A második pun háború, vagy ahogy a rómaiak nevezték, Hannibál elleni háború a Földközi-tenger

medencéjében vívott háború volt a Római Köztársaság és a Hannibal vezette karthágói seregek között, Kr.
e. 218 és 201 között. (A rómaiak a karthágóiakat nevezték punoknak – punici, korábban poenici, a
föníciaiakra utalva.) Egyike volt a Róma és Karthágó közt vívott három háborúnak (pun háborúk). A
háború Hannibal sorozatos diadalai ellenére a rómaiak győzelmével zárult.

A második pun háborúban kelt át Hannibal seregével az Alpokon. Itáliában véres csatákban sorra
tönkreverte az ellene támadó római seregeket, míg végül Karthágó védelmére vissza kellett térnie
Afrikába, ahol vereséget szenvedett Publius Cornelius Scipio Africanus Maiortól.

Róma a második pun háborúval egyidőben vívta az első makedón háborút V. Philipposz makedón király
ellen.

Előzmények

Bővebben: Saguntum ostroma

A háborút a Saguntum ellenőrzése feletti vita robbantotta ki. Saguntum hellenizált kikötőváros volt
Hispaniában jó kapcsolatokkal Rómával. Miután a város vezetői közt konfliktus robbant ki a Róma-barát
és a Karthágó-barát szárny közt, és a Karthágóhoz húzókat megölték, Hannibal Kr. e. 218-ban ostrom alá
vette Saguntumot. A város Rómához fordult segítségért, de kérése süket fülekre talált. Hosszú ostrom és
véres küzdelem után, amelyben maga Hannibal is megsebesült, a karthágóiak végül bevették
Saguntumot. A város lakói közül sokan inkább öngyilkosok lettek, minthogy kiszolgáltassák magukat a
karthágóiaknak.

Hannibal kezdeményez

A nyugat-mediterrán hadszíntér (Kr. e. 218 – Kr. e. 213)

Hannibal útja

Hannibal útja: Cartagenától Itália lerohanásáig, majd Zámáig.

A hispaniai karthágói sereg kilencvenezer gyalogosból, tizenkétezer lovasból és nem ismert számú harci
elefántból állt. Hannibal hetvenötezer gyalogossal, kilencezer lovassal és 36 elefánttal indult el Itália
ellen. Új-Karthágóból indult északnak a hispán partok mentén Kr. e. 218 tavaszán. Az Ebrónál három
részre osztotta seregét. Súlyos veszteségek árán leigázta a folyó és a Pireneusok közt élő gall törzseket. A
Pireneusoknál tizenegyezer fős helyőrséget hagyott, olyan hispániaiakból, akik haboztak átlépni a
félsziget természetes határán.
Galliába ötvenezer gyalogos és kilencezer lovas élén lépett. A szárazföld belsejében haladt tovább, hogy
elkerülje a partokon lakó római szövetségeseket. Útközben tárgyalásokkal elérte, hogy ne kelljen
összecsapnia a gallokkal. Csak egyszer kényszerült komoly küzdelemre: a Rhone-átkelés csatájában
legyőzte a továbbhaladását meggátolni igyekvő gall allobroxokat.[1]

Ugyanebben az időben római inváziós sereget szállító flotta haladt Hispania északi része felé.
Parancsnokai, a két testvér, Cnaeus Cornelius Scipio Calvus és Publius Cornelius Scipio megtudták, hogy
Hannibal átkelt az Ebrón, de amikor Massaliánál (a mai Marseille) partra szálltak, meglepetéssel
hallották, hogy a karthágói sereg feljebb, a Rhone-nál jár. Az ellenséget egy 300 fős lovas járőrük kémlelte
ki. Ez összecsapott egy 500 fős numida lovasosztaggal, amelyet visszaűzött a főtáborba. Most már
ismerve az ellenség hollétét, a rómaiak csatára készülve felfelé indultak a Rhone mentén. Hannibal
azonban kikerülte őket (talán az Isère vagy a Durance folyó mentén), és ősszel megérkezett az Alpok
lábához. Üzenetet kapott itáliai gall szövetségeseitől, akik sürgették, hogy jöjjön segítségükre, és
felajánlották, hogy átvezetik az Alpokon. Mielőtt nekiindult, egy helyi törzs, amelynek segített megoldani
egy örökösödési vitát, ellátta készletekkel.

Az első római hadjárat Hispániába

Ibér harcos egy i. e. 200 körüli domborművön. A harcos falcatát és ovális pajzsot visel. Ibériai törzsek
harcoltak mindkét oldalon a második pun háborúban, de a többség leginkább teljesen meg akart
szabadulni a külföldi hódítóktól. Spanyol Nemzeti Archeológiai Múzeum, Madrid

Ibér falcata az i. e. 4. vagy 3. századból. Ez a kaszaszerű kard ibériai jellegzetesség volt. Sajátos
súlyeloszlásának köszönhetően egy fejszéhez hasonlóan súlyos csapásokat lehetett vele mérni. Az ibérek
a korszakban kiváló fegyvereket gyártottak, ibériai minta alapján alakult ki a gladius, a római gyalogság fő
fegyvere is. Spanyol Nemzeti Archeológiai Múzeum, Madrid

A Hispániába tartó római expedíciós sereg nem tudta csatára kényszeríteni Hannibal seregét, így Gnaeus
Cornelius Scipio Calvus vezetésével folytatta útját Észak-Hispániába. A másik parancsnok, Publius
Cornelius Scipio, visszatért Rómába, felismerve Itália megtámadásának veszélyét, miközben a boi és
insuber törzsek is fellázadtak Róma fennhatósága ellen. Kr. e. 217 után azonban ő is Hispániába utazott.

A karthágói uralom nem volt népszerű Hispániában, de megtapasztalva, hogy Róma vonakodott a vele
baráti Saguntum segítségére sietni, a helyiek óvakodtak fellázadni. Scipio Calvus Cissában rendezte be
főhadiszállását, Hannibal legújabb hódításainak közepén, az Ebro és a Pireneusok közti területen. Kezdeti
nehézségek után növekedni kezdett népszerűsége a bennszülöttek között. Ez meggyőzte a karthágói
parancsnokot, Hannibal unokaöccsét, Hannót, hogy a rómaiakénál fele akkora haderővel is vállalnia kell a
nyílt ütközetet, mielőtt még segítségére érkezhetne seregével Hannibal bátyja, Hasdrubal. A Kr. e. 218-
ban vívott cissai csatában a rómaiak győztek. Amikor Hasdrubal végül megérkezett, már nem volt kit
kisegítenie, és egyedül nem vállalhatott csatát. Megelégedett azzal, hogy meglepte a római flotta
legénységét és közülük sokat megölt.

Az egyesült római és massiliai flotta és a hispaniai hadsereg komoly fenyegetést jelentett a karthágói
hatalomra. Hasdrubal először a római flottát szándékozott legyőzni. A karthágói flotta azonban nem
büszkélkedhetett sikerekkel a rómaiak ellen. Az első pun háború jelentős tengeri csatáit egy kivételével a
rómaiak nyerték és a karthágóiak Kr. e. 218-ban annak ellenére is tengeri csatát vesztettek Lilybaeumnál,
hogy a szemben álló római haderő kisebb volt. Hasdrubal összevonta hadseregével a flottát, amely
meglehetősen szervezetlen volt. A hadsereg morális támogatást és biztonságos kikötőt biztosított a
flottának az Ebró folyónál vívott tengeri csatában. Az 55 római és massiliai hajó nagy vereséget mért a 40
karthágói és hispán hajóra, amelyeknek háromnegyedét elsüllyesztették, vagy elfogták.

A következőkben a karthágói csapatok visszavonultak, a rómaiak azonban továbbra is az Ebro és a

Pireneusok közé szorultak. Ez megakadályozta, hogy a karthágóiak segítséget küldjenek Hispániából
Hannibalnak vagy a fellázadt itáliai gall törzseknek a háború kritikus időszakaiban. Hasdrubal, hogy
megoldja ezt a problémát, a rómaiak ellenőrizte területre vonult és Dertosánál csatát vállalt. Azt a
taktikát választotta, amelyet Hannibal Itáliában nagy sikerrel alkalmazott: kihasználta a rómaiakénál
erősebb lovasságát, hogy megtisztítsa a harcmezőt, a gyalogsággal pedig két oldalról bekerítette a
rómaiakat. De nem járt sikerrel: a rómaiak áttörték a karthágói hadrend elvékonyodott középső részét.
Súlyos veszteségeket okozva külön számoltak le a szárnyakkal, de maguk is nagy veszteségeket
szenvedtek.

Mivel a hispániai fronton nem értek el áttörést, a Scipiók Afrikában nyitottak új frontot. A nagyhatalmú
numidiai királlyal, Syphaxszal léptek szövetségre. Kr. e. 213-ban Syphax római tanácsadókat kapott, hogy
kiképezhesse nehézgyalogságat, amely korábban rendre alulmaradt a karthágóiakkal szemben. Így
megerősödve Syphax háborút indított Karthágo szövetségese, Gaia kelet-numídiai király ellen. Appianosz
szerint Kr. e. 213-ban Hasdrubal Barkasz elhagyta Hispániát, hogy szembeszálljon Syphaxszal. Bár lehet,
hogy utólag összekeverték egy másik karthágói vezérrel, Hasdrubal Giszkóval, az biztos, hogy az új
konfliktus jelentős karthágói erőket kötött le. (Hasdrubal Giszkó annak a Giszkónak fia volt, aki együtt
szolgált Szicíliában Hannibal apjával az első pun háborúban, és vője Hannibal egyik itáliai hadvezérének,
idősebb Hannónak.)

A közép-mediterrán hadszíntér (Kr. e. 218–Kr. e. 213)

Tengeri támadások és expedíciók

Kr. e. 215 és 212 közt, Hannibal itáliai hadjáratának idején nyomott római pénzérme, bronz negyed as.
Fejoldalán oroszlánbőrt viselő Hercules, a hátoldalán hadihajó orra – a köztársaság idején használatos
motívum. A dél-itáliai görög városok finoman kidolgozott érméihez képest az ekkori római érmék durvák
voltak.

Kr. e. 218-ban a karthágói flotta Szicília partjai mentén cirkált, arra készülve, hogy lerohanja a korábbi
karthágói erősséget, Lilybaeumot a sziget nyugati csücskében. A flotta egy része, 20 quinquereme,
megrakva ezer katonával az Egadi-szigeteket támadta meg Szicíliától nyugatra. Nyolc másik hajó a Lipari-
szigeteket készült megtámadni, de egy vihar a Messinai-szoros felé sodorta őket. A Messinánál hajózó
szürakuzai flotta ezekből a hajókból hármat elfogott, anélkül, hogy ellenálltak volna. II. Hierón szürakuszai
király a legénységüktől megtudta, hogy a karthágóiak Lilybaeumot fenyegetik, figyelmeztette a római
praetort, Marcus Amelliust. A rómaiak 20 hajót küldtek a karthágóiak ellen és a háború első tengeri
összecsapásában, a lilybaeumi csatában a kisebb római haderő legyőzte a karthágóiak 35 hajóját.

Kr. e. 218-ban Róma is támadásra készült: Lilybaeumból kelt volna át egy expedíciós hadsereg Afrikába.
Hannibal számított a támadásra és erősítést küldött Afrikába: 13 850 hispán nehézgyalogost, 870 baleári
parittyást és 1200 hispán lovast. Emellett még négyezer „jó családból származó (hispán férfit) gyűjtöttek
össze, azzal a paranccsal, hogy Karthágóba viszik őket a védekezést erősíteni és hogy túszul szolgálva
biztosítsák népük hűségét.”[2] Cserében 11 850 líbiai gyalogost, 300 ligurt és 500 baleárit küldtek
Hispániába, hogy az ott várt római támadás elleni védekezést segítsék.[3]

A karthágói flotta két nagyobb összecsapásban is vereséget szenvedett a rómaiak ellen, de egyik fél sem
került olyan helyzetbe, hogy a másik által ellenőrzött partokon támadást hajtson végre. Kr. e. 217-ben
egy 70 quinquireméből álló karthágói flottán majdnem rajtaütött egy 120 quinquiremes római flotta
Etruria partjainál, de a karthágóiak csata nélkül visszavonultak.

Az első szárazföldi támadást a karthágóiak hajtották végre Kr. e. 215-ben Szardínia ellen, Kopasz
Hasdrubal és alvezére, Hampsicora vezetésével. A vállalkozás nem jól indult, mert előtte levertek egy
Karthágó-párti lázadást a szigeten, a karthágói flottát pedig egy vihar a Baleári-szigetekhez sodorta. Mire
mégis megérkeztek Szardíniához, a rómaiak már tudtak szándékukról és Titus Manlius Torquatus helyi
seregét húszezer gyalogosra és 1200 lovasra növelték. A rómaiak a cornusi csatában legyőzték a 15 ezer
gyalogosból, 1500 lovasból, elefántokból és szardíniai felkelőkből álló karthágói sereget.

A rómaiak ezután a karthágói flottát is szétverték és a gabonában gazdag Szardínia római fennhatóság
alatt maradt.

A gall felkelés

Rómaba egyszerre érkeztek a hírek arról, hogy Hannibal átkelt az Ebrón és arról, hogy az észak-itáliai gall
boiok és insuberek fellázadtak.[4] A lázadók kapcsolatba léptek Hanniballal és szövetségre léptek vele. A
felkelők első célpontjai Placentia és Cremona kolóniák voltak, ahonnan a rómaiak Mutinába menekültek.
A gallok ostrom alá vették Mutinát is. Válaszképp Lucius Manlius Vulso Longus praetor ket római légióval
– húszezer gyalogossal és 1600 lovassal – Gallia Cisalpinába vonult. Ezt a sereget útközben kétszer is
megrohanták, 1200 embert veszített, és bár felmentették Mutinát, néhány kilométerre Mutinától magát
a római sereget kerítették körbe.[5] A római senatus erre útnak indította Scipio légióit és 5000
szövetséges katonát, hogy kisegítsék Vulsót. Scipiónak új csapatokat kellett szereznie, emiatt Kr. e. 218
szeptemberéig nem indulhatott útra Hispániaba, ezzel időt adva Hannibalnak, hogy seregével eljusson az
Ebrótól a Rhone-ig.

Hannibál, miután elkerülte a nyílt csatát a Rhone-nál, Hannibal gall szövetségesei segítségére sietett,
akiket szorongattak a megerősített római csapatok. Átkelt az Alpokon, leküzdve az időjárás és a terep
állította nehézségeket és a helyi törzsek gerillatámadásait. Az útnak indult sereg kisebb részével, 28 ezer
gyalogossal, hatezer lovassal és 30 elefánttal érkezett Itáliába Taurininál. Megjelenése már nem volt
meglepetés a rómaiak száma, de érkezését későbbre várták. A római seregek még téli táboraikban voltak.
[6]

Az Alpokon való átkelés korábban még nem sikerült jelentős hadseregnek. A háború egészét tekintve
jelentősége azért is nagy volt, mert megakadályozta Rómát abban, hogy végrehajtsa tervezett csapását
Afrikára.

Hannibal Itáliába érkezésekor még mindig távol volt a Pó alsó folyásánál élő gall szövetségeseitől.
Csökkent erejű hadseregével is vállalnia kellett a harcot, hogy elérhesse őket és Gallia Cisalpina többi
részét is rábírja, hogy felkeljenek Róma ellen. Első dolga volt, hogy elfoglalja az ellenséges Tairinit. Ezután
szembetalálta magát egy friss római sereggel, amelyet Publius Cornelius Scipio vezetett, akivel szemben a
Rhone-nál elkerülte a harcot, és akit meglepett, hogy Hannibal milyen gyorsan megérkezett az Alpok
másik oldalára. A ticinusi csatában Hannibal lovassága legyőzte a római lovasságot és könnyűgyalogságot.
Scipio, aki súlyosan megsebesült a csatában, érintetlenül megőrizte nehézgyalogságát és átkelve a
Trebbia folyón Placentia (a mai Piacenza) mellett vert tábort, hogy bevárja az erősítést.

A rómaiak ticinusi veresége után a cenomani törzs kivételével a gall törzsek készek voltak a karthágóiak
mellé állni. Egész Észak-Itália fellázadt és a gall és ligur segédcsapatok negyvenezer emberre
duzzasztották Hannibal seregét.

A trebiai csata rajza.

Karthágóiak

Rómaiak

Meg mielőtt a ticinusi vereség híre Rómába érkezett, a Szenátus visszarendelte Szicíliábol Sempronius
Longus consult és seregét, akik afrikai hadjáratra készültek, hogy Scipióhoz csatlakozva Hannibállal
szálljanak szembe. A karthágóiak elzárták az utat, a consul serege mégis keresztüljutott, amikor a
karthágóiak a helyi latin parancsnok árulásától segítve elfoglalták a rómaiak raktárát Clastidiumnál. Scipio
meg mindig túl gyenge volt ahhoz, hogy a harcmezőre mehessen. Az egyesült római sereg így már
egyenlő erővel rendelkezett a karthágóiakéval. Hannibal kihívását elfogadva harcba szálltak és megvívták
a csatát.

A római csapatok reggeli nélkül bocsátkoztak az ütközetbe és elsőnek át kellett kelniük egy hideg vizű
folyón, így sokan nem is érkeztek meg időben a harcba. A rómaiak sorsát megpecsételte, hogy Mago
Barkasz, Hannibal öccse egy elrejtett csapattal hátulról támadta meg őket. A rómaiak nagy veszteségeket
szenvedtek, a negyvenezres seregnek csak fele menekült meg a csatából és a maradék sereg elhagyta
Gallia Cisalpinát. Ezzel Hannibal megszilárdította helyzetet Észak-Itáliában, és csapatait elszállásolta a
télre. A gallok özönlöttek a karthágói seregbe és Hannibalnak hamarosan már hatvanezer embere volt.

A Kr. e. 217. év újonnan választott consuljai Cnaeus Servilius Geminus és Gaius Flaminius idején a
Szenátusnak sikerült új sereget felállítania Hannibal ellen. Flaminius nem bízott szenátortársaiban és attól
tartott, ürügyeket keresve késleltetni fogják indulását. Ezért csendben, az új consuloktol elvárt
hosszadalmas vallási szertartások nélkül elhagyta Romát, hogy Ariminumnál átvegye a seregét.[7] A
Szenátus egyhangú szavazással visszahívta, de ő nem hallgatott a parancsra. Ez elégedetlenséget szított a
rómaiak közt, akik attól féltek, Flaminius tiszteletlensége az istenekkel szemben balszerencsét hoz rájuk.
Mivel a rómaiak arra számítottak, hogy Hannibal Közép-Itáliába vonul, Flaminius Arinimumból
Arretiumba vezényelte seregét, hogy elzárja az Apenninek Etruriába vezető hágóit. Consultársa, Servilus,
aki elvégezte a kellő szertartásokat, ezért jóval később érkezett meg, friss seregével leváltotta Flaminiust
Ariminumban, hogy innen ellenőrizze az Adriai-tenger menti utat. Egy harmadig sereg, amely a korábban
szétvert csapatok maradványaiból állt, Etruriában állomásozott Scipio vezetése alatt. Így a keleten és
nyugaton Rómába vezető utakat egyaránt őrizték.

A Trasimenus-tavi csata rajza

Karthágóiak

Rómaiak

Kr. e. 217 kora tavaszán Hannibal elszánta magát az előrenyomulásra. Habozó gall szövetségeseit a Pó-
völgyben hagyta és ellenállás nélkül áthaladt az Appennineken. Kikerülte a római állásokat és az egyetlen
őrizetlenül hagyott útvonalon, az Arno torkolátánál bejutott Etruriába. Ez az út egy nagy mocsáron
vezetett keresztül, amelyet a tavasznak ebben a részében szokatlan mértékben elárasztott a víz. Hannibal
serege napokig haladt anélkül, hogy megfelelő pihenőhelyre találtak volna és a katonak szörnyen
szenvedtek a fáradtságtól és a kialvatlanságtól. A sereg egy része, és velük valószínűleg a megmaradt
elefántok, odaveszett.
Hannibal még a tavasszal Etruriaba érkezett, ahol sikertelenül próbálta nyílt ütközetre bírni Flaminiust,
pedig elpusztította a földeket, amelyek védelmére a római vezért küldték.[8] Hannibal más stratégíára
tért át. Ellenfelét követte bal oldalán, elvágva Flaminiust Rómától. Etruria fennsíkjain keresztülhaladva
végül sikerült kiprovokalniuk, hogy Flaminius megfelelő felderítés nélkül üldözésükre eredjen. A
Trasimenus-tó partján, egy nyíladékban Hannibal serege lesben állt. A lesvetés teljes sikerrel járt. A
trasimenus-tavi csatában Hannibal csekély veszteség árán elpusztította római sereg jórészét. Elesett
maga Flaminius is. Hatezer római elmenekült, de Maharbal numídiai lovasai utolérték és megadásra
kényszerítették őket. Megsemmisítették Scipio lovasságát is, amelyet Flaminius kisegítésére küldött.

A győzelem eredményekent a gall-afrikai-hispan-numídiai had már sokkal több hadfelszereléssel

rendelkezett, mint amennyit használhattak volna, a többletet így egyiptomi kereskedők közvetítésével
eladták a rómaiaknak. Mint korábban is, a foglyok közül a nem rómaiakat szabadon engedtek, hogy
terjesszék: a karthágóiak felszabadításukra érkeztek Itáliába. Stratégiai értelemben Hannibal szétverte az
egyetlen erőt, amely megakadályozhatta volna, hogy Rómára törjön, de alvezérei sürgetése ellenére nem
támadta meg Rómát. Ehelyett dél felé vonult, abban a reményben, hogy az itáliai görögök és italicuok
közt új szövetségeseket talál.