablakhoz, kezét a hideg üvegre nyomta.
Meglepve látta, hogy a medence melletti napozóágyon, az esőben
egy kis árny fekszik. Egy fiú. Mozdulatlanul feküdt, és ellenkezés
nélkül hagyta, hogy rászakadjon az eső. Megadta magát, elfogadta a
jégeső büntető csapásait a bőrén.
A lány ijedtében elkezdte verni az ablakot. Mi van, ha megsérült,
vagy elvesztette az eszméletét? Esetleg meghalt? Tudta egyáltalán,
mit jelent a halál? Hallott róla olykor, amikor a szülei azt hitték,
nem figyel.
Még erősebben verte az üveget. A fiú lassan felé fordította a fejét,
hanyagul, szinte mintha a lány nem is számítana.
Szürkéskék szeme összetalálkozott a lány világoszöld tekintetével.
– Gyere be! – kiáltotta a lány. Jobbra-balra nézett, a kilincset
kereste.
 A fiú megrázta a fejét.
– Kérlek! – kiáltotta a lány.
– Elküldenek. – Próbált olvasni a fiú szájáról, a hangját nem
hallotta. – Elmegyek.
– Hova? Hova mész? – kiáltotta.
De a fiú elfordult, arcát az ég felé irányítva, belebámult az éjszaka
fekete bársonyába. Nem látszott a hold. Sem a nap. A föld annyira
elárvultnak tűnt így, hogy egyikük sem vigyázott rá fentről.
A lány elgondolkodott azon, mi történne, ha a nap megcsókolná a
holdat.
Fogalma sem volt arról, hogy erre a kérdésre egy napon majd
megkapja a választ.
Ahogy arról sem, hogy attól a nagyon magányos fiútól fogja
megkapni.
 Egy

Hunter

Jelen

– Ideje felkelni, Szifilisz kapitány! – jelentette be a barátom / a

lelkiismeretem, Knight Cole. A sportcipője orrával bökte meg a
hátamat.
A sajgó izmaim alatt érzett kemény felületből ítélve arra jutottam,
hogy megint a padlón aludtam el. Az ágyékom ragacsosságából és a
szépen karbantartott fanszőrzetemet érő szellőből pedig tudtam,
hogy olyan lyukakba dugtam a farkam a múlt éjszaka, ahova nem
kellett volna, most pedig teljesen pucér voltam.
Felnyögtem, összeszorítottam a szemem, és ráfordultam egy
másik, meleg, csupasz testre. Cickók. Cickókat éreztem. Formás, telt
és természetes cickókat. Még mindig csukott szemmel a számba
vettem az egyik mellbimbót, és lustán megszívtam.
– Kérsz kávét is a tejed mellé? – mélázott el hangosan Knight.
A kezem levándorolt a lány hasán egészen a mézesbödönéig.
Nedves volt és forró, a háta megfeszült, a combja remegett a
vágytól. Elkezdtem dörzsölni, ingerelni a duzzadt csiklóját. A
farkam félárbócra tornázta magát, mire egy másik test préselődött
nekem hátulról.
Főnyeremény!
 – Tejjel inni a kávét olyan, mintha gumival a nyelveden nyalnál ki
egy nőt. Az olaszok ennél kevesebbért is száműznének – motyogtam
még mindig csukott szemmel. A szám ennek a lánynak a bőrét
súrolta.
– Kösz a képet – szólt be Vaughn Spencer, a másik jó barátom.
– Ne is törődj velem, öregfiú! – A szabad kezemmel megpaskoltam
a mögöttem lévő csajt, és a derekam köré vontam a lábát. Hova
tettem a gumikat? Miért kávéval és csevegéssel jön nekem Knight és
Vaughn ahelyett, hogy kotont adnának? Ki kéne rúgnom, és olyan
szárnysegédekre cserélni őket, akik tényleg segítenek abban, hogy
ezt behúzzam. Nem mintha ebben segítségre lenne szükségem. –
Csak dobj meg egy gumival, mielőtt elmész, okés?
– Pihentesd a farkad, és kurvára ébredj már fel! – Egy sáros
bakancs nehezedett az arcomra, kis híján szétroppantva a
koponyámat.
Vaughn, azaz a kisördög a vállamon.
Meg igazából bárki más vállán.
Szerettem és gyűlöltem is ezt a szarházit.
Szerettem, hiszen, végül is, ő az egyik legjobb barátom.
Gyűlöltem, hiszen, a fent említett pozíciójától eltekintve, egy
rettenetesen nagy fasz.
Kipattant a szemem. A testem jelezte az agyam felé, hogy ez az
orgia idő előtt kifulladhat. A halántékomra a bakancsról finom
homok- és sárszemcsék porlottak le.
A lány, aki előttem volt, Alice, álmosan vigyorgott rám, ahogy
odatörleszkedett, és a mellét bátorítóan a mellkasomra tapasztotta.
Afrancba! Még mindig ujjaztam őt. Nehéz volt leállni, amikor olyan
finom kis hangokat hallatott magából. Vonakodva húztam el a
kezem a puncijától. A mögöttem lévő lány legalább volt olyan
kedves, hogy már nem lovagolt a combomon, mint valami kanos
tengerimalac.
– Vedd le a mocskos bakancsod az arcomról – sziszegtem a fogaim
között –, még mielőtt kettétöröm a gerinced, és a nyakam köré
tekerem!
Vaughnnal mindketten tudtuk, hogy ez csak üres fenyegetőzés. Az
én ápolt kezem nem szokott az erőszakhoz. Sőt, még akkor sem
bántanék egy hangyát sem, ha kiirtaná az egész közvetlen
családomat. Mármint, végtelenül feldúlt lennék, persze. Őrjöngenék,
és tutira beperelném az érzelmi megrázkódtatás miatt. De hogy
bemocskoljam a kezem? Ugyan!
Nem a verekedéstől való félelem akadályozott meg benne, hanem
az előkelő neveltetésemből adódó abszolút tunyaság. Gerald
Fitzpatrick fiaként aligha kellett tennem bármit is, hogy
lerendezzem a saját szarságaimat. Apám a Royal Pipelines, az
Egyesült Államok legnagyobb olaj- és gázkitermelő cégének
tulajdonosa és vezérigazgatója. A Fitzpatrick család az USA
negyedik leggazdagabb famíliája, így belőlem egy lusta és önző
seggfej lett.
– Te meg egy másik faszi öt csajjal kavartatok tegnap. – Vaughn
továbbra is a halántékomon tartotta a lábát.
Ez az erőszakos cselekmény lehetett valószínűleg a hete
fénypontja. Hogy miért nem lelte örömét a piában, nőkben és az
idősödő rapperek túlárazott ruháiban, felfoghatatlan számomra. Ő
mindent olyan bazi bonyolultnak állított be.
– Tényleg? – A szemöldököm felszaladt, a mellkasomban őszinte
meglepetés vegyült a büszkeséggel. – A guinnesses emberek jönnek
már? Hoznak magukkal igazi Guinnesst is? Szerintem a barna sör
sokkal jobb a világosnál.
 – Zúzd össze a koponyáját! Megérdemli – nyögte Knight a fejem
fölött.
Pont ő beszél! Olyan kapcsolata volt a piával, ami még Lord
Byronéval és Benjamin Franklinével is vetekedett, ha betévedt egy
korlátlan fogyasztású Ko Szamuj-i bárba. Most, hogy barátnője volt,
attól féltem, hogy ha valaha is összehoznak egy utódot, a csaj egy
üveg tequilának és két fesztiváljegynek ad majd életet.
– Arra is hallgatok, hogy Istenem, meg Hűha, Hunter, Olyan Nagy
Vagy! – motyogtam, és egy rövid időre még az is megfordult a
fejemben, hogy alszom egy kicsit Vaughn bakancsa alatt.
Szó sem volt arról, hogy valódi súlyt helyezett volna rá.
A két csaj lehámozta magát rólam. Némi háttérzajt keltettek,
ahogy összeszedték a ruháikat és felöltöztek. Először térképeztem
fel a környezetemet, mióta kinyitottam a szemem. Vaughn
nappalijában voltam, a plüss, krémszínű kárpitból, a csillárból és a
bronz lámpákból ítélve, amiknek darabja nyolc rugó.
A szőnyeg ragadós volt, a redőny leszakadt. Spencer apuka és
anyuka örülni fognak, hogy megszabadulhatnak az ostoba
ivadékuktól, aki hamarosan Angliába repül egy gyakornoki állás
miatt.
– Jól elbasztad! – Knight kihúzott Vaughn bakancsa alól, a
kanapéra lökött, és rádobott egy takarót a mostanra igen
lenyűgözőre duzzadt merevedésemre.
Nem nézett rám, miközben beszélt, mintha én tehetnék arról,
hogy állandó meztelenségre alkalmas testtel és húszcentis farokkal
lettem megáldva.
– Én csak a baszás szót hallottam, és arra határozottan vevő
vagyok. – Megtapogattam a kanapé mellett álló asztalt, és találtam
egy doboz cigit, ami nem az enyém volt, meg egy öngyújtót.
Rágyújtottam egy szálra, és felfelé pöfékeltem a füstöt. Csak ritkán
cigarettáztam, de nem hagyhattam ki a kínálkozó lehetőséget, hogy
totális pöcsnek tűnjek. – Miért nem hagytátok, hogy dugjak? –
Összehúztam a szemem, a cigarettával Vaughnra, majd Knightra
mutattam, akik előttem álltak, csípőre tett kézzel, totál felnőttesen.
– Volt némi kiszivárgás – Vaughn jeges tekintetéből bosszúság
sugárzott.
Leintettem a cigarettával.
– Az csak egy természetes folyamat, ami arra szolgál, hogy
tudtodra hozza, hogy a női test közösülésre kész. Ezt tudnád, ha élő
nőket is megdugnál. A szüleid szőnyegeiről van szó? Mert
továbbítom Syllie-nek a számlát!
Syllie, azaz Sylvester Lewis az apám jobbkeze volt, a műveleti
igazgató Bostonban. Rendszeresen kisegített engem. Az volt a
feladata, többek között, hogy életben és a bajtól távol tartson, tehát
kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. Nem sűrűn hívtam fel, de ha
mégis, az azért volt, hogy kimentsen valami borzalmas dologból,
amibe belekeveredtem.
A szüleim utálták, ha rossz fényben tüntettem fel őket a sajtóban.
Eddig Syllie segített bírságokat kifizetni, felmenteni az ittas
vezetés vádja alól, és diszkréten megszabadulni egy elég csúnya
lapostetű-inváziótól.
– A közösségi médián volt a kiszivárgás, te barom! – pontosított
Knight, és lehajolt, hogy meglegyintse a fejem.
Nem vallott a barátaimra, hogy komolyak és aggodalmasak
legyenek. Felültem, a takarót vékony derekamra kötöttem, majd
figyelmesen a kézbütykeimre támasztottam az államat.
– Figyelek.
(Nem is. Azon gondolkodtam, kit akarok aznap meghúzni.)
Talán Arabellát.
 Nem! Határozottan Arabellát. Ő volt a legdögösebb szingli a
városban.
– Összefoglaló! – Knight összecsapta a tenyerét. – Tegnap Vaughn
gyakornoki bulija után visszajöttünk ide lazulni. Te öt csajjal
orgiáztál a földszinten. Menet közben egy másik hapsi is beállt,
szándékos a poén, de főleg te ügyködtél. Nem a médiaszobában
történt, így nála volt a telefonja. Vaughnnal mi fent voltunk, így
nem tudtunk megmenteni az idiótaságodtól. – Vaughnhoz fordult,
és az állával intett, hogy ő fejezze be a történetet.
Vaughn keresztbe fonta a karját maga előtt, és úgy folytatta:
– Hogy rövidre fogjam ezt a gyötrelmesen gusztustalan történetet,
vagy tucatnyian levideózták az egészet a telefonjukkal. Egyesek
feltöltötték a YouTube-ra, mások a Twitterre, megint mások a
Snapchatre. Ezeket mind leszedték, tudomásunk szerint. De mi van
azokkal, amik a pornóoldalakra kerültek? Azok még mindig
elérhetők. És mondjuk úgy, hogy amiben hiányt szenvedsz az
egyetemi előmeneteledben, azt kárpótolod tizennyolc pluszos
előadóművészként.
Ahogy Vaughn befejezte a mondatot, Knight a kezembe adta a
telefonját. A böngészőn már megnyitotta az említett szexvideót.
(Miért nevezik ezt még egyesek szexfilmnek? Az olyan bazira retró!)
Elindítottam. Ez volt a legnépszerűbb oldal a neten, mint kiderült.
Ráadásul ingyenes is, amiért, azt csiripelték a madarak, a
középosztálybeli emberek odavoltak.
A videót már 1,2 millióan megnézték, és 89%-on állt a felhasználói
elégedettség szintje.
Bakker!
Többek között a következő címkék voltak a videó alatt:
#Diákszövetségibuli #Orgia #Dögösszajhák #Pomponlányok
#Milliárdos #Anál #Orál #69 #Guminélkül #Kavarás
#LegjobbBarátExe
Csak arra tudtam gondolni, hogy mindezt húsz perc leforgása alatt
sikerült megtennem egyetlen farokkal? Kibaszottul lenyűgöző!
Totál komolyan gondoltam. Jönnek akkor a guinnesses csávók,
vagy mi?
A videó címe az volt, hogy „A pólós milliárdos herceg öt csajjal
kúr”.
A herceg rész menő. Volt valami előkelő a hangzásában. A póló
nem volt épp a szenvedélyem, de ettől függetlenül játszottam, hogy
a mindig elégedetlen apám kedvére tegyek. Az összes többi is
okésnak tűnt, a diákszövetséges részt kivéve. És mivel mind
nagykorúak voltunk (a videóban szereplő összes csajt ismerem), úgy
sejtettem, hogy húzós lesz ezt leszedetni.
Néztem, ahogy a három frissen érettségizett lány, Alice, Stacee és
Sophia belekacagnak a kamerába, majd hozzám botorkálnak a
magas sarkújukban. Én a kanapén ültem, éppen egy Kylie nevű csaj
oboázott rajtam, miközben egy másik lány, Bianca a piercingelt
nyelvével a mellbimbómon körözött. Egy nyitott baseballdzseki volt
rajtam felső nélkül, a farmerom a bokámig letolva. A kép nagy
látószögre váltott, a felvételt készítővel pedig ökölpacsiztunk. Lefelé
irányította a kamerát, hogy látszódjon, amint éppen Kylie-t dugja
hátulról, aki közben engem szop le. A srác a lány derekára élvez,
hátralép, és a gatyájába gyűri a petyhüdt farkát. Öt perc
akrobatamutatvány után valahogy sikerült mind az öt lánnyal
csinálni, egy kéz itt, egy meg ott, száj ide, farok oda.
A videó majdnem húszperces, és szerény véleményem szerint
rohadtul izgató. Ahogy véget ért, felnéztem, és visszaadtam
Knightnak a telefonját. Volt egy kis szünet, amíg a barátaim arra
vártak, hogy a másnapos fejemmel feldolgozzam a sok információt,
amit rám zúdítottak.
– Ki volt a másik csávó? – ásítottam.
– Valami Brian. – Knight elfintorodott.
– Branson – tette hozzá Vaughn.
– Brian Branson? – Pislogtam egyet. Szerencsétlen név. – Hűha! A
szülei sokkal jobban utálják őt, mint engem az enyémek!
– Azok után biztos nem, hogy mekkora pornóbombát hagytál az
ajtajuk előtt – jegyezte meg előzékenyen Knight.
Még csak nem is hallottam korábban Brian Bransonról, de
osztoztam vele egy szexuális élményen. Amit, azt hiszem, Todos
Santos lakosságának nagy részéről is elmondhatok. A combomra
csaptam, készen rá, hogy folytassam a napot.
– Na, akkor megyünk a Benny’sbe reggelizni, vagy…?
– Te idióta! – Knight kézbütykei egészen kifehéredtek, úgy
szorította a telefonját, de megállta a késztetést, hogy hozzám vágja.
– Nagy bajban vagy. Stacee, Kylie és Bianca feljelentettek. Már a
rendőrségen vannak. Most jött az SMS.
Ez megmagyarázza, miért csak Alice és Sophia voltak itt reggel.
– Miért? Nem én filmeztem. Ha azt vesszük, én is ugyanolyan
áldozat vagyok, mint ők. – Elnyomtam a félig szívott cigarettát a
dobozán. A füst lassan hömpölygött ki a számból, ahogy beszéltem.
– Mellesleg aligha állíthatják, hogy ők nem voltak benne. Mármint…
– Knight telefonja felé intettem. A videóban Stacee megengedte,
hogy kihúzzam belőle a farkam, levegyem a gumit és az arcára
élvezzek. Lenyalta a meleg, fehér ondót, és vidáman kacagott,
mialatt Kylie olyan mélyen megszívta a pöcsömet, hogy majdnem
lenyelte. Arról nem is beszélve, hogy Bianca csinált mindent a
fordított lovagló pózban, mialatt Kylie az arcomon ült, és úgy ugrált
rajtam, mintha trambulin lennék.
– Olyan ostoba vagy, mint egy darab kő, és sajnos épp olyan
megnyerő is – mondta Vaughn komoran, miközben megfordult, és
felemelgetett dolgokat, mint aki keres valamit. – Egy többmilliós cég
örököse vagy. Nem kell okot keresniük arra, miért pereljenek be.
Rájuk tüsszentettél? Azt fogják mondani, hogy tőled kapták el a
sertésinfluenzát. Megöleled őket? Azt állítják majd, hogy összetörted
a csontjaikat. Megdugod őket… – Vaughn elhallgatott. Megtalálta,
amit keresett, a farmeromat, és felém hajította.
A levegőben elkaptam.
– Most pedig öltözz fel! Le kell cserélnem minden bútort az egész
szaros házban a tegnap esti nemibetegség-terjesztő partid után. Le
kell hipóznom a falakat!
– Ki kell hipóznom a szememet! – tette hozzá Knight.
– Ki kell kapcsolni az agyam – vágott vissza Vaughn.
Knight felvett egy képzeletbeli távirányítót, és Vaughn irányába
kattintott.
– Rád férne egy kis magány, hogy elkerüld a további nyilvános
orgiákat – javasolta Knight.
Szárazon ha-ha-háztam, miközben belebújtam a farmeromba.
Még mindig nem teljesen fogtam fel, mi történik. Arra számítottam,
hogy Syllie majd kivakar ebből is, mint mindig. Ha nem ő, akkor
majd a nagynéném és a nagybátyám, Jean és Michael Brady. (Igen,
ők voltak A Bradyék, és igen, elképesztően viccesnek találtam, pláne,
hogy a szüleim hozzájuk küldtek azzal a reménnyel, hogy majd ott
belém nevelik az illemszabályokat és a felső osztálybeli viselkedést,
amit a magániskoláknak nem sikerült.)
A lényeg, hogy valaki mindig kihúzott a csávából, és az a valaki
rendszerint nem én voltam. Hogy kihúzzam saját magamat a bajból,
elég hülye ötletnek tűnt, nem is beszélve a lehetséges
papírmunkáról.
Habár, ebből most tanultam. Mostantól kezdve odafigyelek rá, hol
bonyolítom a tömeges orgiáimat. A vakmerőségnek is van határa.
Ideje óvatosabbnak lenni. És ha már itt tartottam, talán egyszerre
háromra kellene limitálnom a lányok számát.
Felálltam, becsatoltam a szegecses Louboutin övemet, és
Knighthoz fordultam.
– Na, azt hiszem, most már készen állok arra a kávéra!
Knight fejbe suhintott. Megint.
– Nem fogod fel, mi? – Összevonta a szemöldökét. – Mondd, kit
hívjak! Tudod, hogy hívják az ügyvédedet?
– Basszus, öcsém! Miért vagy ilyen komoly? Kéne neked egy kis
lila Sprite.
Más néven kodein. De úgy is ismeretes, mint Knight vízpótlója,
mielőtt leszokott volna róla. Tudtam, hogy gyökér vagyok, amiért
megemlítettem a drogfüggőségét, de elengedte a füle mellett.
Ráadásul mostanra összeszedte magát. Ő és Vaughn is azt
tanulhatták, ami iránt érdeklődnek, azt kezdtek az életükkel, amit
csak akartak. Nekem vissza kellett mennem Bostonba, hogy a
Harvardon tanuljak üzleti, gazdasági és minden egyéb olyan dolgot,
amitől legszívesebben a mélybe vetném magam egy felhőkarcoló
tetejéről. Ne is kérdezd, hogy jutottam be a Harvardra. Apa
valószínűleg annyi pénzt adományozott, amiből egy évtizeden
keresztül Massachusetts állam egész lakosságának élelmezésére
futja. Még egy bevásárlólista megírását sem nézném ki magamból,
nemhogy egy esszét.
A rám erőszakolt nyári gyakornoki állást sem vártam a Royal
Pipelinesnál.
 – Az apádat? Az anyádat? A bátyádat? A húgodat? Kit hívjak?
Bradyéket talán? – Knight az arcom előtt lengette a kezét.
Épp kinyitottam a számat, amikor kopogtak. Vaughn ment ajtót
nyitni. Egy pillanattal később három rendőr lépett be. Esküszöm, az
egyikük befeszítette a bicepszét. Egészen megrészegítette őket a
hatalom. A legtermetesebb, akinek a feje egy székrekedéses, rövidre
nyírt, rezes hajú páviánéra emlékeztetett, elkezdte a jogaimat
sorolni, ahogy megragadta a kezem és megbilincselt.
– Hunter Ernest Vincent Fitzpatrick, ezennel letartóztatom
szexuális zaklatás, kiskorú elleni nemi erőszak és az
igazságszolgáltatás akadályozása vádjában. Jogában áll hallgatni.
Minden, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Jogában
áll ügyvédet fogadni, és ügyvéd jelenlétét kérni bárminemű
kihallgatás idejére. Amennyiben nem áll módjában ügyvédet… – A
rendőr elhallgatott, és egy furcsát horkantott. A többiek hisztérikus
nevetésben törtek ki.
Igen, igen, tele vagyok zsével. Nagyon vicces.
– A-amennyiben… – próbálkozott újra, majd hátravetett fejjel
olyan boldogan nevetett, mintha ő dúskálna a pénzben. –
Amennyiben nem áll módjában ügyvédet fogadni, az állam kijelöl
egyet maga mellé – fejezte be végre, és elmorzsolt egy örömtől
kicsordult könnycseppet a szeme sarkában.
Összeszorított állkapoccsal meredtem rá, és mióta felébredtem,
most először éreztem, ahogy a düh szétárad az ereimben. Nem
erőszakoltam meg és nem is molesztáltam azokat a lányokat. Sem
másokat. Rászedtek.
A rendőrtiszt a zsebébe nyúlt és kivett egy ötvendolláros
bankjegyet, majd a mellette álló zsaru kitartott tenyerébe csapta.
– Banyek, tényleg nem bírtam fapofával végigmondani, Mo!
 Fogadtak a letartóztatásomra. Csodás. A bilincs hidegen és
szorosan feszült a csuklómra, és teljesen szükségtelenül vágott a
húsomba. Egyértelműen nem fenyegetett a veszély, hogy
elmenekülök vagy hogy rávetem magam a rendőrnőre, aki ott állt
teljes, foltokban kopaszodó, ragyás arcú, foghíjas pompájában.
Knight és Vaughn jelent meg mellettem.
– Hé, seggfejek! Lennének kedvesek nem igazolni a rendőri
brutalitás minden létező stigmáját? – kérdezte Vaughn. – Ami meg
téged illet – bökött felém az állával –, hívom az apámat. Virginiában
van anyával, de iderepül, ha kell.
Knight újra megkérdezte:
– Kit hívjak, haver? Mondjad!
A válasz Jean és Michael volt, természetesen. Jelen állás szerint
sokkal inkább éreztem őket a szüleimnek, mint azokat, akik abban a
pillanatban elküldtek Bostonból, hogy lekerült rólam a pelenka. A
rendőrök elkezdtek az ajtó felé lökdösni.
Vaughn követett minket, miközben sziszegve beszélt hozzám:
– Ne mondj nekik semmit! Hallod?
Bólintottam.
– Mondd meg Knightnak, hogy ne hívja az apámat!
– Mi?
A rendőrautó irányába löktek.
– Csak apát ne! – ordítottam, még mielőtt betuszkoltak volna a
hátsó ülésre. – Bárkit, csak apát ne!
Knight feltartotta mindkét hüvelykujját, és az ajtóból bólintott.
– Okés, haver! Hívom az apádat.
– Azt mondtam, ne hívd az apámat! – kiáltottam, ahogy az
arcomba csapták a kocsiajtót.
Knight nem hallotta meg.
 Bassza meg!

– A nemi erőszak vádja miatt aggódtam a leginkább, de az

baromságnak bizonyult. Mind a hatan betöltöttétek a tizennyolcat.
A rendőrségen senkinek nem volt annyi esze, hogy megnézze a
személyiket, amikor felvették a feljelentést, ami nemcsak azt jelenti,
hogy ejteniük kell a vádat, de azt is, hogy panaszt tehetünk a kék
ingesekre, ami mindig jó módja a kárelhárításnak.
Baron ’Ádáz’ Spencer, Vaughn apja szemben ült velem a
nagybátyámék zsúfolt padlásterében, az ügyem vaskos aktáját
lapozgatva. A padlás követte a tető formáját. Össze kellett húznom
magam a székemen, mint Arnold Schwarzeneggernek egy
babaházban, hogy elférjek.
Huszonnégy óra telt el a letartóztatásom óta, és még nem
zuhanyoztam, nem szartam, és nem is vertem ki levezetésképpen.
Habár Baron foglalkozását tekintve ügyvéd volt, nem büntetőjogi
vonalon dolgozott. Bár úgy értesültem, hogy néha kisegítette a
rokonait és közeli barátait bizonyos jogi ügyekben. Azt is hallottam,
hogy óránként ötezer dollárt számlázott ki, hogy igazolja
világklasszis seggfej hírnevét. Annyira volt szüksége a pénzre, mint
Kylie Jennernek még több ajakra. Rögtön azzal kezdte, hogy
túlszámláz nekem.
– Csak hogy megtapasztald, milyen az, ha megbasznak. Nem élheti
le senki sem az életét úgy, hogy csak ő baszik – magyarázta tök
őszintén, amikor belépett a házba egy órával ezelőtt, miután Jean és
Michael lerakták értem az óvadékot.
Belekortyoltam a sörömbe, miközben a nyakamban bőrszíjon
lógó falovat húzogattam.
– És a többi vádpont?
– A szexuális zaklatást simán lenyomjuk, mivel a lányok látszólag
mind maguknál voltak, aktívan és tudatosan vettek részt az
eseményekben. Az igazságszolgáltatás akadályoztatása vád abból
következik, hogy Mr. Cole elkobozta Bianca telefonját. Miss Evans
szerint tőled jött a parancs. Szerencsédre akkor, amikor belépett a
médiaszobába, és bulizni kezdett a többiekkel, akiknek szintén
elvették a telefonját, a pöcsöd már egy pillecukornál is puhább volt,
és a padlón kifekve aludtál, jóval az orgia után. Több szemtanú is
alátámasztja ezt az időbeli eltérést. Más szóval, az illetéktelenséged
mentett meg. – Felpillantott a dokumentumhalomról. A jegeskék
szemétől vagy tíz fokot esett a szoba hőmérséklete.
– Mindig örömmel vagyok én a lúzer! Sláinte! – Tósztra emeltem a
söröm, majd ismét belekortyoltam.
Baronnak ugyanolyan tintafekete haja és jégkék szeme volt, mint
a fiának, és ugyanúgy szomjazta a sikert, a hatalmat és a
hozzáértést. Elgondolkodtam, milyen lehet egy Spencerként élni:
ügyesség, ambiciózusság, motiváltság. Tehetség.
A közelébe sem értem ezek bármelyikének. Volt pénzem, ez igaz,
több is, mint amit valaha is el tudnék költeni, meg jól néztem ki. De
ezen felszínes jellemvonásokon kívül nem volt bennem semmi más.
Csak egy üres üveg voltam. Az apám figyelmeztetett rá, hogy
közeleg a nap, amikor az emberek kritizálni fognak a
könnyelműségemért. Én pedig hittem neki.
Éppen ezért sem vártam, hogy visszatérjek Bostonba, és
elkezdjem az egyetemet, hogy visszaköltözzem a családomhoz.
Kizárt volt, hogy ez ne történjen meg. A Royal Pipelines eddig hat
Fitzpatrick-generációt élt meg.
 Mondanom sem kell, hogy egy csöppet kevésbé érdekelt a
vállalatvezetés, mint egy újabb orgia, amit egy börtönben töltött
mini nyaralás követ. Csakhogy ez volt a cudar valóság: a bátyám,
Cillian lesz a Royal Pipelines ügyvezetője, amint apa feldobja a
bakancsát, én pedig a műveleti igazgató.
– Mikor lesz a tárgyalás? – Megszívtam a fogam.
– Soha. – Baron becsukta az aktámat, és az asztalon összekulcsolta
a kezét. – Egy tárgyalás nyilvános, zűrös, időigényes, és legfőképp
rossz reklám lenne. A hölgyek, és most ezt a kifejezést rohadtul
általánosságban használom, sem igazán vannak oda azért, hogy az
orgia részleteit a tanúk padján taglalják. Mindegyikük számára egy
igen nagylelkű kártérítési megállapodást ajánlottam. Ők és a
családjuk is készséggel elfogadják. A megállapodás tárgya egy
fejenkénti kétmillió dolláros kompenzációs csekk és a felsőoktatási
költségek teljes fedezete. Az apád és a bátyád örömmel vették, hogy
az ügyet lezártuk.
Egy percig sem gondoltam, hogy az apám miattam igyekszik
mielőbb pontot tenni ennek a végére. A szalagcímek izgatták
inkább. Ami pedig Cilliant illeti, ha rajta múlna, pórázra kötve
tartana a szüleink birtokán, az Avebury kúria alagsorában.
Hátradőltem, és a szerencsehozó lovat piszkáltam a nyakamban.
– Miért írjuk alá ezt a megállapodást? Semmit nem csináltam! Te
magad mondtad. Semmi alapja a vádaknak.
– Ennek ellenére, ha ezzel bíróságra megyünk, az már rossz
színben tüntetne fel téged és a családodat, és felbosszantaná a Royal
Pipelines részvényeseit.
– Szóval adjam meg magam, az apukám nagymenő üzlete miatt? –
morogtam.
– Dióhéjban, igen.
– Nem – jelentettem ki határozottan.
 Baron ránézett a telefonjára, miközben beszélt. Egyáltalán nem
hatotta meg az ellenkezésem.
– Amennyiben az esküdtszék elé visszük az ügyet,
kiszámíthatatlan, mi lenne a reakció. Egy óriási szexbotrány
közepébe csöppent fehér, milliárdos férfi nem tartozik éppen a
legszimpatikusabb teremtmények körébe.
– Nem erőszakoltam meg őket – háborogtam. – Még csak be sem
próbálkoztam náluk! Ők jöttek hozzám.
Baron felállt, és berakta a dokumentumokat a bőr aktatáskájába.
Úgy tűnt, ő lezártnak tekintette a beszélgetést és az ügyfele
dühöngését is.
– Inkább csaló legyél, mint idióta. Peren kívül megegyezni és
aláíratni velük egy titoktartási megállapodást a helyes döntés. Ha
úgy érzed, hogy a becses egódnak egy kis kézimunkára van
szüksége, lépj be arra a pornóoldalra, és emlékeztesd magad, hogy
bárki veszi is el azokat a nőket, úgy ismer majd téged, mint a csávót,
aki félholtra dugta azokat a csajokat, de még így is elérte, hogy
orgazmusuk legyen.
– Erősebb italra van szükségem – ráztam meg a fejem.
– Neked seggbe rugdosásra lenne szükséged.
A számhoz emeltem a sörösüveget, és felsóhajtottam.
– Basszus, igazad van! Az orvos pont egy jó kis perverz numerát
írt elő! De ezúttal teszek róla, hogy egy félreeső hálószobában
legyünk.
Baron lenéző pillantást vetett rám, és az ajtóhoz ment. Tudtam,
hogy meg kellene köszönnöm neki azt a sok mindent, amit értem
tett, de semmi kedvem nem volt bájologni. Ráadásul az apámtól elég
pénzt kap majd ahhoz, hogy vegyen egy újabb jachtot.
– Ó, és Hunter! – mondta Baron, ahogy az ajtóhoz ért.
– Igen?
– Sok sikert a következő találkozódhoz! Szükséged lesz rá.