Immortal Blood A Mage s Cultivation

Book 5 1st Edition Bruce Sentar

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmeta.com/product/immortal-blood-a-mage-s-cultivation-book-5-1st-editio
n-bruce-sentar/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Immortal Family A Mage s Cultivation Book 6 1st Edition

Bruce Sentar

https://ebookmeta.com/product/immortal-family-a-mage-s-
cultivation-book-6-1st-edition-bruce-sentar/

Mage s Cultivation 4 Immortal Mana 1st Edition Bruce

Sentar

https://ebookmeta.com/product/mage-s-cultivation-4-immortal-
mana-1st-edition-bruce-sentar/

Dao Divinity Book 1 The First Immortal 1st Edition

Bruce Sentar Sentar Bruce

https://ebookmeta.com/product/dao-divinity-book-1-the-first-
immortal-1st-edition-bruce-sentar-sentar-bruce/

Dragon s Justice 5 1st Edition Bruce Sentar

https://ebookmeta.com/product/dragon-s-justice-5-1st-edition-
bruce-sentar/
Dao Divinity Book 1 1st Edition Bruce Sentar

https://ebookmeta.com/product/dao-divinity-book-1-1st-edition-
bruce-sentar/

Dragon s Justice 6 1st Edition Bruce Sentar

https://ebookmeta.com/product/dragon-s-justice-6-1st-edition-
bruce-sentar/

Dao Disciple 1st Edition Sentar Bruce

https://ebookmeta.com/product/dao-disciple-1st-edition-sentar-
bruce/

Saving Supervillains 2 1st Edition Bruce Sentar

https://ebookmeta.com/product/saving-supervillains-2-1st-edition-
bruce-sentar/

Dungeon Diving 102 1st Edition Bruce Sentar

https://ebookmeta.com/product/dungeon-diving-102-1st-edition-
bruce-sentar/
Immortal Blood

Bruce Sentar
Copyright © 2021 by Bruce Sentar All rights reserved.

No portion of this book may be reproduced in any form without

written permission from the publisher or author, except as permitted
by U.S. copyright law.

Cover art by Yanaidraws

Contents

1. Chapter 1

2. Chapter 2

3. Chapter 3

4. Chapter 4

5. Chapter 5

6. Chapter 6

7. Chapter 7

8. Chapter 8

9. Chapter 9

10. Chapter 10

11. Chapter 11

12. Chapter 12

13. Chapter 13

14. Chapter 14

15. Chapter 15
16. Chapter 16

17. Chapter 17

18. Chapter 18

19. Chapter 19

20. Chapter 20

21. Chapter 21

22. Chapter 22

23. Chapter 23

24. Chapter 24

25. Chapter 25

26. Chapter 26

27. Chapter 27

28. Chapter 28

29. Chapter 29

30. Chapter 30

31. Chapter 31

32. Chapter 32

Afterword

Also By

Chapter 1
month had passed since I’d decimated the Ying family and Atheir
estate.

I leaned back in the Su family manor, which had since become a

buzz of activity. After the fall of the Ying family, everyone had looked
to Wenxi Su and the Su family to lead Murdock.

And a new faction had formed as well. My family, along with the rest
of the sects that had come up from the mortal world, had made a
group called simply The Alliance. We’d carved the Ying family
compound into five different structures, rebuilt within the grounds.

Each structure was headed by one of the powerful sects that had
come from the mortal world.

I had led efforts and used The Alliance’s manpower as we rebuilt

Murdock after the fight with the Ying family patriarch. If anything,
Murdock looked like it was well past recovery and moving forward at
a blistering pace.

The mortal cultivators had injected a livelihood that the town had
been missing before. Hundreds of third- and fourth-ring cultivators
eagerly pushed their cultivation to the next level, using the immortal
mana to speed up their efforts. Mana beasts outside the city were
becoming scarce as the eager cultivators worked to fill their rings
and progress their capabilities.

Looking around, I tried to spot my target. I needed to talk to Wenxi.

For all the growth and excitement that was stirring in Murdock, I had
other plans.

As a fifth-ring immortal, I needed stronger opponents, so I was

thinking about venturing north towards Blueheavens. It was
supposedly a mecca of cultivators and home to the main compound
of the Su family.
Wenxi had said her family was only a medium-sized power among
the city and other ancient families. I wanted to find more clues
about my mother’s family and where she might be, and that was my
best bet.

“Isaac.” Wenxi came into the room, pushing her hair back as she
tossed aside a decorative piece that had been holding her hair in
place.

“Done with the meeting?” I asked, pushing around some letters on

her desk that I had read. Wenxi held no secrets from me, but she
still rarely shared her mail. But now that I was going to meet her
family, I was curious to know more.

“You can ignore those—they are just drivel.”

“They give me an idea of some of their characters.” I poked at a

letter from her uncle, which was full of hidden meanings that she

should marry her cousin. “Like this one. I probably have someone I
need to beat or kill.”

Wenxi rolled her eyes. “My cousin wouldn’t even be a match for you.
As much as I think that you need a show of force to make my family
take you seriously, he’s too weak to be of use.”

“Then what?” I asked, finally relinquishing my seat at her desk so

that she could work.

“How old are you, Isaac?” Wenxi caught me off guard with the
question.

I had to think about it for a moment. When you were immortal, you
sort of stopped keeping track of such things. “Forty-eight, soon to be
forty-nine. Why?”

Wenxi froze and slowly turned towards me. “You aren’t fifty yet?”
“No, are you?” I wondered where this was going.

“I’m forty-five, but I’m also not a fifth rank cultivator.” Wenxi pressed
two fingers to her forehead. “Fifth rank under fifty is a big deal, even
in Blueheavens. And the power of your bloodline is fantastic; we
need to find a stage for you to show off your power.”

I ignored her comment, deciding to turn it back to her. “So should I

expect some sort of challenge? I’m sure you will have some suitors
chasing you when you return?” I nudged her with a smile. She
seemed stressed, and I wanted to lighten the mood.

She blushed and dipped her head. “There might be.”

“Great, let’s make sure they know you are coming back and that you
have a man. The young master type can never let that sort of thing
go. Although, if they are a little more mature, I’m sure they’ll come
for me directly.” I shrugged.

I would have been worried a while ago, but now I was more
confident in my abilities in the immortal world. I still needed to build
my strength, but I should be able to handle anyone coming for
Wenxi.

After all, I had my cultivation, seven powerful bloodlines, and mana

beasts in my arsenal. That was a pretty formidable force.

“Fine. I’ve already sent letters back home to let them know of my
return and introduce you. I’ve also done my best to explain the
situation in Murdock. A family member of mine should be here
tomorrow to replace me on this post, at least in the short term.”

Wenxi paused and fidgeted. “How many of your women will be

coming with us to Blueheavens?”

“Worried, huh?” I pinched Wenxi’s cheeks, making her sputter and

slap my hands away.
“Am not!” she pouted like a girl far younger than she was. “I just
need to prepare for a certain number of guests if we are to reach my
home without issue.”

“Uh huh?” I didn’t believe her for a second. “Obviously, my mana

beasts go where I go. Kat is certain to want to linger by my side,
and it’s probably for the best. She doesn’t play nice with others
when I’m not around.”

“Celina?” Wenxi asked, a little hesitation in her voice.

“Something wrong with her?” I tilted my head, curious about what

gave her pause.

Wenxi sighed. “She kind of terrifies me.”

I nodded and swallowed a laugh. I understood where she was

coming from, although I didn’t personally find her terrifying. “Celina
is

a poison cultivator with the Yin Harmony Bird bloodline. Like the Yin
Harmony Bird of legend, she hunts other poison cultivators. Or at
least, that’s what she’s done for the last thirty years, carving the last
of the corrupt sect from our world.”

Wenxi seemed a bit more relaxed, but not much.

I just continued on. “But to answer your question, I don’t know how
many will join us. They can’t all be involved in your family, but I see
no reason for them to stay here and not come to Blueheavens. My
children will be assembling today, and I’ll hand off most of the tasks
for running The Alliance to them. Once that’s done, we can set off.”

Before we could discuss it any further, urgent knocking began on

Wenxi’s door.

“Yes?” I called.
“Ah.” A young woman pushed open the door. “Apologies, I didn’t
know you had company, Miss Su. But a carriage with your family seal
was seen at the north gate to the city.”

Wenxi cursed. “Of course they are here a day early. Care to come
welcome them with me, Isaac?” Wenxi stood and quickly checked
herself in a mirror before picking up the crown-like ornament and
putting it on her head.

“Oh, and please don’t kill them. I can’t leave Murdock unattended.”

She shot me a look before turning to leave without hearing a

response.

I ghosted out after her, giving the servant a smirk and a thank you
for the notice. Despite all of Wenxi’s meticulous planning and ability
to run the house and her family business, she wasn’t much of a
people person.

I suspected that had as much to do with why she had ended up

stationed out in Murdock as it did her lack of a bloodline. Wenxi was
very intelligent and hardworking, but I could see her having made
more enemies than she could deal with or that the family wanted to
handle.

When Wenxi stepped out of the manor, she looked over her shoulder
at me. “Carry me to the gate?”

“Sure.” I scooped her up in a princess carry and pushed off the

ground, shooting hundreds of yards into the air and clearing the
manor and the surrounding houses before materializing a pair of
Kunpeng wings on my back and gliding forward.

As a fifth-ring cultivator, I was capable of realizing things into the

world through mana in ways that I hadn’t been able to before. The
wings on my back were more than just mana. If I so wished it, they
could be real, at least for a time. But they weren’t connected to me
by flesh and blood, and they would not flap, so I was stuck using
them as gliders. But gliders were better than running or jumping
around as far as I was concerned.

I looked down as we glided above the city. Murdock was a hub of

activity. The town seemed far livelier now that the Ying family was
gone. Apparently, the Ying family had held an iron grip on the
business of the town. Neither the Su family nor the Orchid Pavilion
had shown any interest in filling that gap.

Instead, it was the townspeople and the newly minted Alliance that
were building it from the ground up. It seemed to have bolstered the
people of the town, creating more excitement and life for the city.

As we neared the northern gates, I glided us down to the ground.

“Thank you.” Wenxi got out of my arms and smoothed out her dress
to look out over the wall.

I spotted the carriage instantly. There was a pristine, white carriage

that looked like it hadn’t seen a spec of road dust and was adorned
with large swan motifs.

“Hmm. I wonder which one it could be.” I looked over all the rough
wood carts and carriages in line with it.

Wenxi rolled her eyes and didn’t bother responding. “At least
whoever it is didn’t push their way through the line. Shows that it is
at least someone mildly tolerant.”

“We should go reward that.” I jumped off the wall and landed among
the guards, tucking my hands inside my sleeves as I startled them.
“Go get that Su family carriage and have them come on in.

There’s no need to check them.”

I nudged the guard forward, doing my best to remain stoic as Wenxi
jumped down beside me.

The guard recognized me and shot forward to comply.

“Reward them?” she asked.

I pointed with my chin, not that she really needed it. “They are
trying to make a good impression, but they can’t enjoy being in line.

It’s a reward to be greeted at the gates.”

The carriage rolled out of the line and made its way to me. The
northern gates were far larger than the single-file entry and exit
allowed for. There was plenty of room for them to come forward.

Pulled by three magnificent looking horse mana beasts, the carriage

was far more extraordinary than what I’d seen so far in the

immortal world. And I noted that I needed to keep my friend Steve

away from the horses, or one might just go missing.

The door slid open and an older woman who clearly resembled
Wenxi stepped out. “Hello, niece.”

“Auntie?” Wenxi sounded shocked. “What are you doing here?

They sent you?”

“Someone needed to cover you, and this place sounds nice and
simple. It’s a vacation for me.” The older woman smiled softly.

I could feel the strength emanating from her. She was a peak fifth
rank cultivator. If she had an active bloodline, she’d have even been
a match for the Ying family patriarch, but Wenxi had said this
posting was a punishment.
“Sorry, I’m forgetting myself. Auntie, this is Isaac Hughes. Isaac, this
is my aunt, Tianxue Su.”

“Lovely to meet you, Tianxue.” I bowed at the waist, giving her a

measure of respect. Wenxi had greeted her friendly enough that I
figured she wasn’t my opponent, at least not now.

Tianxue’s eyes raked over me, picking me apart and trying to find a
flaw. “You defeated the old man of the Ying family on your own?”

“Yes, but if you need verification, feel free to ask around in town. It
wasn’t exactly a subtle fight.”

“I find it hard to believe the praises that Wenxi heaped upon you in
her letters.” Tianxue still tried to pick out flaws.

I turned my gaze to Wenxi, whose cheeks were turning pink.

“What did you write?”

“Just the truth. My aunt and mother are very close. She sent you out
here?” Wenxi tried to divert the question.

Tianxue sighed. “Yes, until a suitable replacement can be found. It

would seem that the small town is growing quite busy. Would you
allow me to rest and clean up before we continue this conversation?

It has been a long journey.”

“Of course.” Wenxi stepped back, gesturing for her aunt to follow
while two servants appeared to take the carriage and the three
horses. “It is a short walk. No doubt you are tired of sitting in that
old thing.”

“It isn’t so bad, and I’ll be loaning it to you for your own trip into
Blueheavens. The family is excited to meet Isaac.” She paused.

“Hughes is not a family name I recognize.”

I knew my name would be a sticking point for much of this world.

My wives and I had powerful bloodlines, and in the immortal worlds,

families were well known by their bloodlines. The fact that my name
didn’t match with any of their known families threw them.

I knew that would lead to skepticism, so I gave her the truth. “My
family and I are from a lower-order world. Though, it would seem
we have potent bloodlines there as well. I believe your family had
another from my sect recently join its ranks.”

Tianxue made a noise of understanding. “Hendrick. Yes, he and his

father have the azure dragon bloodline. Are you a friend of theirs?”

I gave a dark chuckle. “No, he didn’t care much for me after…”

I looked over to Wenxi, wanting her opinion before I shared too

much. She gave a small nod of approval, so I continued.

“After he learns that I killed his little brother, I doubt he’ll have any
love for me or mine.”

“This little brother also had the azure dragon bloodline?” Tianxue
sounded impressed.

Nodding, I told her the story of how I had competed with the
brother to lead the sect after Hendrick’s departure, and how his
brother had broken etiquette of a duel and attacked me after his
loss.

“That doesn’t surprise me in the least. Hendrick and his father are
slimy scum.”

Her sudden departure from polite speech made my eyebrows fly into
my hairline.
She smiled when she saw my reaction. “What? Ah, you didn’t realize
that the Su family is not so cohesive. Hendrick is no ally of mine, nor
is his betrothed.”

“Yes, auntie. Isaac would love an opportunity to take down Hendrick

and Quixi. The servants they took from the mortal world were their
own people.” Wenxi made a face of disgust. “They brought them
through and betrayed them.”

“Slavery is always a distasteful business,” Tianxue agreed.

“Though, I shouldn’t say that too loudly considering it is a part of

most ancient family businesses. There’s been too much war or
conflict to not have those in power end up asserting that power.

That’s the nature of things when there is too much of a disparity

between two groups.”

I grunted in agreement. It seemed inevitable in human nature for

power dynamics to come into play; someone always ended on
bottom.

“Onto more pleasant topics,” Tianxue pushed forward. “Have you

two had sex yet?”

Wenxi stumbled and nearly choked. “Auntie!” She turned around,

red-faced.

“Guess not.” Tianxue clicked her tongue. “You should really try it
before you commit. We all know you plan to bring Isaac here into
the fold of the Su family and use him to elevate yourself, while
giving him the opportunity he wants to fight Hendrick. It’s not hard
to see.”

I looked at Wenxi, wondering if she had put all of that in her letters.

I was surprised she’d be so candid and share that information.

“Don’t look at me like that. I didn’t tell her anything of the plan.”

Tianxue gave both of us a droll expression. “It’s plain to your mother

and I what you are planning.”

Wenxi started to object, but her aunt just held up a hand.

“It’s not that we disapprove, but we’ve been at this game far longer,
Wenxi. So, I need to make sure you are set up for success.

Tell me, how much support does Isaac have behind him?”

I was understanding why Tianxue had come down to take Wenxi’s

place. She wanted to evaluate me herself and make sure that I was
strong enough for what Wenxi was planning. If she made a move,
she needed to win.

Knowing she was on my side, I had no reason to hide information

from her aunt. “My other wives and I all have potent bloodlines. In
the prior world, I stood at the peak of cultivation and martial skill.

Here, I have much room to grow, but I am confident in my ability.”

Tianxue opened her mouth to say something, but I clarified, “In my

ability to grow and succeed. Not in my ability to solve things
tomorrow.”

That seemed to satisfy her. She nodded in understanding. “Great, I

think you found a good one. Though, your mother was quite curious
about his existing family.”

“I have nine wives, a girlfriend, and whatever you deem me and

Wenxi.” I wasn’t embarrassed anymore at my family structure. It
worked for us, and it wasn’t uncommon for powerful cultivators to
have multiple lovers, anyway.

“Kids?”
“Many,” I laughed. “A number of them are here in this world. We’ll
be handing our current affairs in Murdock over to them before we
leave.”

“So they are old enough.” Tianxue appraised me again.

“He’s not even fifty, Auntie.” Wenxi understood what her aunt was
looking for. “Though, it sounds like he and his wives have been
together for quite some time.”

“Thirty years,” I replied quickly. “We all fought together in a war that
consumed our world when we were young. We pushed forward with
our lives together after that.”

We arrived at the Su family manor, and servants rushed out to greet

Tianxue and usher her inside, leaving me for a moment with Wenxi.

“Will she be a problem?” I asked, a cold tone in my voice promising

danger if so.

Wenxi shook her head quickly. “No, not at all. She’s just a bigger
piece than I expected my mother to send. Our small division of the
Su family lacks much power behind us. My aunt leaving will expose
my mother greatly.”

I nodded, wondering just what Wenxi’s mother had planned for her
to make such a decision, but I had a feeling I’d find out soon
enough.

“Let me handle my family business, and then we’ll talk with your
aunt before leaving.” I kissed Wenxi’s cheek.

She held the spot for a moment, blushing as she nodded and
followed her aunt into the manor.

I turned and headed off to hand over the local leadership to my kids.
Chapter 2

ack at what was once the Ying family estate, mages from my Bworld
were sprawled throughout the courtyard. Most were meditating, but
others were practicing and training together in large groups.

We operated far more orderly and militant than the immortals I’d
seen so far. Here, they seemed more focused on the individual
instead of the group, but as immortals, they also had the benefit of
time.

In the mortal world, the need to progress quickly was more

important. Time wasn’t as lenient for us.

And being in the immortal world hadn’t changed that for me. I still
felt a sense of urgency as I stepped across the threshold onto The
Alliance’s property, taking in all the mages working in the courtyard.

“Isaac.” Jonny’s round form stuck out among the others, who were
far more fit. His fourth rank mana beasts—a serpent of the dark

element and a peacock woman of the light element—trailed behind

him.

Unlike the city proper, this area was like my home. Mana beasts
roamed at the side of their mages doing work and training along
with them. The immortals of this world didn’t bind mana beasts like
my home.

“Everything alright, Jonny?”

“Perfectly fine. I just know you are getting ready to take off, so I
wanted to catch you.” He wrapped me in a massive hug. “I wanted
to let you know that I’m heading off too.”

“Really?” I was surprised, though it was the first he’d said anything
about leaving. “Come with us?”
But he shook his head. “No, if I travel with you, I’ll always be in your
shadow. Steve and I are heading over land towards a far-off city.
Wenxi told us about it—a city on a mountain that scrapes the top of
the clouds. Cloud City. We want to see it for ourselves.”

“Are you sure?” I narrowed my eyes in suspicion. “You aren’t doing

this to avoid another rematch, are you?”

“Ha!” Jonny laughed loud enough to get the attention of the nearby
cultivators. “No. I don’t fear you, oh wise head of the Ferrymen.”

It was everything I could do to not roll my eyes. “So be it. Be safe

my friend, and I hope we meet again.” I paused before turning back.

“If you hear of my father or my family, send word back here to

Murdock?”

“Will do.” Jonny gave me a blinding white smile.

Giving my friend another hug, I patted him on the back and kept
moving. Steve and Jonny had been my friends since we were young.

Watching them go was like losing a bit of home, but I knew they had
their own journeys. I truly hoped our paths would cross again.

Pushing aside the pang of their leaving, I kept moving through the
estate. Within it were five large buildings. There had been more than
five sects that had come with us, but we’d collectively decided that
keeping to those sects would end up weakening us. We needed to
be united.

So instead, we’d structured the buildings to represent the five

primary elements: Earth, Wind, Water, Fire, and Metal.

Those that practiced none of those, like Jonny, were extremely rare.
So we broke everybody out based on their preferred element to train
together. It had succeeded in creating its own unity among
residents, creating new bonds across sects and powerful training
groups.

My family had taken up residence in the central and largest building,

Metal. I may have started with Aurora’s life mana, but I used Quinn’s
metal mana frequently enough.

“Father!”

A young woman tackled into my side. A bright mop of red hair

burrowed into my chest before Kat’s and my daughter looked up at
me with a big smile.

“Mom was looking for you.” Ember tugged at my arm with the
strength of a third-ring mage.

I let her drag me through the building. As we passed other

cultivators, they quickly stepped aside, giving us plenty of room as
we wound our way through the halls. I would have liked to think
that it was because of my leadership in the sect, but I knew better.

No one would dare mess with Ember. I hadn’t actually heard it

confirmed, but I had no doubt that everybody was terrified of
angering Kat through her daughter. As a result, Ember had lived a
rather sheltered life, bouncing her way through the sect and largely
doing whatever she pleased.

“There you are.” Michelle was the first to look up from our overly
lively residence as we walked in.

Our many kids were present. The Hua sisters had given me one child
each. Kat and Thea had given me three children, and the rest had
given birth to two.

I smiled at my family as I noted the guests that joined them.

“Vess, Yessa. Good to see you two.”

The two women had been a part of my adventures through the
mortal world, and had helped me win battles more than once. But
they’d remained independent and never joined my family. And I was
fairly certain that Yessa was into women.

But that didn’t stop her from hanging around my family. She’d taken
on the role of master of Celina’s first born, Ryan. Our tomboyish
daughter had blossomed into a lovely young woman who, like her
mother, cultivated the poison arts of the Thousand Blossom Sect.

Vess, on the other hand, was an extension of Kat, one that was
entirely subservient to her and the family. She had been a broken
woman, whom Kat had been able to put back together using soul
magic. As a result, she’d committed her life to serving Kat.

I looked around, nodding to my children. Most were present, from

my oldest Catherine to my youngest, Ember. But only two of my
sons

were present. The third, Rob, was still back on the mortal world
running the Ferrymen.

“Alright, everyone, let’s not be so stiff. Take a seat.” I motioned to

the egregiously long table that would seat my whole family and any
added guests.

“You’re leaving,” Tom said, sitting down across from me. He was my
second eldest and craved more responsibility.

“Yes, I am. But the question remains: who is leaving with me?”

“Me.” Ember practically jumped out of her seat before her older
sister slammed her back into her seat and told her no with a shake
of her head.

Catherine looked up from scolding her younger sister to stare into

my eyes. She had some of the same intensity as her mother, but her
eyes didn’t have quite the edge of Kat’s. Catherine hadn’t been
broken down and reforged. She was still more pure.

“We’ll look after the alliance here in Murdock. None of us can keep
up with you on your adventures,” she said.

Some of the younger ones looked shocked, clearly wanting to join,

but the older all nodded in agreement.

“Correct. You won’t be following me on these adventures. But there

is plenty for you to do here. You need to grow and expand The
Alliance here in Murdock. The Orchid Pavilion will shelter you while
you are here, and the Su family is an ally. It is a great place for all of
you to expand your influence and cultivation.”

As I talked, Michelle came around the table, placing large dishes in

the center to be passed around.

“But you always said that struggles make great mages,” Ember piped
up, quickly dodging Catherine’s attempts to keep her quiet.

I sighed; each of them had been taught through trials. “Appropriate

struggles make great mages. But, if you take on too much too
quickly, it has the potential to break you. And any harm to you could
break me. Blueheavens is not a place for a third-ring mage.”

Half my children deflated at my statement.

“But,” I continued. “Once we are established there, it will be safe for

those of you who are fourth-ring to explore the city. I need you to
be strong enough that you won’t be easy prey for somebody
wanting to push you into an alley and kill you for your purse. You
need more strength. So if you want to go to Blueheavens, you’ll
need to grow stronger, Ember.”

Kat’s youngest pouted, and her mother gave me a supportive smile.

She knew I didn’t enjoy keeping our children from adventure.
And Ember was still adjusting to the immortal world. She’d been
allowed to run free in the mortal world, but there, she had been a
prodigy, and a fourth-ring guard could join her and defend against
most threats. The same wasn’t true now that we were in the
immortal world.

In Blueheavens, fourth rank immortals would be as numerous as

hairs on an ox. A fourth rank guard wouldn’t be able to protect her
as thoroughly. And I also wasn’t convinced she could avoid causing
trouble that would draw attention.

For now, I wanted my children in Murdock.

“So, what do you think, wives? Who’s coming?”

“All of us,” Michelle declared, looking over across the table and
confirming with each of the surrounding women. “Though, we are
splitting up. The Hua sisters are moving to the Orchid Pavilion in
Blueheavens. Celina and Kat will stay with you, and I will go with
Thea with the goal of establishing a residence there.”

Her eyes wandered to Rachel, and she paused, letting the girl speak
up for herself. She had gained quite the backbone since she had
followed me out of the Orchid Pavilion.

“I’ll follow you to the Wenxi family estate as your concubine.”

I choked on a piece of meat. “As my concubine?”

“You have enough status and power to have them, and I’m afraid
that, as your wife, I would only lower your status.” She looked down
at her hands in shame.

“Nonsense.” I was upset that she still looked down on herself.

Since the event with Tracy, Rachel had been more assertive, but also
more conscious of her actions. “You’ll stay by my side as my fiancée.
Wenxi’s family will just have to adjust.”

My words made a few of my children chuckle. They knew I enjoyed

shaking up the status quo. But they were also used to me doing it
more forcefully as one of the most powerful mages around.

For now, I had to tread a bit more carefully.

Blueheavens was going to be a whole new level of cultivation, and I

was no longer at the peak. It seemed like, with every move I made,
I found myself surrounded by stronger enemies. More power was
drawing more attention.

But I was used to that. It wasn’t unusual as a cultivator to step out

of one stage in cultivation, once again becoming a small fish in a

bigger pond. I’d have to keep finding greater challenges to grow,

and I’d have to dive into deeper waters to find my mother’s family.

“Good. Now let’s talk about lighter topics. How was everyone’s day?”
I relaxed into my seat, letting myself get lost in their stories.

***

The next day, my wives were gathering up by the north gate in front
of the carriage. I looked it over, wondering how they were all going
to fit.

Tianxue had joined to send us off, and she looked over my wives
and me with narrow eyes. “It seems you like to collect women.”

“Or perhaps he’s great enough to draw this many and more.”

Michelle said it kindly, but the fierceness in her stance challenged

the woman to object. And, despite becoming a mother, Michelle had
not lost her warrior edge. It was easy for anybody to see the threat
she could pose.
The two women evaluated each other for a moment before Tianxue
nodded. “You have a regal bearing and a firm resolve. I don’t think
any of you are simple women.”

“It sounds like your Su family has many of its own challenges,”

Michelle pressed, clearly wanting to understand more of the family

dynamics before we ventured out.

“Yes, as do most. But you will have more of a challenge to overcome

your lack of ties to an ancient family. You will need to be strong
enough...” Doubt crept into her voice as she finished.

I knew that Wenxi’s mother and aunt were trying to back Wenxi’s
play, but they clearly had doubts on its success. They had yet to

understand how powerful my family was despite not being one of

their ancient families.

Michelle smiled, accepting the challenge. A character formed on her

forehead, and she exploded with the power of the black tortoise
bloodline. As if some signal had set off the rest of my wives, all six
of them blossomed with power as they let loose their own
bloodlines.

I stood there amazed, staring at my beautiful women. The pressure

of all six of them showing their bloodlines felt like someone had just
dropped a mountain on the area.

Tianxue’s eyes popped wide open. “Ah. I see.” Her voice wavered
under the pressure of the power.

Joining my wives, I opened up my own power, tapping into Quinn’s

bloodline of the gold dragon. Suddenly, the surrounding pressure
increased several fold, and Tianxue stumbled. For the first time, she
looked at me with a bit of awe and fear on her face.
Satisfied, I withdrew my power and my wives followed suit.

“I underestimated you. Apologies.” She dipped her head slightly,

sweat running down the side of her face. “That sort of ability will get
you far in Blueheavens, but know that plenty of sixth rank immortals
dwell in the city. There are even a few seventh rank immortals in the
city. So, while you are powerful and clearly have potential, do not
run roughshod without understanding the city. There will be those
that want to tear you down before you reach that potential.”

I pointed to Wenxi. “That’s what she’s for.”

“I see,” Tianxue said, her eyes calculating before seeming to come

to a conclusion. A look of understanding spread across her face.

“Just as she is using you for power, you are using her to guide you
through the city’s politics.”

“Exactly.” I pulled Wenxi to my side. “Wasn’t that our agreement?”

“It was.” Wenxi nodded, though an expression I couldn’t place flitted

across her face. I wanted to ask her about it, but I couldn’t in front
of her aunt.

The look was gone in an instant, and Wenxi started moving. “Let’s
go. I don’t want to put on any more of a show. Auntie, take care of
the city. Don’t poke The Alliance, or I’ll have a very upset fiancé.”

Tianxue nodded, biting her thumb in thought as everyone filed into

the carriage.

I paused for a moment at the door, peering inside. It was far larger
on the inside than the outside. I smiled, suddenly far less worried
about the trip.

But before I could step inside, I sensed something under the

carriage. Stooping down, I came back up with a writhing young lady.
“Ember, what were you doing?”

Kat turned back. “Daughter, how long were you under there?”

“Since dawn,” she answered proudly.

I sighed and rubbed at my forehead before realizing a solution.

“You always say you want to grow strong enough to kick your old
man’s butt. Well, this lady here is a cultivation above my own.”

I handed Ember off to a stunned Tianxue.

“Really?!” She looked up excitedly at Tianxue. “Let me become your

disciple.”

“What?” Tianxue stumbled, suddenly confused at what had just

happened.

“Take good care of her,” Kat called as she pulled me into the
carriage.

"I haven’t even agreed yet,” Tianxue shouted.

But by the way that Ember was fixated on her, I didn’t think she’d
have much of an option. Either way, Ember would pester her for the
next week or so and stay out of trouble.

Once we were all in, the door closed, and Wenxi moved to a station,
setting our course. The carriage started rolling forward immediately
after.

Although, I couldn’t have known we were moving without looking

out the windows. Inside was stable and smooth, as if we were just
sitting in somebody’s home.

I took in the interior. The inside of the carriage was the size of a
small two-bedroom home, including a kitchen and room for
lounging.

“With all your wives, the bed might be a squeeze, but I figured you’d
make it work. Rachel can, of course, stay in my room.” Wenxi
watched me as I moved around, taking in the space.

Thea was right behind me and rubbed my back. “We’ll make it

work.”

I thought about my four mana beasts joining us as well and knew it

was going to end up a pile with me on bottom. Getting out of a
harem-filled bed was always a fun morning game.

“We’ll be fine. I’m more worried about you. Are you going to be okay
sharing this small space with all of us?” I asked.

Wenxi sighed. “I’ll make it work,” she echoed Thea.

With that, I decided there was enough space for them, so I released
my mana beasts.

Aurora, Mei, Quinn, and Lumi popped into the space around me.

It wasn’t even a second before Mei flitted between the rooms and
jumped on Wenxi’s bed, smacking her now five fox tails around and
covering the bed in fine black hairs.

I gave Wenxi my best smile. “Mei, that’s not our bed. Our bed is that
one.” I pointed to the other room.

The fox girl jumped off the bed to go tackle the pillows on the other
bed and flail.

Quinn stood still, looking around curiously. “Is this a spatial artifact?”

“Yes, it is,” Wenxi said, sounding impressed. “My family only has a
few of these. I am surprised they sent it for me.”
“Your mother is trying to make a statement,” I guessed.

It sounded like Wenxi’s close family was in a tight spot. Otherwise,

they wouldn’t have sent such a powerful member to keep an eye on
Murdock. They either didn’t have many options strong enough or too
few they could trust.

I wasn’t sure if Wenxi understood the implications, but I was

expecting to walk into a tight situation. “Anyway, Wenxi, why don’t
you regale the girls with stories of Blueheavens. We know little to
nothing about the city we are all about to be staying in.”

Mei perked up and wandered back out of the bedroom, still clutching
a pillow to her chest. She sat down on a couch and beckoned me
over to lie in her lap.

I took one step before Aurora sailed past me, taking the offered spot
as she plopped down on Mei’s lap. Mei frowned but knew better than
to move a settled Aurora as the Kunpeng rapidly fell asleep.

Lumi hung by my side like my personal guard, ready and eager to

help however she could.

Wenxi found a spot nearby as we all settled in on the couches or at

the bar in the kitchen, ready to listen.

“The city is… far larger than you probably imagine,” she started, “It
is tiered; the top tier of the city is owned entirely by the Feng family.

They are royalty among the ancient families. Their bloodline comes
from the phoenix.”

A number of my wives sucked in a tight breath. The phoenix was a

legendary creature, on par with the dragon. They were often
confused with the vermillion bird, but they were very different
creatures.
“The Feng family runs the city. The second tier includes my family’s
estate. There are a dozen prominent ancient families there, and
even more smaller families. All of them are larger and more powerful
than the Ying family. To be on the second tier, you need at least
three sixth rank immortals in your family.”

“How many does the Su family have?” Kat interjected.

“Eight. My branch of the family has only my mother at the sixth

rank.” Wenxi said the end quietly, looking down as a bit of shame
dusted her cheeks.

“Yet,” I jumped in, wanting to defend her, “growth and the next
stage of cultivation is always on the horizon.”

“En.” She made a determined noise and nodded her head. “There
are smaller ancient families among the second ring, but the whole
area is ancient families and their close associates. The outer ring is
the largest. It houses everyone else.”

“Will we be welcomed in the middle ring, as close associates?” I

asked, remembering what her aunt had said.

She hesitated. “Your presence there will be tolerated, contingent on

your relation to me and us making a good impression on my family.”

I was starting to understand how our arrival would need to play out.
My wives seemed to agree.

“He needs to show his prowess. Do we need to give a similar

demonstration to what we gave your aunt? Would our bloodlines
cause problems for you or help?” Nikki sought solutions. “How about
the Orchid Pavilion?”

“It’s also in the middle ring of the city,” Wenxi said. “The Orchid
Pavilion is a strange entity in that it has ingratiated itself with many
ancient families.”
I thought back to Madam Orchid and my time serving in the Pavilion
back in Murdock. It seemed she valued relationships, and there were
rumors of it being a selection ground for young masters.

It only made sense for that sort of model to continue in

Blueheavens, where it would be more effective.

Maybe I’d have to pay Madam Orchid another visit. So far, she’d
been a strong ally. She’d trained two of my wives, and she knew my
mother. While she still had held back information, presumably to not
invalidate one of my mother’s predictions, she hadn’t given me
cause to distrust her.

I would have felt better if I knew what my mother had promised her.

While I’d been lost in thought, Wenxi had continued to answer

questions about the city from my wives. But one of her responses
was swiftly broken off when an alarm went off.

Wenxi stopped and frowned. “Ambush.”

“But we haven’t even been on the road for more than an hour,”

Diana complained. “We are close enough to Murdock that it would

be stupid for someone to attack us.”

I sighed, realizing we had just started what would likely be a longer

journey than I’d been anticipating. I turned to Wenxi. “Would your
family send someone to stop us en route?”

The look on Wenxi’s face told me all I needed to know.

Chapter 3

ithdrawing my mana beasts back inside their rings, I stepped Wout

of the carriage to find a dozen men wrapped in black robes with
demon masks covering their faces.
“Hello, gentlemen, what can I do for you?”

I reached out to get a sense of their power. They were definitely no

ordinary bandits. All of them were at least fourth rank immortals,
and two of them were fifth rank.

They had clearly understood our own group's power level before
approaching.

“Silence. Hand over Wenxi Su.” One of the fifth rank immortals
stepped forward to speak. He had a fox demon mask over his face.

“No can do, Foxy. I’m afraid that would make my journey rather
unproductive.” I shook my head casually. There was no fear from
this group.

Despite the group's power, I had my own tricks. They hadn’t

accounted for my mana beasts, and it was doubtful that they had

bloodlines.

My larger concern was understanding who exactly was coming after

us even before we’d even entered Blueheavens.

The mask hid Foxy’s expression, but I liked to imagine pure shock
from the way his head moved back. “What? You realize you are
completely outnumbered and outpowered? Don’t be a fool. Just
hand her over.”

“Hey, Wenxi. Some guy hired by your family is out here. Can I kill
them all, or should I leave some alive?” I called back into the
carriage, but I knew all the girls were at the door listening.

Wenxi’s head of brown hair popped out the door. “They were likely
sent to their deaths. I can confirm that they haven’t identified
themselves and wore masks. You had no idea they were from my
family when you attacked valiantly to protect me.”
I gave her a small salute before turning back to the cultivators
arrayed before me.

More than a few of the fourth rank immortals were taking steps
back. Clearly, everyone was worried by my casual disinterest in their
strength. They were starting to second guess themselves.

I smiled. I didn’t imagine that the Su family opposition would send

anyone with even a decent bloodline after me. Those would be held
much closer to the family’s interests.

My heart beat quickly as I tapped into Quinn’s bloodline of the gold

dragon. Tyrannical power exploded from me as I released the
strength of my cultivation, and I grinned savagely at my opponents.

Behind Foxy’s mask, I could see his eyes open wide as he got a
fresh idea of my actual strength.

The ground exploded under me as I reached Foxy before he could

even twitch, my hand becoming as strong as a dragon’s claw as I
grabbed the front of his mask and squeezed.

Foxy’s mask cracked, and I saw his face for just a moment before
my hand squeezed further and crushed his skull like a rotten melon.

I ghosted behind several of the fourth rank cultivators, reaching

them before they could run. I smashed the back of their necks and
sent them to the ground in a tumble.

The other fifth rank cultivator had been hanging back, almost as if
he’d been content to watch.

He was my actual target. I had a feeling he had the most

information.

While I moved for him, the other fourth rank immortals rushed
Wenxi. I didn’t move to go back to protect her, knowing my wives
would take care of that.

Sure enough, Michelle stepped out of the carriage, the bloodline of

the black tortoise blossoming on her forehead. Their attacks did
nothing to Michelle as she absorbed three attacks at once without
giving ground.

I kept on my path, focusing on the fifth rank cultivator.

Tapping into my lightning mana, my feet sparked as I zipped forward

faster than ever. Lightning was an element of speed and power. I
had to completely abandon defensive abilities, but I gained the
chance to strike first and win with that first strike.

As I closed in on him, the cultivator spun with a kick powered by his

full cultivation.

If I were a normal cultivator, it might have even hurt, but the gold
dragon bloodline coursing through me made my body unbelievably
tough. I caught his heel, my arms and hand straining under the
power.

I was seeing why the combination of an azure dragon and lightning

element was so revered.

“What are you?” the man shrieked before I wrenched his ankle,
picking him up and slamming him down into the dirt.

He punched out, a technique forming on his fist, before I loosed a

blast of raw lightning mana into his chest. It disrupted his muscles
and, therefore, the flow of his technique.

I frowned. I didn’t want to kill him, but he was certainly doing his
best to kill me.

In my moment of distraction, he flipped onto his stomach and darted

away like a scared rat. Fifth rank mana welled around him as he shot
into the forest’s underbrush faster than I could track.

He clearly had an advanced escape technique, but I had better.

“Lumi,” I said, and the lightning wolf mana beast appeared at my

side. “Chase him down. I want him alive.”

One second she was there, and the next, with a flash of blue and
white light, she was gone.

Lightning flew into the air, charging deeper into the forest. I rushed
forward to catch up to them.

When I finally did, Lumi had the man pinned against a tree, letting
loose a series of shocks to keep him from activating any techniques
or escaping.

“I think we should all just make our way back to the carriage, don’t
you?” I asked the cultivator. His mask was gone, shattered in the
fight. His face had a startling resemblance to Wenxi.

I wondered if her whole family looked that much alike. From what
Wenxi had said, it seemed there were many branches and divisions
among them.

“Please, don’t hurt me. The family won’t forgive you.” He tried to
crawl away.

“Right. I’m going to let you walk away after trying to kill me and
take Wenxi. That makes sense.” I picked him up by his lapel and
dusted him off.

The second he started to speak, I hit him in the side of the face hard
enough to knock out a few teeth and bounce his head off the
ground.
“No more games.” Sometimes the young master types were just too
much.

I picked up the dazed man and threw him over my shoulder, heading
back for the carriage.

Back at the carriage, the remaining cultivators were neatly tied up,
with Michelle and Thea standing over them.

I squinted; we were missing one.

I quickly scanned around, spotting a black puddle at the edge of the

forest. It looked like Celina had gone for a kill on a runner. She really
didn’t enjoy having to chase people. It was unfortunate for that
cultivator.

We had handled an equal number of cultivators so simply. I had

even fought two at my own rank with ease, all because of the

difference bloodlines made. No wonder the ancient families were so

obsessed over them.

“Good. You brought back the leader.” Kat smiled, her eyes shining a
multitude of colors as she looked at me.

“Give it a whirl.” I set down the fifth rank immortal and peeled open
his eyes for her.

The man jerked in my grip, grabbing at my arm. Kat leaned down,

pulling out information.

“Tuomo sent me. I came with the orders to capture Wenxi and hold
her hostage until I was told to release her. We expected to hold her
at least a few months,” he blurted out information.

Wenxi looked less than amused. “Were you to harm me or them in

this?”
“You were supposed to be unharmed. They were considered
obstacles.” He spoke with a dull look in his eyes as they stayed open,
trapped by Kat’s own.

At the very least, they didn’t want to harm their own.

“Is he someone important?” I asked Wenxi.

“Bastard son of Tuomo Su, Quixi’s father.”

“Ah. Great, the rest?”

“Nobodies.”

“Kill them,” I told Celina.

Purple feathers appeared in her hand before darting into the chest of
all the other men present. Bound, they had no way to resist.

They squirmed as their chests bubbled and melted under the fierce
poison of the Yin Harmony Bird.

Even though I knew she’d never hurt me, sometimes Celina scared
me a little.

We focused back on the man Kat had in a trance. I was sure that, if
there was information to be gleaned, it would be from him alone.

“Why is Tuomo interested in keeping me from joining the Su family?”

I asked.

“Rumors are that you are full of potential. This is nothing other than
a plan to reduce his risk for the future.”

My face wrinkled in disgust. “He’d kidnap Wenxi for several months

just to reduce his competition?”
The man chuckled. “Tuomo wants Wenxi’s mother so desperate that
she has to crawl on her knees and beg at the tip of his cock for
help.”

Wenxi sighed, seeming to realize something. “It isn’t even about you
or me. This is all about Tuomo trying to isolate my mother. I
thought… never mind.”

I nodded, taking in the information. Though, there was part of me

that suspected Wenxi still might be the ultimate target of Tuomo’s
plots. “Think there’s any other useful information he might have?”

Wenxi paused before approaching the man. “Has my uncle had you
perform any other missions related to my mother lately?” Wenxi
asked.

“I’ve pressured business partners to leave her, spied on Tianxue, and

even tried to honey pot your aunt.”

“We are done.” Wenxi stood up, looking upset.

Though it wouldn’t solve her mood, I turned her away and nodded
to Kat.

The immortal’s eyes rolled back into his head, and he fell to the
ground, dead. Kat turned away from him, seeming most concerned
about the bit of dust that had gotten on her clothing.

I watched, not surprised, but once again realizing that I’d

surrounded myself with truly terrifying women.

“It’ll be okay, Wenxi. Once we get to your home, I’ll give you my full
support with your family.”

She sighed but nodded. “I had no idea that my mother was under
such pressure. She may have sent Tianxue away for a vacation. At
least there are no family politics in Murdock.”
I nodded. My wives cleaned off the road, hiding any sign of an
attack, and gathered back in the carriage as it started moving again.

“It would seem that your family will not be so welcoming of me.” I
sat back down in the carriage. “Should we expect more ambushes?”

“No. Tuomo has no reason to believe they’d fail. But once we arrive
in Blueheavens, I expect we’ll see problems. If not from somewhere
else, we for sure will have issues with Tuomo once he can’t get
ahold of his bastard.” Wenxi sighed. “I’m sorry; you can still back
out.”

I shrugged. “This was well within my expectations. There is no need

to feel guilty. I came into this knowing that your family wouldn’t be
simple.”

The rest of my women were similarly unfazed by the ambush.

We’d seen war. How hard could a family dispute be?

Michelle leaned against the kitchen counter. “This is just how the
world works—competition between groups and within them. We are
no strangers to this. Though our lives have been peaceful lately, they

haven’t always been. We are no strangers to war.” She looked at the

rest of my wives for confirmation.

“There won’t be a problem,” Celina said softly. “And if there is a

problem, then I’ll just remove it.”

Kat smiled along with Celina. “Yes, we’ll stay with Isaac while he
pushes forward. The rest of you will build a stable foundation for us
in the city. The Ying family’s fortune should be a nice starting point.”

The Hua sisters looked at each other. “We have all his assets.
Working with Madam Orchid, we’ll figure out a mercantile angle for
our family to take over.”

Wenxi just sighed and shook her head. “I’m not sure where I’ll fit in
all of this, but I’m glad that Isaac’s family comes with a full suite of
help.”

The girls laughed.

“Speaking of full suite.” Celina kissed the back of my shoulder. “I’m

wondering if we could fill our suite.” Her kisses tingled against my
skin, even though she was holding back her poisonous body.

“It’ll be a long trip. Do your best to keep him occupied.” Michelle

smiled.

Apparently, that was the signal for Celina and Thea. They took both
my arms and pulled me towards the bedroom.

I was happy about the unexpected space in the carriage. It was

going to be a much more pleasant trip than I’d anticipated.

As we entered the bedroom, I looked back over my shoulder at my

other lovely ladies. They looked back with love and a few smirks.

They all approved of us cultivating our way to Blueheavens.

Celina closed the door behind me and jumped into my arms, placing
sweet kisses along my neck. Each soft kiss poisoned me with an
aphrodisiac. We’d never needed it, but it made me wild for her, and
she knew it.

“Careful, that’s not Thea’s cup of tea,” I groaned, already feeling it

start to affect me. My life mana welled up, reacting to the poison. It
was ready to cleanse my body, but I held it back.

Thea came around my back and kissed the other side of my neck.
“I’ll let her tire you out. Then, when you are soft and gentle, you can
be with me.”

“You two,” I groaned as my erection swelled and pushed into Celina,

“are going to be the death of me.”

My mana beasts pulsed on my chest, wanting to join the fun, but I

kept them inside for the moment. These two wanted my attention.

I grabbed Celina and threw her on the bed; she landed with a thump
that I knew the other room was going to hear.

“Isaac. Rip my clothes off,” she moaned, stretching out on the bed
and biting her lip.

Her belt was undone. Reaching down, I avoided tearing them, but I
manhandled her out of them, knowing she wanted some roughness.
But the pantyhose she wore underneath were going to be a different
story.

I ripped open a gaping hole right where I needed it.

“You beast.” Celina spread-eagled. “Fuck me.”

Thea giggled at Celina’s play, but she obliged her sister-wife,

stripping me of my clothes before I pounced on Celina. I speared
myself into her sex without any foreplay. Celina didn’t need it.

She was as juicy as a ripe pear, her fluids dripping out and soaking
my balls.

“Someone needed this,” I growled, pushing her shoulders into the

bed and pumping into her with abandon.

There was no gentle wind up. We went straight into animalistic

rutting that lasted a minute before I pulled out of her and flipped her
over.
“Yes. Please,” she cooed.

A near-naked Thea came around to Celina’s face and lifted her up by

her hair, silencing her by pressing her into her own sex. Celina
slurped and sucked at Thea’s lower lips while I pumped into the
poison cultivator, making her ass slap and jiggle as I thrust into her.

I grabbed both ass cheeks tight, squeezing them as I pushed into

her and let my thumb circle her asshole. She let out a surprised
squeak into Thea, who looked at me skeptically before realizing what
had caused it.

I smiled, knowing Celina wasn’t quite ready yet. But I was enjoying
teasing her with it.

I ran my thumb around it a few more times as I slid myself in and

out of her, the rough walls of her sex grinding against the head of
my cock. While I stroked, I watched Celina pleasuring Thea, whose
head was thrown back as she enjoyed riding Celina’s face.

Thea’s head lifted, and her eyes opened, seeing me watching her.

Smirking, she undid the wrap around her chest as I watched, freeing
her two enormous peaks. She hefted both of them and lifted one to
her mouth, raking her teeth along the nipple, instantly making it
hard.

Then she moved to the other.

I watched as her pink tongue snaked out and licked her own nipple,
all while keeping eye contact with me.

My fingers pressed into Celina, who only bounced harder as I thrust

her into. Her ass was a different sort of paradise as my thumb
worked to loosen up her asshole, and my cock was plenty soaked
from her sex.
Resting her hips back on the bed, I removed myself from her only to
thrust right back in, only a different hole.

Celina screamed, but it wasn’t in pain. Her ass quickly relaxed

around me before she tightened her hips and locked me in place.

I slapped her ass, making it squeeze me harder for a moment before

relaxing again. “Be a good girl.”

She mumbled something into Thea’s crotch that was completely lost
on me. But, if I had to guess from our previous times, she’d said
something like ‘pound me harder’.

My lovely poison cultivator liked it rough and dirty, and I aimed to

please.

Swinging my hips back, I slammed them home, making her squirm

as I kept it up, pumping myself into her with everything I had.

The roughness might have broken a normal woman, but my poison

beauty was a powerful cultivator.

Her sex started dripping down my thigh, reinforcing her enjoyment.

A moment later, her body spasmed and squirted on me. But, despite
her release, the little sexpot was still thrusting her ass back into me.
I was happy to oblige, wanting my own release.

But before I could focus on myself, she thrusted harder, dragging my

cock along her slick walls. The tightness of her ass was a dream

as she squeezed herself around me, coaxing me further towards my

own peak.

Each time I bottomed out in her, she’d squeeze so that the way out
dragged with friction. Then she would relax so I could push back in.
While she moved, she started cultivating, building up mana and
feeding it to me with each thrust. I followed suit, letting her mana
flow into me and nurture my body. I let her Yin Harmony Bird
bloodline activate so that the two of us were in sync.

The pressure began building up between the two of us, giving me a

heady high. I added onto it with the strength of my fifth-ring
cultivation, growing the ball of mana we were passing between each
other.

My higher cultivation would be a boon for my wives as we cultivated

our way to Blueheavens. I’d be able to absorb and hone more mana
than them and pass to them in one explosive finish.

And that finish was rapidly approaching as her ass sucked at my

cock with each thrust.

The dual cultivation technique was building up both pressure and

pleasure, and when she finally cut it loose, it exploded in my hips,
washing out her ass with my seed. I passed it back to her with my
explosive finish.

Celina screamed in release as she tried to muffle herself with bed

sheets, and I slipped out of her ass, spraying the final few spurts on
her hips.

“That was lovely. Let me absorb this.” She mumbled as she rolled
over. She didn’t seem bothered in the least about the mess as she

closed her eyes, her mana cycling through her body rapidly as she
sought to absorb the mana I had poured into her.

Thea looked down at my cock and stepped into the bathroom,

returning with a warm, wet washcloth. “Let’s get you cleaned up,
because if we have two weeks in here, I want to see just how far I
can get into my fifth ring.”
Chapter 4

rue to Wenxi’s prediction, our group encountered no other Ttrouble

on our way to Blueheavens. They’d truly thought that one
contingent of immortals could take us down.

Though, I was straining even my own ability to restore myself with

cultivation rather than sleep. Traveling with six wives wanting to
cultivate and four horny mana beasts was exhausting.

One morning on our trip, I found myself laying under a sticky,

sweaty pile of bodies when Wenxi knocked on the door politely
before sticking her head in.

After living in the small carriage for two weeks, we had moved past
a lot of formalities. After all, the carriage wasn’t soundproof. Seeing
me at the bottom of the pile of naked women only caused her to
raise an eyebrow.

“Blueheavens is within sight. I thought you might like to see the city
before we enter. And maybe clean up a bit.” She smirked as she
turned to leave.

“One moment.” I worked to untangle myself before wiping myself off

with an old robe. I pulled a fresh robe out of my spatial ring and
stepped out of the bedroom, walking over to Wenxi.

She paused and pointed out the front facing window, and my mind
refused to understand what I was seeing for a moment.

What I called cities were sprawling metropolises. There were tall

buildings in the center, and then buildings grew further apart as they
spread out, with countryside sprinkled around.

What I was looking at seemed to span the entire horizon. I couldn’t

make out land that wasn’t part of the city, like how, at the edge of
the ocean, the world seems to disappear into only water.
From the hill we were on, the city spread out before us was so
massive that I could not clearly see either side, nor could I see the
end. A massive, opalescent, blue wall wrapped the entire city.

“That’s Blueheavens?” I asked. I knew the answer, but it was a good

way to fill the moment as my brain caught up.

“Yes, and the Feng family runs the whole thing.”

Murdock hadn’t been small, but suddenly, I was understanding why

the Su family treated it like a backwater town. Compared to
Blueheavens, even the sects’ floating mountains would seem small.

“How many people live there?”

“Tens of millions,” Wenxi answered smoothly, almost as if she’d been

anticipating the question. “Everyone's first time seeing it is quite a
shock.”

Michelle stepped sleepily out of the bedroom, her robe askew and
threatening to let one of her breasts free. But the moment she
looked out the window, she didn’t have an ounce of sleepiness in her
eyes.

“Wow! Now that is a city. It might have a larger population than all
the sects combined.”

I snorted. “Wenxi says tens of millions. Given that the Ferrymen

were less than ten thousand cultivators, I’d agree. There are likely
more people in that one city than our entire region of the mortal
world.”

Suddenly, I felt far smaller, but I was also excited.

This was a place with opportunity, a place to grow in power and

become something within the immortal world.
Another random document with
no related content on Scribd:
 Chaucer befolyása szembetünő egész régebbi irodalmunkban s
újabban is nemcsak Pope és Dryden, hanem egész sereg angol író
be nem vallott tartozását könnyen lehet megállapítani a Chaucer
javára.
Az ember ámul azon a gazdagságon, amely annyi kosztost tud
táplálni. Már pedig maga Chaucer is egy nagy, nagy kölcsönző! Úgy
látszik folytonosan fölvett kölcsönöket Lydgate és Caxton útján,
Guido di Colonnától, akinek latin költeménye a trójai háborúról
viszont Dares Phrygius, Ovidius, Statius kompilációja. Azután
Chaucer jótevői még: Petrarca, Boccaccio s a provencei költők: a
«Romaunt of the Rose» («A rózsaregény») csak jó ítélettel végzett
fordítása Guillaume de Lorris és Jean de Meung művének; «Troilus
and Creseide»-jét az urbinói Lollius után, a «The Cock und the Fox»
(«A kakas és a róka») Marie de France egy «lais»-a után; a «The
House of Fame» (A hír háza) franciából vagy olaszból készült s a
szegény Gowert úgy kihasználja, mintha csupán téglavető vagy
kőfejtő hely volna, ahonnan építőanyagát veszi. Elcsenéseit azzal
védi, hogy az, amit elvett, ott, ahol találta, mit sem ért, ellenben
ahová ő tette és hátrahagyta, a legértékesebb lett. Mintegy
gyakorlati szabály lett az irodalomban, hogy ha valaki csak egyszer
is bebizonyította, hogy tud eredetit írni, akkor már jogosult tetszése
szerint mások írásaiból csenegetni; a tulajdon azé, aki fenn tudja
tartani és azé, aki a kellő elhelyezést tudja biztosítani számára. A
kikölcsönzött gondolatokon rajta van ugyan némi félszegség
bélyege, mihelyt azonban megtanultuk, mit csináljunk velük, máris a
sajátunkká válnak.
És ugyanígy minden egyéb eredetiség is csak viszonylagos.
Minden gondolkozó retrospektív (a mult örökségéből vagy a mások
tapasztalatából táplálkozik). Westminster vagy Washington tanult
törvényhozója a néptömegek ezrei nevében beszél és szavaz. Fedd
föl mily útakon és módokon, mily láthatatlan csatornákon tudja meg
ez a szenátor a népnek kívánságait, mennyi gyakorlati és tapasztalt
ember táplálja őt szóban, írásban, tényekkel, adatokkal,
értékítéletekkel s ez mindjárt jócskán elvesz az ő erős
egyéniségének és magatartásának hatásából. Ahogyan Sir Robert
Peel és Webster ezrekért szavaztak, Locke és Rousseau éppúgy
gondolkoztak ezrekért s így környékezték Homerost, Menut, Szádit,
Miltont források és kutak, mikből ők merítgettek: rég elfeledett
barátok, szerelmesek, könyvek, hagyományok, közmondások,
amelyek, ha mind látnók őket – kisebbé tennék a költészetük
csodáját. Tekintélyes magabízással szólott-e a költő? Avagy érezte,
hogy legyőzte valamely versenytársa? Ez a szózat csupán az író
enlelkiismeretéhez szól. Az ő keblében van a Delphi, amelyből
eszméire, dolgaira nézve igazolást, igen-t, nem-et kell kérnie s
amelynek feleletére kell magát bíznia. De mindaz az adósság,
amellyel az ilyen kölcsönvevő mások elméjének tartozik, sohasem
fogja megzavarni azt az érzését, hogy ő eredeti ember, mert a
könyvek és mások eszének segítsége csak egyetlen pipafüst-
szippantás ahhoz a legtitkosabb valósághoz képest, amellyel
érintkezik s amelyből merít.
Könnyű látni, hogy a géniusz java, írásai és tettei nem egy ember
műve, hanem tágkörű szociális munka terméke, amikor ugyanattól
ösztökélve ezrek dolgoztak együtt. Angol bibliánk az angol nyelv
erejének és muzsikájának csodás példája. Csakhogy nem egy
ember vagy egy kor teremtette meg, hanem századok és sok
egyház tökéletesítette. Nem volt idő, amikor nem létezett volna
valamelyes fordítása. A lithurgia, amelynek erélyes pathoszát
csodáljuk, a különböző korok és nemzetek kegyességének
anthologiája, a katholikus egyház imáinak és formuláinak fordítása,
miket hosszú idő alatt gyűjtöttek egybe az egész világ szentíróinak
imáiból és elmélkedéseiből. Grotius a «Miatyánk»-ról megjegyzi,
hogy egyes mondatai, amelyből összetevődik, már használatba
voltak Krisztus idejében a rabbinisztikus formulákban s ő onnan
szemelgette föl az aranymagvakat. A Common Law izmos nyelve,
törvényszékeink hatásos tételei, törvénybeli megkülönböztetéseink
szabatos és velős igazsága megannyi adaléka a sok-sok éleslátású,
erősfejű embernek, akik e törvények uralma alatt lévő vidékeken
éltek. Plutarchos fordítása azért lett olyan kitünő, mert fordítás
fordításra következett. Nem volt idő, amikor nem volt volna
valamelyes fordítása. Valami hasonló mehetett végbe réges-régen
ezeknek a könyveknek eredetijével. A világ szabadjára bánt el a
világkönyvekkel. A Védák, Aesopos, Pilpay,28) az Ezeregy Éjszaka,
a Cid, az Ilias, a Robin Hood, a Scottish Minstrelsy nem egyes
emberek művei. Az efféle művek összealkotásában részt vesz
gondolataival az idő, a piac, a kőműves, az ács, az árús, a gazda, a
bohóc. Minden könyv szolgáltat korának egy-egy jó szót; minden
városi szabályzat, minden ipar és kereskedelem, minden napi
bolondság ugyanezt teszi s a faji, általános géniusz, amely nem
átallja bevallani, hogy eredetiségét a mindenkivel közös
eredetiségnek köszönheti, a következő kor szemében mint a saját
kora megtestesítője s kifejezője jelentkezik.
Az irodalombúvároknak s a Shakespeare Society-nek
köszönhetjük az angol dráma fejlődésfokainak történetét a templomi
misztériumoktól s a világi daraboknak kiválásától, a «Ferrex és
Porrex» és «Gurton nagyanyó tűjé»-től azokig a darabokig, mik a
színpadot rendre meghódították és miket Shakespeare megmásított,
átformált és végül a magáévá tett. Ezek a búvárok a sikeren
fölbuzdulva s az egyre érdekesebbé váló problémától sarkalva, nem
hagytak egyetlen könyvespolcot átkutatlanul, egyetlen ládát a
padláson fölbontatlanul, egyetlen elsárgult számadás- vagy
aktacsomót a por és férgek prédájául, olyan heves volt a vágyuk,
hogy fölfedezzék, vajjon csakugyan vadorzó volt-e a siheder-
Shakespeare vagy sem, vajjon csakugyan tartotta-e a lovakat a
színház kapuja előtt, járt-e iskolát s miért hagyta végrendeletében
csak «második legjobb ágyát» Ann Hathaway-nek, a feleségének.
Van valami megható abban az őrületben, mellyel a kor olyan
rosszul választotta meg azt a tárgyat, amelyre minden gyertya veti a
fényét. amely felé fordul minden szem; az a gond, amellyel leltároz
minden semmiséget, ami Erzsébet királynéra, Jakab királyra, az
Essexek, Leicesterek, Burleigh-k és Buckingham-ek dolgaira
vonatkozik, s egyetlen értékes följegyzés nélkül hagyja egy másik
dinasztia megalapítóját, akinek egyedül köszönhető, hogy a Tudor-
dinasztiát egyáltalában emlegetni fogják, azt az embert, aki az egész
angolszász fajt kifejezi az őt tápláló ihlet tüze által s akinek eszméi
táplálják most és századokon át a világ első nemzetét, aki határozott
irányba kényszeríti a lelkeket. A népszerű színészben senki sem
gyanította az emberiség költőjét s a titok titok maradt a költők,
tudósok, udvari emberek s a léha tömeg előtt egyaránt. Bacon, aki
leltárba foglalta kora egész értelmiségét, soha még csak nevét sem
említi. Ben Jonsonnak – bár azt a pár szót, mellyel Shakespearet
magasztalta, iparkodtunk minden ízében megvizsgálni – sejtelme
sem volt annak a hírnek ruganyos tovaterjedéséről, melynek első
rezgését ő indította meg. Kétségtelen, hogy nagylelkűnek tartotta
magát azért a dicséretért, amelyet Shakespeare számára
engedélyezett s egészen bizonyos, hogy kettőjük közül önmagát
tartotta nagyobb költőnek.
Pedig, ha igazat mond a közmondás, hogy az ész fölismerésére
ész kell, a Shakespeare korának alkalmasnak kellett volna lennie az
ő felismerésére. Sir Henry volton négy évvel Shakespeare után
született és 23 évvel utóbb halt meg s ismerősei s a vele levelezők
között találom a következő neveket: Theodore Beza, Isaac
Casaubon, Sir Philip Sidney, Earl of Essex, Lord Bacon, Sir Walter
Raleigh, John Milton, Sir Henry Vane Isaac Walton, dr. Donne,
Abraham Cowley, Bellarmin, Charles Cotton, John Pym, John Hales,
Kepler, Vieta, Albericus Gentilis, Paolo Sarpi, Arminius; mindazokkal
együtt, akikről van bizonyságunk, hogy érintkeztek vele, anélkül,
hogy sok mást előszámlálnánk, akikkel kétségkívül találkozott s akik
közt voltak: Shakespeare, Spenser, Jonson, Beaumont, Massinger, a
két Herbert. Marlowe, Chapman stb. A nagy emberek ama
összetalálkozása óta, amelyet Görögország elénk tár Perikles
korában, sohasem volt még ilyen kiváló társadalom s íme, mégis
híjával volt a géniusznak, amellyel fölismerte volna a mindenség
legjobbfejű emberét. Költőnk álarcán nem hatolt át szem. A hegyet
nem láthatod közvetlen közelből. Egy évszázig tartott, míg sejteni
kezdték, hogy ki is ő s két évszáznak kellett elmúlnia halála után,
míg olyan kritika kezdett jelentkezni, amelyet már hozzá méltónak
gondolunk. Egész mostanáig nem volt lehetséges Shakespeare
történetét megírni. Ő volt a német irodalom atyja: ismeretének
bevezetése Lessing által, műveinek lefordítása Wieland és Schlegel
által a legszorosabb összefüggésben van a német irodalom rohamos
kivirágzásával. Csak a XIX. században – ebben a században, amely
spekulativ bölcselkedő lelkével mintegy eleven Hamlet – találhatott
Hamlet tragédiája ilyen rajongó olvasókra. Most már irodalom,
filozófia, gondolkodás mind átshakepearesedett. Az ő értelme az a
látóhatár, amelyen túl ma sem látunk. Fülünket az ő ritmusa nevelte
muzsikára. Coleridge és Goethe az egyedüli kritikusok, akik
meggyőződéseinket kellő hűséggel tudták kifejezni: ámde minden
művelt lélekben él az ő legfelső hatalmának és szépségének néma
nagyrabecsülése, amely éppúgy jellemzője a kornak, mint a
kereszténység.
A Shakespeare Society kutatást indított minden irányban,
kihirdette, mily adatok hiányoznak, jutalmakat tűzött ki minden,
bizonysággal támogatott fölvilágosításra s mi lett az eredmény?
Néhány fontos adaton kívül, amely az angol színpad említettem
fejlődését megvilágította, nagynehezen összegyűlt egy pár részlet a
költő vagyonáról. Úgy látszik, hogy évről-évre szaporodott a része a
Blackfriars Theatre-ben; hogy a ruhatár és egyéb színpadi kellékek
az övéi voltak; hogy írói és színházrészvényesi jövedelmeiből
birtokot vett szülővárosában; hogy Stratford legjobb házában lakott;
hogy földijei megbizatásokkal, pénzüzletekkel stb. látták el
Londonban; hogy gazdálkodott stb. Abban az időben, hogy
Macbethet írja, pörli Philip Rogerst a stratfordi törvényszéknél 35
shillingért és 10 pennyért, a részére különböző időkben szállított
gabona vételára címén. Kifogástalan családapának látjuk, mert nem
hallunk róla semmi kicsapongást. Összeférő természetű ember volt
mint színész és részvényes, nem ütközik ki kellemetlenül a többi
színész és színházigazgató közül.
Én elismerem mindennek a fölvilágosításnak a fontosságát;
megérdemelte az adatok beszerzésének fáradságát. Ámde mindez
nem vethet világosságot végtelen föltalálóképességére, amely fő-
fővonzó mágnesünk. Bizony nehézkes történetírók vagyunk.
Elmondjuk rendre a rokonság, a születés, szülőhely, az iskola,
iskolatársak, kereset, házasság, könyvkiadás, híresség, halál
krónikáját, de ha e fecsegés végére értünk, ez egyetlen szállal sem
fűződik az istenszülte géniuszhoz s ha történetesen valamely más
életet kaptunk volna ki találomra az Új Plutarchosból, az éppúgy illett
volna a költeményekhez, mint ez, azaz éppoly kevéssé. A költészet
lényeges sajátsága, hogy a Csoda szivárványleányához
hasonlatosan a láthatatlanból szökjék elő, hogy elmossa a multat és
megtagadjon minden történelmet. Malone, Warburton, Dyce, Collier:
hiába vesztegettek rá fáradságot. A híres színházak, a Covent
Garden, Drury Lane, Park és Tremont hiába segítettek. Betterton,
Garrick, Kemble, Kean, Macready életüket szentelték ennek a
lángelmének, őt koronázzák, világosítják, neki engedelmeskednek,
őt fejezik ki. S íme, a géniusz nem ismeri őket. Kezdődik a szavalat;
egy aranyos, halhatatlan szó szökken ki mindebből a festett
pedanteriából s édes viharzást kelt a lelkünkben, amelyet hozzá
férhetetlen otthona fölkeresésére csalogat. Emlékszem, egyszer
láttam egy híres színész, a londoni színpad egyik büszkesége
Hamlet-alakítása s íme a summa, amit akkor hallottam s amire ma
emlékszem, olyasmi volt, amiben a nagy tragikusnak semmi része;
egyszerűen Hamlet kérdése a szellemhez: «Szólj, mit jelent ez, hogy
te, holt tetem, egész acélban így feljársz, a hold fakó fényére,
borzasztván az éjt?» Az a képzelő tehetség, amely egész világgá
szélesíti az író kamráját s minden rendű és rangú cselekvő
személyekkel népesíti be, a vaskos valóságot éppoly hamar
finomítja holdsugárrá. Varázsvesszeje csúffá teszi a színház minden
illuzióját. Van-e életrajz, amely bevilágíthatna a helyekre, amelyekbe
a «Szentivánéji Álom» bebocsát bennünket? Vajjon Shakespeare
beavathatott-e valamely jegyzőt, egyházkerületi titkárt, sekrestyést
vagy vikáriust Stratfordban e finom alkotásának létrejövetelébe?
Ime: az Ardenne-i erdő, Scone Castle szellője, Portia lakának
holdfénye, Othello fogságának «sivár barlangjai és elhagyatott
sivatagai» – vajjon, hol az a harmadunokaöcs vagy más vérrokon, a
kancellár aktacsomója vagy magánlevele, amely csak egyetlen szót
is megőrzött volna ezekről az érzékfeletti titkokról? Szóval, ebben a
drámában, mint minden nagy műalkotásban, Egyptom és India
kyklops-építkezésében, Phidias szobrászatában, a góth
székesegyházakban, Italia festészetében, a spanyol és skót
balladákban: a géniusz fölhúzza maga után a létrát, amidőn az
alkotó korszak fölszállt az égbe s új időnek ad helyet, amely látja
ugyan a műveit, de hiába tudakolja történetüket.
Shakespearenek egyetlen életrajzírója van: Shakespeare s még
ő sem tud nekünk semmit sem mondani, hacsak nem a bennünk
levő Shakespearenek legfogékonyabb és legrokonszenvezőbb
óránkban. Nem állhat föl háromlábú jós-székéről, hogy ihletéről
adalékokat szolgáltasson nekünk. Olvasd a régi okmányokat, miket
a buzgó Dyce és Collier kivonatoltak, elemeztek, összehasonlítottak
s olvasd viszont egyik-másik mennyei mondását, ærolithek ezek,
amelyek mintha az égből hulltak volna le s amelyeket nem
tapasztalatunk, de a keblünkben lévő ember szinte a Végzet igéiként
fogad be – vajjon versenyt tartanak-e azok az adatok s ezek a
mondások; vajjon az előbbiek egyáltalában számba jönnek-e ez
utóbbiakkal szemben; s vajjon melyikük ad több történelmi
betekintést ebbe a nagy emberbe?
És így, bármily sovány is külső történetünk, ha biográfusául –
Aubrey és Rowe helyett – őt magát használjuk, valódi felvilágosítást
kapunk jelleme és sokszor lényege felől s amit az esetre, ha
találkoznánk s dolgunk volna vele, tudnunk fontos volna. Megkapjuk
hiteles nézeteit, meggyőződéseit oly kérdésekről, amelyek feleletért
döngetik mindenki szívét: az élet, halál, a szerelem, a vagyon és a
szegénység, az élet értékei s megszerzésük útjai, módjai felől; az
emberek jelleméről s ennek sorsukra gyakorolt nyilt vagy titkos
hatásairól s azokról a misztikus és démoni hatalmakról, amelyek
megcsúfolják tudományunkat s mégis beleszövik jó és rossz
adományaikat legragyogóbb óráinkba. Olvasta-e valaki a
szonetteket anélkül, hogy ne látta volna mint fedi föl itt a poéta –
olyan álarc alatt amely az értelmes olvasónak nem álarc – a
barátság és szerelem titkát, az érzelmek küzdelmét a
legérzékenyebb s egyben legértelmesebb emberben? Mely titkos
gondolatát nem leplezte le a drámáiban? A nemes urakról s
királyokról írt nagy festményein megkülönböztethetjük, mily alakokat
és embereket szeretett; látjuk, mint gyönyörködik a barátokban, a
szíves vendéglátásban, a szeretettel teljes adakozásban. Hadd
beszéljen nagy szívéről Timon, Warwick s Antonio, a kereskedő.
Bármily keveset tudunk Shakespeareről, mégis ő a modern
történelem egyetlen személye, akit jól ismerünk. Az erkölcs, a
szokások, a gazdaság, a filozófia, a vallás, az ízlés, az életművészet
mely pontját nem érintette? Mely misztériumról nem jelezte tudását?
Mely hivatást, tevékenységet, emberi munkateret nem említett? Mely
királyt nem tanított méltóságra, mint Talma Napoleont? Mely szűz
nem találta őt finomabbnak tulajdon szemérménél is? Melyik
szerelmesen nem tett ő túl szerelemben? Mely bölcs szemén nem
látott túl? Mely nemes urat nem nevelt ki helyesebb magatartásra?
Némely kiváló kritikus abban a véleményben van, hogy csak az a
Shakespeare-kritika ér valamit, amely tisztán drámai érdemeinek
méltatására szorítkozik, mert mint költőt és filozófust hamisan ítélték
meg. Én is éppoly nagyra tartom drámai érdemeit s mégis csak
másodrendűeknek tartom. Olyan ember volt, akinek tele van a feje,
agya s szíve, aki tehát szeret beszélni. Agya eszméket, képeket
lehelt ki, s miközben kijáratot kerestek, a legközelebbi eszközre, a
drámára bukkantak. Ha kevesebb lett volna, vizsgálgathatnók, mint
töltötte be a helyét, mily jó drámaíró volt – s bizony a világ legjobb
drámaírója volt. De az, amit mondott, oly súllyal jelentkezik, hogy
eltéríti figyelmünket kifejezése eszközéről; olyan ő, mint valamely
szent, akinek története átment minden nyelvbe, versbe, prózába,
dalokba, festményekbe, aggszavakba, úgyhogy az alkalom, amely a
szent véleményének majd a beszélgetés, majd az ima, majd a
törvénykönyv alakját adta, mellékessé vált a vélemény
alkalmazásának egyetemességéhez viszonyítva. Így vagyunk a
bölcs Shakespeare-rel és életkönyvével is. Ő írta meg modern
zenénk minden melódiáját, modern életünk szövegkönyvét,
szokásaink kódexét. Ő rajzolta meg Anglia és Európa férfiait s az
amerikai férfiú apját; ő rajzolta meg az embert és írta le a napot és
azt, ami benne történik. Ő olvasott a férfiak és nők szívében,
kiolvasta tisztes és rejtett csalfa gondolataikat; az ártatlanság
hamiskodásait és az átmenetet, amelynek révén erény és bűn az
ellentétébe siklik át. Szét tudta választani az anya részét az apai
örökségtől a gyermek orcáján. Megvonta a finom határvonalat a
Szabadság és Végzet közt. Ismerte a megtorlás törvényeit, amelyek
a természet rendjének őrsége. S az emberi sors minden édessége s
minden borzalma oly éles, de egyszersmind oly enyhe körvonalakkal
jelentkezett lelki szeme előtt, mint valamely tájkép körvonalai. S
életbölcsessége kitörli tudatunkból a formájukat, azt, hogy
drámában, epikában nyilvánul-e? Mert eziránt éppannyi joggal
érdeklődhetnénk, mint az iránt, hogy a király üzenete micsodás
papiron vagyon megírva.
 Shakespeare épp annyira kiválik a kitünő írók kategóriájából,
amennyire a tömegből kiválik. Ő megfoghatatlanul bölcs; azok
megfoghatóan bölcsek. Az elmélyedő olvasó bizonyos mértékben
befészkelheti magát Plato agyába s onnan kifelé gondolkozhat;
Shakespearevel ezt nem teheti. Bizony kívül maradna mindig.
Végrehajtó tehetség, teremtő erő tekintetében Shakespeare
páratlanul áll. Nincs ember, ki különbet tudna elképzelni.
Finomságban, lelki megérzésben elérte a végső határt, amellyel az
egyéniség még összefér s elérte az írásművészet lehetőségének
határait. Életbölcseségével egyenrangú képzelete és lírai ereje.
Meséi teremtményeit olyan mezbe és érzelmekbe öltöztette, hogy
azt a hitet kelti: ezek az emberek egy fedél alatt éltek vele s kevés,
valóban élt ember hagyott bennünk olyan es nyomot, mint ezek a
képzeleti alakok. S nyelvük éppoly édes, mint találó. Ám
Shakespearet képességei sohasem csábították el fitogtatásokra,
vagy arra, hogy mindig csak egy húrt pengessen. Mindenütt
jelenlévő emberiessége harmóniába rendezi minden tehetségét.
Mondass el valakivel bármely történetkét: legott kiderül a
pártossága, mert neki megvannak a maga megfigyelései,
véleményei, közhelyei, amelyek alkalomszerűleg érvényesítik
súlyukat s ő hajlandó lesz mindezeket napvilágra hozni. Kiemeli ezt
a részt, elnyomja amazt s nem az elbeszélendő tárgy
alkalmasságára, hanem csakis a saját alkalmasságának s erejének
fitogtatására van gondja. Ellenben Shakespearenek irásaiban
nincsenek modorosságai, kellemetlenkedő szólásmódjai, mindent
kellő helyen, kellőképpen ad elő. Nincsenek szeszélyei,
különködései: nem tehénfestő, nem madarak bolondja, nem
modoros specialista ő; nem süthetni rá önzést és önkényt. A nagyot
nagynak, a jelentéktelenebbet alárendeltnek festi. Bölcs anélkül,
hogy szavalna, vagy makacsul bizonykodnék. Erős, aminő a
Természet, amely erőfeszítés nélkül emeli a földet hegyekké,
ugyanazon törvény szerint, amely szerint buborékot fú a levegőben;
s egyiket éppoly szívesen teszi, mint a másikat. Ezért oly
egyenletesen hatalmas a bohózatban, a tragédiában, az
elbeszélésben, a szerelmi dalban. Ez adja meg neki azt a szüntelen
értéket, amelynél fogva minden olvasója azt véli, hogy másik olvasó
nem is értheti meg.
 A kifejezésnek ez a tehetsége, amellyel a dolgok benső
valóságát zenébe és versbe tudja áttenni, Shakespearet a poéta
típusává avatja s új problémát szolgáltat a metafizikának. Ez teszi őt
a természettudomány tárgyává is, mint a Föld hatalmas
teremtményét, aki új korszakokat, új tökéletesüléseket jelez.
Költészete a dolgokat veszteség és túlzás nélkül tükrözi: a finom
dolgokat éppoly szabatossággal tudta festeni, mint a nagyokat egész
terjedelmükben; a tragikusat, komikusat pártatlanul torzítás és
kedvezés nélkül. Hatalmas tervét a legaprólékosabb részletekig
hajszálpontossággal hajtotta végre: egy-egy szempillát, vagy
ajkgödröcskét éppoly biztos kézzel rajzol meg, mint egy hegyet s
mindez, mint Természet műve, kiállja a napmikroszkóp vizsgálatát.
Fő-főpéldája annak, hogy mily közömbös dolog a több vagy
kevesebb termelés, több vagy kevesebb festmény. Elég az, hogy
neki megvan az ereje egy festményt alkotni. Daguerre rájött a
módjára, mint edzze be egy szál virág a képét az ő jódos-lemezére s
azután már kénye-kedve szerint ezerszámra fényképezhette a
tárgyakat. Tárgyak mindenkor léteztek, de hiányzott a művészi
visszaadásuk. De végre eléretett a teljes visszaadásuk s most hadd
üljenek a világ alakjai az arcukat leképező művésznek. Nincs arra
recipe, hogy kell valakiből Shakespearet csinálni, ámde annak a
lehetősége, hogy a dolgokat át lehet vinni versbe, dalba, az ő révén
teljes bebizonyítást nyert.
Lírájának hatalma az egész darab szellemében rejlik. Szonettjei,
bár kitünőségüket elhomályosítja a drámák ragyogása, éppoly
utánozhatatlanok, mint ezek s érdemüket nem egyes sorok adják
meg, hanem az egészük. Mint valamely páratlan egyéniség
hangjának zöngéje, olyan ezeknek a költői lényeknek a beszéde s
egyetlen mondatuk éppoly utánozhatatlan, mint az egész költemény.
Bár a darabok beszédei s egyes sorai olykor meghökkentenek
cikornyájukkal (euphuismus), mindazonáltal az illető mondás annyi
értelemmel van ellátva s úgy össze van kapcsolva elődeivel és
utódaival, hogy a logikus is kielégítve érzi magát. Eszközei éppoly
csodálatosak, mint céljai s még alárendeltebb kitalálásai is,
aminőkkel pl. akkor segít magán, amidőn látszólag kibékíthetetlen
ellentéteket kell összeházasítania, merő költemények. Ő sohasem
kénytelen leszállni és gyalogszerrel menni az okból, hogy lova
elfutott vele bizonyos távoli irányba: ő mindig a nyeregben marad.
A leglégiesebb költészet is először élmény volt: ám a gondolat
átalakulást szenvedett, amióta élmény volt. Művelt emberek gyakran
nagyfokú ügyességre tesznek szert a versírásban; ámde
verssoraikon át könnyű kiolvasni személyes történetüket; aki a
feleket ismeri, meg is tud nevezni minden alakot: ez itt András, az ott
Rákhel. S így az egésznek értelme prózai marad. Csak szárnyas
hernyó, de nem pillangó. Ellenben az igazi költő lelkében az
esemény, az adottság egészen átalakult új eszmévé és lehámlott
róla a régi bőre. Ez a nemesedés Shakespeare főjelessége.
Festményei, igazsága és tökéletessége láttára azt kell mondanunk:
ez aztán tudja könyv nélkül a leckéjét! Pedig képeiben nyoma sincs
a maga személye előtérbe tolásának.
Egy még királyibb vonás tünteti ki a költőt. Nyájasságát értem,
amely nélkül nincs költő, – mert szépség a célja. Szereti az erényt,
nem kötelességből, hanem mert bájos; gyönyörködik a világban,
férfiben, nőben azért a kedves fényért, amely belőlük kisugárzik. A
szépséget, az öröm és derű szellemét árasztja a mindenségre.
Epikuros mondja, hogy a költészet olyan csábító, hogy a szerelmes
kész elhagyni érte a kedvesét. Az igazi lantosokat mindenha szelid
és kedves temperamentumuk tüntette ki. Homerost verőfényben
látjuk; Chaucer vidám és emelt fejű; Szádi pedig ezt mondja:
«Bűnbánó híremet költötték; de hát mi közöm nekem a
bűnbánathoz?» Nem kevésbé felséges és vidám, sőt még sokkal
felségesebb és vidámabb a Shakespeare hangja. Már puszta neve
is örömet és fölszabadulást sugall az emberszívnek. Ha történetesen
bárhol megjelenne, az emberi lelkek társaságában, vajjon ki ne
szegődnék zászlaja alá? Amit csak megérint, annak egészséget és
hosszú életet kölcsönöz verőfényes stílusával.
De íme, hogy áll ennek a lantosnak és jótévőnek emberi
számadása, ha magánosságunkban, elzárva fülünket az ő hírének
hullámverésétől, megpróbáljuk megállapítani mérlegének
egyenlegét? A magánosság rideg leckékkel szolgál; megtanít
ellennünk hősök és költők nélkül; latra teszi Shakespearet is és azt
találja, hogy bizony ő is osztozik az emberi nem felemás voltában és
tökéletlenségében.
Shakespeare, Homeros, Dante, Chaucer mind látták a
fényességet, amely sugaraival beragyogja a látható világot; tudták,
hogy a fa másra is való, mint hogy almát teremjen, a búza másra is
való, mint hogy eledelül szolgáljon, a föld másra is, minthogy
fölszántsák és utakkal lássák el: mert mindezek a dolgok második és
szebb aratást érlelnek a lélekben, amidőn eszméi jelképeiül és
természetrajzunkban néma kommentárul szolgálnak az emberi
életnek. Shakespeare színekül használta föl őket festményei
számára. Megmaradt szépségük mellett és sohasem tette meg a
lépést, amely pedig elkerülhetetlennek látszott ekkora géniusz
számára, hogy t. i. kikutassa s kifejezze mily igazi jelentőség rejlik
ezekben a jelképekben s árasztja hatalmát; mit is mondanak
tulajdonképpen? Ő az elemeket, mik csak parancsszavát lesték,
mulatsággá változtatta. Ő az emberiség spektákulumainak
főrendezője.29) Nem olyannak látjuk-e, akinek a tudás fenséges
hatalma a kezébe adta a csillagokat, a bolygókat és holdjaikat s
leszedi őket pályájukról, hogy valamely ünnepnapon városi
tűzijátékot rendezzen velük s városszerte hirdetik: «Ma este láthatók
a pyrotechnika valóságos csodái!» Avagy a Természet ható erői s az
őket felfogó értelem nem érnének meg többet, mint egy utcai
fáklyászenét vagy egy szivar füstjét? Eszünkbe idézi a Korán
harsona-szövegét: «Az egek és a föld s mindaz, ami közöttük
vagyon – azt hiszitek, hogy tréfából teremtettük?»
Tehetségre, az ész hatalmára az embervilág nem tud vele
összemérhetőt fölmutatni. Ám ha az élet, az anyaga és
segédforrásai kerülnek szóba, mit használ ő nékünk? Mit jelent az
élet? Csak: Vízkeresztet, Szent Ivánéji Álmot, Téli Regét? S egyéb
képei jelentenek-e többet? Eszünkbe jut a Shakespeare Society
egyptusi ítélete: hogy ő jókedvű színész és színigazgató volt. De ezt
a tényt nem tudom összepárosítani a költészetével. Más, csodás
emberek életünkbe valahogy belevitték eszméiket, de ez a nagy
ember szöges ellentétet árul el élete és eszméi közt. Lett légyen bár
kevesebb, ne érte volna el csupán a nagy írók középmértékét, mint
Bacon, Milton, Tasso, Cervantes, bízvást otthagyhatnók ezt a tényt
az emberi sors kétes félhomályában; de hogy ez az emberebb
ember, aki az emberi tudásnak sohasem ismert új és kitágított
látóhatárt nyitott, aki az emberiség lobogóját mérföldekkel plántálta
előbbre a Chaosba – hogy ne rejtse bölcseségét tulajdon vékája alá
– hogy a világ legkitünőbb költője az ismeretlenség szürkeségébe
rejtőző, világias és köznapi életet élt, aki lángelméjét nyilvános
szórakoztató eszközül használta: ezt a szomorú tényt a
világtörténelemnek is le kell szegeznie!
De hát viszont más emberek, papok és próféták – izraeliták,
germánok és svédek – ugyanezeket a dolgokat tették szemlélődésük
tárgyává, sőt keresztül is láttak rajtuk és tudták, mi a hatalmuk. S
mivégre? A szépségük nyomban tovatűnt szemünk elől;
parancsokat, hegysúlyosságú föltétlen kötelességeket olvastak ki
belőlük, hegyek oszlopain emelkedő s rájuk szakadó komor
kötelességeket. És az élet rémítő, örömtelen valami lett révükön:
«zarándokút»,30) próbatét, miket köröskörül ostromolnak gyászos
históriák Ádám és Éva elestéről s a róluk ránk szakadó átokról; mik
utolsó ítéletet, tisztító tüzeket s a bűnhödés lángjait tűzik elénk s a
látnok szíve és a hallgató szíve elmerült e szomorú viziókban.
El kell ismerni, hogy ezek félemberek félszemmel látásai. A világ
még várja a költő-papot, a kibékítőt, aki nem tréfál a színész-
Shakespeare-rel, sem nem vájkál a sírokban a gyászoló
Swedenborggal; hanem a ki majdan egyaránt lelkesen lát, beszél és
cselekszik. Mert a tudás ragyogóbbá teszi majd a verőfényt: az
igazság szebb, mint az egyéni vonzalom és a szeretet összefér a
mindeneket átfogó bölcseséggel.
 VII.

NAPOLEON; VAGY: A VILÁG

EMBERE.

A XIX. század kimagasló egyéniségei közt nincs senki, aki

annyira ismert és hatalmas volna, mint Bonaparte. Ezt a fölényét
annak köszönheti, hogy a leghívebben fejezi ki a tevékeny és
kiművelt emberek tömegének eszméit, hitét, törekvéseit.
Swedenborg tanította, hogy minden szerv homogén részecskékből
tevődik össze, vagy – mint néha így mondja – minden egész hasonló
részekből; így a tüdők végtelen sok apró tüdőcskéből; a máj
végtelen sok apró májacskából, a vese végtelen sok apró
vesécskéből stb. Eszerint az analógia szerint tehát, ha fölbukkan a
férfiú, aki magával tudja ragadni a nagy tömegek erejét és
vonzalmát, ha Napoleon: Franciaország, ha Napoleon: Európa, – ez
azért van, mert a népek, kiket kormányoz, mind apróka Napoleonok!
A mi társadalmunkban állandó az ellentét a konzervativ és
demokrata osztályok közt; azok között, akik már megvagyonosodtak
és a fiatalok és szegények között, akiknek még ezentúl kell
megcsinálni a szerencséjüket; azaz oly kezek munkája közt,
amelyek már régóta el vannak temetve, s amelyek munkája be van
temetve henye tőkések tulajdonába, pénzbe, részvényekbe, földbe,
épületekbe és az élő munka érdekei közt, amely azon iparkodik,
hogy ő maga kerüljön a föld, az épületek, a pénztőkék birtokába. Az
előbbi osztály félénk, önző, illiberális, nem szereti az újításokat és
állandóan veszíti tagjait halálozás következtében. A másik osztály is
önző, de azonkívül követelőző, merész, magabíró, számban mindig
fölülmúlja a másikat s a szapora születések révén minden órában új
tagokkal egészül ki. Azt kívánja, hogy minden jövedelem nyitva álljon
az összesség versenyének és hogy a jövedelemszerzési
lehetőségek szaporíttassanak. Az a dolgos emberek osztálya
Amerikában, Angliában, Franciaországban, egész Európában: az
iparkodók és hozzáértők osztálya. Napoleon a képviselőjük. A
tevékeny, bátor, ügyes embereknek – minden nemzet
középosztályának – ösztöne csúcsosította ki Napoleont, mint a
megtestesült demokratát. Ő osztozik erényeikben, bűneikben s
mindenekfölött: osztozik szellemükben, törekvéseikben. Ez az
irányzat anyagi, érzékelhető diadalra célzó s a leggazdagabb és
legváltozatosabb eszközökkel él, hogy célt érjen. Egyaránt használ
föl mechanikai erőket, mint igen magas értelmiséget, széleskörű,
pontos tudományt, képességeket, de minden értelmi és lelki erőt is
alárendel az anyagi siker eszközeinek. A gazdagság: a főcél.
A Korán mondja: «Az Isten minden népnek megadta az ő
nyelvén beszélő prófétáját.» Tehát kell, hogy Páris, London, New-
York, a kereskedelem, a tőke, az anyagi hatalom lelke is megkapta
légyen a maga prófétáját: s íme Bonaparte nyert erre képesítést és
küldetést.
A Napoleonról szóló életrajzok, memoárok, adomák millió
olvasóinak mindegyike gyönyörködik ezeken a lapokon: hiszen a
tulajdon történetét tanulmányozza. Napoleon ízig-vérig modern s
szerencséje tetőpontján ugyanaz a szellem tölti el, mint a mai
hírlapokat. Ő nem szent, – hogy saját szavaival éljünk: «nem
kapucinus» – de a szót magas értelmében véve: nem is hős. Az utca
embere megtalálja benne az utca többi emberének képességeit és
erőit. Úgy találja, hogy Napoleon is – csakúgy, mint ő – születésénél
fogva városi ember, aki nagyon észrevehető érdemeknél fogva olyan
parancsoló állásba jutott, hogy megengedhetné magának a
közönséges ember ízlését is, de mégis úgy érzi, kénytelen azt
rejtegetni és megtagadni. S íme ez a hatalmas ember megszerezte
mindazt, ami a XIX. század minden embere szívének kedves: jó
társaság, jó könyv, gyors utazás, jó ruha, lakomák, számtalan
szolgahad; személyes súly, eszméinek megvalósítása; a jótévő
szerepe környezete minden tagjával szemben; a képek, szobrok,
zene, paloták, konvencionális tiszteletadás kifinomult gyönyöre:
mindez az övé volt.
Ám az olyan ember, aki, – miként Napoleon – annyira
alkalmazkodik a tömegek lelkéhez, akik közt él: már nem is
képviselője, hanem egyenesen monopolizálója s bitorlója a többi
lelkeknek. Így plagizált Mirabeau minden jó eszmét, minden jó szót,
amit valaha elejtettek Franciaországban. Dumont beszéli, hogy a
Convent karzatáról hallotta szónokolni Mirabeaut s neki az az ötlete
támadt, hogy befejezést készít a beszédhez; ezt ceruzával rögtön
meg is írta s megmutatta a mellette ülő Lord Elginnek. Tetszett a
lordnak s Dumont este megmutatta Mirabeaunak. Ez elolvasta,
bámulatosnak találta s kijelentette, hogy bekebelezi másnapi
beszédébe a nemzetgyűlésen. «Csakhogy ez nem lehet, – viszonzá
Dumont – mert, sajnos, már megmutattam lord Elginnek.» «S ha
meg is mutatta lord Elginnek s kívüle akár ötven másnak is, mégis
elmondom holnap», – felelte Mirabeau s a másnapi ülésen
csakugyan elmondta, még pedig nagy hatással. Mert Mirabeau az ő
mindenkit lebiró nagy egyéniségével megérezte, hogy ezek a
dolgok, miket ő sugallt a jelenlétével, éppúgy az övéi, mintha ő
mondotta volna s hogy tulajdonképpeni súlyukat azzal kapják meg,
hogy ő tette magáévá. De még föltétlenebb és központosítóbb volt
az, aki örökölte Mirabeau népszerűségét és még sokkal többet ért el,
mint Franciaországban gyakorolt fölényét. Valóban, a Napoleon-
veretű embernek többnyire nincs is már magánvéleménye és egyéni
beszéde. Annyira befogadó képességű s olyan helyzetű, hogy a kor
és föld értelmiségének, szellemességének, hatalmának valóságos
központi hivatalává válik. Ő nyeri meg a csatát, ő csinálja a Code-ot,
ő állítja föl a súly- és mértékrendszert, ő tünteti el az Alpok
akadályait; ő építi az utakat. Minden kiváló mérnök, tudós,
államférfiú neki tesz jelentést; ugyanezt cselekszi mindenfajta jó fő: s
ő elsajátítja a legjobb rendszabályokat s a maga bélyegzőjét süti
rájuk, de nemcsak ezekre, hanem minden szerencsés és
emlékezetreméltó kifejezésre is. Imigyen minden napoleoni mondás
és minden sor napoleoni írás tulajdonképpen Franciaországé.
 Bonaparte a tömeg bálványa volt, mert benne transcendens
fokban vannak meg a tömeg-ember tulajdonságai és erői. Bizonyos
elégtételt érzünk, ha leszállhatunk a politika mélyére, mert ezzel
megszabadulunk a képmutatástól. Bonaparte a nagy osztállyal
közösen, amelynek képviselője volt, törekedett hatalomra és
gazdagságra, de Bonaparte különösen nem válogatott az
eszközökben. Elnyomott minden érzést, amely az embereket e
törekvésükben akadályozni szokta. Fontanes 1804-ben Napoleon
tulajdon szellemében szólt, amikor a szenátus tárgyában e szavakat
intézte hozzá: «Sire! A tökéletesülés vágya a legnagyobb kórság,
amely az emberi értelmet valaha megszállta.» A szabadság, haladás
szószólói «ideológusok», ami megvető értelemben gyakran
megfordul a száján: «Necker ideológus», «Lafayette ideológus!»
Egy jól ismert olasz közmondás szerint: «Ha sikert akarsz aratni,
nem szabad túljónak lenned!» Bizonyos határok közt előnyös
lemondani a kegyelet, hála, nemeslelkűség uralmáról, mert ezentúl
az, ami eleddig áthághatlan korlátunk volt s mások számára még
mindig korlát, alkalmas fegyverré lesz céljaink számára, éppúgy,
amint a folyót, mely félelmetes akadály volt, a tél a legsímább úttá
változtatja.
Napoleon egyszersmindenkorra letett a gyöngéd érzésekről és
szeretetről s csak kezével s fejével akart boldogulni. Benne nincs
semmi csoda, semmi bűvészet. Ő egyszerűen: munkás; munkás
ércben, vasban, fában, földben, utakban, épületekben, pénzben,
csapatokban; még pedig nagyon szívós és okos mester-munkás. Ő
sohasem gyönge és elméleti ember, hanem a természeti ható erők
pontosságával és szabatosságával cselekszik. Nem vesztette el
veleszületett eredeti érzékét és rokonságát a dolgok iránt. Az
emberek az ilyen egyénnek éppúgy kitérnek, mint a természeti
eseményeknek. Igaz, hogy találkozunk sok emberrel, aki elmélyedt a
dolgokba mint mezőgazda, kovács, hajós és általában mint
technikus s tudjuk, mily reálisaknak és határozottaknak mutatkoznak
tudósok és szórágók gyülekezetében: ámde ezek az emberek
rendesen híjával vannak az elrendezés tehetségének; olyanok, mint
a kezek fej nélkül. Ám Bonaparte ez ásványi és állati erőkön felül a
magasabb belátás és általánosítás képességeivel is meg volt áldva,
úgyhogy azok az emberek társulva látták benne a természeti és
szellemi erőket, mintha a tenger és föld testet öltött volna s elkezdett
volna számítani. Ennélfogva a föld és tenger mintha föltételeznék őt.
A sajátjába jött ő és tenger és föld úgy is fogadták őt. Ez a számító-
cselekvő nagyon jól tudja, mit tegyen velük s mi lesz az eredmény.
Ismeri az arany és vas, a kerekek és hajók, a seregek és diplomaták
sajátságait s megkövetelte, hogy mindegyik a maga neme szerint
cselekedjék.
Arithmetikáját a hadviselés művészetében fejtette ki. Ez, szerinte,
abban áll, hogy, háborúskodván, legyen mindig több erőnk, mint az
ellenségnek, azon a ponton, ahol az ellenséget támadjuk, vagy ahol
ő támad. S egész tehetsége arra irányzódik, hogy végnélküli
mozdulatok, átcsoportosítások révén mindig szögben menjen neki
az ellenségnek és hogy részletekben morzsolja föl erőit. Nyilvánvaló,
hogy még igen kis erő is, amely ügyesen és gyorsan mesterkedik és
mozog, úgyhogy a támadás helyén mindig két embert tud harcba
dobni egy ellen, lebír egy sokkal nagyobb ellenséges túlerőt is.
Az idők, szervezete, előélete mind társultak, hogy kifejlesszék ezt
a minta-demokratát. Megvannak benne osztálya erényei és hatásos
érvényesülésük föltételei. Ez a józanész, amely nem vesz semmibe
valamely célt, mielőtt nem látja az eszközöket, amikkel végre is lehet
hajtani; az eszközök fölhasználásának gyönyöre; az eszközök
kiválogatása, egyszerűsítése, csoportosítása; munkájának
határozottsága és alapossága; az okosság, amellyel mindent lát és
az eleven erő, amellyel mindent megtesz: mindez természetes
szervévé és fejévé tette őt annak, amit szeretnék a szó legtágabb
értelmében vett modern pártnak nevezni.
Minden sikerben az oroszlánrész szükségszerűleg a Természetet
illeti meg; így az ő esetében is. Ilyen emberre volt szükség, tehát
ilyen ember született. Kőből, vasból való ember, aki nyeregben tudott
ülni tizenhat, tizenhét órahosszat, sok napig tudott menetelni
pihenés és élelem nélkül – legfeljebb egy harapást befalva – s mégis
a bősz tigris rugalmasságával és hevével verekedni; akit nem zavart
meg soha semmiféle aggodalmaskodás; szívós, önző, okos s oly
fölfogású, hogy nem hagyta meggyőződését befolyásolni vagy
félrevezetni sem mások véleményétől, sem babonáitól, sem tulajdon
elhamarkodásától és hevétől. «Az én vaskezem – mondá – nem a
karom végén volt, hanem a fejemmel állott közvetlen
összeköttetésben.» Tekintetbe vette a Természet és Szerencse
hatalmát és ezeknek tulajdonította fölényét, ahelyett, hogy
alacsonyabbrendűek módjára önfejűségében bizakodva harcra kelt
volna a Természettel. Legkedvesebb szavajárása a «csillagára» való
célzás s tetszelgett azzal, magának s a népnek is, hogy a «Sors
gyermeké»-nek hívta magát. «Nagy bűntettek elkövetésével
vádolnak – mondja – pedig az olyan vezető emberek, aminő én
vagyok, nem követnek el bűntetteket. Mi sincs egyszerűbb az én
emelkedésemnél: hiú törekvés azt cselszövésnek, gaztetteknek
tulajdonítani: egyszerűen az idők sajátságának s annak a híremnek
kell betudni, hogy sikerrel verekedtem hazám ellenségeivel. Én
mindig a nagy tömegek véleményével s az eseményekkel tartottam
lépést. Mi hasznomra lettek volna tehát nékem gaztettek?» Majd
ismét, fiáról szólván, ezt mondja: «Fiam nem helyettesíthet engem;
magam sem tudom magam helyettesíteni. Engem a körülmények
teremtettek.»
A cselekvés egyenesvonalúsága eladdig még sohasem párosult
ekkora fölfogóképességgel. Ő realista, réme minden fecsegőnek és
az igazságot elhomályosító zavarosfejűeknek. Ő meglátja minden
dolog sarkpontját, pontosan az ellentállás pontjára veti magát és
félredob minden egyéb megfontolást. Erős akaratú, de helyes
értelemben, tudniillik: erősakaratú belátással együtt. Ő sohasem
hibázott rá egy-egy győzelemre, hanem fejben megnyerte a csatát,
mielőtt a harctéren megnyerte volna. Főfő-mesterfogásai benne
rejlenek. Senki mástól nem kér tanácsot. 1796-ban ezt írja a
Direktoriumnak: «Magam vezettem a hadjáratot, anélkül, hogy valaki
tanácsával éltem volna. Semmi jót nem végeztem volna, ha
kénytelen lettem volna más valaki véleményéhez alkalmazkodni.
Előnyökre tettem szert túlerőkkel szemben olyankor is, amikor
minden nélkül állottam csak azért, mert abban a meggyőződésben,
hogy Önök bíznak bennem, cselekedeteim éppoly gyorsak voltak,
mint gondolataim.»
 A történelem tele van, a legrégibb időktől napjainkig, a királyok és
kormányzók gyengeségével. Olyan személyek ők, akiket szánni kell
mert nem tudják, mit kell tenniök. A takácsok kenyérért sztrájkolnak,
s a királyok és minisztereik – nem tudván, mihez fogjanak –
szuronyokat szegeztetnek rájuk. Ám Napoleon értett a maga
mesterségét. Ime egy ember, aki minden percben és alkalommal
tudta, mit kell tennie a következőben. Roppant megnyugtató és üdítő
látvány nemcsak királyoknak, hanem polgároknak is. Kevés ember
ismeri a másnapját; terv nélkül tengődnek máról-holnapra s mindig
végére érnek tudományuknak s minden tettük után kívülről várják az
indítékot új cselekvésükre. Napoleon a világ első embere lett volna,
ha célja történetesen merőben közcélok. Azonban így is amilyen
volt, bizalmat gerjeszt cselekvésének rendkívüli egysége által.
Szilárd, biztos, önmegtagadó, önmagát hátratevő, mindent céljának
áldozó; föláldoz pénzt, csapatokat, tábornokokat föláldozza saját
biztonságát céljainak s ami közönséges kalandorokat el szokott
szédíteni, őt nem vezeti félre saját eszközeinek ragyogása.
«Esélyeknek nem szabad a politikát vezetniök, ellenben a
politikának kell az esélyeket vezetniök.» – «Ha valakit minden
esemény elragad, az annak a jele, hogy egyáltalában nincs politikai
rendszere.» Győzelmei megannyi kapu volt s egy percre sem
tévesztette szem elől a még megteendő utat, a jelen körülményeinek
vakító csillámlásában vagy süketítő lármájában. Tudta, mit kell
tennie s meg sem állott, míg végére nem járt. Még az egyenes
vonalat is szerette volna megrövidíteni, hogy gyorsabban jusson
céljához. Kétségkívül lehet borzalmas adatokat összegyűjteni
történetéből, mily áron vásárolta meg győzelmeit; de azért nem kell
kegyetlennek ócsárolni, csak olyannak kell tekinteni, aki nem ismert
akadályt akarata útjában; nem volt vérszomjas, nem volt kegyetlen,
de jaj annak a dolognak vagy embernek, aki útjában állott! Nem
szomjúhozta a vért, de nem kímélte a vért – s nem ismert
könyörületet. Csak a célt látta s az akadálynak pusztulnia kellett.
«Sire! Clarke tábornok nem tud Junot tábornokkal egyesülni az
osztrák tüzérség borzasztó tüzelése miatt.» – «Foglalja el rohammal
azokat az ütegeket!» – «De Sire! Minden ezred, amely közeledik a
tüzelő üteghez, veszve van; mit parancsol, Sire?» – «Előre! Előre!»
– Serusier tüzérezredes Hadi emlékirataiban következőleg vázolja