Eötvös Loránd Tudományegyetem

Pedagógiai és Pszichológiai Kar

POSZTTRAUMÁS NÖVEKEDÉS A SZÜLŐ KORAI

ELVESZTÉSÉT KÖVETŐEN

Vukov Johanna (KIEAVQ)

Budapest, 2022
BEVEZETÉS
Szeretett regény- vagy filmhőseinkről gyakran derül ki, anya vagy apa nélkül nőttek fel,
esetleg nem is ismerték szüleiket. Mégis, van valami jellemükben, ami magával ragad bennünket,
olvasókat, nézőket, és csak tágra nyitott szemmel csodáljuk, ahogy a különböző akadályokat
hatalmas bátorsággal győzik le, vagy ahogy a sok sérülés után is képesek nagyon szeretni. De mi
a helyzet a valóságban, illetve hogyan ragadható meg ez a jelenség a pszichológia területen,
hogyan illeszthető tudományos keretbe? Többek között erre próbálok meg választ adni
dolgozatomban.
Gyermekek és serdülők gyásza
A legújabb adatok szerint az Egyesült Államokban 2020 februárja óta körülbelül
negyvenezer gyermek veszítette el szüleit a koronavírus következményeként. (Kidman, Marholis,
Smith-Greenaway és Verdery, 2021). A gyászt a veszteség hatására fellépő intenzív érzelmi
reakcióként definiálhatjuk. Életünk során különböző, kisebb-nagyobb veszteségeket élünk meg,
melyek mind kiválhatják a gyászt. Mégis, a szeretett személy elvesztését éljük meg a
legerőteljesebb stresszorként (Morris, 2011). Egy szeretett személy elvesztése felnőttek számára
is hatalmas mérföldkövet jelent, melyen nem könnyű túllépni. A gyermekek, serdülők számára
életkori sajátosságokból adódóan pedig még számos nehézség merül fel (Osterweis és mtsai,
1984).
A szülő elvesztésének következményei
Kezdetben kizárólag a szülő elvesztésének negatív következményeit tanulmányozták.
Egyes kutatásokban kapcsolatot találtak a szülő elvesztése és a későbbi depresszió, skizofrénia,
szerhasználat, illetve öngyilkosság között (Hua, Bugeja és Maple, 2019, Simbi, Zhang és Wang,
2019, Hua, Maple, Hay és Bugeja, 2020). Viszont fontos megjegyeznünk, hogy kezdetben ezek a
kutatások pszichiátriai betegek alkotta mintán, retrospektív módszerrel, gyakran a normál
populációhoz való viszonyítás nélkül készültek (Osterweis és mtsai, 1984).
Idővel a kutatók elkezdtek az egészséges felé fordulni, azaz azokkal az esetekkel
foglalkoztak, ahol nem alakult ki semmilyen pszichopatológia a szülő halálát követően (Garber,
1983). Majd 1991-ben megjelent Oltjenbruns úttörő tanulmánya, mely 16-22 évesek fiatalok
alkotta mintán vizsgálta az elmúlt két évben megélt, családtagok és barátok halálához köthető
veszteségélményeinek pozitív következményeit. 93 serdülőből 74% találta úgy, hogy jobban
értékeli az életet, 67%-uk úgy gondolta, nagyobb mértékben mutatja ki a törődést szerettei
irányába, 56%-uk szorosabb érzelmi kapcsolatot alakított ki másokkal, 53%-uk érzelmileg
erősebbé vált. A 93 résztvevőből csupán négyen gondolták úgy, hogy számukra nem járt pozitív
következménnyel a veszteség (Oltjenbruns, 1991).
Poszttraumás növekedés
A szenvedés jelentéssel való felruházása jelen van már az ősidők óta, a szenvedés pozitív
személyiségformáló ereje, mint téma újra és újra felbukkant. Az egzisztenciális pszichológiában
ilyen Frankl (1963) elgondolása, mely szerint a legnehezebb helyzetből, a legnagyobb tragédiából
is kovácsolhatunk győzelmet. Ha a külső körülményeken nem változtathatunk, önmagunkon még
mindig igen. Ide illeszthető a határhelyzet fogalma is, azaz például épp egy halálközeli élmény
lehet az, amely elindít minket a teljesebb élet irányába (Frankl, 1963, Yalom és Lieberman, 1991).
Viszont a poszttraumás növekedés (PTN) fogalmával, és így egy érdekes jelenség megismerésével
csak néhány évvel ezelőtt lettünk gazdagabbak.
Tedeschi és Calhoun (1996, 2004) a PTN-t úgy határozza meg, mint egy komoly kihívással
járó krízist követő, az azzal való küzdelem eredményeként létrejövő, pozitív változások
megtapasztalását. Tehát nem maga a traumatikus esemény, hanem az azt követő kognitív
feldolgozás eredményeként lép fel a PTN. A PTN 5 területen nyilvánulhat meg, ezek az élet
fokozottabb megbecsülése és a prioritások átrendeződése, új lehetőségek felfedezése,
jelentőségteljesebb kapcsolatok megélése, személyesebb erő fokozottabb megélése párhuzamosan
a sérülékenység érzetével, és a gazdagabb spirituális élet. Fontos megjegyezni, hogy a PTN
kialakulása nem mentes a negatív érzésektől, azokkal párhuzamosan alakulhat. Emellett a PTN
nem egy végpont, nem egy cél, hanem egy dinamikusan zajló folyamat (Tedeschi és Calhoun,
1996, 2004).
Ha a veszteség és gyász által előidézett PTN-t tanulmányozzuk, észrevehetjük, releváns
lehet a kialakulása, hiszen ilyen események során szükség van új kognitív sémák konstruálására.
A szeretett személy elvesztését követően a világról alkotott alapvető feltételezéseink
megrendülnek, megrázkódtatást élünk át, és akár össze is omolhat az igazságos világba vetett
hitünk. Ez különösen igaz akkor, ha hirtelen vagy erőszakos halálról van szó, hiszen ebben az
esetben még kevésbé tűnik a világ kiszámíthatónak (McClatchey, 2018). Az élete végén járó, idős
ember, már előrelátott halála után kisebb eséllyel fogunk PTN-t átélni, hiszen anélkül is képesek
vagyunk értelmet, jelentést találni. Tehát nem maga a veszteség, hanem a veszteség és a gyász
leküzdése, az új világkép, az új kognitív sémák megalkotása vezethet a PTN-hez (Calhoun,
Tedeschi, Cann és Hanks, 2010).
A Tedeschi és Calhoun (1996) által megalkotott fogalom és a PTN Kérdőív (Posttraumatic
Growth Inventory, PTGI), mely a jelenséget mérni hivatott, felnőtteket alapul véve alakult meg.
A kisgyermekek még nem rendelkeznek sémák kialakult rendszerével, melyek a PTN során
megváltozhatnának, tehát érthető az új nézőpontra való igény. Idővel kifejlesztették a gyermekek
mérésére alkalmas mérőeszközt, a PTGI-C-t (Cryder és mtsai, 2006). Az elmúlt két évtizedben
viszont több tanulmány is született, mely gyermekeknél, illetve serdülőknél vizsgálja a PTN
jelenségét, különböző traumatikus eseményeket követően, Meyerson, Grant, Carter és Kilmer
2011-es munkája erről részletes összefoglalóval szolgál. Fontos észrevennünk, hogy sok esetben
a felnőttek számára alkalmas PTN-kérdőívet használják a gyermekeknél is, ez pedig az
eredmények esetleges torzulásához vezethet. Emellett, mivel a vizsgálatok gyakran retrospektív
módszerrel készülnek, sokszor már felnőttek az alanyok. Ettől függetlenül, születtek olyan
eredmények, melyek serdülők körében bizonyítják a PTN meglétét (Reinhardt, 2010, Meyerson és
mtsai, 2011). A különböző kutatásokban egyaránt megerősített a társas támasz jelentős, PTN-t
facilitáló szerepe, gyermekek és serdülők körében is. Viszont a nemmel, az életkorral, illetve az
etnikummal kapcsolatban nincs konszenzus (Meyerson és mtsai, 2011, McClatchey, 2018). Jelen
tanulmány magát a PTN jelenségét, annak megjelenési formáit a különböző életterületeken, illetve
a jelenséget befolyásoló tényezőket hivatott bemutatni, a fellelhető nemzetközi szakirodalom
áttekintésén keresztül.
I. A PTN-T BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
Az életkor, a nem, az etnikum, a halál oka, a veszteség óta eltelt idő, és a társas támogatás
mind olyan tényezők, melyeket több PTN-nel kapcsolatos tanulmányban is vizsgáltak, ám egyik
esetben sem jutottak konszenzusra. Az elkövetkezőkben az áttekintett szakirodalomban vizsgált
PTN-t befolyásoló tényezőkkel kapcsolatos eredményeket mutatom be.
1. Demográfiai mutatók: életkor, nem, etnikum
McClatchey (2018) kutatásában 6-18 évesek, gyermekek és serdülők vettek részt. Asgari
és Naghavi (2019) mintáját serdülők alkották, 14-17 évesek. Hirooka és mtsai (2016, 2017)
kutatásaiban 15-23 évesek vettek részt. Koblenz (2016) kutatásának résztvevői 19-39 évesek
voltak. Greene és McGovern (2017) kutatásában is felnőttek vettek részt, 18-78 évesek.
 A kutatások egy részében, a kvalitatív módszerből adódóan nem vizsgálták külön az
életkor, a nem és az etnikum kapcsolatát a PTN-sel (Koblenz, 2016, Asgari és Naghvai, 2019).
Greene és McGovern (2017) kutatásában a nőknél szignifikánsan magasabb volt a PTN értéke. A
fehér és etnikai hovatartozásukról nem nyilatkozó résztvevők PTN értéke magasabb volt, mint a
többi résztvevőé. Hirooka és mtsai (2016, 2017), McClatchey (2018).
2. A halál oka
Megkülönböztethetünk természetes, betegség okozta és hirtelen vagy erőszakos halált. Ez
azért is fontos, mert ha a haláleset nem ér bennünket váratlanul, van lehetőségünk arra felkészülni,
illetve kialakulnak az eseményre vonatkozó előzetes elvárásaink, elképzeléseink. A hirtelen vagy
erőszakos halál sokkal kevésbé illeszthető be a kialakult világképbe. A gyermekekben és
serdülőkben, gyakran még a felnőttekben is szüleik halála távoli képként jelenik meg. Annak
ellenére, hogy úgy gondoljuk, a dolgok rendje az, hogy „túléljük szüleinket”, nem gondolkozunk
elvesztésükön, hosszú kort remélünk nekik. A baleset vagy gyilkosság pedig olyan dolgok,
amelyekkel ugyan szembesülünk a hírekben, de óvjuk magunkat annak realizálásától, hogy
hozzátartozóinkkal is megtörténhet.
A halál oka a tanulmányok többségében megjelenik, viszont több esetben nem derül ki,
hogy milyen különbségeket okoz a PTN kialakulásában. Asgari és Naghavi (2019) tanulmányában
kizárólag hirtelen halál volt a veszteség oka. Hirooka és mtsai (2016, 2017) mindkét
tanulmányában a halál oka a rák volt. Koblenz (2016) kutatásában szintén előfordult betegség és
hirtelen halál is, viszont ő sem számolt be ezzel kapcsolatos különbségekről. Egyedül McClatchey
(2018) kutatásában bizonyult meghatározónak a halál oka, hirtelen halál esetében szignifikánsan
magasabb PTN-ről számoltak be a résztvevők
3. A veszteség óta eltelt idő
Vitatott, hogy a PTN az eltelt idő hatására növekszik, csökken, vagy nem változik. Asgari
és Naghavi (2019) tanulmányában a veszteség 4-9 évvel a vizsgálat előtt történt. Hirooka és mtsai
(2017) kutatásában a veszteség az elmúlt öt évben történt, Hirooka és mtsai (2016) kutatásában
pedig az eltelt idő átlaga 2.8 év volt. McClatchey (2018) tanulmányában a haláleset az elmúlt 1-
48 hónapban történt.
Asgari és Naghavi (2019) eredményei kvalitatív kutatásból származnak, tehát az ő esetükben
a hatás nem számszerűsített, viszont a kibontakozó témák között szerepel az idő pozitív szemlélete,
azaz a serdülők úgy gondolták, az időnek kulcsfontosságú szerepe volt a pozitív változások
megtapasztalásában. Mielőtt eltelt egy bizonyos idő, mielőtt bekövetkeztek a pozitív irányú
változások, a résztvevők a halálesetet követő kezdeti zavarodottságról, majd azt követő heves
gyászreakciókról számoltak be. Koblenz (2016) kutatásában a résztvevők szintén úgy gondolták,
ugyan a gyászfolyamat sosem zárul le teljesen, minden sokkal könnyebbé válik az idő múlásával.
Hirooka és mtsai (2016, 2017) nem vizsgálták ezt a kapcsolatot. McClatchey (2018) nem talált
kapcsolatot az eltelt idő és PTN között.
4. Társas támogatás
Asgari és Naghavi (2019) kutatásában az egyik résztvevő arról számolt be, hogy az apja
halálát követően gyakran látogatta meg a nagynénjét, aki megértette őt. Egy másik résztvevőnek
egy olyan fiú lett a legjobb barátja, aki szintén elvesztette az apját, beszélgetéseik hatalmas
segítségnek bizonyultak a veszteséggel való megküzdésben. Ezenkívül megjelenik az iskolai
tanácsadók és a tanárok szerepének fontossága is, akik lehetővé tették, hogy a veszteségét megélt
gyermekek számára az iskola egy olyan hely legyen, ahol sikert, örömöt és valahova tartozást
tapasztalhatnak meg, illetve lehetőségük nyílt a gyászhoz kapcsolódó gondolatoktól elszakadni
egy kis időre, majd visszatérni a „normális” életükhöz. Hirooka és munkatársai 2016-os
kutatásokban nem vizsgálták a társas támogatás PTN-nel való kapcsolatát. 2017-es kutatásukban
külön vizsgálták az egészségügyi személyzettől érkező támogatást, de nem találtak szignifikáns
kapcsolatot. Az általuk vizsgált gyászhoz kapcsolódó viselkedések között 27 résztvevőnél is
megjelent a barátokkal való szórakozás, illetve 5 résztvevőnél a hasonló veszteséget megélt
baráttal való beszélgetés. Koblenz (2016) kutatásában a résztvevők 73%-a nyilatkozott úgy, hogy
a támogatás segített. A támogató fél lehetett családtag, barát, vagy akár egy kisállat. A résztvevők
84%-a vett részt előzetesen egyéni terápiában, amit 89%-uk hasznosnak ítélt meg, illetve a kutatás
során megtapasztalt csoporthelyzetet is segítségnek vélték. McClatchey (2018) kutatásában a
traumára alapozott gondozást nyújtó táborban való részvétel növelte a résztvevők PTN értékét.
II. A PTN TERÜLETEI
Ugyan szokványosabb a PTN-t az öt alskála alapján felosztani, de van egy másik felosztás
is, amely azokat a nagy területeket ragadja meg, ahol változás történhet a PTN során. Tehát a
változást megtapasztalhatjuk abban, ahogyan önmagunkat észleljük, interperszonális
kapcsolataikban és életszemléletünkben. Mivel a kvalitatív módszert alkalmazó kutatások során
egyes kutatók a PTN öt alksáláját használják a kibontakozó témák bemutatására, viszont más
esetekben a kutatók saját témákat alakítanak ki, így a kutatások együttes eredménye könnyebben
beilleszthető ebbe a felosztásba.
1. Önmagunk észlelése
Asgari és Naghavi (2019) kutatásában megjelenik az iskolai előmenetelben való siker,
illetve a tanórákon kívüli programokon való részvétel öröm és erő érzésével töltötte el a
résztvevőket. Emellett megjelenik a pszichológiai jóllét, mint kibontakozó téma. A résztvevők
erőérzetről és személyiségfejlődésről számoltak be, azaz úgy gondolták fejlődött a
problémamegoldó készségük, könnyebben tudják kifejezni az érzéseiket szeretteik irányába,
feltérképezték a számukra fontos értékeket, fejlődtek az érzelemszabályozás terén. Hirooka és
mtsai (2016) kutatásában a résztvevők az „új lehetőségek” és az „énerő” alskálákon értek el magas
pontszámot. Ezt azzal magyarázták, hogy a szülő halálát követően változnak a családon belüli
szerepek, illetve a felelősség megoszlása, ez pedig utat nyithat az új lehetőségek felé. A veszteséget
megélt gyermeknek gyakran egyedül kell megoldania azt, amiben előtte a szülő segített, ez pedig
az énerő fejlődésére hat. Koblenz (2016) kutatásában a résztvevők 89%-a gondolta úgy, a
veszteség maradandó változásokat alakított ki bennük. Több résztvevő is arról számolt be, túl
korán kellett felnőnie a veszteség miatt, nagyon korán tudta meg, mit jelent a halál, mit jelent
valakit elveszíteni.
2. Interperszonális kapcsolatok
Asgari és Naghavi (2019) kutatásában megjelenik a kapcsolatok megerősítése, mint
kibontakozó téma. Az egyik résztvevő arról számolt be, hogy a családtagjaival közelebb állnak
egymáshoz, mint korábban, több időt töltenek együtt, mint a haláleset előtt.
Asgari és Naghavi (2019) kutatásában az egyik résztvevő úgy gondolja, apja halála óta többször
próbál segíteni másoknak, ha úgy látja, valami gondjuk van. Greene és McGovern (2017)
kutatásában 36 résztvevő gondolta úgy, hogy a veszteség óta hálásabb a családtagjaiért, barátaiért.
Koblenz (2016) kutatásában résztvevők közül néhányan arról számoltak be, zavarta őket, hogy
mások adottnak veszik, nem becsülik meg eléggé, hogy szüleik életben vannak.
3. Életszemlélet
Asgari és Naghavi (2019) kutatásában a kibontakozó témák egyike az idő pozitív
szemlélete. A résztvevők úgy gondolták, hogy az idő, annak múlása, és a pozitív események
észrevétele fontos a pozitív változások megtapasztalásában. Ezenkívül megjelenik az
egzisztenciális fejlődés, mint kibontakozó téma. Ez az élet értelmének megértését, az élet
fokozottabb megbecsülését, az élet és halál új perspektívából történő szemléletét jelentette. Végül
pedig megjelent az élet megbecsülése, mely Tedeschi és Calhoun (1996, 2004) elméletében is az
alskálák részét képezi. Greene és McGovern (2017) kutatásában a résztvevők 79%-a gondolta úgy,
hogy a veszteségét követően elkezdte fokozottabban megbecsülni az életet. Koblenz (2016)
kutatásában az egyik résztvevő arról számol be, amint befejez egy tennivalót, már a következőt
keresi, és azon gondolkozik, mit végezhetne még el, mielőtt véget ér a nap.

MEGBESZÉLÉS
A tanulmány kitűzött célja az volt, hogy a meglévő nemzetközi szakirodalom áttekintésén
keresztül vizsgálja, a szüleiket gyermekként, serdülőként elvesztő egyének tapasztalnak-e PTN-t.
Emellett a tanulmány a PTN folyamatjellegét, a pozitív változások felé vezető utat volt hivatott
feltárni, ezáltal megcáfolni azt, hogy a szülő korai elvesztését kizárólag negatív következmények
jellemzik.
Először is a legnagyobb és legfontosabb eredmény, hogy a résztvevők a PTN, a pozitív
irányú személyiségfejlődés megtapasztalásáról számoltak be. Tehát a szülő korai elvesztésének
nem kizárólag negatív következményei lehetnek. Egyes kutatások rámutattak is, hogy a szülő
elvesztését követő PTN nem mentes a negatív érzelmektől, azokkal együtt van jelen (Hirooka,
2016, Koblenz, 2016). Tehát fontos kihangsúlyoznunk, hogy a PTN vizsgálatával nem a
veszteséggel járó negatív érzelmeket szeretnénk semmisé tenni. Sokkal inkább azt szeretnénk
bizonyítani, a veszteséget követő időszak nem csak fájdalmat tartalmaz, illetve egy idő után
átbillenhet a hozzá kapcsolódó pozitív és negatív érzések aránya.
A kialakuló PTN-t több tényező is befolyásolhatja. A résztvevők életkora, neme, etnikuma,
a halál oka, és a veszteség óta eltelt idő kapcsán nem alakult ki konszenzus. A demográfiai mutatók
a legtöbb kutatási eredményben nem bizonyultak meghatározónak. A kvantitatív módszert
alkalmazó kutatások nem talált kapcsolatot a PTN és a veszteség óta eltelt idő között. Ezzel
szemben kvalitatív módszert alkalmazó kutatásokban ( Koblenz, 2016, Asghari és Naghavi, 2019)
az résztvevők úgy gondolták, az idő gyógyító hatással bír, el kell telnie egy bizonyos időnek ahhoz,
hogy pozitív irányú változások történhessenek. A társas támogatás szerepe egyaránt fontosnak
bizonyult a kutatásokban. A támogató fél lehetett az életben maradt szülő, más családtag, barát,
pedagógus, vagy akár egy kisállat. Ezzel párhuzamosan viszont megjelent a meg nem értettség
érzése is. Több résztvevő is arról számolt be, mekkora segítség volt számára olyanokat
megismerni, akik hozzá hasonló veszteséget tapasztaltak meg. Az egyik résztvevő elmesélte,
néhány barátjával megalakítottak a „halott szülők klubot” (Koblenz, 2016). A csoportos
foglalkozásokat a különböző kutatások résztvevői pozitívan értékelték (Koblenz, 2016,
McClatchey, 2018). Koblenz (2016) kutatásában a résztvevők az egyéni terápiáról úgy
nyilatkoztak, hogy az abban az esetben volt hasznos számukra, ha önként vettek benne részt, illetve
eltelt pár év a veszteség és a terápia közt. Az egyik résztvevő, akit még gyerekként, röviddel a
veszteség után vittek el segítő szakemberhez, arról számolt be, hogy az ülések csak dühösebbé
tették. Úgy érezte, kényszerítik, hogy megoldja a problémát, és azzal foglalkozzon, ami dühíti,
ahelyett, hogy megértést tapasztalt volna, vagy fókuszálhatott volna arra, ami boldoggá teszi.
Tehát ha elsőre magától értetődőnek is tűnik, fontos, hogy a PTN nem sürgethető, és nem is
törvényszerű. A gyászoló gyermeknek, serdülőnek előtte számos más érzelmet, gyászszakaszt kell
megélnie. A veszteséget követően a pozitív irányú változásoknak akár a puszta ötlete, felvetése is
abszurdnak tűnhet a gyászoló számára.
Asghari és Naghavi (2019) kutatásában kiemelkedett az iskola, a pedagógusok és az ott
dolgozó segítő szakemberek szerepe. Az iskola egyfajta biztonságos közeggé alakult a veszteséget
megélt gyermekek, serdülők számára. Azzal, hogy részt vehettek tanórán kívüli aktivitásokban,
melyekben sikért értek el, úgy érezték, mégiscsak képesek az irányításra, visszatért a kontroll
érzete. Az osztálytársaikkal töltött idő alatt úgy érezték, ők is „normálisak”, a világ is „normális”.
Ez miatt nagyon fontos lehet az iskolában dolgozó szakemberek megfelelő edukációja, felkészítése
a hasonló helyzetekre. Hirooka és munkatársai (2016, 2017) az egészségügyben dolgozók
támogató szerepére világítanak rá. A kutatók úgy gondolják, a nővéreknek fontos szerepe van
abban, hogy a gyermekek mit és hogyan tudnak meg szüleik betegségéről, illetve hogyan
gyászolnak majd.
Irodalomjegyzék
Asgari Z. és Naghavi A. (2019). The Experience of Adolescents’ Post-Traumatic Growth after
Sudden Loss of Father, Journal of Loss and Trauma. doi:10.1080/15325024.2019.1664723
Calhoun, L.G., Tedeschi, R.G., Cann, A. és Hanks, E.A. (2010). Positive Outcomes Following
Bereavement: Paths to Posttraumatic Growth. Psychologica Belgica, 50(1-2), 125–143.
doi: 10.5334/pb-50-1-2-125
Cryder, C. H., Kilmer, R. P., Tedeschi, R. G. és Calhoun, L. G. (2006). An exploratory study of
posttraumatic growth in children following a natural disaster. The American Journal of
Orthopsychiatry, 76, 65–69.
Frankl, V.E. (1963). Man's search for meaning: an introduction to logotherapy. Washington
Square Press.
Garber, B. (1983). Some thoughts on normal adolescents who lost a parent by death. J Youth
Adolescence 12, 175–183. doi: 10.1007/BF02090984
Hirooka, K., Fukahori, H., Akita, Y. és Ozawa, M. (2016). Posttraumatic growth among Japanese
parentally bereaved adolescents: A web-based survey. American Journal of Hospice &
Palliative Medicine, 34(5), 442–448. doi:10.1177/1049909115627776
Hirooka, K., Fukahori, H., Ozawa, M. és Akita, Y. (2017). Differences in posttraumatic growth
and grief reactions among adolescents by relationship with the deceased. Journal of
Advanced Nursing, 73(4), 955–965. doi: 10.1111/jan.13196.
Hua, P., Bugeja, L., & Maple, M. (2019). A systematic review on the relationship between
childhood exposure to external cause parental death, including suicide, on subsequent
suicidal behaviour. Journal of Affective Disorders, 257, 723–
734. doi:10.1016/j.jad.2019.07.082
Hua, P., Maple, M., Hay, K., & Bugeja, L. (2020). Theoretical frameworks informing the
relationship between parental death and suicidal behaviour: A scoping review. Heliyon,
6(5), e03911. doi:10.1016/j.heliyon.2020.e03911
Koblenz J. (2016). Growing from grief: Qualitative experiences of parental loss. OMEGA -
Journal of Death and Dying, 73(3), 203–230. doi: 10.1177/0030222815576123
Luecken, L. J., & Roubinov, D. S. (2012). Pathways to Lifespan Health Following Childhood
Parental Death. Social and Personality Psychology Compass, 6(3), 243–
257. doi:10.1111/j.1751-9004.2011.00422.x
McClatchey, I. S. (2018). Trauma-Informed Care and Posttraumatic Growth Among Bereaved
Youth: A Pilot Study. OMEGA - Journal of Death and Dying, doi: 003022281880462
Morris, S. (2011). The psychology of grief – applying cognitive and behaviour therapy principles.
InPsych 33 (6),
Oltjenbruns, K. A. (1991). Positive outcomes of adolescents' experience with grief. Journal of
Adolescent Research, 6(1), 43–53. doi: 10.1177/074355489161004
Osterweis, M., Solomon, F. és Green, M. (1984). Bereavement During Childhood And
Adolescence. [online] Ncbi.nlm.nih.gov. Elérhető itt:
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/books/NBK217849 letöltve: 2022. 10. 25.
Parsons, S (2011). Long-term Impact of Childhood Bereavement: Preliminary Analysis of the
1970 British Cohort Study (BCS70). London:Child Well-being Research Centre.
Simbi, C. M. C., Zhang, Y. és Wang, Z. (2019). Early Parental Loss in Childhood and Depression
in Adults: A Systematic Review and Meta-Analysis of Case-Controlled Studies. Journal
of Affective Disorders. doi:10.1016/j.jad.2019.07.087
Tedeschi, R. G. és Calhoun, L. G. (1996). The Posttraumatic Growth Inventory: Measuring the
positive legacy of trauma. Journal of traumatic stress, 9(3), 455-471.
Tedeschi, R. G. és Calhoun, L. G. (2004). "Posttraumatic Growth: Conceptual Foundations and
Empirical Evidence". Psychological inquiry, 15(1), 1-18.
Yalom, I. D. és Lieberman, M. A. (1991). Bereavement and Heightened Existential Awareness.
Psychiatry, 54(4), 334–345.