Professional Documents
Culture Documents
Full Ebook of The Case of The Haunted House Katy Kramer Cozy Mystery 2 A A Albright Online PDF All Chapter
Full Ebook of The Case of The Haunted House Katy Kramer Cozy Mystery 2 A A Albright Online PDF All Chapter
https://ebookmeta.com/product/a-haunted-house-virginia-woolf/
https://ebookmeta.com/product/breader-off-dead-a-haunted-lodge-
cozy-mystery-haunted-lodge-cozy-mysteries-book-5-1st-edition-
tegan-maher-maher-tegan/
https://ebookmeta.com/product/the-red-house-mystery-red-house-a-
a-milne-et-el/
https://ebookmeta.com/product/the-case-of-the-haunted-client-in-
las-vegas-1st-edition-a-r-winters/
The Case of the Freedom Spell Hillcrest Witch Cozy
Mystery 12 Amorette Anderson
https://ebookmeta.com/product/the-case-of-the-freedom-spell-
hillcrest-witch-cozy-mystery-12-amorette-anderson/
https://ebookmeta.com/product/a-fatal-appraisal-antiques-
collectibles-cozy-mystery-2-ellery-adams/
https://ebookmeta.com/product/a-bird-in-the-hand-proverbial-
crime-cozy-mystery-2-dane-mccaslin-et-el/
https://ebookmeta.com/product/high-spirits-haunted-haven-
mystery-2-carol-j-perry/
https://ebookmeta.com/product/a-murder-in-cursive-lettering-
detective-cozy-mystery-2-lisa-pevey/
A
Katy Kramer
Cozy Mystery
≈
No. 2:
by A.A. Albright
This is a work of fiction. Names, characters, organisations, places,
events and incidents are either products of the author’s imagination,
or are used fictitiously.
Newsletter: http://www.subscribepage.com/z4n0f4
Website: https://aaalbright.com
Table of Contents
1. A Truly Horrible Job
2. A Very Befuddling Fountain
3. A Ghost of a Chance
4. The House on Hunting Hill
5. Jam on the Brain
6. All the Best Relationships are Highly Dysfunctional
7. Aim Low
8. The Other Door
9. Sexy Vampires and Lager Louts
10. App-cidentally in Love
11. Whiz Bang Blast
12. Skeleton Skies
13. A Thief, a Liar, and a Murderer
14. Normal is Overrated
15. Learning the Ropes
16. A Very Sensible Wizard
17. A Strange and Strong Brew
18. Even Monsters Can Be Charming Sometimes
19. The Ghost of Jim McGinty
20. The Distraction Spell
21. Hunters Do Lots of Things
22. The Secret Space
23. Kissy Wissing
24. The Real Monsters
25. The Hunting Party
26. Deluded Debbie
27. A Leap … and Some Faith
28. The Stubborn Bunch
29. The Familiar Scent of Turnips and Werewolves
30. The Very Strange Society
31. Shield
1. A Truly Horrible Job
As Hamish and I walked back across the road to our office, I thought
about what Angelica said.
Was I a good friend? I wasn’t so sure. As much as I wished
otherwise, I feared that I was just as bad as the irritating Cullen
Keats. Nay, I was worse, because at least part of what Cullen told
people was true.
Yes, he was now working undercover to infiltrate the Warlock
Society, but at one stage he had really been a warlock. He was also
honest when he told people he had been a broom thief and a love-
potion dealer in the past. His backstory was one hundred percent
true.
My own backstory, on the other hand, was a load of utter
codswallop. I’d told my new friends that I was an unempowered
witch who grew up in the human world with no idea that the
supernatural world even existed. I further fleshed things out by
saying that a long-lost relative had written to me, telling me the
truth about my origins and sending me the necklace I wore today –
a necklace which enabled me to access the supernatural enclaves.
But the truth about me was far, far different. I wasn’t any kind
of witch, unempowered or otherwise. Instead, I was something
witches hated – I was a witch hunter.
Hunting was a family profession, almost always done by the
men. I knew of only one female hunter before me – my great-aunt
Jude – and no one knew where she was right now. But studying her
notebooks and using her Toolkit had taught me that I had more in
common with Jude than a set of ovaries.
Like my great aunt, I wasn’t interested in tracking down and
killing people just because they happened to be witches. I was
determined to use my hunter instincts for the better. When I
tracked down a witch, I wanted it to be because they’d committed
some actual crimes.
That was how I wound up living with Ned, in fact. My uncle – a
hunter who did like to kill witches just for the crime of existing – had
sent me to find Ned’s former flatmate, Diane Carey. He was
convinced Diane was the one responsible for a string of murders, in
which every guy she’d ever been on a date with wound up dead.
But instead of killing her, or sending her to the Dimension of the
Damned, as my uncle would have preferred, I’d kept Diane and her
friends safe, and caught the real killer instead.
Yes, I’d saved all of their lives. But I wasn’t dumb enough to
think it would be enough of a reason for them to forgive my lie. As
you might imagine, witch hunters – even well-intentioned ones like
me – weren’t exactly popular in the magical enclaves. Especially
seeing as a hunter was responsible for the murder of Ned’s mother.
I was terrified of what might happen once my friends discovered the
truth. Was there any way I could make them believe I wasn’t a
typical hunter?
The Wayfarers knew the risks just as well as I did, which was
why they were keeping my true nature a secret. Unbeknownst to
my friends, I was working with the Wayfarers now – to make sure
my uncle never found his way into the supernatural enclaves, and to
make sure the people of Samhain Street got the help they didn’t
know they needed. Whenever a case came my way which seemed
like it needed some police involvement, it was my job to keep the
Wayfarers in the loop.
As a person who hated lying as much as I hated Turkish Delight,
I was not enjoying the subterfuge. But I was nothing if not stupidly
hopeful. One day soon, when Ned and Hamish knew me well
enough, when they fully trusted that I was truly their friend, then I
could tell them the truth. Because if I had to lie for much longer,
well … the stress might kill me before my friends could.
‘I think that might have been the best breakfast I ever had,’
Hamish said as he took a seat at his reception desk. The buckle on
his hat began to shine. The buckle was an OAP (an object of
awesome power) and was his main source for channelling magic,
now that he was stuck as a dog. With a twirl of his paw to direct
the magic, his appointments book opened up, flicking straight to
today’s page. ‘I vote we go to Angel Cakes for breakfast tomorrow
morning, too.’
‘We’ll see how tonight goes first,’ I cautioned. ‘Angelica might
smile and sing a lot, but that doesn’t make her a fool. We need to
play it cool.’
‘Sure.’ Hamish gave me an unconvincing nod. ‘I can do that.
But I mean … how cool exactly? Because I saw someone eating her
eggs Benedict, and it looked amazing.’
Rolling my eyes, I turned my attention to our appointments.
Our entire afternoon was filled with call-backs regarding cheating
partners. And yes, we were going to have to give every single client
some bad news.
‘I’m not looking forward to telling the guy who owns the Rusty
Warlock that his girlfriend has been cheating with the leader of the
Sobriety Society, are you?’
Hamish shrugged. ‘They’re mortal enemies. Once we break
that news, someone is probably going to wind up dead.’
I’d been here long enough to know that he was probably right –
which was why I’d already given the Wayfarers the heads-up. Extra
officers were going to be posted in the area for the next few days,
just in case.
‘Oh, I think it might be all right,’ I said, trying to look innocent.
‘Fingers crossed, anyway. At least we have a few hours to go before
we have to break the news.’
For now, we had our walk-in morning. We’d discovered that a
lot of people on Samhain Street felt better about things that they
could do on the spur of the moment. After all, who knew when an
illegal spell might go wrong? Or when the Wayfarers might suddenly
arrive to question you? Because a large portion of our clients had to
worry about such things, we reserved a couple of mornings a week
when they could simply drop by without an appointment.
‘Do you want a drink?’ I asked. ‘The pancakes were amazing,
but the tea wasn’t strong enough for me. I might as well have one
now, before our first shady customer of the day arrives.’
‘Sure. I’ll have a coffee. Maybe I’ll have one of those muffins
we picked up yesterday as well. Angelica was right, you know. You
and I really need to put on some weight. When Diane gets back
from rehab she’s going to think I’ve wasted away.’
I was just about to ask him for the timeframe on that (I was
living in Diane’s old bedroom, after all) when I heard the distinctive
sound of a cat licking herself.
I looked over at the false shelf that connected us to Ned’s shop.
Cleo, Ned’s familiar, was sitting on the ground in front of it, washing
her paws. She was a beautiful cat, with unusual blue eyes, and
mostly-cream fur with brownish colouring on her face and ears. But
her beauty, unfortunately, was only fur-deep. Inside, she was filled
with nothing but sarcasm.
The shelf was firmly shut, but I’d long since learned that magical
animals had their own ways of getting around. I decided to send a
smile her way. My breakfast had been fortifying enough to help me
deal with even the most sarcastic of cats.
‘You two are deluded,’ she said. ‘You definitely shouldn’t eat
those muffins. Not unless they’re laced with a poop-potion. You
both need to shed the pounds, not put any more on.’
‘That’s not nice,’ I said, dropping my smile. ‘And neither is
washing yourself with your tongue.’
She sniggered. ‘You could use my help when you’re washing
your hair. It might be less frizzy, then.’
With my good mood well and truly vanishing, I added an extra
sugar to my tea, fixing Hamish’s bowl of coffee while I was at it,
doing my best to ignore the cat all the while.
‘There’ll be a customer through in a minute,’ she said. ‘Shall I
tell you about her?’
Well, fluff her, anyway. She certainly wasn’t easy to ignore.
‘Listen, if you’re trying to make me believe you can see the
future again, then give over,’ said Hamish. ‘I didnae believe you
before, and I dinnae believe you now.’
Yes, he did say didnae and dinnae. That’s because when he was
angry, he got more Scottish than usual. And if anyone could
provoke such a level of anger, it was Ned’s familiar.
‘Oh, stick a sock up your kilt,’ said Cleo. ‘I’m not psychic, just
observant. Ned’s got someone in there who she’s really trying to
send your way. But she doesn’t have a ghost of a chance of palming
that woman off on you two idiots. Hah! A ghost of a chance. You’ll
find out why that’s funny in one, two, three …’
As she spoke, the shelf-door opened, and Ned walked in, leading
a woman behind her. It was difficult to tell with witches, as so many
of them used glamour spells to keep themselves looking young, but
I put this witch in her late forties or early fifties. She had curled
blonde hair, bright blue eyes, and her suit was about the pinkest
thing I’d ever seen.
‘I don’t know about this, Nedina,’ she said.
‘It’s Ned. Never use my full name. And I’ve told you before,
Mrs McGinty. I will not banish a ghost for you, not until I know more
about him. This situation needs more investigation, and Katy and
Hamish are excellent PIs.’
Taking that as my cue, I approached Mrs McGinty. She was
quivering from her head to her toes.
‘Mrs McGinty? Are you all right? We have plenty of comfortable
seats available if you’d like to have a rest.’
Her eyes darted around the room. ‘I’m not sure if I want to get
comfortable. For all I know, he’s followed me here.’
‘He?’
She shivered, hugging herself with her arms. ‘My gh-gh-ghost.’
Ned looked decidedly tense. I’d never seen her like that with
one of her customers. ‘Mrs McGinty believes she’s being haunted by
her deceased husband,’ she informed me through gritted teeth.
‘Cleo and I can’t see him at the moment, though, so he’s probably
still bound to the house. It takes a while for ghosts to be able to
move about normally.’
‘Ah,’ I said. ‘That makes sense. Hamish, get Mrs McGinty
something nice and soothing to drink, will you? I think Ned and I
need to have a chat.’
I pulled Ned over to my desk. We had arranged the shelving
around the desk to give me a private area when talking with clients.
Right now, I wanted to shield us from the latest client.
‘Obviously I lied just a moment ago,’ I whispered. ‘This doesn’t
make sense to me. Why do you want Hamish and me to work with
this woman? I don’t know anything about ghosts. I mean, Hamish
said you and Cleo can communicate with the dead but … can her
husband really be haunting her? I thought there was a rule that
ghosts only came back at Halloween.’
Ned sat on the desk, holding her head and groaning in
exasperation. ‘It’s complicated. Yes, technically what you’re saying
is true – ghosts walk the earth on Halloween, visiting their relatives.
It’s a lovely event, and even though not everyone can see them,
most people are happy with the arrangement. But some dead
people … well, they don’t play by the rules. Sometimes it’s because
they’re stubborn, and sometimes it’s because they’re just plain
stuck. Where those ghosts are concerned there are only a few
people who can see them. And I’m one of those unlucky few. So is
Cleo.’
She pulled hard at her earring, looking like she might be about
to scream. ‘I don’t like it, but where my job is concerned, it’s
useful. It means that the person is eager to return, so I can at least
perform some sort of medium-service between the dead and the
living, even if full return to life isn’t possible. But sometimes …
sometimes it’s not so useful. Sometimes it’s just plain bad.’
I looked closely at her. ‘And this is bad, isn’t it? I can see that
you’re tense around this woman, Ned. Don’t you like her?’
She peeped out at the reception area, and I followed her eyes.
Mrs McGinty was nervously accepting the tea that Hamish had
magicked her way. ‘I don’t know if I like her, dislike her, or feel sorry
for her,’ Ned admitted in a whisper. ‘Either way, Mrs McGinty doesn’t
want her husband back. He’s been dead three months. At first I
thought she was just dragging her heels, but now she’s admitted
that she has no intention of honouring his Decree of the Deceased.
She doesn’t want to bring him back from the dead. She wants me
to get rid of him altogether. To banish his ghost or even destroy it if
that’s all I can do. But …’
‘But what?’
She took a deep breath before replying. ‘For one thing, getting
rid of a stubborn ghost is no easy task. And for another thing, well
… according to Mrs McGinty, the ghost of her husband is saying he
was murdered.’
4. The House on Hunting Hill
Ned moved quickly, pulling out healing wands and telling Debbie to
call the Wayfarers.
Debbie was just as surprised about Ned’s instructions as I was.
‘No need to get the Wayfarers involved. I’ll just call the family
healer.’
Ned narrowed her eyes. ‘Dead girls don’t need healers, Debbie.’
Debbie’s face fell. ‘But … she can’t be dead. She’s so young.
And why would you be trying to heal her if she’s dead?’
A tear streaked down Ned’s face. ‘Because I don’t want to
believe it’s true, even though I know it is.’
She looked at me and, as our eyes met, I saw the conflict within
Ned. She was a healer at heart. I was sure of it. The only thing
keeping her running that shop was her guilt over her mother’s
death. ‘Katy, call the Wayfarers,’ she ordered. ‘And Debbie, what
did she mean by that? What Sophie said as she was falling? She
told you it was time to stop being pink.’
Relieved that Ned was doing the right thing, I made the call,
eyeing Debbie all the while. Even though she answered Ned’s
question with, ‘I have no idea,’ I wasn’t quite buying her words.
The Wayfarers arrived mere seconds after I’d made the call. As they
streamed into the house, I groaned at the sight of Todge. He’d been
getting more and more jobs in Samhain Street, and honestly, he was
rubbish. He walked towards the staircase, chewing what I knew was
a jam sandwich. The reason I knew it was a jam sandwich was
because it was all he ever ate.
‘So,’ he said. ‘We meet again.’
I looked over his shoulder. ‘Is Finn here with you, maybe? Or
Wanda?’
Ned shuddered. ‘Wanda is an idiot. But … is she coming? Or is
anyone else coming to help you, Todge? Because – no offence – but
weren’t you in charge of the last investigation at this house? Maybe
Finn ought to help you this time around.’
He puffed his chest out, then polished off his sandwich before
saying, ‘Captain Plimpton will be here in a few minutes. And as for
Wanda, she’s doing a summer course in Defensive Magic, so she
won’t be working on this case. But I’m perfectly capable of running
an investigation. If there is one.’ He directed Shane to the body.
Shane was the Wayfarer equivalent of a medical examiner. While he
got to work on Sophie, Todge followed us to the top of the stairs.
He looked around, not really focusing on anything, before he
finally began to poke about at the loose carpet. ‘Mrs McGinty, was
this carpet always loose?’
She gave him an angry stare. ‘You know it was. It was exactly
this way when my husband died. You saw it with your own eyes.’
Todge nodded knowingly – which was strange, seeing as I had
the feeling he didn’t know anything. ‘Of course, of course. I
remember now. Well, I’d say that the carpet is your culprit. Just a
tragic accident rather than a murder – although I would get my
finances in order, Mrs McGinty. Just in case your maid’s family
decide to sue you. This could be seen as negligence on your part.’
Bright hives broke out on her neck and face. ‘Sophie didn’t have
any family. And I don’t have any finances.’ She clasped her hands
tightly, muttering to herself. ‘She said she’d found something just
before she fell. Maybe she discovered where my horrible husband
hid his money.’
If she did, she certainly couldn’t tell us now. And there was
nothing on her that I could see. If she had discovered something, it
was still in the place where she found it.
Nevertheless, Todge ran down the stairs, while Debbie looked
worriedly on. I got the impression she hadn’t meant Todge to hear
her mutterings about the money.
‘Anything on her, Shane?’ Todge asked. ‘Money? Paperwork?’
Shane shook his head, his blue eyes filled with sadness. ‘She
had two silver sickles in her pocket. Nothing else. But take a look at
this …’ He beckoned Todge closer, and I saw him point at Sophie’s
hand while he whispered. Although I couldn’t make out his words, I
had an idea what he might be saying.
There was a deep cut on Sophie’s palm, almost like a paper cut.
Had something been ripped from her hand before she was pushed?
Because I was in no doubt that she was pushed. And there was one
glaringly obvious reason why I thought so.
‘Her necklace is missing.’ I pointed to her neck. ‘It was gold,
and it said “Sophie”.’
Todge looked completely disinterested. ‘It’ll turn up. Either
that, or it was already missing when she fell.’
‘Fell?’ I glared at him. ‘Todge, have you got jam on the brain?
You don’t actually think she fell, do you? Less than a second after
she said she had something for Debbie to look at – something which
is also mysteriously missing.’
He lifted his chin. ‘You don’t know what it was, so you can’t
know if it’s missing, can you? No, there’s nothing to worry about
here, Miss Kramer. Although even if there was, it wouldn’t be any of
your business.’
‘I agree,’ said a deep voice. I turned to watch Captain Finn
Plimpton striding into the hallway. His fair hair was messy, his blue
eyes were ringed with dark circles, and he was slugging from a mug
of coffee like his life depended on it. ‘So let me guess, Todge – it’s
your opinion that this was another accidental death, most likely
cause by some shoddy carpeting?’
Todge nodded. ‘Y-yes, Captain Plimpton.’
‘Just as I thought. Miss Kramer, you always seem to be around
whenever there’s trouble, don’t you? Maybe you and I could have a
word about why in Hecate’s name that might be. In private.’
Reggelre Olga úgy érezte, hogy már semmi baja sincs. Még a
szíve sem fáj, még boldogtalannak sem érezte magát. Csak nem
tudott fölkelni. A sikertelen kisérlet után rosszra fordult a kedve és
egyedül akart maradni. Beteg volt, akarhatott. Csak egyedül,
egyedül, nem szólni senkihez, nem hallani senki szavát. Behunyt
szemmel, a fal felé fordulva, szinte egész nap mozdulatlanul feküdt.
Édes anyja, majd édes apja óvatosan be-benézett hozzá, de látván,
hogy nyugodtan fekszik, nem háborgatták. Jó a nyugalom.
Estére aztán mintha fölébredt volna. Fölült ágyában és vidáman
kiáltotta:
– Éhes vagyok!
Kapott egy kis tejet, egy kis sonkát, ezt roppant jókedvvel
fogyasztotta el. Aztán körülnézett, mint az elkényeztetett gyerek,
egyszer csak azt mondta:
– Hát Miklós merre van?
– Látni akarod? – kérdi meglepetve a báróné.
– Hogyne!
– Vigyázz leányom, ismét megárt, mint tegnap.
– Akkor csak ujonc voltam, most már nem lesz baj. Aztán végre
is az asszonynak csak kell érintkeznie az urával.
– Nem urad többé – mondja Kömleyné.
– Téved a mama – szól Olga szokatlanul határozott hangon –
csak most lesz igazán az uram.
Kömleynét meglepte ez a hang, elannyira, hogy nem is mert
ellenkezni. Beteg szegény, gondolta, most ne ingereljük föl. Néhány
perc mulva berontott Deméndy. Remélni nem mert, csak iszonyúan
aggódott. Lelkülete annyira fel volt már zaklatva, az aggodalom, a
lelkifurdalás, az elkeseredés, a megalázkodás, hogy mint a kutya
csatangol a házában, aztán meg Éva tolakodása, hogy most már
maga sem tudta, voltaképpen mi bántja. Habozva megállt a szoba
küszöbén és nézte felesége fehér gyermekarcát, melyről semmit
sem olvashatott le. A hajdan oly beszédes nagy szem kicsivé
zsugorodott és teljes egykedvűséggel függött rajta. Sovány kis karját
feléje nyujtva, üdvözölte:
– Jó estét, Miklós, sajnálom, hogy akkora nyugtalanságot
okoztam önnek, mint látja, teljesen fölösleges volt.
Deméndynek a szívébe vágott a hideg hang, a magázás.
Odalépett az ágyhoz s megragadta kezét, mely csak első pillanatban
remegett az érintéstől.
– Olga – szólt reszkető hangon – hidd el, hogy mindig szerettelek
és méltó vagyok a bocsánatodra.
– Köszönöm – felelt az asszony és felült az ágyban – szavából
azt látom, hogy nem haragszik rám.
– Én Önre? – Nem volt ereje többé, hogy tegezze a feleségét.
– Igen, barátom, mert sokkal több kellemetlenséget okoztam
önnek én, mint ön nekem. Olyan életre kényszerítettem és oly
hazugságokat követeltem öntől, amik nem valók a mi életünkbe.
Megokosodtam, ennyi az egész, ami történt. És ugy-e bár, nagyon
jó, ha az embernek okos felesége van?
Deméndy nem tudta mire vélni ezt a beszédet. Ránézett és nem
ismert benne többé a feleségére. Igazán csak valami feltűnő
hasonlatosság volt az előtte ülő beteg és a kicsi édes között, aki
tegnapelőtt még a fészekben várta. A gyerekszáj körül kemény
vonások rajzolódtak, a kifürkészhetetlen mélységű szem, melyből
hol rajongó érzelmet, hol meg bohón komolykodó gondolkodást
látott, most hideg értelmességgel, öregesen és józanul tekintett rá és
oly átható közömbösséggel, hogy alig birta állani. Nem értette, de
mégis azt gondolta magában, hogy nincs az a desperatus drámai
jelenet, melyet szívesebben nem fogadott volna, mint ezt a
vérdermesztő előzékenységet, mely mögött érezte, hogy valami
rettentő veszedelem lappang.
Kömleyné is majd kővé meredt meglepetésében. Mégis ő találta
föl magát hamarább és gőgösen fölemelve fejét, közbeszólt:
– Remélem uram, hogy ez a beszéd nem vezeti önt félre a
történtek igazi következményei tekintetében.
– Engedje meg, mama – szólt Deméndyné metszően – de a
kettőnk dolgát igazán csak mi ketten fogjuk elvégezni. Nem veszi
rossz néven, ugy-e bár?
Ezt a kérdést úgy hangsúlyozta, hogy Kömleynének meg kellett
értenie. Ezen a hangon szokta ő alkalmatlan férfilátogatóit
kitessékelni.
– Különben is – folytatta Olga – kettőnk között már csak az a
kérdés vár tisztázásra, hogy hová utazunk. Mert az egész história
nem jelent egyebet, mint változást az úti programmban. Tegnapelőtt
még éretlen gyerek voltam, és holmi kegyeletes terveket szőttem,
ezekről persze le kell tenni. Mit gondol barátom, ne menjünk Tátra-
Füredre? Ott igen kellemes társaságot találunk mind a ketten.
Nemde? Hiszen a minisztere is ott tartózkodik, s a klubja is elég
szépen van képviselve.
– Gúnyolódik! – gondolta Deméndy elképedve – mire véljem?
– Ön, mama, – folytatta változatlanul egykedvű hangon Olga –
gondolom, nem akarna velünk jönni. Azt hiszem, nem érezné magát
oly fesztelenül a mi társaságunkban, mint eddig, amióta tudom, hogy
az uram önnek udvarlója volt. Vagy egyebe is? – fordult hirtelen
Kömleynéhez, oly egyszerűséggel, mintha egy gombostű után
kérdezősködött volna.
Kömleyné fölpattant.
– Hogy merészelsz? – kiáltotta reszkető ajakkal.
– Bocsánat, mama – szólt Olga teljes nyugodtan – én csak
kérdezek. Amit eddig mondott, sem én csaltam ki önből. Azt hittem,
ön szeret ezekről a dolgokról beszélni.
Kifáradt és hátrahanyatlott.
– Beteg vagy – szólt Kömleyné hidegen – alkalmasint lázad is
van.
Olga mosolygott és behunyta szemét.
– Tartok tőle – szólt gyengén, – hogy ezentúl mindig lázam lesz.
Nem értem, hogy amikor olyan vagyok én is, mint a többi okos
asszony, miért tartanak betegnek.
A beszélgetés erre megszakadt. Olga úgy feküdt, mintha aludna.
Kömleyné izgatottan járt fel-alá a szobában, Deméndy pedig
elfogultan ült a felesége ágyán és az érzéketlen fehér arc vonásaiból
magyarázatot akart olvasni e különös viselkedéshez. Olykor
tekintete rátévedt anyósára, ki még most is gőgös és hideg tudott
lenni, noha járása-kelése és a gyilkos, megvető tekintet, melyet
olykor vejére vetett, óriási izgatottságra vallott. Végre is nem állhatta
tovább.
– Azt hittem – szólt – ön is idétlennek fogja találni ezt a mi
együttlétünket, és véget vet neki. Tévedtem, ennélfogva leányomnak
le kell mondania ápolásomról.
Deméndy némán meghajtotta magát, ezzel vette tudomásul
anyósa távozását, aki köszönés nélkül becsapta maga után az ajtót,
hogy Olga felriadt.
– Elment? – szólt fejét fölemelve.
– A mi rossz szellemünk – mondja Deméndy mély keserűséggel.
– Olga, édes, ugy-e, csak a mama miatt beszéltél oly rettentő
hidegen és most ismét olyan leszel, mint voltál, az én édes egyetlen,
kicsi édesem, akinek sohasem lesz többé oka panaszkodni az urára.
Olga fejét rázta. Egy pillanatra szeme rajta függött az urán valami
bús, sirató szeretettel, aztán ismét hideg és okos volt, mint azelőtt.
– Nem, Miklós, amit mondtam, nem volt komédia. Hiszen ha volt
okom valamit meggyűlölni, úgy a komédia az. Igazán és őszintén
mondom, amit igazán és őszintén gondolok. Megnyilt a szemem és
tisztán látok. Gondoljon Don Quijote-ra, aki kijózanodik hóbortjából
és már tudja, hogy nincs többé lovagkor, de nem hal meg. Ilyen
vagyok most én. Nem haragszom magára, ön nem vétett nekem
semmit. Sőt jó volt hozzám és iparkodott legalább látszatban
megszerezni nekem azt a lovagi szép világot, melyben én
képzelődtem. A fészek! – kiáltott föl és kacagott. – Szegény
barátom, képzelem, mennyit kellett szenvednie amiatt a fészek miatt.
Még ma széthordatom.
– Ezt nem fogod tenni – kiált Deméndy – nem, nem engedem,
lesz még idő, édes, amikor boldogok leszünk a fészekben, addig
hadd várjon reánk.
Olga komolyan nézett az urára.
– Ne gyerekeskedjék, Miklós, csak nem kezd most ön hinni Don
Quijote-ba? Önnek eddig nem volt igazi felesége, mert éretlen
gyerek voltam és ostobaságokra kényszerítettem. Ezentúl igazi
felesége lesz, olyan leszek, mint a többi és ön is olyan lehet akkor,
amilyen, sőt azt akarnám, hogy még szabadabban élhessen
hajlamainak, mint a többi férfi, mert megszolgált érte. Azért azt is
gondoltam, hogyha végleg még nem szakított vele, oda vihetné azt
az Évát is.
Deméndy ajkába harapott.
– Nem teszi helyesen, ha gunyolódik velem – szólt halkan.
– Bocsásson meg, nem akartam bántani. Tehát jó, ne hozza
magával, akkor kettős igyekezettel rajta leszek, hogy pótoljam őt.
Deméndy alig türtőztethette magát.
– Olga – szólt összeráncolt homlokkal – magán nagy sérelem
esett, rettentő szenvedést okoztam önnek, joga van szeget-szeggel
viszonozni. De remélem, egy idő mulva be fog telni az elégtétellel,
mert nincs az a sérelem, melyet örök időn át kellene expiálni.
– Ön nagyon érzékeny, uram és ezt fölötte sajnálom. Értsen meg
végre. Nem az a célom, hogy önt boldogítsam, hanem hogy
teljesítsem azt a kötelességet, melyet a józan világ a feleségre
hárított. Nem szabad követelőnek lennem, nem szabad
szentimentálisnak lennem és nem szabad betegnek és gyengének
lennem. Mindezt meg fogom tenni, a többihez semmi közöm.
– Higyje el, Olga, én igazán, mélyen és forrón szeretem!
– Ez is hozzátartozik a házassághoz? – kérdi egész komolyan –
akkor azt is elvállalom, hogy szeretem. Ámbár azt hiszem, az egy
kissé tökéletlenné teszi a házasságot. És most, barátom, engedje
meg, hogy a beteg jogával éljek: hagyjon magamra, fáradt vagyok, a
viszontlátásra holnap!
Kezet nyújtott Deméndynek, aki az ajkához emelte. Aztán mély
megindulással föléje hajolt. Deméndyné nem ellenkezett. Nyitott
szemmel nézett az urára, amíg az forró csókot nyomott az ajkára.
– Nem lesz mindig így – rebegte a férfi s az ajtóból ismét
visszafordult és újból megcsókolta – meg fogod látni, hogy
visszatérnek fészkünkbe a régi istenek, akikről azt hiszed, hogy meg
kell őket tagadnod.
Deméndyné csak intett a fejével, nagyon fáradt volt.
Másnap az államtitkár, elvégezvén a miniszteriumban
szabadsága ügyét, délben visszatért s meglepetve hallotta, hogy
felesége fölkelt és kikocsizott. Egy pillanatig aggódott: hátha ebben
is baj van, de csakhamar megnyugodott. A hálószobában ugyanis
ismét föl volt állítva a másik ágy. Valamit gondolt és lopva átsietett a
fészekbe. A fészekből ki voltak hordva a pálmák.
Az államtitkár csóválta a fejét. Mi lesz még ebből? Az élet, ha
ilyen lesz, amilyennek a felesége most vele érezteti, egyszerűen
elviselhetetlen. Nem értette magát. Hiszen valamikor a szó szoros
értelmében ez volt az ideálja. Sőt ezt várta is a házasságtól. Egy
feleség, aki nem követelő. Egy viszony, mely szentesített voltánál
fogva leköti a szenvedélyt és nyugodalmat biztosít. Hát ez most
mind megvan. Igen, de valami szörnyű malicia rejlik mögötte, s
valami iszonyú szenvedés. Mert abban egy pillanatra sem tudott
hinni, hogy Olga csakugyan a mivoltában, a lelkében, az érzésében
olyan lehetne, amilyennek szavaiban és tetteiben magát mutatja.
– Hiszen ha valóban olyan volna – gondolta – akkor elbánnék a
maliciáival, s magamhoz tudnám kényszeríteni a szívét is. De
szenved, szegényke szenved, nem értem, micsoda rettentő hatalmat
ad ennek az asszonynak fölöttem a szenvedése!
Már három órára járt az idő, mikor a kocsi berobogott. Tele volt
rakva csomagokkal, skatulyákkal.
– Megbocsát – szólt mosolyogva – hogy késtem, amint látja,
bevásároltam és ez megmagyaráz mindent. Nincs asszony a
világon, aki el ne késnék, amikor bevásárol.
Egy kicsit ki is pirosodott a nagy bevásárlásban, melyet most
végzett először anyja nélkül. Deméndy ránézett és csodálta.
Bizonyos bájos rugalmasság volt egész mivoltán, a kicsisége is
mintha erővé változott volna. Apró kacér kalapkája alatt arca az
operette soubrettekére is emlékeztette. Semmi gyerekesség, semmi
ügyefogyottság, ez az asszony igazi asszonnyá változott!
Ebéd alatt pedig csak bevásárlásairól beszélt, meg arról, hogy
mennyi dolga lesz azután. Hogy kimélje magát? – kacagott. Soha
életében oly erősnek és oly jól nem érezte magát. De alig van
ruhája, az sem az ő ízlése szerint való. Délutánra berendelte a
varrónőjét, lesz dolog a válogatással, a kombinálással, eltart ez vagy
három napig is. Aztán a sok próba, meg mi, de azért nem baj,
asszonynak élvezet, ha ruházatával bajlódik, de aztán majd
meglátja, hogy milyen szép is lesz minden. Még divatot is csinál
Tátrafüreden.
– A tanácsára is szükségem volna – szólt azután, – hiszen önnek
akarok öltözködni és még nem ismerem az ízlését. Nem mutathatná
meg Évát? Szeretném látni, hogyan öltözködik.
Deméndy lecsapta a kést és ránézett az asszonyra, aki egészen
elfogulatlanul állta tekintetét.
– Olga! – szólt csöndesen, szinte könyörögve és legyűrte
ingerültségét.
– Nem akar megérteni – folytatja csökönyösen az asszony –
mondtam már, hogy viszonyát egészen természetesnek találom s
mivel tudom, hogy ez a hölgy le tudta magát kötni, meg akarom
szerezni az eszközöket, hogy én is leköthessem. Én tetszeni akarok
önnek, Miklós, s önt ez sérti.
– Ne akarjon nekem tetszeni, önnek erre semmi szüksége.
– Aztán meg kiváncsi is vagyok – folytatja Deméndyné – igazán
kiváncsi vagyok, hogy milyen az a leány. Mondja, hasonlít rám?
– Nem – nyögi Deméndy a fogai között.
– Vagy a mamára? – kérdi, jó étvággyal falatozva.
– Ne kínozzon már.
– Hiszen csak kiváncsi vagyok. Aztán ugy-e nem került annyiba,
mint én?
Deméndy nem bírta tovább. A vér elborította agyát.
– Kedves Olga – szólt fojtott hangon – ön számot tarthat
mindenre, amit egy megbántott asszony elégtételül megkíván, de én,
bármennyire akarnám is, nem vagyok képes arra a szerepre, melyet
velem játszatni akar. Ha semmiképen sem akar megbocsátani, akkor
történjék meg inkább a legrosszabb, ami rám csak képzelhető,
váljunk el. Ne féljen, ez sem enyhébb bosszú, mint az öné, de
legalább illőbb önhöz is, én hozzám is.
Deméndyné lehajtotta fejét, merengő szomorúságában ismét
megnyilatkozott a régi édes, de aztán csak rázta fejét és vége volt.
– Erről szó sincsen – mondotta – nekem jogom van ahhoz, hogy
igazi asszony legyek, mint a többi. Odaadó leszek, hű leszek,
szerető is leszek, de azt egy férfi sem kívánja a feleségétől, hogy
törődjék az ő érzékenységével.
– Akkor, kedvesem, én teszem meg a kellő lépéseket.
– Ezt nem fogja tenni, mert gyávaság volna. Tessék
megzabolázni engem, ha férfi, idomítson, parancsoljon, védekezzék,
vagy büntessen. Ha tetszik, veszekedjék, legyen kíméletlen és aztán
kárpótolja magát a házon kívül, de megszökni nem engedem. Végre
is nem én vagyok házasságtörő, hanem ön. Mi oka volna önnek
válni?
– Úgy beszél – szól keserűen Deméndy, – mintha az édes anyja
oktatta volna ki. Ez a kegyetlenség becsületére válnék ő
méltóságának is.
– Egy okkal több, hogy tovább is ilyen maradjak. Hiszen önnek,
mint tudom, faibleje volt ez a kegyetlenség.
Farkasszemet néztek egymással. Deméndyben forrt a vér, de
csak türtőztette magát. Olga fölkelt és kezet nyújtott neki.
– Egészségére.
Deméndy ajkához vitte. Olga közel hajolt hozzá.
– Nem akar megcsókolni?
– De igen.
Hidegen, formálisan homlokon csókolta. Aztán az egyik jobbra, a
másik balra ment.
– Ezt nem fogom elviselni – mondotta magában Deméndy, de
azért csak elviselte.
Felesége csakugyan egész délután a varrónőjével volt elfoglalva.
Deméndy járt az elintézendő dolgai után, este a klubba is betért.
Mikor hazaért, Olga már ágyban volt. Nincs semmi baja, csak egy
kicsit fáradt, egy kicsit lusta. Vacsorálni is fog, ha nincs kifogása
ellene, majd az ágya mellett fog teríttetni.
Aztán magyarázgatta, milyen ruhákban állapodott meg. Egyet
maga is komponált. Extravagáns, de nagyon szép, határozottan
tetszeni fog. Egy angol derék, francia dísszel és betyárujjakkal. Majd
meglátja, milyen pikáns lesz benne.
– Igaz is – szólt azután, – már délben akartam kérdezni,
fölkereste már Évát? A levelében még egy találkozást követelt.
– Nem! – förmedt föl Deméndy durván.
– Rosszul tette – mondja Olga – s igazán kérem, ne
érzékenykedjék, mikor erről beszélek, de a magam érdekéről van
szó, azért teszem. Önnek teljesítenie kell e hölgy kívánságát, hogy
botrányt ne csináljon. Ez fölötte kellemetlen volna, mert ha
nyilvánosan is tudomásomra jut az eset, akkor a társaság kedvéért
nekem is scénákat kellene csinálnom. Úgy-e?
– Sohse törődjék vele, majd elintézem a magam dolgát.
– Akkor jól van, hiszen egyebet sem akarok, mint hogy elintézze.
Így végződött a vacsora.
– Nem akar elmenni? Az est igen kellemes. Sajnálom, hogy
olyan fáradt vagyok, de talán holnap vele mehetek.
– Köszönöm, itthon maradok.
– Vigyázni kell az egészségére – folytatja Deméndyné – a többi
urak, akik még itt vannak, nem ülnek otthon, s bizonyára az
egészségük kívánja meg, hogy házon kívül szórakozzanak.
– Ön virtuózságra vitte a csipkedést – fakad ki Deméndy vonagló
ajkkal – de jól van, tűrni fogom, amíg önnek csak jól esik.
– Jó mesterem volt – suttogja Olga és lehanyatlik a feje.
Deméndy fölébe hajol és két könnycsepp szivárog szemébe.
– Édes, édes! suttogja az asszony fülébe.
Ez a kezével egy párszor végig simítja a férfi haját, aztán ellöki
magától és csukott szemmel int neki: menjen.
Aztán hirtelen, mintha most jutott volna eszébe, fölkiáltott:
– Azaz hova is gondolok? Hiszen este van s ez a szoba az öné
is. Tehát tetszése szerint, Miklós. Ha éppen szüksége van rám, ne
tekintse, hogy fáradt vagyok, ezt csak úgy mondtam.
Deméndy ezt is lenyelte. Az ajtóból visszafordult, felesége
meredt szemmel bámult utána, de teljesen érzéketlenül.
– Megtébolyodott – gondolta elhülő vérrel – nagy isten, mi lesz
ebből?
Az éjszakát dolgozószobájában töltötte. Másnap egész nap nem
találkozott feleségével. Időt akart neki engedni és ki akart térni a
gyilkos előzékenység elől, mellyel szegény Olga vele szembe
tüntetett. Vendéglőben ebédelt, aztán a minisztériumban belevájta
magát a munkába s öreg este volt, mire elszorult lélekkel hazafelé
tartott, ahol otthont többé nem talált.
Olga szalonjában várta, divatképeket tanulmányozva. Egy szóval
sem kérdezte, hol volt napközben, ellenben a legaprólékosabban
beszámolt a maga dolgaival. A bútorokat már bevonatta, a ládákat
lehozatta, két nap alatt teljesen rendben lesz, utazhatnak. Aztán
hozzátette:
– Sajnálom, hogy intézkedésemmel megfosztottam éjjeli
kényelmétől. Már jóvátettem hibámat, melyet nem is kellett volna
elkövetnem ha egy kicsit gondolkodom. Az a rend, hogy külön
szobája legyen, hát miért kényszeríteném a régi parasztsághoz?
Berendeztettem önnek öltözőmet, szomszédok vagyunk, de nem
zavarom. Bizony, nagyon okos rendszer ez, nem hiába olyan
általános.
– Mit gondol Olga, – kérdi Deméndy szeliden – mi lesz ennek a
vége?
Az asszony rideg arca erre a kérdésre felengedett, merengve
sütötte le szempilláit, úgy mondta, suttogó hangon:
– Meg fogunk öregedni és akkor vége lesz mindennek. Nem
hiszek már a halálban.
– Így nem akarok megöregedni – válaszol Deméndy vonagló
ajkkal – inkább főbelövöm magamat.
– Nem, nem! – sikolt Olga és rémülten tárja karjait ura elé. Ez
boldogan szökik melléje, a melléhez szorítja és forró csókokkal
borítja el arcát.
– Tehát szeretsz, úgy-e szeretsz még? Ó édes, tudtam, hogy
csak meg akarsz büntetni, de a szíved örökre az enyém.
Az asszony karja lehanyatlik, arca, melyet a férfi elvakult
csókokkal borít el, irtózatot és szörnyű fájdalmat tükröztet vissza. Fel
is szisszen és összeszorítja fogát – ha Deméndynek csak egy csöpp
józansága van, láthatta, hogy felesége az ő karjaiban most
tízszeresen érzi azt a kínt, melyet a fészekben a kelletlen
szeretkezések közepette ő szenvedett annyiszor végig.
– Szeretsz? – súgja Deméndy egészen boldogan.
– Igen – mondja Olga kurtán.
– Milyen hidegen mondod.
– Szeretlek, – ismétli Olga – most már elég meleg?
Deméndy elereszti feleségét, kijózanodott. Szomorúan néz rajta
végig és nehéz sóhajjal mondja:
– Tehát mindennek vége! Így is jó.
Olga újból megijed.
– Kis uram, – kiáltja – nem igaz, én… én… igazán szeretlek.
– Nem – szól Deméndy a fejét rázva – azért mondja, hogy meg
ne öljem magamat. Én pedig azt mondom magának, amit a
fészekben annyiszor hallottam, hogy szerelmet nem lehet hazudni,
megérzi azt az ember, ha igazán szeretik, azt is, ha csak mutatják.
Olga magához intette az urát. Megfogta fejét és a füléhez hajolt:
– Nem érzed? – súgta.
– Édes – kiáltott boldogan Deméndy, ez ismét a régi felesége volt
– most már érzem és esküszöm neked, hogy soha, de soha…
– Ne esküdj, – súgja az asszony és szájára teszi kezét – hagyjuk
a jövőt és hagyjuk a multat. De úgy-e, már nem gondolsz arra, hogy
meghalj?
– Nem, érzem, hogy igazán megbocsátasz.
– Meg fogom próbálni, Miklós, ne haragudj, de csak ennyit
mondhatok. Szeretlek és amíg kínoztalak, akkor is szerettelek. De
még undorodom magamtól, azt hittem, bele fogok halni és mégis
élek. Meg fogom próbálni, hogy újból megszokjam az életet.
– Édes, – áradozik Deméndy – a csapás nagy és váratlan volt,
értem, hogy hamarosan nem teheted magad rajta túl. De el fogod
felejteni és meg fogod szokni a te bűnös uradat, aki azért nem volt
sohasem rossz. Bízzál bennem, édes, idővel minden jó lesz.
– Jó lesz, – ismétli Olga – igen, idővel.
És három napot töltöttek még Budapesten, valami ősziesen bús
boldogságban. Olga gyöngéd és érzelmes volt. Az ura ölelését nagy
szeretettel fogadta, viszonozta is, bizonyos anyás odaadással, de
jókedv nélkül és mindig csak úgy, hogy az urának engedett. Aztán
elutaztak, a társaságba vegyültek és Deméndy a zajos életben
kezdett feléledni és kevésbbé figyelte feleségét. Látta, hogy nem
olyan, mint volt, de boldogan mondogatta magában: olyan most ez
az asszony, amilyennek lennie kell. Olykor arra is gondolt, hogy
megéri ezt az eredményt a krizis, melyen keresztülmentek, neki is,
aki felszabadult a kényszerromantika alól, Olgának is, aki most
igazán bízhatik benne – ilyen feleség mellett semmi oka többé a
csapodárságra.