Professional Documents
Culture Documents
Full Ebook of Oxford Ib Diploma Program Chemistry Course Companion 2Nd Edition Geoffrey Neuss Online PDF All Chapter
Full Ebook of Oxford Ib Diploma Program Chemistry Course Companion 2Nd Edition Geoffrey Neuss Online PDF All Chapter
https://ebookmeta.com/product/ib-psychology-course-book-oxford-
ib-diploma-programme-2nd-edition-alexey-popov/
https://ebookmeta.com/product/oxford-ib-diploma-programme-ib-
prepared-chemistry-1st-edition-sergey-bylikin/
https://ebookmeta.com/product/spanish-ib-prepared-oxford-ib-
diploma-programme-2nd-edition-gambluch/
https://ebookmeta.com/product/oxford-ib-diploma-programme-ib-
course-preparation-psychology-student-book-student-materials-1st-
edition-seath/
Oxford IB Diploma Programme IB Prepared: Geography
Nagle
https://ebookmeta.com/product/oxford-ib-diploma-programme-ib-
prepared-geography-nagle/
https://ebookmeta.com/product/oxford-ib-diploma-programme-ib-
economics-course-book-2020th-edition-jocelyn-dorton-blink-ian-
ian-dorton/
https://ebookmeta.com/product/chemistry-options-for-ib-
diploma-2nd-edition-steve-owen/
https://ebookmeta.com/product/ib-psychology-study-guide-oxford-
ib-diploma-programme-alexey-popov/
https://ebookmeta.com/product/oxford-ib-diploma-programme-ib-
prepared-english-b-2nd-edition-pdq-digital-media-solutions/
Another random document with
no related content on Scribd:
melyet úgy rejteget. Susanne vonakodik. A felizgatott Raymond
erővel facsarja ki kezéből a levelet és elolvassa. A levél Thonnerins
marquishoz szól, melyben Susanne felkéri a marquist, hogy
hallgasson, hiszen az nem bűn, hogy őt szereti Raymond s ő viszont
szereti; legyen kegyelmes, ha Raymond megtudja az igazat, ő meg
fog halni szégyenében. Ekkor Susanne mindent felföd Raymond
előtt. Elmondja, hogy egy nagy ifjúsági tévedése van, hogy nem
báróné, hogy férje sohasem volt s hogy egész vagyona Thonnerins
marquis ajándéka s kéri Raymondot, hogy hagyja és feledje el
örökre. Raymond tovább vallatja. Susannenak nincs több vallandója
s megesküszik, hogy Olivérrel soha sem volt szerelmi viszonyban. S
a jó afrikai mit tesz? Szereti, még most is szereti Susannet s csak
azon áldozatot kéri tőle, hogy Thonnerins marquisnak küldjön vissza
mindent. Susanne megteszi. «Ah Susanne – kiált föl Raymond –
magam sem tudom, mennyire szeretem önt!»
Az ötödik felvonásban Olivér párbajra készül. Hippolyt barátja
hiába erősíti, hogy e párbaj lehetlen. «Csak azt kell bevallanod
Raymondnak – így szól – hogy Susanne kedvese voltál s el van
intézve minden, mert Raymond kinyilatkoztatta, hogy ha ezt
szemébe mondod, kezet szorít veled és sohasem fogja többet látni
Susannet.» Azonban Olivér szerint meg kell történnie a párbajnak,
mert itt többé nem Susanneról van a kérdés. A készület foly és
karddal fognak vívni. Midőn Olivér épen távozni akar, megjelen előtte
Marcelle, hogy búcsút vegyen tőle, mielőtt elhagyná Párist. Olivér
titkolja előtte a párbajt, de megvallja, hogy szereti. Olivér távozása
után Susanne lép be és fölfedezi Marcellenek, hogy Olivér párbajt
ment vívni. A megrémült Marcelle imádkozik, Susanne pedig
cselszövényen töri fejét. Ha Olivér meghal, semmi baj, de ha
Raymond halna meg, miért ne lehetne ő tovább is Olivér kedvese s
talán neje is, hátha Olivér csak féltékenységből tett mindent? Ezért
Marcellenek azt a ajánlatot teszi, hogy várják be Olivért, ki
mindkettőjöknek szerelmet vallott s kinek valódi hajlamáról
meggyőződniök most a legjobb alkalom nyilik. Ezért vonuljon
egyikök a mellékszobába s hallgassa ki a másik beszélgetését. Az
egyiknek szerepét természetesen Susanne vállalja el. Künn
kocsirobogás. Olivér lép be és megsebesítve. «Mi történt
Raymonddal – kérdi Susanne. «Meghalt – felel Olivér, s
egyszersmind megvallja neki, hogy mindazt, a mit tett,
féltékenységből tette, mert őt szereti. «Utazzunk el – kiált karjaiba
dőlve Susanne. Az ajtó megnyilik s épen, egészségesen Raymond
lép be, ki mindent hallott s ki végre meggyőződik arról, hogy
Susanne hitvány nő. Susanne oda van. Raymond azzal vigasztalja,
hogy a Thonnerins marquisnak visszaadott vagyonát kárpótolni
fogja. «Én nem vagyonára vágytam, hanem nevére – kiált föl
Susanne, egy óra mulva ide hagyom Párist, holnap túl leszek
Francziaországon.» «De önnek semmije sincs, mindent visszaadott
a marquisnak» – mond Olivér. «Nem tudom, mikép történt, de a
vagyonomat illető iratok egy része asztalomon maradt.» Tehát a
szép nő mégis elég óvatos volt nem tenni koczkára mindent. Olivér
mindent megnyert és Marcellet nőül veszi. A jó afrikai is mindent
megnyert, csak Susannet nem, de nő helyett talált egy jó barátra, ki
érte megsebesíttette magát s kit a világ legbecsületesebb
emberének tart.
Ennyi a mű tartalma inkább az eredeti, mint a fordítás szerint,
mely se nem hű, se nem szabatos s telve oly közbeszurásokkal,
melyeket a fordítónak ifj. Dumas aligha köszönne meg.
A tartalom ily terjedelmes közlését talán unják is olvasóim.
Valóban, iró nem tehet rosszabbat, mint a midőn untatja olvasóit,
kivált ha még a mellett el is késik, mint én, ki nem egészen önhibám
miatt nem először követem el e legnagyobb journalistikai bűnt. De
tehetek-e róla, ha szükség kényszerít ily részletesen elbeszélni a
tartalmát, mert csak így lehet érthetően kimagyaráznom azt az
eszmét, mit e mű bennem felköltött. S miféle eszme az? Nem új,
sem eredeti. Kemény e lapok hasábjain Szinművészetünk czímű
czikkeiben már régebben érintette ezt, midőn kimondta, hogy a
drámairodalom mindenütt hanyatlik s ennek egyik oka a regény,
mely elnyelte az eposzt s fenyegeti a drámát.
A legújabb franczia drámai iskola minden esetre igazolja e
nézetet. A ki ez iskola termékeinek tartalmát és alakját részletesen
vizsgálja, meggyőződhetik arról, hogy a Hugo Victortól alapított
iskola kiment a divatból. A franczia kritikusok azt már többször
megjegyezték. Úntalan ismétlik, hogy a közelebbi harmincz év alatt a
franczia dráma két nagy változáson ment át. 1825–1835-ig, az
irodalmi ujjászületés e nagy mozgalmában, mely néhány jeles művet
hozott létre, a szinpadot, a történelem és a phantasia foglalta le. A
költő a hatás és meglepetés minden eszközét igénybe véve, a mult
vagy jelen eseményeit akarta a tömeg előtt megeleveníteni. Az idők
megváltoztak. A mostani drámaköltők kevésbbé találékonyak, de
annál többet elmélkednek s álmok hüvelyezése helyett mindent
összegyüjtenek, mi a szalonban, utczán vagy bárhol található. A
szinpad többé nem követeli, hogy a társadalom az ő képére
teremtse magát; megelégszik, ha a társadalom hű képe lehet.
Ez mind igaz, de a régibb és újabb franczia drámai iskola közt a
különbség nem csak ennyi. Mitt tett Hugo Victor, midőn megújította a
franczia drámát? Azt mondta, hogy a classikus dráma inkább egy
pogány, mint keresztyén társadalom kifejezése. Ezért nem a görög
és római történetből vette tárgyait, hanem a középkorból. E mellett
széttépte a franczia classikusok merev drámai szabályait, az idő és
hely egységét, a mit az angol irodalomban Shakspeare már rég
megtett. Nem említve az ellentétek elméletét s más részleteket,
melyek Hugo egyéni költészetéből folynak, ez a lényege a franczia
romantikának. De mindezen ujítások mellett is igyekezett megtartani
a szoros drámai formát, cselekvényt és jellemzést.
S mit tesz az ujabb franczia dráma? Tartalmára nézve csaknem
kizáróan a jelenre vonatkozik s itt is oly tárgyakat választ, melyek az
úgynevezett modern regények tárgyai s ez utóbbinál fogva kénytelen
feldulni a valódi drámai formát, cselekvényt, jellemzést. A franczia
dráma tulajdonkép nem egyéb, mint dialogban írt regény, vagy
jobban mondva regénykivonat dialogban. A szinpadon színtelen
regényeket látunk, melyek drámáknak hazudják magokat és se
drámák, se regények nem lehetnek. Mit bánom én, akár regény, akár
dráma, mit érdekel engem a pedáns kritika forma körüli aggodalma,
ha az műélvezetet nyújt – mondhatják a nézők. Úgy van, mondhatják
és mondják, de hogy sokáig fogják-e mondani, kérdés, s épen itt a
bökkenő. Mert miért gyönyörködjék sokáig a közönség oly
drámában, melyet regényben százszor szebben, százszor jobban
olvashat? Érdekelheti-e oly tárgyak drámai feldolgozása, melyek
természetöknél fogva csak regényben fejthetőkki, csak regényben
érdekesek, sőt érthetők is? Fog-e elébb-utóbb az, a ki tisztán
művészi élvezetet ohajt, egyébért járni szinházba, mint az operáért
és balletért s ha igen, fogja-e egyéb mulattatni, mint a nők
szemcsövezése és társalgás szomszédjával? Midőn néhány kontár
a kitünő irók öt-hat kötetes regényeit dramatizálni kezdte, sokan
megütődtek s úgy tekintették e jelenséget, mint dráma hanyatlását,
talán nem egészen ok nélkül, talán túlaggodalmasan. Most sokkal
több ok van az aggodalomra, mert valódi költők állottak elő, kik majd
mind oly tárgyakat dolgoznak fel drámává, melyek a formába nem
férhetnek be, mert a közönség a korviszonyok hangulatánál fogva
kiválón oly tárgyak iránt van előszeretettel, melyeknek csak a regény
lehet valódi és természetes formája. Nem egészen formai dolog hát
e kérdés, vagy oly formai dolog, mely a lényeget teszi, mert ha
valahol, a költészetben igaz, hogy a forma teszi a dolgot. A ki maga
regényt vagy drámát írt, vagy gondolkozott róluk, érteni fogja a
kérdés szövevényeit, a ki pedig nem írt s ez elvont fogalmak körül
nem tudja tájékozni magát, könnyen megértheti, ha szobrokra és
festményekre egy pillantást vet s utána gondol: vajon a festész
teheti-e azt, a mit a szobrász, vajon az ok nem az anyagban van-e,
melyből dolgoznia kell, vajon anyag és alak nem állanak-e a
legszorosb összeköttetésben?
A legújabb franczia drámai iskola a drámait támadja meg a
drámában s kárpótlásul semmi olyast nyújt, a mit a regény százszor
jobban ne nyújthatna. Széttöri a formáit az anyagért és semmivé
teszi az anyagot a formáért. Ez főjellemvonása ez iskolának, mely
épen ennélfogva sehogy sem rejtheti méhében az ujjászületés
csiráját. Példája a Demi-monde. Ifj. Dumas e művében egy
társadalmi osztály rajzát akarta adni. De vajon adhatni-e ezt
drámában? Oly kevéssé, mint valamely politikai intézmény, kor vagy
népélet rajzát. Mindez a drámában csak háttér lehet, melyből
kiemelkednek az egyének, vagy árnyak, mely kellő világításukra
szolgál. Mindez a regény dolga, melynek ereje és varázsa a
részletezésben van Drámában a részletezés semmivé teszi a drámai
hatást. Drámában fő az egyén, körüle kell megfordulnia a
cselekvénynek; formája csak ennyit tűr meg s ezt is inkább nagy és
kiemelkedő, mint finom vonásokban.
S mit tesz az ifjú Dumas, hogy czélját, egy társadalmi osztály
ismertetését elérhesse, de a melyet még sem érhet el? Műve
tartalmát figyelmesen vizsgálva csakhamar észre veszszük, hogy
igyekszik akarata ellen minél kevésbbé drámai lenni.
Mindjárt először is feltünő az, hogy e műben néhány oly személy
szerepel, kik tulajdonkép egyszer sem lépnek föl. Ilyen a többek közt
Lornan grófnő, pedig e nő elhatározó befolyással van a cselekvény
fejlődésére. E mellett Hippolyt, Santis, Vernières asszony több tért
foglalnak el, mint a mennyi megillethet oly személyeket, kik a
cselekvényre kevés befolyással vannak. Honnan van ez? Mert a
költő egy osztályt akart megismertetni, a Demi-monde-ot s e
személyek nélkül rajza hiányos lett volna és e személyeknek sokat
kell beszélniök, hogy magokat és körüket megismertethessék.
Regényben mennyivel könnyebben és hatásosabban czélt
érhetett volna a költő, mennyi más személyt léptethetett volna még
föl, a kiket most mellőznie kellett s a kik teljesebben föltárták volna
előttünk e kör titkait. S ha tovább vizsgálódunk, nem tünik-e föl
különösen az is, hogy a nők úntalan látogatják a férfiakat, mintha a
férfiszoba boudoir volna s immár a nők udvarolnának a férfiaknak?
Igaz, e nők nem a jó társaság hölgyei, de Olivér nem úgy jellemzi-e
őket, mint a kik származásukra, külsőjökre, előitéleteikre nézve
hasonlók a jó társaság hölgyeihez? S ez természetes. Minél inkább
annak akar tartatni valaki, a mi nem, annál jobban figyel fölvett
szerepének külsőségeire. Olivér szavai szerint az ifjú Dumas ezt
jobban tudja, mint bárki. Miért vét hát mégis ellene, miért akarja
valószinütlenné tenni cselekvényét? Mert kénytelen volt, mert
tárgyát, a mind azt felfogta, csak így volt képes beerőszakolni a
dráma korlátai közé. Regényben mint nem kellett volna küzdenie e
nehézséggel; mily könnyen összehozhatta volna a nőket a férfiakkal,
a nélkül, hogy mint a drámában, untalan szobájokig fáraszsza.
A jellemzésben sem találjuk meg a drámait. A mű személyei
többé-kevésbbé mind olyanok, melyek csak regényben
domborodhattak volna ki egészen élethű alakokká. A dráma korláta
rájok nehezül és megbénítja őket; azután annyi különböző elem
vegyítéke van bennök, hogy kifejtésökre a drámai cselekvény, mely
inkább csak egyszerű és határozott szenvedélyeket tűr meg, nem
elegendő.
Regényben a szerző könnyen elkerülhette volna azt a hibát, hogy
midőn Olivért lovagiasnak akarja festeni, lovagiatlannak fesse. E
lovag, ki mindvégig teljességgel nem akarja megmondani
Raymondnak, hogy Susanne kedvese volt, a regényben bizonyosan
nem lesz kénytelen a szerelmes levelek titkát elárulni. A költő talált
volna más módot, melylyel meséjét tovább szője. Regényben Olivér
bizonyosan kevesebbet okoskodik, moralizál és gorombáskodik,
mert a költőnek lett volna módja, hogy mindezt önmaga tegye meg.
Regényben Raymond jelleme is máskép ütött volna ki. Inkább
értettük volna a jó afrikai együgyűségét és erős szenvedélyét; ott ki
lehetett volna vinni, hogy se komikai, se tragikai szinezettel ne birjon
és mégis érdekes legyen. A drámában e miatt oda a hatás. Nem
tudjuk; nevessünk-e a jó bolondon vagy szánjuk? Midőn mindent
megtud Susanne multját illetőleg és épen Susannetól és mégis
szereti őt, itt drámailag vagy erős komikumnak, vagy erős
tragikumnak kellene kifejlődnie. Nem fejlődik, mert a költő sem
akarja. Mindezt regényben kár nélkül teheti vala. Itt kárral teszi s
elvégre is Raymond előttünk érthetetlen marad. Még a
legsikerültebben rajzolt alak, Susanne is szenved a drámai nyűg
miatt. Regényben részletesen festve mennyivel természetesebben
tűntek volna föl a nő cselszövényei, melyekben a subtilitás miatt
kevés a drámai s a drámaivá lenni akarás miatt kevés a valószinű. A
mű végén mennyire kénytelen a szerző néhány szóval megrontani a
legtöbb előszeretettel rajzolt jellemét. Susanne bevallja, hogy
Thonnerins marquisnak nem küldötte vissza mind a vagyonát illető
iratokat. Ezt azon Susanne vallja be, a ki még kijátszatásakor is azt
mondja Raymondnak, hogy nevéért és nem vagyonáért szerette s
még megaláztatásakor is a becsület némi maradványaival takarózik.
Miért teszi ezt a költő? Mert nem tudja máskép tudtára adni a
közönségnek Susanne csalfaságát. Regényben egy tollvonással
segíthetett volna a bajon.
S vajon a véghatás, melyet ez a mű reánk tesz, miért annyira
határozatlan, miért hogy a kedélyt sem tragikailag, sem komikailag
nem érdekli. Egyéb okok mellett bizonyosan a forma miatt. E tárgy
drámai alakban alig idézhet elő más hatást. Regényben egészen
máskép ütött volna ki. A költő oda állíthatta volna saját egyéniségét;
humorával vagy iróniájával kibékíthette volna mindazt, a mi máskép
könnyen sértheti az æsthetikai érzést; a viszonyok és egyének
részletes és lélektani rajzával érdeket gerjeszthetett volna fel s úgy
festhette volna Demi-monde-ját, hogy az valószinűbbnek s mégis
költőibbnek tünjék föl. Így kedvetlenül fordulunk el a rajztól. Nem
találjuk se hűnek, se költőinek, s e nőket, kik iránt a költő
ellenszenvet akart bennünk felkölteni, csaknem szánjuk, mert a
férfiak mindíg alázzák bennök nemcsak az egyént, hanem magát a
nőiséget is; mert e férfiak épen nem érdemlik becsülésünket. Mi joga
van a goromba Olivérnek leczkézni a Demi-monde hölgyeit, midőn ő
maga is köztök él és velök szoros viszonyban? Miért érdekeljen
bennünket az együgyű Raymond, ki elég ostoba szeretni Susannet s
elég rideg csalódását épen nem venni komolyan? S miért érezzünk
a költő iránt rokonszenvet, ki a nőkről minden eszményi zománczot
letörül s nem annyira romlottságukat akarja felmutatni, mint azon
tisztelet és lovagiasság ellen küzd, mely a férfinak a nő iránt bárminő
viszonyok közt kötelessége.
Épen azért méltánylandó volt Bulyovszkyné, ki Susanne jellemét
némi költői fénynyel igyekezett bevonni, épen azért hibáztatható
Feleki, ki Olivér jellemét durvábban fogta föl, mint a hogy a költő
festi.
Ez előadás egyébiránt Bulyovszkynénak valóságos diadala volt.
Alig játszott valaha oly művészi egyöntetűséggel, mint ma. Minden
jelenete sikerült. Csak azt sajnálom, hogy a mű hosszas fejtegetése
után nincs terem játéka fényoldalait kiemelhetnem, csak azon örülök,
hogy mégis alkalmam van, – habár csak néhány sorban is – gáncs
nélkül mutatnom be hódolatomat oly tehetség és szorgalom iránt, kit
a mi «demi-critique»-ánk egyik közlönye annyira ledorongolni
igyekszik.
SIGNORA RISTORI.
Sollievo in te…!5)
O Mirra, è questo
L’ultimo sforzo. – Alma, corraggio. 6)
Or mi ritraggo
A mie stanze, per poco: asciutto affatto
Recar vo’il ciglio all’ara; e al degno sposo
Venir gradita con serena fronte.7)
Tu prima, tu sola,
Tu sempiterna cagione funesta
D’ogni miseria mia.10)